path: root/76060-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76060 ***


BERDE MÁRIA

HALÁLTÁNC

REGÉNY

BUDAPEST

AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA

10778. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.




I.

_Morituri te salutant_

Nyár volt; siető és tündökletes: alpesi nyár.

A völgykatlant körülálló, hóval erezett szürke hegycsúcsok
márványoszlopként hordták a makulátlan kékselyem égnek sátorát. A hegyek
lábát hűsítő tengerszembe sötét óriásfenyők bámultak, fel a hegyhátnak
mind magasabban hordva fejüket, mint egymás vállán át a vízbe tekintő
sötét zarándokok. Az erdőt megszaggató rét bársonya csupa virágból
szövődött: lila vadpézsmából, aligrózsaszín margarétából.

A fenyők alá torkolló ösvényre egy túlsugár leány lépett ki lassan.
Fekete, omló ruhája az ösvényrehajló aranycsillagos arnikákon
végigsepert; azok így lábához hajoltak és mögötte, mint köszöntés
végeztével újra fölemelték ringó fejüket. A leány, balkarjával magához
fogva, a tómenti nedves pázsit virágait hozta: laza csokorba fogott
világoskék harangvirágerdőt. Meghajlott fején könnyű sál fátyolozta
hullámos, de cseppet sem göndör kékfekete haját. Sötétkeretű arca
világított és halántékon, finom orrtövében, nyakhajlásban szinte
kékfehér volt. Bár a leány szemét hosszú, kihajló pillák árnyalták,
sejteni lehetett, hogy az csak nagy és sötét lehet.

A tó felett, a réten alvó csendet csak a fenyvek csúcsában halk
mélabúval sustorgó szél zavarta… A leány mégis felpillantott. Fejét
mélyebbre hajtva köszöntötte a szembejövő párt. Egy szálfanövésű fiút és
egy asszonyt.

Azok ugyanoda tértek, ahonnan a leány kilépett: a fenyők alá. A fiú
előrement és fölemelgette az utat elálló lombrojtos ágakat; az asszony
pedig, rikító zománczöld selyempongyolájában, mint valami káprázatos,
büszke kis madár surrant előre a fölibeemelt fenyődrapériák alatt.

– Látszik, hogy novicius itt, még örvend a virágoknak.

Az asszony mondta ezt, a fiú hallgatott.

– Valami édes keserűség ezt látni, mert az ember visszaemlékezik rá,
amikor maga is újan jött és még talált valami örömöt itten…

A fiú tovább is hallgatott. Ajka szélén imént, a találkozáskor halvány
mosoly virult ki és ez olyan volt, mint a gyermeké, ha valami szépet lát
és azon örvend. Ez a mosoly a keserű szavakra hervadni kezdett, de csak
lassan.

A fenyőtűvel szőnyegezett puha út emelkedett. A csöndes séta egy padhoz
vitt, az erdő fölé, ahonnan visszafordulva az egész villavároska
ideragyogott: a kráterszerű oldalon fellebb és fellebb elszórt, csupa
rács- meg lécbalkonos emberkalitjaival, a kalitok rúdján lebegő piros
zászlóival. Mindez, fordítva, de töretlenül a tóból is feltükrözött
hozzájuk. Az asszony a padra ült, a fiú a fához támaszkodott. Ismét csak
az asszony beszélt:

– Lassabban jár, mint én. Vajjon betegebb is?…

A sétából aztán villájuk terraszára tértek. És akkor ismét szembejött
velük, a verandára lépve a virágos leány. Az ő heverője a legmesszebbi
szögletben állt, ahonnan a széltől védő üvegfalon át a tóra lehetett
lelátni. A leány leült, ölébe ejtette virágait és válogatni kezdte őket.

Egész virágoskert ölelte már körül: a veranda párkányán margaréták,
csillagvirágok, asztalán érikák, rezgőfüvek. Most hozott virágait hosszú
üvegvályúba rakosgatta, aztán egy pillantást vetett körül, hogy nézik-e;
és mikor látta, hogy nem, akkor végigterült a heverőn. Fejét kicsit
magasra emelte a csipkés fehér párna, ruhája eltakarta lábát, de mert bő
volt: oldalt a földig bomlott. Hajáról a fátyolkendőt szemére húzta,
hogy ne vakuljon az erősbödő verőfénytől; és aztán mozdulatlanul, mint
egy virággal körülvett ravatalon feküdt.

Valahol a közelben egy csorgókutacska sírdogált.

A három ember órákig fürdött a forró, verőfényes csendben.



Egész délután a rétet kaszálták: a verandán sütkérezőkhöz nehéz, hervadó
virágillat felhőzött föl. A nap korán eltűnt a nyugati hegyek mögé, de a
keleti csúcsokon jó darabig tüzelt a fény; fellebb, fellebb húzódva és
végül utolsót lobbanva sorvadt az alkonyatba, vagy tán fölkúszott a
mennybe. Egyébként pedig nem történt semmi: keltek és mentek az órák,
üresen, emléktelenül; jeltelen sírok gyanánt sülyedve a semmibe. Estére
gyenge újholdfény ezüstlött alá, a holt virágillat kábítóvá fűszeresült.

A nagy verandán egyedül volt a leány; a felvirágozott korláton ült, egy
oszlophoz dűlve, kezével a térdét kulcsolva. Az odanyíló vesztibül
ajtajában egy árny jelent meg: a délelőtti szálfanövésű fiúé. Sötétkék
lüszterruhája, nyersselyem inge enyhén csillámlott, feje födetlen volt.
Kilépett a holdfénybe egészen, a leány elé, mielőtt az leszállhatott és
visszahúzódhatott volna. A fiú szépsége a világításban kissé kísérteti
volt: szabályos, szinte merev bronzszínű arca, csodálatosan, rejtekezve
ragyogó délszaki szeme; csipkeszélű, keskeny, keserű ajka, amely
teljesen sohsem fedte villódzó fogsorát.

– Kérem, hogy hívják önt a keresztnevén? kérdezte a leányt minden
formaság nélkül és mégis oly tartózkodva, hogy az nem riadt meg.

– Ginevra.

– Ah… – és a fiú elmosolyodott.

Aztán leült a párkányra, a leánnyal szembe.

– Irországba való ön?

A leány bólintott.

– Régóta beteg?

– Egy éve.

– De csak kicsit?

A leány csak nézett.

– Úgy-e, únja a kúrát?

– Hiszen ha használna…

– Nem bízik?

A leány nem felelt semmit.

– És mit fog tenni a télen?

A leány nem értette.

– Akkor nincsenek virágok… Tudja, milyen itt a tél?

A leány nemre ingatta a fejét.

– A házak belefulnak a hóba. A tetőn kell kijárni. És ott is farkasok,
medvék ólálkodnak. Dehát ez még szebb halál, mint a másik, ami itt vár
ránk.

Ginevra elkomolyodott.

– Ne értsen félre. Úgy értem: ha nem a farkas, akkor a fagy esz meg.

A leány elmosolyodott, sőt kérdezett:

– Mióta van itt ön?

– Két éve.

– És még él?

Most a fiú komolyodott el.

– Úgy értem: a farkas meg a fagy elkerülte önt?

– A fagyot nem érzem. A farkas nem jól járna velem…

Csakugyan, a fiú szikár volt, hústalan és vértelen, de gyönyörű. Ginevra
összerázkódott.

– Fázik?

– Az ön tréfái szomorúak.

– Bántottam? Úgy-e, nem?

És engesztelés gyanánt a fiú odanyújtotta kezét Ginevrának, kicsit
odahajolva az oszlophoz mozdulatlanul, hátravetett fejjel dűlő leány
felé. Ha valaki most látta őket: a legcsodálatosabb árnykép voltak. A
két teljesen sötét, egymás kezét érintő árnyék a hold erősbödő fényében
úszó alpesi tájba rajzolódott; szemük, ajkuk ezüst kontúrokkal, enyhén
foszforeszkálva, mint reves fák csillognak éjjelente.



A fiatalember most ott haladt a kert kanyargós útján. Az újhold mint
sülyedező aranycsolnak, a hegyek fölé hajolt, de még világított. A
fiúnak nem volt semmi célja: egy kicsit föl volt élénkülve, az éjszakát
nyugalmasnak, hűvösnek és titokzatosnak találta, mint imént azt a lányt,
akivel beszélt. Már régen akart közeledni hozzá, mert sajnálta nagy
magányáért és most – úgy hitte – kicsit összebarátkoztak.

Ezen tünődött – azonban hirtelen nevén szólította valaki. Egy
fenyőcsoport alatt, keskeny padon, vöröslila selyemkendőbe burkolózva az
asszony ült. Kicsit fázott és kicsit gubbasztott azért; kendőjének
rojtos szélei mint szárnyak csüggtek karjáról alá és keskeny
sasprofilját a hegytetőn ingó hold még megvilágította.

– Épp odalátott a verandára, villant át a fiún.

– Tudja, miről gondolkoztam éppen most? kérdezte az asszony élénk,
kicsit éles hangon. Hogy mit tudnak maguk ketten azzal az ír leánnyal
beszélni. Ő semmit sem szokott beszélni és ön majdnem semmit.

A fiú el volt fogódva, de hogy miért, azt nem tudta.

Mióta az asszony itt volt – másfél éve már – egymás mellett állottak és
nézték az érkező, távozó emberrajt. Hasonló sorsuk fűzte egybe őket
érdektelen, megszokáson épülő barátságba. Látták a gyógyulókat és nem
gyógyultak meg, a haldoklókat és nem tudtak meghalni; látták a
kétségbeesőket és elfásultak; a könnyelműeket és nem szerettek egymásba.

Megszokták már: mindent megbeszélni, együtt – de csak ami kívülük,
körülöttük történik. És most a fiút mégis bántotta valami. Indiszkrét
nem volt pedig az asszony, nem is látszott nagyon kíváncsinak, sem
szemrehányónak. Inkább csak türelmetlennek, mint aki várakozott; s hogy
mennyire nem akart faggatózni, az mutatta, hogy nem is várt feleletet.
Tele volt maga mondanivalóval:

– Az esti postával táviratot és levelet kaptam. Az uram jön és elhozza
Loloticát. Zerna pedig nem jön az őszig. Ő nem tartja orvosságnak az
unalmat… Eljön az uram elé velem? – Még egyet. Nagyjában átköltöztem a
felső villába. De most már nem érek rá, az apróságokkal is
áthurcolkodni. Az ember, igaz, itt diszítetlen kajütökben lakik; de
mégis, a képeim, a vázák… nem hagyom őket cselédkézre. Délelőtt, míg az
enyéim kipihenik az utat, segíteni fog nekem. Azért kérem, ne kóboroljon
ma este. Legyen holnap friss, hogy jó barátom lehessen. Számítok önre…

A holdcsolnak hirtelen elsülyedt a hegyek mögé, a sötétkék éjszakába. A
fiú a kert aljában húzódó szálló egyik ablakát nézte: az ablakon át
rózsaszínű fény derengett. Abban a rózsaszínű fényben alszik a leány,
akire gondol. És itt sötétben maradt egy másikkal. Amarra gondolt, emez
volt hozzá közelebb. Milyen nyugodt volt imént, míg csak arra gondolt… A
lelke mintha hűs áradatban ringott volna, most nyugtalan, zavart és
fáradt lett egyszerre. Valóban, kóborolni akart ma este, de most érezte,
hogy az csak oktalan gondolatokra vezetne.

És neki, mióta eszmélt, mindig okosnak kellett lennie…

Lekísérte az asszonyt a szállóig, aztán mégis – kóborolni ment.

A kert körül rétek terültek, nagy messzi kezdődött a város, sűrűbben
sorakozó villáival. De ő más irányba vágott. Átballagva a vastag
illatréteggel megfeküdt réteken, az erdőbe tért, az óriás, dermedten
álló, fekete fenyvek közt kanyargó útra. Az útmelletti mély szakadékban
hangos patakok sírtak és egy rejtett zúgban százesztendős malom állt a
vízen. Hanem néma volt. Fából rótt, elfeketült bordás testével, vázzá
sorvadt kerekével mint félszárnyú, csonka kísértet: a hajdanti,
elhessegetett falucska ólálkodó kísértete – úgy meredt bele titokzatos
zordonan a még enyhén ezüstlő napnyugati égbe.

A fiú egy kőre ült, szemben a kísértetmalommal.

Mint minden embernek, aki magára parancsolta, hogy nem gondol semmire és
aki heteken, hónapokon át üresen, vakon hagyta maga fölött átsiklani az
életet, – az orvosok ezt gyógyszernek mondták – jöttek néha aztán órái,
mikor a nehéz, kényszerű, bár jótékony álomból magára ébredt. Akkor
rettentő erővel szakadtak rá gondolatai és verték, addig verdesték, míg
elalélt ismét a gondolattalan letargiába.

Ma újra fölébredt… Mi költötte föl? Történt valami? Ha úgy jól
elgondolta, semmi. Öt percig egy lánnyal beszélt a verandán; fanyar
tréfákkal mulattatta és az alig vette számba őt, meg a tréfáit. Igaz, de
közben úgy ült vele szemben a karfán, homlokán a holdfénykoszorúval,
mint valami alpesi igézet.

– Szép, nagyon szép… – mormogta a fiú és eltünődve, egy követ hajított a
szakadékba. A kő csengve futott le a meredeken, apró kőlavinát sodorva
alá; csattogva iramlottak az éles sziklatörmelékek és azt ujjongták:

– Szép, nagyon szép…

Az élet minden formája elhagyta a fiút. Nem lehetett hozzá sem adakozó,
mert neki az életből innia nem volt szabad; sem kegyetlen, mert olyan
kegyetlen volt már, hogy ahhoz képest minden más sors: halál,
szegénység, elhagyottság semminek tetszett. Beteg volt, ifjúsága első
évei óta; beteg volt, amíg mindenkije megszokta, ráúnt a betegségére;
beteg volt addig, míg mindenki megváltásként óhajtotta halálát. Ő érezte
ezt és érezte, hogy igazuk van és azért mindenkitől elidegenedett.

– Én már meg vagyok halva, – mondta néha magának – csakhogy visszajáró
halott vagyok.

Hanem az élet, mint az örökzöld repkényág a korhadt falak közt az
elátkozott házba: be tudott kúszni hozzá néha és most megint koszorút
akart fonni neki. Szépséget mutatott és a fiút meglegyintette az a
csodálatos, megfejthetetlen életöröm, amit a szépség látása lobbant föl
hirtelen, diadalmasan.

– Szép, nagyon szép…

A fák mintegy fölriadva susogni, a szélben nyújtózkodni kezdtek. Az égre
fönt gyémánthálót vontak a csillagok, a holt malom patakjai pedig
csacsogva-sírva muzsikáltak.

– Szép volt és nem haragudott rám…

Nem haragudott… hát ez is ajándék? Az emberek százmilliói élnek a
világon, akik mind nem haragusznak rá. Miért öröm ez hát mégis? Hát
öröm? Igen, öröm. Öröm, hogy szép, hogy szép neve van és hogy nem
haragszik. Oh, mennyi öröm!

A szíve gyorsabban ver és érdemesnek tartja holnap fölébredni… Mert a
fiú még mindig várt, szomjazott valamire…




II.

Valami szégyenkezéssel ébredt másnap. Ha ép lett volna, a reggelnek is
szemébe merte volna mondani, amit az éjbe beleálmodott, de a nyomorúsága
bizonytalanná tette. Mindig félt, hogy olyat tesz, ami őt nem illeti
meg, és nevetségessé válni nem akart, még önmaga előtt se.

Lopva pillantott Madame Mercatira, mikor az asszony férjének elibe
mentek. Félt, hogy az leolvassa róla dőre gondolatait, hogy meg találja
szégyeníteni…

De most az asszony is más volt, mint eddig. Nem csoda: az urát várta
másfél évi távollét után. Reggeli toalettjénél kémlelőn ült a tükör
előtt, göndör, erőszakos, vállon alig alulérő fekete haját magasra
tüzdelte, aranybarna arcát szarvasbőrrel simogatta fénytelen
bársonyosra, ajkán elvonta a pirosító rudat… Eperszínű kötött kabátkája
halvány visszfényt vetett izgatottságtól amúgy is áttüzesedett arcába:
színes volt és fiatalabb, mint máskor. Míg a városba vivő szerpentinúton
fölfelé kanyarogtak, csipkés, barnával pettyezett zöld páfránylevéllel
legyezgette magát. Az asszony nem hivta ki ugyan a fiú elragadtatott
kritikáját, amit az az éjjel a leányról mondogatott: ahhoz
jelentéktelenebb volt; de ennyi mégis fejébe szállt a fiúnak, sőt ajkára
is jött egészen elfogulatlanul, mert nem volt semmi rejteni való
gondolata, érzése mögötte:

– Madame Mercati, ön nagyon üde ma.

Azért, mert egy új fordulónál voltak, vagy elcsodálkoztában, az asszony
pillanatra megállott, és a fiú arcába egy pillantást vetett.

– És ön ma… egészen furcsa. Eddig sohse mondott nekem bókokat.

A fiú elpirult, gyengén és meghatóan, ahogy vértelen, szemérmes emberek
pirulnak el. Mindig magába rogyva élt, és ha néha kivillant valami
belőle, mindig félt, hogy megbánt vele valakit.

Pedig az asszonynak örömet okozott. Hiszen úgy félt a találkozástól… Nem
mintha férjéhez nagyon gyengéd kapcsok fűzték volna. Majd harminc
évesen, józan fejjel ment a már nem nagyon fiatal örmény-görög
kereskedőhöz, de négy év alatt összeszokott vele. Szent és
elodázhatatlan kötelességének tartotta: mindazt megadni neki, amit
tudatos kötelességérzetből adni lehet; ha már a szenvedély pazar és
önkénytelen ajándékait nem is nyújthatta. Meg aztán ott volt a
gyermekük!… Nem, az asszony nem akart ma csúnya lenni…

Még jobban kipirult és valamivel gyorsabban indult meg fölfelé. A fiú
még mindig úgy érezte, hogy ostoba volt és ajkát összeszorítva ment
mögötte.



A postakocsik egyikéből válligfürtös, fájdalmas szemű Mignon-fejecske
kandikált elő: Lolotica. Mercati úr kinyújtotta a gyermeket, de ez
riadtan húzódott anyjától vissza. Másfél év alatt elfelejtette egészen.

Az anya szemében a viszontlátás reszkető, boldog örömtüzét a fájdalom
könnye oltotta ki. Oh… milyen szép, milyen nagy… de milyen más, milyen
idegen lett neki a gyermek. Magához akarta szorítani, csókkal szívni
magába a lehelletét, visszaváltani a lelkét a lelkéhez, de öléből
földrecsúszott a gyermek, és akkor az asszony föleszmélt, – hiszen meg
sem szabad csókolnia.

Mercati úr kicsit köpcös, kicsit kopasz férfiú volt. Az asszony nem
nyujtotta neki csókra az ajkát, de ő egészségesen, hallhatóan csókolta
meg asszonyát. És akkor a fiú ismét a földre nézett. Sajátosan
feszélyezve volt, mint aki egy korrektnek, józannak, sőt tekintélynek
ismert egyént először lát az élet puhább, érzelmesebb kötelékei közt.

A szállóig gyalog mentek. Lolotica kézen vitette magát és tágult szemmel
bámészkodott. Tágult szeme tele volt az új élmények meglepődésével:
egész nap kapaszkodtak, kúsztak fel az égnek; belementek a nagy fehér
felhőkbe és a felhők felett bukkantak aztán ide.

– Papa, úgy-e, innen már csak egy kicsi van az égig?

A leányka görög beszédjébe francia és olasz szókat kevert, mert odahaza
három nyelven beszéltek.

– Csak egy kicsi – szólt Madame Mercati és szemét könny futotta be.

A velük haladó fiú mintegy álomban ment. Zűrzavaros, némileg kellemetlen
érzéseken át szünetlen úgy érezte, hogy van valami, valami nagyon jó,
ami őt érte; s ami még jönni fog… Ha ráeszmélt, hogy mi, akkor érezte,
hogy semmi nincs, csak az éjjeli álmok egy utolsó foszlánya kábítja még…

Egy óra mulva reggelinél ültek. A szálló két szárnyát összekötő fedett
sétány keletnek esett és a reggeli – ha csak jó idő volt – ott volt
fölterítve. Ez kedves szokás volt: a nap belekóstolt az aranypiros
teába, puhábbá csókolta a jégbehűtött vajat és áttetszett a finom
befőtteken. Az apró asztaloknál két-három ember fért el csupán, kiki a
neki legkellemesebb társakkal ülhetett.

Mint meghitt családtag: a bronzarcú fiú Mercatiék körében ült: szeméből
azonban sugarak lövelltek, végig az asztalok során, közönyös
nyájassággal köszöntve a társaságot: fecsegő fiatal leányokat,
gavallérjaikkal halkan társalgó asszonyokat.

Ginevra nem volt sehol. És ő úgy várt reá, hogy köszönthesse. Talán
reggelizett már, talán a templomba, vagy sétálni ment…

A túlsó asztaloknál a társaság egy része csolnakázást tervezett reggeli
utánra. Az idő ragyogott, a tó sötétzöld hátán – odaláttak – egy hullám
se fodorodott… Mindenki jól érezte magát, szinte senkit se zárt be ma a
láz, a rossz idő.

A fiú szívére lehangoló árnyék esett. Úgy érezte, mint mikor drága
ajándékot tartogatunk valakinek, aki nem jön el érte.

Csak látni akarta, csak egy fejhajtást akart kapni tőle és akkor
szívesen viselné el a napot: Mercatiék soknyelvű zajgásait, a délutáni
hurcolkodást és mindazt a hosszú, egyhangú unalmat, ami az ittvaló
életet jelentette.

De Ginevra nem volt sehol.



Ginevra nem jóra virradt. Az esti holdvilágidill megártott neki: egy kis
láza volt és a melle fájt. Ágyban töltendő napok vártak rá: hosszú, üres
órák, amelyeknek percei mint az ólmoseső verik fagyottra a lelket.
Egyetlen barátnője volt: egy kis svájci leány, aki rajongott érte és
csodálta őt, ahogy rajongani és csodálni csak nagyon fiatal lányok
tudnak nagyon pompázatos nőket. De a kis leány – Lieslnek hívták – most
nem jöhetett hozzá, mert maga is egy hete feküdt, hanem naponkint
leveleket küldözött neki.

Délfelé az orvos nézett be Ginevrához. Úgy találta a leányt, amint az
hanyatt fekve a mennyezetre bámult.

– Micsoda dolog, megint így a semmibe nézni, szomorkodni. Olvasson,
tanuljon, vagy írjon leveleket – akár ábrándozzék, hiszen minden fiatal
hölgynek van, kiről…

Ginevra fölült, szétgombolta hálóköntösét. A széteső, fehér, csipkeszélű
ruhahullámokból mint különös, karcsú, sápadt virág emelkedett ki teste.
Szemébe félénk szenvedés rebbent; de néma engedelemmel tűrte a
gyötrelmet, míg az orvos kikopogtatta.

– Ha fölkel, esténként egy félórát a szalonban tölt. Önnek fel kell
vidulnia.

Mikor a leány magára maradt, fáradtan esett a párnákba vissza. Az orvosi
vizsgálat mindig megszégyenítette, lehangolta; és hozzá az orvos
tanácsai… A fekve olvasás fárasztotta, írnia nem volt mit, ábrándozni
hát… Az ábrándot fűzni kell valahová: multhoz vagy jövendőhöz és előtte
mindkettő zárva volt már.

Régen tudta már, hogy az élet játszmáját elvesztette.

Eleinte, mikor lankadni kezdett, körülvették és becézgették: apja, az ír
nemes úr, öregkisasszony nénje, aki holt anyja helyett a ház asszonya
volt, és egy, a messzi városból hozzájuk kijáró fiatal gyáros. Ő maga
nyugodtan élt virágai, könyvei, zongorája és agarai közt; és fogadta,
mint azelőtt is, minden felindulás nélkül a gyáros virágkosarait. Hűvös,
tiszta élet várt reá a messziben: szőnyeges otthon, halk délutáni
teázások… Egy gondolat, amely mint el nem tántorodó, el nem hessegethető
darázs döngi körül a fiatal szívet: nem rebbent még feléje sohase, bár
már huszéves mult.

Szerelem helyett egyéb lepte meg, néhány hónapnyi hervadozás után.
Reggel volt éppen, szemét aranyos őszi nap nyitotta ki, de valami
rettentőre, megfoghatatlanra: hálóruhájára ajkáról habos bíborcseppek
gördültek…

És akkor bezáródott mögötte a mult, előtte a jövő. A fiatal gyáros
üzleti ügyben sürgősen Dél-Amerikába ment és Ginevra nem kapott többé
virágkosarat.

Mindez nem fájt most már, sőt talán akkor se fájt nagyon. Kimondhatatlan
keserűség volt; leverő, az életből kiábrándító és a maga meztelen
durvaságában megszégyenítően lélekölő, de mégse igazi fájdalom. A leány
aztán mindent levetkezett, ami eddigi életét alkotta; és könnyen
vetkezte le, mert nem volt mindabból a lelkéhez nőve semmi. Szép,
előkelő ruha volt az, most pedig másik ruhát kellett elhordania: az élet
tenyéren hordott megkíméltjeinek selyme helyett az élet
halálraítéltjeinek szürke csuháját. Egyetlen kötelessége maradt, s azt
teljesítette: mindenbe híven nyugodott bele, amitől övéi javulását
várták.

Mikor a tavasz fesleni kezdett, elbúcsúzott agaraitól, zongorájától – a
könyveit hozta magával, virágok pedig itt is várták. Még várta valami…
bár ő maga semmit se várt többé.



Valaki ma egész nap várt reá, a félénk, bizonytalanná vált emberek
különleges váróművészetével. Csak a nagyon megpróbáltak művészete ez:
várni valami egészen bizonytalanra, minden új csalódásból új reményt
faragva, – az élet minden leőrlött kis tényébe enyhítés és biztatás
gyanánt vive bele a várást; a várás keresztje alatt húszszor összeesve,
húszszor újratámadva.

Így várt rá Hugh.

Délelőtt, délben megeshetett, hogy nem találkoztak. De délután a
verandán Madame Mercati nem fog többé ott heverni, hanem odafönt és
akkor a lánnyal ketten egyedül lesznek.

Hugh kifeküdt a napra és várt… A leány ajtaja odanyílt, de se onnan, se
az ebédlő felől nem jött senki. – A fiú azért szüntelen a korlátra
bámult, ahol a virágok nyíltak, ahol az este ülni látta őt. Mintha
rámára meredne, amiből a képet kilopták… Aztán a tegnapi találkozásukat
idézte: amint szembe jött vele és arcába kék fényt vetettek a
harangvirágok.

Hirtelen, mint lázbeteget hűvös fuvalom, egy gondolat legyintette meg.
Hátha itt van, a szobájában… alig néhány lépésnyire tőle?…

Fölkelt és végigment a hosszú verandán, a felvirágozott korlátig, ott
megállott. A leány ajtaja nyitva volt: – és a fiú szívére hirtelen édes,
meleg, arany verőfény esett. Szemben az ajtóval feküdt a leány. Alvó
arcát a feje alá kulcsolt karjáról hulló csipkék felhőzték körül. Amint
a fiú tekintete betakarta, a leány, mintha napfény esett volna arcába,
hirtelen fölébredt.

Hugh nem mozdult és egy másodpercnyit késett a köszöntéssel. Aztán
bólintott, de köszönés helyett – a leány nevét ejtette ki.

És akkor csoda történt, nem várt, édes csoda: a leány mosolyogni
kezdett, álomfátyolos szeme a fiúra rebbent.

– Ah… Mister Foorte…

És visszabólintott, de nem mondott többé semmit. Hugh elhúzódott, hiszen
már mennie kellett. Madame Mercati öt órára várta. Most már nem is volt
fáradt. Nem kapott ugyan semmit, mert a leány csak zavarában mosolygott
és ő mégis gazdagnak, megajándékozottnak érezte magát. Látta őt:
fehéren, csipkék között alva, feje fölött két karjával, mint két,
fölötte összehajló virágos ággal… De hát miért nem mert hozzája belépni?

Szabad, sőt illő volt itt a gyengélkedőket látogatni; a szenvedésben
testvérré váltak között leromlott az ilyféle tilalom. Madame Mercati
ágya előtt hányszor ült egész délutánokat: sakkoztak, beszélgettek,
olvasgattak…

Mi volt ebben a leányban, hogy küszöbétől visszatorpant; hogy nem bírt
sehogy formára lelni, amelyben valóban, a lelkéig megközelítse?… Csak
elfogódott tudott lenni vele szemben, vagy fanyar: közelében hallgatott
vagy kopott tréfákat mondott és hiába szánta rá magát, hogy szólni fog
hozzá mint barát a baráthoz, mint egyik halálraítélt a másikhoz:
vigasztalón, megértőn, egy kicsit hozzáférve, hozzámelegedve… Nem. Mikor
látta, sugáran, hüvösen, akkor mintha zárt ajtó előtt állana, melynek
külső kilincse letört, amely csak belülről nyílhat meg reája…




III.

Pár nap mulva, mikor a leány először jelent meg újra az ebédlőben, ott
pezsgőbb életet talált.

Az ebédlő tágas, fehér gipszreliefekkel, illatos csipkefüggönyökkel ékes
terem volt. A tóra néző üvegfalon át bevillódzott a csodálatos tájék: a
hegyek szinte szabályosan ismétlődő kúpcsipkés gerince, az erdők
sötétkék bársonya, a tó felhőt, eget, napotringató zöldje.

A hosszú, közös asztalnál jórészt svájci németek ültek, ők voltak a nyár
tipikus vendégei és az ő érthetetlen dialektusuk uralkodott a társalgás
fölött. A külön asztalok közül most csak egy volt lefoglalva: idős német
házaspár ült ott hórihorgas, vörössörényű fiával.

Ez a vörössörényű fiú a szálló minden hölgytagját végigudvarolta már,
kivéve Ginevrát, akihez nem fért hozzá. Bájos bécsi leánykákat szünetlen
fényképezett, edzett svájci meg angol hölgyekkel csolnakázott és egy
szöszke elzászi fruskával járt a fenyvesbe sétálni. Az asztalnál azonban
Ginevrát bámulta, bár másokkal társalgott; átkiabálva a külön
asztaluktól: hangosan, figyelmet kihivón.

Ginevrát, mint fölépültet, a szokottnál melegebben üdvözölte mindenki.
Az elzászi kisleány – Aiméenek hívták – elibe ment az ajtóig, mikor a
fehérbóbitás szobaleány bebocsátotta.

– Isten hozta. Liesl nagyon meghagyta, hogy helyette üdvözöljem önt, ha
fölkel.

– Köszönöm, Mademoiselle Weber. Hogy van Liesl? Tegnap nem írt nekem.

– Ah, egészen rosszul. Harminckilences a láza, most már az orvos az
írást is eltiltotta. Nagyon vágyik ön után. Miért nem jő fel soha hozzá?

– A lépcsők miatt. A lift nem jár.

És Ginevra egy bólintással mindenkit köszöntve leült, vette
evőeszközeit, gyöngyházszínű kezében úgy forgatva azokat, mint ügyes
vívó a fegyverét. És csak erre, vagy tán erre sem figyelt.

Pedig lopva két szempár osont néha feléje…

Vacsora után a társaság a szalonba ment és ide-oda telepedett.
Legtöbbjüknek tíz-húsz percet, ha szabad volt itt ülnie, aztán ismét a
verandára kellett menni, heverészni.

Ginevra új kötelességet teljesített: részt kellett vennie az esti
szórakozásban. Leült egy szögletbe, egészen egyedül.

Hugh Mercatiékkal kártyázott, bár egy pillanatig se figyelt a játékra.
Szíve tele volt új lehetőségek édes zűrzavarával: Ginevrát ezentúl
esténkint a szalonban találhatja…

A borzas, vörössörényű fiú a szalon közepén állva hegedült és közben
idegesen rángatta ajakát, szemhéjait. Schumann Träumerei-ját játszotta,
azonban hirtelen egyebet gondolt. Haját hátrarázva állát a hegedűnek
szegte, Ginevrának egyenesen szembefordult és mély, tiszta, de kicsit
reszkető hangon énekelni kezdett, mint szerenádhoz pengetve hozzá a
hegedűt:

– Du bist die Ruh…

A hangok édes, érzelmes hullámban hömpölyögtek a leány felé;
körülcsókolták, cirógatták sötét, sugár alakját, az esti fényben
tündöklően fehér halántékát, halavány ajkait.

Mindenki megértette a különös vallomást, a fiatalabbak érdekesnek, az
idősebbek ízléstelennek találták azt. Az elzászi kisleány kipirult és
tüntetőn egy más fiatalemberrel fecsegett; nehányan mosolyogtak. Hugh
holtsápadtra vált. Mióta ismerte, áhítattal tekintett a leány felé, és
heteken át nem merte megszólítani őt, – küszöbénél megtorpant, mint
bűvkör határvonalán… A leány soha nem látott, különös szépsége
elragadta, szinte könnyre fakasztotta néha; hanem zárkózott fensősége,
öntudatlan különállása, föléemelkedése minden embernek, – ez volt az,
ami Hugh lelkét térdre kényszerítette Ginevra előtt és ami oly boldoggá,
gazdaggá tette a lelkét, mint igaz hívőét istene nagyszerűségének,
imádatraméltóságának és elérhetetlenségének tudata… És most az a merész,
szemtelen fickó miután mindenkit körüllegyeskedett, érdeklődései sorába
Ginevrát iktatta és nem látta semmiféle szentségtörésnek, hogy azonnal
és nyiltan lábához rakja hódolatát.

Különös, keserű düh kezdett Hughban fölkavarogni. Kezében reszkettek a
kártyák, az ajka is reszketett, a szíve a legjobban.

Tehát így kell tenni, így! Szemérmetlenül, meztelenül kúsztatni a
szerelmet a kiválasztott felé; megszédíteni őt, eltántorítani saját
magától. Hiszen a megközelíthetlen leány arcába most halvány vérhullámok
emelkedtek és gyengéd keble alig észrevehetően remegett. – Ah, tűri és
nem háborodik föl, nem kel föl, nem sújtja le egy távozó tekintettel a
nyomorultat…

– Hallatlan egy játék, jelentette ki Mercati úr és kártyáit lerakta.

– Nemde, gyalázat, mormogta Hugh és szeméből szikrák szöktek a hegedülő
fiú felé.

– Igen, mert ön nem figyel és olyan szórakozott ma, hogy az már
egyenesen sértés, szólt Madame Mercati és élesen nézett a fiú dúlt
arcába.

Hugh most egyszerre átlátott a félreértésen és kimondhatatlanul
elszégyenkezett.

– Pardon Madame Mercati – és kártyáit rendezni kezdte – játszunk tovább.
Én hívok.

– Nem, köszönöm. Én magával ma többé nem játszom.

Hűvösen, durcásan fordult tőle férjéhez és egyetlen tekintetre se
méltatta azon este.

A fiú keserű zavarban volt. Úgy érezte, hogy Mercatiné felfedezte,
legalább is asszonyi ösztönnel megsejtette szívének gyötrelmesen
féltett, hétpecsétes titkát. Némán, leverten ült ma távolabb és mintegy
leláncoltan, megsemmisülten látta Ginevrát pár perc mulva a szögletből
felemelkedni és tovaúszni az ajtó felé könnyű, fénytelensötét
selyemruhájában.



Hugh nem aludt, hanem keserű gondolatain úgy gyötrődött, mintha
töviseken feküdnék. Mint hogyha valami titkos szektához tartozónak
szentélyébe gúnyos, idegen pillantás nyit be, úgy gondolt Madame Mercati
átható tekintetére; fájlalta és szégyenlette lelkének elárultatását.
Hanem annál nehezebb fájdalom is gyötörte: Ziegler vallomása. Szentélybe
sáros lábbal, sóvár kézzel harácsolni rontó rabló volt…

Hugh maga elé idézte az egész jelenetet, de különösképpen abban nem a
lánnyal, hanem a hegedülő fiúval foglalkozott. Undorral gondolt fényes,
kicsattant bőrére, rángatózó arcfintoraira, húsos, nedves ajkára,
szemére… Ah, ezek a szemek csókoltak és ezek az ajkak folytatni
sóvárogták a szem játékát – Hugh itt megállott, nem bírta ezt a
gondolatsort a leánnyal kapcsolatba hozni.

– Nyomorult, nyomorult, – morzsolta a szót a fogai között.

Nem volt igaza; lassankint más gondolat kezdett benne alakot nyerni:
hogy Ziegler nem is léha gondolatokkal közeledik a leány felé; hanem
megérezte, hogy ez a leány szentség, hiszen a dal maga szinte imádság
volt; a lány mivoltának édes megérzékítése:

  Du bist die Ruh
  Die Liebe mild,
  Die Sehnsucht du
  Und was sie stillt…

E gondolat fölismerésében a fiút hirtelen édes, langyos hullám
hömpölyögte át. Kinyújtózott és föllélekzett: ajka elmosolyodott; most
már tudta, hogy Ginevrát ringatni, hogy csókolni lehetne…



Kimondhatatlanul boldoggá tette e felfedezés. Magától nem mert rájönni,
de most, hogy más fölfedezte neki, azt érezte, mint ha valaki kincset
ásott volna ki és az a kincs őt illeti…

Reggel korán kelt. Mielőtt Madame Mercati az asztalnál elfoglalhatta
volna, megreggelizett és lement a tóhoz. A csolnakok üresen imbolyogtak
a partnál, csend volt mindenfelé. Sokáig ment befelé az erdő friss,
sötétzöld hűvösébe, közben pár szál virágot tört és szüntelenül
mosolygott.

Mikor visszafelé indult, a tűcsipkés fenyőboltozat alatt
szembetalálkozott Ginevrával. A leány elment volna mellette, de Hugh a
hirtelen rávirradó örömben melléje lépett. Valami merészséget csorgatott
ereibe az üde reggel, hogy pár pillanatnyi néma séta után hirtelen így
szólalt meg:

– Miért maradt a szalonban az este?

A leány nyugodtan és egy kicsit mégis meglepve nézett reá.

– Mert az tetézte volna az ízléstelenséget, ha tüntetőn kimentem volna.

Hugh megállott és hálás tekintetet vetett a leányra. Csak azt akarta
kérdezni, az orvos rendelte-e, hogy a szalonban maradjon, és a leány
félreértve őt, a legtitkosabb gondolatára felelt meg és úgy felelt, hogy
a fiú szívét boldog, megkönnyült dobogásba hozta.

– Hát észrevette, hogy Ziegler önnek muzsikál?

– Nem vettem volna észre, ha nem nézett volna mindenki rám.

– Haragudott?

– Sőt féltem, hogy meg is látszik rajtam.

– Miért haragudott?

– Mister Foorte, bizonyára ön sem látja illőnek, amit Ziegler tesz a
hölgyekkel. Legalább is ide nem illőnek.

– Miért? Hát nekünk mások a törvényeink, mintha mi kívül lennénk a
világon?

A leány cseppet se borúsan, de határozottan nézett a fiúra.

– Azt hiszem, kívül vagyunk. Vagy legalább is: én kívül akarok maradni.

A fiú megdöbbent. Pár hónappal ezelőtt ő is így érzett és most
föleszmélt, mennyire elsodródott akkori világától. Mint a fölébredett az
alvóra, nézett a mellette egyforma nyugalommal haladó leányra. Az
magasan hordta remek hajhullámokkal befolyt fejét, arca áttetsző zöld
volt az erdő reflexében, és a szenvtelenség szimbólumaként ma egyetlen
virág sem volt nála.

Pedig a fiú úgy szerette volna ma virágosan, enyhén, édesdeden látni;
ahelyett olyan volt, mint valami halavány kőből kimetszett szobor.

Hughnak valahogyan fájt ez, valahogy hűvösen lehelt ez az ő földerengő
életörömére. És nem akarta azt elhervadni látni. Szünetlen a leány
arcába nézett, mintha azt lesné, vajjon megenyhül-e az, s hogy ajkán
melengetőbb, ígérőbb szavak virulnak majd…

– Oh… fölébreszteni téged…

Ez suhant át rajta.

– Miss Hardings, ön tehát azt hiszi, hogy itt elmenekült az élet elől?

– Nekem azt mondták, hogy attól függ a gyógyulásom. És mindnyájunké,
nem?

Hugh leejtette a fejét.

– Hiszen ha ez biztos volna… De hátha csak elmulasztjuk így az életet,
és aztán még sem jő más, mint…

Nem merte kimondani, ami ajkán lebegett. Mert az szörnyű volt, és mert a
leány kicsit mintha tréfálna, úgy szakította félbe:

– Nekünk töprengni sem szabad, Mister Foorte.

A tó mellé értek, mert találkozásukkor vissza is fordultak a sétaúton.
Az egyik csolnak most nem volt a parton, Ziegler evezett rajta. Hiába, ő
nem volt beteg, csak idegeit pihentette, még az orvosi vizsgálatot se
vette igénybe. Neki szabad volt sportolni, mulatni kedve szerint. A
tóközépről az erdőbe csengett Aimée csicsergő nevetése. A fák között
odaláttak, amint a szőkehajú leány a csónakból kihajolva szünetlen a
vízbe mártotta kezét, és mikor így a csolnak billenve inogni kezdett,
féltében-örömében viháncolt.

Hugh Zieglert nézte… A borzas fiú ki volt vörösödve, homloka gyöngyözött
és száját kissé nyitva tartotta. Erős volt, de Hugh most nem félt tőle…



Mikor ez este Madame Mercatival találkozott, az asszony nem azt kérdezte
Hughtól, hol volt, hanem:

– Kivel volt ma délelőtt sétálni?

Soha eddig ilyen alakban nem érdeklődött elmaradása iránt. A fiú mélyen
magában élt, a maga világából soha semmit el nem árult, de azért őszinte
volt, ha kérdezték és zavar nélkül felelte:

– Miss Hardingssal.

A nyilt felelet az asszonyt lefegyverezte. Erre nem volt mit felelni és
különben is, Madame Mercati nem volt megbántódva.

Új és hihetetlen volt neki, hogy ez a fiú, akihez őt majd kétéves
barátság fűzte és aki a hosszú, folytonos együttlét alatt semmi jelét
nem adta valamelyes gyúlékonyságnak, most egy kicsit mintha talajt
veszítene. Tiszta ésszel ez nem fájhatott az asszonynak, hiszen sohasem
számított a fiú gyengédebb érzelmeire; de viszont megérezte, hogy egy
férfi, ha már egyszer szerelemből kezd vonzódni valakihez, nem képes
magát többé teljes odaadással szentelni egy bármily régi, bármily szoros
barátságnak.

– A barátság mindig vesztes marad, ezt gondolta, és ez bosszantotta, sőt
fájt is neki. Most kezdte érezni, mily kedves volt neki a néma,
szenvtelen fiú ragaszkodása. És valami keserűség kezdte gyötörni a
gondolatra, hogyan fog a társaság csodálkozni, ha észreveszik barátságuk
lazulását. Töprengeni kezdett: hogyan tarthatná meg a fiút.

Ginevra szépsége, utólérhetlen finom magaviselete hatalom volt, de ő
ismerte Hught, tudott a nyelvén szólani, bírta bizalmát, jogot
formálhatott szolgálataihoz; a leány pedig távol állott tőle, s ha
akarna is a fiúhoz hajlani: mint egy talány előtt állana…

Mily könnyen elvétheti a hozzá vezető utat…




IV.

A nyár gyorsan, lobogva égte ki magát; tudta, hogy kergetik, nyomában az
ősz iramlik. Csodálatos, mélyvidéken soha nem látott pompával lángoltak
a mákok, a hamúkék óriásbogáncsok; s az érika rózsaszínlila szőnyeget
vont a tó köré. A szőnyeget a tövisrózsák ezüst meg arany csillagokkal
hímezték tele, fönt a sziklák pedig, mintha vérük buzogna ki, üdepiros
alpesi rózsákat fakasztottak magukból.

Ginevra megszédült ennyi virágtól; szíve hangosabban vert, áttetsző
arcába hajnalszín vérhullámok hömpölyögtek, ha a tó mellett járkált és
mindig gazdagon tért haza sétáiból.

Különös, álomszerű élet volt az, amit Hugh mostanság élt.

Mióta Mercati úr megérkezett, asszonya a közös verandán nem jelent meg
többé sütkérezni. A délelőtti kúra alatt a fiú meg a lány egyedül
hevertek a verandán. Hugh ez órákat szünetlenül, kimondhatatlanul
sóvárogta. Esténkint elhatározta, hogy másnap egy a leányhoz közelebb
eső heverőre költözik, hogy megkérdi tőle, akar-e sakkozni és fel fog
olvasni valamit neki, vagy éppen beszélni fog vele…

A napirend az volt, hogy reggel korán sétálni kellett, és csodálatosmód
szinte mindig úgy esett a dolog, hogy Madame Mercati már este számot
tartott Hugh másnap reggeli kíséretére. A fiú szégyelte visszautasítani
az asszony fölszólítását és nem is bízott benne, hogy a leányt
megtalálná, mert az majdnem mindig más, nem igen járt utakat választott.

Mikor aztán a séta végeztével Mercatiéktól a felső villánál elbúcsúzott,
gyorsabb léptekkel kanyargott a szállóig, sietett ki a közös verandára.
Az most, a nyári vendéghiány miatt csak kettejük tündérerkélye volt.
Első pillantása mindig a leány szögletébe esett: néha ott látta virágai
között, ír költők kis bőrkötésű könyveivel a kezében és a könyvből
felpillantva, a leány ilyenkor nyájasan fogadta köszöntését.

Máskor a leány puha, selymes takarója összefogva hevert a nyugágy
matrácán: a csipkés kispárna áhítva várta fejének könnyű terhét.
Ilyenkor várni, várni kellett; néha keveset, néha órákat. Mikor aztán
jött: fején lebegő fekete sáljával, magához lazán szorítva új kincseit:
virágait; mikor elment mellette és fátyla hűvös fuvalmat csapott néha
arcába, vagy éppen megérintette őt, mint gyengéd cirogatás…

És aztán, mikor lepihent, nem messze tőle és behúnyta a szemét, vagy
édes-komoly arccal mélyen elmerülve olvasott… Ilyenkor minden tegnapi
terv megdőlt: Hugh nem mozdult, szíve a torkában vert, ajka
összefogódott, szólni nem bírt, csak egyetlen édes, bódító tudatba
burkolózott: hogy ő itt van, közel van; hogy érzi virágainak, hajának
illatát.

És aztán ebédre gongoztak: a szálló túlsó szárnyának magánverandáin
sürgés-forgás kelt; Ginevra pedig fölült, letette könyveit és bement
szobájába rendbe szedni magát: reggeli heverőruháját síma angol
öltözékkel cserélte föl, nyakából a haját föllebb rakta és egy-egy
antik, különleges ékszert csatolt hol a hajába, hol csuklójára, vagy a
nyaktövéhez, a ruha kapcsolását fogva össze vele…

Egy ilyen álomdélelőttön, mikor Hugh minden pórusával, egész lelkével a
leány közellétének gyönyörében fürdött, hirtelen a veranda alatt, a
sarjadzó mezőről valaki a leány nevét kiáltotta:

– Miss Hardings, virágok királynője, ma önre gondoltam sétaközben!

És Ziegler, a multesti hegedűs hirtelen pompázatos, sötét ultramarinkék
enciánacsokrot hajított föl, át a korláton, egyenest a leány ölébe.
Ginevra pillanatra megütődött a kissé fura föllépésen. De az enciánák
tündöklő bársony kékségére bámulva, megbocsátotta azt.

– Milyen szépek… köszönöm.

És felült és hálát intett a kezével.

– Majdnem az égig másztam érettük, dicsekedett a fiú. De önhöz ez a
virág illik legjobban, először is, mert a kék a nyugalom színe. Továbbá…
pardon, fölmegyek és közelből mondom meg ezt.

– A kék a gyász színe, – felelte a leány.

– Ah, de nem ez a kék. Ez bíborkék, épenolyan pompás, mint a bíbor.

És Ziegler fölhágott a futó repkénynek tett kis létrán a veranda
korlátjára és beugrott a leány mellé.

– Miss Hardings, ön az emberre mindig kék benyomást tesz. Én úgy is
hívom: a kék leány… A bőre határozottan kékes, a haja is, mindig kellene
hát valami kéket viselnie. Izé… ne vegye rossz néven, én mint művész
mondom ezt. Igaz, hogy én zeneművész vagyok, de én a hangokat is
színeknek érzem és viszont. Ezek az enciánák az ön szimbólumai.
Bíborkékek. Engedje, hogy hintsem a ruhájára őket.

És mielőtt a leány tiltakozhatott volna, szétbontotta a sötétkék
kelyhekből álló bokrétát és reászórta a leány aláomló ruhájára.

– Ah, Ziegler úr, ön barbár! Hiszen ha fölkelek, leperegnek és
rájuklépek…

– És aztán? Hadd hulljanak ön elé, hadd tiporjon rájuk… kérem, ne
söpörje össze őket! Mister Foorte – nemde remek képet ad így Miss
Hardings? Ezek a sötétkék csillagok az ő fekete ruháján…

Hugh dermedt fájdalomban bámult a jelenetre. Ziegler hangosan, tolakodón
és elháríthatatlanul férkőzött a leány közelébe; hízelgett, kritizálta
és tanácsokat adott neki: mindez vérig korbácsolta a néma, érzelmeinek
semmi formát adni nem tudó fiút.

Mikor Ziegler a korláton át visszaugrott a mezőre, Hugh hirtelen fölkelt
és a leány elibe állt.

– Dobja el az enciánákat – szólt hozzá hirtelen és gyűlölettel nézett az
ultramarinkék harangocskákra.

Ginevra rácsodálkozott és a fiút ez kijózanította.

– Bocsásson meg, – szólt elcsendesedve és harag helyett zavar költözött
szemébe. – Ziegler… tolakodó. És én… kérni akarom, ne tűrje.

A leány még csodálkozóbban nézett fel fektéből a lábánál álló fiúra.
Sokáig, szótlanul bámult reá, mintha ébredne és rá akarna ismerni.

– Mister Foorte… szólt végre, miért mondja ezt?

– Miért? Mert – és a fiú ajka megrándult – … csak azért, mert fáj nekem.

A leány lelkében csodálatos kondulást érzett, mintha arra, mint alvó
harangra ráütöttek volna. Elkalandozó tekintetét hirtelen ismét a fiúéba
vetette; mint két gyengéd remegő sugár, folyt a tekintetük egybe.

Az első pillanat volt, hogy közeledtek egymáshoz.



Később Hugh azt gondolta, hogy Zieglernek megint igaza volt. Megint
fölfedezett, szóba foglalt valamit, amit ő csak sejtett: hogy Ginevra
valóban olyan, mint egy pompázatos, bársonyosan kék virág.



Ezen a délben Aimée kissé duzzogva adta át Ginevrának Liesl legújabb
üzenetét.

– Miss Hardings, tessék a levél. Ámbár ön nem fog hederíteni a
tartalmára.

– Miért mondja ezt, Mademoiselle Weber?

– Mert ismét hívja önt és persze, önnek egyéb dolga van.

Ginevra kissé furcsának tartotta a megjegyzést.

De nem felelt, hanem leült a rikító alpesi rózsákkal ékesített
asztalhoz, háttal az ablakfalnak. Az ebédlő halkan, kellemesen zsongott,
a leves után már a halat hordták fel a bóbitás leánypincérek, mikor
Ginevra kibontotta Liesl levelét:

»Miss Hardings, kérem, jöjjön föl hozzám. Úgy únom magam. Kicsit jobban
vagyok. Csak harmincnyolc a lázam. Nagyon vágyom ön után. Nagyon únom a
fekvést. Kérem, jöjjön még ma. Kérem jöjjön.«

– Fölmegy? kérdezte Aimée.

Nyilván, míg lehozta, el is olvasta a levelet.

Ginevra tünődött.

– De amíg ön a verandán sorban elbolondítja a mások udvarlóit, inkább
csak menjen föl, – szottyantotta ki hirtelen Aimée és nevetni kezdett,
arcocskáiba ennivaló gödröket grimaszkodva bele.

Oly hangosan mondta ezt, hogy majd mindenki meghallotta a gonosz
megjegyzést.

Ginevra elsápadt; nem tudta: kire, mire céloz a kis, német vezeték- és
francia keresztnevű elzászi fruska.

Mikor ebéd után a hallba széledtek, megszólította Aiméet.

– Mademoiselle Weber, ne fusson még föl a verandájára. Kérni akarom, ne
tegyen rám olyan alaptalan megjegyzéseket, mint délben tett.

– Nem is olyan alaptalanok.

– De kérem, mademoiselle.

– Hát nem látja… Mister Foorte holdkóros magától és Ziegler ma kereken
megtagadott tőlem egy enciánacsokrot. Azt mondta, ha nem volnának oly
nagyon pompásak, nekem szánta volna. De mert olyan szépek, nem adja.
Azután az ön heverőjén láttam elszórva őket. Bánom is én azt a kísértet
Mister Foorte-ot. De Zieglert hagyja nekem, Miss Hardings.

És Aimée egy újabb arcfintorral felfutott a lépcsőn.



Este telehold volt és Hugh Mercatiék verandáján ült.

Mercati úr aznap a szálló egészséges férfivendégeivel kiránduláson volt
a völgy magasabban fekvő tengerszemeinél és így korán lepihent.

Madam Mercati valami megkönnyebbülést érzett. Mióta férje itt volt,
óráit inkább véle kellett töltenie és bármily szívesen tette, némi
gátnak érezte e körülményt Hugh iránt érzett barátságában. Tudta bár,
hogy e gondolat nem egészen önzetlen, de az önkénytelenül kelt föl
benne. A férje úgyis elmegy nemsokára, őneki még talán egy évig is itt
kell maradnia és ő nem akar annyi időn át teljesen egyedül állani. A
betegség sajátos önző logikája volt ez, az a logika, amely a sok éven át
szenvedőknél egyben jogosult is, rút is.

Most végre egyedül maradt Hughval.

Mintha veszély környezné, a fiút félénk izgalom szorongatta; és ösztöne
egyet súgott:

– Jó éjt, Madame Mercati, én is lemegyek.

– Maradjon.

Az asszony egy darabig nem szólt többet, aztán halkan fölkacagott. Első
fegyverét készült próbálni: gúnyt akart űzni Hugh szentségeiből, kicsit
rápirítani a bohó, megszédült fiúra.

Hugh-t megrémítette a nevetés.

– Madame Mercati, mit nevet?

– A maguk délelőtti komédiáját.

– Milyen komédiánkat? kérdezte Hugh, hirtelen sötétre elboruló szívvel.

– Hát hiszen én a verandájukra látok. Ziegler rómeóskodásán az uram is
jót nevetett. Lám, csakugyan nincsenek bevehetetlen várak…

Az asszony sárga selyemzsebkendőt vont elő kebléből és azt ajkára
szorítva újra nevetett. Kis madárteste vonaglott a könnyű gyapjútakaró
alatt és arcára szorított kezén villogtak a brilliánsai, mintha a fiú
szívébe akarnának szúrni sugaraikkal.

– Ziegler mindig ízléstelen – jegyezte meg Hugh.

– Igen, önt a multkor is felingerelte, szólt az asszony, hirtelen
abbahagyva a nevetést.

A fiú idegenül tekintett az asszonyra.

– Különben, Mister Foorte, mindig a lányon fordul meg a dolog. Én eddig
azt hittem, Miss Hardings minden földi dolgok felett álló madonna. És
azt az ostoba szerenádot tűrte…

– Tehetett-e mást? Különben is… róla lepereg az ilyen tolakodás.

– De ma önnel elbeszélgetett, láttam.

Hugh nem felelt. Szívén a délelőtt emléke édes, meleg hullámban ömlött
át, de csak egy pillanatra. Valami kínteli fulánk kezdte mardosni…

– Fáradt vagyok, Madame Mercati.

És gyorsan, mintha megsebezték volna és a sebével futna, ment…



Másnap főhn kerekedett. Zúgott a szélvész a ház körül és szobáikba űzte
az embereket. Sokan rosszabbul érezték magukat, Lieslről az a rémhír
kelt, hogy láza negyven felé emelkedik.

Ginevra némi lelkiismeretfurdalást érzett. Mióta oly drága az élete,
hogy nem megy föl néhány emeletet egy beteghez?… Igaz, vak
engedelmességet fogadott az orvosnak… Tétován állott a hall egy
szögletében, kezében a Lieslnek szánt sisakvirágcsokorral.

Egy írlandi férfiismerőse, ki beteg feleségét ápolta itt, látva
habozását, megszólította:

– Miss Hardings, ön most dilemmában van. Föl kellene mennie és nem
szabad lépcsőt járnia. Lehet-e ezt a kettőt egyeztetni?

A leány fejét rázta.

– Dehogy is nem lehet. Például, mi fölvisszük önt. Nemde, Ziegler úr?
Hisz ön éppoly atléta, mint jómagam. Összefogjuk a négy kezünket, Miss
Hardings beül a hintába, – ilyen könnyű teherrel akár fölrepülünk.

A leány elpirult a bizarr ötletre.

– Mister Cowlin, az nem illő.

A körülálló hölgyek nevettek.

– Fényes ötlet. Szó sincs róla, hogy ne illenék. A cél szentesíti az
eszközt.

Aimée föl akart rohanni a lépcsőn, Lieslhez.

– Pardon, a dolgot meglepetésnek szántuk. – És egy idősebb hölgy
megfogta Aimécske szoknyáját.

A két férfi összefogózott.

Ginevra elsápadt, de azért odalépett hozzájuk, a karjuk alkotta hintába
ült; és két kezével megérintette a vállukat. Azok megindultak vele
fölfelé.

A leány lassan megszínesedett, a tréfa derűt hintett szívére; hajkoronás
fejét magasra emelte.

A felső emeletnél le akart szállani.

Ziegler és Cowlin a fejüket rázták. Liesl ajtajáig vitték, ott Ziegler
szabad könyökével föltárta az ajtót az alacsony tetőszobácskára.

Valami csodálatos látvány lehetett a bentvalókra: amint az ajtó
föltárult és azon mint két izmos rabszolga egy törékeny királyasszonyt,
hozta a két férfi Ginevrát; nagy vigyázva, hogy a leány öléből a
virágcsokor ki ne forduljon.

A szobában homály volt és Ginevra pillanatra semmit sem látott; de
hirtelenül mintha két éles ezüst penge futott volna szívéig: szemben
vele, az ablakhoz támaszkodva Hugh állott, dermedten, márványsápadtan…

A szobácska legmélyén állott Liesl ágya; és a láztól gyötört leányka,
mintha csodát látna, felült, arcán a rózsák még bíborabbra gyultak,
karját lassan tárta az ágyáig hordozott látomás felé…

– Drága, drága… csak ennyit tudott rebegni.

Hugh erősen a leányra szögezte szemét, ajka fájdalmasan rángott. Míg
Liesl boldogan, nyugtalanul suttogott és Ginevra türelmesen figyelt
rája, Hugh fejében Madame Mercati fulánkos szavai vergődtek, új életet,
sőt jelentést nyerve: hogy Ginevra nem az a bevehetetlen,
megközelíthetlen szentség, akinek hitte…

De aztán érezte, hogy nem csak az fáj neki, hogy Ginevra amazok karján
pihent, hogy liliomkeze a vállukat érintette, hanem hogy amazok erősek,
karjukra vehették őt és ő gyenge, ő beteg, aki soha nem emelhetné ölébe,
nem vihetné magával…

Köszönt és kitámolygott a szobából.



Künnt beborult már: a tó színén felhők repdestek, mint tépett fehér
sirályok; a hegyekről habfehér gomolyok hömpölyögtek. Előbb apró eső
szitált, azután sűrű hó foszlott alá.

Reggelre a táj meg volt halva: de ez csak tetszhalál volt.

Hugh némán, elkékült ajkkal feküdt a verandán. Nem olvasott, hanem
szünetlen egy pontot bámult: a városka hóbaöltözött kis tornyát.

Ginevra szíve megdermedt a hó láttán. Annyi virág fult beléje… A tájék a
maga lucskos fehérségében kimondhatatlanul idegen volt neki – és Hugh
dermedt némasága még idegenebb.

És akkor különös dologra szánta magát, amire eddig soha: ő szólította
meg a halálos mereven fekvő fiút.

– Mister Foorte, ez itt mindig így lesz ősszel? – És a tájra mutatott. A
fiú Ginevra felé, oldalra fordult és alig hallhatóan felelte:

– Így. A virágok nem érnek rá hervadozni… Megfagynak.

És visszafordult, hanyatt; behúnyta a szemét és többé szót se szólt.



Este Madame Mercati egy kicsit diadalmasan fogadta a fiút.

Mercati úr ma ismét korábban tért álomra és magukra hagyta őket.

A fiú nem szólt. A keze sajátosan csüggött alá, mint a törött szárnyak:
arcára mindent eláruló fájdalom volt fagyva.

– Mister Foorte, – kezdte az asszony – ön nagyon rosszul ismerte
önmagát, hogy diplomáciai pályára készült… Tegnap délután Miss Hardings
rabszolgákkal hordatta magát körül, mint holmi Semiramis vagy Salome; és
ön most erre olyan szomorú, mintha valakije halálán lenne…

A fiú, mintha késsel vagdosnának feléje, kezét maga elé emelte és
hátrább lépett:

– Ön kegyetlen… madame – rebegte és pár percnyi tétovázás után elment.

– Ez nem a helyes út hozzá… villant át Madame Mercatin. Így be fog
gubózni, mint a selyemhernyó. Inkább bizalmát kellene keresnem, akkor
őszinte lesz és tudni fogom, hogyan áll a lánnyal…




V.

A korai havat fölitta a szeptemberi nap, de a hóval együtt elmentek a
nyár virágai is. Helyettük egyetlen színpompára készült a föld:
halványlila selyem lángocskák gyanánt kikiricsek ütötték föl ezer és
ezerszám fejecskéiket.

Most még a fűben rejtekeztek, csak itt-ott mertek fölágaskodva merészen
körülpillantani, de nem volt már messzi, mikor egyetlen díszbe vonják a
földet. Az erdők egyforma sötétjét a magasabb tájakon világos foltok
tarkázták meg: a vörösfenyők arany bokrétákká hervadtak. Lent, a villák
kertjeiben az ecetbokrok sárgára sápadták, vérpirosra dideregték magukat
a hó alatt és most mintha csupa színes virág volnának: úgy legyezték
körül a verandák rácsait…

A nyári holt időszak végére járt. A villaváros utcái élénkülni kezdtek
és a szállóba naponkint érkeztek az érdeklődő levelek, bejelentések:
kik, honnan akarnak télire a szenvedésnek e szomorú szerzetébe belépni.

A verandákra új és új heverőket hordtak, az ebédlőbe kétannyi asztalt. A
személyzetet gyarapították; rendeztek, alakítottak, ácsoltak… Mintha a
tó feletti, fából rótt kastélyocskából kifüstölnék, kilármáznák a nyári
csend szelíd, jótékony szellemeit.

Mióta Ginevra a férfiúi kezekből összerótt trónon ülve szívéig érezte
fúródni Hugh tekintetét és megremegett a másnapi néma fájdalmától, benne
is megszakadt a nyári csend.

A kezdődő élethez fogható csoda egy van csak: a kezdődő szerelem.

Ha Hugh későn jött a verandára, Ginevra valami várakozást érzett; ha már
ott hevert, mikor ő maga belépett, akkor összerezzent. Különben pedig
nem adott semmiféle nevet e hullámzásoknak. Szíve kényes, nehezen feslő
volt és önmaga előtt is rejtekezőn szemérmes. Inkább nyugtalanság lepte
meg: formális, tartalmatlan érzelem, mintha folyton várná valaminek jóra
vagy rosszra való eldőltét. Közben különös lelki foglalkozása volt: mint
virágait, sorba szedegette lelkével Hugh hozzáintézett minden szavát,
nem hagyta a semmibe hervadni őket, hanem át- és átgondolva azokat,
mintegy üdén tartotta emlékezetében.

Még különösebb volt, hogy néha akkor is várta a fiút, mikor arra semmi
ok sem volt: az erdőben, ha az útra nézett és este, ha egyedül ült a
verandán. Sőt néha bent, a szobájában alva, arra nyitotta a szemét, hogy
jönni látja…

A legcsodálatosabb mégis az volt, hogy az élet kezdett jelenteni valamit
számára. Nem érezte azt a kimondhatatlan holt ürességet maga körül…

Ha később Ginevra ezekre az őszbehajló aranynapokra gondolt, szemét
mindig könny fátyolozta.

Hogyan feküdtek ők ketten, a zsongító verőfényben, egymástól nehány
karnyira; hogyan hallgattak, bár szólhattak volna és hogyan rebbent csak
néha össze a tekintetük…

Valami könnyűség jött néha a leányra. Nem volt ez öröm, csak éppen
föleszmélés, hogy a világ nemcsak egészségi rendszabályokból áll… Hogy
vannak virágok nemcsak a réten, a sziklák ölén, hanem a lélekben is, és
mint a földi bimbók: kinyílnak hivatlanul, és szépek illatosak
kéretlenül.



Mert a megtérő napveréssel, az ébredő kikiricsekkel együtt tért meg Hugh
szerelme. Napokon át járt ólomszínű arccal, lesütött pillával, de csak
addig, míg egyszer szeme találkozott Ginevráéval. Vannak arcok, amikbe
tekinteni a béküléssel, a minden rossznak feledésével és minden jónak
hivésével egy.

– Ginevra nem vétkezhet… a fiú ezt az evangéliumot érezte lelkében
kihirdetődni.

Oh, milyen jó volt, nem hinni semmi rosszat róla; őt tisztán, szépen,
megimádva hordani lelkében…

Egy napon Mercatiék le nem foglalhatták Hught, mert Lolott beteg volt és
az orvos teljes csendet parancsolt körülötte.

Így Hugh délután is sétálni ment, le a szerpentineken, és a tóparton
állva a csolnakázókat bámulta.

Aimée Zieglerrel azon mulatott, hogy egy a csolnakukban ülő idősebb
hölgyet halálra rémítgetett. A csolnak kettősfenekű volt s a két
deszkafal közé szorult esővíz himbáláskor ki-kicsapott a bennülők
lábához. Aimée éppen ezért folyton ficánkolt, és ha a víz az öreg hölgy
lábát seperte, akkor sikoltozott:

– Jaj, sülyedünk! A csolnak léket kapott!

A szegény öreg kisasszony erre Hugh felé lelkendezett:

– Segítség! De előbb ennek a szép kislánynak, ő fiatal, én
elpusztulhatok…

És Aimée erre se szégyenült meg, hanem rózsásra nevette magát.

Hugh elfordult. Gyűlölte Zieglert és gyűlölte Aiméet.

Bement a fák alá, hogy a csendben, a templomi árnyban kibonthassa
szerelmét, mint lengő zászlót, imádságot. Alig nehány lépést ment: az
úton egy elejtett kéklila kikiricset talált.

Fölvette, de pár lépésre újra ott hevert a tűlevél párnázta úton egy
halvány csillaggá feslett virág…

– Ah, erre kellene járnia, hisz úgy látszik, tündérek suhantak, játsztak
itt, virágot szórva elibe…

Az út egyet kanyarodott, a zöld lombvilágban egy tengerkék ruha villant
meg.

– Tehát mégis tündér jár erre és nekem ejtett virágot útmutatóul –
gondolta Hugh hirtelen.

Mert ő ilyen szépeket tudott gondolni, mint a legtöbb kifelé némalelkű
ember.

Nem sietett a leány után, tudta, hogy úgyis beéri, és pillanatig
boldogan merült el a gyönyörűségbe, hogy követi a leányt, hogy az előtte
jár és ő utólérheti. Mert a leány lassan ment, a fejét mélyen lehajtva,
ahogy eddig nem járt soha…

– Miss Hardings, mire gondol, hogy elejti virágait?

A leány összerezzent, mintha éppen az szólitaná meg, akire gondolt.

– Ah… a virágaim… És kinyújtotta értük a kezét.

– De kérni akarok értük valamit.

Ginevra arca meghajnallott.

– Hogy szólítsuk egymást a keresztnevünkön. Nálunk, amerikaiaknál ez így
szokás.

– Dehát nem mindegy az?

– Ha úgyis mindegy…?

Ginevra elmosolyodott a kis szofizmán és folytatta azt:

– Ha mindegy, hát legyen.

Ez csak félajándék volt, de mégis: az első ajándék.

És Hugh átnyújtotta a virágokat.

– Köszönöm. Tessék a váltság.

Pillanatra megálltak. Az erdő itt valamivel ritkult, a tűleveleken át
napfény szitált az útra és arannyal permetezte meg a leány kékfekete
haját, kékfehér arcát, nyakát, tengerszín ruháját…

A fenyők mindinkább tünedeztek, közöttük lila keszkenők gyanánt
kikiricsrétek terültek. A hegyi kolompszó, a sziklákon, vízmosásokban
alázuhanó patakok sírása, kacagása erősbödött.

Ily messzi nem járt senki már. És ők mentek: némán, egymás mellett,
arcukba lassan felhőző pírral, fejükön, vállukon a nap aranycsipke
fátyolával. A fátyol azonban lassan lesiklott róluk, a nap elszállott
már.

Egyszer aztán Hugh kicsit közelebb lépett a leányhoz. Mintha hosszú
töprengés után nyert volna alakot ajkán a szó, féléjszakákon át
kristályosodva ilyen egyszerűvé és mindentmondóvá:

– Ginevra, nemde… én vagyok az ön barátja?

A leány nem nézett föl, csak a fejével intett igent. Szíve tele volt az
első vallomás reszkető, meleg mámorával…

– És… csak hozzám jó és máshoz senkihez… soha?

Ginevra kicsit elsápadt, de a fejével ismét igent mondott.

Hugh akkor megfogta a leány beteg liliomujjait, úgy mentek tovább.

Óriási, ki tudja honnan alázuhant szikla állta útjukat. Akkor
megfordultak. És lelkük, a saját álomvilágukba sülyedt, hirtelen a tájra
rebbent, mint kalitból kicsapódó madár… Nemcsak bennük: kívülöttük is
álomvilág volt; álomvilág övezte, hordozta az ő áloméletüket.

Felettük az ég kék templomboltja a violaszínű alpesi izzásban
amethiszttornyokként tündöklő csúcsokra hajlott. Az erdők sötétkéken
álltak a végtelen lilahamvas mezőkön, a vörösfenyők örömmáglyákként
vörhenylettek, a lúcok pedig papok gyanánt sorakoztak a boltozat alatt,
lecsüggő palástjaik alól, mint füstölőből a tömjént, lila-fehér
páragomolyokat küldve fölfelé…

Csoda történt. A világ hirtelen templommá változott és oltárán, az ég
közelébe nyúló csúcsokról alágördült sziklán Ginevra ült.

– Milyen szép… minden, minden lilakék most a világon… suttogta a leány,
kezét kicsit kinyújtva a tájra. Most nem gondolt rá, hogy a kék a gyász
színe.

Hugh a szikla alá ült, úgy hogy térde a leány lába előtt a földet
érintette és áhitattal, áhítva nézett fel a messzebámuló leányra.

– Én nem emelhetlek föl, csak térdre rogyhatok előtted – mondta halkan.
És akkor újra csoda történt. A leány szeme reárebbent és Hugh
beléjelátott. Mindig tudta, hogy az nagy, sötét, de azt soha, hogy kék,
egészen sötétkék, mint az alpesi este.

Ha most a csúcsokról alágördült szikla egyet lépne útjában, két
csillagot oltana ki, mikor a legfényesebbek.



Azon éjjel Hugh ismét kóborolni ment.

Úgy érezte, hogy szíve nagyobb, mint a világ s hogy nem szabad
elaludnia, öntudatlanságba ejtenie üdvösségét. Nem, virrasztani akarta,
újból és újból átélni; megbarátkozni vele…

Enyhe, csillagmiriádos nyárvégi éj volt, halk tücsökmuzsika rezgett a
rétek felett, mozdulatlan álomba ringatva, bűvölve a toronymagas fákat,
a fűben összebúvó virágtengert.

Útját a malomhoz vette.

Ott leült a bársony sarjúrétre és fölbámult a csúcsok felé. Olyan
világos volt, hogy tisztán látta a sziklát a völgykatlan túloldalán,
ahol ma térdepelt.

Egy gondolat lepte meg fölizgatott, a hirtelen meggazdagulástól
ábrándképekkel terhes lelkét: hogy a leány nem az oltáron, hanem az
oltár előtt állott… vele. Hogy nem imádtatta magát, hanem imádkozott…
esküdött.

Bizarr, részegítő gondolat volt: hogy a kékséges templommá varázsolt
világban nászt ült a lelkük és hogy ez az éj az első a lelki nász után…

Hanyatt feküdt a kikiricses selyemágyon, szemét az ég csillaghálózatára
függesztette és átadta magát annak a csodálatos álomnak, hogy ez az
éjszaka az övék s hogy valami csoda fog történni… Valami titokzatos
módon, varázsigével kell csak a holt malomra koppantani és akkor az
hirtelen megfényesedik; pompázatos kastéllyá alakul és ők a küszöbén
állanak: bent kacagó násznép, mámorító zeneszó, fűszeres lakoma és
királyi örömökre berendezett csarnokok… Tisztán látta később Ginevrát,
az asztalfőn ülve, kábító narancsvirágok között, kékfehér
fátyolfelhőben, halavány mivolta áttüzesedve… Most fölkel, de csak mikor
Hugh gyengéden magával vonja, akkor indul meg vele.

A fekete halálmalomban nyikorgott a szél és denevérek keringtek a fiú
álma felett.




VI.

Másnap mindenféle ujdonságos izgalmak jöttek. Mercati úrnak sürgősen
haza kellett utaznia, a veranda körüli szobákba pedig új vendégek
érkeztek.

Hugh lankadt volt, mint láz után, de Madame Mercati fölhívta a
csomagoláshoz. Lolotica nem utazhatott el, a betegsége miatt. És mert
Madame Mercati nem volt elég erős, hogy a gyermeket ellássa, már úton
volt az asszony huga, hogy foglalkozzék a kicsikével.

Lent a veranda benépesült. Ginevra és Hugh heverője közé két új vendég
került. Egy fiatal svájci kereskedő, Blumer nevezetű és egy Kazanov nevű
orosz. A veranda túlsó végén pedig egy anglikán lelkész rendezkedett be
az őt ápoló feleségével.

Délután Hugh Mercati urat a postatérre kísérte. Az asszony nem ment,
mert nem hagyhatta egyedül a gyermeket.

Mercati szerette asszonyát, azzal a gondossággal, bőkezűséggel és
érzékiséggel, ahogy az ilyen örmény-görög ember csügg az övén. Most,
fölfelé haladva az úton, Hughnak figyelmébe ajánlotta az asszonyt.

– Mister Foorte, ön mindig jó volt Frozinához. Legyen továbbra is az,
míg együtt lesznek. Igaz, ön fiatalabb nála… mindössze huszonhárom éves,
nem? de mégis: férfi.

Hugh meghatódott és megszorította az odanyújtott kezet.

– Hisz ez természetes. Remélem, nem lesz rá már sokáig szüksége
Madame-nak, tette hozzá, valami kellemeset akarva mondani.

– Reméljük. Az orvos a legjobbal biztat, de hiszen ezek a kitanult
orvosok mindig csak jót ujságolnak.

– Madame Mercati igen jó színben van.

– Valóban, ez igaz. Színesebb, mint volt otthon. S kivált ha önnel
beszélt, néha egészen virult.

Ezt minden féltékenység nélkül, becsületes örömmel mondta Mercati. És
Hught ez mégis, valahogy kellemetlenül érintette.

Mikor hazafelé jött, egy helyen nekitámaszkodott az országút karfájának
és lebámult a szálló odalátszó verandájára.

Egy csomó benépesedett heverőt látott és erre valami olyast érzett,
mintha a nyárasszony uszályának utolsó fodra lebbent volna el szeme
elől.



Igen, ősz volt.

A hegyekből lassan ereszkedtek le a nyájak a völgybe. Kolompszó mélázott
a hervadó rétek felett és ezüstszálak uszkáltak, mint egy tündér
szétszakadt fátylának szélhordta foszlányai.

A verandán nem lehetett többé egyedül lenni Ginevrával. Hiszen szavuk
eddig se sok volt egymáshoz, de édes volt, vele együtt lenni… Oh, mit
jelentett volna ez most, miután megértették egymást!

És Hugh egyebet is látott.

Két heverő azért üresen maradt egymás mellett: az neki volt szánva és
Madame Mercatinak. Ez a háziasszony figyelméből történt: de kívüle is
mindenki elválaszthatlannak tartotta őket.

Érezte ezt és nem tudta, ama szűk és körülállott keretben, amely közé
Ginevrával való érintkezése szorul, hogyan fog elférni szerelme.
Végiggondolta a napirendet: reggel Madame Mercatival kell reggeliznie,
sétálnia, délelőtt együtt feküsznek a napon, Ginevrától nehány más üdülő
által választva el. Ebédnél Madame Mercati mellett ül, délután újból
együtt a verandán, este újból együtt sétálni, vacsorázni… A szalonban
legfellebb, ha a leányhoz férhet.

Hught ez a gondolat leverte. Mint minden régóta beteg embert, a harc, a
vergődés fárasztotta: sóvárgott érte, hogy az élet ölébe hullassa gyér
virágait, ne kelljen érettük véresre horzsolni a tenyerét…

Este Madame Mercatihoz ment, hogy beszámoljon Mercati úr elutaztáról. Az
asszony nyugodt volt, az arca se volt kisírva, csak egy kicsit sápadt.
Ott ült Lolott ágyánál és úgy látszott, vigasztalás neki a gyermek
betegsége, ittmaradása.

Hught kifárasztotta ez a nap s az elmult, részben álomtalan, részben
lázálmokban töltött éjszaka és így alig félóra mulva búcsuzott. Egy kis
ártatlan önzés is volt ebben. Az éjjel óta nem gondolhatott zavartalanúl
boldogságára; egész nap Mercatiék ügyeit intézte. Vágyott magára
maradni, beleszédülni boldogságának tudatába. Ébren álmodni tovább az
éjjel álmodott gyönyört…

Kiment a hűvös, szellőtlen éjszakába.

Az úton imbolyogva hirtelen megállott: a tómenti mély éjszakából halk,
elvesző hegedűhang zendült feléje, mintha elmosódva, elvékonyulva a
tófenékből jönne. Ismerte jól a dallamot és lankadt idegeinek balzsam
volt az, úgy, hogy maga is dúdolni kezdte:

– Du bist die Ruh…

Ginevra! Ma egész nap egyetlen tekintetet váltott vele. Az asztalnál
volt, vagy harminc tanu előtt; de az a tekintet megértés volt, a lelkük
néma összerebbenése.

Hugh lassan ment a szálló felé, a tóra ugró szárnyhoz akart kerülni,
hogy egy pillantást vessen Ginevra ablakára… Hirtelen meg kellett
állania. A leány ablaka alatt, a tó feletti földterraszon nehány fenyő
alatt pad volt és a padon ülve, az ablaknak fordulva Ziegler hegedült.

– Ennek ma vége lesz, mondta Hugh magának.

Pillanatnyi habozás után egyenest Zieglernek tartott.

Ziegler nem volt meglepve, csak intett Hughnak, hogy ne zavarja őt.

Hugh nem ült le, hanem keresztbefont karral megállott Ziegler előtt.
Mikor a dalnak vége volt, nyugodtan szólt neki:

– Kérem, Ziegler úr, ne háborgassa a pihennivágyók nyugalmát.

Ziegler vállat vont.

– Honnan tudja, kinek muzsikálok? Hátha csak magamnak? Utóvégre is, a
mezőn vagyunk!

– Ön annak muzsikál, akinek ablakára néz.

– És aztán? Tilos? Tiltja ön?

– Nem tilthatom, csak kérem, ne tegye. Például… mondjuk, én tudom, hogy
ez neki kellemetlen.

– Ő mondta önnek?

– Nem.

– Kérem, egy nőnek a hódolat mindig kellemes. Hódolni, ez a legbiztosabb
feléjük vezető út!

– De nem nyilvánosan, közfeltünést… majdnem botrányt keltve!

– Sőt! Minél nyiltabb, annál hízelgőbb a dolog.

Hugh remegett a haragtól.

– Kérem, mindegy nekem, mik az elvei e téren. Miss Hardingsot azonban
kímélje meg a közeledésétől.

– Ne törődjék velem! Én nem szoktam önt elriasztani… attól, akitől most
jön.

És Ziegler megmagyarázhatlan és mégis félreérthetlen mosollyal tekintett
a fiú hirtelen elsápadt arcába. Ha kalapáccsal vágták volna fejbe, Hugh
nem érzett volna metszőbb fájdalmat, mint most. Rettenetes kétértelműség
volt ez, egy símán odavetett vád, ami oly ártatlanul érte, hogy csak
megkövülhetett ilyen gyanakodásra.

Hangja nem jött, gondolatai megfagytak…

– Ziegler úr, tördelte nagy későre, mit akar ön…

– Semmit. Azaz, hogy Miss Hardings lovagja akarok lenni, amint ön a
Madame Mercatié! Remélem, nincs kifogása ellene? Remélem, nem olyan a
barátságuk Madame Mercatival, hogy sértem vele Miss Hardingsot, ha
párhuzamot vonok?

Hugh egy pillanatig nem talált feleletet. Aztán elhárította magától a
Ziegler fura mosolygásának nyomában kelő gondolatait.

– Nem… itt nem erről van szó… mondjuk, valaki nem akarja, hogy ön Miss
Hardingsot környékezze…

– Kicsoda az a valaki? És miért akar engem gátolni?

– Mert ön szentségtelenül közelít hozzá…

– Szentségtelenül?… És hátha szeretem őt? A lehető legszentebbül, már
amennyiben férfi erre képes…

– És ha _én_ nem akarom?

– Kicsoda? Ön? Önről ne beszéljünk. Ha már idejutottunk, nem tudom, ki
jár el csúnyábban kettőnk közül… Szó ami szó, Mister Foorte, én sem
vagyok vak, hogy ne látnám az ön szándékait…

És Ziegler még közelebb hajolva a fiúhoz, hozzávágta, szívébe döfte a
szót:

– Azt gondolja, nem látni, hogy ön Miss Hardingsot azért tünteti ki
újabban, főleg míg Mercati úr itt volt, hogy leplezze Madame Mercati
iránti hódolatát… Hm, nem rossz: Miss Hardings, mint spanyolfal…

– Ziegler úr… piha!…

– Piha? Ezt ön mondja nekem? A csúfabb játék talán mégis csak az öné. Jó
éjszakát.

Hugh utánakapott a fiúnak.

– Az istenért, Ziegler, ne menjen…

Ziegler visszafordult.

– Oh, ne féljen. Számíthat a diszkréciómra. Különben is, itt nincs szó
semmiről. Seperjen kiki a maga háza előtt.

És azzal, egy tekintetet vetve a Ginevra ablakából csipkén kieső
rózsaszínű fényre, kirántotta magát Hugh kezéből és ugrándozva haladt
fel a szálló főbejáratához vezető lépcsőkön.



Hugh nehány percig állott és csak abból érezte, hogy él, hogy térdei
szünetlen összeverődtek. Mialatt ő álmok rózsáira vetett ágyat magának
és szíve egyetlen imádsággá vált; míg a leghűbb barát és a legtisztábban
rajongó szerelmes volt a két teremtéshez, a világ őt is belevette a maga
boszorkányfőztjébe…

Hirtelen fölegyenesedett és kezét ökölbe szorította.

– Ha egészséges volnék és szembeállhatnék ezzel a gazemberrel…
férfiként…

De mit tehetne így? Aki olyan beteg, az nem férfi, annak nincs neme
többé. Kinevetnék, vagy szánnák, ha hősieskedni akarna – és Ziegler… Ah,
ki áll ki egy nyomorékkal viaskodni?

Szíve oly keserű volt, olyan keserű, hogy összefogott két öklét szemére
nyomva zokogni kezdett, egy gyermekké nyomorodott férfi rettentő,
égbekiáltó vérkönnyeivel.




VII.

Azon este, mikor a Hughval tett erdei sétából hazatért, Ginevra
szobájába zárkózott. Úgy, amint volt, kezében virágaival, ruhája
szegélyén a Hughval járt útnak harmatával, lelkében Hugh vallomását
hordva utolsó benyomásul, – letérdelt ágya elé és úgy maradt soká,
nagyon soká, minden gondolat nélkül; elmerülve, fölolvadva a boldogság
aranyhullámos végtelenségében.

Nem voltak kívánságai és bizarr, dőre látomásai, mint Hughnak. Nem font
új, merészebb álmokat: amit kapott, az már túlgazdaggá tette.

Csak a lelke élt és a lelke csak boldog volt; sem sóvárgó, sem követelő.
Senkit se akart ma látni, még Hught se. Lassan borult le a sötétség,
mennyezetül kibontva az égen gyémántokkal hímzett bársonykendőjét; és
Ginevra édes, odaadó araként, engedelmesen, tettelenül hagyta magát a
boldogságtól karba vétetni, ringattatni, csókokba pólálgatni…

Mikor fölkelt, a Hughé volt; olyan nagyon az övé, mintha csakugyan nászt
ültek volna a kísértetmalomból vált tündérpalotában.



Elmúlt egy nap, elmúlt két nap és Hugh nem közeledett. Ginevra nem
szeretett még soha, de ösztöne súgta, hogy Hughnak keresnie kell őt. És
Hugh távol maradt… Hol? Miért? kérdezni nem mert, csak megfeszülten
figyelt elejtett szavakra, hátha megtudja, merre jár…

A verandán vidám élet folyt. Az új vendégek sakkoztak, vitatkoztak,
udvariaskodtak és az anglikán tiszteletespár turbékolgatott…

Két sápadt, várakozó nap után végre megtudta Ginevra a valót: látta az
angol szobaleányt, amint a reggeliző tálcán, a kannácskák mellé
elhelyezte Hugh asztalkendőtartóját és az egész készlettel az emeletre
ment. – Tehát beteg.

És ő nem tud róla…

Valami formában tudtára kell adnia, hogy gondol reá. Fél napig ezen
töprengett, akkor aztán fölment a virágüzletbe és kiválasztott néhány
lilakék orchideát.

A betegek e szomorú szerzetének megvolt a maga megiratlan, élőszóban
hirdetett katekizmusa és ennek summája az volt, hogy adják föl az
életet, hogy ezáltal életet nyerjenek. Adják föl szívük akár örömből,
akár fájdalomból fakadó sebesebb dobbanását; adják föl lelkük iramló
vágyait és dédelgetett szenvedéseit; terveket, veszteségeket, álmokat és
emlékeket, ha azok gyorsabb hullámba vernék aludni parancsolt vérüket.

Vegetáljanak, ahogy doktor Koeniger, a ház orvosa mondta. Ne legyenek
gondolataik, ne sóvárogjanak, ne bánkódjanak és főleg: ne szeressenek…

A katekizmushoz való szófogadatlanság árát Hugh hamar megfizette. A
Zieglerrel való éjjeli jelenet után csendes láza volt és így másnap
ágyban kellett maradnia. Madame Mercati leüzent, hogy Lolotica sem javul
és hogy huga, Katina csak másnap érkezik és így nem jöhet le hozzá.
Hughnak ez megkönnyebbülés volt… És mégis: várt. Akármilyen
képtelenségnek tetszett, szünet nélkül egy ajtónyitásra várt, egy kék
álom megjelentére… Az órák kimondhatatlan unalommal teltek, a néha-néha
megnyíló ajtón közönyös alakok jöttek, mentek: az orvos, a diakonissza,
és Freyné, a háziasszony…

Estefelé újból lépteket hallott ajtaja előtt, a kilincsen kicsike kéz
tapogatott és akkor a szíve kitárult, mint kapu, hogy befogadja az
érkezőt…

Aimée jött:

– Üdvözletet hozok, kedves Mister Foorte.

– Ah… – És Hugh arca, amely imént belesápadt a csalódásba, most ismét
bronzzá pirult.

– Liesl igen sajnálja önt. – Hugh hallgatott. – Ő is mindig mást sajnál.
Pedig hát hol van nála szánalomra méltóbb? Nemde, Mister Foorte? Ő a
legbetegebb köztünk!

Hugh csengéstelen, szinte fájdalmas hangon felelt. De nyilván nem a
Liesl állapotát fájlalta, az nem volt már neki meglepetés:

– Azt sohasem lehet tudni, mademoiselle Weber.

– Dehogy is nem. Én skálában el tudom mondani, hogyan következünk.
Mondjam? Mrs. Cowlin, meg Liesl, ők az elsők. Miss Hardings a második.

Hugh elsápadt és felült.

– Honnan mondja ezt?

– Csak. Az orvos mindent közöl Freynéval. Én pedig ki szoktam puhatolni
nála a dolgokat. Észre se veszi, és mindent elárul.

Hugh gyűlölettel, fájdalommal nézett kis látogatójára.

– Azután jő az anglikán pap…

– Pardon, ne sorolja föl mindet.

– Jó, de magukat még megmondom. Maga úgy középen áll. Madame Mercati meg
én, mi ketten állunk a legjobban, nem számítva persze az olyanokat, mint
Ziegler, aki csak a hóbortjait csillapítja itt. De most mennem kell.

És titokzatosan, kellemkedve súgta:

– Várnak rám…

Aztán elment, otthagyva Hught, a szívébe mártott fulánkkal. Két
fulánkkal. Az egyik az volt, hogy őt meg Madame Mercatit egyszerűen csak
»maguk«-nak nevezte, mintegy összefoglalón…



Másnap délelőtt Hugh percig se volt egyedül. Madame Mercati és huga,
Katina – bár a leány csak délelőtt érkezett – fölváltva jöttek le hozzá.
Mondhatlanul gyötrő nap volt és délután a fiú megkönnyebbült, mikor
magára maradt kicsit szenderegni.

Azt álmodta, hogy otthon van, Sanfranciskóban; és anyjával, az ő
szépséges, régen holt spanyol anyjával a kertjükben járkál, mint kisfiú;
és spanyolul beszélnek, ahogyan gyermekkora óta sohasem beszélt. A
kertben, egy fából kinőve gyönyörű orchideák nyilnak és ő azokból
szakítani akar Ginevrának… Fűszeres, nehéz illatfelhő árad belőlük rája
és érzi hűvös szirmaikat a kezefején…

Fölébredt és szemét tágra nyitotta.

A takarón nyugvó összefogott két kezére téve néhány áttetsző orchidea
világolt.



Madame Mercati nyitott be.

Első tekintete a fiú takaróján pihenő virágokra esett.

– Vajjon ki küldte? – töprengett magában.

Az orchidea a legdrágább virág volt az üzletben, aki épen ezt
választotta, az vagy nem törődik a pénzzel, vagy nagyon gyengéden érez a
fiú iránt…

– Kitől kapta virágait? – kérdezte pár közömbös szó után.

A fiúnak csak most jutott eszébe, hogy maga se tudja.

– Fogalmam sincs, Madame Mercati.

– Ugyan?

– Nem, csakugyan. Azt álmodtam, hogy anyámmal orchideákat szedünk és
akkor fölébredtem és itt voltak az orchideák.

– És kinek szedett álmában orchideákat? Mert akinek álmunkban virágot
szedünk, annak életét örömre fordítjuk.

A fiú arcára fény esett. De restelte hirtelen derűjét.

– Ah, Madame Mercati, ezek az ön balkáni babonái!

Visszadült párnáira és homlokán tovább derengett az öröm…

Az asszony pedig elkomorodott. Fájt neki, hogy a fiú másról álmodik… s
hogy úgy örül az álmának…

Az ajtóban az angol szobaleány jelent meg, tálcán hozva Hugh uzsonnáját:
karcsú, fehér pohárban fűszeres, alpesi tejet.

– Ah, Mister Foorte, meg tetszett kapni a virágokat? Úgy féltem, hogy
oldalra fordul álmában és akkor a földre esnek!

– Köszönöm, Rose, tehát maga hozta be?

– Én, Mister Foorte.

A fiú nem merte megkérdezni, kitől. Úgy félt, hogy Rose egy szóval
eloszlatja a szívében fölsejtekező édes álmot. De Rose fecsegő leány
volt, és nyomban előadta az egészet:

– Miss az officeba jött hozzám és azt mondta, csak itt bontsam ki a
virágot a selyempapirból, hogy ne lássák a verandákon, mit viszek. Ah,
ez egészen titokzatos volt, az a begöngyölt csomag és hogy Miss Hardings
olyan halkan beszélt velem…

Hugh arcára még több fény terült.

– Köszönöm, Rose – mondta még egyszer.

Egyszerre kialudt benne a három nap óta lobogó kín, amit Ziegler szavai
oltottak beléje.

– Szeretem és szeret… mi ehhez képest minden egyéb a világon…

Ez ömlött át a szívén.

És mikor a leány távozott, Hugh elfelejtette az uzsonnát és Madame
Mercatit. A virágait nézte, szinte megölelte őket.

Az asszony csodálkozva, elszoruló szívvel bámult reá… aztán kiment.

A fiú akkor magához emelte és csókokkal szívta az orchideák lehelletét.



Ezen az estén Madame Mercati Katinát tette a gyermekhez virrasztani.
Katina fáradt volt, de ő sohse ellenkezett a nénjével és a gyermeket
nagyon, nagyon szerette.

Madame Mercati lement a kertbe.

Ugyanoda ült, ahol a nyáron egyszer Hughra várt és ahonnan először látta
Hught a leánnyal, mint két ezüstösen csillámló fekete árnyat…

Mi történt azóta? Tulajdonképen semmi. És mégis, ő elveszített valamit,
amit nem bírt ugyan soha, mert nem nyujtotta ki a kezét, de amit talán
bírhatott volna és amit bírni édes lenne…

Egy nagyon szép, nagyon fiatal embernek szerelmét. Milyen más lehet az,
mint minden, amin ő eddig átment…

Nem, ő sohasem látott még arcot így átszellemülni érette, mint most
Hughét, mikor a fiú az orchideákat nézte. Milyen édes volt az ajka
szögletében megbúvó mosoly, szeméből a virágokra hulló cirógató
tekintet, és az a mozdulat, amivel magához fogta a virágokat…

Hogy lehet, hogy ő sohse gondolt mindeddig ilyenekre? Annyi más,
fájdalmas gondja volt; olyan nagy, kietlen, szinte hihetetlen végzet
volt neki a betegsége, hogy nem bonyolódott soha ki e körül forgó
gondolataiból. Jóformán nem is látta a mellette álló fiút, csak azóta
érezte, hogy az jelent valamit számára, mióta kezdte elveszíteni. Addig
semmi másnak nem tartotta, mint egy, az élet irgalmatlan hajszájában
vele együtt útfélre lökött, véletlenül, vakon melléje esett társnak,
akivel csak a sorsa, de a lelke nem közös. Hozzája mérten
tapasztalatlan, egy asszonyi sorsot felfogni nem bíró gyermeknek
tekintette. Hiszen annyi évvel volt ifjabb nála és élettapasztalatban
még sokkal fiatalabb volt évszámainál: betegszobákban mult ifjúsága… Ah,
ő sohse gondolt rá, hogy ez a szegény, az életen kívül álló fiú
kincseket adhatna valakinek, virágot fonhatna egy élet hervadó
girlandjába… Most pedig az az érzés gomolygott föl benne: hogy egy egész
reménytelenül alvó tavasz serken föl a fiúban és ez a tavasz másnak a
lábához terít a legkülönösebb, betegesen gyönyörű virágokból szőnyeget…

– Igen, örömöt fog fonni – ahogy megálmodta – a más életébe…

Az asszony egyszerre kimondhatatlan szegénynek, kifosztottnak, az élet
kisemmizett koldusának érezte magát. Elgondolta ifjúságát, a tikkadt
török-görög város sivárságában… Szalonikiben serdült, ott is volt
férjnél, aztán a horvát apácák közt, akiknek örömtelen klastromába
évekre volt bezárva, mert anyja olasz volt és vallását bele akarta
ojtatni leányaiba… Aztán a szerencsére várás hosszú évei és az a
»szerencse« maga, mely minden gyengédebb leányálmot meghazudtoló valóság
képében jött: Mercati úr már nem éppen fiatal személyében; és el kellett
fogadni, mert hisz alig volt arrafelé elfogadható európai ember… És
mikor már megbékült sorsával, sőt boldog kezdett lenni, akkor a
betegsége…

Most pedig el fogja veszíteni azt is, aki a betegségét idáig
elviselhetővé tette. Valami dac lepte meg hirtelen, a folytonosan
ütlegeltnek első elhárító mozdulata. Ezt a kincsét nem fogja hagyni,
szembe fog szállani érte sorsával, a fosztogatójával.

De hát nem bűn ez?… Nem. Hiszen semmi egyebet nem akar, csak hogy egy
kicsit szeresse őt valaki; adni ő se adhat többet, mint az a leány, sőt
annyit se, mert neki férje van… Jó szót, ragaszkodást, vigaszt – egy kis
verőfényt, melegséget az eddigi hűvös közöny helyett… Igen, de ezt ő
akarja adni és ne adja más… És aztán:

– Nézzen úgy rám, mint az orchideákra és mosolyogjon úgy, ha reám
gondol…

Ez volt a gondolatait lezáró titkos pecsét.



Mikor Hugh ismét a verandára került, mintha idegen világba cseppent
volna.

A két fiatalember: a svájci meg az orosz kitartóan bámulták Ginevrát,
hordozták a takaróit; húzták föl, engedték le a verandának feléje
szolgáló függönyeit, aszerint, amint látták, hogy sütkérezni akar a
napban, vagy árnyékot óhajt, mert olvas.

Viszont az anglikán tiszteletespár csak magának élt. A pap heverészett,
az asszony nem mozdult mellőle. Néha összecsókolóztak és ez annál
ízléstelenebb volt, mert az asszonyka legfőbb rútsága éppen a mindig
nyitva felejtett, lecsüggő ajkú szája volt. De a szelíd kis tiszteletest
boldoggá tette, – csakúgy ragyogott annak nyájas, gyermekes arca.

Ginevra sohse nézett erre a párra és láthatóan restelkedett, mikor azok
nagyon is nyiltan gyöngédkedtek egymással. Ő nem ismerte az életnek ezt
az oldalát: özvegy házban, egy öreg kisasszony szárnya alatt serdült…

A hegyekre már régen leesett a hó és aznap, mikor Hugh felgyógyult, a
völgyre is. A fiú csak délfelé jöhetett ki a verandára és első tekintete
Ginevra felé esett.

A leány nem hevert, hanem keresztben ült a heverőn; úgy, hogy fejével a
tóra néző üvegfalnak támaszkodott. Az üvegfal mögött szakadt a hó és
körül minden fehér volt… A leány is: kötött kabátot hordott, kékhajtókás
fehéret és lábára fehér prémtakaró volt csavarva. Csak az arca volt, a
hidegtől, vagy az örömtől? kicsit rózsaszínű.

– Milyen szép… – villant át Hughn és ez a gondolat szárnyakat adott
szemérmének: keresztül mert vergődni a heverők során, Ginevráig.

– Ah, Hugh – és a leány elibe nyujtotta puha, fehér keztyűbe rejtett
kezét.

– Jobban van már? – kérdezte azután.

– Köszönöm. Már tegnap nem volt lázam.

Mintha lelke virulni kezdene, a fiú nyiltan, elfogulatlanul beszélt és
körülnézett.

– Milyen változás, mióta beteg lettem. Látja, most már itt a tél, pedig
csak október eleje.

– Igen, a szép lilaszínű mezőket nem látom soha többé – szólt a leány és
kicsit elborult.

– Pardon, Miss Hardings, vetette közbe Blumer, a svájci, itt a tél nem a
halált jelenti. Itt minden fordítva van. Nyáron unalmas, télen
mulatságos. Nyáron az emberek álla felkopik, télen van a kereset. Meg
fogja látni, hogy a mi telünk százszor szebb a nyarunknál.

A leány Hughra emelte a szemét, mintha kérdezne valamit.

Hugh boldogan nézett vissza a leány szemébe és félhangon mondta:

– A nyár szép volt, a tél még szebb lesz.

Aztán hangosabban folytatta:

– Várjunk, amíg kisüt a nap. A tavaly itt volt egy belga bárónő – talán
hallott róla, Madame Mercatinak volt barátnője – annak a kislánya
gyémántországnak mondta ezt a világot.

Ginevra földerült és tréfált:

– Mrs. Cowlin pedig azt mondta nekem, hogyha igaz a közmondás, hogy a jó
amerikaiak lelke haláluk után jutalmul Párisba kerül, akkor a rosszaké
bizonyára idekerül telelni büntetésül.

A társaság nevetett.

Aztán mind lehevertek. Hugh és Ginevra néha egy-egy pillantást
cseréltek. Csak a föld virágai fagytak meg: a lelkükéi még éltek…



Délben, mikor Ginevra, elkészülve az ebédhez illő toalettjével, a
verandára lépett, még mindig ott találta Hught. A fiú várt reá és
meglátva őt az ajtón kilépni, elibe ment.

– Bocsásson meg, hogy várom. Nem akartam mások előtt köszönni meg a
virágokat. Nem is tudja, mint örültem nekik. Aludni sem tudtam azon az
éjjelen.

És fogta a leány nagyon sugár, hűvös, reszkető kezét és lehajolva
megérintette ajkaival. De nem csókolta meg, csak úgy maradt egy percig,
leborulva arra, mintha hálákat rebegne.




VIII.

A télidő teljes pompában állott be és az élet harsánnyá pezsdült a fehér
világ felett. Megkezdődtek a Svájci Ház – így hívták a szállót – rendes
heti hangversenyei. Az első zeneest az első alkalmat nyújtotta rá, hogy
a hölgyek bemutassák pazarabb toalettjeiket.

A szálló be volt népesülve már. Az angolszász fajta vezetett és azok
kedvéért a háziasszony megkívánta, hogy estebédhez mindenki fényesen
öltözzék. Egyáltalán: az élet hangosabb, pazarabb, ékesebb lőn.

A hangversenyek az ebédlőben folytak, ekkor széttárták a szalonba meg a
hallba vezető óriás ajtókat, hogy a közönség többfelé széledhessen és
intim csoportokat alkotva figyeljen.

Arról persze szó se lehetett, hogy Hugh, aki két éve mindig Madame
Mercati oldalán jelent meg ilyenkor, most Ginevrához szegődjék
társaságul. A leány finom érzékkel megérezte ezt és mikor Kazanov meg
Blumer előre eligérkeztek neki, elfogadta kíséretüket. Hugh hallotta
ezt, torka kiszáradt a kíntól, de nem tudott szólni semmit. Nem tudta
azt mondani: légy velem, legyek veled!

Csak egy megoldás lett volna: ha Ginevra elvegyül Mercatiék
társaságában. De a leány soha senkihez se közeledett önkényt. Ha
keresték őt: a nőkhöz hálás, a férfiakhoz figyelmes volt érte, de ő maga
nem melegedett kezdetképen senkihez.

– »Miss Hardings előkelő kelta passzivitása«, így értelmezte
viselkedését Mr. Cowlin a társaságnak.

Madame Mercati pedig nemhogy kereste volna, de éppen kerülte a lányt,
mintha félne tőle, mintha közelében talajt veszítene…

Így történt, hogy úgy éltek egymás mellett, mintha két egymás nyelvét
nem értő, egymáshoz semmi közzel nem bíró, csak éppen ama pillanatra
találkozó ember lennének, vagy mintha mindig először látnák egymást.

Nem, Hughnak nem maradt más hátra, mint engedni Ginevrát, mások körében
tölteni az estét.

A hangverseny vacsora után volt és Ginevra kicsit hosszasan öltözött.
Már mindenki a hallban meg a szalonban ült, mikor Blumer és Kazanov a
szalón egyik ajtaján belépve a másik felé sietett, hogy Ginevráért a
verandára menjenek.

Kazanov el sem képzelt egy szép nőt pompás virágok nélkül.

– Ha egyszer társaságára méltat, legyünk hálásak érte, – mondta volt
Blumernek és most éppen a városból jöve, óriás csokor fehér rózsát
hozott.

Abban a percben lépett be Ginevra, mikor a két fiatalember közül Blumer
a kilincsre tette a kezét. Szinte úgy látszott, mintha ajtónyitói
lennének.

A leány fekete tüllel bevont kékselyem ruhájában, fejére sisakszerűen
halmozott, zománcfejes két tűvel összetartott hajviseletével majdnem
fejjel mutatott magasabbat; pedig mindig nagyon sugár jelenség volt.
Áttetsző selyemkeztyűs kezében kis elefántcsont legyezőt tartott és mint
valami királynő lépett be a ráváró két fiatalember között.

Kazanov mélyen meghajolt és átadta a csokrot, Blumer elvette a leány
karján hozott, fehér köpenyét. Ginevra minderre bólintott és helyük után
kérdezett. Ott volt az fönntartva nehány indásan lefolyó növény alatt,
egy kis asztalkánál. Ezt a pompás szögletet Kazanov választotta, mintegy
elkülönülve nézhették onnan a társaságot.

A zenekar a Bajazzó szerenádját játszotta. Blumer nagyon, Kazanov csak
alig figyelt. Ginevrának különös érzése volt: mintha valaki szünetlenül
reá nézne. Fejét körülhordta és akkor szeme egy csoporton akadt meg: a
játékasztal mögötti dívánon Hugh ült Mercatiékkal.

Katina feltűnően és ügyetlenül volt púderezve, látszott, hogy nem
mestersége a kendőzés. A toalettje kicsit balkáni ízű volt: nagyon
rikító kék selyem, ami sehogyan se állt sötét arcszínéhez. Különben nem
volt rút; kicsit koránhervadt délies arca jobb keretben, – meg ha tán
valaha boldog lenne – még virulóvá válhatna. Ezt a benyomást keltette…

Madame Mercatinak ma napja volt. Sárga csipkével díszített lilavörös
ruhája arcára is selyemfényt vetett és a fülében villódzó gyémántok
keletiesen, cigányosan ragyogóvá tették megjelenését.

Hugh az asszony mellett ült és Ginevrának feléje rebbenő tekintete két
nagy, fájdalomteli féltő szembe tévedt…

Hugh két perzselő érzés között vergődött. Madame Mercati oly közel ült
hozzá, parfőmje oly bódító volt, hogy az örök aszkézisben élő fiút
megszédítette illatával – szemben pedig látta az ő megimádott szentjét
két férfi közt, amazok rózsáival kezében…

A fiú sápadt volt, mint a halál és néha behúnyta a szemét. Eszébe jutott
Ziegler vádja, hogy ő a Madame Mercati szeretője… És hogy Ginevrát csak
lepel gyanánt használja… Ah, ha most fölkelhetne és elfuthatna az
asszony mellől, akit most szinte gyűlöl: a parfőmjéért, a rikító
ruhájáért és azért a különös, pézsmavirágszerű illatáért, ami csak a
keleten élő nőkből árad… Ha odarogyhatna a másik elé és összekulcsolt
kézzel arra kérhetné:

– Dobd el azt a csokrot, vedd a lelkemet a kezedbe és tartsd mindig
magadnál; óvd meg, mint a magadszedte virágaidat…

Őrület… Az emberek olyan nyugodtan figyelik a zenét… csak vége lenne
már… De nincsen vége. Perzselő hullámban árad: eped, panaszol, könyörög,
őrjöng… És ő nem Ginevra mellett ül, nem az ő ruhája susog mellette, nem
az ő illata szédíti, – Ginevra a másoké: másokra mosolyog, másokkal vált
egy-egy szót, másokra imbolyog ibolyaszínű tekintete…

Olyan fájdalom volt a fiú szívében, hogy fogát összeharapva
megreszketett.

– Meghalok, ha ma nem beszélek vele; elégek, ha meg nem érintem a kezét,
az ajkát…

És megint behúnyta a szemét és elképzelte, hogy összekulcsolódik a
leánnyal és akkor tűzörvény sodorja el őket és elégnek, elporlanak a
semmibe. Tüzet érzett maga körül… magában…

És ő, akiért elemésztődik a tűzben, még annyira sem érez semmit a
tűzből, hogy legyezgesse magát. Tökéletes keze mozdulatlan nyugszik az
asztalra ejtett elefántcsont legyezőn… arcán semmi pír, ajka alig
rózsaszín, homlokán a nyugalom büszke diadémja… és a fiú szívébe mint
harangszó zeng át a forró zenén keresztül nagy messziről szűrődve a
hűvös dallam:

  _Du bist die Ruh…_

– Nem, ne légy a nyugalom! Mint lángoszlopot akarlak karomba szorítani,
égj el és égess össze…

E pillanatban érezte, hogy Madame Mercati forró kis keze az övéhez ér…
Hugh összerándult és mintegy sugallatra, fölállt. A Bajazzó
szerelemkoldulása véget ért… A fiú homlokához emelte a kezét, mindenki
látta, hogy holtsápadt és senki sem csodálta, hogy kiment.

Mikor Madame Mercati illatköréből a kristályfehér alpesi éjszakába
lépett, egyszerre kihamvadt benne a láz. De nem a szerelem. Csak a
szemérmetlen sóvárgás vált hamuvá, mint az éjszakai tűz pernyéje, ha
hűvös, harmatos éjjel a földre veri.

Míg a koncert tartott, föl és alá járt a tornácon és az ablakokon át
látta a két embercsoportot: Ginevrát, mint királynőt a két udvaronca
közt és Mercatiékat, az asszony égő arcát, fürkésző két szemét… Nem ment
be többé, mert akihez vágyott, ahhoz nem férhetett és akihez férhetett,
attól félni kezdett…

Mikor a társaság szétoszlott, Hugh nem volt sehol. Madame Mercati
meghagyta az angol szobalánynak, hogy reggel hozzon neki hírt, nem
beteg-e a fiú.

Ginevra a vesztibülben elbúcsuzott lovagjaitól.

– Tetszett önnek ez az este? kérdezte Kazanov.

A leány bólintott.

– Helyes, miss Hardings, mert ön is mindenkinek tetszett. Egy ilyen nő,
mint ön, Oroszországban… az emberek megbolondulnának.

– Jó éjt, vágta el Ginevra az áradozást és a verandára nyitott.

Az ajtó mellett, a heverőn egy árnyék feküdt: Hugh.

A fiú arca sötétben volt, csak a szeme küldött fel két csillagot a
leányhoz.

Ginevra odaállott, a fiú fejéhez.

– Hugh, mondta gyengéden, ismét beteg talán…?

A fiú némán rázta meg a fejét.

Aztán leemelte szemét a leányról, lenézett takarójára és megfogva
Ginevra csüggő kezét, végighúzta azt a homlokán.

– Milyen hűvös – mondta önkénytelen.

És hirtelen fölemelkedett, két kezével átfogta a leány hajborított,
gazdag fejét és homlokon csókolta.

A leány visszatántorodott, ijedt nagy szeméből sugarak rebbentek a
fiúra; aztán pillái árnyékot ejtettek a szemére és az ajkát is hagyta…

Az ajka hűvös volt és édes, mint valami korai, illatos, hűtött gyümölcs.

A fiú aztán megriadt a saját merészségétől. Kezét leejtette, a leányéig,
mert az édes tehetetlenül, mint tiltakozó, de elhárítni semmit nem tudó
szárny szegődött feléje…

– Ginevra, súgta Hugh és káprázatos szemét a leányra szögezte, –
haragszik rám!

A leány kérdezve bámult, az átható tekintet csaknem lenyilazta, szíve
hangosan vert. Nem tudta, miért kérdezik, csak azt tudta, hogy nem
haragszik semmiért a világon; hogy Hugh nem tehet olyat, ami neki
fájjon.

– Hogy… nem hagytam… az életen kívül.

A leány csendesen, szinte szomorúan rázta meg a fejét.

Hugh lehajolt és megcsókolta a kezét.

És elváltak, mert eszükbe jutott, hogy talán valaki meglátja őket. De
nem látta senki, mintha istenség függönyözné el a szív színjátékának
legszentebb jeleneteit.



Ginevra virrasztott.

Fehérselyem hálóruhájában nem a takaró alatt, hanem csak a takaróra
terülve pihent. Feje mélyen esett a párnákba, szétlazult hajára glóriás
aranyhálót vont a lámpatűz.

Ha valaki most látta volna, nem ismer reá. Egész rózsaszínben volt, mert
lámpaernyője színt vetett ruhájára. De arcára belülről jött a fény: a
boldogság minden szépsége, derüje pompázott rajta álom-,
lehelletszerűen.

Tisztafehér lelkére a földi szerelem első rózsaszínű napsugara esett és
ő édes, könnyű viaskodással adta meg magát nő volta alig serkenő,
sejtelemszerű sóvárgásainak…



Igen, Ginevra szerelme kivirult, teljes pompára. Kinyílt olyan fényesen,
fantasztikusan, áttetsző-gyönyörüségesen, minők csak a tél csodavirágai:
a jégvirágok lehetnek. De nem volt jégvirág. Ah, tele volt néma, soha ki
nem csapódó tűzzel, azzal a csodálatos melegséggel, amit csak az odaadás
legelfonódóbb pillanataiban lehet fölszítani és akkor is csak úgy
sejteni meg, mint templomokban, az áhitat extázisában isten közellétét:
nem a testtel, csak a lélekkel érzékelve…

Ha valaha valaki azt mondta volna Ginevrának, hogy el fogja hagyni szép,
nyugalmasan melankhólikus otthonát; hűvös, tiszta örömeit, könnyű
kötelességeit; el fogja temetni minden reális életreményét, sőt száműzve
lesz az életből a világ legszomorúbb szerzetének kolostorába: ahol a
memento mori nem a falakon lesz feketével vésve, hanem saját keblében
fogja írva hordozni azt, vajjon elhitte volna, hogy ott, a halál
árnyékában fog kinyílni élete egyetlen valóban pompás virága, hogy neki,
aki soha nem is töprengett azon: boldog-e, vagy sem, mert ez a gondolat
nagyon is rikító, nagyon is szemérmetlenül önelemző lett volna: egy véle
együtt az élet kitaszítottaihoz tartozónak a hozzávaló gyengédsége adja
majd szívébe – mert ajkára sohase jött – az igét: hogy boldog! Most
megtanulta, hogy a boldogság túl van minden jóléten, egészségen,
reményen; hogy a boldogság diadalmat vesz minden nyomorúságon, mert csak
egy formája van és az minden fölött kivirulhat: szeretni.



Csodálatos reggelre ébredt. A nap gyémántként függött az égen és a világ
kint mintha gyémánt napsugarakból sürűdött volna meg: csillámok
miriádjaiból volt fölépítve… A tó befagyott és eltűnt a gyémánt takaró
alatt, a hegyek szürkével alig erezett fehérmárvánnyá váltak, a fenyők
zöld palástjukat csillámos fehérre cserélték, mintegy ünneplőre. És a
gyémánt világ fölé a legsötétebb azúrló ég borult.

Ginevra korán kelt és nekivágott gyémántországnak. A legdrágább,
legritkább gyémántot a szívében vitte: a boldogságot – de ebből a
gyémántból valami fölszivárgott a szemébe is, hogy az éppoly sötét volt
és éppúgy vakított, mint az ég.

Mindenfelé az élettel találkozott. Üdearcú, repülő vöröshajú angol
leányok fehér dresszükben ujjongva hajtották szánkóikat; a nap ellen
fekete szemüveget hordó fürge fiúk hótalpasan repültek el mellettük és
fiúk, lányok hurrát kiáltoztak egymásnak.

De Ginevra nem járt útra vágyott… Tudott egyet: ahol a szomszéd faluból
átjáró parasztok hajnalban letapossák a havat, de a sportolóknak igen
zegzugos az ösvény. Arratért, a természet szűz pompájában akart egyedül
lenni a boldogságával. Mert ő olyan volt mint a gyémánt: ha nap érte,
akkor még sokáig magában hordta a napot, nem kellett új tűz neki,
magából világolt, magának…

A táj itt, a magasba nyúlva még csodálatosabbá vált. Az éjszakai köd
gyémántszilánkokká fagyva rajzott, sziporkázott a légben, pedig
zúzmarába vonta már a hószőnyeg tetejét, kicifrázta a fák palástját, a
kopasz vörösfenyőket hófehér, csipkés virágbokrokká lombosította.

Ginevra mindig magasabbra hágott és mikor visszafordult, föltárult
előtte a völgy tündéri panorámája: kristályhegyekkel, tornyokkal,
kristályerdők közt kristálypalotákkal…

A leány szívére szorította a kezét. Mint édes, félig már bevált ígéret
zendült fel lelkében Hugh szava:

– A nyár szép volt, a tél még szebb lesz…

De szebb már ennél nem jöhetett semmi, a világon.

Lehajolt az út mellé és ujjával a gyémánt hószőnyegre írta: Hugh.

Mikor délfelé visszafordult messzevivő sétájából, az út alantabb
részéből hangos civakodást hallott.

– Ön helytelenül kormányzott, ez az egész.

Ezt egy felháborodott, mérgeske hang mondta.

– És ön egész ostobán izgett-mozgott a szánkón, ez az egész – vágta
vissza valaki indulatosan.

– Kérem, csak legyen még finomabb!

A mérgeske hang síróssá vált, de még volt egy kis éle, amint odavágta:

– Engem ostobáz, amiért ő nem tud kormányozni!

– Kérem, ön kívánt ezen a ronda úton döcögni, mert azt gondolja,
irígylik, ha velem külön utakon ródlizik!

Ginevra vissza akart fordulni, de már előtte voltak Ziegler és Aimée, a
hepehupás út kellős közepén, egy hógödörből tápászkodva. A leányka
ruhája csupa hó volt és fél arca össze-vissza karmolászva. Nyilván
fölborultak.

– Kérem, hagyjon engem! – kiáltotta Aimée, Ginevrától való dühös
szégyenében még jobban fölháborodva.

És előre iramodott.

– Csak tessék, adieu – felelt Ziegler és megállott.

Aztán Ginevrához lépett, láncon rángatva maga után a hóba fúlt szánkót.

– Miss Hardings, az Isten hozta erre! Jöjjön pár lépést velem… illetve,
engedje, hogy kísérjem.

Ginevra éppen nem vágyott az imént oly kíméletlennek mutatkozó fiú
kíséretére. De az nem tágított.

– Miss Hardings, – kezdte aztán – úgy-e, ön szokott erre sétálni
magányosan?

– Én.

– És ön szokott a hóba neveket írni?

Ginevra elsápadt.

– Nem szoktam. Csak ma tettem.

– Jó; én, mint az ön barátja, mondom, ne tegye magát nevetségessé. Ha
hirtelen ki nem törlöm, mielőtt Aimée fölfedezte volna, ma az összes
verandákon kidobolódnék az ön… titka.

Ginevra nem szólt.

– Ámbár hisz már mások is észrevették, hogy ön néha Mister Foorteon
felejti a szemét.

A leány arca gyengéd bíborrá gyúlt.

– Miss Hardings, ne tegye azt és ne írja a hóba az ő nevét. Mister
Foorte figyelmes önhöz, de – eh, hogy is mondjam – nehéz dolog ezt…

A leány szeme kitágult a kapkodó, határozatlan hebegésre.

– Én nem mondok semmit. De gondolkozzék rajta, addig, amíg kitalálja… Én
ezt se mondtam volna; és nem is szóltam, amíg nem láttam, hogy Mister
Foorte kis játékai önnél némi talajra lelnek. Én önt, Miss Hardings,
annyira… tisztelem, hogy nem akarom ilyen szerepben látni.

Ginevra keble gyengén zihált.

– Most pedig hazakísérem, mert látom, föl van izgatva.

– Nem, köszönöm – rebegte a leány és elfordult.

– Amint parancsolja.

És Ziegler vette szánkóját és fütyörészve megindult hazafelé, mint aki
lelkiismeretbeli kötelességét teljesítette.

Ginevra állva maradt, maga elé meredt és nem látott, nem értett semmit.
Hogy Hugh játszana vele?… Oh, Ziegler megint fecseg, hisz mit tudna
arról, ami köztük történt… Mit tudhatna…

És boldogsága, mint véghetlen ár nyelte be a Ziegler beléhullatta
cseppnyi ürmöt.

– Hugh szeret engem, én érzem ezt; ezzel szemben nincs érv a világon.

A leány megrázkódott és pillanatig se töprengett többé a neki föladott
talányon. Szerelme, hite karcolatlan kristály volt még…




IX.

Ekkortájt volt, hogy Hugh egy délután fölment Mercatiékhoz, meglátogatni
a gyógyuló kis Loloticát.

A gyermeknek aznap szabad volt egy órára fölkelnie. Egész betegsége csak
múló hurut volt, de még nagyon kellett rája vigyázni. Hugh bájos
jelenetre nyitott rá; Madame Mercati zöldselyem ruhájában, lilavörös
sáljában, ölében az édesen szép gyermekkel, valami nagyon színesen
megfestett Madonnához hasonlított.

Katina adta a gyermeket az asszony ölébe és most elibe jött Hughnak.

– Oh, Mister Foorte, nézze, nézze a mi kis angyalunkat! Úgy-e, milyen
drága, úgy-e, nem is látszik, hogy beteg volt?

A fiú pedig látta, hogy Lolott szeme karikás, hogy aranyos bőre kicsit
elfakult. Odament, megsimogatta a leányka haját és ölébe csusztatott egy
bonbondobozkát.

– Grazia, monsieur Hugh, – csacsogta a gyermek szokott keveréknyelvén,
amelyből Hugh rendesen egy szót se értett. De azért ők ketten igen jó
barátok voltak.

Madame Mercati fürkészve nézett a fiú arcába. Milyen szép volt az ma!
Bronzszín homloka alól mint két hideg fénykéve sugárzott a tekintete, de
ajka körül eltörületlenül lebegett valami mosolyféle. Nyugodt volt,
szinte boldognak tetszett…

– Ah, boldog! És nélkülem, más által – másnak…

Ez a gondolat olyan keserűen lepte meg az asszonyt, hogy hirtelen a
szeme könnyel telt meg.

– Mister Foorte, – szólt Katina – nem is gondolja, mire határoztuk el
magunkat. Leköltözünk a Svájci Házba… Igen, ne nézzen olyan meglepődve
ránk. Frozinának igaza van, hogy télidőben nem kedves idefönt. Minden
ételt hidegen kapunk föl és az étkezéshez lejárni éppen nem kellemes.
Beszéltem Freynéval, van két üres egybenyíló szobája az ön folyosóján.
Így a verandán is együtt lehetünk.

Hugh úgy érezte, mintha üldöznék s már nyomában lennének üldözői.

– És… mikor? – kérdezte csengéstelen hangon.

– Mihelyt Lolotica kimehet. Nos, örüljön hát, rossz fiú, vagy talán ön
nem tud örülni semminek?

– De igen, hozzácsempészett orchideáknak – jegyezte meg Madame Mercati
kicsit gúnyosan, mert fájt neki a fiú kedvetlensége.

Hugh nem felelt és az asszony ismét megbánta megjegyzését.



Így történt, hogy mikor egyszer Ginevra sétájából hazatért, a verandára
érve ott látta Madame Mercatit és Katinát; kettejük között pedig üresen
állott Hugh heverője. Ginevra nem érzett akkor semmi rosszat. Az ő
szerelme kívül állt téren és időn: semmiféle külső körülmény nem
csúszhat gátul Hugh és őközéje.

A fiú később jött ki és az ajtóban állva pillanatig Ginevrát nézte.
Aztán lefeküdt és mert Madame Mercati folyton figyelte őt, nem mert
többé a leányra nézni. Ez így volt aznap délután, így volt másnap.

Madame Mercati kitünően értett hozzá: lefoglalni Hught. Ő nagyon is
tudta, hogy a térbeli, időbeli távollét milyen sokat tesz. Minden remény
nélkül és mégis görcsösen ragaszkodott Hughhoz, hogy elhagyattatásának
katasztrófáját legalább halogassa.

Megbeszélte vele, hogy reggel a fiú kopogjon ajtajukon, hogy együtt
jöjjenek reggelihez. Hogy azután együtt sétáljanak és Katina menjen a
gyermekkel, mert ő inkább tud bánni vele. Azonkívül mindig voltak
fölolvastatni valói és mindig félbenhagyta délelőtt a sakkjátszmát, hogy
délután folytatni kelljen. Csak így tudott nyugodt lenni, ha szeme elől
el nem tévesztette a fiút.

Így mult el pár nap és Ginevra meg Hugh szerelme lélekzethez se jutott.
De azért a lelkük szüntelen egybe volt fonódva. Ahányszor Hugh a leány
csókjára gondolt, oly gyöngéd, átfinomult érzés lepte meg, hogy az
szinte már nem is volt szerelem, hanem valami vallásos rajongónak
extázisa… És mert úgy el volt tépve tőle, néha szinte úgy tetszett,
mintha csak hajdan, álmában történt volna, hogy megcsókolta a leányt.

A hurok pedig egyre szűkült körülötte.



Egy délelőtt, mikor a portás a verandán kiosztotta a leveleket, Madame
Mercati kis asztalára heliotropszínű, illatú borítékot tett. A bélyegzőn
Malignes állott.

– Prisse bárónétól? – kérdezte Hugh.

– Tőle. Tessék. Azaz, hogy ön nem ért eléggé franciául.

– Jön?

– Még pedig a napokban. Mikor van huszonhetedike?

– Az talán épp ma van, Madame.

– Képtelenség.

– Várjunk csak… holnap van. Az ember itt az időszámítást is elfelejti.

– Nohát csak legyen is holnap. Önnek elibe kell ródliznia Hüsli-ig.
Tizenegykor elindul és ebédre megjönnek.

Hugh bólintott, bár nem örült egy cseppet se. Mindez csak újabb és újabb
elfoglaltságot, lekötöttséget jelentett. És ő úgy szomjazott édes,
zavartalan együtt-egyedüllétre Ginevrával. Milyen messze volt tőle a
leány! Más időben kelt, másokkal reggelizett, egyedül sétált, és a
verandán három heverőnyire volt. És mégis, mindennek az adott színt,
jelentőséget, hogy ha tőle eltépve is, de ott volt, közel volt a leány,
hogy hallotta ruhája zizzenését és néha felészállhatott a tekintete…

Másnap Hugh elródlizott Prisse báróné elé.

Mielőtt elindult volna, kilopózott a tizenegy óra előtt még rendesen
néptelen verandára, mintha ott dolga lenne. Tett, vett a heverője körül;
ujságokat, leveleket tépett össze, mintha kis asztalát rendezné… De
Ginevra nem volt sehol.

A fiú szíve sűrű árnyékban volt, mint a táj, amelyre halott pilleárként
szakadt a hó. Mennie kellett és egy tekintetet se vitt magával… A szánkó
lassan csúszott vele az országúton lefelé. Neki nem volt szabad sebes
iramban vágni neki az útnak, megártana… Madame Mercati egy csokor
heliotrop virágot is kezébe adott, – a báróné kedves virága volt ez –
hogy azzal üdvözölje az érkezőt; és ez is akadályozta Hught a szabad
hajtásban. Minden öröm, könnyűség nélkül kormányzott a szakadó hóban,
mindig lefelé: messzi a magasban hagyva a bércbástyázta fogházat, ahol
ők, az életből kirekesztett rabok éltek.

A hó zizzenő zuhogása elzsibbasztotta, zsongította érzékeit: ismét
fantáziált. Arra gondolt, hogy ha most Ginevrával találkoznék és maga
mellé emelné a szánkóra és együtt siklanának alá messzi, nagyon messzi,
egész az életig…

De nem jött szembe senki, csak a szél, fehér, holthideg foszlányokat
csapva arcába, ajkaira, – és a hófoszlányok könnyé olvadtak a pilláin.

Hüsli néhány faviskóból álló falucska volt, ott váltották a lovakat.
Azonban Prisse, keresztnevén Zerna bárónő nem jött meg a déli
szánrajjal, és Hughnak délutánig kellett várnia. Tennie nem volt mit, a
kis vendéglő egy-két ujságját rövidesen kiolvasta, rántottáját, fanyar
veltlini ürmösét hamar elköltötte és így csatangolni ment. Mert nála a
csatangolás az élet egyéb, neki tiltott tevékenységeit pótolta: munka
volt, sport és szórakozás.

Pár helyt az erdőben ösvény volt taposva, ott kóborolt a zizegő
hózivatarban. Sehol egy lélek sem járt. Az emberektől távoleső tájak
csodálatos csöndje terjengett erre, amit nem tör meg, sőt még aléltabbá
ringat a szélzümmögés, a hópergés vagy a fák suhogása: szenvedni és
ujjongani tudó lényektől élettel át nem itatott, vegetáló némaság! És
Hugh hirtelen megállott. Keserű gondolat állította meg. Arra gondolt,
hogy vannak emberek, akik nem csatangolnak örök magukbarogyó
kitaszítottságban, akiknek az élet asztalánál terítve van,… akik
kézenfogva hazaviszik azt, akit szeretnek; akiknek nem lopni kell
egy-egy cseppnyit a boldogság mézéből, hanem vastag aranysugárban
csordul az ajkaikra… Igen, vannak, akiknek a csók mindennapi kenyerük…

Kitárta a karját és mint a sivatagban szomjan elepedő vízért,
belekiáltott a szélbe:

– Ginevra! Ginevra…

De senki se jött. És akkor a karjait leejtette, felnézett a hófehér
viharba, némán, szinte megfagyottan. Hirtelen távoli, tompán szűrődő
száncsengők muzsikája lebbent feléje. Akkor megfordult és visszaindult.

Későre érkezett: a báróné már a vendéglőben ült a bonne-nal és a
kislányával. A kisleány beteges, szöszke gyermek volt, az arca szintelen
és fonnyadt, mint valami elkényszeredett, meg nem pirult almácska, a
szeméből koraokosság tekintett.

Annál üdébb, gyermekesebb volt a báróné. Fürtözött hamvasszőke haján
ragyogtak az olvadó hócsillagok, pikáns kis arca rózsás volt, és friss
ajka az egész éttermet becsicseregte.

– Ah, Mister Foorte, milyen kedves ötlet, hogy elénkbe jő!

A fiúnak eszébe jutott a virágcsokor. Künt felejtette a szánkón. Utána
ment, de a virágokat már megcsípte a fagy.

– Bocsánat, báróné, a virágok már nem oly üdék, mint a délben, mikor
vártam.

– No igen, hisz ön szépen gondozta őket. Úgy látszik, most is olyan
élhetetlenke, annyira nem ért az udvarláshoz, mint tavaly! Hanem ezt a
telet nem fogja szárazon elvinni. Nézze meg az ember! A legarravalóbb
ember az egész Svájci Házban és nem akarja teljesíteni hivatását!!…

És megfenyegette a fiút remekül manikürözött rózsaszín ujjacskáival.

Hugh zavarban volt. Eszébe jutott a tavalyi tél. A báróné úgy
cserélgette lovagjait, mint a keztyűit. És nevetett rajta, meg Madame
Mercatin. Milyen holt, nyugodt idő volt az…

Fölfelé a báróné Hught a szánjukba ültette. Sorban kikérdezte
mindenfelől és megelégedve bólintott, mikor a fiú a férfivendégek számát
fölsorolta.

Madame Mercati a szálló előtt várt rájuk, mert a báróné külön
postaszánon jött és az egyenesen a szálló elé hajtott.

Félhatkor közösen uzsonnáztak a nappaliban. Lolotica és Edith baronesz
gyorsan összebarátkoztak, a társalgásuk ugyan furán ment, mert Lolott
göröggel és Edith angollal keverte a franciát. Hugh, mint nagy gyermek,
szintén a gyermekekkel foglalkozott: egész a vacsorára hívó első
gongszóig velük játszott, akkor azonban eltűnt. A két hölgynek ez szinte
kapóra jött, most már nyiltabban cseveghettek. Madame Mercati azelőtt
éppen az ura látogatását adta elő, de a báróné ásított és alig figyelt:

– Jó, hát ez így volt. De mi van a szíveddel?

– Zerna… kezded?

– Csak nem vagytok még mindig közömbösek?

– Ő nem az többé.

– Hogyan… bomlik?

– Csakhogy másért.

– Mit? És te ezt megengeded? No hát téged igazán szentté kell majd
avatni a halálod után. Természetesen nyolcvan év mulva. És kiért,
milyenért?

– Meglátod.

– Szép?

– Hogy nem vagyok irígy, abból láthatod, hogy megmondom: a lehető
legszebb.

– De hiszen akkor rám is veszedelmes lehet.

– Nagyon szép, de nem a veszedelmes fajtából.

– Szóval csak szeretni tud, vagy nem szeretni. Az édes arany középutat a
kettő között nem érti?

– Nem, akár csak én.

– Elég kár! Tudniillik nálad. Gyógyhely flirt nélkül nem használ. Ez
kérlek a kúrához tartozik. Persze nem kell a dolgot fölfujni, nem kell
regényt csinálni belőle, hanem a kúrával együtt félbehagyni… No de várj
csak. Rá fogok pirítani Hughra…

– Az Istenért, ne tedd. Én is csak sejtem…

– Itt tehát szépen megváltozott minden. Alig várom a fejleményeket.
Neked vissza kell hódítanod őt.

– Hogyan? Nincsenek fegyvereim…

A báróné nevetett.

– Nincsenek? Szóval a csatát csak ezért nem veszed föl… Hisz akkor már
te is léptél egyet tavaly óta…

Madame Mercati nem figyelt e megjegyzésre.

– Legalább is az övéihez mérhető fegyverem nincsen. Ő szép, finom,
gyönyörűen öltözik… fiatal… És én… aki olyan gyűröttnek érzem már magam…

– Az élet hétköznapjain. De ha akarnád, kivirulnál… Várj csak. Beteg-e
az a szépséges vetélytársad?

– Betegebb mint én.

– Ez már a te fegyvered… Lány?

– Lány.

Zerna hátravetette a fejét, lemosolyogva barátnőjét.

– És neked nincsenek fegyvereid?

Zerna gyermekszemének zöldeskék tengerén apró, gonoszkás bolygótüzek
imbolyogtak, friss szája édes-érzékien szétnyílva nevetett.

– Frozina… te bolond… neked nincsenek fegyvereid? Hajolj csak ide, súgok
valamit.

Madame Mercati nem mozdult. Arra Zerna hajolt hozzá, egyenest
belekacagva szemével az asszony riadt tekintetébe:

– … asszony vagy.



Ginevra kint feküdt a hóviharban. Egészen egyedül.

Hught egész nap nem látta és ő, aki az egyedülléthez úgy hozzá volt
szokva, mint a levegőhöz, a mindennapi kenyérhez, most egyszerre az
egyedüllétet elhagyottságnak érezte. Tudta, hogy Prisse báróné ma
érkezik, tudta, hogy Hugh vele és Mercatiékkal fog uzsonnázni és
átvillant rajta: miért nem lehet Hugh egy percre se övé, hanem mindig a
másoké…

A hópihék mind fénytelenebbül, szürkébben keringőztek alá, lassankint
leborult az este. De Ginevra nem gyújtott villanyt, nem vágyott a
könyvei után. A szerelem nagy, örök, emberről-emberre szálló bibliáját
betűzgette első gügyögéssel: saját vergődő szívét… Csodálatos történetek
voltak ott számára beírva: általa még soha nem olvasott lapok…

Mert nincsen a világon szentebb, csodatelibb történet, mint az olyan
lány első szerelme, aki távol minden földi gondolattól, a szerelem
fázisairól semmit se tud: annak minden új lépés új kinyilatkoztatás,
édes, riasztó meglepődés, fölfedezés…

Már elhangzott az első gongszó és ő mégse ment a szobájába, átöltözni.
Hirtelen a vesztibül ajtajában Hught pillantotta meg. Mikor Ginevra
reánézett, akkor a fiú szinte futott feléje és mindkét kezébe vette a
leány kezét.

– Olyan régen nézem… mondta gyengéden.

Ginevra megszínesedett.

– És olyan szomorú volt. Bántotta valami?

A leány szeme elfátylasodott.

– Én bántottam?

A leány a fejét rázta, de a szemén a fátyol könnyé fényesedett.

Hugh szédítő fájdalmat érzett, az első könny volt, amit a leány szemében
látott.

– Fájt, hogy egyedül volt?

Ginevra igent intett.

Hugh lehajolt a leányhoz.

– Ginevra, én mindig vele vagyok. És akármikor, akárkivel lát és
akármilyennek lát, ne felejtse el, hogy minden hazugság, csak egy igaz.
Tudja mi?

A leány szeme a fiúéba fogódzott és igent mondott.

– Hogy szeretlek és hogy a lelkem csak a tied.

Ismét megcsókolta a leányt, hanem most mohón, mintha esküjére ajakával
ütne pecsétet.



Másodszor gongoztak, válniok kellett.

Hugh egyenest az ebédlőbe ment, Ginevra pedig öltözködni. Sötétkék
bársonyruhát vett föl, rája régi, csontszínű irlandi csipkekendőt; így
olyan volt, mint valami édes, régi, megsápadt kép; csak az ajkán
felejtődött ott valami enyhe pirosság…

A vacsorához elkésve, csak leves után érkezett.

Mercatiék Hughval és a bárónéval külön asztalnál ültek. A báróné
hirtelen Madame Mercatira nézett és a tekintete azt kérdezte:

– Ez ő?

Hugh gyengéd, szinte ölelő pillantást vetett feléje.

Ziegler, aki mióta szülei hazamentek, a közös asztalnál ült, de a
rosszul sikerült szánkózás óta Aiméenek folyton hátat fordítva,
Blumerhez fordult:

– Most már itt az ideje, hogy lefényképezzem őt. Egészen különleges
jelenség, nemde?… És ezzel akar az a kísértet…

Blumer bólintott.

Ginevra pedig, a ráirányuló tekintetek, megjegyzések közepette minden
fölött állva, szívében Hugh esküjével, ajkán Hugh esküjének zálogával,
fejét magasan hordva, ragyogó, boldog álomként ment végig a termen…




X.

A báróné legelőször is nem a Madame Mercati, hanem a maga szívügyeiről
akart gondoskodni és választása Kazanovra esett.

Kazanov kellemes, sőt érdekes volt és egészen egészséges. Csak egy
nemrégiben letett szigorlat után akart fölfrissülni. Kifogástalanul
öltözött és virágot hordott a hölgyeknek; első emeleten, a legdrágább
szobában lakott, tehát gazdag lehetett; és így éppen gavallérnak való
volt. Mert természetesen a bárónénál nemcsak a gyöngéd benső viszony,
hanem az is fontos volt, hogy udvarlója előkelő keretül szolgáljon neki.

A báróné az a fajta nő volt, akinek minden sikerül és akinek a
körülmények is rendesen a kezére játszanak. Így a verandán is éppen
Kazanov mellé került. Volt ugyan úgy neki, mint Kazanovnak külön, a
szobájukból nyíló kis verandájuk, de ott nem lehetett ismeretségeket
kötni, ezért a magánverandások is mindig a közös heverőhelyekre jártak.

Egy angol úrral és egy holland házaspárral a veranda most már teljesen
betelt. Tizen voltak a hosszú balkonon és mint Blumer megjegyezte,
tizenhárom nemzetiséget képviseltek; amennyiben Madame Mercatiról
kisütötték, hogy apja görög, anyja olasz, férje félörmény és hazája
Törökország lévén, ő négy nemzetet képvisel.

A verandán egyébként vidám élet folyt. Az emberek pletykáltak,
sakkoztak, felolvastak, udvaroltak és lázat mértek. A fiúk néha
hólabdázni szöktek le, vagy hólavinát görgettek és hóembert építgettek.

Játszhattak a hóval: minden öt-hat napban új esett; a nappal szinte
hévvel sütő nap sorvaszthatta a gyémántszőnyeget, mindig új ereszkedett
alá a felhők szárnya alól.

Az általános derüben, fölélénkülésben három ember vett a legkevéssé
részt: Madame Mercati, Hugh és Ginevra. A leány: mert boldog volt; a
fiú, mert csak félig volt boldog és félig fogolyként vergődött; az
asszony pedig, mert egészen meg volt bomolva élete.

Közben azután különféle változások is történtek.

A báróné mindjárt megjötte után kijelentette, hogy fölösleges dolog
uzsonnára a szállóbeli tejet fogadniok el. Ezért társaságuk Hughval
rendes ötórai teázást tartott Mercatiék nappalijában.

Ez a kis kör szinte otthonias volt, szinte melengető. Volt valami
intímen kedves az együttlétben és Madame Mercati ilyenkor igyekezett is
Hughnak ízlése, kedve szerint rendezni egyetmást. És aztán annyi tréfa,
derűs félreértés fakadt a háromnyelvű társalgásból! Mivel Madame Mercati
a görögön kívül, csak németül és franciául, Zerna báróné csak franciául
és angolul, Hugh pedig angolul meg németül beszélt, hát úgy értekeztek,
hogy a két asszony együtt franciául társalgott; Madame Mercati Hughval
németül, ellenben Zerna báróné angolul értekezett vele.

Különben Hugh az uzsonnák alatt inkább a gyermekekkel játszott, a két
asszony csevegett; Katina pedig, aki arra volt teremtve, hogy másoknak
szolgáljon, teát öntött, terített, felszolgált.

Ez időben Madame Mercati a legkülönösebb napokat élte. Mindig tünődött.
Ráért; mert Hugh nem foglalkozott többet vele, mint akár Katinával, akár
a bárónéval; sőt a báróné, mivel Kazanov még meglehetősen távol állt
tőle, a verandán órákig lefoglalta Hught.

Lassan, mint nyári nehéz időt, látta Madame Mercati saját szerelmét
kerekedni. Mikor barátnak, majd gyengéd szerelmesnek, félénk imádónak
akarta Hught, az az idő elmúlt. Szünetlen hallotta Zerna báróné
sugalmát:

– … asszony vagy.

Ez a szó mint súlyos kő esett lelkének tavába és fölkavarta, sötét
hullámokat fakasztott benne. Néha percekre rajtafelejtette a szemét a
fiún… Leginkább az ajkán… Az a merev, kőből faragottnak látszó, szinte
mindig néma ajak izgatni kezdte. Milyen lehet ez a száj, – gondolta néha
– mikor becézgető szóra nyílik, ha megérint…

Ezek a külsőleg zajtalan napok már magukban hordták a kerekedő vihart.

Egy napon Madame Mercati az orvosnál volt. Dr. Koeniger a rendes
vizsgálat után arra kérte, foglaljon még helyet.

– Madame Mercati, kérem, ne vegye nagyon szívére, amit mondok.
Tanácslom, küldje már haza kisleányát.

Az asszony ámuló, fájdalmas pillantást vetett az orvosra.

– Igen, Madame. Elsősorban őneki nem jó, hogy ön túlsokat foglalkozzék
vele, azután pedig ön sem képes zavartalan kúrát folytatni. Mindig
fölkel a verandán és szobájába megy, utánanézni. A nappalijában nem
nyitja ki miatta az ablakot… Ezirányban Mercati úrnak is írtam, kérem,
alkalmazza magát tanácsomhoz.

Madame Mercati arca elfakult. Nemcsak a válás gondolata fájt. Félt
egyedül maradni…

– Orvos úr… mondta és a szeme könnyel telt meg.

– Madame Mercati. Utóvégre ön egy éven belül remélhetően hazamegy. És
akkor mindenért kárpótolva lesz. Addig: türelem és lemondás.

Az asszony fölállott. Zűrzavaros érzések támolyogtak benne…

Mikor a verandára ért, az anglikán papnét pillantotta meg. A csúnya kis
asszonynak, aki mindig vasalatlan ruhákban üldögélt férje mellett, most
ki volt sírva a szeme; orra, ajka vörösen puffadt volt.

Zerna halkan susogni kezdte:

– Óriás kravall. Az orvos ráparancsolt, hogy menjen haza. Egész nap a
férjén csügg, nem hagyja nyugton soha. Haha… az ember férjét – akarom
mondani feleségét hazaküldik, mert az izgalom árt, az unalom gyógyít…
Micsoda paradoxon akkor, a hitveseket hazaküldeni. Hiszen ők az
unalmasak, a flirt mindig izgatóbb.

Madame Mercati mintegy tébolyultan felelte:

– Hagyd a tréfát… Lolottot is hazaparancsolta…

És fogát összeszorítva nyelte le feltörő könnyeit.

Katina nem volt meglepetve. Az orvos őt már régebb figyelmeztette és
közösen írták meg Mercatinak a levelet. Az egész elutazás elő volt
készítve már. Kicsit félve nézett azért a nénjére, félt, hogy az
szenvedélyesen kitör, vagy megharagszik rája. Mintha ő volna oka
mindennek, szinte meglapult a délutáni jelenetnél, mikor Madame Mercati
a csomagolás elől a hálószobába zárkózott.

Hugh egész délután szaladgált: táviratokat adott föl Mercatinak,
útitervet készíttetett az idegenforgalmi irodában és tárgyalt Freynéval,
mert Madame Mercati most már egyetlen szobába költözött.

Este azután eljött és bekopogott a hálószobába. Úgy találta Madame
Mercatit, hogy az az ágy mellé húzott karszékből a gyermek párnájára
dűlt át és karját a leányka gyönyörű fejecskéje felé tartotta, mintha
védelmezné, vagy tán védelmet keresne nála… Másik kezét a fiú felé
nyújtotta.

– Mister Foorte… mondta hálásan, halkan.

A fiú valami szánalomfélét érzett, de nem értett a vigasztaláshoz.
Vigasztalni csak az életbenállók tudnak, akik tudják, hogy a
legszörnyűségesebb dolgok után is elkövetkezhetnek az élet kibékítő
mozzanatai. De akitől épp az élet maga van elvéve, akivel a földön
irgalom már nem történhetik, az nem tud a szívek nyelvén szólni.

Azért Hugh némán állt, tétovázva, az ágy lábánál. Annyit tisztán érzett,
hogy a délután elvégzett dolgok elszámolása nem illenék bele e
hangulatba.

– Mister Foorte – kezdte az asszony oly halkan, szomorúan, mintha
részvétet akarna kelteni a maga boldogtalan sorsa iránt – ön nem tudja,
mit tesz az, feleségnek lenni és a férjünknek csak bánatot adhatni;
anyának lenni és a gyermekünket még ölbe se emelhetni…

A fiú csak nézett.

– Ez legjobban fáj… Hiszen nekünk, asszonyoknak mindenben a keserűbb
falat jut a világon, de látja, egy dologban aztán sokkal többet kapunk a
férfiaknál: a gyermekünkben…

Fejét szenvedélyesen szorította Lolottéhez.

– A gyermekünk első sírása, első ragaszkodása… ez az, ami maguknak soha
meg nem fogható gyönyörűség…

És az asszony felült, elfordult a fiútól, mindkét karját a leányka feje
köré fonta, kulcsolta és csak a gyermeket nézte.

– Lolott, aranyvirágocska, ha nem szerettelek volna olyan nagyon, ma nem
volnék beteg… Oh, milyen hamar elvettek mégis tőlem; nem csókolhatlak,
nem vehetlek ágyamba, nem hordozhatlak…

Az asszony szava elcsuklott és a szeméből serkenő tűzcseppek a gyermek
homlokára hullottak. A leányka felébredt, aranyliliom karját az anya
nyakára fűzte és édes szemét tágra nyitva, felkínálta ajkait, amint
Katinának szokta.

– Csitt… ah csitt, szerelmem – … Az asszony lefejtette a gyermek karját,
elkapta a fejét és a karszékbe hanyattesve hangtalanul sírni kezdett.

Hugh nem moccant: várt.

– Madame Mercati, – mondta aztán – kérem, ne sírjon. Hiszen tudja már a
mi szomorú katekizmusunkat: a bánat árt, az izgalom még jobban árt…

– Mister Foorte, ezek hiú beszédek. Szúrd ki a szemét valakinek és mondd
neki, hogy ne sírjon, mert az árt…

A fiú sokáig hallgatott.

– Madame Mercati… miért mondta ön az imént, hogy azért beteg…

Ismét elnémult, félt, hogy kérdése tapintatlan.

– Ah… erről talán nem is kellene beszélnem önnek… de hiszen ön barátom –
és az asszony kicsit eltakarta arcát zsebkendőjével – … mikor én
Loloticát vártam, az orvos azzal rémített, hogy gyönge vagyok, hogy majd
bízzam másra őt… Bele is egyeztem,… akkor… azelőtt. De mikor legelőször
sírni hallottam, akkor éreztem, hogy az vétek. Szívemre vettem,
virrasztottam, ápoltam – de hiszen minek soroljam föl? egyszerűen: anyja
voltam, hát bűn ez?

Az asszony arca ízzóvá pirult és vádló két szemét a semmibe, vagy talán
a vizióként látott irgalmatlan sorsra függesztette.

– Értem, bólintott a fiú, kímélni akarva az asszonyt.

– Mert nekem szeretnem kellett valakit, hát szerettem a gyermekemet és
most azt sem szabad… Most másodszor tépik el tőlem… óh…

Hugh megrendült e vallomás hallatára. Nem azért, amit mondott az
asszony, hanem amit nem mondott el benne.

Imént idegenséget érzett az asszony iránt, mert előkelően magábazárt
lénye írtózott a lelki meztelenségtől. De most szívét szánalom
szántogatta és az a kellemetlen érzést kissé elfátyolozta, amit az
asszony leplezetlen, szenvedélyes érzékenysége keltett benne. Mint ifjú,
boldog szerelmesre, kimondhatatlan üresen ásított rá egy szerelemnélküli
élet feneketlennek tetsző sivársága…

Az asszony most vette észre, hogy a fiú szünetlenül hallgat. Ez magához
térítette.

– Mister Foorte, ne botránkozzék meg bennem, ha így lát ma. De néha… ah!
Letörölte könnyeit és legyezni kezdte kikelt arcát zsebkendőjével.

– Higgye meg, jobb, ha az ember néha megnyilatkozik, kisírja magát…,
akkor aztán húzhatja tovább az igát.

– Madame Mercati, Lolotica elaludt, feküdjék le ön is. És pihenjen,
kérem.

Hugh a gyermekre mosolygott, megszorította az asszony kezét és kiment a
nappaliba.

Katina egy kofferen bóbiskolt. Holtfáradt lehetett: kis madárarca
kimerültségtől volt sápadt. És mégsem kopogott, nem zavarta őket, míg
Hugh magától nem távozott.



Másnap délelőtt tizenegykor kellett elindulni Katináéknak.

Madame Mercati egész éjjel hánykódva virrasztott és reggel óta sírt. A
szerpentinúton nem bírt fölmenni, úgy erőt vett rajta a fájdalom.
Kétségbeesése egyáltalán sokkal nagyobb volt, mint amennyit a
gyermekétől egy időre való elszakadás kiválthatott. Úgy szenvedett,
mintha örökre válnának, vagy mintha a válás csak egyik bánata lenne…

Az úton föl Katina vitte a gyermeket. Lolotica szívesen ment vele: hozzá
volt szokva már, jobban, mint az anyjához. A leányka gyönyörű haja mint
selyemgallérka szóródott szét fehér kabátján, kötött sapkája alól
riadtan nézett a két sötét, fájdalmas szeme. Madame Mercati le nem vette
szemét a gyermekről. Egyik fordulónál a pad karfájának dűlt… Hugh
figyelmesen ajánlotta föl a karját és úgy vezette tovább az asszonyt. Az
pedig reátámaszkodott, mintha pihenne, ha őt érintheti…

A postatéren már várt a fogatuk. Katina felszállt, beemelte a gyermeket,
nagyon gondosan takargatta be és mellé ülve át is karolta. A lovak
megiramodtak… Lolott fehér kendőcskéje együtt táncolt a
csengőcsilingeléssel a kristály levegőben. A fordulónál eltűnve, még
visszacsapódott a gyermek csigás hajerdeje… Madame Mercati egyet
nyöszörgött és mint valami eleső ruhadarab, Hughra omlott.

A fiú rettenve tartotta meg; látta, hogy elalélt…



Madame Mercati ájulása mély volt és hosszantartó. Nehéz, csuklásszerű
sírással tért magához és akkor maga körül az orvosra és a bárónéra
eszmélt.

– Hol van… susogta aztán, behúnyva a szemét.

– Lolotica? – kérdezte Zerna elég szeleburdin, úgy, hogy az orvos egy
pillantással leintette.

Madame Mercati a fejét rázta.

– … Hugh, mondta határozottan, szinte követelőn.

– Mister Foorte?… Ő itt van, szólt az orvos és a fiú fölkelt az
ablaktól, ahova elhúzódott és az ágyig jött.

Madame Mercati csak most tért egészen magához.

– Köszönöm, szólt alig hallhatóan, hogy segített rajtam. Emlékszem…

Az orvos távozott és Madame Mercati barátait is távozásra kérte, mert a
diakonissza már megérkezett. Künn a folyosón megjegyezte, mintha
mentegetőzne:

– Érthetetlen. Így fölizgatni magát… És mégis: meg kellett lennie…



Hugh sétálni ment, mert egy olyan hihetetlen gondolat környékezte meg,
amit el kellett intéznie, le kellett ráznia. Madame Mercati hangját
hallotta, mikor föleszmélve, őt hívta… Miért? Miért nem a gyermekét,
akiért összeesett, miért nem az urát, a barátnőjét, az orvost… Hirtelen
eszébe jutott pár jelenet, mikor az asszony szeme néha rajta pihent…
Régebben nem nézett úgy soha reája…

– Az istenért, csak nem…

Útjában megállott, úgy, mint gondolatsorában.

– Lehetetlen. Nevetséges, ostoba fickó vagy, képzelődől. Hogy Madame
Mercati téged…

És fölvillant benne az asszony szava:

– Valakit csak kellett szeretnem, hát szerettem a gyermekemet! Tehát a
férjét soha.

– S ha igaz…? gondolta Hugh hirtelen. Ha igaz, mi lesz belőle? Én a
Ginevráé vagyok és ezen nem változtat semmi.

Azonban ez bármily világos volt, Hugh szívére végtelen lehangoltság
borult, valami nyomott félelem, mintha most már minden jó elmult volna,
mintha valami rettentő dolog felé sietne akaratlanul, sőt akarata
ellenére…




XI.

– És hol volt ma Mister Foorte egész nap? kérdezte Blumer ezen a
délutánon.

Mindenki a verandán ült: mert az idő pazar volt és enyhe.

– Gondolhatja, felelt a párkányon, Ginevrával szembenülő Ziegler.

– Én ugyan nem gondolom!

– Madame Mercatit ápolja.

– Igaz, hisz ez természetes. Ők olyan régi barátok.

Ziegleren látszott, hogy valami korrigáló megjegyzése támadoz, de
Ginevrára pillantott és lenyelte gondolatát; ámbár Ginevra nem is
figyelt rájuk.

– Ez igazán megható dolog, ilyen önzetlenül egymás mellett állani,
tünődött Blumer.

– Hogyan, ön hisz az ilyen önzetlen barátságokban? Én nem vonom
kétségbe, – javította ki magát Ziegler hirtelen, – mindenesetre
jellemző, hogy mert Madame Mercati beteg, mister Foorte ki sem néz a
verandára.

E pilanatban a vesztibül ajtajában Hugh jelent meg. Nagyon sápadt volt,
szinte meggyötört.

Szokása szerint első tekintetét Ginevrához küldte, de a leány kis, kék
levelet olvasott, a Lieslét és így nem viszonozhatta tekintetét. Hugh
szeme aztán a társaságra tévedt…

Kazanov egészen Prisse báróné felé volt, oldalt fordulva, ahogyan a
kúránál nem szokás. A báróné ma kisleánya égőpiros, bojtos sapkáját
húzta rá saját fürtös fejére, – mit se törődve azzal, hogy így a gyermek
nem mehetett ki sétálni. Amellett az asszony egészen kitakarózott, hogy
fehér kabátkába bujtatott formás teste érvényre jusson. Alapjában
jelentéktelen kis lénye nagyon csábos volt így, mert ő az a fajta nő
volt, aki a férfi közelében átváltozik, kivirul, jelentőséget nyer.
Halkan, nevetgélve fecsegett Kazanovval.

Az angol lelkész kétségbeesetten, egyedül üldögélt, újságjait a földre
ejtette, nyilván nem tudta semmi elszórakoztatni: ma tette útra
feleségét…

Hugh lefeküdt, de nem volt kivel foglalkoznia.

– Nos, kérdezte Blumer Ginevrát, mikor a leány a levelet letette.

– Igen, halljuk, én tudniillik nem szoktam elolvasni a rámbízott
leveleket, mint sokan… szólt Ziegler és Aiméere pillantott.

– Egy kis jó hír, szólt Ginevra derülten. Liesl jobban van.

– Dehát Miss Hardings, ön hisz a Liesl jobbrafordultában? – És Ziegler
legyintett.

– A láza kimaradt.

– Ez csak afféle dolog, ni. Pár napra kimarad, aztán újra kezdi. Az
igaz, én nem szeretnék az ő bőrében lenni!

– Néha csodák is történnek,… hárította el Blumer a témát.

De Ziegler tovább fecsegett:

– Én csak önön csodálkozom, Miss Hardings. Nem fél ön hozzá járni, hisz
az a lány minden percen szembeköhögi!

– Mind egyformán a Halál árnyékában vagyunk, ami azt illeti, szólt
Blumer.

– No, Liesl a legárnyasabb helyet szemelte ki magának. Nem hűsöl ő már
ott egy félesztendőnél többet…

Ginevra elsápadt a fájdalmas megbotránkozástól:

– Ziegler úr, ön gyöngédtelen.

– Miért? Hiszen én őt mindig jóval biztatom.

– Dehát akkor… miért nem viszik haza Lieslt? kérdezte Ginevra
meglepődött elgondolkozásban.

– Istenem, hát a szülőket is boldoggá teszik egy kis ámítással…

– És… mi lesz vele? Azután?

– Elutazik.

Ginevra értetlenül nézett Zieglerre.

– Nem tudja, mi az? Ha itt valaki meghal, akkor Freyék kijelentik, hogy
hirtelen elutazott. Nagy titokban aztán két errevaló ember koporsóba
teszi és éjjel elviszi a halottas kápolnába.

– Oh, milyen szörnyű ez…!

– Szörnyű? Ez gyengédség az élők iránt. Mit gondol, nem futnának-e mind
szét a betegek, nem izgulnának-e halálra, ha innen temetést rendeznének?
Persze, szomorú kilátás, hogy az embert így kicsempésszék a világból…
Miss Hardings, teszem, ha ön meghalna, én szeretném rendezni a
temetését. Ah, önt hófehér márványravatalon, óriás pálmák alatt, kék
violák közé kellene fektetni, üvegtetejű teremben… Hat fehér ló vonná az
ezüstszínű koporsóját…

Ginevra dermedten meredt a saját előadásától megrészegült,
elragadtatásában szinte mosolygó fiúra.

Hugh fölemelkedett.

– Ziegler úr, ne bántsa Miss Hardingst! kérte Blumer.

– Kérem, – tért magához Ziegler – hát ez sértés? Hol itt a sértés?

– Nem sértés, csak ostobaság, mormogta Blumer a fogai között.

Ginevra nem szólt. A fiú elragadtatott előadása közelebb hozta őt egy
gondolathoz, amellyel nem foglalkozott igazán soha: mint sűrű árnyék
lépett be lelkébe a halál. Erre az árnyra meredt…

Hízelgő csacsogás hessegette el sötét álmát és a pillanatnyi dermedt
csendet. A báróné semmit sem érezve a fojtott hangulatból, édes
szirénhangon suttogta Kazanovnak:

– Igen, igen. Önnek velünk kell uzsonnáznia. Madame Mercati és Mister
Foorte társaságában nekem roppant hálátlan lesz a szerepem, azt
gondolhatja!

Ziegler hirtelen Hughra pillantott és hangosan, erőltetve nevetni
kezdett. Hugh elsápadt és összerántott szemöldöke alól villámot küldött
Ziegler felé.

Ginevra fölkelt. Arca kicsit fakó volt és mintha alig bírná a pilláit, a
földre nézett. Ziegler iménti előadása és mostani nevetése sajátos
hatást tettek rá. Hogy milyet, maga se tudta…

– Hova, miss Hardings, – kérdezte Blumer különös gyengédséggel.

– Megyek Lieslhez.

És Ginevra fölemelte a fejét, pilláit; és senkire se nézve kiment a
verandáról.

Hugh is fölkelt.

– Ziegler, kérem, jöjjön egy percre velem.

A bozontos fiú leugrott a korlátról és utánament Hughnak a vesztibülbe.

– Mi az, talán ön is le akar pirongatni, hogy Miss Hardings temetését
rendeztem? Felesleges gyöngédség, félrehívni érte. Előtte is megtehette
volna…

– Nem, nem erről van szóm. Csak azt akartam mondani… hogy amiért úgy
nevetett… amit ön gondol… az lelkemre, nem igaz.

Ziegler vállat vont:

– Ha nem volna igaz, akkor ön szamár,… bocsánat – akkor énnekem még
inkább kell nevetnem önön.

– Nem magam miatt kérem, hogy ne szégyenítsen meg úgy, mint imént, hanem
Madame Mercatiért.

– Persze! A látszat megőrzése fontos. Tudom én. Tavaly, Montreuxben –
mert már tavaly ideges voltam és oda küldtek – a szállómból
kitessékeltek egy kis angol leányt, mert a folyosón csókolózni látták…
haha, ez volt minden bűne. De akik zárt ajtók mögé vonultak – azok ott
tavaszodtak ki a szállóban… Én magam is… Nóde mit érdekli ez önt? Adieu,
Mister Foorte!



Hugh lassan, tünődve ment végig folyosóján. Kimondhatatlanul törődöttnek
érezte magát. Küzdelme Ziegler ostoba indiszkréciója, gyanakvásai ellen,
mint megvíhatatlan vár ostromlása, kifárasztotta. Ezzel az emberrel nem
volt mit kezdeni.

És bár egészen büntelen volt, mégis úgy tetszett, hogy magában a rút
gyanusitás elborította már életének tiszta égtükörét. Mintha alkonyodna
fölötte és mintha csillagtalan vak éjszakának menne elébe.

De úgy volt, hogy ma még egyszer meg kellett hasadnia felette az egét
behálózó hályognak.

Lieslhez indultában, a folyosón ődöngve, a leányka ajtajában Ginevrát
pillantotta meg: kicsit sápadtan, a fején átdobott fátyolkönnyű kendő
alatt. Hugh elibesietett, mintha egy pillanatra megváltódna és gyengéden
kutatva tekintett a leány arcába. És mert azon leheletnyi elborulást
sejtett, megkérdezte:

– Ginevra… nagyon fájt?…

Az kérdezve nézett, aztán megértette, hogy Hugh Ziegler délutáni
tapintatlan előadására gondol. Tiszta tekintetét a fiú szemébe merítette
és egyszerűn, mégis ünnepien, feltörő vallomásként felelte:

– A világon csak egytől jöhet fájdalom. A többi… nem fájdalom.

Hugh megértette és megbódult. Szívére ragadta a leány kezét, mint az
elmerülő, vesztét érező a vízszínen úszó gallyacskát és hévvel, mint
soha máskor, a vallomás fejébe, vallomást téve súgta:

– Soha…

Ginevra sápadt arcára csodálatos aranymosoly terült, szinte világolva,
mint szentképek, ha egy kévényi alkonyfény ömlik be rájuk az ablakrésen.
És ezt a ragyogást hagyva Hughnál zálogul, sietve suhant ki az
esthomályba boruló folyosóról.



Sok idő mulva Hugh úgy gondolt e jelenetre vissza, mint életének utolsó
szentelt órájára.

Ezen az estén csak nagynehezen szánta rá magát, hogy vacsora után, amint
azt kötelességének tartotta, benézzen Madame Mercatihoz, hogy az asszony
hogylétéről Mercatinak értesítést küldhessen.

Madame Mercati szobájában nehéz ecet- meg orvosságillat áradt. Maga nem
aludt: és inkább ült, mint feküdt, az ágytámlához hajtva fejét. Nagyon
sápadt volt, szemét zöldes karikák gyürűzték; a haja símán, szorosan
volt lefésülve, dísztelen hálóruháját összefogva tartotta keblén: olyan
volt egészen, mint valami gubbasztó, sötét madár…

Azon tünődött, hogy míg ő feküdni fog, Hugh és Ginevra inkább egymásra
lelhetnek és ez keserű vonást rajzolt ajka köré.

– Madame Mercati, szólt a fiú, – és közben szégyenlette délutáni
gondolatait – bejöttem jó éjt kívánni önnek.

A karszékben szendergő diakonissza fölébredt, de az asszony intett neki,
hogy csak pihenjen tovább; és intett Hughnak, hogy egész közel hajoljon,
nehogy a testvért újra fölébresszék.

– Köszönöm, Mister Foorte. Olyan egyedül voltam… Ugye, fog nekem e
napokban nehány órát szentelni? Igérje meg, hogy nem felejti el soha,
hogy ön nélkül a sírnál pusztább az életem…

Hugh rábámult az asszonyra és megrezzent.

– Úgy értem… itt…

Hugh föllélekzett és aztán kezét nyújtotta, bucsúzásul.

Madame Mercati tán azt gondolta: igéret gyanánt, mert magához vonta a
kezében fogva tartott bronzszínű, déliesen finom kezet és a szívére
tette azt.

Hugh forróságot érzett, mintha tüzes pára csapna feléje, nedvesen
perzselő gőz; és valami vergődött a keze alatt: az asszony szíve. Hught
rémület fogta el: és elkapta a kezét.

Az asszony fájdalmasan, megszégyenülve nézett reá. Aztán halkan,
szenvedélyesen sírni kezdett.

A fiú meghátrált…

Valamiről megbizonyosodott most, amit hinni sem mert azelőtt. Szíve
megállott…

Az asszony nyöszörgő sírására a diakonissza ismét fölébredt és odament,
csillapítani őt:

– Kérem, ne tessék fölizgatni magát, hiszen egy anyának mégis csak
legfőbb a gyermeke java, miatta kell tűrnie…

Madame Mercati hirtelen fölemelte párnába fúrt arcát és fölpillantott.

– Ah igen… a gyermekem… igaz, ma elment…

És homlokát végigsimította, mintha mindezt eszébe kellene hoznia; és a
mennyezetre szegezte kisírt szemét.

Hugh e pillanatban kifordult az ajtón.



A fiú álomtalan gondban vergődött ágyán. Most már nem volt kétsége:
Madame Mercati szerette őt. Mióta? Talán régen, talán egy pár napja
csak… Alaktalan sötét felhőként gomolygott fel benne ez a gondolat,
ráfeküdt lelkére és minden egyéb gondolatra mély árnyékot vetett.

Mi lesz ebből? Mit kellene tenni?

A régi barátsággal közeledni az asszonyhoz, mintha semmi sem történt
volna? Vagy elidegenedni tőle? Mi lesz akkor Mercatinak tett ígéretével,
hogy az asszony mellett áll?…

Férfilogikával úgy hitte eddig, hogy a két érzés: Ginevra iránti
szerelme és Madame Mercatihoz való barátsága két nagyon is megférő, még
csak nem is érintkező érzelem. Nem gondolt rá, hogy két nő olyan szépen
elférhet egy szívben egymás mellett, de olyan nehezen a valóságban…
Egyet tisztán tudott: hogy csak Ginevrát szereti. Talán ha ezt Madame
Mercati megtudja, kijózanul… Idáig titkolta előle, mint az egész
világtól, mi mélyen szereti a leányt. Most meg fogja mondani neki. Ez
volt a végső, megnyugtató gondolat, amire jutott. Ez olyan világos volt,
hogy elaludt rá.

Zűrzavaros álmai voltak. Amilyen nyugodtan aludt el, álmában olyan erős
érzése volt, hogy itt minden elveszett, hogy olyan hínárban gázol,
amiből nem fog kiigazodni. Fölriadt, megnyugtatta magát, hogy őszintén
elmond mindent és hogy akkor minden jó lesz… Elaludt és újra érezte,
hogy itt nincs megoldás…



Másnap délelőtt a báróné óriás verbénacsokorral libegett be Madame
Mercati szobájába. Barátnőjét fáradtnak, sőt szinte fonnyadtnak találta.

– Nos, Frozi, hogy sikerült a tegnapi este? Nálad volt, ugye? Dehát mit
csináltál, az Úrra? Úgy festesz, mintha egész éjjel nem aludtál volna!

– Alig is aludtam.

– Valami történt köztetek.

Madame Mercati sötét arccal felelt:

– Megalázott.

Zerna mosolygott.

– Bohó. Most vallani fogsz. Először is: melyik hálóruha volt rajtad?

– Az ott a szék karján.

– Pfuj! Siffon és hímzés rajta! Meg se látják. Selyem kell nekik és
csipke, főleg csipke! A csipke olyan nekik, mint az örvény. Húzza őket.
Beleszédülnek… És persze, sírtál. Kisírtad a szemed. Fogadom, a
részvétére apelláltál! Nem tudod, hogy a férfi csak akkor szán egy nőt,
ha szereti, sőt rendesen akkor se… A szerelem az első, sőt egyetlen,
amit el kell érni náluk!

– Épp ez az… Én csak szánalomraméltó vagyok… Ginevra pedig szeretetre…

– De te szerelemrevalóbb vagy és ez a fő.

– Hogy érted ezt?

– Úgy, hogy őt szeretni kell, téged szeretni lehet. És a kell mindig
rövidet húz a lehet-tel szemben.

– Dehát mit akarsz te ezzel a filozofálással? Miért lehet engem inkább
szeretni?

Zerna nevetett.

– Ezerszer mondtam már. Te többet adhatsz.

– Ez nem áll. Amit Ginevra ad, azt én nem adhatom.

– Jó, de mást… Haha… Kazanov is, lám, felém fordítja már a vitorlákat.
Velünk fog uzsonnázni… De ez most mellékes… Ma tőlem fogsz kapni egy
csipkeköpenyt és a hajadat kibontod… Mit, könnyek… tüzet adj… Parfőmözd
magad, hagyd szabadon a nyakad… Ej, nem érted te ezt? Csak ne sírj neki,
az istenre kérlek, ne sírj! A férfiak irtóznak a síró asszonyoktól! Ők
lusták a részvétre és mindig örülni akarnak, te azt nem tudod? – Várj,
mindjárt felöltöztetlek…

– Jön már a testvér…

– Eh, hisz ez kivesz a formádból! Neked púder kell, hajfodorítás, költői
elrendezés…

És Zerna báróné meggyujtotta a spirituszégőt, fésüket, pomponokat
keresgélt, szobájába tűnt, halommal hozta a fodros, csipkefelhős
fehérnemüt, szalagcsokrokat, parfőmös üvegcséket.

Felöltöztette, kifésülte Madame Mercatit, párnájára bódító »ambra
antique«-ot locsolt és aztán tükröt tartott elibe, hadd lássa, hogyan
esik haja csigás göndörben szerteszét és a csipkéi közül hogyan aranylik
elő telt kis nyaka.

– Nos? Aztán most okos légy! Meg ne engedd, hogy Gertrud testvér kezet
tegyen rád! Feküdj szépen, úgy, ahogy elhelyezlek és ne mozdulj, amíg
megjön.

Aztán hátrább lépett, megnézte, jól fest-e a pihenő asszony és
megfenyegetve őt ujjával, kilebbent az ajtón.



Az órák múltak, Madame Mercati kifáradt, csaknem elájult a hosszas,
mozdulatlan várakozásban. Ha erősebb lett volna s nem oly végtelen
kimerült, talán ráeszmél, milyen furcsa, méltatlan helyzet ez:
kikészített, csábos elhelyezkedésben várni egy olyan fiatal fiút… De nem
gondolkozott, csak az bukkant föl néha homályosan öntudatának távol
horizontján, hogy nem vétkezik, mert Ginevrát többen is körülrajongják,
ez az egy pedig az ő egyetlen báránya volt… Igen, Ginevrával szemben még
voltak némi mentegetőzései, de a férjére nem is tévedt egyetlen
gondolata se. Az a másik világ, ahonnan ideszakadt, elsülyedt mögötte
Lolotica fehér zsebkendőjének, fekete hajsátrának utolsó
felélibbenésével…

És csak nem is csodálkozott, milyen könnyű az átlépés a bűntelenségből a
bűnnek küszöbére. Nem csodálkozott, mily gyorsan ért meg lelke rája, sőt
úgy tetszett, mindez régen, mindig benne élt és csak most tudott
kibontakozni kusza, gátlón elfojtó egyéb körülmények karmaiból.

Hiába várt a belső bíró nagyszerű tiltakozására. A vétek, az idáig nem
értett talány hirtelen megnyilatkozott neki és ő úgy volt vele, mint
minden megfejtett talánnyal: egyszerűnek, természetesnek, magától
értetődőnek találta azt. Nem jött vádló órája, önfegyelmező
kijózanodása, nem latolgatta gondolatainak, vágyainak szent törvényekbe
való ütközését: minden latolgatás fölösleges céltalan gondolatnak tűnt
föl, sőt el is iramlott, mint hivatlan, nem szívesen látott vendég a
lelkéből. Mikor egyetlen vágya először kezdte beárnyalni öntudatát, a
szalmaszál, amelybe még belekapaszkodott, ami még föntartotta: a
gyermeke volt. Ha Lolottra nézett, akkor riadva oszladoztak vágyai…

De Lolottot elvették tőle, óh, látta ő jól, hogy szívesen ment
Katinával, szívesebben, mint vele maradt volna.

– Meg fogok halni, hadd legyek egyszer boldog azelőtt…

Az orvos bíztatásaira sohse adott semmit: annyiszor átélte már, hogy a
reményteljesnek mondott betegek hirtelen eltűntek, _elutaztak_…

– Akarom, hogy szeressen. Akarom, hogy az arca felragyogjon, ha lát;
hogy a keze végigsimogasson.

Behúnyta a szemét és remegni kezdett… Szeme megfényesült, ajkába vér
szökött, egész arca megszínesedett, csak szeme alatt maradt két sötét
karika.

Lépteket hallott és kézitükrébe pillantott; alig bírt magára ismerni. A
vágy kivirágoztatta…

A tükröt gyorsan a párna alá rejté és visszaesett előbbi helyzetébe.

A küszöbön Aimée állott: virágokat hozott és üdvözleteket. Az asszony
mélyet sóhajtott, a legizzóbb álom húnyt ki benne hirtelen. Vagy csak
elszenderült…

– Ah, Madame Mercati,… hisz ön… sohse nézett ki ily remekül – szólt
Aimée önkénytelen, az asszonyra bámulva.

Mikor a leányka fecsegése ismét elhangzott a folyosó végén, Madame
Mercatiban valami erőszakos érzés kelt. Igen, türelmetlen harag gyúlt ki
benne, az a furcsa, követelő érzés, hogy, ha már gondolatban elkövette a
bűnt, most már jöjjön az tettben is. Úgy érezte, mintha az árát
lefizette volna valaminek, ami most már megilleti őt. Csak a megalázó
szégyennel maradni nem akart. Ha már lelkében ég a szégyenbélyeg: legyen
amiért érdemes szégyenkeznie… s ha nem többért, egyetlen csókért.



Egész nap várt, de Hugh nem jött.

Hugh nem volt nála, nem volt a verandán, nem volt sétálni…

Hugh a szobájában, az ottománon hevert és tünődött. A formán tünődött,
hogyan mondja meg az asszonynak, hogy nem szereti, hogy nem szeretheti,
hogy mást szeret…

Hiszen Madame Mercati kinevetheti, leintheti; akkor, miután az ő
legszentebb érzelmei el lesznek már árulva…

Mindig fölkelt, indult, aztán visszafeküdt és tovább töprengett. Megint
kételkedett benne, hogy az asszony szereti őt. Talán csak föl volt
izgatva, talán nem is volt magánál, talán csak baráti gyengédségére
számított… De aztán újra látta az asszony két sóvár szemét, érezte
tenyerén a testéből kiáradó tüzes párát…

Ha pedig Ginevrára gondolt, az az érzése volt, hogy kettejük közé
irdatlan tüskeerdő sarjadt, hogy előbb azt kell levágni, azután ismét
hozzámehet.

Így tűnt a nap.




XII.

Estefelé Zerna báróné rebbent be hozzá.

– Mister Foorte, hiszen ön gyönyörűen viselkedik! Mit? Beteg? De csak ne
legyen az ma este. Koncert van, én nem ülhetek Madame Mercatinál.
Kazanovnak igérkeztem el társaságul ma estére. Kérem, szedje össze
magát, menjen be Frozinához, míg a zene tart!

– Jól van, báróné.

– Bravó. Tehát bejelentem önt.

És Zerna, aki állítólag beteglátogatóba jött, mihelyt a beleegyezést
birta, kirebbent az ajtón. Hiába, a fésülő kisasszony várta már és ma
nagyon szép akart lenni.

Mintegy félóra mulva Hugh nehéz szívvel kelt föl az ottománról. Mégis,
kicsit örvendett, hogy a sors kényszeríti: bemenni az asszonyhoz,
megmondani neki az igazat. A folyosón teljes csend volt, csak távolról
szüremlett oda a már megkezdődött hangversenyből valami fájdalmas,
hivogató dallam. Ha odamehetne…

Kopogott az asszony ajtaján. Egy riadt »szabad« szürődött ki feléje…

A fiú benyitott. Először majdnem semmit se látott. Madame Mercati
lámpájára virágos, sötétlila alapú selyemernyő volt ráhúzva. A szoba
elmosódó színfoltokban úszott; maga az asszony mint színes márványszobor
feküdt hanyatt a sápadt párnák között.

A fiú jöttére kicsit fölemelkedett.

– Ön az? – kérdezte alig hallhatóan. – Zerna említette, hogy jönni fog…

Kezét kiemelte csipkés ruháiból és édes, forró kis madárként surrantotta
azt a fiú kezébe. Az a tudat, hogy most elragadóan fest, biztosságot,
nyugalmat adott neki.

– Milyen kedves, hogy lemond a koncertről miattam!

Fejét a fiúhoz fordította és mosolyogni próbált.

Hugh mélyet sóhajtott és egyszerre megtelt a szoba nehéz, parfőmből és
asszonyi fehérnemük illatából álló párás levegőjével.

– Madame Mercati, – mondta szinte dadogva – szívesen teszem,
barátságból…

Az asszony erősen a fiú szemébe nézett. Kiérezte, hogy a _barátság_ szón
több a hangsúly, mint szükséges.

– Igen, Madame Mercati… éppen azért jöttem. Biztosítani akartam önt,
hogy mi azért jó barátságban maradunk.

Az asszony kissé fölemelkedett.

– Miért… _azért?_

Hugh lesütötte a szemét. Belefogott a dologba, de bele is gabalyodott.
Nem jutott eszébe semmi kivezető, megértő és mégis nem sértő kifejezés.
Olyan pontig ért, ahol az asszony nevetségessé teheti mentegetőző
célzásait…

De Madame Mercati visszahullt párnáira…

– Értem… Mister Foorte.

Sokáig maga elé nézett, aztán hirtelen élesen, határozottan mondta:

– Menjen a maga útján…

Hugh kihúzódott a szobából és lassan megindult a koncertterem felé.
Szíve fel volt zaklatva; úgy érezte, hogy a lehető legügyetlenebbül járt
el…

A folyosó üvegajtajánál megállt és a csipkefüggönyön át végignézett a
társaságon. Zerna báróné lila selyemruhában pompázott és folyton
csevegett Kazanovval. Ginevra a pálma alatt ült, ugyanott, ahol egyszer
Ziegler szerenádját kapta… Nagyon szép volt és nagyon sápadt. Bő,
csontszín ruhája halványfényű redőkben folyta körül alakját és csak
gyengédvonalú keble alatt volt egy kékzománcos csattal összefogva.
Ziegler és Blumer ültek mellette, de Ginevra egyikkel se szólt.

Hugh szívét kimondhatatlan vágy szorította össze. Napok óta nem látta a
leányt és mintha az fölkelt, fölemelkedett volna előle… Nem is gondolta,
hogy Ginevra látja őt. Pedig a leány remegve várta, hogy Hugh benyit… És
Hugh nem moccant.

Egyszerre nehéz fájdalom szakadt a leányra. És mélyen, tudata alatt mint
sötét hullám futott át valami szörnyű, lehetetlen gyanu, sajdult meg
fulánkként Ziegler tegnapi nevetése…

Nem tudta Ginevra, hogyan bámult rá Hugh, mintha szemével akarná
fölinni, ahogyan ajkával nem tehette… A leány megható alakja, amely
édes, fájdalmas és szánva imádó érzéseket ébresztett; az elmosódva
kiszüremlő zene, a vakító tisztasággal ragyogó, de ma mégsem nyugalmas
alpesi éj különös vágyat hoztak reá, valami szomjú gyötrelmet: mintha
üvegfalon át az életet látná elvonulni, virág és gyümölcsfüzéresen,
táncolva és kacagva; virágot és gyümölcsöt szórva mindenkire, csak reá
nem…

Számba vette, amit Ginevrától kapott: az a két csók mint két gyémánt
sugárzott a lelkében és mégis, most kevésnek, semminek érezte… Nem
egyre, kettőre, hanem csókok záporára szomjazott; nem türelmes
odaadásra, hanem türelmetlen viszonzásra…



A hangversenynek vége volt, az ebédlőben a zenekar szedelőzködött, a
nappaliban csoportba verődve állt még pár ember… Most meg kell találnia
Ginevrát a verandán. De nem akart átmenni a nappalin, mert a báróné
útját állaná. Hanem kiment az útra, hogy kívülről kerüljön a verandához.
Mikor az útra ért, egy a hó alatt rogyadozó fenyőnél megállott.

A verandán látni lehetett, amint a vesztibül ajtaján Ginevra jő, vele
Blumer és Ziegler. Most a leány kezet nyújtott kísérőinek és fehér
köpenyében, mint palástban, szobájába lebbent. Hughban sajátos érzés
kelt, mintha Ginevra őelőtte tette volna be ajtaját. És ő kint maradt az
éjszakában, egyedül, olthatatlan sóvárgással szívében. Ha nem kerül ki
az útra, ha a nappaliba nyit, utólérte volna a leányt és most a karjában
tartaná… de ő félt, óvatos, szinte gyáva volt… Miért? Miért nem tud az
útjából mindent félrelökni, ami kettejük közé fekszik? Ha Ginevra az ő
legfőbb törvénye, miért retteg más törvényeket?… És az az ajtó bezárult
előtte.

Annak az ajtónak meg kell nyílni… Nem, ő csóktalanul ma nem fog
lepihenni. Egy izzó, visszaadott csók nélkül…

Hugh hirtelen lesietett a veranda bejárójáig, de az ajtó zárva volt.
Csak egy pillanatig tétovázott. Eszébe jutott, hogy Ziegler a tóra néző
oldal felől, a repkény létráján szokott felkúszni és beveti magát a
verandára. Odakerült, de a veranda lécezetéig érő hágcsó most hóba fúlt
és út se volt a létráig… Mégis belegázolt a hóba és kezével a hágcsót
kereste… csaknem megdermedt már az ujja, mikor eszébe jutott, hogy a
korláton úgysem tudná bevetni magát.

Egy tekintetet vetett a leány üvegajtajára: a függönyre árnyék
rajzolódott.

– Még fönn van és talán imádkozik – gondolta és visszafordult az úton,
hogy a nappalin át kerüljön a verandára. Ha nem mehet be Ginevrához,
csak annyit fog kérni, nyújtsa ki a kezét az ajtón, hadd vegye zálogul,
vértül a szívére…



Ginevra nem imádkozott. Ágyán térdelt ugyan, a kezét összefogta és
szemét a csillaghímes égre emelte, de nem imádkozott. Csak bocsánatért
esdekelt. Nem az Úrhoz… hanem a szerelméhez. Szégyelte magát, hogy egy
pillanatra megrendülhetett benne a hit, szégyelte magát az esti
bánatáért…

– Hugh, – suttogta hangtalanul – bocsáss meg, bocsáss meg nekem!

A pillája megnedvesedett.

Úgy képzelte, hogy az ezüstfényű csillagok szemén át Hugh a szemébe néz
és megbocsát neki. És akkor Ginevra mosolyogni kezdett, enyhén,
békülten.

De azért nem feküdt le. Térdelve maradt ágyában és összekulcsolt kézzel,
a kegyelmet nyert bűnbánat extázisában bámult tovább, a Hugh szemével
rátekintő mennyboltozatra.



Hugh csaknem futott. A ropogó hóról a folyosó linoleumára lépett, a
friss éjszakából a narancsfák illatától fűszerezett langyos
szobalevegőbe…

Nesztelen ment át a folyosón és a nappaliba nyitott. Már majdnem
átsietett a csak félig világított termen. De mikor kezét a nyilt
tornácra vezető ajtó kilincsére tette, a nappali egyik zugából elfojtott
hívást hallott.

– Ah, Mister Foorte…

Hugh szeretett volna meg nem állani. Csodálkozott a bárónén, hogy ilyen
órán, mikor már mindenki szobájába széledt és a társasági termek üresek
voltak, itt enyeleg Kazanovval és nem is akar belőle titkot csinálni.

– Ne siessen sehova, Mister Foorte, önnel fényes tervünk van még ma.

– Milyen tervük? – kérdezte Hugh kellemetlenül lepődve meg.

– Jöjjön ide, majd megtudja.

Hugh néhány határozatlan lépést tett a bárónéék felé.

– Például egyik az, hogy ezt a képet akarom megmutatni önnek.

Zerna báróné valami albumban lapozott, az olvasóteremből hozhatta s
felejthette ott valaki. Hugh azt hitte, az asszony gúnyolódik vele,
amiért kellemetlen arcot csinált. Mikor a bárónéhoz lépett, az Tizian
»Földi és égi szerelmé«-nek egy nagyon szép másolatára mutatott.

– Már régen vágytam megkérdezni önöktől, melyiket tartják a két
szerelem… azaz nőalak közül szebbnek.

Kazanov nevetett.

– Én mindkettőt nagyon szépnek találom.

– Ó, milyen fifikus Páris lenne ön. De halljuk Mister Foorteot.

Hugh a képre bámult. A földi szerelem meztelen alakja különösen meglepte
kicsit aranybajátszó testszínével. Hirtelen elkapta róla a tekintetét és
szinte haragosan nézett a bárónéra.

– Nemde, a földi százszorta szebb?

És az asszony közelebb lépett Hughhoz.

– A képen vagy valójában? – kérdezte Kazanov incselkedve.

– Mindenütt…

Hught émelyítette ez a társalgás.

– Mit parancsol még tőlem, báróné? – kérdezte hűvösen, de a hangját
valami belülről jövő remegés nem hagyta szabadon zengeni.

– Velünk fog teázni, jöjjön.

És karját a fiúéba öltötte, intve Kazanovnak, hogy kövesse őket.

– Pardon báróné, egy percnyi dolgom van…

– Hol?

– A verandámon.

– Azonnal jöjjön vissza. A koncert óta várunk itt magára.

Hugh sietve vonta ki karját az asszonyéból, átment a nappalin, ki a
nyilt tornácra, onnan a verandára…

A leány ajtajáig ért.

Az üvegajtón már nem szüremlett ki fény. A kialudt ablakszem, mint egy
holt reménység sötétlett a fiúra. Tüzet hozott és vaksötét fogadta… Csak
álomnak, káprázatnak tetszett, hogy a vaksötét szobában, az ágy fölött
holdszín fehérségben egy térdeplő alakot lát…

Hugh lehullott a kilincsre és izzó ajkát a leány kezenyomára
illesztette, mohón, átadón, mintha nem holt tárgyat csókolna. Rettentő
fájdalmat érzett: az átfagyott kilincs összeégette ajakát…

Fölállott, mintha megbüntették vagy elkergették volna és lassan
megindult visszafelé.



A báróné és Kazanov a nyilt tornácon várták, bár ez elég könnyelműség
volt, mert a felhőtlen éjben halk, sivító hasgatás kezdődött. Víjjogó
szárnyain az alpesi vihar kerekedett: a főhn.

– Siessen – didergett a báróné és szinte vonszolta Hught át a termeken,
hallon és folyosókon, amik Madame Mercati szobájáig vezettek.

A szobában most is az a groteszk megvilágítás pompállott, de más rend
volt. Az asztal az ablaktól középre húzva, rajta tea forrt, körül
virágos porcellán teríték.

Ezt a báróné rendezte így, mert mindjárt koncert után ott járt és csak
aztán tért vissza a nappaliba, hogy elfoghassa Hught.

Madame Mercati fölkelt az ágyból s nagyvirágos, sárga pongyolában a
hintaszéken hevert. Nagyon sápadt volt, de a haja most nem volt
kibontva, hanem kissé rendetlenül föltűzve és aranyszövésű hálóba
szorítva.

Nem nézett Hughra, mintha a fiú nem is lenne ott; különben pedig egészen
nyugodtan, szinte elszántan váltott néha szót a többiekkel. Hugh
csodálkozott, hogy az asszony föl mert kelni. De nem kérdett semmit.
Egészen föl volt zaklatva, korbácsolva; a lelke fájt, elperzselt ajka
sajgott, a szíve csaknem elhamvadt a láztól.

A különös megvilágítás, Madame Mercati sápadt kreolarca aranyhálós
hajfodrai alatt, Zerna báróné macskaszerű, puha mozdulatai, Kazanovot
körülduruzsoló csacsogása valahogy szembeágaskodtak szentelt
szenvedéssel teli lelkével; úgy tetszett néha, hogy gyűlöli Zernát, vagy
tán irígyli Kazanovot… mindenkit, aki súlytalan lélekkel jött e világra.

Valami megvetésféle kelt föl benne a báróné iránt és fülében tavalyi
pletykák csendültek, hogy a báróné táncosnő volt és a férje a deszkákról
vette el, és hogy azért tud olyan könnyen élni… Ah, és Hugh nem tudta
lerázni, mint eddig, hogy ezek ostoba, irígy szállóbeli pletykák…

– Könnyű, neki könnyű és annak, aki vele kerül össze.

Meztelenül kelt fel benne a gondolat, amire soha eddig nem gondolt
leplezetlen: hogy ez a két ember a tűz körül táncol és bele fog ugrani a
tűzbe.

Később másegyebek rajzottak föl benne…

A tea fölmelengette künn elgémberedett testét, ereiben a vér tűzcsíkokká
vált és lángfolyócskákban bujkált benne. Elfagyott ajka metszően
sajgott, mintha körmös hangyák másznák, de csak bent, bent, messzi a
lelke mélyén vágyott egy hűs, eperízű ajak érintése után.

A lelke felszínén más vágyak kezdtek bizonytalanul, mint félénk
szörnyetegek fölbukni… Zerna báróné friss macskaszáját nézte, Madame
Mercati összeszorított piros kígyóajkait… És a két asszony között egy
harmadikat is látott lebegni: a Földi Szerelem síma, aranytagú
oltárképét…

Szinte félálomszerű mámor szállta meg, az erős teától, az erős
parfőmöktől, a mindezen átlehelő gyenge pézsmaillattól… A feje nehéz
volt, a gondolatai tántorogtak… Úgy tetszett, hogy künn, a távoli
hegedűsírásra emlékeztető szélvihar valami álnok, hamis, kerítő éneket
sípol… Azt hitte, álmodja, hogy a báróné fölkel, elbúcsúzik Madame
Mercatitól és Kazanovval és vele a folyosóra lép… A folyosó végén
visszaküldi őt…

– Mister Foorte, menjen, adja be Madame Mercatinak az orvosságát,
egészen elfelejtettük.

Visszamegy, nem is gondolva rá, hogy hiszen Madame Mercati az orvosságot
nélkülük is beveheti. Az ajtóban megáll: Madame Mercati még mindig a
hintaszéken ring, kezével az orvosság felé int, Hugh kézbeveszi, egy kis
kanálba tölti – nyúlós, halványzöld szirup – és ajkáig viszi az
asszonynak; a térde reszket, a keze reszket, a kanalat elejti, az ajkuk
összehajol. Madame Mercatié félig nyitva, mintha sóvárogna valamit,
Hughé sajog, mintha láng sütné… Egyszerre aztán kialszik a sajgás,
valami édesen forró hullám fedi be a kínt. Ah, milyen jó ajkát
beleágyazni e puha hullámsírba, mily édes beletemetni izzó, vonagló,
fagymarta sebét.

Ez csak egy pillanat. Rettentő csattanást hall, kint valamit porrá
vágott a viharzó szélvész. És hirtelen jeges ár fut át a testén:
észébresztő, kijózanító, gyötrelmesen megszégyenítő.

Hugh fölegyenesedik, a fejét átfogó két tűzliliomkar leesik és eltakar
két fényes, mérges fekete bogyóra emlékeztető szemet előle.

Hugh kitámolyog a folyosóra, az ajka irtóztatóan fáj, mintha parázs
esett volna rája; összeszorítja, mintha parazsat szorítna közéje.

De nem az ajka fáj legjobban. A szégyen szurdaló darázsfészke zsibongva
bolydul meg benne, a szobájába vonszolja magát és görcsösen sírni kezd.

És amíg ő zokog, Madame Mercati mint elalélt sárga virág hever az ágyon.
Vére forró árban hajtja szívét, a sebes, kattogó malmot… A malom
üdvösséget őröl… Megcsókolta Hught… Megcsókolta, bár úgy hitte: a fiú el
fogja taszítani őt. De még azon az áron is: az ajkát akarta egyszer. És
Hugh nem volt rideg, nem tiltakozott, nem: éppen odaejtette ajkát az
övére.

Ilyen izzónak sose hitte azt az ajkot; mintha égő parázsszem, mintha
eleven hús lenne; mintha izzó vércseppeket csókolt volna le róla.

Milyen édes volt utána a fiú, hogy úgy elszégyenlette magát, hogy míg ő
eltakarta arcát, kiszédült a szobából…




XIII.

Mikor Hugh reggel felé elaludt, képtelenül zürzavaros álma volt.
Ginevrát látta Madame Mercati sárgavirágos pongyolájában, Madame Mercati
hintaszékén; Zerna báróné gyermekesen érzéki mosolygásával ajka körül,
ajkáról Zerna báróné duruzsoló csacsogása folyt. Hugh fölibe hajolt, de
Ginevra nem ejtette le pilláit, nem várta néma megadással… hanem tüzes
két kezével magához húzta a fejét és ajka hűvös gyümölcs helyett forró,
párás, vonagló hús volt.

Émelygő érzéssel ébredt és órákig nem bírt moccanni. Mindenekfelett
szégyenkezett: szégyelte magát Zerna bárónétól, aki bizonyára sejteni
fog valamit; Madame Mercatitól; hogy tőle miért, azt most még nem is
tudta… saját magától, hogy úgy megszédült, de senkitől úgy, mint tőle,
aki minderről mit se tud: Ginevrától. Ha reágondolt, valami átcikázott a
testén, mintha villám ütne át rajta.

Csak délre került ki szobájából és hamuszín arccal ült asztalhoz.

Az ebédlő élénk tereferéjében Aimée vitte a szót. Szenzációs élménye
volt. Az éjjel a főhn nem hagyta aludni: a verandák nyikorogtak, az
asztalkák, székek táncot jártak bennük, mint valami báltülő kisértetek…

Úgy hallotta, valaki jár a verandáján…

– Képzeljék, – mesélte titokzatosan – fölkeltem, kinéztem az üvegajtón,
hát a szomszéd veranda korlátján ott áll egy rettenetes alak. A ruhája
lógott rajta, a haja össze-vissza cibálva, az arca dagadtracsípve a
széltől… Istenemre, az anglikán lelkészné szelleme volt. Szakasztott
olyan.

– Álmodta – jegyezte meg Ziegler.

– Jöjjenek mind fel a verandámra. A túlsó karfa deszkája le van törve,
odalátni. A párkányon a hóban lábnyomok. Különben is tisztán láttam, s
azt is, hogy a rémes jelenség az anglikán pap ajtajáig támolygott.

– Persze, kimenni nem mert – szólt közbe újra Ziegler.

– Elég, hogy élek. Más nő szörnyet halt volna.

E pillanatban az ebédlő ajtaja fölnyilt, a társaság kővé meredt.

Az ajtón az anglikán lelkész jött, karján csúnya kis asszonyával. A
jámbor papocska pirulva, de sugárzó arccal mesélte el, hogy felesége az
éjjel visszajött. Csak Zürichig jutott el a vonattal, tovább nem bírt a
fájdalomtól. Visszautazott az utolsó állomásig, és mert nagy,
gyámoltalan tájékozatlanságában egyebet nem tudott tenni, a hegyeket
gyalog mászta meg.

– Szegény kis jószágom – fordult a férfi a magából kikelt, meghajszolt
asszonykához.

Nem lehetett kicsi dolog: az irtóztató főhnben húsz kilométert mászni,
éjjel egyedül…

Az asszony mosolygott, odaadón, mint aki boldog, hogy áldozatot
hozhatott a szerelméért.

Ez a szenzáció Hughnak végtelen jót tett. Nem figyelt rá szinte senki…

– És mit fog szólni doktor Koeniger? – szólt egy idős angol kisasszony,
epét cseppintve a házaspár örömébe.

– Amit mindig. Hogy a szerelem szokta áthúzni a legsikeresebbnek
igérkező kúrákat – harsogta Ziegler és véletlenül éppen Hughra nézett.

Hugh összerezzent. Eszébe jutottak a fiú szemérmetlen vádjai…

És Ziegler szemét most éppen az ő ajkára szögezte.

De még ezt is inkább állta Hugh, csakhogy ne kelljen a terem túlsó
felébe néznie, ahol Ginevrát sejtette.

Mikor az ebédnek vége volt, akkor látta, hogy Ginevra nincs is az
asztalnál.



Aznap délután Aimée beállított a közös verandára. Egyik angol úr
hazautazott pár napra, a heverője üresen állott; és Aimée, állítólag az
erősebb napverésért, valójában hogy Zieglert bosszantsa, odaköltözött.
Ez utóbbi szándék annál valószínűbbnek tetszett, mert a főhn most is
járta a bolondját, aki csak tehette, szobájában maradt és csak néhánynak
volt kedve kint heverni.

– Mademoiselle talán a kísértetektől fél most már a magánverandáján –
tréfált Blumer.

– A kísértetjárás most általában divatba jött – kezdte Ziegler. – Teszem
az este koncert után jóval, a mi folyosónkon is valóságos Valpurgis-éj
volt.

– Selyemszoknyás boszorkányok? – kérdezte Blumer.

– Mikor a kulcslyukomon kinéztem, én egy szoknyát se láttam. Csak egy
hímkísértetet… pardon, ott is vannak nemek, úgy hiszem…

Mindenki mosolygott, csak Hugh nem.

– Mi van Miss Hardingssal, hol marad ma – érdeklődött az idős hollandi,
aki egy kicsit szintén hódolt Ginevrának.

– Talán a főhntől fél, hogy az megárt neki? – fordult Blumerhez.

– Az este áthült. Milyen vékony is volt az a fehér köpeny rajta.

– De tündéri, nem? Az ilyen lényeknek, mint ő, nem volna szabad
megfázni, hogy mindig könnyeden öltözhessenek – ábrándozott Ziegler. –
Vagy ki tudja, talán a főhn verte ágyba?… Mert az némelyeket ágyba dönt,
másokat ostobaságokra tüzel…

– Ki jön be hozzá a hölgyek közül? – kérdezte Aimée. – Miss Hardings nem
fogad férfilátogatót, ha beteg.

Igen, ezt mindenki tudta, Hugh leginkább. De hogyan is merne bemenni
hozzája. Inkább fölkelt és bár a főhnben kintsétálni tilos volt, lement
az útra. A malom felé vágott, ez volt az ő örök zarándokútja, mert arra
senki se járt szívesen, és mert így magába rogyhatott a csendben.

Mikor már jó mélyen bent volt a fehérprémes, kucsmás fenyők alatt és
csak a kristálypatak zokogása kísérte nehéz, hóbasüppedő sétáját,
hirtelen a nevét hallotta kiáltani.

– Halló, Mister Foorte…

Ziegler volt.

Hugh megállott.

– Jól megiramodtam, hogy utolérjem. Piha! Istenverte egy sétaút az öné!
Gyalázat, hogy errefelé nem hengerelnek!

És Ziegler fujt és törülgette homlokát.

– Miért akart beérni? – kérdezte Hugh fojtott izgalommal.

– Valami nagyon érdekes dologért. Tudja is tán… A kísértethistóriával
már céloztam rá önnek az imént. Nem akartam, hogy a dolog készületlen
találja… Elég az hozzá, kedves Mister Foorte, hogy most már hiába fog
tagadni. Az este későn láttam önt Madame Mercatitől kijönni…

Hugh pillanatra valami durva indulatot érzett: megütni vágyott Zieglert.
De külsejében hűvösen maradt.

– Igen, ott teáztunk, Prisse báróné, Kazanov meg én. Ehhez önnek igazán
semmi köze.

– Persze, hogy nincs. Miss Hardings minden héten kétszer Cowlinékkal
teázik tíz óráig… Ártatlan mulatság… Csakhogy én se Prisse bárónét, se
Kazanovot nem láttam. Ellenben önt egyesegyedül láttam odabent…

– Odabent?

– Igenis odabent. Mert én nem az én kulcslyukomon lestem ki, hanem a
Madame Mercati ajtajáén be. Csakhogy én diszkrét legény vagyok. Nem
akartam önt az egész veranda előtt megpirítani. Meg aztán… törődnöm kell
az ön dolgaival… Most már izé… az én szerepem se valami dicső… De hiába.
A cél szentesíti az eszközt! És itt a célról, nagyon szent célról van
szó, drága Mister Foorte!

Hugh egy útmenti padhoz támaszkodott.

– Csak semmi ijedezés. Mondtam már, hogy diszkrét vagyok. Hiszen ön egy
féléve egyébből sem él, mint az én diszkréciómból! Nyugodt lehet, én
különben sem láttam semmit… mást, mint hogy ön valami üvegcsével
bíbelődött.

– Orvosságot adtam Madame Mercatinak.

– És a seb az ajkán, Mister Foorte…

– A seb? Fagyás.

– Ah, égés, Mister Foorte. Madame Mercati megharapta…

Hugh holtrasápadt.

– Semmi komédia, Mister Foorte. Ha én egy ilyen sebet hordhatnék… Miss
Hardingstól…

Hught elöntötte a harag.

– Miss Hardings nevét hagyjuk ki a játékból! Mert én…

– Talán párbajra hiv?

És Ziegler fölkacagott.

Hugh arca még átlátszóbbra fakult, szeme két ezüst szikrává gyult, a
kezét fölemelte.

Ziegler hátraugrott.

– Ejha. És ezt nevezik kimért amerikai temperamentumnak. Persze, a
spanyol vérkeveredés! No de ne izgassa magát!

Hugh karja már előbb leesett, és a fiú fáradtan, végtelenül
engedékenyen, halkan mondta:

– Ziegler úr, ne bántson engem. Ön mondta egyszer: seperjen kiki a maga
háza előtt… Mi köze önnek hozzám? Az útaimhoz?

– No tényleg, nem öröm futkározni rajtuk. Nagyon süppedékesek… Nézze
csak a hócipőmet. Felülről telt meg hóval. Különben pedig úgy látom, azt
hiszi, túl vagyunk a dolog derekán s lerázhat a nyakáról. Oh dehogy. Ez
csak a bevezetés volt. A lényeg most jő és akkor látni fogja, hogy nekem
törődnöm kell az ön dolgaival… Most már kénytelen vagyok egészen
tapintatlan lenni. Az este többet is láttam az orvosságos üvegcsénél.
József és Putifárné-féle jelenet… Csakhogy ön Józsefnél valamivel
tüzesebb legény… Pardon, szó sincs indiszkrécióról. Ha ön Miss
Hardingsnak békét hagy, akkor soha senki meg nem tudja ezt…

– És ha nem?

– Akkor ő lesz az első, aki megtudja, hogy ezúttal József nem
húzódozott…

Ziegler egy percig farkasszemet nézett Hughval, aztán kicsit félreállt
tőle.

– Mister Foorte, ön föl van izgatva. Hisz ez természetes. Nem is
zavarom, hadd gondolkozzék a dolgon.

És mert Hugh nem mozdult, hanem összefont karral mint szobor állott,
Ziegler megindult a csikorgó havon.

– Szép kis sétát rendezett nekem ebben a gyalázatos főhnben – szólt
hátra és fölkapaszkodott a város felé vivő meredek oldalon. Később Hugh
hallani vélte, hogy a magasabb hegyterrászokon fütyörészve ment; a szél
dallamfoszlányokat csapkodott feléje.

Hugh nem moccant továbbra se. A szél tépdeste a köpenyét, haját fürtökre
zilálva homlokára csapta, homlokát metsző fájdalomig sikálta…

Hughnak nem volt eleinte egyetlen gondolata se. Csapdában volt…

Minden ellenevallott a világon… Volt, volt ugyan egy útja: megmondani
Zieglernek, hogy azt a csókot ő nem akarta… De lehet-e, szabad-e Madame
Mercatira ilyen szégyent sütnie?… Nem, soha.

De Ginevrához odamehetne, elibe letérdepelhetne, és azt mondhatná:

– Igaz, vétkeztem, de kényszerből…

És Ginevra megbocsátana. Csakhogy ő Ginevrának nem _hazudhatik_…

Ez a gondolat mint összeomló mennyezet szakadt reá. Hogy ő a csókot
nemcsak kapta, de adta is…

– »József és Putifárné, csakhogy ön Józsefnél tüzesebb legény…«

Hugh-n mérhetetlen utálat futott át, de a legkülönösebb: valami sóvár,
lankasztó borzadály…

És közben, amint alkonyult és a nap már csak a gerinceken égett, a
völgyekbe kékséges árny terült, és ő lassan, a széllel viaskodva,
hazaballagott; valami rettentő, szégyenletes vágy fogta el küzdelmetlen,
odaadó mámor, minden kínt elfeledtető, tompító aléltság után…

Mikor szobájába ért, az az önző gondolata támadt, hogy nem fog
gondolkozni rajta: mi lesz. Kimondhatatlan fáradt volt, mintha csatát
vívott volna, verejtékes, vesztett csatát. Vagy tán a két nap óta
dühöngő, most utolsókat hördülő főhn hozta rá a lázbeteg lankadást… A
pamlagra terült.

Elaludt.

Mintha sajgó agyára ütöttek volna, mikor az ajtaján kopogtak. Nem akart
fölkelni… Édes, gyöngyöző kacagást hallott:

– Mister Foorte, meg fogom inni a teáját…

Hugh fölnyitotta a szemét: az ajtajában a báróné állott.

– Ma nem fog uzsonnálni?

Hugh elhúzta kezét a homlokán. Azt kellene mondania: nem.

De nem volt ereje hozzá, és nem is akarta magát összeszedni. Nem érzett
semmit, csak zsibbadt fásultságot.

– Mindjárt, báróné – felelte, és mikor Zerna tovasuhant Kazanovval,
felöltözött és aztán átment hozzájuk…

A szoba félhomályos volt, Hugh alig látta, hogy Madame Mercati az
ottománon hever. Mikor kezét nyujtotta feléje, nem is mert ránézni…

Zerna és Kazanov csak egymás között beszélgettek.

Hugh az ablakon bámult ki.

Az alkonyat minden pompája feslett odakünt az ormokon. Ismerte már a
tüneményt, mikor a fehér hómezőket, a halaványszürke csúcsokat a halódó
nap először narancssárgára gyújtja, aztán rózsaszínbe, bíborba
színesíti, míg azok végül violaszínbe mállva belesápadnak az éjszakába…
Most minden lángszínben állt künn: a hókúpokon izzó, sárga máglyatűz
bíborrá kezdett hevülni. Hugh csak ezt a mennyei színjátékot nézte, de
azért tudta, hogy az asszony szeme néha rajta pihen. Mint bizsergető
napsugarat érezte ezt, mint a künn ragyogó színek reflexét…

Kazanov csak véletlenül pillantott az ablakra.

– Ah, mi az? Mister Foorte… Kigyúlt a világ?… Mister Foorte!

– Ez az alpesi fény; sohse látta? – felelte Hugh, de az ablaktól vissza
se fordult.

– Csodálatos! A nap veri ezt a fényt?

– A nap… meg az esti párák… nem tudom. – Nagyon fárasztotta a fiút az
ámuló kérdezősködés. Valami kimondhatatlanul terhére volt és úgy érezte,
hogy vár valamire… ami könnyit rajta…

– Mon dieu, most mintha vér csorgott volna a világra! Soha ilyen
gyönyörű tűzijátékot! Kérem, Mister Foorte, engedjen pillanatra az
ablakhoz. Minek töpreng úgy e csudán? Hiszen ön már sokszor átélhette
ezt?

– Nem, soha…

Zerna báróné fölkacagott:

– Ugyan, Mister Foorte. Tavaly majd minden héten láttuk. Különben…
vannak annál szebb tűzijátékok is a világon… nemde, Kazanov?

– Átvitt értelemben – nevetett az orosz és visszaült a kicsit haragvó
asszonyhoz.

– Miért duzzog – súgta neki halkan.

– Ah, nem illik úgy csudálkozni valamin.

– Nálunk oroszoknál illik. És ami fő, mi aztán mindent így csodálunk… A
nőt leginkább…

Zerna megértve Kazanov pillantását, elmosolyodott. Aztán fölkelt, hogy ő
Kazanovval sétálni megy, úgyis két napja tartotta foglyul a főhn.

Hugh nem mozdult. A félhomályos, parfőmös szoba csendje, Madame Mercati
alig világló körvonalai az ottomán puhaságán, mintegy lekötözték… Torka
elszorult, az esti mámor jött reá és hirtelen tudta, mire vár: hogy
magukra maradjanak.

Mintha a talaj besüppedt volna alatta és ő lassan sülyedni kezdene, úgy
érezte, amint lassan ment a heverő asszony felé…

Az kitárta karját és ismét átkulcsolta a fiú fejét. Ajka befogta Hugh
reszkető, kisebzett ajkát, hogy abból megeredt a vér. De ez nem fájt…
mintha gyötrő, epedő vágyai csergenének el vércseppjeiben. Hugh térdre
csúszott az asszony mellé…

Mikor azután fölemelte a fejét és az asszony arcába nézett, pillanatra,
mintegy örjöngő reménységben Ginevra arcát vélte látni. De a hegyekről
beverődő haragos bíborfény nem a Ginevra szenvedő, sem a Madame Mercati
hervadó vonásait fürdette, hanem egy aranyliliomszínű, áttüzesedett
arcot, az ajak helyén két vonagló piros kígyót, a szemében két ragyogó,
fekete igazgyöngyöt… Hugh nyakszirtje megcsuklott, fáradt feje
visszaesett a két ölelőn táruló kar közé, ajka részeg örömmel feküdt a
tekergő, vérivó kígyók ölelésébe: homályos öntudatlanságban úgy tetszett
neki, hogy más világba bukik alá, hogy mindent kioltó hullámok csapnak
össze felette…




XIV.

November végére járt, szürkefehér felhő gomolygott egy hétig a világ
felett. Minden ködbe fult: a hegyek, a házak, a mezők; alig pár lépést
lehetett tova látni. De a hangok szabadon repültek át a ködfalon:
harangzúgás, játékos örömrivalgás szűrődött a város felől a Svájci
Házba.

Ezekben a napokban történt, hogy Ginevra valahogy kikapcsolódott a ház
életéből. Láza nem szűnt, az ágyat nem hagyhatta el és csak Aimée útján
volt a világgal némi összeköttetése. A leányka ugyan többnyire ostoba
pletykákkal akarta mulattatni, de mert az elzászi fruska Lieslről is
pontos híreket hozott, Ginevra néha örült jöttének.

Liesl kicsit jobban volt, már kint ült a magánverandáján.

Kétszer történt, hogy Ginevra szívét valami gyorsabb dobogásba hozta:
egyszer névtelenül gyönyörű fehér gardéniacsokrot kapott és egyszer
Aimée nagy titokzatosan állított be hozzá:

– Miss Hardings, legyen szép ma, mert délután vendéget hozok.

Ezt a napot Ginevra átremegte…

Ebéd után az ajtó föltárult: a küszöbön ott állott Liesl. Bármily kedves
meglepődés volt, Ginevrában mégis kilobbant akkor valami.

Liesl szökve jött: csak ebédhez volt szabad még lejárnia, de már reggel
kifőzték Aiméevel, hogy meg fogja látogatni Ginevrát. Liesl csaknem
letérdelt Ginevra ágya elé, a kezét cirógatta, egészen átszellemült…

– Miss Hardings, gyógyuljon meg már, legyünk együtt az ebédlőben, meg a
szalónban; hisz ez borzasztó kegyetlenség a sorstól, hogy ön éppen akkor
lesz beteg, mikor én fönt lehetek.

Aztán megcsókolta Ginevra kezét és visszalopózott a verandájára. Úgy
sietett, meg sem említette, hogy ő küldte a gardéniákat.



Ginevra Hughra várt.

Eleinte nem gondolt semmi bánatosra és mindennap ki tudott találni
valamit Hugh elmaradásának mentségére. Ő sohse fogadott férfivendéget,
talán ez tartja távol a fiút. Vagy tán beteg… Talán megint egészen
lefoglalta Madame Mercati?… De a lelke mélyén mégis csak súgta valami
ösztön a leánynak: hogy nincsen a világnak az az elfoglaltsága,
lekötöttsége, amelyből ki ne röppenhetne a szeretetnek, az emlékezésnek
valamelyes jele feléje…

De nem jött semmi jel. Ginevra néha lopva nézett a fehér
gardéniacsokorra. A fodros, fényes fehér virággömbök lassan hervadtak,
maguk alá szőnyeget pergetve foszló szirmaikból. Néha, estefelé a
leánynak az a különös érzése volt, hogy ő már Hugh-t nem látja viszont
soha többé. Aztán fölült, megsímogatta kezével saját fejét, saját forró
haját és hogy szóljon valaki hozzá, magamagának mondta:

– Ő szeret, és ha meggyógyulsz, látni fogod…

Aztán visszahanyatlott párnáiba, szemét behúnyta és lassan, szemérmesen
lelkét az elmúlt szép napokra fordította: fölidézte a Hughval lejátszott
jeleneteket. Még most is összereszketett, ha csak a hangjára gondolt, a
keze érintésére. A csókjára gondolni se mert. Mint elásott kincset,
hordta azt lelkében, rányitni nem akart, nem tudott soha.

Igy hervadtak napjai a semmibe, egyhangún, átálmodottan, eseménytelen.

Ugyancsak ezekben a ködös napokban történt, hogy Zerna báróné egy reggel
elfogta doktor Koenigert a folyosón.

– Doktor úr kérem, nagyon fontos kérdezni valóm van.

– Tessék, báróné. Különben csak jót mondhatok önnek. Virul ön is, a
kisleány is kezd…

– Oh, doktor úr, nekem rettentő aggályaim vannak. Mióta ön Madame
Mercati kisleányát hazaküldte, nem tudok soha aludni az aggodalomtól.
Féltem Edithet…

– Pardon, báróné, Madame Mercati kimondottan beteg, önnek a
törékenységén kívül semmi baja… És ami fő: ön olyan helyzetben van, hogy
a gyermek mellett személyzetet tarthat.

– Oh, ez mind igen szép, de az anyaszívet meg nem nyugtatja. Az a
gondolat, hogy Edith veszélynek van kitéve, nem hagy soha nyugton. Ez az
örökös aggodalom az én kúrámnak is megárthat!

– De kérem, semmi ok az aggodalomra!

– Szóval… Edith nem mehet haza… – Zerna báróné ezt nem annyira az
orvosnak, mint önmagának mondta. – Mégis, nem kellene Edithnek külön
hálószoba?

– Szükségtelen… de különben egészen mindegy, és ha méltóságodnak úgy
kényelmesebb…

Doktor Koeniger sietve nyitott be egyik fekvő betegéhez.

Zerna duzzogó grimaszt vágott utána. Azonnal Freynéhez ment, az irodába.

– Drága Freyné, kérek a kicsikém számára külön hálószobát! A szívem
szakad meg, hogy beteg létemre magammal hálattam idáig is azt a
gyermeket! Oh igazán, ha valami érné, csak magamat okolnám érte! Úgy-e,
van még, drága asszonyom, üres szobája?

– Napos, verandás bizony nincsen. Méltóztatnék talán azt a folyosó végén
levő kis szögletszobácskát? Igaz, hogy kicsike és északnak fekszik…

– Doktor Koeniger így óhajtja. Menjünk, nézzük meg a szobát. Még ma át
kell költöztetnem az angyalt.



Elmult tizenkét nap is, míg Ginevra fölkelhetett. Gyöngyházszínű arca a
szobában még áttetszőbbre vált, de a viszontlátás reménye a homlokára
valami derengő sugárzást font.

Egy reggel kelt föl először.

Hugh, Madame Mercati meg Zerna Kazanovval egy asztalnál reggeliztek.

Hugh éppen Edith baronesszel évelődött, mikor a nyílt tornácfelőli
üvegajtón át Ginevra fehérköpenyes, sugár alakja föltünt, amint az ismét
megtért napsugárban úszva, a kristályhegyek csipkésormú tájképébe
rajzolódott bele.

Ahogy benyitott, Liesl boldogan kiáltotta el magát és elibement. Hugh
fölpillantott. A szíve megszünt verni… A leány glóriás szépsége, a
homlokáról sugárzó boldog tisztasága egyszerre térítették magához. Ezt
tagadta ő meg! Erről tudott ő megfeledkezni! Hol van a világnak az a vad
újjongása, amit összemérhetne a leány mosolyából kiáradó üdvösséggel…

Ebben a pillanatban minden hamuvá égett benne és Ginevra, mint hófehér
főnixmadár kelt ki a lángokból. Még a saját bűnösségét is elfelejtette.
Úgy képzelte, csak meg kell érintenie a leány liliomfehér kezét és
minden gonosz dolog, mint az álom fog elfoszlani…

Nem tudta, hogy mit akar, mi lesz, csak egyetlen óhaja volt: beszélni
vele, fölinni a hangját, az édes, mély, harangként zengő hangját…

Mikor Ginevra az ő asztaluk felé nézett: Madame Mercati alig titkolt
diadallal, de Hugh kimondhatlan alázattal hajtott neki fejet.

És délután, mikor a teázásnak vége volt, Hugh Zerna bárónéval együtt
elhagyta Madame Mercati szobáját. Az asszony halálsápadt lett, mikor a
fiút távozni látta.

Hugh egyenesen a nagy verandára ment. De mert onnan mindenki sétálni
széledt, a leány ajtajának tartott.

Ginevra a pamlagon aludt: kékkel hímzett könnyű háziruhában. A térdén
könyvet tartott és a hajában két ezüstfehér gardénialevél csillogott…

Hughra hirtelen mondhatlan fájdalom szakadt.

Nem mert közelebb menni, hanem csak a küszöbön állt meg, és a szemébe a
fájdalmas meghatottságtól könnyek szöktek.

– Szentem, te… édes szentem – suttogta.

Aztán lassan, amint jött, kiment…



Mikor Zerna másnap délelőtt Madame Mercatihoz benyitott, az asszonyt
rettentő állapotban találta.

Az arca sárgafakó volt, a szeme alatt zöld karikák…

– Frozi, micsoda dolog ez… látszik, hogy életedben először flirtölsz.
Csak nem veszed így a szívedre, hogy Hugh tegnap makrancoskodott?
Fogalmad sincs, milyen zseniális ötletem támadt. Mindjárt minden rendben
lesz. Ma délben az asztalnál össze fogunk zörrenni ketten. Ennek fejében
én nem jövök el hozzád teára. Egyedül leszel Hughval és visszaszorítod a
hámba.

Madame Mercati sápadtan mosolygott:

– Milyen önzetlen tudsz lenni! Mintha te így nem maradnál aztán magadra
Kazanovval!

– Szép, hogy kitaláltad! Most már eléggé összemelegedtünk mind arra,
hogy különváljunk…

Mikor Hugh délután teázni jött, Madame Mercatit egyedül találta. De nem
sietett hozzá, hanem az ablakhoz állva percekig idegesen várta a
bárónéékat.

– Madame Mercati, – mondta később komolyan – őrület volt, amire
vetemedtünk.

Az asszony nem felelt darabig.

– Kinek van joga őrületekhez, ha nem nekünk? Mi a sír szélén állunk!… –
sóhajtotta rekedten.

– Éppen azért… önnek férje van.

– Csak az a férjünk, akit szeretünk… Én, én…

Madame Mercati arca a vallomástól kigyúlt, a kezét fölemelte, mintha
esküdne. Most ismét szép volt, mint mindig, ha a szerelem elöntötte.

Hirtelen fölkelt, odarohant a fiúhoz, hozzáfért:

– Őrület… de szent… de édes – suttogta halkan, lihegve.

Hugh szédülni kezdett. Minden, minden erejét össze kellett szednie.
Érzékei ellene ágaskodtak, mint elragadni készülő, lángserényű paripák.
Valami gondolat után kapkodott, amit ék gyanánt verjen kettejük közé.
Lefejtette az asszonyt és hátralépett. A kezét összekapta maga előtt,
mintha egy fehér leány emlékének leplét vonná vértül maga elé, de ajkán
– sohse értette meg, hogyan, miért – nem a Ginevra neve sarjadt föl:

– Lolo… tica… – tördelte nehezen, mintha a szót valami súlyos pöröly
verné ki lelkéből.

Az asszony elfehéredett és reszketni kezdett.

Hugh pedig kifutott a szobából…



Madame Mercati a pamlagra esett és vergődve sírni kezdett. Nem a
gyermekét siratta. Hogy Hugh a szívébe döfött a fölemlítésével, az csak
jobban eszébe hozta, mivel adósa a fiú.

Eldobta asszonyi büszkeségét, anyai sérthetlenségét és nem sajnálta
pillanatra se. Mert azt hitte: hogy érdemes. Hogy teljes, csorbátlan
földi paradicsomot kap érte… És néhány napi láz után a fiú megalázta,
eldobta őt…

Az asszony tehetetlen gyötrelemben volt. Mindenre képes lett volna most,
ütni… akár ölni… de nem a fiút, hanem azt a leányt, azt a vértelen,
halaványkék árnyékot, aki csak egyet mosolygott… nem, csak ránézett a
fiúra, csak megjelent és mint a nap a holdat, lenyilazta őt…

Oh, most újra érezte azt a kínt, amit minden asszonyi teremtés érez,
amelyiknek öltözni, szólni, enyelegni – adni kell a szerelemért –
szemben azokkal, akik áldozat nélkül, fáradalom nélkül, csatátlanul
nyernek csatát…

Mitévő legyen most már?… Ha Zerna jönne, tudna valamit… Hirtelen
összeborzadt e gondolatra. A Zerna tanácsai… azok sodorták az
esztelenségekbe…

És Zerna éppen benyitott és rábámult a pamlagon síró barátnőjére.

– De Frozi, az istenre kérlek! Én azt hittem, ti ha nem is a hetedik, de
legalább a harmadik mennyig jutottatok, és egyedül lellek, csúfra sírva
magadat! Szokd le a sírást, vénít! Te egyáltalán nem vagy szerencsés
vérmérséklet. Tragédiát csinálsz abból, ami epizód csupán.

– Hallgass a nézeteiddel. Csúffá tettél velük.

– Mi az? Apprehenzió? Csakhogy én nem veszem föl a haragodat! Fogadom,
nem úgy jártál el, amint mondtam…

– Sőt nagyon is. Azért jutottam olyan mélyre.

– Mélyre? Ne légy olyan polgári ízű, Frozina. Egy finom flirt az
előkelők magas kiváltsága. Azt csak az emberek krémje érti. De jól van,
csináld másként, ahogy tetszik. A szerelemben éppen az a fő: tegyen
mindenki egyéni mulatsága szerint. De te ugyan nem mulatsz!
Összevesztetek? Különben… ez néha szintén mulatságos.

– Nem. Hanem… megundorodott tőlem.

– Nem voltál mindig elég észbontó…

– Eh… túlédes voltam. Émelyítő.

– Mindig rajta csüggtél? Ez ostobaság…

– Nem. Csak adtam, amit kért… Mindent…

– Mindent kért?

– Eh, nem értesz? Mindent adtam, amit kért!

– De nem kért mindent… Aha!

Zerna báróné arcul legyintette barátnőjét.

– Butuska! Te persze valami ideális szerelembe fogtál. Azt Ginevránál
keresi…

Madame Mercati a fogát összeszorítva, az ablakon át a hegyekre nézett.
De most megrándult.

– Én szépséges szerelmet akarok… nem játékot, nem mámort.

– Kérlek, ahogy tetszik – vont vállat Zerna és mintha kicsit érintve
érezné magát barátnője kijelentésétől, a hangja valamicskét csípett. De
aztán újra visszazökkent szokott könnyű hangulatába és folytatta szokott
szerelmi bölcselkedését.

– Ha te nem is a mámort akarod tőle, a mámor az egyetlen fegyver, amivel
egyebeket is megnyerhetsz. Ez az az egyetlen ár, amivel Ginevrát
túlfizetheted, amivel a többit is megvásárolhatod, amit Ginevrának szán
s amire te főként, – Zerna itt hitetlenül, arcfintorítva mosolygott –
állítólag főként sóvárogsz… Fiam, áldozni is kell valamit…

Ismét nevetett és közelebb hajolt barátnőjéhez:

– Frozi, te nem vagy okos. Először is: ne légy hozzá mindig jó. Egyszer
légy borzasztó jó és aztán kínozd. Hibáztasd, főleg hibáztasd, az nagyon
hozzádköti, ha azt hiszi, hogy vétkezett ellened. Értesz már?

Most megfogta Madame Mercati állát és a leereszkedő pillája alá fúrta
zöld tekintetét.

– Adj oda mindent, de úgy, mintha ő csikarná ki…

Madame Mercati kábultan hallgatta a kigyó evangéliumát.



Ezalatt Hugh a hegyeket mászta, a tiszta, jéghideg alpesi alkonyatban.
Mint nagy betegség után, lankadtnak és mégis enyhültnek érezte magát. A
téli alkony violaszínű tüzeket rakott a kristályhegyek ormán és Hugh
tekintete egy sziklára tévedt. Az ő oltárukra. Még kitetszett az és
rajta érintetlen ezüst kendőként terült a hó…




XV.

Karácsony előtt a Svájci Ház oly zsufolttá vált, hogy még a
fürdőszobákban is vendégek aludtak. Vígan folyt a téli sport, a
hangversenyek, művészestélyek.

Ezekben a napokban szinte semmi különös sem történt.

Zerna báróné egészen kikapcsolódott a rendes társaságból, mert pompásan
érezve magát, az orvosi tilalom ellenére egész nap szánkázott,
korcsolyázott kinn és este duetteket énekelt Kazanovval a szalonban.

Madame Mercati pedig majd sohse jött elő a szobájából.

Töprengett… Néha sírt, mintha mindent elveszített volna, néha pedig
föleszmélt, mint akinél a veszendőnek indult játszmában még a legnagyobb
ütőkártya megvan s aki azt most kijátszhatja, mindent elseperve… De
azért félt kijátszani azt a kártyát. Úgy érezte, hogy a fiút megnyeri,
de önmagát elveszíti. Hogy nem úrnője, hanem szolgája lesz a saját
szerelmének…

Ginevra egyelőre csak a napos órákat tölthette kinn és így a délelőttöt
kivéve, mikor a nap bizsergő meleget hintett alá, rendesen a szobájában
hevert, ahova aztán Liesl is belopózott.

Hugh nem kereste őt, mert úgy érezte: egy vallomással tartozik neki és
mégcsak el sem tudta képzelni, hogyan tegyen vallomást. Érezte, hogy
vétke két külön világba taszította őket és hogy nincs rája szó, nincs
mozdulat, nincs arckifejezés, amellyel elébe tárhatná lelkének szomorú,
fájlalva szégyelt sebét; úgy érezte, hogy bemocskolná vele a leány
lelkét, megölné szerelmét…

Dehát hallgatva, eltakarva nyomorult nyomorát, úgy vonni őt a régi
tűzben magához?… Oh, ez annyi volna, mint áhitatra vágyót
megszentségtelenített szentélybe vinni imára, mint megengedni, hogy egy
szent, ocsmány bálvány előtt hajoljon, hogy orgiákat kiszolgáló kehelybe
hullassa gyémántkönnyeit…

Arra pedig nem gondolt Hugh, hogy a legrondább bálvány Isten testévé
válik, ha egy szent hull elébe s hogy nem a kehely, hanem az ajak
tisztasága avatja szakramentummá a bort… Sokkal félénkebb,
reménytelenebb, bizalmatlanabb és önbizalom nélkülibb volt, semhogy
megérezte volna, hogy a férfi szerelmére az értékbélyeget a nő süti,
hogy a férfi szerelme alapjában se nem bűnös, se nem szentséges; mindig
attól függ, akivel itatja, hogy nektárrá istenüljön vagy szennyvízzé
aljasodjék. Nem tudta, hogy a bűnével még több joga van egy bűntelenhez,
valamint a tékozlónak a kegyelemre…

Csak azt tudta, hogy Ginevra kegyelme az egyetlen út a megtisztuláshoz
és hogy ő nem bírja kitárni bűnét a kegyelemnek!… Oh ez nehéz, vérivó,
velőtszívó dilemma volt, Hugh dermedt tanácstalanságban görnyedezett
alatta. A szinte megható gyávasággá nőtt félénkségében inkább várt: azt
hive, valahogy minden magától fog megoldódni…

Közben pedig nagyon üresnek találta a napokat: valami hiányzott és nem
tudta, mi. Kitöltötte ugyan azzal, hogy Ginevrára, szerelmük hajdanti
aranyóráira gondolt, de mintha azok fénye fakóra kopott volna; vagy az ő
szeme szokott már rikítóbb, sistergőbb ragyogáshoz?… Néha a vallomáson
töprengett; de úgy tetszett, hogy az csak fantáziálás. Komoly valló
szándéka mintha csak festett lárva lenne, mögötte valami homályos,
zavaros gondolatok, vágyak kisértik, amiket hiába akar Ginevrához fűzni,
azok másfelé gyökereznek… Oh, szégyelte és gyűlölte e gondolatokat: de
azok azért mégis megvoltak és néha szinte belehasítottak a rájuk vont
fehér fátylakba és Hughra vigyorogtak, hívón, fenyegetőn… A fiú
nyugtalan volt, nem lelte soha helyét, pedig amellett olyan fáradtnak
érezte magát…

És mégsem ment ahhoz, aki a nyugalom.



Karácsonyra járt már.

A Svájci Ház tulajdonosai németek voltak és így fényes, dús karácsonyi
ünnepet tartottak. A karácsonyfát maguk a vendégek díszítették,
ugyanakkor a nappaliban teát és süteményt szolgáltak föl a lánypincérek.

A díszítés délutánján először jelent meg Madame Mercati a hosszas,
önmaga ítélte szobafogság után. Egy kicsit sápadt volt, de lilavörös
selyemruhája a hatást most is megtette. Zerna Hught is magukhoz
kerítette.

Ginevra csaknem magára maradt: egyedül Blumer hódolt ma neki, meg Liesl.
Ellenben Ziegler ma ismét Aiméenek udvarolt, már tudniillik színre, mert
a derüs együttlét örve alatt szünetlen gorombaságokat vágott a leányka
fejéhez. De az tűrte, csak azt ne lássák, hogy gavallér nélkül marad.

És mégis úgy maradt. Ziegler ugyanis egyedül vállalkozott rá a
karácsonyfa tetejét földíszíteni. Hórihorgas alakja errevaló volt: alig
állt néhány lépéssel fönnebb a szobalétrán és föl tudta tűzni a
csillagot a fatetőre. Közben az angyalt játszta: fejére aranykoszorút
terített, míg izzadva nyúlánkozott, hogy a díszeket fölakgassa.

– Ziegler ur! Ön valódi angyal: az arca fényes, mint a
mennyországbelieké…

Ezt Aimée jegyezte meg.

Másnap volt a hivatalos karácsonyest. Aimée egész délelőtt a verandákat
rótta és mindenkinek előadta: mi lesz a vacsorai étlap, miféle más
intézkedések történtek és micsoda ajándékokat vásárolt Freyné meg néhány
tekintélyesebb hölgyvendég, hogy azokkal a többi vendéget megtréfálják.

A délutánt csaknem mindenki szobájában töltötte. Ajándékokat
készítettek, csomagoltak. Csak öt óra felé ült ki néhány
lelkiismeretesebb kúrázó a verandára.

Ginevra némán feküdt a maga szögletében.

A leány szinte mindig fáradt volt és szótalan. Az élet szálai lassan
kezdtek körüle összekuszálódni. – Nem értette Hught, aki elkerülte őt,
bár szünetlen fájdalommal nézett rája… nem Zieglert, aki mintha őrizné
őt, mindig a veranda körül ólálkodott és nem értette Madame Mercatit,
mert az száraz, szúróan csillogó szemmel tekintett mindig feléje, mintha
haragudna rá, vagy figyelné őt; szólni azonban sohse szólt hozzája.
Ellenben megértette és nem haragudott Kazanovra, hogy az multságosabb
barátnőt keresett őhelyette. Mióta vőlegénye, a fiatal gyáros elhagyta,
egészen rendjén lévőnek találta, hogy az emberek elhúzódnak tőle. Csak
Hughtól nem várta, róla nem hitte ezt, soha egy pillanatra.

A karácsonyestre Ginevra tiszta fehérbe öltözött, mert amióta Hught
szerette, ruházata lassan világosodni kezdett. Áttetsző csipkeingére
rávett fehér bársonyruhájáról mégsem felejtette el a kékzománcos
ékszereit. Azután a kezébe vett néhány bársonyfehér, illattalan,
hosszúszárú rózsát.

Egy csöppet se volt nyugtalan, amiért Hugh hetek óta kerülte őt, de
mégis szenvedett és ez a szenvedés valami halavány kékséget lehelt a
szeme köré.

Mikor a vacsorázó terembe lépett, azt hitte, idegen helyre tévedt. Az
asztalok körben futottak a fal mellett és rogyadoztak az ezüsttől. A
szalon ajtaja nyitva volt, ott égett a karácsonyfa, alatta halomba
hordva a meglepetések: csupa rózsaszín papirba göngyölt titokzatosság.

Már csaknem mindenki asztalnál ült: de nem a szokott rendben. Alig is
lehetett az emberekre ráismerni: a hölgyek egészségesebbje mélyen
dekolletálva jelent meg, csipke-, selyem- és ékszerkáprázatokban. Az
urak mind frakkban, ez kötelező volt.

Ginevra egy pillanatig tanácstalanul állott. Nem tudta, hol a helye.
Freyné ugyanis mindenkit a szíve szerint akart ültetni. Ginevráról
semmiféle pletyka se kerengett, aminek alapján ma valaki mellé kerüljön.
Blumer volt a szomszédja a verandán, most is mellé ültették. Blumer
elébe is ment és odavezette helyére.

Az asztal túlsó végén ült Hugh, Madame Mercati, Zerna báróné és Kazanov.

A báróné a rózsaszín könyvecske alakjában arannyal nyomtatott menüt
tanulmányozta: néha helyeslőleg bólintott, néha az orrát fintorgatta.
Madame Mercati és Hugh egy szót se szóltak. Hugh Ginevrára meredt… A
leány a karját, végtelen gyengédvonalú vállát sejtető csipkeingben,
nehézredőjű bársonyaljában, kezében a merev fehér rózsáival döbbenetesen
szép volt… Arcát a fehér ruha még fehérebbé tette és a szenvedés még
meghatóbbá. A fejét is olyan mereven, hajlítatlanul hordta, mint a
rózsái…

Mikor Ginevra leült, tekintete Madame Mercatira tévedt.

Az asszony narancssárga selyemruhában volt, övében vérszínű rózsák. Ajka
még vérszínűbb volt, talán a pirosítótól, talán mert összeharapta… A két
nő farkasszemet nézett. De Ginevra nem sokáig állta. Tekintetét lassan
emelte át Hughra, Kazanovra, végig az asztalon…

Hirtelen elfojtott nevetést hallott. Aimée majdnem fuldoklott. A szerb
tiszt, aki csak tegnap érkezett, a hóból is kikanalazott, amin az
osztrigát fölszolgálták és rémült arccal kóstolgatta a fehér, ízetlen
csemegét.

A lakoma végéreérhetlen hosszú volt. Közben apró karácsonyfákat hordtak
körül, azokon mindenféle csomagocska függött, mindenkinek szakítania
kellett a fáról és aztán így különféle ajándékokhoz jutottak:
papirsipkákhoz, rendjelekhez, könyvecskékhez, legyezőhöz… A sipkát föl
kellett tenni és Aimée meg a báróné ennivalóan festettek benne.

Vacsora után következett az ajándékok szétosztása. Erre a tréfára
mindenki előre fizetett pár frankot, ennek fejében aztán számíthatott
valami vele történendő komédiára. Ziegler volt a kikiáltó. Odaállt a
karácsonyfa alá és sorban osztogatta a csomagokat, amikből
paprikajancsik, szamaracskák, pénzeszsákok és más célzatosságok
tekeredtek ki a boldog megajándékozottakra. Hirtelen, mikor egy
meglehetős vaskos pakkocskára került a sor, Aimée nagyon is izgatott
viháncolással tekintett Ginevra meg Madame Mercati felé.

– Madame Mercati! – kiáltotta ki Ziegler.

Az asszony átvette és lefejtette a legfelső papirréteget. Alatta másik
papir volt és azon a Ginevra neve állott. Madame Mercati átnyújtotta a
csomagot a leánynak. Ginevra tovább bontotta, akkor egy új papirréteg
került elő, rajta Madame Mercati neve. Visszaadta… de az újra
hozzákerült. Így adogatták át egymásnak a kis csomagot. Végre az utolsó
göngyölegre került a sor. Azon pedig ez állott:

»Madame Mercati és Miss Hardings közös tulajdona.«

A két vetélytárs egymás mellé lépett és csodamódon, az utolsó papirt
letépni egyik sem akarta.

A báróné annál ügyesebben, gyorsabban tette meg ezt. A társaság körbe
verődött, közbül a három nő, mikor a lepel lefoszlott.

– Csak össze ne kapjanak fölötte – viháncolt Aimée, egész hangosan, hogy
mindenki hallotta.

A papirban pirosbársonyból varrt, szívalakú tárgy volt, belé fekete
selyemmel kuszán öltögetve:

»Mister Foorte szíve.«

Ginevra úgy érezte, mintha megütötték volna. Némán lépett vissza a
társaság közé… Madame Mercati szeme, ajka összerándult…

Zerna feléjük nyújtotta a szívet és tréfásan incselkedett:

– De csak tessék elvenni tőlem; no, Mister Foorte, mit szól hozzá, míg a
dolog titokban… azaz papirba burkolva volt, Frozina meg Miss Hardings
egymás között ide-oda labdáztak az ön szívével: és most, amikor
napfényre vagyis lámpafényre kerül az, hát egyszerűen eldobják, rajtam
hagyják…

– Miss Hardings eltűnt, letette a fegyvert, tartsd meg hát – folytatta
és Madame Mercati kezébe nyomta a bíborló szívet.

De az asszony nem vette azt el.

– Jó, igazad van. Tessék, Mister Foorte. Rendelkezzék fölötte. Adja
annak, akit illet. És a fiúhoz hajolva még hozzásúgta:

– És aki többet ad érte.

Hugh kényszeredetten mosolygott. Szerette volna megfojtani Aiméet.

Szárazon az estét Aimée sem vitte el. Valamely tisztelőjétől –
alkalmasint Zieglertől – egy vérpiros papirmaché nyelvet kapott. De
bölcsen eldugta és hallgatott vele.

Azután tánc jött. Ginevra ebben nem vehetett részt, annál ő betegebb
volt. A báróné pilleként röpködött Kazanov karján. Madame Mercati is
fölállott Hughval, óvatosan keringve körül párszor a termet. Ziegler
rettentően kaszált a lábával, arca fényesebb volt, mint a
karácsonyfadíszítéskor és mert Aimée kicsiny volt, folyton a levegőbe
emelte a lánykát.

A betegebbek körülülték a termet és halkan fecsegtek. Lieslnek a szerb
hadnagyocska kétségbeesetten panaszolta a baklövését, Liesl pedig
vigasztalta, hogy hisz az semmi, ő is megjárta, a fagylalt helyett,
amely hókúpok alakjában apró svájci házacska köré volt halmozva, ő a
házba akart kanyarítani és az fából volt.

E fölött elmulattak és egészen összebarátkoztak.

Mikor Hugh Madame Mercatinak a táncot megköszönte, már nem találta
Ginevrát sehol.

Elkedvetlenedett és kiment a szabadba. A szíve táján nyomta valami… kis,
kemény tárgy volt, az odarejtett piros bársonyszív. Hirtelen eszébe
jutott az utolsó papirréteg fölírása:

»Madame Mercati és Miss Hardings közös tulajdona.«

Aimée nem hazudott. Aimée rávitte őt egy gondolatra, ami eddig sohse
villant eszébe. Mindig azon töprengett: micsoda titkos erők fűzik őt
kétfelé – most földerengett benne,… hogy imádja Ginevrát, először nyíló
lelke minden leborulni vágyó áhitatával, reménytelen ifjúsága első,
egyetlen üdvözítő reménységével, hogy szolgálni vágyik őt, alázattal,
igénytelen boldogságban és hogy sóvárogja Madame Mercatit, későn ébredő
férfiösztönnel, lázas, vad örömökhöz való jogosságának érzetében, ősi,
asszonyt maga alá hajtani vágyó erővel – és mindazzal a féktelenséggel,
ami a sokáig gátba szorított, morajló vészes vizeket hajtja, ha szakadni
érzik a gátakat…

Bizonytalan sejtelemként az is átfutotta lelkét: bűn volna-e,
képtelenség mindkét asszonyát szeretni, mellette kitartani?… Nem tudta…
Hisz mindkettőért olthatlan ösztön gyötri…




XVI.

A Svájci Ház élete most vált a legmozgalmasabbá. A karácsony a németek
kedvéért volt fényes, ó-év estéje az angolokért. Az indiai kormányzóné
jelmezestét indítványozott, már pedig ő adta mindenben a hangot. A
háziasszonnyal megtartott tanakodás adatait Aimée, mint szélvész a pihés
virágmagvat, hihetetlen gyorsasággal hordta, hintette szét a verandákon.

Napokon át semmi más nem folyt, mint a jelmezek tervezése és a
titkolózók, meglepetést tervezők terveinek lehető leleplezése. Aimée itt
valóságos művész volt. Képtelen utakon derítette ki, hogy egy
nyugalmazott konzul mindkét leánya valódi kinai toalettben fog
megjelenni, hogy egy nagyon kövér cseh leány pillangó lesz (talán
termeszhangya? – kérdezte Ziegler) és hogy Lieslnek a szerb hadnagy
gyorspostával szerb cigányleányruhát hozatott.

Ginevrának öröme telt a jelmeztervezésben. Ha volt valami földi hibája,
éppen az volt, hogy szeretett nagy gonddal, körültekintéssel öltözni.
Most nehány napon át együtt tervezgetett Liesllel, de Aimée náluk hiába
szimatolt: Liesl nem akart Ginevra jelmezéről beszélni, Ginevra pedig
sohasem beszélt önmagáról, a maga dolgairól.

Ez a munka, meg Liesl társasága kissé elfoglalta Ginevrát, úgy, hogy
könnyebben hordta bánatát. Mert bánata volt…

Nem tudott ugyan nevet adni annak, nem is akart… Meg nem születve, néven
nem nevezve hordta azt, itatta vele szíve vérét. Érezte, hogy a nyár és
a mostan között mélységes szakadék nyilt meg, hogy a boldogság, a
nyugalom ott maradt, túl a szakadékon. Hugh különös volt, kerülte őt és
csak néha vetett rá nyílként fúródó, fájdalmas, szinte szemrehányó
tekintetet. Haragszik rá? Átvizsgálta minden tettét, sőt minden
gondolatát, de nem talált egyet sem, amellyel Hught bántotta volna.

Néha fölbukkant benne mindaz, amit Hugh és Madame Mercati barátságára
nézve célzásként, tréfaként elejtve hallott. Kimondhatatlanul fájt neki,
hogy töprengeni tud ezeken. Hát nem mondta Hugh, hogy minden látszat,
hogy csak egy igaz?… Ez volt minden töprengésének a végső cselekménye,
és ezen aztán elpihent. De nem sokáig…

Ó-év napján a verandák üresen álltak. Pedig csodálatos idő volt: a
napverés valósággal szemvakító; a levegő átlangyosult a sugárözöntől és
a nemrégen leszakadt új hóréteg mindent vadonatfehérbe vont.

Hiába: aki tehette, megszökött a természet pompája elől. Zerna báróné
azért vonult el, hogy este pihent arcszíne legyen. Madame Mercati
lázasan varrt, ezért zárkózott szobájába. Aimée szobáról-szobára járt,
mint mondta: segíteni; de mihelyt alaposan körültekintett, azzal állt
odább, hogy várják másutt.

Délelőtt lunch volt, az ebéd pedig elmaradt, hogy a pazar esti étlap
kellő méltánylást leljen.

Vacsoraidőre a társasági termeket, folyosókat, hallokat fagyönggyel
díszítették. Ezt az angol ünnepi szobadíszt a karácsonyest német jellege
miatt mostanra halasztották. Az apró fehérhólyagos, bujazöld galyakat
piros szalagcsokrokkal kötözték föl mindenfelé: üde, élénk, szinte
rikító díszt adva vele a környezetnek.

Megszólalt a gong.

De a vendégek csak lassan, megkésve szállingóztak a fehér fényben úszó
étterembe. Hiába, a jelmez mindenki erejét megpróbálta…

Ziegler mint ördög lármázott befelé, piros-fekete testhezálló ruhában,
vele két apacs, akiknek egyike Blumer, másika a szerb hadnagy volt.

A konzul leányai csakugyan remek kinai selyemruhát hordtak, valamint
lovagjuk, egy fiatal angol orvos is, ellenben a kövér cseh leánynak
eszébe se jutott pillének öltözni: díszes óhollandi ruhában volt, de
mert ezúttal is, mint mindig, fázott: jelmezére kabátot vett és így
egyre mulattak rajta. De ő ezzel nem törődött. Sőt odament a
háziasszonyhoz és követelte, hogy a szellőztetőket csukják be, mert
huzat van.

– De kedves Skramek kisasszony, egy kis levegőre csak szükség van, ahol
ennyi ember zsúfolódott össze. Nemde, Ziegler úr?

– Hogyne, föltétlenül, kedves Freyné – felelt az arralebzselő Ziegler.

– Na, ugyebár?

– Természetesen. Önnek teljesen igaza van. Ha nem gondoskodnék róla,
hogy időnkint meghüljünk, esetleg meg találnánk gyógyulni és akkor
becsukhatná a szállóját!

És ezzel Ziegler gyorsan odább állott, hogy Aiméet – kijelölt
asztaltársát – helyére vezesse. Aimée mint csinos pásztornő, kezében
fölrózsázott pásztorbottal boszantotta az embereket, folyton – bár
akaratlanul – ingerelve, kivált egy nagyon korrekt viseletű angol
suffragettet, aki valamilyen amerikai ápolónői rend szürke egyenruháját
hordta. Azután az angol papnét szemelte ki ingerkedései célpontjául, ezt
már szándékosan, folyton a jelmezéhez gratulálva, merthogy az asszonyka
hirtelen összetákolt Pierrette-ruhájában valóságos madárijesztőként
hatott.

Már csaknem mindenki helyén ült, akkor jöttek be Madame Mercatiék. Elől
a báróné: mint karcsú, átlátszó szitakötő; halaványzöld és rózsaszín
csillogó fátylakból állt a ruhája. Elragadóan festett, de nem lehetett
összemérni Madame Mercatival.

Ő páva volt.

Rikító, kék-zöldet játszó, mélyen kivágott testhezálló selyemruha volt
rajta, uszályát aranybarna fátyolon ezernyi gyönggyel kivarrott, fényes
pávaszemtenger alkotta. Magasra fésült haján, épp a fejtetőn ragyogó kis
koronát viselt és a kezében, mint a hiuság jelképét, parányi tükröt
tartott… Hozzá az egész teste olyan volt, mint valami forróvérű, puha
madáré…

Mindenki elragadtatva nézett az asszonyra. Az pedig lassan seperte
legyezőszerűen szétbomló uszályával a padlót…

A Fáráónak öltözött Hugh némán ment utána.

Kazanov, mint kozák, egy hölgyvendégét kalauzolta. Fiatal, nagyon szép
orosz leány volt az, egyik szanatóriumból jött le a ma esti mulatságra.
Csipkével bevont rózsaszínű krinolint hordott, egész sötétszőke feje
kígyós fürtökbe volt göndörítve és a fürteit apró rózsákból álló koszorú
ékítette. Édes, szépséges »Altwien« figura volt…

Ők öten egy csoportban ültek le és sorra kritika alá vették a
jelmezeket.

Már az első fogást hordozták, – magyar halpaprikást, – mikor Ginevra
belépett. Éppen mikor a terembe akart lépni – úgy egy negyedórával
ezelőtt – a szobaleány visszahivta, hogy ajánlott csomagja érkezett.

Ezért késett.



Minden kíséret nélkül, magánosan jött, a tarka forgatagba mint egy darab
sötétség. De káprázatokkal telien volt sötét… Az egyedüli, aki Madame
Mercatival a versenyt fölvehette.

Ruhája sötétkék, bársonyosan tompafényű selyemre felhőszerűen omló
fekete fátyolból állott, a fátyolruha apróbb-nagyobb ezüstcsillaggal
telehintve. Vállára, hátára, egész a térdén alulig kék-fekete palást
borult: a kibontott haja. Fején, kicsit félredűlve, gyémántként tüzelő
kövekből kirakva a sarlókeskeny félholdat viselte.

– Az alpesi éjszaka!… – ámult rá Ziegler.

És elfordult Aiméetől és többé rá sem nézett a kis pásztornőre, az egész
hosszú vacsora alatt.

A hangulat ma még valamivel könnyedebb volt, mint karácsonykor. Ezt a
jelmez hozta magával. A vacsora nem volt éppoly pazar, de több pezsgő
fogyott és a zenekar már az asztal közben szólt.

Csak Hugh nem volt vidám. Apró, merev fonatokból álló, válligérő
parókájára hiába lopott fel Zerna báróné egy fehér papirsapkát, pár
pillanat mulva, mintha az lecsúszna, lerázta a fejéről… Pedig, ha a
fiúban csak valami lett volna a hiúságból, ma diadalt ülhetett volna.
Nemcsak hogy az ő két asszonya volt a legpazarabbul öltözve, hanem ő
maga is egészen különös hatást tett. Bronzszínű, keskeny arcához remekül
állott a merev paróka, a bordósárgán csíkozott, rövid lepelruhája nagyon
is sugár alakját még szökkenőbbé tette; a szeme kicsit élettelenül,
hidegen tüzelt; mint nem emberből, hanem valami égő tárgyból kivakító
tűzkéve. Amint ült, szinte senki sem ismert reá és Aimée nyafogva
kérdezte róla Zieglert:

– Ki az, aki Aidának öltözött?

Hugh valahogy megsejtette, hogy ma az ő szívének két asszonya birokra
kelt. Nem, őrület volt egy percig is hinnie, hogy két istennő elfér egy
trónuson: az ő szívén… Hol egyiket, hol másikat nézte és nem tudta,
melyiket fogja ma a trónról lebukni látni… Mint nehéz, sorsdöntő perc
előtt, a torka elszorult, a lelke megrettent…

– Miss Hardings sokkal finomabb jelenség, de Madame Mercati
tündökletesebb – hallotta túlnan, az asztal másik oldalán beszélni.

Az asztaltól fölállottak, kezdődött a tánc.

Madame Mercatiék társasága egy szögletbe vonult. A szép orosz leány már
akadt tisztelőre, egy Peacock nevű amerikai úr személyében, bár ő
fesztelenül mindenkivel mulatott. Így hatan települtek egy asztalkához
és csak néha keltek föl onnan egy fordulóra.

Aimée és Ziegler ismét összevesztek. Ziegler ugyanis Angliába képzelte
magát és Aiméet egy lecsüggő fagyöngy alatt megcsókolta. Aimée sikított.

– Tolakodó! Ma nincs karácsonyeste!

– Akkor nem bánta volna?

És ezzel Ziegler az ügyet a maga részéről elintézte.

Ginevra tündéri sápadtan ült Blumerrel egy pálma alatt. Éppen átellenben
a Hughék társaságával. Az idős hollandi úr odajött hozzá és gratulált
jelmezéhez…

Éjfélre járt már. Az olasz zenekarból alacsony, vak emberke lépett elő
és mélyet hajolva énekelni kezdte a »La paloma«-t. Mintha hófehér
galambsereg rebbent volna torkából a társaság feje fölé…

Ginevra hallgatásba merült. Az ének régi emlékeket sodort feléje, mikor
még ő is énekelt és éppen a galambdalt, annyiszor… És akkor az
öregkisasszony nénje mellé állt és azt mondta:

– Olyan a hangod, mint a mély harangoké…

Majdnem egy éve már, hogy alvó hangját szabadon kirebbenteni tilos…

Egyszerre kimondhatlan fájt neki, hogy sohasem énekelhet. Mi volna most
a dal, amikor nemcsak értené, hanem át is érezné, amit énekel… Szárny
lenne bénuló, ajak lenne lassan elnémuló szívének.

Míg a dal szállt, Zerna báróné szétbontotta az orosz leányka remek,
tölcséres piros rózsákból álló csokrát és a virágokat a karcsú pezsgős
poharakba állította. Kazanov azokba töltötte a pezsgőt, hogy onnan igyák
az átillatosult nektárt.

– Nemde, apart gondolat és hozzá szimbólikus… – csacsogta Zerna.

– Igen, a férfiélet szimbóluma – mosolygott az orosz, aki ma fölötte
villanyozott volt.

– Rózsákból… minden rózsából mámort szürcsölni… ez az élet ama titka,
amit a bölcsek sohse sütöttek ki, sokezerévi fejtörés után se. Persze,
vének voltak és magukbavonultak… Nekem elég önre néznem, hogy a
titkok-titkát megfejtve lássam.

Zerna halkan nevetett, mindig mulattatta az orosz életfilozófiája.

Azonban Alexandrovna Xenia, a kis orosz vendégleány kicsit sajnálkozva
nézte rózsáinak mámorkehellyé avattatását.

– Haragszik… a rózsákért? – kérdezte Kazanov, a leányka vadrózsaszínű
arcára boruló árnyat megsejtve.

– Nem… Csak sajnálom őket, hogy tönkremennek… de nem öntől… önöktől
sajnálom… – Egészen zavarba jött és egészen piros lett, mint egy
pünkösdi rózsa.

Kazanov egy kicsit rábámult. Egész eddigi életét az el nem piruló nők
kormányozták.

– Minden rózsából mámort inni… – mondta később maga elé, mint a nagyon
felhangolt emberek szoktak. – Közben azért lehet sajnálni a rózsát és
nem is kell eldobni, hanem a szívünkre is tűzhetjük…?

– Vagy lepréseljük s az emlékkönyvünkbe ragasztjuk sok más hervadt
emlék… rózsa közé – szólt közbe Zerna.

– Ah, báróné, – fordult vissza hozzá Kazanov – ez újdonság nekem. Önnek
van emlékkönyve az elhervadt, kiürített rózsái számára? Azt hittem, ön
ennél nagyobb stílű életművész. Az emlékezés az örök bánat… nem?

És Kazanov nevetett.

– De sohse lapozok az emlékkönyvemben, s ez egyre megy…

Xenia mindezt szószerint vette és mégis, mintha érezné, hogy a csevegés
nem egészen fehér: nagy, komoly tekintetet vetett ártatlansetét szeméből
Kazanovra. Később aztán, mikor a mulatság végére járt és Zerna öléből
hagyta földre gurulni a kiélvezett rózsakelyhét, Xenia hirtelen a magáét
vagy a Kazanovét…? belecsúsztatta kis selyemtáskájába. Nem lepréselni,
hanem vízbeállítva föléleszteni akarta azt, majd a szobájában. A földre
nagy, sötét vércseppként hullott másik rózsát akaratlanul gyengén
megtaposta.

Ginevra fájdalmas dermedésben nézte Kazanovék dőzsölését. Hát ez Hugh,
aki virágból issza más nőkkel a pezsgőt és hozzá egy szava sincs?
Hirtelen a fiút fölkelni látta. Hugh feléje tartott.

– Nem akar velem táncolni? – kérdezte halkan.

– Nekem nem szabad.

– Csak egy pillanatot… – könyörgött Hugh szokatlan akarattal,
szokatlanul ragyogó szemmel.

Ginevra megszédült… A fiú lassan csúsztatta karját a leány pompázatos
hajpalástja alá és meglendültek…

Különös gyönyör ragadta őket… hirtelen azonban valaki megfogta a
karjukat. Doktor Koeniger volt.

– Mister Foorte, ön tönkreteszi az én legengedelmesebb betegemet!

Hugh megállott, Ginevra szinte átlátszóra sápadt. A szíve fájt… oh, úgy
szégyelte, hogy elragadtatta magát…

Pár perc mulva fölkelt és látatlanul kiment.



A tükre előtt állott, a félholdját akarta levenni a fejéről…

Az ajtaja fölnyilt küszöbén Hugh jelent meg.

Ginevra tiltón lépett elibe, de mikor a fiú ismét a haja alá csúsztatta
karját és mintha térdelni akarna, kicsit megrogyva előtte, csókolni
kezdte, nem tudta mindjárt eltaszítani. A haja előrefoszlott és mint
sátor borult kettejükre.

– Az istenre… Hugh… menjen…! – könyörgött aztán, bár olyan édes volt
neki mindez, mint csak a legédesebb álmodások.

– Ne küldj el… – rimánkodott a fiú. – Tarts magadnál… mondd, hogy ne
menjek… Nem tudod, hogy csak nálad jó nekem… csak nálad tudok jó lenni a
világon…

De Ginevra, át a rászállott aranypárán érezte, hogy odakünn egy világ
leskel…

– Menj, menj…

És Hugh háttal, lassan, mintha nem tudna menni, ment…

Mikor a vesztibülbe ért, valaki megfogta a karját. Egy rémes
Mefisztofeles meredt rá az exotikus növények zöldje alól.

– Megálljunk, gazember!

Hugh megdermedt.

– Tudom, honnan jösz… Hozzá akartál menni, de kidobott, azt látom. Várj
csak, majd még jobban ki fog dobni. Nem, most már nem hallgatok többé.
Csak azt vártam, hogy még egyszer hozzá merd tenni a lábad…

Ziegler ellökte Hught és kirohant a verandára.

Hugh, mintegy rémes álomban, ment vissza a táncterembe. Azt hitte, meg
kell őrülnie… Madame Mercati éppen ajkához emelte a rózsáját…

Mint a főbeütött, rogyott az asztalhoz. Elfelejtette, hogy Ziegler
gazembernek mondta őt. Csak az nyilallt benne, hogy most elárulja
Ginevrának… Ez olyan kín volt, amit valamibe bele kellett ölnie. Ajkához
emelte a rózsát… egyszer, kétszer… sokszor…

Zerna báróné táncolni ment és Hught is tuszkolta, hogy kérje föl Madame
Mercatit. Mintha tüzet tartana karjában a fiú, alig merte az asszonyt
táncközben érinteni, a ruháján át érezte a belőle áramló, átsütő hevet…

Mikor az este véget ért és ő ott állott Madame Mercati ajtaja előtt, az
asszony átfűlt kis kezét, mint izzó tűzfogót érezte a keze körül.

Elbúcsúzott, szobájába ment, fejét asztalára ejtette. A feje zúgott,
mint az ördög malma: Ginevra elküldte… Ginevra mindent tud már… nem
tőle, hanem mástól, másként… Ő többé Ginevrához nem mehet, Ginevra elé
nem térdepelhet soha már…

Rettentő fájdalmába hirtelen, mint vészharang a pusztulás éjjelén, vad
dobbanással harangozott bele a szíve, mint egy vesztébe nyargaló paripa
őrült, dubogó galoppja, úgy dörömbölt. Csak a fékevesztett indulat
korbácsával hajtott szíve élt: minden egyéb elernyedt, elfakult,
széttiporhatóvá zsugorodott benne.

Fölállott, hogy átmenjen.

– Úgyis… gazember vagyok – dadogta.

Madame Mercati várt reá. Zerna megsúgta neki az asztalnál, míg Hugh a
rózsakelyhet ürítette, s nem hallhatta meg, hogy várjon.






XVII.

– Tudja, mi a legújabb újdonság? – Blumer a nappaliban, az íróasztaltól
fölpillantva kérdezte ezt.

– Miss Hardings az éjjel vért hányt.

Hugh éppen a nyilt tornácról jövet, gyengén megtántorodott és kezét a
szíve tája felé emelte.

Künn fénytelen januári reggel volt; az ég acélszürke, a hegyek, a táj
minden vonalkája metszően világos, közelfekvő az átlátszó, józan
világosságban.

A nappaliban csak Blumer ült, félig megírt levele fölött, az asztalon
pihenő kezében a toll… Okos, nyugodt szemét komolyan függesztette
Hughra, de egy szót se szólt többé.

Hugh úgy nézett rá, mintha valami halálos ítéletet várna tőle:

– Miért…?

Egy székre ült és kijavította magát:

– Hogyan? Tud valamivel többet… Blumer úr?

– Az este későn hosszan csöngetett az office-ba. Az angol szobaleány
volt éppen a fennvirrasztó. Lement Miss Hardings szobájába és úgy
találta…

– Aludt… alvás közben érte?

– Nem tudom. Rose valami affélét beszélt, hogy a haja félig volt csak
lebontva és a ruhái csak itt-ott fölkapcsolva, mintha nem tudott volna
levetkőzni. Persze, ilyenkor sokat képzelnek az ilyen cselédfélék. Hja…
most látni, miben áll az a bizonyos _javulás_…

– És most? Mi van vele most?

– Ott van a diakonissza, de nem bocsát be senkit. Voltam az ajtajáig,
doktor Koeniger éppen kilépett és éppen azt kérdezte a testvértől:
hogyan viselkedik. Nagyon csendes, azt mondta a testvér. Éppen azt
gondoltam… kellene valamit tennünk, hadd lássa, hogy gondolunk rá.
Tudja, én külön nem akarok, miss Hardings nem szereti, ha kimondottan
udvarolnak neki. De úgy, közösen vehetnénk neki, például egy szép
rhododendront vagy néhány azaléát…

Hugh alig hallotta ezt. Fáradt, álmos nehézséget érzett, szerette volna
leejteni a fejét… Fölállott és lábát maga után húzva az ebédlőbe ment.
Az asztalok fölött megdöbbent csend lebegett. Halkan, izgatottan
beszélgettek, sopánkodtak, kíváncsiskodtak az emberek.

– Nem hiába ellenzi doktor Koeniger az efféle teaestét. Úgy-e, Miss
Hardingsnak se vált javára! Vagy talán annak a sápadt kis svájci
leánynak a kúrájához tartozik, hogy teaestét ad. Ördögé legyek, ha nem a
szerb hadnagyocska vette rá…

Ezt egy hervadó, öregecske kisasszony mondta, aki állandóan azzal a
panasszal járt Freyné nyakára, hogy esténkint lárma van a házban és ő
nem tud aludni:

– Ahol megkezdődik a szerelem, ott meghal a kúra, aranymondás! –
jelentette ki most újra.

– Dehogy a teázás miatt! Miss Hardings halálos beteg, én ezt rég tudom,
Mister Foorte, hiszen én mondtam önnek, nem?

Míg így fecsegett, Aimée vígan falatozta a ribizlibefőttel vastagon
bekent vajaskenyerét.

Hugh bólintott. Gondolatai egyebeket őröltek…

A legfurcsábban Ziegler viselkedett. Türelmetlenül járkált, rángatta
kabátját, fintorgatta arcát, aztán megállott, mintha várna valamire…
végül elrohant.

– Meg van bolondulva? – kérdezte valaki az asztalnál.

– Dehogy… Ő régen bolond… mindig bolond volt – fecsegett Aimée, anélkül
hogy odagondolna, mit mond.



Vannak nehéz testi betegségek, amik rettentő lelki betegségek után
jótétemény gyanánt szakadnak az emberre. Ginevra mintegy megváltva
feküdt az őt hűvösen befogó pehelypárnák között, szívén a szünetlen
megújított jegesruhával.

Olyan gyenge volt, hogy nem tudott töprengeni többé… A testvér csak mind
arra kérte, hogy ne moccanjon, húnyja be a szemét, ne gondoljon semmire.
És ő nem moccant és a szemét behúnyta. Mint idegen történet, mint régi,
dőre álom kerengett fölötte mindaz, amin hetek óta átment:

Hugh utolsó csókja a Szilveszter éjjelen, mikor az ő haja elborította
őket; az a rémület, mikor nyomban reá Ziegler nyitott be…

Ziegler akkor egészen sápadt volt és egészen nyersen kérdezte:

– Remélem, kidobta Mister Foorteot?

És ő, a pamlagra dűlve, nem tudott felelni.

– Tehát nem. Igérje meg, hogy elűzi magától!…

– Ziegler úr, miért erőszakoskodik velem?

– Kötelességem. Egy védtelen leányt egy olyantól megóvni, ez nem is
érdem.

– Kiről beszél ön?

– Mister Foorte-ról. Fáj ez önnek? Ah, hogyne fájna. Hiszen önnek igaza
van: úgy illenek ketten egymáshoz, – ma este is láttam – mint királyi
nemzetség két elátkozott sarja. Szentigaz. Mintha nem volnának közülünk
valók… Én nem vagyok irígy, én ezt belátom, megadom. Az isten nem
követhetett el nagyobb… izé… majdnem mondtam egyet! – mint hogy magukat
beteggé tette. Maguknak össze kellett volna kerülniök – egészségesen,
romlatlanul, ujjongani tudó idegekkel. Ah… milyen nász lett volna az! Az
istenek megirígyelték volna! Hanem az élet, a buta élet, az
keresztültipor a leggyönyörűbb lehetőségeken…

Ziegler megtörülte fényes homlokát.

– Miss Hardings, én néha látom önt, épségben, virulón, ünnepelve, mint
egy királyasszonyt: a fején koronával, egy félisten karjáról ragyogva be
a világot… Félisten!… haha!…

Ginevra égő szemmel, egész testében remegve bámult a zűrzavarosan
kábító, mézédes és méregkeserű igéket hadaró fiúra. Zieglernek közben
átszellemült fényes arca az utolsó szavaknál torz grimaszokba húzódott.

Ginevra maga elé emelte a kezét:

– Ah, hallgasson… kíméljen… menjen!

– Nem megyek… hiszen nem ezért jöttem, hogy az isten tévedéseire
mutogassak rá és korrigáljam, amit ő végkép elrontott. Csak mert nem
tűrhetem, hogy önt, aki előtt a világnak le kellene borulnia… ennek a
ronda, piszkos világnak… hogy önt… ez a világ… szánja… lemosolyogja…
Mert a lelke, az csak önnek királyi. Mister Foorte… gazember!

Ginevra imént védekező szárnyakként maga elé tárt kezének ujjai ekkor
hirtelen kicsit összehajlottak, mintha ökölbe akarnának szorulni.
Haragja arcára íródott, de a fiú nem érezte magát megsebezve. Hanem a
leányra bámult, egész mereven, mintha gyönyörködne benne:

– Egy angyal szánalma, bocsánata ugyan megment egy bűnöst a pokoltól,
azt mondják, de csak a túlsó életben… Ha önnek fáj, hogy Mister Foorte
gazember, akkor annál inkább szólnom kell. Kérem… hogy is fejezzem ki
magam…? Tapintatosan… izé… Mister Foorte… mást szeret.

Ginevra fölegyenesedett, mintha cáfolni akarna. Aztán csak azt mondta:

– Ön nem érdemli meg, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam.

– Ah, ön hisz neki. Eddig csak azt tudtam, hogy szereti őt, de sőt
hiszi, hogy viszontszeretik. Igy tud ő hazudni… Hát nem látja ön a
valót? Nem látja, milyen gyalázatos szerepre szánta önt Mister Foorte?

Ginevra értetlenül bámult a dühöngő fiúra. Legélesebb fájdalmai mögött
valami tompa iszonyat lepte meg: az a sejtelem, hogy ez a fiú
meggyőződésből beszél, ha badarságot is.

– Várjon, világos leszek, a jelképeket úgyse érti. Mister Foorte a
Madame Mercati szeretője… Ért engem? És ön… önnel takarózik az
emberekkel szemben. Kitünteti önt – mások előtt.

Rettentő, hasogató szégyen, fájdalom szakadt a leányra… de csak egy
pillanatra… Mások előtt? Akkor miért rogyott térdre előtte?… Miért
csókolta… Hisz azt senki se látta…

Fölállt egészen, és jéghideg, lenyilazó hangon utasított vissza minden
további harcot:

– Ziegler úr. Ön rágalmaz. Rágalmazza Mister Foorte-ot. Ezt értem… De ön
véle együtt egy asszonyt is bemocskol. Menjen!

És az ajtóra mutatott.

Ziegler akkor úgy nézett reá, mint egy háborodott, de aki őt tartja
háborodottnak. Valami fájdalomféle vibrált vöröskarikás, zavaros
szemében.

– Jól van… majd másként…

Ezt mondta és minden további magyarázat nélkül, hányivetin, amint
szokott, kiment.



A Szilveszter-éj után bánatos, szürke napok jöttek. Hugh mindig csak
ebédnél mutatkozott, akkor is szórakozottnak látszott. Ginevrára szinte
soha egy pillantást se vetett, talán egyszer, kétszer csak, és úgy, mint
az örökre búcsút vett tekint vissza még a fordulónál. Délután is alig
egy órát volt a verandán, már négy óra felé összeszedte könyveit és
Madame Mercatiékkal ment…

Ezek csöndes, reménytelen napok voltak, mikor a leány reggeltől estig
remegve várt: talán most jön, talán e percben éppen hozzáindul, talán
este kilopózik hozzá, talán a szalonban megszólítja… Mindig a következő
óráktól várt Ginevra valamit és azért mégse hitt semmiben… Se jóban, se
rosszban. Mintha a napjai elfakultak volna.

De volt két esemény, ami mégis jelentett valamit.

Egyszer – késő este volt – Ginevra kint feküdt a verandán. Már mindenki
szobájába széledt, vagy a nappaliban szórakozott. Hideg, hózimankós idő
járt, egy keveset fújt a szél és majdnem arcáig szórta a pihéket. Lassan
temette takaróját, hózsákját fehérbe, és ő várt…

A ház mindjobban elcsitult, már régen neki is aludni kellene…

Hirtelen úgy tetszett, hogy valaki nevén szólította. Felült. Senkit se
látott, pedig újra hallotta a nevét; a széltől hordva, foszlánnyá tépve.

– Gi… nevra…

Mintha súgná, mintha tördelné valaki.

Arra nézett, az omló fehér árba és fekete árnyat pillantott meg a
hózuhatagban.

– Hugh… Hugh!…

A fiú nem moccant. Fekete köpenyét magára csavarta, hogy a szél el ne
kapja, a fejébe mélyen húzta be csuklyáját.

– Ginevra… – mondta mégegyszer.

A leány szemébe forró, boldog könny szökött.

– Hugh…

És karját meglibbentette, mintha elibetárná.

A fiú még most is úgy állott. Aztán hosszú, dermedt szünet után csak azt
mondta:

– Jó éjszakát.

És elment.

Ginevra visszadűlt párnáira.

A szeméből a könnyet kifujta a szél és ő száraz, rémült pillával meredt
a veranda deszkamennyezetére… El volt hagyva.

»Minden csak látszat. Csak egy igaz. Hogy szeretlek és a tied vagyok.«

Ez harangozott fülében, de csak úgy, mint hitvallás, amihez görcsösen
ragaszkodunk, bár szinte képtelenség hinni benne…



És másnap Hugh még csak föl sem kereste a tekintetével.

Aztán ismét jött valami…

A városka jelmezes jégestélye.

A Svájci Ház épebb lakói részt vettek az ünnepélyen. Ziegler ismét
ördögnek öltözött, Aimée pirosbóbitásnak, Zerna hópihének.

A többiek csak nézni mentek.

A pálya színes lampionok százával volt megvilágítva és a nézők is
tartottak egy-egy rőt fényt vető tűzgömböt.

A tóparton Ginevra véletlenül Hugh mellé került.

Jobb felén a fiúnak Madame Mercati állott, Ginevra balfelől. A fiú a
pályát nézte: arcát a kezében tartott bíbor lampion vörhenyes fénybe
verte. De azért az nem látszott színesnek, a tűz rajta csak lopott volt.

Hanem inkább nagyon kísértetinek, nagyon merevnek, élettelen szépnek.
Nem, ilyen szépnek Ginevra soha sem látta. Boltozott homloka alól óriás
délszaki szeme, mint sötét drágakő világolt elé; keskeny arcéle, félig
nyilt ajka mintha faragva lenne. A szája körül keserű vonás, mint a
nagyon, mindig szenvedőknek.

Ginevra nem a pályát, Ginevra Hught nézte akkor.

Vajjon igaz-e, hogy ezt az ajkat ő jobban ismeri, mint más…

Hugh hirtelen reánézett. Nagy, rejtekező szemének fénye a leány arcába
úgy esett, mint egy csók. Azután lesiklott róla, a hóra, mintha
tekintete letérdelne a leány előtt.

De ez csak egy pillanat volt. Aztán a térdeplő tekintet hirtelen
átrebbent Madame Mercatira, fénye megtört és a fiú közelebb húzódott az
asszonyhoz.

Ginevra akkor észrevétlenül keveredett el a partonállók közé és
megindult hazafelé. Lassan, mintha cél nélkül menne, imbolygott alá a
szállóhoz vivő úton. A szíve sajgott, egy-két könnye letörületlenül
szivárgott alá arcán…



Nem volt az sem harag, sem féltékenység, ami fölkelt a leányban. Még vád
se; csak halk szemrehányás; nem azért, hogy most más jő az ő helyébe,
hogy a boldogság, amiért ő eseng, másüvé fordul. Csak az fájt
Ginevrának, hogy Hugh nem hagyta meg őt tartalmatlan letargiájában, hogy
fölkeltette lelkét és kibontotta vágyait. Hogy ígért, hogy a boldogság
perspektivájába betekinteni hívta és most, amikor a szíve nyugtalan
sóvárgóvá fakadt, akkor meddőn sóvárogni hagyja őt.

Néha eszébe jutott az a nap, mikor a báróné érkezett és ő magában feküdt
a hóviharban. Akkor először fájt az egyedüllét neki és mikor aztán Hugh
kilopózott hozzá, akkor először volt könnyben őelőtte. Hogy borult be
akkor a fiú arca! Hát most nem fáj már Hughnak az, ha ő egyedül van,
kietlen, szomjú árvaságban sínylődve? Akkor egy percnyi szomorúságáért
majd kétségbeesett… Nem jut eszébe, hogy ő most mindig szomorú?

– Vagy így van ez, hogy csak addig tipornák le egy könnyünkért a
világot, míg az a könny nekik is fájdalmat okoz, azután pedig tovamennek
és akkor a lelkünk könnybefúlhat értük?

Ilyenkor Ginevra majd elalélt a fájdalomtól és mert nem volt senkije,
néha kezét a homlokára, hajára fektette, mintha őrangyala volna saját
magának és halkan, reszketve súgta:

– Ne sírj…

És nem is sírt, szinte soha. Fájdalma nesztelen volt és olyan mély,
olyan rejtező, hogy még az ő lelke előtt se nyert éles formát soha. Hugh
viselkedésének nevet nem adott: sem hűtlennek, sem hitszegőnek, sem
állhatatlannak nevezni nem bírta, oh, ezek olyan hétköznapi, rikító
szavak voltak ahhoz képest, amit a fiú elmaradása az ő lelkében keltett.
Nem volt az felelőtlenség, lelkiismeretlenség sem, mindből valami:
egészében öntudatnélküli kegyetlenség, amivel a férfi szándékosság
nélkül, gondolattalanul, vakon és irtóztató magátólértetődéssel tipor
reá a nőre, akin túlhalad.

És aztán voltak ismét órák, oh, gyakorta voltak, mikor Ginevra minden
égbekiáltó ellenmondással szemben védelmezte Hught. Mikor minden tettét
ki tudta magyarázni; mikor fájt neki, hogy talán igaztalan gondolatokkal
van őiránta. És néha, kivált éjjel, ha nem látta Hught Madame Mercatival
együtt, akkor szemét ráfüggesztette a hegyek gerincén könyöklő, hozzá
betekintő csillagokra; még édesebb hullámokba takarózott lelke:
rászakadtak az együttlét kimondhatlan drága emlékei. A gyengédségére
gondolt, az áhitatára, amivel a fiú megközelítette…

És ilyenkor gazdagnak, boldognak, erősnek érezte magát. De az ilyen
enyhülő pillanatokat gyorsan fölkapta, semmibe libbentette egy-egy
újabb, alig érzékelhető, csak a szív mélységes sejtelmével fölfogható
valami. Egy-egy nem reátévedő tekintet, egy nem neki fölviruló mosoly,
az elpártolásnak azok a másnak megfejthetlen, a szerelemben vérezőnek
oly gyorsan megnyilatkozó, magaeláruló hieroglifái.



Néha az az érzése támadt, hogy nem kellene mozdulatlanul fekve bámulnia
arra a gyötrelmes játékra: hogyan rablódik el az ő boldogsága. Talán föl
kellene egyszer kelnie, kiáltania, karját kitárnia érte és átkulcsolva
Hught, visszamenteni őt a szívére… De ez csak álomszerű fantáziálás
volt, hogy ezt valóban meg lehetne tenni, arra Ginevra nem gondolt soha.
Nem, ő nem az volt, aki kinyújtsa a kezét; ő sem koldulni, sem viaskodni
nem tudott; az életnek ajándék gyanánt, kéretlen áldozatképen kellett
volna lábához tevődnie és akkor kegyesen és gyengéden tudta volna azt
magához ölelni; – de ha az ajándékért vergődni, könyörögni kellett,
tülekedni, vetélkedni tán… Oh, ő nem értette azt; a lába megrogyna, a
szíve szégyenben hamvadna el…



Ahelyett, hogy küzködne, másfelé fordította szívének erejét. A multba
tért szünetlen… Elővette elfeledett emlékeit: abból az időből, mikor még
nem szerette Hught. Mintha virágért menne olyan mezőre, melynek pompáját
hajdan leszakítni elmulasztotta és most a hervadt avarban egy-egy ép
szirom után keres…

Visszaálmodta a jeleneteket, mikor a fiú körülötte imbolygott félénken,
beszédes némán… Hogy nem törődött ő mindazzal és most mint elfelejtett
sírból a holtakat, idézte vissza az órát, mikor ő betegen feküdt és Hugh
beköszönt hozzá a verandáról, a nevét ejtve ki köszöntés gyanánt…

És egyszer, – ah, mily vak volt ő akkor s mily tisztán látja most, hogy
Hugh akkor az övé volt – egyszer, még annál is régebb, hogy Hugh
beköszönt hozzá: kinn állottak a szálló bejáratánál, Freyné óhajára,
hogy egy érkező turistacsoportot üdvözöljenek; és ő félreült egy padra
és egy nagy, kicsit esővert fehér-rózsaszín lóherevirágot szakítva,
azzal foglalkozott. Akkor Hugh mindenkit otthagyva hozzájött. Most is
emlékezett, hogy az ég acélszürkére volt elborulva és hogy akkor tűnt
föl neki először a fiú hajának csodálatos színe: sötét volt, de nem
egész fekete, hanem olyan kékbe, barnába játszó, mint valami színváltó,
tompafényű selyem… Azért látta ezt, mert Hugh hozzáhajolt. És ez oly
zavarba ejtette, hogy azt mondta:

– Úgye-e, milyen illatos virág?

És arcába tartotta Hughnak a lóherbóbitát.

Hány ilyen apró emléke volt még róla, amiket most elővett s amikbe
beletakargatta didergő lelkét. A multba járt morzsáért, enyhületért: a
jelen mindig fukarabb mostohája lett…



Sokáig ment ez így.

A napok üresen folytak, legföllebb Zieglertől kapott Ginevra egy-egy
részvétteljes pillantást.

Egyszer – január végére járt – Liesl meghívta teaestére. A szerb hadnagy
hazakészült, attól fognak búcsút venni.

A teaest egészen kedves volt.

A szerb hadnagy minden hölgynek virágot hozatott. Egy derűs epizód is
történt. Mikor a meghivottak már mind együtt voltak, a fázós cseh hölgy
irdatlan ruhagöngyölegben jelent meg. A feje se látszott ki a sok
takaróból, annyira félt a meghűléstől.

A fiúk nevettek.

Azután leültek teázni, de Ziegler, alig egyet kortyintva, kirohant.

– Talán a hegedűjét hozza? – kérdezte Liesl.

– Oh, dehogy, az itt van – jegyezte meg Aimée.

Mikor jó sokára megtért, ismét alig akart helyben ülni. De a hölgyek
megostromolták, hogy hegedüljön. A fiú fölállott, egy kicsit
gondolkozott, aztán azt kezdte játszani:

»Du bist die Ruh…«

Ginevra összerezzent. Végtelen fájdalom lepte meg. Eszébe jutott az az
idő, mikor először hegedülte ezt neki Ziegler, mikor még igaz volt a
dal… Hova lett azóta az ő nyugalma?

Azonban a dal egy hirtelen gikszerrel megszakadt és Ziegler a hegedűt
lecsapva, ismét eltűnt, mintha valamire lesne künnt; mintha valamit
előkészítene.

– Ah, ez a Ziegler; goromba, kíméletlen, folyton nyitja az ajtót és én
meghülök, hiszen egészen ki vagyok hevülve – panaszkodott Skramek
kisasszony és aszpirint nyelt le gyorsan egy korty teával.

– De hiszen attól még jobban kihevül – szólt Aimée.

– Na, éppen azért. Hogy ellensúlyozzam a hülést – magyarázta Skramek
kisasszony.

Ziegler visszajött. Arcán megelégedett kifejezés ült, maradni azonban
most sem akart.

– Már eleget teáztunk, én álmos vagyok és zavarjuk a szomszédokat.
Menjünk. Miss Hardings, ön a tulsó szárny végén lakván, az egész házat
fölveri, ha az épületet végigkilincseli. Majd lekísérem a tó melletti
útra, a veranda külső bejáratán át bejuthat ajtajáig… Nézze, különben
is, milyen remek este van!

Ginevra az ablaknál állott és éppen a tájat nézte. Nyugalmas, dermedt
alpesi éjtszaka volt: a hold a hegyek fölé teregette tündérfátylait, a
mezők enyhén fénylettek, a hegyek gerincei fehéren szöktek elő,
szakadékai sötéten ásítottak… A fenyők mint fehérruhás, összebujó
emberek tömörültek a tóparton, a víz felett fehér prémszőnyeg aludt,
most ezüst fénybe hintve.

– Menjünk – mondta Ginevra hirtelen.

Valamit látni akart… A tópartról felnézve azt az alágördült
sziklaoltárt, ahol Hugh hajdan eligérkezett neki.

Skramek kisasszony visszagöngyölte magát burkaiba és borzadállyal nézett
utána a folyosó végéről a szabadba lépő Zieglernek és Ginevrának.

– Ennek rossz vége lesz – mondta.

Ziegler Ginevra előtt lépett ki az ajtón.

– Miss Hardings, engedje meg, hogy előremenjek.

És Ziegler idegesen rohanni kezdett, a hó csikorogva roppant lépte
alatt.

Ginevra lassan követte, szemét csendesen jártatva a távol hegyoldal
sziklatömbjein. Valahol elő kell bukkannia annak az egynek.

De nem látta sehol.

A hó eltemette az ő szívoltárukat.

Ginevra némán bámult arrafelé és amint lassan előrement, elérte
Zieglert. A fiú hirtelen rákiáltott:

– Miss Hardings, most forduljon meg!

A leány összereszketett és megfordult a Svájci Ház homlokzata felé.

Ziegler karonragadta.

– Nézze, nézze! Ismeri ott azt az ablakot?

És felmutatott a ház egy tejüvegablakára, ahol a kivilágított
ablakszemre két szembenálló árnyék vetődött.

Ginevra megrándult, mintha menekülni vágyna.

De Ziegler fájdalomig markolta meg a leány csuklóját és közben
rettenetes dolgokat beszélt:

– Nézze, ismeri őket? Nézze csak… hm… árnyjáték… de kérem, ön nézze,
hisz én ezt már többször láttam!

A két árny – oh, Ginevra jól ismerte őket – összehajolt, egybefolyt.

Ziegler elengedte a leányt.

– Mehetünk – mondta.

Ginevra akkor úgy érezte, mintha homlokára valami tompa, súlyos tárggyal
rettenetest ütöttek volna… Egy kezével a szívét fogta, a másikat a
homlokára kapcsolta, a lélegzete tépetten zihált, de egy szava sem jött,
hanem lassan tovavonszolta magát…

Mikor a verandára ért, Ziegler azt mondta:

– Keserű pohár, tudom… de ki kellett innia.

A leány ajka nem nyílt meg és alig hallhatóan szűrődött ki szava:

– Méreg…

– Méregpohár, de nézze, miss Hardings, néha a méreg orvosság. És minden
orvosság keserű… Legalább is… izé,… rossz ízű… Most pedig kérem, térjen
napirendre a dolog felett. Szó sincs róla, hogy azt mondjam: most már
itt vagyok én… Én soha, érti: soha semmit sem szerelemért tettem… izé…
csak szerelemből… és főleg lelkiismeretből.

Azután – Ginevra nem emlékszik már, hogyan, a szobájában volt és az a
gyötrelem gyötörte, hogy nem tud levetkőzni. A gombjait hiába kereste, a
keze ide-oda tévelygett, mint valami vihardobálta madár. A hajában a
hajtűk táncoltak, bujkáltak előle… Fel akart jajdulni, de a szava
valami, bent a keblében hörgő fuldoklásba fult…

Az ágyra terült és megnyomta a csengőt.



Mindez elmult már és Ginevra most ott feküdt a hűvös párnák között,
szívén a jegesruhával.

Már régen feküdt úgy: órák, napok multak el, egyhangúan, jeltelenül. A
diakonissza körültipegett a szobában, megújította a jegesborogatást,
hideg tejjel itatta, lázát mérte és mindig arra kérte: aludjék.

Egyszer fölnyílt az ajtó, gyönyörű rhododendronokat hoztak. A testvér a
fejét csóválta, mert az orvos százszor mondta, hogy ne engedje izgatódni
a beteget. De Ginevra nem indult föl, csak némán bólintott, mikor a
testvér megmondta, hogy az egész veranda küldi a virágokat.

Különben pedig úgy érezte, hogy a világ nincsen tovább az ő ajtajánál.
És nem volt szűk neki a négy fába burkolt fal, ameddig ellátott, sem az
ágy, amin túllépnie nem szabad. Azt képzelte, hogy ő oda van fektetve,
egy szörnyű talányon töprengeni és ő olyan gyenge, hogy már gyötrődni,
töprengeni se tud…




XVIII.

Azon este, mikor Ginevra első nap feküdt olyan nehéz betegen, Hugh
későn, mosolytalanul jött át Madame Mercatihoz.

Nem szólt egy szót se, hanem a pamlagra ült, fejét a kezébe hajtotta. Az
asszony se mert szólni, csak néha nézett lopva, aggódva a fiúra.
Ösztönszerűen érezte meg e percben azt a titkos pillanatot, amikor egy
ragyogó álom káprázatos színeibe az első szürke lehelet hamvad bele, egy
tűzben lihegő nyárba az első őszi sejtelem. Az átmenet megfoghatatlan,
ésszel föl nem érhető rejtélyét érezte meg; a pontot, mikor az eddig
szünetlen fölfelé lendülő szerelmi szárnyalásuk meginogva lefelé ível…

Ebben a pillanatban mintegy csodálatos megvilágításban villámlott föl
benne az elmult hetek pompája. Mint az oxigénben százszorozott
életgyönyörrel halálba ujjongók, úgy járt ő tébolyító élettáncot a mámor
először ízlelt atmoszférájában; hosszú, átsenyvedt ifjuságuknak, egész
még eljövendő életnapjaiknak is minden kiégetlen, örömre való erejét e
rövid napokba zsufolva össze, csókorgiát ülve, elfúlva, beletemetkezve a
kettejükre szakadó rózsazuhatagba… Igen. Madame Mercati e napokat soha
másként, mint reájukszakadó, szitáló rózsatengert, nem tudta
áthömpölygetni a lelkén.

Nem volt az puszta érzéki játék, hanem két nagy szomjúságnak nagyszerű
találkozása és olyan enyhülése, hogy Madame Mercati, az eleddig fáradt,
bizonytalan, a csüggedőn tanácstalan, e hetekben mintha kivirult, maga
fölibe nőtt volna: énjének summáját lelte meg. Az élet kiválasztott
kegyeltjeinek glorioláját érezte derengeni saját feje fölött. A
legnagyobb asszonyi életbüszkeség dagasztotta: hogy biztosan, ösztönből
lelte meg az utat Hugh legtitkosabb, fiús szemérmében bevallatlan
sóvárgásaihoz. Oh, most már mosolyogni tudott hajdanti magán, hogy volt
idő, mikor nem a mámort akarta… Most úgy érezte, hogy a szerelem minden
más ténye csak szomjú körültáncolása a mámor üdvkútjának; hogy a
szerelem minden más játéka csak híg rózsavíz, hogy a mámor az egyetlen
cseppben sűrített egész élet, melyben a mámortivó millió óra üdvét
hajtja ki egy kortyban… Azért üdvözít és sorvaszt. S ő üdvözülve
elsorvadni akart.

Egy ragyogó este után a pamlagon végigterülve mozdulatlanul maradt. Hugh
csókjait mint rózsákat hordva magán: a nyaka köré fonódva, homlokára
hintve, karjában szorítva, ölén ringatva a rózsaárt… s mintha félne,
hogy ha fölkel, az elpereg róla…

Zerna bámulva, szinte riadtan nézte a küszöbről:

– Frozina…

De Madame Mercati nem hallotta őt, hanem tovább mosolygott, a boldogság
drága, súlyos aranyköntösében elterülve…

Zerna akkor közelebb ment hozzá és megérintette a vállát.

Madame Mercati ránézett és szeméből a szerelem extázisából mindenkinél
többet tudók gőgje villant, mintha tudása mindenki fölibe, senkinek el
nem érhető régióba emelte volna.

Zerna akkor megdöbbent és azt mondta:

– Frozi… te nem jó úton vagy…

Madame Mercati tovább mosolygott, mintha szánta volna Zernát, akitől
hajdan tanácsot koldult.

Ez tegnap volt, vagy tegnapelőtt. Most pedig, amint Hughra nézett,
egyszerre szörnyű félelem, bizonytalanság lepte meg. Úgy érezte, hogy
valami rettentő átok miatt kiapadt az ő varázslatának élő vize…
Pillanatig dermedten állt. A szörnyű sejtelem, hogy túl a mámoron Hugh
lényének olyan sóvárgásai, szükségei vannak, amiket ő ki nem olthat és
hogy az élet olyan vesszői suhognak rája élesen, amik alá nem tarthatja
Hugh helyett is a maga nyakát… ez fogta el most, de behúnyta előle
lelkét.

Fölkelt és a pamlag előtt álló asztalra könyökölve, fölemelte a fiú
arcát:

– Hugh?…

Két rémülettel teli szem pillantott fel reá.

– Hagyj… – mondta a fiú szelíden és hátradűlt a pamlagra.

Madame Mercati fölállott, a karját összefonta.

– Az fáj neked, hogy ez a sors vár reánk is?… Hugh. Azt mondják, egy
ilyen eset az egész házat, mindenkit rémületbe hoz. – Engem nem.

Nekünk fizetni kell a boldogságunkért. Minden csókunk egy arany, amit az
egészségünkből lefizetünk. Sajnálod? Nem éri meg?

A fiú nem felelt.

– Én örülök rajta. Hová menjek én vissza? Nekem nincs utam már ki a
világba, nem is kell semmiféle út nélküled. Ez nem áldozat, Hugh.
Mindennek ára van a földön, a boldogságnak a legnagyobb.

A fiú megrázta a fejét, alig is figyelt.

– Oh, én egészen másra gondolok – mondta.

És a mennyezetre nézett, hogy eltüntesse könnyeit.

– Hugh… ne sírj… Önzőnek kell lennünk. Be kell húnyni a szemünket, ha
más szenved. Mi rászolgálunk erre, hogy önzők lehessünk. Nem vagyunk-e
szerencsétlenek?… Kicsi Hugh-m, én tudom, hogy te egyszer szeretted őt…

– Ne, Madame Mercati, ne említse őt! Ami közte s köztem volt, az tabu
önnek!… Én arról nem akarok… önnel… soha…

Madame Mercati a földre nézett. Ez olyan pont volt, aminél a fiú mindig,
szinte kíméletlenül hallgattatta el. Nem volt szabad Ginevrát említenie.
– Hát azt tette, amit szabad. Odament és karját Hughra fonta.

Ne gyötörj… ne gyötrődjünk. Örökké kell szeretnünk egymást és a mi
örökkévalóságunk olyan rövid…

A fiú gyengéden elhárította az asszonyt. Tudta ő jól, hogy foglya az
asszonynak; de ma sajgott a fogság, az aranykalit…

Korán elbúcsúzott. A folyosón azonban megállott és egyik ablak tarka
üvegfestményén át kibámult a holdcsöndes éjtszakába, míg arcán egy-két
fáradt, céltalan könny tévelygett alá.

Valaki melléje állott. Hugh összerázkódott, azt hitte, csak Ziegler
lehet. De nem Ziegler volt, hanem Kazanov.

– Mister Foorte, – kérdezte az orosz suttogva – ön sem alszik?

Hugh nem felelt, hanem a könnyeit igyekezett eltüntetni.

– Jöjjön, menjünk a hallba, nekem sincs ma jó éjszakám.

A két fiatalember az esti tíz óra utánra előírt nesztelenséggel lopózott
végig a folyosó ijesztő árnyakként meghúzódó babérbokrai között. A csak
alig világított hallban is némaság volt, az angol kandallóban éppen
elhamvadtak a megroskadt hasábok.

Egy szögletbe húzódtak és akkor ismét Kazanov kezdte a szót:

– Mister Foorte… ma önnek is keserű az édes?

Hugh ránézett az oroszra és látta, hogy az előtt hiába rejtegetné magát.
Kazanov pedig tünődött, mintha formát keresne annak, amit mondani akar.

Aztán elibekönyökölt és szembenézett Hughnak.

– Mit gondol, nagy gazember ön? – kérdezte hirtelen.

Hugh megértette és eltakarta arcát.

Kazanov idegesen, röviden nevetett, látszott, hogy ő sem egészen nyugodt
belül.

– Nem, nem vagyunk gazemberek. Csak férfiak.

Hugh csak későre kérdezte:

– Hogy érti ezt?

– Úgy, hogy sok… a legtöbb férfi életében van egy korszak, mikor egyfelé
térdelni jár és másfelé ölelni… Eh… egyik fél se rövidül meg vele…
Egyiknek éppen imádat kell, a másiknak egyéb. Én is máshoz szegődtem
Miss Hardingstól, de azért ő nekem mégis csak olyan, mint a Szűzanya a
szentek és a hold a csillagok között: egyetlen…

Kazanov cigarettára gyújtott, aztán lassan, mintegy magának beszélt a
félhomályos csarnok holt csöndjébe.

– Csak az a fő, hogy egyik se tudjon a másikról… különben az egyik, a
szent boldogtalan lesz, a másik kiállhatatlan. Mert a nők egészen
különös teremtések e részben. Hogy is mondjam: őket nem húzza a testük
meg a lelkük kétfelé… Ők mindkettővel egyet szeretnek, ha szeretnek… És
aztán ezért nem akarják érteni ezt a mi… sokoldalúságunkat, mert ők
komplikálatlanok, hogy úgy mondjam: monisták a szerelemben.

Kazanov halkan, örömtelenül nevetett, Hugh szomorúan világló pillantást
vetett rá.

– Ők… a boldogok.

– Egyoldalúak, együgyűek… és így irígylésreméltók. Nincs bennük
diszharmónia! Az együgyűség nemcsak szent, hanem boldogító is…

Hugh hirtelen megérintette az orosz gondosan ápolt kezét, mintha az
talányt, gyötrelmes talányt feszített volna föl előtte.

– Ők a harmónia – suttogta. – Ők jók vagy rosszak, angyalok vagy
ördögök, mindenükkel egyet… mindent egynek adnának… oh, ez nem probléma.
De egyet szeretni a lelkünk minden rezzenésével és kívánni egy mást a
testünk összes ízeivel… ez az őrület, ez a mi problémánk…

Egészen sötét volt és Hughnak úgy tetszett, csak magának beszél. Azért
hasadt meg a lelke egy keskeny résben, azért vetődött ki belőle vallomás
egy pillanatra.

De hirtelen valami a szemébe villant: Kazanov felgyűrűzött kezének
tenyere felől egy jéghideg fényű gyémántszemcse. Hugh megismerte, hogy a
gyűrű a Zerna bárónéé és látta, hogy Kazanov kővel befelé viseli, hogy
ne lássák árulóan villámló tekintetét viszonyuk zálogának.

Egyszerre megirtózott ettől a rejtekező gyűrűfejtől, mintha az a vétkes
szerelem jelképe lenne, amit kifelé hazug színben kell föltüntetni, amit
szégyenletes bilincs gyanánt, dugdosva kell viselni és hordására mégis
valami perverz öröm sarkal.

Kazanov nem vette észre Hugh elnémult visszahúzódását és mintegy
önmegnyugtatva, önigazolva szólt:

– Ez az. Hogy mi nem tudjuk beérni a csak lelki szerelemmel… ha nem
kapjuk meg hozzá a többit is…

Kazanov pillanatra elborult, aztán mintha lerázná kellemetlen
gondolatait, mintegy magába szuggerált könnyelműséggel folytatta:

– Dehát tehetünk róla, ha zilált, kétlaki lények vagyunk, kedves Mister
Foorte! Ha a császárnak és Istennek egyként meg kell adnunk az övét… a
testünknek meg a lelkünknek egyaránt?!

Hugh nem tudta eldönteni, Kazanov meggyőződésből beszél-e, vagy egy épp
most támadó jobb meggyőződése ellen akar-e érvelni, saját
lelkiismeretével kelve birokra.

– De hát ki lehet-e ezzel békülni, mondja Kazanov, hogy mi mindent
elvegyünk valakitől és mi többfelé osztogassuk magunkat?

– Hát… édes Istenem, nézze… Hiába, most látom, hogy ön ennyire a
lelkiismeret lovagja. Fogadja elismerésemet és egyben részvétemet. A
lelkiismeret ugyanis a legkellemetlenebb életútitárs… Egyáltalán, az
élet csak kétfélekép oldható meg szerencsésen: vagy folttalanok
maradunk, – vagy napirendre térünk a foltjaink felett… És ha
szeplőtlenek nem lehetünk, akkor tudjunk vidáman megalkudni. Az élet
úgyis örök megalkuvás! És ott, ahol nincs, alig van megoldás… ott igenis
jogosult a megalkuvás.

Hugh pillanatnyi elszántságban szemét a Kazanov tekintetébe fúrta:

– És ha mindez jogosult… ha mindez nem gyalázat… miért viseli ön azt a
gyűrűt… befelé fordítva? Lehet-e valami csak akkor szégyen, ha kiderül
és ha nem derül ki, jogos?

Kazanov önkénytelen csukta össze szétnyílt tenyerét, arcán mintha a
megszégyenülés hulláma hömpölygött volna át.

– A harmadik felségnek, a látszatnak is meg kell adni a magáét; aztán
egyébbel nincs mit gyötrődni.

– Nincs… De az ember _mégis_… gyötrődik…

Ezt Hugh mondta, szegény fejét a kezébe ejtve.

Mert bár vétkezett, az igazi vétkezők, a gyökerükben elveszettek
próbapecsétjét: a dacot sohase hordta lelkébe sütve, vétkéből nem
kovácsolt jogot; gyenge volt és hajlott: de bent sírva, önmaga felett
néma ítéletet tartva.



Az első fájdalom Madame Mercati szerelmét valami végtelen, forró
gyengédséggel itatta át. Mióta sejdítette, hogy a fiú csak múló hetekre,
sőt addig sem volt teljesen az övé – mióta, ha még oly közel
kulcsolhatta is magához őt, hogy szívét érezte verdesni magán, tudnia
kellett, hogy abban a szívben egy ott kísértő árnyat szorít magához;
mióta tudta, hogy a fiú minden örömmel elhalmozottsága közepette is egy
vádat, gyötrelmet visel; mióta belelátott a mosolyában is megderengő
keserűségébe, – azóta még jobban, sokkal jobban szerette Hught. Szerette
a szánalom gyengédségével, az elvesztéstől való félelem rettegő
őrületével, a minden csókot utolsónak sejtő mohóságával… Érezte, hogy
Hugh kettős életet él, hogy kétfelé tépi magát naponta.

Este a fiú az asszonynál volt és Madame Mercati majd fölperzselte; oh,
de mind többe került, lángot szítani belőle, – mert a fiú nappalai
üresek voltak és irtóztatók, mint nagy égés után az üszökké feketedett
falak.

Nappal Hugh hallgatózva leste, mit mondanak Ginevráról és minden
elejtett szót fölszedett, mint éhező madarak a gyér morzsákat…

Milyen különös érzés fogta el, mikor Lieslt egyszer bemenni látta a
verandáról Ginevra szobájába. – Tehát szabad már látogatót fogadnia. –
És hogyan leste, mikor jön ki a sápadt kis leány és mikor kijött, hogyan
figyelte – oh, milyen szívdobbanás nélkül, – mit fog szólani…

Liesl elmélázva, mindenkin túlnézve jött végig a verandán.

– Most már földöntúli szép – mondta Blumernek. – Neki nem szabad
beszélni, de azért beszélgettünk; én meséltem neki és ő, ha valamit
mondani akart – oh istenem, de olyan keveset akart mondani! – leírta…
Nézze!

És Liesl egy hártyavékony papirszeletre pillantott, olyan boldog
áhitattal, mintha szentképecskét nézne; megcsókolta azt és a blúza alá,
a szívéhez rejtette.

– Mit szólna hozzá a szerb hadnagy? – incselgett Blumer. Mert tudta,
hogy sápadt kis honfitársnője szünetlen kapja a leveleket Szerbiából.

Liesl gyengén elpirult.

– Oh… az egészen más. Eszménye egy lánynak csak nő lehet. A férfiakat
legföllebb csak kedvelhetni, mint a rossz gyermekeket.

– A rossz, de drága gyermekeket, így érti tán?

– Igen, mondjuk… – Liesl bájos zavarban tért ki az incselgés elől,
érezve, hogy elvágta a fát maga alatt.

– Bár Miss Hardings is így gondolkozott volna – tünődött Ziegler egész
hangosan. – Hm. Én azt hiszem, akkor most nem feküdne… Kiábrándulni az
eszményünkből… néha rosszabb, mint a halál… Mit gondol, kedves Mister
Foorte?

Hugh Zieglerre meredt. Egy borzasztó gyanu, sejtelem fellegzett föl
benne…

Mióta Ginevra állapota oly súlyosra fordult, Ziegler szünet nélkül
röpítette feléje a fulánkokat. És Hugh valami különös félelemben, nem
merte kérdőre vonni; sőt a Szilveszter-éj óta bujdosott Ziegler elől.



Ginevra lassan éledni kezdett és a mégegyszer föllobbanó élettel együtt
visszatért ereje a szenvedésre. Mint egy a keblén térdeplő szörny,
kezdte fojtogatni a rémes talány: miért becézte, csókolta őt Hugh, miért
hullt térdre előtte, miért igérkezett el neki…

Ah, hiába tünődött rajta: a kezét véresre verhette a titok bezárt
ajtaján, a megfejtés kulcsát meg nem lelhette soha. Mert honnan venné
egy tiszta leány szíve azt a rémes bölcseséget: megérteni, elfogadható
életformának venni azt, hogy az, aki ma térden veszi át az ő glóriás
szerelmét, fölkel a glóriával és elmegy alacsony örömben ölelni mást…
Honnan a megértést a paradox őrülethez, hogy az, aki tőle még a
gondolatát is elkívánja, az gondtalanul szórja másnak szerelmének azt a
teljét, amire ő szűz szívvel gondolni se mer…

Nem, Ginevra egy percre se hitte azt, amit Ziegler mondott, hogy Hugh
lepel gyanánt akarta őt. Visszaemlékezett a fiú arcán átsuhanó arany
mosolygásra, ha az fölibe hajolt; a szakramentumotnyerő áhitatára, ha
csókolni akarta… Az nem lehetett áltatás.

Hogy aztán mégis másra fecsérelte szerelmének legizzóbb pompáját, ez
olyan titok előtte, mint a vak előtt a szín, siketnek a hang…

És amíg ilyeneket gondolt, nyugodtan, mozdulatlanul kellett feküdnie.
Oh, pedig néha fölkelni vágyott és menni, menni; valahova messze, ahol
nem ilyen az élet, ahol leszakadna róla ez a kín, ahol fejét lehajtaná
egy szívre, amely őrajta kívül nem ismer gondolatot, vágyat,
szenvedélyt, szükséget… ahogy ő maga nem ismer Hughn kívül törvényt…
Mert túl a fájdalmán, szerelmének szégyennel vert voltán: Ginevra tudta,
hogy ő most is a Hughé; a lelke most is ölelőn tárult Hugh felé és a fiú
minden vétkén át hozzáférni, beléjeolvadni, őt szerelmével mintegy
minden ízéig áthatva megtisztítani, megszentelni vágyott. Néha…

Aztán ismét úgy hitte, hogy a közibük fölágaskodott óriás, fekete falat:
Hugh eltévelyedését semmi sem törheti már át; két külön világba vannak
hasítva azzal… Úgy érezte, hogy vannak bűnök, amiket meg lehet
bocsátani, el lehet felejteni; csak a régi élet nem jöhet el többé
utánuk. Úgy érezte, hogy még Hughé is tudna lenni, még minden gyötrelmet
is vállalna érte, véle; csak a kiábrándulás egy néma, leküzdhetetlen
béna húrját nem szakíthatja ki immár soha életéből; és e béna húr a
boldogság minden dallamából kilopna, kiszegényítene, fakítana valamit.
Oh jól tudta azt is, hogy ez nem egészen alázatos, szentséges érzület:
de nem bírt ellenében. Az előkelően szeplőtelen lelkek ama sajátos
fensége volt övé, amely oly világlón hordja magába róva a legmagasabb
törvényeket, oly kényszerítő parancsként: hogy az e törvények alól
kibukóra nem tud többé fájdalmas, akaratlan idegenség nélkül tekinteni.

Ebből viharzott föl lelkének legvonaglóbb tusája, ebből a szörnyű
kettősségből: szerette Hught és mélységesen idegennek érezte magához…
Olyan összhangtalanság volt ez, amely ízekre hasogatta lelkét: a
kiábrándult és mégis égő szerelem… Néha megvetette önmagát, hogy
bűneiben is szeretni tudja Hught; máskor vezekelt, amért nem tudja oly
nemesen szeretni, hogy a fiú lényének minden foltja semmivé zsugorodjék
szerelmének napözönében…

Oh, csak egyetlen út tetszett ki innen, egyetlen megoldás: megbocsátani
Hughnak, de csak úgy, hogy a bocsánatát mintegy emlékként nála hagyva:
harag, bosszú nélkül, vádtalanul bár, de egyben örökre búcsúzzék tőle.

És ha a nyugalom e révébe kivetődve hirtelen ráeszmélt, hogy hiszen
mindez káprázat: Hugh nem fog jönni, Hugh mást ölel… hogy az ő bocsánata
már nem üdvözítené Hught, mert az naponta mással üdvözül a szerelem
olyan teljességében, amihez képest az ő bocsánata nevetséges, nem kívánt
morzsa a gazdagon lakottnak… akkor Ginevra megvonaglott és szinte
fölnyöszörgött a saját szegénysége fölött, hogy neki nincs mit adnia!
Aztán a testvér örök egyforma »nyugalom!« intése ismét bilincsbe verte
zokogó vonaglásért esdő tagjait, megfékezte könnyre sóvár szemét. Neki
nem volt szabad sírnia, vonaglania, égrekiáltania…

És azért csak mozdulatlanul, behúnyt szemmel szőtte tovább gyötrelmeit,
és ha azt hitte: most nem bírja már, most föl fog jajdulni… akkor ismét
úgy tett, hogy sorvadó két kezével végigsimított saját gyöngyházszínű
homlokán, zilált, forró haján, vagy a szívetáján és magának mondta:

– Ne sírj… te szegény…

A testvér akkor megcsóválta a fejét, hogy láza van és látomása tán.

Később, hetek mulva, elcsendesedett. Hervasztó, naptüzes gondok
vándorútja után árnyék intett lelke felé: hogy nemcsak élet van a
világon. Hanem annak nagy, titokzatos, örök ellenlábasa is…

Neki úgy sincs helye ezen a világon. Nem akar ő semmit, semmin se
változtatni itt; de önmagán se tud és ő ezt a világot elfogadni így nem
bírja. Ő nem innen, nem idevaló, valami más világnak törvényeit hordja
keblébe írva, ez az itteni pedig olyan idegen hozzá, mint valami gonosz,
rejtelmesen értelmetlen talány, amilyet szörnyetegek adnak föl régi
mesékben, összemorzsolva, vérétvéve annak, aki meg nem fejti…

A talányt nem fogja soha érteni: de ha a vére kell… Oh, ő nem tehet
semmit, ő csak elmehet innen.

Elmegy olyan szegényen, ahogyan jött: nem viszi a hitnek, reménynek
egyetlen sugarát; nem visz egy emléket, amin, mint puha párnán,
elnyughatna; nem viszi az elválásnak édes keserűségét, hanem mint
kietlen, oázisokat délibábozó sivatag után, bele fog húnyni a ráboruló
hűvös éjszakába.



Március eleje volt: Ginevra egy hónapja feküdt és láza nem szünt. Az
orvos említette neki, hogy apja a napokban meg fogja látogatni. És ő
megsejtette, bár át nem gondolta, mit jelent ez.

Künn, az ő négy deszkafalán túl pedig a világ ünnepre készült.
Tavaszodott: a méteres hóban mély, olvadt gödrök kezdtek tátongani. S
Hughnak eszébe jutott, hogy az olyan gödrök alján már lehet egy-egy
virágot lelni. Virágot a hókutak fenekén! Mikor Hugh erre gondolt, lelke
felé suhant Ginevra sóhaja az első hó után:

– A szép virágos mezőket nem látom soha többé…

Kiment a ház feletti napos lankára és megkutatta a hógödrök alját.
Halkan, megváltásszerűen egy vágy bomlott ki benne, olyan gyönge és
didergő, mint az alpesi tavasz első virágai: elmenni hozzá, virágot
vinni neki…

Mióta ó-év estéjén Zieglert pirosfekete ördög képében bemenni látta
Ginevrához, azóta nem mert nyiltan rátekinteni; bujdosott, meghúzódott
előle, mint naptól az árnyék. Oh, _most_ se tudta elszánni magát:
hozzásurranni, bár egy térdelésre. Sokkal mélyebben, igazabban érezte
bűnét, semhogy kicsiny hittel is hinni tudta volna, hogy méltó a
bocsánatra; és sokkal bizonytalanabb, félénkebb volt a szíve, semhogy
megérezte volna, hogy a bocsánat drága kenete a legnagyobb bűnre is
rácsoroghat. Hosszú ifjúságán át elnyomorodott, elnémult szíve nem volt
immár képes virágait pompázatosabbá hajtani; hite remegve és
gyámoltalanul, bujkálva sarjadzott ki benne; mindent túlnövő, beterítő
terebéllyé sohse izmosodhatott. Egész lelki világa hajlékony volt,
áttetsző és zsenge; beteg üvegházi flórája az életből örökre
kirekesztettnek.

Hugh nem hitt oly erősen, hogy a csodákban is hinni bírjon és így az
életen igaz diadalt nem vehetett.

A koratavaszi, búcsúzó napverésben állva, néma tanácstalanságban bámult
Ginevra sápadtan ideragyogó ablakára. A kezében melengő néhány aranyzöld
virágcsillag hiába tekintett rá, nem tudott Hugh mennybevívő csillagává
lenni.

Hugh megindult, megkeresni Lieslt.



A téli mulatságok már végére jártak. A ródliút fölpuhult, a koncerteket
már únták, az olasz muzsikusok mókáin senkise nevetett már. Ekkor
találta ki az indiai kormányzóné, hogy játékversenyt – gymkhanát –
rendezzenek. Ez lett a ház legmulatságosabb ünnepe.

Először is a földre sorban fektetett burgonyákat kellett kanállal
fölkapni. Ennél a játéknál Aimée annyira rohant, idegeskedett és
kapkodott, hogy a parketten elvágódott. A győztes Ziegler lett és mikor
Aimée gratulált neki, a fiú visszakívánta a szerencsét.

Azután mindenféle más bolondság jött még: a férfiaknak tíz perc alatt
föl kellett egy-egy női kalapot díszítniök; és persze a hölgyek halálra
nevették magukat a tűvel ügyetlenkedő férfiak, – de még inkább
torzdivatalkotásaik láttára. És hozzá minden versenyzőnek fejében a
kalappal kellett a bírálók előtt megjelennie.

A flaskóversenynél egy lefektetett pezsgős üvegen keresztberakott lábbal
ülve, a jobbkézbe adott égő gyertyával kellett a balkézben tartott nem
égőt meggyújtani. A férfiak sorban dűltek el a padlón; a hölgyek
szerényebbje nem is merte magát a kómikus pózba helyezni.

De Aimée nem félt.

Mint kis, kövérke macska kuporgott rá a pezsgős üvegre. Olyan gömbölyűre
hízott már az alpesi kúrán, hogy a legnagyobb könnyűséggel bírt a
lehetetlen helyzetben maradni; és így ő lett a verseny győztese: csak
úgy gyújtogatta egymás után a gyertyákat. Mindenki megtapsolta és ő
diadalmasan pillantott a kis angol orvosra, aki biztosra vette a
győzelmet a maga számára, de aki nem számolt Aimée terjedelmével.

Aztán a hajtóverseny jött. Az ebédlőben egymástól némi távolságra
székeket állítottak; a férfiak szemét pedig bekötözték. Minden hölgy
kapott egy ilyen vak áldozatot, arra hámot tett és most már úgy kellett
a székek között áthajtania, hogy az bele ne botoljék egy székbe se; és
mégis gyorsan vágtassanak.

Elsőnek Zerna báróné és Kazanov mentek, de Zerna cseppet se tudott
kormányozni, Kazanov lába egy székbe akadt és a szék nagyot dörrenve
vágódott el.

– Báróné, ön csak megnyergeli a férfiakat, de kormányozni nem tudja őket
– kotyogott Ziegler és Kazanov, lekapva a szemkendőjét, azt mondta:

– Hm. Rossz jel.

Azután a konzul leányai hajtottak, nagyon ügyesen, gyorsan. De senki
úgy, mint Madame Mercati Hughval. Az asszony marokrafogta a játékgyeplőt
és mintha összetanultak volna, úgy kanyarogtak át a székek között.

– Bravó, Mister Foorte! Ön, illetőleg Madame Mercati a győztes!

– Hja, a gyakorlat! – jegyezte meg Ziegler egész hangosan.

– Persze, asszony, hozzászokott kormányozni – szólt Blumer, ki az egyik
versenybíró volt.

– Hogyne! Még pedig éppen Mister Foortet – folytatta Ziegler és
szembenevette Hught, de úgy, mint az ördög.

A játékverseny zűrzavarát Liesl arra használta föl, hogy lesurrant
Ginevrához. Valamit hozott neki, selyempapirba félve göngyölgetve:
néhány szál zöldsárga, gyenge kis virágocskát.

– Miss Hardings: a tavasz első virága.

– Hóvirág?… – és Ginevra kinyujtotta értük erőtlen kezét.

– Nem. Itt ez hozza a tavaszt. Himmelschlüssel.

– Igy hívják?

– Igen…

És Liesl kicsit megdöbbent.

– Honnan szedte, Liesl?…

– Ah… megmondjam? Mister Foorte kaparta ki ma délután a hó alól. Azt
mondta: ön imádja a virágokat, hozzam be önnek.

– Köszönöm, Liesl. Tehát a mennyország kulcsa. És Mister Foorte küldi…

Ginevra szemébe lassan két gyémántcsepp szivárgott föl.

Később, mikor magára maradt, Ginevra mozdulatlan csöndben feküdt. Alig
zavarta a társasági termek arraszűrődő, vidor zsivaja, a pilláját csak
néha emelte föl. Behúnyt szeme előtt víziók repdestek, de ő elhessegette
őket. Arra kérte a testvért, bontsa ki a haját és fésülje, hogy a hűvös
levegő járja át; akkor nem volt olyan forró a feje és a forróság úgy
gyötörte.

Aztán ismét behúnyta a szemét; s mert az ablak nyitva volt, összehúzta
keblén a haját, mint köpenyt és kezét ráfektette: mintha két ezüst
liliomágat fektetne kebelére.

A diakonissza sokáig nézett rá: azt hitte, alszik. Az örök
szenvedéslátásban elkérgesült szívét szánalom szorongatta, sajnálta a
leány fiatal életét.

Nem gondolt rá, hogy az is az örök irgalomnak egy formája és aki azt
elnyeri, az sem marad kegyelem nélkül: aki, mikor már nincs szüksége rá
az életnek, sem neki az életre, amely kegyetlenül érthetlen talánnyá
vált előtte, – akkor szelíd kézen fogva kivitetődik belőle nesztelenül,
mint teremből, ahol számára minden fáklya kialudt.

Künn leborult az alpesi éjszaka: sötétkék gyászban, csillagokkal kivert
baldachin gyanánt.



Hugh később – sohasem tudta megfejteni, hogyan volt az, hogy ezen az
éjszakán, a későre nyúlt játékverseny végeztével nem a Madame Mercati
ambrapárás alkóvjába, hanem a jéghideg, ezüstté dermedt éjszakába
vonódva, mint hajdanta, kóborolni vágyott. A leroskadt havon ismét
messzebbre lehetett merészkedni és így került el a malomig. Alig ismert
rá. A nappali olvadás tündérivé varázsolta azt: ezernyi ezer ezüstszínű
jégcsap peremezett minden gerendát, minden ereszt, – néhol a jégcsapok
oszlopokká vastagodtak, a tetőtől a földig értek; másutt
csipkezuhatagban omlottak alá, a földön visszatüremkedve, mint
túlpazaran földetsöprő fátyolleplek, ismét másutt girlándosan,
virágszövedék gyanánt, halavány koszorúkban kúsztak el.

A későn feljövő, fogyó hold fényében szinte úgy hatott ez Hughra, mintha
teljesült volna hajdanti álma: a malomból kristálypalota vált, Ginevra
nászszobája készen állott, vagy tán óriási, pompállóan ezüst ravatala.

Hugh lelkén hűvös borzalom suhant át és mégsem tudott visszafordulni…
Már csaknem szürkült: a csillagok sápadozni, a nyugati ormok enyhén
világosodni kezdtek. Hugh a ravatalra bámult – most inkább
alabástromkriptának látta – és valami ellenállhatatlan sóvárgás kezdte
húzni őt, befelé az elátkozott malomba, hogy a lelkében remegő borzalmát
még szítsa. Az erdőnek forduló bejárat előtt kicsit lehajtotta a fejét,
hogy a csüggő jégcsipkézet alatt beléphessen. Mikor a szemét fölemelte…

Az észkos malomház belül a zuzmara hófehérjébe volt mohulva, a középen,
földbevert fenyőtörzseken nyugovó emelvényen két fekete rúd meredt: a
rudakon nehéz, rojtos fekete terítő alatt, keskeny koporsó körvonalai
rajzolódtak a tökéletes fehér, zuzdrapériás háttérbe. A mennyezetről
aláomló jégkristálycsillár szinte megvilágította, a jégcsapok az
ablakrésen beeső holdfényben lefelé forduló lángocskákként égtek.

Kezét maga elé szegve, – és mégis, mintegy parancsoló kényszerülés alatt
közeledett Hugh a látomás felé. Dermedt ujjaival megragadta a lecsüggő
terítő szélét: alóla habos szemfedő hullámlott elő.

– Milyen szörnyű álom… – suttogta Hugh önkénytelen.

A koporsófödél az arcnál üvegből volt és a sűrű fátyol hamván át egy
finomrajzolatú, nagyon keskeny, immár megcsontosodott arcél világolt. A
bőre áttetszően kékes volt, az ajka is kéken szederjes. Egy kevés a
hajából is látszott, kék felhő gyanánt… a homlokába behajolt egy
narancsvirágbimbó.

Soha életében, sem azelőtt, sem azután Hugh föl nem jajdult, de most
kihasadt a lelkéből a jajszó.

A homlokához kapott, hogy elűzze agyáról az egész látomást, de az nem
foszlott el, hanem mind tisztábban, rémületesen valószerűnek tetszett.
Hugh hozzáhajolt a koporsóban alvóhoz, hogy egészen ráismerjen, de akkor
a havon ropogó léptek rettentették vissza.

Megfordult. Két feketébe öltözött, munkásféle ember állott a
malomajtóban és halkan tanakodott.

– Mi nem tehetünk róla – mormogta egyik, alig érthető svájci német
beszédmódban.

– Baj lesz pedig belőle, én ismerem, odavaló…

– Ilyentájt erre jólélek nem szokott járni. Ebbe a kísértetkoporsóba – a
malomra mutatott – még nappal se lépne szívesen senki.

– Kéreld meg – súgta a másik.

Aztán mindkettő belépett, de olyan lassan, mintha félnének, bár nem a
koporsótól.

– Uraság, – kezdte az egyik – ne tessék erről a dologról a Svájci Házban
szólani. Sohse hívnának többet minket halottvivőnek. Igazat szólva,
láttuk messziről az uraságot és nem akartuk, hogy találkozzék a
terhünkkel. Tetszik tudni, a mi dolgunknak titkon kell történni. Hát
behoztuk ide, míg, gondoltuk, elhalad az uraság, mink meg leültünk a
fordulóntúli padra…

Hugh mereven, szó nélkül állott, kezéből nehéz suhanással kiesett a
fekete terítő és betakarta az örökalvót. A két feketeruhás egymásra
nézett, mintha azt gondolnák, hogy ez nem jóféle ember, mert arca
kísértetien fagyottnak tetszett, szeme mindenen túlnézett.

Durva kezük megragadta a fekete Szentmihálylovát és megindultak. Fejük
beleverődött a bejárat csüggő jégfolyondárjaiba, a letöredező jégindák
ezüstkönyekként peregtek a fekete terítőre, onnan alágördültek a földre.

Hugh gépiesen hajolt le egy jégcseppért és a kezébe szorította; aztán
leült az üres talapzatra, Ginevra koporsójának nyomába és maga elé
meredt…

Mikor kilépett, a két férfi a letakart hordozóval már ott kapaszkodott a
városba vivő úton. Jó messzi már. Olyan gyorsak, olyan halkak voltak,
mint maga a halál.

És akkor hihetetlenül, groteszkül egy kép kezdett táncolni Hugh előtt:
hat fehér lovat látott, ezüsttel kivert koporsót húzva…



Ilyen gyávának Hugh még sohse érezte magát.

Hazaérve bezárkózott szobájába, azt híve, hogy odáig nem fog eljutni
Ginevra halálhíre. Bár a szemével látta, mégsem akarta hinni, hogy
Ginevra halt meg.

Istenem, hiszen ő, Hugh, olyan beteg, hogy víziója lehetett. Ezt annál
inkább hitte, mert tisztán emlékezett, hogy valami emléket emelt föl a
koporsó után s azt mostanig szorongatta, de mikor a kezét most
szétnyitotta, semmi se volt benne. Akkor hát az egész káprázat lehetett…

– Nem, nem. Ginevra nem halhatott meg…

Hirtelen ráeszmélt, hogy mindazon túl, amit Madame Mercatinak adott, van
még valamije: egy egész elföldelt, kábítószerekkel tetszhalálba
ringatott világa; tele érzékfeletti csodákkal, ami Ginevráé maradt, amit
tartogat még neki és azt Ginevrának meg kell kapnia.

Egy utolsó, tiszta csókot legalább. Hogy ne menjen el olyan szegényen…

– Hogy halt volna meg! Neki még napjai, hetei voltak: doktor Koeniger
azt beszélte, hogy ha tart a napverés, kihozatja a verandára; és az
apját a napokban várják.

És Hugh felkiáltott, hogy meggyőzze magát:

– Nem halt meg! Nem volt szabad meghalnia!

Felugrott és jött, ment; szünetlenül, értelmetlenül beszélve saját
magának:

– Nem halt meg. Nem, nem ő halt meg. Nem halhatott meg…

Künn sápadtan virradt. Hugh pedig balgán vívta tovább harcát a betelt
végzettel.




XIX.

– A Svájci Ház mulatságai mindig azzal végződnek, hogy az urak beteggé
pezsgőzik, a hölgyek beteggé dekolletálják magukat.

Ez doktor Koeniger mondása volt, és a játékverseny után újból
elmondhatta. Ezúttal Liesl került ismét ágyba, a láza visszatért.

Ő volt az, akinek Freyné még a kora reggeli látogatáskor előadta, hogy
Miss Hardings haza készül. Liesl nagyon beteg volt és nagyon szerette
Ginevrát, így mindjárt mindent megérzett, mintegy ösztönszerűen.

Freyné után Ziegler jött be.

– Ah, Ziegler úr, – szólt Liesl és a könnyei patakcsában folytak arcán,
– Miss Hardings halálán van.

Ziegler rémülten, eltorzuló arccal nézett Lieslre.

– Ki mondta?…

– Freyné.

– Mit mondott?

– Hogy Miss Hardings haza készül. Higyje el, meg is halt már…

Ziegler rohant Freynéhez, az irodába. Egyenesen azzal kezdte:

– Mikor halt meg Miss Hardings? Hol van? Mi lesz vele?

– Kérem, csendesebben – intette Freyné és félretette az üzleti könyvet,
amelyben lapozott.

– Ne tessék nekem köntörfalazni! Én Miss Hardingshoz akarok menni.

– Már a halottas kápolnában van.

– A halottas… – Ziegler összemorzsolta fogai közt a rémületes szót – …
mit… mit mondjak, hogy hozzá engedjenek?!

– Most nem mehet oda, mert éppen ravatalozzák. Az uram ott van, a
temetővállalat segédeivel.

– Ki tette koporsóba?

– A vállalat két alkalmazottja.

– Férfiak?

– Igen, férfiak.

– Le fogom őket ütni! Hogy mertek hozzányulni!

– A diakonissza öltöztette.

– Mit adott rája?

– A csipkeingét, meg a fehér bársonyruháját.

– A koporsója ezüst?

– De Ziegler úr…

– A ravatala márvány? És vannak ott pálmák, aranykandeláberek?

Freyné csodálkozva nézte a fiút.

– Haha, Freyné asszony, ön nem érti a tréfát. Csak azt mondja meg, mit
hazudjam, hogy mellette lehessek?

– Annak semmi értelme.

– Borzasztó nagy értelme van. Ha nem ad tanácsot, mindent kibeszélek még
ma az ebédnél. Mondhatom azt, hogy a bátyja vagyok?

– Nem hasonlítanak.

– Isten ments… Miss Hardingsra az szomorú volna.

És Ziegler már kint volt az irodából.

– Ennek az idegbaja nem javul, sőt mindig hóbortosabb – állapította meg
Freyné. Aztán körútra indult a szállodában, hogy Ginevra letűntét
előkészítse.



Hugh oktalan tusája akkor szakadt meg, mikor délben azt hallotta, hogy
Ginevra »elutazik«. A rideg valóság vigyorgott rá e szóban és
kettémetszette lelke vívódó tiltakozását.

Meg akarta gyászolni a leányt, némán, minden feltűnés nélkül. Délután,
mintha sétálni indulna, a városba ment, egyenesen egy virágüzletbe. Ott
kiválasztott egy csomó fehér rózsát, huszonegyet, ahány évet számlált a
leány, olyan merev, karcsú kelyhűeket, amilyeneket Ginevra karácsony
estéjén viselt; ah, azok úgy hasonlítottak hozzája…

Gyönyörű virágait ablakába tette és elment kószálni, mert egy pillanatig
sem lelte helyét… de könnye nem volt, egy se.

Mikor csatangolásából hazatért és fölment a csokorért, hogy Ginevrához
vigye, a virágokat megbolygatva, kicsit szétzilálva lelte szobájában. De
nem gondolt vele, hanem köpenye alá véve a csokrot, megindult az
alsóvárosba. Nehány újonnan épült villából állott az: egyikük kórház
volt és amellett állott a halottas kápolna.

Rendesen le volt zárva és most sem akarták beengedni Hught.

– Rokona talán a halottnak?

– Nem, csak barátja voltam.

Végre mégis győzött a fiú.

Már estére járt: a kápolna vörhenyes félhomályban úszott a pár bokor
gyertyától, melyek a falon égtek. Egyszerű, fehérre meszelt kis alkóv
volt, a főhelyen feszület állott és körül néhány hervadó virágcserép.

Ah és itt feküdt Ginevra, a gyertyafüstben, a karbolfelhőben, poros
virágkórók között…

Hugh azt hitte, összeesik.

Nem birt előbbre menni, hanem lerogyott a földre, odatette a rózsákat és
a fából ácsolt ravatalt ölelve, sírni akart… Nem volt egy könnye se.
Ahelyett a feje fájt, rettenetesen, mintha vaskarika szorítaná.

Hirtelen valaki vállonérintette. Csúfondáros, révetegen kapkodó beszéd
verte föl:

– Ah bizony, itt hempereghet. De az arcához még az üvegen át sem
engedem…

Hugh visszahúzódott: Ziegler volt és ha az ördög nézett volna arcába,
annak is jobban örült volna most.

– Honnan tudja ön… – kérdezte Hugh alig érthetően.

– Honnan? Onnan. De csitt!

És a saját szájára ütött.

– Honnan tudja, hogy meghalt?! – ismételte Hugh.

– Jöjjön ki.

Ziegler megragadta Hugh kabátját és kifelé rángatta a fiút.

– Hagyjon itt, hagyjon magamra – könyörgött Hugh.

– Szó sincs róla. Ma én akarok vele lenni. Csak holnap délután
szállítják el. Mert hazaviszik… Jól is teszik. Még különben ön megtenné,
hogy a sírja felé se menne. Vagy… megtenné, hogy kijárna hozzá és az
gazság lenne! Az apja éppen útban van. Minden főállomásra táviratoztak
neki. Most már visszafordulhat.

És amíg beszélt, Ziegler lassan kivonta Hught a késői alkonyatba.



A kápolna körül egy, csak néhány éve ápolni kezdett kert koratavaszi
sivársága terült.

– Most pedig, Mister Foorte, egy szóra. Honnan tudta ön meg, hogy ön
ölte meg Miss Hardingst?

Hugh nem felelt, csak ránézett a vöröshajú fiúra és hirtelen az a
rémület lepte meg, hogy az őrült. El akart húzódni tőle… De Ziegler
megragadta.

– Hohó, előbb mondja meg, honnan tudja?…

– Hogy én?… Ez őrület. Hiszen beteg volt… gyógyíthatatlan.

– Beteg volt! Sokkal betegebb, mint ön gondolja. Nézze, vannak
betegségek, amiket méreggel gyógyítanak. De ha túlerős a méreg… akkor…
úgy-e, az orvosság is öl?

Hugh most már valóban félni kezdett.

– Ilyen orvosság volt ön… Ah, mit bámészkodik? Én nem testi orvosságról
beszélek. Nem tudja már? Izé… én gyógyítani akartam őt… nem szerelemből
tettem, abból is, de sajnáltam őt; mit tudja azt egy kalmár amerikai –
én germán lovag vagyok – én azt nem tűrhettem!

És Ziegler a földre dobbantott.

– Nem ért engem? Majd mindjárt elmondom, hogy volt az egész. De ne
higyje, hogy könnyű… Szinte megőrültem, mióta azt tettem.

Ziegler e percben rettenetes volt. Megragadta Hught és a kápolna
kerítéséhez szorította.

– Most se ért? Hát azt kivánja, mondjam el, ahogy volt? Kegyetlen,
istentelen… úgy tesz velem is, mint vele… Kivánja, hogy mondjam?

Ziegler suttogása elfojtott kiáltásnak tetszett.

Hugh lerogyott a kerítés melletti padra.

– Hallgatom – mondta megadón, rettentővé dagadt félelemmel.

Kínzója elibe állt.

– Hát az úgy volt: akkor éjjel… mikor ön… hozzáment…

És Ziegler az öklét Hugh arcába rázta.

– Kihez? – kérdezte Hugh rekedten.

– Nem Madame Mercatihoz, hanem hozzá… akit megölt… akkor éjjel azután…
bementem én is, megmondtam neki…

Hugh felugrott. De Ziegler visszanyomta ültébe.

– Csitt, elhallgasson!… Nem hitte. Nem hitt semmit. Azt mondta, hogy
tudja, miért gyalázom önt. Tudom, mire gondolt,… hogy ön szerencsés
vetélytársam. Ez sértés volt, nagy sértés. Én nem vagyok ilyen gazember.
De én neki mindent megbocsátottam, ő szent volt!… Akkor aztán… nem
vádaskodtam többé, hanem bizonyítottam. De nem bosszúból, amiért
elkergetett. Oh nem… Én neki mindent megbocsátottam… Tudja, hogy
bizonyítottam? A fizika törvényei szerint…

És Ziegler olyanformán makogott, mintha nevetne.

– Most már ért, úgy-e?

Hugh irtózva nézett rá. Egy gondolat egész világosan cikázott át rajta
ismét, mintegy érthetővé világítva a sötét, zűrzavaros beszédeket:

– Csak őrült lehet…

– Nem ért? Nem. Hát jó. A Madame Mercati ablakán nincs függöny. Tejüveg,
nem átlátszó, ez színigaz. De nézze. Ha a lámpa ég és valaki, azaz…
valakik a lámpa meg az ablak között állanak… izé… csókolóznak… azt a tó
felől látni lehet… Az árnyakat… És én őt odavittem…

– Mikor… mikor? Az isten irgalmára!

– Akkor éjjel… mikor aztán vért hányt… Utána… Az orvosságom után…

Mintha egy rémes kételyt akarna kioltani, Ziegler mereven maga elé
bámult és dadogva súgta:

– Most már érti, úgy-e, hogy ön ölte meg!

És mintha valami ellenmondás iszonyatától félne: hirtelen kilendítette
Hught a rácson és becsapta rá a kaput.

– Menjen már… – kiáltotta türelmetlenül.

Hugh nem mozdult.

– Mit csinál ön?! Itt marad? – kérdezte tétován Zieglert, át a rácson.

– Itt. Azt hazudtam a hatóságnak, hogy a rokona vagyok. És azt mondtam
Freynénak, hogy kikürtölöm a házban a halálát és szétugratom a
rémülettől a betegeit, ha azt nem mondja, hogy igaz… Virrasztani fogom.
Ne félj… nem csókolom meg. Ő nem akarta! Az ő akarata nekem szent marad…

Hugh a kerítés vaslándzsáiba támasztotta állát. Úgy látta Zieglert a
kápolnába bemenni és az ajtót magára zárni… ő pedig künnrekedt, a fekete
éjben, fekete lelkiismeretében.

Mikor már indulni akart, akkor a kápolnaajtó ismét meghasadt egy arany
csíkban. A feketére boruló éjszakában úgy tetszett, hogy odabent, ahol a
leány alszik, arany hömpölyög és most feléje is kiszűrődik nehány
aranyló hullám. Az aranyhullámban pedig egy rút árnyék úszott: Ziegler…
Visszajött és kihajolt a rácson.

– Mister Foorte, ön hozta azokat a fehér rózsákat neki?

– Én.

– Jó. Megijedtem, hogy én hoztam. Istenem, nem tudom, hogy mit csinálok,
mit nem. Tudja, én nem hozhatok virágot neki. Nincs olyan virág, ami
találna hozzá. Még olyan virág nem nyílt soha. Mert hozzá csak kék
rózsák illenének. Ah, bíborkék Juliet-rózsák…

Hazaérve Hugh nem ment le az ebédlőbe, hanem a szobájába zárkózott. Az
arca hamuszínű volt, a szeme sötétkéken körülívelt, kicsit szétnyílt
ajka fölrepedezett. Szemében száraz, gyötrődő tűz égett: nem a test,
hanem a lélek lázának sorvasztó lidércfénye.

Gyötrelmes vihar viharzott benne. Ezer ördög táncolva, kurjongatva,
visítva hahotázott:

– Gyilkos… gyilkos…

Ah, hiszen beteg volt az a lány, irgalom és remény nélkül beteg, de
nincs olyan irgalmatlan sors, amibe bele ne lehetne fonni az örömnek egy
sugarát. És ő nem örömöt lopott abba az árva életbe, hanem beletört a
nyugalmába és azután föláldozta őt…

Hányszor várhatott rá a lány, egyetlen morzsát esdve a szerelem terített
asztaláról: amíg ő gazdagon lakva, a világról és a világgal együtt róla,
az ő vágyairól, az ő esdéseiről megfeledkezett…

Mit érezhetett Ginevra _akkor?_ Mit érezhet egy szent, mikor azt, akit
magához vont egyszer, más asszony karjában tudja; mit érezhet, mikor a
bűnt még ösztönből sem ismeri, és látja, hogy az, akit szívébe vett,
leül dőzsölni a bűn szennyes kupáihoz…

– Gyilkos vagyok, csakhogy nem a testét, hanem a lelkét tapostam össze…

Nehéz lelki mardosásából kopogás rázta fel.

Hugh nem moccant, de a kopogás ismét jött, mint a kísértés. Hiába.

És akkor az történt, ami soha még: Hugh ajtaja megnyílt, Madame Mercati
átjött a fiúhoz. Pompázatos selyempongyolában. Hugh felkelt és fakón
súgta:

– De Madame Mercati, kérem… menjen vissza!

– Nem megyek nélküled.

– Olyan… fáradt vagyok.

– Majd elringatlak.

– Ezt nem lehet elringatni… Bocsánat, úgy fáj a fejem, azt sem tudom,
mit beszélek.

– Majd a kezembe veszem a fejedet és elsimítom róla a fájást.

Hugh csak a fejét rázta.

– Hát nem akarod, egyetlenem?

Hugh fölállott:

– Inkább menjünk innen, mert meghallják, hogy itt van…

Madame Mercati szobájában rőtfényű lampion égett.

A fiú két gyönyörű rózsaszín rózsát látott a tükör előtti vázában, de
nem kérdezte honnan kerültek.

– Madame Mercati, mondani akarok önnek valamit.

– És én kérdezni, kis, durcás fiacskám – hízelgett az asszony.

De a fiú nem mosolygott reája. Hanem fölállott, párszor végigment a
szobán és mélyen felsóhajtott. Azután megállott és lassan tördelte:

– Mult éjjel… meghalt.

Az asszony összehúzódott, mintha ez neki tett szemrehányás lenne.

– Tudja ön ezt? – kérdezte Hugh alig mozduló ajka.

– Nem tudtam, hogy már… Azt hittem, csak haldoklik.

A fiú ismét hallgatásba esett és még gyorsabban járt föl, alá. Aztán
hirtelen megállott:

– Nos, mit akar ön kérdezni?

– Már semmit. Már mindent értek.

Hught láthatólag nem érdekelte ez. Nem kérdezett tovább, hanem újból
járkált. Ekkor megakadt szeme a két rózsán. De most sárgának látta őket.

– Honnan a két sárga rózsa? – kérdezte kicsit később.

Az asszony felnézett hozzá ültéből.

– Nem sárgák, Mister Foorte, fehérek! Csak a lámpa veti rájuk a színt.

Ebben a pillanatban Hugh úgy érezte, mintha szíven ütnék.

Odament az asszonyhoz és megfogta annak mindkét kezét, mintha vallatná.

– Madame Mercati… azok a rózsák… az övéből vannak!

Rettentő harag kavargott föl benne.

– Hogy mert elvenni belőlük? – kiáltotta szinte nyersen.

– Hugh… ne haragudj – fogalmam sem volt róla, hogy kinek szántad.
Bementem hozzád, mert egész nap felém se jöttél, és ott láttam az ablak
között. – Azt hittem, az enyémek. – És éppen kérdezni akartalak, miért
vetted őket…

– Ah, még a rózsáit is megtépdeste – szólt Hugh, mintegy magának.

Madame Mercati szemébe könny szökött. Szégyelte magát és fájt neki a fiú
viselkedése.

– Bocsáss meg – mondta újra és gyengén elpirult. – Megint egy babona… a
babonáimban is téged… idézlek. Gondoltam, az a két rózsa becsal hozzám
téged… egész nap nem láttalak.

Hugh nem felelt. A szíve halálos méreggel volt tele és minden, ami
körüle történt, csak tovább keserítette.

Az asszony némán várta, hogy elcsitul. De Hugh nem szelidült, hanem
mintha saját halálos ítéletéről számolna be, riadt, kongó hangon ejtette
ki:

– Ő mindent tudott. Mindent…

A pamlagon gubbasztó asszony halkan, határozottan felelte:

– Én nem bánom azt se. Az is egy ára a boldogságunknak, ha kiderül. Én
azt se bánom, ha az uram is mindent meg fog tudni, és azt se, ha leüt a
lábamról érte. Mert az úgy van, hogy mindent elkövethetünk, ha készek
vagyunk az árát megfizetni.

Hugh türelmetlenül figyelt.

– Ön megint másról beszél. Nem a lelepleződésünk fáj nekem, bár hiszen…
önt kímélnem kell. De itt egyébről van szó! Miss Hardings akkor hányt
vért, mikor azt megtudta…

– Kitől?

– Ziegler megmutatta neki az ablakra verődő árnyainkat…

– Ziegler is… tudja…

Ezt Madame Mercati minden riadalom nélkül, mint szinte közönyös tényt
mondta tudomásul, önmagának.

– Ziegler már akkor gyanusított, mikor még… már a tavaly nyáron.
Nevetséges. Mindig önt emlegette… szuggerálta nekem. De miért térünk
effélére… Hallgasson rám, Madame Mercati. Ziegler azt mondja… hogy én az
ő gyilkosa vagyok!

– Ziegler hóbortos.

– Az. Most már félőrült. Sőt a mai éj után… azt hiszem, ott fogja hagyni
az eszét!

– Hol?

– Ginevrát virrasztja… Egész egyedül… Egész éjszakán… Azt hazudta, hogy
a bátyja neki… Pedig nekem kellene őt virrasztanom!

Hugh megállott; a homlokára ütött, mintha most későn jutna rá egy
kötelességére.

– Hanem kidobna… megfojtana. – Istenem, holnap elviszik, holnapon túl
többé sohse látom… Soha! Mi az, hogy soha? Ez irtóztató, ez
megfoghatatlan szó, ezt Isten gonoszságból találta ki, hogy gyötörje
vele az embereket…

– Hugh, az Istenért, gondolja meg, miket beszél egy vallásos nő előtt…

– Ön vallásos?

És Hugh szembenevette az asszonyt furcsa, vibráló nevetéssel.

Az asszony szeme ismét könnybe merült.

– Bocsánat – dadogta Hugh és lerogyott egy székre és többé nem moccant.

Mikor már egy jó negyedóra telt el, Madame Mercati úgy érezte, eleget
várt, eleget tűrt. Most már ismét egymáshoz kell találniok.

Odament a fiúhoz és átfogta a fejét.

De a fiú eltaszította.

– Nem…

… Csak az ajkáig férni… aztán övé a diadal…

… De az nem volt forró, sem viszonzóan készséges. Jéghideg volt,
horzsos, halotti…

Azután Hugh fölállott, az asszonyra nézett; éppen olyan kihamvadt,
tűztelen szemmel, mint az ajka volt.

– Irtózom – dadogta akaratlan, metsző kegyetlenséggel. – Imént… csak
lelkileg… most testben is – irtózom… öntől.

És az ajtóhoz támolygott.

– Rettentő… ez az illat itten…

Az asszony pézsmaszaga meg akarta fojtani, mintha a bűnük undorító
lehellete lenne.




XX.

Ginevra ama kápolnában töltött éjjelét nemcsak Ziegler virrasztotta.

Liesl sem aludt, bár Ziegler nem jött föl többé hozzá és nem mondta meg,
hogy Miss Hardings csakugyan meghalt. De Lieslnek erre nem volt
szüksége; amint a nap múlt, mind erősebben érezte, hogy imádottja
nincsen többé a földön.

Szünet nélkül omlottak a leányka könnyei. Nem merte elárulni ezt, mert
Freyné meg doktor Koeniger összeszidták volna. Egész éjjel sírt.
Telesírta zsebkendőit, párnáit, a hálóingét…

Hught is csak hajnalban lepte meg az álom. Mikor Madame Mercatitól
kifutott, ruhástól esett ágyára. Amit azon az éjjelen szenvedett, azt
végső percéig se feledte el. Nemcsak a szíve fájt, oh, egy nagy, tiszta,
bűntelen bánat paradicsom lett volna… az önvád karmolását is elviselte
volna, de a legszörnyűbb a Madame Mercati és önmaga, az ő egész
szerelmük iránti rémületes undor volt. Nem tudott elfeküdni,
beleburkolózni gyászának fekete tengerébe; mindig újra és újra rohanták
meg az asszonyhoz kötődő emlékek. Folyton az asszonyt nézte maga
mellett: a karját, mint fojtogató hálót, az ajkát – mint páros, marós
kígyót, és az illatát néha mint nehéz, fullasztó felhőt magára szakadni.

És akkor, aközben hirtelen más kín lepte meg: elepesztő sóvárgás a leány
hűvös, eperízű ajka, a csóktól mindig megszégyenülő, édesen gyámoltalan
tekintete, liliomkezének tétova, suhanó érintése után – oh, és az az
ajak megkövült, az a tekintet kialudt, azt a kezet a halál fogja már!

Hajnal volt, amikor Hugh elaludt. De álmát sajátos látomány zavarta meg.
Úgy tetszett neki, mintha Madame Mercati szobájában, a pamlagon feküdne,
fejét az asszony ölébe hajtva. És onnan látta az ajtót nesz nélkül
föltárulni. Az ajtónyílás sötétjében Ginevra tűnt fel: csipkeingében,
fehér bársonyruhájában cipő nélkül, áttetsző fehér selyemharisnyában. A
fejéről uszályos fátyol folyta be, a homlokába narancsvirágok csüggtek.
Az arca kékfehér, az ajka szederjes, a szeme két világtalan sötétkék
golyó… Nem nézett feléjük, hanem nesztelenül járt körül a szobán. A
szeme nem mozdult, hanem a fejét forgatta, kínosan, nehezen, mintha
valamit keresne. A kezében görcsösen szorította Hugh fehér rózsacsokrát…
Folyton járt, folyton keresett és hirtelen a tükörre nézett… Ott egy kis
üvegvázában a két rózsát pillantotta meg. Akkor kinyújtotta értük a
kezét, visszaszúrta őket a csokrába, és ahogy megfordult, az arcán béke
volt – most már egyenesen az ajtónak tartott és kiment, maga után egész
fátyolfelhőzetet lebegtetve.

Mikor Hugh ebből a víziószerű, szinte ébrenálmodott álmából fölébredt,
olyan fáradt volt, mintha összetörték volna. Lassan, tompultan eszmélt
rá az irtózatokra, amik most már mindennapi, mindenórai társai lesznek.
Tétován, tervtelenül öltözött, aztán kopogott az asszony ajtaján. De nem
kapott választ. Visszament a szobájába, lerogyott a pamlagra és várt…
Negyedóra mulva újra kopogott. Semmi válasz, semmi életjel. Újra várt…
Akkor benyitott. A szobában homály volt és az asszony mozdulatlanul,
behúnyt szemmel feküdt a pamlagon. Hugh nem törődött vele, hanem a
tükörhöz lépett. De a két rózsa nem volt ott. Pillanatra az az őrülete
támadt, hogy nem álmodott, hogy Ginevra elvitte a rózsát. De aztán
ráeszmélt, hogy ezt hinni téboly és keresni kezdett… Hiába.

Akkor odalépett az asszonyhoz.

– Madame Mercati?

Az asszony fölemelte pilláját:

– Hugh… – suttogta – Hugh… eljöttél…

De a fiú visszalépett:

– A rózsákat akarom!

Az asszony arca eltorzult.

– A rózsákért jött?

Hugh fölemelte a kezét.

– Adja ide a rózsákat!

Az asszony olyan lett, mintha nevetést vagy sírást fojtogatna.

– A rózsákat – elégettem.

Hugh elsápadt.

– Ne mondja ezt! Nekem azokat föl kell vinnem a ravatalára… Ideadja
rögtön?

Az asszony nem felelt.

Akkor Hugh otthagyta őt és szégyenkezve, mintha magára sem ismerne saját
cselekedetében, elkezdett keresgélni a szobában. Megbolygatta a
toalettasztalt, felnyitotta a szekrényajtót… De akkor megtorpant.

– Madame Mercati, ne kényszerítsen rá, hogy ilyen utolsó módon
indiszkrét legyek. Könyörgöm, adja vissza Miss Hardings rózsáit.

– De ha elégettem, Mister Foorte!

És az asszony összekulcsolta a kezét és szeme megfényesedett a könnytől.
De Hught nem hatotta meg.

A fiú körben futkosott a szobában… hirtelen aztán kipillantott az
ablakon. Mi az? A keleti csúcsok lába árnyékban már, a tetőkön arany
sugárkorona sárgált… Irtóztató gondolat metszett agyába.

– A nap… elment… – dadogta rémülten.

Madame Mercati halkan odaszólt:

– Igen. Alkonyodik már.

– Alkonyodik? Hát nem reggel van? Irgalmas Isten! Hiszen reggel feküdtem
le! Miss Hardingst… ezóta…

Elrohant, födetlen fejjel, vállára vetett kabáttal fordulva ki az útra.

Lélekszakadva sietett az alsó városba, a kápolnáig.

A kápolna ajtaja nyitva állott; nehéz, karbolos tömjénfüst gomolygott ki
belőle, fel a sápadt tiszta alkonyatba.

A kápolnát szellőztették: bent üres volt.

Hugh megtántorodott és lerogyott a rács melletti padra. Úgy tetszett
neki, most egy kő szakadt a lelkére, kerek, százmázsás malomkő és
összetaposta azt.

Ginevrát nem látta soha többé.

Fekete este volt, mikor a padról felkelt, hogy haza menjen. Nem volt
nyugtalan vagy zavart: valami megszakadt benne, és mintha az az élet
rúgója lett volna: csak üres akaratlanságot, céltalanságot érzett.

Mikor a rácskapun kifordult, ismét Zieglerrel találkozott. A fiú
rákvörös volt, a haja összecsapzott és a szemét földreszegezve elsietett
volna a kápolnába, de Hughnak meg kellett szólítania őt:

– Kérem, Ziegler, adjon egy pillanatot nekem.

Ziegler zavart, álmatlanságtól gyuladt szemmel révült rá. Egy percig
mintha nem is ismerte volna meg, és mikor megismerte, összerezzent.

– Mit akar…? – kérdezte nyersen.

– Mi történt vele…?

– Vele? Elment… izé, elvitték. Ah, de ne gondolja, hogy hat fehér ló
húzta. Egy ládába tették a koporsóját… Tulajdonképpen ön nem szolgált
rá, hogy a szívemet és azt, amit róla tudok, kiöntsem ön előtt. Hiszen
ön megölte őt, de nincsen senkim, akinek beszélhetnék róla… azóta még
nem voltam a Svájci Házban. Mióta is? Igen-igen, a tegnap reggel óta.
Vagyis igaz, egyszer ott voltam. A hegedűért. Azután folyton nála
voltam. Ah, az nem volt könnyű, Mister Foorte! Csak egy lovag képes
arra!… Vele voltam, egyedül voltam, majd megőrültem, de nem érintettem…
Pedig senkise tudta volna meg, ő se… hiszen nem érez… Csak a homlokát
akartam, meg a kezét; az ajka úgyis olyan volt már mint egy sötétkék
virág. Mert tudja, én fölnyitottam a koporsófödelet… Csak néztem, hiszen
a nézés, az nem szennyez… Igaz, az ön rózsáit odatettem a koporsójába…
Mert mondtam, úgy-e, hogy fölnyitottam? Igen, fölnyitottam…

– Mi… mikor volt ez?

– Micsoda?

– Hogy odatette a rózsákat?…

– Mikor? Hát az éjjel, mikor lett volna?

– Oh, de milyen órában?

– Ha én azt tudnám… szürkülettájt…

Hugh összerezzent.

– Egész nap… itt volt? Mellette volt?… És ő… nem moccant, nem volt úgy,
mintha fölébredne? – kérdezte fölizgatva, szinte vacogva, mintha babonás
félelem gyötörné.

– Oh, Mister Foorte! Beh igazán meg volt ő halva! Én sohase tudtam
eddig, milyen a halottak nyugalma. A legmozdulatlanabb alvóé sem
hasonlít ahhoz… A nyugalom tökéletessége az… Rá van írva, hogy nem fog
mozdulni többet… Egészen merev, egészen dermedt volt, és olyan sugár,
olyan jéghideg… mint valami megfagyott kristály… Egész közel mentem
hozzá, egy csomó hangfogót raktam a hegedűre és akkor egész halkan,
egész a fülébe elhúztam… oh, most már igazán elhúzhattam: – Du bist die
Ruh… Hogy moccant volna! Hiszen a dallá változott: örök nyugalommá…

– Dehát végig vele volt? Végig? – kérdezte Hugh újból, mintha meg akarna
bizonyosodni valamiről.

– Amíg el nem vitték… Azután…

Ziegler végigsimított a homlokán, mintha agya elakadt volna és semmire
se emlékezne.

– Ahá! – sóhajtott fel mégis. – A diakonisszaházban voltam. Gertrud
testvérnél. A szobájában. A folyosóján egy cselédféle megbámult és azt
mondta, ez tilos, rá se hallgattam, bementem… Ah, ő nem sokat tudott
mondani, csak mindig egyet hajtott: »A misst nagyon kellett sajnálni, én
nagyon sajnáltam szegény misst. Miss nagyon sajnálatraméltó volt.«
Istenem, olyan együgyű az a Gertrud néne, hogy azt sem tudtam kivenni a
szavából, vajjon a testi gyötrelmeiért, vagy pedig a lelke kínjait
sejtve, ejtette ki ajkán azt a gyöngyszemet… Mert képzelje, egy gyöngy
is hullott Gertrud testvér hervadt szájából…

Ziegler elhallgatott és elmerült saját gondjaiba; kíntól eltorzult
vonásaira valami visszatetsző rajongás extatikus világolást gyújtott.

– Miféle gyöngy… ről beszél?… – unszolta Hugh, fájdalomban reszketve,
hogy valamit megtud a leány utolsó vívódásából. S bár Ziegler arca
visszataszította, mégis megérintette a fiú vállát, mintegy sürgetőn.

Ziegler fölriadt és Hughhoz hajolt.

– Tudja… én hitetlen kutya vagyok, a konfirmációm óta nem láttam
templomot belülről, de azért ezt a gyöngyöt szeretném felfűzni az életem
fonalára, hogy el ne hullassam… Erre le lehet rogyni pillanatra, ezen
talán el lehet egy órára pihenni… Örökre is… ha az ember csak szenved,
nem bűnös is egyben…

Újból elhallgatott.

– Mi az… mi az? – suttogta Hugh türelmetlenül.

– Hogy mi az? Hát nem mondtam?… Hiszen mondtam már! Izé… tudja, ahogy
ott ült Gertrud néne a virágai, kalitkái, ájtatos könyvecskéi között,
bizonyisten elhittem neki, bár azelőtt az életbölcsességéért egy
fabatkát se adtam volna. De most elhittem, amit szólt. Mert én szünetlen
azt kérdeztem, szenvedett-e nagyon, sírt-e, panaszolt-e; és mert ő azt
mondta: nem sírt, nem panaszolt, csöndes volt, hát én meg azt
hajtogattam: hogy neki nagyon kellett szenvednie, igazságtalanul,
istentelenül… s hogy ebbe nem lehet ép ésszel belenyugodni, hogy itt ki
nem tetszik az isteni igazságnak egy szikrája se… Hát Gertrud néne
elfordult tőlem, mintha káromolnék, szemét a Megváltó képére emelte és
ajkán kiesett a gyöngy. Azt mondta:

– Oh, uram, hinnünk kell egy másik világrendben, ahol mindenki annyit
fog érni, amennyit idelent szenvedett.

Ezért az egy szaváért elibehulltam és összecsókoltam a szoknyája szélét…
De milyen zavarba jött szegényke, szinte sírva fakadt és kituszkolt az
ajtón, mintha valami szégyenletes történne vele… Istenem, milyen jó
volna hinni tudni ebben…

Ziegler hirtelen fölkapta a fejét, mintha Hugh előtt lelepleződne és
mintha kijavítaná magát, kicsit hangosabban fűzte hozzá:

– Nem magamért… miatta…

Aztán mélyet sóhajtott és a kápolnára mutatott.

– De most megyek be. Ott maradt a hegedűm és még meg kell csókolnom a
padlót… Ah, Mister Foorte!… Ön az ajkát csókolhatta volna!

Ezen az éjjelen Ginevra ismét eljött Hughhoz

Pontosan úgy jött, mint a tegnap: fátyolfellegárban, a rózsákat öléhez
szorítva; kialudt, sugártalan szeme nem mozgott többé. Megint a virágait
kereste, megint meglelte őket és megint kilebbent…

Hugh gyötrelemben ébredt.

– A rózsáknak meg kell lenniök.

Átment az asszonyhoz. Madame Mercati éppen a haját rakta föl.

– Pardon, nem szabad.

– Eh… mit határoz már, hogyan látjuk egymást. Adja elő a két rózsát és
én megyek.

Az asszony nem felelt.

– Hova tette a rózsákat?

– Elégettem, hisz mondtam már.

– Nem, ez nem lehet. Én tudom, hogy a rózsák megvannak.

– Mister Foorte, miért ne adnám én akkor vissza őket?

– Miért? Hogy gyötörje őt a halál után is. Hogy az álmát háborítsa…

Az asszony arcára rémület fagyott.

– Az istenre…

– Úgy-e, igaz? Úgy-e, tudtam? Ilyen ön! Ez ön!

– Ha a véremből kivehetném, odaadnám őket, Mister Foorte.

– Hát mit csinált, mit csinált velük? Oh, ez valami babona, hogy
visszatartja őket. Nem, a babonái már nem fognak többé rajtam… Adja elő
a rózsákat, nem kínzom, könyörgök értük…

– Mit akar velük?

– El kell küldenem neki, addig nem fog pihenni, én tudom azt, egész
biztosan tudom; én eddig nevettem a babonákon, de ez nem babona és én
azt is tudom, hogy a rózsák megvannak. Ez sugalom, mert én látom, mikor
bejön és elviszi őket…

– Kicsoda?

– Ő… Ah, Madame Mercati, hiszen ön néha jó is tudott lenni, könyörüljön
rajtam, ne rejtse el tovább a rózsákat.

És Hugh összekulcsolta a kezét.

Madame Mercati szótlanul bámult a fiúra.

Egy nagyon bizarr gondolat kelt föl benne…




XXII.

Pihés barkaágak ezüstlöttek az ebédlőasztalok vázáiban: télasszony
fölszedegette már pompás szőnyegeit, foltonkint ütött át rajtuk a tavasz
hóvirágos smaragdruhája. De itt a tavasz nem volt népszerű: a télszőnyeg
hangos, hancurozó vendégei mint a menekülő vándormadarak kezdtek
fölkerekedni.

Doktor Koeniger most sorra alapos vizsgálatot tartott a betegei között.
Ezek nem szökhettek meg az ő útlevele nélkül. Lieslt hazaküldte, míg a
láza elmúlik. Ez azt jelentette, hogy már kevés napja van hátra. Blumert
pedig azért, mert ő valóban meggyógyult. Skramek kisasszony
felismerhetetlenül beburkolva szintén útra kelt, búcsúzáskor mindenkit
biztosítva, hogy egyebet egy nagy hűlésnél nem szerzett a svájci
kúrában.

Aimée is hazamehetett volna, de ő sokkal jobban mulatott, semhogy
sietősnek találta volna az elutazást. Ellenben Zerna báróné
kijelentette, hogy többé nem bír maradni. Ennek megvolt a maga oka: egy
idő óta Kazanov mindig többet ült a szanatóriumban, ahol Alexandrovna
Xenia üdült; az a gyönyörű orosz növendékleányka, aki az ó-év estéjén
Altwien jelmezben jött le a Svájci Házba.

Hozzá Kazanov a bárónéval egészen furcsa hangon beszélt, meghívásait
lerázta, ígéreteit elfelejtette beváltani. A báróné akkor jelenetet
csapott, de csak egész rövidet, mint az áprilisi vihar, és arra Kazanov
azt mondta:

– Ugyan báróné. Amilyen szerepre magát az életben elszánta, azt a
szerepet annyi férfinál játszhatja el, ahánynál akarja. Csak nem fog
miattam kétségbeesni?

– Arról szó sincs. De ön tapintatlan. Szétmenni a szezon végével, egy
képeskártyát váltani, soha egymásról többé hírt nem venni, ez a
stílszerű vég. De kitenni engem az elhagyott nő pellengérjére! Ah, ez
ízléstelenség!

– Sajnálom. Érzelmeimet nem halaszthatom szezonvégre.

– Nevetséges. Igazi muszka goromba – pardon, ostobaság.

És Zerna elfintorította arcocskáját, hátat fordított Kazanovnak, bement
Edith szobájába, s ott megállapította, hogy Freyné egészségtelen szobát
adott a kicsikének, hogy Edith egészen belesápadt ebbe a telelésbe, és
hogy holnap haza indulnak.

Nem akarta megérni, hogy Kazanov jegyet váltson. Majd így a dolog úgy
fog festeni, mintha ő hagyta volna itt imádóját, és az most bosszúból,
elkeseredésből jegyez el mást.

Madame Mercati nagyon kérte Zernát, maradjon itt még, álljon mellette a
szomorú napokban.

– Oh, fiam, mi hasznod belőlem? Edd meg, ahogy főzted. Én elég önzetlen
voltam hozzád. Mister Foorte nekem nagyon kedvemre való volt, – szó
sincs róla, az egyetlen zsákmány itt, akiért érdemes mézes vesszőt
kitenni. De én őt neked csaltam a vesszőre, mert semmi reményem sem
volt, hogy a te külsőddel… akarom mondani vérmérsékleteddel mást, mint
ezt a szentséges együgyűséget meg tudnál kaparintani. Gondoltam: én elég
izgató jelenség vagyok, hogy akár egy nyáj férfit meghódítsak. És
ugyancsak azért nem sajnáltam azt az ír leányt se. Hisz azzal a
szépséggel, ha egy kicsi esze van, a férfiak fetrengtek volna körüle.
Fogalmam se volt róla, hogy olyan balga, meg hogy olyan beteg. Így már
igazán sajnálom… Valóban, Frozina, te egy kicsit, sőt nagyon szívtelen
vagy. Utóvégre nekünk, akiknek gyermekünk van, nem kell elirígyelnünk
egy halálán lévő leánynak az örömét. Látod, én itthagyom Kazanovot,
hazamegyek. Elsősorban Edith egészsége miatt, de főleg, mert az a szép
Xenia bolondul érte… Ha itt vagyok, akkor Kazanov csak rajtam csügg,
mert hát mindig az asszony az erősebb, de a leány joga szentebb…

Madame Mercati elámult barátnője nagylelkűségén.

Végül Zerna báróné még e kudarcában is diadalra jutott: valamilyen ügyes
pletykahadjárat eredményekép, kivált Aiméenek belevonásával az egész
Svájci Ház Kazanovot tartotta a felsült félnek. Mindenki elhitte, hogy a
báróné azért távozik, mert a barbár orosz, követelően, túl akart lépni
az eszményi barátság határain.

És Kazanov, mert mégis csak gentleman volt, nem is cáfolgatta a
pletykákat; a bárónét nem kompromittálhatta. Mindezen az igazi élnitudó
emberek gondtalanságával túltette magát; csak Mister Foortenek – úgy
érezte – tartozik némi fölvilágosítással, egykori leckéjéhez mérten
teljesen következetlen eljárásáért…

Valamivel később, hogy Hugh Madame Mercatitól elfordult, Kazanov egy
délután mellészegődött az erdő felé csatangoló fiúnak, bár – mint mondta
– nem igen tudta méltányolni az ilyen didergő szórakozást.

– Mister Foorte, tudja, mi a legújabb újdonság?

Hughnak egyetlen érzése volt az, hogy mit érdeklik őt Kazanovnak, vagy
bárkinek újdonságai! De szokva volt legziláltabb lélekkel is udvariasan
figyelni másra.

– Vőlegény vagyok, comme il faut, s bár ezt nem így szokás elújságolni,
önnek mégis így mondom meg, hogy szemembe csodálkozzék, és ne a hátam
megett. – Talán emlékszik még… mit tartottam én egykor… nemrégen a
szerelmi élet észszerű berendezésének? Nos… azóta rájöttem, hogy nem
okos dolog kétfelé szeretni. Az eszményéhez meg a szeretőjéhez az ember
csak igazságtalan lehet! Mindkét kapcsolat szükséges ugyan, de nem
külön-külön keresve… Az ember vagy önmagát utálja meg, vagy a világot.
Egyesíteni kell a kettőt… Ön azt hiszi, ez képtelenség? Mint ahogy a
márványban akárhány szobor szendereg, úgy alszik minden nőben egy
szerető meg egy eszmény. Miért formáljuk hát őket hol egyiknek, hol
másiknak képére? Miért ne költsük fel mind a kettőt, egyben, a
szerelmesünkben… mondjuk: feleségünkben, bár ez utóbbi szó nagyon
polgáriasan hangzik ma; sem az eszmény, sem a szerető nem cseng benne…
Ahhoz aztán nem lehetünk igaztalanok, mert mindent nála keresünk.

– És miért… mondja ezeket nekem? – kérdezte Hugh fáradtan, mintha valaki
távoli világokról beszélne, amikhez neki semmi köze, érdeke.

– Tanácsként… Higyje el, a boldogságnak egyetlen igaz formája mégis csak
az: magunkhoz ölelni azt, akit szeretünk, és soha többé senki, semmilyen
alakban…

Hugh, mintha ez már nagyon fájna, közbeszólt:

– Késő…

– De miért? Elvégre, ha olyat, mint Miss Hardings sohse is talál többet…
nemcsak a tökéletes lények tudnak boldogítani…

– Talán olyanok is vannak, akiket csak egyetlen ember boldogíthatna a
földön… de még akkor is, ha én őt… bírhattam volna… nekem mégis későn…
mindig későn mondta volna ezt. Én…

Hugh ajka elrándult, de nem mondta tovább, ami hirtelen mint iszonyú
égrekiáltás akart fölszakadni benne:

– Én eleve elítéltettem; valami gonosz előre játszott a kártyáimmal és
elrontotta a szerencsémet. Hát te nem tudod azt, hogy én halálos beteg
vagyok, hogy én azt, akit szerettem, soha magamhoz nem vehettem volna,
hogy az én életem csak kapkodás, tántorgás, ópiumkeresés lehet? Én csak
össze-vissza szaladhatok, mert a célba belefutnom nem szabad. Mint a
jóllakott az éhezőt, a gazdag a nyomorultat, a látó a világtalant: úgy
nem értheted meg soha az én sorsomat. Ha egy sántának azt mondanád:
perdülj táncra, az kisebb kegyetlenség volna, mint a tanácsaid. Szánj
meg engem és ne adj tanácsot annak, akinek a tanácshoz lehetőségeket
semmi irgalom nem adhat; szánj meg engem, aki a legégetőbb gyötrelemnek
bélyegét hordom: hogy ismerve, áhítva a legfőbb törvényt, a neki való
engedelmesség kegyelméből ki vagyok lökve mindörökre!

Ezt érezte Hugh, de honnan vette volna a szavakat hozzája? Szíve
hallgatagon született és némává szenvedett. S ha szavai még lettek volna
is: szemérmén soha ilyen följajdulás át nem törhetett. Könnyei befelé
folytak, vére befelé csorgott; és most, mert Kazanov szavai nyomán
nagyon megsebezte egy emlék: mikor hajdan Zerna elibe hajtva csak egyre
vágyott: Ginevrát a szívére véve, belehömpölyögni az élet felséges
oceánjába, – azért hirtelen minden további társalgást elvágott:

– Szerencsét kívánok önnek, Kazanov.

Úgy adott az orosznak kezet, hogy az a kézszorítást egyben búcsúzásnak
vegye. Aztán csuklyáját fejébe húzva, gyorsan vágott neki a tavaszian
hűvös, nyersillatú rengetegnek.

Doktor Koeniger Madame Mercatinak a mielőbbi hazamenetelt ajánlotta. Az
asszony kezdte elveszíteni azt, amit a majd hároméves kúrában
megszerzett. Az őszön a legreményteljesebb betege volt dr. Koenigernek:
a betegség minden tünete kimaradt, csak éppen a mélyvidéki egészségtelen
télbe nem akarta az orvos hazaküldeni. És most, egy idő óta észrevette,
hogy az asszony idegei föl vannak korbácsolva, hogy fogy, álmatlankodik,
a kúrát elhanyagolja. Nem, doktor Koeniger nem akarta Madame Mercatit
teljesen leromolva küldeni haza. Írt az asszony férjének, és arra Madame
Mercati olyan szerelmes levelet kapott az urától, mint menyasszony
korában. És mellette parányi rózsaszínű levélke volt: »Drága anyácskám,
jöjj már vissza hozzánk. Nagyon messzi vagy ott tőlünk, szinte az égben,
és mi várunk rád itt a földön.«

Ez a levél szörnyű kijózanodás volt. Hogyan, tehát még Szaloniki is van
a világon, ott egy négyszobás lakás az izzó, porfelhős út mellett, egy
kövéres, mosolygós ember, aki az ő ura és egy gyermek, aki előtt neki
szeplőtlen eszmény gyanánt kell világolnia?… Oh, hol van ő mindettől!

Az a klima neki halál, az a ház forró tömlöc, annak az embernek szerelme
iszonyat és az előtt a gyermek előtt nem tudna megállani… Azt a
gyermeket ő eljátszotta.

Hazamenni? Hát nem úgy szeretett ő, hogy az élete rámenjen? Nem őrölték
halálra a csókok? Még van benne kiégetlen erő, életrevalóság? Hiszen ő
elégni, szétporlani akart a szerelem forró, sebes malmában. És aztán? Ha
hazament? Hazudni azért, hogy a férjét ne ejtse kétségbe? A férjét… ha
legalább azt mondhatná róla, amit Zerna mondott az övéről, mikor egyszer
faggatta:

– Nincs mit egymás szemére vetnünk!

De Mercati, ő más volt. Hogyan hazudjon neki, hogy hallgasson előtte? És
főleg: miért? Mivégre?

Ő Hugh-n kívül, Hugh után más embert érinteni sem tudna… és ami a
legnagyobb igazság: ő nem is tudna hazudni. Nem. Hazudni csak egynek,
csak egyért tudna, azért, akit szeret. Hogy azt megtarthassa,
megnyerhesse, azért talán hazudna, de egyébért: világi helyzetéért,
hírnevéért… nem.

Ott, abban a másik világban nincs semmi már, amiért össze tudná magát
szedni… És mégis, van: a gyermeke. Annak a nyugalmát, szeplőtlen
környezetét megmenteni, úgy, hogy Hughé maradhasson…

Madame Mercati lerogyott a földre és kezét összekulcsolva esdekelt egy
mentő útért…

Eleinte nem tudott a lehetőség talaján maradni. Képtelen, fantasztikus
tervek, megoldások kergették egymást gyötrődő lelkében – és egy, mint
hirtelen feltündöklő aranymeteor hasított át rajta: aranyporban úszó
alkonyi tájat látott, a tájon átvágó, messzevivő országutat s rajta
három embert, amint együtt, együvé menekülnek: Hught látta, sugáran,
sötéten, mint az út ciprusait; a haja lebegett, arcéle a napban vert
aranynak tetszett. Hught látta: karján Lolottal, kezén ővele… futni, a
ragyogó alkonyi napba futni látta önmagukat a rabolt üdvösség
gyűrűjében, és még a rablott üdvösségnek is mindenek felett álló
jogosságában egybekovácsolva; ujjongó összetartozásban futni, futni
látta saját hármukat…

Hirtelen, amint jött, kialudt benne ez a látomás. És akkor feketén,
irgalmatlan irgalmassággal jelent meg előtte egy másik út… rettentő
volt, de egyetlen igaz…



Alkonyat volt, mikor térdre rogyott és vak este, mikorig térdelt. Nehéz
tusát vívott, de a fonalat el nem veszítette többé. A fonalat, amely a
kaoszból tisztult, megoldott helyzetbe vezet.

Azt mondta egyszer: mindent elkövethet az, aki kész az elkövetettek árát
megfizetni. De ki fizet, ha ő most hazamegy, egy neki szentül megőrzött
otthon védelmébe, és oda, mint rohadó pestises tetemet, a bűnét viszi…?
Azt a bűnt, amit fájlalni, megbánni egy pillanatig sem tud, amit még
csak nem is érez bűnnek. Hisz csaknem minden bűn után jöhet élet, de
ennek az új életnek a megbánásból kell fakadnia. Csakhogy ő nem ismeri
az olyan apró kitérőket az életben, ahonnan egy megbánással vissza lehet
fordulni. Ahova ő letért, onnan nincs visszatérés, sőt nincs tovább se
út. Csak egy: amelyik az életből kivezet – ha pedig a szerelem nem fogta
kézen, hogy kivigye az életből, akkor ő maga fog utat keresni…

És ekkortól kezdve Madame Mercati ezt a gondolatot viselte. Az pedig
nőtt, dagadt és lassanként egészen beárnyalta lelkét. El kell mennie
hát… el kell mennie úgy, hogy semmi nyoma ne maradjon, miért kellett, mi
módon kellett elmennie. Az ura elsiratja majd; mocsoktalan, gyógyuló
bánata leszen, és ázután… azután majd megfogja egyszer a Katina kezét…
és akkor mindenkinek jó lesz. Neki is, Katinának is, az urának is, a
gyermeknek is.



Ezekben a napokban, mikor Madame Mercati lelke halálra ért, Hugh
rettenetesen viselkedett. Minden éjjel visszatérni látta Ginevrát és
aztán elúszni, kezében a megmentett két rózsaszállal. És nem múlt nap,
hogy ne gyötörte volna meg a rózsákért az asszonyt.

Nappal a verandán órákig maga elé meredt, majd hirtelen az asszonyhoz
fordult és suttogva kérlelte:

– Madame Mercati, legyen már irgalmas.

Máskor bejött a szobájába, haragosan követelődzött, azután kutatni
kezdett…

És az asszony mindezt nyugodtan eltűrte. Legalább vele volt Hugh,
legalább bejött, legalább szólt hozzája… bár jó szót soha…

Doktor Koeniger Hught is megvizsgálta és megrémült. A fiú rohamosan
viselődött el… sokkal rohamosabban, mint Madame Mercati. Az orvos
figyelmeztette Hught, hogy tartsa be a kúrát, de Hugh alig törődött
ezzel.

Egyszer, mikor megint Ginevráról álmodott, úgy ugrott föl ágyából, mint
az őrült.

– Megfojtom… ha a rózsákat vissza nem adja.

Éjjel volt, tizenkettőre járt már.

Hught ez nem zavarta. Madame Mercatiban nem látott már egyebet, mint
bűntársat, akihez akármikor mehet, hogy bűnükkel egymást meggyötörjék.
Az asszonyt az asztalba bekönyökölve, álomtalan gondban találta.
Különös, bár nem igen vette mostanság szemügyre, ma feltűnt neki Madame
Mercati holtsápadtsága. Valami idegen, ismeretlen gond rótta, kemény
vonás véste körül ajkait, a szeme mintha nagyon messze nézne, túlnan
mindenen, amin végigtekint.

– Nem alszom még – mondta egyszerűen, talán azért, hogy bátorítsa a
fiút.

– Miért nem alszik? Ott vannak a Koeniger porai… vagy az sem segít?

Az asszony azt hitte: a fiúban részvét kezd éledni. »Csak azt szánják,
akit szeretnek«, rebbent át Zerna mondása az eszén keresztűl.

– Dehát szán-e?… – gondolta hozzá.

– Ma nem vettem be a porokat.

– Miért?

– Önre vártam. Tudtam, hogy megint bejön a rózsákért.

– Ma ide fogja őket adni, Madame Mercati?

Az asszony ismét hallgatott, mint ilyenkor rendesen. De arca most nem
volt nyugodt. Valamivel küzködött és ez visszatükröződött vonásain.
Mintha felhők és napsugarak csatáztak volna lelke égboltján és a csata
visszfénye az arcára, a szemébe is kivetődött.

– Mister Foorte, – szólt hirtelen idegenszerű reszketéssel a hangjában –
én a rózsákat visszaadom. De csak egy árért…

És az asszony arcából könyörgő vágy omlott a fiú felé és amint lassan
szinte a földre ereszkedett előtte, a szerelemnek ismét azzá a virágzó
aranyrózsabokrává izzott át…

A világ egyet fordult a fiú körül. Szédítő lángok nyaldostak feléje,
már-már elkapták, örvénybe húzták. És akkor hirtelen borzadály sikoltott
a lelkébe:

– És ez lenne az ára… Ginevra elpihentének?

Nem! Ginevra rég elnyugodott, csak ő, Hugh nem tud elnyugodni. Nem tud
elnyugodni, mert még mindig nem tépte ki gyökerestül a szívéből ezt az
asszonyt, aki itt alázkodik előtte. Még nem tiport rá, nem fujta szét a
hirét, porát is…

Jól megnézte az asszonyt, de abban nem látta meg az utolsó csókot
sóvárgó nőnek odaadó gesztusát. Csak bujának, méltóságnélkülinek látta;
most, mikor ő egy halott királynőért gyászolt…

Hátralépett az ajtóig, nehogy az asszonynak bár lehellete elérje.

– Madame Mercati, térjen magához. Hol tanulta ön azt, hogy letérdeljen
egy férfi előtt? A mi szerelmünk… az rút volt eléggé ahhoz, hogy
hallgassunk róla, hogy soha egy pillanatát vissza ne kívánjuk. És ön
újra kezdené? Hát azt hiszi, adhatunk mi még valamit egymásnak, mi
nyomorú koldusok? Csak egyetlen egy van, aki gazdag… aki adhatna nekem
valamit még… ha ő… csak álomban, káprázatban is, a bocsánat egy
tekintetét intené felém…

Hugh leejtette a fejét és pillanatig végtelen, reménytelen szomorúságban
bámult maga elé. Aztán felriadt:

– Öntől?… Tartsa meg a rózsákat, Madame Mercati! Nem kell nekem öntől
semmi, soha többé!

A kilincsre tette a kezét és kiment, mint aki csapdából, véresen tépi ki
magát.



Madame Mercati a földre esett arccal előre.

Sokat gyötörte az élet, de megbüntetve most először érezte magát.
Nehezen feltörő, keservesen keserű könnyei hulltak.

Tehát íme, ez lesz az utolsó emlék, amit Hughról elviszen.

De a szorongató keserűség lassan valami merész elszántsággá keményült
benne. Mostanig habozott: még mindig remélt egy utolsó italt az élet
kelyhéből. Most elkapták az ajka elől és megrugdalták a szomjúságáért.




XXIII.

Ezen az estén, Madame Mercatitól jöttében történt először, hogy Hugh,
mikor szobájába akart nyitni, azt képzelte, hogy a folyosó feketezöld
babérfái mögött, szemben az ő ajtajával, egy árnyékot lát visszahúzódni.
Sőt két sárgánégő szemvillanást is látott, de azt gondolta, hogy a
folyosó túlsó végéből verődő, az ablak üvegberakásán megderengő
lámpafény kápráztatta csupán; nem is töprengett rajta.

Csak sokkal később, amikor ez a káprázat ismét megkezdődött, sőt
szünetlenül kísértette őt: csak akkor borzadt meg először és csak akkor
riadt fel benne a szorongó gyanu, hogy az árnyék nem volt káprázat, nem
is kísértet, hanem… Valahogyan kezdett ez összefüggést nyerni Ziegler
megfoghatatlan magaviseletével.

Mióta Ginevra eltűnt életükből, Ziegler valóságos gyűlölettel nézte
Hught, de csodálatosképen nem úgy, mintha szemére vetne valamit, hanem
mintha félne tőle. Hugh eleinte azt hitte, hogy csak képzeli ezt. Néha,
mikor Zieglerre nézett, az elkapta tőle a tekintetét. Vagy ha az utakon
szembe közeledtek, Ziegler idejében visszafordult, vagy felfutott a
meredek oldalakra, a fák közé.

Máskor pedig, ha az ebédlő üvegfalán át Hugh a hegyekre bámult, egy
forró, alattomból jövő tekintetet érzett magán gyötrően végigbizseregni,
mint körmös macskák karcolását. Ha akkor összerezzent és a tekintetet
kereste, szeme mindig a Zieglerével találkozott.

Hughval csak némán és – Hughnak néha úgy jött – talán csak az ő
képzeletében vívott Ziegler marakodó, viaskodó csatát; a többi vendéggel
kihívón, szinte hallatlanul bánt. Úgy az asztalnál valahogy csak
elviselhető vagy kimagyarázható volt Ziegler magaviselete. Aiméeből
valósággal csúfot űzött ugyan: kritizálta, elhallgattatta, gúnyolta; de
a rossz modor a fiú veleszületett tulajdonságának tetszett. A gyérülő
vendégek valamennyiének volt már vele kellemetlensége. De mert idegbeteg
hírében állott, napirendre tértek fölötte. Hanem sokan említették, hogy
ha magányosan, a hegyekbe induló sétautakon találkoztak vele, akkor
elfutott, vagy rájuk támadt, hogy miért ijesztik, miért zavarják, van
elég hely másfelé a sétára; és közben hadonászott, szinte fenyegetőzött.

Azt senki sem tudhatta, hogy a fiú lelkében ilyenkor, ha egyedül,
hajadonfőn kószált, megindult az önvád őrjítő taposómalma, körben
forogva, mindig egyet őrölve, mindig ugyanazon borzalmat őrölve ki: hogy
ha ő Ginevrát akkor oda nem csalja az ablak alá, akkor a leány most is
ott ülne kinn a verandán, karcsún és halaványan, mint valami különös
virág és ő hozzámehetne; és mindegy, tiporjon rá, vádolja meg őt, csak
ne lenne olyan irtóztatóan messzi: túl a tengeren, túl az életen…

Ziegler irtóztató, állandó rettegésben élt, hogy Hugh is rá fog jönni
erre… vagy talán már rá is jött. Azért hát futott előle, messzibb,
kijebb tolva a szörnyű percet, amikor leterítő dorongként fog agyára
szakadni Hugh vádló szemrehányása.

– Nem én… hanem te vagy!

Úgy érezte, hogy ez az óra ütni fog és reszketett tőle, hallani a vádat
szóba testesülve, hangokra váltva, életrekeltve, amit ő alaktalanul,
feltöretlenül, lefojtva hordott lelke fenekén, ami elől struccmódra
porba ásta lelki szemét.

Azt hitte, hogy amelyik percben felbukkan Hughban e gondolat, rohanni
fog hozzá, hogy rágördítse az összeroppantó terhet. Azért éjjelente nem
aludt: az ajtaját leste; s ha nappal Hught feléje jönni, ajkát nyílni
látta, néha rá tudott volna rohanni és markával szorítani vissza beléje
a szót.

Szünetlen a kápolna előtti viaskodásukra gondolt: akkor Hugh nem
tiltakozott a vád ellen. Nem tiltakozott, mert elütő áradatként lepte
meg mindaz, amiről eddig mit se tudott: hogy a leányt _az_ a tudat
sodorta oly gyors pusztulásba, – de az lehetetlen, hogy rá ne jönne
arra, amit ő, Ziegler, mint eleven szenet hord a fején: hogy az a leány
minden gonoszság, bűn felett mocsoktalan lábbal suhanhatott volna el,
hogy lelke megbomolatlanul rebbenhetett volna az örökkévalóságba, ha ő
nem vonszolja az igazság szemetébe.

… És amikor e gondolatok fölfejlettek lelkében, Ziegler, mintha elevenen
boncolnák és mind kényesebb, meggyötörhetőbb ízeit hasogatnák föl:
nyöszörgött, összerángott és néha, rútul és irdatlan fájdalomban, mint
valami megkínzott állat, gyötrött gyermek, zokogott. S a könnyeit
letörületlenül hagyta végigcseregni vörös, szélhasgatta arcán.



Ziegler furcsa magaviselete heteken át állandó beszédtárgy volt a Svájci
Házban, s talán már az orvosnak is fülébe szivárgott volna. Ámbárhogy
Freyné nem igen árulkodott Koenigernek a vendégeiről, még akkor sem, ha
azok orvosi felügyelet alatt voltak és a kúrát elhanyagolták. Az olyan
engedetlen betegeknek, mint Aimée vagy Hugh valamely kimondott
gyógyintézetből régen távozni kellett volna, de Freyné a fényes
ellátáson kívül éppen a betegek nagy szabadságával virágoztatta fel
üzletét. Különben pedig Ziegler állandóan fokozódó hóbortjaitól új
izgalom terelte el a figyelmet, oly izgalom, ami állandó feszültségben
tudta tartani napokig, sőt továbbra úgy az orvos, mint Freyné és az
Aimée útján mindenről, bár bizarrul, ferdítetten, de mégis értesülő
üdülők kedélyét.

Egy este ugyanis doktor Koeniger különös postát kapott. Közönséges kék
borítékból egy négyszögbe kivágott papirlap esett ki és azon csak ennyi
állott:

»Ha közelebbről egy halotthoz hívják, legyen irgalmas hozzá és övéihez.
Mondja, hogy halálának oka régi, gyógyíthatlan betegsége.«

Száz és száz beteg vonult el az orvos szeme előtt. Annyi volt köztük a
reménytelen, nem volt semmi hihetetlen benne, hogy valamelyikük
siettetni fogja a kegyetlenül lassú Halált. Valamit tennie kellett; de
mit lehetett itt tenni? Elővette az írást és órákig tanulmányozta. Elég
biztos, de cseppet sem jellegzetes volt az; aki írta, szándékosan
utánozta az iskolai mintaírást. Nem is irott, hanem kirajzolt betűi
voltak, amilyenek akárkitől eredhetnek. Nőtől is, férfitől is. Itt nem
volt világosság.

Doktor Koeniger átnézte a betegeiről vezetett könyveit, számbavette a
gyógyíthatatlanok számát. Ezeket kiírta, szállók szerint és intézkedett,
hogy a halál eljegyzettei felügyelet alatt legyenek. Ő maga e napokban
minden súlyosabb betegével hosszasan elbeszélgetett, és elhullatta
beszédjében számukra a reménység egy-egy mannaszemét.

Néhány napig így izgalomban tartotta a szállók tulajdonosait. Aztán
mindenki mosolyogni kezdett rajta, hogy valaki – lévén éppen április
tája – felültette őt egy ostoba levéllel.

Attól kezdve, hogy Hugh visszautasította a rózsákat és az asszonyt, nem
álmodott többé Ginevráról. És többé Hught nem is izgatta semmi már:
fásultan lézengett a házban, a házkörüli sétautakon… ha valaki látta,
megijedt tőle; a halál mintha nem a háta mögött ólálkodna, hanem már
beleköltözött volna és a mély üregben ezüstösen izzó szeméből tekintene
ki.

De egyszer még volt egy kísértetjárás nála. Egy éjjel valaki bejött
hozzá és körüljárt a szobájában. Ez nem olyan légszerű álom-délibáb
volt, mint Ginevra visszajárása, hanem egészen élesen érzékelt valami.
Tisztán hallotta a csikorgó padlót és felpillantott. Úgy tetszett neki,
hogy Madame Mercati hajlik fölibe és azért riadtan fordult a fal felé…
Akkor pedig egy forró tűzcseppet érzett a hajába hullani, mintha könny
esne beléje.

Reggel, vagyis késő délelőtt – mert olyankor ébredt – a tükörhöz tűzve
egy papirlapot talált.

»Én a rózsákat valóban elégettem.«

Semmi egyéb nem volt a papiron, de mindent megmagyarázott. Madame
Mercati hazudott neki, hogy a rózsák megvannak, csak azért, hogy ilyen
áron még egyszer kicsikarja őt magának. Hugh undorodott… Nem tudhatta,
mibe került az asszonynak bevallani ezt, miután a fiú elutasította őt.
De Madame Mercati mindennel leszámolt, még a Hugh megvetésével is. Csak
egy hazugsággal nem akart elmenni.

Oh, nagyon jól tudta, legalább is megtanulta most, hogy a férfi, akinek
mámorkelyhül adja magát a nő, ha jő a csömör, nem magára vet, hanem
falhoz vágja a mámorpoharat és keresztülgázol irgalom nélkül törött
cserepein.

– Akivel nem örülhetnek együtt, azt szenvedni hagyják és akivel együtt
örvendenek, azt megvetik.

Ez keserü volt utolsó gondolatnak, pedig ez kongott üresülő, lassan
elgondolattalanuló agyában; sistergő, szurdaló, vadult darázs gyanánt,
míg azt is kiűzte onnan a mindent belepő tenger: a Halál.



Mikor a Koenigernek érkezett áprilisi levél már komikus sem volt,
egyszer, úgy déltájban titkosan hivatta Freyné a doktort. Madame
Mercatit halva találták szobájában. Semmi sem vallott arra, hogy ő lett
volna a különös levél írója. Neki, úgy látták, nem volt oka megfutni a
további élet elől. Altató orvosságából sem hiányzott több, mint amennyi
a naponkénti szedés által elfogyhat. Levelet se hagyott, nem is
búcsúzkodott senkitől. Még csak halvány célzást se tett soha, hogy
elkészülne az élők közül.

Doktor Koeniger magára maradt a halottal és akkor megtudta, hogy Madame
Mercati írta azt a levelet. Csak az volt talányos, honnan tett szert
annyi méregre, hogy azzal életét kiolthassa. Talán heteken át semmit sem
szedett orvosságából és úgy gyűjtötte meg magának a halált; néhány heti
álmatlanság árán az örök álmot.

Doktor Koeniger tudott hallgatni. Soha senkinek nem szólt róla, hogy az
a levél nem volt áprilisi tréfa. Hagyta, mulassanak rajta, a
rendszabályain. Azokon mulathattak is, mert hiábavalók voltak; olyan
hálók, amelyeken át Madame Mercati könnyen, zavartalanul siklott át a
másvilágra.




XXIV.

Mikor Hugh megtudta, hogy a papirlap Madame Mercati utolsó üzenete volt,
valami rettentő ámulat lepte meg. Hát az asszony is elment előle? Hát
azt is karjára vette a nagy elringató, csak éppen őt felejtette itt, két
halott nő élő sírköve gyanánt?

És akkor kínzó, sötét gyanu lépett a szívébe. Honnan tudta Madame
Mercati, hogy elmegy? Miért lopta oda a cédulát neki? Eszébe csendült az
asszony hajdani fogadkozása:

– Nekem nem kell innen út nélküled!…

Hány súlyos, szerelmetes szót mondott ő az asszonynak, amik elhervadtak,
mint a mámoros pillanatok gyökértelen csodavirágai. De az asszony nem
mondott soha később elfakuló igéket. Hughban borzalmas sejtelem
derengett… és nem merte megkérdeni az orvost.

Most már nem volt min töprengenie, csak azon, hogy mi legyen ővele. A
szívét két halál nyomta és soha az életben el nem hitte volna, hogy két
ilyen halált el lehet hordozni, könny nélkül, panasz nélkül… Hát miből
van ő, hogy jön, megy, hogy lélegzik, sőt néha gondolkozni is tud… Mert
tünődni, töprengeni tudott saját sorsán és mindazokén, akikkel egybe
volt forrva.

Eleinte magából kifelé tapogatózott, magán kívül keresve a rugót, mely
mélységbe szédítette életüket. És ekkor, első vak töprengésében egy
gondolat kelt föl benne, keserű és alattomos; egy gondolat gyötörte
napokon-heteken át: Ziegler szerepe az ő tragédiájukban. Ziegler gyanuja
oltotta lelkébe egyszer a mérget, hogy Madame Mercatinak többje is
lehetne, mint barátja; és aztán átkozta, fenyegette őt – végül
leleplezte a leánynak… irgalom Istene – ez a fiú volt az ő sorsának
ördöge…

Csak később, csak lassanként kezdett Hugh kínja befelé fordulni, vád
helyett önváddá élesülni.



Még volt egy érzése: menekülni vágyott innen. Borzadt a ház zugaitól, az
emberektől… Csak ne látni többé a furcsa nevű hegykúpokat, ne hallani a
vendégek névsorát, ne olvasni a szokott étlapokat az asztalon… Nem
vágyott haza. De kész volt akár hazamenni, csak itt ne kelljen maradnia.
Talpa alatt égett a föld, mintha valami végzettől kellene futnia innen.

Az emberek is izgatták, kettő különösen. Ziegler és Aimée.

Aimée a fejébe vette, hogy Hugh-t megfogja vigasztalni Madame Mercati
hirtelen elmultáért. Szünetlen a fiú körül volt és bár az semmi
figyelemre se méltatta, mégis kénytelen volt így néha pár szót váltani
vele. Hugh-t ez halálosan fárasztotta.

De még elviselhetetlenebbé vált Hughra nézve Ziegler.

Most már nyiltan, önuralom nélkül vicsorgatta Hughra sárgafényű, zavaros
szemét és egyszer kegyetlenül rá is ripakodott.

Pár napra rá, hogy Madame Mercatit az idegenek temetőjében elhantolták,
Hugh egy délután kiment az ő kísértetmalmához. Már a fák déli oldaláról
lesorvadt a hó, de a malom körüli kis katlan még fehér volt. A
langyosuló levegő azonban a kristálybavont malomvázat is kikezdte: a
jégoszlopok mintha szúvasodnának; meglikacsosodtak és néha csilingelve
szédültek alá az olvadó jégcifrázatok.

Hugh alvadt gyötrelemben üldögélt, szokott kőzsámolyán, fejét tenyerébe
hajtva. Lelke előtt az az emlékkép lebegett föl: mikor idejött, Ginevra
szépségétől először ébredő lelkével… Aztán minden föltámadt benne, ami
volt és eltántorgott emlékezetének vérző szeme előtt.

Kimondhatatlan fájdalom szakadt rá, – mint mindig, ha nyomorulttá
eljátszott sorsából visszapillantott arra a tiszta álomidőre, mikor a
lelke mint töretlen tó az elérhetetlen napot, hordozta a leány folttalan
fényes mivoltát…

Aztán új emlékek jöttek. Mintha forró országút porában feküdne, és az
emlékek irgalmatlan, vasszögezett talpú szörnyetegek gyanánt rohannának
át rajta… Az asszony első csókja borzadt át a lelkén, mikor az vérét
itta föl a Ginevráért fölsebzett ajakának… Oh, nemcsak az ajka: lelkének
minden sóvárgása Ginevráért volt fölsebhedve akkor; és Ginevráért
fölforranó vérét Madame Mercati szomjúsága nyelte be. Ginevra tündér
volt, varázsvesszővel vonta tavaszba az ő kopárló életét, forrást
serkesztett az ő sziklává sorvadt szívéből… Madame Mercati eljött és
aratott, ajkát a csorgó kútfej alá tapasztotta. S a tündér, akié minden
pompa volt: szárnyat bontott a semmibe…

A lopott, idegen kincsben duskálók szégyenletes fájdalma szakadt ma
Hughra. Mintha egy drága, szívből jött ajándékot, egy rábízott
gyémántkövet bűnben dorbézolt volna el. Tébolyító szívenütésként
nyilallott belé, hogy Ginevra még csak meg sem sirathatta saját
kifosztatását… hiszen egy pillanatra sem volt azután többé egyedül.
Őrizték és ráparancsoltak, hogy csöndes legyen. És ő csöndes volt… Hugh
ez egy szó felett őrjöngeni tudott volna.

Fölcikázó fájdalmának villámánál ma meglátta saját bűnének
mérhetetlenségét. Nem nyöszörgött többé gyáván, felelőtlenül:

– Én nem tehetek… nem én tehetek róla!

Hanem meglátta azt, amit nagyon kevesen ezen a világon: a sajátmaga
végtelen szennyét, nyomorát; és megirtózott az örvénytől, aminek mélyére
zuhant s ahova sohse zuhant volna, ha meg nem tántorítja az örvény
csábító vonzereje. Oh, lökdöshették volna, ha átöleli kietlen
sziklafokát; de ő kitárt karral, mint szárnyakkal szédült alá…

Most már tisztán érezte, hogy bűnének bilincseit rá nem kovácsolhatja
nemhogy emberre, de még a körülményekre se. Fölsejtekezett benne, hogy
az élet irgalmatlan próbáiban nincsenek enyhítő körülmények; aki bukik,
az a maga szégyenére bukik. Hogy az örök ítélő minden élő és élettelen
kísértőben egy próbakövet állít az ember útjába, de nem a próbakövet,
hanem a benne elbotlót vonja felelősségre. Nem, Hugh lelkében ki sem
csirázott soha a vád és az iszonyú szót, amitől Ziegler rettegett, csak
a maga lelke alá tartotta pirosló, perzselő lángul. Senkit se vádolt
többé, csak magát, mindenkinek megbocsátott, csak önmagának nem.

Oh, nem azért, mintha minden bűnt magára vett volna. Nem. Annál jobban
érezte, mily kegyetlen, megérdemeletlen ostorral verte őt az élet;
milyen kitaszított volt, milyen megkegyelmezetlen.

De éppen meglátott valami szörnyű érthetetlenséget.

Meglátta, hogy a bűn irtóztató lavina; kavicsként indul és pusztulássá
fuvalkodik, s hogy nincs benne megállás; pusztításában nincs könyörület
sem szenthez, sem szennyezetthez, amíg minden útjába esőt elseperve,
halott mélységben meg nem fenekszik.

Jaj annak, akit elragad, aki ronccsá zúzódik benne; de annak mégis a
legjajabb, aki a kavicsot elgurítja. De hát ki volt a kődobó… Erre nem
volt felelet, csak derengő sejtelme egyetlen körülménynek: hogy a gurító
talán nem is akarta, talán nem is tudott róla: vakon, szándéktalan
értelmetlenséggel indult el az első vétek, hogy mindnyájukat kárhozatba
sodorja.

Azért nem mondta Hugh senkire:

– Te vagy!

És mert nem tudta, melyikük volt az átkozott, akitől a romlás kelt, nem
tudta, vajjon nem éppen ő… vagy talán egyikük se, talán egy fejükre
szakadt ismeretlen átok… hát csak magára vetett.

Ujjaiba ágyazta arcát; keblében, torkában ismeretlen forrás bugyogva,
küzködve fakadozott: nehéz bűnbánata ma először tört utat magának,
először oldódott forrón szivárgó könnyekké.



Az út a malomnál éppen fordult, és Ziegler váratlanul találta magát a
sziklazsámolyon árnyék gyanánt meghúzódó Hughval szemben. Égő, nyilalló
pillantást szúrt a fiúba, és megtorpant, mintha ismét menekülni akarna.
De aztán mintegy hirtelen elszántságban közelebb lépett Hughhoz és
rárivallt:

– Mit akarsz… tőlem?

Hugh ráemelte a szemét: tekintete messziről jött, és bámuló volt, ajka
talán nem is mozdult; de Ziegler, mintha bele akarná fojtani a szót, úgy
hadarta:

– Hallgass… tudom már, csak arra vársz, hogy azt a fejemhez vágd. Azt
gondolod, hogy olyan ostoba… vagy éppen őrült vagyok, hogy nem tudom
kiolvasni a mások gondolatait? Ah, jól tudom, mit főzöl magadban, és
most már azt is, miért késel vele, miért tartogatod! Gyönyörködsz a
gyötrelmemben, hogy félek tőled, hogy elkerüllek! Hát itt vagyok, sujts
le reám, nem vagyok már gyáva, állom!

Ziegler kihúzta magát, szeme kidülledt, ajka szögletébe fehér hab
gyülemlett, szava hörgő foszlányban szakadozott elő:

– … oh, ez hazugság, rettentő hazugság, én nem vagyok az oka, én jót
akartam; én nem tehetek róla, ha ő akkor… oh, hogy vergődött az
ajtajáig… az a kín…

Ziegler csak magával beszélt már, suttogva, viaskodva:

– És mégse én… mégse én…

Hirtelen letérdelt, s a nedves, süppedékes fűcsomókon Hugh elébe
csúszott, és arcát kezébe tapasztva, könnyeit ujjai közt folyatva alá,
nyöszörögve rimánkodni kezdett:

– Úgy-e nem… úgy-e nem én voltam? Úgy-e nem én, úgy-e te kell hogy
elviseld ezt a gyötrelmet? Hiszen te könnyen hordhatod… te nem
szeretted… te akkor is, azután is, mikor ő szegény már… te azután is a
másikhoz… a babérfák mögül láttam…

Hugh behúnyt szemmel, mozdulatlanul ült, mint aki tompa megadással
várja, hogy a tekergőző vihar elordítson, tovaparipázzon felette.
Szívébe imént tette lábát a teljes alázat első lépése, s mint ahogy
drága, szenvedésekben megszentelt életű vendég jöttekor minden
hétköznapi lármát, tülekedést, vesződést elfojtunk a házban: úgy
hallgattatta el Hugh minden más gondolatát, minden indulatát.
Hihetetlen: de talán nem is figyelt Zieglerre.

És Ziegler, amint Hugh némaságára reáeszmélt, mintha szégyen marna bele,
hogy könyörgésig alázkodott, fölugrott:

– Hallgatsz? Tudom, mit gondolsz! Hogy mégis csak én… Hogy mégis nekem
kell hordanom…

Hugh kérdezni akart valamit, ajka megmozdult. Ziegler reánézett a
leboruló estében alig kivehető, halaványvonalú arcra, szeme megakadt a
fiú ajkán, mintha olvasna róla:

– Nem fogod, nem fogod rám rakni ezt! – hebegte, és ujját fölemelte,
mintha fenyegetne.

Visszalépett, és beleveszett a sötétszürke estbe.

Hugh pedig, a némalelkű, némaajkú szegény gyermekek értetlen ámulatával
meredt utána egy pillanatra. Aztán ismét beburkolta lelkét a bűnbánat
csöndes, fekete, vezeklő köntösébe.



Ziegler útja nem hazavitt, hanem egyikére ama sétáinak, amelyek közben
agyon tudta volna verni azokat, akik ilyenkor, mikor ő befelé néző,
kegyetlenül fürkésző, önhasgató tekintettel a saját rémítő sorsát
turkálta, idegenül, bámészan jöttek szembe, és úgy néztek reá, mintha ő…
De miért? Amiért kalap nélkül kószál? De ha a feje fő, irtóztatón! És
nem azért van-e ő itten, hogy kedvére kipihentesse az életben
megőrlődött, agyonzaklatott idegeit? Akkor mit bámulnak rá, ha kigombolt
köpennyel jár, ha mindenféle zabolázástól, formaságtól irtózón senkinek
se tér ki?

Ma nem zavarhatta senki. Már este volt, az ég alábocsátotta szürke
felhőtömbjeit, a ködgomolyok a fák hónaljaiban lógtak: kábító
gyantaillatot olvasztva ki onnan, és azzal nyirkosítva a nehéz tavaszi
levegőt.

Az aláfüggő, nyomasztó felhők alatt loholó Zieglerre még nagyobb,
nehezebb sötétülés szakadt. Előregörbedve, nyakát mintegy irdatlan
kolonc alatt megtörve, hangos lélegzetben bódorgott tova az út kásává
puhult hófoltjain, a zizzenő, újból kiütközött avaron.

A rengő kő, ami alatt hetek óta halálfélelemben állt, ma alágördült reá.
De hát igaz-e? Igaz? Nem lehetne ebből próbát tenni? Ki kellene állania
az emberek elé és kikiáltania:

– Megöltem, öljetek meg érte!

Hát hinné valaki? Hát nem szembenevetnék? Hát nem azt mondanák, nem
mondanák, suttognák még inkább, hogy ő… őrült? De hát lehet-e ő akkor
gyilkos, ha az egész világ fölmentené? Hát lehet valaki úgy is gyilkos,
hogy más föl ne fogja, hogy arra földi mértékkel büntetés ne legyen?
Akkor ő még sem gyilkolt… e világ szerint nem… ki az, aki mégis vádolja,
űzi, vesszőzi, mardossa, égeti? Kicsoda az ő irgalmatlan bírája? Hugh…?
Hugh-n kívül… a saját lelke is. De a saját lelkét, azt tán el tudja
hallgattatni, ha akarja, de Hught… hát Hught?…

Itt Ziegler megállott gondolatsorában, és mint szédítő szakadék mellől,
visszatorpant.

– Az nem lehet, hogy a világ legcsodálatosabb teremtése, a betelt
csodavirág, a kék rózsa csak úgy lehervadjon a földről. Valaminek
történni kell Ginevra miatt…

Megint annál a gondolatörvénynél volt, de most nem torpant vissza.

– Ki ölte meg? Hugh. És ha nem Hugh, ha ő?… De ezt csak Hugh mondta,
csak Hugh hiszi, tudja… Tudja? Hát igaz? De csak addig igaz, amíg valaki
tudja. Amíg valaki állítani meri… Amíg Hugh… él… Ha nem, akkor már nincs
mitől félni, akkor neki nem kell többé lehajtott fejjel, sunyin járnia,
akkor már csak a lelkiismeretét kell összetipornia és többé nem vádolja
senki… Akkor nem fogja esténkint, ágyánál a Hugh suttogó hangját
hallani:

– Tudja, ki ölte meg miss Hardingst?… én tudom…

A legkülönösebb pedig az volt, hogy bár Hugh akkor, a malomnál szót se
ejtett, Ziegler utolsó gondolatáig metszőn, tisztán emlékezett rá, hogy
az sokkal rettentőbb szót sziszegett feléje annál, amitől ő mint halálos
csapástól reszketett. Észsorvasztóbb, igazabb, szégyenletesebb szóval
sujtott le rá, nem azzal: gyilkos, hanem: hóhér…



Pár napig Hughban az a borzalom kelt föl, hogy valaki szünetlen a
nyomában jár. Néha este, szobája előtt ólálkodó leskődést sejtett;
máskor, kivált ha messzebbre barangolt, útja mentén, a fenyvek alatt
mintha sustorgott volna az áfonyás avar, és mintha lehullott gallyak
reccsennének. Csodálatosképen ilyenkor nem mert sem a folyosójára
kinyitni, sem útjáról a fenyvek alá törtetni, legalább is bekiáltani a
zörrenő sűrűbe. Félt valamitől, talán attól, hogy csakugyan követi
valaki, vagy tán, hogy senki sem jár utána, és meg kell győződnie, hogy
rögeszmék gyötrik, hogy már az őrület környékezi. Az élete így
elviselhetetlenné vált, és nem tudott meghalni, sem irgalom által, mint
Ginevra; és sokkal gyengébb, akaratlanabb volt már, semhogy
irgalmatlanul tudott volna a semmibe menni, mint Madame Mercati… Érezte,
hogy nincs semmi keresnivalója a világon, és tudta, hogy mindazután,
amit átélt, gyógyulást nem remélhet. S ha mégis élt, az talán csak azért
volt, hogy ideje adódjék – megsiratni önmagát.

És mert elkészült innen – haza, vagy ki tudja hová – két csokrot kötött.
Az egyiket az idegenek temetőjébe szánta, – mert Madame Mercatiért is
vezekelt – a másikat az alágördült sziklaoltárra.

Most mászta ki először az oldalt, ahol hajdan Ginevrával mintegy
paradicsomban vándorolt. Erre még hó volt, és a sziklán úgy terült, mint
foszladozó fehér bársonykendő. Odatette a zsenge tavaszvirágokat, ahol a
leány ült akkor, és ő elibük térdelt, ugyanoda, ahova hajdanán.
Szívében, mint elhagyott templomban hajdanti ünnepek hervadt
tömjénillata, fölgomolygott akkor tett esküjök, amit ő azon este
esküvővé álmodott át.

Oh, az esküvőt azóta mindketten megülték: Hugh szűztelen,
lélekhamvasztó, méreggé keseredett mámorban: egy hervadó asszonyon ülve
diadalt… Ginevra fátyolba ágyalt testét, narancsvirágos homlokát a Halál
örökkön csóktalan vánkosára hajtva.

Ő elégett, és Ginevra megfagyott.

Hugh nem figyelt a borókacsalitban zörgő léptekre. Hirtelen ismét eszébe
jutott:

– Ha most a szikla egyet lépne útjában…

Ezt gondolta, és azt, hogy most már nincs senki a földön, aki szeretné
őt. Oh, mennyi szeretet övezte, mennyi kincse volt; miért hogy az élet
azt nem rendre, hanem egyszerre rázta elibe, és neki egyikért a másikat
kellett letipornia. Most mindene halott… csak egy darab sötétség a
lelke… olyan sötét, hogy még a beleszorult rettentő rémeket se látja
már, csak nyüzsögni érzi őket, egymásba fonódva, veszve, mint undorító
féreggomolyagot.

A borókacsalit egyre zörgött, mindig közelebb.

Hirtelen Hugh leesett; végigvágódva; forró vérével sötét bíborrózsákat
csorgatva a sziklaoltár elé, a hó kékezüst szőnyegére.

Ziegler a szikla tetején állott. Szembenézett a fiúval, mikor a fegyvert
rászögezte, de Hugh nem látta őt. És akkor a sziklatetőn álló rém
odaugrott a némán vergődő fiúhoz, fölibe hajolt, hogy meghalni lássa; és
Hugh a lelke utolsó fölcikázásával megismerte, honnan jön rá a
megváltás.



Csak mikor hazakódorgott, – mert képtelenül járatlan, kerülő utakon
ment, néha mászott a borókabokrok alatt – csak akkor, sőt akkor is csak
homályosan eszmélt rá Ziegler egy soha addig latba nem vetett
borzalomra: hogy ő most már valóban gyilkos. Eddig is az volt, de most
már a világ szerint is. Amíg csak főzte magában, hogyan fogja Hugh-t és
Hugh-val együtt az ő gyilkos voltát elpusztítani a földről, addig
pillanatra se fordult meg a fejében, hogy egyik bűnt a másikkal kiírtani
nem, csak tetézni lehet.

Hogy ezt csak most, és most is csak a legbizonytalanabbul érezte, az
éppen olyan különös volt, mint az, hogy tépetten, hajában a beleakadt
fenyőtűcskékkel az ebédlőbe vánszorgott, és ott folyton az ajtót nézte,
jön-e már Hugh vacsorálni. Ha valaki más is az ajtóra pillantott, akkor
közbevágott:

– Ne tessék rája várni… én egész, de egész biztosan tudom, hogy ma nem
jön… nem jöhet…

Eközben a háziasszony csakugyan kereste Hugh-t. Pénze jött, de nem
útiköltségül, hanem övéinek amaz óhajával, hogy csak maradjon a Svájci
Házban. Nem várták haza, mert féltek tőle. Féltek, mert tudták, hogy
nagyon, nagyon beteg. Nem kellett ő már senkinek a földön.

Ziegler a háziasszonynak esküdözni kezdett, hogy Hugh ma nem fog
előkerülni.

– Ez egész biztos. Tessék csak eltenni a pénzt meg a levelet.

Ziegler azután átöltözött, mintha zeneestély lenne, és elment a
rendőrségre, és bejelentette, hogy Hugh Foorte-ot valaki meggyilkolta,
fenn az alágördült sziklatömbnél.

Mikor azután faggatóra fogták, azt felelte:

– Én gyilkoltam. De nem Hugh Foorte-ot. Én azt gyilkoltam meg, hogy ő
azt mondta, hogy mást gyilkoltam. Pedig azt ő ölte meg, és én azért
öltem meg őt. De azt, akit ő megölt, mi ketten öltük meg. És ez sokkal
biztosabb, mint az, hogy én Hugh Foorte-ot megöltem.

Zieglert azután bezárták, de nem börtönbe, hanem egy elmegyógyintézetbe.

A Svájci Ház kellemetlen szenzációját a házban különféleképp
magyarázták. Aimée azokban a napokban rekedtre, lázasra pletykálta
magát. Verandáról verandára, emeletről emeletre rohant. Mindenütt
elmondta, hogy a szíve csaknem megszakad, ha meggondolja, hogy Hugh
utóbbi időben őt tüntette ki figyelmével, és az a boldogtalan Ziegler
talán azért fogott rája fegyvert. Ezen többen mosolyogtak.

Mások megjegyezték, hogy hiszen Ziegler sohse vágyott Madame Mercati
kegyére… meg aztán holt nőkért manapság nem szokás vért ontani. Erre már
legfölebb az olyan szegény hibbantak képesek, mint amilyen Ziegler volt.



Így múltak el a Svájci Házból, mint beteg fa lesorvadt, szétkergetett
levelei Ginevra, Madame Mercati, Ziegler és Hugh.

És az élet eme sebzett megfáradottai a nyugalomért jöttek, az életből
való kikapcsolódásért száműződtek együvé. Azonban nyugalom csak egy van:
Halálig táncolva ama sípra, amelyre, míg csak szól, mindenkinek
táncolnia kell – s ha beteg, ha fáradt, s ha béna; sántán bár,
groteszkül s bár szívfacsaró gyámoltalanságban – halálig táncolva az
élet táncát: összerogyni.

VÉGE.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76060 ***