diff options
Diffstat (limited to '76060-0.txt')
| -rw-r--r-- | 76060-0.txt | 8380 |
1 files changed, 8380 insertions, 0 deletions
diff --git a/76060-0.txt b/76060-0.txt new file mode 100644 index 0000000..187a850 --- /dev/null +++ b/76060-0.txt @@ -0,0 +1,8380 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76060 *** + + +BERDE MÁRIA + +HALÁLTÁNC + +REGÉNY + +BUDAPEST + +AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA + +10778. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. + + + + +I. + +_Morituri te salutant_ + +Nyár volt; siető és tündökletes: alpesi nyár. + +A völgykatlant körülálló, hóval erezett szürke hegycsúcsok +márványoszlopként hordták a makulátlan kékselyem égnek sátorát. A hegyek +lábát hűsítő tengerszembe sötét óriásfenyők bámultak, fel a hegyhátnak +mind magasabban hordva fejüket, mint egymás vállán át a vízbe tekintő +sötét zarándokok. Az erdőt megszaggató rét bársonya csupa virágból +szövődött: lila vadpézsmából, aligrózsaszín margarétából. + +A fenyők alá torkolló ösvényre egy túlsugár leány lépett ki lassan. +Fekete, omló ruhája az ösvényrehajló aranycsillagos arnikákon +végigsepert; azok így lábához hajoltak és mögötte, mint köszöntés +végeztével újra fölemelték ringó fejüket. A leány, balkarjával magához +fogva, a tómenti nedves pázsit virágait hozta: laza csokorba fogott +világoskék harangvirágerdőt. Meghajlott fején könnyű sál fátyolozta +hullámos, de cseppet sem göndör kékfekete haját. Sötétkeretű arca +világított és halántékon, finom orrtövében, nyakhajlásban szinte +kékfehér volt. Bár a leány szemét hosszú, kihajló pillák árnyalták, +sejteni lehetett, hogy az csak nagy és sötét lehet. + +A tó felett, a réten alvó csendet csak a fenyvek csúcsában halk +mélabúval sustorgó szél zavarta… A leány mégis felpillantott. Fejét +mélyebbre hajtva köszöntötte a szembejövő párt. Egy szálfanövésű fiút és +egy asszonyt. + +Azok ugyanoda tértek, ahonnan a leány kilépett: a fenyők alá. A fiú +előrement és fölemelgette az utat elálló lombrojtos ágakat; az asszony +pedig, rikító zománczöld selyempongyolájában, mint valami káprázatos, +büszke kis madár surrant előre a fölibeemelt fenyődrapériák alatt. + +– Látszik, hogy novicius itt, még örvend a virágoknak. + +Az asszony mondta ezt, a fiú hallgatott. + +– Valami édes keserűség ezt látni, mert az ember visszaemlékezik rá, +amikor maga is újan jött és még talált valami örömöt itten… + +A fiú tovább is hallgatott. Ajka szélén imént, a találkozáskor halvány +mosoly virult ki és ez olyan volt, mint a gyermeké, ha valami szépet lát +és azon örvend. Ez a mosoly a keserű szavakra hervadni kezdett, de csak +lassan. + +A fenyőtűvel szőnyegezett puha út emelkedett. A csöndes séta egy padhoz +vitt, az erdő fölé, ahonnan visszafordulva az egész villavároska +ideragyogott: a kráterszerű oldalon fellebb és fellebb elszórt, csupa +rács- meg lécbalkonos emberkalitjaival, a kalitok rúdján lebegő piros +zászlóival. Mindez, fordítva, de töretlenül a tóból is feltükrözött +hozzájuk. Az asszony a padra ült, a fiú a fához támaszkodott. Ismét csak +az asszony beszélt: + +– Lassabban jár, mint én. Vajjon betegebb is?… + +A sétából aztán villájuk terraszára tértek. És akkor ismét szembejött +velük, a verandára lépve a virágos leány. Az ő heverője a legmesszebbi +szögletben állt, ahonnan a széltől védő üvegfalon át a tóra lehetett +lelátni. A leány leült, ölébe ejtette virágait és válogatni kezdte őket. + +Egész virágoskert ölelte már körül: a veranda párkányán margaréták, +csillagvirágok, asztalán érikák, rezgőfüvek. Most hozott virágait hosszú +üvegvályúba rakosgatta, aztán egy pillantást vetett körül, hogy nézik-e; +és mikor látta, hogy nem, akkor végigterült a heverőn. Fejét kicsit +magasra emelte a csipkés fehér párna, ruhája eltakarta lábát, de mert bő +volt: oldalt a földig bomlott. Hajáról a fátyolkendőt szemére húzta, +hogy ne vakuljon az erősbödő verőfénytől; és aztán mozdulatlanul, mint +egy virággal körülvett ravatalon feküdt. + +Valahol a közelben egy csorgókutacska sírdogált. + +A három ember órákig fürdött a forró, verőfényes csendben. + + + +Egész délután a rétet kaszálták: a verandán sütkérezőkhöz nehéz, hervadó +virágillat felhőzött föl. A nap korán eltűnt a nyugati hegyek mögé, de a +keleti csúcsokon jó darabig tüzelt a fény; fellebb, fellebb húzódva és +végül utolsót lobbanva sorvadt az alkonyatba, vagy tán fölkúszott a +mennybe. Egyébként pedig nem történt semmi: keltek és mentek az órák, +üresen, emléktelenül; jeltelen sírok gyanánt sülyedve a semmibe. Estére +gyenge újholdfény ezüstlött alá, a holt virágillat kábítóvá fűszeresült. + +A nagy verandán egyedül volt a leány; a felvirágozott korláton ült, egy +oszlophoz dűlve, kezével a térdét kulcsolva. Az odanyíló vesztibül +ajtajában egy árny jelent meg: a délelőtti szálfanövésű fiúé. Sötétkék +lüszterruhája, nyersselyem inge enyhén csillámlott, feje födetlen volt. +Kilépett a holdfénybe egészen, a leány elé, mielőtt az leszállhatott és +visszahúzódhatott volna. A fiú szépsége a világításban kissé kísérteti +volt: szabályos, szinte merev bronzszínű arca, csodálatosan, rejtekezve +ragyogó délszaki szeme; csipkeszélű, keskeny, keserű ajka, amely +teljesen sohsem fedte villódzó fogsorát. + +– Kérem, hogy hívják önt a keresztnevén? kérdezte a leányt minden +formaság nélkül és mégis oly tartózkodva, hogy az nem riadt meg. + +– Ginevra. + +– Ah… – és a fiú elmosolyodott. + +Aztán leült a párkányra, a leánnyal szembe. + +– Irországba való ön? + +A leány bólintott. + +– Régóta beteg? + +– Egy éve. + +– De csak kicsit? + +A leány csak nézett. + +– Úgy-e, únja a kúrát? + +– Hiszen ha használna… + +– Nem bízik? + +A leány nem felelt semmit. + +– És mit fog tenni a télen? + +A leány nem értette. + +– Akkor nincsenek virágok… Tudja, milyen itt a tél? + +A leány nemre ingatta a fejét. + +– A házak belefulnak a hóba. A tetőn kell kijárni. És ott is farkasok, +medvék ólálkodnak. Dehát ez még szebb halál, mint a másik, ami itt vár +ránk. + +Ginevra elkomolyodott. + +– Ne értsen félre. Úgy értem: ha nem a farkas, akkor a fagy esz meg. + +A leány elmosolyodott, sőt kérdezett: + +– Mióta van itt ön? + +– Két éve. + +– És még él? + +Most a fiú komolyodott el. + +– Úgy értem: a farkas meg a fagy elkerülte önt? + +– A fagyot nem érzem. A farkas nem jól járna velem… + +Csakugyan, a fiú szikár volt, hústalan és vértelen, de gyönyörű. Ginevra +összerázkódott. + +– Fázik? + +– Az ön tréfái szomorúak. + +– Bántottam? Úgy-e, nem? + +És engesztelés gyanánt a fiú odanyújtotta kezét Ginevrának, kicsit +odahajolva az oszlophoz mozdulatlanul, hátravetett fejjel dűlő leány +felé. Ha valaki most látta őket: a legcsodálatosabb árnykép voltak. A +két teljesen sötét, egymás kezét érintő árnyék a hold erősbödő fényében +úszó alpesi tájba rajzolódott; szemük, ajkuk ezüst kontúrokkal, enyhén +foszforeszkálva, mint reves fák csillognak éjjelente. + + + +A fiatalember most ott haladt a kert kanyargós útján. Az újhold mint +sülyedező aranycsolnak, a hegyek fölé hajolt, de még világított. A +fiúnak nem volt semmi célja: egy kicsit föl volt élénkülve, az éjszakát +nyugalmasnak, hűvösnek és titokzatosnak találta, mint imént azt a lányt, +akivel beszélt. Már régen akart közeledni hozzá, mert sajnálta nagy +magányáért és most – úgy hitte – kicsit összebarátkoztak. + +Ezen tünődött – azonban hirtelen nevén szólította valaki. Egy +fenyőcsoport alatt, keskeny padon, vöröslila selyemkendőbe burkolózva az +asszony ült. Kicsit fázott és kicsit gubbasztott azért; kendőjének +rojtos szélei mint szárnyak csüggtek karjáról alá és keskeny +sasprofilját a hegytetőn ingó hold még megvilágította. + +– Épp odalátott a verandára, villant át a fiún. + +– Tudja, miről gondolkoztam éppen most? kérdezte az asszony élénk, +kicsit éles hangon. Hogy mit tudnak maguk ketten azzal az ír leánnyal +beszélni. Ő semmit sem szokott beszélni és ön majdnem semmit. + +A fiú el volt fogódva, de hogy miért, azt nem tudta. + +Mióta az asszony itt volt – másfél éve már – egymás mellett állottak és +nézték az érkező, távozó emberrajt. Hasonló sorsuk fűzte egybe őket +érdektelen, megszokáson épülő barátságba. Látták a gyógyulókat és nem +gyógyultak meg, a haldoklókat és nem tudtak meghalni; látták a +kétségbeesőket és elfásultak; a könnyelműeket és nem szerettek egymásba. + +Megszokták már: mindent megbeszélni, együtt – de csak ami kívülük, +körülöttük történik. És most a fiút mégis bántotta valami. Indiszkrét +nem volt pedig az asszony, nem is látszott nagyon kíváncsinak, sem +szemrehányónak. Inkább csak türelmetlennek, mint aki várakozott; s hogy +mennyire nem akart faggatózni, az mutatta, hogy nem is várt feleletet. +Tele volt maga mondanivalóval: + +– Az esti postával táviratot és levelet kaptam. Az uram jön és elhozza +Loloticát. Zerna pedig nem jön az őszig. Ő nem tartja orvosságnak az +unalmat… Eljön az uram elé velem? – Még egyet. Nagyjában átköltöztem a +felső villába. De most már nem érek rá, az apróságokkal is +áthurcolkodni. Az ember, igaz, itt diszítetlen kajütökben lakik; de +mégis, a képeim, a vázák… nem hagyom őket cselédkézre. Délelőtt, míg az +enyéim kipihenik az utat, segíteni fog nekem. Azért kérem, ne kóboroljon +ma este. Legyen holnap friss, hogy jó barátom lehessen. Számítok önre… + +A holdcsolnak hirtelen elsülyedt a hegyek mögé, a sötétkék éjszakába. A +fiú a kert aljában húzódó szálló egyik ablakát nézte: az ablakon át +rózsaszínű fény derengett. Abban a rózsaszínű fényben alszik a leány, +akire gondol. És itt sötétben maradt egy másikkal. Amarra gondolt, emez +volt hozzá közelebb. Milyen nyugodt volt imént, míg csak arra gondolt… A +lelke mintha hűs áradatban ringott volna, most nyugtalan, zavart és +fáradt lett egyszerre. Valóban, kóborolni akart ma este, de most érezte, +hogy az csak oktalan gondolatokra vezetne. + +És neki, mióta eszmélt, mindig okosnak kellett lennie… + +Lekísérte az asszonyt a szállóig, aztán mégis – kóborolni ment. + +A kert körül rétek terültek, nagy messzi kezdődött a város, sűrűbben +sorakozó villáival. De ő más irányba vágott. Átballagva a vastag +illatréteggel megfeküdt réteken, az erdőbe tért, az óriás, dermedten +álló, fekete fenyvek közt kanyargó útra. Az útmelletti mély szakadékban +hangos patakok sírtak és egy rejtett zúgban százesztendős malom állt a +vízen. Hanem néma volt. Fából rótt, elfeketült bordás testével, vázzá +sorvadt kerekével mint félszárnyú, csonka kísértet: a hajdanti, +elhessegetett falucska ólálkodó kísértete – úgy meredt bele titokzatos +zordonan a még enyhén ezüstlő napnyugati égbe. + +A fiú egy kőre ült, szemben a kísértetmalommal. + +Mint minden embernek, aki magára parancsolta, hogy nem gondol semmire és +aki heteken, hónapokon át üresen, vakon hagyta maga fölött átsiklani az +életet, – az orvosok ezt gyógyszernek mondták – jöttek néha aztán órái, +mikor a nehéz, kényszerű, bár jótékony álomból magára ébredt. Akkor +rettentő erővel szakadtak rá gondolatai és verték, addig verdesték, míg +elalélt ismét a gondolattalan letargiába. + +Ma újra fölébredt… Mi költötte föl? Történt valami? Ha úgy jól +elgondolta, semmi. Öt percig egy lánnyal beszélt a verandán; fanyar +tréfákkal mulattatta és az alig vette számba őt, meg a tréfáit. Igaz, de +közben úgy ült vele szemben a karfán, homlokán a holdfénykoszorúval, +mint valami alpesi igézet. + +– Szép, nagyon szép… – mormogta a fiú és eltünődve, egy követ hajított a +szakadékba. A kő csengve futott le a meredeken, apró kőlavinát sodorva +alá; csattogva iramlottak az éles sziklatörmelékek és azt ujjongták: + +– Szép, nagyon szép… + +Az élet minden formája elhagyta a fiút. Nem lehetett hozzá sem adakozó, +mert neki az életből innia nem volt szabad; sem kegyetlen, mert olyan +kegyetlen volt már, hogy ahhoz képest minden más sors: halál, +szegénység, elhagyottság semminek tetszett. Beteg volt, ifjúsága első +évei óta; beteg volt, amíg mindenkije megszokta, ráúnt a betegségére; +beteg volt addig, míg mindenki megváltásként óhajtotta halálát. Ő érezte +ezt és érezte, hogy igazuk van és azért mindenkitől elidegenedett. + +– Én már meg vagyok halva, – mondta néha magának – csakhogy visszajáró +halott vagyok. + +Hanem az élet, mint az örökzöld repkényág a korhadt falak közt az +elátkozott házba: be tudott kúszni hozzá néha és most megint koszorút +akart fonni neki. Szépséget mutatott és a fiút meglegyintette az a +csodálatos, megfejthetetlen életöröm, amit a szépség látása lobbant föl +hirtelen, diadalmasan. + +– Szép, nagyon szép… + +A fák mintegy fölriadva susogni, a szélben nyújtózkodni kezdtek. Az égre +fönt gyémánthálót vontak a csillagok, a holt malom patakjai pedig +csacsogva-sírva muzsikáltak. + +– Szép volt és nem haragudott rám… + +Nem haragudott… hát ez is ajándék? Az emberek százmilliói élnek a +világon, akik mind nem haragusznak rá. Miért öröm ez hát mégis? Hát +öröm? Igen, öröm. Öröm, hogy szép, hogy szép neve van és hogy nem +haragszik. Oh, mennyi öröm! + +A szíve gyorsabban ver és érdemesnek tartja holnap fölébredni… Mert a +fiú még mindig várt, szomjazott valamire… + + + + +II. + +Valami szégyenkezéssel ébredt másnap. Ha ép lett volna, a reggelnek is +szemébe merte volna mondani, amit az éjbe beleálmodott, de a nyomorúsága +bizonytalanná tette. Mindig félt, hogy olyat tesz, ami őt nem illeti +meg, és nevetségessé válni nem akart, még önmaga előtt se. + +Lopva pillantott Madame Mercatira, mikor az asszony férjének elibe +mentek. Félt, hogy az leolvassa róla dőre gondolatait, hogy meg találja +szégyeníteni… + +De most az asszony is más volt, mint eddig. Nem csoda: az urát várta +másfél évi távollét után. Reggeli toalettjénél kémlelőn ült a tükör +előtt, göndör, erőszakos, vállon alig alulérő fekete haját magasra +tüzdelte, aranybarna arcát szarvasbőrrel simogatta fénytelen +bársonyosra, ajkán elvonta a pirosító rudat… Eperszínű kötött kabátkája +halvány visszfényt vetett izgatottságtól amúgy is áttüzesedett arcába: +színes volt és fiatalabb, mint máskor. Míg a városba vivő szerpentinúton +fölfelé kanyarogtak, csipkés, barnával pettyezett zöld páfránylevéllel +legyezgette magát. Az asszony nem hivta ki ugyan a fiú elragadtatott +kritikáját, amit az az éjjel a leányról mondogatott: ahhoz +jelentéktelenebb volt; de ennyi mégis fejébe szállt a fiúnak, sőt ajkára +is jött egészen elfogulatlanul, mert nem volt semmi rejteni való +gondolata, érzése mögötte: + +– Madame Mercati, ön nagyon üde ma. + +Azért, mert egy új fordulónál voltak, vagy elcsodálkoztában, az asszony +pillanatra megállott, és a fiú arcába egy pillantást vetett. + +– És ön ma… egészen furcsa. Eddig sohse mondott nekem bókokat. + +A fiú elpirult, gyengén és meghatóan, ahogy vértelen, szemérmes emberek +pirulnak el. Mindig magába rogyva élt, és ha néha kivillant valami +belőle, mindig félt, hogy megbánt vele valakit. + +Pedig az asszonynak örömet okozott. Hiszen úgy félt a találkozástól… Nem +mintha férjéhez nagyon gyengéd kapcsok fűzték volna. Majd harminc +évesen, józan fejjel ment a már nem nagyon fiatal örmény-görög +kereskedőhöz, de négy év alatt összeszokott vele. Szent és +elodázhatatlan kötelességének tartotta: mindazt megadni neki, amit +tudatos kötelességérzetből adni lehet; ha már a szenvedély pazar és +önkénytelen ajándékait nem is nyújthatta. Meg aztán ott volt a +gyermekük!… Nem, az asszony nem akart ma csúnya lenni… + +Még jobban kipirult és valamivel gyorsabban indult meg fölfelé. A fiú +még mindig úgy érezte, hogy ostoba volt és ajkát összeszorítva ment +mögötte. + + + +A postakocsik egyikéből válligfürtös, fájdalmas szemű Mignon-fejecske +kandikált elő: Lolotica. Mercati úr kinyújtotta a gyermeket, de ez +riadtan húzódott anyjától vissza. Másfél év alatt elfelejtette egészen. + +Az anya szemében a viszontlátás reszkető, boldog örömtüzét a fájdalom +könnye oltotta ki. Oh… milyen szép, milyen nagy… de milyen más, milyen +idegen lett neki a gyermek. Magához akarta szorítani, csókkal szívni +magába a lehelletét, visszaváltani a lelkét a lelkéhez, de öléből +földrecsúszott a gyermek, és akkor az asszony föleszmélt, – hiszen meg +sem szabad csókolnia. + +Mercati úr kicsit köpcös, kicsit kopasz férfiú volt. Az asszony nem +nyujtotta neki csókra az ajkát, de ő egészségesen, hallhatóan csókolta +meg asszonyát. És akkor a fiú ismét a földre nézett. Sajátosan +feszélyezve volt, mint aki egy korrektnek, józannak, sőt tekintélynek +ismert egyént először lát az élet puhább, érzelmesebb kötelékei közt. + +A szállóig gyalog mentek. Lolotica kézen vitette magát és tágult szemmel +bámészkodott. Tágult szeme tele volt az új élmények meglepődésével: +egész nap kapaszkodtak, kúsztak fel az égnek; belementek a nagy fehér +felhőkbe és a felhők felett bukkantak aztán ide. + +– Papa, úgy-e, innen már csak egy kicsi van az égig? + +A leányka görög beszédjébe francia és olasz szókat kevert, mert odahaza +három nyelven beszéltek. + +– Csak egy kicsi – szólt Madame Mercati és szemét könny futotta be. + +A velük haladó fiú mintegy álomban ment. Zűrzavaros, némileg kellemetlen +érzéseken át szünetlen úgy érezte, hogy van valami, valami nagyon jó, +ami őt érte; s ami még jönni fog… Ha ráeszmélt, hogy mi, akkor érezte, +hogy semmi nincs, csak az éjjeli álmok egy utolsó foszlánya kábítja még… + +Egy óra mulva reggelinél ültek. A szálló két szárnyát összekötő fedett +sétány keletnek esett és a reggeli – ha csak jó idő volt – ott volt +fölterítve. Ez kedves szokás volt: a nap belekóstolt az aranypiros +teába, puhábbá csókolta a jégbehűtött vajat és áttetszett a finom +befőtteken. Az apró asztaloknál két-három ember fért el csupán, kiki a +neki legkellemesebb társakkal ülhetett. + +Mint meghitt családtag: a bronzarcú fiú Mercatiék körében ült: szeméből +azonban sugarak lövelltek, végig az asztalok során, közönyös +nyájassággal köszöntve a társaságot: fecsegő fiatal leányokat, +gavallérjaikkal halkan társalgó asszonyokat. + +Ginevra nem volt sehol. És ő úgy várt reá, hogy köszönthesse. Talán +reggelizett már, talán a templomba, vagy sétálni ment… + +A túlsó asztaloknál a társaság egy része csolnakázást tervezett reggeli +utánra. Az idő ragyogott, a tó sötétzöld hátán – odaláttak – egy hullám +se fodorodott… Mindenki jól érezte magát, szinte senkit se zárt be ma a +láz, a rossz idő. + +A fiú szívére lehangoló árnyék esett. Úgy érezte, mint mikor drága +ajándékot tartogatunk valakinek, aki nem jön el érte. + +Csak látni akarta, csak egy fejhajtást akart kapni tőle és akkor +szívesen viselné el a napot: Mercatiék soknyelvű zajgásait, a délutáni +hurcolkodást és mindazt a hosszú, egyhangú unalmat, ami az ittvaló +életet jelentette. + +De Ginevra nem volt sehol. + + + +Ginevra nem jóra virradt. Az esti holdvilágidill megártott neki: egy kis +láza volt és a melle fájt. Ágyban töltendő napok vártak rá: hosszú, üres +órák, amelyeknek percei mint az ólmoseső verik fagyottra a lelket. +Egyetlen barátnője volt: egy kis svájci leány, aki rajongott érte és +csodálta őt, ahogy rajongani és csodálni csak nagyon fiatal lányok +tudnak nagyon pompázatos nőket. De a kis leány – Lieslnek hívták – most +nem jöhetett hozzá, mert maga is egy hete feküdt, hanem naponkint +leveleket küldözött neki. + +Délfelé az orvos nézett be Ginevrához. Úgy találta a leányt, amint az +hanyatt fekve a mennyezetre bámult. + +– Micsoda dolog, megint így a semmibe nézni, szomorkodni. Olvasson, +tanuljon, vagy írjon leveleket – akár ábrándozzék, hiszen minden fiatal +hölgynek van, kiről… + +Ginevra fölült, szétgombolta hálóköntösét. A széteső, fehér, csipkeszélű +ruhahullámokból mint különös, karcsú, sápadt virág emelkedett ki teste. +Szemébe félénk szenvedés rebbent; de néma engedelemmel tűrte a +gyötrelmet, míg az orvos kikopogtatta. + +– Ha fölkel, esténként egy félórát a szalonban tölt. Önnek fel kell +vidulnia. + +Mikor a leány magára maradt, fáradtan esett a párnákba vissza. Az orvosi +vizsgálat mindig megszégyenítette, lehangolta; és hozzá az orvos +tanácsai… A fekve olvasás fárasztotta, írnia nem volt mit, ábrándozni +hát… Az ábrándot fűzni kell valahová: multhoz vagy jövendőhöz és előtte +mindkettő zárva volt már. + +Régen tudta már, hogy az élet játszmáját elvesztette. + +Eleinte, mikor lankadni kezdett, körülvették és becézgették: apja, az ír +nemes úr, öregkisasszony nénje, aki holt anyja helyett a ház asszonya +volt, és egy, a messzi városból hozzájuk kijáró fiatal gyáros. Ő maga +nyugodtan élt virágai, könyvei, zongorája és agarai közt; és fogadta, +mint azelőtt is, minden felindulás nélkül a gyáros virágkosarait. Hűvös, +tiszta élet várt reá a messziben: szőnyeges otthon, halk délutáni +teázások… Egy gondolat, amely mint el nem tántorodó, el nem hessegethető +darázs döngi körül a fiatal szívet: nem rebbent még feléje sohase, bár +már huszéves mult. + +Szerelem helyett egyéb lepte meg, néhány hónapnyi hervadozás után. +Reggel volt éppen, szemét aranyos őszi nap nyitotta ki, de valami +rettentőre, megfoghatatlanra: hálóruhájára ajkáról habos bíborcseppek +gördültek… + +És akkor bezáródott mögötte a mult, előtte a jövő. A fiatal gyáros +üzleti ügyben sürgősen Dél-Amerikába ment és Ginevra nem kapott többé +virágkosarat. + +Mindez nem fájt most már, sőt talán akkor se fájt nagyon. Kimondhatatlan +keserűség volt; leverő, az életből kiábrándító és a maga meztelen +durvaságában megszégyenítően lélekölő, de mégse igazi fájdalom. A leány +aztán mindent levetkezett, ami eddigi életét alkotta; és könnyen +vetkezte le, mert nem volt mindabból a lelkéhez nőve semmi. Szép, +előkelő ruha volt az, most pedig másik ruhát kellett elhordania: az élet +tenyéren hordott megkíméltjeinek selyme helyett az élet +halálraítéltjeinek szürke csuháját. Egyetlen kötelessége maradt, s azt +teljesítette: mindenbe híven nyugodott bele, amitől övéi javulását +várták. + +Mikor a tavasz fesleni kezdett, elbúcsúzott agaraitól, zongorájától – a +könyveit hozta magával, virágok pedig itt is várták. Még várta valami… +bár ő maga semmit se várt többé. + + + +Valaki ma egész nap várt reá, a félénk, bizonytalanná vált emberek +különleges váróművészetével. Csak a nagyon megpróbáltak művészete ez: +várni valami egészen bizonytalanra, minden új csalódásból új reményt +faragva, – az élet minden leőrlött kis tényébe enyhítés és biztatás +gyanánt vive bele a várást; a várás keresztje alatt húszszor összeesve, +húszszor újratámadva. + +Így várt rá Hugh. + +Délelőtt, délben megeshetett, hogy nem találkoztak. De délután a +verandán Madame Mercati nem fog többé ott heverni, hanem odafönt és +akkor a lánnyal ketten egyedül lesznek. + +Hugh kifeküdt a napra és várt… A leány ajtaja odanyílt, de se onnan, se +az ebédlő felől nem jött senki. – A fiú azért szüntelen a korlátra +bámult, ahol a virágok nyíltak, ahol az este ülni látta őt. Mintha +rámára meredne, amiből a képet kilopták… Aztán a tegnapi találkozásukat +idézte: amint szembe jött vele és arcába kék fényt vetettek a +harangvirágok. + +Hirtelen, mint lázbeteget hűvös fuvalom, egy gondolat legyintette meg. +Hátha itt van, a szobájában… alig néhány lépésnyire tőle?… + +Fölkelt és végigment a hosszú verandán, a felvirágozott korlátig, ott +megállott. A leány ajtaja nyitva volt: – és a fiú szívére hirtelen édes, +meleg, arany verőfény esett. Szemben az ajtóval feküdt a leány. Alvó +arcát a feje alá kulcsolt karjáról hulló csipkék felhőzték körül. Amint +a fiú tekintete betakarta, a leány, mintha napfény esett volna arcába, +hirtelen fölébredt. + +Hugh nem mozdult és egy másodpercnyit késett a köszöntéssel. Aztán +bólintott, de köszönés helyett – a leány nevét ejtette ki. + +És akkor csoda történt, nem várt, édes csoda: a leány mosolyogni +kezdett, álomfátyolos szeme a fiúra rebbent. + +– Ah… Mister Foorte… + +És visszabólintott, de nem mondott többé semmit. Hugh elhúzódott, hiszen +már mennie kellett. Madame Mercati öt órára várta. Most már nem is volt +fáradt. Nem kapott ugyan semmit, mert a leány csak zavarában mosolygott +és ő mégis gazdagnak, megajándékozottnak érezte magát. Látta őt: +fehéren, csipkék között alva, feje fölött két karjával, mint két, +fölötte összehajló virágos ággal… De hát miért nem mert hozzája belépni? + +Szabad, sőt illő volt itt a gyengélkedőket látogatni; a szenvedésben +testvérré váltak között leromlott az ilyféle tilalom. Madame Mercati +ágya előtt hányszor ült egész délutánokat: sakkoztak, beszélgettek, +olvasgattak… + +Mi volt ebben a leányban, hogy küszöbétől visszatorpant; hogy nem bírt +sehogy formára lelni, amelyben valóban, a lelkéig megközelítse?… Csak +elfogódott tudott lenni vele szemben, vagy fanyar: közelében hallgatott +vagy kopott tréfákat mondott és hiába szánta rá magát, hogy szólni fog +hozzá mint barát a baráthoz, mint egyik halálraítélt a másikhoz: +vigasztalón, megértőn, egy kicsit hozzáférve, hozzámelegedve… Nem. Mikor +látta, sugáran, hüvösen, akkor mintha zárt ajtó előtt állana, melynek +külső kilincse letört, amely csak belülről nyílhat meg reája… + + + + +III. + +Pár nap mulva, mikor a leány először jelent meg újra az ebédlőben, ott +pezsgőbb életet talált. + +Az ebédlő tágas, fehér gipszreliefekkel, illatos csipkefüggönyökkel ékes +terem volt. A tóra néző üvegfalon át bevillódzott a csodálatos tájék: a +hegyek szinte szabályosan ismétlődő kúpcsipkés gerince, az erdők +sötétkék bársonya, a tó felhőt, eget, napotringató zöldje. + +A hosszú, közös asztalnál jórészt svájci németek ültek, ők voltak a nyár +tipikus vendégei és az ő érthetetlen dialektusuk uralkodott a társalgás +fölött. A külön asztalok közül most csak egy volt lefoglalva: idős német +házaspár ült ott hórihorgas, vörössörényű fiával. + +Ez a vörössörényű fiú a szálló minden hölgytagját végigudvarolta már, +kivéve Ginevrát, akihez nem fért hozzá. Bájos bécsi leánykákat szünetlen +fényképezett, edzett svájci meg angol hölgyekkel csolnakázott és egy +szöszke elzászi fruskával járt a fenyvesbe sétálni. Az asztalnál azonban +Ginevrát bámulta, bár másokkal társalgott; átkiabálva a külön +asztaluktól: hangosan, figyelmet kihivón. + +Ginevrát, mint fölépültet, a szokottnál melegebben üdvözölte mindenki. +Az elzászi kisleány – Aiméenek hívták – elibe ment az ajtóig, mikor a +fehérbóbitás szobaleány bebocsátotta. + +– Isten hozta. Liesl nagyon meghagyta, hogy helyette üdvözöljem önt, ha +fölkel. + +– Köszönöm, Mademoiselle Weber. Hogy van Liesl? Tegnap nem írt nekem. + +– Ah, egészen rosszul. Harminckilences a láza, most már az orvos az +írást is eltiltotta. Nagyon vágyik ön után. Miért nem jő fel soha hozzá? + +– A lépcsők miatt. A lift nem jár. + +És Ginevra egy bólintással mindenkit köszöntve leült, vette +evőeszközeit, gyöngyházszínű kezében úgy forgatva azokat, mint ügyes +vívó a fegyverét. És csak erre, vagy tán erre sem figyelt. + +Pedig lopva két szempár osont néha feléje… + +Vacsora után a társaság a szalonba ment és ide-oda telepedett. +Legtöbbjüknek tíz-húsz percet, ha szabad volt itt ülnie, aztán ismét a +verandára kellett menni, heverészni. + +Ginevra új kötelességet teljesített: részt kellett vennie az esti +szórakozásban. Leült egy szögletbe, egészen egyedül. + +Hugh Mercatiékkal kártyázott, bár egy pillanatig se figyelt a játékra. +Szíve tele volt új lehetőségek édes zűrzavarával: Ginevrát ezentúl +esténkint a szalonban találhatja… + +A borzas, vörössörényű fiú a szalon közepén állva hegedült és közben +idegesen rángatta ajakát, szemhéjait. Schumann Träumerei-ját játszotta, +azonban hirtelen egyebet gondolt. Haját hátrarázva állát a hegedűnek +szegte, Ginevrának egyenesen szembefordult és mély, tiszta, de kicsit +reszkető hangon énekelni kezdett, mint szerenádhoz pengetve hozzá a +hegedűt: + +– Du bist die Ruh… + +A hangok édes, érzelmes hullámban hömpölyögtek a leány felé; +körülcsókolták, cirógatták sötét, sugár alakját, az esti fényben +tündöklően fehér halántékát, halavány ajkait. + +Mindenki megértette a különös vallomást, a fiatalabbak érdekesnek, az +idősebbek ízléstelennek találták azt. Az elzászi kisleány kipirult és +tüntetőn egy más fiatalemberrel fecsegett; nehányan mosolyogtak. Hugh +holtsápadtra vált. Mióta ismerte, áhítattal tekintett a leány felé, és +heteken át nem merte megszólítani őt, – küszöbénél megtorpant, mint +bűvkör határvonalán… A leány soha nem látott, különös szépsége +elragadta, szinte könnyre fakasztotta néha; hanem zárkózott fensősége, +öntudatlan különállása, föléemelkedése minden embernek, – ez volt az, +ami Hugh lelkét térdre kényszerítette Ginevra előtt és ami oly boldoggá, +gazdaggá tette a lelkét, mint igaz hívőét istene nagyszerűségének, +imádatraméltóságának és elérhetetlenségének tudata… És most az a merész, +szemtelen fickó miután mindenkit körüllegyeskedett, érdeklődései sorába +Ginevrát iktatta és nem látta semmiféle szentségtörésnek, hogy azonnal +és nyiltan lábához rakja hódolatát. + +Különös, keserű düh kezdett Hughban fölkavarogni. Kezében reszkettek a +kártyák, az ajka is reszketett, a szíve a legjobban. + +Tehát így kell tenni, így! Szemérmetlenül, meztelenül kúsztatni a +szerelmet a kiválasztott felé; megszédíteni őt, eltántorítani saját +magától. Hiszen a megközelíthetlen leány arcába most halvány vérhullámok +emelkedtek és gyengéd keble alig észrevehetően remegett. – Ah, tűri és +nem háborodik föl, nem kel föl, nem sújtja le egy távozó tekintettel a +nyomorultat… + +– Hallatlan egy játék, jelentette ki Mercati úr és kártyáit lerakta. + +– Nemde, gyalázat, mormogta Hugh és szeméből szikrák szöktek a hegedülő +fiú felé. + +– Igen, mert ön nem figyel és olyan szórakozott ma, hogy az már +egyenesen sértés, szólt Madame Mercati és élesen nézett a fiú dúlt +arcába. + +Hugh most egyszerre átlátott a félreértésen és kimondhatatlanul +elszégyenkezett. + +– Pardon Madame Mercati – és kártyáit rendezni kezdte – játszunk tovább. +Én hívok. + +– Nem, köszönöm. Én magával ma többé nem játszom. + +Hűvösen, durcásan fordult tőle férjéhez és egyetlen tekintetre se +méltatta azon este. + +A fiú keserű zavarban volt. Úgy érezte, hogy Mercatiné felfedezte, +legalább is asszonyi ösztönnel megsejtette szívének gyötrelmesen +féltett, hétpecsétes titkát. Némán, leverten ült ma távolabb és mintegy +leláncoltan, megsemmisülten látta Ginevrát pár perc mulva a szögletből +felemelkedni és tovaúszni az ajtó felé könnyű, fénytelensötét +selyemruhájában. + + + +Hugh nem aludt, hanem keserű gondolatain úgy gyötrődött, mintha +töviseken feküdnék. Mint hogyha valami titkos szektához tartozónak +szentélyébe gúnyos, idegen pillantás nyit be, úgy gondolt Madame Mercati +átható tekintetére; fájlalta és szégyenlette lelkének elárultatását. +Hanem annál nehezebb fájdalom is gyötörte: Ziegler vallomása. Szentélybe +sáros lábbal, sóvár kézzel harácsolni rontó rabló volt… + +Hugh maga elé idézte az egész jelenetet, de különösképpen abban nem a +lánnyal, hanem a hegedülő fiúval foglalkozott. Undorral gondolt fényes, +kicsattant bőrére, rángatózó arcfintoraira, húsos, nedves ajkára, +szemére… Ah, ezek a szemek csókoltak és ezek az ajkak folytatni +sóvárogták a szem játékát – Hugh itt megállott, nem bírta ezt a +gondolatsort a leánnyal kapcsolatba hozni. + +– Nyomorult, nyomorult, – morzsolta a szót a fogai között. + +Nem volt igaza; lassankint más gondolat kezdett benne alakot nyerni: +hogy Ziegler nem is léha gondolatokkal közeledik a leány felé; hanem +megérezte, hogy ez a leány szentség, hiszen a dal maga szinte imádság +volt; a lány mivoltának édes megérzékítése: + + Du bist die Ruh + Die Liebe mild, + Die Sehnsucht du + Und was sie stillt… + +E gondolat fölismerésében a fiút hirtelen édes, langyos hullám +hömpölyögte át. Kinyújtózott és föllélekzett: ajka elmosolyodott; most +már tudta, hogy Ginevrát ringatni, hogy csókolni lehetne… + + + +Kimondhatatlanul boldoggá tette e felfedezés. Magától nem mert rájönni, +de most, hogy más fölfedezte neki, azt érezte, mint ha valaki kincset +ásott volna ki és az a kincs őt illeti… + +Reggel korán kelt. Mielőtt Madame Mercati az asztalnál elfoglalhatta +volna, megreggelizett és lement a tóhoz. A csolnakok üresen imbolyogtak +a partnál, csend volt mindenfelé. Sokáig ment befelé az erdő friss, +sötétzöld hűvösébe, közben pár szál virágot tört és szüntelenül +mosolygott. + +Mikor visszafelé indult, a tűcsipkés fenyőboltozat alatt +szembetalálkozott Ginevrával. A leány elment volna mellette, de Hugh a +hirtelen rávirradó örömben melléje lépett. Valami merészséget csorgatott +ereibe az üde reggel, hogy pár pillanatnyi néma séta után hirtelen így +szólalt meg: + +– Miért maradt a szalonban az este? + +A leány nyugodtan és egy kicsit mégis meglepve nézett reá. + +– Mert az tetézte volna az ízléstelenséget, ha tüntetőn kimentem volna. + +Hugh megállott és hálás tekintetet vetett a leányra. Csak azt akarta +kérdezni, az orvos rendelte-e, hogy a szalonban maradjon, és a leány +félreértve őt, a legtitkosabb gondolatára felelt meg és úgy felelt, hogy +a fiú szívét boldog, megkönnyült dobogásba hozta. + +– Hát észrevette, hogy Ziegler önnek muzsikál? + +– Nem vettem volna észre, ha nem nézett volna mindenki rám. + +– Haragudott? + +– Sőt féltem, hogy meg is látszik rajtam. + +– Miért haragudott? + +– Mister Foorte, bizonyára ön sem látja illőnek, amit Ziegler tesz a +hölgyekkel. Legalább is ide nem illőnek. + +– Miért? Hát nekünk mások a törvényeink, mintha mi kívül lennénk a +világon? + +A leány cseppet se borúsan, de határozottan nézett a fiúra. + +– Azt hiszem, kívül vagyunk. Vagy legalább is: én kívül akarok maradni. + +A fiú megdöbbent. Pár hónappal ezelőtt ő is így érzett és most +föleszmélt, mennyire elsodródott akkori világától. Mint a fölébredett az +alvóra, nézett a mellette egyforma nyugalommal haladó leányra. Az +magasan hordta remek hajhullámokkal befolyt fejét, arca áttetsző zöld +volt az erdő reflexében, és a szenvtelenség szimbólumaként ma egyetlen +virág sem volt nála. + +Pedig a fiú úgy szerette volna ma virágosan, enyhén, édesdeden látni; +ahelyett olyan volt, mint valami halavány kőből kimetszett szobor. + +Hughnak valahogyan fájt ez, valahogy hűvösen lehelt ez az ő földerengő +életörömére. És nem akarta azt elhervadni látni. Szünetlen a leány +arcába nézett, mintha azt lesné, vajjon megenyhül-e az, s hogy ajkán +melengetőbb, ígérőbb szavak virulnak majd… + +– Oh… fölébreszteni téged… + +Ez suhant át rajta. + +– Miss Hardings, ön tehát azt hiszi, hogy itt elmenekült az élet elől? + +– Nekem azt mondták, hogy attól függ a gyógyulásom. És mindnyájunké, +nem? + +Hugh leejtette a fejét. + +– Hiszen ha ez biztos volna… De hátha csak elmulasztjuk így az életet, +és aztán még sem jő más, mint… + +Nem merte kimondani, ami ajkán lebegett. Mert az szörnyű volt, és mert a +leány kicsit mintha tréfálna, úgy szakította félbe: + +– Nekünk töprengni sem szabad, Mister Foorte. + +A tó mellé értek, mert találkozásukkor vissza is fordultak a sétaúton. +Az egyik csolnak most nem volt a parton, Ziegler evezett rajta. Hiába, ő +nem volt beteg, csak idegeit pihentette, még az orvosi vizsgálatot se +vette igénybe. Neki szabad volt sportolni, mulatni kedve szerint. A +tóközépről az erdőbe csengett Aimée csicsergő nevetése. A fák között +odaláttak, amint a szőkehajú leány a csónakból kihajolva szünetlen a +vízbe mártotta kezét, és mikor így a csolnak billenve inogni kezdett, +féltében-örömében viháncolt. + +Hugh Zieglert nézte… A borzas fiú ki volt vörösödve, homloka gyöngyözött +és száját kissé nyitva tartotta. Erős volt, de Hugh most nem félt tőle… + + + +Mikor ez este Madame Mercatival találkozott, az asszony nem azt kérdezte +Hughtól, hol volt, hanem: + +– Kivel volt ma délelőtt sétálni? + +Soha eddig ilyen alakban nem érdeklődött elmaradása iránt. A fiú mélyen +magában élt, a maga világából soha semmit el nem árult, de azért őszinte +volt, ha kérdezték és zavar nélkül felelte: + +– Miss Hardingssal. + +A nyilt felelet az asszonyt lefegyverezte. Erre nem volt mit felelni és +különben is, Madame Mercati nem volt megbántódva. + +Új és hihetetlen volt neki, hogy ez a fiú, akihez őt majd kétéves +barátság fűzte és aki a hosszú, folytonos együttlét alatt semmi jelét +nem adta valamelyes gyúlékonyságnak, most egy kicsit mintha talajt +veszítene. Tiszta ésszel ez nem fájhatott az asszonynak, hiszen sohasem +számított a fiú gyengédebb érzelmeire; de viszont megérezte, hogy egy +férfi, ha már egyszer szerelemből kezd vonzódni valakihez, nem képes +magát többé teljes odaadással szentelni egy bármily régi, bármily szoros +barátságnak. + +– A barátság mindig vesztes marad, ezt gondolta, és ez bosszantotta, sőt +fájt is neki. Most kezdte érezni, mily kedves volt neki a néma, +szenvtelen fiú ragaszkodása. És valami keserűség kezdte gyötörni a +gondolatra, hogyan fog a társaság csodálkozni, ha észreveszik barátságuk +lazulását. Töprengeni kezdett: hogyan tarthatná meg a fiút. + +Ginevra szépsége, utólérhetlen finom magaviselete hatalom volt, de ő +ismerte Hught, tudott a nyelvén szólani, bírta bizalmát, jogot +formálhatott szolgálataihoz; a leány pedig távol állott tőle, s ha +akarna is a fiúhoz hajlani: mint egy talány előtt állana… + +Mily könnyen elvétheti a hozzá vezető utat… + + + + +IV. + +A nyár gyorsan, lobogva égte ki magát; tudta, hogy kergetik, nyomában az +ősz iramlik. Csodálatos, mélyvidéken soha nem látott pompával lángoltak +a mákok, a hamúkék óriásbogáncsok; s az érika rózsaszínlila szőnyeget +vont a tó köré. A szőnyeget a tövisrózsák ezüst meg arany csillagokkal +hímezték tele, fönt a sziklák pedig, mintha vérük buzogna ki, üdepiros +alpesi rózsákat fakasztottak magukból. + +Ginevra megszédült ennyi virágtól; szíve hangosabban vert, áttetsző +arcába hajnalszín vérhullámok hömpölyögtek, ha a tó mellett járkált és +mindig gazdagon tért haza sétáiból. + +Különös, álomszerű élet volt az, amit Hugh mostanság élt. + +Mióta Mercati úr megérkezett, asszonya a közös verandán nem jelent meg +többé sütkérezni. A délelőtti kúra alatt a fiú meg a lány egyedül +hevertek a verandán. Hugh ez órákat szünetlenül, kimondhatatlanul +sóvárogta. Esténkint elhatározta, hogy másnap egy a leányhoz közelebb +eső heverőre költözik, hogy megkérdi tőle, akar-e sakkozni és fel fog +olvasni valamit neki, vagy éppen beszélni fog vele… + +A napirend az volt, hogy reggel korán sétálni kellett, és csodálatosmód +szinte mindig úgy esett a dolog, hogy Madame Mercati már este számot +tartott Hugh másnap reggeli kíséretére. A fiú szégyelte visszautasítani +az asszony fölszólítását és nem is bízott benne, hogy a leányt +megtalálná, mert az majdnem mindig más, nem igen járt utakat választott. + +Mikor aztán a séta végeztével Mercatiéktól a felső villánál elbúcsúzott, +gyorsabb léptekkel kanyargott a szállóig, sietett ki a közös verandára. +Az most, a nyári vendéghiány miatt csak kettejük tündérerkélye volt. +Első pillantása mindig a leány szögletébe esett: néha ott látta virágai +között, ír költők kis bőrkötésű könyveivel a kezében és a könyvből +felpillantva, a leány ilyenkor nyájasan fogadta köszöntését. + +Máskor a leány puha, selymes takarója összefogva hevert a nyugágy +matrácán: a csipkés kispárna áhítva várta fejének könnyű terhét. +Ilyenkor várni, várni kellett; néha keveset, néha órákat. Mikor aztán +jött: fején lebegő fekete sáljával, magához lazán szorítva új kincseit: +virágait; mikor elment mellette és fátyla hűvös fuvalmat csapott néha +arcába, vagy éppen megérintette őt, mint gyengéd cirogatás… + +És aztán, mikor lepihent, nem messze tőle és behúnyta a szemét, vagy +édes-komoly arccal mélyen elmerülve olvasott… Ilyenkor minden tegnapi +terv megdőlt: Hugh nem mozdult, szíve a torkában vert, ajka +összefogódott, szólni nem bírt, csak egyetlen édes, bódító tudatba +burkolózott: hogy ő itt van, közel van; hogy érzi virágainak, hajának +illatát. + +És aztán ebédre gongoztak: a szálló túlsó szárnyának magánverandáin +sürgés-forgás kelt; Ginevra pedig fölült, letette könyveit és bement +szobájába rendbe szedni magát: reggeli heverőruháját síma angol +öltözékkel cserélte föl, nyakából a haját föllebb rakta és egy-egy +antik, különleges ékszert csatolt hol a hajába, hol csuklójára, vagy a +nyaktövéhez, a ruha kapcsolását fogva össze vele… + +Egy ilyen álomdélelőttön, mikor Hugh minden pórusával, egész lelkével a +leány közellétének gyönyörében fürdött, hirtelen a veranda alatt, a +sarjadzó mezőről valaki a leány nevét kiáltotta: + +– Miss Hardings, virágok királynője, ma önre gondoltam sétaközben! + +És Ziegler, a multesti hegedűs hirtelen pompázatos, sötét ultramarinkék +enciánacsokrot hajított föl, át a korláton, egyenest a leány ölébe. +Ginevra pillanatra megütődött a kissé fura föllépésen. De az enciánák +tündöklő bársony kékségére bámulva, megbocsátotta azt. + +– Milyen szépek… köszönöm. + +És felült és hálát intett a kezével. + +– Majdnem az égig másztam érettük, dicsekedett a fiú. De önhöz ez a +virág illik legjobban, először is, mert a kék a nyugalom színe. Továbbá… +pardon, fölmegyek és közelből mondom meg ezt. + +– A kék a gyász színe, – felelte a leány. + +– Ah, de nem ez a kék. Ez bíborkék, épenolyan pompás, mint a bíbor. + +És Ziegler fölhágott a futó repkénynek tett kis létrán a veranda +korlátjára és beugrott a leány mellé. + +– Miss Hardings, ön az emberre mindig kék benyomást tesz. Én úgy is +hívom: a kék leány… A bőre határozottan kékes, a haja is, mindig kellene +hát valami kéket viselnie. Izé… ne vegye rossz néven, én mint művész +mondom ezt. Igaz, hogy én zeneművész vagyok, de én a hangokat is +színeknek érzem és viszont. Ezek az enciánák az ön szimbólumai. +Bíborkékek. Engedje, hogy hintsem a ruhájára őket. + +És mielőtt a leány tiltakozhatott volna, szétbontotta a sötétkék +kelyhekből álló bokrétát és reászórta a leány aláomló ruhájára. + +– Ah, Ziegler úr, ön barbár! Hiszen ha fölkelek, leperegnek és +rájuklépek… + +– És aztán? Hadd hulljanak ön elé, hadd tiporjon rájuk… kérem, ne +söpörje össze őket! Mister Foorte – nemde remek képet ad így Miss +Hardings? Ezek a sötétkék csillagok az ő fekete ruháján… + +Hugh dermedt fájdalomban bámult a jelenetre. Ziegler hangosan, tolakodón +és elháríthatatlanul férkőzött a leány közelébe; hízelgett, kritizálta +és tanácsokat adott neki: mindez vérig korbácsolta a néma, érzelmeinek +semmi formát adni nem tudó fiút. + +Mikor Ziegler a korláton át visszaugrott a mezőre, Hugh hirtelen fölkelt +és a leány elibe állt. + +– Dobja el az enciánákat – szólt hozzá hirtelen és gyűlölettel nézett az +ultramarinkék harangocskákra. + +Ginevra rácsodálkozott és a fiút ez kijózanította. + +– Bocsásson meg, – szólt elcsendesedve és harag helyett zavar költözött +szemébe. – Ziegler… tolakodó. És én… kérni akarom, ne tűrje. + +A leány még csodálkozóbban nézett fel fektéből a lábánál álló fiúra. +Sokáig, szótlanul bámult reá, mintha ébredne és rá akarna ismerni. + +– Mister Foorte… szólt végre, miért mondja ezt? + +– Miért? Mert – és a fiú ajka megrándult – … csak azért, mert fáj nekem. + +A leány lelkében csodálatos kondulást érzett, mintha arra, mint alvó +harangra ráütöttek volna. Elkalandozó tekintetét hirtelen ismét a fiúéba +vetette; mint két gyengéd remegő sugár, folyt a tekintetük egybe. + +Az első pillanat volt, hogy közeledtek egymáshoz. + + + +Később Hugh azt gondolta, hogy Zieglernek megint igaza volt. Megint +fölfedezett, szóba foglalt valamit, amit ő csak sejtett: hogy Ginevra +valóban olyan, mint egy pompázatos, bársonyosan kék virág. + + + +Ezen a délben Aimée kissé duzzogva adta át Ginevrának Liesl legújabb +üzenetét. + +– Miss Hardings, tessék a levél. Ámbár ön nem fog hederíteni a +tartalmára. + +– Miért mondja ezt, Mademoiselle Weber? + +– Mert ismét hívja önt és persze, önnek egyéb dolga van. + +Ginevra kissé furcsának tartotta a megjegyzést. + +De nem felelt, hanem leült a rikító alpesi rózsákkal ékesített +asztalhoz, háttal az ablakfalnak. Az ebédlő halkan, kellemesen zsongott, +a leves után már a halat hordták fel a bóbitás leánypincérek, mikor +Ginevra kibontotta Liesl levelét: + +»Miss Hardings, kérem, jöjjön föl hozzám. Úgy únom magam. Kicsit jobban +vagyok. Csak harmincnyolc a lázam. Nagyon vágyom ön után. Nagyon únom a +fekvést. Kérem, jöjjön még ma. Kérem jöjjön.« + +– Fölmegy? kérdezte Aimée. + +Nyilván, míg lehozta, el is olvasta a levelet. + +Ginevra tünődött. + +– De amíg ön a verandán sorban elbolondítja a mások udvarlóit, inkább +csak menjen föl, – szottyantotta ki hirtelen Aimée és nevetni kezdett, +arcocskáiba ennivaló gödröket grimaszkodva bele. + +Oly hangosan mondta ezt, hogy majd mindenki meghallotta a gonosz +megjegyzést. + +Ginevra elsápadt; nem tudta: kire, mire céloz a kis, német vezeték- és +francia keresztnevű elzászi fruska. + +Mikor ebéd után a hallba széledtek, megszólította Aiméet. + +– Mademoiselle Weber, ne fusson még föl a verandájára. Kérni akarom, ne +tegyen rám olyan alaptalan megjegyzéseket, mint délben tett. + +– Nem is olyan alaptalanok. + +– De kérem, mademoiselle. + +– Hát nem látja… Mister Foorte holdkóros magától és Ziegler ma kereken +megtagadott tőlem egy enciánacsokrot. Azt mondta, ha nem volnának oly +nagyon pompásak, nekem szánta volna. De mert olyan szépek, nem adja. +Azután az ön heverőjén láttam elszórva őket. Bánom is én azt a kísértet +Mister Foorte-ot. De Zieglert hagyja nekem, Miss Hardings. + +És Aimée egy újabb arcfintorral felfutott a lépcsőn. + + + +Este telehold volt és Hugh Mercatiék verandáján ült. + +Mercati úr aznap a szálló egészséges férfivendégeivel kiránduláson volt +a völgy magasabban fekvő tengerszemeinél és így korán lepihent. + +Madam Mercati valami megkönnyebbülést érzett. Mióta férje itt volt, +óráit inkább véle kellett töltenie és bármily szívesen tette, némi +gátnak érezte e körülményt Hugh iránt érzett barátságában. Tudta bár, +hogy e gondolat nem egészen önzetlen, de az önkénytelenül kelt föl +benne. A férje úgyis elmegy nemsokára, őneki még talán egy évig is itt +kell maradnia és ő nem akar annyi időn át teljesen egyedül állani. A +betegség sajátos önző logikája volt ez, az a logika, amely a sok éven át +szenvedőknél egyben jogosult is, rút is. + +Most végre egyedül maradt Hughval. + +Mintha veszély környezné, a fiút félénk izgalom szorongatta; és ösztöne +egyet súgott: + +– Jó éjt, Madame Mercati, én is lemegyek. + +– Maradjon. + +Az asszony egy darabig nem szólt többet, aztán halkan fölkacagott. Első +fegyverét készült próbálni: gúnyt akart űzni Hugh szentségeiből, kicsit +rápirítani a bohó, megszédült fiúra. + +Hugh-t megrémítette a nevetés. + +– Madame Mercati, mit nevet? + +– A maguk délelőtti komédiáját. + +– Milyen komédiánkat? kérdezte Hugh, hirtelen sötétre elboruló szívvel. + +– Hát hiszen én a verandájukra látok. Ziegler rómeóskodásán az uram is +jót nevetett. Lám, csakugyan nincsenek bevehetetlen várak… + +Az asszony sárga selyemzsebkendőt vont elő kebléből és azt ajkára +szorítva újra nevetett. Kis madárteste vonaglott a könnyű gyapjútakaró +alatt és arcára szorított kezén villogtak a brilliánsai, mintha a fiú +szívébe akarnának szúrni sugaraikkal. + +– Ziegler mindig ízléstelen – jegyezte meg Hugh. + +– Igen, önt a multkor is felingerelte, szólt az asszony, hirtelen +abbahagyva a nevetést. + +A fiú idegenül tekintett az asszonyra. + +– Különben, Mister Foorte, mindig a lányon fordul meg a dolog. Én eddig +azt hittem, Miss Hardings minden földi dolgok felett álló madonna. És +azt az ostoba szerenádot tűrte… + +– Tehetett-e mást? Különben is… róla lepereg az ilyen tolakodás. + +– De ma önnel elbeszélgetett, láttam. + +Hugh nem felelt. Szívén a délelőtt emléke édes, meleg hullámban ömlött +át, de csak egy pillanatra. Valami kínteli fulánk kezdte mardosni… + +– Fáradt vagyok, Madame Mercati. + +És gyorsan, mintha megsebezték volna és a sebével futna, ment… + + + +Másnap főhn kerekedett. Zúgott a szélvész a ház körül és szobáikba űzte +az embereket. Sokan rosszabbul érezték magukat, Lieslről az a rémhír +kelt, hogy láza negyven felé emelkedik. + +Ginevra némi lelkiismeretfurdalást érzett. Mióta oly drága az élete, +hogy nem megy föl néhány emeletet egy beteghez?… Igaz, vak +engedelmességet fogadott az orvosnak… Tétován állott a hall egy +szögletében, kezében a Lieslnek szánt sisakvirágcsokorral. + +Egy írlandi férfiismerőse, ki beteg feleségét ápolta itt, látva +habozását, megszólította: + +– Miss Hardings, ön most dilemmában van. Föl kellene mennie és nem +szabad lépcsőt járnia. Lehet-e ezt a kettőt egyeztetni? + +A leány fejét rázta. + +– Dehogy is nem lehet. Például, mi fölvisszük önt. Nemde, Ziegler úr? +Hisz ön éppoly atléta, mint jómagam. Összefogjuk a négy kezünket, Miss +Hardings beül a hintába, – ilyen könnyű teherrel akár fölrepülünk. + +A leány elpirult a bizarr ötletre. + +– Mister Cowlin, az nem illő. + +A körülálló hölgyek nevettek. + +– Fényes ötlet. Szó sincs róla, hogy ne illenék. A cél szentesíti az +eszközt. + +Aimée föl akart rohanni a lépcsőn, Lieslhez. + +– Pardon, a dolgot meglepetésnek szántuk. – És egy idősebb hölgy +megfogta Aimécske szoknyáját. + +A két férfi összefogózott. + +Ginevra elsápadt, de azért odalépett hozzájuk, a karjuk alkotta hintába +ült; és két kezével megérintette a vállukat. Azok megindultak vele +fölfelé. + +A leány lassan megszínesedett, a tréfa derűt hintett szívére; hajkoronás +fejét magasra emelte. + +A felső emeletnél le akart szállani. + +Ziegler és Cowlin a fejüket rázták. Liesl ajtajáig vitték, ott Ziegler +szabad könyökével föltárta az ajtót az alacsony tetőszobácskára. + +Valami csodálatos látvány lehetett a bentvalókra: amint az ajtó +föltárult és azon mint két izmos rabszolga egy törékeny királyasszonyt, +hozta a két férfi Ginevrát; nagy vigyázva, hogy a leány öléből a +virágcsokor ki ne forduljon. + +A szobában homály volt és Ginevra pillanatra semmit sem látott; de +hirtelenül mintha két éles ezüst penge futott volna szívéig: szemben +vele, az ablakhoz támaszkodva Hugh állott, dermedten, márványsápadtan… + +A szobácska legmélyén állott Liesl ágya; és a láztól gyötört leányka, +mintha csodát látna, felült, arcán a rózsák még bíborabbra gyultak, +karját lassan tárta az ágyáig hordozott látomás felé… + +– Drága, drága… csak ennyit tudott rebegni. + +Hugh erősen a leányra szögezte szemét, ajka fájdalmasan rángott. Míg +Liesl boldogan, nyugtalanul suttogott és Ginevra türelmesen figyelt +rája, Hugh fejében Madame Mercati fulánkos szavai vergődtek, új életet, +sőt jelentést nyerve: hogy Ginevra nem az a bevehetetlen, +megközelíthetlen szentség, akinek hitte… + +De aztán érezte, hogy nem csak az fáj neki, hogy Ginevra amazok karján +pihent, hogy liliomkeze a vállukat érintette, hanem hogy amazok erősek, +karjukra vehették őt és ő gyenge, ő beteg, aki soha nem emelhetné ölébe, +nem vihetné magával… + +Köszönt és kitámolygott a szobából. + + + +Künnt beborult már: a tó színén felhők repdestek, mint tépett fehér +sirályok; a hegyekről habfehér gomolyok hömpölyögtek. Előbb apró eső +szitált, azután sűrű hó foszlott alá. + +Reggelre a táj meg volt halva: de ez csak tetszhalál volt. + +Hugh némán, elkékült ajkkal feküdt a verandán. Nem olvasott, hanem +szünetlen egy pontot bámult: a városka hóbaöltözött kis tornyát. + +Ginevra szíve megdermedt a hó láttán. Annyi virág fult beléje… A tájék a +maga lucskos fehérségében kimondhatatlanul idegen volt neki – és Hugh +dermedt némasága még idegenebb. + +És akkor különös dologra szánta magát, amire eddig soha: ő szólította +meg a halálos mereven fekvő fiút. + +– Mister Foorte, ez itt mindig így lesz ősszel? – És a tájra mutatott. A +fiú Ginevra felé, oldalra fordult és alig hallhatóan felelte: + +– Így. A virágok nem érnek rá hervadozni… Megfagynak. + +És visszafordult, hanyatt; behúnyta a szemét és többé szót se szólt. + + + +Este Madame Mercati egy kicsit diadalmasan fogadta a fiút. + +Mercati úr ma ismét korábban tért álomra és magukra hagyta őket. + +A fiú nem szólt. A keze sajátosan csüggött alá, mint a törött szárnyak: +arcára mindent eláruló fájdalom volt fagyva. + +– Mister Foorte, – kezdte az asszony – ön nagyon rosszul ismerte +önmagát, hogy diplomáciai pályára készült… Tegnap délután Miss Hardings +rabszolgákkal hordatta magát körül, mint holmi Semiramis vagy Salome; és +ön most erre olyan szomorú, mintha valakije halálán lenne… + +A fiú, mintha késsel vagdosnának feléje, kezét maga elé emelte és +hátrább lépett: + +– Ön kegyetlen… madame – rebegte és pár percnyi tétovázás után elment. + +– Ez nem a helyes út hozzá… villant át Madame Mercatin. Így be fog +gubózni, mint a selyemhernyó. Inkább bizalmát kellene keresnem, akkor +őszinte lesz és tudni fogom, hogyan áll a lánnyal… + + + + +V. + +A korai havat fölitta a szeptemberi nap, de a hóval együtt elmentek a +nyár virágai is. Helyettük egyetlen színpompára készült a föld: +halványlila selyem lángocskák gyanánt kikiricsek ütötték föl ezer és +ezerszám fejecskéiket. + +Most még a fűben rejtekeztek, csak itt-ott mertek fölágaskodva merészen +körülpillantani, de nem volt már messzi, mikor egyetlen díszbe vonják a +földet. Az erdők egyforma sötétjét a magasabb tájakon világos foltok +tarkázták meg: a vörösfenyők arany bokrétákká hervadtak. Lent, a villák +kertjeiben az ecetbokrok sárgára sápadták, vérpirosra dideregték magukat +a hó alatt és most mintha csupa színes virág volnának: úgy legyezték +körül a verandák rácsait… + +A nyári holt időszak végére járt. A villaváros utcái élénkülni kezdtek +és a szállóba naponkint érkeztek az érdeklődő levelek, bejelentések: +kik, honnan akarnak télire a szenvedésnek e szomorú szerzetébe belépni. + +A verandákra új és új heverőket hordtak, az ebédlőbe kétannyi asztalt. A +személyzetet gyarapították; rendeztek, alakítottak, ácsoltak… Mintha a +tó feletti, fából rótt kastélyocskából kifüstölnék, kilármáznák a nyári +csend szelíd, jótékony szellemeit. + +Mióta Ginevra a férfiúi kezekből összerótt trónon ülve szívéig érezte +fúródni Hugh tekintetét és megremegett a másnapi néma fájdalmától, benne +is megszakadt a nyári csend. + +A kezdődő élethez fogható csoda egy van csak: a kezdődő szerelem. + +Ha Hugh későn jött a verandára, Ginevra valami várakozást érzett; ha már +ott hevert, mikor ő maga belépett, akkor összerezzent. Különben pedig +nem adott semmiféle nevet e hullámzásoknak. Szíve kényes, nehezen feslő +volt és önmaga előtt is rejtekezőn szemérmes. Inkább nyugtalanság lepte +meg: formális, tartalmatlan érzelem, mintha folyton várná valaminek jóra +vagy rosszra való eldőltét. Közben különös lelki foglalkozása volt: mint +virágait, sorba szedegette lelkével Hugh hozzáintézett minden szavát, +nem hagyta a semmibe hervadni őket, hanem át- és átgondolva azokat, +mintegy üdén tartotta emlékezetében. + +Még különösebb volt, hogy néha akkor is várta a fiút, mikor arra semmi +ok sem volt: az erdőben, ha az útra nézett és este, ha egyedül ült a +verandán. Sőt néha bent, a szobájában alva, arra nyitotta a szemét, hogy +jönni látja… + +A legcsodálatosabb mégis az volt, hogy az élet kezdett jelenteni valamit +számára. Nem érezte azt a kimondhatatlan holt ürességet maga körül… + +Ha később Ginevra ezekre az őszbehajló aranynapokra gondolt, szemét +mindig könny fátyolozta. + +Hogyan feküdtek ők ketten, a zsongító verőfényben, egymástól nehány +karnyira; hogyan hallgattak, bár szólhattak volna és hogyan rebbent csak +néha össze a tekintetük… + +Valami könnyűség jött néha a leányra. Nem volt ez öröm, csak éppen +föleszmélés, hogy a világ nemcsak egészségi rendszabályokból áll… Hogy +vannak virágok nemcsak a réten, a sziklák ölén, hanem a lélekben is, és +mint a földi bimbók: kinyílnak hivatlanul, és szépek illatosak +kéretlenül. + + + +Mert a megtérő napveréssel, az ébredő kikiricsekkel együtt tért meg Hugh +szerelme. Napokon át járt ólomszínű arccal, lesütött pillával, de csak +addig, míg egyszer szeme találkozott Ginevráéval. Vannak arcok, amikbe +tekinteni a béküléssel, a minden rossznak feledésével és minden jónak +hivésével egy. + +– Ginevra nem vétkezhet… a fiú ezt az evangéliumot érezte lelkében +kihirdetődni. + +Oh, milyen jó volt, nem hinni semmi rosszat róla; őt tisztán, szépen, +megimádva hordani lelkében… + +Egy napon Mercatiék le nem foglalhatták Hught, mert Lolott beteg volt és +az orvos teljes csendet parancsolt körülötte. + +Így Hugh délután is sétálni ment, le a szerpentineken, és a tóparton +állva a csolnakázókat bámulta. + +Aimée Zieglerrel azon mulatott, hogy egy a csolnakukban ülő idősebb +hölgyet halálra rémítgetett. A csolnak kettősfenekű volt s a két +deszkafal közé szorult esővíz himbáláskor ki-kicsapott a bennülők +lábához. Aimée éppen ezért folyton ficánkolt, és ha a víz az öreg hölgy +lábát seperte, akkor sikoltozott: + +– Jaj, sülyedünk! A csolnak léket kapott! + +A szegény öreg kisasszony erre Hugh felé lelkendezett: + +– Segítség! De előbb ennek a szép kislánynak, ő fiatal, én +elpusztulhatok… + +És Aimée erre se szégyenült meg, hanem rózsásra nevette magát. + +Hugh elfordult. Gyűlölte Zieglert és gyűlölte Aiméet. + +Bement a fák alá, hogy a csendben, a templomi árnyban kibonthassa +szerelmét, mint lengő zászlót, imádságot. Alig nehány lépést ment: az +úton egy elejtett kéklila kikiricset talált. + +Fölvette, de pár lépésre újra ott hevert a tűlevél párnázta úton egy +halvány csillaggá feslett virág… + +– Ah, erre kellene járnia, hisz úgy látszik, tündérek suhantak, játsztak +itt, virágot szórva elibe… + +Az út egyet kanyarodott, a zöld lombvilágban egy tengerkék ruha villant +meg. + +– Tehát mégis tündér jár erre és nekem ejtett virágot útmutatóul – +gondolta Hugh hirtelen. + +Mert ő ilyen szépeket tudott gondolni, mint a legtöbb kifelé némalelkű +ember. + +Nem sietett a leány után, tudta, hogy úgyis beéri, és pillanatig +boldogan merült el a gyönyörűségbe, hogy követi a leányt, hogy az előtte +jár és ő utólérheti. Mert a leány lassan ment, a fejét mélyen lehajtva, +ahogy eddig nem járt soha… + +– Miss Hardings, mire gondol, hogy elejti virágait? + +A leány összerezzent, mintha éppen az szólitaná meg, akire gondolt. + +– Ah… a virágaim… És kinyújtotta értük a kezét. + +– De kérni akarok értük valamit. + +Ginevra arca meghajnallott. + +– Hogy szólítsuk egymást a keresztnevünkön. Nálunk, amerikaiaknál ez így +szokás. + +– Dehát nem mindegy az? + +– Ha úgyis mindegy…? + +Ginevra elmosolyodott a kis szofizmán és folytatta azt: + +– Ha mindegy, hát legyen. + +Ez csak félajándék volt, de mégis: az első ajándék. + +És Hugh átnyújtotta a virágokat. + +– Köszönöm. Tessék a váltság. + +Pillanatra megálltak. Az erdő itt valamivel ritkult, a tűleveleken át +napfény szitált az útra és arannyal permetezte meg a leány kékfekete +haját, kékfehér arcát, nyakát, tengerszín ruháját… + +A fenyők mindinkább tünedeztek, közöttük lila keszkenők gyanánt +kikiricsrétek terültek. A hegyi kolompszó, a sziklákon, vízmosásokban +alázuhanó patakok sírása, kacagása erősbödött. + +Ily messzi nem járt senki már. És ők mentek: némán, egymás mellett, +arcukba lassan felhőző pírral, fejükön, vállukon a nap aranycsipke +fátyolával. A fátyol azonban lassan lesiklott róluk, a nap elszállott +már. + +Egyszer aztán Hugh kicsit közelebb lépett a leányhoz. Mintha hosszú +töprengés után nyert volna alakot ajkán a szó, féléjszakákon át +kristályosodva ilyen egyszerűvé és mindentmondóvá: + +– Ginevra, nemde… én vagyok az ön barátja? + +A leány nem nézett föl, csak a fejével intett igent. Szíve tele volt az +első vallomás reszkető, meleg mámorával… + +– És… csak hozzám jó és máshoz senkihez… soha? + +Ginevra kicsit elsápadt, de a fejével ismét igent mondott. + +Hugh akkor megfogta a leány beteg liliomujjait, úgy mentek tovább. + +Óriási, ki tudja honnan alázuhant szikla állta útjukat. Akkor +megfordultak. És lelkük, a saját álomvilágukba sülyedt, hirtelen a tájra +rebbent, mint kalitból kicsapódó madár… Nemcsak bennük: kívülöttük is +álomvilág volt; álomvilág övezte, hordozta az ő áloméletüket. + +Felettük az ég kék templomboltja a violaszínű alpesi izzásban +amethiszttornyokként tündöklő csúcsokra hajlott. Az erdők sötétkéken +álltak a végtelen lilahamvas mezőkön, a vörösfenyők örömmáglyákként +vörhenylettek, a lúcok pedig papok gyanánt sorakoztak a boltozat alatt, +lecsüggő palástjaik alól, mint füstölőből a tömjént, lila-fehér +páragomolyokat küldve fölfelé… + +Csoda történt. A világ hirtelen templommá változott és oltárán, az ég +közelébe nyúló csúcsokról alágördült sziklán Ginevra ült. + +– Milyen szép… minden, minden lilakék most a világon… suttogta a leány, +kezét kicsit kinyújtva a tájra. Most nem gondolt rá, hogy a kék a gyász +színe. + +Hugh a szikla alá ült, úgy hogy térde a leány lába előtt a földet +érintette és áhitattal, áhítva nézett fel a messzebámuló leányra. + +– Én nem emelhetlek föl, csak térdre rogyhatok előtted – mondta halkan. +És akkor újra csoda történt. A leány szeme reárebbent és Hugh +beléjelátott. Mindig tudta, hogy az nagy, sötét, de azt soha, hogy kék, +egészen sötétkék, mint az alpesi este. + +Ha most a csúcsokról alágördült szikla egyet lépne útjában, két +csillagot oltana ki, mikor a legfényesebbek. + + + +Azon éjjel Hugh ismét kóborolni ment. + +Úgy érezte, hogy szíve nagyobb, mint a világ s hogy nem szabad +elaludnia, öntudatlanságba ejtenie üdvösségét. Nem, virrasztani akarta, +újból és újból átélni; megbarátkozni vele… + +Enyhe, csillagmiriádos nyárvégi éj volt, halk tücsökmuzsika rezgett a +rétek felett, mozdulatlan álomba ringatva, bűvölve a toronymagas fákat, +a fűben összebúvó virágtengert. + +Útját a malomhoz vette. + +Ott leült a bársony sarjúrétre és fölbámult a csúcsok felé. Olyan +világos volt, hogy tisztán látta a sziklát a völgykatlan túloldalán, +ahol ma térdepelt. + +Egy gondolat lepte meg fölizgatott, a hirtelen meggazdagulástól +ábrándképekkel terhes lelkét: hogy a leány nem az oltáron, hanem az +oltár előtt állott… vele. Hogy nem imádtatta magát, hanem imádkozott… +esküdött. + +Bizarr, részegítő gondolat volt: hogy a kékséges templommá varázsolt +világban nászt ült a lelkük és hogy ez az éj az első a lelki nász után… + +Hanyatt feküdt a kikiricses selyemágyon, szemét az ég csillaghálózatára +függesztette és átadta magát annak a csodálatos álomnak, hogy ez az +éjszaka az övék s hogy valami csoda fog történni… Valami titokzatos +módon, varázsigével kell csak a holt malomra koppantani és akkor az +hirtelen megfényesedik; pompázatos kastéllyá alakul és ők a küszöbén +állanak: bent kacagó násznép, mámorító zeneszó, fűszeres lakoma és +királyi örömökre berendezett csarnokok… Tisztán látta később Ginevrát, +az asztalfőn ülve, kábító narancsvirágok között, kékfehér +fátyolfelhőben, halavány mivolta áttüzesedve… Most fölkel, de csak mikor +Hugh gyengéden magával vonja, akkor indul meg vele. + +A fekete halálmalomban nyikorgott a szél és denevérek keringtek a fiú +álma felett. + + + + +VI. + +Másnap mindenféle ujdonságos izgalmak jöttek. Mercati úrnak sürgősen +haza kellett utaznia, a veranda körüli szobákba pedig új vendégek +érkeztek. + +Hugh lankadt volt, mint láz után, de Madame Mercati fölhívta a +csomagoláshoz. Lolotica nem utazhatott el, a betegsége miatt. És mert +Madame Mercati nem volt elég erős, hogy a gyermeket ellássa, már úton +volt az asszony huga, hogy foglalkozzék a kicsikével. + +Lent a veranda benépesült. Ginevra és Hugh heverője közé két új vendég +került. Egy fiatal svájci kereskedő, Blumer nevezetű és egy Kazanov nevű +orosz. A veranda túlsó végén pedig egy anglikán lelkész rendezkedett be +az őt ápoló feleségével. + +Délután Hugh Mercati urat a postatérre kísérte. Az asszony nem ment, +mert nem hagyhatta egyedül a gyermeket. + +Mercati szerette asszonyát, azzal a gondossággal, bőkezűséggel és +érzékiséggel, ahogy az ilyen örmény-görög ember csügg az övén. Most, +fölfelé haladva az úton, Hughnak figyelmébe ajánlotta az asszonyt. + +– Mister Foorte, ön mindig jó volt Frozinához. Legyen továbbra is az, +míg együtt lesznek. Igaz, ön fiatalabb nála… mindössze huszonhárom éves, +nem? de mégis: férfi. + +Hugh meghatódott és megszorította az odanyújtott kezet. + +– Hisz ez természetes. Remélem, nem lesz rá már sokáig szüksége +Madame-nak, tette hozzá, valami kellemeset akarva mondani. + +– Reméljük. Az orvos a legjobbal biztat, de hiszen ezek a kitanult +orvosok mindig csak jót ujságolnak. + +– Madame Mercati igen jó színben van. + +– Valóban, ez igaz. Színesebb, mint volt otthon. S kivált ha önnel +beszélt, néha egészen virult. + +Ezt minden féltékenység nélkül, becsületes örömmel mondta Mercati. És +Hught ez mégis, valahogy kellemetlenül érintette. + +Mikor hazafelé jött, egy helyen nekitámaszkodott az országút karfájának +és lebámult a szálló odalátszó verandájára. + +Egy csomó benépesedett heverőt látott és erre valami olyast érzett, +mintha a nyárasszony uszályának utolsó fodra lebbent volna el szeme +elől. + + + +Igen, ősz volt. + +A hegyekből lassan ereszkedtek le a nyájak a völgybe. Kolompszó mélázott +a hervadó rétek felett és ezüstszálak uszkáltak, mint egy tündér +szétszakadt fátylának szélhordta foszlányai. + +A verandán nem lehetett többé egyedül lenni Ginevrával. Hiszen szavuk +eddig se sok volt egymáshoz, de édes volt, vele együtt lenni… Oh, mit +jelentett volna ez most, miután megértették egymást! + +És Hugh egyebet is látott. + +Két heverő azért üresen maradt egymás mellett: az neki volt szánva és +Madame Mercatinak. Ez a háziasszony figyelméből történt: de kívüle is +mindenki elválaszthatlannak tartotta őket. + +Érezte ezt és nem tudta, ama szűk és körülállott keretben, amely közé +Ginevrával való érintkezése szorul, hogyan fog elférni szerelme. +Végiggondolta a napirendet: reggel Madame Mercatival kell reggeliznie, +sétálnia, délelőtt együtt feküsznek a napon, Ginevrától nehány más üdülő +által választva el. Ebédnél Madame Mercati mellett ül, délután újból +együtt a verandán, este újból együtt sétálni, vacsorázni… A szalonban +legfellebb, ha a leányhoz férhet. + +Hught ez a gondolat leverte. Mint minden régóta beteg embert, a harc, a +vergődés fárasztotta: sóvárgott érte, hogy az élet ölébe hullassa gyér +virágait, ne kelljen érettük véresre horzsolni a tenyerét… + +Este Madame Mercatihoz ment, hogy beszámoljon Mercati úr elutaztáról. Az +asszony nyugodt volt, az arca se volt kisírva, csak egy kicsit sápadt. +Ott ült Lolott ágyánál és úgy látszott, vigasztalás neki a gyermek +betegsége, ittmaradása. + +Hught kifárasztotta ez a nap s az elmult, részben álomtalan, részben +lázálmokban töltött éjszaka és így alig félóra mulva búcsuzott. Egy kis +ártatlan önzés is volt ebben. Az éjjel óta nem gondolhatott zavartalanúl +boldogságára; egész nap Mercatiék ügyeit intézte. Vágyott magára +maradni, beleszédülni boldogságának tudatába. Ébren álmodni tovább az +éjjel álmodott gyönyört… + +Kiment a hűvös, szellőtlen éjszakába. + +Az úton imbolyogva hirtelen megállott: a tómenti mély éjszakából halk, +elvesző hegedűhang zendült feléje, mintha elmosódva, elvékonyulva a +tófenékből jönne. Ismerte jól a dallamot és lankadt idegeinek balzsam +volt az, úgy, hogy maga is dúdolni kezdte: + +– Du bist die Ruh… + +Ginevra! Ma egész nap egyetlen tekintetet váltott vele. Az asztalnál +volt, vagy harminc tanu előtt; de az a tekintet megértés volt, a lelkük +néma összerebbenése. + +Hugh lassan ment a szálló felé, a tóra ugró szárnyhoz akart kerülni, +hogy egy pillantást vessen Ginevra ablakára… Hirtelen meg kellett +állania. A leány ablaka alatt, a tó feletti földterraszon nehány fenyő +alatt pad volt és a padon ülve, az ablaknak fordulva Ziegler hegedült. + +– Ennek ma vége lesz, mondta Hugh magának. + +Pillanatnyi habozás után egyenest Zieglernek tartott. + +Ziegler nem volt meglepve, csak intett Hughnak, hogy ne zavarja őt. + +Hugh nem ült le, hanem keresztbefont karral megállott Ziegler előtt. +Mikor a dalnak vége volt, nyugodtan szólt neki: + +– Kérem, Ziegler úr, ne háborgassa a pihennivágyók nyugalmát. + +Ziegler vállat vont. + +– Honnan tudja, kinek muzsikálok? Hátha csak magamnak? Utóvégre is, a +mezőn vagyunk! + +– Ön annak muzsikál, akinek ablakára néz. + +– És aztán? Tilos? Tiltja ön? + +– Nem tilthatom, csak kérem, ne tegye. Például… mondjuk, én tudom, hogy +ez neki kellemetlen. + +– Ő mondta önnek? + +– Nem. + +– Kérem, egy nőnek a hódolat mindig kellemes. Hódolni, ez a legbiztosabb +feléjük vezető út! + +– De nem nyilvánosan, közfeltünést… majdnem botrányt keltve! + +– Sőt! Minél nyiltabb, annál hízelgőbb a dolog. + +Hugh remegett a haragtól. + +– Kérem, mindegy nekem, mik az elvei e téren. Miss Hardingsot azonban +kímélje meg a közeledésétől. + +– Ne törődjék velem! Én nem szoktam önt elriasztani… attól, akitől most +jön. + +És Ziegler megmagyarázhatlan és mégis félreérthetlen mosollyal tekintett +a fiú hirtelen elsápadt arcába. Ha kalapáccsal vágták volna fejbe, Hugh +nem érzett volna metszőbb fájdalmat, mint most. Rettenetes kétértelműség +volt ez, egy símán odavetett vád, ami oly ártatlanul érte, hogy csak +megkövülhetett ilyen gyanakodásra. + +Hangja nem jött, gondolatai megfagytak… + +– Ziegler úr, tördelte nagy későre, mit akar ön… + +– Semmit. Azaz, hogy Miss Hardings lovagja akarok lenni, amint ön a +Madame Mercatié! Remélem, nincs kifogása ellene? Remélem, nem olyan a +barátságuk Madame Mercatival, hogy sértem vele Miss Hardingsot, ha +párhuzamot vonok? + +Hugh egy pillanatig nem talált feleletet. Aztán elhárította magától a +Ziegler fura mosolygásának nyomában kelő gondolatait. + +– Nem… itt nem erről van szó… mondjuk, valaki nem akarja, hogy ön Miss +Hardingsot környékezze… + +– Kicsoda az a valaki? És miért akar engem gátolni? + +– Mert ön szentségtelenül közelít hozzá… + +– Szentségtelenül?… És hátha szeretem őt? A lehető legszentebbül, már +amennyiben férfi erre képes… + +– És ha _én_ nem akarom? + +– Kicsoda? Ön? Önről ne beszéljünk. Ha már idejutottunk, nem tudom, ki +jár el csúnyábban kettőnk közül… Szó ami szó, Mister Foorte, én sem +vagyok vak, hogy ne látnám az ön szándékait… + +És Ziegler még közelebb hajolva a fiúhoz, hozzávágta, szívébe döfte a +szót: + +– Azt gondolja, nem látni, hogy ön Miss Hardingsot azért tünteti ki +újabban, főleg míg Mercati úr itt volt, hogy leplezze Madame Mercati +iránti hódolatát… Hm, nem rossz: Miss Hardings, mint spanyolfal… + +– Ziegler úr… piha!… + +– Piha? Ezt ön mondja nekem? A csúfabb játék talán mégis csak az öné. Jó +éjszakát. + +Hugh utánakapott a fiúnak. + +– Az istenért, Ziegler, ne menjen… + +Ziegler visszafordult. + +– Oh, ne féljen. Számíthat a diszkréciómra. Különben is, itt nincs szó +semmiről. Seperjen kiki a maga háza előtt. + +És azzal, egy tekintetet vetve a Ginevra ablakából csipkén kieső +rózsaszínű fényre, kirántotta magát Hugh kezéből és ugrándozva haladt +fel a szálló főbejáratához vezető lépcsőkön. + + + +Hugh nehány percig állott és csak abból érezte, hogy él, hogy térdei +szünetlen összeverődtek. Mialatt ő álmok rózsáira vetett ágyat magának +és szíve egyetlen imádsággá vált; míg a leghűbb barát és a legtisztábban +rajongó szerelmes volt a két teremtéshez, a világ őt is belevette a maga +boszorkányfőztjébe… + +Hirtelen fölegyenesedett és kezét ökölbe szorította. + +– Ha egészséges volnék és szembeállhatnék ezzel a gazemberrel… +férfiként… + +De mit tehetne így? Aki olyan beteg, az nem férfi, annak nincs neme +többé. Kinevetnék, vagy szánnák, ha hősieskedni akarna – és Ziegler… Ah, +ki áll ki egy nyomorékkal viaskodni? + +Szíve oly keserű volt, olyan keserű, hogy összefogott két öklét szemére +nyomva zokogni kezdett, egy gyermekké nyomorodott férfi rettentő, +égbekiáltó vérkönnyeivel. + + + + +VII. + +Azon este, mikor a Hughval tett erdei sétából hazatért, Ginevra +szobájába zárkózott. Úgy, amint volt, kezében virágaival, ruhája +szegélyén a Hughval járt útnak harmatával, lelkében Hugh vallomását +hordva utolsó benyomásul, – letérdelt ágya elé és úgy maradt soká, +nagyon soká, minden gondolat nélkül; elmerülve, fölolvadva a boldogság +aranyhullámos végtelenségében. + +Nem voltak kívánságai és bizarr, dőre látomásai, mint Hughnak. Nem font +új, merészebb álmokat: amit kapott, az már túlgazdaggá tette. + +Csak a lelke élt és a lelke csak boldog volt; sem sóvárgó, sem követelő. +Senkit se akart ma látni, még Hught se. Lassan borult le a sötétség, +mennyezetül kibontva az égen gyémántokkal hímzett bársonykendőjét; és +Ginevra édes, odaadó araként, engedelmesen, tettelenül hagyta magát a +boldogságtól karba vétetni, ringattatni, csókokba pólálgatni… + +Mikor fölkelt, a Hughé volt; olyan nagyon az övé, mintha csakugyan nászt +ültek volna a kísértetmalomból vált tündérpalotában. + + + +Elmúlt egy nap, elmúlt két nap és Hugh nem közeledett. Ginevra nem +szeretett még soha, de ösztöne súgta, hogy Hughnak keresnie kell őt. És +Hugh távol maradt… Hol? Miért? kérdezni nem mert, csak megfeszülten +figyelt elejtett szavakra, hátha megtudja, merre jár… + +A verandán vidám élet folyt. Az új vendégek sakkoztak, vitatkoztak, +udvariaskodtak és az anglikán tiszteletespár turbékolgatott… + +Két sápadt, várakozó nap után végre megtudta Ginevra a valót: látta az +angol szobaleányt, amint a reggeliző tálcán, a kannácskák mellé +elhelyezte Hugh asztalkendőtartóját és az egész készlettel az emeletre +ment. – Tehát beteg. + +És ő nem tud róla… + +Valami formában tudtára kell adnia, hogy gondol reá. Fél napig ezen +töprengett, akkor aztán fölment a virágüzletbe és kiválasztott néhány +lilakék orchideát. + +A betegek e szomorú szerzetének megvolt a maga megiratlan, élőszóban +hirdetett katekizmusa és ennek summája az volt, hogy adják föl az +életet, hogy ezáltal életet nyerjenek. Adják föl szívük akár örömből, +akár fájdalomból fakadó sebesebb dobbanását; adják föl lelkük iramló +vágyait és dédelgetett szenvedéseit; terveket, veszteségeket, álmokat és +emlékeket, ha azok gyorsabb hullámba vernék aludni parancsolt vérüket. + +Vegetáljanak, ahogy doktor Koeniger, a ház orvosa mondta. Ne legyenek +gondolataik, ne sóvárogjanak, ne bánkódjanak és főleg: ne szeressenek… + +A katekizmushoz való szófogadatlanság árát Hugh hamar megfizette. A +Zieglerrel való éjjeli jelenet után csendes láza volt és így másnap +ágyban kellett maradnia. Madame Mercati leüzent, hogy Lolotica sem javul +és hogy huga, Katina csak másnap érkezik és így nem jöhet le hozzá. +Hughnak ez megkönnyebbülés volt… És mégis: várt. Akármilyen +képtelenségnek tetszett, szünet nélkül egy ajtónyitásra várt, egy kék +álom megjelentére… Az órák kimondhatatlan unalommal teltek, a néha-néha +megnyíló ajtón közönyös alakok jöttek, mentek: az orvos, a diakonissza, +és Freyné, a háziasszony… + +Estefelé újból lépteket hallott ajtaja előtt, a kilincsen kicsike kéz +tapogatott és akkor a szíve kitárult, mint kapu, hogy befogadja az +érkezőt… + +Aimée jött: + +– Üdvözletet hozok, kedves Mister Foorte. + +– Ah… – És Hugh arca, amely imént belesápadt a csalódásba, most ismét +bronzzá pirult. + +– Liesl igen sajnálja önt. – Hugh hallgatott. – Ő is mindig mást sajnál. +Pedig hát hol van nála szánalomra méltóbb? Nemde, Mister Foorte? Ő a +legbetegebb köztünk! + +Hugh csengéstelen, szinte fájdalmas hangon felelt. De nyilván nem a +Liesl állapotát fájlalta, az nem volt már neki meglepetés: + +– Azt sohasem lehet tudni, mademoiselle Weber. + +– Dehogy is nem. Én skálában el tudom mondani, hogyan következünk. +Mondjam? Mrs. Cowlin, meg Liesl, ők az elsők. Miss Hardings a második. + +Hugh elsápadt és felült. + +– Honnan mondja ezt? + +– Csak. Az orvos mindent közöl Freynéval. Én pedig ki szoktam puhatolni +nála a dolgokat. Észre se veszi, és mindent elárul. + +Hugh gyűlölettel, fájdalommal nézett kis látogatójára. + +– Azután jő az anglikán pap… + +– Pardon, ne sorolja föl mindet. + +– Jó, de magukat még megmondom. Maga úgy középen áll. Madame Mercati meg +én, mi ketten állunk a legjobban, nem számítva persze az olyanokat, mint +Ziegler, aki csak a hóbortjait csillapítja itt. De most mennem kell. + +És titokzatosan, kellemkedve súgta: + +– Várnak rám… + +Aztán elment, otthagyva Hught, a szívébe mártott fulánkkal. Két +fulánkkal. Az egyik az volt, hogy őt meg Madame Mercatit egyszerűen csak +»maguk«-nak nevezte, mintegy összefoglalón… + + + +Másnap délelőtt Hugh percig se volt egyedül. Madame Mercati és huga, +Katina – bár a leány csak délelőtt érkezett – fölváltva jöttek le hozzá. +Mondhatlanul gyötrő nap volt és délután a fiú megkönnyebbült, mikor +magára maradt kicsit szenderegni. + +Azt álmodta, hogy otthon van, Sanfranciskóban; és anyjával, az ő +szépséges, régen holt spanyol anyjával a kertjükben járkál, mint kisfiú; +és spanyolul beszélnek, ahogyan gyermekkora óta sohasem beszélt. A +kertben, egy fából kinőve gyönyörű orchideák nyilnak és ő azokból +szakítani akar Ginevrának… Fűszeres, nehéz illatfelhő árad belőlük rája +és érzi hűvös szirmaikat a kezefején… + +Fölébredt és szemét tágra nyitotta. + +A takarón nyugvó összefogott két kezére téve néhány áttetsző orchidea +világolt. + + + +Madame Mercati nyitott be. + +Első tekintete a fiú takaróján pihenő virágokra esett. + +– Vajjon ki küldte? – töprengett magában. + +Az orchidea a legdrágább virág volt az üzletben, aki épen ezt +választotta, az vagy nem törődik a pénzzel, vagy nagyon gyengéden érez a +fiú iránt… + +– Kitől kapta virágait? – kérdezte pár közömbös szó után. + +A fiúnak csak most jutott eszébe, hogy maga se tudja. + +– Fogalmam sincs, Madame Mercati. + +– Ugyan? + +– Nem, csakugyan. Azt álmodtam, hogy anyámmal orchideákat szedünk és +akkor fölébredtem és itt voltak az orchideák. + +– És kinek szedett álmában orchideákat? Mert akinek álmunkban virágot +szedünk, annak életét örömre fordítjuk. + +A fiú arcára fény esett. De restelte hirtelen derűjét. + +– Ah, Madame Mercati, ezek az ön balkáni babonái! + +Visszadült párnáira és homlokán tovább derengett az öröm… + +Az asszony pedig elkomorodott. Fájt neki, hogy a fiú másról álmodik… s +hogy úgy örül az álmának… + +Az ajtóban az angol szobaleány jelent meg, tálcán hozva Hugh uzsonnáját: +karcsú, fehér pohárban fűszeres, alpesi tejet. + +– Ah, Mister Foorte, meg tetszett kapni a virágokat? Úgy féltem, hogy +oldalra fordul álmában és akkor a földre esnek! + +– Köszönöm, Rose, tehát maga hozta be? + +– Én, Mister Foorte. + +A fiú nem merte megkérdezni, kitől. Úgy félt, hogy Rose egy szóval +eloszlatja a szívében fölsejtekező édes álmot. De Rose fecsegő leány +volt, és nyomban előadta az egészet: + +– Miss az officeba jött hozzám és azt mondta, csak itt bontsam ki a +virágot a selyempapirból, hogy ne lássák a verandákon, mit viszek. Ah, +ez egészen titokzatos volt, az a begöngyölt csomag és hogy Miss Hardings +olyan halkan beszélt velem… + +Hugh arcára még több fény terült. + +– Köszönöm, Rose – mondta még egyszer. + +Egyszerre kialudt benne a három nap óta lobogó kín, amit Ziegler szavai +oltottak beléje. + +– Szeretem és szeret… mi ehhez képest minden egyéb a világon… + +Ez ömlött át a szívén. + +És mikor a leány távozott, Hugh elfelejtette az uzsonnát és Madame +Mercatit. A virágait nézte, szinte megölelte őket. + +Az asszony csodálkozva, elszoruló szívvel bámult reá… aztán kiment. + +A fiú akkor magához emelte és csókokkal szívta az orchideák lehelletét. + + + +Ezen az estén Madame Mercati Katinát tette a gyermekhez virrasztani. +Katina fáradt volt, de ő sohse ellenkezett a nénjével és a gyermeket +nagyon, nagyon szerette. + +Madame Mercati lement a kertbe. + +Ugyanoda ült, ahol a nyáron egyszer Hughra várt és ahonnan először látta +Hught a leánnyal, mint két ezüstösen csillámló fekete árnyat… + +Mi történt azóta? Tulajdonképen semmi. És mégis, ő elveszített valamit, +amit nem bírt ugyan soha, mert nem nyujtotta ki a kezét, de amit talán +bírhatott volna és amit bírni édes lenne… + +Egy nagyon szép, nagyon fiatal embernek szerelmét. Milyen más lehet az, +mint minden, amin ő eddig átment… + +Nem, ő sohasem látott még arcot így átszellemülni érette, mint most +Hughét, mikor a fiú az orchideákat nézte. Milyen édes volt az ajka +szögletében megbúvó mosoly, szeméből a virágokra hulló cirógató +tekintet, és az a mozdulat, amivel magához fogta a virágokat… + +Hogy lehet, hogy ő sohse gondolt mindeddig ilyenekre? Annyi más, +fájdalmas gondja volt; olyan nagy, kietlen, szinte hihetetlen végzet +volt neki a betegsége, hogy nem bonyolódott soha ki e körül forgó +gondolataiból. Jóformán nem is látta a mellette álló fiút, csak azóta +érezte, hogy az jelent valamit számára, mióta kezdte elveszíteni. Addig +semmi másnak nem tartotta, mint egy, az élet irgalmatlan hajszájában +vele együtt útfélre lökött, véletlenül, vakon melléje esett társnak, +akivel csak a sorsa, de a lelke nem közös. Hozzája mérten +tapasztalatlan, egy asszonyi sorsot felfogni nem bíró gyermeknek +tekintette. Hiszen annyi évvel volt ifjabb nála és élettapasztalatban +még sokkal fiatalabb volt évszámainál: betegszobákban mult ifjúsága… Ah, +ő sohse gondolt rá, hogy ez a szegény, az életen kívül álló fiú +kincseket adhatna valakinek, virágot fonhatna egy élet hervadó +girlandjába… Most pedig az az érzés gomolygott föl benne: hogy egy egész +reménytelenül alvó tavasz serken föl a fiúban és ez a tavasz másnak a +lábához terít a legkülönösebb, betegesen gyönyörű virágokból szőnyeget… + +– Igen, örömöt fog fonni – ahogy megálmodta – a más életébe… + +Az asszony egyszerre kimondhatatlan szegénynek, kifosztottnak, az élet +kisemmizett koldusának érezte magát. Elgondolta ifjúságát, a tikkadt +török-görög város sivárságában… Szalonikiben serdült, ott is volt +férjnél, aztán a horvát apácák közt, akiknek örömtelen klastromába +évekre volt bezárva, mert anyja olasz volt és vallását bele akarta +ojtatni leányaiba… Aztán a szerencsére várás hosszú évei és az a +»szerencse« maga, mely minden gyengédebb leányálmot meghazudtoló valóság +képében jött: Mercati úr már nem éppen fiatal személyében; és el kellett +fogadni, mert hisz alig volt arrafelé elfogadható európai ember… És +mikor már megbékült sorsával, sőt boldog kezdett lenni, akkor a +betegsége… + +Most pedig el fogja veszíteni azt is, aki a betegségét idáig +elviselhetővé tette. Valami dac lepte meg hirtelen, a folytonosan +ütlegeltnek első elhárító mozdulata. Ezt a kincsét nem fogja hagyni, +szembe fog szállani érte sorsával, a fosztogatójával. + +De hát nem bűn ez?… Nem. Hiszen semmi egyebet nem akar, csak hogy egy +kicsit szeresse őt valaki; adni ő se adhat többet, mint az a leány, sőt +annyit se, mert neki férje van… Jó szót, ragaszkodást, vigaszt – egy kis +verőfényt, melegséget az eddigi hűvös közöny helyett… Igen, de ezt ő +akarja adni és ne adja más… És aztán: + +– Nézzen úgy rám, mint az orchideákra és mosolyogjon úgy, ha reám +gondol… + +Ez volt a gondolatait lezáró titkos pecsét. + + + +Mikor Hugh ismét a verandára került, mintha idegen világba cseppent +volna. + +A két fiatalember: a svájci meg az orosz kitartóan bámulták Ginevrát, +hordozták a takaróit; húzták föl, engedték le a verandának feléje +szolgáló függönyeit, aszerint, amint látták, hogy sütkérezni akar a +napban, vagy árnyékot óhajt, mert olvas. + +Viszont az anglikán tiszteletespár csak magának élt. A pap heverészett, +az asszony nem mozdult mellőle. Néha összecsókolóztak és ez annál +ízléstelenebb volt, mert az asszonyka legfőbb rútsága éppen a mindig +nyitva felejtett, lecsüggő ajkú szája volt. De a szelíd kis tiszteletest +boldoggá tette, – csakúgy ragyogott annak nyájas, gyermekes arca. + +Ginevra sohse nézett erre a párra és láthatóan restelkedett, mikor azok +nagyon is nyiltan gyöngédkedtek egymással. Ő nem ismerte az életnek ezt +az oldalát: özvegy házban, egy öreg kisasszony szárnya alatt serdült… + +A hegyekre már régen leesett a hó és aznap, mikor Hugh felgyógyult, a +völgyre is. A fiú csak délfelé jöhetett ki a verandára és első tekintete +Ginevra felé esett. + +A leány nem hevert, hanem keresztben ült a heverőn; úgy, hogy fejével a +tóra néző üvegfalnak támaszkodott. Az üvegfal mögött szakadt a hó és +körül minden fehér volt… A leány is: kötött kabátot hordott, kékhajtókás +fehéret és lábára fehér prémtakaró volt csavarva. Csak az arca volt, a +hidegtől, vagy az örömtől? kicsit rózsaszínű. + +– Milyen szép… – villant át Hughn és ez a gondolat szárnyakat adott +szemérmének: keresztül mert vergődni a heverők során, Ginevráig. + +– Ah, Hugh – és a leány elibe nyujtotta puha, fehér keztyűbe rejtett +kezét. + +– Jobban van már? – kérdezte azután. + +– Köszönöm. Már tegnap nem volt lázam. + +Mintha lelke virulni kezdene, a fiú nyiltan, elfogulatlanul beszélt és +körülnézett. + +– Milyen változás, mióta beteg lettem. Látja, most már itt a tél, pedig +csak október eleje. + +– Igen, a szép lilaszínű mezőket nem látom soha többé – szólt a leány és +kicsit elborult. + +– Pardon, Miss Hardings, vetette közbe Blumer, a svájci, itt a tél nem a +halált jelenti. Itt minden fordítva van. Nyáron unalmas, télen +mulatságos. Nyáron az emberek álla felkopik, télen van a kereset. Meg +fogja látni, hogy a mi telünk százszor szebb a nyarunknál. + +A leány Hughra emelte a szemét, mintha kérdezne valamit. + +Hugh boldogan nézett vissza a leány szemébe és félhangon mondta: + +– A nyár szép volt, a tél még szebb lesz. + +Aztán hangosabban folytatta: + +– Várjunk, amíg kisüt a nap. A tavaly itt volt egy belga bárónő – talán +hallott róla, Madame Mercatinak volt barátnője – annak a kislánya +gyémántországnak mondta ezt a világot. + +Ginevra földerült és tréfált: + +– Mrs. Cowlin pedig azt mondta nekem, hogyha igaz a közmondás, hogy a jó +amerikaiak lelke haláluk után jutalmul Párisba kerül, akkor a rosszaké +bizonyára idekerül telelni büntetésül. + +A társaság nevetett. + +Aztán mind lehevertek. Hugh és Ginevra néha egy-egy pillantást +cseréltek. Csak a föld virágai fagytak meg: a lelkükéi még éltek… + + + +Délben, mikor Ginevra, elkészülve az ebédhez illő toalettjével, a +verandára lépett, még mindig ott találta Hught. A fiú várt reá és +meglátva őt az ajtón kilépni, elibe ment. + +– Bocsásson meg, hogy várom. Nem akartam mások előtt köszönni meg a +virágokat. Nem is tudja, mint örültem nekik. Aludni sem tudtam azon az +éjjelen. + +És fogta a leány nagyon sugár, hűvös, reszkető kezét és lehajolva +megérintette ajkaival. De nem csókolta meg, csak úgy maradt egy percig, +leborulva arra, mintha hálákat rebegne. + + + + +VIII. + +A télidő teljes pompában állott be és az élet harsánnyá pezsdült a fehér +világ felett. Megkezdődtek a Svájci Ház – így hívták a szállót – rendes +heti hangversenyei. Az első zeneest az első alkalmat nyújtotta rá, hogy +a hölgyek bemutassák pazarabb toalettjeiket. + +A szálló be volt népesülve már. Az angolszász fajta vezetett és azok +kedvéért a háziasszony megkívánta, hogy estebédhez mindenki fényesen +öltözzék. Egyáltalán: az élet hangosabb, pazarabb, ékesebb lőn. + +A hangversenyek az ebédlőben folytak, ekkor széttárták a szalonba meg a +hallba vezető óriás ajtókat, hogy a közönség többfelé széledhessen és +intim csoportokat alkotva figyeljen. + +Arról persze szó se lehetett, hogy Hugh, aki két éve mindig Madame +Mercati oldalán jelent meg ilyenkor, most Ginevrához szegődjék +társaságul. A leány finom érzékkel megérezte ezt és mikor Kazanov meg +Blumer előre eligérkeztek neki, elfogadta kíséretüket. Hugh hallotta +ezt, torka kiszáradt a kíntól, de nem tudott szólni semmit. Nem tudta +azt mondani: légy velem, legyek veled! + +Csak egy megoldás lett volna: ha Ginevra elvegyül Mercatiék +társaságában. De a leány soha senkihez se közeledett önkényt. Ha +keresték őt: a nőkhöz hálás, a férfiakhoz figyelmes volt érte, de ő maga +nem melegedett kezdetképen senkihez. + +– »Miss Hardings előkelő kelta passzivitása«, így értelmezte +viselkedését Mr. Cowlin a társaságnak. + +Madame Mercati pedig nemhogy kereste volna, de éppen kerülte a lányt, +mintha félne tőle, mintha közelében talajt veszítene… + +Így történt, hogy úgy éltek egymás mellett, mintha két egymás nyelvét +nem értő, egymáshoz semmi közzel nem bíró, csak éppen ama pillanatra +találkozó ember lennének, vagy mintha mindig először látnák egymást. + +Nem, Hughnak nem maradt más hátra, mint engedni Ginevrát, mások körében +tölteni az estét. + +A hangverseny vacsora után volt és Ginevra kicsit hosszasan öltözött. +Már mindenki a hallban meg a szalonban ült, mikor Blumer és Kazanov a +szalón egyik ajtaján belépve a másik felé sietett, hogy Ginevráért a +verandára menjenek. + +Kazanov el sem képzelt egy szép nőt pompás virágok nélkül. + +– Ha egyszer társaságára méltat, legyünk hálásak érte, – mondta volt +Blumernek és most éppen a városból jöve, óriás csokor fehér rózsát +hozott. + +Abban a percben lépett be Ginevra, mikor a két fiatalember közül Blumer +a kilincsre tette a kezét. Szinte úgy látszott, mintha ajtónyitói +lennének. + +A leány fekete tüllel bevont kékselyem ruhájában, fejére sisakszerűen +halmozott, zománcfejes két tűvel összetartott hajviseletével majdnem +fejjel mutatott magasabbat; pedig mindig nagyon sugár jelenség volt. +Áttetsző selyemkeztyűs kezében kis elefántcsont legyezőt tartott és mint +valami királynő lépett be a ráváró két fiatalember között. + +Kazanov mélyen meghajolt és átadta a csokrot, Blumer elvette a leány +karján hozott, fehér köpenyét. Ginevra minderre bólintott és helyük után +kérdezett. Ott volt az fönntartva nehány indásan lefolyó növény alatt, +egy kis asztalkánál. Ezt a pompás szögletet Kazanov választotta, mintegy +elkülönülve nézhették onnan a társaságot. + +A zenekar a Bajazzó szerenádját játszotta. Blumer nagyon, Kazanov csak +alig figyelt. Ginevrának különös érzése volt: mintha valaki szünetlenül +reá nézne. Fejét körülhordta és akkor szeme egy csoporton akadt meg: a +játékasztal mögötti dívánon Hugh ült Mercatiékkal. + +Katina feltűnően és ügyetlenül volt púderezve, látszott, hogy nem +mestersége a kendőzés. A toalettje kicsit balkáni ízű volt: nagyon +rikító kék selyem, ami sehogyan se állt sötét arcszínéhez. Különben nem +volt rút; kicsit koránhervadt délies arca jobb keretben, – meg ha tán +valaha boldog lenne – még virulóvá válhatna. Ezt a benyomást keltette… + +Madame Mercatinak ma napja volt. Sárga csipkével díszített lilavörös +ruhája arcára is selyemfényt vetett és a fülében villódzó gyémántok +keletiesen, cigányosan ragyogóvá tették megjelenését. + +Hugh az asszony mellett ült és Ginevrának feléje rebbenő tekintete két +nagy, fájdalomteli féltő szembe tévedt… + +Hugh két perzselő érzés között vergődött. Madame Mercati oly közel ült +hozzá, parfőmje oly bódító volt, hogy az örök aszkézisben élő fiút +megszédítette illatával – szemben pedig látta az ő megimádott szentjét +két férfi közt, amazok rózsáival kezében… + +A fiú sápadt volt, mint a halál és néha behúnyta a szemét. Eszébe jutott +Ziegler vádja, hogy ő a Madame Mercati szeretője… És hogy Ginevrát csak +lepel gyanánt használja… Ah, ha most fölkelhetne és elfuthatna az +asszony mellől, akit most szinte gyűlöl: a parfőmjéért, a rikító +ruhájáért és azért a különös, pézsmavirágszerű illatáért, ami csak a +keleten élő nőkből árad… Ha odarogyhatna a másik elé és összekulcsolt +kézzel arra kérhetné: + +– Dobd el azt a csokrot, vedd a lelkemet a kezedbe és tartsd mindig +magadnál; óvd meg, mint a magadszedte virágaidat… + +Őrület… Az emberek olyan nyugodtan figyelik a zenét… csak vége lenne +már… De nincsen vége. Perzselő hullámban árad: eped, panaszol, könyörög, +őrjöng… És ő nem Ginevra mellett ül, nem az ő ruhája susog mellette, nem +az ő illata szédíti, – Ginevra a másoké: másokra mosolyog, másokkal vált +egy-egy szót, másokra imbolyog ibolyaszínű tekintete… + +Olyan fájdalom volt a fiú szívében, hogy fogát összeharapva +megreszketett. + +– Meghalok, ha ma nem beszélek vele; elégek, ha meg nem érintem a kezét, +az ajkát… + +És megint behúnyta a szemét és elképzelte, hogy összekulcsolódik a +leánnyal és akkor tűzörvény sodorja el őket és elégnek, elporlanak a +semmibe. Tüzet érzett maga körül… magában… + +És ő, akiért elemésztődik a tűzben, még annyira sem érez semmit a +tűzből, hogy legyezgesse magát. Tökéletes keze mozdulatlan nyugszik az +asztalra ejtett elefántcsont legyezőn… arcán semmi pír, ajka alig +rózsaszín, homlokán a nyugalom büszke diadémja… és a fiú szívébe mint +harangszó zeng át a forró zenén keresztül nagy messziről szűrődve a +hűvös dallam: + + _Du bist die Ruh…_ + +– Nem, ne légy a nyugalom! Mint lángoszlopot akarlak karomba szorítani, +égj el és égess össze… + +E pillanatban érezte, hogy Madame Mercati forró kis keze az övéhez ér… +Hugh összerándult és mintegy sugallatra, fölállt. A Bajazzó +szerelemkoldulása véget ért… A fiú homlokához emelte a kezét, mindenki +látta, hogy holtsápadt és senki sem csodálta, hogy kiment. + +Mikor Madame Mercati illatköréből a kristályfehér alpesi éjszakába +lépett, egyszerre kihamvadt benne a láz. De nem a szerelem. Csak a +szemérmetlen sóvárgás vált hamuvá, mint az éjszakai tűz pernyéje, ha +hűvös, harmatos éjjel a földre veri. + +Míg a koncert tartott, föl és alá járt a tornácon és az ablakokon át +látta a két embercsoportot: Ginevrát, mint királynőt a két udvaronca +közt és Mercatiékat, az asszony égő arcát, fürkésző két szemét… Nem ment +be többé, mert akihez vágyott, ahhoz nem férhetett és akihez férhetett, +attól félni kezdett… + +Mikor a társaság szétoszlott, Hugh nem volt sehol. Madame Mercati +meghagyta az angol szobalánynak, hogy reggel hozzon neki hírt, nem +beteg-e a fiú. + +Ginevra a vesztibülben elbúcsuzott lovagjaitól. + +– Tetszett önnek ez az este? kérdezte Kazanov. + +A leány bólintott. + +– Helyes, miss Hardings, mert ön is mindenkinek tetszett. Egy ilyen nő, +mint ön, Oroszországban… az emberek megbolondulnának. + +– Jó éjt, vágta el Ginevra az áradozást és a verandára nyitott. + +Az ajtó mellett, a heverőn egy árnyék feküdt: Hugh. + +A fiú arca sötétben volt, csak a szeme küldött fel két csillagot a +leányhoz. + +Ginevra odaállott, a fiú fejéhez. + +– Hugh, mondta gyengéden, ismét beteg talán…? + +A fiú némán rázta meg a fejét. + +Aztán leemelte szemét a leányról, lenézett takarójára és megfogva +Ginevra csüggő kezét, végighúzta azt a homlokán. + +– Milyen hűvös – mondta önkénytelen. + +És hirtelen fölemelkedett, két kezével átfogta a leány hajborított, +gazdag fejét és homlokon csókolta. + +A leány visszatántorodott, ijedt nagy szeméből sugarak rebbentek a +fiúra; aztán pillái árnyékot ejtettek a szemére és az ajkát is hagyta… + +Az ajka hűvös volt és édes, mint valami korai, illatos, hűtött gyümölcs. + +A fiú aztán megriadt a saját merészségétől. Kezét leejtette, a leányéig, +mert az édes tehetetlenül, mint tiltakozó, de elhárítni semmit nem tudó +szárny szegődött feléje… + +– Ginevra, súgta Hugh és káprázatos szemét a leányra szögezte, – +haragszik rám! + +A leány kérdezve bámult, az átható tekintet csaknem lenyilazta, szíve +hangosan vert. Nem tudta, miért kérdezik, csak azt tudta, hogy nem +haragszik semmiért a világon; hogy Hugh nem tehet olyat, ami neki +fájjon. + +– Hogy… nem hagytam… az életen kívül. + +A leány csendesen, szinte szomorúan rázta meg a fejét. + +Hugh lehajolt és megcsókolta a kezét. + +És elváltak, mert eszükbe jutott, hogy talán valaki meglátja őket. De +nem látta senki, mintha istenség függönyözné el a szív színjátékának +legszentebb jeleneteit. + + + +Ginevra virrasztott. + +Fehérselyem hálóruhájában nem a takaró alatt, hanem csak a takaróra +terülve pihent. Feje mélyen esett a párnákba, szétlazult hajára glóriás +aranyhálót vont a lámpatűz. + +Ha valaki most látta volna, nem ismer reá. Egész rózsaszínben volt, mert +lámpaernyője színt vetett ruhájára. De arcára belülről jött a fény: a +boldogság minden szépsége, derüje pompázott rajta álom-, +lehelletszerűen. + +Tisztafehér lelkére a földi szerelem első rózsaszínű napsugara esett és +ő édes, könnyű viaskodással adta meg magát nő volta alig serkenő, +sejtelemszerű sóvárgásainak… + + + +Igen, Ginevra szerelme kivirult, teljes pompára. Kinyílt olyan fényesen, +fantasztikusan, áttetsző-gyönyörüségesen, minők csak a tél csodavirágai: +a jégvirágok lehetnek. De nem volt jégvirág. Ah, tele volt néma, soha ki +nem csapódó tűzzel, azzal a csodálatos melegséggel, amit csak az odaadás +legelfonódóbb pillanataiban lehet fölszítani és akkor is csak úgy +sejteni meg, mint templomokban, az áhitat extázisában isten közellétét: +nem a testtel, csak a lélekkel érzékelve… + +Ha valaha valaki azt mondta volna Ginevrának, hogy el fogja hagyni szép, +nyugalmasan melankhólikus otthonát; hűvös, tiszta örömeit, könnyű +kötelességeit; el fogja temetni minden reális életreményét, sőt száműzve +lesz az életből a világ legszomorúbb szerzetének kolostorába: ahol a +memento mori nem a falakon lesz feketével vésve, hanem saját keblében +fogja írva hordozni azt, vajjon elhitte volna, hogy ott, a halál +árnyékában fog kinyílni élete egyetlen valóban pompás virága, hogy neki, +aki soha nem is töprengett azon: boldog-e, vagy sem, mert ez a gondolat +nagyon is rikító, nagyon is szemérmetlenül önelemző lett volna: egy véle +együtt az élet kitaszítottaihoz tartozónak a hozzávaló gyengédsége adja +majd szívébe – mert ajkára sohase jött – az igét: hogy boldog! Most +megtanulta, hogy a boldogság túl van minden jóléten, egészségen, +reményen; hogy a boldogság diadalmat vesz minden nyomorúságon, mert csak +egy formája van és az minden fölött kivirulhat: szeretni. + + + +Csodálatos reggelre ébredt. A nap gyémántként függött az égen és a világ +kint mintha gyémánt napsugarakból sürűdött volna meg: csillámok +miriádjaiból volt fölépítve… A tó befagyott és eltűnt a gyémánt takaró +alatt, a hegyek szürkével alig erezett fehérmárvánnyá váltak, a fenyők +zöld palástjukat csillámos fehérre cserélték, mintegy ünneplőre. És a +gyémánt világ fölé a legsötétebb azúrló ég borult. + +Ginevra korán kelt és nekivágott gyémántországnak. A legdrágább, +legritkább gyémántot a szívében vitte: a boldogságot – de ebből a +gyémántból valami fölszivárgott a szemébe is, hogy az éppoly sötét volt +és éppúgy vakított, mint az ég. + +Mindenfelé az élettel találkozott. Üdearcú, repülő vöröshajú angol +leányok fehér dresszükben ujjongva hajtották szánkóikat; a nap ellen +fekete szemüveget hordó fürge fiúk hótalpasan repültek el mellettük és +fiúk, lányok hurrát kiáltoztak egymásnak. + +De Ginevra nem járt útra vágyott… Tudott egyet: ahol a szomszéd faluból +átjáró parasztok hajnalban letapossák a havat, de a sportolóknak igen +zegzugos az ösvény. Arratért, a természet szűz pompájában akart egyedül +lenni a boldogságával. Mert ő olyan volt mint a gyémánt: ha nap érte, +akkor még sokáig magában hordta a napot, nem kellett új tűz neki, +magából világolt, magának… + +A táj itt, a magasba nyúlva még csodálatosabbá vált. Az éjszakai köd +gyémántszilánkokká fagyva rajzott, sziporkázott a légben, pedig +zúzmarába vonta már a hószőnyeg tetejét, kicifrázta a fák palástját, a +kopasz vörösfenyőket hófehér, csipkés virágbokrokká lombosította. + +Ginevra mindig magasabbra hágott és mikor visszafordult, föltárult +előtte a völgy tündéri panorámája: kristályhegyekkel, tornyokkal, +kristályerdők közt kristálypalotákkal… + +A leány szívére szorította a kezét. Mint édes, félig már bevált ígéret +zendült fel lelkében Hugh szava: + +– A nyár szép volt, a tél még szebb lesz… + +De szebb már ennél nem jöhetett semmi, a világon. + +Lehajolt az út mellé és ujjával a gyémánt hószőnyegre írta: Hugh. + +Mikor délfelé visszafordult messzevivő sétájából, az út alantabb +részéből hangos civakodást hallott. + +– Ön helytelenül kormányzott, ez az egész. + +Ezt egy felháborodott, mérgeske hang mondta. + +– És ön egész ostobán izgett-mozgott a szánkón, ez az egész – vágta +vissza valaki indulatosan. + +– Kérem, csak legyen még finomabb! + +A mérgeske hang síróssá vált, de még volt egy kis éle, amint odavágta: + +– Engem ostobáz, amiért ő nem tud kormányozni! + +– Kérem, ön kívánt ezen a ronda úton döcögni, mert azt gondolja, +irígylik, ha velem külön utakon ródlizik! + +Ginevra vissza akart fordulni, de már előtte voltak Ziegler és Aimée, a +hepehupás út kellős közepén, egy hógödörből tápászkodva. A leányka +ruhája csupa hó volt és fél arca össze-vissza karmolászva. Nyilván +fölborultak. + +– Kérem, hagyjon engem! – kiáltotta Aimée, Ginevrától való dühös +szégyenében még jobban fölháborodva. + +És előre iramodott. + +– Csak tessék, adieu – felelt Ziegler és megállott. + +Aztán Ginevrához lépett, láncon rángatva maga után a hóba fúlt szánkót. + +– Miss Hardings, az Isten hozta erre! Jöjjön pár lépést velem… illetve, +engedje, hogy kísérjem. + +Ginevra éppen nem vágyott az imént oly kíméletlennek mutatkozó fiú +kíséretére. De az nem tágított. + +– Miss Hardings, – kezdte aztán – úgy-e, ön szokott erre sétálni +magányosan? + +– Én. + +– És ön szokott a hóba neveket írni? + +Ginevra elsápadt. + +– Nem szoktam. Csak ma tettem. + +– Jó; én, mint az ön barátja, mondom, ne tegye magát nevetségessé. Ha +hirtelen ki nem törlöm, mielőtt Aimée fölfedezte volna, ma az összes +verandákon kidobolódnék az ön… titka. + +Ginevra nem szólt. + +– Ámbár hisz már mások is észrevették, hogy ön néha Mister Foorteon +felejti a szemét. + +A leány arca gyengéd bíborrá gyúlt. + +– Miss Hardings, ne tegye azt és ne írja a hóba az ő nevét. Mister +Foorte figyelmes önhöz, de – eh, hogy is mondjam – nehéz dolog ezt… + +A leány szeme kitágult a kapkodó, határozatlan hebegésre. + +– Én nem mondok semmit. De gondolkozzék rajta, addig, amíg kitalálja… Én +ezt se mondtam volna; és nem is szóltam, amíg nem láttam, hogy Mister +Foorte kis játékai önnél némi talajra lelnek. Én önt, Miss Hardings, +annyira… tisztelem, hogy nem akarom ilyen szerepben látni. + +Ginevra keble gyengén zihált. + +– Most pedig hazakísérem, mert látom, föl van izgatva. + +– Nem, köszönöm – rebegte a leány és elfordult. + +– Amint parancsolja. + +És Ziegler vette szánkóját és fütyörészve megindult hazafelé, mint aki +lelkiismeretbeli kötelességét teljesítette. + +Ginevra állva maradt, maga elé meredt és nem látott, nem értett semmit. +Hogy Hugh játszana vele?… Oh, Ziegler megint fecseg, hisz mit tudna +arról, ami köztük történt… Mit tudhatna… + +És boldogsága, mint véghetlen ár nyelte be a Ziegler beléhullatta +cseppnyi ürmöt. + +– Hugh szeret engem, én érzem ezt; ezzel szemben nincs érv a világon. + +A leány megrázkódott és pillanatig se töprengett többé a neki föladott +talányon. Szerelme, hite karcolatlan kristály volt még… + + + + +IX. + +Ekkortájt volt, hogy Hugh egy délután fölment Mercatiékhoz, meglátogatni +a gyógyuló kis Loloticát. + +A gyermeknek aznap szabad volt egy órára fölkelnie. Egész betegsége csak +múló hurut volt, de még nagyon kellett rája vigyázni. Hugh bájos +jelenetre nyitott rá; Madame Mercati zöldselyem ruhájában, lilavörös +sáljában, ölében az édesen szép gyermekkel, valami nagyon színesen +megfestett Madonnához hasonlított. + +Katina adta a gyermeket az asszony ölébe és most elibe jött Hughnak. + +– Oh, Mister Foorte, nézze, nézze a mi kis angyalunkat! Úgy-e, milyen +drága, úgy-e, nem is látszik, hogy beteg volt? + +A fiú pedig látta, hogy Lolott szeme karikás, hogy aranyos bőre kicsit +elfakult. Odament, megsimogatta a leányka haját és ölébe csusztatott egy +bonbondobozkát. + +– Grazia, monsieur Hugh, – csacsogta a gyermek szokott keveréknyelvén, +amelyből Hugh rendesen egy szót se értett. De azért ők ketten igen jó +barátok voltak. + +Madame Mercati fürkészve nézett a fiú arcába. Milyen szép volt az ma! +Bronzszín homloka alól mint két hideg fénykéve sugárzott a tekintete, de +ajka körül eltörületlenül lebegett valami mosolyféle. Nyugodt volt, +szinte boldognak tetszett… + +– Ah, boldog! És nélkülem, más által – másnak… + +Ez a gondolat olyan keserűen lepte meg az asszonyt, hogy hirtelen a +szeme könnyel telt meg. + +– Mister Foorte, – szólt Katina – nem is gondolja, mire határoztuk el +magunkat. Leköltözünk a Svájci Házba… Igen, ne nézzen olyan meglepődve +ránk. Frozinának igaza van, hogy télidőben nem kedves idefönt. Minden +ételt hidegen kapunk föl és az étkezéshez lejárni éppen nem kellemes. +Beszéltem Freynéval, van két üres egybenyíló szobája az ön folyosóján. +Így a verandán is együtt lehetünk. + +Hugh úgy érezte, mintha üldöznék s már nyomában lennének üldözői. + +– És… mikor? – kérdezte csengéstelen hangon. + +– Mihelyt Lolotica kimehet. Nos, örüljön hát, rossz fiú, vagy talán ön +nem tud örülni semminek? + +– De igen, hozzácsempészett orchideáknak – jegyezte meg Madame Mercati +kicsit gúnyosan, mert fájt neki a fiú kedvetlensége. + +Hugh nem felelt és az asszony ismét megbánta megjegyzését. + + + +Így történt, hogy mikor egyszer Ginevra sétájából hazatért, a verandára +érve ott látta Madame Mercatit és Katinát; kettejük között pedig üresen +állott Hugh heverője. Ginevra nem érzett akkor semmi rosszat. Az ő +szerelme kívül állt téren és időn: semmiféle külső körülmény nem +csúszhat gátul Hugh és őközéje. + +A fiú később jött ki és az ajtóban állva pillanatig Ginevrát nézte. +Aztán lefeküdt és mert Madame Mercati folyton figyelte őt, nem mert +többé a leányra nézni. Ez így volt aznap délután, így volt másnap. + +Madame Mercati kitünően értett hozzá: lefoglalni Hught. Ő nagyon is +tudta, hogy a térbeli, időbeli távollét milyen sokat tesz. Minden remény +nélkül és mégis görcsösen ragaszkodott Hughhoz, hogy elhagyattatásának +katasztrófáját legalább halogassa. + +Megbeszélte vele, hogy reggel a fiú kopogjon ajtajukon, hogy együtt +jöjjenek reggelihez. Hogy azután együtt sétáljanak és Katina menjen a +gyermekkel, mert ő inkább tud bánni vele. Azonkívül mindig voltak +fölolvastatni valói és mindig félbenhagyta délelőtt a sakkjátszmát, hogy +délután folytatni kelljen. Csak így tudott nyugodt lenni, ha szeme elől +el nem tévesztette a fiút. + +Így mult el pár nap és Ginevra meg Hugh szerelme lélekzethez se jutott. +De azért a lelkük szüntelen egybe volt fonódva. Ahányszor Hugh a leány +csókjára gondolt, oly gyöngéd, átfinomult érzés lepte meg, hogy az +szinte már nem is volt szerelem, hanem valami vallásos rajongónak +extázisa… És mert úgy el volt tépve tőle, néha szinte úgy tetszett, +mintha csak hajdan, álmában történt volna, hogy megcsókolta a leányt. + +A hurok pedig egyre szűkült körülötte. + + + +Egy délelőtt, mikor a portás a verandán kiosztotta a leveleket, Madame +Mercati kis asztalára heliotropszínű, illatú borítékot tett. A bélyegzőn +Malignes állott. + +– Prisse bárónétól? – kérdezte Hugh. + +– Tőle. Tessék. Azaz, hogy ön nem ért eléggé franciául. + +– Jön? + +– Még pedig a napokban. Mikor van huszonhetedike? + +– Az talán épp ma van, Madame. + +– Képtelenség. + +– Várjunk csak… holnap van. Az ember itt az időszámítást is elfelejti. + +– Nohát csak legyen is holnap. Önnek elibe kell ródliznia Hüsli-ig. +Tizenegykor elindul és ebédre megjönnek. + +Hugh bólintott, bár nem örült egy cseppet se. Mindez csak újabb és újabb +elfoglaltságot, lekötöttséget jelentett. És ő úgy szomjazott édes, +zavartalan együtt-egyedüllétre Ginevrával. Milyen messze volt tőle a +leány! Más időben kelt, másokkal reggelizett, egyedül sétált, és a +verandán három heverőnyire volt. És mégis, mindennek az adott színt, +jelentőséget, hogy ha tőle eltépve is, de ott volt, közel volt a leány, +hogy hallotta ruhája zizzenését és néha felészállhatott a tekintete… + +Másnap Hugh elródlizott Prisse báróné elé. + +Mielőtt elindult volna, kilopózott a tizenegy óra előtt még rendesen +néptelen verandára, mintha ott dolga lenne. Tett, vett a heverője körül; +ujságokat, leveleket tépett össze, mintha kis asztalát rendezné… De +Ginevra nem volt sehol. + +A fiú szíve sűrű árnyékban volt, mint a táj, amelyre halott pilleárként +szakadt a hó. Mennie kellett és egy tekintetet se vitt magával… A szánkó +lassan csúszott vele az országúton lefelé. Neki nem volt szabad sebes +iramban vágni neki az útnak, megártana… Madame Mercati egy csokor +heliotrop virágot is kezébe adott, – a báróné kedves virága volt ez – +hogy azzal üdvözölje az érkezőt; és ez is akadályozta Hught a szabad +hajtásban. Minden öröm, könnyűség nélkül kormányzott a szakadó hóban, +mindig lefelé: messzi a magasban hagyva a bércbástyázta fogházat, ahol +ők, az életből kirekesztett rabok éltek. + +A hó zizzenő zuhogása elzsibbasztotta, zsongította érzékeit: ismét +fantáziált. Arra gondolt, hogy ha most Ginevrával találkoznék és maga +mellé emelné a szánkóra és együtt siklanának alá messzi, nagyon messzi, +egész az életig… + +De nem jött szembe senki, csak a szél, fehér, holthideg foszlányokat +csapva arcába, ajkaira, – és a hófoszlányok könnyé olvadtak a pilláin. + +Hüsli néhány faviskóból álló falucska volt, ott váltották a lovakat. +Azonban Prisse, keresztnevén Zerna bárónő nem jött meg a déli +szánrajjal, és Hughnak délutánig kellett várnia. Tennie nem volt mit, a +kis vendéglő egy-két ujságját rövidesen kiolvasta, rántottáját, fanyar +veltlini ürmösét hamar elköltötte és így csatangolni ment. Mert nála a +csatangolás az élet egyéb, neki tiltott tevékenységeit pótolta: munka +volt, sport és szórakozás. + +Pár helyt az erdőben ösvény volt taposva, ott kóborolt a zizegő +hózivatarban. Sehol egy lélek sem járt. Az emberektől távoleső tájak +csodálatos csöndje terjengett erre, amit nem tör meg, sőt még aléltabbá +ringat a szélzümmögés, a hópergés vagy a fák suhogása: szenvedni és +ujjongani tudó lényektől élettel át nem itatott, vegetáló némaság! És +Hugh hirtelen megállott. Keserű gondolat állította meg. Arra gondolt, +hogy vannak emberek, akik nem csatangolnak örök magukbarogyó +kitaszítottságban, akiknek az élet asztalánál terítve van,… akik +kézenfogva hazaviszik azt, akit szeretnek; akiknek nem lopni kell +egy-egy cseppnyit a boldogság mézéből, hanem vastag aranysugárban +csordul az ajkaikra… Igen, vannak, akiknek a csók mindennapi kenyerük… + +Kitárta a karját és mint a sivatagban szomjan elepedő vízért, +belekiáltott a szélbe: + +– Ginevra! Ginevra… + +De senki se jött. És akkor a karjait leejtette, felnézett a hófehér +viharba, némán, szinte megfagyottan. Hirtelen távoli, tompán szűrődő +száncsengők muzsikája lebbent feléje. Akkor megfordult és visszaindult. + +Későre érkezett: a báróné már a vendéglőben ült a bonne-nal és a +kislányával. A kisleány beteges, szöszke gyermek volt, az arca szintelen +és fonnyadt, mint valami elkényszeredett, meg nem pirult almácska, a +szeméből koraokosság tekintett. + +Annál üdébb, gyermekesebb volt a báróné. Fürtözött hamvasszőke haján +ragyogtak az olvadó hócsillagok, pikáns kis arca rózsás volt, és friss +ajka az egész éttermet becsicseregte. + +– Ah, Mister Foorte, milyen kedves ötlet, hogy elénkbe jő! + +A fiúnak eszébe jutott a virágcsokor. Künt felejtette a szánkón. Utána +ment, de a virágokat már megcsípte a fagy. + +– Bocsánat, báróné, a virágok már nem oly üdék, mint a délben, mikor +vártam. + +– No igen, hisz ön szépen gondozta őket. Úgy látszik, most is olyan +élhetetlenke, annyira nem ért az udvarláshoz, mint tavaly! Hanem ezt a +telet nem fogja szárazon elvinni. Nézze meg az ember! A legarravalóbb +ember az egész Svájci Házban és nem akarja teljesíteni hivatását!!… + +És megfenyegette a fiút remekül manikürözött rózsaszín ujjacskáival. + +Hugh zavarban volt. Eszébe jutott a tavalyi tél. A báróné úgy +cserélgette lovagjait, mint a keztyűit. És nevetett rajta, meg Madame +Mercatin. Milyen holt, nyugodt idő volt az… + +Fölfelé a báróné Hught a szánjukba ültette. Sorban kikérdezte +mindenfelől és megelégedve bólintott, mikor a fiú a férfivendégek számát +fölsorolta. + +Madame Mercati a szálló előtt várt rájuk, mert a báróné külön +postaszánon jött és az egyenesen a szálló elé hajtott. + +Félhatkor közösen uzsonnáztak a nappaliban. Lolotica és Edith baronesz +gyorsan összebarátkoztak, a társalgásuk ugyan furán ment, mert Lolott +göröggel és Edith angollal keverte a franciát. Hugh, mint nagy gyermek, +szintén a gyermekekkel foglalkozott: egész a vacsorára hívó első +gongszóig velük játszott, akkor azonban eltűnt. A két hölgynek ez szinte +kapóra jött, most már nyiltabban cseveghettek. Madame Mercati azelőtt +éppen az ura látogatását adta elő, de a báróné ásított és alig figyelt: + +– Jó, hát ez így volt. De mi van a szíveddel? + +– Zerna… kezded? + +– Csak nem vagytok még mindig közömbösek? + +– Ő nem az többé. + +– Hogyan… bomlik? + +– Csakhogy másért. + +– Mit? És te ezt megengeded? No hát téged igazán szentté kell majd +avatni a halálod után. Természetesen nyolcvan év mulva. És kiért, +milyenért? + +– Meglátod. + +– Szép? + +– Hogy nem vagyok irígy, abból láthatod, hogy megmondom: a lehető +legszebb. + +– De hiszen akkor rám is veszedelmes lehet. + +– Nagyon szép, de nem a veszedelmes fajtából. + +– Szóval csak szeretni tud, vagy nem szeretni. Az édes arany középutat a +kettő között nem érti? + +– Nem, akár csak én. + +– Elég kár! Tudniillik nálad. Gyógyhely flirt nélkül nem használ. Ez +kérlek a kúrához tartozik. Persze nem kell a dolgot fölfujni, nem kell +regényt csinálni belőle, hanem a kúrával együtt félbehagyni… No de várj +csak. Rá fogok pirítani Hughra… + +– Az Istenért, ne tedd. Én is csak sejtem… + +– Itt tehát szépen megváltozott minden. Alig várom a fejleményeket. +Neked vissza kell hódítanod őt. + +– Hogyan? Nincsenek fegyvereim… + +A báróné nevetett. + +– Nincsenek? Szóval a csatát csak ezért nem veszed föl… Hisz akkor már +te is léptél egyet tavaly óta… + +Madame Mercati nem figyelt e megjegyzésre. + +– Legalább is az övéihez mérhető fegyverem nincsen. Ő szép, finom, +gyönyörűen öltözik… fiatal… És én… aki olyan gyűröttnek érzem már magam… + +– Az élet hétköznapjain. De ha akarnád, kivirulnál… Várj csak. Beteg-e +az a szépséges vetélytársad? + +– Betegebb mint én. + +– Ez már a te fegyvered… Lány? + +– Lány. + +Zerna hátravetette a fejét, lemosolyogva barátnőjét. + +– És neked nincsenek fegyvereid? + +Zerna gyermekszemének zöldeskék tengerén apró, gonoszkás bolygótüzek +imbolyogtak, friss szája édes-érzékien szétnyílva nevetett. + +– Frozina… te bolond… neked nincsenek fegyvereid? Hajolj csak ide, súgok +valamit. + +Madame Mercati nem mozdult. Arra Zerna hajolt hozzá, egyenest +belekacagva szemével az asszony riadt tekintetébe: + +– … asszony vagy. + + + +Ginevra kint feküdt a hóviharban. Egészen egyedül. + +Hught egész nap nem látta és ő, aki az egyedülléthez úgy hozzá volt +szokva, mint a levegőhöz, a mindennapi kenyérhez, most egyszerre az +egyedüllétet elhagyottságnak érezte. Tudta, hogy Prisse báróné ma +érkezik, tudta, hogy Hugh vele és Mercatiékkal fog uzsonnázni és +átvillant rajta: miért nem lehet Hugh egy percre se övé, hanem mindig a +másoké… + +A hópihék mind fénytelenebbül, szürkébben keringőztek alá, lassankint +leborult az este. De Ginevra nem gyújtott villanyt, nem vágyott a +könyvei után. A szerelem nagy, örök, emberről-emberre szálló bibliáját +betűzgette első gügyögéssel: saját vergődő szívét… Csodálatos történetek +voltak ott számára beírva: általa még soha nem olvasott lapok… + +Mert nincsen a világon szentebb, csodatelibb történet, mint az olyan +lány első szerelme, aki távol minden földi gondolattól, a szerelem +fázisairól semmit se tud: annak minden új lépés új kinyilatkoztatás, +édes, riasztó meglepődés, fölfedezés… + +Már elhangzott az első gongszó és ő mégse ment a szobájába, átöltözni. +Hirtelen a vesztibül ajtajában Hught pillantotta meg. Mikor Ginevra +reánézett, akkor a fiú szinte futott feléje és mindkét kezébe vette a +leány kezét. + +– Olyan régen nézem… mondta gyengéden. + +Ginevra megszínesedett. + +– És olyan szomorú volt. Bántotta valami? + +A leány szeme elfátylasodott. + +– Én bántottam? + +A leány a fejét rázta, de a szemén a fátyol könnyé fényesedett. + +Hugh szédítő fájdalmat érzett, az első könny volt, amit a leány szemében +látott. + +– Fájt, hogy egyedül volt? + +Ginevra igent intett. + +Hugh lehajolt a leányhoz. + +– Ginevra, én mindig vele vagyok. És akármikor, akárkivel lát és +akármilyennek lát, ne felejtse el, hogy minden hazugság, csak egy igaz. +Tudja mi? + +A leány szeme a fiúéba fogódzott és igent mondott. + +– Hogy szeretlek és hogy a lelkem csak a tied. + +Ismét megcsókolta a leányt, hanem most mohón, mintha esküjére ajakával +ütne pecsétet. + + + +Másodszor gongoztak, válniok kellett. + +Hugh egyenest az ebédlőbe ment, Ginevra pedig öltözködni. Sötétkék +bársonyruhát vett föl, rája régi, csontszínű irlandi csipkekendőt; így +olyan volt, mint valami édes, régi, megsápadt kép; csak az ajkán +felejtődött ott valami enyhe pirosság… + +A vacsorához elkésve, csak leves után érkezett. + +Mercatiék Hughval és a bárónéval külön asztalnál ültek. A báróné +hirtelen Madame Mercatira nézett és a tekintete azt kérdezte: + +– Ez ő? + +Hugh gyengéd, szinte ölelő pillantást vetett feléje. + +Ziegler, aki mióta szülei hazamentek, a közös asztalnál ült, de a +rosszul sikerült szánkózás óta Aiméenek folyton hátat fordítva, +Blumerhez fordult: + +– Most már itt az ideje, hogy lefényképezzem őt. Egészen különleges +jelenség, nemde?… És ezzel akar az a kísértet… + +Blumer bólintott. + +Ginevra pedig, a ráirányuló tekintetek, megjegyzések közepette minden +fölött állva, szívében Hugh esküjével, ajkán Hugh esküjének zálogával, +fejét magasan hordva, ragyogó, boldog álomként ment végig a termen… + + + + +X. + +A báróné legelőször is nem a Madame Mercati, hanem a maga szívügyeiről +akart gondoskodni és választása Kazanovra esett. + +Kazanov kellemes, sőt érdekes volt és egészen egészséges. Csak egy +nemrégiben letett szigorlat után akart fölfrissülni. Kifogástalanul +öltözött és virágot hordott a hölgyeknek; első emeleten, a legdrágább +szobában lakott, tehát gazdag lehetett; és így éppen gavallérnak való +volt. Mert természetesen a bárónénál nemcsak a gyöngéd benső viszony, +hanem az is fontos volt, hogy udvarlója előkelő keretül szolgáljon neki. + +A báróné az a fajta nő volt, akinek minden sikerül és akinek a +körülmények is rendesen a kezére játszanak. Így a verandán is éppen +Kazanov mellé került. Volt ugyan úgy neki, mint Kazanovnak külön, a +szobájukból nyíló kis verandájuk, de ott nem lehetett ismeretségeket +kötni, ezért a magánverandások is mindig a közös heverőhelyekre jártak. + +Egy angol úrral és egy holland házaspárral a veranda most már teljesen +betelt. Tizen voltak a hosszú balkonon és mint Blumer megjegyezte, +tizenhárom nemzetiséget képviseltek; amennyiben Madame Mercatiról +kisütötték, hogy apja görög, anyja olasz, férje félörmény és hazája +Törökország lévén, ő négy nemzetet képvisel. + +A verandán egyébként vidám élet folyt. Az emberek pletykáltak, +sakkoztak, felolvastak, udvaroltak és lázat mértek. A fiúk néha +hólabdázni szöktek le, vagy hólavinát görgettek és hóembert építgettek. + +Játszhattak a hóval: minden öt-hat napban új esett; a nappal szinte +hévvel sütő nap sorvaszthatta a gyémántszőnyeget, mindig új ereszkedett +alá a felhők szárnya alól. + +Az általános derüben, fölélénkülésben három ember vett a legkevéssé +részt: Madame Mercati, Hugh és Ginevra. A leány: mert boldog volt; a +fiú, mert csak félig volt boldog és félig fogolyként vergődött; az +asszony pedig, mert egészen meg volt bomolva élete. + +Közben azután különféle változások is történtek. + +A báróné mindjárt megjötte után kijelentette, hogy fölösleges dolog +uzsonnára a szállóbeli tejet fogadniok el. Ezért társaságuk Hughval +rendes ötórai teázást tartott Mercatiék nappalijában. + +Ez a kis kör szinte otthonias volt, szinte melengető. Volt valami +intímen kedves az együttlétben és Madame Mercati ilyenkor igyekezett is +Hughnak ízlése, kedve szerint rendezni egyetmást. És aztán annyi tréfa, +derűs félreértés fakadt a háromnyelvű társalgásból! Mivel Madame Mercati +a görögön kívül, csak németül és franciául, Zerna báróné csak franciául +és angolul, Hugh pedig angolul meg németül beszélt, hát úgy értekeztek, +hogy a két asszony együtt franciául társalgott; Madame Mercati Hughval +németül, ellenben Zerna báróné angolul értekezett vele. + +Különben Hugh az uzsonnák alatt inkább a gyermekekkel játszott, a két +asszony csevegett; Katina pedig, aki arra volt teremtve, hogy másoknak +szolgáljon, teát öntött, terített, felszolgált. + +Ez időben Madame Mercati a legkülönösebb napokat élte. Mindig tünődött. +Ráért; mert Hugh nem foglalkozott többet vele, mint akár Katinával, akár +a bárónéval; sőt a báróné, mivel Kazanov még meglehetősen távol állt +tőle, a verandán órákig lefoglalta Hught. + +Lassan, mint nyári nehéz időt, látta Madame Mercati saját szerelmét +kerekedni. Mikor barátnak, majd gyengéd szerelmesnek, félénk imádónak +akarta Hught, az az idő elmúlt. Szünetlen hallotta Zerna báróné +sugalmát: + +– … asszony vagy. + +Ez a szó mint súlyos kő esett lelkének tavába és fölkavarta, sötét +hullámokat fakasztott benne. Néha percekre rajtafelejtette a szemét a +fiún… Leginkább az ajkán… Az a merev, kőből faragottnak látszó, szinte +mindig néma ajak izgatni kezdte. Milyen lehet ez a száj, – gondolta néha +– mikor becézgető szóra nyílik, ha megérint… + +Ezek a külsőleg zajtalan napok már magukban hordták a kerekedő vihart. + +Egy napon Madame Mercati az orvosnál volt. Dr. Koeniger a rendes +vizsgálat után arra kérte, foglaljon még helyet. + +– Madame Mercati, kérem, ne vegye nagyon szívére, amit mondok. +Tanácslom, küldje már haza kisleányát. + +Az asszony ámuló, fájdalmas pillantást vetett az orvosra. + +– Igen, Madame. Elsősorban őneki nem jó, hogy ön túlsokat foglalkozzék +vele, azután pedig ön sem képes zavartalan kúrát folytatni. Mindig +fölkel a verandán és szobájába megy, utánanézni. A nappalijában nem +nyitja ki miatta az ablakot… Ezirányban Mercati úrnak is írtam, kérem, +alkalmazza magát tanácsomhoz. + +Madame Mercati arca elfakult. Nemcsak a válás gondolata fájt. Félt +egyedül maradni… + +– Orvos úr… mondta és a szeme könnyel telt meg. + +– Madame Mercati. Utóvégre ön egy éven belül remélhetően hazamegy. És +akkor mindenért kárpótolva lesz. Addig: türelem és lemondás. + +Az asszony fölállott. Zűrzavaros érzések támolyogtak benne… + +Mikor a verandára ért, az anglikán papnét pillantotta meg. A csúnya kis +asszonynak, aki mindig vasalatlan ruhákban üldögélt férje mellett, most +ki volt sírva a szeme; orra, ajka vörösen puffadt volt. + +Zerna halkan susogni kezdte: + +– Óriás kravall. Az orvos ráparancsolt, hogy menjen haza. Egész nap a +férjén csügg, nem hagyja nyugton soha. Haha… az ember férjét – akarom +mondani feleségét hazaküldik, mert az izgalom árt, az unalom gyógyít… +Micsoda paradoxon akkor, a hitveseket hazaküldeni. Hiszen ők az +unalmasak, a flirt mindig izgatóbb. + +Madame Mercati mintegy tébolyultan felelte: + +– Hagyd a tréfát… Lolottot is hazaparancsolta… + +És fogát összeszorítva nyelte le feltörő könnyeit. + +Katina nem volt meglepetve. Az orvos őt már régebb figyelmeztette és +közösen írták meg Mercatinak a levelet. Az egész elutazás elő volt +készítve már. Kicsit félve nézett azért a nénjére, félt, hogy az +szenvedélyesen kitör, vagy megharagszik rája. Mintha ő volna oka +mindennek, szinte meglapult a délutáni jelenetnél, mikor Madame Mercati +a csomagolás elől a hálószobába zárkózott. + +Hugh egész délután szaladgált: táviratokat adott föl Mercatinak, +útitervet készíttetett az idegenforgalmi irodában és tárgyalt Freynéval, +mert Madame Mercati most már egyetlen szobába költözött. + +Este azután eljött és bekopogott a hálószobába. Úgy találta Madame +Mercatit, hogy az az ágy mellé húzott karszékből a gyermek párnájára +dűlt át és karját a leányka gyönyörű fejecskéje felé tartotta, mintha +védelmezné, vagy tán védelmet keresne nála… Másik kezét a fiú felé +nyújtotta. + +– Mister Foorte… mondta hálásan, halkan. + +A fiú valami szánalomfélét érzett, de nem értett a vigasztaláshoz. +Vigasztalni csak az életbenállók tudnak, akik tudják, hogy a +legszörnyűségesebb dolgok után is elkövetkezhetnek az élet kibékítő +mozzanatai. De akitől épp az élet maga van elvéve, akivel a földön +irgalom már nem történhetik, az nem tud a szívek nyelvén szólni. + +Azért Hugh némán állt, tétovázva, az ágy lábánál. Annyit tisztán érzett, +hogy a délután elvégzett dolgok elszámolása nem illenék bele e +hangulatba. + +– Mister Foorte – kezdte az asszony oly halkan, szomorúan, mintha +részvétet akarna kelteni a maga boldogtalan sorsa iránt – ön nem tudja, +mit tesz az, feleségnek lenni és a férjünknek csak bánatot adhatni; +anyának lenni és a gyermekünket még ölbe se emelhetni… + +A fiú csak nézett. + +– Ez legjobban fáj… Hiszen nekünk, asszonyoknak mindenben a keserűbb +falat jut a világon, de látja, egy dologban aztán sokkal többet kapunk a +férfiaknál: a gyermekünkben… + +Fejét szenvedélyesen szorította Lolottéhez. + +– A gyermekünk első sírása, első ragaszkodása… ez az, ami maguknak soha +meg nem fogható gyönyörűség… + +És az asszony felült, elfordult a fiútól, mindkét karját a leányka feje +köré fonta, kulcsolta és csak a gyermeket nézte. + +– Lolott, aranyvirágocska, ha nem szerettelek volna olyan nagyon, ma nem +volnék beteg… Oh, milyen hamar elvettek mégis tőlem; nem csókolhatlak, +nem vehetlek ágyamba, nem hordozhatlak… + +Az asszony szava elcsuklott és a szeméből serkenő tűzcseppek a gyermek +homlokára hullottak. A leányka felébredt, aranyliliom karját az anya +nyakára fűzte és édes szemét tágra nyitva, felkínálta ajkait, amint +Katinának szokta. + +– Csitt… ah csitt, szerelmem – … Az asszony lefejtette a gyermek karját, +elkapta a fejét és a karszékbe hanyattesve hangtalanul sírni kezdett. + +Hugh nem moccant: várt. + +– Madame Mercati, – mondta aztán – kérem, ne sírjon. Hiszen tudja már a +mi szomorú katekizmusunkat: a bánat árt, az izgalom még jobban árt… + +– Mister Foorte, ezek hiú beszédek. Szúrd ki a szemét valakinek és mondd +neki, hogy ne sírjon, mert az árt… + +A fiú sokáig hallgatott. + +– Madame Mercati… miért mondta ön az imént, hogy azért beteg… + +Ismét elnémult, félt, hogy kérdése tapintatlan. + +– Ah… erről talán nem is kellene beszélnem önnek… de hiszen ön barátom – +és az asszony kicsit eltakarta arcát zsebkendőjével – … mikor én +Loloticát vártam, az orvos azzal rémített, hogy gyönge vagyok, hogy majd +bízzam másra őt… Bele is egyeztem,… akkor… azelőtt. De mikor legelőször +sírni hallottam, akkor éreztem, hogy az vétek. Szívemre vettem, +virrasztottam, ápoltam – de hiszen minek soroljam föl? egyszerűen: anyja +voltam, hát bűn ez? + +Az asszony arca ízzóvá pirult és vádló két szemét a semmibe, vagy talán +a vizióként látott irgalmatlan sorsra függesztette. + +– Értem, bólintott a fiú, kímélni akarva az asszonyt. + +– Mert nekem szeretnem kellett valakit, hát szerettem a gyermekemet és +most azt sem szabad… Most másodszor tépik el tőlem… óh… + +Hugh megrendült e vallomás hallatára. Nem azért, amit mondott az +asszony, hanem amit nem mondott el benne. + +Imént idegenséget érzett az asszony iránt, mert előkelően magábazárt +lénye írtózott a lelki meztelenségtől. De most szívét szánalom +szántogatta és az a kellemetlen érzést kissé elfátyolozta, amit az +asszony leplezetlen, szenvedélyes érzékenysége keltett benne. Mint ifjú, +boldog szerelmesre, kimondhatatlan üresen ásított rá egy szerelemnélküli +élet feneketlennek tetsző sivársága… + +Az asszony most vette észre, hogy a fiú szünetlenül hallgat. Ez magához +térítette. + +– Mister Foorte, ne botránkozzék meg bennem, ha így lát ma. De néha… ah! +Letörölte könnyeit és legyezni kezdte kikelt arcát zsebkendőjével. + +– Higgye meg, jobb, ha az ember néha megnyilatkozik, kisírja magát…, +akkor aztán húzhatja tovább az igát. + +– Madame Mercati, Lolotica elaludt, feküdjék le ön is. És pihenjen, +kérem. + +Hugh a gyermekre mosolygott, megszorította az asszony kezét és kiment a +nappaliba. + +Katina egy kofferen bóbiskolt. Holtfáradt lehetett: kis madárarca +kimerültségtől volt sápadt. És mégsem kopogott, nem zavarta őket, míg +Hugh magától nem távozott. + + + +Másnap délelőtt tizenegykor kellett elindulni Katináéknak. + +Madame Mercati egész éjjel hánykódva virrasztott és reggel óta sírt. A +szerpentinúton nem bírt fölmenni, úgy erőt vett rajta a fájdalom. +Kétségbeesése egyáltalán sokkal nagyobb volt, mint amennyit a +gyermekétől egy időre való elszakadás kiválthatott. Úgy szenvedett, +mintha örökre válnának, vagy mintha a válás csak egyik bánata lenne… + +Az úton föl Katina vitte a gyermeket. Lolotica szívesen ment vele: hozzá +volt szokva már, jobban, mint az anyjához. A leányka gyönyörű haja mint +selyemgallérka szóródott szét fehér kabátján, kötött sapkája alól +riadtan nézett a két sötét, fájdalmas szeme. Madame Mercati le nem vette +szemét a gyermekről. Egyik fordulónál a pad karfájának dűlt… Hugh +figyelmesen ajánlotta föl a karját és úgy vezette tovább az asszonyt. Az +pedig reátámaszkodott, mintha pihenne, ha őt érintheti… + +A postatéren már várt a fogatuk. Katina felszállt, beemelte a gyermeket, +nagyon gondosan takargatta be és mellé ülve át is karolta. A lovak +megiramodtak… Lolott fehér kendőcskéje együtt táncolt a +csengőcsilingeléssel a kristály levegőben. A fordulónál eltűnve, még +visszacsapódott a gyermek csigás hajerdeje… Madame Mercati egyet +nyöszörgött és mint valami eleső ruhadarab, Hughra omlott. + +A fiú rettenve tartotta meg; látta, hogy elalélt… + + + +Madame Mercati ájulása mély volt és hosszantartó. Nehéz, csuklásszerű +sírással tért magához és akkor maga körül az orvosra és a bárónéra +eszmélt. + +– Hol van… susogta aztán, behúnyva a szemét. + +– Lolotica? – kérdezte Zerna elég szeleburdin, úgy, hogy az orvos egy +pillantással leintette. + +Madame Mercati a fejét rázta. + +– … Hugh, mondta határozottan, szinte követelőn. + +– Mister Foorte?… Ő itt van, szólt az orvos és a fiú fölkelt az +ablaktól, ahova elhúzódott és az ágyig jött. + +Madame Mercati csak most tért egészen magához. + +– Köszönöm, szólt alig hallhatóan, hogy segített rajtam. Emlékszem… + +Az orvos távozott és Madame Mercati barátait is távozásra kérte, mert a +diakonissza már megérkezett. Künn a folyosón megjegyezte, mintha +mentegetőzne: + +– Érthetetlen. Így fölizgatni magát… És mégis: meg kellett lennie… + + + +Hugh sétálni ment, mert egy olyan hihetetlen gondolat környékezte meg, +amit el kellett intéznie, le kellett ráznia. Madame Mercati hangját +hallotta, mikor föleszmélve, őt hívta… Miért? Miért nem a gyermekét, +akiért összeesett, miért nem az urát, a barátnőjét, az orvost… Hirtelen +eszébe jutott pár jelenet, mikor az asszony szeme néha rajta pihent… +Régebben nem nézett úgy soha reája… + +– Az istenért, csak nem… + +Útjában megállott, úgy, mint gondolatsorában. + +– Lehetetlen. Nevetséges, ostoba fickó vagy, képzelődől. Hogy Madame +Mercati téged… + +És fölvillant benne az asszony szava: + +– Valakit csak kellett szeretnem, hát szerettem a gyermekemet! Tehát a +férjét soha. + +– S ha igaz…? gondolta Hugh hirtelen. Ha igaz, mi lesz belőle? Én a +Ginevráé vagyok és ezen nem változtat semmi. + +Azonban ez bármily világos volt, Hugh szívére végtelen lehangoltság +borult, valami nyomott félelem, mintha most már minden jó elmult volna, +mintha valami rettentő dolog felé sietne akaratlanul, sőt akarata +ellenére… + + + + +XI. + +– És hol volt ma Mister Foorte egész nap? kérdezte Blumer ezen a +délutánon. + +Mindenki a verandán ült: mert az idő pazar volt és enyhe. + +– Gondolhatja, felelt a párkányon, Ginevrával szembenülő Ziegler. + +– Én ugyan nem gondolom! + +– Madame Mercatit ápolja. + +– Igaz, hisz ez természetes. Ők olyan régi barátok. + +Ziegleren látszott, hogy valami korrigáló megjegyzése támadoz, de +Ginevrára pillantott és lenyelte gondolatát; ámbár Ginevra nem is +figyelt rájuk. + +– Ez igazán megható dolog, ilyen önzetlenül egymás mellett állani, +tünődött Blumer. + +– Hogyan, ön hisz az ilyen önzetlen barátságokban? Én nem vonom +kétségbe, – javította ki magát Ziegler hirtelen, – mindenesetre +jellemző, hogy mert Madame Mercati beteg, mister Foorte ki sem néz a +verandára. + +E pilanatban a vesztibül ajtajában Hugh jelent meg. Nagyon sápadt volt, +szinte meggyötört. + +Szokása szerint első tekintetét Ginevrához küldte, de a leány kis, kék +levelet olvasott, a Lieslét és így nem viszonozhatta tekintetét. Hugh +szeme aztán a társaságra tévedt… + +Kazanov egészen Prisse báróné felé volt, oldalt fordulva, ahogyan a +kúránál nem szokás. A báróné ma kisleánya égőpiros, bojtos sapkáját +húzta rá saját fürtös fejére, – mit se törődve azzal, hogy így a gyermek +nem mehetett ki sétálni. Amellett az asszony egészen kitakarózott, hogy +fehér kabátkába bujtatott formás teste érvényre jusson. Alapjában +jelentéktelen kis lénye nagyon csábos volt így, mert ő az a fajta nő +volt, aki a férfi közelében átváltozik, kivirul, jelentőséget nyer. +Halkan, nevetgélve fecsegett Kazanovval. + +Az angol lelkész kétségbeesetten, egyedül üldögélt, újságjait a földre +ejtette, nyilván nem tudta semmi elszórakoztatni: ma tette útra +feleségét… + +Hugh lefeküdt, de nem volt kivel foglalkoznia. + +– Nos, kérdezte Blumer Ginevrát, mikor a leány a levelet letette. + +– Igen, halljuk, én tudniillik nem szoktam elolvasni a rámbízott +leveleket, mint sokan… szólt Ziegler és Aiméere pillantott. + +– Egy kis jó hír, szólt Ginevra derülten. Liesl jobban van. + +– Dehát Miss Hardings, ön hisz a Liesl jobbrafordultában? – És Ziegler +legyintett. + +– A láza kimaradt. + +– Ez csak afféle dolog, ni. Pár napra kimarad, aztán újra kezdi. Az +igaz, én nem szeretnék az ő bőrében lenni! + +– Néha csodák is történnek,… hárította el Blumer a témát. + +De Ziegler tovább fecsegett: + +– Én csak önön csodálkozom, Miss Hardings. Nem fél ön hozzá járni, hisz +az a lány minden percen szembeköhögi! + +– Mind egyformán a Halál árnyékában vagyunk, ami azt illeti, szólt +Blumer. + +– No, Liesl a legárnyasabb helyet szemelte ki magának. Nem hűsöl ő már +ott egy félesztendőnél többet… + +Ginevra elsápadt a fájdalmas megbotránkozástól: + +– Ziegler úr, ön gyöngédtelen. + +– Miért? Hiszen én őt mindig jóval biztatom. + +– Dehát akkor… miért nem viszik haza Lieslt? kérdezte Ginevra +meglepődött elgondolkozásban. + +– Istenem, hát a szülőket is boldoggá teszik egy kis ámítással… + +– És… mi lesz vele? Azután? + +– Elutazik. + +Ginevra értetlenül nézett Zieglerre. + +– Nem tudja, mi az? Ha itt valaki meghal, akkor Freyék kijelentik, hogy +hirtelen elutazott. Nagy titokban aztán két errevaló ember koporsóba +teszi és éjjel elviszi a halottas kápolnába. + +– Oh, milyen szörnyű ez…! + +– Szörnyű? Ez gyengédség az élők iránt. Mit gondol, nem futnának-e mind +szét a betegek, nem izgulnának-e halálra, ha innen temetést rendeznének? +Persze, szomorú kilátás, hogy az embert így kicsempésszék a világból… +Miss Hardings, teszem, ha ön meghalna, én szeretném rendezni a +temetését. Ah, önt hófehér márványravatalon, óriás pálmák alatt, kék +violák közé kellene fektetni, üvegtetejű teremben… Hat fehér ló vonná az +ezüstszínű koporsóját… + +Ginevra dermedten meredt a saját előadásától megrészegült, +elragadtatásában szinte mosolygó fiúra. + +Hugh fölemelkedett. + +– Ziegler úr, ne bántsa Miss Hardingst! kérte Blumer. + +– Kérem, – tért magához Ziegler – hát ez sértés? Hol itt a sértés? + +– Nem sértés, csak ostobaság, mormogta Blumer a fogai között. + +Ginevra nem szólt. A fiú elragadtatott előadása közelebb hozta őt egy +gondolathoz, amellyel nem foglalkozott igazán soha: mint sűrű árnyék +lépett be lelkébe a halál. Erre az árnyra meredt… + +Hízelgő csacsogás hessegette el sötét álmát és a pillanatnyi dermedt +csendet. A báróné semmit sem érezve a fojtott hangulatból, édes +szirénhangon suttogta Kazanovnak: + +– Igen, igen. Önnek velünk kell uzsonnáznia. Madame Mercati és Mister +Foorte társaságában nekem roppant hálátlan lesz a szerepem, azt +gondolhatja! + +Ziegler hirtelen Hughra pillantott és hangosan, erőltetve nevetni +kezdett. Hugh elsápadt és összerántott szemöldöke alól villámot küldött +Ziegler felé. + +Ginevra fölkelt. Arca kicsit fakó volt és mintha alig bírná a pilláit, a +földre nézett. Ziegler iménti előadása és mostani nevetése sajátos +hatást tettek rá. Hogy milyet, maga se tudta… + +– Hova, miss Hardings, – kérdezte Blumer különös gyengédséggel. + +– Megyek Lieslhez. + +És Ginevra fölemelte a fejét, pilláit; és senkire se nézve kiment a +verandáról. + +Hugh is fölkelt. + +– Ziegler, kérem, jöjjön egy percre velem. + +A bozontos fiú leugrott a korlátról és utánament Hughnak a vesztibülbe. + +– Mi az, talán ön is le akar pirongatni, hogy Miss Hardings temetését +rendeztem? Felesleges gyöngédség, félrehívni érte. Előtte is megtehette +volna… + +– Nem, nem erről van szóm. Csak azt akartam mondani… hogy amiért úgy +nevetett… amit ön gondol… az lelkemre, nem igaz. + +Ziegler vállat vont: + +– Ha nem volna igaz, akkor ön szamár,… bocsánat – akkor énnekem még +inkább kell nevetnem önön. + +– Nem magam miatt kérem, hogy ne szégyenítsen meg úgy, mint imént, hanem +Madame Mercatiért. + +– Persze! A látszat megőrzése fontos. Tudom én. Tavaly, Montreuxben – +mert már tavaly ideges voltam és oda küldtek – a szállómból +kitessékeltek egy kis angol leányt, mert a folyosón csókolózni látták… +haha, ez volt minden bűne. De akik zárt ajtók mögé vonultak – azok ott +tavaszodtak ki a szállóban… Én magam is… Nóde mit érdekli ez önt? Adieu, +Mister Foorte! + + + +Hugh lassan, tünődve ment végig folyosóján. Kimondhatatlanul törődöttnek +érezte magát. Küzdelme Ziegler ostoba indiszkréciója, gyanakvásai ellen, +mint megvíhatatlan vár ostromlása, kifárasztotta. Ezzel az emberrel nem +volt mit kezdeni. + +És bár egészen büntelen volt, mégis úgy tetszett, hogy magában a rút +gyanusitás elborította már életének tiszta égtükörét. Mintha alkonyodna +fölötte és mintha csillagtalan vak éjszakának menne elébe. + +De úgy volt, hogy ma még egyszer meg kellett hasadnia felette az egét +behálózó hályognak. + +Lieslhez indultában, a folyosón ődöngve, a leányka ajtajában Ginevrát +pillantotta meg: kicsit sápadtan, a fején átdobott fátyolkönnyű kendő +alatt. Hugh elibesietett, mintha egy pillanatra megváltódna és gyengéden +kutatva tekintett a leány arcába. És mert azon leheletnyi elborulást +sejtett, megkérdezte: + +– Ginevra… nagyon fájt?… + +Az kérdezve nézett, aztán megértette, hogy Hugh Ziegler délutáni +tapintatlan előadására gondol. Tiszta tekintetét a fiú szemébe merítette +és egyszerűn, mégis ünnepien, feltörő vallomásként felelte: + +– A világon csak egytől jöhet fájdalom. A többi… nem fájdalom. + +Hugh megértette és megbódult. Szívére ragadta a leány kezét, mint az +elmerülő, vesztét érező a vízszínen úszó gallyacskát és hévvel, mint +soha máskor, a vallomás fejébe, vallomást téve súgta: + +– Soha… + +Ginevra sápadt arcára csodálatos aranymosoly terült, szinte világolva, +mint szentképek, ha egy kévényi alkonyfény ömlik be rájuk az ablakrésen. +És ezt a ragyogást hagyva Hughnál zálogul, sietve suhant ki az +esthomályba boruló folyosóról. + + + +Sok idő mulva Hugh úgy gondolt e jelenetre vissza, mint életének utolsó +szentelt órájára. + +Ezen az estén csak nagynehezen szánta rá magát, hogy vacsora után, amint +azt kötelességének tartotta, benézzen Madame Mercatihoz, hogy az asszony +hogylétéről Mercatinak értesítést küldhessen. + +Madame Mercati szobájában nehéz ecet- meg orvosságillat áradt. Maga nem +aludt: és inkább ült, mint feküdt, az ágytámlához hajtva fejét. Nagyon +sápadt volt, szemét zöldes karikák gyürűzték; a haja símán, szorosan +volt lefésülve, dísztelen hálóruháját összefogva tartotta keblén: olyan +volt egészen, mint valami gubbasztó, sötét madár… + +Azon tünődött, hogy míg ő feküdni fog, Hugh és Ginevra inkább egymásra +lelhetnek és ez keserű vonást rajzolt ajka köré. + +– Madame Mercati, szólt a fiú, – és közben szégyenlette délutáni +gondolatait – bejöttem jó éjt kívánni önnek. + +A karszékben szendergő diakonissza fölébredt, de az asszony intett neki, +hogy csak pihenjen tovább; és intett Hughnak, hogy egész közel hajoljon, +nehogy a testvért újra fölébresszék. + +– Köszönöm, Mister Foorte. Olyan egyedül voltam… Ugye, fog nekem e +napokban nehány órát szentelni? Igérje meg, hogy nem felejti el soha, +hogy ön nélkül a sírnál pusztább az életem… + +Hugh rábámult az asszonyra és megrezzent. + +– Úgy értem… itt… + +Hugh föllélekzett és aztán kezét nyújtotta, bucsúzásul. + +Madame Mercati tán azt gondolta: igéret gyanánt, mert magához vonta a +kezében fogva tartott bronzszínű, déliesen finom kezet és a szívére +tette azt. + +Hugh forróságot érzett, mintha tüzes pára csapna feléje, nedvesen +perzselő gőz; és valami vergődött a keze alatt: az asszony szíve. Hught +rémület fogta el: és elkapta a kezét. + +Az asszony fájdalmasan, megszégyenülve nézett reá. Aztán halkan, +szenvedélyesen sírni kezdett. + +A fiú meghátrált… + +Valamiről megbizonyosodott most, amit hinni sem mert azelőtt. Szíve +megállott… + +Az asszony nyöszörgő sírására a diakonissza ismét fölébredt és odament, +csillapítani őt: + +– Kérem, ne tessék fölizgatni magát, hiszen egy anyának mégis csak +legfőbb a gyermeke java, miatta kell tűrnie… + +Madame Mercati hirtelen fölemelte párnába fúrt arcát és fölpillantott. + +– Ah igen… a gyermekem… igaz, ma elment… + +És homlokát végigsimította, mintha mindezt eszébe kellene hoznia; és a +mennyezetre szegezte kisírt szemét. + +Hugh e pillanatban kifordult az ajtón. + + + +A fiú álomtalan gondban vergődött ágyán. Most már nem volt kétsége: +Madame Mercati szerette őt. Mióta? Talán régen, talán egy pár napja +csak… Alaktalan sötét felhőként gomolygott fel benne ez a gondolat, +ráfeküdt lelkére és minden egyéb gondolatra mély árnyékot vetett. + +Mi lesz ebből? Mit kellene tenni? + +A régi barátsággal közeledni az asszonyhoz, mintha semmi sem történt +volna? Vagy elidegenedni tőle? Mi lesz akkor Mercatinak tett ígéretével, +hogy az asszony mellett áll?… + +Férfilogikával úgy hitte eddig, hogy a két érzés: Ginevra iránti +szerelme és Madame Mercatihoz való barátsága két nagyon is megférő, még +csak nem is érintkező érzelem. Nem gondolt rá, hogy két nő olyan szépen +elférhet egy szívben egymás mellett, de olyan nehezen a valóságban… +Egyet tisztán tudott: hogy csak Ginevrát szereti. Talán ha ezt Madame +Mercati megtudja, kijózanul… Idáig titkolta előle, mint az egész +világtól, mi mélyen szereti a leányt. Most meg fogja mondani neki. Ez +volt a végső, megnyugtató gondolat, amire jutott. Ez olyan világos volt, +hogy elaludt rá. + +Zűrzavaros álmai voltak. Amilyen nyugodtan aludt el, álmában olyan erős +érzése volt, hogy itt minden elveszett, hogy olyan hínárban gázol, +amiből nem fog kiigazodni. Fölriadt, megnyugtatta magát, hogy őszintén +elmond mindent és hogy akkor minden jó lesz… Elaludt és újra érezte, +hogy itt nincs megoldás… + + + +Másnap délelőtt a báróné óriás verbénacsokorral libegett be Madame +Mercati szobájába. Barátnőjét fáradtnak, sőt szinte fonnyadtnak találta. + +– Nos, Frozi, hogy sikerült a tegnapi este? Nálad volt, ugye? Dehát mit +csináltál, az Úrra? Úgy festesz, mintha egész éjjel nem aludtál volna! + +– Alig is aludtam. + +– Valami történt köztetek. + +Madame Mercati sötét arccal felelt: + +– Megalázott. + +Zerna mosolygott. + +– Bohó. Most vallani fogsz. Először is: melyik hálóruha volt rajtad? + +– Az ott a szék karján. + +– Pfuj! Siffon és hímzés rajta! Meg se látják. Selyem kell nekik és +csipke, főleg csipke! A csipke olyan nekik, mint az örvény. Húzza őket. +Beleszédülnek… És persze, sírtál. Kisírtad a szemed. Fogadom, a +részvétére apelláltál! Nem tudod, hogy a férfi csak akkor szán egy nőt, +ha szereti, sőt rendesen akkor se… A szerelem az első, sőt egyetlen, +amit el kell érni náluk! + +– Épp ez az… Én csak szánalomraméltó vagyok… Ginevra pedig szeretetre… + +– De te szerelemrevalóbb vagy és ez a fő. + +– Hogy érted ezt? + +– Úgy, hogy őt szeretni kell, téged szeretni lehet. És a kell mindig +rövidet húz a lehet-tel szemben. + +– Dehát mit akarsz te ezzel a filozofálással? Miért lehet engem inkább +szeretni? + +Zerna nevetett. + +– Ezerszer mondtam már. Te többet adhatsz. + +– Ez nem áll. Amit Ginevra ad, azt én nem adhatom. + +– Jó, de mást… Haha… Kazanov is, lám, felém fordítja már a vitorlákat. +Velünk fog uzsonnázni… De ez most mellékes… Ma tőlem fogsz kapni egy +csipkeköpenyt és a hajadat kibontod… Mit, könnyek… tüzet adj… Parfőmözd +magad, hagyd szabadon a nyakad… Ej, nem érted te ezt? Csak ne sírj neki, +az istenre kérlek, ne sírj! A férfiak irtóznak a síró asszonyoktól! Ők +lusták a részvétre és mindig örülni akarnak, te azt nem tudod? – Várj, +mindjárt felöltöztetlek… + +– Jön már a testvér… + +– Eh, hisz ez kivesz a formádból! Neked púder kell, hajfodorítás, költői +elrendezés… + +És Zerna báróné meggyujtotta a spirituszégőt, fésüket, pomponokat +keresgélt, szobájába tűnt, halommal hozta a fodros, csipkefelhős +fehérnemüt, szalagcsokrokat, parfőmös üvegcséket. + +Felöltöztette, kifésülte Madame Mercatit, párnájára bódító »ambra +antique«-ot locsolt és aztán tükröt tartott elibe, hadd lássa, hogyan +esik haja csigás göndörben szerteszét és a csipkéi közül hogyan aranylik +elő telt kis nyaka. + +– Nos? Aztán most okos légy! Meg ne engedd, hogy Gertrud testvér kezet +tegyen rád! Feküdj szépen, úgy, ahogy elhelyezlek és ne mozdulj, amíg +megjön. + +Aztán hátrább lépett, megnézte, jól fest-e a pihenő asszony és +megfenyegetve őt ujjával, kilebbent az ajtón. + + + +Az órák múltak, Madame Mercati kifáradt, csaknem elájult a hosszas, +mozdulatlan várakozásban. Ha erősebb lett volna s nem oly végtelen +kimerült, talán ráeszmél, milyen furcsa, méltatlan helyzet ez: +kikészített, csábos elhelyezkedésben várni egy olyan fiatal fiút… De nem +gondolkozott, csak az bukkant föl néha homályosan öntudatának távol +horizontján, hogy nem vétkezik, mert Ginevrát többen is körülrajongják, +ez az egy pedig az ő egyetlen báránya volt… Igen, Ginevrával szemben még +voltak némi mentegetőzései, de a férjére nem is tévedt egyetlen +gondolata se. Az a másik világ, ahonnan ideszakadt, elsülyedt mögötte +Lolotica fehér zsebkendőjének, fekete hajsátrának utolsó +felélibbenésével… + +És csak nem is csodálkozott, milyen könnyű az átlépés a bűntelenségből a +bűnnek küszöbére. Nem csodálkozott, mily gyorsan ért meg lelke rája, sőt +úgy tetszett, mindez régen, mindig benne élt és csak most tudott +kibontakozni kusza, gátlón elfojtó egyéb körülmények karmaiból. + +Hiába várt a belső bíró nagyszerű tiltakozására. A vétek, az idáig nem +értett talány hirtelen megnyilatkozott neki és ő úgy volt vele, mint +minden megfejtett talánnyal: egyszerűnek, természetesnek, magától +értetődőnek találta azt. Nem jött vádló órája, önfegyelmező +kijózanodása, nem latolgatta gondolatainak, vágyainak szent törvényekbe +való ütközését: minden latolgatás fölösleges céltalan gondolatnak tűnt +föl, sőt el is iramlott, mint hivatlan, nem szívesen látott vendég a +lelkéből. Mikor egyetlen vágya először kezdte beárnyalni öntudatát, a +szalmaszál, amelybe még belekapaszkodott, ami még föntartotta: a +gyermeke volt. Ha Lolottra nézett, akkor riadva oszladoztak vágyai… + +De Lolottot elvették tőle, óh, látta ő jól, hogy szívesen ment +Katinával, szívesebben, mint vele maradt volna. + +– Meg fogok halni, hadd legyek egyszer boldog azelőtt… + +Az orvos bíztatásaira sohse adott semmit: annyiszor átélte már, hogy a +reményteljesnek mondott betegek hirtelen eltűntek, _elutaztak_… + +– Akarom, hogy szeressen. Akarom, hogy az arca felragyogjon, ha lát; +hogy a keze végigsimogasson. + +Behúnyta a szemét és remegni kezdett… Szeme megfényesült, ajkába vér +szökött, egész arca megszínesedett, csak szeme alatt maradt két sötét +karika. + +Lépteket hallott és kézitükrébe pillantott; alig bírt magára ismerni. A +vágy kivirágoztatta… + +A tükröt gyorsan a párna alá rejté és visszaesett előbbi helyzetébe. + +A küszöbön Aimée állott: virágokat hozott és üdvözleteket. Az asszony +mélyet sóhajtott, a legizzóbb álom húnyt ki benne hirtelen. Vagy csak +elszenderült… + +– Ah, Madame Mercati,… hisz ön… sohse nézett ki ily remekül – szólt +Aimée önkénytelen, az asszonyra bámulva. + +Mikor a leányka fecsegése ismét elhangzott a folyosó végén, Madame +Mercatiban valami erőszakos érzés kelt. Igen, türelmetlen harag gyúlt ki +benne, az a furcsa, követelő érzés, hogy, ha már gondolatban elkövette a +bűnt, most már jöjjön az tettben is. Úgy érezte, mintha az árát +lefizette volna valaminek, ami most már megilleti őt. Csak a megalázó +szégyennel maradni nem akart. Ha már lelkében ég a szégyenbélyeg: legyen +amiért érdemes szégyenkeznie… s ha nem többért, egyetlen csókért. + + + +Egész nap várt, de Hugh nem jött. + +Hugh nem volt nála, nem volt a verandán, nem volt sétálni… + +Hugh a szobájában, az ottománon hevert és tünődött. A formán tünődött, +hogyan mondja meg az asszonynak, hogy nem szereti, hogy nem szeretheti, +hogy mást szeret… + +Hiszen Madame Mercati kinevetheti, leintheti; akkor, miután az ő +legszentebb érzelmei el lesznek már árulva… + +Mindig fölkelt, indult, aztán visszafeküdt és tovább töprengett. Megint +kételkedett benne, hogy az asszony szereti őt. Talán csak föl volt +izgatva, talán nem is volt magánál, talán csak baráti gyengédségére +számított… De aztán újra látta az asszony két sóvár szemét, érezte +tenyerén a testéből kiáradó tüzes párát… + +Ha pedig Ginevrára gondolt, az az érzése volt, hogy kettejük közé +irdatlan tüskeerdő sarjadt, hogy előbb azt kell levágni, azután ismét +hozzámehet. + +Így tűnt a nap. + + + + +XII. + +Estefelé Zerna báróné rebbent be hozzá. + +– Mister Foorte, hiszen ön gyönyörűen viselkedik! Mit? Beteg? De csak ne +legyen az ma este. Koncert van, én nem ülhetek Madame Mercatinál. +Kazanovnak igérkeztem el társaságul ma estére. Kérem, szedje össze +magát, menjen be Frozinához, míg a zene tart! + +– Jól van, báróné. + +– Bravó. Tehát bejelentem önt. + +És Zerna, aki állítólag beteglátogatóba jött, mihelyt a beleegyezést +birta, kirebbent az ajtón. Hiába, a fésülő kisasszony várta már és ma +nagyon szép akart lenni. + +Mintegy félóra mulva Hugh nehéz szívvel kelt föl az ottománról. Mégis, +kicsit örvendett, hogy a sors kényszeríti: bemenni az asszonyhoz, +megmondani neki az igazat. A folyosón teljes csend volt, csak távolról +szüremlett oda a már megkezdődött hangversenyből valami fájdalmas, +hivogató dallam. Ha odamehetne… + +Kopogott az asszony ajtaján. Egy riadt »szabad« szürődött ki feléje… + +A fiú benyitott. Először majdnem semmit se látott. Madame Mercati +lámpájára virágos, sötétlila alapú selyemernyő volt ráhúzva. A szoba +elmosódó színfoltokban úszott; maga az asszony mint színes márványszobor +feküdt hanyatt a sápadt párnák között. + +A fiú jöttére kicsit fölemelkedett. + +– Ön az? – kérdezte alig hallhatóan. – Zerna említette, hogy jönni fog… + +Kezét kiemelte csipkés ruháiból és édes, forró kis madárként surrantotta +azt a fiú kezébe. Az a tudat, hogy most elragadóan fest, biztosságot, +nyugalmat adott neki. + +– Milyen kedves, hogy lemond a koncertről miattam! + +Fejét a fiúhoz fordította és mosolyogni próbált. + +Hugh mélyet sóhajtott és egyszerre megtelt a szoba nehéz, parfőmből és +asszonyi fehérnemük illatából álló párás levegőjével. + +– Madame Mercati, – mondta szinte dadogva – szívesen teszem, +barátságból… + +Az asszony erősen a fiú szemébe nézett. Kiérezte, hogy a _barátság_ szón +több a hangsúly, mint szükséges. + +– Igen, Madame Mercati… éppen azért jöttem. Biztosítani akartam önt, +hogy mi azért jó barátságban maradunk. + +Az asszony kissé fölemelkedett. + +– Miért… _azért?_ + +Hugh lesütötte a szemét. Belefogott a dologba, de bele is gabalyodott. +Nem jutott eszébe semmi kivezető, megértő és mégis nem sértő kifejezés. +Olyan pontig ért, ahol az asszony nevetségessé teheti mentegetőző +célzásait… + +De Madame Mercati visszahullt párnáira… + +– Értem… Mister Foorte. + +Sokáig maga elé nézett, aztán hirtelen élesen, határozottan mondta: + +– Menjen a maga útján… + +Hugh kihúzódott a szobából és lassan megindult a koncertterem felé. +Szíve fel volt zaklatva; úgy érezte, hogy a lehető legügyetlenebbül járt +el… + +A folyosó üvegajtajánál megállt és a csipkefüggönyön át végignézett a +társaságon. Zerna báróné lila selyemruhában pompázott és folyton +csevegett Kazanovval. Ginevra a pálma alatt ült, ugyanott, ahol egyszer +Ziegler szerenádját kapta… Nagyon szép volt és nagyon sápadt. Bő, +csontszín ruhája halványfényű redőkben folyta körül alakját és csak +gyengédvonalú keble alatt volt egy kékzománcos csattal összefogva. +Ziegler és Blumer ültek mellette, de Ginevra egyikkel se szólt. + +Hugh szívét kimondhatatlan vágy szorította össze. Napok óta nem látta a +leányt és mintha az fölkelt, fölemelkedett volna előle… Nem is gondolta, +hogy Ginevra látja őt. Pedig a leány remegve várta, hogy Hugh benyit… És +Hugh nem moccant. + +Egyszerre nehéz fájdalom szakadt a leányra. És mélyen, tudata alatt mint +sötét hullám futott át valami szörnyű, lehetetlen gyanu, sajdult meg +fulánkként Ziegler tegnapi nevetése… + +Nem tudta Ginevra, hogyan bámult rá Hugh, mintha szemével akarná +fölinni, ahogyan ajkával nem tehette… A leány megható alakja, amely +édes, fájdalmas és szánva imádó érzéseket ébresztett; az elmosódva +kiszüremlő zene, a vakító tisztasággal ragyogó, de ma mégsem nyugalmas +alpesi éj különös vágyat hoztak reá, valami szomjú gyötrelmet: mintha +üvegfalon át az életet látná elvonulni, virág és gyümölcsfüzéresen, +táncolva és kacagva; virágot és gyümölcsöt szórva mindenkire, csak reá +nem… + +Számba vette, amit Ginevrától kapott: az a két csók mint két gyémánt +sugárzott a lelkében és mégis, most kevésnek, semminek érezte… Nem +egyre, kettőre, hanem csókok záporára szomjazott; nem türelmes +odaadásra, hanem türelmetlen viszonzásra… + + + +A hangversenynek vége volt, az ebédlőben a zenekar szedelőzködött, a +nappaliban csoportba verődve állt még pár ember… Most meg kell találnia +Ginevrát a verandán. De nem akart átmenni a nappalin, mert a báróné +útját állaná. Hanem kiment az útra, hogy kívülről kerüljön a verandához. +Mikor az útra ért, egy a hó alatt rogyadozó fenyőnél megállott. + +A verandán látni lehetett, amint a vesztibül ajtaján Ginevra jő, vele +Blumer és Ziegler. Most a leány kezet nyújtott kísérőinek és fehér +köpenyében, mint palástban, szobájába lebbent. Hughban sajátos érzés +kelt, mintha Ginevra őelőtte tette volna be ajtaját. És ő kint maradt az +éjszakában, egyedül, olthatatlan sóvárgással szívében. Ha nem kerül ki +az útra, ha a nappaliba nyit, utólérte volna a leányt és most a karjában +tartaná… de ő félt, óvatos, szinte gyáva volt… Miért? Miért nem tud az +útjából mindent félrelökni, ami kettejük közé fekszik? Ha Ginevra az ő +legfőbb törvénye, miért retteg más törvényeket?… És az az ajtó bezárult +előtte. + +Annak az ajtónak meg kell nyílni… Nem, ő csóktalanul ma nem fog +lepihenni. Egy izzó, visszaadott csók nélkül… + +Hugh hirtelen lesietett a veranda bejárójáig, de az ajtó zárva volt. +Csak egy pillanatig tétovázott. Eszébe jutott, hogy Ziegler a tóra néző +oldal felől, a repkény létráján szokott felkúszni és beveti magát a +verandára. Odakerült, de a veranda lécezetéig érő hágcsó most hóba fúlt +és út se volt a létráig… Mégis belegázolt a hóba és kezével a hágcsót +kereste… csaknem megdermedt már az ujja, mikor eszébe jutott, hogy a +korláton úgysem tudná bevetni magát. + +Egy tekintetet vetett a leány üvegajtajára: a függönyre árnyék +rajzolódott. + +– Még fönn van és talán imádkozik – gondolta és visszafordult az úton, +hogy a nappalin át kerüljön a verandára. Ha nem mehet be Ginevrához, +csak annyit fog kérni, nyújtsa ki a kezét az ajtón, hadd vegye zálogul, +vértül a szívére… + + + +Ginevra nem imádkozott. Ágyán térdelt ugyan, a kezét összefogta és +szemét a csillaghímes égre emelte, de nem imádkozott. Csak bocsánatért +esdekelt. Nem az Úrhoz… hanem a szerelméhez. Szégyelte magát, hogy egy +pillanatra megrendülhetett benne a hit, szégyelte magát az esti +bánatáért… + +– Hugh, – suttogta hangtalanul – bocsáss meg, bocsáss meg nekem! + +A pillája megnedvesedett. + +Úgy képzelte, hogy az ezüstfényű csillagok szemén át Hugh a szemébe néz +és megbocsát neki. És akkor Ginevra mosolyogni kezdett, enyhén, +békülten. + +De azért nem feküdt le. Térdelve maradt ágyában és összekulcsolt kézzel, +a kegyelmet nyert bűnbánat extázisában bámult tovább, a Hugh szemével +rátekintő mennyboltozatra. + + + +Hugh csaknem futott. A ropogó hóról a folyosó linoleumára lépett, a +friss éjszakából a narancsfák illatától fűszerezett langyos +szobalevegőbe… + +Nesztelen ment át a folyosón és a nappaliba nyitott. Már majdnem +átsietett a csak félig világított termen. De mikor kezét a nyilt +tornácra vezető ajtó kilincsére tette, a nappali egyik zugából elfojtott +hívást hallott. + +– Ah, Mister Foorte… + +Hugh szeretett volna meg nem állani. Csodálkozott a bárónén, hogy ilyen +órán, mikor már mindenki szobájába széledt és a társasági termek üresek +voltak, itt enyeleg Kazanovval és nem is akar belőle titkot csinálni. + +– Ne siessen sehova, Mister Foorte, önnel fényes tervünk van még ma. + +– Milyen tervük? – kérdezte Hugh kellemetlenül lepődve meg. + +– Jöjjön ide, majd megtudja. + +Hugh néhány határozatlan lépést tett a bárónéék felé. + +– Például egyik az, hogy ezt a képet akarom megmutatni önnek. + +Zerna báróné valami albumban lapozott, az olvasóteremből hozhatta s +felejthette ott valaki. Hugh azt hitte, az asszony gúnyolódik vele, +amiért kellemetlen arcot csinált. Mikor a bárónéhoz lépett, az Tizian +»Földi és égi szerelmé«-nek egy nagyon szép másolatára mutatott. + +– Már régen vágytam megkérdezni önöktől, melyiket tartják a két +szerelem… azaz nőalak közül szebbnek. + +Kazanov nevetett. + +– Én mindkettőt nagyon szépnek találom. + +– Ó, milyen fifikus Páris lenne ön. De halljuk Mister Foorteot. + +Hugh a képre bámult. A földi szerelem meztelen alakja különösen meglepte +kicsit aranybajátszó testszínével. Hirtelen elkapta róla a tekintetét és +szinte haragosan nézett a bárónéra. + +– Nemde, a földi százszorta szebb? + +És az asszony közelebb lépett Hughhoz. + +– A képen vagy valójában? – kérdezte Kazanov incselkedve. + +– Mindenütt… + +Hught émelyítette ez a társalgás. + +– Mit parancsol még tőlem, báróné? – kérdezte hűvösen, de a hangját +valami belülről jövő remegés nem hagyta szabadon zengeni. + +– Velünk fog teázni, jöjjön. + +És karját a fiúéba öltötte, intve Kazanovnak, hogy kövesse őket. + +– Pardon báróné, egy percnyi dolgom van… + +– Hol? + +– A verandámon. + +– Azonnal jöjjön vissza. A koncert óta várunk itt magára. + +Hugh sietve vonta ki karját az asszonyéból, átment a nappalin, ki a +nyilt tornácra, onnan a verandára… + +A leány ajtajáig ért. + +Az üvegajtón már nem szüremlett ki fény. A kialudt ablakszem, mint egy +holt reménység sötétlett a fiúra. Tüzet hozott és vaksötét fogadta… Csak +álomnak, káprázatnak tetszett, hogy a vaksötét szobában, az ágy fölött +holdszín fehérségben egy térdeplő alakot lát… + +Hugh lehullott a kilincsre és izzó ajkát a leány kezenyomára +illesztette, mohón, átadón, mintha nem holt tárgyat csókolna. Rettentő +fájdalmat érzett: az átfagyott kilincs összeégette ajakát… + +Fölállott, mintha megbüntették vagy elkergették volna és lassan +megindult visszafelé. + + + +A báróné és Kazanov a nyilt tornácon várták, bár ez elég könnyelműség +volt, mert a felhőtlen éjben halk, sivító hasgatás kezdődött. Víjjogó +szárnyain az alpesi vihar kerekedett: a főhn. + +– Siessen – didergett a báróné és szinte vonszolta Hught át a termeken, +hallon és folyosókon, amik Madame Mercati szobájáig vezettek. + +A szobában most is az a groteszk megvilágítás pompállott, de más rend +volt. Az asztal az ablaktól középre húzva, rajta tea forrt, körül +virágos porcellán teríték. + +Ezt a báróné rendezte így, mert mindjárt koncert után ott járt és csak +aztán tért vissza a nappaliba, hogy elfoghassa Hught. + +Madame Mercati fölkelt az ágyból s nagyvirágos, sárga pongyolában a +hintaszéken hevert. Nagyon sápadt volt, de a haja most nem volt +kibontva, hanem kissé rendetlenül föltűzve és aranyszövésű hálóba +szorítva. + +Nem nézett Hughra, mintha a fiú nem is lenne ott; különben pedig egészen +nyugodtan, szinte elszántan váltott néha szót a többiekkel. Hugh +csodálkozott, hogy az asszony föl mert kelni. De nem kérdett semmit. +Egészen föl volt zaklatva, korbácsolva; a lelke fájt, elperzselt ajka +sajgott, a szíve csaknem elhamvadt a láztól. + +A különös megvilágítás, Madame Mercati sápadt kreolarca aranyhálós +hajfodrai alatt, Zerna báróné macskaszerű, puha mozdulatai, Kazanovot +körülduruzsoló csacsogása valahogy szembeágaskodtak szentelt +szenvedéssel teli lelkével; úgy tetszett néha, hogy gyűlöli Zernát, vagy +tán irígyli Kazanovot… mindenkit, aki súlytalan lélekkel jött e világra. + +Valami megvetésféle kelt föl benne a báróné iránt és fülében tavalyi +pletykák csendültek, hogy a báróné táncosnő volt és a férje a deszkákról +vette el, és hogy azért tud olyan könnyen élni… Ah, és Hugh nem tudta +lerázni, mint eddig, hogy ezek ostoba, irígy szállóbeli pletykák… + +– Könnyű, neki könnyű és annak, aki vele kerül össze. + +Meztelenül kelt fel benne a gondolat, amire soha eddig nem gondolt +leplezetlen: hogy ez a két ember a tűz körül táncol és bele fog ugrani a +tűzbe. + +Később másegyebek rajzottak föl benne… + +A tea fölmelengette künn elgémberedett testét, ereiben a vér tűzcsíkokká +vált és lángfolyócskákban bujkált benne. Elfagyott ajka metszően +sajgott, mintha körmös hangyák másznák, de csak bent, bent, messzi a +lelke mélyén vágyott egy hűs, eperízű ajak érintése után. + +A lelke felszínén más vágyak kezdtek bizonytalanul, mint félénk +szörnyetegek fölbukni… Zerna báróné friss macskaszáját nézte, Madame +Mercati összeszorított piros kígyóajkait… És a két asszony között egy +harmadikat is látott lebegni: a Földi Szerelem síma, aranytagú +oltárképét… + +Szinte félálomszerű mámor szállta meg, az erős teától, az erős +parfőmöktől, a mindezen átlehelő gyenge pézsmaillattól… A feje nehéz +volt, a gondolatai tántorogtak… Úgy tetszett, hogy künn, a távoli +hegedűsírásra emlékeztető szélvihar valami álnok, hamis, kerítő éneket +sípol… Azt hitte, álmodja, hogy a báróné fölkel, elbúcsúzik Madame +Mercatitól és Kazanovval és vele a folyosóra lép… A folyosó végén +visszaküldi őt… + +– Mister Foorte, menjen, adja be Madame Mercatinak az orvosságát, +egészen elfelejtettük. + +Visszamegy, nem is gondolva rá, hogy hiszen Madame Mercati az orvosságot +nélkülük is beveheti. Az ajtóban megáll: Madame Mercati még mindig a +hintaszéken ring, kezével az orvosság felé int, Hugh kézbeveszi, egy kis +kanálba tölti – nyúlós, halványzöld szirup – és ajkáig viszi az +asszonynak; a térde reszket, a keze reszket, a kanalat elejti, az ajkuk +összehajol. Madame Mercatié félig nyitva, mintha sóvárogna valamit, +Hughé sajog, mintha láng sütné… Egyszerre aztán kialszik a sajgás, +valami édesen forró hullám fedi be a kínt. Ah, milyen jó ajkát +beleágyazni e puha hullámsírba, mily édes beletemetni izzó, vonagló, +fagymarta sebét. + +Ez csak egy pillanat. Rettentő csattanást hall, kint valamit porrá +vágott a viharzó szélvész. És hirtelen jeges ár fut át a testén: +észébresztő, kijózanító, gyötrelmesen megszégyenítő. + +Hugh fölegyenesedik, a fejét átfogó két tűzliliomkar leesik és eltakar +két fényes, mérges fekete bogyóra emlékeztető szemet előle. + +Hugh kitámolyog a folyosóra, az ajka irtóztatóan fáj, mintha parázs +esett volna rája; összeszorítja, mintha parazsat szorítna közéje. + +De nem az ajka fáj legjobban. A szégyen szurdaló darázsfészke zsibongva +bolydul meg benne, a szobájába vonszolja magát és görcsösen sírni kezd. + +És amíg ő zokog, Madame Mercati mint elalélt sárga virág hever az ágyon. +Vére forró árban hajtja szívét, a sebes, kattogó malmot… A malom +üdvösséget őröl… Megcsókolta Hught… Megcsókolta, bár úgy hitte: a fiú el +fogja taszítani őt. De még azon az áron is: az ajkát akarta egyszer. És +Hugh nem volt rideg, nem tiltakozott, nem: éppen odaejtette ajkát az +övére. + +Ilyen izzónak sose hitte azt az ajkot; mintha égő parázsszem, mintha +eleven hús lenne; mintha izzó vércseppeket csókolt volna le róla. + +Milyen édes volt utána a fiú, hogy úgy elszégyenlette magát, hogy míg ő +eltakarta arcát, kiszédült a szobából… + + + + +XIII. + +Mikor Hugh reggel felé elaludt, képtelenül zürzavaros álma volt. +Ginevrát látta Madame Mercati sárgavirágos pongyolájában, Madame Mercati +hintaszékén; Zerna báróné gyermekesen érzéki mosolygásával ajka körül, +ajkáról Zerna báróné duruzsoló csacsogása folyt. Hugh fölibe hajolt, de +Ginevra nem ejtette le pilláit, nem várta néma megadással… hanem tüzes +két kezével magához húzta a fejét és ajka hűvös gyümölcs helyett forró, +párás, vonagló hús volt. + +Émelygő érzéssel ébredt és órákig nem bírt moccanni. Mindenekfelett +szégyenkezett: szégyelte magát Zerna bárónétól, aki bizonyára sejteni +fog valamit; Madame Mercatitól; hogy tőle miért, azt most még nem is +tudta… saját magától, hogy úgy megszédült, de senkitől úgy, mint tőle, +aki minderről mit se tud: Ginevrától. Ha reágondolt, valami átcikázott a +testén, mintha villám ütne át rajta. + +Csak délre került ki szobájából és hamuszín arccal ült asztalhoz. + +Az ebédlő élénk tereferéjében Aimée vitte a szót. Szenzációs élménye +volt. Az éjjel a főhn nem hagyta aludni: a verandák nyikorogtak, az +asztalkák, székek táncot jártak bennük, mint valami báltülő kisértetek… + +Úgy hallotta, valaki jár a verandáján… + +– Képzeljék, – mesélte titokzatosan – fölkeltem, kinéztem az üvegajtón, +hát a szomszéd veranda korlátján ott áll egy rettenetes alak. A ruhája +lógott rajta, a haja össze-vissza cibálva, az arca dagadtracsípve a +széltől… Istenemre, az anglikán lelkészné szelleme volt. Szakasztott +olyan. + +– Álmodta – jegyezte meg Ziegler. + +– Jöjjenek mind fel a verandámra. A túlsó karfa deszkája le van törve, +odalátni. A párkányon a hóban lábnyomok. Különben is tisztán láttam, s +azt is, hogy a rémes jelenség az anglikán pap ajtajáig támolygott. + +– Persze, kimenni nem mert – szólt közbe újra Ziegler. + +– Elég, hogy élek. Más nő szörnyet halt volna. + +E pillanatban az ebédlő ajtaja fölnyilt, a társaság kővé meredt. + +Az ajtón az anglikán lelkész jött, karján csúnya kis asszonyával. A +jámbor papocska pirulva, de sugárzó arccal mesélte el, hogy felesége az +éjjel visszajött. Csak Zürichig jutott el a vonattal, tovább nem bírt a +fájdalomtól. Visszautazott az utolsó állomásig, és mert nagy, +gyámoltalan tájékozatlanságában egyebet nem tudott tenni, a hegyeket +gyalog mászta meg. + +– Szegény kis jószágom – fordult a férfi a magából kikelt, meghajszolt +asszonykához. + +Nem lehetett kicsi dolog: az irtóztató főhnben húsz kilométert mászni, +éjjel egyedül… + +Az asszony mosolygott, odaadón, mint aki boldog, hogy áldozatot +hozhatott a szerelméért. + +Ez a szenzáció Hughnak végtelen jót tett. Nem figyelt rá szinte senki… + +– És mit fog szólni doktor Koeniger? – szólt egy idős angol kisasszony, +epét cseppintve a házaspár örömébe. + +– Amit mindig. Hogy a szerelem szokta áthúzni a legsikeresebbnek +igérkező kúrákat – harsogta Ziegler és véletlenül éppen Hughra nézett. + +Hugh összerezzent. Eszébe jutottak a fiú szemérmetlen vádjai… + +És Ziegler szemét most éppen az ő ajkára szögezte. + +De még ezt is inkább állta Hugh, csakhogy ne kelljen a terem túlsó +felébe néznie, ahol Ginevrát sejtette. + +Mikor az ebédnek vége volt, akkor látta, hogy Ginevra nincs is az +asztalnál. + + + +Aznap délután Aimée beállított a közös verandára. Egyik angol úr +hazautazott pár napra, a heverője üresen állott; és Aimée, állítólag az +erősebb napverésért, valójában hogy Zieglert bosszantsa, odaköltözött. +Ez utóbbi szándék annál valószínűbbnek tetszett, mert a főhn most is +járta a bolondját, aki csak tehette, szobájában maradt és csak néhánynak +volt kedve kint heverni. + +– Mademoiselle talán a kísértetektől fél most már a magánverandáján – +tréfált Blumer. + +– A kísértetjárás most általában divatba jött – kezdte Ziegler. – Teszem +az este koncert után jóval, a mi folyosónkon is valóságos Valpurgis-éj +volt. + +– Selyemszoknyás boszorkányok? – kérdezte Blumer. + +– Mikor a kulcslyukomon kinéztem, én egy szoknyát se láttam. Csak egy +hímkísértetet… pardon, ott is vannak nemek, úgy hiszem… + +Mindenki mosolygott, csak Hugh nem. + +– Mi van Miss Hardingssal, hol marad ma – érdeklődött az idős hollandi, +aki egy kicsit szintén hódolt Ginevrának. + +– Talán a főhntől fél, hogy az megárt neki? – fordult Blumerhez. + +– Az este áthült. Milyen vékony is volt az a fehér köpeny rajta. + +– De tündéri, nem? Az ilyen lényeknek, mint ő, nem volna szabad +megfázni, hogy mindig könnyeden öltözhessenek – ábrándozott Ziegler. – +Vagy ki tudja, talán a főhn verte ágyba?… Mert az némelyeket ágyba dönt, +másokat ostobaságokra tüzel… + +– Ki jön be hozzá a hölgyek közül? – kérdezte Aimée. – Miss Hardings nem +fogad férfilátogatót, ha beteg. + +Igen, ezt mindenki tudta, Hugh leginkább. De hogyan is merne bemenni +hozzája. Inkább fölkelt és bár a főhnben kintsétálni tilos volt, lement +az útra. A malom felé vágott, ez volt az ő örök zarándokútja, mert arra +senki se járt szívesen, és mert így magába rogyhatott a csendben. + +Mikor már jó mélyen bent volt a fehérprémes, kucsmás fenyők alatt és +csak a kristálypatak zokogása kísérte nehéz, hóbasüppedő sétáját, +hirtelen a nevét hallotta kiáltani. + +– Halló, Mister Foorte… + +Ziegler volt. + +Hugh megállott. + +– Jól megiramodtam, hogy utolérjem. Piha! Istenverte egy sétaút az öné! +Gyalázat, hogy errefelé nem hengerelnek! + +És Ziegler fujt és törülgette homlokát. + +– Miért akart beérni? – kérdezte Hugh fojtott izgalommal. + +– Valami nagyon érdekes dologért. Tudja is tán… A kísértethistóriával +már céloztam rá önnek az imént. Nem akartam, hogy a dolog készületlen +találja… Elég az hozzá, kedves Mister Foorte, hogy most már hiába fog +tagadni. Az este későn láttam önt Madame Mercatitől kijönni… + +Hugh pillanatra valami durva indulatot érzett: megütni vágyott Zieglert. +De külsejében hűvösen maradt. + +– Igen, ott teáztunk, Prisse báróné, Kazanov meg én. Ehhez önnek igazán +semmi köze. + +– Persze, hogy nincs. Miss Hardings minden héten kétszer Cowlinékkal +teázik tíz óráig… Ártatlan mulatság… Csakhogy én se Prisse bárónét, se +Kazanovot nem láttam. Ellenben önt egyesegyedül láttam odabent… + +– Odabent? + +– Igenis odabent. Mert én nem az én kulcslyukomon lestem ki, hanem a +Madame Mercati ajtajáén be. Csakhogy én diszkrét legény vagyok. Nem +akartam önt az egész veranda előtt megpirítani. Meg aztán… törődnöm kell +az ön dolgaival… Most már izé… az én szerepem se valami dicső… De hiába. +A cél szentesíti az eszközt! És itt a célról, nagyon szent célról van +szó, drága Mister Foorte! + +Hugh egy útmenti padhoz támaszkodott. + +– Csak semmi ijedezés. Mondtam már, hogy diszkrét vagyok. Hiszen ön egy +féléve egyébből sem él, mint az én diszkréciómból! Nyugodt lehet, én +különben sem láttam semmit… mást, mint hogy ön valami üvegcsével +bíbelődött. + +– Orvosságot adtam Madame Mercatinak. + +– És a seb az ajkán, Mister Foorte… + +– A seb? Fagyás. + +– Ah, égés, Mister Foorte. Madame Mercati megharapta… + +Hugh holtrasápadt. + +– Semmi komédia, Mister Foorte. Ha én egy ilyen sebet hordhatnék… Miss +Hardingstól… + +Hught elöntötte a harag. + +– Miss Hardings nevét hagyjuk ki a játékból! Mert én… + +– Talán párbajra hiv? + +És Ziegler fölkacagott. + +Hugh arca még átlátszóbbra fakult, szeme két ezüst szikrává gyult, a +kezét fölemelte. + +Ziegler hátraugrott. + +– Ejha. És ezt nevezik kimért amerikai temperamentumnak. Persze, a +spanyol vérkeveredés! No de ne izgassa magát! + +Hugh karja már előbb leesett, és a fiú fáradtan, végtelenül +engedékenyen, halkan mondta: + +– Ziegler úr, ne bántson engem. Ön mondta egyszer: seperjen kiki a maga +háza előtt… Mi köze önnek hozzám? Az útaimhoz? + +– No tényleg, nem öröm futkározni rajtuk. Nagyon süppedékesek… Nézze +csak a hócipőmet. Felülről telt meg hóval. Különben pedig úgy látom, azt +hiszi, túl vagyunk a dolog derekán s lerázhat a nyakáról. Oh dehogy. Ez +csak a bevezetés volt. A lényeg most jő és akkor látni fogja, hogy nekem +törődnöm kell az ön dolgaival… Most már kénytelen vagyok egészen +tapintatlan lenni. Az este többet is láttam az orvosságos üvegcsénél. +József és Putifárné-féle jelenet… Csakhogy ön Józsefnél valamivel +tüzesebb legény… Pardon, szó sincs indiszkrécióról. Ha ön Miss +Hardingsnak békét hagy, akkor soha senki meg nem tudja ezt… + +– És ha nem? + +– Akkor ő lesz az első, aki megtudja, hogy ezúttal József nem +húzódozott… + +Ziegler egy percig farkasszemet nézett Hughval, aztán kicsit félreállt +tőle. + +– Mister Foorte, ön föl van izgatva. Hisz ez természetes. Nem is +zavarom, hadd gondolkozzék a dolgon. + +És mert Hugh nem mozdult, hanem összefont karral mint szobor állott, +Ziegler megindult a csikorgó havon. + +– Szép kis sétát rendezett nekem ebben a gyalázatos főhnben – szólt +hátra és fölkapaszkodott a város felé vivő meredek oldalon. Később Hugh +hallani vélte, hogy a magasabb hegyterrászokon fütyörészve ment; a szél +dallamfoszlányokat csapkodott feléje. + +Hugh nem moccant továbbra se. A szél tépdeste a köpenyét, haját fürtökre +zilálva homlokára csapta, homlokát metsző fájdalomig sikálta… + +Hughnak nem volt eleinte egyetlen gondolata se. Csapdában volt… + +Minden ellenevallott a világon… Volt, volt ugyan egy útja: megmondani +Zieglernek, hogy azt a csókot ő nem akarta… De lehet-e, szabad-e Madame +Mercatira ilyen szégyent sütnie?… Nem, soha. + +De Ginevrához odamehetne, elibe letérdepelhetne, és azt mondhatná: + +– Igaz, vétkeztem, de kényszerből… + +És Ginevra megbocsátana. Csakhogy ő Ginevrának nem _hazudhatik_… + +Ez a gondolat mint összeomló mennyezet szakadt reá. Hogy ő a csókot +nemcsak kapta, de adta is… + +– »József és Putifárné, csakhogy ön Józsefnél tüzesebb legény…« + +Hugh-n mérhetetlen utálat futott át, de a legkülönösebb: valami sóvár, +lankasztó borzadály… + +És közben, amint alkonyult és a nap már csak a gerinceken égett, a +völgyekbe kékséges árny terült, és ő lassan, a széllel viaskodva, +hazaballagott; valami rettentő, szégyenletes vágy fogta el küzdelmetlen, +odaadó mámor, minden kínt elfeledtető, tompító aléltság után… + +Mikor szobájába ért, az az önző gondolata támadt, hogy nem fog +gondolkozni rajta: mi lesz. Kimondhatatlan fáradt volt, mintha csatát +vívott volna, verejtékes, vesztett csatát. Vagy tán a két nap óta +dühöngő, most utolsókat hördülő főhn hozta rá a lázbeteg lankadást… A +pamlagra terült. + +Elaludt. + +Mintha sajgó agyára ütöttek volna, mikor az ajtaján kopogtak. Nem akart +fölkelni… Édes, gyöngyöző kacagást hallott: + +– Mister Foorte, meg fogom inni a teáját… + +Hugh fölnyitotta a szemét: az ajtajában a báróné állott. + +– Ma nem fog uzsonnálni? + +Hugh elhúzta kezét a homlokán. Azt kellene mondania: nem. + +De nem volt ereje hozzá, és nem is akarta magát összeszedni. Nem érzett +semmit, csak zsibbadt fásultságot. + +– Mindjárt, báróné – felelte, és mikor Zerna tovasuhant Kazanovval, +felöltözött és aztán átment hozzájuk… + +A szoba félhomályos volt, Hugh alig látta, hogy Madame Mercati az +ottománon hever. Mikor kezét nyujtotta feléje, nem is mert ránézni… + +Zerna és Kazanov csak egymás között beszélgettek. + +Hugh az ablakon bámult ki. + +Az alkonyat minden pompája feslett odakünt az ormokon. Ismerte már a +tüneményt, mikor a fehér hómezőket, a halaványszürke csúcsokat a halódó +nap először narancssárgára gyújtja, aztán rózsaszínbe, bíborba +színesíti, míg azok végül violaszínbe mállva belesápadnak az éjszakába… +Most minden lángszínben állt künn: a hókúpokon izzó, sárga máglyatűz +bíborrá kezdett hevülni. Hugh csak ezt a mennyei színjátékot nézte, de +azért tudta, hogy az asszony szeme néha rajta pihen. Mint bizsergető +napsugarat érezte ezt, mint a künn ragyogó színek reflexét… + +Kazanov csak véletlenül pillantott az ablakra. + +– Ah, mi az? Mister Foorte… Kigyúlt a világ?… Mister Foorte! + +– Ez az alpesi fény; sohse látta? – felelte Hugh, de az ablaktól vissza +se fordult. + +– Csodálatos! A nap veri ezt a fényt? + +– A nap… meg az esti párák… nem tudom. – Nagyon fárasztotta a fiút az +ámuló kérdezősködés. Valami kimondhatatlanul terhére volt és úgy érezte, +hogy vár valamire… ami könnyit rajta… + +– Mon dieu, most mintha vér csorgott volna a világra! Soha ilyen +gyönyörű tűzijátékot! Kérem, Mister Foorte, engedjen pillanatra az +ablakhoz. Minek töpreng úgy e csudán? Hiszen ön már sokszor átélhette +ezt? + +– Nem, soha… + +Zerna báróné fölkacagott: + +– Ugyan, Mister Foorte. Tavaly majd minden héten láttuk. Különben… +vannak annál szebb tűzijátékok is a világon… nemde, Kazanov? + +– Átvitt értelemben – nevetett az orosz és visszaült a kicsit haragvó +asszonyhoz. + +– Miért duzzog – súgta neki halkan. + +– Ah, nem illik úgy csudálkozni valamin. + +– Nálunk oroszoknál illik. És ami fő, mi aztán mindent így csodálunk… A +nőt leginkább… + +Zerna megértve Kazanov pillantását, elmosolyodott. Aztán fölkelt, hogy ő +Kazanovval sétálni megy, úgyis két napja tartotta foglyul a főhn. + +Hugh nem mozdult. A félhomályos, parfőmös szoba csendje, Madame Mercati +alig világló körvonalai az ottomán puhaságán, mintegy lekötözték… Torka +elszorult, az esti mámor jött reá és hirtelen tudta, mire vár: hogy +magukra maradjanak. + +Mintha a talaj besüppedt volna alatta és ő lassan sülyedni kezdene, úgy +érezte, amint lassan ment a heverő asszony felé… + +Az kitárta karját és ismét átkulcsolta a fiú fejét. Ajka befogta Hugh +reszkető, kisebzett ajkát, hogy abból megeredt a vér. De ez nem fájt… +mintha gyötrő, epedő vágyai csergenének el vércseppjeiben. Hugh térdre +csúszott az asszony mellé… + +Mikor azután fölemelte a fejét és az asszony arcába nézett, pillanatra, +mintegy örjöngő reménységben Ginevra arcát vélte látni. De a hegyekről +beverődő haragos bíborfény nem a Ginevra szenvedő, sem a Madame Mercati +hervadó vonásait fürdette, hanem egy aranyliliomszínű, áttüzesedett +arcot, az ajak helyén két vonagló piros kígyót, a szemében két ragyogó, +fekete igazgyöngyöt… Hugh nyakszirtje megcsuklott, fáradt feje +visszaesett a két ölelőn táruló kar közé, ajka részeg örömmel feküdt a +tekergő, vérivó kígyók ölelésébe: homályos öntudatlanságban úgy tetszett +neki, hogy más világba bukik alá, hogy mindent kioltó hullámok csapnak +össze felette… + + + + +XIV. + +November végére járt, szürkefehér felhő gomolygott egy hétig a világ +felett. Minden ködbe fult: a hegyek, a házak, a mezők; alig pár lépést +lehetett tova látni. De a hangok szabadon repültek át a ködfalon: +harangzúgás, játékos örömrivalgás szűrődött a város felől a Svájci +Házba. + +Ezekben a napokban történt, hogy Ginevra valahogy kikapcsolódott a ház +életéből. Láza nem szűnt, az ágyat nem hagyhatta el és csak Aimée útján +volt a világgal némi összeköttetése. A leányka ugyan többnyire ostoba +pletykákkal akarta mulattatni, de mert az elzászi fruska Lieslről is +pontos híreket hozott, Ginevra néha örült jöttének. + +Liesl kicsit jobban volt, már kint ült a magánverandáján. + +Kétszer történt, hogy Ginevra szívét valami gyorsabb dobogásba hozta: +egyszer névtelenül gyönyörű fehér gardéniacsokrot kapott és egyszer +Aimée nagy titokzatosan állított be hozzá: + +– Miss Hardings, legyen szép ma, mert délután vendéget hozok. + +Ezt a napot Ginevra átremegte… + +Ebéd után az ajtó föltárult: a küszöbön ott állott Liesl. Bármily kedves +meglepődés volt, Ginevrában mégis kilobbant akkor valami. + +Liesl szökve jött: csak ebédhez volt szabad még lejárnia, de már reggel +kifőzték Aiméevel, hogy meg fogja látogatni Ginevrát. Liesl csaknem +letérdelt Ginevra ágya elé, a kezét cirógatta, egészen átszellemült… + +– Miss Hardings, gyógyuljon meg már, legyünk együtt az ebédlőben, meg a +szalónban; hisz ez borzasztó kegyetlenség a sorstól, hogy ön éppen akkor +lesz beteg, mikor én fönt lehetek. + +Aztán megcsókolta Ginevra kezét és visszalopózott a verandájára. Úgy +sietett, meg sem említette, hogy ő küldte a gardéniákat. + + + +Ginevra Hughra várt. + +Eleinte nem gondolt semmi bánatosra és mindennap ki tudott találni +valamit Hugh elmaradásának mentségére. Ő sohse fogadott férfivendéget, +talán ez tartja távol a fiút. Vagy tán beteg… Talán megint egészen +lefoglalta Madame Mercati?… De a lelke mélyén mégis csak súgta valami +ösztön a leánynak: hogy nincsen a világnak az az elfoglaltsága, +lekötöttsége, amelyből ki ne röppenhetne a szeretetnek, az emlékezésnek +valamelyes jele feléje… + +De nem jött semmi jel. Ginevra néha lopva nézett a fehér +gardéniacsokorra. A fodros, fényes fehér virággömbök lassan hervadtak, +maguk alá szőnyeget pergetve foszló szirmaikból. Néha, estefelé a +leánynak az a különös érzése volt, hogy ő már Hugh-t nem látja viszont +soha többé. Aztán fölült, megsímogatta kezével saját fejét, saját forró +haját és hogy szóljon valaki hozzá, magamagának mondta: + +– Ő szeret, és ha meggyógyulsz, látni fogod… + +Aztán visszahanyatlott párnáiba, szemét behúnyta és lassan, szemérmesen +lelkét az elmúlt szép napokra fordította: fölidézte a Hughval lejátszott +jeleneteket. Még most is összereszketett, ha csak a hangjára gondolt, a +keze érintésére. A csókjára gondolni se mert. Mint elásott kincset, +hordta azt lelkében, rányitni nem akart, nem tudott soha. + +Igy hervadtak napjai a semmibe, egyhangún, átálmodottan, eseménytelen. + +Ugyancsak ezekben a ködös napokban történt, hogy Zerna báróné egy reggel +elfogta doktor Koenigert a folyosón. + +– Doktor úr kérem, nagyon fontos kérdezni valóm van. + +– Tessék, báróné. Különben csak jót mondhatok önnek. Virul ön is, a +kisleány is kezd… + +– Oh, doktor úr, nekem rettentő aggályaim vannak. Mióta ön Madame +Mercati kisleányát hazaküldte, nem tudok soha aludni az aggodalomtól. +Féltem Edithet… + +– Pardon, báróné, Madame Mercati kimondottan beteg, önnek a +törékenységén kívül semmi baja… És ami fő: ön olyan helyzetben van, hogy +a gyermek mellett személyzetet tarthat. + +– Oh, ez mind igen szép, de az anyaszívet meg nem nyugtatja. Az a +gondolat, hogy Edith veszélynek van kitéve, nem hagy soha nyugton. Ez az +örökös aggodalom az én kúrámnak is megárthat! + +– De kérem, semmi ok az aggodalomra! + +– Szóval… Edith nem mehet haza… – Zerna báróné ezt nem annyira az +orvosnak, mint önmagának mondta. – Mégis, nem kellene Edithnek külön +hálószoba? + +– Szükségtelen… de különben egészen mindegy, és ha méltóságodnak úgy +kényelmesebb… + +Doktor Koeniger sietve nyitott be egyik fekvő betegéhez. + +Zerna duzzogó grimaszt vágott utána. Azonnal Freynéhez ment, az irodába. + +– Drága Freyné, kérek a kicsikém számára külön hálószobát! A szívem +szakad meg, hogy beteg létemre magammal hálattam idáig is azt a +gyermeket! Oh igazán, ha valami érné, csak magamat okolnám érte! Úgy-e, +van még, drága asszonyom, üres szobája? + +– Napos, verandás bizony nincsen. Méltóztatnék talán azt a folyosó végén +levő kis szögletszobácskát? Igaz, hogy kicsike és északnak fekszik… + +– Doktor Koeniger így óhajtja. Menjünk, nézzük meg a szobát. Még ma át +kell költöztetnem az angyalt. + + + +Elmult tizenkét nap is, míg Ginevra fölkelhetett. Gyöngyházszínű arca a +szobában még áttetszőbbre vált, de a viszontlátás reménye a homlokára +valami derengő sugárzást font. + +Egy reggel kelt föl először. + +Hugh, Madame Mercati meg Zerna Kazanovval egy asztalnál reggeliztek. + +Hugh éppen Edith baronesszel évelődött, mikor a nyílt tornácfelőli +üvegajtón át Ginevra fehérköpenyes, sugár alakja föltünt, amint az ismét +megtért napsugárban úszva, a kristályhegyek csipkésormú tájképébe +rajzolódott bele. + +Ahogy benyitott, Liesl boldogan kiáltotta el magát és elibement. Hugh +fölpillantott. A szíve megszünt verni… A leány glóriás szépsége, a +homlokáról sugárzó boldog tisztasága egyszerre térítették magához. Ezt +tagadta ő meg! Erről tudott ő megfeledkezni! Hol van a világnak az a vad +újjongása, amit összemérhetne a leány mosolyából kiáradó üdvösséggel… + +Ebben a pillanatban minden hamuvá égett benne és Ginevra, mint hófehér +főnixmadár kelt ki a lángokból. Még a saját bűnösségét is elfelejtette. +Úgy képzelte, csak meg kell érintenie a leány liliomfehér kezét és +minden gonosz dolog, mint az álom fog elfoszlani… + +Nem tudta, hogy mit akar, mi lesz, csak egyetlen óhaja volt: beszélni +vele, fölinni a hangját, az édes, mély, harangként zengő hangját… + +Mikor Ginevra az ő asztaluk felé nézett: Madame Mercati alig titkolt +diadallal, de Hugh kimondhatlan alázattal hajtott neki fejet. + +És délután, mikor a teázásnak vége volt, Hugh Zerna bárónéval együtt +elhagyta Madame Mercati szobáját. Az asszony halálsápadt lett, mikor a +fiút távozni látta. + +Hugh egyenesen a nagy verandára ment. De mert onnan mindenki sétálni +széledt, a leány ajtajának tartott. + +Ginevra a pamlagon aludt: kékkel hímzett könnyű háziruhában. A térdén +könyvet tartott és a hajában két ezüstfehér gardénialevél csillogott… + +Hughra hirtelen mondhatlan fájdalom szakadt. + +Nem mert közelebb menni, hanem csak a küszöbön állt meg, és a szemébe a +fájdalmas meghatottságtól könnyek szöktek. + +– Szentem, te… édes szentem – suttogta. + +Aztán lassan, amint jött, kiment… + + + +Mikor Zerna másnap délelőtt Madame Mercatihoz benyitott, az asszonyt +rettentő állapotban találta. + +Az arca sárgafakó volt, a szeme alatt zöld karikák… + +– Frozi, micsoda dolog ez… látszik, hogy életedben először flirtölsz. +Csak nem veszed így a szívedre, hogy Hugh tegnap makrancoskodott? +Fogalmad sincs, milyen zseniális ötletem támadt. Mindjárt minden rendben +lesz. Ma délben az asztalnál össze fogunk zörrenni ketten. Ennek fejében +én nem jövök el hozzád teára. Egyedül leszel Hughval és visszaszorítod a +hámba. + +Madame Mercati sápadtan mosolygott: + +– Milyen önzetlen tudsz lenni! Mintha te így nem maradnál aztán magadra +Kazanovval! + +– Szép, hogy kitaláltad! Most már eléggé összemelegedtünk mind arra, +hogy különváljunk… + +Mikor Hugh délután teázni jött, Madame Mercatit egyedül találta. De nem +sietett hozzá, hanem az ablakhoz állva percekig idegesen várta a +bárónéékat. + +– Madame Mercati, – mondta később komolyan – őrület volt, amire +vetemedtünk. + +Az asszony nem felelt darabig. + +– Kinek van joga őrületekhez, ha nem nekünk? Mi a sír szélén állunk!… – +sóhajtotta rekedten. + +– Éppen azért… önnek férje van. + +– Csak az a férjünk, akit szeretünk… Én, én… + +Madame Mercati arca a vallomástól kigyúlt, a kezét fölemelte, mintha +esküdne. Most ismét szép volt, mint mindig, ha a szerelem elöntötte. + +Hirtelen fölkelt, odarohant a fiúhoz, hozzáfért: + +– Őrület… de szent… de édes – suttogta halkan, lihegve. + +Hugh szédülni kezdett. Minden, minden erejét össze kellett szednie. +Érzékei ellene ágaskodtak, mint elragadni készülő, lángserényű paripák. +Valami gondolat után kapkodott, amit ék gyanánt verjen kettejük közé. +Lefejtette az asszonyt és hátralépett. A kezét összekapta maga előtt, +mintha egy fehér leány emlékének leplét vonná vértül maga elé, de ajkán +– sohse értette meg, hogyan, miért – nem a Ginevra neve sarjadt föl: + +– Lolo… tica… – tördelte nehezen, mintha a szót valami súlyos pöröly +verné ki lelkéből. + +Az asszony elfehéredett és reszketni kezdett. + +Hugh pedig kifutott a szobából… + + + +Madame Mercati a pamlagra esett és vergődve sírni kezdett. Nem a +gyermekét siratta. Hogy Hugh a szívébe döfött a fölemlítésével, az csak +jobban eszébe hozta, mivel adósa a fiú. + +Eldobta asszonyi büszkeségét, anyai sérthetlenségét és nem sajnálta +pillanatra se. Mert azt hitte: hogy érdemes. Hogy teljes, csorbátlan +földi paradicsomot kap érte… És néhány napi láz után a fiú megalázta, +eldobta őt… + +Az asszony tehetetlen gyötrelemben volt. Mindenre képes lett volna most, +ütni… akár ölni… de nem a fiút, hanem azt a leányt, azt a vértelen, +halaványkék árnyékot, aki csak egyet mosolygott… nem, csak ránézett a +fiúra, csak megjelent és mint a nap a holdat, lenyilazta őt… + +Oh, most újra érezte azt a kínt, amit minden asszonyi teremtés érez, +amelyiknek öltözni, szólni, enyelegni – adni kell a szerelemért – +szemben azokkal, akik áldozat nélkül, fáradalom nélkül, csatátlanul +nyernek csatát… + +Mitévő legyen most már?… Ha Zerna jönne, tudna valamit… Hirtelen +összeborzadt e gondolatra. A Zerna tanácsai… azok sodorták az +esztelenségekbe… + +És Zerna éppen benyitott és rábámult a pamlagon síró barátnőjére. + +– De Frozi, az istenre kérlek! Én azt hittem, ti ha nem is a hetedik, de +legalább a harmadik mennyig jutottatok, és egyedül lellek, csúfra sírva +magadat! Szokd le a sírást, vénít! Te egyáltalán nem vagy szerencsés +vérmérséklet. Tragédiát csinálsz abból, ami epizód csupán. + +– Hallgass a nézeteiddel. Csúffá tettél velük. + +– Mi az? Apprehenzió? Csakhogy én nem veszem föl a haragodat! Fogadom, +nem úgy jártál el, amint mondtam… + +– Sőt nagyon is. Azért jutottam olyan mélyre. + +– Mélyre? Ne légy olyan polgári ízű, Frozina. Egy finom flirt az +előkelők magas kiváltsága. Azt csak az emberek krémje érti. De jól van, +csináld másként, ahogy tetszik. A szerelemben éppen az a fő: tegyen +mindenki egyéni mulatsága szerint. De te ugyan nem mulatsz! +Összevesztetek? Különben… ez néha szintén mulatságos. + +– Nem. Hanem… megundorodott tőlem. + +– Nem voltál mindig elég észbontó… + +– Eh… túlédes voltam. Émelyítő. + +– Mindig rajta csüggtél? Ez ostobaság… + +– Nem. Csak adtam, amit kért… Mindent… + +– Mindent kért? + +– Eh, nem értesz? Mindent adtam, amit kért! + +– De nem kért mindent… Aha! + +Zerna báróné arcul legyintette barátnőjét. + +– Butuska! Te persze valami ideális szerelembe fogtál. Azt Ginevránál +keresi… + +Madame Mercati a fogát összeszorítva, az ablakon át a hegyekre nézett. +De most megrándult. + +– Én szépséges szerelmet akarok… nem játékot, nem mámort. + +– Kérlek, ahogy tetszik – vont vállat Zerna és mintha kicsit érintve +érezné magát barátnője kijelentésétől, a hangja valamicskét csípett. De +aztán újra visszazökkent szokott könnyű hangulatába és folytatta szokott +szerelmi bölcselkedését. + +– Ha te nem is a mámort akarod tőle, a mámor az egyetlen fegyver, amivel +egyebeket is megnyerhetsz. Ez az az egyetlen ár, amivel Ginevrát +túlfizetheted, amivel a többit is megvásárolhatod, amit Ginevrának szán +s amire te főként, – Zerna itt hitetlenül, arcfintorítva mosolygott – +állítólag főként sóvárogsz… Fiam, áldozni is kell valamit… + +Ismét nevetett és közelebb hajolt barátnőjéhez: + +– Frozi, te nem vagy okos. Először is: ne légy hozzá mindig jó. Egyszer +légy borzasztó jó és aztán kínozd. Hibáztasd, főleg hibáztasd, az nagyon +hozzádköti, ha azt hiszi, hogy vétkezett ellened. Értesz már? + +Most megfogta Madame Mercati állát és a leereszkedő pillája alá fúrta +zöld tekintetét. + +– Adj oda mindent, de úgy, mintha ő csikarná ki… + +Madame Mercati kábultan hallgatta a kigyó evangéliumát. + + + +Ezalatt Hugh a hegyeket mászta, a tiszta, jéghideg alpesi alkonyatban. +Mint nagy betegség után, lankadtnak és mégis enyhültnek érezte magát. A +téli alkony violaszínű tüzeket rakott a kristályhegyek ormán és Hugh +tekintete egy sziklára tévedt. Az ő oltárukra. Még kitetszett az és +rajta érintetlen ezüst kendőként terült a hó… + + + + +XV. + +Karácsony előtt a Svájci Ház oly zsufolttá vált, hogy még a +fürdőszobákban is vendégek aludtak. Vígan folyt a téli sport, a +hangversenyek, művészestélyek. + +Ezekben a napokban szinte semmi különös sem történt. + +Zerna báróné egészen kikapcsolódott a rendes társaságból, mert pompásan +érezve magát, az orvosi tilalom ellenére egész nap szánkázott, +korcsolyázott kinn és este duetteket énekelt Kazanovval a szalonban. + +Madame Mercati pedig majd sohse jött elő a szobájából. + +Töprengett… Néha sírt, mintha mindent elveszített volna, néha pedig +föleszmélt, mint akinél a veszendőnek indult játszmában még a legnagyobb +ütőkártya megvan s aki azt most kijátszhatja, mindent elseperve… De +azért félt kijátszani azt a kártyát. Úgy érezte, hogy a fiút megnyeri, +de önmagát elveszíti. Hogy nem úrnője, hanem szolgája lesz a saját +szerelmének… + +Ginevra egyelőre csak a napos órákat tölthette kinn és így a délelőttöt +kivéve, mikor a nap bizsergő meleget hintett alá, rendesen a szobájában +hevert, ahova aztán Liesl is belopózott. + +Hugh nem kereste őt, mert úgy érezte: egy vallomással tartozik neki és +mégcsak el sem tudta képzelni, hogyan tegyen vallomást. Érezte, hogy +vétke két külön világba taszította őket és hogy nincs rája szó, nincs +mozdulat, nincs arckifejezés, amellyel elébe tárhatná lelkének szomorú, +fájlalva szégyelt sebét; úgy érezte, hogy bemocskolná vele a leány +lelkét, megölné szerelmét… + +Dehát hallgatva, eltakarva nyomorult nyomorát, úgy vonni őt a régi +tűzben magához?… Oh, ez annyi volna, mint áhitatra vágyót +megszentségtelenített szentélybe vinni imára, mint megengedni, hogy egy +szent, ocsmány bálvány előtt hajoljon, hogy orgiákat kiszolgáló kehelybe +hullassa gyémántkönnyeit… + +Arra pedig nem gondolt Hugh, hogy a legrondább bálvány Isten testévé +válik, ha egy szent hull elébe s hogy nem a kehely, hanem az ajak +tisztasága avatja szakramentummá a bort… Sokkal félénkebb, +reménytelenebb, bizalmatlanabb és önbizalom nélkülibb volt, semhogy +megérezte volna, hogy a férfi szerelmére az értékbélyeget a nő süti, +hogy a férfi szerelme alapjában se nem bűnös, se nem szentséges; mindig +attól függ, akivel itatja, hogy nektárrá istenüljön vagy szennyvízzé +aljasodjék. Nem tudta, hogy a bűnével még több joga van egy bűntelenhez, +valamint a tékozlónak a kegyelemre… + +Csak azt tudta, hogy Ginevra kegyelme az egyetlen út a megtisztuláshoz +és hogy ő nem bírja kitárni bűnét a kegyelemnek!… Oh ez nehéz, vérivó, +velőtszívó dilemma volt, Hugh dermedt tanácstalanságban görnyedezett +alatta. A szinte megható gyávasággá nőtt félénkségében inkább várt: azt +hive, valahogy minden magától fog megoldódni… + +Közben pedig nagyon üresnek találta a napokat: valami hiányzott és nem +tudta, mi. Kitöltötte ugyan azzal, hogy Ginevrára, szerelmük hajdanti +aranyóráira gondolt, de mintha azok fénye fakóra kopott volna; vagy az ő +szeme szokott már rikítóbb, sistergőbb ragyogáshoz?… Néha a vallomáson +töprengett; de úgy tetszett, hogy az csak fantáziálás. Komoly valló +szándéka mintha csak festett lárva lenne, mögötte valami homályos, +zavaros gondolatok, vágyak kisértik, amiket hiába akar Ginevrához fűzni, +azok másfelé gyökereznek… Oh, szégyelte és gyűlölte e gondolatokat: de +azok azért mégis megvoltak és néha szinte belehasítottak a rájuk vont +fehér fátylakba és Hughra vigyorogtak, hívón, fenyegetőn… A fiú +nyugtalan volt, nem lelte soha helyét, pedig amellett olyan fáradtnak +érezte magát… + +És mégsem ment ahhoz, aki a nyugalom. + + + +Karácsonyra járt már. + +A Svájci Ház tulajdonosai németek voltak és így fényes, dús karácsonyi +ünnepet tartottak. A karácsonyfát maguk a vendégek díszítették, +ugyanakkor a nappaliban teát és süteményt szolgáltak föl a lánypincérek. + +A díszítés délutánján először jelent meg Madame Mercati a hosszas, +önmaga ítélte szobafogság után. Egy kicsit sápadt volt, de lilavörös +selyemruhája a hatást most is megtette. Zerna Hught is magukhoz +kerítette. + +Ginevra csaknem magára maradt: egyedül Blumer hódolt ma neki, meg Liesl. +Ellenben Ziegler ma ismét Aiméenek udvarolt, már tudniillik színre, mert +a derüs együttlét örve alatt szünetlen gorombaságokat vágott a leányka +fejéhez. De az tűrte, csak azt ne lássák, hogy gavallér nélkül marad. + +És mégis úgy maradt. Ziegler ugyanis egyedül vállalkozott rá a +karácsonyfa tetejét földíszíteni. Hórihorgas alakja errevaló volt: alig +állt néhány lépéssel fönnebb a szobalétrán és föl tudta tűzni a +csillagot a fatetőre. Közben az angyalt játszta: fejére aranykoszorút +terített, míg izzadva nyúlánkozott, hogy a díszeket fölakgassa. + +– Ziegler ur! Ön valódi angyal: az arca fényes, mint a +mennyországbelieké… + +Ezt Aimée jegyezte meg. + +Másnap volt a hivatalos karácsonyest. Aimée egész délelőtt a verandákat +rótta és mindenkinek előadta: mi lesz a vacsorai étlap, miféle más +intézkedések történtek és micsoda ajándékokat vásárolt Freyné meg néhány +tekintélyesebb hölgyvendég, hogy azokkal a többi vendéget megtréfálják. + +A délutánt csaknem mindenki szobájában töltötte. Ajándékokat +készítettek, csomagoltak. Csak öt óra felé ült ki néhány +lelkiismeretesebb kúrázó a verandára. + +Ginevra némán feküdt a maga szögletében. + +A leány szinte mindig fáradt volt és szótalan. Az élet szálai lassan +kezdtek körüle összekuszálódni. – Nem értette Hught, aki elkerülte őt, +bár szünetlen fájdalommal nézett rája… nem Zieglert, aki mintha őrizné +őt, mindig a veranda körül ólálkodott és nem értette Madame Mercatit, +mert az száraz, szúróan csillogó szemmel tekintett mindig feléje, mintha +haragudna rá, vagy figyelné őt; szólni azonban sohse szólt hozzája. +Ellenben megértette és nem haragudott Kazanovra, hogy az multságosabb +barátnőt keresett őhelyette. Mióta vőlegénye, a fiatal gyáros elhagyta, +egészen rendjén lévőnek találta, hogy az emberek elhúzódnak tőle. Csak +Hughtól nem várta, róla nem hitte ezt, soha egy pillanatra. + +A karácsonyestre Ginevra tiszta fehérbe öltözött, mert amióta Hught +szerette, ruházata lassan világosodni kezdett. Áttetsző csipkeingére +rávett fehér bársonyruhájáról mégsem felejtette el a kékzománcos +ékszereit. Azután a kezébe vett néhány bársonyfehér, illattalan, +hosszúszárú rózsát. + +Egy csöppet se volt nyugtalan, amiért Hugh hetek óta kerülte őt, de +mégis szenvedett és ez a szenvedés valami halavány kékséget lehelt a +szeme köré. + +Mikor a vacsorázó terembe lépett, azt hitte, idegen helyre tévedt. Az +asztalok körben futottak a fal mellett és rogyadoztak az ezüsttől. A +szalon ajtaja nyitva volt, ott égett a karácsonyfa, alatta halomba +hordva a meglepetések: csupa rózsaszín papirba göngyölt titokzatosság. + +Már csaknem mindenki asztalnál ült: de nem a szokott rendben. Alig is +lehetett az emberekre ráismerni: a hölgyek egészségesebbje mélyen +dekolletálva jelent meg, csipke-, selyem- és ékszerkáprázatokban. Az +urak mind frakkban, ez kötelező volt. + +Ginevra egy pillanatig tanácstalanul állott. Nem tudta, hol a helye. +Freyné ugyanis mindenkit a szíve szerint akart ültetni. Ginevráról +semmiféle pletyka se kerengett, aminek alapján ma valaki mellé kerüljön. +Blumer volt a szomszédja a verandán, most is mellé ültették. Blumer +elébe is ment és odavezette helyére. + +Az asztal túlsó végén ült Hugh, Madame Mercati, Zerna báróné és Kazanov. + +A báróné a rózsaszín könyvecske alakjában arannyal nyomtatott menüt +tanulmányozta: néha helyeslőleg bólintott, néha az orrát fintorgatta. +Madame Mercati és Hugh egy szót se szóltak. Hugh Ginevrára meredt… A +leány a karját, végtelen gyengédvonalú vállát sejtető csipkeingben, +nehézredőjű bársonyaljában, kezében a merev fehér rózsáival döbbenetesen +szép volt… Arcát a fehér ruha még fehérebbé tette és a szenvedés még +meghatóbbá. A fejét is olyan mereven, hajlítatlanul hordta, mint a +rózsái… + +Mikor Ginevra leült, tekintete Madame Mercatira tévedt. + +Az asszony narancssárga selyemruhában volt, övében vérszínű rózsák. Ajka +még vérszínűbb volt, talán a pirosítótól, talán mert összeharapta… A két +nő farkasszemet nézett. De Ginevra nem sokáig állta. Tekintetét lassan +emelte át Hughra, Kazanovra, végig az asztalon… + +Hirtelen elfojtott nevetést hallott. Aimée majdnem fuldoklott. A szerb +tiszt, aki csak tegnap érkezett, a hóból is kikanalazott, amin az +osztrigát fölszolgálták és rémült arccal kóstolgatta a fehér, ízetlen +csemegét. + +A lakoma végéreérhetlen hosszú volt. Közben apró karácsonyfákat hordtak +körül, azokon mindenféle csomagocska függött, mindenkinek szakítania +kellett a fáról és aztán így különféle ajándékokhoz jutottak: +papirsipkákhoz, rendjelekhez, könyvecskékhez, legyezőhöz… A sipkát föl +kellett tenni és Aimée meg a báróné ennivalóan festettek benne. + +Vacsora után következett az ajándékok szétosztása. Erre a tréfára +mindenki előre fizetett pár frankot, ennek fejében aztán számíthatott +valami vele történendő komédiára. Ziegler volt a kikiáltó. Odaállt a +karácsonyfa alá és sorban osztogatta a csomagokat, amikből +paprikajancsik, szamaracskák, pénzeszsákok és más célzatosságok +tekeredtek ki a boldog megajándékozottakra. Hirtelen, mikor egy +meglehetős vaskos pakkocskára került a sor, Aimée nagyon is izgatott +viháncolással tekintett Ginevra meg Madame Mercati felé. + +– Madame Mercati! – kiáltotta ki Ziegler. + +Az asszony átvette és lefejtette a legfelső papirréteget. Alatta másik +papir volt és azon a Ginevra neve állott. Madame Mercati átnyújtotta a +csomagot a leánynak. Ginevra tovább bontotta, akkor egy új papirréteg +került elő, rajta Madame Mercati neve. Visszaadta… de az újra +hozzákerült. Így adogatták át egymásnak a kis csomagot. Végre az utolsó +göngyölegre került a sor. Azon pedig ez állott: + +»Madame Mercati és Miss Hardings közös tulajdona.« + +A két vetélytárs egymás mellé lépett és csodamódon, az utolsó papirt +letépni egyik sem akarta. + +A báróné annál ügyesebben, gyorsabban tette meg ezt. A társaság körbe +verődött, közbül a három nő, mikor a lepel lefoszlott. + +– Csak össze ne kapjanak fölötte – viháncolt Aimée, egész hangosan, hogy +mindenki hallotta. + +A papirban pirosbársonyból varrt, szívalakú tárgy volt, belé fekete +selyemmel kuszán öltögetve: + +»Mister Foorte szíve.« + +Ginevra úgy érezte, mintha megütötték volna. Némán lépett vissza a +társaság közé… Madame Mercati szeme, ajka összerándult… + +Zerna feléjük nyújtotta a szívet és tréfásan incselkedett: + +– De csak tessék elvenni tőlem; no, Mister Foorte, mit szól hozzá, míg a +dolog titokban… azaz papirba burkolva volt, Frozina meg Miss Hardings +egymás között ide-oda labdáztak az ön szívével: és most, amikor +napfényre vagyis lámpafényre kerül az, hát egyszerűen eldobják, rajtam +hagyják… + +– Miss Hardings eltűnt, letette a fegyvert, tartsd meg hát – folytatta +és Madame Mercati kezébe nyomta a bíborló szívet. + +De az asszony nem vette azt el. + +– Jó, igazad van. Tessék, Mister Foorte. Rendelkezzék fölötte. Adja +annak, akit illet. És a fiúhoz hajolva még hozzásúgta: + +– És aki többet ad érte. + +Hugh kényszeredetten mosolygott. Szerette volna megfojtani Aiméet. + +Szárazon az estét Aimée sem vitte el. Valamely tisztelőjétől – +alkalmasint Zieglertől – egy vérpiros papirmaché nyelvet kapott. De +bölcsen eldugta és hallgatott vele. + +Azután tánc jött. Ginevra ebben nem vehetett részt, annál ő betegebb +volt. A báróné pilleként röpködött Kazanov karján. Madame Mercati is +fölállott Hughval, óvatosan keringve körül párszor a termet. Ziegler +rettentően kaszált a lábával, arca fényesebb volt, mint a +karácsonyfadíszítéskor és mert Aimée kicsiny volt, folyton a levegőbe +emelte a lánykát. + +A betegebbek körülülték a termet és halkan fecsegtek. Lieslnek a szerb +hadnagyocska kétségbeesetten panaszolta a baklövését, Liesl pedig +vigasztalta, hogy hisz az semmi, ő is megjárta, a fagylalt helyett, +amely hókúpok alakjában apró svájci házacska köré volt halmozva, ő a +házba akart kanyarítani és az fából volt. + +E fölött elmulattak és egészen összebarátkoztak. + +Mikor Hugh Madame Mercatinak a táncot megköszönte, már nem találta +Ginevrát sehol. + +Elkedvetlenedett és kiment a szabadba. A szíve táján nyomta valami… kis, +kemény tárgy volt, az odarejtett piros bársonyszív. Hirtelen eszébe +jutott az utolsó papirréteg fölírása: + +»Madame Mercati és Miss Hardings közös tulajdona.« + +Aimée nem hazudott. Aimée rávitte őt egy gondolatra, ami eddig sohse +villant eszébe. Mindig azon töprengett: micsoda titkos erők fűzik őt +kétfelé – most földerengett benne,… hogy imádja Ginevrát, először nyíló +lelke minden leborulni vágyó áhitatával, reménytelen ifjúsága első, +egyetlen üdvözítő reménységével, hogy szolgálni vágyik őt, alázattal, +igénytelen boldogságban és hogy sóvárogja Madame Mercatit, későn ébredő +férfiösztönnel, lázas, vad örömökhöz való jogosságának érzetében, ősi, +asszonyt maga alá hajtani vágyó erővel – és mindazzal a féktelenséggel, +ami a sokáig gátba szorított, morajló vészes vizeket hajtja, ha szakadni +érzik a gátakat… + +Bizonytalan sejtelemként az is átfutotta lelkét: bűn volna-e, +képtelenség mindkét asszonyát szeretni, mellette kitartani?… Nem tudta… +Hisz mindkettőért olthatlan ösztön gyötri… + + + + +XVI. + +A Svájci Ház élete most vált a legmozgalmasabbá. A karácsony a németek +kedvéért volt fényes, ó-év estéje az angolokért. Az indiai kormányzóné +jelmezestét indítványozott, már pedig ő adta mindenben a hangot. A +háziasszonnyal megtartott tanakodás adatait Aimée, mint szélvész a pihés +virágmagvat, hihetetlen gyorsasággal hordta, hintette szét a verandákon. + +Napokon át semmi más nem folyt, mint a jelmezek tervezése és a +titkolózók, meglepetést tervezők terveinek lehető leleplezése. Aimée itt +valóságos művész volt. Képtelen utakon derítette ki, hogy egy +nyugalmazott konzul mindkét leánya valódi kinai toalettben fog +megjelenni, hogy egy nagyon kövér cseh leány pillangó lesz (talán +termeszhangya? – kérdezte Ziegler) és hogy Lieslnek a szerb hadnagy +gyorspostával szerb cigányleányruhát hozatott. + +Ginevrának öröme telt a jelmeztervezésben. Ha volt valami földi hibája, +éppen az volt, hogy szeretett nagy gonddal, körültekintéssel öltözni. +Most nehány napon át együtt tervezgetett Liesllel, de Aimée náluk hiába +szimatolt: Liesl nem akart Ginevra jelmezéről beszélni, Ginevra pedig +sohasem beszélt önmagáról, a maga dolgairól. + +Ez a munka, meg Liesl társasága kissé elfoglalta Ginevrát, úgy, hogy +könnyebben hordta bánatát. Mert bánata volt… + +Nem tudott ugyan nevet adni annak, nem is akart… Meg nem születve, néven +nem nevezve hordta azt, itatta vele szíve vérét. Érezte, hogy a nyár és +a mostan között mélységes szakadék nyilt meg, hogy a boldogság, a +nyugalom ott maradt, túl a szakadékon. Hugh különös volt, kerülte őt és +csak néha vetett rá nyílként fúródó, fájdalmas, szinte szemrehányó +tekintetet. Haragszik rá? Átvizsgálta minden tettét, sőt minden +gondolatát, de nem talált egyet sem, amellyel Hught bántotta volna. + +Néha fölbukkant benne mindaz, amit Hugh és Madame Mercati barátságára +nézve célzásként, tréfaként elejtve hallott. Kimondhatatlanul fájt neki, +hogy töprengeni tud ezeken. Hát nem mondta Hugh, hogy minden látszat, +hogy csak egy igaz?… Ez volt minden töprengésének a végső cselekménye, +és ezen aztán elpihent. De nem sokáig… + +Ó-év napján a verandák üresen álltak. Pedig csodálatos idő volt: a +napverés valósággal szemvakító; a levegő átlangyosult a sugárözöntől és +a nemrégen leszakadt új hóréteg mindent vadonatfehérbe vont. + +Hiába: aki tehette, megszökött a természet pompája elől. Zerna báróné +azért vonult el, hogy este pihent arcszíne legyen. Madame Mercati +lázasan varrt, ezért zárkózott szobájába. Aimée szobáról-szobára járt, +mint mondta: segíteni; de mihelyt alaposan körültekintett, azzal állt +odább, hogy várják másutt. + +Délelőtt lunch volt, az ebéd pedig elmaradt, hogy a pazar esti étlap +kellő méltánylást leljen. + +Vacsoraidőre a társasági termeket, folyosókat, hallokat fagyönggyel +díszítették. Ezt az angol ünnepi szobadíszt a karácsonyest német jellege +miatt mostanra halasztották. Az apró fehérhólyagos, bujazöld galyakat +piros szalagcsokrokkal kötözték föl mindenfelé: üde, élénk, szinte +rikító díszt adva vele a környezetnek. + +Megszólalt a gong. + +De a vendégek csak lassan, megkésve szállingóztak a fehér fényben úszó +étterembe. Hiába, a jelmez mindenki erejét megpróbálta… + +Ziegler mint ördög lármázott befelé, piros-fekete testhezálló ruhában, +vele két apacs, akiknek egyike Blumer, másika a szerb hadnagy volt. + +A konzul leányai csakugyan remek kinai selyemruhát hordtak, valamint +lovagjuk, egy fiatal angol orvos is, ellenben a kövér cseh leánynak +eszébe se jutott pillének öltözni: díszes óhollandi ruhában volt, de +mert ezúttal is, mint mindig, fázott: jelmezére kabátot vett és így +egyre mulattak rajta. De ő ezzel nem törődött. Sőt odament a +háziasszonyhoz és követelte, hogy a szellőztetőket csukják be, mert +huzat van. + +– De kedves Skramek kisasszony, egy kis levegőre csak szükség van, ahol +ennyi ember zsúfolódott össze. Nemde, Ziegler úr? + +– Hogyne, föltétlenül, kedves Freyné – felelt az arralebzselő Ziegler. + +– Na, ugyebár? + +– Természetesen. Önnek teljesen igaza van. Ha nem gondoskodnék róla, +hogy időnkint meghüljünk, esetleg meg találnánk gyógyulni és akkor +becsukhatná a szállóját! + +És ezzel Ziegler gyorsan odább állott, hogy Aiméet – kijelölt +asztaltársát – helyére vezesse. Aimée mint csinos pásztornő, kezében +fölrózsázott pásztorbottal boszantotta az embereket, folyton – bár +akaratlanul – ingerelve, kivált egy nagyon korrekt viseletű angol +suffragettet, aki valamilyen amerikai ápolónői rend szürke egyenruháját +hordta. Azután az angol papnét szemelte ki ingerkedései célpontjául, ezt +már szándékosan, folyton a jelmezéhez gratulálva, merthogy az asszonyka +hirtelen összetákolt Pierrette-ruhájában valóságos madárijesztőként +hatott. + +Már csaknem mindenki helyén ült, akkor jöttek be Madame Mercatiék. Elől +a báróné: mint karcsú, átlátszó szitakötő; halaványzöld és rózsaszín +csillogó fátylakból állt a ruhája. Elragadóan festett, de nem lehetett +összemérni Madame Mercatival. + +Ő páva volt. + +Rikító, kék-zöldet játszó, mélyen kivágott testhezálló selyemruha volt +rajta, uszályát aranybarna fátyolon ezernyi gyönggyel kivarrott, fényes +pávaszemtenger alkotta. Magasra fésült haján, épp a fejtetőn ragyogó kis +koronát viselt és a kezében, mint a hiuság jelképét, parányi tükröt +tartott… Hozzá az egész teste olyan volt, mint valami forróvérű, puha +madáré… + +Mindenki elragadtatva nézett az asszonyra. Az pedig lassan seperte +legyezőszerűen szétbomló uszályával a padlót… + +A Fáráónak öltözött Hugh némán ment utána. + +Kazanov, mint kozák, egy hölgyvendégét kalauzolta. Fiatal, nagyon szép +orosz leány volt az, egyik szanatóriumból jött le a ma esti mulatságra. +Csipkével bevont rózsaszínű krinolint hordott, egész sötétszőke feje +kígyós fürtökbe volt göndörítve és a fürteit apró rózsákból álló koszorú +ékítette. Édes, szépséges »Altwien« figura volt… + +Ők öten egy csoportban ültek le és sorra kritika alá vették a +jelmezeket. + +Már az első fogást hordozták, – magyar halpaprikást, – mikor Ginevra +belépett. Éppen mikor a terembe akart lépni – úgy egy negyedórával +ezelőtt – a szobaleány visszahivta, hogy ajánlott csomagja érkezett. + +Ezért késett. + + + +Minden kíséret nélkül, magánosan jött, a tarka forgatagba mint egy darab +sötétség. De káprázatokkal telien volt sötét… Az egyedüli, aki Madame +Mercatival a versenyt fölvehette. + +Ruhája sötétkék, bársonyosan tompafényű selyemre felhőszerűen omló +fekete fátyolból állott, a fátyolruha apróbb-nagyobb ezüstcsillaggal +telehintve. Vállára, hátára, egész a térdén alulig kék-fekete palást +borult: a kibontott haja. Fején, kicsit félredűlve, gyémántként tüzelő +kövekből kirakva a sarlókeskeny félholdat viselte. + +– Az alpesi éjszaka!… – ámult rá Ziegler. + +És elfordult Aiméetől és többé rá sem nézett a kis pásztornőre, az egész +hosszú vacsora alatt. + +A hangulat ma még valamivel könnyedebb volt, mint karácsonykor. Ezt a +jelmez hozta magával. A vacsora nem volt éppoly pazar, de több pezsgő +fogyott és a zenekar már az asztal közben szólt. + +Csak Hugh nem volt vidám. Apró, merev fonatokból álló, válligérő +parókájára hiába lopott fel Zerna báróné egy fehér papirsapkát, pár +pillanat mulva, mintha az lecsúszna, lerázta a fejéről… Pedig, ha a +fiúban csak valami lett volna a hiúságból, ma diadalt ülhetett volna. +Nemcsak hogy az ő két asszonya volt a legpazarabbul öltözve, hanem ő +maga is egészen különös hatást tett. Bronzszínű, keskeny arcához remekül +állott a merev paróka, a bordósárgán csíkozott, rövid lepelruhája nagyon +is sugár alakját még szökkenőbbé tette; a szeme kicsit élettelenül, +hidegen tüzelt; mint nem emberből, hanem valami égő tárgyból kivakító +tűzkéve. Amint ült, szinte senki sem ismert reá és Aimée nyafogva +kérdezte róla Zieglert: + +– Ki az, aki Aidának öltözött? + +Hugh valahogy megsejtette, hogy ma az ő szívének két asszonya birokra +kelt. Nem, őrület volt egy percig is hinnie, hogy két istennő elfér egy +trónuson: az ő szívén… Hol egyiket, hol másikat nézte és nem tudta, +melyiket fogja ma a trónról lebukni látni… Mint nehéz, sorsdöntő perc +előtt, a torka elszorult, a lelke megrettent… + +– Miss Hardings sokkal finomabb jelenség, de Madame Mercati +tündökletesebb – hallotta túlnan, az asztal másik oldalán beszélni. + +Az asztaltól fölállottak, kezdődött a tánc. + +Madame Mercatiék társasága egy szögletbe vonult. A szép orosz leány már +akadt tisztelőre, egy Peacock nevű amerikai úr személyében, bár ő +fesztelenül mindenkivel mulatott. Így hatan települtek egy asztalkához +és csak néha keltek föl onnan egy fordulóra. + +Aimée és Ziegler ismét összevesztek. Ziegler ugyanis Angliába képzelte +magát és Aiméet egy lecsüggő fagyöngy alatt megcsókolta. Aimée sikított. + +– Tolakodó! Ma nincs karácsonyeste! + +– Akkor nem bánta volna? + +És ezzel Ziegler az ügyet a maga részéről elintézte. + +Ginevra tündéri sápadtan ült Blumerrel egy pálma alatt. Éppen átellenben +a Hughék társaságával. Az idős hollandi úr odajött hozzá és gratulált +jelmezéhez… + +Éjfélre járt már. Az olasz zenekarból alacsony, vak emberke lépett elő +és mélyet hajolva énekelni kezdte a »La paloma«-t. Mintha hófehér +galambsereg rebbent volna torkából a társaság feje fölé… + +Ginevra hallgatásba merült. Az ének régi emlékeket sodort feléje, mikor +még ő is énekelt és éppen a galambdalt, annyiszor… És akkor az +öregkisasszony nénje mellé állt és azt mondta: + +– Olyan a hangod, mint a mély harangoké… + +Majdnem egy éve már, hogy alvó hangját szabadon kirebbenteni tilos… + +Egyszerre kimondhatlan fájt neki, hogy sohasem énekelhet. Mi volna most +a dal, amikor nemcsak értené, hanem át is érezné, amit énekel… Szárny +lenne bénuló, ajak lenne lassan elnémuló szívének. + +Míg a dal szállt, Zerna báróné szétbontotta az orosz leányka remek, +tölcséres piros rózsákból álló csokrát és a virágokat a karcsú pezsgős +poharakba állította. Kazanov azokba töltötte a pezsgőt, hogy onnan igyák +az átillatosult nektárt. + +– Nemde, apart gondolat és hozzá szimbólikus… – csacsogta Zerna. + +– Igen, a férfiélet szimbóluma – mosolygott az orosz, aki ma fölötte +villanyozott volt. + +– Rózsákból… minden rózsából mámort szürcsölni… ez az élet ama titka, +amit a bölcsek sohse sütöttek ki, sokezerévi fejtörés után se. Persze, +vének voltak és magukbavonultak… Nekem elég önre néznem, hogy a +titkok-titkát megfejtve lássam. + +Zerna halkan nevetett, mindig mulattatta az orosz életfilozófiája. + +Azonban Alexandrovna Xenia, a kis orosz vendégleány kicsit sajnálkozva +nézte rózsáinak mámorkehellyé avattatását. + +– Haragszik… a rózsákért? – kérdezte Kazanov, a leányka vadrózsaszínű +arcára boruló árnyat megsejtve. + +– Nem… Csak sajnálom őket, hogy tönkremennek… de nem öntől… önöktől +sajnálom… – Egészen zavarba jött és egészen piros lett, mint egy +pünkösdi rózsa. + +Kazanov egy kicsit rábámult. Egész eddigi életét az el nem piruló nők +kormányozták. + +– Minden rózsából mámort inni… – mondta később maga elé, mint a nagyon +felhangolt emberek szoktak. – Közben azért lehet sajnálni a rózsát és +nem is kell eldobni, hanem a szívünkre is tűzhetjük…? + +– Vagy lepréseljük s az emlékkönyvünkbe ragasztjuk sok más hervadt +emlék… rózsa közé – szólt közbe Zerna. + +– Ah, báróné, – fordult vissza hozzá Kazanov – ez újdonság nekem. Önnek +van emlékkönyve az elhervadt, kiürített rózsái számára? Azt hittem, ön +ennél nagyobb stílű életművész. Az emlékezés az örök bánat… nem? + +És Kazanov nevetett. + +– De sohse lapozok az emlékkönyvemben, s ez egyre megy… + +Xenia mindezt szószerint vette és mégis, mintha érezné, hogy a csevegés +nem egészen fehér: nagy, komoly tekintetet vetett ártatlansetét szeméből +Kazanovra. Később aztán, mikor a mulatság végére járt és Zerna öléből +hagyta földre gurulni a kiélvezett rózsakelyhét, Xenia hirtelen a magáét +vagy a Kazanovét…? belecsúsztatta kis selyemtáskájába. Nem lepréselni, +hanem vízbeállítva föléleszteni akarta azt, majd a szobájában. A földre +nagy, sötét vércseppként hullott másik rózsát akaratlanul gyengén +megtaposta. + +Ginevra fájdalmas dermedésben nézte Kazanovék dőzsölését. Hát ez Hugh, +aki virágból issza más nőkkel a pezsgőt és hozzá egy szava sincs? +Hirtelen a fiút fölkelni látta. Hugh feléje tartott. + +– Nem akar velem táncolni? – kérdezte halkan. + +– Nekem nem szabad. + +– Csak egy pillanatot… – könyörgött Hugh szokatlan akarattal, +szokatlanul ragyogó szemmel. + +Ginevra megszédült… A fiú lassan csúsztatta karját a leány pompázatos +hajpalástja alá és meglendültek… + +Különös gyönyör ragadta őket… hirtelen azonban valaki megfogta a +karjukat. Doktor Koeniger volt. + +– Mister Foorte, ön tönkreteszi az én legengedelmesebb betegemet! + +Hugh megállott, Ginevra szinte átlátszóra sápadt. A szíve fájt… oh, úgy +szégyelte, hogy elragadtatta magát… + +Pár perc mulva fölkelt és látatlanul kiment. + + + +A tükre előtt állott, a félholdját akarta levenni a fejéről… + +Az ajtaja fölnyilt küszöbén Hugh jelent meg. + +Ginevra tiltón lépett elibe, de mikor a fiú ismét a haja alá csúsztatta +karját és mintha térdelni akarna, kicsit megrogyva előtte, csókolni +kezdte, nem tudta mindjárt eltaszítani. A haja előrefoszlott és mint +sátor borult kettejükre. + +– Az istenre… Hugh… menjen…! – könyörgött aztán, bár olyan édes volt +neki mindez, mint csak a legédesebb álmodások. + +– Ne küldj el… – rimánkodott a fiú. – Tarts magadnál… mondd, hogy ne +menjek… Nem tudod, hogy csak nálad jó nekem… csak nálad tudok jó lenni a +világon… + +De Ginevra, át a rászállott aranypárán érezte, hogy odakünn egy világ +leskel… + +– Menj, menj… + +És Hugh háttal, lassan, mintha nem tudna menni, ment… + +Mikor a vesztibülbe ért, valaki megfogta a karját. Egy rémes +Mefisztofeles meredt rá az exotikus növények zöldje alól. + +– Megálljunk, gazember! + +Hugh megdermedt. + +– Tudom, honnan jösz… Hozzá akartál menni, de kidobott, azt látom. Várj +csak, majd még jobban ki fog dobni. Nem, most már nem hallgatok többé. +Csak azt vártam, hogy még egyszer hozzá merd tenni a lábad… + +Ziegler ellökte Hught és kirohant a verandára. + +Hugh, mintegy rémes álomban, ment vissza a táncterembe. Azt hitte, meg +kell őrülnie… Madame Mercati éppen ajkához emelte a rózsáját… + +Mint a főbeütött, rogyott az asztalhoz. Elfelejtette, hogy Ziegler +gazembernek mondta őt. Csak az nyilallt benne, hogy most elárulja +Ginevrának… Ez olyan kín volt, amit valamibe bele kellett ölnie. Ajkához +emelte a rózsát… egyszer, kétszer… sokszor… + +Zerna báróné táncolni ment és Hught is tuszkolta, hogy kérje föl Madame +Mercatit. Mintha tüzet tartana karjában a fiú, alig merte az asszonyt +táncközben érinteni, a ruháján át érezte a belőle áramló, átsütő hevet… + +Mikor az este véget ért és ő ott állott Madame Mercati ajtaja előtt, az +asszony átfűlt kis kezét, mint izzó tűzfogót érezte a keze körül. + +Elbúcsúzott, szobájába ment, fejét asztalára ejtette. A feje zúgott, +mint az ördög malma: Ginevra elküldte… Ginevra mindent tud már… nem +tőle, hanem mástól, másként… Ő többé Ginevrához nem mehet, Ginevra elé +nem térdepelhet soha már… + +Rettentő fájdalmába hirtelen, mint vészharang a pusztulás éjjelén, vad +dobbanással harangozott bele a szíve, mint egy vesztébe nyargaló paripa +őrült, dubogó galoppja, úgy dörömbölt. Csak a fékevesztett indulat +korbácsával hajtott szíve élt: minden egyéb elernyedt, elfakult, +széttiporhatóvá zsugorodott benne. + +Fölállott, hogy átmenjen. + +– Úgyis… gazember vagyok – dadogta. + +Madame Mercati várt reá. Zerna megsúgta neki az asztalnál, míg Hugh a +rózsakelyhet ürítette, s nem hallhatta meg, hogy várjon. + + + + + + +XVII. + +– Tudja, mi a legújabb újdonság? – Blumer a nappaliban, az íróasztaltól +fölpillantva kérdezte ezt. + +– Miss Hardings az éjjel vért hányt. + +Hugh éppen a nyilt tornácról jövet, gyengén megtántorodott és kezét a +szíve tája felé emelte. + +Künn fénytelen januári reggel volt; az ég acélszürke, a hegyek, a táj +minden vonalkája metszően világos, közelfekvő az átlátszó, józan +világosságban. + +A nappaliban csak Blumer ült, félig megírt levele fölött, az asztalon +pihenő kezében a toll… Okos, nyugodt szemét komolyan függesztette +Hughra, de egy szót se szólt többé. + +Hugh úgy nézett rá, mintha valami halálos ítéletet várna tőle: + +– Miért…? + +Egy székre ült és kijavította magát: + +– Hogyan? Tud valamivel többet… Blumer úr? + +– Az este későn hosszan csöngetett az office-ba. Az angol szobaleány +volt éppen a fennvirrasztó. Lement Miss Hardings szobájába és úgy +találta… + +– Aludt… alvás közben érte? + +– Nem tudom. Rose valami affélét beszélt, hogy a haja félig volt csak +lebontva és a ruhái csak itt-ott fölkapcsolva, mintha nem tudott volna +levetkőzni. Persze, ilyenkor sokat képzelnek az ilyen cselédfélék. Hja… +most látni, miben áll az a bizonyos _javulás_… + +– És most? Mi van vele most? + +– Ott van a diakonissza, de nem bocsát be senkit. Voltam az ajtajáig, +doktor Koeniger éppen kilépett és éppen azt kérdezte a testvértől: +hogyan viselkedik. Nagyon csendes, azt mondta a testvér. Éppen azt +gondoltam… kellene valamit tennünk, hadd lássa, hogy gondolunk rá. +Tudja, én külön nem akarok, miss Hardings nem szereti, ha kimondottan +udvarolnak neki. De úgy, közösen vehetnénk neki, például egy szép +rhododendront vagy néhány azaléát… + +Hugh alig hallotta ezt. Fáradt, álmos nehézséget érzett, szerette volna +leejteni a fejét… Fölállott és lábát maga után húzva az ebédlőbe ment. +Az asztalok fölött megdöbbent csend lebegett. Halkan, izgatottan +beszélgettek, sopánkodtak, kíváncsiskodtak az emberek. + +– Nem hiába ellenzi doktor Koeniger az efféle teaestét. Úgy-e, Miss +Hardingsnak se vált javára! Vagy talán annak a sápadt kis svájci +leánynak a kúrájához tartozik, hogy teaestét ad. Ördögé legyek, ha nem a +szerb hadnagyocska vette rá… + +Ezt egy hervadó, öregecske kisasszony mondta, aki állandóan azzal a +panasszal járt Freyné nyakára, hogy esténkint lárma van a házban és ő +nem tud aludni: + +– Ahol megkezdődik a szerelem, ott meghal a kúra, aranymondás! – +jelentette ki most újra. + +– Dehogy a teázás miatt! Miss Hardings halálos beteg, én ezt rég tudom, +Mister Foorte, hiszen én mondtam önnek, nem? + +Míg így fecsegett, Aimée vígan falatozta a ribizlibefőttel vastagon +bekent vajaskenyerét. + +Hugh bólintott. Gondolatai egyebeket őröltek… + +A legfurcsábban Ziegler viselkedett. Türelmetlenül járkált, rángatta +kabátját, fintorgatta arcát, aztán megállott, mintha várna valamire… +végül elrohant. + +– Meg van bolondulva? – kérdezte valaki az asztalnál. + +– Dehogy… Ő régen bolond… mindig bolond volt – fecsegett Aimée, anélkül +hogy odagondolna, mit mond. + + + +Vannak nehéz testi betegségek, amik rettentő lelki betegségek után +jótétemény gyanánt szakadnak az emberre. Ginevra mintegy megváltva +feküdt az őt hűvösen befogó pehelypárnák között, szívén a szünetlen +megújított jegesruhával. + +Olyan gyenge volt, hogy nem tudott töprengeni többé… A testvér csak mind +arra kérte, hogy ne moccanjon, húnyja be a szemét, ne gondoljon semmire. +És ő nem moccant és a szemét behúnyta. Mint idegen történet, mint régi, +dőre álom kerengett fölötte mindaz, amin hetek óta átment: + +Hugh utolsó csókja a Szilveszter éjjelen, mikor az ő haja elborította +őket; az a rémület, mikor nyomban reá Ziegler nyitott be… + +Ziegler akkor egészen sápadt volt és egészen nyersen kérdezte: + +– Remélem, kidobta Mister Foorteot? + +És ő, a pamlagra dűlve, nem tudott felelni. + +– Tehát nem. Igérje meg, hogy elűzi magától!… + +– Ziegler úr, miért erőszakoskodik velem? + +– Kötelességem. Egy védtelen leányt egy olyantól megóvni, ez nem is +érdem. + +– Kiről beszél ön? + +– Mister Foorte-ról. Fáj ez önnek? Ah, hogyne fájna. Hiszen önnek igaza +van: úgy illenek ketten egymáshoz, – ma este is láttam – mint királyi +nemzetség két elátkozott sarja. Szentigaz. Mintha nem volnának közülünk +valók… Én nem vagyok irígy, én ezt belátom, megadom. Az isten nem +követhetett el nagyobb… izé… majdnem mondtam egyet! – mint hogy magukat +beteggé tette. Maguknak össze kellett volna kerülniök – egészségesen, +romlatlanul, ujjongani tudó idegekkel. Ah… milyen nász lett volna az! Az +istenek megirígyelték volna! Hanem az élet, a buta élet, az +keresztültipor a leggyönyörűbb lehetőségeken… + +Ziegler megtörülte fényes homlokát. + +– Miss Hardings, én néha látom önt, épségben, virulón, ünnepelve, mint +egy királyasszonyt: a fején koronával, egy félisten karjáról ragyogva be +a világot… Félisten!… haha!… + +Ginevra égő szemmel, egész testében remegve bámult a zűrzavarosan +kábító, mézédes és méregkeserű igéket hadaró fiúra. Zieglernek közben +átszellemült fényes arca az utolsó szavaknál torz grimaszokba húzódott. + +Ginevra maga elé emelte a kezét: + +– Ah, hallgasson… kíméljen… menjen! + +– Nem megyek… hiszen nem ezért jöttem, hogy az isten tévedéseire +mutogassak rá és korrigáljam, amit ő végkép elrontott. Csak mert nem +tűrhetem, hogy önt, aki előtt a világnak le kellene borulnia… ennek a +ronda, piszkos világnak… hogy önt… ez a világ… szánja… lemosolyogja… +Mert a lelke, az csak önnek királyi. Mister Foorte… gazember! + +Ginevra imént védekező szárnyakként maga elé tárt kezének ujjai ekkor +hirtelen kicsit összehajlottak, mintha ökölbe akarnának szorulni. +Haragja arcára íródott, de a fiú nem érezte magát megsebezve. Hanem a +leányra bámult, egész mereven, mintha gyönyörködne benne: + +– Egy angyal szánalma, bocsánata ugyan megment egy bűnöst a pokoltól, +azt mondják, de csak a túlsó életben… Ha önnek fáj, hogy Mister Foorte +gazember, akkor annál inkább szólnom kell. Kérem… hogy is fejezzem ki +magam…? Tapintatosan… izé… Mister Foorte… mást szeret. + +Ginevra fölegyenesedett, mintha cáfolni akarna. Aztán csak azt mondta: + +– Ön nem érdemli meg, hogy az ellenkezőjét bizonyítsam. + +– Ah, ön hisz neki. Eddig csak azt tudtam, hogy szereti őt, de sőt +hiszi, hogy viszontszeretik. Igy tud ő hazudni… Hát nem látja ön a +valót? Nem látja, milyen gyalázatos szerepre szánta önt Mister Foorte? + +Ginevra értetlenül bámult a dühöngő fiúra. Legélesebb fájdalmai mögött +valami tompa iszonyat lepte meg: az a sejtelem, hogy ez a fiú +meggyőződésből beszél, ha badarságot is. + +– Várjon, világos leszek, a jelképeket úgyse érti. Mister Foorte a +Madame Mercati szeretője… Ért engem? És ön… önnel takarózik az +emberekkel szemben. Kitünteti önt – mások előtt. + +Rettentő, hasogató szégyen, fájdalom szakadt a leányra… de csak egy +pillanatra… Mások előtt? Akkor miért rogyott térdre előtte?… Miért +csókolta… Hisz azt senki se látta… + +Fölállt egészen, és jéghideg, lenyilazó hangon utasított vissza minden +további harcot: + +– Ziegler úr. Ön rágalmaz. Rágalmazza Mister Foorte-ot. Ezt értem… De ön +véle együtt egy asszonyt is bemocskol. Menjen! + +És az ajtóra mutatott. + +Ziegler akkor úgy nézett reá, mint egy háborodott, de aki őt tartja +háborodottnak. Valami fájdalomféle vibrált vöröskarikás, zavaros +szemében. + +– Jól van… majd másként… + +Ezt mondta és minden további magyarázat nélkül, hányivetin, amint +szokott, kiment. + + + +A Szilveszter-éj után bánatos, szürke napok jöttek. Hugh mindig csak +ebédnél mutatkozott, akkor is szórakozottnak látszott. Ginevrára szinte +soha egy pillantást se vetett, talán egyszer, kétszer csak, és úgy, mint +az örökre búcsút vett tekint vissza még a fordulónál. Délután is alig +egy órát volt a verandán, már négy óra felé összeszedte könyveit és +Madame Mercatiékkal ment… + +Ezek csöndes, reménytelen napok voltak, mikor a leány reggeltől estig +remegve várt: talán most jön, talán e percben éppen hozzáindul, talán +este kilopózik hozzá, talán a szalonban megszólítja… Mindig a következő +óráktól várt Ginevra valamit és azért mégse hitt semmiben… Se jóban, se +rosszban. Mintha a napjai elfakultak volna. + +De volt két esemény, ami mégis jelentett valamit. + +Egyszer – késő este volt – Ginevra kint feküdt a verandán. Már mindenki +szobájába széledt, vagy a nappaliban szórakozott. Hideg, hózimankós idő +járt, egy keveset fújt a szél és majdnem arcáig szórta a pihéket. Lassan +temette takaróját, hózsákját fehérbe, és ő várt… + +A ház mindjobban elcsitult, már régen neki is aludni kellene… + +Hirtelen úgy tetszett, hogy valaki nevén szólította. Felült. Senkit se +látott, pedig újra hallotta a nevét; a széltől hordva, foszlánnyá tépve. + +– Gi… nevra… + +Mintha súgná, mintha tördelné valaki. + +Arra nézett, az omló fehér árba és fekete árnyat pillantott meg a +hózuhatagban. + +– Hugh… Hugh!… + +A fiú nem moccant. Fekete köpenyét magára csavarta, hogy a szél el ne +kapja, a fejébe mélyen húzta be csuklyáját. + +– Ginevra… – mondta mégegyszer. + +A leány szemébe forró, boldog könny szökött. + +– Hugh… + +És karját meglibbentette, mintha elibetárná. + +A fiú még most is úgy állott. Aztán hosszú, dermedt szünet után csak azt +mondta: + +– Jó éjszakát. + +És elment. + +Ginevra visszadűlt párnáira. + +A szeméből a könnyet kifujta a szél és ő száraz, rémült pillával meredt +a veranda deszkamennyezetére… El volt hagyva. + +»Minden csak látszat. Csak egy igaz. Hogy szeretlek és a tied vagyok.« + +Ez harangozott fülében, de csak úgy, mint hitvallás, amihez görcsösen +ragaszkodunk, bár szinte képtelenség hinni benne… + + + +És másnap Hugh még csak föl sem kereste a tekintetével. + +Aztán ismét jött valami… + +A városka jelmezes jégestélye. + +A Svájci Ház épebb lakói részt vettek az ünnepélyen. Ziegler ismét +ördögnek öltözött, Aimée pirosbóbitásnak, Zerna hópihének. + +A többiek csak nézni mentek. + +A pálya színes lampionok százával volt megvilágítva és a nézők is +tartottak egy-egy rőt fényt vető tűzgömböt. + +A tóparton Ginevra véletlenül Hugh mellé került. + +Jobb felén a fiúnak Madame Mercati állott, Ginevra balfelől. A fiú a +pályát nézte: arcát a kezében tartott bíbor lampion vörhenyes fénybe +verte. De azért az nem látszott színesnek, a tűz rajta csak lopott volt. + +Hanem inkább nagyon kísértetinek, nagyon merevnek, élettelen szépnek. +Nem, ilyen szépnek Ginevra soha sem látta. Boltozott homloka alól óriás +délszaki szeme, mint sötét drágakő világolt elé; keskeny arcéle, félig +nyilt ajka mintha faragva lenne. A szája körül keserű vonás, mint a +nagyon, mindig szenvedőknek. + +Ginevra nem a pályát, Ginevra Hught nézte akkor. + +Vajjon igaz-e, hogy ezt az ajkat ő jobban ismeri, mint más… + +Hugh hirtelen reánézett. Nagy, rejtekező szemének fénye a leány arcába +úgy esett, mint egy csók. Azután lesiklott róla, a hóra, mintha +tekintete letérdelne a leány előtt. + +De ez csak egy pillanat volt. Aztán a térdeplő tekintet hirtelen +átrebbent Madame Mercatira, fénye megtört és a fiú közelebb húzódott az +asszonyhoz. + +Ginevra akkor észrevétlenül keveredett el a partonállók közé és +megindult hazafelé. Lassan, mintha cél nélkül menne, imbolygott alá a +szállóhoz vivő úton. A szíve sajgott, egy-két könnye letörületlenül +szivárgott alá arcán… + + + +Nem volt az sem harag, sem féltékenység, ami fölkelt a leányban. Még vád +se; csak halk szemrehányás; nem azért, hogy most más jő az ő helyébe, +hogy a boldogság, amiért ő eseng, másüvé fordul. Csak az fájt +Ginevrának, hogy Hugh nem hagyta meg őt tartalmatlan letargiájában, hogy +fölkeltette lelkét és kibontotta vágyait. Hogy ígért, hogy a boldogság +perspektivájába betekinteni hívta és most, amikor a szíve nyugtalan +sóvárgóvá fakadt, akkor meddőn sóvárogni hagyja őt. + +Néha eszébe jutott az a nap, mikor a báróné érkezett és ő magában feküdt +a hóviharban. Akkor először fájt az egyedüllét neki és mikor aztán Hugh +kilopózott hozzá, akkor először volt könnyben őelőtte. Hogy borult be +akkor a fiú arca! Hát most nem fáj már Hughnak az, ha ő egyedül van, +kietlen, szomjú árvaságban sínylődve? Akkor egy percnyi szomorúságáért +majd kétségbeesett… Nem jut eszébe, hogy ő most mindig szomorú? + +– Vagy így van ez, hogy csak addig tipornák le egy könnyünkért a +világot, míg az a könny nekik is fájdalmat okoz, azután pedig tovamennek +és akkor a lelkünk könnybefúlhat értük? + +Ilyenkor Ginevra majd elalélt a fájdalomtól és mert nem volt senkije, +néha kezét a homlokára, hajára fektette, mintha őrangyala volna saját +magának és halkan, reszketve súgta: + +– Ne sírj… + +És nem is sírt, szinte soha. Fájdalma nesztelen volt és olyan mély, +olyan rejtező, hogy még az ő lelke előtt se nyert éles formát soha. Hugh +viselkedésének nevet nem adott: sem hűtlennek, sem hitszegőnek, sem +állhatatlannak nevezni nem bírta, oh, ezek olyan hétköznapi, rikító +szavak voltak ahhoz képest, amit a fiú elmaradása az ő lelkében keltett. +Nem volt az felelőtlenség, lelkiismeretlenség sem, mindből valami: +egészében öntudatnélküli kegyetlenség, amivel a férfi szándékosság +nélkül, gondolattalanul, vakon és irtóztató magátólértetődéssel tipor +reá a nőre, akin túlhalad. + +És aztán voltak ismét órák, oh, gyakorta voltak, mikor Ginevra minden +égbekiáltó ellenmondással szemben védelmezte Hught. Mikor minden tettét +ki tudta magyarázni; mikor fájt neki, hogy talán igaztalan gondolatokkal +van őiránta. És néha, kivált éjjel, ha nem látta Hught Madame Mercatival +együtt, akkor szemét ráfüggesztette a hegyek gerincén könyöklő, hozzá +betekintő csillagokra; még édesebb hullámokba takarózott lelke: +rászakadtak az együttlét kimondhatlan drága emlékei. A gyengédségére +gondolt, az áhitatára, amivel a fiú megközelítette… + +És ilyenkor gazdagnak, boldognak, erősnek érezte magát. De az ilyen +enyhülő pillanatokat gyorsan fölkapta, semmibe libbentette egy-egy +újabb, alig érzékelhető, csak a szív mélységes sejtelmével fölfogható +valami. Egy-egy nem reátévedő tekintet, egy nem neki fölviruló mosoly, +az elpártolásnak azok a másnak megfejthetlen, a szerelemben vérezőnek +oly gyorsan megnyilatkozó, magaeláruló hieroglifái. + + + +Néha az az érzése támadt, hogy nem kellene mozdulatlanul fekve bámulnia +arra a gyötrelmes játékra: hogyan rablódik el az ő boldogsága. Talán föl +kellene egyszer kelnie, kiáltania, karját kitárnia érte és átkulcsolva +Hught, visszamenteni őt a szívére… De ez csak álomszerű fantáziálás +volt, hogy ezt valóban meg lehetne tenni, arra Ginevra nem gondolt soha. +Nem, ő nem az volt, aki kinyújtsa a kezét; ő sem koldulni, sem viaskodni +nem tudott; az életnek ajándék gyanánt, kéretlen áldozatképen kellett +volna lábához tevődnie és akkor kegyesen és gyengéden tudta volna azt +magához ölelni; – de ha az ajándékért vergődni, könyörögni kellett, +tülekedni, vetélkedni tán… Oh, ő nem értette azt; a lába megrogyna, a +szíve szégyenben hamvadna el… + + + +Ahelyett, hogy küzködne, másfelé fordította szívének erejét. A multba +tért szünetlen… Elővette elfeledett emlékeit: abból az időből, mikor még +nem szerette Hught. Mintha virágért menne olyan mezőre, melynek pompáját +hajdan leszakítni elmulasztotta és most a hervadt avarban egy-egy ép +szirom után keres… + +Visszaálmodta a jeleneteket, mikor a fiú körülötte imbolygott félénken, +beszédes némán… Hogy nem törődött ő mindazzal és most mint elfelejtett +sírból a holtakat, idézte vissza az órát, mikor ő betegen feküdt és Hugh +beköszönt hozzá a verandáról, a nevét ejtve ki köszöntés gyanánt… + +És egyszer, – ah, mily vak volt ő akkor s mily tisztán látja most, hogy +Hugh akkor az övé volt – egyszer, még annál is régebb, hogy Hugh +beköszönt hozzá: kinn állottak a szálló bejáratánál, Freyné óhajára, +hogy egy érkező turistacsoportot üdvözöljenek; és ő félreült egy padra +és egy nagy, kicsit esővert fehér-rózsaszín lóherevirágot szakítva, +azzal foglalkozott. Akkor Hugh mindenkit otthagyva hozzájött. Most is +emlékezett, hogy az ég acélszürkére volt elborulva és hogy akkor tűnt +föl neki először a fiú hajának csodálatos színe: sötét volt, de nem +egész fekete, hanem olyan kékbe, barnába játszó, mint valami színváltó, +tompafényű selyem… Azért látta ezt, mert Hugh hozzáhajolt. És ez oly +zavarba ejtette, hogy azt mondta: + +– Úgye-e, milyen illatos virág? + +És arcába tartotta Hughnak a lóherbóbitát. + +Hány ilyen apró emléke volt még róla, amiket most elővett s amikbe +beletakargatta didergő lelkét. A multba járt morzsáért, enyhületért: a +jelen mindig fukarabb mostohája lett… + + + +Sokáig ment ez így. + +A napok üresen folytak, legföllebb Zieglertől kapott Ginevra egy-egy +részvétteljes pillantást. + +Egyszer – január végére járt – Liesl meghívta teaestére. A szerb hadnagy +hazakészült, attól fognak búcsút venni. + +A teaest egészen kedves volt. + +A szerb hadnagy minden hölgynek virágot hozatott. Egy derűs epizód is +történt. Mikor a meghivottak már mind együtt voltak, a fázós cseh hölgy +irdatlan ruhagöngyölegben jelent meg. A feje se látszott ki a sok +takaróból, annyira félt a meghűléstől. + +A fiúk nevettek. + +Azután leültek teázni, de Ziegler, alig egyet kortyintva, kirohant. + +– Talán a hegedűjét hozza? – kérdezte Liesl. + +– Oh, dehogy, az itt van – jegyezte meg Aimée. + +Mikor jó sokára megtért, ismét alig akart helyben ülni. De a hölgyek +megostromolták, hogy hegedüljön. A fiú fölállott, egy kicsit +gondolkozott, aztán azt kezdte játszani: + +»Du bist die Ruh…« + +Ginevra összerezzent. Végtelen fájdalom lepte meg. Eszébe jutott az az +idő, mikor először hegedülte ezt neki Ziegler, mikor még igaz volt a +dal… Hova lett azóta az ő nyugalma? + +Azonban a dal egy hirtelen gikszerrel megszakadt és Ziegler a hegedűt +lecsapva, ismét eltűnt, mintha valamire lesne künnt; mintha valamit +előkészítene. + +– Ah, ez a Ziegler; goromba, kíméletlen, folyton nyitja az ajtót és én +meghülök, hiszen egészen ki vagyok hevülve – panaszkodott Skramek +kisasszony és aszpirint nyelt le gyorsan egy korty teával. + +– De hiszen attól még jobban kihevül – szólt Aimée. + +– Na, éppen azért. Hogy ellensúlyozzam a hülést – magyarázta Skramek +kisasszony. + +Ziegler visszajött. Arcán megelégedett kifejezés ült, maradni azonban +most sem akart. + +– Már eleget teáztunk, én álmos vagyok és zavarjuk a szomszédokat. +Menjünk. Miss Hardings, ön a tulsó szárny végén lakván, az egész házat +fölveri, ha az épületet végigkilincseli. Majd lekísérem a tó melletti +útra, a veranda külső bejáratán át bejuthat ajtajáig… Nézze, különben +is, milyen remek este van! + +Ginevra az ablaknál állott és éppen a tájat nézte. Nyugalmas, dermedt +alpesi éjtszaka volt: a hold a hegyek fölé teregette tündérfátylait, a +mezők enyhén fénylettek, a hegyek gerincei fehéren szöktek elő, +szakadékai sötéten ásítottak… A fenyők mint fehérruhás, összebujó +emberek tömörültek a tóparton, a víz felett fehér prémszőnyeg aludt, +most ezüst fénybe hintve. + +– Menjünk – mondta Ginevra hirtelen. + +Valamit látni akart… A tópartról felnézve azt az alágördült +sziklaoltárt, ahol Hugh hajdan eligérkezett neki. + +Skramek kisasszony visszagöngyölte magát burkaiba és borzadállyal nézett +utána a folyosó végéről a szabadba lépő Zieglernek és Ginevrának. + +– Ennek rossz vége lesz – mondta. + +Ziegler Ginevra előtt lépett ki az ajtón. + +– Miss Hardings, engedje meg, hogy előremenjek. + +És Ziegler idegesen rohanni kezdett, a hó csikorogva roppant lépte +alatt. + +Ginevra lassan követte, szemét csendesen jártatva a távol hegyoldal +sziklatömbjein. Valahol elő kell bukkannia annak az egynek. + +De nem látta sehol. + +A hó eltemette az ő szívoltárukat. + +Ginevra némán bámult arrafelé és amint lassan előrement, elérte +Zieglert. A fiú hirtelen rákiáltott: + +– Miss Hardings, most forduljon meg! + +A leány összereszketett és megfordult a Svájci Ház homlokzata felé. + +Ziegler karonragadta. + +– Nézze, nézze! Ismeri ott azt az ablakot? + +És felmutatott a ház egy tejüvegablakára, ahol a kivilágított +ablakszemre két szembenálló árnyék vetődött. + +Ginevra megrándult, mintha menekülni vágyna. + +De Ziegler fájdalomig markolta meg a leány csuklóját és közben +rettenetes dolgokat beszélt: + +– Nézze, ismeri őket? Nézze csak… hm… árnyjáték… de kérem, ön nézze, +hisz én ezt már többször láttam! + +A két árny – oh, Ginevra jól ismerte őket – összehajolt, egybefolyt. + +Ziegler elengedte a leányt. + +– Mehetünk – mondta. + +Ginevra akkor úgy érezte, mintha homlokára valami tompa, súlyos tárggyal +rettenetest ütöttek volna… Egy kezével a szívét fogta, a másikat a +homlokára kapcsolta, a lélegzete tépetten zihált, de egy szava sem jött, +hanem lassan tovavonszolta magát… + +Mikor a verandára ért, Ziegler azt mondta: + +– Keserű pohár, tudom… de ki kellett innia. + +A leány ajka nem nyílt meg és alig hallhatóan szűrődött ki szava: + +– Méreg… + +– Méregpohár, de nézze, miss Hardings, néha a méreg orvosság. És minden +orvosság keserű… Legalább is… izé,… rossz ízű… Most pedig kérem, térjen +napirendre a dolog felett. Szó sincs róla, hogy azt mondjam: most már +itt vagyok én… Én soha, érti: soha semmit sem szerelemért tettem… izé… +csak szerelemből… és főleg lelkiismeretből. + +Azután – Ginevra nem emlékszik már, hogyan, a szobájában volt és az a +gyötrelem gyötörte, hogy nem tud levetkőzni. A gombjait hiába kereste, a +keze ide-oda tévelygett, mint valami vihardobálta madár. A hajában a +hajtűk táncoltak, bujkáltak előle… Fel akart jajdulni, de a szava +valami, bent a keblében hörgő fuldoklásba fult… + +Az ágyra terült és megnyomta a csengőt. + + + +Mindez elmult már és Ginevra most ott feküdt a hűvös párnák között, +szívén a jegesruhával. + +Már régen feküdt úgy: órák, napok multak el, egyhangúan, jeltelenül. A +diakonissza körültipegett a szobában, megújította a jegesborogatást, +hideg tejjel itatta, lázát mérte és mindig arra kérte: aludjék. + +Egyszer fölnyílt az ajtó, gyönyörű rhododendronokat hoztak. A testvér a +fejét csóválta, mert az orvos százszor mondta, hogy ne engedje izgatódni +a beteget. De Ginevra nem indult föl, csak némán bólintott, mikor a +testvér megmondta, hogy az egész veranda küldi a virágokat. + +Különben pedig úgy érezte, hogy a világ nincsen tovább az ő ajtajánál. +És nem volt szűk neki a négy fába burkolt fal, ameddig ellátott, sem az +ágy, amin túllépnie nem szabad. Azt képzelte, hogy ő oda van fektetve, +egy szörnyű talányon töprengeni és ő olyan gyenge, hogy már gyötrődni, +töprengeni se tud… + + + + +XVIII. + +Azon este, mikor Ginevra első nap feküdt olyan nehéz betegen, Hugh +későn, mosolytalanul jött át Madame Mercatihoz. + +Nem szólt egy szót se, hanem a pamlagra ült, fejét a kezébe hajtotta. Az +asszony se mert szólni, csak néha nézett lopva, aggódva a fiúra. +Ösztönszerűen érezte meg e percben azt a titkos pillanatot, amikor egy +ragyogó álom káprázatos színeibe az első szürke lehelet hamvad bele, egy +tűzben lihegő nyárba az első őszi sejtelem. Az átmenet megfoghatatlan, +ésszel föl nem érhető rejtélyét érezte meg; a pontot, mikor az eddig +szünetlen fölfelé lendülő szerelmi szárnyalásuk meginogva lefelé ível… + +Ebben a pillanatban mintegy csodálatos megvilágításban villámlott föl +benne az elmult hetek pompája. Mint az oxigénben százszorozott +életgyönyörrel halálba ujjongók, úgy járt ő tébolyító élettáncot a mámor +először ízlelt atmoszférájában; hosszú, átsenyvedt ifjuságuknak, egész +még eljövendő életnapjaiknak is minden kiégetlen, örömre való erejét e +rövid napokba zsufolva össze, csókorgiát ülve, elfúlva, beletemetkezve a +kettejükre szakadó rózsazuhatagba… Igen. Madame Mercati e napokat soha +másként, mint reájukszakadó, szitáló rózsatengert, nem tudta +áthömpölygetni a lelkén. + +Nem volt az puszta érzéki játék, hanem két nagy szomjúságnak nagyszerű +találkozása és olyan enyhülése, hogy Madame Mercati, az eleddig fáradt, +bizonytalan, a csüggedőn tanácstalan, e hetekben mintha kivirult, maga +fölibe nőtt volna: énjének summáját lelte meg. Az élet kiválasztott +kegyeltjeinek glorioláját érezte derengeni saját feje fölött. A +legnagyobb asszonyi életbüszkeség dagasztotta: hogy biztosan, ösztönből +lelte meg az utat Hugh legtitkosabb, fiús szemérmében bevallatlan +sóvárgásaihoz. Oh, most már mosolyogni tudott hajdanti magán, hogy volt +idő, mikor nem a mámort akarta… Most úgy érezte, hogy a szerelem minden +más ténye csak szomjú körültáncolása a mámor üdvkútjának; hogy a +szerelem minden más játéka csak híg rózsavíz, hogy a mámor az egyetlen +cseppben sűrített egész élet, melyben a mámortivó millió óra üdvét +hajtja ki egy kortyban… Azért üdvözít és sorvaszt. S ő üdvözülve +elsorvadni akart. + +Egy ragyogó este után a pamlagon végigterülve mozdulatlanul maradt. Hugh +csókjait mint rózsákat hordva magán: a nyaka köré fonódva, homlokára +hintve, karjában szorítva, ölén ringatva a rózsaárt… s mintha félne, +hogy ha fölkel, az elpereg róla… + +Zerna bámulva, szinte riadtan nézte a küszöbről: + +– Frozina… + +De Madame Mercati nem hallotta őt, hanem tovább mosolygott, a boldogság +drága, súlyos aranyköntösében elterülve… + +Zerna akkor közelebb ment hozzá és megérintette a vállát. + +Madame Mercati ránézett és szeméből a szerelem extázisából mindenkinél +többet tudók gőgje villant, mintha tudása mindenki fölibe, senkinek el +nem érhető régióba emelte volna. + +Zerna akkor megdöbbent és azt mondta: + +– Frozi… te nem jó úton vagy… + +Madame Mercati tovább mosolygott, mintha szánta volna Zernát, akitől +hajdan tanácsot koldult. + +Ez tegnap volt, vagy tegnapelőtt. Most pedig, amint Hughra nézett, +egyszerre szörnyű félelem, bizonytalanság lepte meg. Úgy érezte, hogy +valami rettentő átok miatt kiapadt az ő varázslatának élő vize… +Pillanatig dermedten állt. A szörnyű sejtelem, hogy túl a mámoron Hugh +lényének olyan sóvárgásai, szükségei vannak, amiket ő ki nem olthat és +hogy az élet olyan vesszői suhognak rája élesen, amik alá nem tarthatja +Hugh helyett is a maga nyakát… ez fogta el most, de behúnyta előle +lelkét. + +Fölkelt és a pamlag előtt álló asztalra könyökölve, fölemelte a fiú +arcát: + +– Hugh?… + +Két rémülettel teli szem pillantott fel reá. + +– Hagyj… – mondta a fiú szelíden és hátradűlt a pamlagra. + +Madame Mercati fölállott, a karját összefonta. + +– Az fáj neked, hogy ez a sors vár reánk is?… Hugh. Azt mondják, egy +ilyen eset az egész házat, mindenkit rémületbe hoz. – Engem nem. + +Nekünk fizetni kell a boldogságunkért. Minden csókunk egy arany, amit az +egészségünkből lefizetünk. Sajnálod? Nem éri meg? + +A fiú nem felelt. + +– Én örülök rajta. Hová menjek én vissza? Nekem nincs utam már ki a +világba, nem is kell semmiféle út nélküled. Ez nem áldozat, Hugh. +Mindennek ára van a földön, a boldogságnak a legnagyobb. + +A fiú megrázta a fejét, alig is figyelt. + +– Oh, én egészen másra gondolok – mondta. + +És a mennyezetre nézett, hogy eltüntesse könnyeit. + +– Hugh… ne sírj… Önzőnek kell lennünk. Be kell húnyni a szemünket, ha +más szenved. Mi rászolgálunk erre, hogy önzők lehessünk. Nem vagyunk-e +szerencsétlenek?… Kicsi Hugh-m, én tudom, hogy te egyszer szeretted őt… + +– Ne, Madame Mercati, ne említse őt! Ami közte s köztem volt, az tabu +önnek!… Én arról nem akarok… önnel… soha… + +Madame Mercati a földre nézett. Ez olyan pont volt, aminél a fiú mindig, +szinte kíméletlenül hallgattatta el. Nem volt szabad Ginevrát említenie. +– Hát azt tette, amit szabad. Odament és karját Hughra fonta. + +Ne gyötörj… ne gyötrődjünk. Örökké kell szeretnünk egymást és a mi +örökkévalóságunk olyan rövid… + +A fiú gyengéden elhárította az asszonyt. Tudta ő jól, hogy foglya az +asszonynak; de ma sajgott a fogság, az aranykalit… + +Korán elbúcsúzott. A folyosón azonban megállott és egyik ablak tarka +üvegfestményén át kibámult a holdcsöndes éjtszakába, míg arcán egy-két +fáradt, céltalan könny tévelygett alá. + +Valaki melléje állott. Hugh összerázkódott, azt hitte, csak Ziegler +lehet. De nem Ziegler volt, hanem Kazanov. + +– Mister Foorte, – kérdezte az orosz suttogva – ön sem alszik? + +Hugh nem felelt, hanem a könnyeit igyekezett eltüntetni. + +– Jöjjön, menjünk a hallba, nekem sincs ma jó éjszakám. + +A két fiatalember az esti tíz óra utánra előírt nesztelenséggel lopózott +végig a folyosó ijesztő árnyakként meghúzódó babérbokrai között. A csak +alig világított hallban is némaság volt, az angol kandallóban éppen +elhamvadtak a megroskadt hasábok. + +Egy szögletbe húzódtak és akkor ismét Kazanov kezdte a szót: + +– Mister Foorte… ma önnek is keserű az édes? + +Hugh ránézett az oroszra és látta, hogy az előtt hiába rejtegetné magát. +Kazanov pedig tünődött, mintha formát keresne annak, amit mondani akar. + +Aztán elibekönyökölt és szembenézett Hughnak. + +– Mit gondol, nagy gazember ön? – kérdezte hirtelen. + +Hugh megértette és eltakarta arcát. + +Kazanov idegesen, röviden nevetett, látszott, hogy ő sem egészen nyugodt +belül. + +– Nem, nem vagyunk gazemberek. Csak férfiak. + +Hugh csak későre kérdezte: + +– Hogy érti ezt? + +– Úgy, hogy sok… a legtöbb férfi életében van egy korszak, mikor egyfelé +térdelni jár és másfelé ölelni… Eh… egyik fél se rövidül meg vele… +Egyiknek éppen imádat kell, a másiknak egyéb. Én is máshoz szegődtem +Miss Hardingstól, de azért ő nekem mégis csak olyan, mint a Szűzanya a +szentek és a hold a csillagok között: egyetlen… + +Kazanov cigarettára gyújtott, aztán lassan, mintegy magának beszélt a +félhomályos csarnok holt csöndjébe. + +– Csak az a fő, hogy egyik se tudjon a másikról… különben az egyik, a +szent boldogtalan lesz, a másik kiállhatatlan. Mert a nők egészen +különös teremtések e részben. Hogy is mondjam: őket nem húzza a testük +meg a lelkük kétfelé… Ők mindkettővel egyet szeretnek, ha szeretnek… És +aztán ezért nem akarják érteni ezt a mi… sokoldalúságunkat, mert ők +komplikálatlanok, hogy úgy mondjam: monisták a szerelemben. + +Kazanov halkan, örömtelenül nevetett, Hugh szomorúan világló pillantást +vetett rá. + +– Ők… a boldogok. + +– Egyoldalúak, együgyűek… és így irígylésreméltók. Nincs bennük +diszharmónia! Az együgyűség nemcsak szent, hanem boldogító is… + +Hugh hirtelen megérintette az orosz gondosan ápolt kezét, mintha az +talányt, gyötrelmes talányt feszített volna föl előtte. + +– Ők a harmónia – suttogta. – Ők jók vagy rosszak, angyalok vagy +ördögök, mindenükkel egyet… mindent egynek adnának… oh, ez nem probléma. +De egyet szeretni a lelkünk minden rezzenésével és kívánni egy mást a +testünk összes ízeivel… ez az őrület, ez a mi problémánk… + +Egészen sötét volt és Hughnak úgy tetszett, csak magának beszél. Azért +hasadt meg a lelke egy keskeny résben, azért vetődött ki belőle vallomás +egy pillanatra. + +De hirtelen valami a szemébe villant: Kazanov felgyűrűzött kezének +tenyere felől egy jéghideg fényű gyémántszemcse. Hugh megismerte, hogy a +gyűrű a Zerna bárónéé és látta, hogy Kazanov kővel befelé viseli, hogy +ne lássák árulóan villámló tekintetét viszonyuk zálogának. + +Egyszerre megirtózott ettől a rejtekező gyűrűfejtől, mintha az a vétkes +szerelem jelképe lenne, amit kifelé hazug színben kell föltüntetni, amit +szégyenletes bilincs gyanánt, dugdosva kell viselni és hordására mégis +valami perverz öröm sarkal. + +Kazanov nem vette észre Hugh elnémult visszahúzódását és mintegy +önmegnyugtatva, önigazolva szólt: + +– Ez az. Hogy mi nem tudjuk beérni a csak lelki szerelemmel… ha nem +kapjuk meg hozzá a többit is… + +Kazanov pillanatra elborult, aztán mintha lerázná kellemetlen +gondolatait, mintegy magába szuggerált könnyelműséggel folytatta: + +– Dehát tehetünk róla, ha zilált, kétlaki lények vagyunk, kedves Mister +Foorte! Ha a császárnak és Istennek egyként meg kell adnunk az övét… a +testünknek meg a lelkünknek egyaránt?! + +Hugh nem tudta eldönteni, Kazanov meggyőződésből beszél-e, vagy egy épp +most támadó jobb meggyőződése ellen akar-e érvelni, saját +lelkiismeretével kelve birokra. + +– De hát ki lehet-e ezzel békülni, mondja Kazanov, hogy mi mindent +elvegyünk valakitől és mi többfelé osztogassuk magunkat? + +– Hát… édes Istenem, nézze… Hiába, most látom, hogy ön ennyire a +lelkiismeret lovagja. Fogadja elismerésemet és egyben részvétemet. A +lelkiismeret ugyanis a legkellemetlenebb életútitárs… Egyáltalán, az +élet csak kétfélekép oldható meg szerencsésen: vagy folttalanok +maradunk, – vagy napirendre térünk a foltjaink felett… És ha +szeplőtlenek nem lehetünk, akkor tudjunk vidáman megalkudni. Az élet +úgyis örök megalkuvás! És ott, ahol nincs, alig van megoldás… ott igenis +jogosult a megalkuvás. + +Hugh pillanatnyi elszántságban szemét a Kazanov tekintetébe fúrta: + +– És ha mindez jogosult… ha mindez nem gyalázat… miért viseli ön azt a +gyűrűt… befelé fordítva? Lehet-e valami csak akkor szégyen, ha kiderül +és ha nem derül ki, jogos? + +Kazanov önkénytelen csukta össze szétnyílt tenyerét, arcán mintha a +megszégyenülés hulláma hömpölygött volna át. + +– A harmadik felségnek, a látszatnak is meg kell adni a magáét; aztán +egyébbel nincs mit gyötrődni. + +– Nincs… De az ember _mégis_… gyötrődik… + +Ezt Hugh mondta, szegény fejét a kezébe ejtve. + +Mert bár vétkezett, az igazi vétkezők, a gyökerükben elveszettek +próbapecsétjét: a dacot sohase hordta lelkébe sütve, vétkéből nem +kovácsolt jogot; gyenge volt és hajlott: de bent sírva, önmaga felett +néma ítéletet tartva. + + + +Az első fájdalom Madame Mercati szerelmét valami végtelen, forró +gyengédséggel itatta át. Mióta sejdítette, hogy a fiú csak múló hetekre, +sőt addig sem volt teljesen az övé – mióta, ha még oly közel +kulcsolhatta is magához őt, hogy szívét érezte verdesni magán, tudnia +kellett, hogy abban a szívben egy ott kísértő árnyat szorít magához; +mióta tudta, hogy a fiú minden örömmel elhalmozottsága közepette is egy +vádat, gyötrelmet visel; mióta belelátott a mosolyában is megderengő +keserűségébe, – azóta még jobban, sokkal jobban szerette Hught. Szerette +a szánalom gyengédségével, az elvesztéstől való félelem rettegő +őrületével, a minden csókot utolsónak sejtő mohóságával… Érezte, hogy +Hugh kettős életet él, hogy kétfelé tépi magát naponta. + +Este a fiú az asszonynál volt és Madame Mercati majd fölperzselte; oh, +de mind többe került, lángot szítani belőle, – mert a fiú nappalai +üresek voltak és irtóztatók, mint nagy égés után az üszökké feketedett +falak. + +Nappal Hugh hallgatózva leste, mit mondanak Ginevráról és minden +elejtett szót fölszedett, mint éhező madarak a gyér morzsákat… + +Milyen különös érzés fogta el, mikor Lieslt egyszer bemenni látta a +verandáról Ginevra szobájába. – Tehát szabad már látogatót fogadnia. – +És hogyan leste, mikor jön ki a sápadt kis leány és mikor kijött, hogyan +figyelte – oh, milyen szívdobbanás nélkül, – mit fog szólani… + +Liesl elmélázva, mindenkin túlnézve jött végig a verandán. + +– Most már földöntúli szép – mondta Blumernek. – Neki nem szabad +beszélni, de azért beszélgettünk; én meséltem neki és ő, ha valamit +mondani akart – oh istenem, de olyan keveset akart mondani! – leírta… +Nézze! + +És Liesl egy hártyavékony papirszeletre pillantott, olyan boldog +áhitattal, mintha szentképecskét nézne; megcsókolta azt és a blúza alá, +a szívéhez rejtette. + +– Mit szólna hozzá a szerb hadnagy? – incselgett Blumer. Mert tudta, +hogy sápadt kis honfitársnője szünetlen kapja a leveleket Szerbiából. + +Liesl gyengén elpirult. + +– Oh… az egészen más. Eszménye egy lánynak csak nő lehet. A férfiakat +legföllebb csak kedvelhetni, mint a rossz gyermekeket. + +– A rossz, de drága gyermekeket, így érti tán? + +– Igen, mondjuk… – Liesl bájos zavarban tért ki az incselgés elől, +érezve, hogy elvágta a fát maga alatt. + +– Bár Miss Hardings is így gondolkozott volna – tünődött Ziegler egész +hangosan. – Hm. Én azt hiszem, akkor most nem feküdne… Kiábrándulni az +eszményünkből… néha rosszabb, mint a halál… Mit gondol, kedves Mister +Foorte? + +Hugh Zieglerre meredt. Egy borzasztó gyanu, sejtelem fellegzett föl +benne… + +Mióta Ginevra állapota oly súlyosra fordult, Ziegler szünet nélkül +röpítette feléje a fulánkokat. És Hugh valami különös félelemben, nem +merte kérdőre vonni; sőt a Szilveszter-éj óta bujdosott Ziegler elől. + + + +Ginevra lassan éledni kezdett és a mégegyszer föllobbanó élettel együtt +visszatért ereje a szenvedésre. Mint egy a keblén térdeplő szörny, +kezdte fojtogatni a rémes talány: miért becézte, csókolta őt Hugh, miért +hullt térdre előtte, miért igérkezett el neki… + +Ah, hiába tünődött rajta: a kezét véresre verhette a titok bezárt +ajtaján, a megfejtés kulcsát meg nem lelhette soha. Mert honnan venné +egy tiszta leány szíve azt a rémes bölcseséget: megérteni, elfogadható +életformának venni azt, hogy az, aki ma térden veszi át az ő glóriás +szerelmét, fölkel a glóriával és elmegy alacsony örömben ölelni mást… +Honnan a megértést a paradox őrülethez, hogy az, aki tőle még a +gondolatát is elkívánja, az gondtalanul szórja másnak szerelmének azt a +teljét, amire ő szűz szívvel gondolni se mer… + +Nem, Ginevra egy percre se hitte azt, amit Ziegler mondott, hogy Hugh +lepel gyanánt akarta őt. Visszaemlékezett a fiú arcán átsuhanó arany +mosolygásra, ha az fölibe hajolt; a szakramentumotnyerő áhitatára, ha +csókolni akarta… Az nem lehetett áltatás. + +Hogy aztán mégis másra fecsérelte szerelmének legizzóbb pompáját, ez +olyan titok előtte, mint a vak előtt a szín, siketnek a hang… + +És amíg ilyeneket gondolt, nyugodtan, mozdulatlanul kellett feküdnie. +Oh, pedig néha fölkelni vágyott és menni, menni; valahova messze, ahol +nem ilyen az élet, ahol leszakadna róla ez a kín, ahol fejét lehajtaná +egy szívre, amely őrajta kívül nem ismer gondolatot, vágyat, +szenvedélyt, szükséget… ahogy ő maga nem ismer Hughn kívül törvényt… +Mert túl a fájdalmán, szerelmének szégyennel vert voltán: Ginevra tudta, +hogy ő most is a Hughé; a lelke most is ölelőn tárult Hugh felé és a fiú +minden vétkén át hozzáférni, beléjeolvadni, őt szerelmével mintegy +minden ízéig áthatva megtisztítani, megszentelni vágyott. Néha… + +Aztán ismét úgy hitte, hogy a közibük fölágaskodott óriás, fekete falat: +Hugh eltévelyedését semmi sem törheti már át; két külön világba vannak +hasítva azzal… Úgy érezte, hogy vannak bűnök, amiket meg lehet +bocsátani, el lehet felejteni; csak a régi élet nem jöhet el többé +utánuk. Úgy érezte, hogy még Hughé is tudna lenni, még minden gyötrelmet +is vállalna érte, véle; csak a kiábrándulás egy néma, leküzdhetetlen +béna húrját nem szakíthatja ki immár soha életéből; és e béna húr a +boldogság minden dallamából kilopna, kiszegényítene, fakítana valamit. +Oh jól tudta azt is, hogy ez nem egészen alázatos, szentséges érzület: +de nem bírt ellenében. Az előkelően szeplőtelen lelkek ama sajátos +fensége volt övé, amely oly világlón hordja magába róva a legmagasabb +törvényeket, oly kényszerítő parancsként: hogy az e törvények alól +kibukóra nem tud többé fájdalmas, akaratlan idegenség nélkül tekinteni. + +Ebből viharzott föl lelkének legvonaglóbb tusája, ebből a szörnyű +kettősségből: szerette Hught és mélységesen idegennek érezte magához… +Olyan összhangtalanság volt ez, amely ízekre hasogatta lelkét: a +kiábrándult és mégis égő szerelem… Néha megvetette önmagát, hogy +bűneiben is szeretni tudja Hught; máskor vezekelt, amért nem tudja oly +nemesen szeretni, hogy a fiú lényének minden foltja semmivé zsugorodjék +szerelmének napözönében… + +Oh, csak egyetlen út tetszett ki innen, egyetlen megoldás: megbocsátani +Hughnak, de csak úgy, hogy a bocsánatát mintegy emlékként nála hagyva: +harag, bosszú nélkül, vádtalanul bár, de egyben örökre búcsúzzék tőle. + +És ha a nyugalom e révébe kivetődve hirtelen ráeszmélt, hogy hiszen +mindez káprázat: Hugh nem fog jönni, Hugh mást ölel… hogy az ő bocsánata +már nem üdvözítené Hught, mert az naponta mással üdvözül a szerelem +olyan teljességében, amihez képest az ő bocsánata nevetséges, nem kívánt +morzsa a gazdagon lakottnak… akkor Ginevra megvonaglott és szinte +fölnyöszörgött a saját szegénysége fölött, hogy neki nincs mit adnia! +Aztán a testvér örök egyforma »nyugalom!« intése ismét bilincsbe verte +zokogó vonaglásért esdő tagjait, megfékezte könnyre sóvár szemét. Neki +nem volt szabad sírnia, vonaglania, égrekiáltania… + +És azért csak mozdulatlanul, behúnyt szemmel szőtte tovább gyötrelmeit, +és ha azt hitte: most nem bírja már, most föl fog jajdulni… akkor ismét +úgy tett, hogy sorvadó két kezével végigsimított saját gyöngyházszínű +homlokán, zilált, forró haján, vagy a szívetáján és magának mondta: + +– Ne sírj… te szegény… + +A testvér akkor megcsóválta a fejét, hogy láza van és látomása tán. + +Később, hetek mulva, elcsendesedett. Hervasztó, naptüzes gondok +vándorútja után árnyék intett lelke felé: hogy nemcsak élet van a +világon. Hanem annak nagy, titokzatos, örök ellenlábasa is… + +Neki úgy sincs helye ezen a világon. Nem akar ő semmit, semmin se +változtatni itt; de önmagán se tud és ő ezt a világot elfogadni így nem +bírja. Ő nem innen, nem idevaló, valami más világnak törvényeit hordja +keblébe írva, ez az itteni pedig olyan idegen hozzá, mint valami gonosz, +rejtelmesen értelmetlen talány, amilyet szörnyetegek adnak föl régi +mesékben, összemorzsolva, vérétvéve annak, aki meg nem fejti… + +A talányt nem fogja soha érteni: de ha a vére kell… Oh, ő nem tehet +semmit, ő csak elmehet innen. + +Elmegy olyan szegényen, ahogyan jött: nem viszi a hitnek, reménynek +egyetlen sugarát; nem visz egy emléket, amin, mint puha párnán, +elnyughatna; nem viszi az elválásnak édes keserűségét, hanem mint +kietlen, oázisokat délibábozó sivatag után, bele fog húnyni a ráboruló +hűvös éjszakába. + + + +Március eleje volt: Ginevra egy hónapja feküdt és láza nem szünt. Az +orvos említette neki, hogy apja a napokban meg fogja látogatni. És ő +megsejtette, bár át nem gondolta, mit jelent ez. + +Künn, az ő négy deszkafalán túl pedig a világ ünnepre készült. +Tavaszodott: a méteres hóban mély, olvadt gödrök kezdtek tátongani. S +Hughnak eszébe jutott, hogy az olyan gödrök alján már lehet egy-egy +virágot lelni. Virágot a hókutak fenekén! Mikor Hugh erre gondolt, lelke +felé suhant Ginevra sóhaja az első hó után: + +– A szép virágos mezőket nem látom soha többé… + +Kiment a ház feletti napos lankára és megkutatta a hógödrök alját. +Halkan, megváltásszerűen egy vágy bomlott ki benne, olyan gyönge és +didergő, mint az alpesi tavasz első virágai: elmenni hozzá, virágot +vinni neki… + +Mióta ó-év estéjén Zieglert pirosfekete ördög képében bemenni látta +Ginevrához, azóta nem mert nyiltan rátekinteni; bujdosott, meghúzódott +előle, mint naptól az árnyék. Oh, _most_ se tudta elszánni magát: +hozzásurranni, bár egy térdelésre. Sokkal mélyebben, igazabban érezte +bűnét, semhogy kicsiny hittel is hinni tudta volna, hogy méltó a +bocsánatra; és sokkal bizonytalanabb, félénkebb volt a szíve, semhogy +megérezte volna, hogy a bocsánat drága kenete a legnagyobb bűnre is +rácsoroghat. Hosszú ifjúságán át elnyomorodott, elnémult szíve nem volt +immár képes virágait pompázatosabbá hajtani; hite remegve és +gyámoltalanul, bujkálva sarjadzott ki benne; mindent túlnövő, beterítő +terebéllyé sohse izmosodhatott. Egész lelki világa hajlékony volt, +áttetsző és zsenge; beteg üvegházi flórája az életből örökre +kirekesztettnek. + +Hugh nem hitt oly erősen, hogy a csodákban is hinni bírjon és így az +életen igaz diadalt nem vehetett. + +A koratavaszi, búcsúzó napverésben állva, néma tanácstalanságban bámult +Ginevra sápadtan ideragyogó ablakára. A kezében melengő néhány aranyzöld +virágcsillag hiába tekintett rá, nem tudott Hugh mennybevívő csillagává +lenni. + +Hugh megindult, megkeresni Lieslt. + + + +A téli mulatságok már végére jártak. A ródliút fölpuhult, a koncerteket +már únták, az olasz muzsikusok mókáin senkise nevetett már. Ekkor +találta ki az indiai kormányzóné, hogy játékversenyt – gymkhanát – +rendezzenek. Ez lett a ház legmulatságosabb ünnepe. + +Először is a földre sorban fektetett burgonyákat kellett kanállal +fölkapni. Ennél a játéknál Aimée annyira rohant, idegeskedett és +kapkodott, hogy a parketten elvágódott. A győztes Ziegler lett és mikor +Aimée gratulált neki, a fiú visszakívánta a szerencsét. + +Azután mindenféle más bolondság jött még: a férfiaknak tíz perc alatt +föl kellett egy-egy női kalapot díszítniök; és persze a hölgyek halálra +nevették magukat a tűvel ügyetlenkedő férfiak, – de még inkább +torzdivatalkotásaik láttára. És hozzá minden versenyzőnek fejében a +kalappal kellett a bírálók előtt megjelennie. + +A flaskóversenynél egy lefektetett pezsgős üvegen keresztberakott lábbal +ülve, a jobbkézbe adott égő gyertyával kellett a balkézben tartott nem +égőt meggyújtani. A férfiak sorban dűltek el a padlón; a hölgyek +szerényebbje nem is merte magát a kómikus pózba helyezni. + +De Aimée nem félt. + +Mint kis, kövérke macska kuporgott rá a pezsgős üvegre. Olyan gömbölyűre +hízott már az alpesi kúrán, hogy a legnagyobb könnyűséggel bírt a +lehetetlen helyzetben maradni; és így ő lett a verseny győztese: csak +úgy gyújtogatta egymás után a gyertyákat. Mindenki megtapsolta és ő +diadalmasan pillantott a kis angol orvosra, aki biztosra vette a +győzelmet a maga számára, de aki nem számolt Aimée terjedelmével. + +Aztán a hajtóverseny jött. Az ebédlőben egymástól némi távolságra +székeket állítottak; a férfiak szemét pedig bekötözték. Minden hölgy +kapott egy ilyen vak áldozatot, arra hámot tett és most már úgy kellett +a székek között áthajtania, hogy az bele ne botoljék egy székbe se; és +mégis gyorsan vágtassanak. + +Elsőnek Zerna báróné és Kazanov mentek, de Zerna cseppet se tudott +kormányozni, Kazanov lába egy székbe akadt és a szék nagyot dörrenve +vágódott el. + +– Báróné, ön csak megnyergeli a férfiakat, de kormányozni nem tudja őket +– kotyogott Ziegler és Kazanov, lekapva a szemkendőjét, azt mondta: + +– Hm. Rossz jel. + +Azután a konzul leányai hajtottak, nagyon ügyesen, gyorsan. De senki +úgy, mint Madame Mercati Hughval. Az asszony marokrafogta a játékgyeplőt +és mintha összetanultak volna, úgy kanyarogtak át a székek között. + +– Bravó, Mister Foorte! Ön, illetőleg Madame Mercati a győztes! + +– Hja, a gyakorlat! – jegyezte meg Ziegler egész hangosan. + +– Persze, asszony, hozzászokott kormányozni – szólt Blumer, ki az egyik +versenybíró volt. + +– Hogyne! Még pedig éppen Mister Foortet – folytatta Ziegler és +szembenevette Hught, de úgy, mint az ördög. + +A játékverseny zűrzavarát Liesl arra használta föl, hogy lesurrant +Ginevrához. Valamit hozott neki, selyempapirba félve göngyölgetve: +néhány szál zöldsárga, gyenge kis virágocskát. + +– Miss Hardings: a tavasz első virága. + +– Hóvirág?… – és Ginevra kinyujtotta értük erőtlen kezét. + +– Nem. Itt ez hozza a tavaszt. Himmelschlüssel. + +– Igy hívják? + +– Igen… + +És Liesl kicsit megdöbbent. + +– Honnan szedte, Liesl?… + +– Ah… megmondjam? Mister Foorte kaparta ki ma délután a hó alól. Azt +mondta: ön imádja a virágokat, hozzam be önnek. + +– Köszönöm, Liesl. Tehát a mennyország kulcsa. És Mister Foorte küldi… + +Ginevra szemébe lassan két gyémántcsepp szivárgott föl. + +Később, mikor magára maradt, Ginevra mozdulatlan csöndben feküdt. Alig +zavarta a társasági termek arraszűrődő, vidor zsivaja, a pilláját csak +néha emelte föl. Behúnyt szeme előtt víziók repdestek, de ő elhessegette +őket. Arra kérte a testvért, bontsa ki a haját és fésülje, hogy a hűvös +levegő járja át; akkor nem volt olyan forró a feje és a forróság úgy +gyötörte. + +Aztán ismét behúnyta a szemét; s mert az ablak nyitva volt, összehúzta +keblén a haját, mint köpenyt és kezét ráfektette: mintha két ezüst +liliomágat fektetne kebelére. + +A diakonissza sokáig nézett rá: azt hitte, alszik. Az örök +szenvedéslátásban elkérgesült szívét szánalom szorongatta, sajnálta a +leány fiatal életét. + +Nem gondolt rá, hogy az is az örök irgalomnak egy formája és aki azt +elnyeri, az sem marad kegyelem nélkül: aki, mikor már nincs szüksége rá +az életnek, sem neki az életre, amely kegyetlenül érthetlen talánnyá +vált előtte, – akkor szelíd kézen fogva kivitetődik belőle nesztelenül, +mint teremből, ahol számára minden fáklya kialudt. + +Künn leborult az alpesi éjszaka: sötétkék gyászban, csillagokkal kivert +baldachin gyanánt. + + + +Hugh később – sohasem tudta megfejteni, hogyan volt az, hogy ezen az +éjszakán, a későre nyúlt játékverseny végeztével nem a Madame Mercati +ambrapárás alkóvjába, hanem a jéghideg, ezüstté dermedt éjszakába +vonódva, mint hajdanta, kóborolni vágyott. A leroskadt havon ismét +messzebbre lehetett merészkedni és így került el a malomig. Alig ismert +rá. A nappali olvadás tündérivé varázsolta azt: ezernyi ezer ezüstszínű +jégcsap peremezett minden gerendát, minden ereszt, – néhol a jégcsapok +oszlopokká vastagodtak, a tetőtől a földig értek; másutt +csipkezuhatagban omlottak alá, a földön visszatüremkedve, mint +túlpazaran földetsöprő fátyolleplek, ismét másutt girlándosan, +virágszövedék gyanánt, halavány koszorúkban kúsztak el. + +A későn feljövő, fogyó hold fényében szinte úgy hatott ez Hughra, mintha +teljesült volna hajdanti álma: a malomból kristálypalota vált, Ginevra +nászszobája készen állott, vagy tán óriási, pompállóan ezüst ravatala. + +Hugh lelkén hűvös borzalom suhant át és mégsem tudott visszafordulni… +Már csaknem szürkült: a csillagok sápadozni, a nyugati ormok enyhén +világosodni kezdtek. Hugh a ravatalra bámult – most inkább +alabástromkriptának látta – és valami ellenállhatatlan sóvárgás kezdte +húzni őt, befelé az elátkozott malomba, hogy a lelkében remegő borzalmát +még szítsa. Az erdőnek forduló bejárat előtt kicsit lehajtotta a fejét, +hogy a csüggő jégcsipkézet alatt beléphessen. Mikor a szemét fölemelte… + +Az észkos malomház belül a zuzmara hófehérjébe volt mohulva, a középen, +földbevert fenyőtörzseken nyugovó emelvényen két fekete rúd meredt: a +rudakon nehéz, rojtos fekete terítő alatt, keskeny koporsó körvonalai +rajzolódtak a tökéletes fehér, zuzdrapériás háttérbe. A mennyezetről +aláomló jégkristálycsillár szinte megvilágította, a jégcsapok az +ablakrésen beeső holdfényben lefelé forduló lángocskákként égtek. + +Kezét maga elé szegve, – és mégis, mintegy parancsoló kényszerülés alatt +közeledett Hugh a látomás felé. Dermedt ujjaival megragadta a lecsüggő +terítő szélét: alóla habos szemfedő hullámlott elő. + +– Milyen szörnyű álom… – suttogta Hugh önkénytelen. + +A koporsófödél az arcnál üvegből volt és a sűrű fátyol hamván át egy +finomrajzolatú, nagyon keskeny, immár megcsontosodott arcél világolt. A +bőre áttetszően kékes volt, az ajka is kéken szederjes. Egy kevés a +hajából is látszott, kék felhő gyanánt… a homlokába behajolt egy +narancsvirágbimbó. + +Soha életében, sem azelőtt, sem azután Hugh föl nem jajdult, de most +kihasadt a lelkéből a jajszó. + +A homlokához kapott, hogy elűzze agyáról az egész látomást, de az nem +foszlott el, hanem mind tisztábban, rémületesen valószerűnek tetszett. +Hugh hozzáhajolt a koporsóban alvóhoz, hogy egészen ráismerjen, de akkor +a havon ropogó léptek rettentették vissza. + +Megfordult. Két feketébe öltözött, munkásféle ember állott a +malomajtóban és halkan tanakodott. + +– Mi nem tehetünk róla – mormogta egyik, alig érthető svájci német +beszédmódban. + +– Baj lesz pedig belőle, én ismerem, odavaló… + +– Ilyentájt erre jólélek nem szokott járni. Ebbe a kísértetkoporsóba – a +malomra mutatott – még nappal se lépne szívesen senki. + +– Kéreld meg – súgta a másik. + +Aztán mindkettő belépett, de olyan lassan, mintha félnének, bár nem a +koporsótól. + +– Uraság, – kezdte az egyik – ne tessék erről a dologról a Svájci Házban +szólani. Sohse hívnának többet minket halottvivőnek. Igazat szólva, +láttuk messziről az uraságot és nem akartuk, hogy találkozzék a +terhünkkel. Tetszik tudni, a mi dolgunknak titkon kell történni. Hát +behoztuk ide, míg, gondoltuk, elhalad az uraság, mink meg leültünk a +fordulóntúli padra… + +Hugh mereven, szó nélkül állott, kezéből nehéz suhanással kiesett a +fekete terítő és betakarta az örökalvót. A két feketeruhás egymásra +nézett, mintha azt gondolnák, hogy ez nem jóféle ember, mert arca +kísértetien fagyottnak tetszett, szeme mindenen túlnézett. + +Durva kezük megragadta a fekete Szentmihálylovát és megindultak. Fejük +beleverődött a bejárat csüggő jégfolyondárjaiba, a letöredező jégindák +ezüstkönyekként peregtek a fekete terítőre, onnan alágördültek a földre. + +Hugh gépiesen hajolt le egy jégcseppért és a kezébe szorította; aztán +leült az üres talapzatra, Ginevra koporsójának nyomába és maga elé +meredt… + +Mikor kilépett, a két férfi a letakart hordozóval már ott kapaszkodott a +városba vivő úton. Jó messzi már. Olyan gyorsak, olyan halkak voltak, +mint maga a halál. + +És akkor hihetetlenül, groteszkül egy kép kezdett táncolni Hugh előtt: +hat fehér lovat látott, ezüsttel kivert koporsót húzva… + + + +Ilyen gyávának Hugh még sohse érezte magát. + +Hazaérve bezárkózott szobájába, azt híve, hogy odáig nem fog eljutni +Ginevra halálhíre. Bár a szemével látta, mégsem akarta hinni, hogy +Ginevra halt meg. + +Istenem, hiszen ő, Hugh, olyan beteg, hogy víziója lehetett. Ezt annál +inkább hitte, mert tisztán emlékezett, hogy valami emléket emelt föl a +koporsó után s azt mostanig szorongatta, de mikor a kezét most +szétnyitotta, semmi se volt benne. Akkor hát az egész káprázat lehetett… + +– Nem, nem. Ginevra nem halhatott meg… + +Hirtelen ráeszmélt, hogy mindazon túl, amit Madame Mercatinak adott, van +még valamije: egy egész elföldelt, kábítószerekkel tetszhalálba +ringatott világa; tele érzékfeletti csodákkal, ami Ginevráé maradt, amit +tartogat még neki és azt Ginevrának meg kell kapnia. + +Egy utolsó, tiszta csókot legalább. Hogy ne menjen el olyan szegényen… + +– Hogy halt volna meg! Neki még napjai, hetei voltak: doktor Koeniger +azt beszélte, hogy ha tart a napverés, kihozatja a verandára; és az +apját a napokban várják. + +És Hugh felkiáltott, hogy meggyőzze magát: + +– Nem halt meg! Nem volt szabad meghalnia! + +Felugrott és jött, ment; szünetlenül, értelmetlenül beszélve saját +magának: + +– Nem halt meg. Nem, nem ő halt meg. Nem halhatott meg… + +Künn sápadtan virradt. Hugh pedig balgán vívta tovább harcát a betelt +végzettel. + + + + +XIX. + +– A Svájci Ház mulatságai mindig azzal végződnek, hogy az urak beteggé +pezsgőzik, a hölgyek beteggé dekolletálják magukat. + +Ez doktor Koeniger mondása volt, és a játékverseny után újból +elmondhatta. Ezúttal Liesl került ismét ágyba, a láza visszatért. + +Ő volt az, akinek Freyné még a kora reggeli látogatáskor előadta, hogy +Miss Hardings haza készül. Liesl nagyon beteg volt és nagyon szerette +Ginevrát, így mindjárt mindent megérzett, mintegy ösztönszerűen. + +Freyné után Ziegler jött be. + +– Ah, Ziegler úr, – szólt Liesl és a könnyei patakcsában folytak arcán, +– Miss Hardings halálán van. + +Ziegler rémülten, eltorzuló arccal nézett Lieslre. + +– Ki mondta?… + +– Freyné. + +– Mit mondott? + +– Hogy Miss Hardings haza készül. Higyje el, meg is halt már… + +Ziegler rohant Freynéhez, az irodába. Egyenesen azzal kezdte: + +– Mikor halt meg Miss Hardings? Hol van? Mi lesz vele? + +– Kérem, csendesebben – intette Freyné és félretette az üzleti könyvet, +amelyben lapozott. + +– Ne tessék nekem köntörfalazni! Én Miss Hardingshoz akarok menni. + +– Már a halottas kápolnában van. + +– A halottas… – Ziegler összemorzsolta fogai közt a rémületes szót – … +mit… mit mondjak, hogy hozzá engedjenek?! + +– Most nem mehet oda, mert éppen ravatalozzák. Az uram ott van, a +temetővállalat segédeivel. + +– Ki tette koporsóba? + +– A vállalat két alkalmazottja. + +– Férfiak? + +– Igen, férfiak. + +– Le fogom őket ütni! Hogy mertek hozzányulni! + +– A diakonissza öltöztette. + +– Mit adott rája? + +– A csipkeingét, meg a fehér bársonyruháját. + +– A koporsója ezüst? + +– De Ziegler úr… + +– A ravatala márvány? És vannak ott pálmák, aranykandeláberek? + +Freyné csodálkozva nézte a fiút. + +– Haha, Freyné asszony, ön nem érti a tréfát. Csak azt mondja meg, mit +hazudjam, hogy mellette lehessek? + +– Annak semmi értelme. + +– Borzasztó nagy értelme van. Ha nem ad tanácsot, mindent kibeszélek még +ma az ebédnél. Mondhatom azt, hogy a bátyja vagyok? + +– Nem hasonlítanak. + +– Isten ments… Miss Hardingsra az szomorú volna. + +És Ziegler már kint volt az irodából. + +– Ennek az idegbaja nem javul, sőt mindig hóbortosabb – állapította meg +Freyné. Aztán körútra indult a szállodában, hogy Ginevra letűntét +előkészítse. + + + +Hugh oktalan tusája akkor szakadt meg, mikor délben azt hallotta, hogy +Ginevra »elutazik«. A rideg valóság vigyorgott rá e szóban és +kettémetszette lelke vívódó tiltakozását. + +Meg akarta gyászolni a leányt, némán, minden feltűnés nélkül. Délután, +mintha sétálni indulna, a városba ment, egyenesen egy virágüzletbe. Ott +kiválasztott egy csomó fehér rózsát, huszonegyet, ahány évet számlált a +leány, olyan merev, karcsú kelyhűeket, amilyeneket Ginevra karácsony +estéjén viselt; ah, azok úgy hasonlítottak hozzája… + +Gyönyörű virágait ablakába tette és elment kószálni, mert egy pillanatig +sem lelte helyét… de könnye nem volt, egy se. + +Mikor csatangolásából hazatért és fölment a csokorért, hogy Ginevrához +vigye, a virágokat megbolygatva, kicsit szétzilálva lelte szobájában. De +nem gondolt vele, hanem köpenye alá véve a csokrot, megindult az +alsóvárosba. Nehány újonnan épült villából állott az: egyikük kórház +volt és amellett állott a halottas kápolna. + +Rendesen le volt zárva és most sem akarták beengedni Hught. + +– Rokona talán a halottnak? + +– Nem, csak barátja voltam. + +Végre mégis győzött a fiú. + +Már estére járt: a kápolna vörhenyes félhomályban úszott a pár bokor +gyertyától, melyek a falon égtek. Egyszerű, fehérre meszelt kis alkóv +volt, a főhelyen feszület állott és körül néhány hervadó virágcserép. + +Ah és itt feküdt Ginevra, a gyertyafüstben, a karbolfelhőben, poros +virágkórók között… + +Hugh azt hitte, összeesik. + +Nem birt előbbre menni, hanem lerogyott a földre, odatette a rózsákat és +a fából ácsolt ravatalt ölelve, sírni akart… Nem volt egy könnye se. +Ahelyett a feje fájt, rettenetesen, mintha vaskarika szorítaná. + +Hirtelen valaki vállonérintette. Csúfondáros, révetegen kapkodó beszéd +verte föl: + +– Ah bizony, itt hempereghet. De az arcához még az üvegen át sem +engedem… + +Hugh visszahúzódott: Ziegler volt és ha az ördög nézett volna arcába, +annak is jobban örült volna most. + +– Honnan tudja ön… – kérdezte Hugh alig érthetően. + +– Honnan? Onnan. De csitt! + +És a saját szájára ütött. + +– Honnan tudja, hogy meghalt?! – ismételte Hugh. + +– Jöjjön ki. + +Ziegler megragadta Hugh kabátját és kifelé rángatta a fiút. + +– Hagyjon itt, hagyjon magamra – könyörgött Hugh. + +– Szó sincs róla. Ma én akarok vele lenni. Csak holnap délután +szállítják el. Mert hazaviszik… Jól is teszik. Még különben ön megtenné, +hogy a sírja felé se menne. Vagy… megtenné, hogy kijárna hozzá és az +gazság lenne! Az apja éppen útban van. Minden főállomásra táviratoztak +neki. Most már visszafordulhat. + +És amíg beszélt, Ziegler lassan kivonta Hught a késői alkonyatba. + + + +A kápolna körül egy, csak néhány éve ápolni kezdett kert koratavaszi +sivársága terült. + +– Most pedig, Mister Foorte, egy szóra. Honnan tudta ön meg, hogy ön +ölte meg Miss Hardingst? + +Hugh nem felelt, csak ránézett a vöröshajú fiúra és hirtelen az a +rémület lepte meg, hogy az őrült. El akart húzódni tőle… De Ziegler +megragadta. + +– Hohó, előbb mondja meg, honnan tudja?… + +– Hogy én?… Ez őrület. Hiszen beteg volt… gyógyíthatatlan. + +– Beteg volt! Sokkal betegebb, mint ön gondolja. Nézze, vannak +betegségek, amiket méreggel gyógyítanak. De ha túlerős a méreg… akkor… +úgy-e, az orvosság is öl? + +Hugh most már valóban félni kezdett. + +– Ilyen orvosság volt ön… Ah, mit bámészkodik? Én nem testi orvosságról +beszélek. Nem tudja már? Izé… én gyógyítani akartam őt… nem szerelemből +tettem, abból is, de sajnáltam őt; mit tudja azt egy kalmár amerikai – +én germán lovag vagyok – én azt nem tűrhettem! + +És Ziegler a földre dobbantott. + +– Nem ért engem? Majd mindjárt elmondom, hogy volt az egész. De ne +higyje, hogy könnyű… Szinte megőrültem, mióta azt tettem. + +Ziegler e percben rettenetes volt. Megragadta Hught és a kápolna +kerítéséhez szorította. + +– Most se ért? Hát azt kivánja, mondjam el, ahogy volt? Kegyetlen, +istentelen… úgy tesz velem is, mint vele… Kivánja, hogy mondjam? + +Ziegler suttogása elfojtott kiáltásnak tetszett. + +Hugh lerogyott a kerítés melletti padra. + +– Hallgatom – mondta megadón, rettentővé dagadt félelemmel. + +Kínzója elibe állt. + +– Hát az úgy volt: akkor éjjel… mikor ön… hozzáment… + +És Ziegler az öklét Hugh arcába rázta. + +– Kihez? – kérdezte Hugh rekedten. + +– Nem Madame Mercatihoz, hanem hozzá… akit megölt… akkor éjjel azután… +bementem én is, megmondtam neki… + +Hugh felugrott. De Ziegler visszanyomta ültébe. + +– Csitt, elhallgasson!… Nem hitte. Nem hitt semmit. Azt mondta, hogy +tudja, miért gyalázom önt. Tudom, mire gondolt,… hogy ön szerencsés +vetélytársam. Ez sértés volt, nagy sértés. Én nem vagyok ilyen gazember. +De én neki mindent megbocsátottam, ő szent volt!… Akkor aztán… nem +vádaskodtam többé, hanem bizonyítottam. De nem bosszúból, amiért +elkergetett. Oh nem… Én neki mindent megbocsátottam… Tudja, hogy +bizonyítottam? A fizika törvényei szerint… + +És Ziegler olyanformán makogott, mintha nevetne. + +– Most már ért, úgy-e? + +Hugh irtózva nézett rá. Egy gondolat egész világosan cikázott át rajta +ismét, mintegy érthetővé világítva a sötét, zűrzavaros beszédeket: + +– Csak őrült lehet… + +– Nem ért? Nem. Hát jó. A Madame Mercati ablakán nincs függöny. Tejüveg, +nem átlátszó, ez színigaz. De nézze. Ha a lámpa ég és valaki, azaz… +valakik a lámpa meg az ablak között állanak… izé… csókolóznak… azt a tó +felől látni lehet… Az árnyakat… És én őt odavittem… + +– Mikor… mikor? Az isten irgalmára! + +– Akkor éjjel… mikor aztán vért hányt… Utána… Az orvosságom után… + +Mintha egy rémes kételyt akarna kioltani, Ziegler mereven maga elé +bámult és dadogva súgta: + +– Most már érti, úgy-e, hogy ön ölte meg! + +És mintha valami ellenmondás iszonyatától félne: hirtelen kilendítette +Hught a rácson és becsapta rá a kaput. + +– Menjen már… – kiáltotta türelmetlenül. + +Hugh nem mozdult. + +– Mit csinál ön?! Itt marad? – kérdezte tétován Zieglert, át a rácson. + +– Itt. Azt hazudtam a hatóságnak, hogy a rokona vagyok. És azt mondtam +Freynénak, hogy kikürtölöm a házban a halálát és szétugratom a +rémülettől a betegeit, ha azt nem mondja, hogy igaz… Virrasztani fogom. +Ne félj… nem csókolom meg. Ő nem akarta! Az ő akarata nekem szent marad… + +Hugh a kerítés vaslándzsáiba támasztotta állát. Úgy látta Zieglert a +kápolnába bemenni és az ajtót magára zárni… ő pedig künnrekedt, a fekete +éjben, fekete lelkiismeretében. + +Mikor már indulni akart, akkor a kápolnaajtó ismét meghasadt egy arany +csíkban. A feketére boruló éjszakában úgy tetszett, hogy odabent, ahol a +leány alszik, arany hömpölyög és most feléje is kiszűrődik nehány +aranyló hullám. Az aranyhullámban pedig egy rút árnyék úszott: Ziegler… +Visszajött és kihajolt a rácson. + +– Mister Foorte, ön hozta azokat a fehér rózsákat neki? + +– Én. + +– Jó. Megijedtem, hogy én hoztam. Istenem, nem tudom, hogy mit csinálok, +mit nem. Tudja, én nem hozhatok virágot neki. Nincs olyan virág, ami +találna hozzá. Még olyan virág nem nyílt soha. Mert hozzá csak kék +rózsák illenének. Ah, bíborkék Juliet-rózsák… + +Hazaérve Hugh nem ment le az ebédlőbe, hanem a szobájába zárkózott. Az +arca hamuszínű volt, a szeme sötétkéken körülívelt, kicsit szétnyílt +ajka fölrepedezett. Szemében száraz, gyötrődő tűz égett: nem a test, +hanem a lélek lázának sorvasztó lidércfénye. + +Gyötrelmes vihar viharzott benne. Ezer ördög táncolva, kurjongatva, +visítva hahotázott: + +– Gyilkos… gyilkos… + +Ah, hiszen beteg volt az a lány, irgalom és remény nélkül beteg, de +nincs olyan irgalmatlan sors, amibe bele ne lehetne fonni az örömnek egy +sugarát. És ő nem örömöt lopott abba az árva életbe, hanem beletört a +nyugalmába és azután föláldozta őt… + +Hányszor várhatott rá a lány, egyetlen morzsát esdve a szerelem terített +asztaláról: amíg ő gazdagon lakva, a világról és a világgal együtt róla, +az ő vágyairól, az ő esdéseiről megfeledkezett… + +Mit érezhetett Ginevra _akkor?_ Mit érezhet egy szent, mikor azt, akit +magához vont egyszer, más asszony karjában tudja; mit érezhet, mikor a +bűnt még ösztönből sem ismeri, és látja, hogy az, akit szívébe vett, +leül dőzsölni a bűn szennyes kupáihoz… + +– Gyilkos vagyok, csakhogy nem a testét, hanem a lelkét tapostam össze… + +Nehéz lelki mardosásából kopogás rázta fel. + +Hugh nem moccant, de a kopogás ismét jött, mint a kísértés. Hiába. + +És akkor az történt, ami soha még: Hugh ajtaja megnyílt, Madame Mercati +átjött a fiúhoz. Pompázatos selyempongyolában. Hugh felkelt és fakón +súgta: + +– De Madame Mercati, kérem… menjen vissza! + +– Nem megyek nélküled. + +– Olyan… fáradt vagyok. + +– Majd elringatlak. + +– Ezt nem lehet elringatni… Bocsánat, úgy fáj a fejem, azt sem tudom, +mit beszélek. + +– Majd a kezembe veszem a fejedet és elsimítom róla a fájást. + +Hugh csak a fejét rázta. + +– Hát nem akarod, egyetlenem? + +Hugh fölállott: + +– Inkább menjünk innen, mert meghallják, hogy itt van… + +Madame Mercati szobájában rőtfényű lampion égett. + +A fiú két gyönyörű rózsaszín rózsát látott a tükör előtti vázában, de +nem kérdezte honnan kerültek. + +– Madame Mercati, mondani akarok önnek valamit. + +– És én kérdezni, kis, durcás fiacskám – hízelgett az asszony. + +De a fiú nem mosolygott reája. Hanem fölállott, párszor végigment a +szobán és mélyen felsóhajtott. Azután megállott és lassan tördelte: + +– Mult éjjel… meghalt. + +Az asszony összehúzódott, mintha ez neki tett szemrehányás lenne. + +– Tudja ön ezt? – kérdezte Hugh alig mozduló ajka. + +– Nem tudtam, hogy már… Azt hittem, csak haldoklik. + +A fiú ismét hallgatásba esett és még gyorsabban járt föl, alá. Aztán +hirtelen megállott: + +– Nos, mit akar ön kérdezni? + +– Már semmit. Már mindent értek. + +Hught láthatólag nem érdekelte ez. Nem kérdezett tovább, hanem újból +járkált. Ekkor megakadt szeme a két rózsán. De most sárgának látta őket. + +– Honnan a két sárga rózsa? – kérdezte kicsit később. + +Az asszony felnézett hozzá ültéből. + +– Nem sárgák, Mister Foorte, fehérek! Csak a lámpa veti rájuk a színt. + +Ebben a pillanatban Hugh úgy érezte, mintha szíven ütnék. + +Odament az asszonyhoz és megfogta annak mindkét kezét, mintha vallatná. + +– Madame Mercati… azok a rózsák… az övéből vannak! + +Rettentő harag kavargott föl benne. + +– Hogy mert elvenni belőlük? – kiáltotta szinte nyersen. + +– Hugh… ne haragudj – fogalmam sem volt róla, hogy kinek szántad. +Bementem hozzád, mert egész nap felém se jöttél, és ott láttam az ablak +között. – Azt hittem, az enyémek. – És éppen kérdezni akartalak, miért +vetted őket… + +– Ah, még a rózsáit is megtépdeste – szólt Hugh, mintegy magának. + +Madame Mercati szemébe könny szökött. Szégyelte magát és fájt neki a fiú +viselkedése. + +– Bocsáss meg – mondta újra és gyengén elpirult. – Megint egy babona… a +babonáimban is téged… idézlek. Gondoltam, az a két rózsa becsal hozzám +téged… egész nap nem láttalak. + +Hugh nem felelt. A szíve halálos méreggel volt tele és minden, ami +körüle történt, csak tovább keserítette. + +Az asszony némán várta, hogy elcsitul. De Hugh nem szelidült, hanem +mintha saját halálos ítéletéről számolna be, riadt, kongó hangon ejtette +ki: + +– Ő mindent tudott. Mindent… + +A pamlagon gubbasztó asszony halkan, határozottan felelte: + +– Én nem bánom azt se. Az is egy ára a boldogságunknak, ha kiderül. Én +azt se bánom, ha az uram is mindent meg fog tudni, és azt se, ha leüt a +lábamról érte. Mert az úgy van, hogy mindent elkövethetünk, ha készek +vagyunk az árát megfizetni. + +Hugh türelmetlenül figyelt. + +– Ön megint másról beszél. Nem a lelepleződésünk fáj nekem, bár hiszen… +önt kímélnem kell. De itt egyébről van szó! Miss Hardings akkor hányt +vért, mikor azt megtudta… + +– Kitől? + +– Ziegler megmutatta neki az ablakra verődő árnyainkat… + +– Ziegler is… tudja… + +Ezt Madame Mercati minden riadalom nélkül, mint szinte közönyös tényt +mondta tudomásul, önmagának. + +– Ziegler már akkor gyanusított, mikor még… már a tavaly nyáron. +Nevetséges. Mindig önt emlegette… szuggerálta nekem. De miért térünk +effélére… Hallgasson rám, Madame Mercati. Ziegler azt mondja… hogy én az +ő gyilkosa vagyok! + +– Ziegler hóbortos. + +– Az. Most már félőrült. Sőt a mai éj után… azt hiszem, ott fogja hagyni +az eszét! + +– Hol? + +– Ginevrát virrasztja… Egész egyedül… Egész éjszakán… Azt hazudta, hogy +a bátyja neki… Pedig nekem kellene őt virrasztanom! + +Hugh megállott; a homlokára ütött, mintha most későn jutna rá egy +kötelességére. + +– Hanem kidobna… megfojtana. – Istenem, holnap elviszik, holnapon túl +többé sohse látom… Soha! Mi az, hogy soha? Ez irtóztató, ez +megfoghatatlan szó, ezt Isten gonoszságból találta ki, hogy gyötörje +vele az embereket… + +– Hugh, az Istenért, gondolja meg, miket beszél egy vallásos nő előtt… + +– Ön vallásos? + +És Hugh szembenevette az asszonyt furcsa, vibráló nevetéssel. + +Az asszony szeme ismét könnybe merült. + +– Bocsánat – dadogta Hugh és lerogyott egy székre és többé nem moccant. + +Mikor már egy jó negyedóra telt el, Madame Mercati úgy érezte, eleget +várt, eleget tűrt. Most már ismét egymáshoz kell találniok. + +Odament a fiúhoz és átfogta a fejét. + +De a fiú eltaszította. + +– Nem… + +… Csak az ajkáig férni… aztán övé a diadal… + +… De az nem volt forró, sem viszonzóan készséges. Jéghideg volt, +horzsos, halotti… + +Azután Hugh fölállott, az asszonyra nézett; éppen olyan kihamvadt, +tűztelen szemmel, mint az ajka volt. + +– Irtózom – dadogta akaratlan, metsző kegyetlenséggel. – Imént… csak +lelkileg… most testben is – irtózom… öntől. + +És az ajtóhoz támolygott. + +– Rettentő… ez az illat itten… + +Az asszony pézsmaszaga meg akarta fojtani, mintha a bűnük undorító +lehellete lenne. + + + + +XX. + +Ginevra ama kápolnában töltött éjjelét nemcsak Ziegler virrasztotta. + +Liesl sem aludt, bár Ziegler nem jött föl többé hozzá és nem mondta meg, +hogy Miss Hardings csakugyan meghalt. De Lieslnek erre nem volt +szüksége; amint a nap múlt, mind erősebben érezte, hogy imádottja +nincsen többé a földön. + +Szünet nélkül omlottak a leányka könnyei. Nem merte elárulni ezt, mert +Freyné meg doktor Koeniger összeszidták volna. Egész éjjel sírt. +Telesírta zsebkendőit, párnáit, a hálóingét… + +Hught is csak hajnalban lepte meg az álom. Mikor Madame Mercatitól +kifutott, ruhástól esett ágyára. Amit azon az éjjelen szenvedett, azt +végső percéig se feledte el. Nemcsak a szíve fájt, oh, egy nagy, tiszta, +bűntelen bánat paradicsom lett volna… az önvád karmolását is elviselte +volna, de a legszörnyűbb a Madame Mercati és önmaga, az ő egész +szerelmük iránti rémületes undor volt. Nem tudott elfeküdni, +beleburkolózni gyászának fekete tengerébe; mindig újra és újra rohanták +meg az asszonyhoz kötődő emlékek. Folyton az asszonyt nézte maga +mellett: a karját, mint fojtogató hálót, az ajkát – mint páros, marós +kígyót, és az illatát néha mint nehéz, fullasztó felhőt magára szakadni. + +És akkor, aközben hirtelen más kín lepte meg: elepesztő sóvárgás a leány +hűvös, eperízű ajka, a csóktól mindig megszégyenülő, édesen gyámoltalan +tekintete, liliomkezének tétova, suhanó érintése után – oh, és az az +ajak megkövült, az a tekintet kialudt, azt a kezet a halál fogja már! + +Hajnal volt, amikor Hugh elaludt. De álmát sajátos látomány zavarta meg. +Úgy tetszett neki, mintha Madame Mercati szobájában, a pamlagon feküdne, +fejét az asszony ölébe hajtva. És onnan látta az ajtót nesz nélkül +föltárulni. Az ajtónyílás sötétjében Ginevra tűnt fel: csipkeingében, +fehér bársonyruhájában cipő nélkül, áttetsző fehér selyemharisnyában. A +fejéről uszályos fátyol folyta be, a homlokába narancsvirágok csüggtek. +Az arca kékfehér, az ajka szederjes, a szeme két világtalan sötétkék +golyó… Nem nézett feléjük, hanem nesztelenül járt körül a szobán. A +szeme nem mozdult, hanem a fejét forgatta, kínosan, nehezen, mintha +valamit keresne. A kezében görcsösen szorította Hugh fehér rózsacsokrát… +Folyton járt, folyton keresett és hirtelen a tükörre nézett… Ott egy kis +üvegvázában a két rózsát pillantotta meg. Akkor kinyújtotta értük a +kezét, visszaszúrta őket a csokrába, és ahogy megfordult, az arcán béke +volt – most már egyenesen az ajtónak tartott és kiment, maga után egész +fátyolfelhőzetet lebegtetve. + +Mikor Hugh ebből a víziószerű, szinte ébrenálmodott álmából fölébredt, +olyan fáradt volt, mintha összetörték volna. Lassan, tompultan eszmélt +rá az irtózatokra, amik most már mindennapi, mindenórai társai lesznek. +Tétován, tervtelenül öltözött, aztán kopogott az asszony ajtaján. De nem +kapott választ. Visszament a szobájába, lerogyott a pamlagra és várt… +Negyedóra mulva újra kopogott. Semmi válasz, semmi életjel. Újra várt… +Akkor benyitott. A szobában homály volt és az asszony mozdulatlanul, +behúnyt szemmel feküdt a pamlagon. Hugh nem törődött vele, hanem a +tükörhöz lépett. De a két rózsa nem volt ott. Pillanatra az az őrülete +támadt, hogy nem álmodott, hogy Ginevra elvitte a rózsát. De aztán +ráeszmélt, hogy ezt hinni téboly és keresni kezdett… Hiába. + +Akkor odalépett az asszonyhoz. + +– Madame Mercati? + +Az asszony fölemelte pilláját: + +– Hugh… – suttogta – Hugh… eljöttél… + +De a fiú visszalépett: + +– A rózsákat akarom! + +Az asszony arca eltorzult. + +– A rózsákért jött? + +Hugh fölemelte a kezét. + +– Adja ide a rózsákat! + +Az asszony olyan lett, mintha nevetést vagy sírást fojtogatna. + +– A rózsákat – elégettem. + +Hugh elsápadt. + +– Ne mondja ezt! Nekem azokat föl kell vinnem a ravatalára… Ideadja +rögtön? + +Az asszony nem felelt. + +Akkor Hugh otthagyta őt és szégyenkezve, mintha magára sem ismerne saját +cselekedetében, elkezdett keresgélni a szobában. Megbolygatta a +toalettasztalt, felnyitotta a szekrényajtót… De akkor megtorpant. + +– Madame Mercati, ne kényszerítsen rá, hogy ilyen utolsó módon +indiszkrét legyek. Könyörgöm, adja vissza Miss Hardings rózsáit. + +– De ha elégettem, Mister Foorte! + +És az asszony összekulcsolta a kezét és szeme megfényesedett a könnytől. +De Hught nem hatotta meg. + +A fiú körben futkosott a szobában… hirtelen aztán kipillantott az +ablakon. Mi az? A keleti csúcsok lába árnyékban már, a tetőkön arany +sugárkorona sárgált… Irtóztató gondolat metszett agyába. + +– A nap… elment… – dadogta rémülten. + +Madame Mercati halkan odaszólt: + +– Igen. Alkonyodik már. + +– Alkonyodik? Hát nem reggel van? Irgalmas Isten! Hiszen reggel feküdtem +le! Miss Hardingst… ezóta… + +Elrohant, födetlen fejjel, vállára vetett kabáttal fordulva ki az útra. + +Lélekszakadva sietett az alsó városba, a kápolnáig. + +A kápolna ajtaja nyitva állott; nehéz, karbolos tömjénfüst gomolygott ki +belőle, fel a sápadt tiszta alkonyatba. + +A kápolnát szellőztették: bent üres volt. + +Hugh megtántorodott és lerogyott a rács melletti padra. Úgy tetszett +neki, most egy kő szakadt a lelkére, kerek, százmázsás malomkő és +összetaposta azt. + +Ginevrát nem látta soha többé. + +Fekete este volt, mikor a padról felkelt, hogy haza menjen. Nem volt +nyugtalan vagy zavart: valami megszakadt benne, és mintha az az élet +rúgója lett volna: csak üres akaratlanságot, céltalanságot érzett. + +Mikor a rácskapun kifordult, ismét Zieglerrel találkozott. A fiú +rákvörös volt, a haja összecsapzott és a szemét földreszegezve elsietett +volna a kápolnába, de Hughnak meg kellett szólítania őt: + +– Kérem, Ziegler, adjon egy pillanatot nekem. + +Ziegler zavart, álmatlanságtól gyuladt szemmel révült rá. Egy percig +mintha nem is ismerte volna meg, és mikor megismerte, összerezzent. + +– Mit akar…? – kérdezte nyersen. + +– Mi történt vele…? + +– Vele? Elment… izé, elvitték. Ah, de ne gondolja, hogy hat fehér ló +húzta. Egy ládába tették a koporsóját… Tulajdonképpen ön nem szolgált +rá, hogy a szívemet és azt, amit róla tudok, kiöntsem ön előtt. Hiszen +ön megölte őt, de nincsen senkim, akinek beszélhetnék róla… azóta még +nem voltam a Svájci Házban. Mióta is? Igen-igen, a tegnap reggel óta. +Vagyis igaz, egyszer ott voltam. A hegedűért. Azután folyton nála +voltam. Ah, az nem volt könnyű, Mister Foorte! Csak egy lovag képes +arra!… Vele voltam, egyedül voltam, majd megőrültem, de nem érintettem… +Pedig senkise tudta volna meg, ő se… hiszen nem érez… Csak a homlokát +akartam, meg a kezét; az ajka úgyis olyan volt már mint egy sötétkék +virág. Mert tudja, én fölnyitottam a koporsófödelet… Csak néztem, hiszen +a nézés, az nem szennyez… Igaz, az ön rózsáit odatettem a koporsójába… +Mert mondtam, úgy-e, hogy fölnyitottam? Igen, fölnyitottam… + +– Mi… mikor volt ez? + +– Micsoda? + +– Hogy odatette a rózsákat?… + +– Mikor? Hát az éjjel, mikor lett volna? + +– Oh, de milyen órában? + +– Ha én azt tudnám… szürkülettájt… + +Hugh összerezzent. + +– Egész nap… itt volt? Mellette volt?… És ő… nem moccant, nem volt úgy, +mintha fölébredne? – kérdezte fölizgatva, szinte vacogva, mintha babonás +félelem gyötörné. + +– Oh, Mister Foorte! Beh igazán meg volt ő halva! Én sohase tudtam +eddig, milyen a halottak nyugalma. A legmozdulatlanabb alvóé sem +hasonlít ahhoz… A nyugalom tökéletessége az… Rá van írva, hogy nem fog +mozdulni többet… Egészen merev, egészen dermedt volt, és olyan sugár, +olyan jéghideg… mint valami megfagyott kristály… Egész közel mentem +hozzá, egy csomó hangfogót raktam a hegedűre és akkor egész halkan, +egész a fülébe elhúztam… oh, most már igazán elhúzhattam: – Du bist die +Ruh… Hogy moccant volna! Hiszen a dallá változott: örök nyugalommá… + +– Dehát végig vele volt? Végig? – kérdezte Hugh újból, mintha meg akarna +bizonyosodni valamiről. + +– Amíg el nem vitték… Azután… + +Ziegler végigsimított a homlokán, mintha agya elakadt volna és semmire +se emlékezne. + +– Ahá! – sóhajtott fel mégis. – A diakonisszaházban voltam. Gertrud +testvérnél. A szobájában. A folyosóján egy cselédféle megbámult és azt +mondta, ez tilos, rá se hallgattam, bementem… Ah, ő nem sokat tudott +mondani, csak mindig egyet hajtott: »A misst nagyon kellett sajnálni, én +nagyon sajnáltam szegény misst. Miss nagyon sajnálatraméltó volt.« +Istenem, olyan együgyű az a Gertrud néne, hogy azt sem tudtam kivenni a +szavából, vajjon a testi gyötrelmeiért, vagy pedig a lelke kínjait +sejtve, ejtette ki ajkán azt a gyöngyszemet… Mert képzelje, egy gyöngy +is hullott Gertrud testvér hervadt szájából… + +Ziegler elhallgatott és elmerült saját gondjaiba; kíntól eltorzult +vonásaira valami visszatetsző rajongás extatikus világolást gyújtott. + +– Miféle gyöngy… ről beszél?… – unszolta Hugh, fájdalomban reszketve, +hogy valamit megtud a leány utolsó vívódásából. S bár Ziegler arca +visszataszította, mégis megérintette a fiú vállát, mintegy sürgetőn. + +Ziegler fölriadt és Hughhoz hajolt. + +– Tudja… én hitetlen kutya vagyok, a konfirmációm óta nem láttam +templomot belülről, de azért ezt a gyöngyöt szeretném felfűzni az életem +fonalára, hogy el ne hullassam… Erre le lehet rogyni pillanatra, ezen +talán el lehet egy órára pihenni… Örökre is… ha az ember csak szenved, +nem bűnös is egyben… + +Újból elhallgatott. + +– Mi az… mi az? – suttogta Hugh türelmetlenül. + +– Hogy mi az? Hát nem mondtam?… Hiszen mondtam már! Izé… tudja, ahogy +ott ült Gertrud néne a virágai, kalitkái, ájtatos könyvecskéi között, +bizonyisten elhittem neki, bár azelőtt az életbölcsességéért egy +fabatkát se adtam volna. De most elhittem, amit szólt. Mert én szünetlen +azt kérdeztem, szenvedett-e nagyon, sírt-e, panaszolt-e; és mert ő azt +mondta: nem sírt, nem panaszolt, csöndes volt, hát én meg azt +hajtogattam: hogy neki nagyon kellett szenvednie, igazságtalanul, +istentelenül… s hogy ebbe nem lehet ép ésszel belenyugodni, hogy itt ki +nem tetszik az isteni igazságnak egy szikrája se… Hát Gertrud néne +elfordult tőlem, mintha káromolnék, szemét a Megváltó képére emelte és +ajkán kiesett a gyöngy. Azt mondta: + +– Oh, uram, hinnünk kell egy másik világrendben, ahol mindenki annyit +fog érni, amennyit idelent szenvedett. + +Ezért az egy szaváért elibehulltam és összecsókoltam a szoknyája szélét… +De milyen zavarba jött szegényke, szinte sírva fakadt és kituszkolt az +ajtón, mintha valami szégyenletes történne vele… Istenem, milyen jó +volna hinni tudni ebben… + +Ziegler hirtelen fölkapta a fejét, mintha Hugh előtt lelepleződne és +mintha kijavítaná magát, kicsit hangosabban fűzte hozzá: + +– Nem magamért… miatta… + +Aztán mélyet sóhajtott és a kápolnára mutatott. + +– De most megyek be. Ott maradt a hegedűm és még meg kell csókolnom a +padlót… Ah, Mister Foorte!… Ön az ajkát csókolhatta volna! + +Ezen az éjjelen Ginevra ismét eljött Hughhoz + +Pontosan úgy jött, mint a tegnap: fátyolfellegárban, a rózsákat öléhez +szorítva; kialudt, sugártalan szeme nem mozgott többé. Megint a virágait +kereste, megint meglelte őket és megint kilebbent… + +Hugh gyötrelemben ébredt. + +– A rózsáknak meg kell lenniök. + +Átment az asszonyhoz. Madame Mercati éppen a haját rakta föl. + +– Pardon, nem szabad. + +– Eh… mit határoz már, hogyan látjuk egymást. Adja elő a két rózsát és +én megyek. + +Az asszony nem felelt. + +– Hova tette a rózsákat? + +– Elégettem, hisz mondtam már. + +– Nem, ez nem lehet. Én tudom, hogy a rózsák megvannak. + +– Mister Foorte, miért ne adnám én akkor vissza őket? + +– Miért? Hogy gyötörje őt a halál után is. Hogy az álmát háborítsa… + +Az asszony arcára rémület fagyott. + +– Az istenre… + +– Úgy-e, igaz? Úgy-e, tudtam? Ilyen ön! Ez ön! + +– Ha a véremből kivehetném, odaadnám őket, Mister Foorte. + +– Hát mit csinált, mit csinált velük? Oh, ez valami babona, hogy +visszatartja őket. Nem, a babonái már nem fognak többé rajtam… Adja elő +a rózsákat, nem kínzom, könyörgök értük… + +– Mit akar velük? + +– El kell küldenem neki, addig nem fog pihenni, én tudom azt, egész +biztosan tudom; én eddig nevettem a babonákon, de ez nem babona és én +azt is tudom, hogy a rózsák megvannak. Ez sugalom, mert én látom, mikor +bejön és elviszi őket… + +– Kicsoda? + +– Ő… Ah, Madame Mercati, hiszen ön néha jó is tudott lenni, könyörüljön +rajtam, ne rejtse el tovább a rózsákat. + +És Hugh összekulcsolta a kezét. + +Madame Mercati szótlanul bámult a fiúra. + +Egy nagyon bizarr gondolat kelt föl benne… + + + + +XXII. + +Pihés barkaágak ezüstlöttek az ebédlőasztalok vázáiban: télasszony +fölszedegette már pompás szőnyegeit, foltonkint ütött át rajtuk a tavasz +hóvirágos smaragdruhája. De itt a tavasz nem volt népszerű: a télszőnyeg +hangos, hancurozó vendégei mint a menekülő vándormadarak kezdtek +fölkerekedni. + +Doktor Koeniger most sorra alapos vizsgálatot tartott a betegei között. +Ezek nem szökhettek meg az ő útlevele nélkül. Lieslt hazaküldte, míg a +láza elmúlik. Ez azt jelentette, hogy már kevés napja van hátra. Blumert +pedig azért, mert ő valóban meggyógyult. Skramek kisasszony +felismerhetetlenül beburkolva szintén útra kelt, búcsúzáskor mindenkit +biztosítva, hogy egyebet egy nagy hűlésnél nem szerzett a svájci +kúrában. + +Aimée is hazamehetett volna, de ő sokkal jobban mulatott, semhogy +sietősnek találta volna az elutazást. Ellenben Zerna báróné +kijelentette, hogy többé nem bír maradni. Ennek megvolt a maga oka: egy +idő óta Kazanov mindig többet ült a szanatóriumban, ahol Alexandrovna +Xenia üdült; az a gyönyörű orosz növendékleányka, aki az ó-év estéjén +Altwien jelmezben jött le a Svájci Házba. + +Hozzá Kazanov a bárónéval egészen furcsa hangon beszélt, meghívásait +lerázta, ígéreteit elfelejtette beváltani. A báróné akkor jelenetet +csapott, de csak egész rövidet, mint az áprilisi vihar, és arra Kazanov +azt mondta: + +– Ugyan báróné. Amilyen szerepre magát az életben elszánta, azt a +szerepet annyi férfinál játszhatja el, ahánynál akarja. Csak nem fog +miattam kétségbeesni? + +– Arról szó sincs. De ön tapintatlan. Szétmenni a szezon végével, egy +képeskártyát váltani, soha egymásról többé hírt nem venni, ez a +stílszerű vég. De kitenni engem az elhagyott nő pellengérjére! Ah, ez +ízléstelenség! + +– Sajnálom. Érzelmeimet nem halaszthatom szezonvégre. + +– Nevetséges. Igazi muszka goromba – pardon, ostobaság. + +És Zerna elfintorította arcocskáját, hátat fordított Kazanovnak, bement +Edith szobájába, s ott megállapította, hogy Freyné egészségtelen szobát +adott a kicsikének, hogy Edith egészen belesápadt ebbe a telelésbe, és +hogy holnap haza indulnak. + +Nem akarta megérni, hogy Kazanov jegyet váltson. Majd így a dolog úgy +fog festeni, mintha ő hagyta volna itt imádóját, és az most bosszúból, +elkeseredésből jegyez el mást. + +Madame Mercati nagyon kérte Zernát, maradjon itt még, álljon mellette a +szomorú napokban. + +– Oh, fiam, mi hasznod belőlem? Edd meg, ahogy főzted. Én elég önzetlen +voltam hozzád. Mister Foorte nekem nagyon kedvemre való volt, – szó +sincs róla, az egyetlen zsákmány itt, akiért érdemes mézes vesszőt +kitenni. De én őt neked csaltam a vesszőre, mert semmi reményem sem +volt, hogy a te külsőddel… akarom mondani vérmérsékleteddel mást, mint +ezt a szentséges együgyűséget meg tudnál kaparintani. Gondoltam: én elég +izgató jelenség vagyok, hogy akár egy nyáj férfit meghódítsak. És +ugyancsak azért nem sajnáltam azt az ír leányt se. Hisz azzal a +szépséggel, ha egy kicsi esze van, a férfiak fetrengtek volna körüle. +Fogalmam se volt róla, hogy olyan balga, meg hogy olyan beteg. Így már +igazán sajnálom… Valóban, Frozina, te egy kicsit, sőt nagyon szívtelen +vagy. Utóvégre nekünk, akiknek gyermekünk van, nem kell elirígyelnünk +egy halálán lévő leánynak az örömét. Látod, én itthagyom Kazanovot, +hazamegyek. Elsősorban Edith egészsége miatt, de főleg, mert az a szép +Xenia bolondul érte… Ha itt vagyok, akkor Kazanov csak rajtam csügg, +mert hát mindig az asszony az erősebb, de a leány joga szentebb… + +Madame Mercati elámult barátnője nagylelkűségén. + +Végül Zerna báróné még e kudarcában is diadalra jutott: valamilyen ügyes +pletykahadjárat eredményekép, kivált Aiméenek belevonásával az egész +Svájci Ház Kazanovot tartotta a felsült félnek. Mindenki elhitte, hogy a +báróné azért távozik, mert a barbár orosz, követelően, túl akart lépni +az eszményi barátság határain. + +És Kazanov, mert mégis csak gentleman volt, nem is cáfolgatta a +pletykákat; a bárónét nem kompromittálhatta. Mindezen az igazi élnitudó +emberek gondtalanságával túltette magát; csak Mister Foortenek – úgy +érezte – tartozik némi fölvilágosítással, egykori leckéjéhez mérten +teljesen következetlen eljárásáért… + +Valamivel később, hogy Hugh Madame Mercatitól elfordult, Kazanov egy +délután mellészegődött az erdő felé csatangoló fiúnak, bár – mint mondta +– nem igen tudta méltányolni az ilyen didergő szórakozást. + +– Mister Foorte, tudja, mi a legújabb újdonság? + +Hughnak egyetlen érzése volt az, hogy mit érdeklik őt Kazanovnak, vagy +bárkinek újdonságai! De szokva volt legziláltabb lélekkel is udvariasan +figyelni másra. + +– Vőlegény vagyok, comme il faut, s bár ezt nem így szokás elújságolni, +önnek mégis így mondom meg, hogy szemembe csodálkozzék, és ne a hátam +megett. – Talán emlékszik még… mit tartottam én egykor… nemrégen a +szerelmi élet észszerű berendezésének? Nos… azóta rájöttem, hogy nem +okos dolog kétfelé szeretni. Az eszményéhez meg a szeretőjéhez az ember +csak igazságtalan lehet! Mindkét kapcsolat szükséges ugyan, de nem +külön-külön keresve… Az ember vagy önmagát utálja meg, vagy a világot. +Egyesíteni kell a kettőt… Ön azt hiszi, ez képtelenség? Mint ahogy a +márványban akárhány szobor szendereg, úgy alszik minden nőben egy +szerető meg egy eszmény. Miért formáljuk hát őket hol egyiknek, hol +másiknak képére? Miért ne költsük fel mind a kettőt, egyben, a +szerelmesünkben… mondjuk: feleségünkben, bár ez utóbbi szó nagyon +polgáriasan hangzik ma; sem az eszmény, sem a szerető nem cseng benne… +Ahhoz aztán nem lehetünk igaztalanok, mert mindent nála keresünk. + +– És miért… mondja ezeket nekem? – kérdezte Hugh fáradtan, mintha valaki +távoli világokról beszélne, amikhez neki semmi köze, érdeke. + +– Tanácsként… Higyje el, a boldogságnak egyetlen igaz formája mégis csak +az: magunkhoz ölelni azt, akit szeretünk, és soha többé senki, semmilyen +alakban… + +Hugh, mintha ez már nagyon fájna, közbeszólt: + +– Késő… + +– De miért? Elvégre, ha olyat, mint Miss Hardings sohse is talál többet… +nemcsak a tökéletes lények tudnak boldogítani… + +– Talán olyanok is vannak, akiket csak egyetlen ember boldogíthatna a +földön… de még akkor is, ha én őt… bírhattam volna… nekem mégis későn… +mindig későn mondta volna ezt. Én… + +Hugh ajka elrándult, de nem mondta tovább, ami hirtelen mint iszonyú +égrekiáltás akart fölszakadni benne: + +– Én eleve elítéltettem; valami gonosz előre játszott a kártyáimmal és +elrontotta a szerencsémet. Hát te nem tudod azt, hogy én halálos beteg +vagyok, hogy én azt, akit szerettem, soha magamhoz nem vehettem volna, +hogy az én életem csak kapkodás, tántorgás, ópiumkeresés lehet? Én csak +össze-vissza szaladhatok, mert a célba belefutnom nem szabad. Mint a +jóllakott az éhezőt, a gazdag a nyomorultat, a látó a világtalant: úgy +nem értheted meg soha az én sorsomat. Ha egy sántának azt mondanád: +perdülj táncra, az kisebb kegyetlenség volna, mint a tanácsaid. Szánj +meg engem és ne adj tanácsot annak, akinek a tanácshoz lehetőségeket +semmi irgalom nem adhat; szánj meg engem, aki a legégetőbb gyötrelemnek +bélyegét hordom: hogy ismerve, áhítva a legfőbb törvényt, a neki való +engedelmesség kegyelméből ki vagyok lökve mindörökre! + +Ezt érezte Hugh, de honnan vette volna a szavakat hozzája? Szíve +hallgatagon született és némává szenvedett. S ha szavai még lettek volna +is: szemérmén soha ilyen följajdulás át nem törhetett. Könnyei befelé +folytak, vére befelé csorgott; és most, mert Kazanov szavai nyomán +nagyon megsebezte egy emlék: mikor hajdan Zerna elibe hajtva csak egyre +vágyott: Ginevrát a szívére véve, belehömpölyögni az élet felséges +oceánjába, – azért hirtelen minden további társalgást elvágott: + +– Szerencsét kívánok önnek, Kazanov. + +Úgy adott az orosznak kezet, hogy az a kézszorítást egyben búcsúzásnak +vegye. Aztán csuklyáját fejébe húzva, gyorsan vágott neki a tavaszian +hűvös, nyersillatú rengetegnek. + +Doktor Koeniger Madame Mercatinak a mielőbbi hazamenetelt ajánlotta. Az +asszony kezdte elveszíteni azt, amit a majd hároméves kúrában +megszerzett. Az őszön a legreményteljesebb betege volt dr. Koenigernek: +a betegség minden tünete kimaradt, csak éppen a mélyvidéki egészségtelen +télbe nem akarta az orvos hazaküldeni. És most, egy idő óta észrevette, +hogy az asszony idegei föl vannak korbácsolva, hogy fogy, álmatlankodik, +a kúrát elhanyagolja. Nem, doktor Koeniger nem akarta Madame Mercatit +teljesen leromolva küldeni haza. Írt az asszony férjének, és arra Madame +Mercati olyan szerelmes levelet kapott az urától, mint menyasszony +korában. És mellette parányi rózsaszínű levélke volt: »Drága anyácskám, +jöjj már vissza hozzánk. Nagyon messzi vagy ott tőlünk, szinte az égben, +és mi várunk rád itt a földön.« + +Ez a levél szörnyű kijózanodás volt. Hogyan, tehát még Szaloniki is van +a világon, ott egy négyszobás lakás az izzó, porfelhős út mellett, egy +kövéres, mosolygós ember, aki az ő ura és egy gyermek, aki előtt neki +szeplőtlen eszmény gyanánt kell világolnia?… Oh, hol van ő mindettől! + +Az a klima neki halál, az a ház forró tömlöc, annak az embernek szerelme +iszonyat és az előtt a gyermek előtt nem tudna megállani… Azt a +gyermeket ő eljátszotta. + +Hazamenni? Hát nem úgy szeretett ő, hogy az élete rámenjen? Nem őrölték +halálra a csókok? Még van benne kiégetlen erő, életrevalóság? Hiszen ő +elégni, szétporlani akart a szerelem forró, sebes malmában. És aztán? Ha +hazament? Hazudni azért, hogy a férjét ne ejtse kétségbe? A férjét… ha +legalább azt mondhatná róla, amit Zerna mondott az övéről, mikor egyszer +faggatta: + +– Nincs mit egymás szemére vetnünk! + +De Mercati, ő más volt. Hogyan hazudjon neki, hogy hallgasson előtte? És +főleg: miért? Mivégre? + +Ő Hugh-n kívül, Hugh után más embert érinteni sem tudna… és ami a +legnagyobb igazság: ő nem is tudna hazudni. Nem. Hazudni csak egynek, +csak egyért tudna, azért, akit szeret. Hogy azt megtarthassa, +megnyerhesse, azért talán hazudna, de egyébért: világi helyzetéért, +hírnevéért… nem. + +Ott, abban a másik világban nincs semmi már, amiért össze tudná magát +szedni… És mégis, van: a gyermeke. Annak a nyugalmát, szeplőtlen +környezetét megmenteni, úgy, hogy Hughé maradhasson… + +Madame Mercati lerogyott a földre és kezét összekulcsolva esdekelt egy +mentő útért… + +Eleinte nem tudott a lehetőség talaján maradni. Képtelen, fantasztikus +tervek, megoldások kergették egymást gyötrődő lelkében – és egy, mint +hirtelen feltündöklő aranymeteor hasított át rajta: aranyporban úszó +alkonyi tájat látott, a tájon átvágó, messzevivő országutat s rajta +három embert, amint együtt, együvé menekülnek: Hught látta, sugáran, +sötéten, mint az út ciprusait; a haja lebegett, arcéle a napban vert +aranynak tetszett. Hught látta: karján Lolottal, kezén ővele… futni, a +ragyogó alkonyi napba futni látta önmagukat a rabolt üdvösség +gyűrűjében, és még a rablott üdvösségnek is mindenek felett álló +jogosságában egybekovácsolva; ujjongó összetartozásban futni, futni +látta saját hármukat… + +Hirtelen, amint jött, kialudt benne ez a látomás. És akkor feketén, +irgalmatlan irgalmassággal jelent meg előtte egy másik út… rettentő +volt, de egyetlen igaz… + + + +Alkonyat volt, mikor térdre rogyott és vak este, mikorig térdelt. Nehéz +tusát vívott, de a fonalat el nem veszítette többé. A fonalat, amely a +kaoszból tisztult, megoldott helyzetbe vezet. + +Azt mondta egyszer: mindent elkövethet az, aki kész az elkövetettek árát +megfizetni. De ki fizet, ha ő most hazamegy, egy neki szentül megőrzött +otthon védelmébe, és oda, mint rohadó pestises tetemet, a bűnét viszi…? +Azt a bűnt, amit fájlalni, megbánni egy pillanatig sem tud, amit még +csak nem is érez bűnnek. Hisz csaknem minden bűn után jöhet élet, de +ennek az új életnek a megbánásból kell fakadnia. Csakhogy ő nem ismeri +az olyan apró kitérőket az életben, ahonnan egy megbánással vissza lehet +fordulni. Ahova ő letért, onnan nincs visszatérés, sőt nincs tovább se +út. Csak egy: amelyik az életből kivezet – ha pedig a szerelem nem fogta +kézen, hogy kivigye az életből, akkor ő maga fog utat keresni… + +És ekkortól kezdve Madame Mercati ezt a gondolatot viselte. Az pedig +nőtt, dagadt és lassanként egészen beárnyalta lelkét. El kell mennie +hát… el kell mennie úgy, hogy semmi nyoma ne maradjon, miért kellett, mi +módon kellett elmennie. Az ura elsiratja majd; mocsoktalan, gyógyuló +bánata leszen, és ázután… azután majd megfogja egyszer a Katina kezét… +és akkor mindenkinek jó lesz. Neki is, Katinának is, az urának is, a +gyermeknek is. + + + +Ezekben a napokban, mikor Madame Mercati lelke halálra ért, Hugh +rettenetesen viselkedett. Minden éjjel visszatérni látta Ginevrát és +aztán elúszni, kezében a megmentett két rózsaszállal. És nem múlt nap, +hogy ne gyötörte volna meg a rózsákért az asszonyt. + +Nappal a verandán órákig maga elé meredt, majd hirtelen az asszonyhoz +fordult és suttogva kérlelte: + +– Madame Mercati, legyen már irgalmas. + +Máskor bejött a szobájába, haragosan követelődzött, azután kutatni +kezdett… + +És az asszony mindezt nyugodtan eltűrte. Legalább vele volt Hugh, +legalább bejött, legalább szólt hozzája… bár jó szót soha… + +Doktor Koeniger Hught is megvizsgálta és megrémült. A fiú rohamosan +viselődött el… sokkal rohamosabban, mint Madame Mercati. Az orvos +figyelmeztette Hught, hogy tartsa be a kúrát, de Hugh alig törődött +ezzel. + +Egyszer, mikor megint Ginevráról álmodott, úgy ugrott föl ágyából, mint +az őrült. + +– Megfojtom… ha a rózsákat vissza nem adja. + +Éjjel volt, tizenkettőre járt már. + +Hught ez nem zavarta. Madame Mercatiban nem látott már egyebet, mint +bűntársat, akihez akármikor mehet, hogy bűnükkel egymást meggyötörjék. +Az asszonyt az asztalba bekönyökölve, álomtalan gondban találta. +Különös, bár nem igen vette mostanság szemügyre, ma feltűnt neki Madame +Mercati holtsápadtsága. Valami idegen, ismeretlen gond rótta, kemény +vonás véste körül ajkait, a szeme mintha nagyon messze nézne, túlnan +mindenen, amin végigtekint. + +– Nem alszom még – mondta egyszerűen, talán azért, hogy bátorítsa a +fiút. + +– Miért nem alszik? Ott vannak a Koeniger porai… vagy az sem segít? + +Az asszony azt hitte: a fiúban részvét kezd éledni. »Csak azt szánják, +akit szeretnek«, rebbent át Zerna mondása az eszén keresztűl. + +– Dehát szán-e?… – gondolta hozzá. + +– Ma nem vettem be a porokat. + +– Miért? + +– Önre vártam. Tudtam, hogy megint bejön a rózsákért. + +– Ma ide fogja őket adni, Madame Mercati? + +Az asszony ismét hallgatott, mint ilyenkor rendesen. De arca most nem +volt nyugodt. Valamivel küzködött és ez visszatükröződött vonásain. +Mintha felhők és napsugarak csatáztak volna lelke égboltján és a csata +visszfénye az arcára, a szemébe is kivetődött. + +– Mister Foorte, – szólt hirtelen idegenszerű reszketéssel a hangjában – +én a rózsákat visszaadom. De csak egy árért… + +És az asszony arcából könyörgő vágy omlott a fiú felé és amint lassan +szinte a földre ereszkedett előtte, a szerelemnek ismét azzá a virágzó +aranyrózsabokrává izzott át… + +A világ egyet fordult a fiú körül. Szédítő lángok nyaldostak feléje, +már-már elkapták, örvénybe húzták. És akkor hirtelen borzadály sikoltott +a lelkébe: + +– És ez lenne az ára… Ginevra elpihentének? + +Nem! Ginevra rég elnyugodott, csak ő, Hugh nem tud elnyugodni. Nem tud +elnyugodni, mert még mindig nem tépte ki gyökerestül a szívéből ezt az +asszonyt, aki itt alázkodik előtte. Még nem tiport rá, nem fujta szét a +hirét, porát is… + +Jól megnézte az asszonyt, de abban nem látta meg az utolsó csókot +sóvárgó nőnek odaadó gesztusát. Csak bujának, méltóságnélkülinek látta; +most, mikor ő egy halott királynőért gyászolt… + +Hátralépett az ajtóig, nehogy az asszonynak bár lehellete elérje. + +– Madame Mercati, térjen magához. Hol tanulta ön azt, hogy letérdeljen +egy férfi előtt? A mi szerelmünk… az rút volt eléggé ahhoz, hogy +hallgassunk róla, hogy soha egy pillanatát vissza ne kívánjuk. És ön +újra kezdené? Hát azt hiszi, adhatunk mi még valamit egymásnak, mi +nyomorú koldusok? Csak egyetlen egy van, aki gazdag… aki adhatna nekem +valamit még… ha ő… csak álomban, káprázatban is, a bocsánat egy +tekintetét intené felém… + +Hugh leejtette a fejét és pillanatig végtelen, reménytelen szomorúságban +bámult maga elé. Aztán felriadt: + +– Öntől?… Tartsa meg a rózsákat, Madame Mercati! Nem kell nekem öntől +semmi, soha többé! + +A kilincsre tette a kezét és kiment, mint aki csapdából, véresen tépi ki +magát. + + + +Madame Mercati a földre esett arccal előre. + +Sokat gyötörte az élet, de megbüntetve most először érezte magát. +Nehezen feltörő, keservesen keserű könnyei hulltak. + +Tehát íme, ez lesz az utolsó emlék, amit Hughról elviszen. + +De a szorongató keserűség lassan valami merész elszántsággá keményült +benne. Mostanig habozott: még mindig remélt egy utolsó italt az élet +kelyhéből. Most elkapták az ajka elől és megrugdalták a szomjúságáért. + + + + +XXIII. + +Ezen az estén, Madame Mercatitól jöttében történt először, hogy Hugh, +mikor szobájába akart nyitni, azt képzelte, hogy a folyosó feketezöld +babérfái mögött, szemben az ő ajtajával, egy árnyékot lát visszahúzódni. +Sőt két sárgánégő szemvillanást is látott, de azt gondolta, hogy a +folyosó túlsó végéből verődő, az ablak üvegberakásán megderengő +lámpafény kápráztatta csupán; nem is töprengett rajta. + +Csak sokkal később, amikor ez a káprázat ismét megkezdődött, sőt +szünetlenül kísértette őt: csak akkor borzadt meg először és csak akkor +riadt fel benne a szorongó gyanu, hogy az árnyék nem volt káprázat, nem +is kísértet, hanem… Valahogyan kezdett ez összefüggést nyerni Ziegler +megfoghatatlan magaviseletével. + +Mióta Ginevra eltűnt életükből, Ziegler valóságos gyűlölettel nézte +Hught, de csodálatosképen nem úgy, mintha szemére vetne valamit, hanem +mintha félne tőle. Hugh eleinte azt hitte, hogy csak képzeli ezt. Néha, +mikor Zieglerre nézett, az elkapta tőle a tekintetét. Vagy ha az utakon +szembe közeledtek, Ziegler idejében visszafordult, vagy felfutott a +meredek oldalakra, a fák közé. + +Máskor pedig, ha az ebédlő üvegfalán át Hugh a hegyekre bámult, egy +forró, alattomból jövő tekintetet érzett magán gyötrően végigbizseregni, +mint körmös macskák karcolását. Ha akkor összerezzent és a tekintetet +kereste, szeme mindig a Zieglerével találkozott. + +Hughval csak némán és – Hughnak néha úgy jött – talán csak az ő +képzeletében vívott Ziegler marakodó, viaskodó csatát; a többi vendéggel +kihívón, szinte hallatlanul bánt. Úgy az asztalnál valahogy csak +elviselhető vagy kimagyarázható volt Ziegler magaviselete. Aiméeből +valósággal csúfot űzött ugyan: kritizálta, elhallgattatta, gúnyolta; de +a rossz modor a fiú veleszületett tulajdonságának tetszett. A gyérülő +vendégek valamennyiének volt már vele kellemetlensége. De mert idegbeteg +hírében állott, napirendre tértek fölötte. Hanem sokan említették, hogy +ha magányosan, a hegyekbe induló sétautakon találkoztak vele, akkor +elfutott, vagy rájuk támadt, hogy miért ijesztik, miért zavarják, van +elég hely másfelé a sétára; és közben hadonászott, szinte fenyegetőzött. + +Azt senki sem tudhatta, hogy a fiú lelkében ilyenkor, ha egyedül, +hajadonfőn kószált, megindult az önvád őrjítő taposómalma, körben +forogva, mindig egyet őrölve, mindig ugyanazon borzalmat őrölve ki: hogy +ha ő Ginevrát akkor oda nem csalja az ablak alá, akkor a leány most is +ott ülne kinn a verandán, karcsún és halaványan, mint valami különös +virág és ő hozzámehetne; és mindegy, tiporjon rá, vádolja meg őt, csak +ne lenne olyan irtóztatóan messzi: túl a tengeren, túl az életen… + +Ziegler irtóztató, állandó rettegésben élt, hogy Hugh is rá fog jönni +erre… vagy talán már rá is jött. Azért hát futott előle, messzibb, +kijebb tolva a szörnyű percet, amikor leterítő dorongként fog agyára +szakadni Hugh vádló szemrehányása. + +– Nem én… hanem te vagy! + +Úgy érezte, hogy ez az óra ütni fog és reszketett tőle, hallani a vádat +szóba testesülve, hangokra váltva, életrekeltve, amit ő alaktalanul, +feltöretlenül, lefojtva hordott lelke fenekén, ami elől struccmódra +porba ásta lelki szemét. + +Azt hitte, hogy amelyik percben felbukkan Hughban e gondolat, rohanni +fog hozzá, hogy rágördítse az összeroppantó terhet. Azért éjjelente nem +aludt: az ajtaját leste; s ha nappal Hught feléje jönni, ajkát nyílni +látta, néha rá tudott volna rohanni és markával szorítani vissza beléje +a szót. + +Szünetlen a kápolna előtti viaskodásukra gondolt: akkor Hugh nem +tiltakozott a vád ellen. Nem tiltakozott, mert elütő áradatként lepte +meg mindaz, amiről eddig mit se tudott: hogy a leányt _az_ a tudat +sodorta oly gyors pusztulásba, – de az lehetetlen, hogy rá ne jönne +arra, amit ő, Ziegler, mint eleven szenet hord a fején: hogy az a leány +minden gonoszság, bűn felett mocsoktalan lábbal suhanhatott volna el, +hogy lelke megbomolatlanul rebbenhetett volna az örökkévalóságba, ha ő +nem vonszolja az igazság szemetébe. + +… És amikor e gondolatok fölfejlettek lelkében, Ziegler, mintha elevenen +boncolnák és mind kényesebb, meggyötörhetőbb ízeit hasogatnák föl: +nyöszörgött, összerángott és néha, rútul és irdatlan fájdalomban, mint +valami megkínzott állat, gyötrött gyermek, zokogott. S a könnyeit +letörületlenül hagyta végigcseregni vörös, szélhasgatta arcán. + + + +Ziegler furcsa magaviselete heteken át állandó beszédtárgy volt a Svájci +Házban, s talán már az orvosnak is fülébe szivárgott volna. Ámbárhogy +Freyné nem igen árulkodott Koenigernek a vendégeiről, még akkor sem, ha +azok orvosi felügyelet alatt voltak és a kúrát elhanyagolták. Az olyan +engedetlen betegeknek, mint Aimée vagy Hugh valamely kimondott +gyógyintézetből régen távozni kellett volna, de Freyné a fényes +ellátáson kívül éppen a betegek nagy szabadságával virágoztatta fel +üzletét. Különben pedig Ziegler állandóan fokozódó hóbortjaitól új +izgalom terelte el a figyelmet, oly izgalom, ami állandó feszültségben +tudta tartani napokig, sőt továbbra úgy az orvos, mint Freyné és az +Aimée útján mindenről, bár bizarrul, ferdítetten, de mégis értesülő +üdülők kedélyét. + +Egy este ugyanis doktor Koeniger különös postát kapott. Közönséges kék +borítékból egy négyszögbe kivágott papirlap esett ki és azon csak ennyi +állott: + +»Ha közelebbről egy halotthoz hívják, legyen irgalmas hozzá és övéihez. +Mondja, hogy halálának oka régi, gyógyíthatlan betegsége.« + +Száz és száz beteg vonult el az orvos szeme előtt. Annyi volt köztük a +reménytelen, nem volt semmi hihetetlen benne, hogy valamelyikük +siettetni fogja a kegyetlenül lassú Halált. Valamit tennie kellett; de +mit lehetett itt tenni? Elővette az írást és órákig tanulmányozta. Elég +biztos, de cseppet sem jellegzetes volt az; aki írta, szándékosan +utánozta az iskolai mintaírást. Nem is irott, hanem kirajzolt betűi +voltak, amilyenek akárkitől eredhetnek. Nőtől is, férfitől is. Itt nem +volt világosság. + +Doktor Koeniger átnézte a betegeiről vezetett könyveit, számbavette a +gyógyíthatatlanok számát. Ezeket kiírta, szállók szerint és intézkedett, +hogy a halál eljegyzettei felügyelet alatt legyenek. Ő maga e napokban +minden súlyosabb betegével hosszasan elbeszélgetett, és elhullatta +beszédjében számukra a reménység egy-egy mannaszemét. + +Néhány napig így izgalomban tartotta a szállók tulajdonosait. Aztán +mindenki mosolyogni kezdett rajta, hogy valaki – lévén éppen április +tája – felültette őt egy ostoba levéllel. + +Attól kezdve, hogy Hugh visszautasította a rózsákat és az asszonyt, nem +álmodott többé Ginevráról. És többé Hught nem is izgatta semmi már: +fásultan lézengett a házban, a házkörüli sétautakon… ha valaki látta, +megijedt tőle; a halál mintha nem a háta mögött ólálkodna, hanem már +beleköltözött volna és a mély üregben ezüstösen izzó szeméből tekintene +ki. + +De egyszer még volt egy kísértetjárás nála. Egy éjjel valaki bejött +hozzá és körüljárt a szobájában. Ez nem olyan légszerű álom-délibáb +volt, mint Ginevra visszajárása, hanem egészen élesen érzékelt valami. +Tisztán hallotta a csikorgó padlót és felpillantott. Úgy tetszett neki, +hogy Madame Mercati hajlik fölibe és azért riadtan fordult a fal felé… +Akkor pedig egy forró tűzcseppet érzett a hajába hullani, mintha könny +esne beléje. + +Reggel, vagyis késő délelőtt – mert olyankor ébredt – a tükörhöz tűzve +egy papirlapot talált. + +»Én a rózsákat valóban elégettem.« + +Semmi egyéb nem volt a papiron, de mindent megmagyarázott. Madame +Mercati hazudott neki, hogy a rózsák megvannak, csak azért, hogy ilyen +áron még egyszer kicsikarja őt magának. Hugh undorodott… Nem tudhatta, +mibe került az asszonynak bevallani ezt, miután a fiú elutasította őt. +De Madame Mercati mindennel leszámolt, még a Hugh megvetésével is. Csak +egy hazugsággal nem akart elmenni. + +Oh, nagyon jól tudta, legalább is megtanulta most, hogy a férfi, akinek +mámorkelyhül adja magát a nő, ha jő a csömör, nem magára vet, hanem +falhoz vágja a mámorpoharat és keresztülgázol irgalom nélkül törött +cserepein. + +– Akivel nem örülhetnek együtt, azt szenvedni hagyják és akivel együtt +örvendenek, azt megvetik. + +Ez keserü volt utolsó gondolatnak, pedig ez kongott üresülő, lassan +elgondolattalanuló agyában; sistergő, szurdaló, vadult darázs gyanánt, +míg azt is kiűzte onnan a mindent belepő tenger: a Halál. + + + +Mikor a Koenigernek érkezett áprilisi levél már komikus sem volt, +egyszer, úgy déltájban titkosan hivatta Freyné a doktort. Madame +Mercatit halva találták szobájában. Semmi sem vallott arra, hogy ő lett +volna a különös levél írója. Neki, úgy látták, nem volt oka megfutni a +további élet elől. Altató orvosságából sem hiányzott több, mint amennyi +a naponkénti szedés által elfogyhat. Levelet se hagyott, nem is +búcsúzkodott senkitől. Még csak halvány célzást se tett soha, hogy +elkészülne az élők közül. + +Doktor Koeniger magára maradt a halottal és akkor megtudta, hogy Madame +Mercati írta azt a levelet. Csak az volt talányos, honnan tett szert +annyi méregre, hogy azzal életét kiolthassa. Talán heteken át semmit sem +szedett orvosságából és úgy gyűjtötte meg magának a halált; néhány heti +álmatlanság árán az örök álmot. + +Doktor Koeniger tudott hallgatni. Soha senkinek nem szólt róla, hogy az +a levél nem volt áprilisi tréfa. Hagyta, mulassanak rajta, a +rendszabályain. Azokon mulathattak is, mert hiábavalók voltak; olyan +hálók, amelyeken át Madame Mercati könnyen, zavartalanul siklott át a +másvilágra. + + + + +XXIV. + +Mikor Hugh megtudta, hogy a papirlap Madame Mercati utolsó üzenete volt, +valami rettentő ámulat lepte meg. Hát az asszony is elment előle? Hát +azt is karjára vette a nagy elringató, csak éppen őt felejtette itt, két +halott nő élő sírköve gyanánt? + +És akkor kínzó, sötét gyanu lépett a szívébe. Honnan tudta Madame +Mercati, hogy elmegy? Miért lopta oda a cédulát neki? Eszébe csendült az +asszony hajdani fogadkozása: + +– Nekem nem kell innen út nélküled!… + +Hány súlyos, szerelmetes szót mondott ő az asszonynak, amik elhervadtak, +mint a mámoros pillanatok gyökértelen csodavirágai. De az asszony nem +mondott soha később elfakuló igéket. Hughban borzalmas sejtelem +derengett… és nem merte megkérdeni az orvost. + +Most már nem volt min töprengenie, csak azon, hogy mi legyen ővele. A +szívét két halál nyomta és soha az életben el nem hitte volna, hogy két +ilyen halált el lehet hordozni, könny nélkül, panasz nélkül… Hát miből +van ő, hogy jön, megy, hogy lélegzik, sőt néha gondolkozni is tud… Mert +tünődni, töprengeni tudott saját sorsán és mindazokén, akikkel egybe +volt forrva. + +Eleinte magából kifelé tapogatózott, magán kívül keresve a rugót, mely +mélységbe szédítette életüket. És ekkor, első vak töprengésében egy +gondolat kelt föl benne, keserű és alattomos; egy gondolat gyötörte +napokon-heteken át: Ziegler szerepe az ő tragédiájukban. Ziegler gyanuja +oltotta lelkébe egyszer a mérget, hogy Madame Mercatinak többje is +lehetne, mint barátja; és aztán átkozta, fenyegette őt – végül +leleplezte a leánynak… irgalom Istene – ez a fiú volt az ő sorsának +ördöge… + +Csak később, csak lassanként kezdett Hugh kínja befelé fordulni, vád +helyett önváddá élesülni. + + + +Még volt egy érzése: menekülni vágyott innen. Borzadt a ház zugaitól, az +emberektől… Csak ne látni többé a furcsa nevű hegykúpokat, ne hallani a +vendégek névsorát, ne olvasni a szokott étlapokat az asztalon… Nem +vágyott haza. De kész volt akár hazamenni, csak itt ne kelljen maradnia. +Talpa alatt égett a föld, mintha valami végzettől kellene futnia innen. + +Az emberek is izgatták, kettő különösen. Ziegler és Aimée. + +Aimée a fejébe vette, hogy Hugh-t megfogja vigasztalni Madame Mercati +hirtelen elmultáért. Szünetlen a fiú körül volt és bár az semmi +figyelemre se méltatta, mégis kénytelen volt így néha pár szót váltani +vele. Hugh-t ez halálosan fárasztotta. + +De még elviselhetetlenebbé vált Hughra nézve Ziegler. + +Most már nyiltan, önuralom nélkül vicsorgatta Hughra sárgafényű, zavaros +szemét és egyszer kegyetlenül rá is ripakodott. + +Pár napra rá, hogy Madame Mercatit az idegenek temetőjében elhantolták, +Hugh egy délután kiment az ő kísértetmalmához. Már a fák déli oldaláról +lesorvadt a hó, de a malom körüli kis katlan még fehér volt. A +langyosuló levegő azonban a kristálybavont malomvázat is kikezdte: a +jégoszlopok mintha szúvasodnának; meglikacsosodtak és néha csilingelve +szédültek alá az olvadó jégcifrázatok. + +Hugh alvadt gyötrelemben üldögélt, szokott kőzsámolyán, fejét tenyerébe +hajtva. Lelke előtt az az emlékkép lebegett föl: mikor idejött, Ginevra +szépségétől először ébredő lelkével… Aztán minden föltámadt benne, ami +volt és eltántorgott emlékezetének vérző szeme előtt. + +Kimondhatatlan fájdalom szakadt rá, – mint mindig, ha nyomorulttá +eljátszott sorsából visszapillantott arra a tiszta álomidőre, mikor a +lelke mint töretlen tó az elérhetetlen napot, hordozta a leány folttalan +fényes mivoltát… + +Aztán új emlékek jöttek. Mintha forró országút porában feküdne, és az +emlékek irgalmatlan, vasszögezett talpú szörnyetegek gyanánt rohannának +át rajta… Az asszony első csókja borzadt át a lelkén, mikor az vérét +itta föl a Ginevráért fölsebzett ajakának… Oh, nemcsak az ajka: lelkének +minden sóvárgása Ginevráért volt fölsebhedve akkor; és Ginevráért +fölforranó vérét Madame Mercati szomjúsága nyelte be. Ginevra tündér +volt, varázsvesszővel vonta tavaszba az ő kopárló életét, forrást +serkesztett az ő sziklává sorvadt szívéből… Madame Mercati eljött és +aratott, ajkát a csorgó kútfej alá tapasztotta. S a tündér, akié minden +pompa volt: szárnyat bontott a semmibe… + +A lopott, idegen kincsben duskálók szégyenletes fájdalma szakadt ma +Hughra. Mintha egy drága, szívből jött ajándékot, egy rábízott +gyémántkövet bűnben dorbézolt volna el. Tébolyító szívenütésként +nyilallott belé, hogy Ginevra még csak meg sem sirathatta saját +kifosztatását… hiszen egy pillanatra sem volt azután többé egyedül. +Őrizték és ráparancsoltak, hogy csöndes legyen. És ő csöndes volt… Hugh +ez egy szó felett őrjöngeni tudott volna. + +Fölcikázó fájdalmának villámánál ma meglátta saját bűnének +mérhetetlenségét. Nem nyöszörgött többé gyáván, felelőtlenül: + +– Én nem tehetek… nem én tehetek róla! + +Hanem meglátta azt, amit nagyon kevesen ezen a világon: a sajátmaga +végtelen szennyét, nyomorát; és megirtózott az örvénytől, aminek mélyére +zuhant s ahova sohse zuhant volna, ha meg nem tántorítja az örvény +csábító vonzereje. Oh, lökdöshették volna, ha átöleli kietlen +sziklafokát; de ő kitárt karral, mint szárnyakkal szédült alá… + +Most már tisztán érezte, hogy bűnének bilincseit rá nem kovácsolhatja +nemhogy emberre, de még a körülményekre se. Fölsejtekezett benne, hogy +az élet irgalmatlan próbáiban nincsenek enyhítő körülmények; aki bukik, +az a maga szégyenére bukik. Hogy az örök ítélő minden élő és élettelen +kísértőben egy próbakövet állít az ember útjába, de nem a próbakövet, +hanem a benne elbotlót vonja felelősségre. Nem, Hugh lelkében ki sem +csirázott soha a vád és az iszonyú szót, amitől Ziegler rettegett, csak +a maga lelke alá tartotta pirosló, perzselő lángul. Senkit se vádolt +többé, csak magát, mindenkinek megbocsátott, csak önmagának nem. + +Oh, nem azért, mintha minden bűnt magára vett volna. Nem. Annál jobban +érezte, mily kegyetlen, megérdemeletlen ostorral verte őt az élet; +milyen kitaszított volt, milyen megkegyelmezetlen. + +De éppen meglátott valami szörnyű érthetetlenséget. + +Meglátta, hogy a bűn irtóztató lavina; kavicsként indul és pusztulássá +fuvalkodik, s hogy nincs benne megállás; pusztításában nincs könyörület +sem szenthez, sem szennyezetthez, amíg minden útjába esőt elseperve, +halott mélységben meg nem fenekszik. + +Jaj annak, akit elragad, aki ronccsá zúzódik benne; de annak mégis a +legjajabb, aki a kavicsot elgurítja. De hát ki volt a kődobó… Erre nem +volt felelet, csak derengő sejtelme egyetlen körülménynek: hogy a gurító +talán nem is akarta, talán nem is tudott róla: vakon, szándéktalan +értelmetlenséggel indult el az első vétek, hogy mindnyájukat kárhozatba +sodorja. + +Azért nem mondta Hugh senkire: + +– Te vagy! + +És mert nem tudta, melyikük volt az átkozott, akitől a romlás kelt, nem +tudta, vajjon nem éppen ő… vagy talán egyikük se, talán egy fejükre +szakadt ismeretlen átok… hát csak magára vetett. + +Ujjaiba ágyazta arcát; keblében, torkában ismeretlen forrás bugyogva, +küzködve fakadozott: nehéz bűnbánata ma először tört utat magának, +először oldódott forrón szivárgó könnyekké. + + + +Az út a malomnál éppen fordult, és Ziegler váratlanul találta magát a +sziklazsámolyon árnyék gyanánt meghúzódó Hughval szemben. Égő, nyilalló +pillantást szúrt a fiúba, és megtorpant, mintha ismét menekülni akarna. +De aztán mintegy hirtelen elszántságban közelebb lépett Hughhoz és +rárivallt: + +– Mit akarsz… tőlem? + +Hugh ráemelte a szemét: tekintete messziről jött, és bámuló volt, ajka +talán nem is mozdult; de Ziegler, mintha bele akarná fojtani a szót, úgy +hadarta: + +– Hallgass… tudom már, csak arra vársz, hogy azt a fejemhez vágd. Azt +gondolod, hogy olyan ostoba… vagy éppen őrült vagyok, hogy nem tudom +kiolvasni a mások gondolatait? Ah, jól tudom, mit főzöl magadban, és +most már azt is, miért késel vele, miért tartogatod! Gyönyörködsz a +gyötrelmemben, hogy félek tőled, hogy elkerüllek! Hát itt vagyok, sujts +le reám, nem vagyok már gyáva, állom! + +Ziegler kihúzta magát, szeme kidülledt, ajka szögletébe fehér hab +gyülemlett, szava hörgő foszlányban szakadozott elő: + +– … oh, ez hazugság, rettentő hazugság, én nem vagyok az oka, én jót +akartam; én nem tehetek róla, ha ő akkor… oh, hogy vergődött az +ajtajáig… az a kín… + +Ziegler csak magával beszélt már, suttogva, viaskodva: + +– És mégse én… mégse én… + +Hirtelen letérdelt, s a nedves, süppedékes fűcsomókon Hugh elébe +csúszott, és arcát kezébe tapasztva, könnyeit ujjai közt folyatva alá, +nyöszörögve rimánkodni kezdett: + +– Úgy-e nem… úgy-e nem én voltam? Úgy-e nem én, úgy-e te kell hogy +elviseld ezt a gyötrelmet? Hiszen te könnyen hordhatod… te nem +szeretted… te akkor is, azután is, mikor ő szegény már… te azután is a +másikhoz… a babérfák mögül láttam… + +Hugh behúnyt szemmel, mozdulatlanul ült, mint aki tompa megadással +várja, hogy a tekergőző vihar elordítson, tovaparipázzon felette. +Szívébe imént tette lábát a teljes alázat első lépése, s mint ahogy +drága, szenvedésekben megszentelt életű vendég jöttekor minden +hétköznapi lármát, tülekedést, vesződést elfojtunk a házban: úgy +hallgattatta el Hugh minden más gondolatát, minden indulatát. +Hihetetlen: de talán nem is figyelt Zieglerre. + +És Ziegler, amint Hugh némaságára reáeszmélt, mintha szégyen marna bele, +hogy könyörgésig alázkodott, fölugrott: + +– Hallgatsz? Tudom, mit gondolsz! Hogy mégis csak én… Hogy mégis nekem +kell hordanom… + +Hugh kérdezni akart valamit, ajka megmozdult. Ziegler reánézett a +leboruló estében alig kivehető, halaványvonalú arcra, szeme megakadt a +fiú ajkán, mintha olvasna róla: + +– Nem fogod, nem fogod rám rakni ezt! – hebegte, és ujját fölemelte, +mintha fenyegetne. + +Visszalépett, és beleveszett a sötétszürke estbe. + +Hugh pedig, a némalelkű, némaajkú szegény gyermekek értetlen ámulatával +meredt utána egy pillanatra. Aztán ismét beburkolta lelkét a bűnbánat +csöndes, fekete, vezeklő köntösébe. + + + +Ziegler útja nem hazavitt, hanem egyikére ama sétáinak, amelyek közben +agyon tudta volna verni azokat, akik ilyenkor, mikor ő befelé néző, +kegyetlenül fürkésző, önhasgató tekintettel a saját rémítő sorsát +turkálta, idegenül, bámészan jöttek szembe, és úgy néztek reá, mintha ő… +De miért? Amiért kalap nélkül kószál? De ha a feje fő, irtóztatón! És +nem azért van-e ő itten, hogy kedvére kipihentesse az életben +megőrlődött, agyonzaklatott idegeit? Akkor mit bámulnak rá, ha kigombolt +köpennyel jár, ha mindenféle zabolázástól, formaságtól irtózón senkinek +se tér ki? + +Ma nem zavarhatta senki. Már este volt, az ég alábocsátotta szürke +felhőtömbjeit, a ködgomolyok a fák hónaljaiban lógtak: kábító +gyantaillatot olvasztva ki onnan, és azzal nyirkosítva a nehéz tavaszi +levegőt. + +Az aláfüggő, nyomasztó felhők alatt loholó Zieglerre még nagyobb, +nehezebb sötétülés szakadt. Előregörbedve, nyakát mintegy irdatlan +kolonc alatt megtörve, hangos lélegzetben bódorgott tova az út kásává +puhult hófoltjain, a zizzenő, újból kiütközött avaron. + +A rengő kő, ami alatt hetek óta halálfélelemben állt, ma alágördült reá. +De hát igaz-e? Igaz? Nem lehetne ebből próbát tenni? Ki kellene állania +az emberek elé és kikiáltania: + +– Megöltem, öljetek meg érte! + +Hát hinné valaki? Hát nem szembenevetnék? Hát nem azt mondanák, nem +mondanák, suttognák még inkább, hogy ő… őrült? De hát lehet-e ő akkor +gyilkos, ha az egész világ fölmentené? Hát lehet valaki úgy is gyilkos, +hogy más föl ne fogja, hogy arra földi mértékkel büntetés ne legyen? +Akkor ő még sem gyilkolt… e világ szerint nem… ki az, aki mégis vádolja, +űzi, vesszőzi, mardossa, égeti? Kicsoda az ő irgalmatlan bírája? Hugh…? +Hugh-n kívül… a saját lelke is. De a saját lelkét, azt tán el tudja +hallgattatni, ha akarja, de Hught… hát Hught?… + +Itt Ziegler megállott gondolatsorában, és mint szédítő szakadék mellől, +visszatorpant. + +– Az nem lehet, hogy a világ legcsodálatosabb teremtése, a betelt +csodavirág, a kék rózsa csak úgy lehervadjon a földről. Valaminek +történni kell Ginevra miatt… + +Megint annál a gondolatörvénynél volt, de most nem torpant vissza. + +– Ki ölte meg? Hugh. És ha nem Hugh, ha ő?… De ezt csak Hugh mondta, +csak Hugh hiszi, tudja… Tudja? Hát igaz? De csak addig igaz, amíg valaki +tudja. Amíg valaki állítani meri… Amíg Hugh… él… Ha nem, akkor már nincs +mitől félni, akkor neki nem kell többé lehajtott fejjel, sunyin járnia, +akkor már csak a lelkiismeretét kell összetipornia és többé nem vádolja +senki… Akkor nem fogja esténkint, ágyánál a Hugh suttogó hangját +hallani: + +– Tudja, ki ölte meg miss Hardingst?… én tudom… + +A legkülönösebb pedig az volt, hogy bár Hugh akkor, a malomnál szót se +ejtett, Ziegler utolsó gondolatáig metszőn, tisztán emlékezett rá, hogy +az sokkal rettentőbb szót sziszegett feléje annál, amitől ő mint halálos +csapástól reszketett. Észsorvasztóbb, igazabb, szégyenletesebb szóval +sujtott le rá, nem azzal: gyilkos, hanem: hóhér… + + + +Pár napig Hughban az a borzalom kelt föl, hogy valaki szünetlen a +nyomában jár. Néha este, szobája előtt ólálkodó leskődést sejtett; +máskor, kivált ha messzebbre barangolt, útja mentén, a fenyvek alatt +mintha sustorgott volna az áfonyás avar, és mintha lehullott gallyak +reccsennének. Csodálatosképen ilyenkor nem mert sem a folyosójára +kinyitni, sem útjáról a fenyvek alá törtetni, legalább is bekiáltani a +zörrenő sűrűbe. Félt valamitől, talán attól, hogy csakugyan követi +valaki, vagy tán, hogy senki sem jár utána, és meg kell győződnie, hogy +rögeszmék gyötrik, hogy már az őrület környékezi. Az élete így +elviselhetetlenné vált, és nem tudott meghalni, sem irgalom által, mint +Ginevra; és sokkal gyengébb, akaratlanabb volt már, semhogy +irgalmatlanul tudott volna a semmibe menni, mint Madame Mercati… Érezte, +hogy nincs semmi keresnivalója a világon, és tudta, hogy mindazután, +amit átélt, gyógyulást nem remélhet. S ha mégis élt, az talán csak azért +volt, hogy ideje adódjék – megsiratni önmagát. + +És mert elkészült innen – haza, vagy ki tudja hová – két csokrot kötött. +Az egyiket az idegenek temetőjébe szánta, – mert Madame Mercatiért is +vezekelt – a másikat az alágördült sziklaoltárra. + +Most mászta ki először az oldalt, ahol hajdan Ginevrával mintegy +paradicsomban vándorolt. Erre még hó volt, és a sziklán úgy terült, mint +foszladozó fehér bársonykendő. Odatette a zsenge tavaszvirágokat, ahol a +leány ült akkor, és ő elibük térdelt, ugyanoda, ahova hajdanán. +Szívében, mint elhagyott templomban hajdanti ünnepek hervadt +tömjénillata, fölgomolygott akkor tett esküjök, amit ő azon este +esküvővé álmodott át. + +Oh, az esküvőt azóta mindketten megülték: Hugh szűztelen, +lélekhamvasztó, méreggé keseredett mámorban: egy hervadó asszonyon ülve +diadalt… Ginevra fátyolba ágyalt testét, narancsvirágos homlokát a Halál +örökkön csóktalan vánkosára hajtva. + +Ő elégett, és Ginevra megfagyott. + +Hugh nem figyelt a borókacsalitban zörgő léptekre. Hirtelen ismét eszébe +jutott: + +– Ha most a szikla egyet lépne útjában… + +Ezt gondolta, és azt, hogy most már nincs senki a földön, aki szeretné +őt. Oh, mennyi szeretet övezte, mennyi kincse volt; miért hogy az élet +azt nem rendre, hanem egyszerre rázta elibe, és neki egyikért a másikat +kellett letipornia. Most mindene halott… csak egy darab sötétség a +lelke… olyan sötét, hogy még a beleszorult rettentő rémeket se látja +már, csak nyüzsögni érzi őket, egymásba fonódva, veszve, mint undorító +féreggomolyagot. + +A borókacsalit egyre zörgött, mindig közelebb. + +Hirtelen Hugh leesett; végigvágódva; forró vérével sötét bíborrózsákat +csorgatva a sziklaoltár elé, a hó kékezüst szőnyegére. + +Ziegler a szikla tetején állott. Szembenézett a fiúval, mikor a fegyvert +rászögezte, de Hugh nem látta őt. És akkor a sziklatetőn álló rém +odaugrott a némán vergődő fiúhoz, fölibe hajolt, hogy meghalni lássa; és +Hugh a lelke utolsó fölcikázásával megismerte, honnan jön rá a +megváltás. + + + +Csak mikor hazakódorgott, – mert képtelenül járatlan, kerülő utakon +ment, néha mászott a borókabokrok alatt – csak akkor, sőt akkor is csak +homályosan eszmélt rá Ziegler egy soha addig latba nem vetett +borzalomra: hogy ő most már valóban gyilkos. Eddig is az volt, de most +már a világ szerint is. Amíg csak főzte magában, hogyan fogja Hugh-t és +Hugh-val együtt az ő gyilkos voltát elpusztítani a földről, addig +pillanatra se fordult meg a fejében, hogy egyik bűnt a másikkal kiírtani +nem, csak tetézni lehet. + +Hogy ezt csak most, és most is csak a legbizonytalanabbul érezte, az +éppen olyan különös volt, mint az, hogy tépetten, hajában a beleakadt +fenyőtűcskékkel az ebédlőbe vánszorgott, és ott folyton az ajtót nézte, +jön-e már Hugh vacsorálni. Ha valaki más is az ajtóra pillantott, akkor +közbevágott: + +– Ne tessék rája várni… én egész, de egész biztosan tudom, hogy ma nem +jön… nem jöhet… + +Eközben a háziasszony csakugyan kereste Hugh-t. Pénze jött, de nem +útiköltségül, hanem övéinek amaz óhajával, hogy csak maradjon a Svájci +Házban. Nem várták haza, mert féltek tőle. Féltek, mert tudták, hogy +nagyon, nagyon beteg. Nem kellett ő már senkinek a földön. + +Ziegler a háziasszonynak esküdözni kezdett, hogy Hugh ma nem fog +előkerülni. + +– Ez egész biztos. Tessék csak eltenni a pénzt meg a levelet. + +Ziegler azután átöltözött, mintha zeneestély lenne, és elment a +rendőrségre, és bejelentette, hogy Hugh Foorte-ot valaki meggyilkolta, +fenn az alágördült sziklatömbnél. + +Mikor azután faggatóra fogták, azt felelte: + +– Én gyilkoltam. De nem Hugh Foorte-ot. Én azt gyilkoltam meg, hogy ő +azt mondta, hogy mást gyilkoltam. Pedig azt ő ölte meg, és én azért +öltem meg őt. De azt, akit ő megölt, mi ketten öltük meg. És ez sokkal +biztosabb, mint az, hogy én Hugh Foorte-ot megöltem. + +Zieglert azután bezárták, de nem börtönbe, hanem egy elmegyógyintézetbe. + +A Svájci Ház kellemetlen szenzációját a házban különféleképp +magyarázták. Aimée azokban a napokban rekedtre, lázasra pletykálta +magát. Verandáról verandára, emeletről emeletre rohant. Mindenütt +elmondta, hogy a szíve csaknem megszakad, ha meggondolja, hogy Hugh +utóbbi időben őt tüntette ki figyelmével, és az a boldogtalan Ziegler +talán azért fogott rája fegyvert. Ezen többen mosolyogtak. + +Mások megjegyezték, hogy hiszen Ziegler sohse vágyott Madame Mercati +kegyére… meg aztán holt nőkért manapság nem szokás vért ontani. Erre már +legfölebb az olyan szegény hibbantak képesek, mint amilyen Ziegler volt. + + + +Így múltak el a Svájci Házból, mint beteg fa lesorvadt, szétkergetett +levelei Ginevra, Madame Mercati, Ziegler és Hugh. + +És az élet eme sebzett megfáradottai a nyugalomért jöttek, az életből +való kikapcsolódásért száműződtek együvé. Azonban nyugalom csak egy van: +Halálig táncolva ama sípra, amelyre, míg csak szól, mindenkinek +táncolnia kell – s ha beteg, ha fáradt, s ha béna; sántán bár, +groteszkül s bár szívfacsaró gyámoltalanságban – halálig táncolva az +élet táncát: összerogyni. + +VÉGE. + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 76060 *** |