path: root/75960-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75960 ***


OSSENDOWSKI

ÁLLATOK, EMBEREK ÉS ISTENEK

*

BEASTS MEN AND GODS

FORDÍTOTTA SAJÓ ALADÁR

HARMADIK KIADÁS

FRANKLIN-TÁRSULAT KIADÁSA, BUDAPEST

FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.




ELŐSZÓ.

Ez a könyv az úgynevezett híres könyvek közé tartozik. Nagy lett a híre
egy csapásra, amikor megjelent és az egész világon sokféle nyelvre
lefordítva olvasgatják érdeklődéssel és élvezettel a lengyel
Ossendowskinak eredetileg Amerikában angol nyelven megjelent művét. A
lengyel tudós a bolsevikok elől menekült Krasznojarszkból és
úttalan-utakon Mongolországon és Tibeten keresztül ezer veszedelem közt
vágta át magát a Csöndes-Oceánhoz. Hihetetlen akaraterővel, csodálatra
méltó kitartással, az állandóan eléje tornyosuló nehézségek láttára
sokszor közel az elcsüggedéshez, de mindannyiszor új erőfeszítéssel
járta végig szenvedéseinek útját, amelyen szerzett tapasztalatait
örökítette meg könyvében.

Híres lett tehát már megjelenésekor, de azóta még híresebb, mert
körülötte nagy tudományos vita keletkezett és még nem is ért véget.
Hedin Sven a világhírű kutató indította meg, aki kijelentette, hogy
irodalmi tekintetben mesteri elbeszélés Ossendowski könyve, de földrajzi
adatai, különösen Északkelet-Tibetről, hamisak és félrevezetik az
olvasót. Azután jöttek mások, akik Mongolországban éltek évekig és
mindenféle tévedést, tódítást olvastak Ossendowski fejére. A lengyel író
barátja és könyvének amerikai kiadója, Lewis Stanton Palen
megpróbálkozott az ez idő szerint Afrika belsejében időző Ossendowski
igazolásával, de a harc még nem ült el. Erősen lövöldöznek innen is,
túlnan is és közben egyre növekszik a híres könyv olvasóinak száma.

Nekünk a pörbe nem lehet beleszólásunk. Akár jobbra dől el, akár balra,
mindenképpen rendkívül érdekes olvasmány marad Ossendowski könyve és a
tudományos szempontból kifogásolt részek leszámításával is tanulságos és
érdekfeszítő az «Állatok, emberek és Istenek», amelynek magyar nyelvre
fordításával, úgy hisszük, nem végeztünk fölösleges munkát.

Budapest, 1924 november.

_A fordító._




ELSŐ RÉSZ.  ÉLET ÉS HALÁL KÖZT.


ELSŐ FEJEZET.  Be az erdőségbe.

Az 1920. év elején lakóhelyem véletlenül Krasznojarszk szibériai város
volt, amely a Jenisszei partján terül el, ama fönséges folyamén,
amelynek bölcsője Mongolország napsütötte hegyei közt van és fölmelegítő
életével a Jeges-tengerbe szakad. Torkolatánál kétszer szállott partra
Nansen, hogy megtalálja Európából Ázsia szívébe a legrövidebb
kereskedelmi utat. A szibériai tél közepén ott kapott el hirtelenül
annak az őrült forradalomnak forgószele, amely egész Oroszországban
dühöngött és ebben a békés és gazdag országban a gyűlölet és bosszúszomj
szakadékait tépte föl és borzasztó vérontást, számtalan meg nem torolt
gonosztettet teremtett. Senki sem mondhatta meg akkor, mi vár reá.
Napról-napra élt az ember. Senki sem tudta, hogy ha elhagyja lakását,
visszatér-e oda vagy pedig elhurcolják az utcáról és ama
torzkép-bíróságok, forradalmi bizottságok börtöneibe vetik, amelyek
rettenetesebbek voltak és véresebbek a középkori inkvizició
bíróságainál. Ez az üldözés nem kímélt bennünket sem, akik idegenek
voltunk ebben a széttépett országban.

Egy reggel, amikor egyik ismerősöm meglátogatására távoztam hazulról,
hirtelen azt a hírt kaptam, hogy húsz vörös katona bekerítette a
házamat, mert el akar fogni. Menekülnöm kellett. A leggyorsabban magamra
kaptam ismerősömnek egyik régi vadászruháját, elláttam magamat pénzzel
és a város mellékutcáin át, gyalogszerrel a nyílt országútra siettem.
Ott fölfogadtam egy parasztot, aki kocsin négy óra alatt húsz
mérföldnyire vitt el a várostól, hogy erdővel sűrűn benőtt vidék közepén
tegyen le. Útközben fegyvert, háromszáz patront, fejszét, kést,
báránybőrbundát, teát, sót, szárított kenyeret és üstöt vásároltam.

Behatoltam az erdő belsejébe és félig leégett kunyhóhoz jutottam.

Ettől kezdve igazi világkóborló lett belőlem, de nem is álmodtam, meddig
kell majd ezt a szerepet játszanom. Másnap vadászni mentem és
szerencsésen lelőttem két fajdkakast. Sok szarvascsapára akadtam. Ez
biztosított, hogy itt nem fogok élelmiszer hiányában szűkölködni. De
ezen a helyen nem sokáig időzhettem. Öt nap mulva, amikor vadászatról
tértem vissza, észrevettem, hogy füst száll föl kunyhóm kéményéből.
Lassan a házhoz lopódzkodtam és ott két fölnyergelt lovat láttam.
Nyergeikre katonapuskák voltak erősítve. A kéretlen vendégek tehát künn
hagyták fegyvereiket. Már pedig rám nézve, akinél fegyver volt, két
fegyvertelen ember nem volt veszedelmes. Gyorsan átfutottam tehát a
szabad téren és beléptem a kunyhóba. A benne levő padról két katona
ugrott föl ijedten. Bolsevikok voltak. Nagy asztrakán-sapkájukon ott
láttam a bolsevizmus vörös csillagát és zubbonyukon a piszkos-vörös
bolsevista szalagokat.

Üdvözöltük egymást és leültünk. A katonák teát főztek maguknak. Együtt
ittuk ezt a mindig szívesen fogadott italt és beszélgettünk, miközben az
egész időn át gyanakodva figyeltük egymást. Hogy az ő gyanakodásukat
lefegyverezzem, azt mondtam, messzi vidékről való vadász vagyok és most
azért lakom itt, mert úgy látom, hogy ez a vidék nagyon gazdag
cobolyban. Ők viszont úgy mutatkoztak be, mint katonái egy
különítménynek, amelyet a városból küldtek ki az erdőségbe, hogy gyanús
népséget üldözzön.

– Tudd meg pajtás, – szólt hozzám az egyik – mi ellenforradalmárokat
hajszolunk, hogy agyonlőjjük őket.

Ezt úgyis tudtam. Magatartásommal azt iparkodtam velük elhitetni, hogy
egyszerű, paraszti vadász vagyok és semmi közöm az
ellenforradalmárokhoz. Egyszersmind egyre azon járt az eszem, hogy
kéretlen vendégeim eltávozása után hova mehetnék.

Sötétedett és a sötétségben a két katona arca még kevésbbé látszott
bizalomgerjesztőnek.

Votkaüvegeket vettek ki a zsebükből és itták. Az alkohol hatása nagyon
is észrevehetően nyilvánult. Állandó megszakítással, hangosan fecsegtek,
azzal kérkedve, hogy Krasznojarszkban hány burzsit öltek már meg és hány
kozákot dobtak a folyam jege alá. Később civakodni kezdtek, de nemsokára
elfáradtak és lefekvéshez készülődtek.

Ekkor hirtelenül messzire kitárult a kunyhó ajtaja. A fűtött helyiség
gőze nagy felhő alakjában tódult ki a hidegre. Ebből a felhőből, amikor
a gőz kissé lecsapódott, szellemként bukkant föl egy magas ösztövér
parasztnak az alakja, akinek fején nagy asztrakán-sapka, testén nagy
báránybőrbunda volt, ami csak erősítette alakjának masszív hatását.
Fegyverével lövésre készen állott. Öve alatt ott volt az éles fejsze,
amely nélkül a szibériai paraszt nem tud élni. Szeme gyors és szikrázó,
mint a vadállaté, fölváltva tapadt valamennyiünkre. Egy pillanat múlva
levette a sapkáját, keresztet vetett és azt kérdezte:

– Ki itt a gazda?

Felvilágosítottam.

– Szabad az éjjelt itt töltenem?

– Igen, – feleltem. – Elég a hely mindnyájunknak. Igyék egy csésze teát.
Még forró.

Az idegen levetette bundáját és fegyverét a sarokba támasztotta. Eközben
szeme állandóan rajtunk függött és mindazon, ami a helyiségben volt.
Régi bőrzubbonyt viselt, hasonló anyagból készült nadrággal, amely magas
botosba volt behúzva. Fiatal, finom arcát gyönge gúny öntötte el. Fehér,
éles foga villogott. Tekintete átható volt. Borzas fején szürke fürtöket
láttam. Szája körül elkeseredés vonásai látszottak. Azt mutatták, hogy
életének nagyon viharosnak és veszedelmekben gazdagnak kellett lennie.

Fegyvere mellett foglalt helyet és fejszéjét maga mellé tette a földre.

– Miért? Ez a feleséged? – kérdezte a fejszére mutatva az egyik részeg
katona.

A nagy paraszt tiszta szemével nyugodtan ránézett és éppen olyan
nyugodtan felelt:

– Manapság mindenféle népséggel összeakad az ember, sokkal biztosabb
fejszével.

Mohón kezdte inni a teát, miközben szeme, mintha élesen kérdezne,
többször rám tekintett, azután végigröpült pillantása az egész
helyiségen, mintha feleletet keresne kétségeskedésére. Minden kérdésre,
melyet teaszürcsölgetés közt intéztek hozzája a katonák, nagyon lassan
és óvatosan felelt. Végül, hogy megmutassa, hogy elkészült az ivással,
megfordította a poharát, a megmaradt kis darab cukrot rátette a pohárra
és így szólt a katonákhoz:

– Kimegyek, hogy a lovam után nézzek és lenyergelem a ti lovaitokat is.

– Jó lesz, – mondta a félálomban levő fiatalabb katona.

– Hozd be a fegyvereinket is.

A katonák a padokon feküdtek és nekünk csak a padlót hagyták. Az idegen
nemsokára visszatért, elhozta a fegyvereket és a sötét sarokba
állította. A nyeregtakarókat a padlóra dobta, rájuk ült és lehúzta a
csizmáját.

A katonák és a vendégem nemsokára hortyogtak. Én azonban nem aludtam,
mert meg kellett fontolnom, hogy mi most a teendőm. Hajnalhasadtakor
végre elszundikáltam és fényes nappal ébredtem föl. Az idegent nem
láttam. Kimentem a kunyhóból és egy szép sárga mén fölnyergelésével
találtam elfoglalva.

– Elmegy? – kérdeztem.

– Igen. De ezekkel a pajtásokkal szeretnék elmenni, – susogta. – Azután
majd visszajövök.

Többet nem kérdeztem tőle, csak annyit mondtam, hogy várni fogom.

Levette a bőrtáskákat, amelyek a nyergén függtek és a kunyhó elégett
sarkába tette úgy, hogy nem lehetett látni, megvizsgálta a kengyelt, a
szárakat és elkészülvén a nyergeléssel, rám mosolyogva így szólt:

– Most készen vagyok és fölkeltem pajtásaimat.

Félórával a reggeli tea után három vendégem elbúcsúzott. Künn maradtam
és fát hasogattam a kályhám számára. Egyszerre csak bizonyos távolból
fegyverdörej hallatszott, először egy, majd egy második. Azután csönd
lett. Azon a helyen, amelynek közelében a lövések eldördültek, egy
csapat megijesztett császárfajd riadt föl és átröpült hozzám. Egyik
magas fenyő csúcsáról szarkacsörgés hallatszott. Sokáig füleltem az
erdőbe, hogy megtudjam, közeledik-e valaki a kunyhómhoz, de teljes volt
a csönd.

A Jenisszei alsó folyásán nagyon korán sötétedik. Tüzet raktam a
kályhámban és megfőztem a levesemet, miközben állandóan figyeltem minden
kívülről hozzám behallatszó zajra. Mert az egész idő alatt tisztában
voltam azzal, hogy a halál áll mellettem és emberek, vadállatok
beavatkozásával, hideggel, balesettel vagy betegséggel minden
pillanatban elpusztíthat. Tudtam, hogy senki sem volt a közelemben, aki
segíthetne és hogy egyedüli segítségem Isten keze, lábam és kezem ereje,
pontos célzásom és hidegvérem.

Figyelésem azonban nem használt. Észre sem vettem, amikor az idegen
visszatért. Miként tegnap, most is egészen hirtelenül jelent meg a
küszöbön. A gőzön át láttam nevető szemét és finom arcát. Belépett a
kunyhóba és hangos csörömpöléssel három fegyvert lökött a sarokba.

– Két ló, két fegyver, két nyereg, két skatulya szárított hús, féltégla
tea, egy kis zsák só, ötven patron, két köpeny, két pár csizma. Mindezt
nevetve sorolta elő. Valóban, – így folytatta – meglehetősen eredményes
vadászatom volt ma.

Meglepetve néztem reá.

– Miért van meglepetve? – kérdezte nevetve, – Komu Nŭjny eti tovarisi?
Mit kezdhet az ember ezekkel a fickókkal? Igyunk teát és feküdjünk le
aludni. Holnap más, biztosabb helyre viszem önt, azután elutazom.


MÁSODIK FEJEZET.  Útitársam titka.

Virradatkor ébredtünk, hogy ezt az első menedékhelyemet csakhamar magunk
mögött hagyjuk. Személyes birtokunkat becsomagoltuk a nyeregtáskákba,
amelyeket az egyik nyergen erősítettünk meg.

– Négy-ötszáz versztnyire kell utaznunk, – jelentette be kedélyesen az
utitársam.

Iván volt a neve, ami Oroszországban, ahol minden második embert így
hívnak, rám nézve semmit sem jelentett.

– Tehát nagyon sokáig fogunk utazni, – jegyeztem meg sajnálkozva.

– Nem tovább egy hétnél, sőt talán addig sem, – felelte.

Az első éjjelt az erdőben, szabad ég alatt töltöttük el. Vándorlásom
másfél éve alatt hány hasonló éjjelt éltem át! Nappal kemény hideg volt.
A megfagyott hó csikorgott a ló patkója alatt. A patkóról leváló
hódarabok, amikor végiggurultak a megfagyott kérgen, mintha üveg tört
volna el. Nyírfajdok röpültek föl lusta lomhasággal a fákról. Nyulak
ugrottak le kényelmesen a folyók nyári ágyába. Éjjel a szél sóhajtozni
és fütyülni kezdett, miközben fejünk fölött összehajlította a fák ágait.
De a fák alatt szélcsend volt és nyugalom.

Hatalmas fákkal körített szakadékban tartottunk pihenőt. Ott kidőlt
fenyőkre akadtunk, amelyekből tuskókat vágtunk a tűzre. Miután teát
főztünk, nekiláttunk az evésnek.

Iván két fatörzset vonszolt helyünkre, fejszéjével egyik oldalukon
símára ácsolta a törzseket és síma oldalukkal egymásra rakta őket.
Azután két végükön nagy éket vert közéjük, amely két-három hüvelyknyire
elválasztotta egymástól a törzseket. Ebbe a nyílásba faszenet raktunk és
láttuk, hogy a tűz gyorsan végigfutott a símára csiszolt oldalak egész
hosszában.

– Így még reggel is lesz tüzünk, – mondta. – Ez az aranykeresők
naida-ja. Mi aranykeresők, akik nyáron és télen az erdőkben vándorlunk,
mindig naida mellett alszunk. Finom dolog. Majd meglátja.

Fenyőágakat vágott le és lejtős tetőt készített belőlük, amelyet a
naidával szemben két oszlopra erősített. Ágtetőnk és naidánk fölött a
védő fenyőfák ágai terpeszkedtek. Még több ágat is hozott és a tető
alatt levő hóra terítgette. Erre azután a nyeregtakarókat tettük. Ebben
a fészekben Iván leheveredhetett és felsőruháját egészen a zubbonyáig
levethette. Nemsokára észrevettem, hogy izzad a homloka és hogy homlokát
is, tarkóját is ruhaujjával dörzsölgeti.

– Most jó meleg van itt.

Rövid idő mulva én is kénytelen voltam a köpenyemet levetni. Nemsokára
minden takaró nélkül lefeküdtem aludni. Míg a fenyők és tetőnk ágain
keresztül csillámlottak a hideg, tiszta csillagok és a naidán túl fájó
hideg volt, addig mi itt kellemesen védve voltunk. Ez éjjel óta nem
féltem többé a hidegtől. Ha nappal alaposan átfagytam a nyeregben, éjjel
a barátságos naidával alaposan átmelegítettem magamat, nehéz felöltőm
nélkül pihentem, csak zubbonyban ültem a fenyőfák alatt és iszogattam a
mindig kedves teát.

Napi vándorlásunkon Iván elbeszélte Transbajkália hegyeiben és erdőiben
tett aranykereső útjának élményeit. Elbeszélése az érdekfeszítő
kalandoknak, veszedelmeknek és harcoknak eleven sora volt. Iván típusa
volt azoknak az aranykeresőknek, akik Oroszországban, de más országokban
is a leggazdagabb aranybányákat fedezik föl és maguk mindamellett
koldusok maradnak. Azt nem mondta meg, hogy miért hagyta el
Transbajkáliát és jött el a Jenisszeihez. Magatartásából kiéreztem, hogy
erről nem óhajt beszélni és nem is unszoltam. Titokzatos életének e
részéről később egészen véletlenül mégis föllebbent kissé a fátyol.

Közel értünk utunk céljához. Egész napon át csak nagy nehézséggel
jutottunk előre egy-egy sűrű füzesen keresztül, mert közeledtünk a nagy
Jenisszei jobboldali mellékfolyója, a Mana partjához. A bokrok közt élő
nyulak keményre taposott nyomát láttuk mindenütt. Ezek a kis fehér
erdőlakók keresztül-kasul futkostak előttünk. Máskor vörös farkát láttuk
egy-egy rókának, amely a szikla mögött meglapulva egyszerre figyelt
minket és a gyanútlan nyulakat.

Iván sokáig szótlan volt, majd beszélni kezdett. Elmondta, hogy nem
messzire tőlünk, a Mana egyik kis ágának torkolatánál kunyhó van.

– Mit gondol? Elmenjünk odáig, vagy pedig ismét naida mellett töltsük az
éjjelt?

Azt indítványoztam, hogy menjünk egészen a kunyhóig, mert mosakodni
óhajtottam és mert már nagyon szerettem volna igazi tető alatt meghálni.
Iván összeráncolta szemöldökét, de engedett.

Már sötétedett, amikor egy kunyhóhoz közeledtünk, amelyet sűrű erdő és
málnabokrok vettek körül. Kicsiny ház volt két apró ablakkal és egy
óriási orosz kályhával. Az épülethez egy pincével ellátott fészernek
maradványa támaszkodott.

Iván ivott a katonáktól örökölt üvegből és nemsokára meglehetősen
beszédes lett. Szeme csillogott és kezével gyakran és gyorsan végigjárta
hosszú fürtjeit. Elbeszélte egyik kalandjának történetét, de hirtelen
elakadt a beszéde és a félelem kifejezésével az egyik sötét sarokba
bámult.

– Patkány van ott? – kérdeztem.

Ismét szótlan lett és szemöldökét összehúzva gondolkodott. Mivel gyakran
órák hosszáig szoktunk hallgatni, nem lepett meg magaviselete. Egyszerre
csak felém hajolva ezt suttogta:

– Egy régi történetet akarok önnek elmondani. Transbajkáliában volt egy
barátom. Fegyenc. A neve Gavronsky. Sok erdőn és sok hegyen vándoroltunk
együtt aranykereső utunkon. Megegyeztünk, hogy mindent egyforma részben
megosztunk, de Gavronsky hirtelen a Jenisszei mellett elterülő szibériai
őserdőbe ment és eltűnt. Öt év mulva hallottuk, hogy nagyon kiadós
aranybányát talált és gazdag ember lett. Később aztán a feleségével
együtt meggyilkolták…

Egy pillanatig hallgatott, azután folytatta:

– Ez itt az ő régi kunyhójuk. Itt élt a feleségével és valahol a folyó
mellett találta az aranyat. Hogy hol, nem mondta meg senkinek. A
környéken élő parasztok mind tudják, hogy sok aranya volt a bankban és
hogy aranyat adott el a kormánynak. Itt ölték meg őket…

Iván a kályhához lépett, égő fadarabot vett ki, megvilágította vele a
padló egyik helyét és előre lépett.

– Látja ezt a foltot a padlón és a falon? Az ő vérük. Gavronsky vére.
Meghaltak, de nem árulták el az aranytelepet. Az aranyat a folyó partján
vájt mély lyukból vették ki és a fészer alatt levő pincében rejtették
el. De Gavronsky nem adott belőle semmit. Pedig, nagy Isten, mennyire
megkínoztam! Tűzzel égettem őket, az ujjaikat hátra görbítettem,
szemeiket az ujjammal kinyomtam. Gavronsky hallgatott és meghalt.

Egy pillanatig gondolkozott, azután gyorsan ezt mondta:

– Mindezt a parasztoktól hallottam.

A fadarabot visszadobta a kályhába és leroskadt a padra.

– Itt az alvás ideje, – mondá a szavakat szinte kilökve magából és
elcsendesült.

Sokáig hallgattam lélekzését és a magával folytatott suttogást, mialatt
egyik oldaláról a másikra fordult és pipázott.

Reggel elhagytuk a gonosz szenvedés és bűntett e tanyáját.

Utazásunk hetedik napján sűrű cédruserdőhöz értünk, amely hosszú
hegylánc előhegyein terült el.

– A legközelebbi paraszttelep nyolcvan verstnyire van, – mondta Iván. –
A nép idejár az erdőbe cédrustobozt gyűjteni. De csak ősszel. Ősz előtt
tehát senkivel sem fog találkozni. Sok madarat és állatot, gazdag
diókészletet fog itt találni úgy, hogy megélhet. Nézze ezt a folyót. Ha
el akar jutni a parasztokhoz, a folyót kell követnie, elviszi hozzájuk.

Iván segített nekem agyagkunyhót építeni. Nem valóságos agyagkunyhó volt
ez, hanem úgy teremtődött meg, hogy egy nagy, valószínűleg vad vihartól
kidöntött cédrus gyökérzetét kihúztuk a földből. Így mély nyílás támadt,
házamnak ez lett a szobája és egyik oldalán agyagfal védte, amelyet a
kicsavart gyökérzet támogatott. Egyes átcsüngő gyökérrészek állványzatot
alkottak, amelybe botokat és ágakat dugdostunk. Így csináltunk tetőt,
amelyet végül, hogy szilárdabb legyen, kövekkel és hideg ellen való
védekezésül hóval födtünk be. A kunyhó homlokoldala nyitva maradt, de a
naida állandóan védte.

Ebben a hóval födött kunyhóban két hónapot töltöttem el, mintha nyár
lett volna. Minden más emberi teremtmény látása nélkül és anélkül, hogy
érintkezésbe jöttem volna a fontos eseményektől megrázott világgal, itt
éltem e sírban, a kidöntött fa gyökere alatt a szabad természetben és
állandó kísérőm a családom sorsa miatt való súlyos gond volt.

Iván másnap elhagyott. Zsákban szárított kenyeret és kevés cukrot
hagyott hátra számomra. Soha többé nem láttam.


HARMADIK FEJEZET.  Küzdelem a létért.

Most egyedül voltam. Körülöttem csak az örökzöld, hóval födött
cédruserdő, a meztelen bokrok és a befagyott folyó. Ameddig a fák ágai
és törzsei közt elláthattam, semmi más, csak a cédrusok és a hó nagy
óceánja. Szibériai őserdő. Taiga! Meddig leszek kénytelen itt élni? Rám
találnak itt a bolsevikok? Megtudják-e a barátaim, hol vagyok? Mi
történik a családommal? Ezek a kérdések égették állandóan agyamat.

Nemsokára megértettem, miért hozott Iván ily messzire. Utunkban nem egy
magányos helyet érintettünk, ahol biztosságban magamra hagyhatott volna.
De mindig azt mondta, hogy olyan helyre visz, ahol könnyebben lehet
megélni. És ebben igaza volt. A cédrusfa és cédruserdőkkel borított
hegyek különös bájt adtak magányos rejtekhelyemnek. A cédrus csodálatos,
hatalmas fa, messzire szétterülő ágakkal, örökzöld sátor, amely
védelmébe vesz mindenféle élő lényt. A cédrusok közt mindig élénk volt
az élet. Amott egyre lármáztak az ágról-ágra ugráló mókusok. Emitt
magtörő hollók kiáltoztak élesen. Egy csapat pirók, karminvörös mellel,
mint a láng röpült el a fák között. Vérpintyek kis serege csapott alá és
a fák amfiteátrumát megtöltötte énekével. Egy nyúl egyik fatörzstől a
másikig ugrándozott. Mögötte a havon mászó menyét árnyéka ólálkodott. A
keményre fagyott havon gondosan lépegetve, nemes szarvas közeledett. És
végül a hegy csúcsáról meglátogatott a szibériai erdő királya, a barna
medve is.

Mindez szórakoztatott. Elűzte fekete gondolataimat és bátorságot adott a
kitartásra. Jó, ámbár kissé nehéz időtöltésem volt az is, hogy
fölmásztam az erdő közepéből kiemelkedő hegy csúcsára, ahonnan
elláthattam egy, a szemhatáron elnyúló vörös sávig. Ez a Jenisszei túlsó
partjának vörös szirtje volt. Ott terült el az ország, ott voltak a
városok, az ellenségek és a barátok. Ott volt az a pont is, melyet
családom lakóhelyéül állapíthattam meg. Ez volt az oka annak, miért Iván
ide hozott.

Minél inkább tűntek el magányosságomban a napok, annál fájdalmasabban
éreztem kísérőm hiányát. Noha ez az ember Gavronsky gyilkosa volt, úgy
gondoskodott rólam, mintha az apám lett volna, mindig fölnyergelte a
lovamat, fölaprította helyettem a fát és mindent megtett, hogy
kényelmessé tegye életemet.

Olykor arra gondoltam, hogy ha e helyen kellene meghalnom, összeszedném
végső erőmet és fölvonszolnám magamat a hegy csúcsára, hogy ott
halhassak meg.

A vad természetben való ez az élet azonban sok alkalmat adott az
elmélkedésre is, de még többet testi foglalkozásra. Állandó kemény és
komoly harc volt a létért. A legnehezebb munka a naida számára való nagy
fatuskók előkészítése volt. A kidőlt fák törzsét mindig hó födte és oda
volt fagyva a talajhoz. Tehát ki kellett ásnom és azután hosszú rúd
segítségével mozdítottam tovább helyéről. Hogy ezt a munkát
megkönnyítsem magamnak, fám megszerzésére a hegyet választottam,
ahonnan, bár följutnom nehéz volt, könnyen leguríthattam a fatörzseket.
Nemsokára pompás fölfedezést tettem: kunyhóm közelében nagyobb tömegű
vörösfenyőre akadtam, az erdő e szép és mégis szomorú óriásaira,
amelyeket valami hatalmas vihar döntött le. Törzseiket hó födte, de
gyökereikkel még a földbe kapaszkodtak. Mikor fejszémmel belevágtam a
gyökérbe, fejszém éle oly mélyen vágódott bele, hogy csak nagynehezen
tudtam kiszabadítani. Ennek okát kutatva rájöttem, hogy a gyökér át van
itatva gyantával. Csak egy szikra kellett, hogy a fa szilánkjai
meggyulladjanak. Később is mindig volt készletem belőle, hogy a
vadászatról való hazatérésemkor gyors tűzön megmelegíthessem a kezemet
vagy teát főzhessek.

Időm nagyobb részét vadászással töltöttem el. Világos volt, hogy minden
napot munkában kell eltöltenem, mert csak így felejtem el szomorú
gondolataimat. Reggeli teám után rendesen az erdőbe mentem, hogy
nyírfajdot és császármadarat lőjjek. Miután egy-két madarat lelőttem,
elkészítettem ebédemet, mely sohasem büszkélkedett gazdag ételsorral.
Állandóan szárnyaslevest ettem, maroknyi szárított kenyérrel és utána
vég nélkül teát ittam. Egyszer a madárvadászaton zajt hallottam a sűrű
bokrok közt. Amikor figyelmesen nézegettem, szarvasaggancs hegyét
pillantottam meg. A földre lapulva arrafelé csúsztam, de az éber állat
meghallotta közeledésemet és hatalmas lármával eltűnt a bokrok közt.
Miután körülbelül háromszáz lépésnyire futott, egészen világosan láttam,
amint a hegy meredekénél megállott. Csodálatos állat volt. Sötétszürke
volt a teste, a hátgerince csaknem fekete és akkora volt, mint egy kis
tehén. Fegyveremet egy ágra fektettem és lőttem. Az állat óriásit
ugrott, néhány lépésnyire futott és összeroskadt. Amilyen gyorsan csak
tudtam, odasiettem, de a szarvas ismét fölugrott és fölvonszolta magát a
hegyre. Egy második lövés leterítette. Így meleg szőnyegre és
húskészletre tettem szert. Agancsa, melyet a falam ágaira erősítettem,
szép kalapfogas lett.

Sohasem fogom elfelejteni azt az érdekes, de vad látványt, amelynek
egyszer kunyhómtól néhány kilométernyire voltam a tanuja. Ott kis
süppedés volt, amelyet fű és vörös áfonya födött. Ott a császármadár és
a fogoly bogyót szokott keresni. A bokrok mögött nesztelenül közeledtem
e helyhez, ahol nagy csapat császármadarat láttam a hóban kapirgálva és
bogyót csipegetve. El voltam merülve nézésükbe, amikor hirtelen nagyot
ugrott az egyik császármadár. Erre az egész madársereg megijedve
elröpült. Az első madár, meglepetésemre, csigavonalban, merőlegesen a
magasba emelkedett, ahonnan egyszerre csak halva zuhant alá. Odasiettem,
ahol lezuhant, de még nem jutottam el addig, amikor a megölt madár
testéről egy mohó menyét ugrott le és elbújt egy kidőlt fa törzse
mögött. A madár gégéje rettenetesen össze volt marcangolva. Tisztában
voltam azzal, hogy a menyét megtámadta a császármadarat, beleharapta
magát a torkába és mialatt a madár felrepült vele, gégéjéből kiszívta a
vért és ez okozta a madár hirtelen lezuhanását. A menyét e
léghajós-ügyességének köszönhettem, hogy egy patront megtakarítottam.

Állandó harcban éltem a természettel. Bántó és keserű gondolatok egyre
jobban megmérgezték a lelkemet.

Múltak a napok és hetek. Melegebb szelek fuvallatát éreztem. A nyiltabb
helyeken olvadni kezdett a hó. Itt-ott kisebb vízfolyások voltak
láthatók. Nemsokára egy-egy legyet vagy pókot láthattam, amely fölébredt
a kemény tél után. Láttam, hogy tavasszal lehetetlen lesz az erdőt
elhagynom, mert akkor minden folyó kiárad. A süppedő lápon nem lehet
átjutnom. Az állatoktól kitaposott minden út áradó víznek lesz az ágya.

A tavasz nagyon gyorsan érvényesítette jogát. Az én hegyem nemsokára
megtisztult a hótól és csak kövek, nyírek és nyárfák törzsei és magas
hangyabolyok födték. A folyó helyenként áttörte jégtakaróját. Forrott és
habzott.


NEGYEDIK FEJEZET.  A halász.

Egyszer, amikor vadászni voltam, a folyó partjához értem. Sok vöröshátú,
nagyon nagy halat vettem észre. Mintha csak vérrel lettek volna
megtöltve. A víz felületén úsztak és élvezték a napsugarat. Amikor a
folyó egészen megtisztult a jégtől, ezek a halak hihetetlenül nagy
tömegben jelentek meg. Csakhamar kisütöttem, hogy a folyón fölfelé
iparkodnak, mert az ívás idejét a kisebb folyóágakban töltik el.
Elhatároztam, hogy halászni fogok olyan rabló eljárással, aminő minden
országban tilos. De minden ügyész és bíró bizonyára enyhébben ítéli meg
annak az embernek a tettét, akinek egy kidöntött fa gyökere alatt kell
élnie és aki ilyen viszonyok közt megszegi az ésszerű törvényeket.

Sok vékony nyír- meg nyárfaágat szedtem össze és vízrekesztőt fontam
belőlük, amelyen a halak nem hatolhatnak át. Hiába kísérelték meg, hogy
átugorják. A part közelében körülbelül tizennyolc hüvelyknyi szélességű
nyílást szabadon hagytam e gátban a víz színe alatt és a vízfolyással
szemben levő oldalán puha, fűzfavesszőből font mély kosarat erősítettem
rá. Ebbe jutottak a halak, ha átbújtak a lyukon. Én meg hideg
kegyetlenséggel ott álltam és vastag bunkóval fejbe vertem őket.
Többnyire harminc, néha több, egész nyolcvan fontnyi volt a zsákmányom.
Taimen ennek a halnak a neve. A pisztrángok családjába tartozik és
egyike a Jenisszei legjobb fajtájú halainak.

Két hét mulva vége volt a halászásnak. Kosaram nem szállított már több
kincset. Hát ismét vadászni kezdtem.


ÖTÖDIK FEJEZET.  A veszedelmes szomszéd.

Minél jobban életre keltette a tavasz a természetet, annál kiadósabb és
élvezetesebb volt a vadászás. Reggel, napfölkeltekor, hangokkal volt az
erdő tele, hangokkal, amelyek a város lakójának idegenek és amelyeket
nehéz egymástól megkülönböztetni. Ekkor dürgött a fajdkakas és énekelte
szerelmi dalát a cédrus hegyes ágain, miközben az alatta, a lehullott
levelek közt kapirgáló szürke tyúkot bámulta. Ezt a tollas Carusót
nagyon könnyen meg lehetett közelíteni és egy lövésre poétikus
kötelességét inkább hasznos kötelességgel cserélte föl. Halála könnyű
volt, hiszen szerelmes volt és süket. Künn a tisztáson a császárfajdok
verekedtek szétterpesztett foltos farkkal, míg a tyúkok szorosan
mellettük páváskodtak, a nyakukat nyujtogatták és egymással fecsegtek,
valószínűleg valami pletykát harcoló kakasaikról. A távolból erős és
mély, de mégis gyöngédséggel és szeretettel teli bőgés hallatszott, a
szarvas szerelmi kiáltása, míg a fölötte levő szirten a hegyi kecske
rövid, szaggatott hangja szólalt meg. A bokrok alján vidám nyulak
huncutkodtak. Gyakran egészen a közelükben, a jó alkalmat lesve, egy
vörös róka nyúlt el a hasán. Farkasról sohasem hallottam ott semmit;
rendszerint nincs a szibériai hegy- és erdővidéken.

Volt azonban egy másik állat, amely a szomszédom lett. Egyikünknek
pusztulnia kellett. Egyszer, mikor egy nagy fajdkakassal tértem vissza a
vadászatról, hirtelen valami fekete mozgó tömeget vettem észre a fák
alatt. Megálltam. Medve volt. Hangyabolyban kotorászott. Amikor
megneszelt, hevesen fújtatott és gyorsan elillant. Ügyetlen lábának
gyorsasága szerfölött meglepett. Másnap reggel, amikor köpenyemmel
betakarva még kunyhómban feküdtem, zaj vonta magára figyelmemet.
Kémlelődve kinéztem és fölfedeztem a medvét. Hátsó lábán állt és
lármásan szimatolgatott. Alighanem azt vizsgálgatta, miféle teremtmény
lehet az, amely medve módjára, kidöntött fa törzse alatt tölti el a
telet. Nagyot kiáltottam és a fejszével az üstre ütöttem. Korai
látogatóm erre elfutott, ahogyan csak a lába bírta. De nem nagyon
örültem a látogatásának. Kora tavasszal történt ez, amikor a medvének
tulajdonképpen még nem kellett volna elhagynia telelő helyét. Az
úgynevezett hangyászó medvék közé tartozott. Rendkívüli medvefajta,
amely híjával van a medvetörzshöz tartozó családok minden etikettjének.

Tudtam, hogy a hangyászó medve nagyon ingerlékeny és vakmerő. Hamarosan
fölkészültem tehát úgy a védelemre, mint a támadásra is. Az előkészület
rövid volt. Öt patronnak a hegyét ledörzsöltem és ezzel dum-dumot
csináltam. Ilyen nem szívesen látott vendéggel szemben eléggé érthető
argumentum lettek. Fölvettem a kabátomat és elmentem oda, ahol először
találkoztam a medvével és ahol sok hangyaboly volt. Bejártam az egész
hegyet, benéztem minden zugba, de sehol nem tudtam fölfedezni
látogatómat. Megcsalódva és kifáradva közeledtem a kunyhómhoz,
megfeledkezve minden óvatosságról. Ekkor hirtelen megláttam az erdő
királyát, éppen amikor alacsony lakásomból kibújt és a bejáratot
körülszaglászta. Lőttem. Ordított fájdalmában meg dühében és hátsó
lábára állott. Amikor egy második golyó szétzúzta egyik lábát,
leereszkedett, de mindjárt megtámadásomra indult, úgy, hogy megsebesült
lábát maga után húzva, ismét fölállni iparkodott. Csak a harmadik golyó
végzett vele, amely mellbe találta. Körülbelül 200–250 font volt a súlya
és kitűnően ízlett. Legjobb volt kotelettnek elkészítve. De nagyon
bevált, mint hamburgi szeletis, forró kövön puhítva és sütve, amikoris a
hús nagy darabokra dagadt föl, de ezek a darabok olyan könnyűek voltak,
mint a pétervári «Medved»-ben a legfinomabb omelette soufflée. Éléstáram
e jókor jött meggazdagodása után addig éltem menedékhelyemen, míg a föld
kiszáradt és a folyó is leapadt annyira, hogy partja mentén
nekivághattam az útnak oda, ahová Iván utalt.

A legnagyobb óvatossággal utaztam és gyalog tettem meg az utat a part
mentén. Egész háztartásomat és birtokomat szarvasbőrzsákba csomagolva
magammal cipeltem. Így megterhelve gázoltam át az utamba eső kisebb
vizeken és mocsarakon. Körülbelül ötven mérföld után a Sifkova nevű
területre érkeztem. Ott egy Tropov nevű parasztnak az erdőhöz
legközelebb eső kunyhójára bukkantam. Egy ideig nála laktam.

*

Ha összefoglalom a szibériai őserdőben tett tapasztalatomat, ezekre a
következtetésekre jutok: az alkalom korunk minden egészséges emberében
újra felébreszti a primitív ember, vadász vagy harcos hajlandóságait és
képessé teszi őt a természettel való küzdelemre. A művelt elméjű ember
kedvezőbb helyzetben van, mint a műveletlen, mert ennek nincs elég
tudása és akaratereje ahhoz, hogy keresztülverekedje magát. De a
kultivált embernek azt az árat kell ezért fizetnie, hogy nem lehet
számára semmi sem oly rettenetes, mint a föltétlen egyedüllét és annak
tudata, hogy tökéletesen el van vágva az emberi társadalomtól, az
élettől, a szellemi és esztétikai kultúrától. Egy lépés, a gyöngeségnek
csak egy pillanata kell és teljes őrület keríti hatalmába ezt az embert,
hogy elháríthatatlan pusztulásba rántsa. A hideggel és az éhséggel való
harc irtózatos napjait éltem át. De még rettenetesebbek voltak azok a
napok, amikor az akaratom küzködött a gyöngítő és összemorzsoló
gondolatokkal. Még ma is reszket a szívem és a lelkem, ha ezekre a
napokra emlékezem és ha most, tapasztalatom leírásakor, ismét életre
keltem őket, újra visszasülyedek a félés és a kétségbeesés állapotába.

Végül meg kell jegyeznem, hogy éppen a civilizált államokban nagyon is
keveset törődnek az emberek kiképzésével arra, ami primitív viszonyok
közt lehet a hasznukra, olyan viszonyok közt, amelyek a természettel
való életküzdelemből származnak. Ennek megváltoztatása az egyedüli út,
hogy új nemzedéket neveljünk, erős, egészséges, kitartó emberekből,
akiknek egyszersmind a lelkük is kifejlődött.

A természet megsemmisíti a gyöngét, de megsegíti az erőset; a lélek
olyan indulatait ébreszti föl, amelyek a modern élet közönséges
viszonyai közt alva maradnak.


HATODIK FEJEZET.  Egy folyó erjedésben.

A Sifkova-vidéken nem sokáig maradtam. De a rövid időt minden
tekintetben kihasználtam. Először is egy embert, akiben megbízhattam, a
városba küldtem barátaimhoz, akiktől ezen az úton fehérneműt, csizmát,
pénzt kaptam és egy kis ládát az első segítségnyujtáshoz szükséges
anyaggal és a legfontosabb orvosszerekkel. Megkaptam így azt is, ami a
legfontosabb volt: útlevelet hamis névre, mert a bolsevikok számára
természetesen halott voltam.

E némileg kedvezőbb körülmények közt jövendő terveimről gondolkodtam.
Sifkovában nemsokára híre járt, hogy egy bolsevista népbiztos fog
odaérkezni, aki marhát rekvirál a vörös hadsereg számára. Veszedelmessé
vált tehát az ottidőzés. Csak arra vártam, hogy a Jenisszei
megszabaduljon a tömör jégtakarótól, amely jó sokáig elzárta még akkor
is, amikor a kisebb folyóágak már szabadok voltak és a fák tavaszi
lombot kaptak. Ezer rubelért fölfogadtam egy halászt, aki késznek
nyilatkozott arra, hogy mihelyt a folyó teljesen megtisztul a jégtől, a
folyón fölfelé, ötvenöt mérföldnyire elvisz egy elhagyott aranybányához.

Egy reggelen fülsiketítő ropogást halottam. Mintha borzasztó ágyúlövés
lett volna. Kifutottam és azt láttam, hogy a folyó hatalmas jégtömeget
felemelt és azután áttörte, hogy darabokra tépje. A parthoz siettem,
ahol félelmetes, de nagyszerű látványban volt részem. A folyó azt a nagy
jégtömeget, amely délen levált, leúsztatta és északi irányban magával
cipelte az itt őt még részben födő vastag jégréteg alatt. Ennek nyomása
végül széttörte ezt az északi téli gátat és ezzel lehetővé tette az
egész nagy tömeg utolsó rohamát a Jegestenger felé.

A Jenisszei, «Jenisszei apó», «a hős Jenisszei», Ázsia leghosszabb
folyóinak egyike. Mély és pompás, különösen középfolyásán, amelyet
hegyláncok öveznek.

Az irtózatos folyam óriási jégmezőket cipelt le, amelyeket a sellőkön és
az itt-ott kinyúló sziklákon összetört. Haragos forgatagban táncoltatta
a jeget és letépte azokat a táborhelyeket is, amelyeket a jégen
rendeztek be a karavánok számára. Ezek a karavánok télen Minuszinszkból
Krasznojarszkba menet, mindig a befagyott folyón járnak. Időről-időre
megakadt a folyam szabad futása. Ilyenkor ropogó robaj támadt. A nagy
jégmezők összenyomódtak és olykor harminc lábnyi magasságig egymásra
torlaszolódtak. Ezzel gátat emeltek a mögöttük levő víz elé, amely
gyorsan növekedett, az alacsonyabb partokon kiáradt és nagyobb
jégtömegeket kidobott a szárazra. A megerősödött víz ereje végül mégis
meghódította az útját elzáró jégtöltést és az összetörő üveg
csörömpölésével darabokra tépte.

A folyó kanyarodóinál és a nagy sziklákon ijesztő volt a kaosz. Rengeteg
jégtömbök összetorlódva, vadul táncoltak, míg fölvetődtek a magasba, más
jégtömbökbe ütköztek vagy szétzúzódtak a part szirtjein, ahonnan
kőomladékot, földet és fát téptek ki. Nagy, tizenöt-húsz lábnyi falat
halmozott föl az egész part hosszában mesés gyorsasággal ez a
természetóriás. Ezt a falat a parasztok zaberega-nak nevezik és csak úgy
juthatnak el azon keresztül a folyóhoz, hogy külön utat vágnak benne. Az
óriásnak egy hihetetlen művét láttam. Sok lábnyi vastag és sok méter
széles jégtömböt röpített ugyanis merőlegesen a magasba úgy, hogy a part
szélétől több mint ötven lábnyira zuhant le a földre, ahol fiatal erdőt
és kis fákat zúzott szét.

Mialatt a jég e nagyszerű távozását figyeltem, szívem félelemmel és
borzalommal lett tele, látván az irtózatos zsákmányt, amelyet a
Jenisszei ez évenként megismétlődő visszavonulásán magával vonszolt. A
zsákmány a kivégzett ellenforradalmárok holtteste volt – Kolcsak
admirális, az antibolsevista Oroszország főkormányzója volt hadseregének
tisztjei, katonái és kozákjai. Ez a minuszinszki Cseka véres munkájának
volt az eredménye. Levágott fejjel és kézzel, megcsonkított arccal,
félig elégett testtel és szétzúzott koponyával sok száz ilyen holttest
úszott a víz színén és sírját keresve összekeveredett a jégtömbökkel;
vagy pedig a dühöngő örvény forgataga szétmorzsolta őket a hegyes
jégtömbök között és alaktalan tömeggé tépte szét, amelyet a folyó,
megiszonyodva a rábízott föladattól, kihányt a szigetekre és zátonyokra.
Végigmentem a Jenisszei egész középfolyása mentén és mindenütt állandóan
rátaláltam a bolsevikok munkájának e rothadó, irtózatos nyomára. A folyó
egyik helyén egy kanyarodóban nagy halom döglött lovat láttam. Az
áramlat és a jég nem kevesebbet, mint háromszázat dobott oda. E helytől
egy versztnyire más fölfedezést tettem, amelyet idegeim nem bírtak el.
Ott ugyanis a parton fűzek hosszú sorát láttam, amelyek újjszerűen
lecsüngő ágaikkal, mindenféle alakban és helyzetben, emberi holttesteket
halásztak ki a meggyalázott folyóból és olyan természetes módon
tartották fogva, hogy megterhelt lelkem ezt a benyomást sohasem tudja
többé elfelejteni. Itt hetven holttest irtózatos csoportot alkotott.

A sok jéghegy végre mind lecsúszott és kísérőjükként kidőlt fák törzsei,
fatönkök és halottak, halottak, halottak. A halász és a fia kivájt
nyírfatörzsből készült kis csónakba ültettek engemet a podgyászommal
együtt és a part mentén rudakkal fölfelé toltak. Csónakot erős
áramlásban rúddal víz ellen tolni nagyon kemény munka. Az élesebb
hajlásokon kénytelenek voltunk evezni és izmainkkal kellett küzdenünk az
áradás egész erejével szemben. Némely helyen a sziklába kellett
kapaszkodnunk és csak úgy juthattunk előre, hogy a sziklát kézzel
megragadva, lassan előre húztuk magunkat. Akárhányszor jó sokáig
tartott, míg ilyen sellőkön öt-hat méternyire előbbre juthattunk.

Két nap alatt elérkeztünk utunk céljához. Több napot egy aranybányában
töltöttem el, amelyben egy őr élt a családjával. Mivel maguknak is kevés
készletük volt, nekem semmit sem adhattak, úgy, hogy ismét a
fegyveremnek kellett működnie, hogy élelmet szerezzek és gazdámat is
élelmiszerhez segítsem.

Itt egy napon fölbukkant egy geometer. Nem bújtam el előle, mert a télen
át az erdőben akkora szakállam nőtt, hogy még az anyám sem ismert volna
meg. De vendégünknek elég éles szeme volt ahhoz, hogy azonnal lássa, ki
vagyok. Nem féltem tőle, mert észrevettem, hogy nem bolsevik. Rájöttünk,
hogy közös ismerőseink vannak és hogy a jelen eseményeiről egyformák a
nézeteink. Az aranybánya közelében, kis faluban lakott, ahol bizonyos
közmunkákra kellett felügyelnie. Elhatároztuk, hogy együtt menekülünk
Oroszországból. Én már régóta törtem ezen a fejemet. Most megérett a
tervem. Mivel Szibériában való földrajzi helyemet jól ismertem, a
legbiztosabb útnak ezt tartottam: Urianhaion át Mongolország északi
részébe, amely a Jenisszei forrásvidékéhez tartozik és azután
Mongolországon keresztben át a távoli Keletre és a Csöndes-Óceánhoz. A
Kolcsak-kormány bukása előtt azt a megbízást kaptam, kutassam ki
Urianhait és Nyugat-Mongolországot és ennek következtében akkor a
legnagyobb pontossággal tanulmányoztam minden térképet és könyvet,
amelyet e területről csak kaphattam. Vakmerő tervem megvalósítására
legerősebben a biztosságom után való vágy unszolt.


HETEDIK FEJEZET.  Szovjet-Szibérián keresztül.

Néhány nap mulva útnak indultunk. A Jenisszei balpartján levő erdőségen
át déli irányban haladtunk. Attól félve, hogy valami nyomot hagyunk
magunk után, amennyire csak lehetett, elkerültük a falvakat. Ahol ezt
nem tehettük meg, ott általában jól fogadtak a parasztok, akik
inkognitónkon nem láttak keresztül. Megállapítottuk, hogy gyűlölték a
bolsevikokat, akik sok falut elpusztítottak. Az egyik helyen azt
ujságolták nekünk, hogy a fehérek üldözésére Minuszinszkből vörös
különítményt küldtek ki. Ez a hír arra kényszerített bennünket, hogy
messzire elkanyarodjunk a Jenisszei partjától és az erdőkben és
hegyekben elbújjunk. Csaknem tizennégy napig maradtunk ott, mert ez idő
alatt vörös katonák járták be a vidéket és rosszul öltözött,
fegyvertelen tiszteket fogdostak össze, akik a bolsevikok kegyetlen
bosszúja elől bújtak el. Véletlenül egy mocsárhoz érkeztünk, ahol fára
fölakasztva huszonnyolc tiszt holttestét találtuk. Arcuk és testük meg
volt csonkítva. Ennek láttára elhatároztuk, hogy sohasem kerülünk élve a
bolsevikok kezébe. Erre szolgáltak fegyvereink és a nálunk levő
ciankáli.

Amikor egyszer a Jenisszei egyik mellékfolyóján átkeltünk, szűk, iszapos
szoroshoz értünk, amelynek bejáratánál emberek és lovak feloszló testei
hevertek. Kevéssé távolabb széttört szánkóra akadtunk kifosztott
ládákkal és szétszórt papirossal. A közelben széttépett ruha és több más
halott feküdt. Kik voltak ezek a szegény emberek? Miféle tragédia
játszódott le ebben az erdőben? Megpróbáltuk a talány megfejtését.
Megvizsgáltuk az okiratokat és papirokat. Pepelajev tábornok törzséhez
intézett hivatalos iratok voltak. A Kolcsak-hadsereg visszavonulásakor a
törzs egy része valószínűleg ezen az erdőn jött keresztül, hogy
elrejtőzzék a mindenfelől előrenyomuló ellenség elől. Itt azonban a
vörösök kezébe estek, akik megölték őket. Nem messze e helytől halva
találtunk egy nőt, akinek állapota világosan bizonyította, hogy mi érte,
míg egy szánakozó golyó megváltotta. A holttest egy melléktábor mellett
feküdt, amely tele volt szétszórt üvegekkel és konzervdobozokkal és a
gyilkosságot megelőző orgiáról beszélt.

Minél messzebbre jutottunk délre, annál barátságosabban fogadott a nép
és annál ellenségesebb indulattal volt a bolsevikok ellen. Végre
kijutottunk az erdőségből és a minuszinszki irtózatos sivatagba
kerültünk, amelyet a magas vörös Kizill-Kaja hegylánc szel keresztül és
helyenként sóstavak födik. Ez a síroknak országa, sok ezer nagy és kicsi
dolmennek, első birtokosai síremlékeinek országa, tíz méter magasságig
terjedő kőpiramisok, amelyeket hódító útján Dsingisz khán és később a
nyomorék Tamerlan-Timur állított emlékül. E dolmenek és kőpiramisok
ezrei állanak végtelen sorban, északi irányban. Ezen a síkságon a
tatárok élnek most. A bolsevikok kirabolták őket és ezért gyűlölik a
bolsevikokat. Nyíltan megmondhattuk tehát nekik, hogy menekülő úton
vagyunk. Ingyen adtak élelmiszert, elláttak vezetőkkel és
fölvilágosítottak bennünket, hol pihenhetünk meg és veszedelem esetén
hol kell elbújnunk.

Több nap mulva a Jenisszei magas partjáról megláttuk az első gőzöst, az
Oriolt, amely Krasznojarszkból Minuszinkszba vörös csapatokat
szállított.

Nemsokára a Tuba folyó torkolatáig értünk, amelyet élesen keleti
irányban kellett követnünk, egészen a Szajan-hegységig, ahol Urianhai
kezdődik. Az volt a nézetünk, hogy a Tuba és mellékfolyója, az Amyl
mentén levő út lesz utazásunknak legveszedelmesebb része, mert e két
folyó völgyeit sűrűn lakja olyan nép, amely Setinkin és Krafcseno ismert
kommunista elvtársaknak sok katonát adott.

Egy tatár bennünket és lovainkat kompon átvitt a Jenisszei jobb partjára
és napkeltekor még néhány kozákot is küldött, aki elkísért egészen a
Tuba torkolatáig. Ott egész napi pihenőt élveztünk. Vad fekete ribiszke
és cseresznye volt az élelmünk.


NYOLCADIK FEJEZET.  Három nap ellenségek közt.

Hamis útleveleinkkel fölszerelve, előre haladtunk a Tuba völgyében.
Minden tíz-tizenöt versztnyire száz-kétszáz házra terjedő faluhoz
érkeztünk, amelyekben az egész közigazgatás a szovjetek kezében volt és
ahol a kémek minden arramenőt gyanakodva megfigyeltek. Ezeket a falvakat
két okból nem kerülhettük el. Először is ez a kísérlet, amikor a
földeken állandóan találkoztunk parasztokkal, gyanút keltett volna és
valami szovjethatóságot talán arra bírt volna, hogy bennünket elfogjon
és Minuszinszkbe küldjön a Csekához, ahol aztán utóljára láttuk volna a
napvilágot és másodszor az útitársamnak megengedte az útlevele, hogy
útján a kormánypóstát használja. Arra voltunk tehát kényszerítve, hogy a
falusi szovjeteket felkeressük és tőlük kérjük lovaink kicserélését. A
kozákok kocsin vittek minket az első faluba, ahol négy póstalovat
kaptunk. Ámbár a bolsevikok voltak az urak, mégis azt a fölfedezést
tettük, hogy a parasztok, csekély kisebbség kivételével, ellenségei
voltak a bolsevikoknak és szívesen támogattak bennünket. A kapott
segítségért azzal kárpótoltam őket, hogy gyógyítottam betegeiket és
utitársam praktikus tanácsokat adott nekik a gazdálkodásra nézve. Főként
a régi disszidensek és a kozákok segítettek bennünket.

Néha teljesen kommunista falvakba érkeztünk. Hamar megtanultuk, miről
lehet ezeket megismerni. Ha csörgő lócsengőinkkel valamelyik faluba
belovagolva azt láttuk, hogy a véletlenül a házak előtt ülő parasztok
hajlandóságot mutattak arra, hogy homlokukat összeráncolva vagy haragos
megjegyzésekkel fölkeljenek, abban a hitben tudniillik, hogy új vörös
ördögök jöttek, akkor tudtuk, hogy ez a kommunistákkal ellenséges falu
volt, ahol biztosságban megpihenhettünk. Ha azonban a parasztok közelebb
jöttek, szívesen üdvözöltek bennünket és elvtársnak szólítottak,
mindjárt tudtuk, hogy ellenséges helyen vagyunk és megfelelő óvatossági
intézkedéseket kell tennünk. Az efajtájú falvakban nem a szabadságot
szerető szibériai parasztok laktak, hanem Ukrainából való emigránsok,
lusta és iszákos emberek, akik noha fekete és termékeny föld vette körül
falvaikat, kicsiny, piszkos kunyhóban éltek. Nagyon veszedelmes, de
egyszersmind kellemes pillanatokat töltöttünk el a nagy Karatuz faluban.
Ez tulajdonképpen város. Itt 1912-ben két iskola nyílt meg. Lakóinak
száma tizenötezer. Karatuz a déli Jenisszei kozákjainak fővárosa. Most
azonban nagyon nehezen lehet erre a helyre ráismerni, mert a
parasztemigránsok és a vörös hadsereg emberei az egész kozák lakosságot
legyilkolták és a legtöbb házat fölgyujtották. A minuszinszki kerület
keleti részében ez a város jelenleg a bolsevizmus középpontja. Amikor
ott lócsere végett a szovjet épületébe léptünk, a Cseka éppen ülésezett.
Azonnal körülfogtak bennünket és iratainkat kérték. Mivel
lelkiismeretünk nem nagyon bízott abban, hogy útleveleink jó hatást
fognak tenni, megkíséreltük e vizsgálat elkerülését. Útitársam később
gyakran mondta nekem:

– Nagy szerencse ránk nézve, hogy a bolsevisták közt aki tegnap még
haszontalan suszter volt, ma kormányzó és hogy a tudomány embereinek
kell az utcát söpörniök és a vörös lovasság istállóját tisztogatniok.
Szóba állhatok a bolsevikokkal, mert nem tudnak különbséget a
dezinfekció és difteritisz, az antracit és az appendicitisz közt. Ilyen
módon addig fecseghetek nekik mindenfélét, míg eltérítem őket attól a
szándékuktól, hogy golyót röpítsenek belém.

A karatuzi Csekának is annyi mindenfélét fecsegtünk, hogy mindent
megkaptunk, amit csak óhajtottunk. Kerületük jövendő fejlődésére
vonatkozó nagyszerű tervet terjesztettünk elő, eléjük tartottuk, hogy
utakat és hidakat építünk nekik, ami képessé teszi őket arra, hogy
Urianhaiból fát, a Szajanok hegyeiből vasat és aranyat, Mongolországból
marhát és bőröket exportáljanak. Mekkora dicsősége lesz ez a
szovjetkormány teremteni akarásának! Körülbelül egy óra hosszáig tartott
az óda, amelyet elénekeltünk nekik. És mire befejeztük, a Cseka tagjai
teljesen megfeledkeztek iratainkról. Személyesen cserélték ki lovainkat,
személyesen rakták föl málhánkat a kocsira és jó sikert kívántak nekünk.
Oroszország határán ez volt az utolsó idegpróba.

Amikor az Amyl völgyén haladtunk át, kegyes volt hozzánk a szerencse. A
komp közelében a karatuzi milicia egyik tagját találtuk. Ennek a
katonának a kocsiján több fegyver és automata pisztoly volt, többnyire
Mauzer, egy expedició fölszerelésére szánva, amelynek néhány kozáktiszt
fölkutatása végett be kellett járnia Urianhait. Ez óvatosságra intett,
mert nagyon könnyen összetalálkozhattunk volna ezzel az expedicióval és
nem voltunk bizonyosak abban, vajjon zengzetes frázisaink iránt éppen
olyan megértést tanusítanak-e a katonák is, mint a Cseka tagjai. A
katonához intézett kérdések révén megtudtuk, mi lesz az expedició útja.
A legközelebbi faluban ezzel a katonával egyazon házban háltunk meg. Ki
kellett nyitnom podgyászomat és mindjárt észrevettem, hogy a katonánk
csodálkozva pillant útizsákomra.

– Mi tetszik magának annyira?

Ezt susogta:

– Nadrág… nadrág…

Városi polgártársaimtól vastag fekete posztóból való, egészen új lovagló
nadrágot kaptam. Ez a nadrág vonta magára a milicember vágyakozó
figyelmét.

– Ha magának nincs más nadrágja… – jegyeztem meg, miközben megfontoltam
új barátom ellen irányuló támadó tervemet.

– Nincs, – felelte szomorúan. – A szovjet nem ad nadrágot. A
szovjetemberek azt mondják, ők is nadrág nélkül járnak. És az én
nadrágom már teljesen tönkrement. Nézzen csak ide.

E szavakkal fölemelte köpenyének alsó részét. Odanéztem és valóban nem
tudtam, hogyan volt képes ebben a nadrágban megmaradni, mert akkora
lyukak voltak rajta, hogy inkább hálónak látszott, mint nadrágnak,
hálónak, amelyen még egy kis cápa is átbújhatott volna.

– Eladja? – kérdezte a katona.

– Azt nem tehetem, mert nekem is szükségem van rája. – Feleltem
határozottan.

Pár percig gondolkodott. Majd odalépett hozzám és azt mondta:

– Menjünk ki és beszéljünk a dologról. Itt nem igen lehet.

Kimentünk és mindjárt elkezdte:

– Nos, hogy vagyunk? Maguk Urianhaiba mennek. Ott a szovjetbankónak
nincs értéke, úgy, hogy semmit sem tud majd vásárolni, pedig ott
rengeteg coboly, rókabőr, hermelin és aranypor van, amit a lakosság
fegyverért és patronért nagyon szívesen elcserél. Mindegyikünknek van
fegyvere. Ha nekem adja a nadrágot, adok még egy fegyvert és száz
patront.

Mintha nem érteném, mit akar, ezt feleltem:

– Nem kell nekünk fegyver. Bennünket megvédenek az irataink.

– Nem is úgy értem, – szakított félbe, – hanem a fegyvert majd
becserélheti prémre és aranyra. Azonnal odaadom a fegyvert.

– Hja úgy, erről van szó. Igen ám, de ez nagyon kevés ezért a nadrágért.
Maga most Oroszországban seholsem kaphat nadrágot. Egész Oroszország
nadrág nélkül jár és a maga fegyveréért éppen csak egy cobolybőrt
kapnék. De mit kezdjek egy darab bőrrel?

Így értem el vágyam teljesülését. A milickatona megkapta a nadrágomat és
én egy fegyvert kaptam száz patronnal és azonkívül még két automata
pisztolyt, egyenként negyven patronnal. Most annyira föl voltunk
fegyverkezve, hogy megvédhettük magunkat. Még arra is rábeszéltem a
nadrágom szerencsés tulajdonosát, szerezzen nekünk a fegyverviselésre
engedelmet. Ezzel aztán a törvény is, a hatalom is a mi oldalunkon volt.

Egyik félreeső faluban három lovat vásároltunk, kettőt hátasnak, egyet
málhásnak, vezetőt fogadtunk és elláttuk magunkat szárított kenyérrel,
hússal, sóval, vajjal. Miután ott huszonnégy óráig pihentünk, megkezdtük
az utat föl az Amylnak a Szajan-hegységbe, Urianhai határára. Reméltük,
hogy ott már nem akadunk bolsevikokra.

A Tuba torkolatától három napi útra, a mongol Urianhai terület határán,
elhagytuk az utolsó orosz falut. E három napon törvényt nem ismerő
néppel voltunk folytonos érintkezésben, állandó veszedelem környékezett
bennünket és mindig hirtelen halál leselkedett reánk. Csak vas
akaraterőnk, hidegvérünk és nem tágító makacsságunk segített keresztül
minden veszedelmen és őrzött meg attól, hogy lezuhanjunk a mélységbe,
amelynek fenekén oly sokan feküdtek, akiknek nem sikerült, mint nekünk,
a szabadsághoz való kezdő lépést megtenniök. Talán nem volt elegendő
kitartásuk és hidegvérük, talán nem rendelkeztek azzal a költői
tehetséggel, hogy utakról, hidakról, aranybányákról ódát zengjenek, vagy
talán nem volt fölösleges nadrágjuk.


KILENCEDIK FEJEZET.  A Szajanok területén.

Sűrű, fiatal erdő vett körül bennünket. A sokszínű lombozatukat már
elvesztő bokrok és fák közt a magas, már sárguló fűben alig lehetett az
útnyomot meglátni. Az Amyl régi, már elfeledett szorosán voltunk. Ezen
szállították huszonöt évvel ezelőtt a készleteket, gépeket és munkásokat
az Amylvölgy számos, most elhagyott aranybányája számára. Az út végig
kanyarodott a gyorsan folyó Amyl mentén, azután mély erdőbe hatolt,
miután mocsaras vidéken, amellyel tele van ez a veszedelmes szibériai
láptalaj, sűrű bozótosokon, hegyeken és tágas réteken vitt keresztül.

Vezetőnk, aki valószínűleg kitalálta, mi az igazi célunk,
aggodalmaskodva a földre tekintett és így szólt:

– Három lovas ment el erre patkolt lovon. Talán katonák.

Aggodalma megszűnt, mikor felfedezte, hogy a nyomok oldalt elágaztak,
azután ismét visszatértek az útra.

– Nem lovagoltak tovább, – mondta ravaszul mosolyogva.

– Kár, – feleltük. – Kellemesebb lett volna, ha társaságban utazhatunk.

A paraszt megsímogatta a szakállát és nevetett. Kijelentésünk nyilván
nem hatott rá.

Utunkban elhaladtunk egy aranybánya mellett, amelyet egykoron
nagyszerűen berendeztek, most azonban elhagyatva, épületeit feldúlva
találtuk. A bolsevikok minden gépet, készletet, sőt az épületek egyes
részeit is elvitték. Közelében sötét, mogorva templom volt, összetört
ablakokkal, letépett kereszttel és elégett toronnyal, a mai Oroszország
szomorú, de jellegzetes ismertetője. Az őr éhező családja állandó
veszedelemben élt a bányában. Elmondták nekünk, hogy ezen az erdővidéken
egy vörös banda kóborolt, amely elrabolt mindent, ami még megmaradt a
bánya területén, fosztogatta a bánya leggazdagabb részét és az így nyert
aranyat távoli falvakban megitta és eljátszta. E falvakban a parasztok
bogyókból és burgonyából készítik a tiltott votkát és aranysúlyáért
szokták eladni. Ha ezzel a bandával összeakadunk, ez a halálunkat
jelentette volna.

Három nap mulva átléptük a Szajan-hegység északi gerincét, átlovagoltunk
az Algiak határfolyón és e naptól kezdve Oroszországon kívül voltunk,
Urianhai területén.

Ebben a csodálatos, a legkülönbözőbb természeti kincsekben gazdag
országban a mongol törzsek egyik, ma csak hatezer lélekre terjedő és
lassanként kihaló ága lakik. Nyelve teljesen elüt a mongolok többi
tájnyelvétől és életideálja az «örök béke» elve. Urianhaiban az oroszok,
a mongolok és a kínaiak már régóta kísérleteztek a közigazgatással.
Mindannyian maguknak követelték a szuverénitást ezen a területen,
amelynek szerencsétlen lakói, a szojotok, éppen ezért mindhárom
parancsolónak kénytelenek voltak adót fizetni. Ennek következtében ez az
ország számunkra nem volt teljesen biztos menedékhely. Milickatonáktól
már hallottunk arról az expedicióról, amely az Urianhaiba való
előnyomulásra készülődött. Most a parasztunktól megtudtuk, hogy a
Kis-Jenisszei mellett levő falvakban és a messzebb délre levő
helységekben vörös különítmények alakultak, amelyek mindenkit, aki a
kezük közé került, kiraboltak és megöltek. Legutóbb megöltek hatvankét
tisztet, aki Urianhaion át Mongolországba akart jutni; kiraboltak és
megöltek egy kínai kereskedő-karavánt és megöltek néhány német
hadifoglyot, aki megszökött a szovjetparadicsomból.

A negyedik napon mocsaras völgybe érkeztünk, ahol nyílt erdők közt
magányos orosz ház állott. Itt elbúcsúztunk vezetőnktől, aki sietett,
hogy hazaérhessen, még mielőtt a hó elzárja előle az utat a Szajanokon
át. A ház tulajdonosa vállalta, hogy tízezer szovjetrubelért elvezet
minket a Szeybi folyóhoz. Mivel fáradt lovainkat pihentetnünk kellett,
elhatároztuk, hogy huszonnégy órát itt töltünk.

Éppen teáztunk, amikor házigazdánk leánya ezt kiáltotta: jönnek a
szojotok! És hirtelen négy fölfegyverzett szojot hatolt a szobába. A
fejükön hegyes kalap volt és ránk vigyorogva mondták:

– Mendé! (Jó napot!)

Azután rögvest, minden ceremónia nélkül, kikutattak bennünket. Átható
tekintetüket egész fölszerelésünk egyetlen gombja, egyetlen szegélye sem
kerülte el. Egyikük, aki mintha a helység merinje (rendőrfő) vagy
kormányzója lett volna, politikai fölfogásunkat kezdte tudakolni.
Láthatólag tetszett neki, hogy a bolsevikokat bírálgattuk, mert nyíltan
kezdett velünk beszélni.

– Maguk jó emberek. Nem szeretik a bolsevikokat. Mi segítségükre
leszünk.

Megköszöntem és neki ajándékoztam a vastag ezüstzsinórt, melyet az
övemen hordtam.

Mielőtt beköszöntött az est, elhagytak bennünket azzal, hogy reggel
visszatérnek. Sötétedett. Kimentünk, hogy kimerült legelő lovaink után
nézzünk. Azután visszamentünk a házba. Vidáman beszélgettünk
vendégszerető gazdánkkal, amikor az udvarról egyszerre patkócsattogás és
durva hang hallatszott. A következő percben öt, puskával és karddal
fölfegyverzett vörös katona lépett be. Megborzongtam. A szívem
hevesebben kezdett dobogni. Tudtuk, hogy a vörösök ellenségeink voltak.
Asztrakán sapkájukon ott volt a vörös csillag és karjukon a vörös
háromszög. Ahhoz a különítményhez tartoztak, amely a kozáktiszteket
hajszolta.

Sandán nézve bennünket, levetették köpenyeiket és leültek. Mi kezdtük
meg a beszélgetést azzal, hogy utunk célja hídak, utak és aranybányák
vizsgálgatása. Tőlük aztán megtudtuk, hogy nemsokára megérkezik a
parancsnokuk még hét emberrel és hogy a gazdánkat akarják vezetőnek a
Szeybi folyóhoz, ahol véleményük szerint a kozáktisztek rejtőzködnek.

– Ez éppen jó, – mondtam, – legalább együtt utazhatunk.

Az egyik katona azt felelte, hogy ez a tiszt-elvtárstól függ.

Beszélgetésünk közben belépett a szojot kormányzó. Tetőtől-talpig
végigmustrálta az újonnan érkezetteket és azt kérdezte tőlük:

– Miért vettétek el a szojotok jó lovait és a rosszakat hagytátok itt
nekünk?

A katonák kinevették.

– Jusson eszetekbe, hogy idegen országban vagytok, – válaszolta a
nevetésre fenyegetőző hangon a szojot.

– Vigyen el az ördög! – kiáltott az egyik katona.

De a szojot nyugodtan az asztalhoz ült és átvette a csésze teát, amelyet
a háziasszony töltött neki. A beszélgetés megszűnt. A szojot megitta a
teát, elszítta hosszú pipáját, azután fölállott.

– Ha holnap reggelig a lovak vissza nem kerülnek gazdáikhoz, – mondta –
akkor majd elmegyünk értük.

E szavakkal megfordult és kiment.

A katonák arcán látható volt az aggodalom. Nemsokára egyikük mint
küldönc eltávozott, míg a többi lehorgasztva fejét, szótlanul ült. Késő
este megjött a tiszt többi hét emberével. Amikor jelentést kapott a
szojotról, összeráncolta a homlokát és ezt mondta:

– Ez baj. A mocsaras területen kell átmennünk, ahol minden domb mögött
egy szojot fog reánk leskelődni.

Úgy látszott, hogy igazán nagyon aggódik. Izgatottsága következtében
szerencsére nem sokat törődött velünk. Megnyugtattam és megigértem, hogy
ezt az ügyet holnap rendbe hozom a szojottal. A tiszt durva marha és
ostoba fickó volt, akinek csak az volt a vágya, hogy jutalmul a
kozáktisztek elfogatásáért előléptessék és attól félt, hogy a szojot
megakadályozhatja a Szeybihez való eljutását.

Napkeltekor a vörös különítménnyel együtt útnak indultunk. Miután már
körülbelül tizenöt kilométert megtettünk, messzi a bokrok között két
lovast láttunk. Szojotok voltak. A hátukon puska.

– Várjon egy pillanatig, – mondtam a tisztnek. – Majd tárgyalok velük.

Amilyen gyorsan csak bírta a lovam, elvágtattam. A lovasok egyike a
szojot-kormányzó volt, aki így szólt hozzám:

– Maradjon a különítmény mögött és segítsen nekünk.

– Jól van, – feleltem. – De beszélgessünk kissé, hadd higyjék azok az
emberek, hogy tárgyalunk.

Kis idő mulva kezet fogtam a szojottal és visszatértem a katonákhoz.

– Minden rendben van, – kiáltottam. – Folytathatjuk utunkat. A szojotok
nem fogják utunkat zavarni.

Tovább indultunk. Amikor egy nagy réten mentünk át, nagy távolságban két
szojotot pillantottunk meg, aki teljes vágtatással egy hegyre lovagolt
föl.

Szépen, fokozatosan véghezvittem a szükséges manővert, azaz útitársammal
együtt a különítmény mögé kerültem. A mi hátunk mögött már csak egy
katona maradt, akinek baromi külseje volt és irántunk nyilvánvalóan
nagyon ellenséges indulattal viseltetett. Alkalmam nyílt, hogy
kísérőmnek csak ezt az egy szót súghattam: «Mauzer» és már láttam, hogy
nagygondosan kigombolta nyeregtáskáját és kissé kihúzta belőle
pisztolyának agyát.

Csakhamar megértettem, miért nem kísérelték meg a katonák, noha
tapasztalt erdei emberek voltak, hogy vezető nélkül jussanak a
Szeybihez. Az Algiak és a Szeybi közt az egész terület csupa hegylánc,
melyet mély, mocsaras völgyek szakítanak meg. Átkozott és veszedelmes
vidék. Gyakran térdükig elsülyedtek a lovak, megbotlottak és lábuk
beleragadt a lápi haraszt gyökerébe. Gyakran elestek úgy, hogy mi alájuk
kerültünk, nyeregrészek összetörtek és elszakadt a kantárszár. Sőt néha
annyira besüppedtünk, hogy a lovasok térdéig ért a föld. Az én lovam
egyszer egész mellével és fejével a vörös folyós iszapba sülyedt. Utána
elesett a tisztnek a lova és a tiszt fejét egy kő megsebesítette.
Kísérőm térdét egy fa sebesítette meg. Néhány katona is lezuhant és
megsérült.

A lovak nagyokat fújtattak. Valahonnan rekedt és nyugtalanító
varjúkárogás hallatszott. És az út még csak rosszabb lett. A nyom
továbbra is a mocsáron vitt át, de az utat kidőlt fák tuskói elzárták.
Ha a lovak átugrották a tuskókat, gyakran mély lyukakba szorultak bele.
Mi és a katonák tele voltunk vérrel és iszappal és nagyon féltünk, hogy
lovaink teljesen ki fognak merülni. Az út egy nagy részén le kellett
szállnunk és vezetnünk kellett a lovakat. Végül széles mocsárhoz
érkeztünk, amelyet haraszt födött és sziklatuskók körítették. Itt
nemcsak a lovak, hanem a lovasok is féltestükkel sülyedtek a látszólag
feneketlen posványba. A mocsár egész felülete vékony tőzegtelep volt,
amely fekete rothadó vízzel telt tavat fedett be. Amikor végre beláttuk,
hogy csak úgy haladhatunk előre, ha egymástól nagyobb távolságban,
egyenként megyünk, akkor valóban a felszínen tudtuk magunkat tartani, de
a léptek alatt hajladozott minden, mint a vékony jég. Helyenként
valósággal hullámzott a talaj.

Hirtelen három lövés hallatszott. Hangjuk nem volt erősebb, mint a
Flóbert-fegyveré, de igazi lövések voltak, mert a tiszt és két katona a
földre bukott. A többi katona fegyvert ragadott és megrettenve az
ellenséget kereste. Hamarosan még négy ember került ki a nyeregből.
Ekkor észrevettem, hogy a mi utóvéd katonánk fölemeli fegyverét és éppen
engem vesz célba. De az én Mauzerem gyorsabb volt az ő fegyverénél és
ezért folytathatom most elbeszélésemet.

– Rajta! – kiáltottam a barátomnak. Most mi is részt vettünk a
lövöldözésben. Nemsokára seregestől jelentek meg a mocsáron a szojotok.
Levetkőztették az elesetteket, a zsákmányon megosztoztak és ismét
birtokukba vették lovaikat.

Egy órai nagyon nehéz út után meredeken kellett felkapaszkodnunk és
nemsokára fákkal födött fensíkra értünk. A kormányzóhoz közeledve így
szóltam:

– A szojotok tulajdonképpen nem is olyan nagyon békés emberek.

Keményen rám nézett és ezt válaszolta:

– Nem szojotok voltak, akik öltek.

Igaza volt, mert abekan-tatárok voltak szojot ruhában, akik a
bolsevikokat megölték. Ezek a tatárok úton voltak, hogy gulyáikat és
méneseiket Urianhaion át Oroszországból Mongolországba hajtsák.
Vezetőjük és közbenjárójuk egy kalmuk láma volt.

Másnap reggel kis orosz telephez érkeztünk és néhány lovast vettünk
észre, aki az erdőből kémlelődött. Fiatal és bátor tatáraink egyike a
leggyorsabb vágtában feléjük tartott, de csakhamar megfordult és
megnyugtató mosolygással tért vissza.

– Minden rendben van, – kiáltotta nevetve. – Csak tovább előre!

Jó széles úton, egy magas fakerítés mentén haladtunk tovább, amely rétet
határolt. Ezen sok vapiti vagy ahogyan még másként mondják izubr legelt,
amely állatot az oroszok a szarváért tenyésztik. Mert ezt a szarvat,
amíg fiatal, nagy áron megvásárolják a tibeti és kínai
gyógyszerkereskedők. Megfőzve és megszárítva panti a neve és nagyon
drágán adják el a kínaiaknak.

A telepesek nagy félelemmel fogadtak bennünket.

– Hála Istennek, – mondta új háziasszonyunk. – Azt hittük…

Elnyelte a mondanivalóját és férjére nézett.


TIZEDIK FEJEZET.  Csata a Szeybi mellett.

Folytonos veszedelem kifejleszti az ember éberségét és ítélőképességét.
Amilyen fáradtak voltunk, nem vetköződtünk le és lovainkat se nyergeltük
le. Mauzer-pisztolyomat a kabátomba dugtam és szemügyre vettem az
embereket. Az első, amit észrevettem, egy puskának az agya volt a nagy
ágy – parasztoknál szokásos – vánkoshegye alatt. Azután észrevettem,
hogy vendéglátónk alkalmazottai állandóan be-kijárnak, hogy tőle
parancsokat vegyenek át. Bár hosszú volt a szakálluk és a ruhájuk nagyon
piszkos, mégsem látszottak egyszerű parasztoknak. Nagyon figyelmesen
néztek bennünket és engemet, meg barátomat sohasem hagytak egyedül a ház
urával. Egyáltalán nem értettük a dolgot. De bejött a szojot kormányzó
és látván a feszélyezett helyzetet, a szojotok nyelvén elmondott
házigazdánknak mindent, amit rólunk tudott.

– Bocsássanak meg kérem, – mondta a telepes, – de hiszen tudják, hogy
manapság tízezer gyilkos és rabló közt csak egy becsületes ember akad.

Ezután egészen nyiltan beszélt. Vendéglátó gazdánk megtudta, hogy egy
bolsevik banda kozáktiszteket keresve, akik az ő házában élnek, meg
fogja támadni az ő birtokát. Egy különítmény teljes megsemmisítéséről
már hallott. A mi elbeszélésünk azonban nem tudta teljesen megnyugtatni
az öreg embert, mert füléhez jutott, hogy a vörösök egy nagy
különítménye közeledik Uszinszki kerület határa felől, mert üldözi
azokat a tatárokat, akik marháikkal déli irányban Mongolországba akarnak
kiszabadulni.

– A legnagyobb aggodalommal várjuk őket minden percben, – mondta nekem a
házigazdánk. – Szojotom éppen most jött meg és jelentette, hogy a
vörösök már átkeltek a Szeybin és a tatárok harcra készülődnek.

Azonnal kimentünk, hogy nyergeinket és málhatáskáinkat megvizsgáljuk.
Azután száron vezetve lovainkat, elbújtattuk őket az ott levő
cserjésben. Fegyvereinket és pisztolyainkat készenlétben tartottuk és
állást foglaltunk a kerítés mellett, hogy bevárjuk közös ellenségünket.
Egy óra telt el izgató várással. Ekkor az erdőből hozzánk futott az
egyik munkás és azt súgta:

– Átjönnek a mi mocsarunkon… Az ütközet megkezdődött.

És szavainak igazolásául az erdőn keresztül valóban egyetlenegy
puskalövés hallatszott. Nemsokára különböző fajtájú fegyverek egyre
élesebb ropogása kezdődött. A lárma a ház felé közeledett. Majd
patkócsattogást és a katonák durva kiáltását hallottuk. Hirtelen három
vörös ugrott be a házba az útról, ahol most két irányból lövöldöztek
rájuk a tatárok. Vadul káromkodtak. Egyikük a házigazdánkra lőtt, aki
összerogyott és térdre bukott, amikor a vánkos alatt levő fegyvert
akarta megragadni.

– Ti kik vagytok? – kiáltotta durván az egyik katona felénk fordulva és
fegyverét felemelve. Mauzereinkkel feleltünk és pedig olyan
eredményesen, hogy csak egy katona, aki hátrább maradt az ajtó
közelében, tudott megmenekülni, de az udvaron egyik munkás kezébe
jutott, aki megfojtotta. Állt a harc. A vörösök az út mellett elfutó
árokban a háztól háromszáz lépésnyire lefeküdtek és viszonozták az őket
bekerítő tatárok tüzelését. Néhány katona a házhoz futott, hogy
pajtásainak segítsen. De íme most házigazdánk munkásainak szabályszerű
sortüzét hallottuk. Nyugodtan és pontosan lőttek, akárcsak
hadgyakorlaton. Öt vörös katona az úton elesett, a többiek pedig az
árokban kerestek födözéket. Kis idő mulva megállapítottuk, hogy az
ároknak ama végéhez másztak, amely legközelebb volt az erdőhöz, ahol
lovaikat hátrahagyták. A fegyverropogás mindegyre távolodott. Nemsokára
láttuk, hogy ötven-hatvan tatár a réten át üldözi a vörösöket.

Két napig pihentünk itt a Szeybi mellett. Kiderült, hogy házigazdánk
munkásai, számszerint nyolcan, tisztek voltak, akik a bolsevikok elől
elrejtőztek. Engedelmet kértek, hogy elkísérhessenek bennünket, amibe
beleegyeztünk.

Így tehát, amikor utunkat folytattuk, nyolc fölfegyverzett tiszt volt a
födözetünk és három málháslovunk volt. Áthaladtunk a Szeybi és Ute
folyók közt elterülő szép völgyön. Mindenütt pompás legelőket találtunk
sok nyájjal. De abban a két-három házban, amely az út mellett volt,
egyetlen élő embert sem tudtunk találni. Félelmében elbújt mindenki,
amikor a vörösökkel való harc híre ide érkezett. Másnap megmásztuk a
Daban nevű magas hegyláncot. Azután tág, leégett erdőterületen haladtunk
át, ahol kidőlt fák mellett vitt az utunk. Majd újra völgybe szálltunk
le, amelynek fenekét hullámos partvidék elrejtette előlünk. E hullámok
mögött folyt a Kis-Jenisszei, az utolsó nagy folyó mielőtt az igazi
Mongolországba jut az ember.

A folyótól mintegy tíz kilométernyire az erdőből fölszálló füstoszlopot
vettünk észre. Két tiszt előre ment kémszemlére. Sokáig nem adtak
életjelt és mivel attól féltünk, hogy valami baj érte őket, harcra
fölkészülve, óvatosan a füst felé tartottunk. Mikor a közelébe értünk,
sok ember hangját hallottuk, közöttünk a mi tisztjeink hangos nevetését
is.

Egy rét közepén nagy sátort láttunk, ágakból készült két fekvőhellyel és
körülötte körülbelül ötven-hatvan férfit. Mihelyt kijutottunk az
erdőből, felénk futottak és nagy örömmel üdvözöltek. Orosz tisztek és
katonák nagy táborához jutottunk, akik Szibériából való menekülésük után
az urianhai orosz telepesek és gazdag parasztok házaiban éltek.

– Mit csinálnak itt? – kérdeztük meglepetve.

– Ohó, hát semmit sem tudnak arról, ami történt? – felelt egy
meglehetősen öreg ember, aki Osztrovszky ezredesnek mondta magát.
Urianhaiban a katonai népbiztos megparancsolta, hogy a huszonnyolc évnél
idősebb férfiakat mind mozgósítani kell. Ezekből az elvtársakból alakult
különítmények most mindenfelől közelednek Belocarszk város felé.
Kirabolják a telepeseket és a parasztokat és mindenkit megölnek, aki a
kezükbe kerül. Itt rejtőztünk el előlük!

Az egész tábornak csak tizenhat fegyvere és három bombája volt. Az
utóbbinak a tulajdonosa egy tatár ember volt, aki kalmuk vezetőjével
Mongolország nyugati részében levő nyájaihoz iparkodott. Elmondtuk utunk
célját és azt a szándékunkat, hogy Mongolországon keresztül a
Csöndes-Óceán legközelebbi kikötőjéig hatoljunk. A tisztek arra kértek,
vigyem őket magammal. Beleegyeztem.

További utunkon megállapították hírszerzőink, hogy ama paraszt házának
közelében, akinek bennünket kompon a Kis-Jenisszei folyón kellett
átszállítania, nincsenek elvtársak. Siettünk, amennyire csak lehetett,
hogy lehetőleg hamar elhagyhassuk a Jenisszei veszedelmes zónáját és
eltűnhessünk a túlsó parton levő erdőségben. Havazott. De a hó mindjárt
el is olvadt. Esti szürkület előtt hideg északi szél kerekedett, amely
vékony ködöt hozott magával.

Késő este érkezett társaságunk a folyóhoz. Az ott lakó telepes szívesen
fogadott bennünket és noha még jég úszkált a folyón, mindjárt
ajánlkozott, hogy átvisz bennünket, a lovainkat pedig átúsztatja.
Tárgyalásunkat végighallgatta a telepes egyik munkása, egy vörös hajú,
kancsal fickó. Az egész idő alatt föl s alá futkosott. Hirtelen eltűnt.
Gazdánk, mikor ezt észrevette, hangjában a félelem kifejezésével, ezt
mondta:

– A faluba futott és idehozza az elvtársakat. Rögtön át kell kelnünk a
folyón.

Utamnak legrettenetesebb éjjele kezdődött most. A telepesnek azt
ajánlottuk, hogy csak készletünket és municiónkat vegye a tutajába, mi
pedig a lovainkkal átúsztatunk. Így el akartuk kerülni, hogy többször
kelljen az utat ide-oda megtennie. Ezen a helyen a Jenisszei körülbelül
háromszáz méter széles. Nagyon erős sodrú és partja hirtelen szakad le a
víz egész mélységéig. A szél éles fütyüléssel kergette szemünkbe a havat
és fájón vagdosta az arcunkat. Előttünk folyt a fekete, sebes víz, amely
vékony, táncoló, körbeforgó jégtömböket vitt magával.

Lovam sokáig nem akart a magas partról leugrani. Prüszkölt és
ágaskodott. Teljes erőmből végigvágtam a korbáccsal a nyakán, míg végre
szánalmat keltő nyögéssel belevetette magát a hideg folyamba. Mindketten
teljesen elmerültünk úgy, hogy alig tudtam magamat a nyeregben tartani.
Hamar néhány méternyire jutottam a parttól. Lovam erőfeszítése közben
fejét és nyakát messzire előre nyujtotta és szakadatlanul prüszkölt.
Éreztem minden mozdulatát a vízben és testének reszketését. Végre a
folyam közepére értünk, ahol rendkívül sebes volt a víz. Kezdtünk
elmerülni. A borzasztó sötétségben kísérőim kiáltását és a lovak
félelmének és szenvedésének nyögését hallottam. Mellemig voltam a jeges
vízben. Néhányszor jégtömbökbe ütköztem. Olykor-olykor a hullámok
összecsaptak a fejem fölött. Nem volt időm arra, hogy körülnézzek és a
hideget érezzem. Teljesen hatalmába kerített az élet után való állati
vágy. Csak az járt a fejemben, hogy menthetetlenül elpusztulok, ha az
áramlattal való küzdelemben a lovam ereje alul marad. Ennek
következtében minden figyelmem lovam erőfeszítésére és remegő félelmére
irányult. Hirtelen nagyot nyögött. Észrevettem, hogy kezd elmerülni. A
víz nyilván már orrlyukán felül terjedt, mert időnként hosszabb közökben
hallatszott ijedt horkolása. Egy nagy jégtuskó nekiment a koponyájának,
mire a ló megfordult úgy, hogy most az árral úszott. Csak nagynehezen
tudtam ismét a part irányába terelni, de éreztem, hogy vége felé jár az
ereje. A feje többször eltűnt a víz kavargó felszíne alatt. Most már nem
válogathattam. Lecsúsztam a nyeregből és úszni kezdtem. Bal kezemmel a
lóba kapaszkodtam, jobbommal pedig tempóztam és közben hangos nógatással
bátorítgattam az állatot. Egy ideig szétnyitott ajakkal és erősen
összeszorított foggal úszott. Tágra nyitott szeme leírhatatlan félelmet
árult el. Mihelyt kiszálltam a nyeregből, a vízben fölemelkedett és
nyugodtabban, meg gyorsabban úszott.

Végre hallottam, hogy kimerült lovam patkója kőgörgetegbe ütközik. És
mint én, társaim is egymásután partot értek. A jól begyakorolt lovak
valamennyien teljes épségben áthozták lovasaikat. Sokkal lejjebb ért
partot telepesünk a készletekkel. Pillanatnyi vesztegelés nélkül a
lovakra raktuk cókmókjainkat és folytattuk utunkat.

A szél erősebb és hidegebb lett. Napfelkeltével rendkívül metsző lett a
hideg. Átázott ruhánk megfagyott és kemény lett, mint a bőr. Vacogott a
fogunk. Szemünkben a láz vörös tüze égett. De csak előbbre törekedtünk,
hogy minél nagyobb legyen a távolság köztünk és az elvtársak közt.
Miután mintegy tizenöt kilométert tettünk meg az erdőben, nyílt völgybe
jutottunk, ahonnan megláttuk a Jenisszei túlsó partját. Reggel nyolc óra
lehetett. A túlsó parton levő úton lovasoknak és kocsiknak fekete,
kígyószerű vonala tekergőzött. Vörös katonák csapata volt a málhával.
Ezért leszálltunk és hogy figyelmüket magunkra ne vonjuk, elbújtunk a
bokrok közt.

Egész napon át folytattuk utunkat. A hőmérő zérus fokot mutatott. Csak
este állottunk meg egy hegységben, amelyet vörösfenyőerdő borított. Ott
nagy tüzet raktunk, megszárítottuk ruháinkat és alaposan megmelegedtünk.
Éhes lovaink nem távoztak a tűztől, hanem közvetetlenül mögöttünk állva,
lehorgasztott fejjel aludtak. Másnap korán reggel szojotok jöttek a
táborunkhoz.

– Ulan? (vörös?) – kérdezte az egyik.

– Nem, nem, – kiáltotta az egész társaság.

– Tzagan? (fehér?) – volt a következő kérdés.

– Igen, igen, – felelte a tatárunk. – Mindnyájan fehérek.

– Mendé! Mendé! – Ez volt most a válasz és miután teát ittak, rendkívül
fontos dolgokat kezdtek elmondani.

Előadásuk szerint a vörös elvtársak a Tannu-Ola-hegységből előrehatoltak
és az egész mongol határ mentén előőrsöket állítottak föl, hogy elfogják
azokat a parasztokat és szojotokat, akik megkísérelték marhájuk
elhajtását. Ilyenformán lehetetlennek látszott a Tannu-Ola hegységen
való átkelés.

Csak egy kivezető utat láttam: Buret Hei mocsaras völgyében kell előre
hatolnunk, hogy eljussunk a Koszogol-tó déli partjára, amely már az
igazi Mongolország területén van.

A szojotok hírei valóban nagyon kellemetlenek voltak. A Szangaltaiban
levő első mongol állomás a mi táborunktól nem volt messzebbre hatvan
mérföldnél, ellenben Koszogolig a legrövidebb út is kétszázhetvenöt
mérföldet tett ki. Ekkora erőfeszítést aligha várhattunk azoktól a
lovaktól, amelyeken a barátom és én lovagoltunk, hiszen rossz úton,
igazi élelem és pihenés nélkül már hatszáz mérföldnél többet tettek meg.
De átgondolván a helyzetet és többi útitársam állapotát is megfontolván,
elhatároztam, hogy nem kísérlem meg a Tannu-Ola-hegységen való átkelést.
Tisztjeim ugyanis ideges, erkölcsileg megfogyatkozott férfiak voltak,
rosszul öltözve és rosszul fölfegyverezve. Sőt legtöbbjének egyáltalán
nem volt fegyvere. Tudom, hogy ütközetben a legnagyobb veszedelmet a
fegyvertelen emberek okozzák. Könnyen pánik áldozataivá lesznek,
elvesztik a fejüket és megmételyezik a többieket is. Barátaimmal tehát
tanácsot ültem, amelynek eredményeként elhatároztuk, hogy a Koszogolhoz
megyünk. Társaságunk beleegyezett, hogy követ bennünket.

Ebéd után – leves, nagy húsdarabokkal, száraz kenyér és tea –
elindultunk. Körülbelül két órakor kezdtek előttünk a hegyek emelkedni.
Északkeleti nyúlványai voltak a Tannu-Ola hegységnek, amely mögött volt
Buret Hei völgye.


TIZENEGYEDIK FEJEZET.  A vörös elvtársak sorompója.

Két meredek hegyhát közt levő völgyben yak- és szarvasmarha-gulyát
láttunk, amelyet tíz szojot lóháton gyorsított tempóban hajtott észak
felé. Fáradtan érkeztek a szojotok hozzánk és kisvártatva elmondták,
hogy Todji noyonjának (fejedelmének) parancsára a gulyát a Buret Hei
mentén Mongolországba hajtják, mert a noyon attól tart, hogy máskülönben
elrabolják a vörös elvtársak. A parancs szerint cselekedtek, de szojot
vadászoktól megtudták, hogy a Tannu-Ola-hegység e részét Vladimirovkából
való elvtársak szállták meg. Ennek következtében kénytelenek voltak
megfordulni. Ez előörsök helyét és a Mongolországba vivő hegyszorost
megszálló elvtársak számát tudakoltuk tőlük. Azután a tatárunkat és a
kalmukot elküldtük hírszerzésre, mi többiek pedig a további
előnyomulásra készülődtünk: ingeinkbe csavartuk a lovak lábát és kendőt
meg kötéldarabokat kötöttünk az orruk köré, hogy ne nyeríthessenek.

Már sötétedett, amikor visszatért hírszerzőink jelentették, hogy
körülbelül harminc elvtárs tőlünk mintegy tíz kilométernyire tábort
ütött és pedig szojotok jurtáiban (nemezből készült mongol sátor). A
szorosnál két előörs áll, az egyik két, a másik három katona. Az
előörsöktől a távolság a táborig csak valamivel több egy mérföldnél.

A mi utunk két előörs közt volt. A hegy csúcsáról egészen világosan
láttuk és le is puffanthattuk volna őket.

Amikor a szoros közelébe érkeztünk, a társaságunkat hátrahagytam és
barátomat, a tatárt, a kalmukot és két fiatal tisztet magammal vittem.
Előttem ötszáz méternyire két tábortüzet láttam a hegyről. Mindeniküknél
egy katona ült fegyverrel. A többi aludt. Az elvtársakkal tulajdonképpen
nem óhajtottam harcba keveredni, de ha egyáltalán át akartunk jutni a
szoroson, akkor végeznünk kellett az előörsökkel és pedig lövés nélkül.
Az volt a nézetem, hogy később már nem kutathatnak bennünket az
elvtársak, mert az egész út sűrűn tele volt ló- és szarvasmarhanyommal.

– Azzal a kettővel én számolok le, – súgta a barátom a bal előörsre
mutatva.

Nekünk többieknek a másik előörssel kellett végeznünk. A bokrokon át
barátom után másztam, hogy szükség esetén a segítségére lehessek. Be
kell azonban vallanom, hogy miatta a legkevésbbé sem aggódtam.
Körülbelül hét láb magas ember volt és akkora volt az ereje, hogy ha
például valamelyik ló nem akarta a zablát a foga közé venni, karját a ló
nyaka köré fonta, alulról pedig megrúgta a ló mellső lábát, úgy, hogy az
állat elesett és a földön könnyűszerrel föl lehetett kantározni.

Amikor száz lépésnyire közeledtünk, hátramaradtam a bokrok mögött és
figyeltem. Egészen tisztán láttam a tüzet és a bóbiskoló őrt. Fegyvere a
térdén nyugodott. Mellette alvó társa meg se mozdult.

Egy ideig nem láttam a barátomat. A tábortűznél nyugalom volt. Hirtelen
néhány elnyomott kiáltás hallatszott a másik előörsről. Azután ismét
teljes csend lett. A mi őrünk lustán felemelte a fejét. Éppen ebben a
pillanatban fölmagasodott barátom óriási alakja, közém és a tűz közé
lépett és már a következő pillanatban a levegőben kalimpált az őr lába,
mert társam gégén fogta és átdobta a bokrozatba, ahol mindketten
eltűntek. Egy pillanat mulva a barátom ismét fölbukkant. Áldozatának
fegyverét megforgatta annak feje fölött. Egy tompa ütés hallatszott,
amit föltétlen nyugalom követett. Barátom visszajött hozzám; zavartan
mosolyogva mondta:

– Ennek vége. Vigye el az ördög! Gyermekkoromban az anyám papot akart
belőlem csinálni. Amikor felnőttem, agronom lettem, hogy – embereket
fojtogassak és betörjem a koponyájukat. Rettenetesen bolond dolog a
forradalom.

Haragosan és utálattal kiköpött és pipára gyujtott.

A másik előörsnél is mindennek vége volt.

Még az éjjel elértük a Tannu-Ola-hegység legmagasabb hátát, hogy azután
sűrű bokrozatú völgybe szálljunk le és kis folyók, meg más víztömegek
valóságos hálóján evickéltünk át. Elérkeztünk a Buret Hei
forrásvidékéhez. Körülbelül egy órakor megállottunk, hogy megetessük
lovainkat, mert éppen ezen a helyen nagyon jó volt a fű.

Azt hittük, hogy itt biztosságban vagyunk. Nem egy megnyugtató jelet
láttunk. A hegyeken legelésző yak-nyájak voltak láthatók és hozzánk jövő
szojotok megerősítették föltevésünket. Itt a Tannu-Ola mögött még nem
láttak a szojotok vörös katonát. Ezeknek a szojotoknak egy tégla teát
ajándékoztunk és boldogan, ama biztos tudatban távoztak tőlünk, hogy mi
tzaganok jó emberek vagyunk.

Míg lovaink pihenve a jó füvön legelésztek, mi a tűz mellett
meghánytuk-vetettük további útitervünket. Ez alkalommal éles
nézeteltérés támadt társaságunk két csoportja közt. Az egyiknek szónoka
egy ezredes volt, akire négy másik tiszttel együtt olyan nagy hatást
tett az, hogy a Tannu-Ola-hegység déli részén nem voltak vörösök, hogy
ezek elhatározták a Kobdoig való előnyomulást, ahonnan az Emil folyónál
levő táborig akartak hatolni, ahol a kínai hatóságok Bakics tábornok
seregéből hatezer embert internáltak. Barátom és én azonban tizenhat
tiszttel együtt jobbnak tartottuk előbbi tervünk megvalósítását,
nevezetesen azt, hogy iparkodjunk a Koszogol-tó partját elérni, hogy
onnan a távoli keletre jussunk. Mivel egyik csoport sem tudta a másikat
meggyőzni, társaságunk szétvált.

Másnap délben elbúcsúztunk egymástól. A mi tizennyolc emberre terjedő
csoportunk útközben sok harcot állott ki és sok nehézséget kellett
leküzdenie, ami hat bajtársunk életébe került. De mi többiek a hűség oly
erős kötelékével összefűzve értük el utunk célját, hogy még azután is
megőriztük egymás iránt a legbarátságosabb érzelmeket. A másik csoport,
amelynek vezetője Jukoff ezredes volt, tönkre ment. Erős vörös
lovas-különítménnyel akadt össze, amely két ütközetben megverte. Csak
két tiszt menekült meg. Ezek mondták el nekem a szomorú hírt és a harcok
részleteit később, amikor négy hónap mulva Urgaban találkoztam velük.

Tizennyolc lovasból és öt málháslóból álló csoportunk fölfelé követte a
Buret Hei völgyét. Mocsarakon vergődtünk keresztül, átkeltünk sok
piszkos folyón, hideg szelek jártak át bennünket és megkínzott a hó meg
jég. A tatárunk teljesen megbízhatóan vezetett bennünket azon az úton,
amely az Urianhaiból Mongolországba hajtott sok marha lábnyomán
világosan fölismerhető volt.


TIZENKETTEDIK FEJEZET.  Az örök béke országában.

A szojotok, Urianhai lakói büszkék arra, hogy valódi buddhisták, akik
tisztán őrizték meg a szent Rama tanait és Sakia-muni mély bölcseségét.
Örök időktől ellenségei a háborúnak és minden vérontásnak. Régen, a
tizenharmadik században inkább elhagyták hazájukat és inkább északon
kerestek menedéket, mintsem hogy harcoltak volna vagy alattvalóivá
lettek volna Dzsingisz khánnak, a véres császárnak, aki pedig szerette
volna ezeket a csodálatos lovasokat és ügyes nyilazókat hadseregébe
besorozni. Hogy a harcot elkerüljék, történetük folyamán háromszor
vándoroltak így északi irányban és a mai napig sem állíthatja senki,
hogy szojotnak a kezén emberi vér nyomát látta volna. Békeszeretetükkel
diadalt arattak a szojotok a háborún. A béke ez országában még a szigorú
kínai közigazgatási tisztviselők sem tudtak a hajthatatlan törvényeknek
teljes érvényt szerezni. Éppen így viselkedtek a szojotok az oroszokkal
szemben, akik vért és bűntettet szomjazva, behurcolták országukba a
forradalom pestisét. Állandóan kerülték a vörös csapatokkal és az
elvtársakkal való összeütközést, úgy, hogy családostól és marhájukkal
együtt a messzi Kamcsik és Szoldjak fejedelemségekbe tértek ki előlük.
Ennek az elvándorló folyamnak keleti ága Buret Hei völgyén ment
keresztül. Ennélfogva ott minduntalan szojotokat értünk utól marháikkal
és nyájaikkal.

A kanyargó Buret Hei-úton hamar jutottunk előre és már két nap mulva
megkezdtük a kapaszkodást a Buret Hei és Kharga völgyei közt levő
hegyszoros felé. Az út nem volt nagyon meredek, de itt is mindenütt
kidőlt vörösfenyők hevertek és bármily hihetetlen, itt is sok mocsaras
hely volt, amelyeken csak nehezen tudtak a lovak áthatolni. Nemsokára
ismét veszedelmessé vált az út. Kavics és kőgörgeteg borította, amely a
lovak lába alatt lecsúszott az út mellett tátongó mélységbe. Lovaink
hamar kifáradtak ezeken a morénákon, amelyeket nyilván a hajdankor
gleccserei vetettek a hegyoldalra. Néhányszor szorosan a meredek szélén
vitt el az utunk és lovaink nagy tömegű követ és homokot rúgtak le a
mélységbe. Emlékszem, hogy egy egész hegyen kellett átmennünk, amelyet
ilyen mozgó homok borított. Ezen a hegyen le kellett szállnunk a
nyeregből és száron kellett vezetnünk lovainkat, hogy körülbelül egy
mérföldet gyalog botorkáljunk e csúszós talajon. E közben többször
térdig süppedtünk be és a homoktömeggel együtt a szakadék felé
csúsztunk. Egyetlen ügyetlen mozdulat és lezuhanunk a mélységbe. Egyik
lovunkat ez a sors érte. A hasa mélyen beszorult ilyen mozgó csapdába és
nem tudott kiszabadulni. A homokkal együtt lecsúszott és legurult a
meredeken. Halálútján csak ágak törését hallottuk. Csak nagynehezen
tudtunk hozzája lemászni, hogy legalább a nyerget és a nyeregtáskákat
megmenthessük.

Följebb a hegynek le kellett mondanunk egyik málháslovunkról, amely
Urianhai északi határától kezdve szolgált bennünket. Terhe levételével
próbáltunk rajta segíteni, de hasztalan, nem lehetett előbbre hajtani.
Fejét lelógatva megállt és olyan kimerültnek látszott, hogy biztosra
vettük kimúlását. Néhány szojot megvizsgálta, megtapogatta lábainak
izmait, megfogta a fejét, ide-oda mozgatta, azután így szólt:

– Ez a ló nem tud tovább menni. Kiszáradt az agyveleje.

Hát otthagytuk.

Ugyane napon este, amikor egy magaslatra érve széles, vörösfenyőkkel
borított fensíkon voltunk, a vidék gyönyörű változásában
gyönyörködhettünk. Néhány szojot vadász jurtáit találtuk itt, amelyek
fakéregből készültek és nem, mint közönségesen, nemezből. A sátrakból
tíz fegyveres ember ugrott elő. Tudtunkra adták, hogy Szoldjak fejedelme
senkinek sem engedi meg a továbbhaladást, mert attól tart, hogy
gyilkosok és rablók juthatnak be országába. Aggodalmas pillantással ezt
kiáltották:

– Menjetek vissza, ahonnan jöttetek!

Magam nem feleltem és megakadályoztam, hogy e dolog miatt egy öreg
szojot és tisztjeim egyike civakodni kezdjen. A völgyben levő folyóra
mutatva, megkérdeztem, mi a neve.

– Oina, – felelte a szojot. – Ez fejedelemségünk határa. Azon tilos
átmenni.

– Rendben van, – feleltem. – De azt csak megengeditek, hogy kissé
melegedjünk és kipihenjük magunkat?

– Igen, igen, – mondták a vendégszerető szojotok és táborukba vezettek.

Odamenet az öreg szojotnak cigarettát, egy másiknak egy skatulya gyujtót
adtam. Egy sorban mentünk mindannyian egy szojot kivételével, aki lassan
bicegett mögöttünk és kezével az orrát fogta.

– Beteg? – kérdeztem.

– Igen, – felelte szomorúan az öreg szojot. – A fiam. Két nap óta az
orra vérzik és már egészen legyöngült.

Megálltam és magamhoz hívtam a fiatal embert.

– Gombold ki a kabátodat. Tedd csupasszá nyakadat, melledet és fejedet
hajtsd hátra annyira, amennyire csak tudod.

Mialatt ezt megtette, néhány percig leszorítottam fejének mindkét
oldalán az ütőereket. Azután így szóltam hozzá:

– Most már nem fog az orrod vérezni. Menj a sátradba és feküdjél le
kicsit.

Ujjam «titokzatos» munkája nagy hatással volt a szojotokra. Az öreg
szojot félénken és nagy tisztelettel suttogta:

– Ta Lama, Ta Lama! (Nagy orvos!)

A jurtában teával kínált meg bennünket az öreg szojot. Maga mélyen
elgondolkodott, majd társaival tanácskozott és végül így szólt:

– A fejedelmünk feleségének valami szembaja van és azt hiszem, a
fejedelem örülni fog, ha elviszem hozzája a «Ta Lama»-t. Ezért nem fog
megbüntetni, hiszen csak azt parancsolta meg, hogy rossz embert ne
engedjünk át a határon. Ez a parancs azonban nem akadályozhatja meg a jó
embereket, hogy hozzája eljuthassanak.

Meglehetősen közömbösen ezt feleltem:

– Tegyétek azt, amit a legjobbnak tartotok. Az igaz, hogy értek a
szembaj gyógyításához, de ha kívánjátok, visszafordulok.

Az öreg ember megijedve mondta:

– Nem. Én magam fogom tovább vezetni.

A tűz mellett ülve tűzkővel pipára gyújtott, a csutoráját kabátja újján
végigdörzsölte, azután a bennszülöttek igazi vendégszeretete szerint
odakínálta nekem. Comme il faut viselkedtem és pipáztam. Azután tovább
adtam a pipát társaságunk többi tagjainak is, akik mindannyian vagy
cigarettát vagy kevés dohányt, avagy néhány gyujtót adtak. Így
megpecsételtük barátságunkat. Nemsokára sokan tolultak be jurtánkba,
férfiak, nők, gyermekek, de kutyák is. Mozdulni sem lehetett. A tömegből
osztályának lebegő vörös ruhájában, símára borotvált, rövidhajú láma
lépett elő. Ruházata és arcának kifejezése egészen más hatást tett, mint
a piszkos szojotok hajfonataikkal és hegyükön mókusfarkkal díszített
nemezsapkáikkal. A láma nagyon barátságos volt hozzánk és vágyakozva
nézte arany gyűrűinket és óráinkat. Elhatároztam, hogy hasznomra
fordítom Buddha szolgájának e vágyakozását. Teát és szárított kenyeret
nyújtva neki, azt mondtam, hogy lovakat kell vásárolnom.

– Nekem van egy lovam. Meg akarja venni? – kérdezte. – De orosz
bankjegyért nem adom. Majd elcseréljük valamiért.

Sokáig kellett vele alkudoznom. Arany jegygyűrűmért végre egy esőköpenyt
és egy bőrnyerget, egy szép szojot lovat, amelynek az elvesztett
málháslovat kellett pótolnia, és még egy fiatal kecskét kaptam.

Az éjszakát itt töltöttük. Vacsorára kövér ürühúst kaptunk.

Másnap reggel az öreg szojot vezetésével elindultunk azon az úton, amely
az Oina hegytől és mocsártól mentes völgyében vitt előre. Tudtuk, hogy a
barátom lova, az én lovam, továbbá még három állat, sokkal jobban ki
volt merülve, semhogy a Koszogolig eljuthatott volna. Ezért
elhatároztuk, hogy Szoldjákban még néhány lovat próbálunk vásárolni.
Nemsokára szojot-jurták kisebb csoportjaira akadtunk, amelyeket gulyák
és ménesek vettek körül. A fejedelem mozgó fővárosához közeledtünk.

Vezetőnk előre lovagolt, hogy a törzsfővel tanácskozzék. Mielőtt ezt
megtette, ismételten biztosított bennünket, hogy a fejedelem nagyon fog
örülni, ha a Ta Lamat üdvözölheti, de amikor ezt mondta, meglehetősen
ijedtnek és aggódónak látszott. Rövid idő mulva alacsony bokrokkal
födött nagy síkságra érkeztünk. Lenn a folyó partján nagy jurtákat
láttunk, amelyeken sárga és kék zászlókat lengetett a szél. Könnyen
kitaláltuk, hogy ez a kormány székhelye.

Vezetőnk nemsokára visszajött hozzánk. Arca sugárzott az örömtől. A
kezével integetett és ezt kiáltotta:

– A noyon (fejedelem) kéreti önöket! Nagyon örül!

Harcosból diplomatává kellett változnom. Amikor a fejedelem jurtájához
közeledtünk, két tisztviselő jött elénk, pávatollal hegyben végződő
mongol sapkájukon. Nagy tisztelettel arra kérték az idegen «noyont»,
hogy lépjen be a jurtába. Barátom, a tatár és én mentünk be. A drága
selyemmel gazdagon feldíszített jurtában beteges külsejű, töpörödött,
öreg emberkét találtunk. Az arca símára volt beretválva, a haja rövidre
volt nyírva. A fején szintén hegyes hódbőrsapka volt, vörös
selyembojttal, amelyre sötétvörös mandarinfej volt erősítve, alula
kikívánkozó hosszú pávatollakkal. Orrán nagy kínai szemüveg. Alacsony
pamlagon ült és újjai idegesen babráltak olvasójának gyöngyeivel. Ez
volt Ta Láma, Szoldjak fejedelme és a buddhista templom főpapja.

A legszívesebben üdvözölt és fölkért, foglaljunk helyet a rézserpenyőben
égő tűz mellett. Meglepően szép felesége teát és kínai süteményt tett
elénk. Pipáztunk, bár ebben a fejedelem, mint láma, nem tartott velünk.
De kötelességét, mint házigazda, mégis teljesítette, amennyiben az
általunk fölkínált pipát az ajkáig emelte, nekünk pedig zöld nefritből
készült burnótüvegcséjét nyujtotta. Így eleget tévén az etikett
követelményeinek, megvártuk, mi mondanivalója lesz a fejedelemnek.
Megkérdezte, szerencsés volt-e az utunk és mik a terveink. Egész nyíltan
beszéltem vele és vendégszeretetét kértem társaságunk többi tagjai és
lovaink számára. Erre rögtön megparancsolta, hogy számunkra négy jurtát
állítsanak föl.

– Azt hallom, hogy az idegen noyon jó orvos, – mondta a fejedelem.

– Igen, értek néhány betegség gyógyításához és van is nálam egy-két
orvosság, – volt a feleletem. – De nem vagyok orvos. A tudomány más
ágait tanulmányoztam.

Ezt azonban nem értette meg a fejedelem. Az ő egyszerű fölfogása szerint
annak az embernek, aki betegséget gyógyítani tud, orvosnak kellett
lennie.

– A feleségemnek két hónap óta minduntalan a szemével van baja. Segítsen
rajta.

Megkértem a fejedelemnét, mutassa meg a szemét. Tipikus gyulladása volt,
amit a jurtában levő állandó füst és az általános tisztátalanság
okozott. A tatár előhozta orvosságos ládámat. Bórvízzel megmostam a
szemét, kevés kokaint és cinkszulfát gyönge oldatát csöpögtettem beléje.

– Kérem, gyógyítson meg, – könyörgött a fejedelemné. – Ne menjen el
innen addig, míg meg nem gyógyított. Magának és társainak juhokat, tejet
és lisztet adunk. Gyakran sírok most, mert azelőtt nagyon csinos szemem
volt és férjem azt szokta volt mondani, hogy mint a csillag, úgy ragyog.
Most azonban egészen vörös. Ezt nem tudom elviselni! Ezt nem tudom
elviselni!

Szeszélyesen dobbantott a lábával és kacéran rám mosolyogva ezt
kérdezte:

– Meg akar engem gyógyítani? Meg akar?

A bájos nők jelleme és magaviselete mindenütt egyforma: a fényes
Broadway-n, a hatalmas Temze mellett, a vidám Páris élénk bulvárjain és
a szojot fejedelem selyemmel díszített jurtájában, a vörösfenyővel
födött Tannu-Ola hegység mögött.

– Mindenesetre megkísérlem – felelte az új szemorvos.

Tíz napot töltöttünk itt és ez idő alatt mindig élveztük az egész
fejedelmi család jóságát és barátságát. A fejedelemné szeme, amely nyolc
évvel ezelőtt csábította el a már öreg fejedelem-lámát, ismét rendbe
jött. Alig tudott hová lenni örömében és ritkán távozott a tükörtől.

A fejedelem öt, meglehetősen jó lovat adott nekem, tíz juhot és négy
zsák lisztet, amelyet mindjárt kenyérré változtattunk. Barátom Romanov
ötszáz-rubeles bankjegyet ajándékozott neki Nagy Péter arcképével. Én
egy darab aranyat adtam neki, amelyet egy folyóágyban találtam. Az egyik
szojotnak megparancsolta a fejedelem, hogy vezessen bennünket a
Koszogolhoz. A fejedelem egész családja elkísért bennünket a kolostorig,
amely tíz kilométernyire volt a «fővárostól». A kolostort magát nem
látogattuk meg, ellenben megálltunk a «dugun»-nál, az ott lévő kínai
kereskedelmi telepnél. A kínai kereskedők ellenséges pillantásokat
vetettek reánk, bárha ezzel együtt mindenféle portékát kínálgattak.
Különösen azon iparkodtak, hogy néhány kerek üveg maygolot vagy ánizsból
készült édes pálinkát sózzanak ránk. Mivel nem volt sem veretlen
ezüstünk, sem kínai dollárunk, csak vágyakozva néztük ezeket a vonzó
üvegeket, míg a fejedelem segítségünkre jött és megparancsolta a
kínaiaknak, hogy öt üveget csomagoljanak nyeregtáskáinkba.


TIZENHARMADIK FEJEZET.  Miszteriumok, csodák és új ütközet.

E napon este a Teri Nor szent tóhoz érkeztünk, iszapos és sárga, nyolc
kilométernyi vízfölülethez, amelynek a partja sem volt csábító. A tó
közepén egy lassanként eltűnő szigetnek maradványai voltak, amelyen
kevés fa és néhány régi rom állott. Vezetőnk elmagyarázta nekünk, hogy a
tó két évszázaddal ezelőtt még nem létezett és helyét nagyon erős kínai
vár foglalta el. A vár egyik kínai parancsnoka megsértett egy öreg
lámát, aki erre elátkozta a helyet és megjósolta, hogy teljes pusztulás
vár rá. Már másnap víz hatolt föl a talajból, elpusztította a várat és
elnyelte a kínai katonákat. Ha vihar száguld végig a vízen, a hullámok
még ma is partra vetik a vízben elpusztult emberek és lovak csontjait.

A Teri Nor évről-évre nagyobbodik és egyre jobban közeledik a
hegységhez. A tó keleti partjának mentén megkezdtük egy hóval födött
hegyhát megmászását. Kezdetben jó volt az út, de vezetőnk előre
megmondta, hogy előttünk van még az út legnehezebb része. Két nap mulva
jutottunk el ehhez a legnehezebb részhez. Meredek hegy várt ott ránk,
amelyet sűrű erdő és hó borított. E hegyen túl volt az örök hó birodalma
– láncok, amelyeknek a tiszta napsütésben fénylő fehér köpenyéből sötét
sziklatömbök meredtek ki. Ez volt a Tannu-Ola-hegység legkeletibb,
legmagasabb része.

Az erdőben töltöttük az éjjelt és másnap reggel megkezdtük a hegység
megmászását. Délben zegzugos úton, össze-vissza hurcolt a vezetőnk.
Utunkat mindenütt mély szakadékok, széles mocsarak, kidőlt fák és
sziklatömbök zárták el, amelyek a hegy csúcsáról való vad zuhantukban
itt fönnakadtak. Néhány óra hosszáig előre küzdöttük magunkat,
kifárasztottuk lovainkat és hirtelen ugyanarra a helyre érkeztünk, ahol
legutoljára megállottunk. Világos, hogy szojotunk eltévesztette az utat.
Arca félelmet árult el.

– Az elátkozott erdő régi ördögei, – suttogta reszkető ajakkal, – nem
akarják megengedni, hogy átjuthassunk. Ez nagyon rossz jel. Vissza kell
térnünk Khargába a noyonhoz.

Én azonban megfenyegettem, mire nyilván reménytelenül, ismét átvette a
vezetést. Embereink egyike, egy vadász Urianhaiból szerencsére
észrevette a fákon azokat a jeleket, amelyek a vezetőnktől eltévesztett
utat mutatták. E jeleket követve, átjutottunk az erdőn és egy leégett
vörösfenyő erdőövön. Azután ismét egy kis erdőbe kerültünk, amely az
örök hóval födött hegység szélén volt.

Sötét lett. Az éjjelt tehát itt kellett eltöltenünk. Erős szél
kerekedett, amely sűrű, fehér havat hozott magával Semmit sem láthattunk
és táborhelyünket magas hó borította el. Lovaink mint fehér szellemek
álldogáltak, nem akartak enni és a tűztől sem akartak elmenni. A szél
fölborzolta sörényüket és farkukat. Üvöltött és fütyült a
hegyszakadékokon. Valahonnan elhalóan farkasfalka lármája hallatszott és
ha szélroham hozta felénk, éles ugatássá növekedett. A tűznél feküdtünk,
amikor hozzám jött a szojot és így szólt:

– Noyon, jöjjön velem az obohoz (a Mongolország veszedelmes útrészein
levő szent jel), mutatok valamit.

Odamentünk és fölmásztunk a hegyre. Egy nagyon meredek hegyeresz lábánál
nagy rakás kő és fatönk volt, amely körülbelül három méternyi magaslatot
alkotott. Ez volt az obo. Az obok a lamaisták szent jelei, veszedelmes
útrészeken a rossz szellemeknek, e helyek uralkodóinak oltárai.
Mellettük elhaladó szojotok és mongolok a szellemeknek adót fizetnek: az
obo faágaira hatykot, azaz hosszú kék selyemszalagot vagy a ruha
béléséből kitépett darabot kötnek, avagy egyszerűen a lovak sörényéből
való hajfonatot kötnek rá. Néha húsdarabokat és sót, vagy teával telt
csészéket is tesznek a kőre.

– Nézzen ide, – mondta a szojot. – A hatykok leszakadtak. Ezért dühösek
a démonok és nem fogják nekünk megengedni az átjutást. Noyon…

Megragadta a kezemet és esdekelve mondta:

– Noyon, forduljunk vissza, kérem, nagyon kérem! A szellemek nem
akarják, hogy áthágjuk hegyeiket. Húsz év óta senki sem merte az istenek
akarata ellen átlépni e hegyeket és azok a vakmerő emberek, akik
megkísérelték, ott mind elpusztultak. Hóviharban és fagyban rohanták meg
őket a démonok. Lássa! Már kezdődik… Menjen vissza a mi noyonunkhoz.
Várjon, míg melegebb idő köszönt be, akkor…

Nem hallgattam tovább a szojotot, hanem visszamentem a tűzhöz, amelyet a
sűrű hóban alig tudtam meglátni. Mivel attól tartottam, hogy vezetőnk
megszökik, megparancsoltam az őrnek, hogy maradjon mellette. Késő éjjel
fölkeltett az őr.

– Lehet, hogy tévedek, – úgymond – de azt hiszem, fegyverdörejt
hallottam.

Mit mondhattam? Lehetséges volt, hogy kóborló emberek elszakadt
társaiknak lövéssel akarták jelezni a helyüket. Vagy talán az őr
tévedésből egy lehulló sziklának, jég- vagy hódarabnak a zaját gondolta
lövésnek. Nemsokára újra elaludtam. Álmomban tiszta látomásom volt. Künn
a hóban mélyen elmerült síkon lovasok vonala mozgott. Láttam
málháslovainkat, kalmukunkat és a komikus lovat a római orral. Láttam,
amint erről a hósíkról a hegység egyik kies völgyébe szállnak le. Itt
néhány vörösfenyő nőtt, közelükben kicsi, be nem fagyott hegyi folyó
gurgulázott. Majd a fák közt égő tüzet vettem észre. Azután fölébredtem.

Világos volt. Fölráztam a többieket és felszólítottam őket, hogy a
lehető leggyorsabban készüljenek föl, mert nincs veszteni való időnk.
Vihar dühöngött. A hó elvette a szemünk világát és betemetett minden
útnyomot. A hidegség metszőbb lett. Végre nyeregben voltunk. A szojot
elől lovagolt és az utat iparkodott megtalálni. Minél magasabbra
jutottunk, annál ritkábban vesztette el a nyomot. Gyakran mély
hógödrökbe buktunk bele. Jégsíma sziklákat kellett megmásznunk. A szojot
végre megfordította a lovát, odajött hozzám és nagyon határozottan
mondta:

– Nem akarok magával meghalni és nem megyek tovább.

Első mozdulatom az volt, hogy végigvágok rajta a korbácsommal. Oly közel
voltam Mongolország «áldott földjéhez», hogy a kívánságaim
teljesülésének útjába álló ez a szojot leggonoszabb ellenségemnek tűnt
föl. De fölemelt karomat leeresztettem. Fejemben egészen őrült gondolat
villant meg.

– Ide hallgass! Ha megfordulsz, golyót kapsz a hátadba és nem a hegy
csúcsán, hanem a lábánál halsz meg. De megmondom, mi lesz velünk.
Mihelyt elérjük ott fönn a sziklákat, megszűnik a vihar és a hó. Kisüt a
nap, mialatt a hósíkon haladunk át, azután völgybe jutunk, amelyben
vörösfenyők nőnek és egy be nem fagyott hegyi folyó folyik. Ott gyújtunk
majd tábortüzet és ott töltjük el az éjjelt.

A szojot bámulva kérdezte:

– A noyon már átment a Darkhat Ola-hegységen?

– Nem, – felelém. – De tegnap éjjel látomásom volt, ezért tudom, hogy a
hegy gerincét magunk mögött hagyjuk.

– Vezetni fogom, – mondta a szojot.

Megkorbácsolta a lovát és a meredek kapaszkodón fölvezetett bennünket a
hegyhát csúcsára, az örök hó körletébe. Oda érkezvén, az üvöltő viharban
ezt kiáltotta:

– Itt a havon végighúztak egy ostorszíjat. Nem szojotok voltak.

A talány azonnal megfejtődött. Sortűz dördült el. Kísérőim egyike
fölkiáltott és jobb vállához kapott. Az egyik málhásló, amelyet golyó
talált a füle mögött, élettelenül esett össze. Gyorsan leugrottunk a
nyeregből, a sziklák mögött födözéket kerestünk és megvizsgáltuk a
helyzetet. Körülbelül ezer lépés szélességű kis völgy választott el
bennünket egy párhuzamos hegyvonaltól. Ott mintegy harminc lovast
födöztünk föl, akik lovaikról leszállva, ránk lőttek. Az ellenség
váratlanul támadott meg bennünket, megparancsoltam tehát társaságomnak,
hogy viszonozzuk a tüzelést.

– A lovakra célozzatok, – kiáltott Osztrovszky ezredes.

Azután megparancsolta a tatároknak és a szojotoknak, hogy saját
lovainkat helyezzék biztosságba. Az ellenfél lovai közül hatot lelőttünk
és valószínűleg még többet megsebesítettünk, mert megvadultak.
Fegyvereink azonkívül alapos emlékeztetőt adtak minden egyes
ellenségünknek, aki fejét elég vakmerően kidugta a szikla mögül.
Állásunkat egyre élénkebben lövöldöző vörös katonák dühös kiáltását és
átkozódását hallottuk.

Egyszerre csak észrevettem, hogy a szojot rúgással talpra állította
három lovunkat, egyiknek a nyergébe pattant és egy másikat maga után
húzott. Utána a tatár és a kalmuk ugrott nyeregbe. Már célba vettem a
szojotot, de amikor a tatárt és a kalmukot mögötte láttam szép lovaikon,
lebocsátottam a fegyvert. Mert most már tudtam, hogy minden rendben van.
A vörösök sortüzet adtak hármukra, de megmenekültek és eltűntek a
sziklák mögött. A tűzharc egyre hevesebb lett. Nem tudtam, mit kell
tennünk. Mi ritkán lőttünk, hogy kíméljük a municiót.

Mialatt az ellenséget figyelmesen szemmel kísértem, magasan a vörösök
fölött két sötét pontot vettem észre a hóban. Lassan közeledtek
ellenségeinkhez, akik elől néhány kiugró szikla elrejtette őket. Amikor
ezek mögül kiléptek egy áthajló szirt peremén állottak, amelynek lábánál
a vörösök fedezéket kerestek. Most már nem kételkedtem abban, hogy a két
sötét pont két embernek a feje volt. Hirtelen megláttam, hogy ez a két
ember fölugrott, valamit meglóbált és ledobott. Erre fülsiketítő ropogás
hallatszott, amelyre a völgyben többszörös viszhang felelt.
Közvetetlenül ezután újabb robbanás hallatszott, amit a vörösöknél vad
kiáltozás és rendetlen lövöldözés követett. Az ellenségnek nehány lova a
meredeken legurult a hóba. Lövéseinktől üldözve a katonák, amilyen
gyorsan csak lehetett, elfutottak a völgybe, amelyből mi kijöttünk.

A tatár később elmondta nekem, hogy a szojot indítványára a kalmukkal
együtt megkerülték a vörösök állását és bombával hátba kapták az
ellenséget.

Bekötöztem a megsebesült tiszt vállát, levettem a terhet a megölt
málháslóról, azután folytattuk utunkat. Nehéz volt a helyzetünk. Semmi
kétségünk sem volt aziránt, hogy a vörös különítmény Mongolországból
jött. E szerint hát Mongolországban vörös csapatok voltak? Mekkorák? Hol
találkozunk velük? Tehát Mongolország már nem az áldott ország?
Rendkívül szomorú gondolatok kerítettek bennünket hatalmukba.

De a természet kegyes volt hozzánk. A szél lassanként vesztett erejéből.
Megszűnt a vihar. A nap egyre jobban áttört a fellegeken. Magas, hóval
fedett fennsíkon haladtunk, amelynek egyik felén a szél egészen
elsöpörte a havat, a másikon pedig akkora hóhalmokat fújt össze, hogy
megrekedtek a lovaink. Le kellett szállnunk és derékig gázoltunk a
hóban. Gyakran ló és lovas elsülyedt, úgy kellett őket kiszabadítani.

Végre megkezdődött az út lefelé. Napnyugtakor megállapodtunk a kis
vörösfenyőerdőben, fák alatt, tűz mellett töltöttük el az éjjelt és teát
ittunk, amelyet a nyílt kis hegyi folyóból merített vízzel készítettünk.
Több ízben ráakadtunk legutóbbi ellenségünk nyomára.

Tehát maga a természet is és Darkhat Ola haragos démonjai segítettek
nekünk. Mégsem voltunk jókedvűek, mert gonosz bizonytalanság új és talán
pusztító veszedelmekkel fenyegetődzött.


TIZENNEGYEDIK FEJEZET.  Az ördögfolyó.

Ulan Taiga mögöttünk volt Darkhat Olával. Most nagyon gyorsan haladtunk
előre, mert itt kezdődött a minden hegytől mentes szabad mongol lapály.
Nagy legelők terpeszkedtek mindenfelé. Egy-két helyen vörösfenyőerdő
volt. Néhány nagyon sebes vizű folyón keltünk át. Vizük azonban nem volt
mély és az ágyuk is kemény volt. A Darkhat-síkon való két napi menetelés
után szojotokkal találkoztunk, akik északnyugati irányba, az Orgarkha
Ola hegységébe hajtották nagysietve marháikat. Ezektől a szojotoktól
nagyon gonosz híreket hallottunk.

Az irkucki kerület bolsevikjai átlépték a mongol határt, a Koszogol-tó
déli partján elfoglalták Khathyl orosz telepítvényt és délnek fordultak
Muren Kure orosz telep ellen, amely a Koszogoltól délre hatvan
mérföldnyire van egy nagy lama kolostor mellett. A mongolok ezzel
szemben azt mondták nekünk, hogy Khathyl és Muren Kure közt nincsenek
vörös katonák. Elhatároztuk tehát, hogy e két hely közt hatolunk előre
és így iparkodunk a távolabb keletnek eső Van Kureba eljutni.

Elbocsátottuk szojot vezetőnket és három hírszerzőt küldve előre,
elindultunk. A Koszogolt körülzáró hegyekről e széles alpesi tó pompás
fekvésében gyönyörködhettünk. Kedves sötét erdőrészekkel födött
dombjaival mintha régi aranyba foglalt zafir lett volna. Este
eljutottunk Khathyl közelébe, amelyet óvatosan közelítettünk meg. A
Koszogolból kifolyó Jarga vagy Egingol folyó partján állottunk meg. Ott
egy mongol embert találtunk, aki kész volt arra, hogy átvisz a befagyott
folyó tulsó partjára és Khathyl meg Muren Kure közt elhaladó biztos utat
mutat nekünk. A folyó partján mindenütt nagy obokat és a folyami
szellemeknek állított kis áldozati köveket találtunk. Megkérdeztük a
mongolt:

– Miért van itt ennyi obo?

– Ez az ördögfolyó, veszedelmes és alattomos. Két napja kocsisor ment át
a jégen. Három kocsi belepusztult és öt katona megfulladt.

Megkezdtük az átkelést. A folyó felülete, amelyen nem volt hó, olyan
volt, mint egy nagy tükör. Lovaink nagyon óvatosan lépkedtek, de
nehányuk mégis elbukott. Száron kellett tehát őket vezetnünk.
Lehorgasztott fejjel és reszketve bámulták ijedt szemmel a lábuknál
elterülő jeget. Lenéztem én is és megértettem félelmüket. Az egy lábnyi
vastagságú, átlátszó jégtakarón át tisztán lehetett látni a folyó
fenekét. Bár tíz méter, sőt több volt a mélysége, a hold világánál mégis
minden követ, lyukat, sőt egyes növényeket is a legalaposabban meg
lehetett különböztetni. A jég alatt rohanó gyorsasággal áramlott a
Jarga. Tajtékzott és árjának útját habnak és buboréknak hosszú vonala
mutatta. Hirtelen összerezzentem és mintha a jégre szögeztek volna,
megállottam. A jég fölött ágyúlövés hallatszott, amelyet egy második és
egy harmadik lövés követett.

– Gyorsabban, gyorsabban! – kiáltotta a mongolunk és a kezével
integetett.

Egy újabbi ágyúlövés után közvetetlen közelünkben végigrepedt a jég. A
lovak fölágaskodtak és elvágták magukat. Sokan alaposan összeverték
magukat a jégen. Rövid idő alatt két lábnyira tágult a repedés, amelyet
most már egész hosszában láthattam. A víz a hasadáson át azonnal
elárasztotta a jeget.

– Előre! Előre! – kiáltotta a vezető.

Nagy fáradságunkba került, míg a lovakat arra kényszeríthettük, hogy
átugorjanak a jégen és tovább haladjanak. Reszkettek és nem akartak
engedelmeskedni. Csak erős ostorcsapásainkra felejtették el a pánikszerű
félelmet.

Amikor a másik parton az erdőben biztosságban voltunk, a mongol
elmondta, hogy ilyen titokzatos módon többször megnyílik a folyó és nagy
víztömegeket szabaddá tesz. Minden ember és állat elpusztul, ha ilyenkor
a jégen van. A hideg víz vad árja a jég alá ragadja őket. Néha
megtörtént, hogy éppen a ló lába alatt repedt meg a jég és amikor az
állat mellső lábával beleesett, a repedés ismét összeállott és levágta a
lábát.

A Koszogol völgye kialudt tűzhányó kráterje. A tó magas nyugati
partjáról láthatók körvonalai. A vulkáni erő még ma is érvényesül és
arra kényszeríti a mongolokat, hogy az ördög dicsőítésére obokat
építsenek és oltárain áldozzanak.

Egész éjjel és másnap is azon iparkodtunk, hogy keleti irányban előre
jussunk, mert így akartuk elkerülni a vörösöket és jó legelőt akartunk
találni a lovainknak. Körülbelül este kilenc órakor tűz fényét láttuk a
távolban. Barátom és én előrementünk a tűz irányában, abban a hitben,
hogy bizonyára mongol jurtáról van szó, ahol biztosságban táborozhatunk.
Egy mérföldet kellett megtennünk, amíg fölismerhettük egy jurtacsoport
körvonalait. De a jurtákból senki sem jött elénk, sőt nem üdvözölt
bennünket, mint máskor, a fekete mongol kutyák vad ugatása sem. Bizonyos
volt azonban, hogy messziről tüzet láttunk. Mégis kellett tehát
valakinek itt lennie.

Leszálltunk a lóról és gyalog közeledtünk a jurtákhoz. Ezek egyikéből
hirtelenül két orosz katona rohant ki és egyikük pisztolyával rám lőtt,
de nem talált, a lovamat azonban a nyergen keresztül megsebesítette a
hátán. Mauzer pisztolyommal lelőttem a támadót. A másikat puskája
agyának egyetlen ütésével a barátom ölte meg. Átkutattuk a zsebeiket és
iratokat találtunk bennük, amelyekről kiderült, hogy a belsőszibériai
kommunista védelmi hadtest második svadronjának a katonái voltak.

Ezekben a jurtákban töltöttük el az éjjelt. Tulajdonosaik alighanem
elmenekültek, mert a vörös katonák a mongolok tulajdonát összeszedték és
belerakták a nyeregtáskáikba. Valószínűleg éppen tovább akartak menni,
mert teljesen föl voltak öltözve. Ezzel az összeütközéssel két újabb
lovat szereztünk, amelyekre a bokrok közt találtunk rá, két fegyvert és
két automata pisztolyt patronokkal. Azonkívül a nyeregtáskákban teát,
dohányt, gyujtót és patronokat találtunk, csupa rendkívül becses dolgot
életünk fenntartására.

Amikor két nappal később az Uri folyó partjának közelébe érkeztünk, két
orosz lovassal találkoztunk, akik bizonyos Szutunin nevű ataman (kozák
törzsfő) kozákjai voltak, aki a Szelenga völgyében a bolsevikok ellen
harcolt. Ezek a kozákok Szutunintól üzenetet vittek Kaigorodoffnak, az
Altai területén levő bolsevikellenes csapatok vezérének. Elmondták
nekünk, hogy az egész orosz-mongol határ mentén bolsevik csapatok
állanak és hogy Kiachtába, Ulankomba és Kobdoba kommunista agitátorok
hatoltak be és ott rábírták a kínai hatóságokat, hogy mindenkit, aki
Oroszországból menekült, kiadjanak. Azt is megtudtuk, hogy Urga és Van
Kure környékén kínai csapatok és a külső Mongolország függetlenségeért
harcoló Ungern-Sternberg báró, orosz bolsevikellenes tábornok és
Kazagrandi ezredes különítményei közt harcok voltak. Ungern bárót már
kétszer vereség érte, amiért Urgaban a kínaiak nagyon fönhéjázóan
viselkedtek és minden külföldit azzal gyanusítottak, hogy
összeköttetésben van az orosz tábornokkal.

Beláttuk, hogy ilyenformán alaposan megváltozott a helyzet. A
Csöndes-oceánhoz el volt zárva az utunk.

Alaposan megfontolva mindent, arra az eredményre jutottam, hogy csak egy
kivezető út lehetséges: minden mongol várost, amelyben kínai
közigazgatás van, el kell kerülnünk, északról délnek át kell haladnunk
Mongolországon, majd a Jasszaktu khán fejedelemségének déli részében
levő sivatagon be kell mennünk a belső Mongolország nyugati részén levő
Gobiba, amilyen gyorsan csak lehetséges, át kell jutnunk a Kanszu
tartományban erre következő hatvan mérföldnyi kínai területen és azután
Tibetbe kell benyomulnunk. Azt reméltem, hogy ott majd csak találok
valahol egy angol konzult, akinek segítségével eljuthatok Indiába,
valamelyik angol kikötőbe. Tisztában voltam azzal, mekkora nehézségekkel
jár ez a vállalkozás, de nem volt más választásom. Bele kellett vágnom
ebbe az őrült kísérletbe, vagy kétségtelenül elpusztulok bolsevik
kéztől, avagy valamelyik börtönben sorvad el az életem.

Amikor társaimmal közöltem az új tervet, anélkül, hogy óriási
nehézségeit és eszeveszettségét eltitkoltam volna, habozás nélkül azt
mondták:

– Vezessen bennünket! Követni fogjuk!

Határozottan kedvezett nekünk az az egy körülmény, hogy nem kellett
éhségtől félnünk, mert el voltunk látva teával, dohánnyal, gyujtóval és
bőségben volt lovunk, nyergünk, fegyverünk, köpenyünk és csizmánk, csupa
kitűnő fizetőeszköz ezen a vidéken. Mindjárt hozzá is láttunk új
expediciós tervünk megvalósításához. Föladatunk az volt, hogy déli
irányban előrenyomuljunk és eközben Uliasszutai várost jobbra hagyjuk,
az irányt Zaganluk felé vegyük, azután áthaladjunk a Jasszaktu khán
fejedelemségében levő Balia kerület kietlen vidékein, átlovagoljunk a
Naron Khuhu Gobin és tovább haladjunk a Boro-hegységbe. Itt azután
hosszabb ideig tartózkodhatunk, hogy mi is, lovaink is kipihenhessük
magunkat. Utunk második része lesz belső Mongolország, a kis Gobi, a
torgutok földje, a Kahra-hegység és Kanszu egy sarkának átszelése, ahol
Szucsau kínai várostól nyugatra haladnánk el. Onnan azután Kokunorba,
majd délre a Jangtsze folyam forrásvidékéhez kell magunkat átküzdenünk.
Hogy ezenfelül még mit kell tennünk, az meglehetősen homályos volt
előttem. De e tekintetben segített Ázsiának az egyik tisztem birtokában
levő térképe. Erről azt láttam, hogy a Jangtsze forrásvidékének nyugati
részén levő hegyláncok ezt a folyamrendszert elválasztják a Brahmaputra
folyammedencéjétől Tibetben, ahol mint reméltem, majd angol segítséget
kapok.


TIZENÖTÖDIK FEJEZET.  Kísértetek útja.

Nem adhatok más címet, amikor az Ero folyótól Tibet határáig terjedő
utamat írom meg. Ezt az ezerszáz mérföldet behavazott hegyeken és
pusztaságon át negyvennyolc nap alatt tettük meg. Utunkon minden más
emberrel való találkozást kerülni iparkodtunk, csak nagyon rövid
pihenőket tartottunk teljesen elhagyatott helyeken és heteken át csupán
nyers, fagyott húst ettünk, hogy tábortűzzel fel ne keltsük az emberek
figyelmét. Ha egy-egy juh vagy birka vásárlása már nagyon szükséges
volt, két fegyvertelen embert küldtünk el, akik azt mesélték a
bennszülötteknek, hogy orosz telepesek munkásai. Még a lövéstől is
óvakodtunk, pedig például egyszer ötezer főnyi nagy antilopnyájjal
találkoztunk. Balia mögött, Jasszaktu khán láma területén, aki úgy
került a trónra, hogy testvérét az urgai Élő Buddha parancsára
megmérgezték, vándorló orosz tatárokkal találkoztunk, akik nyájaikat az
Altaitól és Abakantól egészen idáig hajtották. Ezek az emberek a
legbarátságosabbak voltak irántunk, ökrökkel és harminchat tégla teával
láttak el bennünket. Azonkívül megóvtak az elkerülhetetlen pusztulástól,
mert fölvilágosítottak bennünket, hogy ebben az évszakban lovakkal nem
lehet a Gobin átmenni, mert ott ilyenkor egyáltalán nincs fű. Tevéket
kell szereznünk lovaink és minden fölösleges készletünk kicserélésével.
Az egyik tatár másnap egy gazdag mongolt hozott a táborukba, akivel
megkötötte az üzletet. A mongol tizenkilenc tevét adott nekünk, de ezért
elvette valamennyi lovunkat, egy fegyvert, egy pisztolyt és a legjobb
kozák nyerget. Azt tanácsolta, hogy Narabancsiban föltétlenül látogassuk
meg a szent kolostort, amely a mongol-tibeti úton a legutolsó
láma-kolostor. Azt mondta, hogy a szent Hutuktu, akiben Buddha újra
született (a legnagyobb papi rang, megtestesült Isten), nagyon
megsértődnék, ha nem keresnők föl a kolostort és az áldások híres
áldozati szekrényét, amelynél minden Tibetbe tartó utas áldozni szokott.
Kalmuk lámánk megerősítette a mongolok szavait. Elhatároztam tehát, hogy
a kalmukkal odamegyek. A tatárok néhány nagy selyem hatykot adtak
ajándékul és négy pompás lovat kölcsönöztek. Ámbár táborhelyünktől
ötvenöt mérföldnyire volt ez a kolostor, aznap este kilenc órakor
beléptem e szent Hutuktu jurtájába.

A Hutuktu középkorú, kicsi, símára beretvált emberke volt. A neve Jelyp
Djamszrap Hutuktu. Barátságosan fogadott, nagyon örült a
hatyk-ajándéknak, valamint a mongol etiketkérdésekben való
jártasságomnak, amire a tatárom oktatott ki régóta nagy kitartással.
Nagyon figyelmesen hallgatta elbeszélésemet és az útirányra vonatkozólag
értékes tanácsot adott. Ajándékunk viszonzásául egy gyűrűt adott, amely
azóta minden láma-kolostor ajtaját megnyitotta előttem. Ennek a
Hutuktunak a nevét nemcsak egész Mongolországban, hanem Tibetben is és
Kína láma-világában nagyon tisztelik. Pompás jurtájában töltöttük az
éjszakát és másnap reggel fölkerestük az áldozati szekrényt, ahol gong,
tamtam és fütyülő zenei kíséretével éppen ünnepi istentisztelet volt. A
lámák mély hangjukon mondták el az imádságokat, az alsóbbrendű papok
pedig mindig ugyanazzal a refrénnel feleltek. Szüntelenül ismételték a
szent mondatot: «Om! Mani padme Hom!» (Üdv, nagy láma a lótuszvirágban).

A Hutuktu szerencsés utat kívánt, nagy sárga hatykot ajándékozott nekünk
és a kolostor kapujáig kísért. Amikor már a nyeregben ültünk, így szólt:

– Ne feledjék, hogy itt mindig szívesen látott vendégek lesznek. Az élet
nagyon kúszált és minden fordulat lehetséges. A jövőben talán még
kénytelenek lesznek a mi félreeső Mongolországunkat fölkeresni. Akkor
azután, kérem, ne mulasszák el Narabancsi Kure fölkeresését.

Ugyanaz éjjel visszatértünk a tatárok táborhelyéhez, hogy másnap reggel
folytassuk utunkat. Mivel fáradt voltam, nagyon kapóra jöttek a teve
lassú és kényelmes mozdulatai. Egész napon át bóbiskoltam és néha-néha
el is aludtam. Ez végzetemmé vált. Mikor egyszer a tevém egy meredek
folyóparton ment fölfelé, álmomban leestem róla és úgy belevágtam a
fejem egy kőbe, hogy elvesztettem az eszméletemet és amikor ismét
magamhoz tértem, véres volt a felöltőm. Barátaim ijedten állottak
körülöttem. Bekötözték a fejemet. Azután tovább mentünk. Jóval később
tudtam meg egy orvostól, aki megvizsgált, hogy a sziesztámat
koponyatöréssel fizettem meg.

Átkeltünk az Altai és a Karlik Tag legkeletibb hegysorain, amelyek a
Tien San hegyrendszernek Gobi irányában előretolt legszélsőbb előörsei.
Azután északról délnek átlovagoltunk az egész Khuhu Gobin. Ez idő alatt
a legkeményebb hideg volt, de a megfagyott homok szerencsénkre gyorsabb
menetelést tett lehetővé. Mielőtt átkeltünk a Khara-hegyláncon,
tevéinket ismét lovakra cseréltük be, amely üzletben a torgutok még a
bőrünket is lehúzták.

E hegyek peremét követve, Kanszu tartományba érkeztünk. Ez nagyon
veszedelmes lépés volt, mert a kínaiak minden menekültet elfogtak, úgy
hogy aggódnom kellett orosz tiszttársaim miatt. Nappal szakadékokban,
erdőkben és bokrok közt bujtunk el, hogy éjjel erőtetett meneteket
végezzünk. Az a néhány kínai paraszt, akivel találkoztunk, békés
embernek látszott és nagyon vendégszerető volt. Határozott rokonérzéssel
érdeklődtek a kalmuk iránt, aki valami keveset tudott kínai nyelven és
orvosságos ládám iránt. Mindenütt találtunk beteg embereket, akiknek
főként szemgyulladás, reuma és bőrbetegség volt a bajuk. Újra és újra a
segítségemet kérték.

Amikor a Nam Sanhoz, az Altyn Tag északkeleti ágához közeledtünk (amely
viszont a Pamir és Karakorum-rendszer keleti előfutárja), egy nagy kínai
kereskedő-karavánt értünk utól, amelyhez csatlakoztunk. Három napon
keresztül végtelen, szorosszerű völgyeken tekergőztünk át. Majd magas
hágókra kapaszkodtunk. Itt megállapítottuk, hogy a kínaiak ezen a
nehezen járható vidéken jól megtudják találni a legkönnyebb
karavánutakat.

Félig ájultan tettem meg ezt az egész nagy utat ama mocsaras tavak nagy
csoportjáig, amelyek a Koko Nort és nagy folyók egész hálózatát
táplálják. Fáradtság és állandó idegfeszültség következtében, amiben
alighanem része volt annak, hogy a fejemre zuhantam, heves lázrohamok
gyötörtek. Egyszer valósággal égtem, utána pedig annyira vacogott a
fogam, hogy a lovam ijedtében elragadott és néhányszor kivetett a
nyeregből. Dühöngtem, kiabáltam, sőt néha sírtam. A családomat
szólítgattam és megmondtam neki, hogyan juthat el hozzám.

Mintha álmodnám, úgy emlékszem rá, hogy egy napon társaim leemeltek a
nyeregből, a földre fektettek és kínai pálinkával erősítgettek és amikor
kissé magamhoz tértem, azt mondták:

– A kínai kereskedők nyugatnak fordulnak, nekünk azonban déli irányban
kell haladnunk.

– Nem! Északi irányban! – feleltem élesen.

– De nem, déliben, – próbáltak meggyőzni a társaim.

Bosszúsan kiáltottam:

– Az ördögbe is! Éppen most úsztunk át a Kis-Jenisszein és Algiak
északra van!

Társaim ellentmondtak:

– Tibetben vagyunk. A Brahmaputrához kell eljutnunk.

Brahmaputra… Brahmaputra. Ez a szó belevájt égő agyamba, rettentő zajt
és borzasztó mozgást idézett elő benne. De hirtelen visszaemlékeztem
mindenre és kinyitottam a szememet. Alig tudtam az ajkamat megmozgatni
és csakhamar ismét elvesztettem öntudatomat. Társaim a
Sharkhe-kolostorba szállítottak, ahol a láma-doktor fatil (a kínaiak és
tibetiek előtt nagy orvosi értékű ritka gyökér) vagy kínai ginszeng
oldatával ismét helyrehozott. Amikor megvitatta velünk úti terveinket,
nagyon kétségeskedett, keresztül tudunk-e jutni Tibeten. De
kétségeskedésének okát nem akarta megmondani.


TIZENHATODIK FEJEZET.  A titokzatos Tibetben.

Sharkheból meglehetősen széles út vitt át a hegyeken. A kolostortól déli
irányban menő kétheti út ötödik napján beléptünk abba a nagy
hegykatlanba, amelynek közepén a nagy Koko-Nor-tó terül el. Ha
Finnország megérdemli, hogy a «tízezer tó országá»-nak nevezzék, akkor a
Koko-Nor terület bizonyára éppen olyan jól mondható a millió tó
országának.

E tó nyugati széle és Doulan Kitt közt haladtunk előre, miközben sok
mocsár, tó, meg kicsiny, mély és piszkos folyó közt zegzugos úton
mentünk. Itt nem födte jég a vizet. Csak a hegycsúcsokon éreztük
kellemetlenül a hideg szelet. Benszülöttekkel ritkán találkoztunk.
Kalmukunk csak nagynehezen tudakolhatta meg az utat juhászoktól, akikkel
véletlenül összetalálkoztunk. A Tasszoun-tó keleti partjáról átküzködtük
magunkat egy a másik parton levő klastromba. Ott kis pihenőt tartottunk.
Kívülünk még néhány vendég volt e szent helyen. Tibetiek voltak, akik
rendkívül szemtelenül viselkedtek velünk szemben. Nem akartak velünk
szóbaállni. Mindannyian föl voltak fegyverkezve, többnyire katonai
fegyverrel, mindenikükön két vállszíj volt tele patronnal, övükből pedig
két-három pisztoly és még munició kandikált ki. Nagyon behatóan
foglalkoztak velünk. Világos volt, hogy azt mérlegelték, mekkora erővel
lehetünk. Ugyanaz nap elhagytak bennünket és ekkor megparancsoltam a
kalmuknak, tudja meg a templom főpapjától, miféle emberek voltak ezek. A
szerzetes sokáig kitérő választ adott, de közlékenyebb lett, mihelyt
megmutattam neki Narabancsi Hutuktu gyűrűjét és nagy sárga hatykot
ajándékoztam neki. Ezt mondta:

– Azok gonosz emberek. Óvakodjatok tőlük.

A nevüket azonban nem akarta megmondani. Vonakodását a buddhista
törvényre való hivatkozással okolta meg, amely megtiltja, hogy valaki
apjának, tanítójának vagy vezetőjének nevét kiejtse.

Később kitaláltam, hogy itt Észak-Tibetben ugyanarról a szokásról van
szó, mint Észak-Kínában. Itt is, mint ott, hunghuc-bandák (északkínai
rablók) csavarognak. Ezek időnként megjelennek a nagy kereskedői
társaságok főhadiszállásán és a kolostorokban, ott adót követelnek és
ezt behajtván, a kerület védőivé válnak. Ez a rablóbanda nyilván éppen
ilyen módon e tibeti kolostor védőjévé volt.

Amikor utunkat folytattuk, nagy messzeségben, gyakran a távoli
szemhatáron ismételten láttunk egyes lovasokat, akik mintha a mi
mozdulatainkat figyelték volna. Minden kísérletünk, hogy közelükbe
juthassunk és beszédbe elegyedhessünk velük, kudarcot vallott. Gyors kis
lovaikon úgy eltűntek, mint az árnyék.

Amikor a Ham-San hegység meredek és nehéz szorosát elértük s éppen
éjszakai szállásra készülődtünk, a fejünk fölött egy magas hegykúpon
hirtelen negyven lovas jelent meg hófehér lovakon és minden
figyelmeztetés nélkül egész golyózáporral árasztott el bennünket.
Tisztjeink közül ketten jajgatva összerogytak. Egyikük szörnyet halt, a
másik pedig még csak néhány percig élt.

Nem engedtem meg embereimnek, hogy a tüzelést viszonozzák, hanem fehér
zászlóval a kezemben a kalmuk kíséretében előre mentem, hogy az
ellenséggel tárgyaljak. Kétszer ránk lőttek, de azután abbahagyták a
tüzelést és a kúpról több lovast küldtek le hozzánk.

Tárgyalni kezdtünk. A tibetiek kijelentették, hogy a Ham-San szent hely,
ahol nem szabad az éjjelt eltölteni. Azt tanácsolták, menjünk tovább,
akkor biztosságban leszünk. Megkérdezték, honnan jövünk, hová megyünk és
utunk okát megtudván, azt mondták, hogy ők ismerik a bolsevikokat, akik
Ázsia népeit kiszabadítják a fehér faj jármából. Mivel nem óhajtottam
velük politikai vitába keveredni, visszamentem kísérőimhez. El voltam rá
készülve, hogy visszamenet rögtön golyót kapok a hátamba, de tibeti
hunghucaink nem lőttek.

Két bajtársunk holttestét, mint szomorú útadót, hátrahagyva, tovább
indultunk. Egész éjjel lovagoltunk. Kimerült lovaink minduntalan meg
akartak állni és le akartak heveredni, de mi mindannyiszor továbbmenésre
kényszerítettük őket.

A zeniten állt már a nap, amikor végre megállottunk. Lovainkat anélkül,
hogy lenyergeltük volna őket, kissé pihentettük. Előttünk széles,
mocsaras síkság terült el, ahol nyilván a Ma-Csu folyó forrásai voltak.
Nem messze tőle volt az Aroung-Nor-tó.

Marhaganéjjal tüzet raktunk és vizet készítettünk teához. De itt is
minden figyelmeztetés nélkül minden irányból golyók röpültek ránk.
Sziklák mögött azonnal fedezéket kerestünk, de a tűz egyre hevesebb lett
és közeledett. A támadók közben körülfogtak bennünket és a golyózápor
mindegyre sűrűsödött.

Csapdába kerültünk. Egészen tisztán láttuk, hogy úgy látszik, el kell
pusztulnunk.

Megint megkíséreltem a tárgyalást, de amikor fehér zászlómmal
fölemelkedtem, az egyetlen felelet még erősebb golyózápor lett. Az egyik
golyó, szikláról lepattanva, ballábamon talált és benne maradt.
Ugyanekkor egyik útitársam meghalt.

Nem maradt más hátra a számunkra: harcolnunk kellett. Az ütközet
körülbelül két óra hosszáig tartott. Rajtam kívül még hárman sebesültek
meg könnyebben. Ellenálltunk, ameddig csak tudtunk.

A hunghucok közeledtével kétségbeejtő lett a helyzetünk. Társaim egyike,
egy nagyon tapasztalt ezredes, így szólt:

– Nincs más választásunk, lóra kell ülnünk és lovagolnunk kell az
életünkért… valahová.

Valahová… Rettenetes volt ez a szó. De csak egy pillanatig
tanácskoztunk. Nyilvánvaló volt, hogy minél messzebb hatolunk be Tibetbe
ezzel a gyilkos bandával a nyomunkban, annál kevesebb a kilátás életünk
megmentésére.

Elhatároztuk, hogy visszatérünk Mongolországba. De hogyan?

Ezt nem tudtuk. Megkezdtük visszavonulásunkat. Folytonos lövöldözés
közben lovainkon a leggyorsabban észak felé ügettünk. Ismét elesett
három társam, egyik a másik után. Elesett a tatárom, akinek a nyakát
fúrta keresztül a golyó. Utána halálkiáltással két fiatal, erős tiszt
bukott le a nyeregből, míg lovaik vad félelemben elvágtattak a síkságon
át.

Ezek a veszteségeink felbátorították a tibetieket. Egy golyó jobb
bokavédőm csatjába ütközött és a csatot bőr- és posztódarabkákkal együtt
a bokám fölött belekergette a húsba. Régi kipróbált barátom, az agronom,
fölkiáltott és kezével a vállához kapott. Láttam, hogy amint éppen
lehetett, megtörölte és bekötözte vérző homlokát. Egy pillanattal később
kétszer lőtték keresztül kalmukunknak ugyanazt a kezét, amely teljesen
összeroncsolódott.

Ugyanekkor huszonöt hunghuc rohamra indult ellenünk. Ezredesünk ezt
vezényelte:

– Adjatok rájuk sortüzet!

Hat rabló a földre bukott. Két másik támadó leszédült a nyeregből és
ahogyan csak tudtak, futottak most már visszavonuló társaik után. Néhány
perccel később megszűnt ellenségeink tüzelése és most ők lobogtattak
fehér zászlót.

Két lovas közeledett hozzánk. Tárgyalás közben kiderült, hogy a
vezérüket egy golyó mellen találta. Orvosi segítséget kértek tőlünk a
számára.

Ekkor azonnal reménysugarat láttam. Magamhoz vettem orvosságos ládámat
és megsebesült kalmukommal, aki nyögött és káromkodott, elindultam.

– Adjon annak az ördögnek egy adag ciankálit, – kívánták társaim.

Nekem azonban más volt a tervem.

A megsebesült vezérhez vezettek bennünket. Sziklák közt, nyeregtakarókon
feküdt. Nekünk azt mondták, hogy tibeti ember, de arcvonásaiból mindjárt
észrevettem, hogy szárt vagy turkomán lehet, valószínűleg Turkesztán
déli részéből. Kérő, ijedt szemmel nézett rám. Megvizsgáltam és
megállapítottam, hogy a golyó balról jobbra áthatolt a mellén, hogy sok
vért vesztett és nagyon gyönge.

Gondosan megtettem mindent, amit csak megtehettem. Minden orvosságot,
még a jodoformot is, amelyet fölhasználtam, megérintettem a nyelvemmel,
hogy megmutassam, nincs bennük méreg.

Jóddal megtisztítottam a sebet, jodoformmal megfecskendeztem, majd
bekötöztem. Ezután elrendeltem, hogy a megsebesült embert nem szabad
megérinteni, sem pedig megmozdítani, hanem feküdni kell őt hagyni ott,
ahol most van. Az egyik tibetinek megmutattam, hogyan kell a kötést
kicserélni és vattát, kötőszert, meg kevés jodoformot hagytam neki
hátra. A betegnek, akiben már dolgozott a láz, egy adag aszpirint adtam,
azonkívül még több tabletta kinint hagytam ott.

Mindezek után kalmukom közvetítésével a következő ünnepi beszédet
intéztem a körülállókhoz:

– A seb meglehetősen veszedelmes, de nagyon erős orvosságot adtam a
vezéreteknek. Remélem, hogy fölgyógyul. Azonban csak egy föltétellel:
azok a gonosz szellemek, amelyek büntetésül beléje bújtak, mert
bennünket, ártatlan utasokat jogtalanul megtámadtatok, azonnal megölik
őt, mihelyt még csak egyet is lőttök. Fegyvereitekben nem szabad
egyetlen golyónak sem maradnia.

E szavak után megparancsoltam a kalmuknak, hogy ürítse ki a fegyverét,
ugyanekkor én is kivettem Mauzer pisztolyomból a patronokat.

A tibetiek alázatosan követték a példámat.

– Ne feledjétek el, amit mondtam, tizenegy nap és tizenegy éjjel ne
mozduljatok el erről a helyről és ne töltsétek meg fegyvereiteket.
Máskülönben elviszi vezéreteket a halál démona, benneteket pedig üldözni
fog.

E szavak után, fejük fölé emelve Narabancsi Hutuktu gyűrűjét, ünnepiesen
távoztam.

Visszatértem társaimhoz, akiket iparkodtam megnyugtatni. Azt mondtam
nekik, hogy újabb támadástól nem kell tartanunk és most a szerencsében
bízva kell megkísérelnünk a Mongolországba vivő út megtalálását. De
lovaink nagyon ki voltak merülve és olyan soványak voltak, hogy akár a
bordáikra akaszthattuk volna köpenyeinket.

Még két napig maradtunk megtámadtatásunk helyén. Ezt az időt arra
használtam föl, hogy páciensemet ismételten fölkeressem. Ez a pihenő
lehetővé tette azt is, hogy a mi, szerencsére könnyebb sebeinket
bekötözgessük és kissé magunkhoz térjünk. A golyónak lábikrámból való
kivágására, szerencsétlenségemre, csak zsebkéssel rendelkeztem.

Megtudakolván a rablóktól a karavánutakat, nagyon könnyen rátaláltunk a
főutak egyikére. Ott szerencsénkre találkoztunk Pounzig fiatal mongol
herceg karavánjával, aki szent küldetésben járt, mert az urgai Élő
Buddhától vitt üzenetet a lasszai Dalai Lámának. A herceg segítségünkre
volt a lovak, tehenek és élelmiszer vásárlásában.

Mivel fegyvereinket és készleteinket elcseréltük volt állatokért és
élelmiszerért, teljesen kifosztva tértünk vissza a
Narabancsi-kolostorba, ahol a Hutuktu szívesen fogadott.

– Tudtam, hogy vissza fogtok jönni, – mondta. – Az istenek elárulták
nekem.

Délre való hatolásunk örök útadójaként hat emberünk Tibetben maradt.
Csak tizenketten kerültünk vissza a kolostorba.

Két hétig maradtunk a kolostorban, hogy rendbe szedjük magunkat és
kitaláljuk, hogy a sors hullámzó tengerén milyen irányba terelnek
bennünket az események.

A tisztek beléptek egy különítménybe, amely akkor Mongolországban a
bolsevikok, Oroszország tönkretevői ellen alakult. Eredeti kísérőm
azonban és én, a mongol síkságon át való útra készülődtünk, nem riadva
vissza a kalandoktól és veszedelmektől, amelyekkel menedékhely után
kutatva ott is találkozhatunk.

És most, a tönkretevő, örökké emlékezetemben maradó út e jelenetei után
ezeket a fejezeteket régi kipróbált barátomnak, az agronómnak, orosz
útitársaimnak és különösen ama kísérőim megszentelt emlékezetének
ajánlom, akik ott nyugosznak Tibet hegyeinek lábánál: Osztrovszki
ezredesnek, Zuboff és Turoff kapitányoknak, Pisarjevszky hadnagynak, a
kozák Vernigorának és a tatár Mahomed Szpirinnek. E helyen is kifejezem
nagy köszönetemet a segítségért és a barátságért, amelyben
részesítettek, Szoldjak fejedelmének, a noyonnak és Ta Lámának, valamint
a Narabancsi-kolostor Kampo Gelongjának, a tiszteletreméltó Jelyb
Djamszrap Hutuktunak.




MÁSODIK RÉSZ.  A DÉMONOK ORSZÁGA.


TIZENHETEDIK FEJEZET.  A titokzatos Mongolország.

Ázsia szívében van a nagy, titokzatos, gazdag Mongolország. A Tien San
havas legelőitől és a nyugati Zungaria forró homoksivatagjaitól
Közép-Ázsia írtózatosan nagy részén terül el, egészen a Szajan-hegység
erdős magaslatáig és Kína nagy faláig.

A népek bölcsője, történelmi korszakoknak eredő helye, legendák veszik
körül. Szülőhelye vérszomjas hódítóknak, akiknek fővárosai ma a Gobi
homokja alatt vannak eltemetve, de akiknek titokzatos vonatkozásai és
régi nomád törvényei máig élve maradtak; országa szerzeteseknek és
rosszakaratú ördögöknek, hazája vándorló törzseknek, amelyeket Dzsingisz
khán és Kublai khán leszármazottjai, a fiatalabb ágak khánjai és
hercegei kormányoznak.

Titokzatos országa a Rama, Sakia-muni, Djonkapa és Paspa kultuszának,
amelyet az Élő Buddha – Bogdo Gheghen Ta Kureban vagy Urgában –
képvisel, aki a lámai vallásnak ujjászületett Buddha harmadik legnagyobb
méltósága; országa titokzatos orvosoknak, prófétáknak, varázslóknak,
jósoknak és boszorkányoknak, országa a Svasztikának, az az ország, amely
még mindig nem felejtette el a régen meghalt, Ázsia és Európa felének
uralkodóivá lett nagy hatalmasságok gondolatait.

Országa csupasz hegyeknek és kopár síkságoknak, amelyeket a nap
elégetett és a hideg megölt, országa beteg barmoknak és beteg
embereknek, a pestis, förtelmes bőrbajok és a himlő fészke. Országa
gőzölgő hőforrásoknak és veszedelmes hegyszorosoknak, amelyeken gonosz
szellemek laknak, országa szent halban gazdag tavaknak, országa
farkasoknak, ritka szarvasfajoknak és hegyi kecskéknek, országa
számtalan mormotának, vad lónak, vad szamárnak és vad tevének, amelyek
sohasem láttak féket, országa dühös kutyáknak és mohó ragadozó
madaraknak, amelyek fölfalják a síkra kitett halottakat.

Az az ország, melynek kihaló, kezdetleges népe nagy atyáknak a síkságok
porában és homokjában fehéredő csontjaira tekint, ahol kipusztul egy
nép, amely azelőtt egyszer meghódította Kínát, Sziámot, Észak-Indiát és
Oroszországot, de melynek harcosait később, akkor az egész keresztény
világot a vad Ázsia betörése ellen védő lengyel lovagok dárdái
tartóztatták föl.

Az az ország, amelynek földje a megrepedésig gazdag kincsekben, de nem
teremt elő semmit, amelynek mindene hiányzik, inségeskedik és amelyre
súlyosan ránehezedik a világ mostani végzete.

A sors úgy akarta, hogy miután teljesülhetetlennek bizonyult az a
tervem, hogy Tibeten át elérjem a Csendes-oceánt, az életemért küzdve és
biztosságra törekedve, fél évet töltöttem el ebben az országban.

Régi hű barátomat és engemet elkapott a rendkívül fontos és veszedelmes
események forgószele, amely 1921-ben végigsöpört Mongolországon.

Mégis ennek a körülménynek köszönhetem, hogy megismerhettem a csöndes,
jószívű és becsületes mongol népet. A lelkében olvashattam, láttam
szenvedéseit és reményeit. Tanuja voltam a szorongás és félelem
rettenetes állapotának, amelyen a misztérium borong ebben az országban,
ahol a misztérium betölti az egész életet. Megfigyeltem, amikor folyamok
tompa dörgéssel széttörték a nagy téli hidegben jégláncaikat, láttam,
amikor tavak emberi csontokat dobtak ki partjaikra, hallottam, amikor
vad hangok szólaltak meg a hegyszakadékokban, sírszerű pusztaságokon
tűzlángokat állapítottam meg, megpillantottam égő tavakat, fölnéztem
hegyekre, amelyeknek csúcsai megmászhatatlanok, tekergőző, gödrökben
áttelelő kígyók nagy rakásaira bukkantam, eljutottam folyamokhoz,
amelyek örökké be vannak fagyva, találtam sziklákat, amelyek mintha
megkövesedett tevék, lovasok és karavánok lettek volna és mindenütt a
csupasz, csupasz hegyeket pillantottam meg, amelyeknek ráncai a sátánnak
a lenyugvó nap sugarában vérbe mártott köpenyéhez hasonlítanak.

– Nézzen oda, – mondta egy öreg pásztor, az elátkozott Zagasztai
lejtőjére mutatva. – Ez nem hegy, ez Ő, aki vörös köpenyben fekszik ott
és várja a napot, amikor ismét fölkel, hogy megint harcra keljen a jó
szellemekkel.

A pásztor szavaira Vroubelnek, az ismert festőnek misztikus képe jutott
az eszembe. Ugyanezeket a csupasz hegyeket mutatja a sátánnak lila- és
bíborszínű ruhájával, akinek arcát egy közeledő szürke felhő félig
elfödi.

Mongolország a misztérium és a démonok rettentő országa. Nem csodálható
tehát, hogy itt a vándorló nomád törzsek ősrégi életrendjének minden
megsértése vörös vérpatakokban és iszonyatban végződik.

Miután a Koko-Nor kerületből visszatértünk Mongolországba és néhány
napig kipihentük magunkat a Narabancsi kolostorban, egy ideig
Uliasszutaiban, Külső Mongolország nyugati részének fővárosában éltünk.
Nyugaton Uliasszutai a legutolsó tisztán mongol város. Mongolországban
csak három tisztán mongol város van: Urga, Uliasszutai és Ulankom. A
negyedik város, Kobdo, határozottan kínai jellegű, mert e kerület Kína
közigazgatásának a középpontja. Ebben a kerületben ide-oda vándorló és
Peking meg Urga uralmát csak névleg elismerő törzsek laknak.
Uliasszutaiban és Ulankomban a jogellenesen jelenlevő kínai biztosokon
és csapatokon kívül mongol kormányzók vagy szaitok voltak, akiket az Élő
Buddha nevezett ki.

Alighogy a városba érkeztünk, mindjárt politikai szenvedélyek háborgó
tengerén találtuk magunkat. A mongolok az ő országukban folytatott kínai
politikának szenvedélyes izgatottsággal ellenszegültek. A kínaiak
dühöngtek és adófizetést követeltek a mongoloktól az egész időre, amióta
Kínától kicsikarták Mongolország autonómiájának elismerését. Az orosz
telepesek, akik a város közelében, a nagy kolostorok szomszédságában és
az ide-oda vándorló törzsek közt szálltak meg, egymással civakodó
politikai csoportokra szakadtak. Urgából híre jött, hogy
Ungern-Sternberg báró orosz tábornok vezérletével harc folyik Külső
Mongolország függetlenségének fönntartásáért. Az orosz tisztek és
menekültek különítményekbe állottak össze, amelyeket a kínaiak nem
tűrtek meg, a mongolok ellenben szívesen láttak. A bolsevikok, akiknek
gondot okozott, hogy Mongolországban fehér harci csapatok alakulnak, a
mongol határra küldték csapataikat. Irkutszk és Csita, Uliasszutai és
Urga közt hírhordók jártak, akik a bolsevikoktól minden elképzelhető
ajánlatokat hoztak a kínai biztosoknak. A Mongolországban levő kínai
hatóságok fokozatosan növekvő titkos összeköttetésekbe léptek a
bolsevikokkal és Kiachtában és Ulankomban a nemzetközi jog megsértésével
kiadták nekik az orosz menekülteket. Urgában orosz kommunista községet
rendeztek be a bolsevikok. A törvényes orosz konzulok nem tettek semmit.
A Koszogol és a Szelenga-völgy vidékén levő vörös csapatok harcba
keveredtek bolsevikellenes tisztek csoportjaival. A kínai hatóságok a
mongol városokban helyőrségeket létesítettek és büntető expediciókat
küldtek az országba. És hogy a kavarodás még tökéletesebb legyen, a
kínai csapatok házkutatásokat végeztek, amikoris fosztogattak és loptak.

Micsoda atmoszférába jutottunk a Jenisszei mellett, Urianhaion,
Mongolországon, a turgutok földjén, Kanszun és Koko Noron át tett nehéz
és veszedelmes utunk után.

– Higyje el, – mondta öreg barátom, – inkább fojtanék meg elvtársakat és
harcolnék hunghucok ellen, mint hogy itt hírekre és egyre rosszabb
hírekre várjak!

Igaza volt, mert a mi helyzetünkben az volt a legrosszabb, hogy a
tények, a hírek és a fecsegések e zűrzavarában a vörösök ellenállás
nélkül közeledhettek volna Uliasszutaihoz és puszta kézzel megfojthattak
volna mindenkit.

Szívesen elhagytuk volna a bizonytalanságok e városát, de nem tudtuk,
hová mehetnénk. Északon ellenséges párthívek és vörös csapatok voltak.
Délen már elvesztettük néhány társunkat és magunk is megsebesültünk.
Nyugaton a kínai közigazgatási tisztviselők és csapataik dühöngtek és
keleten háború tört ki, amelyről a kínai hatóságoknak mindent eltitkoló
kísérletével szemben is hírek szivárogtak át és nagyon komolynak
tüntették föl a helyzetet Külső Mongolország e részében. Nem maradt
tehát számunkra más, mint hogy Uliasszutaiban maradjunk. Kívülem itt
lakott még több lengyel katona, aki oroszországi hadifogolytáborból
szökött meg, két lengyel család és két amerikai cég. Mindannyian olyan
helyzetben voltak, mint mi. Összetartottunk és megszerveztük saját
hírszolgálatunkat, amelynek az volt a föladata, hogy a leggondosabban
figyelje meg az események kifejlődését. A kínai biztossal és a mongol
kormányzóval sikerült jó viszonyba jutnunk, ami tájékozódásunkra nagyon
is hasznos volt.

Mi volt a magyarázata mindezeknek a mongolországi eseményeknek?
Uliasszutai nagyon intelligens mongol kormányzója a következő
felvilágosítással szolgált:

– A Mongolország, Kína és Oroszország közt 1912 október 21-én, 1913
október 23-án és 1915 június 7-én kötött szerződésnek megfelelően
megadták a függetlenséget Külső-Mongolországnak és vallásunk erkölcsi
vezetőjének ismerték el. A Kahlkhaban és Külső-Mongolországban élő
mongol népeknek Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu Khán címmel ő szentsége,
az Élő Buddha lett a szuzerénje. Amíg Oroszország erős volt és Ázsiában
érvényt tudott szerezni a politikájának, a pekingi kormány tiszteletben
tartotta a szerződést. Mikor azonban Oroszország a Németországgal való
háború kezdete után kénytelen volt csapatait Szibériából kivonni, Peking
Mongolországban elvesztett jogainak helyreállítását kezdte követelni. Ez
okból az 1912 és 1913. évi szerződéseket kiegészítették az 1915. évi
konvencióval. De amikor 1916-ban Oroszország minden hadi erejét
lekötötte a sikertelen háború és amikor később, 1917 februárjában kitört
az orosz forradalom, a kínai kormány nyíltan ismét visszavette
Mongolországot. Mindenütt új mongol minisztereket és kormányzókat
nevezett ki, olyan egyéneket, akik barátságos érzelemmel voltak Kína
iránt. A mongol függetlenségi mozgalom sok hívét elfogatta és Pekingben
börtönbe vettette. Urgában és más mongol városokban kínai igazgatást
rendezett be és ő szentségét, a Bogdo khánt megfosztotta az igazgatás
minden jogától, amennyiben kínai dekrétumok puszta aláíró gépjévé tette.
Végül még csapatokat is küldött Mongolországba. E pillanattól kezdve
sűrűn jöttek kínai kereskedők és kulik. A kínaiak adók és illetékek
fizetését követelték 1912-től kezdve. Ennek következtében a mongol
lakosság csakhamar mindenét elvesztette úgy, hogy most városaink és
kolostoraink szomszédságában koldussá lett, földlyukakban lakó mongolok
egész telepei láthatók. A mongol arzenálokat és kincstárakat
lefoglalták, a kolostorokat adófizetésre kényszerítették és minden
mongolt üldöztek, aki síkra szállt hazája szabadságáért. Kínai ezüsttel,
kitüntetésekkel és címekkel vesztegetve, a szegényebb mongol
fejedelmeket maguknak nyerték meg a kínaiak. Így azután könnyen
megérthető, hogy az uralkodó osztály, ő szentsége, a khánok, a hercegek
és az előkelő lámák, de a tönkretett és sanyargatott nép is,
határozottan ellenséges érzelemmel vannak az így föllépő kínai
közigazgatási tisztviselők iránt, mert nem feledték el, hogy egykoron
mongol uralkodók kormányozták Pekinget és Kínát és uralmuk idején
Ázsiában Kínának juttatták az első helyet. Szembeszállnunk azonban nem
lehetett. Nem volt fegyverünk. Vezéreink mind őrizet alatt voltak és a
fegyveres ellenállás minden mozdulatára ugyanazokban a pekingi
börtönökben fejezték volna be életüket, amelyekben éhséggel és
kínszenvedéssel nemeseink, fejedelmeink és lámáink közül már nyolcvanan
pusztultak el. Rendkívül hatalmas lökés kellett, hogy a nép cselekedjék.
Ezt a lökést megadták Cseng Y tábornok és Csu Tekihsziang tábornok kínai
adminisztrátorok. Ezek kihirdették, hogy ő szentsége a Bogdo khán fogoly
a saját palotájában és figyelmeztették őt arra, hogy a pekingi kormány
egyik korábbi határozata értelmében – amelyet azonban a mongolok
jogtalannak tartanak – ő szentsége az utolsó Élő Buddha. Ez már több
volt a soknál. A nép és Élő Istenük közt azonnal titkos összeköttetések
szövődtek és terveket dolgoztak ki ő szentsége megszabadítására, meg a
szabadságharcra. Segítségünkre volt Djam Bolon, a burjétok nagy
fejedelme, aki tárgyalni kezdett a bolsevikok ellen akkor
Transbajkáliában harcoló Ungern tábornokkal és fölszólította, vonuljon
be Mongolországba és segítsen harcunkban a kínaiak ellen. Így kezdődött
a szabadságharcunk.

Így magyarázta meg nekem a helyzetet Uliasszutai kormányzója. Később
azután ez történt. Miután Ungern báró beleegyezett abba, hogy
Mongolország szabadságáért küzdjön, elrendelte az északi kerületekben
lakó mongolok mozgósítását és megígérte, hogy saját kicsiny
különítményével a Kerulen folyó mentén eljön Mongolországba.
Összeköttetésbe lépett a Mongolországban levő másik különítménnyel,
Kazagrandi ezredes csapatával és a mozgósított mongol lovasok
támogatásával megkezdte a támadást Urga ellen. Kétszer vereséget
szenvedett, de 1921 február 3-án sikerült a várost elfoglalnia és az Élő
Buddhát ismét a khánok trónjára ültette.

Március vége felé azonban Uliasszutaiban még ismeretlenek voltak
mindezek az események. Nem tudtunk sem Urga elestéről, sem arról, hogy a
közel 15,000 főnyi kínai sereg a maimaicsengi csatákban, a Tola partján
és az urga-udei úton elpusztult. A kínaiak minden erejükkel a valóság
elleplezésén fáradoztak, amennyiben mindenkit megakadályoztak abban,
hogy Urgatól nyugatra juthasson el. De a hírek ott voltak a levegőben és
mindenkit fölizgattak. Egyre feszültebb lett a helyzet és a viszony a
kínaiak közt az egyik, a mongolok és az oroszok közt a másik részen
naponta élesebb lett.

Uliasszutaiban ebben az időben Wang Tszao-tszun volt a kínai biztos,
tanácsadója Fu Hsziang. Fiatal és tapasztalatlan ember volt mindkettő.

A kínai hatóságok barátomat, Uliasszutai kormányzóját, a kiváló mongol
hazafit, Chultun Beyle herceget elbocsátották és helyét egy kínaibarát
láma-fejedelemmel, Urga volt vicehadügyminiszterével töltötték be.

Az elnyomás még gonoszabb lett. Most itt is megkezdődtek a házkutatások
az orosz tisztek és telepesek lakásain és nyílt összeköttetések
kezdődtek a bolsevikokkal. Napirenden volt a letartóztatás és a
verekedés. Az orosz tisztek hatvan főnyi titkos különítményt alkottak,
úgy, hogy most már védelmezhették magukat. De ebben a különítményben
véleményeltérés támadt M. M. Michailoff alezredes és néhány tisztje
közt. Világos volt, hogy a különítmény a döntő pillanatban széthull.

Mi nem oroszok elhatároztuk, hogy alaposan kikémleljük, nem kell-e vörös
csapatok megérkezésétől tartanunk. Régi barátom és én ajánlkoztunk a
hírszerző szerepére. Chultun Beyle herceg nagyon jó vezetőt adott
nekünk, egy Tzeren nevű öreg mongol embert, aki folyékonyan beszélt és
írt oroszul. Ez a vezető nagyon érdekes személyiség volt, mert már
tolmácsként szerepelt úgy a mongol hatóságoknál, mint alkalomadtán a
kínai biztosnál is. Nem nagyon régen mint külön hírnököt nagyon fontos
táviratokkal Pekingbe küldték. A fölülmúlhatatlan lovas az Uliasszutai
és Peking közt elterülő utat, 1800 mérföldnyi távolságot, bármily
hihetetlenül hangzik is, kilenc nap alatt tette meg. Úgy készült föl az
útra, hogy testét, mellét, lábaszárát, karját erős gyapjúkötéssel
csavarta körül. Ilyen módon védekezett ily hosszú lovaglás fáradalma
ellen. A sapkáján három sastoll volt annak jeléül, hogy a kapott parancs
szerint a madár gyorsaságával repülhet. Tzara nevű különleges okirat
jogot adott neki arra, hogy minden postaállomáson a legjobb lovakat
követelje, egyet hátasnak és egy teljesen fölnyergeltet váltásnak,
valamint, hogy két oulatch vagy őr kísérje őt fedezetül és a lovak
visszavezetése végett. Így fölszerelve az ourtonnak nevezett
postaállomások közt vágtatva tette meg a 15–30 mérföldet és mindenik
állomáson csak éppen annyi időt töltött, amennyi a lovak és az őrök
kicserélésére kellett. Egy őr mindig előre lovagolt, úgy hogy a
legközelebbi állomáson mindig előre tudtak érkezéséről. Minden őr három
lovat vitt magával, ami lehetségessé tette, hogy egyik nyeregből a
másikba pattanjanak és kifáradt lovukat visszatértükig hátrahagyják. A
táviratvivő minden harmadik állomáson megivott egy csésze forró zöld
teát és mindjárt folytatta a rohanást délnek. Napi tizenhét-tizennyolc
órai ilyen lovaglás után az éj hátralevő részét valamelyik állomáson
töltötte el, ahol lefekvés előtt elnyelt egy főtt ürücombot. Így utazott
kilenc napon át.

Ezzel az emberrel a szolgálatomban egy hideg téli reggelen elindultunk
Kobdo irányába. Onnan azt a nyugtalanító hírt kaptuk, hogy vörös
csapatok vonultak be Ulankomba, ahol a kínai hatóságok valamennyi
európait kiszolgáltatták nekik. Utunkba esett a Dzafin folyó, amelyet
jég borított. Rettenetes víz. Ágya futóhomok, mely nyáron sok tevét,
lovat és embert ragad le a mélybe.

Amikor a kobdói út felét megtettük, a kis Baga Nor-tó partján egy
pásztor jurtájához értünk. Az est beköszöntése és sűrű havat hozó
forgószél arra kényszerített bennünket, hogy ott éjjelezzünk. A jurta
mellett pompás fakó állott, ezüsttel és korallokkal gazdagon díszített
nyereggel.

A jurtához való közeledésünkre két mongol sietett ki belőle. Egyikük
gyorsan a nyeregbe ugrott és hamarosan eltűnt a síkság havas dombjai
mögött. Annyit észrevettünk, hogy nagy felöltője alatt sárga ruhát
viselt és hogy nagy, zöld bőrhüvelybe dugott kés volt nála, amelynek
nyele szaruból és elefántcsontból készült. A másik ember, a jurta
tulajdonosa, az ottlakó Novontziran herceg pásztora volt.

Örült, amikor meglátott bennünket és befogadott a jurtájába.

– Ki volt az a lovas azon a fakón? – kérdeztük tőle.

Lesütötte a szemét és hallgatott.

– Mondd meg. Ha nem mondod meg a nevét, ez azt mutatja, hogy rossz
emberekkel barátkozol.

Kezével hadonászva tiltakozott.

– Nem, nem! Jó ember, nagy ember, de a törvény tiltja, hogy a nevét
kiejtsem.

Megértettük, hogy az eltávozott vagy a pásztornak a gazdája, vagy pedig
valami előkelő láma volt. Ezért nem is követelődztünk tovább, hanem
alváshoz készülődtünk. Vendéglátónk három ürücomb főzéséhez fogott hozzá
és nagy késével ügyesen kivágta belőle a csontokat. Beszélgettünk vele
és megtudtuk, hogy itt senkisem látott vörös csapatokat. Ellenben
Kobdoban és Ulankomban kínai katonák sanyargatták a lakosokat és
bambuszbottal halálra verték azokat a férfiakat, akik feleségeiket
védték e szörnyetegekkel szemben. Ezért a mongolok közül néhányan a
hegyekbe menekültek, hogy ott beálljanak Kaigordoffnak, egy Altaiból
való tatár tisztnek a különítményébe, aki fegyvert adott nekik.


TIZENNYOLCADIK FEJEZET.  A titokzatos bosszuló láma.

A két napi út után, amelyen hóban és metsző hidegben 170 mérföldnél
többet tettünk meg, örültünk a pihenésnek a jurtában és szabadon,
gondtalanul beszélgettünk a leveses ürühús-vacsoránál, amikor egyszerre
mély, rekedt hangot hallottunk:

– Szayn! – jó estét!

A szénserpenyőtől az ajtó felé fordultunk, ahol középmagas, nagyon zömök
mongol embert láttunk, aki szarvasbőrköpenyt és oldalhajtókákkal
ellátott sapkát viselt. Övében ugyanaz a zöld hüvelyű nagy kés volt,
amelyet az elsiető lovason láttunk.

– Amourszayn! – feleltük.

Gyorsan fölgombolta az övét és letette a felöltőjét. Sárga selyemből
készült pompás ruhában állt most előttünk, amely fénylett, mint a nap.
Símára beretvált arca, megnyírt haja, balkezén a vörös korallokból való
olvasója és sárga ruhája világosan bizonyították, hogy előkelő lámapap
állt előttünk, – lámapap nagy gyilokkal, amely kék vállszalagja alá volt
dugva. Ránéztem házigazdánkra és mongol vezetőmre, Tzerenre és
mindkettőnek az arcán félelmet és tiszteletet láttam. Az idegen odajött
a szénserpenyőhöz és leült.

Egy darab húst vett a szájába és így szólt:

– Beszéljünk oroszul.

Beszélgetni kezdtünk. Az idegennek némi kifogásolnivalója volt az urgai
Élő Buddha kormányzásán.

– Odaát felszabadítják Mongolországot, meghódítják Urgát, megverik a
kínai hadsereget és itt nyugaton minderről nem hallunk semmit. Itt,
mialatt a kínaiak agyonverik és meglopják népünket, nem történik semmi.
Az én nézetem szerint Bogdo khánnak értesítéseket kellett volna ide
küldenie. Miért tudnak a kínaiak Urgából és Kiachtából Kobdóba
hírvivőket küldeni, akik segítséget kérnek számukra és miért nem tudja
ezt a mongol kormány megtenni? Miért?

– Küldenek-e a kínaiak segítő csapatokat Urgába? – kérdeztem.

Rekedt nevetéssel ezt válaszolta a vendégünk:

– Valamennyi hírvivőt elfogtam, leveleiket elvettem és őket magukat
vissza… a sírba küldtem.

Újra nevetett és különös fényű szemével körülnézett. Csak most vettem
észre, hogy pofacsontjai és szeme olyan vonalakat mutatnak, aminőket
Közép-Ázsia mongoljainál rendszerint nem lehet látni. Inkább tatárnak
vagy kirgiznek tetszett.

Hallgattunk és pipáztunk.

– Mikor indul el a csahar-különítmény Uliasszutaiból? – kérdezte.

Azt feleltük, hogy erről még nem hallottunk semmit, mire vendégünk
kijelentette, hogy a kínai hatóságok Mongolország belsejében
mozgósították a harcias csaharok egy erős különítményét, egy olyan
törzset, amelynek vándorhelye nincs messze a nagy faltól. A különítmény
feje egy ismert hunghuc, akinek a kínai kormány kapitányi rangot adott
azért az ígéretéért, hogy a kínai hatóságoknak meghódítja a kobdói és
urianhai kerületekben levő valamennyi törzset.

Mikor vendégünk megtudta, mi utunknak a célja, azt mondta, hogy a
legpontosabb hírekkel szolgálhat és így fölöslegessé válik
továbbutazásunk. Hozzáfűzte még:

– Különben nagyon veszedelmes is, mert Kobdo népét le fogják gyilkolni
és a várost fölgyujtják. Ezt egészen határozottan tudom.

Nagy figyelemmel és rokonérzéssel fülelt, amikor Tibeten való
átnyomulásunk szerencsétlen kísérletéről hallott.

– Egyedül csak én lehettem volna segítségükre, de sohasem a Narabancsi
Hutuktu. Az én laissez-passer levelemmel Tibetben bárhová elmehettek
volna. Én Tushegoun láma vagyok.

Tushegoun láma. Mennyi rendkívüli elbeszélést hallottam már erről az
emberről. Orosz kalmuk ember, akinek a cár uralkodása idején a
propaganda miatt, amelyet a kalmuk nép függetlensége érdekében
folytatott, sok orosz börtönnel kellett megismerkednie és akit
ugyanebből az okból a bolsevikok üldöztek. Mongolországba menekült és
itt a mongolok közt azonnal nagy befolyásra tett szert. Ez nem is volt
csoda, mert ő a potalai (Lassza) Dalai Láma belső barátja és tanítványa
és a legképzettebb a lámak közt, híres gyógyász és doktor. Az Élő
Buddhához való viszonyában csaknem független állást foglalt el.
Nyugat-Mongolország és Zungaria valamennyi nomád törzsének vezére lett,
sőt egész Turkesztánig terjedt a befolyása. Hatalmának alapja, ahogyan
magát kifejezte, a misztérium dolgaiban való nagy jártassága volt, de
mint nekem elbeszélték, alapja volt nagyrészben az is, hogy pánikszerű
félelemben tudta tartani a mongolokat. Aki nem teljesítette a parancsát,
meghalt. Az engedetlenkedő sohasem tudhatta, mely napon és órában bukkan
föl a büntető láma, a Dalai Láma különös és hatalmas barátja. A
csodatevő nem sokat teketóriázott: egy késszúrás, egy golyó, vagy egy
szorítás a gégén és megvolt a büntetés.

Künn a szél üvöltött és a megfagyott havat odacsapta a jurta kifeszített
nemezfalához. A szél ordításán át több hangnak a lármája, kiabálás,
nevetgélés hallatszott be hozzánk. Éreztem, hogy ebben a környezetben
valami vándorló nomádot könnyen rá lehetne venni arra, hogy csodában
higyjen, hiszen maga a természet is segít ebben. Alighogy ez a
gondolatom támadt, a Tushegoun láma hirtelen fölkapta a fejét, keményen
rám nézett és így szólt:

– Nem egy dolog van a természetben, amit nem ismerünk és az a képesség,
hogy az ismeretlent föl tudjuk használni, teremti meg a csodát. Csakhogy
ezzel a képességgel nagyon kevesen rendelkeznek. Be fogom ezt
bizonyítani, azután majd mondja meg, látta-e már azt, amit én mutatok.

Fölállt, a karján feltűrte sárga ruháját és a juhpásztor felé indult,
akire rászólt:

– Misik, kelj föl!

A pásztor fölkelt, mire a láma gyorsan kigombolta a pásztor ruháját és
meztelenre kitakarta a mellét. Még nem is sejthettem, hogy mit akar,
amikor a Tushegoun minden erejével a pásztor mellébe döfte a kését. A
mongol, akinek egész teste vérrel volt borítva, a földre zuhant. A láma
sárga selyemruháján odacsöppent vért vettem észre. Fölkiáltottam:

– Mit csinált?

– Pszt, csönd, – súgta felém fordítva egészen fehérré vált arcát.

Néhány metszéssel megnyitotta a mongol mellét. Láttam a pásztor lassan
lélekző tüdejét és szívének mozdulatait. A láma újjával megérintette
ezeket a szerveket, de mintha nem folyt volna már több vér és a pásztor
arca is teljesen nyugodt volt. Amikor a láma nekikészülődött a pásztor
testének megnyitásához, a félelemtől és iszonyattól lecsuktam a
szememet. Mikor nemsokára ismét fölpillantottam kissé, még jobban
bámultam, mert láttam, hogy a pásztor még mindig nyitott kabáttal, de
sértetlen mellel feküdt és csendesen aludt, mig a Tushgoun láma a tűz
mellett ült, pipázott és mélyen elgondolkozva a lángokba bámult.

– Ez csodálatos, – mondám. – Ilyet még sohasem láttam.

– Miről beszél? – kérdezte a kalmuk.

– A csodájáról, aminek maga mondja, – feleltem.

– Én sohasem mondtam annak, – rovott meg hideg hangon a kalmuk.

– Maga látta? – kérdeztem kísérőmet.

– Mit? – kérdezte álmosan.

Megértettem, hogy Tushegoun láma hipnotikus erejének lettem áldozatává.
Ez azonban inkább volt kedvemre, mint hogy egy ártatlan mongolt meghalni
lássak. Azt ugyanis nem hittem, hogy Tushegoun láma áldozatainak testét
éppen olyan gyorsan össze tudja foltozni, mint ahogyan bizonyára szét
tudja vágni.

Másnap elbúcsúztunk vendéglátóinktól, mivel küldetésünket befejeztük,
elhatároztuk, hogy visszatérünk.

Tushegoun láma azt mondta nekünk, hogy ő ott van mindenütt. Egész
Mongolországot összevándorolja és egyszer a pásztor és a vadász
magábanálló, egyszerű jurtájában lakik, máskor a hercegek és törzsfők
pompás sátrában.

Ez a kalmuk boszorkánymester ravaszul mosolyogva ezt mondta, amikor
elvált tőlünk:

– A kínai hatóságoknak ne beszéljen rólam semmit.

Azután hozzáfűzte:

– Amit tegnap este átélt, csak futólagos demonstráció volt. Ti európaiak
nem akarjátok beismerni, hogy mi, föl nem világosult nomádok, a titkos
tudomány erejével rendelkezünk. Bizonyára másként gondolkodnék, ha csak
egyszer láthatná a legszentebb Tashi Láma csodáit és hatalmát, akinek
parancsára például Buddha régi szobra előtt meggyulladnak a lámpák és
mécsek. De van még egy hatalmasabb és szentebb ember…

– A Világ Királya Aghartiban? – vetettem közbe.

Nagycsodálkozva rámbámult, homlokát gondolkozva összeráncolta és azt
kérdezte:

– Hallott róla?

Pár pillanat mulva folytatta:

– Csak egy ember ismeri az ő szent nevét, csak egy most élő ember volt
valaha Aghartiban. Az én vagyok. És ez a magyarázata annak, miért
tüntetett ki a legszentebb Dalai Láma és miért fél tőlem az urgai Élő
Buddha. Én azonban sohasem fogok a lasszai legfőbb pap szent trónján
ülni és azt a méltóságot sem fogom elérni, amelyet Dzsingisz khán, a
sárga tan feje hagyott hátra. Én nem vagyok szerzetes, én harcos vagyok
és bosszúálló.

Ügyesen nyeregbe ugrott, végig vágott a lován és elröpült, miután a
szokásos mongol búcsúszavakat mondtan:

– Szayn! Szayn! – bayna!

Visszatérőben Tzeren sok száz legendát beszélt el, amely Tushegoun láma
személyéhez fűződik. Az egyikre különösen emlékszem. A mongolok 1911-ben
vagy 1912-ben fegyveres kézzel próbálták szabadságukat a kínaiaktól
kiküzdeni. Nyugat-Mongolország kínai főhadiszállása Kobdóban volt, ahol
a legjobb kínai tisztek vezérletével körülbelül tízezer kínai katona
állomásozott. Hun Baldon, egy egyszerű pásztor, aki a kínaiakkal vívott
harcokban kitüntette magát és akinek az Élő Buddha a Hun herceg címet
adta, kapott parancsot Kobdo bevételére. Baldon, aki óriási erejű ember
volt, rosszul fölfegyverzett mongoljait vad, rettenthetetlen
elszántsággal vezette többszöri rohamra. Mindannyiszor kénytelen volt
visszavonulni, mert géppuskatűz nagy veszteséget okozott neki.
Váratlanul megjelent Tushegoun láma, aki maga köré gyűjtötte a mongol
katonákat és a következő beszédet intézte hozzájuk:

– Nem kell a haláltól félnetek és nem szabad hátrálnotok.
Mongolországért harcoltok és haltok meg, amelynek az Istenek nagy jövőt
rendeltek. Nézzétek, mi lesz Mongolország sorsa.

Kezével a távolba mutatott. A katonák látták, hogy körülöttük az egész
vidék csupa gazdag jurta és legelő, amelyen sok ló és szarvasmarha
legelt. A síkságon lovasok tűntek föl drága nyergű paripákon. Az
asszonyokon a legpompásabb selyemruhák voltak, füleikben tömör
ezüstkarikák és hajukban drága ékszer. Kínai kereskedők végtelen
karavánt tereltek egy előkelő külsejű mongol kormányzó elé, akit cifrán
öltözött katonák vettek körül és büszkén tárgyalt a kereskedőkkel az árú
megvétele végett.

Röviddel ezután eltűnt a látomás. Tushegoun újra beszélt:

– Ne féljetek a haláltól. Megvált bennünket a földi fáradalmaktól és az
örök boldogsághoz visz. Nézzetek keletre. Látjátok-e előbbi csatákban
elesett testvéreiteket és barátaitokat?

– Igen, látjuk, látjuk, – kiáltották a legnagyobb elragadtatással a
mongol harcosok.

Most nagy csoport lakást pillantottak meg, amelyek jurták vagy meleg és
barátságos fénybe merült templomcsarnokok lehettek. Vörös és sárga
selyem födte e lakásokat, az oszlopok és a falak mindenütt arany fényben
csillogtak. A nagy vörös oltáron arany kandeláberekben áldozati gyertyák
égtek. A földön puha párnákon pihentek azok a mongolok, akik Kobdo
korábbi megrohanásaiban elestek. Előttük alacsony lakk-asztalok
állottak, tele gőzölgő húsételekkel, borral és teával megtöltött magas
edényekkel, szárított sajttal, datolyával, mazsolával és dióval. Az
elesett katonák arany pipából füstöltek és jókedvűen beszélgettek.

Ez a látomás is eltűnt. A levegőbe bámuló mongolok előtt fölemelt kézzel
már csak a titokzatos kalmuk állott.

– Előre csatára és győzelem nélkül nincs visszatérés! A harcban nálatok
vagyok!

A roham megkezdődött. A mongolok veszett bátorsággal harcoltak, százával
elestek, de elfoglalták Kobdót. Akkor azután megismétlődött a már régóta
nem látott esemény: tatár hordák földúltak egy igazi várost. Hun Baldon
megadta a fosztogatásra a hagyományos jelet: feje fölött piramis alakban
összetéve három, vörös szalagokkal díszített lándzsát vitetett. Ezzel
három napra kiszolgáltatta a várost a katonáknak. Megkezdődött a
gyilkolás és a fosztogatás. Minden kínai meghalt. A várost fölgyújtották
és a vár falait földig lerombolták. Hun Baldon azután Uliasszutaiba
ment, hogy ott is elpusztítsa a kínai várat. Ennek az eseménynek
tanuiként láthatók ma Uliasszutaiban a romok, a szétzúzott falak és
tornyok, a csupaszon a levegőbe nyúló kapuk és az elégett kínai
hivatalok és kaszárnyák maradványai.


TIZENKILENCEDIK FEJEZET.  A vad csaharok.

Uliasszutaiba való visszatérésünk után azt hallottuk, hogy a mongol
kormányzó nyugtalanító híreket kapott Muren Kureból. Levélben közölték
vele, hogy a Koszogol-tó környékén Kazagrandi ezredest vörös csapatok
visszaszorították. A kormányzó attól félt, hogy a vörösök Uliasszutai
ellen vonulnak. Ezért a két amerikai cég feloszlatta az üzletét,
aminthogy többi barátaink is gyors távozásra készülődtek, ámbár haboztak
a város elhagyásával, mert attól féltek, hogy éppen nekimehetnek a
keletről küldött csahar-különítménynek.

Elhatároztuk, hogy megvárjuk e különítmény megérkezését, mert ez az
egész helyzetet megváltoztathatja. Néhány nap mulva meg is érkezett.
Kétszáz harcias csahar rabló egy kínai hunghuc parancsnoksága alatt. Az
utóbbi nagy, csupa csont és bőr ember volt, akinek a keze csaknem a
térdéig ért. Szél és nap megbarnította az arcát. A homlokán és a pofáján
két széles sebhely volt, az egyik ferdén az üres szemüregen át.

A különítmény a szétrombolt várban tanyázott egy kínai épület közelében,
amely a mongolok rohamában elkerülte az általános pusztulást és most a
kínai biztosnak volt a főhadiszállása. A csaharok már megérkezésük
napján kifosztottak egy kínai dugunt, azaz kereskedelmi telepet, amely
alig félmérföldnyire volt a várostól. Megsértették a kínai biztos
feleségét is, akit árulónak mondtak. A csaharok ezzel nem is állítottak
valótlant, mert Wang-Tszao-tszun kínai biztos, amikor Uliasszutaiba
érkezett, a gyarmatokon élő kínaiak szokása szerint mongol ágyastársat
követelt, mire a szolgalelkű új kormányzó megparancsolta, hogy adjanak
neki egy szép mongol leányt.

Napirenden volt a rablótámadás, a veszekedés és a részeg csaharok
orgiája és ezért Wang-Tszao-tszun azon fáradozott, hogy a különítményt a
leggyorsabban tovább vonultassa nyugati irányban Kobdóba és tovább
Urianhaiba.

Egy hideg téli reggelen Uliasszutai lakói különös látványnak voltak a
tanui. A város főútján a csahar csapat haladt végig. A harcosok hármas
sorokban, kicsi sovány ponikon lovagoltak. Testüket meleg kék ruha és
báránybőrfelöltő födte, fejükön a szabályszerű medvebőr-sapka és állig
föl voltak fegyverkezve. Vad lármával és kiáltással lovagoltak, miközben
mohó szemmel vizsgálgatták a kínai üzleteket és az orosz telepesek
házait. Élükön a hunghucfőnök lovagolt, mögötte három fehérfelöltős
lovas, aki lengő zászlókat tartott és kagylókon művelt valamit, amit
bizonyára zenélésnek gondolt.

A csaharok egyike nem tudott ellenállni a kísértésnek. Leugrott a lóról
és berohant az egyik kínai boltba. A házból mindjárt kihallatszott a
kínai kereskedők ijedt kiáltása. Erre a hunghuc megfordította a lovát és
meglátván a csahar lovát a boltajtó előtt, tudta, hogy mi történt.
Szigorú hangon kiparancsolta a csahart és amikor kijött, korbácsával
teljes erővel az arcába vágott. A csahar arcát elöntötte a vér, de már a
következő pillanatban zúgolódás nélkül a nyeregben ült és
visszavágtatott a helyére.

A csaharok ez elvonulásakor mindenki elbújt a házában. Csak az ajtórésen
és az ablaksarkon merték az emberek a távozó harcosokat félve
vizsgálgatni. Kivéve azonban ezt az egy esetet, békességben történt az
elvonulás. Csak akkor tört ki a vad harcosokkal veleszületett
szenvedély, amikor a várostól mintegy hat mérföldnyire egy kínai
borkaravánnal találkoztak. Kifosztották a karavánt és több hordót
kiürítettek. Hargama közelében azután csapdába jutottak, amelyet
Tushegoun láma készített nekik és itt úgy elbántak velük, hogy a
csaharok legelőterületei nem fognak megörülni, ha majd hazatérnek ezek a
harcosok, akiket a Tuba szojot utódainak legyőzésére küldtek.

Azon a napon, amelyen a csapat elhagyta Uliasszutait, sűrűn hullott a hó
és az utak hamarosan járhatatlanokká lettek. Nem lehetett tehát mongolt
találni, hogy akár ökörrel vagy yakkal útra keljen. Ilyen időjárásban
csak a teve vált be, de Uliasszutaiban csak kevés teve volt és ezeknek a
hajcsárjai is azt hitték, hogy nem lehet eljutni a legközelebbi vasúti
állomásig, a körülbelül 1400 mérföldnyire levő Kuku-Hotoig. Úgy látszott
tehát, hogy további várakozára kényszerülünk. De mire várjunk? A halálra
vagy a megmenekülésre? Csak a magunk ereje segíthetett. Ezért barátom és
én elhatároztuk, hogy mégis elindulunk és sátorral, kályhával és
élelemmel láttuk el magunkat.

A Koszogol-tó partját akartuk kikémlelni, ahonnan a mongol kormányzó
vörös csapatok érkezését várta.


HUSZADIK FEJEZET.  Jagisztai démona.

Kis oszlopunk, négy hátas és egy málhás teve, északi irányban a Boyagol
folyó völgyében haladt a Tarbagatai hegy felé. Köves volt az út és mély
hó borította. Tevéink nagyon óvatosan lépkedtek és a tevehajcsár
«ok-ok»-kiáltására nagyokat fújva keresték az utat. Miután elhagytuk a
várat és a kínai dugunt, egy domb háta mögött elkanyarodtunk és miután
többször is át kellett kelnünk egy jégmentes folyón, egy hegygerincre
kezdtünk fölkapaszkodni. Itt nagyon nehézzé és veszedelmessé lett az
előrehaladás. Tevéink roppant óvatosak voltak és ahogyan ilyen
helyzetben szokták, állandóan a fülüket mozgatták. Az út zeg-zugban,
hegyszakadékokban vitt fölfelé, hegyhátakon keresztül, azután ismét
völgyekbe szálltunk le, amelyek azonban nem voltak annyira mélyek, úgy
hogy mindig magasabbra jutottunk. Egyik helyen a hegyháton terpeszkedő
szürke felhő alatt fekete foltokat pillantottunk meg magunk fölött a
fehér hóban.

– Ezek obok, e szoros gonosz szellemeinek oltárai, – magyarázta a
vezető. – A szorosnak Jagisztai a neve. Sok nagyon régi történet kering
róla még ma is. Ezek a történetek éppen olyan régiek, mint a hegyek.

Fölszólítottuk, hogy mondjon el egyet-mást. A mongol nyugtalanul
körülnézett és elkezdett beszélni:

– Régen történt, nagyon régen… Dzsingisz Khán unokája ült a kínai trónon
és uralkodott Ázsián. A kínaiak megölték a khánjukat és egész családját
ki akarták irtani. De egy öreg szent láma megmentette a császár
feleségét és kis fiát, akiket gyors tevéken elvitt a nagy falon túlra,
ahonnan idekerültek a mi sivatagjainkra. A kínaiak sokáig keresték a
menekülők nyomát és végül is kitudták, hogy hová mentek. Gyors lovakon
erős kínai csapatot küldtek ki az elfogásukra. A kínaiak már-már
utólérték a menekülő trónörököst, de a láma könyörgésére olyan sűrű
havazás kerekedett, hogy csak tevék tudtak a havon haladni, de lovak
nem. Az a láma egy félreeső kolostorból való volt. Mi magunk is eljutunk
oda. Hogy odaérhessünk, át kell kelnünk a Jagisztaion. Az öreg láma
éppen itt, ezen a helyen, hirtelenül megbetegedett és holtan bukott le a
nyeregből. Ta Szin Lo, a nagy khán özvegye könnyekre fakadt. Látván a
kínai lovasokat ott lenn a völgyben közeledni, mégis folytatni akarta
útját a szoros felé. De a fáradt tevék minden pillanatban megálltak. Az
asszony nem tudta, hogyan kell őket továbbhaladásra bírni. A kínai
lovasok egyre közeledtek. Már örömkiáltásuk is hallható volt, mert azt
hitték, hogy a markukban van a díj, amelyet a mandarinok a trónörökös
elfogására kitűztek. Az anya és fia fejét majd visszaviszik Pekingbe,
hogy ott a nép a Tchien-Menen kigúnyolhassa. A megrémült anya égnek
emelve fiát, így kiáltott föl:

– Mongolország földje és istenei, tekintsetek annak a férfiúnak a
sarjadékára, aki híressé tette a mongol nevet a világ egyik végétől a
másikig! Ne engedjétek meg, hogy Dzsingisz Khan húsa elpusztuljon.

Ebben a pillanatban meglátott egy fehér egeret, amely egyik közeli
sziklán ült. Az egér a térdére ugrott és így szólt:

– Ide küldtek, hogy megmentselek. Menj nyugodtan tovább és ne félj, azok
az emberek, akik téged és fiadat, titeket, akikre dicső élet vár,
üldöznek, elérték életük végét.

Ta Szin Lo nem értette, hogyan tud egy kis egér háromszáz embert
föltartóztatni. Az egér visszaugrott a földre és így folytatta:

– Én Jagisztai vagyok, a Tarbagatai démona, hatalmas vagyok és az
Istenek kedvelnek. De mivel kétségbe vontad a csodát teremtő egér
hatalmát, mától kezdve a Jagisztaion veszedelemben lesznek úgy a jók,
mint a gonoszok.

Az özvegy és fia megmenekült. Jagisztai azonban ma sem ismer kegyelmet.
Résen kell lennie az embernek, ha ezen a szoroson megy keresztül, mert a
hegy démonja mindig készen áll arra, hogy az utast tőrbe csalja.

A Tarbagatai gerincének minden magaslatán sok obo van. Egy helyen
valóságos torony volt kövekből. Úgy látszott, hogy a démon várt
bennünket.

Amikor megkezdtük a kapaszkodást a főgerincre, az arcunkba éles, hideg
szelet fújt, amely ott fütyült és üvöltött körülöttünk, azután a
fölöttünk levő lejtőkről letépett egész hótömegeket dobott reánk. Semmit
sem ismertünk meg körülöttünk, sőt az előttünk levő legközelebbi tevét
sem láthattuk.

Hirtelen lökést éreztem. Körülnéztem. Semmi különöset sem láttam.
Kényelmesen ültem hússal és kenyérrel megtöltött két nyeregtáskám közt,
de… nem láttam tevémnek a fejét. A teve eltűnt. Úgy látszik, megcsúszott
és valami szűk szakadékba zuhant, míg a nagy nyeregtáskák egy sziklán
fönnakadtak. Jagisztai démonja ezúttal csak tréfált, de úgy látszott,
hogy ezzel a tréfával nem éri be, mert csakhamar egyre növekvő haragot
mutatott.

Dühös szélrohamokkal le akart tépni bennünket és podgyászunkat a
tevékről, állatainkat földre akarta teríteni és megfagyott hódarabokkal
el akarta venni a levegőnket és a szemünk világát. A mély hóban órák
hosszat csak nagyon lassan vonszoltuk magunkat előre. Végre kis völgybe
érkeztünk, amelyben a szél ezerhangú erővel fütyült és üvöltött.
Besötétedett. A mongol ide-oda futkosva az utat kereste. Végre
visszatért, a karjaival hadonászott és ezt mondta:

– Eltévedtünk. Itt kell tehát éjjeleznünk. Ez nagy baj, mert itt nincs
fa a kályha számára, a hidegség pedig még nagyobb lesz.

Összefagyott kezeinkkel nagynehezen sátrat vertünk a szélben és
beleállítottuk az itt használhatatlan kályhát. A sátrat hóval födtük be,
az összefútt hótömegekbe hosszú lyukakat ástunk és tevéinket a
letérdelés «dzuk, dzuk» parancsszavával arra kényszerítettük, hogy e
lyukakba feküdjenek. Azután a podgyászunkat bevittük a sátorba.

Társam sehogysem tudott belenyugodni abba, hogy föl nem használt kályha
mellett fagyoskodva töltse el az éjjelt.

– Kimegyek tüzelőfáért, – mondta határozottan.

Fejszét ragadott és kiment. Egy óra mulva nagy darab távirópóznával jött
vissza. Megfagyott ujjait dörzsölgetve így szólt:

– Tudjátok meg ti Dzsingisz Khánok, ha fejszét fogtok és arra kissé
balra fölfelé mentek, kidöntött távírópóznákat találtok. Megismerkedtem
a jó Jagisztaial, aki megmutatta nekem a póznákat.

Nem messzire tőlünk volt az orosz távíróvonal, amely a bolsevikok napjai
előtt Irkutszkot Uliasszutaival kötötte össze, de a mongolok a kínaiak
parancsára kidöntötték és a drótot elrabolták. A póznák tehát most a
szorosan átkelő utasok megmentőivé lettek. Nekik köszönhettük, hogy
meleg sátorban tölthettük az éjjelt és meleg vacsorát, forró húslevest
metélttel, ehettünk a haragos Jagisztai uralmi területének középpontján.

Másnap korán reggel ismét rátaláltunk az útra. Két-háromszáz lépésnyire
lehetett a sátrunktól. Tovább folytattuk az utat a Tarbagatai hegyláncán
át.

Az Adair folyó völgyének kezdetén sok karminpiros csőrű mongol varjút
láttunk a sziklák körül keringeni. Arrafelé mentünk és egy lónak meg
lovasának holttestére bukkantunk. Csak nem régen pusztulhattak el.
Hogyan, nehéz volt kitalálni. Szorosan egymás mellett feküdtek, a
kantárszár a férfi jobbkezére volt csavarva. Szúrt seb vagy lövés helye
nem volt látható. A férfi arcvonásait nem lehetett felismerni. Felöltője
mongolos volt, ellenben nadrágja és kabátja nem volt mongol szabású.
Azon tépelődtünk, mi érhette a lovast és lovát. Mongolunk lehorgasztotta
a fejét és súgva, de határozottan ezt mondta:

– Ez Jagisztai bosszúja. A lovas a déli obon nem mutatott be áldozatot
és ezért őt is, lovát is megfojtotta a démon.

Túl voltunk végre a Tarbagatai hegyláncon. Lábunknál az Adair völgye
terült el. Ez szűk, zeg-zugos sík terület, amely követi a hegyláncokkal
bekeretezett folyót és kövér fű fedi. A szétrombolt távíróvonal két
részre osztotta a völgyet. Az uliasszutai-irkutzki táviróvonal
szétrombolását Kínának Mongolországban követett aggressziv politikája
tette szükségessé.

Nemsokára nagy juhnyájakkal kezdtünk találkozni, amelyek a hó alatt a
nagyon tápláló füvet keresték. Egyes helyeken yakok mutatkoztak és a
hegyek magasabb ereszkedőin ökrök. Pásztort azonban csak egyetlenegyszer
láttunk, mert az ország lakói szemlátomást kerülték az átutazókat. Sőt
még jurtát sem lehetett az úton találni. A nomádok nagyon ügyesen tudják
kiválasztani a téli szállásnak való helyet. Gyakran kerestem föl télen
mongol jurtákat, amelyek olyan védett helyen voltak, hogy én, aki a
szeles lapályról jöttem, úgy éreztem, mintha melegházban lennék.

Amikor útközben egy nagyobb juhnyájhoz közeledtünk, a nyáj nagyobb része
azonnal elvonult. Amikor még közelebb mentünk, a kisebbik részből is
eltávozott harminc vagy negyven állat és fölugrott a hegymeredeken.
Messzelátómmal azután a következő felfedezést tettem: a nyájnak ama
részében, amely még most is ott állott, csupa közönséges juh volt. A
nagyobbik részben, amely a lapályon át vonult el, mongol antilopok
(gazella gutturosa) voltak, míg azok az állatok, amelyek fölmásztak a
hegyre, argálik (ovis Argali) voltak. Az egész társaság, az argálikkal
együtt, az Adair-völgy lapályán legelészett. A völgy nyilván jó legelő
volt még most télen is. A folyó sok helyen nem volt befagyva és itt-ott
nagy gőzfelhőt láttam a nyílt víz fölszínén. Nehány antilop és argáli
felénk nézdegélt.

– Most majd megkísérlik utunk keresztezését, – mondotta a mongol
nevetve. – Az antilopok nagyon mulatságos állatok. Néha mérföldekre
elfutnak, hogy a lovakat megelőzve, előttük az utat keresztezhessék és
ha ez megtörtént, ismét nyugodtan legelnek.

Én már ismertem az antilopok e sztratégiáját és elhatároztam, hogy
vadászat céljára kihasználom. A vadászatot a következő módon szerveztük
meg: egy mongolt a málhás tevével ugyanabban az irányban tovább hagytunk
menni. Mi hárman többiek legyezőalakban szétváltunk és az úttól jobbra a
nyáj felé tartottunk. A nyáj azonnal meglepetve bámult, mert az ő
etikettjük azt kívánta, hogy egyidőben kell keresztezniök az utat mind a
négy lovas előtt. Körülbelül háromezer állat lehetett együtt és ez az
egész hadsereg céltalanul futkosott egyik oldalról a másikra. Tökéletes
volt a kavarodás. Öt állat két sorban ama pont felé rohant, ahol én
voltam. Nagyot kiáltottam és lőttem. Az állatok azonnal megállottak és e
közben, részben egymást átugorva, rakásra buktak. Ijedtségüket drágán
kellett megfizetniök, mert alkalmat adott nekem arra, hogy négyszer
lőhettem és két pompás állatot leteríthettem. A barátom még nálamnál is
szerencsésebb volt, mert csak egyszer lőtt bele a vele párhuzamosan
rohanó nyájba és egy lövéssel két állatot lőtt le.

Az argálik időközben még magasabbra másztak föl a hegyre és ott, mint a
katonák, sorban állottak föl. Élesen figyeltek bennünket. Még e nagy
távolságból is világosan fölismerhettem izmos testüket, hatalmas fejüket
és erős szarvukat.

Zsákmányunk összeszedése után az előre lovagolt mongol után
rugaszkodtunk, hogy folytassuk utunkat. Sok helyen juh-tetemet láttunk,
a nyakuk föl volt tépve és lágyékukról le volt rágva a hús.

– Ez farkasok munkája, – mondta a mongol. – Ezen a vidéken mindig sok a
farkas.

Még több antilopnyájjal találkoztunk és mindannyiszor addig vágtattak
mellettünk, míg előttünk átugorhattak az út másik oldalára. Mihelyt ez
sikerült, szép csöndesen megálltak és békességben tovább legeltek.
Egyszer, hogy az antilopokat elbolondítsam, a tevémet az ellenkező
irányba fordítottam. Az egész nyáj azonnal elfogadta a kihívást, új
útirányommal párhuzamosan kezdett vágtatni, amíg csak előttem
kényelmesen át nem juthatott az út túlsó felére. Azután ismét
visszafordítottam a tevémet, mire az állatok is belefogtak az előbbi
manőverbe és így azután visszakerültek első legelőhelyükre. Másik
alkalommal ugyanegy nyájjal szemben háromszor ismételtettem meg ezt a
fogást és nagyon jól mulattam ezeknek az állatoknak ostoba szokásán.

Nagyon kellemetlen éjjelt kellett ebben a völgyben eltöltenünk.
Megállapodtunk a befagyott folyó partjának olyan helyén, ahol magas,
előreugró szirt megvédett bennünket a szél ellen. Tűz égett a
kályhánkban, az üstben forró víz volt, tehát a sátrunk is meleg volt és
kellemes. Éppen pihenni akartunk és már örültünk a vacsorának, amikor
közvetetlenül a sátor mellett hirtelenül pokoli vonítást és nevetést
hallottunk, amire a völgy másik oldaláról hosszúra elnyújtott, siralmas
üvöltés felelt.

– Farkasok, – mondta a legnagyobb nyugalommal a mongol, mialatt fogta a
revolverét és kiment. Hosszabb ideig nem jött vissza. Végre lövést
hallottunk és kisvártatva belépett a sátorba a mongol.

– Kissé megijesztettem őket. Az Adair partján egy teve hullája közül
gyűltek össze.

– Remélhetőleg nem a mi tevéinket támadták meg?

– Majd tüzet rakunk a sátoron kívül, akkor békében hagynak bennünket.

Vacsora után aludni tértünk. Sokáig ébren feküdtem és hallgattam a
tűzben égő fa ropogását, a tevék mélyen sóhajtó lélekzését és a
farkascsordák távoli üvöltését. Végezetül mégis csak elaludtam. Nem
tudtam, meddig aludtam, amikor egy oldalamat érő erős lökés
fölébresztett. Szorosan a sátor szélénél feküdtem és kívülről a
legcsekélyebb ceremónia nélkül keményen nekiment valami az oldalamnak.
Azt hittem, talán valamelyik teve volt, amely a sátor nemezfalát
rágdosta. Mauzerommal nagyot ütöttem a fal felé. Éles ordítás
hallatszott, amit gyorsan elfutó lábak zaja követett.

Reggel farkasnyomokat találtunk a sátor közvetetlen közelében.
Odamerészkedtek és a sátorfal alatt kapargatni kezdtek. A rablók egyike
bizonyára daganattal a fején volt kénytelen visszavonulni. A mongol
nagykomolyan ezt mondta:

– A farkasok és a sasok Jagisztai szolgái.

Ez azonban nem akadályozza meg a mongolokat abban, hogy farkasra
vadásszanak. Baylei herceg táborában tanuja voltam egykor ilyen
vadászatnak. A mongol lovasok legjobb lovaikon utólérték a síkon a
farkasokat és súlyos bambuszfütykössel, aminek tashur a neve,
agyonverték. Egy orosz állatorvos megtanította a mongolokat arra, hogyan
lehet a farkasokat sztrichninnel megmérgezni, de ezt az eljárást
csakhamar abbahagyták a mongolok, mert féltették a kutyáikat, a nomádok
hű barátját és szövetségesét. A sast és az ölyvet azonban sohasem
bántják a mongolok, sőt még etetik is. Ha állatot ölnek, mint ahogyan mi
a kutyának vetünk oda élelmet, ők a levegőbe dobnak húsdarabokat,
amelyeket a sasok és ölyvek röptükben kapnak el. A sasokat és ölyveket
nagyra becsülik azért, mert elriasztják a varjakat és szarkákat, amelyek
veszedelmesek a marhára és a lóra nézve, mert az állatok hátán levő
sebeket fölkaparják és összevagdossák.


HUSZONEGYEDIK FEJEZET.  A halál helye.

Tevéink lassan és egyenletesen ballagtak északi irányban. Naponta
huszonöt-harminc mérföldet tettünk meg. Egy kis kolostor közelébe
jutottunk, amely az úttól balra volt. A kolostor épületei négyszöget
alkottak és vastag oszlopokból készült vastag kerítés vette körül. A
kerítés mindenik oldalának közepén nyílás volt, amely az épületnégyszög
középpontján levő templom négy ajtajához szolgált. A templom kínai
stílusban épült, vörösre lakkozott oszlopokkal és hajlított tetővel és
jóval túlmagaslott a lámák körülötte levő alacsony lakóházain. Az út
másik oldalán volt valami, ami kínai erődnek látszott, a valóságban
azonban kereskedelmi telep (dugun) volt. A kínaiak ugyanis telepeiket
mindig erődszerűen építik, kettős, egymástól néhány lépésnyire levő
fallal. Minden eshetőségre készen rendesen húsz-harminc teljesen
felfegyverzett emberük van ott benn. Ezeket a dugunokat veszedelem
esetén erődként használják föl és hosszabb megszállást is ki tudnak
benne tartani.

A dugun és a kolostor közt, az úthoz valamivel közelebb, néhány nomádnak
a tábora volt. Lovaikat és marháikat seholsem lehetett látni. Ezek a
mongolok bizonyára már hosszabb idő óta voltak itt és marháikat a
hegyekben hagyták. Több jurtán sokszínű, háromszögletű zászló
lengedezett, annak jeléül, hogy ott betegek vannak. Néhány jurta
közelében magas oszlopok voltak, hegyükön mongol sipkával, ami azt
hirdette, hogy az illető jurták gazdái meghaltak. A lapályon kóborgó
kutyafalkák elárulták, hogy a holttestek a közelben, vagy a
szakadékokban, vagy pedig a folyóparton feküdtek.

Táborukhoz közeledve, veszett dobolást, fuvola melankólikus hangját és
éles, őrült kiáltást hallottunk. Mongolunk, aki előre ment, hogy hírt
szerezzen, azt, jelentette hogy néhány mongol család jött ide a
kolostorba, mert Jahanszti Hutuktutól vár segítséget, akinek az a híre,
hogy csodálatos gyógyító ereje van. Bélpoklosság és fekete himlő támadta
meg ezeket az embereket, akik nagy útról jöttek, de a Hutuktu nem volt a
kolostorban, hanem Urgába ment az Élő Buddhához. Kénytelenek voltak
tehát varázsló orvosok segítségét kérni.

A betegek egymásután meghaltak. A megérkezésünket megelőző napon a
huszonhetedik halottat tették ki a síkságra.

Még beszélgettünk az esetről, amikor a jurták egyikéből egy varázsló
orvos lépett ki. Öreg ember volt, félszemén hályog, arca himlőhelyes.
Rongyokba volt öltözve. Csípőjéről több színes rongy lógott le. Dob és
fuvola volt nála. Kék ajkán habot, szemében őrületet láttunk. Hirtelen
forgolódni és hosszú lábának ezerszeres kificamításával, vállának
ezerszeres rángatásával táncolni kezdett, miközben verte a dobot,
fuvolázott, nagyokat kiáltott, őrjöngött, magát mindig gyorsabb
mozdulatokra erőszakolta, míg végre halványan és véres szemmel a hóra
zuhant, ahol tagjai tovább reszkettek és továbbra is összefüggéstelenül
kiáltozott. Ilyen módon gyógyította a doktor betegeit. Őrültségével meg
akarta ijeszteni a gonosz szellemeket, a betegség okozóit.

Egy másik varázsló orvos piszkos, iszapos vizet adott inni betegeinek.
Ez a víz, mint nekem elmondták, az Élő Buddha fürdővize volt, aki ebben
mosta meg «isteni», a szent lótuszvirágból született testét.

– «Om, om!» – kiabálta szakadatlanul a két varázsló.

Mialatt a doktorok az ördöggel viaskodtak, a beteg emberek magukra
voltak hagyatva. Nagy lázban feküdtek báránybőrbundák és köpenyek egész
halmaza alatt, félrebeszéltek, dühöngtek és ide-oda hánykolódtak. A
szénserpenyő mellett még egészséges felnőttek és gyermekek egykedvűen
beszélgettek, teáztak és pipáztak. A szenvedők és halottak közt annyi
ijesztő nyomort láttam ezekben a jurtákban, hogy nem tudom leírni.

Erre gondoltam: Ó, nagy Dzsingisz khán, aki olyan jól megértetted Ázsia
és Európa sorsát, aki életedet a mongol név dicsőségének szentelted,
miért nem világosítottad föl saját népedet, amely még mindig megőrizte
régi erkölcsét, becsületességét és békés szokásait, hogy védve legyen
ilyen halál ellen? A karakorumi mauzoleumban évszázadok folyamán
szétporladt csontjaidnak szembe kellene szállaniok egykoron nagy, a fél
civilizált világtól rettegett néped gyors kihalásával!

Ez járt a fejemben, amikor a biztos halált várók táborát láttam és
hallottam a haldokló férfiak, nők és gyermekek nyögését, kiáltozását és
dühöngését. Valahol messze éhes kutyák vonítottak és egyhangúan szólt a
kifáradt varázsló dobja.

Előre! Nem tudtam tovább nézni az iszonyat e képét. Amikor megint úton
voltunk, az az érzés nehezedett reánk, mintha a borzasztó helyről valami
ijesztő, láthatatlan szellem követne bennünket. A betegségek ördögei?
Vagy csak az iszonyat képei? Vagy éppen azoknak a lelke, akiket ott a
mongol sötétség oltárán áldoznak föl? Megmagyarázhatatlan félelem fogott
el bennünket. Csak miután letértünk az útról és egy erdős hegyháton át
egy katlanba léptünk, ahonnan nem volt látható sem a Jahantszi Kure
kolostor, sem a dugun, sem a haldokló mongolok sírja, csak akkor
lélekzettünk ismét szabadabban.

Nagy tóhoz érkeztünk. A Tiszingol volt. Partján nagy orosz ház állott, a
távíróállomás Koszogol és Uliasszutai közt.


HUSZONKETTEDIK FEJEZET.  Gyilkosok közt.

Amikor a távíróállomáshoz közeledtünk, egy szőke fiatal ember, az
állomás Kanine nevű hivatalnoka jött elénk. Némi zavarral éjszakai
szállást ajánlott föl a házában. Belépésünkkor egy magas, szikár férfi
állt föl az asztal mellől és határozatlan magatartással felénk tartott,
de amellett nagyon is figyelmesen vizsgálgatott bennünket.

– Vendégek, – mondta nekik Kanin, – Khathylba utaznak, magánszemélyek,
idegenek, külföldiek…

– Aha, – mondta a másik nyugodtan, mintha megértette volna.

Amikor övünket megoldottuk és nagykeservesen kibújtunk a nehéz mongol
köpenyből, a magas férfi nagyon buzgón sugdolódzott a gazdánkkal.
Hallottam, hogy amikor az asztalhoz közeledtünk, ezt mondta neki:

– Tehát kénytelenek vagyunk elhalasztani.

Kanine csak biccentett egyet a fejével.

Az asztalnál még mások is ültek, köztük Kanine segédje, fehér arcú,
magas szőke ember, aki mindenféléről fecsegett. Félig bolond volt. Ott
volt Kanine felesége is, sápadt, fiatal, kimerültnek látszó, ijedtszemű
teremtés, akinek arca elárulta, hogy félelem kínozza. Mellette egy
körülbelül tizenöt éves, fiatal, rövidhajú leány ült, aki férfi módjára
volt öltözve. Még Kanine két kis fia is ott volt a szobában.

Valamennyivel megismerkedtünk. A nagy idegen Gorokoff néven mutatkozott
be és Szamgaltaiból való telepesnek mondta magát. A rövidhajú leányt
testvéreként mutatta be.

Kanine felesége észrevehető félelemmel nézett bennünket és nem szólt
semmit. Nyilvánvaló volt, hogy kínos neki a jelenlétünk. Mi azonban,
akik nem válogathattunk szállásban, teázni kezdtünk és kenyeret meg
hideg húst ettünk.

Kanine elmondta, hogy családja a táviróvonal szétrombolása óta
nyomorgott. A bolsevikok Irkutszkból nem küldtek neki fizetést, úgy
kellett tehát megélnie, ahogy éppen lehetett. Családjával együtt szénát
csinált, amit eladtak az orosz telepeseknek, Khatylból Uliasszutaiba és
Szamgaltaiba magánközleményeket és árúkat továbbítottak, szarvasmarhával
kereskedtek, vadásztak és ilyen módon tengették életüket.

Gorokoff kijelentette, hogy kereskedelmi ügyei következtében Khathylba
kénytelen utazni. Ő és testvére nagyon örülnének tehát, ha a mi
karavánunkhoz csatlakozhatnának. Színtelen szeme, amely mindig kerülte
másnak a tekintetét, éppenséggel nem tette vonzóvá az arcát.

Beszélgetés közben azt kérdeztük Kaninetól, hogy vannak-e a közelben
orosz telepesek. Ráncbaszedett homlokkal és haragosan nézve ezt felelte:

– Körülbelül egy versztnyire az állomástól még egy Bobroff nevű gazdag
öreg ember lakik. De nem ajánlom, hogy fölkeresse, mert haszontalan, nem
vendégszerető, vén fickó.

Kanine felesége férjének e szavaira lesütötte a szemét és a vállát
összehúzta, mintha borzongás járná át. Gorokoff és testvére tovább is
egykedvűen pöfékelt. Mindez, Kanine beszédének ellenséges hangja,
feleségének zavarodottsága és Gorokoffék mesterkélt közönbössége,
föltűnt nekem. Ezért elhatároztam, hogy megnézem azt az öreg telepest,
akiről Kanine oly kedvezőtlen leírást adott. Uliasszutaiban két Bobroff
nevű embert ismertem. Kaninenak azt mondtam, hogy fölkérésre személyesen
kell Bobroffnak egy levelet átadnom, magamra vettem felöltőmet és
távoztam.

Bobroff háza mélyedésben épült és magas kerítés vette körül, amelyen
átkukucskáltak a házak alacsony födelei. Az egyik ablakból világosság
szűrődött ki. A kapun kopogtam. Dühös kutyaugatás volt a felelet. A
kerítés hasadékain át négy óriási fekete mongol kutyát pillantottam meg,
amelyek fogaikat csattogtatva és különösen vonítva, a kapunak rontottak.
Az udvaron kinyílt a ház ajtaja és valaki ezt kérdezte:

– Ki az?

Azt feleltem, hogy utas vagyok Uliasszutaiból. Mindenekelőtt megkötözték
a kutyákat. Azután bebocsátott egy ember, aki tetőtől talpig
vizsgálgatott engem. Zsebéből revolvernek az agya látszott. Miután az,
amit látott, valamint elbeszélésem, hogy ismertem a rokonait,
megnyugtatta, melegen üdvözölt, meghívott a házába és bemutatott a
feleségének, egy tiszteletreméltó öreg hölgynek és gyönyörű ötéves kis
fogadott leányának. Ezt a leánykát a pusztában találta az anyja
holtteste mellett, aki a bolsevikok elől menekülve, kimerültség
következtében vesztette az életét.

Bobroff elmondta, hogy Kazagrandi orosz különítménye Koszogolból elűzte
a vörös csapatokat. Khathylba tehát veszedelem nélkül folytathattuk az
utunkat. Az öreg ember ezt kérdezte:

– Miért nem inkább nálam tölti az éjszakát, mint odaát azoknál a
rablóknál?

Bővebb fölvilágosítást kértem és nagyon fontos dolgokat tudtam meg. Úgy
látszott, hogy Kanine bolsevik, az irkutszki szovjet ügynöke és azért
küldték ide, hogy mindent megfigyeljen. De most ártalmatlanná lett,
vélte Bobroff, mert az állomása és Irkutszk között megszakadt az
összeköttetés. Ellenben Biiszkből, az Altai-területről éppen most egy
nagyon hatalmas biztos érkezett.

– Gorokoff?

– Ő így nevezi magát, de én is Biiszkből jövök, ahol mindenkit ismerek.
Pouzikoff az igazi neve és a kíséretében levő rövidhajú leány a
szeretője. Ő a Cseka megbízottja, a leány pedig ennek a hatóságnak az
ügynöke. Ezek ketten a mult augusztusban a Kolcsak-féle hadsereg hetven
megkötözött tisztjét lőtték agyon revolverrel. Gaz, gyáva gyilkosok!
Most idejönnek, hogy az országot kikémleljék. Az én házamban akartak
éjjelre megszállni, de én nagyon jól ismerem őket és megtagadtam a
vendégszeretetet.

Visszaemlékezve az állomáson az asztalnál hallott többféle gyanús szóra
és a gyanús pillantásokra, ezt kérdeztem:

– És nem fél tőlük?

– Nem, – felelte az öreg ember. – Magamat és családomat meg tudom
védeni. És védelmezőm is van, – a fiam. Egész Mongolországban nem talál
még egy olyan lövőt, lovast és harcost, mint ő. Sajnálom, hogy nem
ismerkedhetik meg vele. Elment, hogy a nyájak után nézzen és csak holnap
tér vissza.

Barátságosan elbúcsúztunk. Meg kellett ígérnem, hogy visszatérőben nála
fogunk lakni. Kanine és Gorokoff ezzel a kérdéssel fogadott:

– Nos, mit fecsegett rólunk Bobroff?

– Magukról semmit, – feleltem. – Amikor megtudta, hogy itt lakom,
egyáltalán nem akart velem beszélni. Hát mi történt köztetek? –
kérdeztem nagy meglepetést színlelve.

– Régi viszály, – mormogta Gorokoff.

– Gonoszlelkü vén bűnös, – mondta Kanine.

Eközben azonban Kanine feleségének ijedt szeme valódi rémületet árult
el, mintha arra lett volna elkészülve, hogy a következő pillanatban
halálos csapás éri.

Gorokoff összecsomagolta a holmiját, hogy másnap reggel készen legyen az
útra. Mi egyszerű ágyainkat a mellékhelyiségben állítottuk föl és
lefekvéshez készülődtünk. Előbb azonban odasúgtam a barátomnak, hogy a
revolverét minden eshetőségre tartsa készen. Barátom mosolygott, mialatt
revolverét elővette és fejszéjét a vánkosa alá tette. Súgva mondta:

– Ezek az emberek kezdettől fogva gyanúsak voltak nekem. Valami rosszban
törik a fejüket. Holnap Gorokoff mögött lovagolok és egy csinos kis
dumdum-golyót tartok készen a számára.

A mongolok az éjjelt a maguk sátrában, a nyílt udvaron a tevék mellett
töltötték; az állatok közelében akartak lenni, hogy takarmányozhassák
őket.

Reggel hét óra felé útnak indultunk. Barátom, mint karavánunk utóvédje
foglalt helyet és ilyen módon mindig Gorokoff mögött maradt, aki, mint
testvére is, – mindkettő tetőtől-talpig föl volt fegyverkezve, – pompás
lovon ült. Megkérdeztem:

– Hogyan tudták a lovaikat ilyen jó állapotban tartani, amikor pedig már
megtették a nagy utat Szamgaltaitól idáig?

Amikor Gorokoff azt felelte, hogy a lovak Kanine tulajdona, világosan
láttam, hogy ez nem lehet olyan szegény, mint aminőnek magát
föltüntette. Mert e pompás lovak egyikéért is minden gazdag mongol annyi
juhot adott volna neki, hogy egész háztartása egy évig el lett volna
látva juhhússal.

Nemsokára nagy mocsárhoz érkeztünk, amelyet sűrű bokrok vettek körül.
Rendkívül meglepett, hogy ott sok száz fehér kuropatkát vagy foglyot
láttam. Közeledtünkre kacsák szálltak föl a vízről. Télen, a legélesebb
szélben és hóban vadkacsa! A mongol ezt így magyarázta meg:

– Ez a mocsár mindig meleg marad és sohasem fagy be. Itt egész éven át
élnek vadkacsák, úgyszintén kuropatkák is, amelyek a puha, meleg földben
elegendő táplálékot találnak.

Míg a mongollal beszéltem, a mocsár fölött vörösessárga lángot láttam.
Ide-oda lobogott, de azonnal eltűnt. Ám a túlsó szélen nemsokára két
újabb lángnyelv tűnt föl. Megértettem, hogy itt igazi lidércekről van
szó, lidércekről, amelyeket mindenütt a legendák ezrei vesznek körül, de
a vegyi tudomány teljesen természetesen úgy magyaráz meg, hogy
meggyullad az a mocsárgáz, amely a növényanyagoknak a meleg, nedves
földben való elrothadása folytán képződött. A mongol ezt mondta:

– Adair démonjai laknak itt, akik állandó harcban vannak Muren
szellemeivel.

– Valóban, – gondolám, – ha még a prózai Európában is és ma is azt
hiszik a falusiak, hogy a lángnyelvek gonosz varázslat szülöttei, akkor
a misztérium országában legalább is két szomszédos folyó démonjainak
háborús jelenségei kell, hogy legyenek.

Mögöttünk hagyván a mocsárt, messzi előttünk nagy kolostort láttunk. Bár
fél mérföldnyire oldalt esett az úttól, Gorokoffék mégis azt mondták,
hogy oda kell lovagolniok, mert a kínai üzletekben egyet-mást be akarnak
vásárolni. Gyorsan ellovagoltak és megígérték, hogy nemsokára utólérnek.
De jó sokáig nem láttuk őket ismét. Később teljesen váratlan körülmények
közt, amelyek rájuk nézve nagyon tragikus jelentőségűek voltak,
találkoztunk velük. Ami bennünket illet, mi egészen meg voltunk
elégedve, hogy ilyen hamar megszabadultunk tőlük. Most azután
részletesen elmondhattam a barátomnak mindent, amit Bobroff beszélt
róluk.


HUSZONHARMADIK FEJEZET.  Vulkánon.

Másnap este Khathylba érkeztünk. Ez kis orosz telep tíz szétszórt
épülettel, az Egingol vagy Jaga völgyében, amely fél mérföldnyire a falu
fölött lép ki a Koszogolból. A Koszogol óriási alpesi tó. Mély, hideg,
hossza nyolcvanöt, szélessége tíz-harminc mérföld. Nyugati partján a
darkhat-szojotok laknak, akik Hubszugulnak nevezik. Koszogol a mongol
neve.

A szojotok is, a mongolok is rettenetes, szent víznek tekintik. Ez az
előítélet könnyen megérthető, mert a tó még most is vulkánikus
működésben levő területen van. Nyáron, teljesen csöndes napokon néha
magas hullámok csapdossák fölületét, amelyek veszedelmesek nemcsak a
bennszülöttek halászcsónakjainak, hanem a tavon közlekedő nagy orosz
személyszállító gőzösöknek is. Télen pedig egészen váratlanul darabokra
töri jégtakaróját és a törések helyén gőzfelhők szállnak a magasba. A tó
fenekén nyilván szórványosan forró források kezdenek működni, vagy talán
lávaömlésről van szó. Hogy ezek a természeti jelenségek valamiféle
földalatti konvulzióra vezetendők vissza, bizonyítja a nagytömegű
döglött hal, amely a sekélyebb helyeken olykor elzárja a kifolyást.

A tó rendkívül gazdag halban. Főként pisztráng- és lazacfajtában.
Híressé tették csodálatos «fehér halai», amelyeket azelőtt egész
Szibériában, sőt Mongolországban egész Mukdenig szétküldözgettek. A
«fehér hal» kövér, nagyon finom és jó kaviárt ad. A tónak egy másik
halfaja a fehér khayrusz vagy pisztráng, amely a vándorlás idején, a
legtöbb hal szokásával ellentétben, vízmentében vonul a Jagaba ahol az
egymás mellett hemzsegő halak olykor-olykor egyik parttól a másikig az
egész folyót elborítják. Ezt a halfajtát azonban nem halásszák, mert
tele van féreggel és táplálékul nem alkalmas. Sőt még a macska és a
kutya sem nyúl hozzá a khayruszhoz. Nagyon érdekes jelenség ez, amelyet
Dorogosztaiszky irkutszki egyetemi tanár vizsgálgatott, míg a bolsevikok
meg nem zavarták munkájában.

Khathylban pánik volt. Kazagrandi ezredes orosz különítménye hirtelen
harcképtelenné lett és miután a bolsevikokat kétszer megverte és
Irkutszk ellen jól haladt előre, tisztjei viszálykodása következtében
széthullott. A bolsevikok kihasználták ezt a helyzetet, ezer főre
erősítették meg csapataikat és előre indultak, hogy az elvesztett
területet visszaszerezzék, míg a Kazagrandi-felé különítmény maradványa
Khathylba vonult vissza, ahol egy utolsó kísérletet akart tenni az
ellenállásra a vörösökkel szemben.

Khathyl lakói minden ingó jószágukat kocsira rakva elmenekültek a
városból. Marháikat és lovaikat ott hagyták. Az egyik részük azt
tervezte, hogy a nem messzi fenyőerdőkben és hegyzugokban bújik el, míg
másik részük déli irányba indult Muren Kure és Uliasszutai felé.

A megérkezésünket követő napon a mongol községi hivatalnok azt a hírt
kapta, hogy a vörös csapatok megkerülték Kazagrandi ezredes embereit és
most valóban Khathyl ellen közelednek. A mongol hivatalos képviselő erre
okiratait és szolgáit azonnal tizenegy tevére rakatta és otthagyta a
yament. Vele együtt szó nélkül eltűntek a mi mongol vezetőink és
magukkal vitték a tevéinket.

A helyzetünk kétségbeejtőnek látszott. A még el nem menekült
telepesekhez siettünk, hogy tevéket próbáljunk tőlük vásárolni. Ezek
azonban, az eseményeket várva, állataikat Mongolország félreeső helyeire
küldték és ezért nem tehettek szolgálatunkra. Erre elmentünk Gay V. G.
doktorhoz, egy a városban élő állatorvoshoz, akit a marhapestis ellen
folytatott harca egész Mongolországban híressé tett. Családjával együtt
lakott itt és miután kényszerítve látta magát az állami szolgálat
elhagyására, marhakereskedő lett belőle. Rendkívül érdekes, ügyes és
erélyes személyiség volt. A cári uralom alatt az volt a megbizatása,
hogy a német fronton levő orosz hadsereg számára Mongolországból az
egész hússzállítást végezze. Ilyen módon rengeteg vállalatnak lett a
megszervezője. Amikor a bolsevikok 1917-ben hatalomra jutottak, nekik is
rendelkezésükre állott. Később, amikor Kolcsak csapatai elkergették a
bolsevikokat Szibériából, elfogták és bíróság elé állították. De
szabadon engedték, mert belátták, hogy ő az egyetlen ember, aki ezt a
nagy mongol vállalkozást intézheti. Így azután Kolcsak admirálisnak a
hússzállítója lett. A legutóbbi időben Gay Kazagrandi csapatainak fő
szervezője és szállítója volt.

Nekünk mindjárt azt mondta, hogy nem tehetünk mást, mint hogy beérjük
néhány nyomorult, letört lóval, amely elvihetne bennünket hatvan
mérföldnyire Muren Kureba, ahol majd találunk tevét az Uliasszutaiba
való visszatérésre. De még ezek a lovak is bizonyos távolságra vannak a
várostól, úgy, hogy az éjjelt itt kell töltenünk, azt az éjjelt, amelyen
a vörös csapatokat várják.

Csodálkozva láttuk, hogy családjával együtt Gay is maradni akar a
vörösök megérkezéseig. Különben csak néhány kozák maradt vissza a
városban azzal a megbizatással, hogy figyeljék meg a vörös csapatok
mozdulatait.

Leszállt az éj. Barátom és én készek voltunk harcolni vagy, a legvégső
esetben, öngyilkosságot elkövetni. A Jaga közelében, egy kis házban
tartózkodtunk, amelyben néhány munkás lakott és nem tartotta
szükségesnek a távozást. A munkások fölmentek egy dombra, ahol egészen
addig a hegyláncig, amely mögül a vörös különítménynek föl kellett
bukkannia, át lehetett tekinteni az egész vidéket. Az erdőben levő e
figyelőhelyről hirtelen kiáltozva futott vissza az egyik munkás.

– Jaj, jaj, jönnek a vörösök. Egy lovas, ahogy csak tud, vágtat az erdei
úton. Rákiáltottam, de nem felelt. Sötét volt, de fölismertem, hogy a ló
idegen állat.

– Ne fecsegj ostobaságot, – mondta egy másik munkás. – Valószínűleg
valami mongol lovagolt el arra, akit te vörösnek néztél.

– Nem, nem volt mongol, – válaszolta az első munkás. – A ló meg volt
patkolva. Egészen tisztán hallottam a patkócsattogást. Jaj nekünk!

– Szép dolog, – mondta a barátom. – Úgy látszik, ez a végünk. Ostoba
dolog, hogy így kelljen elpusztulnunk.

Igaza volt.

Ebben a pillanatban kopogtak az ajtón. A mongol volt, aki elhozta nekünk
a három lovat a menekülésre. Azonnal nyergeltünk és a harmadik lóra
fölraktuk sátrunkat és az élelmiszert. Mindjárt el is lovagoltunk, hogy
még Gaytól elbúcsúzzunk.

Gay házában egész haditanácsot találtunk. A hegyekről két-három telepes
és néhány kozák vágtatott le és azt jelentette, hogy a vörös különítmény
közeledik Khathylhoz, de az éjjel az erdőben marad, ahol már tábortüzet
rak. A ház ablakán át valóban tűzfényt lehetett látni. Igazán nagyon
különös volt, hogy az ellenség ott az erdőben akarta megvárni a reggelt,
amikor pedig zavartalanul lovagolhatott volna a faluig, amelyet el akart
foglalni.

Egy fölfegyverkezett kozák lépett be és jelentette, hogy a különítmény
két fegyveres embere a házhoz közeledik. A szobában levők mindannyian
füleltek. Kívülről több ló patkócsattogását és emberek hangját
hallottuk. Azután kopogtak.

– Szabad, – mondta Gay.

Két fiatal ember lépett be. Szakálluk egészen fehér volt és arcuk a nagy
hidegtől lángolóan vörös. Közönséges szibériai felöltő volt rajtuk és a
fejükön nagy asztrakán sapka. De fegyver nem volt náluk.

Azonnal kikérdeztük őket. Kiderült, hogy a szóban forgó különítmény az
irkutszki és a yakutszki kerületekből való fehér parasztok csapata volt,
amely a bolsevikok ellen harcolt. Irkutszk közelében vereség érte őket
és most Kazagrandival próbáltak összeköttetést teremteni. E csapat
vezére egy szocialista volt, Wasszilieff kapitány, akinek szocialista
hajlandóságai miatt a cár alatt sokat kellett szenvednie.

Veszedelmen kívül voltunk tehát. Mégis, mivel mindent megtudtunk, ami
kívánatos és sürgős volt, hogy jelentést tegyünk, elhatároztuk, hogy
azonnal elindulunk Muren Kureba.

Az úton utólértünk három kozákot, aki vissza akarta hozni a délnek
menekülő telepeseket. Hozzájuk csatlakoztunk. Gyalogosan átvezettük a
lovakat a folyó jegén. A Jaga meg volt veszve. A föld alatti erők a jég
alatt fölfelé törekvő nagy hullámokat teremtettek, amelyek hangos
ordítással nagy jégdarabokat téptek le, kis darabokra törték össze és a
víz mentében levő, még el nem tört jégmező alá szívták. Kígyókhoz
hasonló repedések terjedtek különböző irányban a jég fölületén. Az egyik
kozák belebukott a repedések egyikébe. Csak éppen hogy még kihúzhattuk.
A jéghideg fürdő miatt vissza kellett térnie Khathylba. Lovaink
ismételten megcsúsztak és elestek. Ember és állat a halál jelenlétét
érezte.

Végre elértük a túlsó partot és déli irányban folytathattuk utunkat. Tíz
mérföld után találkoztunk az első menekülő csoporttal. A menekülők nagy
sátort ütöttek, tüzet raktak benne és megtöltötték meleggel, de füsttel
is. Táboruk egy kínai kereskedelmi telep mellett volt, amelynek
tulajdonosai azonban nem engedték meg a telepeseknek, hogy tágas
házaikba léphessenek be, jóllehet gyermekek, nők és betegek is voltak a
menekülők közt. Csak félórát töltöttünk itt el.

Amikor utazásunkat folytattuk, kivéve azokat a helyeket, ahol vastagon
feküdt a hó, jó volt az út.

Átkeltünk az Egingol és Muren folyók meglehetősen magas vízválasztóján.
A szoros közelében teljesen váratlan dolog történt velünk. Éppen egy
meglehetősen széles völgyön haladtunk át, amelynek felső részét sűrű
erdő borította. Az erdő közelében két lovast vettünk észre, aki nyilván
figyelt bennünket. Az a mód, ahogy a nyeregben ültek és lovaiknak a
fajtája azt mutatta, hogy nem lehetnek mongolok. Odakiáltottunk nekik és
integettünk. De nem feleltek. Az erdőből kijött egy harmadik lovas, aki
szintén megállott, hogy szemügyre vegyen bennünket. Elhatároztuk, hogy
kikérdezzük őket. Feléjük vágtattunk. Amikor mintegy ezer méternyire
voltunk tőlük, leszálltak a lóról és tartós tüzet indítottak ellenünk.
Szerencsére nyitott sorban lovagoltunk, tehát rossz célpont voltunk. Mi
is leugrottunk, lehasaltunk a földre és elkészültünk a harcra. De nem
lőttünk, mert azt hittük, hogy talán tévedésből vörösöknek néztek
bennünket. Röviddel azután eltűntek. Európai fegyverrel lőttek, ami
újabb bizonyítékául szolgált annak, hogy nem voltak mongolok. Vártunk,
amíg semmit sem láthattunk már az erdőben, akkor előre mentünk, hogy
megvizsgáljuk a nyomukat, amely, mint megállapítottuk, patkolt lovaktól
származott, ami világosan igazolta, hogy nem mongolokkal volt dolgunk.
Vajjon kik lehettek ezek az emberek? Sohasem tudtuk megállapítani.

A szoroson való átkelés után Teternikoff D. A. murenkurei orosz
telepessel találkoztunk, aki meghívott, hogy Muren Kureban lakjunk az ő
házában és megígérte, hogy ott a lámáktól tevéket szerez nekünk.

Nagyon metsző hideg volt és az éles szél még érezhetőbbé tette. Nappal
csontig fagytunk, hogy éjjel sátorkályhánk mellett kellemesen
fölmelegedjünk.

Két nap mulva elértük a Muren völgyét és messziről megláttuk Kure
négyszögét, kínai tetőivel és nagy vörös templomaival. A közelben egy
másik négyszög volt: a kínai és orosz telepítvény. További két óra alatt
eljutottunk vendégszerető kísérőnk és szeretetreméltó fiatal felesége
házához. Az újonnan szerzett barátok pompás löncsöt adtak nekünk, nagyon
ízletes fogásokkal.

Öt napot töltöttünk Kureban, a bérbeveendő tevéket várva. Ez idő alatt
sok menekült érkezett Khathylból, mert Kazagrandi ezredes lassanként a
Koszogol déli partjára vonult vissza. A megérkezettek közt két ezredes
is volt, Plavako és Maklakoff, ugyanazok, akik Kazagrandi csapatainak
föloszlását okozták. Alig jelentek meg a menekülők Muren Kureban, a
mongol hivatalnokok közölték, hogy a kínai hatóságok parancsára minden
orosz menekültet el kell távolítaniok. Az inséges menekülők ezt
kérdezték:

– Hová menjünk mi hajléktalanok most télen, az asszonyokkal és
gyermekekkel?

– Ahhoz semmi közünk, – felelték a mongol hivatalnokok. – A kínai
hatóságok haragszanak és megparancsolták nekünk, hogy kergessünk el
titeket. Nem segíthetünk rajtatok.

A menekülőknek el kellett hagyniok Muren Kuret és nem messzire a
várostól, a szabad ég alatt ütötték föl sátraikat. Plavako és Maklakoff
lovat szerzett és elindult Van Kure felé. Később megtudtam, hogy kínaiak
útközben agyonverték őket.

Mi három tevét szereztünk és egy nagy csapat kínai kereskedővel és orosz
menekülővel útnak indultunk Uliasszutai irányába. Útunkon a barátságos
vendéglátóinkra, Teternikoffékra való kellemes visszaemlékezés kísért.

Tevéinkért 33 liang veretlen ezüst nagyon drága bérösszeget kellett
fizetnünk, amit egy Uliasszutaiban levő amerikai cég adott nekünk. Ez az
összeg körülbelül 2·7 font fehér fémmel ér föl.


HUSZONNEGYEDIK FEJEZET.  Rettenetes bűntett.

Nemsokára eljutottunk arra az útra, amelyen északi irányban utaztunk és
ismét láttuk a kidöntött távíróoszlopok sorát, amelyek egyszer már oly
barátságosan melegítő védelmet adtak nekünk. A Tiszingol völgyének
északi részében levő erdős dombokhoz érkeztünk, amikor sötétedni
kezdett. Ezért elhatároztuk, hogy Bobroff házában töltjük az éjjelt, míg
kísérőink azt tervezték, hogy a távíróállomáson Kanine vendégszeretetét
kérik.

Az állomás kapujánál fegyveres katonát találtunk, aki alaposan
kikérdezett bennünket és miután feleleteink kielégítették, fütyült, mire
egy fiatal tiszt jött ki a házból.

– Ivanoff hadnagy, – mutatkozott be a tiszt. – Fehér párthívekből való
szakaszommal szálltam itt meg.

Tíz főnyi kíséretével Irkutszk vidékéről jött és összeköttetésbe lépett
az Uliasszutaiban levő Michailoff alezredessel, aki megparancsolta, hogy
szállja meg ezt a gerendavárat.

– Jöjjenek kérem közelebb – mondta udvariasan.

Megmondtam, hogy Bobrofféknál akarok lakni, mire kezével a kétségbeesés
mozdulatát téve, így szólt:

– Ne fáradjon, Bobroffékat agyonverték és házukat fölgyújtották.

Az iszonyat kiáltását nem tudtam elnyomni. A hadnagy folytatta:

– Kanine és Pouzikoffék megölték őket, birtokukat kifosztották, azután a
házat a benne levő holttestekkel fölgyújtották. Meg akar róla győződni?

Barátom és én a hadnaggyal odamentünk és megnéztük az iszonyat helyét.
Elégett gerendák és deszkák alatt megfeketedett oszlopok állottak, az
asztali fölszerelés és a vasfazekak szanaszét hevertek. Kissé oldalt,
egy nemezdarab alatt pihent az, ami a szerencsétlenekből megmaradt.
Elsőnek a tiszt szólalt meg.

– Az esetről jelentést küldtem Uliasszutaiba és onnan azt az értesítést
kaptam, hogy a meghaltak rokonai két tiszttel ide fognak jönni, hogy
megvizsgálják az ügyet. Ezért nem temethetem el a halottakat.

A szomorú látványtól lesújtva kérdeztük:

– Hogyan történt ez?

– A következőképpen. Tíz katonámmal éjjel érkeztem ide. Mivel attól
tartottam, hogy itt vörösök lehetnek, lopózkodva jöttünk ide az
állomáshoz és előbb az ablakon pillantottunk be. Láttuk, hogy Pouzikoff,
Kanine és a rövidhajú leány ruhát és más tárgyakat osztogat szét és
ezüstdarabokat mér le. Nem értettem meg mindjárt ennek a jelentőségét,
de éreztem, hogy jó lesz, ha továbbra is résen leszünk. Ezért az egyik
katonámnak megparancsoltam, hogy másszon át a kerítésen és nyissa ki a
kaput. Berohantunk az udvarba. Az első személy, aki a ház előtt nekünk
futott, Kanine felesége volt. Kezét tördelte és borzasztó félelemmel
kiáltotta: «Tudtam, hogy szerencsétlenséget fog hozni!» Azután elájult.
A férfiak egyike egy mellékajtón egy fafészerhez rohant és ott a
kerítésen át próbált menekülni. Magam nem vettem észre. De katonáim
egyike elfogta. Az ajtónál Kanine lépett elénk, aki sápadt volt és
reszketett. Ekkor már láttam, hogy valami fontos dolognak kellett
történnie és valamennyiüknek megmondtam, hogy letartóztatom őket. A
férfiakat megkötöztük és a legszigorúbb őrizet alá helyeztük.
Kérdéseinkre eleinte nem feleltek, kivéve Kanine feleségét, aki azt
kiáltozta: «Szánjátok meg a gyermekeket, azok ártatlanok!» Térdre
hullott és könyörögve tördelte a kezét. A rövidhajú leány ezalatt
szemtelenül nevetett és teli szájjal arcomba fújta a füstöt. Kénytelen
voltam megfenyegetni és így szóltam:

– Tudom, hogy valami bűntettet követtetek el, de még nem akarjátok
beismerni. Ha nem fogtok vallani, a férfiakat agyonlövetem, a nőket
pedig Uliasszutaiba vitetem a bírósághoz.

Határozottan beszéltem, mert nagyon dühös voltam. Elsőnek, nagy
meglepetésemre, a rövidhajú leány szólalt meg.

– Mindent elmondok önnek.

Tentát, tollat, papírost hozattam. Katonáim voltak a tanuk. Azután
jegyzőkönyvbe foglaltam Pouzikoff asszonyának a vallomását. Véres
elbeszélése így hangzott:

– Férjem és én bolsevik biztosok vagyunk. Azért küldtek ki bennünket,
hogy megtudjuk, hány fehér tiszt bújt el Mongolországban. De Bobroff, a
vén fickó ismert bennünket. Tulajdonképpen tovább akartunk utazni,
Kanine azonban visszatartott bennünket azzal, hogy Bobroff gazdag és ő,
Kanine, már régen megölését és birtokának kifosztását tervezi. A fiatal
Bobroffot kártyázásra csábítottuk. Amikor a fiatal Bobroff hazament, az
uram utána lopódzott és lelőtte. Ezután mindannyian Bobroff házához
mentünk. Fölmásztam a kerítésre és a kutyáknak megmérgezett húst
vetettem, úgy hogy pár perc mulva megdöglöttek. Erre mindnyájan
átmásztunk a kerítésen. Az első személy, aki a házból kilépett, Bobroff
felesége volt. Pouzikoff, aki elbújt az ajtó mögött, fejszével
agyonütötte. Az öreg fickót álmában vertük agyon fejszével. A kis leány
a lármára befutott a szobába. Kanine golyót röpített a fejébe. Azután
kifosztottuk a házat, fölgyujtottuk és ekkor veszni hagytuk a lovakat és
a marhákat is. Később minden tökéletesen elégett volna úgy, hogy semmi
nyom sem maradt volna. De ekkor maguk hirtelen megérkeztek és ezek az
ostoba fickók mindjárt elárultak bennünket.

– Gazemberség volt, – mondta a hadnagy, amikor visszamentünk az
állomáshoz. – Égnek állott a hajam, amikor ennek a fiatal asszonynak,
tulajdonképpen még gyermeknek, nyugodt elbeszélését hallottam. Csak
ekkor értettem meg, hogy a bolsevizmus a hit, istenfélelem és
lelkiismeret megsemmisítésével mily mélyre taszította le az embereket.
Csak ekkor ébredtem annak tudatára, hogy az emberiség e
legveszedelmesebb ellenségeivel szemben minden becsületes embernek
kíméletlen harcot kell folytatnia.

Az állomásra visszamenet az út oldalán fekete foltot vettem észre, amely
magára vonta figyelmemet. A foltra mutatva megkérdeztem, hogy mi az?

– Ez a gyilkos Pouzikoff, akit agyonlőttem, – felelte a hadnagy. –
Kaninet és Pouzikoff feleségét is agyonlőttem volna, de sajnáltam Kanine
feleségét és gyermekeit. Még nem tanultam meg, hogyan kell nőket
agyonlőni. Ezeket az embereket most magukkal együtt katonáim őrizete
alatt Uliasszutaiba fogom küldeni. Így is meg fogják találni a halált,
mert a mongolok, akiknek bírósága elé kerülnek, gyilkosság miatt
bizonyosan kivégzik őket.

Ez történt Tiszingolnál, amelynek partjain lidércek járnak hangtalanul a
mocsarak fölött.

Utunk Tiszingolból Uliasszutaig ezeknek a gonosztevőknek a kíséretében
nagyon kellemetlen volt. Barátom és én teljesen elvesztettük szokott
lelkierőnket. Kanine állandóan dacos gondolatokba mélyedt, a szemtelen
nő ellenben nevetett, dohányzott és a katonákkal, meg több kísérőnkkel
durva tréfát űzött. Végül átkeltünk a Jagisztaion és néhány óra mulva
megláttuk előbb a várat, majd a síkon szétszórt házakat, amelyekről
tudtuk, hogy az már Uliasszutai.


HUSZONÖTÖDIK FEJEZET.  Nyugtalan napok.

Megint az események forgószelébe jutottunk. Azalatt a két hét alatt,
amíg távol voltunk Uliasszutaitól, sok minden történt. Wang-Tszao-tszun
mindössze kilenc kísérőt küldött Urgába, de egyetlen egy sem tért
vissza. A helyzet Mongolországban egyáltalán nem volt tisztázva. Az
Uliasszutaiban alakult orosz különítmény a telepesek megjöttével
megerősödött és bár a kínaiak kiterjedt kémrendszerükkel tudomást
szereztek róla, jogtalanul, de tovább is fönnállott. A városban orosz
ember és egyáltalán külföldi ember nem mert a házából távozni.
Fölfegyverkezve mindenki otthon maradt. Éjjel minden telepesházban őrök
vigyáztak. Ezekre az óvatossági intézkedésekre a kínaiak adtak okot. A
kínai kereskedők a rendelkezésükre álló fegyverkészlettel biztosaik
parancsára fölfegyverezték alkalmazottaikat és a megmaradt fegyvereket a
hivatalnokoknak adták át, akik kétszáz kulit szereltek föl velük. A
kínaiak a mongol arzenált is elfoglalták és az ott talált fegyvereket a
kínai zöldségtenyésztők közt osztották szét a Nagan Huszhunban, a kínai
telepesek bekerített telepítvényén, ahol a legalsóbb munkásosztályból
való kínai nép lakott. Kínának e söpredéke most hatalmasnak érezte
magát. Ezek a fickók most izgatott gyűléseket tartottak és nyilván
összeütközésre készültek föl. Éjjente a kulik sok patronos ládát vittek
a kínai boltokból a Nagan Huszhunba. A kínai csőcselék tűrhetetlenül
arcátlan módon viselkedett. Ezek a kulik szemtelenül megállították és
kikutatták az utcán a járókelőket. Mindenképpen azon voltak, hogy
összeütközést idézzenek elő, amely alkalmat adna nekik a zsákmányolásra
és meggazdagodásra. Bizonyos kínai körökből kapott titkos hírek révén
megtudtuk, hogy a kínaiak pogromra készülődnek az Uliasszutaiban lakó
oroszok és mongolok ellen. Tudtuk, hogy csak egyetlenegy házat kell
meggyujtani a város megfelelő helyén és egy lángtenger lesz a faházakból
épült egész telep. Az oroszok és a mongolok megtették a védelemre
szükséges intézkedéseket. Megerősítették az őröket, a város kerületei
részére vezetőket neveztek ki, külön tűzoltóságot szerveztek és hirtelen
menekülés esetére lovakat, kocsikat és élelmiszert tartottak készen. Még
rosszabbra fordult a helyzet, amikor Kobdóból az a hír érkezett, hogy
ott a kínaiak pogromot rendeztek, több lakost megöltek és fosztogatás
vad orgiája után az egész várost fölgyujtották. Sokan a hegyi erdőkben
kerestek menedéket, de mert meleg ruhával és élelmiszerrel nem voltak
kellőképpen ellátva, a Kobdo környékén levő hegyek már a legközelebbi
napokban a menekültek jajveszékelésétől viszhangzottak. A mongol tél
szabad ege alatt a kemény hideg és az éhség elpusztította a nőket és a
gyermekeket. A kínaiak Uliasszutaiban csakhamar megtudták mindezeket a
híreket. Gúnyosan nevettek és Nagan Huszhunban nagy gyűlést szerveztek,
amelyen arról tanácskoztak, hogy a csőcseléket nekieresztik a városnak.

Ezeket a terveket egy fiatal kínaitól tudtuk meg, aki az egyik telepes
szakácsának volt a fia. Elhatároztuk, hogy azonnal utána járunk a
dolognak. Egy orosz tiszt, a barátom és én összeállottunk, hogy a fiatal
kínai vezetésével a város peremére menjünk. Úgy tettünk, mintha csak
sétára indulnánk. A város végén azonban megállított bennünket egy kínai
őr, aki szemtelenül kijelentette, hogy a várost senkinek sem szabad
elhagynia. Mialatt a kulival beszéltem, megállapítottam, hogy a város és
a Nagan Huszhun közt az út egész mentén kínai őrök állottak és hogy ebbe
az irányba csak úgy özönlött a kínaiak tömege. Beláttuk tehát, hogy
innen teljességgel lehetetlen a gyűlés helyét elérnünk. Hát más utat
választottunk.

Keleti irányban hagytuk el a várost és a kínai kizsákmányolás
következtében koldussá lett mongolok tábora mentén haladtunk. Úgy
látszott, hogy a mongol táborban is aggódva várták a bekövetkezendőket,
mert noha jó későre járt már az idő, senki sem feküdt le aludni. Azután
a folyó jegén át, kerülő utakon lopódzkodtunk a Nagan Huszhunhoz. A
városon kívül, födözéket keresve ahol csak lehetett, a földön másztunk.
Revolverekkel és kézigránátokkal voltunk fölfegyverezve. A városban
barátaink egy kis csapata készenlétben volt, hogy szükség esetén
segítségünkre jöjjön. Négyünk közül a fiatal kínai mászott elől. Őt,
mintha csak az árnyéka lett volna, a barátom követte, aki egyre
figyelmeztette a kínait, hogy megfojtja, mint egy patkányt, ha a
legcsekélyebb mozdulatot teszi, amely elárulhatna bennünket. Attól
tartok, hogy a fiatal vezető nem találta nagyon kellemesnek ezt a sétát.

Végre megláttuk a Nagan Huszhun kerítését. Most már csak nyílt terület
volt köztünk és az összeesküvők közt úgy, hogy könnyen fölfödözhették
volna csoportunkat. Elhatároztuk tehát, hogy egyenkint mászunk át a
szabad téren, de azzal a kivétellel, hogy a kínai a barátom társaságában
maradt. Szerencsénkre sok megfagyott szemétdomb volt a síkon és ezek
födözéket adtak nekünk.

A kerítés árnyékában csúsztunk az udvar felé, ahonnan izgatott tömeg
hangjai csalogattak bennünket. Mivel a sötétségben jó megfigyelő helyet
választottunk, közvetetlen szomszédságunkban rendkívüli dologról
győződhettünk meg.

Egy másik láthatatlan vendég volt jelen a kínaiak gyülekezetén. A földön
feküdt fejével egy lyukban, amelyet kutyák ástak ki a kerítés alatt. Meg
sem moccant és nyilván nem hallotta meg a mi odaérkezésünket. A közelben
egy földmélyedésben egy fehér ló feküdt, amelynek orrlyuka be volt
kötve. Kevéssel odább a kerítéshez kötve egy másik fölnyergelt ló
állott.

Az udvaron nagy volt a lárma. Körülbelül kétezer ember kiabált ott
össze-vissza. Vitatkoztak és vadul hadonásztak a karjaikkal. Csaknem
mindannyian el voltak látva puskával, revolverrel, karddal és baltával.
Fiatal legények szaladgáltak a tömegben, akik állandóan biztatgatták az
embereket, iratokat osztogattak és mindenféle nyilatkozatot tettek.
Végre egy nagy, szélesvállú kínai a kút kávájára állott. Megforgatta
fegyverét a feje fölött és hangosan, élesen beszélni kezdett.

– Azt mondja az embereknek, – magyarázta meg a tolmácsunk, – hogy azt
kell tenniök, amit Kobdóban már megtettek a kínaiak. A biztostól
határozott igéretet kell szerezniök arra, hogy meg fogja parancsolni az
őrségnek, ne álljon terveik megvalósításának útjába. A biztosnak
azonfelül el kell vennie az oroszoktól minden fegyvert. Akkor azután
megbosszuljuk az oroszokon Blagovescsenszkben elkövetett bűntettüket,
amellyel 1900-ban háromezer kínait a vízbe fojtottak. Ti most itt
maradtok, én pedig a biztoshoz megyek, hogy beszéljek vele.

A szónok leugrott a kútról és a város felé szolgáló kapuhoz sietett.
Ekkor észrevettem, hogy a fejével a kerítés alatt fekvő férfi kimászott
a lyukából, fölrántotta a fehér lovat a mélyedésből, odafutott, ahol a
másik ló megkötve állott és ezt a lovat a mi oldalunkra vezette, amely a
várostól jobbra oldalt esett. A második lovat otthagyta, maga pedig
elbújt a kerítés sarkánál. A kínaiak szónoka kilépett a kapun. Amikor
lovát a kerítés másik oldalán látta, a hátára vetette fegyverét és
odament az állathoz. Körülbelül az út felét tette meg, amikor az idegen
hirtelen elővágtatott a kerítés sarkánál levő búvóhelyéből és ezt az
embert a földről villámgyorsan fölrántotta a nyergébe, ahol a már félig
megfojtott kínainak bekötötte a száját. Az idegen azután a várostól
nyugati irányba száguldott el.

– Mit gondol, ki volt ez? – kérdeztem a barátomat, aki azonnal azt
felelte:

– Bizonyára Tushegoun láma.

Az egész látomány engemet is nagyon emlékeztetett a titokzatos bosszuló
lámára.

Késő éjjel megtudtuk, hogy kevéssel a kínaiak szónokának eltávozása
után, aki a biztos segítségét akarta megszerezni a tervezett
vállalkozásnak, a várakozó gyűlés kellő közepébe hajították be a fejét
és hogy hasonló módon nyolc fiatal legény tűnt el nyomtalanul a
Huszhuntól a városba vivő úton. Ez annyira terrorizálta a kínaiakat,
hogy fölhevült lelküket hideg zuhany érte.

Másnap váratlan segítséget kaptunk. Urgából egy fiatal mongol vágtatott
be a városba. Felöltője össze volt tépve, haja teljesen összekócolva,
övéből revolver nyúlt ki. A piacra robogva, ahol a mongolok össze
szoktak gyülekezni, a nyeregből ezt kiáltotta:

– Urgát a mi mongoljaink és Ungern báró dchiang dchün (tábornok kínai
címe) meghódították! Bogdo Hutuktu ismét a khánunk! Mongolok, üssétek
agyon a kínaiakat és fosszátok ki boltjaikat! Vége a türelmünknek!

A tömeg nagyon izgatott lett. A lovast körülfogták az emberek, akik
kérdésekkel ostromolták. A kínaiak által elbocsátott öreg mongol
kormányzót, Chultun Beylit azonnal értesítették a helyzetről. A hírhozót
magához rendelte. Miután kikérdezte, a tömeg föllázítása miatt
elfogatta, de nem akarta őt kiadni a kínai hatóságoknak. Amikor ez
történt, magam is a kormányzónál voltam és tanuja voltam
állásfoglalásának. Amikor Wang-Tszao-tszun, a kínai biztos azzal
fenyegette meg a kormányzót, hogy engedetlenség miatt felelősségre
vonja, az öreg ember csak az olvasójához nyúlt és így szólt:

– Azt hiszem, hogy ennek a mongolnak minden szava igazat mond és attól
tartok, hogy mostani viszonyunk hamarosan az ellenkezőjére fordul.

Az volt az érzésem, hogy Wang-Tszao-tszun is belátta a mongol
jelentésének helyességét, mert nem ragaszkodott a követeléséhez.

E pillanattól kezdve eltűntek a kínaiak Uliasszutai utcáiról. Helyüket
orosz tisztek őrjáratai és a mi külföldi telepünk emberei foglalták el.
A kínaiak körében keletkezett pánikot még csak növelte egy levél, amely
azt a hírt hozta, hogy a mongolok és az altai-tatárok Kaigorodoff tatár
tiszt vezetésével megkezdték azoknak a kobdói kínaiaknak az üldözését,
akik a város kifosztásakor szerzett zsákmánnyal szökni iparkodtak, hogy
az üldözők utólérték és Szinkiang határán megsemmisítették a
fosztogatókat. A levél szerint továbbá Bakics tábornokot és azt a
hatezer embert, akit a kínai hatóságok vele együtt az Amyl folyónál
internáltak, fölfegyverezték és ezek most a Kuldjában internálva volt
Annenkoff atamánnal fognak egyesülni, hogy azután Ungern báróval
próbáljanak egyesülni. A levél e második része helytelennek bizonyult,
mert se Bakics, se Annenkoff nem foglalkozott hasonló tervvel. Sőt
Annenkoffot a kínaiak mélyen Turkesztán belsejébe száműzték. E hírek
azonban mindenesetre a legnagyobb megdöbbenést okozták a kínaiak közt.

Éppen ebben az időben a bolsevikok három ügynöke érkezett Irkutszkból
Bourdokoff orosz bolsevik telepes házába. Szaltikoff, Freimann és Novak
volt a nevük. A három ügynök mindjárt azon kezdett dolgozni, hogy a
kínai hatóságokat az orosz tisztek lefegyverzésére és a vörösöknek való
kiszolgáltatására bírja. Rábeszélték az ügynökök a kínai kereskedelmi
kamarát, hogy az irkutszki szovjettől kérje egy vörös különítménynek
Uliasszutaiba való küldését, amely megvédje a kínaiakat a fehér
különítményekkel szemben. Freimann mongol nyelven írt kommunista
röpiratokat hozott és azonkívül utasítást az Irkutszkba szolgáló távíró
vonal ujjáépítésére.

Ennek a kvartettnek a politikája nagy sikerrel járt. Wang-Tszao-tszun
nemsokára együtt dolgozott az ügynökökkel. Így azután hamar visszatértek
azok a napok, amikor pogromot várhattunk Uliasszutaiban. Az orosz
tisztek attól féltek, hogy lefogják őket. Az amerikai cégek egyikének
képviselője velem a kínai biztoshoz ment, hogy tárgyalást kezdjen.
Megmagyaráztuk neki, hogy cselekedetei törvénytelenek, mert kormánya nem
hatalmazta föl, hogy összeköttetésbe lépjen a bolsevikokkal és Peking
még nem is ismerte el a szovjetkormányt. Wang-Tszao-tszun és
tanácsadója, Fu-Sziang nagy zavarba jöttek, amikor ilyen módon
megtudták, hogy mi ismertük a bolsevik ügynökökkel való titkos
összejöveteleiket. A kommiszárius arról biztosított bennünket, hogy
őrcsapata elég erős a pogrom megakadályozására.

Ez valóban nagyon derék csapat volt, csupa jól begyakorolt és
fegyelmezett katona, akinek vezetője egy komoly és jól nevelt tiszt
volt. De mit tehetett nyolcvan katona háromezer kuli, ezer
fölfegyverzett kereskedő és kétszáz fiatal legény csőcselékseregével
szemben?

Nagyon erősen hangoztattuk az aggodalmunkat és rámutatva arra, hogy a
külföldi és az orosz lakosság el van határozva a végsőkig való
védekezésre, lelkére beszéltünk a biztosnak, hogy akadályozzon meg
minden vérontást.

Wang azonnal elrendelte, hogy erős őrjáratok járják be a várost. Ennek
nemsokára az a rendkívül különös látvány lett a következménye, hogy a
város minden részében ugyanegy időben orosz, külföldi és kínai őrjáratok
vonultak végig. Akkor még nem tudtuk, hogy további háromszáz ember
állott őrségen, tudniillik Tushegoun láma emberei, akik a hegyek közt
húzták meg magukat.

Nemsokára új, alapos és hirtelen fordulat állott be. A mongol kormányzó
a legközelebbi kolostor lámái révén azt a hírt kapta, hogy Kazagrandi
ezredes irreguláris kínai bandákkal való ütközet után elfoglalta Van
Kuret, ott három orosz-mongol lovasdandárt alkotott és egyáltalán
mozgósította a mongolokat az Élő Buddha, az oroszokat pedig Ungern báró
parancsára. Néhány óra mulva ismeretessé vált, hogy kínai katonák a
dzaini nagy kolostorban meggyilkolták Barszky orosz kapitányt és hogy
ezért Kazagrandi csapatainak egy része megtámadta és elkergette az
odavaló kínaiakat.

Van Kure bevételekor az oroszok foglyul ejtettek egy koreai kommunistát,
aki arannyal és propagandairatokkal ellátva, Moszkvából úton volt Korea
és Amerika megdolgozására. Kazagrandi ezredes ezt a koreait aranyával
együtt tovább küldte Ungern báróhoz.

Miután e hírek Uliasszutaiba érkeztek, városunk orosz különítményének
vezetője letartóztatott minden bolsevista ügynököt és valamennyit,
Bobroff gyilkosaival együtt, haditörvényszék elé állította. Kaninet,
Pouzikoffnét és Freimannt agyonlőtték. Szaltikoff és Novak dolgában némi
kétség támadt. Szaltikoffnak különben is sikerült megszöknie, míg
Novakot Michailoff alezredes parancsára eltoloncolták nyugat felé.

Uliasszutai orosz különítményének vezetője az orosz telepeseket
mozgósította és nyiltan a maga védelmébe vette a várost, amibe a mongol
hatóságok hallgatólagosan beleegyeztek.

Chultun Beyli mongol kormányzó a szomszédos mongol fejedelmeket
tanácskozásra hívta össze, amelynek lelke Hun Jap láma, az ismert mongol
hazafi lett. A fejedelmek azonnal összeállították a kínaiakhoz intézendő
követelményeket, amelyek abban csúcsosodtak ki, hogy teljesen ki kell
üríteniök a Chultun Beyli alá tartozó területet. Ebből a követelésből a
különféle kínai és mongol elemek közt tárgyalások, fenyegetődzések és
súrlódások keletkeztek. Wang-Tszao-tszun a rendezésre nézve külön
tervvel állott elő, amelyet néhány mongol fejedelem elfogadott. Jap láma
azonban a döntő pillanatban a földre dobta a kínai okiratot, kihúzta a
kését és megesküdött, hogy inkább öngyilkos lesz, semhogy pecsétjét
ráüsse ilyen áruló megegyezésre. Ennek következtében visszautasították a
kínai ajánlatokat és az ellenfelek most harcra készülődtek. Jasszaktu
khán, Szain-Noion khán és Jahantszi láma területeiről minden fegyveres
mongolt behívtak. A kínai hatóságok elhelyezték négy géppuskájukat és a
vár védelmére fegyverkeztek.

Úgy a kínaiak, mint a mongolok is állandóan tanácskoztak. Végül eljött
hozzám, mint közvetetlenül nem érdekelt idegenhez, régi barátunk, Tzeren
és átadta nekem Wang-Tszao-tszun és Chultun Beyli egyidejű kérését, hogy
kíséreljem meg, nem lehetne-e a két elem közt békét teremteni és illő
megegyezést létesíteni. Hasonló kérelmet adtak át egy amerikai cég
képviselőjének is.

A döntőbírák és a kínai meg mongol képviselők a következő este tartották
meg első gyűlésüket. Ez annyira szenvedélyes és viharos volt, hogy mi
külföldiek kétségbe vontuk küldetésünk sikerét. Amikor éjfél felé a
szónokok kifáradtak, mi két pontra nézve mégis megegyezést tudtunk
teremteni: a mongolok kijelentették, hogy nem óhajtanak háborúskodni és
hogy az egész ügyet oly módon akarják szabályozni, amely továbbra is
megtartaná számukra a nagy kínai nép barátságát, viszont a kínai biztos
beismerte, hogy Kína vétett ama szerződések ellen, amelyek törvényes
módon teljes függetlenséget biztosítottak Mongolországnak.

Ez a két pont volt a legközelebbi gyűlésen a mi munkánk alapja és ebből
indultunk ki, hogy kibékülésre szorítsuk a feleket. Három napig tartott
a tanácskozás és végül úgy fejlődött ki, hogy mi külföldiek
indítványokkal állhattunk elő a szabályozásra nézve. Indítványaink
főpontjaival oda lyukadtunk ki, hogy a kínaiak lemondanak az
adminisztrativ hatalomról, visszaadják a mongoloknak fegyvereiket,
lefegyverzik a kétszáz legényt és elhagyják az országot, a mongolok
pedig a maguk részéről a kínai biztosnak és nyolcvan főnyi fegyveres
őrségének az országból való szabad és tisztességes távozást
biztosítanak. Ezt az uliasszutai kínai-mongol szerződést aláírták és
megpecsételték Wang-Tszao-tszun és Fu-Hsziang kínai biztosok, a két
mongol kormányzó, Hun Jap láma és más fejedelmek, továbbá az orosz és
kínai kereskedelmi kamarák elnökei és mi, mint döntőbírák.

A kínai hivatalnokok és kísérőik mindjárt csomagolni kezdtek és az
elvonulásra készülődtek. A kínai kereskedők Uliasszutaiban maradtak,
mert Chultun Beyli kormányzó, aki most teljesen hatalmában tartotta a
várost, jótállt biztosságukért.

Megjött Wang-Tszao-tszun expediciója elutazásának napja. A megterhelt
tevék már ellepték a yamen udvarát és az emberek már csak a lovak
megérkezését várták a pusztáról. Hirtelen az a hír terjedt el, hogy az
illető lovakat az éjjel ellopták és déli irányban elhajtották. A két
katona közül, akit azért küldtek ki, hogy kövesse a lovak nyomát, csak
az egyik jött vissza azzal a jelentéssel, hogy a másikat megölték.

Az egész városban nagy volt a megdöbbenés. A kínaiak közt pánik
keletkezett, amely még csak növekedett, amikor keletről, egy félreeső
ourtonról (mongol postaállomás, ahol lócsere van) néhány mongol jött és
azt jelentette, hogy az Urgába vivő postaút különböző helyén tizenkét
olyan katona holtteste fekszik, akit Wang-Tszao-tszun küldött levéllel
Urgába. A titoknak, amely ezeket az eseményeket körülvette, nemsokára
meglesz a magyarázata.

Az orosz különítmény parancsnoka levelet kapott Domojiroff V. N. kozák
ezredestől, aki megparancsolta, hogy azonnal fegyverezze le a kínai
helyőrséget, fogjon el minden kínai hivatalnokot, küldje őket Ungern
báróhoz Urgába, Uliasszutait foglalja el, ha kell, erőszakkal is és
állítsa helyre az összeköttetést az ő különítményével. Ugyanebben az
időben bevágtatott a városba egy hírhordó Narabancsi Hutuktu levelével,
amely azt jelentette, hogy egy orosz különítmény Hun Boldon és
Domojiroff urgai ezredes vezetésével néhány kínai üzletházat kifosztott
és a kereskedőket megölte, hogy ugyanez a különítmény azután a
kolostorhoz jött és lovakat, élelmiszert és szállást kért. A Hutuktu
segítséget kért, mert az a veszedelem fenyegeti, hogy Hun Boldon, Kobdo
vad meghódítója, kifosztja a félreeső, védetlen kolostort.

Nyomatékosan arra unszoltuk Michailoff alezredest, hogy a megpecsételt
szerződést ne sértse meg, mert ezzel meghazudtolná mindazokat a
külföldieket és oroszokat, akiknek részük volt a szerződés megkötésében.
Ez pedig csak utánzása lenne annak a bolsevik módszernek, amely szerint
állami ügyekben mindenkit meg kell téveszteni.

Komoly figyelmeztetésünk megtette a hatását Michailoffra, mert
Domojiroffnak azt felelte, hogy Uliasszutai harc nélkül már az ő kezében
van, a volt orosz konzulátus épületén az orosz birodalom lobogója leng,
a kínai legényeket lefegyverezték, a többi parancsot azonban nem
teljesítheti, mert megsértené az éppen Uliasszutaiban aláírt
kínai-mongol szerződést.

Narabancsi Hutuktutól naponta több hírvivő ment Uliasszutaiba. A hírek
egyre nyugtalanítóbbak lettek. A Hutuktu jelentette, hogy Hun Boldon
mozgósítja, fölfegyverzi és katonailag kiképezi a mongol koldusokat és
lótolvajokat, hogy a katonák elveszik a kolostor juhait, hogy Domojiroff
«noyon» állandóan részeg és hogy a Hutuktu minden tiltakozására csak
kigúnyolás és szidalom a felelet.

A hírhozók nem tudtak pontos adatokkal szolgálni annak a különítménynek
a nagyságáról. Néhányan azt mondták, hogy körülbelül harminc ember,
mások ismét azt állították, hogy Domojiroff parancsnoksága alatt
nyolcszáz főnyi csapat van. Sehogysem értettük a helyzetet és pedig
annál kevésbbé, mert nemsokára egyáltalán nem jött hírhordó. A kormányzó
valamennyi levele válasz nélkül maradt és az általa kiküldött hírvivők
nem jöttek vissza. Kétségtelennek látszott, hogy ezeket az embereket
vagy megölték, vagy pedig fogságba jutottak.

Chultun Beyli herceg elhatározta, hogy maga megy el oda. Magával vitte
az orosz és kínai kamarák elnökeit, valamint két mongol tisztet. Múltak
a napok, anélkül, hogy bármit is hallottunk volna róla. A mongolok
nyugtalankodni kezdtek.

A kínai biztos és Hun Jap láma külföldi csoportunkat arra kérte,
küldjünk valakit Narabancsiba, hogy megszüntesse az ott kitört viszályt
és vegye rá Domojiroffot a szerződés elismerésére. Csoportunk engem kért
meg, hogy a közjó érdekében vállaljam ezt a küldetést. Tolmácsul egy
nagyon derék orosz telepest adtak mellém, a megölt Bobroff unokaöccsét,
aki kitűnő lovas és hidegvérű, bátor ember volt. Michailoff alezredes
azonfölül még egyik tisztjét is kísérőmül adta.

Expressz-tzarával a póstalovak számára és egy vezetővel ellátva öreg
barátomhoz, Jelib Djamszraphoz Narabancsi Hutuktujához nagy gyorsasággal
tettük meg az általam jól ismert utat. Bár némely helyen nagy volt a hó,
naponta száz-százötven mérföldet tettünk meg.


HUSZONHATODIK FEJEZET.  Fehér hunghucok bandája.

Utazásunk harmadik napján késő este érkeztünk meg Narabancsiba. A
kolostorhoz közeledve, több lovast vettünk észre, akik mihelyt megláttak
bennünket, visszavágtattak a kolostorhoz. Sokáig nézdegéltünk az orosz
különítmény tábora után, de nem találtuk meg. Mongolok a kolostorba
kísértek bennünket, ahol a Hutuktu azonnal fogadott. Chultun Beyli a
jurtájában ült. Hatykokat ajándékozott nekem és ezt mondta:

– A jó Isten küldte ide éppen ezekben a súlyos pillanatokban.

Kiderült, hogy Domojiroff mindkét kereskedelmi kamarai elnököt
letartóztatta és Chultun herceget agyonlövéssel fenyegette meg. Mivel
sem Domojiroff, sem Hun Boldon nem rendelkezett olyan okirattal, amely
cselekedeteikre fölhatalmazta volna őket, ezért Chultun Beyli
elhatározta, hogy harcba száll velük.

Kértem, hogy vezessenek Domojiroffhoz. A sötétben négy nagy jurtát
láttam és két mongol őrt, orosz fegyverrel. Beléptünk az orosz «noyon»
sátrába. Itt egészen különös látvány tárult a szemünk elé. A jurta
közepén a serpenyőben tűz égett. Azon a helyen, ahol máskor az oltár
áll, most trónus volt és ezen ült a magas, vékony, őszhajú Domojiroff
ezredes. Csak alsóruha és harisnya volt rajta, kissé be volt csípve és
úgy látszott, hogy történeteket beszélt el. A tűzserpenyő körül
különböző festői helyzetben tizenkét fiatal ember hevert.

Az engemet kísérő tiszt Domojiroffnak jelentést tett az Uliasszutaiban
történtekről. Az ezt követő beszélgetés folyamán megkérdeztem
Domojiroffot, hol van különítményének a tábora. Nevetett, amikor egy
kézmozdulattal ezt felelte:

– Ez itt a különítményem.

Rámutattam arra, hogy Uliasszutaiba küldött parancsainak formájából
következtetve azt hittük, hogy nagy csapat áll a parancsnoksága alatt.
Azután elmondtam neki, hogy Michailoff alezredes összeütközésre
készülődik egy Uliasszutai ellen vonuló vörös sereggel.

– Micsoda? – kérdezte félénken és zavartan. – Jönnek a vörösök?

Az éjjelt a jurtájában töltöttük. Amikor lefeküdni készültem, a tisztem
a fülembe súgta:

– Vigyázzon, tartsa készen a revolverét.

Nevetve feleltem:

– De hiszen fehér különítmény közepette vagyunk és ezért teljes a
biztonságunk.

– Huhu, – válaszolta a tisztem és a félszemével hunyorgatott.

Másnap fölszólítottam Domojiroffot, hogy jöjjön velem sétálni a
pusztaságba. Ezt az alkalmat fölhasználtam, hogy teljesen nyiltan
beszéljek vele az eseményekről. Neki és Hun Boldonnak csak azt
parancsolta meg Ungern báró, hogy lépjenek összeköttetésbe Bakics
tábornokkal. De ehelyett kifosztották az útjukba eső kínai üzletházakat
és ő maga elhatározta, hogy nagy hódító lesz. Útközben több tiszttel
találkozott, aki megszökött Kazagrandi csapatától és most ezek voltak az
ő külön bandája. Rábeszéltem Domojiroffot, hogy rendezze el békésen a
Chultun Beylivel való viszályt és ne vétsen a szerződés ellen.

Domojiroff erre még előttem rögtön a kolostorba sietett. Visszamenet egy
vad arcú nagy mongollal találkoztam, akin kék selyemruha volt – Hun
Boldon. Bemutatkozott és oroszul beszélt.

Amikor a mongol rablóvezérrel való e rövid találkozás után Domojiroff
sátrába érkeztem és csak éppen hogy a köpenyemet letettem, berohant egy
mongol és fölszólított, hogy menjek Hun Boldon jurtájába. A rablóvezér
pompás kék jurtában éppen mellettünk lakott. Ismervén a mongol szokást,
nyeregbe pattantam és lóháton tettem meg sátráig a tíz lépésnyi utat.

Hun Boldon hidegen és büszkén fogadott. Ujjával rám mutatva ezt kérdezte
a tolmácstól:

– Ki ez?

Láttam, hogy meg akar sérteni. Én is így válaszoltam. Rámutattam az
ujjammal és még barátságtalanabb hangon ugyanazt a kérdést intéztem a
tolmácshoz:

– Ki ez? Előkelő fejedelem, harcos, pásztor vagy faragatlan ember?

Boldon megzavarodott. Reszkető hanggal és idegesen rámtámadt, hogy nem
engedi meg az ő ügyeibe való beavatkozásomat és mindenkit agyon fog
lőni, aki parancsaival ellenkezni merészkedik. Öklével az asztalra
csapott. Azután fölkelt és elővette revolverét. De én, aki már sokat
utaztam a nomádok közt, mindannyiukat – a fejedelmeket, lámákat,
pásztorokat és rablókat – alaposan tanulmányoztam. Megfogtam
korbácsomat, minden erőmmel az asztalra ütöttem vele és így szóltam a
tolmácshoz:

– Mondjad meg neki, hogy se mongollal, se orosszal nem beszélt, hanem az
a megtiszteltetés érte, hogy egy külföldi emberrel, egy nagy és szabad
állam polgárával beszélhetett. Mondjad meg, hogy előbb tanuljon meg
férfinak lenni. Majd csak azután látogathat meg és majd csak azután
beszélhetünk egymással.

Megfordultam és kimentem. Tíz perc mulva belépett a jurtámba Hun Boldon
és bocsánatot kért. Rábeszéltem, hogy tárgyaljon Chultun Beylivel és ne
sértse meg magatartásával a szabad mongol népet. Még az éjjel minden
rendbe jött. Hun Boldon elbocsátotta mongoljait és elutazott Kobdóba,
míg Domojiroff a bandájával elindult Jasszaktu khán országába, hogy ott
a mongolokat mozgósítsa. Chultun Beyli beleegyezésével
Wang-Tszao-tszunhoz levelet intézett, amelyben a kínai őrség
lefegyverezését követelte, mert Urgában is így tettek valamennyi kínai
csapattal. Ez a levél azonban már csak akkor jutott el Uliasszutaiba,
amikor Wang, aki az ellopott lovak helyére tevéket vásárolt, már úton
volt a határ felé. Erre Michailoff alezredes ötven embert küldött ki
Sztrigine hadnagy vezetésével, hogy érje úton Wangot és vegye át
őrségének fegyvereit.


HUSZONHETEDIK FEJEZET.  Misztérium egy kis templomban.

Chultun Beyli és én készen voltunk Narabancsi Kure elhagyására. Amíg a
Hutuktu az áldások templomában istentiszteletet tartott a kormányzóért,
addig én a különféle lámai fokok, a Gelongok (pap, akinek joga van, hogy
áldozzon), a Getulok (a láma-szerzetesek harmadik foka), a Chaidjek
(nagyrangú pap, de nem inkarnált isten) és a Rabdjampák házainak falai
közt levő szűk utakon vándorolgattam és az iskolák közt, ahol a
Marambá-nak nevezett tudós teológia-doktorok együtt tanítanak az
orvos-doktorokkal, vagy Ta Lámákkal, a tanulók vagy Bandi-k lakóházai, a
raktárhelyiségek, az irattári épületek és a könyvtárak közt sétálgattam.
Amikor visszatértem a Hutuktu jurtájába, ő maga ott volt. Nagy hatykot
nyujtott át nekem és azt ajánlotta, hogy járjunk egyet a kolostor körül.
Nagyon elgondolkodónak látszott, miből azt következtettem, hogy valamit
meg akar nekem magyarázni. Amikor a jurtából kiléptünk, hozzánk
csatlakozott az orosz kereskedelmi kamara immár megszabadult elnöke és
egy orosz tiszt. A Hutuktu egy kis épülethez vezetett bennünket, amely
fénylően sárga kőfal mögött volt.

– Ebben az épületben lakott egyszer a Dalai Láma és Bogdo khán. Azoknak
az épületeknek, amelyekben az a szent személyiség tartózkodott, mindig
sárga színt adunk. Lépjenek be.

Az épület belseje ragyogó volt. Földszint az étterem, amely gazdag
faragású, nehéz kínai fenyőfaasztalokkal és porcellánnal, meg bronzokkal
teli szekrénykékkel volt berendezve. Fölötte két szoba volt. Az egyik
nehéz, sárga selyemfüggönyökkel eltakart hálószoba, amelynek faragott
mennyezetéről bronzláncon értékes színes kövekkel ékesített nagy kínai
lámpa lógott le. Ebben a helyiségben nagy négyszögletes ágy volt, selyem
vánkosokkal, derékaljakkal és kendőkkel. Az ágy állványa szintén kínai
fenyőfából készült és különösen a lábai, amelyeken tetőszerű fölépítmény
nyugodott, gazdag faragásokban mutatták a napot elnyelő sárkány ismert
mintáját. Az ágy mellett szekrény állott, amelyet teljesen befödött a
vallásos képeket ábrázoló faragás. Négy kényelmes karosszék és a
háttérben alacsony keleti trónus egészítette ki a szoba bútorzatát.

– Látja ezt a trónust? – kérdezte a Hutuktu. – Egy téli estén több lovas
érkezett a kolostorba. Azt kívánták, hogy a Gelongok és Getulok a
Hutuktuval és a Kantóval (a kolostor apátja) együtt gyülekezzenek össze
ebben a szobában. Azután az idegenek egyike elfoglalta a trónust és
levette a baslykját, a sapkaszerű fövegét. A lámák mindannyian
térdrehullottak, mert fölismerték a Tashi Lámát és Bogdo khánt, azt az
embert, akit régen leírtak a Dalai Láma szent bullái. Az az ember volt
ez, akié az egész világ és aki behatolt a természet minden
misztériumába. A Tashi Láma rövid tibeti imádságot mondott, megáldotta a
jelenlevőket, aztán a legközelebbi fél évszázadra jósolgatott. Ez
harminc évvel ezelőtt történt. És időközben minden, amit megjósolt,
beteljesedett. Mialatt a következő szobában levő kis imaszekrény előtt
imádkozott, az ajtó magától kinyílt, az oltár előtt maguktól
kigyulladtak a gyertyák és a szent tűzserpenyőkből, bár nem volt bennük
szén, tömjéngőz áramlott ki, amely betöltötte az egész helyiséget. Akkor
azután a Világ Királya a társaival együtt eltűnt körünkből. Semmi nyoma
sem maradt, kivéve a selyem tróntakaró ráncait, amelyek azonban
lassanként ismét kisimultak és a trónus csakhamar ismét olyan volt,
mintha egyáltalán senki sem ült volna rajta.

A Hutuktu odament az imaszekrényhez, letérdelt, szemét elfödte és
imádkozni kezdett. Az arany Buddha nyugodt, közömbös arcára tekintettem,
amelyre ide-oda imbolygó árnyat vetettek a lobogó lámpák, majd a trónus
mellett levő helyre néztem. Csodálatos és alig hihető, de igazán egy
komoly, kifejezésteljes arcú, erős, izmos férfit láttam ott, akinek nagy
reliefet adott szemének fénye. Fehér ruhába öltözött, átlátszó testén
keresztül megláttam a trónus székhátán levő tibeti fölírásokat.
Lecsuktam szememet, majd ismét kinyitottam. Nem volt ott senki; de a
selyem tróntakaró mozogni látszott.

Idegesség, – gondoltam, – a szokatlan környezet és a nagy erőfeszítés
következtében beállott rendellenes, túlzott érzékenység.

A Hutuktu hozzám fordult és ezt mondta:

– Adja ide a hatykját. Az az érzésem, hogy ön aggódik azoknak az
embereknek a sorsán, akiket szeret. Imádkozni akarok értük. És önnek is
imádkoznia kell. Fohászkodjék az Istenhez és lelki szemét függessze a
Világ Királyára, aki itt volt és megszentelte ezt a helyet.

A Hutuktu a hatykot Buddha vállára tette és leborulva az oltár előtt
levő szőnyegre, imát suttogott. Majd fölemelte a kezét és csöndes
mozdulattal intett nekem.

– Tekintsen a Buddha szobra mögött levő sötét térbe. Ott meg fogom
mutatni szeretteit.

Engedelmeskedtem a mély hangon adott parancsnak és a Buddha szobra
mögött levő sötét fülkébe néztem. A sötétségből nemsokára füst és
átlátszó fonalak áramlottak ki. A levegőben lebegtek, egyre sűrűsödtek
és szaporodtak, míg végül több személynek a testét és különböző tárgyak
körvonalait mutatták. Egy előttem ismeretlen szobát láttam, amelyben a
családom ült. Nehány ember volt velük, akiket ismertem és mások, akiket
nem ismertem. Ráismertem még a ruhára is, amely a feleségemen volt.
Kedves arcának minden vonása felismerhető volt. A látomás fokonkint
elhomályosult. Füstté és átlátszó fonalakká bomlott szét és eltűnt. Az
arany Buddha mögött nem volt más mint a sötétség.

A Hutuktu fölemelkedett, hatykomat levette Buddha válláról és e
szavakkal adta vissza:

– A szerencse mindig önnel és családjával lesz. Isten jósága nem fogja
elhagyni.

Kiléptünk az ismeretlen Világ Királya épületéből, amelyben ez az egész
emberiségért imádkozott és megjósolta a népek és államok sorsát. Nagyon
meglepett, hogy kísérőim szintén látták a víziómat. A legaprólékosabban
leírták azoknak a személyeknek az alakját és ruháját, akiket Buddha feje
mögött a sötét fülkében láttam.[1]

A mongol tiszt elbeszélte, hogy Chultun Beyli előző napon arra kérte a
Hutuktut, mondja meg életének e fontos fordulatában és hazájának e
válságában a sorsát. De a Hutuktu a félelem kifejezésével csak a kezével
intett és nem akart beszélni. Amikor én vonakodásának oka után
kérdezősködtem és azt mondtam, hogy a kérés teljesítése megnyugtathatná
Chultun Beylit, mint ahogy engemet megerősített szeretteim látása, a
Hutuktu ráncba szedte homlokát és így felelt:

– Nem! A látomás nem tetszenék neki. Fekete a sorsa. Tegnap háromszor
kutattam a sorsát elégett lapockacsontokon és juhok beleiben, de
mindannyiszor ugyanaz az ijesztő eredmény mutatkozott…

Nem fejezte be beszédét, hanem arcát teli félelemmel elfödte a kezével.
Úgy látszott, meg volt győződve arról, hogy Chultun Beyli sorsa fekete,
mint az éjszaka.

Chultun Beyli és én útra keltünk. Egy óra mulva az alacsony dombok
mögött voltunk, amelyek Narabancsi Kuret elfödték előttünk.


HUSZONNYOLCADIK FEJEZET.  Közel a halálhoz.

Azon a napon érkeztünk vissza Uliasszutaiba, amikor visszatért a
Wang-Tszao-tszun őrségének lefegyverzésére kiküldött különítmény. Ez a
különítmény összetalálkozott Domojiroff ezredessel, aki megparancsolta,
hogy ne érjék be a kíséret lefegyverzésével, hanem fosszák is ki.
Sajnos, a különítmény vezetője, Sztrigine hadnagy teljesítette ezt a
jogtalan parancsot. Szégyen volt látni az orosz katonákat és tiszteket,
a kínai ruhákkal, cipőkkel és karkötőórákkal, amit a kínai
hivatalnokoktól és a födözettől vettek el. A zsákmányból valamennyinek
jutott ezüst és arany. Wang-Tszao-tszun mongol felesége és a fivére a
különítménnyel együtt visszajött és panaszt tett, hogy az oroszok
kirabolták őket. A kínai hivatalnokok és kíséretük éhségnek és
hidegségnek kitéve, csak a legnagyobb fáradsággal érték el a kínai
határt, mert kirablásuk után minden készlet nélkül kellett tovább
menniök.

Mi idegenek elálmélkodva láttuk, hogy Michailoff alezredes katonai
tisztelettel fogadta Sztrigine hadnagyot. De hamar megértettük, amikor
megtudtuk, hogy a kínai ezüst egy részét Michailoff, Fu-Sziang szépen
díszített nyergét pedig a felesége kapta meg. Chultun Beyli követelte,
hogy a kínaiaktól elvett minden fegyvert és minden tőlük ellopott
jószágot neki szolgáltassanak ki, mert később majd vissza kell mindent
adnia a kínai hatóságoknak. De Michailoff visszautasította ezt a
kívánságot. Ezért mi idegenek az orosz különítménnyel megszakítottunk
minden érintkezést. Az oroszok és a mongolok közt is nagyon feszült lett
a viszony. Több orosz tiszt tiltakozott Michailoff és Sztrigine
cselekedetei ellen. Így azután mindig gyakoribb és komolyabb lett a
viszálykodás.

Ebben az időben egy reggelen fegyveres lovasok különös csapata érkezett
Uliasszutaiba. A bolsevista Bourdukoff házában szálltak meg, aki mint
hallottuk, nagy tömegű ezüstöt adott át nekik. Ezek az emberek, akik azt
mondták, hogy ők a császári gárda volt tisztjei, a következők voltak:
Poletika, Philipoff N. N. ezredesek és az utóbbinak három testvére.
Kijelentették, hogy össze akarják vonni a Mongolországban és Kínában
levő fehér tiszteket és katonákat, akikkel Urianhaiba mennek, hogy
szembe szálljanak a bolsevikokkal. Szükséges azonban, hogy előbb
megsemmisítsék Ungernt és Mongolországot visszaadják Kínának. Az
oroszországi Fehérek Központi Szervezete képviselőinek mondták magukat.

Az Uliasszutaiban levő orosz tisztek egyesülése az újonnan érkezetteket
gyűlésre hívta meg, megvizsgálta irataikat és kihallgatta őket.
Kiderült, hogy ezeknek a tiszteknek régebbi összeköttetéseikre vonatkozó
állításai teljesen hamisak, hogy Poletika a bolsevikok hadügyi
biztosságában foglalt el fontos állást, hogy az egyik Philipoff segédje
volt Kameneffnek, amikor ez először kísérelte meg, hogy Angolországba
jusson, hogy Oroszországban egyáltalán nem létezett Fehérek Központi
Szervezete, hogy az Urianhaiban megindítandó harc indítványozása csak
csapda volt a fehér tiszteknek és hogy az újonnan érkezettek szoros
politikai összeköttetésben voltak a bolsevik Bourdukoffal.

E világos bizonyítékok ellenére is éles vita támadt a tisztek közt, hogy
mit csináljanak ezekkel az emberekkel. Ez a vita két pártra szakította a
különítményt. Michailoff alezredes több tiszttel belépett Poletika
csoportjába. Éppen ebben az időben érkezett különítményével
Uliasszutaiba Domojiroff ezredes, aki mindkét párttal azonnal
érintkezésbe lépett, tájékozódott a politikai helyzet iránt, aztán
Poletikát Uliasszutai parancsnokává nevezte ki és ezzel egyidőben az
uliasszutai eseményekről részletes jelentést küldött Ungern bárónak. Ez
a jelentés nagyon sokat foglalkozott velem. Azzal vádolt meg, hogy
akadályozom Domojiroff parancsainak teljesítését.

Ettől kezdve állandóan szemmel tartottak az irántam ellenséges indulatú
ezredes tisztjei. Több oldalról figyelmeztettek, hogy legyek résen. Ez a
banda és vezérük nyiltan fölvetette azt a kérdést, mi joga van
tulajdonképpen ennek az idegennek a Mongolország ügyeibe való
beavatkozásra. Sőt Domojiroff egyik tisztje az egyik gyűlésen egyenesen
felelősségre vont. Nagyon nyugodt hangon ezt feleltem:

– És milyen jogon avatkoznak a mongol ügyekbe orosz menekültek, akik sem
hazájukban, sem külföldön semmiféle jogot nem élveznek?

A tiszt nem felelt, de szeméből kiolvashattam a válaszát. Óriási alakú
barátom, aki mellettem ült, szintén észrevette ezt, odament hozzája,
föléje hajolva kinyújtotta kezét és karját, mintha éppen álomból ébredt
volna föl és ezt mondta:

– Szeretnék már egy kicsit boxolni.

Egy alkalommal hajszálon mult, hogy Domojiroff embereinek kezébe nem
kerültem. Külföldi csoportunk ébersége mentett meg. A várba mentem, hogy
a külföldiek elutazása dolgában a mongol kormányzóval tárgyaljak.
Chultun Beyli jó ideig ott tartott, úgy, hogy csak este kilenc órakor
tudtam ismét visszatérni. Lovam lépést ment. Fél mérfölddel a város
előtt egy gödörből három férfi ugrott ki és felém futott. Korbácsommal
nekiszalajtottam a lovamat, de ebben a pillanatban észrevettem, hogy egy
másik gödörből még több ember ugrott elő és ezek látszólag el akarták
vágni az utamat. De csalódtam, mert ez a második csoport megrohanta és
elfogta az előbbi három embert. Egyik külföldi ember hangját hallottam,
aki oda szólított.

Az illető helyen lengyel katonák és más külföldiek kezében Domojiroff
három tisztjét találtam. Derék barátom volt a vezetőjük, aki éppen a
tisztek kezét kötözgette össze úgy, hogy a csontjuk ropogott. E munkáját
bevégezvén, komoly arccal, örök pipájával a szájában ezt mondta a
barátom:

– Azt hiszem, a legjobb lesz, ha a folyóba dobjuk őket.

Az ő komolyságán és Domojiroff tisztjeinek félelmén nevetve,
megkérdeztem a támadókat, miért törtek reám. Lesütötték a szemüket és
hallgattak. Hallgatásuk hangosan beszélt. Nagyon is jól tudtuk, mi volt
a szándékuk: revolver volt náluk.

– Rendben van, – mondtam. – Világos minden, mint a nap. Szabadon
bocsátom magukat. De jelentsék annak az embernek, aki magukat kiküldte,
hogy a legközelebbi alkalommal nem fog örülni a maguk visszatérésének.
Fegyvereiket Uliasszutai parancsnokának fogom átadni.

Barátom föloldotta kötelékeiket. Ekkor is ugyanazzal a félelmetes
gondossággal járt el és egyre ismételte:

– Én bizony a folyóban a halakat tápláltam volna veletek!

Azután visszatértünk a városba és magukra hagytuk a gonosztevőket.

Domojiroff továbbra is hírvivőket küldött Ungern báróhoz. Egyszer arra
kérte, hogy adjon neki teljhatalmat és jelentést tett Michailoffról,
Chultun Beyliről, Poletikáról, Philipoffról és rólam. De ázsiai
ravaszsággal jó viszonyt tartott fönn ugyanakkor mindazokkal, akiknek
halált szánt a szigorú harcos, Ungern báró kezéből, aki ilyenformán
mindarról, ami Uliasszutaiban történt, teljesen egyoldalú jelentéseket
kapott. Egész telepünk nagyon izgatott volt. Nemcsak a tisztek oszlottak
szét különböző pártokra, hanem a katonák is csoportokba álltak és
vezetőiket bírálgatva, meghányták-vetették a napi eseményeket.
Domojiroff néhány emberének a befolyása alatt fegyelemellenes
megjegyzések jártak szájról-szájra. Így például a következő
rosszindulatú tréfát adták tovább egymásnak a közönséges katonák:

– Most hét ezredesünk van, aki mind magának követeli a főparancsnokságot
és civakodik egymással. Valamennyit jól el kellene verni és aki közülök
a legtöbb verést bírja ki, azt válasszuk meg vezérünknek.

Ez a rossz vicc mutatta, hogy milyen állapotban volt az orosz
különítmény.

– Úgy látszik, – mondta egyszer a barátom, – nemsokára abban a
kellemetességben részesülünk, hogy itt Uliasszutaiban is
katonatanácsokat láthatunk. Vigye el az ördög! Egy dolog nagyon
kellemetlen itt: nincsenek mély erdők, amelyekben jó keresztények
elbujhatnak, hogy megszabaduljanak mindezektől az átkozott szovjetektől.
Ez a nyomorult Mongolország csupasz, rettenetesen csupasz és nem ad
nekünk rejtekhelyet.

Katonaszovjet fölállításának veszedelme valóban nagyon közel volt. A
katonák egy alkalommal hatalmukba kerítették az arzenál fegyvereit,
amelyeket a kínaiak adtak át és elhurcolták a táborukba. Terjedt az
iszákosság, a játék és a viszálykodás. Mi külföldiek nagy figyelemmel
kísértük az eseményeket és végre, mivel katasztrófa kitörésétől kellett
tartanunk, elhatároztuk, hogy Uliasszutait, a civakodás és denunciálás e
fészkét elhagyjuk. Hallottuk, hogy Poletika csoportja is készülődik,
hogy nehány nap mulva útnak induljon.

Mi külföldiek két csoportra oszoltunk. Az egyik a régi karavánutat
választotta, amely a Gobin visz keresztül, messzire délre Urgától
Kuku-Hortóba vagy Kveihuacsengbe és Kalganba. A második csoport, én, a
barátom és két lengyel katona, Urgába igyekezett Zain Szabin át, ahol
Kazagrandi ezredes, mint nem régen megírta, találkozni akart velem.
Elhagytuk tehát Uliasszutait, ahol annyi izgatottságban volt részünk.

Az eltávozásunkat követő hatodik napon a burjét Vandaloff és Bezrodnoff
orosz kapitány parancsnoksága alatt mongol-burjét különítmény érkezett
Uliasszutaiba. Ezzel a különítménnyel később Zain Szabiban találkoztam.
Urgából küldte ki Ungern báró, hogy rendet teremtsen Uliasszutaiban,
azután menjen Kobdóba. Zain Szabiból jövet Bezrodnoff találkozott
Poletika és Michailoff csoportjával. Átkutatta őket és podgyászukban
különféle gyanús iratokat talált, azonfölül pedig Michailoffnak és
feleségének podgyászában a kínaiaktól elvett ezüstöt és más jószágot.
Ebből a tizenhat főnyi csoportból Philipoffot elküldte Ungern báróhoz,
három embert szabadon bocsátott és a többi tizenkettőt agyonlövette. Így
ért véget Zain Szabiban az uliasszutaii menekültek egyik pártjának élete
és Poletika tevékenysége. Uliasszutaiba érkezvén Beznodroff, a
kínaiakkal kötött szerződés megsértése miatt agyonlövette Chultun Beylit
és ugyanezt a sorsot juttatta még nehány bolsevista orosz telepesnek.
Domojiroffot elfogta és Urgába szállíttatta. Így csinált rendet. A
Chultun Beyliről szóló jóslat beteljesedett!

Tudtam, mit jelentett rólam Domojiroff. Mégis elhatároztam, hogy nem
kerülöm el Urgát, mint ahogyan Poletika akarta tenni, amikor Bezrodnoff
elfogta. Hozzászoktam ahhoz, hogy szemébe nézzek a veszedelemnek és
eltökéltem, hogy fölkeresem a rettenetes «véres bárót». Senki sem
döntheti el a maga sorsát. Tudtam, hogy igazam volt és a félelem érzése
már régóta idegen nekem. Azt a hírt, hogy Zain Szabiban halál érte
ismerőseinket, útközben egy mongol lovastól kaptuk, aki velem töltötte
az éjjelt egy ourton jurtájában és jelentéséhez fűzve a következő
halotti legendát beszélte el:

– Régen történt, akkor tudniillik, amikor Kínán a mongolok uralkodtak.
Uliasszutai fejedelme, Beltisz Van, őrült volt. Kénye-kedve szerint
mindenkit kivégeztetett és ezért nem merte senki Uliasszutait útjába
ejteni. Valamennyi többi fejedelem és a gazdag mongolok körülzárták a
várost, amelyben Beltisz dühöngött, az összeköttetést mindenfelé
elvágták és senkinek nem engedték meg, hogy ki- vagy bemenjen. A
városban éhinség keletkezett. Az ökröket, juhokat és lovakat már mind
elfogyasztották. Beltisz Van végre elhatározta, hogy katonáival nyugati
irányban kirohan, mert el akar jutni törzsei egyikének, az oroszoknak
földjére. De a harcban embereivel együtt ő is elesett. A fejedelmek
Buyantu Hutuktu tanácsára az uliasszutai hegyek meredekein elásták a
halottakat. Vallásos énekek éneklése közben és a varázslati szokások
követésével ásták el a halottakat, hogy megakadályozzák a halált az
ország újabb fölkeresésében. A sírokat kövekkel födték be és a Hutuktu
kinyilatkoztatta, hogy az erőszakos halál gonosz démona csak akkor
hagyja el ismét a földet, ha emberi vér fogja öntözni a sírköveket. Ez a
legenda most megvalósult. Az oroszok három bolsevikot és a kínaiak két
mongolt lőttek agyon a sírhelyen. Beltisz Van gonosz szelleme kitört a
nehéz sírkő alól és most sarlójával levágja a népet. A nemes Chultun
Beyli életét vesztette, Michailoff orosz noyon elesett és a halál
Uliasszutaiból el fogja árasztani a mi nagy síkságainkat. Ki lenne képes
most még föltartóztatni? Kinek lenne elég ereje, hogy most még
összekötözze vad kezét? Rossz idő jár az istenekre és a jó szellemekre.
A gonosz démonok hadat üzentek a jó szellemeknek. Mit tehet hát az
ember? Csak elpusztulhat, csak elpusztulhat…




HARMADIK RÉSZ.  ÁZSIA VONAGLÓ SZÍVE.


HUSZONKILENCEDIK FEJEZET.  A nagy hódítók országútján.

Dzsingisz khán, a nagy hódító, a szomorú, komoly, szigorú Mongolország
fia, a régi mongol legenda szerint fölment a Karaszu-Togol hegy csúcsára
és sasszemével nyugatra és keletre tekintett. Nyugaton emberi vérnek
egész tengerét látta és fölötte a szemhatárt elfödő véres köd lebegett.
Ott tehát nem láthatta meg, mi a végzete. És mégis azt parancsolták neki
az istenek, hogy nyugatra menjen és oda vezesse minden harcosát és a
mongol törzseket. Keleten azonban gazdag városokat, fényes templomokat,
szerencsés népnek nagy tömegét, kövér földű kerteket és mezőket látott,
ami igen tetszett a nagy mongolnak. Így szólt fiaihoz:

– Ott nyugaton tűz, kard, szétromboló és bosszuló sors leszek. Keletre
pedig mint kegyes, nagy építő fogok jönni, aki boldogságot hoz a népnek
és az országnak.

Ezt mondja a legenda. Sok igazságot találtam benne. Dzsingisz khán
nyugatra irányuló útjának nagy részét bejártam és mindenütt sírokkal meg
kőemlékekkel láttam megjelölve. Láttam a hős keleti útjának egyik részét
is, azét az útét, amelyen Kínába ment. Ott egészen más kép tárult a
szemem elé.

Amikor társaságunk Uliasszutaiból elindult, az volt az első gondunk,
hogy kényelmesen utazzunk. Naponta csak harmincöt-ötven mérföldet
tettünk meg, míg körülbelül hatvan mérföldnyire voltunk Zain Szabitól.
Itt elváltam a többiektől, hogy elmenjek erre a helyre, hiszen
Kazagrandi ezredessel akartam ott találkozni. A nap éppen fölkelt,
amikor egyetlen mongol vezetőm és én nekiindultunk az alacsony, erdős
hegyhátnak, amelynek tetejéről még egyszer láttam kísérőimet lenn a
völgyben. Sejtelmem sem volt a sok és csaknem végzetes veszedelemről,
amelynek ki voltam téve ezen a kiránduláson, amely sokkal tovább
tartott, mint ahogyan számítottam.

Amikor átmentünk egy homokos partú kis folyón, mongol vezetőm
elbeszélte, hogyan járnak el a mongolok, ha nyáron a lámák tilalma
ellenére aranyat akarnak mosni a folyóból. A munka módja nagyon
kezdetleges, de eredménye mutatja, mennyi arany van itt a homokban. Az
aranyat mosó mongol hasra fekszik, tollal oldalt söpri a homokot és
beléfú az így támadt gödröcskébe. Időről-időre megnedvesíti egyik újját
és ezzel a nedves újjal kis aranyszemet vagy göröngyöcskét emel föl,
amelyet az álla alatt függő zacskóba ejt. Az aranykeresők egy nap alatt
ilyen módon egy uncia aranynak körülbelül egy ötödét szedik össze.

Elhatároztam, hogy az egész utat Zain Szabiba egy nap alatt teszem meg.
Az ourtonokon a lovak befogását és nyergelését, amennyire csak lehetett,
siettettem. Ez állomások egyikén a mongolok vad lovat, nagy erős szürke
csődört adtak nekem. Amikor nyeregbe akartam szállni és a lábam már a
kengyelben volt, a ló megrúgta azt a lábamat, amely a tibeti harcban
megsebesült. Egyszeriben megdagadt és nagyon fájt.

Napnyugtakor láttam meg Zain Szabi első orosz és kínai házait, majd
magát a kolostort is. Leszálltunk egy, a hegy lejtőjén csörgedező kis
folyó völgyébe. E hegy csúcsán a fehér sziklák olyan különleges alakúak,
hogy egy tibeti imádság szavait mutatják. A hegy lábánál lámák temetkező
helye volt, azaz csontrakások voltak ott és egy kutyafalka. Végre
közvetetlenül előttünk volt a kolostor, közönséges négyszög, melyet
fakerítés vett körül. Közepén Mongolország többi templomépületeitől
nagyon elütő nagy templom állott. Nem kínai, hanem tibeti stílusban
épült fehér ház, merőleges falakkal, fekete keretű ablakok szabályos
soraival és fekete cseréppel födött tetővel. Egy másik kisebb
épület-négyszög valamivel odább, keletre volt. Ezek orosz lakóházak
voltak, amelyeket a kolostorral – telefon kötött össze.

– Ez a zaini Élő Isten háza, – mondta a mongol a kisebb négyszögre
mutatva. – Szereti az orosz szokásokat és életmódot.

A kolostor északi részén kúpalakú dombon torony van, amely a babiloniai
Zikkuratra emlékeztet. Ebben a templomban őrzik a régi könyveket és
kéziratokat, a régi templomi dísztárgyakat, a vallásos szertartásoknál
használt tárgyakat és a meghalt Hutuktuk ruháit. E múzeum mögött meredek
szikla nyúlik a magasba, amelyet nem lehet megmászni. A sziklafalba
különösebb rend nélkül lámai istenek képei vannak bevésve. Mindenik kép
vagy félméternyi. A szerzetesek éjjel lámpákat szoktak előttük
meggyújtani, úgy, hogy messziről láthatók az istenek és istennők képei.

Beléptünk a kereskedelmi telepre. Az utcák elhagyottak. Az ablakokon
csak nők és gyermekek tekintettek ki. Egy orosz cégnél szálltam meg,
amelynek fiókjait ismertem az ország más részeiben.

Meglepetésemre, mint ismerőst üdvözöltek Zain Szabiban. Narabancsi
Hutuktuja ugyanis utasított minden kolostort, hogy bárhová jövök,
legyenek a segítségemre, mert megmentettem a Narabancsi-kolostort és
mint világos isteni kinyilatkoztatások mutatták, Buddhának az istenek
által kedvelt inkarnációja vagyok. Az irántam oly kegyes hajlandóságú
Hutuktunak körlevele nagy hasznomra volt. Sőt még jobban kellene
dícsérnem, mert arra volt rendelve, hogy megmentse az életemet.

Az itt élvezett vendégszeretet nagyon jókor jött, mert megsérült lábam
erősen megdagadt és nagy fájdalmat okozott. Amikor a csizmámat lehúztam,
láttam, hogy egész lábam egy vér, mert a régi seb a lórúgás
következtében újra megnyílt. Bekötözték úgy, hogy három nap mulva ismét
járni tudtam.

Kazagrandi ezredest már nem találtam Zain Szabiban. Miután itt
megsemmisítette a kínai irreguláris csapatokat, visszatért Van Kureba. A
parancsnok, akit hátrahagyott, átadta nekem az ezredes levelét, amelyben
meghívott, hogy mihelyt kissé kipihentem magamat Zainban, látogassam
meg. A levélhez mongol okirat volt csatolva, amely följogosított, hogy
egyik nyájtól a másikig az urgával, amit később fogok leírni, lovakat és
szekereket szerezzek. Ez a további kétszáz mérföldnyi út nagyon
kellemetlen föladat volt számomra; de Kazagrandinak, akivel eladdig még
nem találkoztam, alapos okai lehettek, hogy a velem való találkozást
kívánja.

A megérkezésemet követő napon déli egy órakor meglátogatott a helység
«Istene», akinek Gheghen Pandita Hutuktu volt a neve. Egy istennek
eredetibb és különösebb megjelenését sohasem képzelhettem volna el.
Kicsiny, sovány, huszonkét éves fiatal ember volt, gyors, ideges
mozdulatokkal és kifejezésteljes arccal, amely, mint minden mongol
istené, nagy, megrémült szemet uralt. Kék selyem orosz katonakabát volt
rajta, sárga vállrojtokkal, amelyek a Pandita Hutuktu szent jelét
mutatták, kék selyem nadrág és magasszárú csizma, a fejét pedig sárga
hegyben végződő fehér asztrakán sapka födte. Övébe revolver és kard volt
dugva. Nem tudtam, hogy mit gondoljak erről az álruhába öltözött
istenről. Házigazdámtól elfogadott egy csésze teát, azután mongollal
kevert orosz nyelven beszélni kezdett.

– Nem messze Kuretól van a régi Erdeni Dzu kolostor, amely Karakorum,
Dzsingisz khán egykori fővárosa romjainak helyén épült. Később Kublai
khán gyakran odament, hogy az isteneknek áldozzon és fáradalmait mint
Kína, India, Perzsia, Afganisztán, Mongolország és fél Európa császárja
kipihenje. Most már csak romok és sírok mutatják az egykori «szerencsét
hozó napok kertjé»-nek helyét. Baroun Kure jámbor szerzetesei a romok
alapzatában kéziratokat találtak, amelyek sokkal régiebbek, mint maga
Erdeni Dzu. Meetchik-Atak, az én Marambám (a theologia doktora) ott egy
okiratot talált, amely megjósolta, hogy Zain Hutuktuja nemsokára
megkapja a Pandita címet, csak huszonegy éves lesz, Dzsingisz khán
országainak szívéből fog származni és mellén a Szvasztika természetes
jelét fogja viselni. Ez a Hutuktu, akit egy nagy háború és nagy
nyugtalanság napjaiban igen tisztelni fog a nép, megkezdi majd a harcot
a «Vörös Veszedelem» szolgáival szemben. Le fogja őket győzni, rendet
fog teremteni a világon, hogy azután ezt a szerencsés napot a fehér
templomok és a tízezer harang énekének városában megünnepelje. Én
Pandita Hutuktu vagyok. A jelek és szimbólumok rám vallanak. Én fogom
megsemmisíteni a bolsevikokat, a «Vörös Veszedelem» orosz szolgáit és
Moszkvában fogom magam dicsőséges és nagy munkám után kipihenni. Ezért
megkértem Kazagrandi ezredest, vegyen föl engem Ungern báró csapatai
közé és adjon nekem alkalmat a harcra. A lámák meg akarják akadályozni
eltávozásomat. De ki itt az isten?

Erélyesen dobbantott a lábával, míg a lámák és az őt kísérő őrség tagjai
tiszteletteljesen fejet hajtottak.

Amikor eltávozott tőlem, egy hatykkal ajándékozott meg. Nyeregtáskámban
kutatva, egyetlen tárgyat találtam, amely egy Hutuktuhoz méltó
ajándéknak tetszett nekem, tudniillik egy kis üveg osmiridiumot, a
platinának e ritka, természetes kísérő elemét.

– Ez a legszilárdabb és legkeményebb fém, – mondám. – Legyen, Hutuktu,
az ön dicsőségének és erejének jele!

A Pandita megköszönte és fölszólított, hogy látogassam meg.

Miután megsebesülésemet némiképpen kihevertem, európai módon fölszerelt
házához mentem: villamos világítás, villamos csengő és telefon. Bort meg
édességet tett elém és két nagyon érdekes személyiséggel ismertetett
meg. Az egyik egy öreg tibeti orvos volt, himlőhellyel mélyen átszántott
arccal, erős, vastag orral és kancsal szemmel. Különös orvos volt. Az
volt a kötelessége, hogy Hutuktukat kezeljen és meggyógyítson, ha
betegek és hogy… megmérgezze őket, ha nagyon függetlenekké vagy
különködőkké lettek vagy ha politikájuk nem vágott össze az Élő Buddha
lámái tanácsának avagy a Dalai Lámának kívánságaival. Azóta a Pandita
Hutuktu valószínűleg már örök békességben nyugszik valamely szent hegy
csúcsán, ahová bizonyára rendkívüli udvari orvosának gondossága küldte.
A lámák tanácsa ugyanis nem szívesen látta a Pandita Hutuktu harcias
hajlandóságát.

Pandita szerette a bort és a kártyát. Egy napon, amikor oroszok
társaságában időzött és európai ruha volt rajta, lámák jöttek rohanva és
jelentették, hogy az istentisztelet már megkezdődött és az «Élő
Isten»-nek el kell foglalnia helyét a trónuson, hogy imádhassák őt. A
legcsekélyebb zavar nélkül az európai ruhára és hosszú szürke nadrágjára
ráterítette vörös hutuktu-köpenyét és a lámák gyaloghintón úgy vitték el
«Istenüket».

Az orvosi méregkeverőn kívül még egy tizenhárom éves fiút találtam a
Hutuktu lakásán, akinek fiatalsága, vörös ruhája és kurtára nyírott haja
azt gyaníttatta, hogy Bandi vagy pedig a Hutuktu lakásán szolgáló
tanuló. Kiderült azonban, hogy más állása volt. Ez a fiú volt az első
Hubilgan, szintén Buddha egyik inkarnációja, tapasztalt jós és a Pandita
Hutuktu utóda. Állandóan részeg volt, szenvedélyes kártyás és szeretett
rosz élceket faragni, amin a lámák nagyon megütköztek.

Ugyanaz este megismertem a második Hubilgant, aki meglátogatott. Ő volt
igazi gondozója Zain Szabinak, amely az Élő Buddhának közvetetlenül
alárendelt, független terület. Ez a Hubilgan komoly, harminckét éves
aszkéta férfi volt, aki jó nevelésben részesült és nagyon jártas volt a
mongol népélet tudományában. Ismerte az orosz nyelvet, amelyen sokat
olvasott. Különösen érdeklődött más népek élete és története iránt.
Főként az amerikai nép teremtő zsenijét becsülte nagyra. Nekem ezt
mondta:

– Ha Amerikába megy, kérje meg az amerikaiakat, hogy jöjjenek el hozzánk
és vezessenek ki bennünket a minket körülvevő sötétségből. A kínaiak és
az oroszok csak pusztulást hoznak közénk. Csak az amerikaiak menthetnek
meg bennünket.

Miután a lábam kellőképpen helyreállott, a Hutuktu meghívott, utazzam
vele Erdeni Dzuba, amire szívesen ráálltam. Az indulás reggelén könnyű
és kényelmes kocsit hoztak a számomra. Utunk öt napig tartott.
Fölkerestük Erdeni Dzut, Karakorumot, Hoto-Zaidamot és Khara Balgaszunt.
Mindezeken a helyeken romjai láthatók kolostoroknak és városoknak,
amelyeket Dzsingisz khán és utódai, Ugadai és Kublai építettek a
tizenharmadik században. Most már csak falak és tornyok maradványát,
nehány nagy sírt és a romok alatt könyveket lehetett találni régi
legendákkal és történetekkel.

– Nézze ezeket a sírokat, – mondta a Hutuktu. – Itt temették el Uyuk
khán fiát. Ezt a fiatal herceget a kínaiak megvesztegetéssel rávették
arra, hogy ölje meg az apját. De ezt megakadályozta saját nővére, aki
öreg apjáért, a császárért és khánért való aggodalmában őt ölte meg. Ott
van Mangu khán szeretett feleségének, Tszinillanak a sírja. Elhagyta
Kína fővárosát, hogy Khara Bolgaszunba menjen, ahol beleszeretett
Dameharenbe, a bátor juhpásztorba, aki olyan gyorsan tudott lovagolni,
hogy utólérte a szelet és vad yakokkat meg vad lovakat puszta kézzel
fogott el. A dühös khán megfojtatta hűtlen feleségét, de később császári
pompával eltemettette és gyakran jött ide a sírjához, hogy megsirassa
elvesztett szerelmét.

Tudni akartam, hogy mi történt Dameharennel. Maga a Hutuktu nem tudott
fölvilágosítást adni, de öreg szolgája, valóságos irattárosa a
legendáknak, ezt felelte:

– Vad csahar-rablók segítségével sokáig Kína ellen harcolt. Azt azonban
senki sem tudja, hogyan halt meg.

A szerzetesek a romok helyén meghatározott időben imádkoznak, azután
szent könyveket és tárgyakat kutatgatnak, amelyek a romok alatt vannak
elrejtve. Nem régen két kínai fegyvert, két aranygyűrűt találtak itt és
két tekercs régi kéziratot, amelyek bőrzsinórral voltak összekötözve.

Fölvetettem magamban ezt a kérdést:

– Miért vonzotta ez a vidék azokat a hatalmas császárokat és khánokat,
akik a Csöndes-Óceántól az Adriai tengerig uralkodtak? A vonzóerőt
bizonyára nem ezek a fenyővel és nyárfával borított hegyek és völgyek,
nem is a messzi homokterületek, a visszahúzódó tavak és sziklák adták.

Azt hiszem mégis, hogy kérdésemre megtaláltam a feleletet. A nagy
császárok, akik emlékeztek Dzsingisz khán látomására, itt új
megnyilatkozásokat és jövendöléseket kerestek az ő csodálatos, fönséges
sorsára vonatkozólag, amelyet egyforma nagy mértékben isteni tisztelet,
engedelmesség és gyűlölet vett körül. De hol érintkezhettek volna az
istenekkel, a jó és gonosz szellemekkel, ha nem ezen a helyen? Zain
területe régi romjaival kiválóan alkalmas erre.

– Azt a hegyet csak az az ember tudja megmászni, – magyarázta a Pandita,
– aki Dzsingisz khán egyenes leszármazottja. A közönséges ember feleúton
megfullad, ha tovább merészel menni. Mongol vadászok nemrégen
farkascsordát kergettek ezen a hegyen. De amikor a hegy kapaszkodójának
ama bizonyos helyére jutottak, mindannyian életüket vesztették. Ott a
hegy meredekén sasok, nagyszarvú juhok és kabarga-antilopok csontjai
hevernek, amely állatok könnyűek és gyorsak, mint a szél, mégis el
kellett pusztulniok. Ott lakozik a gonosz démon, akinek birtokában van
az emberi sorsok könyve.

– Ez az a felelet, amelyet keresek, – gondoltam.

A Kaukázus nyugati részében Szoukhoum Kale és Tuopszei közt egy hegyet
láttam, amelyen farkasok, sasok és vad kecskék hasonlóképen elpusztulnak
és amelyen emberek is életüket vesztenék, ha nem tennék meg az útnak e
részét mindig lóháton. Ott ugyanis széngáz áramlik ki a földből úgy,
hogy körülbelül fél méternyi magasságig ülepszik le ez a mérges gáz. Aki
lovon ül, e réteg fölött van és ezért nem éri veszedelem. A lovak
fejüket mindig magasra vetik és félve fújtatnak, míg el nem hagyták a
veszedelem zónáját. Itt, e hegy csúcsán, ahol a gonosz démon az emberi
sorsok könyvében lapozgat, ugyanerről a jelenségről van szó. Megértettem
azt a vallásos félelmet, amelyet ez a hely a mongolokban keltett,
valamint a vonzóerőt is, amelyet ez a vidék Dzsingisz khán nagyranőtt,
csaknem gigászi utódaira gyakorolt. Fejük átmagaslott a mérges gáz
rétegén úgy, hogy föl tudtak jutni e titokzatos és félelmetes hegy
csúcsára. Ezt a természeti jelenséget geológiai alapon is meg lehet
magyarázni, mert ez a vidék széntelepeknek déli széle, amelyekből
gyakran szén- és mocsárgáz áramlik ki.

A romoktól nem messze Hun Dopcsin Djamtszo országában kis tó van,
melynek fölülete olykor-olykor vörös lánggal ég és nagy rémülettel tölti
el a mongolokat, meg a méneseket. Természetes, hogy ennek a tónak is
gazdag a legendaköre. Itt valamikor meteor hullott le és mélyen
belefúródott a földbe. Az így keletkezett lyukban keletkezett a tó. A
mongolok fölfogása szerint földalatti barlangok lakói, akik félig
emberek, félig démonok, az «ég kövét» mély ágyából ki akarják húzni. Ha
a követ fölemelték, meggyullad a víz, mire a kő minden fáradozás
ellenére mindannyiszor visszazuhan. Magam nem láttam ezt a tavat, de egy
orosz telepes azt mondta nekem, hogy talán petróleum van a vízen és vagy
a parton rakott tábortűztől vagy a nap perzselő sugaraitól meggyullad.

Mindenesetre nagyon érthető, miért vonzódtak ide a nagy mongol
hatalmasságok. A legnagyobb hatással Karakorum volt reám, az a hely,
ahol a kegyetlen és bölcs Dzsingisz khán lakott és szőtte gigászi
terveit, amelyek az egész Nyugatnak vérrel való meghódítását és Keletnek
még soha nem látott dicsőséggel való megajándékozását célozták.
Dzsingisz khán két Karakorumot épített, az egyiket itt, Tatsza Gol
közelében, a karavánút mellett, a másikat Pamírban, ahol gyászoló
katonái az emberi hódítók legnagyobbját abban a mauzoleumban temették
el, amelyet ötszáz fogoly épített és munkájuk befejeztével valamennyit
föláldozták az elhúnyt szellemének.

A harcias Pandita Hutuktu imádkozott a romoknál, ahol a fél világon
uralkodó e hatalmasság árnyai járnak-kelnek. Itt imádkozott a Hutuktu,
akinek lelke kalandosan elképzelt tetteket és Dzsingisz khán meg
Tamerlan dicsőségét szomjazta.

Visszatérőben, Zaintól nem messze, meghívott magához egy nagyon gazdag
mongol, aki fejedelmi személyek fogadására alkalmas, drága szőnyegekkel
és selyemdrapériákkal díszített jurtákkal rendelkezett. A Hutuktu
elfogadta a meghívást. A jurtában leheveredtünk a puha vánkosokra,
mialatt a Hutuktu a mongolt megáldotta úgy, hogy szent kezével
megérintette a fejét és átvette a hatykokat. A házigazda azután egy
egész juhot hozatott be, amelyet rengeteg nagy edényben megfőztek. A
hutuktu levágta a juh egyik hátsó lábát és átnyujtotta nekem, míg a
másik hátsó lábát magának foglalta le. Azután nagy darab húst adott a
házigazda legkisebb fiának, ami annak volt a jele, hogy a Pandita
Hutuktu a lakoma megkezdésére szólította föl a jelenvoltakat. A juh egy
pillanat alatt szétvágva és széttépve a banketten résztvevők kezében
volt. Amikor a Hutuktu a juhláb fehér csontját, amelyen már egy parányi
hús sem volt, odadobta a tűzserpenyő mellé, a házigazda letérdelve, egy
darab juhbőrt húzott ki a tűzből és mindkét kezével szertartásosan
fölkínálta a Hutuktunak. A Pandita késével lekaparta róla a gyapjút és a
hamut, keskeny szalagokra vágta szét és mindjárt nekilátott ehhez a
valóban nagyon ízletes fogáshoz. Az illető bőrdarab annak a bőrnek egy
része, amely a mellcsont fölött van. Mongolországban tarach vagy «nyil»
a neve. Ha a juhot lenyúzzák, ezt a kis bőrrészt kivágják, forró szénre
teszik, ahol lassan megsül. Így elkészítve, a legpompásabb ínyesfalat és
mindig a legelőkelőbb vendégnek nyujtják át. A szokás és hagyomány
szerint sohasem szabad szétosztani.

Evés után azt indítványozta a házigazdánk, hogy menjünk vastagszarvúakra
vadászni, amely állatoknak nagy nyája, mint tudva volt, alig
félmérföldnyire a jurtáktól a hegyekben legelészett. Gazdagon díszített
nyergekkel és kantárokkal díszített lovakat vezettek elő. A Hutuktu
lovának kantárzatát vörös és sárga rongyok ékesítették, hogy megmutassák
a lovas rangját. Mögöttünk körülbelül ötven mongol lovas vágtatott.
Amikor célhoz érve, leszálltunk a nyeregből, sziklák mögött állítottak
föl bennünket, amelyek mintegy háromszáz lépésnyire lehettek egymástól.
A mongol hajtók megkezdték a hegy körül a bekerítő mozdulatot.
Körülbelül félóra mulva észrevettem, hogy fönn a sziklák közt valami
elsurrant és nemsokára megállapítottam, hogy ott egy szép vastagszarvú
ugrott óriási léptekkel szikláról-sziklára, mögötte pedig villámgyorsan
több, mint húsz darabból álló nyáj rohant. Nagyon bosszankodtam, amikor
úgy láttam, hogy a mongolok elrontották a hajtóvadászatot, mert a teljes
bekerítés megtörténte előtt oldalt kiengedték a nyájat. Szerencsére
tévedtem. Éppen a nyáj előtt levő szikla mögül ugyanis fölugrott egy, a
karjával hadonászó mongol. Csak a nagy vezérállat nem hagyta magát
elijeszteni, hanem elrohant a fegyvertelen mongol mellett. A nyáj
azonban hirtelen elkanyarodott és a lejtőn lefelé éppen felém rohant.
Lőttem és két állatot leterítettem. A Hutuktu is lelőtt egy
vastagszarvút és egy mósusz-antilopot, amely váratlanul bújt elő az
egyik szikla mögül. Az elejtett állatok legnagyobb szarvainak párja
körülbelül harminc fontot nyomott. De ez fiatal állaté volt.

A Zain Szabiba való visszatérésünket követő napon, mivel teljesen
meggyógyultnak éreztem magamat, elhatároztam, hogy most már útnak
indulok Van Kureba. A Hutuktu, amikor elbúcsúztam tőle, nagy hatykot
adott nekem, egyszersmind a legmelegebben megköszönte azt az ajándékot,
amelyet ismeretségünk első napján adtam neki.

– Gyönyörű ajándék, mondá. Kirándulásunk után teljesen kimerültnek
éreztem magamat. Bevettem az ön orvosságát és tökéletesen visszaadta
ifjúi erőmet. Köszönöm, nagyon köszönöm!

A szerencsétlen flótás lenyelte az osmiridiumot. Bizonyára nem árthatott
neki. De különös, hogy hasznára volt. Nyugat orvosai talán ezek után
szintén alkalmazni óhajtják ezt az új, ártatlan és nagyon olcsó szert,
amelyből az egész világon csak nyolc font van. Arra kérem azonban őket,
hogy cserébe Mongolország, Barga, Szinkiang, Kokonor és Közép-Ázsia
minden más országa részére hagyják meg nekem a szabadalmi jogot.

Egy öreg orosz telepes kísért, mint vezető. Nagy, de könnyű és kényelmes
kocsit kaptam, amelyet egészen különös módon húztak tovább. Négy méter
hosszú, egyenes rudat keresztben a kocsira erősítettek. Ezt a rudat két
lovas a nyeregkápára vette és így vágtattak velem a síkságon át.
Mögöttünk négy másik lovas vágtatott négy külön lóval.


HARMINCADIK FEJEZET.  Elfogva!

Zaintól körülbelül tizenkét mérföldnyire egy hegyhátról lovasoknak
kígyószerű vonalát láttuk a völgyben haladni. Félórával később mély,
mocsaras folyó partján találkoztunk ezzel a különítménnyel. Mongolok,
burjétok és tibetiek voltak, valamennyien orosz fegyverrel. Az oszlop
élén két férfi lovagolt. Egyikük, akin óriási fekete asztrakán sapka
volt, vörös, kaukázusi, a vállra lelógó kámzsával, elállta az utamat és
durva, rekedt hangon kérdezte:

– Kicsoda maga? Honnan jön és hová megy?

A feleletem éppen ilyen lakonikus volt. Erre a vezér azt mondta, hogy a
különítménye Ungern báró csapatainak Vandaloff kapitány parancsnoksága
alatt álló egyik szakasza.

– Én Bezrodnoff kapitány vagyok, a hadbíró.

Hirtelen hangosan nevetett. Szemtelen, ostoba arca nem tetszett nekem.
Meghajolva a többi tiszt előtt, megparancsoltam lovasaimnak a
továbblovaglást.

– Ezt már nem! – kiáltotta Bezrodnoff kapitány, aki megint elállta az
utamat. – Nem engedhetem meg a továbbutazást. Hosszan és komolyan kell
önnel beszélnem és azért vissza kell velem jönnie Zainba.

Tiltakoztam és Kazagrandi ezredes levelére hivatkoztam. De Bezrodnoff
fagyosan ezt felelte:

– Ez a levél Kazagrandi ezredes dolga. Az én dolgom az, hogy
visszaszállítsam Zainba és beszéljek önnel. Adja ide a fegyverét.

Ezt a követelést nem akartam teljesíteni még akkor sem, ha halál
fenyegetett volna. Ezt feleltem:

– Hallja, mondja meg őszintén, igazán a bolsevikok ellen harcol ez a
különítmény vagy talán vörös csapat?

– Nem, biztosítom, hogy nem vörös csapat – vetette közbe a felém
közeledő Vandaloff burjét tiszt. – Már három év óta harcolunk a
bolsevikokkal.

– Akkor nem adhatom át a fegyveremet, – feleltem nyugodtan. –
Szovjetszibériából hoztam magammal. Sok harcot vívtam e hű fegyverrel és
most fehér tisztek fegyverezzenek le? Ezt a szégyent nem viselhetem el.

E szavakkal a folyóba dobtam puskámat és revolveremet. A tisztek zavarba
jöttek. Bezrodnoff dühében elvörösödött. Így szóltam hozzá:

– Megaláztatástól kíméltem meg önt és magamat.

Bezrodnoff szótlanul megfordította a lovát. Háromszáz főnyi egész
különítménye azonnal elém állott. Csak a két utolsó lovas maradt állva
és megparancsolta a mongolnak, hogy fordítsa meg a kocsimat. Azután kis
csoportom mögé álltak. Fogoly voltam! A mögöttem levő lovasok egyike
orosz ember volt, aki elmondta, hogy Bezrodnoff sok halálítéletet visz
magával. Bizonyosra vettem, hogy köztük lesz az enyém is.

Ostoba, nagyon ostoba dolog! Mi célja volt annak, hogy vörös
különítményeken vágtam magamat keresztül, hogy fagy és éhség kínjait
állottam ki és hogy Tibetben csaknem elpusztultam, ha most Bezrodnoff
egyik mongoljának golyójától kell meghalnom? Ez az élvezet nem érte meg
azt a sokáig tartó és oly hosszú utazást! Ilyen véget a legnagyobb
örömmel megadott volna nekem minden szibériai Cseka.

Zain Szabiba érkezvén, átvizsgálták a podgyászomat. Bezrodnoff a
legaprólékosabban kikérdezett az uliasszutai eseményekről. Körülbelül
három óra hosszáig beszéltünk egymással. Megpróbáltam az uliasszutai
tisztek védelmezését hangoztatva, hogy az embernek nem szabad magát
csupán Domojiroff jelentésére rábíznia. Beszélgetésünk végeztével a
kapitány fölállott és bocsánatot kért, amiért föltartóztatott. Azután
egy szép, fogóján ezüst veretű revolvert ajándékozott nekem és ezt
mondta:

– Büszkesége rendkívül tetszett nekem. Kérem, fogadja el tőlem emlékül
ezt a fegyvert.

Másnap reggel ismét útra keltem Zain Szabiból. Most azonban a zsebemben
volt Bezrodnoff mentslevele.


HARMINCEGYEDIK FEJEZET.  Az urga.

Megint elhaladtunk a nekem már ismerős helyek mellett, a hegyen, ahonnan
Bezrodnoff különítményét megláttam és a folyó mellett, amelybe
beledobtam a fegyveremet. Csakhamar elhagytunk mindent. Az első
ourtonon, kellemetlen meglepetésünkre, nem találtunk lovat. A jurtákban
csak egy mongol volt két fiával. A mongol, amikor megmutattam neki az
okiratomat, ezt mondta:

– A noyonnak joga van urgára. Nemsokára itt lesznek a lovak.

Lóra pattant és magával vitte két mongolomat. Ezeket és magát is négy-öt
méter hosszú, vékony rúddal látta el, amelyeknek a végén kötélhurok
volt. Mindhárman elvágtattak. Kocsim utánuk indult. Elhagytuk az utat és
egy óra hosszáig haladtunk keresztül-kasul a pusztaságon, míg végre nagy
legelésző méneshez érkeztünk. A mongol a rúdjával befogta a nekünk
szükséges lovakat, amikor a hegyből hirtelen odavágtattak a ménes
tulajdonosai. Mihelyt az öreg mongol megmutatta nekik irataimat,
mindjárt alázatosan belenyugodtak a dologba és az engem idáig kísért
mongolok fölváltására négy embert bocsátottak rendelkezésünkre. Az urgát
használó mongolok ilyen módon nem az ourton – vagy állomásúton utaznak,
hanem közvetetlenül egyik ménestől a másikig. Minden mongol, aki urgára
kötelezett, amily gyorsan csak lehet, végezni akar a föladatával. Mint
az őrültek vágtatnak toronyiránt a legközelebbi ménesig, hogy ott a
szomszédnak adják tovább föladatukat. Minden utas, akinek urgára joga
van, maga foghatja el a szükséges lovakat és ha nincs ott a tulajdonos,
akkor az előbbi tulajdonosokat kényszerítheti, hogy tovább lovagoljanak
vele és a lovakat visszahagyják a legközelebbi ménesnél, ahol új lovakat
szereznek. De erre csak ritkán van eset, mert a mongol nem szereti a
maga lovait másnak a méneséből kikeresni, mivel ez civódásra ad
alkalmat.

Az utazás e módjáról adták az idegenek – így szól egy magyarázat, – Urga
városnak a nevét. A mongolok mindig Ta Kure, a nagy kolostor néven
nevezik. A burjétok és az oroszok, akik elsőknek utazták be ezeket a
vidékeket, azért adták a városnak az Urga nevet, mert főcélja volt
mindama kereskedelmi expedicióknak, amelyek az utazás e régi módján
szelték keresztül a pusztaságot. Egy másik magyarázat szerint a város
hurokban épült, amelyeknek oldalait három hegygerinc alkotja és egyikük
mentén folyik a Tola folyó, éppen mint az urga rúdja.

Ennek a maga nemében páratlan urga-menetjegynek a segítségével
körülbelül kétszáz mérföldet jártam be Mongolországnak eddig még
ismeretlen vidékein. E közben kedvező alkalmam nyílt ez országrész
állatvilágának megfigyelésére. Sok nagy, öt-hatezer darabból álló mongol
antilopnyájat láttam és vastagszarvúak, vapitik és kabarga-antilopok sok
csoportja került a szemem elé. Olykor gyorsan, mint valami látomás, vad
lovak és szamarak kis csapata suhant el a szemhatáron.

Az egyik helyen marmoták nagy telepét figyelhettem meg. Több
négyszögmérföldnyi területen szétszórva láthatók voltak a dombjaik,
amelyeknek bejáró nyílásai az állatok folyosóihoz és lakásaihoz visznek.
E dombok közt ide-oda futkostak a különböző nagyságú szürkesárgás és
barna állatok. A legnagyobb akkora volt, mint egy középnagyságú kutya.
Mozdulataik nehézkesek voltak. Kövér testükön mozgott a bőr, mintha bő
lenne. A marmoták kitűnően ásnak. Amikor mély gödreiket kiássák, a
köveket mindig földobják a föld színére. Sok helyen láttam
marmota-dombokat rézércdarabokból. Tovább északra gyakran akadtam
dombokra ásványanyagokkal, amelyek vanadiumot tartalmaztak. Ha a marmota
lyukának bejáratánál tartózkodik, fölegyenesedve ül a hátsó lábán és
olyan, mint valami fadarab vagy kőtömeg. Mihelyt lovast pillant meg a
távolban, nagy kíváncsisággal figyelgeti és élesen fütyül. A marmota e
kíváncsiságát hasznukra fordítják a vadászok, akik rúdra erősített,
ide-oda lebegő posztórongyokkal közelednek a lyukakhoz. Ilyenkor a kis
állat minden figyelme ezekre a rongyokra irányul és csak az életét
kioltó golyó magyarázza meg a neki eddig ismeretlen tárgy jelentőségét.

Nagyon izgató látványnak voltam a tanuja, amikor az Orkhon folyó
közelében haladtam át ilyen marmota-telepen. Sok ezer lyuk volt ott,
úgy, hogy mongoljaimnak nagyon óvatosaknak kellett lenniök, hogy a lovak
ki ne törjék a lábukat. Fölöttünk sas keringett. Hirtelen, mint egy
darab kő, lezuhant az egyik dombra, ahol sziklaként megmeredve,
mozdulatlanul ülve maradt. Nehány perc mulva a marmota, amelynek ebben a
dombban volt a lakása, kibújt a lyukon, hogy egyik szomszédjához menjen.
A sas erre leugrott a domb tetejéről és fél szárnyával eltakarta a
bejáratot. A marmota meghallván az így keletkezett zajt, megfordult és
azonnal támadni kezdett, hogy lakásába visszajuthasson, mert alighanem
családja volt benne. Megkezdődött a harc. A sas a szabad szárnyával, fél
lábával és a csőrével küzdött, de a bejáratot nem tette szabaddá. A
marmota nagy vakmerőséggel támadta meg a ragadozó madarat, de egy ütés,
amelyet a fejére kapott, leterítette. A sas csak most bocsátotta le
szárnyát a domb bejáratáról és miután megölte a marmotát, karmaival
belékapaszkodva, nagynehezen elszállt vele a hegyekbe.

Kopárabb helyeken, ahol csak elvétve lát az ember fűszálat, egy másik
rágcsáló lakik: az imouran. Akkora körülbelül, mint a mókus. Bundájának
színe a sivatagéhoz hasonlít. Kígyószerűen ide-odatekeregve mozog.
Összegyüjti a széltől hordott magvakat és parányi lakásába viszi. Az
imouran hű barátja a pusztai pacsirta, amelynek a háta és a feje barna.
A madár, ha az imourant futni látja, ráül a hátára, szárnycsapásokkal
egyensúlyozza magát és így sétalovaglást rendez, míg az imouran hosszú,
bozontos farkát jókedvűen ide-oda csóválja. A pacsirta lovaglás közben
nagyon ügyesen és meglepően gyorsan összefogdossa az élősdieket, amelyek
barátjának a hátán élnek és e munkában való örömét rövid, víg énekkel
árulja el. A mongolok ezért «a vidám pacsirta lová»-nak nevezik az
imourant. A pacsirta figyelmezteti az imourant, ha sas vagy héja
közeledik. Mihelyt a levegő rablóit meglátja, háromszor éleset füttyent.
Azután maga is menedéket keres valami kő mögött vagy valami kis lyukban.
Az imouran, ha ezt a jelet meghallotta, nem mutatkozik többé, míg a
veszedelem el nem mult. A vidám pacsirta és lova így élnek
szeretetreméltó szomszédokként.

Mongolország más részeiben, ahol sok a fű, még egy másik fajtájú
rágcsálóra is bukkantam, amellyel egyszer már Urianhaiban találkoztam,
nevezetesen egy óriási, fekete rövidfarkú patkányra, amely társaságban,
néha kétszáz állatra terjedő telepeken él. Érdekes állat és egyedüli a
maga nemében, mert téli takarmányának elkészítése tekintetében a
legügyesebb mezőgazda az állatok közt. Azokban a hetekben, amelyekben a
fű nedvben a legdúsabb, fejének gyors rántásával lekaszálja úgy, hogy
éles, hosszú előfogával egyetlen ütéssel húsz-harminc fűszálat vág le. A
füvet azután megszárítja és az így készített szénát később valóban
tudományos módon rétegenkint halomra gyűjti. Először is körülbelül
lábnyi magas dombot készít. Ezen keresztül négy rézsutos pálcát ver be a
földbe. A pálcák a domb közepe alatt összefutnak. Felső végüket a széna
felületén hosszú fűszálakkal köti meg, amelyeknek vége kellőképpen
kinyúlik. Ekkor újabb lábnyi magas réteget terít rája és ennek fölületét
az előbbi módon ismét megerősíti. Ezzel az eljárással megvédi a
szénarakást attól, hogy a szél elfújhassa. A szénarakást mindig
közvetetlenül lakásának az ajtaja előtt készíti el, tehát télen nem kell
sokat mászkálnia a takarmányért. A lovak és a tevék nagyon szeretik e
kis mezőgazda szénáját, mert a legtáplálóbb fűből készül. De a
szénadombok olyan erősen össze vannak kötözve, hogy csak nagy
fáradsággal lehet széttaposni.

Mongolországban párjával, vagy nagyobb csapatban mindenütt ráakadtam a
szürkesárga pusztai tyúkra, amelyet szalgának vagy fecskefogolynak
neveznek és pedig azért, mert mint a fecskének, hosszú és hegyes a farka
és röpülése is nagyon hasonlít a fecskééhez. Ez a madár szelíd és nem
bizalmatlan. Tíz-tizenöt lépésnyire magához ereszti az embert. De ha
fölijed, nagyon magasra röpül és messze utat megtesz, miközben az egész
idő alatt éppen úgy csicsereg, mint a fecske. Általában szürke és sárga
színezetűek, de a hím madárnak a hátán és a szárnyán szép csokoládészínű
foltja van, a lábaszárán és a lábán pedig sűrű tollruhát hord.

Ezekre a megfigyelésekre akkor nyílt alkalmam, amikor az urgával kevéssé
látogatott vidékeken utaztam. De az utazás e módjának megvolt a
kellemetlensége is. A mongolok mindig toronyiránt és nagyon gyorsan
szállítottak rendeltetésem helyére és nagy megelégedéssel fogadták a
kínai dollárokat, amelyekkel őket megjutalmaztam. Mivel azonban ez előtt
az utazás előtt már ötezer mérföldet tettem meg kozák nyergemben, amely
most porral belepve, használatlanul feküdt mögöttem a kocsiban, magamban
föllázadtam az ellen, hogy most a kíméletlenül futó szekér, amelyet vad
lovak és éppen olyan vad lovasok kövön, dombon és lyukakon húztak
keresztül, kerékbetörjön és darabokra tépjen. Minden csontom fájni
kezdett. Már nyögtem minden lélekzésnél. Megsebesült lábamat heves
köszvényroham kínozta. Következő éjjel nem tudtam aludni, sem feküdni,
sőt az ülés is nehezemre esett. Egész éjjel föl s alá sétáltam és
hallgattam a jurtalakók hangos hortyogását. Közben védekeznem kellett
két nekemtámadó nagy fekete kutya ellen. Másnap a folytonos rázást csak
délig bírtam ki. Kénytelen voltam megállani és lefeküdni. Fájdalmam
elviselhetetlen volt. Nem tudtam megmozdítani se a lábamat, se a
hátamat. Végül nagy láz fogott el. Elfogyasztottam egész aszpirin- és
kinin-készletemet, de nem éreztem megkönnyebbülést. Újabb álmatlan éjjel
várt tehát reám. Ezt szörnyű volt még elgondolni is. Szállásunk egy
kolostor mellett levő vendég-jurtában volt. Mongoljaim elhivatták a
lámadoktort, aki két nagyon keserű port adott be nekem és biztosított,
hogy másnap reggel már folytathatom az utamat. Nemsokára a szívműködés
élénkülését éreztem, de utána a fájdalom csak növekedett. Még egy éjjelt
töltöttem el álmatlanul. De napkeltével megszűnt a fájdalom. Egy óra
mulva lovat nyergeltettem magamnak. A szekérre nem akartam többé
fölülni.

Mialatt a mongolok összefogdosták a lovakat, a sátramhoz jött Philipoff
ezredes. Elbeszélte, hogy mindazokat a vádakat, amelyek szerint ő, a
testvére és Poletika bolsevikok, tagadta és Bezrodnoff megengedte neki a
Van Kureba való utazást, hogy ott Ungern báróval találkozzék, akit Van
Kureba vártak. De Philipoff nem tudta, hogy mongol vezetője bombával
fölszerelve és egy másik mongol Ungern bárónak szóló levéllel már úton
volt. Azt sem tudta, hogy testvéreit és Poletikát Zain Szabiban
agyonlőtték.

Philipoff sietett; még aznap el akart jutni Van Kureba. Én egy órával
később indultam el.


HARMINCKETTEDIK FEJEZET.  Egy öreg jövendőmondó.

Most ismét az ourtonúton mentünk tovább. Azokon a vidékeken, amelyeken
keresztülhaladtunk, a mongoloknak nagyon gyönge és kimerült lovaik
voltak, mert a jurtalakóknak Daicsin Van és Kazagrandi sok hírvivője
számára állandóan lovakat kellett kiállítaniok. Az éjjelt a Van Kuret
megelőző utolsó ourtonon kellett eltöltenünk, ahol egy kövér öreg mongol
és a fia volt a póstaállomás vezetője. Az öreg mongol vacsora után
kezébe vette egy juh lapockacsontját, gondosan eltávolított róla minden
húsmaradékot és rám pillantva, a tűzbe tette. Valami varázsige mormolása
után így szólt hozzám:

– Megmondom magának a jövőt. Az én jóslataim mind beteljesednek.

Amikor a csont egészen megfeketedett, kivette a tűzből, lefújta róla a
hamut, nagyon pontosan megvizsgálta a külsejét és a csonton át a parázst
nézegette. Egy ideig folytatta ezt a vizsgálódást, azután arcán félelem
kifejezésével visszatette a csontot a szénre.

– Mit látott? – kérdeztem nevetve.

– Hallgasson! – susogta. – Ijesztő jeleket találtam.

Megint kivette a csontot a tűzből, újra megvizsgálta minden oldalról,
miközben imákat mormolt és különös mozdulatokat végzett. Azután
ünnepies, nyugodt hangon ezt jósolta:

– Magas, vöröshajú fehér ember alakjában a halál fog maga mögött állni
és közvetetlen közelből figyelni fogja. De a halál elkerüli… Egy másik
fehér ember a barátja lesz… A negyedik nap letelte előtt elveszti
ismerőseit. Hosszú kés adja meg nekik a halált. Már látom, miként falják
föl őket a kutyák. Óvakodjék a nyeregfejű embertől. Az életére fog
törni.

E jóslás után dohányozva és teázva még egy ideig együtt ültünk. De az
öreg ember mindig a félelem kifejezésével tekintett reám. Nem tudtam
szabadulni attól a gondolattól, hogy csak fogolytársak nézhetnek így
arra, akit halálra ítéltek.

Másnap még napkelte előtt elhagytuk a jövendőmondót. Körülbelül tizenöt
mérföldnyi út után föltűnt Van Kure.

Kazagrandi ezredest a főhadiszállásán találtam. Jó családból származott,
tapasztalt mérnök és derék tiszt, aki a háborúban a keletitengeri Moon
sziget védelmében és később a Volga mellett a bolsevikok ellen harcolva
kitűnt. Kazagrandi ezredes fürdőt ajánlott föl nekem, igazi fürdőkádban,
amely a kereskedelmi kamara elnökének a házában volt. Amíg ebben a
házban időztem, belépett egy magas, fiatal kapitány. Hosszú, fürtös,
vörös haja volt és az arca szokatlanul fehér. Szeme nagy és hideg, mint
az acél, ajka szép, vékony, csaknem leányos. De szemében annyi kemény
kegyetlenség volt, hogy kellemetlenné vált e különben szép arcnak a
látása. Amikor eltávozott, házigazdámtól megtudtam, hogy ez a tiszt
Veszelovszky kapitány volt, segédtisztje Rezukhin tábornoknak, aki
Mongolország északi részében küzdött a bolsevikok ellen. A tábornok
segédtisztjével együtt éppen ma érkezett meg Van Kureba, hogy Ungern
báróval tanácskozzék.

Ebéd után Kazagrandi ezredes fölszólított, hogy menjek a jurtájába. Ott
elmagyarázta a nyugatmongolországi helyzetet, amely nagyon feszültté
vált.

– Ismeri Gay doktort? – kérdezte. – Ön tudja, hogy különítményem
megszervezésében a segítségemre volt, de Urga azzal vádolja, hogy a
szovjet ügynöke.

Amennyire csak lehetett, védelmeztem Gayt, hiszen a segítségemre volt,
de különben is Kolcsak fölmentette minden vád alól.

– Igen, igen, Gay igazolására én is előállottam ezzel, – mondta az
ezredes, – de Rezukhin leveleket fogott el, amelyeket Gay a
bolsevikoknak írt. Ungern báró parancsára Gayt ma a családjával együtt
Rezukhin főhadiszállására küldték és attól félek, hogy nem érkeznek meg
oda.

– Miért?

– Útközben ki fogják őket végezni, – felelte az ezredes.

– Mit tegyek, hogy ezt megakadályozzam? Gay nem lehet bolsevik. Sokkal
jobban nevelt és sokkal okosabb ember.

– Nem tudom, nem tudom, – mormogta elcsüggedésre valló mozdulattal
Kazagrandi ezredes. – Próbáljon meg Rezukhinnel beszélni.

Elhatároztam, hogy azonnal fölkeresem Rezukhint. Éppen ebben a
pillanatban belépett Philipoff ezredes, aki a katonák kiképzése körül
elkövetett hibákról kezdett beszélni. Már amikor rajtam volt a köpenyem,
még egy tiszt jött a jurtába. Kis ember volt, régi zöld ellenzős kozák
sapkával és összeszakadt szürke mongol köpennyel. Jobb karja föl volt
kötve. Ez volt Rezukhin tábornok, akinek rögtön bemutattak. Beszélgetés
közben a tábornok nagyon udvariasan és nagyon ügyesen megtudakolta, hogy
Philipoff és én milyen életet éltünk a legutolsó három évben. Közben
tréfálkozott és diszkréten, szerényen nevetett. Elbúcsúzását
fölhasználva, vele együtt kimentem. Ellenvetéseimet nagyon figyelmesen
és udvariasan meghallgatta, azután nyugodt hangján ezt mondta:

– Gay dr. a szovjet ügynöke, aki csak azért mondja magát fehérnek, mert
ilyen módon mindent jobban akar látni, hallani és tapasztalni. Bennünket
mindenütt ellenség vesz körül. Az orosz nép demoralizálva van. Az orosz
pénzért minden árulásra kész. Ilyen ember Gay. De különben sincs már
semmi célja, hogy az ügyét megvitassuk. Ő és családja már nem él.
Embereim ma innen öt kilométernyire fölkoncolták őket.

Megrémülve néztem ennek a kicsiny, mozgékony embernek az arcába, akinek
oly lágy volt a hangja és a magatartása oly udvarias. És most annyi
gyűlöletet és elhatározottságot olvastam ki a szeméből, hogy egyszerre
megértettem azt a reszkető félelmet, amely a tiszteket az ő jelenlétében
elfogja. Később Urgában többet tudtam meg Rezukhinról, aki egyformán
volt híres föltétlen vitézségéről és határtalan kegyetlenségéről. Ungern
báró házőrzője volt, mindig kész arra, hogy vezéréért tűzbe menjen vagy
hogy torkon ragadja azt, akire az ura ráuszítja.

Még négy nap sem telt el és «ismerőseimnek hosszú kés adta meg a
halált». Az öreg mongol póstaállomás-vezető jóslatának egyik része már
megvalósult. Most rajtam volt a sor, hogy szemébe nézzek a halálos
veszedelemnek. Nem kellett sokáig várnom. Ungern-Sternberg báró, az
ázsiai lovashadosztály parancsnoka két nap mulva Van Kureba érkezett.


HARMINCHARMADIK FEJEZET.  «Fehér ember alakjában a halál fog maga mögött
állni.»

«A rettenetes tábornok, a báró» teljesen észrevétlenül jött át
Kazagrandi ezredes őrszemein. Kazagrandival való beszélgetés után
Philipoff ezredest és engem fölszólított a báró, hogy menjünk el
hozzája. Kazagrandi ezredes adta át nekem ezt az üzenetet. Azonnal menni
akartam, de az ezredes vagy egy fél óráig visszatartott. Azután e
szavakkal bocsátott útnak:

– Most segítse meg önt az Isten! Menjen!

Ez a különös búcsúztató bizony nem volt vígasztaló és rendkívül
titokzatosan hangzott. Magammal vittem revolveremet és zsebembe
rejtettem a ciankálimat.

A báró a katonaorvos jurtájában szállt meg. Amikor az előtérbe léptem,
elém jött Veszelovszky kapitány. Kozákkard volt az oldalára kötve és
övében revolver volt tok nélkül. Bement a jurtába, hogy bejelentse
megérkezésemet. Amikor ismét kijött a sátorból, azt mondta:

– Lépjen közelebb.

A jurta bejáratánál vértócsa ötlött a szemembe, amelyet a föld még nem
tudott beinni – rosszat jelentő üdvözlet valakitől, aki előttem volt
itt. Kopogtam. Magas tenor azt felelte:

– Szabad!

Alig hogy átléptem a küszöböt, mint egy tigris, felém ugrott egy vörös
mongol selyemköpenybe burkolt alak, megrázta a kezemet, azután egész
hosszában végigterült a sátor oldalfalánál levő ágyon. Szemét rám
tapasztva, hisztérikus hangon kiabálta:

– Mondja meg, kicsoda ön? Itt mindenütt sok a kém és az izgató.

Egy pillanat elegendő volt, hogy fölismerjem megjelenését és
pszihológiáját. Kis fej széles vállon; szőke, rendetlen haj; vöröses,
bozontos bajusz és sovány, fáradt arc, hasonló a bizánci ikonok
képeihez. De mindezt elnyomta az acélszem fölött levő nagy kidudorodó
homlok. Ez a szem rám meredt, mint a ketrecbe zárt vadállat szeme.
Megfigyelésem csak egy pillanatig tartott, de mindjárt tisztában voltam
azzal, hogy nagyon veszedelmes ember volt velem szemben, aki mindenkor
képes valami jóvá nem tehető dolgot elkövetni. Ámbár bizonyára nagy
veszedelemben voltam, súlyosan megsértve éreztem magamat.

– Üljön le!

Rám kiáltott sziszegő hangon. Egy székre mutatott és türelmetlenül
rángatta a bajuszát. Éreztem, hogy elönt a harag és állva ezt feleltem
neki:

– Megengedte magának báró, hogy engem megsértsen. Az én nevem annyira
ismert, hogy nem lett volna szabad magát ilyen sértésre elragadtatnia.
Tehet velem, amit akar, mert a hatalom az ön oldalán van. De arra nem
kényszeríthet, hogy szóba álljak valakivel, aki engem megsértett.

Alighogy ezt kimondtam, Ungern báró leugrott az ágyról és szemmellátható
meglepődéssel mustrált engem végig, miközben visszafojtotta a lélekzetét
és még mindig a bajuszát rángatta. Külsőleg megőriztem a nyugalmamat és
közömbösen szétnéztem a jurtában. Csak akkor vettem észre, hogy Rezukhin
tábornok is ott volt. Meghajlással üdvözöltem őt és viszonozta
köszönésemet. Azután ismét a bárót figyeltem, aki lehorgasztott fővel és
csukott szemmel ült, időnként a szemöldökét dörzsölte és magában
mormogott. Hirtelen fölállott és mellettem elnézve, ezt mondta:

– Kimehet! Már nincs arra szükségem…

Hátrafordultam és csak most láttam meg Veszelovszky kapitányt fehér,
hideg arcával. Nem hallottam, mikor bejött. Megfordult és kiment.

«Fehér ember alakjában a halál» állott mögöttem, gondolám. De vajjon
teljesen elkerült-e már?

A báró egy ideig elgondolkozva állott, azután rapszodikus, be nem
fejezett mondatokban beszélni kezdett:

– Bocsánatot kérek… Meg kell értenie a dolgot… annyi az áruló! A
becsületes emberek eltűntek. Senkiben sem bízhatom. Minden név vagy
hamis, vagy álnév. Okiratokat hamisítanak. Csal a szem és a szó. Minden
demoralizálva van és mindent megfertőzött a bolsevizmus. Éppen az imént
adtam ki a parancsot, hogy kaszabolják le Philipoff ezredest, aki az
orosz Fehér Szervezet képviselőjének mondta magát. Ruhájának bélésében
két bolsevista titkos jelírást találtak… Amikor a tisztem lesújtott rá,
még akkor is azt kiáltotta: «miért öl meg, elvtárs?» Senkiben sem
bízhatom.

Azután hallgatott. Én is hallgattam.

– Bocsánatot kérek, – kezdte újra. – Megsértettem önt, de hiszen nemcsak
ember vagyok, hanem nagy seregek vezére is és a fejemben sok a gond és
aggodalom!

Hangjából egyszerre kétségbeesés és őszinteség csendült ki. Barátságosan
kezét nyujtotta. Ismét csönd. Végre így feleltem:

– Mit parancsol most, hogy velem tegyenek? Mert nekem nincsenek se
hamis, se valódi okirataim. De tisztjei közül sokan ismernek és Urgában
akárhányan vannak, akik bizonyíthatják, hogy én nem lennék képes se
agitátor, se…

– Szükségtelen, szükségtelen… – szakított félbe a báró. – Tiszta a
dolog! Behatoltam az ön lelkébe és mindent tudok. Amit a Narabancsi
Hutuktu önről írt, igaz. Mit tehetek önért?

Elmondtam neki, hogy barátom és én miként menekültünk el
Szovjet-Oroszországból, hogy hazánkba térjünk és miként csatlakozott
hozzánk egy csoport lengyel katona, abban a reménységben, hogy megint
elérheti Lengyelországot. Arra kértem, nyujtson segítséget, hogy
eljuthassak a legközelebbi kikötőbe.

– Szívesen, szívesen… Minden tekintetben a segítségére leszek, – felelte
izgatottan. – Automobilomon elviszem önt Urgába. Holnap elindulunk és
majd Urgában meghányjuk-vetjük a továbbiakat.

Elbúcsúztam és távoztam a jurtából. Szállásomra érkezve, Kazagrandi
ezredest nagy aggodalomban találtam. Keresztet vetve ezt mondta:

– Hála Istennek!

Megható volt az öröme; mégis azt gondoltam, hogy az ezredes, ha akart
volna, sokkal többet tehetett volna vendégének a megmentéséért.

Ennek a napnak az izgalma kifárasztott és mintha évekkel megöregedtem
volna. A tükörbe pillantva, úgy rémlett, hogy őszebb lettem. Éjjel nem
tudtam aludni. Egyre Philipoff ezredes fiatal, csinos arcára, a
vértócsára, Veszelovszky kapitány hideg szemére kellett gondolnom és
Ungern bárónak a kétségbeesés és a gond hangján folyó beszédére. Végre
mélyen elaludtam.

Ungern báró keltett föl. Eljött, hogy kimentse magát, mert nem vihet
magával az automobilján, mivel Daicsin Vant kénytelen elvinni. De
megparancsolta, úgymond, hogy fehér tevéjét hátasnak és két kozákot
födözetnek bocsássanak rendelkezésemre. E közlése után olyan gyorsan
távozott a szobából, hogy a köszönetre sem maradt időm.

Most már teljesen elkerült az álom. Fölöltözködtem és egyik pipát a
másik után szívtam el. E közben azt gondoltam:

– Mennyivel könnyebb mégis a bolsevikokat a Szeybi mocsarain legyőzni és
átkelni Ulan Taiga havas csúcsain, ahol a gonosz démonok minden utast
agyonvernek! Ott minden egyszerű volt és érthető. Itt azonban őrült
lidércnyomás, sötét, visszataszító forgatag minden!

Éreztem, hogy valami tragédia, valami irtóztató dolog volt Ungern báró
minden mozdulatában, aki mögött az a csöndes, fehérarcú Veszelovszky és
a halál lépkedett.


HARMINCNEGYEDIK FEJEZET.  A háború borzalmai.

Másnap virradatkor elhozták Ungern báró pompás fehér tevéjét.
Elindultunk. A társaságomban két kozák, két mongol katona és egy láma
volt. Két málhás tevével is rendelkeztem. Ezek a sátrat és az
élelmiszerkészletet vitték.

Még mindig féltem, hogy a báró talán ezen az úton akar megöletni, nehogy
Van Kureban, barátaim szemeláttára kelljen velem végeznie. Egy golyó a
hátamba és végem van. Ennek következtében készen voltam arra, hogy
bármely pillanatban előránthassam revolveremet és védhessem magamat.
Ügyeltem arra is, hogy a kozákok mindig előttem vagy mellettem
haladjanak.

Déltájban messziről automobil tülkölését hallottuk és nemsokára Ungern
bárót láttuk teljes gyorsasággal utánunk robogni. Kíséretében két
segédtiszt és Daicsin Van herceg volt. A báró nagyon szeretetreméltóan
üdvözölt és azt kiáltotta:

– Urgában viszontlátom önt!

– Ó, – gondoltam, – tehát mégis azt akarja, hogy eljussak Urgába. Nos,
akkor az úton nem kell aggódnom, Urgában pedig sok barátom lesz.

A báróval való találkozás után a két kozák nagyon figyelmes lett irántam
és azon voltak, hogy elbeszélésekkel szórakoztassanak. Részleteket
mondtak el a Transbajkáliában a bolsevikokkal vívott súlyos harcokról és
a kínaiakkal Urga közelében folytatott csatáról; leírták, hogy több
kínai katonánál miként akadtak kommunista útlevélre; nagyon dícsérték
Ungern bárót a bátorságáért, aki dohányozva és teázva a tűzvonalban a
tábortűznél szokott ülni, anélkül, hogy csak egyszer is megsebesült
volna; példának fölhozták, hogy egyik ütközetben hetvennégy golyó
fúródott a köpenyébe, a nyergébe és a nyeregtáskákba, anélkül, hogy
megsebesült volna és azt mondták, hogy ez egyik oka nagy befolyásának a
mongolokra; elbeszélték továbbá, hogy Ungern báró az urgai csata előtt
lovas-őrjáraton volt és visszajövet bambuszbotjával (taszhur) ölt meg
egy kínai tisztet és két katonát; elismeréssel szóltak arról, hogy a
tábornoknak nincs más fölszerelése, mint két fehérneműkészlete és két
pár csizmája; jellemzésére pedig azt mondták, hogy ütközetben mindig
nyugodt és kedves, a béke ritka napjaiban pedig szigorú és rosszkedvű.

Én viszont Szibériából való elmenekülésemről mondtam el egyetmást a
kozákoknak. Beszélgetés közben nagyon gyorsan telt el a nap. Tevéink
állandóan ügettek úgy, hogy a szokásos napi tizennyolc–húsz mérföld
helyett csaknem ötven mérföldet tettem meg. Az én állatom gyorsabb volt
a többinél. Rendkívül nagy fehér teve volt, pompás vastag sörénnyel.
Belső-Mongolország egyik fejedelme ajándékozta Ungern bárónak.

Az Orkhon folyó tulsó partján láttuk meg az első halott kínai katonát.
Az út közepén feküdt, arccal fölfelé, széttárt karral. Átkelvén a
Burgut-hegyen, a Tola folyó völgyébe jutottunk. E folyó mellett tovább
fölfelé van Urga. Az út most tele volt a menekülő kínaiaktól eldobott
köpennyel, inggel, csizmával és üsttel és sok halott feküdt mindenfelé.
Azután mocsáron keltünk át, amelynek mindkét oldalán valóságos heggyé
tornyosult a sok halott ember, a kimúlt ló és teve, az összetört szekér
és mindenféle katonai fölszerelés romja. Ungern báró tibetijei itt
vágták el a menekülő kínai fölszerelési oszlop útját.

Különös és megrázó volt látni az ellentétet a rakáson fekvő halottak és
a tavasz csírázó, újra ébredő élete közt. Minden pocsolyában különféle
fajtájú vadkacsák úszkáltak. A magas fűben darvak táncolták sajátságos
szerelmi táncukat. A tavakon hattyúk és libák nagy serege mozgott. A
mocsarakat a mindig párosával mutatkozó szurpánok vagy «lámalibák»
élénkítették, a mongolok e szent madarai, amelyek fényesen színes
ruhájukkal mintha elsurranó fényfoltok lettek volna. A magasabb,
szárazabb helyeken vadpulykák ugrándoztak és élelmüket keresve, harcra
keltek egymással. Szalgafoglyok nagy csapatai repültek el előttünk. És a
hegyek lejtőin, nem messze a tavasz visszatértének örülő állatoktól,
ugató és a napfényben nyújtózkodó farkasok feküdtek, amelyek játszó
kutyákhoz hasonlítottak.

A természet csak az életet ismeri. Neki a halál csak epizód, amelynek
nyomát eltörli homokkal, hóval és kövér fű és színesen csillogó bokrok
meg virágok díszével. Mit törődik azzal a természet, ha Csifuban vagy a
Jangtsze partján egy anya egy csésze rízst áldoz vagy tömjént éget el az
áldozati szekrény előtt, hogy imádkozzék fia hazatéréseért, aki örökre
ismeretlenül elesett a pusztában a Tola folyó mellett, ahol csontjait
kiszárítják a természet pazarló tüzének sugarai és a szelek szétszórják
a puszta homokján? Nagyszerű a természetnek közömbössége a halállal
szemben és mohósága az élet után.

Negyedik napon az est beköszöntése után a Tola folyó partjához értünk. A
rendes gázlót nem tudtuk megtalálni. Tevémet tehát belekényszerítettem a
folyóba, hogy a szerencsében bízva átjussak. Épségben át is kerültünk,
mert sekély, bár kissé iszapos helyre akadtunk. És ezért hálás lehettem,
mert ha a tevének mély a víz és a nedves elem a nyakáig ér, akkor nem
úgy úszik, mint a ló, hanem rendszerint az oldalára fekszik, hogy az
árammal vitesse magát, ami lovasára nézve nagyon kellemetlen.

A folyó partján sátort ütöttünk.

Újabb tizenöt mérföld után másnap csatatéren mentünk keresztül, amelyen
a harmadik nagy csatát vívták meg Mongolország függetlenségéért. Ungern
báró csapata itt hatezer kínaival ütközött össze, akik Kiachtából
siettek ide, hogy urgai földieiknek segítségére legyenek. A kínaiakat
tökéletesen megverték, négyezer ember fogságba esett, de azok, akik
megadták magukat, a következő éjjel szökni próbáltak. Ungern báró a
transbajkáli kozákokat és tibetieit küldte ki üldözésükre és az ő
munkájuk eredményét láttuk most a halálnak e mezején. Még körülbelül
ezerötszáz holttest hevert itt temetetlenül. Kozákjaim előadása szerint
még sokkal több halottat már eltemettek. A halottakon kardokozta
irtózatos sebek voltak láthatók. Nagy összevisszaságban mindenfelé
fölszerelési tárgyak hevertek. A mongolok elhagyták az iszonyat e
vidékét. Helyüket farkasok foglalták el; ott feküdtek minden kő mögött
és minden gödörben. Kutyafalkák, elvadult bestiák marakodtak a
farkasokkal a zsákmányért.

Végül mögöttük volt az átkozott hadistennek hozott tömegáldozat helye.
Nemsokára egy sekély, gyorssodrú folyó közelébe érkeztünk. A mongolok
itt leszálltak tevéikről. Sapkáikból itták a folyó vizét. A szent víz
volt ez, amely elfolyik az Élő Buddha lakóhelye mellett.

A kanyargó völgyből hirtelen egy másik mélyedésbe jutottunk, ahol nagy,
sötét, sűrű fenyőerdővel borított hegy emelkedett föl előttünk.

– Szent Bogdo-Ol! – kiáltotta a láma. – Székhelye az isteneknek, akik a
mi Élő Buddhánkat oltalmazzák!

Bogdo-Ol az irtózatos csomó, amely három hegyláncot köt össze egymással.
Délnyugaton a Gegyl, délen a Gangyn és északon a Huntu. A fiatal erdővel
borított hegy az Élő Buddha tulajdona. Az erdőben a Mongolországban
föltalálható valamennyi állatfaj otthonos. A vadászat azonban tilos. A
törvény ellen vétő mongolt halálra ítélik, külföldinek pedig száműzés a
büntetése. Még a Bogdo-Olon való egyszerű átkelés is tilos halálbüntetés
terhe mellett. Ezt a tilalmat csupán egy ember szegte meg, Ungern báró,
aki ötven kozákkal átkelt a hegyen, előrenyomult az Élő Buddha
palotájáig, ahol a kínaiak fogságban tartották Urga főpapját és ellopta
az Élő Buddhát.


HARMINCÖTÖDIK FEJEZET.  Az élő istenek, a harmincezer Buddha és a
hatvanezer szerzetes városában.

Végre tehát előttem volt az Élő Buddha székhelye. A Bogdo-Ol lábánál
fehér tibeti épület emelkedik, amely a napfényben csillámló zöldeskék
cseréppel van födve. Facsoportok közepette pompás látványt nyujt az
áldozati szekrények és kis paloták fantasztikus teteje mellett. A
hegytől elfordult oldalán a Tola folyón átvivő hosszú híd köti össze a
szerzetesek városával, amelyet egész Keleten Ta Kure néven szentnek
ismernek. Itt seregestől laknak másodrangú csodatevők, próféták,
varázslók és gyógyításhoz értő orvosok. Mindezek az emberek isteni
eredetűek és élő istenekként tisztelik őket. Balra, lapos magaslaton,
öreg kolostor van, rengeteg magas, sötétvörös toronnyal. Ez a kolostor
mint «Láma városának temploma» ismert. Benne Buddhának óriási aranyozott
bronzszobra van, amely aranyozott lótuszvirágon ül. Sok kisebb templom,
áldozati szekrény, obo, nyílt oltár, csillagászati célokat szolgáló
torony, a lámáknak szürke, egyenletes házakból és jurtákból álló
városrésze, amelyben mintegy hatvanezer mindenféle korú és rangfokozatú
szerzetes lakik, iskolák, szent irattári épületek és könyvtárak, a
Bandik (buddhista hittaniskolák növendékei) házai és a Kínából,
Tibetből, valamint a burjétok és kalmukok földjéről való tisztelt
vendégeknek szolgáló fogadók alkotják az igazi mongol várost.

A kolostor alatt van a külföldiek telepe, ahol az orosz, a külföldi és a
leggazdagabb kínai kereskedők laknak és ahol a színdús keleti bazár
mutatja lüktető életét. Egy kilométerrel lejjebb a maimaicsengi sánc
elkeríti a többi kínai kereskedelmi telepet és még messzebbre a völgyben
orosz magánházaknak hosszú sora, egy kórház, egy templom és végre az
ügyetlenül épített, négyszögletes vörös téglaépület is látható, amely
azelőtt az orosz konzuli hivatal volt.

Már a kolostor közelében voltunk, amikor egy a közelben levő mély út
bejáratánál több mongol katonát vettem észre. Három holttestet
vonszoltak oda be.

– Mit csinálnak ezek az emberek? – kérdeztem.

A kozákok csak mosolyogtak, de nem feleltek. Hirtelen katonás köszönésre
húzták ki magukat.

A mély útból kis mongol poni jött ki, amelyen tömzsi férfi ült. Amikor
elhaladt mellettünk, vállrojtján az ezredesi rangjelzést vettem észre.
Sűrű szemöldök alatt fekvő hideg, színtelen szemével végigmustrált.
Sapkáját levette a fejéről és csupasz koponyájáról letörölte az
izzadságot. Föltűntek nekem koponyájának különös hullámzó vonalai. Ez
volt a «nyeregfejű ember», akitől a Van Kuret megelőző utolsó
póstaállomáson az öreg jövendőmondó óvott.

– Ki ez a tiszt? – kérdeztem.

Bár már meglehetősen távol volt, a kozákok mégis csak suttogni merték:

– Szepailoff ezredes, Urga parancsnoka.

Szepailoff ezredes a legsötétebb alak a mongol események nagy tömegében.
Valamikor technikus volt, majd csendőr és a cár uralma alatt gyorsan
jutott előre. Mint teljesen rendellenes jelenséget ismerték. A teste
mindig idegesen mozgott és rángatódzott. Ha beszédjének árja elindult,
kevés kellemes hang jött ki a gégéjéből, de az ajka nyállal és habbal
lett tele. Arcát mindig rángatódzás éktelenítette el. Szepailoff őrült
volt. Ungern báró kétszer is megvizsgáltatta orvosi bizottsággal és
megparancsolta neki, hogy pihenjen egy ideig. Remélte, hogy így majd
megszabadulhat tőle, gonosz géniuszától. De hasztalan volt minden.
Szepailoff kétségtelenül szadista volt. Később hallottam, hogy az
elitélteket ő maga végezte ki és hogy e munka közben nevetni és énekelni
szokott. Urgában rettenetes dolgokat beszéltek róla. Valóságos véreb
volt, aki a halál karmaival kapaszkodott bele áldozataiba. Ungern báró
kegyetlenségének híre és dicsősége őt illeti. Ungern báró elmondta
nekem, hogy Szepailoff az útjában van és őt is bármikor megöletheti. A
báró félt Szepailofftól, nem mint embertől, hanem a babona
következtében, mert az őrült ezredes Transbajkáliában egy varázsdoktort
talált, aki azt jósolta, hogy a báró meghal, ha Szepailoffot elbocsátja
szolgálatából. Szepailoff nem adott pardont bolseviknak, vagy olyan
embernek, aki bolsevikkal valamiféle összeköttetésben volt.
Bosszúszomjának az volt az oka, hogy a bolsevikok a börtönben
megkínozták és szökése után egész családját megölték.

Egy orosz cégnél szálltam meg, ahol Uliaszutaiból való útitársaim
azonnal fölkerestek. Nagy örömmel üdvözöltek, mert a Van Kureban és Zain
Szabiban történtek miatt nagyon aggódtak értem.

Miután fürödtem és némileg rendbehoztam magamat, barátaimmal az utcára
mentem. Beléptünk a bazárba. Az egész piacon nagy volt a tolongás. A
vásárló, eladó és árúikat dícsérő emberek csoportjainak ünnepi külsőt
adtak a kínai szövetből való pompás szalagok, a gyöngysorok, fülbevalók
és karkötők, amit mindenütt megvételre kínáltak. Emitt a vásárlók
juhokat tapogattak végig, hogy megtudják, kövérek-e vagy soványak, amott
pedig a mészáros nagy húsdarabokat vágott le a fölaggatott állati
testekről. Bárhová nézett az ember, mindenütt a puszta nevető és
tréfálkozó fiait látta. Mongol asszonyok magasra fésült hajjal és
fejükön fölfordított csészealjhoz hasonlító nehéz ezüst sapkával az
eladásra kirakott selyemszalagokat és hosszú gyöngyláncokat bámulták.
Egy imponálóan nagy mongol férfi pompás lovak kis csoportját
vizsgálgatta és alkuba bocsátkozott a mongol zahachineval, a lovak
tulajdonosával. Egy csontos, fürge, napsütötte tibeti, aki talán azért
jött Urgába, hogy az Élő Buddhát imádja, vagy talán titkos üzenetet
hozott Lasszából, a másik «istentől», egyre fecsegett és alkudozott,
hogy egy achátból kifaragott lótusz Buddha-szoborhoz hozzájuthasson. Más
helyen nagy csapat mongol és burjét egy kínai kereskedőt állott körül,
aki üvegből, kristályból, porcellánból, ametisztből, achátból és
nefritből készült burnótüvegcséket kínált megvételre és a venni
szándékozó mongoloktól tíz fiatal ökröt kért az egyik darabért, amely
barna erezetű, zöldes-habos nefritből volt kimetszve. És mindenütt ott
voltak láthatók a burjétok hosszú, vörös ruhában, meg vörös aranyhimzésű
sapkájukkal és színes ellentétül a tatárok fekete köpenyben, fejükön
kifordított fekete bársonysapkával. Igazi keleti kép volt ez az
összevisszaság.

A lámák adták meg e kép hátterét. Sárga és vörös ruhában sétálgattak
mindenfelé, festőileg a vállukra vetett sapkával. E legkülönbözőbb alakú
sapkák közül az egyik sárga gombához, a másik vörös frigiai sapkához,
vagy régi vörösszínű görög sisakhoz hasonlított. A tömeg közé
keveredtek, ünnepiesen csacsogtak, az olvasót morzsolgatták és aki
kíváncsi volt rá, annak megjósolták a jövendőt, de persze e célra főként
a gazdag mongolokat keresték ki maguknak. Ezen a vásáron nem egy
politikai és vallási kémkedés is folyt. Azt a sok mongolt, aki
Mongolország különböző részéből jött ebben az időben Urgába, állandóan
figyelő lámák hálója vette körül.

Az épületeken orosz, kínai és mongol lobogó lengett. Egyetlen csillagos
lobogót a piac egyik kis bolthelyisége fölött lehetett látni. A közelben
levő sátrak és jurták is gazdag zászlódíszben pompáztak. Voltak ott
négyszögek és körök, amelyek hercegek vagy magánszemélyek lakását
jelezték, de háromszögű zászlók is, amelyek azt hirdették, hogy ott
himlős és bélpoklos emberek szenvedtek és haldokoltak. A napsütésben
mindennek rendkívül színpompás hatása volt. Imitt-amott Ungern báró
katonái feszítettek, az oroszok hosszú, kék ruhában, a mongolok és
tibetiek vörös ruhában és sárga vállrojttal, amelyen Dzsingisz khán
szvasztikája és az Élő Buddha iniciáléja volt látható és a mongol
hadsereg kínai különítményének kínai katonái. A kínai hadsereg
megsemmisülése után ugyanis kétezer kínai harcos azt az előjogot kérte
az Élő Buddhától, hogy az ő légiójába sorozzák őket és hűséget, meg
engedelmességet fogadtak neki. Kívánságuk teljesült. Most két ezredet
alkottak, amelyeknek katonái a sapkán és a vállrojton a régi kínai ezüst
sárkányt viselték.

Az egyik sarkon nagy automobil jött velünk szembe. Ungern báró ült
benne, akin sárga selyem mongol kabát volt kék övvel. Automobilja teljes
gyorsasággal haladt, de a báró mégis megismert. A kocsiját azonnal
megállíttatta, kiszállt belőle és fölszólított, hogy kísérjem el a
jurtájába.

A báró kicsiny, egyszerűen berendezett jurtában lakott, amely egy kínai
hong (kereskedelmi cég) udvarán volt fölállítva. Főhadiszállása két
közeli jurtában volt, míg szolgaszemélyzete egy kínai fang-tzuban volt
elhelyezve. Amikor figyelmeztettem igéretére, hogy segíteni fog egy
tengeri kikötőhöz való eljuthatásomban, a tábornok világos szemével rám
nézett és francia nyelven ezt mondta:

– Itt vége felé közeledik a munkám. Kilenc nap mulva megkezdem a háborút
a bolsevikok ellen és bevonulok Transbajkáliába. Kérem, hogy addig még
maradjon itt. Sok év óta nem érintkezhettem civilizált emberrel. Mindig
egyedül vagyok a gondolataimmal. Szeretném önnek gondolataimat
elmondani. Szeretnék önnel elbeszélgetni úgy, hogy ne a «véres őrült
bárót», ahogyan barátaim neveznek, ne is a «szigorú nagypapát», így
neveznek tisztjeim és katonáim, lássa bennem, hanem csak egy közönséges
embert, aki sokat kutatott és még többet szenvedett.

A báró néhány percig elgondolkodott. Azután folytatta:

– Megfontoltam a továbbutazását és mindent előkészítek az ön számára. De
arra kérem, hogy kilenc napig maradjon itt.

Mit tehettem? A báró hálásan kezet fogott velem és teát hozatott.


HARMINCHATODIK FEJEZET.  A keresztes vitézek és tengeri rablók fia.

– Beszéljen magáról és utazásáról – unszolt a báró.

Elmondtam neki mindent, amiről azt hittem, hogy érdekli. Elbeszélésem
mintha alaposan fölizgatta volna.

– Most én fogok önnek magamról beszélni és el fogom mondani, hogy ki és
mi vagyok! Nevemet annyi gyűlölet és félelem veszi körül, hogy senki sem
tudhatja, mi a valóság és mi a hamisság, mi a megtörtént dolog és mi a
legenda. Ha jegyzeteket csinál mongolországi útjáról és a «véres
tábornok» jurtájában való tartózkodásáról, akkor talán egyszer írni fog
róla.

Ungern báró behúnyta a szemét és dohányzott. Beszéd közben nem fejezte
be mondatait, mintha valaki megakadályozta volna azok helyes
fölépítésében

– Az Ungern-Sternberg család régi család, németeknek magyarokkal és
Attila-korabeli húnokkal való keveréke. Harcias eleim minden európai
háborúban résztvettek. Ott voltak a keresztes-hadjáratokban. Egy
Ungernt, aki Oroszlánszívű Richárd alatt harcolt, Jeruzsálem falainak
tövében öltek meg. Még a tragikus gyermek-kereszteshadjáratban is életét
vesztette egy Ungern, a tizenegy éves Ungern Ralf. Amikor a
tizenkettedik században az ország legvakmerőbb harcosait a szlávok ellen
a német császári birodalom keleti határára küldték, köztük volt elődöm,
Halsa Ungern-Sternberg Artúr báró. Ott a határon a lovagok megalkották a
német lovagrendet, amely tűzzel-vassal terjesztette a keresztény tant a
litvánok, esztek, lettek és szlávok közt. Amikor a grünwaldi csatában
lengyel és litván csapatok megsemmisítették a német rendet, ugyanott két
Ungern-Sternberg bárót is megöltek. Családom mindig harcias volt és
hajlott a miszticizmusra és aszkétaságra.

– A XVI. és XVII. században több Ungern bárónak vára volt Lettországban
és Esztországban. Nem egy legenda és elbeszélés fűződik hozzájuk.
Ungern-Sternberg Henrik, akit a «bárd»-nak neveztek, vándorló lovag
volt. A franciaországi, angolországi, spanyolországi és olaszországi
lovagi tornákon annyira ismerték nevét és dárdáját, hogy ellenfelei
féltek tőle. Spanyolországban, Cadiz mellett esett el egy lovag
kardjától, aki kettéhasította a sisakját és a koponyáját. Ungern Ralf
báró rablólovag volt, aki Riga és Reval közt garázdálkodott. Ungern
Péter bárónak vára volt Dagö szigetén, a Keleti tengeren, ahol abban az
időben, mint rablólovag, a tengeri kereskedelemnek az ura volt.

– A XVIII. század elején élt az ismert Ungern Vilmos báró, aki
alchimista volt és akit a «sátán testvéré»-nek neveztek. Nagyapám az
Indiai Óceánon volt tengeri rabló, aki adót követelt az angol
kereskedőktől és a brit hadihajók éveken át nem tudták elfogni. De végre
mégis csak elfogták, kiszolgáltatták az orosz konzulnak, aki
Oroszországba küldte, ahol Transbajkáliába való száműzésre ítélték. Én
is tengerésztiszt vagyok, de az orosz-japán háború arra kényszerített,
hogy elhagyjam igazi hivatásomat és a zabajkal-kozákok csapatába lépjek.
Egész életemet a háborúnak és a buddhizmus tanulmányozásának szenteltem.
A nagyapám hozta el nekünk magával a buddhizmust Indiából. Atyám és én
ennek következtében e tan követői lettünk. Transbajkáliában
megkíséreltem, hogy a forradalom aljassága ellen való kíméletlen harcra
megalkossam a katonai buddhisták rendjét.

Amikor a báró idáig jutott, elhallgatott és idegesen egyik csésze teát
itta a másik után. Teája olyan erős és fekete volt, mint a kávé.

– A forradalom aljassága!… Gondolkodott-e erről valaha valaki más is,
mint Bergson, a francia filozófus és a tudós tibeti Tashi Láma?

A tengeri rabló fia tovább beszélt, miközben tudományos elméleteket,
műveket, a tudomány és irodalom embereinek neveit, a szentírást és
buddhista könyveket idézte és fölváltva franciául, németül, oroszul és
angolul beszélt.

– A buddhista és a régi keresztény könyvekben arról az időről olvastunk,
amikor ki fog törni a háború a jó és gonosz szellemek közt. Akkor el
kell jönnie az ismeretlen «átok»-nak, amely meghódítja a világot,
elpusztítja a kultúrát, megöli az erkölcsöt és mindenkit megsemmisít.
Fegyvere a forradalom. Minden forradalomban a rombolónak durva erőszaka
fog a tapasztalatban megérett intellektuális teremtő helyére lépni és a
legalacsonyabb ösztönöket és kívánságokat fogja homloktérbe tolni. Az
emberiség még jobban el fog távolodni az istenségtől és lelkivilágtól. A
nagy háború bebizonyította, hogy az emberiségnek fölsőbb ideálokhoz kell
fölemelkednie. De akkor megjelent ez az «átok», amelyet előre látott
Krisztus, János apostol, Buddha, az első keresztény vértanúk, Dante,
Leonardo da Vinci, Goethe és Dosztojevszky. Megjelent, megakasztotta az
emberiség előrehaladását és elzárta utunkat az istenséghez. A forradalom
fertőző betegség. Amikor Európa szerződést kötött Moszkvával, megcsalta
magát és a világ többi részeit is. A nagy szellem életünk küszöbére
Karmát (a buddhista Nemezis megszemélyesítője) állította, aki nem ismer
se haragot, se kegyelmet. Le fog számolni az emberiséggel és ez a
leszámolás az éhséget, a rombolást, a kultúra, a dicsőség, a becsület és
szellem elpusztulását, az államok megsemmisülését és az emberiség
megsemmisülését fogja jelenteni. Már látom e borzalmakat, az emberiség
sötét, őrült pusztulását.

Hirtelen fölpattant a jurta ajtaja. Egy segédtiszt lépett be és feszesen
megállott.

– Miért jön erőszakosan a szobába? – kérdezte haragosan a tábornok.

– Excellenciás uram, a határon levő előörsök elfogtak és elhoztak egy
bolsevista őrjáratot.

A báró fölkelt. A szeme villámlott, arca rángatódzott.

– Hozza ide a jurtám elé!

Minden feledve volt; az ihletett beszédet, a meggyőző hangot, mindent
elnyomott a szigorú vezér parancsa. A báró fejére tette a sapkáját,
fogta a bambusztaszhurt, amit mindig magával vitt és kirohant a
jurtából. Követtem. A jurta előtt kozákok közepette hat vörös katona
állott.

A báró a foglyok elé állott és néhány percig mereven nézte őket. Arca
elárulta, hogy agyát súlyos gondolatok járják át. Azután a foglyoktól
elfordulva, leült az egyik kínai ház küszöbére és gondolataiba
elmélyedve, kis ideig ott maradt. Egyszerre csak fölállott, odament a
foglyokhoz, határozott mozdulattal mindeniket külön-külön vállán
érintette a taszhurjával és ezt mondta:

– Te balra állj, te jobbra állj!

Ilyen módon két részre osztotta az elfogott őrjáratot: jobbra négy és
balra két ember jutott. Ezután ezt a parancsot adta ki:

– Kutassátok ki ezt a kettőt! Ezek alighanem biztosok!

Azután a másik négyhez fordulva ezt kérdezte:

– A bolsevikok által mozgósított parasztok vagytok?

– Igenis, excellenciád, – felelték a megrémült katonák.

– Menjetek a parancsnokhoz és mondjátok meg neki, hogy az én
rendeletemre sorozzon be titeket az én csapatomba.

A balra állóknál útleveleket találtak, amelyekből kiderült, hogy a
kommunista politikai szakosztály biztosai. A tábornok összeráncolta a
homlokát és lassan kimondta az ítéletet:

– Fütykössel verjétek őket agyon!

Megfordult és ismét bement a jurtába. Beszélgetésünket most már
sehogysem tudtuk folytatni. Magára hagytam tehát a bárót.

A nekem szállást adó orosz cégnél eltöltött vacsora után Ungern néhány
tisztje jött oda. Élénken beszélgettünk, amikor egyszerre automobil
tülkölését hallottuk. A tisztek erre rögtön elnémultak. Egyikük
föltűnően megváltozott hangon megjegyezte:

– A tábornok hajtat itt valahol a közelben.

A megszakadt beszélgetést csakhamar folytattuk. De nem sokáig. A cég
segédje berohant a szobába és jelentette:

– A báró!

A báró jött és a küszöbön mozdulatlanul megállott. A lámpák még nem
égtek, ámbár benn a szobában már sötétedni kezdett. A báró mégis azonnal
megismert mindenikünket. Odament a ház asszonyához, kezet csókolt neki,
mindenikünket külön-külön üdvözölt, azután az asztalhoz ült és elfogadta
a neki fölajánlott teát. Nemsokára beszélni kezdett. A ház asszonyának
ezt mondta:

– El akarom lopni a vendégét.

Azután tőlem kérdezte:

– Nem jönne el velem automobilsétára? Megmutatom a várost és környékét.

A köpenyemet magamra vévén, szokásom szerint zsebrevágtam a
revolveremet, mire a báró fölnevetett.

– Hagyja itt azt a jószágot! Ön itt teljes biztosságban van. De különben
is gondoljon Narabancsi Hutuktujának jóslatára, hogy a szerencse mindig
önnel lesz.

– Igaz, – feleltem és szintén nevettem. – Jól emlékszem arra a jóslatra.
De nem tudom, hogy az én esetemben mit ért a Hutuktu szerencse alatt.
Lehet, hogy a szerencsével a halált gondolja.

Kimentünk. A kapunál, messzire világító lámpásával ott állott a nagy
Fiat-kocsi. A soffőri szolgálatot teljesítő tiszt szoborként megmeredve
ült a kormánynál és meg sem mozdult, mialatt mi a kocsiba szálltunk és
leültünk. A báró kiadta a parancsot:

– A dróttalan állomáshoz!

Valósággal röpültünk. A városban még ébren volt a keleti élet. A kép,
amelyet most nyujtott, még különösebb és csodálatosabb volt. A tömegben
mindenütt fürge mongol, burjét és tibeti lovasokat lehetett látni. A
karavánok tevéi ünnepiesen fölemelték a fejüket, amikor elrohantunk
mellettük. A mongol szekerek fakerekei szívettépően nyikorogtak. Pompás
nagy ívlámpák fénye sugárzott be mindent. Az a villamos telep adta nekik
az áramot, amelyet a báró mindjárt Urga elfoglalása után egy
telefonteleppel és dróttalan állomással együtt létesített. Parancsára az
utcákat is megtisztították és dezinficiálták, ami bizonyára nem történt
meg velük Dzsingiszkhán óta. Auto-omnibuszjáratot is rendszeresített a
város egyes részei közt, hidakat épített a Tola és Orkhon folyókon át,
életet adott egy ujságnak, laboratóriumot teremtett állatorvosok
részére, kórházakat és iskolákat nyitott meg és intézkedéseket tett a
kereskedelem védelmére, amennyiben kímélet nélkül fölköttetett minden
orosz és mongol katonát, akit kínai cég kifosztásán kaptak rajta. Így
egyszer elfogtak két kozákot és egy mongol katonát, mert pálinkát loptak
egy kínai boltból. Amikor a bűnösöket a báró elé állították, földobatta
őket az automobiljába és az illető bolthoz hajtatott. Ott visszaadta az
ellopott pálinkát és ráparancsolt az elfogott mongolra, hogy orosz
társainak egyikét kösse föl a ház nagy kapujára. Amikor ez megtörtént,
rászólt:

– Most akaszd föl a másikat is!

Miután ezzel is végzett a mongol, a három katona parancsnokának hagyta
meg, hogy akassza föl a mongolt. Ez bizonyára gyors és igazságos eljárás
volt. De a kínai boltos nagyszorongva a báróhoz sietett:

– Generális báró! Generális báró! Kérem távolíttassa el ezeket a
kapumról, különben senkisem lép a boltomba!

Miután a kereskedelmi negyed elröpült a szemünk előtt, az orosz telepre
érkeztünk. Egy hídnál, amelyen át kellett haladnunk, több orosz katona
és négy rendes külsejű mongol asszony állott. A katonák keményen
tisztelegtek, úgy álltak, mint a cövek és parancsnokuk szigorú arcára
függesztették szemüket. Az asszonyok eleinte el akartak futni, de azután
rájuk is átragadt a fegyelem, kezüket köszöntésül ők is a fejükhöz
rántották föl és éppen olyan mozdulatlanul állottak, mint északról való
udvarlóik. A báró rám nézett és nevetett.

– Lássa ezt a fegyelmet! Még a mongol asszonyok is köszönnek nekem!

Nemsokára a pusztaságon voltunk. Az automobil röpült, mint a nyíl,
fülünk mellett fütyült a szél és köpenyünk ráncait meg sapkánkat
rángatta. De Ungern báró nem volt megelégedve. Csukott szemmel ülve,
egyre ismételgette:

– Gyorsabban! Gyorsabban!

Sokáig hallgattunk. Végre megszólalt:

– Tegnap megcsapattam a segédtisztemet, mert berohant a jurtába és
félbeszakította az elbeszélésemet.

– Legyen szíves és fejezze be most, – feleltem.

– Nem úntatja a történetem? Már nem maradt sok mondanivalóm. Elmondtam
már, hogy Oroszországban katonai buddhisták rendjét akartam
megteremteni. Minek? Az emberiség fokozatos fejlődésének védelmére és
harcra a forradalom ellen. Mert bizonyos vagyok abban, hogy az evolució
az istenséghez, a revolució az állatiassághoz visz. Nekem azonban
Oroszországban kellett dolgoznom! Oroszországban, ahol a paraszt durva,
kiskorú, vad és mindig rosszkedvű, ahol gyűlöl mindenkit és mindent,
anélkül, hogy tudná, miért. A paraszt gyanakvó, anyagiasan gondolkozó és
nincs semmiféle szent ideálja. Az orosz értelmiségbeliek pedig képzeleti
ideáloknak élnek, amelyeknek nincs semmi reális alapjuk. Erősen
hajlandók mindent megbírálni, de teremtő erejük nincs. Akaratuk sincs és
nem tudnak mást, mint beszélni, beszélni, beszélni. Mint a paraszt, ők
sem tudnak senkit és semmit szeretni. Szeretetük és érzelmük csak
képzelt. Gondolatuk és hangulatuk jön és megy, mint a röpke szó és semmi
nyoma sem marad. Ez okozta, hogy társaim csakhamar véteni kezdtek a
rendi határozatok ellen. Erre elrendeltem a cölibátust, a nő, a kényelem
és a fölösleges teljes megtagadását, ahogyan a sárga tan kívánja. És
hogy az orosznak lehetővé tegyem fizikai természetének a legyőzését,
megengedtem az alkohol, a hasis és az ópium korlátlan élvezetét. Most
alkoholélvezetért felköttetem a tisztjeimet és katonáimat. Akkor azonban
ittunk a «fehér láz»-ig, a delirium tremenszig. A rendet nem
szervezhettem meg. De háromszáz rendkívül vakmerő és vad férfit
gyűjtöttem magam köré. A Németország ellen való háborúban és később a
bolsevikok ellen való harcokban is hősökké fejlődtek. Most már csak
kevesen vannak közülük.

– Excellenciás uram, a dróttalan táviróállomás! – jelentette a soffőr.

– Hajtson oda! – parancsolta a tábornok.

Lapos dombon volt a nagy, hatalmas rádió-állomás, amelyet a visszavonuló
kínaiak részben elpusztítottak, de Ungern báró mérnökei ismét rendbe
hoztak. A tábornok gyorsan átolvasta a beérkezett táviratokat és nekem
adta át. Moszkvából, Csitából, Vladivosztokból és Pekingből jöttek.
Külön sárga papiroslapon voltak a jelírásos jelentések. Ezeket a báró a
zsebébe csúsztatta és így szólt hozzám:

– Ezeket a jelentéseket ügynökeim küldik, akik Csitában, Irkutszkban,
Karbinban és Vladivosztokban állomásoznak. Valamennyi ügynök zsidó,
csupa ügyes és vakmerő ember és mindannyi a barátom. Van egy zsidó
tisztem is, Vulfovics, aki jobb szárnyam parancsnoka. Vad, mint az ördög
és a mellett okos és bátor… De most menjünk vissza!

Visszarohantunk a hosszú úton és belemerültünk az éjjel sötétjébe. Vad
hajsza volt. A kocsi kis köveken és gödrökön, sőt kis patakokon is
átugrott. Mialatt a pusztaságon átrepültünk, többször láttam fölvillanó
kis fénypontokat, amelyek azonban csak egy pillanatig voltak láthatók.

– Farkasok szeme, – magyarázta a kísérőm. – Jóllakatjuk őket a húsunkkal
és ellenségeink húsával.

Azután visszatért vallomásához.

– A háború folyamán fölismertük az orosz hadsereg fokozatos romlását és
előre láttuk Oroszországnak szövetségeseivel szemben való árulását,
valamint a forradalom veszedelmét is. Ez utóbbinak megelőzésére tervet
dolgoztunk ki, amely szerint minden mongol népnek, amely még nem
felejtette régi tanait és erkölcseit, egy ázsiai állammá kell
egyesülnie. Ez az állam autonóm törzsegységekből alakult volna és a
legnagyobb és legrégibb kultúra országának, Kínának erkölcsi és
törvényhozói vezetésének vetette volna alá magát. Hozzája tartoztak
volna a kínaiak, a mongolok, a tibetiek, az afgánok, Turkesztán mongol
törzsei, a tatárok, a burjétok, a kirgizek és a kalmukok. Azt akartuk,
hogy az állam fizikailag és erkölcsileg erős legyen és saját lelkének,
saját filozófiájának és saját egyéni politikájának gondos megőrzésével
védelmet nyujtson a forradalom ellen. Ha a megőrült és megromlott
emberiség továbbra is fenyegetni fogja az emberi nemben az isteni
szellemet, továbbra is vért fog ontani és akadályozni fogja az erkölcsi
fejlődést, akkor ez az ázsiai állam határozottan véget vet ennek a
mozgalomnak és tartós, szilárd békét teremt. Propagandánknak a háború
alatt pompás sikere volt a turkománok, kirgizek, burjétok és mongolok
közt… Álljon meg! – kiáltotta hirtelen a báró.

Az automobil erős lökéssel megállott. A tábornok kiugrott a kocsiból és
fölszólított, hogy kövessem. A pusztaságba mentünk. A báró, mintha
valamit keresne, az egész idő alatt lehajtotta a fejét. Végre azt
mormogta:

– Ah, elment innen…

Meglepetve pillantottam rá.

– Azelőtt egy gazdag mongolnak volt itt a jurtája. Noszkoff orosz
kereskedőnek volt a szállítója. Noszkoff vad ember volt, amit a
mongoloktól neki adott «sátán» név bizonyít. Mongol adósait a kínai
hatóságokkal megverette és börtönbe vettette. Ezt a mongolt is
tönkretette. Mindenét elvesztette és innen harminc mérföldnyire levő
helyre menekült. De Noszkoff rátalált, ami marhája és nyája még
megmaradt, elvette és családjával együtt éhhalálnak tette ki. Amikor
Urgát elfoglaltam, megjelent nálam ez a mongol még harminc családdal,
amelyet szintén Noszkoff tett tönkre. A halálát kívánták… Hát
fölakasztattam a «sátán»-t…

Az automobil nagy ívben kanyarodva ismét tovább rohant az éjben és
Ungern báró éles, ideges hangon ismét egész Ázsia körül való
gondolatairól beszélt.

– Oroszország elárulta Franciaországot, Angolországot és Amerikát.
Aláírta a breszt-litovszki szerződést és a kaoszban elmerült. Ekkor
elhatároztuk, hogy Ázsiát mozgósítjuk Németország ellen. Hírvivőink
előrehatoltak Mongolországba, Tibetbe, Turkesztánba és Kínába. De ebben
az időben a bolsevikok megkezdték az orosz tisztek megölését.
Kénytelenek voltunk tehát polgárháborút kezdeni ellenük és le kellett
mondanunk nagyázsiai terveinkről. De reméljük, hogy később még
fölrázhatjuk egész Ázsiát és a segítségével visszahozhatjuk a békét és
az Istent a földre. Úgy érzem, hogy Mongolország fölszabadításával
segítségére voltam ennek az eszmének.

A báró egy pillanatig elgondolkodott. Majd szomorúan folytatta:

– A mozgalomban résztvevő néhány társam azonban nem szeret engem
kegyetlenségem és szigorúságom miatt. Még nem értik meg, hogy nem
politikai pártot, hanem az egész jelenkori kultúra gyilkosainak
szektáját kell legyőznünk. Miért végzik ki az olaszok a «Fekete kéz»
tagjait? Az amerikaiak miért ölik meg villamos úton az anarhista
bombavetőket? És nekem ne legyen megengedve, hogy megmentsem a világot
azoktól, akik a nép lelkét akarják megölni? Nekem, a németnek,
kereszteslovagok és rablólovagok utódjának? Gyilkosoknak csak halált
szánok… Forduljon meg! – parancsolta a soffőrnek.

Másfél óra mulva megpillantottuk Urga villamos lámpáit.


HARMINCHETEDIK FEJEZET.  Ungern báró tisztjei közt.

A város bejáratának közelében automobil állott egy kis ház előtt.

– Mit jelent ez? – szólt a báró. – Hajtson oda!

Kocsink a másik automobil mellé állott. A kapu fölpattant. Több tiszt
kirohant és el akart bújni.

– Vigyázz! – vezényelte a tábornok. – Vissza a házba!

A tisztek engedelmeskedtek. A báró taszhurjára támaszkodva utánuk ment.
Mivel a kapu nyitva maradt, mindent láthattam és hallhattam, ami
történt.

– Jaj nekik! – súgta a soffőr. – A tisztek tudták, hogy a báró velem
elhagyta a várost, ami mindig nagy utat jelent. Ezért elhatározták, hogy
vidáman töltik el az estét. Meg fogja parancsolni, hogy halálra botozzák
őket.

Láttam, hogy az asztal egyik vége tele volt üveggel és konzervdobozzal.
Két fiatal asszony ült az asztalnál. A tábornok beléptére fölugrottak.
Hallottam, hogy a báró érdes hangján röviden, élesen, keményen beszélt.

– Elpusztul a hazájuk… gyalázat valamennyi oroszra és ők nem értik meg…
nem érzik… bor és asszony kell nekik… Gazemberek! Elvetemültek!…
Százötven taszhurt kap mindegyiktek!

Azután suttogóra vált a hangja.

– És maguknak hölgyeim, nincs semmi érzékük népük romlása iránt? Nincs?
Maguknak mindegy. És nem gondolnak a fronton levő férjeikre, akiket
talán éppen most ölnek meg? Maguk nem nők!… Ide hallgassanak hölgyeim.
Még egyszer és fölköttetem magukat…

Visszajött a kocsihoz és többször megszólaltatta az automobil-tülköt.
Azonnal mongol lovasok vágtattak oda.

– Vigyétek ezeket az embereket a parancsnokhoz! Majd később kiadom a
parancsot, mi történjék velük.

A báró jurtájáig terjedő úton hallgattunk. Izgatott volt, nehezen
lélekzett, egyik cigarettáról a másikra gyújtott rá és egy-két
szippantás után eldobta.

– Vacsorázzék velem, – mondta.

Meghívta még törzskari főnökét is, egy nagyon tartózkodó, szomorú, de
rendkívül jól nevelt embert. A szolgák forró kínai ételt tálaltak föl,
amit hideg hús és kompót követett. A nélkülözhetetlen tea persze nem
hiányozhatott. Pálcikákkal ettünk. A báró nagyon szórakozott volt.

Óvatosan a magukról megfeledkezett tisztekről kezdtem beszélni és
megpróbáltam, hogy a rendkívül súlyos viszonyokra utalva, amelyek közt
élnek, kimentsem viselkedésüket.

– Testestől-lelkestől rosszak, demoralizáltak és a mélységek mélységére
sülyedtek, – mormogta a báró.

A törzskarnak a főnöke segítségemre volt és a báró végre is arra
utasította, telefonozza meg a parancsnoknak, hogy bocsássa szabadon a
tiszteket.

Másnap a barátaimmal voltam együtt, akikkel az utcákon kóboroltam és
megfigyeltem az élénk életet. A báró nagy energiája nem engedett
pihenést sem magának, sem pedig környezetének. Mindenütt ott volt és
mindent látott, de sohase avatkozott be alantasainak munkájába.
Mindenkinek dolgoznia kellett.

Estére a törzskar főnöke hívott meg a szállására, ahol sok intelligens
tisztet találtam. Megint el kellett mondanom utazásom történetét.
Élénken beszélgettünk, egyszerre csak belépett Szepailoff ezredes.
Magában dúdolgatott. A jelenlevők azonnal elhallgattak és egyik a másik
után valami ürüggyel távozni iparkodott. Szepailoff nehány iratot adott
át a házigazdánknak, azután hozzám fordult.:

– Pompás halpástétomot és forró paradicsomlevest küldök majd önnek
vacsorára.

Távozása után a házigazda kétségbeesve tördelte a kezét és ezt mondta:

– Ez után a forradalom után most ezzel a söpredékkel vagyunk kénytelenek
dolgozni!

Néhány perc mulva egy katona Szepailofftól halpástétomot és leveses
tálban levest hozott. Mikor a katona az asztal fölé hajolt, hogy letegye
az edényt, a törzskar főnöke a szemével intett nekem és ezt mondta:

– Nézze meg ezt az arcot.

Eltávozta után a törzskar főnöke fülelt, míg léptei egészen
elhangzottak.

– Ez Szepailoff hóhérja. Ez akasztja föl és fojtja meg azokat a
szerencsétleneket, akiket elitéltek.

Azután nagy meglepetésemre a levest kiöntötte a szénserpenyő mellé, majd
kiment és a halpástétomot átdobta a kerítésen.

– Szapailoff főztje és bár bizonyára nagyon ízletes, méreg lehet benne.
Szepailoff házában nagyon veszedelmes bármit enni és inni.

Ez események következtében nagyon nyomott kedvben tértem vissza a
házamhoz. Házigazdám még nem aludt, hanem ijedt szemmel az ajtóig elém
jött. A barátaim is ott voltak. Mindnyájan ezt mondták:

– Hála Istennek! Nem érte semmi baj?

– De hát mi történt? – kérdeztem.

– Ide hallgasson, – mondta a házigazdám. – Alighogy ön eltávozott,
Szepailofftól egy katona jött ide azzal, hogy adjuk át a podgyászát,
mert önnek szüksége van rá. De mi tudtuk, hogy mit jelent ez – hogy
először átkutatják, azután…

Mindjárt megértettem a veszedelmet. Szepailoff azt tehette volna be a
podgyászomba, amit akart és azután bevádolhatott volna.

Régi barátom, az agronóm és én rögtön elmentünk Szepailoff szállására.
Barátomat künn hagytam az ajtó előtt.

Amikor beléptem, ugyanaz a katona jött elém, aki a vacsoránkat hozta.
Szepailoff azonnal fogadott. Tiltakozásomra azt felelte, hogy tévedés
történt és arra kért, hogy várjak egy pillanatig. Kiment. Vártam öt,
tíz, tizenöt percig. Nem jött senki. Az ajtón kopogtam, de nem kaptam
feleletet. Ekkor elhatároztam, hogy fölkeresem Ungern bárót. De amikor a
kijárathoz mentem, zárva találtam az ajtót. Megpróbálkoztam a másik
ajtónál; az is zárva volt. Kelepcébe estem! Már fütyülni akartam a
barátomnak, amikor a falon telefont pillantottam meg. Fölszólítottam
Ungern bárót. Néhány perc mulva megjelent Szepailoffal együtt.

– Mit jelent ez?

Ezt kérdezte Szepailofftól szigorú, fenyegetődző hangon és feleletet sem
várva, taszhurjával akkorát ütött rá, hogy Szepailoff a földre zuhant.

Kimentünk. A tábornok kihozatta podgyászomat. Azután a maga jurtájába
vitt el.

– Itt fog lakni! Nagyon örülök, hogy ez megtörtént, – tette hozzá
mosolyogva, – mert most mindent elmondhatok önnek, amit elmondani
szeretnék.

Erre megkérdeztem:

– És le is szabad írnom mindazt, amit itt hallottam és láttam?

Egy pillanatig gondolkozott, azután ezt felelte:

– Adja ide a jegyzőkönyvét.

Odaadtam az albumot, amelyben útivázlataim voltak. Ezt írta bele:

– A halálom után. Ungern báró.

Ezt az ellenvetést kockáztattam meg:

– De hiszen én öregebb vagyok, mint ön és hamarább fogok meghalni.

Szemét lezárta, fejét lehorgasztotta és ezt suttogta:

– Ó nem. Még százharminc nap, azután vége lesz; azután… Nirvána!
Mennyire belefáradtam gondjaimba, aggodalmaimba és gyűlöletembe.

Sokáig hallgattunk. Éreztem, hogy most Szepailoff halálos ellenségemmé
lett és Urgát a lehető leggyorsabban el kell hagynom. Éjfél után kettőre
járt az idő. Ungern báró hirtelen fölállott.

– Menjünk a nagy és jó Buddhához.

Elgondolkozva és ragyogó szemmel mondta ezt, míg egész arcán egyetlen
szomorú, keserű mosoly vonult át.

Előparancsolta az automobilt.


HARMINCNYOLCADIK FEJEZET.  Buddha előtt.

A kolostorhoz érve, elhagytuk az automobilt és szűk utcák labirintusában
merültünk el, míg végre Urga legnagyobb temploma előtt álltunk, amelynek
tibeti fala és ablaka, de hivalkodó kínai teteje volt. Egyetlen lámpás
égett a bejáratnál. A bronz- és vasveretű nehéz kapu zárva volt. Amikor
a tábornok ráütött a nagy sárgaréz gongra, amely a kapu mellett függött,
minden irányból megijedt szerzetesek futottak felénk. Meglátván a
«tábornok bárót», a földre borultak, mert tiszteletből nem akartak a
nagy emberre nézni.

– Keljetek föl, – mondta a báró – és bocsássatok be a templomba.

A belseje olyan volt, mint a legtöbb láma-templomé, ugyanazok a sokszínű
zászlók, imákkal, szimbolikus jelekkel és szentek képeivel, ugyanazok a
boltozatról lelógó nagy selyemszalagok és isteneknek meg istennőknek
ugyanama képei. Az oltár mindkét oldalán alacsony vörös padok voltak a
lámák és a kórus számára. Kis lámpások vetették fényüket az oltáron álló
arany és ezüst edényekre és gyertyatartókra. Az oltár mögött nehéz,
sárga selyemfüggöny csüngött tibeti fölírásokkal.

A lámák félrevonták a függönyt. A mögötte levő térben, a lobogó lámpások
félhomályában az arany lótuszvirágon ülő Buddha aranyozott szobra lett
látható. Az arca közömbös volt és nyugodt. Gyönge fénysugár adott neki
némi életet. A szobor mindkét oldalán sok ezer kisebb Buddha, jámbor
templomlátogatók áldozati ajándéka állott. A báró a gongra ütött, hogy a
nagy Buddha figyelmét a maga imádságára terelje és egy marék pénzt
dobott egy nagy bronz-csészébe. Azután a keresztes vitézek e sarjadéka,
aki a Nyugat minden filozófusát olvasta, lecsukta a szemét, kezével
eltakarta az arcát és imádkozott. Bal csuklóján fekete olvasót vettem
észre. Körülbelül tíz percig imádkozott. Azután a kolostor második
végéhez vezetett. Odamenet ezt mondta:

– Ezt a templomot nem szeretem. Új és akkor építették, amikor az Élő
Buddha megvakult. Az arany Buddha arcán nem látok se könnyüt, se
reményt, se gondot, se a nép háláját. Még nem mult el elegendő idő, hogy
ilyen nyomokat hagyott volna az isten arcán. Most a jóslások régi
szobájához fogunk menni.

Ez kicsiny, a kortól megfeketedett épület volt, hasonló egy lapos, kerek
tetejű toronyhoz. Az ajtók ki voltak tárva. Az ajtótól kétoldalt
forgatható imakerekek voltak elhelyezve, Az ajtó fölött vörösrézlap volt
látható az állatöv jegyeivel. A szobában két szerzetes volt, aki
szutrákat énekelt. Nem tekintettek föl, amikor beléptünk. A tábornok
odalépett hozzájuk és így szólt:

– Vessetek kockát, hogy meglássam napjaim számát.

A szerzetesek két csészét hoztak, amelyekben sok kocka volt. A kockákat
egy alacsony asztalra vetették ki. A báró végignézte ezt a műveletüket
és velük együtt számította ki az eredményt, azután ezt mondta:

– Százharminc! Megint százharminc!

Az oltárhoz lépve, amelyen Buddhának Indiából idehozott régi kőszobra
állott, újra imádkozni kezdett.

Virradatkor még más templomokat és imahelyeket is fölkerestünk,
meglátogattuk az orvosi iskola múzeumát, a csillagászati célokat
szolgáló tornyot és az udvart is, ahol a bandik és a fiatal lámák napi
reggeli birkózó gyakorlataikat végezték. Más helyen a lámák nyilazásban
gyakorolták magukat. Néhány előkelőbb láma meleg ürühúst, teát és vad
hagymát szolgált föl nekünk.

A jurtába visszatérvén, hasztalan próbáltam aludni. Sok mindenféle
kérdés járta át a fejemet.

– Hol vagyok? Mely korszakban élek?

Tudtam, hogy homályosan érzem valami nagy eszme, valami óriási terv,
valami leírhatatlan emberi fájdalom láthatatlan érintését.

Ebéd után a tábornok azt mondta, hogy be fog mutatni az Élő Buddhának.
Mivel az Élő Buddhától nagyon nehezen lehet kihallgatást kapni, nagyon
megörültem ennek a kínálkozó alkalomnak. Automobilunk nemsokára
megállott az isten palotáját körülvevő vörös-fehér csíkos fal kapuja
előtt. Kétszáz láma rohant elő sárga és vörös ruhában, hogy a Dchiang
Dchünt, a tábornokot üdvözölje ezzel az elfojtott tiszteletteljes
suttogással: «Khán! Hadisten!» Tágas csarnokon vezettek keresztül
bennünket, amelynek kemény vonalait a félhomály enyhítette. Nehéz
faragott ajtók szolgáltak a palota belső részébe. A csarnok mélyében
daisz állott, sárga selyem vánkossal befödött trónussal. A trónus
támlája vörös volt, arany szegéllyel. Két oldalán sárga selyemből
készült faliernyők voltak, kínai fenyőből készült cifra keretben. A
trónus mellett üvegszekrények állottak, tele Kínából, Japánból, Indiából
és Oroszországból származó műtárgyakkal. A trónus előtt levő hosszú,
alacsony asztal mellett nyolc mongol nemes ült. Elnökük nagyon
tiszteletreméltó, okos, energikus arcú és nagy, átható szemű öreg ember
volt. Megjelenése buddhista szenteknek drágakő-szemmel ellátott ama
faszobraira emlékeztetett, amelyeket a tokiói múzeum buddhizmusnak
szentelt részében láttam, ahol a japánok Amida, Daunichi-Buddha, Kvanon
istennő és a jókedvű öreg Hotei régi szobrait mutogatják.

Ez az ember Jahantszi Hutuktu volt, a mongol minisztertanács elnöke,
akit messzi Mongolország határán túl is tiszteltek. A többi jelenlevők
miniszterek, khánok és Khalkha legfőbb fejedelmei voltak. Jahantszi
Hutuktu fölszólította Ungern bárót, hogy az ő oldalán foglaljon helyet.
Számomra európai széket hoztak. Ungern báró tolmács segítségével tudtára
adta a minisztertanácsnak, hogy nehány nap mulva eltávozik
Mongolországból és figyelmeztette a minisztereket, védjék meg a
Dzsingisz khán utódai számára kivívott szabadságot, mert a nagy császár
lelke még él és azt követeli a mongoloktól, hogy újra hatalmas nép
legyenek és hogy mindazokat az ázsiai királyságokat, amelyeken egykor ő
uralkodott, egyetlen nagy középázsiai állammá egyesítsék.

A tábornok fölemelkedett. A többiek mind követték példáját. Mindeniktől
külön-külön komolyan elbúcsúzott. Jahantszi láma előtt mélyen meghajolt.
Jahantszi Hutuktu kezét a báró fejére tette és megáldotta őt.

A tanácskozó teremből mindjárt ahhoz az orosz stílusban épült házhoz
mentünk, amely az Élő Buddha személyes lakóhelye. A házat vörös és sárga
lámák, szolgák, a Bogdo tanácsosai, hivatalnokok, jövendőmondók,
doktorok és kegyeltek serege teljesen körülvette. E ház kapujától a
palota külső faláig hosszú, vörös kötél húzódott, amelynek vége künn a
falon át lelógott. A zarándokok letérdelve egy ott álló szerzetesnek
selyem hatykot vagy egy darab ezüstöt szoktak adni. Ha valaki megérinti
a kötél végét, amelynek belső vége a Bogdo kezében van, akkor
közvetetlen összeköttetésbe jut a szent, ujjászületett Élő Istennel. Azt
hiszik, hogy a teveszőrből és lószőrből készült kötélen át áldás áramlik
ki az imádkozókhoz. Minden mongol aki megérintette a misztikus kötelet,
zarándokútjának jeléül vörös szalagot visel a nyaka körül.

Nagyon sokat hallottam a Bogdo khánról, mielőtt alkalmam nyílt, hogy
megláthattam. Hallottam, hogy nagyon hajlik az alkoholélvezetre és ebbe
is vakult bele, hallottam, hogy külsőleg mennyire szereti a nyugati
kultúrát és hogy feleségével együtt, aki az ő nevében sok küldöttséget
és hírhozót fogad, mélyen a kancsó fenekére szokott nézni.

Abban a szobában, amelyet a Bogdo magán-dolgozószobául használt, két
láma-titkár volt. Ezeknek éjjel-nappal őrizniök kellett az ott levő
ládát, amelyekbe nagy pecsétjei voltak rejtve. Az egész terem a lehető
legegyszerűbb volt. Egy alacsony kínai lakkasztalkán a Bogdo
írószerszáma feküdt és egy sárga selyembe burkolt skatulya kis
pecsétekkel, amelyeket a kínai kormány és a Dalai Láma adott neki.
Mellette alacsony karosszék volt és egy bronz szénserpenyő vas
kályhacsővel. A falakon a Szvasztika jelei és tibeti meg mongol
föliratok voltak láthatók. A karosszék mögött kis oltár állott arany
Buddha-szoborral, amely előtt két faggyúgyertya égett. A padlót vastag,
sárga szőnyeg födte.

Amikor beléptünk, az Élő Buddha a szomszédos szobában levő kis
magán-imaszekrénynél volt. Ebbe a szobába senkinek sem szabad belépnie,
kivéve magát a Bogdo khánt és a Kanpo-Gelongot (a gelongok legfőbb
rangja), akinek az a föladata, hogy a templomi szertartásokat rendezze
és az Élő Buddhának magányos imáiban segédkezzék. Az egyik titkár azt
mondta, hogy a Bogdo ma reggel nagyon izgatott volt. Délben ment az
imaszekrényhez.

A sárga tan komolyan imádkozó főnökének hangját sokáig hallottuk. Azután
egy másik ismeretlen hang szólalt meg. A szekrénynél a föld Buddhája az
ég Buddhájával beszélgetett – legalább ezt mondták a lámák.

– Várjunk kissé, – indítványozta a báró. – Talán nemsokára kijön.

Várakozás közben a tábornok Jahantszi lámáról beszélt. Elmondta, hogy ha
Jahantszi nyugodt, éppen olyan, mint más ember, ellenben ha meg van
hatva és mélyen elgondolkozik, akkor dicsfény látható a feje körül.

Félóra mulva a láma-titkárok egyszerre csak nagy félelmet mutattak. A
szekrényhez való bejárat mellett hallgatództak. Azután arccal a földre
borultak. Az ajtó lassan kinyílt és belépett Mongolország császárja, az
Élő Buddha, ő szentsége Bogdo Djebtszung Damba Hutuktu, külső
Mongolország khánja. Kövér, öreg ember volt. Komoly, símára beretvált
arca a katolikus egyház bíborosaira emlékeztetett. Sárga selyemből
készült, fekete szegélyű mongol kabát volt rajta. A vak ember szeme
tágra meredt. Nehézkesen a karosszékbe roskadt és ezt susogta:

– Írjátok!

Az egyik titkár mindjárt papirost és kínai íróecsetet vett elő. A Bogdo
lediktálta iménti látomását és amit mondott, meglehetősen zavart volt és
éppenséggel nem hangzott érthetően. A következő szavakkal végződött:

– Ezt láttam én, a Bogdo Hutuktu Khán, amikor a nagy, bölcs Buddhával
beszéltem, akit a jó és a gonosz szellemek vettek körül. Bölcs lámák,
Hutuktuk, Kanpok, Marambak és szent Gheghenek adjatok feleletet
látomásomra!

Befejezvén diktátumát, letörölte homlokáról az izzadságot és
megkérdezte, ki van jelen. A titkárok egyike letérdelve ezt felelte:

– Ungern báró khán Dchiang Dchün és egy idegen.

A tábornok bemutatott a Bogdónak, aki üdvözlete jeléül fejet hajtott. A
tábornok és a Bogdo halkan beszélgetett egymással. A nyitott ajtón át
megláttam az imaszoba egy részét. Láttam egy nagy asztalt több könyvvel,
amelyek közül nehány nyitva volt, nehány pedig a földön feküdt, egy
szénserpenyőt vörösen izzó faszénnel és egy kosarat, amelyben egy juhnak
a jóslásra szolgáló lapockacsontja és bele volt. A báró nemsokára
fölkelt és meghajolt a Bogdo előtt. A tibeti a báró fejére tette a kezét
és e közben imát mormolt. Azután a maga nyakáról levett egy ikont és a
báró nyakába akasztotta.

– Ön nem fog meghalni, hanem az élő lények legfőbb alakjában újra fog
születni. Gondoljon erre ujjászületett hadisten, a hálás Mongolország
khánja.

Nyilvánvaló volt, hogy az Élő Buddha megáldotta a «véres tábornokot» a
halála előtt.

A következő két napon háromszor nyílt alkalmam arra, hogy az Élő Buddhát
a Bogdo egyik barátjával, Djam Bolon burjét fejedelemmel
meglátogathattam. Ezeket a látogatásokat könyvem negyedik részében fogom
leírni.

Ungern báró számomra és kíséretem számára megszervezte a továbbutazást a
Csöndes-Óceánhoz. Úgy volt, hogy Mandzsuország északi részéig teveháton
utazunk. Mivel Uliasszutaiból levelet küldtem a pekingi francia
követségnek és nálam volt Uliasszutai kínai kereskedelmi kamarájának
levele, amely megköszöni, hogy a várost megóvtam a pogromtól, ezért azt
terveztem, hogy előrehatolok a keletkínai vasút legközelebbi állomásáig
és onnan Pekingbe megyek. Útitársamul szegődött Olufszen E. V. dán
kereskedő és egy tudós turgut láma, aki szintén Pekingbe igyekezett.

Sohasem fogom elfelejteni az 1921 május 19-től 20-ra forduló éjszakát.
Vacsora után Ungern báró azt indítványozta, hogy menjünk el Djam Bolon
jurtájába, akivel az Urgába való megérkezésemet követő első napon
ismerkedtem meg. Djam Bolon jurtája fából készült, magas, lapos síkon
volt fölállítva az orosz telepítvény mögött. A bejáratnál két burjét
tiszt fogadott és kísért be a jurtába. Djam Bolon középkorú, magas,
vékony ember volt és az arca szokatlanul hosszú. A világháború előtt
egyszerű juhpásztor volt és Ungern báróval együtt harcolt előbb a német
fronton, majd a bolsevikok ellen. A burjétok nagyfejedelme volt, utódja
egykori burjét királyoknak, akiket az orosz kormány megfosztott
trónjuktól, mert megkísérelték a burjét nép függetlenségének
megteremtését.

A szolgák dióval, mazsolával, fügével és sajttal teli tálakat hoztak és
teát szolgáltak föl.

– Ez az utolsó éjjel, Djam Bolon! Ön megigérte…

– Nem feledtem el, – válaszolta a burjét. – Minden készen van.

Amikor az óra éjfélt mutatott, Djam Bolon fölkelt és kiment a jurtából.
Ungern báró, mintha igazolni akarná magát előttem, így szólt hozzám:

– Azt akarom, hogy még egyszer jósolják meg a sorsomat. Ügyünk érdekében
még nagyon korán lenne meghalnom…

Djam Bolon egy kicsi, középkorú asszony kíséretében jött vissza, aki
keleti módra lekuporodott a szénserpenyő mellé, mélyen meghajolt és
rámeresztette a szemét Ungern báróra. Arca fehérebb, keskenyebb és
soványabb volt, mint aminő a mongol asszonyoké szokott lenni. Szeme
fekete volt és éles. Ruhája a cigányasszonyok öltözetéhez hasonlított.
Később megtudtam, hogy a burjét népnek egyik híres jövendőmondója és
jósnője, cigánynő és burjét férfi leánya volt.

Övéből lassan kis zacskót húzott ki és néhány kis madárcsontot meg egy
maroknyi szárított füvet vett ki belőle. Azután szaggatott, érthetetlen
szavakat kezdett suttogni és időről-időre füvet dobott a tűzbe. A sátrat
lassanként jó illat járta át. Éreztem szívem dobogását és ködös lett a
fejem. Miután minden füvét elégette, a madárcsontokat a szénserpenyőre
rakta és kis bronzfogóval újra meg újra megforgatta. Amikor a csontok
megfeketedtek, megvizsgálta és ekkor félelem és fájdalom kezdett kiülni
az arcára. Idegesen letépte fejkendőjét, rángatózni kezdett és rövid,
éles mondatokat kiáltott.

– Látok… Látom a hadistent… Élete vége felé jár… rettenetes… utána
árnyék… fekete, mint az éjszaka… árnyék… Még százharminc lépés marad…
azon túl sötétség… semmi… semmit sem látok… A hadisten eltűnt…

Ungern báró lehorgasztotta a fejét. Az asszony kitárt karral a hátára
zuhant. Elájult, de mintha csukott szempillája alatt fénylő pupillát
láttam volna. Két burjét kivitte az élettelen alakot. Erre sokáig mély
csönd lett a burjét fejedelem jurtájában. Végre Ungern báró fölkelt és
magában beszélgetve, körüljárogatta a szénserpenyőt. Majd megállt és
nagyon gyorsan ezt mondta:

– Meg fogok halni! Meg fogok halni!… De ez nem tesz semmit, nem tesz
semmit. Az ügy már mozgásban van és nem fog meghalni… Ismerem az utat,
amelyen ez az ügy haladni fog. Dzsingisz khán utódainak törzsei
fölébredtek. A mongolok szívében senki sem fogja a tüzet eloltani.
Ázsiában a Csöndes- és az Indiai-Óceántól egészen a Volga partjáig egy
nagy állam lesz. Buddha bölcs vallása el fog terjedni északra és
nyugatra. Ez a szellem győzelme lesz. Támad majd hódító és vezér,
erősebb és vakmerőbb, mint Dzsingisz khán és Ugadai. Okosabb lesz és
kegyesebb lesz, mint Baber szultán és kezében tartja majd a hatalmat
addig a szerencsés napig, amelyen a Világ Királya földalatti fővárosából
a napvilágra lép. Miért, miért nem leszek én a buddhizmus harcosainak
legelső sorában? Karma miért rendelte ezt így? De így kell lennie!
Oroszországnak előbb meg kell tisztulnia a forradalom gyalázatától,
vérrel és elpusztulással kell megtisztulnia és mindenkinek, aki a
kommunizmus híve, családjával együtt kell tönkremennie, hogy utódjai
kiirtassanak.

A báró feje fölé emelte a kezét és úgy mozgatta, mintha valami
ismeretlen személynek parancsokat és rendeleteket adott volna.

Virradni kezdett.

– Megjött az én időm! – mondta a tábornok. – Rövidesen elmegyek Urgából.

Gyorsan és keményen kezet fogott velünk:

– Isten önnel mindörökre. Rettenetes halállal fogok meghalni. De a világ
még sohasem látott olyan terrort és olyan vértengert, aminőt most fog
látni…

A jurta ajtaja becsapódott. Eltűnt. Sohasem láttam őt többé.

– Nekem is távoznom kell, mert én is ma utazom el Urgából.

– Tudom, – felelte a fejedelem. – A báró bizonyos okból hagyta önt itt.
Negyedik kísérőül maga mellé adom a mongol hadügyminisztert. Ez önre
nézve szükséges…

Ezt az utolsó mondatot minden egyes szót megnyomva mondta Djam Bolon.
Nem kérdeztem az okát, mert megszoktam a misztériumok ez országának
misztériumát és a jó és rossz szellemeket.


HARMINCKILENCEDIK FEJEZET.  A nyeregfejű ember.

Miután Djam Bolon jurtájában teát ittam, gyorsan visszalovagoltam
szállásomhoz, hogy kevés cókmókomat összecsomagoljam. A turgut-láma már
ott volt.

– A hadügyminiszter velünk fog utazni. Ez szükséges.

– Jól van, – feleltem.

Ezzel Olufszen házához lovagoltam, ezért az én dán útitársamért. De
Olufszen váratlanul kijelentette, hogy kénytelen még néhány napot
Urgában eltölteni. Ez végzetes elhatározás volt a részéről, mert egy
hónap mulva azt jelentették róla, hogy megölte Szepailoff aki Ungern
báró eltávozása után mint városparancsnok Urgában maradt.

A hadügyminiszter, tömzsi, fiatal mongol, csatlakozott karavánunkhoz.
Körülbelül hat mérföldet lovagolhattunk, amikor automobilt láttunk
mögöttünk közeledni. A láma félősen beburkolódzott a köpenyébe. Éreztem,
– ez az érzésem sohasem csalt meg – hogy veszedelem közeleg. Kinyitottam
tehát revolverem tokját és elfordítottam a revolver zárócsapját.
Nemsokára megállott mellettünk az automobil. Szepailoff ült benne
mosolygó arccal és mellette két hóhérja, Chesztiakoff és Idanoff.
Szepailoff rendkívül barátságosan köszöntött bennünket és ezt kérdezte:

– Önök Khazahudukban váltanak lovat? Azon a szoroson át, amelyik ott
elől van, visz oda az út? Nem ismerem az utat és utól kell érnem egy
hírvivőt, aki oda ment.

A hadügyminiszter azt felelte, hogy aznap este Khazahudukban leszünk és
megmagyarázta Szepailoffnak az utat. Az automobil tovarohant. Amikor
eltűnt a szoros túlsó felén, a hadügyminiszter megparancsolta egy
mongolnak, hogy vágtasson előre és nézze meg, nem állott-e meg az
automobil valahol a szoros túlsó felén. A mongol nekiindította a lovát
és elrúgtatott. Lassan követtük.

– Mi a baj? – kérdeztem. – Kérem, adjon felvilágosítást.

A miniszter elbeszélése szerint Djam Bolon tegnap megtudta, hogy
Szepailoff útközben utól akar érni, hogy megöljön, mert azzal gyanusít,
hogy a bárót fölingereltem ellene. Djam Bolon ezt bejelentette a
bárónak, aki azután az én biztosságomra rendelte el ezeket az
intézkedéseket.

Az előre lovagolt mongol visszajött és jelentette, hogy az automobilt
nem látni sehol.

– Mi most más útra térünk, – mondta a miniszter, – úgy, hogy az ezredes
hiába fog bennünket várni Khazahudukban.

Undur Doboban északnak fordultunk és este egy fejedelem táborához
érkeztünk. Itt elbúcsúztunk a minisztertől, pompás friss lovakat kaptunk
és a legnagyobb gyorsasággal folytattuk utunkat kelet felé és így messzi
magunk mögött hagytuk a nyeregfejű embert, akitől Van Kure közelében
annyira óvott az öreg jövendőmondó.

Tizenkét nap mulva, amely idő alatt nem volt több kalandom, elérkeztünk
a keletkínai vasút első állomásához. Onnan, nekem hihetetlennek tetsző
kényelemben, Pekingbe utaztam.

*

A pompás szállóbeli élet kényelmének közepette sem tudtam szabadulni
attól a hatástól, amelyet az Urgában eltöltött kilenc nap gyakorolt rám,
amikor naponta láttam Ungern bárót, az «újraszületett hadistent». Az
újságok jelentéseket közöltek a bárónak Transbajkálián át való véres
előnyomulásáról. Ezek a jelentések fölélesítették emlékeimet. Sőt most,
több mint hét hónap elteltével sem tudom elfeledni az őrület, az
ihlettség és a gyűlölet amaz éjszakáit.

A jóslat teljesült. Körülbelül százharminc nappal azok után az események
után, Ungern báró, tisztjeinek árulása következtében a bolsevikok kezébe
került, akik, mint jelentették, szeptember vége felé kivégezték.

Ungern-Sternberg báró… Mint a bosszúálló Karma véres viharja száguldott
végig Közép-Ázsián. Mit hagyott hátra? A katonáinak szóló, Szent János
kinyilatkoztatásával végződő szigorú parancsot:

– Ne álljon senki az orosz nép lelkét megrontók és megölők
megbosszulásának útjába. A forradalmat ki kell irtani a világból. Tőle
óvott bennünket Szent János látomása: «És az asszony fel volt öltözve
bíborba és bársonyba és fölékesítve arannyal és drágakővel és
gyöngyökkel, kezében tartva egy arany poharat, telve undoksággal és az ő
paráznaságának tisztátalanságával. És homlokára e név vala írva: Titok.
A nagy Babilon, a paráznaságok és föld undokságainak anyja. És láttam ez
asszonyt megrészegedve a szentek vérétől és Jézus vértanuinak vérétől.»

Emberi dokumentum ez, dokumentuma az orosz tragédiának, talán
dokumentuma a világ tragédiájának.

De a mongol jurtákban és a burjétok, mongolok, kirgizek, kalmukok és
tibetiek tábortüzeinél a juhpásztorok tovább fogják mesélni a
keresztesvitézek és tengeri rablók e fiának legendáját.

– Egy fehér harcos jött északról. Fölszólította a mongolokat, hogy
tépjék szét rabláncaikat, amelyek le is hullottak a fölszabadított
földre. Ez a fehér harcos az újraszületett Dzsingisz khán volt.
Megjósolta valamennyi mongol legnagyobbikának eljövetelét, aki el fogja
terjeszteni Buddha nemes tanát és Dzsingisz khán, Ugadai és Kublai khán
utódainak hatalmát. Így lesz!

Ázsia fölébredt és fiai most merészen beszélnek.

A világ békéjére jó lesz, ha mint a bölcs építők, Ugadai és Baber
szultán tanítványai, nem pedig mint «a pusztító Tamerlan gonosz
démonjainak» képviselői fognak föllépni.




NEGYEDIK RÉSZ.  AZ ÉLŐ BUDDHA.


NEGYVENEDIK FEJEZET.  Az ezer örömök szerencsét adó kertjében.

Mongolországban, a csodák és misztériumok országában lakik mindannak a
megőrzője, ami titokzatos és ismeretlen, az Élő Buddha, ő szentsége
Djebtszung Damba Hutuktu Khán vagy Bogdo Gheghen, Ta Kure főpapja. A
soha meg nem haló Buddha inkarnációja ő, képviselője a szellemi
császárok szakadatlan, titokzatosan folytatódó ágának, akik 1670 óta
uralkodnak és Buddha-Amitabha nemesítő szellemét egyesítik magukban
Chan-ra-zival vagy a «hegyek szánalmas szellemével». Minden benne
gyökerezik, a napmitosz, a Himalája titokteljes hegycsúcsainak varázsa,
az indiai pagodáról szóló elbeszélések, a mongol császároknak – egész
Ázsia császárjainak – fanyar fensége, a kínai bölcsek régi, ködös
legendái, a brahminok gondolataiba való behatolás, az «erényes rend»
szerzeteseinek szigorú életszabályai, az örökké vándorló harcosok, az
oletok khánjaikkal, Batur Hun Taigi és Guszhi bosszúja, Dzsingisz khán
és Kublai khán büszke hagyománya, a lámák klerikális-reakciós
pszihológiája és a tibeti királyok misztériuma, akiknek sorát
Szrong-Tszang-Gampa nyitotta meg és Paszpa sárga szektájának
kegyelmetlensége. Ázsiának, Mongolországnak, Pamirnak, a Himalájának,
Mezopotámiának, Perzsiának és Kínának egész összefolyó története
körülveszi az urgai Élő Istent. Nem csoda, hogy a Volga mellett,
Szibériában, Arábiában, az Eufrát és a Tigris közt, Indokínában és a
Jegestenger partján tisztelik a nevét.

Urgában való időzésem alatt többször fölkerestem az Élő Buddha
lakóhelyét, beszéltem vele és megfigyeltem életmódját. A tudós Marambák
közt levő kegyeltjei sokat beszéltek nekem róla. Láttam, amikor
horoszkópokat olvas le, hallottam jóslásait, alkalmam nyílt, hogy
könyveinek és kéziratainak régi archivumába tekinthettem, amelyek
valamennyi Bogdo khán életének leírását és jóslását tartalmazzák. A
lámák nagyon nyíltszívüek voltak velem szemben, mert Narabancsi
Hutuktujának levele megnyerte számomra a bizalmukat.

Az Élő Buddhának, mint a lámaizmusban mindennek, kettős személyisége
van. Okos, éleselméjű és energikus, de egyszersmind iszákos, ami
megvakulását okozta. Amikor megvakult, a lámák kétségbeestek.
Néhányuknak az volt a véleménye, hogy a Bogdo khánt meg kell mérgezni és
Buddha egy másik inkarnációjának kell a helyét elfoglalni. Mások
ellenben rámutattak azokra a nagy érdemekre, amelyeket a főpap a
mongolok és a sárga tan követői szerint szerzett. Elhatározták tehát,
hogy az isteneket óriási Buddha-szoborral ellátott nagy templommal
fogják kiengesztelni. Ez azonban nem segített a Bogdo szemevilágán. De
az eset alkalmat adott neki arra, hogy azoknak a lámáknak, akik a
probléma megoldására nézve a nagyon radikális módszert pártolták,
segítségére legyen, hogy hamarább léphessenek át a fölsőbb életbe.

A Bogdo khán állandóan az egyház és Mongolország sorsán töpreng. De
ugyanekkor haszontalan játékokat űz. Nagyon tetszik neki a tüzérség. Egy
volt orosz tiszt két öreg ágyút ajándékozott neki, amiért a Tumbaiir Hun
címet kapta, ami azt jelenti, hogy «szívemhez közelálló fejedelem». Ezt
a két ágyút ünnepnapokon a vak ember nagy gyönyörűségére elsütik.
Automobil, gramofon, telefon, kristály, porcellán, kép, illatszer,
hangszer, ritka állat és ritka madár, elefánt, a Himalájából való medve,
majom, indiai kígyó és papagály, mindezt ott lehet találni az «Isten»
palotájában, de mindenről hamar megfeledkeztek.

Urgába az egész lámai és buddhista világból jönnek zarándokok és
ajándékok. A palota kincstárosa, a tiszteletreméltó Balma Dorji, egyszer
elvitt magával abba a nagy csarnokba, amelyben az ajándékokat őrzik.
Drága tárgyak páratlan múzeuma ez. Vannak ott olyan ritka dolgok,
amelyeket Európa múzeumaiban nem is ismernek. A kincstáros, amikor egy
ezüst lakattal elzárt szekrényt nyitott ki, így szólt:

– Itt a Bei Kem folyóból való tiszta aranyrögök, Kemchickből származó
fekete cobolyprémek és csodatévő szarvasagancsok vannak. Ebben a
skatulyában, amelyet az orochonok küldtek, drága ginszeng-gyökér és
jószagú mósusz van. Ez itt a «befagyott tenger» partjáról való
borostyán, amelynek súlya százhuszonnégy liang (körülbelül tíz font).
Itt indiai drágaköveket, szagos zebetet és Kínából való faragott
elefántcsontot lát.

Sokáig beszélt a kiállított tárgyakról és valóban csodálatos volt, amit
láttam. A szemem előtt hevertek: ritka prémek csomagjai; fehér bíber,
fekete coboly, fehér, kék és fekete róka és fekete párduc;
teknősbékacsontból való kicsiny, szépen faragott skatulyák, amelyekben
tíz-tizenöt méter hosszú, indiai selyemből szőtt, pókháló finomságú
hatykok voltak; kicsiny, arany fonalakból készült táskák, tele
gyöngyökkel, indiai ráják ajándékával; drága gyűrűk zafirokkal és
rubinokkal Kínából és Indiából; nagy, csiszolatlan gyémántdarabok;
rozmárfogak, amelyeket a Behring-szoros partjának primitív művészei
faragtak ki; és még sok minden, amit nem is tudok leírni. Egy másik
szobában szekrények voltak csupa Buddha-szoborral, amelyek aranyból,
ezüstből, bronzból, elefántcsontból, korallból, gyöngyházból és jószagú,
ritka színű fából készültek.

– Bizonyára tudja, hogy ha hódítók törnek be olyan országba, amely
tiszteli az isteneket, akkor a hódítók széttörik és ledöntik a
szobrokat. Így történt több mint háromszáz esztendeje, amikor a kalmukok
rohanták meg Tibetet és megismétlődött ez Pekingben, amikor 1900-ban
európai csapatok kifosztották a palotát. Vegye csak elő valamelyik
szobrot és nézze meg jól.

Fölemeltem a hozzám legközelebb levő fa-Buddhát és megvizsgáltam. Valami
mozgott és zörgött a belsejében.

– Hallja? – kérdezte a láma. – Ez csupa drágakő és aranydarab, az isten
belső része. Ezért törik szét a hódítók az istenek szobrát. Indiában,
Babilonban és Kínában már sok híres drágakő került ki az istenek
belsejéből.

A palota több szobáját a könyvtár foglalja le, amelyeknek polcait
különböző koroknak különböző nyelvű és a legkülönbözőbb tárgyról szóló
kéziratai és könyvei töltik be. E régi okiratok közül néhány idővel
eltaplósodik és elporlad. Most azonban a lámák valami oldattal kenik be,
amely bizonyos fokig ismét megszilárdítja őket, hogy így megvédjék a
levegő behatása ellen. Agyagtáblák is vannak itt ékírással, amelyek
nyilván Babilonból származnak. Kínai, indiai és tibeti könyvek állanak
Mongolország könyvei mellett. A régi, tiszta buddhizmus művei, a «vörös
kámzsák», a megrontott buddhizmus könyvei, a «sárga» vagy lámai
buddhizmus könyvei, a hagyományok, legendák és parabolák könyvei, mindez
együtt van itt. Egész sereg láma dolgozik mindig ezeken a műveken,
tanulmányozzák és leírják, hogy elődeik régi bölcseségét ilyen módon
megtartsák az utókornak és segítsék elterjedését.

Külön osztályban vannak a varázslatról szóló titokzatos könyvek, a
harmincegy Élő Buddha történeti életéről és munkájáról való följegyzések
és a Dalai Lámának, Tashi Lumpo főpapjának, a kínai Utai Hutuktujának, a
belső Mongolországban levő Dolonor Pandita Gheghenjének és a száz kínai
bölcsnek bullái. Csak a Bogdo Hutuktu és a Maramba Ta-Rimpo-Cha léphet
be ebbe a titokzatos helyiségbe. Kulcsa az Élő Buddha pecsétjeivel és
Dzsingisz khánnak a Szvasztika jelével ékesített rubingyűrűjével abban a
ládában pihen, amely a Bogdo magándolgozószobájában van.

Ő szentsége személyét ötezer láma veszi körül. Ezeket négy rangosztályba
sorozzák, az egyszerű szolgáktól egészen «Isten tanácsosai»-ig, akik a
tulajdonképpen való kormányt alkotják. A tanácsosok közé tartozik
Mongolországnak mind a négy khánja és az öt legelőkelőbb fejedelem.

A lámaosztályok közt három, különös figyelmet érdemlő rangfok van.
Ezekről maga az Élő Buddha mondott el egyetmást, amikor Djam Bolonnal
fölkerestem.

Az «Istent» nagyon elszomorítja a lámák demoralizált és dőzsölő élete,
mert ennek következtében gyorsan megcsökken a jósok és a jövőbe látó
papok száma.

– Ha Jahantszi és Narabancsi kolostorai nem éltek volna a szigorú
szabályok szerint, akkor Ta Kure nemsokára próféta és jós nélkül lenne.
Barun Abaga Nar, Dorchiul-Jurdok és a többi szent láma, akiknek meg volt
az a hatalmuk, hogy láthatták mindazt, ami a közönséges nép előtt el van
rejtve, az istenek áldásával távoztak tőlünk.

A jövendőmondók osztálya nagyon fontos, mert ha valami jelentékeny
személyiség keresi föl Urga kolostorait, akkor előbb, anélkül, hogy a
látogató tudná, bemutatják Tzuren lámának. A Tzuren (méregdoktor)
kikutatja az illető sorsát, az eredményt közlik a Bogdo Hutuktuval úgy,
hogy ez most már tudja, hogyan kell a vendégével bánnia és milyen
politikát kell vele szemben követnie. A Tzurenek többnyire öreg emberek,
szikár, kimerült és szigorú aszkéták. De láttam nehányat, aki fiatal,
csaknem gyerek volt. Ezek Hubilgánok, «újraszületett istenek» voltak, a
különböző mongol kolostorok jövendőbeli Hutuktujai és Gheghenjei.

A második rangfok a doktorok vagy «Ta Láma» osztálya. Föladatuk az, hogy
megfigyeljék a növények és bizonyos állati termékek befolyását az
emberre, megőrizzék a tibeti orvosságokat és gyógyító eljárásokat és
anatómiát tanuljanak, anélkül azonban, hogy fölhasználják az
élveboncolást. Ezek ügyesen helyre tudják rántani a kificamodott
tagokat, jó masszőrök és alapos ismerői a hipnotizmusnak és állati
magnetizmusnak.

A harmadik osztály a doktorok legfőbb rangja. Ezek méregkeverők, akik
többnyire tibeti és kalmuk származásúak: «A politikai gyógyászat
orvosainak» lehet őket mondani. Társaiktól elkülönítve élnek és az Élő
Buddha kezében ők a hallgatag fegyver. Láttam egy ilyen doktort,
ugyanazt az embert, aki megölte a kínai orvost, amelyik Pekingből jött
Kína császárjának parancsára, hogy «likvidálja» az Élő Buddhát. Kicsiny,
fehér, öreg fickó volt, csupa ránc arccal, kis, fehér kecskeszakállal és
élénk, mindig kutatgatva körültekintő szemmel. Ha valamelyik kolostorban
fölbukkan, akkor az odavaló «Isten» e mongol méregkeverőtől való
félelmében abbahagyja az evést és az ivást. De még ez sem mentheti meg
az elítéltet, mert egy megmérgezett sapka, megmérgezett ing,
megmérgezett csizma, megmérgezett olvasó, megmérgezett kantár,
megmérgezett könyv vagy megmérgezett vallási tárgy bizonyára eléri azt,
amit a Bogdo khán akar.

A vak főpapot legmélyebb tisztelet és legmélyebb vallásos hit övezi.
Előtte mindenki térdre rogy. Még Khánok és Hutuktuk is csak térdelve
közelednek hozzája. Körülötte sötét minden, tele keleti régiséggel. De a
részeg öreg ember, aki a gramofon banális áriáit hallgatja és szolgáit
dinamo segítségével villamozza, az álnok öreg fiú, aki megmérgezi
politikai ellenfeleit, a láma, aki lelki sötétségben tartja népét és
jóslással meg jövendőmondással megcsalja, ez a férfi mégsem egészen
közönséges ember.

Egy napon a Bogdo szobájában ültünk. Djam Bolon lefordította neki a nagy
háborúról szóló történetemet. Az öreg ember nagyon figyelmesen
hallgatta. Hirtelen tágra meresztette a szemét és kívülről a szobába
ható hangokra figyelt. Arca áhítatos, könyörgő és ijedt lett. Ezt
susogta:

– Az istenek szólítanak.

És lassan magánszobája felé ment. Mozdulatlanul térdelve, mint egy
szobor, körülbelül két óra hosszáig imádkozott ott. Imádsága a
láthatatlan istenekkel való társalgás volt, akinek kérdéseire felelt.
Sápadtan és kimerülve, de megelégedetten és boldogan jött vissza a
szobából. Ez az ő személyes imádkozása volt.

A közönséges templomi szolgálat alatt nem vesz részt az imában, mert
ekkor «Isten». Trónusán ülve az oltárra helyezik és ott a lámák meg a
nép imádja. Ő csak fogadja a nép imáját, reményét, könyét, fájdalmát és
kétségbeesését, miközben éles és fénylő, de vak szeme állandóan a
levegőbe mered. Az alkalom szerint különféleképpen öltöztetik őt a
lámák, sárga és vörös színekkel változó ruhát adnak rá és a sapkáját is
változtatják. A templomi szolgálat mindig abban a pillanatban ér véget,
amikor az Élő Buddha, fején a tiarával, főpapi áldását osztja a népnek
úgy, hogy arcát mind a négy égtáj felé fordítja, azután karját kinyujtja
északnyugat felé, azaz Európa irányába, ahová a sárga tan nézete szerint
a bölcs Buddha hitének el kell terjednie.

Komoly imádkozás és hosszú templomi szolgálat után mindig nagyon
megrendítő benyomást tesz a főpap. Ilyenkor titkárait szólítja és
lediktálja nekik látomásait és jóslásait, amelyek mindig nagyon
zavarosak és magyarázattal sohasem egészíti ki őket.

Olykor-olykor e szavakkal: «lelkeik megnyilvánulnak», fehér ruháját ölti
magára és a szobájába megy imádkozni. Ilyenkor a palota valamennyi
kapuját bezárják. Valamennyi lámát ünnepiesen misztikus félelem fogja
el. Valamennyi imádkozik, olvasóját morzsolgatja, a szent «Om! Mani
padme Hom!» mondást ismételgeti és imádság meg varázslat közben az
imakereket forgatja. A jósok a horoszkópokat vizsgálják, a jövőbe látó
papok leírják látomásaikat és a Marambák régi könyvekben az Élő Buddha
szavainak magyarázatát keresik.


NEGYVENEGYEDIK FEJEZET.  Évszázadok pora.

Láttak-e már Olaszország, Franciaország vagy Angolország valamelyik régi
kastélyának pincéjében poros pókhálókat és törmelékeket? Ez az
évszázadok pora. Valamikor talán egy római Augusztusznak, Szent
Lajosnak, az inkvizitornak vagy Richárd királynak arcát, sisakját és
kardját érintette. Önkéntelenül összeszorul az ember szíve és mély
tiszteletet érez a régen elmult idők e tanuinak láttára. Ugyanezt
éreztem én Ta Kureban, de talán még mélyebben és igazabban. Itt csaknem
éppen olyan az élet ma, mint nyolc évszázadon keresztül volt. Itt csak a
multban él az ember. Ami a mai korhoz tartozik, csak komplikálja és
akadályozza a normális életet.

– Ma nagy nap van, – mondta egyszer az Élő Buddha. – A buddhizmus
győzelmének napja minden más valláson. Régen történt, hogy ezen a napon
Kublai khán valamennyi vallás lámáit magához rendelte és megparancsolta
nekik, hogy magyarázzák meg, miben hisznek és min alapszik a hitük. Ezen
az összejövetelen a különféle vallások lámái a maguk isteneit és a maguk
Hutuktuit dícsérték; magyarázkodások és vitatkozások kezdődtek; csak egy
láma hallgatott. Végre gúnyosan mosolygott és így szólt:

– Nagy császár, parancsold meg a jelenlevők mindenikének, hogy
isteneinek hatalmát valami csoda bemutatásával bizonyítsa be. Azokból
ítélj és válassz.

Kublai khán így tett és megparancsolta a lámáknak, hogy tegyenek csodát.
De valamennyien hallgattak, olyan zavartak és tehetetlenek voltak.

– Nos, – mondta a császár annak a lámának, aki az indítványt tette, –
most neked kell bebizonyítanod a te isteneid hatalmát!

A láma sokáig szótlanul a császárra nézett, azután megfordult és hasonló
módon nézett a gyülekezetre. Azután csöndesen a jelenlevők felé
nyujtotta ki a kezét. Ebben a pillanatban a császár aranyserlege, a
nélkül, hogy látható kéz hozzányúlt volna, fölemelkedett az asztalról és
megérintette a khán ajkát. A császár érezte, hogy pompás bor
nedvesítette meg a száját. Mindenki a legnagyobb mértékben meg volt
lepve. A császár szólt:

– A te isteneidhez fogok imádkozni és a te isteneidhez kell imádkozniok
mindazoknak a népeknek, amelyek alattvalóim. Mi a vallásodnak a neve? Ki
vagy te és honnan jösz?

– A bölcs Buddha vallása az én tanom. Én Turjo Gamba Pandita láma vagyok
a félreeső és híres tibeti Szakkia kolostorból, ahol Buddha lelke,
bölcsesége és hatalma egy emberi testben inkarnálva él. Tudd meg, ó
császár, hogy azok a népek, amelyeknek ez a hitük, birtokukban tartják
az egész nyugati világot és nyolcszáztizenegy éven belül Buddha tanát el
fogják terjeszteni az egész világon.

Ez a mai napon történt sok száz évvel ezelőtt. Turjo Gamba láma nem ment
vissza Tibetbe, hanem ettől kezdve Ta Kureban lakott, ahol akkor csak
egy kis templom volt. Innen a császárhoz utazott Karakorumba és később
vele Kína fővárosába is, hogy a hitben megerősítse, jövőjét megjósolja
és az istenek akarata szerint kellőképpen fölvilágosítsa.

Az Élő Buddha kis ideig hallgatott, majd egy ima elsuttogása után
folytatta:

– Urga, a buddhizmus régi fészke… Dzsingisz khánnal az európai
hódítóútra elmentek az oletok és a kalmukok. Csaknem négy évszázadig
maradtak idegenben, ahol Oroszország pusztaságain éltek. Azután
visszatértek Mongolországba, mert a sárga lámák a népet elnyomó tibeti
királyok és a vörös kámzsa lámái ellen harcra szólították őket. A
kalmukok nagy szolgálatot tettek a sárga tannak. Fölismerték azt, hogy
Lassza a világ többi részéhez viszonyítva nagyon kiesik az útból, tehát
onnan nem lehet vallásunkat az egész földön elterjeszteni. Ennek
következtében a kalmuk Guszhi khán Tibetből egy szent lámát, Undur
Gheghent hozta el magával, aki meglátogatta volt a Világ Királyát. E
naptól fogva a Bogdo Gheghen szakadatlanul Urgában élt, mint
Mongolország szabadságának és a mongol eredetű kínai császároknak az
oltalmazója. A mongolok országában Undur Gheghen volt az első Élő
Buddha. Ránk, utódaira hagyta Dzsingisz khán gyűrűjét, amelyet a Turjo
Gamba Láma által mutatott csoda elismeréseül Kublai khán a Dalai Lámának
küldött. Ránk hagyta továbbá egy fekete, titokzatos indiai csodatevőnek
a koponyáját, amelyből Sztrongtszan, Tibet egyik királya ezerhatszáz
évvel ezelőtt a templomi szertartások alkalmával ivott, valamint
Buddhának egy régi kőszobrát, amelyet Paszpa, a sárga tan megalapítója
hozott magával Delhiből.

A Bogdo tapsolt, mire titkárainak egyike egy vörös kendőből nagy ezüst
kulcsot vett elő. Ezzel az Élő Buddha kinyitotta a pecsétes ládát.
Benyúlt a ládába és kis, faragott elefántcsont skatulyát húzott ki
belőle, amelyből pompás, a Szvasztika jelét viselő rubinnal ékesített
nagy aranygyűrűt vett elő.

– Ezt a gyűrűt – mondta a Bogdo, – Dzsingisz khán és Kublai khán viselte
mindig a jobbkezén.

Miután a titkár a ládát ismét elzárta, a Bogdo elhivatta kedvelt
Marambáját, akivel egy régi, az asztalon fekvő könyvből fölolvastatott
néhány oldalt. A láma monoton hangon olvasta:

– Amikor Guszhi khán, minden olet feje, befejezte a háborút a vörös
kámzsásokkal, magával hozta a csodatevő «fekete követ», amelyet a Dalai
Láma a Világ Királyának küldött volt. Guszhi khán Mongolország nyugati
részében akarta megteremteni a sárga tan fővárosát. De az oletok akkor a
kínai császári trón miatt háborút viseltek a Mandzsu-császárokkal és
vereség vereségre érte őket. Amurszana, az oletok utolsó khánja
Oroszországba menekült, de menekülése előtt ide, Urgába küldte a «fekete
követ». Ameddig ez a kő Urgában maradt és az Élő Buddha megáldhatta vele
a népet, addig a mongolokat és marháikat elkerülte a betegség és
szerencsétlenség. De száz évvel ezelőtt ellopták a fekete követ. Azóta a
buddhisták hasztalan keresték az egész világon. Eltűnte óta fokozatosan
pusztul a mongol nép.

– Elég, – mondta a Bogdo Gheghen. – Szomszédaink megvetnek bennünket.
Feledik, hogy egykor az uraik voltunk. De mi megőrizzük szent
hagyományainkat és tudjuk, hogy eljön a mongol törzsek és a sárga tan
diadalának a napja. Hitünk védelmezői a burjétok. Dzsingisz khán
hagyományának ők a leghűbb őrzői.

Ezt mondta az Élő Buddha és így mondták a régi könyvek!


NEGYVENKETTEDIK FEJEZET.  A csodák könyve.

Djam Bolon fejedelem megkért egy Marambát, hogy mutassa meg nekünk az
Élő Buddha könyvtárát. Ez a könyvtár nagy helyiség, amelyben a sok írnok
földolgozza a régi műveket és följegyzi az Élő Buddha csodatételeit.
Undur Gheghennel kezdik és a különböző jelenkori mongol kolostorok
Gheghenjeivel és Hutuktujaival végzik. Ezeket a könyveket azután
szétosztják a lámakolostorok és templomok, valamint a Bandik iskolái
közt. A följegyzésekből a Maramba fölolvasta nekünk a következő két
részt:

– A boldogult Bogdo Gheghen rálehelt egy tükörre, mire ködszerűen egy
völgy képe tűnt föl, amelyben sok ezer harcos küzdött egymással…

– A bölcs és az istenek által kegyelt Élő Buddha tömjént égetett el és
az istenekhez imádkozott, hogy megmutassák neki a fejedelmek sorsát. A
kék füstben mindenki sötét tömlöcöt látott és a halott fejedelmek
halvány, megkínzott testeit…

Külön könyv foglalkozik a mostani Élő Buddha csodáival. Ebből a könyvből
már sok ezer példány készült. Djam Bolon fejedelem elmondott egyet-mást
e könyv tartalmából.

– Van egy régi Buddha-szobor fából. A szeme nyitva van. Indiából hozták
ide. A Bogdo Gheghen az oltárra állította és imádkozni kezdett. Mikor a
Bogdo kijött az imaszekrényből, a Buddha-szobrot is kihozatta. Mindenki
nagyon meglepődött, mert az isten szeme le volt csukva és köny hullott
belőle. Fa-testén zöld rügyek látszottak. A Bogdo így szólt: Fájdalom és
öröm vár reám. Én meg fogok vakulni, de Mongolország szabad lesz.

Ez a jóslat beteljesedett. Máskor az Élő Buddha, amikor egy napon nagyon
izgatott volt, vízzel telt medencét hozatott és az oltár elé tette. Maga
köré gyűjtötte a lámákat és imádkozni kezdett. Egyszerre csak az oltár
gyertyái és lámpái maguktól meggyulladtak és a medencében levő víz a
szivárvány színeiben csillámlott.

Elmondta a fejedelem azt is, hogyan olvassa ki a Bogdo khán friss vérből
a jövőt, mert a vér fölszínén csak neki láthatóan szavak és képek
jelennek meg, vagy juhok és kecskék beleiből, amelyeknek minőségéből
fölismeri a fejedelmek sorsát és eltalálja gondolataikat, vagy kövekből
és csontokból, amelyek a legnagyobb pontossággal megmutatják az Élő
Buddhának minden ember sorsát és a csillagokból, amelyek egymáshoz való
állásának figyelembevételével készíti a Bogdo a golyók és betegségek
ellen megvédő amuletteket.

– Régebbi Bogdo khánok csak a «fekete kő» segítségével jósolták meg a
jövőt, – mondta a Maramba. – A kő külsején ugyanis tibeti fölírások
jelentek meg, amelyekből a Bogdók egész nemzetek sorsát megtudták.

Amikor a Maramba a fekete kőről beszélt, amelyen állítólag tibeti
legendák jelentek meg, arra gondoltam, hogy volt valami ebben az
elbeszélésben, amire természetes magyarázatot lehet találni. Urianhai
délkeleti részében, Ulan Taigában jártam olyan helyen, ahol oszlásnak
induló pala volt. E pala egyes darabjait különös fehér fonadék födte,
amely rendkívül komplikált mintázatú volt és velencei csipkemintára vagy
titokzatos rúnákra emlékeztetett. Ha a pala nedves volt, e jelek
eltűntek, de ismét láthatókká lettek, mihelyt a pala megszáradt.

Senkinek sincs joga ahhoz, hogy az Élő Buddhát jósolásra kérje. A Bogdo
csak akkor jósol, amikor erre megihlettnek érzi magát vagy ha megfelelő
kéréssel a Dalai Láma vagy Tashi Láma külön küldöttje jön hozzá. Amikor
I. Sándor cár Krüdener bárónénak és túlzó miszticizmusának befolyása alá
került, külön követet küldött az Élő Buddhához, hogy sorsát megtudja. Az
akkori Bogdo khán, aki egészen fiatal ember volt, a fekete kőről jósolt
és megjövendölte, hogy a fehér cár gondterhesen vándorolva, mindenkinek
ismeretlenül és mindenütt üldözve fogja életét befejezni. Oroszországban
még ma is azt hiszi a nép, hogy I. Sándor életének utolsó napjait
európai Oroszországban és Szibériában Kuzmics Feodor álnéven vándorolva
töltötte el, miközben foglyokat, koldusokat és más szenvedő embereket
megsegített és vígasztalt, de maga üldöztetve börtönbe vettetett és
végül a szibériai Tomszkban halt meg, ahol még ma is mutogatják a
lakóházát és a sírját, zarándoklások és csodák helyét, szentnek tartják.
A Romanov-dinasztia nagyon érdeklődött Kuzmics Feodor életrajza iránt,
ami megerősíti azt a véleményt, hogy Kuzmics valóban I. Sándor volt, aki
ezt a nehéz vezeklést magára vette.


NEGYVENHARMADIK FEJEZET.  Az Élő Buddha születése.

Az Élő Buddha nem hal meg. Lelke néha olyan gyermek testébe megy át, aki
az ő halála napján születik, néha pedig, még a Buddha életében, valami
más lény testébe. Buddha megszentelt lelkének ezt az új halandó
lakóhelyét csaknem mindig valami szegény tibeti vagy mongol család
jurtájában találják meg. Ezt politikai okok ajánlják. Ha a Buddha
valamely gazdag fejedelem családjában lépne föl, akkor az esetleg olyan
családot tenne naggyá, amely nem lenne hajlandó a klérusnak
engedelmeskedni. (Erre a multban valóban volt is eset.) Ha ellenben
szegény, ismeretlen család jut Dzsingisz khán trónjára és ilyen módon
meggazdagszik, akkor nagy általánosságban kész lesz arra, hogy alávesse
magát a lámák akaratának. Eddig csak három vagy négy Élő Buddha volt
tisztán mongol eredetű. A többi mind tibeti volt.

Jasszaktu láma-khán, az Élő Buddha egyik tanácsosa, beszélte el nekem a
következőket:

– Lassza és Taszhi Lumpo kolostorait Urgából érkező levelek állandóan
tájékoztatják az Élő Buddha egészségi állapotáról. Mihelyt megöregedett
a Bogdo emberi teste és Buddha lelke arra törekszik, hogy vándorolni
menjen, a tibeti templomokban külön templomi szolgálatok kezdődnek,
amelyeken asztrológiai eszközökkel megkísérlik a jövő meghatározását.
Ezek a ritusok megjelölik azokat a különösen jámbor lámákat, akik
fölfödözhetik, hol óhajt Buddha lelke újra inkarnálódni. Az így
megtalált jámbor lámáknak az a feladatuk, hogy az egész országot
beutazzák és figyelgessenek. Gyakran maga az Isten adja meg nekik a
szükséges jelt. Néha fehér farkas jelenik meg valamelyik szegény
juhpásztor jurtájának a közelében, vagy kétfejű bárány születik avagy
meteor hull le az égből. Vannak lámák, akik a szent Tangri Nor-tóból
halakat fognak ki és ezeknek pikkelyeiről olvassák le az új Bogdo khán
nevét. Mások kövek repedéseiből tudják meg, hol kell az új Buddhát
keresniök. Ismét mások szűk hegyszorulatok magányába vonulnak vissza,
hogy a hegyi szellemek hangjára figyeljenek, akik megmondják nekik az
istenektől újonnan kiválasztottnak a nevét. Ha az új Bogdót megtalálták,
családjáról titokban minden tudnivalót összegyűjtenek és a tudós Tashi
Láma elé terjesztik, akinek Erdeni, «a tudás nagy drágaköve» a neve és
aki Rama rúnái szerint fölülvizsgálja a választást. Ha jóváhagyja, akkor
titkos levelet küld a Dalai Lámának, aki «a hegyek szellemének»
templomában külön áldozatot mutat be és nagy pecsétjét ráütve a Tashi
Láma levelére, megerősíti a választást.

– Ha az öreg Élő Buddha még életben van, akkor utódjának nevét szigorú
titokban tartják. Ha ellenben Buddha lelke már elhagyta Bogdo khán
testét, akkor Tibetből külön követség jelenik meg az új Élő Buddhával.
Ugyanez az eljárás Mongolország valamennyi lámai kolostorának Gheghenjei
és Hutuktui választásánál is. Ebben az esetben azonban a választás
megerősítésének joga az Élő Buddhát illeti meg. A választásról minden
alakiság elintézése után csak jelentést küldenek Lasszába.


NEGYVENNEGYEDIK FEJEZET.  A mostani Élő Buddha életéből.

Külső Mongolország mostani Bogdo khánja tibeti ember. Szegény családból
származik, amely Szakkia Kure közelében, nyugati Tibetben él. Kora
ifjúságában viharos, voltaképpen teljesen lelketlen természetűnek
mutatkozott. Mindig Mongolország és Dzsingisz khán utódai
függetlenségének és dicsőségének gondolata lelkesítette. Ez kezdettől
fogva nagy befolyást biztosított neki Mongolország lámáira, fejedelmeire
és khánjaira, de az orosz kormányra is, amely állandóan magának
iparkodott őt megnyerni. Nem félt a kínai Mandzsu-dinasztia ellen való
föllépéstől és ebben mindig segítették Oroszország, Tibet, a burjétok és
a kirgizek, akik pénzt, fegyvert, katonát és diplomáciai segítséget
adtak neki. A kínai császárok az Élő Istennel nem óhajtottak nyílt
háborút, mert el akarták kerülni a kínai buddhisták tiltakozásának
kihívását. Egyszer Bogdo khánhoz doktort küldtek, aki ügyes méregkeverő
volt. Az Élő Buddha azonban rögtön megértette, hogy mit jelent ez a
gyógyászati figyelem és mert ismerte az ázsiai mérgek erejét, azonnal
körútra indult a mongol kolostorokba és Tibetbe. Képviselőjéül egy
Hubilgánt hagyott hátra, aki megbarátkozott a kínai doktorral és
megtudta tőle odajövetelének igazi célját. Kevéssel ezután a kínai
valami ismeretlen ok következtében meghalt. Az Élő Buddha tehát
visszatérhetett fővárosába.

Egy másik alkalommal is veszedelemben volt az Élő Isten. Akkor volt ez,
amikor Lassza úgy látta, hogy Bogdo khán Tibettől nagyon is független
politikát folytat. A Dalai Láma tárgyalni kezdett több khánnal és
fejedelemmel, akiket meg is nyert annak a tervnek, hogy siettetni kell
Buddha lelkének egy más emberi alakba való átköltözését. Az illető
fejedelmek Urgába jöttek, ahol a Bogdo khán tisztelettel és nagy örömmel
fogadta őket. Nagy lakomát rendezett számukra és az összeesküvők már azt
hitték, hogy teljesíthetik a Dalai Láma parancsát. De a lakoma
végeztével egészen mást éreztek. Már a következő éjjel meghaltak.
Holttesteiket az Élő Buddha nagy dísszel és tisztelettel elküldette
családjaiknak.

A Bogdo khán a fejedelmek és khánok minden gondolatát, minden mozdulatát
ismeri és ismer minden ellene tervezett összeesküvést is. Az ellenséget
rendszerint a legbarátságosabban meghívják Urgába, ahonnan sohasem tér
többé vissza a lakóhelyére.

A kínai kormány egykor elhatározta, hogy az Élő Buddhák szakadatlan
sorának meg kell szűnnie. Az urgai főpappal megszakítván a nyílt
viszályt, céljának elérésére ezt eszelte ki: Peking fölszólította Dolo
Nor Pandita Gheghenjét és Utai Hutuktuját, a kínai lamaisták fejét,
akiknek egyike sem ismeri el az Élő Buddha fennhatóságát, hogy jőjjenek
a fővárosba. Ezek azután régi buddhista könyvek áttanulmányozása után
kisütötték, hogy a mostani Bogdo khán az utolsó Élő Buddha, mert Buddha
lelkének ama része, amely a Bogdo khánban lakozik, csak harmincegyszer
születhetik újra emberi testben. Undur Gheghen ideje óta pedig a mostani
Bogdo khán a harmincegyedik inkarnált Buddha. Vele tehát tulajdonképpen
ki kell halnia az urgai főpapok dinasztiájának. A Bogdo khán értesülvén
e döntésről, régi tibeti kéziratokból kiderítette, hogy a tibeti főpapok
egyike nős volt, fia ennek következtében természetesen inkarnált Buddha
volt. A Bogdo khán tehát megnősült és most fia van, aki nagyon derék és
energikus fiatal ember. Dzsingisz khán vallási trónja tehát az ő
elhúnytával nem marad árván. A kínai császárok dinasztiája letűnt a
politikai színpadról, de az Élő Buddha továbbra is a pánázsiai gondolat
középpontja marad.

Az új kínai kormány 1920-ban a saját palotájában fogságban tartotta az
Élő Buddhát. De 1921 elején Ungern báró átkelt a szent Bogdo-Olon és
hátba kapta a palotát. Tibeti lovasok lenyilazták a kínai őröket. Azután
a mongolok behatoltak a palotába és ellopták az «Istenüket», aki erre
azonnal kiáltványt intézett egész Mongolországhoz és az ázsiai népek és
törzsek reménységeit életre keltette.

A Bogdo khán palotájában egy láma drága szőnyeggel letakart kosarat
mutatott nekem, amelyben a Dalai Láma és a Tashi Láma bulláit,
Oroszország és Kína császárjainak dekrétumait és Mongolország,
Oroszország, Kína és Tibet szerződéseit őrzik. Ugyanabban a kosárban egy
vörösrézlap van a Világ Királyának titokzatos jeleivel, valamint az Élő
Buddha legutolsó látomásának följegyzése.


NEGYVENÖTÖDIK FEJEZET.  Az Élő Buddha látomása 1921. május 17-én.

«Imádkoztam és láttam, ami a nép szeme előtt el van rejtve. Hegyekkel
körített tágas síkság terült el előttem. Egy öreg láma nehéz kövekkel
megtöltött kosarat vitt. Alig tudott egyet lépni. Ekkor északról fehér
ruhába öltözött lovas jelent meg fehér lovon. Odalovagolt a lámához és
így szólt hozzá:

– Add ide a kosaradat. Segítek majd Kureba elvinni.

A láma átadta neki súlyos terhét, de a lovas nem tudta fölemelni a
nyergébe, úgy, hogy megint az öreg lámának kellett a vállára vennie és a
nagy súly alatt meggörnyedve kellett folytatnia az útját. Ekkor egy
második lovas jött északról. Ennek fekete volt a ruhája és fekete lovon
ült. Ő is odament a lámához és ezt mondta:

– De ostoba vagy! Minek cipeled ezeket a köveket, mikor pedig szanaszét
hevernek mindenfelé?

E szavakkal lovának szügyével ellökte a lámát úgy, hogy a sok kő mind a
földre hullott. A kő a földet érintvén, gyémánt lett. Erre mindhárman
rárohantak, hogy ismét fölszedjék, de egyikük sem tudta a földtől
elmozdítani. Az öreg láma kétségbeesve kiáltozta:

– Ó istenek! Egész életemben cipeltem ezt a súlyos terhet és most,
amikor már csak csekély utam volt hátra, elvesztettem. Segítsetek nagy,
jó istenek!

Hirtelen egy reszkető öreg ember bukkant föl. Minden nehézség nélkül
valamennyi gyémántot visszatette a kosárba, letörölte róluk a port,
vállára vette a terhet és útnak indult, miközben így szólt a lámához:

– Pihend ki magadat kissé. Én éppen most értem célhoz a terhemmel és
örülök, hogy neked a tiéddel segíthetek,

Ketten tovább mentek és nemsokára eltűntek a szem elől. Ezalatt a
lovasok harcolni kezdtek egymással. Egész nap és utána egész éjjel
harcoltak. Amikor a nap fölkelt, nem volt ott egyikük sem, se élve, se
halva. Semmi nyomuk sem maradt.

Ezt láttam én, a Bogdo Hutuktu khán a nagy és bölcs Buddhával
beszélgetve, akit a jó és gonosz démonok vettek körül! Bölcs Lámák,
Hutuktuk, Kampok, Marambák, szent Gheghenek adjatok feleletet
látomásomra!»

Ezt az én jelenlétemben 1921 május 17-én írták le az Élő Buddha
diktálása szerint. Nem tudom, mit feleltek a Hutuktuk és Gheghenek, az
igazmondók, a bűvészek és a jövőbe látó papok. De nem nyilvánvaló-e a
felelet, ha az ember elgondolkozik Ázsia jelenlegi helyzetén?

Az ébredő Ázsia tele van talánnyal, de tele van felelettel is a
kérdésekre, amelyeket az emberiség sorsa vet föl. A titokzatos
főpapoknak, élő isteneknek, Mahatmáknak és Karma borzasztó könyve
olvasóinak e nagy kontinense fölébred és sok százmillió emberi élet
oceánját óriási hullámok csapkodják.




ÖTÖDIK RÉSZ.  A MISZTÉRIUMOK MISZTÉRIUMA. A VILÁG KIRÁLYA.


NEGYVENHATODIK FEJEZET.  A földalatti királyság.

– Álljon meg! – mondta öreg mongol vezetőm, amikor egyszer a Tzagan Luk
közelében levő pusztaságon mentünk át. – Álljon meg!

Lecsúszott a tevéjéről, amely lefeküdt anélkül, hogy gazdája ezt
megkívánta volna. A mongol a kezét imára arca elé tette és egyre a szent
mondást ismételgette: Om! Mani padme Hom! A többi mongol is azonnal
megállította a tevéjét és imádkozni kezdett.

– Mi történt?

Ezen gondolkodtam, amikor a gyönge, zöld fűről föltekintettem a
felhőtlen égre és a lenyugvó nap álmodozó, lágy sugaraira. A mongolok jó
ideig imádkoztak, azután csöndesen beszélgettek egymással, szorosabbra
húzták a málhástevék szíját és folytatták az utat.

– Látta, – kérdezte a mongol, – hogy tevéink milyen ijedten mozgatták a
fülüket? Hogy a pusztán a ménes milyen figyelmesen hallgatódzott és hogy
a juhok és a marhák mennyire összekuporodva feküdtek a földön?
Észrevette, hogy a madarak abbahagyták a repülést, a marmoták lefeküdtek
ott, ahol éppen voltak és a kutyák nem ugattak többé? Gyönge szél fújt
és messziről ének zenéjét hozta magával, amely az emberek, állatok és
madarak szívébe hatolt. A föld és az ég megszűnt lélekzeni. Elállt a
szél és megállt a nap. Ilyen pillanatban a farkas, amely a juhot
kerülgeti, fekve marad ott, ahol van, a fölriasztott antilopnyáj
hirtelen abbahagyja rohanó futását, a juhpásztor kezéből kihull a kés,
amellyel el akarta vágni a juh gégéjét és a vérszomjas menyét abbahagyja
a gyanútlan szalga belopását. Minden élőlényt önkéntelenül imahangulat
fog el és végzetét várja. Éppen ebben a pillanatban is így volt. Ez
történik mindig, ha a Világ Királya földalatti palotájában imádkozik és
a föld népeinek sorsát kutatja.

Így szólt hozzám az öreg mongol, egy egyszerű, darabos juhpásztor.

Mongolország csupasz és rettenetes hegyeivel, meg határtalan
pusztaságaival, amelyeket a mongol nemzetség eleinek csontjai födnek,
szülte a misztériumot. Népe, amelyet a természet viharos szenvedélyei
megrémítenek vagy halálszerű békéje elaltat, érzi a misztériumot. Vörös
és sárga lámái megőrzik a misztériumot és mesékkel díszítik. Lassza és
Urga főpapjai a misztérium birtokában vannak.

Közép-Ázsián való keresztülutazásomkor hallottam először a «misztériumok
misztériumáról». Nem adhatok neki más nevet. Eleinte nem sokat törődtem
vele és nem tartottam olyan fontosnak, mint később, amikor a létezésére
valló nem egy szórványos ködszerű és gyakran ellentmondó utalást
elemeztem és gyűjtöttem.

Az Amyl folyó partján beszélték nekem öreg emberek, hogy egy régi
legenda szerint bizonyos mongol törzs, hogy ne kelljen Dzsingisz khán
követeléseit teljesítenie, a földalatti országba menekült. Egy szojot,
aki a Nogan Kul tó környékéről származott, megmutatta nekem a füstölő
kaput, amely állítólag Agharti királyság egyik bejárata. Ezen a kapun át
régente egy vadász jutott be a királyságba. Visszatérvén, mesélni
kezdte, amit ott látott. Erre a lámák kivágták a nyelvét, hogy
megakadályozzák őt a misztériumok misztériumának elárulásában. Amikor
megöregedett, visszament a barlang bejáratához és a régi emlékektől
vonzva, eltűnt a földalatti királyságban.

Erről a kérdésről tisztább fölvilágosítást kaptam Jelyb Djamszraptól,
Narabancsi Kure Hutuktujától. A világ hatalmas királyának a földalatti
királyságból inkább világi módon fölfogott eljövetele történetét mondta
el nekem, beszélt a megjelenéséről, a csodáiról és jóslásairól. Csak
akkor kezdtem megérteni, hogy ebben a legendában, akár hipnózis, akár
tömegvízió, nem csak misztérium van elrejtve, hanem reális és hatalmas
erő is, amely Ázsia politikai életének fejlődését befolyásolni képes.
Ettől kezdve kérdezősködni kezdtem.

Hultun Beyli fejedelem legkedvesebb Gelongja és a fejedelem maga
egyet-mást elmondtak nekem a földalatti királyságról.

– Minden a világon – mondta a Gelong, – állandó változás és átmenet
állapotában van – a népek, a tudomány, a vallások, a törvények és az
erkölcsök. Hány nagy császárság és fényes kultúra pusztult már el! Az,
ami egyedül változatlan marad, a gonoszság, a gonosz szellemek
szerszáma. Több, mint hatvanezer évvel ezelőtt egy szent egész
embertörzzsel eltűnt a föld alatt, hogy sohase mutatkozzék többé a föld
felületén. De azóta sokan fölkeresték ezt a királyságot, Szakkia Mouni,
Undur Gheghen, Paszpa, Baber khán és mások; de senkisem tudja, hol van
az a királyság. Némelyek azt mondják, hogy Afganisztánban, mások hogy
Indiában. Ott védve van a nép a gonosztól. Határain belül nincs bűntett.
Ott a tudomány nyugodtan fejlődött, semmit sem fenyeget ott rombolás. A
földalatti nép elérte a legnagyobb tudást. A földalatti ország most nagy
királyság. Sok milliónyi ember tartozik hozzája. Uralkodója a Világ
Királya. Ez ismeri a világ minden erejét és olvasni tud az emberiség
lelkében, meg sorsának nagy könyvében. Láthatatlanul kormányozza azt a
nyolcszáz millió embert, aki a föld felületén lakik. Alá vannak vetve
minden parancsának.

Hultun Beyli fejedelem hozzáfűzte:

– Ez a királyság Agharti. Kiterjed a világ valamennyi földalatti útjára.
Hallottam, amikor egy Kínából való tudós láma elmondta a Bogdo khánnak,
hogy Amerika földalatti barlangjaiban e kontinens egykori népe lakik. A
földalatti népeket és a föld alatt levő helyiségeket olyan uralkodók
kormányozzák, akik alattvalói a Világ Királyának. Ebben nincs semmi
nagyon megcsodálni való. Hiszen tudja, hogy azelőtt a Kelet és a Nyugat
két legnagyobb Óceánjában két kontinens volt és mindkettő eltűnt a víz
alatt. Ezeknek népe most a földalatti királysághoz tartozik. A
földalatti barlangokban különös fény van és ennek köszönhető, hogy ott
megterem a búza és mindenféle növény és az emberek betegségtől mentes,
hosszú életet élhetnek. Sok különböző nép és törzs van ott. És öreg
buddhista brahmán Nepálból, teljesítve az istenek akaratát, fölkereste
Dzsingisz khán egyik régi királyságát, Sziámot. Ott egy halásszal
találkozott, aki megparancsolta neki, hogy üljön a csónakjára és evezzen
vele ki a tengerre. Harmadnap szigethez értek, amelyen a brahmán olyan
embereket talált, akiknek két nyelvük volt és ezért két különböző
nyelven tudtak beszélni. Ezek az emberek egész különös állatokat
mutattak neki: egyszemű, tizenhat lábú teknősbékát, óriási kígyót, igen
ízletes hússal, madarat, amelynek foga volt, úgy, hogy halat tudott
fogni a sziget lakóinak. Ezek az emberek elmondták neki, hogy a
földalatti királyságból jöttek föl, amelynek egyes részeit le is írták
neki.

A turgut-láma, aki Urgából velem utazott Pekingbe, újabb részletekkel
szolgált.

– Agharti fővárosát városok veszik körül, amelyekben főpapok és a
tudomány emberei laknak. Ezek a városok Lasszára emlékeztetnek, ahol a
Dalai Láma palotája, a Potala, egy templomokkal és kolostorokkal teli
hegynek a csúcsa. A Világ Királyának trónusát sok millió inkarnált isten
veszi körül. Ezek a szent Panditák. Magát a palotát a Gorok palotái
szegélyezik, akik urai a föld, a pokol és az ég minden látható és
láthatatlan erejének és mindent meg tudnak tenni az ember életéért és
haláláért. Ha a mi őrült emberiségünk háborút indítana a földalatti
királyság ellen, ez planétánk egész fölületét a levegőbe tudná röpíteni
és kietlen pusztasággá tudná változtatni. Agharti lakói tengereket
kiszáríthatnak, kontinenseket tengerré változtathatnak és hegyeket
pusztai homokká morzsolhatnak szét. A Világ Királyának parancsára fű és
bokor nő, öreg és gyönge emberek ismét fiatalokká és erősekké lesznek és
életre kelnek a halottak. A földalatti királyság lakói nekünk idegen
kocsikon rohannak át a mi planétánk belsejének szűk hasadékain. Nehány
indiai brahman és tibeti Dalai Láma ama fárasztó kísérletben, hogy olyan
hegycsúcsokon jusson föl, amelyeket ember lába még nem érintett,
fölírásokat talált a sziklákon és a hóban láb- és kocsinyomot fedezett
fel. Az áldott Szakkia Mouni egy hegycsúcson kőtáblákat talált és a
rajta levő szavakat csak aggkorában tudta megérteni. Erre azután
előrehatolt Agharti királyságba, ahonnan magával hozta a világra a szent
tudás egyes töredékeit, amelyek megmaradtak az emlékezetében. Aghartiban
csodálatos kristályokból épült palotákban laknak a jámbor emberek
láthatatlan uralkodói, a Világ Királya vagy Brahytma, aki beszélni tud
Istennel, ahogyan én beszélek most önnel és két segédje, Mahytma, aki
ismeri minden jövőbeli esemény célját és Mahynga, aki uralkodik az
események okain.

A szent Panditák a világot és erejét tanulmányozzák. Közülök a
legtudósabbak néha összejönnek és futárokat küldenek olyan helyekre,
ahová emberi szem még nem hatolt. Ezt az eljárást leírta egy Tashi Láma,
aki nyolcszázötven évvel ezelőtt élt. Az eljárás a következő: A
legelőkelőbb Panditák félkézzel befödik a szemüket, a másikat fiatal
emberek koponyájára teszik, akiket így mélyen elaltatnak. Azután az
alvók testét fű főzetjével megmossák, minden fájdalom iránt érzéketlenné
és az acélnál keményebbé teszik, mágikus kendőkbe csavarják és
összekötözik őket. Ezután a nagy Istenhez imádkoznak. A megkövesedett
ifjak nyílt és éber szemmel feküsznek. Mindent, ami körülöttük történik
látnak, hallanak és megtartanak emlékezetükben. Most egy Goro lép
hozzájuk, aki hosszan, erősen nézi őket. Testük erre lassan fölemelkedik
a földről és eltűnik a levegőben. A Goro ülve marad és mereven abba az
irányba néz, amelybe a futárokat elküldte. Láthatatlan fonalak kötik
össze velük az akaratát. Közülök nehányan a csillagok alatt mozognak és
megfigyelik az ottani eseményeket, a csillagvilág ismeretlen lakósságát,
életét és törvényeit. Hallják, hogy mit beszélnek a csillagemberek,
olvassák könyveiket, megértik sorsukat és bajukat, erényeiket és
bűneiket, jámborságukat és rosszaságukat. Más futárok a lángokkal
érintkeznek és látják, hogy támad-e vad láng, amely örökké harcol, a
planéták mélyén megolvasztja és szétzúzza az ércet, fölforralja a
gejzerok és meleg források vizét, sziklákat tör össze és a hegyek
lyukain át lávafolyamokat önt a földre. Ismét mások a végtelenül
kicsiny, átlátszó levegő teremtményekkel rohannak tova és behatolnak
létük misztériumába és életük céljába. Vannak, akik a tengerek mélyére
merülnek és megfigyelik a fehér vízlények királyságát, amelyek kellemes
meleget terjesztenek az egész földön és uralkodnak a szeleken, a
hullámokon és a viharokon… Erdeni Dzuban volt egyszer egy Pandita
Hutuktu, aki Aghartiból jött. Amikor haldoklott, arról az időről
beszélt, amikor a Goro akarata szerint Keleten egy vörös csillagon élt,
a jégfödte oceánon kóborolt és a föld mélyében viharos tüzek közt
lebegett.

Ezeket az elbeszéléseket hallottam a fejedelmek mongol jurtáiban és a
lámai kolostorokban. Mindezt ünnepies hangon mondták el, olyan hangon,
amely lehetetlenné tette az ellenvetést.

Misztérium!


NEGYVENHETEDIK FEJEZET.  A Világ Királya az Isten színe előtt.

Urgában tartózkodásom alatt is azon voltam, hogy megkaphassam a Világ
Királyáról szóló legenda megfejtését. Természetes, hogy erről az Élő
Buddha mondhatott volna legtöbbet. Megkíséreltem tehát, hogy tőle tudjak
meg valamit. Egyszer beszélgetés közben megemlítettem a Világ Királya
nevet. Erre az öreg főpap élesen felém fordította a fejét és mozdulatlan
vak szemét rám irányította. Akaratom ellenére elhallgattam. Sokáig
hallgattunk. Majd olyan módon folytatta a társalgást a főpap, hogy
megértettem, hogy erről a dologról nem óhajt beszélni. Szavaim
hatásaként bámulat és félelem ült a jelenlevők arcára. Különösen állt ez
Bogdo khán könyvtárának őrére. Mindenki érthetőnek fogja találni, hogy
ez csak fokozhatta buzgalmamat.

A Bogdo Hutuktu dolgozószobájából távozván, a könyvtárossal találkoztam,
aki előttem ment el. Megkértem, mutassa meg az Élő Buddha könyvtárát,
ami nagyon közönséges fogásra adott alkalmat.

– Kedves láma, – mondám, – egyszer éppen abban az órában lovagoltam át a
pusztaságon, amikor a Világ Királya az Istennel beszélt. Éreztem e
pillanatnak mély hatású fenségességét.

Az öreg láma, csodálkozásomra, nagyon nyugodtan így felelt:

– Nincs rendjén, hogy a buddhisták és a mi sárga tanunk ezt rejtegeti.
Bűnös szívünknek és romlott életünknek akkora vigasz a tudat a
legszentebb és leghatalmasabb emberről, az áldott királyságról és a
szent tudomány nagy templomáról, hogy bűn eltitkolása az emberiség
előtt… Hallgassa meg, amit mondok. A Világ Királya egész éven át Agharti
Panditáinak és Goroinak munkáját intézi. Csak néha megy el abba a
barlangtemplomba, ahol fekete kőkoporsóban elődjének bebalzsamozott
teste fekszik. Ez a barlang mindig sötét. Ha azonban belép a Világ
Királya, akkor falain lángsávok jelennek meg és a koporsó födeléből
lángnyelvek csapnak ki. A legöregebb Goro födött fővel és letakart
arccal, kezét a mellén összefonva, áll a Világ Királya előtt. Ez a Goro
sohasem leplezi le az arcát, mert feje csak csupasz koponya, élő szemmel
és beszélő nyelvvel. Összeköttetésben van minden meghalt ember lelkével.

– A Világ Királya egyideig imádkozik. Azután odamegy a koporsóhoz és
kinyujtja a karját. A lángok erre még nagyobb fénnyel égnek. A falon a
tűzsávok eltűnnek, meg visszajönnek. Ezek a megszakítások a
vatannan-ábécé (a Világ Királya földalatti birodalmának nyelve)
titokzatos jegyeit mutatják. A koporsóból alig fölismerhető fénysugár
átlátszó szalagjai áramlanak ki, amelyeket a Világ Királya elődjének
gondolatai teremtenek meg. A Világ Királya ilyen módon nemsokára
fényárban úszik. A falakra tüzes betűk leírják Isten kívánságait és
parancsait. A Világ Királya ebben a pillanatban érintkezésben van
mindazoknak a férfiaknak a gondolataival, akik az emberiség sorsát és
életét befolyásolják, a királyokkal, cárokkal, khánokkal, harcos
vezérekkel, főpapokkal, a tudomány embereivel és más jelentékeny
személyiségekkel. Megismeri gondolataikat és terveiket. Ha ezek az
Istennek tetszenek, akkor a Világ Királya támogatja, ha azonban nem
tetszenek az Istennek, akkor a király meghiúsítja azokat. Ezt a hatalmat
Agharti az Om titokzatos tudományától kapta, amellyel mindannyian
imádságunkat kezdjük. Om egy régi szentnek, az első Goronak a neve, aki
háromszázharmincezer évvel ezelőtt élt. Ő volt az első ember, aki Istent
ismerte és aki az emberiséget megtanította a hitre, a reménységre és a
harcra a gonosz ellen. Erre az Isten hatalmat adott neki mindazokon az
erőkön, amelyek a látható világon uralkodnak.

– Elődjével való e társalgás után a Világ Királya összehívja az Isten
nagy tanácsát, megítéli a nagy emberek cselekedeteit és gondolatait és
támogatja vagy megsemmisíti. Mahytma és Mahynga meg tudják állapítani e
cselekedeteknek és gondolatoknak az okait, amelyek a világon uralkodnak.
Erre a Világ Királya elmegy a nagy templomba, ahol egymagában imádkozik.
Az oltáron tűz jelenik meg, amely fokozatosan elterjed a közelben levő
oltárokhoz. Az égő lángokon át Isten arca válik láthatóvá. A Világ
Királya Istennek mély tisztelettel jelentést tesz az Isten tanácsának
döntéseiről és határozatairól és átveszi a Mindenható isteni parancsait.
Amikor a Világ Királya a templomból kilép, isteni fényben sugárzik az
arca.


NEGYVENNYOLCADIK FEJEZET.  Valóság vagy vallási képzelet?

– Látta már valaki a Világ Királyát? – kérdeztem.

– Ó igen, – felelte a láma. – Sziámban és Indiában a régi buddhizmus
szent ünnepein ötször jelent meg a Világ Királya. Fehér elefántoktól
vont pompás kocsiban ült, amely arannyal, drágakövekkel és a legfinomabb
remekművekkel volt ékesítve. Fehér köpeny volt rajta és vörös tiarát
viselt, lelógó gyémántfonalakkal, amelyek elfödték az arcát. Arany
almával, amelyen egy bárány alakja pihent, megáldotta a népet, mire a
vakok ismét láttak, a némák beszéltek, a süketek hallottak, a nyomorékok
szabadon mozogtak és ahová a Világ Királyának szeme tekintett, ott új
életre keltek a halottak. Erdeni Dzuban is megjelent a Világ Királya
ötszáznegyven évvel ezelőtt. Volt továbbá a régi Szakkia kolostorban is
és Narabancsi Kureban.

Az Élő Buddhák és a Tashi Lámák egyike egyszer üzenetet kapott tőle,
amely ismeretlen jelekkel arany táblára volt írva. E jeleket senki sem
tudta elolvasni. Erre a Tashi Láma bement a templomba, fejére tette az
arany táblát és imádkozni kezdett. Ilyen módon elérte azt, hogy a világ
királyának gondolatai behatoltak az ő agyába és a Tashi Láma, anélkül,
hogy elolvasta volna a titokzatos fölírást, megértette és teljesíthette
a király üzenetét.

– Hány ember járhatott már Aghartiban? – kérdeztem a lámát.

– Nagyon sok, – volt a felelet. – De mindannyi titokban tartotta, amit
látott. Az oletok földúlván Lasszát, egyik csapatukkal a délnyugati
hegyek közt Agharti határterületére nyomultak. Itt az oletok megismertek
néhány csekélyebb jelentőségű titokzatos tudományt és elhozták magukkal
a föld felszínére. Ez az alapja annak, hogy az oletok és kalmukok oly
ügyes varázslók és jósok. A keleti területekről is behatolt néhány
fekete törzs Aghartiba és több évszázadon keresztül ott lakott. Később
kiutasították őket a királyságból és visszatértek a földre. Ekkor már
ismerték azt a titkot, hogyan lehet kártyából, füvekből és a kéz
vonalaiból jósolni. Ezek az emberek a cigányok… Valahol Ázsia északi
részében van egy most kihaló törzs, amely szintén Aghartiból jött.
Különösen ahhoz ért, hogyan lehet a halottak lelkeit visszahívni, amikor
a levegőben lebegnek.

A láma hallgatott, majd mintha csak a gondolatomra akart volna felelni,
így folytatta:

– Aghartiban a tudós Panditák kőtáblákra leírják a mi planétánk és a
többi világok minden tudományát. Ezt a tudós kínai buddhisták tudják.
Ezeknek a tudománya a legfejlettebb és a legtisztább. Kínának száz
bölcse minden száz évben egyszer a tengerpart egy titkos helyén
találkozik. A tenger mélyéről száz örökké élő teknősbéka jön elő és a
kínaiak ezeknek páncéljára ráírják, hogyan fejlődött az isteni tudomány
a száz év alatt.

E sorok leírása közben, önkéntelenül eszembe jut az, amit egykor Peking
égi templomában beszélt el nekem egy öreg kínai. Azt mondta, hogy a
teknősbéka élelem és levegő nélkül háromezer évnél tovább tud élni és
hogy ezért az ég kék templomának oszlopai teknősbékákon nyugszanak, mert
ez megvédi a fát a rothadás ellen.

– Lassza és Urga főpapjai többször küldtek követeket a Világ Királyához,
– mondta a láma-könyvtáros, – de ezek nem tudtak rátalálni. Csak egy
bizonyos tibeti vezér akadt az oletokkal vívott csata után egy
barlangra, amelyen ez a fölírás volt: «Ez Agharti kapuja». A barlangból
jó külsejű ember lépett ki, aki titokzatos fölírással ellátott
aranytáblát adott át a tibetinek és ezt mondta: «Ha eljön az ideje, a
Világ Királya minden népnek megjelenik, hogy a világ jó embereit a
rosszak ellen vezesse. De ez az idő még nincs itt. A legrosszabb emberek
még nem születtek meg».

Ungern báró Dchiang Dchün kétszer kiküldte Poulzig herceget, hogy
keresse föl a Világ Királyát. Az első útról a herceg a lasszai Dalai
Láma levelével tért vissza. Amikor a báró másodszor is kiküldte, nem
tért vissza.


NEGYVENKILENCEDIK FEJEZET.  A Világ Királyának jóslata 1890-ben.

Narabancsi Hutuktuja, amikor 1921 elején a kolostorában fölkerestem, ezt
beszélte el nekem:

– A Világ Királya, amikor harminc évvel ezelőtt a mi kolostorunkban
megjelent, az Istentől kegyelt lámák előtt, a következő fél évszázadra
ezt jósolta:

«Az emberek egyre jobban meg fognak feledkezni a lelkükről és inkább
testi jóvoltukkal fognak törődni. A földön a legnagyobb bűn és
romlottság fog uralkodni. Az ember olyan lesz, mint a vadállat és
testvérének vérét és életét fogja szomjazni. Elhomályosodik a Félhold és
követői szegénységben és végtelen háborúban el fognak sülyedni.
Meghódítóit napszúrás éri és nem tudnak előbbre jutni. Kétszer éri őket
a legsúlyosabb balsiker, ami a többi nép szemében gyalázatuk lesz.
Királyoknak, nagyoknak és kicsinyeknek, koronái lehullanak… Egy, kettő,
három, négy, öt, hat, hét, nyolc… Rettenetes csata lesz valamennyi nép
közt. Vértől vörös lesz a tenger… A földet és a tengerfenéket csontok
fogják befödni… Királyságok föloszlanak… Egész népek kihalnak… És előbb
soha nem látott éhség, betegség és bűn fog uralkodni. Istennek és az
ember isteni lelkének ellenségei fognak föllépni. Aki másnak a kezét
megfogja, elpusztul. Föl fognak kelni az elfeledettek és üldözöttek és
az egész világ figyelmét magukra fogják terelni. Köd lesz és vihar.
Csupasz hegyeket hirtelen erdők fognak beborítani. Földrengések lesznek…
Rabszolgaláncukat és megaláztatásukat éhséggel, betegséggel és halállal
fogják milliók fölcserélni. A régi utakat egyik helyről a másikra
vándorló tömegek fogják ellepni. Tűz pusztítja el a legnagyobb és
legszebb városokat… Egy, kettő, három… Az apa a fia, a testvér a
testvére, az anya a leánya ellen fog támadni. Nyomában bűn, gonosztett
és testnek, léleknek pusztulása fog járni… Családok széttépődnek… Hit és
szeretet eltűnik… Tízezer ember közül csak egy marad meg, aki meztelen
lesz és eszeveszett és erőtlen és nem fogja tudni, hogyan építsen házat
és hogyan szerezzen élelmet… Üvölteni fog, mint a dühöngő farkas,
halottakat fog felfalni, a saját húsába fog harapni és harcra fogja
kihívni az Istent… Kiürül az egész föld. Isten elfordul tőle és éjjel és
halál lesz rajta. Akkor majd egy népet, egy most ismeretlen népet
küldök, amely erős kézzel kitépi az őrület és bűn dudváját és harcra
vezeti a gonoszok ellen azokat, akik hűek maradtak az emberiség
szelleméhez. Ez a nép a nemzetek halálával megtisztult földön új életet
fog alapítani. Az ötvenedik évben három nagy királyság fog feltűnni és
hetvenegy évig fog szerencsésen fönnállani. Utána tizennyolc évig háború
és rombolás lesz. Aztán Agharti népei földalatti üregeikből a föld
fölszínére jönnek…»

*

Amikor később Kelet-Mongolországon át Pekingbe utaztam, gyakran ezt
gondoltam:

– És mi lesz, ha? Mi lesz, ha különböző színű, hitű és törzsű egész
népek megkezdik a vándorlást nyugat felé?

Most, mialatt e zárósorokat leírom, szemem önkéntelenül Ázsia szíve felé
tekint, amely köré vándorlásaim nyomai fonódnak. A Gobi kavargó haván és
röpülő homokfelhőin át visszatér Narabancsi Hutuktujának arcához, aki
finom kezével a szemhatárra mutatva, nyugodt hangon így vallotta be
legbensőbb gondolatait:

– Karakorum közelében és Ubsza Nor partján óriási, sokszínű tábort,
méneseket meg gulyákat és a vezetők kék jurtáit látom. Fölöttük
Dzsingisz khánnak, Tibet, Sziám, Afganisztán királyainak és indiai
fejedelmeknek régi lobogóit, valamennyi lámai főpap szent jelvényét, az
oletok khánjainak ismert és az észak-mongol törzsek egyszerű jeleit
látom. Nem hallom az izgatott tömeg lármáját. Az énekesek nem éneklik a
hegyek, síkságok és puszták egyhangú dalait. A fiatal lovasok nem
mulatnak gyors lovaik versenyfutásán… Itt öreg embereknek, nőknek és
gyermekeknek számtalan tömege áll és túlnan, északon és nyugaton,
ameddig csak ellát a szem, vörös az ég, mint a láng. Ott a tűz pattogása
és ropogása és vad harci lárma hallható. Ki vezeti ezeket a harcosokat,
akik a pirosló ég alatt a maguk és mások vérét ontják? Ki vezeti a
fegyvertelen öreg embereket és nők e tömegeit? Szigorú rendet, a célok
mély, vallásos megértését, nyugalmat és kitartást látok… A népek új nagy
vándorlását látom, a mongolok utolsó hadmenetét…

Karma a történelem új lapjára fordíthatott!

És mi történnék, ha a Világ Királya velük lenne?

De a misztériumok e legnagyobb misztériuma mély hallgatásba burkolódzik.




Lábjegyzetek.

[Footnote 1: Hogy e rendkívüli, mély hatású látomásról másoktól is
legyen bizonyítványom, az illető urakat megkértem, foglalják
jegyzőkönyvbe és igazol ják a látottakat. Ezt megtették és nyilatkozatuk
a birtokomban van.]




TARTALOM.

ELSŐ RÉSZ. =Élet és halál közt.=

  I.  Be az erdőségbe  7
  II.  Útitársam titka  11
  III.  Küzdelem a létért  16
  IV.  A halász  19
  V.  A veszedelmes szomszéd  20
  VI.  Egy folyó erjedésben  23
  VII.  Szovjet-Szibérián keresztül  26
  VIII.  Három nap ellenségek közt  28
  IX.  A Szajanok területén  33
  X.  Csata a Szeybi mellett  39
  XI.  A vörös elvtársak sorompója  45
  XII.  Az örök béke országában  49
  XIII.  Miszteriumok, csodák és új ütközet  55
  XIV.  Az ördögfolyó  61
  XV.  Kísértetek útja  65
  XVI.  A titokzatos Tibetben  69

MÁSODIK RÉSZ. =A démonok országa.=

  XVII.  A titokzatos Mongolország  79
  XVIII.  A titokzatos bosszuló láma  88
  XIX.  A vad csaharok  94
  XX.  Jagisztai démona  96
  XXI.  A halál helye  104
  XXII.  Gyilkosok közt  106
  XXIII.  Vulkánon  111
  XXIV.  Rettenetes bűntett  118
  XXV.  Nyugtalan napok  121
  XXVI.  Fehér hunghucok bandája  132
  XXVII.  Misztérium egy kis templomban  135
  XXVIII.  Közel a halálhoz  138

HARMADIK RÉSZ. =Ázsia vonagló szíve.=

  XXIX.  A nagy hódítók országútján  147
  XXX.  Elfogva!  157
  XXXI.  Az urga  159
  XXXII.  Egy öreg jövendőmondó  165
  XXXIII.  «Fehér ember alakjában a halál fog maga mögött állni»  168
  XXXIV.  A háború borzalmai  172
  XXXV.  Az élő istenek, a harmincezer Buddha és a hatvanezer szerzetes
    városában  175
  XXXVI.  A keresztes vitézek és tengeri rablók fia  180
  XXXVII.  Ungern báró tisztjei közt  189
  XXXVIII.  Buddha előtt  193
  XXXIX.  A nyeregfejű ember  201

NEGYEDIK RÉSZ. =Az élő Buddha.=

  XL.  Az ezer örömök szerencsét adó kertjében  207
  XLI.  Évszázadok pora  213
  XLII.  A csodák könyve  216
  XLIII.  Az Élő Buddha születése  218
  XLIV.  A mostani Élő Buddha életéből  220
  XLV.  Az Élő Buddha látomása 1921 május 17-én  222

ÖTÖDIK RÉSZ. =A misztériumok misztériuma. A világ királya.=

  XLVI.  A földalatti királyság  227
  XLVII.  A Világ Királya az Isten színe előtt  232
  XLVIII.  Valóság vagy vallási képzelet?  234
  XLIX.  A Világ Királyának jóslata 1890-ben  236

[Illustration]




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75960 ***