path: root/75798-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75798 ***


SZÉP ERNŐ

KÉTFELŐL ANGYAL

(UJ NOVELLÁK)

UJ MODERN KÖNYVTÁR

SZERKESZTI GÖMÖRI JENŐ

KIADJA

UJ MODERN KÖNYVTÁR KIADÓJA

BÉCS, 1922

Minden jog, a forditás joga is, fentartva

Nyomatott Waldheim és Eberle nyomdájában, Bécsben,
Ezerkilencszázhuszonkettőben




Harmadik személy

Nahát micsoda izetlen história, hallgassanak ide kérem. Egy uri forma
fiatal ember, névszerint Iksz Ipszilon ott ült lassu nyári délután a
Margitszigeten egy padon, de nem egyedül, hanem egy kalapos leány
társaságában, akinek a neve Zé kisasszony. Ugy ültek ott azon a padon
egymás combját nyomva, mint ahogy a zsufolt villamos padján ül két utas
egymás mellett. Pedig ez a pad két méter hosszu volt és ezen a pár
cseléden kivül senki más test nem foglalt helyet ottan, hát nem volt
éppen muszáj nékik a pad közepén igy összeszorulni. Nagy-nagy platán
állomásozott a mögött a pad mögött, az ott olyan a többi fák közt akár a
kofaernyő a napernyők közt. Vasárnap volt aznap, vagy mondjuk csak hogy
hétköznap, mindegy mert a körül a platán körül minden nap ünnep a
Margitszigeten. Erre fele mindig csönd van, a sétálók ezen az utacskán
szokták hozni emlékeiket és csodálkozásukat, mikor magánosan jönnek,
ernyőjük vagy botjuk hegyét lépéseik előtt jártatva s nézésüket azokra a
pontokra téve, melyeket a földön az ernyővel vagy bottal megszurtak.
Családtagok és párosával kirándult sötét nénik az élet magasabb témáit
sétáltatják, ugymint visszament parthiekról, tönkrement ismerősökről,
temetésről és átélt nehéz operációkról beszélgetnek nyugalmasan,
szórakozottan. Ur és urhölgy, akiknek a szivök a városban összeakadt,
szokták errefelé hozni az ő dolgukat, csenddel és titokkal sétálván
egymás oldalán a hangulatos alkonyat felé. Ez a két fiatal is a platán
alatt, ezek is a szerelem képviseletében jelentek meg a Margitszigetnek
ezen a halk tájékán. A délután el akar a melegségtől aludni. A fákról a
leveleik ugy csüngenek moccanat nélkül, elfeledkezve magukról. A felhő
lefekszik az aranyos mezőre aludni vagy csak álmodozni.

Az ut, mint egy felállott árnyékot, ugy hoz egy könnyü fekete alakot a
pad felé. Ott az előtt a pad előtt megállott az az árnyék alak és oly
lassu melegséggel adott hangot, mintha maga a délután szólalt volna meg,
hogy azt mondja:

– Kérek én is egy csókot.

A padon az a pár cseléd mintegy közös ájulatból kapta kétfelé a fejét.
Képük vörös volt, mint a vörös narancs, ajkaik izzadtak és szemeikben
részegség és vadság volt. A fiatal ember a padon egyet rázott a fején,
mint akit álmából vertek fel és:

– Mit akar! – ezen mód kiáltott a szeme közé ennek a fekete alaknak,
fulladt rekedt szóval.

– Tetőled semmit se, ettől a szép fiatal nőtől egy csókot.

Ez a megjelent alak karcsu s rosszul táplált fiatal ember volt, paletot
volt rajta, olyan, amilyenben az urak Párisban szinházba szoktak menni,
csakhogy Párisban azokon az urakon nem ilyen ócska a paletot. Látni
kérem furcsiusz alakokat az életben, akik forró nyáron is igy
köpenyegesen járnak.

Ez a hivatlan tanu felemelte jobb karját, a fekete paletot szárnya
együtt emelkedett a karral:

– Te szépség! te ifjuság! adj egy csókot nekem is. Avval eltünök,
pusztulok. Adjatok a boldogságból nekem is! Egy csókot adj, egy csókot!
Jut is marad is.

Oda nyomta rájuk nehéz lágy tekintetét, a homlokukra. Félretette fejét
és elnyitotta ajkait ferdén, panaszosan. Szárnyas karját kezdte
lebocsájtani.

Azok ott roppant meg voltak lepetve persze. Nem tudták feltalálni
magukat. A félelem hidegét érezték. A fiatal nő ijedtében egy picit
tovább huzta magát a gavallérjától, ahelyett hogy még szorosabban hozzá
menekült volna.

Ez a paletot-s ott állott előttük, fixálta őket, s ugy csuszkáltatta
kényelmesen alsó ajkát a felső alatt, mint a tehén aki kérődzik. Keserü
részegek is szoktak igy csinálni. Azután meg csámcsogott vagy kettőt és
ugy csüngette a száját, mintha a nyála akarna elfolyni. Azt is észre
lehetett az arcán venni, hogy az állkapcsait összenyomkodja bent a
szájában. És aztán ujra megszólalt, nyálasan, nyavalyásan:

– Szemtelenség, fuuj. A hajnal a boldogságot az égről leöntötte. Én
elaludtam, én nem kaptam. A tiétek az? ti találtátok fel? Lopás!
közönséges lopás! Szemtelenség. Szegények, szegények. Szegéhé-nyek! Azt
hiszitek odaadom az én boldogtalanságomat a ti boldogságtokért? Óh de
lenézlek benneteket. Utállak. Nem igaz! szeretlek. Szeretlek én titeket,
ti élő gyermekek. A tengeren tulról hallom a hangom.

E szavalás közben mind a két karját kinyitotta s a végin leengedte
szemhéjait.

A fiatal nő a kalapja alatt elröhögte magát. Magához térhetett és
megjöhetett a bátorsága, mert olyan kacagásba csapott, mint egy
temperamentumos iskolás leány. Felkapta az egyik térdét és rácsapott a
combjára, olyan bolondos erőset kacagott. Egy hasas fekete rigó, ki
gyalogsétát tett ott, közel egy fa alatt, az ijedtében fölrebbent a
falomb közzé, rrrrr! A fiatal ember ott a padon, az egyet köhintett, a
szeme elszántan és vigan pillantott a jövevényre, előre kapta hátát,
aztán visszafeszitette a pad hátához, egyik lábát átkapta a másikon és a
könyökével megütögette a fiatal nő karját, pssz!

A fekete alak hátra emelte fejét és szemeit előkelően összehuzva, az
egyik kezével kijelentő gesztust tett, ugy adta le véleményét:

– Egy kicsi kis szerzet kóstolja azt a lázat, amely az örökkévalóság
csillagát gyujtja ki homlokunkon. Egy makacs kis szövetség. Höh!

Lesajnáló pillantást eresztett rájuk. Aztán sóhajt vett a szájába.
Keresztbe kezdte csavarni fejét és mint egy rossz falusi pap, ugy
kántált tovább:

– És ti testvéreim, messze és messze és alacsonyan beteg füszálacskák,
ti kik nem tudjátok és elhervadtok, óh kimondhatatlan soha, de soha,
végtelen soha, ki mond ha tat lan!

Megszitta az orrát s rezegtette pilláit, mint aki el akar pityeredni.
Lehet, hogy egy néhány könycsepp rá is esett belül a hangjára, oly
mártott hanggal prédikált tovább nékik:

– Mit fogtok mesélni majd az örök havon, hogy itt voltatok a csoda csoda
évszakban, az életben! Láttátok az árvákat, a többieket, a többieket! Le
fogjátok tagadni? Boldogok vagytok? Nem értem. Boldogok.

Leesett a feje s mintha emlékezni akarna, ugy bámult a földre. Halk
lett:

– Boldogok. Mint akiknél a rubint gyűrük vannak. Az élet. Élet.

Felvette jobb kezét és egyet mángorolt a homlokán. Hirtelen
összekapcsolta két kezét és ugy rázta feléjök, a hátát legörbesztette s
valami cinkos hanggal esett nekik, hevesen:

– Majmok, szerelmesek. Szeretnék a tüzes eperből. Mondjátok, hol
édesebb, a nyelveteken vagy a sziveteken? mondjátok! Mondjátok meg
nekem. Mondjatok mindent. Csohó csóhh. Adjatok cshókot. Óh, világ!
Állatok vagytok, nem tudtok beszélni? Majmok vagytok, hülyék, állatok.
Gyönyörü karcsu férgek vagytok. Melegek, minta napon az ablakok, simák
vagytok, mint a selyemhernyó, édesek, mint a szirup, ragadósak! Jaj, ugy
usztok, mint a lángok a tengeren. Dal, dal. Ugye jó csolnakázni a
holdfényben, ugye hogy jó? Álmodni az ezüst tejuton, jaaj, elalúdni.
Drága, drága csodáim, példányok, szivecskéim, égő tulipánt, édes kedves,
é-éhdes.

Lebukott féltérdre, hátravette fejét csukódó szemekkel és két karjával
nyult, mint a vak, a fiatal nő alsó lábaszárát átölelni. Az egy könnyü
sikolyt tett, bekapta a lábát a pad alá, aztán a fejét kacagásra kapta s
magasat kacagott. A fiatalember a padon előre kapott, hogy elüsse a
fekete alaknak a kezét, de az már vissza is huzta karjait, a szeme
nyitva volt és ugy nézett rájok, mintha altatásból eszmélne. A fiatal
ember keményedett képpel nézett rá és átkiáltott rajta:

– Na most már takarodjon, barom.

Az kényesen feltólta alsó ajkát és fitymáló grimaszt csinált. Felállott
és karjait emelve lábujjhegyre állt és ugy maradt, mintha várná hogy még
feljebb fog emelkedni, fel talán az égig is. Azután a szemeiből a földre
célozva, még egynéhány sértődött és sértő grimaszt játszott el arcán és
bal kezét bágyadtan lebbentve, azt mondta nekik:

– Igen. Az élet chemiai reakció. Agyő. Az én istenem áldjon meg. A
halál.

Megnézte mégegyszer őket, figyelmetlenül és a fejét engedve kissé, nyilt
tenyerét mélyen leadta, mint aki kegyesen elbocsájtja maga elől a
könyörgők küldöttségét. Lassan és oldalogva távozott, felvett egy esett
levelet a sétányról, akit a nyár megégetett és aki már őszt játszott a
földön, azt a levelet a száránál fogva forgatta szeme előtt és mélyitett
szinészhanggal azt szólta maga magának, hogy:

  Non ti curar di lor

mert, ugylátszik, nyelveket tudott és Dantéba is belé volt gabalyodva.




Összeköttetések

Egyszer egy rémisztő gazdag ismerőssel találkoztam Pesten a Bristol
előtt. Hazámbeli volt, nekeresdi, nevét is megmondhatom ha akarom. Első
virilista volt Nekeresden, az Uri Casino elnöke, földje Nekeresd körül
annyi volt mint egy kis Eszterházynak, ott lakott a református templom
mellett abban a kövér kuriában, amelynek a falai oszlopai mindig oly
tiszta fehérben voltak mint az emberek csak vasárnap. Odaki szokott ülni
ez a nagy gazdag ur az ámbituson olyan délutánokon mikor az orgona
virágzik, előtte volt rózsaszin abroszon a dohányos szita s a szájába
volt annak a hires nagy tajtékpipájának a szopókája, amelyiken a Zrinyi
Miklós kirohanása volt dombormüvileg megörökitve, már mint a tajtékpipán
nem a szopókán.

A képe is olyan sötétveres volt akár az a tajtékpipa, tán olyan tüzes is
volt az a fej, a nagy gazdag urnak a feje is olyan nagy kiadásu fej volt
mint amilyen nagy pipa volt az a tajtékpipa. Kedvesapámat ismerte ez a
nagy gazdag ur, mert kedvesapám is bemehetett az Uri Casinoba s egyszer
a fülem hallatára kérdezte meg mikor gyalog volt a piacon, kedvesapámat:
lessz-i eső tanitó ur? Engem magamat is észre vett személyesen egyszer
mikor vakációban otthon billiárdoztam mint vendég az Uri Casino
kártya-szobájában, igen, odaállott az asztalhoz és nézte egy kicsit a
két diák lökéseit és megkérdezte kinek a fia is vagyok? és azután mikor
egy rekuzém az isten különös kegyelméből sikerült, azt kiáltotta: bravó!
s kijelentette, hogy csak rajta, prima billiárdista leszek ha kinő majd
a pakombartom.

Hát aztán a Bristolnál jön rám egyszer Pesten. Nem sokat fiatalodott a
hazai idők óta, csak éppen a bajusszát kaszáltatta tövig, csak az az
ezüstös száraz törek látszott az ajkai felett, aki a mezön is látszik ha
lekaszálták. Az a nagy kemény veres fej éppen olyan volt, tán még
duzzadtabb és simább volt, olyan volt akar az óriás paradicsom. Rögtön
megismertem, olyan tisztelettel köszöntem néki mintha itt Pesten is első
virilista volna s ő lenne a Nemzeti Casinoban is az elnök. Hogy hogy
nem, az a nagy gazdag ur is rám ismert. – Szervusz kedves kisöcsém!-mel
tisztelt meg és egészséges délelőtti kacagással emelgette magához a
kezemet.

Hát osztán érdeklődött, hogy hogy állunk az alapvizsgákkal? és én nagy
nehezen kiköhögtem, hogy nem az egyetemen vagyok, hanem szerkesztőségben
lopom a napot. Azt hittem nem fogadja jó szivvel a dolgot, de bizony
olyan szépen nézett rám mint akinek imponál ez az eset és azt mondta
hogy azt mondja:

– A szép szinésznőket is ismeri már biztos kedves öcsém!

És most is olyan friss hazai kacagást eresztett. Szóval kedves szives
volt hozzám, elkisértette magát a szabóhoz a Dorottya-utcába, a kapu
előtt kitervelte hogy menjünk el az Orfeumba estére. Ott találkozunk az
előcsarnokban pont félkilencre. Odamentem öt perccel félkilenc előtt,
egy perc mulva vagyis pont félkilenc előtt négy perccel megőrültem és
vettem egy egész páholyt tiz forintért. Volt összesen vagy tizenegy
forintom, mert még csak másodika vagy harmadika volt, még nem hágtam a
nyakára a fizetésemnek. Megmondom kérem mit gondoltam, miután
megőrültem. Ennek a nagy gazdag urnak imponálni fogok avval, hogy
vendégemnek tekintem az orfeumban, sejttetem vele, hogy tiszteletbeli
páholyt kaptam mint szerkesztő ur, de ha gyanitja hogy kifizettem a
páholyt, annál jobb. Látja hogy uri ember vagyok. Ha osztán az éjszaka
jobban összemelegszünk ő meg majd a maga részéről felajánl tizezer
pengőt hogy éljem világomat mig fiatal vagyok. Huszonkettedik
esztendőmet tapsoltam vagy hogy mondják. Az a nagy gazdag ur osztán
megköszönte figyelmemet, tényleg igen imponáltam néki, előkelően
megvacsoráztatott, a télikertben zenében és pezsgőben hajnalig
elbeszélgettünk a szép szinésznőkről meg a nekeresdi dolgokról, azután
hazakisértem azt a nagy gazdag urat a Bristolba s többet nem láttam
életemben.

*

Hát egyszer meg egy fiatal báró esett a karomba a Váci-utcán és addig
cipelt magával mig a legujabb csalódását el nem zokogta, de akkor nem
eresztett el, nem, mert volt néki még egy ki nem hült csalódása a
közelmultból, azt is töviről-hegyire el akarta regélni, a Gizella-téren
fiakkerba ültünk hogy körüljárjuk a Városligetet mert oly szép május van
és neki még annyi minden van a szivén. A Fővárosi Pavillon táján
kijelentette hogy én vagyok az egyetlen megértő sziv a világon és ha egy
ilyen sziv se volna a világon amelyet ő leönthet az ő
boldogtalanságával, akkor agyonlőné magát mint a veszett kutyát.
Gondoltam magamban proponálni fogom majd hogy menjünk el szépen Afrikába
felejteni, majd segitek neki felejteni, a felét én felejtem. S ha
Afrikában még nem felejtettünk el mindent, menjünk Kinába, menjünk
Japánba s Bombayba s Monte-Carloba, csak felejtsünk felejtsünk! Ó mennyi
szép felejtőhely van ezen a nagyon érdekes világon. Ő fizeti majd az én
hajómat, az én hotelemet, mindet, hisz ő a báró nem én. Igen.
Leszállottunk a fiakkerről valami hét órakor, a fiatal báró huzza kifele
a cimeres bőrtárcát, felharapja a monokliját, rovancsol a tárcában,
nincs csak százkoronása. A fiakkeres nem tud váltani. Én persze ugrok:
kérlek ne fáraszd magad van nekem apróm.

Vagyis volt, mert mikor a fiakkert kifizettem nem volt már sem apróm sem
nagyom. A fiatal báró nem ment Afrikába felejteni, remélem itthon is
elfelejtette az ő boldogtalanságát, én nem felejtettem el.

*

Jaj hát egyszer nemrégen a nagyvilágon egy eleven gróffal ebédeltem.
Gróf és nábob, pazar világitás, legeszméletlenebb tango, szertelen
pompa, végtelen! Egy legdrágább hotel előtt találkoztunk, ebédelni ment
oda az étterembe, nem jövök én is? hát hogyne, a legmesésebb szerencse
közönséges halandóságomra nézve. Az eleven gróf ur annyira eleven volt,
hogy meg is volt hülve, a szeme fátyolosan nézett rám mint az őszi
reggel, azzal a bizonyos bánattal amellyel az őszi reggel az elzónázott
tündérek után mereng. Hangja meghatott, szenvedős, a férfihangnak a
féminin kiadása az ilyen, még plebejus férfi is arisztokrata mikor
nátás, mert lényénél annyira finomabb lény panaszkodik a hangja mögül.
Külömben is Théophile Gautier az a francia az azt mondta hogy nem az az
arisztokrata aki annak cimezi magát, hanem az akit ő Théophile Gautier
arisztokratának érez. Én is grófot érezhetek a náthás férfiban, ha nem
is mondok aztán semmit se. Igen, hát az az eleven gróf emlitette is hogy
csunyán meghült és szivogatta eleven orrát mikor az asztalhoz sétáltunk,
mikor aztán leültünk, eltüsszentette magát, az eleven grófot és rögtön
nyult is a szivarzsebhez a zsebkendőért. De az a kilencágu zsebkendő nem
fehérlett ott a zseb fölött. Nem is volt a zsebben. Ejnye bizony az
elveszett. Ott maradt egy autóban, igaz, Kellemetlen.

Hamar kaptam ki a zsebkendőmet, vegye magához gróf ur, én nem vagyok
náthás. Hálás mosolylyal elkapta, az orrára tette s trombitaszóval
üdvözölte. Majd hazaküldi tisztán, hol lakom? Az ebéd őrült drága volt,
magam fizettem a magam menujét, szó se volt róla hogy meghivottnak
tekintsem magam. Bagatelle! A grófnak eszébe jut egyszer majd unalmában
a diplomácia, elmegy Londonba nagykövetnek, Londonban is igy
összetalálkozunk, megörül, intim emlékei ébrednek, hiszen egy zsebkendőt
fujtunk! meghiv a palotájába mikor estélyt ad, bemutat az udvarnak, az
angol király kihallgat és megtesz udvari poétának, jelzem csak azért
fogadom el mert érdekelnek az angol udvar hölgyei. Ugy fogok, egyik
duchessről a másikra rágyujtani mint a cigarettről a cigarettre, nem
fognak megsértődni mikor eldobom őket, tudják hogy mindnyájukat szeretem
és engem mindnyájuknak szeretniök kell, velem szemben nem szabad
korlátoltnak lenni. Boldogok lesznek hogy nem halnak meg ugy hogy velem
nem koccintottak! és egész nap mulattatni fognak hogy meg ne unjam azt
az udvart, az angol királyi koronát amely mellesleg India császári
koronája is, ha akarom felpróbálhatom, rajongani fognak hogy hogy illik
az nekem! én egy darabig melancholiával nézek rájok alóla, azután vidám
grimaceokat vágok, olyanokat amilyenekkel a beteg gyermekeket szokta az
ember mosolyogtatni. És aztán visszateszem a koronát az öreg V. György
fejébe s fölemelkedem a trónon hajadonfővel és a legmagasabb rangu
csillagokról fogok trónbeszédet tartani. Megigértem ezt a csillagoknak
egy augusztusi éjszakán, és én nem feledkezem meg igéreteimről.

A gróf bizony megfeledkezett a zsebkendőről. Nem küldte vissza. Egy
tiszta vászon fehér zsebkendő monogrammal ma száz koronába fáj.

*

Hercegekre, fejedelmekre még idáig semmi kiadásom se volt. Ha valami
előadná magát, majd beszámolok.




Dicsőség

Nevelő urnak igazi puska még soha se volt a kezébe. Volt már puskája
több mint egy puska, nevelő urnak, az élet egymás után következő
szakaszaiban, vagy mondjuk az élet egymás fölé rakódó rétegeiben.
Ugymint volt egy puskaforma játékpuskája nevelő urnak, akit négy
esztendős korában kapott szelidlelkü nagynénjétől. Ez volt az élet első
puskája. Hitvány fenyőfa volt ez a fia-puska, téglaszinre volt mázolva s
bádog volt a csöve s fakó forrasztott acél volt a kokasa. Ezt a kokast
ha elrántotta nevelő ur mutatóujja, hát az történt hogy a mosolygó friss
bádog cső végéből kiugrott az a fadugó aki abba a csőbe bele volt dugva
s lecsüngött a levegőbe s ott hintált egy kis darabig, mert a dugót
nemzeti szin fonásu spárga tartotta, az nem engedte, hogy a dugó leessen
és a porban összepiszkolódjon.

Ez volt az élet első puskája. Az élet második puskája bodzafa-puska
volt, nevelő urnak saját gyártmánya, habár nem is saját kitalálása.
Második elemista korban készitette nevelő ur a bodzafa-puskát,
kivánkozom mondani hogy testületileg, igen, mert körülbelül az egész
második osztály egyszerre csinált bodzafa-puskát, kiki magának, a május
édes kedves meleg napjaiban. Ha nevelő ur a mellére szoritotta két
kézzel a bodzafa-puska agyát és huzta visszafelé erővel a bodzafa-puska
csövét, akkor a csőbe behatoló puskavessző előre ugrasztotta a cső
mellső végébe dugott nyálas pici rongygolyót, ez a rongygolyó osztán
kiugrasztotta a cső külső végébe szoritott második nyálas
rongygolyóbist. Amely keményen nekirepült egy másik kis fiu mellének,
mert az előzőleg önként jelentkezett és nyitott szemmel, a hencegés
mosolyától nyitott szájjal és a kiváncsiságtól dobogó szivvel várta a
halált.

Ez volt az élet második puskája. Az élet harmadik puskája gummipuska
volt, ezt nevelő ur első gimnazista korban épitette, és pedig azért
ilyen későn, mert mint szegénysorsu, csak a középiskola évadának
kezdetén engedhette meg magának hogy a szószedetre s a rajzpapirra
kicsalt pénzből annyit félretehessen, amennyi a legszerényebb egyágu
gummipuska kiépitésére futja. Voltak kevésbbé szegény sorsuak, kik
kétágu gummipuskával képviselték magukat, voltak aztán gazdag sorsuak
sőt nábob sorsuak, azok három meg négy águ gummipuskával szerepeltek.
Igen kérem méltóztathatnak emlékezni azokra az arisztokrata
gummipuskákra, melyeknek nem is fából volt a nyelük, hanem sötétkék
acéldrótból, azokat a gummipuskanyeleket a helybeli nagy
vaskereskedésben készen árulták, csak pénz kelletett hozzá. A verebek, a
kis csirkék meg az ablakok szörnyet haltak ha megfelelő nagyságu kavics
találta őket. Az idegen kutyák és az ellenséges gyerekek, azok is
megemlegették, ha kaptak egy lövedéket a gummipuskából, pláne azokból a
három- és négyáguakból!

Az élet negyedik puskája, igen, hát vegyük puskának, hiszen más nevét
nem is tudom, csak hogy puska volt. Vergiliushoz, Sallustiushoz,
Ovidiushoz, Cicerohoz, Horatiushoz. És azután Homeroshoz. Pardon, hát
Cornelius Neposhoz! Persze, negyedikben lőtte legelőször a latin
tudományt nevelő ur is a latin puskából. Ez a puska, az élet negyedik
puskája, két puska volt, ugymint latin és görög puska.

Az élet ötödik puskája, jog szerint a Flaubert-puska lenne, de azt
hiszem, már kijelentettem, hogy nevelő ur szegénysorsu volt, és hát a
szegénysors a Flaubert-puskát kiütötte kezéből, akarom mondani
ábrándjaiból, igen, a Flaubert-puska urfi-puska, a galambok bizonyára
adnak arra valamit, hogy őket tekintetes urfiak lövöldözik, fogadni
mernék fájna nékik, ha szegénysorsu tanuló ifjak is lelőnék őket a
magtár tetejéről.

Ugorjuk hát át a legitim Flaubert-puskát mint az élet ötödik puskáját, s
ugorjuk át ha már benne vagyunk, az érettségit is, az érettségiből egy
ugrásra ott vagyunk aztán Patkányos-pusztán, ahol nevelő ur mint első
éves tanárjelölt az intéző ur csemetéi mellett nevelősködik. Az élet
ötödik puskáját, az igazi srétes puskát a gazdasági irnok ur adta kezébe
nevelő urnak, félmeleg őszi délután, mikor intéző ur, irnok ur meg
nevelő ur kisétáltak a répaföldre nyulra, fogolyra. Intéző ur nagy
hosszu alak, csizmás, Vevey-szivar a szájában, szivarnak oly hosszu mint
intéző ur intézőnek amilyen hosszu. Lancaster-puska lóg intéző ur
nyakában, vagyis a mellén lóg lefele térdig, a szijj a nyakába simul
intéző urnak. Irnok urnak a lábszárán bőrgamásni urizál, ha lovagol, ha
biciklizik, ha vadászik. A vállán nehezedik a Lefosé, a puskaszijj
derékszögü háromszögben feszül, igen mert irnok ur ugy sétál, hogy a
puskacsőre könyököl, a puskacső hátra néz és a puskaagy elől feljebb van
mint a puskacső vége hátul. Irnok urnak az ajkáról cigaretli próbál
leesni, saját töltés, Kir és Purzicsan barna. Irnok ur nem olyan magos
mint intéző ur. De magosabb nevelő urnál. Nevelő ur ott hosszitja
lépteit irnok ur mellett, szélen megy, ugy hogy a három alak kicsi,
nagyobb, leg-nagyobb. Nevelő ur cipőben van, azt az egycsövü
nemtudommiféle puskát, akit orvvadásztól szedtek el egypár éve, azt ugy
viszi, ahogy egy illusztrációs Krudy-féle regénykönyvben látta volt egy
magányosan andalgó vadásztól, vagyis lezser a jobb vállon a szijj, a
puska hátul a földnek irányzott csővel, mindakét kéz hátul a puska
csövén, szórakozottan. Nevelő ur szájában szintén saját töltés, hetes
tizenhármassal, és a slukkerek közben az első vadászat mély drukkal és
magas emelkedettséggel telt sóhajai. Nincs titkom, kiárulom hogy mikor
az intéző ur azt kérdezte nevelő urtól: hát volt-e már vadászaton
életében? nevelő ur műméltóságot vett a képire s ugy felelt, hogy: c,
hogyne kérem szépen!

Intéző ur irnok urral az őszi munka felől témáztak, közben irnok ur
perceket hallgatott, megelőzőleg bizonyosan indulatos leckéket nyervén
intéző urtól. Intéző ur egyszer másszor lehajolt, répát, krumplit,
pipakupakot, szeget mit vett fel a földről, azután behajitotta a
táblába. Irnok ur ugy tett mintha rendet tartana az uton és a cipője
orrával el és felrugott lécdarabot, fél patkót, rothadt répát,
ganéjdarabot miegymást. Nevelő urnak nem volt beosztása, dunsztja sem
volt a gazdaság felől, ő ilyenkor a szeme elé tenyerelt és oroszlánt
tigrist jegesmedvét és cethalat kutatott a láthatáron.

Hát azután egyszer csak intéző ur a füléhez kapta a puskát és
odadörditett egy rettentőt arra a hagymaházi torony fele. Csakugyan,
arra osztán látszott hogy egy korpulens öreg nyul mint valami hazai
kenguru elkezd vágtázni lustán hangtalan, mintha menni akarna
összeszedni az intéző ur kilőtt sörétjeit. Egyszer csak egy másik ilyen
nehéz szürke kenguru vagy lajhár is felébredt a föld alól és az is
elkezdett zónázni valamerre egy szántás fele, de egészen más irányban.

Akkor intéző ur irnok urral rapid haditanácsot tartott diszkrét hangon,
hogy a vadállatok meg ne hallják és azután ott hagyták nevelő urat a
répaföld szélén, intéző ur a szántás fele ment előre, irnok ur meg
ügetett a répaföld távolába befelé. Nevelő ur levette nyakából a puskát.
Ott állott a hervadt göröngyekben, azt hitte köröskörül háboru dörög, s
ő abból egy hangot se tud hallani, oly szemtelen hangosan dobog a szive.
Nézte merre jár az irnok ur. Irnok ur megállott, állott, a puska a
kezében volt, lebocsájtotta a puska dupla csövét, mindakét csőbe
belekukucskált lekonyitott fővel és közbe gyorsfelhőket cigaretlizett.
Aztán látszott egy ember, messzi császkált a répaföldön tul, igen kicsi
volt, irnok ur felcsapta a puska csövét, azután lassan emelte a puskát
és odacélzott a felé az ember felé. Nevelő ur is magasra vette a puskát.
A puskakedvelő nagyközönség meg fogja bocsájtani nevelő urnak azt a
csacsi föltevését, hogy irnok ur netalán most rá fog lőni arra az
emberre. A puskakedvelő nagyközönség az irnok ur felől tisztában lehet,
hogy az igen jól tudja hogy a vadászengedély emberlövésre nem
vonatkozik, viszont rokonszenvesnek találhatja a puskakedvelő
nagyközönség az irnok ur sportszerü ábrándját, amelylyel mérlegelte hogy
vajon ilyen távolságból el tudná-e találni azt az embert aki amoda
megyen? Azután nevelő ur, mint aki még igen messze van az emberlövéstől,
hiszen még galambot se lőtt eddigi pályáján, mondom nevelő ur annyira
ment csak élő cél hijján, hogy fölvette a puskát az orra mellé jobbfelől
és egy helyes kis vadrózsaszin felhőt kezdett célba venni. Az a felhő
magában vendégszerepelt azon a berlini-kék egen, kis kiváncsi s elég
alkalmas volt arra hogy nevelő urban kedvező impressziót tegyen az ő
célzó tehetsége felől.

– Brumm brumm! – vagy hogy imitáljam az intéző ur dupla lövését, amelyet
megint valami nyulak kedvéért tett, akik talán várták ezt a jeladást,
mert addig nem látszottak seholse, intéző ur tüzelése után
szolgálatkészen kezdtek egymás mögött egy bizonyos irányba hömpölyögni.
Jó messzire voltak, nevelő urnak kinyilt a szája mikor utánuk bámult,
müveletlenül eszmélt a birtok eseményei közepett, de persze helyén
valónak találta hogy a nyulak igy tudják az ő teendőjüket, hisz azok már
régebben élnek itt a birtokon.

Igen ám, az intéző ur lövései után, valami husz lépéssel nevelő ur előtt
egész váratlanul frr! egy tiztizenkét főből álló vagyis repülő
fogolycsapat emelkedett a szabad levegőbe. Én már nem tudom hogy találta
fel magát nevelő ur oly hirtelen, s hogy hogy vitte véghez a puska kellő
fektetésének, a célzásnak és az elsütésnek összetett müveletét, elég az
hozzá hogy ugy belelőtt abba a fogolycsapatba mint egy Bársony István.
Igen, azt sejtette a durranás alatt hogy valakit rettentően pofonvágtak
itt valahol, és látni nem látott semmit, kivéve hogy irnok ur erre
fordul, még azt is mintha látta volna, hogy megelőzőleg irnok ur tágasat
ásitott és háromszor megcsapta a tenyerével a száját. Aztán mint a
bolond megszaladt nevelő ur arrafelé amerre a foglyok elrepültek.
Gondolata nem aludt, nem, ébren volt, és az a gondolat számon tartotta,
hogy itt most valaki puskával a kezében bukdosik a lyukas puha földben,
lélegzik mint kutya a kánikulában és meg akar kapni valamit ami esik
lefele az égből, aminek le kell onnan esni, igen, ennek a sötét gyors
függőleges foltnak, ami ugy kápráztat az átlátszó világos levegőben.
Valami lapda esett föl, annak le kell hullani. A napnak le kell bukni
alkonyat után. De hát hol, hol, hol van? A foglyokat elnyelte az ég,
mintha a föld nyelte volna el! Az a felhő fog talán leesni! Meg se
moccan. Egy kicsit bágyadt lett a szive, tán a puskaportól. Irnok ur
kiabált valamit, a fejét kapkodja, kérdez. Mindjárt, rögtön, csak keres
valamit nevelő ur, megkeres valamit. Az elveszett, elsülyedt. Macera!
Hallatlan valami! Hát hol vergődik az a lelőtt fogoly? A lábával, a
puskaagygyal hiába szántja nevelő ur a rongyos répaföldet. Nincs és
nincs. Nincs.

Vége lett a vadászatnak. Intéző ur hoz egy nyuszit, csüng a feje, vért
köp minden lógázásnál. Borzasztó ránézni szegény nyuszira. Talán meg is
halt már.

Irnok urnak nem volt szerencséje.

– Hát nevelő ur mire sütötte ki puskáját?

– Én, kérem szépen, lőttem egy foglyot.

– Ugyan!

– Igenis. A két szememmel láttam hogy leesett. Nem tudtam meglelni. Ugy
szeretném még megkeresni.

– Majd holnap reggel. Hát biztos az a fogoly?

– Biztos kérem, intéző ur. Becsületistenemre!

– Nahát jól van.

Következő vasárnap délután intéző ur, irnok ur, nevelő ur a sárga
féderes kocsin bekocogtak a laposladányi kaszinóba. Intéző ur bemutatta
nevelő urat a laposladányi intelligenciának. Számtartó urnak, doktor
urnak, bérlő urnak, jegyző urnak, patikusnak, otthon lődörgő jogoncnak,
mindenkinek. Hát mindjárt el is dicsekedett intéző ur avval is hogy már
vadászaton is volt nevelő ur, lőtt is egy foglyot. Kerestük másnap, nem
leltük meg, biztos bement az a fogoly a váradi kórházba, majd visszajön
ha lábra áll. Fő a dicsőség. Ezennel fel lehet szentelni nevelő urat.

Vagyis azonnal lekapták a négy lábáról nevelő urat, felhasaltatták a
billiárdasztalra, az egész intelligencia, ahányan voltak, mind csupasz
tenyérrel meg dákóval meg pipaszárral felszentelték nevelő urat, a
vadászt. Szentelték vagy öt percig. Sok, Sándorkám.

Neked meséltem Sándor, mert Terád találtam gondolni mikor leültem
mesélni (nem veszed rossz néven?) és kérlek ha nem volnék profi (sajnos
hogy az vagyok) akinek meg kell enni a tárcairó törvényeket, kedvem
volna minden komoly szabályhoz illetlenül felnyögni s elnevetni magam:
Te, én voltam a nevelő ur, barátom, olyanokat csaptak rám, hogy mikor
leszállottam a billiárdasztalról, nem tudtam oda nyulni egy óráig, mert
égett! Addig is mig egy kicsit lehült, az arcomat simogattam ott azok
közt a kedves falusi karakterek közt, mialatt ismerkedtünk és röhögtünk,
mert az arcom is fájt még a puskától.




Györgyi, később Kamilla

Kezet nyujtok a manicure-kisasszonynak, anélkül hogy valaki bemutatna
néki. A manicure-kisasszony felad egy pillantást a képemre, s aztán
elfogadja az elébe nyujtott idegen jobbkezet, sőt két kézzel veszi el,
mint valami ritka kedves baráti kezet. Igen és elfekteti maga előtt az
összehajtogatott serviette-en, mint egy keztyüt. Nem is tudom mit nézett
meg az arcomon mielőtt kezelésbe vett, hiszen a fejjel néki semmi dolga
nincs, a fej a frizőr-szakmára tartozik. Ez a reflex, ez hogy a
manicure-kisasszony felnéz a vendég képébe, aki a patáját hozza
szépiteni, hogy ez az illemé-e vagy a kiváncsiságé, azt nem birom most
hirtelen megállapitani, sőt talán órákig tartó elmélyedéssel se tudnám
kisütni. Kijelentem hogy nem reflektálok arra hogy a manicure-ös
kisasszony érdeklődjék a cifferblattom iránt mikor odaülök a kis
asztalhoz. Nem mintha nem volnék afelől meggyőződve hogy nekem van a
legszellemesebb és a legingerlőbb férfiarcom, mert hiszen arról mélyen
meg vagyok győződve. A dámáknak ha megpillantanak az Operában meg a
lóversenyen, majd kiugrik az üveg a látcsövükből: istenem ki lehet ez az
érdekes fiu, ez a gyönyörű! De mondom ezt a sikert a manicure-kisasszony
előtt szivesen elengedném. Az a pillanat, amit az arcomra pillant a
manicure-kisasszony, az kérdés is, amely rám kiált ezen szóval: ki vagy
te, mi vagy te véletlen fizikum, aki megjelensz előttem, mit akarsz
velem? Igy kérdez engem. Nem tudom ki vagyok mi vagyok, mi jogon
követelem ilyen egy gázszin arcu, agerathum-kék szemü szőke tetemtől
hogy munkára galvanizálja magát értem néma szájjal, vad idegen szivvel.
Azt érzem, hogy nem ember vagyok, hanem az a tizenöt korona, akiért a
manicure-kisasszony fölvette most a körömvágó ollócskát. Mondhatom igen
kevésnek érzem magam. A világ, az más, álom az amit nem tudok
megfejteni, de én, vagyis az a hasztalan alak, akit megszoktam én
gyanánt kezelni, én ébren vagyok, én például nem tudom mit hasalnék ha
ez a lebuktatott fejü manicure-kisasszony vallatni kezdene hogy uri
dolognak tartom-e hogy nővel takarittatom mancsomat? Azok szerint a
képzetek szerint, amelyekből az uriember vagy mondjuk a gavallér igéje
nevelődött, azok szerint talán inkább nekem kellene most e gyöngébb
teremtés kezét elővennem és gyöngéd bókok között ápolnom, vagy le
kellene buknom a cipője orráról a port ellehelni. Hallgatok, hallgatnom
kell egy bün felől, amit nem követtem el, csak képviselek: az élő élet
büne ez. Hallgatok, mikor elébe ülök a manicure-kisasszonynak, de még
azt is számon kell kérnem magamtól, hogy jól teszem-e, hogy hallgatok:
meg kell gusztálnom a manicure-kisasszony arcát, a karakterét ki kell
hamarosan nyomozni. Némelyik kisasszonyon meglátni, hogy homloka nehéz,
el van foglalva szive, cipője vagy gyermeke gondjával. Más kisasszony
fáradt, vérszegény és egész éjjel fogfájása volt. Egyéb kisasszonyok
akadnak, akik csalódottak, ostobácskák és intrikusok, névtelen, gyülölet
gummiját rágják begombolt, eltakart fogsoruk közt. Vannak kisasszonyok,
jobbadán vastag karuak és mellesek, ezek mögött valahol egy him sétál,
ezeknek a kisasszonyoknak három-négy aranyfoguk van, ezek a
munkaasztalnál közömbösek, vak és siket egoisták, frizurájukban nem
bolyong ábránd és szivélyesség, ételek ize játssza mély szonátáját
gyomrukban. Az eféle kisasszonyokkal jobban teszi az ember, ha nem kezd
diskurzust. Vannak azután kisasszonyok, á la mode táncosok, kacérak,
cigarette-et gyüjtők, meg vannak gorombán frivolak, követelők, halk
adomát kivánók, kacagósak, szolgálhatok továbbá kérem büszke szépekkel,
akik az urak kezét közel veszik magukhoz, de lábát távol parancsolják,
kik tartózkodóak és kihivóak, másfajta szépek is vannak raktáramon,
olyanok, hogy Pest kedvessége csorog pillájukról és ajkukról, még egy
főhadnagyot se vesznek komolyan, de meg tudnak szeretni egy cirkuszi
szolgát is, oly ismerősök, mintha száz éve élnének s oly frissek, hogy
sohase fognak meghalni, övék a leghosszabb röhögések és a legkurtább
sóhajok. Mutathatok kezdő kisasszonyokat, csunyácskákat, kik mindig
bevágnak és ugy vannak öltözve, mint az árvák. Emlékeztetni szeretnék
idősekre, kik most tanultak ki, sikertelen arcok és életek ezek,
szerények, betegesek, jegygyürüjök és mellük elpusztitott férjről és
meghagyott gyermekekről tartanak előadást. Láthatni jó szemü, jó hangu,
mosolyra járó száju, urias, tiszta kisasszonyokat, akik ugy hallgatnak,
mintha magokban regényfolytatást olvasnának, felnyilt ajkukkal kérdést
várnak, akire felelni jól esik. Vannak türelmetlen bolondosak, hizással
fenyegetők, akik mozizni készülnek. Vannak, vannak. Ezekkel minddel
lehet vagy muszáj vagy nem árt diskurálni.

De mielőtt ezt a hosszadalmat firkantottam volna, a jelen szőke
kisasszony megkérdezett, hogy:

– A körmöket rövidebbre, kérem?

A kézhez szólott, csak a kezet nézte, a körömvágó ollócska már
beléhatolt a köröm sarkába s várt mig felelek. Azután müködésbe jött a
kisasszony, szabadon tekinthettem homlokát, négy ránc volt ott, elég
hosszuak és elég párhuzamosak. Oly közel és olyan hirtelen ráncok voltak
hogy szinte fujtam egyet hogy elfujjam őket. Egy fodrászmühely kapcsolt
része ez a kis manicure-szoba, két asztalka áll benne. A másik asztalka
el van hagyva. Dél van. A fodrászmühely ajtajából beszól egy idős hasas
ur, a feje törülközőbe van szoritva:

– Hány perc Györgyi?

– Még egy előjegyzés van igazgató ur.

– Hát majd délután. Félnégykor jövök.

– Igenis direktor ur, fenntartom.

A bekötött fejü direktor ur eltünik, a kisasszony a fejem fölött a falra
néz. Visszaengedi fejét, melynek csekély kilengésü rezgését észlelem mig
reszeli a kisasszony a körmöket, s hallom hogy igen vigyázatosan
sóhajtott a kisasszony, nem publikum számára. Fekete crépe bluza van, a
décolletage-ban felcsap a slingelt ingnek egy hulláma. A kisasszony arca
aféle mint az élesztő, feje rezgése közben az orcáin és homlokán
csuszkál egy bizonyos fényesség, mert az üzletben gáz világit. A
kisasszony ujjai kurták, karja füves, ez a szőke fü szintelenebb mint a
haja. Fülei ki vannak furva, fülbevalója nincsen. Van egy hitványka
gyürüje málnaszörp szinü kővel, a zálogházban kaphatna rá egy
gorombaságot. Nem tudom a gázfénytől az arcán vagy a keze meleg
korrespondenciájától, nem tudom, szorulást kapok az ugynevezett sziven
és hátul a sziv mögött vagy hátul az üzlet fala mögött valahol mintha
méla gongütést hallottam volna. Evvel a kisasszonynyal tán jobban teszem
ha beszélek.

– A másik kisasszony ebédelni van?

– Igen, az elmegy ilyenkor ebédelni.

– Maga később megy ebédelni?

– Én itt ebédelek az üzletben. Csak a nővéremet várom.

– A nővére hoz ebédet?

– Nem kérem, ő is üzletben van, idejön hozzám, ide hozatunk a
bormérésből mindennap ebédet. Már itt lehetne.

Megint a falra néz a fejem fölött.

– Nem tetszik tudni hány óra? Én nem tudom ez a mi óránk vagy késik egy
félórát vagy siet egy félórát, sose pontos.

– Háromnegyed mult öt perccel.

– Köszönöm. Azt hittem késik a nővérem.

Olyféle lágy hangja van, mint a pamut. Sárgás pamut. Álmos. Mintha
nehezére esne a szó.

– Nem fáradt még ilyenkor, mondja?

– Én? Nem. Már mint a kezektől nem.

– Hány kezet csinált ma délelőtt?

– Hányat? Hányat is? Az önével kilencedik. Nem, tizedik. Ettől nem
volnék fáradt, csak rosszul aludtam. Tessék betenni a másik kezet a
vizbe.

– Mért nem aludt jól?

Hallgat. Mosolyog. Hallgat.

– Ne kérdezzem?

– Vendégek voltak nálunk.

– Szóval mulattak.

– Hogyne. Ahogy a Katicabogarakkal el lehet mulatni.

– Hogy-hogy Katicabogarakkal?

– Azok voltak a vendégek. Minden éjszaka Katicabogarakkal mulatunk.

– Poloska?

– Az, még a nevétől is beteg vagyok.

– Hö. Borzasztó.

– Az ágy szélén ülök fél éjszaka, nem merek belefeküdni. Mit lehet
csinálni az embernek, sehol nem tudunk más szobát kapni.

– Nem lehet azokat elpusztitani?

– Az isten verje meg, amilyen házigazdánk van. Őtőlök jön a piszok.
Szegény nővérem egész éjszaka szedi a Katicabogarat, rakja a vizbe.

– A vizbe rakja?

– Egy csupor vizbe teszi. Én meg se merem fogni. A nyavalya kitörne.
Nővérem se meri megölni, csak a vizbe teszi.

– Nem pestiek maguk?

– Nem kérem, mink erdélyiek vagyunk.

Nem igen merek tudakozódni. Szemlét tartok a köröm- és bőrollók, letoló
fácskák, szarvasbőr-simitó, lakk, nagolin, kyx miegymás fölött a kicsi
asztalon. Chloe mind ennek a portékának hirét se hallotta. Daphnis nem
uriember volt, aki manicure-ért kereste Chloet, hanem sipolva sétált
guruló birkái mögött és találkozván, egymástól tanulták meg a csókot,
mert tapasztalatlanok és édesek voltak.

Egy órára megjött a nővér, az, aki a Katicabogarakat a csupor vizbe
teszi. Idősebb mint a kisasszony, akit Györgyinek hivott az igazgató ur,
szőke, nagykezü, pici, hervadt fogu, neki is ilyen élesztőorcái vannak.
Roppant szomoru, őszinte nagy cipőt emel a két lábán.

– Szervusz kicsi Györgyim.

Megnézi a vendég kezét, a vendég arcának egy óvatos főhajtással köszön.
Györgyit megcsókolja homlokán.

– Szervusz Kamillám. Foglalj helyet, kérlek. Itt van Sándor? Sándor!
Sándor?

– Biztos elküldték. Majd jön mindjárt. Mit hozassunk, Györgyim.

– Mondd meg te, Kamillám.

– Jaj, egy hölgy félkettőre bemondta magát. Hogy kell sietni! Györgyim,
tésztát nem hozatunk. Kijelentem, tegnap is főzelék tészta negyven
korona.

Megint a vendég kezére pillant Kamilla. Szemei mint a világoskék
márványgolyók, oly bámészak és a hangja, mint az ágendás kis leányoké,
oly gyermekhang, olyan nyulós, siralmas.

Lloyd George, hogy birod a neved a homlokodon viselni, hogy tudsz élni,
hogy fogsz tudni meghalni, mondd, hogy fogsz tudni meghalni.




Emlék

Éppen nagykoru lettem, soha boldogtalanabb évadom nem volt. Lent voltam
T. Valentin barátom birtokán, cséplés idején. Jókor reggel lóháton
kimentünk a «hegybe», ahol a cséplés zugott, Valentin ott lógott délig a
masina körül a bikacsekkel pihenés nélkül csapkodva lágy csizmaszárát.
Ezt hallgattam egy messzebb kazal alatt hevertemben, meg a vakon bugó
gőzgépet meg az izgága rostát meg azt a sóhajtozást amivel a keresztek a
rostába hajoltak. A pitypalattyot és a tücsköt tán nem is hallottam,
mert csak szomoru hangokat kivántam hallgatni. Be volt a szemem téve, a
lángoló levegőt, meg az őrült szalmafényt nem tudtam elszenvedni. Ott
hevertem délig, egy-két tucat szalmaszálat végig harapdálva, mig émelyt
nem kaptam a szalma izétől. Délben usztunk egyet a Tiszán, mert a Tisza
partján volt ez a föld. Azután visszaügettünk a község alá, az
ugynevezett kastélyba. Ebédig rendesen egy kis nyomorék fia-szarvassal
barátkoztam, aki az istállóban lakott a lovakkal, ennek a szegénykének a
bal hátulsó lába meg volt törve, elmaradt fejlődésében a többi három láb
mellett, ezt az árva lábacskát fölhuzta a szép kis állat és lógatta, mig
három lábán bánatosan sétált az udvarban vagy, néha, futni próbált. Ugy
hitták: Albert. Az állatorvos kezelte, de nem ment vele semmire. Igy élt
Albert fogságban, szeretetből és irgalomból.

Délutánonként az erdőre sétálunk egy-egy angol puskával őzlesre.
Egyszer-másszor láttam az állatot keresztuton vagy fák közt átinalni
mint valami álmot. Egyetlenegyszer kiséreltem meg a merényletet egy őz
élete ellen; nem találtam, de azt a pofont akit akkor a fegyvertől
kaptam, azt megérdemeltem. Este rendesen két uhlánus tiszt vendégünk
volt. Azok biciklin szerettek járni. Az egyik fiu mindig elhozta
felolvasni az aznap érkezett postáját. Harminc darab nővel levelezett,
mindet apróhirdetéssel fogta. Nagy nevetés volt a levelek fölött, magam
is nevettem pedig boldogtalan voltam. A szerelmes levekhez jó hideg bort
ittunk.

Egyszer ebéd után Valentin a kocsist elküldte Pepiért. Pepi abban a
községben szerző volt, különben pedig felesége volt a második banda
cimbalmosának. Félóra mulva Pepi ott állott előttünk a tornácon. A
hencseren hevertem a vadszőllős árnyékban. Pepi megnézett, magam is
megnéztem Pepit, emlékszem az ajkán egy sötétkék gubó volt. Valami
hatvan esztendős testes ember volt, piros pamut botos volt a lábán és
hangos papucs. Valentin ott ült a karszékben, egyik lába a másiknak a
térden. Nem engedte Pepit kezet csókolni, magam is ellenállottam Pepi
kisérletének. Valentin elkezdte a kihallgatást:

– Hát mi van Pepi?

– Hát vóna kezitcsókolom a suszterné, a Kunffy nagyságos urék uj
szobalánya, a doktorék szakácsnéja, különben azt ma estére már az
ulánkaszárnyába igértem, vóna még urfi kérem a Csordás ügyvéd urék
nevelőnéje, most jött ide négy napja. Német.

– Hogy néz ki?

– C, gyönyörü szép szőke. Olyan dereka van akar a hegedünek. Igaz. Az
uristen vegye ki a két szememet. Ide hozom legelőször is magoknak
urfikám. Jaj de büszke nő, egyem a száját. Nem is mondom senkinek mig
ide nem hoztam el. Öt forint dukál érte az én három pengőmön kivül.
Micsoda szép piros szája van. Arany foga is van, itt ni. Nahát ezt meg
fogja köszönni az urfi. Igaz.

– Hát más nincs?

– Hát kit adjak ha ez se jó az urfinak? A Kunffyféle szobalány nem kell?
A szép kövér suszterné se jó már? Talán magának tekintetes urfikám,
olyan fehér az a szép suszterné mint a zsemlye. Most voltam nála,
alszik. Ha kell felköltöm, hozom.

– Hagyja csak aludni.

– Hát semmi más nincs? – azt mondja neki Valentin – hát szüzed nincs egy
se?

– Jaj volna egy ártatlan gyenge jószágom, most kezdtem gondját viselni,
c, nyalom a szeme bogarát, de szeretem a kis ártatlan szivecskémet. Ott
van az is a Kunffy-konyhán.

– Ki az apja?

– Nincs annak mert kis árva. Nincs annak senkije csak a jó isten. Ó be
hamis kis szeme van, egyem meg. Tizenöt esztendős, urfikám, ó mit
mondok, most jár tizennégybe. Ilyen két kicsi szilvája van ni.

Pepi föltette a két öklét az ő felszakadt keblei fölé a mellére, hogy
ott van az a két kicsi szilva.

– Hozd el vacsora után. Megfüröszd, mert kihajitalak benneteket.

– Meg, megfürösztöm az árvámat. Hat forint lesz urfikám, három magamnak,
három a kis ártatlan bogaramnak. Jaj nem adnám sehova, csak magának
aranyos urfikám. Egy kis rágott szivar lesz a cimbalmosnak kezit
csókolom?

Kapott szivarvéget egy tucatot, elment. Valentin fölvilágositott, hogy
ez a bestia soha nem ad a cimbalmosnak a szivarvégből, mind maga eszi
meg.

Este tiz óra felé beadta Pepi a szüzecskét. Az átvételnél nem voltam
jelen, odabent a vendégszobában olvastam. Egyszer csak tereli befele
Valentin a kis áldozatot maga előtt. Még a gangról a nyitott ablakon át
bebucsuzott Pepi s a hangján hallani lehetett, hogy a szájában van a
bagó. Nagy jóakarattal ajánlotta hogy csendbe legyünk és vigyázattal
küldjük haza a kis ártatlant, mert ő fél a csendőrségtől, a mult
hónapban is befogták egyszer a csendőrök és megpofozták. Valentin
rácsukta az ablakot a Pepi hosszas suttogásaira.

Én mikor a kis leányt megláttam, elkacagtam magam. Megállott, nem mert
sehova nézni, a kék paraszt rokolyája térden alig ért alul, ellenben a
fehér pendelye bokáig volt leesve. Sovány gyermek volt, tizenöt éves
forma. Se nem szép, se nem csunya, én már nem tudom, milyen. Egy kis
árva. Mezitláb volt, piros és kék volt a lába még a friss lábmosástól.
Sárga keszkenő volt a fejében, homlokára huzva öregesen és egy kezében
összepréselt zsebkendőt tartott, mint mikor vasárnap kimennek a
parasztleánykák. Valentin is elnevette magát a hosszu pendelyt
meggusztálva.

– Na hékás, tebelőled meg miféle maskurát csinált ez a gazember Pepi?

A kis lány lesütötte a fejét, különben ugyis le volt már az sütve.
Elkezdett a siráshoz készülődni. A válla már egyet-kettőt ugrott és a
zsebkendős kezének a mutatóujjával a másik sötét kezének ujjacskáit
pattintotta.

Valentin franciául megmagyarázta, hogy ezt a pendelyt Pepi adta a kis
leányra, mert bizonyosan nem találta elég finomnak a kis lány ingét. Ezt
a pendelyt Pepi ilyen célra tartja, ebben a városi ingben szokta beadni
az uraknak a nép egyszerü gyermekeit. Mielőtt az urakhoz mennének, sötét
este először Pepihez kell menniök pendelyt cserélni.

Hát aztán Valentin elkezdte kinozni a kis lányt, hogy hány esztendős
vagy, hogy hinak, gyere közelebb stb. A kis leányból egy szó se tudott
kijönni, meg volt ijedve s a sirás szinte már hallatszott, mielőtt
rákezdett volna. Néztem, azt vártam hogy a válla fölött kétfelől a két
szárnya is kibuvik, olyan szinüek, mint a pendelye s fel fog emelkedni
vadságában, félelmében, butaságában szegényke s áttörve nesztelen a
mennyezetet, a sötét égbe fog menekülni.

Valentin leült a diványra:

– Gyere hát ide hozzám – azt mondja a kis lánynak.

Akkor aztán robbant a kis lány. Egy hosszu sóhajt szippantott, a sóhaj
felhuzta a fejét, avval máris a közepében volt a bőgésnek. De ugy
bőgött, mintha nagy verést kapott volna.

– Pssz. Pssz. Nem hallgatsz! Mit orditol itt! Tee. Hogy hivnak. Hallgass
hát, mi lelt. Tee. Ni csak. Mit akarsz? Bántott valaki? Cs sss! Fogod be
a szádat rögtön! Nem hallottad?

Ezek közt a kérdések közt a kis ismeretlen folyton hápogott, kapkodta a
fejét, szédülve lépett jobbra meg balra, a zsebkendőt a homlokára meg a
fülére kapkodta fel a szeme helyett, csunyán nyivákolt, huzta meg
harapta a sirását éz közbe mindig: jahahaj! és azt is ki akarta mondani:
istenem, de nem sikerült néki.

Valentin felállott, odament érte, a kis lány a kályhához esett
menekülésében. Valentin fölszedte s odahuzta a diványhoz. Visszaült, a
két térde közé fogta a kis leányt, lehuzta a kezét a siró szeméről és
megrángatta egy kicsit. Dühös volt:

– Hát mi lelt te taknyos. Megraklak ha lármát csinálsz itt. Hallgatsz
el?

A kis lány csak az orrán sirt.

– Hát mi kell? Mért jöttél ide?

– Se he he.

– Ide nézz a szemembe. No! Ide nézz. Vedd fel a fejed. Igy. Jaj de
csunya vagy. Mért jöttél ide? Nem tudod?

– Ne he he.

– Mit mondott neked Pepi? Nyisd ki már a szádat!

Megint bőgni kezdett.

– Sss. Hát nem tudod mért hozott ide Pepi? Hogy mertél eljönni? Nem
tudsz beszélni?

Nem tudott beszélni. Csak rini tudott, a száját tudta reszkettetni, meg
a vállát, meg az orrát tudta szini. Valentin megtapogatta térdig, aztán
kiengedte a két csizmaszára közül.

– Mondjad, te pondró, még nem voltál senkivel?

– E he he. – Lehet azt akarta beszélni hogy: nem.

– Miféle szemtelenség hogy el mertél jönni Pepivel. Nem sül ki a szemed?
Hol van édesanyád? Ne félj, megmondjuk neki, hogy az urakhoz jársz
Pepivel.

Kacagott egyet Valentin a kis lány feje fölött és lehuzta a sárga vasalt
keszkenőt az orrára. Olyan lett mint egy nagyfejü sárgaszáju fia-veréb.

No s aztán Valentin Englert gyömöszölt a szájába, meg is rakta bonbonnal
a kis árva szoknyája zsebét és aztán becsöngette a szolgáló legényt és
átadta neki a névtelen gyermeket, hogy kisérje el a Kunffy-portáig.
Azután szomoruságba esett és megmutatta annak a nőnek a fényképét akibe
szerelmes volt és akibe most is szerelmes és akibe halála után is
szerelmes lesz, mint ahogy kifejezte magát. És elmesélte a történetét.

Igaz. Másnap Valentin szegény kis Albertünket kihozta az udvarba,
lefotografálta s aztán mert azt mondja nem lehet rajta segiteni, a
vadászfegyver agyát a jobb füléhez illesztette s meglőtte Albertet.




A sánta fiatal ember naplója

Egy kicsit nehéz levelet kaptam. Rá volt ragasztva rézsút a keskeny kis
postai cédula, hogy Ajánlott. A borítékban a levél mellett összehajtott
papirszeleteket találtam, ugyanebből a levélpapirfajtából. A levélben
gyakorlott férfiírás volt, de nőneműen vékony betükből. Azt mondja a
levél, bocsássak meg ezért a merényletért, de ő, aki nekem ezt a levelet
írja, a mai világban egy megértő lelket keres, amely mint egy fölvevő
állomás fölveszi az ő sóhaját. Ő, azt mondja, civil, sánta és
bankhivatalnok. Fiatal és magános ember. Van egy szépen bekötött üres
könyve, abba egy-egy este, mikor nagyon nehéz a szíve, beleírja az ő
életét. Ebből az ő naplójából másolt le nekem annyit, amennyivel
gondolja talán nem fáraszt el túlságosan s kér, hogy olvassam el. Az a
tudat, hogy elolvasom, amit ő írt, nagyon jól esik neki. Választ nem
vár, vissza nem kéri, semmit nem akar egyebet, azt mondja, csak éppen
hogy kegyeskedjek elolvasni. A nevét nem írta a levél alá. Csak azt
írta: Budapest, 1916 május 24. – N. N.

Elolvastam a levélpapirra leírt naplódarabokat. Én nem tudom kiféle
vagyok e földön, költő vagy szerző, vagy iró, vagy munkatárs, vagy
tudósító, én nem tudom. Ember vagyok, kaptam valamit, odaadom a többi
embernek. Kirakom ezeket a fél levélpapirokat, tessék, úgy ahogy jönnek
egymás után.

*

Ma letettem a monoklit, többet nem teszem föl. Délben a váltóosztályról
átjött egy fiú traccsolni, rám nézett és elvigyorogta magát: «Mi az, már
a szemedre is sánta vagy?» Az egész terem elkezdett röhögni, a
dictaphonkisasszony is kacagott. Az első pillanatban neki akartam ugrani
a fiúnak, hogy felpofozom. Aztán csak azt nyögtem: hülye! De azt hiszem
senki se hallotta. Lehajtottam a fejem és úgy csináltam, mintha
dolgoznék. Két hónap óta hordok monoklit, egy kicsit imponáltam is vele.
Hetekig készítettem elő a társaságot, hunyorítottam, nyomkodtam és
törölgettem a balszememet, azt mondtam, érzem hogy meggyengült. Valaki
még mondta is: vegyél monoklit, jól is fog állni neked. Az orrom mellett
egy piros bevágás van a monoklitól. Remélem, egy pár nap alatt elmúlik.

*

Herkély és Gross bejöttek ma búcsúzni a tartalékos hadnagyi ruhájukban.
Iszonyú rosszúl éreztem magam. Megvetést és szánalmat éreztem magam
iránt a szemükből. Nem is néztek rám olyan melegen, mint a többire, úgy
láttam. A kezüket is úgy adták ide, csak éppen hogy belelógatták a
kezembe és elkapták. Lehet, hogy nem is gondoltak rám semmit, észre se
vettek izgalmukban s ez fáj legjobban. Ez azt teszi: te nem is élsz, te
féreg, neked semmi közöd az egészhez. Ezt a két kollegát titokban
lenéztem mindig, mert teljesen műveletlenek voltak, nem tudtam velük
semmiről sem beszélni. Most hősök lesznek és mit ér az, hogy én az
Operába jártam és nyelveket tudok? Szegény fiúk, mi lesz velük?

*

Oly petroleum-ízü napjaim vannak! Soha nem éreztem így a nyomorékságot,
mint most. Az élet mindig be volt zárva előttem és a halál is olyan,
mint egy ünnepély, ahova nem hívtak meg. Mindennek elveszett az értéke.
Szégyellek a háborúról beszélni, szégyellek izgulni érte, szégyellem
mondani, hogy borzadok tőle, szégyellem mondani, hogy lenézem mint
kulturember. Mindig csak a földre nézek és látom a jobblábamon a
vastagtalpú és magassarkú cipőmet, ezt az örök cipőt, ezt a drága és
undok és hiú orthopéd-munkát.

*

Gross hősi halált halt.

*

Nem tudok szórakozott lenni, az intelligencia a fejemben minden lépésnél
eszméleten van, en suite szenvedek. Minden lélekzetem: én, én, én. Nem
mehetek a tömegekkel. Úgy szeretnék valakire felnézni haldokolva, azt
mondani: isten veled testvér! És úgy meghalni. A háború éppúgy, ahogy az
államok bajainak, úgy sok nyomorúlt és boldogtalan egyénnek is egy
borzasztó megoldás, de biztos megoldás. Nekem? Itt sétálhatok ezüstfejű
botommal és gondolkozhatom. Ezelőtt sokszor jól esett a gondolkozás,
mostanában útálok gondolkozni.

*

Ma délután zárás után olyan gyerekességet csináltam. A Szabadságtéren
mentem és úgy mentem, hogy a jobblábam a járda szélén volt, a ballábam
lenn az úttesten. Végigmentem így a járdán és a botom folyton forgattam
a levegőben. Még fütyörésztem is. Teljesen úgy jártam, mint akiknek
korrekt lábuk van. Aztán megúntam és leültem egy padra. Nevelőnők
stikkeltek a padokon, a virágágyak közt kis pubik és babyk karikát
hajtottak, labdáztak, hancuroztak. Egy babynak a labdája elébem gördült,
a vastag kis baby szaladt utána, lehajoltam, hogy föladjam neki, a baby
éppen a lábam előtt bukott fel, behúnyta a szemeit és úgy sírt, mintha
el akarna ájulni, hirtelen kinyitotta a szemét és felnézett a cipőmre és
elhallgatott és bámulta. Oly szerencsétlen vagyok és még azzal is
kínozom magam, hogy ilyen eseményeket feljegyzek magamnak. Viszont
mindig jól esik magamról írni, erre rájöttem.

*

Ha egyenruhában járhatnék legalább, míg háború van. Ha vennék egy
tisztított tiszti ruhát a Teleki téren és felvarratnék rá két csillagot,
mint főhadnagy és vennék a hadfelszerelési üzletben egy Signum Laudist
és sétálnék olyan helyen, ahol abszolute nem találkozhatom ismerősökkel,
a Ferencvárosban vagy Újpesten. Sajnálnának és imponálnék és akad nő,
aki belemenne egy kalandba velem. Nem, hiszen az igazi tiszteket, akik
sántikálnak, szintén nem sajnálják, vagy ha igen, az is mit ér? A nőknek
nem érdekes. És azok a szegény sánta tisztek, akikkel velük érzek, nem
éreznek velem. Ők katonák. Csak a lábuk sántit, én a lelkemben is
sántitok. Még a közkatonák, akik a háborúban megsántultak, még azok se
néznek úgy vissza rám, mint barátjukra vagy sorstársukra.

*

Milyen modern műlábak vannak. Apró keresztvassal ellátott vaskarikák,
mint a shi-rudak talpa. A katonák szinte vigan látszanak menni. Vannak
egész és fél műlábak, német találmány, igen praktikus és könnyed dolgok.
Talán egy fél műlábbal én is jobban járhatnék s nem volna ilyen feltünő.
A Leipzigerben láttam fotografiákat hadiműlábakról, csoda. Olyan mintha
divat lenne, vagy sport, vagy gyerekjáték. Láttam egy német
uhlánus-kapitányt műlábbal lóháton. Hogy beleélték magukat az emberek a
bajukba, legalább úgy látszik. Mennyien vagyunk már Európában. Mintha az
én kedvemért történt volna az egész dolog, hogy vigasztalódjak és ne
érezzem magam oly elhagyatottnak ebben a csapásban. De én nem örülök a
mások balsorsának és a mások helyzetébe nem tudom magamat beleélni. Néha
úgy érzem, hogy nem is igaz, hogy mások is bénák, és csak a magam életén
töprengek. Mintha most is csak én egyedül lennék ilyen. És mindig
szenvedek és azt hiszem azzal, hogy szenvedek, előkelőbb vagyok ezeknél
és a legtöbb ép embernél is.

*

A mai szomorú este. Przemysl elesett és az egész Budapest milyen sivár
és csüggedt volt. A Pilseniben vacsoráztam, kevesen voltak, alig
beszéltek, mindenkinek a szemében benne volt Przemysl. Még a hölgyek is
komolyak voltak. Az üres székeken mintha halottak ültek volna. Az utcán
hideg volt és a villamosok oly borzalmasan csikartak a sineken.
Elmehettem volna alsózni a fiuk közé, de úgy rám jött, hogy magamban
bolyongjak a Duna-parton és hazajöjjek. Lekönyököltem a korlátra és
néztem a Dunát. A vizet úgy csavarta a szél. A közhangulatra gondoltam
és az ország sorsára, hogy mi jöhet ezután. Hirtelen észrevettem, hogy
csak szédítem magam és ez úgy fájt. A szemem megmelegedett és könnyeztem
egy kicsit, ami körülbelül két év óta nem fordult elő. Mit érek a
legnagyobb szerencsétlenséggel is, ha az enyém még nagyobb. Láttam, hogy
akármi történhetik a világon, én a sirig sántikálok és belesántikálok a
sírba. Úgy kivántam meghalni. Olyan helyen, ahol nem ismertek s ahol a
temetőben az idegenek nem tudják, hogy sánta volt az, aki itt fekszik.
Képzelődtem, hogy egy fényes vezérkar előtt állok és diplomaták ülnek
köröskörül. Kérdezték a véleményemet és én azt mondtam, hogy mondják meg
nekem, miért lettem én sánta és ezen segítsenek, mert én ezt nem értem
és én hibátlan akarok lenni, elsősorban ez érdekel, azután majd
beszélünk a külpolitikáról és a stratégiai helyzetről. Kivezettek és
letaszítottak a lépcsőkön. Lebukdácsoltam, mindenem fájt és
kimondhatatlan önutálat vett elő. És közben mintha egy gyermekhang
vergődött volna a szivemben: Énmiattam van az egész világ, én boldog
akarok lenni!

*

Sabinával ültem mult éjjel a Palais de Danseban. Hercig kis nő, s oly jó
leány, órákig elült velem az éjjel is diskurálni. Három koronáért
virágot vettem neki, de csak két-két pohár malagát ittunk. Igénytelen
velem szemben és igazán szimpatizál. Bizalmasabban beszél velem, mint a
titkárral és szereti nekem mesélni az életét. Nácit, a parkettáncost
utálja, de oly élvezettel táncol vele. Talán azért vonzódik hozzám,
öntudatlanul is mert sejti, hogy aki maga is szerencsétlen, annak több
szive van az ő élete iránt. Elérhetném, hogy a barátnőm legyen. De
érezhet valaha irántam olyan szerelmet, amit én szerelemnek nevezek?
Éjszaka három óra van most is, fenn vagyok a naplómba firkálni, majd
leragad a szemem. Mi vonz, hogy szerencsétlenségemről mindig firkáljak?
Olyan határozatlan hivatást érzek sokszor, mintha nem is magamnak irnám,
mintha jelentést irnék saját életemről valakinek, aki várja ezt és
mintha az én nyomorult naplómat is biztosan felfedeznék majd, mint a
gyönyörű Baschkirtsheff Máriáét és az egész művelt világ sóhajtozna
rajta.

*

Ma megint majd megőrültem, minden ok nélkül, úgy rám jött minden. Miért
vagyok a világon? Fáj mindenkinek a halála, a megsebesülése, a
gyászruhák és a lapok, rettenetes. Pedig már senkise beszél a háborúról.
A korzón ültem egy kicsit délben és nem akartam hinni, hogy tényleg
örülnek, akik ott fel- és alá udvaroltak, vicceltek, röhögtek. Úgy
csodálkoztam a közönségen és úgy undorodtam mindenkitől. A nap is úgy
sütött és a fáknak mintha zöld kontyuk lett volna. Szemtelenség,
gondoltam. Csunya roham jött rám hirtelen, élni! élni!! Élni!!!
Felugrani egy hadiözvegy után az elrohanó villamosra. Tenniszezni!!
Táncolni egy majálison!! Menyasszonyomat délcegen vezetni az orgona
harsogásában az oltár elé!! Jaj istenem. Ha költő lennék, vagy nagy
irótalentumom volna, hogy leirjam, hogy mi nekem az élet és a világ.
Senki nem kiváncsi rá, hogy mi van az én fejemben és lelkemben. Pedig én
is ember vagyok és néha lefekvéskor ha eltünődök alvás előtt, úgy
vehetem, mintha egyedül én élnék a világon. Ha ezt ki tudnám fejezni,
mint a költők! Csak azt irnám talán: én sánta vagyok, én sánta vagyok,
én sánta vagyok, én sánta vagyok, ezerszer vagy egy milliószor
egymásután irnám le, mert mit mondhatok egyebet?! Mi lenne ha a világra
jönne egy nagy költő, olyan mint Dante vagy Shakespeare és egy tragédiát
irna énrólam, miután kis koromban ilyen végzetes malheur történt velem.
Az irodalmat nagyon szeretem, megint sokat olvasok, ami pénzem ebben a
drágaságban jut, könyvekre megy. F. hóban 32.50 koronát adtam ki
könyvre. Most lettem kész az Absturz-cal Gontsarofftól, holnap elülről
kezdem. A szemem, érzem, romlik. Napról-napra érzem, hogy finomabb ember
vagyok és napról-napra reménytelenebb leszek. Nincs kivel beszélnem
magamról, csak magammal. És a könyveimmel. Rájöttem lassan, hogy az
irodalom nem a gondtalan arisztokraták luxuscikke, hanem a nyomorultak
szövetségese. Mi értjük, mindenféle szenvedők és olvasottságunkkal nem
leszünk előbbkelőek, csak finomabbak és idegenebbek az emberek közt.
Pláne én!

*

Estefelé elvittem a ligetbe egy fiakkeren Sabinát. Egy óráig
kocsikáztunk, mindenféle bolondságokat mondott el a Casino nőiről, egy
kicsit mulattam rajta. Eperfagylaltszínü selyemharisnyája volt, egyik
lábát áttette a másikon, szinte térdig feltakarta magát és úgy ült,
dacára hogy kértem, hogy ne csináljon feltünést. Azt mondta: fütyölök az
egész tisztességes bandára! – és úgy maradt. Be akart menni a
Gerbeaudba, vagy a Kolegerszkybe, én nem akartam kiszállni, én csak
kocsizni akartam, csak kocsiban ülnöm esik jól. Mérges lett és ordináré
volt hozzám, hazavittem. Nem birom már a társaságát. A mulatóhelyektől
is irtózom már. Azt hiszem huszonöt évvel megvénültem.

*

Egy ránc van a homlokomon, végérvényes ránc, ma figyeltem meg a
kávéházban a tükörben. A közepén megy, vizszintesen, jobbfelé elhajlik
és lefelé halad. Körülbelül annak a folytonos gondolatomnak a nyoma ez,
hogy béna vagyok. Oly élénken és végzetesen éreztem ma egész életemet.
Kinéztem az utcára és láttam egy pár zászlót, azután nem láttam semmit,
csak életemet, mintha egyetlenegy nagyon hosszú és csüggedt nap lenne,
az élet és a végén elsötétedik.

*

Tele vagyunk már nőkkel. Nem érdekelnek, félek és unok rájuk nézni.
Hedvig kisasszony, aki két hete jött, mindennap észrevesz, megtámad,
erőszakolja az ismeretséget. Tulfess leány, energikus, kemény arca van,
makacs szemei vannak, nem szép. Különben el nem mozdul a Standardtól,
egész nap veri, őrült ambicióval és dühvel dolgozik. Vastag aranygyűrű
van az ujján, azt mondja vőlegénye volt, de elesett. Azt hiszem spekulál
velem, szegény.




Első föllépésem

Még az első föllépés lázában irom e sorokat. Fölléptem.

Régen szerettem volna már föllépni. Dehát tudja a szösz, az ember csak
röstelli magát. Pesten sose mertem föllépni. Ott ahol az embernek annyi
ismerőse van, a szemérem legyőzi a vágyat. Bécsben is gyáva voltam. Hisz
itt is annyi a magyar. Bécs ugy fest mintha magyar megszállás alatt
lenne. Sokszor biztattam magam a föllépésre. Az ugynevezett társadalom
két véglete nem lép föl, grófnők és napszámosok nem szoktak föllépni. De
rajtuk kivül annyi minden népet láttam föllépni. Gentryt, nagyságos
asszonyt, magasrangu hivatalnokot, kereskedő urat, közkatonát és
ezredest, tanitónőt, fináncot, iparossegédet, csizmás gazdát, iskolás
leányt, bolti kisasszonyt, zenetanárt, hivatásos táncost sőt szinésznőt
is láttam már föllépni az egész világ szeme előtt, egy csöppet se
szégyelve magát. Hát mondom, végre megembereltem magam és fölléptem. A
cipőm éppen elég poros volt ma is, mint már évek óta, mióta abbahagyták
a város locsolását, mert a mezőt kellett locsolni, vérrel. A jobb
cipőmmel léptem föl először a zsámolyra. Közvetlenűl elöttem egy zöld
gunyába s piros bajuszba öltözött stájer férfi állott a közönség előtt,
két Góliát-cipőjével tündökölve távozott az Opera irányába. Szegény
rokkant azt hiszem három pasasra való suvikszot és időt kent ennek a
stájernek a lábára. Igen, ott léptem föl Bécs legforgalmasabb pontján, a
Gyürü- és a Karinthy-utca sarkán (az utak nevét már magyarositják), a
Bristol közelében. Valami harminc főnyi publikum előtt léptem föl
jobblábbal a rokkant cipőfénynök zsámolyára. Két lépéssel odébb a
nevezetes arab müködik, annál száz koronába jön a cipőfényesités,
körülötte legalább száz főből álló közönség szorong, annál várni kell
sokáig, mig az ember sorra kerül, s ilyen nagy közönség előtt föllépni
bevallom nem is lett volna elég lélekjelenlétem. Ez a rokkant nemrégen
ütötte fel a zsámolyát itt az arab árnyékában, ő harminc koronáért
dolgozik és azokból él akik sokallják az arab taksát és akik nem győznek
várni mig az arab fogadja őket. Ez a rokkant fiatal a plakátoszlop
tövében él, feje fölött magasan sápadt városi szilfa tartja
lombtenyereit, hogy árnyékot adjon néki munkája közben. A plakátoszlop
és a szilfa közt még egy egszisztencia állomásoz, egy középkoru
kutyakereskedő, igen választékosan öltözőtt férfi, nadrágja fekete,
mellénye kék, kabátja világos sárga, nyakkendője piros, inge
sötétszürke, kalapja krémszin bársony, óralánca sárgaréz. Kezdő vizslát
árul a fehér és barna vizsla a földön ül, kis könnyes szemeit
hunyorgatja a napon.

Amint fölléptem a zsámolyra, a rokkant cipőfénynök először is ruhakefét
vett elő, lekefélte nadrágom alját és felgyürte köröskörül, aztán
letette a ruhakefét, subickoskefét vett fel és azzal a cipőmet kefélte
meg. Azután letette a subickoskefét és fölvett egy hosszu pemzlit, azt
bemártotta egy bádogedénybe, mely szinültig volt sárga lével. A sárga
leveses edény mellett még vagy féltucat kisebb nagyobb bádogedény áll,
fekete, fehér, vörös és sárga festékekkel, melyek mind szenvedve
ragyognak a tüzes nap alatt. Jobbfelől is, balfelől is ilyen csapat
festékes edény áll a rokkant fénynök mellett, azonkivül kefék és
törlőrongyok és bársonydarabok halmaza festői rendben várakozik a
fénynök lába előtt.

Hát nagy darab elő kezével, mely olyan mint a fekete kenyér, elkezdi
pemzlizni a rokkant a jobb cipőmet. A cipőm elsápad és nedves lesz.
Érzem a cipő bőrén belül a lábamon a hideget és érzem a rokkant kezének
izmos huzásait. Körülnézek, mondom vagy harmincfőnyi hallgatóság áll
köröskörül, senki egy betüt nem szól, sem a közönség, sem a fénynök, sem
magam, sem a kis vizsla, mert az is idenéz. Megvallom dobog a szivem,
most először lépek föl és nem tudom a lámpalázat leküzdeni. A plakátra
meredek, mert röstellek a hallgatóság arcába nézni. A plakátról Szőke
Szakáll mosolyog rám cvikkeresen, oly gunyos! mintha azt mondaná:
megcsiptelek, mindenkinek elmesélem! Lesütöm a fejem. A fénynök kezét
figyelem. A keze ki van fényesitve barnával, sárgával, fehérrel és mégis
fekete. A cipője nincs kifényesitve. Egy cipője van csak,
katonabakkancs, a párját ott felejtette az északkeleti harctéren vagy a
délnyugatin. Igen a jobblába csak térdig tart, be van varrva abba a zöld
csalánszövetnadrágba, s rázódik, rezeg a kurta lábszár, amint a rokkant
keze surolja a cipőmet, ugy ahogy a manicure-ös lányoknak meg a keblök
szokott rezegni munkájok közben. Az ezüst vitézségi érem is jobbrabalra
inog a rokkant bluzán, a nagy ezüst, akire rá van irva: Für Tapferkeit.
A lábomat megigazitja a zsámolyon, mert a lábom az erős dörzsölés alatt
elmozdul a helyéből. A lábom egy talpforma kis fatalapzatra kellett
tennem, amely a zsámolyra fel van szegezve. Már háromszor megigazitotta
a rokkant a lábomat. Röstellem magam, ügyetlen vagyok, mondom még sose
léptem föl. Már letette az első pemzlit a rokkant, másikkal dolgozik,
kisebbel, ezzel pirosabb sárga festéket huz a cipőmre. Aztán két kezével
két kefére kap, s előre-hátra rángatja a két nagy kefével a cipőt, a két
kefe ellenkező irányban szaladgál. A haját is látom hogy rezeg és reng a
rokkant fején. Nagy erős piszkos szürke haja van, vizes kefével volt
reggel megagyusztálva, de már felbomlott és szabadon rosszalkodik. Ezek
a rokkantak, ezek a fiatal bénák, ezek szeretik a frizurát, annyit
vettem már észre cigaretli kereskedőt, cipőzsinórost, gyufást, meg ilyen
cipőfényistát, hogy a frizurájukkal élnek, urizálnak, hencegnek,
dalolnak, szerelmet vallanak.

A Bristol előtt jön-megy, ácsorog, forog az idegen világ. Autók
sisteregnek, farolnak, indulnak. Jaj csak az a makacs hercegnő meg ne
lásson most, aki belébomlott hirnevembe s jár utánam a világon, csak ne
most szálljon ki az autójából, meg ne lássa, hogy éppen cipőt
tisztittatok, micsoda nem illő találkozas lenne ez! Majom fővel a
cipőket nézem én is, amint az én publikumom az én cipőmet nézi. Az
aszfalton csusznak, usznak a gazdag cipők, női s férfi gazdagokéi
sárgák, fehérek, arany, barna antilop, sőt kék antilop. Sok poros és
kopott sárga cipőt veszek észre. Ezek mért nem jönnek ide fényesittetni?
Hát emezek, ezek itt ni, a hallgatóság cipői! Micsoda cipők! Micsoda
szörnyetegek, micsoda korcsok, micsoda nyomorékok! Kik ezek, akik itt
állanak, akik hallgatnak, egyet-egyet köpnek, a kezökkel néha légy után
kapnak, vagy dohányport kaparnak a mellényzsebből a cigaretlipapirosra.
Min merengenek ezek? Szeretnének az én helyemben állani, cipőt
fényeztetni vagy a rokkant helyében ülni, cipőt kenni, rokkantnak lenni,
engedélyt kapni, pénzt keresni, ilyen nyilvánosan élni, ilyen müvésznek
lenni!

A vizslácska idemászott, szaglássza a rokkant tarisznyáját, mert egy
tarisznya is oda van rogyva a rokkant mellé. A rokkant ideges lesz,
hátrakiabál a kutyakereskedőnek. A kutyakereskedő a szijjánál fogva
visszahuzza a kutyát és utálattal néz a rokkant fényes hajára. A
rokkantnak a feje sürün rezeg keresztbe, ugy dolgozik, olyan
erőszakosan, olyan önfeledten, olyan mámorosan.

A másik cipőm most lép föl. A jobbcipőm aranyosan, kábitóan fénylik,
szemtelenül. Kómikus. Már egy esztendeje állok itt, ugy érzem. Meg
vagyok fogva. Ez a közönség, ez a kis emberiség nem tágit, a cipőmet
nézik, az öltözetemet nézik, nézik, hogy teszem a fogam közé a
cigarette-et, nézik a botomat, a szememet, nézik, hogy valjon hova
nézek, mit gondolok, ki vagyok én, honnan jöttem, hova megyek, honnan
van pénzem a cipőm fényesittetni? Mintha száz légy járna az arcomon s
nem birom elhajtani őket, ugy szenvedek! Bárcsak vége volna már. Még
hátra van a második festés, a két kefe, a rongy és még egy kefe s aztán
még a bársony, az utolsó hatalmas, dicsőséges, végérvényes simitás, a
fényes végső győzelem.

A gyermekvizsla megint itt van, az orrát beledugta egy festékes bádogba.
A rokkant a kefével arra csap, a vizsla visszavonul, a kutyakereskedő
megráncigálja a szijjat, a vizsla nyiszog, a kutyakereskedő mond valami
németet, olyasmit, hogy az ő kutyája nem festékkel él, nem kell félni! s
a publikumból egyenketten elröhentik magukat. Rémes csend van
körülöttem, most engem rögtön elővesznek, hangot kell adnom e rongyos
ácsorgók előtt, nyilatkoznom kell! Igen, beszámolót kérnek tőlem ezek a
véletlenül születettek, e be nem osztott számfelettiek, ezek akiket az
isten elejtett és akiket semmi politika föl nem vesz, ezek akiknek nincs
naptárjuk, nincs órájuk, ezek, akiket Einstein nem érdekel, ezek akik
csak a Halál góthai almanachjába vannak bevezetve, ezek előtt szint kell
vallanom végre, nem bujkálhatok tovább, s szivemet mely gyáván
bezárkózott a mellembe, ki kell vennem és oda kell tartanom a szemük elé
hogy nézzék meg a próbát rajta, hogy nem hamis-e? Meg kell rögtön
szólalnom és meg fogok fulladni, mielőtt egy szó kijönne a számon.

Vége. Kész. Harminc K. A két cipőm meleg. Ugy ragyognak, mint a szalma,
mint a vér, mint az indián csókolózás. Majd megvakulok. Az egész világ
az én lábamat nézi, a forgalom megáll, tüzoltótrombiták harsannak
ragyogva felém, a nap eltakarja a képét, a föld alá sülyedek és elnyel a
tűz. Csak nézem hogy megőrült cipőim merre indulnak velem?

(1921)




Szabócska

Szeretném én ezt az én szabócskámat felhozni, csakis azért mert él. Hogy
szalad itt ezen a világon. Mint az egér, úgy szalad. Pedig teli van neki
a jobb karja nadrágokkal, kabátokkal, még vesztli is van a jobb karján.
A jobb karjából derékszöget csinál Szabócska ugy visz a jobb karján
mindent, meg pelcet is láttam már hogy viszen. Az nehéz lehet neki.
Mégis ugy szalad. A fejecskéje az meg spekulál, mig a karja visz és a
két saját nadrágszára szalad Pesten. Szerzsen, gombokon, cérnán,
portoricó szivaron, szilvóriumon, kokszon, mehlspeizon spekuléroz. Jó
kis dolgokon.

Tizenhatban, nyáron Bethmann-Holwegh legnagyobbik beszéde után forditott
ki nekem egy öltözet ruhát. Egy jó barátom ajánlotta Szabócskát, hogy
nagyon olcsón fordit angolból. Akkor még angol öltönyeink voltak.
Nyolcvan koronáért forditotta szép kék zakkómat. Öt napra hazahozta,
mert ugy szalad a munkával is, mint a járással. Feltette a cvikkert,
mikor vizsgáltam a ruhát, hogy én jobban lássam, milyen anstendig munkát
adott. Cvikkere van neki fekete pertlin, mint a szülésznőknek. Akkor
kapott vasalni valót, stoppolni valót, tisztitani valót is. Ugy örült.
Ugy mustrált mindent. Felhányta a többi portékára, amit már felszedett a
karjára. Mert más uriemberekhez is visz haza mindenfélit mindig. Vagy
hoz máshonnan vasalni, reparálni valót. Mindig egy féltucat utja van. A
háboruban terjedt el Szabócska a kuncsaftok közt ugy mint egy kis
járvány.

Szeretném fölemelni mint egy mutatványos, megmutatni Kegyeteknek, ni
Szabócska, méltóztasson megtekinteni. Van neki ez a kemény kalapja,
ajaj, ismerem én ezt! ez egy rafinált kemény kalap ugy ül hátul neki,
mint valami kópé, ezt ő vette a Teleki-téren, ezt nem létezik, hogy
kikeféljek, ez nem bán semmit, ennek a selyem bélése már a
mennyországban van, ennek itt már mindegy. Ez nevet, mikor köszön vele
Szabócska, ez a kemény kalap. Van neki egy hetes lump gallérja,
begombolatlan ingmelle, egy lecsuszott nyakkendője, az már el van
pártolva mindentől e világon, legjobban a nikli vendéggombtól, aki a
Szabócska gallérját tartja elől. Szabócskán legkivül egy bohó vén pelc
van, a fekete szőrmézet a nyakán úgy fel van borzolva, mint egy kandur,
a pelcben a bélésben olyan tisztások vannak kimarva, mint a Karsztban.
Mindig belátni oda, mert Szabócska nem szokta levetni a pelcet, ha nálam
van, azután meg be sincs neki gombolva soha a pelce. A kis kabátja
sincsen begombolva. A lajbliján is sokat mondok, ha két gomb gombolva
van. Siet Szabócska a kuncsaftokhoz. A nadrágja se igen van begombolva,
de hát azt nem nézi az ember. A ruháját nem ő rá szabták volt, a pelcet
pláne nem! Át sem alakitott magának semmit Szabócska, mert ő csak a
kuncsaftoknak alakit át. A pecséteket se veszi ki Szabócska magából, ő
csak az ő kuncsaftjainak veszi ki a pecséteket. Vasalni is csak a
világnak! Ilyen önzetlen Szabócska. Cipője egy kuncsaftól van egy nagyon
uri embertől. Az én lábommal is összemérte már a lábát. Mellé kellett
állni. Nem jó az én cipőm neki.

Alig várom, hogy jöjjön. Nagyon szeretem. Kopogtat. Ki az?

– Szabócska ur van itt.

Az ő saját nevét mondja. Persze nem irom ki. Urnak titulálja maga magát.
A második nevét megmondom: Béla. Szeretném a héber nevét is tudni, azt,
akit kapott a rabbitól valaha, az van néki legbelül a lelkében. Majd
megkérdem. Ki hijja Szabócskát Bélának? Szegény felesége biztosan. Jaj,
mikor vőlegény menyasszony voltak! Béla édes! Most már régen a klinikán
van Szabócskáné. Szabócska lamentál, hogy milyen szerencsétlen ő szegény
beteg feleségével. Kér is egy pohár snapszot. Odafigyelget a snapszos
üvegre a kis kredencre.

– Olyan jót fog tenni nekem egy kis pohár snapsz. Olyan beteg szegény
feleségem.

A kis szabók sokat használják az én szivemet. Spekuláltam életök felől.
Néztem a kis szabókat, nézegettem. Mindig férc van nékik a kabátjuk
ujján. Frizurájuk van, de nincs kivasalva a frizurájok. Ha levetkeznek a
Kazinczy-fürdőben, a sorozáson, a poliklinikán, hát oly völgy mellük van
nekik. Olyan száraz, fehér testszinök van, olyan, mint a
szárazteknőknek. Köhögni szoktak. Fütyölni tudnak fog közt és zummogni
ismeretlen dalárdai ábrándokat. Nagy cigarettások. Az ingujjuk nincsen
begombolva, ugy lóg ki. Vérszegény, szőrös kezük van. Ádámcsutkások.
Sokan sánták köztük, össze vannak barátkozva egy kurta bottal egy
életre. Ez, az én Szabócskám, ez nem lett sánta. Neki gégesorvadása van.
Olyan krétapor hanggal szól hozzám. Sovány Szabócska, mint a tél. És
olyan halottas orra van neki, mint szokott lenni régi morva vagy cseh
nyugalmazott kapitányoknak.

Kicsi kis szemei ugy örülnek mindig. A szivarnak is örülnek. Eine
portoricó-cigáre? Trabukót kap, mindig van az embernek egy repedt
trabukója. Tudja a betyár, hogy trabukó jön, mégis csak portorikót jelez
mindig. Á daz iz fájn. Cigarettapapirral befáslizza a trabukót. Rá is
gyujt. Akkor hochdeutsch beszél mindig, ha szivarozik: Mein Kompliment.
Feiner Herrschaft. Díze revolucioon. Skándál.

Igy kérem. Azért nevet! Mindig szivesen nevet. Meg lehet csiklandozni a
hónalját barátságból. Örül. Biztosan magában is szokott nevetni,
akármilyen szerencsétlen legyen bár. Kis manó kuporoghat Szabócskának a
lelkébe lent, mint erdőben meséskönyvben az a manó, mindig csak nevet
valami dolgon, mindig.

Van ilyen matéria a szegénység közt, van ilyen szerény, vig, virgonc,
kedves. Angyalfajták ezek a fajta szegénysorsuak a földön.

Igaz. Nem valami jól fog a felfogása Szabócskának. Ha sok magyarázni
valóm van vasalás, felvarrás, pecsétkivevés, minden, akkor felteszi a
cvikkert. Igy több esze van, ha néz az emberre. Já. Já. Já. Ráncolja
homlokocskáját. Egyszer tulsokat biztam rá, akkor figyelt és elkezdett
ereszkedni, a száját is kitátotta közben, egész leguggolt, le, ugy
hallgatott végig. De megjegyzett magának mindent.

Elmegy. Most Budára kell neki szaladni egy nadrággal. A szájában van a
sebesült trabukó. Ágyé. Ráteszem az ajtót Szabócskára. Az ablakból utána
nézek, hogy lássam még egy kicsit. Fut. Azt várom, hogy egyszer csak
négy lábra esik és mint egy kis egér szalad majd tovább, a nadrág meg
ott marad az uton.




Jancsi

Ifjuságom barátja, Jancsi nevü, annak idején egyszer behatolt a
kávéházba ahol a mindennapi kenyérért harcoltam a kártyaasztalnál. Nem
igen volt több mint három óra éjfél után.

Egyenesen nekem, mint egy lövés, és

– Hogy kereslek! – azt kiabálja már messziről, mintha az életemet
rohanna megmenteni.

Tudtam hogy egy krajcárja sincs, mert különben az artistanők közt
tanyázna. Odaparancsoltam az ablakba, tanulja az illusztrált lapokat és
várjon. Egy óra mulva vége volt a kenyérkeresetnek, husz forintomból
tizet elvesztettem. Jancsi lerajzolt a márványasztalra egy lump
családot, elfogyasztotta az illusztrált lapokat meg egy üveg pilseni
sört. A sör kifizetését átengedte nekem.

Mikor az ajtón a hüvös kék városba kiléptünk, akkor Jancsi tudomásomra
hozta, hogy nálam fog aludni, mert megint levették a kilincsét. Az
Altessehotelben rezideált Jancsi, ott gyüjtötte a szobafőpincérnél a
hetiszámláit, mikor a hetiszámlak bizonyos mennyiségre növekedtek, akkor
Jancsinak a szobáját lezárták Wertheim-kulccsal és a kilincset is
leszerelték az ajtóról, ugy hogy mikor Jancsinak el kellett a szobától
válni, bucsuzásnál kezet se tudtak fogni.

Kocsin mentünk haza, mert Jancsi csak esőben szeretett gyalog járni,
most pedig gyönyörü tavaszi hajnal volt. Jancsi egy darabig az
esthajnalcsillagot fixirozta, egyszer csak felállott a kocsiban, az égre
vetette két karját, ugy jajgatott:

– Ilyen zseniális ember mint én, egy vas nélkül!

A szép esthajnalcsillag még halványan lenézte Jancsit és befordult az
égbe. Jancsi leesett az ülésre, felnyomta két lábát a bakra, a
nadrágzsebbe küldte a két öklét.

– Haszontalan gazember – mondok szeliden – nem akarsz dolgozni. Én
legalább kártyázom. Látod milyen ronda emberekkel játszom a pénzért.
Mért nem mégy kártyázni. Hány szegény piktor ül reggelig a bac mellett.

– Lusta vagyok.

– Hát akkor legalább dolgoznál.

– Igen, dolgozzam? Tudod mit csinált velem a mult héten Bisof bácsi?
Vittem két egész oldal aktrajzot a Bün szerkesztőségébe. Kaptam tizenöt
koronát. Bisof bácsi látni akarta a rajzokat mikor az utalványt bevittem
neki. Behozom a rajzokat, azt mondja, hol vannak a bimbók? Előveszi a
tintaceruzáját, megnyálazza, mind a két aktomnak odanyomja a
mellbimbókat. Ő pikáns lapot ad ki, neki tessék annak a rajznak
pikánsnak lenni. Hát szabad dolgozni barátom?

– Jól van – mondom – ne beszélj, álmos vagyok.

Betettem a szemem. Nem engedett szunnyadni.

– Sanyikám – azt nyögi – csak pénzkérdés az egész élet. Ha vásznat
festéket vehetnék, barátom, ilyen zseniális ember, tudod hogy szaladnak
utánam a mükereskedők? Egy félév alatt nagy ember vagyok, azt hiszed
nem? Jövőre Párisba lesz mütermem, mit gondolsz, hogy itt hagyom az
egészet? Azt meghiszem. Ha pénzem volna, holnap uj életet kezdhetnék.

Nagylelküen és álmosan felajánlottam Jancsinak, hogy majdnem tiz
forintra rugó vagyonomból öt forintot átengedek neki, hogy uj életet
kezdhessen. Elég lesz?

– Ha nincs több. Három korona vászon, öt korona festék, még két koronám
kosztra, cigarettára is marad. Délután már dolgozom a Tyúk Zsiga
mütermében.

– Jó. Délben ha felkelünk megkapod a tiz koronát. Ha holnap nem kezdel
uj életet, többet ne kerülj a szemem elé.

Lehajtotta a fejét kezet csókolni, cigarettlit kért, gyufát adatott a
kocsissal, hátrarakta a fejét és az angolna-szinü felhők alatt a
cigaretta mellől vagy tizenöt kecskeméti huszárnótát eldanolt hazáig.

Otthon megette, ami teasüteményem volt, kapott egy pohárkával a Créme
d’Yvette-emből, még egy cigarette-et harácsolt, levetkőzött, megmosdott,
egy marék Eau de Cologne Imperiale Russe-t csapott az arcára, fölvette
hálóingemet és lefeküdt a diványra ugynevezett dolgozószobámban.

Magam a hálószobában befejezve az egy percnyi regényolvasást, eloltottam
a lámpát és csukott szemekkel nézni kezdtem egy Dunát, az élet Dunáját,
amely felfelé folyt lassan mint valami lépcsőház, csupa sürü emberfej,
gyermekek nők fiuk aggok fejei, az emberiség, némán hullámozva fel a
végtelen magasságba.

– Koty koty koty. – Kinyitom a szemem, hallgatom. – Koty koty koty. –
Jancsi egy pohárka Créme d’Yvette-et tölt. – Ááh. – Megitta.

– Te zsivány – mondom – iszod azt a drága pálinkát? Azt hiszed neked
tartom én azt?

Lekoccintja a poharat a tálcára, röhög, azt mondja:

– Sanyikám ne haragudj.

– Nem haragszom – mondok – de lehuzom ezt a pohár Créme d’Yvette-et a
tiz koronából. Egy korona egy ilyen pohár pálinka. Kilenc koronát kapsz,
ha felkelünk az uj élethez.

– Ne viccelj.

– Nem is. Majd meglátod. Szervusz.

– Szervusz Sanyikám. Ne haragudj. Olyan jó ital. Te, hol kapni ezt?

Nem méltattam válaszra. Lebocsátottam pilláimat és egy szép szép vidékre
érkeztem, ahol nagy nagy hegyek voltak. Fent kék kék ég volt, erőnek
erejével fel akartam a legmagasabb oromra lépni hogy onnan majd kiugrom
az égen keresztül a világból. Hát amint legjobban lépek, megszólit
valaki:

– Sanyi.

Kinyitom a szemem. Mit akar ez a haramia? Megint, halkan:

– Sanyi?

Nem feleltem. Hallom hogy gyöngén roppan a divány, Jancsi felkel,
odamezitlábal az iróasztalhoz a dugó egy édes nyögést ad és

– Koty koty koty.

Aztán:

– Ááh.

Beszóltam neki:

– Egy korona, köszönöm. Marad nyolc az uj élethez.

Leejtette a pohárkát és kacagott vagy öt percig és azt hajtotta közben:

– Milyen pechem van, milyen pechem van.

– Dögölj le már. Mikor alszunk?

Visszafeküdt, a diványon még sokáig vihogott magába. Szemhéjaim
összeestek, hallottam hogy odakint egy fán a rigó furulyint egyet,
azután japán ködbe merengtem, az a köd fényes volt mint a selyem, abban
szelid vizhordók közlekedtek vizszintes tökfedők alatt, egy sápadt
gyöngyfüggönyös házból kijött a coeur-királynő kis cseresznyefáit
meglocsolni, a Szerkesztők Barlangjának elnöke is felbukkant a ködben
redingot-jában, mezitláb, fehér szakállával, mintha megboldogult volna s
a mennyországban ödöngne. Köhögtek és kinyilt a szemem.

– Ehö. Hö.

Jancsi köhögöt. Szegény, csak nem hült meg? Még a japán ködbe próbáltam
visszatekinteni, mert olyan bájos volt. Jancsi hegyesebbet köhintett:

– Ehe! – S átszólt, igen óvatosan:

– Alszol?

Igen, alszom. Nézzük mit akar megint ez a hóhér. Hát megint fölkel,
odatapos az ivóasztalhoz, dugó, kis pohár:

– Koty koty koty.

Iszik.

– Marad hét korona – mondom száraz üzleti hanggal.

Elbődült mint a szarvas.

– Hát nem aludtál! Boorzasztó! – S mit csináljon szegény feje
szégyenében, röhög mint a mennydörgés és csapkodja hozzá a combját a két
tenyerével.

Végre csendesül és akkor azt mondja:

– Sanyikám hány korona van még?

– Hét. Csak igyál kérlek.

– Csak nem huzod le igazán?

– Le én. Még hét pohárra van pénzed. Hiteled nincs, azt kijelentem
előre.

Taposgat odabent, sóhajtozik, vihog, aztán jön ki hozzám az üveggel, meg
két kis pohárral.

– Sanyikám – azt mondja – ne haragudj, én ilyen jót még nem ittam
életemben.

Leteszi az ágy szélire a tálcát. Odaül hozzám, elkezd tölteni.

– Hét koronából ugyse tudok már uj életet kezdeni. First class ital. Azt
hiszed érdemes uj életet kezdeni? Igyál te is Sanyikám. Vendégem vagy.
Szervusz.

– Szervusz.




Szemlész ur

Nem tudom miről jutott eszembe máma? Az emlék ugylátszik magától jön
akár az álom. Lehet láttam a flaszteren szőke férfit olyant, akinek
hasonló komótos egyenes menése volt és éppen olyan meredek magos háta
volt és olyas református bajussza mint amilyen Arany János urnak is volt
meg amilyen Móricz Zsigmond ur ajkát is oltalmazza. Lehet valami rokon
kék szemeket vettem észre ma, kékeket, amelyek mindig pihenni látszanak
mint a hegységben lakó tavak, oly teljes kék szemeket amilyenek jobbadán
csak vidéken kaphatók. Lehet hogy csak aféle kék pillantást csentem el
ma a Rákóczi-uton egy homlok alól, afélét amilyen szemlész uré volt, oly
szelidet szándéktalant, hogy az csak a messziről zörgő szekér elé megyen
vagy alvatag gondolkozás közben felfelé sétál az ákácfa lombjába?

Igen, a járdán jutott eszembe szemlész ur estefele körülbelül
tizenkilenc órakor és az elesett villamosjegyek, sebesült
levélboritékok, rokkant ujságpapir-foszlányok meg a csalódott
szilfalevélkék akik életük nyarán levetették magukat a magas ágakról,
azok mind egy könyvnek szerteszéjjel zavart lapjai voltak, melyek Nebánd
községről szóltak ahol a gyermekség esztendeit szolgáltam. Mert szemlész
ur Nebánd községben élt és reá gondolva leengedtem a fejem emlékezni s a
járda szemetjét néztem. Kérdem, mennyi köze van vajon az embernek egy
valakihez akit husz huszonkét éve nem látott, egy kedves jó bácsihoz,
akinek három ezüst csillagja volt két oldalt azon a kemény zöld posztó
parolin? Ha most estefelé tizenkilenc órakor ott jön rám szembe szemlész
ur a Rákóczi-uton, engem bizony fel nem ismert volna s én is inkább nem
ismertem volna meg mint igen. Mégis meleget kaptam szivemre hogy
szemlész urra találtam gondolni s hangulatom elmosolyodott mint a Rókus
fala is elmosolyodik a délelőtti napfénytől.

Drága szőke szemlész ur! Hányszor csinált hottentottát belőlem, avval
hogy befogta a képem a jobbkezébe a mutató ujjával lelapitotta az
orromat, egyidejüleg a hüvelyk és közép ujját belényomta két orcámba s
ajkaim ugy szorultak és ugy fel és le duzzadtak, hogy a legjobb
akarattal sem voltam képes kacagni. S kivette a bluza katonazsebéből a
kis tükröt, hogy azt mondja:

– Láttál már hottentottát?

És mikor kiengedett az ujjai közzül, mindig láttam még abban a kis
tükörben hogy azon a három helyen, ahol az ujját éreztem, olyan sápadt
vagyok mint a zöld alma. Aztán meg a tenyerére szokott ültetni,
némelykor kettőnket egy-egy tenyerére, P. Barnát meg engemet és felemelt
jó magosra s elkiabálta magát:

– Leugrani ájn cváj!

Higyjék meg elszántság és ügyesség kellett ilyen két kis elemistának
mondjuk másfél méter magasból simán talpra esni. Értéktárgyakkal
halmozott el kettőnket, P. Barnát meg engemet ez az erős, hires,
hatalmas és oly szelid, oly huncut és oly jóságos férfi, kit mink akkor
szemlész bácsinak hivtunk. Úgymint zöld kardbojtokat, siphoz való
zsinórokat meg egyszer sipot és finánc kabátra való katonagombokat,
sapkarózsákat és lakk szijjdarabokat adott nekünk, meg sokszor adott
vastag uj árjegyzékeket, azoknak minden lapja teli volt pisztolyok,
kardok, puskák, tőrök és tőrös botok meg katonasipkák meg érdemrendek
ábráival, mondhatom jobban izgattak ezek az árjegyzékek mint Az Én
Ujságom. Egyszer emlékszem a tanyákról töviskes disznót hozott a
zsebkendőjében, hogy mink játsszunk vele vagyis hogy szekirozhassuk ott
a fináncok udvarában. Abban a hüvös füves udvarban szemlész ur az
orgonafa alatt a kis lócán hátratett sipkával, kigombolt bluzzal, mérges
kicsi tajtékpipáját füstöltetve ó de sokat elbabrált a mi elszakadt
gumipuskánkkal, meg zsebkésünkkel, meg piros papirt robbantó
pisztolyunkkal ha elromlottak. A fináncok érdekes udvarát, ahol hinta is
állott, bárány is legelt, meg igazi nagy puskák voltak sokszor a falhoz
támasztva, s szemlész ur sok szép ajándékát és legmagasabb védnökségét
tudom csak Neked köszönhetem P. Barna, hü kis cimborám, mert Te voltál
szemlész ur kedvence s magam csak mint a Te legjobb barátod jutottam
olyan szerencséhez, hogy a fináncok udvarában otthon lehettem, igen ezt
meg is köszönöm Neked P. Barna, mert azt hiszem annak idején
elmulasztottam a köszönet szavát.

Hallod-e szervuszemet, fel tudod-e venni egy dobbanását a multba esett
szivemnek, P. Barna, megvagy-e még? Nem estél el mellbajban,
szerelemben, lovagias ügyben, becsületbeli adósságban, világháboruban,
spanyolban, osztályharcban? Otthon vagy-e vajon most is Nebándon, élsz
mint ugynevezett P. Barna, járásbiróságnál vagy, vagy állomásfőnök,
utánozod magad tegnapról holnapra, aféle őszes pakombartot tartasz a
füled előtt amilyeneket akkor tartott volt a szőkés intelligencia
Nebándon? Hogy csudálkoztam én magamban kérlek azon, hogy Tégedet
Barnának hinak, pedig Te szőke gyerek vagy! Azóta is minden csak azért
van a világon hogy én csudálkozzak.

Kedvesanyád kedvesapád élnek-é még, nem is merném megkérdezni. Az a
nehéz szagos bolt, a P. János-féle füszer- és vegyeskereskedés, ahonnét
annyi aszalt szilvát, meg olasz mogyorót meg hordós fügét loptál nekem
meg saját magad részére is, Te nagy jellem, aki sohase lobbantottál rám
mint szegény sorsu tanitó gyerekére hogy én nem tudom magam
revanchirozni csak hasadt nádpálcával, meg vizsgai próbalapokkal, mert
minálunk egyebet nem volt mit lopni. Ó, de kedves volna, Te, benézni
abba a boltba, de éppen abba ami akkor volt, s látni kedvesapádat ott
hátul a jó hüvös homályban a kis hordókat ládákat a baltával vallomásra
kényszeriteni meg kedvesanyádat a lisztes zsákba avval a tündöklő bádog
lisztmerővel lenyulni. Kedvesanyád rékliujja is fel volt gyürve s a
lisztes zsák is fel volt gyürve s a két fehérség közt oly csurom igazán
látom most csillanni azt a merő bádogot. Látnám ujra az ajtóban
beszalutálni szemlész urat is, kétszer háromszor elő rugtatva fejét,
hogy azt mondja:

– Jó estéket kivánok!

pedig világos délután van még, csakhogy szemlész ur már megjárta a
messzi árendás világot és már otthon is volt mert tiszta a cipője, pedig
a kusmit, a mészáros meg a zsandárok kik azt a külföldet járják, azok
mind torkig poros csizmákban közlekednek alkonyattal a piactéren. Azután
látnám féloldalt felbillenni a pultra szemlész urat és azt a néma
emmentháli sajtot csemegézni az ő rettentő erős rugásu penecilussával.
Vagy kint állani a boltajtóban, oda dülve az ostornyelek mellé s
nézegetni kifelé a piacra komótosan egy helyben, s köszöngetni
szivességgel a gazda helyett a csattogó papucsokon járó kaskás
asszonyoknak, azon a meleg izü Hölgy-füstös hangján, s mindet
megkérdezni: hova hova kedves lelkem? mintha egyéb feleletet is várhatna
egyszer is, mint hogy: haza haza.

Haza, haza fele megy Nebándon estefelé mindenki, szemlész ur is haza
megy az urias fináncházba, bolt előtt, mühely előtt aki kint áll,
ablakból aki kitekint, padon aki kint ül, mind egy zamatos szóra
lefogja, benőtt száju kinőtt orru vénasszonyok is utána szoktak egyet
tekinteni, szép derék ember!

Apának takarékoskodni kell a petroleummal, nyolc krajcár egy liter.
Nyáron ráérünk avval a lámpagyujtással kilenc óráig is. Apa most jött
haza a hegedütanitásból, most ér rá elővenni a dohányvágó deszkát az ágy
alól, megvágni a leveleket. Odamegy az ablakba vele, az ablakban nagyobb
a világosság, ott vágja apa a dohányt az ablak deszkáján. Szemlész ur
erre lakik, elmegy az ablakunk előtt minden estefelé. Ha apa mutatkozik
az ablakban, szemlész ur mindig beköszön, megáll egy kis politikára.

– Jó estéket kivánok, tanitó ur.

– Jó estét szemlész uram. Hazafelé?

– Mit dolgozik kedves tanitó ur?

– Ezt a kis dohányomat vágom megfele.

Szemlész ur elsimogatja a szüzdohányt, lehajol, szagolgatja, hiszen ő is
csak szakértő.

– Honnan való, tanitó ur?

– Kismérges tanyáról. Az ispán ur prezentelt meg.

– Jó dohány. Ismerem. Magam is pipálom.

Felszed az ujja közzé szemlész ur a vágott dohányból, morzsolja,
gusztálja:

– Egy kicsit szikkadhatott vón még.

Apa nem tudom mit mond rá, tán nem is szól, nem is hallotta meglehet,
hajbókol a feje, figyel a deszkára szemeiből, de esze messze vitorlázik
néha, messze a tanitósors Fekete tengerén. A dohányvágó kés esik és
esik, apa könyöke járva jár. Ilyen szórakozottan nyiszálhatta az
elitélteket Samson hóhér Fouquier-Tinville időszaka alatt. Szemlész ur
nézi a szüzdohányt amint levélből boglya lesz munka közben, hallgat egy
sort ő is, azután a politikába esik. Kezdi például:

– Olvastam mán reggel az Egyetértésben a Kossuth Ferenc beszédjét. Nahát
azt mondom nagy magyar ember.

Apa szava mintha mosolyogna:

– Nahát azt mondom, az apja még nagyobb magyar ember vót.

Szemlész ur egyet nevet, mintha estére harangozna.




Kétfelől angyal

Igen, egyszer egy hosszu napot e közt a két angyal közt csücsültem átal.
Egy harmadik osztályos vagon lépcsőjén. Nem volt hely a kocsiban, de
bizony jegyem se volt, de vasuti jegyem nem volt, se hálókocsiszámom,
hordárom se volt, podgyászom se volt. Ami holmim volt, azt a
hátizsákomban hoztam magam még előtte való nap, de éjszaka egy harcos az
erdőn kihuzta a fejem alól a hátizsákot. Jól tette, mert én jobban
alszom ha alacsonyan van a fejem. Ennek a dolognak harmadik éve lesz
most vagy háromszázadik, nem tudom. Az olasz frontról való visszautazás
alatt volt, 1918 novemberben. Sétáltam vagy négy napot többedmagammal a
zöld Tirolon, Bozenen tul valahol a sinen ott rostokolt egy végtelen
bolond vonat, volt vagy kétszáz vagon és nem tudom hány ezeren ültek
rajta. A mozdonyon huszonhét vitézt olvastam meg. A mozdony alatt is
feküdt két utas oda szerelt deszkákon. Az egyik uti pajtás, egy
huszárkapitány, az azért még fel tudott férkőzni a mozdonyra, azt mondta
ő lovasságnál szolgál, majd csak megüli a mozdonyt is. Magamat egy kis
fiatal honvéd invitált meg a lépcsőre, hogy majd csak csinálunk még itt
egy helyet azt mondja. Mellette ült egy őszes népfelkelő ember, olyan
hegyes képe volt mint a szarkának. Hát aztán széjjel huzódtak, a kis
fiatal honvéd az ölébe rakta a cókmókját, és ugy elfértem köztük. Ez a
vonat nem tudom mért állott ott és nem tudom mért indult meg azután. Sem
állomás nem volt ott, se vasutast nem láttunk, se menetrendet nem
tudtunk, hanem egyszer csak a muszkák felkapkodták a félig megsült
polentákat a sinek mellől és usgyé fel a kötélhágcsókon a vonat
tetejére, Ruszlandba! A vonat tetején volt Ruszland, oda voltak utasitva
a muszkák. Ezek a szakácskodó muszkák ezek az olasz front mögött
dolgoztak és a visszavonulás hozta haza őket is a magyarokkal együtt.
Hosszut sipolt a mozdony a friss hegyek közt és elindultunk szép lassan.
Nagy danolás, harmonikázás hallatszott a vonatról közelről, messziről.
Hát aztán ott ültem zsibbadt térdeim fölött, jobbról ült mellettem a
szomoruság angyala, balról meg a vidámság angyala. Az a szarka fejü öreg
népfelkelő, az volt a szomoruság angyala. Mikor oda szereltem magam
közibük a lépcsőre, akkor az öreg felfelé veszekedett éppen egy subickos
bajszu vitéz ellen, az az ablakon volt kihajolva s csak nevette az
öreget. Mikor a vonat elindult és ott kucorogtam már köztük, ismerkedési
ünnepet tartottunk. Először az öreggel ismerkedtem meg:

– Oszt kérem aláson most se káplár se zsák. – Ezen mód mutatkozott be az
öreg. És folytatta, hogy azt mondja:

– Tolvaj disztó nép.

– Kicsoda? – kérdem.

– Mind ez az ember. Az. Nagy zsiványok, mind ez az ember. Az. Egye ki a
fene a zsirját.

– Kivel van baja öreg?

Az öreg nem is nekem felelt, nem is hozzám szólott, elnézett az orrom
előtt Tirolba, azt se látta, csak egy zsákot vagy egy káplárt látott ott
a hegyoldal őszi gobelinjén.

– Csikófutó tolvaj nép! Az. A másét elvenni. Csunya zsiványok.

– Mijét vették el öreg?

– Mindenem oda van. Mindenem. Elvették a zsákot. A tüz égesse meg. Az.

– Mije volt a zsákban?

– Hát az a hires beretvám aki az apámról maradt, azut két pár fehér
ruhám, zsebbe való keszkenőm kettő, szép kék, de azt nem sajnálom, azut
két darab szappanyom hazai, konzervám négy meg cibak vagy két kilóra
való. Kapcám is volt egy pár tiszta. A szeme essen ki aki elvitte. Az.

Az öregnek az a szálkás bajusza olyan fehér volt mintha fázna. Az orra
meg kék volt mintha fázna az is. Pedig szép napos idő volt. A szeme ki
volt dülve s ugy pislantott mint a madár. Hangja sovány vén kofaasszony
hang volt, nem férfihang. A bluza felső zsebét egy skatulya III. Sorte
cigarette szorongatta. Az ujja közt volt egy cigarette, de ki volt
aludva.

– Adjak gyufát öregem?

– Affene egye le nem jó e.

Elhajitotta a cigaretlijét, utána köpött.

– Pipám is elvették. Mert az is a zsákba volt, mert éppen bele tettem.
Az a káplár, az a hibás, az aki odabe volt a kupéba. Annak mondtam volt
hogy vigyázzon rá oszt ha kimegyen szóljon nekem. Mert a kávémat főztem
a muszkákkal a sinen. Kávém is oda van. Mert a többi kávém is ott volt a
zsákba. Cukorom is elvették. Cukorom is a többi aki vót, az is a zsákba
vót. Az. Mire visszamengyek, nincs ott a káplár, se a zsák nincsen.

Jelzem a balfelőli szomszédom, az a kis fiatal honvéd, az folyton
röhögött mig az öreg mesélt. Kérdeztem is egyszer mit röhög? Csak egy
kacsintással célzott hogy az öregen röhög, azután megsugta hogy már
harmadnapja jajgat az öreg, mert még tegnapelőtt vitték el a zsákját.
Ennek a kis fiatal honvédnak elől nem volt foga, észrevettem mert ugy
mosolygott s szuszkán beszélt azt is hallottam. Még most az öreg hadd
folytassa:

– Pipám se bánnám pedig kár érte, megvan már hetedfél esztendeje.
Beretvám azt sajnálom legjobban, olyan patent beretva vót. Hire vót
annak. Apámé vót. Olyan patent beretva vót. Apám vette harmincnyolcba.

– Harmincnyolcba vette az apám. Tizennyolcba született apám.

Tudni illik ezernyolcszáztizennyolcba.

– Tolvaj nép. Az. Az isten büntesse meg. Büdös tolvajok. Mindenem oda
van. Tessék meghinni nem tudok én annak se örűlni hogy elveszett a
háború.

Azok a gazdátlan vitézek a kupéban danoltak, fütyörésztek unalmukban. Az
öreg nagyon de nagyon szomoru volt, tovább lamentált de mindig
egyformán, ugy hallgattam mint a gőzös kerekét.

Azután avval a kis fiatal honvéddal ismerkedtem meg. Első kérdésem volt
hogy hol szerezte ezt a szép lábszárvédőt. Mert vadonat sárga
lábszárvédő volt a hervadt nadrágja felett.

– Monte Roveren a magazinba – azt mondja – s megmutatta megint hogy
kiestek a felső fogai elől. Olyan kedves kis arca volt mint egy hét éves
gyereknek. És azt mondja:

– Kérem csak ezt loptam meg czokoládét, de azt eladtam kenyérért.
Tesszék megnézni az öreget, ő szok cukrot ész kávét lopott Trientbe ész
lopott egy tiszti huszárdolmányt isz ész lopott egy pár bakanczot ész
egy rakász cigarettát ész szvetert isz lopott ész ezt a téli szapkáját
isz moszt lopta Monte Roveren, ami a fejébe van czak tesszék ránézni. De
a zákot ellopták tőle, én czak nevetek rajta. S a kis fiatal honvéd
elkacagta magát.

– Hát a fogad hova lett?

Elnevette magát és:

– A fogam? – azt mondja – az ott maradt a cukrásziparban.

– Hány éves vagy te kis cukrász?

– Én? Tizenkilenc. – Ezen is nevetett, hogy ő tizenkilenc éves.

– És hát hogy esett ki ott a fogad, mitől.

– Czókoládétól, forró habtól, tejtől, cukroktól. Mindig kósztolni
kellett. Abba ment ki a fogam itt elől tetszik látni?

Olyan teljeset mosolygott, hogy az egész száját átnézhettem.

– De piszkosz meszterszég, jaj de utáltam! – De csak nevet ezen is, mert
mindenen nevet. Olyan kék szeme van mint a szegények párnaciháján azok
az olcsó kis kék porcellán gombok. Még közléseket tett.

– Én nem isz eszek majd szosze cukrászszüteményt sze dortát a
vendéglőben. Szokszor olyan piszkosz volt a kezem mikor nekiállottunk a
tésztát gyurni!

– Hát mért nem mostad meg?

– Minek kérem, mikor a tésztát meggyurjuk ugyisz tiszta lesz. De tesszék
elhinni nem lennék többet cukrász ha meghalnék sze.

– Hát mi leszel most?

– Kéményszeprő. Papám isz kéményszeprő Peszten. Kéményszeprő Peszten.
Azt mondom neki:

– Mondd utánam: ezt a tiszta tálat elkáposztásitalanitottátok.

Elkezdi:

– Ezt a tiszta tálat el-ká-po-sztász-posz-ti

Nem tudta, mert egy kicsit hadarós is volt. Ahányszor próbálta mindig
elnevette. Hát én vajon megbocsáthatok-e magamnak, mert elveszett hazám,
világom, életem halálom, és mégis magam is nevetni tudtam.




Két kezdő bohóc

A ligeten keresztül vitt az utam ma délután, ott kellett ellépnem, ahol
a vurstli nyilik. Önök előtt nem titok, hogy már nem vagyok afféle
szabad kamasz ember aki napjait a flangérozásnak adja s óráját soha meg
nem nézve mászkál, fejében álmos szerelmekkel és sziesztáló
öngyilkossági tervekkel a bohó sokadalmak között. Mondom, dolgom volt
arrafelé, csak egy percre állottam oda azt a két friss bohócot
hallgatni. Lócán állottak az ut szélin a Csudák Birodalmához cimzett
gipszbódé előtt. A lóca elébe volt csődülve vagy egy tucat gyerek és a
gyerekek háta mögött két darab idős asszony és vagy négy férfi, kiket
könnyü gyüjtőnévvel szegény embereknek emlithetek. Hopp, egyet fölkapok,
tessék idenézni: zsakettben van, ezen a kutya juliusi napon, fekete
zsakettben és kemény kalapban, ennek a kemény kalapnak a karimája széles
és egész vizszintes. Az egyik cipőjében világos madzagból van a pertli.
Imádom ezt a borotválatlan, foszlott ingü, nickel óraláncu zsakettes
férfit. Ennek az egész élete egy folytonos ünnepélyes alkalom, mert ez
mindig zsakettben van. Ismerik az ilyen zsakettes szegény embert? Én
ismerem, én imádója vagyok, mondom, két gombot csókolok a zsakettjére
hátul, mert hiányzik róla ez a két gomb s most gyöngéden leteszem megint
a földre a gyerekek mögé, nézzük együtt a két kis bohócot.

Az egyik bohóc a kettő közül éppen azt kajabálja:

– Kettő-ő-ő! – és egy nagy fene bádog csatabárdot emel. Másik bohóc a
kettő közül le van hajolva, a bárd éppen a nyaka fölött áll a levegőben.
Az első bohóc megint hangzik:

– Há-á – és a bárd kezd lejönni.

A lehajolt bohóc föláll egyenesre:

– Nézze tisztelt hóhér ur, – azt mondja, – várjon csak még egy picit.

A gyerekek karban röhögnek. Az a két idős asszony ugy áll egymás
mellett, mind a kettőnek az ölében csüng összekapcsolva a két keze, ezek
itt engedelmes, figyelmes iskolás leányok. A szegényemberek mosolyognak,
vagy legalább is nem szomoru most a képük.

Az egyik bohóc, a bárdos, mondjuk a hóhér:

– Hát mit akar kérem?

A másik bohóc, az elitélt, odaforditja az orrát a hóhér orrához, huzva,
éneklősen kérdezi meg:

– Háány óraaa?

A közönség röhög.

A hóhér:

– Miért érdekli az magát?

– Mert tudni akarom pontosan mikor haltam meg magamat.

Az elitéltnek két vastag, fekete ránc van a homlokára festve, a füle
lilaszinü, a szemhéja be van meszelve s az orra is, csak az orra hegyére
van egy piros poloska pingálva, hosszu lábakkal. A bajusza helye s az
álla is el van meszelve s telirakva zöld pontokkal. Fiatal gyerek husz
esztendőre taksálom. Bőséges pepita frakkban van, a térdénél van egy
óriási piros posztógombbal összegombolva. Nadrágja civil nadrág, cipője
tornacipő. A hóhéron sincs semmi különös, ő is a tradiciók szerint
öltözött föl, piros spencer van rajta, fehér mellénye a hasnál kezdődik
s nem ér lejebb a bokánál, mellén nyilik a Petőfi-gallér, a gallér alatt
összekötözött vörös zsebkendő. Katonai bőr lábszárvédője az egyetlen
szabálytalanság rajta. Képe szintén zöld, piros és fehér. Van a fejében
egy karima kalap nélkül. A bárdot emelve tartja s a nagyérdemü
közönséghez fordul:

– Mennyi baja van ennek, – ezt mondja –, most azt akarja tudni, hány
óra. Kérem, az én órám internálva van a zaciba. Mondják meg neki,
tisztelt közönség, hány óra, ha már olyan nagyon kiváncsi.

Egy gyerek fölszól:

– Félöt.

A hóhér leveszi a karimát, pukedlit csinál a gyerek felé:

– Köszönöm, fiatal ur, – és két ujján megbuktatja a karimát, ugy teszi
vissza a fejébe. – Nahát, most már mindent tud – azt mondja szeliden az
elitéltnek, – legyen szives ismét lehajolni.

Az elitélt:

– Jaj mamám, hát mégis meg kell halni magamat. – Lehajol, a két könyökét
a két combjára s az állát a két öklére rakja. Grimace-ol a gyerekek
felé.

A hóhér magasra emeli a bárdot s nagy hangon kezdi:

– E-e-gy…

A elitélt a mutató ujjával odahí egy kis fiut:

– Viszket az orrom. Legyen olyan szives fiatal ur, vakarja meg. – A két
idős asszony nevet legjobb izüt. Az illető kicsi fiu mezitlábas,
odaugrik, meg akarja vakarni az elitélt orrát. Az elitélt egy hangos
cham!-mal bekapja a gyerek ujját. Nagy derültség.

A két bohóc mögött a Csudák Birodalmának előcsarnokában egy közömbös
nehéz férfi járkál hátratett szalmakalappal a fejében, a kasszánál egy
nagyon kicsi kis kisasszony ül, olajfalevél orcával, reménytelenül
spekuláló fekete, cipőgomb-szemekkel. Használt, virágos piros satin
ruhában van, nem a Vogues ábrái után. Fonnyadt ujjacskái dobolnak
maguknak a kassza asztalán. A bordó függöny mögül félrehajolva kibukkan
egy Seherezad, nagy, molett hölgy, csupa fátyol, aranypénz és gyöngyhim,
egy fájdalmas álom a napfényben. Odasétál a közömbös nehéz férfihez. A
Csudák Birodalmának szultánája ő, a lejárt vászonfestésen, a gipszbódé
falán elül, itt látni fejét, amely vértől csöpögve ül egy tálon és merev
ábránddal tekint a földalatti villamos végállomása felé.

A hóhér:

– Nézze kérem ez már szemtelenség hogy magának még itten kedve van
játszadozni az utolsó percében.

Az elitélt, miután kieresztette fogai közül a kis fiu ujját:

– Ne beszéljen hozzám, magával haragba vagyok.

– Hallja ne cicázzon itt velem, majd kap egy pofont, ha nem hagyja
nyugodtan levágni a fejét. Kettő-ő-ő…

Az elitélt, lengetve kezét az ut felé:

– Á, jónapot, szervusz, anyuskám.

A hóhér:

– Mi az, kinek köszön maga?

– A feleségem.

Tessék mindig idegondolni kérem, hogy a publikum minden szavukon jól
mulat. Ők maguk is elnevették egy párszor már a beszédet, kezdők még.
Fiuk. Jókedv van bennük.

– Maga házasságszélhámos, ez nem lehet a maga felesége, a maga felesége
be van zárva Mária-Nosztrán.

– Az a maga felesége. Ne sértegesse az én feleségemet, az csak itt van
bezárva Pesten.

– Na, most már fogja be a száját és imádkozzon. Há-á…

A rom előtt az elitélt föláll, emeli a mutatóujját s a hóhérhoz fordul:

– Maga ugy látszik nem ismeri a feleségemet.

– Elég ha maga ismeri. Nekem elég a magamét ismerni. Bár azt se
ismerném. Hajtsa le ezt a csunya kinövést a nyakán, hadd vágjam már le.

Az elitélt:

– Jaj de unalmas mindig meghalni magamat.

Lehajtja a fejét.

A hóhér:

– Háá-rom!

Lesujt a bárddal oly erővel, hogy ő maga is leejti a fejét egész az
elitéltnek az ülepéig, igen, mert az elitélt a bárd sujtása közben
hátrafordult egész testével és a bárd simán lecsuszott az ülepe mentén
és a hóhér bámész feje ott marad az ülep előtt, odaszagol és rosszalólag
huzgálja az orrát, ugy néz a közönségre:

– Ez egy teknősbéka, frász törje ki. Behuzta a fejit a nyakába.

Tessék besétálni a Csudák Birodalmába. Előadás minden percben kezdődik.
Csak öt korona bármely boldog és boldogtalannak.




Bözsi kisasszony

Egy szép őszi délután három óra felé ment egy Bözsi kisasszony a
körúton. A köruton. Ez a Bözsi kisasszony az irodába ment. Az iroda az
Aradi-utcában volt. Ügyvédi iroda volt. Ott kellett lenni Bözsi
kisasszonynak délelőtt kilenctől egyig és délután háromtól fél hétig.
Bözsi kisasszony ment szivesen, csak minden harmadik lépésnél meg
kellett állani neki, mert a harisnyáját kellett neki megigazitani. A
szoknyán keresztül fel kellett neki kaparászni a harisnyát a két
térdéről, mert a harisnya mindig csuszott lefele, mert a harisnyakötő
nem tudta szoritani a harisnyát, mert a harisnyakötő gumija ki volt
tágulva. Bözsi kisasszony grimaszt vett az arcára mindig a hányszor le
kellett nyulni a harisnyakötőhöz. C, jaj.

Tegnap már észrevette Bözsi kisasszony hogy tágul a gumi s két
szantimetterrel szükebbre varrta még az este. És megint engedni kezd
már. Bözsi kisasszony kapkodott menés közben a térdéhez és ugy nézett
körül, mintha panaszkodni szeretne valakinek, hogy az egész fizetése
száztiz korona s azt mind haza kell adni a beszerzéshez és négy korona
nyolcvanat kérnek hatvan szantimetter gumiért, egy ilyen rongy gumiért
és most tessék megint vehet másikat.

Az utcán 1917 volt. A hirdetőoszlop mellett egy suhanc állott, egy pár
skatulya cigarettet tartott ki s azt mondta Bözsi kisasszonyak:

– Elfte ármé. Elfte ármé.

Bözsi kisasszony egyszer csak érezte hogy az egyik harisnya szalad a
lábán lefele. Megkapta a lábaszárát és bebujt egy kapu alá. Lehajolt, a
szoknyát felrántotta, visszahuzta a térdére a harisnyáját. A gumi
leesett a bokájára. Jaj ez a vacak. Bözsi kisasszony felhuzta a gumit a
térde fölé, jó magosra hogy a husa megtartsa. Egy ur jött lefele a
lépcsőházban. Észrevette mivel van elfoglalva Bözsi kisasszony.
Megállott. Bözsi kisasszony elengedte a szoknyáját a térdéről és
fölegyenesedett. Az ur szembe nézett Bözsi kisasszonnyal. Bözsi
kisasszony elpirult. Az urnak kinyilt a szája:

– De szép lába van nagysád.

Bözsi kisasszony már kivül is volt a kapun. Az ur vagy micsoda utána
ment. Azt mondta a Bözsi kisasszony hátának:

– Becsületszavamra gyönyörü lába van nagysád.

Bözsi kisasszony nem birt jobban sietni mint a hogy sietett, mert a gumi
megint fészkelődött. Az ur köhögött a háta mögött, mintha gégekatarrhusa
lenne neki. Pedig kutya baja volt az urnak. Jó husba volt, vad uj ruha
volt a testén, háromszáz koronás boxcipő a lábán, erőszakos brilliáns a
kisujjában. Bözsi kisasszony nem tudta hogy kell neki most viselkedni.
Az egész olyan ujság volt neki. Hátra kell fordulni: kikérem magamnak?
Némán tovább kell menni? A rendőrnek kell szólni? Jaj borzasztó. Megint
a harisnyakötőjéhez kellett kapni. Bözsi kisasszony megszédült egy
picikét, csak mintha egy gyüszü tokajit ivott volna. A meztelen lábára
gondolt. Látták. Szép lába van. Szép lába van. Az ur jött, köhögött,
morgott.

Bözsi kisasszonyak meleg volt a feje s a szive felcsuszott és szúrósan
vert. Bözsi kisasszony összevissza gongolkozott ott a kőruton 1917-ben.
Gondolt a cipőjére, melynek a talpára bőrdarabok voltak verve. Az
irodára, hol gázszag van. Haza, hol egész nap veszekednek. 1914-re,
mikor a vőlegénye kiütéses tifuszban elesett. A császárokra, Kerenszkire
s a kezetlen-lábatlan emberekre s a füszerkereskedésekre s az irógépre,
az összes irógépekre az egész világon, a melyek egymás mellett
kelepelnek végtelen, őrület! Az urra, ki a háta mögött lélegzett. S az
egész életre s az egész halálra. Egyszer csak egy millióra gondolt, ugy
a hogy a sorsjegyhirdetésen van azon a kerek zacskón körbe nyomtatva:
100,000.000. Az ur nem maradt el a háta mögül. Én nem tudom meddig
követte. Én nem tudom hogy végződött, vagy hogy hogy kezdődött. Én nem
felelek semmiért. Rossz volt a gumi. Minden rossz volt akkor. A gumi is
rossz volt.




Fascination

A zöld füvön mentem én előre. Ha az államnak olyan fogdmegjei is
volnának, akik elébe toppannak az embernek: hová megy? – én nem tudtam
volna felelni nekik. Az államnak vagy a katonaságnak, vagy micsodának,
azt nem lehet mondanom, hogy néha napján rám száll még a boldogtalanság
és út és irány nélkül járni kell nekem magamban az ég alatt, fasorok
folyosóin, virágágyak vidékén vagy iskolázatlan dudva között, földön,
szabadban, csendben és szépségben és bánatosságban. Mentem, mondom,
kivül a városon, völgyben és a zsebemben egy papirosfedelü vékony
könyvet vittem, amilyen könyvet veszek az utcán és magamnál hordom, mint
a pyramidont a vérszegények, akiknek megszokott a fejök fájdulni. Nekem
arra kell a zsebregény, hogy kinyissam a villamoson, vagy a padon a
ligetben, mikor nem birom el magamat.

Ki vagyok téve minden utamon a halál bódító suttogásainak, aki már régen
követ engemet, mert a magáévá óhajt tenni. Zsebemben könyv volt és
ajkamon vittem lélekzetemet és amellett a Fascination kéjes sötét
melódiáját. Fütyöltem lusta ajkkal, azt a fakó fütyölést üztem, amit az
ember csak maga hall egyedül. Más valaki csak úgy hallhatta volna, hogy
mit fütyölgetek én, ha odatartotta volna fülét a szám elé. A botommal
keresztbe húzgáltam magam előtt a fű felett, mert lassan mentem és nem
emlékszem, hogy egy fűszál is komolyabb sérülést szenvedett volna
botomtól. És a Fascinationt úgy hallottam belül magamban, mintha pálmák
paravánja mögött játszaná spanyol arcu zenekar párisi ozsonnázó helyen,
ahol andalodott kioszk körül drága társaságok ülnek mint kinőtt
virágzatok, óh illatozott szépségek, akiknek keblén a gyöngysor jegesült
könycseppjeikből lett és ünneplő urak, karcsuak, sötétlők és lankadtak,
kiknek tükrös cilinderén gyászt mutat az aludt fekete kalapszallag,
szivökért viselnek gyászt, szivökért, mert elvesztették gyermekkorukban.
Kegyetlen kéj az élet, az éj és a délután. Az alkonyat a kényes és halk
bánaté, traahalalall–phaalla–haa… felvonaglik a vonó s leszáll
kényelmesen és gyöngén és alélva távozik el az ősz felé a csóknak és
halálnak dallama, oly halavány halkkal, mint a fátyolnak egy merengő
lebbenése.

Magamban mentem és a zene pirosas gyászszal, távolról zongott és
szivemre súlyos hideg fájdalom tevődött le, mint márvány levélnyomó. És
két régi szemem magyarázatot és irgalmat várva nézett eszméletlen álló
szép fák felé s perzsa szövésü domboldalakra s filigrán sárga, kékes és
viola virágokra, kik a fű közt meglepve állottak, mint eltévedt
kirándulók. Egyedül mentem s tudtam, hogy egyedül vagyok. És tudtam,
hogy miért. Az ifjuságot elveszítettem, mint egy arany ceruzát, úgy
elveszítettem. Nem lehet elhinni. Tegnap még megvolt. Most odakapok a
mellényzsebemhez a szivem fölé, hisz ott volt! Tapogatom és ütögeti a
zsebet az öklöm. Hogy van az, hogy egyedül marad az ember? Igen. Fáradt
vagyok. Eluntam őket. Dolgom van, mindig dolgom van. Elveszett az arany
ceruzám. Nincs meg. És egyedül vagyok, mint a hideg halott. Igy
gondolkoztam és a fejem lehajlott. A jobb kezemet kitartottam magam
mellé, csak úgy, mint aki kiváncsi, hogy az eső nem szemel-e, vagy úgy,
mint akinek a szeme be van csukva s hozzá akar érni valakihez, aki sétál
mellette. A levegő volt mellettem, az az üres semmi levegő. Hát szabad,
szabad egy leány nélkül a mezőn átmenni? Az állatnak is van párja,
istenem, az állat se megy el az ég alatt igy magában, te jó isten!

És borultan és melegen feljött a zene, ujra kezdődve s a primás, az aki
dobogón állott, a fejét ide fordította s a hegedü ájult fejecskéjét
arcához húzta s fényes csokor haja rendült és lendült és olyan volt,
mint édes vad jajgatás. Trahaalla–lahaa… és kin és epedés játszott azon
a spanyol fehér arcon és szerelmes kecskeszakálla úgy látszott, úgy,
mintha zöld derengés osonna az éjfél selymén. Fenn zengett a zene, fenn
a kioszk és az élet fölött, mint a tűz, amely lángol a tetőn és játszott
a rémült zokogással, amit alulról lángjai közé felkapott. Hajtogatta s
csavarta, reszkettette a jajokat egymással és mintha lentről feldobált
vérző sziveket nyujtogatna szivalakból madárszárnyak alakjaiba s
fujdogálná s eregetné a sziveket följebb, mámorral ingadozó füstnek az
est alá. A hegedük melle piros volt és mind úgy sirtak magasan és
boldogan a vak cello körül.

Egyszer csak kacagást hallottam és olyan csend lett, hogy elsáppadtam.
Körülnéztem. Az a nagy bokor, amelyikkel szembe mentem, megrázkódott és
egy mezitelen szép kar elnyomta félre az ágakat a bokron. És valami szót
hallottam valahonnét, hangot. És a bokor kinyilt és egy fehér ruhás
fiatal szőke leány futott elő s karjával odamutatott énrám és szaladni
kezdett oda felém és ő utána rögtön futottak a többi fehér ruhás lányok,
s mind nyujtogatták szabad karjaikat és nagy szemmel és felhasadt
szájjal kacagtak, kacagtak és kacagtag, világos, fényes fiatal
kacagással. Én csak állottam, mert nem tudtam olyan egyszerre elhinni,
hogy a szerelem megjelent nekem az isten tiszta mezején, hogy kitört
csakugyan a boldogság, amit már álmodni rég elfáradtam… és a szivem majd
betört a mezei nymphák szüz nevetésének nagy erejétől. Már ki kellett
volna pedig nyitni két karomat és elébök nyargalni!

– Loosz! – azt mondta ez a hang, amelyik oldalról jött, messzibbről.
Emberhang volt, s most másodszor már olyat kiabált, hogy fölrezzentem.
Arra kaptam a fejemet. Hajadonfőtt állott egy borotvált alak és szivar
volt az egyik kezében. Ott állott mellette a mozigép. A gép háta mögött
az operateur terpesztete két lábát és buktatta fejét a fekete kendő alá
s csavarta sebesen azt a kis kereket. A rendező a combjára csapott,
megint elkiabálta magát:

– Szétszaladni, gyorsan, hát mi lesz!

És tündérek, a boldogságnak fehér leányai szerte széjjel szaladtak
kacagásukkal.




A dedósné

Én emlékszem a dedósnéra. Ti hazámbeli fiuk ti nem emlékeztek már a
dedósnéra? Mit tudtok felőle? Én semmit se tudok a dedósné felől. Csak
láttam őtet mindig az ablakba kikönyökölve. Lehet hogy meg is halt azóta
már, hisz az olyan régen volt, hogy gyermekek voltunk és láttuk a
dedósnét az ablakon kinézni s istenem annyi sokszor hallhattuk a mi
vidékünkről valakiről a ki akkor ott szerepet játszott, hogy meghalt már
szegény. És aztán olyan sápadt volt az a dedósné s oly csendes volt,
csakugyan, mint a kinek ugy is valami összebeszélése van a halállal.

A mi utcánkon volt a dedó, a Vasut-utcán. Én már iskolás voltam akkor,
mikor a fiatal dedósné odakerült. Én a dedósnéval életemben nem is
beszéltem, én csak láttam őtet mindig az ablakban. Egy tiszta sárga ház
volt a dedó, négy nagy ablakja volt az utcára. A szélső ablak, az a
melyik mifelénk volt, az volt a dedósné szobájának az ablakja. A többi
három ablaknak zöld rolettája volt, ha a gyermekeket délután
kieresztették a dedókapun, akkor lementek azok a zöld roletták. Annak a
szélső ablaknak fehér firhangja volt. Meg egy könyöklőpárna volt abba az
ablakba odatéve, egy fehér slingelt könyöklőpárna. Meg virág is állott
abban az ablakban. Két cserép virág volt kétfelől a dedósné vállai
mellett, mikor estefelé kikönyökölt az ablakjába. Nézett egy kicsit a
szétmenő kicsi fiuk meg kicsi lányok után, osztán az egyforma
Vasut-utcába nézett lefelé az ablakból ugy mint egy pingált kép néz a
rámájából. Tavaszon, nyáron meg őszön ki volt az ablak két táblája
támasztva. Emlékszem milyen tiszta volt mindig a dedón mind az ablaküveg
és hogy hogy ragyogtak a dedósné kikapcsolt ablakjai a napon. Igaz, kis
madár is volt a dedósné szobájában. Ha elment a dedó előtt az ember,
hallani lehetett, hogy zörög és fütyölget a dedósné háta megett a borult
szobában odabenn. Tengelic lehetett vagy rigó.

A dedóval átelellenben a Pappék kertjének a nagy hosszu kőfala volt.
Azon a kőfalon nem tudom micsoda nézni való lehetett, azt nem nézegette
más csak a dedósné. A Pappék kertjének a kőfala érdekes volt akkor mert
a dedósné annyit nézi az ablakból. De biztos a szekereket is megnézte ha
elkocogtak a Vasut-utcán meg a teheneket is megmustrálhatta kik
alkonyattal nagy porral végig lábaltak a szekéruton. Ugy emlékszem
ilyenkor a dedósné be is huzta az ablakot és mikor a por leült, akkor
megint kikapcsolta az ablakot és tovább ott könyökölt.

Én a hangját soha se hallottam. Kisasszony volt és biztosan édes könnyü
hangja volt néki. Volt egy rendőralkapitány a városházán, az estefelé
arra szokott sétálni s oda szokott volt állani diskurálni a dedósnénak
az ablaka alá, de ha el is mentem ott, emlékszem csak az alkapitányt
hallottam beszélni. A dedósné hallgatott. Csak az a madár hangicsált a
szobájában. Nekem nagyon imponált az alkapitány mert a bikacsekjének
ezüst kutyafej volt a fogója. S érdekes pakombartja volt az
alkapitánynak a két füle mellett, olyan volt mint két török kard. A
bikacseket a két karjával a hátára szoritva tartotta, ugy nézett felfele
a dedósnéra s az egyik cipőjét sokszor feltette a házfalon arra a
keskeny párkányra, a milyen a vidéki házak falán alacsonyan végig
megyen. Én nem tudom az ilyen párkány különben mire való. Azután meg
emlékszem az alkapitány mindig cigarettázott az ablak alatt. Egy tucat
elszivott Hölgy volt a járdán késő este a dedósné ablakja alatt.

Emlékszem szép fehér arca volt a dedósnénak és a fülében korall volt és
szőke frufruja volt néki, mert szőke haja volt. A mai világban nem igen
látni ezt a frufrut a fiatal nők homlokán. És aztán nyáron egy szál
piros szegfüt vagy egy szál rózsát tartott, egy keze le volt engedve az
ablakból, avval forgatta a virágot mikor az alkapitánynyal diskuráltak.
De nem emlékszem a virágra hogy a kezében lett volna mikor már az
alkapitányt nem lehetett az ablak alatt látni. Elmentem más városba
gimnáziumba s hazajártam vakációra s a dedósné mindig éppen ugy nézett a
Vasut-utcába kifelé mint azelőtt. Nekem feltünt hogy az alkapitány már
nem jön oda az ablak alá. Pedig nem ment el a városból, ott láttam az
urakkal a patika előtt kaszinózni estefelé s cigarettázni s a
bikacsekkel suhogtatni a kutyáknak a kik mindig a piacra
szemtelenkednek.

Mennél nehezebb osztályokat jártam, annál fehérebb lett a dedósné képe
vakációra. Egy nyáron emlékszem észrevettem hogy a dedósnénak az arca ki
van puderezve. S még a haja is puderes volt talán, oly sápadt szőke
szine lett a hajának. Késő este egy valami gyenge zördülést lehetett
hallani mindig azon az elaludt Vasut-utcán. Tudtam hogy akkor emeli fel
magát a dedósné s teszi be az ablakot éccakára.




A Szakáll gyerek

Ó nem tudod mi az hogyha valakit üldöz a szerencse. Ha a Szakáll
gyereket ismerted volna. Az, az aztán klasszikus. Én még az életben nem
láttam senkinél hogy olyan buta disznója legyen mindennel mint annak a
gyereknek a milyen volt. Legelőször is kérlek szerették a tanárok.
Miért? Se prima tanuló nem volt, se valami különös nagy esze nem volt,
se valami olyan szelid viselkedésü nem volt mintha egy bárány vagy
liliom ülne ott köztünk az osztályban. A Segélyzőtől megkapta mind a
könyveket és egésztandijmentes volt, dacára annak hogy az édesapjának
földje is volt. Csuda a szerencse. A Szakáll gyerek magával hozta a
tolltartóban vagy hol mikor tiz éves korában az intézetbe beiratták. Mi
az a szerencse? Az hogy Magi tanár ur bejön órára, felhág a katedrára,
de mikor le akar ülni, odacsap a homlokára:

– Az ördög vinné el, otthon hagytam a füzeteket.

Álmosan és boszusággal kinéz az ablakon, a nadrágzsebében zörög, kivesz
egy kis kulcsot. Lejön a kathedráról:

– Valaki – azt mondja és nézi a fiukat – valaki lesz szives a füzeteket
elhozni. Talán menjen el maga Szakáll, tudja hol lakom? Az
iróasztalomban vannak a bal fiókban.

Mért éppen Szakállt küldte? Szakáll elhozza a füzeteket: Köszönöm kedves
fiam. Persze két hétig nem felel latinból és egyáltalában kegyenc lesz
Magi előtt. Másodikban egyszer a kályhára gumit tettünk. Láng tanár ur
majd megőrült a dühtől:

– Majd elbánok én evvel az osztálylyal. Majd megkinozlak én benneteket.
Ezt meg fogjátok emlegetni. Szakáll, nyisd ki az ablakokat.

Jelzem Szakáll benne volt a tanácsban, mikor el lett határozva hogy a
kályhára gumit kell tenni. Hát az nem végtelen szerencse, az hogy
algebra-órán magyaráznak egy uj dolgot és a tábla teli van mindenféle
butasággal és a tanár ur a krétával erre fordul:

– Na és most mit kell behelyettesitenem. Ki mondja meg?

Zugnak a jó tanulók, nekikönyökölnek, nézik a táblát dagadt szemekkel,
felgörbülnek a padban, mutogatnak, mozognak, a tanár ur vár és mindig
csak mondja: na? na?

– Iksz plusz er!

Ki volt ez? Szakáll. Azt hiszed érti az algebrát? Á. Mikor óra után
kérdeztük hogy tudta, röhögött és azt mondta:

– Girigáré.

Mert már akkor, negyedikben, billiárdozni jártunk a vasuti vendéglőbe.

De a Szakáll gyereket se a vendéglőben soha meg nem csipték, se semmi
csavargáson, se verekedésben, se dohányzásban. Egyszer pálcával ment
este a piacon és cigarettázott. Jön Kövér tanár ur, az osztályfőnök, a
ki az egész országban hires volt hogy milyen kegyetlen ember. A Szakáll
gyerek megijed, köszön. Kérlek semmi baja se lett. Kövér nem vette
észre. Olyan csodálatosan szórakozott volt akkor hogy elnézte a
cigarettát is, a pálcát is. A Szakáll-gyerek maga mesélte nekünk hogy
biztosra vette a konzilium abeundit.

Hallatlan szerencséje volt mindig, hallatlan. Emlékszem milyen
szemtelenül ugrott és szaladt a kathedrára, mikor kiszólitották. Mintha
teli volna a feje tudománynyal. Olyan disznaja volt hogy rendesen a
tanárok feleltek helyette. Olyankor jött rájok hogy elkezdjenek
belemagyarázni a felelésbe s végre csak ők beszéltek és a Szakáll-gyerek
ott állott megmentve s grimaszokkal mulattatta az osztályt.

De csak ezt hallgasd meg kérlek. Ekkor ötödikbe jártunk. Azon a télen
azt a divatot hoztuk be hogy a ki reggel tizenharmadiknak érkezett, azt
agyonvertük. Mikor tizenketten együtt voltunk, az ajtóhoz állottunk
félkörbe, vártunk. Egypár fiu a télikabátját tartotta két kézzel, rögtön
a fejébe dobni annak a ki benyit, aztán huztuk fel a pasast a padra s
léniával, könyvvel, rajztáblával meg puszta kézzel agyonvertük.
Képzelheted kérlek hogy vigyázott mindenki hogy tizenharmadik ne legyen.
Sokszor sétált és bujkált az ember a folyosón tiz percig is mert olyan
gyanus csend volt odabent, mikor az ember az ajtóra tette a fülét
óvatosan. Mégis beleestem háromszor vagy négyszer hogy tizenharmadiknak
mentem be. Rettenetes, mennyire agyonverték olyankor az embert.

Egy reggel is ugy állottunk már tizenketten az ajtónál és vérszomjasan
lestük az áldozatot. Hát bátran kinyilik az ajtó s az igazgató ur áll
előttünk. Nohát az isten őrzött hogy hirtelen nem dobtunk egy pár
télirokkot a fejébe s hogy valamelyik mohó már rá nem huzott egyet a
szögletes léniával. Emlékszem ugrottunk mikor az ajtó nyilt, de csak egy
kicsit, az örvény széléig. Hát nagyon kinos ügy volt kimagyarázni mit
állunk igy az ajtónál. Az igazgató ur igen szigoruan szemlélt bennünket.
Valahogy kezdtük bevallani, miben sántikáltunk. Hogy képzelje az ember
hogy ilyenkor egyszer az igazgató ur nézzen be az osztályba! S hát
tessék, roppant finoman nyilik az igazgató ur mögött megint az ajtó s ki
dugja be más azt a huncut szőke fejét, mint a Szakáll gyerek!

No akkor az igazgató ur is megmondta:

– Maga fiam igazán szerencsés gyerek. Bezzeg jajgatna most ha én itt nem
volnék.

A Szakáll gyerek röhögött. Mind röhögtünk.




Büszke Biki

Ejnye, hadd meséljem el már egyszer, amit tudok Büszke Biki felől. Ott,
abban a jó kis földszintes városban, ahol az élet első esztendeit
szolgáltam, abban sétált Büszke Biki. Ez igy nem klappol kérem, hogy
sétált. Sétálni kérem, a pincér sétál, mikor facér. A gazda-ember, az
meg kérem, ballag. A szegény rongy emberek azok császkálnak, mászkálnak.
A levélhordó kocog, nem igaz? A zsandár pedig trappol. A doktor ur, az
siet, a népbanki könyvvezető ur meg ugy megyen, hogy arra azt illik
mondani, hogy sasiroz. Ez kérem, mind közel se jöhet a Büszke Biki
járásának a büszkeségéhez. Mert Büszke Biki jártatta magát egyenesen
előre, igenis, ezzel mégis a legközelébb bátorkodhatok a Büszke Biki
menésének a méltó kifejezéséhez.

A sárgaház felé jártatta magát, mert a járásbiróságnál volt dijnok
Büszke Biki. Előtte ment a tajték pipa, igaz, mintha az a kis pipa is a
büszkeségtől lett volna oly piros és olyan felfuvalkodott! Annak a
pipának a nyakát fogta fél kézzel Büszke Biki s ugy tartotta előre s ugy
ment nagy grandezzával ő maga Büszke Biki a tajtékpipa után. A két
cuggos cipője ki volt vikszolva, egyik szebben, mint a másik és azoknak
a cipőknek dupla talpuk volt. A nadrágja, meg a kabátja sárga posztó
volt a mellénye meg kötött barna pruszlik volt és azon az egyik zsebből
a másik zsebbe átment egy tág fehér ezüst óralánc és annak az egyik
végén lecsüngött egy nagy ezüst lófej, meg egy nehéz arany gyürü vörös
kővel. Kockás, csinált nyakkendő feküdt a nyakában, olyan, amilyen az
iparosoknak szokott lenni, meg a tanitó uraknak, csakhogy a Büszke Biki
nyakkendőjéből egy szerecseny kaszirnő feje bujt ki, két kis piros
szemmel meg piros korall fogsorral. A nyakán a gallér, egy alacsony
kaucsuk gallér volt. Ugy szorult az azon a nyakon! A két manzsettája meg
kék is volt, zöld is volt, de a manzsettája is olyan erősen tudott
ragyogni, mert az is kaucsuk volt. Emlékszem, két kis tepsi-forma vas
manzsettagombja volt. A fejében pedig egy lekopaszodott veres szőrsipka
volt télen, az le volt legényesen huzva a fél szemöldökére s egy kemény
barna télirokkja volt Büszke Bikinek, mióta az eszemet tudom, de az is
veresebb volt, mint amilyen barna volt és annak a nyakán a bársony is
olyan veres volt, mintha mindig kánikula szikkasztotta volna.

Más, ilyen kis köpcös, aki nem büszke, kettőt lépne azzal a vaskos két
lábbal, mig egyet lép Büszke Biki. Dehát éppen ez az hogy ő Büszke Biki,
kérem! Az arca teli van verve néki, lyukakkal, mint a záporeső után a
por, az ilyen himlőhelyes arcon aztán nem venni ki, hogy vénül meg hogy
haragszik, meg hogy gondol valamit. Egynéhány szál szurós bajusza van,
mint némelyik kutyának. Belé próbálok a két szemébe lesni, hogy hát mi
lehet ebben a Büszke Bikiben az a fene nagy büszkeség, de nem néz visza,
kérem, az emberre, a fél szeme összébb van huzva s ugy néz srégen,
hátraszegett fejjel előre, a sárgaház felé. De feljebb néz, mint ahogy
egy ház felé nézni szoktak. Az egyik szeme, aki jobban nyitva van, az is
olyan kicsi és mindig pislog s az is olyan hátra fekszik és olyan messzi
van már ismét. Már csak a levegőbe spekulálhatok. Büszke Biki felől azt
tudja mindenki, hogy ő megjárta Boszniát hetvennyolcba. Ő még
ötvenötbeli kérem, vagy legfeljebb ötvenhétbeli! Azt is tudják itt, hogy
ő zupás őrmester volt a katonaságnál, ugy jött asztán ide a
járásbirósághoz. A jubileumi medáliát, azt láthatták rajta, nem is
egyszer már.

Ő a Polgári Olvasóegyletbe van beiratkozva. Ettől van talán a nagy
büszkeség? Vagy attól, hogy állami hivatala van, hogy ő királyi ember?
Lehet hogy a Teremtő adta belé még azon a másvilágon a büszkeséget, ugy
mint a gelencsér egy korsóba zörgőt teszen, hogy az osztán zörögjön!
Meglehet kérem, hogy a Teremtőnek tetszett ugy, hogy ez a test, a Büszke
Biki teste képviselje a földön a büszkeséget.

Hát instálom, egyszer csak mi történt? Az, hogy Büszke Biki télen egy
reggel, mikor jeges volt a kövezet ott a piac-soron, az emberek szeme
láttára, meg az asszonyok szeme láttára, j-a-a-aj, kérem, megállott a
népség és egy olyan nagy kacagás lett ottan, hogy a harangozás alig
hallatszott attól! Kiszaladt az ajtóba a rőfös- meg a patikás-segéd, meg
a füszerájos, meg a müasztalos és koporsós. Büszke Biki le volt
egyszerre zsupsz, le talált a járdára ülni. A tajtékpipát csak ugy előre
tartotta, csak a szopóka ugrott ki a szájából. Ott ült. Az iskolás
gyerekek oda szaladtak:

– Ni, Büszke Biki, ni!

Büszke Biki még hátrébb rakta a fejét. Felnézett az égbe. Egyet kapott a
fejével, mintha legyet akarna bekapni. Aztán elővette azt a kegyetlen
smirgli hangot, akit vitt a hivatalba. Azt kajabálta:

– Te jó isten! Most oszt gyere le. Emelj fel.

Mentek oda, hogy segitsenek felállani néki. De Büszke Biki a pipaszárral
az embertársakat elparancsolta.

– Gyere hát, te jó isten, hadd birkózzak meg veled! Mér nem vigyázol
rám, ha megteremtettél! Nem emelsz fel innét? Nem?

Nem. Büszke Bikinek magának kellett felállani. Attól a naptól fogva,
mintha haragot tartott volna a jó istennel, mert leengedett fejjel ment
minden reggel lassan a sárgaházba, egy pillantásra sem méltatta a
mennyboltozatot és az a tajtékpipa nem állott ki ugy a hasa előtt, hanem
le volt a hasa mentén csuszva s mindig odaverődött a térdéhez Büszke
Bikinek.




Fred

Brioni szigetén őszöltem egyszer. Volt ott egy csimpánz, a kit délben
meg estefelé mindig lehetett látni biciklizni a strandon meg a park
utjain. Ugy hitták: Fred. Freddel érintkezni lehetett. A fürdővendégek
rákiáltottak: hallo Fred! és a csimpánz lekapta a fejéről a
tengerészsipkát mint a ki visszaköszön. A gyermekek olyan jóba voltak
vele hogy Fred versenyt biciklizett a gyermekekkel a déli napsütésben a
strandon fel és alá. Megmagyarázom Fred jelenlétét Brioni vendégei közt.
A szigeten állatkert volt. Ugy hallottam hogy Hagenbeck ur sokszor jön
oda állatokért. Hogy onnét szerzi a pótlást mikor a hamburgi
menazsériának veszteségei vannak. Brioni állatkertjében sok majom volt
meg medve, meg farkasok és rókák éltek ottan és madarak nagyon sokan,
kőházban meg kalickában meg szabadon tanyáztak sasfélék fákon és csinált
sziklákon és strucok meg kazuárok járkáltak sokan külön telepen
drótkerités mögött mint a hadifoglyok. Aztán volt ott abban a
boldogtalan kertben egy jó nagy faketrec. Egész órákig figyeltem az
előtt a ketrec előtt hogy egy nagyon német férfi hogy képzi ki Fredet a
ketrecben. Frednek fát kellett vágni. Fred hegedülni tanult. Frednek
magától kellett felöltözni s levetkezni s ágyba menni s mosdani s
borotválkozni tükör előtt. Frednek mindig kézbe kellett venni egy fehér
porcellán edényt. Fred sokáig nem akart erre az edényre leülni. A német
férfinál acélostor volt. Fred, mig ott mulattam Brioni szigetén, azt is
megtanulta hogy rá kell ülni a porcellán edényre. Fred mikor hegedült,
vicsoritva nézett fel mindig a német férfi képébe s a hegedülését ugy
hallgattam mintha az a Fred kinozott lelkének a nyöszörgése volna.
Fredet attrakciónak készitették elő a cirkuszba.

Egyszer egy alkonyat mulásának néma s borult negyedórájában biciklin
inaltam a parkon átal a hotel felé. Nekem is volt bérelt biciklim mert
ott mindenki bérelt biciklit. Elárulom magamat kérem, kijártam minden
délután a sziget legmesszibb végébe, ott le szoktam volt ülni a tenger
első sziklájára s jegyezgettem noteszba hogy milyen formák a felhők
naplementével a tenger felett. Mert ott a legtisztább a levegő s nem
vesz el a felhők eredeti szineiből és alakulataiból. Akkortájban azon
spekuláltam hogy ha majd nem kell a lapokba dolgozni, irni kezdek és le
fogom irni majd azt is hogy az égen milyen felhőket láttam szolgálati
időm alatt.

Egy körbe hajló szük ösvényen suhantam a biciklivel. Egyszer csak az
ösvény hajlatából szembe szalad velem Fred a biciklin. Majdnem egymásba
futottunk, oly sebesen mentünk és olyan közel voltunk egymáshoz. Ez az
egész egy pár másodperc volt, hogy mesélhetem el? A szivem olyan nagyot
lökött hogy majd kiütődött a mellemből. A két kezem kihült a
meglepetéstől, éreztem. A fejemben rohamos dekompozició lett az egész
élet. Az ösvényen kitérni nem lehetett. Kétfelől rémes fekete
örökzöld-fal hallgatott. A csimpánz rám futott. Én nem tudom hogy nézett
az én két szemem a csimpánzra. A csimpánz a hogy visszaemlékszem, olyan
fajta zavarral nézett mint én. Mindaketten ingadoztatni kezdtük magunk
alatt a gépet jobbra balra. Én nem találtam ki, csak ösztönöm után
csináltam hogy jobbra bedülök a majom elől a bokorba s iramoltam jobbkéz
felé. Az lehetett a szándékom hogy az örökzöld-falon át menekülök majd
előle. A majom éppen akkor balra fordult. Ő is igy akart énelőlem
kitérni. Nem estem neki az örökzöldnek, azon vettem magam észre hogy
tovafutottam mert a csimpánz elég helyet engedett. Visszakaptam a fejem.
Láttam hogy a csimpánz felborult a géppel, belédült az örökzöldbe. Neki
sikerült a gyávaság. A szivem helyrejött és azután gyászos émely jött
rám. Ugy leutáltam Fredet mintha ő is csak ember volna mint én.




Mozart mama

Kérem bocsássanak meg ezért az izléstelenségért, mikor láttam a kis
szentemet magamba mindig csak igy neveztem: Mozart mama. Ott állott a
Mozart-Restaurant előtt Bécsben, ott állomásozott ez a kis kegyelmes
asszony, ki oly leereszkedő, hogy minden ronda jótékony alaktól átveszi
a leggyüröttebb legszakadtabb legpiszkosabb papirhúszfillérest a maga
drága kis kezébe, mely oly gyönge s oly érzékeny világos, mint a
legfinomabb őszi falevél. Mozart mama lehet testvérek közt is nyolcvan
esztendős, szóval még egészen gyermek, egész uj gyermek, most lett
megint gyermek. Foga nincsen, járni is alig tud, botot tart a
kezecskéjében és oly gyöngécske hogy háttal oda támaszkodik a
Mozart-Restaurant zöld rácsos keritésének különben talán megszédülne s
orra esne. Felnőtt korában se lehetett valami erős személyiség Mozart
mama s nem lehetett sokkal magasabb mint most gyermekkorában. Olyan alak
mint egy nyolc esztendős leányka. S lapos mint a plakát, igen, úgy van
odaragadva ahoz a keritéshez. Igazán kevés helyet foglal el ezen a
világon. Csak akkor zavarja a levegőt mikor jobb karját könyökből
derékszögben előnyujtja hogy a jóságos közönségtől az összegeket
bekasszirozza. Mindig azt mondja: tank sén gné Hee, vagy azt mondja:
tank sé gnéé Fraa. Mert Mozart mama az osztrák nyelv területére van
beosztva azt a csodálatos türelmes missziót végezni, hogy a pénzre járó
emberiséggel egy-egy minimális pénzegység árán a jóság megváltó izét
kóstoltassa.

Oda van egész nap ahoz a keritéshez ragadva Mozart mama. Egyszer nyáron
ott ebédeltem a Mozart-Restaurantban és kijövet miután egy adag jóságot
vásároltam Mozart mamánál, hát unalmamban megszólitottam. Természetesen
egy ilyen bájos tiszta gyermeket, egy ilyen hópehelyből kikelt tündérkét
nem szólithattam durván nagyságos asszonyomnak, hát illendően és
áhitattal tegezve kérdeztem meg hogy:

– Hogy vagy kicsikém? – de persze osztrák szóval.

Azt mondta: tank sé gnéé Hee. Mozart mama nem szokott a közönséges
halandókkal társalgást folytatni, hát meg volt lepve, mikor ott maradtam
előtte s tolakodó módra tovább firtattam, hogy hogy érzi magát, nem
fáradt-e, ebédelt-e már, nincs-e melege etcaetera. Alig tudtam a szót
kicsalni ajkatlan fehér szájából, mert az csak a tank sé-ra van
berendezve. Mosolygott rám két szeméből, szemei kékek picik, mint azok
az olcsó kék fülbevaló kövecskék, amelyeket a bazárban a szegények
vesznek leánygyermekeiknek. Nagynehezen ki tudtam venni belőle azt a
nyilatkozatot, hogy hát melege van. Jelzem embertelen melegség is volt
aznap! Arany fényt csapott a nap a Mozart mama homlokára, mintha tudná
az a nap hogy a Mozart mama homlokát ilyen világitó tündöklés illeti.

– Nem jó itt neked nyáron ugye?

– Nem nagyságos úr, nem jó nyáron.

Fölemelte jobb kezét, akivel a jótékonyságot gyakorolja, homlokára
mutatott, azt mondja mosolyogva:

– Fáj a fejem.

– Szegénykém! Hát a tavaszt szereted?

– Ná, ná.

– Nem? Mért nem szereted a tavaszt?

– Fúj a szél. El akar vinni mindig a szél. Nem jó.

Nevetett, nem volt foga annyi se mint a csecsemőknek. Cuclin kéne neki
tejecskét adni.

– Hát télen jó néked drágaságom?

– Oh nem. A tél nagyon rossz. Ugy fázik a kezem.

– Hát mért nem húzol keztyűt?

Erre is nevetett. Mozart mama tudja azt, mért nevet ki engem. Naiv volt
az én kérdésem, vagyis buta. Nem tud ő keztyűben a pénzzel bánni. Nem is
szabad neki télen keztyűt húzni, hogy meztelen kezével a hidegben
könnyebben hozzá tudjon érni a szivekhez. Bizonyára a jóság nemtőjének
rendelete szerint van, hogy ne húzzon keztyűt a hidegben. Ez az előirás.

– Hát – mondom – őszszel jó legalább?

– Ná, ná, őszszel se jó. Nem szeretem.

– Miért rosz neked az ősz?

– Esik az eső. Jaj hogy esik mindig őszszel!

– Nem használsz esernyőt?

– Nem, nem kell nekem esernyő.

– Miért nem?

– Nem látnak meg engem az esernyő alatt.

Igaz!

– Hát szóval babuskám nem kell neked se a tavasz, se az ősz, se a nyár,
se a tél.

– Ná ná. Egyiket se szeretem.

– Hát mit szeretsz te?

– Semmit.

Megint nevet, már ahogy tud az ő néhai hangján, az ő hústalan kis
képével. Nem hagytam békével:

– Az ebédet csak szereted, a husikát?

– Ja, ja. Azt szeretem.

– A kávécskát is szereted, nem?

Örült. Bólintott rá:

– Ja, ja. Azt is.

– Mondd kis szivem, hát az embereket szereted?

Mosolygott türelemmel, nem értette mit akarok tőle. Nem is akartam én
semmit, csak járt a szám:

– Az embereket, a sok sok sok sánta, rongyos, gyenge, éhes embert. Nem
szereted őket? Mondjad gyermekem.

Erőlködve nézett rám, előkaparta figyelmét, figyelt, egy árny felhőt
láttam, hogy zavarja csókolnivaló ártatlan kis kékes szemeit. Tovább
kinoztam Mozart mamát, mert gyönge, s mert nekem semmit se vétett:

– Mondjad te szivtelen boszorkány, mondjad csak, hát nem látod menyi
nyomorúlt szerencsétlen emberek megy el előtted egész nap? Nem látod a
mezitlábas kis csontváz gyermekeket? Nem látod azokat a lassú szomorú
szegény asszonyokat? Miért nem adsz nekik soha pénzt! Te, néztelek,
láttam hogy soha se nyulsz a zsebedbe mikor a szegények elmennek itt
előtted! Ugy teszel te, te kis hamis, mintha nem volna pénz a zsebedben.
Te, te rosz gyermek.

Megfenyegettem a mutató ujjommal. Azután nevetős képet csináltam és
megsimogattam azt a kis szikkadt arcáját. De nem tudott még magához
térni, a mosoly elszökött a szájacskájáról, igen nagyon megzavarva
bámúlt rám buti szemeiből. És aztán észrevettem hogy gyáván utánam
forditja fejét és lesi, merre megyek. Talán még gondolkozott is
szegényke.




Nyolcéves kis leány

Azelőtt vagyis ezelőtt a koldusság immobil volt. A fekete ruháju
koldusasszony oda volt a templom falára meg a Rókus falára tapadva mint
a szénrajz. Ugy állott ott a falnál. A vak koldus a városligeti tó
partján ült a padon, nyitogatta a harmónikát. A többi beosztott koldusok
is ott állottak a kapu alatt, meg a sarkokon. Meg aztán a bénák ott
ültek a járda partján és a kerekeken járó lábatlanok meg a kefeforma
talpakon négykézláb csuszómászók is mind a maguk helyén tartózkodtak, a
maguk körletében merengtek, forogtak, nyivákoltak. Ezek mind
engedélyesek voltak. Voltak azután az utcai suttogók, nékik nem volt
engedélyük, ők éppen csak meghaltak itt az életben és koldusok lettek.
Ők derékszögben fordultak a sürü járdán az uriemberhez és suttogtak.
Bevezetését suttogták egy biografiának, azt az autobiografiát azt hiszem
soha egy uriember végig nem hallgatta. Ezek a suttogók tulnyomóan vén
emberek voltak. Tulnyomólag. Vagy tulnyomóan? Mondjuk tulnyomóan,
szerintem igy kényelmesebben hangzik, azok akik mint magam is, lusták
beszélni, könnyebben kimondhatják. Ezek a koldusok ugyebár a legitim
koldusok. De ma nem ezeké a világ. Ma kérem:

Megy az uriember a Váci-utcán, és ha a zsebében a valuta rendben van,
hát a nőket szemrevételezi. És oldalról megtorpédózza az uriembert egy
nyolc éves leánygyermek, hogy azt mondja:

– Naagyságos úr leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem.

Az uriember a nők után sorvad, már észrevételezett is egy
denevérszoknyistát, az elliftelt az imént mellette, rouge volt a száján,
a szeme meg be volt rámázva szénnel, hn ehn, igen, ott megy ni! az
uriember orra magosat ugrik és a cipőjén a hajlam sarkantyui pengenek.
Az a kis leány, az a pucsista, három lépést tett az uriember mellett, és
ismétel, mint a diseuse ha tapsoltak neki:

– Naagyságos ur leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem.

Az uriember utol érte a denevért, tudniillik a denevér megállott a Roth
Margit kalapkirakatjánál, és veszteg néz a kirakatba. Az uriember is
megáll egy félméterre, ő is belecsodálkozik a kirakatba. A nyolc éves
harmadszor is rágyujt:

– Naagyságos úr leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem.

A denevér mintha erre fordult volna az uriember felé. Az uriember azt a
daganatot aki a gallérjából kinőtt, lassu tempóval arra forditja a
denevér felé. Igen, ha már benne van a kalapokban, megnézi a denevér
kalapját is.

A denevér ugy csinál az ilyen pillanatokban mintha grófnő volna, az
uriember ugy adja hogy ő gróf dehát azért mulatságosnak tud találni
itt-ott egy demimondainet. Persze a gróf nem teheti hogy a grófnő
jelenlétében egy mocskos kis leánynak egy mocskos kis papirt adjon. S
lehet hogy süket is az uriember, hiszen ugy veri a dobhártyáját kétfelől
a rajta-rajta, és lehet hogy vak is mert a két szeme előtt a csókok
ugrálnak mint julius reggel a naprózsák. A kis leány a nagyságos úr hasa
előtt áll:

– Naagyságos úr leegyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
tetvéreem.

A kis leány majd elmegy onnan, ha az ember nem reagál. Igen, igy volt a
legitim világban.

A denevér közt meg az uriember közt nem vettem észre, történt-e
pillantás, rövidlátó vagyok. Annyi szent, hogy a denevér mikor tovább
megy, az uriember mellette megy, egyszer csak mintegy jobbra nézz!-re
nekifordul a denevér arcának az a daganat, aki feldagadt az uriember
gallérjából. A daganatnak szája is van, szájnyilása, azon át adja ki egy
uriember gondolatait. Az uriember szája jár, elkezd gondolatainak hangot
adni. Sietnek. Mindahárman sietnek.

– Naagyságos ur leegyen szives egy kis pénzt adni, oothon ééhezik kis
testvéreem.

Az uriember észre veszi a kis leányt, mert majd felbukott benne.
Gépiesen a gyufazsebbe nyul, nem talál ott semmit véletlenül, gépiesen.
Ellegyinti a kis leányt, gépiesen.

– Naagyságos ur leegyen szives egy kis pénzt adni, otthon ééhezik kis
testvéreem. Naagyságos ur leegyen szives egy kis pénzt.

– Nincs apróm, hagyj már békét.

– Naagyságos ur legyen szives egy kis pénzt adni, oothon ééhezik kis
testvéreem. Naagyságos

– Nem takarodsz? Takarodj már innen!

Ott járnak a Lloyd-palotánál. A kis leány háttal szalad előttük, szembe
fordulva velük, de nem nézi őket, nem, őt nem érdeklik a kuncsaftok, őt
nem izgatja az emberiség, ő részvétlen, ő szivtelen. Nem is ember. Gép:

– Naagyságos ur legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik a kis
testvéreem.

Az uriember elneveti magát:

– Hát esz hallatlan ez a esz esz esz.

– Naagyságos ur legyen szives egy kis pénzt.

A denevér megáll végre, a reticule-t kinyitja, fölemeli, mindahárman
állanak. A denevér:

– Nekem sincs apróm. Nincs nálam apró. Eredj már innen te kis szemtelen.

– Naagyságos úr legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik.

Az uriember a pálcájával el akarja locsolni onnan a kis leányt, mint a
tüzoltó a csővel. A kis leány hangosan mondja a szerepet, cikcakban
hátrál előttük; aztán le kell neki menekülni a járdáról, hogy el ne
gázolja az uriember se hátulról ne demolálják. Az uriember meg a denevér
sietnek a Lánchid felé, a kis leány ott siet mellettük, a feje oda van
srófolva a nagyságos úr felé:

– Naagyságos úr legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem. Naagyságos úr legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon
ééhezik kis testvérem.

A Lánchidig, át a Dunán, a Dunán túl, a demarkáción túl, túl a kis
entente-on, túl Közép-Európán, a nagy-entente-on, Svédországon,
Amerikán, a jegen és az északi fényen túl, át az egyenlitőn, a téli
időszámitáson tul, a holdakon és nimbusokon tul, örökkön örökké.

– Naagyságos ur legyen szives egy kis pénzt adni, ootthon ééhezik kis
testvéreem.

Ámen.




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75798 ***