Initial commitHEADmain

1 files changed, 4687 insertions, 0 deletions

diff --git a/75651-0.txt b/75651-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..e84cecd
--- /dev/null
+++ b/75651-0.txt
@@ -0,0 +1,4687 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75651 ***
+
+
+KENYÉR
+
+IRTA
+
+SZÉP ERNŐ
+
+BUDAPEST
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST.
+
+Aki fölemelted e könyv cimlapját, türd kérlek ezt az egynéhány sor
+irást, amit a cimlap és a könyv lapjai közé csempészek. Érezném a
+mulasztást, ha nem jelezném itt, mi mindent nem találsz ebben az
+ugynevezett könyvben, amely háború idejében termett. Az emberiség
+fájdalmának lefolyása, a földi boldogság sötétlő megoldása: a halál és
+az élet átmenete a halálba és minden ember és minden óra nincsen benne s
+a magas értelem és a mély lélek válasza mindenre, minden ami kötelessége
+volna betüknek, hiányzik ebből a szegény összevissza könyvből. Amit
+ujságpapiron elbirnak és engednek az idő kényei s amit egy penna
+körülmények, idegen szempontok, szüknél-szükebb közösségek, a
+hasztalanság szégyenült tudata, unalom, megtört veszteglési vágy közös
+ködéből kiszúródva mivelhetett, az van csak itt a számozott lapokon
+Előtted, mindent tudó s érző olvasó. Fogadd megbocsátással, ha szabad
+hogy kérjelek. Azokra az eseményekre, dolgokra, melyek árnyékát e
+lapokon találod, talán nem is emlékszel már és én elengedem, hogy
+emlékezzél azokra s kivánom is Neked, hogy tudd azokat elfeledni s e
+lapokat is feledd el kérlek, mert a lapokat könnyebb is elfeledni, mint
+a napokat. Békét kivánok Néked és szép időt, életet, nehéz örömöt és
+könnyü szenvedést, mindent úgy, ahogy Néked a legjobb. Tisztelőd, bámuló
+s odaadó hived:
+
+_e könyv szerzője_.
+
+
+
+
+A SZIV ALBUMÁBA
+
+Ne hidd, nem igaz. Semmi nem igaz, ami történik és amit ugy hinak:
+valóság. Ne hagyd lebeszélni magadat. Ami történik, az mind véletlen, az
+nincs rendben, ahhoz semmi közöd, mert az lehetetlen. Nem igaz, amit
+látsz, nem igaz, amit hallasz, nem igaz, amit mondanak neked, nem igaz,
+amit Te mondsz másnak, nem igaz, ami fáj, nem igaz, ami utáltat és
+kétségbe ejt. Ami igaz, az mind csak jó és szép, mert csak jót és szépet
+akarunk, mert csak jóért és szépért jöttünk, mert csak jó és szép, ami
+kell nekünk. Olyan jó és olyan szép és olyan drágalátos finom minden,
+ami igaz, hogy itt csak belepné a por és elsorvadna a melegtől és
+széttépődne a széltől és megfagyna a hidegtől és összetörne a lármától.
+
+Az mind el van téve nekünk reggelre, mikor kipihenve felébredünk és a
+rózsázó napsütésben a friss csendben magunk körül nézünk. Egy csuda nagy
+fehér sziv dobog értünk mindnyájunkért a határon, ameddig ellátunk,
+mikor a szemünk fölé homlokunkhoz illesztjük tenyerünk egyenes ernyőjét.
+Ott kezdődik az igazság, ahol az allée összeér, ahol a két sin
+egybecsuszik, ahol a mező leszalad, ahol az égi kékség lejön, mert
+lekivánkozik, mert kiváncsi, mert hajlik arra, ami lennről ajánlja
+magát.
+
+Nem az arcod igaz, hanem a fényképed igaz, amely ünnepélylyel néz mindig
+és amelynek homlokára nem jön ránc. A felhők szinezése igaz, amit látsz
+és sehogy se tudsz a szinek neveivel elnevezni. A pitypalatty igaz, amit
+hallasz és nem tudsz elkapni a markodba. A gondolat igaz. A képzelet
+igaz. A szórakozottság igaz. Az önfeledtség igaz. Az álom igaz.
+
+Honnan van remény? A sziv tudja, mi igaz, azt várja. A várakozást
+nevezték el reménynek. Csalódásnak nevezik a csalást, amit a jogtalan
+valóság üz velünk. Fájdalomnak nevezzük azt a birálatot, amit a
+tisztában lévő sziv gyakorol a valóság felett. Életnek nevezi az ember
+azt a meglepetést, azt a türelmet, azt a fáradalmat, azt a készülődést,
+azt a vitát, azt a csodálkozást, azt az időtöltést, azt a különbséget,
+ami a valóság közt van, meg a közt, amit elhagytunk volt s ami felé
+igyekezünk vissza.
+
+Egy sóhajnyira van ez a messzeség. Egy rövid sóhaj van csak köztünk és
+jövőnk között. Egy sóhajnyira vagyunk saját magunktól. Vagy egy
+éjszakányira. Holnap véletlenül és váratlanul itt lesz minden, ami a
+miénk. Reggelre. Ajándékot kapunk, előre jön ami olyan messzi vár,
+segitséget nyerünk hozzá, valami tulzás fog történni, csoda, ami éppen
+olyan természetes lesz, amilyen csodálatos minden, ami természetes.
+Reggelre a tenger idecsap és felfalja a forró gonoszságot. A barlangok
+és szakadékok öt világból ideugrálnak és bekapják mind az ostobaságot,
+hiuságot, gyülöletet és hazugságot. A felhők zengedeznek ezen szavakkal:
+Ide nézzetek, milyen érdekesek vagyunk! Az ég legmagosabb közepén
+büvészet lesz, száz szivárvány jön fel egyszerre, egymás mellé vonódnak
+és csavarodnak és cikkcakkoznak és forgolódnak egymás körül és olyan
+erős szinök lesz, mintha lángolnának. Ugy oda lesz a világ, hogy
+mindenki minden szerszámot elejt és csak bámul és a fájdalmasok, akik
+jajgatnak, a jajt csodálkozásukban elnyujtják és édesen huzzák: jaaaaj
+és szemeikből a tüzelő büvös világitás kiszikkasztja a könnyeket és az
+emberek a jobbkezükkel végigsimitják homlokukat és mindent elfelejtenek.
+
+
+
+
+A KUTYA MEG A VERÉB
+
+Ma reggel a város határában megállottam egy fa előtt s eltöltöttem ott
+egy pár percet a mai napból és életemből. Megállottam, mert jól esett
+elnéznem egy fehér kutyát, aki a fa körül ugrándozott ugatva. A fán egy
+veréb ült, a kutya a verebet ugatta. A veréb nyugtalankodott,
+le-lepislogott és másik ágra ugrott, de nem repült el. A kutya meg
+felugrott, kapkodta a fejét, nézte a verebet és követelően hangoztatta:
+hau, hau, hau! Mikor a kutya nagyot ugrott, olyankor a veréb idegesen
+csipogott egyet és magasabb ágra szökkent. A szamár kutya elvakultan
+folytatta ezt a kilátástalan üldözést és a csacsi veréb hizelgett neki
+avval, hogy ijedezett. Mintha eszébe se jutott volna, hogy el is
+repülhet a fáról és mintha nem is látná, hogy a kutya nem tud fölugrani
+a fa tetejébe. A tavasz fekete fáján, a titokzatos rendetlenséggel
+nyujtózó ágakon pici zöld pontok vidultak, mintha ebben a pillanatban
+ugrottak volna elő, hogy mulassanak a kutya meg a veréb hercehurcáján. A
+kutya meg a veréb harcoltak tovább, egyik a földön, másik a fán, lehet,
+hogy nem is komolyan csinálták, csak játszottak, lehet hogy a veréb csak
+ugratta a kutyát s lehet, hogy a kutya csak enyelgett a verébbel.
+
+Az ágak közt az ég bámult és fényeskedett, szürke charmeuse-felhők
+boritották, olyan szürkék, mint a távol tenger hullámai s a friss
+zölddel futtatott fekete mező fölött teremtő szellők édes és meleg
+Golf-árama járt. A bujkáló nap esőt jelzett, langy, könnyü tavaszi
+záport, az ilyen engedékeny levegőben az emberi sziv kezes lesz minden
+olyan érzéssel szemben, amely nem fér össze az élet érdekeivel:
+remények, vágyak szöknek vissza a sziv hasadékain s minden
+szabályozatlan s kiirtatlan óhajok, amelyek együttvéve az ugynevezett
+egyéni boldogságot jelentenék. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a
+kutyának meg a verébnek milyen jó dolguk van a világon, akik itt reggel
+eljátszanak s a puszta létezés örömét bennük az értelem és a sziv
+szörnyü közelharca tönkre nem teszi. S felnéztem a verébre s lenéztem a
+kutyára s bocsánatot kértem tőlük pillantásommal azért a gyöngeségért,
+hogy irigylem őket. Egyszer csak a veréb a legfelsőbb ágacskára ugrott,
+azt mondta: rrrrr, s elrepült.
+
+Egy pár lépésre a fától, az árok partján pedig egy vak ember ült és a
+kezét nyujtotta előre és énekelt egy éneket, amelynek szövegét és
+zenéjét ő maga szerezhette abból az alkalomból, hogy a jó isten elvette
+a szemevilágát. A kalapja az ölében ült, az üregével fölfele és rézpénz
+látszott a kalapban. Erre sok katona jár, a katonák hullatják belé a
+pénzt. A vak koldus énekelt:
+
+– Az a boldogságos szép Szüz Mária segélje meg magakot…
+
+– Őrizze meg életeket, két lábakot, karjakot…
+
+– Nézzenek csak egy szegény keserves világtalant, nézzenek…
+
+– A mindenható kegyelmes Uristen ne engedje elragadni szemeket…
+
+– Békességet, boldogságot, szép családot, nyugodalmas álmakot…
+
+– A szépséges fényes Szűz Mária áldja meg a kedves szíveket…
+
+A tavaszi szellő járt a vak koldus körül és gyér szürke hajszálai
+föl-fölrezzentek koponyáján s hajlongtak jobbra-balra.
+
+A fehér kutya nyitott szájjal, lelkendezve elfutott a vak koldus előtt,
+a feje nyugtalanul fordult fölfele, az ég minden irányába, az elröpült
+verebet kereste.
+
+
+
+
+NYAKKENDŐK
+
+Engedj egy percig a kirakat előtt állanom drága jó olvasó s te egész
+világ, engedd, hogy minden dolgodtól nehéz szivemet a ragyogó nappal
+játszó nagy üveg felé forditsam s odaadjam szemeimet a tavaszi
+nyakkendők tarka vonzásának. Csak egy percig, mert sietek, s az idők
+kábulatában egy-egy percre tudom ellopni magam néha, hogy az örök föld
+göröngyeit megnézzem, egy elrebbenő verébre fölfigyeljek, tanuja legyek
+a hullám egy vonaglásának a folyó szinén, megrendüljek a csillagok
+jelenlétén este és elfogadjam a hold sütését lelkemen. Nézd, uj
+nyakkendők. Vagyis a régi nyakkendők. Saison elején a frissen
+kispekulált szineket, formákat kitárják a kirakatokba. Itt vannak
+megint. Most is. Akik méltatni szokták a divatlevélben, hol vannak? Akik
+válogatni szokták s a tükör előtt lusta, gyöngéd babrával megkötni
+szokták, hova lettek és hol vannak? Hányan viselhetnek még nyakkendőt? A
+nyakkendők itt függenek, ni, itt virágoznak és bokrosodnak minden igény
+és izlés számára a kirakat hüvös és ájult rendjében, a nyugvó kalapok
+közt, a vizszintes rézrudacskákról lehanyatló zsebkendők közt, az ingek
+fehér jégmezői közt, a kirakat sarkába dült sima sétabotok közt. Milyen
+kényes gond a kirakatban. Európa kifogástalanul fölöltözik, mint az uri
+öngyilkos.
+
+A nyakkendők selymei habozva mosolyognak. Egyik nyakkendőben csikok
+futnak párhuzamosan, a másikban pettyek ugrálnak, a harmadikban apró
+karikák köröznek, a negyedikben rhombusok hatolnak egymásba, ebben itt
+hullámvonalak ölelkeznek össze-vissza, abban szabálytalanul
+changeant-foltok terjengenek, emebben meg valami virágok ismétlődnek, de
+nem hasonlitanak egyetlen élő virághoz sem, a szeszély, az unalom, a
+merengés, a honvágy, az álom kertjében nőnek ezek a nyakkendőbe szőtt
+virágfajták, amelyek az ember mellén szoktak volt diszleni, mint
+pavillonjai s jelzőzászlói minden szép és fájdalmas határozatlannak,
+amely a nyakkendő mögött, az ember mellében nyüzsög. (Most az emberek
+végig begombolkoztak és elzárták teljesen keblüket, mert meg kell
+halniok.)
+
+Istenem, minden boldogságról lemondtunk volna, csak annyi időt kaptunk
+volna s annyi nyugalmat, hogy körültapogassuk életünket s közel
+hajoljunk magunkhoz s összenézhessünk s elmondjuk meglepetésünket. Oh
+szép lett volna utánajárni annak is, mit jelentenek a nyakkendők ábrái,
+miért olyanok, amilyenek és miért ilyenek, miért és mit akarnak vajjon?
+És mit dadognak a guirlandeok az asztalfutón és mit sóhajtoznak
+szaggatottan a himzések és csipkék mintái és mit álmodnak az ágyteritők
+végtelen pazar uborkái és elvarázsolt halvány szivei és mit dübörögnek,
+amikor utazunk, a vasuti kocsi falán a tapéták, amelyeknek egyforma holt
+levelei oly végtelenül és értelmetlenül nőnek, bomlanak, remegnek s
+folynak szét mozdulatlanul felejtődött tekintetükben?
+
+Micsoda földöntuli parkból csempészték ide magukat a szőnyegek és hol
+vannak, hol, azok a dolgok, amelyeket a barok rajzok ábrázolnak? Hol
+fogjuk élni azt az időt, amely alatt megbeszéljük, hogy láttunk és
+éreztünk? Hol jövünk majd össze, hogy elmondjuk végre egymásnak mindazt,
+amit magunkban beszéltünk összeragadt ajkakkal, hang nélkül az életen
+véges-végig. Szegény Bergson, Páris gondolkozója, egy pillanatra a te
+pergamentből való arcod futott el emlékemben, neked az a foglalkozásod,
+hogy ember vagy. Miről beszélsz vajjon ma Párisban?
+
+
+
+
+MIKOR AZ EMBERT ÖSSZETÉVESZTIK
+
+– Géza! Szszervusz!
+
+Egy jobbkéz jött a jobbkezem felé s egy mosolyra kinyilt arc
+világosodott a szemembe. Az este volt, a mozgalmas járdán, a lámpa
+alatt. Kiváncsian néztem vissza a középkoru zászlós arcába, láttam, hogy
+nem ismerem. De a keze már kiterült a kézfogáshoz, elvettem,
+megszoritottam.
+
+– Géza… nem te vagy?
+
+A mosoly visszavonult a zászlós arcán, a hangja leszállott, örvendő
+szeme elidegenedett.
+
+– Nem én vagyok, fájdalom.
+
+A lendületes jobbkéz lassan kiment az én jobbkezemből, a zászlós még
+nézett a szemembe és sürgősen mondta:
+
+– Pardon, összetévesztettelek. Azt hittem egy barátom…
+
+– Ha megengeded, ebben a percben barátok voltunk – feleltem volna
+ismeretlenemnek, ha ilyesmiket fecsegni szokás volna köztünk emberek
+közt.
+
+Köszöntünk, elsiettünk egymás elől s mentünk egyik erre, másik arra.
+Mentem és nem lévén egyéb foglalkozásom mint a képzelődés, Gézának
+képzeltem magam. Vajon mi vagyok, ha Géza vagyok? Mi a családi nevem?
+Kit szeretek? Mik a vágyaim, milyen terveim vannak, milyen karakter
+vagyok, mi a legnagyobb bajom és mire vagyok büszke és miféle emlékekkel
+állok meg hirtelen a szoba közepén este, egyedül, mikor le akarok
+feküdni.
+
+Géza. Oly rokonszenves és bánatos dolog, hogy arcomat összetévesztették
+az ő arcával. Milyen véletlene a véletlennek, hogy nem az ő fejébe
+hullatta a felhőknek és a tengereknek gondját, hanem ide az enyémbe.
+Vagy ki tudja. Lehet, hogy magában ő is minden a világon, csak nem szól.
+Lehet, hogy hangja is hasonlit az én hangomhoz. A cigarette-et biztosan
+egyforma tempókkal szivjuk. Könyeink tökéletesen egyformák, ha Géza is
+könyezett már az életben.
+
+Géza! Egy honvédzászlós, vékony barna férfi, lefelé szoktatott bajusza
+van, harminchat-negyven éves lehet, nagy ezüsttel rendelkezik, barátod,
+ma este megörült, mikor meglátott Téged, kezét nyujtotta Feléd s meg
+akarta kérdezni, hogy vagy és talán ki akarta beszélni magát Veled. A
+viszontlátás mosolyát, amely énrám sütött, az izmos kézfogást, amely
+engem üditett, tovább kell adnom Neked, és elinditom innen az emberek
+feje fölött, a pályaudvaron és a vidékeken tul, északra, délkeletre vagy
+délnyugatra, Géza, hol vagy, merre jársz?
+
+
+
+
+GONDOLATOK, AMILYENEK MINDENKINEK ESZÉBE JUTHATNAK
+
+Mivel vigasztalhatnám a pesti éjszakázókat? Megkérem a jó istent, hogy
+mácius 16-tól fogva minden éjjel egy órakor fujja el a holdat, csavarja
+le a csillagokat és gyujtsa föl a napot.
+
+*
+
+Sok szegény becsületes éjszakai démon, aki a mulatóhelyeken kereste a
+kenyerét, most kénytelen lesz az erény utjáról letérni.
+
+*
+
+A tavaszi offenziva le fogja gázolni Ibolyaországot.
+
+*
+
+Az angolok három oceánon nem birnak a német tengerészekkel. De egy kanál
+vizben meg tudnák fojtani őket.
+
+*
+
+Kiki a maga szempontjából nézi a háborut. Egy idegenforgalmi
+tisztviselőtől azt hallottam, hogy a háboru: holtszezón.
+
+*
+
+Az égen függő felhők alatt és az erdők, hegyek, folyók között a virágos
+földön az emberiség néha ugy tünik szemembe, mintha egy kiállitáson a
+publikum közt pánik támadt volna.
+
+*
+
+Dióhéjban a legérdekesebb történetet sem szeretem ugy, mint a dió belét.
+
+*
+
+Végre a hollók és a varjak fogják figyelmeztetni az entente-ot, hogy
+elég volt már az emberáldozatokból.
+
+*
+
+A művészet épp ugy nem változik meg a háboru után, mint a természet és a
+gyermek.
+
+*
+
+Szeresd felebarátodat, de ne ugy mint tenmagadat.
+
+*
+
+A női divatot meg lehetne rendszabályozni egy nagyon egyszerü
+törvénynyel: a szép nők öltözködjenek egyszerüen, a nem szép nők
+öltözködjenek olyan drágán és ragyogóan, ahogy kedvük tartja.
+
+*
+
+Európa a háboru alatt: egy cilinder, amelyikre ráültek.
+
+*
+
+Az élet mindig csak egy nap. Egy napot pedig ki lehet birni.
+
+*
+
+Jön a nyár. Sokféle rózsa nyilik körülöttünk. Kerti rózsa, vadrózsa,
+pünkösdi rózsa, ojtott rózsa, labdarózsa, bazsarózsa és sapkarózsa.
+
+*
+
+Az emberek szenvedéseikben megérzik a halál szükségességét.
+
+*
+
+– Kivánom, – mondták egy harctérre induló katonának, – hogy egy
+hajaszála se görbüljön meg.
+
+– Akár mind meggörbülhet, – felelte a katona, – szeretném, ha szép
+göndör hajam lenne.
+
+*
+
+Nagyon nehéz egyiptomi cigarettához jutni. Általában nem lehet jó
+cigarette-et kapni. Nagyon megszorultak a dohányzás kéjencei Európában.
+Lassankint ráfanyalodnak az ordináré békepipára.
+
+*
+
+Nincs folyton háboru, nem igaz. Mig alszunk, béke van.
+
+
+
+
+AZ ÉLET DOLGAI
+
+Messina kikötőjében megállott az oceáni gőzös. Ott rostokolt déltől
+estig. Anyagot vett föl: szenet, krumplit, és embert. Egyforma fekete
+kőszenet, egyforma barna krumplit és egyforma barna embert, sokat,
+sokat, olasz kivándorlókat. Két esztendő előtt volt, a világnak halkabb
+zürzavarában, amit békének hivnak. Édes tavaszi nap volt. Az égszinkék
+ég alatt ott hevert a parton a romlásnak kőből való viziója, a
+megdermedt katasztrófa: Messina. Kiszállottunk a partra és elsétáltuk a
+délutánt az összeesett város utcáin a törmelék közt, a boldogan kinőtt
+giz-gaz közt s a szórakozottan legelésző kecskék közt. A nap megsütötte
+a kettéhasadt paloták szobáinak tapétáit. A templomok lebukott
+tornyaikkal, felszakadt tetőikkel, félig állva és félig ledülve
+hallgattak üresen isten és ember nélkül. A szinház nyitva volt, pedig
+nappal volt, a homlokzata földig hiányzott. Egy öreg ember ült a szinház
+előtt egy nagy kőkockán, az utolsó előadás jegyeit árulta emlékbe tiz
+centesimoért. Az Aidát adták utolsó este. Rhadames még az öltözőjében
+volt előadás után, mikor a földrengés jött. Ott halt meg. A világos
+szinpadon szakadt szuffiták lógtak: alkonyi felhők a Nilus fölött. Az
+orchesterben a csend játszotta gyászzenéjét.
+
+Messina házai mind meg voltak törve, elhasadva, felrugva, leomolva.
+Némelyik hatalmas épületből csodálatos pagodát emelt a kéjenc pusztulás,
+az ő érthetetlen épitészi izlése szerint. Messina kétségbeejtő volt.
+Ezek közt a romok közt nem volt semmi a nemes és buja Pompeji pogány
+gyászából, itt nem lebbentette a szél a tógák emlékét, mint a Forum
+Romanum oszlopai közt, itt nem sóhajtott megtisztelően a történelem, itt
+nem érte az ember ajkát az örökkévalóság lehellete. Messina nyomorult
+volt, sivár, borzasztó. A mi világunk szerencsétlensége, a jelen
+ünnepélytelen tragikuma. Csend volt. Semerre egy ember. Az összeesett
+város végéről, valami barak-albergo felől jött gyönge citera és ének,
+olasz dal, amely édes és muló, mint a szörp.
+
+Akkor már negyedik éve hevert igy Messina. Még egy házat vissza nem
+épitettek. Még az utcákról a törmeléket el nem hordták. Csak annyit
+végzett a környék szegény népe négy év alatt, hogy széjjelhurcolta az
+ajtókat, a keritéseket, a butorokat, a lépcsők karfáit, az épületek
+csatornáit, csöveit, minden használható limlomot. És azóta se foghattak
+semmihez Messinában. Hiszen háborut csináltak Olaszországban. A bajt
+otthagyták, menekültek a nagyobb bajba. Egy város pusztulását
+gyógyitották meg száz meg száz város gyászával. Ha majd ez a fekete
+varázslat elszáll Európáról, az olaszok is elcsendesülnek és
+széjjelnéznek otthon és megint észreveszik Messina romjait. Milyen jó
+lett volna inkább Messinát felépiteni.
+
+*
+
+„Juniusban megpendül a kapa, kasza“ – igy kezdődik egy régi vidám
+rigmus. Most alig tudnak hallatszani a junius hangjai a szépséges,
+gavalléros magyar mezőn. A háboru keserü zugása lenyomja az élet édes
+zenebonáját. A földön olyan minden, mint valaha tavalyelőtt, a kisarjadt
+füvek mind zöldek, a kutyatej sárga és kék a szapora kigyóhagyma. Csak a
+föld népe nem olyan, mint volt, feketekendős fehérnép jár és hajladozik
+a földön, meg kifakult zöld ruhában idegen mezők átplántált rabjai,
+muszkák, szerbek, meg magunk katonái fáradt kékszürke testi ruhájukban,
+lábbadozók és egészségesek, akiknek napszámját a piacon a hirdetőtáblán
+állapitják meg, a lábbadozóét három koronában, az egészségesét négy
+koronában.
+
+Sokkal kisebb volt a napszám, emlékszem, mikor még több volt a földre
+való ember, vagyis emberanyag. A városi és falusi piacokon ilyenkor kora
+nyáron vasárnap reggelenkint a harangok zengő zugása alatt csődült
+csendesen a nép, mig a piac teli nem lett. Gazdák és szegények egyforma
+tiszta, szépen ráncolt vasárnapi fehérben és pitykés fekete ujjasokban
+együtt forgolódtak és szorongtak és déli harangozásig ott zümmögtek a
+kék ég fehér bárányfellegei alatt, amelyek tudományosan
+Cirro-Cumulusoknak neveztetnek s amelyek a földre nézve alkalmatos szép
+időt igérnek és a léleknek gyöngéd mulatságot adnak.
+
+Az ilyen vasárnapi csődületet embervásárnak hivták, de mintha nem az
+embert vásárolták volna ott a gazdák, mintha inkább az emberek mind
+kedvet és nyugalmat vásároltak volna ott a piacon, legalább ma olyan
+derült szinben látom viszont emlékezetemben az embervásárt, amely
+egyszer csak mintha parancs jött volna, indult, tódult és özönlött be a
+depó udvarára, hol bort, sört és pálinkát mértek.
+
+A földön a kapa koccant, a kasza pengett és szikrázott a napon, mikor
+állott a földön és a kaszakő csuszkált egyik oldalról a másikra. A
+csobolyóban kotyogott a viz, az ostor nagyokat cserdült a bölcsen sétáló
+ökrök felett, egy-egy tavalyi kazal árnyékában kómikus siránkozással
+széjjelhuzódott a huzómuzsika, az emberek, legények s legénykék
+danolásztak, a leányok itt-ott sivalkodtak örömükben, hogy nem hagynak
+békét nekik. A rejtőzködő fürjek kurtákat furulyáltak, fönn a fecske
+csipett bele a csöndbe csőrével és a barázdabillegető sötéten és fehéren
+finom mozgásokkal nézegetett körül a göröngyről, mint egy báli gavallér
+és a tücsök kitartóan ciripelt, mint a citerás, akit a nyári helyiségbe
+szoktak szerződtetni.
+
+Olyan szép kisérete volt a mezei munkának. Alig hallok belőle valamit
+most juniusban, tücsköt is alig hallok, pedig semmi baja a fülemnek. Ha
+beszélhetnék az angol miniszterekkel, sok mindent tudnék nekik mondani.
+Ó, ha elfogadnák föltételeimet, de most rögtön.
+
+*
+
+Fém ragyog a sarokban, a főispáni hivatal egyik szobájában.
+Szórakozottan egy rakáson együtt mindenféle vidám és fáradt, izmos és
+elaggott, közönséges és finom holmi. Levesmerőkanál, cinkpohár,
+bádogtepsik, falióra ingája, rézmozsár, mozsárütő, egy nagy vörösrézüst,
+függőlámpa láncai, függönyrudak és két gömbsuly sárgarézből, horpadt
+cukortartó, cigarettetárca, melynek csak a sarkai rongálódtak el, egy
+megfeketült serleg, s kicsi ezüstkancsó, melyben szegfüszeget vagy
+cukkerlit tarthattak, ócska, görbe kard, gyertyatartó, kilincs és
+ablakzár, minden, emlékek néma társasága, melyen elpillant az ablakon
+beszuródó napsugár és Erdély aranykorára gondoltat… és a mai csendes
+kőházak felé sóhajttat, halk, nemes lakások nyilnak ki a szimpátia
+gyöngéd kopogtatására, hol bánat, gond, szeretet és rajongás lakoznak.
+
+Ez a fém idegyülik a sarokba és vándorol innen tovább és gyülik megint.
+A városból és a környékről küldözgetik a családok, amelyek gazdagok és
+amelyek nem is gazdagok. Isten nevében küldik és a maguk nevét nem
+küldik a holmival. A hivatalszoba levegőjében a sarokban rendetlenkedő
+tárgyak felett mintha ott kiáltanának a kemény kérelem betüi: Fémet a
+hadseregnek! És messze távol vár a nagyokat horkanó és nagyokat ásitó
+háboru.
+
+Ez az összevissza ezüst, réz és cink holmi régiségboltok és zálogházak
+portékájához hasonlit és a szegénységet, a rejtett és fájdalmas
+szegénységet juttatja az ember eszébe, oh nem, gazdagságot, valami dicső
+zálogházat és a lelkek drága szineit, amelyek itt ezeken az uri és
+szegénysorsu fémeken csillannak: a remény aranyossága, a jóság ezüst
+fénye és a gyász sápadtsága…
+
+*
+
+Érdemes mindent megnézni, érdemes megnézni a zeneműkereskedés kirakatát
+is, ahol a kiakasztott kották fedelei versenyt kiáltoznak nagy
+betüikkel. Itt vannak az ujonnan szerzett operette-ek füzetei mellett és
+fölött és alatt a háboru felszaporodott kottái. Szép elnézni őket annak
+is, aki nem érti e hadikottákat, s aki rekedt és nem dalolhat, vagy aki
+mai szenvedélyeink s kalandjaink felől hallgatni szeret legjobban, csak
+valami bájos és ártatlan tulvilági népeknek vágyakozna majd kiönteni az
+emberi szivet. Vagy ha ott se lehetne, a temetőn tul is hallgatni s ugy
+járni szépen az örökkévalóság csendes sikságán, hátratett kezekkel,
+hallgatva végesvégig, mert annyi hallgatni valója van az embernek. Jaj,
+a kották, igaz. Mennyi mindenféle cim összevissza. Estére indul az
+ezred. – A két faláb. – Ott ahol a Dnyeszter vize zug. – Nem mehet a
+háboruba. – A térkép. – Csak egy éjszakára küldjétek el őket. – Nagy
+arany, nagy ezüst. – Rózsák a csákón. – Engemet is besoroztak katonának
+(Gyárfás Dezső képével a cimlapon.) – Ha majd egyszer mindenki
+visszajön. – Hurrá fiuk, ma utoljára. – Ha majd megint civilek lehetünk.
+
+Gondolom ez volt a legkelendőbb anyaga két esztendő hadidalainak.
+Szerzőik Budapest kedvenc dalszerzői. Jobbadán az uri világ használja el
+itthon e hadizenét, a katona odakinn a baj mezején, a régi hazai nótákat
+énekli és templomi zsoltárokat reszkettet, megjuhászodván lelkében. De a
+muló idők kottáit itt a kirakatban összeverődve látni érdekes. A
+cimeikből ki lehet venni, melyik jelent meg előbb, melyik később. A
+legfrissebb kotta körülbelül az, hogy: Ha majd megint civilek lehetünk.
+Engedd meg, nyugtalan olvasóm, hogy e kottákról felpillantva, a
+háborunak közel járó dicsőséges végét hirnököljem. Mert milyen hadi dal
+jöhetne még ez után?
+
+*
+
+A bolygó halászbárkák népe olajmezőket vett észre és sok-sok döglött
+halat látott uszkálni a tengeren Skagerraknál. Nagy csata lehetett itt,
+– gondolták és vitorláikkal tovább vonszoltatták magukat. Vajjon meddig
+tartja a tenger szine az olajmezőket? A felfordult halakat a hullámok
+elhintálják magukon messze-messze, mig valamerre a part kavicsos
+homokjára nem csusztatják őket, vagy a végtelen távolságban lassan
+széjjelszedődik és megsemmisül romlandó szép testük. Ezüst és gyöngyház
+hasukon cicázik a napsugár és oldalaik a vizben fátyolozottan csillannak
+csodálatos changeant szineikkel és szinte anyagtalanul vékony és kéjes
+és gyengéd uszonyaik elhalva usznak velük bűbájos haloványságukban.
+Szemük, a gyerekes, bánatos és ostoba halszem mered kereken és éppen ugy
+nem ért semmit a halálból, mint az életből nem értett semmit.
+
+*
+
+Egy óra után, persze éjjel, becsukják a kávéházakat. Mindenki hazamegy.
+Oh nem, nem megy haza mindenki. Nehéz dolog az. Nem lehet azt csak ugy
+egyik napról a másikra megszokni. Nagy megpróbáltatás az, hazamenni
+éjszaka egy órakor. El tudom képzelni. Hát hova mennek? Sehova. Ott
+maradnak. A kávéházat bezárták, de a kávéház terraszát nem zárták be.
+Azt nem is lehet bezárni. Az a járdán van, a levegőn. Kiülnek, egy pár
+asztalt körülülnek, üldögélnek, beszélgetnek, hallgatnak. Szép tavaszi
+éjszaka van, engedékeny. Világit nekik az utcai lámpa. Mit fogyaszt egy
+óra után ez a kávéházi közönség? Friss levegőt fogyaszt, ami nem kerül
+pénzbe, de viszont nem is árt annyit a szervezetnek. Sokáig elülnek kint
+e kedves makacsok és nem veszik rossz néven a szellőt, meg az eget, mert
+azzal az illuzióval ülnek ottan, hogy kávéházban vannak. És a járdán meg
+az uttesten föl és alá sétálgatnak bohó kis társaságok, amelyek a
+mulatóhelyek édeneiből számüzettek. Lebegő piros köpenyeges delnőcskék,
+akikben a pezsgő bizsereg még, kacarásznak, hátracsapott kalapu éji
+udvarlók karján, sietnek s nem mennek sehova, járkálnak az ég alatt.
+Mosolyt nyitó látvány. Mint valami groteszk rousseaui leckeóra. Mint egy
+széltől összeszedett garden-party. Egy szép sárga lampion függ magosan,
+magosan fölötte. Talán valamelyik ugrifüles női kalap alól föl is
+pillant két kékszinnel aláfestett szem a lampion felé s a karminnal
+tulzott ajkak meglepetten kinyilnak s vidáman szólnak:
+
+– Nini: hold.
+
+*
+
+Kis facipőket árulnak már a bazárban. Milyen egyszerü. Milyen ügyes.
+Milyen helyes. Milyen olcsó. Drága a bőr, drága nagyon. Azt mondják a
+cipészek, szivesen csinálnak cipőt, csak bőrt adjon hozzá az ember.
+Ilyen világ van. Mennyi gyerek fog facipőben járni. Holland báj illan a
+facipők felett a bazárban, a békének és az idegenek kedvességének
+tengeri illata. A kattogás, kalapálás, ami a facipők hangja, az orfeum
+kellemes programmjára emlékeztet, könnyü, kecses ugrálásra, vidám
+zenére, kavargó, pettyes szoknyácskákra, piros napernyőre, s bájos zöld
+tájra, amely a táncosnő mögött vidult a hátsó diszleten, szélmalommal és
+a szélmalmon tul a mezőben messze egy fehér hajócska vesztegelt.
+Magyarországon is kopogni fog a facipő. Akiknek nagyon fájna hallani,
+nem hallják majd, messze temették el őket.
+
+*
+
+A hét bádoghordót hogy guritják előre-hátra, hogy döngetik, hogy
+körülüvöltözik. Ime az ujságokban ma a hét bádoghordó legyőzte hét
+ország háboruját. A riport régi jogaiba lépett. A hét bádoghordó
+pazarabb borzalom a határtalanul zugó háborunál. A hét bádoghordó ez már
+az élet, a béke. Az emberek, az ugynevezett olvasók, eszik az ujságot
+napról-napra. Valakitől azt hallottam: legalább mig ezt olvasom, nem
+olvasok a háboruról.
+
+Az asztal előtt ülök, papiros fehérlik előttem, penna szorul a
+jobbkezemben. Mesterségem szerint iró volnék az emberek között. Minden
+érdekel a világon és mindenért felelősnek érzem magamat. Mondjuk, hogy
+rám parancsolták, hogy irjak valamit én is a bádogosról és hét
+hordójáról. (Petőfi, Tompa és Kerényi leültek költői versenyre hajdan,
+hogy a falusi lakot megénekeljék.) A tollam hegyét nézem, vár, céloz, a
+tintától nedves és a sötét nedvességen vékonyan végignyilallik a
+napfény. Kezdek magamban alkudni a szavakkal, az emberekhez kell
+szólanom.
+
+No irjunk.
+
+A hét bádoghordóról kell irnom. Szeretnék őszinte lenni és igyekeznem
+kell ugy irni, ahogy az emberek eltürik az irást. Az emberek… nekik
+foglalkozni kell ezzel a dologgal, akármit érezzek és képzeljek én. Én
+ezt a hét bádoghordót nem akarom elhinni. Én azt hajtom magamban mélyen
+és némán, mint a nyilallás: nem is igaz, nem is igaz. Az emberek
+orvosok, akiknek a hét bádoghordó tartalmát boncolni kell. Az emberek
+rendőrtisztviselők, akiknek meg kell vizsgálni alaposan a tartalmat. Az
+emberek fotografusok, s lefotografálják. Az emberek vizsgálóbirók,
+akiknek meg kell állapitani és jegyzőkönyvet kell fölvenni. Az emberek
+szomszédok, akik vallanak. Az emberek hozzátartozók, az emberek
+érdeklődők és kiváncsiak és félők és borzadók. Az emberek áldozatok és
+gyilkosok. A bádogos is ember volt. Én is ember vagyok. Hátha láttam én
+is ezt a bádogost szemtől-szembe valamikor. Hátha mellettem ült a
+villamoson. Hátha a könyökömmel megütöttem véletlenül valahol, vagy a
+lábára találtam lépni s szóltam hozzá: pardon. És ő rám nézett, a
+szemembe. Hátha tüzet kértem tőle s az ujjaink hegye összeért. Hátha
+köhögött mellettem valahol s lehellete belém lopózott. Mit lehet tudni.
+De elhiszem? És elhiszem, amit olvastam felőle? Tudok udvarias
+mosolylyal köszönni ismerősöknek, ha én igazán hiszem, ami Cinkotán
+történt? Tudok egy orgonavirágot türelmesen szagolni, ha tudok ilyen
+dologról? Nem zavar ez a cinkotai hét hordó senki mást privát életének
+kötelességeiben és szórakozásaiban? Ilyen földi valóság meggyőződésével
+lehet vajjon az oltár elé állani esküdni rózsaszin áhitattal? Nincs
+benne vajjon minden teremtett lélekben ugyanez a maradandó kisérlet,
+amely tiltakozik és tagad, ez az igazságnál igazabb cáfolat, ez a makacs
+védekezése a közérzetnek, ez a rejtelmes illuzió, ami a jelen pillanatot
+lázasan gyömöszöli szines fátyolaiba, ez a feltakaratlan honvágy, ami az
+életen végig milliószor huzza föl a felső szemhéjat és a szemgolyót
+fölfelé görditi, az égen terjengő felhők felé.
+
+A hét bádoghordóról kellene irni. Elszántan és az élet egész
+nyomoruságával gondolok oda. Ami eszembe jut róla, azt kéne leirni. A
+szivemet győzedelmes fájdalom nyomja el. Hirtelen, nem tudom miért,
+hogyan, egy valamikor végighallgatott orgona-hangverseny emléke zendül a
+fájó sziv mögül valahonnét. És a sipok csengő, zengő, esengő, zugó, bugó
+és harsogó száz hangja közt felébred és előjön tompán, mélyen,
+megrendülten és epedően és panaszlón és álmodón és boldogan és
+boldogtalanul a Vox Humana.
+
+
+
+
+M. A. E.
+
+Furcsa és szivemnek végtelenül rokonszenves kis ujság volt most a
+kezemben, nagyon kevesen ismerhetik a szakembereken kivül. A kis lapnak
+a cime: M. A. E., vagyis a Magyarországi Artista Egyesület hivatalos
+közlönye ez. Különös olvasni az artistáknak a hivatalos közlönyét, ennek
+a komolyan beosztott rovatait, szabályos fekete betüit a hirekben és
+sorokban, amelyek az artisták lapjában is épp oly egyenesen állanak s
+oly ridegen sorakoznak, akár a Csemegi-féle Törvénytárban. A lap
+vezércikke most a mulatóhelyek zárórájával foglalkozik, aztán
+jegyzőkönyvi kivonat jön valami gyülésről, aztán egyesületi hirek,
+halálozások, mindenféle. E bohó grimaceokkal mosolyért vándorló könnyü
+lényeknek fontos és pedáns frontmögötti világa van itt az ujságjukban.
+
+Az utolsó és leghosszabb rovat ebben a lapban egy ábécérendbe szedett
+névsor, amely fölé ezt nyomtatták: Magyar artisták a harcmezőn. Vagy
+százötven név. És minden név egy ember. Egy artista. Elfuttattam a
+szemem a listán, a mindennapiatlan vidám és fantaszk neveken, Erős
+Mukin, Roland Róberten, Rosée Jenőn, Picard Jeanon, Herrgotti
+Stanislauson, Tacianu Sándoron és aztán a Maxikon és Jaqueson és Lacin
+és Izsón és aztán a sok-sok rendes Ferenceken, Lajosokon, Mártonokon és
+Mórokon és Edéken és Sámueleken. Akiknek a vezetéknevük is őszinte,
+törődött polgári nevek, Novák, Pintér, Szepesi, Steiner, Tamási, Weisz,
+minden, mintha cégtáblákról pottyantak volna ide, meg iparos műhelyek
+ajtajáról. Ezek is a csatába mentek, az artisták.
+
+Vajjon kinek van joga azt gondolni: mi közöm hozzá? Kiben lehet annyi
+gőg, hogy ezeknek a népeknek lebegő élete egy pillanatig se
+alkalmatlankodhasson érdeklődésük előtt. Az én lelkem felhőjében mind
+átbukdácsolnak ők, mert ember vagyok. Tüzevők, tótágast forgók,
+kengyelfutók, dzsiggelők, büvészek, zenebohócok, trapezbajnokok,
+mülövők, kardnyelők, gyorsszámolók, iskolalovarok, Herkulesek,
+oroszlánszeliditők és kutyaidomárok, gyorsszobrászok, utazó
+brettliszinészek, éjféli balletmesterek, akrobatatáncosok, jellem- és
+szalonkómikusok, népdalénekesek, hasbeszélők, bábjátékosok,
+nőimitátorok, hangszer- és madárutánzók.
+
+És minden excentrikusok, zsonglőrök, ekvilibristák, hipnotizőrök,
+gondolatolvasók, csodabuvárok, árnyjátékosok, xilophon-zsenik és
+twoo-stepp-fenomének, pantomimikusok és cnok-aboutk, sodronyművészek és
+ördögi biciklisták és minden Pierrot-k és Harlequinek, akik Európában
+jelmezeik s trükkjeik nélkül, kékkel körülfestett szemek nélkül s fehér
+keztyük nélkül a nappal világitásában mint katonák működnek a háboru
+végzetes manégeében.
+
+Minden ilyen test magával vitte a háboruba tudományát, birtokát, egész
+világát. Hányan hanyatlottak el már vajjon? Minden testben volt valami
+gesztus, hang, valami raffinement, valami furcsa, vidám, szép, meglepő,
+ami csak ő benne magában volt s nem hagyható fiura, se jótékonycélra, s
+ami a világgal nem egyezett, ami más volt s egyetlen. Oh az ő bájos
+nemzetköziségük, a csodálkozás áh-ja, a mosoly gyönyörü néma betüje, a
+nevetés hegyi forrása s a taps gyermekes lázadása volt az ő közük
+mindenkihez a világon. És a mostani világmozgalomból csak a halálhoz
+volt közük, aki a háboruból és az életből elszökteti az embereket, ami a
+legérdekesebb tünet az egész konfliktusban s éppen ezért erről
+beszélgetünk a legkevesebbet. Az embernek meg kell halni civilben is
+egyszer, az eddigi tapasztalat szerint. A bohócoknak is meg kell
+halniok. A bohócok a békében, régen és mindig, hogy ugy mondjam:
+előszeretettel pingáltak az arcukra halálfejet, emlékszel?
+
+
+
+
+HATAN A KUPÉBAN
+
+Egy darabig csak öt utas volt. A hatodik ülésen egy köpenyeg ült. A
+lámpaernyőt összehuzták odafenn s a tiszti kupét a hálószobák gyöngéd
+sötétsége tisztelte meg. A kapitány inditványára, aki a legnagyobb rang
+volt, az üléseket kihuzták, hogy kiki jól hátradülhessen s a lábakat
+kölcsönösen át lehessen rakni egymás ülésére. Egy diákarcu hadnagy csak
+kuporgott és nyögdicsélt a maga ülése előtt.
+
+– Schwach bist junger Mann – mondta a kapitány.
+
+– Das nicht kommen will – erőlködött az üléssel és a némettel a hadnagy.
+
+– Schwach, schwach – nevetett a kapitány. Végre kihuzódott az az ülés
+is. A lábak felnyultak, megkeresték a maguk helyét és békén egymásra
+tevődtek. Derekak, fejek kitapogatták s kidörzsölték maguknak a pamlagon
+a legmegfelelőbb helyzetet. Mindenki rézsut feküdt, a legkülönbözőbb
+szögeket alkotva végtagjaival. Valaki átölelte a két karjával maga
+fölött a pamlag kiálló fejtámasztóját, ugy pihent el. A test a
+legnagyobb szükségben s nyomorban is kéjenc, s minden raffinement-t
+előszed, hogy jól érezze magát. A legrövidebb és legkényelmesebb estéli
+imádság hangzott el: egy sóhaj. Egy cigarette égett még. Valaki már
+hangosan lélekzett. A vonat rázódott jobbra-balra és mintha hátrafelé
+vitt volna, pedig előre ment. Odakinn esett az eső. Szaggatott vékony
+vonalakat huzgált a sötét ablakra kivülről s egy-egy esőcsepp görbén
+remegett lefelé az üvegen, mint a köny szokott az arcon. Egymásután
+mindenki elaludt.
+
+Egyszer csak állt a vonat, sip, kalapálás, ajtócsapkodás, s emberi lárma
+hallatszott. A folyosón sürü, erős lépések.
+
+– Itt van egy hely – mondta a kalauz, félretolta az ajtót, felnyult a
+lámpához, világosságot csinált. Egy nagy, testes főhadnagy állott az
+ajtóban.
+
+– Bocsássanak meg az urak. Nem szivesen zavar az ember senkit.
+
+– Kérem, kérem.
+
+A lábak elhuzódtak, a köpönyeg fölment a podgyásztartóba, a hatodik hely
+szabad lett. A kalauz kiment. A folyosón állottak, jártak s egy-két
+hátizsák hevert. Egy kadét a folyosó ablakának fordulva zümmögött egy
+szövetséges hadi dalt, amelynek a szövegéből ennyit tudok:
+
+  Rosa, wir fahren nach Lods,
+  Der Hindenburg kommt auch dahin,
+  Und oben fahrt der Zeppelin,
+  Rosa, wir fahren nach Lods.
+
+A főhadnagy a kapitánynak alázatosan bemutatkozott, a többi uraknak a
+nevét mondta meg és szervusz, szervusz, szervusz. Leoldta a kardját, a
+karja nehezen mozgott.
+
+– Megállottam volna a folyosón is, de már négy napja jövök a reumámmal.
+
+– Hová mégy?
+
+– A káderemhez, onnan Pöstyénbe. Még tizennégyben szereztem Szerbiában,
+de nem törődtem vele, jobban is lettem, a télen megint kijött, nem birom
+már. Nem szivesen mondja az ember, hogy fáj, de már nagyon kinozott. Itt
+van a jobb vállamban, meg a karomban.
+
+A vonat megy, idebenn beszélgetés indul.
+
+– Alles ist voll – mondja a kapitány. Die Zivilisten sitzen auch so eng.
+
+Kinn, messzire egy zöld szemafor fénylik, mint a remény zöld csillaga,
+hogy valaha, valamikor lesz egy világ, amelyen nem lesznek se katonák se
+civilek, csak csupa emberek.
+
+A főhadnagy ráismer egy másik főhadnagyra, hogy együtt jártak iskolába.
+Ennek a főhadnagynak sápadt arca van s ugy néz, mint egy rajongó
+hegedüművész. Elevenedik a beszélgetés, mindenki szól, társalog,
+cigarette-ek gyulnak megint s a félsötétben fehéres tüzzel égnek.
+Volhyniáról, az olasz frontról, Staniszlauról, Csernovicról folyik a
+szó.
+
+A sapkákon rézplakettek függenek, zöld köpenyegek, gyulai táskák, kardok
+a podgyásztartóban, lábszárvédős és csizmás lábak, olyan a rózsaszin
+plüssel butorozott elsőosztályu fülke, mint egy fedezék. Mintha egy
+fedezék vonulna itt tova az éjben, az ellenségesen lármázó kerekek
+fölött. Nem messze Budapest és erre-arra alszanak a csöndes alföldi
+városok. Valaki a sarokban az izzadt ablakra a mutatóujjával egy á betüt
+ir, s rögtön eltörli. Talán azt akarta irni: álom.
+
+
+
+
+NEFELEJCS, ÁRVÁCSKA
+
+Illik talán már megköszönni a jó Istennek a virágokat. Itt vannak. Az
+idén is feldugták drága fejecskéjüket. Hozzájuk kell hajolni, tapogatni
+kell őket s szivni és szivni szép szagukat, hogy elhigyje az ember, hogy
+igazak. Virág ezen a világon. Virág és világ. Milyen ócska és minden
+verselő diáktól és rigmusban levelező cselédtől fölfedezett és
+kizsákmányolt rim. Ember és tenger, ez is ugy rimel. Micsoda össze nem
+pászoló dolgok rimelnek itten az ég alatt. A határtalan örök tiszta viz
+és ez a szegény, nevetséges kis szörnyeteg, ez a forró, gonosz,
+boldogtalan apróság, az ember. Világ és virág. Hol lehet szebb föld,
+mint a Földön, melyik másvilágon vannak szebb kulisszák és csodálatosabb
+szőnyegek, mint itt körülöttünk erdők, hegyek s lábunk előtt virágok.
+Abban a menyországban talán, amelylyel szenvedő korok biztatják egymást,
+abban talán nincs ilyen diszités, mint e világon, lehet, hogy az oda
+megtértek lábai puszta homokon járnak vagy unalmas hideg jégen, mint a
+pazar viszontagságok után megérkezett sarkutazók lábai. A boldog
+másvilágon nincsen szépség, mert nincsen rutság, nem kell szivárvány,
+mert nincs sóhaj, nem kell felhő, mert nincsen emlék, nem kell illat,
+mert nincs gyötrelem, nem kell énekes madár, mert nincs zokogás, nem
+kellenek virágok, mert nincsen élet.
+
+Itt vannak a virágok. Istenke virágai a vidéki csöndes kertben, az
+ágyásokon és az ágyások körül a bokrokon. Mintha régi divatu, friss,
+tiszta és bájos ruháikban vizitbe jöttek volna össze, mind a maga
+kedves, egyszerü illatával parfumözve és szép szeliden ülnek, ragyognak
+ártatlan vidámságukban s orcáik virulásával és édes illatozásukkal
+tereferélnek. Itt a tömzsi labdarózsa, az ábrándos viola, a hüvös és
+izléses tazetta, itt a csodálatos három testvér: a szent fehér liliom, a
+regényes sárga liliom és az excentrikus lilaszin liliom. Itt a
+szorgalmas és csinos boglár, itt a vérmes és szégyenlős bazsarózsa, itt
+a cifra és cinikus császárszakáll, mintha azt rikitaná: én szinésznő
+akarok lenni!
+
+Én mindet szeretem és mindnek imádója vagyok, mig élek és csodálkozom
+csodálatosságukon és jól esik nézvén a virágokat felőlük gondolkoznom és
+nem gondolkoznom semmit se, csak nézni. Az ágyás két szélén két hosszu
+sorban nefelejcs meg árvácska. Egyik sor nefelejcs, a másik sor
+árvácska. Pici kis kék bokrok fogóznak össze végig. Egy-egy remek
+csillagocska minden nefelejcs-virág az apró bokron. Az árvácskák hárman
+négyen állanak egy-egy kis csapatban, igy sorakoznak végig, mintha
+játszani készülnének valamit. És igy hallgatnak elbájolva mind
+alacsonyan a földön a virágok, a sziv kis barátnői. Mindenki szereti a
+virágokat, még az ugynevezett rossz emberek is szeretik a virágokat,
+csak a virágárusnők nem szeretik a virágokat, mert élni kell nekik a
+virágokból. Ők viszont szeretik a szép tapétákat, amelyek a jómódu
+polgári házak ablakain át láthatók és szeretik a hagymás rostélyos
+illatát s a libapecsenye illatát, amiket éreznek az étteremben, ahová
+bejárnak virágkosarukkal. Nekik is van tehát a világon szép és finom
+jelenség, ami által ábrándozni lehet.
+
+Nefelejcs, nefelejcs, mindig odaejtődik a tekintetem a pici nefelejcsek
+közé és az árvácskákon is végig-végig utazom pillantásommal. Oly sokan
+vannak. Tapsifüles bársonyleveleik sárgák, violaszinüek, kékesek és
+feketék, tiszta feketék. A legtöbb árvácska fekete. Szépek, bársonyból
+vannak, nem tudnak felmosolyogni a napra, feketék. Csak ők látszanak
+bánkódni, valami elvarázsolt hangulatban gyászolnak itt a kedves
+társágban, mintha éjszaka lenne nekik. A nefelejcsek körül növendék
+darazsak keringenek, meg fürge, szemtelen repülő bogarak,
+le-leereszkednek, szivogatják, csipkedik a nefelejcset. Rongálják.
+Tönkre akarják tenni. A fekete árvácskák meg annyian vannak és olyan
+feketék.
+
+
+
+
+ADYT BÁNTJÁK
+
+Népszerűnek látszik ezekben az éjféltől éjfélig fájó napokban a költőt
+piszkálni, csufolni, sértegetni. Nem új divat az emberek közt. Poétát,
+verselőt kifigurázni szabad és kedves ipara volt mindig élclapoknak,
+humoristáknak, komikus szinészeknek. Avult és nem is valami gonosz
+mulatság ez. Fájdalom, az örökkévalóságtól rendelkezésünkre bocsájtott
+drága, ritka költővel is megeshetik, hogy játszhatnak vele, mint a
+matrózok az elfogott albatrosz-madárral, s kinozhatják és rongálhatják.
+Oh különösen most, mikor Európa internálta az emberi szellemet, most
+édes a költőbe betörni. Milyen potyázás. Milyen luxus. Milyen
+vakmerőség, mégis, milyen vakmerőség.
+
+Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni. Kinek lehet
+igaza a költővel szemben? A költőt bántani! A végtelenség megfigyelőjét
+helyéről leráncigálni. Megvakitani akarni azt a fényforrást, amely
+csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az isten repülőjére, aki a tornyok
+és a felhők között vergődik szélben és hidegben egyedül. Csodálatos
+ellenkezése az egyforma embereknek az olyannal, aki egyetlen.
+Gyógyithatatlan durcássága és rosszasága a földeritetlen úton, oly
+nyomasztó végzetek alatt múló teremtményeknek azokkal a barátokkal
+szemben, akik azért jönnek elébük, hogy szépséget nyujtsanak nekik,
+szépséget, ami oly kellő balzsam a bajjal, jajjal és halállal traktáló
+életnek.
+
+Milyen félreértés. Milyen átkozott csalódás a költőnek az ő boldog
+szenvedése, ami mindenért van és mindenkiért. Oh hogy ezt az irtózatos
+meglepetést csak az elmulás korrigálja és feledteti.
+
+Istenem, aki bántja, mit gondol, s akik bántják, mit gondolnak? Ők
+beteszik zsalugátereiket és azt mondják éjszaka van. Ők villanyt
+gyujtanak a sötétben és azt mondják süt a nap. Ők azt képzelik, a költőt
+le lehet beszélni, ők azt hiszik, a költővel világot lehet csereberélni,
+ők azt remélik, a költőt lehet legyőzni és lefőzni. Ők azt hiszik,
+bántják, vagy csak érintik is a költőt?
+
+A természetből való a költő s úgy el akarnak vele bánni, mint bánnak a
+természettel is. A földet hasgatják, roncsolják, a gyepet leszakitják
+róla, a bokrokat elfujják, az erdőt felrugják. Szegény emberek. Az
+anyaföld mindebbe meg nem rendül, egy-kettőre elfelejti. A hold
+mosolyog.
+
+De szép volna irni. Nem való most. Firkálni szabad csupán és egyet-egyet
+sóhajtani. És egy tengert, az egész lelket, fedővel befödni. Csak
+szeretném, ha találkozna szemem a világ költőinek szemeivel, akiket
+zavarnak, vagy akik hallgatnak. Mint a csillagok ha összeragyognak, ha
+távol vannak is egymástól és megismerik egymást, hogy összetartoznak ők.
+
+
+
+
+SZEMEK, ARCOK
+
+Nem lesz olyan messzirelátó messzilátója a történetirónak, hogy
+visszanézhetne ebbe a mai világba és látná rajta az eleven embereket,
+akik most itt mozognak és akiken ez az idő végiggázol. A történetiró
+látja majd az okokat és a következményeket, látja mi ment tönkre, mi
+virágzott, mi maradt el, mi fejlődött, mi hogy változott, miből mi lett
+és minden hogy áll. Ő majd olvas. De ő nem látja a testszint és nem
+hallja a hangokat. A háboru apró és egyformáknak látszó kis eszközei:
+emberek. Bámulatos adomány van bennük, démoni átok, tündéri szerencse,
+végtelen tehetség, kimondhatatlan génie: az élet. Élnek. A történetiró
+nem fogja látni ezeket a szemeket és arcokat például ma, 1916 május
+19-ikén. Egy tiszt, aki szabadságát tölti itthon, a kávéház előtt ül,
+néz. Milyen a szeme? Bámész, szórakozott, idegen. A gyermek néz ilyen
+hihetetlenül a panoráma ládájába, ahol csodadolgokat lát a lyukon, de
+tudja, hogy a való világ a háta mögött van. Egy másik tiszt beszélget
+egy idős civillel. Az idős ur beszél. A katona néz rá és hallgatja és a
+két szeme egy pillanatban mély meglepetéstől világosodik. Ez a tekintet
+azt mondja: Milyen sértés az reám nézve, hogy te másról beszélsz nekem,
+mikor háboru van és az én életem olyan sürgősen bizonytalan. Egy
+harmadik tiszt nyugodt, komoly, s ha nőt pillant meg, erősen fölkapja a
+pilláit. Van olyan, aki mintha nem szeretne itt semmit látni, a földet
+nézegeti járásközben. Vannak, akik nyiltan, derülten néznek,
+gondtalanul, mintha nem történne semmi különös, vagy mintha ami
+történik, csupa öröm lenne. Vannak, akik ugy járnak háboruból békébe és
+vissza, mint levegőváltozásra. Látni szemeket, amelyek mindent
+kérdeznek, látni szemeket, amelyek semmire nem felelnek. Látni a szentek
+nagy és fáradt szemeit, látni gyengült tekinteteket, amelyekből a
+csalódás többé ki nem takarodik, látni biztos és vakmerő szemeket, látni
+mindig figyelő és kapkodó tekinteteket. Látni sok-sok szemet, amelyek
+ugy tünnek, mintha megnőttek és kikerekedtek volna, amelyek fölnyiltak,
+pedig azelőtt is nyitva voltak, s meggyógyultak, pedig nem voltak
+betegek. Látni mindhalálig elrévedt szemeket.
+
+Látni Jézus gyengéd és fájdalmas fehér arcait, látni vassá vált arcokat,
+látni megvénült és kiszikkadt arcokat, látni kövérré és pirospozsgássá
+lett arcokat. Látni katonaarcokat, amelyeknek odakinn is megmaradt a
+polgári szinük és egyformaságuk. Igazodj el az emberek közt és mondd rá
+egyre, hogy ez az, akit az isten a saját képére teremtett.
+
+Látok és hallok mindig mindenkit. Nemcsak katonákat, az igyekvő
+boltosokat, üldögélő néniket, maguknak szenvedő és rajongó müvészeket,
+egyet üző hivatalnokokat, türelmetlenül vagy türelmesen muló asszonyokat
+és a fehér tenniszre siető bakfisokat és szórakozott gyermekeket. Nézem
+az élvezetet és az elitélt szegénységet és a lebeszélhetetlen
+csüggedtséget és a reményt, amelynek az özönviz óta ilyen évadja nem
+volt. Ha a reményt most mint a virágokat össze lehetne szedni és
+koszoruba letenni az Uristen lábai elé. Ha mint a füvet le lehetne
+kaszálni és boglyákba emelni. Ha mint a vizet rá lehetne bocsátani egy
+lapályra. Mennyi mindent látok, mintha az alkonyat tökéletes tiszta
+világitásában néznék körül mindig. Mennyit lehetne mondani.
+
+
+
+
+SZEGÉNY EMBER, GAZDAG EMBER
+
+Egyszer valamikor egy istállóban láttam játszani valamit jókedvü
+béresektől. Uj ember került közéjük, idegen pusztáról való béres, annak
+a kedvéért vették elő ezt az ő játékukat. Azt mondta valamelyik:
+
+– Nahát komé most meg eljátsszuk a szegény embert, gazdag embert. Tudod
+ezt a játékot?
+
+– Nem én, sose is hallottam.
+
+– Hát azér.
+
+Előhoztak két lócát, két bornyukötelet. Kikészitettek egy nagy csupor
+vizet meg egy szép karéj kenyeret. Kérdik az uj embert:
+
+– Melyik akarsz lenni komám a kettő közül, a gazdag ember?
+
+– Jó, leszek a gazdag.
+
+– No feküdj fel erre a lócára.
+
+Az uj ember végigfeküdt az egyik lócán, a másik lócán végigfeküdt egy
+másik béres szegény embernek. A két lócát hosszában egymás mellé tolták,
+a két embert arccal egymásnak forditották és a bornyukötéllel lekötözték
+a lócára a gazdag embert is, a szegény embert is, csak a kezök maradt
+szabadon. A gazdag embernek odaadták a szép karéj kenyeret, a szegény
+embernek elébe tették a nagy csupor vizet. Akkor azt mondták a gazdag
+embernek:
+
+– Na most komé falatozzad azt a jó kenyeret, oszt a szegény embernek ne
+adj egy harapást se, magad edd meg az egészet. Akármilyen szépen
+könyörög a szegény ember, te csak azt mondod: nem adok én!
+
+Jó. A gazdag ember elkezdte enni a kenyeret. A szegény ember nézte,
+megszólalt:
+
+– Hallod-i te gazdag ember, adjál a szegénynek is egy kis kenyeret.
+
+– Nem adok én.
+
+A gazdag ember ette a kenyeret, megint megszólalt a szegény ember:
+
+– Adjál már egy kis kenyeret, az Isten is megáld.
+
+– Nem adok én.
+
+Harmadszor is kéri a szegény ember:
+
+– Küzködtem, szenvedtem, igen megéheztem, szánj meg már te gazdag ember.
+
+– Nem adok én.
+
+Megint csak elkezdi a szegény ember:
+
+– Három napja éhen vagyok, mindjár éhen halok. Áldjon meg az én Istenem.
+Ha egy harapást adsz, ezerszer áldjon meg.
+
+– Nem adok én.
+
+Már a karéj nagyon lefogyott. A szegény ember ujra csak rimánkodik:
+
+– Ó te gazdag ember, hogy van szived elnézni kinjaim? Annyit pofázol,
+bele se fér már a hasadba. Nem áll meg torkodon a falat, mikor társad
+éhen marad? Kérve-kérlek szánj meg már, pusztitson el a bogár.
+
+– Nem adok én.
+
+Megette az egész karéj kenyeret a gazdag ember. Akkor a szegény ember
+felvette a földről a nagy csupor vizet, a szájához emelte. Azt mondják a
+gazdag embernek:
+
+– Most osztán gazdag ember kérdjed meg a szegény embert, adna-i egy kis
+vizet a csuporból?
+
+Kérdi a gazdag ember:
+
+– Adsz-i egy kis vizet szegény ember abból a csuporból?
+
+– Adok én, adok én – szólott kegyes hangon a szegény ember, telivette a
+száját vizzel, izibe szembeköpte vele a gazdag embert. Egymásután szivta
+a csuporból a vizet és csak ugy fujta a gazdag ember képébe, akár a
+vizipuska.
+
+– Elég már, elég már, ne izélj te – tiltakozott a gazdag ember, behunyta
+a szemét, kapkodta a fejét, hánykolódott, káromkodott, rugdalózott, de
+nem hagyhatta ott a játékot, mert azért kötözték meg bornyukötéllel. Az
+egész nagy csupor vizet végigszenvedte szegény gazdag. A béresek ott
+ültek szép körben a földön, ugy nézték. A pipát mind kivették a
+szájukból, mert ha ki nem veszik, magától esett volna ki, olyan nagyon
+kacagtak.
+
+
+
+
+A CSIRKEKOLERA
+
+Édes májusi nap. A barna tyukot megfogták, beültették a kosárba. A kosár
+feneke lágy rongygyal meg volt ágyazva, huszonegy fehér tojás nyugodott
+benne. A tyuk elkezdett ülni a tojásokon a kosárban a tornác sarkában.
+Ott ült reggeltől estig, estétől reggelig a kosárban, mintha onnét nőtt
+volna ki. Ugy ült, mintha gondolkozna és mintha a nagy világnak
+ellensége volna. Minden neszszel és minden mozdulattal szemben elfogult
+volt. Gyanakodó volt. Ideges. Kedélytelen. Gyáva és felfuvalkodott volt.
+Gonosz volt. Hallgatagon ült nap mint nap s ami hangot adott ritkán,
+komor és beteges változata volt a kotkodácsnak.
+
+Huszonegyedik napra a szakácsné odatette a fülét a kosárra és hallotta,
+hogy a tojásokat gyengén kopogtatják belülről. A töretlen tiszta fehér
+tojásból egyéb hang is jött, halovány csipogás. Aznap a tojások hegye
+megtöredezett, mint mikor a kávéházban a nagyságos ur a kis kanállal
+veregeti. A kis csirkék kezdtek kikelni. Gyengén, nedvesen és az élet
+friss ájulatával keltek föl és a tojáshéjat otthagyták összetöredezve a
+kosár fenekén. Amelyik már lábra állt, azt gyengéd női kezek vitték a
+konyhába és puha pihébe tették. Mikor mind kikeltek s lábon voltak, a
+tyuk végérvényesen elhagyta a kosarat és másnap, harmadnap a kis
+udvarban tipegtek már össze-vissza sárgán, könnyedén, észtelen pici
+fejükkel és finom fürdetett lábacskáikkal, mint valami tünde liliputi
+ballerinák, vagy mint elkallódott nagy mimóza-pelyhek a fuvalomtól
+sodortatva. A nagy barna tyuk mindig köztük volt, mellettük volt, utánuk
+és előttük járt, mint egy mama, mint egy tanerő, mint egy lelkész, mint
+egy juhász, mint egy parancsnok. Tekintete bizalmasabb lett és ujra a
+rendes hangnemben kotkodált a pici sárga csibék pi-pi-pije közt, ami ugy
+hangzott, mint a folytonos, édes apró sipolás.
+
+Napjában többször vidáman étkezett a társaság. Őrölt és megdarált
+köleskásából s kukoricalisztből kevert, vizzel higitott reggelit,
+ebédet, uzsonnát, vacsorát. A tyuk szigoruan kapkodta fejét az étkezések
+alatt. Mindenki más passzióval nézte a kicsi csirkék táplálkozását, a
+család, a konyha népe, a kutyák, a macskák, a fák, amelyek lehajtották
+zöld lombjaikat, hogy árnyékot adjanak nekik és maga a nap is az égen,
+amely csak azért is a fa alá sütött és melegitette és világitotta a
+csirkék sárga selyem testecskéit. Délután hat órakor, mikor még az este
+távol van, pláne a régi időszámitás szerint csak öt óra van és az egész
+világ javában folytatja hivatását, a barna tyuk kotkodácsolt szaporán és
+hitta, vitte, kergette hazafelé, a tyukól felé a csibéket. Lefeküdtek. A
+csibék sipoltak, a tyuk hallgatott, a csibék is elhallgattak.
+
+Igy éltek és vidultak és gömbölyödtek és nőttek nap-nap. Némelyik már
+kezdte elveszteni a gyermekkor sárga pihéjét. A konyhában már
+ábrándoztak jövőjük felől, párja már megér három koronát, négy koronát,
+hat koronát s mindig többet és többet fognak érni. Már háromhetesek
+elmultak.
+
+A minap egy kis csirke reggel nem akart fölkelni. Bágyadtan sipitott és
+aztán el is hallgatott. Hasmenése volt. Nem evett. A görcs rángatta.
+Megkapta a csirkekolerát. Délre már hat-hét kis csirke volt kolerában.
+Honnét jön a csirkekolera, a kert szelid veteményeiből, a porhanyó
+szürke földből, a drága jó levegőből, a csodálatos kék égből, honnan? A
+szél hozza? Az isten küldi vagy kicsoda? A sors pancsolja láthatatlan
+laboratóriumának lombikjai közt?
+
+Három csibe megdöglött első nap. Másnap öt csibe hullott el. A háznép
+sürgősen orvosolni próbálta a bajt. Timsós vizet, karbolos oldatot adtak
+a csirkéknek. Nem ért semmit. Nincs orvosság a csirkekolera ellen.
+Harmadnap hét döglött meg. Elrejtették tetemeiket a szemétdombba. Nagy
+bánat volt a háznál. Tegnap estére mind elpusztult. Az utolsó csibének
+megnéztem a holttestét. Egy kendőben feküdt a konyhában az asztalon.
+Teste fehér volt és szürke, mert már nőtt volt a tolla. Gyenge tollazata
+borzas és merev volt, mintegy vihartól meggyötörve és fagytól
+összehuzva. Szemei le voltak zárulva és szemhéjai kékek voltak. A husa
+összeaszott. A lábacskái felhuzódva, a kis karmai felgörbülve és
+széjjelállottak és szurósak voltak és idegenek és fenyegetőek, mint
+valami ragadozó madáré. Rossz illata volt. A halálé volt.
+
+
+
+
+UNOD,
+
+igen? Nem érdekel már egy csöppet sem? Oh, magam is unom, de nem most
+untam meg, se tavaly, untam mielőtt kitört. Untam, hogy ilyen
+mesterséges szerencsétlenség fölött fog majd zajongani sokáig az emberi
+társaság az isten csodálatos világán, ahol körülöttünk természet és
+bennünk lélek van. Röstelltem kiváncsinak lenni, rajongani, történelmi
+levegőt szivni, kortársnak lenni és nagy idők tanujává emelkedni azon az
+áron, hogy akár egyetlenegy Jánosnak is levágják a féllábát. Oh az olyan
+háborut szerettem volna, amelyikben teremtett embernek semmi baja nem
+esik, az olyan háborut, ami csupa fényes játék és huncut ünnepély lett
+volna, az olyan háborut vártam és vágytam volna, az olyan boldog
+háboruba el se mentem volna, csak néztem volna messziről, mint az
+emberek minden majálisait.
+
+Szóval te már unod, nem érdekel az egész dolog és nem törődöl vele. Te
+ugy teszel, mintha már nem is lenne háboru. Bocsáss meg, hogy ki is
+mertem ejteni ezt a szót. Tudom hogy unalmas vagyok vele. Sejtem, hogy
+ellenszenves és szamár dolog felhozni, hogy háboru van. Tapintatlanság
+lehet, mit tudom én. Egy szivet tudok, amely mindig üzemben van, azaz
+dobog és nem vágyik leszokni az istenadta érzésekről. Háboru van. Kitört
+dacára annak, hogy untam a kitörését és tart dacára annak, hogy unod
+már. Szép volna, ha attól, hogy te unod már a bénát nézni, a bénának
+visszanőne a levágott lába. Szép volna tőle, amint szép tőled, hogy unod
+őtet.
+
+Most már nem mondod rá: szegény. Mert unod. Miért dörzsölöd le a
+lábbadozó honvédet a villamos lépcsőjéről. Ezt nem tetted volna 1914
+augusztus hónapban. Akkor az ilyen befáslizott lábu katona dicső
+sebesült volt, hős. Most lesurolod és legyőződ a villamosról. Pedig
+érdemei és szenvedései éppen olyanok ennek is, mint akit áhitattal
+néztél husz hónappal ezelőtt. Elfelejtetted mennyi fiatal férfit
+megvakitottak a háboruban? Ők nem felejtették el. Ők talán megszokták,
+de fájdalom, nem szokták le az ő vakságukat. Szép volna, ha attól, hogy
+te már szemet hunysz az ő sorsuk fölött, nekik fölnyilna a szemük.
+
+De nem. Ők ma is vakok. És vakok maradnak a halál virradatáig. Ők, ha
+reggel az égre néznek, feketét látnak, s ha a fehér falra néznek,
+feketét látnak, s ha a templom fényüző oltára felé néznek, feketét
+látnak. Ha anyjuk áll előttük, vagy feleségük, vagy gyermekük, vagy az
+orvos, vagy a felügyelő: ők csak feketét látnak. Az az ifju, akinek a
+jobbkezét levágták, soha nem fogja a szivére szoritani jobbkezét, hogy
+azt mondhassa: De nagysád, esküszöm hogy…
+
+Ha unod tudni, hogy ez vagy az a tiszt Szibériában van hadifogságban, ő
+nem jöhet azért haza. Te nem gondolsz rá, de ő tovább is a nemzet
+nevében, a te nevedben vár, óhajtozik és sóhajtozik és ölelő karjai a
+sovány levegőt ölelik.
+
+Megszoktad, beletörődtél, s tul vagy már rajta, hogy mi történik
+Európával, a huszadik századdal, s az emberrel, embertársaiddal, akiket
+egy isten buktatott fel egy örök sülyesztőből, a látás, indulatok és
+beszéd csodálatos megbizatásával. Oh mennyire lehetünk még ez után a
+háboru után boldogok vagy micsodák e földön, mindannak az emlékével ami
+történt hazánkkal és idegen országokkal. Vagy te el fogod felejteni
+mindezt? Elhányod a tanulságokat? Magadba szálltál volt és megint
+kihurcolkodol magadból, mint egy szükségbarakkból? Minden megdöbbenést
+leszokol? A nyers életöröm, a könnyü ambiciók, a felületes elvek
+lerázzák magukról mindazt a terhet, önvádat, kiábrándulást, keserüséget
+és gyógyulást, amivel ez az ugynevezett háboru traktált bennünket?
+
+Háboru van. Éppen olyan, mint az első hónapban. A katonákra, akiket
+békében embereknek hivnak, élessel lőnek. Ma is elesik egy-egy katona.
+Unod hogy ilyen együgyü dolgot mesélek? Lenézel? Kinevetsz? Ha szép
+fogad van, szivesen nevettetem ki magamat. Aki ma elesik, annak a halál
+éppen olyan meglepetés, mintha a legelső ütközetben esett volna el. És a
+halál a háboru huszadik hónapja után is éppen olyan hideg és örök, mint
+volt az első napon. Ha minden napra csak egy pillanatot alapitanál,
+amelyben azokra gondolnál, akik sóvár életüket egyszerre kilélegzik a
+harctéren vagy a hadikórházban. Ha tudnák szegények, hogy unod már.
+Bocsáss meg nekik és nekem is, hogy még mindig háboru van. Nem én
+csináltam. Én nem voltam kiváncsi rá. Te csináltad, mert te kiváncsi
+voltál.
+
+
+
+
+TIZENNYOLCÉVES KATONA
+
+A bal felső karja meg a bordázata közt vékony fekete könyv szorul.
+Index. Az Egyetem-térről jön, az egyetemen volt beiratkozni. De még nem
+egyetemista, mert most vakáció van, tavaly meg még gimnázista volt.
+Most, ahogy ő magát kifejezi: menetszázadista. Katonaruha van rajta, bő
+és szigoru egyforma posztó, minőt rajongó ifju szerzetesek és
+gyermekapácák öltenek fel egész életükre. Ez a posztó ezen a fiun
+kék-szürke, a nap már félig-meddig elvette a szinét. Bőrből való öv
+ráncolja a bluz derekát, baloldalt izmos kés csüng róla fekete
+vastokban. A bluz két karján alul sárga stráf szalad körbe.
+
+A tizennyolc éves katona lábán vastag, puritán sárga cipő van, az alsó
+lábszárán csavaros vászon lábszárvédő, amilyenben Stanley vándorolt a
+Kongó vidékén. Lábaszára vékony, mint szüz leányé, karjai is vékonyak,
+de lába is, karja is szivós, mint a kötél. Arcának bőre gyengéd, bajusza
+nincsen, de oly hatalmas epekedéssel kivánkozik kifelé belülről, csoda,
+hogy a sima epidermis vissza birja tartani. Az arc vonásai még nem
+fejeződtek be, mégis váratlan férfiasság van ezen az arcon. Sovány és
+barna az arc, a napsütés olajosan fénylik az orcák közepén.
+
+A szemek érintetlenül komolyak és vidámak, a tekintet egyenes, mint a
+nyil futása. A fej mintha villamerőre fordulna, a jobbkéz mereven repül
+fel a sapka szélihez, a balkéz lerándul a kés tokjára: szalutált. Szemei
+egészen s kifejezés nélkül vetődnek a tiszt tekintetébe. A hadapródot,
+zászlóst, ifju hadnagyot, akiknek kitüntetések világitanak a mellükön,
+ártatlan irigy hódolattal nézi meg, mint a kicsi diák néz a nagy diákra,
+aki az Olympiádról jött haza rudugrásból, uszásból, nyujtóból kapott
+érmeivel.
+
+Nem siet, nem sétál, egyformán és biztosan megy. A kofa előtt megáll,
+tanakodik, apró barackot vásárol, zsebrerakja. Se nem gyermek, se nem
+ifju. A gyermekkor és az ifjuság mint a hinta két kötele hintálják
+életét. A gyakorlótéren alázatos és pontos, néma és hangos, üde mint egy
+pásztorjáték szereplője és gép mint a gép a gyárban. A szünetben, mikor
+fáradtnak kellene lenni, beáll a Ki a napos? nevü játékba és leguggol a
+bakugrás sorába. Az óvodai szigoruságu futólépésbüntetésnél komoly
+nézéssel, feltartott fejjel végzi kurta, gyors lépéseit, mellére emelt
+öklökkel, számolva magában és minden negyedik lépést erősen toppantva. A
+villamosban, mikor hazamegy, a bluz zsebéből elővesz egy Magyar
+Könyvtár-füzetet. Nothnagel: A halálról. Ez a füzet cime. Tizenöt
+krajcár ilyen füzet. Olvas. Nem hallja, mikor a sapkás munkásleány elébe
+áll: Hova tetszik. Késéssel veszi észre, hogy előtte áll a munkásleány,
+szórakozott karral emeli elő bérletjegyét, fel nem néz a füzetből.
+
+Odahaza hegedüje van. Gyakorolt volt sokat délutánonkint, jobblábával
+egyenletesen tapodva, szinezés nélkül s korrektül játszotta kedvenc
+darabjait: Beethoven Berceuse-ét s az Alla Turca-indulót egy
+Mozart-kottából, amelynek födelén régi, nemes, halovány metszett
+betükkel van kinyomtatva: Entführung aus dem Serail. Magyar dolgozatait
+időrendben sorakoztatva eltette. Növénygyüjteménye is megvan. Négy
+évesek a leragasztott virágok, már elérték üdvözült szineiket és tartják
+hervadáson tul való illatukat. Mértani testei is megvannak, csak az
+oktoéder hiányzik. Arra ráült véletlenül, az tönkrement. A
+lepkegyüjteménye már elporlott, szétzüllött.
+
+Tizennyolc éves. Álma, étvágya tökéletes. A nőkre nem igen néz az utcán,
+olyanok most szemeinek, mint a képek s mint a képzelet. Uralkodó
+szenvedélye, dühe és rajongása: a football.
+
+Halál, te nekem barátom lettél, utmutatóm, tanitóm, vezérem, lelkiatyám,
+doktorom és megváltóm vagy nekem. Halál, tisztellek, egyetlenegy vagy,
+akit tisztelek. Kérve kérlek, könyörgök, esenden esdeklek előtted: ne
+bántsd ezt a fiut.
+
+Ne nyulj a tizennyolc éves fiuhoz. Ne keritsd el őt misztikus és unalmas
+apró eszközeiddel, lövedékkel, gázzal, bacillussal. Ne engedd, hogy
+szerszámaid csak meg is rongálják őt. Jaj, ne bántsd. Ragadtasd el
+szivemet, tégy csodát, tégy boldoggá: kiméld meg őt. Tapsolni fogok és
+meglepő kellemetes versekben fogom dicséretedet énekelni, hárfám isten
+gyanánt fog magasztalni, ámbrát és rózsafelleget terjesztek lábod elé:
+ne nyulj hozzá.
+
+Utállak és utáltatni foglak, ha bántod, ha elgázolod részegségedben.
+Gyalázatos fintorokkal, szemérmetlen mutatásokkal fogok arcodba nézni,
+ha bántod. Förtelmes szidalmakat nyállal vágok szemedbe, ha bántod. Az
+élet bájoló tündére szökdécsel az ő lelke friss gyepén. Halmok várják az
+ő életét: menyegző, diploma, tizéves találkozó, apaság, a munka sikere,
+utazás, jólét, nyugalom. Tudomány. Emlék. Bánat. Bölcseség. Hadd keljen,
+haladjon halomról-halomra. Járasd. Játszasd. Szórakozz rajta. Azután,
+végre lekonyul fehér kis feje, sovány szárai megtörnek: leesik. Akkor
+tedd vissza a katulyába, mint a fiu a bazári gépfigurát, amely felhuzva
+lépked, táncol, handabandázik és mikor lejárt benne a rugó, lassul,
+megáll. Engedd őt Halál végig mozogni. Élni.
+
+
+
+
+A NÉPEK IRKÁJA MEG A FÖLDABROSZ
+
+Én bámészkodtam nagy szemekkel és csodálkoztam untalanul mindenen, mikor
+még a csodálkozás nem volt szégyen, a boldognak titulált gyermekkorban.
+Eszembe jutnak irkáim, amelyekbe az első elemiben irtam az egyes
+betüket, azután szavakat és végre egész mondatokat a tábláról másolva,
+hová a tanitó ur szabályos és élvezetes krétairással elébünk irta a
+népszerü hazafias költemények egy-egy sorát, vagy az oktató és
+erkölcsnevelő közmondásokat. Jó dolga van az embernek, ha igy a
+többiekkel együtt azt irja, amit leirtak előttünk és rossz dolga van az
+embernek, ha fejből ir, vagy pláne szivből.
+
+Sokféle irka volt divatban a gyerekek közt. Emlékszem a Király-Irkákra,
+melyeknek fedelén egy-egy elmult magyar király állott páncélban vagy
+palástban, koronával a fejében és jogarral a markában. Emlékszem a
+Történelmi Irkákra, ezeknek a fedelén egy-egy legendás jelenet volt a
+históriából, Vajk megkereszteltetése, gróf Szapáry Péter az eke elé
+fogva, Mátyás király mint favágó, Zrinyi Miklós kirohanása, Kinizsi Pál
+a három halott törökkel táncol, Dobó Katica forró ólmot önt az ostromlók
+fejére, satöbbi dolgok. Emlékszem a Népek Irkájára, szépfajta irka volt,
+sokat vettem belőle emlékszem. Egy irkának a fedelén a magyar nép volt,
+egy takaros, cifra magyar legény egy szép pártás leányzóval ketten.
+Szinezett rajz volt. Másik irkán az olasz legény és olasz leány
+állottak, magos pántlikás süvege volt az olasznak és lapos kendő a leány
+fején. A spanyol legény meg a spanyol leány nagyon cifrák voltak,
+szemben állottak egymással, az egyik térdük fel volt emelve és a
+kezükben kicsi kerek tepsit vagy mit tartottak.
+
+A franciák, az oroszok, a bolgárok, a tiroliak, a svájciak, a németek, a
+hollandusok vagy németalföldiek, az angolok, a svédek, a románok, a
+szerbek mind-mind ketten voltak, ifju férfi és ifju nő, mind a maga
+nemzeti viseletében, szinesen és vasárnapi tisztaságban és minden
+nemzetbelinek az arca közepén pirosság volt apró piros pontokkal
+pontozva. Tetszettek nekem mind a népek, mert más-más érdekes öltözetben
+voltak és mind fiatalok és csinosak voltak és mert nem foglalkoztak
+semmivel, csak szépen kiöltözködtek és mutogatták magukat. Nem tudtam,
+mi legyen az a boldogság, de azt érezhettem, hogy a népek mind boldogok.
+Merengtem mindenfelé és gyönyörködtem bennük.
+
+Egyszer egy délben ott marasztottak az iskolában tintalevesre,
+papirgaluskára. Azt hiszem, azért zártak be, mert rossz voltam. Az
+elhagyott osztályban a csöndben arra voltam utalva, hogy magamban
+szemlélődjem és szórakozzam. Miután a tanitó ur asztalán és a padok
+alatt semmi érdekeset nem láttam, a falra akasztott óriási földabrosz
+elé állottam és elkezdtem nézni a világot és néztem. Ott volt az egész
+világ, mind az öt földrész a kék tengerben. A tenger tetszett nekem,
+mert tiszta kék volt és egyforma volt mindenfelé és olyan nagy volt,
+hogy azt gondoltam, hogyha a térkép még nagyobb lenne, a tenger is még
+tovább menne a falon. Csak a beléhuzgált léniák meg az össze-vissza
+beletett nyomtatott szavak nem tetszettek nekem a tengerben és a
+tüskésdisznóhoz és összerágott eperfalevélhez hasonló szigetek sem
+tetszettek nekem benne, féltem, hogy fáj a tiszta kékségnek ez a sok
+lénia, betü és erőszakos foltok, amelyek hasogatják és szurkálják. És
+elbámultam az öt földrészen, hogy milyen összevissza vannak, milyen
+otrombák és rendetlenek és szakadozottak köröskörül. Olyanok voltak a
+földrészek meg a szigetek, mint a szétmarcangolt állatbőrök, mint valami
+széjjelszakadt és elhányt foltos szőnyeg, mint a rongyok. Gondoltam,
+talán a tenger valamikor majd eltakarja mindet. Az is eszembe jutott,
+hogy minket egyenes irásra és egyforma éneklésre és minden rendességre
+oktatnak és a világ meg ni, milyen rendetlen.
+
+Felállottam a pad szélére, odahajoltam, rátenyereltem a földabroszra és
+fölfedeztem Európát és Európában Magyarországot, a mi hazánkat.
+Megörültem. Hazánk nagyon, nagyon tetszett, mert olyan szép formája
+volt, mint az egész kenyérnek, meg mint egy koszorunak. Csak éppen
+balkéz felé nem tetszett, hogy nincs olyan barna sürüség, balkéz felé a
+kenyér duca kifutott, a koszoruból hibázott. Ez fájt egy kicsit. Még
+csak Izland szigete tetszett, mert magában volt messzi a tengerben,
+olyan volt, mint a régi spongya az iskolában és ugy figyelt távolról a
+világ felé. A többi ország mind csunya volt, semmi értelmük nem volt.
+
+Semmihez nem hasonlitottak, csak össze-vissza kapkodtak és kerülgették
+egymást és szoritották egymást és mintha mindenütt némán harapdálták
+volna egymás szélét. Sokáig bámultam az országokat, mert nem nyitották
+ki az ajtót és mennél tovább bámultam, annál furcsább és ijesztőbb lett
+a sok idegen ország köröskörül. Mért nem olyan mind, mint Magyarország,
+gondoltam, hiszen ez olyan szép, egyszerü és könnyü, mintha megölelünk
+valakit. A többi ország meg milyen rongyos és szurós. Nincsenek még
+készen talán? Mindnek ilyennek kéne lenni, mint Magyarországnak, körül
+kéne gyalulni vagy ásni őket, hogy mind ilyen koszoru legyen és ami hely
+köztük üresen marad, oda majd kék tenger jön vagy be kell ültetni csupa
+eperfával vagy pöszmétével, mert mind a kettőt szeretem.
+
+Igy gondolkoztam, de azután megint az egész világot kezdtem nézni és
+szorongva, borongva láttam, hogy az egész milyen össze-vissza van. Nem
+tudtam mit gondolni, senki se beszélt még nekem arról, miért van ez igy.
+Emlékszem, hogy nagyon rosszul esett akkor a földabroszra nézni, tán
+gyanakodtam már, tán sejtettem valamit, tán éreztem, tán előre láttam
+mindent már akkor, mit lehet azt tudni.
+
+
+
+
+1916 JULIUS 13.
+
+Egy tündöklő ellenség lobbant fel az ember ellen. A nap. Elkábit,
+legyöngit, főz, hervaszt, el akar altatni és nem adja az álmot.
+Felforralja a fejet és megfájitja, hogy az észt harcképtelenné tegye.
+Kótyagossá teszi a szellemet és lealázza a lelket. Elmázolja vigyorogva,
+mint egy barbár, azt az ideális képet, amit a mesterek kévékkel, virágos
+kosarakkal és erős és vidám némberekkel pingáltak, aminek neve volt:
+Nyár.
+
+A muszka fogoly elhajitja tányérsipkáját, levetkezte agyagszinü bluzát
+és piros ingét és semleges felsőtestével meggörnyed, feje lekushad, ugy
+jár a mezei munkában. A föld örök rabja, ember, aki lesujtva
+verejtékezik verejtékével az ég alatt, az alacsony földre ragadva mindig
+egy lábbal és nincs megengedve derekának, hogy egyenes legyen. A madarak
+elalszanak. A fák unják magukat. A fü elsáppad és lesoványodik. A virág
+megbánja vidámságát, magába borul, émelyedik és elvénül. A szunyog kél
+és a légy jön hatalmas rokonai ellen, a teremtett barom és az ember
+ellen. Reszketteti a ló husát és az ökör szügyét és véres sebeket áskál
+rajtuk és zug és zenél vékonyan és gonoszul és nekimegy az ember nemes
+arcának és megint nekimegy és ujra nekimegy és csipésével és hangjával
+kerülgeti és üldözi, mintha meg akarná bolonditani.
+
+A város falai tüzelnek és ablakai fénylenek mint a lángok. A hitvány ló
+minden lépésnél meg akar állani a kocsival. A villamosok zugva sietnek
+némán és mozdulattalan szenvedő rakományukkal. A kirakatok eszméletlenül
+merednek az utcára. A járókelők fényes, panaszos arccal mennek,
+megöregedett lassusággal, ostoba figyelemmel, unalommal vagy ájulattal
+néznek előre. Valami nagyon nehezet visz minden ember: az életet. De nem
+is érzik. A meleg lebeszéli az életet bennük. A gond nem tud magáról, a
+gondolat lemond, a fájvalom, az irtózat, a sajnálat, a remény, a szándék
+és az emlék mind magán kivül van. A százszorszép szavakból, amelyek az
+ember nyelve alatt vannak, a csodálatos tehetségekből, amelyek az ember
+lelkében álmodoznak, egy brutális és nyavalyás nyilatkozat lesz, egy
+tehetetlen nyögés: öh. Az emberek közt egy mártirarcu katona megy a
+járdán, bottal, végtelen lassan és az aszfaltot nézi lépései alatt a
+megmaradt élet csalódásával.
+
+Valami folyik és folyik a világon s mintha eszmélet és jaj nélkül folyna
+már. Mintha senki nem intézné már, mintha senki nem gondolna már reá,
+mintha magától lenne és menne ok és bánat nélkül. Mintha a fegyverek
+maguktól müködnének vagy elhallgattak volna azok is és az ellankadt
+emberek öntudatlanul hajolnának egymásra és dülnének el s a halál
+vizszintjén mintha jóféle meglepetés frissitené őket, mint mikor
+árnyékba és hüvösbe jutunk.
+
+A halálos nyárból elhagyatva néz föl az égbe a Niobe-arcu Föld.
+
+
+
+
+A CSÓK
+
+Az éjszaka láttam a csókot a nagyköruton, egy órakor, mikor a csengő
+gombját megnyomtam a hotelem kapuján. Az ember, ha becsönget,
+visszafordul az utca felé, néz egy fél percig, mig a portás előjön a
+kaput kinyitni. Egy konflis zajlott el az elhagyott kövezeten, a
+konflisban egy katona meg egy nő ült. Az ülés közepén ültek mind a
+ketten, egymás felé voltak fordulva, a fejük szembe nézett egymással s
+az orruk hegye egymásnak támaszkodott. A katona csókolta a nőt. A
+katonának kemény fekete sapka volt a fejében, a nyakán a rangjelzést nem
+láttam, mert el volt fordulva, csak annyit láttam, hogy fiatal és
+katona. És hogy csókol. A nő is fiatal volt. Egy fiatal férfi, meg egy
+fiatal nő. Egy ember meg egy asszony. Egy fiu meg egy leány. A katona
+balkarja a nő nyakán ment félkörbe. Ajkaik fedték egymást. Nem
+mozdultak. A csók tartotta fejüket. A lámpával szemben vitte el őket a
+kocsi, a nőnek az arcát láttam a csók alatt, két szeme be volt téve, s
+az arca fehér fényben vonult el és mintha meg lett volna fagyva s mintha
+be lett volna balzsamozva. A hold fenn volt az égen, éppen a nagykörut
+fölött állott, a sötétkék égen haloványkék felhők látszottak mint
+emlékek s a csillagok teljes számmal képviselve voltak. A konflis előre
+kalapált a kövön, utána néztem, a két fej meg nem moccant. Vitték a
+csókot.
+
+Mikor megpillantottam őket, egy drogeria előtt volt a konflis, aztán
+jött egy kézmü- és divatáru-üzlet, azután egy kapu és fölötte egy nagy
+névtelen fogorvosi cégtábla, azután egy kávéház jött, azután utcasarok,
+azután másik utcasarok, azután zeneműkereskedés, azután harisnyaáruház,
+azután nem tudtam már kivenni, miféle bolt. Mindnek a redőnye a földig
+le volt huzva.
+
+A csók tartott a drogeriától a harisnyaáruházig, de már előbb
+kezdődhetett s még a harisnyaáruháznál se vették széjjel a fejüket. Csak
+én vontam vissza már tekintetemet, mert a kapu már kinyilt volt s az
+éjszakai portás ott állott mögöttem és szántszándékkal köhögött,
+célzatosan.
+
+Bementem, a kapu gyönge s nehéz ütődéssel betevődött mögöttünk, a portás
+ideadta a kulcsot és egy nagy árkus papirosra felirta a költést. Nem a
+költést gondolom, ami a költők óriási sziveiből támad, s forró homlokuk
+mögött ég mint a pokol s didereg mint a tenger fehér habjai. Nem a
+költészetet értem, hanem a költést, amit az éjszakai portás egy számmal
+bejegyez s a szolga reggel a bejegyzett órában jön, kopogtatja az ajtót
+és költi felfele az embert.
+
+
+
+
+GÖRBÉN MEGY A LÓ
+
+– Hol van a kocsis?
+
+– Itt vagyok – mondja egy szürkeruhás asszony, aki a falnál áll a
+konflis mellett a standon. Odatámaszkodott volt a falhoz, a két kezét
+hátratette és a két tenyerével nyomta a falat. Előjön, leüti a
+taxizászlót, felül a bakra.
+
+– Menjen kérem ide meg ide.
+
+Indit, megyünk. A Rákóczi-utra fordultunk ki. Az asszonynak a háta
+előttem megy a bakon. A Rákóczi-utat sokat láttam életemben, ennek az
+asszonynak a hátát sohasem láttam, azt néztem. Görbe a háta. A nyaka
+sovány, a csigolyák fölött be van esve. Sovány, fakó haja fel van huzva
+a kalapja alá. Fekete szalmakalapja van, nagyon széles a karimája.
+Árvaházi leányok, intézeti vak leányok s idős német nevelőnők hordanak
+ilyen kalapot nyáron. Egy kicsit félre van a kalap a fejében ennek a
+nőnek, átszurta kötőtüvel. Mennyi hiuság lehetett benne, mikor a
+kalapját feltette és a tüt keresztbe szurta? Nézett a tükörbe? Nem
+hiszem, hogy ne nézett volna valami tükörbe, mert nő. De az ő női
+hiuságát csak azokkal a fehér szemecskékkel lehetne megmérni, melyek a
+gyógyszertár mérlegén gurulnak, amikor a grammnál kisebb sulyt kell
+megállapitani. Ez a női kocsis. Vagyis kocsisné. Hogy szólitják?
+Kocsisné? Nem hallottam még. Valószinü, hogy sehogyse szólitják, csak
+azt mondják neki: Hallja! Nézze! Mondja! S ha az utca beszél hozzá, azt
+mondja neki: maga. És azt mondja neki: majd megmutatom én magának! És
+azt mondja neki: majd elbánnak magával a rendőrségen!
+
+Lassan haladunk. A ló görbén megy. Az asszonynak a két könyöke mindig
+hátraugrik. Rángatja a száját a lónak. A ló olyankor még lassabb lesz.
+Az asszony emeli a gyeplőt, lecsapkodja a ló farkára, aztán megint
+meghuzza a száját. A ló csak görbén megy, csak lassan megy. Villamosok
+zugnak, csengnek, autó puffog, fiakker pattog, mentőautó vonit,
+stráfszekér dübörög, postakocsi zördül össze-vissza, az asszony némán
+harcol a lármában. Szólok valamit a hátának, nem hallja. Miért ült a
+bakra ez az asszony? Az ura helyett hajt, gondolom. Az ura elment a
+háboruba, él-e, hal-e, talán mindegy már az asszonynak, talán az urának
+magának is mindegy már, talán csak nekem magamnak nem tud mindegy lenni.
+A ló csak görbén kocog. Szelid hullámvonalat csinál a kocsi utja a
+kövezeten, tudom, hogy elmulik mindörökre mögöttünk ez a vonal, tudom,
+hogy nem marad nyoma, tudom, hogy senki sem lohol a kocsi után, hogy
+krétával meghuzza az utját. Ilyen hosszu hullámvonalat a gyermek szokott
+rajzolni, mikor magában szórakozik s ugy sejtem a végtelenség szándéka
+az, ami olyankor a gyermek kezét vezeti.
+
+A ló nem akar egyenesen menni. Kezdő. A ló nem megy magától egyenesen.
+De miért megy görbén? Jobbra huz és balra huz, valamely öntudatlan
+szabályossággal. Ezt honnan tudja? Talán a habozás, vagy a lemondás van
+ennek a lónak csekély agyában, talán a cél nem kell neki, talán minden
+percben megpróbál kitérni a messzi végzet elől, mert nem tudja, hogy nem
+lehet. Az emberek tudják és egyenesen mennek előre, csak a részegek
+mennek ilyen görbén, mert részegségükben elfelejtik. Az asszony csak
+huzgálja a ló száját. A ló meg-megáll. Nem unalmas már ez a dolog az
+olvasónak? Az utasnak nagyon is. Bevergődünk a Rákóczi-utról egy
+mellékutcába, ott már inkább lehet szólni az asszonynak.
+
+– Ne huzza a ló száját, akkor azt hiszi, meg kell állni.
+
+– Mit csináljak vele? – fordul hátra az asszony. Roppant kedvetlen az
+arca.
+
+– Ostorral hajtsa.
+
+Az asszony előrefordult, igy felel:
+
+– Akkor megszalad.
+
+– Szóljon neki. Hogy hivják a lovát?
+
+– Nem tudom én. Nincs ennek neve.
+
+A ló megint meg akar állni. Az asszony szenved.
+
+– Csapja meg az ostorral. Csettintsen neki.
+
+– Nem tudok még csettinteni, kérem.
+
+Hanem kikapja az ostort a tartójából, megsuhogtatja, megrázkódik a bakon
+szenvedélyesen és nekiereszti a gyeplőt és lesujt az ostorral a lovára:
+
+– Gyü nyomoruság, gyü!
+
+
+
+
+VOLT, HOL NEM VOLT,
+
+volt a világon ugynevezett béke, ha még emlékezne rá valaki. Oh, az
+borzasztó és értelmetlen idő volt. Emlékszem, láttam börtönépületet,
+tébolydát, klinikát, mulatóhelyet. Emlékszem, láttam szikkadt, agg
+jobbkezet reszketegen előnyulni egy krajcárért. Emlékszem, hogy vakok
+mentek karonfogvást a hidon átal. Emlékszem, hogy láttam sánta kicsi
+fiut és pupos leányt. Emlékszem, hogy láttam az utcán szellemes embert
+előre köszönni egy ostobának. Emlékszem, az erkélyen könyökölt az
+unalom, az ablakon kinézett a szomoruság, a függönyök mögött temetkezett
+a zokogás. Emlékszem, mennyire meglepődve néztem körül sokszor és nem
+csudáltam volna, ha egy sereg angyal leszárnyal hirtelen az égből,
+segitséget adni a világnak. Azt, hogy soha se jön ilyen segitség, azt
+nagyon csudáltam.
+
+Emlékszem a békére, mikor megismertem az ember sorsát. Néhanapján az a
+gyanum jött, hogy ez itt alkalmasint a pokol, nem pedig az élet. Mert
+hallottam volt prédikálni, hogy van pokol és az ember a pokolban fizet
+meg a gyönyörüségekért. Gondoltam, a gondviselés olyan finoman
+csinálhatta, hogy az ember előre megyen át a pokol büntetésén, aztán jön
+majd az élete, az aztán olyan édes lesz, mint a puncs. Mennyivel
+kellemetlenebb is lenne forditva, gondoltam, hogy megkeseritené a drága
+szép életet az, hogy utána menni kell a pokolba.
+
+Egy nap még annál a pokolnál is rosszabb világ jött. Arról már nem is
+tudtam mit gondolni, csak sejtettem, hogy az emberek unják a poklot,
+nyugtalanok és nagy hühóval igyekeznek szabadulni belőle.
+
+De azért abban a régi rossz világban sok minden kedveset és kellemetest
+láttam. Emlékszem a csemegeüzletre például, téli estén, milyen kivánatos
+tolongás volt a márványpult előtt, milyen egészséges sietség volt a pult
+mögött, milyen frissen világitott a kirakat az utcára, hal havon
+tapodtunk s a magosból hópelyhek ereszkedtek s a szinház előtt három
+fehér gömb ragyogott. És piroshátu szalonna és izmos barna kolbász és
+hajnalszin karcsu angolnák és ezüstözött tengeri halak és halvány
+pástétomok kinálkoztak a kirakatban, köröskörül mosolygó hideg almával,
+alvó szőlővel és varázsosan elnyomott déligyümölccsel és lepecsételt
+üvegekkel, amelyekben idegen zamat és melegség várakozott és függő
+madarakkal, akiknek tollazata nyugodt és tarka volt, mint a csendélet
+pingált madarainak s haláluk oly könnyü lehetett, mint életük. És
+hámozott dió és héjatlan mogyoró és nemes mandula és rózsás pogácsa
+süritette a portékát. És fordultak be és ki az üveges ajtón a népek,
+nőtlen urak, nagyságos asszonyok, szobaleányok s mind olyan friss
+hidegségben és kellemességben tüntek elő, mint az üzlet husai és
+gyümölcsei. És fiatal pár állott oda a kirakat elé, sürgős szemlére és
+besiettek az üzletbe és örvendezni látszottak. És ők és az egész zajló
+csemegeüzlet a havas estén olyan hangulatot tettek, ami eszébe hozta az
+embernek a boldogságot, azt a nemtudommit, ami felől ifjonnan folyton
+képzelődtünk.
+
+Talán éppen abban a csemegeboltban voltam ma, amelyiknek a jó érzése a
+régi világból bennem felejtődött. A csemegebolt portékája, ami annak
+idején igazán ennivalóan kedves volt, most szinte életuntan néz az
+emberre. Kevés és gyenge minden, ami nem hiányzik. Egy férfi vacsorálni
+valót csomagoltatott. Mikor a vékonyka sertéskarmonádlit lekapták a
+mérlegről, az urias kinézésü ur igy csinált: c, c. S mikor a sajtocskát
+megmérték, megint igy tett: c, c. hm. Aztán odament egy kosárhoz, kivett
+belőle egy szép nagy őszibarackot.
+
+– Mennyibe kerül ez a barack? – kérdi.
+
+– Ötven fillér.
+
+– Ötven fillér, höhh, egy barack – mondta a férfi és feltartotta a
+kezében és felnézett rá és megcsóválta a fejét és boszuságában
+mosolygott. És e pillanatokban ruházat nélkül képzeltem őt, mint ahogy a
+barackon nincs ruha s azt gondoltam, hogy igy állott meg és igy nézett
+föl Ádám az édenkertben s igy mosolyodott el s igy ingatta fejét
+elragadtatásában, mikor megcsodálta a remek gyümölcsöt.
+
+
+
+
+FÜST
+
+Az ember bemegy a trafikba. Sok mindent kapni a trafikban: napilapot,
+élclapot, szinházi lapot, gyufát, meggyfaszopókát, irodalmi folyóiratot,
+cigarette-papirt, cigarette-hüvelyt, postautalványt, levelezőlapot,
+bélyegeket és okmánybélyegeket és váltót s levélpapirt és művészlapot,
+Magyar Könyvtárt, Milliók Könyvét, öngyujtót, noteszt, pecsétviaszkot,
+nyakkendőszoritót és gummisarkot. Lehet, hogy még egyebet is, csak nem
+jut eszembe, nagyon szórakozott vagyok mindig amiatt, hogy a katonák
+meghalnak a háboruban.
+
+Az ember bemegy a trafikba, ahol ennyi mindenfélét kapni, de az ember,
+Shakespeare és Cervantes hőse, a képzelődő balga a trafikban is olyasmit
+kér, ami nincsen. Cigarettát kér. Cigaretta nincs a trafikban. Az ember
+bámul, kimegy a trafikból, megáll a járdán. Egy francia nagy férfiu egy
+könyvében azt irta, hogy: ne várj narancsot a szilvafától, ne várj
+boldogságot az élettől. A szegény embernek ott a járdán eszébe juthatna,
+hogy amint a szilvafán nincs narancs s az életben nincs boldogság, épp
+ugy nincs cigaretta a trafikban. De az a szegény ember tán véletlenül
+nem is olvasta azt a fájdalmas figyelmeztetést abban a könyvben, vagy ha
+olvasta volna is, kérdezhetné magában, hogy hát hol vegyen cigarettát,
+ha a trafikban nem árulnak. És néz a többi bolton végig az utcán, nézi a
+divatüzletet, a cselédelhelyező követséget, a papirkereskedést, az
+ékszerész kirakatát és a vaskereskedés kirakatát, ahol remek revolverek
+függenek, de ezekre ránézni se jó a szegény embernek, mert nagyon nagy
+luxus lenne neki egy olyan szép revolverrel agyonlőni magát.
+
+Sajnálom azt a szegény embert, mondhatom hogy sajnálom. Pedig minek neki
+az a cigaretta? Nem is igen tudná megmondani, minek az neki. Szivni
+akarja, füstöt akar csinálni. Érezni akarja az izét. Szereti, nem tud
+ellenni nélküle. Megszokta. Kell neki. Kéri, kivánja, követeli. Nem
+lehet lekapatni róla. Miért nem adnak neki cigarettát? Nem muszáj neki
+Gianaklist adni, se Dimitrinót, se Vafiadist, se Laurenst, se az Ottoman
+Regieből nem muszáj neki adni. Egyiket se a jóból, az illatosból, a
+kéjesből. Még III. Sorte se kell neki okvetlenül. Csak amit itthon
+gyártanak. Abból se a vastagja, vagy a vékonyja, a drágája, amit
+különlegességnek neveznek. Csak az a hétköznapi, az az egyszerü, az az
+akármilyen. Nilus, Memphis, Sultan, Hölgy, Hercegovina, Magyar, Dráma,
+tudomisén. Jó ez is. Füstje van. Tegyék a szájába, hadd gyujtson rá,
+hadd szijja. Hallgat, mikor a cigaretta a szájában van. Azzal beszéli ki
+magát. Nem őrjöng a csókért, ha ajkaira veszi a cigarettát. Csók az
+neki. Nem veszti el nyugalmát az ég fellegei miatt, ha füstöt csinálhat
+a szeme elé. Felhő az neki. Nem csinál tüzet, csak füstöt csinál a
+cigarettával a szegény ember. Tüz az neki. Csendes, nyomorult, kedves,
+hasznos lesz tovább az ember. Adjanak neki cigarettát. Összeszoritja
+vele ajkait, lehuzza a szivére a füstöt és felengedi agyvelejébe.
+Adjanak neki cigarettát. Aadjanak.
+
+
+
+
+AZ UJSÁGPAPIRRÓL
+
+Nem vétek bevallani ebben a világban, hogy jól esett valami? Oly jól
+esett hallani máma, hogy van papir. Mindig attól félek, hogy les
+valamerre egy irgalmatlan isten, aki a magos megfigyelőből követi
+mindenki mozdulatait és minden érzését és bünül rója fel, ha akárminek
+egy pillanatig is örülni merünk a legmélyebb csalódás korában, amikor
+csak szenvedni szabad annak, aki itt ember s amikor a mosoly és a
+nyugalom annak jár, aki kilehelte a lelket testéből. Meg egy eszményi
+barátra gondolok sokszor, akivel távol idegenben fogok találkozni s
+akinek a legrészletesebben kell elmesélnem az életet s azzal is be kell
+számolnom neki, hogy azalatt az idő alatt, amit háborunak neveztünk,
+megesett, hogy elaltattam egy-egy virágon eszméletemet, vagy
+elragadtattam szememet az ég szinétől vagy az utcán a nők vakmerő szép
+lábaitól.
+
+Hogy fogom tudni igazolni mind ez örömért magam a távol várakozó előtt,
+akinek mellem ajtó lesz és homlokom ablak. Azt el tudom majd mondani
+neki, hogy ez a hirtelen papirhiány milyen szomoruság volt az ujságnál,
+mert az usjágiró az ujságé és az ujság az országé. És hogy akik
+másoknak, mindenkinek frissitésére és vigasztalására dolgoznak, mennyire
+rosszul esik azoknak pihenni és várakozni.
+
+Drága barátom, aki az összeérő fasoron tul vársz, a jövőben s akinek a
+beszélgetés számára az élet benyomásait rejtegetem és akinek a leiratlan
+naplót viszem magammal: az emlékezést, teneked el fogom mesélni azt is,
+hogy a pálya kezdő napjain mily szorongással néztem, hogy guritják a
+nyomda kapuja alá a nehéz fehér hengereket, amelyekbe az ujságpapir van
+préselve. Nem igen dübörögtek, de kemény, nagy masszák voltak és olybá
+tüntek, mint valami óriás szekerének a kerekei. Talán a végzeté.
+Legördültek a nyomda pincéjébe s vagy egy tucat papirhenger mindig ott
+állott a kapu alatt. Gondoltam, ezt a rengeteg papirt teli kell
+nyomtatni. A papirgyár, meg mindenki biztosra veszi, hogy holnap és
+azután is mindig megint gyilkosság, lopás, sikkasztás és vasuti
+katasztrófa fog történni és hogy politika lesz és szinielőadások
+lesznek. Mindezt tudják előre és készülnek rá, gördül az ujságpapir,
+gördül lefele a pincébe az ablakpárkányra támasztott deszkán.
+
+A végtelen ujságpapir, ami fából, rongyból készül, mint a költészet
+természetből és rongyos életből. Mi lenne, gondoltam, ha holnap reggelre
+elöntené a földet a boldogság, mint rózsavizözön és hirtelen nem lenne
+több betörés, gyujtogatás, párbaj, elgázolás, családirtás, se politika,
+se bécsi operette. Akkor nekem adnák mind ezeket az
+ujságpapirhengereket, én kigöngyölném végesvégig és irnék és irnék a
+felhőkről, mert a felhőkről annyit lehetne közölni, hogy az egy bál
+ujságpapiron el nem férne.
+
+De a felhők tulságos magasan mennek, idelenn pedig bajos emberek és
+szomoru asszonyok jönnek fel a szerkesztőség lépcsőjén és sürü
+levélrakás jön minden reggel, amelyben annyi gond, kin és nyugtalanság
+szorul össze s postautalványok jönnek, átutazóban a szenvedés felé, s az
+utalványok szine gyönge rózsaszin, mint a jóságé. És tudom, hogy az
+ujság harang a harangok helyett, amelyeket elvittek a torony sötét
+gerendázata alól. A felhőket pedig türöm, hogy mulnak elfele és
+dicsőségnek tartom azt is, hogy látom őket.
+
+
+
+
+ERDÉLYIEK
+
+Törődött bőrkofferek, összeszijazott kockás vászonkofferek, nagy, fehér
+kalapskatulyák, madzaggal átkötözött fekete cukorskatulyák, amilyenekben
+öt kiló kockacukrot szoktak volt árulni. Most a cukorskatulyában
+fehérnemü van, vagy gyermekcipők vannak benne, vagy az eszceigot hányták
+bele s a hosszu uton a madzag kikezdte a skatulya széleit. A konflison
+szorongtak ezek az uti holmik, 3-as taxival, s a Különdij rovatába is
+fehér számok pattannak a taxigépen.
+
+A konflison egy család jön, vidékiek. Nem szentistvánnapi felrándulók,
+nem látogatók, nem átutazó fürdővendégek. Ez a konflis a hajlékuk most,
+mig benne ülnek, a kofferek és skatulyák az ő butoraik. Olyan fatális és
+olyan végtelen szegényes az ő nevük, amely kiséri kocsijukat: menekültek
+ők. A fájdalom vonatján utaztak, a fergeteg küldi őket, mint a
+faleveleket.
+
+Láttam már menekülőket, elüldözött lakosságot, sivár országuton, hideg
+esőben, a népvándorlás nyomoruságát előbabonázó durva szekereken,
+sok-sok egyforma szekeret láttam elvánszorogni egymás után, mind a
+szekéren egy-egy háznépet szalmában gubbasztva vad pokrócok, rikitó
+sovány cihák közt, anyákat és banyákat, vén embereket és unokákat és
+csecsemőt a bölcsőben a szekér közepén és a lőcsökhöz kötött tehénkéket
+és a gyenge borjakat, akik a saroglyákban állottak és bámultak
+visszafelé. És hallgattam az asszonyok sirását és figyeltem az öregek és
+a gyermekek hallgatását, mig vonultak előre, amerre köd volt. És
+vonulnak emlékemben velem, mint a kétségbeesés és reménytelenség
+illusztrációja. De ezek a menekülők más népből valók voltak… és a
+konflis menekülőinek látása az embertársi fájdalomnál tulzóbb fájdalom,
+ez nem hagyja ott a szivet, ha másfele nézünk és másra gondolunk, ugy-e
+érted: ezek magyarok. Ezek az erdélyi menekültek. Ezek a bájos és drága
+székely nemzetet jelentik.
+
+Nézegetnek kétfele a konflisról, nézik az emeleteket. A diákgyerek nem
+igen láthatta még Pestet, a naiv fehér kalapos bakfislány se, talán a
+mama se volt még Pesten. A dajka ölében cuclizik a baba, ő még nem tud
+bánkódni, még nem tud csodálkozni sem.
+
+És kipakolnak a hotel előtt és bejönnek a hallba és szobát kérnek. És
+körülmerengenek ez idegen magas plafond alatt, ahol telefoncsengés van
+és könyvelés és lótás-futás és várakozás van. És jönnek-mennek mellettük
+és senki sem szól hozzájuk, mert ilyesmi nem szokásos. És a portás
+megmondja nekik, hogy nem lehet szobát kapni és a menekültek kivonulnak
+a hallból és ez megy észrevétlen, csendesen, mintha mindez Budapest
+mindennapi életéhez tartozna. És a menekültek visszapakolnak a konflisra
+és a konflis továbbzörög velük. Hová?
+
+
+
+
+KÖSZÖNÖM, NEM KÉREK…
+
+Emlékszem a doktor bácsira, aki ha szivarral, cigarettával kinálták,
+sohase vette el. Azt mondta, hogy a cigarettát, szivart pénzért
+vásárolják és ha elfogadná, az annyi lenne, mintha pénzt fogadna el. Ezt
+még akkor megmondta, mikor abban a városban megtelepedett és
+beiratkozott az uri kaszinóba és ott valaki először meg találta kinálni.
+Akkor még doktor ur volt a doktor bácsi. Mikor az urak a kaszinóban
+megismerkedtek a doktor ur elvével, sportot üztek belőle, hogy kinálják.
+Bement a doktor ur ebéd után a kaszinóba ujságot olvasni. Jött az ülnök
+ur, leült az ülnök ur, kinyitotta a tárcáját, nyujtotta ártatlanul a
+doktor ur felé:
+
+– Egy szép portorikót, doktor ur.
+
+– Köszönöm, nem kérek.
+
+– Vegyen már ki egyet. Ilyen szép portorikót még nem látott.
+
+– Tegye el, nem szeretem.
+
+– Vegye már el, kedves doktor ur, ne sértse meg az embert. Ezt a
+gyönyörü pettyeset, ni!
+
+– Süsse meg, van nekem otthon is!
+
+Jött a gyógyszerész ur, leült, vette kifelé a dóznit.
+
+– Nem gyujt rá, doktor ur?
+
+– Köszönöm, nem kérek.
+
+– Finom princezász. Váradról hozom a nagytrafikból.
+
+– Tegye el, nem szeretem.
+
+– Ne izéljen már, doktor ur, egy princezászt csak elvesz éntőlem?
+
+– Süsse meg, van nekem otthon is!
+
+Jött mindenki, kinálta mindenki. A doktor ur ki nem jött a flegmából.
+Csak a harmadik kinálásra emelte fel a hangját meg a fejét mérgesen,
+mikor azt mondta: Süsse meg, van nekem otthon is!
+
+Igy ment el tiz esztendő és megint tiz esztendő, nem tudom annyi
+esztendő, mig a doktor urból doktor bácsi lett és fekete bajusza fehér
+lett és fehér bajusza sárga lett azoknak a cigarettáknak meg szivaroknak
+a dohányától, amelyeket kivétel nélkül, mindig a maga tárcájából szivott
+egy hosszu-hosszu vidéki orvosi gyakorlat alatt. A városban nem
+változott az élet s az elvek és a szokások generációkon át vonultak.
+Csak akkor már igy mondták a kaszinóban:
+
+– Doktor bácsi. Remek británikám van.
+
+– Köszönöm, nem kérek.
+
+– Ejnye no, vegyen el már egyszer egy szivart.
+
+– Tegye el, nem szeretem.
+
+– Ilyen régi, jó cimborától, doktor bácsi…
+
+– Süsse meg, van nekem otthon is – mérgeskedett a doktor bácsi, mint
+régen és visszavonult pápaszemes ősz fejével az Egyetértés fehér
+spanyolfala mögé. Azóta az Egyetértés is megszünt és a doktor bácsi
+körül a régi világ, minden. Ha itt lenne és látná az ő elveivel, hogy
+meg se kérdjük egymást, mikor találkozunk: hogy vagy, csak egymás
+keblére bágyadunk:
+
+– Kérlek, egy cigarettát…
+
+
+
+
+GYERMEKEK
+
+Kerülöm, kerülném, elnézek, szórakozott próbálok lenni… ugy fáj szóba
+hozni s még ugyabban fáj hallgatni róla s a forró panaszt leparancsolni.
+Egy gyermek öngyilkos lett. Egy tizennégy éves gimnazista Pesten az
+anyja után elszökött a végtelenbe. Tudom, hogy kellemesebb dolgokkal
+illenék előhozakodni. Tudom, hogy a szives olvasót szórakoztatni
+kellene, a szivtelent pláne, ha van szivtelen. Tudom, hogy e világban a
+könyeken teher a köny és minden igazság fölösleges, tudom, hogy a
+gondolat fárasztó, látom, hogy a levert Muzsák zörgőket kötnek s
+bokájukat farsangi táncokra igazitják. De megölte magát Pesten egy
+ismeretlen barátom, egy gyermek.
+
+A mult héten is benne volt az ujságban egy kicsi fiu öngyilkossága. Az
+meg tizenhárom esztendős volt, az Alföldön egy tanyán követte el azt a
+dolgot, amire gondolni életünkben szenvedély és borzadály. A tizenhárom
+esztendős parasztgyerek az ákácos tanyán, mielőtt felment volna a
+padlásra, egy darab papirosra ráirta plajbásszal: Nagyon szomoru vagyok.
+Mintha egy szürkehaju férfi irta volna, aki olyan fáradt, hogy nem tud
+már védekezni maga ellen. A gyerek felment a padlásra és onnan a
+temetőbe került. Azt irta: Nagyon szomoru vagyok. Mintha varjumadarak
+kelnének arról a tanyáról és szárnyalnának lassu tempóban, hangtalan a
+világ végéig és azon is tul.
+
+Hányszor nézi el az ember a gyerekeket, ők a nagy időkben a kis időket
+élik, játszanak, tanulnak, rosszak és kedvesek és kiváncsiak és
+elmerültek és a fekete történelem a fejük fölött megy el és lenn hagyja
+életüket. Egy más nemzet, egy más világ, egy más emberiség. Minden, amit
+elejtettünk, az övék. Ők a szerencsétlenség szinhelyén uj kertekben
+fognak ülni. A páratlan ajándékot, az életet ők végigtanulhatják. Az
+övék lesz az ifjuság, a szerelem, a bál, a bánat, a természet, az
+ismeret és az ismeretlen. Ők az isteni világon lesznek, mi már nem
+vagyunk rajta, csak diszleteit tartottuk meg, az eget és a növényzetet.
+Ők emberek lesznek, mi már nem vagyunk, csak más nevet nem tudunk
+magunknak. Itt vannak a gyermekek. Rájuk hagyjuk vadonat álmainkat,
+öltözzék fel majd magukra.
+
+De egy-egy gyermek összetörik, Hány? Csak ez a kettő tette? Hányra nem
+emlékszem? Hányról nem tud az ember, aki más országban adta magának a
+halált? Egyetlenegy nem annyi, mint millió vagy mind? Nem a
+leggyászosabb bukása minden jóságnak és szépségnek, minden betünek és
+minden szinü festékeknek és minden zenei hangoknak és nem kietlen
+mostohasága s erőtlensége a kék menyboltozatnak s a büvös virágoknak,
+hogy egy gyermek össze tud beszélni a halállal? Nem lehet
+visszaédesgetni ezt a pesti kis boldogultat, se a másikat. Egy jaj
+menekül utánuk, nem találja meg őket.
+
+
+
+
+KABÁT ÉS KABÁTTOLVAJ
+
+A fonnyadó Időnek ma nagyon ideges napja volt. Borzongott, sóhajtozott
+és többször elfogta a sírás. Az utcán felöltős és esőköpenyes urak
+közlekedtek. Estére már olvastam, hogy a mai nap folyamán egy kávéházból
+elvittek két kabátot. Ez a koraőszi városi kaland a tél lehelletét hozza
+már és egyuttal a boldogult béke hült hangulatát hozza vissza az
+embernek. Ime, hogy magam is mondjam egyszer, az élet nem hagyja magát.
+Szerelmesek a betétes topánka elé térdepelve esküdöznek, az ügetőpályán
+üzik egymást a fehérrel villogó lábu lovak, hátuk mögött könnyü
+talyigájukkal és a kabáttolvaj a legnagyobb időkben is bemegy a
+kávéházba megtekinteni a fogason kiállitott kabátokat.
+
+Kiskabátban megy be a kávéházba és nagykabátban jön ki, mire egy másik
+férfi, aki nagykabátban ment be, kiskabátban jön ki majd a kávéházból.
+Ez a kicsi társasjáték, amilyen egyszerünek néz ki, olyan bonyodalmas és
+keserves lehet mind a kettőnek, a tolvajnak is meg a gazdának is. A
+kabáttolvajnak, aki a legnagyobb nyilvánosságot keresi, nagyon kerülnie
+kell a feltünést, meg kell választani neki a széket, amelyikre leül, ugy
+kell neki nézni azt a fogast… különben ő biztosan jobban tudja, hogy
+kell neki azt a fogast nézni, hogy kispekulálja magának a legmegfelelőbb
+kabátot, amelyik ugy pászol az ő termetére, ha felveszi, mintha ő rá
+szabták volna, vagy ő alkudta volna le a Károly-köruti áruházban. Vagy a
+karján is kiviheti, hogy ne tünjön fel a kabát nagysága vagy kicsisége?
+Meglehet. És az alkalmas pillanat, azzal milyen baja lehet a
+kabáttolvajnak. Melyik a kabát gazdája a vendégek közt, mikor nem fog
+odanézni, mikor pillant föl az ujságból, meddig mereng egy nő után, aki
+a járdán elvonul vagy hány pillanatig szórakozott vagy hány percig marad
+a telefonfülkében, azt neki mind tudni, érezni kell. Detektivnek,
+diplomatának kell lenni neki. De nem, kabáttolvajnak kell lenni neki,
+kabátot lopni csak egy kabáttolvaj tud. Nehéz kenyér. Az idegeknek nehéz
+az a kis idő, mikor leakasztja és felölti az ismeretlen kabátot s kimegy
+az ajtón, mint a legrendesebb ember. Bizonyára megszenvedi idegein,
+bizonyára ideges ő is, mint az uriemberek, talán uriember ő is és csak
+azokban a pillanatokban kabáttolvaj, mikor a kabátot eltolvajolja.
+
+Nem tréfálok, ha tudnék se akarnék tréfálni, s ha akarnék, se tudnék.
+Emlékszem, hogy elfogott kabáttolvajról kiderült már, hogy uriember volt
+és végtelen iskolákat járt, vizsgákat tett és diplomát szerzett, hogy
+végre egy másik ember kabátját fölvegye a kávéházban.
+
+Szegény kabátok. Két-háromszáz korona a mai világban olyan kabát,
+amilyet el szoktak lopni. A kabáttolvaj nem tehet róla, hogy ilyen drága
+a szabó s oly nehéz az élete minden egy embernek. Talán nem is olyan
+tréfa dolog, ha valakinek ellopják a kabátját a kávéházból, mint nem
+volt tréfa dolog annak a hires muszka irnoknak, a boldogtalan Akaki
+Akakievicsnek sem, aki belehalt abba, hogy a téli bundáját elrabolták.
+
+
+
+
+AZ ASSZONYOK A BOLT ELŐTT
+
+Jókor reggel elmegy egy szegénysorsu asszony egy utcába, mondjuk az
+Aradi-utcába s ott egy bolt előtt megáll. A bolt be van zárva, az ajtó
+felett eleven zöld táblára ki van irva: Községi Élelmiszer Árusitás. Az
+egyszerü asszony ott áll egy darabig magában, mintha tanakodna valamin,
+vagy mintha valami bűbájos halk muzsika szólna odabenn a rideg görredőny
+mögött. Áll, álldogál, aztán leül a lépcsőre. Ott ül. Egyszer csak jön
+egy másik asszony is, egy darabig az is áll a görredőny előtt, leül
+aztán a kőlépcsőre az első asszony mellé. Nem egészen mellé ül, mert nem
+ismerik egymást. Hallgatnak vagy egy percig, de tekintetük, amely
+összefut, vagy sóhajuk, amely egyszerre talált feljönni, bemutatja őket
+egymásnak s akkor szólanak egymáshoz. Társalognak. Hogy meddig tart még
+ez a világ? Hogy az én uram… Nekem meg fiam, kettő… Meg hogy egy kiló
+krumpli…
+
+Hüvös van, a két asszony a kötője alá dugja a két kezét. Szólnak
+egyet-egyet, nézik az utcai jövést-menést, utána mennek pillantásukkal
+az elzördülő konflisnak, postakocsinak, stráfszekérnek. Ott áll már egy
+harmadik asszony is, annak már nem igen van hely leülni, az aztán a
+falnak támasztja a hátát. Jönnek egymás után, egyenkint, kettesével. Egy
+tucat van már. Rögtön két tucat is lesz, várjál. Ők várnak, gyülnek,
+sokasodnak, egy csapat asszony van már a bolt előtt. Egy-egy odadugja az
+orrát a görredőny kulcslyukához, bekukucskál az üzletbe. A többi nézi a
+görredőnyt, annak sürü, egyenes mozdulatlan szürke hullámzatát. Mindig
+jönnek, össze és összébb szorulnak. Egy rendőr sétál oda. A két asszony,
+aki a lépcsőn ült, feláll, a többiekhez illeszkedik s az egész társaság
+a fal mellé nyomul, vékonyodik és elnyulik szépen a fal hosszába.
+
+Dél van. Két rendőr álldogál már a bolt előtt. Az asszonyok várakoznak.
+Dél is elmult, nagyon sok asszony jött már össze, két-háromszázan
+vannak, vagy mennyien. Sorakozva vannak, kettesével a falnál, arccal a
+bolt irányában, a szomszéd házon, a harmadik házon is tul nyulik a
+sovány csapat. Egy-egy asszony jön még mindig s hozzáragad a csapat
+végéhez. Állnak. A magasból képzelve őket, a szük utca alján, olyanok,
+mint egy Steinlen-rajz. Mintha a szinház előtt sorakoznának Párisban és
+a pénztár nyitását várnák, hogy jegyet váltsanak.
+
+Oh nagyon alacsonyról nézem őket, elmenvén némely nap mellettük. Mind
+élnek, szempilláik repkednek, a fáradság, a nyugtalanság egy-egy
+sóhajtást engedélyez szikkadt ajkaiknak. Alig mozdul egy-kettőnek az
+ajka, hogy egy gyenge szót ejtsen. Elunhatták már a diskurálást. A két
+kezük egymást fogja az ölükben. Soknak nagykendője van. Soknak kendő
+sincs a fején. A kicsi kontyok ugy ülnek a fejeken, mint a gond.
+Orcáikon ott a hatása annak a kitünő csunyitószernek, amit egész
+életükben használtak: a szegénységnek. Megrongált, elhagyott, elárvult,
+rokkant Évák.
+
+De nem jó mellettük elmenni, de nagyon nem jó! Mondjuk, költő lennék, az
+elmuló teremtések fanatikus barátja, s szólnom kellene mindenkihez, akit
+látok, hozzájuk is és kinyilvánitani előttük, mi a véleményem arról,
+hogy a virágok elhaláloznak s mit szólok a felhők tüneményes
+szőnyegeihez. Kinyitni nékik az ijedelmes és dicső lelket, a végtelen
+panorámát. Nem, nem kéne nekik. A boltot nyissák ki, az kéne a szegény
+asszonyok processziójának. A boltban lisztet, krumplit, vajat,
+kockacukrot adnak. És annyi hatalma a költészetnek nincs e földön, hogy
+a boltot csak egy perccel is hamarabb kinyissák.
+
+
+
+
+BÉLYEGET ADNAK
+
+Érdekes. Tizfilléres bélyeget adnak az embernek, pirosat. Meg hat
+filléreset, szürkét. Meg öt filléreset, zöldet. Meg két filléreset, szép
+sárgát. A főpincér adja a kávéházban, a kisasszony adja a cukrászdában,
+a messenger boy adja s a kocsis is kinálja a bakról. Nincs aprópénzük,
+azt mondják. Bélyeget adnak az embernek. Mintha valami tulzó művelt és
+érzelmes világ lenne, hol mindenki folytonosan levelez. Mintha a napnak
+óráiban szegények és gazdagok iróasztalhoz ülnének és intimus
+ujságokkal, jó szavakkal keresnék fel rokonaikat és barátaikat,
+elfogdosnák az élet tünő benyomásait, lemásolnák szivöket dobogtában és
+futtában a futó időt és tanáccsal és vigaszszal halmoznák el egymást.
+Ugy látszik csak magam nem levelezek ugy ahogy szokás. A bélyegek
+csufolódnak velem, nyugtalanitanak, bántanak. Ne nyujtsanak felém
+bélyegeket, itt a nagy nyilvánosság előtt esdeklek kegyetekhez,
+pincérek, kocsisok, rikkancsok. Legalább is ne honi bélyegeket adjatok,
+inkább adjatok szokatlan szinü, messzire való bélyegeket, Paraguai
+köztársaságnak, vagy a Fokföldnek, vagy a sárkányos Kinának bélyegeiből,
+vagy Jamaika szigetének vagy Boldog-Arábiának bélyegeiből.
+
+Mert mindig, mindétig valami távolnál távolabb postára vágyom küldeni a
+levelet, elpanaszolni, hogy ezen a világtájon a Szerencsétlenség
+magtalan királynéja uralkodik, hogy akik élnek sem élnek szivesen, hogy
+ünnepeink az alvás és a könyezés, hogy a szivet itt elsorvasztják, mint
+a csuf szemölcsöt, amelyet cérnával elkötözni szokás, hogy a lélek itt
+eláll az emberben, mint a rossz szódásüvegben a gyöngyözés, hogy nem
+marad már egyebünk, mint a valóság, hogy egyik nap ugy ad át a másiknak,
+mint a fogolykisérők a tikkadt fogolyszállitmányt, amelynek mindegy hová
+viszik és mi lesz vele. Hogy otthagytuk a természetet, mint a tolvaj fiu
+a szülei házat és a kegyelmes naplementének és a tanitó ősznek tisztelői
+nincsenek és a hidon járók meg nem állanak már lenézni a folyóba, mert
+régen elfelejtettek kiváncsiaknak lenni a hullámokra és a maguk ingadozó
+árnyékára.
+
+Nem, nem kérek exotikus bélyegeket se, elosont az az idő, mikor rajzaik
+és bélyegzőjük füszert hoztak az álmodozásnak és irni Boldog-Arábiába se
+volna értelme, hiszen ott is el van veszve az ég a föld felett. Nem is
+lehet semerre, senkinek a nagyvilágon hirt adni, följelenteni a
+rablógyilkos napokat. Nem is szándékoztam, csak ugy mondom.
+
+
+
+
+LEVÉL
+
+Drága érdeklődő, nemes és óhajtott ismeretlen, kinek cimét elvesztettem,
+kinek nevét hallottam és elfeledtem, itt adok hirt Kegyednek őszi
+gondomról, bánatomról és jó érzésemről. Leveleim, amelyeket a természet
+ilyen tájon küld az én szivemnek, itt vannak. Hullanak, gyülnek a
+földön, halmozódnak. Olyanok ha tekinted, mint aranyos alkonyi felleg,
+mint hervadt smyrnaszőnyeg, mint gobelin, amelynek andalitó eseménye
+százados időben elkopott, ábránddá haloványodott. A fák a levélhalom
+felett állanak meglepődve szabadságukon és ágaikkal a lágy égi kékségbe
+fogóznak. A levelek a földre érkeznek. Világraszóló néma ünnepély ez.
+Szüret, amelynek vigalma a lélek leghátulsó kulisszái mögül zendül. Bál,
+amelynek fénye a szemeken tul, benn a sötétben derül. Flóra, melynek
+illatozása az eszmélet alatt üditi valónkat.
+
+Nincsenek annálok, amelyekbe hű figyelők esztendőről-évre bevezetnék az
+őszi dicsőséget és a lombozatok átöltözését és az aetherikus jövendőbe
+való kivándorlását nyomon kövessék. Akik jegyezzék gondos betükkel,
+milyen fajta fán kezdődik hamarabb, milyenen később a levelek szakadása
+a szelek idegen nyelvü sugása mellett, a mosolygó nap legmagasabb
+védnöksége alatt. És hogy minő vonalakat teszen a levegőben egy-egy
+levél verőfényes hanyatlása az ágról a földig és mennyi ideig időzik a
+földön, átszálló állomásán a különböző fajta falevél és milyen szineket
+öltenek és játszanak ők tovatünésük előtt idelent az emberi talpakkal
+egy magasságban.
+
+Nekem ugy tetszik, éltem már máskor is a világon és annak idején hiv és
+derült szerzetese voltam a teremtésnek és tisztában voltam dolgommal a
+földön. Mintha emlékezném, hogy ebben az évadban a leeső levelek
+ajándokán csüggtem, leltároztam, könyvet vezettem róluk, minden
+mozdulatukat, minden változásukat jegyeztem, mert a levelek minden
+szokása az örökkévalóság szent törvényei szerint való és mert a
+lehullott levelek ajándéka is tünemény, aminek el kell mulni a szem
+elől. Talán mert más életem is volt, azért lep meg mindaz, amivel
+foglalkozni kell itt a folytonos jelenben: gond, szenvedés, mesterséges
+zajok, minden véletlen, ami betolakodik az eszméletbe és sértő hatást
+tesz a lélekben. Az ember bizonyára nem arra születik, ami történik vele
+életében. Az ember, ugy tetszik egy másik világból, a bámulatra, a
+nyugalomra, az elmulás üdvös megismerésére s az élet isteni élvezetére
+jön elő az eszményi hajnalból.
+
+Lenn vannak a levelek. Az uton. Az árokban. A gyepen. Barnák,
+fénytelenek mint a szinházi papirfalevelek. Össze vannak sodródva, mint
+a csiga a lakodalmi levesben. Sárgák és frissek mint a csibék. Eleven
+zöldek, mint az ifjuság. Bronzszinüek és kemények, mintha bronzműnek
+bronzlevelei volnának. Aranyak, mint az aranypapir. Halványak, mint az
+elmult szavak. Vörösek, mint a kakastaréj. Fehérek és szederjesek, mint
+a halódó gyermekek orcái. Violák, mint a violaszin viola. Maláji sárgák
+és indián rézszinüek. Barnák, mint a naspolya bőre. Diószinüek. Égettek,
+mint a kenyér háta. Rozsdaszinüek, mint a rozsda. Hamuszinüek, nagyok és
+ugy terpeszkednek, mint a halottak kezei. Tiszta feketék, mint a
+gyászkendő. Sárgásak, rózsásak, kékesek, citrom- és narancsszinüek
+egyszerre, mint tündériesen öltöztetett balletnövendékek. Egy-egy levél
+kétfelől fel van hajolva, mint a patikában a pergamen, amelyikről a port
+a kis papirtokba pöcögtetik. Egy levél ráncos. Egy hólyagos. Egy husos.
+Egy sorvadt. Egy vékonyabb önmagánál, átszellemült és mosolygó, mint a
+hold. Egy horpadt. Egy hasadt. Egy lyukacsos, mint a rossz ponyva. Egy
+rongyos. Egynek alig van már testecskéje. Egy gömbölyüre borzasztotta
+magát és ugrálni kezd, mint a sánta veréb. Más levelek emelkednek, de
+maradnak. Aztán szökellnek, csusznak, lebbennek, sodródnak. Halvány
+hangu seprés vonul az uton. Egy számüzött királyné uszálya.
+
+Sohase fogom tudni már megmondani Neked, mi az, amit látok. Mintha
+minden elveszett volna, ami a szemem előtt van. Az egész világot
+átfestették feketével.
+
+
+
+
+KÁVÉ, DOHÁNYZÁS, PREMIÉRE, MINDEN
+
+Bizony. Más világ van és másképpen fest minden vagy sehogyse. Ezelőtt
+kérdezgették:
+
+– Hány cukorral issza a kávét?
+
+– Én? Hárommal.
+
+Vagy azt mondták:
+
+– Öt kockát kérek, köszönöm.
+
+Hova lett annyi egyéniség, szeszély, karakter. Két kockától lefelé
+lehetnek csak különös gusztusaink. Egy kockával ihatja valaki a kávéját,
+ha akarja vagy cukor nélkül, hogy ize ne legyen édesebb, mint korunk.
+
+Aztán a társalgás alatt, amely a civil világban is feltünő sokat szokott
+repdesni a dohányzás körül, kikérdezték egymást az urak:
+
+– Hány szivart szí egy nap?
+
+– Én, tizennyolc-husz trabuccot, amellett pihenésül nyolc-tiz
+cigarettet.
+
+– Kolosszális. Én cigarettázom, negyvenötöt elszivok és ebéd után, meg
+este egy-egy kis Bock-szivart, pihenésül.
+
+Igy az erős dohányosok. Mindez, az emberek kis világa a nagy világon,
+elváltozott, lesülyedt, tönkrement. Ki hányat sziv? Mintha az valami
+örökreszóló döntvény lett volna. Most annyit szí körülbelül, ahányat
+kap. Ahányat kerit. Hármat, kettőt, egyet, néha egynél is kevesebbet. És
+ez a kivételes állapot a dohányzónak éppen ugy jelenje és jövője, mint
+az életnek a háboru.
+
+Furcsa. Azt hallja az ember.
+
+– Megyünk ma este a prömierre?
+
+A moziba mennek. Premiére-re. Este, kocsiban, bonbonnal és cachouval és
+a rendkivüliség becses hangulatával. Premiére. Annyi ez, mint a szinházi
+premiére? Mi a különbség? Van még különbség? Hol az irodalom és mit
+jelent az? Ki vigyáz, kinek van a kezében valami rendőri bot, álljt
+parancsolni az egymásba behatoló fogalmaknak és dolgoknak. Van-é, ki
+akármiért is felelősséget érez a világon, van-e, ki ügyel, aggódik,
+vészjelt sipol magában, van itt még valaki, kinek nem mindegy minden?
+
+Oh itt a városban találkozik két ismerős. Ezelőtt első kérdésük volt:
+Hogy van? Ma azon kezdik: Mi ujság? Vajjon a kicsi városban meg a
+faluban, ott is csak igy van? A hogy van? leszokik az ajkakról? Engedje
+meg az olvasó, ki iránt mélyen érdeklődöm, hogy igen távolról aggódva s
+minden tapintattal és egész halkan, hangtalan kérdezem: hogy van?
+
+
+
+
+KERESIK EGYMÁST
+
+Ugy tenni mindig, mintha nem tudnék semmiről semmit. Hallgatni,
+hallgatni, a szavakat mind hátrahullatni egy fekete mélységbe, honnét
+soha többé fel nem jönnek. Mindig félrenézni, mindig másról próbálni
+beszélni. Mindig a kettészakitott élet végzetes pillanatára meredni,
+mikor elváltunk önmagunktól. A váratlant mint programmot türni, a
+tévedést mint világrendet szenvedni, a katasztrófát mint sorsot
+szolgálni és elfujhatatlan eszmélettel és lebeszélhetetlen szivvel
+emlékezni, érezni, látni és képzelni mindent ugy, ahogy azelőtt. Létünk,
+világunk olyanformán tünik elő, mint a hold tükre, mikor egyik fele
+világos, a másik fele el van homályosodva.
+
+Nap mint nap a szemem elé vonulnak a kicsi hirek egymás után az
+ujságban: az erdélyi menekültek keresik egymást. Életjelek derengenek,
+mint kék mécsek messziről, elkeveredett sikoltások, nyögések futnak és
+vonaglanak a sötétben tétova. Hol vagy? Apám! Élsz? Jövök! Gyermekem!
+Itt vagyok! Anyám! Élek! Nem látok…
+
+Kedves székelyföldi nevek, melyek ó balladákból, régi históriákból,
+diákkorban olvasott krónikákból zendülnek vissza, gyülekeznek most a
+bánat kirakatába. Cimek ragózkodnak melléjök, budapesti utcanevek,
+házszámok, emeletek, ajtószámok. Meg alföldi és dunántuli városok,
+falvak, idegen gazdák adresszáival. Keresik egymást. Nem látják egymást.
+Nem tudnak egymásról. Mennyien még mindig. Széjjel vannak, mint az uton
+elmaradt kalászok, mint a pitypang eliramlott pihéi, mint a megcibált
+madár elszállingózott tollui, mint az őszi levelek, akiket a szélroham
+kisérteties indulattal forgat fel a földön és hajtja, hajszolja
+százfelé.
+
+Keresik egymást, akik ismerték egymást. Keresik egymást, akik egymásé
+voltak. Keresik egymást, akik már találkoztak. Keresik egymást, akik egy
+test, egy lélek voltak. Keresik egymást, akik egy hus, egy vér voltak.
+Keresik egymást, akik egymásnak a szemében benne voltak és egymás
+szivében voltak és benne voltak egymás életében. Rokon meg rokon, hitves
+meg hitves, szülő meg gyermek, testvér meg testvér vesztek el egymástól.
+Keresik egymást.
+
+Volt egy világ, emlékszem, mintha mindig keresték volna egymást az
+emberek. Akkor a Boldogtalanság ült a trónuson az élet fölött. Nevek és
+adresszák nélkül keresték egymást milliótlan milliók, idegenek, a
+tekintet merengő fényjeleivel, a sóhaj téveteg táviródrótján. Istent,
+lelket, ideált. Valakit. Ismeretlenek az ismeretlent. Aki azért nincs,
+hogy keresni lehessen. Álmodtak. Nyujtózkodtak. Homlokukra tették
+tenyerüket és lehunyták szemeiket. Utaztak és eltörölték a vonat
+ablakának izzadását, kinéztek és a táj határáig bánkódtak. A tengert
+bámulták, a sós tengert, amely könyezésre tud izgatni. Regényt olvastak
+és képzelődtek. Költeményeket szerettek meg és annak adták titokban
+magukat, aminek igaznak kellene lenni, igen, annak, ami lehetetlen.
+Keresték egymást. És keresett az ember valakit, aki olyan közel van, aki
+olyan ismerősnek látszik, akivel együtt van éjjel-nappal és akiről oly
+keveset tudott, aki oly idegennek rémlett sokszor és olyan távolinak,
+hogy talán soha nem találkozik vele az ember, azzal, akit ugy hivunk:
+én.
+
+
+
+
+SZALMAVIRÁG
+
+Egy csokor ibolyáért jártam a virágüzletben. Husz fillér egy
+ibolyacsokor. Az ibolya ára nem ment föl, a virág csak érzelmi cikk, nem
+élelmicikk. Igaz, hogy annyi csak ez a csokor, hogy a gomblyukba
+tüzhetné az ember, ha tavasz volna s ifjuság volna s béke volna. Béke s
+tavasz és ifjuság, ha együtt vannak, eszébe jut az embereknek virágot
+tüzni a gomblyukba, s amellett mindenféle bolondériákra van, vagyis volt
+eszük olyankor. Nem is nikkelből való hatost ad az ember most az
+ibolyáért, csak vashatost, homályos, sötét pénzt, amely még a pénznél is
+csunyább. A virágüzlet főnöknője kicsi fecskendőt vesz föl a pult alól
+és belefuj a vörös gummicsőbe s ibolyaillatot permeteztet az
+ibolyacsokorra. Az ilyen kisebb virágüzletben, ahova nem mindennap jön
+friss élővirág, külön van az ibolya s külön az ibolyaillat. Az ibolyára
+ráfecskendezik az ibolyaillatot, a rózsára a rózsaillatot, a szekfüre a
+szekfüillatot, ha csak össze nem cserélik.
+
+Sok koszoru van a boltban. A falon csüngenek meg az állványokra dülve
+várakoznak. Babérkoszoru, tujakoszoru, szalmavirág-koszoru. Halottak
+napjára készül már az üzlet. Két esztendeje mult, hogy minden nap
+halottak napja van, de ez nem számit a kalendáriumban. Ezek a kész
+koszoruk ezek elállanak november elsejéig, az élővirágkoszorukat az
+utolsó napokban szerkesztik majd össze. Ezek itt a legkelendőbb fajták.
+A nagy szivformáju zöld koszoruk külön vannak a boltnak az egyik
+oldalán, a másik oldalon a fal teli van szalmavirágkoszoruval, a pulton
+is szalmavirág-koszoruk fekszenek hanyatt. A szalmavirág-koszoruk
+kisebbek a zöld koszoruknál és tulnyomó többségben vannak. Egy részük
+eredeti szalmaszinü, másrészük viola festékbe volt áztatva, hogy
+violaszinü legyen. Elliptikusak és kerekek. Van köztük egy aranyszinüre
+csinált szalmavirág-koszoru is. A párisi temetők sirjaira emlékeztet,
+amelyeken ilyen kerek kis sárga koszoruk pihennek és igy ragyognak,
+mikor nagyon süt a nap. Ott is meg szoktak halni az emberek, hiába
+franciák.
+
+Ezek a szalmavirág-koszoruk olyan sirokra mennek majd a villamoson,
+amelyeknek boldogjai szerény sorsuak voltak és igen kicsi körben voltak
+ismeretesek, egy rokonságban, egy hivatali testületben, egy gyárban egy
+kieső csendes utcában. Szalmavirágot visznek nekik. Egy
+szalmavirág-koszoru négy korona, négy ötven, öt korona. A nagyságtól
+függ. A szalmavirág nem is virág, ha szigoruan vesszük. Inkább szalma,
+mint virág. Nem tudni mit szólnak hozzá a libertykbe öltözött és
+Houbigant extraktumaival parfumözött kerti virágok, kérdés, ha
+garden-partyt adnának, meghivnák-e a szalmavirágot. Nem is tudna tán
+résztvenni a társalgásban, ami szerelmek és ünnepélyek körül forog. De
+hát hol vannak a szerelmek és az ünnepélyek, hol, hol, hová huzódtak
+össze, hol bujtak össze, merre menekültek?
+
+A virágüzletben nedves, nehéz, friss és bánatos a levegő. Odaki meleg
+van. A napsugár mint rézsutos aranynyil szurja át a kirakat üvegét és
+csillanó vonalat huz a falon a szalmavirág-koszorukon végig.
+
+
+
+
+„TEGYE AZT!“
+
+– Ne jöjjenek már, hisz megfulladok itt – mondta, vagyis nyögte a
+kalauzné a perronon, aki mintha viharos tengeren hánykolódna a
+hullámokban, ugy küzködött vállaival a testek közt és a karjával a
+csengő szijját rángatta, hogy jelt adjon, vagy talán csak beléfogózott,
+hogy állva tudjon maradni s ne gázolja le az az izgatott népgyülés,
+amely a villamos perronján minden eszményi cél nélkül összecsődült.
+
+– Tegye azt – lőtte le a kalauzné zokszavát egy középkoru polgári férfi,
+aki legutoljára felküzdötte magát a lépcsőn és a talpa alatt a biztos
+talajat érezte. Tegye azt – mondta fürgén az uriember és ugy nézett
+körül, mint akinek sikere van és a tapsot akarja megköszönni. Csak annyi
+sikere volt, hogy a kalauzné elnémult, egyébként nem volt sikere, nem
+nevettek és nem mosolyogtak és nem volt elég kényelmük, hogy vele
+rokonszenves pillantást cseréljenek. Sőt észrevettem, hogy egy bágyadt
+arcu s őszülő halántéku hadnagy utálva nézte meg az arcát ennek az
+uriembernek és szemmelláthatólag rágta egy kicsit az állkapcsát csukott
+ajkai mögött. Bizonyára kedve lett volna leinteni e kedélyes uriembert,
+aki a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. De az ilyen szerep katonának
+nagyon kényelmetlen, jobb hallgatni.
+
+Jobban tenném magam is, ha hallgatnék, vagyis jobban tenné ez a penna
+is, ha ezt a milliótlan milló baj között elenyésző csekélységet fel nem
+hozná a nagyközönség előtt. Bizonyára müveltebb és hálásabb témát is
+lehetett volna keriteni a jelen hivatlan penzumhoz, amelynek ugy sincs
+semmi szerepe az élet rendezésében és semmi reménysége nincsen, hogy
+változtathatna valamit a világon.
+
+Csak az volt eszemben, hogy a régi világban sokat lehetett hallani ezt a
+vicces kiszólást: Tegye azt. Tán tiz éve, hogy a legjobban divatban
+volt, akkoriban nem volt vidéki szinpad, amelyen a jellemkómikus ne
+mondta volna több izben egy felvonás alatt, hogy: Tegye azt! Az
+anyósnak, aki kijelentette, hogy: „Akkor örökre elhagyom ezt a házat!“ –
+annak felelte: Tegye azt! Vagy ugy mondta: Tegye azt óh! Kávéházakban,
+házibálokon, kedélyes összejöveteleken használták sokat ezt a közös
+szellemességet, amihez nem kellett szellem, csak éppen hogy tudja az
+ember és az alkalmas pillanatban elsüthesse. Egy pár éve nem igen
+hallani, hogy „tegye azt“, az ilyen portéka megunódik és lejárja magát.
+
+El is felejtettem már, hogy hallottam valaha s az az uriember deritette
+vissza memóriámban, aki ma a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. A
+kalauzné attól tartott a perronon, hogy megfullad, vagy legalább is azt
+hitte, hogy meg kell fulladnia vagy csak képzelte, hogy megfullad, ha
+ennyien dörzsölik, préselik, lapitják, vasalják, furják és gázolják
+köröskörül. A kalauzné, ha képzeletben levesszük róla a sapkát, szürke
+bluzt, jegytáskát és mindent, egy Éva, ki csókra s anyaságra teremtődött
+és aki teljesen ártatlan abban a hátborzongató bünben, hogy legeslegelső
+elődje megkóstolt egy szép almát. Ez a mai uriember azt kivánta, hogy
+fulladjon meg a kalauzné. Azt mondta neki: tegye azt. Halálra itélte. Ha
+meggondoljuk, hogy a kalauzné nem vétett egyebet, mint hogy meg akart
+mozdulni s el akarta inditani a kocsit és jegyet akart adogatni, nagyon
+is tulzottnak látszik számára a halálbüntetés, akármilyen alacsonyra
+szállitotta le korunk az emberélet értékét.
+
+
+
+
+AZT MONDJÁK,
+
+a télen vagy a jövő télen béke lesz. A télen? Az ember tulajdonképpen
+nem hiszi, hogy még holnap is háboru lesz. Csak az önáltatás őrzi az
+embernek a világon való türelmét, hogy éjjel, ha kisüt a hold, a népek
+halkan összebeszélnek és reggelre szent a béke s áldomásnak felhörpentik
+a Léthe minden csepp vizét. De azt mondják, a télen csakugyan béke lesz.
+Oroszországgal kezdjük a békét és ha a nagy Oroszország, amelynek annyi
+tenger népe van, le tud mondani róla, hogy embereit ugy hullassa, mint
+merengő gyermek ujjai közt a homokot hullatja, a többi nemzet is
+észbekap és stande pedante abbahagyja a jajszóval folyó játékot.
+Oroszországban hamar leesik a hó, errefele még ősz van, amikor ott már a
+szánkók zörögnek és az izvoscsik a nyakába dugja az orrát.
+Oroszországban máris tél van, lehet, hogy mire felkelek reggel, a
+valóság már azonositja magát álmunkkal, lehet, hogy már ereszkednek
+lefele a világra a béke lágy fehér hópelyhei.
+
+Azt mondják, Oroszországban a müvészet nem dobta magát fakir-álomra a
+háboru miatt. Azt mondják, Szentpétervárott soha nem hallott fényes
+koncerteket tartanak és minden muzsákat ünnepelnek lázasan. Mi más is
+volna akármilyen müvészet, mint az élet jelentőségének emelése, mint az
+emberek felvilágositása, vigasza s gazdagitása? Azt mondják, minálunk is
+nagyszerüen beüt minden müvészi vállalkozás. Azt mondják, ahol kinyilik
+egy szinház vagy szinházféle, ugy rohannak bele az emberek, mintha
+jégeső verné őket az utcán.
+
+Akik élhetnek, nemcsak élni akarnak, hanem jól is akarják érezni
+magukat, sőt mennél jobban igyekeznek érezni magukat. Isten nem veszi
+tán bünömül, hogy kritika nélkül leskelődöm s hallgatózom és távolról
+ütögessem a két tenyerem egymáshoz, akármilyen hamis hangokat hallgatnak
+és akármilyen gyarló kunsztokat élveznek az emberek. Jaj, csak
+élvezzenek, mert az életet élvezik a legutolsó dalcsarnokban is, és ha a
+népek élvezni s örvendezni vágynak, annak valami emberséges eredményének
+kell lenni. Ha részvétlenek is, ha gonoszak is, ha bármilyen önzők is,
+le kell rázzák magukról ezt az állapotot, amely fiaikat és barátaikat a
+kórházakba s a sirokba hurcolja. Mégis csak zavarja a mulatságot, ha a
+gyász hollója minden percben belékárog a mulatóházak zenéibe. Az élet
+szenvedések kertje. De bár csak az élvek édenének fognák fel most
+egyszerre mindenütt a világon.
+
+Azt mondják, husjegyeket és cukorjegyeket is fognak kiadni. Azt mondják,
+vajtalan napok is lesznek, ahogy hustalan napok vannak. Azt mondják,
+tizenegy órakor lesz a záróra vendéglőkben és kávéházakban és mindenütt,
+ahol most egy óráig zughat a közönség. Azt mondják, hogy a Ritzben
+délután nem lehet helyet kapni a hallban a teánál. Azt mondják, a
+Dunaparton valami Barban igen finom hangulat van éjfél körül,
+zongoráznak és a zongorista németül énekel és az valami hercig legyen,
+az ember Bécsben képzelheti magát. Azt mondják, a Kárpátokban térdig ér
+a hó s a hideg éjszaka reszeli az emberek arcát és megfagyasztja a meleg
+könyeket, amelyeket a követelő szél kihiv a szemekből. Mindenfélét hall
+az ember, ha a városban forgolódik. A csillagok egyformák odafenn a
+sötétkék égen ilyenkor este a front fölött és a Hinterland fölött és az
+ellenséges államok fölött és a semlegesek fölött. Egyformák, de
+milyenek?
+
+Arany vagy ezüst, vagy fehér, vagy sárga, vagy parázs a csillagok szine,
+ki tudná pontosan megmondani. Most jut eszembe, hogy alig is beszéltem
+ezt meg valakivel, mióta élek. Pedig ez nagyon érdekes, nem? Láttam már
+kékeknek is a csillagokat, sőt ugy is tetszett már, mintha zöldek
+lennének, csak nem mertem szólni. Volt hogy csupa apró gyémántnak
+látszott a sok csillag odafenn, olyannak, amilyen az ablakos tótoknak
+volt, akik a faluban az üveges láda alatt görnyedve kántáltak: Ablakot
+csinyálni ablakoooot… és az utfélen leültek száraz kenyeret és avas
+szalonnát ebédelni, olyan szegények voltak és mindnek volt mégis egy
+pici kis darab gyémántja.
+
+
+
+
+PÜSPÖKLADÁNY
+
+De régi állomás a püspökladányi állomás. Mióta élek, mindig ilyen zajos,
+homályos, füstös, ócska stáció. Debrecenben uj állomást épitettek,
+Nagykárolyban is, Szolnokon is, Cegléden is, nagy-nagy téglapalotákat,
+előttük keramitból van a perron, amelyen az átszálló utasok és a
+helybeli várakozók sétálnak. Szép nyári délutánokon korzónak látszanak
+ezek a vidéki perronok, ahol a mozgalmas nagyvilágot élvezi a fel és alá
+sétáló intelligencia. De Püspökladány olyan maradt, amilyen volt és ha
+magamnak irnék, nem az ujságnak, azt irnám, hogy olyan maradt, mint
+Magyarország és olyan, mint az Alföld és mint az élet és leirnám
+magamnak emlékbe, hogy Püspökladány pályacsarnokában a kormos tető alatt
+a lezárt hangulatok kezdtek ki velem, kiutasitott remények kaparták a
+szivem ajtaját és olyan fájdalmak üdvözöltek, amelyeknek már szégyellek
+visszaköszönni.
+
+Nem is Püspökladányról van szó, csak az indóházról. Püspökladányt
+sohasem is láttam, amint nem igen látta senki a közt a rengeteg sürgős
+utas közt, aki Püspökladányban kiszáll és beszáll. Ez itten gócpont és
+átszállás és csatlakozás és váróterem és ugynevezett étterem.
+Püspökladány község valami egy kilométerre van meghuzódva az állomás
+háta mögött, akácfák árnyai közül nyulik fel a református templom
+tornya, mintha mutatóujjával mondaná a község: én is a világon vagyok,
+hiába nem vagytok rám kiváncsiak.
+
+Most öreg magyar katonák ácsorognak a korlát mellett kegyetlen hosszu
+szuronyaikkal, az első vágányon katonavonat áll, a harmadik vágányon is
+katonavonat megyen el, a hatodik vagy hányadik vágányon teherkocsik
+unatkoznak mozdonytalan, rajtuk ágyuk, vöröskeresztes kocsik és ekhós
+eleségkocsik állanak és furcsa, tiszta s bánatos rajzot tesznek a
+mögöttük szürkülő délutáni égen és eszébe hozzák az embernek azokat az
+árnyékjátékokat, amelyeket idegen mutatványosok hoztak volt az orfeumba.
+
+Az ember megnézi a vaggonja számját és beszalad az I. és II. osztályu
+étterembe Ladányban. Zördül és zördül mindig az üveges ajtó, teli van az
+étterem tisztekkel, a monarchia tisztjeivel és Németország tisztjeivel
+és polgári utasokkal, ülnek, állnak, forgolódnak, tolonganak, lárma van
+és kapkodás és csapkodás. Régente a sarokasztalnál a községi nőtlenek
+üldögéltek már ilyenkor, spriccereztek és gyurták ajkaik közt a Hölgy
+émelygős szopókáját. Mi lett velük?
+
+Egy tea kilencven fillér. Porcukor van mellette, olyan mint a kősó. A
+csésze alján mult évtizedbe visszamenő sürü repedezés. Annyi baj legyen.
+Csak hoznák már azt a teát. Rögtön, rögtön, rögtön, ez a mai időszámitás
+szerint egy negyedóra. Valami süteményt is árulnak, egy asztalnál gyürik
+befele zörgő fluszpapirosba. Az is kilencven fillér. Odamegy az ember,
+szeretne belőle, mert mindenki vesz. Lekváros tészta. Az ember rámutat
+egy porcióra, hogy kérem azt a tésztát. Igenis, elkapja valaki. Az ember
+akkor maga nyul egy porció után, azt is elkapják. Köröskörül állják és
+táncolják az asztalt. Egy tucatszor nyujtja s tartja az ember a kezét a
+kezek közé, melyek markolnak, vájnak, áskálnak, repkednek és dideregnek
+a lekváros tészták fölött. Bizony isten, megér kilencven fillért (mert
+már odaadtam a pénzt) a kezek látványa, e keserü illusztráció. Jőjj
+művész, rajzold le hamar a kezek viharát a lekváros tészta felett és ird
+alá: 1916, vagy akármit irj alá, nem bánom, a legnagyobb gondom, hogy
+magam is kapjak már ebből a lekváros tésztából.
+
+
+
+
+DÁTUM
+
+November 3, az van irva szinlapokra, bélyegzőben a levelen, ez látszik,
+az ujság homlokán is legfelül. Egybehangzóan vallják, hogy november
+harmadika van. Gondolom, nem sokat adtak rá a szedők, akik a dátumot
+kiszedik a nyomdában, sem a postán a szolga, ki a bélyegzőben éjfélkor a
+dátum számát kicseréli. Csak az lehetett a fejükben, hogy 2 után 3
+következik. Oh magam se lelem abba kedvemet, hogy az egész világ ellen
+megálljak magamban azon töprenkedni, hogy tegnap másodika volt, ma meg
+már harmadika van. Ugy kell annak lenni, ahogy elintézte korunk, hogy az
+ember a maga belső világát kiüritse s bizonyára nevetséges volna még a
+földön azon fennakadni, hogy a nap lemegy az égen és a hold feljön,
+amennyiben asztronómiai körülmények nem akadályozzák. Bizonyára
+bármilyen nagy és akármilyen csekély dolgon eltünődni szégyen volna.
+Bizonyára természetes, hogy a gondolatok, amelyek emberi fejben
+villogtak és amelyeket drágakövek gyanánt kezeltünk, egyszer csak
+elvesztették értéküket és annyiba se számitanak, mint a máramarosi
+gyémánt. Ez igy van rendjén bizonyára s a jövendő emberiség eltüri
+szépen, hogy az eszében mindenféle megfoghatatlan izék uszkálnak és nem
+fogják egymás fejét bóditani gondolataikkal. Az élet helyettesitette az
+ember eredeti fájdalmait és talán mindörökre ugy lesz, hogy többet
+foglalkoztatja a halandók lelkét az, hogy a cipő milyen drága vagy
+milyen olcsó, mint az, hogy a mai nap elmulik és vissza nem tér sohasem.
+Illetlenség volna bizonyára most az embernek a száján kiszalasztani,
+hogy istenem, a tegnap odavan és nem lehet spárgával visszahuzni, mint a
+gyermek a sárkányt, ha el akar szökni a széllel.
+
+Az elveszett világban alighanem akadtak olyan kedélyek, akik estefele
+halk szobában, mikor a csipkefüggöny rajzolatja a polituros ajtóra
+vetődik, elcsodálkoztak és elborultak mint a szobában a világosság és
+rajtacsipték életüket, amint lábujjhegyen oson elfele s mesélhetetlen
+megdöbbenést éreztek a nap lementén. Vagy a fasorban estek át az elmuló
+nap meglepetésén, mikor a kigyulladt lámpák átsütnek a lombozaton és a
+fa lebocsátja maga elé árnyékát, mintha le akarna rá feküdni. De mi már
+ezen az elfordult világon fel vagyunk mentve a teremtés háboritó
+titokzatai alól. Kérlek, véletlen olvasóm, avval ne gyanusits valahogy,
+hogy valami haszontalansággal akarnék itten tolakodni abból, ami az
+ember ugynevezett lelkében bennemaradt a multból, mint rostában a
+pelyva. Azon, hogy harmadika van, ártatlanul akadt meg a szemem ma az
+ujság homlokán. Mást olvastam volna, de ott fehér volt a lap, igy osztán
+a pillantásom ráért eldévánkozni a dátum céltalan számjegyén.
+
+Aztán elnéztem a fehérséget, ahol máskor fekete betük szoktak sorakozni
+s eszembe jutott a fehér szinről a hó. Nagy ügyesen elgondoltam, hogy a
+hó megint le fog esni nemsoká, legalább amióta élek, minden télen
+leomlott a hó a mennyboltból. Gondoltam, a hó maga olyan nagy csoda,
+hogy igazán sokkal kisebb csoda lenne, ha szőrme lenne most, ami lehull
+majd, fehér szőrme, hóprém, vagy hógyapju vagy mi s idelenn bélésnek,
+gallérnak, muffnak, mindennek használhatnák. És esetleg kiderülne, hogy
+ez a rendkivüli hó a leggyöngédebb és legnemesebb az összes szőrmefélék
+közt és szegény delnőcskék megsemmisülve tapogatnák az ő drága
+hermelinjeiket és csincsilláikat.
+
+
+
+
+PÉLDA NÉLKÜL LESZ…
+
+Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva… azt mondja M. Briand. Abban a
+drága szép Párisban mondta, átszellemülten szomoru novemberi napon,
+mikor Boulogne erdejének lombjai kékszürke fátyollá lettek, mikor a
+Tuileriák kertjében a Csók márványszobrát a köd álomba rejti, mikor
+azokat a rucákat, akik a Parc Monceauban egy művelt tócsán uszkáltak,
+kiveszik onnan, hogy be ne fagyjanak és aztán nem tudom mit csinálnak
+velük, talán ugy gondoskodnak jövőjükről, hogy megeszik őket. (Tán nem
+is uszkáltak már ezen a nyáron ott a francia kacsák, tán oda kellett
+adniok életüket a hazának, vagyis a közélelmezésnek, anélkül, hogy az
+előkelő sétakert tavacskáján egy napig is illegethették volna
+hátuljukat). Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva, mondta M. Briand,
+franciául, azon a nyelven, amely nyelven Flaubert a Szent Antal
+megkisértetését leirta, amely nyelven de Musset sirdogált, Talma
+deklamált, Yvette dalolta édes-hamis dalocskáit.
+
+Példa nélkül lesz… a franciaországi szivek már abban vannak, mikor öt
+óra van, hogy hatra vége lesz a háborunak, hat órakor, hogy hétnél
+tovább már igazán nem tarthat és fél nyolcra már annak rendje és módja
+szerint megkötötték azt a rossz békét. M. Briand azt mondja most, hogy a
+tavaszi offenziva példa nélkül lesz. A tapintatnak, művészetnek,
+kellemnek, bonmot-knak, gyöngédségnek és fényes emberségnek nyelvén mond
+ilyet M. Briand. M. Briand egy sovány, fakó képü, fekete bajszos ur.
+Arcában valami démonit keresnék, valami kisértetieset, de nem látok
+rajta semmit. Tavaszi offenziva. Még legalább egy félesztendőt mond be a
+maga véréből való férfiaknak és anyáknak és szerelmeseknek és
+testvéreknek. A francia nyelv mintha a pokol hivatalos nyelve lenne már.
+Ez is olyan fájdalmas lenne, ha ezen minden nem fájna jobban. Példa
+nélkül lesz a tavaszi offenziva. Az emberrel délibáb incselkedik egy pár
+pillanatig, óh milyen offenziva lesz az, ami példa nélkül lesz? Szalagos
+fehér selyem zászlókkal, hóbortos karneváli jelmezekben, amelyeken a
+nagy gombok pogácsából vannak, bolond nagy ibolyacsokrokkal a szivük
+felett, almabortól édes és ferde szájjal, mi-carémei hólyagsipokat fujva
+küldik majd a tavasszal rohamra a franciákat az ugynevezett ellenség
+ellen és a támogató tüzérség hátulról lekváros lepényt, kolbászt és
+gyürükkel és cukorkákkal és datolyával töltött szerencse-zacskókat lő
+majd a német árkok közé s a poiluk medvemozdulatokkal, vihogva
+ölelkeznek össze majd a boche-okkal és bolondos jelekkel mutogatják majd
+egymásnak, mennyire örvendenek a szerencsének és otromba nagy csókokat
+cuppantanak egymás orrára, mint a bohócok szoktak az arénában. Ez a
+tavaszi offenziva példa nélkül volna, igazán. Ilyen offenziva még nem
+igen adta magát elő a történelemben. M. Briand nem ilyesmit gondol.
+Együgyü felfogásommal nem birok rettenetesebb offenzivát elképzelni az
+olyannál, amelyben csak egy ember is meghal. Egyetlenegy ember. Mint
+mikor az ember egy ujját tartja föl mutatni: egy. Akármennyire
+hatalmasakat és pazarakat gondol M. Briand magában, a franciák se tudnak
+tán egyebet találni benne, mint a legutálatosabb tehetségtelenséget.
+
+
+
+
+VASKRAJCÁR
+
+Azt adtak ma valahol, vaskrajcárt. Egy boltban adták, mikor visszaadtak.
+Olyan nehezen akar az ember emlékezni estefele arra, ami délben volt.
+Mintha folyton üzné s tagadná az ember a jelent. Hamarabb és
+világosabban emlékszünk olyan dolgokra, melyek három esztendős korunkban
+adódtak elő, mint például világraszóló eseményekre, melyek tavaly
+történtek meg tavalyelőtt. Igaz, hogy a világraszóló nagy dolgok nem
+valami őszintén érdeklik az egyént. Mi az a világ? Ki az? Hol van az? A
+filozófusok könyveikben tárgyalnak arról, hogy a memória kezesebb a
+régen mult dolgokkal szemben, legjobban viselkedik pedig akkor, mikor a
+gyermekkort kérjük tőle számon. Talán mert a gyermekkort a legjobban
+kedveli az önző emlékezet. És a nevezetes komoly férfiak, a bölcsészek
+is, amint törvénybe igtatták ezen észrevételt, a maguk életére gondoltak
+és szivükre szoritották a gyermekkor emlékeit, amelyek halovány
+rózsaszinüek, mint a bogáncskóró virágja.
+
+A vaskrajcárnak, annak a szinéről vágytam szólni, mert el fog szaladni
+róla, mint ez a nap elszalad. Egy kevés nikkelcsillogás van rajta, egy
+kis hideg fény, mint a novemberi napsütés. Valami gyönge ünnepélye van
+rajta annak, hogy uj, hogy most jött, egy bizonyos hiu mosoly, mert
+megnézi mindenki, akinek először kerül a kezébe s fáradt és kábult
+eszméletében jelzi magának, hogy: nini, vaskrajcár. A segéd, aki
+visszaadta, az is üdült az ujságon, azt mondta: Vaskétfilléres, tetszett
+már látni?
+
+Micsoda öröm, micsoda meglepetés az ilyesmi, micsoda élmény? Isten
+tudja. A gyermek ocsudik fel ilyenkor az emberekben egy pillanatra, az
+ártatlanság tér magához, ami játékszert lát ebben a gonosz portékában és
+valami kedves közösség fut el az embereken, ami tiz éves korunkban
+elhagyott bennünket. A vaskrajcár, fölösleges soraim tárgya, igen kicsi
+pénzdarab, primitivebb, mint a bronzkrajcár volt és a 2-es számot
+pártoló koszoru rajza makacsul egyszerü s nem hasonlit semmiféle valódi
+növényalakulathoz. E szegénysorsu józan kicsi pénz ugy néz ki, mintha
+törvényesiteni akarná azt a kifejezést, hogy a krajcár az „egy vas“. A
+krajcárból csakugyan egy vas lett. Ha azt mondják valamire, hogy egy
+vasat se ér, hát itt van, ez az a vas.
+
+Most még nem fogdosták le róla a körmöcbányai fényt a kalauznék kezei.
+Bizonyára történik vele egypár visszaélés, a csalafinta szegények
+elsütik itt-ott tizfilléres gyanánt az első napokban. Isten bocsássa meg
+ezeket a kicsi bünöket, mert az emberek csak a nagy bünöket bocsájtják
+meg. Egy-két nap mulva elvesztik már a szinüket a vaskrajcárok,
+sötétszürkék lesznek, mint a vashatosok, egyformák lesznek, mint az
+emberek, akikről ugyancsak leszed ez az idő minden külön fényt,
+sajátságot, mindent, amit pepecselt rajtuk az élet, mig volt élet.
+
+
+
+
+SZIVAROS
+
+Ezt kiáltották az urak a kávéházban. Szivaros! – és erre előjött egy
+lapos faládával egy tizenkét éves kis öreg ember komoly fekete zakkóban
+vagy smokingban, lapos fekete masnival a gallérja alatt és feltünően
+nagy cipőben, amelyre rendesen igen bő pantalló borult. Itt-ott egy
+hetven esztendős szivaros gyerek jött a ládával, fehérfejü, összement
+öreg bácsi, ki már régen elmult pincér és főpincér és ruhatáros és
+telefonos és mindenből kifáradva végezte ott, ahol a pálya kezdődik a
+kávéházban: a szivarosládánál. Vagy nem jött elő senki a hivásra s akkor
+a vendég megint elkiáltotta: Szivaros! Szivaros! A főpincér átvette a
+kiáltást és ő is belekürtölt a villanyfényes ködbe: Sziaross! Hol jár az
+a kölyök! A szivarosgyerek végre közeledett a vendég irányába s a
+főpincér hamar adott neki egy kis taslit buzditásul, vagy elborzolta a
+frizuráját egy legyintéssel, vagy csak a hátába nyomott a tenyerével,
+hogy siessen már a nagyságos urhoz.
+
+A szivarosgyerek ládája teli volt szivarral meg cigarettel. Regalia
+Media, Trabucco, Tisza, Regalitas Britannica s Virginia voltak a ládában
+mint szivarok, a cigaretteket az aranybetüs és aranycsillagos Princesas
+képviselte, mig a világbéke utolsó éveiben a magyar trafik többi
+büszkesége is be nem köszönt a ládába: Amneris, Giubek, Dames, Coronas,
+Khedive s más dohányfantáziák. Ugyanerre a históriai időpontra esik
+körülbelül az államnak az a reformja, mely a Princesast arany
+csillagától megfosztotta s fekete betükkel látta el az arany betük
+helyett. Mind a két formájában millió meg millió Princesas, ment füstbe
+a budapesti márványpagodákban és a füstben mennyi, de mennyi óra s
+mennyi élet és mennyi élhetetlenség.
+
+Azonkivül szivarszipkák táboroztak a szivarosgyerek ládájában, amelyekbe
+a szivarosgyerek bele szokott volt nézni, mielőtt átadta s igy
+kacsintott a nagyságos urra. Meg még bélyeg is volt a szivarosládában és
+anzikszkártya is az unatkozók, ügyesbajosok és bohók számára, kik hitel-
+és szivügyleteiket a kávéházban szokták lebonyolitani. Ebből a
+portékából, vagyis a forgalmazott összegnek reá eső percentjéből és a
+vendégektől nyert borravalóból jött össze a szivarosgyerek jövedelme.
+
+A borravalót, mint jövedelmük tetemesebb részét, a szivarosgyerekek
+minden eszközzel igyekeztek gyarapitani. Tréfálkoztak a nagyságos
+urakkal, lóversenytippeket adtak, vicceket adtak le, közel engedték
+férkőzni egyéniségükhöz a vendégeket, állottak az asztalnál és lelkesen
+mulattak a társaság vidám beszélgetésén, amennyiben el nem zavarták őket
+az asztaltól. A borravaló biztositására az egész szektának megvolt az a
+fogása, hogy ha vissza kellett adniok, a visszaadandó pénzben tiz
+fillért mindig krajcárokban adtak.
+
+A vendég könnyedén odatolt a szivarosgyereknek három krajcárt, vagy akár
+kettőt is. Sok kicsi sokra megy. A szivarosgyerekek személyiség a
+társadalomban, öncél, egzisztencia. Nem ritkán, vagyis nagyon sokszor
+egy familiának a létalapja volt az, amit a szivarosgyerek
+hajnalról-hajnalra hazahozott. Némelyik szivarosgyereknek, akárcsak
+némelyik felnőtt családfentartónak, bizony nem a kötelesség volt az
+uralkodó szenvedélye. Voltak könnyelmü, lump társaságaik nekik, amelyek
+hajnalban a köruton tekeregtek cigarettázva s fütyörészve, tört
+plasztronjaikkal mint valami liliputi gigerlik és a hajnali
+utókávéházakban egy-egy nagy sarokasztalt körülültek és hallgatták a
+cigányt vagy billiárdoztak vagy a kicsi sportlapok fölött dugták össze
+vizes kefével vasalt fejüket és plajbásszal jelezgették
+különvéleményüket a sportlapon.
+
+A láda, melyet a hónuk alatt hordoztak, vagy a nyakukban viseltek
+szijjon, most a mult homályos raktárába kerül, annyi minden holmival,
+ami városunk, korunk, világunk volt. A szivarosládát Isten áldja, de mi
+lesz vajjon a szivarosgyerekkel? A szivarosgyerekek élőlények és nekik
+is élni kell tovább is, azaz megélni, ami legfőbb és immár egyetlen
+ambiciója mindenféle egyéniségnek a világon. Micsoda pályára fordultak a
+szivarosgyerekek? Isten veletek. Vagy ott maradtok a kávéházban, egy nap
+alatt felnőttetek pincéreknek? Akkor bocsánat, hogy tegeztem magukat.
+
+
+
+
+FRANCIA KENYÉR
+
+Ahonnét a meglepetést várta mindig az ember, ahonnét a tiszta, meleg,
+nevető igazságot remélte (mig várakozás és remény, mint két siró árva,
+el nem aludtak egymás árnyékában), Franciaország, a franciák hona, kábán
+és ügyefogyottan kullog utánunk mindenféle kedélytelen óvatosságokkal,
+amelyekkel tovább vonszolhatják a háborut, mintha az valami nagy
+szerencse volna. Utánoznak a franciák, akik kegyetlen mosollyal szokták
+volt nézni, hogy őket utánozzák. A franciák utánozták a zárórát,
+utánozták a hustalan napot, utánozzák a cukorhiányt és utánozzák a
+kenyérjegyet.
+
+Egyformák lettek ellenségeikkel, ugyanazt a célt kiáltják, ugyanazok az
+ötleteik, a gondolataik és gondjaik. És a fájdalom ó betüje, mely
+annyira divatba jött a szavak között, éppen oly szaporán hangzik a
+franca ajkakon is. Ha jól a szeme közé néznének egymásnak ezek a népek,
+csodálkoznának, hogy mennyire hasonlitanak már egymáshoz. Munkájuk,
+szenvedelmeik és szenvedéseik, szempontjaik, életmódjuk, szivük vagy
+szivtelenségük, lelkük vagy lelketlenségük, egész világuk mennyire
+harmonizál vagy hogy mondjam. Ennyi közösség, ilyen azonosság, ily
+egyetértés még nem is volt sohasem. Ilyen összebeszélés még nem volt a
+világon. Mintha rokonok lennének, testvérek, ugy egyeznek minden
+dolgukban. Micsoda különbség, micsoda idegenség, miféle nézeteltérés
+volna még itt a nemzetek között? Elvarázsoltan, elátkozottan, lankadtan
+küzködőknek tünnek mind egy hideg mezőben, gyászborulat alatt és
+misztikus iparkodással siettetik egymást a Halál elé, ki nyugton áll a
+horizonton.
+
+A legujabb francia szellemesség az, hogy a kenyeret csak egyféle
+lisztből szabad ezután sütni. Bizonyára nem abból a szép fehér lisztből,
+amiből akkor sütötték, mikor még minden idegennek szerettek adni belőle.
+Jó kenyér volt a párisi kenyér, kedves kenyér volt. Fehér volt a béle,
+mint a kalácsnak és a formája is olyan volt, mintha kalács lenne. Hosszu
+fehér kalácsot kapott az ember a Duvalban, a Café-Restaurantban, a
+Brasserieben a tányérja mellé. Nem számitották fel, mennyi kenyeret
+evett, ahogy vendégségben se számitják, és sok kicsi vendéglőben, ahol
+az ember megfordult, a bort is ugy adták ebédhez vagy vacsorához, mintha
+szüreten volnánk. Az üveg bor is járt az étkezéshez, mint Isten áldása.
+Mindez elmult és tönkrement.
+
+Kimehetünk még valaha Párisba, s ha mehetünk, kivánnunk-e menni vissza
+oda, hol Páris volt és ezután Franciaország fővárosa lesz ottan és az
+emberek franciául beszélnek majd, mégsem a franciák lesznek ők. És ha
+megint abból a fehér lisztből sütik hosszu, ropogós kenyerüket, annak az
+izét elveszi valami. Nem lesz kenyerünk a francia kenyér.
+
+
+
+
+SZINHÁZ
+
+Pénteken este, vagyis már délután tovább fog folyni a müvészet Budapest
+városában. Délután négy órára már kinyitják a mozik pénztárát, estére
+orfeum, kabaré, szinház pénztárnoknői és pénztárnokai is beülnek a
+szezámi fülkébe, hol a maguk csodálatos foglalkozását üzik. Érdekes
+személyek ők, a pénztárnoknők és a pénztárnokok a világ mulattató
+házaiban. Nagyon soknak, akiket láttam életemben, az arca memóriámban
+őrződik. Sajátságos ünnepélye van ezeknek az arcoknak, mint az
+ismeretlenek fotografiáinak szokott lenni. Párisban és Londonban
+frakkban jelennek meg este, ugy fogadják az ugynevezett nézőt a pénztár
+ablaka mögött. Minálunk nem huznak frakkot a pénztárnokok, ahogy
+általában a nézők sem öltözködnek estélyileg, mikor a szinházba mennek.
+
+De hétköznapi ruhában se hétköznapi lények a pénztárnokok, a szinház
+varázsa, rejtelme mintha bennük lenne legigazabban, ők látszanak
+legbizalmasabb lábon állani a teátrom szellemével. Néztem már őket
+müködésük közben, ami a pénz váltásából, visszaadásból és jegykiadásból
+áll. Azonkivül egy iv papiroson ceruzával irogatnak, huzgálnak, jeleket
+tesznek, és a falon a hátuk mögött, mint katonai térképek, ugy függnek a
+papendekli-táblák, amelyek a szinház keresztmetszetét és nézőterét
+ábrázolják. Karzat, erkély, páholyok, földszint sürü s kisértetien üres
+széksorokkal, a pici székek támláján egy-egy szám mindenütt és a
+széksorok elején római számok jelzik, melyik hányadik sor.
+
+Az a sok kicsi szám, amely a széksorokra van téve a szinházi térképen,
+egyszer csak elkezd jönni a rács elé sorban, azaz össze-vissza, zsöllye,
+karzati szék, erkélyszék, támlásszék és zártszék jön mind
+emberformájában, hölgyek, urak, aggok, ifjak, leánykák és katonák
+járulnak a pénztárhoz. A pénztárnoknőnek vagy pénztárnoknak csak a
+kezekkel és a hangokkal van dolga, föl se néz, hogy az arcokat lássa.
+Talán nem is ingerli az őket, ki hogy néz ki, talán megvan nekik
+magukban az ő világuk és egy igazságot látnak ők is maguk előtt az
+életuton. A hátuk mögött a fülkében sokszor látni lehet egy uriembert,
+aki érdeklődve hajolgat a pénztárnok jegyzetei fölé, meg a nyitódó,
+csukódó fiók fölé, hol a bankjegyek és ezüst pénzdarabok gyülekezése
+van. Meg a kék és lilaszin és barna, sárga jegycsomókat és kiváncsian
+nézi, melyeket a pénztárnok ujjai sebesen lapoznak, mig egy vagy két
+jegyet kikapnak a testvériesen simuló csomóból. Ez az uriember, akinek
+ebbe az elszigetelt helyiségbe szabad bejárása van s igy érdeklődik a
+pénztárnok buzgalmai iránt, alkalmasint rokona a pénztárnoknak, vagy
+lehet, hogy maga a direktor. Emlékszem a diákkorból, hogy a
+nagyvendéglőben játszó szintársulat kasszájában a jegyeket a direktor
+adta személyesen, aki délben cilinderben és pepita ferencjózsefben ment
+végig a piac-téren. És mikor odabenn a nagyteremben már Lumpácius
+Vagabundus javában énekelt, a direktor odaki maradt a pénztárban és oly
+elmerülve rakosgatta toronyba a forintokat és hatosokat, akár a füszeres
+este, mikor a forgalom elpihent.
+
+A pénztárosok is a nagyvárosok szinházaiban odaki maradnak a fényes
+fülkében sokáig, mialatt a szinházban sötétség van és a nézők néznek és
+hallgatnak. A pénztárnokok vajjon voltak már szinházban? Vagy nem is
+kiváncsiak a szindarabokra, mint mi közönséges emberek, akiket
+közönségnek neveznek? Vagy láttak-e már ők egy szindarabot a szinházban
+elejétő végig? Talán most, hogy nincs pénztár a mult szerda óta,
+unatkoztak és elmentek volna ők is valami szinházba nézőknek. Milyen
+furcsán eshet nekik, hogy mikor végre szabad estéik vannak, nincs hova
+menni. Valószinüleg a pihenés és az abba beléragódzó unalom nem olyan jó
+nekik, mint az izgalmas ülés a pénztárban. No, pénteken már ők is megint
+mehetnek szinházba.
+
+
+
+
+FÁTYOL
+
+Rajtok maradt az utcai lámpákon a fátyol, amibe tegnapra pólyálták fázós
+üvegjüket. Ma reggel is halovány fekete bánattal nézegettek álló
+helyükben a lámpák. Intézkedés volt-é, hogy fátyolban maradjanak még
+valameddig, vagy még nem intézkedtek a fátyolburkolat leszedése iránt és
+véletlen, hogy a mai napot is fátyolban töltik, én nem tudom. Az éjszaka
+nagy siralmat csinált minékünk a láthatatlan bakter, aki az egész
+világon igazgatja a sineket az ő saját regulája szerint. Az utcai lámpák
+Pesten fátyolban maradtak mára. Látod a fátyolos lámpákat? Nézed? Mert a
+lámpa lát, néz téged, fekete fátyolban tekint reád. Mintha csendesebb
+lenne a zörgés az utcán, mintha valami halkság lenne az utca felett,
+mint mikor nagy hó van, nem? Mintha fátyollal hangzanának a lópatkók és
+a kerekek és a csengetések. A fátyolos lámpáktól van. Olyanok, mintha
+máskor is láttuk volna már igy az utcán őket, régen valamikor, de mikor?
+Soha. Csak ugy képzeli az ember. Olyan az, mint a szüzi révülés, mikor
+olyan tájat, jelenetet, arcot látunk viszont, akit soha nem láttunk még,
+olyan mint mikor nyomasztó emlékeink jönnek olyan dolgokról, amelyek meg
+nem történtek velünk. Igy kivánjuk sejtelmünkben a lámpákat? Igy kellene
+fátyolban állaniok?
+
+Mintha lelkek volnának ezek a fátyolba vont lámpák, érzékeny és
+virrasztó lelkek a városon. Mintha a költők szemei néznék itt az életet,
+ugy néznek ezek a fátyolos lámpák. Fájdalom és ünnepély minden fölött.
+Az emberek szegénykék csak ugy forgolódtak a fátyolos lámpák alatt ma
+is, mint szoktak akármikor. Olyanok voltak, mint szoktak lenni. Csakugy
+gyürték egymást a Nyugatinál, mikor a váltóállitó fiu a villamos
+lépcsőjén a tompa kolompot rázta nekik. Az iskolás lányok, akik délben
+haza felé libbentek, éppen ugy nevetgéltek egymás közt, mint szoktak,
+valami cuki dologról, ami óra alatt történt és rajongtak tán arról is,
+milyen guzi lesz megint korcsolyázni, mert itt a december és maholnap
+jég lesz már. És a kocsis éppen olyan keserves méreggel szállott le a
+bakról, hogy az elesett lovat feltámassza a kövezetről.
+
+És a férfiak éppen ugy agyonpillantották a járdán azokat a szép nőket,
+akik izlésüknek és ösztönüknek kedveztek. És azok az emberek, akiknek
+nem áll mindig erre a fejük, éppen ugy loholtak vagy lógtak az utcán
+végig és keresztbe, üzletükbe, gondjukba, bajukba, hóbortjaikba s
+betegségeikbe sülyedve mint fejük tetejéig érő vizbe, melyből nem
+látszik ki nekik a világ és a saját maguk élete sem látszik nekik. A
+monstre-küldöttségek a trafikok előtt éppen olyan rendben és
+buskomolyságban néztek maguk elé és a rendőr éppen olyan türelmesen
+hátratett kezekkel sétált oldalt a tömeg mellett fel és alá, mint
+szokott. Mindig olyan minden, mint szokott lenni.
+
+Szivemben az van, hogy ilyen nehéz még soha nem volt az élet az
+embereknek. De igaz ez vajjon? Isten a tudója, ő a megmondhatója. Akad
+gyanakvó pillanat eszméletemben, hogy talán most a legkönnyebb nekünk,
+beszélő, gondoló, vágyódó, mozgó, nyugtalan mulandó csodáknak, mert csak
+állapotaink vannak már, mert a csapásoktól, amelyeket nyertünk,
+elvesztettük magunkat, mert a csillagoktól a szájig zuhantunk, amibe a
+falatot be kell adni, mert egy hig ürből páránk sürü, meleg, fáradt
+kicsi ködébe kerültünk, mert kinlódunk csak és nem szenvedünk, mert itt
+vagyunk és nem is tudjuk, hogy a világon vagyunk, észre se vesszük, hogy
+élünk és észre se vesszük, hogy eltününk.
+
+
+
+
+ROMÁNOK
+
+Maholnap a vasuti töltésen, szántóföldön, kertben, meg egynémely városi
+munkánál ujfajta munkásokat látni majd az országban. Nem az a kerek
+sipkájok lesz, ami az orosz munkásoknak van, sem olyan nem lesz, mint a
+szerb emberek fakó sárga sipkája, melynek formája az ujságpapirból
+hajtogatott katonasipka (gyanutlan gyermekkor csákója), hanem az eleje
+felfelé ugrik, mint a negyvennyolcas honvédsipkának vagy a francia
+communardok sipkájának. Román katonasipkában lesznek uj munkásaink.
+Mennyi jut hazánknak az uj foglyokból, nem tudni, de biztos, hogy
+sokkalta több, mint uralkodójuk sejtette, mikor a megfelelő szép szavak
+kiséretében a csillagos nyári estén elküldte háboruba őket.
+
+Tán már dolgoznak is a magyar földön román foglyok s a román sipka se
+valami nagy ujság. Ha Pestre is jut belőlük, itt is csak egy-két napig
+kapnak egy-egy pillantást a járókelőktől, akik harmadik esztendeje
+járnak-kelnek a háboru vénitő levegőjében és rokkant kiváncsiságuk alig
+is veszi fel már az uj figurákat. Hogy a román munkások is katonák
+voltak, ellenségek, puskát szorongattak és szuronyt markoltak drága
+magyar gyerekekkel szemben és hogy a halál borzadályos cirkuszából
+jönnek, az már talán eszébe se jut senkinek, mikor meglátja őket. Az
+oroszról ki gondol valami idegent, valami melanchólikusat, ünnepit vagy
+vadat, mikor a hidon át csendesen hajtja a két lovat és viszi Budára a
+szenet és szórakozottan legyinget az ostorral s szokásból jelez a lónak
+ajkaival: prrr… és álmosan néz oldalt a Dunára, mintha Pétervárott menne
+a fuvarral a Néva hidján átal.
+
+Csakugyan ugy néz ki, mint egy igazi orosz, mig le nem ugrik az ülésről,
+mert az ismerős jegyszedő intett neki, hogy van egy kis bagó. A
+tenyerébe teszik a bagót s akkor megköszöni, azt mondja: köszönöm
+szépen, Isten áldja meg. Egy külön nagyocska néphez tartozik ő, a
+hadifoglyok népéhez, amely el van szórva a világon, mint Izrael fiai
+hajdanában. Az orosz is, a szerb is, aki nehezebb természet, de végzi
+dolgát az állat eszméletlenségével (vagy intelligenciájával). Vannak még
+a hadifoglyoknak álmaik? Vagy álmatlanságuk, az van-e még? A vizbe, amit
+isznak, mennyi csepp került bele a Léthe vizéből? Tünődni ha ráérnek,
+mennyit tünődnek még arról a világról, ami volt és ami állandónak igérte
+magát? A képek, amelyekkel körül van aggatva lelkük tiszta szobája,
+mennyit fakultak már eddig?
+
+A régi hangok emlékezetükben mennyit vesztettek eddig erejükből? Mellük
+tegezéből nem fogytak ki még a messzi távolba suhanó gyengéd
+nyilvesszők: a sóhajok? Van még egy sóhajuk minden estére? Tartanak-e
+még sok titkos husvétot az élet hétköznapjain: szemeikből meglocsolják-e
+képüket könyekkel? E folyékony és tünendő drágagyöngyökkel szokták-e s
+módjukban van-e még magukat ajándékozni? Szivükön nehezebb lett-e vagy
+könnyebb a fájdalom bársony takarója, annyi napok és napok után? Dicső
+teher volna mindent tudni mindenféle emberről, minden változatait,
+szakadásait, rongyolódását, foltozódását, pókhálóját, mohát és
+aranylását minden egyes életnek e világon.
+
+A szokatlan sipkáju románok is itt fognak kapálni, kaszálni, masinázni,
+zsákolni s fuvarozni, mint ezek a többiek. Vajjon mennyire szokják meg a
+magyarok ezeket a morc és satnya uj foglyokat? Milyen munkások lesznek
+belőlük? Ők mennyire szeretik majd meg ezt a népet? Nem nagyon bánnám,
+ha természetüket nem lenne idő kiismerni s e fölösleges kérdésekre nem
+válaszolna a jövő s kibeszélhetetlen szivességgel mondanék le a
+legszerényebb elmélkedésről is sorsuk felett, ha akár már holnap olyan
+világ jönne, hogy a román foglyok és mindenféle foglyok indulnának
+vissza a maguk hazájába.
+
+
+
+
+BÉKEAJÁNLAT
+
+Csudálatos egy nap volt ez a mai nap, a keddi nap. A volt világban
+minden nap csudálatos volt, mert a világon voltunk, de talán ildomtalan
+ilyenkor ilyesmit dadogni. Ma békeajánlatot tett egyik Európa a másik
+Európának. Ketten, két ismerős és önmagának idegen tömeg, rajongva
+összebeszélt a halálra. Mintha két egyén tette volna. Mint a minap irta
+a lap, hogy két reménytelen postáskisasszony együtt ment meghalni. Ugy
+ment világunk két darabja összeölelkezve pusztulni. Most az egyik világ
+ocsudik, bontakozik a halálos öleletből és bánattal és jósággal kezdi:
+éljünk.
+
+Mintha lemondás volna, mikor békét akarnak. Istenem, mik jönnek és
+mennek az embernek zavart és eladott fejében. Valamit felfedeznek talán
+holnapra a földön, egy rengés a földnek és a tengernek minden pontján
+egyszerre fog érződni, egy zengés az egész égen egyszerre hallik minden
+tájak felett, talán egyszerre ejtik ki minden nyelven a népek: emberek
+vagyunk. Mint a regále-udvaron vasárnap az összeveszett nép közt
+elhallik egy ember szava: magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást.
+
+Az ember, mint egy bölcs külföldi, kimondta, soha nem áll élményei
+magaslatán. Mi volt ez a mai nap a világnak, mi volt minden fajta
+embernek külön-külön, mi volt nekem, aki mindenki helyébe képzelem magam
+és nem tudom ki és mi vagyok, nem látom és nem mondhatom, mit ért és mit
+jelentett és mit müvelt a mai nap. Mi történt ezen a napon? Délben azt
+hallottam, hogy valami előzetes fegyverszünet lesz. Akkor még nem volt
+az utcán az ujság. Egy órakor azt ujságolta valaki, hogy Románia letette
+a fegyvert.
+
+Látni nem lehetett semmit a világ eseményeiből, csak az esőt, azt se
+mindenki látta talán, mert nem érnek rá figyelemmel kisérni a végtelen
+párhuzamosan és ködös szintelenséggel suhanó és suhanó vizcérnákat, csak
+nedvességet és a szurkálást és a hidegséget és a kellemetlen hangulatot
+tapasztalják és gondolják és mondogatják: esik az eső.
+
+Mi volt ez a nap nehéz betegeknek, akiknek öntudatuk már elment előre
+szállást csinálni, kik a kórházi vaságyon feküdtek és ujjaik az ágy
+szélét tapogatták szórakozottan és szemeik a fehér plafond-t vizsgálták
+megmagyarázatlan kitartással? Mit tudtak ők a mai napról? Mit láttak
+ebből a keddi napból a vakok, akiket megvakitottak, vagy akik
+megvakultak? Mit hallottak a süketek, akiket megsüketitettek, vagy akik
+megsüketültek már harmadév előtt vagy süketen jöttek a világra? Mit
+mondtak a némák? Mit gondoltak az együgyüek és eszelősek és
+háborodottak?
+
+Mi volt ez a mai nap a harctéren? A katonának, aki a shrapnell gyári
+szükölését hallgatta, meg a golyó varrótű fényére emlékeztető sugárát,
+vagy pihenőben, a fedezék unalmában a gramofon részvétlen rekedt dalát
+hallgatta, annak mi volt a mai nap, a katonának, ki testének ismert
+térfogatában egész életét odakint tartja, az mit tudott erről a napról,
+a katona? Az ember, akit katonának nevezünk?
+
+Az emberiség meg nem választott képviselői, a költők, e legboldogabb és
+legboldogtalanabb lelkek, e világ véletlenjei, vendégei, kémjei,
+incognito jött, idegen származásu látogatói a világnak, akik a sötét
+kutba néznek lefelé, mióta az van, amit háborunak kereszteltek el, ők
+felpróbálják emelni fejüket ma? Ők mit vágynak, mit akarnak s mit tudnak
+kimondani?
+
+A rikkancs nyargal a járdán, elpöndöriti, akit surol futtában és lázit
+orditásával: Békeajánlat! Békeajánlat! Én hallom, felelőtlen visszhangot
+érzek melegedni, gerjedni, magamból, minden ablak mögül, az eltakart
+utcákból, vidékről, más honokból, tengeren tulról és a rikkancsot is ugy
+hallom, mintha a maga ajánlatát tenné. Békeajánlat nekem, békeajánlat
+mindenkinek, békeajánlat a világnak. Ugy kiabál. Csak elhallana a
+katonákhoz, mielőtt még a lapot megkapják. Még ma hallanák. De jó egy jó
+szó is az életben azoknak, akik élnek.
+
+
+
+
+HINDENBURG MEG A TÖBBI BABA
+
+A bazárban kipakolták már a babákat. Jön a karácsony, a szeretet ünnepe
+s a gyerekek szeretik a babákat. A babák is biztos szeretik a
+gyerekeket, sőt a felnőttek is kedvelik ugylátszik, hisz olyan hü
+mosollyal néznek kifelé a járdán jövőkre-menőkre, mindenkire ugyanazzal
+a rózsa örömmel orcáikon és üde bámulattal ragyogó tág szemükben. Könnyü
+nekik, mert ők nem élnek, csak jelen vannak ünnepélyesen a világon és az
+ugynevezett lélek helyett vatta van bennök. Teli s teli velük a kirakat,
+ott állanak százan egymás mellett és felett, viaszkacsóikat kissé előre
+tartva, mintha járni vágynának, vagy mintha rögtön emelnék ütemre, mint
+Olympia az operában.
+
+A bazárban pedig a nagy pulton egy egész babavilág van kirakva. Állatok
+és emberbabák. Porcellánbabák, posztóbabák, szőrméből és bőrméből
+csinált babák, bádogból és kaucsukból való babák, mint rendesen. A
+szövetből és gyapjuból alkotott állatfigurák olyanok, mint amilyeneknek
+a természet is előállitja őket, olyan medvék, elefántok, oroszlánok,
+lovak, csacsik és majmok és bárányok. Az emberbabák divatja el van
+változva, mint el van változva a világ is. A kicsi cukrászok, szakácsok,
+postásfiuk, vadászok, turisták, footballra öltöztetett babák és bohócok
+nem igen szerepelnek a pulton. Egy-két paprikajancsi akad a régi
+világból, piros pantallóban, vagy kockás bugyogóban feküsznek hanyatt, a
+képük sápadt és két karjuk mintha megfagyott volna, mereven tartja a
+cintányért, mintha ámulatukban elfelejtenék összezenditeni és pupos
+mellük ugy néz ki, mintha megdagadt és eltorzult szivük tolakodna
+kifele.
+
+Jobbadán katonát ábrázol a többi baba, már aki a himnemhez tartozik.
+Magyar és osztrák katonából, német katonából és törökből áll ez a
+hadsereg a pulton. Vagyis fekszik, nem áll. Feküsznek egymás mellett
+boldog néma szövetségben, pufók viasz arcukkal, csak a törököknek van
+piros máz a képök közepén, mintha ők volnának a legegészségesebbek.
+Mindnek a lábán egy kicsi cédula fityeg, azon van az ára. Ezek a katonák
+itt nagyon olcsók. Egy korona, egy korona ötven. Hindenburg, igaz, ő két
+korona ötven. Egy egész csomó Hindenburg hever a katonák közt, mint
+valami külön alakulat a babahadban. Nagybajuszu Hindenburg, sarkigérő
+szürke köpenyegben. Ugy hasonlit mind a Hindenburg egymáshoz, mint a
+közkatona babák egymáshoz, a német a németekhez, a magyar-osztrák a
+magyar-osztrákokhoz, a török a törökökhöz, ahogy a gyárban egy mintára
+gyurták őket, minden személyválogatás nélkül.
+
+A női nemhez tartozó babák jobbadán olyanok, mint máskor, tündéries
+gyermekruhába vagy álmodott kosztümbe vannak varrva. Azok a
+karakter-babák, akik tavaly előtt, meg még tavaly is ápolónőknek voltak
+öltöztetve, az idén kikoptak a forgalomból, amennyire megállapitható
+volt abban a bazárban, amelyikből békés tudósitásom ered. Inkább sok
+kicsi gazdasszonyt látni. Két korona, kettő ötven, három korona az áruk.
+De ez itten a szerényebb nagyközönségnek való bazár, a belvárosban,
+fényesebb boltokban bizonyára mindenféle pazar babákat is látni, a
+legszebb változatokban és divatokban, amelyek tiz, husz forintba jönnek,
+lehet, hogy százforintos baba is van.
+
+
+
+
+BÉKE MEG ZSEMLYE
+
+Gondolom, ez a két dolog szerepelt ma legfőképpen a fejünk felett, a
+nyomdában e két szót hadarták a szedők ujjai legtöbbet és a lakosság
+ajkai leginkább e két szót kapkodták. A békét meg a zsemlyét. A város
+érdeklődésében, mondjuk, a béke volt az ég és az égen a nap egy zsemlye
+volt. Arról volt máma szó, lesz-e béke s arról, hogy lesz-e zsemlye.
+Csudálatos, hogy ilyen egy napon, mikor reszketős reménnyel emelhetjük
+tenyerünket szemünk fölé, hogy a világ visszafordulása elé pillantsunk,
+ilyen napon a zsemlye is eszükbe tud jutni az embereknek. Nem?
+
+Az ilyen meglepődést még magammal sem tudom igazán megosztani, csontfejü
+aggastyánnak gondolom magam és ugy próbálok emlékezni, hogy ezelőtt
+harminc-negyven esztendővel, mikor fiatal ember voltam, abban az
+össze-vissza háboruban harmadfélévre az egyik háboru-társaság békét
+kinált a másik háboru-társaságnak és éppen akkor a lakosok frissen
+örvendeztek a zsemlye reménységének. Vagy egy más korszakba teszem
+magamat, száz esztendővel későbbre vagy ezer évvel előbbre s ugy mesélem
+ezt magamnak és ugy próbálom, hogy benyomásom vagy véleményem legyen
+erről a mostani világról.
+
+A mai nap felől egy valótlan messzeségből ide nézve, mondhatatlan,
+gazdag és ködös-fényes illuzióim vannak, valami tulságosat látok, amiben
+mindent észrevenni gyönge a szemem, végleteit az emberiség jobb
+szenvedelmeinek, epedő s könyörgő karok sürü kalászainak viharlengését a
+levegőben, utcákról terekre nyomuló tarka tömegeket, félőrült orkánját
+az ébredő igazság hangjainak, a hajnalló eszmélet sikolyait hallom,
+amelyek mint szélben a szalagok repdesnek, a győzelemre menő élet
+mámoros körbefogózását látom, táncban kerengélnek, letérdelnek, egymás
+térdein kapaszkodnak fel, ölelkeznek és egymás arcára cseppentik a
+könyeket, amelyek fájdalmat és örömöt cserélnek egy azon gyöngyszinü
+sürü harmatozással. Jóféle érzéseik hevétől hajadonfőtt vannak,
+trombiták és hegedük szoronganak az ünnep tumultusában és a bérkocsik a
+megrendült tolongásban, potya rajongókkal megrakva tévelyegnek szeliden.
+
+No, itt vagyok a jelenbe belészorulva s hallom tisztán, hogy egyforma
+fáradtan vagy egyforma vidoran tárgyalják a népek, lesz-e béke s lesz-e
+zsemlye. Egyiknek a másikhoz e napon nincsen köze, lehet, hogy meglesz a
+béke hirtelen-váratlan és zsemlyét még egy darabig nem fognak sütni a
+pékek. Lehet, hogy holnaputánra lesz már zsemlye s egyelőre más változás
+a világban nem lesz. Tudnak a zsemlyének is örvendezni, magának a puszta
+zsemlyének is? Hogyne, hiszen a hirére is, hogy megvidámodtak a
+táplálkozó város hangjai.
+
+A béke egy egész világ, a zsemlye meg csak egy zsemlye. De meg lehet
+fogni, ropogtatni lehet, kettérántani, fehér belét kihuzni, apritani
+tejbe, kávéba. A száraz zsemlyét reszelni lehet, levesbe lehet szórni,
+gombócot, tortát lehet gyurni a zsemlyéből. A megfoghatatlan békével mit
+teszünk, ha itt lesz? Hányszor hallottam hány embertől: Hej de berugok
+aznap! Tudniillik a béke napján. Miért akarnak berugni? Hiszen ha hej be
+berugnak, azt se tudják, hogy béke van, ugy be lesznek rugva. Hát mi az
+a béke? Az még semmi magában. Egy vagy két üveg pezsgő több annál. A
+zsemlye is több annál. Látod uram istenem, milyen semmi a béke a
+boldogtalan világnak. Ha a zsemlyét meg tudod adni, add meg már azt a
+semmiséget is, uram, a békét.
+
+
+
+
+TÉLI HANG
+
+– Haaa… jő, vonul, mulik a forgalom felett a szakadt emberhang, egy
+ismeretlen hangja, emlékhang. Haaaa… egy kocsis, ki egy bakon ül, riaszt
+és óv vele talán. Melyik vajjon? Mind egyforma nehéz árnyék a behavazott
+kocsik homloka előtt a fehér homályban. A szomszéd utcából rebbent el a
+gazdátlan mély és könnyü hang? Haaaa… a kerekek puhán görögnek, a járda
+népe lebuktatott fejjel oson előre-hátra, előre huzó termetekkel mintha
+bóbiskoló korcsolyázók lennének. Hó van az uttesten, hó van a
+flaszteren, a tetőkön és az erkélyeken hó van, a kémények oldala havat
+kapott, a reklámoszlopnak hógallérja van és egy nagy rózsaszin plakátot
+is megvert a hó. A bezárt villák fala is ilyen, amelyeknek merengő
+csendjét a tél paskolja hangtalan fehérrel.
+
+Reggel eső volt, erős eső, tiszta esőből való eső. Délre fagyos eső
+lett, zuzmara, hó zudult vele, bántó, dermesztő téli eső szakadt, az
+ágakat megfogta s befuttatta gyémántosan, gyöngyösen. A levelek távozása
+óta zavartan várakozó sovány galyazatok hirtelen az álom fényes
+fátyolában tüntek föl. Az érzések, az ember érzelmei festhetnek igy a
+lét sérelmében, a csalatkozás után, a szenvedés diszeivel ünnepelve,
+másvilági pompával megkoronázva, eszméletlen üdvben és győzelemben.
+
+Délutánra leengedte magát a teljes tele hó, a lágy, tiszta teher, a
+nesztelen nagy támadás, a fehér bámulat, pehelynek meg pehelynek
+véletlen végtelensége. Az idő függönyét elhuzta s életünk a tél
+felvonásában játszik. Haaaa… hallod ezt a hangot? Emlékszel a mult és
+mult évek havazásaira? Szakad a hó. Itt van. Tél van. A leszegényedett
+ábránd lehuzza ferdült nyakát, a követelő évszak nem ad már halasztást.
+Füteni kell, meleget kell enni, nem svindlizhet tovább az alattomos
+szegénység. A hópelyhek beleszaladnak a felpislanó szemekbe, melyek
+tanács és bizalom nélkül a lenyomott fakó égtől: miből, hogy és mit? Mi
+lesz? Az élet a legsürübb önzéssel érdeklődik önmaga iránt, a különös
+eget minden pártfogás nélkül hagyja különösnek lenni.
+
+Egyik embernek a diszmagyar a gondja, melyben megizzad annyi órán
+keresztül a zsufolt templomban és odakinn aztán a koronázó domb alatt
+álldogálva tüdőgyulladást kaphat. A másik embernek a disztelen és
+magyartalan és prém és bélés nélkül való öltözetével van baja, melyben
+ugy megfázhat, hogy elmehet Földesre deszkát árulni.
+
+Az ég ma egyforma különös a havazásban a más-más téli aggodalmak felett.
+Oly fekete az ég. Vagy fehér? Egy-egy pillanatban a havazás rémlik
+feketének és mintha fehér álmokból dülne lefelé. Hol is az ég? A
+tekintetnek mennyire kell repülni ilyenkor, hogy eget érjen? Magosabban
+van az ég vagy egészen a fejünk fölé rogyott? Én nem tudom kivenni. Ugy
+tetszik, hogyha a kéményből felbujna most a kéményseprő, ő már az égben
+állana.
+
+
+
+
+ARANYSARKANTYU
+
+A magyar király koronázása alkalmával néhány érdemes nemes urat Szent
+István kardjának érintésével aranysarkantyus vitézzé avat. Ujabb időben
+az aranysarkantyus vitézeket a miniszterelnök hozza javaslatba. A
+rendvitézek külön lovagrendet nem képeznek, sem rendjeleik, sem
+szabályaik nincsenek. Számuk igen különböző volt. III. Károlynál 6,
+Mária Teréziánál 44, II. Lipótnál 33, V. Ferdinándnál 27, a legutóbbi
+koronázásnál 23. Az aranysarkantyus vitézek hajdan a csizmán
+aranysarkantyut viseltek, valamint a kalpagon a forgó alatt szintén kis
+arany sarkantyut.
+
+Ezt, amit eddig irtam, nem is irtam, hanem másoltam a Pallas-féle
+lexikonból és ez uralkodói nevek és e hüs, rendes mondatok másolása
+alatt szivemet, ha szabad megjegyeznem, unalom futotta el és abban a
+régmult hangulatban éreztem egy kicsit magamat, mikor leckét magoltam
+este két tenyeremmel szoritva két halántékomat. És emlékszem, hogy
+olyankor sokszor nyugtalan lettem, felnéztem a könyvből és elbámultam
+azon, hogy vajjon mi közöm nekem ahhoz, amit tanulok és aztán jól esett
+sokáig a csendben nézni a lámpa mellől a fekete ablakot és hallgatni a
+fakó kutyaugatást messziről és olyasmiket gondolni, hogy boldog
+leszek-e? Milyen lesz a szerelem? Mi az élet célja?
+
+Szóval megnéztem az aranysarkantyus vitézségre vonatkozó adatokat a
+Pallas-lexikonban. Mert most a szeretet ünnepén és már a mult héten is
+annyi mindent láttam az ujságokban az aranysarkantyusságról és annyit
+hallottam mindenfelé diskurálni róla. Mint a jelenkorban lábatlankodó
+krónikás, kötelességnek gondoltam, hogy legalább annyira kimüveljem
+magamat az aranysarkantyu felől, amennyire a lexikon engedi, mert bizony
+az elnevezésnél egyebet nem tudtam eddig erről a ragyogó foglalkozásról,
+a világra jönni pedig teljesen tájékozatlanul jöttem, ösztöne s sejtelme
+nélkül annak, hogy aranysarkantyus vitézek vannak.
+
+A Pallas-lexikonban annyit találtam, amennyit fentebb lemásolni
+szorgalmas voltam. Aztán kiváncsiságból fellapoztam a Révai-féle
+lexikont is, hát abban hogy mint van. A Révai-félében is körülbelül
+annyit találtam azonos vagy hasonló szavakkal. Olyan szépen egyetért a
+kétféle lexikon az aranysarkantyu kérdésében és bizonyára egyéb
+dolgokban is és amellett félek, hogy ellenségei egymásnak. Igaz: a
+Révaiban csak annyival van több, hogy az aranysarkantyus vitézeket
+azelőtt az ország nádora hozta javaslatba.
+
+Nos, valamit már mégis tudok az aranysarkantyus vitézségről és egy
+kicsit miveltebb füllel hallgathatom, hogy a polgárságnak mennyire fáj
+ez az aranysérelem és hogy a grófok, akiket kijelöltek, mennyire tüntek
+ki a háboruban és mennyire nem és hogy az aranysarkantyus vitézség
+alapjában véve nincs is harci erényekhez kötve és hogy, de kérem, ha már
+háboru van… és hogy miért kell ebben is a munkapártnak diadalmaskodni és
+minden.
+
+És minden ugy lesz, ahogy már elintézték, egy-két nap van még az
+aranysarkantyu kérdésének izgatott pengetésére, ma már bevonul az udvar
+Pestbudára függő zászlók alatt és lobogózott cimerek és pajzsocskák
+között, amelyek a falakon összeáztak és fáradtak lettek, mint a sziv
+álmai, mire teljesednének. A koronázás után elcsöndesül az
+aranysarkantyu, de majd akad rögtön más ilyen izgatottság, ami
+bekapcsolja magába kortársaink elméjét és idegeit és megint másról lesz
+divat beszélni, nem arról, hogy a harctereken életveszélyben vannak az
+emberek.
+
+
+
+
+BOLDOG
+
+Zug a levegő még. Boldog ujévet kivánok, boldog ujévet, boldog, boldog,
+boldog… Mint mikor a rostálást elhagyják kinn a tanyán, jobbra-balra
+viszik a fülükben a rosta zugását a fáradt cselédek. Harmadfél
+esztendeje nagyban ölik a népek egymást. Mindennek, ami a földön emberé
+volt, befellegzett. S ujév jön közbe s kinyitják szájuket és köröskörül
+kiáltják azt a szót, hogy: boldog. Még megvan nyelvükön e szó s még ki
+birják ejteni. Még most is divat és kötelesség. Mit értenek alatta,
+mikor boldog ujévet kivánnak? Mi van a fejükben, mikor kihangzik fogaik
+közt: boldog?
+
+Mit gondolnak? Mit jelent nekik? Ezelőtt, a megbukott világban mit
+gondoltak ilyenkor? Izgatottan lestem sokszor férfiak és nők szemébe,
+mikor a boldogság szavát kiejtettek. Nem lehetett tisztába jönni velük.
+Közöny és szórakozottság, unalom és csüngő, semmibe se fogózó epedés
+volt a szemekben. Nem tudták mi az, amit kimondanak. Akkor se tudták, az
+ugynevezett békében.
+
+A szegény tudatlan oláh vagy horvát bakát a sürü erdőbe állitják
+éjszaka. Elküldik, megmondják neki a jelszót. Azt mondják neki: Colonne.
+Vagy másik ilyen szót, amit ő megtanul a fejében. És kérdi messziről, ha
+jő a sötétben egy másik ember és kiáltja ő is, ha kérdik messziről. És
+nem érti, hogy mi az, amit kiált. Ilyen jelszavakkal és jelhangokkal
+nyüzsögnek az emberek e vadidegen világon. Honnét hozták magukkal
+szavaikat, amelyeket nem értenek? Azt mondják háboru, azt mondják
+boldog…
+
+Hagyjuk.
+
+
+
+
+TIZENKETTŐ
+
+Valaha régen, tán a mesében, éjszaka tizenkét órakor ha benézett az
+ember a táncpalotába, hát egy lelket se látott még a tulzó lámpák alatt
+a parkett körül sorakozó asztaloknál. Azaz dehogy nem, a pincérek is
+csak lelkek. A pincérek ott voltak már, teritették lefele fehérrel a
+kicsi fenyőfaasztalokat, tolták az asztalhoz a székeket egymással szembe
+szépen, hogy ismerkedjenek. Egy pincér a piros páholy pereméhez dülve a
+Magyar Turf cimü csinos hirlapocskát lapozta érdekkel. A cigánynak is
+van lelke, a cigány is ott volt már. A muzsikák még a tokokban aludtak a
+pódium padlóján, a cigányok ültek a székeken és vitatkoztak mint valami
+delegációs albizottság. Csak a cimbalmos ült komolyan a cimbalom előtt
+és a verőt futtatta le-föl a cimbalom érzékeny mellén alig szóló
+ábrándos pattogással és közbe-közbe megfogott egy srófot. A virágárusné,
+vagyis az a vastag és tekintélyes feketeruhás asszonyság, „akié a
+virág“, az is ott volt éjfélre, igaz, és annak is van lelke. Lelke van
+az asszonyságnak, „akié a virág“, de szive bizonyisten nem tudom van-e
+még neki, talán már egészen tönkrement az életnél az asszonyság szive,
+mire az éjfélutánnak olyan rideg és nehéz branche-ához érkezett, mint
+amilyen a virág. Az asszonyság már válogatta kifele a kicsi
+jégszekrényből a tegnapról eltett rózsákat és tubarózsákat és mogorva
+német szavakat ejtett magában, miközben mustrálta a kezébe vett rózsa
+gyürődéseit és rozsdáit. Igaz, az angol fiunak is van lelke, egy angol
+fiu is ott kopogott már a teremben, mert már felöltözött és könnyü
+bokáit próbálta az üres parketten. Térdnadrágban, tenniszingben, frissen
+pirositott orcával és friss mosollyal lengette lábszárait maga alatt és
+felelőtlen angol hangján, huszéves torkából könnyedén monologizált
+hozzá: Hello my baby, my little baby…
+
+A lányok, az ugynevezett nők, vagy nőcskék, a chansonnette-ek és
+soubrette-ek, a diseuse-ök és duettisták és partnernők és spicctáncosnők
+és a Muzsáktól teljesen független egyszerü consumszolgálók, ők is ott
+unatkoztak már a teremben és nekik is van lelkük, bár az életpályán az
+csak kerékkötőül szolgál nekik a boldogulásnál. Ott telepedtek az
+asztaloknál vagy sétálgattak a néma páholyok előtt tulzott diszeikkel,
+feltünőséget csináló ékszereikkel vagy ékszertelenül, ami még nagyobb
+feltünőség, kisiklott szineikkel és mámoros szabásaikkal és vakmerő
+cipőikkel és kezükben sulyos reticulejükkel, amely nélkül egy lépést se
+tesznek, akár a francia kabinet tagjai irattáska nélkül. Hármasával,
+párosával összebujva tárgyaltak, toiletteről, gázsiról, gyermekeik
+neveléséről, és fiukról, akiket jó volna szeretni s urakról, akiket jó
+volna nem szeretni.
+
+Egy dán leány, sajtorcákkal és száraz szőke fürtökkel, amelyek gyermeki
+csigákban tolongták körül homlokát és füleit, anyai médaillonnal a
+nyakában, külön könyökölt és valamely Ullstein-regényben olvasott két
+márványgolyó szemével. Neki is van lelke, dán lelke van neki. Azután a
+legfőbb személy, a mulató Montenuovója, főtitkár és főrendező,
+örömmester és főtanár, főokos és főbolond, főügynök és főfőlump, roué és
+szerelmes, a mosolygó éjfélutáni miniszterelnök és valóságos belső
+titkos tanácsos és pénzügyminiszter és borászati felügyelő s
+parlementaire s attasé s forgalmi főnök és cigánybiró, már ő is itt van
+és neki is van lelke. Sőt ő az egésznek a lelke. Bajusza, haja feketébb
+mint valaha, legalább is feketébb, mint délben volt, képe piros és a
+mosolyt hat ökör le nem huzza ajkáról. Édes kedves ünnepélyes szép
+tiszta könnyü kellemes férfi, öreggel egyivásu, fiatalokkal kortárs,
+mindenkivel pajtás, világ öröme, isten áldása.
+
+Nyakkendőjét igazgatja plastronján, lapossarku lágy cipőiben frissen
+mozgatja lábujjait, szervusszal üdvözli az asszonyságot, „akié a virág“,
+a lányokkal titokteljesen perel, egy-egy teljhatalmu puszival ereszkedik
+le vállakhoz, nyakszirtekhez, lágy szivvel és ragyogó szemekkel
+hallgatja végig egyik vagy másik leány ajakáról öngyilkosságát, amelyet
+az öngyilkosnő a kora délutáni órákban követett el, mert „nem tudtam már
+mit csinálni boldogtalanságomban, de mindjárt utána jobban lettem, látja
+rendes időre be is jöttem“.
+
+A szinpad el van zárva arany guirlande-os zöld peluche-függönynyel és a
+szinpad előtt a kicsi szini zenekar szerszámai még csöndet játszanak. A
+zongora nyitva van, lenn a fehér billentyüsoron egy fekete billentyü
+vendégszerepel. Nem volt az fekete, fehér volt, de szivarral égették
+egyszer addig, mig tiszta fekete lett.
+
+Ilyenformán nézett ki éjfélben tizenkét órakor a mulatozó világ.
+Tizenkettő után jöttek a vendégek, akkor osztán kezdődött az élet.
+
+
+
+
+A GÓLEM
+
+Az éjszaka találkoztam a gólemmel. Vagy nagy betüvel mondjam, Gólemmel?
+Mindegy nekem. A hidon mentem csendben, éjfél volt, a rakpartok kevés
+lámpáikkal vakoskodtak, fény, mozgás, hang, minden meg volt halva a
+város két testében, mintha csakugyan halva lenne minden élet vagy valami
+alkalmasabb világra szökött volna el. A Dunából lennről futó neszek
+hallottak fel, mintha a tengerhez vonagló hullámok kéjes nyögései
+lennének, vagy mintha rég elmult öngyilkosok utolsó sóhajai kérezkedtek
+volna fel. No szóval éjfél volt. Egyszer csak jön szembe velem a gólem.
+Rögtön megismertem, még mielőtt megijedtem volna.
+
+A két karját felfelé tartotta, mint a cirkuszban az idomitott ló a
+lakkcsizmás és parókás stallmeister urral szembe, ki ostorát emelve
+hátrál előtte. Két idomtalan lábát szétvetve lépegetett a gólem, mint
+egy nehéz részeg ember. Ugyanaz a nagy feje volt és ugyanaz a
+krumpli-orra, mint amilyennek a moziban láttam egyszer Wegener ur
+alakitásában. Mondom, mindjárt megismertem. Aztán megijedtem. De ahogy
+közelebb-közelebb dülöngött és néztem a képébe, egész rémületem dacára
+muszáj volt elnevetnem magamat, olyan egy buta pofája volt. No most
+megesz, villant át agyamon. E villanás után ujabb villanás jött, az
+villant át agyamon, hogy a gólem a moziban sem evett. Enni azt nem tud.
+Nyugalmat erőltetve vártam, mig elhalad mellettem. De a gólem megállott
+előttem. Kitértem neki. A gólem felém fordult:
+
+– Hö, hö – azt mondja –, te, állj meg.
+
+Egy életem, egy halálom, megállottam, felnéztem rá, szóltam neki:
+
+– Mit akarsz? (Tegeztem, mert ő is tegezett.)
+
+– Én vagyok a gólem, – mondja nehéz, tompa gólemhangon. – Ki vagy te?
+
+– Én nem vagyok gólem, – mondom.
+
+– Én megyek a szinházba, – társalog tovább.
+
+– Jó, mondom, eredj a szinházba.
+
+– Én megyek az orfeumba, – szól megint.
+
+– Jó, jó, eredj az orfeumba.
+
+– Én megyek a kabaréba, – folytatja.
+
+– Menj, menj – mondok, – csak eredj át inkább a másik oldalra, aki Buda
+felől jön, annak ott kell menni.
+
+– Én megyek a moziba, – feleli.
+
+– No, csak siess.
+
+– Én megyek mindenüvé.
+
+– Én nem tartóztatlak.
+
+Indulni akartam, a gólem megingott, dülöngőzött egy kicsit, aztán
+megtorpant és csak nem hagyott békét. Mintha valami mérgesség keveredett
+volna fád hangjába:
+
+– Te nem tudsz énrólam semmit.
+
+– Dehogynem, mondom, tudok én mindent rólad. Olvastam már régen a te
+históriádat. Nagyon szép történetek vannak a héber irodalomban, még
+szebbek is, mint a tiéd, ismered például a babyloni testvérek
+történetét, akiket Nabukodonozor…
+
+– Nem, nem, nem – próbált toppantani –, én vagyok a gólem. Beszélj
+énrólam.
+
+– Igen? – mondom. – Unlak gólem. Nem szeretlek gólem. Nem érdekelsz
+gólem. Utálom már a nevedet hallani gólem. Az embereket szeretem, gólem.
+Az emberek izgatnak, akik élnek. Az emberekért vagyok oda, akik
+megöletik egymástól magukat. Az eleven emberek miatt kinlódik
+képzeletem, akiknek egyszer meg kell halni. Hátha nem is igaz, te, hátha
+csak valami tévedés, üzemzavar vagy mi volt, hogy idáig a világon még
+mindenki meghalt, hátha végre valamelyik embernél kiderülne, hogy nincs
+halandónak teremtve, itt kell neki maradni örökre, mint az isten okos és
+boldog kedvencének.
+
+És akkor soha meg nem hal többet senki. Megládd, hogy megértik egymást
+és milyen szépen elrendezkednek a földön, ha látják, hogy örökös ez az
+eddig felfoghatatlannak látszott állapot, amit életnek kereszteltek el.
+Mit lehet tudni, ki az az ember, akinél kiderül ez a rejtelem? Hátha én,
+hátha a jegyszedő, aki ott szendereg abban a fülkében, hátha az a
+honvéd, aki amoda sántikál lassan a Lipót-köruton, nem látod? Hátha az
+emberek most megölik maguk közt azt a csodálatost is, aki különben soha
+meg nem halt volna s aki kiterjesztette volna mindenkire, ki él és élni
+jön, az isteni megoldást, mint a nap a világosságot, mikor feljön kelet
+felől.
+
+Én minden embert bámulok és minden embertől csudát várok, én minden
+emberért reszketek, én minden ember fölött szorongást és rajongást érzek
+magamban. Én ezt nem a te kedvedért hadartam el, nem neked mondom, hogy
+halljad, te gólem, nem hiuságom, hogy szenvedélyemet közöljem teveled,
+te gólem. Csak magamnak beszéltem, mert nincs itt senki aki hallja, hát
+hangosan beszéltem egyedül a csillagok alatt, akik nem árulkodnak. Az
+emberekkel nem beszélhet az ember, mert ők nem kiváncsiak emberre, hanem
+terád kiváncsiak, mert te gólem vagy és ugy jársz és ugy nézegetsz és
+ugy csinálsz utánuk mindent, hogy azt hiszik, hogy ők is gólemek.
+
+Eredj oszt gólemelj, oszt gólemeld el a várost és gólemeld meg ezt az
+egész rongy világot, eredj, mondom, mert nem állom ki ezt az ostoba
+képedet, eredj már innen, mert olyat toszitok rajtad, hogy beledülsz
+ebbe a Dunába ni!
+
+Igy fel mertem lépni a gólemmel szemben egymagamban a hidon éjfélkor,
+igy nem szorultam tőle, ilyen nagy vitéz voltam én. Ki elhiszi, bélest
+egyen, ki nem hiszi, pisze legyen.
+
+
+
+
+A MADARAK
+
+Egy fehér galamb kirepült a duc alól és előre szállott a levegőbe.
+Tavaszias idő volt. Az ég alatt olyan világos volt, mintha millió vagy
+még több arany lámpa sugárzott volna. A galamb széttette szárnyait és
+ugy szárnyalt ebben az édes világosságban és fehérsége fényt és
+mosolygást kapott és olyan gyönyörü volt repülése a levegőben, hogy azt
+megmondani nem is lehet, csak látni s érezni, mint ahogy mindenki
+láthatta s érezhette már milyen gyönyörüek napfényben elszálló
+fehérszinü galambok.
+
+Hát amint a legszebben repülne a mi galambunk, jön egy csapat fekete
+holló. Egyenesen szembe a galambbal. Utját állották:
+
+– Hé, hova olyan sebesen?
+
+– Sehova – szólott a galamb –, a szabadba, a világba.
+
+– Vissza! – kiáltották a hollók. – Rontod a levegőt. A kenyerünkre
+törsz.
+
+– Én? – álmélkodott a galamb. – Én?
+
+– Te, igenis te, – hallatszott köröskörül. – Most már nemcsak hollók
+voltak ott, odarepültek hirtelen sasok, ölyvek is és borzolták
+tollazatukat, szemeiket fel-le görgették szemüregeikben és
+szenvedélyesen kapkodtak előre görbe karmaikkal. Sötétség lett a galamb
+körül.
+
+– Hadd szállok, hadd szállok – rimánkodott a galamb –, olyan szép a
+tiszta levegő, olyan jó a napon, oly csodálatos az isten világa, oly
+aranyos a szabadság, olyan jól esik élni. Én nem bántok senkit, csak
+hadd szállok…
+
+– Neked nem kell a diadal? – vicsoritottak rá a sasok. – Semmi helyed
+itt a magasban!
+
+– Mars! Mi itt sportolunk – vijjogott egy ölyü –, mi párbajozunk, mi
+keringelünk mint a forgószél és futunk lefelé, mint a villám az áldozat
+fölé. Mit keresel a pályán, nyavalyás! Mars vissza abba a ducba!
+
+– Takarodj, takarodj! – károgtak, vijjogtak, huhogtak köröskörül
+mindenféle szárnyasok. A kuvik is ott repkedett, a denevér is ott járt:
+
+– Fogd be a csőrödet – támadtak rá –, kit érdekelsz te, te ostoba! Tünj
+el innen, bántod a szemünket!
+
+– Csunya, utálatos! – krákogtak és sipitottak a sötét madarak közt a
+cifra madarak, kakaduk, paradicsommadarak, a hiuság és élvezet madarai.
+– Irigyel bennünket! Meg akar koppasztani! El kell kergetni!
+
+– Engedjetek már, – vergődött a fehér galamb.
+
+– Ne bántsuk, jaj ne bántsuk, – csipogtak a verebek, akik
+felszemtelenkedtek a madártársaság háta mögé.
+
+– Engedjétek, hadd repüljön! Ő repül legszebben, ő a legkedvesebb, neki
+van igaza, ő ártatlan – esengett egy pár odaérkezett énekes madár. De a
+támadók lármájában alig hallott az ő csipogásuk és nyögdicsélésük. És a
+verebek oly betegesek voltak, hogy alig állottak szárnyukon odafenn és
+hamarosan le is repültek magok és morzsák után nézni, mert megéheztek
+már ebben a felruccanásban. Az énekes madarak meg olyan kisebbségben
+voltak és olyan gyengék voltak ők is és olyan snasz volt a kinézésük,
+hogy észre se igen vették őket. Hangicsálásuk is elmaradt a zsivaj
+hangjai közt.
+
+A galambnak pedig nekiestek a többi madarak, kemény szárnyaikkal
+megverték, csőreikkel meghasgatták, karmaikkal megszurkálták, addig
+bántották, mig a galamb egy bukfencet vetett és lehullott merőlegesen és
+olyan sebesen, hogy kiszaggatott tollai csak utána libegtek lefele s
+vérének cseppjei is utána hullottak a mezőre, mint valami csekély piros
+eső.
+
+
+
+
+EGY KRAJCÁRÉRT
+
+Egy kicsi papirszipkát vettem a trafikban, hogy vegyek valamit, ha már a
+szegény őnagyságát felzavartam a szinházi hetilap olvasásából.
+(Cigaretta nincs.) Olyan fehér papirszipkát, amilyen a pult üvege alatt
+van a skatulyában. Letettem a krajcárt a pultra, kérem azt a szipkát.
+
+– Hat fillér.
+
+Az a szipka egy krajcár volt ezelőtt. Most három krajcárt kellett adni
+érte. De nem panaszképpen hozom ezt föl, csak eszembe jutott, hogy egy
+krajcárért már semmit se adnak. Egy skatulya gyufának az ára három
+krajcár. A legkisebb szál gyertyának az ára nyolc-tiz krajcár. Mi
+mindent lehetett egy krajcárért kapni. Skatulya subickot. Nádpálcát.
+Irkát. (Most tiz fillér az iskolás gyermek irkája.) Plajbászt, pennát,
+két szál palavesszőt. Levélpapirost. Cigarettet, abból is némelyikből
+kettőt egy krajcárért. Pipát. Piros cseréppipát vehetett a juhászgyerek
+egy krajcárért. Ujságot adtak egy krajcárért. Mindenféle füszert mértek
+egy krajcárért, kockacukrot, paprikát, borsot, fahajat, gyömbért, sót,
+ami mind ki volt mérve a falusi vegyeskereskedésben ügyes kis
+stanicliben s ha kinyilt a csengős ajtó, kijött a szobából a boltos és
+adott egy krajcárért ami kellett és még a pultra állott az árut levenni
+vagy a létrára mászott miatta s még köszönt is azért a krajcárért a
+kuncsaftnak, egész kis dalszöveget adott elő kellemetesen: Egyér
+gyömbért igenis tessék marad egy köszönöm alázatos szolgája isten áldja
+meg lelkem legyen szerencsém máskor is.
+
+Meg mindenféle házhoz való dolgokat adtak egy krajcárért, meszet, sárga
+földet, bécsi kormot, tüt, spárgát, galandot, gombot, fát, krumplit és
+nem tudom még mit. Tudnék tán pontosan felsorolni mindent, ha jobban
+idefigyelnék, de soha sincs ott a fejem ahol kell, mindig másra
+gondolok, arra, amit nem illik szóba hozni, arra, hogy háboru van
+Európában fényes nappal. És osztán mennyiféle csemegét lehetett egy
+krajcárért venni, mennyi kis örömöt adtak, mennyi kis édességet a
+szegények életének egy krajcárért. Diót, magyorót, datolyát, fügét, azt
+mind lehetett egy krajcárért kapni, annyit amennyit. Meg cukrot, de
+mennyi minden fajta cukrot élvezhetett a gyerek, ha egy krajcárt kapott.
+Mint egy valódi francia világfi a lét örömeiben, oly szabadon és
+szeszélyesen válogathatott a szegény gyerek a krumplicukor, hosszucukor,
+törökméz, fodormenta, szélcukor, pasztillák, selyemcukrok szineiben és
+formáiban és izeiben. Meg csigát kapott egy krajcárért, meg levonós
+képet, meg öt márványgolyót, ha avval akart szórakozni. Ma mindennek a
+portékának más ára van. Egy krajcárért semmi sincs. Papiros sincs egy
+krajcárért, a legközönségesebb irópapirosból is két krajcár egy iv. Jó
+is lesz, ha abbahagyod már, szegény firkász.
+
+
+
+
+KORCSOLYÁZNAK
+
+Fényes acél csillan és csörren a kisasszonykák, asszonykák, fiuk és
+kurta kis gyerekek oldalán. Jó angyalok, ha még mindig le szoktatok
+pillantani mihozzánk, ne ijedjetek meg kérlek e gyanus
+acélszerszámoktól. Ez nem háboru. Ez béke. Ez sport. Ez passzió. Ez
+élet. Nem emlékeztek? Korcsolya. Tél van, mennek a jégre. Végre.
+
+Nem megy az olyan simán, mint a jég amilyen sima, hogy hát itt a tél,
+lehet korcsolyázni. Mert a tél itt van és a nyomoruságot mint valami
+rongy köpenyeget ráteszi a világra, s mindenféle nyavalyákat lehet kapni
+és a szemeket és sziveket vigasztaló hó csak nem akar hullani szép
+szeliden mint a szinpadon mikor télben játszik a felvonás. Imitt-amott
+jön egy kevés belőle mutatóba s abból is pocsolya lesz a földön. Tél
+apó, talán mert csakugyan egy tutyimutyi vén ember, elfelejti mi minden
+kell ilyenkor a népeknek, elfelejti például hogy a városban korcsolyázni
+is akarnak.
+
+De a jégpálya kinyilik, ha csak sárból, ködből és szomoruságból van is
+összekombinálva a tél és az igazgatóság irodáiban ég a villany délután,
+irógépelnek, intézkednek. Kihirdetik a lapban, hogy a jégpálya megnyilt
+és kiadják a tagság! jegyeket és felállitják a pályán a lámpákat és a
+zászlórudakat. És kiadják a buffet-t és a ruhatárt. És egy nap osztán
+megkeményedik a föld és az utcán a népek behuzott fejjel sietnek és
+köhögnek és szijják az orrukat.
+
+Akkor aztán felhuzzák a lobogókat a rudakra s éjjel égnek az erős nagy
+lámpák a pályán és apró sötét emberek nagy vizipuskákból spriccelik a
+vizet szerteszéjjel a fekete földre. Ugyanennek a földnek a hátán más és
+másfelé különböző eltévedt katonák fagynak meg egyedül és otthontalan
+menekülők ágyalnak meg örökre az országuton az árokban és az ismeretlen
+szegénysorsuak akiknek fütőanyaguk nincsen, tulontul megkeserednek
+szivükben. A pályán pedig a lámpák ragyognak, mint a diadal és a lobogók
+lobognak, mint az üde remény.
+
+Reggel aztán jön a nap, nyájasan mosolyog. A jégpályán ott a nagy sár. A
+zászlókat leakasztják. A lámpák elaludtak. A locsolók nincsenek a
+pályán. Vajjon hol vannak és mit csinálnak vajjon, mikor nem locsolnak?
+Mondjuk egy hét mulva megint elkezd fagyni, hamar felhuzzák a zászlókat,
+meggyujtják az ivlámpákat, nagyba locsolnak megint egész éjszaka. Igy
+megy ez az idén december óta, igy cicázik a tél mindig a jégpályával,
+mint a sors szokta csinálni a hiszékeny és remélő élettel. S oly késve
+jött a jég is, mint az örömök jönni szoktak. De végre-valahára
+nyüzsögnek, futnak, keringelnek, andalognak és cikáznak a nagy-nagy
+sápadt táblán a korcsolyázók és a vidám zsivajt, ami hallik a jégről,
+gondolom jó néven veszik az angyalok, akik jóindulatu semlegességgel
+vannak az emberiség iránt.
+
+
+
+
+GYUFA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
+
+
+I.
+
+A gyufát – ezt egy főpincér beszélte el – lopják az urak a kávéházból.
+Mert hogy ott ültem a minap este s nem láttam gyufatartót magam körül a
+kávéházban, hát mondom szeliden a főpincérnek, aki történetesen asztalom
+előtt haladt:
+
+– Mért teszik el a gyufát, mikor még vendég van – mondom.
+
+– Mert ha mink nem tesszük el kérem, elteszik a vendégek kérem. Vannak
+olyan urak kérem, tessék elhinni.
+
+Én mindent elhiszek. A főpincér a zsebéből saját privát skatulyát vett
+elő, abból egy szál gyufát kivett, rágyujtott a cigarettre, mely ajkaim
+között várakozott és mig hanyag előkelőséggel engedtem a füstkarikákat,
+tovább tájékoztatott:
+
+– Ajjéj, annyi ezresem legyen – szólt egyik cipőjét áttéve a másik
+cipője felett. – A békében is megtették, hogy mikor éjszaka hazamentek a
+kávéházból, egy skatulya gyufát tettek a zsebükbe. Kérem az akkor
+szokásdolog volt. Az nem numerált. Akkor más világ volt kérem. De most
+háboru van kérem, három krajcár egy csomag gyufa, már most csak vegyük
+kérem alásan, hogy nekem csak tiz asztalról hazaviszik a gyufát à hat
+fillér kérem, máris egész tisztességes károm van kérem, tessék elhinni
+kérem.
+
+Elhiszem kérem.
+
+– Kérem és nem is szórakozottságból csinálják az urak, hogy zsebrevágnak
+egy skatulya gyufát, mint annak előtte kérem, sőt direkt mert drága a
+gyufa kérem. Utálatos egy dolog ez, amit felvettek az urak tessék
+elhinni.
+
+– No no.
+
+– Tessék elhinni, hogy a háboru csinálja ezt. Az erkölcsök lettek ilyen
+csunyák tessék elhinni. Tessék elhinni jobb volt a béke, ajjé…
+
+Én még ezt is elhittem a főpincérnek, akit mindig egyenes jellemü, józan
+és okos embernek ismertem. Odakinn a kávéház ablakán kivül a főpincér
+elbeszélése alatt esett a hó s az egész utca fehér volt, az ég meg
+fekete volt, mert mikor esik a hó, mindig ugy látszik, hogy az ég
+fekete.
+
+
+II.
+
+Ezt már magam vagyok kénytelen elbeszélni, nincs aki segitsen. Minden
+éjszaka vadlibák utaznak át Budapesten. A Duna felett repülnek. Dél
+felől jönnek, az isten tudja, hová mennek. A Margitszigeten le szoktak
+szállani pihenni. Ilyenkor osztán társalognak egymás közt keserü vad
+hangjukkal, amelyet érdekes hallani. Sokszor hallgattam már a vadlibákat
+és kedvem lett volna tudomásukra adni, hogy Maupassant megénekelte őket,
+hátha örülnek majd neki. De fájdalom, ők se értik az ember szavát, ahogy
+az ember sem érti az ő szavukat. Reménylem, semmi háborus érdeket nem
+sértek vele s reménylem a hirlapirói minőséggel sem összeférhetetlen, ha
+közzéteszem azt a tapasztalatomat, hogy igy télen feltünő nagy kravált
+csapnak a vadlibák a Dunán, hajnali utjuk alatt, mikor a partok házai
+még alusznak sötét ablakokkal. Talán fáznak a vadlibák, vagy a jégtáblák
+zajától ijedeznek, amelyek a hid oszlopainak mennek és összevissza
+zuzzák magukat. És nem tudom és ki se találhatom, hanem ez elszálló
+kalandorok, e nagy sötét madarak hangjait hallom és hallom és mert nem
+látni őket, olyan furcsán van az ember a vadlibák hangjával, tessék
+elhinni. Ugy jön elő, mintha az alvó város lelkeit hallaná jajgatni az
+ember.
+
+
+III.
+
+Egy urat láttam a villamosban olvasni. Könyvet vett elő a belső
+zsebéből, kinyitotta s belétette a fejét. Este volt. A villamos
+csordultig teli volt. A perronon dult a harc a kalauznő s a közönség
+közt, százan egy ellen. Az az ur, akit mondok, hogy olvasni kezdett, nem
+törődött a nyomódással és lármával, ő a sarokba huzódva csak a könyvbe
+nézett. Szoktak a villamosban olvasni, különösen a hivatalokba iparkodó
+kisasszonyok reggel, még az álom gyengéd fátyolával szemükön; álomból
+regénybe osonnak, miközben szivtelen hivatalba mennek a borzas lakásból,
+mintha csak usznának eszméletlenül a valóságon át, amely nékik idegen.
+No szóval az ur is olvas. Vagyis olvasna, de a villamosban
+elhalványulnak fenn a villanyos körték. Akkor az ur felnéz, vár. A
+világitás megint müködik. Az ur visszanéz a könyvbe. Olvas vagy egy
+sort, megint homályba borulnak a körték. Az ur megcsóválja a fejét,
+leereszti a könyvet ölébe. Felnéz, fixirozza a sötét körtéket. A körték
+feleszmélnek, megint világitanak. Az ur nem ugrik be, egy pár pillanatig
+vár még, aztán felemeli a könyvet. Hopp, a körték megint elalszanak.
+Ahogy ez már elő szokott jönni a villamoson. Az ur visszateszi a könyvet
+a belső zsebébe. Megnézi az embereket, akik szemben ülnek vele. Kinéz az
+ablakon. Szemeiről egy Winterri megtudná állapitani, hogy lelke mily
+szomoru lett és minő kedélytelen dolgok járnak a fejében. No ajállom
+magamat, méltóztassanak a hireket olvasni.
+
+
+
+
+VARJAK ÉS MÁSOK IS
+
+Szegény varjak, gondoltam, ezeket ugyan aligha jut eszébe valakinek
+sajnálni. A varjak nyomorognak, éheznek és fáznak itt a hinterlandban.
+Bátorságot vettem magamnak felemliteni őket és azt mondani róluk:
+szegények, ami már a szimpátia hangja, de legalább is az irgalomé. Tudom
+pedig, milyen félelmes és utálatos az ember szemében a varju. De vajjon
+mi rosszat tett nekünk az a varju, aki itt a főváros területén lepottyan
+a levegőből és ott fekszik a havon. Háton fekszik, croque-mort öltözete
+borzas és havas. Szárnyai, mint a falhoz dörzsölődött frakkszárnyak,
+fehér foltosak. Két karmát mozdulatlanul tartja fölfelé. Tán belé akart
+kapaszkodni a kék égbe, mielőtt kimult volna. Tiltakozott az ellen, hogy
+ő neki vége és egy kétségbeesett és rajongó mozdulatot tett. Könyörgött
+karmaival, erőszakoskodott, megőrült tán és azt hihette a záró
+pillanatban, hogy a levegő visszakapja őt magához, hogy valami zendülés
+kél a természetben köröskörül, az ő megmentése végett és ő tovább
+szállhat és károghat. Nem történt semmi, a varju fagyottan fekszik a
+hátán és szemhéjai száraz hártyáit lehuzta szemeire, ki van ábrándulva,
+nem nézi már az eget, pedig az odafenn borul kéken, világosan. Ki tudja
+számát a varjaknak, akik igy feküsznek elszórva a tél fehér földjén,
+soványan és temetetlen? Ezek a példányok, akik megfagyva leesnek,
+teljesen ártatlanoknak látszanak és ugyanazon végzet áldozatai gyanánt
+tünnek elő, amelynek mi s minden egyéb élőlények vagyunk virgonc és
+fájdalmas játékai.
+
+Sok varju meghalhat ezekben a nagy hidegekben. Látni varjakat, akik
+élnek még, de már a végit járják. Járják, szószerint. A havon
+gyalogolnak, a fa körül, gyengélkedő lépésekkel, el nem repülnek, ha
+közel ér az ember hozzájuk, olyan gyenge a szárnyuk. A szárnyukból megy
+ki leghamarabb az erő, a vér, a melegség. Meg se birják emelni
+szárnyukat. Meg lehet őket fogni. Valahol egy tulvilágon, majd ha
+hallják a férfilelkek gyász kórusában az ő nevüket idézni, ezek méla
+panasszal igazolhatják magukat, hogy a nagy időkben ők egy-egy polgári
+vidéken voltak varjak és csókák és nem volt mit enni nekik és megfagytak
+e tulságos télben.
+
+Nemcsak ők szenvednek, a rigók is eléheznek például. Lebukfenceznek az
+ágról, anélkül hogy hármat rikkantanának tiszta sárga csőrükkel. És
+nincsen ujságjuk, ahová panaszos leveleket irnának és nincsen
+előljáróságuk, amelyben eszelősen reménykednének és nincsen társaskörük,
+kávéházuk, pálinkamérésük, ahol összejönnének és összejajgatnák
+nélkülözésüket. Mind magában nyomorog egy ágon és azt hiheti, mindenki
+másnak jó dolga van, csak őrá magára jár ilyen rossz világ. És a
+kinokkal kinos emberi társaságban Catullus se öleli meg most lantját, a
+bánattól elbájolva, bucsuztatni az éhenhalt rigót. És Catullus is csak a
+maga dalos madarát siratta meg latin könyekkel, mikor a madárka kimult.
+Kérdés, hogy a régi Róma többi kis madarai, kiknek szintén ki kellett
+mulni, sejtettek és élveztek-e valamit az édes gyászdal dicsőségéből és
+vigaszából.
+
+De szenvednek itt az ég alatt nemcsak ezek a madarak, egyéb teremtések
+is. Látni mikor a tél exponált szenvedői, kocsis, váltóállitó,
+hólapátoló, őr, hordár, kofa, rikkancs, egyéb ilyenek a két karjukat
+emelik és tornásznak a nagy hidegben. Ez ugy néz ki, mintha madarak a
+szárnyukat kapkodnák. Mintha türelmetlenségben, unalomban eszmélnének,
+el akarnának ismét repülni. Más tempókat is csinálnak az emberek, mikor
+igy fáznak. A kezöket dörzsölik szaporán, mintha valamivel nagyon meg
+volnának elégedve. Futni kezdenek, mint a szilaj kis fiuk. A fülükhöz
+kapkodnak tenyerükkel, forognak, a derekukat rázzák, fél-féllábukon
+illegnek, felugrálnak egy helyből s összeverik a bokájukat és
+összeveregetik frissen a két sarkukat, mint ahogy szokták volt az erdei
+nyári mulatságon, mikor a sebes csárdást járták. Valami tapasztalatlan
+népek, akik másik csillagon laknak, ha néznek onnan minket, azt hihetik
+hogy a legjobb dolgunk van a világon.
+
+
+
+
+KRÓNIKA VAGY MIFÉLE
+
+Légy csak betüverő, légy csak hólapátolója a hulló Időnek, légy csak
+akkordmunkása a kényszernek és az ideálnak, légy csak egy tintába
+mártott toll, légy csak ujságszükséglet, légy csak a háborodott világon
+bukdácsoló gályán egy lebilincselt kezü evezős, légy csak ilyen firkász
+és este hajtsd le homlokod valami témára, csak próbáld meg. Ember vagy
+mint az emberek, melledben balfelé sziv dobog, eredben vér bukdosik mint
+a kezdő patak szokott iparkodni kavicsokon, a homlokodban a sötét
+őrjöngés mögött az igazság gázlángja ugrál kinzó sistergéssel. A halál
+van szép szivedben és az élethez kell dörzsölőznöd. Letagadod, tulnézed,
+elköltöd, agyonálmodod, elengeded a valóságot s tetedned kell, hogy
+számit előtted mindaz, ami történik.
+
+Amit gondolsz magadban, a jó istennek küldöd lepecsételve, ajánlva,
+saját kezébe. Kivánságaidat az angyalok felé sóhajtod és vádjaidat is az
+angyaloknak jelented föl. Beszélni csak az emberekkel beszélhetsz,
+akiknek a nyelvét a legnehezebb elsajátitani. Mikor azt képzeled, hogy
+ugy megtanultad az emberek nyelvét, hogy jobban már nem tudnád és epedve
+megszólalsz, akkor kezdenek meg nem érteni. Jaj vigyázz, te, nem jó
+helyen jársz itt. El ne áruld magad, huzd össze magad, bujj el, a fal
+mellett eredj, meg ne mondd senkinek mért jöttél, ki ne takard amivel
+küldtek. Jön valaki, meg ne szólitsd. Ha beszélnek, azt mondd mindenre:
+igen.
+
+Itt van a mai nap előtted. Hol vagy benne? Mire felelsz? Ki semmi nem
+akarsz itt lenni, ki vagy azok közt, akik élnek és elrebbentek ma lelked
+fái között? Te vagy az arany király is, aki szenet fuvaroztat. Te vagy a
+csonka katona is, aki ráérve, merengve megy önmaga után, kit utól nem ér
+soha. Te vagy a villamos vezetője, kinek semmi követelése már a földön,
+csak hogy annyi helyet adjanak a könyökének, hogy a csengőt az öklével
+verhesse. Te vagy akárki a tömegből, amely áll, áll, állva áll és áll a
+bolt felé s vár, mint mikor élet volt, az ifjuság végtelen küldöttsége
+várakozott a boldogságra, amit egy szélhámos szövetkezet: vágy,
+sejtelem, illat, elbujt tavaszi trillázás és a felhőszin igért az
+életnek. Te vagy a nő, ki az irógépnél egy orv pillanat szurására
+hátraveti hajas fejét s felnéz és a plafond-tól kérdezi, miért kell
+dolgozni? Láttad ma a kis Rottot is véletlenül, nem a szinpadon, hanem
+az utcán. És hallottad őtet beszélni, s nem nevettél. Vonásait a gond és
+bánkódás kendőzték. Azt mondta: annyi és annyi család egzisztenciája. A
+kis Rott, akin ugy kacagtunk, hogy az irigy nyilallás azt mondta: no,
+no, no, elég legyen. Olyan komoly és keserves volt a kis Rott máma. Mert
+a Foliest bezárják. Te sajnáltad a kis Rottot, aki az artisták
+családjait sajnálja. Te sajnáltad a szilfák levelét is, amely a csatában
+aranyos délben iszonyu sivitásban és krákogásban lefele pillangózott a
+szilfaerdőben. Pedig esze ágába nem volt még lejönni a fáról. A
+szilfalevélnek nem mestersége a háboru, semmi köze hozzá, ha mesélnék
+neki hogy és mint csinálják a népek a háborut, nem is értené, oda se
+hallgatna. Nem azért jött a fára, s mégis azért szakadt le róla. Csak
+annyi bizonyos, hogy annak a falevélnek, amelyet néztél lebbenése
+közben, az évszakok összevonódtak, ősze sürgősen jött, s ő társai
+társaságában (mert nemcsak az az egy szállott le) a szilfák alatt éppen
+olyan külső bájjal és benső szendeséggel nyugodott el, mint a kései
+őszön esett levelek szoktak. Az embereknél az élet és a halál közt való
+különbség feltünően kevesebbedik. Az enciklopedista Diderot a vakok
+felől szólván, azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb meghalni, mint
+azoknak, akik látnak. Mert ők itt vakok voltak és nem látták az eget, a
+tengert, a földeket, az állatokat és a gyermekeknek, asszonyoknak és a
+napnak és a holdnak gyönyörü orcáit. Mi folyik itt végestelen végig az
+emberek világában, mi változás, mi alakulás, mi vita vagy összebeszélés,
+mi magyarázkodás? Mi sötétülés, mi tisztázódás ez mind? Ki mond meg
+mindent? Kinél van a titka mindennek a mi most az emberek élete? Sokszor
+szorongasz és azt hiszed, valaki közeledik, egy idegen, vagy egy
+ismerős, aki eddig hallgatott és most neked elkezdi majd mondani. Ki az?
+Senki? Mind olyan rendesen néznek kétfele s köszöngetnek az utcán.
+Hébe-korba, mikor kocsira szeretnél ülni, az uttesten felszólsz a bakon
+ülő valakinek:
+
+– Pszt. Álljon csak meg.
+
+Az az ember, aki fenn ül a bakon, meg se mozditja nyakát, néz lefelé.
+Megint csak szólitod:
+
+– Hallja. Álljon meg hát. Hé.
+
+Ő borusan van burkolózva vak lebernyegekbe s nem moccan. Hangja nincs.
+Elmulik tova-tovább álmos vonalban, árnyék lesz a távolban. Nézel utána,
+nem érted e fellegnemü lassu, baljós utazót, aki magánosan, némán vonult
+fenn előtted és elvész a szemed elől. Egy más égi zónából jött erre s
+tulmegy ezen a földön? Mért haladt el itt köztünk? Talán ő, ki nem
+felel, nem szól, nem néz rád, tán ő tudná megmondani, mi az élet.
+
+
+
+
+A FÖLD
+
+Már mindenütt kezdődik az aratás.
+
+A buza megsárgult szára fénylik a napon. Mennyi sok buza. Milyen magas.
+Milyen sürü. A táblák mint valami mesebeli szegletes sárga tengerek.
+Arany Balatonok. A buzavirágszin égbolt köröskörül nyájasan borul az
+áldás felett, fehér selyem fellegecskék mosolyognak belőle. A föld népe
+kisereglett az életért. Piros rokolyák, kék rokolyák, fehér ingváll,
+sárga keszkenő szóródik, tarkázik a sárga buza közt, mint sétáló,
+bujkáló virágok. Gyenge apró legények patyolat gatyaszéle fehérlik emide
+is, amoda is. Meghajlott hátu öreg emberek mozognak, igyekeznek a
+fiatalok közt. Meghajolva hajolnak, mintha a tegnapi napot keresnék.
+Vagy mintha a föld alá akarnának látni. Kasza fényessége villan,
+csendülés, pendülés hallik.
+
+Fehér ökrök álldogálnak a szekér előtt a mezőn a meleg napon. Madár
+csicsereg a föld meg az ég közt. Meg szép nóta száll édes-kedves
+egyforma hangon, mintha láthatatlan tarka madár szállana, szálldogálna.
+A fekete gőzös elgörög, elfüstöl messzire a tájékon és a leányok,
+asszonyok felemelik meztelen karjukat, könyökben behajlitják és
+alsókarjukat homlokukra teszik, ugy nézik a gőzöst és integetnek utána.
+
+Ó, ha látnátok most ezt a földet, akik nem láthatjátok, mert messzire
+vagytok tőle. Akik a Száva másik partját vigyázzátok, akik Galicia égett
+földjét nézitek, akik Oroszország pusztáján bámészkodtok, magyar földnek
+elbocsájtott gyermekei, idegenben harcoló fiai. Ha látnátok ezt az
+áldott nyarat itthon. Megáldotta az isten a haza földjét. Milyen szép,
+milyen szépséges. Gyönyörü, gyönyörüséges. Biztosan látjátok sokszor
+álmotokban. Olyan szép, mint álmotok.
+
+A buzavetést virág szegi be. Az árok is mind végig van virággal. A mezőn
+száradnak a jószagu szőke szénaboglyák. Hogy illatoznak. A falusi
+kisasszonyok most kapják meg a szénalázt.
+
+A hamvasszőke rozs érik, nő a kasza alá. A tengeri kétfelé veti már
+vékony törékeny zöld karjait. A gazdag lucerna alig várja a kaszát, hogy
+megint nőhessen. Virágzik már a sürü szőlő zöld virága, zöld virágjának
+érzik csudálatos szaga, amilyen csudálatos szag nincs több a földön. Az
+eperfák potyogtatják a kövér fekete epret. A cseresnyefának minden ágán
+végig ragyog a nagy piros cseresnye. A meggyfa alig birja a rengeteg
+sötét meggyet. A szilvafa ágán rajta ülnek már pici zöld porontyai.
+
+A szagos diófa sötét terebélye telisdedteli zöld dióval. Olyan nagyok,
+mint egy-egy alma. A tök sárga virágja felragyog a földből a nap
+sütésében. Minden érik, zöldül, nő, virágzik. Ó milyen bőséges minden,
+milyen szép minden, milyen boldog minden. A kiskertekben a ház meg a
+kerités közt csuda nagy piros rózsák, fehér rózsák. Szelid szép mályva.
+A bazsarózsa olyan nagy, hogy a fél kalapotokat eltakarná, ha a kalap
+volna a fejeteken, jó magyar katonák. A tulipán olyan, mint a veres
+láng, mint az égő tüz, mint a szerelem.
+
+
+
+
+KISÉRTET A FEHÉR HÁZBAN
+
+– Well, mondta magában az elnök és lefeküdt az ágyba. Akármit csinált,
+magában azt mondta: well. Mert amerikai ő, pláne elnöke az
+Egyesült-Államoknak, hát ugy is illik ő hozzá, hogy azt mondja mindig
+magában: well. Ma például megszakitotta Németországgal a diplomáciai
+viszonyt. S azt mondta magában: well és ment az ágyba. A Fehér Házra
+csend borult. Csend borult a kertre is, amelynek közepén a Fehér Ház
+áll, a fehét kertre is csend borult. Mert havazott, tehát a Fehér Ház
+kertje is fehér volt.
+
+Álmodtak a behavazott tuják és kaktuszok szeliden. A fehér kert
+vaskeritése előtt a policeman a kurta bottal egykedvüen sétált, ő is
+fehér volt, meg a kerités is, mert a hó esett mindenre Washingtonben.
+Egyszer csak néma autó ért a Fehér Ház elé, kiszállott az autóból egy
+hosszu fekete mister, kicsi fekete táskával a kezében. Bement a Fehér
+Ház vaskeritésének kapuján, anélkül hogy kinyitotta volna a kaput. Csak
+átment rajta, ment a kert haván a Fehér Ház tornáca felé, felment a
+tornác lépcsőin és eltünt az oszlopok között. A tüzoltósisakos policeman
+csak sétált gépiesen a kapu előtt az ő privát gondolataival a fejében,
+ha vannak a policemannek privát gondolatok a fejében Washingtonben. Az a
+hosszu sovány mister, aki legalább olyan sovány és olyan magas volt,
+mint az elnök, az pedig csak bement a Fehér Ház előcsarnokába, anélkül,
+hogy az nyitva lett volna s bement a fogadóterembe anélkül, hogy
+fogadták volna s bement az elnök lakosztályába anélkül, hogy beengedték
+volna s benyitott az elnök hálószobájába anélkül, hogy kopogtatott
+volna. Az ágy elé lépett, kistáskáját az éjjeli szekrényre tette,
+kinyitotta, kivett egy igen finom kézifürészt. Az elnök felült az
+ágyban:
+
+– Well, – szólott – ki vagy és mit akarsz itt?
+
+– Well – mondta a vendég – én dr. Mors vagyok. Mr. Wilson, te fölidézed
+a háborut. Itt vagyok.
+
+– Well, te nem a háboru vagy, te a halál vagy.
+
+– Well, – mondta a látogató – én vagyok a háboru. Mert J. W. Nobody
+meghal, ha háborut izensz.
+
+– Well, ki az a J. W. Nobody?
+
+– J. W. Nobody egy ifju New-York államban, sőt magában New-Yorkban.
+Segéd egy kereskedőházban, huszonötéves és a milicia tagja.
+
+– Well, mi közöm hozzá – türelmetlenkedett az elnök. – Mi közöm nekem
+ehhez a J. W. Nobodyhoz vagy kihez?
+
+– Well, én is azt akarom kérdezni, hogy mi közöd J. W. Nobodyhoz, mr.
+Wilson? – A látogató szétnyitotta a kicsi fekete bőröndöt, csipeszt,
+szondákat, kést, ollót, kis kanalat miegymást rakosgatott az éjjeli
+szekrény márványára. Az elnök idegenkedve nézte ezt, megkérdezte:
+
+– Well, – mondja – mik ezek? Miféle kis kanál ez?
+
+– Well, – magyarázta a vendég – ilyen kis kanállal kell kivenni az
+összezuzott szemgolyót a szemüregből. Várj, mindjárt kiveszem a
+szemedet, mr. Wilson. Ez itt a bordafürész, először evvel ismertetlek
+meg, mr. Wilson. Evvel a késsel előbb fel fogom hasitani a mellkasodat.
+Huzd le az inged.
+
+– Well, – szólt az elnök – te őrült vagy.
+
+– Well, nem értelek. Te kiváncsi vagy a háborura. J. W. Nobody nem is
+kiváncsi rá, s meg fog halni, ha háboru lesz.
+
+– Én nem vagyok kiváncsi. Én nem akarom a háborut.
+
+– Well, hiszen el vagy szánva rá, hogy megizend a háborut.
+
+– Well, – kezdte az elnök – nem én, a szenátus, egész Amerika, az
+amerikai érdekek, a tengerek szabadsága…
+
+– Well, unalmas vagy, mr. Wilson. J. W. Nobody, akinek meg kell halni,
+ha háborut izensz, élni akar New-York államban, vagy akárhol. Ő ügyes
+eladó, főnökei jól fizetik. Csinosan öltözködik, kellemes fiu,
+egészséges, edzett, szivesen eszik, könnyen nevet és türhetően énekel.
+Bendzsón játszik, társai örömmel hallgatják.
+
+– Well, – idegeskedett az elnök – mit csináljak vele, J. W. Nobodyval?
+
+– Well, semmit. Ne csinálj vele semmit. Ő vasárnaponkint a matchre megy.
+Elismert footballjátékos. Ha háboruba küldöd, elvesztheti lábát és nem
+footballozhat. Takard fel a paplanodat, igaz, legelőször is levágom
+egyik lábodat. Ezzel a vékony késsel és a fürészszel.
+
+– Nekem? – csudálkozott az elnök – hisz én az elnök vagyok, well!
+
+– Well, én ahhoz jöttem, aki hiv. J. W. Nobody nem hiv engem. Ő Kittyt
+hivja, egy bizonyos Kitty Doodleyt, aki kidugja az ablakon a
+fejecskéjét, mikor J. W. Nobody arra megy és két ujját a szájába dugva
+füttyent. Kitty Doodley erre kinyujtja karját és lekiált neki: Halló,
+Jim! Ők vasárnap délután csolnakáznak. Ők fiatalok, vidám természetüek
+és örülnek egymásnak. Well, dugd ki már a lábod, hadd vágjam le, sietek.
+Csak az egyik lábod, mr. Wilson.
+
+Dr. Mors felvette az éjjeli szekrényről a szikrázó keskeny kést. Az
+elnök felhuzta magát fekvéséből, a feje magasabbra jött fel, mint az ágy
+feje. Dr. Mors a paplan alá nyult, huzta kifelé a lábát. Az elnök
+szellemtelen és müveletlen szemekkel nézett le a lábára, kitátotta a
+száját és orditani kezdett:
+
+– Nau, neau, nieauuu…
+
+
+
+
+EGY NOTESZBÓL KITÉPETT LEVELEK
+
+Mi veszett el? Nem látni mi veszett el, mert mig megvolt is, nem volt
+egyéb, mint valami hártya a szem hártyái fölött. A valóság maradt az
+embereknek, ami elől menekültek, amit eldanolva, fényképezve, pingálva,
+puderezve, eljátszva, elmesélve, tulképzelve s álmodva szerettek. A
+levegőben volt az emberi élet, mint a délibáb. A levegőben nincs már
+semmi, kiszivattyuzták. A felhők jelentőség nélkül, fölöslegesen,
+elárulva csüngenek, akár a szuffiták nappal a lehordott szinpad fölött.
+A naptár maradt, piros napok nélkül. Az ábécé maradt, nagybetük nélkül.
+A pont maradt, felkiáltójelet és kérdőjelet nem kiván maga fölé. Az
+állott esőviz maradt, amelynek szinén az olajos szivárványozás a napon
+nem látszik. Minden megvan és minden hiába van, mindenről lement az
+illuzió.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A könyvek ott vannak a polcon, kemény a táblájuk, aranyos a sarkuk,
+olyanok, mint a könyvformára csinált cukorkadobozok mikor már a cukorka
+kifogyott belőlük. Mintha üresek lennének a könyvek. Millió fekete betü
+van egy ilyen könyvben. Minek? Mi értelme? Egy ismeretlen könyvnek
+ünnepélyessége, izgalma elszökött. Az olvasott könyvek emléke sötét
+szivfájdalom. Akik olvasni tudtak, azok nem olvasnak. Azok tudnak
+legkevésbbé olvasni, akik legjobban olvastak. A nehéz és mély zene
+idegesit és kétségbeejt. A költészet szépsége s fájdalma félelmes,
+akiknek legjobb örömük volt, azok nem tudják most elviselni. Rengeteg
+lapot olvasnak, mert irtóznak tőle. A szinházi pletykákat tudják
+figyelmesen végigolvasni s a mozidarabok tartalmát olvassák a
+programmban áhitattal. Az érdeklődést, amely a legnemesebb literaturához
+nevelődött, valami tökéletes rossz csábitja legjobban, utánzat,
+bárgyuság, naiv ringy-rongy, kómikum, ez ád mosolyt és morbid
+gyönyörüséget azokra a félórákra vagy percekre, melyek a betünek jutnak
+a gondok közt és a gondolatok felett.
+
+A hallgatás uralmának is nevezheti napjainkat az a történetiró, ki jő
+majd az emberek történelmét leirni. Csodálatos képei vannak a
+hallgatásnak. Tartalékszázad ül az erdőben a fák alatt, az ütközet
+ropog, az emberek mind hallgatnak. Sebesültek vonulnak egymás nyomában
+hosszan, hallgatnak. Fogolyszállitmány ballag az uton fel, ezer ember,
+kétezer ember, egy se szól egy hangot sem. A trafik előtt egy sürü
+deputáció várakozik, mig az ajtót kinyitják és az aszfaltra néznek
+lefelé az emberek és nem beszélgetnek. Az élelmiszerüzlet előtt sorakozó
+asszonynép is hallgatag. Inkább van szavuk, mint a férfiaknak, de némák
+ahhoz képest, amit összeperelnének, pletykálnának, sugdolóznának, hogyha
+más világ lenne. Meg vannak csendesedve. Hallgatni tudnak. Soha ennyi
+hallgatnivalójuk nem volt az embereknek. Az élet öröktől fogva olyan
+volt, hogy a legkivántabb szavakat nem mondták ki az ajkak. Nem merték,
+nem volt szabad, nem volt illő, nem volt alkalom, nem volt érdemes, nem
+voltak kéznél a szavak, nem tudták kifejezni az emberek, amit mondani
+legjobban szerettek volna életükben és az nem is volt talán benne a
+nyelvben. Mennyi hallgatag embert ismertem életemben. Gyermekkoruktól
+hallgatag természetek vannak, és vannak akik megtanulták a csendet és
+áttértek a hallgatásra. Amit beszélnek, az kényszerüség vagy illem.
+Szavaik nem az övék. Az ő szavaik nem hangzanak el és ugy távoznak ők
+innen, mint a némák. Mennyire nem fontos, milyen semmit jelent őnáluk a
+beszéd, mennyivel több, jelentékenyebb és valóságosabb az, amit
+hallgatnak. A normális beszélők, a közlékenyek, a fecsegők és a
+szószaporitók, azok kibeszélték magukat életükben? Ahogy a nyelvbotlást
+kijavitják, ahogy a tévedést helyreigazitják, ugy szokták fejben,
+magukban korrigálni a szavakat, amelyeket kimondtak, és amelyekkel nem
+voltak megelégedve, s amelyeket megbántak. Vannak sikerületlen, zavaros
+pillanatok társaságban, mikor az ember elkezd mondani valamit,
+észreveszi, hogy éppen másfelé figyeltek és elhallgat. Rosszul érzi
+magát az ember, a fejében fejezi be mondanivalóját és lopva néz körül,
+mintha a legidegenebb környezetben volna s szokatlan homályos benyomása
+támad. Ami az embert legjobban érdekli: a maga haláláról mindig hallgat.
+Egy férfi vagy egy nő, ki világéletében a szerelemmel nem találkozott,
+ajkaira nem veszi föl a legigazibb szavakat. Két év óta, mióta az
+embereket elváltoztatták, a hallgatás mérhetelen mértékben
+jelentékenyebb lett a beszédnél. Amit beszélnek: a szárazföld, amit
+hallgatnak: a tengerek. Tulnyomó, határtalan a hallgatás. A dalok,
+amelyeket azóta nem daloltak, a vasárnapok kacajai, melyek elmaradtak, a
+meg nem tartott bálok zenéi, mind ebben a tengerben vannak. A millió s
+millió halottak szavai, melyeket hosszu életükben beszéltek volna, mind
+a tengerben áramlanak. Az élők mást beszélnek két év óta, mint amiket
+beszéltek volna, ha nem történt volna a történelem. Hol vannak eredeti
+szavaik? Mást mondanak a szavak, mint amit az emberek akarnak, vágynak,
+éreznek, mást mint amit sejtenek, mást mint ami a lélek életét meséli. A
+szó mostoha gyermeke a gondolatnak, de még a gondolat se szent igaz, a
+gondolaton tul a csend van és a csendben van minden igazság. Mindennek,
+ami a világon van, az igazsága nem ott hallgat az eltemetett katona
+fogain? Járt már valaha annyi hamis szó az emberi ajkakon, mint
+időnkben, vagy mindig ilyen hamis volt minden, amit beszéltek a földön?
+De annyian s annyian leszoktak és szoknak lefele a sok szóról,
+jóról-rosszról, a szavak hiusága, csalódása miatt, fáradtságból,
+kedvetlenségből. A ki nem mondott szavakat elhóditja a hallgatás. A
+hallgatagok szerzete szaporodik, ugy venni észre. Mintha örökös törvény
+borulna a fejünk fölött. Hol vannak szavaink, az élet eszményi szavai?
+Fönn fekete ég terül minden fölé, ha lemegy a nap, szertelen apró
+csillag szikrázik az éjben. Talán azok a mi valódi szavaink.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Láttam, éreztem, tudom, hogy megy az és ujra s ujra elővett egy hangulat
+vagy micsoda s oly egyformán jött vissza, mint ugyanaz a kép egy
+muzeumban. A háboru ez: alkonyat, büvös violabibor ég, gyöngyszin
+levegő, a férfiak rajongó arccal, amelyre pirosan süt a nap, lóháton
+sereglenek össze s nem is nyulnak egymáshoz, csak összerohannak és
+hátrahanyatlanak a nyeregben, meghalnak. Jaj és zaj nélkül, csak szép
+zengés hallatszott felettük mindig. A lovak visszaszáguldoztak uj
+lovasokért. Messze, árnyékos zöld gyepen játszódott ez a kép és oly
+ünnepélyes volt mindig, hogy szivfájdalom volt arra nézni.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Meglepett egyszer-egyszer valaminek az olcsósága. Egy rózsát kérdeztem
+az utcán a virágos kofától, mi az ára. Tiz krajcár. Nagy és friss rózsa
+volt. Tiz krajcár. Mintha megsértettek volna. Egy cipőtalpalás, azt
+hallottam, huszonöt korona. Kedvem lett volna alkudni a kofával, de
+fölfelé, hogy hát tizenötért nem adja? Egy könyvnek az ára két-három
+korona. Ha négy korona, már drága. Tiz krajcárért egy Olcsó
+Könyvtár-füzetet kapni, melyből Horatius ódáit lehet elolvasni nemes
+forditásban. A költőknek igazolásukra lehet, hogy a virág is olyan
+olcsó. Mit csinálnak vajjon mind a költők most, akik életben vannak? Az
+idegen költők is, akik kevésbbé idegenek az embernek, mint a testvérek?
+Kiknek ugyanaz a világ ragyog és fáj, akiknek ugyanarra a halálra mered
+a szemük, akiknek lantalaku sziv van a mellükben, akik egy közös
+birodalomnak, a végtelenségnek futárjai? Kik összeénekeltek és itt
+együtt keringtek egy nagy mezőn és ugy nyujtják egymás felé most is a
+kezüket, mint a gyermekek, mikor a határban játszanak egy játékot
+összefogózva s a lánc hirtelen széjjelszakadt és ők kezüket tovább
+kitartják, remegnek ujjaik, nyugtalanul várják vissza a másiknak a
+kezét.
+
+
+
+
+FELHŐRONGYOK
+
+
+ÁLLÓHELY.
+
+A szinházban volt állóhely vidéken, meg a cirkuszban, az intelligencia
+körlócái mögött. Meg a piacon volt egy állóhely, egy bizonyos megszokott
+hely volt a piacon, ahol az emberek összegyültek reggel a dobolást
+meghallgatni. Vagyis nem a dobolást, hanem amit kihirdetett a dobos,
+minekután a közönséget összedobolta volt. De mégis, mintha mégis inkább
+a dobszó kedvéért állottak volna össze a népek, olyan szép figyelemmel
+nézték a feketére vert községi dobot, hogy pergeti rajta a verőket a
+nagy testes pandur, a pandurok kántora, két gesztenyeszemét békésen
+sétáltatván a várakozók orcáin. Most, mikor e sorokat siettetem, erről a
+két szemről az jut eszembe, hogy magyar szemek voltak. És emlékszem az
+élet első éveiből, hogy szerettem a doboló tizedes-pandur mellett állani
+s szembe fordultam az emberekkel és néztem és néztem őket, hogy hogy
+hallgatnak. És emlékszem, mindig szerettem volna lerajzolni a sürü
+népeket ott a piacon meg a cirkuszban az állóhelyen is, meg a szinházban
+is az állóhelyen, mikor élvezve, gondolkozva mind a sokféle fej együtt
+egyfelé figyel mozgás nélkül.
+
+Az állóhely életünk jelen napjaiban a mészárszékek, a szénpincék,
+trafikok, tejcsarnokok, zöldséges bódék előtt van itt Pesten. Ezek előtt
+a helyiségek előtt áll a nép, vagyis az a közönség, amelyet a városban
+népnek lehet mondani. Nem irni bátorkodom én erről a népről és erről a
+dologról, ami róla irni való lenne, fejfájást és végtelen fáradtságot
+tud csak az emberben csinálni. Remélem nem is veszi senki sem irásnak,
+amit a békéből itt maradt tollak most mivelnek. Hanem vágyom őket
+lerajzolni mindig, az embereket, mindig ha látom az állóhelyeken őket,
+és a rajzot eltenni. Mert tudom, az eleven kép eloszlik, széjjelmennek
+onnan az ajtók elől végre, bármennyire látszanak is mindennap
+mulhatatlanoknak és mozdulhatatlanoknak az egymás mellé tolult alakok.
+Például azt a népgyülést, amelyiket a Teleki-téren láttam ma reggel, jaj
+de kár hogy le nem rajzolta müvész. Valami feltárult tragédia
+csoportozatának, miszteriumnak, legendának, álomképnek, én nem tudom
+minek. Az állóhelyen ott állottak az élelmi fabódé előtt fekete
+asszonyok, tarkába kötött gyermekek és összement kis aggastyánok, akik
+oly sunyi nyütt kalapokban és sipkákban, oly lump nyakravalókban, oly
+esztelen bohó foltokkal kabátjukon, s oly óriási száraz és csámpás
+cipőkben állottak ottan, mintahogy a modern clownok szoktak volt
+felöltözni az orfeumban a néhai Európa üditésére. Egy ilyen kis öregnek
+ma a Teleki-téren piros keszkenővel volt a cipője átkötve, mintha foga
+fájna a lábának. Aztán katona, fiu, fiatal és idős leányok, meg
+szakácsnéfélék állottak ott a tömegben, ott az összevissza rendezett
+tömegben. Egy vak ember is állott ott közöttük. Fekete pápaszeme volt,
+botját nyomta lefelé, s a földre bámult. Valami megállitó, zavarba hozó
+idegen jelenség volt az egész: mind akik ott állottak, egy-egy nagy
+hasáb fát tartottak maguk előtt és ölelték a hasukhoz. És mind, de mind
+hallgattak és mind a földet nézték és mozdulat nélkül voltak mind.
+Bizonyára felvágni való fa volt az a hasáb fa mindőjöknél, főzni,
+melegiteni való fa, s ott vehették azt is a Teleki-téren egy másik
+hatósági bódéban. De valamilyen más látszatot keltettek vele, olyasmit,
+mintha bucsusnép volnának ők, a halálnak ajtajához zarándokoltak volna s
+elhozták volna magukkal a fejfát, kiki maga fejfáját. A bódé meg be volt
+zárva.
+
+Egy muszka huzott el ott a kocsiuton egy kézikocsit, lógatva fejét, mint
+az igáslovak szokták és arra volt fordulva a muszka feje is és ő nézte
+őket.
+
+
+UJ LAP A TRAFIKBAN.
+
+Ugy hijják: Rokkant-Ujság. A rokkant katonáknak akar a lájbzsurnáljuk
+lenni, szegényeknek. Ott van a pulton a trafikban, ott van a szinházi
+lap mellett, amelynek cimlapján mélynyomásban mosolyog egy büvös
+szinházi müvésznő, az Isten is áldja meg a jó szokásáért. Mert ha a
+szinházi müvésznők nem mosolyognának a szinházi revueben, igazán a
+mosoly bucsut rebeghetne ennek a világnak, ahol az ő szolgálataira nem
+reflektálnak. Jaj, kedves aranyos, aki a varázsló fényképen mosolyog,
+instálom csak nézzen igy szépen egyformán fölfelé, csak énrám nézzen
+könyörgöm, eszébe ne jusson oldalt kacsintani, mert meglátja maga
+mellett a pulton a Rokkant-Ujságot, tudom akkor a maga mosolya is
+elszökik vissza Bergengóciába vagy hová, honnét a mosolyt ide mihozzánk
+exportálják. Lássa, édes bámulatos, lássa már ujságjuk van a
+rokkantaknak. Mennyien lehetnek már ők, akik nem fognak jókedvvel
+dombról lefelé szaladni s nem fognak karral messziről hivogatni, vagy
+bucsut inteni, s kiknek drága szemeik kivesztek, mit gondol Magácska,
+büvös-bájos kivételes? Mennyien lehetnek, mikor érdemes már lapot
+alapitani nékik mint külön olvasóközönségnek, lássa csak. Ugy-e, hogy
+Maga, angyal, Maga is tud annyit a világról, hogy a lap, amelyet a
+rokkantaknak csináltak, lábra akar állani. Bizony egynéhány
+szerencsétlen kedvéért azt képtelenség megalapitani, szerkeszteni,
+nyomtatni, expediálni, adminisztrálni, minden. Maga oly fiatal, édes
+tulságos müvésznő, de talán emlékszik azért, mennyi minden másféle lapok
+teremtek a pulton a trafikban a régi világban. Biztosan bement a
+trafikba maga is, legérdekesebb gyönyörüség, anzikszot venni s látta a
+Bélyeggyüjtők Lapját, meg az ujabb és ujabb nett kicsi turflapokat és
+footbaall-ujságot meg azokat a bolondos vicclapokat, egyik a másik után
+született és egyik furcsább és butibb volt a másiknál, s ha meg is
+szüntek hamarosan, de mig fönnállottak, csupa vicc volt az életük. Aztán
+emlékszik, kérem szerelmesen, micsoda friss és friss irodalmi lapok
+bukkantak fel a trafikban, oly fura, képtelen vad füzetek, őrület!
+Azokat meginditották fiatal emberek, vagy még fiuk, olyan valakik,
+akikről Magácska, bár zseniális az invenciója, nem is sejtette, amit ők
+tudtak magukról. Ők tudták, hogy ők a világot megrázzák majd és
+leteperik, megtapossák, felkapják, összevissza csókolják, megfürösztik
+az ő könyeikben, aztán befestik a világot aranyra vagy kékre, vagy
+zöldre vagy olyan szinre, mint a felhőzet hajnalban és megfogják,
+ráteszik a Földet a tengerre, hogy mindig ringatózhasson és kicsinálják,
+hogy sose kelljen meghalni senkinek, vagy az egész életet ugy ahogy van
+az égbe költöztetik valami határtalan pázsitra s ott táboroznak majd,
+örökös bálokat és hangversenyeket rendezve. Én nem tudom mit főztek
+magukban, az Isten tudhatja csak. Ezek a fiatalok, kezit csókolom,
+kávéházban ültek reggelig és még reggel is ott ültek és folyton
+cigaretteztek, mintha fogadásból szinának annyi cigarettet és a szemük
+olyan volt, mint a mellbetegeké, kiknek állandó lázuk van. És ha az
+utcán voltak, siettek, ugy siettek imádom (ide hallgat még Magácska?),
+mintha még aznap a világ végére kéne érkezniök és utközben folyton
+kiabáltak az utcán: jaj! és óh! De hallani nem lehetett kiáltásaikat,
+mert csak ugy belül, magukban kiabáltak, mikor az ember nem használ
+hangot. Ugy is lehet kiabálni, orditani, üvölteni lehet egy csepp hang
+nélkül, bizony! Olyan egy nagy bolondság volt akkor, drága cuki
+müvésznő, olyanokat csináltak és gondoltak és álmodtak az emberek,
+tiszta téboly! Olyan nevetségesnek és olyan hihetetlennek és olyan
+szentnek, oly szentséges szentnek látszott az élet. Tudja Maga? Hol
+csináltatta ezt a remek nerz gallért? Nyolcezer korona, ez, ez, ez, nem
+is drága. Igen. Most ugy néz ki minden, mintha elvesztünk volna s többé
+soha meg nem találjuk magunkat. Nem? Jaj jaj. Lássa, megveszem a
+Rokkant-Ujságot és hazaviszem olvasni, mintha magam is a rokkantak közé
+tartoznám. Maga mosolyogjon, de az életben éppen ugy mosolyogjon, mint a
+felvételen, igazán, igérje meg.
+
+
+KROPOTKIN.
+
+Az ujságban olvastam, hogy Kropotkin Péter herceget a forradalmi kormány
+hazahivatja Londonból. Az ujságban most álmokat olvasok. Az ujságban
+földrenrengés mordul és didereg. Az ujságban erdőségek rohannak el. Az
+ujságon tenger csap által. Gejzirek lőnek föl az ujság érdes gyönge
+lapjáról. Északi fény mereng föl az ujság felső szélén. Mennydörgés
+rogyadozik lefelé az ujságban a sorokon. Az ujságon keresztbe bug és
+zeng és harsog el egy ideális zenehang, a világ végén áll egy orgona,
+abból érkezik ez a minden daloknál teljesebb hang: a Vox Humana.
+Csodálatos, csodálatos, – próbálom mondani magamban, de olyan fáradt
+vagyok és oly fáradt maradok és csak ugy maradok, mintha nem érdekelne
+semmi többé, mintha értelmemet a hosszu halál egészen a magévá tette
+volna s a világ életéből semmi, de semmi nem indithatná vissza dermedt
+felfogásomat. Mintha nem hinnék el semmit már, csak azért, mert valóság
+és mintha mindegy volna már az igazság is és a boldogság is. Kropotkint
+visszahivja Oroszországba a munkások szövetsége s az orosz kormány üzen
+néki. Emlékezni próbálok, eszmélni. Kropotkin Péter herceg már évekkel
+elmult hetven éves, közelebb lehet már a nyolcvan esztendőhöz, mint a
+hetvenhez és az elmuláshoz talán közelebb van, mint a nyolcvan
+esztendőhöz. Lám megérte. Hazamehet Oroszországba, a szabad
+Oroszországba, a mély és magas és végtelen Oroszországba az emberek
+közé, kik oroszok, az oroszok közé, kik emberek. Mindenki jobban tudja
+mint én, kicsoda Kropotkin Péter herceg és mit müvelt ő langalló,
+tornyosuló, eltiport és korbácsolt és rettentő s áldott és megrekedt és
+hatalmas nagy életében. Bágyadtan emlékszem életének és a világért való
+háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre sziv nélkül
+emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi, melyeket a
+megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak volna, mintha
+nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék beléjök, csak üres
+papirlapok. Mintha semmi értelme, semmi jelentősége nem lenne mindannak,
+amit az irás kezdetétől kezdve irtak könyvekben, mint ahogy koromfekete
+éjszakán az elmult nap égboltozatja nincsen. Nincs. Nincs meg. Mi az,
+hogy volt, hogy az egész földet lefogta végig, köröskörül és fényes
+világossága volt és grádicsos napsugarai és örökkévaló kéksége volt és
+fellegmammuthjai voltak és szivárványa volt és voltak felhői, szinezett
+felhői, szerelem-szinekben, óh-szinekben, a szem tulságos igényeinek
+szineiben, a bámulatnak szineiben, az álom, a mosoly, a boldogtalan
+andalodás szineiben, a lélek szineiben, a tehetség szineiben, a
+lehetetlenség szineiben, az igaznál igazabb szinekben.
+
+Kropotkin Péter herceg hadapród-iskolába járt. Sándor cár kedvelt
+testőrtisztje lett. A cári udvarban rózsa hévvel homlokán illant a zengő
+bálterem csillárjai alatt. Tudományokkal, bölcselettel foglalkozott. A
+népnek adta értelmét, céljait, az embereknek. Az udvarból a kunyhókba
+ment. Tanitott, lázitott, konspirált, bezárták, megszökött, számüzték
+Szibériába, földrajzi tudós volt, felfedező volt, szegény volt, menekült
+volt, szerencsétlen volt, elhagyta hazáját, Svájcban, Franciaországban
+éldegélt, bujkált letartóztatásokból üldöztetésekbe. A szociálizmust
+Bakuninnál kitalálta, teremtette, szervezte. Elvett egy elvtársnőt,
+tanitó volt, szerkesztő volt, nyomdász, agitátor volt, iró volt,
+történész volt. Londonban él harminc egynéhány éve. Hazamehet. Szabad
+lett Oroszország. Egy gyönge fehér agg hátrafordul, az ifjuság
+eszményeinek kész csarnokában találja magát. Mondhatatlan ez. A
+hallatlan álom teritékéhez ül, akinek szemei már tulságos fáradságban
+örökre hunyni igyekeznek. Egy gikszer ez, egy szabálytalanság a
+természetben és az ember tragédiájában. A teljesedés tárul őnéki:
+Oroszország. Kijegyzett csodálatos tanu Kropotkin herceg, megrenditő
+vőlegény. A másik, a végtelenség hatalmas gyermeke, Tolsztoj gróf,
+halott. A gróf meghalt, némaságot és tudatlanságot szenved a föld alatt,
+Oroszország földje alatt. A két sors az idő magaslatai felett egymással
+szembe mereng. Melyik boldogabb? Melyik boldogtalanabb? Melyik az
+istenibb?
+
+
+
+
+A BOLOND
+
+Az utca közepén egy ember megállott, az égre nézett és ugy tartotta
+fejét felfelé, aztán maga körül nézett és elhuzta kezét a homlokán,
+mintha levett volna valamit onnan. És elkiáltotta magát:
+
+– Jaj!
+
+És megint: Jaj! Jaj! Jaj! Jajgatott. Akik átmentek ott az uttesten,
+észrevették a jajgató alakot és megállottak csupa kiváncsiságból. Egy
+polgár oda is szólt neki:
+
+– Mi baja kérem?
+
+Azt hitte, rosszul lett az ember. De nem volt annak semmi baja, hanem
+szegény hirtelen megbolondult. Ránézett arra, aki szólt hozzá s azt
+mondta vissza:
+
+– Tavasz van!
+
+Az emberek összenéztek. Mintha valami külföldi szólt volna nekik a maga
+furcsa nyelvén. A bolond nézett rájuk és mosolygott, ahogy a bolondok
+mosolyognak az idegenekre. Zavar van az ilyen szerencsétlenek száján és
+orcáik ráncaiban gyötrelem, de szemök, akárcsak az igazságtól érintetlen
+gyermekszemek, egész és bizalmas és örülő tekintetet adnak. A bolond
+felmutatott az égre:
+
+– Ni az ég! – azt mondja. – Mi van odafenn! És felnéző szemeit a nap
+átcsókolta fényével, ugy hogy a bolond szemei még jobban mosolyogtak.
+
+Az emberek is felnéztek, hogy talán repülőgépet látni, de nem volt az
+égen semmi.
+
+– Nincs ott semmi – mondták neki. – Mit látott odafenn?
+
+– Felhő, felhő – nyögte a bolond, azután szivni kezdte az orrát, mintha
+szaglászna valami szag után és azt mondta megint:
+
+– Vasárnap. De jó a vasárnap.
+
+A körülálló nép közt egypáran elnevették magukat. Hétköznap volt aznap.
+A bolond már egy fára nézett, amelyik a járda szélén állott abban a
+vasgyürüben, amelybe állitották.
+
+– Zöld lesz, zöld – monologizált – zöld, zöld. A népek arra néztek, nem
+láttak egyebet, egy nagy vörös plakátot láttak a fa mögött a falon. A
+fának eszméletlen, fátyolos ágazata közt egy rigó jelent meg és egyet
+furulyált.
+
+– Kérdez, – szólott erre a bolond. – Mit kérdez? – és rajongva figyelte
+a madarat. És a közben a bolond a kabátját kigombolta s a zsebeiből
+figyelmetlen kezeivel kiszedett mindenféle cédulákat és a földre engedte
+őket. Kenyérjegyet, zsirjegyet, lisztjegyet, cukorjegyet, szénutalványt,
+népfölkelési lapot, tiz összefüggő villamos jegyet, névjegyeket meg
+egynéhány papirkoronát és papirforintot. A körülállók odaszaladtak, mint
+a csirkék, mikor a kosárból a kendermagot kiszórják nekik és vig
+civakodással kapkodták föl a papirkoronákat és papirforintokat és a
+jegyeket mindet, csak a névjegyeket hagyták a kövezeten. A villamos vad
+emberhangokkal és édes csengéssel zugott el a kis tömeg mellett és az
+uttesten egy konfliskocsis meglegyintette lovát az ostorral és
+elsietett, mert attól tartott, hogy valaki majd fel akar ülni. A bolond
+a jegyeket szedegetők fölött nézett tova s a levegőbe csüngő szemeit
+könnyek futották be s kicsusztak alsó szemhéjain és a képén legörögtek
+és a kövezetre pottyantak, de könnyeit se vette föl senkisem. A rigó
+tovább repült a fáról, a bolond azt nézte s elindult, mintha utána
+akarna menni a madárnak.
+
+Az emberek követték. Várták, hogy mi következik még. Látták, hogy
+könnyezik és tisztában voltak már vele, hogy bolond és az üditette
+fejüket. A lovasrendőr figyelmessé lett és az egyik sarkantyuval szépen
+hátraforditotta lovát a kis csoport után. A bolond ment elől az uttesten
+és a muszkákat, akik egy szekeret huztak, a szivére téve kezét és a
+fejét elragadtatással csóválva, megszólitotta:
+
+– Emberek, emberek!
+
+A muszkák nem tudták, mit akar tőlük, unalommal néztek el róla s huzták
+tovább a szekeret, azok pedig, akik a bolond után csődültek,
+szájról-szájra adták vihogva, hogy a bolond mit mondott: emberek,
+emberek.
+
+A bolond szája teli volt az édeses levegővel és az orra teli volt a
+langy tavaszi széllel és a szeme teli volt az égi fényes kékkel és a
+füle teli volt egy arany zugással, ami nem a város zenebonájából jön,
+hanem a tengerek szinjátszó nagy kagylóiból talán. És ugy ment a bolond
+előre, mint azok szoktak hazamenni, akik leitták magukat az
+italmérésben. Egyik oldalon a járdán tanitónők, gépirónők, elárusitónők,
+kalaposnők, varrónők, egyetemi hallgatónők, gimnázista és
+kereskedelmistanők, és telefonistanők és pincérnők siettek, mert dél
+volt és mind ebédelni mentek. A bolond a naptól világos arcával arra
+fordult és olyan hang jött a száján, mintha hegedü vagy trombita lenne
+mellébe rejtve:
+
+– Nő, nő, nő, nő, – hangoztatta mindig erősebben, mintha danolna vagy
+orditani kezdene.
+
+Azok meg ott a járdán néztek erre meg amarra s csudálkoztak, mert ők
+mind hivatalnokok, meg tanitók, meg munkások voltak, és észre se vették,
+hogy ez az esztelen hang őket illeti. Siettek tovább, elmerülve
+gondjaikba.
+
+Az emberek meg egyre jobban mulattak és egyre szaporodtak és siettek a
+bolond után, mert a bolond ugyancsak sietett. Éppen a nyugatihoz ért s
+ott hirtelen meglátta a budai hegyeket. Mintha csak az kellett volna
+neki, hogy egészen kitörjön rajta, megszaladt és a zöld hegyeknek
+tartott és az ajkán még mindig zengett és üvöltött az a szó hogy nő, nő,
+nő! És szaladt és az egész utca utána szaladt, de nem tudták elérni,
+megszaladt Budának és eltünt a szemük elől. Még most is szalad, ha meg
+nem fogták.
+
+
+
+
+PROLÓGUS  EGY HANGVERSENYHEZ, AMELYET A ROKKANT KATONÁK JAVÁRA TARTOTTAK
+
+Az embert nézem, mert én is ember vagyok. Szeretem magamat, mert meg
+kell halnom és mert élek. Ugy szeretem magamat, olyan nagyon, olyan
+erősen szeretem magamat, olyan végtelenül, oly elfogultan szeretem én
+magamat, hogy azt is mindet szeretem, ami hasonló hozzám a teremtésben.
+Szeretem a másik embert, az én embertársamat. Ránézek, egy hang dereng
+bensőmben: óh!
+
+Kezem magától kinyulik, meg akarom fogni egy másik embernek a kezét.
+Nincs neki. Neki hiányzik a keze. Rám tekint, a két szemében bánat van
+és csalódás és alázat.
+
+Egyszer csak kisüt és felzendül a tavasz. Inaimban édes indulat gerjed:
+jaj, fussunk, gyere, le a zöld dombon nevetve, friss szélben lebegő
+hajakkal. A völgyben ibolya kéklik, szakasszunk ibolyát! Szaladjunk! A
+másik ember nem mer. Áll. Nem jöhet szegény. Két mankóra nehézkednek
+vállai, előre hajlik a háta, a feje le van ereszkedve. Bénák a lábai.
+
+Én lelkendezném: nézd, te, a felhőket, nézd csak mennyi szinük van, akár
+az álomnak. De gyönyörü, de érthetetlen gyönyörü. Ni a madár, hogy
+szárnyal odafenn a kék levegőben, sebesen és egyenesen, mint a cél a
+világon és nézd, hogy tünik el oly hangtalan, mint a gondolat és oly
+szépen, mint az élet. Láttad? Az a másik ember erőtlen hangon azt
+mondja: Nem láttam. Nem látok semmit. Minden, amit mutattok nekem,
+fekete. Én megvakultam, világtalan vagyok.
+
+Kérdeném az ismeretlentől, aki szembe jön velem: Te, ki vagy? Hogy
+hínak? Hogy vagy, mondd? Hová mégy? Mit tartasz a világon legjobbnak? És
+mit tartasz a legrosszabbnak? Te mit gondolsz, miért élünk? Gondoltál
+már te is, mondd, a boldogságra? Te tudod mi az? Ő néz téged és ajkai
+rebbennek és két kezével magyaráz valamit és a két fülére mutat
+ujjaival. Ő nem tud beszélni és nem hallja, mit beszélnek hozzá. Ő süket
+és néma lett itt a földön. De lát és néz és két szeme benne van az én
+két szememben és az ő szemeiben is lélek és értelem mutatkozik. Ott
+hagyom? Jól esik tovább mennem? Semmi közöm ő hozzá?
+
+Figyelek rá. Neki nincsenek szavai, mégis akar velem beszélni.
+Erőlködik. Nekem vannak szavaim. Én ne tudjak vele beszélni? Én
+nyomorultabb legyek, mint ő? Én ne értsem meg őtet? Én meg fogom érteni.
+Én jeleket adok neki, mintha néma volnék én is és megértjük egymást,
+mintha ő is tudna beszélni. Én a sóhaját meghallom, mert olyan, mint az
+én sóhajom, oly halvány s oly érthető, oly olvasható, olyan ismerős és
+olyan csodálatos.
+
+A vakot pedig meg fogom simogatni, az ő tapintása olyan finom, hogy ő
+lát az ő tapintásával, látja, hogy ember vagyok és nem bántani akartam
+érintésemmel. Én jó leszek hozzá s az a jóság a kék ég boltozathoz fog
+hasonlitani, olyan magosan és köröskörül és tisztán borul kettőnk fölé.
+Ő neki a jóság a legszebb látnivalót, a kék eget visszaadja. Én a vakot
+átvezetem az életen, mint egy hidon és ő nem fog félni.
+
+Én annak, akinek keze nincsen, annak az arcához tartom a letépett
+rózsát, szagolja meg. Az ő arca elmosolyodik, mert el szoktunk
+mosolyodni, ha megszagoltatják velünk a virágokat. Én a nyomorék
+lelkének annyit adhatok, amennyit elvettek a testéből.
+
+Ha nem tudnék kifogni avval az ő szerencsétlenségükön, hogy segitek
+rajtok, akkor én érezném nyomoréknak magamat. Istenem, én boldog akartam
+lenni. S éreztem mindig, hogy másokra is szükségem van: más emberekre,
+barátokra, testvérekre, kik olyan boldogok legyenek, mint én magam, hogy
+lássam magam előtt, mi a boldogság. Az én boldogságom egy boldog világ.
+Lehetek-e még boldog, boldog egyedül egy boldogtalan világon? Ők is mind
+boldogok akartak lenni, akik világtalanok és bénák lettek. Mennyivel
+inkább csalódtak ők! Nekem örök életemben bocsánatot kell kérnem ő
+tőlük, mert nekem annyival több maradt, mint ő nekik.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Előszó  5
+  A szív albumába  7
+  A kutya meg a veréb  10
+  Nyakkendők  13
+  Mikor az embert összetévesztik  16
+  Gondolatok  18
+  Az élet dolgai  21
+  M. A. E.  32
+  Hatan a kupéban  35
+  Nefelejcs, árvácska  39
+  Adyt bántják  42
+  Szemek, arcok  44
+  Szegény ember, gazdag ember  47
+  A csirkekolera  50
+  Unod  53
+  Tizennyolcéves katona  57
+  A népek irkája meg a földabrosz  61
+  1916. julius 13.  65
+  A csók  67
+  Görbén megy a ló  69
+  Volt, hol nem volt  72
+  Füst  75
+  Az ujságpapirról  78
+  Erdélyiek  81
+  Köszönöm, nem kérek  83
+  Gyermekek  86
+  Kabát és kabáttolvaj  88
+  Az asszonyok a bolt előtt  91
+  Bélyeget adnak  94
+  Levél  96
+  Kávé, dohányzás, premiére, minden  99
+  Keresik egymást  101
+  Szalmavirág  104
+  „Tegye azt!“  107
+  Azt mondják  110
+  Püspökladány  113
+  Dátum  116
+  Példa nélkül lesz  119
+  Vaskrajcár  122
+  Szivaros  124
+  Francia kenyér  127
+  Szinház  129
+  Fátyol  132
+  Románok  135
+  Békeajánlat  138
+  Hindenburg meg a többi baba  141
+  Béke meg zsemlye  144
+  Téli hang  147
+  Aranysarkantyu  150
+  Boldog  153
+  Tizenkettő  155
+  A gólem  159
+  A madarak  163
+  Egy krajcárért  166
+  Korcsolyáznak  168
+  Gyufa és egyéb elbeszélések  170
+  Varjak és mások is  174
+  Krónika vagy miféle  177
+  A föld  181
+  Kisértet a Fehér Házban  184
+  Egy noteszból kitépett levelek  188
+  Felhőrongyok  194
+  A bolond  202
+  Prológus  206
+
+
+
+
+SAJTÓHIBÁK HELYREIGAZITÁSA.
+
+A =194. oldalon= felülről 2-ik sorban „körlécei“ helyett „körlócái“
+olvasandó.
+
+A =198. oldalon= felülről 3-ik sorban „mit“ helyett „amit“ olvasandó.
+
+A =200. oldalon= felülről 13-ik sorban „Bágyadtan“ kezdetü mondat
+egészen a pontig helyesen igy olvasandó: „Bágyadtan emlékszem életének
+és a világért való háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre
+sziv nélkül emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi,
+melyeket a megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak
+volna, mintha nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék
+beléjök, csak üres papirlapok.“
+
+A =201. oldalon= felülről 2-ik sorban „tehetetlenség“ helyett
+„lehetetlenség“ olvasandó. – Az 5-ik sorban pedig „rózsahévvel“ helyett
+„rózsa hévvel“ olvasandó.
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75651 ***