Initial commitHEADmain

5 files changed, 9578 insertions, 0 deletions

diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes
new file mode 100644
index 0000000..d7b82bc
--- /dev/null
+++ b/.gitattributes
@@ -0,0 +1,4 @@
+*.txt text eol=lf
+*.htm text eol=lf
+*.html text eol=lf
+*.md text eol=lf
diff --git a/75651-0.txt b/75651-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..e84cecd
--- /dev/null
+++ b/75651-0.txt
@@ -0,0 +1,4687 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75651 ***
+
+
+KENYÉR
+
+IRTA
+
+SZÉP ERNŐ
+
+BUDAPEST
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST.
+
+Aki fölemelted e könyv cimlapját, türd kérlek ezt az egynéhány sor
+irást, amit a cimlap és a könyv lapjai közé csempészek. Érezném a
+mulasztást, ha nem jelezném itt, mi mindent nem találsz ebben az
+ugynevezett könyvben, amely háború idejében termett. Az emberiség
+fájdalmának lefolyása, a földi boldogság sötétlő megoldása: a halál és
+az élet átmenete a halálba és minden ember és minden óra nincsen benne s
+a magas értelem és a mély lélek válasza mindenre, minden ami kötelessége
+volna betüknek, hiányzik ebből a szegény összevissza könyvből. Amit
+ujságpapiron elbirnak és engednek az idő kényei s amit egy penna
+körülmények, idegen szempontok, szüknél-szükebb közösségek, a
+hasztalanság szégyenült tudata, unalom, megtört veszteglési vágy közös
+ködéből kiszúródva mivelhetett, az van csak itt a számozott lapokon
+Előtted, mindent tudó s érző olvasó. Fogadd megbocsátással, ha szabad
+hogy kérjelek. Azokra az eseményekre, dolgokra, melyek árnyékát e
+lapokon találod, talán nem is emlékszel már és én elengedem, hogy
+emlékezzél azokra s kivánom is Neked, hogy tudd azokat elfeledni s e
+lapokat is feledd el kérlek, mert a lapokat könnyebb is elfeledni, mint
+a napokat. Békét kivánok Néked és szép időt, életet, nehéz örömöt és
+könnyü szenvedést, mindent úgy, ahogy Néked a legjobb. Tisztelőd, bámuló
+s odaadó hived:
+
+_e könyv szerzője_.
+
+
+
+
+A SZIV ALBUMÁBA
+
+Ne hidd, nem igaz. Semmi nem igaz, ami történik és amit ugy hinak:
+valóság. Ne hagyd lebeszélni magadat. Ami történik, az mind véletlen, az
+nincs rendben, ahhoz semmi közöd, mert az lehetetlen. Nem igaz, amit
+látsz, nem igaz, amit hallasz, nem igaz, amit mondanak neked, nem igaz,
+amit Te mondsz másnak, nem igaz, ami fáj, nem igaz, ami utáltat és
+kétségbe ejt. Ami igaz, az mind csak jó és szép, mert csak jót és szépet
+akarunk, mert csak jóért és szépért jöttünk, mert csak jó és szép, ami
+kell nekünk. Olyan jó és olyan szép és olyan drágalátos finom minden,
+ami igaz, hogy itt csak belepné a por és elsorvadna a melegtől és
+széttépődne a széltől és megfagyna a hidegtől és összetörne a lármától.
+
+Az mind el van téve nekünk reggelre, mikor kipihenve felébredünk és a
+rózsázó napsütésben a friss csendben magunk körül nézünk. Egy csuda nagy
+fehér sziv dobog értünk mindnyájunkért a határon, ameddig ellátunk,
+mikor a szemünk fölé homlokunkhoz illesztjük tenyerünk egyenes ernyőjét.
+Ott kezdődik az igazság, ahol az allée összeér, ahol a két sin
+egybecsuszik, ahol a mező leszalad, ahol az égi kékség lejön, mert
+lekivánkozik, mert kiváncsi, mert hajlik arra, ami lennről ajánlja
+magát.
+
+Nem az arcod igaz, hanem a fényképed igaz, amely ünnepélylyel néz mindig
+és amelynek homlokára nem jön ránc. A felhők szinezése igaz, amit látsz
+és sehogy se tudsz a szinek neveivel elnevezni. A pitypalatty igaz, amit
+hallasz és nem tudsz elkapni a markodba. A gondolat igaz. A képzelet
+igaz. A szórakozottság igaz. Az önfeledtség igaz. Az álom igaz.
+
+Honnan van remény? A sziv tudja, mi igaz, azt várja. A várakozást
+nevezték el reménynek. Csalódásnak nevezik a csalást, amit a jogtalan
+valóság üz velünk. Fájdalomnak nevezzük azt a birálatot, amit a
+tisztában lévő sziv gyakorol a valóság felett. Életnek nevezi az ember
+azt a meglepetést, azt a türelmet, azt a fáradalmat, azt a készülődést,
+azt a vitát, azt a csodálkozást, azt az időtöltést, azt a különbséget,
+ami a valóság közt van, meg a közt, amit elhagytunk volt s ami felé
+igyekezünk vissza.
+
+Egy sóhajnyira van ez a messzeség. Egy rövid sóhaj van csak köztünk és
+jövőnk között. Egy sóhajnyira vagyunk saját magunktól. Vagy egy
+éjszakányira. Holnap véletlenül és váratlanul itt lesz minden, ami a
+miénk. Reggelre. Ajándékot kapunk, előre jön ami olyan messzi vár,
+segitséget nyerünk hozzá, valami tulzás fog történni, csoda, ami éppen
+olyan természetes lesz, amilyen csodálatos minden, ami természetes.
+Reggelre a tenger idecsap és felfalja a forró gonoszságot. A barlangok
+és szakadékok öt világból ideugrálnak és bekapják mind az ostobaságot,
+hiuságot, gyülöletet és hazugságot. A felhők zengedeznek ezen szavakkal:
+Ide nézzetek, milyen érdekesek vagyunk! Az ég legmagosabb közepén
+büvészet lesz, száz szivárvány jön fel egyszerre, egymás mellé vonódnak
+és csavarodnak és cikkcakkoznak és forgolódnak egymás körül és olyan
+erős szinök lesz, mintha lángolnának. Ugy oda lesz a világ, hogy
+mindenki minden szerszámot elejt és csak bámul és a fájdalmasok, akik
+jajgatnak, a jajt csodálkozásukban elnyujtják és édesen huzzák: jaaaaj
+és szemeikből a tüzelő büvös világitás kiszikkasztja a könnyeket és az
+emberek a jobbkezükkel végigsimitják homlokukat és mindent elfelejtenek.
+
+
+
+
+A KUTYA MEG A VERÉB
+
+Ma reggel a város határában megállottam egy fa előtt s eltöltöttem ott
+egy pár percet a mai napból és életemből. Megállottam, mert jól esett
+elnéznem egy fehér kutyát, aki a fa körül ugrándozott ugatva. A fán egy
+veréb ült, a kutya a verebet ugatta. A veréb nyugtalankodott,
+le-lepislogott és másik ágra ugrott, de nem repült el. A kutya meg
+felugrott, kapkodta a fejét, nézte a verebet és követelően hangoztatta:
+hau, hau, hau! Mikor a kutya nagyot ugrott, olyankor a veréb idegesen
+csipogott egyet és magasabb ágra szökkent. A szamár kutya elvakultan
+folytatta ezt a kilátástalan üldözést és a csacsi veréb hizelgett neki
+avval, hogy ijedezett. Mintha eszébe se jutott volna, hogy el is
+repülhet a fáról és mintha nem is látná, hogy a kutya nem tud fölugrani
+a fa tetejébe. A tavasz fekete fáján, a titokzatos rendetlenséggel
+nyujtózó ágakon pici zöld pontok vidultak, mintha ebben a pillanatban
+ugrottak volna elő, hogy mulassanak a kutya meg a veréb hercehurcáján. A
+kutya meg a veréb harcoltak tovább, egyik a földön, másik a fán, lehet,
+hogy nem is komolyan csinálták, csak játszottak, lehet hogy a veréb csak
+ugratta a kutyát s lehet, hogy a kutya csak enyelgett a verébbel.
+
+Az ágak közt az ég bámult és fényeskedett, szürke charmeuse-felhők
+boritották, olyan szürkék, mint a távol tenger hullámai s a friss
+zölddel futtatott fekete mező fölött teremtő szellők édes és meleg
+Golf-árama járt. A bujkáló nap esőt jelzett, langy, könnyü tavaszi
+záport, az ilyen engedékeny levegőben az emberi sziv kezes lesz minden
+olyan érzéssel szemben, amely nem fér össze az élet érdekeivel:
+remények, vágyak szöknek vissza a sziv hasadékain s minden
+szabályozatlan s kiirtatlan óhajok, amelyek együttvéve az ugynevezett
+egyéni boldogságot jelentenék. Egy pillanatig arra gondoltam, hogy a
+kutyának meg a verébnek milyen jó dolguk van a világon, akik itt reggel
+eljátszanak s a puszta létezés örömét bennük az értelem és a sziv
+szörnyü közelharca tönkre nem teszi. S felnéztem a verébre s lenéztem a
+kutyára s bocsánatot kértem tőlük pillantásommal azért a gyöngeségért,
+hogy irigylem őket. Egyszer csak a veréb a legfelsőbb ágacskára ugrott,
+azt mondta: rrrrr, s elrepült.
+
+Egy pár lépésre a fától, az árok partján pedig egy vak ember ült és a
+kezét nyujtotta előre és énekelt egy éneket, amelynek szövegét és
+zenéjét ő maga szerezhette abból az alkalomból, hogy a jó isten elvette
+a szemevilágát. A kalapja az ölében ült, az üregével fölfele és rézpénz
+látszott a kalapban. Erre sok katona jár, a katonák hullatják belé a
+pénzt. A vak koldus énekelt:
+
+– Az a boldogságos szép Szüz Mária segélje meg magakot…
+
+– Őrizze meg életeket, két lábakot, karjakot…
+
+– Nézzenek csak egy szegény keserves világtalant, nézzenek…
+
+– A mindenható kegyelmes Uristen ne engedje elragadni szemeket…
+
+– Békességet, boldogságot, szép családot, nyugodalmas álmakot…
+
+– A szépséges fényes Szűz Mária áldja meg a kedves szíveket…
+
+A tavaszi szellő járt a vak koldus körül és gyér szürke hajszálai
+föl-fölrezzentek koponyáján s hajlongtak jobbra-balra.
+
+A fehér kutya nyitott szájjal, lelkendezve elfutott a vak koldus előtt,
+a feje nyugtalanul fordult fölfele, az ég minden irányába, az elröpült
+verebet kereste.
+
+
+
+
+NYAKKENDŐK
+
+Engedj egy percig a kirakat előtt állanom drága jó olvasó s te egész
+világ, engedd, hogy minden dolgodtól nehéz szivemet a ragyogó nappal
+játszó nagy üveg felé forditsam s odaadjam szemeimet a tavaszi
+nyakkendők tarka vonzásának. Csak egy percig, mert sietek, s az idők
+kábulatában egy-egy percre tudom ellopni magam néha, hogy az örök föld
+göröngyeit megnézzem, egy elrebbenő verébre fölfigyeljek, tanuja legyek
+a hullám egy vonaglásának a folyó szinén, megrendüljek a csillagok
+jelenlétén este és elfogadjam a hold sütését lelkemen. Nézd, uj
+nyakkendők. Vagyis a régi nyakkendők. Saison elején a frissen
+kispekulált szineket, formákat kitárják a kirakatokba. Itt vannak
+megint. Most is. Akik méltatni szokták a divatlevélben, hol vannak? Akik
+válogatni szokták s a tükör előtt lusta, gyöngéd babrával megkötni
+szokták, hova lettek és hol vannak? Hányan viselhetnek még nyakkendőt? A
+nyakkendők itt függenek, ni, itt virágoznak és bokrosodnak minden igény
+és izlés számára a kirakat hüvös és ájult rendjében, a nyugvó kalapok
+közt, a vizszintes rézrudacskákról lehanyatló zsebkendők közt, az ingek
+fehér jégmezői közt, a kirakat sarkába dült sima sétabotok közt. Milyen
+kényes gond a kirakatban. Európa kifogástalanul fölöltözik, mint az uri
+öngyilkos.
+
+A nyakkendők selymei habozva mosolyognak. Egyik nyakkendőben csikok
+futnak párhuzamosan, a másikban pettyek ugrálnak, a harmadikban apró
+karikák köröznek, a negyedikben rhombusok hatolnak egymásba, ebben itt
+hullámvonalak ölelkeznek össze-vissza, abban szabálytalanul
+changeant-foltok terjengenek, emebben meg valami virágok ismétlődnek, de
+nem hasonlitanak egyetlen élő virághoz sem, a szeszély, az unalom, a
+merengés, a honvágy, az álom kertjében nőnek ezek a nyakkendőbe szőtt
+virágfajták, amelyek az ember mellén szoktak volt diszleni, mint
+pavillonjai s jelzőzászlói minden szép és fájdalmas határozatlannak,
+amely a nyakkendő mögött, az ember mellében nyüzsög. (Most az emberek
+végig begombolkoztak és elzárták teljesen keblüket, mert meg kell
+halniok.)
+
+Istenem, minden boldogságról lemondtunk volna, csak annyi időt kaptunk
+volna s annyi nyugalmat, hogy körültapogassuk életünket s közel
+hajoljunk magunkhoz s összenézhessünk s elmondjuk meglepetésünket. Oh
+szép lett volna utánajárni annak is, mit jelentenek a nyakkendők ábrái,
+miért olyanok, amilyenek és miért ilyenek, miért és mit akarnak vajjon?
+És mit dadognak a guirlandeok az asztalfutón és mit sóhajtoznak
+szaggatottan a himzések és csipkék mintái és mit álmodnak az ágyteritők
+végtelen pazar uborkái és elvarázsolt halvány szivei és mit dübörögnek,
+amikor utazunk, a vasuti kocsi falán a tapéták, amelyeknek egyforma holt
+levelei oly végtelenül és értelmetlenül nőnek, bomlanak, remegnek s
+folynak szét mozdulatlanul felejtődött tekintetükben?
+
+Micsoda földöntuli parkból csempészték ide magukat a szőnyegek és hol
+vannak, hol, azok a dolgok, amelyeket a barok rajzok ábrázolnak? Hol
+fogjuk élni azt az időt, amely alatt megbeszéljük, hogy láttunk és
+éreztünk? Hol jövünk majd össze, hogy elmondjuk végre egymásnak mindazt,
+amit magunkban beszéltünk összeragadt ajkakkal, hang nélkül az életen
+véges-végig. Szegény Bergson, Páris gondolkozója, egy pillanatra a te
+pergamentből való arcod futott el emlékemben, neked az a foglalkozásod,
+hogy ember vagy. Miről beszélsz vajjon ma Párisban?
+
+
+
+
+MIKOR AZ EMBERT ÖSSZETÉVESZTIK
+
+– Géza! Szszervusz!
+
+Egy jobbkéz jött a jobbkezem felé s egy mosolyra kinyilt arc
+világosodott a szemembe. Az este volt, a mozgalmas járdán, a lámpa
+alatt. Kiváncsian néztem vissza a középkoru zászlós arcába, láttam, hogy
+nem ismerem. De a keze már kiterült a kézfogáshoz, elvettem,
+megszoritottam.
+
+– Géza… nem te vagy?
+
+A mosoly visszavonult a zászlós arcán, a hangja leszállott, örvendő
+szeme elidegenedett.
+
+– Nem én vagyok, fájdalom.
+
+A lendületes jobbkéz lassan kiment az én jobbkezemből, a zászlós még
+nézett a szemembe és sürgősen mondta:
+
+– Pardon, összetévesztettelek. Azt hittem egy barátom…
+
+– Ha megengeded, ebben a percben barátok voltunk – feleltem volna
+ismeretlenemnek, ha ilyesmiket fecsegni szokás volna köztünk emberek
+közt.
+
+Köszöntünk, elsiettünk egymás elől s mentünk egyik erre, másik arra.
+Mentem és nem lévén egyéb foglalkozásom mint a képzelődés, Gézának
+képzeltem magam. Vajon mi vagyok, ha Géza vagyok? Mi a családi nevem?
+Kit szeretek? Mik a vágyaim, milyen terveim vannak, milyen karakter
+vagyok, mi a legnagyobb bajom és mire vagyok büszke és miféle emlékekkel
+állok meg hirtelen a szoba közepén este, egyedül, mikor le akarok
+feküdni.
+
+Géza. Oly rokonszenves és bánatos dolog, hogy arcomat összetévesztették
+az ő arcával. Milyen véletlene a véletlennek, hogy nem az ő fejébe
+hullatta a felhőknek és a tengereknek gondját, hanem ide az enyémbe.
+Vagy ki tudja. Lehet, hogy magában ő is minden a világon, csak nem szól.
+Lehet, hogy hangja is hasonlit az én hangomhoz. A cigarette-et biztosan
+egyforma tempókkal szivjuk. Könyeink tökéletesen egyformák, ha Géza is
+könyezett már az életben.
+
+Géza! Egy honvédzászlós, vékony barna férfi, lefelé szoktatott bajusza
+van, harminchat-negyven éves lehet, nagy ezüsttel rendelkezik, barátod,
+ma este megörült, mikor meglátott Téged, kezét nyujtotta Feléd s meg
+akarta kérdezni, hogy vagy és talán ki akarta beszélni magát Veled. A
+viszontlátás mosolyát, amely énrám sütött, az izmos kézfogást, amely
+engem üditett, tovább kell adnom Neked, és elinditom innen az emberek
+feje fölött, a pályaudvaron és a vidékeken tul, északra, délkeletre vagy
+délnyugatra, Géza, hol vagy, merre jársz?
+
+
+
+
+GONDOLATOK, AMILYENEK MINDENKINEK ESZÉBE JUTHATNAK
+
+Mivel vigasztalhatnám a pesti éjszakázókat? Megkérem a jó istent, hogy
+mácius 16-tól fogva minden éjjel egy órakor fujja el a holdat, csavarja
+le a csillagokat és gyujtsa föl a napot.
+
+*
+
+Sok szegény becsületes éjszakai démon, aki a mulatóhelyeken kereste a
+kenyerét, most kénytelen lesz az erény utjáról letérni.
+
+*
+
+A tavaszi offenziva le fogja gázolni Ibolyaországot.
+
+*
+
+Az angolok három oceánon nem birnak a német tengerészekkel. De egy kanál
+vizben meg tudnák fojtani őket.
+
+*
+
+Kiki a maga szempontjából nézi a háborut. Egy idegenforgalmi
+tisztviselőtől azt hallottam, hogy a háboru: holtszezón.
+
+*
+
+Az égen függő felhők alatt és az erdők, hegyek, folyók között a virágos
+földön az emberiség néha ugy tünik szemembe, mintha egy kiállitáson a
+publikum közt pánik támadt volna.
+
+*
+
+Dióhéjban a legérdekesebb történetet sem szeretem ugy, mint a dió belét.
+
+*
+
+Végre a hollók és a varjak fogják figyelmeztetni az entente-ot, hogy
+elég volt már az emberáldozatokból.
+
+*
+
+A művészet épp ugy nem változik meg a háboru után, mint a természet és a
+gyermek.
+
+*
+
+Szeresd felebarátodat, de ne ugy mint tenmagadat.
+
+*
+
+A női divatot meg lehetne rendszabályozni egy nagyon egyszerü
+törvénynyel: a szép nők öltözködjenek egyszerüen, a nem szép nők
+öltözködjenek olyan drágán és ragyogóan, ahogy kedvük tartja.
+
+*
+
+Európa a háboru alatt: egy cilinder, amelyikre ráültek.
+
+*
+
+Az élet mindig csak egy nap. Egy napot pedig ki lehet birni.
+
+*
+
+Jön a nyár. Sokféle rózsa nyilik körülöttünk. Kerti rózsa, vadrózsa,
+pünkösdi rózsa, ojtott rózsa, labdarózsa, bazsarózsa és sapkarózsa.
+
+*
+
+Az emberek szenvedéseikben megérzik a halál szükségességét.
+
+*
+
+– Kivánom, – mondták egy harctérre induló katonának, – hogy egy
+hajaszála se görbüljön meg.
+
+– Akár mind meggörbülhet, – felelte a katona, – szeretném, ha szép
+göndör hajam lenne.
+
+*
+
+Nagyon nehéz egyiptomi cigarettához jutni. Általában nem lehet jó
+cigarette-et kapni. Nagyon megszorultak a dohányzás kéjencei Európában.
+Lassankint ráfanyalodnak az ordináré békepipára.
+
+*
+
+Nincs folyton háboru, nem igaz. Mig alszunk, béke van.
+
+
+
+
+AZ ÉLET DOLGAI
+
+Messina kikötőjében megállott az oceáni gőzös. Ott rostokolt déltől
+estig. Anyagot vett föl: szenet, krumplit, és embert. Egyforma fekete
+kőszenet, egyforma barna krumplit és egyforma barna embert, sokat,
+sokat, olasz kivándorlókat. Két esztendő előtt volt, a világnak halkabb
+zürzavarában, amit békének hivnak. Édes tavaszi nap volt. Az égszinkék
+ég alatt ott hevert a parton a romlásnak kőből való viziója, a
+megdermedt katasztrófa: Messina. Kiszállottunk a partra és elsétáltuk a
+délutánt az összeesett város utcáin a törmelék közt, a boldogan kinőtt
+giz-gaz közt s a szórakozottan legelésző kecskék közt. A nap megsütötte
+a kettéhasadt paloták szobáinak tapétáit. A templomok lebukott
+tornyaikkal, felszakadt tetőikkel, félig állva és félig ledülve
+hallgattak üresen isten és ember nélkül. A szinház nyitva volt, pedig
+nappal volt, a homlokzata földig hiányzott. Egy öreg ember ült a szinház
+előtt egy nagy kőkockán, az utolsó előadás jegyeit árulta emlékbe tiz
+centesimoért. Az Aidát adták utolsó este. Rhadames még az öltözőjében
+volt előadás után, mikor a földrengés jött. Ott halt meg. A világos
+szinpadon szakadt szuffiták lógtak: alkonyi felhők a Nilus fölött. Az
+orchesterben a csend játszotta gyászzenéjét.
+
+Messina házai mind meg voltak törve, elhasadva, felrugva, leomolva.
+Némelyik hatalmas épületből csodálatos pagodát emelt a kéjenc pusztulás,
+az ő érthetetlen épitészi izlése szerint. Messina kétségbeejtő volt.
+Ezek közt a romok közt nem volt semmi a nemes és buja Pompeji pogány
+gyászából, itt nem lebbentette a szél a tógák emlékét, mint a Forum
+Romanum oszlopai közt, itt nem sóhajtott megtisztelően a történelem, itt
+nem érte az ember ajkát az örökkévalóság lehellete. Messina nyomorult
+volt, sivár, borzasztó. A mi világunk szerencsétlensége, a jelen
+ünnepélytelen tragikuma. Csend volt. Semerre egy ember. Az összeesett
+város végéről, valami barak-albergo felől jött gyönge citera és ének,
+olasz dal, amely édes és muló, mint a szörp.
+
+Akkor már negyedik éve hevert igy Messina. Még egy házat vissza nem
+épitettek. Még az utcákról a törmeléket el nem hordták. Csak annyit
+végzett a környék szegény népe négy év alatt, hogy széjjelhurcolta az
+ajtókat, a keritéseket, a butorokat, a lépcsők karfáit, az épületek
+csatornáit, csöveit, minden használható limlomot. És azóta se foghattak
+semmihez Messinában. Hiszen háborut csináltak Olaszországban. A bajt
+otthagyták, menekültek a nagyobb bajba. Egy város pusztulását
+gyógyitották meg száz meg száz város gyászával. Ha majd ez a fekete
+varázslat elszáll Európáról, az olaszok is elcsendesülnek és
+széjjelnéznek otthon és megint észreveszik Messina romjait. Milyen jó
+lett volna inkább Messinát felépiteni.
+
+*
+
+„Juniusban megpendül a kapa, kasza“ – igy kezdődik egy régi vidám
+rigmus. Most alig tudnak hallatszani a junius hangjai a szépséges,
+gavalléros magyar mezőn. A háboru keserü zugása lenyomja az élet édes
+zenebonáját. A földön olyan minden, mint valaha tavalyelőtt, a kisarjadt
+füvek mind zöldek, a kutyatej sárga és kék a szapora kigyóhagyma. Csak a
+föld népe nem olyan, mint volt, feketekendős fehérnép jár és hajladozik
+a földön, meg kifakult zöld ruhában idegen mezők átplántált rabjai,
+muszkák, szerbek, meg magunk katonái fáradt kékszürke testi ruhájukban,
+lábbadozók és egészségesek, akiknek napszámját a piacon a hirdetőtáblán
+állapitják meg, a lábbadozóét három koronában, az egészségesét négy
+koronában.
+
+Sokkal kisebb volt a napszám, emlékszem, mikor még több volt a földre
+való ember, vagyis emberanyag. A városi és falusi piacokon ilyenkor kora
+nyáron vasárnap reggelenkint a harangok zengő zugása alatt csődült
+csendesen a nép, mig a piac teli nem lett. Gazdák és szegények egyforma
+tiszta, szépen ráncolt vasárnapi fehérben és pitykés fekete ujjasokban
+együtt forgolódtak és szorongtak és déli harangozásig ott zümmögtek a
+kék ég fehér bárányfellegei alatt, amelyek tudományosan
+Cirro-Cumulusoknak neveztetnek s amelyek a földre nézve alkalmatos szép
+időt igérnek és a léleknek gyöngéd mulatságot adnak.
+
+Az ilyen vasárnapi csődületet embervásárnak hivták, de mintha nem az
+embert vásárolták volna ott a gazdák, mintha inkább az emberek mind
+kedvet és nyugalmat vásároltak volna ott a piacon, legalább ma olyan
+derült szinben látom viszont emlékezetemben az embervásárt, amely
+egyszer csak mintha parancs jött volna, indult, tódult és özönlött be a
+depó udvarára, hol bort, sört és pálinkát mértek.
+
+A földön a kapa koccant, a kasza pengett és szikrázott a napon, mikor
+állott a földön és a kaszakő csuszkált egyik oldalról a másikra. A
+csobolyóban kotyogott a viz, az ostor nagyokat cserdült a bölcsen sétáló
+ökrök felett, egy-egy tavalyi kazal árnyékában kómikus siránkozással
+széjjelhuzódott a huzómuzsika, az emberek, legények s legénykék
+danolásztak, a leányok itt-ott sivalkodtak örömükben, hogy nem hagynak
+békét nekik. A rejtőzködő fürjek kurtákat furulyáltak, fönn a fecske
+csipett bele a csöndbe csőrével és a barázdabillegető sötéten és fehéren
+finom mozgásokkal nézegetett körül a göröngyről, mint egy báli gavallér
+és a tücsök kitartóan ciripelt, mint a citerás, akit a nyári helyiségbe
+szoktak szerződtetni.
+
+Olyan szép kisérete volt a mezei munkának. Alig hallok belőle valamit
+most juniusban, tücsköt is alig hallok, pedig semmi baja a fülemnek. Ha
+beszélhetnék az angol miniszterekkel, sok mindent tudnék nekik mondani.
+Ó, ha elfogadnák föltételeimet, de most rögtön.
+
+*
+
+Fém ragyog a sarokban, a főispáni hivatal egyik szobájában.
+Szórakozottan egy rakáson együtt mindenféle vidám és fáradt, izmos és
+elaggott, közönséges és finom holmi. Levesmerőkanál, cinkpohár,
+bádogtepsik, falióra ingája, rézmozsár, mozsárütő, egy nagy vörösrézüst,
+függőlámpa láncai, függönyrudak és két gömbsuly sárgarézből, horpadt
+cukortartó, cigarettetárca, melynek csak a sarkai rongálódtak el, egy
+megfeketült serleg, s kicsi ezüstkancsó, melyben szegfüszeget vagy
+cukkerlit tarthattak, ócska, görbe kard, gyertyatartó, kilincs és
+ablakzár, minden, emlékek néma társasága, melyen elpillant az ablakon
+beszuródó napsugár és Erdély aranykorára gondoltat… és a mai csendes
+kőházak felé sóhajttat, halk, nemes lakások nyilnak ki a szimpátia
+gyöngéd kopogtatására, hol bánat, gond, szeretet és rajongás lakoznak.
+
+Ez a fém idegyülik a sarokba és vándorol innen tovább és gyülik megint.
+A városból és a környékről küldözgetik a családok, amelyek gazdagok és
+amelyek nem is gazdagok. Isten nevében küldik és a maguk nevét nem
+küldik a holmival. A hivatalszoba levegőjében a sarokban rendetlenkedő
+tárgyak felett mintha ott kiáltanának a kemény kérelem betüi: Fémet a
+hadseregnek! És messze távol vár a nagyokat horkanó és nagyokat ásitó
+háboru.
+
+Ez az összevissza ezüst, réz és cink holmi régiségboltok és zálogházak
+portékájához hasonlit és a szegénységet, a rejtett és fájdalmas
+szegénységet juttatja az ember eszébe, oh nem, gazdagságot, valami dicső
+zálogházat és a lelkek drága szineit, amelyek itt ezeken az uri és
+szegénysorsu fémeken csillannak: a remény aranyossága, a jóság ezüst
+fénye és a gyász sápadtsága…
+
+*
+
+Érdemes mindent megnézni, érdemes megnézni a zeneműkereskedés kirakatát
+is, ahol a kiakasztott kották fedelei versenyt kiáltoznak nagy
+betüikkel. Itt vannak az ujonnan szerzett operette-ek füzetei mellett és
+fölött és alatt a háboru felszaporodott kottái. Szép elnézni őket annak
+is, aki nem érti e hadikottákat, s aki rekedt és nem dalolhat, vagy aki
+mai szenvedélyeink s kalandjaink felől hallgatni szeret legjobban, csak
+valami bájos és ártatlan tulvilági népeknek vágyakozna majd kiönteni az
+emberi szivet. Vagy ha ott se lehetne, a temetőn tul is hallgatni s ugy
+járni szépen az örökkévalóság csendes sikságán, hátratett kezekkel,
+hallgatva végesvégig, mert annyi hallgatni valója van az embernek. Jaj,
+a kották, igaz. Mennyi mindenféle cim összevissza. Estére indul az
+ezred. – A két faláb. – Ott ahol a Dnyeszter vize zug. – Nem mehet a
+háboruba. – A térkép. – Csak egy éjszakára küldjétek el őket. – Nagy
+arany, nagy ezüst. – Rózsák a csákón. – Engemet is besoroztak katonának
+(Gyárfás Dezső képével a cimlapon.) – Ha majd egyszer mindenki
+visszajön. – Hurrá fiuk, ma utoljára. – Ha majd megint civilek lehetünk.
+
+Gondolom ez volt a legkelendőbb anyaga két esztendő hadidalainak.
+Szerzőik Budapest kedvenc dalszerzői. Jobbadán az uri világ használja el
+itthon e hadizenét, a katona odakinn a baj mezején, a régi hazai nótákat
+énekli és templomi zsoltárokat reszkettet, megjuhászodván lelkében. De a
+muló idők kottáit itt a kirakatban összeverődve látni érdekes. A
+cimeikből ki lehet venni, melyik jelent meg előbb, melyik később. A
+legfrissebb kotta körülbelül az, hogy: Ha majd megint civilek lehetünk.
+Engedd meg, nyugtalan olvasóm, hogy e kottákról felpillantva, a
+háborunak közel járó dicsőséges végét hirnököljem. Mert milyen hadi dal
+jöhetne még ez után?
+
+*
+
+A bolygó halászbárkák népe olajmezőket vett észre és sok-sok döglött
+halat látott uszkálni a tengeren Skagerraknál. Nagy csata lehetett itt,
+– gondolták és vitorláikkal tovább vonszoltatták magukat. Vajjon meddig
+tartja a tenger szine az olajmezőket? A felfordult halakat a hullámok
+elhintálják magukon messze-messze, mig valamerre a part kavicsos
+homokjára nem csusztatják őket, vagy a végtelen távolságban lassan
+széjjelszedődik és megsemmisül romlandó szép testük. Ezüst és gyöngyház
+hasukon cicázik a napsugár és oldalaik a vizben fátyolozottan csillannak
+csodálatos changeant szineikkel és szinte anyagtalanul vékony és kéjes
+és gyengéd uszonyaik elhalva usznak velük bűbájos haloványságukban.
+Szemük, a gyerekes, bánatos és ostoba halszem mered kereken és éppen ugy
+nem ért semmit a halálból, mint az életből nem értett semmit.
+
+*
+
+Egy óra után, persze éjjel, becsukják a kávéházakat. Mindenki hazamegy.
+Oh nem, nem megy haza mindenki. Nehéz dolog az. Nem lehet azt csak ugy
+egyik napról a másikra megszokni. Nagy megpróbáltatás az, hazamenni
+éjszaka egy órakor. El tudom képzelni. Hát hova mennek? Sehova. Ott
+maradnak. A kávéházat bezárták, de a kávéház terraszát nem zárták be.
+Azt nem is lehet bezárni. Az a járdán van, a levegőn. Kiülnek, egy pár
+asztalt körülülnek, üldögélnek, beszélgetnek, hallgatnak. Szép tavaszi
+éjszaka van, engedékeny. Világit nekik az utcai lámpa. Mit fogyaszt egy
+óra után ez a kávéházi közönség? Friss levegőt fogyaszt, ami nem kerül
+pénzbe, de viszont nem is árt annyit a szervezetnek. Sokáig elülnek kint
+e kedves makacsok és nem veszik rossz néven a szellőt, meg az eget, mert
+azzal az illuzióval ülnek ottan, hogy kávéházban vannak. És a járdán meg
+az uttesten föl és alá sétálgatnak bohó kis társaságok, amelyek a
+mulatóhelyek édeneiből számüzettek. Lebegő piros köpenyeges delnőcskék,
+akikben a pezsgő bizsereg még, kacarásznak, hátracsapott kalapu éji
+udvarlók karján, sietnek s nem mennek sehova, járkálnak az ég alatt.
+Mosolyt nyitó látvány. Mint valami groteszk rousseaui leckeóra. Mint egy
+széltől összeszedett garden-party. Egy szép sárga lampion függ magosan,
+magosan fölötte. Talán valamelyik ugrifüles női kalap alól föl is
+pillant két kékszinnel aláfestett szem a lampion felé s a karminnal
+tulzott ajkak meglepetten kinyilnak s vidáman szólnak:
+
+– Nini: hold.
+
+*
+
+Kis facipőket árulnak már a bazárban. Milyen egyszerü. Milyen ügyes.
+Milyen helyes. Milyen olcsó. Drága a bőr, drága nagyon. Azt mondják a
+cipészek, szivesen csinálnak cipőt, csak bőrt adjon hozzá az ember.
+Ilyen világ van. Mennyi gyerek fog facipőben járni. Holland báj illan a
+facipők felett a bazárban, a békének és az idegenek kedvességének
+tengeri illata. A kattogás, kalapálás, ami a facipők hangja, az orfeum
+kellemes programmjára emlékeztet, könnyü, kecses ugrálásra, vidám
+zenére, kavargó, pettyes szoknyácskákra, piros napernyőre, s bájos zöld
+tájra, amely a táncosnő mögött vidult a hátsó diszleten, szélmalommal és
+a szélmalmon tul a mezőben messze egy fehér hajócska vesztegelt.
+Magyarországon is kopogni fog a facipő. Akiknek nagyon fájna hallani,
+nem hallják majd, messze temették el őket.
+
+*
+
+A hét bádoghordót hogy guritják előre-hátra, hogy döngetik, hogy
+körülüvöltözik. Ime az ujságokban ma a hét bádoghordó legyőzte hét
+ország háboruját. A riport régi jogaiba lépett. A hét bádoghordó
+pazarabb borzalom a határtalanul zugó háborunál. A hét bádoghordó ez már
+az élet, a béke. Az emberek, az ugynevezett olvasók, eszik az ujságot
+napról-napra. Valakitől azt hallottam: legalább mig ezt olvasom, nem
+olvasok a háboruról.
+
+Az asztal előtt ülök, papiros fehérlik előttem, penna szorul a
+jobbkezemben. Mesterségem szerint iró volnék az emberek között. Minden
+érdekel a világon és mindenért felelősnek érzem magamat. Mondjuk, hogy
+rám parancsolták, hogy irjak valamit én is a bádogosról és hét
+hordójáról. (Petőfi, Tompa és Kerényi leültek költői versenyre hajdan,
+hogy a falusi lakot megénekeljék.) A tollam hegyét nézem, vár, céloz, a
+tintától nedves és a sötét nedvességen vékonyan végignyilallik a
+napfény. Kezdek magamban alkudni a szavakkal, az emberekhez kell
+szólanom.
+
+No irjunk.
+
+A hét bádoghordóról kell irnom. Szeretnék őszinte lenni és igyekeznem
+kell ugy irni, ahogy az emberek eltürik az irást. Az emberek… nekik
+foglalkozni kell ezzel a dologgal, akármit érezzek és képzeljek én. Én
+ezt a hét bádoghordót nem akarom elhinni. Én azt hajtom magamban mélyen
+és némán, mint a nyilallás: nem is igaz, nem is igaz. Az emberek
+orvosok, akiknek a hét bádoghordó tartalmát boncolni kell. Az emberek
+rendőrtisztviselők, akiknek meg kell vizsgálni alaposan a tartalmat. Az
+emberek fotografusok, s lefotografálják. Az emberek vizsgálóbirók,
+akiknek meg kell állapitani és jegyzőkönyvet kell fölvenni. Az emberek
+szomszédok, akik vallanak. Az emberek hozzátartozók, az emberek
+érdeklődők és kiváncsiak és félők és borzadók. Az emberek áldozatok és
+gyilkosok. A bádogos is ember volt. Én is ember vagyok. Hátha láttam én
+is ezt a bádogost szemtől-szembe valamikor. Hátha mellettem ült a
+villamoson. Hátha a könyökömmel megütöttem véletlenül valahol, vagy a
+lábára találtam lépni s szóltam hozzá: pardon. És ő rám nézett, a
+szemembe. Hátha tüzet kértem tőle s az ujjaink hegye összeért. Hátha
+köhögött mellettem valahol s lehellete belém lopózott. Mit lehet tudni.
+De elhiszem? És elhiszem, amit olvastam felőle? Tudok udvarias
+mosolylyal köszönni ismerősöknek, ha én igazán hiszem, ami Cinkotán
+történt? Tudok egy orgonavirágot türelmesen szagolni, ha tudok ilyen
+dologról? Nem zavar ez a cinkotai hét hordó senki mást privát életének
+kötelességeiben és szórakozásaiban? Ilyen földi valóság meggyőződésével
+lehet vajjon az oltár elé állani esküdni rózsaszin áhitattal? Nincs
+benne vajjon minden teremtett lélekben ugyanez a maradandó kisérlet,
+amely tiltakozik és tagad, ez az igazságnál igazabb cáfolat, ez a makacs
+védekezése a közérzetnek, ez a rejtelmes illuzió, ami a jelen pillanatot
+lázasan gyömöszöli szines fátyolaiba, ez a feltakaratlan honvágy, ami az
+életen végig milliószor huzza föl a felső szemhéjat és a szemgolyót
+fölfelé görditi, az égen terjengő felhők felé.
+
+A hét bádoghordóról kellene irni. Elszántan és az élet egész
+nyomoruságával gondolok oda. Ami eszembe jut róla, azt kéne leirni. A
+szivemet győzedelmes fájdalom nyomja el. Hirtelen, nem tudom miért,
+hogyan, egy valamikor végighallgatott orgona-hangverseny emléke zendül a
+fájó sziv mögül valahonnét. És a sipok csengő, zengő, esengő, zugó, bugó
+és harsogó száz hangja közt felébred és előjön tompán, mélyen,
+megrendülten és epedően és panaszlón és álmodón és boldogan és
+boldogtalanul a Vox Humana.
+
+
+
+
+M. A. E.
+
+Furcsa és szivemnek végtelenül rokonszenves kis ujság volt most a
+kezemben, nagyon kevesen ismerhetik a szakembereken kivül. A kis lapnak
+a cime: M. A. E., vagyis a Magyarországi Artista Egyesület hivatalos
+közlönye ez. Különös olvasni az artistáknak a hivatalos közlönyét, ennek
+a komolyan beosztott rovatait, szabályos fekete betüit a hirekben és
+sorokban, amelyek az artisták lapjában is épp oly egyenesen állanak s
+oly ridegen sorakoznak, akár a Csemegi-féle Törvénytárban. A lap
+vezércikke most a mulatóhelyek zárórájával foglalkozik, aztán
+jegyzőkönyvi kivonat jön valami gyülésről, aztán egyesületi hirek,
+halálozások, mindenféle. E bohó grimaceokkal mosolyért vándorló könnyü
+lényeknek fontos és pedáns frontmögötti világa van itt az ujságjukban.
+
+Az utolsó és leghosszabb rovat ebben a lapban egy ábécérendbe szedett
+névsor, amely fölé ezt nyomtatták: Magyar artisták a harcmezőn. Vagy
+százötven név. És minden név egy ember. Egy artista. Elfuttattam a
+szemem a listán, a mindennapiatlan vidám és fantaszk neveken, Erős
+Mukin, Roland Róberten, Rosée Jenőn, Picard Jeanon, Herrgotti
+Stanislauson, Tacianu Sándoron és aztán a Maxikon és Jaqueson és Lacin
+és Izsón és aztán a sok-sok rendes Ferenceken, Lajosokon, Mártonokon és
+Mórokon és Edéken és Sámueleken. Akiknek a vezetéknevük is őszinte,
+törődött polgári nevek, Novák, Pintér, Szepesi, Steiner, Tamási, Weisz,
+minden, mintha cégtáblákról pottyantak volna ide, meg iparos műhelyek
+ajtajáról. Ezek is a csatába mentek, az artisták.
+
+Vajjon kinek van joga azt gondolni: mi közöm hozzá? Kiben lehet annyi
+gőg, hogy ezeknek a népeknek lebegő élete egy pillanatig se
+alkalmatlankodhasson érdeklődésük előtt. Az én lelkem felhőjében mind
+átbukdácsolnak ők, mert ember vagyok. Tüzevők, tótágast forgók,
+kengyelfutók, dzsiggelők, büvészek, zenebohócok, trapezbajnokok,
+mülövők, kardnyelők, gyorsszámolók, iskolalovarok, Herkulesek,
+oroszlánszeliditők és kutyaidomárok, gyorsszobrászok, utazó
+brettliszinészek, éjféli balletmesterek, akrobatatáncosok, jellem- és
+szalonkómikusok, népdalénekesek, hasbeszélők, bábjátékosok,
+nőimitátorok, hangszer- és madárutánzók.
+
+És minden excentrikusok, zsonglőrök, ekvilibristák, hipnotizőrök,
+gondolatolvasók, csodabuvárok, árnyjátékosok, xilophon-zsenik és
+twoo-stepp-fenomének, pantomimikusok és cnok-aboutk, sodronyművészek és
+ördögi biciklisták és minden Pierrot-k és Harlequinek, akik Európában
+jelmezeik s trükkjeik nélkül, kékkel körülfestett szemek nélkül s fehér
+keztyük nélkül a nappal világitásában mint katonák működnek a háboru
+végzetes manégeében.
+
+Minden ilyen test magával vitte a háboruba tudományát, birtokát, egész
+világát. Hányan hanyatlottak el már vajjon? Minden testben volt valami
+gesztus, hang, valami raffinement, valami furcsa, vidám, szép, meglepő,
+ami csak ő benne magában volt s nem hagyható fiura, se jótékonycélra, s
+ami a világgal nem egyezett, ami más volt s egyetlen. Oh az ő bájos
+nemzetköziségük, a csodálkozás áh-ja, a mosoly gyönyörü néma betüje, a
+nevetés hegyi forrása s a taps gyermekes lázadása volt az ő közük
+mindenkihez a világon. És a mostani világmozgalomból csak a halálhoz
+volt közük, aki a háboruból és az életből elszökteti az embereket, ami a
+legérdekesebb tünet az egész konfliktusban s éppen ezért erről
+beszélgetünk a legkevesebbet. Az embernek meg kell halni civilben is
+egyszer, az eddigi tapasztalat szerint. A bohócoknak is meg kell
+halniok. A bohócok a békében, régen és mindig, hogy ugy mondjam:
+előszeretettel pingáltak az arcukra halálfejet, emlékszel?
+
+
+
+
+HATAN A KUPÉBAN
+
+Egy darabig csak öt utas volt. A hatodik ülésen egy köpenyeg ült. A
+lámpaernyőt összehuzták odafenn s a tiszti kupét a hálószobák gyöngéd
+sötétsége tisztelte meg. A kapitány inditványára, aki a legnagyobb rang
+volt, az üléseket kihuzták, hogy kiki jól hátradülhessen s a lábakat
+kölcsönösen át lehessen rakni egymás ülésére. Egy diákarcu hadnagy csak
+kuporgott és nyögdicsélt a maga ülése előtt.
+
+– Schwach bist junger Mann – mondta a kapitány.
+
+– Das nicht kommen will – erőlködött az üléssel és a némettel a hadnagy.
+
+– Schwach, schwach – nevetett a kapitány. Végre kihuzódott az az ülés
+is. A lábak felnyultak, megkeresték a maguk helyét és békén egymásra
+tevődtek. Derekak, fejek kitapogatták s kidörzsölték maguknak a pamlagon
+a legmegfelelőbb helyzetet. Mindenki rézsut feküdt, a legkülönbözőbb
+szögeket alkotva végtagjaival. Valaki átölelte a két karjával maga
+fölött a pamlag kiálló fejtámasztóját, ugy pihent el. A test a
+legnagyobb szükségben s nyomorban is kéjenc, s minden raffinement-t
+előszed, hogy jól érezze magát. A legrövidebb és legkényelmesebb estéli
+imádság hangzott el: egy sóhaj. Egy cigarette égett még. Valaki már
+hangosan lélekzett. A vonat rázódott jobbra-balra és mintha hátrafelé
+vitt volna, pedig előre ment. Odakinn esett az eső. Szaggatott vékony
+vonalakat huzgált a sötét ablakra kivülről s egy-egy esőcsepp görbén
+remegett lefelé az üvegen, mint a köny szokott az arcon. Egymásután
+mindenki elaludt.
+
+Egyszer csak állt a vonat, sip, kalapálás, ajtócsapkodás, s emberi lárma
+hallatszott. A folyosón sürü, erős lépések.
+
+– Itt van egy hely – mondta a kalauz, félretolta az ajtót, felnyult a
+lámpához, világosságot csinált. Egy nagy, testes főhadnagy állott az
+ajtóban.
+
+– Bocsássanak meg az urak. Nem szivesen zavar az ember senkit.
+
+– Kérem, kérem.
+
+A lábak elhuzódtak, a köpönyeg fölment a podgyásztartóba, a hatodik hely
+szabad lett. A kalauz kiment. A folyosón állottak, jártak s egy-két
+hátizsák hevert. Egy kadét a folyosó ablakának fordulva zümmögött egy
+szövetséges hadi dalt, amelynek a szövegéből ennyit tudok:
+
+  Rosa, wir fahren nach Lods,
+  Der Hindenburg kommt auch dahin,
+  Und oben fahrt der Zeppelin,
+  Rosa, wir fahren nach Lods.
+
+A főhadnagy a kapitánynak alázatosan bemutatkozott, a többi uraknak a
+nevét mondta meg és szervusz, szervusz, szervusz. Leoldta a kardját, a
+karja nehezen mozgott.
+
+– Megállottam volna a folyosón is, de már négy napja jövök a reumámmal.
+
+– Hová mégy?
+
+– A káderemhez, onnan Pöstyénbe. Még tizennégyben szereztem Szerbiában,
+de nem törődtem vele, jobban is lettem, a télen megint kijött, nem birom
+már. Nem szivesen mondja az ember, hogy fáj, de már nagyon kinozott. Itt
+van a jobb vállamban, meg a karomban.
+
+A vonat megy, idebenn beszélgetés indul.
+
+– Alles ist voll – mondja a kapitány. Die Zivilisten sitzen auch so eng.
+
+Kinn, messzire egy zöld szemafor fénylik, mint a remény zöld csillaga,
+hogy valaha, valamikor lesz egy világ, amelyen nem lesznek se katonák se
+civilek, csak csupa emberek.
+
+A főhadnagy ráismer egy másik főhadnagyra, hogy együtt jártak iskolába.
+Ennek a főhadnagynak sápadt arca van s ugy néz, mint egy rajongó
+hegedüművész. Elevenedik a beszélgetés, mindenki szól, társalog,
+cigarette-ek gyulnak megint s a félsötétben fehéres tüzzel égnek.
+Volhyniáról, az olasz frontról, Staniszlauról, Csernovicról folyik a
+szó.
+
+A sapkákon rézplakettek függenek, zöld köpenyegek, gyulai táskák, kardok
+a podgyásztartóban, lábszárvédős és csizmás lábak, olyan a rózsaszin
+plüssel butorozott elsőosztályu fülke, mint egy fedezék. Mintha egy
+fedezék vonulna itt tova az éjben, az ellenségesen lármázó kerekek
+fölött. Nem messze Budapest és erre-arra alszanak a csöndes alföldi
+városok. Valaki a sarokban az izzadt ablakra a mutatóujjával egy á betüt
+ir, s rögtön eltörli. Talán azt akarta irni: álom.
+
+
+
+
+NEFELEJCS, ÁRVÁCSKA
+
+Illik talán már megköszönni a jó Istennek a virágokat. Itt vannak. Az
+idén is feldugták drága fejecskéjüket. Hozzájuk kell hajolni, tapogatni
+kell őket s szivni és szivni szép szagukat, hogy elhigyje az ember, hogy
+igazak. Virág ezen a világon. Virág és világ. Milyen ócska és minden
+verselő diáktól és rigmusban levelező cselédtől fölfedezett és
+kizsákmányolt rim. Ember és tenger, ez is ugy rimel. Micsoda össze nem
+pászoló dolgok rimelnek itten az ég alatt. A határtalan örök tiszta viz
+és ez a szegény, nevetséges kis szörnyeteg, ez a forró, gonosz,
+boldogtalan apróság, az ember. Világ és virág. Hol lehet szebb föld,
+mint a Földön, melyik másvilágon vannak szebb kulisszák és csodálatosabb
+szőnyegek, mint itt körülöttünk erdők, hegyek s lábunk előtt virágok.
+Abban a menyországban talán, amelylyel szenvedő korok biztatják egymást,
+abban talán nincs ilyen diszités, mint e világon, lehet, hogy az oda
+megtértek lábai puszta homokon járnak vagy unalmas hideg jégen, mint a
+pazar viszontagságok után megérkezett sarkutazók lábai. A boldog
+másvilágon nincsen szépség, mert nincsen rutság, nem kell szivárvány,
+mert nincs sóhaj, nem kell felhő, mert nincsen emlék, nem kell illat,
+mert nincs gyötrelem, nem kell énekes madár, mert nincs zokogás, nem
+kellenek virágok, mert nincsen élet.
+
+Itt vannak a virágok. Istenke virágai a vidéki csöndes kertben, az
+ágyásokon és az ágyások körül a bokrokon. Mintha régi divatu, friss,
+tiszta és bájos ruháikban vizitbe jöttek volna össze, mind a maga
+kedves, egyszerü illatával parfumözve és szép szeliden ülnek, ragyognak
+ártatlan vidámságukban s orcáik virulásával és édes illatozásukkal
+tereferélnek. Itt a tömzsi labdarózsa, az ábrándos viola, a hüvös és
+izléses tazetta, itt a csodálatos három testvér: a szent fehér liliom, a
+regényes sárga liliom és az excentrikus lilaszin liliom. Itt a
+szorgalmas és csinos boglár, itt a vérmes és szégyenlős bazsarózsa, itt
+a cifra és cinikus császárszakáll, mintha azt rikitaná: én szinésznő
+akarok lenni!
+
+Én mindet szeretem és mindnek imádója vagyok, mig élek és csodálkozom
+csodálatosságukon és jól esik nézvén a virágokat felőlük gondolkoznom és
+nem gondolkoznom semmit se, csak nézni. Az ágyás két szélén két hosszu
+sorban nefelejcs meg árvácska. Egyik sor nefelejcs, a másik sor
+árvácska. Pici kis kék bokrok fogóznak össze végig. Egy-egy remek
+csillagocska minden nefelejcs-virág az apró bokron. Az árvácskák hárman
+négyen állanak egy-egy kis csapatban, igy sorakoznak végig, mintha
+játszani készülnének valamit. És igy hallgatnak elbájolva mind
+alacsonyan a földön a virágok, a sziv kis barátnői. Mindenki szereti a
+virágokat, még az ugynevezett rossz emberek is szeretik a virágokat,
+csak a virágárusnők nem szeretik a virágokat, mert élni kell nekik a
+virágokból. Ők viszont szeretik a szép tapétákat, amelyek a jómódu
+polgári házak ablakain át láthatók és szeretik a hagymás rostélyos
+illatát s a libapecsenye illatát, amiket éreznek az étteremben, ahová
+bejárnak virágkosarukkal. Nekik is van tehát a világon szép és finom
+jelenség, ami által ábrándozni lehet.
+
+Nefelejcs, nefelejcs, mindig odaejtődik a tekintetem a pici nefelejcsek
+közé és az árvácskákon is végig-végig utazom pillantásommal. Oly sokan
+vannak. Tapsifüles bársonyleveleik sárgák, violaszinüek, kékesek és
+feketék, tiszta feketék. A legtöbb árvácska fekete. Szépek, bársonyból
+vannak, nem tudnak felmosolyogni a napra, feketék. Csak ők látszanak
+bánkódni, valami elvarázsolt hangulatban gyászolnak itt a kedves
+társágban, mintha éjszaka lenne nekik. A nefelejcsek körül növendék
+darazsak keringenek, meg fürge, szemtelen repülő bogarak,
+le-leereszkednek, szivogatják, csipkedik a nefelejcset. Rongálják.
+Tönkre akarják tenni. A fekete árvácskák meg annyian vannak és olyan
+feketék.
+
+
+
+
+ADYT BÁNTJÁK
+
+Népszerűnek látszik ezekben az éjféltől éjfélig fájó napokban a költőt
+piszkálni, csufolni, sértegetni. Nem új divat az emberek közt. Poétát,
+verselőt kifigurázni szabad és kedves ipara volt mindig élclapoknak,
+humoristáknak, komikus szinészeknek. Avult és nem is valami gonosz
+mulatság ez. Fájdalom, az örökkévalóságtól rendelkezésünkre bocsájtott
+drága, ritka költővel is megeshetik, hogy játszhatnak vele, mint a
+matrózok az elfogott albatrosz-madárral, s kinozhatják és rongálhatják.
+Oh különösen most, mikor Európa internálta az emberi szellemet, most
+édes a költőbe betörni. Milyen potyázás. Milyen luxus. Milyen
+vakmerőség, mégis, milyen vakmerőség.
+
+Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni. Kinek lehet
+igaza a költővel szemben? A költőt bántani! A végtelenség megfigyelőjét
+helyéről leráncigálni. Megvakitani akarni azt a fényforrást, amely
+csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az isten repülőjére, aki a tornyok
+és a felhők között vergődik szélben és hidegben egyedül. Csodálatos
+ellenkezése az egyforma embereknek az olyannal, aki egyetlen.
+Gyógyithatatlan durcássága és rosszasága a földeritetlen úton, oly
+nyomasztó végzetek alatt múló teremtményeknek azokkal a barátokkal
+szemben, akik azért jönnek elébük, hogy szépséget nyujtsanak nekik,
+szépséget, ami oly kellő balzsam a bajjal, jajjal és halállal traktáló
+életnek.
+
+Milyen félreértés. Milyen átkozott csalódás a költőnek az ő boldog
+szenvedése, ami mindenért van és mindenkiért. Oh hogy ezt az irtózatos
+meglepetést csak az elmulás korrigálja és feledteti.
+
+Istenem, aki bántja, mit gondol, s akik bántják, mit gondolnak? Ők
+beteszik zsalugátereiket és azt mondják éjszaka van. Ők villanyt
+gyujtanak a sötétben és azt mondják süt a nap. Ők azt képzelik, a költőt
+le lehet beszélni, ők azt hiszik, a költővel világot lehet csereberélni,
+ők azt remélik, a költőt lehet legyőzni és lefőzni. Ők azt hiszik,
+bántják, vagy csak érintik is a költőt?
+
+A természetből való a költő s úgy el akarnak vele bánni, mint bánnak a
+természettel is. A földet hasgatják, roncsolják, a gyepet leszakitják
+róla, a bokrokat elfujják, az erdőt felrugják. Szegény emberek. Az
+anyaföld mindebbe meg nem rendül, egy-kettőre elfelejti. A hold
+mosolyog.
+
+De szép volna irni. Nem való most. Firkálni szabad csupán és egyet-egyet
+sóhajtani. És egy tengert, az egész lelket, fedővel befödni. Csak
+szeretném, ha találkozna szemem a világ költőinek szemeivel, akiket
+zavarnak, vagy akik hallgatnak. Mint a csillagok ha összeragyognak, ha
+távol vannak is egymástól és megismerik egymást, hogy összetartoznak ők.
+
+
+
+
+SZEMEK, ARCOK
+
+Nem lesz olyan messzirelátó messzilátója a történetirónak, hogy
+visszanézhetne ebbe a mai világba és látná rajta az eleven embereket,
+akik most itt mozognak és akiken ez az idő végiggázol. A történetiró
+látja majd az okokat és a következményeket, látja mi ment tönkre, mi
+virágzott, mi maradt el, mi fejlődött, mi hogy változott, miből mi lett
+és minden hogy áll. Ő majd olvas. De ő nem látja a testszint és nem
+hallja a hangokat. A háboru apró és egyformáknak látszó kis eszközei:
+emberek. Bámulatos adomány van bennük, démoni átok, tündéri szerencse,
+végtelen tehetség, kimondhatatlan génie: az élet. Élnek. A történetiró
+nem fogja látni ezeket a szemeket és arcokat például ma, 1916 május
+19-ikén. Egy tiszt, aki szabadságát tölti itthon, a kávéház előtt ül,
+néz. Milyen a szeme? Bámész, szórakozott, idegen. A gyermek néz ilyen
+hihetetlenül a panoráma ládájába, ahol csodadolgokat lát a lyukon, de
+tudja, hogy a való világ a háta mögött van. Egy másik tiszt beszélget
+egy idős civillel. Az idős ur beszél. A katona néz rá és hallgatja és a
+két szeme egy pillanatban mély meglepetéstől világosodik. Ez a tekintet
+azt mondja: Milyen sértés az reám nézve, hogy te másról beszélsz nekem,
+mikor háboru van és az én életem olyan sürgősen bizonytalan. Egy
+harmadik tiszt nyugodt, komoly, s ha nőt pillant meg, erősen fölkapja a
+pilláit. Van olyan, aki mintha nem szeretne itt semmit látni, a földet
+nézegeti járásközben. Vannak, akik nyiltan, derülten néznek,
+gondtalanul, mintha nem történne semmi különös, vagy mintha ami
+történik, csupa öröm lenne. Vannak, akik ugy járnak háboruból békébe és
+vissza, mint levegőváltozásra. Látni szemeket, amelyek mindent
+kérdeznek, látni szemeket, amelyek semmire nem felelnek. Látni a szentek
+nagy és fáradt szemeit, látni gyengült tekinteteket, amelyekből a
+csalódás többé ki nem takarodik, látni biztos és vakmerő szemeket, látni
+mindig figyelő és kapkodó tekinteteket. Látni sok-sok szemet, amelyek
+ugy tünnek, mintha megnőttek és kikerekedtek volna, amelyek fölnyiltak,
+pedig azelőtt is nyitva voltak, s meggyógyultak, pedig nem voltak
+betegek. Látni mindhalálig elrévedt szemeket.
+
+Látni Jézus gyengéd és fájdalmas fehér arcait, látni vassá vált arcokat,
+látni megvénült és kiszikkadt arcokat, látni kövérré és pirospozsgássá
+lett arcokat. Látni katonaarcokat, amelyeknek odakinn is megmaradt a
+polgári szinük és egyformaságuk. Igazodj el az emberek közt és mondd rá
+egyre, hogy ez az, akit az isten a saját képére teremtett.
+
+Látok és hallok mindig mindenkit. Nemcsak katonákat, az igyekvő
+boltosokat, üldögélő néniket, maguknak szenvedő és rajongó müvészeket,
+egyet üző hivatalnokokat, türelmetlenül vagy türelmesen muló asszonyokat
+és a fehér tenniszre siető bakfisokat és szórakozott gyermekeket. Nézem
+az élvezetet és az elitélt szegénységet és a lebeszélhetetlen
+csüggedtséget és a reményt, amelynek az özönviz óta ilyen évadja nem
+volt. Ha a reményt most mint a virágokat össze lehetne szedni és
+koszoruba letenni az Uristen lábai elé. Ha mint a füvet le lehetne
+kaszálni és boglyákba emelni. Ha mint a vizet rá lehetne bocsátani egy
+lapályra. Mennyi mindent látok, mintha az alkonyat tökéletes tiszta
+világitásában néznék körül mindig. Mennyit lehetne mondani.
+
+
+
+
+SZEGÉNY EMBER, GAZDAG EMBER
+
+Egyszer valamikor egy istállóban láttam játszani valamit jókedvü
+béresektől. Uj ember került közéjük, idegen pusztáról való béres, annak
+a kedvéért vették elő ezt az ő játékukat. Azt mondta valamelyik:
+
+– Nahát komé most meg eljátsszuk a szegény embert, gazdag embert. Tudod
+ezt a játékot?
+
+– Nem én, sose is hallottam.
+
+– Hát azér.
+
+Előhoztak két lócát, két bornyukötelet. Kikészitettek egy nagy csupor
+vizet meg egy szép karéj kenyeret. Kérdik az uj embert:
+
+– Melyik akarsz lenni komám a kettő közül, a gazdag ember?
+
+– Jó, leszek a gazdag.
+
+– No feküdj fel erre a lócára.
+
+Az uj ember végigfeküdt az egyik lócán, a másik lócán végigfeküdt egy
+másik béres szegény embernek. A két lócát hosszában egymás mellé tolták,
+a két embert arccal egymásnak forditották és a bornyukötéllel lekötözték
+a lócára a gazdag embert is, a szegény embert is, csak a kezök maradt
+szabadon. A gazdag embernek odaadták a szép karéj kenyeret, a szegény
+embernek elébe tették a nagy csupor vizet. Akkor azt mondták a gazdag
+embernek:
+
+– Na most komé falatozzad azt a jó kenyeret, oszt a szegény embernek ne
+adj egy harapást se, magad edd meg az egészet. Akármilyen szépen
+könyörög a szegény ember, te csak azt mondod: nem adok én!
+
+Jó. A gazdag ember elkezdte enni a kenyeret. A szegény ember nézte,
+megszólalt:
+
+– Hallod-i te gazdag ember, adjál a szegénynek is egy kis kenyeret.
+
+– Nem adok én.
+
+A gazdag ember ette a kenyeret, megint megszólalt a szegény ember:
+
+– Adjál már egy kis kenyeret, az Isten is megáld.
+
+– Nem adok én.
+
+Harmadszor is kéri a szegény ember:
+
+– Küzködtem, szenvedtem, igen megéheztem, szánj meg már te gazdag ember.
+
+– Nem adok én.
+
+Megint csak elkezdi a szegény ember:
+
+– Három napja éhen vagyok, mindjár éhen halok. Áldjon meg az én Istenem.
+Ha egy harapást adsz, ezerszer áldjon meg.
+
+– Nem adok én.
+
+Már a karéj nagyon lefogyott. A szegény ember ujra csak rimánkodik:
+
+– Ó te gazdag ember, hogy van szived elnézni kinjaim? Annyit pofázol,
+bele se fér már a hasadba. Nem áll meg torkodon a falat, mikor társad
+éhen marad? Kérve-kérlek szánj meg már, pusztitson el a bogár.
+
+– Nem adok én.
+
+Megette az egész karéj kenyeret a gazdag ember. Akkor a szegény ember
+felvette a földről a nagy csupor vizet, a szájához emelte. Azt mondják a
+gazdag embernek:
+
+– Most osztán gazdag ember kérdjed meg a szegény embert, adna-i egy kis
+vizet a csuporból?
+
+Kérdi a gazdag ember:
+
+– Adsz-i egy kis vizet szegény ember abból a csuporból?
+
+– Adok én, adok én – szólott kegyes hangon a szegény ember, telivette a
+száját vizzel, izibe szembeköpte vele a gazdag embert. Egymásután szivta
+a csuporból a vizet és csak ugy fujta a gazdag ember képébe, akár a
+vizipuska.
+
+– Elég már, elég már, ne izélj te – tiltakozott a gazdag ember, behunyta
+a szemét, kapkodta a fejét, hánykolódott, káromkodott, rugdalózott, de
+nem hagyhatta ott a játékot, mert azért kötözték meg bornyukötéllel. Az
+egész nagy csupor vizet végigszenvedte szegény gazdag. A béresek ott
+ültek szép körben a földön, ugy nézték. A pipát mind kivették a
+szájukból, mert ha ki nem veszik, magától esett volna ki, olyan nagyon
+kacagtak.
+
+
+
+
+A CSIRKEKOLERA
+
+Édes májusi nap. A barna tyukot megfogták, beültették a kosárba. A kosár
+feneke lágy rongygyal meg volt ágyazva, huszonegy fehér tojás nyugodott
+benne. A tyuk elkezdett ülni a tojásokon a kosárban a tornác sarkában.
+Ott ült reggeltől estig, estétől reggelig a kosárban, mintha onnét nőtt
+volna ki. Ugy ült, mintha gondolkozna és mintha a nagy világnak
+ellensége volna. Minden neszszel és minden mozdulattal szemben elfogult
+volt. Gyanakodó volt. Ideges. Kedélytelen. Gyáva és felfuvalkodott volt.
+Gonosz volt. Hallgatagon ült nap mint nap s ami hangot adott ritkán,
+komor és beteges változata volt a kotkodácsnak.
+
+Huszonegyedik napra a szakácsné odatette a fülét a kosárra és hallotta,
+hogy a tojásokat gyengén kopogtatják belülről. A töretlen tiszta fehér
+tojásból egyéb hang is jött, halovány csipogás. Aznap a tojások hegye
+megtöredezett, mint mikor a kávéházban a nagyságos ur a kis kanállal
+veregeti. A kis csirkék kezdtek kikelni. Gyengén, nedvesen és az élet
+friss ájulatával keltek föl és a tojáshéjat otthagyták összetöredezve a
+kosár fenekén. Amelyik már lábra állt, azt gyengéd női kezek vitték a
+konyhába és puha pihébe tették. Mikor mind kikeltek s lábon voltak, a
+tyuk végérvényesen elhagyta a kosarat és másnap, harmadnap a kis
+udvarban tipegtek már össze-vissza sárgán, könnyedén, észtelen pici
+fejükkel és finom fürdetett lábacskáikkal, mint valami tünde liliputi
+ballerinák, vagy mint elkallódott nagy mimóza-pelyhek a fuvalomtól
+sodortatva. A nagy barna tyuk mindig köztük volt, mellettük volt, utánuk
+és előttük járt, mint egy mama, mint egy tanerő, mint egy lelkész, mint
+egy juhász, mint egy parancsnok. Tekintete bizalmasabb lett és ujra a
+rendes hangnemben kotkodált a pici sárga csibék pi-pi-pije közt, ami ugy
+hangzott, mint a folytonos, édes apró sipolás.
+
+Napjában többször vidáman étkezett a társaság. Őrölt és megdarált
+köleskásából s kukoricalisztből kevert, vizzel higitott reggelit,
+ebédet, uzsonnát, vacsorát. A tyuk szigoruan kapkodta fejét az étkezések
+alatt. Mindenki más passzióval nézte a kicsi csirkék táplálkozását, a
+család, a konyha népe, a kutyák, a macskák, a fák, amelyek lehajtották
+zöld lombjaikat, hogy árnyékot adjanak nekik és maga a nap is az égen,
+amely csak azért is a fa alá sütött és melegitette és világitotta a
+csirkék sárga selyem testecskéit. Délután hat órakor, mikor még az este
+távol van, pláne a régi időszámitás szerint csak öt óra van és az egész
+világ javában folytatja hivatását, a barna tyuk kotkodácsolt szaporán és
+hitta, vitte, kergette hazafelé, a tyukól felé a csibéket. Lefeküdtek. A
+csibék sipoltak, a tyuk hallgatott, a csibék is elhallgattak.
+
+Igy éltek és vidultak és gömbölyödtek és nőttek nap-nap. Némelyik már
+kezdte elveszteni a gyermekkor sárga pihéjét. A konyhában már
+ábrándoztak jövőjük felől, párja már megér három koronát, négy koronát,
+hat koronát s mindig többet és többet fognak érni. Már háromhetesek
+elmultak.
+
+A minap egy kis csirke reggel nem akart fölkelni. Bágyadtan sipitott és
+aztán el is hallgatott. Hasmenése volt. Nem evett. A görcs rángatta.
+Megkapta a csirkekolerát. Délre már hat-hét kis csirke volt kolerában.
+Honnét jön a csirkekolera, a kert szelid veteményeiből, a porhanyó
+szürke földből, a drága jó levegőből, a csodálatos kék égből, honnan? A
+szél hozza? Az isten küldi vagy kicsoda? A sors pancsolja láthatatlan
+laboratóriumának lombikjai közt?
+
+Három csibe megdöglött első nap. Másnap öt csibe hullott el. A háznép
+sürgősen orvosolni próbálta a bajt. Timsós vizet, karbolos oldatot adtak
+a csirkéknek. Nem ért semmit. Nincs orvosság a csirkekolera ellen.
+Harmadnap hét döglött meg. Elrejtették tetemeiket a szemétdombba. Nagy
+bánat volt a háznál. Tegnap estére mind elpusztult. Az utolsó csibének
+megnéztem a holttestét. Egy kendőben feküdt a konyhában az asztalon.
+Teste fehér volt és szürke, mert már nőtt volt a tolla. Gyenge tollazata
+borzas és merev volt, mintegy vihartól meggyötörve és fagytól
+összehuzva. Szemei le voltak zárulva és szemhéjai kékek voltak. A husa
+összeaszott. A lábacskái felhuzódva, a kis karmai felgörbülve és
+széjjelállottak és szurósak voltak és idegenek és fenyegetőek, mint
+valami ragadozó madáré. Rossz illata volt. A halálé volt.
+
+
+
+
+UNOD,
+
+igen? Nem érdekel már egy csöppet sem? Oh, magam is unom, de nem most
+untam meg, se tavaly, untam mielőtt kitört. Untam, hogy ilyen
+mesterséges szerencsétlenség fölött fog majd zajongani sokáig az emberi
+társaság az isten csodálatos világán, ahol körülöttünk természet és
+bennünk lélek van. Röstelltem kiváncsinak lenni, rajongani, történelmi
+levegőt szivni, kortársnak lenni és nagy idők tanujává emelkedni azon az
+áron, hogy akár egyetlenegy Jánosnak is levágják a féllábát. Oh az olyan
+háborut szerettem volna, amelyikben teremtett embernek semmi baja nem
+esik, az olyan háborut, ami csupa fényes játék és huncut ünnepély lett
+volna, az olyan háborut vártam és vágytam volna, az olyan boldog
+háboruba el se mentem volna, csak néztem volna messziről, mint az
+emberek minden majálisait.
+
+Szóval te már unod, nem érdekel az egész dolog és nem törődöl vele. Te
+ugy teszel, mintha már nem is lenne háboru. Bocsáss meg, hogy ki is
+mertem ejteni ezt a szót. Tudom hogy unalmas vagyok vele. Sejtem, hogy
+ellenszenves és szamár dolog felhozni, hogy háboru van. Tapintatlanság
+lehet, mit tudom én. Egy szivet tudok, amely mindig üzemben van, azaz
+dobog és nem vágyik leszokni az istenadta érzésekről. Háboru van. Kitört
+dacára annak, hogy untam a kitörését és tart dacára annak, hogy unod
+már. Szép volna, ha attól, hogy te unod már a bénát nézni, a bénának
+visszanőne a levágott lába. Szép volna tőle, amint szép tőled, hogy unod
+őtet.
+
+Most már nem mondod rá: szegény. Mert unod. Miért dörzsölöd le a
+lábbadozó honvédet a villamos lépcsőjéről. Ezt nem tetted volna 1914
+augusztus hónapban. Akkor az ilyen befáslizott lábu katona dicső
+sebesült volt, hős. Most lesurolod és legyőződ a villamosról. Pedig
+érdemei és szenvedései éppen olyanok ennek is, mint akit áhitattal
+néztél husz hónappal ezelőtt. Elfelejtetted mennyi fiatal férfit
+megvakitottak a háboruban? Ők nem felejtették el. Ők talán megszokták,
+de fájdalom, nem szokták le az ő vakságukat. Szép volna, ha attól, hogy
+te már szemet hunysz az ő sorsuk fölött, nekik fölnyilna a szemük.
+
+De nem. Ők ma is vakok. És vakok maradnak a halál virradatáig. Ők, ha
+reggel az égre néznek, feketét látnak, s ha a fehér falra néznek,
+feketét látnak, s ha a templom fényüző oltára felé néznek, feketét
+látnak. Ha anyjuk áll előttük, vagy feleségük, vagy gyermekük, vagy az
+orvos, vagy a felügyelő: ők csak feketét látnak. Az az ifju, akinek a
+jobbkezét levágták, soha nem fogja a szivére szoritani jobbkezét, hogy
+azt mondhassa: De nagysád, esküszöm hogy…
+
+Ha unod tudni, hogy ez vagy az a tiszt Szibériában van hadifogságban, ő
+nem jöhet azért haza. Te nem gondolsz rá, de ő tovább is a nemzet
+nevében, a te nevedben vár, óhajtozik és sóhajtozik és ölelő karjai a
+sovány levegőt ölelik.
+
+Megszoktad, beletörődtél, s tul vagy már rajta, hogy mi történik
+Európával, a huszadik századdal, s az emberrel, embertársaiddal, akiket
+egy isten buktatott fel egy örök sülyesztőből, a látás, indulatok és
+beszéd csodálatos megbizatásával. Oh mennyire lehetünk még ez után a
+háboru után boldogok vagy micsodák e földön, mindannak az emlékével ami
+történt hazánkkal és idegen országokkal. Vagy te el fogod felejteni
+mindezt? Elhányod a tanulságokat? Magadba szálltál volt és megint
+kihurcolkodol magadból, mint egy szükségbarakkból? Minden megdöbbenést
+leszokol? A nyers életöröm, a könnyü ambiciók, a felületes elvek
+lerázzák magukról mindazt a terhet, önvádat, kiábrándulást, keserüséget
+és gyógyulást, amivel ez az ugynevezett háboru traktált bennünket?
+
+Háboru van. Éppen olyan, mint az első hónapban. A katonákra, akiket
+békében embereknek hivnak, élessel lőnek. Ma is elesik egy-egy katona.
+Unod hogy ilyen együgyü dolgot mesélek? Lenézel? Kinevetsz? Ha szép
+fogad van, szivesen nevettetem ki magamat. Aki ma elesik, annak a halál
+éppen olyan meglepetés, mintha a legelső ütközetben esett volna el. És a
+halál a háboru huszadik hónapja után is éppen olyan hideg és örök, mint
+volt az első napon. Ha minden napra csak egy pillanatot alapitanál,
+amelyben azokra gondolnál, akik sóvár életüket egyszerre kilélegzik a
+harctéren vagy a hadikórházban. Ha tudnák szegények, hogy unod már.
+Bocsáss meg nekik és nekem is, hogy még mindig háboru van. Nem én
+csináltam. Én nem voltam kiváncsi rá. Te csináltad, mert te kiváncsi
+voltál.
+
+
+
+
+TIZENNYOLCÉVES KATONA
+
+A bal felső karja meg a bordázata közt vékony fekete könyv szorul.
+Index. Az Egyetem-térről jön, az egyetemen volt beiratkozni. De még nem
+egyetemista, mert most vakáció van, tavaly meg még gimnázista volt.
+Most, ahogy ő magát kifejezi: menetszázadista. Katonaruha van rajta, bő
+és szigoru egyforma posztó, minőt rajongó ifju szerzetesek és
+gyermekapácák öltenek fel egész életükre. Ez a posztó ezen a fiun
+kék-szürke, a nap már félig-meddig elvette a szinét. Bőrből való öv
+ráncolja a bluz derekát, baloldalt izmos kés csüng róla fekete
+vastokban. A bluz két karján alul sárga stráf szalad körbe.
+
+A tizennyolc éves katona lábán vastag, puritán sárga cipő van, az alsó
+lábszárán csavaros vászon lábszárvédő, amilyenben Stanley vándorolt a
+Kongó vidékén. Lábaszára vékony, mint szüz leányé, karjai is vékonyak,
+de lába is, karja is szivós, mint a kötél. Arcának bőre gyengéd, bajusza
+nincsen, de oly hatalmas epekedéssel kivánkozik kifelé belülről, csoda,
+hogy a sima epidermis vissza birja tartani. Az arc vonásai még nem
+fejeződtek be, mégis váratlan férfiasság van ezen az arcon. Sovány és
+barna az arc, a napsütés olajosan fénylik az orcák közepén.
+
+A szemek érintetlenül komolyak és vidámak, a tekintet egyenes, mint a
+nyil futása. A fej mintha villamerőre fordulna, a jobbkéz mereven repül
+fel a sapka szélihez, a balkéz lerándul a kés tokjára: szalutált. Szemei
+egészen s kifejezés nélkül vetődnek a tiszt tekintetébe. A hadapródot,
+zászlóst, ifju hadnagyot, akiknek kitüntetések világitanak a mellükön,
+ártatlan irigy hódolattal nézi meg, mint a kicsi diák néz a nagy diákra,
+aki az Olympiádról jött haza rudugrásból, uszásból, nyujtóból kapott
+érmeivel.
+
+Nem siet, nem sétál, egyformán és biztosan megy. A kofa előtt megáll,
+tanakodik, apró barackot vásárol, zsebrerakja. Se nem gyermek, se nem
+ifju. A gyermekkor és az ifjuság mint a hinta két kötele hintálják
+életét. A gyakorlótéren alázatos és pontos, néma és hangos, üde mint egy
+pásztorjáték szereplője és gép mint a gép a gyárban. A szünetben, mikor
+fáradtnak kellene lenni, beáll a Ki a napos? nevü játékba és leguggol a
+bakugrás sorába. Az óvodai szigoruságu futólépésbüntetésnél komoly
+nézéssel, feltartott fejjel végzi kurta, gyors lépéseit, mellére emelt
+öklökkel, számolva magában és minden negyedik lépést erősen toppantva. A
+villamosban, mikor hazamegy, a bluz zsebéből elővesz egy Magyar
+Könyvtár-füzetet. Nothnagel: A halálról. Ez a füzet cime. Tizenöt
+krajcár ilyen füzet. Olvas. Nem hallja, mikor a sapkás munkásleány elébe
+áll: Hova tetszik. Késéssel veszi észre, hogy előtte áll a munkásleány,
+szórakozott karral emeli elő bérletjegyét, fel nem néz a füzetből.
+
+Odahaza hegedüje van. Gyakorolt volt sokat délutánonkint, jobblábával
+egyenletesen tapodva, szinezés nélkül s korrektül játszotta kedvenc
+darabjait: Beethoven Berceuse-ét s az Alla Turca-indulót egy
+Mozart-kottából, amelynek födelén régi, nemes, halovány metszett
+betükkel van kinyomtatva: Entführung aus dem Serail. Magyar dolgozatait
+időrendben sorakoztatva eltette. Növénygyüjteménye is megvan. Négy
+évesek a leragasztott virágok, már elérték üdvözült szineiket és tartják
+hervadáson tul való illatukat. Mértani testei is megvannak, csak az
+oktoéder hiányzik. Arra ráült véletlenül, az tönkrement. A
+lepkegyüjteménye már elporlott, szétzüllött.
+
+Tizennyolc éves. Álma, étvágya tökéletes. A nőkre nem igen néz az utcán,
+olyanok most szemeinek, mint a képek s mint a képzelet. Uralkodó
+szenvedélye, dühe és rajongása: a football.
+
+Halál, te nekem barátom lettél, utmutatóm, tanitóm, vezérem, lelkiatyám,
+doktorom és megváltóm vagy nekem. Halál, tisztellek, egyetlenegy vagy,
+akit tisztelek. Kérve kérlek, könyörgök, esenden esdeklek előtted: ne
+bántsd ezt a fiut.
+
+Ne nyulj a tizennyolc éves fiuhoz. Ne keritsd el őt misztikus és unalmas
+apró eszközeiddel, lövedékkel, gázzal, bacillussal. Ne engedd, hogy
+szerszámaid csak meg is rongálják őt. Jaj, ne bántsd. Ragadtasd el
+szivemet, tégy csodát, tégy boldoggá: kiméld meg őt. Tapsolni fogok és
+meglepő kellemetes versekben fogom dicséretedet énekelni, hárfám isten
+gyanánt fog magasztalni, ámbrát és rózsafelleget terjesztek lábod elé:
+ne nyulj hozzá.
+
+Utállak és utáltatni foglak, ha bántod, ha elgázolod részegségedben.
+Gyalázatos fintorokkal, szemérmetlen mutatásokkal fogok arcodba nézni,
+ha bántod. Förtelmes szidalmakat nyállal vágok szemedbe, ha bántod. Az
+élet bájoló tündére szökdécsel az ő lelke friss gyepén. Halmok várják az
+ő életét: menyegző, diploma, tizéves találkozó, apaság, a munka sikere,
+utazás, jólét, nyugalom. Tudomány. Emlék. Bánat. Bölcseség. Hadd keljen,
+haladjon halomról-halomra. Járasd. Játszasd. Szórakozz rajta. Azután,
+végre lekonyul fehér kis feje, sovány szárai megtörnek: leesik. Akkor
+tedd vissza a katulyába, mint a fiu a bazári gépfigurát, amely felhuzva
+lépked, táncol, handabandázik és mikor lejárt benne a rugó, lassul,
+megáll. Engedd őt Halál végig mozogni. Élni.
+
+
+
+
+A NÉPEK IRKÁJA MEG A FÖLDABROSZ
+
+Én bámészkodtam nagy szemekkel és csodálkoztam untalanul mindenen, mikor
+még a csodálkozás nem volt szégyen, a boldognak titulált gyermekkorban.
+Eszembe jutnak irkáim, amelyekbe az első elemiben irtam az egyes
+betüket, azután szavakat és végre egész mondatokat a tábláról másolva,
+hová a tanitó ur szabályos és élvezetes krétairással elébünk irta a
+népszerü hazafias költemények egy-egy sorát, vagy az oktató és
+erkölcsnevelő közmondásokat. Jó dolga van az embernek, ha igy a
+többiekkel együtt azt irja, amit leirtak előttünk és rossz dolga van az
+embernek, ha fejből ir, vagy pláne szivből.
+
+Sokféle irka volt divatban a gyerekek közt. Emlékszem a Király-Irkákra,
+melyeknek fedelén egy-egy elmult magyar király állott páncélban vagy
+palástban, koronával a fejében és jogarral a markában. Emlékszem a
+Történelmi Irkákra, ezeknek a fedelén egy-egy legendás jelenet volt a
+históriából, Vajk megkereszteltetése, gróf Szapáry Péter az eke elé
+fogva, Mátyás király mint favágó, Zrinyi Miklós kirohanása, Kinizsi Pál
+a három halott törökkel táncol, Dobó Katica forró ólmot önt az ostromlók
+fejére, satöbbi dolgok. Emlékszem a Népek Irkájára, szépfajta irka volt,
+sokat vettem belőle emlékszem. Egy irkának a fedelén a magyar nép volt,
+egy takaros, cifra magyar legény egy szép pártás leányzóval ketten.
+Szinezett rajz volt. Másik irkán az olasz legény és olasz leány
+állottak, magos pántlikás süvege volt az olasznak és lapos kendő a leány
+fején. A spanyol legény meg a spanyol leány nagyon cifrák voltak,
+szemben állottak egymással, az egyik térdük fel volt emelve és a
+kezükben kicsi kerek tepsit vagy mit tartottak.
+
+A franciák, az oroszok, a bolgárok, a tiroliak, a svájciak, a németek, a
+hollandusok vagy németalföldiek, az angolok, a svédek, a románok, a
+szerbek mind-mind ketten voltak, ifju férfi és ifju nő, mind a maga
+nemzeti viseletében, szinesen és vasárnapi tisztaságban és minden
+nemzetbelinek az arca közepén pirosság volt apró piros pontokkal
+pontozva. Tetszettek nekem mind a népek, mert más-más érdekes öltözetben
+voltak és mind fiatalok és csinosak voltak és mert nem foglalkoztak
+semmivel, csak szépen kiöltözködtek és mutogatták magukat. Nem tudtam,
+mi legyen az a boldogság, de azt érezhettem, hogy a népek mind boldogok.
+Merengtem mindenfelé és gyönyörködtem bennük.
+
+Egyszer egy délben ott marasztottak az iskolában tintalevesre,
+papirgaluskára. Azt hiszem, azért zártak be, mert rossz voltam. Az
+elhagyott osztályban a csöndben arra voltam utalva, hogy magamban
+szemlélődjem és szórakozzam. Miután a tanitó ur asztalán és a padok
+alatt semmi érdekeset nem láttam, a falra akasztott óriási földabrosz
+elé állottam és elkezdtem nézni a világot és néztem. Ott volt az egész
+világ, mind az öt földrész a kék tengerben. A tenger tetszett nekem,
+mert tiszta kék volt és egyforma volt mindenfelé és olyan nagy volt,
+hogy azt gondoltam, hogyha a térkép még nagyobb lenne, a tenger is még
+tovább menne a falon. Csak a beléhuzgált léniák meg az össze-vissza
+beletett nyomtatott szavak nem tetszettek nekem a tengerben és a
+tüskésdisznóhoz és összerágott eperfalevélhez hasonló szigetek sem
+tetszettek nekem benne, féltem, hogy fáj a tiszta kékségnek ez a sok
+lénia, betü és erőszakos foltok, amelyek hasogatják és szurkálják. És
+elbámultam az öt földrészen, hogy milyen összevissza vannak, milyen
+otrombák és rendetlenek és szakadozottak köröskörül. Olyanok voltak a
+földrészek meg a szigetek, mint a szétmarcangolt állatbőrök, mint valami
+széjjelszakadt és elhányt foltos szőnyeg, mint a rongyok. Gondoltam,
+talán a tenger valamikor majd eltakarja mindet. Az is eszembe jutott,
+hogy minket egyenes irásra és egyforma éneklésre és minden rendességre
+oktatnak és a világ meg ni, milyen rendetlen.
+
+Felállottam a pad szélére, odahajoltam, rátenyereltem a földabroszra és
+fölfedeztem Európát és Európában Magyarországot, a mi hazánkat.
+Megörültem. Hazánk nagyon, nagyon tetszett, mert olyan szép formája
+volt, mint az egész kenyérnek, meg mint egy koszorunak. Csak éppen
+balkéz felé nem tetszett, hogy nincs olyan barna sürüség, balkéz felé a
+kenyér duca kifutott, a koszoruból hibázott. Ez fájt egy kicsit. Még
+csak Izland szigete tetszett, mert magában volt messzi a tengerben,
+olyan volt, mint a régi spongya az iskolában és ugy figyelt távolról a
+világ felé. A többi ország mind csunya volt, semmi értelmük nem volt.
+
+Semmihez nem hasonlitottak, csak össze-vissza kapkodtak és kerülgették
+egymást és szoritották egymást és mintha mindenütt némán harapdálták
+volna egymás szélét. Sokáig bámultam az országokat, mert nem nyitották
+ki az ajtót és mennél tovább bámultam, annál furcsább és ijesztőbb lett
+a sok idegen ország köröskörül. Mért nem olyan mind, mint Magyarország,
+gondoltam, hiszen ez olyan szép, egyszerü és könnyü, mintha megölelünk
+valakit. A többi ország meg milyen rongyos és szurós. Nincsenek még
+készen talán? Mindnek ilyennek kéne lenni, mint Magyarországnak, körül
+kéne gyalulni vagy ásni őket, hogy mind ilyen koszoru legyen és ami hely
+köztük üresen marad, oda majd kék tenger jön vagy be kell ültetni csupa
+eperfával vagy pöszmétével, mert mind a kettőt szeretem.
+
+Igy gondolkoztam, de azután megint az egész világot kezdtem nézni és
+szorongva, borongva láttam, hogy az egész milyen össze-vissza van. Nem
+tudtam mit gondolni, senki se beszélt még nekem arról, miért van ez igy.
+Emlékszem, hogy nagyon rosszul esett akkor a földabroszra nézni, tán
+gyanakodtam már, tán sejtettem valamit, tán éreztem, tán előre láttam
+mindent már akkor, mit lehet azt tudni.
+
+
+
+
+1916 JULIUS 13.
+
+Egy tündöklő ellenség lobbant fel az ember ellen. A nap. Elkábit,
+legyöngit, főz, hervaszt, el akar altatni és nem adja az álmot.
+Felforralja a fejet és megfájitja, hogy az észt harcképtelenné tegye.
+Kótyagossá teszi a szellemet és lealázza a lelket. Elmázolja vigyorogva,
+mint egy barbár, azt az ideális képet, amit a mesterek kévékkel, virágos
+kosarakkal és erős és vidám némberekkel pingáltak, aminek neve volt:
+Nyár.
+
+A muszka fogoly elhajitja tányérsipkáját, levetkezte agyagszinü bluzát
+és piros ingét és semleges felsőtestével meggörnyed, feje lekushad, ugy
+jár a mezei munkában. A föld örök rabja, ember, aki lesujtva
+verejtékezik verejtékével az ég alatt, az alacsony földre ragadva mindig
+egy lábbal és nincs megengedve derekának, hogy egyenes legyen. A madarak
+elalszanak. A fák unják magukat. A fü elsáppad és lesoványodik. A virág
+megbánja vidámságát, magába borul, émelyedik és elvénül. A szunyog kél
+és a légy jön hatalmas rokonai ellen, a teremtett barom és az ember
+ellen. Reszketteti a ló husát és az ökör szügyét és véres sebeket áskál
+rajtuk és zug és zenél vékonyan és gonoszul és nekimegy az ember nemes
+arcának és megint nekimegy és ujra nekimegy és csipésével és hangjával
+kerülgeti és üldözi, mintha meg akarná bolonditani.
+
+A város falai tüzelnek és ablakai fénylenek mint a lángok. A hitvány ló
+minden lépésnél meg akar állani a kocsival. A villamosok zugva sietnek
+némán és mozdulattalan szenvedő rakományukkal. A kirakatok eszméletlenül
+merednek az utcára. A járókelők fényes, panaszos arccal mennek,
+megöregedett lassusággal, ostoba figyelemmel, unalommal vagy ájulattal
+néznek előre. Valami nagyon nehezet visz minden ember: az életet. De nem
+is érzik. A meleg lebeszéli az életet bennük. A gond nem tud magáról, a
+gondolat lemond, a fájvalom, az irtózat, a sajnálat, a remény, a szándék
+és az emlék mind magán kivül van. A százszorszép szavakból, amelyek az
+ember nyelve alatt vannak, a csodálatos tehetségekből, amelyek az ember
+lelkében álmodoznak, egy brutális és nyavalyás nyilatkozat lesz, egy
+tehetetlen nyögés: öh. Az emberek közt egy mártirarcu katona megy a
+járdán, bottal, végtelen lassan és az aszfaltot nézi lépései alatt a
+megmaradt élet csalódásával.
+
+Valami folyik és folyik a világon s mintha eszmélet és jaj nélkül folyna
+már. Mintha senki nem intézné már, mintha senki nem gondolna már reá,
+mintha magától lenne és menne ok és bánat nélkül. Mintha a fegyverek
+maguktól müködnének vagy elhallgattak volna azok is és az ellankadt
+emberek öntudatlanul hajolnának egymásra és dülnének el s a halál
+vizszintjén mintha jóféle meglepetés frissitené őket, mint mikor
+árnyékba és hüvösbe jutunk.
+
+A halálos nyárból elhagyatva néz föl az égbe a Niobe-arcu Föld.
+
+
+
+
+A CSÓK
+
+Az éjszaka láttam a csókot a nagyköruton, egy órakor, mikor a csengő
+gombját megnyomtam a hotelem kapuján. Az ember, ha becsönget,
+visszafordul az utca felé, néz egy fél percig, mig a portás előjön a
+kaput kinyitni. Egy konflis zajlott el az elhagyott kövezeten, a
+konflisban egy katona meg egy nő ült. Az ülés közepén ültek mind a
+ketten, egymás felé voltak fordulva, a fejük szembe nézett egymással s
+az orruk hegye egymásnak támaszkodott. A katona csókolta a nőt. A
+katonának kemény fekete sapka volt a fejében, a nyakán a rangjelzést nem
+láttam, mert el volt fordulva, csak annyit láttam, hogy fiatal és
+katona. És hogy csókol. A nő is fiatal volt. Egy fiatal férfi, meg egy
+fiatal nő. Egy ember meg egy asszony. Egy fiu meg egy leány. A katona
+balkarja a nő nyakán ment félkörbe. Ajkaik fedték egymást. Nem
+mozdultak. A csók tartotta fejüket. A lámpával szemben vitte el őket a
+kocsi, a nőnek az arcát láttam a csók alatt, két szeme be volt téve, s
+az arca fehér fényben vonult el és mintha meg lett volna fagyva s mintha
+be lett volna balzsamozva. A hold fenn volt az égen, éppen a nagykörut
+fölött állott, a sötétkék égen haloványkék felhők látszottak mint
+emlékek s a csillagok teljes számmal képviselve voltak. A konflis előre
+kalapált a kövön, utána néztem, a két fej meg nem moccant. Vitték a
+csókot.
+
+Mikor megpillantottam őket, egy drogeria előtt volt a konflis, aztán
+jött egy kézmü- és divatáru-üzlet, azután egy kapu és fölötte egy nagy
+névtelen fogorvosi cégtábla, azután egy kávéház jött, azután utcasarok,
+azután másik utcasarok, azután zeneműkereskedés, azután harisnyaáruház,
+azután nem tudtam már kivenni, miféle bolt. Mindnek a redőnye a földig
+le volt huzva.
+
+A csók tartott a drogeriától a harisnyaáruházig, de már előbb
+kezdődhetett s még a harisnyaáruháznál se vették széjjel a fejüket. Csak
+én vontam vissza már tekintetemet, mert a kapu már kinyilt volt s az
+éjszakai portás ott állott mögöttem és szántszándékkal köhögött,
+célzatosan.
+
+Bementem, a kapu gyönge s nehéz ütődéssel betevődött mögöttünk, a portás
+ideadta a kulcsot és egy nagy árkus papirosra felirta a költést. Nem a
+költést gondolom, ami a költők óriási sziveiből támad, s forró homlokuk
+mögött ég mint a pokol s didereg mint a tenger fehér habjai. Nem a
+költészetet értem, hanem a költést, amit az éjszakai portás egy számmal
+bejegyez s a szolga reggel a bejegyzett órában jön, kopogtatja az ajtót
+és költi felfele az embert.
+
+
+
+
+GÖRBÉN MEGY A LÓ
+
+– Hol van a kocsis?
+
+– Itt vagyok – mondja egy szürkeruhás asszony, aki a falnál áll a
+konflis mellett a standon. Odatámaszkodott volt a falhoz, a két kezét
+hátratette és a két tenyerével nyomta a falat. Előjön, leüti a
+taxizászlót, felül a bakra.
+
+– Menjen kérem ide meg ide.
+
+Indit, megyünk. A Rákóczi-utra fordultunk ki. Az asszonynak a háta
+előttem megy a bakon. A Rákóczi-utat sokat láttam életemben, ennek az
+asszonynak a hátát sohasem láttam, azt néztem. Görbe a háta. A nyaka
+sovány, a csigolyák fölött be van esve. Sovány, fakó haja fel van huzva
+a kalapja alá. Fekete szalmakalapja van, nagyon széles a karimája.
+Árvaházi leányok, intézeti vak leányok s idős német nevelőnők hordanak
+ilyen kalapot nyáron. Egy kicsit félre van a kalap a fejében ennek a
+nőnek, átszurta kötőtüvel. Mennyi hiuság lehetett benne, mikor a
+kalapját feltette és a tüt keresztbe szurta? Nézett a tükörbe? Nem
+hiszem, hogy ne nézett volna valami tükörbe, mert nő. De az ő női
+hiuságát csak azokkal a fehér szemecskékkel lehetne megmérni, melyek a
+gyógyszertár mérlegén gurulnak, amikor a grammnál kisebb sulyt kell
+megállapitani. Ez a női kocsis. Vagyis kocsisné. Hogy szólitják?
+Kocsisné? Nem hallottam még. Valószinü, hogy sehogyse szólitják, csak
+azt mondják neki: Hallja! Nézze! Mondja! S ha az utca beszél hozzá, azt
+mondja neki: maga. És azt mondja neki: majd megmutatom én magának! És
+azt mondja neki: majd elbánnak magával a rendőrségen!
+
+Lassan haladunk. A ló görbén megy. Az asszonynak a két könyöke mindig
+hátraugrik. Rángatja a száját a lónak. A ló olyankor még lassabb lesz.
+Az asszony emeli a gyeplőt, lecsapkodja a ló farkára, aztán megint
+meghuzza a száját. A ló csak görbén megy, csak lassan megy. Villamosok
+zugnak, csengnek, autó puffog, fiakker pattog, mentőautó vonit,
+stráfszekér dübörög, postakocsi zördül össze-vissza, az asszony némán
+harcol a lármában. Szólok valamit a hátának, nem hallja. Miért ült a
+bakra ez az asszony? Az ura helyett hajt, gondolom. Az ura elment a
+háboruba, él-e, hal-e, talán mindegy már az asszonynak, talán az urának
+magának is mindegy már, talán csak nekem magamnak nem tud mindegy lenni.
+A ló csak görbén kocog. Szelid hullámvonalat csinál a kocsi utja a
+kövezeten, tudom, hogy elmulik mindörökre mögöttünk ez a vonal, tudom,
+hogy nem marad nyoma, tudom, hogy senki sem lohol a kocsi után, hogy
+krétával meghuzza az utját. Ilyen hosszu hullámvonalat a gyermek szokott
+rajzolni, mikor magában szórakozik s ugy sejtem a végtelenség szándéka
+az, ami olyankor a gyermek kezét vezeti.
+
+A ló nem akar egyenesen menni. Kezdő. A ló nem megy magától egyenesen.
+De miért megy görbén? Jobbra huz és balra huz, valamely öntudatlan
+szabályossággal. Ezt honnan tudja? Talán a habozás, vagy a lemondás van
+ennek a lónak csekély agyában, talán a cél nem kell neki, talán minden
+percben megpróbál kitérni a messzi végzet elől, mert nem tudja, hogy nem
+lehet. Az emberek tudják és egyenesen mennek előre, csak a részegek
+mennek ilyen görbén, mert részegségükben elfelejtik. Az asszony csak
+huzgálja a ló száját. A ló meg-megáll. Nem unalmas már ez a dolog az
+olvasónak? Az utasnak nagyon is. Bevergődünk a Rákóczi-utról egy
+mellékutcába, ott már inkább lehet szólni az asszonynak.
+
+– Ne huzza a ló száját, akkor azt hiszi, meg kell állni.
+
+– Mit csináljak vele? – fordul hátra az asszony. Roppant kedvetlen az
+arca.
+
+– Ostorral hajtsa.
+
+Az asszony előrefordult, igy felel:
+
+– Akkor megszalad.
+
+– Szóljon neki. Hogy hivják a lovát?
+
+– Nem tudom én. Nincs ennek neve.
+
+A ló megint meg akar állni. Az asszony szenved.
+
+– Csapja meg az ostorral. Csettintsen neki.
+
+– Nem tudok még csettinteni, kérem.
+
+Hanem kikapja az ostort a tartójából, megsuhogtatja, megrázkódik a bakon
+szenvedélyesen és nekiereszti a gyeplőt és lesujt az ostorral a lovára:
+
+– Gyü nyomoruság, gyü!
+
+
+
+
+VOLT, HOL NEM VOLT,
+
+volt a világon ugynevezett béke, ha még emlékezne rá valaki. Oh, az
+borzasztó és értelmetlen idő volt. Emlékszem, láttam börtönépületet,
+tébolydát, klinikát, mulatóhelyet. Emlékszem, láttam szikkadt, agg
+jobbkezet reszketegen előnyulni egy krajcárért. Emlékszem, hogy vakok
+mentek karonfogvást a hidon átal. Emlékszem, hogy láttam sánta kicsi
+fiut és pupos leányt. Emlékszem, hogy láttam az utcán szellemes embert
+előre köszönni egy ostobának. Emlékszem, az erkélyen könyökölt az
+unalom, az ablakon kinézett a szomoruság, a függönyök mögött temetkezett
+a zokogás. Emlékszem, mennyire meglepődve néztem körül sokszor és nem
+csudáltam volna, ha egy sereg angyal leszárnyal hirtelen az égből,
+segitséget adni a világnak. Azt, hogy soha se jön ilyen segitség, azt
+nagyon csudáltam.
+
+Emlékszem a békére, mikor megismertem az ember sorsát. Néhanapján az a
+gyanum jött, hogy ez itt alkalmasint a pokol, nem pedig az élet. Mert
+hallottam volt prédikálni, hogy van pokol és az ember a pokolban fizet
+meg a gyönyörüségekért. Gondoltam, a gondviselés olyan finoman
+csinálhatta, hogy az ember előre megyen át a pokol büntetésén, aztán jön
+majd az élete, az aztán olyan édes lesz, mint a puncs. Mennyivel
+kellemetlenebb is lenne forditva, gondoltam, hogy megkeseritené a drága
+szép életet az, hogy utána menni kell a pokolba.
+
+Egy nap még annál a pokolnál is rosszabb világ jött. Arról már nem is
+tudtam mit gondolni, csak sejtettem, hogy az emberek unják a poklot,
+nyugtalanok és nagy hühóval igyekeznek szabadulni belőle.
+
+De azért abban a régi rossz világban sok minden kedveset és kellemetest
+láttam. Emlékszem a csemegeüzletre például, téli estén, milyen kivánatos
+tolongás volt a márványpult előtt, milyen egészséges sietség volt a pult
+mögött, milyen frissen világitott a kirakat az utcára, hal havon
+tapodtunk s a magosból hópelyhek ereszkedtek s a szinház előtt három
+fehér gömb ragyogott. És piroshátu szalonna és izmos barna kolbász és
+hajnalszin karcsu angolnák és ezüstözött tengeri halak és halvány
+pástétomok kinálkoztak a kirakatban, köröskörül mosolygó hideg almával,
+alvó szőlővel és varázsosan elnyomott déligyümölccsel és lepecsételt
+üvegekkel, amelyekben idegen zamat és melegség várakozott és függő
+madarakkal, akiknek tollazata nyugodt és tarka volt, mint a csendélet
+pingált madarainak s haláluk oly könnyü lehetett, mint életük. És
+hámozott dió és héjatlan mogyoró és nemes mandula és rózsás pogácsa
+süritette a portékát. És fordultak be és ki az üveges ajtón a népek,
+nőtlen urak, nagyságos asszonyok, szobaleányok s mind olyan friss
+hidegségben és kellemességben tüntek elő, mint az üzlet husai és
+gyümölcsei. És fiatal pár állott oda a kirakat elé, sürgős szemlére és
+besiettek az üzletbe és örvendezni látszottak. És ők és az egész zajló
+csemegeüzlet a havas estén olyan hangulatot tettek, ami eszébe hozta az
+embernek a boldogságot, azt a nemtudommit, ami felől ifjonnan folyton
+képzelődtünk.
+
+Talán éppen abban a csemegeboltban voltam ma, amelyiknek a jó érzése a
+régi világból bennem felejtődött. A csemegebolt portékája, ami annak
+idején igazán ennivalóan kedves volt, most szinte életuntan néz az
+emberre. Kevés és gyenge minden, ami nem hiányzik. Egy férfi vacsorálni
+valót csomagoltatott. Mikor a vékonyka sertéskarmonádlit lekapták a
+mérlegről, az urias kinézésü ur igy csinált: c, c. S mikor a sajtocskát
+megmérték, megint igy tett: c, c. hm. Aztán odament egy kosárhoz, kivett
+belőle egy szép nagy őszibarackot.
+
+– Mennyibe kerül ez a barack? – kérdi.
+
+– Ötven fillér.
+
+– Ötven fillér, höhh, egy barack – mondta a férfi és feltartotta a
+kezében és felnézett rá és megcsóválta a fejét és boszuságában
+mosolygott. És e pillanatokban ruházat nélkül képzeltem őt, mint ahogy a
+barackon nincs ruha s azt gondoltam, hogy igy állott meg és igy nézett
+föl Ádám az édenkertben s igy mosolyodott el s igy ingatta fejét
+elragadtatásában, mikor megcsodálta a remek gyümölcsöt.
+
+
+
+
+FÜST
+
+Az ember bemegy a trafikba. Sok mindent kapni a trafikban: napilapot,
+élclapot, szinházi lapot, gyufát, meggyfaszopókát, irodalmi folyóiratot,
+cigarette-papirt, cigarette-hüvelyt, postautalványt, levelezőlapot,
+bélyegeket és okmánybélyegeket és váltót s levélpapirt és művészlapot,
+Magyar Könyvtárt, Milliók Könyvét, öngyujtót, noteszt, pecsétviaszkot,
+nyakkendőszoritót és gummisarkot. Lehet, hogy még egyebet is, csak nem
+jut eszembe, nagyon szórakozott vagyok mindig amiatt, hogy a katonák
+meghalnak a háboruban.
+
+Az ember bemegy a trafikba, ahol ennyi mindenfélét kapni, de az ember,
+Shakespeare és Cervantes hőse, a képzelődő balga a trafikban is olyasmit
+kér, ami nincsen. Cigarettát kér. Cigaretta nincs a trafikban. Az ember
+bámul, kimegy a trafikból, megáll a járdán. Egy francia nagy férfiu egy
+könyvében azt irta, hogy: ne várj narancsot a szilvafától, ne várj
+boldogságot az élettől. A szegény embernek ott a járdán eszébe juthatna,
+hogy amint a szilvafán nincs narancs s az életben nincs boldogság, épp
+ugy nincs cigaretta a trafikban. De az a szegény ember tán véletlenül
+nem is olvasta azt a fájdalmas figyelmeztetést abban a könyvben, vagy ha
+olvasta volna is, kérdezhetné magában, hogy hát hol vegyen cigarettát,
+ha a trafikban nem árulnak. És néz a többi bolton végig az utcán, nézi a
+divatüzletet, a cselédelhelyező követséget, a papirkereskedést, az
+ékszerész kirakatát és a vaskereskedés kirakatát, ahol remek revolverek
+függenek, de ezekre ránézni se jó a szegény embernek, mert nagyon nagy
+luxus lenne neki egy olyan szép revolverrel agyonlőni magát.
+
+Sajnálom azt a szegény embert, mondhatom hogy sajnálom. Pedig minek neki
+az a cigaretta? Nem is igen tudná megmondani, minek az neki. Szivni
+akarja, füstöt akar csinálni. Érezni akarja az izét. Szereti, nem tud
+ellenni nélküle. Megszokta. Kell neki. Kéri, kivánja, követeli. Nem
+lehet lekapatni róla. Miért nem adnak neki cigarettát? Nem muszáj neki
+Gianaklist adni, se Dimitrinót, se Vafiadist, se Laurenst, se az Ottoman
+Regieből nem muszáj neki adni. Egyiket se a jóból, az illatosból, a
+kéjesből. Még III. Sorte se kell neki okvetlenül. Csak amit itthon
+gyártanak. Abból se a vastagja, vagy a vékonyja, a drágája, amit
+különlegességnek neveznek. Csak az a hétköznapi, az az egyszerü, az az
+akármilyen. Nilus, Memphis, Sultan, Hölgy, Hercegovina, Magyar, Dráma,
+tudomisén. Jó ez is. Füstje van. Tegyék a szájába, hadd gyujtson rá,
+hadd szijja. Hallgat, mikor a cigaretta a szájában van. Azzal beszéli ki
+magát. Nem őrjöng a csókért, ha ajkaira veszi a cigarettát. Csók az
+neki. Nem veszti el nyugalmát az ég fellegei miatt, ha füstöt csinálhat
+a szeme elé. Felhő az neki. Nem csinál tüzet, csak füstöt csinál a
+cigarettával a szegény ember. Tüz az neki. Csendes, nyomorult, kedves,
+hasznos lesz tovább az ember. Adjanak neki cigarettát. Összeszoritja
+vele ajkait, lehuzza a szivére a füstöt és felengedi agyvelejébe.
+Adjanak neki cigarettát. Aadjanak.
+
+
+
+
+AZ UJSÁGPAPIRRÓL
+
+Nem vétek bevallani ebben a világban, hogy jól esett valami? Oly jól
+esett hallani máma, hogy van papir. Mindig attól félek, hogy les
+valamerre egy irgalmatlan isten, aki a magos megfigyelőből követi
+mindenki mozdulatait és minden érzését és bünül rója fel, ha akárminek
+egy pillanatig is örülni merünk a legmélyebb csalódás korában, amikor
+csak szenvedni szabad annak, aki itt ember s amikor a mosoly és a
+nyugalom annak jár, aki kilehelte a lelket testéből. Meg egy eszményi
+barátra gondolok sokszor, akivel távol idegenben fogok találkozni s
+akinek a legrészletesebben kell elmesélnem az életet s azzal is be kell
+számolnom neki, hogy azalatt az idő alatt, amit háborunak neveztünk,
+megesett, hogy elaltattam egy-egy virágon eszméletemet, vagy
+elragadtattam szememet az ég szinétől vagy az utcán a nők vakmerő szép
+lábaitól.
+
+Hogy fogom tudni igazolni mind ez örömért magam a távol várakozó előtt,
+akinek mellem ajtó lesz és homlokom ablak. Azt el tudom majd mondani
+neki, hogy ez a hirtelen papirhiány milyen szomoruság volt az ujságnál,
+mert az usjágiró az ujságé és az ujság az országé. És hogy akik
+másoknak, mindenkinek frissitésére és vigasztalására dolgoznak, mennyire
+rosszul esik azoknak pihenni és várakozni.
+
+Drága barátom, aki az összeérő fasoron tul vársz, a jövőben s akinek a
+beszélgetés számára az élet benyomásait rejtegetem és akinek a leiratlan
+naplót viszem magammal: az emlékezést, teneked el fogom mesélni azt is,
+hogy a pálya kezdő napjain mily szorongással néztem, hogy guritják a
+nyomda kapuja alá a nehéz fehér hengereket, amelyekbe az ujságpapir van
+préselve. Nem igen dübörögtek, de kemény, nagy masszák voltak és olybá
+tüntek, mint valami óriás szekerének a kerekei. Talán a végzeté.
+Legördültek a nyomda pincéjébe s vagy egy tucat papirhenger mindig ott
+állott a kapu alatt. Gondoltam, ezt a rengeteg papirt teli kell
+nyomtatni. A papirgyár, meg mindenki biztosra veszi, hogy holnap és
+azután is mindig megint gyilkosság, lopás, sikkasztás és vasuti
+katasztrófa fog történni és hogy politika lesz és szinielőadások
+lesznek. Mindezt tudják előre és készülnek rá, gördül az ujságpapir,
+gördül lefele a pincébe az ablakpárkányra támasztott deszkán.
+
+A végtelen ujságpapir, ami fából, rongyból készül, mint a költészet
+természetből és rongyos életből. Mi lenne, gondoltam, ha holnap reggelre
+elöntené a földet a boldogság, mint rózsavizözön és hirtelen nem lenne
+több betörés, gyujtogatás, párbaj, elgázolás, családirtás, se politika,
+se bécsi operette. Akkor nekem adnák mind ezeket az
+ujságpapirhengereket, én kigöngyölném végesvégig és irnék és irnék a
+felhőkről, mert a felhőkről annyit lehetne közölni, hogy az egy bál
+ujságpapiron el nem férne.
+
+De a felhők tulságos magasan mennek, idelenn pedig bajos emberek és
+szomoru asszonyok jönnek fel a szerkesztőség lépcsőjén és sürü
+levélrakás jön minden reggel, amelyben annyi gond, kin és nyugtalanság
+szorul össze s postautalványok jönnek, átutazóban a szenvedés felé, s az
+utalványok szine gyönge rózsaszin, mint a jóságé. És tudom, hogy az
+ujság harang a harangok helyett, amelyeket elvittek a torony sötét
+gerendázata alól. A felhőket pedig türöm, hogy mulnak elfele és
+dicsőségnek tartom azt is, hogy látom őket.
+
+
+
+
+ERDÉLYIEK
+
+Törődött bőrkofferek, összeszijazott kockás vászonkofferek, nagy, fehér
+kalapskatulyák, madzaggal átkötözött fekete cukorskatulyák, amilyenekben
+öt kiló kockacukrot szoktak volt árulni. Most a cukorskatulyában
+fehérnemü van, vagy gyermekcipők vannak benne, vagy az eszceigot hányták
+bele s a hosszu uton a madzag kikezdte a skatulya széleit. A konflison
+szorongtak ezek az uti holmik, 3-as taxival, s a Különdij rovatába is
+fehér számok pattannak a taxigépen.
+
+A konflison egy család jön, vidékiek. Nem szentistvánnapi felrándulók,
+nem látogatók, nem átutazó fürdővendégek. Ez a konflis a hajlékuk most,
+mig benne ülnek, a kofferek és skatulyák az ő butoraik. Olyan fatális és
+olyan végtelen szegényes az ő nevük, amely kiséri kocsijukat: menekültek
+ők. A fájdalom vonatján utaztak, a fergeteg küldi őket, mint a
+faleveleket.
+
+Láttam már menekülőket, elüldözött lakosságot, sivár országuton, hideg
+esőben, a népvándorlás nyomoruságát előbabonázó durva szekereken,
+sok-sok egyforma szekeret láttam elvánszorogni egymás után, mind a
+szekéren egy-egy háznépet szalmában gubbasztva vad pokrócok, rikitó
+sovány cihák közt, anyákat és banyákat, vén embereket és unokákat és
+csecsemőt a bölcsőben a szekér közepén és a lőcsökhöz kötött tehénkéket
+és a gyenge borjakat, akik a saroglyákban állottak és bámultak
+visszafelé. És hallgattam az asszonyok sirását és figyeltem az öregek és
+a gyermekek hallgatását, mig vonultak előre, amerre köd volt. És
+vonulnak emlékemben velem, mint a kétségbeesés és reménytelenség
+illusztrációja. De ezek a menekülők más népből valók voltak… és a
+konflis menekülőinek látása az embertársi fájdalomnál tulzóbb fájdalom,
+ez nem hagyja ott a szivet, ha másfele nézünk és másra gondolunk, ugy-e
+érted: ezek magyarok. Ezek az erdélyi menekültek. Ezek a bájos és drága
+székely nemzetet jelentik.
+
+Nézegetnek kétfele a konflisról, nézik az emeleteket. A diákgyerek nem
+igen láthatta még Pestet, a naiv fehér kalapos bakfislány se, talán a
+mama se volt még Pesten. A dajka ölében cuclizik a baba, ő még nem tud
+bánkódni, még nem tud csodálkozni sem.
+
+És kipakolnak a hotel előtt és bejönnek a hallba és szobát kérnek. És
+körülmerengenek ez idegen magas plafond alatt, ahol telefoncsengés van
+és könyvelés és lótás-futás és várakozás van. És jönnek-mennek mellettük
+és senki sem szól hozzájuk, mert ilyesmi nem szokásos. És a portás
+megmondja nekik, hogy nem lehet szobát kapni és a menekültek kivonulnak
+a hallból és ez megy észrevétlen, csendesen, mintha mindez Budapest
+mindennapi életéhez tartozna. És a menekültek visszapakolnak a konflisra
+és a konflis továbbzörög velük. Hová?
+
+
+
+
+KÖSZÖNÖM, NEM KÉREK…
+
+Emlékszem a doktor bácsira, aki ha szivarral, cigarettával kinálták,
+sohase vette el. Azt mondta, hogy a cigarettát, szivart pénzért
+vásárolják és ha elfogadná, az annyi lenne, mintha pénzt fogadna el. Ezt
+még akkor megmondta, mikor abban a városban megtelepedett és
+beiratkozott az uri kaszinóba és ott valaki először meg találta kinálni.
+Akkor még doktor ur volt a doktor bácsi. Mikor az urak a kaszinóban
+megismerkedtek a doktor ur elvével, sportot üztek belőle, hogy kinálják.
+Bement a doktor ur ebéd után a kaszinóba ujságot olvasni. Jött az ülnök
+ur, leült az ülnök ur, kinyitotta a tárcáját, nyujtotta ártatlanul a
+doktor ur felé:
+
+– Egy szép portorikót, doktor ur.
+
+– Köszönöm, nem kérek.
+
+– Vegyen már ki egyet. Ilyen szép portorikót még nem látott.
+
+– Tegye el, nem szeretem.
+
+– Vegye már el, kedves doktor ur, ne sértse meg az embert. Ezt a
+gyönyörü pettyeset, ni!
+
+– Süsse meg, van nekem otthon is!
+
+Jött a gyógyszerész ur, leült, vette kifelé a dóznit.
+
+– Nem gyujt rá, doktor ur?
+
+– Köszönöm, nem kérek.
+
+– Finom princezász. Váradról hozom a nagytrafikból.
+
+– Tegye el, nem szeretem.
+
+– Ne izéljen már, doktor ur, egy princezászt csak elvesz éntőlem?
+
+– Süsse meg, van nekem otthon is!
+
+Jött mindenki, kinálta mindenki. A doktor ur ki nem jött a flegmából.
+Csak a harmadik kinálásra emelte fel a hangját meg a fejét mérgesen,
+mikor azt mondta: Süsse meg, van nekem otthon is!
+
+Igy ment el tiz esztendő és megint tiz esztendő, nem tudom annyi
+esztendő, mig a doktor urból doktor bácsi lett és fekete bajusza fehér
+lett és fehér bajusza sárga lett azoknak a cigarettáknak meg szivaroknak
+a dohányától, amelyeket kivétel nélkül, mindig a maga tárcájából szivott
+egy hosszu-hosszu vidéki orvosi gyakorlat alatt. A városban nem
+változott az élet s az elvek és a szokások generációkon át vonultak.
+Csak akkor már igy mondták a kaszinóban:
+
+– Doktor bácsi. Remek británikám van.
+
+– Köszönöm, nem kérek.
+
+– Ejnye no, vegyen el már egyszer egy szivart.
+
+– Tegye el, nem szeretem.
+
+– Ilyen régi, jó cimborától, doktor bácsi…
+
+– Süsse meg, van nekem otthon is – mérgeskedett a doktor bácsi, mint
+régen és visszavonult pápaszemes ősz fejével az Egyetértés fehér
+spanyolfala mögé. Azóta az Egyetértés is megszünt és a doktor bácsi
+körül a régi világ, minden. Ha itt lenne és látná az ő elveivel, hogy
+meg se kérdjük egymást, mikor találkozunk: hogy vagy, csak egymás
+keblére bágyadunk:
+
+– Kérlek, egy cigarettát…
+
+
+
+
+GYERMEKEK
+
+Kerülöm, kerülném, elnézek, szórakozott próbálok lenni… ugy fáj szóba
+hozni s még ugyabban fáj hallgatni róla s a forró panaszt leparancsolni.
+Egy gyermek öngyilkos lett. Egy tizennégy éves gimnazista Pesten az
+anyja után elszökött a végtelenbe. Tudom, hogy kellemesebb dolgokkal
+illenék előhozakodni. Tudom, hogy a szives olvasót szórakoztatni
+kellene, a szivtelent pláne, ha van szivtelen. Tudom, hogy e világban a
+könyeken teher a köny és minden igazság fölösleges, tudom, hogy a
+gondolat fárasztó, látom, hogy a levert Muzsák zörgőket kötnek s
+bokájukat farsangi táncokra igazitják. De megölte magát Pesten egy
+ismeretlen barátom, egy gyermek.
+
+A mult héten is benne volt az ujságban egy kicsi fiu öngyilkossága. Az
+meg tizenhárom esztendős volt, az Alföldön egy tanyán követte el azt a
+dolgot, amire gondolni életünkben szenvedély és borzadály. A tizenhárom
+esztendős parasztgyerek az ákácos tanyán, mielőtt felment volna a
+padlásra, egy darab papirosra ráirta plajbásszal: Nagyon szomoru vagyok.
+Mintha egy szürkehaju férfi irta volna, aki olyan fáradt, hogy nem tud
+már védekezni maga ellen. A gyerek felment a padlásra és onnan a
+temetőbe került. Azt irta: Nagyon szomoru vagyok. Mintha varjumadarak
+kelnének arról a tanyáról és szárnyalnának lassu tempóban, hangtalan a
+világ végéig és azon is tul.
+
+Hányszor nézi el az ember a gyerekeket, ők a nagy időkben a kis időket
+élik, játszanak, tanulnak, rosszak és kedvesek és kiváncsiak és
+elmerültek és a fekete történelem a fejük fölött megy el és lenn hagyja
+életüket. Egy más nemzet, egy más világ, egy más emberiség. Minden, amit
+elejtettünk, az övék. Ők a szerencsétlenség szinhelyén uj kertekben
+fognak ülni. A páratlan ajándékot, az életet ők végigtanulhatják. Az
+övék lesz az ifjuság, a szerelem, a bál, a bánat, a természet, az
+ismeret és az ismeretlen. Ők az isteni világon lesznek, mi már nem
+vagyunk rajta, csak diszleteit tartottuk meg, az eget és a növényzetet.
+Ők emberek lesznek, mi már nem vagyunk, csak más nevet nem tudunk
+magunknak. Itt vannak a gyermekek. Rájuk hagyjuk vadonat álmainkat,
+öltözzék fel majd magukra.
+
+De egy-egy gyermek összetörik, Hány? Csak ez a kettő tette? Hányra nem
+emlékszem? Hányról nem tud az ember, aki más országban adta magának a
+halált? Egyetlenegy nem annyi, mint millió vagy mind? Nem a
+leggyászosabb bukása minden jóságnak és szépségnek, minden betünek és
+minden szinü festékeknek és minden zenei hangoknak és nem kietlen
+mostohasága s erőtlensége a kék menyboltozatnak s a büvös virágoknak,
+hogy egy gyermek össze tud beszélni a halállal? Nem lehet
+visszaédesgetni ezt a pesti kis boldogultat, se a másikat. Egy jaj
+menekül utánuk, nem találja meg őket.
+
+
+
+
+KABÁT ÉS KABÁTTOLVAJ
+
+A fonnyadó Időnek ma nagyon ideges napja volt. Borzongott, sóhajtozott
+és többször elfogta a sírás. Az utcán felöltős és esőköpenyes urak
+közlekedtek. Estére már olvastam, hogy a mai nap folyamán egy kávéházból
+elvittek két kabátot. Ez a koraőszi városi kaland a tél lehelletét hozza
+már és egyuttal a boldogult béke hült hangulatát hozza vissza az
+embernek. Ime, hogy magam is mondjam egyszer, az élet nem hagyja magát.
+Szerelmesek a betétes topánka elé térdepelve esküdöznek, az ügetőpályán
+üzik egymást a fehérrel villogó lábu lovak, hátuk mögött könnyü
+talyigájukkal és a kabáttolvaj a legnagyobb időkben is bemegy a
+kávéházba megtekinteni a fogason kiállitott kabátokat.
+
+Kiskabátban megy be a kávéházba és nagykabátban jön ki, mire egy másik
+férfi, aki nagykabátban ment be, kiskabátban jön ki majd a kávéházból.
+Ez a kicsi társasjáték, amilyen egyszerünek néz ki, olyan bonyodalmas és
+keserves lehet mind a kettőnek, a tolvajnak is meg a gazdának is. A
+kabáttolvajnak, aki a legnagyobb nyilvánosságot keresi, nagyon kerülnie
+kell a feltünést, meg kell választani neki a széket, amelyikre leül, ugy
+kell neki nézni azt a fogast… különben ő biztosan jobban tudja, hogy
+kell neki azt a fogast nézni, hogy kispekulálja magának a legmegfelelőbb
+kabátot, amelyik ugy pászol az ő termetére, ha felveszi, mintha ő rá
+szabták volna, vagy ő alkudta volna le a Károly-köruti áruházban. Vagy a
+karján is kiviheti, hogy ne tünjön fel a kabát nagysága vagy kicsisége?
+Meglehet. És az alkalmas pillanat, azzal milyen baja lehet a
+kabáttolvajnak. Melyik a kabát gazdája a vendégek közt, mikor nem fog
+odanézni, mikor pillant föl az ujságból, meddig mereng egy nő után, aki
+a járdán elvonul vagy hány pillanatig szórakozott vagy hány percig marad
+a telefonfülkében, azt neki mind tudni, érezni kell. Detektivnek,
+diplomatának kell lenni neki. De nem, kabáttolvajnak kell lenni neki,
+kabátot lopni csak egy kabáttolvaj tud. Nehéz kenyér. Az idegeknek nehéz
+az a kis idő, mikor leakasztja és felölti az ismeretlen kabátot s kimegy
+az ajtón, mint a legrendesebb ember. Bizonyára megszenvedi idegein,
+bizonyára ideges ő is, mint az uriemberek, talán uriember ő is és csak
+azokban a pillanatokban kabáttolvaj, mikor a kabátot eltolvajolja.
+
+Nem tréfálok, ha tudnék se akarnék tréfálni, s ha akarnék, se tudnék.
+Emlékszem, hogy elfogott kabáttolvajról kiderült már, hogy uriember volt
+és végtelen iskolákat járt, vizsgákat tett és diplomát szerzett, hogy
+végre egy másik ember kabátját fölvegye a kávéházban.
+
+Szegény kabátok. Két-háromszáz korona a mai világban olyan kabát,
+amilyet el szoktak lopni. A kabáttolvaj nem tehet róla, hogy ilyen drága
+a szabó s oly nehéz az élete minden egy embernek. Talán nem is olyan
+tréfa dolog, ha valakinek ellopják a kabátját a kávéházból, mint nem
+volt tréfa dolog annak a hires muszka irnoknak, a boldogtalan Akaki
+Akakievicsnek sem, aki belehalt abba, hogy a téli bundáját elrabolták.
+
+
+
+
+AZ ASSZONYOK A BOLT ELŐTT
+
+Jókor reggel elmegy egy szegénysorsu asszony egy utcába, mondjuk az
+Aradi-utcába s ott egy bolt előtt megáll. A bolt be van zárva, az ajtó
+felett eleven zöld táblára ki van irva: Községi Élelmiszer Árusitás. Az
+egyszerü asszony ott áll egy darabig magában, mintha tanakodna valamin,
+vagy mintha valami bűbájos halk muzsika szólna odabenn a rideg görredőny
+mögött. Áll, álldogál, aztán leül a lépcsőre. Ott ül. Egyszer csak jön
+egy másik asszony is, egy darabig az is áll a görredőny előtt, leül
+aztán a kőlépcsőre az első asszony mellé. Nem egészen mellé ül, mert nem
+ismerik egymást. Hallgatnak vagy egy percig, de tekintetük, amely
+összefut, vagy sóhajuk, amely egyszerre talált feljönni, bemutatja őket
+egymásnak s akkor szólanak egymáshoz. Társalognak. Hogy meddig tart még
+ez a világ? Hogy az én uram… Nekem meg fiam, kettő… Meg hogy egy kiló
+krumpli…
+
+Hüvös van, a két asszony a kötője alá dugja a két kezét. Szólnak
+egyet-egyet, nézik az utcai jövést-menést, utána mennek pillantásukkal
+az elzördülő konflisnak, postakocsinak, stráfszekérnek. Ott áll már egy
+harmadik asszony is, annak már nem igen van hely leülni, az aztán a
+falnak támasztja a hátát. Jönnek egymás után, egyenkint, kettesével. Egy
+tucat van már. Rögtön két tucat is lesz, várjál. Ők várnak, gyülnek,
+sokasodnak, egy csapat asszony van már a bolt előtt. Egy-egy odadugja az
+orrát a görredőny kulcslyukához, bekukucskál az üzletbe. A többi nézi a
+görredőnyt, annak sürü, egyenes mozdulatlan szürke hullámzatát. Mindig
+jönnek, össze és összébb szorulnak. Egy rendőr sétál oda. A két asszony,
+aki a lépcsőn ült, feláll, a többiekhez illeszkedik s az egész társaság
+a fal mellé nyomul, vékonyodik és elnyulik szépen a fal hosszába.
+
+Dél van. Két rendőr álldogál már a bolt előtt. Az asszonyok várakoznak.
+Dél is elmult, nagyon sok asszony jött már össze, két-háromszázan
+vannak, vagy mennyien. Sorakozva vannak, kettesével a falnál, arccal a
+bolt irányában, a szomszéd házon, a harmadik házon is tul nyulik a
+sovány csapat. Egy-egy asszony jön még mindig s hozzáragad a csapat
+végéhez. Állnak. A magasból képzelve őket, a szük utca alján, olyanok,
+mint egy Steinlen-rajz. Mintha a szinház előtt sorakoznának Párisban és
+a pénztár nyitását várnák, hogy jegyet váltsanak.
+
+Oh nagyon alacsonyról nézem őket, elmenvén némely nap mellettük. Mind
+élnek, szempilláik repkednek, a fáradság, a nyugtalanság egy-egy
+sóhajtást engedélyez szikkadt ajkaiknak. Alig mozdul egy-kettőnek az
+ajka, hogy egy gyenge szót ejtsen. Elunhatták már a diskurálást. A két
+kezük egymást fogja az ölükben. Soknak nagykendője van. Soknak kendő
+sincs a fején. A kicsi kontyok ugy ülnek a fejeken, mint a gond.
+Orcáikon ott a hatása annak a kitünő csunyitószernek, amit egész
+életükben használtak: a szegénységnek. Megrongált, elhagyott, elárvult,
+rokkant Évák.
+
+De nem jó mellettük elmenni, de nagyon nem jó! Mondjuk, költő lennék, az
+elmuló teremtések fanatikus barátja, s szólnom kellene mindenkihez, akit
+látok, hozzájuk is és kinyilvánitani előttük, mi a véleményem arról,
+hogy a virágok elhaláloznak s mit szólok a felhők tüneményes
+szőnyegeihez. Kinyitni nékik az ijedelmes és dicső lelket, a végtelen
+panorámát. Nem, nem kéne nekik. A boltot nyissák ki, az kéne a szegény
+asszonyok processziójának. A boltban lisztet, krumplit, vajat,
+kockacukrot adnak. És annyi hatalma a költészetnek nincs e földön, hogy
+a boltot csak egy perccel is hamarabb kinyissák.
+
+
+
+
+BÉLYEGET ADNAK
+
+Érdekes. Tizfilléres bélyeget adnak az embernek, pirosat. Meg hat
+filléreset, szürkét. Meg öt filléreset, zöldet. Meg két filléreset, szép
+sárgát. A főpincér adja a kávéházban, a kisasszony adja a cukrászdában,
+a messenger boy adja s a kocsis is kinálja a bakról. Nincs aprópénzük,
+azt mondják. Bélyeget adnak az embernek. Mintha valami tulzó művelt és
+érzelmes világ lenne, hol mindenki folytonosan levelez. Mintha a napnak
+óráiban szegények és gazdagok iróasztalhoz ülnének és intimus
+ujságokkal, jó szavakkal keresnék fel rokonaikat és barátaikat,
+elfogdosnák az élet tünő benyomásait, lemásolnák szivöket dobogtában és
+futtában a futó időt és tanáccsal és vigaszszal halmoznák el egymást.
+Ugy látszik csak magam nem levelezek ugy ahogy szokás. A bélyegek
+csufolódnak velem, nyugtalanitanak, bántanak. Ne nyujtsanak felém
+bélyegeket, itt a nagy nyilvánosság előtt esdeklek kegyetekhez,
+pincérek, kocsisok, rikkancsok. Legalább is ne honi bélyegeket adjatok,
+inkább adjatok szokatlan szinü, messzire való bélyegeket, Paraguai
+köztársaságnak, vagy a Fokföldnek, vagy a sárkányos Kinának bélyegeiből,
+vagy Jamaika szigetének vagy Boldog-Arábiának bélyegeiből.
+
+Mert mindig, mindétig valami távolnál távolabb postára vágyom küldeni a
+levelet, elpanaszolni, hogy ezen a világtájon a Szerencsétlenség
+magtalan királynéja uralkodik, hogy akik élnek sem élnek szivesen, hogy
+ünnepeink az alvás és a könyezés, hogy a szivet itt elsorvasztják, mint
+a csuf szemölcsöt, amelyet cérnával elkötözni szokás, hogy a lélek itt
+eláll az emberben, mint a rossz szódásüvegben a gyöngyözés, hogy nem
+marad már egyebünk, mint a valóság, hogy egyik nap ugy ad át a másiknak,
+mint a fogolykisérők a tikkadt fogolyszállitmányt, amelynek mindegy hová
+viszik és mi lesz vele. Hogy otthagytuk a természetet, mint a tolvaj fiu
+a szülei házat és a kegyelmes naplementének és a tanitó ősznek tisztelői
+nincsenek és a hidon járók meg nem állanak már lenézni a folyóba, mert
+régen elfelejtettek kiváncsiaknak lenni a hullámokra és a maguk ingadozó
+árnyékára.
+
+Nem, nem kérek exotikus bélyegeket se, elosont az az idő, mikor rajzaik
+és bélyegzőjük füszert hoztak az álmodozásnak és irni Boldog-Arábiába se
+volna értelme, hiszen ott is el van veszve az ég a föld felett. Nem is
+lehet semerre, senkinek a nagyvilágon hirt adni, följelenteni a
+rablógyilkos napokat. Nem is szándékoztam, csak ugy mondom.
+
+
+
+
+LEVÉL
+
+Drága érdeklődő, nemes és óhajtott ismeretlen, kinek cimét elvesztettem,
+kinek nevét hallottam és elfeledtem, itt adok hirt Kegyednek őszi
+gondomról, bánatomról és jó érzésemről. Leveleim, amelyeket a természet
+ilyen tájon küld az én szivemnek, itt vannak. Hullanak, gyülnek a
+földön, halmozódnak. Olyanok ha tekinted, mint aranyos alkonyi felleg,
+mint hervadt smyrnaszőnyeg, mint gobelin, amelynek andalitó eseménye
+százados időben elkopott, ábránddá haloványodott. A fák a levélhalom
+felett állanak meglepődve szabadságukon és ágaikkal a lágy égi kékségbe
+fogóznak. A levelek a földre érkeznek. Világraszóló néma ünnepély ez.
+Szüret, amelynek vigalma a lélek leghátulsó kulisszái mögül zendül. Bál,
+amelynek fénye a szemeken tul, benn a sötétben derül. Flóra, melynek
+illatozása az eszmélet alatt üditi valónkat.
+
+Nincsenek annálok, amelyekbe hű figyelők esztendőről-évre bevezetnék az
+őszi dicsőséget és a lombozatok átöltözését és az aetherikus jövendőbe
+való kivándorlását nyomon kövessék. Akik jegyezzék gondos betükkel,
+milyen fajta fán kezdődik hamarabb, milyenen később a levelek szakadása
+a szelek idegen nyelvü sugása mellett, a mosolygó nap legmagasabb
+védnöksége alatt. És hogy minő vonalakat teszen a levegőben egy-egy
+levél verőfényes hanyatlása az ágról a földig és mennyi ideig időzik a
+földön, átszálló állomásán a különböző fajta falevél és milyen szineket
+öltenek és játszanak ők tovatünésük előtt idelent az emberi talpakkal
+egy magasságban.
+
+Nekem ugy tetszik, éltem már máskor is a világon és annak idején hiv és
+derült szerzetese voltam a teremtésnek és tisztában voltam dolgommal a
+földön. Mintha emlékezném, hogy ebben az évadban a leeső levelek
+ajándokán csüggtem, leltároztam, könyvet vezettem róluk, minden
+mozdulatukat, minden változásukat jegyeztem, mert a levelek minden
+szokása az örökkévalóság szent törvényei szerint való és mert a
+lehullott levelek ajándéka is tünemény, aminek el kell mulni a szem
+elől. Talán mert más életem is volt, azért lep meg mindaz, amivel
+foglalkozni kell itt a folytonos jelenben: gond, szenvedés, mesterséges
+zajok, minden véletlen, ami betolakodik az eszméletbe és sértő hatást
+tesz a lélekben. Az ember bizonyára nem arra születik, ami történik vele
+életében. Az ember, ugy tetszik egy másik világból, a bámulatra, a
+nyugalomra, az elmulás üdvös megismerésére s az élet isteni élvezetére
+jön elő az eszményi hajnalból.
+
+Lenn vannak a levelek. Az uton. Az árokban. A gyepen. Barnák,
+fénytelenek mint a szinházi papirfalevelek. Össze vannak sodródva, mint
+a csiga a lakodalmi levesben. Sárgák és frissek mint a csibék. Eleven
+zöldek, mint az ifjuság. Bronzszinüek és kemények, mintha bronzműnek
+bronzlevelei volnának. Aranyak, mint az aranypapir. Halványak, mint az
+elmult szavak. Vörösek, mint a kakastaréj. Fehérek és szederjesek, mint
+a halódó gyermekek orcái. Violák, mint a violaszin viola. Maláji sárgák
+és indián rézszinüek. Barnák, mint a naspolya bőre. Diószinüek. Égettek,
+mint a kenyér háta. Rozsdaszinüek, mint a rozsda. Hamuszinüek, nagyok és
+ugy terpeszkednek, mint a halottak kezei. Tiszta feketék, mint a
+gyászkendő. Sárgásak, rózsásak, kékesek, citrom- és narancsszinüek
+egyszerre, mint tündériesen öltöztetett balletnövendékek. Egy-egy levél
+kétfelől fel van hajolva, mint a patikában a pergamen, amelyikről a port
+a kis papirtokba pöcögtetik. Egy levél ráncos. Egy hólyagos. Egy husos.
+Egy sorvadt. Egy vékonyabb önmagánál, átszellemült és mosolygó, mint a
+hold. Egy horpadt. Egy hasadt. Egy lyukacsos, mint a rossz ponyva. Egy
+rongyos. Egynek alig van már testecskéje. Egy gömbölyüre borzasztotta
+magát és ugrálni kezd, mint a sánta veréb. Más levelek emelkednek, de
+maradnak. Aztán szökellnek, csusznak, lebbennek, sodródnak. Halvány
+hangu seprés vonul az uton. Egy számüzött királyné uszálya.
+
+Sohase fogom tudni már megmondani Neked, mi az, amit látok. Mintha
+minden elveszett volna, ami a szemem előtt van. Az egész világot
+átfestették feketével.
+
+
+
+
+KÁVÉ, DOHÁNYZÁS, PREMIÉRE, MINDEN
+
+Bizony. Más világ van és másképpen fest minden vagy sehogyse. Ezelőtt
+kérdezgették:
+
+– Hány cukorral issza a kávét?
+
+– Én? Hárommal.
+
+Vagy azt mondták:
+
+– Öt kockát kérek, köszönöm.
+
+Hova lett annyi egyéniség, szeszély, karakter. Két kockától lefelé
+lehetnek csak különös gusztusaink. Egy kockával ihatja valaki a kávéját,
+ha akarja vagy cukor nélkül, hogy ize ne legyen édesebb, mint korunk.
+
+Aztán a társalgás alatt, amely a civil világban is feltünő sokat szokott
+repdesni a dohányzás körül, kikérdezték egymást az urak:
+
+– Hány szivart szí egy nap?
+
+– Én, tizennyolc-husz trabuccot, amellett pihenésül nyolc-tiz
+cigarettet.
+
+– Kolosszális. Én cigarettázom, negyvenötöt elszivok és ebéd után, meg
+este egy-egy kis Bock-szivart, pihenésül.
+
+Igy az erős dohányosok. Mindez, az emberek kis világa a nagy világon,
+elváltozott, lesülyedt, tönkrement. Ki hányat sziv? Mintha az valami
+örökreszóló döntvény lett volna. Most annyit szí körülbelül, ahányat
+kap. Ahányat kerit. Hármat, kettőt, egyet, néha egynél is kevesebbet. És
+ez a kivételes állapot a dohányzónak éppen ugy jelenje és jövője, mint
+az életnek a háboru.
+
+Furcsa. Azt hallja az ember.
+
+– Megyünk ma este a prömierre?
+
+A moziba mennek. Premiére-re. Este, kocsiban, bonbonnal és cachouval és
+a rendkivüliség becses hangulatával. Premiére. Annyi ez, mint a szinházi
+premiére? Mi a különbség? Van még különbség? Hol az irodalom és mit
+jelent az? Ki vigyáz, kinek van a kezében valami rendőri bot, álljt
+parancsolni az egymásba behatoló fogalmaknak és dolgoknak. Van-é, ki
+akármiért is felelősséget érez a világon, van-e, ki ügyel, aggódik,
+vészjelt sipol magában, van itt még valaki, kinek nem mindegy minden?
+
+Oh itt a városban találkozik két ismerős. Ezelőtt első kérdésük volt:
+Hogy van? Ma azon kezdik: Mi ujság? Vajjon a kicsi városban meg a
+faluban, ott is csak igy van? A hogy van? leszokik az ajkakról? Engedje
+meg az olvasó, ki iránt mélyen érdeklődöm, hogy igen távolról aggódva s
+minden tapintattal és egész halkan, hangtalan kérdezem: hogy van?
+
+
+
+
+KERESIK EGYMÁST
+
+Ugy tenni mindig, mintha nem tudnék semmiről semmit. Hallgatni,
+hallgatni, a szavakat mind hátrahullatni egy fekete mélységbe, honnét
+soha többé fel nem jönnek. Mindig félrenézni, mindig másról próbálni
+beszélni. Mindig a kettészakitott élet végzetes pillanatára meredni,
+mikor elváltunk önmagunktól. A váratlant mint programmot türni, a
+tévedést mint világrendet szenvedni, a katasztrófát mint sorsot
+szolgálni és elfujhatatlan eszmélettel és lebeszélhetetlen szivvel
+emlékezni, érezni, látni és képzelni mindent ugy, ahogy azelőtt. Létünk,
+világunk olyanformán tünik elő, mint a hold tükre, mikor egyik fele
+világos, a másik fele el van homályosodva.
+
+Nap mint nap a szemem elé vonulnak a kicsi hirek egymás után az
+ujságban: az erdélyi menekültek keresik egymást. Életjelek derengenek,
+mint kék mécsek messziről, elkeveredett sikoltások, nyögések futnak és
+vonaglanak a sötétben tétova. Hol vagy? Apám! Élsz? Jövök! Gyermekem!
+Itt vagyok! Anyám! Élek! Nem látok…
+
+Kedves székelyföldi nevek, melyek ó balladákból, régi históriákból,
+diákkorban olvasott krónikákból zendülnek vissza, gyülekeznek most a
+bánat kirakatába. Cimek ragózkodnak melléjök, budapesti utcanevek,
+házszámok, emeletek, ajtószámok. Meg alföldi és dunántuli városok,
+falvak, idegen gazdák adresszáival. Keresik egymást. Nem látják egymást.
+Nem tudnak egymásról. Mennyien még mindig. Széjjel vannak, mint az uton
+elmaradt kalászok, mint a pitypang eliramlott pihéi, mint a megcibált
+madár elszállingózott tollui, mint az őszi levelek, akiket a szélroham
+kisérteties indulattal forgat fel a földön és hajtja, hajszolja
+százfelé.
+
+Keresik egymást, akik ismerték egymást. Keresik egymást, akik egymásé
+voltak. Keresik egymást, akik már találkoztak. Keresik egymást, akik egy
+test, egy lélek voltak. Keresik egymást, akik egy hus, egy vér voltak.
+Keresik egymást, akik egymásnak a szemében benne voltak és egymás
+szivében voltak és benne voltak egymás életében. Rokon meg rokon, hitves
+meg hitves, szülő meg gyermek, testvér meg testvér vesztek el egymástól.
+Keresik egymást.
+
+Volt egy világ, emlékszem, mintha mindig keresték volna egymást az
+emberek. Akkor a Boldogtalanság ült a trónuson az élet fölött. Nevek és
+adresszák nélkül keresték egymást milliótlan milliók, idegenek, a
+tekintet merengő fényjeleivel, a sóhaj téveteg táviródrótján. Istent,
+lelket, ideált. Valakit. Ismeretlenek az ismeretlent. Aki azért nincs,
+hogy keresni lehessen. Álmodtak. Nyujtózkodtak. Homlokukra tették
+tenyerüket és lehunyták szemeiket. Utaztak és eltörölték a vonat
+ablakának izzadását, kinéztek és a táj határáig bánkódtak. A tengert
+bámulták, a sós tengert, amely könyezésre tud izgatni. Regényt olvastak
+és képzelődtek. Költeményeket szerettek meg és annak adták titokban
+magukat, aminek igaznak kellene lenni, igen, annak, ami lehetetlen.
+Keresték egymást. És keresett az ember valakit, aki olyan közel van, aki
+olyan ismerősnek látszik, akivel együtt van éjjel-nappal és akiről oly
+keveset tudott, aki oly idegennek rémlett sokszor és olyan távolinak,
+hogy talán soha nem találkozik vele az ember, azzal, akit ugy hivunk:
+én.
+
+
+
+
+SZALMAVIRÁG
+
+Egy csokor ibolyáért jártam a virágüzletben. Husz fillér egy
+ibolyacsokor. Az ibolya ára nem ment föl, a virág csak érzelmi cikk, nem
+élelmicikk. Igaz, hogy annyi csak ez a csokor, hogy a gomblyukba
+tüzhetné az ember, ha tavasz volna s ifjuság volna s béke volna. Béke s
+tavasz és ifjuság, ha együtt vannak, eszébe jut az embereknek virágot
+tüzni a gomblyukba, s amellett mindenféle bolondériákra van, vagyis volt
+eszük olyankor. Nem is nikkelből való hatost ad az ember most az
+ibolyáért, csak vashatost, homályos, sötét pénzt, amely még a pénznél is
+csunyább. A virágüzlet főnöknője kicsi fecskendőt vesz föl a pult alól
+és belefuj a vörös gummicsőbe s ibolyaillatot permeteztet az
+ibolyacsokorra. Az ilyen kisebb virágüzletben, ahova nem mindennap jön
+friss élővirág, külön van az ibolya s külön az ibolyaillat. Az ibolyára
+ráfecskendezik az ibolyaillatot, a rózsára a rózsaillatot, a szekfüre a
+szekfüillatot, ha csak össze nem cserélik.
+
+Sok koszoru van a boltban. A falon csüngenek meg az állványokra dülve
+várakoznak. Babérkoszoru, tujakoszoru, szalmavirág-koszoru. Halottak
+napjára készül már az üzlet. Két esztendeje mult, hogy minden nap
+halottak napja van, de ez nem számit a kalendáriumban. Ezek a kész
+koszoruk ezek elállanak november elsejéig, az élővirágkoszorukat az
+utolsó napokban szerkesztik majd össze. Ezek itt a legkelendőbb fajták.
+A nagy szivformáju zöld koszoruk külön vannak a boltnak az egyik
+oldalán, a másik oldalon a fal teli van szalmavirágkoszoruval, a pulton
+is szalmavirág-koszoruk fekszenek hanyatt. A szalmavirág-koszoruk
+kisebbek a zöld koszoruknál és tulnyomó többségben vannak. Egy részük
+eredeti szalmaszinü, másrészük viola festékbe volt áztatva, hogy
+violaszinü legyen. Elliptikusak és kerekek. Van köztük egy aranyszinüre
+csinált szalmavirág-koszoru is. A párisi temetők sirjaira emlékeztet,
+amelyeken ilyen kerek kis sárga koszoruk pihennek és igy ragyognak,
+mikor nagyon süt a nap. Ott is meg szoktak halni az emberek, hiába
+franciák.
+
+Ezek a szalmavirág-koszoruk olyan sirokra mennek majd a villamoson,
+amelyeknek boldogjai szerény sorsuak voltak és igen kicsi körben voltak
+ismeretesek, egy rokonságban, egy hivatali testületben, egy gyárban egy
+kieső csendes utcában. Szalmavirágot visznek nekik. Egy
+szalmavirág-koszoru négy korona, négy ötven, öt korona. A nagyságtól
+függ. A szalmavirág nem is virág, ha szigoruan vesszük. Inkább szalma,
+mint virág. Nem tudni mit szólnak hozzá a libertykbe öltözött és
+Houbigant extraktumaival parfumözött kerti virágok, kérdés, ha
+garden-partyt adnának, meghivnák-e a szalmavirágot. Nem is tudna tán
+résztvenni a társalgásban, ami szerelmek és ünnepélyek körül forog. De
+hát hol vannak a szerelmek és az ünnepélyek, hol, hol, hová huzódtak
+össze, hol bujtak össze, merre menekültek?
+
+A virágüzletben nedves, nehéz, friss és bánatos a levegő. Odaki meleg
+van. A napsugár mint rézsutos aranynyil szurja át a kirakat üvegét és
+csillanó vonalat huz a falon a szalmavirág-koszorukon végig.
+
+
+
+
+„TEGYE AZT!“
+
+– Ne jöjjenek már, hisz megfulladok itt – mondta, vagyis nyögte a
+kalauzné a perronon, aki mintha viharos tengeren hánykolódna a
+hullámokban, ugy küzködött vállaival a testek közt és a karjával a
+csengő szijját rángatta, hogy jelt adjon, vagy talán csak beléfogózott,
+hogy állva tudjon maradni s ne gázolja le az az izgatott népgyülés,
+amely a villamos perronján minden eszményi cél nélkül összecsődült.
+
+– Tegye azt – lőtte le a kalauzné zokszavát egy középkoru polgári férfi,
+aki legutoljára felküzdötte magát a lépcsőn és a talpa alatt a biztos
+talajat érezte. Tegye azt – mondta fürgén az uriember és ugy nézett
+körül, mint akinek sikere van és a tapsot akarja megköszönni. Csak annyi
+sikere volt, hogy a kalauzné elnémult, egyébként nem volt sikere, nem
+nevettek és nem mosolyogtak és nem volt elég kényelmük, hogy vele
+rokonszenves pillantást cseréljenek. Sőt észrevettem, hogy egy bágyadt
+arcu s őszülő halántéku hadnagy utálva nézte meg az arcát ennek az
+uriembernek és szemmelláthatólag rágta egy kicsit az állkapcsát csukott
+ajkai mögött. Bizonyára kedve lett volna leinteni e kedélyes uriembert,
+aki a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. De az ilyen szerep katonának
+nagyon kényelmetlen, jobb hallgatni.
+
+Jobban tenném magam is, ha hallgatnék, vagyis jobban tenné ez a penna
+is, ha ezt a milliótlan milló baj között elenyésző csekélységet fel nem
+hozná a nagyközönség előtt. Bizonyára müveltebb és hálásabb témát is
+lehetett volna keriteni a jelen hivatlan penzumhoz, amelynek ugy sincs
+semmi szerepe az élet rendezésében és semmi reménysége nincsen, hogy
+változtathatna valamit a világon.
+
+Csak az volt eszemben, hogy a régi világban sokat lehetett hallani ezt a
+vicces kiszólást: Tegye azt. Tán tiz éve, hogy a legjobban divatban
+volt, akkoriban nem volt vidéki szinpad, amelyen a jellemkómikus ne
+mondta volna több izben egy felvonás alatt, hogy: Tegye azt! Az
+anyósnak, aki kijelentette, hogy: „Akkor örökre elhagyom ezt a házat!“ –
+annak felelte: Tegye azt! Vagy ugy mondta: Tegye azt óh! Kávéházakban,
+házibálokon, kedélyes összejöveteleken használták sokat ezt a közös
+szellemességet, amihez nem kellett szellem, csak éppen hogy tudja az
+ember és az alkalmas pillanatban elsüthesse. Egy pár éve nem igen
+hallani, hogy „tegye azt“, az ilyen portéka megunódik és lejárja magát.
+
+El is felejtettem már, hogy hallottam valaha s az az uriember deritette
+vissza memóriámban, aki ma a kalauznénak azt mondta: Tegye azt. A
+kalauzné attól tartott a perronon, hogy megfullad, vagy legalább is azt
+hitte, hogy meg kell fulladnia vagy csak képzelte, hogy megfullad, ha
+ennyien dörzsölik, préselik, lapitják, vasalják, furják és gázolják
+köröskörül. A kalauzné, ha képzeletben levesszük róla a sapkát, szürke
+bluzt, jegytáskát és mindent, egy Éva, ki csókra s anyaságra teremtődött
+és aki teljesen ártatlan abban a hátborzongató bünben, hogy legeslegelső
+elődje megkóstolt egy szép almát. Ez a mai uriember azt kivánta, hogy
+fulladjon meg a kalauzné. Azt mondta neki: tegye azt. Halálra itélte. Ha
+meggondoljuk, hogy a kalauzné nem vétett egyebet, mint hogy meg akart
+mozdulni s el akarta inditani a kocsit és jegyet akart adogatni, nagyon
+is tulzottnak látszik számára a halálbüntetés, akármilyen alacsonyra
+szállitotta le korunk az emberélet értékét.
+
+
+
+
+AZT MONDJÁK,
+
+a télen vagy a jövő télen béke lesz. A télen? Az ember tulajdonképpen
+nem hiszi, hogy még holnap is háboru lesz. Csak az önáltatás őrzi az
+embernek a világon való türelmét, hogy éjjel, ha kisüt a hold, a népek
+halkan összebeszélnek és reggelre szent a béke s áldomásnak felhörpentik
+a Léthe minden csepp vizét. De azt mondják, a télen csakugyan béke lesz.
+Oroszországgal kezdjük a békét és ha a nagy Oroszország, amelynek annyi
+tenger népe van, le tud mondani róla, hogy embereit ugy hullassa, mint
+merengő gyermek ujjai közt a homokot hullatja, a többi nemzet is
+észbekap és stande pedante abbahagyja a jajszóval folyó játékot.
+Oroszországban hamar leesik a hó, errefele még ősz van, amikor ott már a
+szánkók zörögnek és az izvoscsik a nyakába dugja az orrát.
+Oroszországban máris tél van, lehet, hogy mire felkelek reggel, a
+valóság már azonositja magát álmunkkal, lehet, hogy már ereszkednek
+lefele a világra a béke lágy fehér hópelyhei.
+
+Azt mondják, Oroszországban a müvészet nem dobta magát fakir-álomra a
+háboru miatt. Azt mondják, Szentpétervárott soha nem hallott fényes
+koncerteket tartanak és minden muzsákat ünnepelnek lázasan. Mi más is
+volna akármilyen müvészet, mint az élet jelentőségének emelése, mint az
+emberek felvilágositása, vigasza s gazdagitása? Azt mondják, minálunk is
+nagyszerüen beüt minden müvészi vállalkozás. Azt mondják, ahol kinyilik
+egy szinház vagy szinházféle, ugy rohannak bele az emberek, mintha
+jégeső verné őket az utcán.
+
+Akik élhetnek, nemcsak élni akarnak, hanem jól is akarják érezni
+magukat, sőt mennél jobban igyekeznek érezni magukat. Isten nem veszi
+tán bünömül, hogy kritika nélkül leskelődöm s hallgatózom és távolról
+ütögessem a két tenyerem egymáshoz, akármilyen hamis hangokat hallgatnak
+és akármilyen gyarló kunsztokat élveznek az emberek. Jaj, csak
+élvezzenek, mert az életet élvezik a legutolsó dalcsarnokban is, és ha a
+népek élvezni s örvendezni vágynak, annak valami emberséges eredményének
+kell lenni. Ha részvétlenek is, ha gonoszak is, ha bármilyen önzők is,
+le kell rázzák magukról ezt az állapotot, amely fiaikat és barátaikat a
+kórházakba s a sirokba hurcolja. Mégis csak zavarja a mulatságot, ha a
+gyász hollója minden percben belékárog a mulatóházak zenéibe. Az élet
+szenvedések kertje. De bár csak az élvek édenének fognák fel most
+egyszerre mindenütt a világon.
+
+Azt mondják, husjegyeket és cukorjegyeket is fognak kiadni. Azt mondják,
+vajtalan napok is lesznek, ahogy hustalan napok vannak. Azt mondják,
+tizenegy órakor lesz a záróra vendéglőkben és kávéházakban és mindenütt,
+ahol most egy óráig zughat a közönség. Azt mondják, hogy a Ritzben
+délután nem lehet helyet kapni a hallban a teánál. Azt mondják, a
+Dunaparton valami Barban igen finom hangulat van éjfél körül,
+zongoráznak és a zongorista németül énekel és az valami hercig legyen,
+az ember Bécsben képzelheti magát. Azt mondják, a Kárpátokban térdig ér
+a hó s a hideg éjszaka reszeli az emberek arcát és megfagyasztja a meleg
+könyeket, amelyeket a követelő szél kihiv a szemekből. Mindenfélét hall
+az ember, ha a városban forgolódik. A csillagok egyformák odafenn a
+sötétkék égen ilyenkor este a front fölött és a Hinterland fölött és az
+ellenséges államok fölött és a semlegesek fölött. Egyformák, de
+milyenek?
+
+Arany vagy ezüst, vagy fehér, vagy sárga, vagy parázs a csillagok szine,
+ki tudná pontosan megmondani. Most jut eszembe, hogy alig is beszéltem
+ezt meg valakivel, mióta élek. Pedig ez nagyon érdekes, nem? Láttam már
+kékeknek is a csillagokat, sőt ugy is tetszett már, mintha zöldek
+lennének, csak nem mertem szólni. Volt hogy csupa apró gyémántnak
+látszott a sok csillag odafenn, olyannak, amilyen az ablakos tótoknak
+volt, akik a faluban az üveges láda alatt görnyedve kántáltak: Ablakot
+csinyálni ablakoooot… és az utfélen leültek száraz kenyeret és avas
+szalonnát ebédelni, olyan szegények voltak és mindnek volt mégis egy
+pici kis darab gyémántja.
+
+
+
+
+PÜSPÖKLADÁNY
+
+De régi állomás a püspökladányi állomás. Mióta élek, mindig ilyen zajos,
+homályos, füstös, ócska stáció. Debrecenben uj állomást épitettek,
+Nagykárolyban is, Szolnokon is, Cegléden is, nagy-nagy téglapalotákat,
+előttük keramitból van a perron, amelyen az átszálló utasok és a
+helybeli várakozók sétálnak. Szép nyári délutánokon korzónak látszanak
+ezek a vidéki perronok, ahol a mozgalmas nagyvilágot élvezi a fel és alá
+sétáló intelligencia. De Püspökladány olyan maradt, amilyen volt és ha
+magamnak irnék, nem az ujságnak, azt irnám, hogy olyan maradt, mint
+Magyarország és olyan, mint az Alföld és mint az élet és leirnám
+magamnak emlékbe, hogy Püspökladány pályacsarnokában a kormos tető alatt
+a lezárt hangulatok kezdtek ki velem, kiutasitott remények kaparták a
+szivem ajtaját és olyan fájdalmak üdvözöltek, amelyeknek már szégyellek
+visszaköszönni.
+
+Nem is Püspökladányról van szó, csak az indóházról. Püspökladányt
+sohasem is láttam, amint nem igen látta senki a közt a rengeteg sürgős
+utas közt, aki Püspökladányban kiszáll és beszáll. Ez itten gócpont és
+átszállás és csatlakozás és váróterem és ugynevezett étterem.
+Püspökladány község valami egy kilométerre van meghuzódva az állomás
+háta mögött, akácfák árnyai közül nyulik fel a református templom
+tornya, mintha mutatóujjával mondaná a község: én is a világon vagyok,
+hiába nem vagytok rám kiváncsiak.
+
+Most öreg magyar katonák ácsorognak a korlát mellett kegyetlen hosszu
+szuronyaikkal, az első vágányon katonavonat áll, a harmadik vágányon is
+katonavonat megyen el, a hatodik vagy hányadik vágányon teherkocsik
+unatkoznak mozdonytalan, rajtuk ágyuk, vöröskeresztes kocsik és ekhós
+eleségkocsik állanak és furcsa, tiszta s bánatos rajzot tesznek a
+mögöttük szürkülő délutáni égen és eszébe hozzák az embernek azokat az
+árnyékjátékokat, amelyeket idegen mutatványosok hoztak volt az orfeumba.
+
+Az ember megnézi a vaggonja számját és beszalad az I. és II. osztályu
+étterembe Ladányban. Zördül és zördül mindig az üveges ajtó, teli van az
+étterem tisztekkel, a monarchia tisztjeivel és Németország tisztjeivel
+és polgári utasokkal, ülnek, állnak, forgolódnak, tolonganak, lárma van
+és kapkodás és csapkodás. Régente a sarokasztalnál a községi nőtlenek
+üldögéltek már ilyenkor, spriccereztek és gyurták ajkaik közt a Hölgy
+émelygős szopókáját. Mi lett velük?
+
+Egy tea kilencven fillér. Porcukor van mellette, olyan mint a kősó. A
+csésze alján mult évtizedbe visszamenő sürü repedezés. Annyi baj legyen.
+Csak hoznák már azt a teát. Rögtön, rögtön, rögtön, ez a mai időszámitás
+szerint egy negyedóra. Valami süteményt is árulnak, egy asztalnál gyürik
+befele zörgő fluszpapirosba. Az is kilencven fillér. Odamegy az ember,
+szeretne belőle, mert mindenki vesz. Lekváros tészta. Az ember rámutat
+egy porcióra, hogy kérem azt a tésztát. Igenis, elkapja valaki. Az ember
+akkor maga nyul egy porció után, azt is elkapják. Köröskörül állják és
+táncolják az asztalt. Egy tucatszor nyujtja s tartja az ember a kezét a
+kezek közé, melyek markolnak, vájnak, áskálnak, repkednek és dideregnek
+a lekváros tészták fölött. Bizony isten, megér kilencven fillért (mert
+már odaadtam a pénzt) a kezek látványa, e keserü illusztráció. Jőjj
+művész, rajzold le hamar a kezek viharát a lekváros tészta felett és ird
+alá: 1916, vagy akármit irj alá, nem bánom, a legnagyobb gondom, hogy
+magam is kapjak már ebből a lekváros tésztából.
+
+
+
+
+DÁTUM
+
+November 3, az van irva szinlapokra, bélyegzőben a levelen, ez látszik,
+az ujság homlokán is legfelül. Egybehangzóan vallják, hogy november
+harmadika van. Gondolom, nem sokat adtak rá a szedők, akik a dátumot
+kiszedik a nyomdában, sem a postán a szolga, ki a bélyegzőben éjfélkor a
+dátum számát kicseréli. Csak az lehetett a fejükben, hogy 2 után 3
+következik. Oh magam se lelem abba kedvemet, hogy az egész világ ellen
+megálljak magamban azon töprenkedni, hogy tegnap másodika volt, ma meg
+már harmadika van. Ugy kell annak lenni, ahogy elintézte korunk, hogy az
+ember a maga belső világát kiüritse s bizonyára nevetséges volna még a
+földön azon fennakadni, hogy a nap lemegy az égen és a hold feljön,
+amennyiben asztronómiai körülmények nem akadályozzák. Bizonyára
+bármilyen nagy és akármilyen csekély dolgon eltünődni szégyen volna.
+Bizonyára természetes, hogy a gondolatok, amelyek emberi fejben
+villogtak és amelyeket drágakövek gyanánt kezeltünk, egyszer csak
+elvesztették értéküket és annyiba se számitanak, mint a máramarosi
+gyémánt. Ez igy van rendjén bizonyára s a jövendő emberiség eltüri
+szépen, hogy az eszében mindenféle megfoghatatlan izék uszkálnak és nem
+fogják egymás fejét bóditani gondolataikkal. Az élet helyettesitette az
+ember eredeti fájdalmait és talán mindörökre ugy lesz, hogy többet
+foglalkoztatja a halandók lelkét az, hogy a cipő milyen drága vagy
+milyen olcsó, mint az, hogy a mai nap elmulik és vissza nem tér sohasem.
+Illetlenség volna bizonyára most az embernek a száján kiszalasztani,
+hogy istenem, a tegnap odavan és nem lehet spárgával visszahuzni, mint a
+gyermek a sárkányt, ha el akar szökni a széllel.
+
+Az elveszett világban alighanem akadtak olyan kedélyek, akik estefele
+halk szobában, mikor a csipkefüggöny rajzolatja a polituros ajtóra
+vetődik, elcsodálkoztak és elborultak mint a szobában a világosság és
+rajtacsipték életüket, amint lábujjhegyen oson elfele s mesélhetetlen
+megdöbbenést éreztek a nap lementén. Vagy a fasorban estek át az elmuló
+nap meglepetésén, mikor a kigyulladt lámpák átsütnek a lombozaton és a
+fa lebocsátja maga elé árnyékát, mintha le akarna rá feküdni. De mi már
+ezen az elfordult világon fel vagyunk mentve a teremtés háboritó
+titokzatai alól. Kérlek, véletlen olvasóm, avval ne gyanusits valahogy,
+hogy valami haszontalansággal akarnék itten tolakodni abból, ami az
+ember ugynevezett lelkében bennemaradt a multból, mint rostában a
+pelyva. Azon, hogy harmadika van, ártatlanul akadt meg a szemem ma az
+ujság homlokán. Mást olvastam volna, de ott fehér volt a lap, igy osztán
+a pillantásom ráért eldévánkozni a dátum céltalan számjegyén.
+
+Aztán elnéztem a fehérséget, ahol máskor fekete betük szoktak sorakozni
+s eszembe jutott a fehér szinről a hó. Nagy ügyesen elgondoltam, hogy a
+hó megint le fog esni nemsoká, legalább amióta élek, minden télen
+leomlott a hó a mennyboltból. Gondoltam, a hó maga olyan nagy csoda,
+hogy igazán sokkal kisebb csoda lenne, ha szőrme lenne most, ami lehull
+majd, fehér szőrme, hóprém, vagy hógyapju vagy mi s idelenn bélésnek,
+gallérnak, muffnak, mindennek használhatnák. És esetleg kiderülne, hogy
+ez a rendkivüli hó a leggyöngédebb és legnemesebb az összes szőrmefélék
+közt és szegény delnőcskék megsemmisülve tapogatnák az ő drága
+hermelinjeiket és csincsilláikat.
+
+
+
+
+PÉLDA NÉLKÜL LESZ…
+
+Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva… azt mondja M. Briand. Abban a
+drága szép Párisban mondta, átszellemülten szomoru novemberi napon,
+mikor Boulogne erdejének lombjai kékszürke fátyollá lettek, mikor a
+Tuileriák kertjében a Csók márványszobrát a köd álomba rejti, mikor
+azokat a rucákat, akik a Parc Monceauban egy művelt tócsán uszkáltak,
+kiveszik onnan, hogy be ne fagyjanak és aztán nem tudom mit csinálnak
+velük, talán ugy gondoskodnak jövőjükről, hogy megeszik őket. (Tán nem
+is uszkáltak már ezen a nyáron ott a francia kacsák, tán oda kellett
+adniok életüket a hazának, vagyis a közélelmezésnek, anélkül, hogy az
+előkelő sétakert tavacskáján egy napig is illegethették volna
+hátuljukat). Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva, mondta M. Briand,
+franciául, azon a nyelven, amely nyelven Flaubert a Szent Antal
+megkisértetését leirta, amely nyelven de Musset sirdogált, Talma
+deklamált, Yvette dalolta édes-hamis dalocskáit.
+
+Példa nélkül lesz… a franciaországi szivek már abban vannak, mikor öt
+óra van, hogy hatra vége lesz a háborunak, hat órakor, hogy hétnél
+tovább már igazán nem tarthat és fél nyolcra már annak rendje és módja
+szerint megkötötték azt a rossz békét. M. Briand azt mondja most, hogy a
+tavaszi offenziva példa nélkül lesz. A tapintatnak, művészetnek,
+kellemnek, bonmot-knak, gyöngédségnek és fényes emberségnek nyelvén mond
+ilyet M. Briand. M. Briand egy sovány, fakó képü, fekete bajszos ur.
+Arcában valami démonit keresnék, valami kisértetieset, de nem látok
+rajta semmit. Tavaszi offenziva. Még legalább egy félesztendőt mond be a
+maga véréből való férfiaknak és anyáknak és szerelmeseknek és
+testvéreknek. A francia nyelv mintha a pokol hivatalos nyelve lenne már.
+Ez is olyan fájdalmas lenne, ha ezen minden nem fájna jobban. Példa
+nélkül lesz a tavaszi offenziva. Az emberrel délibáb incselkedik egy pár
+pillanatig, óh milyen offenziva lesz az, ami példa nélkül lesz? Szalagos
+fehér selyem zászlókkal, hóbortos karneváli jelmezekben, amelyeken a
+nagy gombok pogácsából vannak, bolond nagy ibolyacsokrokkal a szivük
+felett, almabortól édes és ferde szájjal, mi-carémei hólyagsipokat fujva
+küldik majd a tavasszal rohamra a franciákat az ugynevezett ellenség
+ellen és a támogató tüzérség hátulról lekváros lepényt, kolbászt és
+gyürükkel és cukorkákkal és datolyával töltött szerencse-zacskókat lő
+majd a német árkok közé s a poiluk medvemozdulatokkal, vihogva
+ölelkeznek össze majd a boche-okkal és bolondos jelekkel mutogatják majd
+egymásnak, mennyire örvendenek a szerencsének és otromba nagy csókokat
+cuppantanak egymás orrára, mint a bohócok szoktak az arénában. Ez a
+tavaszi offenziva példa nélkül volna, igazán. Ilyen offenziva még nem
+igen adta magát elő a történelemben. M. Briand nem ilyesmit gondol.
+Együgyü felfogásommal nem birok rettenetesebb offenzivát elképzelni az
+olyannál, amelyben csak egy ember is meghal. Egyetlenegy ember. Mint
+mikor az ember egy ujját tartja föl mutatni: egy. Akármennyire
+hatalmasakat és pazarakat gondol M. Briand magában, a franciák se tudnak
+tán egyebet találni benne, mint a legutálatosabb tehetségtelenséget.
+
+
+
+
+VASKRAJCÁR
+
+Azt adtak ma valahol, vaskrajcárt. Egy boltban adták, mikor visszaadtak.
+Olyan nehezen akar az ember emlékezni estefele arra, ami délben volt.
+Mintha folyton üzné s tagadná az ember a jelent. Hamarabb és
+világosabban emlékszünk olyan dolgokra, melyek három esztendős korunkban
+adódtak elő, mint például világraszóló eseményekre, melyek tavaly
+történtek meg tavalyelőtt. Igaz, hogy a világraszóló nagy dolgok nem
+valami őszintén érdeklik az egyént. Mi az a világ? Ki az? Hol van az? A
+filozófusok könyveikben tárgyalnak arról, hogy a memória kezesebb a
+régen mult dolgokkal szemben, legjobban viselkedik pedig akkor, mikor a
+gyermekkort kérjük tőle számon. Talán mert a gyermekkort a legjobban
+kedveli az önző emlékezet. És a nevezetes komoly férfiak, a bölcsészek
+is, amint törvénybe igtatták ezen észrevételt, a maguk életére gondoltak
+és szivükre szoritották a gyermekkor emlékeit, amelyek halovány
+rózsaszinüek, mint a bogáncskóró virágja.
+
+A vaskrajcárnak, annak a szinéről vágytam szólni, mert el fog szaladni
+róla, mint ez a nap elszalad. Egy kevés nikkelcsillogás van rajta, egy
+kis hideg fény, mint a novemberi napsütés. Valami gyönge ünnepélye van
+rajta annak, hogy uj, hogy most jött, egy bizonyos hiu mosoly, mert
+megnézi mindenki, akinek először kerül a kezébe s fáradt és kábult
+eszméletében jelzi magának, hogy: nini, vaskrajcár. A segéd, aki
+visszaadta, az is üdült az ujságon, azt mondta: Vaskétfilléres, tetszett
+már látni?
+
+Micsoda öröm, micsoda meglepetés az ilyesmi, micsoda élmény? Isten
+tudja. A gyermek ocsudik fel ilyenkor az emberekben egy pillanatra, az
+ártatlanság tér magához, ami játékszert lát ebben a gonosz portékában és
+valami kedves közösség fut el az embereken, ami tiz éves korunkban
+elhagyott bennünket. A vaskrajcár, fölösleges soraim tárgya, igen kicsi
+pénzdarab, primitivebb, mint a bronzkrajcár volt és a 2-es számot
+pártoló koszoru rajza makacsul egyszerü s nem hasonlit semmiféle valódi
+növényalakulathoz. E szegénysorsu józan kicsi pénz ugy néz ki, mintha
+törvényesiteni akarná azt a kifejezést, hogy a krajcár az „egy vas“. A
+krajcárból csakugyan egy vas lett. Ha azt mondják valamire, hogy egy
+vasat se ér, hát itt van, ez az a vas.
+
+Most még nem fogdosták le róla a körmöcbányai fényt a kalauznék kezei.
+Bizonyára történik vele egypár visszaélés, a csalafinta szegények
+elsütik itt-ott tizfilléres gyanánt az első napokban. Isten bocsássa meg
+ezeket a kicsi bünöket, mert az emberek csak a nagy bünöket bocsájtják
+meg. Egy-két nap mulva elvesztik már a szinüket a vaskrajcárok,
+sötétszürkék lesznek, mint a vashatosok, egyformák lesznek, mint az
+emberek, akikről ugyancsak leszed ez az idő minden külön fényt,
+sajátságot, mindent, amit pepecselt rajtuk az élet, mig volt élet.
+
+
+
+
+SZIVAROS
+
+Ezt kiáltották az urak a kávéházban. Szivaros! – és erre előjött egy
+lapos faládával egy tizenkét éves kis öreg ember komoly fekete zakkóban
+vagy smokingban, lapos fekete masnival a gallérja alatt és feltünően
+nagy cipőben, amelyre rendesen igen bő pantalló borult. Itt-ott egy
+hetven esztendős szivaros gyerek jött a ládával, fehérfejü, összement
+öreg bácsi, ki már régen elmult pincér és főpincér és ruhatáros és
+telefonos és mindenből kifáradva végezte ott, ahol a pálya kezdődik a
+kávéházban: a szivarosládánál. Vagy nem jött elő senki a hivásra s akkor
+a vendég megint elkiáltotta: Szivaros! Szivaros! A főpincér átvette a
+kiáltást és ő is belekürtölt a villanyfényes ködbe: Sziaross! Hol jár az
+a kölyök! A szivarosgyerek végre közeledett a vendég irányába s a
+főpincér hamar adott neki egy kis taslit buzditásul, vagy elborzolta a
+frizuráját egy legyintéssel, vagy csak a hátába nyomott a tenyerével,
+hogy siessen már a nagyságos urhoz.
+
+A szivarosgyerek ládája teli volt szivarral meg cigarettel. Regalia
+Media, Trabucco, Tisza, Regalitas Britannica s Virginia voltak a ládában
+mint szivarok, a cigaretteket az aranybetüs és aranycsillagos Princesas
+képviselte, mig a világbéke utolsó éveiben a magyar trafik többi
+büszkesége is be nem köszönt a ládába: Amneris, Giubek, Dames, Coronas,
+Khedive s más dohányfantáziák. Ugyanerre a históriai időpontra esik
+körülbelül az államnak az a reformja, mely a Princesast arany
+csillagától megfosztotta s fekete betükkel látta el az arany betük
+helyett. Mind a két formájában millió meg millió Princesas, ment füstbe
+a budapesti márványpagodákban és a füstben mennyi, de mennyi óra s
+mennyi élet és mennyi élhetetlenség.
+
+Azonkivül szivarszipkák táboroztak a szivarosgyerek ládájában, amelyekbe
+a szivarosgyerek bele szokott volt nézni, mielőtt átadta s igy
+kacsintott a nagyságos urra. Meg még bélyeg is volt a szivarosládában és
+anzikszkártya is az unatkozók, ügyesbajosok és bohók számára, kik hitel-
+és szivügyleteiket a kávéházban szokták lebonyolitani. Ebből a
+portékából, vagyis a forgalmazott összegnek reá eső percentjéből és a
+vendégektől nyert borravalóból jött össze a szivarosgyerek jövedelme.
+
+A borravalót, mint jövedelmük tetemesebb részét, a szivarosgyerekek
+minden eszközzel igyekeztek gyarapitani. Tréfálkoztak a nagyságos
+urakkal, lóversenytippeket adtak, vicceket adtak le, közel engedték
+férkőzni egyéniségükhöz a vendégeket, állottak az asztalnál és lelkesen
+mulattak a társaság vidám beszélgetésén, amennyiben el nem zavarták őket
+az asztaltól. A borravaló biztositására az egész szektának megvolt az a
+fogása, hogy ha vissza kellett adniok, a visszaadandó pénzben tiz
+fillért mindig krajcárokban adtak.
+
+A vendég könnyedén odatolt a szivarosgyereknek három krajcárt, vagy akár
+kettőt is. Sok kicsi sokra megy. A szivarosgyerekek személyiség a
+társadalomban, öncél, egzisztencia. Nem ritkán, vagyis nagyon sokszor
+egy familiának a létalapja volt az, amit a szivarosgyerek
+hajnalról-hajnalra hazahozott. Némelyik szivarosgyereknek, akárcsak
+némelyik felnőtt családfentartónak, bizony nem a kötelesség volt az
+uralkodó szenvedélye. Voltak könnyelmü, lump társaságaik nekik, amelyek
+hajnalban a köruton tekeregtek cigarettázva s fütyörészve, tört
+plasztronjaikkal mint valami liliputi gigerlik és a hajnali
+utókávéházakban egy-egy nagy sarokasztalt körülültek és hallgatták a
+cigányt vagy billiárdoztak vagy a kicsi sportlapok fölött dugták össze
+vizes kefével vasalt fejüket és plajbásszal jelezgették
+különvéleményüket a sportlapon.
+
+A láda, melyet a hónuk alatt hordoztak, vagy a nyakukban viseltek
+szijjon, most a mult homályos raktárába kerül, annyi minden holmival,
+ami városunk, korunk, világunk volt. A szivarosládát Isten áldja, de mi
+lesz vajjon a szivarosgyerekkel? A szivarosgyerekek élőlények és nekik
+is élni kell tovább is, azaz megélni, ami legfőbb és immár egyetlen
+ambiciója mindenféle egyéniségnek a világon. Micsoda pályára fordultak a
+szivarosgyerekek? Isten veletek. Vagy ott maradtok a kávéházban, egy nap
+alatt felnőttetek pincéreknek? Akkor bocsánat, hogy tegeztem magukat.
+
+
+
+
+FRANCIA KENYÉR
+
+Ahonnét a meglepetést várta mindig az ember, ahonnét a tiszta, meleg,
+nevető igazságot remélte (mig várakozás és remény, mint két siró árva,
+el nem aludtak egymás árnyékában), Franciaország, a franciák hona, kábán
+és ügyefogyottan kullog utánunk mindenféle kedélytelen óvatosságokkal,
+amelyekkel tovább vonszolhatják a háborut, mintha az valami nagy
+szerencse volna. Utánoznak a franciák, akik kegyetlen mosollyal szokták
+volt nézni, hogy őket utánozzák. A franciák utánozták a zárórát,
+utánozták a hustalan napot, utánozzák a cukorhiányt és utánozzák a
+kenyérjegyet.
+
+Egyformák lettek ellenségeikkel, ugyanazt a célt kiáltják, ugyanazok az
+ötleteik, a gondolataik és gondjaik. És a fájdalom ó betüje, mely
+annyira divatba jött a szavak között, éppen oly szaporán hangzik a
+franca ajkakon is. Ha jól a szeme közé néznének egymásnak ezek a népek,
+csodálkoznának, hogy mennyire hasonlitanak már egymáshoz. Munkájuk,
+szenvedelmeik és szenvedéseik, szempontjaik, életmódjuk, szivük vagy
+szivtelenségük, lelkük vagy lelketlenségük, egész világuk mennyire
+harmonizál vagy hogy mondjam. Ennyi közösség, ilyen azonosság, ily
+egyetértés még nem is volt sohasem. Ilyen összebeszélés még nem volt a
+világon. Mintha rokonok lennének, testvérek, ugy egyeznek minden
+dolgukban. Micsoda különbség, micsoda idegenség, miféle nézeteltérés
+volna még itt a nemzetek között? Elvarázsoltan, elátkozottan, lankadtan
+küzködőknek tünnek mind egy hideg mezőben, gyászborulat alatt és
+misztikus iparkodással siettetik egymást a Halál elé, ki nyugton áll a
+horizonton.
+
+A legujabb francia szellemesség az, hogy a kenyeret csak egyféle
+lisztből szabad ezután sütni. Bizonyára nem abból a szép fehér lisztből,
+amiből akkor sütötték, mikor még minden idegennek szerettek adni belőle.
+Jó kenyér volt a párisi kenyér, kedves kenyér volt. Fehér volt a béle,
+mint a kalácsnak és a formája is olyan volt, mintha kalács lenne. Hosszu
+fehér kalácsot kapott az ember a Duvalban, a Café-Restaurantban, a
+Brasserieben a tányérja mellé. Nem számitották fel, mennyi kenyeret
+evett, ahogy vendégségben se számitják, és sok kicsi vendéglőben, ahol
+az ember megfordult, a bort is ugy adták ebédhez vagy vacsorához, mintha
+szüreten volnánk. Az üveg bor is járt az étkezéshez, mint Isten áldása.
+Mindez elmult és tönkrement.
+
+Kimehetünk még valaha Párisba, s ha mehetünk, kivánnunk-e menni vissza
+oda, hol Páris volt és ezután Franciaország fővárosa lesz ottan és az
+emberek franciául beszélnek majd, mégsem a franciák lesznek ők. És ha
+megint abból a fehér lisztből sütik hosszu, ropogós kenyerüket, annak az
+izét elveszi valami. Nem lesz kenyerünk a francia kenyér.
+
+
+
+
+SZINHÁZ
+
+Pénteken este, vagyis már délután tovább fog folyni a müvészet Budapest
+városában. Délután négy órára már kinyitják a mozik pénztárát, estére
+orfeum, kabaré, szinház pénztárnoknői és pénztárnokai is beülnek a
+szezámi fülkébe, hol a maguk csodálatos foglalkozását üzik. Érdekes
+személyek ők, a pénztárnoknők és a pénztárnokok a világ mulattató
+házaiban. Nagyon soknak, akiket láttam életemben, az arca memóriámban
+őrződik. Sajátságos ünnepélye van ezeknek az arcoknak, mint az
+ismeretlenek fotografiáinak szokott lenni. Párisban és Londonban
+frakkban jelennek meg este, ugy fogadják az ugynevezett nézőt a pénztár
+ablaka mögött. Minálunk nem huznak frakkot a pénztárnokok, ahogy
+általában a nézők sem öltözködnek estélyileg, mikor a szinházba mennek.
+
+De hétköznapi ruhában se hétköznapi lények a pénztárnokok, a szinház
+varázsa, rejtelme mintha bennük lenne legigazabban, ők látszanak
+legbizalmasabb lábon állani a teátrom szellemével. Néztem már őket
+müködésük közben, ami a pénz váltásából, visszaadásból és jegykiadásból
+áll. Azonkivül egy iv papiroson ceruzával irogatnak, huzgálnak, jeleket
+tesznek, és a falon a hátuk mögött, mint katonai térképek, ugy függnek a
+papendekli-táblák, amelyek a szinház keresztmetszetét és nézőterét
+ábrázolják. Karzat, erkély, páholyok, földszint sürü s kisértetien üres
+széksorokkal, a pici székek támláján egy-egy szám mindenütt és a
+széksorok elején római számok jelzik, melyik hányadik sor.
+
+Az a sok kicsi szám, amely a széksorokra van téve a szinházi térképen,
+egyszer csak elkezd jönni a rács elé sorban, azaz össze-vissza, zsöllye,
+karzati szék, erkélyszék, támlásszék és zártszék jön mind
+emberformájában, hölgyek, urak, aggok, ifjak, leánykák és katonák
+járulnak a pénztárhoz. A pénztárnoknőnek vagy pénztárnoknak csak a
+kezekkel és a hangokkal van dolga, föl se néz, hogy az arcokat lássa.
+Talán nem is ingerli az őket, ki hogy néz ki, talán megvan nekik
+magukban az ő világuk és egy igazságot látnak ők is maguk előtt az
+életuton. A hátuk mögött a fülkében sokszor látni lehet egy uriembert,
+aki érdeklődve hajolgat a pénztárnok jegyzetei fölé, meg a nyitódó,
+csukódó fiók fölé, hol a bankjegyek és ezüst pénzdarabok gyülekezése
+van. Meg a kék és lilaszin és barna, sárga jegycsomókat és kiváncsian
+nézi, melyeket a pénztárnok ujjai sebesen lapoznak, mig egy vagy két
+jegyet kikapnak a testvériesen simuló csomóból. Ez az uriember, akinek
+ebbe az elszigetelt helyiségbe szabad bejárása van s igy érdeklődik a
+pénztárnok buzgalmai iránt, alkalmasint rokona a pénztárnoknak, vagy
+lehet, hogy maga a direktor. Emlékszem a diákkorból, hogy a
+nagyvendéglőben játszó szintársulat kasszájában a jegyeket a direktor
+adta személyesen, aki délben cilinderben és pepita ferencjózsefben ment
+végig a piac-téren. És mikor odabenn a nagyteremben már Lumpácius
+Vagabundus javában énekelt, a direktor odaki maradt a pénztárban és oly
+elmerülve rakosgatta toronyba a forintokat és hatosokat, akár a füszeres
+este, mikor a forgalom elpihent.
+
+A pénztárosok is a nagyvárosok szinházaiban odaki maradnak a fényes
+fülkében sokáig, mialatt a szinházban sötétség van és a nézők néznek és
+hallgatnak. A pénztárnokok vajjon voltak már szinházban? Vagy nem is
+kiváncsiak a szindarabokra, mint mi közönséges emberek, akiket
+közönségnek neveznek? Vagy láttak-e már ők egy szindarabot a szinházban
+elejétő végig? Talán most, hogy nincs pénztár a mult szerda óta,
+unatkoztak és elmentek volna ők is valami szinházba nézőknek. Milyen
+furcsán eshet nekik, hogy mikor végre szabad estéik vannak, nincs hova
+menni. Valószinüleg a pihenés és az abba beléragódzó unalom nem olyan jó
+nekik, mint az izgalmas ülés a pénztárban. No, pénteken már ők is megint
+mehetnek szinházba.
+
+
+
+
+FÁTYOL
+
+Rajtok maradt az utcai lámpákon a fátyol, amibe tegnapra pólyálták fázós
+üvegjüket. Ma reggel is halovány fekete bánattal nézegettek álló
+helyükben a lámpák. Intézkedés volt-é, hogy fátyolban maradjanak még
+valameddig, vagy még nem intézkedtek a fátyolburkolat leszedése iránt és
+véletlen, hogy a mai napot is fátyolban töltik, én nem tudom. Az éjszaka
+nagy siralmat csinált minékünk a láthatatlan bakter, aki az egész
+világon igazgatja a sineket az ő saját regulája szerint. Az utcai lámpák
+Pesten fátyolban maradtak mára. Látod a fátyolos lámpákat? Nézed? Mert a
+lámpa lát, néz téged, fekete fátyolban tekint reád. Mintha csendesebb
+lenne a zörgés az utcán, mintha valami halkság lenne az utca felett,
+mint mikor nagy hó van, nem? Mintha fátyollal hangzanának a lópatkók és
+a kerekek és a csengetések. A fátyolos lámpáktól van. Olyanok, mintha
+máskor is láttuk volna már igy az utcán őket, régen valamikor, de mikor?
+Soha. Csak ugy képzeli az ember. Olyan az, mint a szüzi révülés, mikor
+olyan tájat, jelenetet, arcot látunk viszont, akit soha nem láttunk még,
+olyan mint mikor nyomasztó emlékeink jönnek olyan dolgokról, amelyek meg
+nem történtek velünk. Igy kivánjuk sejtelmünkben a lámpákat? Igy kellene
+fátyolban állaniok?
+
+Mintha lelkek volnának ezek a fátyolba vont lámpák, érzékeny és
+virrasztó lelkek a városon. Mintha a költők szemei néznék itt az életet,
+ugy néznek ezek a fátyolos lámpák. Fájdalom és ünnepély minden fölött.
+Az emberek szegénykék csak ugy forgolódtak a fátyolos lámpák alatt ma
+is, mint szoktak akármikor. Olyanok voltak, mint szoktak lenni. Csakugy
+gyürték egymást a Nyugatinál, mikor a váltóállitó fiu a villamos
+lépcsőjén a tompa kolompot rázta nekik. Az iskolás lányok, akik délben
+haza felé libbentek, éppen ugy nevetgéltek egymás közt, mint szoktak,
+valami cuki dologról, ami óra alatt történt és rajongtak tán arról is,
+milyen guzi lesz megint korcsolyázni, mert itt a december és maholnap
+jég lesz már. És a kocsis éppen olyan keserves méreggel szállott le a
+bakról, hogy az elesett lovat feltámassza a kövezetről.
+
+És a férfiak éppen ugy agyonpillantották a járdán azokat a szép nőket,
+akik izlésüknek és ösztönüknek kedveztek. És azok az emberek, akiknek
+nem áll mindig erre a fejük, éppen ugy loholtak vagy lógtak az utcán
+végig és keresztbe, üzletükbe, gondjukba, bajukba, hóbortjaikba s
+betegségeikbe sülyedve mint fejük tetejéig érő vizbe, melyből nem
+látszik ki nekik a világ és a saját maguk élete sem látszik nekik. A
+monstre-küldöttségek a trafikok előtt éppen olyan rendben és
+buskomolyságban néztek maguk elé és a rendőr éppen olyan türelmesen
+hátratett kezekkel sétált oldalt a tömeg mellett fel és alá, mint
+szokott. Mindig olyan minden, mint szokott lenni.
+
+Szivemben az van, hogy ilyen nehéz még soha nem volt az élet az
+embereknek. De igaz ez vajjon? Isten a tudója, ő a megmondhatója. Akad
+gyanakvó pillanat eszméletemben, hogy talán most a legkönnyebb nekünk,
+beszélő, gondoló, vágyódó, mozgó, nyugtalan mulandó csodáknak, mert csak
+állapotaink vannak már, mert a csapásoktól, amelyeket nyertünk,
+elvesztettük magunkat, mert a csillagoktól a szájig zuhantunk, amibe a
+falatot be kell adni, mert egy hig ürből páránk sürü, meleg, fáradt
+kicsi ködébe kerültünk, mert kinlódunk csak és nem szenvedünk, mert itt
+vagyunk és nem is tudjuk, hogy a világon vagyunk, észre se vesszük, hogy
+élünk és észre se vesszük, hogy eltününk.
+
+
+
+
+ROMÁNOK
+
+Maholnap a vasuti töltésen, szántóföldön, kertben, meg egynémely városi
+munkánál ujfajta munkásokat látni majd az országban. Nem az a kerek
+sipkájok lesz, ami az orosz munkásoknak van, sem olyan nem lesz, mint a
+szerb emberek fakó sárga sipkája, melynek formája az ujságpapirból
+hajtogatott katonasipka (gyanutlan gyermekkor csákója), hanem az eleje
+felfelé ugrik, mint a negyvennyolcas honvédsipkának vagy a francia
+communardok sipkájának. Román katonasipkában lesznek uj munkásaink.
+Mennyi jut hazánknak az uj foglyokból, nem tudni, de biztos, hogy
+sokkalta több, mint uralkodójuk sejtette, mikor a megfelelő szép szavak
+kiséretében a csillagos nyári estén elküldte háboruba őket.
+
+Tán már dolgoznak is a magyar földön román foglyok s a román sipka se
+valami nagy ujság. Ha Pestre is jut belőlük, itt is csak egy-két napig
+kapnak egy-egy pillantást a járókelőktől, akik harmadik esztendeje
+járnak-kelnek a háboru vénitő levegőjében és rokkant kiváncsiságuk alig
+is veszi fel már az uj figurákat. Hogy a román munkások is katonák
+voltak, ellenségek, puskát szorongattak és szuronyt markoltak drága
+magyar gyerekekkel szemben és hogy a halál borzadályos cirkuszából
+jönnek, az már talán eszébe se jut senkinek, mikor meglátja őket. Az
+oroszról ki gondol valami idegent, valami melanchólikusat, ünnepit vagy
+vadat, mikor a hidon át csendesen hajtja a két lovat és viszi Budára a
+szenet és szórakozottan legyinget az ostorral s szokásból jelez a lónak
+ajkaival: prrr… és álmosan néz oldalt a Dunára, mintha Pétervárott menne
+a fuvarral a Néva hidján átal.
+
+Csakugyan ugy néz ki, mint egy igazi orosz, mig le nem ugrik az ülésről,
+mert az ismerős jegyszedő intett neki, hogy van egy kis bagó. A
+tenyerébe teszik a bagót s akkor megköszöni, azt mondja: köszönöm
+szépen, Isten áldja meg. Egy külön nagyocska néphez tartozik ő, a
+hadifoglyok népéhez, amely el van szórva a világon, mint Izrael fiai
+hajdanában. Az orosz is, a szerb is, aki nehezebb természet, de végzi
+dolgát az állat eszméletlenségével (vagy intelligenciájával). Vannak még
+a hadifoglyoknak álmaik? Vagy álmatlanságuk, az van-e még? A vizbe, amit
+isznak, mennyi csepp került bele a Léthe vizéből? Tünődni ha ráérnek,
+mennyit tünődnek még arról a világról, ami volt és ami állandónak igérte
+magát? A képek, amelyekkel körül van aggatva lelkük tiszta szobája,
+mennyit fakultak már eddig?
+
+A régi hangok emlékezetükben mennyit vesztettek eddig erejükből? Mellük
+tegezéből nem fogytak ki még a messzi távolba suhanó gyengéd
+nyilvesszők: a sóhajok? Van még egy sóhajuk minden estére? Tartanak-e
+még sok titkos husvétot az élet hétköznapjain: szemeikből meglocsolják-e
+képüket könyekkel? E folyékony és tünendő drágagyöngyökkel szokták-e s
+módjukban van-e még magukat ajándékozni? Szivükön nehezebb lett-e vagy
+könnyebb a fájdalom bársony takarója, annyi napok és napok után? Dicső
+teher volna mindent tudni mindenféle emberről, minden változatait,
+szakadásait, rongyolódását, foltozódását, pókhálóját, mohát és
+aranylását minden egyes életnek e világon.
+
+A szokatlan sipkáju románok is itt fognak kapálni, kaszálni, masinázni,
+zsákolni s fuvarozni, mint ezek a többiek. Vajjon mennyire szokják meg a
+magyarok ezeket a morc és satnya uj foglyokat? Milyen munkások lesznek
+belőlük? Ők mennyire szeretik majd meg ezt a népet? Nem nagyon bánnám,
+ha természetüket nem lenne idő kiismerni s e fölösleges kérdésekre nem
+válaszolna a jövő s kibeszélhetetlen szivességgel mondanék le a
+legszerényebb elmélkedésről is sorsuk felett, ha akár már holnap olyan
+világ jönne, hogy a román foglyok és mindenféle foglyok indulnának
+vissza a maguk hazájába.
+
+
+
+
+BÉKEAJÁNLAT
+
+Csudálatos egy nap volt ez a mai nap, a keddi nap. A volt világban
+minden nap csudálatos volt, mert a világon voltunk, de talán ildomtalan
+ilyenkor ilyesmit dadogni. Ma békeajánlatot tett egyik Európa a másik
+Európának. Ketten, két ismerős és önmagának idegen tömeg, rajongva
+összebeszélt a halálra. Mintha két egyén tette volna. Mint a minap irta
+a lap, hogy két reménytelen postáskisasszony együtt ment meghalni. Ugy
+ment világunk két darabja összeölelkezve pusztulni. Most az egyik világ
+ocsudik, bontakozik a halálos öleletből és bánattal és jósággal kezdi:
+éljünk.
+
+Mintha lemondás volna, mikor békét akarnak. Istenem, mik jönnek és
+mennek az embernek zavart és eladott fejében. Valamit felfedeznek talán
+holnapra a földön, egy rengés a földnek és a tengernek minden pontján
+egyszerre fog érződni, egy zengés az egész égen egyszerre hallik minden
+tájak felett, talán egyszerre ejtik ki minden nyelven a népek: emberek
+vagyunk. Mint a regále-udvaron vasárnap az összeveszett nép közt
+elhallik egy ember szava: magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást.
+
+Az ember, mint egy bölcs külföldi, kimondta, soha nem áll élményei
+magaslatán. Mi volt ez a mai nap a világnak, mi volt minden fajta
+embernek külön-külön, mi volt nekem, aki mindenki helyébe képzelem magam
+és nem tudom ki és mi vagyok, nem látom és nem mondhatom, mit ért és mit
+jelentett és mit müvelt a mai nap. Mi történt ezen a napon? Délben azt
+hallottam, hogy valami előzetes fegyverszünet lesz. Akkor még nem volt
+az utcán az ujság. Egy órakor azt ujságolta valaki, hogy Románia letette
+a fegyvert.
+
+Látni nem lehetett semmit a világ eseményeiből, csak az esőt, azt se
+mindenki látta talán, mert nem érnek rá figyelemmel kisérni a végtelen
+párhuzamosan és ködös szintelenséggel suhanó és suhanó vizcérnákat, csak
+nedvességet és a szurkálást és a hidegséget és a kellemetlen hangulatot
+tapasztalják és gondolják és mondogatják: esik az eső.
+
+Mi volt ez a nap nehéz betegeknek, akiknek öntudatuk már elment előre
+szállást csinálni, kik a kórházi vaságyon feküdtek és ujjaik az ágy
+szélét tapogatták szórakozottan és szemeik a fehér plafond-t vizsgálták
+megmagyarázatlan kitartással? Mit tudtak ők a mai napról? Mit láttak
+ebből a keddi napból a vakok, akiket megvakitottak, vagy akik
+megvakultak? Mit hallottak a süketek, akiket megsüketitettek, vagy akik
+megsüketültek már harmadév előtt vagy süketen jöttek a világra? Mit
+mondtak a némák? Mit gondoltak az együgyüek és eszelősek és
+háborodottak?
+
+Mi volt ez a mai nap a harctéren? A katonának, aki a shrapnell gyári
+szükölését hallgatta, meg a golyó varrótű fényére emlékeztető sugárát,
+vagy pihenőben, a fedezék unalmában a gramofon részvétlen rekedt dalát
+hallgatta, annak mi volt a mai nap, a katonának, ki testének ismert
+térfogatában egész életét odakint tartja, az mit tudott erről a napról,
+a katona? Az ember, akit katonának nevezünk?
+
+Az emberiség meg nem választott képviselői, a költők, e legboldogabb és
+legboldogtalanabb lelkek, e világ véletlenjei, vendégei, kémjei,
+incognito jött, idegen származásu látogatói a világnak, akik a sötét
+kutba néznek lefelé, mióta az van, amit háborunak kereszteltek el, ők
+felpróbálják emelni fejüket ma? Ők mit vágynak, mit akarnak s mit tudnak
+kimondani?
+
+A rikkancs nyargal a járdán, elpöndöriti, akit surol futtában és lázit
+orditásával: Békeajánlat! Békeajánlat! Én hallom, felelőtlen visszhangot
+érzek melegedni, gerjedni, magamból, minden ablak mögül, az eltakart
+utcákból, vidékről, más honokból, tengeren tulról és a rikkancsot is ugy
+hallom, mintha a maga ajánlatát tenné. Békeajánlat nekem, békeajánlat
+mindenkinek, békeajánlat a világnak. Ugy kiabál. Csak elhallana a
+katonákhoz, mielőtt még a lapot megkapják. Még ma hallanák. De jó egy jó
+szó is az életben azoknak, akik élnek.
+
+
+
+
+HINDENBURG MEG A TÖBBI BABA
+
+A bazárban kipakolták már a babákat. Jön a karácsony, a szeretet ünnepe
+s a gyerekek szeretik a babákat. A babák is biztos szeretik a
+gyerekeket, sőt a felnőttek is kedvelik ugylátszik, hisz olyan hü
+mosollyal néznek kifelé a járdán jövőkre-menőkre, mindenkire ugyanazzal
+a rózsa örömmel orcáikon és üde bámulattal ragyogó tág szemükben. Könnyü
+nekik, mert ők nem élnek, csak jelen vannak ünnepélyesen a világon és az
+ugynevezett lélek helyett vatta van bennök. Teli s teli velük a kirakat,
+ott állanak százan egymás mellett és felett, viaszkacsóikat kissé előre
+tartva, mintha járni vágynának, vagy mintha rögtön emelnék ütemre, mint
+Olympia az operában.
+
+A bazárban pedig a nagy pulton egy egész babavilág van kirakva. Állatok
+és emberbabák. Porcellánbabák, posztóbabák, szőrméből és bőrméből
+csinált babák, bádogból és kaucsukból való babák, mint rendesen. A
+szövetből és gyapjuból alkotott állatfigurák olyanok, mint amilyeneknek
+a természet is előállitja őket, olyan medvék, elefántok, oroszlánok,
+lovak, csacsik és majmok és bárányok. Az emberbabák divatja el van
+változva, mint el van változva a világ is. A kicsi cukrászok, szakácsok,
+postásfiuk, vadászok, turisták, footballra öltöztetett babák és bohócok
+nem igen szerepelnek a pulton. Egy-két paprikajancsi akad a régi
+világból, piros pantallóban, vagy kockás bugyogóban feküsznek hanyatt, a
+képük sápadt és két karjuk mintha megfagyott volna, mereven tartja a
+cintányért, mintha ámulatukban elfelejtenék összezenditeni és pupos
+mellük ugy néz ki, mintha megdagadt és eltorzult szivük tolakodna
+kifele.
+
+Jobbadán katonát ábrázol a többi baba, már aki a himnemhez tartozik.
+Magyar és osztrák katonából, német katonából és törökből áll ez a
+hadsereg a pulton. Vagyis fekszik, nem áll. Feküsznek egymás mellett
+boldog néma szövetségben, pufók viasz arcukkal, csak a törököknek van
+piros máz a képök közepén, mintha ők volnának a legegészségesebbek.
+Mindnek a lábán egy kicsi cédula fityeg, azon van az ára. Ezek a katonák
+itt nagyon olcsók. Egy korona, egy korona ötven. Hindenburg, igaz, ő két
+korona ötven. Egy egész csomó Hindenburg hever a katonák közt, mint
+valami külön alakulat a babahadban. Nagybajuszu Hindenburg, sarkigérő
+szürke köpenyegben. Ugy hasonlit mind a Hindenburg egymáshoz, mint a
+közkatona babák egymáshoz, a német a németekhez, a magyar-osztrák a
+magyar-osztrákokhoz, a török a törökökhöz, ahogy a gyárban egy mintára
+gyurták őket, minden személyválogatás nélkül.
+
+A női nemhez tartozó babák jobbadán olyanok, mint máskor, tündéries
+gyermekruhába vagy álmodott kosztümbe vannak varrva. Azok a
+karakter-babák, akik tavaly előtt, meg még tavaly is ápolónőknek voltak
+öltöztetve, az idén kikoptak a forgalomból, amennyire megállapitható
+volt abban a bazárban, amelyikből békés tudósitásom ered. Inkább sok
+kicsi gazdasszonyt látni. Két korona, kettő ötven, három korona az áruk.
+De ez itten a szerényebb nagyközönségnek való bazár, a belvárosban,
+fényesebb boltokban bizonyára mindenféle pazar babákat is látni, a
+legszebb változatokban és divatokban, amelyek tiz, husz forintba jönnek,
+lehet, hogy százforintos baba is van.
+
+
+
+
+BÉKE MEG ZSEMLYE
+
+Gondolom, ez a két dolog szerepelt ma legfőképpen a fejünk felett, a
+nyomdában e két szót hadarták a szedők ujjai legtöbbet és a lakosság
+ajkai leginkább e két szót kapkodták. A békét meg a zsemlyét. A város
+érdeklődésében, mondjuk, a béke volt az ég és az égen a nap egy zsemlye
+volt. Arról volt máma szó, lesz-e béke s arról, hogy lesz-e zsemlye.
+Csudálatos, hogy ilyen egy napon, mikor reszketős reménnyel emelhetjük
+tenyerünket szemünk fölé, hogy a világ visszafordulása elé pillantsunk,
+ilyen napon a zsemlye is eszükbe tud jutni az embereknek. Nem?
+
+Az ilyen meglepődést még magammal sem tudom igazán megosztani, csontfejü
+aggastyánnak gondolom magam és ugy próbálok emlékezni, hogy ezelőtt
+harminc-negyven esztendővel, mikor fiatal ember voltam, abban az
+össze-vissza háboruban harmadfélévre az egyik háboru-társaság békét
+kinált a másik háboru-társaságnak és éppen akkor a lakosok frissen
+örvendeztek a zsemlye reménységének. Vagy egy más korszakba teszem
+magamat, száz esztendővel későbbre vagy ezer évvel előbbre s ugy mesélem
+ezt magamnak és ugy próbálom, hogy benyomásom vagy véleményem legyen
+erről a mostani világról.
+
+A mai nap felől egy valótlan messzeségből ide nézve, mondhatatlan,
+gazdag és ködös-fényes illuzióim vannak, valami tulságosat látok, amiben
+mindent észrevenni gyönge a szemem, végleteit az emberiség jobb
+szenvedelmeinek, epedő s könyörgő karok sürü kalászainak viharlengését a
+levegőben, utcákról terekre nyomuló tarka tömegeket, félőrült orkánját
+az ébredő igazság hangjainak, a hajnalló eszmélet sikolyait hallom,
+amelyek mint szélben a szalagok repdesnek, a győzelemre menő élet
+mámoros körbefogózását látom, táncban kerengélnek, letérdelnek, egymás
+térdein kapaszkodnak fel, ölelkeznek és egymás arcára cseppentik a
+könyeket, amelyek fájdalmat és örömöt cserélnek egy azon gyöngyszinü
+sürü harmatozással. Jóféle érzéseik hevétől hajadonfőtt vannak,
+trombiták és hegedük szoronganak az ünnep tumultusában és a bérkocsik a
+megrendült tolongásban, potya rajongókkal megrakva tévelyegnek szeliden.
+
+No, itt vagyok a jelenbe belészorulva s hallom tisztán, hogy egyforma
+fáradtan vagy egyforma vidoran tárgyalják a népek, lesz-e béke s lesz-e
+zsemlye. Egyiknek a másikhoz e napon nincsen köze, lehet, hogy meglesz a
+béke hirtelen-váratlan és zsemlyét még egy darabig nem fognak sütni a
+pékek. Lehet, hogy holnaputánra lesz már zsemlye s egyelőre más változás
+a világban nem lesz. Tudnak a zsemlyének is örvendezni, magának a puszta
+zsemlyének is? Hogyne, hiszen a hirére is, hogy megvidámodtak a
+táplálkozó város hangjai.
+
+A béke egy egész világ, a zsemlye meg csak egy zsemlye. De meg lehet
+fogni, ropogtatni lehet, kettérántani, fehér belét kihuzni, apritani
+tejbe, kávéba. A száraz zsemlyét reszelni lehet, levesbe lehet szórni,
+gombócot, tortát lehet gyurni a zsemlyéből. A megfoghatatlan békével mit
+teszünk, ha itt lesz? Hányszor hallottam hány embertől: Hej de berugok
+aznap! Tudniillik a béke napján. Miért akarnak berugni? Hiszen ha hej be
+berugnak, azt se tudják, hogy béke van, ugy be lesznek rugva. Hát mi az
+a béke? Az még semmi magában. Egy vagy két üveg pezsgő több annál. A
+zsemlye is több annál. Látod uram istenem, milyen semmi a béke a
+boldogtalan világnak. Ha a zsemlyét meg tudod adni, add meg már azt a
+semmiséget is, uram, a békét.
+
+
+
+
+TÉLI HANG
+
+– Haaa… jő, vonul, mulik a forgalom felett a szakadt emberhang, egy
+ismeretlen hangja, emlékhang. Haaaa… egy kocsis, ki egy bakon ül, riaszt
+és óv vele talán. Melyik vajjon? Mind egyforma nehéz árnyék a behavazott
+kocsik homloka előtt a fehér homályban. A szomszéd utcából rebbent el a
+gazdátlan mély és könnyü hang? Haaaa… a kerekek puhán görögnek, a járda
+népe lebuktatott fejjel oson előre-hátra, előre huzó termetekkel mintha
+bóbiskoló korcsolyázók lennének. Hó van az uttesten, hó van a
+flaszteren, a tetőkön és az erkélyeken hó van, a kémények oldala havat
+kapott, a reklámoszlopnak hógallérja van és egy nagy rózsaszin plakátot
+is megvert a hó. A bezárt villák fala is ilyen, amelyeknek merengő
+csendjét a tél paskolja hangtalan fehérrel.
+
+Reggel eső volt, erős eső, tiszta esőből való eső. Délre fagyos eső
+lett, zuzmara, hó zudult vele, bántó, dermesztő téli eső szakadt, az
+ágakat megfogta s befuttatta gyémántosan, gyöngyösen. A levelek távozása
+óta zavartan várakozó sovány galyazatok hirtelen az álom fényes
+fátyolában tüntek föl. Az érzések, az ember érzelmei festhetnek igy a
+lét sérelmében, a csalatkozás után, a szenvedés diszeivel ünnepelve,
+másvilági pompával megkoronázva, eszméletlen üdvben és győzelemben.
+
+Délutánra leengedte magát a teljes tele hó, a lágy, tiszta teher, a
+nesztelen nagy támadás, a fehér bámulat, pehelynek meg pehelynek
+véletlen végtelensége. Az idő függönyét elhuzta s életünk a tél
+felvonásában játszik. Haaaa… hallod ezt a hangot? Emlékszel a mult és
+mult évek havazásaira? Szakad a hó. Itt van. Tél van. A leszegényedett
+ábránd lehuzza ferdült nyakát, a követelő évszak nem ad már halasztást.
+Füteni kell, meleget kell enni, nem svindlizhet tovább az alattomos
+szegénység. A hópelyhek beleszaladnak a felpislanó szemekbe, melyek
+tanács és bizalom nélkül a lenyomott fakó égtől: miből, hogy és mit? Mi
+lesz? Az élet a legsürübb önzéssel érdeklődik önmaga iránt, a különös
+eget minden pártfogás nélkül hagyja különösnek lenni.
+
+Egyik embernek a diszmagyar a gondja, melyben megizzad annyi órán
+keresztül a zsufolt templomban és odakinn aztán a koronázó domb alatt
+álldogálva tüdőgyulladást kaphat. A másik embernek a disztelen és
+magyartalan és prém és bélés nélkül való öltözetével van baja, melyben
+ugy megfázhat, hogy elmehet Földesre deszkát árulni.
+
+Az ég ma egyforma különös a havazásban a más-más téli aggodalmak felett.
+Oly fekete az ég. Vagy fehér? Egy-egy pillanatban a havazás rémlik
+feketének és mintha fehér álmokból dülne lefelé. Hol is az ég? A
+tekintetnek mennyire kell repülni ilyenkor, hogy eget érjen? Magosabban
+van az ég vagy egészen a fejünk fölé rogyott? Én nem tudom kivenni. Ugy
+tetszik, hogyha a kéményből felbujna most a kéményseprő, ő már az égben
+állana.
+
+
+
+
+ARANYSARKANTYU
+
+A magyar király koronázása alkalmával néhány érdemes nemes urat Szent
+István kardjának érintésével aranysarkantyus vitézzé avat. Ujabb időben
+az aranysarkantyus vitézeket a miniszterelnök hozza javaslatba. A
+rendvitézek külön lovagrendet nem képeznek, sem rendjeleik, sem
+szabályaik nincsenek. Számuk igen különböző volt. III. Károlynál 6,
+Mária Teréziánál 44, II. Lipótnál 33, V. Ferdinándnál 27, a legutóbbi
+koronázásnál 23. Az aranysarkantyus vitézek hajdan a csizmán
+aranysarkantyut viseltek, valamint a kalpagon a forgó alatt szintén kis
+arany sarkantyut.
+
+Ezt, amit eddig irtam, nem is irtam, hanem másoltam a Pallas-féle
+lexikonból és ez uralkodói nevek és e hüs, rendes mondatok másolása
+alatt szivemet, ha szabad megjegyeznem, unalom futotta el és abban a
+régmult hangulatban éreztem egy kicsit magamat, mikor leckét magoltam
+este két tenyeremmel szoritva két halántékomat. És emlékszem, hogy
+olyankor sokszor nyugtalan lettem, felnéztem a könyvből és elbámultam
+azon, hogy vajjon mi közöm nekem ahhoz, amit tanulok és aztán jól esett
+sokáig a csendben nézni a lámpa mellől a fekete ablakot és hallgatni a
+fakó kutyaugatást messziről és olyasmiket gondolni, hogy boldog
+leszek-e? Milyen lesz a szerelem? Mi az élet célja?
+
+Szóval megnéztem az aranysarkantyus vitézségre vonatkozó adatokat a
+Pallas-lexikonban. Mert most a szeretet ünnepén és már a mult héten is
+annyi mindent láttam az ujságokban az aranysarkantyusságról és annyit
+hallottam mindenfelé diskurálni róla. Mint a jelenkorban lábatlankodó
+krónikás, kötelességnek gondoltam, hogy legalább annyira kimüveljem
+magamat az aranysarkantyu felől, amennyire a lexikon engedi, mert bizony
+az elnevezésnél egyebet nem tudtam eddig erről a ragyogó foglalkozásról,
+a világra jönni pedig teljesen tájékozatlanul jöttem, ösztöne s sejtelme
+nélkül annak, hogy aranysarkantyus vitézek vannak.
+
+A Pallas-lexikonban annyit találtam, amennyit fentebb lemásolni
+szorgalmas voltam. Aztán kiváncsiságból fellapoztam a Révai-féle
+lexikont is, hát abban hogy mint van. A Révai-félében is körülbelül
+annyit találtam azonos vagy hasonló szavakkal. Olyan szépen egyetért a
+kétféle lexikon az aranysarkantyu kérdésében és bizonyára egyéb
+dolgokban is és amellett félek, hogy ellenségei egymásnak. Igaz: a
+Révaiban csak annyival van több, hogy az aranysarkantyus vitézeket
+azelőtt az ország nádora hozta javaslatba.
+
+Nos, valamit már mégis tudok az aranysarkantyus vitézségről és egy
+kicsit miveltebb füllel hallgathatom, hogy a polgárságnak mennyire fáj
+ez az aranysérelem és hogy a grófok, akiket kijelöltek, mennyire tüntek
+ki a háboruban és mennyire nem és hogy az aranysarkantyus vitézség
+alapjában véve nincs is harci erényekhez kötve és hogy, de kérem, ha már
+háboru van… és hogy miért kell ebben is a munkapártnak diadalmaskodni és
+minden.
+
+És minden ugy lesz, ahogy már elintézték, egy-két nap van még az
+aranysarkantyu kérdésének izgatott pengetésére, ma már bevonul az udvar
+Pestbudára függő zászlók alatt és lobogózott cimerek és pajzsocskák
+között, amelyek a falakon összeáztak és fáradtak lettek, mint a sziv
+álmai, mire teljesednének. A koronázás után elcsöndesül az
+aranysarkantyu, de majd akad rögtön más ilyen izgatottság, ami
+bekapcsolja magába kortársaink elméjét és idegeit és megint másról lesz
+divat beszélni, nem arról, hogy a harctereken életveszélyben vannak az
+emberek.
+
+
+
+
+BOLDOG
+
+Zug a levegő még. Boldog ujévet kivánok, boldog ujévet, boldog, boldog,
+boldog… Mint mikor a rostálást elhagyják kinn a tanyán, jobbra-balra
+viszik a fülükben a rosta zugását a fáradt cselédek. Harmadfél
+esztendeje nagyban ölik a népek egymást. Mindennek, ami a földön emberé
+volt, befellegzett. S ujév jön közbe s kinyitják szájuket és köröskörül
+kiáltják azt a szót, hogy: boldog. Még megvan nyelvükön e szó s még ki
+birják ejteni. Még most is divat és kötelesség. Mit értenek alatta,
+mikor boldog ujévet kivánnak? Mi van a fejükben, mikor kihangzik fogaik
+közt: boldog?
+
+Mit gondolnak? Mit jelent nekik? Ezelőtt, a megbukott világban mit
+gondoltak ilyenkor? Izgatottan lestem sokszor férfiak és nők szemébe,
+mikor a boldogság szavát kiejtettek. Nem lehetett tisztába jönni velük.
+Közöny és szórakozottság, unalom és csüngő, semmibe se fogózó epedés
+volt a szemekben. Nem tudták mi az, amit kimondanak. Akkor se tudták, az
+ugynevezett békében.
+
+A szegény tudatlan oláh vagy horvát bakát a sürü erdőbe állitják
+éjszaka. Elküldik, megmondják neki a jelszót. Azt mondják neki: Colonne.
+Vagy másik ilyen szót, amit ő megtanul a fejében. És kérdi messziről, ha
+jő a sötétben egy másik ember és kiáltja ő is, ha kérdik messziről. És
+nem érti, hogy mi az, amit kiált. Ilyen jelszavakkal és jelhangokkal
+nyüzsögnek az emberek e vadidegen világon. Honnét hozták magukkal
+szavaikat, amelyeket nem értenek? Azt mondják háboru, azt mondják
+boldog…
+
+Hagyjuk.
+
+
+
+
+TIZENKETTŐ
+
+Valaha régen, tán a mesében, éjszaka tizenkét órakor ha benézett az
+ember a táncpalotába, hát egy lelket se látott még a tulzó lámpák alatt
+a parkett körül sorakozó asztaloknál. Azaz dehogy nem, a pincérek is
+csak lelkek. A pincérek ott voltak már, teritették lefele fehérrel a
+kicsi fenyőfaasztalokat, tolták az asztalhoz a székeket egymással szembe
+szépen, hogy ismerkedjenek. Egy pincér a piros páholy pereméhez dülve a
+Magyar Turf cimü csinos hirlapocskát lapozta érdekkel. A cigánynak is
+van lelke, a cigány is ott volt már. A muzsikák még a tokokban aludtak a
+pódium padlóján, a cigányok ültek a székeken és vitatkoztak mint valami
+delegációs albizottság. Csak a cimbalmos ült komolyan a cimbalom előtt
+és a verőt futtatta le-föl a cimbalom érzékeny mellén alig szóló
+ábrándos pattogással és közbe-közbe megfogott egy srófot. A virágárusné,
+vagyis az a vastag és tekintélyes feketeruhás asszonyság, „akié a
+virág“, az is ott volt éjfélre, igaz, és annak is van lelke. Lelke van
+az asszonyságnak, „akié a virág“, de szive bizonyisten nem tudom van-e
+még neki, talán már egészen tönkrement az életnél az asszonyság szive,
+mire az éjfélutánnak olyan rideg és nehéz branche-ához érkezett, mint
+amilyen a virág. Az asszonyság már válogatta kifele a kicsi
+jégszekrényből a tegnapról eltett rózsákat és tubarózsákat és mogorva
+német szavakat ejtett magában, miközben mustrálta a kezébe vett rózsa
+gyürődéseit és rozsdáit. Igaz, az angol fiunak is van lelke, egy angol
+fiu is ott kopogott már a teremben, mert már felöltözött és könnyü
+bokáit próbálta az üres parketten. Térdnadrágban, tenniszingben, frissen
+pirositott orcával és friss mosollyal lengette lábszárait maga alatt és
+felelőtlen angol hangján, huszéves torkából könnyedén monologizált
+hozzá: Hello my baby, my little baby…
+
+A lányok, az ugynevezett nők, vagy nőcskék, a chansonnette-ek és
+soubrette-ek, a diseuse-ök és duettisták és partnernők és spicctáncosnők
+és a Muzsáktól teljesen független egyszerü consumszolgálók, ők is ott
+unatkoztak már a teremben és nekik is van lelkük, bár az életpályán az
+csak kerékkötőül szolgál nekik a boldogulásnál. Ott telepedtek az
+asztaloknál vagy sétálgattak a néma páholyok előtt tulzott diszeikkel,
+feltünőséget csináló ékszereikkel vagy ékszertelenül, ami még nagyobb
+feltünőség, kisiklott szineikkel és mámoros szabásaikkal és vakmerő
+cipőikkel és kezükben sulyos reticulejükkel, amely nélkül egy lépést se
+tesznek, akár a francia kabinet tagjai irattáska nélkül. Hármasával,
+párosával összebujva tárgyaltak, toiletteről, gázsiról, gyermekeik
+neveléséről, és fiukról, akiket jó volna szeretni s urakról, akiket jó
+volna nem szeretni.
+
+Egy dán leány, sajtorcákkal és száraz szőke fürtökkel, amelyek gyermeki
+csigákban tolongták körül homlokát és füleit, anyai médaillonnal a
+nyakában, külön könyökölt és valamely Ullstein-regényben olvasott két
+márványgolyó szemével. Neki is van lelke, dán lelke van neki. Azután a
+legfőbb személy, a mulató Montenuovója, főtitkár és főrendező,
+örömmester és főtanár, főokos és főbolond, főügynök és főfőlump, roué és
+szerelmes, a mosolygó éjfélutáni miniszterelnök és valóságos belső
+titkos tanácsos és pénzügyminiszter és borászati felügyelő s
+parlementaire s attasé s forgalmi főnök és cigánybiró, már ő is itt van
+és neki is van lelke. Sőt ő az egésznek a lelke. Bajusza, haja feketébb
+mint valaha, legalább is feketébb, mint délben volt, képe piros és a
+mosolyt hat ökör le nem huzza ajkáról. Édes kedves ünnepélyes szép
+tiszta könnyü kellemes férfi, öreggel egyivásu, fiatalokkal kortárs,
+mindenkivel pajtás, világ öröme, isten áldása.
+
+Nyakkendőjét igazgatja plastronján, lapossarku lágy cipőiben frissen
+mozgatja lábujjait, szervusszal üdvözli az asszonyságot, „akié a virág“,
+a lányokkal titokteljesen perel, egy-egy teljhatalmu puszival ereszkedik
+le vállakhoz, nyakszirtekhez, lágy szivvel és ragyogó szemekkel
+hallgatja végig egyik vagy másik leány ajakáról öngyilkosságát, amelyet
+az öngyilkosnő a kora délutáni órákban követett el, mert „nem tudtam már
+mit csinálni boldogtalanságomban, de mindjárt utána jobban lettem, látja
+rendes időre be is jöttem“.
+
+A szinpad el van zárva arany guirlande-os zöld peluche-függönynyel és a
+szinpad előtt a kicsi szini zenekar szerszámai még csöndet játszanak. A
+zongora nyitva van, lenn a fehér billentyüsoron egy fekete billentyü
+vendégszerepel. Nem volt az fekete, fehér volt, de szivarral égették
+egyszer addig, mig tiszta fekete lett.
+
+Ilyenformán nézett ki éjfélben tizenkét órakor a mulatozó világ.
+Tizenkettő után jöttek a vendégek, akkor osztán kezdődött az élet.
+
+
+
+
+A GÓLEM
+
+Az éjszaka találkoztam a gólemmel. Vagy nagy betüvel mondjam, Gólemmel?
+Mindegy nekem. A hidon mentem csendben, éjfél volt, a rakpartok kevés
+lámpáikkal vakoskodtak, fény, mozgás, hang, minden meg volt halva a
+város két testében, mintha csakugyan halva lenne minden élet vagy valami
+alkalmasabb világra szökött volna el. A Dunából lennről futó neszek
+hallottak fel, mintha a tengerhez vonagló hullámok kéjes nyögései
+lennének, vagy mintha rég elmult öngyilkosok utolsó sóhajai kérezkedtek
+volna fel. No szóval éjfél volt. Egyszer csak jön szembe velem a gólem.
+Rögtön megismertem, még mielőtt megijedtem volna.
+
+A két karját felfelé tartotta, mint a cirkuszban az idomitott ló a
+lakkcsizmás és parókás stallmeister urral szembe, ki ostorát emelve
+hátrál előtte. Két idomtalan lábát szétvetve lépegetett a gólem, mint
+egy nehéz részeg ember. Ugyanaz a nagy feje volt és ugyanaz a
+krumpli-orra, mint amilyennek a moziban láttam egyszer Wegener ur
+alakitásában. Mondom, mindjárt megismertem. Aztán megijedtem. De ahogy
+közelebb-közelebb dülöngött és néztem a képébe, egész rémületem dacára
+muszáj volt elnevetnem magamat, olyan egy buta pofája volt. No most
+megesz, villant át agyamon. E villanás után ujabb villanás jött, az
+villant át agyamon, hogy a gólem a moziban sem evett. Enni azt nem tud.
+Nyugalmat erőltetve vártam, mig elhalad mellettem. De a gólem megállott
+előttem. Kitértem neki. A gólem felém fordult:
+
+– Hö, hö – azt mondja –, te, állj meg.
+
+Egy életem, egy halálom, megállottam, felnéztem rá, szóltam neki:
+
+– Mit akarsz? (Tegeztem, mert ő is tegezett.)
+
+– Én vagyok a gólem, – mondja nehéz, tompa gólemhangon. – Ki vagy te?
+
+– Én nem vagyok gólem, – mondom.
+
+– Én megyek a szinházba, – társalog tovább.
+
+– Jó, mondom, eredj a szinházba.
+
+– Én megyek az orfeumba, – szól megint.
+
+– Jó, jó, eredj az orfeumba.
+
+– Én megyek a kabaréba, – folytatja.
+
+– Menj, menj – mondok, – csak eredj át inkább a másik oldalra, aki Buda
+felől jön, annak ott kell menni.
+
+– Én megyek a moziba, – feleli.
+
+– No, csak siess.
+
+– Én megyek mindenüvé.
+
+– Én nem tartóztatlak.
+
+Indulni akartam, a gólem megingott, dülöngőzött egy kicsit, aztán
+megtorpant és csak nem hagyott békét. Mintha valami mérgesség keveredett
+volna fád hangjába:
+
+– Te nem tudsz énrólam semmit.
+
+– Dehogynem, mondom, tudok én mindent rólad. Olvastam már régen a te
+históriádat. Nagyon szép történetek vannak a héber irodalomban, még
+szebbek is, mint a tiéd, ismered például a babyloni testvérek
+történetét, akiket Nabukodonozor…
+
+– Nem, nem, nem – próbált toppantani –, én vagyok a gólem. Beszélj
+énrólam.
+
+– Igen? – mondom. – Unlak gólem. Nem szeretlek gólem. Nem érdekelsz
+gólem. Utálom már a nevedet hallani gólem. Az embereket szeretem, gólem.
+Az emberek izgatnak, akik élnek. Az emberekért vagyok oda, akik
+megöletik egymástól magukat. Az eleven emberek miatt kinlódik
+képzeletem, akiknek egyszer meg kell halni. Hátha nem is igaz, te, hátha
+csak valami tévedés, üzemzavar vagy mi volt, hogy idáig a világon még
+mindenki meghalt, hátha végre valamelyik embernél kiderülne, hogy nincs
+halandónak teremtve, itt kell neki maradni örökre, mint az isten okos és
+boldog kedvencének.
+
+És akkor soha meg nem hal többet senki. Megládd, hogy megértik egymást
+és milyen szépen elrendezkednek a földön, ha látják, hogy örökös ez az
+eddig felfoghatatlannak látszott állapot, amit életnek kereszteltek el.
+Mit lehet tudni, ki az az ember, akinél kiderül ez a rejtelem? Hátha én,
+hátha a jegyszedő, aki ott szendereg abban a fülkében, hátha az a
+honvéd, aki amoda sántikál lassan a Lipót-köruton, nem látod? Hátha az
+emberek most megölik maguk közt azt a csodálatost is, aki különben soha
+meg nem halt volna s aki kiterjesztette volna mindenkire, ki él és élni
+jön, az isteni megoldást, mint a nap a világosságot, mikor feljön kelet
+felől.
+
+Én minden embert bámulok és minden embertől csudát várok, én minden
+emberért reszketek, én minden ember fölött szorongást és rajongást érzek
+magamban. Én ezt nem a te kedvedért hadartam el, nem neked mondom, hogy
+halljad, te gólem, nem hiuságom, hogy szenvedélyemet közöljem teveled,
+te gólem. Csak magamnak beszéltem, mert nincs itt senki aki hallja, hát
+hangosan beszéltem egyedül a csillagok alatt, akik nem árulkodnak. Az
+emberekkel nem beszélhet az ember, mert ők nem kiváncsiak emberre, hanem
+terád kiváncsiak, mert te gólem vagy és ugy jársz és ugy nézegetsz és
+ugy csinálsz utánuk mindent, hogy azt hiszik, hogy ők is gólemek.
+
+Eredj oszt gólemelj, oszt gólemeld el a várost és gólemeld meg ezt az
+egész rongy világot, eredj, mondom, mert nem állom ki ezt az ostoba
+képedet, eredj már innen, mert olyat toszitok rajtad, hogy beledülsz
+ebbe a Dunába ni!
+
+Igy fel mertem lépni a gólemmel szemben egymagamban a hidon éjfélkor,
+igy nem szorultam tőle, ilyen nagy vitéz voltam én. Ki elhiszi, bélest
+egyen, ki nem hiszi, pisze legyen.
+
+
+
+
+A MADARAK
+
+Egy fehér galamb kirepült a duc alól és előre szállott a levegőbe.
+Tavaszias idő volt. Az ég alatt olyan világos volt, mintha millió vagy
+még több arany lámpa sugárzott volna. A galamb széttette szárnyait és
+ugy szárnyalt ebben az édes világosságban és fehérsége fényt és
+mosolygást kapott és olyan gyönyörü volt repülése a levegőben, hogy azt
+megmondani nem is lehet, csak látni s érezni, mint ahogy mindenki
+láthatta s érezhette már milyen gyönyörüek napfényben elszálló
+fehérszinü galambok.
+
+Hát amint a legszebben repülne a mi galambunk, jön egy csapat fekete
+holló. Egyenesen szembe a galambbal. Utját állották:
+
+– Hé, hova olyan sebesen?
+
+– Sehova – szólott a galamb –, a szabadba, a világba.
+
+– Vissza! – kiáltották a hollók. – Rontod a levegőt. A kenyerünkre
+törsz.
+
+– Én? – álmélkodott a galamb. – Én?
+
+– Te, igenis te, – hallatszott köröskörül. – Most már nemcsak hollók
+voltak ott, odarepültek hirtelen sasok, ölyvek is és borzolták
+tollazatukat, szemeiket fel-le görgették szemüregeikben és
+szenvedélyesen kapkodtak előre görbe karmaikkal. Sötétség lett a galamb
+körül.
+
+– Hadd szállok, hadd szállok – rimánkodott a galamb –, olyan szép a
+tiszta levegő, olyan jó a napon, oly csodálatos az isten világa, oly
+aranyos a szabadság, olyan jól esik élni. Én nem bántok senkit, csak
+hadd szállok…
+
+– Neked nem kell a diadal? – vicsoritottak rá a sasok. – Semmi helyed
+itt a magasban!
+
+– Mars! Mi itt sportolunk – vijjogott egy ölyü –, mi párbajozunk, mi
+keringelünk mint a forgószél és futunk lefelé, mint a villám az áldozat
+fölé. Mit keresel a pályán, nyavalyás! Mars vissza abba a ducba!
+
+– Takarodj, takarodj! – károgtak, vijjogtak, huhogtak köröskörül
+mindenféle szárnyasok. A kuvik is ott repkedett, a denevér is ott járt:
+
+– Fogd be a csőrödet – támadtak rá –, kit érdekelsz te, te ostoba! Tünj
+el innen, bántod a szemünket!
+
+– Csunya, utálatos! – krákogtak és sipitottak a sötét madarak közt a
+cifra madarak, kakaduk, paradicsommadarak, a hiuság és élvezet madarai.
+– Irigyel bennünket! Meg akar koppasztani! El kell kergetni!
+
+– Engedjetek már, – vergődött a fehér galamb.
+
+– Ne bántsuk, jaj ne bántsuk, – csipogtak a verebek, akik
+felszemtelenkedtek a madártársaság háta mögé.
+
+– Engedjétek, hadd repüljön! Ő repül legszebben, ő a legkedvesebb, neki
+van igaza, ő ártatlan – esengett egy pár odaérkezett énekes madár. De a
+támadók lármájában alig hallott az ő csipogásuk és nyögdicsélésük. És a
+verebek oly betegesek voltak, hogy alig állottak szárnyukon odafenn és
+hamarosan le is repültek magok és morzsák után nézni, mert megéheztek
+már ebben a felruccanásban. Az énekes madarak meg olyan kisebbségben
+voltak és olyan gyengék voltak ők is és olyan snasz volt a kinézésük,
+hogy észre se igen vették őket. Hangicsálásuk is elmaradt a zsivaj
+hangjai közt.
+
+A galambnak pedig nekiestek a többi madarak, kemény szárnyaikkal
+megverték, csőreikkel meghasgatták, karmaikkal megszurkálták, addig
+bántották, mig a galamb egy bukfencet vetett és lehullott merőlegesen és
+olyan sebesen, hogy kiszaggatott tollai csak utána libegtek lefele s
+vérének cseppjei is utána hullottak a mezőre, mint valami csekély piros
+eső.
+
+
+
+
+EGY KRAJCÁRÉRT
+
+Egy kicsi papirszipkát vettem a trafikban, hogy vegyek valamit, ha már a
+szegény őnagyságát felzavartam a szinházi hetilap olvasásából.
+(Cigaretta nincs.) Olyan fehér papirszipkát, amilyen a pult üvege alatt
+van a skatulyában. Letettem a krajcárt a pultra, kérem azt a szipkát.
+
+– Hat fillér.
+
+Az a szipka egy krajcár volt ezelőtt. Most három krajcárt kellett adni
+érte. De nem panaszképpen hozom ezt föl, csak eszembe jutott, hogy egy
+krajcárért már semmit se adnak. Egy skatulya gyufának az ára három
+krajcár. A legkisebb szál gyertyának az ára nyolc-tiz krajcár. Mi
+mindent lehetett egy krajcárért kapni. Skatulya subickot. Nádpálcát.
+Irkát. (Most tiz fillér az iskolás gyermek irkája.) Plajbászt, pennát,
+két szál palavesszőt. Levélpapirost. Cigarettet, abból is némelyikből
+kettőt egy krajcárért. Pipát. Piros cseréppipát vehetett a juhászgyerek
+egy krajcárért. Ujságot adtak egy krajcárért. Mindenféle füszert mértek
+egy krajcárért, kockacukrot, paprikát, borsot, fahajat, gyömbért, sót,
+ami mind ki volt mérve a falusi vegyeskereskedésben ügyes kis
+stanicliben s ha kinyilt a csengős ajtó, kijött a szobából a boltos és
+adott egy krajcárért ami kellett és még a pultra állott az árut levenni
+vagy a létrára mászott miatta s még köszönt is azért a krajcárért a
+kuncsaftnak, egész kis dalszöveget adott elő kellemetesen: Egyér
+gyömbért igenis tessék marad egy köszönöm alázatos szolgája isten áldja
+meg lelkem legyen szerencsém máskor is.
+
+Meg mindenféle házhoz való dolgokat adtak egy krajcárért, meszet, sárga
+földet, bécsi kormot, tüt, spárgát, galandot, gombot, fát, krumplit és
+nem tudom még mit. Tudnék tán pontosan felsorolni mindent, ha jobban
+idefigyelnék, de soha sincs ott a fejem ahol kell, mindig másra
+gondolok, arra, amit nem illik szóba hozni, arra, hogy háboru van
+Európában fényes nappal. És osztán mennyiféle csemegét lehetett egy
+krajcárért venni, mennyi kis örömöt adtak, mennyi kis édességet a
+szegények életének egy krajcárért. Diót, magyorót, datolyát, fügét, azt
+mind lehetett egy krajcárért kapni, annyit amennyit. Meg cukrot, de
+mennyi minden fajta cukrot élvezhetett a gyerek, ha egy krajcárt kapott.
+Mint egy valódi francia világfi a lét örömeiben, oly szabadon és
+szeszélyesen válogathatott a szegény gyerek a krumplicukor, hosszucukor,
+törökméz, fodormenta, szélcukor, pasztillák, selyemcukrok szineiben és
+formáiban és izeiben. Meg csigát kapott egy krajcárért, meg levonós
+képet, meg öt márványgolyót, ha avval akart szórakozni. Ma mindennek a
+portékának más ára van. Egy krajcárért semmi sincs. Papiros sincs egy
+krajcárért, a legközönségesebb irópapirosból is két krajcár egy iv. Jó
+is lesz, ha abbahagyod már, szegény firkász.
+
+
+
+
+KORCSOLYÁZNAK
+
+Fényes acél csillan és csörren a kisasszonykák, asszonykák, fiuk és
+kurta kis gyerekek oldalán. Jó angyalok, ha még mindig le szoktatok
+pillantani mihozzánk, ne ijedjetek meg kérlek e gyanus
+acélszerszámoktól. Ez nem háboru. Ez béke. Ez sport. Ez passzió. Ez
+élet. Nem emlékeztek? Korcsolya. Tél van, mennek a jégre. Végre.
+
+Nem megy az olyan simán, mint a jég amilyen sima, hogy hát itt a tél,
+lehet korcsolyázni. Mert a tél itt van és a nyomoruságot mint valami
+rongy köpenyeget ráteszi a világra, s mindenféle nyavalyákat lehet kapni
+és a szemeket és sziveket vigasztaló hó csak nem akar hullani szép
+szeliden mint a szinpadon mikor télben játszik a felvonás. Imitt-amott
+jön egy kevés belőle mutatóba s abból is pocsolya lesz a földön. Tél
+apó, talán mert csakugyan egy tutyimutyi vén ember, elfelejti mi minden
+kell ilyenkor a népeknek, elfelejti például hogy a városban korcsolyázni
+is akarnak.
+
+De a jégpálya kinyilik, ha csak sárból, ködből és szomoruságból van is
+összekombinálva a tél és az igazgatóság irodáiban ég a villany délután,
+irógépelnek, intézkednek. Kihirdetik a lapban, hogy a jégpálya megnyilt
+és kiadják a tagság! jegyeket és felállitják a pályán a lámpákat és a
+zászlórudakat. És kiadják a buffet-t és a ruhatárt. És egy nap osztán
+megkeményedik a föld és az utcán a népek behuzott fejjel sietnek és
+köhögnek és szijják az orrukat.
+
+Akkor aztán felhuzzák a lobogókat a rudakra s éjjel égnek az erős nagy
+lámpák a pályán és apró sötét emberek nagy vizipuskákból spriccelik a
+vizet szerteszéjjel a fekete földre. Ugyanennek a földnek a hátán más és
+másfelé különböző eltévedt katonák fagynak meg egyedül és otthontalan
+menekülők ágyalnak meg örökre az országuton az árokban és az ismeretlen
+szegénysorsuak akiknek fütőanyaguk nincsen, tulontul megkeserednek
+szivükben. A pályán pedig a lámpák ragyognak, mint a diadal és a lobogók
+lobognak, mint az üde remény.
+
+Reggel aztán jön a nap, nyájasan mosolyog. A jégpályán ott a nagy sár. A
+zászlókat leakasztják. A lámpák elaludtak. A locsolók nincsenek a
+pályán. Vajjon hol vannak és mit csinálnak vajjon, mikor nem locsolnak?
+Mondjuk egy hét mulva megint elkezd fagyni, hamar felhuzzák a zászlókat,
+meggyujtják az ivlámpákat, nagyba locsolnak megint egész éjszaka. Igy
+megy ez az idén december óta, igy cicázik a tél mindig a jégpályával,
+mint a sors szokta csinálni a hiszékeny és remélő élettel. S oly késve
+jött a jég is, mint az örömök jönni szoktak. De végre-valahára
+nyüzsögnek, futnak, keringelnek, andalognak és cikáznak a nagy-nagy
+sápadt táblán a korcsolyázók és a vidám zsivajt, ami hallik a jégről,
+gondolom jó néven veszik az angyalok, akik jóindulatu semlegességgel
+vannak az emberiség iránt.
+
+
+
+
+GYUFA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
+
+
+I.
+
+A gyufát – ezt egy főpincér beszélte el – lopják az urak a kávéházból.
+Mert hogy ott ültem a minap este s nem láttam gyufatartót magam körül a
+kávéházban, hát mondom szeliden a főpincérnek, aki történetesen asztalom
+előtt haladt:
+
+– Mért teszik el a gyufát, mikor még vendég van – mondom.
+
+– Mert ha mink nem tesszük el kérem, elteszik a vendégek kérem. Vannak
+olyan urak kérem, tessék elhinni.
+
+Én mindent elhiszek. A főpincér a zsebéből saját privát skatulyát vett
+elő, abból egy szál gyufát kivett, rágyujtott a cigarettre, mely ajkaim
+között várakozott és mig hanyag előkelőséggel engedtem a füstkarikákat,
+tovább tájékoztatott:
+
+– Ajjéj, annyi ezresem legyen – szólt egyik cipőjét áttéve a másik
+cipője felett. – A békében is megtették, hogy mikor éjszaka hazamentek a
+kávéházból, egy skatulya gyufát tettek a zsebükbe. Kérem az akkor
+szokásdolog volt. Az nem numerált. Akkor más világ volt kérem. De most
+háboru van kérem, három krajcár egy csomag gyufa, már most csak vegyük
+kérem alásan, hogy nekem csak tiz asztalról hazaviszik a gyufát à hat
+fillér kérem, máris egész tisztességes károm van kérem, tessék elhinni
+kérem.
+
+Elhiszem kérem.
+
+– Kérem és nem is szórakozottságból csinálják az urak, hogy zsebrevágnak
+egy skatulya gyufát, mint annak előtte kérem, sőt direkt mert drága a
+gyufa kérem. Utálatos egy dolog ez, amit felvettek az urak tessék
+elhinni.
+
+– No no.
+
+– Tessék elhinni, hogy a háboru csinálja ezt. Az erkölcsök lettek ilyen
+csunyák tessék elhinni. Tessék elhinni jobb volt a béke, ajjé…
+
+Én még ezt is elhittem a főpincérnek, akit mindig egyenes jellemü, józan
+és okos embernek ismertem. Odakinn a kávéház ablakán kivül a főpincér
+elbeszélése alatt esett a hó s az egész utca fehér volt, az ég meg
+fekete volt, mert mikor esik a hó, mindig ugy látszik, hogy az ég
+fekete.
+
+
+II.
+
+Ezt már magam vagyok kénytelen elbeszélni, nincs aki segitsen. Minden
+éjszaka vadlibák utaznak át Budapesten. A Duna felett repülnek. Dél
+felől jönnek, az isten tudja, hová mennek. A Margitszigeten le szoktak
+szállani pihenni. Ilyenkor osztán társalognak egymás közt keserü vad
+hangjukkal, amelyet érdekes hallani. Sokszor hallgattam már a vadlibákat
+és kedvem lett volna tudomásukra adni, hogy Maupassant megénekelte őket,
+hátha örülnek majd neki. De fájdalom, ők se értik az ember szavát, ahogy
+az ember sem érti az ő szavukat. Reménylem, semmi háborus érdeket nem
+sértek vele s reménylem a hirlapirói minőséggel sem összeférhetetlen, ha
+közzéteszem azt a tapasztalatomat, hogy igy télen feltünő nagy kravált
+csapnak a vadlibák a Dunán, hajnali utjuk alatt, mikor a partok házai
+még alusznak sötét ablakokkal. Talán fáznak a vadlibák, vagy a jégtáblák
+zajától ijedeznek, amelyek a hid oszlopainak mennek és összevissza
+zuzzák magukat. És nem tudom és ki se találhatom, hanem ez elszálló
+kalandorok, e nagy sötét madarak hangjait hallom és hallom és mert nem
+látni őket, olyan furcsán van az ember a vadlibák hangjával, tessék
+elhinni. Ugy jön elő, mintha az alvó város lelkeit hallaná jajgatni az
+ember.
+
+
+III.
+
+Egy urat láttam a villamosban olvasni. Könyvet vett elő a belső
+zsebéből, kinyitotta s belétette a fejét. Este volt. A villamos
+csordultig teli volt. A perronon dult a harc a kalauznő s a közönség
+közt, százan egy ellen. Az az ur, akit mondok, hogy olvasni kezdett, nem
+törődött a nyomódással és lármával, ő a sarokba huzódva csak a könyvbe
+nézett. Szoktak a villamosban olvasni, különösen a hivatalokba iparkodó
+kisasszonyok reggel, még az álom gyengéd fátyolával szemükön; álomból
+regénybe osonnak, miközben szivtelen hivatalba mennek a borzas lakásból,
+mintha csak usznának eszméletlenül a valóságon át, amely nékik idegen.
+No szóval az ur is olvas. Vagyis olvasna, de a villamosban
+elhalványulnak fenn a villanyos körték. Akkor az ur felnéz, vár. A
+világitás megint müködik. Az ur visszanéz a könyvbe. Olvas vagy egy
+sort, megint homályba borulnak a körték. Az ur megcsóválja a fejét,
+leereszti a könyvet ölébe. Felnéz, fixirozza a sötét körtéket. A körték
+feleszmélnek, megint világitanak. Az ur nem ugrik be, egy pár pillanatig
+vár még, aztán felemeli a könyvet. Hopp, a körték megint elalszanak.
+Ahogy ez már elő szokott jönni a villamoson. Az ur visszateszi a könyvet
+a belső zsebébe. Megnézi az embereket, akik szemben ülnek vele. Kinéz az
+ablakon. Szemeiről egy Winterri megtudná állapitani, hogy lelke mily
+szomoru lett és minő kedélytelen dolgok járnak a fejében. No ajállom
+magamat, méltóztassanak a hireket olvasni.
+
+
+
+
+VARJAK ÉS MÁSOK IS
+
+Szegény varjak, gondoltam, ezeket ugyan aligha jut eszébe valakinek
+sajnálni. A varjak nyomorognak, éheznek és fáznak itt a hinterlandban.
+Bátorságot vettem magamnak felemliteni őket és azt mondani róluk:
+szegények, ami már a szimpátia hangja, de legalább is az irgalomé. Tudom
+pedig, milyen félelmes és utálatos az ember szemében a varju. De vajjon
+mi rosszat tett nekünk az a varju, aki itt a főváros területén lepottyan
+a levegőből és ott fekszik a havon. Háton fekszik, croque-mort öltözete
+borzas és havas. Szárnyai, mint a falhoz dörzsölődött frakkszárnyak,
+fehér foltosak. Két karmát mozdulatlanul tartja fölfelé. Tán belé akart
+kapaszkodni a kék égbe, mielőtt kimult volna. Tiltakozott az ellen, hogy
+ő neki vége és egy kétségbeesett és rajongó mozdulatot tett. Könyörgött
+karmaival, erőszakoskodott, megőrült tán és azt hihette a záró
+pillanatban, hogy a levegő visszakapja őt magához, hogy valami zendülés
+kél a természetben köröskörül, az ő megmentése végett és ő tovább
+szállhat és károghat. Nem történt semmi, a varju fagyottan fekszik a
+hátán és szemhéjai száraz hártyáit lehuzta szemeire, ki van ábrándulva,
+nem nézi már az eget, pedig az odafenn borul kéken, világosan. Ki tudja
+számát a varjaknak, akik igy feküsznek elszórva a tél fehér földjén,
+soványan és temetetlen? Ezek a példányok, akik megfagyva leesnek,
+teljesen ártatlanoknak látszanak és ugyanazon végzet áldozatai gyanánt
+tünnek elő, amelynek mi s minden egyéb élőlények vagyunk virgonc és
+fájdalmas játékai.
+
+Sok varju meghalhat ezekben a nagy hidegekben. Látni varjakat, akik
+élnek még, de már a végit járják. Járják, szószerint. A havon
+gyalogolnak, a fa körül, gyengélkedő lépésekkel, el nem repülnek, ha
+közel ér az ember hozzájuk, olyan gyenge a szárnyuk. A szárnyukból megy
+ki leghamarabb az erő, a vér, a melegség. Meg se birják emelni
+szárnyukat. Meg lehet őket fogni. Valahol egy tulvilágon, majd ha
+hallják a férfilelkek gyász kórusában az ő nevüket idézni, ezek méla
+panasszal igazolhatják magukat, hogy a nagy időkben ők egy-egy polgári
+vidéken voltak varjak és csókák és nem volt mit enni nekik és megfagytak
+e tulságos télben.
+
+Nemcsak ők szenvednek, a rigók is eléheznek például. Lebukfenceznek az
+ágról, anélkül hogy hármat rikkantanának tiszta sárga csőrükkel. És
+nincsen ujságjuk, ahová panaszos leveleket irnának és nincsen
+előljáróságuk, amelyben eszelősen reménykednének és nincsen társaskörük,
+kávéházuk, pálinkamérésük, ahol összejönnének és összejajgatnák
+nélkülözésüket. Mind magában nyomorog egy ágon és azt hiheti, mindenki
+másnak jó dolga van, csak őrá magára jár ilyen rossz világ. És a
+kinokkal kinos emberi társaságban Catullus se öleli meg most lantját, a
+bánattól elbájolva, bucsuztatni az éhenhalt rigót. És Catullus is csak a
+maga dalos madarát siratta meg latin könyekkel, mikor a madárka kimult.
+Kérdés, hogy a régi Róma többi kis madarai, kiknek szintén ki kellett
+mulni, sejtettek és élveztek-e valamit az édes gyászdal dicsőségéből és
+vigaszából.
+
+De szenvednek itt az ég alatt nemcsak ezek a madarak, egyéb teremtések
+is. Látni mikor a tél exponált szenvedői, kocsis, váltóállitó,
+hólapátoló, őr, hordár, kofa, rikkancs, egyéb ilyenek a két karjukat
+emelik és tornásznak a nagy hidegben. Ez ugy néz ki, mintha madarak a
+szárnyukat kapkodnák. Mintha türelmetlenségben, unalomban eszmélnének,
+el akarnának ismét repülni. Más tempókat is csinálnak az emberek, mikor
+igy fáznak. A kezöket dörzsölik szaporán, mintha valamivel nagyon meg
+volnának elégedve. Futni kezdenek, mint a szilaj kis fiuk. A fülükhöz
+kapkodnak tenyerükkel, forognak, a derekukat rázzák, fél-féllábukon
+illegnek, felugrálnak egy helyből s összeverik a bokájukat és
+összeveregetik frissen a két sarkukat, mint ahogy szokták volt az erdei
+nyári mulatságon, mikor a sebes csárdást járták. Valami tapasztalatlan
+népek, akik másik csillagon laknak, ha néznek onnan minket, azt hihetik
+hogy a legjobb dolgunk van a világon.
+
+
+
+
+KRÓNIKA VAGY MIFÉLE
+
+Légy csak betüverő, légy csak hólapátolója a hulló Időnek, légy csak
+akkordmunkása a kényszernek és az ideálnak, légy csak egy tintába
+mártott toll, légy csak ujságszükséglet, légy csak a háborodott világon
+bukdácsoló gályán egy lebilincselt kezü evezős, légy csak ilyen firkász
+és este hajtsd le homlokod valami témára, csak próbáld meg. Ember vagy
+mint az emberek, melledben balfelé sziv dobog, eredben vér bukdosik mint
+a kezdő patak szokott iparkodni kavicsokon, a homlokodban a sötét
+őrjöngés mögött az igazság gázlángja ugrál kinzó sistergéssel. A halál
+van szép szivedben és az élethez kell dörzsölőznöd. Letagadod, tulnézed,
+elköltöd, agyonálmodod, elengeded a valóságot s tetedned kell, hogy
+számit előtted mindaz, ami történik.
+
+Amit gondolsz magadban, a jó istennek küldöd lepecsételve, ajánlva,
+saját kezébe. Kivánságaidat az angyalok felé sóhajtod és vádjaidat is az
+angyaloknak jelented föl. Beszélni csak az emberekkel beszélhetsz,
+akiknek a nyelvét a legnehezebb elsajátitani. Mikor azt képzeled, hogy
+ugy megtanultad az emberek nyelvét, hogy jobban már nem tudnád és epedve
+megszólalsz, akkor kezdenek meg nem érteni. Jaj vigyázz, te, nem jó
+helyen jársz itt. El ne áruld magad, huzd össze magad, bujj el, a fal
+mellett eredj, meg ne mondd senkinek mért jöttél, ki ne takard amivel
+küldtek. Jön valaki, meg ne szólitsd. Ha beszélnek, azt mondd mindenre:
+igen.
+
+Itt van a mai nap előtted. Hol vagy benne? Mire felelsz? Ki semmi nem
+akarsz itt lenni, ki vagy azok közt, akik élnek és elrebbentek ma lelked
+fái között? Te vagy az arany király is, aki szenet fuvaroztat. Te vagy a
+csonka katona is, aki ráérve, merengve megy önmaga után, kit utól nem ér
+soha. Te vagy a villamos vezetője, kinek semmi követelése már a földön,
+csak hogy annyi helyet adjanak a könyökének, hogy a csengőt az öklével
+verhesse. Te vagy akárki a tömegből, amely áll, áll, állva áll és áll a
+bolt felé s vár, mint mikor élet volt, az ifjuság végtelen küldöttsége
+várakozott a boldogságra, amit egy szélhámos szövetkezet: vágy,
+sejtelem, illat, elbujt tavaszi trillázás és a felhőszin igért az
+életnek. Te vagy a nő, ki az irógépnél egy orv pillanat szurására
+hátraveti hajas fejét s felnéz és a plafond-tól kérdezi, miért kell
+dolgozni? Láttad ma a kis Rottot is véletlenül, nem a szinpadon, hanem
+az utcán. És hallottad őtet beszélni, s nem nevettél. Vonásait a gond és
+bánkódás kendőzték. Azt mondta: annyi és annyi család egzisztenciája. A
+kis Rott, akin ugy kacagtunk, hogy az irigy nyilallás azt mondta: no,
+no, no, elég legyen. Olyan komoly és keserves volt a kis Rott máma. Mert
+a Foliest bezárják. Te sajnáltad a kis Rottot, aki az artisták
+családjait sajnálja. Te sajnáltad a szilfák levelét is, amely a csatában
+aranyos délben iszonyu sivitásban és krákogásban lefele pillangózott a
+szilfaerdőben. Pedig esze ágába nem volt még lejönni a fáról. A
+szilfalevélnek nem mestersége a háboru, semmi köze hozzá, ha mesélnék
+neki hogy és mint csinálják a népek a háborut, nem is értené, oda se
+hallgatna. Nem azért jött a fára, s mégis azért szakadt le róla. Csak
+annyi bizonyos, hogy annak a falevélnek, amelyet néztél lebbenése
+közben, az évszakok összevonódtak, ősze sürgősen jött, s ő társai
+társaságában (mert nemcsak az az egy szállott le) a szilfák alatt éppen
+olyan külső bájjal és benső szendeséggel nyugodott el, mint a kései
+őszön esett levelek szoktak. Az embereknél az élet és a halál közt való
+különbség feltünően kevesebbedik. Az enciklopedista Diderot a vakok
+felől szólván, azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb meghalni, mint
+azoknak, akik látnak. Mert ők itt vakok voltak és nem látták az eget, a
+tengert, a földeket, az állatokat és a gyermekeknek, asszonyoknak és a
+napnak és a holdnak gyönyörü orcáit. Mi folyik itt végestelen végig az
+emberek világában, mi változás, mi alakulás, mi vita vagy összebeszélés,
+mi magyarázkodás? Mi sötétülés, mi tisztázódás ez mind? Ki mond meg
+mindent? Kinél van a titka mindennek a mi most az emberek élete? Sokszor
+szorongasz és azt hiszed, valaki közeledik, egy idegen, vagy egy
+ismerős, aki eddig hallgatott és most neked elkezdi majd mondani. Ki az?
+Senki? Mind olyan rendesen néznek kétfele s köszöngetnek az utcán.
+Hébe-korba, mikor kocsira szeretnél ülni, az uttesten felszólsz a bakon
+ülő valakinek:
+
+– Pszt. Álljon csak meg.
+
+Az az ember, aki fenn ül a bakon, meg se mozditja nyakát, néz lefelé.
+Megint csak szólitod:
+
+– Hallja. Álljon meg hát. Hé.
+
+Ő borusan van burkolózva vak lebernyegekbe s nem moccan. Hangja nincs.
+Elmulik tova-tovább álmos vonalban, árnyék lesz a távolban. Nézel utána,
+nem érted e fellegnemü lassu, baljós utazót, aki magánosan, némán vonult
+fenn előtted és elvész a szemed elől. Egy más égi zónából jött erre s
+tulmegy ezen a földön? Mért haladt el itt köztünk? Talán ő, ki nem
+felel, nem szól, nem néz rád, tán ő tudná megmondani, mi az élet.
+
+
+
+
+A FÖLD
+
+Már mindenütt kezdődik az aratás.
+
+A buza megsárgult szára fénylik a napon. Mennyi sok buza. Milyen magas.
+Milyen sürü. A táblák mint valami mesebeli szegletes sárga tengerek.
+Arany Balatonok. A buzavirágszin égbolt köröskörül nyájasan borul az
+áldás felett, fehér selyem fellegecskék mosolyognak belőle. A föld népe
+kisereglett az életért. Piros rokolyák, kék rokolyák, fehér ingváll,
+sárga keszkenő szóródik, tarkázik a sárga buza közt, mint sétáló,
+bujkáló virágok. Gyenge apró legények patyolat gatyaszéle fehérlik emide
+is, amoda is. Meghajlott hátu öreg emberek mozognak, igyekeznek a
+fiatalok közt. Meghajolva hajolnak, mintha a tegnapi napot keresnék.
+Vagy mintha a föld alá akarnának látni. Kasza fényessége villan,
+csendülés, pendülés hallik.
+
+Fehér ökrök álldogálnak a szekér előtt a mezőn a meleg napon. Madár
+csicsereg a föld meg az ég közt. Meg szép nóta száll édes-kedves
+egyforma hangon, mintha láthatatlan tarka madár szállana, szálldogálna.
+A fekete gőzös elgörög, elfüstöl messzire a tájékon és a leányok,
+asszonyok felemelik meztelen karjukat, könyökben behajlitják és
+alsókarjukat homlokukra teszik, ugy nézik a gőzöst és integetnek utána.
+
+Ó, ha látnátok most ezt a földet, akik nem láthatjátok, mert messzire
+vagytok tőle. Akik a Száva másik partját vigyázzátok, akik Galicia égett
+földjét nézitek, akik Oroszország pusztáján bámészkodtok, magyar földnek
+elbocsájtott gyermekei, idegenben harcoló fiai. Ha látnátok ezt az
+áldott nyarat itthon. Megáldotta az isten a haza földjét. Milyen szép,
+milyen szépséges. Gyönyörü, gyönyörüséges. Biztosan látjátok sokszor
+álmotokban. Olyan szép, mint álmotok.
+
+A buzavetést virág szegi be. Az árok is mind végig van virággal. A mezőn
+száradnak a jószagu szőke szénaboglyák. Hogy illatoznak. A falusi
+kisasszonyok most kapják meg a szénalázt.
+
+A hamvasszőke rozs érik, nő a kasza alá. A tengeri kétfelé veti már
+vékony törékeny zöld karjait. A gazdag lucerna alig várja a kaszát, hogy
+megint nőhessen. Virágzik már a sürü szőlő zöld virága, zöld virágjának
+érzik csudálatos szaga, amilyen csudálatos szag nincs több a földön. Az
+eperfák potyogtatják a kövér fekete epret. A cseresnyefának minden ágán
+végig ragyog a nagy piros cseresnye. A meggyfa alig birja a rengeteg
+sötét meggyet. A szilvafa ágán rajta ülnek már pici zöld porontyai.
+
+A szagos diófa sötét terebélye telisdedteli zöld dióval. Olyan nagyok,
+mint egy-egy alma. A tök sárga virágja felragyog a földből a nap
+sütésében. Minden érik, zöldül, nő, virágzik. Ó milyen bőséges minden,
+milyen szép minden, milyen boldog minden. A kiskertekben a ház meg a
+kerités közt csuda nagy piros rózsák, fehér rózsák. Szelid szép mályva.
+A bazsarózsa olyan nagy, hogy a fél kalapotokat eltakarná, ha a kalap
+volna a fejeteken, jó magyar katonák. A tulipán olyan, mint a veres
+láng, mint az égő tüz, mint a szerelem.
+
+
+
+
+KISÉRTET A FEHÉR HÁZBAN
+
+– Well, mondta magában az elnök és lefeküdt az ágyba. Akármit csinált,
+magában azt mondta: well. Mert amerikai ő, pláne elnöke az
+Egyesült-Államoknak, hát ugy is illik ő hozzá, hogy azt mondja mindig
+magában: well. Ma például megszakitotta Németországgal a diplomáciai
+viszonyt. S azt mondta magában: well és ment az ágyba. A Fehér Házra
+csend borult. Csend borult a kertre is, amelynek közepén a Fehér Ház
+áll, a fehét kertre is csend borult. Mert havazott, tehát a Fehér Ház
+kertje is fehér volt.
+
+Álmodtak a behavazott tuják és kaktuszok szeliden. A fehér kert
+vaskeritése előtt a policeman a kurta bottal egykedvüen sétált, ő is
+fehér volt, meg a kerités is, mert a hó esett mindenre Washingtonben.
+Egyszer csak néma autó ért a Fehér Ház elé, kiszállott az autóból egy
+hosszu fekete mister, kicsi fekete táskával a kezében. Bement a Fehér
+Ház vaskeritésének kapuján, anélkül hogy kinyitotta volna a kaput. Csak
+átment rajta, ment a kert haván a Fehér Ház tornáca felé, felment a
+tornác lépcsőin és eltünt az oszlopok között. A tüzoltósisakos policeman
+csak sétált gépiesen a kapu előtt az ő privát gondolataival a fejében,
+ha vannak a policemannek privát gondolatok a fejében Washingtonben. Az a
+hosszu sovány mister, aki legalább olyan sovány és olyan magas volt,
+mint az elnök, az pedig csak bement a Fehér Ház előcsarnokába, anélkül,
+hogy az nyitva lett volna s bement a fogadóterembe anélkül, hogy
+fogadták volna s bement az elnök lakosztályába anélkül, hogy beengedték
+volna s benyitott az elnök hálószobájába anélkül, hogy kopogtatott
+volna. Az ágy elé lépett, kistáskáját az éjjeli szekrényre tette,
+kinyitotta, kivett egy igen finom kézifürészt. Az elnök felült az
+ágyban:
+
+– Well, – szólott – ki vagy és mit akarsz itt?
+
+– Well – mondta a vendég – én dr. Mors vagyok. Mr. Wilson, te fölidézed
+a háborut. Itt vagyok.
+
+– Well, te nem a háboru vagy, te a halál vagy.
+
+– Well, – mondta a látogató – én vagyok a háboru. Mert J. W. Nobody
+meghal, ha háborut izensz.
+
+– Well, ki az a J. W. Nobody?
+
+– J. W. Nobody egy ifju New-York államban, sőt magában New-Yorkban.
+Segéd egy kereskedőházban, huszonötéves és a milicia tagja.
+
+– Well, mi közöm hozzá – türelmetlenkedett az elnök. – Mi közöm nekem
+ehhez a J. W. Nobodyhoz vagy kihez?
+
+– Well, én is azt akarom kérdezni, hogy mi közöd J. W. Nobodyhoz, mr.
+Wilson? – A látogató szétnyitotta a kicsi fekete bőröndöt, csipeszt,
+szondákat, kést, ollót, kis kanalat miegymást rakosgatott az éjjeli
+szekrény márványára. Az elnök idegenkedve nézte ezt, megkérdezte:
+
+– Well, – mondja – mik ezek? Miféle kis kanál ez?
+
+– Well, – magyarázta a vendég – ilyen kis kanállal kell kivenni az
+összezuzott szemgolyót a szemüregből. Várj, mindjárt kiveszem a
+szemedet, mr. Wilson. Ez itt a bordafürész, először evvel ismertetlek
+meg, mr. Wilson. Evvel a késsel előbb fel fogom hasitani a mellkasodat.
+Huzd le az inged.
+
+– Well, – szólt az elnök – te őrült vagy.
+
+– Well, nem értelek. Te kiváncsi vagy a háborura. J. W. Nobody nem is
+kiváncsi rá, s meg fog halni, ha háboru lesz.
+
+– Én nem vagyok kiváncsi. Én nem akarom a háborut.
+
+– Well, hiszen el vagy szánva rá, hogy megizend a háborut.
+
+– Well, – kezdte az elnök – nem én, a szenátus, egész Amerika, az
+amerikai érdekek, a tengerek szabadsága…
+
+– Well, unalmas vagy, mr. Wilson. J. W. Nobody, akinek meg kell halni,
+ha háborut izensz, élni akar New-York államban, vagy akárhol. Ő ügyes
+eladó, főnökei jól fizetik. Csinosan öltözködik, kellemes fiu,
+egészséges, edzett, szivesen eszik, könnyen nevet és türhetően énekel.
+Bendzsón játszik, társai örömmel hallgatják.
+
+– Well, – idegeskedett az elnök – mit csináljak vele, J. W. Nobodyval?
+
+– Well, semmit. Ne csinálj vele semmit. Ő vasárnaponkint a matchre megy.
+Elismert footballjátékos. Ha háboruba küldöd, elvesztheti lábát és nem
+footballozhat. Takard fel a paplanodat, igaz, legelőször is levágom
+egyik lábodat. Ezzel a vékony késsel és a fürészszel.
+
+– Nekem? – csudálkozott az elnök – hisz én az elnök vagyok, well!
+
+– Well, én ahhoz jöttem, aki hiv. J. W. Nobody nem hiv engem. Ő Kittyt
+hivja, egy bizonyos Kitty Doodleyt, aki kidugja az ablakon a
+fejecskéjét, mikor J. W. Nobody arra megy és két ujját a szájába dugva
+füttyent. Kitty Doodley erre kinyujtja karját és lekiált neki: Halló,
+Jim! Ők vasárnap délután csolnakáznak. Ők fiatalok, vidám természetüek
+és örülnek egymásnak. Well, dugd ki már a lábod, hadd vágjam le, sietek.
+Csak az egyik lábod, mr. Wilson.
+
+Dr. Mors felvette az éjjeli szekrényről a szikrázó keskeny kést. Az
+elnök felhuzta magát fekvéséből, a feje magasabbra jött fel, mint az ágy
+feje. Dr. Mors a paplan alá nyult, huzta kifelé a lábát. Az elnök
+szellemtelen és müveletlen szemekkel nézett le a lábára, kitátotta a
+száját és orditani kezdett:
+
+– Nau, neau, nieauuu…
+
+
+
+
+EGY NOTESZBÓL KITÉPETT LEVELEK
+
+Mi veszett el? Nem látni mi veszett el, mert mig megvolt is, nem volt
+egyéb, mint valami hártya a szem hártyái fölött. A valóság maradt az
+embereknek, ami elől menekültek, amit eldanolva, fényképezve, pingálva,
+puderezve, eljátszva, elmesélve, tulképzelve s álmodva szerettek. A
+levegőben volt az emberi élet, mint a délibáb. A levegőben nincs már
+semmi, kiszivattyuzták. A felhők jelentőség nélkül, fölöslegesen,
+elárulva csüngenek, akár a szuffiták nappal a lehordott szinpad fölött.
+A naptár maradt, piros napok nélkül. Az ábécé maradt, nagybetük nélkül.
+A pont maradt, felkiáltójelet és kérdőjelet nem kiván maga fölé. Az
+állott esőviz maradt, amelynek szinén az olajos szivárványozás a napon
+nem látszik. Minden megvan és minden hiába van, mindenről lement az
+illuzió.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+A könyvek ott vannak a polcon, kemény a táblájuk, aranyos a sarkuk,
+olyanok, mint a könyvformára csinált cukorkadobozok mikor már a cukorka
+kifogyott belőlük. Mintha üresek lennének a könyvek. Millió fekete betü
+van egy ilyen könyvben. Minek? Mi értelme? Egy ismeretlen könyvnek
+ünnepélyessége, izgalma elszökött. Az olvasott könyvek emléke sötét
+szivfájdalom. Akik olvasni tudtak, azok nem olvasnak. Azok tudnak
+legkevésbbé olvasni, akik legjobban olvastak. A nehéz és mély zene
+idegesit és kétségbeejt. A költészet szépsége s fájdalma félelmes,
+akiknek legjobb örömük volt, azok nem tudják most elviselni. Rengeteg
+lapot olvasnak, mert irtóznak tőle. A szinházi pletykákat tudják
+figyelmesen végigolvasni s a mozidarabok tartalmát olvassák a
+programmban áhitattal. Az érdeklődést, amely a legnemesebb literaturához
+nevelődött, valami tökéletes rossz csábitja legjobban, utánzat,
+bárgyuság, naiv ringy-rongy, kómikum, ez ád mosolyt és morbid
+gyönyörüséget azokra a félórákra vagy percekre, melyek a betünek jutnak
+a gondok közt és a gondolatok felett.
+
+A hallgatás uralmának is nevezheti napjainkat az a történetiró, ki jő
+majd az emberek történelmét leirni. Csodálatos képei vannak a
+hallgatásnak. Tartalékszázad ül az erdőben a fák alatt, az ütközet
+ropog, az emberek mind hallgatnak. Sebesültek vonulnak egymás nyomában
+hosszan, hallgatnak. Fogolyszállitmány ballag az uton fel, ezer ember,
+kétezer ember, egy se szól egy hangot sem. A trafik előtt egy sürü
+deputáció várakozik, mig az ajtót kinyitják és az aszfaltra néznek
+lefelé az emberek és nem beszélgetnek. Az élelmiszerüzlet előtt sorakozó
+asszonynép is hallgatag. Inkább van szavuk, mint a férfiaknak, de némák
+ahhoz képest, amit összeperelnének, pletykálnának, sugdolóznának, hogyha
+más világ lenne. Meg vannak csendesedve. Hallgatni tudnak. Soha ennyi
+hallgatnivalójuk nem volt az embereknek. Az élet öröktől fogva olyan
+volt, hogy a legkivántabb szavakat nem mondták ki az ajkak. Nem merték,
+nem volt szabad, nem volt illő, nem volt alkalom, nem volt érdemes, nem
+voltak kéznél a szavak, nem tudták kifejezni az emberek, amit mondani
+legjobban szerettek volna életükben és az nem is volt talán benne a
+nyelvben. Mennyi hallgatag embert ismertem életemben. Gyermekkoruktól
+hallgatag természetek vannak, és vannak akik megtanulták a csendet és
+áttértek a hallgatásra. Amit beszélnek, az kényszerüség vagy illem.
+Szavaik nem az övék. Az ő szavaik nem hangzanak el és ugy távoznak ők
+innen, mint a némák. Mennyire nem fontos, milyen semmit jelent őnáluk a
+beszéd, mennyivel több, jelentékenyebb és valóságosabb az, amit
+hallgatnak. A normális beszélők, a közlékenyek, a fecsegők és a
+szószaporitók, azok kibeszélték magukat életükben? Ahogy a nyelvbotlást
+kijavitják, ahogy a tévedést helyreigazitják, ugy szokták fejben,
+magukban korrigálni a szavakat, amelyeket kimondtak, és amelyekkel nem
+voltak megelégedve, s amelyeket megbántak. Vannak sikerületlen, zavaros
+pillanatok társaságban, mikor az ember elkezd mondani valamit,
+észreveszi, hogy éppen másfelé figyeltek és elhallgat. Rosszul érzi
+magát az ember, a fejében fejezi be mondanivalóját és lopva néz körül,
+mintha a legidegenebb környezetben volna s szokatlan homályos benyomása
+támad. Ami az embert legjobban érdekli: a maga haláláról mindig hallgat.
+Egy férfi vagy egy nő, ki világéletében a szerelemmel nem találkozott,
+ajkaira nem veszi föl a legigazibb szavakat. Két év óta, mióta az
+embereket elváltoztatták, a hallgatás mérhetelen mértékben
+jelentékenyebb lett a beszédnél. Amit beszélnek: a szárazföld, amit
+hallgatnak: a tengerek. Tulnyomó, határtalan a hallgatás. A dalok,
+amelyeket azóta nem daloltak, a vasárnapok kacajai, melyek elmaradtak, a
+meg nem tartott bálok zenéi, mind ebben a tengerben vannak. A millió s
+millió halottak szavai, melyeket hosszu életükben beszéltek volna, mind
+a tengerben áramlanak. Az élők mást beszélnek két év óta, mint amiket
+beszéltek volna, ha nem történt volna a történelem. Hol vannak eredeti
+szavaik? Mást mondanak a szavak, mint amit az emberek akarnak, vágynak,
+éreznek, mást mint amit sejtenek, mást mint ami a lélek életét meséli. A
+szó mostoha gyermeke a gondolatnak, de még a gondolat se szent igaz, a
+gondolaton tul a csend van és a csendben van minden igazság. Mindennek,
+ami a világon van, az igazsága nem ott hallgat az eltemetett katona
+fogain? Járt már valaha annyi hamis szó az emberi ajkakon, mint
+időnkben, vagy mindig ilyen hamis volt minden, amit beszéltek a földön?
+De annyian s annyian leszoktak és szoknak lefele a sok szóról,
+jóról-rosszról, a szavak hiusága, csalódása miatt, fáradtságból,
+kedvetlenségből. A ki nem mondott szavakat elhóditja a hallgatás. A
+hallgatagok szerzete szaporodik, ugy venni észre. Mintha örökös törvény
+borulna a fejünk fölött. Hol vannak szavaink, az élet eszményi szavai?
+Fönn fekete ég terül minden fölé, ha lemegy a nap, szertelen apró
+csillag szikrázik az éjben. Talán azok a mi valódi szavaink.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Láttam, éreztem, tudom, hogy megy az és ujra s ujra elővett egy hangulat
+vagy micsoda s oly egyformán jött vissza, mint ugyanaz a kép egy
+muzeumban. A háboru ez: alkonyat, büvös violabibor ég, gyöngyszin
+levegő, a férfiak rajongó arccal, amelyre pirosan süt a nap, lóháton
+sereglenek össze s nem is nyulnak egymáshoz, csak összerohannak és
+hátrahanyatlanak a nyeregben, meghalnak. Jaj és zaj nélkül, csak szép
+zengés hallatszott felettük mindig. A lovak visszaszáguldoztak uj
+lovasokért. Messze, árnyékos zöld gyepen játszódott ez a kép és oly
+ünnepélyes volt mindig, hogy szivfájdalom volt arra nézni.
+
+– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
+
+Meglepett egyszer-egyszer valaminek az olcsósága. Egy rózsát kérdeztem
+az utcán a virágos kofától, mi az ára. Tiz krajcár. Nagy és friss rózsa
+volt. Tiz krajcár. Mintha megsértettek volna. Egy cipőtalpalás, azt
+hallottam, huszonöt korona. Kedvem lett volna alkudni a kofával, de
+fölfelé, hogy hát tizenötért nem adja? Egy könyvnek az ára két-három
+korona. Ha négy korona, már drága. Tiz krajcárért egy Olcsó
+Könyvtár-füzetet kapni, melyből Horatius ódáit lehet elolvasni nemes
+forditásban. A költőknek igazolásukra lehet, hogy a virág is olyan
+olcsó. Mit csinálnak vajjon mind a költők most, akik életben vannak? Az
+idegen költők is, akik kevésbbé idegenek az embernek, mint a testvérek?
+Kiknek ugyanaz a világ ragyog és fáj, akiknek ugyanarra a halálra mered
+a szemük, akiknek lantalaku sziv van a mellükben, akik egy közös
+birodalomnak, a végtelenségnek futárjai? Kik összeénekeltek és itt
+együtt keringtek egy nagy mezőn és ugy nyujtják egymás felé most is a
+kezüket, mint a gyermekek, mikor a határban játszanak egy játékot
+összefogózva s a lánc hirtelen széjjelszakadt és ők kezüket tovább
+kitartják, remegnek ujjaik, nyugtalanul várják vissza a másiknak a
+kezét.
+
+
+
+
+FELHŐRONGYOK
+
+
+ÁLLÓHELY.
+
+A szinházban volt állóhely vidéken, meg a cirkuszban, az intelligencia
+körlócái mögött. Meg a piacon volt egy állóhely, egy bizonyos megszokott
+hely volt a piacon, ahol az emberek összegyültek reggel a dobolást
+meghallgatni. Vagyis nem a dobolást, hanem amit kihirdetett a dobos,
+minekután a közönséget összedobolta volt. De mégis, mintha mégis inkább
+a dobszó kedvéért állottak volna össze a népek, olyan szép figyelemmel
+nézték a feketére vert községi dobot, hogy pergeti rajta a verőket a
+nagy testes pandur, a pandurok kántora, két gesztenyeszemét békésen
+sétáltatván a várakozók orcáin. Most, mikor e sorokat siettetem, erről a
+két szemről az jut eszembe, hogy magyar szemek voltak. És emlékszem az
+élet első éveiből, hogy szerettem a doboló tizedes-pandur mellett állani
+s szembe fordultam az emberekkel és néztem és néztem őket, hogy hogy
+hallgatnak. És emlékszem, mindig szerettem volna lerajzolni a sürü
+népeket ott a piacon meg a cirkuszban az állóhelyen is, meg a szinházban
+is az állóhelyen, mikor élvezve, gondolkozva mind a sokféle fej együtt
+egyfelé figyel mozgás nélkül.
+
+Az állóhely életünk jelen napjaiban a mészárszékek, a szénpincék,
+trafikok, tejcsarnokok, zöldséges bódék előtt van itt Pesten. Ezek előtt
+a helyiségek előtt áll a nép, vagyis az a közönség, amelyet a városban
+népnek lehet mondani. Nem irni bátorkodom én erről a népről és erről a
+dologról, ami róla irni való lenne, fejfájást és végtelen fáradtságot
+tud csak az emberben csinálni. Remélem nem is veszi senki sem irásnak,
+amit a békéből itt maradt tollak most mivelnek. Hanem vágyom őket
+lerajzolni mindig, az embereket, mindig ha látom az állóhelyeken őket,
+és a rajzot eltenni. Mert tudom, az eleven kép eloszlik, széjjelmennek
+onnan az ajtók elől végre, bármennyire látszanak is mindennap
+mulhatatlanoknak és mozdulhatatlanoknak az egymás mellé tolult alakok.
+Például azt a népgyülést, amelyiket a Teleki-téren láttam ma reggel, jaj
+de kár hogy le nem rajzolta müvész. Valami feltárult tragédia
+csoportozatának, miszteriumnak, legendának, álomképnek, én nem tudom
+minek. Az állóhelyen ott állottak az élelmi fabódé előtt fekete
+asszonyok, tarkába kötött gyermekek és összement kis aggastyánok, akik
+oly sunyi nyütt kalapokban és sipkákban, oly lump nyakravalókban, oly
+esztelen bohó foltokkal kabátjukon, s oly óriási száraz és csámpás
+cipőkben állottak ottan, mintahogy a modern clownok szoktak volt
+felöltözni az orfeumban a néhai Európa üditésére. Egy ilyen kis öregnek
+ma a Teleki-téren piros keszkenővel volt a cipője átkötve, mintha foga
+fájna a lábának. Aztán katona, fiu, fiatal és idős leányok, meg
+szakácsnéfélék állottak ott a tömegben, ott az összevissza rendezett
+tömegben. Egy vak ember is állott ott közöttük. Fekete pápaszeme volt,
+botját nyomta lefelé, s a földre bámult. Valami megállitó, zavarba hozó
+idegen jelenség volt az egész: mind akik ott állottak, egy-egy nagy
+hasáb fát tartottak maguk előtt és ölelték a hasukhoz. És mind, de mind
+hallgattak és mind a földet nézték és mozdulat nélkül voltak mind.
+Bizonyára felvágni való fa volt az a hasáb fa mindőjöknél, főzni,
+melegiteni való fa, s ott vehették azt is a Teleki-téren egy másik
+hatósági bódéban. De valamilyen más látszatot keltettek vele, olyasmit,
+mintha bucsusnép volnának ők, a halálnak ajtajához zarándokoltak volna s
+elhozták volna magukkal a fejfát, kiki maga fejfáját. A bódé meg be volt
+zárva.
+
+Egy muszka huzott el ott a kocsiuton egy kézikocsit, lógatva fejét, mint
+az igáslovak szokták és arra volt fordulva a muszka feje is és ő nézte
+őket.
+
+
+UJ LAP A TRAFIKBAN.
+
+Ugy hijják: Rokkant-Ujság. A rokkant katonáknak akar a lájbzsurnáljuk
+lenni, szegényeknek. Ott van a pulton a trafikban, ott van a szinházi
+lap mellett, amelynek cimlapján mélynyomásban mosolyog egy büvös
+szinházi müvésznő, az Isten is áldja meg a jó szokásáért. Mert ha a
+szinházi müvésznők nem mosolyognának a szinházi revueben, igazán a
+mosoly bucsut rebeghetne ennek a világnak, ahol az ő szolgálataira nem
+reflektálnak. Jaj, kedves aranyos, aki a varázsló fényképen mosolyog,
+instálom csak nézzen igy szépen egyformán fölfelé, csak énrám nézzen
+könyörgöm, eszébe ne jusson oldalt kacsintani, mert meglátja maga
+mellett a pulton a Rokkant-Ujságot, tudom akkor a maga mosolya is
+elszökik vissza Bergengóciába vagy hová, honnét a mosolyt ide mihozzánk
+exportálják. Lássa, édes bámulatos, lássa már ujságjuk van a
+rokkantaknak. Mennyien lehetnek már ők, akik nem fognak jókedvvel
+dombról lefelé szaladni s nem fognak karral messziről hivogatni, vagy
+bucsut inteni, s kiknek drága szemeik kivesztek, mit gondol Magácska,
+büvös-bájos kivételes? Mennyien lehetnek, mikor érdemes már lapot
+alapitani nékik mint külön olvasóközönségnek, lássa csak. Ugy-e, hogy
+Maga, angyal, Maga is tud annyit a világról, hogy a lap, amelyet a
+rokkantaknak csináltak, lábra akar állani. Bizony egynéhány
+szerencsétlen kedvéért azt képtelenség megalapitani, szerkeszteni,
+nyomtatni, expediálni, adminisztrálni, minden. Maga oly fiatal, édes
+tulságos müvésznő, de talán emlékszik azért, mennyi minden másféle lapok
+teremtek a pulton a trafikban a régi világban. Biztosan bement a
+trafikba maga is, legérdekesebb gyönyörüség, anzikszot venni s látta a
+Bélyeggyüjtők Lapját, meg az ujabb és ujabb nett kicsi turflapokat és
+footbaall-ujságot meg azokat a bolondos vicclapokat, egyik a másik után
+született és egyik furcsább és butibb volt a másiknál, s ha meg is
+szüntek hamarosan, de mig fönnállottak, csupa vicc volt az életük. Aztán
+emlékszik, kérem szerelmesen, micsoda friss és friss irodalmi lapok
+bukkantak fel a trafikban, oly fura, képtelen vad füzetek, őrület!
+Azokat meginditották fiatal emberek, vagy még fiuk, olyan valakik,
+akikről Magácska, bár zseniális az invenciója, nem is sejtette, amit ők
+tudtak magukról. Ők tudták, hogy ők a világot megrázzák majd és
+leteperik, megtapossák, felkapják, összevissza csókolják, megfürösztik
+az ő könyeikben, aztán befestik a világot aranyra vagy kékre, vagy
+zöldre vagy olyan szinre, mint a felhőzet hajnalban és megfogják,
+ráteszik a Földet a tengerre, hogy mindig ringatózhasson és kicsinálják,
+hogy sose kelljen meghalni senkinek, vagy az egész életet ugy ahogy van
+az égbe költöztetik valami határtalan pázsitra s ott táboroznak majd,
+örökös bálokat és hangversenyeket rendezve. Én nem tudom mit főztek
+magukban, az Isten tudhatja csak. Ezek a fiatalok, kezit csókolom,
+kávéházban ültek reggelig és még reggel is ott ültek és folyton
+cigaretteztek, mintha fogadásból szinának annyi cigarettet és a szemük
+olyan volt, mint a mellbetegeké, kiknek állandó lázuk van. És ha az
+utcán voltak, siettek, ugy siettek imádom (ide hallgat még Magácska?),
+mintha még aznap a világ végére kéne érkezniök és utközben folyton
+kiabáltak az utcán: jaj! és óh! De hallani nem lehetett kiáltásaikat,
+mert csak ugy belül, magukban kiabáltak, mikor az ember nem használ
+hangot. Ugy is lehet kiabálni, orditani, üvölteni lehet egy csepp hang
+nélkül, bizony! Olyan egy nagy bolondság volt akkor, drága cuki
+müvésznő, olyanokat csináltak és gondoltak és álmodtak az emberek,
+tiszta téboly! Olyan nevetségesnek és olyan hihetetlennek és olyan
+szentnek, oly szentséges szentnek látszott az élet. Tudja Maga? Hol
+csináltatta ezt a remek nerz gallért? Nyolcezer korona, ez, ez, ez, nem
+is drága. Igen. Most ugy néz ki minden, mintha elvesztünk volna s többé
+soha meg nem találjuk magunkat. Nem? Jaj jaj. Lássa, megveszem a
+Rokkant-Ujságot és hazaviszem olvasni, mintha magam is a rokkantak közé
+tartoznám. Maga mosolyogjon, de az életben éppen ugy mosolyogjon, mint a
+felvételen, igazán, igérje meg.
+
+
+KROPOTKIN.
+
+Az ujságban olvastam, hogy Kropotkin Péter herceget a forradalmi kormány
+hazahivatja Londonból. Az ujságban most álmokat olvasok. Az ujságban
+földrenrengés mordul és didereg. Az ujságban erdőségek rohannak el. Az
+ujságon tenger csap által. Gejzirek lőnek föl az ujság érdes gyönge
+lapjáról. Északi fény mereng föl az ujság felső szélén. Mennydörgés
+rogyadozik lefelé az ujságban a sorokon. Az ujságon keresztbe bug és
+zeng és harsog el egy ideális zenehang, a világ végén áll egy orgona,
+abból érkezik ez a minden daloknál teljesebb hang: a Vox Humana.
+Csodálatos, csodálatos, – próbálom mondani magamban, de olyan fáradt
+vagyok és oly fáradt maradok és csak ugy maradok, mintha nem érdekelne
+semmi többé, mintha értelmemet a hosszu halál egészen a magévá tette
+volna s a világ életéből semmi, de semmi nem indithatná vissza dermedt
+felfogásomat. Mintha nem hinnék el semmit már, csak azért, mert valóság
+és mintha mindegy volna már az igazság is és a boldogság is. Kropotkint
+visszahivja Oroszországba a munkások szövetsége s az orosz kormány üzen
+néki. Emlékezni próbálok, eszmélni. Kropotkin Péter herceg már évekkel
+elmult hetven éves, közelebb lehet már a nyolcvan esztendőhöz, mint a
+hetvenhez és az elmuláshoz talán közelebb van, mint a nyolcvan
+esztendőhöz. Lám megérte. Hazamehet Oroszországba, a szabad
+Oroszországba, a mély és magas és végtelen Oroszországba az emberek
+közé, kik oroszok, az oroszok közé, kik emberek. Mindenki jobban tudja
+mint én, kicsoda Kropotkin Péter herceg és mit müvelt ő langalló,
+tornyosuló, eltiport és korbácsolt és rettentő s áldott és megrekedt és
+hatalmas nagy életében. Bágyadtan emlékszem életének és a világért való
+háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre sziv nélkül
+emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi, melyeket a
+megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak volna, mintha
+nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék beléjök, csak üres
+papirlapok. Mintha semmi értelme, semmi jelentősége nem lenne mindannak,
+amit az irás kezdetétől kezdve irtak könyvekben, mint ahogy koromfekete
+éjszakán az elmult nap égboltozatja nincsen. Nincs. Nincs meg. Mi az,
+hogy volt, hogy az egész földet lefogta végig, köröskörül és fényes
+világossága volt és grádicsos napsugarai és örökkévaló kéksége volt és
+fellegmammuthjai voltak és szivárványa volt és voltak felhői, szinezett
+felhői, szerelem-szinekben, óh-szinekben, a szem tulságos igényeinek
+szineiben, a bámulatnak szineiben, az álom, a mosoly, a boldogtalan
+andalodás szineiben, a lélek szineiben, a tehetség szineiben, a
+lehetetlenség szineiben, az igaznál igazabb szinekben.
+
+Kropotkin Péter herceg hadapród-iskolába járt. Sándor cár kedvelt
+testőrtisztje lett. A cári udvarban rózsa hévvel homlokán illant a zengő
+bálterem csillárjai alatt. Tudományokkal, bölcselettel foglalkozott. A
+népnek adta értelmét, céljait, az embereknek. Az udvarból a kunyhókba
+ment. Tanitott, lázitott, konspirált, bezárták, megszökött, számüzték
+Szibériába, földrajzi tudós volt, felfedező volt, szegény volt, menekült
+volt, szerencsétlen volt, elhagyta hazáját, Svájcban, Franciaországban
+éldegélt, bujkált letartóztatásokból üldöztetésekbe. A szociálizmust
+Bakuninnál kitalálta, teremtette, szervezte. Elvett egy elvtársnőt,
+tanitó volt, szerkesztő volt, nyomdász, agitátor volt, iró volt,
+történész volt. Londonban él harminc egynéhány éve. Hazamehet. Szabad
+lett Oroszország. Egy gyönge fehér agg hátrafordul, az ifjuság
+eszményeinek kész csarnokában találja magát. Mondhatatlan ez. A
+hallatlan álom teritékéhez ül, akinek szemei már tulságos fáradságban
+örökre hunyni igyekeznek. Egy gikszer ez, egy szabálytalanság a
+természetben és az ember tragédiájában. A teljesedés tárul őnéki:
+Oroszország. Kijegyzett csodálatos tanu Kropotkin herceg, megrenditő
+vőlegény. A másik, a végtelenség hatalmas gyermeke, Tolsztoj gróf,
+halott. A gróf meghalt, némaságot és tudatlanságot szenved a föld alatt,
+Oroszország földje alatt. A két sors az idő magaslatai felett egymással
+szembe mereng. Melyik boldogabb? Melyik boldogtalanabb? Melyik az
+istenibb?
+
+
+
+
+A BOLOND
+
+Az utca közepén egy ember megállott, az égre nézett és ugy tartotta
+fejét felfelé, aztán maga körül nézett és elhuzta kezét a homlokán,
+mintha levett volna valamit onnan. És elkiáltotta magát:
+
+– Jaj!
+
+És megint: Jaj! Jaj! Jaj! Jajgatott. Akik átmentek ott az uttesten,
+észrevették a jajgató alakot és megállottak csupa kiváncsiságból. Egy
+polgár oda is szólt neki:
+
+– Mi baja kérem?
+
+Azt hitte, rosszul lett az ember. De nem volt annak semmi baja, hanem
+szegény hirtelen megbolondult. Ránézett arra, aki szólt hozzá s azt
+mondta vissza:
+
+– Tavasz van!
+
+Az emberek összenéztek. Mintha valami külföldi szólt volna nekik a maga
+furcsa nyelvén. A bolond nézett rájuk és mosolygott, ahogy a bolondok
+mosolyognak az idegenekre. Zavar van az ilyen szerencsétlenek száján és
+orcáik ráncaiban gyötrelem, de szemök, akárcsak az igazságtól érintetlen
+gyermekszemek, egész és bizalmas és örülő tekintetet adnak. A bolond
+felmutatott az égre:
+
+– Ni az ég! – azt mondja. – Mi van odafenn! És felnéző szemeit a nap
+átcsókolta fényével, ugy hogy a bolond szemei még jobban mosolyogtak.
+
+Az emberek is felnéztek, hogy talán repülőgépet látni, de nem volt az
+égen semmi.
+
+– Nincs ott semmi – mondták neki. – Mit látott odafenn?
+
+– Felhő, felhő – nyögte a bolond, azután szivni kezdte az orrát, mintha
+szaglászna valami szag után és azt mondta megint:
+
+– Vasárnap. De jó a vasárnap.
+
+A körülálló nép közt egypáran elnevették magukat. Hétköznap volt aznap.
+A bolond már egy fára nézett, amelyik a járda szélén állott abban a
+vasgyürüben, amelybe állitották.
+
+– Zöld lesz, zöld – monologizált – zöld, zöld. A népek arra néztek, nem
+láttak egyebet, egy nagy vörös plakátot láttak a fa mögött a falon. A
+fának eszméletlen, fátyolos ágazata közt egy rigó jelent meg és egyet
+furulyált.
+
+– Kérdez, – szólott erre a bolond. – Mit kérdez? – és rajongva figyelte
+a madarat. És a közben a bolond a kabátját kigombolta s a zsebeiből
+figyelmetlen kezeivel kiszedett mindenféle cédulákat és a földre engedte
+őket. Kenyérjegyet, zsirjegyet, lisztjegyet, cukorjegyet, szénutalványt,
+népfölkelési lapot, tiz összefüggő villamos jegyet, névjegyeket meg
+egynéhány papirkoronát és papirforintot. A körülállók odaszaladtak, mint
+a csirkék, mikor a kosárból a kendermagot kiszórják nekik és vig
+civakodással kapkodták föl a papirkoronákat és papirforintokat és a
+jegyeket mindet, csak a névjegyeket hagyták a kövezeten. A villamos vad
+emberhangokkal és édes csengéssel zugott el a kis tömeg mellett és az
+uttesten egy konfliskocsis meglegyintette lovát az ostorral és
+elsietett, mert attól tartott, hogy valaki majd fel akar ülni. A bolond
+a jegyeket szedegetők fölött nézett tova s a levegőbe csüngő szemeit
+könnyek futották be s kicsusztak alsó szemhéjain és a képén legörögtek
+és a kövezetre pottyantak, de könnyeit se vette föl senkisem. A rigó
+tovább repült a fáról, a bolond azt nézte s elindult, mintha utána
+akarna menni a madárnak.
+
+Az emberek követték. Várták, hogy mi következik még. Látták, hogy
+könnyezik és tisztában voltak már vele, hogy bolond és az üditette
+fejüket. A lovasrendőr figyelmessé lett és az egyik sarkantyuval szépen
+hátraforditotta lovát a kis csoport után. A bolond ment elől az uttesten
+és a muszkákat, akik egy szekeret huztak, a szivére téve kezét és a
+fejét elragadtatással csóválva, megszólitotta:
+
+– Emberek, emberek!
+
+A muszkák nem tudták, mit akar tőlük, unalommal néztek el róla s huzták
+tovább a szekeret, azok pedig, akik a bolond után csődültek,
+szájról-szájra adták vihogva, hogy a bolond mit mondott: emberek,
+emberek.
+
+A bolond szája teli volt az édeses levegővel és az orra teli volt a
+langy tavaszi széllel és a szeme teli volt az égi fényes kékkel és a
+füle teli volt egy arany zugással, ami nem a város zenebonájából jön,
+hanem a tengerek szinjátszó nagy kagylóiból talán. És ugy ment a bolond
+előre, mint azok szoktak hazamenni, akik leitták magukat az
+italmérésben. Egyik oldalon a járdán tanitónők, gépirónők, elárusitónők,
+kalaposnők, varrónők, egyetemi hallgatónők, gimnázista és
+kereskedelmistanők, és telefonistanők és pincérnők siettek, mert dél
+volt és mind ebédelni mentek. A bolond a naptól világos arcával arra
+fordult és olyan hang jött a száján, mintha hegedü vagy trombita lenne
+mellébe rejtve:
+
+– Nő, nő, nő, nő, – hangoztatta mindig erősebben, mintha danolna vagy
+orditani kezdene.
+
+Azok meg ott a járdán néztek erre meg amarra s csudálkoztak, mert ők
+mind hivatalnokok, meg tanitók, meg munkások voltak, és észre se vették,
+hogy ez az esztelen hang őket illeti. Siettek tovább, elmerülve
+gondjaikba.
+
+Az emberek meg egyre jobban mulattak és egyre szaporodtak és siettek a
+bolond után, mert a bolond ugyancsak sietett. Éppen a nyugatihoz ért s
+ott hirtelen meglátta a budai hegyeket. Mintha csak az kellett volna
+neki, hogy egészen kitörjön rajta, megszaladt és a zöld hegyeknek
+tartott és az ajkán még mindig zengett és üvöltött az a szó hogy nő, nő,
+nő! És szaladt és az egész utca utána szaladt, de nem tudták elérni,
+megszaladt Budának és eltünt a szemük elől. Még most is szalad, ha meg
+nem fogták.
+
+
+
+
+PROLÓGUS  EGY HANGVERSENYHEZ, AMELYET A ROKKANT KATONÁK JAVÁRA TARTOTTAK
+
+Az embert nézem, mert én is ember vagyok. Szeretem magamat, mert meg
+kell halnom és mert élek. Ugy szeretem magamat, olyan nagyon, olyan
+erősen szeretem magamat, olyan végtelenül, oly elfogultan szeretem én
+magamat, hogy azt is mindet szeretem, ami hasonló hozzám a teremtésben.
+Szeretem a másik embert, az én embertársamat. Ránézek, egy hang dereng
+bensőmben: óh!
+
+Kezem magától kinyulik, meg akarom fogni egy másik embernek a kezét.
+Nincs neki. Neki hiányzik a keze. Rám tekint, a két szemében bánat van
+és csalódás és alázat.
+
+Egyszer csak kisüt és felzendül a tavasz. Inaimban édes indulat gerjed:
+jaj, fussunk, gyere, le a zöld dombon nevetve, friss szélben lebegő
+hajakkal. A völgyben ibolya kéklik, szakasszunk ibolyát! Szaladjunk! A
+másik ember nem mer. Áll. Nem jöhet szegény. Két mankóra nehézkednek
+vállai, előre hajlik a háta, a feje le van ereszkedve. Bénák a lábai.
+
+Én lelkendezném: nézd, te, a felhőket, nézd csak mennyi szinük van, akár
+az álomnak. De gyönyörü, de érthetetlen gyönyörü. Ni a madár, hogy
+szárnyal odafenn a kék levegőben, sebesen és egyenesen, mint a cél a
+világon és nézd, hogy tünik el oly hangtalan, mint a gondolat és oly
+szépen, mint az élet. Láttad? Az a másik ember erőtlen hangon azt
+mondja: Nem láttam. Nem látok semmit. Minden, amit mutattok nekem,
+fekete. Én megvakultam, világtalan vagyok.
+
+Kérdeném az ismeretlentől, aki szembe jön velem: Te, ki vagy? Hogy
+hínak? Hogy vagy, mondd? Hová mégy? Mit tartasz a világon legjobbnak? És
+mit tartasz a legrosszabbnak? Te mit gondolsz, miért élünk? Gondoltál
+már te is, mondd, a boldogságra? Te tudod mi az? Ő néz téged és ajkai
+rebbennek és két kezével magyaráz valamit és a két fülére mutat
+ujjaival. Ő nem tud beszélni és nem hallja, mit beszélnek hozzá. Ő süket
+és néma lett itt a földön. De lát és néz és két szeme benne van az én
+két szememben és az ő szemeiben is lélek és értelem mutatkozik. Ott
+hagyom? Jól esik tovább mennem? Semmi közöm ő hozzá?
+
+Figyelek rá. Neki nincsenek szavai, mégis akar velem beszélni.
+Erőlködik. Nekem vannak szavaim. Én ne tudjak vele beszélni? Én
+nyomorultabb legyek, mint ő? Én ne értsem meg őtet? Én meg fogom érteni.
+Én jeleket adok neki, mintha néma volnék én is és megértjük egymást,
+mintha ő is tudna beszélni. Én a sóhaját meghallom, mert olyan, mint az
+én sóhajom, oly halvány s oly érthető, oly olvasható, olyan ismerős és
+olyan csodálatos.
+
+A vakot pedig meg fogom simogatni, az ő tapintása olyan finom, hogy ő
+lát az ő tapintásával, látja, hogy ember vagyok és nem bántani akartam
+érintésemmel. Én jó leszek hozzá s az a jóság a kék ég boltozathoz fog
+hasonlitani, olyan magosan és köröskörül és tisztán borul kettőnk fölé.
+Ő neki a jóság a legszebb látnivalót, a kék eget visszaadja. Én a vakot
+átvezetem az életen, mint egy hidon és ő nem fog félni.
+
+Én annak, akinek keze nincsen, annak az arcához tartom a letépett
+rózsát, szagolja meg. Az ő arca elmosolyodik, mert el szoktunk
+mosolyodni, ha megszagoltatják velünk a virágokat. Én a nyomorék
+lelkének annyit adhatok, amennyit elvettek a testéből.
+
+Ha nem tudnék kifogni avval az ő szerencsétlenségükön, hogy segitek
+rajtok, akkor én érezném nyomoréknak magamat. Istenem, én boldog akartam
+lenni. S éreztem mindig, hogy másokra is szükségem van: más emberekre,
+barátokra, testvérekre, kik olyan boldogok legyenek, mint én magam, hogy
+lássam magam előtt, mi a boldogság. Az én boldogságom egy boldog világ.
+Lehetek-e még boldog, boldog egyedül egy boldogtalan világon? Ők is mind
+boldogok akartak lenni, akik világtalanok és bénák lettek. Mennyivel
+inkább csalódtak ők! Nekem örök életemben bocsánatot kell kérnem ő
+tőlük, mert nekem annyival több maradt, mint ő nekik.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Előszó  5
+  A szív albumába  7
+  A kutya meg a veréb  10
+  Nyakkendők  13
+  Mikor az embert összetévesztik  16
+  Gondolatok  18
+  Az élet dolgai  21
+  M. A. E.  32
+  Hatan a kupéban  35
+  Nefelejcs, árvácska  39
+  Adyt bántják  42
+  Szemek, arcok  44
+  Szegény ember, gazdag ember  47
+  A csirkekolera  50
+  Unod  53
+  Tizennyolcéves katona  57
+  A népek irkája meg a földabrosz  61
+  1916. julius 13.  65
+  A csók  67
+  Görbén megy a ló  69
+  Volt, hol nem volt  72
+  Füst  75
+  Az ujságpapirról  78
+  Erdélyiek  81
+  Köszönöm, nem kérek  83
+  Gyermekek  86
+  Kabát és kabáttolvaj  88
+  Az asszonyok a bolt előtt  91
+  Bélyeget adnak  94
+  Levél  96
+  Kávé, dohányzás, premiére, minden  99
+  Keresik egymást  101
+  Szalmavirág  104
+  „Tegye azt!“  107
+  Azt mondják  110
+  Püspökladány  113
+  Dátum  116
+  Példa nélkül lesz  119
+  Vaskrajcár  122
+  Szivaros  124
+  Francia kenyér  127
+  Szinház  129
+  Fátyol  132
+  Románok  135
+  Békeajánlat  138
+  Hindenburg meg a többi baba  141
+  Béke meg zsemlye  144
+  Téli hang  147
+  Aranysarkantyu  150
+  Boldog  153
+  Tizenkettő  155
+  A gólem  159
+  A madarak  163
+  Egy krajcárért  166
+  Korcsolyáznak  168
+  Gyufa és egyéb elbeszélések  170
+  Varjak és mások is  174
+  Krónika vagy miféle  177
+  A föld  181
+  Kisértet a Fehér Házban  184
+  Egy noteszból kitépett levelek  188
+  Felhőrongyok  194
+  A bolond  202
+  Prológus  206
+
+
+
+
+SAJTÓHIBÁK HELYREIGAZITÁSA.
+
+A =194. oldalon= felülről 2-ik sorban „körlécei“ helyett „körlócái“
+olvasandó.
+
+A =198. oldalon= felülről 3-ik sorban „mit“ helyett „amit“ olvasandó.
+
+A =200. oldalon= felülről 13-ik sorban „Bágyadtan“ kezdetü mondat
+egészen a pontig helyesen igy olvasandó: „Bágyadtan emlékszem életének
+és a világért való háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre
+sziv nélkül emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi,
+melyeket a megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak
+volna, mintha nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék
+beléjök, csak üres papirlapok.“
+
+A =201. oldalon= felülről 2-ik sorban „tehetetlenség“ helyett
+„lehetetlenség“ olvasandó. – Az 5-ik sorban pedig „rózsahévvel“ helyett
+„rózsa hévvel“ olvasandó.
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75651 ***
diff --git a/75651-h/75651-h.htm b/75651-h/75651-h.htm
new file mode 100644
index 0000000..e92cbd0
--- /dev/null
+++ b/75651-h/75651-h.htm
@@ -0,0 +1,4874 @@
+<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN"
+    "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd">
+<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu">
+<head>
+<meta name="generator" content=
+"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" />
+<meta http-equiv="Content-Type" content=
+"text/html; charset=utf-8" />
+<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" />
+<title>Kenyér by Ernő Szép| Project Gutenberg</title>
+
+<style type="text/css">
+/*<![CDATA[*/
+body {
+ margin-left: 10%;
+ margin-right: 10%;
+}
+
+h1,h2,h3 {
+ text-align: center;
+ clear: both;
+ line-height: 200%;
+}
+
+h2,h3 {
+ margin-top: 2em;
+}
+
+h2 span.smaller {
+ font-size: 80%;
+}
+
+p {
+ margin-top: 0.75em;
+ margin-bottom: 0.75em;
+}
+
+body > p {
+ text-align: justify;
+ text-indent: 1.5em;
+}
+
+p.i0 {
+ text-indent: 0;
+}
+
+hr {
+ width: 33%;
+ margin-top: 2em;
+ margin-bottom: 2em;
+ margin-left: auto;
+ margin-right: auto;
+ clear: both;
+}
+
+hr.chap {width: 65%}
+hr.tb {width: 25%;}
+
+.pagenum {
+ position: absolute;
+ right: 2%;
+ color: gray;
+ font-size: smaller;
+ text-align: right;
+ text-indent:0;
+}
+
+.center {
+ text-align: center;
+ text-indent: 0;
+}
+
+.right {
+ text-align: right;
+ margin-right: 1.5em;
+}
+
+.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;}
+
+.caption {font-weight: bold;}
+
+.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;}
+
+.poem {
+ font-size: 0.9em;
+ display: table;
+ margin: auto;
+ text-align: left;
+}
+
+.poem .stanza {
+ margin: 1em 0em 1em 0em;
+}
+
+.poem span.i0 {
+ display: block;
+ margin-left: 0em;
+ padding-left: 3em;
+ text-indent: -3em;
+}
+
+ul.TOC {
+ list-style-type: none;
+ padding-left: 10%;
+ text-indent: -5%;
+ width: 70%;
+ text-align: justify;
+}
+
+ul.TOC li {
+ margin-top: 0.25em;
+}
+
+span.ralign {
+ position: absolute;
+ text-align: right;
+ right: 15%;
+ top: auto;
+}
+/*]]>*/
+</style>
+</head>
+<body>
+<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75651 ***</div>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<h1>KENYÉR</h1>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-150">SZÉP ERNŐ</span></p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p>&nbsp;</p>
+<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p>
+<p class="center"><span class="caption">LÉGRÁDY TESTVÉREK
+KIADÁSA</span></p>
+<p class="center"><span class="caption-small">LÉGRÁDY TESTVÉREK
+NYOMÁSA, BUDAPEST.</span></p>
+<hr class="chap" />
+<div class="chapter"></div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id=
+"Page_5">-5-</a></span></p>
+<p>Aki fölemelted e könyv cimlapját, türd kérlek ezt az egynéhány
+sor irást, amit a cimlap és a könyv lapjai közé csempészek. Érezném
+a mulasztást, ha nem jelezném itt, mi mindent nem találsz ebben az
+ugynevezett könyvben, amely háború idejében termett. Az emberiség
+fájdalmának lefolyása, a földi boldogság sötétlő megoldása: a halál
+és az élet átmenete a halálba és minden ember és minden óra nincsen
+benne s a magas értelem és a mély lélek válasza mindenre, minden
+ami kötelessége volna betüknek, hiányzik ebből a szegény
+összevissza könyvből. Amit ujságpapiron elbirnak és engednek az idő
+kényei s amit egy penna körülmények, idegen szempontok,
+szüknél-szükebb közösségek, a hasztalanság szégyenült tudata,
+unalom, megtört veszteglési vágy közös ködéből kiszúródva
+mivelhetett, az van csak itt a számozott lapokon Előtted, mindent
+tudó s érző olvasó. Fogadd megbocsátással, ha szabad hogy kérjelek.
+Azokra az eseményekre, dolgokra, melyek árnyékát e lapokon találod,
+talán nem is emlékszel már és én elengedem, hogy emlékezzél azokra
+s kivánom is Neked, hogy tudd azokat elfeledni s e lapokat is
+feledd el kérlek, mert a lapokat könnyebb is elfeledni, mint a
+napokat. Békét kivánok Néked és szép időt, életet, nehéz örömöt és
+könnyü szenvedést, mindent úgy, ahogy Néked a legjobb. Tisztelőd,
+bámuló s odaadó hived:</p>
+<p class="right"><i>e könyv szerzője</i>. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> <span class=
+"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7"><br />
+-7-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A SZIV ALBUMÁBA</h2>
+</div>
+<p>Ne hidd, nem igaz. Semmi nem igaz, ami történik és amit ugy
+hinak: valóság. Ne hagyd lebeszélni magadat. Ami történik, az mind
+véletlen, az nincs rendben, ahhoz semmi közöd, mert az lehetetlen.
+Nem igaz, amit látsz, nem igaz, amit hallasz, nem igaz, amit
+mondanak neked, nem igaz, amit Te mondsz másnak, nem igaz, ami fáj,
+nem igaz, ami utáltat és kétségbe ejt. Ami igaz, az mind csak jó és
+szép, mert csak jót és szépet akarunk, mert csak jóért és szépért
+jöttünk, mert csak jó és szép, ami kell nekünk. Olyan jó és olyan
+szép és olyan drágalátos finom minden, ami igaz, hogy itt csak
+belepné a por és elsorvadna a melegtől és széttépődne a széltől és
+megfagyna a hidegtől és összetörne a lármától.</p>
+<p>Az mind el van téve nekünk reggelre, mikor kipihenve felébredünk
+és a rózsázó napsütésben a friss csendben magunk körül nézünk. Egy
+csuda nagy fehér sziv dobog értünk mindnyájunkért a határon,
+ameddig ellátunk, mikor a szemünk fölé homlokunkhoz illesztjük
+tenyerünk egyenes ernyőjét. Ott kezdődik az igazság, ahol az allée
+összeér, ahol a két sin egybecsuszik, ahol a mező leszalad, ahol az
+égi kékség lejön, mert lekivánkozik, mert kiváncsi, mert hajlik
+arra, ami lennről ajánlja magát. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p>
+<p>Nem az arcod igaz, hanem a fényképed igaz, amely ünnepélylyel
+néz mindig és amelynek homlokára nem jön ránc. A felhők szinezése
+igaz, amit látsz és sehogy se tudsz a szinek neveivel elnevezni. A
+pitypalatty igaz, amit hallasz és nem tudsz elkapni a markodba. A
+gondolat igaz. A képzelet igaz. A szórakozottság igaz. Az
+önfeledtség igaz. Az álom igaz.</p>
+<p>Honnan van remény? A sziv tudja, mi igaz, azt várja. A
+várakozást nevezték el reménynek. Csalódásnak nevezik a csalást,
+amit a jogtalan valóság üz velünk. Fájdalomnak nevezzük azt a
+birálatot, amit a tisztában lévő sziv gyakorol a valóság felett.
+Életnek nevezi az ember azt a meglepetést, azt a türelmet, azt a
+fáradalmat, azt a készülődést, azt a vitát, azt a csodálkozást, azt
+az időtöltést, azt a különbséget, ami a valóság közt van, meg a
+közt, amit elhagytunk volt s ami felé igyekezünk vissza.</p>
+<p>Egy sóhajnyira van ez a messzeség. Egy rövid sóhaj van csak
+köztünk és jövőnk között. Egy sóhajnyira vagyunk saját magunktól.
+Vagy egy éjszakányira. Holnap véletlenül és váratlanul itt lesz
+minden, ami a miénk. Reggelre. Ajándékot kapunk, előre jön ami
+olyan messzi vár, segitséget nyerünk hozzá, valami tulzás fog
+történni, csoda, ami éppen olyan természetes lesz, amilyen
+csodálatos minden, ami természetes. Reggelre a tenger idecsap és
+felfalja a forró gonoszságot. A barlangok és szakadékok öt világból
+ideugrálnak és bekapják mind az ostobaságot, hiuságot, gyülöletet
+és hazugságot. A felhők zengedeznek ezen szavakkal: Ide
+<span class="pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span>
+nézzetek, milyen érdekesek vagyunk! Az ég legmagosabb közepén
+büvészet lesz, száz szivárvány jön fel egyszerre, egymás mellé
+vonódnak és csavarodnak és cikkcakkoznak és forgolódnak egymás
+körül és olyan erős szinök lesz, mintha lángolnának. Ugy oda lesz a
+világ, hogy mindenki minden szerszámot elejt és csak bámul és a
+fájdalmasok, akik jajgatnak, a jajt csodálkozásukban elnyujtják és
+édesen huzzák: jaaaaj és szemeikből a tüzelő büvös világitás
+kiszikkasztja a könnyeket és az emberek a jobbkezükkel
+végigsimitják homlokukat és mindent elfelejtenek.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_10" id=
+"Page_10">-10-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A KUTYA MEG A VERÉB</h2>
+</div>
+<p>Ma reggel a város határában megállottam egy fa előtt s
+eltöltöttem ott egy pár percet a mai napból és életemből.
+Megállottam, mert jól esett elnéznem egy fehér kutyát, aki a fa
+körül ugrándozott ugatva. A fán egy veréb ült, a kutya a verebet
+ugatta. A veréb nyugtalankodott, le-lepislogott és másik ágra
+ugrott, de nem repült el. A kutya meg felugrott, kapkodta a fejét,
+nézte a verebet és követelően hangoztatta: hau, hau, hau! Mikor a
+kutya nagyot ugrott, olyankor a veréb idegesen csipogott egyet és
+magasabb ágra szökkent. A szamár kutya elvakultan folytatta ezt a
+kilátástalan üldözést és a csacsi veréb hizelgett neki avval, hogy
+ijedezett. Mintha eszébe se jutott volna, hogy el is repülhet a
+fáról és mintha nem is látná, hogy a kutya nem tud fölugrani a fa
+tetejébe. A tavasz fekete fáján, a titokzatos rendetlenséggel
+nyujtózó ágakon pici zöld pontok vidultak, mintha ebben a
+pillanatban ugrottak volna elő, hogy mulassanak a kutya meg a veréb
+hercehurcáján. A kutya meg a veréb harcoltak tovább, egyik a
+földön, másik a fán, lehet, hogy nem is komolyan csinálták, csak
+játszottak, lehet hogy a veréb csak ugratta a kutyát s lehet, hogy
+a kutya csak enyelgett a verébbel. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span></p>
+<p>Az ágak közt az ég bámult és fényeskedett, szürke
+charmeuse-felhők boritották, olyan szürkék, mint a távol tenger
+hullámai s a friss zölddel futtatott fekete mező fölött teremtő
+szellők édes és meleg Golf-árama járt. A bujkáló nap esőt jelzett,
+langy, könnyü tavaszi záport, az ilyen engedékeny levegőben az
+emberi sziv kezes lesz minden olyan érzéssel szemben, amely nem fér
+össze az élet érdekeivel: remények, vágyak szöknek vissza a sziv
+hasadékain s minden szabályozatlan s kiirtatlan óhajok, amelyek
+együttvéve az ugynevezett egyéni boldogságot jelentenék. Egy
+pillanatig arra gondoltam, hogy a kutyának meg a verébnek milyen jó
+dolguk van a világon, akik itt reggel eljátszanak s a puszta
+létezés örömét bennük az értelem és a sziv szörnyü közelharca
+tönkre nem teszi. S felnéztem a verébre s lenéztem a kutyára s
+bocsánatot kértem tőlük pillantásommal azért a gyöngeségért, hogy
+irigylem őket. Egyszer csak a veréb a legfelsőbb ágacskára ugrott,
+azt mondta: rrrrr, s elrepült.</p>
+<p>Egy pár lépésre a fától, az árok partján pedig egy vak ember ült
+és a kezét nyujtotta előre és énekelt egy éneket, amelynek szövegét
+és zenéjét ő maga szerezhette abból az alkalomból, hogy a jó isten
+elvette a szemevilágát. A kalapja az ölében ült, az üregével
+fölfele és rézpénz látszott a kalapban. Erre sok katona jár, a
+katonák hullatják belé a pénzt. A vak koldus énekelt:</p>
+<p>– Az a boldogságos szép Szüz Mária segélje meg magakot…</p>
+<p>– Őrizze meg életeket, két lábakot, karjakot… <span class=
+"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span></p>
+<p>– Nézzenek csak egy szegény keserves világtalant, nézzenek…</p>
+<p>– A mindenható kegyelmes Uristen ne engedje elragadni
+szemeket…</p>
+<p>– Békességet, boldogságot, szép családot, nyugodalmas
+álmakot…</p>
+<p>– A szépséges fényes Szűz Mária áldja meg a kedves szíveket…</p>
+<p>A tavaszi szellő járt a vak koldus körül és gyér szürke
+hajszálai föl-fölrezzentek koponyáján s hajlongtak
+jobbra-balra.</p>
+<p>A fehér kutya nyitott szájjal, lelkendezve elfutott a vak koldus
+előtt, a feje nyugtalanul fordult fölfele, az ég minden irányába,
+az elröpült verebet kereste.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_13" id=
+"Page_13">-13-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NYAKKENDŐK</h2>
+</div>
+<p>Engedj egy percig a kirakat előtt állanom drága jó olvasó s te
+egész világ, engedd, hogy minden dolgodtól nehéz szivemet a ragyogó
+nappal játszó nagy üveg felé forditsam s odaadjam szemeimet a
+tavaszi nyakkendők tarka vonzásának. Csak egy percig, mert sietek,
+s az idők kábulatában egy-egy percre tudom ellopni magam néha, hogy
+az örök föld göröngyeit megnézzem, egy elrebbenő verébre
+fölfigyeljek, tanuja legyek a hullám egy vonaglásának a folyó
+szinén, megrendüljek a csillagok jelenlétén este és elfogadjam a
+hold sütését lelkemen. Nézd, uj nyakkendők. Vagyis a régi
+nyakkendők. Saison elején a frissen kispekulált szineket, formákat
+kitárják a kirakatokba. Itt vannak megint. Most is. Akik méltatni
+szokták a divatlevélben, hol vannak? Akik válogatni szokták s a
+tükör előtt lusta, gyöngéd babrával megkötni szokták, hova lettek
+és hol vannak? Hányan viselhetnek még nyakkendőt? A nyakkendők itt
+függenek, ni, itt virágoznak és bokrosodnak minden igény és izlés
+számára a kirakat hüvös és ájult rendjében, a nyugvó kalapok közt,
+a vizszintes rézrudacskákról lehanyatló zsebkendők közt, az ingek
+fehér jégmezői közt, a kirakat sarkába dült sima sétabotok közt.
+Milyen kényes <span class="pagenum"><a name="Page_14" id=
+"Page_14">-14-</a></span> gond a kirakatban. Európa kifogástalanul
+fölöltözik, mint az uri öngyilkos.</p>
+<p>A nyakkendők selymei habozva mosolyognak. Egyik nyakkendőben
+csikok futnak párhuzamosan, a másikban pettyek ugrálnak, a
+harmadikban apró karikák köröznek, a negyedikben rhombusok hatolnak
+egymásba, ebben itt hullámvonalak ölelkeznek össze-vissza, abban
+szabálytalanul changeant-foltok terjengenek, emebben meg valami
+virágok ismétlődnek, de nem hasonlitanak egyetlen élő virághoz sem,
+a szeszély, az unalom, a merengés, a honvágy, az álom kertjében
+nőnek ezek a nyakkendőbe szőtt virágfajták, amelyek az ember mellén
+szoktak volt diszleni, mint pavillonjai s jelzőzászlói minden szép
+és fájdalmas határozatlannak, amely a nyakkendő mögött, az ember
+mellében nyüzsög. (Most az emberek végig begombolkoztak és elzárták
+teljesen keblüket, mert meg kell halniok.)</p>
+<p>Istenem, minden boldogságról lemondtunk volna, csak annyi időt
+kaptunk volna s annyi nyugalmat, hogy körültapogassuk életünket s
+közel hajoljunk magunkhoz s összenézhessünk s elmondjuk
+meglepetésünket. Oh szép lett volna utánajárni annak is, mit
+jelentenek a nyakkendők ábrái, miért olyanok, amilyenek és miért
+ilyenek, miért és mit akarnak vajjon? És mit dadognak a guirlandeok
+az asztalfutón és mit sóhajtoznak szaggatottan a himzések és
+csipkék mintái és mit álmodnak az ágyteritők végtelen pazar uborkái
+és elvarázsolt halvány szivei és mit dübörögnek, amikor utazunk, a
+vasuti <span class="pagenum"><a name="Page_15" id=
+"Page_15">-15-</a></span> kocsi falán a tapéták, amelyeknek
+egyforma holt levelei oly végtelenül és értelmetlenül nőnek,
+bomlanak, remegnek s folynak szét mozdulatlanul felejtődött
+tekintetükben?</p>
+<p>Micsoda földöntuli parkból csempészték ide magukat a szőnyegek
+és hol vannak, hol, azok a dolgok, amelyeket a barok rajzok
+ábrázolnak? Hol fogjuk élni azt az időt, amely alatt megbeszéljük,
+hogy láttunk és éreztünk? Hol jövünk majd össze, hogy elmondjuk
+végre egymásnak mindazt, amit magunkban beszéltünk összeragadt
+ajkakkal, hang nélkül az életen véges-végig. Szegény Bergson, Páris
+gondolkozója, egy pillanatra a te pergamentből való arcod futott el
+emlékemben, neked az a foglalkozásod, hogy ember vagy. Miről
+beszélsz vajjon ma Párisban?</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_16" id=
+"Page_16">-16-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>MIKOR AZ EMBERT ÖSSZETÉVESZTIK</h2>
+</div>
+<p>– Géza! Szszervusz!</p>
+<p>Egy jobbkéz jött a jobbkezem felé s egy mosolyra kinyilt arc
+világosodott a szemembe. Az este volt, a mozgalmas járdán, a lámpa
+alatt. Kiváncsian néztem vissza a középkoru zászlós arcába, láttam,
+hogy nem ismerem. De a keze már kiterült a kézfogáshoz, elvettem,
+megszoritottam.</p>
+<p>– Géza… nem te vagy?</p>
+<p>A mosoly visszavonult a zászlós arcán, a hangja leszállott,
+örvendő szeme elidegenedett.</p>
+<p>– Nem én vagyok, fájdalom.</p>
+<p>A lendületes jobbkéz lassan kiment az én jobbkezemből, a zászlós
+még nézett a szemembe és sürgősen mondta:</p>
+<p>– Pardon, összetévesztettelek. Azt hittem egy barátom…</p>
+<p>– Ha megengeded, ebben a percben barátok voltunk – feleltem
+volna ismeretlenemnek, ha ilyesmiket fecsegni szokás volna köztünk
+emberek közt.</p>
+<p>Köszöntünk, elsiettünk egymás elől s mentünk egyik erre, másik
+arra. Mentem és nem lévén egyéb foglalkozásom mint a képzelődés,
+Gézának képzeltem magam. <span class="pagenum"><a name="Page_17"
+id="Page_17">-17-</a></span> Vajon mi vagyok, ha Géza vagyok? Mi a
+családi nevem? Kit szeretek? Mik a vágyaim, milyen terveim vannak,
+milyen karakter vagyok, mi a legnagyobb bajom és mire vagyok büszke
+és miféle emlékekkel állok meg hirtelen a szoba közepén este,
+egyedül, mikor le akarok feküdni.</p>
+<p>Géza. Oly rokonszenves és bánatos dolog, hogy arcomat
+összetévesztették az ő arcával. Milyen véletlene a véletlennek,
+hogy nem az ő fejébe hullatta a felhőknek és a tengereknek gondját,
+hanem ide az enyémbe. Vagy ki tudja. Lehet, hogy magában ő is
+minden a világon, csak nem szól. Lehet, hogy hangja is hasonlit az
+én hangomhoz. A cigarette-et biztosan egyforma tempókkal szivjuk.
+Könyeink tökéletesen egyformák, ha Géza is könyezett már az
+életben.</p>
+<p>Géza! Egy honvédzászlós, vékony barna férfi, lefelé szoktatott
+bajusza van, harminchat-negyven éves lehet, nagy ezüsttel
+rendelkezik, barátod, ma este megörült, mikor meglátott Téged,
+kezét nyujtotta Feléd s meg akarta kérdezni, hogy vagy és talán ki
+akarta beszélni magát Veled. A viszontlátás mosolyát, amely énrám
+sütött, az izmos kézfogást, amely engem üditett, tovább kell adnom
+Neked, és elinditom innen az emberek feje fölött, a pályaudvaron és
+a vidékeken tul, északra, délkeletre vagy délnyugatra, Géza, hol
+vagy, merre jársz?</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_18" id=
+"Page_18">-18-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>GONDOLATOK, AMILYENEK MINDENKINEK ESZÉBE JUTHATNAK</h2>
+</div>
+<p>Mivel vigasztalhatnám a pesti éjszakázókat? Megkérem a jó
+istent, hogy mácius 16-tól fogva minden éjjel egy órakor fujja el a
+holdat, csavarja le a csillagokat és gyujtsa föl a napot.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Sok szegény becsületes éjszakai démon, aki a mulatóhelyeken
+kereste a kenyerét, most kénytelen lesz az erény utjáról
+letérni.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A tavaszi offenziva le fogja gázolni Ibolyaországot.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Az angolok három oceánon nem birnak a német tengerészekkel. De
+egy kanál vizben meg tudnák fojtani őket.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Kiki a maga szempontjából nézi a háborut. Egy idegenforgalmi
+tisztviselőtől azt hallottam, hogy a háboru: holtszezón.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Az égen függő felhők alatt és az erdők, hegyek, folyók között a
+virágos földön az emberiség néha ugy <span class="pagenum"><a name=
+"Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> tünik szemembe, mintha egy
+kiállitáson a publikum közt pánik támadt volna.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Dióhéjban a legérdekesebb történetet sem szeretem ugy, mint a
+dió belét.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Végre a hollók és a varjak fogják figyelmeztetni az entente-ot,
+hogy elég volt már az emberáldozatokból.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A művészet épp ugy nem változik meg a háboru után, mint a
+természet és a gyermek.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Szeresd felebarátodat, de ne ugy mint tenmagadat.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A női divatot meg lehetne rendszabályozni egy nagyon egyszerü
+törvénynyel: a szép nők öltözködjenek egyszerüen, a nem szép nők
+öltözködjenek olyan drágán és ragyogóan, ahogy kedvük tartja.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Európa a háboru alatt: egy cilinder, amelyikre ráültek.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Az élet mindig csak egy nap. Egy napot pedig ki lehet birni.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Jön a nyár. Sokféle rózsa nyilik körülöttünk. Kerti rózsa,
+vadrózsa, pünkösdi rózsa, ojtott rózsa, labdarózsa, bazsarózsa és
+sapkarózsa.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_20" id=
+"Page_20">-20-</a></span></p>
+<p>Az emberek szenvedéseikben megérzik a halál szükségességét.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>– Kivánom, – mondták egy harctérre induló katonának, – hogy egy
+hajaszála se görbüljön meg.</p>
+<p>– Akár mind meggörbülhet, – felelte a katona, – szeretném, ha
+szép göndör hajam lenne.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Nagyon nehéz egyiptomi cigarettához jutni. Általában nem lehet
+jó cigarette-et kapni. Nagyon megszorultak a dohányzás kéjencei
+Európában. Lassankint ráfanyalodnak az ordináré békepipára.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Nincs folyton háboru, nem igaz. Mig alszunk, béke van.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_21" id=
+"Page_21">-21-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>AZ ÉLET DOLGAI</h2>
+</div>
+<p>Messina kikötőjében megállott az oceáni gőzös. Ott rostokolt
+déltől estig. Anyagot vett föl: szenet, krumplit, és embert.
+Egyforma fekete kőszenet, egyforma barna krumplit és egyforma barna
+embert, sokat, sokat, olasz kivándorlókat. Két esztendő előtt volt,
+a világnak halkabb zürzavarában, amit békének hivnak. Édes tavaszi
+nap volt. Az égszinkék ég alatt ott hevert a parton a romlásnak
+kőből való viziója, a megdermedt katasztrófa: Messina.
+Kiszállottunk a partra és elsétáltuk a délutánt az összeesett város
+utcáin a törmelék közt, a boldogan kinőtt giz-gaz közt s a
+szórakozottan legelésző kecskék közt. A nap megsütötte a
+kettéhasadt paloták szobáinak tapétáit. A templomok lebukott
+tornyaikkal, felszakadt tetőikkel, félig állva és félig ledülve
+hallgattak üresen isten és ember nélkül. A szinház nyitva volt,
+pedig nappal volt, a homlokzata földig hiányzott. Egy öreg ember
+ült a szinház előtt egy nagy kőkockán, az utolsó előadás jegyeit
+árulta emlékbe tiz centesimoért. Az Aidát adták utolsó este.
+Rhadames még az öltözőjében volt előadás után, mikor a földrengés
+jött. Ott halt meg. A világos szinpadon szakadt szuffiták lógtak:
+alkonyi felhők a Nilus fölött. Az orchesterben a csend játszotta
+gyászzenéjét. <span class="pagenum"><a name="Page_22" id=
+"Page_22">-22-</a></span></p>
+<p>Messina házai mind meg voltak törve, elhasadva, felrugva,
+leomolva. Némelyik hatalmas épületből csodálatos pagodát emelt a
+kéjenc pusztulás, az ő érthetetlen épitészi izlése szerint. Messina
+kétségbeejtő volt. Ezek közt a romok közt nem volt semmi a nemes és
+buja Pompeji pogány gyászából, itt nem lebbentette a szél a tógák
+emlékét, mint a Forum Romanum oszlopai közt, itt nem sóhajtott
+megtisztelően a történelem, itt nem érte az ember ajkát az
+örökkévalóság lehellete. Messina nyomorult volt, sivár, borzasztó.
+A mi világunk szerencsétlensége, a jelen ünnepélytelen tragikuma.
+Csend volt. Semerre egy ember. Az összeesett város végéről, valami
+barak-albergo felől jött gyönge citera és ének, olasz dal, amely
+édes és muló, mint a szörp.</p>
+<p>Akkor már negyedik éve hevert igy Messina. Még egy házat vissza
+nem épitettek. Még az utcákról a törmeléket el nem hordták. Csak
+annyit végzett a környék szegény népe négy év alatt, hogy
+széjjelhurcolta az ajtókat, a keritéseket, a butorokat, a lépcsők
+karfáit, az épületek csatornáit, csöveit, minden használható
+limlomot. És azóta se foghattak semmihez Messinában. Hiszen háborut
+csináltak Olaszországban. A bajt otthagyták, menekültek a nagyobb
+bajba. Egy város pusztulását gyógyitották meg száz meg száz város
+gyászával. Ha majd ez a fekete varázslat elszáll Európáról, az
+olaszok is elcsendesülnek és széjjelnéznek otthon és megint
+észreveszik Messina romjait. Milyen jó lett volna inkább Messinát
+felépiteni.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_23" id=
+"Page_23">-23-</a></span></p>
+<p>„Juniusban megpendül a kapa, kasza“ – igy kezdődik egy régi
+vidám rigmus. Most alig tudnak hallatszani a junius hangjai a
+szépséges, gavalléros magyar mezőn. A háboru keserü zugása lenyomja
+az élet édes zenebonáját. A földön olyan minden, mint valaha
+tavalyelőtt, a kisarjadt füvek mind zöldek, a kutyatej sárga és kék
+a szapora kigyóhagyma. Csak a föld népe nem olyan, mint volt,
+feketekendős fehérnép jár és hajladozik a földön, meg kifakult zöld
+ruhában idegen mezők átplántált rabjai, muszkák, szerbek, meg
+magunk katonái fáradt kékszürke testi ruhájukban, lábbadozók és
+egészségesek, akiknek napszámját a piacon a hirdetőtáblán
+állapitják meg, a lábbadozóét három koronában, az egészségesét négy
+koronában.</p>
+<p>Sokkal kisebb volt a napszám, emlékszem, mikor még több volt a
+földre való ember, vagyis emberanyag. A városi és falusi piacokon
+ilyenkor kora nyáron vasárnap reggelenkint a harangok zengő zugása
+alatt csődült csendesen a nép, mig a piac teli nem lett. Gazdák és
+szegények egyforma tiszta, szépen ráncolt vasárnapi fehérben és
+pitykés fekete ujjasokban együtt forgolódtak és szorongtak és déli
+harangozásig ott zümmögtek a kék ég fehér bárányfellegei alatt,
+amelyek tudományosan Cirro-Cumulusoknak neveztetnek s amelyek a
+földre nézve alkalmatos szép időt igérnek és a léleknek gyöngéd
+mulatságot adnak.</p>
+<p>Az ilyen vasárnapi csődületet embervásárnak hivták, de mintha
+nem az embert vásárolták volna ott a gazdák, mintha inkább az
+emberek mind kedvet és nyugalmat <span class="pagenum"><a name=
+"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> vásároltak volna ott a
+piacon, legalább ma olyan derült szinben látom viszont
+emlékezetemben az embervásárt, amely egyszer csak mintha parancs
+jött volna, indult, tódult és özönlött be a depó udvarára, hol
+bort, sört és pálinkát mértek.</p>
+<p>A földön a kapa koccant, a kasza pengett és szikrázott a napon,
+mikor állott a földön és a kaszakő csuszkált egyik oldalról a
+másikra. A csobolyóban kotyogott a viz, az ostor nagyokat cserdült
+a bölcsen sétáló ökrök felett, egy-egy tavalyi kazal árnyékában
+kómikus siránkozással széjjelhuzódott a huzómuzsika, az emberek,
+legények s legénykék danolásztak, a leányok itt-ott sivalkodtak
+örömükben, hogy nem hagynak békét nekik. A rejtőzködő fürjek
+kurtákat furulyáltak, fönn a fecske csipett bele a csöndbe csőrével
+és a barázdabillegető sötéten és fehéren finom mozgásokkal
+nézegetett körül a göröngyről, mint egy báli gavallér és a tücsök
+kitartóan ciripelt, mint a citerás, akit a nyári helyiségbe szoktak
+szerződtetni.</p>
+<p>Olyan szép kisérete volt a mezei munkának. Alig hallok belőle
+valamit most juniusban, tücsköt is alig hallok, pedig semmi baja a
+fülemnek. Ha beszélhetnék az angol miniszterekkel, sok mindent
+tudnék nekik mondani. Ó, ha elfogadnák föltételeimet, de most
+rögtön.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Fém ragyog a sarokban, a főispáni hivatal egyik szobájában.
+Szórakozottan egy rakáson együtt mindenféle vidám és fáradt, izmos
+és elaggott, közönséges és finom holmi. Levesmerőkanál, cinkpohár,
+bádogtepsik, <span class="pagenum"><a name="Page_25" id=
+"Page_25">-25-</a></span> falióra ingája, rézmozsár, mozsárütő, egy
+nagy vörösrézüst, függőlámpa láncai, függönyrudak és két gömbsuly
+sárgarézből, horpadt cukortartó, cigarettetárca, melynek csak a
+sarkai rongálódtak el, egy megfeketült serleg, s kicsi ezüstkancsó,
+melyben szegfüszeget vagy cukkerlit tarthattak, ócska, görbe kard,
+gyertyatartó, kilincs és ablakzár, minden, emlékek néma társasága,
+melyen elpillant az ablakon beszuródó napsugár és Erdély
+aranykorára gondoltat… és a mai csendes kőházak felé sóhajttat,
+halk, nemes lakások nyilnak ki a szimpátia gyöngéd kopogtatására,
+hol bánat, gond, szeretet és rajongás lakoznak.</p>
+<p>Ez a fém idegyülik a sarokba és vándorol innen tovább és gyülik
+megint. A városból és a környékről küldözgetik a családok, amelyek
+gazdagok és amelyek nem is gazdagok. Isten nevében küldik és a
+maguk nevét nem küldik a holmival. A hivatalszoba levegőjében a
+sarokban rendetlenkedő tárgyak felett mintha ott kiáltanának a
+kemény kérelem betüi: Fémet a hadseregnek! És messze távol vár a
+nagyokat horkanó és nagyokat ásitó háboru.</p>
+<p>Ez az összevissza ezüst, réz és cink holmi régiségboltok és
+zálogházak portékájához hasonlit és a szegénységet, a rejtett és
+fájdalmas szegénységet juttatja az ember eszébe, oh nem,
+gazdagságot, valami dicső zálogházat és a lelkek drága szineit,
+amelyek itt ezeken az uri és szegénysorsu fémeken csillannak: a
+remény aranyossága, a jóság ezüst fénye és a gyász sápadtsága…</p>
+<p class="center">*</p>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_26" id=
+"Page_26">-26-</a></span></p>
+<p>Érdemes mindent megnézni, érdemes megnézni a zeneműkereskedés
+kirakatát is, ahol a kiakasztott kották fedelei versenyt kiáltoznak
+nagy betüikkel. Itt vannak az ujonnan szerzett operette-ek füzetei
+mellett és fölött és alatt a háboru felszaporodott kottái. Szép
+elnézni őket annak is, aki nem érti e hadikottákat, s aki rekedt és
+nem dalolhat, vagy aki mai szenvedélyeink s kalandjaink felől
+hallgatni szeret legjobban, csak valami bájos és ártatlan tulvilági
+népeknek vágyakozna majd kiönteni az emberi szivet. Vagy ha ott se
+lehetne, a temetőn tul is hallgatni s ugy járni szépen az
+örökkévalóság csendes sikságán, hátratett kezekkel, hallgatva
+végesvégig, mert annyi hallgatni valója van az embernek. Jaj, a
+kották, igaz. Mennyi mindenféle cim összevissza. Estére indul az
+ezred. – A két faláb. – Ott ahol a Dnyeszter vize zug. – Nem mehet
+a háboruba. – A térkép. – Csak egy éjszakára küldjétek el őket. –
+Nagy arany, nagy ezüst. – Rózsák a csákón. – Engemet is besoroztak
+katonának (Gyárfás Dezső képével a cimlapon.) – Ha majd egyszer
+mindenki visszajön. – Hurrá fiuk, ma utoljára. – Ha majd megint
+civilek lehetünk.</p>
+<p>Gondolom ez volt a legkelendőbb anyaga két esztendő
+hadidalainak. Szerzőik Budapest kedvenc dalszerzői. Jobbadán az uri
+világ használja el itthon e hadizenét, a katona odakinn a baj
+mezején, a régi hazai nótákat énekli és templomi zsoltárokat
+reszkettet, megjuhászodván lelkében. De a muló idők kottáit itt a
+kirakatban összeverődve látni érdekes. A cimeikből ki lehet
+<span class="pagenum"><a name="Page_27" id=
+"Page_27">-27-</a></span> venni, melyik jelent meg előbb, melyik
+később. A legfrissebb kotta körülbelül az, hogy: Ha majd megint
+civilek lehetünk. Engedd meg, nyugtalan olvasóm, hogy e kottákról
+felpillantva, a háborunak közel járó dicsőséges végét hirnököljem.
+Mert milyen hadi dal jöhetne még ez után?</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A bolygó halászbárkák népe olajmezőket vett észre és sok-sok
+döglött halat látott uszkálni a tengeren Skagerraknál. Nagy csata
+lehetett itt, – gondolták és vitorláikkal tovább vonszoltatták
+magukat. Vajjon meddig tartja a tenger szine az olajmezőket? A
+felfordult halakat a hullámok elhintálják magukon messze-messze,
+mig valamerre a part kavicsos homokjára nem csusztatják őket, vagy
+a végtelen távolságban lassan széjjelszedődik és megsemmisül
+romlandó szép testük. Ezüst és gyöngyház hasukon cicázik a napsugár
+és oldalaik a vizben fátyolozottan csillannak csodálatos changeant
+szineikkel és szinte anyagtalanul vékony és kéjes és gyengéd
+uszonyaik elhalva usznak velük bűbájos haloványságukban. Szemük, a
+gyerekes, bánatos és ostoba halszem mered kereken és éppen ugy nem
+ért semmit a halálból, mint az életből nem értett semmit.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Egy óra után, persze éjjel, becsukják a kávéházakat. Mindenki
+hazamegy. Oh nem, nem megy haza mindenki. Nehéz dolog az. Nem lehet
+azt csak ugy egyik napról a másikra megszokni. Nagy megpróbáltatás
+az, hazamenni éjszaka egy órakor. El tudom képzelni. Hát
+<span class="pagenum"><a name="Page_28" id=
+"Page_28">-28-</a></span> hova mennek? Sehova. Ott maradnak. A
+kávéházat bezárták, de a kávéház terraszát nem zárták be. Azt nem
+is lehet bezárni. Az a járdán van, a levegőn. Kiülnek, egy pár
+asztalt körülülnek, üldögélnek, beszélgetnek, hallgatnak. Szép
+tavaszi éjszaka van, engedékeny. Világit nekik az utcai lámpa. Mit
+fogyaszt egy óra után ez a kávéházi közönség? Friss levegőt
+fogyaszt, ami nem kerül pénzbe, de viszont nem is árt annyit a
+szervezetnek. Sokáig elülnek kint e kedves makacsok és nem veszik
+rossz néven a szellőt, meg az eget, mert azzal az illuzióval ülnek
+ottan, hogy kávéházban vannak. És a járdán meg az uttesten föl és
+alá sétálgatnak bohó kis társaságok, amelyek a mulatóhelyek
+édeneiből számüzettek. Lebegő piros köpenyeges delnőcskék, akikben
+a pezsgő bizsereg még, kacarásznak, hátracsapott kalapu éji
+udvarlók karján, sietnek s nem mennek sehova, járkálnak az ég
+alatt. Mosolyt nyitó látvány. Mint valami groteszk rousseaui
+leckeóra. Mint egy széltől összeszedett garden-party. Egy szép
+sárga lampion függ magosan, magosan fölötte. Talán valamelyik
+ugrifüles női kalap alól föl is pillant két kékszinnel aláfestett
+szem a lampion felé s a karminnal tulzott ajkak meglepetten
+kinyilnak s vidáman szólnak:</p>
+<p>– Nini: hold.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>Kis facipőket árulnak már a bazárban. Milyen egyszerü. Milyen
+ügyes. Milyen helyes. Milyen olcsó. Drága a bőr, drága nagyon. Azt
+mondják a cipészek, szivesen csinálnak cipőt, csak bőrt adjon hozzá
+az ember. <span class="pagenum"><a name="Page_29" id=
+"Page_29">-29-</a></span> Ilyen világ van. Mennyi gyerek fog
+facipőben járni. Holland báj illan a facipők felett a bazárban, a
+békének és az idegenek kedvességének tengeri illata. A kattogás,
+kalapálás, ami a facipők hangja, az orfeum kellemes programmjára
+emlékeztet, könnyü, kecses ugrálásra, vidám zenére, kavargó,
+pettyes szoknyácskákra, piros napernyőre, s bájos zöld tájra, amely
+a táncosnő mögött vidult a hátsó diszleten, szélmalommal és a
+szélmalmon tul a mezőben messze egy fehér hajócska vesztegelt.
+Magyarországon is kopogni fog a facipő. Akiknek nagyon fájna
+hallani, nem hallják majd, messze temették el őket.</p>
+<p class="center">*</p>
+<p>A hét bádoghordót hogy guritják előre-hátra, hogy döngetik, hogy
+körülüvöltözik. Ime az ujságokban ma a hét bádoghordó legyőzte hét
+ország háboruját. A riport régi jogaiba lépett. A hét bádoghordó
+pazarabb borzalom a határtalanul zugó háborunál. A hét bádoghordó
+ez már az élet, a béke. Az emberek, az ugynevezett olvasók, eszik
+az ujságot napról-napra. Valakitől azt hallottam: legalább mig ezt
+olvasom, nem olvasok a háboruról.</p>
+<p>Az asztal előtt ülök, papiros fehérlik előttem, penna szorul a
+jobbkezemben. Mesterségem szerint iró volnék az emberek között.
+Minden érdekel a világon és mindenért felelősnek érzem magamat.
+Mondjuk, hogy rám parancsolták, hogy irjak valamit én is a
+bádogosról és hét hordójáról. (Petőfi, Tompa és Kerényi leültek
+költői versenyre hajdan, hogy a falusi lakot megénekeljék.)
+<span class="pagenum"><a name="Page_30" id=
+"Page_30">-30-</a></span> A tollam hegyét nézem, vár, céloz, a
+tintától nedves és a sötét nedvességen vékonyan végignyilallik a
+napfény. Kezdek magamban alkudni a szavakkal, az emberekhez kell
+szólanom.</p>
+<p>No irjunk.</p>
+<p>A hét bádoghordóról kell irnom. Szeretnék őszinte lenni és
+igyekeznem kell ugy irni, ahogy az emberek eltürik az irást. Az
+emberek… nekik foglalkozni kell ezzel a dologgal, akármit érezzek
+és képzeljek én. Én ezt a hét bádoghordót nem akarom elhinni. Én
+azt hajtom magamban mélyen és némán, mint a nyilallás: nem is igaz,
+nem is igaz. Az emberek orvosok, akiknek a hét bádoghordó tartalmát
+boncolni kell. Az emberek rendőrtisztviselők, akiknek meg kell
+vizsgálni alaposan a tartalmat. Az emberek fotografusok, s
+lefotografálják. Az emberek vizsgálóbirók, akiknek meg kell
+állapitani és jegyzőkönyvet kell fölvenni. Az emberek szomszédok,
+akik vallanak. Az emberek hozzátartozók, az emberek érdeklődők és
+kiváncsiak és félők és borzadók. Az emberek áldozatok és gyilkosok.
+A bádogos is ember volt. Én is ember vagyok. Hátha láttam én is ezt
+a bádogost szemtől-szembe valamikor. Hátha mellettem ült a
+villamoson. Hátha a könyökömmel megütöttem véletlenül valahol, vagy
+a lábára találtam lépni s szóltam hozzá: pardon. És ő rám nézett, a
+szemembe. Hátha tüzet kértem tőle s az ujjaink hegye összeért.
+Hátha köhögött mellettem valahol s lehellete belém lopózott. Mit
+lehet tudni. De elhiszem? És elhiszem, amit olvastam felőle? Tudok
+udvarias mosolylyal köszönni ismerősöknek, ha én igazán
+<span class="pagenum"><a name="Page_31" id=
+"Page_31">-31-</a></span> hiszem, ami Cinkotán történt? Tudok egy
+orgonavirágot türelmesen szagolni, ha tudok ilyen dologról? Nem
+zavar ez a cinkotai hét hordó senki mást privát életének
+kötelességeiben és szórakozásaiban? Ilyen földi valóság
+meggyőződésével lehet vajjon az oltár elé állani esküdni rózsaszin
+áhitattal? Nincs benne vajjon minden teremtett lélekben ugyanez a
+maradandó kisérlet, amely tiltakozik és tagad, ez az igazságnál
+igazabb cáfolat, ez a makacs védekezése a közérzetnek, ez a
+rejtelmes illuzió, ami a jelen pillanatot lázasan gyömöszöli szines
+fátyolaiba, ez a feltakaratlan honvágy, ami az életen végig
+milliószor huzza föl a felső szemhéjat és a szemgolyót fölfelé
+görditi, az égen terjengő felhők felé.</p>
+<p>A hét bádoghordóról kellene irni. Elszántan és az élet egész
+nyomoruságával gondolok oda. Ami eszembe jut róla, azt kéne leirni.
+A szivemet győzedelmes fájdalom nyomja el. Hirtelen, nem tudom
+miért, hogyan, egy valamikor végighallgatott orgona-hangverseny
+emléke zendül a fájó sziv mögül valahonnét. És a sipok csengő,
+zengő, esengő, zugó, bugó és harsogó száz hangja közt felébred és
+előjön tompán, mélyen, megrendülten és epedően és panaszlón és
+álmodón és boldogan és boldogtalanul a Vox Humana.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_32" id=
+"Page_32">-32-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>M. A. E.</h2>
+</div>
+<p>Furcsa és szivemnek végtelenül rokonszenves kis ujság volt most
+a kezemben, nagyon kevesen ismerhetik a szakembereken kivül. A kis
+lapnak a cime: M. A. E., vagyis a Magyarországi Artista Egyesület
+hivatalos közlönye ez. Különös olvasni az artistáknak a hivatalos
+közlönyét, ennek a komolyan beosztott rovatait, szabályos fekete
+betüit a hirekben és sorokban, amelyek az artisták lapjában is épp
+oly egyenesen állanak s oly ridegen sorakoznak, akár a Csemegi-féle
+Törvénytárban. A lap vezércikke most a mulatóhelyek zárórájával
+foglalkozik, aztán jegyzőkönyvi kivonat jön valami gyülésről, aztán
+egyesületi hirek, halálozások, mindenféle. E bohó grimaceokkal
+mosolyért vándorló könnyü lényeknek fontos és pedáns frontmögötti
+világa van itt az ujságjukban.</p>
+<p>Az utolsó és leghosszabb rovat ebben a lapban egy ábécérendbe
+szedett névsor, amely fölé ezt nyomtatták: Magyar artisták a
+harcmezőn. Vagy százötven név. És minden név egy ember. Egy
+artista. Elfuttattam a szemem a listán, a mindennapiatlan vidám és
+fantaszk neveken, Erős Mukin, Roland Róberten, Rosée Jenőn, Picard
+Jeanon, Herrgotti Stanislauson, Tacianu Sándoron <span class=
+"pagenum"><a name="Page_33" id="Page_33">-33-</a></span> és aztán a
+Maxikon és Jaqueson és Lacin és Izsón és aztán a sok-sok rendes
+Ferenceken, Lajosokon, Mártonokon és Mórokon és Edéken és
+Sámueleken. Akiknek a vezetéknevük is őszinte, törődött polgári
+nevek, Novák, Pintér, Szepesi, Steiner, Tamási, Weisz, minden,
+mintha cégtáblákról pottyantak volna ide, meg iparos műhelyek
+ajtajáról. Ezek is a csatába mentek, az artisták.</p>
+<p>Vajjon kinek van joga azt gondolni: mi közöm hozzá? Kiben lehet
+annyi gőg, hogy ezeknek a népeknek lebegő élete egy pillanatig se
+alkalmatlankodhasson érdeklődésük előtt. Az én lelkem felhőjében
+mind átbukdácsolnak ők, mert ember vagyok. Tüzevők, tótágast
+forgók, kengyelfutók, dzsiggelők, büvészek, zenebohócok,
+trapezbajnokok, mülövők, kardnyelők, gyorsszámolók, iskolalovarok,
+Herkulesek, oroszlánszeliditők és kutyaidomárok, gyorsszobrászok,
+utazó brettliszinészek, éjféli balletmesterek, akrobatatáncosok,
+jellem- és szalonkómikusok, népdalénekesek, hasbeszélők,
+bábjátékosok, nőimitátorok, hangszer- és madárutánzók.</p>
+<p>És minden excentrikusok, zsonglőrök, ekvilibristák,
+hipnotizőrök, gondolatolvasók, csodabuvárok, árnyjátékosok,
+xilophon-zsenik és twoo-stepp-fenomének, pantomimikusok és
+cnok-aboutk, sodronyművészek és ördögi biciklisták és minden
+Pierrot-k és Harlequinek, akik Európában jelmezeik s trükkjeik
+nélkül, kékkel körülfestett szemek nélkül s fehér keztyük nélkül a
+nappal világitásában mint katonák működnek a háboru végzetes
+manégeében.</p>
+<p>Minden ilyen test magával vitte a háboruba tudományát,
+<span class="pagenum"><a name="Page_34" id=
+"Page_34">-34-</a></span> birtokát, egész világát. Hányan
+hanyatlottak el már vajjon? Minden testben volt valami gesztus,
+hang, valami raffinement, valami furcsa, vidám, szép, meglepő, ami
+csak ő benne magában volt s nem hagyható fiura, se jótékonycélra, s
+ami a világgal nem egyezett, ami más volt s egyetlen. Oh az ő bájos
+nemzetköziségük, a csodálkozás áh-ja, a mosoly gyönyörü néma
+betüje, a nevetés hegyi forrása s a taps gyermekes lázadása volt az
+ő közük mindenkihez a világon. És a mostani világmozgalomból csak a
+halálhoz volt közük, aki a háboruból és az életből elszökteti az
+embereket, ami a legérdekesebb tünet az egész konfliktusban s éppen
+ezért erről beszélgetünk a legkevesebbet. Az embernek meg kell
+halni civilben is egyszer, az eddigi tapasztalat szerint. A
+bohócoknak is meg kell halniok. A bohócok a békében, régen és
+mindig, hogy ugy mondjam: előszeretettel pingáltak az arcukra
+halálfejet, emlékszel?</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_35" id=
+"Page_35">-35-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>HATAN A KUPÉBAN</h2>
+</div>
+<p>Egy darabig csak öt utas volt. A hatodik ülésen egy köpenyeg
+ült. A lámpaernyőt összehuzták odafenn s a tiszti kupét a
+hálószobák gyöngéd sötétsége tisztelte meg. A kapitány
+inditványára, aki a legnagyobb rang volt, az üléseket kihuzták,
+hogy kiki jól hátradülhessen s a lábakat kölcsönösen át lehessen
+rakni egymás ülésére. Egy diákarcu hadnagy csak kuporgott és
+nyögdicsélt a maga ülése előtt.</p>
+<p>– Schwach bist junger Mann – mondta a kapitány.</p>
+<p>– Das nicht kommen will – erőlködött az üléssel és a némettel a
+hadnagy.</p>
+<p>– Schwach, schwach – nevetett a kapitány. Végre kihuzódott az az
+ülés is. A lábak felnyultak, megkeresték a maguk helyét és békén
+egymásra tevődtek. Derekak, fejek kitapogatták s kidörzsölték
+maguknak a pamlagon a legmegfelelőbb helyzetet. Mindenki rézsut
+feküdt, a legkülönbözőbb szögeket alkotva végtagjaival. Valaki
+átölelte a két karjával maga fölött a pamlag kiálló fejtámasztóját,
+ugy pihent el. A test a legnagyobb szükségben s nyomorban is
+kéjenc, s minden raffinement-t <span class="pagenum"><a name=
+"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> előszed, hogy jól érezze
+magát. A legrövidebb és legkényelmesebb estéli imádság hangzott el:
+egy sóhaj. Egy cigarette égett még. Valaki már hangosan lélekzett.
+A vonat rázódott jobbra-balra és mintha hátrafelé vitt volna, pedig
+előre ment. Odakinn esett az eső. Szaggatott vékony vonalakat
+huzgált a sötét ablakra kivülről s egy-egy esőcsepp görbén remegett
+lefelé az üvegen, mint a köny szokott az arcon. Egymásután mindenki
+elaludt.</p>
+<p>Egyszer csak állt a vonat, sip, kalapálás, ajtócsapkodás, s
+emberi lárma hallatszott. A folyosón sürü, erős lépések.</p>
+<p>– Itt van egy hely – mondta a kalauz, félretolta az ajtót,
+felnyult a lámpához, világosságot csinált. Egy nagy, testes
+főhadnagy állott az ajtóban.</p>
+<p>– Bocsássanak meg az urak. Nem szivesen zavar az ember
+senkit.</p>
+<p>– Kérem, kérem.</p>
+<p>A lábak elhuzódtak, a köpönyeg fölment a podgyásztartóba, a
+hatodik hely szabad lett. A kalauz kiment. A folyosón állottak,
+jártak s egy-két hátizsák hevert. Egy kadét a folyosó ablakának
+fordulva zümmögött egy szövetséges hadi dalt, amelynek a szövegéből
+ennyit tudok:</p>
+<div class="poem">
+<div class="stanza"><span class="i0">Rosa, wir fahren nach
+Lods,<br /></span> <span class="i0">Der Hindenburg kommt auch
+dahin,<br /></span> <span class="i0">Und oben fahrt der
+Zeppelin,<br /></span> <span class="i0">Rosa, wir fahren nach
+Lods.<br /></span></div>
+</div>
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_37" id=
+"Page_37">-37-</a></span></p>
+<p>A főhadnagy a kapitánynak alázatosan bemutatkozott, a többi
+uraknak a nevét mondta meg és szervusz, szervusz, szervusz. Leoldta
+a kardját, a karja nehezen mozgott.</p>
+<p>– Megállottam volna a folyosón is, de már négy napja jövök a
+reumámmal.</p>
+<p>– Hová mégy?</p>
+<p>– A káderemhez, onnan Pöstyénbe. Még tizennégyben szereztem
+Szerbiában, de nem törődtem vele, jobban is lettem, a télen megint
+kijött, nem birom már. Nem szivesen mondja az ember, hogy fáj, de
+már nagyon kinozott. Itt van a jobb vállamban, meg a karomban.</p>
+<p>A vonat megy, idebenn beszélgetés indul.</p>
+<p>– Alles ist voll – mondja a kapitány. Die Zivilisten sitzen auch
+so eng.</p>
+<p>Kinn, messzire egy zöld szemafor fénylik, mint a remény zöld
+csillaga, hogy valaha, valamikor lesz egy világ, amelyen nem
+lesznek se katonák se civilek, csak csupa emberek.</p>
+<p>A főhadnagy ráismer egy másik főhadnagyra, hogy együtt jártak
+iskolába. Ennek a főhadnagynak sápadt arca van s ugy néz, mint egy
+rajongó hegedüművész. Elevenedik a beszélgetés, mindenki szól,
+társalog, cigarette-ek gyulnak megint s a félsötétben fehéres
+tüzzel égnek. Volhyniáról, az olasz frontról, Staniszlauról,
+Csernovicról folyik a szó.</p>
+<p>A sapkákon rézplakettek függenek, zöld köpenyegek, gyulai
+táskák, kardok a podgyásztartóban, lábszárvédős és csizmás lábak,
+olyan a rózsaszin plüssel butorozott <span class="pagenum"><a name=
+"Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> elsőosztályu fülke, mint egy
+fedezék. Mintha egy fedezék vonulna itt tova az éjben, az
+ellenségesen lármázó kerekek fölött. Nem messze Budapest és
+erre-arra alszanak a csöndes alföldi városok. Valaki a sarokban az
+izzadt ablakra a mutatóujjával egy á betüt ir, s rögtön eltörli.
+Talán azt akarta irni: álom.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_39" id=
+"Page_39">-39-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>NEFELEJCS, ÁRVÁCSKA</h2>
+</div>
+<p>Illik talán már megköszönni a jó Istennek a virágokat. Itt
+vannak. Az idén is feldugták drága fejecskéjüket. Hozzájuk kell
+hajolni, tapogatni kell őket s szivni és szivni szép szagukat, hogy
+elhigyje az ember, hogy igazak. Virág ezen a világon. Virág és
+világ. Milyen ócska és minden verselő diáktól és rigmusban levelező
+cselédtől fölfedezett és kizsákmányolt rim. Ember és tenger, ez is
+ugy rimel. Micsoda össze nem pászoló dolgok rimelnek itten az ég
+alatt. A határtalan örök tiszta viz és ez a szegény, nevetséges kis
+szörnyeteg, ez a forró, gonosz, boldogtalan apróság, az ember.
+Világ és virág. Hol lehet szebb föld, mint a Földön, melyik
+másvilágon vannak szebb kulisszák és csodálatosabb szőnyegek, mint
+itt körülöttünk erdők, hegyek s lábunk előtt virágok. Abban a
+menyországban talán, amelylyel szenvedő korok biztatják egymást,
+abban talán nincs ilyen diszités, mint e világon, lehet, hogy az
+oda megtértek lábai puszta homokon járnak vagy unalmas hideg jégen,
+mint a pazar viszontagságok után megérkezett sarkutazók lábai. A
+boldog másvilágon nincsen szépség, mert nincsen rutság, nem kell
+szivárvány, mert nincs sóhaj, nem kell felhő, mert nincsen emlék,
+nem kell illat, <span class="pagenum"><a name="Page_40" id=
+"Page_40">-40-</a></span> mert nincs gyötrelem, nem kell énekes
+madár, mert nincs zokogás, nem kellenek virágok, mert nincsen
+élet.</p>
+<p>Itt vannak a virágok. Istenke virágai a vidéki csöndes kertben,
+az ágyásokon és az ágyások körül a bokrokon. Mintha régi divatu,
+friss, tiszta és bájos ruháikban vizitbe jöttek volna össze, mind a
+maga kedves, egyszerü illatával parfumözve és szép szeliden ülnek,
+ragyognak ártatlan vidámságukban s orcáik virulásával és édes
+illatozásukkal tereferélnek. Itt a tömzsi labdarózsa, az ábrándos
+viola, a hüvös és izléses tazetta, itt a csodálatos három testvér:
+a szent fehér liliom, a regényes sárga liliom és az excentrikus
+lilaszin liliom. Itt a szorgalmas és csinos boglár, itt a vérmes és
+szégyenlős bazsarózsa, itt a cifra és cinikus császárszakáll,
+mintha azt rikitaná: én szinésznő akarok lenni!</p>
+<p>Én mindet szeretem és mindnek imádója vagyok, mig élek és
+csodálkozom csodálatosságukon és jól esik nézvén a virágokat
+felőlük gondolkoznom és nem gondolkoznom semmit se, csak nézni. Az
+ágyás két szélén két hosszu sorban nefelejcs meg árvácska. Egyik
+sor nefelejcs, a másik sor árvácska. Pici kis kék bokrok fogóznak
+össze végig. Egy-egy remek csillagocska minden nefelejcs-virág az
+apró bokron. Az árvácskák hárman négyen állanak egy-egy kis
+csapatban, igy sorakoznak végig, mintha játszani készülnének
+valamit. És igy hallgatnak elbájolva mind alacsonyan a földön a
+virágok, a sziv kis barátnői. Mindenki szereti a virágokat, még az
+ugynevezett rossz emberek is szeretik a virágokat, csak a
+virágárusnők nem szeretik a virágokat, mert élni kell <span class=
+"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> nekik a
+virágokból. Ők viszont szeretik a szép tapétákat, amelyek a jómódu
+polgári házak ablakain át láthatók és szeretik a hagymás rostélyos
+illatát s a libapecsenye illatát, amiket éreznek az étteremben,
+ahová bejárnak virágkosarukkal. Nekik is van tehát a világon szép
+és finom jelenség, ami által ábrándozni lehet.</p>
+<p>Nefelejcs, nefelejcs, mindig odaejtődik a tekintetem a pici
+nefelejcsek közé és az árvácskákon is végig-végig utazom
+pillantásommal. Oly sokan vannak. Tapsifüles bársonyleveleik
+sárgák, violaszinüek, kékesek és feketék, tiszta feketék. A legtöbb
+árvácska fekete. Szépek, bársonyból vannak, nem tudnak
+felmosolyogni a napra, feketék. Csak ők látszanak bánkódni, valami
+elvarázsolt hangulatban gyászolnak itt a kedves társágban, mintha
+éjszaka lenne nekik. A nefelejcsek körül növendék darazsak
+keringenek, meg fürge, szemtelen repülő bogarak, le-leereszkednek,
+szivogatják, csipkedik a nefelejcset. Rongálják. Tönkre akarják
+tenni. A fekete árvácskák meg annyian vannak és olyan feketék.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_42" id=
+"Page_42">-42-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ADYT BÁNTJÁK</h2>
+</div>
+<p>Népszerűnek látszik ezekben az éjféltől éjfélig fájó napokban a
+költőt piszkálni, csufolni, sértegetni. Nem új divat az emberek
+közt. Poétát, verselőt kifigurázni szabad és kedves ipara volt
+mindig élclapoknak, humoristáknak, komikus szinészeknek. Avult és
+nem is valami gonosz mulatság ez. Fájdalom, az örökkévalóságtól
+rendelkezésünkre bocsájtott drága, ritka költővel is megeshetik,
+hogy játszhatnak vele, mint a matrózok az elfogott
+albatrosz-madárral, s kinozhatják és rongálhatják. Oh különösen
+most, mikor Európa internálta az emberi szellemet, most édes a
+költőbe betörni. Milyen potyázás. Milyen luxus. Milyen vakmerőség,
+mégis, milyen vakmerőség.</p>
+<p>Kinek lehet joga a költőt kérdezni és a költőt feleltetni. Kinek
+lehet igaza a költővel szemben? A költőt bántani! A végtelenség
+megfigyelőjét helyéről leráncigálni. Megvakitani akarni azt a
+fényforrást, amely csillagokat szór a ködbe. Lövöldözni az isten
+repülőjére, aki a tornyok és a felhők között vergődik szélben és
+hidegben egyedül. Csodálatos ellenkezése az egyforma embereknek az
+olyannal, aki egyetlen. Gyógyithatatlan durcássága és rosszasága a
+földeritetlen úton, oly nyomasztó végzetek alatt múló
+teremtményeknek azokkal a <span class="pagenum"><a name="Page_43"
+id="Page_43">-43-</a></span> barátokkal szemben, akik azért jönnek
+elébük, hogy szépséget nyujtsanak nekik, szépséget, ami oly kellő
+balzsam a bajjal, jajjal és halállal traktáló életnek.</p>
+<p>Milyen félreértés. Milyen átkozott csalódás a költőnek az ő
+boldog szenvedése, ami mindenért van és mindenkiért. Oh hogy ezt az
+irtózatos meglepetést csak az elmulás korrigálja és feledteti.</p>
+<p>Istenem, aki bántja, mit gondol, s akik bántják, mit gondolnak?
+Ők beteszik zsalugátereiket és azt mondják éjszaka van. Ők villanyt
+gyujtanak a sötétben és azt mondják süt a nap. Ők azt képzelik, a
+költőt le lehet beszélni, ők azt hiszik, a költővel világot lehet
+csereberélni, ők azt remélik, a költőt lehet legyőzni és lefőzni.
+Ők azt hiszik, bántják, vagy csak érintik is a költőt?</p>
+<p>A természetből való a költő s úgy el akarnak vele bánni, mint
+bánnak a természettel is. A földet hasgatják, roncsolják, a gyepet
+leszakitják róla, a bokrokat elfujják, az erdőt felrugják. Szegény
+emberek. Az anyaföld mindebbe meg nem rendül, egy-kettőre
+elfelejti. A hold mosolyog.</p>
+<p>De szép volna irni. Nem való most. Firkálni szabad csupán és
+egyet-egyet sóhajtani. És egy tengert, az egész lelket, fedővel
+befödni. Csak szeretném, ha találkozna szemem a világ költőinek
+szemeivel, akiket zavarnak, vagy akik hallgatnak. Mint a csillagok
+ha összeragyognak, ha távol vannak is egymástól és megismerik
+egymást, hogy összetartoznak ők.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_44" id=
+"Page_44">-44-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZEMEK, ARCOK</h2>
+</div>
+<p>Nem lesz olyan messzirelátó messzilátója a történetirónak, hogy
+visszanézhetne ebbe a mai világba és látná rajta az eleven
+embereket, akik most itt mozognak és akiken ez az idő végiggázol. A
+történetiró látja majd az okokat és a következményeket, látja mi
+ment tönkre, mi virágzott, mi maradt el, mi fejlődött, mi hogy
+változott, miből mi lett és minden hogy áll. Ő majd olvas. De ő nem
+látja a testszint és nem hallja a hangokat. A háboru apró és
+egyformáknak látszó kis eszközei: emberek. Bámulatos adomány van
+bennük, démoni átok, tündéri szerencse, végtelen tehetség,
+kimondhatatlan génie: az élet. Élnek. A történetiró nem fogja látni
+ezeket a szemeket és arcokat például ma, 1916 május 19-ikén. Egy
+tiszt, aki szabadságát tölti itthon, a kávéház előtt ül, néz.
+Milyen a szeme? Bámész, szórakozott, idegen. A gyermek néz ilyen
+hihetetlenül a panoráma ládájába, ahol csodadolgokat lát a lyukon,
+de tudja, hogy a való világ a háta mögött van. Egy másik tiszt
+beszélget egy idős civillel. Az idős ur beszél. A katona néz rá és
+hallgatja és a két szeme egy pillanatban mély meglepetéstől
+világosodik. Ez a tekintet azt mondja: Milyen sértés az reám nézve,
+hogy te másról beszélsz nekem, mikor <span class="pagenum"><a name=
+"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> háboru van és az én életem
+olyan sürgősen bizonytalan. Egy harmadik tiszt nyugodt, komoly, s
+ha nőt pillant meg, erősen fölkapja a pilláit. Van olyan, aki
+mintha nem szeretne itt semmit látni, a földet nézegeti
+járásközben. Vannak, akik nyiltan, derülten néznek, gondtalanul,
+mintha nem történne semmi különös, vagy mintha ami történik, csupa
+öröm lenne. Vannak, akik ugy járnak háboruból békébe és vissza,
+mint levegőváltozásra. Látni szemeket, amelyek mindent kérdeznek,
+látni szemeket, amelyek semmire nem felelnek. Látni a szentek nagy
+és fáradt szemeit, látni gyengült tekinteteket, amelyekből a
+csalódás többé ki nem takarodik, látni biztos és vakmerő szemeket,
+látni mindig figyelő és kapkodó tekinteteket. Látni sok-sok szemet,
+amelyek ugy tünnek, mintha megnőttek és kikerekedtek volna, amelyek
+fölnyiltak, pedig azelőtt is nyitva voltak, s meggyógyultak, pedig
+nem voltak betegek. Látni mindhalálig elrévedt szemeket.</p>
+<p>Látni Jézus gyengéd és fájdalmas fehér arcait, látni vassá vált
+arcokat, látni megvénült és kiszikkadt arcokat, látni kövérré és
+pirospozsgássá lett arcokat. Látni katonaarcokat, amelyeknek
+odakinn is megmaradt a polgári szinük és egyformaságuk. Igazodj el
+az emberek közt és mondd rá egyre, hogy ez az, akit az isten a
+saját képére teremtett.</p>
+<p>Látok és hallok mindig mindenkit. Nemcsak katonákat, az igyekvő
+boltosokat, üldögélő néniket, maguknak szenvedő és rajongó
+müvészeket, egyet üző hivatalnokokat, türelmetlenül vagy türelmesen
+muló asszonyokat <span class="pagenum"><a name="Page_46" id=
+"Page_46">-46-</a></span> és a fehér tenniszre siető bakfisokat és
+szórakozott gyermekeket. Nézem az élvezetet és az elitélt
+szegénységet és a lebeszélhetetlen csüggedtséget és a reményt,
+amelynek az özönviz óta ilyen évadja nem volt. Ha a reményt most
+mint a virágokat össze lehetne szedni és koszoruba letenni az
+Uristen lábai elé. Ha mint a füvet le lehetne kaszálni és boglyákba
+emelni. Ha mint a vizet rá lehetne bocsátani egy lapályra. Mennyi
+mindent látok, mintha az alkonyat tökéletes tiszta világitásában
+néznék körül mindig. Mennyit lehetne mondani.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_47" id=
+"Page_47">-47-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZEGÉNY EMBER, GAZDAG EMBER</h2>
+</div>
+<p>Egyszer valamikor egy istállóban láttam játszani valamit jókedvü
+béresektől. Uj ember került közéjük, idegen pusztáról való béres,
+annak a kedvéért vették elő ezt az ő játékukat. Azt mondta
+valamelyik:</p>
+<p>– Nahát komé most meg eljátsszuk a szegény embert, gazdag
+embert. Tudod ezt a játékot?</p>
+<p>– Nem én, sose is hallottam.</p>
+<p>– Hát azér.</p>
+<p>Előhoztak két lócát, két bornyukötelet. Kikészitettek egy nagy
+csupor vizet meg egy szép karéj kenyeret. Kérdik az uj embert:</p>
+<p>– Melyik akarsz lenni komám a kettő közül, a gazdag ember?</p>
+<p>– Jó, leszek a gazdag.</p>
+<p>– No feküdj fel erre a lócára.</p>
+<p>Az uj ember végigfeküdt az egyik lócán, a másik lócán
+végigfeküdt egy másik béres szegény embernek. A két lócát hosszában
+egymás mellé tolták, a két embert arccal egymásnak forditották és a
+bornyukötéllel lekötözték a lócára a gazdag embert is, a szegény
+embert is, csak a kezök maradt szabadon. A gazdag embernek odaadták
+<span class="pagenum"><a name="Page_48" id=
+"Page_48">-48-</a></span> a szép karéj kenyeret, a szegény embernek
+elébe tették a nagy csupor vizet. Akkor azt mondták a gazdag
+embernek:</p>
+<p>– Na most komé falatozzad azt a jó kenyeret, oszt a szegény
+embernek ne adj egy harapást se, magad edd meg az egészet.
+Akármilyen szépen könyörög a szegény ember, te csak azt mondod: nem
+adok én!</p>
+<p>Jó. A gazdag ember elkezdte enni a kenyeret. A szegény ember
+nézte, megszólalt:</p>
+<p>– Hallod-i te gazdag ember, adjál a szegénynek is egy kis
+kenyeret.</p>
+<p>– Nem adok én.</p>
+<p>A gazdag ember ette a kenyeret, megint megszólalt a szegény
+ember:</p>
+<p>– Adjál már egy kis kenyeret, az Isten is megáld.</p>
+<p>– Nem adok én.</p>
+<p>Harmadszor is kéri a szegény ember:</p>
+<p>– Küzködtem, szenvedtem, igen megéheztem, szánj meg már te
+gazdag ember.</p>
+<p>– Nem adok én.</p>
+<p>Megint csak elkezdi a szegény ember:</p>
+<p>– Három napja éhen vagyok, mindjár éhen halok. Áldjon meg az én
+Istenem. Ha egy harapást adsz, ezerszer áldjon meg.</p>
+<p>– Nem adok én.</p>
+<p>Már a karéj nagyon lefogyott. A szegény ember ujra csak
+rimánkodik:</p>
+<p>– Ó te gazdag ember, hogy van szived elnézni kinjaim? Annyit
+pofázol, bele se fér már a hasadba. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> Nem áll meg torkodon a
+falat, mikor társad éhen marad? Kérve-kérlek szánj meg már,
+pusztitson el a bogár.</p>
+<p>– Nem adok én.</p>
+<p>Megette az egész karéj kenyeret a gazdag ember. Akkor a szegény
+ember felvette a földről a nagy csupor vizet, a szájához emelte.
+Azt mondják a gazdag embernek:</p>
+<p>– Most osztán gazdag ember kérdjed meg a szegény embert, adna-i
+egy kis vizet a csuporból?</p>
+<p>Kérdi a gazdag ember:</p>
+<p>– Adsz-i egy kis vizet szegény ember abból a csuporból?</p>
+<p>– Adok én, adok én – szólott kegyes hangon a szegény ember,
+telivette a száját vizzel, izibe szembeköpte vele a gazdag embert.
+Egymásután szivta a csuporból a vizet és csak ugy fujta a gazdag
+ember képébe, akár a vizipuska.</p>
+<p>– Elég már, elég már, ne izélj te – tiltakozott a gazdag ember,
+behunyta a szemét, kapkodta a fejét, hánykolódott, káromkodott,
+rugdalózott, de nem hagyhatta ott a játékot, mert azért kötözték
+meg bornyukötéllel. Az egész nagy csupor vizet végigszenvedte
+szegény gazdag. A béresek ott ültek szép körben a földön, ugy
+nézték. A pipát mind kivették a szájukból, mert ha ki nem veszik,
+magától esett volna ki, olyan nagyon kacagtak.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_50" id=
+"Page_50">-50-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A CSIRKEKOLERA</h2>
+</div>
+<p>Édes májusi nap. A barna tyukot megfogták, beültették a kosárba.
+A kosár feneke lágy rongygyal meg volt ágyazva, huszonegy fehér
+tojás nyugodott benne. A tyuk elkezdett ülni a tojásokon a kosárban
+a tornác sarkában. Ott ült reggeltől estig, estétől reggelig a
+kosárban, mintha onnét nőtt volna ki. Ugy ült, mintha gondolkozna
+és mintha a nagy világnak ellensége volna. Minden neszszel és
+minden mozdulattal szemben elfogult volt. Gyanakodó volt. Ideges.
+Kedélytelen. Gyáva és felfuvalkodott volt. Gonosz volt. Hallgatagon
+ült nap mint nap s ami hangot adott ritkán, komor és beteges
+változata volt a kotkodácsnak.</p>
+<p>Huszonegyedik napra a szakácsné odatette a fülét a kosárra és
+hallotta, hogy a tojásokat gyengén kopogtatják belülről. A töretlen
+tiszta fehér tojásból egyéb hang is jött, halovány csipogás. Aznap
+a tojások hegye megtöredezett, mint mikor a kávéházban a nagyságos
+ur a kis kanállal veregeti. A kis csirkék kezdtek kikelni. Gyengén,
+nedvesen és az élet friss ájulatával keltek föl és a tojáshéjat
+otthagyták összetöredezve a kosár fenekén. Amelyik már lábra állt,
+azt gyengéd női kezek vitték a konyhába és puha pihébe tették.
+Mikor mind kikeltek s lábon voltak, a tyuk végérvényesen elhagyta
+<span class="pagenum"><a name="Page_51" id=
+"Page_51">-51-</a></span> a kosarat és másnap, harmadnap a kis
+udvarban tipegtek már össze-vissza sárgán, könnyedén, észtelen pici
+fejükkel és finom fürdetett lábacskáikkal, mint valami tünde
+liliputi ballerinák, vagy mint elkallódott nagy mimóza-pelyhek a
+fuvalomtól sodortatva. A nagy barna tyuk mindig köztük volt,
+mellettük volt, utánuk és előttük járt, mint egy mama, mint egy
+tanerő, mint egy lelkész, mint egy juhász, mint egy parancsnok.
+Tekintete bizalmasabb lett és ujra a rendes hangnemben kotkodált a
+pici sárga csibék pi-pi-pije közt, ami ugy hangzott, mint a
+folytonos, édes apró sipolás.</p>
+<p>Napjában többször vidáman étkezett a társaság. Őrölt és
+megdarált köleskásából s kukoricalisztből kevert, vizzel higitott
+reggelit, ebédet, uzsonnát, vacsorát. A tyuk szigoruan kapkodta
+fejét az étkezések alatt. Mindenki más passzióval nézte a kicsi
+csirkék táplálkozását, a család, a konyha népe, a kutyák, a
+macskák, a fák, amelyek lehajtották zöld lombjaikat, hogy árnyékot
+adjanak nekik és maga a nap is az égen, amely csak azért is a fa
+alá sütött és melegitette és világitotta a csirkék sárga selyem
+testecskéit. Délután hat órakor, mikor még az este távol van, pláne
+a régi időszámitás szerint csak öt óra van és az egész világ
+javában folytatja hivatását, a barna tyuk kotkodácsolt szaporán és
+hitta, vitte, kergette hazafelé, a tyukól felé a csibéket.
+Lefeküdtek. A csibék sipoltak, a tyuk hallgatott, a csibék is
+elhallgattak.</p>
+<p>Igy éltek és vidultak és gömbölyödtek és nőttek nap-nap.
+Némelyik már kezdte elveszteni a gyermekkor <span class=
+"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> sárga
+pihéjét. A konyhában már ábrándoztak jövőjük felől, párja már megér
+három koronát, négy koronát, hat koronát s mindig többet és többet
+fognak érni. Már háromhetesek elmultak.</p>
+<p>A minap egy kis csirke reggel nem akart fölkelni. Bágyadtan
+sipitott és aztán el is hallgatott. Hasmenése volt. Nem evett. A
+görcs rángatta. Megkapta a csirkekolerát. Délre már hat-hét kis
+csirke volt kolerában. Honnét jön a csirkekolera, a kert szelid
+veteményeiből, a porhanyó szürke földből, a drága jó levegőből, a
+csodálatos kék égből, honnan? A szél hozza? Az isten küldi vagy
+kicsoda? A sors pancsolja láthatatlan laboratóriumának lombikjai
+közt?</p>
+<p>Három csibe megdöglött első nap. Másnap öt csibe hullott el. A
+háznép sürgősen orvosolni próbálta a bajt. Timsós vizet, karbolos
+oldatot adtak a csirkéknek. Nem ért semmit. Nincs orvosság a
+csirkekolera ellen. Harmadnap hét döglött meg. Elrejtették
+tetemeiket a szemétdombba. Nagy bánat volt a háznál. Tegnap estére
+mind elpusztult. Az utolsó csibének megnéztem a holttestét. Egy
+kendőben feküdt a konyhában az asztalon. Teste fehér volt és
+szürke, mert már nőtt volt a tolla. Gyenge tollazata borzas és
+merev volt, mintegy vihartól meggyötörve és fagytól összehuzva.
+Szemei le voltak zárulva és szemhéjai kékek voltak. A husa
+összeaszott. A lábacskái felhuzódva, a kis karmai felgörbülve és
+széjjelállottak és szurósak voltak és idegenek és fenyegetőek, mint
+valami ragadozó madáré. Rossz illata volt. A halálé volt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_53" id=
+"Page_53">-53-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>UNOD,</h2>
+</div>
+<p class="i0">igen? Nem érdekel már egy csöppet sem? Oh, magam is
+unom, de nem most untam meg, se tavaly, untam mielőtt kitört.
+Untam, hogy ilyen mesterséges szerencsétlenség fölött fog majd
+zajongani sokáig az emberi társaság az isten csodálatos világán,
+ahol körülöttünk természet és bennünk lélek van. Röstelltem
+kiváncsinak lenni, rajongani, történelmi levegőt szivni, kortársnak
+lenni és nagy idők tanujává emelkedni azon az áron, hogy akár
+egyetlenegy Jánosnak is levágják a féllábát. Oh az olyan háborut
+szerettem volna, amelyikben teremtett embernek semmi baja nem esik,
+az olyan háborut, ami csupa fényes játék és huncut ünnepély lett
+volna, az olyan háborut vártam és vágytam volna, az olyan boldog
+háboruba el se mentem volna, csak néztem volna messziről, mint az
+emberek minden majálisait.</p>
+<p>Szóval te már unod, nem érdekel az egész dolog és nem törődöl
+vele. Te ugy teszel, mintha már nem is lenne háboru. Bocsáss meg,
+hogy ki is mertem ejteni ezt a szót. Tudom hogy unalmas vagyok
+vele. Sejtem, hogy ellenszenves és szamár dolog felhozni, hogy
+háboru van. Tapintatlanság lehet, mit tudom én. Egy szivet
+<span class="pagenum"><a name="Page_54" id=
+"Page_54">-54-</a></span> tudok, amely mindig üzemben van, azaz
+dobog és nem vágyik leszokni az istenadta érzésekről. Háboru van.
+Kitört dacára annak, hogy untam a kitörését és tart dacára annak,
+hogy unod már. Szép volna, ha attól, hogy te unod már a bénát
+nézni, a bénának visszanőne a levágott lába. Szép volna tőle, amint
+szép tőled, hogy unod őtet.</p>
+<p>Most már nem mondod rá: szegény. Mert unod. Miért dörzsölöd le a
+lábbadozó honvédet a villamos lépcsőjéről. Ezt nem tetted volna
+1914 augusztus hónapban. Akkor az ilyen befáslizott lábu katona
+dicső sebesült volt, hős. Most lesurolod és legyőződ a villamosról.
+Pedig érdemei és szenvedései éppen olyanok ennek is, mint akit
+áhitattal néztél husz hónappal ezelőtt. Elfelejtetted mennyi fiatal
+férfit megvakitottak a háboruban? Ők nem felejtették el. Ők talán
+megszokták, de fájdalom, nem szokták le az ő vakságukat. Szép
+volna, ha attól, hogy te már szemet hunysz az ő sorsuk fölött,
+nekik fölnyilna a szemük.</p>
+<p>De nem. Ők ma is vakok. És vakok maradnak a halál virradatáig.
+Ők, ha reggel az égre néznek, feketét látnak, s ha a fehér falra
+néznek, feketét látnak, s ha a templom fényüző oltára felé néznek,
+feketét látnak. Ha anyjuk áll előttük, vagy feleségük, vagy
+gyermekük, vagy az orvos, vagy a felügyelő: ők csak feketét látnak.
+Az az ifju, akinek a jobbkezét levágták, soha nem fogja a szivére
+szoritani jobbkezét, hogy azt mondhassa: De nagysád, esküszöm
+hogy…</p>
+<p>Ha unod tudni, hogy ez vagy az a tiszt Szibériában <span class=
+"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> van
+hadifogságban, ő nem jöhet azért haza. Te nem gondolsz rá, de ő
+tovább is a nemzet nevében, a te nevedben vár, óhajtozik és
+sóhajtozik és ölelő karjai a sovány levegőt ölelik.</p>
+<p>Megszoktad, beletörődtél, s tul vagy már rajta, hogy mi történik
+Európával, a huszadik századdal, s az emberrel, embertársaiddal,
+akiket egy isten buktatott fel egy örök sülyesztőből, a látás,
+indulatok és beszéd csodálatos megbizatásával. Oh mennyire lehetünk
+még ez után a háboru után boldogok vagy micsodák e földön,
+mindannak az emlékével ami történt hazánkkal és idegen országokkal.
+Vagy te el fogod felejteni mindezt? Elhányod a tanulságokat?
+Magadba szálltál volt és megint kihurcolkodol magadból, mint egy
+szükségbarakkból? Minden megdöbbenést leszokol? A nyers életöröm, a
+könnyü ambiciók, a felületes elvek lerázzák magukról mindazt a
+terhet, önvádat, kiábrándulást, keserüséget és gyógyulást, amivel
+ez az ugynevezett háboru traktált bennünket?</p>
+<p>Háboru van. Éppen olyan, mint az első hónapban. A katonákra,
+akiket békében embereknek hivnak, élessel lőnek. Ma is elesik
+egy-egy katona. Unod hogy ilyen együgyü dolgot mesélek? Lenézel?
+Kinevetsz? Ha szép fogad van, szivesen nevettetem ki magamat. Aki
+ma elesik, annak a halál éppen olyan meglepetés, mintha a legelső
+ütközetben esett volna el. És a halál a háboru huszadik hónapja
+után is éppen olyan hideg és örök, mint volt az első napon. Ha
+minden napra csak egy pillanatot alapitanál, amelyben azokra
+gondolnál, akik sóvár <span class="pagenum"><a name="Page_56" id=
+"Page_56">-56-</a></span> életüket egyszerre kilélegzik a harctéren
+vagy a hadikórházban. Ha tudnák szegények, hogy unod már. Bocsáss
+meg nekik és nekem is, hogy még mindig háboru van. Nem én
+csináltam. Én nem voltam kiváncsi rá. Te csináltad, mert te
+kiváncsi voltál.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_57" id=
+"Page_57">-57-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TIZENNYOLCÉVES KATONA</h2>
+</div>
+<p>A bal felső karja meg a bordázata közt vékony fekete könyv
+szorul. Index. Az Egyetem-térről jön, az egyetemen volt
+beiratkozni. De még nem egyetemista, mert most vakáció van, tavaly
+meg még gimnázista volt. Most, ahogy ő magát kifejezi:
+menetszázadista. Katonaruha van rajta, bő és szigoru egyforma
+posztó, minőt rajongó ifju szerzetesek és gyermekapácák öltenek fel
+egész életükre. Ez a posztó ezen a fiun kék-szürke, a nap már
+félig-meddig elvette a szinét. Bőrből való öv ráncolja a bluz
+derekát, baloldalt izmos kés csüng róla fekete vastokban. A bluz
+két karján alul sárga stráf szalad körbe.</p>
+<p>A tizennyolc éves katona lábán vastag, puritán sárga cipő van,
+az alsó lábszárán csavaros vászon lábszárvédő, amilyenben Stanley
+vándorolt a Kongó vidékén. Lábaszára vékony, mint szüz leányé,
+karjai is vékonyak, de lába is, karja is szivós, mint a kötél.
+Arcának bőre gyengéd, bajusza nincsen, de oly hatalmas epekedéssel
+kivánkozik kifelé belülről, csoda, hogy a sima epidermis vissza
+birja tartani. Az arc vonásai még nem fejeződtek be, mégis váratlan
+férfiasság van ezen az arcon. Sovány és barna az arc, a napsütés
+olajosan fénylik az orcák közepén. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span></p>
+<p>A szemek érintetlenül komolyak és vidámak, a tekintet egyenes,
+mint a nyil futása. A fej mintha villamerőre fordulna, a jobbkéz
+mereven repül fel a sapka szélihez, a balkéz lerándul a kés
+tokjára: szalutált. Szemei egészen s kifejezés nélkül vetődnek a
+tiszt tekintetébe. A hadapródot, zászlóst, ifju hadnagyot, akiknek
+kitüntetések világitanak a mellükön, ártatlan irigy hódolattal nézi
+meg, mint a kicsi diák néz a nagy diákra, aki az Olympiádról jött
+haza rudugrásból, uszásból, nyujtóból kapott érmeivel.</p>
+<p>Nem siet, nem sétál, egyformán és biztosan megy. A kofa előtt
+megáll, tanakodik, apró barackot vásárol, zsebrerakja. Se nem
+gyermek, se nem ifju. A gyermekkor és az ifjuság mint a hinta két
+kötele hintálják életét. A gyakorlótéren alázatos és pontos, néma
+és hangos, üde mint egy pásztorjáték szereplője és gép mint a gép a
+gyárban. A szünetben, mikor fáradtnak kellene lenni, beáll a Ki a
+napos? nevü játékba és leguggol a bakugrás sorába. Az óvodai
+szigoruságu futólépésbüntetésnél komoly nézéssel, feltartott fejjel
+végzi kurta, gyors lépéseit, mellére emelt öklökkel, számolva
+magában és minden negyedik lépést erősen toppantva. A villamosban,
+mikor hazamegy, a bluz zsebéből elővesz egy Magyar
+Könyvtár-füzetet. Nothnagel: A halálról. Ez a füzet cime. Tizenöt
+krajcár ilyen füzet. Olvas. Nem hallja, mikor a sapkás munkásleány
+elébe áll: Hova tetszik. Késéssel veszi észre, hogy előtte áll a
+munkásleány, szórakozott karral emeli elő bérletjegyét, fel nem néz
+a füzetből. <span class="pagenum"><a name="Page_59" id=
+"Page_59">-59-</a></span></p>
+<p>Odahaza hegedüje van. Gyakorolt volt sokat délutánonkint,
+jobblábával egyenletesen tapodva, szinezés nélkül s korrektül
+játszotta kedvenc darabjait: Beethoven Berceuse-ét s az Alla
+Turca-indulót egy Mozart-kottából, amelynek födelén régi, nemes,
+halovány metszett betükkel van kinyomtatva: Entführung aus dem
+Serail. Magyar dolgozatait időrendben sorakoztatva eltette.
+Növénygyüjteménye is megvan. Négy évesek a leragasztott virágok,
+már elérték üdvözült szineiket és tartják hervadáson tul való
+illatukat. Mértani testei is megvannak, csak az oktoéder hiányzik.
+Arra ráült véletlenül, az tönkrement. A lepkegyüjteménye már
+elporlott, szétzüllött.</p>
+<p>Tizennyolc éves. Álma, étvágya tökéletes. A nőkre nem igen néz
+az utcán, olyanok most szemeinek, mint a képek s mint a képzelet.
+Uralkodó szenvedélye, dühe és rajongása: a football.</p>
+<p>Halál, te nekem barátom lettél, utmutatóm, tanitóm, vezérem,
+lelkiatyám, doktorom és megváltóm vagy nekem. Halál, tisztellek,
+egyetlenegy vagy, akit tisztelek. Kérve kérlek, könyörgök, esenden
+esdeklek előtted: ne bántsd ezt a fiut.</p>
+<p>Ne nyulj a tizennyolc éves fiuhoz. Ne keritsd el őt misztikus és
+unalmas apró eszközeiddel, lövedékkel, gázzal, bacillussal. Ne
+engedd, hogy szerszámaid csak meg is rongálják őt. Jaj, ne bántsd.
+Ragadtasd el szivemet, tégy csodát, tégy boldoggá: kiméld meg őt.
+Tapsolni fogok és meglepő kellemetes versekben fogom dicséretedet
+énekelni, hárfám isten gyanánt fog magasztalni, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> ámbrát és
+rózsafelleget terjesztek lábod elé: ne nyulj hozzá.</p>
+<p>Utállak és utáltatni foglak, ha bántod, ha elgázolod
+részegségedben. Gyalázatos fintorokkal, szemérmetlen mutatásokkal
+fogok arcodba nézni, ha bántod. Förtelmes szidalmakat nyállal vágok
+szemedbe, ha bántod. Az élet bájoló tündére szökdécsel az ő lelke
+friss gyepén. Halmok várják az ő életét: menyegző, diploma, tizéves
+találkozó, apaság, a munka sikere, utazás, jólét, nyugalom.
+Tudomány. Emlék. Bánat. Bölcseség. Hadd keljen, haladjon
+halomról-halomra. Járasd. Játszasd. Szórakozz rajta. Azután, végre
+lekonyul fehér kis feje, sovány szárai megtörnek: leesik. Akkor
+tedd vissza a katulyába, mint a fiu a bazári gépfigurát, amely
+felhuzva lépked, táncol, handabandázik és mikor lejárt benne a
+rugó, lassul, megáll. Engedd őt Halál végig mozogni. Élni.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_61" id=
+"Page_61">-61-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A NÉPEK IRKÁJA MEG A FÖLDABROSZ</h2>
+</div>
+<p>Én bámészkodtam nagy szemekkel és csodálkoztam untalanul
+mindenen, mikor még a csodálkozás nem volt szégyen, a boldognak
+titulált gyermekkorban. Eszembe jutnak irkáim, amelyekbe az első
+elemiben irtam az egyes betüket, azután szavakat és végre egész
+mondatokat a tábláról másolva, hová a tanitó ur szabályos és
+élvezetes krétairással elébünk irta a népszerü hazafias költemények
+egy-egy sorát, vagy az oktató és erkölcsnevelő közmondásokat. Jó
+dolga van az embernek, ha igy a többiekkel együtt azt irja, amit
+leirtak előttünk és rossz dolga van az embernek, ha fejből ir, vagy
+pláne szivből.</p>
+<p>Sokféle irka volt divatban a gyerekek közt. Emlékszem a
+Király-Irkákra, melyeknek fedelén egy-egy elmult magyar király
+állott páncélban vagy palástban, koronával a fejében és jogarral a
+markában. Emlékszem a Történelmi Irkákra, ezeknek a fedelén egy-egy
+legendás jelenet volt a históriából, Vajk megkereszteltetése, gróf
+Szapáry Péter az eke elé fogva, Mátyás király mint favágó, Zrinyi
+Miklós kirohanása, Kinizsi Pál a három halott törökkel táncol, Dobó
+Katica forró ólmot önt <span class="pagenum"><a name="Page_62" id=
+"Page_62">-62-</a></span> az ostromlók fejére, satöbbi dolgok.
+Emlékszem a Népek Irkájára, szépfajta irka volt, sokat vettem
+belőle emlékszem. Egy irkának a fedelén a magyar nép volt, egy
+takaros, cifra magyar legény egy szép pártás leányzóval ketten.
+Szinezett rajz volt. Másik irkán az olasz legény és olasz leány
+állottak, magos pántlikás süvege volt az olasznak és lapos kendő a
+leány fején. A spanyol legény meg a spanyol leány nagyon cifrák
+voltak, szemben állottak egymással, az egyik térdük fel volt emelve
+és a kezükben kicsi kerek tepsit vagy mit tartottak.</p>
+<p>A franciák, az oroszok, a bolgárok, a tiroliak, a svájciak, a
+németek, a hollandusok vagy németalföldiek, az angolok, a svédek, a
+románok, a szerbek mind-mind ketten voltak, ifju férfi és ifju nő,
+mind a maga nemzeti viseletében, szinesen és vasárnapi tisztaságban
+és minden nemzetbelinek az arca közepén pirosság volt apró piros
+pontokkal pontozva. Tetszettek nekem mind a népek, mert más-más
+érdekes öltözetben voltak és mind fiatalok és csinosak voltak és
+mert nem foglalkoztak semmivel, csak szépen kiöltözködtek és
+mutogatták magukat. Nem tudtam, mi legyen az a boldogság, de azt
+érezhettem, hogy a népek mind boldogok. Merengtem mindenfelé és
+gyönyörködtem bennük.</p>
+<p>Egyszer egy délben ott marasztottak az iskolában tintalevesre,
+papirgaluskára. Azt hiszem, azért zártak be, mert rossz voltam. Az
+elhagyott osztályban a csöndben arra voltam utalva, hogy magamban
+szemlélődjem és szórakozzam. Miután a tanitó ur asztalán és a padok
+alatt semmi érdekeset nem láttam, a falra akasztott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> óriási
+földabrosz elé állottam és elkezdtem nézni a világot és néztem. Ott
+volt az egész világ, mind az öt földrész a kék tengerben. A tenger
+tetszett nekem, mert tiszta kék volt és egyforma volt mindenfelé és
+olyan nagy volt, hogy azt gondoltam, hogyha a térkép még nagyobb
+lenne, a tenger is még tovább menne a falon. Csak a beléhuzgált
+léniák meg az össze-vissza beletett nyomtatott szavak nem
+tetszettek nekem a tengerben és a tüskésdisznóhoz és összerágott
+eperfalevélhez hasonló szigetek sem tetszettek nekem benne, féltem,
+hogy fáj a tiszta kékségnek ez a sok lénia, betü és erőszakos
+foltok, amelyek hasogatják és szurkálják. És elbámultam az öt
+földrészen, hogy milyen összevissza vannak, milyen otrombák és
+rendetlenek és szakadozottak köröskörül. Olyanok voltak a
+földrészek meg a szigetek, mint a szétmarcangolt állatbőrök, mint
+valami széjjelszakadt és elhányt foltos szőnyeg, mint a rongyok.
+Gondoltam, talán a tenger valamikor majd eltakarja mindet. Az is
+eszembe jutott, hogy minket egyenes irásra és egyforma éneklésre és
+minden rendességre oktatnak és a világ meg ni, milyen
+rendetlen.</p>
+<p>Felállottam a pad szélére, odahajoltam, rátenyereltem a
+földabroszra és fölfedeztem Európát és Európában Magyarországot, a
+mi hazánkat. Megörültem. Hazánk nagyon, nagyon tetszett, mert olyan
+szép formája volt, mint az egész kenyérnek, meg mint egy
+koszorunak. Csak éppen balkéz felé nem tetszett, hogy nincs olyan
+barna sürüség, balkéz felé a kenyér duca kifutott, a koszoruból
+hibázott. Ez fájt egy kicsit. Még <span class="pagenum"><a name=
+"Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> csak Izland szigete
+tetszett, mert magában volt messzi a tengerben, olyan volt, mint a
+régi spongya az iskolában és ugy figyelt távolról a világ felé. A
+többi ország mind csunya volt, semmi értelmük nem volt.</p>
+<p>Semmihez nem hasonlitottak, csak össze-vissza kapkodtak és
+kerülgették egymást és szoritották egymást és mintha mindenütt
+némán harapdálták volna egymás szélét. Sokáig bámultam az
+országokat, mert nem nyitották ki az ajtót és mennél tovább
+bámultam, annál furcsább és ijesztőbb lett a sok idegen ország
+köröskörül. Mért nem olyan mind, mint Magyarország, gondoltam,
+hiszen ez olyan szép, egyszerü és könnyü, mintha megölelünk
+valakit. A többi ország meg milyen rongyos és szurós. Nincsenek még
+készen talán? Mindnek ilyennek kéne lenni, mint Magyarországnak,
+körül kéne gyalulni vagy ásni őket, hogy mind ilyen koszoru legyen
+és ami hely köztük üresen marad, oda majd kék tenger jön vagy be
+kell ültetni csupa eperfával vagy pöszmétével, mert mind a kettőt
+szeretem.</p>
+<p>Igy gondolkoztam, de azután megint az egész világot kezdtem
+nézni és szorongva, borongva láttam, hogy az egész milyen
+össze-vissza van. Nem tudtam mit gondolni, senki se beszélt még
+nekem arról, miért van ez igy. Emlékszem, hogy nagyon rosszul esett
+akkor a földabroszra nézni, tán gyanakodtam már, tán sejtettem
+valamit, tán éreztem, tán előre láttam mindent már akkor, mit lehet
+azt tudni.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_65" id=
+"Page_65">-65-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>1916 JULIUS 13.</h2>
+</div>
+<p>Egy tündöklő ellenség lobbant fel az ember ellen. A nap.
+Elkábit, legyöngit, főz, hervaszt, el akar altatni és nem adja az
+álmot. Felforralja a fejet és megfájitja, hogy az észt
+harcképtelenné tegye. Kótyagossá teszi a szellemet és lealázza a
+lelket. Elmázolja vigyorogva, mint egy barbár, azt az ideális
+képet, amit a mesterek kévékkel, virágos kosarakkal és erős és
+vidám némberekkel pingáltak, aminek neve volt: Nyár.</p>
+<p>A muszka fogoly elhajitja tányérsipkáját, levetkezte agyagszinü
+bluzát és piros ingét és semleges felsőtestével meggörnyed, feje
+lekushad, ugy jár a mezei munkában. A föld örök rabja, ember, aki
+lesujtva verejtékezik verejtékével az ég alatt, az alacsony földre
+ragadva mindig egy lábbal és nincs megengedve derekának, hogy
+egyenes legyen. A madarak elalszanak. A fák unják magukat. A fü
+elsáppad és lesoványodik. A virág megbánja vidámságát, magába
+borul, émelyedik és elvénül. A szunyog kél és a légy jön hatalmas
+rokonai ellen, a teremtett barom és az ember ellen. Reszketteti a
+ló husát és az ökör szügyét és véres sebeket áskál rajtuk és zug és
+zenél vékonyan és gonoszul és nekimegy az ember nemes arcának és
+megint nekimegy és ujra nekimegy és csipésével és hangjával
+kerülgeti és üldözi, mintha meg akarná bolonditani. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p>
+<p>A város falai tüzelnek és ablakai fénylenek mint a lángok. A
+hitvány ló minden lépésnél meg akar állani a kocsival. A villamosok
+zugva sietnek némán és mozdulattalan szenvedő rakományukkal. A
+kirakatok eszméletlenül merednek az utcára. A járókelők fényes,
+panaszos arccal mennek, megöregedett lassusággal, ostoba
+figyelemmel, unalommal vagy ájulattal néznek előre. Valami nagyon
+nehezet visz minden ember: az életet. De nem is érzik. A meleg
+lebeszéli az életet bennük. A gond nem tud magáról, a gondolat
+lemond, a fájvalom, az irtózat, a sajnálat, a remény, a szándék és
+az emlék mind magán kivül van. A százszorszép szavakból, amelyek az
+ember nyelve alatt vannak, a csodálatos tehetségekből, amelyek az
+ember lelkében álmodoznak, egy brutális és nyavalyás nyilatkozat
+lesz, egy tehetetlen nyögés: öh. Az emberek közt egy mártirarcu
+katona megy a járdán, bottal, végtelen lassan és az aszfaltot nézi
+lépései alatt a megmaradt élet csalódásával.</p>
+<p>Valami folyik és folyik a világon s mintha eszmélet és jaj
+nélkül folyna már. Mintha senki nem intézné már, mintha senki nem
+gondolna már reá, mintha magától lenne és menne ok és bánat nélkül.
+Mintha a fegyverek maguktól müködnének vagy elhallgattak volna azok
+is és az ellankadt emberek öntudatlanul hajolnának egymásra és
+dülnének el s a halál vizszintjén mintha jóféle meglepetés
+frissitené őket, mint mikor árnyékba és hüvösbe jutunk.</p>
+<p>A halálos nyárból elhagyatva néz föl az égbe a Niobe-arcu
+Föld.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_67" id=
+"Page_67">-67-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A CSÓK</h2>
+</div>
+<p>Az éjszaka láttam a csókot a nagyköruton, egy órakor, mikor a
+csengő gombját megnyomtam a hotelem kapuján. Az ember, ha
+becsönget, visszafordul az utca felé, néz egy fél percig, mig a
+portás előjön a kaput kinyitni. Egy konflis zajlott el az elhagyott
+kövezeten, a konflisban egy katona meg egy nő ült. Az ülés közepén
+ültek mind a ketten, egymás felé voltak fordulva, a fejük szembe
+nézett egymással s az orruk hegye egymásnak támaszkodott. A katona
+csókolta a nőt. A katonának kemény fekete sapka volt a fejében, a
+nyakán a rangjelzést nem láttam, mert el volt fordulva, csak annyit
+láttam, hogy fiatal és katona. És hogy csókol. A nő is fiatal volt.
+Egy fiatal férfi, meg egy fiatal nő. Egy ember meg egy asszony. Egy
+fiu meg egy leány. A katona balkarja a nő nyakán ment félkörbe.
+Ajkaik fedték egymást. Nem mozdultak. A csók tartotta fejüket. A
+lámpával szemben vitte el őket a kocsi, a nőnek az arcát láttam a
+csók alatt, két szeme be volt téve, s az arca fehér fényben vonult
+el és mintha meg lett volna fagyva s mintha be lett volna
+balzsamozva. A hold fenn volt az égen, éppen a nagykörut fölött
+állott, a sötétkék égen haloványkék felhők látszottak mint emlékek
+s a csillagok <span class="pagenum"><a name="Page_68" id=
+"Page_68">-68-</a></span> teljes számmal képviselve voltak. A
+konflis előre kalapált a kövön, utána néztem, a két fej meg nem
+moccant. Vitték a csókot.</p>
+<p>Mikor megpillantottam őket, egy drogeria előtt volt a konflis,
+aztán jött egy kézmü- és divatáru-üzlet, azután egy kapu és fölötte
+egy nagy névtelen fogorvosi cégtábla, azután egy kávéház jött,
+azután utcasarok, azután másik utcasarok, azután zeneműkereskedés,
+azután harisnyaáruház, azután nem tudtam már kivenni, miféle bolt.
+Mindnek a redőnye a földig le volt huzva.</p>
+<p>A csók tartott a drogeriától a harisnyaáruházig, de már előbb
+kezdődhetett s még a harisnyaáruháznál se vették széjjel a fejüket.
+Csak én vontam vissza már tekintetemet, mert a kapu már kinyilt
+volt s az éjszakai portás ott állott mögöttem és szántszándékkal
+köhögött, célzatosan.</p>
+<p>Bementem, a kapu gyönge s nehéz ütődéssel betevődött mögöttünk,
+a portás ideadta a kulcsot és egy nagy árkus papirosra felirta a
+költést. Nem a költést gondolom, ami a költők óriási sziveiből
+támad, s forró homlokuk mögött ég mint a pokol s didereg mint a
+tenger fehér habjai. Nem a költészetet értem, hanem a költést, amit
+az éjszakai portás egy számmal bejegyez s a szolga reggel a
+bejegyzett órában jön, kopogtatja az ajtót és költi felfele az
+embert.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_69" id=
+"Page_69">-69-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>GÖRBÉN MEGY A LÓ</h2>
+</div>
+<p>– Hol van a kocsis?</p>
+<p>– Itt vagyok – mondja egy szürkeruhás asszony, aki a falnál áll
+a konflis mellett a standon. Odatámaszkodott volt a falhoz, a két
+kezét hátratette és a két tenyerével nyomta a falat. Előjön, leüti
+a taxizászlót, felül a bakra.</p>
+<p>– Menjen kérem ide meg ide.</p>
+<p>Indit, megyünk. A Rákóczi-utra fordultunk ki. Az asszonynak a
+háta előttem megy a bakon. A Rákóczi-utat sokat láttam életemben,
+ennek az asszonynak a hátát sohasem láttam, azt néztem. Görbe a
+háta. A nyaka sovány, a csigolyák fölött be van esve. Sovány, fakó
+haja fel van huzva a kalapja alá. Fekete szalmakalapja van, nagyon
+széles a karimája. Árvaházi leányok, intézeti vak leányok s idős
+német nevelőnők hordanak ilyen kalapot nyáron. Egy kicsit félre van
+a kalap a fejében ennek a nőnek, átszurta kötőtüvel. Mennyi hiuság
+lehetett benne, mikor a kalapját feltette és a tüt keresztbe
+szurta? Nézett a tükörbe? Nem hiszem, hogy ne nézett volna valami
+tükörbe, mert nő. De az ő női hiuságát csak azokkal a fehér
+szemecskékkel lehetne megmérni, melyek a gyógyszertár mérlegén
+gurulnak, amikor <span class="pagenum"><a name="Page_70" id=
+"Page_70">-70-</a></span> a grammnál kisebb sulyt kell
+megállapitani. Ez a női kocsis. Vagyis kocsisné. Hogy szólitják?
+Kocsisné? Nem hallottam még. Valószinü, hogy sehogyse szólitják,
+csak azt mondják neki: Hallja! Nézze! Mondja! S ha az utca beszél
+hozzá, azt mondja neki: maga. És azt mondja neki: majd megmutatom
+én magának! És azt mondja neki: majd elbánnak magával a
+rendőrségen!</p>
+<p>Lassan haladunk. A ló görbén megy. Az asszonynak a két könyöke
+mindig hátraugrik. Rángatja a száját a lónak. A ló olyankor még
+lassabb lesz. Az asszony emeli a gyeplőt, lecsapkodja a ló farkára,
+aztán megint meghuzza a száját. A ló csak görbén megy, csak lassan
+megy. Villamosok zugnak, csengnek, autó puffog, fiakker pattog,
+mentőautó vonit, stráfszekér dübörög, postakocsi zördül
+össze-vissza, az asszony némán harcol a lármában. Szólok valamit a
+hátának, nem hallja. Miért ült a bakra ez az asszony? Az ura
+helyett hajt, gondolom. Az ura elment a háboruba, él-e, hal-e,
+talán mindegy már az asszonynak, talán az urának magának is mindegy
+már, talán csak nekem magamnak nem tud mindegy lenni. A ló csak
+görbén kocog. Szelid hullámvonalat csinál a kocsi utja a kövezeten,
+tudom, hogy elmulik mindörökre mögöttünk ez a vonal, tudom, hogy
+nem marad nyoma, tudom, hogy senki sem lohol a kocsi után, hogy
+krétával meghuzza az utját. Ilyen hosszu hullámvonalat a gyermek
+szokott rajzolni, mikor magában szórakozik s ugy sejtem a
+végtelenség szándéka az, ami olyankor a gyermek kezét vezeti.</p>
+<p>A ló nem akar egyenesen menni. Kezdő. A ló nem <span class=
+"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> megy
+magától egyenesen. De miért megy görbén? Jobbra huz és balra huz,
+valamely öntudatlan szabályossággal. Ezt honnan tudja? Talán a
+habozás, vagy a lemondás van ennek a lónak csekély agyában, talán a
+cél nem kell neki, talán minden percben megpróbál kitérni a messzi
+végzet elől, mert nem tudja, hogy nem lehet. Az emberek tudják és
+egyenesen mennek előre, csak a részegek mennek ilyen görbén, mert
+részegségükben elfelejtik. Az asszony csak huzgálja a ló száját. A
+ló meg-megáll. Nem unalmas már ez a dolog az olvasónak? Az utasnak
+nagyon is. Bevergődünk a Rákóczi-utról egy mellékutcába, ott már
+inkább lehet szólni az asszonynak.</p>
+<p>– Ne huzza a ló száját, akkor azt hiszi, meg kell állni.</p>
+<p>– Mit csináljak vele? – fordul hátra az asszony. Roppant
+kedvetlen az arca.</p>
+<p>– Ostorral hajtsa.</p>
+<p>Az asszony előrefordult, igy felel:</p>
+<p>– Akkor megszalad.</p>
+<p>– Szóljon neki. Hogy hivják a lovát?</p>
+<p>– Nem tudom én. Nincs ennek neve.</p>
+<p>A ló megint meg akar állni. Az asszony szenved.</p>
+<p>– Csapja meg az ostorral. Csettintsen neki.</p>
+<p>– Nem tudok még csettinteni, kérem.</p>
+<p>Hanem kikapja az ostort a tartójából, megsuhogtatja, megrázkódik
+a bakon szenvedélyesen és nekiereszti a gyeplőt és lesujt az
+ostorral a lovára:</p>
+<p>– Gyü nyomoruság, gyü!</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id=
+"Page_72">-72-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VOLT, HOL NEM VOLT,</h2>
+</div>
+<p class="i0">volt a világon ugynevezett béke, ha még emlékezne rá
+valaki. Oh, az borzasztó és értelmetlen idő volt. Emlékszem, láttam
+börtönépületet, tébolydát, klinikát, mulatóhelyet. Emlékszem,
+láttam szikkadt, agg jobbkezet reszketegen előnyulni egy
+krajcárért. Emlékszem, hogy vakok mentek karonfogvást a hidon átal.
+Emlékszem, hogy láttam sánta kicsi fiut és pupos leányt. Emlékszem,
+hogy láttam az utcán szellemes embert előre köszönni egy ostobának.
+Emlékszem, az erkélyen könyökölt az unalom, az ablakon kinézett a
+szomoruság, a függönyök mögött temetkezett a zokogás. Emlékszem,
+mennyire meglepődve néztem körül sokszor és nem csudáltam volna, ha
+egy sereg angyal leszárnyal hirtelen az égből, segitséget adni a
+világnak. Azt, hogy soha se jön ilyen segitség, azt nagyon
+csudáltam.</p>
+<p>Emlékszem a békére, mikor megismertem az ember sorsát.
+Néhanapján az a gyanum jött, hogy ez itt alkalmasint a pokol, nem
+pedig az élet. Mert hallottam volt prédikálni, hogy van pokol és az
+ember a pokolban fizet meg a gyönyörüségekért. Gondoltam, a
+gondviselés olyan finoman csinálhatta, hogy az ember előre megyen
+át a pokol büntetésén, aztán jön majd az élete, az aztán
+<span class="pagenum"><a name="Page_73" id=
+"Page_73">-73-</a></span> olyan édes lesz, mint a puncs. Mennyivel
+kellemetlenebb is lenne forditva, gondoltam, hogy megkeseritené a
+drága szép életet az, hogy utána menni kell a pokolba.</p>
+<p>Egy nap még annál a pokolnál is rosszabb világ jött. Arról már
+nem is tudtam mit gondolni, csak sejtettem, hogy az emberek unják a
+poklot, nyugtalanok és nagy hühóval igyekeznek szabadulni
+belőle.</p>
+<p>De azért abban a régi rossz világban sok minden kedveset és
+kellemetest láttam. Emlékszem a csemegeüzletre például, téli estén,
+milyen kivánatos tolongás volt a márványpult előtt, milyen
+egészséges sietség volt a pult mögött, milyen frissen világitott a
+kirakat az utcára, hal havon tapodtunk s a magosból hópelyhek
+ereszkedtek s a szinház előtt három fehér gömb ragyogott. És
+piroshátu szalonna és izmos barna kolbász és hajnalszin karcsu
+angolnák és ezüstözött tengeri halak és halvány pástétomok
+kinálkoztak a kirakatban, köröskörül mosolygó hideg almával, alvó
+szőlővel és varázsosan elnyomott déligyümölccsel és lepecsételt
+üvegekkel, amelyekben idegen zamat és melegség várakozott és függő
+madarakkal, akiknek tollazata nyugodt és tarka volt, mint a
+csendélet pingált madarainak s haláluk oly könnyü lehetett, mint
+életük. És hámozott dió és héjatlan mogyoró és nemes mandula és
+rózsás pogácsa süritette a portékát. És fordultak be és ki az
+üveges ajtón a népek, nőtlen urak, nagyságos asszonyok,
+szobaleányok s mind olyan friss hidegségben és kellemességben
+tüntek elő, mint az üzlet husai és gyümölcsei. És fiatal pár állott
+oda a kirakat elé, sürgős szemlére és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> besiettek
+az üzletbe és örvendezni látszottak. És ők és az egész zajló
+csemegeüzlet a havas estén olyan hangulatot tettek, ami eszébe
+hozta az embernek a boldogságot, azt a nemtudommit, ami felől
+ifjonnan folyton képzelődtünk.</p>
+<p>Talán éppen abban a csemegeboltban voltam ma, amelyiknek a jó
+érzése a régi világból bennem felejtődött. A csemegebolt portékája,
+ami annak idején igazán ennivalóan kedves volt, most szinte
+életuntan néz az emberre. Kevés és gyenge minden, ami nem hiányzik.
+Egy férfi vacsorálni valót csomagoltatott. Mikor a vékonyka
+sertéskarmonádlit lekapták a mérlegről, az urias kinézésü ur igy
+csinált: c, c. S mikor a sajtocskát megmérték, megint igy tett: c,
+c. hm. Aztán odament egy kosárhoz, kivett belőle egy szép nagy
+őszibarackot.</p>
+<p>– Mennyibe kerül ez a barack? – kérdi.</p>
+<p>– Ötven fillér.</p>
+<p>– Ötven fillér, höhh, egy barack – mondta a férfi és feltartotta
+a kezében és felnézett rá és megcsóválta a fejét és boszuságában
+mosolygott. És e pillanatokban ruházat nélkül képzeltem őt, mint
+ahogy a barackon nincs ruha s azt gondoltam, hogy igy állott meg és
+igy nézett föl Ádám az édenkertben s igy mosolyodott el s igy
+ingatta fejét elragadtatásában, mikor megcsodálta a remek
+gyümölcsöt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_75" id=
+"Page_75">-75-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>FÜST</h2>
+</div>
+<p>Az ember bemegy a trafikba. Sok mindent kapni a trafikban:
+napilapot, élclapot, szinházi lapot, gyufát, meggyfaszopókát,
+irodalmi folyóiratot, cigarette-papirt, cigarette-hüvelyt,
+postautalványt, levelezőlapot, bélyegeket és okmánybélyegeket és
+váltót s levélpapirt és művészlapot, Magyar Könyvtárt, Milliók
+Könyvét, öngyujtót, noteszt, pecsétviaszkot, nyakkendőszoritót és
+gummisarkot. Lehet, hogy még egyebet is, csak nem jut eszembe,
+nagyon szórakozott vagyok mindig amiatt, hogy a katonák meghalnak a
+háboruban.</p>
+<p>Az ember bemegy a trafikba, ahol ennyi mindenfélét kapni, de az
+ember, Shakespeare és Cervantes hőse, a képzelődő balga a trafikban
+is olyasmit kér, ami nincsen. Cigarettát kér. Cigaretta nincs a
+trafikban. Az ember bámul, kimegy a trafikból, megáll a járdán. Egy
+francia nagy férfiu egy könyvében azt irta, hogy: ne várj narancsot
+a szilvafától, ne várj boldogságot az élettől. A szegény embernek
+ott a járdán eszébe juthatna, hogy amint a szilvafán nincs narancs
+s az életben nincs boldogság, épp ugy nincs cigaretta a trafikban.
+De az a szegény ember tán véletlenül nem is olvasta azt a fájdalmas
+figyelmeztetést abban a könyvben, vagy ha <span class=
+"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> olvasta
+volna is, kérdezhetné magában, hogy hát hol vegyen cigarettát, ha a
+trafikban nem árulnak. És néz a többi bolton végig az utcán, nézi a
+divatüzletet, a cselédelhelyező követséget, a papirkereskedést, az
+ékszerész kirakatát és a vaskereskedés kirakatát, ahol remek
+revolverek függenek, de ezekre ránézni se jó a szegény embernek,
+mert nagyon nagy luxus lenne neki egy olyan szép revolverrel
+agyonlőni magát.</p>
+<p>Sajnálom azt a szegény embert, mondhatom hogy sajnálom. Pedig
+minek neki az a cigaretta? Nem is igen tudná megmondani, minek az
+neki. Szivni akarja, füstöt akar csinálni. Érezni akarja az izét.
+Szereti, nem tud ellenni nélküle. Megszokta. Kell neki. Kéri,
+kivánja, követeli. Nem lehet lekapatni róla. Miért nem adnak neki
+cigarettát? Nem muszáj neki Gianaklist adni, se Dimitrinót, se
+Vafiadist, se Laurenst, se az Ottoman Regieből nem muszáj neki
+adni. Egyiket se a jóból, az illatosból, a kéjesből. Még III. Sorte
+se kell neki okvetlenül. Csak amit itthon gyártanak. Abból se a
+vastagja, vagy a vékonyja, a drágája, amit különlegességnek
+neveznek. Csak az a hétköznapi, az az egyszerü, az az akármilyen.
+Nilus, Memphis, Sultan, Hölgy, Hercegovina, Magyar, Dráma,
+tudomisén. Jó ez is. Füstje van. Tegyék a szájába, hadd gyujtson
+rá, hadd szijja. Hallgat, mikor a cigaretta a szájában van. Azzal
+beszéli ki magát. Nem őrjöng a csókért, ha ajkaira veszi a
+cigarettát. Csók az neki. Nem veszti el nyugalmát az ég fellegei
+miatt, ha füstöt csinálhat a szeme elé. Felhő az neki. Nem csinál
+tüzet, csak füstöt csinál a cigarettával <span class=
+"pagenum"><a name="Page_77" id="Page_77">-77-</a></span> a szegény
+ember. Tüz az neki. Csendes, nyomorult, kedves, hasznos lesz tovább
+az ember. Adjanak neki cigarettát. Összeszoritja vele ajkait,
+lehuzza a szivére a füstöt és felengedi agyvelejébe. Adjanak neki
+cigarettát. Aadjanak.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_78" id=
+"Page_78">-78-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>AZ UJSÁGPAPIRRÓL</h2>
+</div>
+<p>Nem vétek bevallani ebben a világban, hogy jól esett valami? Oly
+jól esett hallani máma, hogy van papir. Mindig attól félek, hogy
+les valamerre egy irgalmatlan isten, aki a magos megfigyelőből
+követi mindenki mozdulatait és minden érzését és bünül rója fel, ha
+akárminek egy pillanatig is örülni merünk a legmélyebb csalódás
+korában, amikor csak szenvedni szabad annak, aki itt ember s amikor
+a mosoly és a nyugalom annak jár, aki kilehelte a lelket testéből.
+Meg egy eszményi barátra gondolok sokszor, akivel távol idegenben
+fogok találkozni s akinek a legrészletesebben kell elmesélnem az
+életet s azzal is be kell számolnom neki, hogy azalatt az idő
+alatt, amit háborunak neveztünk, megesett, hogy elaltattam egy-egy
+virágon eszméletemet, vagy elragadtattam szememet az ég szinétől
+vagy az utcán a nők vakmerő szép lábaitól.</p>
+<p>Hogy fogom tudni igazolni mind ez örömért magam a távol várakozó
+előtt, akinek mellem ajtó lesz és homlokom ablak. Azt el tudom majd
+mondani neki, hogy ez a hirtelen papirhiány milyen szomoruság volt
+az ujságnál, mert az usjágiró az ujságé és az ujság az <span class=
+"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span> országé.
+És hogy akik másoknak, mindenkinek frissitésére és vigasztalására
+dolgoznak, mennyire rosszul esik azoknak pihenni és várakozni.</p>
+<p>Drága barátom, aki az összeérő fasoron tul vársz, a jövőben s
+akinek a beszélgetés számára az élet benyomásait rejtegetem és
+akinek a leiratlan naplót viszem magammal: az emlékezést, teneked
+el fogom mesélni azt is, hogy a pálya kezdő napjain mily
+szorongással néztem, hogy guritják a nyomda kapuja alá a nehéz
+fehér hengereket, amelyekbe az ujságpapir van préselve. Nem igen
+dübörögtek, de kemény, nagy masszák voltak és olybá tüntek, mint
+valami óriás szekerének a kerekei. Talán a végzeté. Legördültek a
+nyomda pincéjébe s vagy egy tucat papirhenger mindig ott állott a
+kapu alatt. Gondoltam, ezt a rengeteg papirt teli kell nyomtatni. A
+papirgyár, meg mindenki biztosra veszi, hogy holnap és azután is
+mindig megint gyilkosság, lopás, sikkasztás és vasuti katasztrófa
+fog történni és hogy politika lesz és szinielőadások lesznek.
+Mindezt tudják előre és készülnek rá, gördül az ujságpapir, gördül
+lefele a pincébe az ablakpárkányra támasztott deszkán.</p>
+<p>A végtelen ujságpapir, ami fából, rongyból készül, mint a
+költészet természetből és rongyos életből. Mi lenne, gondoltam, ha
+holnap reggelre elöntené a földet a boldogság, mint rózsavizözön és
+hirtelen nem lenne több betörés, gyujtogatás, párbaj, elgázolás,
+családirtás, se politika, se bécsi operette. Akkor nekem adnák mind
+ezeket az ujságpapirhengereket, én kigöngyölném végesvégig és irnék
+és irnék a felhőkről, mert a felhőkről <span class=
+"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> annyit
+lehetne közölni, hogy az egy bál ujságpapiron el nem férne.</p>
+<p>De a felhők tulságos magasan mennek, idelenn pedig bajos emberek
+és szomoru asszonyok jönnek fel a szerkesztőség lépcsőjén és sürü
+levélrakás jön minden reggel, amelyben annyi gond, kin és
+nyugtalanság szorul össze s postautalványok jönnek, átutazóban a
+szenvedés felé, s az utalványok szine gyönge rózsaszin, mint a
+jóságé. És tudom, hogy az ujság harang a harangok helyett,
+amelyeket elvittek a torony sötét gerendázata alól. A felhőket
+pedig türöm, hogy mulnak elfele és dicsőségnek tartom azt is, hogy
+látom őket.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_81" id=
+"Page_81">-81-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ERDÉLYIEK</h2>
+</div>
+<p>Törődött bőrkofferek, összeszijazott kockás vászonkofferek,
+nagy, fehér kalapskatulyák, madzaggal átkötözött fekete
+cukorskatulyák, amilyenekben öt kiló kockacukrot szoktak volt
+árulni. Most a cukorskatulyában fehérnemü van, vagy gyermekcipők
+vannak benne, vagy az eszceigot hányták bele s a hosszu uton a
+madzag kikezdte a skatulya széleit. A konflison szorongtak ezek az
+uti holmik, 3-as taxival, s a Különdij rovatába is fehér számok
+pattannak a taxigépen.</p>
+<p>A konflison egy család jön, vidékiek. Nem szentistvánnapi
+felrándulók, nem látogatók, nem átutazó fürdővendégek. Ez a konflis
+a hajlékuk most, mig benne ülnek, a kofferek és skatulyák az ő
+butoraik. Olyan fatális és olyan végtelen szegényes az ő nevük,
+amely kiséri kocsijukat: menekültek ők. A fájdalom vonatján
+utaztak, a fergeteg küldi őket, mint a faleveleket.</p>
+<p>Láttam már menekülőket, elüldözött lakosságot, sivár országuton,
+hideg esőben, a népvándorlás nyomoruságát előbabonázó durva
+szekereken, sok-sok egyforma szekeret láttam elvánszorogni egymás
+után, mind a szekéren egy-egy háznépet szalmában gubbasztva vad
+pokrócok, rikitó sovány cihák közt, anyákat és banyákat, vén
+embereket és unokákat és csecsemőt a bölcsőben <span class=
+"pagenum"><a name="Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> a szekér
+közepén és a lőcsökhöz kötött tehénkéket és a gyenge borjakat, akik
+a saroglyákban állottak és bámultak visszafelé. És hallgattam az
+asszonyok sirását és figyeltem az öregek és a gyermekek
+hallgatását, mig vonultak előre, amerre köd volt. És vonulnak
+emlékemben velem, mint a kétségbeesés és reménytelenség
+illusztrációja. De ezek a menekülők más népből valók voltak… és a
+konflis menekülőinek látása az embertársi fájdalomnál tulzóbb
+fájdalom, ez nem hagyja ott a szivet, ha másfele nézünk és másra
+gondolunk, ugy-e érted: ezek magyarok. Ezek az erdélyi menekültek.
+Ezek a bájos és drága székely nemzetet jelentik.</p>
+<p>Nézegetnek kétfele a konflisról, nézik az emeleteket. A
+diákgyerek nem igen láthatta még Pestet, a naiv fehér kalapos
+bakfislány se, talán a mama se volt még Pesten. A dajka ölében
+cuclizik a baba, ő még nem tud bánkódni, még nem tud csodálkozni
+sem.</p>
+<p>És kipakolnak a hotel előtt és bejönnek a hallba és szobát
+kérnek. És körülmerengenek ez idegen magas plafond alatt, ahol
+telefoncsengés van és könyvelés és lótás-futás és várakozás van. És
+jönnek-mennek mellettük és senki sem szól hozzájuk, mert ilyesmi
+nem szokásos. És a portás megmondja nekik, hogy nem lehet szobát
+kapni és a menekültek kivonulnak a hallból és ez megy észrevétlen,
+csendesen, mintha mindez Budapest mindennapi életéhez tartozna. És
+a menekültek visszapakolnak a konflisra és a konflis továbbzörög
+velük. Hová?</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_83" id=
+"Page_83">-83-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KÖSZÖNÖM, NEM KÉREK…</h2>
+</div>
+<p>Emlékszem a doktor bácsira, aki ha szivarral, cigarettával
+kinálták, sohase vette el. Azt mondta, hogy a cigarettát, szivart
+pénzért vásárolják és ha elfogadná, az annyi lenne, mintha pénzt
+fogadna el. Ezt még akkor megmondta, mikor abban a városban
+megtelepedett és beiratkozott az uri kaszinóba és ott valaki
+először meg találta kinálni. Akkor még doktor ur volt a doktor
+bácsi. Mikor az urak a kaszinóban megismerkedtek a doktor ur
+elvével, sportot üztek belőle, hogy kinálják. Bement a doktor ur
+ebéd után a kaszinóba ujságot olvasni. Jött az ülnök ur, leült az
+ülnök ur, kinyitotta a tárcáját, nyujtotta ártatlanul a doktor ur
+felé:</p>
+<p>– Egy szép portorikót, doktor ur.</p>
+<p>– Köszönöm, nem kérek.</p>
+<p>– Vegyen már ki egyet. Ilyen szép portorikót még nem látott.</p>
+<p>– Tegye el, nem szeretem.</p>
+<p>– Vegye már el, kedves doktor ur, ne sértse meg az embert. Ezt a
+gyönyörü pettyeset, ni!</p>
+<p>– Süsse meg, van nekem otthon is!</p>
+<p>Jött a gyógyszerész ur, leült, vette kifelé a dóznit.
+<span class="pagenum"><a name="Page_84" id=
+"Page_84">-84-</a></span></p>
+<p>– Nem gyujt rá, doktor ur?</p>
+<p>– Köszönöm, nem kérek.</p>
+<p>– Finom princezász. Váradról hozom a nagytrafikból.</p>
+<p>– Tegye el, nem szeretem.</p>
+<p>– Ne izéljen már, doktor ur, egy princezászt csak elvesz
+éntőlem?</p>
+<p>– Süsse meg, van nekem otthon is!</p>
+<p>Jött mindenki, kinálta mindenki. A doktor ur ki nem jött a
+flegmából. Csak a harmadik kinálásra emelte fel a hangját meg a
+fejét mérgesen, mikor azt mondta: Süsse meg, van nekem otthon
+is!</p>
+<p>Igy ment el tiz esztendő és megint tiz esztendő, nem tudom annyi
+esztendő, mig a doktor urból doktor bácsi lett és fekete bajusza
+fehér lett és fehér bajusza sárga lett azoknak a cigarettáknak meg
+szivaroknak a dohányától, amelyeket kivétel nélkül, mindig a maga
+tárcájából szivott egy hosszu-hosszu vidéki orvosi gyakorlat alatt.
+A városban nem változott az élet s az elvek és a szokások
+generációkon át vonultak. Csak akkor már igy mondták a
+kaszinóban:</p>
+<p>– Doktor bácsi. Remek británikám van.</p>
+<p>– Köszönöm, nem kérek.</p>
+<p>– Ejnye no, vegyen el már egyszer egy szivart.</p>
+<p>– Tegye el, nem szeretem.</p>
+<p>– Ilyen régi, jó cimborától, doktor bácsi…</p>
+<p>– Süsse meg, van nekem otthon is – mérgeskedett a doktor bácsi,
+mint régen és visszavonult pápaszemes ősz fejével az Egyetértés
+fehér spanyolfala mögé. <span class="pagenum"><a name="Page_85" id=
+"Page_85">-85-</a></span> Azóta az Egyetértés is megszünt és a
+doktor bácsi körül a régi világ, minden. Ha itt lenne és látná az ő
+elveivel, hogy meg se kérdjük egymást, mikor találkozunk: hogy
+vagy, csak egymás keblére bágyadunk:</p>
+<p>– Kérlek, egy cigarettát…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_86" id=
+"Page_86">-86-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>GYERMEKEK</h2>
+</div>
+<p>Kerülöm, kerülném, elnézek, szórakozott próbálok lenni… ugy fáj
+szóba hozni s még ugyabban fáj hallgatni róla s a forró panaszt
+leparancsolni. Egy gyermek öngyilkos lett. Egy tizennégy éves
+gimnazista Pesten az anyja után elszökött a végtelenbe. Tudom, hogy
+kellemesebb dolgokkal illenék előhozakodni. Tudom, hogy a szives
+olvasót szórakoztatni kellene, a szivtelent pláne, ha van
+szivtelen. Tudom, hogy e világban a könyeken teher a köny és minden
+igazság fölösleges, tudom, hogy a gondolat fárasztó, látom, hogy a
+levert Muzsák zörgőket kötnek s bokájukat farsangi táncokra
+igazitják. De megölte magát Pesten egy ismeretlen barátom, egy
+gyermek.</p>
+<p>A mult héten is benne volt az ujságban egy kicsi fiu
+öngyilkossága. Az meg tizenhárom esztendős volt, az Alföldön egy
+tanyán követte el azt a dolgot, amire gondolni életünkben
+szenvedély és borzadály. A tizenhárom esztendős parasztgyerek az
+ákácos tanyán, mielőtt felment volna a padlásra, egy darab
+papirosra ráirta plajbásszal: Nagyon szomoru vagyok. Mintha egy
+szürkehaju férfi irta volna, aki olyan fáradt, hogy nem tud már
+védekezni maga ellen. A gyerek felment a padlásra és onnan a
+temetőbe került. Azt irta: Nagyon szomoru vagyok. Mintha
+varjumadarak kelnének arról <span class="pagenum"><a name="Page_87"
+id="Page_87">-87-</a></span> a tanyáról és szárnyalnának lassu
+tempóban, hangtalan a világ végéig és azon is tul.</p>
+<p>Hányszor nézi el az ember a gyerekeket, ők a nagy időkben a kis
+időket élik, játszanak, tanulnak, rosszak és kedvesek és kiváncsiak
+és elmerültek és a fekete történelem a fejük fölött megy el és lenn
+hagyja életüket. Egy más nemzet, egy más világ, egy más emberiség.
+Minden, amit elejtettünk, az övék. Ők a szerencsétlenség szinhelyén
+uj kertekben fognak ülni. A páratlan ajándékot, az életet ők
+végigtanulhatják. Az övék lesz az ifjuság, a szerelem, a bál, a
+bánat, a természet, az ismeret és az ismeretlen. Ők az isteni
+világon lesznek, mi már nem vagyunk rajta, csak diszleteit
+tartottuk meg, az eget és a növényzetet. Ők emberek lesznek, mi már
+nem vagyunk, csak más nevet nem tudunk magunknak. Itt vannak a
+gyermekek. Rájuk hagyjuk vadonat álmainkat, öltözzék fel majd
+magukra.</p>
+<p>De egy-egy gyermek összetörik, Hány? Csak ez a kettő tette?
+Hányra nem emlékszem? Hányról nem tud az ember, aki más országban
+adta magának a halált? Egyetlenegy nem annyi, mint millió vagy
+mind? Nem a leggyászosabb bukása minden jóságnak és szépségnek,
+minden betünek és minden szinü festékeknek és minden zenei
+hangoknak és nem kietlen mostohasága s erőtlensége a kék
+menyboltozatnak s a büvös virágoknak, hogy egy gyermek össze tud
+beszélni a halállal? Nem lehet visszaédesgetni ezt a pesti kis
+boldogultat, se a másikat. Egy jaj menekül utánuk, nem találja meg
+őket.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_88" id=
+"Page_88">-88-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KABÁT ÉS KABÁTTOLVAJ</h2>
+</div>
+<p>A fonnyadó Időnek ma nagyon ideges napja volt. Borzongott,
+sóhajtozott és többször elfogta a sírás. Az utcán felöltős és
+esőköpenyes urak közlekedtek. Estére már olvastam, hogy a mai nap
+folyamán egy kávéházból elvittek két kabátot. Ez a koraőszi városi
+kaland a tél lehelletét hozza már és egyuttal a boldogult béke hült
+hangulatát hozza vissza az embernek. Ime, hogy magam is mondjam
+egyszer, az élet nem hagyja magát. Szerelmesek a betétes topánka
+elé térdepelve esküdöznek, az ügetőpályán üzik egymást a fehérrel
+villogó lábu lovak, hátuk mögött könnyü talyigájukkal és a
+kabáttolvaj a legnagyobb időkben is bemegy a kávéházba megtekinteni
+a fogason kiállitott kabátokat.</p>
+<p>Kiskabátban megy be a kávéházba és nagykabátban jön ki, mire egy
+másik férfi, aki nagykabátban ment be, kiskabátban jön ki majd a
+kávéházból. Ez a kicsi társasjáték, amilyen egyszerünek néz ki,
+olyan bonyodalmas és keserves lehet mind a kettőnek, a tolvajnak is
+meg a gazdának is. A kabáttolvajnak, aki a legnagyobb
+nyilvánosságot keresi, nagyon kerülnie kell a feltünést, meg kell
+választani neki a széket, amelyikre <span class="pagenum"><a name=
+"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> leül, ugy kell neki nézni
+azt a fogast… különben ő biztosan jobban tudja, hogy kell neki azt
+a fogast nézni, hogy kispekulálja magának a legmegfelelőbb kabátot,
+amelyik ugy pászol az ő termetére, ha felveszi, mintha ő rá szabták
+volna, vagy ő alkudta volna le a Károly-köruti áruházban. Vagy a
+karján is kiviheti, hogy ne tünjön fel a kabát nagysága vagy
+kicsisége? Meglehet. És az alkalmas pillanat, azzal milyen baja
+lehet a kabáttolvajnak. Melyik a kabát gazdája a vendégek közt,
+mikor nem fog odanézni, mikor pillant föl az ujságból, meddig
+mereng egy nő után, aki a járdán elvonul vagy hány pillanatig
+szórakozott vagy hány percig marad a telefonfülkében, azt neki mind
+tudni, érezni kell. Detektivnek, diplomatának kell lenni neki. De
+nem, kabáttolvajnak kell lenni neki, kabátot lopni csak egy
+kabáttolvaj tud. Nehéz kenyér. Az idegeknek nehéz az a kis idő,
+mikor leakasztja és felölti az ismeretlen kabátot s kimegy az
+ajtón, mint a legrendesebb ember. Bizonyára megszenvedi idegein,
+bizonyára ideges ő is, mint az uriemberek, talán uriember ő is és
+csak azokban a pillanatokban kabáttolvaj, mikor a kabátot
+eltolvajolja.</p>
+<p>Nem tréfálok, ha tudnék se akarnék tréfálni, s ha akarnék, se
+tudnék. Emlékszem, hogy elfogott kabáttolvajról kiderült már, hogy
+uriember volt és végtelen iskolákat járt, vizsgákat tett és
+diplomát szerzett, hogy végre egy másik ember kabátját fölvegye a
+kávéházban.</p>
+<p>Szegény kabátok. Két-háromszáz korona a mai világban olyan
+kabát, amilyet el szoktak lopni. A kabáttolvaj nem tehet róla, hogy
+ilyen drága a szabó s oly <span class="pagenum"><a name="Page_90"
+id="Page_90">-90-</a></span> nehéz az élete minden egy embernek.
+Talán nem is olyan tréfa dolog, ha valakinek ellopják a kabátját a
+kávéházból, mint nem volt tréfa dolog annak a hires muszka
+irnoknak, a boldogtalan Akaki Akakievicsnek sem, aki belehalt abba,
+hogy a téli bundáját elrabolták.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_91" id=
+"Page_91">-91-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>AZ ASSZONYOK A BOLT ELŐTT</h2>
+</div>
+<p>Jókor reggel elmegy egy szegénysorsu asszony egy utcába, mondjuk
+az Aradi-utcába s ott egy bolt előtt megáll. A bolt be van zárva,
+az ajtó felett eleven zöld táblára ki van irva: Községi Élelmiszer
+Árusitás. Az egyszerü asszony ott áll egy darabig magában, mintha
+tanakodna valamin, vagy mintha valami bűbájos halk muzsika szólna
+odabenn a rideg görredőny mögött. Áll, álldogál, aztán leül a
+lépcsőre. Ott ül. Egyszer csak jön egy másik asszony is, egy
+darabig az is áll a görredőny előtt, leül aztán a kőlépcsőre az
+első asszony mellé. Nem egészen mellé ül, mert nem ismerik egymást.
+Hallgatnak vagy egy percig, de tekintetük, amely összefut, vagy
+sóhajuk, amely egyszerre talált feljönni, bemutatja őket egymásnak
+s akkor szólanak egymáshoz. Társalognak. Hogy meddig tart még ez a
+világ? Hogy az én uram… Nekem meg fiam, kettő… Meg hogy egy kiló
+krumpli…</p>
+<p>Hüvös van, a két asszony a kötője alá dugja a két kezét. Szólnak
+egyet-egyet, nézik az utcai jövést-menést, utána mennek
+pillantásukkal az elzördülő konflisnak, postakocsinak,
+stráfszekérnek. Ott áll már egy harmadik asszony is, annak már nem
+igen van hely leülni, <span class="pagenum"><a name="Page_92" id=
+"Page_92">-92-</a></span> az aztán a falnak támasztja a hátát.
+Jönnek egymás után, egyenkint, kettesével. Egy tucat van már.
+Rögtön két tucat is lesz, várjál. Ők várnak, gyülnek, sokasodnak,
+egy csapat asszony van már a bolt előtt. Egy-egy odadugja az orrát
+a görredőny kulcslyukához, bekukucskál az üzletbe. A többi nézi a
+görredőnyt, annak sürü, egyenes mozdulatlan szürke hullámzatát.
+Mindig jönnek, össze és összébb szorulnak. Egy rendőr sétál oda. A
+két asszony, aki a lépcsőn ült, feláll, a többiekhez illeszkedik s
+az egész társaság a fal mellé nyomul, vékonyodik és elnyulik szépen
+a fal hosszába.</p>
+<p>Dél van. Két rendőr álldogál már a bolt előtt. Az asszonyok
+várakoznak. Dél is elmult, nagyon sok asszony jött már össze,
+két-háromszázan vannak, vagy mennyien. Sorakozva vannak, kettesével
+a falnál, arccal a bolt irányában, a szomszéd házon, a harmadik
+házon is tul nyulik a sovány csapat. Egy-egy asszony jön még mindig
+s hozzáragad a csapat végéhez. Állnak. A magasból képzelve őket, a
+szük utca alján, olyanok, mint egy Steinlen-rajz. Mintha a szinház
+előtt sorakoznának Párisban és a pénztár nyitását várnák, hogy
+jegyet váltsanak.</p>
+<p>Oh nagyon alacsonyról nézem őket, elmenvén némely nap mellettük.
+Mind élnek, szempilláik repkednek, a fáradság, a nyugtalanság
+egy-egy sóhajtást engedélyez szikkadt ajkaiknak. Alig mozdul
+egy-kettőnek az ajka, hogy egy gyenge szót ejtsen. Elunhatták már a
+diskurálást. A két kezük egymást fogja az ölükben. Soknak
+nagykendője van. Soknak kendő sincs a fején. A kicsi kontyok ugy
+ülnek a fejeken, mint a gond. Orcáikon <span class=
+"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> ott a
+hatása annak a kitünő csunyitószernek, amit egész életükben
+használtak: a szegénységnek. Megrongált, elhagyott, elárvult,
+rokkant Évák.</p>
+<p>De nem jó mellettük elmenni, de nagyon nem jó! Mondjuk, költő
+lennék, az elmuló teremtések fanatikus barátja, s szólnom kellene
+mindenkihez, akit látok, hozzájuk is és kinyilvánitani előttük, mi
+a véleményem arról, hogy a virágok elhaláloznak s mit szólok a
+felhők tüneményes szőnyegeihez. Kinyitni nékik az ijedelmes és
+dicső lelket, a végtelen panorámát. Nem, nem kéne nekik. A boltot
+nyissák ki, az kéne a szegény asszonyok processziójának. A boltban
+lisztet, krumplit, vajat, kockacukrot adnak. És annyi hatalma a
+költészetnek nincs e földön, hogy a boltot csak egy perccel is
+hamarabb kinyissák.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_94" id=
+"Page_94">-94-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BÉLYEGET ADNAK</h2>
+</div>
+<p>Érdekes. Tizfilléres bélyeget adnak az embernek, pirosat. Meg
+hat filléreset, szürkét. Meg öt filléreset, zöldet. Meg két
+filléreset, szép sárgát. A főpincér adja a kávéházban, a kisasszony
+adja a cukrászdában, a messenger boy adja s a kocsis is kinálja a
+bakról. Nincs aprópénzük, azt mondják. Bélyeget adnak az embernek.
+Mintha valami tulzó művelt és érzelmes világ lenne, hol mindenki
+folytonosan levelez. Mintha a napnak óráiban szegények és gazdagok
+iróasztalhoz ülnének és intimus ujságokkal, jó szavakkal keresnék
+fel rokonaikat és barátaikat, elfogdosnák az élet tünő benyomásait,
+lemásolnák szivöket dobogtában és futtában a futó időt és tanáccsal
+és vigaszszal halmoznák el egymást. Ugy látszik csak magam nem
+levelezek ugy ahogy szokás. A bélyegek csufolódnak velem,
+nyugtalanitanak, bántanak. Ne nyujtsanak felém bélyegeket, itt a
+nagy nyilvánosság előtt esdeklek kegyetekhez, pincérek, kocsisok,
+rikkancsok. Legalább is ne honi bélyegeket adjatok, inkább adjatok
+szokatlan szinü, messzire való bélyegeket, Paraguai köztársaságnak,
+vagy a Fokföldnek, vagy a sárkányos Kinának bélyegeiből, vagy
+Jamaika szigetének vagy Boldog-Arábiának bélyegeiből. <span class=
+"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p>
+<p>Mert mindig, mindétig valami távolnál távolabb postára vágyom
+küldeni a levelet, elpanaszolni, hogy ezen a világtájon a
+Szerencsétlenség magtalan királynéja uralkodik, hogy akik élnek sem
+élnek szivesen, hogy ünnepeink az alvás és a könyezés, hogy a
+szivet itt elsorvasztják, mint a csuf szemölcsöt, amelyet cérnával
+elkötözni szokás, hogy a lélek itt eláll az emberben, mint a rossz
+szódásüvegben a gyöngyözés, hogy nem marad már egyebünk, mint a
+valóság, hogy egyik nap ugy ad át a másiknak, mint a fogolykisérők
+a tikkadt fogolyszállitmányt, amelynek mindegy hová viszik és mi
+lesz vele. Hogy otthagytuk a természetet, mint a tolvaj fiu a
+szülei házat és a kegyelmes naplementének és a tanitó ősznek
+tisztelői nincsenek és a hidon járók meg nem állanak már lenézni a
+folyóba, mert régen elfelejtettek kiváncsiaknak lenni a hullámokra
+és a maguk ingadozó árnyékára.</p>
+<p>Nem, nem kérek exotikus bélyegeket se, elosont az az idő, mikor
+rajzaik és bélyegzőjük füszert hoztak az álmodozásnak és irni
+Boldog-Arábiába se volna értelme, hiszen ott is el van veszve az ég
+a föld felett. Nem is lehet semerre, senkinek a nagyvilágon hirt
+adni, följelenteni a rablógyilkos napokat. Nem is szándékoztam,
+csak ugy mondom.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_96" id=
+"Page_96">-96-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>LEVÉL</h2>
+</div>
+<p>Drága érdeklődő, nemes és óhajtott ismeretlen, kinek cimét
+elvesztettem, kinek nevét hallottam és elfeledtem, itt adok hirt
+Kegyednek őszi gondomról, bánatomról és jó érzésemről. Leveleim,
+amelyeket a természet ilyen tájon küld az én szivemnek, itt vannak.
+Hullanak, gyülnek a földön, halmozódnak. Olyanok ha tekinted, mint
+aranyos alkonyi felleg, mint hervadt smyrnaszőnyeg, mint gobelin,
+amelynek andalitó eseménye százados időben elkopott, ábránddá
+haloványodott. A fák a levélhalom felett állanak meglepődve
+szabadságukon és ágaikkal a lágy égi kékségbe fogóznak. A levelek a
+földre érkeznek. Világraszóló néma ünnepély ez. Szüret, amelynek
+vigalma a lélek leghátulsó kulisszái mögül zendül. Bál, amelynek
+fénye a szemeken tul, benn a sötétben derül. Flóra, melynek
+illatozása az eszmélet alatt üditi valónkat.</p>
+<p>Nincsenek annálok, amelyekbe hű figyelők esztendőről-évre
+bevezetnék az őszi dicsőséget és a lombozatok átöltözését és az
+aetherikus jövendőbe való kivándorlását nyomon kövessék. Akik
+jegyezzék gondos betükkel, milyen fajta fán kezdődik hamarabb,
+milyenen később a levelek szakadása a szelek idegen nyelvü sugása
+<span class="pagenum"><a name="Page_97" id=
+"Page_97">-97-</a></span> mellett, a mosolygó nap legmagasabb
+védnöksége alatt. És hogy minő vonalakat teszen a levegőben egy-egy
+levél verőfényes hanyatlása az ágról a földig és mennyi ideig
+időzik a földön, átszálló állomásán a különböző fajta falevél és
+milyen szineket öltenek és játszanak ők tovatünésük előtt idelent
+az emberi talpakkal egy magasságban.</p>
+<p>Nekem ugy tetszik, éltem már máskor is a világon és annak idején
+hiv és derült szerzetese voltam a teremtésnek és tisztában voltam
+dolgommal a földön. Mintha emlékezném, hogy ebben az évadban a
+leeső levelek ajándokán csüggtem, leltároztam, könyvet vezettem
+róluk, minden mozdulatukat, minden változásukat jegyeztem, mert a
+levelek minden szokása az örökkévalóság szent törvényei szerint
+való és mert a lehullott levelek ajándéka is tünemény, aminek el
+kell mulni a szem elől. Talán mert más életem is volt, azért lep
+meg mindaz, amivel foglalkozni kell itt a folytonos jelenben: gond,
+szenvedés, mesterséges zajok, minden véletlen, ami betolakodik az
+eszméletbe és sértő hatást tesz a lélekben. Az ember bizonyára nem
+arra születik, ami történik vele életében. Az ember, ugy tetszik
+egy másik világból, a bámulatra, a nyugalomra, az elmulás üdvös
+megismerésére s az élet isteni élvezetére jön elő az eszményi
+hajnalból.</p>
+<p>Lenn vannak a levelek. Az uton. Az árokban. A gyepen. Barnák,
+fénytelenek mint a szinházi papirfalevelek. Össze vannak sodródva,
+mint a csiga a lakodalmi levesben. Sárgák és frissek mint a csibék.
+Eleven zöldek, <span class="pagenum"><a name="Page_98" id=
+"Page_98">-98-</a></span> mint az ifjuság. Bronzszinüek és
+kemények, mintha bronzműnek bronzlevelei volnának. Aranyak, mint az
+aranypapir. Halványak, mint az elmult szavak. Vörösek, mint a
+kakastaréj. Fehérek és szederjesek, mint a halódó gyermekek orcái.
+Violák, mint a violaszin viola. Maláji sárgák és indián rézszinüek.
+Barnák, mint a naspolya bőre. Diószinüek. Égettek, mint a kenyér
+háta. Rozsdaszinüek, mint a rozsda. Hamuszinüek, nagyok és ugy
+terpeszkednek, mint a halottak kezei. Tiszta feketék, mint a
+gyászkendő. Sárgásak, rózsásak, kékesek, citrom- és narancsszinüek
+egyszerre, mint tündériesen öltöztetett balletnövendékek. Egy-egy
+levél kétfelől fel van hajolva, mint a patikában a pergamen,
+amelyikről a port a kis papirtokba pöcögtetik. Egy levél ráncos.
+Egy hólyagos. Egy husos. Egy sorvadt. Egy vékonyabb önmagánál,
+átszellemült és mosolygó, mint a hold. Egy horpadt. Egy hasadt. Egy
+lyukacsos, mint a rossz ponyva. Egy rongyos. Egynek alig van már
+testecskéje. Egy gömbölyüre borzasztotta magát és ugrálni kezd,
+mint a sánta veréb. Más levelek emelkednek, de maradnak. Aztán
+szökellnek, csusznak, lebbennek, sodródnak. Halvány hangu seprés
+vonul az uton. Egy számüzött királyné uszálya.</p>
+<p>Sohase fogom tudni már megmondani Neked, mi az, amit látok.
+Mintha minden elveszett volna, ami a szemem előtt van. Az egész
+világot átfestették feketével.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_99" id=
+"Page_99">-99-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KÁVÉ, DOHÁNYZÁS, PREMIÉRE, MINDEN</h2>
+</div>
+<p>Bizony. Más világ van és másképpen fest minden vagy sehogyse.
+Ezelőtt kérdezgették:</p>
+<p>– Hány cukorral issza a kávét?</p>
+<p>– Én? Hárommal.</p>
+<p>Vagy azt mondták:</p>
+<p>– Öt kockát kérek, köszönöm.</p>
+<p>Hova lett annyi egyéniség, szeszély, karakter. Két kockától
+lefelé lehetnek csak különös gusztusaink. Egy kockával ihatja
+valaki a kávéját, ha akarja vagy cukor nélkül, hogy ize ne legyen
+édesebb, mint korunk.</p>
+<p>Aztán a társalgás alatt, amely a civil világban is feltünő sokat
+szokott repdesni a dohányzás körül, kikérdezték egymást az
+urak:</p>
+<p>– Hány szivart szí egy nap?</p>
+<p>– Én, tizennyolc-husz trabuccot, amellett pihenésül nyolc-tiz
+cigarettet.</p>
+<p>– Kolosszális. Én cigarettázom, negyvenötöt elszivok és ebéd
+után, meg este egy-egy kis Bock-szivart, pihenésül.</p>
+<p>Igy az erős dohányosok. Mindez, az emberek kis világa a nagy
+világon, elváltozott, lesülyedt, tönkrement. Ki hányat sziv? Mintha
+az valami örökreszóló döntvény <span class="pagenum"><a name=
+"Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> lett volna. Most annyit
+szí körülbelül, ahányat kap. Ahányat kerit. Hármat, kettőt, egyet,
+néha egynél is kevesebbet. És ez a kivételes állapot a dohányzónak
+éppen ugy jelenje és jövője, mint az életnek a háboru.</p>
+<p>Furcsa. Azt hallja az ember.</p>
+<p>– Megyünk ma este a prömierre?</p>
+<p>A moziba mennek. Premiére-re. Este, kocsiban, bonbonnal és
+cachouval és a rendkivüliség becses hangulatával. Premiére. Annyi
+ez, mint a szinházi premiére? Mi a különbség? Van még különbség?
+Hol az irodalom és mit jelent az? Ki vigyáz, kinek van a kezében
+valami rendőri bot, álljt parancsolni az egymásba behatoló
+fogalmaknak és dolgoknak. Van-é, ki akármiért is felelősséget érez
+a világon, van-e, ki ügyel, aggódik, vészjelt sipol magában, van
+itt még valaki, kinek nem mindegy minden?</p>
+<p>Oh itt a városban találkozik két ismerős. Ezelőtt első kérdésük
+volt: Hogy van? Ma azon kezdik: Mi ujság? Vajjon a kicsi városban
+meg a faluban, ott is csak igy van? A hogy van? leszokik az
+ajkakról? Engedje meg az olvasó, ki iránt mélyen érdeklődöm, hogy
+igen távolról aggódva s minden tapintattal és egész halkan,
+hangtalan kérdezem: hogy van?</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_101" id=
+"Page_101">-101-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KERESIK EGYMÁST</h2>
+</div>
+<p>Ugy tenni mindig, mintha nem tudnék semmiről semmit. Hallgatni,
+hallgatni, a szavakat mind hátrahullatni egy fekete mélységbe,
+honnét soha többé fel nem jönnek. Mindig félrenézni, mindig másról
+próbálni beszélni. Mindig a kettészakitott élet végzetes
+pillanatára meredni, mikor elváltunk önmagunktól. A váratlant mint
+programmot türni, a tévedést mint világrendet szenvedni, a
+katasztrófát mint sorsot szolgálni és elfujhatatlan eszmélettel és
+lebeszélhetetlen szivvel emlékezni, érezni, látni és képzelni
+mindent ugy, ahogy azelőtt. Létünk, világunk olyanformán tünik elő,
+mint a hold tükre, mikor egyik fele világos, a másik fele el van
+homályosodva.</p>
+<p>Nap mint nap a szemem elé vonulnak a kicsi hirek egymás után az
+ujságban: az erdélyi menekültek keresik egymást. Életjelek
+derengenek, mint kék mécsek messziről, elkeveredett sikoltások,
+nyögések futnak és vonaglanak a sötétben tétova. Hol vagy? Apám!
+Élsz? Jövök! Gyermekem! Itt vagyok! Anyám! Élek! Nem látok…</p>
+<p>Kedves székelyföldi nevek, melyek ó balladákból, régi
+históriákból, diákkorban olvasott krónikákból zendülnek
+<span class="pagenum"><a name="Page_102" id=
+"Page_102">-102-</a></span> vissza, gyülekeznek most a bánat
+kirakatába. Cimek ragózkodnak melléjök, budapesti utcanevek,
+házszámok, emeletek, ajtószámok. Meg alföldi és dunántuli városok,
+falvak, idegen gazdák adresszáival. Keresik egymást. Nem látják
+egymást. Nem tudnak egymásról. Mennyien még mindig. Széjjel vannak,
+mint az uton elmaradt kalászok, mint a pitypang eliramlott pihéi,
+mint a megcibált madár elszállingózott tollui, mint az őszi
+levelek, akiket a szélroham kisérteties indulattal forgat fel a
+földön és hajtja, hajszolja százfelé.</p>
+<p>Keresik egymást, akik ismerték egymást. Keresik egymást, akik
+egymásé voltak. Keresik egymást, akik már találkoztak. Keresik
+egymást, akik egy test, egy lélek voltak. Keresik egymást, akik egy
+hus, egy vér voltak. Keresik egymást, akik egymásnak a szemében
+benne voltak és egymás szivében voltak és benne voltak egymás
+életében. Rokon meg rokon, hitves meg hitves, szülő meg gyermek,
+testvér meg testvér vesztek el egymástól. Keresik egymást.</p>
+<p>Volt egy világ, emlékszem, mintha mindig keresték volna egymást
+az emberek. Akkor a Boldogtalanság ült a trónuson az élet fölött.
+Nevek és adresszák nélkül keresték egymást milliótlan milliók,
+idegenek, a tekintet merengő fényjeleivel, a sóhaj téveteg
+táviródrótján. Istent, lelket, ideált. Valakit. Ismeretlenek az
+ismeretlent. Aki azért nincs, hogy keresni lehessen. Álmodtak.
+Nyujtózkodtak. Homlokukra tették tenyerüket és lehunyták szemeiket.
+Utaztak és eltörölték a vonat ablakának izzadását, kinéztek és a
+táj határáig bánkódtak. <span class="pagenum"><a name="Page_103"
+id="Page_103">-103-</a></span> A tengert bámulták, a sós tengert,
+amely könyezésre tud izgatni. Regényt olvastak és képzelődtek.
+Költeményeket szerettek meg és annak adták titokban magukat, aminek
+igaznak kellene lenni, igen, annak, ami lehetetlen. Keresték
+egymást. És keresett az ember valakit, aki olyan közel van, aki
+olyan ismerősnek látszik, akivel együtt van éjjel-nappal és akiről
+oly keveset tudott, aki oly idegennek rémlett sokszor és olyan
+távolinak, hogy talán soha nem találkozik vele az ember, azzal,
+akit ugy hivunk: én.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_104" id=
+"Page_104">-104-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZALMAVIRÁG</h2>
+</div>
+<p>Egy csokor ibolyáért jártam a virágüzletben. Husz fillér egy
+ibolyacsokor. Az ibolya ára nem ment föl, a virág csak érzelmi
+cikk, nem élelmicikk. Igaz, hogy annyi csak ez a csokor, hogy a
+gomblyukba tüzhetné az ember, ha tavasz volna s ifjuság volna s
+béke volna. Béke s tavasz és ifjuság, ha együtt vannak, eszébe jut
+az embereknek virágot tüzni a gomblyukba, s amellett mindenféle
+bolondériákra van, vagyis volt eszük olyankor. Nem is nikkelből
+való hatost ad az ember most az ibolyáért, csak vashatost,
+homályos, sötét pénzt, amely még a pénznél is csunyább. A
+virágüzlet főnöknője kicsi fecskendőt vesz föl a pult alól és
+belefuj a vörös gummicsőbe s ibolyaillatot permeteztet az
+ibolyacsokorra. Az ilyen kisebb virágüzletben, ahova nem mindennap
+jön friss élővirág, külön van az ibolya s külön az ibolyaillat. Az
+ibolyára ráfecskendezik az ibolyaillatot, a rózsára a rózsaillatot,
+a szekfüre a szekfüillatot, ha csak össze nem cserélik.</p>
+<p>Sok koszoru van a boltban. A falon csüngenek meg az állványokra
+dülve várakoznak. Babérkoszoru, tujakoszoru, szalmavirág-koszoru.
+Halottak napjára készül már az üzlet. Két esztendeje mult, hogy
+minden nap <span class="pagenum"><a name="Page_105" id=
+"Page_105">-105-</a></span> halottak napja van, de ez nem számit a
+kalendáriumban. Ezek a kész koszoruk ezek elállanak november
+elsejéig, az élővirágkoszorukat az utolsó napokban szerkesztik majd
+össze. Ezek itt a legkelendőbb fajták. A nagy szivformáju zöld
+koszoruk külön vannak a boltnak az egyik oldalán, a másik oldalon a
+fal teli van szalmavirágkoszoruval, a pulton is
+szalmavirág-koszoruk fekszenek hanyatt. A szalmavirág-koszoruk
+kisebbek a zöld koszoruknál és tulnyomó többségben vannak. Egy
+részük eredeti szalmaszinü, másrészük viola festékbe volt áztatva,
+hogy violaszinü legyen. Elliptikusak és kerekek. Van köztük egy
+aranyszinüre csinált szalmavirág-koszoru is. A párisi temetők
+sirjaira emlékeztet, amelyeken ilyen kerek kis sárga koszoruk
+pihennek és igy ragyognak, mikor nagyon süt a nap. Ott is meg
+szoktak halni az emberek, hiába franciák.</p>
+<p>Ezek a szalmavirág-koszoruk olyan sirokra mennek majd a
+villamoson, amelyeknek boldogjai szerény sorsuak voltak és igen
+kicsi körben voltak ismeretesek, egy rokonságban, egy hivatali
+testületben, egy gyárban egy kieső csendes utcában. Szalmavirágot
+visznek nekik. Egy szalmavirág-koszoru négy korona, négy ötven, öt
+korona. A nagyságtól függ. A szalmavirág nem is virág, ha szigoruan
+vesszük. Inkább szalma, mint virág. Nem tudni mit szólnak hozzá a
+libertykbe öltözött és Houbigant extraktumaival parfumözött kerti
+virágok, kérdés, ha garden-partyt adnának, meghivnák-e a
+szalmavirágot. Nem is tudna tán résztvenni a társalgásban, ami
+szerelmek és ünnepélyek körül forog. De hát hol <span class=
+"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> vannak
+a szerelmek és az ünnepélyek, hol, hol, hová huzódtak össze, hol
+bujtak össze, merre menekültek?</p>
+<p>A virágüzletben nedves, nehéz, friss és bánatos a levegő. Odaki
+meleg van. A napsugár mint rézsutos aranynyil szurja át a kirakat
+üvegét és csillanó vonalat huz a falon a szalmavirág-koszorukon
+végig.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_107" id=
+"Page_107">-107-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>„TEGYE AZT!“</h2>
+</div>
+<p>– Ne jöjjenek már, hisz megfulladok itt – mondta, vagyis nyögte
+a kalauzné a perronon, aki mintha viharos tengeren hánykolódna a
+hullámokban, ugy küzködött vállaival a testek közt és a karjával a
+csengő szijját rángatta, hogy jelt adjon, vagy talán csak
+beléfogózott, hogy állva tudjon maradni s ne gázolja le az az
+izgatott népgyülés, amely a villamos perronján minden eszményi cél
+nélkül összecsődült.</p>
+<p>– Tegye azt – lőtte le a kalauzné zokszavát egy középkoru
+polgári férfi, aki legutoljára felküzdötte magát a lépcsőn és a
+talpa alatt a biztos talajat érezte. Tegye azt – mondta fürgén az
+uriember és ugy nézett körül, mint akinek sikere van és a tapsot
+akarja megköszönni. Csak annyi sikere volt, hogy a kalauzné
+elnémult, egyébként nem volt sikere, nem nevettek és nem
+mosolyogtak és nem volt elég kényelmük, hogy vele rokonszenves
+pillantást cseréljenek. Sőt észrevettem, hogy egy bágyadt arcu s
+őszülő halántéku hadnagy utálva nézte meg az arcát ennek az
+uriembernek és szemmelláthatólag rágta egy kicsit az állkapcsát
+csukott ajkai mögött. Bizonyára kedve lett volna leinteni e
+kedélyes uriembert, aki a kalauznénak azt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> mondta:
+Tegye azt. De az ilyen szerep katonának nagyon kényelmetlen, jobb
+hallgatni.</p>
+<p>Jobban tenném magam is, ha hallgatnék, vagyis jobban tenné ez a
+penna is, ha ezt a milliótlan milló baj között elenyésző
+csekélységet fel nem hozná a nagyközönség előtt. Bizonyára
+müveltebb és hálásabb témát is lehetett volna keriteni a jelen
+hivatlan penzumhoz, amelynek ugy sincs semmi szerepe az élet
+rendezésében és semmi reménysége nincsen, hogy változtathatna
+valamit a világon.</p>
+<p>Csak az volt eszemben, hogy a régi világban sokat lehetett
+hallani ezt a vicces kiszólást: Tegye azt. Tán tiz éve, hogy a
+legjobban divatban volt, akkoriban nem volt vidéki szinpad, amelyen
+a jellemkómikus ne mondta volna több izben egy felvonás alatt,
+hogy: Tegye azt! Az anyósnak, aki kijelentette, hogy: „Akkor örökre
+elhagyom ezt a házat!“ – annak felelte: Tegye azt! Vagy ugy mondta:
+Tegye azt óh! Kávéházakban, házibálokon, kedélyes összejöveteleken
+használták sokat ezt a közös szellemességet, amihez nem kellett
+szellem, csak éppen hogy tudja az ember és az alkalmas pillanatban
+elsüthesse. Egy pár éve nem igen hallani, hogy „tegye azt“, az
+ilyen portéka megunódik és lejárja magát.</p>
+<p>El is felejtettem már, hogy hallottam valaha s az az uriember
+deritette vissza memóriámban, aki ma a kalauznénak azt mondta:
+Tegye azt. A kalauzné attól tartott a perronon, hogy megfullad,
+vagy legalább is azt hitte, hogy meg kell fulladnia vagy csak
+képzelte, <span class="pagenum"><a name="Page_109" id=
+"Page_109">-109-</a></span> hogy megfullad, ha ennyien dörzsölik,
+préselik, lapitják, vasalják, furják és gázolják köröskörül. A
+kalauzné, ha képzeletben levesszük róla a sapkát, szürke bluzt,
+jegytáskát és mindent, egy Éva, ki csókra s anyaságra teremtődött
+és aki teljesen ártatlan abban a hátborzongató bünben, hogy
+legeslegelső elődje megkóstolt egy szép almát. Ez a mai uriember
+azt kivánta, hogy fulladjon meg a kalauzné. Azt mondta neki: tegye
+azt. Halálra itélte. Ha meggondoljuk, hogy a kalauzné nem vétett
+egyebet, mint hogy meg akart mozdulni s el akarta inditani a kocsit
+és jegyet akart adogatni, nagyon is tulzottnak látszik számára a
+halálbüntetés, akármilyen alacsonyra szállitotta le korunk az
+emberélet értékét.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_110" id=
+"Page_110">-110-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>AZT MONDJÁK,</h2>
+</div>
+<p class="i0">a télen vagy a jövő télen béke lesz. A télen? Az
+ember tulajdonképpen nem hiszi, hogy még holnap is háboru lesz.
+Csak az önáltatás őrzi az embernek a világon való türelmét, hogy
+éjjel, ha kisüt a hold, a népek halkan összebeszélnek és reggelre
+szent a béke s áldomásnak felhörpentik a Léthe minden csepp vizét.
+De azt mondják, a télen csakugyan béke lesz. Oroszországgal kezdjük
+a békét és ha a nagy Oroszország, amelynek annyi tenger népe van,
+le tud mondani róla, hogy embereit ugy hullassa, mint merengő
+gyermek ujjai közt a homokot hullatja, a többi nemzet is észbekap
+és stande pedante abbahagyja a jajszóval folyó játékot.
+Oroszországban hamar leesik a hó, errefele még ősz van, amikor ott
+már a szánkók zörögnek és az izvoscsik a nyakába dugja az orrát.
+Oroszországban máris tél van, lehet, hogy mire felkelek reggel, a
+valóság már azonositja magát álmunkkal, lehet, hogy már ereszkednek
+lefele a világra a béke lágy fehér hópelyhei.</p>
+<p>Azt mondják, Oroszországban a müvészet nem dobta magát
+fakir-álomra a háboru miatt. Azt mondják, Szentpétervárott soha nem
+hallott fényes koncerteket tartanak és minden muzsákat ünnepelnek
+lázasan. Mi <span class="pagenum"><a name="Page_111" id=
+"Page_111">-111-</a></span> más is volna akármilyen müvészet, mint
+az élet jelentőségének emelése, mint az emberek felvilágositása,
+vigasza s gazdagitása? Azt mondják, minálunk is nagyszerüen beüt
+minden müvészi vállalkozás. Azt mondják, ahol kinyilik egy szinház
+vagy szinházféle, ugy rohannak bele az emberek, mintha jégeső verné
+őket az utcán.</p>
+<p>Akik élhetnek, nemcsak élni akarnak, hanem jól is akarják érezni
+magukat, sőt mennél jobban igyekeznek érezni magukat. Isten nem
+veszi tán bünömül, hogy kritika nélkül leskelődöm s hallgatózom és
+távolról ütögessem a két tenyerem egymáshoz, akármilyen hamis
+hangokat hallgatnak és akármilyen gyarló kunsztokat élveznek az
+emberek. Jaj, csak élvezzenek, mert az életet élvezik a legutolsó
+dalcsarnokban is, és ha a népek élvezni s örvendezni vágynak, annak
+valami emberséges eredményének kell lenni. Ha részvétlenek is, ha
+gonoszak is, ha bármilyen önzők is, le kell rázzák magukról ezt az
+állapotot, amely fiaikat és barátaikat a kórházakba s a sirokba
+hurcolja. Mégis csak zavarja a mulatságot, ha a gyász hollója
+minden percben belékárog a mulatóházak zenéibe. Az élet szenvedések
+kertje. De bár csak az élvek édenének fognák fel most egyszerre
+mindenütt a világon.</p>
+<p>Azt mondják, husjegyeket és cukorjegyeket is fognak kiadni. Azt
+mondják, vajtalan napok is lesznek, ahogy hustalan napok vannak.
+Azt mondják, tizenegy órakor lesz a záróra vendéglőkben és
+kávéházakban és mindenütt, ahol most egy óráig zughat a közönség.
+Azt mondják, hogy a Ritzben délután nem lehet helyet kapni
+<span class="pagenum"><a name="Page_112" id=
+"Page_112">-112-</a></span> a hallban a teánál. Azt mondják, a
+Dunaparton valami Barban igen finom hangulat van éjfél körül,
+zongoráznak és a zongorista németül énekel és az valami hercig
+legyen, az ember Bécsben képzelheti magát. Azt mondják, a
+Kárpátokban térdig ér a hó s a hideg éjszaka reszeli az emberek
+arcát és megfagyasztja a meleg könyeket, amelyeket a követelő szél
+kihiv a szemekből. Mindenfélét hall az ember, ha a városban
+forgolódik. A csillagok egyformák odafenn a sötétkék égen ilyenkor
+este a front fölött és a Hinterland fölött és az ellenséges államok
+fölött és a semlegesek fölött. Egyformák, de milyenek?</p>
+<p>Arany vagy ezüst, vagy fehér, vagy sárga, vagy parázs a
+csillagok szine, ki tudná pontosan megmondani. Most jut eszembe,
+hogy alig is beszéltem ezt meg valakivel, mióta élek. Pedig ez
+nagyon érdekes, nem? Láttam már kékeknek is a csillagokat, sőt ugy
+is tetszett már, mintha zöldek lennének, csak nem mertem szólni.
+Volt hogy csupa apró gyémántnak látszott a sok csillag odafenn,
+olyannak, amilyen az ablakos tótoknak volt, akik a faluban az
+üveges láda alatt görnyedve kántáltak: Ablakot csinyálni
+ablakoooot… és az utfélen leültek száraz kenyeret és avas szalonnát
+ebédelni, olyan szegények voltak és mindnek volt mégis egy pici kis
+darab gyémántja.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_113" id=
+"Page_113">-113-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>PÜSPÖKLADÁNY</h2>
+</div>
+<p>De régi állomás a püspökladányi állomás. Mióta élek, mindig
+ilyen zajos, homályos, füstös, ócska stáció. Debrecenben uj
+állomást épitettek, Nagykárolyban is, Szolnokon is, Cegléden is,
+nagy-nagy téglapalotákat, előttük keramitból van a perron, amelyen
+az átszálló utasok és a helybeli várakozók sétálnak. Szép nyári
+délutánokon korzónak látszanak ezek a vidéki perronok, ahol a
+mozgalmas nagyvilágot élvezi a fel és alá sétáló intelligencia. De
+Püspökladány olyan maradt, amilyen volt és ha magamnak irnék, nem
+az ujságnak, azt irnám, hogy olyan maradt, mint Magyarország és
+olyan, mint az Alföld és mint az élet és leirnám magamnak emlékbe,
+hogy Püspökladány pályacsarnokában a kormos tető alatt a lezárt
+hangulatok kezdtek ki velem, kiutasitott remények kaparták a szivem
+ajtaját és olyan fájdalmak üdvözöltek, amelyeknek már szégyellek
+visszaköszönni.</p>
+<p>Nem is Püspökladányról van szó, csak az indóházról.
+Püspökladányt sohasem is láttam, amint nem igen látta senki a közt
+a rengeteg sürgős utas közt, aki Püspökladányban kiszáll és
+beszáll. Ez itten gócpont és átszállás és csatlakozás és váróterem
+és ugynevezett étterem. Püspökladány község valami egy kilométerre
+<span class="pagenum"><a name="Page_114" id=
+"Page_114">-114-</a></span> van meghuzódva az állomás háta mögött,
+akácfák árnyai közül nyulik fel a református templom tornya, mintha
+mutatóujjával mondaná a község: én is a világon vagyok, hiába nem
+vagytok rám kiváncsiak.</p>
+<p>Most öreg magyar katonák ácsorognak a korlát mellett kegyetlen
+hosszu szuronyaikkal, az első vágányon katonavonat áll, a harmadik
+vágányon is katonavonat megyen el, a hatodik vagy hányadik vágányon
+teherkocsik unatkoznak mozdonytalan, rajtuk ágyuk, vöröskeresztes
+kocsik és ekhós eleségkocsik állanak és furcsa, tiszta s bánatos
+rajzot tesznek a mögöttük szürkülő délutáni égen és eszébe hozzák
+az embernek azokat az árnyékjátékokat, amelyeket idegen
+mutatványosok hoztak volt az orfeumba.</p>
+<p>Az ember megnézi a vaggonja számját és beszalad az I. és II.
+osztályu étterembe Ladányban. Zördül és zördül mindig az üveges
+ajtó, teli van az étterem tisztekkel, a monarchia tisztjeivel és
+Németország tisztjeivel és polgári utasokkal, ülnek, állnak,
+forgolódnak, tolonganak, lárma van és kapkodás és csapkodás.
+Régente a sarokasztalnál a községi nőtlenek üldögéltek már
+ilyenkor, spriccereztek és gyurták ajkaik közt a Hölgy émelygős
+szopókáját. Mi lett velük?</p>
+<p>Egy tea kilencven fillér. Porcukor van mellette, olyan mint a
+kősó. A csésze alján mult évtizedbe visszamenő sürü repedezés.
+Annyi baj legyen. Csak hoznák már azt a teát. Rögtön, rögtön,
+rögtön, ez a mai időszámitás szerint egy negyedóra. Valami
+süteményt is árulnak, egy asztalnál gyürik befele zörgő
+fluszpapirosba. <span class="pagenum"><a name="Page_115" id=
+"Page_115">-115-</a></span> Az is kilencven fillér. Odamegy az
+ember, szeretne belőle, mert mindenki vesz. Lekváros tészta. Az
+ember rámutat egy porcióra, hogy kérem azt a tésztát. Igenis,
+elkapja valaki. Az ember akkor maga nyul egy porció után, azt is
+elkapják. Köröskörül állják és táncolják az asztalt. Egy tucatszor
+nyujtja s tartja az ember a kezét a kezek közé, melyek markolnak,
+vájnak, áskálnak, repkednek és dideregnek a lekváros tészták
+fölött. Bizony isten, megér kilencven fillért (mert már odaadtam a
+pénzt) a kezek látványa, e keserü illusztráció. Jőjj művész,
+rajzold le hamar a kezek viharát a lekváros tészta felett és ird
+alá: 1916, vagy akármit irj alá, nem bánom, a legnagyobb gondom,
+hogy magam is kapjak már ebből a lekváros tésztából.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_116" id=
+"Page_116">-116-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>DÁTUM</h2>
+</div>
+<p>November 3, az van irva szinlapokra, bélyegzőben a levelen, ez
+látszik, az ujság homlokán is legfelül. Egybehangzóan vallják, hogy
+november harmadika van. Gondolom, nem sokat adtak rá a szedők, akik
+a dátumot kiszedik a nyomdában, sem a postán a szolga, ki a
+bélyegzőben éjfélkor a dátum számát kicseréli. Csak az lehetett a
+fejükben, hogy 2 után 3 következik. Oh magam se lelem abba
+kedvemet, hogy az egész világ ellen megálljak magamban azon
+töprenkedni, hogy tegnap másodika volt, ma meg már harmadika van.
+Ugy kell annak lenni, ahogy elintézte korunk, hogy az ember a maga
+belső világát kiüritse s bizonyára nevetséges volna még a földön
+azon fennakadni, hogy a nap lemegy az égen és a hold feljön,
+amennyiben asztronómiai körülmények nem akadályozzák. Bizonyára
+bármilyen nagy és akármilyen csekély dolgon eltünődni szégyen
+volna. Bizonyára természetes, hogy a gondolatok, amelyek emberi
+fejben villogtak és amelyeket drágakövek gyanánt kezeltünk, egyszer
+csak elvesztették értéküket és annyiba se számitanak, mint a
+máramarosi gyémánt. Ez igy van rendjén bizonyára s a jövendő
+emberiség eltüri szépen, hogy az eszében mindenféle megfoghatatlan
+<span class="pagenum"><a name="Page_117" id=
+"Page_117">-117-</a></span> izék uszkálnak és nem fogják egymás
+fejét bóditani gondolataikkal. Az élet helyettesitette az ember
+eredeti fájdalmait és talán mindörökre ugy lesz, hogy többet
+foglalkoztatja a halandók lelkét az, hogy a cipő milyen drága vagy
+milyen olcsó, mint az, hogy a mai nap elmulik és vissza nem tér
+sohasem. Illetlenség volna bizonyára most az embernek a száján
+kiszalasztani, hogy istenem, a tegnap odavan és nem lehet spárgával
+visszahuzni, mint a gyermek a sárkányt, ha el akar szökni a
+széllel.</p>
+<p>Az elveszett világban alighanem akadtak olyan kedélyek, akik
+estefele halk szobában, mikor a csipkefüggöny rajzolatja a
+polituros ajtóra vetődik, elcsodálkoztak és elborultak mint a
+szobában a világosság és rajtacsipték életüket, amint lábujjhegyen
+oson elfele s mesélhetetlen megdöbbenést éreztek a nap lementén.
+Vagy a fasorban estek át az elmuló nap meglepetésén, mikor a
+kigyulladt lámpák átsütnek a lombozaton és a fa lebocsátja maga elé
+árnyékát, mintha le akarna rá feküdni. De mi már ezen az elfordult
+világon fel vagyunk mentve a teremtés háboritó titokzatai alól.
+Kérlek, véletlen olvasóm, avval ne gyanusits valahogy, hogy valami
+haszontalansággal akarnék itten tolakodni abból, ami az ember
+ugynevezett lelkében bennemaradt a multból, mint rostában a pelyva.
+Azon, hogy harmadika van, ártatlanul akadt meg a szemem ma az ujság
+homlokán. Mást olvastam volna, de ott fehér volt a lap, igy osztán
+a pillantásom ráért eldévánkozni a dátum céltalan számjegyén.
+<span class="pagenum"><a name="Page_118" id=
+"Page_118">-118-</a></span></p>
+<p>Aztán elnéztem a fehérséget, ahol máskor fekete betük szoktak
+sorakozni s eszembe jutott a fehér szinről a hó. Nagy ügyesen
+elgondoltam, hogy a hó megint le fog esni nemsoká, legalább amióta
+élek, minden télen leomlott a hó a mennyboltból. Gondoltam, a hó
+maga olyan nagy csoda, hogy igazán sokkal kisebb csoda lenne, ha
+szőrme lenne most, ami lehull majd, fehér szőrme, hóprém, vagy
+hógyapju vagy mi s idelenn bélésnek, gallérnak, muffnak, mindennek
+használhatnák. És esetleg kiderülne, hogy ez a rendkivüli hó a
+leggyöngédebb és legnemesebb az összes szőrmefélék közt és szegény
+delnőcskék megsemmisülve tapogatnák az ő drága hermelinjeiket és
+csincsilláikat.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_119" id=
+"Page_119">-119-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>PÉLDA NÉLKÜL LESZ…</h2>
+</div>
+<p>Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva… azt mondja M. Briand.
+Abban a drága szép Párisban mondta, átszellemülten szomoru
+novemberi napon, mikor Boulogne erdejének lombjai kékszürke
+fátyollá lettek, mikor a Tuileriák kertjében a Csók márványszobrát
+a köd álomba rejti, mikor azokat a rucákat, akik a Parc Monceauban
+egy művelt tócsán uszkáltak, kiveszik onnan, hogy be ne fagyjanak
+és aztán nem tudom mit csinálnak velük, talán ugy gondoskodnak
+jövőjükről, hogy megeszik őket. (Tán nem is uszkáltak már ezen a
+nyáron ott a francia kacsák, tán oda kellett adniok életüket a
+hazának, vagyis a közélelmezésnek, anélkül, hogy az előkelő
+sétakert tavacskáján egy napig is illegethették volna hátuljukat).
+Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva, mondta M. Briand, franciául,
+azon a nyelven, amely nyelven Flaubert a Szent Antal
+megkisértetését leirta, amely nyelven de Musset sirdogált, Talma
+deklamált, Yvette dalolta édes-hamis dalocskáit.</p>
+<p>Példa nélkül lesz… a franciaországi szivek már abban vannak,
+mikor öt óra van, hogy hatra vége lesz a háborunak, hat órakor,
+hogy hétnél tovább már igazán nem tarthat és fél nyolcra már annak
+rendje és módja <span class="pagenum"><a name="Page_120" id=
+"Page_120">-120-</a></span> szerint megkötötték azt a rossz békét.
+M. Briand azt mondja most, hogy a tavaszi offenziva példa nélkül
+lesz. A tapintatnak, művészetnek, kellemnek, bonmot-knak,
+gyöngédségnek és fényes emberségnek nyelvén mond ilyet M. Briand.
+M. Briand egy sovány, fakó képü, fekete bajszos ur. Arcában valami
+démonit keresnék, valami kisértetieset, de nem látok rajta semmit.
+Tavaszi offenziva. Még legalább egy félesztendőt mond be a maga
+véréből való férfiaknak és anyáknak és szerelmeseknek és
+testvéreknek. A francia nyelv mintha a pokol hivatalos nyelve lenne
+már. Ez is olyan fájdalmas lenne, ha ezen minden nem fájna jobban.
+Példa nélkül lesz a tavaszi offenziva. Az emberrel délibáb
+incselkedik egy pár pillanatig, óh milyen offenziva lesz az, ami
+példa nélkül lesz? Szalagos fehér selyem zászlókkal, hóbortos
+karneváli jelmezekben, amelyeken a nagy gombok pogácsából vannak,
+bolond nagy ibolyacsokrokkal a szivük felett, almabortól édes és
+ferde szájjal, mi-carémei hólyagsipokat fujva küldik majd a
+tavasszal rohamra a franciákat az ugynevezett ellenség ellen és a
+támogató tüzérség hátulról lekváros lepényt, kolbászt és gyürükkel
+és cukorkákkal és datolyával töltött szerencse-zacskókat lő majd a
+német árkok közé s a poiluk medvemozdulatokkal, vihogva ölelkeznek
+össze majd a boche-okkal és bolondos jelekkel mutogatják majd
+egymásnak, mennyire örvendenek a szerencsének és otromba nagy
+csókokat cuppantanak egymás orrára, mint a bohócok szoktak az
+arénában. Ez a tavaszi offenziva példa nélkül volna, igazán. Ilyen
+offenziva még nem igen adta <span class="pagenum"><a name=
+"Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> magát elő a
+történelemben. M. Briand nem ilyesmit gondol. Együgyü felfogásommal
+nem birok rettenetesebb offenzivát elképzelni az olyannál, amelyben
+csak egy ember is meghal. Egyetlenegy ember. Mint mikor az ember
+egy ujját tartja föl mutatni: egy. Akármennyire hatalmasakat és
+pazarakat gondol M. Briand magában, a franciák se tudnak tán
+egyebet találni benne, mint a legutálatosabb
+tehetségtelenséget.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_122" id=
+"Page_122">-122-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VASKRAJCÁR</h2>
+</div>
+<p>Azt adtak ma valahol, vaskrajcárt. Egy boltban adták, mikor
+visszaadtak. Olyan nehezen akar az ember emlékezni estefele arra,
+ami délben volt. Mintha folyton üzné s tagadná az ember a jelent.
+Hamarabb és világosabban emlékszünk olyan dolgokra, melyek három
+esztendős korunkban adódtak elő, mint például világraszóló
+eseményekre, melyek tavaly történtek meg tavalyelőtt. Igaz, hogy a
+világraszóló nagy dolgok nem valami őszintén érdeklik az egyént. Mi
+az a világ? Ki az? Hol van az? A filozófusok könyveikben tárgyalnak
+arról, hogy a memória kezesebb a régen mult dolgokkal szemben,
+legjobban viselkedik pedig akkor, mikor a gyermekkort kérjük tőle
+számon. Talán mert a gyermekkort a legjobban kedveli az önző
+emlékezet. És a nevezetes komoly férfiak, a bölcsészek is, amint
+törvénybe igtatták ezen észrevételt, a maguk életére gondoltak és
+szivükre szoritották a gyermekkor emlékeit, amelyek halovány
+rózsaszinüek, mint a bogáncskóró virágja.</p>
+<p>A vaskrajcárnak, annak a szinéről vágytam szólni, mert el fog
+szaladni róla, mint ez a nap elszalad. Egy kevés nikkelcsillogás
+van rajta, egy kis hideg fény, mint a novemberi napsütés. Valami
+gyönge ünnepélye van rajta annak, hogy uj, hogy most jött, egy
+bizonyos hiu mosoly, mert megnézi mindenki, akinek először kerül
+<span class="pagenum"><a name="Page_123" id=
+"Page_123">-123-</a></span> a kezébe s fáradt és kábult
+eszméletében jelzi magának, hogy: nini, vaskrajcár. A segéd, aki
+visszaadta, az is üdült az ujságon, azt mondta: Vaskétfilléres,
+tetszett már látni?</p>
+<p>Micsoda öröm, micsoda meglepetés az ilyesmi, micsoda élmény?
+Isten tudja. A gyermek ocsudik fel ilyenkor az emberekben egy
+pillanatra, az ártatlanság tér magához, ami játékszert lát ebben a
+gonosz portékában és valami kedves közösség fut el az embereken,
+ami tiz éves korunkban elhagyott bennünket. A vaskrajcár,
+fölösleges soraim tárgya, igen kicsi pénzdarab, primitivebb, mint a
+bronzkrajcár volt és a 2-es számot pártoló koszoru rajza makacsul
+egyszerü s nem hasonlit semmiféle valódi növényalakulathoz. E
+szegénysorsu józan kicsi pénz ugy néz ki, mintha törvényesiteni
+akarná azt a kifejezést, hogy a krajcár az „egy vas“. A krajcárból
+csakugyan egy vas lett. Ha azt mondják valamire, hogy egy vasat se
+ér, hát itt van, ez az a vas.</p>
+<p>Most még nem fogdosták le róla a körmöcbányai fényt a kalauznék
+kezei. Bizonyára történik vele egypár visszaélés, a csalafinta
+szegények elsütik itt-ott tizfilléres gyanánt az első napokban.
+Isten bocsássa meg ezeket a kicsi bünöket, mert az emberek csak a
+nagy bünöket bocsájtják meg. Egy-két nap mulva elvesztik már a
+szinüket a vaskrajcárok, sötétszürkék lesznek, mint a vashatosok,
+egyformák lesznek, mint az emberek, akikről ugyancsak leszed ez az
+idő minden külön fényt, sajátságot, mindent, amit pepecselt rajtuk
+az élet, mig volt élet.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_124" id=
+"Page_124">-124-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZIVAROS</h2>
+</div>
+<p>Ezt kiáltották az urak a kávéházban. Szivaros! – és erre előjött
+egy lapos faládával egy tizenkét éves kis öreg ember komoly fekete
+zakkóban vagy smokingban, lapos fekete masnival a gallérja alatt és
+feltünően nagy cipőben, amelyre rendesen igen bő pantalló borult.
+Itt-ott egy hetven esztendős szivaros gyerek jött a ládával,
+fehérfejü, összement öreg bácsi, ki már régen elmult pincér és
+főpincér és ruhatáros és telefonos és mindenből kifáradva végezte
+ott, ahol a pálya kezdődik a kávéházban: a szivarosládánál. Vagy
+nem jött elő senki a hivásra s akkor a vendég megint elkiáltotta:
+Szivaros! Szivaros! A főpincér átvette a kiáltást és ő is
+belekürtölt a villanyfényes ködbe: Sziaross! Hol jár az a kölyök! A
+szivarosgyerek végre közeledett a vendég irányába s a főpincér
+hamar adott neki egy kis taslit buzditásul, vagy elborzolta a
+frizuráját egy legyintéssel, vagy csak a hátába nyomott a
+tenyerével, hogy siessen már a nagyságos urhoz.</p>
+<p>A szivarosgyerek ládája teli volt szivarral meg cigarettel.
+Regalia Media, Trabucco, Tisza, Regalitas Britannica s Virginia
+voltak a ládában mint szivarok, a cigaretteket az aranybetüs és
+aranycsillagos Princesas képviselte, mig a világbéke utolsó éveiben
+a magyar <span class="pagenum"><a name="Page_125" id=
+"Page_125">-125-</a></span> trafik többi büszkesége is be nem
+köszönt a ládába: Amneris, Giubek, Dames, Coronas, Khedive s más
+dohányfantáziák. Ugyanerre a históriai időpontra esik körülbelül az
+államnak az a reformja, mely a Princesast arany csillagától
+megfosztotta s fekete betükkel látta el az arany betük helyett.
+Mind a két formájában millió meg millió Princesas, ment füstbe a
+budapesti márványpagodákban és a füstben mennyi, de mennyi óra s
+mennyi élet és mennyi élhetetlenség.</p>
+<p>Azonkivül szivarszipkák táboroztak a szivarosgyerek ládájában,
+amelyekbe a szivarosgyerek bele szokott volt nézni, mielőtt átadta
+s igy kacsintott a nagyságos urra. Meg még bélyeg is volt a
+szivarosládában és anzikszkártya is az unatkozók, ügyesbajosok és
+bohók számára, kik hitel- és szivügyleteiket a kávéházban szokták
+lebonyolitani. Ebből a portékából, vagyis a forgalmazott összegnek
+reá eső percentjéből és a vendégektől nyert borravalóból jött össze
+a szivarosgyerek jövedelme.</p>
+<p>A borravalót, mint jövedelmük tetemesebb részét, a
+szivarosgyerekek minden eszközzel igyekeztek gyarapitani.
+Tréfálkoztak a nagyságos urakkal, lóversenytippeket adtak, vicceket
+adtak le, közel engedték férkőzni egyéniségükhöz a vendégeket,
+állottak az asztalnál és lelkesen mulattak a társaság vidám
+beszélgetésén, amennyiben el nem zavarták őket az asztaltól. A
+borravaló biztositására az egész szektának megvolt az a fogása,
+hogy ha vissza kellett adniok, a visszaadandó pénzben tiz fillért
+mindig krajcárokban adtak. <span class="pagenum"><a name="Page_126"
+id="Page_126">-126-</a></span></p>
+<p>A vendég könnyedén odatolt a szivarosgyereknek három krajcárt,
+vagy akár kettőt is. Sok kicsi sokra megy. A szivarosgyerekek
+személyiség a társadalomban, öncél, egzisztencia. Nem ritkán,
+vagyis nagyon sokszor egy familiának a létalapja volt az, amit a
+szivarosgyerek hajnalról-hajnalra hazahozott. Némelyik
+szivarosgyereknek, akárcsak némelyik felnőtt családfentartónak,
+bizony nem a kötelesség volt az uralkodó szenvedélye. Voltak
+könnyelmü, lump társaságaik nekik, amelyek hajnalban a köruton
+tekeregtek cigarettázva s fütyörészve, tört plasztronjaikkal mint
+valami liliputi gigerlik és a hajnali utókávéházakban egy-egy nagy
+sarokasztalt körülültek és hallgatták a cigányt vagy billiárdoztak
+vagy a kicsi sportlapok fölött dugták össze vizes kefével vasalt
+fejüket és plajbásszal jelezgették különvéleményüket a
+sportlapon.</p>
+<p>A láda, melyet a hónuk alatt hordoztak, vagy a nyakukban
+viseltek szijjon, most a mult homályos raktárába kerül, annyi
+minden holmival, ami városunk, korunk, világunk volt. A
+szivarosládát Isten áldja, de mi lesz vajjon a szivarosgyerekkel? A
+szivarosgyerekek élőlények és nekik is élni kell tovább is, azaz
+megélni, ami legfőbb és immár egyetlen ambiciója mindenféle
+egyéniségnek a világon. Micsoda pályára fordultak a
+szivarosgyerekek? Isten veletek. Vagy ott maradtok a kávéházban,
+egy nap alatt felnőttetek pincéreknek? Akkor bocsánat, hogy
+tegeztem magukat.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_127" id=
+"Page_127">-127-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>FRANCIA KENYÉR</h2>
+</div>
+<p>Ahonnét a meglepetést várta mindig az ember, ahonnét a tiszta,
+meleg, nevető igazságot remélte (mig várakozás és remény, mint két
+siró árva, el nem aludtak egymás árnyékában), Franciaország, a
+franciák hona, kábán és ügyefogyottan kullog utánunk mindenféle
+kedélytelen óvatosságokkal, amelyekkel tovább vonszolhatják a
+háborut, mintha az valami nagy szerencse volna. Utánoznak a
+franciák, akik kegyetlen mosollyal szokták volt nézni, hogy őket
+utánozzák. A franciák utánozták a zárórát, utánozták a hustalan
+napot, utánozzák a cukorhiányt és utánozzák a kenyérjegyet.</p>
+<p>Egyformák lettek ellenségeikkel, ugyanazt a célt kiáltják,
+ugyanazok az ötleteik, a gondolataik és gondjaik. És a fájdalom ó
+betüje, mely annyira divatba jött a szavak között, éppen oly
+szaporán hangzik a franca ajkakon is. Ha jól a szeme közé néznének
+egymásnak ezek a népek, csodálkoznának, hogy mennyire hasonlitanak
+már egymáshoz. Munkájuk, szenvedelmeik és szenvedéseik,
+szempontjaik, életmódjuk, szivük vagy szivtelenségük, lelkük vagy
+lelketlenségük, egész világuk mennyire harmonizál vagy hogy
+mondjam. Ennyi közösség, ilyen azonosság, ily egyetértés még nem is
+volt sohasem. Ilyen összebeszélés még nem volt a világon.
+<span class="pagenum"><a name="Page_128" id=
+"Page_128">-128-</a></span> Mintha rokonok lennének, testvérek, ugy
+egyeznek minden dolgukban. Micsoda különbség, micsoda idegenség,
+miféle nézeteltérés volna még itt a nemzetek között? Elvarázsoltan,
+elátkozottan, lankadtan küzködőknek tünnek mind egy hideg mezőben,
+gyászborulat alatt és misztikus iparkodással siettetik egymást a
+Halál elé, ki nyugton áll a horizonton.</p>
+<p>A legujabb francia szellemesség az, hogy a kenyeret csak egyféle
+lisztből szabad ezután sütni. Bizonyára nem abból a szép fehér
+lisztből, amiből akkor sütötték, mikor még minden idegennek
+szerettek adni belőle. Jó kenyér volt a párisi kenyér, kedves
+kenyér volt. Fehér volt a béle, mint a kalácsnak és a formája is
+olyan volt, mintha kalács lenne. Hosszu fehér kalácsot kapott az
+ember a Duvalban, a Café-Restaurantban, a Brasserieben a tányérja
+mellé. Nem számitották fel, mennyi kenyeret evett, ahogy
+vendégségben se számitják, és sok kicsi vendéglőben, ahol az ember
+megfordult, a bort is ugy adták ebédhez vagy vacsorához, mintha
+szüreten volnánk. Az üveg bor is járt az étkezéshez, mint Isten
+áldása. Mindez elmult és tönkrement.</p>
+<p>Kimehetünk még valaha Párisba, s ha mehetünk, kivánnunk-e menni
+vissza oda, hol Páris volt és ezután Franciaország fővárosa lesz
+ottan és az emberek franciául beszélnek majd, mégsem a franciák
+lesznek ők. És ha megint abból a fehér lisztből sütik hosszu,
+ropogós kenyerüket, annak az izét elveszi valami. Nem lesz
+kenyerünk a francia kenyér.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_129" id=
+"Page_129">-129-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SZINHÁZ</h2>
+</div>
+<p>Pénteken este, vagyis már délután tovább fog folyni a müvészet
+Budapest városában. Délután négy órára már kinyitják a mozik
+pénztárát, estére orfeum, kabaré, szinház pénztárnoknői és
+pénztárnokai is beülnek a szezámi fülkébe, hol a maguk csodálatos
+foglalkozását üzik. Érdekes személyek ők, a pénztárnoknők és a
+pénztárnokok a világ mulattató házaiban. Nagyon soknak, akiket
+láttam életemben, az arca memóriámban őrződik. Sajátságos ünnepélye
+van ezeknek az arcoknak, mint az ismeretlenek fotografiáinak
+szokott lenni. Párisban és Londonban frakkban jelennek meg este,
+ugy fogadják az ugynevezett nézőt a pénztár ablaka mögött. Minálunk
+nem huznak frakkot a pénztárnokok, ahogy általában a nézők sem
+öltözködnek estélyileg, mikor a szinházba mennek.</p>
+<p>De hétköznapi ruhában se hétköznapi lények a pénztárnokok, a
+szinház varázsa, rejtelme mintha bennük lenne legigazabban, ők
+látszanak legbizalmasabb lábon állani a teátrom szellemével. Néztem
+már őket müködésük közben, ami a pénz váltásából, visszaadásból és
+jegykiadásból áll. Azonkivül egy iv papiroson ceruzával irogatnak,
+huzgálnak, jeleket tesznek, és a <span class="pagenum"><a name=
+"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> falon a hátuk mögött,
+mint katonai térképek, ugy függnek a papendekli-táblák, amelyek a
+szinház keresztmetszetét és nézőterét ábrázolják. Karzat, erkély,
+páholyok, földszint sürü s kisértetien üres széksorokkal, a pici
+székek támláján egy-egy szám mindenütt és a széksorok elején római
+számok jelzik, melyik hányadik sor.</p>
+<p>Az a sok kicsi szám, amely a széksorokra van téve a szinházi
+térképen, egyszer csak elkezd jönni a rács elé sorban, azaz
+össze-vissza, zsöllye, karzati szék, erkélyszék, támlásszék és
+zártszék jön mind emberformájában, hölgyek, urak, aggok, ifjak,
+leánykák és katonák járulnak a pénztárhoz. A pénztárnoknőnek vagy
+pénztárnoknak csak a kezekkel és a hangokkal van dolga, föl se néz,
+hogy az arcokat lássa. Talán nem is ingerli az őket, ki hogy néz
+ki, talán megvan nekik magukban az ő világuk és egy igazságot
+látnak ők is maguk előtt az életuton. A hátuk mögött a fülkében
+sokszor látni lehet egy uriembert, aki érdeklődve hajolgat a
+pénztárnok jegyzetei fölé, meg a nyitódó, csukódó fiók fölé, hol a
+bankjegyek és ezüst pénzdarabok gyülekezése van. Meg a kék és
+lilaszin és barna, sárga jegycsomókat és kiváncsian nézi, melyeket
+a pénztárnok ujjai sebesen lapoznak, mig egy vagy két jegyet
+kikapnak a testvériesen simuló csomóból. Ez az uriember, akinek
+ebbe az elszigetelt helyiségbe szabad bejárása van s igy érdeklődik
+a pénztárnok buzgalmai iránt, alkalmasint rokona a pénztárnoknak,
+vagy lehet, hogy maga a direktor. Emlékszem a diákkorból, hogy a
+nagyvendéglőben játszó szintársulat kasszájában a jegyeket a
+direktor adta személyesen, <span class="pagenum"><a name="Page_131"
+id="Page_131">-131-</a></span> aki délben cilinderben és pepita
+ferencjózsefben ment végig a piac-téren. És mikor odabenn a
+nagyteremben már Lumpácius Vagabundus javában énekelt, a direktor
+odaki maradt a pénztárban és oly elmerülve rakosgatta toronyba a
+forintokat és hatosokat, akár a füszeres este, mikor a forgalom
+elpihent.</p>
+<p>A pénztárosok is a nagyvárosok szinházaiban odaki maradnak a
+fényes fülkében sokáig, mialatt a szinházban sötétség van és a
+nézők néznek és hallgatnak. A pénztárnokok vajjon voltak már
+szinházban? Vagy nem is kiváncsiak a szindarabokra, mint mi
+közönséges emberek, akiket közönségnek neveznek? Vagy láttak-e már
+ők egy szindarabot a szinházban elejétő végig? Talán most, hogy
+nincs pénztár a mult szerda óta, unatkoztak és elmentek volna ők is
+valami szinházba nézőknek. Milyen furcsán eshet nekik, hogy mikor
+végre szabad estéik vannak, nincs hova menni. Valószinüleg a
+pihenés és az abba beléragódzó unalom nem olyan jó nekik, mint az
+izgalmas ülés a pénztárban. No, pénteken már ők is megint mehetnek
+szinházba.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_132" id=
+"Page_132">-132-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>FÁTYOL</h2>
+</div>
+<p>Rajtok maradt az utcai lámpákon a fátyol, amibe tegnapra
+pólyálták fázós üvegjüket. Ma reggel is halovány fekete bánattal
+nézegettek álló helyükben a lámpák. Intézkedés volt-é, hogy
+fátyolban maradjanak még valameddig, vagy még nem intézkedtek a
+fátyolburkolat leszedése iránt és véletlen, hogy a mai napot is
+fátyolban töltik, én nem tudom. Az éjszaka nagy siralmat csinált
+minékünk a láthatatlan bakter, aki az egész világon igazgatja a
+sineket az ő saját regulája szerint. Az utcai lámpák Pesten
+fátyolban maradtak mára. Látod a fátyolos lámpákat? Nézed? Mert a
+lámpa lát, néz téged, fekete fátyolban tekint reád. Mintha
+csendesebb lenne a zörgés az utcán, mintha valami halkság lenne az
+utca felett, mint mikor nagy hó van, nem? Mintha fátyollal
+hangzanának a lópatkók és a kerekek és a csengetések. A fátyolos
+lámpáktól van. Olyanok, mintha máskor is láttuk volna már igy az
+utcán őket, régen valamikor, de mikor? Soha. Csak ugy képzeli az
+ember. Olyan az, mint a szüzi révülés, mikor olyan tájat,
+jelenetet, arcot látunk viszont, akit soha nem láttunk még, olyan
+mint mikor nyomasztó emlékeink jönnek olyan dolgokról, amelyek meg
+nem történtek velünk. Igy <span class="pagenum"><a name="Page_133"
+id="Page_133">-133-</a></span> kivánjuk sejtelmünkben a lámpákat?
+Igy kellene fátyolban állaniok?</p>
+<p>Mintha lelkek volnának ezek a fátyolba vont lámpák, érzékeny és
+virrasztó lelkek a városon. Mintha a költők szemei néznék itt az
+életet, ugy néznek ezek a fátyolos lámpák. Fájdalom és ünnepély
+minden fölött. Az emberek szegénykék csak ugy forgolódtak a
+fátyolos lámpák alatt ma is, mint szoktak akármikor. Olyanok
+voltak, mint szoktak lenni. Csakugy gyürték egymást a Nyugatinál,
+mikor a váltóállitó fiu a villamos lépcsőjén a tompa kolompot rázta
+nekik. Az iskolás lányok, akik délben haza felé libbentek, éppen
+ugy nevetgéltek egymás közt, mint szoktak, valami cuki dologról,
+ami óra alatt történt és rajongtak tán arról is, milyen guzi lesz
+megint korcsolyázni, mert itt a december és maholnap jég lesz már.
+És a kocsis éppen olyan keserves méreggel szállott le a bakról,
+hogy az elesett lovat feltámassza a kövezetről.</p>
+<p>És a férfiak éppen ugy agyonpillantották a járdán azokat a szép
+nőket, akik izlésüknek és ösztönüknek kedveztek. És azok az
+emberek, akiknek nem áll mindig erre a fejük, éppen ugy loholtak
+vagy lógtak az utcán végig és keresztbe, üzletükbe, gondjukba,
+bajukba, hóbortjaikba s betegségeikbe sülyedve mint fejük tetejéig
+érő vizbe, melyből nem látszik ki nekik a világ és a saját maguk
+élete sem látszik nekik. A monstre-küldöttségek a trafikok előtt
+éppen olyan rendben és buskomolyságban néztek maguk elé és a rendőr
+éppen olyan türelmesen hátratett kezekkel sétált oldalt a tömeg
+mellett <span class="pagenum"><a name="Page_134" id=
+"Page_134">-134-</a></span> fel és alá, mint szokott. Mindig olyan
+minden, mint szokott lenni.</p>
+<p>Szivemben az van, hogy ilyen nehéz még soha nem volt az élet az
+embereknek. De igaz ez vajjon? Isten a tudója, ő a megmondhatója.
+Akad gyanakvó pillanat eszméletemben, hogy talán most a legkönnyebb
+nekünk, beszélő, gondoló, vágyódó, mozgó, nyugtalan mulandó
+csodáknak, mert csak állapotaink vannak már, mert a csapásoktól,
+amelyeket nyertünk, elvesztettük magunkat, mert a csillagoktól a
+szájig zuhantunk, amibe a falatot be kell adni, mert egy hig ürből
+páránk sürü, meleg, fáradt kicsi ködébe kerültünk, mert kinlódunk
+csak és nem szenvedünk, mert itt vagyunk és nem is tudjuk, hogy a
+világon vagyunk, észre se vesszük, hogy élünk és észre se vesszük,
+hogy eltününk.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_135" id=
+"Page_135">-135-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ROMÁNOK</h2>
+</div>
+<p>Maholnap a vasuti töltésen, szántóföldön, kertben, meg egynémely
+városi munkánál ujfajta munkásokat látni majd az országban. Nem az
+a kerek sipkájok lesz, ami az orosz munkásoknak van, sem olyan nem
+lesz, mint a szerb emberek fakó sárga sipkája, melynek formája az
+ujságpapirból hajtogatott katonasipka (gyanutlan gyermekkor
+csákója), hanem az eleje felfelé ugrik, mint a negyvennyolcas
+honvédsipkának vagy a francia communardok sipkájának. Román
+katonasipkában lesznek uj munkásaink. Mennyi jut hazánknak az uj
+foglyokból, nem tudni, de biztos, hogy sokkalta több, mint
+uralkodójuk sejtette, mikor a megfelelő szép szavak kiséretében a
+csillagos nyári estén elküldte háboruba őket.</p>
+<p>Tán már dolgoznak is a magyar földön román foglyok s a román
+sipka se valami nagy ujság. Ha Pestre is jut belőlük, itt is csak
+egy-két napig kapnak egy-egy pillantást a járókelőktől, akik
+harmadik esztendeje járnak-kelnek a háboru vénitő levegőjében és
+rokkant kiváncsiságuk alig is veszi fel már az uj figurákat. Hogy a
+román munkások is katonák voltak, ellenségek, puskát szorongattak
+és szuronyt markoltak <span class="pagenum"><a name="Page_136" id=
+"Page_136">-136-</a></span> drága magyar gyerekekkel szemben és
+hogy a halál borzadályos cirkuszából jönnek, az már talán eszébe se
+jut senkinek, mikor meglátja őket. Az oroszról ki gondol valami
+idegent, valami melanchólikusat, ünnepit vagy vadat, mikor a hidon
+át csendesen hajtja a két lovat és viszi Budára a szenet és
+szórakozottan legyinget az ostorral s szokásból jelez a lónak
+ajkaival: prrr… és álmosan néz oldalt a Dunára, mintha Pétervárott
+menne a fuvarral a Néva hidján átal.</p>
+<p>Csakugyan ugy néz ki, mint egy igazi orosz, mig le nem ugrik az
+ülésről, mert az ismerős jegyszedő intett neki, hogy van egy kis
+bagó. A tenyerébe teszik a bagót s akkor megköszöni, azt mondja:
+köszönöm szépen, Isten áldja meg. Egy külön nagyocska néphez
+tartozik ő, a hadifoglyok népéhez, amely el van szórva a világon,
+mint Izrael fiai hajdanában. Az orosz is, a szerb is, aki nehezebb
+természet, de végzi dolgát az állat eszméletlenségével (vagy
+intelligenciájával). Vannak még a hadifoglyoknak álmaik? Vagy
+álmatlanságuk, az van-e még? A vizbe, amit isznak, mennyi csepp
+került bele a Léthe vizéből? Tünődni ha ráérnek, mennyit tünődnek
+még arról a világról, ami volt és ami állandónak igérte magát? A
+képek, amelyekkel körül van aggatva lelkük tiszta szobája, mennyit
+fakultak már eddig?</p>
+<p>A régi hangok emlékezetükben mennyit vesztettek eddig erejükből?
+Mellük tegezéből nem fogytak ki még a messzi távolba suhanó gyengéd
+nyilvesszők: a sóhajok? Van még egy sóhajuk minden estére?
+Tartanak-e <span class="pagenum"><a name="Page_137" id=
+"Page_137">-137-</a></span> még sok titkos husvétot az élet
+hétköznapjain: szemeikből meglocsolják-e képüket könyekkel? E
+folyékony és tünendő drágagyöngyökkel szokták-e s módjukban van-e
+még magukat ajándékozni? Szivükön nehezebb lett-e vagy könnyebb a
+fájdalom bársony takarója, annyi napok és napok után? Dicső teher
+volna mindent tudni mindenféle emberről, minden változatait,
+szakadásait, rongyolódását, foltozódását, pókhálóját, mohát és
+aranylását minden egyes életnek e világon.</p>
+<p>A szokatlan sipkáju románok is itt fognak kapálni, kaszálni,
+masinázni, zsákolni s fuvarozni, mint ezek a többiek. Vajjon
+mennyire szokják meg a magyarok ezeket a morc és satnya uj
+foglyokat? Milyen munkások lesznek belőlük? Ők mennyire szeretik
+majd meg ezt a népet? Nem nagyon bánnám, ha természetüket nem lenne
+idő kiismerni s e fölösleges kérdésekre nem válaszolna a jövő s
+kibeszélhetetlen szivességgel mondanék le a legszerényebb
+elmélkedésről is sorsuk felett, ha akár már holnap olyan világ
+jönne, hogy a román foglyok és mindenféle foglyok indulnának vissza
+a maguk hazájába.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_138" id=
+"Page_138">-138-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BÉKEAJÁNLAT</h2>
+</div>
+<p>Csudálatos egy nap volt ez a mai nap, a keddi nap. A volt
+világban minden nap csudálatos volt, mert a világon voltunk, de
+talán ildomtalan ilyenkor ilyesmit dadogni. Ma békeajánlatot tett
+egyik Európa a másik Európának. Ketten, két ismerős és önmagának
+idegen tömeg, rajongva összebeszélt a halálra. Mintha két egyén
+tette volna. Mint a minap irta a lap, hogy két reménytelen
+postáskisasszony együtt ment meghalni. Ugy ment világunk két
+darabja összeölelkezve pusztulni. Most az egyik világ ocsudik,
+bontakozik a halálos öleletből és bánattal és jósággal kezdi:
+éljünk.</p>
+<p>Mintha lemondás volna, mikor békét akarnak. Istenem, mik jönnek
+és mennek az embernek zavart és eladott fejében. Valamit
+felfedeznek talán holnapra a földön, egy rengés a földnek és a
+tengernek minden pontján egyszerre fog érződni, egy zengés az egész
+égen egyszerre hallik minden tájak felett, talán egyszerre ejtik ki
+minden nyelven a népek: emberek vagyunk. Mint a regále-udvaron
+vasárnap az összeveszett nép közt elhallik egy ember szava:
+magyarok vagyunk, ne bántsuk egymást.</p>
+<p>Az ember, mint egy bölcs külföldi, kimondta, soha <span class=
+"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> nem áll
+élményei magaslatán. Mi volt ez a mai nap a világnak, mi volt
+minden fajta embernek külön-külön, mi volt nekem, aki mindenki
+helyébe képzelem magam és nem tudom ki és mi vagyok, nem látom és
+nem mondhatom, mit ért és mit jelentett és mit müvelt a mai nap. Mi
+történt ezen a napon? Délben azt hallottam, hogy valami előzetes
+fegyverszünet lesz. Akkor még nem volt az utcán az ujság. Egy
+órakor azt ujságolta valaki, hogy Románia letette a fegyvert.</p>
+<p>Látni nem lehetett semmit a világ eseményeiből, csak az esőt,
+azt se mindenki látta talán, mert nem érnek rá figyelemmel kisérni
+a végtelen párhuzamosan és ködös szintelenséggel suhanó és suhanó
+vizcérnákat, csak nedvességet és a szurkálást és a hidegséget és a
+kellemetlen hangulatot tapasztalják és gondolják és mondogatják:
+esik az eső.</p>
+<p>Mi volt ez a nap nehéz betegeknek, akiknek öntudatuk már elment
+előre szállást csinálni, kik a kórházi vaságyon feküdtek és ujjaik
+az ágy szélét tapogatták szórakozottan és szemeik a fehér plafond-t
+vizsgálták megmagyarázatlan kitartással? Mit tudtak ők a mai
+napról? Mit láttak ebből a keddi napból a vakok, akiket
+megvakitottak, vagy akik megvakultak? Mit hallottak a süketek,
+akiket megsüketitettek, vagy akik megsüketültek már harmadév előtt
+vagy süketen jöttek a világra? Mit mondtak a némák? Mit gondoltak
+az együgyüek és eszelősek és háborodottak?</p>
+<p>Mi volt ez a mai nap a harctéren? A katonának, aki a shrapnell
+gyári szükölését hallgatta, meg a golyó <span class=
+"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> varrótű
+fényére emlékeztető sugárát, vagy pihenőben, a fedezék unalmában a
+gramofon részvétlen rekedt dalát hallgatta, annak mi volt a mai
+nap, a katonának, ki testének ismert térfogatában egész életét
+odakint tartja, az mit tudott erről a napról, a katona? Az ember,
+akit katonának nevezünk?</p>
+<p>Az emberiség meg nem választott képviselői, a költők, e
+legboldogabb és legboldogtalanabb lelkek, e világ véletlenjei,
+vendégei, kémjei, incognito jött, idegen származásu látogatói a
+világnak, akik a sötét kutba néznek lefelé, mióta az van, amit
+háborunak kereszteltek el, ők felpróbálják emelni fejüket ma? Ők
+mit vágynak, mit akarnak s mit tudnak kimondani?</p>
+<p>A rikkancs nyargal a járdán, elpöndöriti, akit surol futtában és
+lázit orditásával: Békeajánlat! Békeajánlat! Én hallom, felelőtlen
+visszhangot érzek melegedni, gerjedni, magamból, minden ablak
+mögül, az eltakart utcákból, vidékről, más honokból, tengeren
+tulról és a rikkancsot is ugy hallom, mintha a maga ajánlatát
+tenné. Békeajánlat nekem, békeajánlat mindenkinek, békeajánlat a
+világnak. Ugy kiabál. Csak elhallana a katonákhoz, mielőtt még a
+lapot megkapják. Még ma hallanák. De jó egy jó szó is az életben
+azoknak, akik élnek.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_141" id=
+"Page_141">-141-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>HINDENBURG MEG A TÖBBI BABA</h2>
+</div>
+<p>A bazárban kipakolták már a babákat. Jön a karácsony, a szeretet
+ünnepe s a gyerekek szeretik a babákat. A babák is biztos szeretik
+a gyerekeket, sőt a felnőttek is kedvelik ugylátszik, hisz olyan hü
+mosollyal néznek kifelé a járdán jövőkre-menőkre, mindenkire
+ugyanazzal a rózsa örömmel orcáikon és üde bámulattal ragyogó tág
+szemükben. Könnyü nekik, mert ők nem élnek, csak jelen vannak
+ünnepélyesen a világon és az ugynevezett lélek helyett vatta van
+bennök. Teli s teli velük a kirakat, ott állanak százan egymás
+mellett és felett, viaszkacsóikat kissé előre tartva, mintha járni
+vágynának, vagy mintha rögtön emelnék ütemre, mint Olympia az
+operában.</p>
+<p>A bazárban pedig a nagy pulton egy egész babavilág van kirakva.
+Állatok és emberbabák. Porcellánbabák, posztóbabák, szőrméből és
+bőrméből csinált babák, bádogból és kaucsukból való babák, mint
+rendesen. A szövetből és gyapjuból alkotott állatfigurák olyanok,
+mint amilyeneknek a természet is előállitja őket, olyan medvék,
+elefántok, oroszlánok, lovak, csacsik és majmok és bárányok. Az
+emberbabák divatja el van változva, mint el van változva a világ
+is. A kicsi cukrászok, <span class="pagenum"><a name="Page_142" id=
+"Page_142">-142-</a></span> szakácsok, postásfiuk, vadászok,
+turisták, footballra öltöztetett babák és bohócok nem igen
+szerepelnek a pulton. Egy-két paprikajancsi akad a régi világból,
+piros pantallóban, vagy kockás bugyogóban feküsznek hanyatt, a
+képük sápadt és két karjuk mintha megfagyott volna, mereven tartja
+a cintányért, mintha ámulatukban elfelejtenék összezenditeni és
+pupos mellük ugy néz ki, mintha megdagadt és eltorzult szivük
+tolakodna kifele.</p>
+<p>Jobbadán katonát ábrázol a többi baba, már aki a himnemhez
+tartozik. Magyar és osztrák katonából, német katonából és törökből
+áll ez a hadsereg a pulton. Vagyis fekszik, nem áll. Feküsznek
+egymás mellett boldog néma szövetségben, pufók viasz arcukkal, csak
+a törököknek van piros máz a képök közepén, mintha ők volnának a
+legegészségesebbek. Mindnek a lábán egy kicsi cédula fityeg, azon
+van az ára. Ezek a katonák itt nagyon olcsók. Egy korona, egy
+korona ötven. Hindenburg, igaz, ő két korona ötven. Egy egész csomó
+Hindenburg hever a katonák közt, mint valami külön alakulat a
+babahadban. Nagybajuszu Hindenburg, sarkigérő szürke köpenyegben.
+Ugy hasonlit mind a Hindenburg egymáshoz, mint a közkatona babák
+egymáshoz, a német a németekhez, a magyar-osztrák a
+magyar-osztrákokhoz, a török a törökökhöz, ahogy a gyárban egy
+mintára gyurták őket, minden személyválogatás nélkül.</p>
+<p>A női nemhez tartozó babák jobbadán olyanok, mint máskor,
+tündéries gyermekruhába vagy álmodott <span class=
+"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span>
+kosztümbe vannak varrva. Azok a karakter-babák, akik tavaly előtt,
+meg még tavaly is ápolónőknek voltak öltöztetve, az idén kikoptak a
+forgalomból, amennyire megállapitható volt abban a bazárban,
+amelyikből békés tudósitásom ered. Inkább sok kicsi gazdasszonyt
+látni. Két korona, kettő ötven, három korona az áruk. De ez itten a
+szerényebb nagyközönségnek való bazár, a belvárosban, fényesebb
+boltokban bizonyára mindenféle pazar babákat is látni, a legszebb
+változatokban és divatokban, amelyek tiz, husz forintba jönnek,
+lehet, hogy százforintos baba is van.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_144" id=
+"Page_144">-144-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BÉKE MEG ZSEMLYE</h2>
+</div>
+<p>Gondolom, ez a két dolog szerepelt ma legfőképpen a fejünk
+felett, a nyomdában e két szót hadarták a szedők ujjai legtöbbet és
+a lakosság ajkai leginkább e két szót kapkodták. A békét meg a
+zsemlyét. A város érdeklődésében, mondjuk, a béke volt az ég és az
+égen a nap egy zsemlye volt. Arról volt máma szó, lesz-e béke s
+arról, hogy lesz-e zsemlye. Csudálatos, hogy ilyen egy napon, mikor
+reszketős reménnyel emelhetjük tenyerünket szemünk fölé, hogy a
+világ visszafordulása elé pillantsunk, ilyen napon a zsemlye is
+eszükbe tud jutni az embereknek. Nem?</p>
+<p>Az ilyen meglepődést még magammal sem tudom igazán megosztani,
+csontfejü aggastyánnak gondolom magam és ugy próbálok emlékezni,
+hogy ezelőtt harminc-negyven esztendővel, mikor fiatal ember
+voltam, abban az össze-vissza háboruban harmadfélévre az egyik
+háboru-társaság békét kinált a másik háboru-társaságnak és éppen
+akkor a lakosok frissen örvendeztek a zsemlye reménységének. Vagy
+egy más korszakba teszem magamat, száz esztendővel későbbre vagy
+ezer évvel előbbre s ugy mesélem ezt magamnak és ugy próbálom, hogy
+benyomásom vagy véleményem legyen erről a mostani világról.
+<span class="pagenum"><a name="Page_145" id=
+"Page_145">-145-</a></span></p>
+<p>A mai nap felől egy valótlan messzeségből ide nézve,
+mondhatatlan, gazdag és ködös-fényes illuzióim vannak, valami
+tulságosat látok, amiben mindent észrevenni gyönge a szemem,
+végleteit az emberiség jobb szenvedelmeinek, epedő s könyörgő karok
+sürü kalászainak viharlengését a levegőben, utcákról terekre
+nyomuló tarka tömegeket, félőrült orkánját az ébredő igazság
+hangjainak, a hajnalló eszmélet sikolyait hallom, amelyek mint
+szélben a szalagok repdesnek, a győzelemre menő élet mámoros
+körbefogózását látom, táncban kerengélnek, letérdelnek, egymás
+térdein kapaszkodnak fel, ölelkeznek és egymás arcára cseppentik a
+könyeket, amelyek fájdalmat és örömöt cserélnek egy azon
+gyöngyszinü sürü harmatozással. Jóféle érzéseik hevétől hajadonfőtt
+vannak, trombiták és hegedük szoronganak az ünnep tumultusában és a
+bérkocsik a megrendült tolongásban, potya rajongókkal megrakva
+tévelyegnek szeliden.</p>
+<p>No, itt vagyok a jelenbe belészorulva s hallom tisztán, hogy
+egyforma fáradtan vagy egyforma vidoran tárgyalják a népek, lesz-e
+béke s lesz-e zsemlye. Egyiknek a másikhoz e napon nincsen köze,
+lehet, hogy meglesz a béke hirtelen-váratlan és zsemlyét még egy
+darabig nem fognak sütni a pékek. Lehet, hogy holnaputánra lesz már
+zsemlye s egyelőre más változás a világban nem lesz. Tudnak a
+zsemlyének is örvendezni, magának a puszta zsemlyének is? Hogyne,
+hiszen a hirére is, hogy megvidámodtak a táplálkozó város
+hangjai.</p>
+<p>A béke egy egész világ, a zsemlye meg csak egy <span class=
+"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span>
+zsemlye. De meg lehet fogni, ropogtatni lehet, kettérántani, fehér
+belét kihuzni, apritani tejbe, kávéba. A száraz zsemlyét reszelni
+lehet, levesbe lehet szórni, gombócot, tortát lehet gyurni a
+zsemlyéből. A megfoghatatlan békével mit teszünk, ha itt lesz?
+Hányszor hallottam hány embertől: Hej de berugok aznap! Tudniillik
+a béke napján. Miért akarnak berugni? Hiszen ha hej be berugnak,
+azt se tudják, hogy béke van, ugy be lesznek rugva. Hát mi az a
+béke? Az még semmi magában. Egy vagy két üveg pezsgő több annál. A
+zsemlye is több annál. Látod uram istenem, milyen semmi a béke a
+boldogtalan világnak. Ha a zsemlyét meg tudod adni, add meg már azt
+a semmiséget is, uram, a békét.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_147" id=
+"Page_147">-147-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TÉLI HANG</h2>
+</div>
+<p>– Haaa… jő, vonul, mulik a forgalom felett a szakadt emberhang,
+egy ismeretlen hangja, emlékhang. Haaaa… egy kocsis, ki egy bakon
+ül, riaszt és óv vele talán. Melyik vajjon? Mind egyforma nehéz
+árnyék a behavazott kocsik homloka előtt a fehér homályban. A
+szomszéd utcából rebbent el a gazdátlan mély és könnyü hang? Haaaa…
+a kerekek puhán görögnek, a járda népe lebuktatott fejjel oson
+előre-hátra, előre huzó termetekkel mintha bóbiskoló korcsolyázók
+lennének. Hó van az uttesten, hó van a flaszteren, a tetőkön és az
+erkélyeken hó van, a kémények oldala havat kapott, a
+reklámoszlopnak hógallérja van és egy nagy rózsaszin plakátot is
+megvert a hó. A bezárt villák fala is ilyen, amelyeknek merengő
+csendjét a tél paskolja hangtalan fehérrel.</p>
+<p>Reggel eső volt, erős eső, tiszta esőből való eső. Délre fagyos
+eső lett, zuzmara, hó zudult vele, bántó, dermesztő téli eső
+szakadt, az ágakat megfogta s befuttatta gyémántosan, gyöngyösen. A
+levelek távozása óta zavartan várakozó sovány galyazatok hirtelen
+az álom fényes fátyolában tüntek föl. Az érzések, az ember
+<span class="pagenum"><a name="Page_148" id=
+"Page_148">-148-</a></span> érzelmei festhetnek igy a lét
+sérelmében, a csalatkozás után, a szenvedés diszeivel ünnepelve,
+másvilági pompával megkoronázva, eszméletlen üdvben és
+győzelemben.</p>
+<p>Délutánra leengedte magát a teljes tele hó, a lágy, tiszta
+teher, a nesztelen nagy támadás, a fehér bámulat, pehelynek meg
+pehelynek véletlen végtelensége. Az idő függönyét elhuzta s életünk
+a tél felvonásában játszik. Haaaa… hallod ezt a hangot? Emlékszel a
+mult és mult évek havazásaira? Szakad a hó. Itt van. Tél van. A
+leszegényedett ábránd lehuzza ferdült nyakát, a követelő évszak nem
+ad már halasztást. Füteni kell, meleget kell enni, nem svindlizhet
+tovább az alattomos szegénység. A hópelyhek beleszaladnak a
+felpislanó szemekbe, melyek tanács és bizalom nélkül a lenyomott
+fakó égtől: miből, hogy és mit? Mi lesz? Az élet a legsürübb
+önzéssel érdeklődik önmaga iránt, a különös eget minden pártfogás
+nélkül hagyja különösnek lenni.</p>
+<p>Egyik embernek a diszmagyar a gondja, melyben megizzad annyi
+órán keresztül a zsufolt templomban és odakinn aztán a koronázó
+domb alatt álldogálva tüdőgyulladást kaphat. A másik embernek a
+disztelen és magyartalan és prém és bélés nélkül való öltözetével
+van baja, melyben ugy megfázhat, hogy elmehet Földesre deszkát
+árulni.</p>
+<p>Az ég ma egyforma különös a havazásban a más-más téli aggodalmak
+felett. Oly fekete az ég. Vagy fehér? Egy-egy pillanatban a havazás
+rémlik feketének és mintha fehér álmokból dülne lefelé. Hol is az
+ég? <span class="pagenum"><a name="Page_149" id=
+"Page_149">-149-</a></span> A tekintetnek mennyire kell repülni
+ilyenkor, hogy eget érjen? Magosabban van az ég vagy egészen a
+fejünk fölé rogyott? Én nem tudom kivenni. Ugy tetszik, hogyha a
+kéményből felbujna most a kéményseprő, ő már az égben állana.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_150" id=
+"Page_150">-150-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>ARANYSARKANTYU</h2>
+</div>
+<p>A magyar király koronázása alkalmával néhány érdemes nemes urat
+Szent István kardjának érintésével aranysarkantyus vitézzé avat.
+Ujabb időben az aranysarkantyus vitézeket a miniszterelnök hozza
+javaslatba. A rendvitézek külön lovagrendet nem képeznek, sem
+rendjeleik, sem szabályaik nincsenek. Számuk igen különböző volt.
+III. Károlynál 6, Mária Teréziánál 44, II. Lipótnál 33, V.
+Ferdinándnál 27, a legutóbbi koronázásnál 23. Az aranysarkantyus
+vitézek hajdan a csizmán aranysarkantyut viseltek, valamint a
+kalpagon a forgó alatt szintén kis arany sarkantyut.</p>
+<p>Ezt, amit eddig irtam, nem is irtam, hanem másoltam a
+Pallas-féle lexikonból és ez uralkodói nevek és e hüs, rendes
+mondatok másolása alatt szivemet, ha szabad megjegyeznem, unalom
+futotta el és abban a régmult hangulatban éreztem egy kicsit
+magamat, mikor leckét magoltam este két tenyeremmel szoritva két
+halántékomat. És emlékszem, hogy olyankor sokszor nyugtalan lettem,
+felnéztem a könyvből és elbámultam azon, hogy vajjon mi közöm nekem
+ahhoz, amit tanulok és aztán jól esett sokáig a csendben nézni a
+lámpa mellől a fekete ablakot és hallgatni a fakó kutyaugatást
+<span class="pagenum"><a name="Page_151" id=
+"Page_151">-151-</a></span> messziről és olyasmiket gondolni, hogy
+boldog leszek-e? Milyen lesz a szerelem? Mi az élet célja?</p>
+<p>Szóval megnéztem az aranysarkantyus vitézségre vonatkozó
+adatokat a Pallas-lexikonban. Mert most a szeretet ünnepén és már a
+mult héten is annyi mindent láttam az ujságokban az
+aranysarkantyusságról és annyit hallottam mindenfelé diskurálni
+róla. Mint a jelenkorban lábatlankodó krónikás, kötelességnek
+gondoltam, hogy legalább annyira kimüveljem magamat az
+aranysarkantyu felől, amennyire a lexikon engedi, mert bizony az
+elnevezésnél egyebet nem tudtam eddig erről a ragyogó
+foglalkozásról, a világra jönni pedig teljesen tájékozatlanul
+jöttem, ösztöne s sejtelme nélkül annak, hogy aranysarkantyus
+vitézek vannak.</p>
+<p>A Pallas-lexikonban annyit találtam, amennyit fentebb lemásolni
+szorgalmas voltam. Aztán kiváncsiságból fellapoztam a Révai-féle
+lexikont is, hát abban hogy mint van. A Révai-félében is körülbelül
+annyit találtam azonos vagy hasonló szavakkal. Olyan szépen
+egyetért a kétféle lexikon az aranysarkantyu kérdésében és
+bizonyára egyéb dolgokban is és amellett félek, hogy ellenségei
+egymásnak. Igaz: a Révaiban csak annyival van több, hogy az
+aranysarkantyus vitézeket azelőtt az ország nádora hozta
+javaslatba.</p>
+<p>Nos, valamit már mégis tudok az aranysarkantyus vitézségről és
+egy kicsit miveltebb füllel hallgathatom, hogy a polgárságnak
+mennyire fáj ez az aranysérelem és hogy a grófok, akiket
+kijelöltek, mennyire tüntek ki a háboruban és mennyire nem és hogy
+az <span class="pagenum"><a name="Page_152" id=
+"Page_152">-152-</a></span> aranysarkantyus vitézség alapjában véve
+nincs is harci erényekhez kötve és hogy, de kérem, ha már háboru
+van… és hogy miért kell ebben is a munkapártnak diadalmaskodni és
+minden.</p>
+<p>És minden ugy lesz, ahogy már elintézték, egy-két nap van még az
+aranysarkantyu kérdésének izgatott pengetésére, ma már bevonul az
+udvar Pestbudára függő zászlók alatt és lobogózott cimerek és
+pajzsocskák között, amelyek a falakon összeáztak és fáradtak
+lettek, mint a sziv álmai, mire teljesednének. A koronázás után
+elcsöndesül az aranysarkantyu, de majd akad rögtön más ilyen
+izgatottság, ami bekapcsolja magába kortársaink elméjét és idegeit
+és megint másról lesz divat beszélni, nem arról, hogy a harctereken
+életveszélyben vannak az emberek.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_153" id=
+"Page_153">-153-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>BOLDOG</h2>
+</div>
+<p>Zug a levegő még. Boldog ujévet kivánok, boldog ujévet, boldog,
+boldog, boldog… Mint mikor a rostálást elhagyják kinn a tanyán,
+jobbra-balra viszik a fülükben a rosta zugását a fáradt cselédek.
+Harmadfél esztendeje nagyban ölik a népek egymást. Mindennek, ami a
+földön emberé volt, befellegzett. S ujév jön közbe s kinyitják
+szájuket és köröskörül kiáltják azt a szót, hogy: boldog. Még
+megvan nyelvükön e szó s még ki birják ejteni. Még most is divat és
+kötelesség. Mit értenek alatta, mikor boldog ujévet kivánnak? Mi
+van a fejükben, mikor kihangzik fogaik közt: boldog?</p>
+<p>Mit gondolnak? Mit jelent nekik? Ezelőtt, a megbukott világban
+mit gondoltak ilyenkor? Izgatottan lestem sokszor férfiak és nők
+szemébe, mikor a boldogság szavát kiejtettek. Nem lehetett tisztába
+jönni velük. Közöny és szórakozottság, unalom és csüngő, semmibe se
+fogózó epedés volt a szemekben. Nem tudták mi az, amit kimondanak.
+Akkor se tudták, az ugynevezett békében.</p>
+<p>A szegény tudatlan oláh vagy horvát bakát a sürü erdőbe állitják
+éjszaka. Elküldik, megmondják neki a jelszót. Azt mondják neki:
+Colonne. Vagy másik ilyen <span class="pagenum"><a name="Page_154"
+id="Page_154">-154-</a></span> szót, amit ő megtanul a fejében. És
+kérdi messziről, ha jő a sötétben egy másik ember és kiáltja ő is,
+ha kérdik messziről. És nem érti, hogy mi az, amit kiált. Ilyen
+jelszavakkal és jelhangokkal nyüzsögnek az emberek e vadidegen
+világon. Honnét hozták magukkal szavaikat, amelyeket nem értenek?
+Azt mondják háboru, azt mondják boldog…</p>
+<p>Hagyjuk.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_155" id=
+"Page_155">-155-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TIZENKETTŐ</h2>
+</div>
+<p>Valaha régen, tán a mesében, éjszaka tizenkét órakor ha benézett
+az ember a táncpalotába, hát egy lelket se látott még a tulzó
+lámpák alatt a parkett körül sorakozó asztaloknál. Azaz dehogy nem,
+a pincérek is csak lelkek. A pincérek ott voltak már, teritették
+lefele fehérrel a kicsi fenyőfaasztalokat, tolták az asztalhoz a
+székeket egymással szembe szépen, hogy ismerkedjenek. Egy pincér a
+piros páholy pereméhez dülve a Magyar Turf cimü csinos hirlapocskát
+lapozta érdekkel. A cigánynak is van lelke, a cigány is ott volt
+már. A muzsikák még a tokokban aludtak a pódium padlóján, a
+cigányok ültek a székeken és vitatkoztak mint valami delegációs
+albizottság. Csak a cimbalmos ült komolyan a cimbalom előtt és a
+verőt futtatta le-föl a cimbalom érzékeny mellén alig szóló
+ábrándos pattogással és közbe-közbe megfogott egy srófot. A
+virágárusné, vagyis az a vastag és tekintélyes feketeruhás
+asszonyság, „akié a virág“, az is ott volt éjfélre, igaz, és annak
+is van lelke. Lelke van az asszonyságnak, „akié a virág“, de szive
+bizonyisten nem tudom van-e még neki, talán már egészen tönkrement
+az életnél az asszonyság szive, mire az éjfélutánnak olyan rideg és
+<span class="pagenum"><a name="Page_156" id=
+"Page_156">-156-</a></span> nehéz branche-ához érkezett, mint
+amilyen a virág. Az asszonyság már válogatta kifele a kicsi
+jégszekrényből a tegnapról eltett rózsákat és tubarózsákat és
+mogorva német szavakat ejtett magában, miközben mustrálta a kezébe
+vett rózsa gyürődéseit és rozsdáit. Igaz, az angol fiunak is van
+lelke, egy angol fiu is ott kopogott már a teremben, mert már
+felöltözött és könnyü bokáit próbálta az üres parketten.
+Térdnadrágban, tenniszingben, frissen pirositott orcával és friss
+mosollyal lengette lábszárait maga alatt és felelőtlen angol
+hangján, huszéves torkából könnyedén monologizált hozzá: Hello my
+baby, my little baby…</p>
+<p>A lányok, az ugynevezett nők, vagy nőcskék, a chansonnette-ek és
+soubrette-ek, a diseuse-ök és duettisták és partnernők és
+spicctáncosnők és a Muzsáktól teljesen független egyszerü
+consumszolgálók, ők is ott unatkoztak már a teremben és nekik is
+van lelkük, bár az életpályán az csak kerékkötőül szolgál nekik a
+boldogulásnál. Ott telepedtek az asztaloknál vagy sétálgattak a
+néma páholyok előtt tulzott diszeikkel, feltünőséget csináló
+ékszereikkel vagy ékszertelenül, ami még nagyobb feltünőség,
+kisiklott szineikkel és mámoros szabásaikkal és vakmerő cipőikkel
+és kezükben sulyos reticulejükkel, amely nélkül egy lépést se
+tesznek, akár a francia kabinet tagjai irattáska nélkül.
+Hármasával, párosával összebujva tárgyaltak, toiletteről, gázsiról,
+gyermekeik neveléséről, és fiukról, akiket jó volna szeretni s
+urakról, akiket jó volna nem szeretni.</p>
+<p>Egy dán leány, sajtorcákkal és száraz szőke fürtökkel,
+<span class="pagenum"><a name="Page_157" id=
+"Page_157">-157-</a></span> amelyek gyermeki csigákban tolongták
+körül homlokát és füleit, anyai médaillonnal a nyakában, külön
+könyökölt és valamely Ullstein-regényben olvasott két márványgolyó
+szemével. Neki is van lelke, dán lelke van neki. Azután a legfőbb
+személy, a mulató Montenuovója, főtitkár és főrendező, örömmester
+és főtanár, főokos és főbolond, főügynök és főfőlump, roué és
+szerelmes, a mosolygó éjfélutáni miniszterelnök és valóságos belső
+titkos tanácsos és pénzügyminiszter és borászati felügyelő s
+parlementaire s attasé s forgalmi főnök és cigánybiró, már ő is itt
+van és neki is van lelke. Sőt ő az egésznek a lelke. Bajusza, haja
+feketébb mint valaha, legalább is feketébb, mint délben volt, képe
+piros és a mosolyt hat ökör le nem huzza ajkáról. Édes kedves
+ünnepélyes szép tiszta könnyü kellemes férfi, öreggel egyivásu,
+fiatalokkal kortárs, mindenkivel pajtás, világ öröme, isten
+áldása.</p>
+<p>Nyakkendőjét igazgatja plastronján, lapossarku lágy cipőiben
+frissen mozgatja lábujjait, szervusszal üdvözli az asszonyságot,
+„akié a virág“, a lányokkal titokteljesen perel, egy-egy
+teljhatalmu puszival ereszkedik le vállakhoz, nyakszirtekhez, lágy
+szivvel és ragyogó szemekkel hallgatja végig egyik vagy másik leány
+ajakáról öngyilkosságát, amelyet az öngyilkosnő a kora délutáni
+órákban követett el, mert „nem tudtam már mit csinálni
+boldogtalanságomban, de mindjárt utána jobban lettem, látja rendes
+időre be is jöttem“.</p>
+<p>A szinpad el van zárva arany guirlande-os zöld
+peluche-függönynyel és a szinpad előtt a kicsi szini zenekar
+<span class="pagenum"><a name="Page_158" id=
+"Page_158">-158-</a></span> szerszámai még csöndet játszanak. A
+zongora nyitva van, lenn a fehér billentyüsoron egy fekete
+billentyü vendégszerepel. Nem volt az fekete, fehér volt, de
+szivarral égették egyszer addig, mig tiszta fekete lett.</p>
+<p>Ilyenformán nézett ki éjfélben tizenkét órakor a mulatozó világ.
+Tizenkettő után jöttek a vendégek, akkor osztán kezdődött az
+élet.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_159" id=
+"Page_159">-159-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A GÓLEM</h2>
+</div>
+<p>Az éjszaka találkoztam a gólemmel. Vagy nagy betüvel mondjam,
+Gólemmel? Mindegy nekem. A hidon mentem csendben, éjfél volt, a
+rakpartok kevés lámpáikkal vakoskodtak, fény, mozgás, hang, minden
+meg volt halva a város két testében, mintha csakugyan halva lenne
+minden élet vagy valami alkalmasabb világra szökött volna el. A
+Dunából lennről futó neszek hallottak fel, mintha a tengerhez
+vonagló hullámok kéjes nyögései lennének, vagy mintha rég elmult
+öngyilkosok utolsó sóhajai kérezkedtek volna fel. No szóval éjfél
+volt. Egyszer csak jön szembe velem a gólem. Rögtön megismertem,
+még mielőtt megijedtem volna.</p>
+<p>A két karját felfelé tartotta, mint a cirkuszban az idomitott ló
+a lakkcsizmás és parókás stallmeister urral szembe, ki ostorát
+emelve hátrál előtte. Két idomtalan lábát szétvetve lépegetett a
+gólem, mint egy nehéz részeg ember. Ugyanaz a nagy feje volt és
+ugyanaz a krumpli-orra, mint amilyennek a moziban láttam egyszer
+Wegener ur alakitásában. Mondom, mindjárt megismertem. Aztán
+megijedtem. De ahogy közelebb-közelebb dülöngött és néztem a
+képébe, egész rémületem dacára muszáj volt elnevetnem magamat,
+olyan <span class="pagenum"><a name="Page_160" id=
+"Page_160">-160-</a></span> egy buta pofája volt. No most megesz,
+villant át agyamon. E villanás után ujabb villanás jött, az villant
+át agyamon, hogy a gólem a moziban sem evett. Enni azt nem tud.
+Nyugalmat erőltetve vártam, mig elhalad mellettem. De a gólem
+megállott előttem. Kitértem neki. A gólem felém fordult:</p>
+<p>– Hö, hö – azt mondja –, te, állj meg.</p>
+<p>Egy életem, egy halálom, megállottam, felnéztem rá, szóltam
+neki:</p>
+<p>– Mit akarsz? (Tegeztem, mert ő is tegezett.)</p>
+<p>– Én vagyok a gólem, – mondja nehéz, tompa gólemhangon. – Ki
+vagy te?</p>
+<p>– Én nem vagyok gólem, – mondom.</p>
+<p>– Én megyek a szinházba, – társalog tovább.</p>
+<p>– Jó, mondom, eredj a szinházba.</p>
+<p>– Én megyek az orfeumba, – szól megint.</p>
+<p>– Jó, jó, eredj az orfeumba.</p>
+<p>– Én megyek a kabaréba, – folytatja.</p>
+<p>– Menj, menj – mondok, – csak eredj át inkább a másik oldalra,
+aki Buda felől jön, annak ott kell menni.</p>
+<p>– Én megyek a moziba, – feleli.</p>
+<p>– No, csak siess.</p>
+<p>– Én megyek mindenüvé.</p>
+<p>– Én nem tartóztatlak.</p>
+<p>Indulni akartam, a gólem megingott, dülöngőzött egy kicsit,
+aztán megtorpant és csak nem hagyott békét. Mintha valami mérgesség
+keveredett volna fád hangjába:</p>
+<p>– Te nem tudsz énrólam semmit. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p>
+<p>– Dehogynem, mondom, tudok én mindent rólad. Olvastam már régen
+a te históriádat. Nagyon szép történetek vannak a héber
+irodalomban, még szebbek is, mint a tiéd, ismered például a
+babyloni testvérek történetét, akiket Nabukodonozor…</p>
+<p>– Nem, nem, nem – próbált toppantani –, én vagyok a gólem.
+Beszélj énrólam.</p>
+<p>– Igen? – mondom. – Unlak gólem. Nem szeretlek gólem. Nem
+érdekelsz gólem. Utálom már a nevedet hallani gólem. Az embereket
+szeretem, gólem. Az emberek izgatnak, akik élnek. Az emberekért
+vagyok oda, akik megöletik egymástól magukat. Az eleven emberek
+miatt kinlódik képzeletem, akiknek egyszer meg kell halni. Hátha
+nem is igaz, te, hátha csak valami tévedés, üzemzavar vagy mi volt,
+hogy idáig a világon még mindenki meghalt, hátha végre valamelyik
+embernél kiderülne, hogy nincs halandónak teremtve, itt kell neki
+maradni örökre, mint az isten okos és boldog kedvencének.</p>
+<p>És akkor soha meg nem hal többet senki. Megládd, hogy megértik
+egymást és milyen szépen elrendezkednek a földön, ha látják, hogy
+örökös ez az eddig felfoghatatlannak látszott állapot, amit életnek
+kereszteltek el. Mit lehet tudni, ki az az ember, akinél kiderül ez
+a rejtelem? Hátha én, hátha a jegyszedő, aki ott szendereg abban a
+fülkében, hátha az a honvéd, aki amoda sántikál lassan a
+Lipót-köruton, nem látod? Hátha az emberek most megölik maguk közt
+azt a csodálatost is, aki különben soha meg nem halt volna s
+<span class="pagenum"><a name="Page_162" id=
+"Page_162">-162-</a></span> aki kiterjesztette volna mindenkire, ki
+él és élni jön, az isteni megoldást, mint a nap a világosságot,
+mikor feljön kelet felől.</p>
+<p>Én minden embert bámulok és minden embertől csudát várok, én
+minden emberért reszketek, én minden ember fölött szorongást és
+rajongást érzek magamban. Én ezt nem a te kedvedért hadartam el,
+nem neked mondom, hogy halljad, te gólem, nem hiuságom, hogy
+szenvedélyemet közöljem teveled, te gólem. Csak magamnak beszéltem,
+mert nincs itt senki aki hallja, hát hangosan beszéltem egyedül a
+csillagok alatt, akik nem árulkodnak. Az emberekkel nem beszélhet
+az ember, mert ők nem kiváncsiak emberre, hanem terád kiváncsiak,
+mert te gólem vagy és ugy jársz és ugy nézegetsz és ugy csinálsz
+utánuk mindent, hogy azt hiszik, hogy ők is gólemek.</p>
+<p>Eredj oszt gólemelj, oszt gólemeld el a várost és gólemeld meg
+ezt az egész rongy világot, eredj, mondom, mert nem állom ki ezt az
+ostoba képedet, eredj már innen, mert olyat toszitok rajtad, hogy
+beledülsz ebbe a Dunába ni!</p>
+<p>Igy fel mertem lépni a gólemmel szemben egymagamban a hidon
+éjfélkor, igy nem szorultam tőle, ilyen nagy vitéz voltam én. Ki
+elhiszi, bélest egyen, ki nem hiszi, pisze legyen.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_163" id=
+"Page_163">-163-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A MADARAK</h2>
+</div>
+<p>Egy fehér galamb kirepült a duc alól és előre szállott a
+levegőbe. Tavaszias idő volt. Az ég alatt olyan világos volt,
+mintha millió vagy még több arany lámpa sugárzott volna. A galamb
+széttette szárnyait és ugy szárnyalt ebben az édes világosságban és
+fehérsége fényt és mosolygást kapott és olyan gyönyörü volt
+repülése a levegőben, hogy azt megmondani nem is lehet, csak látni
+s érezni, mint ahogy mindenki láthatta s érezhette már milyen
+gyönyörüek napfényben elszálló fehérszinü galambok.</p>
+<p>Hát amint a legszebben repülne a mi galambunk, jön egy csapat
+fekete holló. Egyenesen szembe a galambbal. Utját állották:</p>
+<p>– Hé, hova olyan sebesen?</p>
+<p>– Sehova – szólott a galamb –, a szabadba, a világba.</p>
+<p>– Vissza! – kiáltották a hollók. – Rontod a levegőt. A
+kenyerünkre törsz.</p>
+<p>– Én? – álmélkodott a galamb. – Én?</p>
+<p>– Te, igenis te, – hallatszott köröskörül. – Most már nemcsak
+hollók voltak ott, odarepültek hirtelen sasok, ölyvek is és
+borzolták tollazatukat, szemeiket <span class="pagenum"><a name=
+"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> fel-le görgették
+szemüregeikben és szenvedélyesen kapkodtak előre görbe karmaikkal.
+Sötétség lett a galamb körül.</p>
+<p>– Hadd szállok, hadd szállok – rimánkodott a galamb –, olyan
+szép a tiszta levegő, olyan jó a napon, oly csodálatos az isten
+világa, oly aranyos a szabadság, olyan jól esik élni. Én nem bántok
+senkit, csak hadd szállok…</p>
+<p>– Neked nem kell a diadal? – vicsoritottak rá a sasok. – Semmi
+helyed itt a magasban!</p>
+<p>– Mars! Mi itt sportolunk – vijjogott egy ölyü –, mi
+párbajozunk, mi keringelünk mint a forgószél és futunk lefelé, mint
+a villám az áldozat fölé. Mit keresel a pályán, nyavalyás! Mars
+vissza abba a ducba!</p>
+<p>– Takarodj, takarodj! – károgtak, vijjogtak, huhogtak köröskörül
+mindenféle szárnyasok. A kuvik is ott repkedett, a denevér is ott
+járt:</p>
+<p>– Fogd be a csőrödet – támadtak rá –, kit érdekelsz te, te
+ostoba! Tünj el innen, bántod a szemünket!</p>
+<p>– Csunya, utálatos! – krákogtak és sipitottak a sötét madarak
+közt a cifra madarak, kakaduk, paradicsommadarak, a hiuság és
+élvezet madarai. – Irigyel bennünket! Meg akar koppasztani! El kell
+kergetni!</p>
+<p>– Engedjetek már, – vergődött a fehér galamb.</p>
+<p>– Ne bántsuk, jaj ne bántsuk, – csipogtak a verebek, akik
+felszemtelenkedtek a madártársaság háta mögé.</p>
+<p>– Engedjétek, hadd repüljön! Ő repül legszebben, <span class=
+"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> ő a
+legkedvesebb, neki van igaza, ő ártatlan – esengett egy pár
+odaérkezett énekes madár. De a támadók lármájában alig hallott az ő
+csipogásuk és nyögdicsélésük. És a verebek oly betegesek voltak,
+hogy alig állottak szárnyukon odafenn és hamarosan le is repültek
+magok és morzsák után nézni, mert megéheztek már ebben a
+felruccanásban. Az énekes madarak meg olyan kisebbségben voltak és
+olyan gyengék voltak ők is és olyan snasz volt a kinézésük, hogy
+észre se igen vették őket. Hangicsálásuk is elmaradt a zsivaj
+hangjai közt.</p>
+<p>A galambnak pedig nekiestek a többi madarak, kemény szárnyaikkal
+megverték, csőreikkel meghasgatták, karmaikkal megszurkálták, addig
+bántották, mig a galamb egy bukfencet vetett és lehullott
+merőlegesen és olyan sebesen, hogy kiszaggatott tollai csak utána
+libegtek lefele s vérének cseppjei is utána hullottak a mezőre,
+mint valami csekély piros eső.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_166" id=
+"Page_166">-166-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>EGY KRAJCÁRÉRT</h2>
+</div>
+<p>Egy kicsi papirszipkát vettem a trafikban, hogy vegyek valamit,
+ha már a szegény őnagyságát felzavartam a szinházi hetilap
+olvasásából. (Cigaretta nincs.) Olyan fehér papirszipkát, amilyen a
+pult üvege alatt van a skatulyában. Letettem a krajcárt a pultra,
+kérem azt a szipkát.</p>
+<p>– Hat fillér.</p>
+<p>Az a szipka egy krajcár volt ezelőtt. Most három krajcárt
+kellett adni érte. De nem panaszképpen hozom ezt föl, csak eszembe
+jutott, hogy egy krajcárért már semmit se adnak. Egy skatulya
+gyufának az ára három krajcár. A legkisebb szál gyertyának az ára
+nyolc-tiz krajcár. Mi mindent lehetett egy krajcárért kapni.
+Skatulya subickot. Nádpálcát. Irkát. (Most tiz fillér az iskolás
+gyermek irkája.) Plajbászt, pennát, két szál palavesszőt.
+Levélpapirost. Cigarettet, abból is némelyikből kettőt egy
+krajcárért. Pipát. Piros cseréppipát vehetett a juhászgyerek egy
+krajcárért. Ujságot adtak egy krajcárért. Mindenféle füszert mértek
+egy krajcárért, kockacukrot, paprikát, borsot, fahajat, gyömbért,
+sót, ami mind ki volt mérve a falusi vegyeskereskedésben ügyes kis
+stanicliben s ha kinyilt a csengős ajtó, kijött a szobából a boltos
+és adott egy krajcárért ami kellett és <span class=
+"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> még a
+pultra állott az árut levenni vagy a létrára mászott miatta s még
+köszönt is azért a krajcárért a kuncsaftnak, egész kis dalszöveget
+adott elő kellemetesen: Egyér gyömbért igenis tessék marad egy
+köszönöm alázatos szolgája isten áldja meg lelkem legyen szerencsém
+máskor is.</p>
+<p>Meg mindenféle házhoz való dolgokat adtak egy krajcárért,
+meszet, sárga földet, bécsi kormot, tüt, spárgát, galandot, gombot,
+fát, krumplit és nem tudom még mit. Tudnék tán pontosan felsorolni
+mindent, ha jobban idefigyelnék, de soha sincs ott a fejem ahol
+kell, mindig másra gondolok, arra, amit nem illik szóba hozni,
+arra, hogy háboru van Európában fényes nappal. És osztán mennyiféle
+csemegét lehetett egy krajcárért venni, mennyi kis örömöt adtak,
+mennyi kis édességet a szegények életének egy krajcárért. Diót,
+magyorót, datolyát, fügét, azt mind lehetett egy krajcárért kapni,
+annyit amennyit. Meg cukrot, de mennyi minden fajta cukrot
+élvezhetett a gyerek, ha egy krajcárt kapott. Mint egy valódi
+francia világfi a lét örömeiben, oly szabadon és szeszélyesen
+válogathatott a szegény gyerek a krumplicukor, hosszucukor,
+törökméz, fodormenta, szélcukor, pasztillák, selyemcukrok szineiben
+és formáiban és izeiben. Meg csigát kapott egy krajcárért, meg
+levonós képet, meg öt márványgolyót, ha avval akart szórakozni. Ma
+mindennek a portékának más ára van. Egy krajcárért semmi sincs.
+Papiros sincs egy krajcárért, a legközönségesebb irópapirosból is
+két krajcár egy iv. Jó is lesz, ha abbahagyod már, szegény
+firkász.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_168" id=
+"Page_168">-168-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KORCSOLYÁZNAK</h2>
+</div>
+<p>Fényes acél csillan és csörren a kisasszonykák, asszonykák, fiuk
+és kurta kis gyerekek oldalán. Jó angyalok, ha még mindig le
+szoktatok pillantani mihozzánk, ne ijedjetek meg kérlek e gyanus
+acélszerszámoktól. Ez nem háboru. Ez béke. Ez sport. Ez passzió. Ez
+élet. Nem emlékeztek? Korcsolya. Tél van, mennek a jégre.
+Végre.</p>
+<p>Nem megy az olyan simán, mint a jég amilyen sima, hogy hát itt a
+tél, lehet korcsolyázni. Mert a tél itt van és a nyomoruságot mint
+valami rongy köpenyeget ráteszi a világra, s mindenféle nyavalyákat
+lehet kapni és a szemeket és sziveket vigasztaló hó csak nem akar
+hullani szép szeliden mint a szinpadon mikor télben játszik a
+felvonás. Imitt-amott jön egy kevés belőle mutatóba s abból is
+pocsolya lesz a földön. Tél apó, talán mert csakugyan egy
+tutyimutyi vén ember, elfelejti mi minden kell ilyenkor a népeknek,
+elfelejti például hogy a városban korcsolyázni is akarnak.</p>
+<p>De a jégpálya kinyilik, ha csak sárból, ködből és szomoruságból
+van is összekombinálva a tél és az igazgatóság irodáiban ég a
+villany délután, irógépelnek, intézkednek. Kihirdetik a lapban,
+hogy a jégpálya megnyilt és kiadják a tagság! jegyeket és
+felállitják a pályán <span class="pagenum"><a name="Page_169" id=
+"Page_169">-169-</a></span> a lámpákat és a zászlórudakat. És
+kiadják a buffet-t és a ruhatárt. És egy nap osztán megkeményedik a
+föld és az utcán a népek behuzott fejjel sietnek és köhögnek és
+szijják az orrukat.</p>
+<p>Akkor aztán felhuzzák a lobogókat a rudakra s éjjel égnek az
+erős nagy lámpák a pályán és apró sötét emberek nagy vizipuskákból
+spriccelik a vizet szerteszéjjel a fekete földre. Ugyanennek a
+földnek a hátán más és másfelé különböző eltévedt katonák fagynak
+meg egyedül és otthontalan menekülők ágyalnak meg örökre az
+országuton az árokban és az ismeretlen szegénysorsuak akiknek
+fütőanyaguk nincsen, tulontul megkeserednek szivükben. A pályán
+pedig a lámpák ragyognak, mint a diadal és a lobogók lobognak, mint
+az üde remény.</p>
+<p>Reggel aztán jön a nap, nyájasan mosolyog. A jégpályán ott a
+nagy sár. A zászlókat leakasztják. A lámpák elaludtak. A locsolók
+nincsenek a pályán. Vajjon hol vannak és mit csinálnak vajjon,
+mikor nem locsolnak? Mondjuk egy hét mulva megint elkezd fagyni,
+hamar felhuzzák a zászlókat, meggyujtják az ivlámpákat, nagyba
+locsolnak megint egész éjszaka. Igy megy ez az idén december óta,
+igy cicázik a tél mindig a jégpályával, mint a sors szokta csinálni
+a hiszékeny és remélő élettel. S oly késve jött a jég is, mint az
+örömök jönni szoktak. De végre-valahára nyüzsögnek, futnak,
+keringelnek, andalognak és cikáznak a nagy-nagy sápadt táblán a
+korcsolyázók és a vidám zsivajt, ami hallik a jégről, gondolom jó
+néven veszik az angyalok, akik jóindulatu semlegességgel vannak az
+emberiség iránt.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_170" id=
+"Page_170">-170-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>GYUFA ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK</h2>
+</div>
+<h3>I.</h3>
+<p>A gyufát – ezt egy főpincér beszélte el – lopják az urak a
+kávéházból. Mert hogy ott ültem a minap este s nem láttam
+gyufatartót magam körül a kávéházban, hát mondom szeliden a
+főpincérnek, aki történetesen asztalom előtt haladt:</p>
+<p>– Mért teszik el a gyufát, mikor még vendég van – mondom.</p>
+<p>– Mert ha mink nem tesszük el kérem, elteszik a vendégek kérem.
+Vannak olyan urak kérem, tessék elhinni.</p>
+<p>Én mindent elhiszek. A főpincér a zsebéből saját privát
+skatulyát vett elő, abból egy szál gyufát kivett, rágyujtott a
+cigarettre, mely ajkaim között várakozott és mig hanyag
+előkelőséggel engedtem a füstkarikákat, tovább tájékoztatott:</p>
+<p>– Ajjéj, annyi ezresem legyen – szólt egyik cipőjét áttéve a
+másik cipője felett. – A békében is megtették, hogy mikor éjszaka
+hazamentek a kávéházból, egy skatulya gyufát tettek a zsebükbe.
+Kérem az akkor szokásdolog volt. Az nem numerált. Akkor más
+<span class="pagenum"><a name="Page_171" id=
+"Page_171">-171-</a></span> világ volt kérem. De most háboru van
+kérem, három krajcár egy csomag gyufa, már most csak vegyük kérem
+alásan, hogy nekem csak tiz asztalról hazaviszik a gyufát à hat
+fillér kérem, máris egész tisztességes károm van kérem, tessék
+elhinni kérem.</p>
+<p>Elhiszem kérem.</p>
+<p>– Kérem és nem is szórakozottságból csinálják az urak, hogy
+zsebrevágnak egy skatulya gyufát, mint annak előtte kérem, sőt
+direkt mert drága a gyufa kérem. Utálatos egy dolog ez, amit
+felvettek az urak tessék elhinni.</p>
+<p>– No no.</p>
+<p>– Tessék elhinni, hogy a háboru csinálja ezt. Az erkölcsök
+lettek ilyen csunyák tessék elhinni. Tessék elhinni jobb volt a
+béke, ajjé…</p>
+<p>Én még ezt is elhittem a főpincérnek, akit mindig egyenes
+jellemü, józan és okos embernek ismertem. Odakinn a kávéház ablakán
+kivül a főpincér elbeszélése alatt esett a hó s az egész utca fehér
+volt, az ég meg fekete volt, mert mikor esik a hó, mindig ugy
+látszik, hogy az ég fekete.</p>
+<h3>II.</h3>
+<p>Ezt már magam vagyok kénytelen elbeszélni, nincs aki segitsen.
+Minden éjszaka vadlibák utaznak át Budapesten. A Duna felett
+repülnek. Dél felől jönnek, az isten tudja, hová mennek. A
+Margitszigeten le szoktak szállani pihenni. Ilyenkor osztán
+társalognak egymás <span class="pagenum"><a name="Page_172" id=
+"Page_172">-172-</a></span> közt keserü vad hangjukkal, amelyet
+érdekes hallani. Sokszor hallgattam már a vadlibákat és kedvem lett
+volna tudomásukra adni, hogy Maupassant megénekelte őket, hátha
+örülnek majd neki. De fájdalom, ők se értik az ember szavát, ahogy
+az ember sem érti az ő szavukat. Reménylem, semmi háborus érdeket
+nem sértek vele s reménylem a hirlapirói minőséggel sem
+összeférhetetlen, ha közzéteszem azt a tapasztalatomat, hogy igy
+télen feltünő nagy kravált csapnak a vadlibák a Dunán, hajnali
+utjuk alatt, mikor a partok házai még alusznak sötét ablakokkal.
+Talán fáznak a vadlibák, vagy a jégtáblák zajától ijedeznek,
+amelyek a hid oszlopainak mennek és összevissza zuzzák magukat. És
+nem tudom és ki se találhatom, hanem ez elszálló kalandorok, e nagy
+sötét madarak hangjait hallom és hallom és mert nem látni őket,
+olyan furcsán van az ember a vadlibák hangjával, tessék elhinni.
+Ugy jön elő, mintha az alvó város lelkeit hallaná jajgatni az
+ember.</p>
+<h3>III.</h3>
+<p>Egy urat láttam a villamosban olvasni. Könyvet vett elő a belső
+zsebéből, kinyitotta s belétette a fejét. Este volt. A villamos
+csordultig teli volt. A perronon dult a harc a kalauznő s a
+közönség közt, százan egy ellen. Az az ur, akit mondok, hogy
+olvasni kezdett, nem törődött a nyomódással és lármával, ő a
+sarokba huzódva csak a könyvbe nézett. Szoktak a villamosban
+olvasni, különösen a hivatalokba iparkodó kisasszonyok <span class=
+"pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> reggel,
+még az álom gyengéd fátyolával szemükön; álomból regénybe osonnak,
+miközben szivtelen hivatalba mennek a borzas lakásból, mintha csak
+usznának eszméletlenül a valóságon át, amely nékik idegen. No
+szóval az ur is olvas. Vagyis olvasna, de a villamosban
+elhalványulnak fenn a villanyos körték. Akkor az ur felnéz, vár. A
+világitás megint müködik. Az ur visszanéz a könyvbe. Olvas vagy egy
+sort, megint homályba borulnak a körték. Az ur megcsóválja a fejét,
+leereszti a könyvet ölébe. Felnéz, fixirozza a sötét körtéket. A
+körték feleszmélnek, megint világitanak. Az ur nem ugrik be, egy
+pár pillanatig vár még, aztán felemeli a könyvet. Hopp, a körték
+megint elalszanak. Ahogy ez már elő szokott jönni a villamoson. Az
+ur visszateszi a könyvet a belső zsebébe. Megnézi az embereket,
+akik szemben ülnek vele. Kinéz az ablakon. Szemeiről egy Winterri
+megtudná állapitani, hogy lelke mily szomoru lett és minő
+kedélytelen dolgok járnak a fejében. No ajállom magamat,
+méltóztassanak a hireket olvasni.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_174" id=
+"Page_174">-174-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>VARJAK ÉS MÁSOK IS</h2>
+</div>
+<p>Szegény varjak, gondoltam, ezeket ugyan aligha jut eszébe
+valakinek sajnálni. A varjak nyomorognak, éheznek és fáznak itt a
+hinterlandban. Bátorságot vettem magamnak felemliteni őket és azt
+mondani róluk: szegények, ami már a szimpátia hangja, de legalább
+is az irgalomé. Tudom pedig, milyen félelmes és utálatos az ember
+szemében a varju. De vajjon mi rosszat tett nekünk az a varju, aki
+itt a főváros területén lepottyan a levegőből és ott fekszik a
+havon. Háton fekszik, croque-mort öltözete borzas és havas.
+Szárnyai, mint a falhoz dörzsölődött frakkszárnyak, fehér foltosak.
+Két karmát mozdulatlanul tartja fölfelé. Tán belé akart kapaszkodni
+a kék égbe, mielőtt kimult volna. Tiltakozott az ellen, hogy ő neki
+vége és egy kétségbeesett és rajongó mozdulatot tett. Könyörgött
+karmaival, erőszakoskodott, megőrült tán és azt hihette a záró
+pillanatban, hogy a levegő visszakapja őt magához, hogy valami
+zendülés kél a természetben köröskörül, az ő megmentése végett és ő
+tovább szállhat és károghat. Nem történt semmi, a varju fagyottan
+fekszik a hátán és szemhéjai száraz hártyáit lehuzta szemeire, ki
+van ábrándulva, nem nézi már az eget, pedig az odafenn borul kéken,
+világosan. Ki <span class="pagenum"><a name="Page_175" id=
+"Page_175">-175-</a></span> tudja számát a varjaknak, akik igy
+feküsznek elszórva a tél fehér földjén, soványan és temetetlen?
+Ezek a példányok, akik megfagyva leesnek, teljesen ártatlanoknak
+látszanak és ugyanazon végzet áldozatai gyanánt tünnek elő,
+amelynek mi s minden egyéb élőlények vagyunk virgonc és fájdalmas
+játékai.</p>
+<p>Sok varju meghalhat ezekben a nagy hidegekben. Látni varjakat,
+akik élnek még, de már a végit járják. Járják, szószerint. A havon
+gyalogolnak, a fa körül, gyengélkedő lépésekkel, el nem repülnek,
+ha közel ér az ember hozzájuk, olyan gyenge a szárnyuk. A
+szárnyukból megy ki leghamarabb az erő, a vér, a melegség. Meg se
+birják emelni szárnyukat. Meg lehet őket fogni. Valahol egy
+tulvilágon, majd ha hallják a férfilelkek gyász kórusában az ő
+nevüket idézni, ezek méla panasszal igazolhatják magukat, hogy a
+nagy időkben ők egy-egy polgári vidéken voltak varjak és csókák és
+nem volt mit enni nekik és megfagytak e tulságos télben.</p>
+<p>Nemcsak ők szenvednek, a rigók is eléheznek például.
+Lebukfenceznek az ágról, anélkül hogy hármat rikkantanának tiszta
+sárga csőrükkel. És nincsen ujságjuk, ahová panaszos leveleket
+irnának és nincsen előljáróságuk, amelyben eszelősen reménykednének
+és nincsen társaskörük, kávéházuk, pálinkamérésük, ahol
+összejönnének és összejajgatnák nélkülözésüket. Mind magában
+nyomorog egy ágon és azt hiheti, mindenki másnak jó dolga van, csak
+őrá magára jár ilyen rossz világ. És a kinokkal kinos emberi
+társaságban Catullus <span class="pagenum"><a name="Page_176" id=
+"Page_176">-176-</a></span> se öleli meg most lantját, a bánattól
+elbájolva, bucsuztatni az éhenhalt rigót. És Catullus is csak a
+maga dalos madarát siratta meg latin könyekkel, mikor a madárka
+kimult. Kérdés, hogy a régi Róma többi kis madarai, kiknek szintén
+ki kellett mulni, sejtettek és élveztek-e valamit az édes gyászdal
+dicsőségéből és vigaszából.</p>
+<p>De szenvednek itt az ég alatt nemcsak ezek a madarak, egyéb
+teremtések is. Látni mikor a tél exponált szenvedői, kocsis,
+váltóállitó, hólapátoló, őr, hordár, kofa, rikkancs, egyéb ilyenek
+a két karjukat emelik és tornásznak a nagy hidegben. Ez ugy néz ki,
+mintha madarak a szárnyukat kapkodnák. Mintha türelmetlenségben,
+unalomban eszmélnének, el akarnának ismét repülni. Más tempókat is
+csinálnak az emberek, mikor igy fáznak. A kezöket dörzsölik
+szaporán, mintha valamivel nagyon meg volnának elégedve. Futni
+kezdenek, mint a szilaj kis fiuk. A fülükhöz kapkodnak tenyerükkel,
+forognak, a derekukat rázzák, fél-féllábukon illegnek, felugrálnak
+egy helyből s összeverik a bokájukat és összeveregetik frissen a
+két sarkukat, mint ahogy szokták volt az erdei nyári mulatságon,
+mikor a sebes csárdást járták. Valami tapasztalatlan népek, akik
+másik csillagon laknak, ha néznek onnan minket, azt hihetik hogy a
+legjobb dolgunk van a világon.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_177" id=
+"Page_177">-177-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KRÓNIKA VAGY MIFÉLE</h2>
+</div>
+<p>Légy csak betüverő, légy csak hólapátolója a hulló Időnek, légy
+csak akkordmunkása a kényszernek és az ideálnak, légy csak egy
+tintába mártott toll, légy csak ujságszükséglet, légy csak a
+háborodott világon bukdácsoló gályán egy lebilincselt kezü evezős,
+légy csak ilyen firkász és este hajtsd le homlokod valami témára,
+csak próbáld meg. Ember vagy mint az emberek, melledben balfelé
+sziv dobog, eredben vér bukdosik mint a kezdő patak szokott
+iparkodni kavicsokon, a homlokodban a sötét őrjöngés mögött az
+igazság gázlángja ugrál kinzó sistergéssel. A halál van szép
+szivedben és az élethez kell dörzsölőznöd. Letagadod, tulnézed,
+elköltöd, agyonálmodod, elengeded a valóságot s tetedned kell, hogy
+számit előtted mindaz, ami történik.</p>
+<p>Amit gondolsz magadban, a jó istennek küldöd lepecsételve,
+ajánlva, saját kezébe. Kivánságaidat az angyalok felé sóhajtod és
+vádjaidat is az angyaloknak jelented föl. Beszélni csak az
+emberekkel beszélhetsz, akiknek a nyelvét a legnehezebb
+elsajátitani. Mikor azt képzeled, hogy ugy megtanultad az emberek
+nyelvét, hogy jobban már nem tudnád és epedve megszólalsz, akkor
+kezdenek meg nem érteni. Jaj vigyázz, te, nem jó helyen jársz itt.
+El ne áruld magad, huzd össze magad, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> bujj el, a fal mellett
+eredj, meg ne mondd senkinek mért jöttél, ki ne takard amivel
+küldtek. Jön valaki, meg ne szólitsd. Ha beszélnek, azt mondd
+mindenre: igen.</p>
+<p>Itt van a mai nap előtted. Hol vagy benne? Mire felelsz? Ki
+semmi nem akarsz itt lenni, ki vagy azok közt, akik élnek és
+elrebbentek ma lelked fái között? Te vagy az arany király is, aki
+szenet fuvaroztat. Te vagy a csonka katona is, aki ráérve, merengve
+megy önmaga után, kit utól nem ér soha. Te vagy a villamos
+vezetője, kinek semmi követelése már a földön, csak hogy annyi
+helyet adjanak a könyökének, hogy a csengőt az öklével verhesse. Te
+vagy akárki a tömegből, amely áll, áll, állva áll és áll a bolt
+felé s vár, mint mikor élet volt, az ifjuság végtelen küldöttsége
+várakozott a boldogságra, amit egy szélhámos szövetkezet: vágy,
+sejtelem, illat, elbujt tavaszi trillázás és a felhőszin igért az
+életnek. Te vagy a nő, ki az irógépnél egy orv pillanat szurására
+hátraveti hajas fejét s felnéz és a plafond-tól kérdezi, miért kell
+dolgozni? Láttad ma a kis Rottot is véletlenül, nem a szinpadon,
+hanem az utcán. És hallottad őtet beszélni, s nem nevettél.
+Vonásait a gond és bánkódás kendőzték. Azt mondta: annyi és annyi
+család egzisztenciája. A kis Rott, akin ugy kacagtunk, hogy az
+irigy nyilallás azt mondta: no, no, no, elég legyen. Olyan komoly
+és keserves volt a kis Rott máma. Mert a Foliest bezárják. Te
+sajnáltad a kis Rottot, aki az artisták családjait sajnálja. Te
+sajnáltad a szilfák levelét is, amely a csatában aranyos délben
+iszonyu sivitásban és krákogásban lefele pillangózott a
+szilfaerdőben. <span class="pagenum"><a name="Page_179" id=
+"Page_179">-179-</a></span> Pedig esze ágába nem volt még lejönni a
+fáról. A szilfalevélnek nem mestersége a háboru, semmi köze hozzá,
+ha mesélnék neki hogy és mint csinálják a népek a háborut, nem is
+értené, oda se hallgatna. Nem azért jött a fára, s mégis azért
+szakadt le róla. Csak annyi bizonyos, hogy annak a falevélnek,
+amelyet néztél lebbenése közben, az évszakok összevonódtak, ősze
+sürgősen jött, s ő társai társaságában (mert nemcsak az az egy
+szállott le) a szilfák alatt éppen olyan külső bájjal és benső
+szendeséggel nyugodott el, mint a kései őszön esett levelek
+szoktak. Az embereknél az élet és a halál közt való különbség
+feltünően kevesebbedik. Az enciklopedista Diderot a vakok felől
+szólván, azt mondja, hogy nekik sokkal könnyebb meghalni, mint
+azoknak, akik látnak. Mert ők itt vakok voltak és nem látták az
+eget, a tengert, a földeket, az állatokat és a gyermekeknek,
+asszonyoknak és a napnak és a holdnak gyönyörü orcáit. Mi folyik
+itt végestelen végig az emberek világában, mi változás, mi
+alakulás, mi vita vagy összebeszélés, mi magyarázkodás? Mi
+sötétülés, mi tisztázódás ez mind? Ki mond meg mindent? Kinél van a
+titka mindennek a mi most az emberek élete? Sokszor szorongasz és
+azt hiszed, valaki közeledik, egy idegen, vagy egy ismerős, aki
+eddig hallgatott és most neked elkezdi majd mondani. Ki az? Senki?
+Mind olyan rendesen néznek kétfele s köszöngetnek az utcán.
+Hébe-korba, mikor kocsira szeretnél ülni, az uttesten felszólsz a
+bakon ülő valakinek:</p>
+<p>– Pszt. Álljon csak meg. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p>
+<p>Az az ember, aki fenn ül a bakon, meg se mozditja nyakát, néz
+lefelé. Megint csak szólitod:</p>
+<p>– Hallja. Álljon meg hát. Hé.</p>
+<p>Ő borusan van burkolózva vak lebernyegekbe s nem moccan. Hangja
+nincs. Elmulik tova-tovább álmos vonalban, árnyék lesz a távolban.
+Nézel utána, nem érted e fellegnemü lassu, baljós utazót, aki
+magánosan, némán vonult fenn előtted és elvész a szemed elől. Egy
+más égi zónából jött erre s tulmegy ezen a földön? Mért haladt el
+itt köztünk? Talán ő, ki nem felel, nem szól, nem néz rád, tán ő
+tudná megmondani, mi az élet.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_181" id=
+"Page_181">-181-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A FÖLD</h2>
+</div>
+<p>Már mindenütt kezdődik az aratás.</p>
+<p>A buza megsárgult szára fénylik a napon. Mennyi sok buza. Milyen
+magas. Milyen sürü. A táblák mint valami mesebeli szegletes sárga
+tengerek. Arany Balatonok. A buzavirágszin égbolt köröskörül
+nyájasan borul az áldás felett, fehér selyem fellegecskék
+mosolyognak belőle. A föld népe kisereglett az életért. Piros
+rokolyák, kék rokolyák, fehér ingváll, sárga keszkenő szóródik,
+tarkázik a sárga buza közt, mint sétáló, bujkáló virágok. Gyenge
+apró legények patyolat gatyaszéle fehérlik emide is, amoda is.
+Meghajlott hátu öreg emberek mozognak, igyekeznek a fiatalok közt.
+Meghajolva hajolnak, mintha a tegnapi napot keresnék. Vagy mintha a
+föld alá akarnának látni. Kasza fényessége villan, csendülés,
+pendülés hallik.</p>
+<p>Fehér ökrök álldogálnak a szekér előtt a mezőn a meleg napon.
+Madár csicsereg a föld meg az ég közt. Meg szép nóta száll
+édes-kedves egyforma hangon, mintha láthatatlan tarka madár
+szállana, szálldogálna. A fekete gőzös elgörög, elfüstöl messzire a
+tájékon és a leányok, asszonyok felemelik meztelen karjukat,
+könyökben behajlitják és alsókarjukat homlokukra teszik, ugy nézik
+a gőzöst és integetnek utána. <span class="pagenum"><a name=
+"Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p>
+<p>Ó, ha látnátok most ezt a földet, akik nem láthatjátok, mert
+messzire vagytok tőle. Akik a Száva másik partját vigyázzátok, akik
+Galicia égett földjét nézitek, akik Oroszország pusztáján
+bámészkodtok, magyar földnek elbocsájtott gyermekei, idegenben
+harcoló fiai. Ha látnátok ezt az áldott nyarat itthon. Megáldotta
+az isten a haza földjét. Milyen szép, milyen szépséges. Gyönyörü,
+gyönyörüséges. Biztosan látjátok sokszor álmotokban. Olyan szép,
+mint álmotok.</p>
+<p>A buzavetést virág szegi be. Az árok is mind végig van virággal.
+A mezőn száradnak a jószagu szőke szénaboglyák. Hogy illatoznak. A
+falusi kisasszonyok most kapják meg a szénalázt.</p>
+<p>A hamvasszőke rozs érik, nő a kasza alá. A tengeri kétfelé veti
+már vékony törékeny zöld karjait. A gazdag lucerna alig várja a
+kaszát, hogy megint nőhessen. Virágzik már a sürü szőlő zöld
+virága, zöld virágjának érzik csudálatos szaga, amilyen csudálatos
+szag nincs több a földön. Az eperfák potyogtatják a kövér fekete
+epret. A cseresnyefának minden ágán végig ragyog a nagy piros
+cseresnye. A meggyfa alig birja a rengeteg sötét meggyet. A
+szilvafa ágán rajta ülnek már pici zöld porontyai.</p>
+<p>A szagos diófa sötét terebélye telisdedteli zöld dióval. Olyan
+nagyok, mint egy-egy alma. A tök sárga virágja felragyog a földből
+a nap sütésében. Minden érik, zöldül, nő, virágzik. Ó milyen
+bőséges minden, milyen szép minden, milyen boldog minden. A
+kiskertekben a ház meg a kerités közt csuda nagy piros rózsák,
+<span class="pagenum"><a name="Page_183" id=
+"Page_183">-183-</a></span> fehér rózsák. Szelid szép mályva. A
+bazsarózsa olyan nagy, hogy a fél kalapotokat eltakarná, ha a kalap
+volna a fejeteken, jó magyar katonák. A tulipán olyan, mint a veres
+láng, mint az égő tüz, mint a szerelem.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_184" id=
+"Page_184">-184-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>KISÉRTET A FEHÉR HÁZBAN</h2>
+</div>
+<p>– Well, mondta magában az elnök és lefeküdt az ágyba. Akármit
+csinált, magában azt mondta: well. Mert amerikai ő, pláne elnöke az
+Egyesült-Államoknak, hát ugy is illik ő hozzá, hogy azt mondja
+mindig magában: well. Ma például megszakitotta Németországgal a
+diplomáciai viszonyt. S azt mondta magában: well és ment az ágyba.
+A Fehér Házra csend borult. Csend borult a kertre is, amelynek
+közepén a Fehér Ház áll, a fehét kertre is csend borult. Mert
+havazott, tehát a Fehér Ház kertje is fehér volt.</p>
+<p>Álmodtak a behavazott tuják és kaktuszok szeliden. A fehér kert
+vaskeritése előtt a policeman a kurta bottal egykedvüen sétált, ő
+is fehér volt, meg a kerités is, mert a hó esett mindenre
+Washingtonben. Egyszer csak néma autó ért a Fehér Ház elé,
+kiszállott az autóból egy hosszu fekete mister, kicsi fekete
+táskával a kezében. Bement a Fehér Ház vaskeritésének kapuján,
+anélkül hogy kinyitotta volna a kaput. Csak átment rajta, ment a
+kert haván a Fehér Ház tornáca felé, felment a tornác lépcsőin és
+eltünt az oszlopok között. A tüzoltósisakos policeman csak sétált
+gépiesen a kapu előtt az ő privát gondolataival a fejében, ha
+vannak a <span class="pagenum"><a name="Page_185" id=
+"Page_185">-185-</a></span> policemannek privát gondolatok a
+fejében Washingtonben. Az a hosszu sovány mister, aki legalább
+olyan sovány és olyan magas volt, mint az elnök, az pedig csak
+bement a Fehér Ház előcsarnokába, anélkül, hogy az nyitva lett
+volna s bement a fogadóterembe anélkül, hogy fogadták volna s
+bement az elnök lakosztályába anélkül, hogy beengedték volna s
+benyitott az elnök hálószobájába anélkül, hogy kopogtatott volna.
+Az ágy elé lépett, kistáskáját az éjjeli szekrényre tette,
+kinyitotta, kivett egy igen finom kézifürészt. Az elnök felült az
+ágyban:</p>
+<p>– Well, – szólott – ki vagy és mit akarsz itt?</p>
+<p>– Well – mondta a vendég – én dr. Mors vagyok. Mr. Wilson, te
+fölidézed a háborut. Itt vagyok.</p>
+<p>– Well, te nem a háboru vagy, te a halál vagy.</p>
+<p>– Well, – mondta a látogató – én vagyok a háboru. Mert J. W.
+Nobody meghal, ha háborut izensz.</p>
+<p>– Well, ki az a J. W. Nobody?</p>
+<p>– J. W. Nobody egy ifju New-York államban, sőt magában
+New-Yorkban. Segéd egy kereskedőházban, huszonötéves és a milicia
+tagja.</p>
+<p>– Well, mi közöm hozzá – türelmetlenkedett az elnök. – Mi közöm
+nekem ehhez a J. W. Nobodyhoz vagy kihez?</p>
+<p>– Well, én is azt akarom kérdezni, hogy mi közöd J. W.
+Nobodyhoz, mr. Wilson? – A látogató szétnyitotta a kicsi fekete
+bőröndöt, csipeszt, szondákat, kést, ollót, kis kanalat miegymást
+rakosgatott az éjjeli szekrény márványára. Az elnök idegenkedve
+nézte ezt, megkérdezte: <span class="pagenum"><a name="Page_186"
+id="Page_186">-186-</a></span></p>
+<p>– Well, – mondja – mik ezek? Miféle kis kanál ez?</p>
+<p>– Well, – magyarázta a vendég – ilyen kis kanállal kell kivenni
+az összezuzott szemgolyót a szemüregből. Várj, mindjárt kiveszem a
+szemedet, mr. Wilson. Ez itt a bordafürész, először evvel
+ismertetlek meg, mr. Wilson. Evvel a késsel előbb fel fogom
+hasitani a mellkasodat. Huzd le az inged.</p>
+<p>– Well, – szólt az elnök – te őrült vagy.</p>
+<p>– Well, nem értelek. Te kiváncsi vagy a háborura. J. W. Nobody
+nem is kiváncsi rá, s meg fog halni, ha háboru lesz.</p>
+<p>– Én nem vagyok kiváncsi. Én nem akarom a háborut.</p>
+<p>– Well, hiszen el vagy szánva rá, hogy megizend a háborut.</p>
+<p>– Well, – kezdte az elnök – nem én, a szenátus, egész Amerika,
+az amerikai érdekek, a tengerek szabadsága…</p>
+<p>– Well, unalmas vagy, mr. Wilson. J. W. Nobody, akinek meg kell
+halni, ha háborut izensz, élni akar New-York államban, vagy
+akárhol. Ő ügyes eladó, főnökei jól fizetik. Csinosan öltözködik,
+kellemes fiu, egészséges, edzett, szivesen eszik, könnyen nevet és
+türhetően énekel. Bendzsón játszik, társai örömmel hallgatják.</p>
+<p>– Well, – idegeskedett az elnök – mit csináljak vele, J. W.
+Nobodyval?</p>
+<p>– Well, semmit. Ne csinálj vele semmit. Ő vasárnaponkint
+<span class="pagenum"><a name="Page_187" id=
+"Page_187">-187-</a></span> a matchre megy. Elismert
+footballjátékos. Ha háboruba küldöd, elvesztheti lábát és nem
+footballozhat. Takard fel a paplanodat, igaz, legelőször is levágom
+egyik lábodat. Ezzel a vékony késsel és a fürészszel.</p>
+<p>– Nekem? – csudálkozott az elnök – hisz én az elnök vagyok,
+well!</p>
+<p>– Well, én ahhoz jöttem, aki hiv. J. W. Nobody nem hiv engem. Ő
+Kittyt hivja, egy bizonyos Kitty Doodleyt, aki kidugja az ablakon a
+fejecskéjét, mikor J. W. Nobody arra megy és két ujját a szájába
+dugva füttyent. Kitty Doodley erre kinyujtja karját és lekiált
+neki: Halló, Jim! Ők vasárnap délután csolnakáznak. Ők fiatalok,
+vidám természetüek és örülnek egymásnak. Well, dugd ki már a lábod,
+hadd vágjam le, sietek. Csak az egyik lábod, mr. Wilson.</p>
+<p>Dr. Mors felvette az éjjeli szekrényről a szikrázó keskeny kést.
+Az elnök felhuzta magát fekvéséből, a feje magasabbra jött fel,
+mint az ágy feje. Dr. Mors a paplan alá nyult, huzta kifelé a
+lábát. Az elnök szellemtelen és müveletlen szemekkel nézett le a
+lábára, kitátotta a száját és orditani kezdett:</p>
+<p>– Nau, neau, nieauuu…</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_188" id=
+"Page_188">-188-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>EGY NOTESZBÓL KITÉPETT LEVELEK</h2>
+</div>
+<p>Mi veszett el? Nem látni mi veszett el, mert mig megvolt is, nem
+volt egyéb, mint valami hártya a szem hártyái fölött. A valóság
+maradt az embereknek, ami elől menekültek, amit eldanolva,
+fényképezve, pingálva, puderezve, eljátszva, elmesélve, tulképzelve
+s álmodva szerettek. A levegőben volt az emberi élet, mint a
+délibáb. A levegőben nincs már semmi, kiszivattyuzták. A felhők
+jelentőség nélkül, fölöslegesen, elárulva csüngenek, akár a
+szuffiták nappal a lehordott szinpad fölött. A naptár maradt, piros
+napok nélkül. Az ábécé maradt, nagybetük nélkül. A pont maradt,
+felkiáltójelet és kérdőjelet nem kiván maga fölé. Az állott esőviz
+maradt, amelynek szinén az olajos szivárványozás a napon nem
+látszik. Minden megvan és minden hiába van, mindenről lement az
+illuzió.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>A könyvek ott vannak a polcon, kemény a táblájuk, aranyos a
+sarkuk, olyanok, mint a könyvformára csinált cukorkadobozok mikor
+már a cukorka kifogyott belőlük. Mintha üresek lennének a könyvek.
+Millió fekete betü van egy ilyen könyvben. Minek? Mi értelme?
+<span class="pagenum"><a name="Page_189" id=
+"Page_189">-189-</a></span> Egy ismeretlen könyvnek ünnepélyessége,
+izgalma elszökött. Az olvasott könyvek emléke sötét szivfájdalom.
+Akik olvasni tudtak, azok nem olvasnak. Azok tudnak legkevésbbé
+olvasni, akik legjobban olvastak. A nehéz és mély zene idegesit és
+kétségbeejt. A költészet szépsége s fájdalma félelmes, akiknek
+legjobb örömük volt, azok nem tudják most elviselni. Rengeteg lapot
+olvasnak, mert irtóznak tőle. A szinházi pletykákat tudják
+figyelmesen végigolvasni s a mozidarabok tartalmát olvassák a
+programmban áhitattal. Az érdeklődést, amely a legnemesebb
+literaturához nevelődött, valami tökéletes rossz csábitja
+legjobban, utánzat, bárgyuság, naiv ringy-rongy, kómikum, ez ád
+mosolyt és morbid gyönyörüséget azokra a félórákra vagy percekre,
+melyek a betünek jutnak a gondok közt és a gondolatok felett.</p>
+<p>A hallgatás uralmának is nevezheti napjainkat az a történetiró,
+ki jő majd az emberek történelmét leirni. Csodálatos képei vannak a
+hallgatásnak. Tartalékszázad ül az erdőben a fák alatt, az ütközet
+ropog, az emberek mind hallgatnak. Sebesültek vonulnak egymás
+nyomában hosszan, hallgatnak. Fogolyszállitmány ballag az uton fel,
+ezer ember, kétezer ember, egy se szól egy hangot sem. A trafik
+előtt egy sürü deputáció várakozik, mig az ajtót kinyitják és az
+aszfaltra néznek lefelé az emberek és nem beszélgetnek. Az
+élelmiszerüzlet előtt sorakozó asszonynép is hallgatag. Inkább van
+szavuk, mint a férfiaknak, de némák ahhoz képest, amit
+összeperelnének, pletykálnának, sugdolóznának, hogyha más világ
+lenne. Meg vannak csendesedve. Hallgatni <span class=
+"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> tudnak.
+Soha ennyi hallgatnivalójuk nem volt az embereknek. Az élet öröktől
+fogva olyan volt, hogy a legkivántabb szavakat nem mondták ki az
+ajkak. Nem merték, nem volt szabad, nem volt illő, nem volt
+alkalom, nem volt érdemes, nem voltak kéznél a szavak, nem tudták
+kifejezni az emberek, amit mondani legjobban szerettek volna
+életükben és az nem is volt talán benne a nyelvben. Mennyi
+hallgatag embert ismertem életemben. Gyermekkoruktól hallgatag
+természetek vannak, és vannak akik megtanulták a csendet és
+áttértek a hallgatásra. Amit beszélnek, az kényszerüség vagy illem.
+Szavaik nem az övék. Az ő szavaik nem hangzanak el és ugy távoznak
+ők innen, mint a némák. Mennyire nem fontos, milyen semmit jelent
+őnáluk a beszéd, mennyivel több, jelentékenyebb és valóságosabb az,
+amit hallgatnak. A normális beszélők, a közlékenyek, a fecsegők és
+a szószaporitók, azok kibeszélték magukat életükben? Ahogy a
+nyelvbotlást kijavitják, ahogy a tévedést helyreigazitják, ugy
+szokták fejben, magukban korrigálni a szavakat, amelyeket
+kimondtak, és amelyekkel nem voltak megelégedve, s amelyeket
+megbántak. Vannak sikerületlen, zavaros pillanatok társaságban,
+mikor az ember elkezd mondani valamit, észreveszi, hogy éppen
+másfelé figyeltek és elhallgat. Rosszul érzi magát az ember, a
+fejében fejezi be mondanivalóját és lopva néz körül, mintha a
+legidegenebb környezetben volna s szokatlan homályos benyomása
+támad. Ami az embert legjobban érdekli: a maga haláláról mindig
+hallgat. Egy férfi vagy <span class="pagenum"><a name="Page_191"
+id="Page_191">-191-</a></span> egy nő, ki világéletében a
+szerelemmel nem találkozott, ajkaira nem veszi föl a legigazibb
+szavakat. Két év óta, mióta az embereket elváltoztatták, a
+hallgatás mérhetelen mértékben jelentékenyebb lett a beszédnél.
+Amit beszélnek: a szárazföld, amit hallgatnak: a tengerek.
+Tulnyomó, határtalan a hallgatás. A dalok, amelyeket azóta nem
+daloltak, a vasárnapok kacajai, melyek elmaradtak, a meg nem
+tartott bálok zenéi, mind ebben a tengerben vannak. A millió s
+millió halottak szavai, melyeket hosszu életükben beszéltek volna,
+mind a tengerben áramlanak. Az élők mást beszélnek két év óta, mint
+amiket beszéltek volna, ha nem történt volna a történelem. Hol
+vannak eredeti szavaik? Mást mondanak a szavak, mint amit az
+emberek akarnak, vágynak, éreznek, mást mint amit sejtenek, mást
+mint ami a lélek életét meséli. A szó mostoha gyermeke a
+gondolatnak, de még a gondolat se szent igaz, a gondolaton tul a
+csend van és a csendben van minden igazság. Mindennek, ami a
+világon van, az igazsága nem ott hallgat az eltemetett katona
+fogain? Járt már valaha annyi hamis szó az emberi ajkakon, mint
+időnkben, vagy mindig ilyen hamis volt minden, amit beszéltek a
+földön? De annyian s annyian leszoktak és szoknak lefele a sok
+szóról, jóról-rosszról, a szavak hiusága, csalódása miatt,
+fáradtságból, kedvetlenségből. A ki nem mondott szavakat elhóditja
+a hallgatás. A hallgatagok szerzete szaporodik, ugy venni észre.
+Mintha örökös törvény borulna a fejünk fölött. Hol vannak szavaink,
+az élet eszményi szavai? Fönn fekete ég terül minden <span class=
+"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> fölé,
+ha lemegy a nap, szertelen apró csillag szikrázik az éjben. Talán
+azok a mi valódi szavaink.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Láttam, éreztem, tudom, hogy megy az és ujra s ujra elővett egy
+hangulat vagy micsoda s oly egyformán jött vissza, mint ugyanaz a
+kép egy muzeumban. A háboru ez: alkonyat, büvös violabibor ég,
+gyöngyszin levegő, a férfiak rajongó arccal, amelyre pirosan süt a
+nap, lóháton sereglenek össze s nem is nyulnak egymáshoz, csak
+összerohannak és hátrahanyatlanak a nyeregben, meghalnak. Jaj és
+zaj nélkül, csak szép zengés hallatszott felettük mindig. A lovak
+visszaszáguldoztak uj lovasokért. Messze, árnyékos zöld gyepen
+játszódott ez a kép és oly ünnepélyes volt mindig, hogy
+szivfájdalom volt arra nézni.</p>
+<hr class="tb" />
+<p>Meglepett egyszer-egyszer valaminek az olcsósága. Egy rózsát
+kérdeztem az utcán a virágos kofától, mi az ára. Tiz krajcár. Nagy
+és friss rózsa volt. Tiz krajcár. Mintha megsértettek volna. Egy
+cipőtalpalás, azt hallottam, huszonöt korona. Kedvem lett volna
+alkudni a kofával, de fölfelé, hogy hát tizenötért nem adja? Egy
+könyvnek az ára két-három korona. Ha négy korona, már drága. Tiz
+krajcárért egy Olcsó Könyvtár-füzetet kapni, melyből Horatius ódáit
+lehet elolvasni nemes forditásban. A költőknek igazolásukra lehet,
+hogy a virág is olyan olcsó. Mit csinálnak vajjon mind a költők
+most, akik életben vannak? Az idegen költők is, akik kevésbbé
+idegenek az embernek, mint a testvérek? <span class=
+"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span> Kiknek
+ugyanaz a világ ragyog és fáj, akiknek ugyanarra a halálra mered a
+szemük, akiknek lantalaku sziv van a mellükben, akik egy közös
+birodalomnak, a végtelenségnek futárjai? Kik összeénekeltek és itt
+együtt keringtek egy nagy mezőn és ugy nyujtják egymás felé most is
+a kezüket, mint a gyermekek, mikor a határban játszanak egy játékot
+összefogózva s a lánc hirtelen széjjelszakadt és ők kezüket tovább
+kitartják, remegnek ujjaik, nyugtalanul várják vissza a másiknak a
+kezét.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_194" id=
+"Page_194">-194-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>FELHŐRONGYOK</h2>
+</div>
+<h3>ÁLLÓHELY.</h3>
+<p>A szinházban volt állóhely vidéken, meg a cirkuszban, az
+intelligencia körlócái mögött. Meg a piacon volt egy állóhely, egy
+bizonyos megszokott hely volt a piacon, ahol az emberek
+összegyültek reggel a dobolást meghallgatni. Vagyis nem a dobolást,
+hanem amit kihirdetett a dobos, minekután a közönséget összedobolta
+volt. De mégis, mintha mégis inkább a dobszó kedvéért állottak
+volna össze a népek, olyan szép figyelemmel nézték a feketére vert
+községi dobot, hogy pergeti rajta a verőket a nagy testes pandur, a
+pandurok kántora, két gesztenyeszemét békésen sétáltatván a
+várakozók orcáin. Most, mikor e sorokat siettetem, erről a két
+szemről az jut eszembe, hogy magyar szemek voltak. És emlékszem az
+élet első éveiből, hogy szerettem a doboló tizedes-pandur mellett
+állani s szembe fordultam az emberekkel és néztem és néztem őket,
+hogy hogy hallgatnak. És emlékszem, mindig szerettem volna
+lerajzolni a sürü népeket ott a piacon meg a cirkuszban az
+állóhelyen is, meg a szinházban is az állóhelyen, mikor élvezve,
+gondolkozva mind a sokféle fej együtt egyfelé figyel mozgás nélkül.
+<span class="pagenum"><a name="Page_195" id=
+"Page_195">-195-</a></span></p>
+<p>Az állóhely életünk jelen napjaiban a mészárszékek, a
+szénpincék, trafikok, tejcsarnokok, zöldséges bódék előtt van itt
+Pesten. Ezek előtt a helyiségek előtt áll a nép, vagyis az a
+közönség, amelyet a városban népnek lehet mondani. Nem irni
+bátorkodom én erről a népről és erről a dologról, ami róla irni
+való lenne, fejfájást és végtelen fáradtságot tud csak az emberben
+csinálni. Remélem nem is veszi senki sem irásnak, amit a békéből
+itt maradt tollak most mivelnek. Hanem vágyom őket lerajzolni
+mindig, az embereket, mindig ha látom az állóhelyeken őket, és a
+rajzot eltenni. Mert tudom, az eleven kép eloszlik, széjjelmennek
+onnan az ajtók elől végre, bármennyire látszanak is mindennap
+mulhatatlanoknak és mozdulhatatlanoknak az egymás mellé tolult
+alakok. Például azt a népgyülést, amelyiket a Teleki-téren láttam
+ma reggel, jaj de kár hogy le nem rajzolta müvész. Valami feltárult
+tragédia csoportozatának, miszteriumnak, legendának, álomképnek, én
+nem tudom minek. Az állóhelyen ott állottak az élelmi fabódé előtt
+fekete asszonyok, tarkába kötött gyermekek és összement kis
+aggastyánok, akik oly sunyi nyütt kalapokban és sipkákban, oly lump
+nyakravalókban, oly esztelen bohó foltokkal kabátjukon, s oly
+óriási száraz és csámpás cipőkben állottak ottan, mintahogy a
+modern clownok szoktak volt felöltözni az orfeumban a néhai Európa
+üditésére. Egy ilyen kis öregnek ma a Teleki-téren piros
+keszkenővel volt a cipője átkötve, mintha foga fájna a lábának.
+Aztán katona, fiu, fiatal és idős leányok, meg szakácsnéfélék
+állottak <span class="pagenum"><a name="Page_196" id=
+"Page_196">-196-</a></span> ott a tömegben, ott az összevissza
+rendezett tömegben. Egy vak ember is állott ott közöttük. Fekete
+pápaszeme volt, botját nyomta lefelé, s a földre bámult. Valami
+megállitó, zavarba hozó idegen jelenség volt az egész: mind akik
+ott állottak, egy-egy nagy hasáb fát tartottak maguk előtt és
+ölelték a hasukhoz. És mind, de mind hallgattak és mind a földet
+nézték és mozdulat nélkül voltak mind. Bizonyára felvágni való fa
+volt az a hasáb fa mindőjöknél, főzni, melegiteni való fa, s ott
+vehették azt is a Teleki-téren egy másik hatósági bódéban. De
+valamilyen más látszatot keltettek vele, olyasmit, mintha bucsusnép
+volnának ők, a halálnak ajtajához zarándokoltak volna s elhozták
+volna magukkal a fejfát, kiki maga fejfáját. A bódé meg be volt
+zárva.</p>
+<p>Egy muszka huzott el ott a kocsiuton egy kézikocsit, lógatva
+fejét, mint az igáslovak szokták és arra volt fordulva a muszka
+feje is és ő nézte őket.</p>
+<h3>UJ LAP A TRAFIKBAN.</h3>
+<p>Ugy hijják: Rokkant-Ujság. A rokkant katonáknak akar a
+lájbzsurnáljuk lenni, szegényeknek. Ott van a pulton a trafikban,
+ott van a szinházi lap mellett, amelynek cimlapján mélynyomásban
+mosolyog egy büvös szinházi müvésznő, az Isten is áldja meg a jó
+szokásáért. Mert ha a szinházi müvésznők nem mosolyognának a
+szinházi revueben, igazán a mosoly bucsut rebeghetne ennek a
+világnak, ahol az ő szolgálataira nem reflektálnak. Jaj, kedves
+aranyos, aki a varázsló fényképen mosolyog, instálom csak nézzen
+igy szépen egyformán <span class="pagenum"><a name="Page_197" id=
+"Page_197">-197-</a></span> fölfelé, csak énrám nézzen könyörgöm,
+eszébe ne jusson oldalt kacsintani, mert meglátja maga mellett a
+pulton a Rokkant-Ujságot, tudom akkor a maga mosolya is elszökik
+vissza Bergengóciába vagy hová, honnét a mosolyt ide mihozzánk
+exportálják. Lássa, édes bámulatos, lássa már ujságjuk van a
+rokkantaknak. Mennyien lehetnek már ők, akik nem fognak jókedvvel
+dombról lefelé szaladni s nem fognak karral messziről hivogatni,
+vagy bucsut inteni, s kiknek drága szemeik kivesztek, mit gondol
+Magácska, büvös-bájos kivételes? Mennyien lehetnek, mikor érdemes
+már lapot alapitani nékik mint külön olvasóközönségnek, lássa csak.
+Ugy-e, hogy Maga, angyal, Maga is tud annyit a világról, hogy a
+lap, amelyet a rokkantaknak csináltak, lábra akar állani. Bizony
+egynéhány szerencsétlen kedvéért azt képtelenség megalapitani,
+szerkeszteni, nyomtatni, expediálni, adminisztrálni, minden. Maga
+oly fiatal, édes tulságos müvésznő, de talán emlékszik azért,
+mennyi minden másféle lapok teremtek a pulton a trafikban a régi
+világban. Biztosan bement a trafikba maga is, legérdekesebb
+gyönyörüség, anzikszot venni s látta a Bélyeggyüjtők Lapját, meg az
+ujabb és ujabb nett kicsi turflapokat és footbaall-ujságot meg
+azokat a bolondos vicclapokat, egyik a másik után született és
+egyik furcsább és butibb volt a másiknál, s ha meg is szüntek
+hamarosan, de mig fönnállottak, csupa vicc volt az életük. Aztán
+emlékszik, kérem szerelmesen, micsoda friss és friss irodalmi lapok
+bukkantak fel a trafikban, oly fura, képtelen vad füzetek, őrület!
+Azokat meginditották fiatal <span class="pagenum"><a name=
+"Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> emberek, vagy még fiuk,
+olyan valakik, akikről Magácska, bár zseniális az invenciója, nem
+is sejtette, amit ők tudtak magukról. Ők tudták, hogy ők a világot
+megrázzák majd és leteperik, megtapossák, felkapják, összevissza
+csókolják, megfürösztik az ő könyeikben, aztán befestik a világot
+aranyra vagy kékre, vagy zöldre vagy olyan szinre, mint a felhőzet
+hajnalban és megfogják, ráteszik a Földet a tengerre, hogy mindig
+ringatózhasson és kicsinálják, hogy sose kelljen meghalni senkinek,
+vagy az egész életet ugy ahogy van az égbe költöztetik valami
+határtalan pázsitra s ott táboroznak majd, örökös bálokat és
+hangversenyeket rendezve. Én nem tudom mit főztek magukban, az
+Isten tudhatja csak. Ezek a fiatalok, kezit csókolom, kávéházban
+ültek reggelig és még reggel is ott ültek és folyton cigaretteztek,
+mintha fogadásból szinának annyi cigarettet és a szemük olyan volt,
+mint a mellbetegeké, kiknek állandó lázuk van. És ha az utcán
+voltak, siettek, ugy siettek imádom (ide hallgat még Magácska?),
+mintha még aznap a világ végére kéne érkezniök és utközben folyton
+kiabáltak az utcán: jaj! és óh! De hallani nem lehetett
+kiáltásaikat, mert csak ugy belül, magukban kiabáltak, mikor az
+ember nem használ hangot. Ugy is lehet kiabálni, orditani, üvölteni
+lehet egy csepp hang nélkül, bizony! Olyan egy nagy bolondság volt
+akkor, drága cuki müvésznő, olyanokat csináltak és gondoltak és
+álmodtak az emberek, tiszta téboly! Olyan nevetségesnek és olyan
+hihetetlennek és olyan szentnek, oly szentséges szentnek látszott
+az élet. Tudja Maga? Hol <span class="pagenum"><a name="Page_199"
+id="Page_199">-199-</a></span> csináltatta ezt a remek nerz
+gallért? Nyolcezer korona, ez, ez, ez, nem is drága. Igen. Most ugy
+néz ki minden, mintha elvesztünk volna s többé soha meg nem
+találjuk magunkat. Nem? Jaj jaj. Lássa, megveszem a Rokkant-Ujságot
+és hazaviszem olvasni, mintha magam is a rokkantak közé tartoznám.
+Maga mosolyogjon, de az életben éppen ugy mosolyogjon, mint a
+felvételen, igazán, igérje meg.</p>
+<h3>KROPOTKIN.</h3>
+<p>Az ujságban olvastam, hogy Kropotkin Péter herceget a forradalmi
+kormány hazahivatja Londonból. Az ujságban most álmokat olvasok. Az
+ujságban földrenrengés mordul és didereg. Az ujságban erdőségek
+rohannak el. Az ujságon tenger csap által. Gejzirek lőnek föl az
+ujság érdes gyönge lapjáról. Északi fény mereng föl az ujság felső
+szélén. Mennydörgés rogyadozik lefelé az ujságban a sorokon. Az
+ujságon keresztbe bug és zeng és harsog el egy ideális zenehang, a
+világ végén áll egy orgona, abból érkezik ez a minden daloknál
+teljesebb hang: a Vox Humana. Csodálatos, csodálatos, – próbálom
+mondani magamban, de olyan fáradt vagyok és oly fáradt maradok és
+csak ugy maradok, mintha nem érdekelne semmi többé, mintha
+értelmemet a hosszu halál egészen a magévá tette volna s a világ
+életéből semmi, de semmi nem indithatná vissza dermedt
+felfogásomat. Mintha nem hinnék el semmit már, csak azért, mert
+valóság és mintha mindegy volna már az igazság is és a boldogság
+is. Kropotkint visszahivja <span class="pagenum"><a name="Page_200"
+id="Page_200">-200-</a></span> Oroszországba a munkások szövetsége
+s az orosz kormány üzen néki. Emlékezni próbálok, eszmélni.
+Kropotkin Péter herceg már évekkel elmult hetven éves, közelebb
+lehet már a nyolcvan esztendőhöz, mint a hetvenhez és az elmuláshoz
+talán közelebb van, mint a nyolcvan esztendőhöz. Lám megérte.
+Hazamehet Oroszországba, a szabad Oroszországba, a mély és magas és
+végtelen Oroszországba az emberek közé, kik oroszok, az oroszok
+közé, kik emberek. Mindenki jobban tudja mint én, kicsoda Kropotkin
+Péter herceg és mit müvelt ő langalló, tornyosuló, eltiport és
+korbácsolt és rettentő s áldott és megrekedt és hatalmas nagy
+életében. Bágyadtan emlékszem életének és a világért való
+háborujának hosszu könyvére, minden imádott könyvre sziv nélkül
+emlékszem és ugy vannak bennem mind a könyveknek betüi, melyeket a
+megbukott világban olvastam volt, mintha vizirássá váltak volna,
+mintha nem lenne semmi drága könyveimben, ha visszanyitnék beléjök,
+csak üres papirlapok. Mintha semmi értelme, semmi jelentősége nem
+lenne mindannak, amit az irás kezdetétől kezdve irtak könyvekben,
+mint ahogy koromfekete éjszakán az elmult nap égboltozatja nincsen.
+Nincs. Nincs meg. Mi az, hogy volt, hogy az egész földet lefogta
+végig, köröskörül és fényes világossága volt és grádicsos
+napsugarai és örökkévaló kéksége volt és fellegmammuthjai voltak és
+szivárványa volt és voltak felhői, szinezett felhői,
+szerelem-szinekben, óh-szinekben, a szem tulságos igényeinek
+szineiben, a bámulatnak szineiben, az álom, a mosoly, a boldogtalan
+<span class="pagenum"><a name="Page_201" id=
+"Page_201">-201-</a></span> andalodás szineiben, a lélek szineiben,
+a tehetség szineiben, a lehetetlenség szineiben, az igaznál igazabb
+szinekben.</p>
+<p>Kropotkin Péter herceg hadapród-iskolába járt. Sándor cár
+kedvelt testőrtisztje lett. A cári udvarban rózsa hévvel homlokán
+illant a zengő bálterem csillárjai alatt. Tudományokkal,
+bölcselettel foglalkozott. A népnek adta értelmét, céljait, az
+embereknek. Az udvarból a kunyhókba ment. Tanitott, lázitott,
+konspirált, bezárták, megszökött, számüzték Szibériába, földrajzi
+tudós volt, felfedező volt, szegény volt, menekült volt,
+szerencsétlen volt, elhagyta hazáját, Svájcban, Franciaországban
+éldegélt, bujkált letartóztatásokból üldöztetésekbe. A
+szociálizmust Bakuninnál kitalálta, teremtette, szervezte. Elvett
+egy elvtársnőt, tanitó volt, szerkesztő volt, nyomdász, agitátor
+volt, iró volt, történész volt. Londonban él harminc egynéhány éve.
+Hazamehet. Szabad lett Oroszország. Egy gyönge fehér agg
+hátrafordul, az ifjuság eszményeinek kész csarnokában találja
+magát. Mondhatatlan ez. A hallatlan álom teritékéhez ül, akinek
+szemei már tulságos fáradságban örökre hunyni igyekeznek. Egy
+gikszer ez, egy szabálytalanság a természetben és az ember
+tragédiájában. A teljesedés tárul őnéki: Oroszország. Kijegyzett
+csodálatos tanu Kropotkin herceg, megrenditő vőlegény. A másik, a
+végtelenség hatalmas gyermeke, Tolsztoj gróf, halott. A gróf
+meghalt, némaságot és tudatlanságot szenved a föld alatt,
+Oroszország földje alatt. A két sors az idő magaslatai felett
+egymással szembe mereng. Melyik boldogabb? Melyik boldogtalanabb?
+Melyik az istenibb?</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_202" id=
+"Page_202">-202-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>A BOLOND</h2>
+</div>
+<p>Az utca közepén egy ember megállott, az égre nézett és ugy
+tartotta fejét felfelé, aztán maga körül nézett és elhuzta kezét a
+homlokán, mintha levett volna valamit onnan. És elkiáltotta
+magát:</p>
+<p>– Jaj!</p>
+<p>És megint: Jaj! Jaj! Jaj! Jajgatott. Akik átmentek ott az
+uttesten, észrevették a jajgató alakot és megállottak csupa
+kiváncsiságból. Egy polgár oda is szólt neki:</p>
+<p>– Mi baja kérem?</p>
+<p>Azt hitte, rosszul lett az ember. De nem volt annak semmi baja,
+hanem szegény hirtelen megbolondult. Ránézett arra, aki szólt hozzá
+s azt mondta vissza:</p>
+<p>– Tavasz van!</p>
+<p>Az emberek összenéztek. Mintha valami külföldi szólt volna nekik
+a maga furcsa nyelvén. A bolond nézett rájuk és mosolygott, ahogy a
+bolondok mosolyognak az idegenekre. Zavar van az ilyen
+szerencsétlenek száján és orcáik ráncaiban gyötrelem, de szemök,
+akárcsak az igazságtól érintetlen gyermekszemek, egész és bizalmas
+és örülő tekintetet adnak. A bolond felmutatott az égre:
+<span class="pagenum"><a name="Page_203" id=
+"Page_203">-203-</a></span></p>
+<p>– Ni az ég! – azt mondja. – Mi van odafenn! És felnéző szemeit a
+nap átcsókolta fényével, ugy hogy a bolond szemei még jobban
+mosolyogtak.</p>
+<p>Az emberek is felnéztek, hogy talán repülőgépet látni, de nem
+volt az égen semmi.</p>
+<p>– Nincs ott semmi – mondták neki. – Mit látott odafenn?</p>
+<p>– Felhő, felhő – nyögte a bolond, azután szivni kezdte az orrát,
+mintha szaglászna valami szag után és azt mondta megint:</p>
+<p>– Vasárnap. De jó a vasárnap.</p>
+<p>A körülálló nép közt egypáran elnevették magukat. Hétköznap volt
+aznap. A bolond már egy fára nézett, amelyik a járda szélén állott
+abban a vasgyürüben, amelybe állitották.</p>
+<p>– Zöld lesz, zöld – monologizált – zöld, zöld. A népek arra
+néztek, nem láttak egyebet, egy nagy vörös plakátot láttak a fa
+mögött a falon. A fának eszméletlen, fátyolos ágazata közt egy rigó
+jelent meg és egyet furulyált.</p>
+<p>– Kérdez, – szólott erre a bolond. – Mit kérdez? – és rajongva
+figyelte a madarat. És a közben a bolond a kabátját kigombolta s a
+zsebeiből figyelmetlen kezeivel kiszedett mindenféle cédulákat és a
+földre engedte őket. Kenyérjegyet, zsirjegyet, lisztjegyet,
+cukorjegyet, szénutalványt, népfölkelési lapot, tiz összefüggő
+villamos jegyet, névjegyeket meg egynéhány papirkoronát és
+papirforintot. A körülállók odaszaladtak, mint a csirkék, mikor a
+kosárból a kendermagot kiszórják <span class="pagenum"><a name=
+"Page_204" id="Page_204">-204-</a></span> nekik és vig civakodással
+kapkodták föl a papirkoronákat és papirforintokat és a jegyeket
+mindet, csak a névjegyeket hagyták a kövezeten. A villamos vad
+emberhangokkal és édes csengéssel zugott el a kis tömeg mellett és
+az uttesten egy konfliskocsis meglegyintette lovát az ostorral és
+elsietett, mert attól tartott, hogy valaki majd fel akar ülni. A
+bolond a jegyeket szedegetők fölött nézett tova s a levegőbe csüngő
+szemeit könnyek futották be s kicsusztak alsó szemhéjain és a képén
+legörögtek és a kövezetre pottyantak, de könnyeit se vette föl
+senkisem. A rigó tovább repült a fáról, a bolond azt nézte s
+elindult, mintha utána akarna menni a madárnak.</p>
+<p>Az emberek követték. Várták, hogy mi következik még. Látták,
+hogy könnyezik és tisztában voltak már vele, hogy bolond és az
+üditette fejüket. A lovasrendőr figyelmessé lett és az egyik
+sarkantyuval szépen hátraforditotta lovát a kis csoport után. A
+bolond ment elől az uttesten és a muszkákat, akik egy szekeret
+huztak, a szivére téve kezét és a fejét elragadtatással csóválva,
+megszólitotta:</p>
+<p>– Emberek, emberek!</p>
+<p>A muszkák nem tudták, mit akar tőlük, unalommal néztek el róla s
+huzták tovább a szekeret, azok pedig, akik a bolond után csődültek,
+szájról-szájra adták vihogva, hogy a bolond mit mondott: emberek,
+emberek.</p>
+<p>A bolond szája teli volt az édeses levegővel és az orra teli
+volt a langy tavaszi széllel és a szeme teli volt <span class=
+"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> az égi
+fényes kékkel és a füle teli volt egy arany zugással, ami nem a
+város zenebonájából jön, hanem a tengerek szinjátszó nagy
+kagylóiból talán. És ugy ment a bolond előre, mint azok szoktak
+hazamenni, akik leitták magukat az italmérésben. Egyik oldalon a
+járdán tanitónők, gépirónők, elárusitónők, kalaposnők, varrónők,
+egyetemi hallgatónők, gimnázista és kereskedelmistanők, és
+telefonistanők és pincérnők siettek, mert dél volt és mind ebédelni
+mentek. A bolond a naptól világos arcával arra fordult és olyan
+hang jött a száján, mintha hegedü vagy trombita lenne mellébe
+rejtve:</p>
+<p>– Nő, nő, nő, nő, – hangoztatta mindig erősebben, mintha danolna
+vagy orditani kezdene.</p>
+<p>Azok meg ott a járdán néztek erre meg amarra s csudálkoztak,
+mert ők mind hivatalnokok, meg tanitók, meg munkások voltak, és
+észre se vették, hogy ez az esztelen hang őket illeti. Siettek
+tovább, elmerülve gondjaikba.</p>
+<p>Az emberek meg egyre jobban mulattak és egyre szaporodtak és
+siettek a bolond után, mert a bolond ugyancsak sietett. Éppen a
+nyugatihoz ért s ott hirtelen meglátta a budai hegyeket. Mintha
+csak az kellett volna neki, hogy egészen kitörjön rajta, megszaladt
+és a zöld hegyeknek tartott és az ajkán még mindig zengett és
+üvöltött az a szó hogy nő, nő, nő! És szaladt és az egész utca
+utána szaladt, de nem tudták elérni, megszaladt Budának és eltünt a
+szemük elől. Még most is szalad, ha meg nem fogták.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_206" id=
+"Page_206">-206-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>PROLÓGUS<br />
+<span class="smaller">EGY HANGVERSENYHEZ, AMELYET A ROKKANT KATONÁK
+JAVÁRA TARTOTTAK</span></h2>
+</div>
+<p>Az embert nézem, mert én is ember vagyok. Szeretem magamat, mert
+meg kell halnom és mert élek. Ugy szeretem magamat, olyan nagyon,
+olyan erősen szeretem magamat, olyan végtelenül, oly elfogultan
+szeretem én magamat, hogy azt is mindet szeretem, ami hasonló
+hozzám a teremtésben. Szeretem a másik embert, az én embertársamat.
+Ránézek, egy hang dereng bensőmben: óh!</p>
+<p>Kezem magától kinyulik, meg akarom fogni egy másik embernek a
+kezét. Nincs neki. Neki hiányzik a keze. Rám tekint, a két szemében
+bánat van és csalódás és alázat.</p>
+<p>Egyszer csak kisüt és felzendül a tavasz. Inaimban édes indulat
+gerjed: jaj, fussunk, gyere, le a zöld dombon nevetve, friss
+szélben lebegő hajakkal. A völgyben ibolya kéklik, szakasszunk
+ibolyát! Szaladjunk! A másik ember nem mer. Áll. Nem jöhet szegény.
+Két mankóra nehézkednek vállai, előre hajlik a háta, a feje le van
+ereszkedve. Bénák a lábai.</p>
+<p>Én lelkendezném: nézd, te, a felhőket, nézd csak mennyi szinük
+van, akár az álomnak. De gyönyörü, de érthetetlen gyönyörü. Ni a
+madár, hogy szárnyal <span class="pagenum"><a name="Page_207" id=
+"Page_207">-207-</a></span> odafenn a kék levegőben, sebesen és
+egyenesen, mint a cél a világon és nézd, hogy tünik el oly
+hangtalan, mint a gondolat és oly szépen, mint az élet. Láttad? Az
+a másik ember erőtlen hangon azt mondja: Nem láttam. Nem látok
+semmit. Minden, amit mutattok nekem, fekete. Én megvakultam,
+világtalan vagyok.</p>
+<p>Kérdeném az ismeretlentől, aki szembe jön velem: Te, ki vagy?
+Hogy hínak? Hogy vagy, mondd? Hová mégy? Mit tartasz a világon
+legjobbnak? És mit tartasz a legrosszabbnak? Te mit gondolsz, miért
+élünk? Gondoltál már te is, mondd, a boldogságra? Te tudod mi az? Ő
+néz téged és ajkai rebbennek és két kezével magyaráz valamit és a
+két fülére mutat ujjaival. Ő nem tud beszélni és nem hallja, mit
+beszélnek hozzá. Ő süket és néma lett itt a földön. De lát és néz
+és két szeme benne van az én két szememben és az ő szemeiben is
+lélek és értelem mutatkozik. Ott hagyom? Jól esik tovább mennem?
+Semmi közöm ő hozzá?</p>
+<p>Figyelek rá. Neki nincsenek szavai, mégis akar velem beszélni.
+Erőlködik. Nekem vannak szavaim. Én ne tudjak vele beszélni? Én
+nyomorultabb legyek, mint ő? Én ne értsem meg őtet? Én meg fogom
+érteni. Én jeleket adok neki, mintha néma volnék én is és megértjük
+egymást, mintha ő is tudna beszélni. Én a sóhaját meghallom, mert
+olyan, mint az én sóhajom, oly halvány s oly érthető, oly
+olvasható, olyan ismerős és olyan csodálatos.</p>
+<p>A vakot pedig meg fogom simogatni, az ő tapintása olyan finom,
+hogy ő lát az ő tapintásával, látja, <span class="pagenum"><a name=
+"Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> hogy ember vagyok és nem
+bántani akartam érintésemmel. Én jó leszek hozzá s az a jóság a kék
+ég boltozathoz fog hasonlitani, olyan magosan és köröskörül és
+tisztán borul kettőnk fölé. Ő neki a jóság a legszebb látnivalót, a
+kék eget visszaadja. Én a vakot átvezetem az életen, mint egy hidon
+és ő nem fog félni.</p>
+<p>Én annak, akinek keze nincsen, annak az arcához tartom a
+letépett rózsát, szagolja meg. Az ő arca elmosolyodik, mert el
+szoktunk mosolyodni, ha megszagoltatják velünk a virágokat. Én a
+nyomorék lelkének annyit adhatok, amennyit elvettek a testéből.</p>
+<p>Ha nem tudnék kifogni avval az ő szerencsétlenségükön, hogy
+segitek rajtok, akkor én érezném nyomoréknak magamat. Istenem, én
+boldog akartam lenni. S éreztem mindig, hogy másokra is szükségem
+van: más emberekre, barátokra, testvérekre, kik olyan boldogok
+legyenek, mint én magam, hogy lássam magam előtt, mi a boldogság.
+Az én boldogságom egy boldog világ. Lehetek-e még boldog, boldog
+egyedül egy boldogtalan világon? Ők is mind boldogok akartak lenni,
+akik világtalanok és bénák lettek. Mennyivel inkább csalódtak ők!
+Nekem örök életemben bocsánatot kell kérnem ő tőlük, mert nekem
+annyival több maradt, mint ő nekik.</p>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_209" id=
+"Page_209">-209-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>TARTALOM.</h2>
+</div>
+<ul class="TOC">
+<li>Előszó <span class="ralign"><a href="#Page_5">5</a></span></li>
+<li>A szív albumába <span class="ralign"><a href=
+"#Page_7">7</a></span></li>
+<li>A kutya meg a veréb <span class="ralign"><a href=
+"#Page_10">10</a></span></li>
+<li>Nyakkendők <span class="ralign"><a href=
+"#Page_13">13</a></span></li>
+<li>Mikor az embert összetévesztik <span class="ralign"><a href=
+"#Page_16">16</a></span></li>
+<li>Gondolatok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_18">18</a></span></li>
+<li>Az élet dolgai <span class="ralign"><a href=
+"#Page_21">21</a></span></li>
+<li>M. A. E. <span class="ralign"><a href=
+"#Page_32">32</a></span></li>
+<li>Hatan a kupéban <span class="ralign"><a href=
+"#Page_35">35</a></span></li>
+<li>Nefelejcs, árvácska <span class="ralign"><a href=
+"#Page_39">39</a></span></li>
+<li>Adyt bántják <span class="ralign"><a href=
+"#Page_42">42</a></span></li>
+<li>Szemek, arcok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_44">44</a></span></li>
+<li>Szegény ember, gazdag ember <span class="ralign"><a href=
+"#Page_47">47</a></span></li>
+<li>A csirkekolera <span class="ralign"><a href=
+"#Page_50">50</a></span></li>
+<li>Unod <span class="ralign"><a href="#Page_53">53</a></span></li>
+<li>Tizennyolcéves katona <span class="ralign"><a href=
+"#Page_57">57</a></span></li>
+<li>A népek irkája meg a földabrosz <span class="ralign"><a href=
+"#Page_61">61</a></span></li>
+<li>1916. julius 13. <span class="ralign"><a href=
+"#Page_65">65</a></span></li>
+<li>A csók <span class="ralign"><a href=
+"#Page_67">67</a></span></li>
+<li>Görbén megy a ló <span class="ralign"><a href=
+"#Page_69">69</a></span></li>
+<li><span class="pagenum"><a name="Page_210" id=
+"Page_210">-210-</a></span></li>
+<li>Volt, hol nem volt <span class="ralign"><a href=
+"#Page_72">72</a></span></li>
+<li>Füst <span class="ralign"><a href="#Page_75">75</a></span></li>
+<li>Az ujságpapirról <span class="ralign"><a href=
+"#Page_78">78</a></span></li>
+<li>Erdélyiek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_81">81</a></span></li>
+<li>Köszönöm, nem kérek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_83">83</a></span></li>
+<li>Gyermekek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_86">86</a></span></li>
+<li>Kabát és kabáttolvaj <span class="ralign"><a href=
+"#Page_88">88</a></span></li>
+<li>Az asszonyok a bolt előtt <span class="ralign"><a href=
+"#Page_91">91</a></span></li>
+<li>Bélyeget adnak <span class="ralign"><a href=
+"#Page_94">94</a></span></li>
+<li>Levél <span class="ralign"><a href=
+"#Page_96">96</a></span></li>
+<li>Kávé, dohányzás, premiére, minden <span class="ralign"><a href=
+"#Page_99">99</a></span></li>
+<li>Keresik egymást <span class="ralign"><a href=
+"#Page_101">101</a></span></li>
+<li>Szalmavirág <span class="ralign"><a href=
+"#Page_104">104</a></span></li>
+<li>„Tegye azt!“ <span class="ralign"><a href=
+"#Page_107">107</a></span></li>
+<li>Azt mondják <span class="ralign"><a href=
+"#Page_110">110</a></span></li>
+<li>Püspökladány <span class="ralign"><a href=
+"#Page_113">113</a></span></li>
+<li>Dátum <span class="ralign"><a href=
+"#Page_116">116</a></span></li>
+<li>Példa nélkül lesz <span class="ralign"><a href=
+"#Page_119">119</a></span></li>
+<li>Vaskrajcár <span class="ralign"><a href=
+"#Page_122">122</a></span></li>
+<li>Szivaros <span class="ralign"><a href=
+"#Page_124">124</a></span></li>
+<li>Francia kenyér <span class="ralign"><a href=
+"#Page_127">127</a></span></li>
+<li>Szinház <span class="ralign"><a href=
+"#Page_129">129</a></span></li>
+<li>Fátyol <span class="ralign"><a href=
+"#Page_132">132</a></span></li>
+<li>Románok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_135">135</a></span></li>
+<li>Békeajánlat <span class="ralign"><a href=
+"#Page_138">138</a></span></li>
+<li>Hindenburg meg a többi baba <span class="ralign"><a href=
+"#Page_141">141</a></span></li>
+<li>Béke meg zsemlye <span class="ralign"><a href=
+"#Page_144">144</a></span></li>
+<li>Téli hang <span class="ralign"><a href=
+"#Page_147">147</a></span></li>
+<li>Aranysarkantyu <span class="ralign"><a href=
+"#Page_150">150</a></span></li>
+<li><span class="pagenum"><a name="Page_211" id=
+"Page_211">-211-</a></span></li>
+<li>Boldog <span class="ralign"><a href=
+"#Page_153">153</a></span></li>
+<li>Tizenkettő <span class="ralign"><a href=
+"#Page_155">155</a></span></li>
+<li>A gólem <span class="ralign"><a href=
+"#Page_159">159</a></span></li>
+<li>A madarak <span class="ralign"><a href=
+"#Page_163">163</a></span></li>
+<li>Egy krajcárért <span class="ralign"><a href=
+"#Page_166">166</a></span></li>
+<li>Korcsolyáznak <span class="ralign"><a href=
+"#Page_168">168</a></span></li>
+<li>Gyufa és egyéb elbeszélések <span class="ralign"><a href=
+"#Page_170">170</a></span></li>
+<li>Varjak és mások is <span class="ralign"><a href=
+"#Page_174">174</a></span></li>
+<li>Krónika vagy miféle <span class="ralign"><a href=
+"#Page_177">177</a></span></li>
+<li>A föld <span class="ralign"><a href=
+"#Page_181">181</a></span></li>
+<li>Kisértet a Fehér Házban <span class="ralign"><a href=
+"#Page_184">184</a></span></li>
+<li>Egy noteszból kitépett levelek <span class="ralign"><a href=
+"#Page_188">188</a></span></li>
+<li>Felhőrongyok <span class="ralign"><a href=
+"#Page_194">194</a></span></li>
+<li>A bolond <span class="ralign"><a href=
+"#Page_202">202</a></span></li>
+<li>Prológus <span class="ralign"><a href=
+"#Page_206">206</a></span></li>
+</ul>
+<hr class="chap" />
+<p><span class="pagenum"><a name="Page_212" id=
+"Page_212">-212-</a></span></p>
+<div class="chapter">
+<h2>SAJTÓHIBÁK HELYREIGAZITÁSA.</h2>
+</div>
+<p>A <b>194. oldalon</b> felülről 2-ik sorban „körlécei“ helyett
+„körlócái“ olvasandó.</p>
+<p>A <b>198. oldalon</b> felülről 3-ik sorban „mit“ helyett „amit“
+olvasandó.</p>
+<p>A <b>200. oldalon</b> felülről 13-ik sorban „Bágyadtan“ kezdetü
+mondat egészen a pontig helyesen igy olvasandó: „Bágyadtan
+emlékszem életének és a világért való háborujának hosszu könyvére,
+minden imádott könyvre sziv nélkül emlékszem és ugy vannak bennem
+mind a könyveknek betüi, melyeket a megbukott világban olvastam
+volt, mintha vizirássá váltak volna, mintha nem lenne semmi drága
+könyveimben, ha visszanyitnék beléjök, csak üres papirlapok.“</p>
+<p>A <b>201. oldalon</b> felülről 2-ik sorban „tehetetlenség“
+helyett „lehetetlenség“ olvasandó. – Az 5-ik sorban pedig
+„rózsahévvel“ helyett „rózsa hévvel“ olvasandó.</p>
+<hr class="chap" />
+<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75651 ***</div>
+</body>
+</html>
+
diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt
new file mode 100644
index 0000000..6312041
--- /dev/null
+++ b/LICENSE.txt
@@ -0,0 +1,11 @@
+This eBook, including all associated images, markup, improvements,
+metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be
+in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES.
+
+Procedures for determining public domain status are described in
+the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org.
+
+No investigation has been made concerning possible copyrights in
+jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize
+this eBook outside of the United States should confirm copyright
+status under the laws that apply to them.
diff --git a/README.md b/README.md
new file mode 100644
index 0000000..aef5486
--- /dev/null
+++ b/README.md
@@ -0,0 +1,2 @@
+Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for
+eBook #75651 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75651)