1 files changed, 7096 insertions, 0 deletions

diff --git a/75636-0.txt b/75636-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..bef00c4
--- /dev/null
+++ b/75636-0.txt
@@ -0,0 +1,7096 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75636 ***
+
+
+AZ ÉRDEKES UJSÁG KÖNYVEI
+
+SZERKESZTI: KABOS EDE
+
+MÓRICZ ZSIGMOND
+
+NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL
+
+BUDAPEST
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA
+
+NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL
+
+IRTA
+
+MÓRICZ ZSIGMOND
+
+BUDAPEST
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA
+
+LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST.
+
+
+
+
+NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL.
+
+
+BALÁZSNAP.
+
+Kint zuzmarától csillognak a fák. A nap alkonyodóra ereszkedik, de a
+sugarai csak opálosan tudnak átszürődni a fátyolos egen s a befagyott
+ablakokon.
+
+A vendégek a gyors sötétedésben egyre-másra készülődnek, Csak ugy
+titokban szökdösnek el, hogy a fiatal házigazda észre ne vegye, mert
+Balázs, hogy először tart a maga házánál névnapot, nagyon is ki akar
+tenni magáért. Már is harmadnapja tart.
+
+A kis háziasszony a tulsó szobában sorra csókolózik a nagy bundákba,
+kendőkbe az orruk hegyéig bepólyált asszonyságokkal, akik jó, kötő mellé
+szoktatott férjeikkel egyenként szöknek világgá s a csengős szának
+egymás után futnak ki a ropogós sima havon.
+
+Most látszik meg ki a jó férj. Aki a felesége szavára megy, s még ő tesz
+ugy, mintha igenelené: bizony már ideje! Nagyon benne vagyunk a
+másnapba. Már a nap is lefelé áll, mikor érünk még haza!
+
+– Hát édes lelkem, Pólikám, – ölelgetik, csókolják végig a friss drága
+kis háziasszonyt, nagyon szép volt, nagyon jó volt, remélem Imre napján
+vissza adjátok a vizittet.
+
+Még egyszer erős, tapadós csók, aztán az utolsó jó emberes asszony is
+elmegy.
+
+De a jóféle cimborák azok még bent vannak a nagy szobában és most kezdik
+istenigazába szidni Tisza Kálmánt.
+
+Az asszonyok ott állanak a hátuk mögött s nyüglődve, ki hogy van
+szoktatva, durcáskodva, veszekedve uszitják a férjüket.
+
+– No, gyere már, gyere már.
+
+– Elég volt már a jóból.
+
+– No gyere már. Maga is ne tartóztassa már annyira, Balázs.
+
+– Hogyne menne! – kiált fel kacagva Balázs, – Három napig innen senki
+egy tapodtat se megy!
+
+Nagy kacagások vannak. Akkorákat kacagnak, hogy a vén falak szinte
+megreszketnek bele. Balázs elnyűhetetlen, fáradatlan, egyre dirigálja a
+cigányt:
+
+– Mircse, a nótám!
+
+És ezredszer fujja el a nótáját:
+
+  Az életem gyászban,
+  Dobra verik házam…
+  Elhagyott a galambom is végül:
+  De! Nem élhetek muzsikaszó nélkül!
+  Nem élhetek muzsikaszó nélkül!
+
+Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat. Ugy
+érzik az emberek a nagy fölfordulást. A levegő tele van, a váltók ugy
+usznak a levegőben mint ősszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy
+olyan sirva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet
+elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos
+levegője.
+
+– Huzzad, Mircse, huzzad, szakadjon meg benned a gyanta!
+
+Vastag, kurta nyakát megfesziti s harsogva nevet Balázs. Maga is olyan,
+mint egy cigányprimás, a jó háromnapos ivásba egészen belefeketedett
+már, a szakálla is keményen borostásodik a bőrén, csak a foga csillog
+fehéren, erősen, harapósan. S a torka nem akar berekedni.
+
+– Abcug Tisza Kálmán, ides jó cimborám, az isten áldjon meg, abcug Tisza
+Kálmán.
+
+Egymás nyakába borulnak az urak, csak ugy, teli szivük csillapitására.
+Megölelik egymást, megveregetik egymás széles hátát s kivágják az
+öklüket a nótára, mert ez a nóta ez kiszedi a szivet, kicsalja a
+pénzüket s felpukkantja a honfibút!
+
+– Abcug Tisza Kálmán. Az annya piros viganóját, mer minden jó vóna, csak
+Tisza Kálmán szegre ne akasztotta vón a bihari pontokat!
+
+– Abcug!
+
+– Huzzad Mircse, szakadjon meg abba a gyanta, aki a magyarnak magyar
+ellensige!
+
+Ellankadva, elbusulva, kitárt karokkal, összeölelkezve, dalolják ujra
+meg ujra a nótát, amely megvigasztal s szinte zokognak a nagy érzéstől,
+mikor tele tüdővel kieresztik a hangot.
+
+Hirtelen zenebona lett.
+
+Egyik fiatal férj kiállott a társaságból a felesége szavára s menni
+készült.
+
+– Ohó, – rikkantott fel Balázs, – mi az!…
+
+S játékos ordinárésággal támadt rá a kis asszonykára:
+
+– Kezit csókolom, mit akar maga az urával!…
+
+– Ideje már menni, Balázs! – illegette formás kis derekát a vendég
+asszonyka, aki mások tudta nélkül már dél óta elkeseredett harcot
+folytatott az urával.
+
+– Innen, kezitcsókolom?… Nyirjeshátrul, kezit csókolom!… Ejnye, hát azér
+gyüttek ide, hogy el is menjenek!… Ajnye csókolom a kisztihandját, ne
+tessen már ilyen ellensigem lenni!
+
+– Ugyan hiszen már mindenki elment.
+
+Balázs felhorkant:
+
+– Ónnye, de belehetek kaptázva, hogy én ezt nem vettem észre.
+
+– Hát ides cimborám, bizony itt be vagyunk lapatyolva mindnyájan. Nézd
+csak ezis, hogy bekormodzott, kend is benótázott, kelmed is bemordult,
+mind bepocsékoltunk itt emberségesen. Csupa fölpingált képeket viselünk
+itt, mert ugy ki vagyunk kefélve, hogy no! Jó kis mulatság volt ides jó
+cimborám, az isten áldjon meg érte, de most mán visz az ördög.
+
+– Majd adok én annak az ördögnek, – fenyegetőzött Balázs, – aki csak
+egyet is el akar vinni az én vendégeimből.
+
+– Ugyan, hiszen már csak hárman vagyunk asszonyok, a többi mind elment!
+
+– Hű azt a ropogóját, hogy ezt észre nem vettem!
+
+S nagy mozdulattal ment a vendégei után.
+
+A fiatal asszonyka egyszerre komoly lett és szigoru.
+
+– No ne töltsd az időt tovább. Nem tudom mi van otthon a gyerekekkel,
+már majd megbolondulok.
+
+S durcásan összerántotta magát. Az ura hümmgetett s pakolt.
+
+Ha megindul a bomlás, azt nem lehet többet megállitani.
+
+A másik két asszony is neki állott a maga korhely urának, akik gőzös
+képpel állották az ostromot.
+
+A kis háziasszony jött be. Szives arccal, lapos pillantással,
+vendégkeregető marasztalással.
+
+– No ne siessetek még…
+
+– Muszály lelkem…
+
+– Muszály?… No hát az más…
+
+Balázs rontott be kivülről.
+
+– Hol a puskám! – rikoltotta. – Hát te hogy engedhetted el őket, –
+támadt a feleségére.
+
+– No ne légy illetlen, – szólt rá furcsa, előkelően nyafka hangon az
+asszonyka.
+
+– Illetlen! Hát én illetlen vagyok, ha a vendégeimet marasztalom! –
+kiabált Balázs. – Hiszen most kezdődik az istenigazában való!… Hisz ez
+még csak kóstoló volt a mulatáshoz!
+
+– Hát isten áldjon meg édes szivem, – csókolta szájon a bucsuzó fiatal
+asszonyt a háziasszonyka, nem is ügyelve az ura lármájára.
+
+Balázs érezte, hogy csatát vesztett. Itt már bomlik minden.
+
+– Hát menjetek a fenébe, – kiáltotta, – ha menni akartok. Nem vagytok
+igaz magyarok! Pecsovicsok vagytok.
+
+Komor lett, a homlokába rázta a göndör haját, lehuzta a szemöldökéig s
+felduzzasztotta vastag ajkait. Fehérrel fordult fel a szeme.
+
+– Ni ides cimborám, te is ki vagy csipkézve, Balázs! – ölelte nyakon
+egyik pajtás.
+
+– Menjetek a hét keservesbe. Ha ilyen cimboráim vagytok, hogy itt tudtok
+hagyni.
+
+Nagy bánat és nagy harag volt a szivében. És nagy mámor a fején. Ugy
+feküdt rajta, a homlokán ugy ült, mint egy öreg suly, amely bebóditja.
+
+Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt kedvvel
+nézte, hogy mennek a vendégei.
+
+A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kutnál. A kis tarka bornyu
+elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére itt maradtak
+volna.
+
+Kár lett volna érte, mondta magában s elmosolyodott.
+
+Most már könnyebb szivvel fogott kezet a szánon ülőkkel.
+
+Hanem mikor az utolsó vendég is elment s a nap lebukott a fák között és
+gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek szeszélyes szövése
+maradt már meg a zuzos virágos világon, s a cigányok kezdtek
+felpakolózni a parasztszánra, a cimbalommal nagybőgővel: még egyszer
+fellobbant benne a magyar mámor. A bortkóstolt embernek a szertelensége.
+
+– Le onnan morék! – rivalt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy tapodtat se
+innen!
+
+Bekergette őket.
+
+A cigányok savanyu arccal szedelkőztek s kászolódtak vissza a házba,
+ahol a fiatal asszony már takarittatni akart.
+
+– Maga mit akar ezekkel a cigányokkal?
+
+– Én?… Mulatni akarok!
+
+A fiatal asszony egyszerre hátat forditott s az arca elkedvetlenedett.
+Balázsnak már ötödik érzéke volt rá, hogy a feleésge kedve változását
+megérezze, de ma nem törődött vele.
+
+– Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem is
+láttalak három napja!
+
+Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt forgatva,
+a szája mereven legörbült. De a hangja szelid volt, nyüglődő, mint egy
+beteg gyermeké s a vállait fázósan felvonta a nagy bundában, amelyet
+magán tartott még, hogy a belső fázékonyságot enyhitse.
+
+– No kérem, ne izetlenkedjék!…
+
+– Cigány! csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját!
+
+Kirugta a lábát s táncra kezdte illegetni magát.
+
+Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének olyan gyilkos
+pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte orditani, azon a jó reszelősre
+kopott hangján, hogy:
+
+  Az én rózsám kis kunyhója,
+  Többet ér mint Buda vára!
+  Buda vára az országé,
+  De a gunyhó a rózsámé! Ugye Pólika!
+
+Az asszonyka kihuzta a nyakát a nagy prémes bundából, fejedelemasszonyi
+kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon benne.
+
+– Figyelmeztetem, Balázs, hogy…
+
+– Ne figyelmeztessen engem Pólika, mikor az én rózsám kökényszeme
+
+  Többet ér, mint Szabolcs megye,
+  Szabolcsmegye az uraké,
+  De a rózsám csak magamé!… Hijjuj! Hujjujujuj!
+
+S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. El kezdte forgatni
+veszekedetten.
+
+De az asszonyka megkeményitette magát. Merev volt, mint egy
+márványszobor s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két karon
+kellett, hogy emelje.
+
+Meg is unta s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem enged.
+
+– Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta s a szeme szikrákat szórt.
+
+– Semmit, – nyögdécselte a lábra állitott asszonyka s izetlen érzéssel
+forditotta el az arcát.
+
+Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorru, fekete cigányembernél, de
+tudta, hogy abszolut hatalma van rajta a nagy szürke szemeinek, aranyos
+hullámu sötét barna hajának, a szemöldökéig vágott dus frufrujának.
+
+Balázs csak nézte, nézte a sötét homályu szobában a feleségét. Az utolsó
+sugarak aranyos gyikokat loptak ebbe a sötét hajrengetegbe. Szerette
+volna felkapni s egy roppantással vele együtt megszünni ebben a szilaj
+pillanatban, de csak azt mondta lassan, neki keseredetten.
+
+– Mért bánt maga engem, Pólika?
+
+– Mert megérdemli.
+
+– Meg?… Mivel?
+
+– A magaviseletével.
+
+– Hát hogy viselem én magam?
+
+– Illetlenül.
+
+– Illetlenül?
+
+– A legnagyobb mértékben.
+
+– Hm. Mivel?
+
+– Azzal, hogy itt muzsikáltat magának.
+
+– Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom magamat!
+Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög rajtam. Ez
+illetlen dolog! Pólika!
+
+– Nagyon természetesen.
+
+– Na hát az anyád…
+
+– Csak káromkodjon. Még ez hiányzik!
+
+– Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három aggszüz
+nénéd Bodonyba!… Tudod!
+
+– Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki.
+
+– Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én kinevellek!
+
+– Csak tessék.
+
+– Hát… dalolsz velem egyet, Pólika?
+
+– Szó sincs róla!
+
+– Egyet!…
+
+– Egyet sem!
+
+– Pólika: Csak egyet!
+
+– Nem!
+
+– Nem?
+
+– Nem!
+
+Balázs megtörülte a homlokát s beleharapott vastag ajkába.
+
+– Csak egy picit Pólika, csak egy kis kurtát…
+
+– Hagyjon békét!
+
+– Pólika! Nézze angyalom, én most részeg vagyok.
+
+– Azt látom.
+
+– Én ittam, Pólika! ittam!…
+
+– Elég kár.
+
+– Ha én iszok, én meg vagyok veszve Pólika! Én meg vagyok veszve! Én nem
+élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha én velem itt most nem dalol egyet!… De
+tiszta szivibül!… De vigan Pólika,… De ropogósan, az anyád piros… viga…
+nóját…
+
+– Szégyelje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó!
+
+Balázs felmagasodott. Kinőtt.
+
+– Kocsmába?… Azt mondod, Pólika?
+
+Egy hosszu pillanatnyi szünet szakadt közéjük.
+
+– Danolsz, Pólika?
+
+Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesujtóan.
+
+Balázs szinte felorditott ezen a hajthatatlanságon. Aztán
+visszaszoritotta a gégéjébe a hangját.
+
+– Banda! – fuldokolt. – Előre. Indulj… Hát ha a kocsmába, kocsmába!
+
+A cigányok ijedten somfordáltak kifelé.
+
+Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az ugy állott a
+sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő.
+
+Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a vállára
+vetette s kilépett a tornácra.
+
+Végig nézett az udvarán.
+
+– Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se…
+
+Épen ekkor huzódott le az ákácokon tul a nap. A szél erősebb lett s a
+fáról zuzmarát rázott az ember arcába.
+
+Egyik térdére a primást ültette, másikra a kontrást s rá kellett nekik
+kezdeni a Rákóczi-indulót. Igy szaladt ki velük a szán. Gergő hajtotta,
+a vén kocsisuk.
+
+– Isten áldjon, kis feleségem – gondolta s nem tudta, hogy az asszony
+ott áll nagy könnyes szemeivel az ablakban s szeretne utána sikoltani.
+De nem tette.
+
+A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok, a nótás
+szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyiri dombokon futó utra,
+Balázs lehiggadt.
+
+A hideg megszijta egy kicsit, elmult a hősége. Hát persze, Pólikának
+igaza van… De ha már benne vagyunk mi csinájjunk…
+
+Aj, de jó volna most odahaza lenni. Összebujni az asszonykával s
+megpletykálni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került
+ugyan, de volt is minden, fulásig, doszt.
+
+Egyszerre észrevette magát.
+
+– Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe akartok
+kocsikázni!… Mars!
+
+A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedüről, klárinétról.
+
+– Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék örüjjenek a
+sonkátoknak!
+
+Mind lekergette őket a havas utra. Bőgőstül, cimbalmostul.
+
+– A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jól esik.
+
+Ott felejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt s vele
+tovább szaladt a szán, mint a nyul.
+
+– Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc Gergő, amint beértek a
+városba.
+
+– A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, mint a
+kutya.
+
+S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sir az most… Pityereg…
+No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De legalább most
+megtanulja tisztelni az urát!
+
+A szél a szemébe csapott s jobban lehuzta az orrát is a nagy rókaprémbe.
+
+
+FEKETE ÉJSZAKA TARKA KÉPEI.
+
+Kinn a kutyák félelmesen vonitanak, biztosan farkas jár a falu körül az
+irtó hideg télen.
+
+A fiatal asszonyka remegve huzza össze magát. Még mindig a nagy bundában
+ül a hüvös szobában, mert legalább a hálóból ki akarta egy kicsit
+szellőztetni a vad füstöt és az émelyitő borszagot, amely ugy teleitta
+az egész házat, mint valami korcsmát. De csak a hideg rohant be, a bűzök
+itt maradtak s most nem lehet kivárni, mig egy kicsit ujra fölmelegszik
+a szoba.
+
+Kell egy hét neki, mig elmulik innen a rut tivornyának az emléke.
+
+Zsuzsi jön be egy nagy öl fával. Csetlik-botlik s ledobja a fát az
+öléből. A robaj ugy mennydörög a csöndes éjszakában, hogy Pólika felijed
+és az egész teste végigreszket.
+
+– Mit csinálsz, – nyögdécseli beteg hangon a sarokból, a nagy bundából,
+az öreg fotelből, – megőrjitesz, te állat.
+
+Zsuzsi lábujjhegyre áll, ugy guggol le a tüz elé és fujja, rakja,
+piszkálja a nagy cserépkályhában a tüzet.
+
+Lassan kis könyecske szivárog ki a Pólika hosszu szempillája alatt.
+
+Ilyen asszonyt itt hagyni! Egy ilyen asszonnyal igy bánni!
+
+Hányan voltak itt most is fiatal asszonyok, melyik versenyezhet ő vele
+szépségben? A Stanci pupos. Klári kendőzi magát, mert szeplős. És oly
+közönségesek.
+
+Nagy szemeit elbágyadva meresztette el s azt mondta magában:
+
+– Igaza van Zsani néninek… Tönkre fog menni ez a gazember és engem is
+tönkretesz… Ez a cécó most, ez maga mennyit elvitt. Ki tudná azt. Csak
+ugy hordták a bort felfelé a pincéből vederrel, mintha viz volna. És ez
+az őrült meg, mintha abba telt volna öröme, hogy minden hadd pusztuljon,
+ugy tömte az embereket étellel, itallal… Még a szájtátó parasztoknak is
+hordóval adta a bort, meg az ételmaradékokat, pedig olyan jól fel
+lehetett volna még azokat használni. Ki vette volna azt észre, hogy az
+esti csirkedarabokat reggel is feltálalják… De nem, ez csak pusztitani
+akart. Azok a büdös parasztok meg faltak, csak ugy zabáltak… Persze, jól
+esett nekik, mert otthon éhen vesznek ebben a nagy télben, egyebet nem
+tudnak a rossz bendőjükbe tömni, csak rántott levest, meg korpaciberét,
+meg puliszkát… De itt jó volt rágni a sonkacsontot. Még most is felforr
+a vére; mikor kiment, ott ültek a parasztok és az ura a sonkadarabokat
+mind odaszórta nekik, mint a kutyáknak:
+
+– Nesztek. Lakjatok jól eccer életetekbe.
+
+Azért nem szégyenitette meg az urát…
+
+És az igy bánik el ő vele…
+
+A szivére futott a bánat s a szemét is betakarta a nagy prémbe.
+
+Zsuzsi becsapta a kályha ajtaját s a fát nagy robajjal felrugta.
+
+Pólika felijedt.
+
+– Hát te még mindig azzal piszmogsz. Te állat… Te… Na hát tőled is lehet
+valamit kivárni… Az már igaz… Aki terád számit…
+
+Zsuzsi nem felelt, csak felállott a térdéről, leverte magáról a port és
+duzmaszkodva ki akart menni.
+
+– Maradj… Hova mégy… Itt akarsz hagyni magamba… Mikor tudod, hogy félek
+magamba…
+
+Nyüglődve, gyerekes jajgatással, pisszegéssel mondta:
+
+– Hozzál be éccakára elég fát. Két darabot hozz be. Azok már alusznak
+odakinn?
+
+– Igen.
+
+– A szemtelenek. Aludni tudnak. Ilyen házban elaludni… Az én szegény
+anyámnál nem aludtak volna. Ha két hétig tart is a lakodalom, ott addig
+el nem aludt senki, mig az egész házat fel nem sikálták, ki nem
+meszelték, ugy ki nem takaritották, mint a paradicsom… De ezek itt
+alusznak nekem. Nyomorult világot élünk… Mindent be tudnak nyelni, mint
+a gólyák, de dolgozni, azt nem. No mit állasz? Hát mért nem mécc már
+fáért?
+
+– Nincs több a konyhába.
+
+– Mii?
+
+– Nincs több fa.
+
+– Hát?
+
+– Vágva nincs, – pusmogta a nyakából durcásan Zsuzsi.
+
+– Na hát ilyet még nem hallottam. Hát én itt reggelig meg fogok fagyni?…
+Takarodj rögtön, mondd meg annak a vénnek, hogy fát vágjon. Nekem itt fa
+legyen… Szép is volna, – s felállott és kiegyenesedett a nagy bundában.
+– Én itt ebben a farkasorditóban fogok nektek éjszakázni. Nektek, meg
+annak a bitang gazdátoknak!
+
+Ledobta magáról a nagy bundát a székre, mert már nagyon is meleg volt a
+szobában.
+
+Zsuzsi felhuzta az ajkait, a szemöldökét összevonta és a mutatóujjával
+mérgesen surolta meg az orrát.
+
+– Ni, hogy néz ez a gyilkos… – kiáltott rá a fiatal asszonyka. – Igy
+kell én rám nézni?… Nem szégyenled magad!… Az én anyámra nézett volna
+igy valaki, szegényre, azóta ugy vágott volna pofon, hogy lerepült vón a
+fejed a válladról. Lódulj dolgodra, mondd meg annak a vén lomhának, hogy
+rögtön fát vágjon. Én nem fogok éjszakázni fa nélkül… Te meg itt legyél
+egy perc alatt…
+
+Zsuzsi kiment s Pólika kifujta a haragja végét, azzal az arcára
+szoritotta az egyik tenyerét és a sarokba állott a kályha mellé s árván
+és bánatosan el kezdett sirni.
+
+– Három napig dolgozom, mint a ló, ellátok hatvan embert, éjjel-nappal
+talpon és ahelyett, hogy csókolná a lábam nyomát… az a nyomorult… Már ez
+is azt kezdi, amit az apám… De az is lesz a vége… Megérem én még
+épenugy, mint az édes anyám, hogy koldusbotra jut ez a gazember, majd
+lesz még ebből is megyei dijnok az iktatóba, nem soká fogja dobálni igy
+a sonkákat a büdös parasztoknak…
+
+Megmozdult s égő tüzes ajkait rágta. Valami elszánt düh töltötte el, s
+nagy boszuérzettel gondolt a férfiakra, ugy általában s olyanformán
+érezte, hogy minden férfinak koldussá kell lennie, hogy az asszonyok
+igazi elégtételt kapjanak már egyszer a sorstól, hogy annyi ideig
+rabszolgaságban tartották őket a férfiak.
+
+– Pedig háromszáz hold, meg ez a rongyos kis viskó nem olyan nagy dolog,
+hogy három napos Balázs-napokat lehessen tartani benne! Hatvan
+vendéggel…
+
+Elmeredt a szeme s hosszan elnézte a szemközti falon a tüz világának
+szelid vibrálását.
+
+– Nem, én ezt nem birom ki, nem birom ki, – kiáltotta s felállott,
+átment a másik szobába.
+
+Csak ugy, ahogy volt, a kis házi ruhájában, pedig odaát nyitva volt egy
+ablak, amelyiket valahogy ki lehetett nyitni s olyan hideg volt, hogy
+megfagyott a lélekzet.
+
+Gondosan bezárta.
+
+Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ő abból a szándékból jött ide épen,
+hogy… Tudja Isten miért… csak jó volna meghalni…
+
+Ha reggelre ki volna teritve… Hogy hadd mennének az uráért, aki akkor is
+ott táncol majd az Arany Bárányban…
+
+Sirni szeretett volna, de a hidegben nem volt kedve. Fázott.
+Összeborzongott s mintha éles tűkkel szurkálták volna az egész testét.
+
+Csak azért is ott maradt.
+
+Meg fog halni. Csak azért is meg fog halni. Legalább sirkövet állit majd
+az a nyomorult. Most még állit. De ha majd kicsit megvénülnek, ha majd
+megráncosodik az arca, elhervad a szeme, megfonnyad a szive, megunják
+egymást, akkor még tán egy karót sem fog valaha a fejéhez dugni… Most
+kell meghalni… Az élet virágjában… Milyen szépen mondja a költő: az élet
+virágjában…
+
+Ott állott a szoba közepén s egyre jobban fázott.
+
+Majd meg fogják mondani annak a nyomorultnak, hogy hol fagyott meg… Hogy
+itt volt a szobában egy óra hosszáig, két óra hosszáig, reggelig… És
+reggel halva találták… Mig ő a cigányokat a térdére ültette…
+
+Hirtelen iszonyu harag fogta el.
+
+Nem, nem, nem! Ilyen nyomorultul nem fog meghalni. Csak igy kitérni az
+utjából, hogy ő elvegyen egy másikat, akárkit, mert ennek a gazembernek
+az mindegy. Egészen mindegy ennek, hogy ki a felesége… Csak olyan
+jóbolondot nem kap többet, mint amilyen ő… Nem hát!… Ki itélte őt
+halálra!… Egy ilyen pernahajder miatt haljon ő meg!…
+
+– Majd én megmutatom, hogy nem leszek senkinek a rabszolgája! Majd én
+fogom megtruccolni, hogy a lábom előtt fog még könyörögni. Majd bolond
+leszek itt megfagyni neki. Ohó.
+
+S egy pillanat mulva már benyitott a kis hálószobába.
+
+Ahogy a melegbe lépett, elkezdett reszketni, végig-végig didergett s ugy
+reszketett, hogy azt hitte, mindjárt vége.
+
+Rá akart kiáltani a lányra, aki a legnagyobb fesztelenséggel csinálta
+magának a vackot a sarokban s mint egy szobai kutya, csak
+beleheveredett. S egy pillanat alatt magára rántotta a piros paplanát.
+
+– Hát te!… – de nem mondta tovább, mert az ajka ugy remegett, hogy nem
+birt elég erélyes hangot adni…
+
+– Gergő nem akart felkelni, – pusmogta a lány. – Osztán a konyhába még
+volt egy kicsi fa, hát azt behoztam!
+
+– Ki beszél itt fáról? Hát nem mondtam, hogy megy a városba!
+
+Zsuzsinak egészen kiment az álom a szeméből.
+
+– A városba?
+
+– Nyergeljen lovat. Megy a városba. Ha akar, vihet magával puskát is.
+Megy az urhoz.
+
+Zsuzsi ugy felugrott, mint egy nyul a bokorból s szaladt ki.
+
+Pólika asszony pedig összeráncolta a szemét s a sublódhoz ment.
+
+Kihuzta a fiókot s tintát, pennát s egy csomó papirt kotort elő.
+
+Egy árkusnak leszakitotta ügyesen az egyik felét, azt megint ketté
+hajtotta s ugy repesztette szét s az egyik darabra ezt irta:
+
+„Ha rögtön haza nem jösz, reggel elköltözöm…“
+
+El kellett gondolkozni, mit irjon ide, kihez.
+
+Hiszen csak a szegény mama élne… De kihez?… Erzsi nénjéhez?… Nem. Azok
+előtt nem szégyeniti meg magát, hogy nevessenek rajta… Sorra eljáratta
+az eszét, de senkit sem tudott kiválasztani, akihez kedve lett volna
+menni… Hirtelen eszébe jutottak az öreg nénik, a három özvegyecske
+Bodonyban, akikkel az ura szokta szekirozni. Igen, épen ma is szemére
+vetette, csak tudná, hogy mit mondott róluk…
+
+Avval gyorsan odafirkantotta furcsa kis kusza betüivel, amelyek
+folyékonyak, frissek, de mégis oly gyámoltalanok, hogy:
+
+– … „a nénikhez, Bodonyba!“
+
+Majdnem aláirta, már ott volt a tollában a megszokott szó, hogy: „Csókol
+szerető feleséged, Pólika.“
+
+Összehajtogatta a levelet, hosszában keskeny fidibuszszá s aztán két
+oldalról benyomogatta, hogy olyan lett, mint valami dugóhuzó.
+
+Akkor türelmetlenkedni kezdett, volt rá ideje, mire a vén kocsis bejött.
+
+– Mér nem gondoskodik fáról? – támadt rá először is.
+
+– Az isten győzi ezeket a gyalázatosakat, – mondta Gergő a lányra
+kancsalitva mérgesen.
+
+– Az már igaz, – mondta a fiatal asszony, – csak ugy tömik azt a
+sparherdet, akár kell, akár se. Hát elmegy a városba Gergő?
+
+– Hogyne mennék, ha a tekintetes asszony parancsolja.
+
+– Na hát menjen… Nem lesz nehéz meglelni az urat… Ahol nagy muzsikaszót
+hall, ott megleli… Adja oda neki ezt a levelet.
+
+– Eztet?
+
+– De el ne veszitse!
+
+– Majd ide dugom-e, a csizmaszárba, innen nem vész ki.
+
+Aztán hozzátette.
+
+– Hát majd a sárgán megyek, annak a rossz kincstárinak pókos a lába,
+akkor is mondtam a tekintetes urnak, hogy ne vegye meg, de nem hallgat
+az az okos szóra, csak a maga bolond feje után megy… mán engedelmet…
+
+– No csak menjen, – sóhajtotta a fiatal asszony, – osztán mondja meg
+neki, de okosan, hogy… különben ne mondjon semmit…
+
+Hanem nem tudott aludni, Zsuzsi egy perc mulva már ugy szuszogott, mint
+egy alvó zsák, de ő magára vette a nagy bundáját s most ugy ment át a
+másik szobába, az ablakhoz. Nézte, hogy léptet ki Gergő a sárgán a havas
+nagy kapun, a sürü hóesésben…
+
+Fázott a lelke legbeljében, mi lesz?
+
+Gergő, mikor látta, hogy az Arany Bárányban sötét minden ablak, nem
+sokat zörgetett rajta, hanem ment egyenesen a Szombathy házhoz. Itt
+szállott meg, ahogy szokott Balázs, a sógoránál.
+
+Ott is volt csakugyan s mélyen s nyugodtan aludt.
+
+Álmosan olvasta el a levelet.
+
+Gondolkodott.
+
+Aztán kidörzsölte a bánatot a szeméből s nagy, ordináré betüivel
+odafirkantott valamit a felesége parányi kis gömbölyü betücskéi alá:
+
+„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“
+
+Csendesen mosolygott, eltartotta magától a papirt, megnézte, akkor
+nagyot, harsogót kacagott.
+
+– Hű, micsoda egy gyerek vagyok én, Gergő! Az anyád piros viganóját,
+amilyen egy mokány gyerek vagyok én!
+
+Hanyatt vetette magát a fehér párnák közt s morfondált.
+
+– Hű, a zistenit neki, micsoda egy cimeres hecc lesz ebbül… Mégis kár
+volt azt a malacbandát elereszteni. No, majd keritek holnap mást.
+
+Avval férefitult a feje s már aludt is.
+
+
+ÁRKON-BOKRON SZALAD A SZÁN.
+
+Pólika még egyszer körülnézett a málháin, minden össze van-e szedve, ami
+az övé, ami elvinni való.
+
+Az öreg Borcsa pisszegve szipogatta a könyeit s nedves öreg szemeivel
+minden mozdulatát utána nézte fiatal asszonykájának.
+
+Pólika megtörülte kis, hegyes orrocskáját, amely vörös cimpáju volt a
+bánattól s igy szólt:
+
+– Azér mindenre vigyázzon Borcsa.
+
+– Igenis tekintetetes asszony.
+
+– Hogy baj ne legyen.
+
+– Igen aranyom.
+
+– Zsuzsit magammal viszem, de maga itt maradjon, Borcsa, a malacokra
+vigyázni kell.
+
+– Igenis tekintetes asszony, ugy vigyázok rájuk, mint a két szememre.
+
+– A tyukoknak enni adni, a kendermagost tartsa csak bent a konyhában,
+akkor nem hagyja el a tojást.
+
+– Igenis, drága gyémántom.
+
+– Meg a tekintetes urra is maga tud legjobban ügyelni.
+
+– Igenis, angyalom.
+
+– Ha teát kér, négy kocka cukrot tegyen bele, ugy szereti… a gazember.
+
+– Igenis, édes violám.
+
+Pólika az ablakhoz ment. Kinézett rajta s hagyta, hogy a könyei
+lecsurogjanak a meleg, puha arcán. Nagyokat hunyoritott, de a könyek
+csak annál bővebben buzogtak.
+
+– Fognak már?
+
+– Már fognak, igenis; a szánkóba fognak.
+
+Ujra hallgattak.
+
+– Tekintetes asszony! – törlészkedett közelebb Pólikához a vén asszony.
+
+– Mi kell, Borcsa?
+
+– Drága aranyom.
+
+– No.
+
+– Ó, minek mán ez a nagy akarat. Böllönködés volt az egész a tekintetes
+urtul.
+
+Pólika kissé meglankadva sóhajtotta.
+
+– Mi az a _böllönködés_, Borcsa?
+
+– Hát egy kicsit ingerkedik, hogy kelletősebb legyen.
+
+– Fölösleges fáradság volt, elég _kelletős_ volt ő nekem igy is.
+
+– Tudom angyalom, de ő is jó vót: pedig hát a jó ember hóna alól ugrik
+ki a kövér menyecske!
+
+– No bizony sokat hiztam nála. Olyan vagyok, csupa csont és bőr. Bezzeg
+én kihizlaltam őtet kövérre.
+
+– Hát annál inkább: kövér emberben ritkán látsz bölcset.
+
+– Vége ennek, Borcsa… Levelet irt nekem…
+
+– Levelet! Ó jézusom, az baj, az más!
+
+– Ha tudná mit irt benne!
+
+– A más tekintetes asszony. A más. Akkor menni kell. Aj, uramisten,
+levelet!… No hát akkor egy szót se szóltam… Ha levelet… Az én Matyi
+öcsém is a szegény, levelet kapott eccer: má másnap a vármegye tömlöcébe
+vót.
+
+Pólika minden bánata mellett elnevette magát.
+
+Csengős-bongós szánkó siklott elő a tornác elibe. Gergely leszállott
+róla, nyalkán volt felöltözve, a fekete darutollas kalap volt a fején,
+meg a zsinóros bekecse. Azonfelül volt kikészitve a piros nyaku fekete
+gubája az ülésre.
+
+Kalap levéve jött be.
+
+– Hát tekintetes asszony, ezeket rakjuk fel, e?
+
+– Ezeket.
+
+– No Zsuzsi, csipd meg csak.
+
+A lány már szintén fel volt öltözve, minden ruhája rajta volt, hogy meg
+ne faggyon az uton. Az udvaron mezitláb szaladgál, de hogy utra készül,
+harminc szoknyát, meg öt reklit vesz magára s azonfelül, kiskendővel
+nagy kendővel ugy bebugyolálta magát az orra hegyéig, hogy most aztán
+nem fagyna meg Barassóig sem, nem Bodonyig, ezen a négy órás könnyü
+uton!
+
+Végre ez is meg volt.
+
+Borcsa betakargatta, becsomagolta az asszonyát és sürü könyhullatások
+közt csókolt neki kezet százszor, mig végre Pólika is ugy
+elérzékenyedett, hogy a nyakába borult a vén asszonynak s megcsókolta a
+fogatlan, ráncos, puha tapadó száját, amitől egész nedves lett az ajka,
+ugy kellett letörülgetni.
+
+– Osztán maguk csak fütsenek Borcsa. Ne kiméljék a fát, csak fütsenek,
+hogy ha haza jön a tekintetes ur… biztosan olyan részegen, mint a
+disznó… hát azért csak meg ne fázzon a házba… Mert hidegek ám ezek a
+falak. Nincs rosszabb a vályogfalnál, ha egyszer belevette magát a
+hideg, azt nem könnyen lehet kifüteni.
+
+– Igenis, rubintom.
+
+– Osztán az inget ne vasalja neki keményre, mert kidörzsöli a nyakát,
+Borcsa…
+
+– Igenis, édes angyalom.
+
+– Osztán mondja meg neki, hogy én… én nem jövök ám többet vissza…
+Különben ne mondjon neki semmit… a gazembernek!
+
+A lovak toporzékoltak s kiugrottak, elrántották a szánt. Aztán vitték ki
+a kapun, a nagy kőoszlopos kapun, ki a havas uton, mint az álomban.
+
+Borcsa ott állott s utánuk bámult, még mikor nem látta is már őket, az
+ócska fekete köténye alá dugta a kezét és csak állott, állott, állott s
+kiapadt szemeivel bámult, bámészkodott s csóválta, bólogatta a sovány
+nyakán a kis madárfejét.
+
+Azután intett a bámészkodó béresgyerekeknek, behivta a házba s a tékából
+darab cukrot adott nekik.
+
+Pólika azonban ezt már nem látta. Már ő tul volt a falun is, ahol az
+emberek kiszaladtak a kapuba, az asszonyok, lányok s mindjárt tudták,
+mit jelent a nagy felkészülés, a ládák a szánülésen, amelyeknek a
+tetején ugy ült Gergő, mint egy barrikádon.
+
+A szelid hajlásu dombokon ugy siklott a szán, mint az álom.
+
+A nap csillogva, fényesen ragyogott, szikrázott a hómezőn, ugy, hogy
+elvette az embernek a szemevilágát. A csipős kis szél belevágott az
+arcba és pirosra csipte az arcélét. Olyan jóérzés lett volna, ha olyan
+rossz érzés nem lett vón itt ülni az eltávozó szánon.
+
+A nénik is mindig tisztábban jutottak eszébe s már szinte félt tőlük,
+hogy fogják őt fogadni.
+
+Mikor iskolába járt, a vakációkat rendesen náluk töltötte s nem
+felejtette el a szigoru fegyelmet, a pedáns házirendet, amitől ugy
+borsózott a háta. A sok imádkozást, a csendes beszédeket és az erkölcsös
+frizurákat, amiket rögtön meg kellett csinálni, ahogy megérkezett s
+nagyon savanyu volt az arca. Nem lesz olcsó ez a kis truccolás. Mert
+hiszen az bizonyos, hogy holnap már ott lesz érte az a gazember… De nem
+kapja meg olcsón a bocsánatot.
+
+Ebben a percben Zsuzsi a háta megől, mert ott ült a szán hátában, de
+előre fordult, mert látni akarta az utat, hogy nem borulnak-é fel
+valahol, megszólalt suttogva.
+
+– Tekintetes asszony, egy szánka jön szemben.
+
+Kis idő mulva ujra szólott.
+
+– Két fekete lúval.
+
+Pólika nem akart kiváncsiskodni, bánja is ő, az ő nagy bánatában.
+
+– Hű, de sokan vannak rajta! – kiáltott Zsuzsi, aki egészen
+elfeledkezett a hidegről s felállott a szán talpára, ugy nézett előre
+nagy szemekkel.
+
+– Egész banda! – kiáltotta.
+
+S már akkor meg is hallották messziről a bandaszót.
+
+– Jesszus, – sikoltott Pólika, – az uram!
+
+Gergely is hátra fordult, azt hitte, neki szól a sikoltás.
+
+– Gergely, meg ne álljon! Csak hajtson el mellette. Sebesen. Az isten
+szerelméért meg ne álljon, Gergely!
+
+– Tessen csak idebizni, – mondta a vén kocsis és megsuhogtatta az
+ostorát.
+
+De már ekkor a másik szánkában is nagyon kezdtek érdeklődni irántuk s
+ahogy egészen közel értek, hirtelen keresztbe fordult a szán előttük.
+
+Gergely alig tudta megállitani a lovait, hogy bele ne rohanjanak a másik
+szánkóba.
+
+Pólika ugy reszketett a haragtól és idegességtől, hogy a foga is
+vacogott.
+
+Balázs egy perc mulva vidáman, nevető arccal állott előtte.
+
+– Fel tetszett pakolni szép asszony, – kiáltotta harsogva.
+
+Pólika nem szólt, csak összeszoritotta piros kis száját s villogó
+szemmel mérte végig az urát.
+
+De Balázs csak nem akarta komolyra venni a dolgot.
+
+– Szép asszony, pénzt, vagy életet.
+
+Pólika a legsujtóbb pillantásaival védekezik, de Balázs annyira benne
+van a jókedvben, hogy nem bir magával. Nem lát semmit, nem hall semmit,
+csak kacag a szeme közé a feleségének.
+
+– Bakonyi zsivány vagyok, nyiri bicskás: hát egy csókért szabad az ut!…
+
+– De menjen.
+
+– Nem én.
+
+– Gyülölöm önt.
+
+Balázs nagyot kacag. Fehér fogai kivillognak vastag bővértől fekete,
+husos ajkai közül s a szeme ugy csillog, mint egy gyereké.
+
+– Gyülölj, csak csókolj meg.
+
+– Szégyelje magát! Komisz paraszt!
+
+– Paraszt!?
+
+– Komisz paraszt!
+
+Balázs hátra lépett és stellungba vágta magát.
+
+– Paraszt!… Annye a zis-tállóját valahun egy asszony termett!…
+Paraszt?!… Azt már nem… Ezt nem nyelem le… Szabad az ut naccsád!… Félre
+az útból, hé!…
+
+A fiatal Gergő a két feketét a nagy paraszt szánnal kifaroltatta az
+utról, hogy szabaddá tegye.
+
+Pólika gőgösen, ridegen ült s a fejét elforditotta, még azt az ennivaló
+kis gömbölyü állát is fölszegte haragosan, konokul.
+
+– Hát szabad az ut naccsád! Kiabált már megint röhögősen Balázs. – Majd
+megmutatom, hogy milyen gavallér egy nyiri bicskás. Bandaszóval fogom
+kisérni amerre megy, ahová lép…
+
+– Nyomorult.
+
+– Az.
+
+– Arcátlan.
+
+– Van szerencsém.
+
+– Utálatos.
+
+– Le vagyok madzagolva!
+
+– Hajts! – kiáltotta Pólika a vén Gergőnek.
+
+Gergő ugy tett, mintha a gyeplőkkel sok baja lenne s odasunyit a
+gazdájára engedelemért.
+
+– Nem hallotta kend, mit parancsolt az Őnagysága? – rivallt rá Balázs a
+vén gonoszra.
+
+Erre ez megfogta a gyeplőszárat. A két szürke táncolt, toporzékolt,
+aztán kirugott s elröpitette a könnyü szánat, mint a szél.
+
+Balázs felpattant a másikra a cigányok közé, azok tust huztak s egy perc
+mulva ott rohant a két szán árkon-bokron, hegyen-völgyön, le a nyiri
+dombokon, fel a nyiri kaptatóknak.
+
+Gergő ugy intézte, hogy minden buzgóságuk mellett se maradhasson el
+messze a másik szán, a muzsika cincogása ott játszott az ellenkező
+szélen át is a fülükbe.
+
+Áthaladtak az első falun, Bényen.
+
+Pólika bebujt a bundájába, a kis prémsapkáját is, amely olyan helyesen
+ült a feje tetején, behuzta a felhajtott nagy gallérjába, hogy senki se
+ismerje meg és nevetett, kuncogott magában; az első csatát ugyis
+megnyerte! Ellenben Balázs szétvetett bundával, legényesen ült a szánon,
+hogy mindenki megismerte a szánon. Ha virtus, legyen virtus! És mérges
+volt, csak ugy tüzelt az arca. Kezdte nem szeretni a dolgot, hova indul
+ez!
+
+Gergő a rossz csont, ugy bevárta a másik szánat, hogy vak volt, ki nem
+látta, hogy összetartoznak.
+
+Aztán tovább szaladtak, ujra a mezőkön repültek az éles, egészséges,
+könnyü szélben.
+
+Zsuzsi egyre suttogott. Most nem leste a bökkenőket, ahol a felfordulás
+fenyegette a szánat, pedig de félt attól, csak a hátulsó szán után
+kémlelt s egyre suttogott az asszonyának:
+
+– De e nem az a banda, aki nálunk vót! – fecsegte hátra.
+
+– Persze, – gondolta Pólika, – friss bandát kellett szereznie. A régi
+már nem birta a munkát.
+
+– Ó beg urasok, még pincs is van a fejükön… A pirimásuk olyan, mint egy
+cinege bogár… A tekintetes ur ugy ül, mint egy kisisten…
+
+– Fogd be már a szád, nem akarom hallani.
+
+De Zsuzsi egy kis hallgatás után ujra csak nem állotta meg, hogy
+tapasztalatain tul ne adjon.
+
+– De hogy néz ám! Idenéz… Fészkelődik, jobban szeretne ülni…
+
+– Fogd be már a szád, – s elnevette magát Pólika. Maga is szeretett
+volna hátra lesni, de nem mert.
+
+– Sokan vannak… Oszt a cigány mind büdös… Bizonyisten olyan szaguk van,
+mind a girinnek… Nem lehet jó köztük ülni… De hogy meg nem fagy az
+ujjuk…
+
+– Ugyan ne kárálj már annyit… – nevetgélt Pólika s meg volt vidámodva. A
+szive is kacagott. Ugy tetszett neki, mintha medvét cipelne maga után,
+csörgő láncon.
+
+
+KIKÉRT HALT MEG AZ UR JÉZUS KRISZTUS?
+
+A másik faluba értek, Szemcére. Már itt ő is leszámolt a világgal.
+Istenem, hiszen ha megismerik, megismerik. Legalább ne pletykáljanak
+róluk. Lehajtotta a nagy gallérját s egyenesen, mosolyogva nézett a
+világba. Körül a falun. A parasztok, akik felbámultak rájuk, azt hitték,
+hogy az urak farsangolnak. A Püspöki-ház tornácán kinn állott Bertuska s
+összecsapta a kezét, mikor felintett neki.
+
+Pólika megrázta a kezecskéjét s csillogó fehér fogakkal kacagott fel rá.
+
+Aztán tovább ment a szánkó.
+
+– De a tekintetes ur!… – pusmogta Zsuzsi. Hogy begombolta a bundát…
+Milyen szomorán áll a szája…
+
+Pólika nevetett. Hát most már kezdi érezni a drágalátos, hogy mit
+csinált? Akkor jó. Meg volt elégedve magával.
+
+Már Bodony alatt voltak.
+
+– Gergő, csak most hajtson!… Ha megelőzzük őket. Tudja, behajtatunk a
+nénikhez, a Semsey nagyságáékhoz; mire azok utólérnek, már a kapunak is
+be kell zárva lenni!
+
+– Ne tessen félni, tekintetes asszony!
+
+S Gergő csakugyan becsületes fickó volt. Neki eresztette a lovakat s
+egyszerre elhagyták a másik megterhelt szánt.
+
+Mire azok a Semsey nagyságáék kapujához értek, már ők be is tették a
+kapuszárnyat maguk után.
+
+Már akkor Pólika a tornácon volt.
+
+– Ach a Póli, – rohant ki a három öreg nénike s ölbe kapták a rohanó,
+menekülő menyecskét.
+
+– Néni!
+
+– Ach te lány!
+
+– Jaj nénikém, drágám. Végem!
+
+– Ach!
+
+– Otthagytam az uramat!
+
+– Ach!
+
+– És üldöz a gazember!
+
+– Ach!
+
+– Mentsetek meg tőle.
+
+– Ach!
+
+A három öreg néni összecsapta a kezét s tanácstalanul nézett össze.
+
+– No de hát ez borzasztó! – mondta a legöregebbikük, a Mina kisasszony s
+fekete keretü pápaszemét feltolta a homlokára, hogy jobban meglássa a
+kis hugát.
+
+– Ah és képzelem, hogy megéheztél az uton, – mondta a Pepi néni s fehér
+kötényét a szeméhez emelte, hogy megtörülje a könyeitől.
+
+De a harmadik, a Zsani néni, aki az egész családnak feje volt, szigoruan
+vizsgálgatta a kis Pólika arcát.
+
+– Nézz rám! – mondta szigoruan.
+
+Pólika felemelte ártatlan, nagy csodálkozó szemeit s kis égően piros
+ajkait szinte nyitva felejtette, ahogy ránézett a szigoru nénére.
+
+– Te is hibás vagy! – emelte fel az ujját a szigoru Zsani néni.
+
+Ebben a percben már itt volt a Balázs szánkója s a kapu előtt nagy
+muzsikaszóval állott meg.
+
+– Itt az uram! – pityergett Pólika.
+
+– Ach a gazember, még muzsikaszóval – mondta Pepi néni.
+
+– De ő is hibás! – jelentette ki Zsani néni csalhatatlanul.
+
+Aztán igy szólt
+
+– Most jöjj be. Majd ki fogunk hallgatni benneteket.
+
+Pólika lehajtotta a fejét s mint egy bűnös ment előre, a három öreg néni
+ugy kisérte be, mint a vésztörvényszék három birája.
+
+Balázs leugrott a szánról s fesztelenül ment fel a négy lépcsőn a
+verandára, de a bandáját kinn hagyta. Azt előre tudta, hogy arra bent
+nincs szükség.
+
+Megállott a verandán.
+
+Aggodalmas tisztaság volt itt. Egy szem por, egy hópihe nem volt sehol.
+Tisztára, fényesre mosva, sikálva, festve minden. A fehér festésü
+oszlopok ragyognak, a vörös téglaburkolat még vörösebbre festve. A falak
+frissen meszelve, pedig ilyenkor, télen, az egész világon mindenütt
+piszok van, sár, mocsok és fakó a ház kivül, kopott mint a vén koldus.
+
+Balázs nagyokat toppantgatott és nevetett hozzá. Tudta, hogy avval
+csalja ki leghamarabb az öreg asszonyokat, ha itt veri le a sarat a
+lábáról a fehérre súrolt küszöbön. És tiszta volt ugyan a csizmája, ma
+még sarat se látott, de ugy csinálta, mintha borzasztó nagy sarat verne
+és surolna le a csizmája talpáról s az oldaláról, amit odakoszpitolt az
+ajtófélfához.
+
+Csakugyan nyilt is az ajtó egy perc mulva.
+
+Pepi néni bujt ki rajta ijedt és haragos arccal, az első pillantása
+mindjárt a Balázs nagy csizmájának szólt, de Balázs rém komolyan nézte
+egyszerre, mint aki ártatlanabb a ma született báránynál.
+
+– Kezét csókolom, kedves Pepi nénikém, – mondta nagyot bókolva, szives
+emberséges hangon.
+
+– No, – mondta Pepi néni, de nem folytatta, mert látta, hogy a Balázs
+csizmái tiszták s rögtön tudta, hogy az imposztor már megint tréfáz. –
+Isten hozta, – mondta kis szapora szóval s elforditotta a fejét,
+lenézett félre a földre, mint aki valamit keres. Restellte, hogy ilyen
+idegenül fogadja ezt a pernahajdert, nem is tegezi, viszont nem volt
+benne biztos, hogy még ezt az Isten hoztát is nem fogja-e sokalni Zsani,
+ha meghallja.
+
+Szertartásosan simitotta le a kötényét, ami fehér volt, olyan fehér,
+hogy már szinte fehér sem volt a sok mosástól.
+
+– Hát hogy van, kedves Pepi néném? – kérdezte Balázs ártatlanul s nagy
+cigány szemeit rávetette alamuszi fekete arcából, mint valami szivesen
+látott, aligvárt vendég.
+
+– Ach, – rántotta meg keskeny kis vállát a néni, mint akinek nincs semmi
+kedve a tréfához. – Tessék erre sétálni s jobbra mutatott, a folyosón
+végig s a két kezét hátra dugta, mintha tán nem is venné észre a Balázs
+két nagy pracliját, amit az orra elé tartott.
+
+Balázs kuncogva felröhögött, de a Pepi néni intésére a szájára kapta a
+kezét s elfojtotta a kacagását, mint a kisdiák, hogy meg ne hallják
+odabenn a szigoru öregek.
+
+Pepi néni előre ment s apró, kis szapora lábain bekocogott hátra, egy
+fehér ajtóig s ott benyitott.
+
+– Ach, még kacagni, – mondta az orra alól pusmogva s fonnyadt, kis öreg
+kezével maga előtt kapkodott, – na!
+
+– Hát hogyne, kedves jó Pepi néném, – kiáltott fel Balázs, – mikor az
+ember bandaszóval jön vendégségbe, még ne is kacagjon!
+
+– No csak beszélj, bolond, – fakadt ki Pepi néni.
+
+– Miért? instállom, csak nincs beteg a háznál.
+
+– Jójó, csak meghallja Zsani néni! – mondta Pepi néni s hátra
+kancsalitott a szoba tulsó oldalán levő ajtó felé.
+
+– Isten ments, – mondta kis nevetéssel Balázs, – de azér mán csak tessék
+ideadni a kezét, édes jó Pepi néném.
+
+Pepi néni még kicsit habozott, aztán oda hagyta a kezét, amit Balázs
+igen nagy tisztelettel csókolt meg, erre aztán nem teketóriázott tovább,
+hanem megcsókolta a száját is. Mert kisöccse ez a gézengúz. Ez a
+Malvinka unokája. Pólika meg a Jozefináé… Hát iszen egyforma rokon
+gyerekek.
+
+– No, mit csináltunk már megint!… – mondta azért rendreutasitóan.
+
+– Semmit, bizonyisten, Pepi néni, semmit.
+
+– Hiszen esküdözni tudunk.
+
+– Uri szavamra!…
+
+– Na!… Sokat adok a te uri szavadra…
+
+– De komolyan…
+
+– No, csak tessék leülni, – mondta Pepi néni, aki nem tudott leszokni az
+udvariasságáról, – letenni azt a kabátot, meleg van itt… osztán
+megfázunk…
+
+– Hát nem tetszik kiverni a házból?
+
+– Na. Megérdemelnénk pedig…
+
+– Drága jó Pepi néni! – kiáltotta Balázs, kitárta a két karját s ujra
+megragadta a Pepi néni szeplősre fonnyadt, kis barna kezeit.
+
+– No, nem vagy éhes? – kérdezte Pepi néni, akit egészen zavarba hozott a
+dolog.
+
+– Hát biz én még egy falatot sem ettem ma! – kiáltott Balázs és fehér
+fogai ugy villogtak, mint a farkasé. Mind a harminckettő.
+
+– No, majd hozok valamit, – motyogta Pepi néni és átnyitott a másik
+szobába s a hidegből egy perc mulva száraz kolbászt és puha fehér
+kenyeret hozott.
+
+– E kell nekem, – kiáltotta Balázs s Pepi néni egy öreg négysarku
+üvegbutykost is elővett valahonnan s jó, hosszunyaku porcióssal öntött
+belőle Balázsnak.
+
+– Isten éltesse az én édes nénémet, aki az én nagy bánatomban az én
+szerető szivemet igy meggyógyitja! – mondta Balázs és ugy felhajtotta az
+izmos kis üvegecskét, hogy egy pillanat mulva már ujra odatarthatta
+üresen. – No még egyet, édes néném, ilyen nincs a világon sehol.
+
+– No, még hogy itt berugj nekem, – mondta Pepi néni s kis vonakodás után
+ujra teletöltötte a poharat.
+
+Balázs megnyalta az üveg száját s leült falatozni.
+
+– Ilyen kolbászt, Atyaisten, ilyen kolbászt! Meg kén aranyozni a kezét,
+aki ilyen kolbászt tud csinálni. Az egész Nyirségbe nem lehet ilyen
+kolbászt enni!
+
+Pepi néni kedvesen mosolygott. Kis öreg testében összeesve ült egy szék
+sarkán, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy sohasem ülhet le
+másképen, csak igy, ideiglenesen, egy pillanatra. Lila ajkait széthuzta
+s mély, puha karikák biggyedtek a szája körül. Vastag, előre nőtt orra
+tele volt apró pontokkal, de valami igen kedves, naiv báj volt hunyorgó
+öreg arcában, ahogy kis bogár szemei elvesztek a puhára táskásodott
+ráncokban.
+
+– Na, na, jófélék vagytok, ismerünk. Csak hizelegni, mintha azzal jóvá
+volna téve valami…
+
+– Becsület istenemre!
+
+– No csak ne esküdözz!… – s az ajtó felé nézett ijedten.
+
+– Bizony isten, – mondta bocsánatkérően Balázs, – észre se vettem, hogy
+esküdöztem.
+
+– Csúf szájú… Hát ez mi már megint…
+
+– Micsoda?
+
+– Ezzel a…
+
+– Mi?
+
+– Mintha nem tudná… No, a feleséged…
+
+– Ja! A feleségem!… Hát azt igazán nem tudom!
+
+– Esküdözni, hazudozni: férfi tempó… Ismerjük jól! Csak elő kellene
+venni a virgácsot és megseprüzni!
+
+– Jaj, drága jó Pepi nénikém, tegye meg, az isten is megáldja érte. Aj,
+de rám fér. Pepi néném. Csak a jóisten tudja, meg én, hogy rám fér.
+Komisz egy disznó fráter vagyok én, Pepi néném.
+
+– No.
+
+– Ágyuból kéne kilőni az ilyen gazembert, amilyen én vagyok.
+
+– Ach.
+
+– Mer átkozott rossz természetem van nekem, Pepi néném! Tetszik tudni,
+nem birom, ha valaki ellenem mond. Azt nem bánom én, tetszik tudni, ha
+becsapnak, ha orromnál fogva vezetnek: de ha valaki kereken ellenem
+mond! Na hát akkor meg vagyok veszve! Ha a feleségem én előlem lassan
+elsikkasztja a poharakat, a bort, a pénzt, azt nem bánom: de ha azt
+mondja, hogy nem! Akkor én, kezit csókolom, olyat vágok az asztalra, a
+krisztusát, hogy minden pohár a plafonig ugrik!
+
+S odavágott ököllel az asztalra, a nehéz, régi, tölgyfaasztalra. Pepi
+néni kimeredt szemmel nézte.
+
+– Ne bolond ne.
+
+– Ilyen egy fiu vagyok én, Pepi néném.
+
+– Elég kár.
+
+– Há micsinájjak, – mondta nevetve Balázs s a szája tele volt étellel,
+csámcsogással, – eleget haragszok érte magamra.
+
+Pepi néni nem látta a nevetést az arcán, csak a vallomásában levő érzést
+fogta fel jó kis szivével. Mindjárt vele érzett. Mert az ő gyönge kis
+lelke világéletében mindig a bajos és bánkódó emberekkel volt, azért is
+nincs neki egy falat kenyere sem, kétszeri özvegység után, azért él ő
+itt a testvére irgalmán, hogy örök ellenség legyen a huga házában, a
+szegények istápja, a betegek táplálója, a boldogtalanok védelmezője.
+
+– Nem kell olyan keménynek lenni, – mondta biztatóan, – neked is lehet
+eszed.
+
+– De ha nincs.
+
+– Fiatal még az asszonyka is, – magyarázta gyöngéden, jószivvel Pepi
+néni, – ő se tudja még, hogy kell az ilyet csinálni. Majd lassan ő is
+megokosodik.
+
+– Meg! Az biztos, hogy meg!
+
+– És te is meghiggadsz.
+
+– Soha. Pepi néném, én soha!
+
+– No, nem kell kétségbeesni, – vigasztalta Pepi néni, majd jönnek még a
+sorscsapások, majd megszürik azok benned ezt a keménységet… Leszel még
+te puha is… Ne félj…
+
+– Soha, Pepi néném. Magyar vagyok én ahhoz. Tudja, azt igen, azt el
+tudom hinni, hogy valaha koldusbotra jutok, de azt, hogy ezt az én kutya
+magyar természetemet levetkezzem, hogy valami puha tót, vagy száraz,
+okos sváb vagy cinemintyés oláh legyek: azt nem. Én mindig fokossal
+fenyegetem az Istent, Pepi néném…
+
+– Ach, bolond, te csak igazi egy bolond vagy!
+
+– Nem mondom én, – szólt Balázs, – belátom én, ha bolondot tettem: azt
+is tudom én, hogy kár vót megtenni, ha már megtettem. De hogy én
+visszaszijjam, vagy jóvátegyem! Hű, az istenit, inkább még beljebb
+megyek a sárba!… Kiszebb vónék én beledögleni, ha egy istálló szóba
+kerül is a kiszabadulás, mint aztat a szót kimondani!… Ej, ides jó Pepi
+néném, be sokszor elmondom, hogy az jóravaló Urjézuskrisztus is ippen mi
+értünk halt meg, mi értünk, nemes vérü magyar gyerekekér. Mer mink
+vagyunk azok, akiket akarattyuk ellen kell megváltani!… Mer teccik
+tudni, ha a Krisztus meghal én értem, én elfogadom az idvességet! El én…
+De hogy én magam váltsam meg magamat! Aztat nem veszi be a természetem…
+
+– Igen, mind olyan kutyák vagytok, – mondta Pepi néni. – Mind az
+asszonytól kivánjátok el, hogy megfeszüljön értetek…
+
+– Az a!… Mér lettek asszonyok!
+
+– Osztán mivel fizettek érte.
+
+– Hát mivel!… Avval hogy élünk… Avval, hogy elfelejtjük, ami történt…
+Lássa, Pepi néni. Az igaz, hogy most ebbe a kis kalamajkába, ami kettőnk
+közt vót, az igaz, hogy én vagyok a hibás. Mer én vótam a komisz kutya.
+Mer a feleségem jót akart, én rosszat akartam… Ő jól is viselte magát,
+én meg rosszul… Ő tisztességes, becsületes, jóravaló asszony volt: én
+meg egy hencegő, komisz tacskó… De azér, ides jó egy Pepi néném, ha az
+az asszony most ide begyünne, osztán a nyakamba ugrana, osztán
+megpofozna, megcibálná a fülem, osztán a szemembe kacagna: de jókedvvel,
+de nem olyan fancsali pofával! Akkor én, Pepi néném, úgy vinném haza,
+olyan ölbe vinném haza! A két karomon vinném haza, Pepi néném, mint a
+menyországbeli angyalt! Abbizony!
+
+Evvel egy jó falat kolbászt vágott be a szájába s egy jó nagyot harapott
+hozzá az omlós bélü puha kenyérből.
+
+Pepi néni felhúzott szemöldökkel, elgondolkozva állott fel, alig volt
+magasabb, mikor felállott, mint mikor ült s totyogva ment körül,
+tétován, az asztalon, oda tipegett hozzá s a széles bikahátára tette
+hervadt sziromforma, kis öreg barna kezét.
+
+– Jaj, rossz csontok, rossz csontok…
+
+Ebben a percben nyilt az ajtó.
+
+Egészen szélesre nyilt s komolyan, méltóságosan jött be rajta Mina néni.
+
+
+BORZALOM.
+
+A nagy, nehézkes mozdulatu, süket öreg néni méltóságosan állott meg az
+ajtóban.
+
+Ahogy meglátta a kedélyesnek látszó jelenetet, fölemelte két kezét és
+összetette.
+
+Nagy, sárga, régi aranygyürük voltak az ujjain, gyöngyös fekete főkötő a
+fején s a ruhája is fekete üveggyöngyökkel volt diszitve, mert Mina néni
+hiu volt és olyan vénkisasszonyos.
+
+– No de Pepi! – kiáltott fel s az egész széles arca, amely lefelé
+ereszkedett, mint a buldoggé, nagy megbotránkozást fejezett ki.
+
+– No, mi a, no! – mondta Pepi néni s apró szemeivel szaporán pislogott.
+
+Balázs háttal volt ennek az ajtónak, de egyszerre megfordult és hatalmas
+nevetéssel kiáltott fel:
+
+– Tyhű, de szép ma, Mina néném! Hű azt a ropogóját! Még ezt a szép
+brossot nem is láttam!
+
+Mina néni szerfölött fel volt ugyan stimmelve, de ekkora kedvességnek
+nem tudott ellenállani. Szemérmeskedve mosolyodott el, mert kettős volt
+az öröme. Balázsnak olyan hangja volt, hogy még az ő süket füle is
+megértette minden szavát. S a nagy arany brossa a régi apró
+gyémántokkal, amely a mellére volt tüzve, a legbecsesebb ékszere volt.
+Ebben a percben tette föl, ahogy Zsanitól átjött a közbeneső hideg
+szobán, amelyben a szekrények vannak, nem tudta megállani, hogy egy
+kicsit ki ne csipje magát s a vállára vette a gyöngyös viklerjét, a
+nyakába a brosst, meg a tükörbe is belenézegetett egy kicsit. Feljebb
+emelte hát a kezét a brossig, amelyet egyik dédanyjuk viselt Maria
+Theresia előtt egy udvari bálon.
+
+De nem engedte azért magát leudvaroltatni a szerepének fontosságából.
+Ugy viselte rendületlen komolyságát tovább, mint egy maszkot és igy
+szólt furcsa, fakó, pincevirágszerü, fáradt hangján:
+
+– Tisztelt ecsémuram!
+
+– De Mina néni! – rikkantott Balázs és harsonásan kacagott, – hát már
+nem emlékszik, hogy brudersaftot ittunk a csaholyi szüreten?
+
+Mina néni kissé nehéz szókészségü volt. Nem tudott szegény replikázni,
+csak levegő után kapkodott és keresztet vetegetett magára.
+
+Pepi néni oldalba bökte Balázst.
+
+– No csak ne bolondozz vele, mert megharagitod! A lesz.
+
+– De igazán! Becsületuristenemre! – kiabált Balázs és ugy kacagott,
+mintha vasat kalapáltak volna.
+
+– Hát kezit csókolom, na! – mondta aztán s titkosan és hunyoritva, mint
+a büntársától, kérdezte Mina nénit:
+
+– Nagy baj van odabe?
+
+Mina néni fölemelte a jobb kézfejét, csak igy tudta a dolog komolyságát
+és veszedelmességét jelezni.
+
+– Le fogják vágni a fejem? – kérdezte Balázs.
+
+– Hán?
+
+– Ugyan ne bolondozz már, te félkótya, te! – zsörtölődött Pepi néni
+idegesen.
+
+– Tessék besétálni, – szólott Mina néni.
+
+– Rapportra! – kiáltott Balázs s nevetett.
+
+Jéghideg szobába léptek. Itt nem szokás füteni, mert almák és befőttek
+voltak a szekrényen, a régi szép intarziás szekrények tetején s olyan jó
+penészes gyümölcsszag is terjedezett. A zöld ripsz garniturán olyan
+sápadtan huzódtak meg a fehér csipkés behuzások, hogy az ember fázott,
+ha rájuk nézett.
+
+Azzal beléptek a harmadik szobába.
+
+Ez volt most a félelmes szoba. A nappali. Ebben a percben üres volt.
+Látszik, hogy mindenki e pillanatban ment el belőle. Székek, az
+asztalon, a varrón levő kis lomok egy percnyi várakozásban sem törtek
+még le. Itt áll a nagy fotel, amelynek mély süppedése mutatja, hogy ezt
+csak Mina néni ülheti ki ily becsülettel, ott a Zsani néni komoly,
+magastámláju párnásszéke, az ablaknál, a varróasztalka mögött.
+
+– Tessék itt várakozni, – mondta Mina néni pukkerlivel, előkelően és
+nehézkes simasággal a szemközti ajtóig ment. Amelyet be is zárt maga
+után.
+
+Pepi néni idegesen topogott, a két vékony kis kezét tördelte, s
+mindenhez hozzányult, rendezgetett, hogy valami nemszeretem dolog fog
+következni. Ilyenkor ő legjobban szeretett volna száz mérföldre lenni.
+
+Balázs vidáman nézegetett körül. Fesztelenül vetette le magát egy öreg
+fotelbe, amelynek abban a pillanatban ki is törött a lába alatta.
+
+– Jesszusom! – sápadt el Pepi néni, hogy zöld lett az egész arca.
+
+Balázs felugrott a székből, még mielőtt végighemperedett volna a földön
+s akkor nevette el magát:
+
+– Hű az anyád piros viganóját…
+
+Pepi néni leguggolt a szék mellé s ugy simogatta meg, mintha élő csont
+volna, gyöngéden és ijedt részvéttel. Balázs maga is megijedt egy
+kicsit.
+
+– Ilyen vén rongyokat őrizgetni, – mohogott Pepi néni, – már csak mind
+tüzre való… Csak mind a padlásra dobni az egereknek…
+
+Pepi néni egész életében zsörtölt mindenért, ami fösvénység vagy
+kicsinyesség, de persze neki nem volt beleszólása semmibe, hát csak ette
+a méreg, hogy ezek a gazdagok itt ugy kuporognak…
+
+– Sebaj, Pepi néni, – mondta Balázs, – egy szeget kell ide beereszteni,
+szék lesz még ebből, sose tessék busulni.
+
+Pepi néni sietett két karjába ölelni a törött széket s falhoz állitani,
+hogy ne vegyék észre a bajt.
+
+Ebben a percben nyilt az ajtó s nagy ünnepélyesen belépett rajta Zsani
+néni. Utána Pólika, lesütött fővel, mint egy kis virágbimbó a vén kórók
+között s a legvégén Mina néni, mint egy drabant.
+
+Zsani néni előre lépett a varróasztalkájáig, egyenesen. Vékony ajkait
+egymásra szoritotta, egyik fehér, öreg kezét az asztalkára helyezte,
+puhán, gondosan, mint valami szent dolgot, a másikat lelógatta a csipkés
+fekete köténye alatt. Szürke, erős szemeivel merően nézett s szép
+metszésü sasorra szigoruan meredt.
+
+Balázs összeütötte a bokáját s kifogástalan komolysággal hajlott meg.
+
+Zsani néni odaadta a kezét, hogy megcsókolja, aztán kis kézlegyintéssel
+intett. Tessék várni.
+
+Az asztalkán belül ment, leült szokott helyére, a magas támláju székbe,
+amely olyan volt, mint a templomban a püspök széke s intett mindenkinek,
+hogy foglaljanak helyet.
+
+Mina néni mint egy óriási nagy, kövér gyöngytyuk billegett elegánsan a
+foteljéig s beleereszkedett. Pólika a Zsani néni jobbján, Balázs pedig
+szemközt foglalt helyet. Pólika ugy nézett maga elé, mint egy drága,
+édes kis apáca, Balázs pedig, mint egy medvebocs. Olyan komolyan, hogy
+bizisten röhöghetett volna rajta ő maga is.
+
+Csak Pepi néni állott a fehér kötényével s a két kezét hol bedugta, hol
+kivette a köténye zsebéből. Néha a kulcsaival csörömpölt, máskor az
+orrát fuvogatta. Kétségbeesetten izgatott volt.
+
+– Fiam, – szólalt meg Zsani néni, – a feleséged…
+
+– Na hálistennek, ez legalább tegez! – gondolta Balázs megkönnyebbedve.
+
+– A feleséged ide menekült hozzánk…
+
+Balázs mint egy bárány, meresztette a nagy, fekete szemeit.
+
+– Én az első percben azt mondtam neki, hogy: eredj dolgodra! Nem adok
+helyet! Ha az uraddal összevesztél, békülj is meg vele a magad kenyerén!
+Az én házamban nem hálsz meg. Fordulj, eredj vissza!
+
+– Hű! – mondta Balázs.
+
+– Aztán – s Zsani néni szigoruan megállt, – aztán elmondta, mi történt…
+És én azt mondtam: az más!… Akkor itt maradhatsz!
+
+– No hát szerettem volna is látni, hogy az én feleségemnek Zsani néni
+még helyet sem ad!
+
+Egy pillanatra csönd lett.
+
+Pepi néni idegeskedett, mint a higany. Pólika egy parányit lejebb
+hajtotta a fejét.
+
+– Bizony pedig nem adtam volna, ha azt tapasztalom, hogy ő a hibás… De
+azt tapasztalom, hogy nem ő… – Aztán nyomatékosan mondta: – A feleséged
+legalább azt mondja, hogy te vagy a hibás.
+
+Csönd lett rá, Balázs odalopott egy félpillantást a feleségére. Pólika
+egy árnyalattal még lejebb sütötte az arcát, csak hófehér arcbőre
+látszott mintha imádkoznék.
+
+– Mit felelsz erre?
+
+– Mit! – mondta Balázs… – Kikérem magamnak, hogy akárki is kételkedjék
+az én feleségem szavában.
+
+– Na hát pedig nagyon szomorú, ha az igaz! – mondta idegesen Zsani néni
+és egy árnyalattal fakóbb lett a sápadt arca. – Mert akkor te egy nagy
+lump vagy, akinek csak abban telik kedve, ha a vagyonát pocsékolja!
+Sonkát dobál a parasztoknak, a bort ugy önti, mint a vizet, odacsődit
+hatvan vendéget és három napig dorbézol velük. Szép, fiam, szép a
+barátság, az emberség. De ismerjük már eléggé ezeket a nyiri tempókat.
+Nem tudom, mit hencegsz avval a kis birtokocskával. Ugyse fogsz a
+Kállayakkal versenyezni, se az Ibrányiakkal, nem tom mi értelme van az
+ilyen pukkadozásnak. Maj meglátod, hogy kimondják rád, mint Báji Samura,
+hogy: mentül koszmósabb, antul vakarósabb. Tudod. Ahelyett, hogy
+dicsérnének, lenéznek az ilyesmikért… Hogy ilyen kilátása van az
+embernek öregségére. A régiek is tudtak mulatni, elhiheted. De nem
+bolondul ám. Minden pohár bort, amit összekoccintottak, megbecsülték,
+nyaltak belőle és letették. Mert nem az volt a fő, hogy csak hadd
+foggyon, hanem az, hogy mulassanak. Hiszen ha együtt van hatvan ember és
+csak beszélnek, táncolnak, az már maga nagy mulatság. No de levágni egy
+fajüszőt… Ilyen bolondokat… Mikor már két nagy disznót, tizenegy
+malacot, három bornyut megzabáltak… Ah, hogy fuljanak meg tőle… azok a
+büdös parasztok…
+
+Mégis röstelte nyiltan kimondani, hogy az uraknak kivánta ezt a jót.
+Csak a parasztokat szidhatja az ember szive szerint.
+
+– Bizony, aki a cigányokat a térdére ülteti, aki ahelyett, hogy ilyen
+három nap után a feleségét a tenyerén babusgatná, hogy igy kitett
+magáért, még ostoba makacsságával keseriti, aki kocsmába tud menni,
+kártyázni, kockázni, tovább dorbézolni, ferbli, váltó, még tán a
+feleségét is elkockázza… Ach!… Az olyan embernek csak utilaput a
+talpára…
+
+Balázs lesütötte a fejét. Ebben a percben tört ki először rajta, az a
+hirtelen jövő, lelankasztó, mindent semmibe vevő fáradtság… Sose
+szerette életében a prédikációt, mindig ugy hallgatta, mint a szél
+dudálását, de most meg épen ugy, mint valami kellemetlen álmot.
+
+Pólika egy másodpercnyi szünet után fölzokogott.
+
+Az öreg nénik mind izgatottan izegtek, mozogtak.
+
+Pepi néni csoszogott, Mina néni egyik kezét a másikba kulcsolta, azután
+a másikat az egyikbe. Még Zsani néni is ideges lett és többször
+kinyitotta, meg bezárta, minden hang nélkül a száját.
+
+– Ach, ilyen szivtelen lenni – mondta, – igy elkeseriteni egy ilyen
+asszonykát… No, belátod, hogy haszontalan ember vagy?
+
+Balázs fölvetette a nagy kosfejét és azt mondta:
+
+– Be.
+
+Mindnyájan megkönnyebbedtek. Föllélekzettek. Hisz akkor még jó, ha semmi
+ellenmondás…
+
+– Be én… Belátom! – mondta ujra Balázs.
+
+Zsani néni elővette a zsebkendőjét és ugy meg volt hatva, hogy elkezdte
+belefuvogatni az orrát. Pepi néni egész őszintén törülgette a szemét,
+Pólika piros volt, mint a pipacs és a világért föl nem emelte volna az
+arcát. Csak Mina néni ült nyugodtan. Nagy fekete keretes pápaszeme
+mögött lassan pislogott a savó szeme. Persze ő nem értett jóformán egy
+szót sem az egész beszélgetésből.
+
+– Na hát akkor, – szólt Zsani néni megengesztelődve, lágy és szives
+hangon. – Na hát akkor bocsánatot kérsz tőle, Balázs?
+
+– Miiiit?
+
+– Mert ilyen gonosz voltál hozzá, – mondta Zsani néni, de olyan édesen,
+mintha cukorral csemegéztetné Balázst, – hát bocsánatot!
+
+– Én?
+
+– Hát ki?…
+
+– Ő!
+
+– Ő? S miért?
+
+– Amért én komisz voltam hozzá!
+
+– Ach, hisz ez egy kötni való bolond!
+
+– Mán pedig máskép én nem viszem vissza! – mondta Balázs.
+
+– Nem te viszed vissza, hanem ő fogad vissza – pattant fel Zsani néni s
+mint egy mérges pujka fordult el, az ablak felé.
+
+– Hű, az annya piros viganóját! – pattant fel Balázs. – Jól nizünk ki!
+Éngem fogad vissza egy asszony!… Hát nem én vettem el a feleségemet?… ű
+vett el engem?
+
+– No, jójó, – idegeskedett kétségbeesve Pepi néni s a vállára tette
+kicsiny reszkető kezét, – csak ne tüzelj, no!… Nem ugy értődik a no!…
+
+Zsani néni erélyes hangja fölcsattant.
+
+– De bizony, ugy értődik!… Mert abban a percben, mikor az erősebb-nem
+visszaél a helyzet adta jogával…
+
+Balázs olyat orditott, mint egy bika:
+
+– Pólika!
+
+Szinte megfagyott a vér mindenikben.
+
+– Elég volt a vénasszony prédikációiból!… Jössz velem rögtön! Jössz vagy
+nem?
+
+Pólika ugy megrémült az erős hangtól, meg a „vén asszony
+prédikációitól“… Uristen, mi lesz még itt! Csak nézett, csak pislogott,
+mint a jérce a napra.
+
+– Nem! persze, hogy nem! – kiáltotta Zsani néni, Majd ilyen bitangnak
+fogom engedni kinozni a gyermekemet. Én gondoskodom róla. Nálam el lehet
+holtáig. Itt jól fogja érezni magát, nem ugy, mint nálad, te gyalázatos!
+Te gyalázatos!
+
+– Haha! – kiáltotta Balázs. – Jól fogja érezni magát! – No az anyád
+piros… viga… nóját… Pólika! Hát nem jössz?
+
+Pólika nem mozdult.
+
+Balázs kihuzta magát.
+
+– Na Pólika! Hát akkor tudd meg, hogy én most ide betelepszek a
+kocsmába! Tudod! Itt ebbe a kocsmába e! Ebbe a disznóólba! Osztán én
+addig muzsikáltatom ott magam, mig utánam nem küldesz, hogy gyüjjek má,
+szöktesselek, vigyelek má innen, mert elég volt már ebbül a jóból!
+Érted? Megértetted?… Na hát isten áldja meg mindnyájukat!
+
+Ezzel sarkon fordult s elment. Az ajtót ugy bevágta maga után, hogy ugy
+még nem vágta be senki azt az ajtót, mióta szegény Karcsi bácsi, a Zsani
+néni férje, meghalt. Csak ugy szakadt a vakolat az ajtó tetejéről.
+
+Zsani néni sápadt volt és epeömlés kezdett a szája szélén mutatkozni.
+Pepi néni jajveszékelt hang nélkül s a kezét tördelte, mint akinek
+hirtelen halottja van. Pólika lesujtva állott, szinte a szivdobbanása is
+elakadt.
+
+Csak Mina néni emelkedett fel nyugodtan a székéből. Lesimitotta a fekete
+selyem kötényét a két tenyerével s mérgesen igazitotta meg a haját,
+aztán utána kiáltott dühösen Balázsnak:
+
+– Alászolgája!
+
+
+A TEGNAPI BÉLES.
+
+Ha a tornácra állottak, hallották a muzsikaszót a kocsma felől. A nénik
+akárhányszor csak kimentek, mindig megcsóválták a fejüket.
+
+– Az a pernahajder, az a pernahajder.
+
+Reggeltől estig erről folyt a szó, meg a tiszaeszlári pörről, amely a
+néniket jobban izgatta mindennél a világon. Csak Balázs tudta
+túllicitálni Solymosi Eszter históriáját.
+
+Az idő közben megenyhült, az ereszről csurdogált a viz, az udvaron
+tócsák gyültek, az utcán szétvágta a kocsikerék a lucskot.
+
+Már egy hete, hogy folyik ez az esztelenség.
+
+– Hát mi lesz ebből, – mondogatta Pepi néni és ellenségesen nézett
+Pólikára. – No, te csak meg tudod kinozni…
+
+– Istenem, – nyögdécselte Pólika, – hát mit teszek én?
+
+És huncutul emelte a zsebkendőjét a szeméhez, nem azért, hogy a könnyeit
+törülgesse vele, hanem, hogy a nevetését takarta.
+
+Mert nagyon, nagyon tetszett neki a Balázs dolga. Olyan büszke volt rá,
+olyan boldog és büszke. S ugy kivirágzott ez alatt a hét alatt. Kialudta
+magát, kipihente, rendbeszedte az idegeit s olyan volt mint egy pompás
+diszes feslő rózsa. Csak heverészett egész nap. Tunyán és álmodozva
+heverészett s a gondolata minden pillanatban ott volt az ő konok,
+nagyszerü emberén, aki a kis kurtakocsmában olyan nekikeseredve iszik és
+táncol és busul egyedül a szerelmes kis felesége után.
+
+Ugy kell a kutyának.
+
+– De mi az ördögöt tud ott csinálni, – mondogatta Zsani néni, – hiszen
+ott felkophat az éhségtől az álla. Annak a rongyos zsidónak ugyan
+semmije sincs.
+
+– Az, – mondta Pepi néni és idegesen sietett ki a szobából.
+
+Már az ablakot is nyitva lehetett tartani. A kora tavaszi friss, meleg
+levegő enyhén tódult be a jól fütött szobákba s az öreg nénik a vállukra
+kötött barna és zöld harasztkendőkben, amelyeket Pepi néni fáradhatatlan
+hosszu tűi kötöttek, jöttek, mentek, vagy együtt üldögéltek a szobákban.
+
+Egy reggel már együtt voltak hárman a nénik, csak Pólika hevert még a
+szobájában.
+
+– Eredj már, költsd fel, – mondta szokott mérges hangján Zsani néni.
+
+– No, hát csak hadd aludjon. Nincs ugyse mit csinálni neki, – brummogta
+Pepi néni s elindult, de Zsani néni utánaszólt:
+
+– Pepi.
+
+– Na.
+
+– Hol az a béles, ami tegnapról megmaradt?
+
+– Ah, hogy hol van, – és Pepi néni összekapta magát.
+
+– No azért csak ne mérgeskedj, – szólt Zsani néni.
+
+– Mi az, Zsani? – mondta Mina néni szavajárása szerint, mert semmit sem
+értett a beszédjükből.
+
+– Ach, nem kell mindent tudni, mert hamar megvénülsz! – kiáltott rá
+boszusan Pepi néni és kiment.
+
+– Mi, hogy nekem mindent tudni! Ach, istenkém, iszen épen, hogy semmit
+sem tudok!
+
+– No de az a béles nagyon furja az oldalamat, – szólott Zsani néni.
+Letette a varrását és a kredenchez lépett. – Egy egész tállal maradt.
+Csak nem vitte ki az a Pepi a cselédek orra elé!
+
+Pepi néni azonban mig bement volna Pólikához, elébb a konyhába nézett
+be. Rendkivül sok dolga volt a konyhában. Sütött-főzött titokban. Sose
+szerette ugyan hogy valaki benézzen a konyhájába, de most valósággal
+beteg lett, ha Zsani csak megjegyzést is tett rá, hogy mi történik
+odakinn.
+
+Most is lopva, gyorsan tyúkot vágott, épen azt kopasztották, mikor
+bement. A meleg tollszaggal tele volt a konyha. Pepi néni
+sürögve-forogva gyorsan tovább adta a rendelkezéseit, olyan
+titokzatosan, mintha a boszorkánykonyhában volna, olyan sürün pislogva,
+mint aki minden pillanatban a rajtakapástól retteg.
+
+Aztán Pólikához szalad be.
+
+A fiatal asszonyka még ott hever az ágyban s a nap besüt rá a hófehér
+párnák közé.
+
+– Na, kelj fel már… kelj fel már… – zsörtölt rá. – Már mindenki fenn van
+az egész világon. Szép dolog is, egy fiatal asszonykának itt heverni,
+ilyen lustán…
+
+Pólika elnyujtózik.
+
+– Olyan jó itt!
+
+– Jójó, de Zsani már brummol.
+
+– Az a gazember most is huzatja? – kérdezte aztán nyögdécselve Pólika.
+
+– Na, micsoda beszéd ez. Gazember. A hites urát igy megtitulálni. Szép
+dolog.
+
+– Jaj, sirba visz engem az… – mondta Pólika és az arcát belefurta a
+párnákba. – Azóta mindent kiloptak otthon. Minden nyitva. Jó, ha a házat
+meghagyják a helyén. Azok a büdös parasztok. A tolvajok.
+
+– Eh, mit beszélsz! Valami az, ilyeneket mondani! Azért, ha szegény
+ember is, még nem tolvaj. Nem kell mindjárt letolvajozni valakit.
+
+– De mikor én olyan boldogtalan vagyok. Olyan szerencsétlen.
+
+– Ki az oka?
+
+– Én nem.
+
+– Hát ki?
+
+– Hát én nem is.
+
+– Mindennek az asszony az oka a házban, – mondta Pepi néni s jött-ment,
+rendezgetett a szobában. – Mindennek, akár jó, akár rossz történik, az
+asszony a ház lelke. Ha a férje jó, azért jó, mert ő jót nevelt belőle.
+Ha rossz, azért rossz, mert ő rontotta el. Minden felelősség az
+asszonyokon van.
+
+Pólika durcásan, gyerekes makacssággal hallgatott.
+
+– Van te neked: eszed! – duruzsolta Pepi néni csendes, szemrehányó,
+oktató, rendreutasitó módján. – Több eszed van neked, mint egy férfinak!
+Tul tudsz te annak az eszén járni! A férfiaknak mindig mézes madzagot
+kell a szájukban tartani, akkor aztán arra mennek, amerre az asszony
+komandérozza őket. Te még csak nem panaszkodhatsz. Föl lehet hajtani a
+Nyirséget, mig még egy olyan legényt találsz, mint az a te Balázsod. Az
+maga elismeri, hogy a férfiember mind csak arra való, hogy a szeme be
+legyen kötve. De vannak mindenféle katuska emberek, akik beleütik az
+orrukat mindenüvé, ahova nem is kell. Az olyannal aztán nehezebb
+boldogulni. Ach, ez az áldott ember, akit egy kis hizelgéssel le lehet
+venni a lábáról. Jó ember ez, derék ember ez. Áldhatnád az istent is,
+hogy ilyennel áldott meg… Nem is tudod te még, mi a baj a világon. De
+majd megtanulod, ne félj…
+
+– Én bizony nem.
+
+– No csak ne feleselj nekem. Az már igaz, hogy a kutya is akkor vész
+meg, ha legjobban van a dolga.
+
+– Tán annak örüljek, – duzmaszkodott Pólika, – hogy már egy hete ott
+huzatja a kocsmában.
+
+– Jó asszony, – állott meg előtte féloldalt Pepi néni, csipőre tett
+félkézzel. – Inkább azon törnéd a fejed, hogy mit eszik az a szegény
+ember abba a rossz kocsmába.
+
+– Haha.
+
+– No csak ne vihogjál.
+
+– Van eszembe azon törni a fejem, aki lumpol! Még azon busulok, hogy mit
+eszik.
+
+– Ach… micsoda népek ezek a maiak. No de kelj fel, ha mondom, mert baj
+lesz! Nézze meg az ember!
+
+Ezzel tovább szaladt, mert már is rettegett, hogy Zsani néni azóta
+megunta a várakozást és még ki talál jönni… és még észreveszi azt a
+tyukot… Azok is olyan sokáig piszmognak avval a koppasztással…
+
+Csakugy futrikált jobbra-balra. Egyik pillanatban bent volt az ebédlőben
+és Zsanit megnyugtatta, hogy Pólika már öltözik, a másikban a konyhában
+volt. Aztán megint Pólikát noszogatta, hogy siessen az öltözéssel,
+közben Zsuzsival meleg vizet készittetett neki a mosdáshoz.
+
+Csupa tüz volt az egész vékony kis asszonyka. Ezer csoda, hogy birja ezt
+a strapát.
+
+Pólika kényesen nyujtogata bele a hosszu, vékony kezét a meleg vizbe s
+az otthonra gondolt.
+
+Az otthonra.
+
+Ebben a percben nagy patália hangja csapott be hozzá kivülről. A Zsani
+néni éles, erős hangját hallotta meg s ugy a szivére ment az ijedtség,
+mint gyermekkorában, ha csinyt tett s rettegett a hátulütő fától.
+
+Egy perc alatt felöltözött.
+
+Olyan sebtiben fésülködött meg, csak épen felcsavarta a haját a fejére.
+Gondolta, majd aztán beszökik fésülködni, inkább most beköti a fejét.
+
+Mikor kész volt valahogy, csakugyan a fejére kötötte a kendőt s a
+tükörbe pillantott. Nagyon helyes volt igy. Az a gazember mindig igy
+szerette látni, babos fehér kendőben…
+
+Rettegve nyitotta ki az ajtót.
+
+A folyosó végéről élesen harsogott a Zsani néni hangja.
+
+– Köszönöm az ilyen tékozlásokat. Kipusztitani a tyukjaimból. Látom én,
+nem vagyok én vak, hogy azt a tarka bubost vágtátok le.
+
+Pepi néni dörmögő morgása hallatszott közben.
+
+Pólika meg volt rémülve. Talán ő rajta van a felelősség.
+
+– Mégis csak hallatlan!… Hát én nekem nem fogsz itt rendelkezni… Mától
+kezdve én leszek itt a konyhában.
+
+Pepi néni idegesen rohant ki s be a folyosón. Biggyent lila kis ajkait
+összeszoritotta s a könyek szivárogtak az arcáról.
+
+Pólika szórakozottan ült a helyére s azon törte a fejét, mért tett ugy
+vele Pepi néni, mintha ő is büntárs volna a konyhai titkokban.
+
+Kis idő mulva jött Zsani néni. Képéből kikelve. Sápadtan; szinte
+narancsszinü sápadtsággal. Összeszoritotta a fogatlan száját s mérgesen
+ült a helyére.
+
+– Mi az, Zsani? – kérdezte szokott kérdését Mina néni, de Zsani
+megrántotta a vállát s még jobban összerántotta a szemöldökét.
+
+Pepi néni jött nemsokára. Egy nagy deszkatálcán hozta be a Pólika
+reggelijét.
+
+Pólika nem mert enni. Olyan félve nyult a kávéhoz, a friss, omlós bélü
+kalácshoz, amely finom volt és illatos, mintha minden falatot kinéznének
+a szájából. Ugy érezte mégis, miatta volt minden veszedelem, már
+megsokalta a néni, hogy itt kell tartani. Ettől a gondtól annyira
+szerencsétlen volt, annyira kétségbeesett, hogy mig lassan morzsolgatta
+foga közt a falatot, egyre bánatosabban gondolt arra a gazemberre, aki
+ilyen sorsra juttatta.
+
+Mi lesz ennek a vége. Ha már az első hét után is igy, szinte kidobják a
+házból, mi lesz akkor egy ujabb hét mulva… Mi lenne, ha egy esztendőt,
+ha egy életet kellene itt töltenie.
+
+De Zsani néni komoran szólott Pepire.
+
+– Pepi!
+
+– Ach, már mi kell megint.
+
+– Kinek sütsz, főzöl te mostanában olyan sokat?… Én nem tudom, itt egész
+vendéglő van egy hét óta… Amennyit itt főznek és az mind elfogy… Hát már
+az egész falu megbetegedett és mind én tartom el?… Hát iszen te azt
+mondtad, Pepi, csak egy csésze levest küldesz valami beteg asszonynak…
+És itt minden elfogy, mintha csak a föld nyelné el… És hol a tegnapi
+béles? én egy falatot se ettem belőle… Még ez a fiatal gyomru asszonyka
+is csak egy felet evett és egy ekkora tállal volt és egyetlen morzsa
+sincs. Hát hova tetted te azt, Pepi?…
+
+– Ach, csak ne fösvénykedj már mindig…
+
+– Hát én nem fösvénykedem, azért hogy kérdezem, Pepi, hogy hova tetted!…
+Én nem eszem meg, Pepi… De hát én nem értem, Pepi…
+
+– Ach, ne faggass…
+
+– De én tudni akarom…
+
+– Ach…
+
+– De nekem mondd meg!
+
+– Ach!
+
+– Hát iszen elküldted a házból! No, nem Pepi?
+
+– Hát el no…
+
+– De hova?…
+
+– Hát a kocsmába.
+
+– A kocsmába?…
+
+Zsani néninek még a szája is nyitva maradt a bámulattól.
+
+– A kocsmába, Pepi?… Hát kinek?
+
+– Ach… én istenem… Mintha nem volna ott, kinek… Hát annak a szegény
+fiunak!…
+
+– Jesszusom!… Micsoda szegény fiunak?…
+
+– Hát azt hiszed, az a szegény Balázs itt kibirta volna egy hete a zsidó
+kosztján?
+
+Pepi néni hátat forditott mérgesen.
+
+– Na hát ez nem rossz! – sikoltott fel Zsani néni, – no hát ez nagyon
+jó!… Hogy én tartom itt azt az urat… hogy ő itt muzsikáltathasson a
+fülembe… Ach, még ilyet!
+
+Felállott és nevetett.
+
+– No, Pepi, hát ezt megcsináltad… Te ugyan derék hadvezér vagy. Te nem
+éhezteted ki az ellenséget… Ezt megcsináltátok; – s Pólikára nézett.
+
+– Én? – mondta Pólika elvörösödve és szégyelte magát, hogy neki
+egyáltalán eszébe sem jutott az ura kosztja.
+
+
+A FÖLD AZ EGET IS MEGESZI LASSAN.
+
+Furcsán, vidáman érezték magukat, s még Minának is meg kellett
+magyarázni, mi történt.
+
+– Jihh, Pepi!… No, Pepi!… De legalább megköszönte, ugye. Pepi!
+
+Pólika maga elé nézett komolyan, bánatosan.
+
+– És az a lovag, és az a lovag! – kacagott tovább Zsani néni, – hogy az
+ugy megeszi az ellenség ételét. Nem félt tőle, hogy mérgezett ételeket
+küldenek neki?… Jihh, jihh… Jaj, ilyen jót nem nevettem életemben. Te
+csak meg tudsz nevettetni, Pepi…
+
+Pólika gondolta, hogy kimegy innen, ki a kertbe, vagy valahova a
+szabadba.
+
+– De hát akkor minek küldöm én az ételemet a kocsmába!… Csak az a sok
+pakolás! Pepi!… Hátsz akkor nincs rá szükség, hogy elküldjem: jöjjön ide
+ebédelni. Pepi, és menjen vissza muzsikálni! Pepi!…
+
+– Ach!
+
+– Hát ha igy tud truccolni, ugy is tudhat, Pepi.
+
+Pepi néni ideges volt, mérges is volt, kékült-zöldült s nem nagyon
+mulatott együtt Zsanival.
+
+– Ach, ne szekirozz már, – mondogatta.
+
+– És mióta csinálod ezt, Pepi?
+
+– Mit?
+
+– Ezt a küldözgetést.
+
+– Mióta, no.
+
+– Mindjárt az első naptól, Pepi? Te azt mindjárt ugy kitaláltad, hogy
+meg ne éhezzen az a jóféle, Pepi?
+
+– Ah, dehogy, csak kétszer küldtem még.
+
+– Csak kétszer?… Ach, Pepi, hogy olyan későn találtad ki. Hiszen akkor
+az a szegény ember soká éhezett, hallod. Azt megéheztetted, hallod!
+Jihhihi… Milyen étvágya volt már annak, Pepi, mikor mégis rá gondoltál.
+
+– Csak ne szekirozz már, mert megszököm.
+
+– De milyen jól berendezkedtek volna már ők az én konyhámra! Ha azt a
+tegnapi bélest nem keresem! Jaj, az a béles, az nagyon elárult. Pepi!
+
+– Na hát elég volt! – kiáltott fel Pepi néni s fölpattant. – Ha még egy
+szót szólasz, Isten bizony itt köplek. Milyen nagy dolgot csinál belőle…
+De sajnálja azt a kis ételt!
+
+– Ach, még neki áll feljebb, – vonta össze a szigoru szemöldökét Zsani
+néni, – nézd csak. Majd én teszek róla. Hol az a lány! Zsuzsi, Zsuzsi!…
+Eredj rögtön a gazdádhoz, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, jöjjön ide
+ebédre, nagyon szivesen látjuk, de többször nem küldjük az ebédet…
+Legyen szerencsénk…
+
+Pólika csendesen kisurrant az ajtón.
+
+A szobájába lopózott, félve és megalázva. Nagykendőbe csavarta magát s
+kiment a kertbe.
+
+Enyhe levegő volt. A föld itt-ott már egészen föl volt puhulva
+porhanyósra, de az árnyékos helyeken még hódarabok lappangtak s a föld
+is kemény volt, fagyos. A fű üdén emelgette vékony szálu hegyeit fölfelé
+s itt-ott még csapzott volt a fagyban.
+
+Apró, uj divatu cugos cipőivel puhán lépkedett a kerti uton. Nagyon le
+volt hangolva. Valami mély lankadtság és kedvetlenség lappangott már
+régen a lelke mélyén, az most egyszerre feltört és teljesen ködbe
+boritotta a lelkét.
+
+A nagy fák ágai csupaszon meredeztek, a köszmétebokrok közé avult lelkek
+csapzottak be. A szépséges napsütésen minden olyan szomoru volt, ami a
+régire emlékeztetett. Csak az uj, a jövő reménységétől csillogó fűszálak
+voltak szépek és igézetesen gyönyörködtetők.
+
+– Istenem, de céltalan élet… – mondta magában Pólika.
+
+Nagy, sötét szemei szomoruan csüggedtek el. Az arca szenvedéssel érezte
+az életkedvetlenséget.
+
+Élni, csak azért, hogy éljen az ember.
+
+Enni, hogy éljünk; főzni, hogy ehessünk… vetni, kapálni, dolgozni,
+tehenet tartani, sertést, tyukot, birkát, termelni buzát, kukoricát,
+rozsot, nagy határ földeket bevetni, szántással, aratással, csépléssel,
+vevéssel, eladással, cselédekkel, idegenekkel, rokonokkal, férjjel
+harcolni, hogy legyen mit főzni: s főzni, hogy legyen mit enni; enni:
+élni!…
+
+Olyan üres és haszontalan körforgásnak látszott előtte…
+
+Apró bogarak másztak el előtte. Ott ment egyik a másik után a fűszálak
+alatt bujva, sietve. Hova sietnek? Honnan késnének el?
+
+Mennek étel után… Élni akarnak… Mért, hogy ehessenek. Az apró kis
+szájukkal beleharapnak a kis fűszálba s végig rágják, kocsányig…
+Lenyelik és abból élnek, amit magukba temetnek… S az a fűszál, az miből
+él? Honnan szija el azt a darab földet, amiből hosszura és karcsura
+neveli a zöld szárnyát és a föld miből van: mit eszik a föld. A föld is
+eszik. A föld megeszi az embert, amely megeszi a föld termését, a föld
+megeszik mindent, ami fölötte van. Az lassan mind visszakerül a föld
+gyomrába s lesz földdé… Hogy lehull a halott madár a földre, hiába
+repült olyan magasan… s a felhőből hogy lecsurog az esőben a viz, pedig
+hogy fenn volt az ég szinén. És a meteorcsillag darabokban hogy hull
+nyáron a földre, augusztusi éjszakákon, hogy hull a földre a csillag… A
+föld az eget is megeszi lassan…
+
+És Balázs ott ül a kocsmában. Egy rongyos és nyomorult kis kocsmában. És
+megeszi az ételt, amit Pepi néni küld neki… És megeszi az ő sóhajtásait,
+amelyeket utána küldöz… És megeszi azt a kis boldogságot, amely ugy
+boritotta eddig az életüket, mint a kék ég a földet… az isten szeme
+előtt… S az a kék ég talán eltakarja a föld minden csufságát a jóisten
+elől… mert ha a jóisten látná ezt a világot olyan csunyának, amilyen,
+akkor nem tartaná fenn… Mint ahogy a boldogság szivárványa eddig
+eltakarta ő előtte a hitvány, csunya életnek minden csunya hitványságát,
+azt, amit most lát… És a jóisten vajon meg fogja-e valaha szüntetni a
+világot: ha a föld egészen megeszi a szépséges kék eget… És ő vajon meg
+fogja-e szakitani azt a szoros összeköttetést, amelyet egy férfival oly
+éretlen és meggondolatlan módon kötött az életre…
+
+– Ah, istenem, milyen ostobaságokon jár az eszem, – mondta magában és
+tovább jártatta az eszét, ezeken az ostobaságokon, amelyek csak akkor
+jutnak eszébe az embernek, ha ideje van rá…
+
+Hát miben különbözünk ezektől a bogaraktól?… Jobbak vagyunk? egymásnak
+és a világnak hasznosabbak?… Ugyis a földbe kerülünk… Ugyis megesz a
+föld…
+
+– Az a szemtelen Balázs… Igazán, milyen nagy komiszság tőle, hogy csak
+ugy titokban elveszi a Pepi néni főztjét és megeszi és itt szekiroztat
+mindnyájunkat Zsani nénivel, hiszen tudhatja, mi van itt, ha az kisül…
+
+Hát mit akar? Én nem értem, hogy mit akar… – s már elfelejtette Pólika
+az egész előbbi mélységes gondjait. Ugy elfujta az egészet a szél a
+fejéből, mint egy ködfoszlányt, amely megüli igy tavasszal a mezőnek
+egy-egy részét és titokzatosabbá teszi, mint amilyen a valóságban. De
+aztán jön a szél, a köd szétoszlik semmivé és Pólika megint frissen, bár
+bánatosan viritott egész virágos kis kedélyével.
+
+Meg is fázott, ujra föl is ébredt a kiváncsisága, mi történt azóta.
+Gyorsan visszafordult a kertből s fölszaladt a ház felé.
+
+Jókor jött, épen jött Zsuzsi az utcáról. Nagy sarak voltak a csizmájára
+ragadva s nehezen lépegetett, nagyokat lábolva a sáros uton. Pólika
+bevárta a tornácon s azt gondolta magában, hogy ez is olyan bogár,
+amilyenek a fü között mászkálnak.
+
+– Na mit izennek? – kérdezte fojtva, mikor Zsuzsi a lépcsőre fölkerült.
+
+– Azt izeni a tekintetes ur, – mondta Zsuzsi jámborul, – hogy nem jöhet
+el, mert nincs itt.
+
+– Micsoda?
+
+– Nincs itt.
+
+– Hol?
+
+– Hát a kocsmába!
+
+– Nincs a kocsmába?
+
+– Nincs a.
+
+– Hát hol van?
+
+– Hát azt nem lehessen tudni.
+
+Pólika elrémült. Szinte a szivdobogása is elállt. Balázs nincs a
+kocsmába… Hisz akkor itthagyta… Elment… El akar válni…
+
+De a muzsika ebben a percben fölzendült. Tisztán, jól lehetett hallani a
+nagybőgő hangja ugy reszketett, az embernek a gyomra is kéjesen remegett
+tőle.
+
+– Hallod? – intett a lánynak Pólika.
+
+– Öhö. – mondta Zsuzsi.
+
+– Hát ott muzsikáltat magának.
+
+– Aha.
+
+– Na hát!
+
+– Hátsz azér ő nincs ott.
+
+– Hát hol van?
+
+– Mondom má, hogy azt nem lehessen tudni!
+
+– Hát mit lehet tudni, te állat! – rivalt rá Pólika, az otthoni hangon.
+
+– Hát aszongyák a cigányok, hogy tegnapelőtt elment. Csak felült a lúra,
+osztán elment. Osztán azóta nem jött vissza, hanem megparancsolta a
+cigányoknak, hogy azér csakugy muzsikáljanak, mintha ő itt volna, osztán
+azt senkinek se szabad megmondani, hogy ű elment. Oszt a kis Gergőnek
+csak arra kell vigyázni, hogy a cigányok mindig csak muzsikáljanak.
+
+Pólika elkezdett remegni. Minden tagja külön-külön didergett végig, meg
+végig. A vére alá s fel buzgott a testében s néha ugy elapadt, szinte
+elszédült.
+
+Hát Balázs elúnta itt magát, a gazember… És elment mulatni, lumpolni
+másfelé. Ahol jó koszt van, jó társaság van. Elment asszonyozni és
+itthagyta szemfényvesztésnek a bandáját… Aj, a nyomorult, a nyomorult…
+
+Nem mert bemenni a házba, csak kifordult, vissza a kertbe.
+
+Most már vége a világnak. Az előbb még csak komor és szintelen volt a
+világ, de már ijesztő. Kétségbeesve futkosott, mint a megrémitett kis
+madár a kalickában. Oktalanul verdesi magát a kalicka vesszőihez, mig
+össze nem töri magát. Kis szive ugy kalapált, vergődött odabenn s ugy
+sápadt, elhalt egész testében, alig birt megállani, egy fának
+támaszkodni.
+
+Most érezte meg először, hogy kár volt ezt tennie, amit tett. Most
+érezte meg a felelősség súlyát. Eddig játék volt, csak játék az egész,
+de most ijesztő lett.
+
+Most már biztos, hogy vége az életüknek. Balázs megunta, itt hagyta…
+Hütelen lett, becstelen… Aljas gazember… Nem, ezek után hiába jön
+vissza. Annyira ő nem sülyedhet, hogy visszamenjen hozzá, ha a földön
+csúszik is előtte… Inkább a halált, mint ilyen életet, inkább az örök
+nyomoruságot a maga erején, mint az örök rabszolgálóságot egy ilyen
+embernek az irgalmán.
+
+Ah, hamar utólérte őt a magyar élet átka… A magyar urak sorsa… Ez a
+megátkozott föld, amely csak békétlenséget és boldogtalanságot tud
+teremni az urainak… Ez a föld, amely mintha mérges gőzöket párologna ki,
+amelytől megvész, aki egyszer rátette a lábát… Az urhatnámságnak, a
+gőgös semmittevésnek, a korhely dőzsölésnek a szele fuj ezeken az
+alföldi pusztákon, az fütyörész itt az öreg fák ágai között…
+
+A könyei sürün hullottak, csorogtak s szakadozott gondolataiban átkozta
+a földet, ahogy az édes anyjától tanulta… Az édes anyjától, aki szintén
+keresztülment ezen a válságon, a korhely uri élet végén és számtalan
+éjszakát sirt át, mig gyermekeit betakargatta, hidegtől, bajtól a saját
+testével védelmezte… S szidta, kifogyhatatlan sok panasszal és bánattal
+szidta a magyar földet. Ezeket az átokverte birtokokat, amelyek nem
+birták eltartani az uraikat, hanem megeszik: ah, megeszik az uraikat,
+mert a föld mindent megemészt, magába ránt… Ez a kutya föld, amelyre aki
+ráteszi a lábát azt hiszi, biztos helyen áll, pedig ingoványabb a
+mocsárnál, lelketlenebbül elnyel mindent, mint a futó viz… Az ember azt
+hinné, hogy ezek a száz holdak, ezek a gyönyörű tágas mezők, ezek uri
+létben tudják tartani az embert. S az ember elveszti a fejét, ha
+végignéz rajtuk… Ezek a nyomorult földek, ezer esztendő óta tartják el a
+magyar urakat minden családostól, gyerekestől, minden magvastól és most
+egyszerre megmakrancosodtak s egyszerre levetik a hátukról a régi
+gazdákat, akik azt hitték, örökre itt ülnek a nyakán…
+
+Pólika sirt, sirt.
+
+Aztán tovább szidta az életet…
+
+Most már mehet vissza az apjához, aki szintén ennek a földnek a
+nyomorékja… Azt is levetette a hátáról a birtok, ugy, hogy lepottyant a
+sárba, csak ugy elterült a pocsolyában…
+
+Összébb huzta magán a kendőt.
+
+Ah, istenem, hogy neki ilyen fiatalon kellett megérni azt, amit az anyja
+legalább akkor ért el, mikor már a gyermekeit mégis fölnevelte s az
+életét végig élvezte… Már mehet ő is vissza az apja mellé, a
+vármegyeházra, az iktatóba… Ahonnan másolni való aktákat kapott ki,
+mikor még otthon volt… Krajcárokért és kis forintokért görnyedhet az
+iróasztal mellett és irhatja a hosszu mondatokat a többi birtokos urak
+véginségéről.
+
+Persze, Balázs ezt még nem próbálta… Ő még nem tudja, mi az. Még ő nincs
+megijesztve. Még őt tartogatja a sors egy cifra nagy bukásra… De olyat
+is fog bukni, ez a kevély, hencegő fráter, hogy a nyakát is kitöri bele…
+
+Most aztán nevethetnek rajta, akik ma egy hete még vendégei voltak… A
+hires Balázs-napnak hosszu bőjtje lesz… El kell sülyedni a szégyentől.
+
+Óh, ez a Nyirség… Hogy itt nincs egy boldog asszony, aki boldog
+öregséget érhet… Még eddig csak kibirták az öregségig, de most már a
+fiatalokon a sor… Hát itt a halál, a nyomoruság, a koldussá levés… az
+ijesztő vég…
+
+Fázott és borzongott, mint az ágon ülő kis madár, aki a tavaszban, mikor
+a meleg, boldog napokat várja, megint megérzi a dermesztő téli fagyot…
+
+Hangos kiáltás hallatszott le hozzá.
+
+– Pólika! Pólika!
+
+Összerezzent, összeborzongott, de nem moccant.
+
+– Póóólikaaa!
+
+Messzeszállott fölötte a hang. Elrepült a diófa puszta ágai fölött,
+távolabb kissé megakadt az aszalóház falán s egy kicsit visszhangzott,
+gyorsan ujabb apró kiáltások jöttek utána:
+
+– Póli, Póli, Pólika!
+
+Hiába sütött a nap, hideg volt a sugara. De ha a nyári nap rekkenője
+volna is, dideregni kellene az ő lelkének. Ugy várta a sors utolsó
+csapását, gyáván, tehetetlenül és ártatlanul, mint a vágóhidon a bárány…
+
+– Ejnye, ez az asszony! Pólika, fiam!…
+
+S már itt volt mellette maga Zsani néni.
+
+Pólika megfordult. Letörölte az arcáról a könyeit, lehajtotta a fejét s
+a nagykendőjébe hideglelősen belebujva indult meg.
+
+– Na hát te hol bujdokolsz?… Ah, nem is hallottad ennek a huncut
+Balázsnak a csinyjét!
+
+Pólika lesütötte a fejét.
+
+– Már tudod?
+
+Pólika hang nélkül intett s a szeméhez emelte a kis kendőjét.
+
+– Na, azért mit búsúlsz… Majd visszajön… Azt hiszi, nem tudjuk… Majd
+visszajön… Azért hagyta itt a cigányokat, mert vissza akar jönni… Nézd
+csak, hogy elpityeredik… Ej, a huncut…
+
+Pólika egy pillanatra elhagyta a sirást. Elámult, hogy neki eszébe sem
+jutott az a lehetőség, hogy csakugyan még vissza is jöhet az a… gaz… em…
+ber…
+
+– Inkább azon mulatok, – mondta Zsani néni vigasztaló kis nevetéssel,
+olyan furcsa, sikoltó, vékony kis nevetéssel, – hogy ez a Pepi a
+cigányokkal etette meg az én tyukjaimat, meg azt az ő nagyszerü bélesét…
+
+De Pólika nem tudott nevetni. Egészen kivolt merülve. Fásultan, ijedten
+nézett maga elé, a vörös téglatornácon.
+
+
+KISVICÁKNÉ VENDÉGSÉGE.
+
+Mire már szinte belekábultak a sok találgatásba, mit is csinálhat
+Balázs? Hova tünt el? Mit akar?… beállitott a szobába egy öreg zajdás
+parasztasszony.
+
+A kályhában égett a tüz és sárga lángszinek világitották meg a szobát.
+Együtt ültek mindnyájan s megbeszélték még egyszer az egész esetet,
+mikor a vén parasztasszony csak benyitotta az ajtót.
+
+– Szerencsés jóestét kivánok, csókolom a kegyes kezeiket…
+
+– Ninini, – kiáltott fel Pólika, – hiszen ez egy tőlünk való asszony!
+Hol jár maga itt, Kisvicákné?
+
+Szeme-szája elállott a bámulattól. Mindnyájan álmélkodva néztek az öreg
+asszonyra, aki nagy fehér batyuval a hátán ott állott az ajtóban,
+alázatosan, széles csuka szájával feketén mosolyogva, elhuzott
+félrenyakkal.
+
+– Csak eljöttem, csókolom a kegyes kezeiket, mer ha mán Kállóba mengyek,
+hát egy csatára mán a tekintetes asszonykát is fel akartam keresni, – s
+közelebb akart jönni, hogy sorra kezet csókoljon.
+
+– Megálljon, megálljon, – kiáltott ijedten Pepi néni és elébe sietett. –
+Be ne hozza a csizmáján a sarat.
+
+– Lecsutakoltam én azt istállom, – mondta az öreg asszony s nem
+hallgatva semmi szóra, mint egy medve, nyomult előre, aztán megfogta a
+fiatal asszony kezét, nagyot cuppantott rá és ugy ment sorra az öreg
+nagyságáék után.
+
+– Erre járok én, instállom, mer törvényre mengyek Kállóba a fiam
+alkalmára, mert rábéllelték az egy fiamra a legényeket, hogy verjék meg,
+hát most már biróhoz kell nekem menni, hogy ha mán megverték, legalább
+téritsék vissza a fájdalmát. Jaj, mer mindennek jó lenni, csókolom a
+kegyes keziket, csak anyának nem…
+
+– No hajja, tegye le a zajdát odaki, osztán gyüjjön be, – mondta Zsani
+néni, – üjjön le.
+
+– Igenis istállom, – s kicsoszogott, odakinn letette a batyuját az ajtó
+mellé, aztán megint bejött.
+
+Pólika felállott, idegeskedett, mosolygott, az ő vendége volt az
+asszony.
+
+Pepi néni sietett lámpát gyujtani. Kis, vékony lángu petroleumlámpát.
+
+A parasztasszony letelepedett a neki félretett faszékre, előrehajlott és
+apró vizslató szemeivel körülbámészkodott a szobában.
+
+– Jaj istenem, teremtőm – mondta, – vótam már eccer errefelé. Jelenleg
+húsz esztendeje annak. Még akkor az öreg tekintetes ur is élt. A vót ám
+egy igazi krucifikszomos uri ember. Jaj, jaj, nem tudom én, hogy élünk
+meg ebbe az egy világba, ha valamit teccene kommendálni az én fiamra,
+mert az arcképe ugy fel van duzzadva… Esztendeje szánkáznak azon a
+gyereken az irigyei, most osztán megtitillálták az árvát…
+
+– Hát mi ujság nálunk, otthon, Kisvicákné? – kérdezte Pólika, mert nem
+birta kivárni, hogy rátérjen a szó magától.
+
+– Hát nem tudok semmit, instállom, – mondta az öreg asszony és
+megdörzsölte a szemét a fekete ujjaival.
+
+– Mégis mondjon valamit, ha már itt van.
+
+– Hát csókolom a kegyes kezeiket, én egyebet nem tudok, de azt a magam
+látójával láttam, hogy a gengebornyu elszaladt.
+
+– Mit! – kiáltott Pólika, mert az ő tarka fajbornyujokat szokta Borcsa
+mindig gengebornyunak mondani. – Hogy szaladt el?
+
+– Hát itatták, osztán elszaladt.
+
+– Mikor szaladt el?
+
+– Hát mikor a szakácsné Borcsa elkőtözött a háztul.
+
+– Micsoda, a Borcsa elköltözött a háztul?
+
+– Igen, el…
+
+– Hát hogy ment el? Az istenért.
+
+– Hát akkor, mikor a cigánylakodalom vót a kastélyba!
+
+– Miféle cigánylakodalom?
+
+– Hát ahun az én fijamnak beszakitották a fejét!
+
+– Jaj, Istenem, itt valami baj van! Jaj Istenem, én nem értek ebből
+semmit!… Beszéljen, beszéljen, jaj istenem, hát beszéljen.
+
+– Sok vón a… – mondta az asszony, – én nem is vótam ott, tekintetes
+asszony, mer én azt mondtam, hogy az én fődem az én fődem: abból
+kenyerezek. Én a magam kevessét az én öreg szüléimtől örökőtem, hát ugy
+védem én azt, mint a méh a maga mézét… hát az urak is csak ugy vannak
+avval! Mer ugyi, a tekintetes ur is félti, ami hemehumija van, nem
+akarja elpotyázni, hát mi dolog vón a, hogy az egész falut odacsőditse a
+szakácsné Borcsa, ha még olyan jó szive van is neki a szegényhez… Mer
+baj lesz abbul, hogyha az urak még eccer előkerülnek…
+
+Pólika meg volt rémülve. Zsani néni, Pepi néni kimeredt szemmel bámultak
+az asszonyra, aki titokzatosan nézett maga elé.
+
+– Hát csak nem tartott az a szemtelen cudar asszony valami lakodalmat az
+én házamban! – kiáltott fel Pólika.
+
+– De bizigen.
+
+– Jézus Mária, szent József. Hogy?
+
+– Hát ugy, hogy összehijták az egész falut. Dobszóval hijták
+cigánylakodalomra. Osztán el is ment ott mindenki, de csak a rongyossa,
+kódussa. Vót aki mondta, hogy nagy bőjtje lesz még ennek, de Borcsa azt
+kiabálta, avval legeltette a népeket legjobban, hogy neki az urak
+meghagyták, hogy mán kiütött ugyis a fóradalom, hát legalább egy kalákát
+tartson addig a népnek, mig a muszkák jönnek.
+
+– Zsiványság! – sikoltotta Pólika s a kezét tördelte.
+
+– Hát osztán mi volt?
+
+– Én nem tudom, csókolom azt a kegyes kezét, mert én nem voltam ám bent
+se a házba. Én egy kis baltával ott csibráltam a gallyat, ugy hallottam
+a csentemperjöket. Be se tettem a lábam a házba, ugy hoztak utánam egy
+darab ódalast, annyi vót az egész, amit én faltam, már akkor gyütt ám a
+tekintetes ur!
+
+– Az ur!
+
+– Az a!
+
+– Jaj istenem!… Hát ő otthon van?
+
+– Otthun a!
+
+– Hála legyen az istennek.
+
+– Jaj bizony, puskával kergette ki a népet az udvarbul.
+
+– Hála legyen az istennek.
+
+– Hát bizony, vót osztán lakodalom!… Akkor kőtözött el a szakácsné
+Borcsa a háztul!
+
+– Na hát ez borzasztó… Megálmodtam én ezt.
+
+– Osztán akkor szaladt el a gengebornyu is… Ugy fogták meg a nyirjes
+erdőn.
+
+– Ha az ember a lábát kihuzza hazulról, akkor már vége a világnak.
+
+– Az én fiamat is akkor készitették ki a becsületbül. De nem is hagyom
+annyiba. Törvényre adom üket. A Pálik fiak voltak a legnagyobb
+ellenségek, de birónak viszem ezt a szivhasitó fájdalmat! Majd
+megmutatom én, ha mind a bugyogósok eszik is meg a vagyonomat! Van két
+tehenem, az is a kincstáré mán az én szemembe, csak káplár vagyok én
+mellettük… de ezt nem hagyom. Jaj, csak valamit tessen komendálni az én
+egy gyermekemre, hogy még eccer meglegyen neki a becsületes arculattya…
+
+– Jaj istenem, istenem, mikor történt ez?… – kérdezte Pólika s fel s alá
+járt a szobában.
+
+Hárman állottak neki, hogy kivallassák a vénasszonyból az eseményeket.
+
+Késő éjjel volt, mikorra mindent megtudtak, amit csak lehetett.
+
+Hát nem volt nagy baj, azért mégis jó az Isten.
+
+Balázs mindjárt délelőtt hazaért. Épen javában hozzáfogtak a
+vendégeskedéshez, a sütéshez-főzéshez, épen le akarták vágni a
+gengebornyut, az is azért szaladt el. Még semmi baj sem volt, mikor
+Balázs váratlanul lóháton betoppant.
+
+Zsani néni oda volt a sopánkodástól. Pepi néni csak a kezét tördelte s
+egyre azt kérdezgette, hogy a tekintetes ur nem lőtt-e le valakit. Nem
+tudni, kit féltett volna jobban, Balázst-e, ha megtette, vagy a szegény
+parasztot, aki megkapta a sörétet…
+
+Késő éjfélen vitték ki a konyhába a Kisvicáknét s ott vackot vetettek
+neki reggelig.
+
+Zsani néni igy szólt Pólikához, mikor aludni ment.
+
+– Már délelőtt megfogadtam, hogy csak most az egyszer kerüljön vissza az
+a fiu, kibékitelek vele, akárhogy is… De most igazán megesküszöm rá,
+hogy visszavezetlek hozzá.
+
+Pólika a néni száraz keblére borult és elsirta magát… Nem sirt ennyit
+már réges-régen. Nem sirt ennyi szivből jött könyet még egész életében,
+mint ma.
+
+A tornácon még megállott s elhallgatta a muzsikaszót s ábrándosan
+gondolt Balázsra aki olyan hős és vitéz gazda. Aki hazagondolt, aki
+utánanézett a gazdaságnak… S ugy szégyelte magát, hogy ő neki ez sem
+jutott eszébe… Mit kiván ő Balázstól?… Mért szégyelli ő megalázni magát
+az ura előtt, hiszen ez az ember százszor többet ér, ezerszer többet ő
+nála, kis semmi, fityfiritty asszonynál.
+
+Ugy bujt be a hideg ágyba, fázósan, összekuporodva, mint egy kis macska
+és kicsinek érezte magát, önérzet nélkülinek. S ugy imádkozott, olyan
+tiszta szivből, hogy Balázs mégegyszer jöjjön el érte s a karjába
+ölelje…
+
+Soha, soha többet azt nem, azt nem teszi többet, hogy kieressze azt az ő
+jó, hatalmas, okos, bátor, gondos férjeurát, a védőjét és parancsolóját…
+
+Zsani néni azonban egész éjjel nem tudott aludni. Különben is rossz alvó
+volt, de most a végletekig fölizgatta ez a nagy gond, hogy békitse ki a
+fiatalokat egymással.
+
+Balázszsal nem lehet ám olyan egyszerüen bánni. S nem is lehet ugy
+csinálni a dolgot, hogy a kis asszonykát megalázza a férje előtt, mert
+akkor egy életre szól a házasságnak megromlott viszonya. Eszébe juttatta
+magának egész régi házas életét, a sok viszályt és nézeteltérést. Az ő
+ura, a hires Karcsi bácsi, az egész világ kedvence volt. Persze neki
+könnyü volt jónak, kedvesnek lenni, ha a felesége minden
+kellemetlenséget magára vett a világgal szemben. Persze őt gyülölték s
+lenézték, pedig nála nélkül a kedves Karcsi bácsi egy-kettőre
+koldusbotra jutott volna. Mennyi munkába és harcba került, hogy dobra
+nem jutottak. Mikor a nagy kezességi pörük volt, mikor egész sereg
+barátjuk miatt, akiknek Karcsi bácsi aláirt, megrohanták a mások
+hitelezői, akkor persze nagy dolog volt és ellenszenves dolog, hogy ő
+nem nyult egyszerüen a zsebébe és nem fizette ki a pénzeket, amiket
+mások költöttek el, hanem a nyakába vette a világot és ő rendezte az
+adósságokat. Ő alkudozott s ő firtatta ki, hogy Major Péternek meg
+Horváth Simonnak hol van még valami vagyona… Vigyék el azt és ne az övét
+az adósságába… Egész fiskális lett belőle. Karcsi bácsi csak ült itthon
+és pipázott és kétségbe volt esve, hogy elviszik a párnát is a feje
+alól, de tenni nem tett semmit.
+
+Balázs mégis okosabb embernek látszik. Nem. Balázs megérdemli, hogy az
+apró szeszélyeit teljesitsék, nem veszedelmesek azok. Bezzeg Karcsi
+bácsinak eszébe sem jutott volna, ha ő van ebben a helyzetben, hogy
+utána nézzen a gazdaságának. Karcsi bácsi három hétig képes lett volna
+inni a zsidó rossz borát és kenyeren, szalonnán tengődni, ha kimondta…
+De ő szökött volna haza, körülnézni a ház körül… Pólika… Pólika bizony
+gyönge kis teremtés… Hogy el tud sütkérezni itt napok hosszat álmokban
+és játékben… Itt a férfinak kell a pártjára kelni…
+
+Zsani néni elgondolta, hogy reggel ő maga kocsiba teszi az asszonykát s
+maga viszi haza…
+
+Végig gondolta, mit tesz, mit csinál…
+
+– Hopp! Megvan!
+
+Szinte fölkiáltott örömében.
+
+Hát hiszen ez lesz a legjobb! Ugy tesznek, mintha ők is titokban körül
+akarnának nézni a ház körül. Mi történik, mi van ott. Nem lopnak-e, nem
+gazdálkodnak-e a maguk kezére?
+
+És ha találkoznak: meg van magyarázva a dolog. Zsani néni kuncogott és
+nevetett magában az ágyban, milyen nagy szemeket fog vágni, ha meglátja
+Balázst.
+
+– Hát te is itt vagy, Balázs? – mondja majd neki csodálkozva. – No és mi
+azt hittük, hogy te ott muzsikáltatod magadat, Balázs!
+
+És arra kisül, hogy Balázs is a gazdagondok miatt van itthon és megindul
+a beszélgetés és megtörténik a kibékülés…
+
+Olyan jó az efféléket kigondolni. Zsani néninek sok hajdani diplomáciai
+sikere jutott eszébe és édesdeden elaludt.
+
+Reggel mikor fölébredt, nagyon frissen kelt föl.
+
+Hamar öltözött, ment, felköltött mindenkit a házban s épen szerfölött
+csodulkozott, hogy Kisvicákné már eltünt a házból s épen ki akarta adni
+a parancsot, hogy fogjanak, mikor a tornácról kinéz az utcára s a másik
+pillanatban meghökkenve huzódik kissza.
+
+Lassu léptetéssel, sárosan, csatakosan lovagol el a ház előtt Balázs.
+
+– No püff neki, – mondta magában – most már kutba esett a szép terv.
+
+Balázs be sem nézett hozzájuk, bizonyosan azt hitte, még alusznak a kora
+reggelen. Elléptetett. Olyan vidáman ült a lovon, mint akivel semmi sem
+történt.
+
+Zsani néni kedvetlenül komoron nézett maga elé.
+
+Mikor olyan jól ki volt már főzve a terv…
+
+Nemsokára fölcsattant a muzsikaszó a kocsma felől. Balázs fölverte a
+cigányokat s mindjárt muzsikáltatott.
+
+Zsani néni idegesen kezdett le s föl szaladgálni a szobákban. Hol vesz
+most hirtelen egy uj ötletet. Az ajkait rágta s a szemöldökét szigorura
+huzta. Csak nem mennek utána a kocsmába. Már igazán nincs más hátra,
+csak ha ez az asszony megszöktetteti magát az urával! Ahogy Balázs
+kivánta.
+
+– Megvan! – kiáltott fel vidáman erre a gondolatra, – Hát isz az nem
+lehetetlenség! Pólika! Pólika!… Készülj csak, ma estére otthon fogsz
+hálni.
+
+Pólika frissen mosott arccal, bámulva nézett az öreg néni arcába, amely
+olyan sárga volt, mint a pergament és gyürött az éjszakai gondtól, de
+élénk volt a szeme csillogása s valami huncut mosolygás volt a szép öreg
+szája sarkában. S minden pillanatban megremegtette egy kis mosolygás az
+arcát.
+
+
+A MULTAKNAK LEVENDULÁS ILLATJA VAGYON.
+
+De az egész nap vigan telt el. Zsani néni senkinek sem szólott a
+tervéről, de azzal nagyon meg volt elégedve s ez olyan jó kedvre
+hangolta, hogy madarat tudott volna fogni.
+
+Pólika, aki nagyon ideges volt, elbájolva vette észre az öreg néni
+kedvességét.
+
+Csak Pepi néni brummogott, mert nem tudta, mi van készülőben.
+
+Ebéd után Zsani néni papirt keresett elő. Már régen nem irt senki a
+házban. A tintás üveg ki volt száradva. Egy kis meleg vizzel eresztette
+föl a kemény salakot, amely az üveg fenekén volt.
+
+– Te hogy szoktad csinálni a tintát, Pólika?
+
+– Én boltban veszem – mondta Pólika. – Ha a városba bemegyek, mindig
+veszek egy kis üveggel.
+
+– Ah, könnyelmü pazarló népek. Ezek a mai fiatalok nem tudnak élni.
+Bezzeg, minket megtanitott a mi kedves anyánk arra is, hogy kell tintát
+csinálni… Gummi, galles, gálickű… ez az egész…
+
+S mig a tintát egy kis vesszővel fölkavarta, elmagyarázta, mekkora
+flaskó tintákat csináltak ők odahaza, mert az ő édesapja vármegyei
+főjegyző volt s ők csinálták a tintát az egész megye számára.
+
+Végre készen volt a fekete lé.
+
+– Ne most irjál…
+
+Pólika csodálkozva ült le az asztalhoz. Ketten voltak együtt a szobában.
+
+– Mit irjak?
+
+– Csak irjad, amit diktálok.
+
+Pólika megpiszkálta a toll hegyét s iráshoz ült.
+
+„Gyere értem, Balázs gyere értem. Szöktess meg a néniktől, mert oda
+vagy’k…“
+
+Pólika csodálkozva nézett fel a nénire. De ez sürgetve rászólt:
+
+– No csak irjad, irjad.
+
+– De hát én nem értem…
+
+– Csak te ne beszélj, hanem irjad…
+
+S tovább diktált.
+
+„… Ma éjszaka készen leszek. Állj meg a szánnal a templom előtt. Azután
+gyere be a keritésen át az udvarba. Majd én vigyázok és az ablakon át
+kiszököm…“
+
+Pólika már kacagott, minden szót kuncogva irt le.
+
+A néni az orrára tette az ujját.
+
+– Megállj, még valamit.
+
+Végigment a szobán az ablakig, meg visszajött.
+
+– Még valami jót kellene irni. Aminek örüljön…
+
+Jó ideig gondolkoztak a meleg szobában. Az óra hangosan pengette a
+perceket. A másik szobából behallatszott, ahogy Pepi néni fujta a kását.
+Aludt s pöfögve a száján keresztül lélegzett és ugy feküdt ott kis öreg
+testével a régi félvállu szép kanapén, mint egy öreg, kiszolgált macska.
+Neki lesz csak öröme, ha sikerül a dolog… pedig szegényke, erről sem tud
+semmit, csak mikor már régen kész lesz a csel…
+
+– Megvan! – kiáltott fel Zsani néni s összecsapta a kezét, ugy nevetett:
+ird oda azt, hogy:
+
+„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“
+
+De már ekkor Pólika odairta, hogy:
+
+„Olyan jó vóna már otthon lenni“ s csak azután biggyesztette oda a néni
+tanácsa szerint ezt is piciri kis betükkel, alig olvashatóan.
+
+A néni megnézte az irást.
+
+– Na hát, most már gondoskodj, hogy ez odakerüljön annak a te
+Balázsodnak a markába.
+
+Pólika összehajtogatta szépen a levelet s kinyomogatta belőle a maga
+szép kis levélformáját, aztán nem sokat kérdezgetett tanács után, hanem
+kiment.
+
+Zsuzsit keritette elő.
+
+– Zsuzsi.
+
+– Tessen, tekintetes asszony.
+
+– Ügyes lány vagy te, Zsuzsi?… El tudnál csempészni egy levélkét a
+tekintetes urnak?
+
+– Csak ide kell bizni!
+
+– De megállj csak! Azt ugy kell ám, hogy a tekintetes ur téged ne is
+lásson… – mondta Pólika, mert megijedt, hogy Zsuzsi el talál fecsegni
+valamit a tegnapi dolgokból. Azt tudta, hogy a cigányok nem beszélnek
+arról, hogy már tegnap is ott járt a Zsuzsi, mert azok nem fognak
+dicsekedni az ingyen ebédekkel.
+
+Kisült aztán, hogy ha csak postás kell, az is akad. Nem olyan lány a
+Zsuzsi, hogy legényt ne csipett volna már magának…
+
+Csakugyan meg is járta a posta estig a kocsmát.
+
+Balázs egy sort küldött vissza:
+
+– Megyek, cicám!
+
+Pólika sustorogva szaladt Zsani nénihez a kurta kis sorral.
+
+Az öreg néni s a fiatal asszonyka aztán közös titkot őriztek egész este.
+Mind a ketten szórakozottak voltak. Pólika minden percben irult, pirult,
+nevetett.
+
+A ház tele volt levendula illattal. Öreg almáriumokat nyitogattak, régi
+nagy ruhás szekrényeket bontogattak. A néni bizalmasává vette Pólikát s
+a Mina néni nagy örömére és a Pepi néni nagy csodálkozására minden régi
+kincsét kitárta.
+
+Régi nemes selymekben és ruhákban válogatott. Öreg, sárgult, finom
+csipkék kerültek elő, régi menyasszonyi diszek, fiatal asszonyok ősi
+csipkés fejkötői. Mintha a régi mult mozdult volna meg egy percre.
+
+Milyen jó, milyen kedves ilyen csodakincsekben vájkálni. Pólika el volt
+ámulva és el volt andalodva. A nénik boldogan élték vissza magukat a
+fiatalkorukba s minden tárgyról egész történeteket tudtak mesélni…
+
+– Ez viselte kedves anyám a Sárujhelyi grófoknál. Az egész megyéből csak
+ő volt hivatalos. Nagy dolog volt az. Ezrekbe került az a mulatság. A
+pince be volt rendezve télen áfrikai növényekkel. Virágos oleanderek és
+citronfák voltak ott, csak ugy kézzel szedték róla a citront. De az
+egész megyéből csak anyám volt az egy, aki hivatalos volt az asszonyok
+közül. S az öreg báróné, akkor még az is szép fiatal asszony,
+druszájának hivta az anyámat s azt mondta neki: kár önnek édes Lenkám
+itt lenni. Mert boldog emlékü kedves anyám ugy a német, mint a magyar
+nyelvet folyékonyan és uriasan beszélte, azt mondta neki a báróné: Önnek
+csillagkeresztes hölgynek kellene lenni!… Ugy bizony, erre a mulatságra
+sem Bodonyból, sem a vidékről más nem volt hivatalos és mégis erre a
+mulatságra a bodonyi, meg a többi falukból az uri nők mind parasztruhába
+öltözve mentek el, csak hogy a kapu mellől leshessék a mulatságot…
+
+Pólika elmélázva hallgatta a régi események különös, idegen illatu
+emlékeit.
+
+– Mennyi ékszer, mennyi kincs! – kiáltott fel, mikor a néni az ékszeres
+ládikát kinyitotta s az alkonyati fényben kiteregette az asztalra a régi
+szép ékszereket.
+
+Ó, az én boldog emlékü kedves anyámnak sok ékszere volt, sokkal több,
+mint amit itt látsz. De azért, mikor a kállói bálra bement, egyszer
+megtette azt a tréfát, hogy az összes rokonaitól, minden arany és ezüst
+ékszereiket kölcsön vette és a lárvás bálra ugy ment el. A két
+Majtisy-lány voltak a leányai, mert az ő lányai akkor még igen kicsinyek
+voltak, hát az árva Majtisy-lányokat ő adta férjhez. Tudod, azon a bálon
+jelen volt a bécsi Hirsch és megbirálta az anyámon levő ékszereket és
+azt mondta boldog emlékü kedves anyámnak: Az önön levő ékszerek
+meghaladják a negyvenezer forintot. És kérdezte kedves anyámat, hogy mer
+annyi ékszert viselni? Amire kedves anyám azt válaszolta, hogy jöjjön
+csak Hirsch ur közelebb, nézze meg a maga szemével, hogy ez az ékszer
+mind föl van varrva a ruhámra. És mivel én nem táncolok egyet sem, el
+nem veszhet egy sem.
+
+Zsani néni visszasüppedt magába s könyes szemmel babrálta remegő
+ujjaival a szép emlékeket.
+
+– Mért nem táncolt a nagyanya? – kérdezte Pólika s egész lelkét
+eltöltötte a szines multnak illatos emléke.
+
+– Ah, az egy nagy fogadás volt, – mondta a néni.
+
+– Hát összevesztek az atyussal, – szólt bele Mina néni.
+
+– Ah, tudod is te, már minden pletykát szellőztetnek! – mondta Pepi néni
+idegesen a kötése mellől.
+
+Pólika meghalt volna a kiváncsiságtól, ha el nem mondják a dolgot.
+
+– Már Póli elég nagy, megtudhatja, – mondta Zsani néni, aki a család
+feje volt s a multak emlékeit is ugy adta át, mint az örökséget az
+unokákra. – Az a nagy dolog, fiam, – kezdte suttogó hangon. – Boldog
+emlékü kedves anyámnak sok irigye volt, a szépnek az egész világ irigye
+szokott lenni… Boldog emlékü szüleim házában 700–800 ember megfordult
+évente, mert kedves atyám a vármegye leghiresebb ügyvédje volt, még
+Szatmárból, Beregből, Biharból is jöttek négylovas kocsival az ő
+tanácsát kikérni és ha kedves atyám valamit mondott, azt mindjárt
+itéletnek is tartották és megnyugodtak benne. Bodonyban akkor is, mint
+most, olyan sár volt mindig, hogy ha az egész Nyirségben nem is volt viz
+a homokon, de itt mindig ki volt téve a falu végén a tábla, hogy: az
+utak járhatatlan rosszak. És boldog emlékü kedves atyám négy ökröt
+szokott kinn tartani a Csergető tanyán, hogy azokat a hintókat, akik
+hozzánk jöttek, azok bevontassák… Volt is kedves anyámnak olyan
+háztartása, hogy a konyhájára még a harmadik vármegyében is azt mondták,
+hogy: az ám zsiros konyha! Libája 1200–1500 megvolt a gunárokkal együtt
+és a gunárok csörgővel vezették haza a mezőről a nagy libanyájat.
+Tinóbinó marhából annyi volt, hogy ha ezer bankó forint árát eladtak,
+meg se kottyant…
+
+Pólika visszafojtotta a lélegzetét, ugy figyelt. A régi dicsőségnek,
+gazdagságnak az érzésével volt megtöltve a lelke.
+
+– De mit ért, ha kedves anyámnak a szépsége miatt annyi irigye volt,
+mint a fű a réten. A legelső irigye volt a tulajdon sógora, kedves
+atyámnak a testvéröcscse, a gazember, aki náluk lakott és gazdálkodott a
+birtokon, mert kedves atyámnak a sok ügyvédi munkája miatt nem volt
+ideje arra is, erre is. És a Józsep bátyánk egyszer egy setét este
+egyedül csak hazajött a csépléskor és bement a házba, ahol boldogemlékü
+kedves anyám volt.
+
+Kérdi kedves anyám: Te mért jöttél haza, Józsep?
+
+– Azért, hogy neked valamit mondjak, – mondta Józsep bátyánk. – Gyere
+csak be a kis szobába.
+
+Azt mondta kedves anyám:
+
+– Miért menjek én a kis szobába. Mondd meg nekem itt.
+
+Azt mondja Józsep bátyánk:
+
+– Nem bánom megmondom neked itt. Azt mondom neked, Lenka, hogy nem
+érdemel téged az a te urad. Vén ember te hozzád az urad. Én fiatal ember
+vagyok, én érdemellek téged.
+
+Jaj, boldog emlékü kedves anyám meg volt rémülve. Csak megkapaszkodott
+az asztalba és rákiáltott:
+
+– Ne beszélj ilyeneket, te orcátlan.
+
+De Józsep bátyánk nem hagyta.
+
+Közel ment hozzá és azt akarta, hogy legyen a szeretője…
+
+Az öreg néninek kiszáradt a torka a belső izgatottságtól. Mindnyájan
+lihegő szemmel néztek össze és reszkettek a borzasztó eseménytől.
+
+– Akkor, hogy Józsep bátyánk csak erőszakoskodott és nem hagyott békét,
+ahogy boldog emlékü kedves anyám kivánta, hát kedves anyám szétnézett és
+ott volt a tüzfogó, mert igen szép vörösréz tüzfogójuk volt és azt
+télen-nyáron benn tartották a kandalló mellett, disznek. És felkapta
+kedves anyám a tüzfogót és fölemelte Józsep bátyánkra.
+
+– Igen, – mondta Mina néni, akinek mintha egy csapásra elmult volna a
+süketsége s minden szót megértett. – E miatt volt a mi kedves anyánk egy
+préda asszony. Mert a tüzfogót emelte rá a Józsep sógorára.
+
+– E miatt, – mondta Zsani néni s az arca élén piros foltok gyujtak ki.
+
+– E miatt, – állott fel Pepi néni is és idegesen mondta, – mert azt
+elmondta Józsep, hogy ráfogta Lenka a vaslapátot. De azt nem, hogy mért.
+Csak fujta aztán, hogy préda és mondták eleget kedves atyánknak, hogy
+hiába keres ő akármennyi pénzt, Lenkát nem győzi meg az isten se.
+
+– Pedig kedves anyám épen olyan volt, mint én, épen ugy ki tudott jönni
+mindennel, mint én, – mondta Zsani néni.
+
+– Keresztszeghyné volt az irigye, mert nem volt hivatalos a Sárujhelyi
+grófékhoz és a legjobb barátnéja volt kedves anyámnak, – kiáltotta
+fuldokolva Mina néni.
+
+Pólika mintha egy résen belátott volna az elmult világba. Tisztelettel
+és csodálattal érezte összetöpörödni magát kicsinyre, semmivé… Valahogy
+leigázta és agyonnyomta az az érzés, hogy azok a tiszteletreméltó, azok
+az istennel egyforma megbecsülést és félelmet élvező ősök épen olyan
+gyarló teremtések voltak, épen ugy sirtak, nevettek, ettek és szerettek,
+mint ők…
+
+Elandalodva hallgatta a besötétedő estében a homályos régi nagy szobában
+azokat a kis történeteket, amelyek valaha itt lezajlottak. Még ezek a
+butorok itt a tanuk, ezek a falak, ezek a tárgyak mind, mind. Ezek a
+csipkék és ezek az ékszerek, istenem, micsoda régi örömöknek,
+hiuságoknak, irigységeknek, pletykáknak, fájdalmaknak, rémületeknek a
+tanuságai…
+
+A szoba lassan bealkonyodott, csak a tüz világitott szerte s ott ült az
+ő virágzó ifjuságában a zörgő, szelet termő, száraz öregek között…
+
+– Bizony igy volt az régen, – mondta Zsani néni.
+
+– Jaj de szép volt, – sóhajtotta Pólika, mintha mesét hallgatott volna.
+
+– Azért mondtam el ezeket, hogy emlékezz rá… És válassz ezekből, kicsi
+lányom, válassz a nagyanyád smukkjaiból, hogy legyen valami, amiről
+emlékezz mindig a boldogtalan mártirra, aki öt lányt nevelt föl, de
+egyiknek sem érte meg annyi boldogságát, amennyit te kapsz magad
+Balázstól…
+
+Köny volt az öreg nénik szemében. Félrefordultak, törülgették a
+szemüket, az orrukat s Pólika elszégyelte magát, hogy semmis kis bajával
+ide menekült ezekhez az öregekhez, akik egész életükben nagy bajokhoz
+voltak edzve… Karcsi bácsit még ő is ismerte… De a Mina néni férjének
+még titokzatos sötét hirét is csak ugy, hogy mindig valami Rinaldó
+Rinaldini-féle borzalom reszketett a neve mögött, amelyet a néni maga is
+letett s nem viselt, soha ki nem mondott… A Pepi néni két férjének is
+csak elvétve, kusza hireit hallotta egyszer-egyszer…
+
+Sorra megcsókolta a kezüket s nem kérdezett semmit. Összeborult
+mindenikkel és sirtak egy sort.
+
+Egy kis medájt vett föl az ékszerek közül egy kis vékony arany láncon, a
+legkisebb s legszerényebb ékszert a sok közül s a nyakába akasztotta.
+
+A vacsorához hallgatagon ültek.
+
+Kilenc óra előtt Pólikának be kellett menni a szobájába. Minden világot
+eloltottak a házban.
+
+Nemsokára gyanus nesz volt a haz körül… Kocogtattak a Pólika ablakán…
+
+Pólika kinyitotta az ablakát. S felöltözve, téli bundában kilépett
+rajta. Az ura karjába.
+
+
+TAVASZI ÉJSZAKA ZSENDÜL.
+
+A nappali olvadás mind felfagyott az éjszakában. A szán nagyokat farolt
+a csendes lejtőkön, a sima jég vékony tarja be-beszakadt alatta s a viz
+szétloccsont. Csipős szél csapott szembe s kimarta az arcuk élét, az
+ajkukat s könyessé tette a szemüket.
+
+Vagy tán nem is a szél.
+
+Mert ők ugyan most nem törődtek se széllel, se uttal, se a csillagokkal,
+se a lágy fényü holdvilággal. Nem törődtek a távoli hómezőkkel,
+amelyeknek szironyosan csillogott a szine, sem a feketén kanyargó uttal,
+amely, mint óriás kigyó, kanyargott előttük, mint hüséges kutya szaladt
+előre a távoli boldog otthonuk felé.
+
+Összebujtak nagy téli bundáikban, egymáshoz bujtak s át-átlestek egymás
+arcába, mig a lovak csöngői egyformán zengettek s a kocsisuk, a fiatal
+Gergő, deres gubában ült előttük.
+
+Egy merészebb kanyarodónál Balázs hirtelen átkarolta Pólikát, mintha
+féltené… Bár előre elhatározta, hogy nem fogja megölelni… De megölelte,
+Pólika, mintha idegen érintette volna, megrándult s a Balázs keze
+meggyengült a derekán.
+
+De ott hagyta a karját. Megfogta a szán lécét s közelebb huzódva a
+párjához, játszatta magában a fantáziát, hogy idegen asszonyt visz,
+idegent rabol… Izgatta, uj kéjt adott neki, hogy a feleségét szökteti.
+De nem akart elfelejtkezni csalafinta terveiről, kemény, asszonyszoktató
+próbájáról.
+
+Pólika soha sem tapasztalta az urát ilyen gyöngédnek. Mindig kemény
+marku volt, erőszakos, szilaj, most ugy meghuzódott mellette, mint egy
+jó diák. Ugy megült a szoknyája mellett, mint egy ábrándos kis szerelmes
+a nagy éjszakában.
+
+Olyan boldog volt, olyan jól érezte magát. Ugy vágyott mindig a
+gyöngédségnek erre a mézére s most ugy elájult a szive attól az
+érzéstől, hogy az urát e titkos csellel egészen megjuhászitotta, magához
+kötötte.
+
+Mikor Balázs a legközelebbi kaptatónál megint derékon fogta erős
+kezével, nem huzódott el, egy moccanásnyira beleilleszkedett az
+ölelésbe, amitől Balázs ugy megháborodott, hogy kegyetlen tüzzel
+szoritotta át.
+
+– Nem esek le, – mondta Pólika affektáló drága kis hangján.
+
+Balázs még jobban megszoritotta, aztán eleresztette. Fölvetette a fejét
+s tele tüdővel szivta a kemény, tűkkel bélelt szelet.
+
+Pólika rálesett hosszu, sötét pillái alól. Ugy szerette ezt a marcona
+embert. Soha még ilyen lágynak és gyöngédnek nem érezte.
+
+A szán szaladt le az uton, a lovak patája csattogott, gőzük felszállott
+a hideg éjszakában s a Balázs keze elhagyta, meg ujra kezdte a játékot.
+Ugy izgatta magát, olyan szelid és vérforraló idegjátékával. Mert csak
+ez a valódi kéj, a kéj szinét borzolni, a feleség nagy prémbundájának
+prémjébe tenni a borostás arcot, a vastag köpönyegen át érezni meg az
+izzó kis testet, az ujjakat belopni a kar alá, a puha, meleg, dárga
+mellecskék alá, csinyján lopni a szabadot…
+
+Lassu trappolásban gyors órák tüntek el s a csillagok mintha erősebben
+haladtak volna a maguk araszos utján, mint ők a végtelen sikon, ahol
+egyik falut a másik után szalasztották el maguk előtt. A néma falukat,
+ahol apró házakban emberek aludtak, mintha halott világon száguldanának
+keresztül, egyedül ők ketten élők az egész teremtésben.
+
+Ugy elernyedt a testük, ugy összeroskadtak végül, ugy összeborultak.
+Bundákon keresztül és a téli hidegen át és a csönd izgalmában érezték
+talán először egynek testüknek lihegő boldog mámorát.
+
+– Nem esek ki, – suttogta Pólika s odaejtette kis prémsapkás fejét az
+ura széles mellére s odaadta magát, ott maradt a férfi ölén.
+
+Balázs nézte, mohón nézte a felesége arcát. A hófehér bőrön meglátta a
+kis szeplőket az orr körül, a kilüktető nagy cimpákat s a
+fölcserepesedett izzó érzéki ajkakat. A nagy fekete szemek le voltak
+hunyva, vagy talán ébren zárultak be, hogy annál rejtelmesebbek legyenek
+a hosszu, csodálatosan szép pillák alatt s a drága kis nő forró, kerek
+arca ott párázta egy araszra, egy hüvelykre, egy pihényire az ő vágyó,
+forró ajkait. Mig rátapadt csókkal, forró, kemény, tüzes csókkal… S
+megette, mintha éhes farkas kap eleven csontot…
+
+Ah, alig vették észre, hogy már itthon vannak.
+
+Távolról már meglátták a faluvégi ákácost. A homokszakadékos uton
+felballagtak a kifáradt lovak az utcára. S végig kocogtak csendesen az
+ismert kis parasztházak előtt.
+
+Pólika egészen kijózanodott.
+
+Eszébe jutott a Kisvicákné beszédje. S rettegett, hogy fogja találni a
+házukat, a kastélyt.
+
+A kastélyt, amelyre olyan büszke volt. A dupla tetejével, nagy, havas,
+kőoszlopos kapujával. A tágas, nagy udvarral az öreg, csapzott, mohos
+fenyőfákkal.
+
+Felegyenesedett, sóhajtott. Nem mert szólani, kedvetlen volt és
+elbusult.
+
+Átkozódó pillantással nézett a rongyos, náddal, szalmával fedett kis
+parasztházakra s gyülölködő, ellenséges pillantással nézte végig
+valamennyit. Bizony nem sajnálta volna, ha a föld nyeli el őket, a büdös
+parasztjaikkal együtt, akik ugy megbujtak bent, mint a pondrók a
+gyümölcsben.
+
+Végre itt volt a kastély.
+
+Már annak is megörült, hogy meglátta. Hogy teljes épségben feketéllett
+ott előttük, szemközt a holdfénnyel. Hiszen minden rosszra el volt
+készülve s legnagyobb izgalma volt, hogy még csak nem is
+kérdezősködhetett róla.
+
+A kapu nyitva volt. Behajtottak.
+
+Gergő nagyokat kurjongatott, ahogy befelé mentek, a lovakra.
+
+– Hő Csillag, hé, a kutyák egyenek meg, má megbolondultatok! No, hiszen
+kiteleltetek! Ni, hogy vész a cudar, megájj csak… – s más effélét.
+
+A nagy patáliára egyszerre csak megvilágosodnak az ablakok. Nyilik az
+ajtó s felzendül a muzsikaszó!
+
+Pólika el van ámulva. A szeme kerekre nyilik s nyüglődő, csodálkozó,
+szemrehányó, gyanakodó hangon mondja:
+
+– Nooo, mi történik itt…
+
+Leszáll a szánról s feltipeg kissé elzsibbadt lábain a tornácra.
+
+Hát ki áll előtte vidáman és mosolyogva és szineskedő arccal!
+
+Borcsa, a szakácsné.
+
+– Maga mit keres itt!? – kiált rá Pólika.
+
+– Én, kezit csókolom? – mondja Borcsa elámulva. – Hát iszen várom a
+tekintetes asszonyt. Jaj, kezit csókolom, csakhogy már valahára meg
+tetszett jönni.
+
+Pólika azt hiszi, valami álomországban jár. Magát is meglepi a hangja,
+mikor nyersen rákiált az öreg asszonyra.
+
+– Hát a cigány-lakodalom!
+
+Borcsa értetlenül bámul rá.
+
+– Aa, tekintetes asszony, miféle cigánylakodalom?!
+
+– Hát engem megcsaltak! – kiáltotta Pólika s körülnézett.
+
+Balázs ott állott a cigányok előtt és kivágta a karját, ugy kacagott,
+
+– Há, – kiáltotta – aranyat ér az a Kisvicákné! Holnap megkapja a
+süldőt!
+
+Pólika leforrázva érzi a megcsalattatását. Valami nagy indulat hullámai
+kezdenek felgyürüzni a lelkében. A szeme villámokat ereget s a feje
+szinte szédül.
+
+Balázs azonban elébe lép.
+
+– No, szivecském… Hát bánt maga még engem?…
+
+Pólika hallgat.
+
+– Hát megérdemlem én, hogy bántson?… Hát illetlen vagyok én?… Hogy én
+hazacsaltam az én kis házi sárkányomat, hogy még egyszer megkérdezzem
+tőle, hogy… dalolsz-é velem egyet, Pólika?
+
+Pólika összehuzza a szemét s lefelé forgatja.
+
+– Csak egyet!
+
+Pólika felszegi a fejét.
+
+– Csak egyetlenegyet, Pólika!
+
+Pólika mereven áll, mint egy jégszobor és mélyeket lélekzik.
+
+– Pólika… csak egy picikét… csak egy ujjomnyit. Csak egy hangot, az
+anyád… piros viganó… ját…
+
+A foga közül szürődött ki a hang s közben egy olyat orditott, hogy
+szinte megcsattant bele a torka… de aztán megint csak visszafogta magát.
+
+Pólika meg sem moccant. Meg volt dermedve. Lihegve, fujva, csaknem
+nyögve lélekzett.
+
+Balázs térdre vetette magát s átölelte a térdeit.
+
+– Pólikám, szentem, ne veszits meg, ne veszits el, mert emberhalál lesz
+belőle, az istenit, valahol egy asszony van…
+
+Pólika még ridegebb lett.
+
+– Hej, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! – ugrott fel Balázs, – hogy
+nincs anyád… Ha volna, az megértette volna veled, hogy… mit tegyél… Ott
+szakadjon rá a ház arra a három vén boszorkányra…
+
+Pólika felsikoltott.
+
+– Hogy még erre se tanitottak meg…
+
+Pólikának minden vére a fejébe szaladt, aztán a szivére szállott s
+megértette, hogy mi a nénék vágya: a türelem, az álságos türelem, amely
+a mérget is lenyeli, hogy használjon vele…
+
+S imbolyogva, szédülő fejjel emelte fel a karját és könnybe szakadó
+hangon kezdte:
+
+  – Az életem gyászban…
+
+Nem birta tovább, kitört rajta a sirásdühe.
+
+Balázs azonban ölbe kapta. Fel a karjára és magához szoritotta és az
+ölébe vette, mint egy gyereket, két karra és azt orditotta a
+cigányoknak:
+
+– Kuss innen, az anyátok… Coki cigány!… Majd még kifizetlek… De az én
+házamba többet nem teszi cigány a lábát! Itt nem muzsikálnak, mig én
+élek!… Megélünk mi muzsikaszó nélkül! Ugy-e, kicsim!?
+
+S Pólika kapta, körülölelte az ura nyakát s ugy megszoritotta, majd
+belefojtotta a lelket.
+
+Kint az enyhe tavaszi éjszaka uj élet reményétől illatozott.
+
+
+
+
+A LECKE.
+
+
+I.
+
+Az ég ólomszürke volt, de a tavaszi szél melegét már érezte az öreg
+paraszt.
+
+Nem is birt a házban megmaradni. Untalan kinn tett-vett, a régi
+szerszámokkal babrált, ásót kalapált, gereblyének uj fogat csinált s a
+kamarában minden mezei szerszámot ujra előpiszkált, sorra nézett, sorra
+fogdosott.
+
+A kertben már csak az árnyékos oldalakon volt hó, az avar fű mint a
+bárány bundája bujt ki a jeges, havas szirony alól. Elől szép porhanyó,
+száraz darabok voltak. A téli fagy széttörte a keményre taposott utakat.
+
+A vén görbe ember sóhajtva nézte a szerszámokat s nagyokat bólogatott,
+nagyokat nyögött hozzá. A tél megszürte nagyon. Már azt hitte, nem éri
+meg a tavaszt. Sokat köhögött, sokat mérgelődött. Életében sose ismerte
+a betegséget, s most egy roskadt, meggörbült öreget látott magában.
+
+Nagyon, nagyon el volt keseredve.
+
+Belenyomta az ásót a földbe. Próbálta az erejét. Két-három nyomot ásott,
+akkor rájött a köhögés. Majd megfúlt
+
+A fia épen kijött a susztermühelyből, ami az udvar aljában, a kapu
+mellett a fabódéban volt s meghallotta az apja kinos köhögését.
+
+– Ugyan, hagyja mán. Nem való az magának.
+
+– Hát ki ássa fel?
+
+– Majd felássa egy napszámos.
+
+– Napszámos!…
+
+Az öreg hitetlenül, megrémülve, véres szemmel nézett fel a fiára, nem
+kisebb indulattal, mintha a fejszét emelt volna az ő kopasz, görcsös
+fejére.
+
+– Napszámos!… Ezt a kis kertet!… Vón istenetek, még erre is napszámost
+híjni! Mikor három korona egy napszám!
+
+– Hát az én napszámom nem több, – csapta rá a fiatal, satnya suszter. –
+Itt a sok talpalás, ha minden éccaka éjfélig dolgozok, akkor se végzem
+el.
+
+– Mer lusta vagy.
+
+– Eh, nem ért maga ahhoz.
+
+– Mer _igy_ döfködöd a tűt, igy ni, mint a tót az orrát. Ahelyett, hogy
+_igy_ csinyálnád!
+
+S a két karjával gyorsan, szaporán kezdett dolgozni.
+
+A fiatal ember nevetni kezdett.
+
+– Maga ne beszéljen bele az iparba. Nem ért hozzá, hát hallgasson.
+
+– Mi! – fakadt ki az öreg, – mindig lusta kutya voltál. Azér attalak
+suszterhe, mer nem vótál ember. Mer ide ember kell. Az ásóhoz. De oda, a
+dretvához, te nyámmogó… te nyomorék!
+
+A fiatal ember hencegve kapta fel a fejét.
+
+– Maga tehet róla!
+
+– Te tehetsz róla, meg anyád. Az is olyan lusta görbe vót. Hát
+sajnállott dologra fogni. Mindig kimélt. Nem birja… Nem. Most mán még
+ehhez a falat kerthez is napszámost akar híjni.
+
+– Fizetek érte három koronát, ha meg magam csinálom, elveszitek tiz
+koronát. Vagy huszat.
+
+– Százat! Nem tudom, hol van hát az a sok píz. Ha mindennap husz koronát
+keresel… – morogta.
+
+A fiatal suszter mogorva lett.
+
+– Meg is keresném, ha gépet vehetnék. Inkább arra adna pézt édes apám.
+
+– Gépre?
+
+– Gépre bizony.
+
+– Pézt.
+
+– Háromszáz koronát.
+
+– Hogy még kevesebbet dógozz?
+
+A suszter nevetett s csóválta a fejét.
+
+Az öreg ujra elnézett a kertre s epésen mondta:
+
+– Hát a vasárnap mire való?
+
+– Vasárnap? Pihenni is csak kell.
+
+– Mindig ülsz. Egész életedbe csak ülsz. Oszt még pihenni!… A vón a
+pihenés, ha eccer már megmozgatnád a csontjaidat. Hogy ugráljanak. Ha
+ember volnál, akkor nem ez a kis ásás: hanem felrigoléroztad vón már a
+télen eztet a szegény fődet, az egész kertet. Akkor osztán teremne.
+
+– Tán bolond vagyok, – mondta mérgesen a suszter s hátat forditott.
+Bement.
+
+Az öreg utána nézett. Mérgesen, szomoruan, aztán köpött.
+
+S rátámaszkodva az ásó nyelére, csüggedten bámult bele a kis, városi
+kertbe. Amelyet nagy keritések és nem messze már nagy házak vettek
+körül. S azok elfogták előle a napot, a levegőt, a jó termékeny szelek
+járását. Elriasztják a madarat, el még az esőt is.
+
+Felvett a markába egy darab sovány hantot. Az agyagos föld sárgán
+porlott szét keménybőrü markában, amely reszketve tartotta a göröngyöt s
+két tenyér közt ugy morzsolta meg, mint aratáskor a buzakalászt.
+
+Soká csóválgatta a fejét s észre sem vette, hogy még jeges és hideg a
+föld s a csizmájába tömött szalmacsutakon keresztül is feláztatja a
+lábat.
+
+Ujra ásott egy nyomot, s a testén hideg verejték ütött ki az
+erőlködéstől.
+
+Kinosan, sirósan köhögött. Nem megy. Ő már több esztendőn nem mártogatja
+meg a szélestenyerü ásót a kedves földben.
+
+Visszadöcögött a házhoz s az ablak alá támasztotta az ásót. Forgácsot
+vett. Megtisztitotta a rátapadt földtől. Aztán fordult s a mühely felé
+totyogott.
+
+– Hát nem ássátok fel? – szólott be az ajtón, amelyből vastag gőz
+csapott ki, ahogy kinyitotta.
+
+– Ugyan hagyjon mán békét, – szólt rá nyersen a menye, aki maga is ott
+ült a tőke mellett és vastag fekete haját igazgatta épen, amely urasan
+volt magasra tornyozva a homloka fölött.
+
+– Nem?
+
+– Nem hát. Tán én ássam? Azér a rongyos három koronáér. Megszakasszam
+magam.
+
+– Hát nem ásod fel?…
+
+– Nem is lehet még ásni; nem látja, hogy mindjárt hull a hó. Tél van
+még.
+
+– Eh, – legyintett az öreg. – Nem árt a hó a fődnek. De a főd árt neked…
+Szóval nem ásod fel.
+
+– Nem.
+
+– Jó!… jó. Csak ezt akartam tudni.
+
+Levette a szegről a kopott bőrbekecsét. Felhuzta. Megigazitotta a fején
+a vastag, hegyes sipkát, megrázogatta magát s szó nélkül hallgatta el a
+fiatalok pusmogását, botot vett s kifordult a kis vityillóból.
+
+Ment ki az utcára. Még a gyerekei utána néztek, ugyan merre megy. Befelé
+ment a városba, egyenesen be a város belsejébe.
+
+Látták, hogy megállott az öreg Kóródival s lassan, öregesen soká
+beszélgettek.
+
+
+II.
+
+A két öreg reszkető kezét egymásba tette és csendesen megrázogatták
+egymást.
+
+– Hogy vagy János? – kérdezte Kóróditól az öreg.
+
+– Meg vagyok. Hát te, Istvány?
+
+– Én is meg vagyok… Csak ez a köhögés.
+
+– Csak ez a szopornyika.
+
+– Meg a gyerekek.
+
+– Hahaha. A rossz gyerekek.
+
+– Lusták.
+
+– Komiszak.
+
+Bólogattak. Rázogatták a fejüket.
+
+– Mán azt hittem, nem érem meg a tavaszt, – szólt az öreg Istvány.
+
+– Bion, én is nehezen bőjtöltem ki, – nyögte aszthmásan Kóródi.
+
+– Nem birok.
+
+– Én se. Mozogni is elig.
+
+– Mán itt az üdő. Fel kék a fődet ásni. Nem birom.
+
+– Hadd el…
+
+– A gyerekek nem akarják. Még azt a kicsit is napszámossal szeretnék
+ásatni.
+
+– Olyanok a gyerekek.
+
+– De én meg tromfolom üket.
+
+– Jó teszed.
+
+– Leckét adok nekik.
+
+– Aha.
+
+Az öreg Istvány egy kicsit megvidámodott. Nagy fogatlan száját elhúzta s
+gondozatlan fehér bajusza belelógott a szájába. Soká nézett igy, hunyori
+szemmel a másik öregre s ujra mondta:
+
+– Olyan leckét adok fel nekik!… – megbökte a Kóródit; gyenge ujjaival
+mellbelökte vén cimboráját s legyintett: – Nem csak felássák, de fel is
+fogják rigolérozni a kertet.
+
+– Ahh. Hha.
+
+– Ük maguk. Tulajdon űk maguk. Nem napszámos. Ük maguk.
+
+– Hogy?
+
+– A tulajdon kezükkel. Hehe. A fiam fogja az ásót. Meg a menyem. Hehe.
+
+A kis nevetéstől rájött a köhögés. Csaknem megfojtotta.
+
+– Hová mégy? – kérdezte Istvány.
+
+– Csak megyek. Valahova. Nyiri komáék. Mer mán nem birom otthun. A
+gyerekek közt. Az onokák mind ölnek. Rosszak. Lármásak. Pajkosak. A
+tüdőmet kifujom.
+
+– Én nem mondhatom, Kóródi. Én megvónék velük. Mer én nem hagyom, hogy a
+fejemre üljenek… Én megszorongatom űket… Mer pizem van… A piz az öreg
+ember becsülete!… Csak dógozni nem szeretnek. Nem akarják felásni a
+kertet. Még arra is napszámost. Hanem most kifogok rajtok. Olyan leckét
+adok nekik.
+
+– Hehe. Mindig tréfás ember vótál.
+
+– Mindig.
+
+– A nagy árvizkor is.
+
+– Akkor is.
+
+– Hehh, hehh. Emlékszel?… Mikor tanálkoztunk. Oszt ott vótam le a
+bódénál, megnézni a halottakat. Amékeket a vizbül kifogtak. Sok vót.
+Sokan is nézték. Az egész város ott vót. Mindenki, osztán én nem tudtam
+bejutni, hát mondok, mán nem ácsorgok itt, inkább haza nézek az
+enyimekhe. Osztán te meg jöttél szembe velem, cimbora. Osztán kérded.
+Azt kérded, hogy be lehet menni? Aszondom, hogy be. Pedig nem lehetett.
+De én is tréfáztam. Hát aszondom, hogy be. Oszt akkor aszondod, hogy „No
+akkor megyek, mer dógom van.“ Azt kérdem, mi dógod van? Aszondod, hogy:
+„izenni akarok egy hóttul az apámnak, az égbe, hogy gyütött-e mán
+odafenn egy kis pizt, mert bedült a ház!“ Hehh, hehh.
+
+A két öreg becsuklik s mellére ereszti a fejét. Ugy nevetnek kurta kis
+nevetésekkel. Az emlékezés vidám, borus nevetésével.
+
+– Ugy vót. Mer haraguttam, hogy bedült a ház: Hát a bion, jó lett vóna,
+ha az apám küld egy kis pizt. Az égbül. Neki ott ugyis könnyü gyűjteni,
+igaz-e. Mer se enni nem kell, se inni. Csak félre rakni a keresetet…
+Hehe… hehe…
+
+Ujra rájött a köhögés.
+
+Kóródi is nevetett; a nehéz, laposra türt, bevörösödött báránybőr sipka
+alól fölvetette a szemét s ugy ihogott, mint a vén paripa, üres gyomru
+nyihhantásokkal.
+
+– Mindig tréfás vótál.
+
+– Most is a vagyok. Olyan leckét adok a fiamnak. A suszternek… Meg a
+menyemnek. Nevetni fogja aztat a város… Igyunk rá egy pohár bort.
+
+– Bort?
+
+– Bort!
+
+– Látod. Én azér vótam mindig jó a gyerekeimhez. Nekem nem adnak egy
+garast. Én nem iszok bort…
+
+– Látod! Én nem kérek tüllök. Nekem van. Ezer koronám van nekem! A
+bankba van nekem ezer koronám… De ma kiveszem. Mind kiveszem. Hehe,
+hehe, megtrumfolom a gyerekeket. Fel fogják azok még rigolérozni a
+kertet. A tulajdon kezeikkel! Hehe.
+
+– Mindig tréfás voltál, Istvány! Ma is csak olyan kupcihér vagy, mint a
+nagy árvizkor. Hehh. Te még a másvilágra is elviszed a pized.
+
+– El is én. Ha fel nem rigolérozzák nekem a kertet.
+
+A két vén ember csendesen megindult tovább, befelé a városba.
+
+A vén Kóródi unokái kilestek a kapun s utánuk bámultak.
+
+Csudálkozva látták, hogy halad István gazdával a nagyapjuk, befelé a
+városba. Még egy öreg ember jött szembe velük, a vén negyvennyócas Pap
+Énok, azzal is megállottak, soká diskuráltak, aztán hárman mentek tovább
+csendesen, lassan, óvatosan rakogatott léptekkel, a lassan szitáló
+hóesésben, befelé a város belsejébe.
+
+
+III.
+
+Hajnalban az öreg orditva ébredt fel.
+
+– Gyerekek. Kejjetek fel. Baj van. Baj van.
+
+Rémülten ugrált fel a fiatal suszter, meg a felesége. Éjfél után
+feküdtek le, alig aludtak még egy pár órát. Borzasztó álmosak voltak.
+
+– Végem van, megöltek! – orditotta torka szakadtából az öreg apó. – A
+torkomon a kés.
+
+– Megbolondult édes apám! – kiáltott rá mérgesen a suszter. Mi bántotta
+volna!
+
+– Én, én magam!… Én vagyok a szamár. Én vagyok az ökör. Jaj, végem van,
+végem van.
+
+– De hát mi baj?
+
+– Jaj, oda vagyok.
+
+– Ne óbégasson már. Legalább várja ki a reggelt, – nyávogott keservesen
+a suszterné és sietett visszabujni a meleg dunna alá. A gyerekek is
+felsirtak. – Az ember, nem elég, hogy éjjel nappal agyondógozza magát,
+még aludni se hagyják… Persze az este ivott, hát most mán oda van!
+
+– Jaj az én részeg fejem, – orditott az öreg torka szakadtából… – A
+pénzem. A pénzem. Az ezer koronám.
+
+A fiatalokban megdermedt a vér és kiment a szemükből az álmosság.
+
+– Mi, mi, micsoda! Micsoda ezer korona!
+
+– Jaj, teremtő istenem. Tegnap felvettem a bankból az ezer koronámat…
+Mer aszonták, hogy nem bátorságos a bank. Hogy má megint háboru lesz,
+mint negyvennyócba… Hát kivettem az ezer koronámat, még Kóródi is ott
+vót velem, a vén Kóródi, meg az öreg negyvennyócas Pap Énok.
+
+– Hát osztán mi van a pézzel? – reszketett a kis suszter.
+
+– Jaj.
+
+– Beszéljen má. Ne öljön meg! – sikitott a menyecske s reszkető kézzel,
+dideregve lámpát gyujtott a sötétbe.
+
+– Jaj.
+
+A gyenge sárgás világon odaállottak az öreg ágya elé s rámeredtek a
+fakó, beesett arcra. A két fiatal megrettent, az öreg már is olyan, mint
+a halálra vált. Ha most kirugná magát, sose tudják meg, mi lett a
+pénzzel, a teméntelen sok vagyonnal.
+
+– Jaj… jaj, jaaaj… – nyögött az öreg soká, mintha az utolsókat jajgatná
+s az asszony sorra megverte a kicsinyeit, akik egymás után elkezdtek
+pisszegve sirdogálni.
+
+– Hallgass, te kutya, mert agyon ütlek. Nem értjük nagyapádat.
+
+– Jaj… Elástam a pénzemet.
+
+– Elásta!… Hova?
+
+– Hova! Hova! Iszen épen aztat nem tudom… Részeg vótam az este… Csak
+arra emlékszek, hogy a kertbe ástam el, de hogy hova, aztat nem tudom.
+
+Megdermedve néztek össze a fiatalok. Megfagyott bennük a vér s szerették
+volna az öreget siró dühükben torkon kapni, ha ugy ki lehetne belőle
+szoritani…
+
+– Együtt ittunk Koródi cimborával, meg az öreg negyvennyócas Pap
+Énokkal… Osztán már nem birom az italt. No… Hát mikor hazagyüttem,
+siettem elásni a pézt. Mer attul féltem, hogy elalszok, osztán
+kiveszitek a zsebembül, ha megtudjátok…
+
+– Zsugori vén kutya! – szitkozódott a suszter és szaporán öltözni
+kezdett.
+
+– Hát mégis mely tájon vót a kertbe?
+
+– Jaj, ha emlékeznék. De nagyon esett a hó… osztán igen-igen részeg
+vótam, – sirt az öreg s törülgette bő inge ujjával nedves véreres
+szemeit. – Elfelejtettem.
+
+A suszter kisietett az udvarra.
+
+– Hó van, – jött vissza. – Méteres hó. Egész télen nem volt ilyen hó…
+Veszett vón meg ez az idő… Épen most kell szezonjának lenni.
+
+Leült a kemence sarkába a kis székre s vigasztalhatatlanul nézett maga
+elé.
+
+– Osztán milyen mélyen ásta el? – kérdezte az asszony.
+
+– Hát ugy két lábnyira. Hatvan-hetven centi… Annyi vót a gödör.
+
+– Jézus Mária.
+
+– Osztán mibe?
+
+– A vaspitlibe… Annak nem lesz baja!… Mer abba nem mén bele a viz. Meg
+viakszos vászonyba is van, meg kendőbe, a tarka keszkenyőmbe. Csak hun
+van?
+
+– Azon piszmogott hát olyan sokáig az este! – fakadt ki az asszony. – Ha
+tudtam vóna.
+
+– Iszen nem tudjátok tik, sose tudjátok tik, mit csinálok én. Sose
+törődtök ti én velem.
+
+Elhallgattak. Igaza van.
+
+– Látod, – mondta tompán a suszter, – négyszer is mondtam az este, hogy
+kimegyek, megnézem, mit csinál olyan soká az öreg. Nem hattál.
+
+– Ki gondolta, hogy ilyen bolondot csinál.
+
+– Á, öreg embertül má minden kitelik.
+
+– De ilyet! Még ilyet nem hallottam. Az ilyen embernek kár élni! – fúlt
+az asszony.
+
+– Lábába száradt az esze, – mondta a suszter, – nem kell tőle fölvenni
+már akármit csinál, a lábába száratt az esze.
+
+Az öreg hallgatta, hallgatta a gyerekei beszédét s egy csöppet sem
+háborodott föl rajta.
+
+– Most már fel kell ásni, – mondta nyámmogva, – az egész kertet.
+
+– Tán az egész kertet?
+
+– Ha nem emlékszek.
+
+– Na! áshatunk má, rogyjon meg az a főd. Ha nem akartál tegnap ásni, már
+kicsinálta az apád, hogy erőszakoson is muszály gyakorolni! – epéskedett
+keservesen az assszony.
+
+– Majd felásatjátok. Majd felrigoliroztatjátok, – szólt sirósan az öreg.
+– Hát, napszámossal… Nem bánom no.
+
+– Avval. Magának sosincs elővaló esze, – mordult rá nyiltan végre a vad
+szemü fiatal asszony. – Hogy ha megleli, majd megszökjön vele.
+
+– Hát hogy?… – nyögte az öreg álnokul.
+
+– Csak az a nyavalyás hó menne már el. Majd megcsinálom én magam. Evvel
+a kiszáradt két karjaimmal.
+
+– Neked adom a felét a piznek… ha megleled, – nyögte az öreg s odalesett
+a menye arcába.
+
+Ez lesütötte a szemét s látszott, hogy nagyot gondol…
+
+– Felét mindjárt odaadom nektek. Vehettek rajta gépet. A suszterséghez.
+Legalább könnyebben dógoztok. A másik felét meg visszatesszük a bankba…
+
+Gyáván nyögte, félve s laposan pislogatott a gyerekeire.
+
+Azok lassan ültek, egyik az ágy szélén a csecsszopó gyerekkel az ölében.
+A másik a kemence lábánál. Nem szóltak, hanem szigoruakat gondoltak s
+kapzsin meresztgették a szemüket.
+
+Az öreg savanyuan elkezdett rájuk mosolyogni, hátradült az ágyon s az
+ablakra meresztette ravasz, vizes szemeit.
+
+Odakinn már lassan virradt.
+
+
+IV.
+
+Már az egész kert fel volt ásva.
+
+A nap az égen mosolyogva sétálgatott. Minden reggel feljött,
+körülballagott odafenn s az ég minden pontjáról csak ide lesett, vajon a
+suszterék meglelték-e már a kincset.
+
+Dolgoztak ezek rogyásig. Eleinte csak itt-ott piszkálták meg a földet,
+de mikor napok teltek el hiába, végre beletörődtek, hogy az egész kertet
+felforgatják, felrigolérozzák.
+
+Megállott a műhelyben a munka. A lyukas csizmák s a foldozott cipők ott
+hevertek rakáson, csak a gyerekek játszottak a cájggal, a tőkén a musta,
+klopsta, bicske, kerekitő, kármentő, a falcong, sodró, kalapácsok, a
+stefnis katulyák meg a finom acélszerszámok érintetlenül hevertek. A
+suszter meg a felseége lélekszakadva ásták, ásták a földet. Forgatták a
+nehéz agyagos göröngyöket. Az öreg ott pusmogott körülöttük a botjával s
+mindennap százszor elmondta minden legkisebb részletét.
+Lépésről-lépésre, hogy jött le a vaspikszissel, hogy állott a hóban,
+merre fordult arccal… S mikor már megunták hallgatni, akkor szótlanul
+csinálgatta végig az egész kisérletezést.
+
+– Persze, – mondta az asszony, – leskelődik, hogy ha megtanáljuk,
+rácsapjon. Pedig abból semmi se lesz.
+
+– Nem, nem. Vigyázz, ha megleled, hogy észre ne vegye. Csak dugd a kötőd
+alá. Osztán mondjad, hogy menni kell ebédet főzni.
+
+Igy tervelgettek, tanakodtak.
+
+– A gépet meg is veszem, – mondta a suszter.
+
+– Azt. Majd én azér verekszek itt, hogy gépet vegyél. Beteszem a bankba,
+de a magam nevére.
+
+– A gépet megveszem, – mondta erősen a suszter, s kegyetlenül vágta a
+földet a csákánnyal.
+
+Már csak a ribizlibokrok voltak hátra a kert végiben.
+
+Lemondással, csüggedten néztek vissza a kert felforgatott területére.
+
+Urjézus, ha tiz centivel mélyebbre ásta az a vén bünös és ők akár ujra
+kezdhetik a munkát…
+
+Sirós kinok facsarodtak el bennük. S mind a ketten a könyeiket
+törülgették.
+
+Mint a vasvilla, ugy hányták a szót az öregnek. Sose volt irgalmasabb
+szavuk hozzá, mint: vén dög…
+
+Az öreg csak üldögélt az ámbituson, pipázott, csendesen poszogatva s
+nézte a parányiakat, az unokáit, hogy kavicsoznak a porban.
+
+Egyszer csak maga is közéjük guggolt.
+
+– Nem ugy kell azt csinálni, te veresbéka.
+
+S vigan és kacagva mutatta a kicsiknek, hogy tudták ők azt valaha.
+
+Kimerülten, megroggyant lábakkal, fáradtságtól tántorogva,
+kétségbeeséstől lefojtva jöttek fel valamit harapni a suszterék a
+kertből.
+
+– A fene egye meg az ilyen vén dögöket, – szólt hangosan az asszony, –
+gyerekkel játszik, mig más megszakad a munkába.
+
+– Hát nehéz munka az ásás? fiam.
+
+– Csak beszéljen, hogy a fejéhez szánom ezt az ásót. Csak szekérozzon.
+
+– Hát nem örülsz neki, hogy fel van ásva a kerted?
+
+– Jójó.
+
+– Látod, fiam, igy nem csinálta volna meg nektek ezt senki.
+
+– Igy nem.
+
+– Sz ipp a.
+
+– De a piz nincs.
+
+– Dehogy nincs.
+
+– Hun?… Mi?
+
+– Ott van a zsebetekbe.
+
+– Mi?
+
+– Mondom, ott van a zsebetekbe a piz, akit ki nem adtatok a főd-ásásért.
+
+– Hát akit kend elrekkentett?
+
+– Én?… Én nem.
+
+– Nem?!
+
+– Hát persze, hogy nem! – kacagott fel az öreg.
+
+A suszter megtántorodott. Az asszony fakó lett, a vére mind leszállott a
+szivére.
+
+– Hát maga csak bolonditott!
+
+– Nem, fiam, nem bolonditottalak! Csak egy kis leckét adtam!
+
+– Mit? Vén dög!
+
+– Csend! – orditott fel erre az öreg és kiegyenesedett, – csend, vagy
+ugy váglak búbon evvel a ruddal, hogy felfordulsz! Apáddal beszélsz,
+kölyök.
+
+A szeme szikrázott s a két vékony, kifáradt, kimerült, letört fiatal
+félve állott a vad és kegyetlen ember előtt.
+
+– Ha mondom… Csak lecke volt… Meg akartam mutatni, hogy fel fogjátok
+nekem rigolérozni a kertemet!… Tulajdon a magatok kezével… Nem az én
+véremből fizetett napszámmal!…
+
+A hangja harsogott és messze kihallatszott az utcára.
+
+– Ebadta naplopói, kölykei!… A pénz itt volt egész idő alatt a keblembe…
+De tegnap ujra vissza bevittem a bankba. Betettem. A magam nevire. Hogy
+azt csak az én irásomra adják ki… Hát ugy böcsüljétek meg, hogy még ma
+elkőtözöm. El. Adnak nekem életemhosszáig kenyeret a pézemér… Azra
+raktam én félre, nehéz munkámmal, hogy hótomigra legyen… Hát most mán
+meglátom, hogy használ-e a lecke!… Csak még egy „vén dögöt“ hajjak…
+
+Elballagott hátra, le az udvar lábjába s a szép, meleg tavaszi
+napsütésben letisztogatta a fényesre kopott ásókat, kapákat, csinos kis
+falapátkával, amit maga faricskált az elmult napok csendjében…
+
+Alkonyat felé a menye jött ki a konyhából. Fakó volt a fiatal asszony, a
+fogait összeharapta s a szemét leforgatta, hogy a fehére is kivillogott.
+
+De csöndes szóval mondta:
+
+– Tessék jönni… enni… édesapám.
+
+Az öreg tempósan mozdult s betámasztotta a kapát a helyére a kamarában.
+
+Aztán felnézett az égre, amely ragyogóan kék volt. A lemenő nap
+megrózsázta a fehér fellegeket.
+
+Intett a fejével az asszonyka felé s fölényesen mondta:
+
+– Megyek lányom, mingyárt megyek. Még egy kis dógom van.
+
+
+
+
+AZ ÜVEGES HINTÓ.
+
+
+I.
+
+Gyönyörü koratavasz reggel volt kinn. Az utca kissé megelevenedett, a
+tócsák felszáradtak s fiatal kutyák kergették egymást a puha szikkadt
+földön. A Matusik gyerek egy nagy kék pléhfazekat kötött a nyakába és
+két fakanállal verte, dobolt az ablak alatt.
+
+A jegyzőné, maga sem tudta, hogy esett, kinézett az ablakon, a száját
+felcsücsöritette, a szemöldökét felvonta, sima homlokán két mély ráncot
+érzett meg, arra leeresztette a szemöldökét. A levelet szórakozottan
+tartotta a kezében, ahogy egy kövér, öreg pincsi tartja az első lábát,
+ha mélázva várja a sors fordulását.
+
+A háta mögött a huga és a gyerekei veszekedtek. Sári a két kislányt
+öltözteti, ügyetlenül, mint szokta és sok bajjal s a piros szalagon
+egyszerre nagy veszekedés kezdődik.
+
+– Ez az enyém, – visitja Margitka s elcsikarja a szalagot, fehér kis
+arca haragosra húzódik és gyülölködve, ellenségesen tartja a zsákmányt.
+
+– De Olgicának jobban illik, mert ő barna, neked a szürke illik jobban.
+
+– Nekem nem a szürke, nekem a piros.
+
+– Ugyis Olgicának kötöm be.
+
+– Nem Olgának, nekem.
+
+– Neked egyáltalán nem kötöm be.
+
+– De.
+
+– Ha Olgicának nem, neked sem.
+
+– De igen.
+
+– Hát kösd be magadnak.
+
+A négy éves csöppség egy fél pillanatnyi habozás után belátja, hogy ő
+nem tudja bekötni, parancsolva kiált:
+
+– Te kötöd be.
+
+– Látod Olgica milyen jó, ő nem nyafog.
+
+– Én is jó vagyok.
+
+– Te rossz vagy.
+
+– Jó vagyok!… – s a gyerek toporzékol és bőg.
+
+– Na jó, hát nem vagy rossz, nem vagy rossz, nem szabad ilyen irigynek
+lenni.
+
+A kis lány nem érti azt a szót, hogy irigy s nem reagál rá. Tetszik
+neki, hogy az övé a szalag, forgatja és nézegeti. A kicsi szeretné
+megkapni a nagy piros szalagot, de csakugyan nincs joga rá, mindig a
+Margitka hajában volt, három éves ravaszsággal azonban bölcsen kerüli
+meg a dolgot.
+
+– A Margitkáé a kis piros szalag – mondja valami édes és álnok
+gyöngédséggel.
+
+De Margitka azonnal átlát a szitán s mérgesen szól:
+
+– Az egy rongy, kidobom a fenébe.
+
+– Hova te? – szól rá Sári szigoruan.
+
+– Az egy rongyos, bongyos… – dünnyögi a kicsi.
+
+Az eladólány ereje és tekintélye vékonyságát érezve, ellenséges
+hecceléssel nézi a négy évest, aki széles piros szalagját kéjesen
+hajtogatja meztelen kövér kis karjain.
+
+– Légy boldog a piros szalagoddal, járhatsz vele egész nap!
+
+A makacska földuzza a szájacskáját s lesütött szemöldökei alul vadul
+néz:
+
+– Te vagy a legrosszabb ördög!
+
+Sári nevetéssel akarja pótolni a tekintélye hijját, lehajol hozzá és
+nevet.
+
+Olgica közben a kis fekete cicába botlott, édes kacagással kiáltja:
+
+– Belebotlottam a cicába!
+
+Margitka menthetetlen rosszkedvében nem tür vidám hangot.
+
+– Nem is cica, ördög! – mondja durcásan.
+
+– Nem ördög, cica.
+
+– Neked ördög.
+
+– Nem ördög, cica.
+
+Sárika meggondolta a dolgot, békülő hangon kezd.
+
+– Jó, hát belekötöm a hajadba, de holnap az Olgicáéba.
+
+– És holnapután az enyémbe, – mondja durcás béküléssel a kislány s hugát
+nézegeti. Egy nap az Olgicáéba, egy nap az enyémbe.
+
+S hirtelen könyekkel telik meg apró kék szeme. Sir a meghatottságtól,
+hogy ennyi jóságba belemegy, ugy meg van hatva, mindig az övé volt a
+szalag, ez most tőle jóság, adakozás, nemesség, hogy osztozik a
+sajátján…
+
+– Jaj de széles, – mondja s nem bir betelni a vagyonának csodálatával, –
+egy baba övnek is elég volna, olyan széles.
+
+– Ejnye, nem birlak ma megfésülni… – mondja Sárika s restelli magát a
+nénje előtt, aki a levéllel visszafordul az ablakból, szó nélkül
+keresztül megy köztük elnehezült, kacsázó lépéseivel s bemegy jobbra a
+szalonnak nevezett hideg szobába.
+
+Maga sem tudja miért jött ide. Körülnéz. Egész télen nem fütöttek benne!
+Hideg, a télből itt maradt fagyosság, kissé nyirkos levegő van benne.
+
+Nem érezte magát otthon soha ebben a szobában. Széles is, vastag is,
+előre esett hasu, megérezte, hogy barchet pongyolája rendkivül piszkos,
+csakugy csorog róla a szenny, de hát aki kilenc gyereket hozott a
+világra s nevelt fel, az nem öltözhet ugy, mint egy dáma. Igy szokta
+vigasztalni magát, de most savanyu lett a szája ize. Felnyitotta az
+asztalon a fénykép albumot, amelyben ott volt a nagyapa, meg a nagymama,
+a hatvanas évek magyar ruhájában, aztán ott volt sorra mindenki. Ott
+voltak ők is az urával, milyen suta kis segédjegyző volt ez akkor a
+kétfelé fésült hajával… Most már egészen tele van ráncokkal az arca…
+akkor még olyan volt, mint egy fiatal bornyu… És ő milyen szép volt.
+Igazán, nem hiába mondják, de még itt fiatalon nagyon hasonlitott Fedák
+Sárihoz… Épen olyan hosszas kövéres arc, olyan rejtelmesen néző szemek…
+S milyen fess volt az a ruha… Magas fehér nyakkal. S a termet, a termet…
+Nem kellett akkor füző sem, olyan karcsu volt, milyen cárt… Persze ha a
+kilenc gyerekét egymás tetejére állitanák, magasabb torony volna, mint a
+falu tornya… S ez mind ő belőle jött… Aztán az ember őrizze meg a fiatal
+karcsuságát…
+
+Szórakozottan forditott az albumban. Egy borbélyosan kisütött bajszu
+fiatal ember kellette magát a szemébe, graciózusan mosolyogva. Ah, hogy
+elbiggyesztette rá most a száját, pedig valamikor… Ah, jóisten, ha Berci
+tudná, hogy a negyedik gyerek idején milyen válságokon ment keresztül
+ennek az unokatestvérnek a személye és bájai miatt… Mindenkinek meg van
+a maga regénye…
+
+Becsapta az albumot s ujra az ablakhoz állott. Sose szokott kinézni,
+mindig idebenn ül, itt van elfoglalva a háza dolgaival, igazán ha a
+pinceajtó benn volna a konyhában, akkor félesztendeig sem lépne ki még
+az udvarra sem… És most egyre az utcán a szeme… Az utat nézi, amelyről
+már felszáradt a sár, a téli mély kátyuk helyén omlik, porlik a föld…
+Szinte hallja távolról a kerék robogását, könnyü, pirosra lakkozott
+kerekekét s vékony csilingelést hall, finom kis ezüst csengők
+csingilingjét…
+
+Átment az ebédlőbe. Ott volt a hosszu zongora a két ablak között, régi
+régi pesti zongora, olyan sima és hosszu, mint egy koporsó… Hangok
+vannak benne eltemetve… Ezen tanult volna zongorázni valaha, de két
+esztendeig nem kaptak zongorahangolót, azután meg elköltözött a faluból
+a papkisasszony, aki tudott zongorát tanitani… Pedig ő ugy szeretett
+volna tudni zongorázni. Az nagyon urias, ha valaki csak leül a
+zongorához és felnyitja és csak el kezd zongorázni…
+
+Az ebédlőszekrénynek nyitva volt az ajtaja. Félig kinyitva. Nem
+emlékezett rá, hogy ő mikor hagyta benne a kulcsot… Az igaz, nem nagyon
+dugdosta, a cseléd ügyetlen, de legalább nem lop, vagy hát eddig nem
+vették észre.
+
+A gyerekei se tudnak zongorázni. A szemtelen kölykök. Egybe se lehetett
+beleverni a kilenc közül, egy kis zongorát. Csak lövöldözni, azt igen.
+Az apja puskájára pályázik minden fiu, de az anyjuk zongorájáról ugy
+menekült még a lány is valamennyi, mint az ördög a tömjéntől…
+
+– Nem veszi az meg, – mondta magában mély kedvetlenséggel s a levélre
+nézett, amely még mindig a kezében volt. Egy ismerőse irja benne, hogy
+Hidvégi doktor, (azelőtt Hidvéger volt,) most a háboru miatt el akarja
+adni az üveges hintóját, ötszáz forintért meg lehetne venni az ezüst
+lószerszámmal együtt…
+
+Megdörzsölte a szemét.
+
+– Nem törődik én velem annyit Berci, ezért a butorért is mennyit kellett
+harcolni – s megsimogatta a szemével az olcsó, de nemrégen még modern,
+kigyózó vonalakkal tele rajzolt s zöld üveggel diszitett ajtóju
+ebédlőszekrényt, amely félig nyitott kis ajtajával olyan idegenül s
+elveszetten állott a nagy szoba kis sarkában…
+
+Az ura lépéseit hallotta meg a folyosón s hirtelen, mint aki valami
+érdekből jár kedvében valakinek, erőt vett magán, jókedvü lett s
+kilépett az ura után az ebédlő üveges ajtaján át a tornácra.
+
+Csakugyan az ura volt. Milyen toprongyos volt az erős napfényben, amely
+odasütött a tornácra.
+
+Visszanézett az ajtónyikorgásra. Kedvetlen volt az arca, fáradt, egy
+csöppet sem mosolyodott el, hogy őt meglátta.
+
+– Erről a kertről sose fog lemenni többet a viz, – mondta kelletlenül.
+Pedig még harmadéve mennyi krumpli termett benne.
+
+A lejtős udvar végében, a rácskeritésen tul ott volt egy kis tó, amely
+most elég nagy volt, a tavaszi olvadásoktól s a talajból felgyült
+vadvizektől.
+
+– Hanem most meg fogom mondani, hogy adjanak helyette valami kárpótlást.
+A temető mellett ott van a községnek egy darab földje, azt ideadhatják.
+
+Az asszonyt bántotta, hogy az urának rossz kedve van. A hintóval bizony
+nem lehet előhozakodni. Sajnálta, hogy kijött a napfényre. Már egész
+vakondoknak érezte magát szegény, bántotta a szemét a tiszta napfény s
+restellte magát az őszinte világosságban a reggeli lompos pongyolájában,
+amelyben igazán olyan volt, mint egy barna vakondok.
+
+Bementek a tornácon végig a kisebb ebédlőbe, amelyet azért használtak
+szakadatlan, mert a konyha mellett volt. Csak akkor nyugodott meg, mikor
+már bent volt a rosszul világitott szobában, amely igen emlékeztetett a
+börtönökre, a hátulsó falon levő magas kis ablakaival s a mély
+padlójával, amely alacsonyabban volt, mint a tornác téglái. Apró ágyak
+voltak a fal mellett, középen egy alacsony széles asztal megteritve
+rendkivül használt abrosszal, amely sose kerül le erről az asztalról.
+
+– Kati hozzál be egy csésze teát – kiáltott ki a konyhába, ahonnan nagy
+libagágogás hallatszott be, hogy az ajtót kinyitotta.
+
+– Micsináltok avval a libával, nem hagyjátok tojni! – kiáltott be
+mérgesen.
+
+– A Béla urfi vesszővel piszkálja.
+
+– Ejnye Béla, hagyjad azt a libát tojni. Nézd csak, hogy béleli azt a
+libát, még kiszedi a szemed.
+
+Behuzta az ajtót, ennyi volt a megszidás. Az ura érzett valamit, hogy
+bele kellene szólani, de már megszokta, hogy akkor reggeltől estig egész
+életében egyebet se tegyen, csak hogy a feleségének a gyöngeségét
+pótolja.
+
+– Mit irnak Kállóból? – kérdezte inkább, hogy neki ne kelljen esetleg
+magáról beszélni.
+
+– Semmit, – mondta az asszony, – csak sok idejük van, hát firkálnak…
+Neked mi bajod van, Berci?
+
+– Áh, csak méreg van velük. Nincsen az embernek elég dolga, ezzel a
+hadisegéllyel több boszuság van, mint akármivel… Most is jön Blau és
+mondja, hogy az egyik bérese azt irja a feleségének, hogy kedves
+feleségem, ird meg, hogy kapod-e a segélyt, mert ha nem kapod, majd a
+jegyzőnek a talpára veretek.
+
+– Ejnye, – mondta rá az asszony indignálódva. – És kap segélyt az
+asszony?
+
+– Hogyne kapna, hát mindenki kap, akinek jár… Ezt nem irják meg… Ezt
+irja meg az Est… Most jöjjön ide a cikkiró és nézze meg, hogy egy
+jegyzőnek mit kell eltürni potyára… Talpára veretek…
+
+A lány behozott egy kék pléhcsuporban teát.
+
+– Hát ilyen csuporban kell ezt hozni?… Istenem, ha magam nem teszem meg,
+akkor semmi sincs. Hát szoktunk ebbe a csuporba teát hozni az asztalra?
+
+– Add csak ide, – szólt a férfi s négy kocka cukrot tett a teába. –
+Mégis mit irnak? – kérdezte figyelemből.
+
+– Ah, nem érdemes róla beszélni se…
+
+A férfi nem ok nélkül volt figyelmes, szórakozottan kavargatta a teát,
+aztán kibökte.
+
+– Meghijhatnád ma estére a kasznárékat.
+
+– Én?
+
+– De csak ugy véletlenül… Csak hogy jöjjenek át vacsora után az
+asszonyok, akkor eljön az ember is.
+
+– Mit akarsz a kasznárékkal.
+
+– Nem akarok semmit.
+
+– Nem szeretem azokat az asszonyokat…
+
+Az ura szürcsölte a barna teát. A szemöldökét felhuzta magasra,
+alacsony, hajdan oly sima fehér homlokán mély ráncok voltak, a haja még
+most is ketté van választva középen, de hogy ritkul… Istenem, hogy
+ritkul…
+
+– Nagyon flancosak, mit hencegnek nekem. Én nem tartom őket magamnál
+különbnek.
+
+A két kis lány még mindig az öltözés bajaival volt tele. Az asszony
+odament az ajtóhoz, mert egyre jött-ment, mint szokott, sose ült le,
+mikor az ura itthon volt, mert arra szokott, hogy mindig kéznél legyen.
+
+Benézett az ajtón, a nagyobbik, a Margitka, a diványon állott a fali
+tükör előtt s abba nézte magát A haját tépegette elől a homlokán s
+veszekedett.
+
+– Nahát itt semmi sincs itt.
+
+– Ugy vagy szép, – mondta Sári, aki még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne
+unja a gyerekekkel a szakadatlan szóharcot.
+
+– Nem szép!!
+
+– Nem kell neked még szépnek lenni.
+
+– Nem szép. Csunya, csunya, a flizura. Csunya, csunya.
+
+– Dehogyis, te mindenkép a legszebb vagy a világon.
+
+– Csunya, csunya! – s a körmével tépegette a homlokába az apró hajakat,
+hogy frufruja legyen, amilyen a kasznárék kis Böskéjének van, attól
+irigyelte meg.
+
+– Ha látnád, hogy hátul milyen copfod van, olyan nincs akárkinek!
+
+– Csunya, a legcsunyább.
+
+– Hát kérdezd meg apukától, hogy csunya-e.
+
+– Csunya.
+
+– Majd anyuka megmondja.
+
+– Csunya, csunya!…
+
+– Hogy örül neki, ha a másikat boszantja, – mondja az anyja kis
+szemrehányással a lánykájának s ott hagyta őket az elintézetlen üggyel.
+
+– Szeretnék beszélni a kasznárral, – mondta a jegyző, aki jól hallotta a
+gyerek kelletlenkedését, de ő is hallatlanná tette, örült, ha nem kell
+beleszólani valamibe.
+
+– Jól van, ha akarod, – rántotta meg a vállát az asszony.
+
+– Tudod, hogy ő a kezesem, hát muszály vele jóba lenni. Különben most
+valamit akarok is vele…
+
+Maga elé nézett gondolkodva. A felesége kicsit elnézte, szerette volna
+az üveges hintót emliteni, de látta, hogy már megint valami seften jár
+az urának az esze. Jobb szóba se hozni a dolgot, mert azt fogja rá
+mondani, hogy lukszus… Majd talán este… Csakugyan még jó is lesz, ha itt
+vendégek lesznek, talán jobban hozzá tud férni az urához egy jó percben.
+
+
+II.
+
+Ebéd előtt szokatlan jó kedve volt az apának. A kis lányával játszott, a
+kis Margitkával, aki elébe állt és teljes erővel verte a kezét. Minden
+ütés után megállt s figyelte az apja arcát. Ez felszisszent, arra ő
+nagyot kacagott.
+
+Mikor az anya bejött szokott lesütött arcával, furcsán mosolyogva nézte
+a játékot. Olyan barna volt, annyira kreol, s olyan álmosan lusta, mint
+egy cigányasszony. Egész délelőtt szenvedett, mindig az üveges hintó
+járt az eszében. S nem tudta, hogy fog majd bele kezdeni, hogy elmondja
+az urának.
+
+– No, kiszedtem a levest, – mondta derüsen, – gyertek már enni. Ki van
+szedve a leves. Olgica, Olgica, gyere gyermekem. Béla… Hol van Jani?
+
+Az apa felállott, nyujtózott, nevetett.
+
+– No gyere enni macska!
+
+Leült az asztalhoz, a három gyerek a helyére kuporodott sok huza-vona
+után, az anya is belekóstolt a levesbe. Elfintoritotta a száját.
+
+– Semmi ize ennek a husnak. Egyáltalán semmi ize. Én ezt nem szeretem, –
+mondta.
+
+Az apa egészségesen kanalazta a levesét.
+
+– Meg lehet _egyszer_ enni, – mondta rá. – Ugye cica?… _Egyszer_ meg
+lehet enni? He?… _Kétszer_ nem lehet megenni.
+
+Margitka kacagott. Nem értette a tréfát.
+
+– Hát ez csak egy leves, apa, hát nem látod, hogy csak _egy_ leves?
+
+Sári jött be s szokott szelességével mindjárt meglökte a székét, ahogy
+leült az asztalhoz.
+
+– Jó most a mészárosnak, minden hust elad a vöröskereszteseknek, most
+csak packázik velünk. Igazán szólhatnál neki, nem járja micsoda husokat
+ad.
+
+Berci csak mosolygott s a gyerekeit nézte.
+
+– Edd meg a levest fiam, edd meg no, edd meg kicsim.
+
+De egyik gyerek se akarta enni. Béla csak kavarta, kavarta, ugyhogy
+szinte kilöttyent az asztalra s fintoritgatta az orrát. Margitka bele se
+szagolt, Olgica pedig sirós arccal mondta:
+
+– Már mondtam, hogy én levest nem kérek. Hát nem hallottátok?
+
+A szülők nevettek rajta. Olyan kedves a csöppség. Ilyen csöpp lélek és
+egy csöppet sem sejpit. S miket mond!
+
+– No, jó, hát csak felét egyétek meg na, – mondta az anya. A rendes déli
+alkudozásba kezdve a gyerekeivel.
+
+De azok tovább huzódoztak.
+
+– Négy kanállal meg kell enni! – szólt az apa erélyesen s mosolygott,
+csak ugy fénylett gömbölyeg orra, amely kissé vörhenyes volt s hámlott
+róla a bőr.
+
+– Hohó, nagy kanállal… Vedd tele a kanalat Margit… No cica!… Csak tele a
+kanalat.
+
+Aztán nem nézett rájuk többet, ugy tett, mintha el volna intézve
+rendesen a dolog, rettegett attól, hogy egyszer igazán erélyesen kell
+föllépnie, hát mindenféle elnézést kitalált, hogy látszólag foltozza a
+szülei kötelességteljesités csorbáit…
+
+– Én nem tudom enni, magam se, ezt a hust, – mondta az anya. – Az ilyen
+kövér marhahust. Utálatos ez. A disznóhust se szeretem, még a csirkét,
+mig fiatal és finom.
+
+Sári az egyetlen, aki megette a levesét.
+
+– Szedd össze a többit és öntsd össze, szólt neki a nénje.
+
+Sári fogta a tányérokat és vissza beöntötte sorban a tálba.
+
+Apa megette a levest is, meg a hust is.
+
+– Magam is örülök, hogy tul vagyok rajta, – mondta mosolyogva, – csak
+azért ettem meg, hogy sok van. Háboru van, spórolni kell, nem szabad
+elvesztegetni az ételt.
+
+– Óh én abba nem hiszek. Az csak olyan beszéd. Hogy én azért egyem meg a
+porciómat, hogy ezzel segitsek a katonáknak… – mondta az anya.
+
+Az öreg kisegitő parasztasszony, Mihókné tolta be magát, mint egy tinó,
+nagy léptekkel, férfiasan kopogva a nagy csizmáiban, egy kis tálban,
+amely szinte elveszett a kinyitott két barna markában mártást hozott.
+Letette az asztal sarkára.
+
+– Hát a hust nem hozza?
+
+A siket asszony odafigyelt.
+
+– A hust!
+
+– Nem tette rá.
+
+– Hát hozza azt is, még szószt nem ettünk magába, – s csendesen, indulat
+nélkül nevetett rajta.
+
+Sári szaladt ki s ő hozta be a hust.
+
+Mikor a tésztára került a sor, az asszony azzal a titkos, felforditott
+szemü nézéssel pillantott az urára, amellyel valamikor megbabonázta,
+kislány korában a segédjegyzőt, s huncut mosollyal mondta.
+
+– De vajas!…
+
+Huszonkét évi vita, pörlekedés, vagy évődés van köztük a vajas tésztán.
+Mert Berci ugy nem evett _otthon_, vajasan tudniillik, már vagy
+tizennyolc év óta megeszi ugyan, sőt valami tizenöt éve jobban is izlik
+igy neki, mint kövér disznózsirral, de azért ez a téma nem mult el
+közülük.
+
+– Nem is eszem belőle!… – szólt gyöngéd mosollyal.
+
+– De akkor ne is egyen.
+
+– Meg se kóstolom.
+
+– Ne is.
+
+Sári nagyon mulatott ezen a vitán mindig s mivel a sógorának még egy
+furcsasága volt, az hogy a tésztához kenyeret evett, amely szintén egy
+igen kellemes nézeteltérési eset volt minden ebédnél huszonhárom év óta,
+mert ezt még legénykorában kezdték ki rajta, erre célozva sózta kis
+tréfával Berci bácsinak.
+
+– De kenyere még van Berci bácsinak.
+
+– No hát ehhez eszem egy kis tésztát. Ehhez kell.
+
+– Dehogy is.
+
+– A tésztához kenyér kell, – mondta Berci gyöngéd hangon, ugy gyerekesen
+tréfálva.
+
+– Még ilyet sose hallottam.
+
+– No pedig halhattál volna öt esztendő óta, mióta a feleségem vagy.
+
+Mély és lélekbe zengő kis nevetés volt a szóra.
+
+Jóisten, mikor még öt éves házasok voltak… Akkor öröködött meg ez a kis
+párszó s azóta mindig az öt évvel áll. Ha most évente egyszer-kétszer
+szóba jön, mindig a régi zengő boldogság hulláma csap végig rajtuk, a
+sziveken, a mindennapi élet untató sodrából kizökkentve őket.
+
+Berci ráfüggesztette a szemét a feleségére, aki széles és hosszas arcát
+lehajtotta s ugy nézett fel a szemöldöke alatt, az egész szemfeketéje
+felcsuszott a felső szemhéj alá s onnan nézett ki… Ezzel a szemmel
+milyen gazdag lett volna az a nő, aki a szeméből él… Berci valami rég
+nem érzett édesség illatát érezte kiáradni a felesége lényéből…
+
+– Azért élünk, hogy együnk, – mondta Sári, ezzel szintén a sógorát
+tréfálva, mert köztük állandó volt az egymás kis elpattanó viccelése. De
+most Margitka beleszólt s átvette az élcet.
+
+– Nem azért élünk, – kiáltotta a négy esztendős tréfáló, – hanem azért,
+hogy azt kiabáljuk, hogy éljen a haza, éljen a szabadság!
+
+Az apa régesrégen nem érezte magát az asztalnál ilyen könnyünek,
+frissnek, ezt jó előjelnek vette, már biztos volt benne, hogy sikerülni
+fog a kasznárt beleugratni az uj vállalatába.
+
+– Jaj istenem, de a szegény gyerekek, – szólt az anya a távollevő öt
+gyerekére gondolva, akik most Debrecenben, Nagyváradon és Pesten
+szenvednek, koplalnak, s hazasirnak… ahogy az anyák egy ilyen
+fölkiáltással el szokták árulni ebbéli sejtelmeiket… De mindjárt
+elhallgatott. Megijedt, hogy elrontja a hangulatot, pedig az üveges
+hintóról még este előtt beszélni kell Bercivel.
+
+Ebéd után Berci odaült a cserépkályha mellé a hokkerlire, hosszu száru
+pipát vett s abból pejpázott, a két kis lányát ugratta, Béla már kinn
+hajkurászta az udvaron, vagy ki tudja hol, a kutyákat. Jani elő sem
+került, biztosan a papéknál ebédelt.
+
+– Hát hogy kell megköszönni az ebédet? – mondta az apa Margitkának, a
+kicsinek.
+
+– Sehogy.
+
+– De meg kell köszönni.
+
+– Nem kell.
+
+Az apa nem vette fel a kislány rakoncátlanságát, tréfált vele.
+
+– Tudod, hogy Samu bácsi hogy köszöni meg? Azt mondja hogy:
+„Kötelességünk megtettük. – Amit adtál, mind megettük!“ András bácsi
+meg, ha jó ebéd volt, azt mondja: „No hálistennek. Adjunk hálát az
+istennek, hogy egyszer megint jóllaktunk.“ Ha meg rossz ebéd volt, akkor
+azt mondja. „Eh… és eltaszitja a tányért, – ezen is tul vagyunk. Gyerünk
+huzni az igát!“
+
+A gyerekek hangosan, visitva kacagtak. Az anyjuk odahuzott egy széket s
+a kályha másik oldalán ült le. Olyan boldog volt, hogy az ura ma ilyen
+jókedvü s épen ma. Dörzsölgette a keze fejét s a kurta lábait felszedte
+a szék keresztfájára.
+
+Ugy ült ott, mint egy pingvin, kurtán, vastagon, tollászkodva, okosan.
+
+– Hogy tönkre tudnak menni az emberek, – mondta maga elé nézve, mély
+ravaszsággal.
+
+– Hát bizony, – szólt az ura.
+
+– Még olyanok is, sose hitte volna az ember.
+
+– Nehéz ez a háborus idő.
+
+– Szegény Hidvéger doktor!
+
+– No.
+
+– Az is tönkre ment.
+
+– Sokan jártak ugy most. Nincs pénz, akinek vállalata volt, az most mind
+kámpec. Nincs pénz.
+
+– Eladó a hintója.
+
+– Nagyon nehéz most élni. Még minálunk katonai szállitás sincs ugy mint
+Szatmárban, hát az ilyen spekuláns emberek nem igen tudnak lábraállni.
+
+– Az üveges hintó, az ezüst lószerszámmal ötszáz forintért eladó.
+
+– Majd elviszik a katonák.
+
+– Ötszáz forint nem pénz érte.
+
+– Az bizony sokba került, mikor ő vette. Az belekerült ezerkétszáz,
+ezerötszáz forintba.
+
+– S most idadná ötszáz forintért.
+
+Berci elnevette magát. Nem kapiskálta a dolgot, valami vicces eset
+jutott közben eszébe.
+
+– Azt mondja máma a Klein, az öreg Klein, bent volt az irodában, a fáját
+ellopták, hát azon pöröl, hogy _muretórium_… hogy a haszonbérfizetésre
+nem adtak _muretóriumot_!… Ez is olyan, mint a burnyó. Ha kimondja, már
+csak megtanulta, hogy bornyu, de ha leirja, mindig _burnyó_…
+
+Köhögött a nevetéstől, mert egész télen meg van hülve s most tavasszal
+még erősebb lett a hurutja.
+
+Felállott s nyujtózott szokása szerint. A kurta mellénye alól kibiggyent
+az inge a nadrág fölött s erősen ásitott.
+
+Azzal feltette a kalapját, a pipát kiverte a kályha előtt, ujra megtömte
+s szó nélkül, derülten elment az irodába.
+
+Az asszony utána nézett, ott ülve, gubbaszkodva a kályha mellett a
+széken, mint egy beteg kotlós. Ugy látta, hogy sohasem fog üveges
+hintóban ülni!…
+
+
+III.
+
+A nagy petroleumlámpa égett középen, a virágos bura alól szétömlött a
+sárgás fény. Az asztal szép friss fehér abrosszal volt megteritve, az
+asztalfőn ült a kasznárné.
+
+– Jaj de kitünő ez a pogácsa. Ugye Malvin?
+
+– Őrület, amilyen jó, – mondta a tizenhétéves lánya s nem nyult hozzá.
+
+– De miféle málé pitével traktáltad te az uramat, kedves, annyira izlett
+neki, hogy azóta mindig szekiroz vele, – szólt a jegyzőné, hogy mondjon
+valami kellemest, de majdnem fintorgatta az arcát, mert ő utálta a
+málét, ha még olyan háboru van is.
+
+– Roppant egyszerü, – kiáltotta a kasznárné, – megtanitalak én rá
+angyalom, ajjé, sose csináltam titkot a receptjeimből. Vegyél egy
+tojást, jól keverd el egy darabka zsirral. Azután, legalább én ugy
+csinálom, egy liter jó cukros langyos tejjel feleresztem. Belemorzsolok
+hat fillér ára élesztőt és jól elkevered, tudod. Egy kis sót és annyi
+kukoricalisztet szivem, hogy meglehetős kemény legyen osztán, valamivel
+vastagabb, mint a palacsinta izé. Ha jól kivered, még egy félmarék
+buzalisztet. Ha megkelt, zsirral jól ki kell kenni a tepsit és beleöntöm
+és abba még hadd keljen.
+
+– És megsütni nem kell? – bökte ki Sárika, aki szokatlanul figyelt, mert
+elhatározta, hogy meglepi ezzel a mamát, ha hazamegy.
+
+Nagy kacagás lett a kérdésre.
+
+– Roppant helyes a kis Sári, – mondta a kasznárné. – Lassu tüzön!…
+Összefonta a mellén a karjait, ugy nézett szét. A haja annyira hátra
+volt simitva, hogy a homlokán fényesre feszült a bőr. Értéktelen szőke
+haja már őszült is, de olyan fakóra kopott, olyan tarka volt, mint egy
+öreg svájcer tehén, a jegyzőné undorral nézett rá s azt mondta:
+
+– De mit nevetnek azok annyira?
+
+Az urakra nézett, akik összebujtak az asztal végén s nagyon derülten
+meséltek egymásnak.
+
+– Mit? mit, de igazán, – mondta a kasznárné, – no csak ki vele.
+
+– Azt mesélem, – mondta a jegyző, aki ma olyan jó kedvü volt, amilyennek
+ritkán lehet látni, hogy bejön az irodába az öreg Ránci.
+
+– Mér hijják ezt Ráncinak?
+
+– Hát nagyon ráncolja a felesége… Szóval, azt mondja, hogy fia
+született… Jó van. Mi lesz a neve? Hát – Hermuska… A segédjegyzőm, ez
+jóvérü gyerek, azt mondja neki, micsoda beszéd az Roth bácsi, Pista
+lesz!
+
+Óriási kacagás tört ki, mindnyájan látták az öreg zsidót a görbe,
+pájeszes fejével s annyira hatott rájuk a vicc, hogy percekig nem tudott
+senki szólani a kacagástól. Csak a jegyzőné volt komoly, nem tudott
+nevetni a viccecskén.
+
+– És beleegyezett a Ránci?
+
+– Bele, csak azt kivánta, hogy ő hadd hijhassa Herckinek.
+
+Ujabb kacagási roham.
+
+– De mondott az öreg egy jót, – folytatta a jegyző, – hogy azt mondja,
+csak azóta tudja ki a részeges asszony a faluba, mióta háboru van.
+
+Erre megint nagy kacagás tört ki. Ugy nevetett mindenki, mint a duda,
+amelyből bőven ropog ki a legkisebb nyomásra a hang.
+
+– Persze azelőtt azt mondták, hogy az uruknak viszik a pálinkát.
+
+– Ha, nagyon fellendült itt most a világ, mióta hadisegély van. Azóta
+ugy fogy a _rom_, meg a _tea_, meg az _angol keserü_, meg a
+_sárgacukor_, hogy csuda! És _glatt kötényt_ vesznek, ez a divat, nem a
+surc.
+
+– Az igazat megvallva, – szólt a kasznárné, – én azt hiszem, hogy nem
+jól csinálták ezt a hadisegélyt. Hamar kezdték. Hiszen mindenki el volt
+itt látva télire, legalább ebbe a faluba egyet se tudok, aki rá lett
+volna szorulva. Igen, most kellene kezdeni, márciusba és most is ahhoz
+kötni, hogy aki dolgos, munkába áll, annak adni, de a henye népet
+hizlalni, az csak nagy ostobaság.
+
+– Hadd legyen nekik is jó dolguk egyszer, – mondta a jegyzőné.
+
+A kasznárné neki állott vitatkozni.
+
+– De fiam, nem akarnak leszerződni aratási munkára. Nagyon okosan tette
+az alispán, hogy rájuk riasztott. Most már talán több kedvük lesz, hogy
+ki van rakva a plakát, hogy nagyon csalódnak ebben a számitásukban, mert
+a törvény értelmében ki lehet minden le nem szerződött embert napszámba
+rendelni. E kell. Hát nem borzasztó, hogy ezer, kétezer koronás ökrök
+hat esztendős gyerek-béresekre maradnak?
+
+A jegyzőné hallgatott, csak nézte, nézte ezt az asszonyt s igen
+boszantotta, hogy a férfiak hogy helyeselnek neki. Nem, most már igazán
+le kell tromfolni.
+
+– Mikor voltatok Kállóban? – kérdezte hirtelen.
+
+– Bizony a tavaszon még nem voltunk. Tudod kevés az iga, nem lehet a
+lovakat megkapni egy napra sem, Mindent besoroznak a katonasághoz, de
+hisz ezt fej nélkül csinálják. Nálunk már harmadik esztendeje rossz a
+termés, mit akarnak ezek? ha most elviszik a munkás kezet, elviszik a
+munkaerőt, akkor aztán süthetik a makkot, nem tudom mit eszünk jövőre.
+Hacsak Dugó szomszéd varjuval jól nem lakat.
+
+Nagyot nevetett hozzá. A falu mögött egy szép tölgyes erdő van, amely
+rakva varjufészekkel. A fekete varjak olyan töméntelen bőségben laknak
+itt, talán az egész Nyirséget innen árasztják el. Nagyra nőnek, kövérre
+hiznak s fényes kék tolluk minden rögön ott csillog, Nyár elején, mikor
+a fiókák tollasodni kezdenek, a parasztok neki esnek az erdőnek s
+megkoppasztják a fákat, két rúdra aggatják fel az összekötött fiatal
+varnyukat s eladják a faluban. Dugó, a komikus vén paraszt tavaly 3000
+varjut szedett ki. A jegyzőné visszaszorult némaságába, a kasznárné és
+az ura ugy fölnyiltak, hogy a szó csak ugy ömlött belőlük.
+
+– Bár ne volna annyi varju, – kiáltott a kasznár, – mind kieszi a
+vetést. Hirdetnek most valami Toxatint, nálam is járt az ügynök, hogy
+rendeljek belőle. Ha abba pácolja az ember a szemet, nem eszi meg sem a
+rovar, sem a varnyu. Hát én egy kis számitást csináltam, hogy mennyibe
+kerül nekem az őrzés, a puskapor és a veszteség, ami mégis csak van s
+ugy láttam, hogy ha jó az a Toxatin, érdemes volna venni. Mondtam aztán,
+hogy küldjenek egy félmázsát, de csak abban az esetben, ha irásbeli
+felelősséget vállalnak, hogy nem kell a varjutól őriztetnem a vetést.
+Hát kérlek, egyszer csak megjön a Toxatin és nem jön a jótállás, ohó
+komám igy nem alkuszunk. Nem váltottam ki. Ott hevert az állomáson vagy
+két hétig és folyt a levelezés. Irt az ügyvéd egyre másra. De biz én nem
+váltottam ki, igy aztán elvitték. Ugy látszik itt van Nyiregyházán, mert
+most nyakra-főre jön a hirdetés minden lapban, hogy a gazdáknak e való.
+
+Nagyot nevetett hozzá. Olyan teleszájjal mondta el, oly bőséggel, olyan
+türhetetlen uralkodással, hogy a jegyzőné szinte beteg lett tőle. Milyen
+hallatlan szemérmetlenség, hogy ezek betelepszenek ide és egyszerre mind
+a hárman beszélnek. Az asszony neki, a kasznár az urának s a lányuk ott
+a zongoránál Sárinak. Dicsekedés borzalmas áradata zuhog belőlük. Ezek
+ugy meg vannak elégedve magukkal, az életükkel, a világgal, mindennel
+amit csak észre vesznek s elmondanak, hogy undorodás fogja el az embert,
+mint a tulkövér hustól. Ezért hijja meg őket az ember, hogy kifujhassák
+egyszer magukat kedvükre? Hogy ők önthessék ki valaki előtt a bennük
+felgyült örömet és dicsekvési vágyat? S ezt ugy kell eltürni, mintha
+bilincsekbe volna verve az ember a saját lakásában!
+
+Igen rosszul érezte már magát. Még szótalanabb lett, mint rendesen,
+barna bőre egészen befeketedett s a szemei fölfordulva égtek,
+parázslottak. Mégis nem szép, ha valakinek háborus időben ennyire vidám
+és boldog az élete. Az ember igazán, isten őrizz, de kiván valami
+muszkát ezeknek a nyakára, hogy hadd tanulják már meg egyszer, hogy mi a
+gond, a baj, a futás és különösen az éhség.
+
+– Veszünk egy hintót kedvesem, – mondta egyszerre egész váratlanul, oly
+egyszerüen, mintha azt mondaná, hogy veszünk már uj cipőt, mert a régi
+kilukadt.
+
+– Hintót? – mondta a kasznárné álmélkodva, mintha főbeütötték volna.
+
+– Üvegeset.
+
+– Ne beszélj.
+
+– Igen. Tudod én nem tudok parasztszekérre ülni. Berci ugyan felültetne,
+mert neki a legkisebb az ilyesmi, – nincs érzéke hozzá. De én inkább nem
+megyek sehová, minthogy kényelmetlenül tegyem. És ha már kocsit vesz az
+ember, nem tudom, hogy mért ne vegyen hintót, ha alkalma van rá.
+
+– Érdekés.
+
+A jegyzőné hátradült a székén s ugy élvezte e pillanatot. Üveges hintó.
+Falun. Mintha ott ülne a puha ülésen és nagyokat lenditene rajta a
+gidres-gödrös uton a finom rugó. Kinéz az ablakon az apró házakra, a
+zöld mezőre, olyan uri megelégedéssel nézi le a bajos, gondos embereket.
+Üveges hintó. Már ez a két szó oly varázslatos. Tudja isten, miért zeng
+oly szépen ez a két szó, üveges hintó. Fényesre van mosva az oldala és
+cimer van ráfestve. Bercinek igen szép cimere van, egy kar három
+liliomszálat tart, az ő családjáé sokkal ormótlanabb, kecskebak zöld
+mezőben. Mindenesetre a Berci cimerét kell rátenni, – azazhogy a hintóra
+nem szokás a cimert, csak az ötágu koronát s a monogrammot… Üveges
+hintó!… Báloknak illata száll e két szóban, lánykori szines flörtök,
+ábrándok, nyüzsgő álmok. Elfeledi az ember a rideg és szomoru mát, az
+öregséget, az idő mulását, a sok gyerekkel való vesződséget, a piszkos
+hálószobát, a házban töltött szomoru és szürke napok végtelenségét…
+Üveges hintó megy a fasorban, lassan és léptetve, ezüst lószerszámmal a
+két paripa. S az ember virágot tart a kezében, mig hátradől a
+plüspárnákon. Az üvegablak leeresztve, friss levegő csap be és mezei
+virágok illatát hozza. S egyedül ülni ott… vagy párosan. Kéz a kézben…
+Vagy a kis lányokkal legalább. A jó, drága kis gyermekekkel, akiknek
+sima lesz az élete és boldog… Üveges hintóval kezdődő élet… Az övé csak
+végződik, csak befejeződik azzal…
+
+Mit is mondott ki ebből és mit gondolt el és mi volt, amit ki sem
+gondolt, csak eláradó szivvel sejtett. Nem emlékezett semmire, csak
+akkor eszmélt fel, mikor felállott a kasznárné s azt mondta:
+
+– Fiam, gyerünk már haza.
+
+– Hova siet nagyságos asszony, – szólt ijedten a jegyző, aki most
+kezdett belemerülni a tárgyalásba a kasznárral.
+
+A jegyzőné ott maradt a székén, elálmodva magát. Nem volt ereje lankadt
+kövér, puha testét megmozditani. De látta, hogy a kasznárné gyorsan és
+sokat beszél az urával az ebédlőszekrény előtt. Ugyan mit beszélnek.
+Ugyan hogy nem sül ki egy asszonynak a szeme, hogy a másik asszony
+jelenlétében annak az urával beszél.
+
+Szórakozottan odafigyelt, mint egy elfeledett, árván maradt, elátkozott
+királykisasszony, a lányok csevegésére. Ugy érezte magát, mintha nem ő
+volna ő, mintha a lélek be volna varázsolva egy elöregedett szétmállott
+idegen testbe, de a lélek azért friss maradt és könnyü, csak éppen nem
+bir ezzel az anyaggal, amely rá van tapasztva. Fiatalnak és üdének
+érezte magát és boldognak s mintha már meg volna az üveges hintó, amely
+kárpótolni fogja egy hosszu élet minden türéseért. Látta a durván
+festett nagy szobát, látta a fényes petroleum lámpát, – ilyen idők!
+hatvan krajcár egy liter petroleum, – s hallotta a lányok fulladozó
+kacagó pusmogását:
+
+– Hogy fogunk bálozni? – igy Sári s nevet.
+
+– Öregek vannak elegen, már mondtam, hogy öreghez fogok férjhez menni –
+ihogta a kasznárék lánya.
+
+– Gazdag legyen?
+
+– Asse.
+
+– Csak öreg?…
+
+A két lány bizarrul, teljes lélekből kacagott.
+
+– A fiatalok elesnek.
+
+– Majd importálnak férjeket.
+
+– Egy szép szőke angolt.
+
+– A Pityika te, elég öreg?… Nem vitték el katonának?
+
+– Tényleg az itthon van, te azt meg fogom hóditani.
+
+– Milyen jó dolga van ennek a diónak.
+
+– Miért?
+
+– Mézbe fürdik.
+
+Édes kis semmi fecsegők.
+
+Bánat fogta el. Nem, nem, ő már nem fiatal többé… Valami étheri
+emelkedettséget tud érezni, valami különös kiszakadást a földi dolgok
+zagyvaságából, de ezt a naiv, ezt a rendkivülien hullámzó friss kedélyt…
+Ah, soha ezt nem nyeri meg többé…
+
+Felállott, jobban mondva feltápászkodott, nehézkes kacsa mozdulatokkal
+átdöcögtette magát a szobán, az ajtóhoz, minden csontja nyögött,
+nyálkásan volt összetapasztva, csak ugy lógott a puha hájas testében,
+mint a csont a kocsonyában. Bement a sötét szalonon át a hálószobába.
+
+A gyerekek hancuroztak. A legnagyobb fiu olvasott, belekönyökölve a
+könyvbe, fel sem ügyelt, hogy az anyja bejött. Béla hosszu hálóingében
+az ágy tetején állott és grimászokat végzett, amin a két kicsi lány
+szakadásig kacagott. Kacsát csinált a falon, ami bekapja a kicsik
+árnyékfejét s azok ugy rettegtek visongó kacajjal, mintha igazi állat az
+igazi fejüket kapná be.
+
+– Még nem alusztok?
+
+– Még apuka fog szépet mesélni.
+
+– Jaj ti még arra készültök?
+
+A gyerekek odafigyeltek Bélára, aki most farkast csinált magából és ugy
+ugatott, mint egy kutya. Hallatlanul kacagtak rajta.
+
+Az anya szórakozottan nézte őket. Egészen oda volt az aléltságtól.
+
+Üveges hintó!… Nem, neki már nem lesz üveges hintója… S minek is lenne…
+A fiatalságot nem hozza vissza…
+
+– Imádkozni gyerekek… Az atyának, és fiunak és szentlélek… Na ne nevess
+Olgica…
+
+– De ha nem lelem az ujjamat.
+
+– Siess… Az atyának… Nem akarsz Olgica? Akkor csak te Margitka.
+
+– Az atyának, és fiunak…
+
+– Olgica ne komédiázz… és ami mindennapi kenyerünket… Olga ne aludjál…
+hát megbolondultál… mint mi is megbocsátunk… az ellenünk vétőknek…
+
+Azért jó volna, legalább ennyi elégtétele lenne, hogy üveges hintóban…
+
+– Te óvtad éltemet… én istenem benned vetem… minden… reményemet… Már
+Olga alszik, no csak magadban Margit…
+
+De Berci azt nem veszi meg neki. Berci soha sem tett meg semmi
+áldozatot. Sose kereste a felesége kedvét… Szégyelli, hogy ilyen formája
+van a feleségének, mintha ő valami gróf volna… és nem ő volna az oka,
+hogy annyi gyerek…
+
+– Adjon isten jó éjszakát… és a szegény katonáknak… Amen.
+
+Ah, csak még egyszer lehetne kezdeni az életet… Akkor majd utána nézne,
+hogy üveges hintója legyen, ne kilenc gyerek… Minek élnek ezek is,
+szegénykék…
+
+
+
+
+SELYEMHERNYÓ.
+
+
+I.
+
+Az öreg fát hozott be s nagy robajjal dobta le a nagy zöld kályha
+fakosarába.
+
+– Sszt! – mondta Ágneska s az öreg ember olyan ijedt lett, hogy
+lábujjhegyre állott s még a szuszogását is visszafojtotta.
+
+A kis lány nesztelenül, gyorsan takaritott; olyan gondosan és alaposan,
+hogy egyetlen porszem el nem maradt a törlőruhája alól.
+
+Mikor a nagy tükör rámáját törülte, az arany cirádákat, akaratlanul
+belenézett s meglátta magát, halvány arcát, mély kis fekete szemét,
+hosszu fehér nyakát, amely be volt gödrözve s rendkivül szép gömbölyü,
+de makacs kis állát. Elforditotta a szemét, hogy ne lássa magát,
+haragudott erre a valakire, nem szerette, lenézte.
+
+Az öreg szuszogva, noszogva rakogatta a tüzre a nedves fát s köhécselt.
+
+– Kisasszony! Kisasszony!
+
+– Ssz…
+
+– Kisasszony, – suttogta az öreg, – mi lesz már avval az izével… az urfi
+házasságával?
+
+Ágneska ijedten megállott s fölemelte a fejét, kezét és ugy tartotta
+pillanatokig, mint a bogár, ha megütik a csápját.
+
+– Nagy huzavona ez mégis! – dunnyogott az öreg. – Ez is csak olyan
+házasság, mint a többi…
+
+Ágneska lassan megmozdult, visszanyerte a lélekjelenlétét s előbb
+lassan, aztán gyorsan, rendesen folytatta tovább a munkáját. Hosszu,
+vékony ujjacskái szorgalmasan futkároztak a butor sikján és rovátkos
+élein, de a félszeme kinn volt az utcán.
+
+Odakinn friss hó volt. Havasak voltak a háztetők s az ég egyszürke, a
+keritések bökein hóprém villogott s a gyerekek zsebredugott kézzel és
+piros orrocskákkal topogtak a hóban; valamelyik hanyattesett a sima,
+lapos köveken s a többi annál jobban kacagott rajta, minél inkább
+visitott ez.
+
+A levélhordó jött át a másik oldalról. Ágneska fölrebbent és kisurrogott
+a szobából, oly nesztelenül el az előszobán át, a konyha előtt, ahogy
+csak lehetett.
+
+Kinn hópelyhek libbentek az arcára s rögtön elolvadtak rajta, dus barna
+hajára, amely szélesen volt kétfelé választva és párnásan feküdt a fején
+s a fehér kis kezére, amelyet sietve nyujtott előre, hogy kinyissa az
+ajtót, mire a postásember megrántaná a csengőt.
+
+– Kezit csókolom, kisasszonyka.
+
+– Sz…
+
+– Most nincs semmi levél, csak a tekintetes főjegyző urnak egy. Pég
+jószagu…
+
+Ágneska átvette a levelet. Vékony kis levél volt. Olyan finom és suhogó,
+kis selyempapir. A leányka óvatosan, hogy ne kattanjon, bezárta az
+ajtót, be is riglizte, aztán szökdécselő léptekkel visszarepült a
+tornácra. A hóban ott maradtak hegyes cipőinek a nyomai s ahogy
+visszanézett, meglátta. Összeharapta széles és telt szájacskáját.
+Sajnálta, hogy ott maradt. Maga sem tudta, mért, de ugy megszurta most,
+megijesztette hegyes kis cipőinek ott maradt nyoma.
+
+– Gábor, kérem, – suttogta szokott suttogó hangján, halkan és gyöngéden
+az öreg mindenesnek, aki most csak jött ki a szobából, a tüztől, –
+söpörje el az utat.
+
+– Most sepertem, kisasszonyka.
+
+– Csak söpörje, söpörje, – mondta Ágneska oly határozottan, hogy az öreg
+ember egy szó nélkül fogta a tornácon levő nyirág-seprőt, a havas,
+csatakos szerszámját s ott rögtön hozzáfogott elsöpreni…
+
+Ágneska még mindig a markában szorongatta a levélkét. Besietett a
+szobába, hogy elvégezze a dolgát.
+
+Abban a percben, hogy a portörlőt fölvette, meglátta a bácsit, aki
+komolyan, mint mindig, gondolkodó arccal jött el az ablak előtt.
+
+Megdermedt. Egy pillanat alatt végig futott benne, hogy a postás
+találkozott az „urfival“ s megmondta neki a levelet.
+
+Önkéntelenül s remegő ujjakkal dugta be a levélkét a bluzába, két patent
+közt a melle fölött. A tükörbe nézett s látta, hogy a papir kiszurja a
+bluzt, gyorsan ráveregetett, hogy elsimuljon.
+
+De nem birta bevárni a bácsit. Átsiklott a másik szobába, a néni
+fütetlen és kijárat nélküli szalonjába, ahol csak egyszer szoktak egy
+héten törölgetni s ez a nap épen a holnap lett volna. Meg is rémült a
+házirend ellen való vétségétől, de a rossz lelkiismeret nem eresztette
+vissza. A fehér portörlővel kezében ott állott, állott s a
+legborzasztóbb dolgokat képzelte el. Most el van veszve!… Az öreg még
+bizonyosan nem söpörte el a havat s a bácsi, aki most azért jött ilyen
+korán haza, mert: a hivatalba kapott egy levelet attól a nőtől, hogy
+vigyázzon, mert otthon elfogják a leveleit… s most az utcán a postás
+megmondta neki, hogy ma jószagu levelet adott be… s csakugyan,
+letagadhatatlan, ott a cipő, az áruló cipőnyom! Ah, most kéri a levelét…
+a néni azt mondja, nem tud róla… Most jönnek érte… már a szobában
+vannak…
+
+Sápadt és remegett s gyorsan kikapta a levelet a bluzából, kis markába
+szoritotta s körülnézett, mit tegyen vele… Tüz nincs, el nem égetheti,
+mint a többit… a fénykép-albumba tegye?… hátha ép azt nyitják ki… a fali
+papirtartóba?… az óra alá?… a kép mögé?… Egy pillanat alatt kitalálta
+valamennyiről, hogy az egészen rossz, a legrosszabb hely s a pillanatok
+olyan gyorsan teltek… Halálveriték ütött ki sima, fehér kis homlokán… s
+megdermedve állott ott, kezében a kitárt levéllel s egyszerre érezte,
+hogy a teste akaratlan mozdul, hogy ha benyitnak, csak ugy átnyujtja a
+levelet…
+
+Beszédet hallott.
+
+– Nincs semmi bajom, édes anyám.
+
+– De meg vagy hülve, érzem a hangodon.
+
+– Nem. Kis nátha legfölebb.
+
+– Muszáj visszamenned?
+
+– Nem.
+
+– Na hát akkor ne is menj délig. Tedd meg a kedvemért.
+
+– De miért? Hazajöttem az ivekért…
+
+– No csak tedd meg. Hallgass anyádra. Hallgass az én anyai sejtelmeimre…
+
+– Hát… jó.
+
+– No, igy…
+
+– Levelem nem jött?
+
+Ágneska, aki minden szót hallott, most dermedt el.
+
+– Nem.
+
+– Sajátságos.
+
+– Miért?
+
+– Hát hogy nem jön semmi levél.
+
+– Jobb is, hogyha nem vársz…
+
+Ágneska nevetett magában, a hideg szobában. A szája szétfeslett s apró
+egérfogai kivillogtak. Kis fekete szemei csillogtak.
+
+– Nem várok.
+
+– Látom – szólt az anya, a fiának, aki ujságot kezdett suhogtatni, –
+látom én fiam. Az én anyai szemem előtt nem titok semmi… De most már
+legalább belátod, hogy igazam volt.
+
+– Ugyan mibe volt igaza! – szólt ingerülten a fia.
+
+– Mindenben. Mindig igazam van… Ah, ismerem én az életet… Az ilyen
+hangos, élnivágyó leányok nem valók feleségnek!… Ezek csak mulatni
+akarnak, szórakozni…
+
+A hangja éles volt, minden szava metsző. Ágneska a bácsi helyett pirult
+és lett ideges, kinjában nevetett. A néni áldott jó asszony, de ha erre
+kerül a szó, a fia házasságára, akkor borzasztó…
+
+– Megfogják a szépségükkel a fiatal embereket, vadásznak rá, de nem
+mindenki olyan bolond, hogy még akkor sem ábrándul ki, mikor
+kézzelfogható bizonyitékai vannak.
+
+– Anyámnak bizonyitékai vannak?
+
+– Igenis.
+
+– Ugy?… talán…
+
+– Elharapta a fenyegető szót. Ágneska a levélre nézett. Tudta, hogy mi
+jön. Már egész elfeledte előbbi rémületét a levél miatt… most egyszerre
+ujra bedugta azt a bluzába… De nem! Nem!… Ott nincs jó helyen.
+
+– Ej – szólt hirtelen a bácsi – választhatnék én akárkit a világon,
+anyámnak egy se felelne meg.
+
+Az anya hallgatott.
+
+– Anyámnak mind kacér, hiu, pazarló… nem én hozzám való!…
+
+– Az mind is olyan, akit te választasz! Hát az istenért, van talán
+szolid lány is!
+
+Ágneskának erősen meghimbálódott a szive! Most ő róla lesz szó!
+
+– Olyan, akinek nemcsak a világi hiuságokon jár az esze, – folytatta a
+néni, – hanem a jón, az okos, nemes dolgokon. Aki nem kinálja magát két
+kézzel, nem bánja, ha észre nem veszik is, tud Hamupipőke lenni és tud
+szenvedni a szerelemért.
+
+Ágneska lehunyta a szemét s aztán ujra fölpattantotta, azt hitte,
+elszédül. Oh, a jó néni, a kedves néni. Nem mutatja szemben, de bezzeg a
+háta mögött megdicséri!
+
+– Ah, a mai lányok nevelése nagyon, nagyon helytelen. A nőnek nem szabad
+önállóságot adni, nem szabad őket gonosz önzésre nevelni. Hol van az
+igazi női ideál, Grizeldisz, akit egy szál ingben vitt el a férje s
+akit, már nem is emlékszem, milyen próbáknak vetett alá, hogy az igaz
+hűséget kitapasztalja. Elvette tőle gyermekeit, börtönbe vetette,
+vadállatok közé űzte, nyomorban, szenvedésben szürte át, vele tartatta a
+fáklyát a lányai esküvőjén, de a női erény és a női hűség mindenen
+diadalmaskodott és végül olyan dicsőséggel ölelte keblére, amilyen
+dicsőségben nőnek nem volt része soha! Mig az emberiség lelkesedik a
+szépért és jóért, addig mindenkor magasan fog ragyogni a Grizeldisz
+jelleme!
+
+Ágneska a szivén tartotta a kezét s a martiriumra való készséget érezte
+lelkében.
+
+– Hát anyám, először is ez a legbarbárabb dolog, amit valaha hallottam.
+Azt a férjet, aki a feleségét husz éven keresztül igy kinozza… arra a
+vadállatra már nincs is emberi büntetés… De tovább megyek, egy olyan
+asszony, akiben nincs annyi emberi önérzet, hogy inkább meghaljon,
+minthogy ilyen megalázást és kinozást kiálljon… ez nem érdemli meg, hogy
+egy férfi emberszámba vegyen… A nő ugyanaz, ami a férfi. Két ember.
+Mindenik önálló egyéniség, csak az a kérdés, hogy meg tudnak-e alkudni a
+közös nagy célért arra, hogy mindenik engedjen valamit…
+
+– Ah, fiam… belőled a bánat beszél, a megroncsolt sziv…
+
+– Én belőlem az egészséges életösztön beszél… Tessék mondani nekem egy
+lányt, aki megközeliti anyámnak az ideálját…
+
+– Fiam… egy anya nem választhat a fiának… a mai világban!… Régen volt
+az!
+
+– Én tudom, ki az anyád ideálja?
+
+– Ki?
+
+– Ez a selyemhernyó, aki itt rágcsál körülöttem. Egészen, mint egy kis
+fekete hernyó, aki elkezdi a levelet harapni, harapni, kaszálni… mig
+csak a csutkája marad meg…
+
+– Nem tudom, kiről beszélsz…
+
+Ágneska szédült. Fehér kis teste összeesett és didergett. És fejét ugy
+emelgette, lengette, mint a selyemhernyó, ha tétován áll a félig
+lekoppasztott eperlevelen.
+
+– Ezzel akar engem talán összeboronálni? No, köszönöm szépen.
+
+– De kivel!
+
+– A maga Ágneskája, na!
+
+– Óh istenem!… Bizony, pedig akár meg is köszönhetnéd!… Sok dámánál
+különb az a kis lány.
+
+Az Ágneska szemeit elfutotta a köny.
+
+A bácsi dörmögött.
+
+– Hernyó!… Egy kis szürke, szorgalmas hernyó… Nesztelenül jön-megy,
+tesz-vesz… Nem birom el az alázatosságnak, a türelmes szenvedésnek ezt a
+határát…
+
+– No, no, azért ne tüzelj!… Másra vagy dühös és ezen töltöd a bosszudat?
+Bezzeg a te választottad az nagyon is önérzetes… Azt hiszem, az sem
+tetszik neked, hogy…
+
+– De igenis, tetszik! – mondta keményen a fiatal férfi s dörmögve tette
+hozzá: – Olyan legyen inkább a lány, mint ilyen karaktertelen
+Grizeldisz… Kezét csókolom.
+
+S elment.
+
+A néni sóhajtott, hallatszott a mély lélekzetvétele és ő is kiment a
+szobából.
+
+Ágneska a kezébe vette a kis selyemlevelet, keményen fogta vékony
+ujjaival s szét akarta tépni.
+
+Akkor meggondolta magát s meglobogtatta a levélkét.
+
+– Nem, ezt az egyet nem eszi meg a selyemhernyó – mondta magában.
+
+
+II.
+
+– Mi van evvel a házzal, – mondta egyszer ebéd elején az anyjának a
+fiatal ember, – itt valami történt.
+
+– Mért fiam?
+
+– Nem tudom, hiányzik belőle valami? Elveszett a régi simasága az
+életünknek.
+
+Az öreg asszonyság bámulva nézett rá. Ősz haja a szokott módon volt
+föltornyozva piros, gömbölyü arca fölött. Aggódva nézett körül az
+asztalon, de az abrosz kifogástalan fehér volt, a szervéták pontosan
+belehuzva a kaucsukgyürükbe, a sótartó is a helyén, a kés-villa szépen,
+szabályosan rakva a csillogó tányérok mellé… Semmit sem talált
+kifogásolni valót…
+
+– Nem értem, fiam, mi hiányzik neked.
+
+Belépett Ágneska a levessel és a férfi ugy tett, mintha miről sem
+beszéltek volna.
+
+– Délutánra szánat rendeltem, – mondta hangsulyosan – kimegyünk a
+fürdőig és vissza.
+
+– Jaj de kedves, – szólt a néni és mosolygott örömében. Mély karikás
+sötét szemeit a fián legeltette, aki lesütötte szemét a tányérára s
+összetette kezét az álla alatt, az asztalra könyökölve. – Na hát te
+egészen megváltoztál, nem ismerek rád.
+
+A fiatal férfi komoly arcot vágott, szinte bosszusat.
+
+– Én nem változtam, egyáltalán senki sem változik meg. Az ember
+karaktere ugyanaz marad.
+
+– Na hát én sose láttalak ilyen családiasnak, mint mostanában, – mondta
+az anya s már megis bánta; még el találja riasztani a madarat.
+
+Ágneska a néni tányérát tele szedte, s a Pál tányéráért nyult.
+
+– Vigyázz, – szólt rá a férfi. – El ne csöppentsd.
+
+Ágneska visszavette a kezét s odatolta a tálat. Pál ránézett,
+végignézte.
+
+– Talán szednél!
+
+Ágneska fogta a tányért és szedett. Magának is szedett s kivitte a
+tálat, hogy behozza a következőt.
+
+– Nem szeretem az ilyen dolgokat, – mondta Pál, – most kiviszi a tálat,
+odakint piszmog a tálalással, itt a levese kihül… Micsoda dolog ez?
+Hozzanak be egyszerre mindent, de itt ne boszantsák az embert ilyen
+komédiákkal.
+
+– Ejnye de ideges vagy, – szólt az anya, – másszor soha nem vetted
+észre, hogy hogy megy a tálalás.
+
+– Mert máskor simán ment az élet; de ezen a télen… Hogy itt mi folyik!…
+
+Idegesen kanalazta a levest.
+
+Az anyja csodálkozva vonta el az arcát s gondosan nézte a fia vonásait.
+
+– Mi bajod van neked ezzel a lánynyal? – kérdezte.
+
+– Nekem? – csodálkozott el széles és őszinte arccal Pál. – Nekem
+abszolute semmi bajom sincs vele… Mi közöm hozzá!… Taknyos…
+
+– Óh… – szisszent föl a néni az erős szóra.
+
+– Nahát én velem ne is truccoljon itt, mert… Mit dobálja itt nekem a
+tálat… Egyáltalán mit képzel magáról ez a lány… Mit teszi ez magát én
+hozzám…
+
+– Nonono, – szólt az anya, – ej, ej.
+
+Ágneska bejött szokott nesztelen lépteivel. Letette a nagy fényes
+nikkeltálcát az asztalra a szépen föltálalt ételekkel s leült a
+tányérához és nyugodtan, derülten evett.
+
+Egy-két percig kinosan mély csönd volt.
+
+– Nagyon szép idő van, nagyon örülök a szánkázásnak, ugyis, nem tudom
+fogunk-e többször szánba ülni az idén. Milyen szánat kapunk? Két
+ülésest?
+
+– Nem tudom.
+
+– Mert azon a kis szánon nagyon rosz volna háromnak ülni, amelyiken a
+multkor voltunk kinn. Az igazán csak két személyre való. Pedig remélem,
+te is kijösz…
+
+– Lehet… – szólt Pál.
+
+– Én nem megyek néni kérem, – szólt Ágneska.
+
+Pál csodálkozó, szigoru arccal mérte végig a lányt, – aki a leveses
+kanalát letette s gyanutlan, árnytalan tiszta arccal nézett föl.
+
+– Nem kérdezett senki, – mondta olyan élesen hogy a lányka arcába
+fölszökött a vér. Összehuzta erős, sötét szemöldökét s metsző gunnyal
+tette hozzá, – majd én ülök a kis ülésre.
+
+– De Pál! – utasitotta rendre az anyja. – Ágneskának esze ágában sem
+volt… Neki csakugyan itthon kell maradnia! Nem jutott eszembe. Jön a
+mosóné…
+
+Pál azonban meg volt dühödve.
+
+– Nagyon szép az önérzet a kisasszony részéről – mondta. – Ezután kezet
+fogok neki csókolni.
+
+Fölnézett tüzes, haragos szemekkel s még elfogta az Ágneska apró, sötét
+szemének enyhe sugárzását. A lelke mélyéig megháborodott ettől a szelid
+és mégis fölényes, ettől a távoli érzéstől.
+
+– És előre meg fogom kérdezni, hogy mikorra parancsolja a szánat, és a
+friss hóesést, a jó szánutat…
+
+A lányka elmosolyodott s fölnézett a csillárra. Pál lopva ránézett s az
+arcán valami csodálatos nyugalmat látott. Valami enyhe sugárzást, a
+rendben levő léleknek édes villózását. Amitől ő még jobban kigyult, mert
+önmaga előtt megalázva érezte magát, hogy ez a gyermek, aki tiz évvel
+fiatalabb nála, ennyire fölötte tud maradni.
+
+– Pál – csititotta az anyja, – ne légy ilyen ideges. Neked valami bajod
+van a hivatalban és most férfiak szokása szerint rajtunk töltöd ki a
+bosszuságodat.
+
+– Nekem semmi bajom a hivatalommal, – de itt… kihozzák az embert a
+sodrából, – mondta Pál s beleszurta a villáját egy nagy darab
+pecsenyébe.
+
+Tovább nem beszéltek. Hallgatva ettek. Pál dühösen rágta a hust és itta
+a pohár borát.
+
+– Tésztát nem kérek, – mondta s fölállott. A kis asztalról szivart vett,
+kényelmesen levágta a végét, rágyujtott. Az első füsttel igy vágta még
+oda: – Legyen nyugodt a kisasszony, a nagy szánat rendeltem ide…
+
+Ágneska fölemelte a tálcát, amelyen össze volt szedve az asztali készlet
+s kiment. Nem volt a mozdulataiban, a tartásában semmi zavarodottság,
+simán, nyugodtan, előzékeny közömbösséggel ment ki.
+
+– Nahát fiam, ami sok, az sok, – mondta az anyja. – Ennek a lánynak
+angyalnak kell lenni, ha a te szekaturáidat kibirja.
+
+– Ez?… A megtestesült ördög, – kiáltott fel a fiatal férfi. – Nagyon
+csodálom, hogy anyám asszonylétére nem lát bele ennek a haszontalan
+fruskának a kártyáiba… Sok ravasz nőt láttam már, de ilyet még nem! Hogy
+miket tud ez csinálni!… Egy ilyen tacskó! Még iskolába kellene járni
+neki, de többet tud már, mint…
+
+– Hát fiam, – most már azt mondom, hogy elég legyen! Én nem vagyok
+megvesztegethető, de ezért a lányért tüzbe teszem a kezem!
+
+– Haha.
+
+– Igen, igy vagytok ti, urfi, a tisztességes lányokkal. Annyira
+elkapatott benneteket a sok szemérmetlen nőszemély, akire csak rá kell
+nézni és már a nyakatokba ugrik, hogy ha egy igazán korrekt, derék
+lányka akad elibetek, akinek esze ágában sincs, hogy oda legyen a szép
+bajuszotoktól, akkor már… Ej, igazán szégyelem látni, amit csinálsz… Egy
+ilyen komoly, jó állásu, szép jövőjü férfi, amilyen te vagy… akinek már
+épen meg kellett volna jönni az eszének és végre házasságra gondolni,
+itt megalázza magát egy fruskához, egy tizenhét éves gyerekhez, aki majd
+csak akkor fog lány lenni, mikor már te régen elfelejtetted, hogy legény
+is voltál… Mondom neked, hogy adj hálát az istennek, hogy ez a szegény
+gyerek olyan becsületes… Jóisten, egy ilyen árva gyermek, aki a rokonai
+irgalmára van szorulva… Aki neked kezet csókol és Pál bácsit ugy
+tiszteli, mint egy istent…
+
+– Haha.
+
+– Nahát én nem fogom ezt türni. Érted?…
+
+Pál elkezdett nevetni. Odament anyjához, kivette a szivart a szájából s
+megcsókolta az édesanyja sima homlokát.
+
+Az anyjának köny gyült a szemébe.
+
+– Eredj, rossz fiu… Csak szekirozol bennünket.
+
+– Itt a szán, itt a szán! – kiáltott fel Pál s künn csakugyan
+csengős-bongós szán állott meg az ablak alatt.
+
+A fiatal ember az ablakhoz sietett, megzörgette a kocsisra, aki kalapot
+emelt és nagy pokrócokkal sietett letakarni a gőzölgő lovakat.
+
+– Tessék öltözni! – szólt Pál frissen, – és tessék a kisasszonynak is
+szólani. Én nem avatkozom többet bele, én felőlem száz évig élhet.
+
+– Hát ő nem jöhet. Mondom, hogy itt lesz a mosónő délután.
+
+– Ördög vigye a mosónéját! Olvad, azt hiszem, holnap már nem is lesz
+szánút.
+
+– Igazán, ilyeneket ne csinálj nekem. Mit tudod te, micsoda dolog
+mosónét kapni?
+
+– Hát akkor… kifizetem a szánat s visszaküldöm.
+
+Ágneska belépett, hogy leszedje az asztalkendőket.
+
+– Hagyd csak most az asztalt fiam. Vedd fel a kabátodat, de a nyakadba
+vegyél kendőt, alá.
+
+Ágneska már össze is fogta az abroszt és kiment. Nem szólt egy szót sem,
+de az egész lényében valami közvetlen engedelmesség volt.
+
+– Hogy be van gubózva! – kiáltotta Pál. – De hogy be van gubózva! Hát
+anyám ezt nem látja?… Csak nézzen rá! Mint a selyemhernyó, mikor
+begubózik! Felőle felfordulhat az egész világ!
+
+Mikor a szánba beültek, az anya kényelmesen elhelyezkedett, Pál tulzó
+figyelemmel burkolta be a plédbe a lábait s szólt Ágneskának, aki a kapu
+előtt állt.
+
+– Ülj be.
+
+Ágneska fölugrott, mint egy madár a szánra, Pálnak érkezése sem volt,
+hogy segitsen neki s leült a szemközti ülésre.
+
+– Ne oda! – szólt rá keményen, idegesen parancsolva Pál s megvillogott a
+szeme. – Az az én helyem.
+
+Ágneska elpirult, mélyen és zavartan, egészen kijött a sodrából.
+Könyörögve nézett a nénire. Még az idén sohasem ült Pállal egy kocsiban
+s tavaly még a kisülésen volt az ő helye.
+
+– Egy-kettő.
+
+– No hát ne kéresd magad, – szólt a néni legyintve s Ágneska
+kényelmetlenül, idegesen engedelmeskedett. Odaült a főülésre, a néni
+baljára.
+
+Pál komolyan s egy kis belső remegést érezve a mellében, odaült szembe
+velük, tudta, hogy a hosszu térdeivel nem fog férni…
+
+Lassan rendbe jöttek.
+
+– No János, hát gyerünk, – szólt vissza a mérnök ur a kocsisnak s a szán
+ki futott, olyan simán az első zöttyenés után, mint az álom. A város
+utain még egy-egy kő fölvetette a szántalpat, aztán kiértek a mezei utra
+s a csengős, pergős lovak röpitették őket a jó, sima, kissé recsegősen
+olvadó havon.
+
+A néni elégült piros arcával belenézett a mezőbe, nagy fekete szemei
+körül élesen látszottak a mély ráncok karikái. Olyan öreg volt most. Ugy
+meglátszott rajta, hogy mégis, mégis, utána van már az életnek, hogy a
+fia, aki sohasem nézte még igy meg az anyját, sőt mindig elforditotta,
+elaltatta a figyelmét, ha a mai pillantás megtámadta azt az illuziós,
+gyermekkori emlékképét, amelyet az édesanyáról a lelke egészében őrzött…
+most elsétált a tekintetével jobbra egy araszt és rábukkant a kislány
+üde életberkére.
+
+Milyen fiatal. Milyen vékony a bőre. A kis szél, amely szembe csapja,
+már is megszinesitette s apró, égő szemei a csodálatosan sima szemhéjak
+közt mint valami csillag tüzelt… Vérbő, széles, de szép és puha ajkai
+nyugodtan pihentek, szinte fájdalmas lágysággal az istenien szép, minden
+szoborszerüségnél tökéletesebb állacska fölött. Olyan szent nyugalommal,
+mint az alvó csecsemő, aki fölött izzó csókszomjjal áll a fiatal anya és
+érinteni nem meri még földietlen angyali álmában… Csókolatlan ajkak…
+csókolatlan biborság…
+
+S az ő ajka viszont ugy égett, kigyult és fölcserepesedett a vágytól.
+
+És hogy ül… hogy tud ülni, élni, mint egy tiszta sugár, egyenesen szökik
+a mennyekig ifju, drága lénye. Óh, ez nem gyermek többé, ez nő, ifju nő,
+a titkok legboldogabb nyiltán… A gyönyörü téltavaszi napfényen, a szüzi
+hó végtelen tengerében itt az első hóvirág.
+
+De óvatosan nézte, olyan lopva, csenve, hogy az édesanyja ne lássa…
+
+Egyszer csak zsibbadást érzett a jobb lábábna. Mindjárt mozdult, odább
+tette, helyet keresett neki. Csak akkor vette észre, mit tett, mikor
+halk mozgást érzett a lába mellett. Ágneska odább vonta a cipellőit.
+
+Ettől rögtön megbőszült és eltünt a varázs. Rögtön nővé vált neki a lány
+s konok erőszakkal tovább nyomult a cipője és hozzá ért, hozzá simult,
+erőszakkal a lánycipőhöz férkőzött. Az még egy kicsit ijedten
+védekezett, szinte fölsikoltott a pokrócok közt, amelyekkel a kocsi ki
+volt bélelve, aztán ugyanolyan engedelmességgel, mint délben a
+levesosztásnál a kéz, megállt most a lábacska…
+
+Pál a lábában érezte lüktetni a szivét… s ugy odatapadt, olyan forróan
+oda adta magát… ahogy a keze, a szeme, a szava nem tehette volna. Csak a
+cipője… aztán a sok, sok ruhán pléden át a térde…
+
+Mikor a fürdőnél leszálltak, ugy nyujtott kezet a kis lánynak, hogy
+lesegitse a kocsiról, mint a középkori trubadur a hölgyének.
+
+S e lányka irult-pirult, remegett, szemérmében fölzavartan.
+
+Ahó, – mondta magában Pál diadalittasan, – a gubó kezd kibomlani.
+
+
+III.
+
+Egyszerre kinyilt a tavasz. Csodálatosképen ibolyák lepték el a kertet,
+a diófák szárai és rügyetlen ágai alatt, kék volt az őszről itt maradt
+zöld fű a sok illatos virágtól. Mindenki kinn élt a gyönyörüséges
+tavaszi napfényen. Két ember forgatta széles ásójával a nagy veteményes
+kertet s a kis, görbe, öreg mindenes, a kert tudósa, olyan volt, mint a
+kényeső.
+
+– Ez nem élet igy tovább, – kiáltott fel Pál és sörtés kis kalapját a
+szemébe vonta. – Ezt én nem csinálom igy tovább.
+
+– Mit fiam? – kérdezte az anyja s köténye zsebében vidáman csörömpölt a
+kulcsaival.
+
+Pál a leányt nézte, aki széles, lehajló szalmakalapot tett és frissen,
+röpködve jött-ment a munkások közt, ahogy a frissen kinyilt lepke
+libeg-lebeg, sütkérezik a tavaszi napsugáron.
+
+– Megházasodom, anyám.
+
+Az öregasszony meglepetve nézett a fiára. Egész a szivébe nyilallt. Soha
+ilyen jó nem volt a fia, talán kicsi kis gyerekkora óta. Minden szabad
+idejét idehaza tölti; derült, vidám, elégedett, boldog… Hát mi kell neki
+még?
+
+Erős szemeivel ijedten bámult a fia arcába s szólt:
+
+– Hogy jut ez eszedbe?
+
+– Ne azt kérdje anyám, hanem azt, hogy hogy jut ez csak most az eszembe?
+
+– Most? Csak most?
+
+– Mert Isten engem, eddig még csak nem is gondoltam rá!
+
+– De hát mi? Itt vagy a legjobb kedvben és egyszerre csak…
+
+– Megőrülök, ugy-e?
+
+– Nahát én nem mondom azt. Tudod, hogy az én anyai szivemnek leghőbb
+vágya, hogy te is megtaláld a magad párját és én lássalak vele boldognak
+s azután békén várom a halálomat.
+
+Könnyes lett a szeme és a hagymákkal teli kiskosárral tovább totyogott
+öregesen, hogy a fia ne lássa a könnyeit.
+
+De Pál nem is látta. Ő csak Ágneska után nézett, aki olyan volt, mint
+egy drága kis, igénytelen kis pillangó a márciusi napsugáron. Ez a
+gyermek egyszerre kinyilt, mint a semmiből a virág. Valóságos csoda
+történt vele. Megtelt, megjelentek az idomai, amelyeket most a nyárias
+ruha egészen kiragyogtatott; megszinesedett az arca, megnőtt a szeme,
+meglobogott a nagy, dús, gesztenyebarna haja. Nagy nő lett egyszerre
+belőle, aki kész és virágteljes és érésre nyilt.
+
+– És fiam… hát kire gondolsz te?
+
+– Hát anyám nem tudja? – kérdezte elámulva Pál.
+
+– Istenem, hát honnan tudnám, hisz az utóbbi időben olyan jó voltál,
+sehová nem mentél, tudtommal… Nem irtál… tudtommal…
+
+– Pedig a férfinak nagy kujonok, ugy-e, anyám? – nevetett föl Pál, –
+rókák, akiknek annyi kijárása van a barlangjuknak, hogy no!
+
+– Az már igaz!
+
+– Nahát anyám, azért nem hittem volna, hogy egy asszony ennyire ne
+tudjon látni!
+
+– Hát mit kellett volna látnom?
+
+– Azt, ami történt. Azt, hogy készen vagyok. Hogy fülig, vagy a lelkem
+fenekéig tele vagyok. Hogy szerelmes vagyok, amilyen még nem voltam.
+
+– Az isten szerelméért!
+
+– S tudja kibe?
+
+– Fogalmam sincs róla.
+
+– Haha.
+
+Az öreg asszonyság a fia ragyogó arcába nézett s önkéntelen követte a
+szeme pillantását.
+
+– Jézus Mária! – sikoltott fel szinte rémülettel – csak nem!…
+
+– De.
+
+– Az nem lehet!
+
+– Ugyan!
+
+– Uristen, ne hagyj el!… Ágnes, Ágnes!
+
+Ágnes visszafordult, odanézett.
+
+– Gyeride.
+
+A lány vidáman, mit sem sejtve, nevetve sietett elő.
+
+Az öreg asszony nagy szemeit rámeresztette, az arcába vájta. Hosszu
+pillanatig nézte a legnagyobb felindulással, ugy, hogy a lány
+csodálkozva, pirulva és megdöbbenve ámult el.
+
+– No szép… Az én hátam mögött… Az én szemem előtt… Pfuj.
+
+– De anyám! – kiáltott fel a fia.
+
+– Pfuj… Hallani sem akarok róla!
+
+Összecsukta a szemét, száját, makacsság, konokság ült ki az arcára s
+nagy felindulásában ott hagyta őket. Fölment a házba.
+
+Pál zavartan, nyugtalan, félve nézett a lányra, aki egyenesen, büszkén,
+zavarodatlanul állott.
+
+– Kedves Ágnes… ne vedd fel szegénynek ezt a… ezt a… modorát… Ő már
+ilyen… Akárkit akartam is elvenni, mindig ugyanez ismétlődött… de azt
+hittem… most más lesz…
+
+A lány ráfüggesztette a szemeit s nem szólt.
+
+– Mert most valaki olyat… valakinek olyannak a kezét… _kértem_ meg…
+
+A lány elhalványodott, az ajka kinyilt, kifeslett a vérrel tört erős, jó
+ajka s belesápadt…
+
+– Mert megkértem valakinek a kezét! – ujjongott Pál, mint a madarak a
+faágakon, hogy észrevette a leány félreértését és ijedtségét, – sajnos…
+kosarat kaptam.
+
+A leányka föllélekzett, megenyhült, megujult.
+
+– Csakhogy nem nyugszom ám bele! – kiáltotta Pál. De nem ám! Mit
+gondolsz, mit tegyek?
+
+A leányka hallgatott, a szeme megint ködfátyolosan járt a kert zöld
+füvén. Kegyetlennek érezte a játékot.
+
+– Tőle magától kérem meg a kezét!… S ha ő is kosarat ád, akkor megyek a
+Dunának!…
+
+Szilajon vágta ki a szót, de boldogan, ugy, hogy a leányka, aki a
+szivével egy tömbben fogta fel a kalapácsütéseket, szikrázott a
+fájdalomtól.
+
+– Édes Ágnesem, kis Ágneskám!… Mit szól nekem, a leány… Mit szólasz,
+Ágnes, te vagy az a leány!
+
+Még soha életében ilyen bugyogó szókat nem mondott, s könnyes lett tőle
+a szeme, hires, férfi szeme.
+
+A leány megszédült.
+
+– Én? – akarta mondani, – de csak az ajka mozgott.
+
+– Édes szivem, – suttogta Pál és a leány karjába karolt.
+
+Erre már egészen magához tért a leány.
+
+– Én? – kiáltott fel. – Soha!
+
+– Soha?
+
+– Nem, nem, nem, nem, nem.
+
+– Mit? Neem?
+
+– Soha, soha, soha.
+
+– Oh… miért?
+
+– Csak.
+
+– No… talán mégis egy kicsit indokolnád!
+
+A leányka, aki tulságosan megkinozva, elvesztette a nyugalmát, nem birt
+gyorsan magához térni, csak épen a visszariadásában volt gépiesen erős.
+
+Pál fölzudult. Megint a nagybácsi lett, aki parancsolt és rendelkezett a
+tacskó gyerekkel.
+
+– Nézze meg az ember, – kiáltotta haraggal. – Miért?
+
+– Hát ezért! – pattant föl a leányka. – Mert nem vagyok Grizeldisz, és
+nem érzek semmi kedvet arra, hogy akárki is próbára tegyen!
+
+– Mi a patvar, – szörnyedt el Pál, kerekre nyilt szemmel.
+
+– Nem bizony. Én nem fogok se tömlöcbe csücsülni, se az erdőn a vadak
+közt élni egy ur kedveért sem, hogy husz esztendei hűséggel bizonyitsam
+be a szerelmemet. Sőt én vagyok az, aki azt kivánom, hogy az uram alázza
+meg magát előttem!
+
+– De Ágnes! Hol szeded te ezeket?
+
+– Hernyó sem vagyok, – mondta Ágnes összeszoritott foggal.
+
+– Áá… szörnyedt el Pál s homályosan derengeni kezdett valami az agyában.
+
+– Voltam… – mondta a leányka s égő arcát elforditotta a szabad mezők
+felé s könnyes szeme ott tétovázott a Duna ezüst csikján lent a mezőn
+tul s harapdálta az ajkait. Voltam olyan naiv… mikor még… Grizeldisz
+voltam… Igenis, én voltam az a selyemhernyó, aki elrágta a maga
+szerelmét, – kiáltotta – mikor még egy kis csacsi voltam… régen, még az
+ősszel!… Egyenkint fogtam el a maga illatos leveleit és a tűzbe hánytam…
+Mert akkor még harcolni akartam… akkor még rabolni is kész voltam…
+magáért…
+
+– Ágnes… Ágneskám!
+
+– Ma már máskép van! Tudom én azt, hogy nem illik bevallani, hogy én
+valaha olyan őrült ideálizmussal… hogy én olyan… szamárságot… eh…
+
+– Édes, aranyos, kis Ágnesem.
+
+– De a maga felesége nem leszek!… Soha!… Tudja?
+
+– Nem tudom, nem nem, nem.
+
+– Akkor se volt igaza!… Mert én sohasem voltam olyan passziv… aki csak
+bámul a holdra… és türhetetlen az alázatosságával… Mert ha az lettem
+volna, akkor nem loptam volna el a maga leveleit… be is tudom
+bizonyitani. Fogja.
+
+A keblébe nyult s kihuzta az illatos, de már meggyürött kis levélkét. Az
+utolsót, amely végkép és örökre befejezte azt a régi ciklust. A
+válaszolatlan hagyott levelek ciklusát.
+
+Pál meghatva, boldogan nézte a felbontatlan levélkét.
+
+– Drága, drága, – rebegte.
+
+– Én semmit sem igérek, – mondta egész következetlenül a kisleány s
+hagyta, hogy a szél a kezéből elvigye az át nem vett levelet.
+
+– Nem, nem, én, én igérek mindent! – suttogta Pál s megfogta a kezét.
+
+– A nénivel nem lakom! – szólt a leányka konokul.
+
+– Nem, nem, – csak egyedül, ketten… – kacagott Pál.
+
+– Azért.
+
+S a nagy, ragyogó tavaszban alázatos szerelemmel csókolta meg a kevély,
+válogatós férfi az engedelmes kisleány kezét.
+
+
+
+
+KOTLIBET.
+
+
+I.
+
+Betti kisasszony már készen volt a reggeli takaritással. A kis kanári is
+megkapta a maga ennivalóját s még egyszer végigfuttatta a portörlőruhát
+a butorok élén és az ablakhoz lépett, hogy kirázza az utcára.
+
+Ahogy a karját hosszu erős vénlányos karját kinyujtotta, urambocsá’
+szinte arcon törült valakit a porrongygyal.
+
+Nagyon megijedt, megriadt, erre nem volt elkészülve, mert soha senki sem
+szokott az ablak alatt menni. Itt az volt a szokás, hogy az út közepét
+használták promenádnak s ez nagyon praktikus szokás volt, mert igy Betti
+kisasszony nyugodtan rázhatta ki a portörlőt.
+
+Az idegen úr, akit Betti kisasszony még sohasem látott, visszakapta a
+fejét, az arca szórakozott volt és szürke, egyszerü szemeiben
+meglepetés, csodálkozás és mégis békesség volt s csak annyit mondott:
+
+– Ejnye…
+
+De aztán udvariasan hozzátette, tapintatosan, de minden udvarlási
+szándék nélkül, hogy:
+
+– Pardon, nagysád.
+
+Betti kisasszony ugy behuzódott a szobába, mint a csigabiga, ha megütik
+a tapintó idegét, nagyon elszégyelte magát s a szegény embert nagyon
+sajnálta, hogy a portörlőjébe törülte az arcát, – de ez csak egy percig
+tartott, azután nevetni kezdett, mert rém komikus volt, ahogy a szürke
+arcu idegen úr, aki olyan benyomást tett maga is, mint egy tiszta
+portörlő, olyan ijedten, kétségbeesve s mégis harag nélkül nézett az
+orra elé akadt portörlőre, mint egy dán dogg. Most, hogy utána nézett,
+látta, hogy egyenesen, lehajtott fejjel sétál tovább, a félkezét hátra
+teszi s vékony, fényes sétapálcát tart benne.
+
+Betti kisasszony az ablak tükrébe pillantott s megigazitotta fehér
+kendővel hátrakötött fejét.
+
+– Ó vén bolond, – kiáltott aztán magára ezért a hiu pillantásért, saját
+megszokott szabad modorában, csufolkodva, mert ő nem volt ám valami
+egyszerü megvesztegetett lélek, aki saját magának mindent megbocsát és
+elnéz.
+
+Nem, ő az egész világon mindenkinek megengedett mindent, de isten tudja
+miért, saját magától azt kivánta, hogy ő maga feleljen meg minden
+ideáljának és olyan tökéletes, feddhetetlen, gáncs és hiba nélküli
+vénkisasszony legyen, amilyennek az ő elvei szerint lennie kell egy
+vénkisasszonynak. Most aztán jó alkalma volt mulatni saját magán s
+kinevetni önmagát a hiúságáért, s egészen ugy bánt önmagával, mintha ezt
+a hölgyet most valami flörtön kapta volna rajta s azonnal kész volna rá,
+hogy alaposan kigunyolja s megleckézteti. Azonnal hozzáfogott csufolni
+önmagát, olyanformán, ahogy egy intimus barátnőt lehet szekálni, akivel
+szemben megengedheti az ember magának az erősebb tréfát is, mert hiszen
+oly régen s annyira együtt élnek, hogy egymásnak még a legtitkosabb
+gondolatát is ismerik, sőt azt is érzik, hogy a barátságuk
+elpusztithatatlan s minden intrika mellett is együtt fognak élni a
+jövőben is.
+
+Összehuzta hát az ajkát, furcsa keskeny száját, amelynek az alsó ajka
+tullapos és puha volt s a felső pedig bámulatosan vékony és erős vonalu,
+összetapasztotta biggyedten a mongolos nagy sötét szempillátlan szemeit
+valami belső huncutság csillogtatta a lapos, alig látható szemöldökök
+alatt, mig furcsánál furcsább gondolatok ugráltak kislányosan a sima
+fehér homloka alatt és olyan gyöngyházfényü mosoly csillogott legyalult
+hosszu hengerded arcán, mint a kis elefántcsont Schiller-szobron az
+ablaküvegről ráverődő napfény.
+
+– Udvarlót fogunk magunknak!… kedves, lám, lám… No hiszen nett dáma
+vagy, csak a porrongyot kell kirázni, már rajta ragadnak a gavallérok…
+ej, ej…
+
+És más efféléket mondogatott magának és megmutatta magának a tükörben is
+az arcát, hogy kellően rápiritson, s direkt azért állott meg a kopott
+aranyrámás tükör előtt, mert az valami halotti zöldes sápadt szinnel
+boritotta be az arca szinét. Jól tudta, hogy mégis sokkal jobb szinben
+van, mint amilyennek ez a tükör mutatja, de el akarta ijeszteni, a
+hiuságról le akarta szoktatni ezt a „vén lányt“, aki még mindig
+udvarlókat fogdos, mint más lepkéket, a porrongyával…
+
+Nevetett. Nőiesen nagy, puha álla, amely formás volt és semmi toka sem
+rútitotta s fehér oszlopszerüen egyenes gömbölyü nyaka kiemelkedett a
+bőven szabott sötét ruha kámzsás gallérjából. Ez egy régi ruhája, amit
+az utóbbi tiz-tizenöt évben már csak a reggeli takaritáshoz vesz fel, de
+valaha szép ruha volt, jól állott s vállban ma is még ugy megszélesiti s
+olyan titkokat sejtet, amikről szó sincs… Betti kisasszony erős hosszu
+fehér ujjaival megfogta a mellén a ruha ráncait s fölemelte, meg
+leeresztette, kiapadt bordáira. Azért tette ezt, hogy ne is vádolhassa
+ellenőrző önmagát, hogy legyezgeti az érvényesülő önmagának a hiuságait.
+Nem, ő kéjelgett abban, hogy magát megszégyeniti. Egy pillanatot s egy
+gondolatot sem szalasztott volna el a világért, ha a lemondásra intő
+vénlányságát önmaga előtt, sőt mások, a bizalmasabb ismerősök, s néha
+vidámabb percekben még az idegenek előtt is kipellengérezze.
+
+– Ó te akarsz valamit, te kedves, – mondta magának a tükör után a
+valóságra nézve, – ó te porrongyos Diána.
+
+S ugy mulatott a saját szavain, mintha valami igen vékony s finom és
+éles tőrt mártogatna valami lelki ellenszerrel érzéketlenitett testébe.
+
+Ebben a percben felcsendült a másik szobában valami vidám, egészen uj
+sütetü kuplé, üde, csöpp lányhangon, egy amolyan uj nóta, ami a fiatal
+lányoknak olyan jól áll; s ah, a fiataloknak minden jól áll.
+
+– Olga!… Olgica!… – kiáltott fel Betti kisasszony s egyben átalakult
+Betti nénivé, s ugy elfeledkezett magáról mint a tavalyi tavaszról, s
+csak a kis huga dolga élt már benne vajon sikerülni fog-e ezt férjhez
+adni, legalább ezt, az ötödik lányt a legkisebbet, az özvegy
+testvérhugának ötödik lányát, a négy itthon ragadt után…
+
+Az ajtó felcsapódott, Olgica bedugta a fejét, fess fitoskájával együtt.
+
+– Szabad már bejönni, Betti néni, – mondta fura éneklős kis orrhangján.
+
+– Szabad bizony.
+
+– Jé, hiszen itt már minden rendben van. Jesszus, mint a paradicsomban.
+
+S összecsapta a kezét. Betti néni jól tudta, hogy ez mind csak ártatlan
+kis ravaszkodás, a kis hugai egymást nevelték bele, hogy mindent meg
+kell dicsérni, amit Betti néni csinál, de nem bánta, mert hát istenem, a
+kislányok hadd tanulják meg becsülni a más munkáját is, nem csak a
+magukét, s ami azt illeti, itt bizony csakugyan minden olyan rendben
+van, mint a paradicsomban, s az embernek jól esik egy kis elismerés.
+
+– S ilyen jókor – mondta a kis Olga és az öreg óra elé állott, amely
+üvegbura alatt két alabástrom oszlopon mutatta az időt s a tetején egy
+görbe kardu huszár lovagolt. A burán egy kerek lyuk volt, amit a kis
+Olga ütött rajta valaha s kerek szürke papirral volt beragasztva.
+
+– Látod – mondta neki Betti néni – ezt te törted be.
+
+– Ah istenem, Betti néni, akkor még csak olyan kis ügyetlen voltam.
+
+– Bizony és most eladó leány vagy.
+
+– Ó, ugyan. De borzasztó nagy vagyok.
+
+Ezzel a kanári kalickája elé szökött s az ajkát csókra csucsoritva
+cuppogott a kis sárga dalárdista felé.
+
+Betti néni megállott egy percre s összefonta az ujjait, ugy
+ideiglenesen, rendetlenül fonta össze és elnézte a kislányt, aki
+csakugyan olyan hirtelen nőtt a nyakára. Olyan észrevétlenül, egyszer
+csak megjelent itt a szeme előtt, mint nagy lány, akkor született, mikor
+az ő egyetlen regénykéje megesett, a szétment parti, amely meg sem
+indult… S azalatt nőtt fel itt láb alatt, miközben a négy nagyobbik
+testvérnénjének a szerelmi regénye lezajlott és csöndes végkimerülésben
+kimult… Lám, ez a tacskó. Ez a kis szeleburdi. Hogy már ez van soron.
+Ej, ej. Ők, a komoly, okos leányok mind itthon maradtak, ez a kis
+szeles, ezt talán elviszik, hiszen a férfiaknak olyan kiszámithatatlanul
+rossz izlésük van… S csak nézte a vékony testü, kisded _cárt_ leánykát.
+Ez talán megtalálja a maga szerencséjét. Adja isten.
+
+– Mi ez, Betti néni, mi ez? – kiáltott fel Olgica, – Jesszus, ezt még
+sohasem láttam.
+
+– Ó, ne beszélj bolondot, hogyne láttad volna, 1856 óta függ itt a
+falon.
+
+– Ah, hol voltam én még 1586-ban, – mondta ártatlanul Olgica, – én akkor
+még nem láthattam.
+
+Betti néni nevetett s levette a falról a Quodlibetet, amelyet talán
+évtizedek óta nem érintett senki. Ezernyi apró emléktárgyacska, parányi
+képecskék, amilyenek ma a vásári mézeskalácsokon vannak, s kis mondatok,
+aranybetükkel nyomtatva az elefántcsontpapir lapocskákra gyöngyök,
+csókolózó galambok, szomoru füzek emlékversekkel, aranyfonálba füzött
+hajfürtök s isten tudja mi minden szemét volt benne felhalmozva, piros
+pecsétü miniatür szerelmes levél, meg emlékalbumocskák magyar, német,
+francia, sőt angol nyelvü feliratokkal…
+
+– Most már tudom, gyermekkoromban sokat nézegettem ezt, de azóta sose
+láttam…
+
+Betti néni meghatva nézte a lomtárt. Keskeny, meleg fekete szemei
+rászegeződtek egyes pontokra, amelyek emlékeket ébresztettek benne s
+nedves fény csillogott a pupilláin át és ajka egészen szederjes lett a
+meghatottságtól…
+
+– Na, válassz…
+
+– Mit, Betti néni?…
+
+Betti néni halkan, zörgő hangján rekedtre fátyolozva az érzéssel, ujra
+mondta:
+
+– Válassz valamit.
+
+Eszébe jutott a tipegő öreg nagymama, akié volt, ki boldog lánykora
+emlékeképen őrizte ezt a _kotlibetet_, szegény, azt mondta neki
+valamikor, a szerencsét büvölően, azon a napon, amelyiken épen várta a
+számára kijelölt férfit… ugy mint ma a kis Olga… hogy: válassz, csak
+válassz valamit, az talán szerencsét hoz…
+
+A kis Olga a leányok misztikus külön érzékével megsejtette, mire gondol,
+hogy a szerencséről s varázslatról van szó és megremegő izgalommal turta
+bele a szemét az üvegfedelü doboz rejtelmeibe… Értékelve s tele szivvel
+vetette rá magát az apró emléktárgyakra, mindannyit szerette volna
+felölelni, a markába szoritani és a kebelébe, kicsiny kemény mellecskéi
+közé rejteni, aztán vékony, törékeny fehér ujjaival végigbogarászott az
+üvegmezőn s minden alatta levő kis kincsecskét megérzett, ahogy a
+vizfakasztó vesszővel járnak idegbő emberek a rét virágai közt.
+
+Egyszerre csak remegni kezdett a szive s megállott az ujja egy kis
+aranyba fürdetett könyvecske fölött, amelynek már egészen sárga volt a
+piros selyem födele s vékony aranyláncocskán libegett.
+
+– Ezt, ezt, – kiáltotta.
+
+Betti néni előkereste titkos fiókjából a kotlibet kulcsát… Istenem, 1856
+óta megőrizni!… és felnyitotta vele az üvegládikát, amelyben száz
+Csipkerózsika alussza mélységes álmát.
+
+– Ezt akarod?
+
+– Nem azt, ezt, ezt! Ezt a pici könyvet, olyan édes, csak ezt akarom,
+Betti néni.
+
+– No, vedd ki.
+
+Olgica kivette s ideges ujjacskáival csaknem szétszakitotta, amint
+kinyitotta.
+
+Egy mondat volt beleirva, egy kis német mondás. A kis Olga, amilyen
+kitünően értett németül, meg sem értette, ki sem találta egy olvasásra,
+de azonnal megtetszett neki, mintha a lelkével értette volna meg az
+idegen szók értelmét:
+
+– Liebe, ohne Kuss! – kiáltotta, – itt van, Betti néni, ugy-e, milyen
+édes: „Liebe, ohne Kuss!“
+
+Betti néni sápadt lett, mint a fal.
+
+A vér lehuzódott az arcából s olyan maradt, mint egy furcsán csinált,
+nagy, hosszukás, szinte félrenyomottan hosszukás arcu nagy viaszbaba,
+élettelen kifejezéssel, keskeny fülei átlátszókká váltak, hogy az ablak
+felé volt háttal s fekete haja, melyben sok-sok ezüst szál volt már
+beleszőve, laposan volt lesimitva a halántékára, lányosan, erkölcsösen…
+
+– Ó, én szerencsétlen, – mondta alig hallhatóan és leroskadt egy régi,
+alacsony kis kanapéra nagycsontu erős, szivós teste összecsuklott s
+rémülettel bámult maga elé és azt suttogta:
+
+– Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss…
+
+
+II.
+
+A kis leány a legnagyobb rémülettel látta a nénikéje regényes
+elájulását.
+
+– Betti néni, Betti néni, – kiáltott rá s a két kis fehér tenyerét
+összeszoritotta a két térde közt, amint eléje hajolt.
+
+– Semmi, semmi, – mondta Betti néni, aki maga is örült volna, ha most
+csakugyan elájul, de hiába, olyan idegei voltak, mint a cukorspárga,
+azok inkább vágtak, mint szakadtak. Azért ugy tett, mintha igazán
+megtörtént volna vele ez a szokatlan és csodálatos eset s ábrándos
+arccal nézett a leányka szemébe. – Semmi, kis Olga, semmi. No, ne ijedj
+meg kis bolond.
+
+Azzal felállott, hátra simitotta vastag, lapos haját csucsos magas
+fejebubján.
+
+– Istenem, nem volna csoda, ha elájulnék is. Ez mégis rendkivüli.
+
+– Micsoda, drága Betti néni.
+
+– A sors fiam, a sors üldözése kis Olga.
+
+– Micsoda sors?
+
+– Ki hitte volna, hogy még egy példány rejtőzzék ebben a szerencsétlen
+kotlibetben! – kiáltotta Betti néni s megfenyegette erős nagy kezével az
+asztalon heverő üvegdobozt.
+
+– Óh istenem, hát erre tetszik haragudni? – mondta a kislány s féltve
+simogatta meg az üveget a rengeteg szerelmi emlék fölött.
+
+– Erre! – kiáltotta Betti néni és felkapta az asztalról a piros fedelü
+kis könyvecskét. Jól a markába szoritotta, mint egy legyet.
+
+– Tessék visszaadni, no, tessék visszaadni, – könyörgött Olgácska, s a
+nyakába ugrott a néninek. – Most már nem tudom még azt sem, hogy mi van
+beleirva. Liebe… Liebe… Talán Kabale und Liebe… Nem, nem… Liebe, ohne
+Kuss!
+
+– Ki ne mondd még egyszer! Ki ne mondd életedben azt a szerencsétlen
+szót.
+
+– De miért.
+
+– Csak. Megtiltom; ez a szó ölte meg a nénéidet, az anyádat, engem, az
+anyámat, a nagymamát, mindnyájunkat.
+
+– De hogy?… És mit jelent az?… De Betti néni!
+
+– Liebe, ohne Kuss… sóhajtotta Betti néni és meleg, fekete szemei
+könyesek voltak.
+
+– Szerelem, csók nélkül, – mondta a kis leány. – Hisz ez szép!
+
+Betti néni rákancsalitott. A szeme sarkában ott volt ebben a villanásban
+az egész testének ideges fölindultsága.
+
+– No gyere, majd elmondom.
+
+S odarántotta maga mellé a kislányt.
+
+– Boldog emlékü kedves nagyatyám, a te szép atyád igen jeles, tudós
+ember volt, a nagy kolera és éhhalál idején, mint orvos olyan csodákat
+tett, hogy az emberek eljöttek hozzá és rátestálták a birtokukat s csak
+azután haltak meg.
+
+– Jé.
+
+– Ne kotyogj bele…
+
+– Csak azt mondtam, hogy _jé_.
+
+– Szóval, ő egy igazi tudományos orvos volt, aki mindenkit
+meggyógyitott, ha idejében fordult hozzá a bajával és nem volt épen
+halálos a betegsége.
+
+– Igen?
+
+– Igen. Szép állás volt akkor az orvos. Én még emlékszem gyerekkoromban,
+mikor ide az udvarra beállitottak a parasztszekerek és zsák lisztet meg
+kis bornyut emeltek le róla, csak be kellett kötni az ólba, az volt a
+honorárium… Mit nevetsz?… Aki mindig nevet, annak még nagyon hig az
+agyveleje! Ezt szokta mondani szegény jó apám: ha megmozditja az ilyen a
+kobakját, már lötyög benn, attól nevetgél… Bizony… Nagy fizikus volt a
+szegény nagyapa; sok szép birtoka volt, abból is nagy jövedelme volt, de
+különben az egész megyében csak négy orvos volt, de hozzá, kivált a
+szembajosokat még Erdélyből is elhozták. Igy ő háromszor házasodott. Az
+első felesége bizonyos Patrobányi lány volt, de ez megszökött tőle, mert
+fiatal korában heves volt és nem birta ki a természetét. A második
+felesége volt a mi anyánk, aki először Kelemenné volt és mikor
+megesküdtek, már idősek voltak és szerződést kötöttek, hogy egyik sem
+költ a másiknak a vagyonából magára egy krajcárt sem. Szegény anyám nem
+járt szerencsésen a házasságával, mert akik addig szerették, mind
+hidegek lettek hozzá, mert ekkor már volt okos tanácsadója, hát nem
+lehetett ugy kihasználni az özvegyasszonyi állapotát.
+
+– De Betti néni, – hát a kotlibet?
+
+– 1856-ban jött ebbe a házba a mi anyánk, magával hozta ezt a butort,
+ami itt van ebben a szobában, akkor akasztotta fel a falra azt a
+kotlibet, ezt azóta, az ötvennyolc év alatt csak nagytakaritáskor vette
+le onnan és akkor, ha valakinek megmutatta… Egyszer, mikor én tizennyolc
+éves voltam, és épen olyan félig-meddig kért lány voltam, levette
+szegényke a falról s azt mondta: „Édes kis lányom, nekem ez hozott
+szerencsét, válassz belőle valamit magadnak, hátha neked is szerencsét
+hoz!“ Én soká válogattam és végre kiválasztottam egy kis emájj-képet,
+amelyre kék alapon két galamb volt festve, ahogy elforditják egymástól a
+fejüket s az volt aláirva: Liebe, ohne Kuss!
+
+– Jesszus!
+
+– Igen!… Én azt választottam… S ahogy megmutattam a nagymamának, ő
+szegény elsápadt s leültetett ide ebbe a fotelbe maga mellé és elmondta
+a történetét. De sirt és zokogott…
+
+– Istenem.
+
+– Mert szomoru története volt ennek a szónak… és a mi anyánk
+férjhezmenetelének… Már azt tudod, hogy a nagyapa milyen kemény, okos
+ember volt. Ő nem adott semmit az afféle érzésekre, érzelmekre, az
+idealizmusra. Bánta is ő… Hát mikor boldog emlékü kedves anyánk felnőtt,
+ugy, hogy férjhez lehetett adni, kedves nagyapa kiválasztott neki egy
+vőlegényt, kisbarcai és nemeslövei Lövey Móricot, ki akkor Nógrád
+vármegye főszolgabirája volt és neki unokaöcscse és igen sok peres
+ügyeik voltak. Igy a két család elhatározta, hogy Nandinát, a mi kedves
+anyánkat, ő vele össze kell házasitani. De a jegyváltást is ugy
+csinálták, hogy mikor Móric bácsi, akit kedves anyám csak igy hivott,
+egyszer nálunk volt, hát kedves nagyapa azt mondja: Nánda, acci csak a
+gyürüd, fölmegy ez már a Móric ujjára?… Kedves anyám ártatlanul odaadta
+s Móric bácsi felhuzta a kisujjára. Akkor azt mondja kedves apám, mert
+olyan nyilt szavajárus ember volt: No teremtette, az ugyse jön le onnan
+többet, hát add csak azt a kis türkiszes gyürüt, Móric… Móric bácsi
+leadta s azt felhuzták a kedves anyám ujjára… De csak nevettek, nem
+gondolt ott senki semmit, se kedves anyám, se kedves nagyanyám. Hanem
+egy-két nap mulva csak azt mondja kedves nagyapa: Adta-vette, hát tik
+mért nem készültök az esküvőre?… Milyen esküvőre? – kérdi kedves
+nagyanyám. – Hát a lányodéra! – Hát kihez menne férjhez? – No, süsd meg,
+azt mondja nevetve kedves nagyapa, hiszen a minap jegyet váltott
+Móriccal!
+
+– Nohát! – mondta ámulva Olgica s nagy kerek szemei tágan bámultak.
+
+– Volt aztán sirás! Kedves nagyanyám jajgatott. Hogy ez az egy gyermeke
+van, ezt is igy csaklizná el kedves nagyapa. Mikor még olyan fiatal, még
+szerelmes se volt és nem is lesz soha szerelmes abba a kopasz Löveybe…
+Mit szerelem, – kiáltott rá kedves nagyapa, – Kuss ohne Liebe! – a többi
+smarn!… (mer akkor még feles beszéd német volt, te meg egy szót se tudsz
+már németül, pedig jó, ha az ember azt is tud.) Bizony igy… Evvel el
+volt intézve a kedves anyám sorsa… Szegényke aztán, mikor hazajött
+fiatal asszony korában, ide felirogatta mindenfelé, hogy: Nicht Kuss,
+ohne Liebe, aber Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss… Ah, nem kell a csók
+szerelem nélkül, hanem a Szerelem csók nélkül! a szerelem csók nélkül…
+
+– Ah!… – mondta Olgica és a szivére szoritotta a kezét, – tessék ideadni
+az én kis könyvecskémet!
+
+– Soha, – kiáltotta Betti néni, – soha!… Ez is átok! Ez még szörnyűbb
+átok!… Ez a mondás! Mindjárt megtudod…
+
+
+III.
+
+Betti néni bánatosan, gondolkodva nézett maga elé.
+
+– Mikor, most… egy tucat esztendeje szegény kedves nagymama engem ide
+hivott és azt mondta, válaszszak valami szerencsét a kotlibetből, én
+minden habozás nélkül választottam a kékaranylapocskát, amire kedves
+anyám jelmondata volt fölirva: „Liebe, ohne Kuss!“
+
+Elhallgatott. A szobába beszökött a reggeli napsugár és fényesen
+csillogtak a finom porszemecskék, amelyeket a Betti kisasszony
+szorgalmas porrongya vert fel a levegőbe. Olgácska körülnézett s
+meghatottan jártatta a szemét az öreg, boldog butorokon, amelyek ép
+olyan békés tanui voltak azoknak a régi jeleneteknek, mint ennek a
+mostaninak. Vajon, jóisten, mit fognak még megérni, ha mi nem leszünk.
+Kinek fog szolgálni a karcsulábu fekete kis iróasztal, a rossz záraival,
+a fényes hátu, pompás cseresznyefa ágy, a fehér horgolt teritővel, a
+zöld huzatu, mozgó lábó székek? Vagy ezek már betöltötték hivatásukat…
+és lomtárba kerülnek, hátra egyszer, a csodálatos udvari kamarába, a
+többi ócskaságok közé?…
+
+– Tessék ideadni, Betti néni – mondta csendesen és kérte a kis
+emléktárgyat s mohó, meghatott vágy fogta el, hogy megőrizze tovább
+ezeknek az elmult életeknek a tárgyait, emlékeit, érzéseit.
+
+De Betti néni szigoruan megrázta a fejét és sötéten nézett, sóhajtott.
+
+– Nem, nem… Válaszsz mást… Ez már betöltötte a hivatását… Amilyen
+szomoruan meggyötörte kedves anyánkat a szerelemtelen csók, ugy
+tönkretette az ő lányait a csóktalan szerelem…
+
+A szemében köny csillogott.
+
+– Hogy meg voltam hatva, istenem, hogy tele voltam a kedves anyám nagy
+bánatával… Tele idealizmussal, poézissel…
+
+Alig birta folytatni a beszédét.
+
+– Tavaszi este volt… mikor a georginák virágozni kezdenek… odakint
+ültünk a lugasban… Nagy társaság volt együtt, mert kedves atyám, ki a
+város legtekintélyesebb ügyvédje volt, köztiszteletnek örvendett és
+gyakran kereste fel uri családok vizitje házunkat. Mi hárman voltunk
+leányok itthon, de én levén a legidősebb, minden házi dolog én reám várt
+kedves anyám betegeskedése folytán. De bizony én akárhogy elbujtam a
+konyhába, két szempár mindig csak én utánam leskelődött. Én bizony nem
+mondhatom, jól esett ez, mert egy kis kacérság bennem is volt, mint
+akármelyik leányban, de azért szerelmes nem voltam… Nem kis Olga, hiába
+nézel rám.
+
+– Én nem…
+
+– Nem nézel rám?… Na jó, hát folytassuk, de ugy veszem észre, tulságosan
+is szentimentális vagyok. Hát csak annyit akarok elmondani, hogy a két
+férfi közül, – mert remélem, azt már régen kitaláltad, hogy nem egy
+macska meg egy kutya szemepárja villogott felém, – hát tudod, a két
+gavallér közül az egyik egy hosszu siheder volt. Már volt egy kis
+bajusza, de a homloka és az orra tele volt pattanással és rövidre
+nyiratta a haját és a feje éppen olyan volt, mint egy forgó kefe,
+amilyen a borbélyoknál van. Jó nagy volt az orra is, a szája is, a füle
+is…
+
+– Nono, Betti néni, most csak szépiti a dolgot.
+
+– Nem fiam, – mosolygott kissé fanyarul Betti néni, – ami való, azt
+elismerem; a szeme szép volt, szép barna szeme volt s néha oly szomoruan
+és olyan csüggedten tudott vele nézni, hogy szinte érdekes volt. És jó
+fiu volt. Akkor végezte az egyetemen az utolsó évet és ha nem is várt rá
+valami fényes állás, de nagyon tiszteletre méltó uriembernek indult.
+Csak a nyakkendője, az mindig félre volt csuszva.
+
+– De jól emlékszik, Betti néni!
+
+– Nohát az ember még az udvarlóira se emlékezzék?
+
+– Hát a másik?
+
+– A másik?… Az meg egy öreg ur volt. Sajátságos, hogy a nagyon fiatal,
+meg a nagyon öreg urak figyelmét hivtam ki… De hát hiába, ugy volt…
+Különben nem is volt olyan igen-igen öreg. Csak épen nagy fekete lombos
+bajusza volt, olyan nagy laza bajusza és fekete körszakálla, hogy nem is
+látszott tőle a feje. Különben szép magas ember volt, vidéki magyar uri
+ember, fényes vikszelt csizmában járt és magyar ruhában. De szelid ember
+volt, jó, békességes, türelmes. Olyan szemei voltak, mint egy hüséges jó
+ebnek, sürün pislogott és csak ugy leste az arcomnak minden mozdulását…
+A másik, az ugy nézett, mint egy tinó. Tudod te, hogy a tinó néz a
+legszebben?
+
+– Nem.
+
+– Hát tanuld meg… Kis Olga… – s megsimogatta a kis leány puha, finom
+barackbársonyos állát.
+
+– Betti néni már akkor is ilyen tréfás volt?
+
+– Hát bizony, az én nyelvemet hamar felvágták. De én csak látszom ilyen
+cinikusnak. Valójában ábrándos, naiv, eszmények után sóvárgó kisleány
+voltam én… mint ahogy ma szomoru, kiábrándult és csüggedt vénkisasszony
+vagyok… De hát nem kell azt világgá dobolni, nem, kicsim?
+
+– De igen… azaz: nem.
+
+– No ládd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én milyen szerencsétlenül jártam,
+anno dacumal, a nagy akácfa alatt, a piros georginák között, odakint az
+udvaron, egyszer egy tavaszi éjen ugy tiz és tizenegy óra között… Ah,
+istenkém, az elébb, mikor ez a jelszó feltünt előttem, azt hittem,
+elájulok… Egyszerre felujult előttem minden ostobaságom, amit ez a
+varázsmondás valaha felgyülesztett bennem. Hogy hittem én a szent és
+nagy Szerelemben, amely eggyé forrasztja a lelkeket és amelyet
+megfertőztet a testi érintés, a csók… Talán, ha az én két udvarlómmal
+jobb időben találkozom, az egyikkel később, mikor kifejlődött benne a
+komoly, okos, tiszteletet kivivó karakter; a másikkal még hamarább, mig
+igazán daliás volt s nem hordott vastag combjain olyan tekintélyt, ugy,
+hogy a testi varázszsal is hat reám: akkor más. Akkor el tudtam volna
+értük feledni az ideáimat, a fantazmagóriámat…
+
+– Ah…
+
+– Sóhajtasz, gyerek?… Értem sóhajtasz?… – s megcsókolta hervadt ajkaival
+a kisleány homlokát. – Sóhajthatsz is… Akkor éjjel mind a kettő meg
+akart csókolni: egyiknek sem hagytam magam.
+
+Gúnyosan mosolygott s elhallgatott.
+
+A görbe kardu huszár órája zengve-pengve kergette a perceket.
+
+– Nem is kérded, – szólott aztán, – hogy mi lett tovább?… Az lett
+tovább, hogy a gavallérok megházasodtak, a kisasszony hoppon maradt és
+aztán ábrándozhatott halálig a Liebe felől, senki se volt többet
+kiváncsi a Kuss-ára.
+
+Felállott.
+
+Nagy mandulaszemeit összeszoritotta, valóban alig tudta cinikus szavai
+alatt elrejteni az igazán szomoru, nagy életfájdalmát.
+
+Egyik kezében a porrongyot rázta magasan, a másikban összegyürte,
+összecsikarta a kis emlékjelt.
+
+– Azért, azt mondom kis leány, hogy pokolba ezzel a bölcseséggel, hogy
+Szerelem, csók nélkül… Igenis, egy nő csak azt csókolja meg, akit
+szeret. De aki szereti őt, annak hagyja magát megcsókolni…
+
+Ezzel erélyesen az ablakhoz lépett és kicsapta rajta a porrongyát.
+
+Az előbbi öreg ur, visszafelé jövet épen ebben a pillanatban lépett el
+az ablak alatt, de a Betti néni porrongya most ugy visszalebbent, ugy
+utat adott, olyan előzékeny és udvarias volt, hogy Betti néni nem győzte
+aztán Betti nénit eleget piszkálni érte: „Hm, hm, kellene ugye egy kis
+Liebe, mit Kuss!“
+
+
+
+
+VIDÉKI HIREK.
+
+
+I.
+
+Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban.
+
+A Veres Rákot azért nevezték igy, mert valamikor ez volt Széles Pongrác
+néhai polgármesternek a kedves söröző tanyája, s az ő becéző neve volt
+ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a
+vendég volt a veresrák s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek,
+csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény
+Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak
+az öreg fizika professzor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem
+azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna
+vagy hátra felé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun
+ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett
+először polgármesterré. Hanem meg volt az a szokása, hogy Pongrác
+estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett.
+Pongrác, májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy
+minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy
+egyszer, hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán
+között hordóban hozták a rákot messze földről s a nélkül kellett a
+Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a
+rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert
+nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott:
+
+– Gutta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok; itt vagyok én veres rák!
+
+Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő
+gunnyal nézett az öreg urra s legyintett.
+
+– Jámbor világ volt az, tanár ur, mikor efféle anekdótás eset az egész
+várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár.
+
+A fizika professzor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért
+ugy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok
+teljessége adja, hanem a lelki harmónia…
+
+Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott
+savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem
+bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy
+reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a _Kotkodács_ cimü, maga
+alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint
+kiadta a Karácsonyi-dijat.
+
+Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a
+nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy
+senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat:
+
+– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…
+
+Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében
+egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy
+dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha
+ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett
+fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a
+munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki
+_beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor
+felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett
+s ujabb két-három napig egyebet nem csinált, csak ontotta az ujabb
+pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan
+őszintén találta kimondani a jelszavát:
+
+  Uram, lángész lobog önben!
+  Uram, önben nemkülönben.
+
+Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az
+ujságiró, aki megrekedt, csodálatosképpen, egy teljesen kulturától
+immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt
+valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több
+életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan
+helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az uri kaszinó könyvtárában
+az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy
+beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal,
+csöndesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége
+lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki
+belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb
+anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül.
+
+Kilenc óra után bejött a veresrákba dr Koncz, fiatal ügyvéd.
+
+– Szervusz.
+
+– Szervusz.
+
+Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után
+felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál
+egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli,
+ismeretlen izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a
+városba került, szépen otthon ült s lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy
+a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett
+rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt,
+heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kultura csirát befogadni
+készen.
+
+Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi
+problemákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene
+lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:
+
+– Grosz ur, tudja mi ujság?
+
+– Mi kérem, doktor ur?
+
+– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.
+
+Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis
+tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét,
+a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki
+az mind arabsul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat
+bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is
+sejtette mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak
+minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg
+idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a
+lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának,
+egy riporternek. Tudta melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab
+mit ér és hogy ütött be, tudta, kik milyen klikkbe tartoznak, tudta
+Budapesten mi hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen
+ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit
+se várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt
+Budapesten.
+
+Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár
+biztató szót is kapott s ettől ugy föllelkesült, hogy többet sohasem
+érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki
+elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép,
+ugyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha.
+
+– A mancsettem ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért
+izzadva nyögnek ki, – mondta s ki volt elégitve.
+
+A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát,
+minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze,
+ha neki egyszer három napi nyugalma lett volna, hogy valamibe
+belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abba
+olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája
+vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni.
+
+Féltizenegykor bejött egy fiatal ember a vendéglőbe, Szekeres Palya.
+
+– Szervusz Palya, – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott
+idejárni soha.
+
+– Szervusz, – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában
+ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes
+gazdászkabátja s elkiáltotta magát:
+
+– Grósz!
+
+Az ujságiró gunyosan nézte a paraszt urat, akiről lesirt a csizma,
+mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez
+most csinálja a mübetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja
+szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s
+biztosan nincs a zsebébe öt forint.
+
+– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye, azt a keserves
+keserüségit, siket e?
+
+Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a
+disznókereskedőkkel diskurál.
+
+– Ne veszkődj Palya, – mondta dr. Koncz nevetve.
+
+Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra.
+Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett.
+
+A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett
+körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, ugy kisomfordált. Egy
+pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett
+beszélgetni.
+
+– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit
+magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…
+
+– Pardon, nem hallottam Szekeres ur kérem, – jött elő vastagon és
+mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…
+
+– Pezsgőt, – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s
+makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.
+
+– Krem…
+
+Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.
+
+– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – bámult dr. Koncz.
+
+Palya összerántotta a szemöldökét.
+
+– Azt a keserves keserüségit neki, velem nem fog senki kibabrálni!
+
+Most már tudták mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan
+kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál.
+Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de
+állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban
+kedvére való, mint a bárdolatlan Palya.
+
+– Hogy micsoda népek vannak itt, – mondta magában az ujságiró. –
+Szerelem, érzés, eszme, vágy, avagy akármi nemesebb és finomabb mozgató
+erő, az itt nincs. Itt nincsen sem fa, sem virág. Kopaszok az udvarok s
+ridegek a házak, magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne
+lássa az ürességet… Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az
+anyagi szempontok.
+
+Grósz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte.
+Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó, ez mégis valami kulturember,
+hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel
+jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálaló asztalkára is teszi és
+felgyujtja hozzá a másik csillárt is.
+
+Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy
+ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-é, hogy magába igyék… A szive
+fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből…
+
+Grósz, mikor a kezében a bontás után kicsit, igen kicsit, nagyon
+szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében
+ugy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a
+pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne robbanjon.
+
+A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr Koncz
+tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson
+invitálni.
+
+– No – mondta Palya mogorván –, még agyik csak két pohárt.
+
+A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s
+gunyos lett.
+
+– Nem, nem, hagyd csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron, – szólt oda
+dr. Koncz.
+
+– No, szerekesztető ur, gyüjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a
+világnak.
+
+– Nem, fiam, nem iszom, – ismételte Koncz dr.
+
+– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz
+skribler.
+
+Ugy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak
+vele mindahárman…
+
+Aztán ittak és beszéltek.
+
+Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakolt, ami csak történt
+vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.
+
+– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a
+Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.
+
+Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a
+feje tele volt gőzzel.
+
+– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta
+sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.
+
+– Mit?!
+
+Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának egyik főötletére gondolt, a
+Vidéki Hirek-re, amit most pompásan lehetne kamatoztatni. Dóczi Irénnek
+a hozománya legalább hatvanezer korona… Ha ő most ügyes ember volna…
+
+Szekeres Palya megölelte az imént megütött nyakát.
+
+– Gyémántba fürdetlek cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te.
+
+Az ujságiró nagy nyugalommal s a szivarja mellől gondolkozóan szólt.
+
+– Mondod, hogy Ablonitzky holnap délre megvan hijva Dócziékhoz ebédre.
+Hát én meg azt mondom, hogy tőlem függ, hogy ne ebédeljen ott se holnap,
+se holnapután, se soha többet.
+
+– Hiszem cimbora, hiszem.
+
+– Hát holnap reggel vedd a kezedbe a lapot s olvasd végig jól. Lesz
+benne valami…
+
+– Elolvasom cimbora, az első betütől az utolsóig, s Palya ugy nézett,
+mintha ezzel valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot hozna.
+
+Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt
+az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét,
+amit most eltékozol, ugy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna
+egy darab gyémántot az ablakon.
+
+De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a napfényen…
+
+
+II.
+
+Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon ép olyan szigoruan, ridegen
+állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.
+
+Kis mezitlábos fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be
+sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely igy bejutott
+mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fümagvakat
+a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is
+hamarább a dudva.
+
+Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az
+urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti
+lapot olvasta átólcettig.
+
+Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács cimü
+kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.
+
+– Ez kell most! csak ilyenek kellenek a világnak! meg korhelykedés,
+bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés.
+
+Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya
+az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a
+zománcgyáros és nem Palya a _méltó_.
+
+Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben
+elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá,
+hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az
+elitélése.
+
+– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi
+az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett,
+akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban;
+legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba
+kell menni.
+
+– Én nem megyek, – mondta morózus nyájassággal az öreg ur.
+
+– Azér felöltözhet kedves; no ugy-e felöltözik kedves. Tegye meg azt az
+örömet angyalom.
+
+Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak
+ellenállani lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való,
+egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében ugy is
+viseli magát, mint aki egy részt kötelezve van az idegenből jött finom
+alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok
+kunnak beváljék.
+
+Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete
+testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:
+
+– Jajhhh.
+
+– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a
+néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem?
+
+– Nna, készek leszen mán egy-kettőre.
+
+– Mán ugy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szeretem
+magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd
+olvasgasson vasárnap reggel.
+
+János bácsi kevés kedvvel motyogott!
+
+– Lehetne adni egy kis izét…
+
+– Mit, drága fiam?
+
+– Vizet. Mozsdani.
+
+– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor
+maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.
+
+János bácsi felpillantott a fali órára.
+
+– Hü az ebatta, nyóc az óra.
+
+– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk ugy-e
+kedves. Osztán mi az a sok hir?
+
+– Hát semmi.
+
+– Nahát az is a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hogy
+hozzanak vizet apának.
+
+Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott egészséges hangon,
+kurtán.
+
+– Igen.
+
+– Óh istenem – folytatta a néni –, pedig be szeretik ezek az ujságirók
+az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a
+kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s
+részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is
+kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az épen, mint
+mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül,
+ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud
+még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de
+jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt
+kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát
+igy vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy
+ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az
+ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…
+
+János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s
+ugy ment ki. Vastag itt minden és fekete-piros, csak a néni finom és
+törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva.
+
+Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról
+szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt
+nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből (a német forditás
+után)… A falon az óra ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz;
+az ujság csendesen sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van
+benne elrejtve, amely minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez…
+
+A néni kiszólt a másik szobába, miközben forditott:
+
+– Irénke fiam.
+
+– Tessék.
+
+– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről?
+
+– Igen.
+
+A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi
+gyülés programmját látta meg.
+
+– Ide magának is el kell menni, édes fiam.
+
+– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a keze szárán kezdte
+fenni.
+
+– A gyülésbe édes fiam, a Pollák ügyről el ne feledkezzék.
+
+János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette
+a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a
+zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy
+a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most
+elkezdeni a vőm uram ápolását. Teringette.
+
+– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek
+azért a csunya pénzért… Képes följelenteni valakit a pénzért, még tán
+fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nem csak ő
+csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó. Attul fél a!
+Attul.
+
+Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő
+ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan
+megdermedt. Beléje szaladt a gyilok…
+
+Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt.
+
+– Nono, mija?
+
+A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a
+lapot, vagy ugy tett, mintha olvasná.
+
+– Hát a Tátrában jól mulattak az Annabálon a közjegyzőék, – nyögte, mert
+ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos
+betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig ugy
+igyekszik.
+
+– Aggya csak azt a lapot, – szólt János bácsi.
+
+– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa,
+kedves, ugy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól…
+
+A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt.
+
+– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört
+szivvel nézett maga elé.
+
+A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta:
+
+„_Műpártolás_. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát
+küldött szerkesztőségünkbe azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót arra,
+hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban. Örömmel
+köszöntjük a talpig modern gondolkozásu fiatal gyárost, hogy ez
+életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik.
+Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns
+művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási
+izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk,
+hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“
+
+János bácsi is megcsóválta a fejét.
+
+– Nézd csak nézd, – mondta. – Nem is rossz.
+
+– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! –
+fakadt ki a néni. – Édes jó istenem…
+
+Nem szólt semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt el.
+Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a kulturától,
+iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az erkölcsöket
+féltette, az ideálizmust, mintahogy ezt sokszor kifejtette már.
+Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsilvania
+nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit
+a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi
+összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt
+körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészettel
+szemben. Most ő róla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő
+veje ezt a vakmerő lépést…
+
+Irén jött be.
+
+– Mama.
+
+– Na.
+
+– A tejfelt melyik bögrébe szedjük?
+
+– Hát a csorbába.
+
+– De abba van valami, mama.
+
+– Jaj persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni,
+nem volna csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a
+pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi
+szentem.
+
+Irénke nem is álmodta, mért becézi ugy az anyja, mért csókolja ugy
+homlokon.
+
+– Csak téged sajnállak kis ártatlanom, meg a szegény apádat.
+
+– Miért mama?
+
+– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők
+kellenének a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket…
+
+Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem
+mert. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem
+merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában
+is teljesen az anyja keze alatt volt. Kis kézileány volt, nem szerelmes
+teremtés.
+
+– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a
+kis tejfelt, belemegy az abba, majd meglátod kis angyalom, hogy
+belemegy.
+
+Aztán az urához fordult.
+
+– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember,
+hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára,
+hogy nem főztünk a számára.
+
+Az ajtó felé ment, s hirtelen ingerülten fakadt ki:
+
+– Menjen ebédelni a Veres Rákba! nagyon jól főznek ott…
+
+Aztán egy picit idegesen szólt vissza:
+
+– No csak borotválkozzon kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk.
+
+János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijjon a borotvával, aztán
+szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni.
+
+
+III.
+
+Az ujságiró vasárnap reggel későn ébredt.
+
+– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a
+képviselőtestületi közgyülésre.
+
+Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált
+a lapba s hidegborzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen
+mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal
+megdermesztette.
+
+Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen
+egy pók szőtte a hálóját.
+
+Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta
+szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz
+a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész
+város…
+
+Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete,
+mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele.
+Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az
+valami tyuklopási esetben komikusan szerepelt: ugy beszélt róla, mint
+valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta
+fel a tréfálás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb
+vicces elmélkedésben leleplezte az _irót_, aki hozzá van szokva, hogy
+képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál
+irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy ugy bánik velük, mintha az
+ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp
+olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk.
+
+A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de
+elaludt a dolog.
+
+Egyszer meg egy tudósról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis
+sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos _hirhedt_ tudományos
+eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár ur esetei fölött.
+
+A tudós örökre megbőszült. E miatt az egy szó miatt. Hogy a hires
+helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte…
+
+Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene
+ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha
+a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról,
+mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő a
+rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a
+valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az
+életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit
+elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg.
+
+Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott
+kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább
+lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni, – mondta magában. Ott mégis
+fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már
+az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az
+agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már
+látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog,
+látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta
+Budapestet, ahová nem ugy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás,
+hanem uri módon hazaér…
+
+Órák teltek el az ábrándozással.
+
+A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.
+
+– Még nem kél fel, kejjen fel már.
+
+– Néni kérem, – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már
+azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a
+respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahol az álmok emelték! – néni
+kérem, adjon nekem husz koronát.
+
+– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné, – mire az?
+
+Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett,
+elsavanyodott.
+
+– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. – Az arcán
+mély lehangoltság és bánat támadt.
+
+A nyomdászné, aki voltaképpen mindig ugy érezte, hogy az ura ezzel a
+szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt,
+kiment s pár perc mulva visszajött, egy husz koronást szorongatva ökölbe
+szoritott markában.
+
+– Tessék – mondta – tessék csak eltenni.
+
+Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette épen
+természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való
+modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna
+különben ezer korona sem és semmi pénz. Ugy volt beállitva a pénzről
+való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne
+illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna.
+Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan
+terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a
+legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is
+egyenletesen tudná betölteni.
+
+Csak mikor a néni jó biztatásokkal, hogy keljen már fel, mert ki kell
+takaritani egyszer a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi
+történt, hogy husz korona gazdája lett.
+
+Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a
+ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta
+a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány
+felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz.
+
+Hogy ez neki öt év óta nem jutott eszébe.
+
+Lám, csak egy gondolat és ugy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg
+fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és ha valaha hires ember
+lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…
+
+Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra.
+
+Megkérdezni restelte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt:
+élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal
+fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s
+még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta
+udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt
+felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és
+istállók. Itt nyomdahelyiség.
+
+Sose fogja többet látni. Itt is voltam, – mondta magában.
+
+Igen, igy fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Igy
+kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe
+átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben
+elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj gazdag
+televénybe.
+
+Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és
+nem köszönt. Egy köszöntés, ugy érezte, már összekapcsolta volna megint
+ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem
+zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a
+másikra.
+
+Ahogy a néptelen utcán felment a piac-utca felé, legnagyobb rémületére
+az aljegyző és dr Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek
+döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a
+képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy
+volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban…
+
+A két fiatal ember nagy gaudiummal rontott rá.
+
+– Óriási – kiáltotta dr Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni.
+Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.
+
+Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte, az ő
+hiréről van szó.
+
+– Kitünő, az öreg meg pukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még
+nem hallott a világ…
+
+S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a
+sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, elmesélte, hogy a városi
+ügyész, az öreg Boleman mindig ellene volt a Csutora-köz
+csatornázásának. Persze, a kis zug utcában, amely a főutat összeköti a
+buzapiaccal, szóval egyik legforgalmasabb hely, itt a kollégium mellett,
+ő neki van legnagyobb frontja. Melette még öt kis ház van s azokat
+könnyü rávenni, hogy szintén tiltakozzanak a nagy kiadás ellen. Szóval
+már vagy öt-hat év óta a város főügyésze minden egyes esetben
+tiltakozott az utca-csatornázás ellen.
+
+Hanem a mult héten fölment Budapestre, a polgármester kapta-fogta magát,
+átkeresztelte a Csutora-utcát Türr István-utjának.
+
+Az öreg az este megérkezik, hát ki az ördögnek jutna eszébe, hogy
+megnézze, hogy mióta odajárt, azóta az utcája nem bérmálkozott-e meg. A
+mai gyülésen pedig benne volt a tárgysorozatban a Türr István-utca
+csatornázásának az ügye. Ő maga referált róla s ajánlotta elintézésre.
+Egyhangulag megszavazták.
+
+– Hogy fogja holnap ütni a guta az öreget, ha megjelennek hajnalban a
+munkások és hozzá fognak ásni a kapuja előtt.
+
+A két fiatal ember egymás szájából kapkodta a szót, nem birtak a
+nevetéstől egy ép mondatot kimondani és maga az ujságiró is többször
+elmosolyodott.
+
+Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt
+hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült,
+hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig isten
+bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke
+volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…
+
+Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden
+nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen
+komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni
+itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…
+
+– Ja igaz – mondta dr. Koncz –, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a
+pártijának Dócziéknál.
+
+Az ujságiró dobogó szivvel figyelt.
+
+– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben…
+
+A másik ur komolyan szólt bele:
+
+– No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál
+müpártolásra. Ez egy olyan éretlen alak. Nem ide való az, nem mi közénk…
+Alázatos szolgája, polgármester ur.
+
+Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki egész
+fiatal ember s a mai heccel megalapitotta a népszerüségét örökre.
+
+A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet
+lépett tovább, visszapillantott.
+
+– Az ám, szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani
+azt az akciót!… Hanem a husz koronát ám el fogom szedni magától, mert
+mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a
+szinészetnek begyökereztetésére.
+
+– Kérem alássan, – szólt az ujságiró s lángvörös arccal kutatott a
+zsebében.
+
+Kivette a husz koronást s átadta a polgármesternek.
+
+– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a
+pénzt.
+
+Kezet sem fogott vele érte, tovább ment azokkal a legtekintélyesebb
+urakkal, akikkel együtt volt.
+
+– Nagyszerü ember – mondta az aljegyző –, nagy ember lesz… Na, jó
+étvágyat szerkesztő ur.
+
+– Szervusz – mondta dr. Koncz is –, nagyon jót röhögtem ma. De jó is,
+mi?
+
+Az ujságiró, a szerkesztő ur savanyuan, izetlen innnyel maradt a helyén.
+Aztán lassan elindult a Veres Rák felé. Grósz fog adni hitelben ebédet…
+
+Egy hét mulva az utcán találkozott Szekeres Palyával, aki ugy megrázta a
+vállát, hogy azt hitte, leszakad a veséje s igy rivallt rá:
+
+– Szervusz édes cimborám, a keserves keserüségét neki. Azt jól
+megcsináltad, aztat a viccet. He. De ha velem is igy próbálkoznál, hű…
+ugy vágnálak képen ides testvérem, hogy a jobb szemed átugrana balra, a
+balszemed meg jobbra, keserves keserüsigit.
+
+S hogy izelitőt adjon, mégegyszer megrázta az ujságirót két vállánál
+fogva, hogy ennek elfult a tüdeje a vasmarokban.
+
+Hagyta, türte. Ugy kell neki. Ugy kell minden poétának, aki korpa közé,
+civilek közé keveredik az édes álmaival.
+
+
+
+
+TARTALOM:
+
+  _Nem élhetek muzsikaszó nélkül._
+  Balázsnap  5
+  Fekete éjszaka tarka képei  17
+  Árkon-bokron szalad a szán  26
+  Kikért halt meg az Ur Jézus Krisztus?  35
+  Borzalom  46
+  A tegnapi béles  56
+  A föld az eget is megeszi lassan  65
+  Kisvicákné vendégsége  75
+  A multaknak levendulás illatja vagyon  85
+  Tavaszi éjszaka zsendül  95
+  A lecke  103
+  Az üveges hintó  121
+  Selyemhernyó  150
+  Kotlibet  175
+  Vidéki Hirek  194
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75636 ***