diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | 75636-0.txt | 7096 | ||||
| -rw-r--r-- | 75636-h/75636-h.htm | 5752 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
5 files changed, 12865 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/75636-0.txt b/75636-0.txt new file mode 100644 index 0000000..bef00c4 --- /dev/null +++ b/75636-0.txt @@ -0,0 +1,7096 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75636 *** + + +AZ ÉRDEKES UJSÁG KÖNYVEI + +SZERKESZTI: KABOS EDE + +MÓRICZ ZSIGMOND + +NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL + +BUDAPEST + +LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA + +NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL + +IRTA + +MÓRICZ ZSIGMOND + +BUDAPEST + +LÉGRÁDY TESTVÉREK KIADÁSA + +LÉGRÁDY TESTVÉREK NYOMÁSA, BUDAPEST. + + + + +NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL. + + +BALÁZSNAP. + +Kint zuzmarától csillognak a fák. A nap alkonyodóra ereszkedik, de a +sugarai csak opálosan tudnak átszürődni a fátyolos egen s a befagyott +ablakokon. + +A vendégek a gyors sötétedésben egyre-másra készülődnek, Csak ugy +titokban szökdösnek el, hogy a fiatal házigazda észre ne vegye, mert +Balázs, hogy először tart a maga házánál névnapot, nagyon is ki akar +tenni magáért. Már is harmadnapja tart. + +A kis háziasszony a tulsó szobában sorra csókolózik a nagy bundákba, +kendőkbe az orruk hegyéig bepólyált asszonyságokkal, akik jó, kötő mellé +szoktatott férjeikkel egyenként szöknek világgá s a csengős szának +egymás után futnak ki a ropogós sima havon. + +Most látszik meg ki a jó férj. Aki a felesége szavára megy, s még ő tesz +ugy, mintha igenelené: bizony már ideje! Nagyon benne vagyunk a +másnapba. Már a nap is lefelé áll, mikor érünk még haza! + +– Hát édes lelkem, Pólikám, – ölelgetik, csókolják végig a friss drága +kis háziasszonyt, nagyon szép volt, nagyon jó volt, remélem Imre napján +vissza adjátok a vizittet. + +Még egyszer erős, tapadós csók, aztán az utolsó jó emberes asszony is +elmegy. + +De a jóféle cimborák azok még bent vannak a nagy szobában és most kezdik +istenigazába szidni Tisza Kálmánt. + +Az asszonyok ott állanak a hátuk mögött s nyüglődve, ki hogy van +szoktatva, durcáskodva, veszekedve uszitják a férjüket. + +– No, gyere már, gyere már. + +– Elég volt már a jóból. + +– No gyere már. Maga is ne tartóztassa már annyira, Balázs. + +– Hogyne menne! – kiált fel kacagva Balázs, – Három napig innen senki +egy tapodtat se megy! + +Nagy kacagások vannak. Akkorákat kacagnak, hogy a vén falak szinte +megreszketnek bele. Balázs elnyűhetetlen, fáradatlan, egyre dirigálja a +cigányt: + +– Mircse, a nótám! + +És ezredszer fujja el a nótáját: + + Az életem gyászban, + Dobra verik házam… + Elhagyott a galambom is végül: + De! Nem élhetek muzsikaszó nélkül! + Nem élhetek muzsikaszó nélkül! + +Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész hangulat. Ugy +érzik az emberek a nagy fölfordulást. A levegő tele van, a váltók ugy +usznak a levegőben mint ősszel az ökörnyál. Az egész magyar élet egy +olyan sirva vigadós lett még egyszer! Mintha az urak a megrokkant élet +elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. A nyolcvanas évek földindulásos +levegője. + +– Huzzad, Mircse, huzzad, szakadjon meg benned a gyanta! + +Vastag, kurta nyakát megfesziti s harsogva nevet Balázs. Maga is olyan, +mint egy cigányprimás, a jó háromnapos ivásba egészen belefeketedett +már, a szakálla is keményen borostásodik a bőrén, csak a foga csillog +fehéren, erősen, harapósan. S a torka nem akar berekedni. + +– Abcug Tisza Kálmán, ides jó cimborám, az isten áldjon meg, abcug Tisza +Kálmán. + +Egymás nyakába borulnak az urak, csak ugy, teli szivük csillapitására. +Megölelik egymást, megveregetik egymás széles hátát s kivágják az +öklüket a nótára, mert ez a nóta ez kiszedi a szivet, kicsalja a +pénzüket s felpukkantja a honfibút! + +– Abcug Tisza Kálmán. Az annya piros viganóját, mer minden jó vóna, csak +Tisza Kálmán szegre ne akasztotta vón a bihari pontokat! + +– Abcug! + +– Huzzad Mircse, szakadjon meg abba a gyanta, aki a magyarnak magyar +ellensige! + +Ellankadva, elbusulva, kitárt karokkal, összeölelkezve, dalolják ujra +meg ujra a nótát, amely megvigasztal s szinte zokognak a nagy érzéstől, +mikor tele tüdővel kieresztik a hangot. + +Hirtelen zenebona lett. + +Egyik fiatal férj kiállott a társaságból a felesége szavára s menni +készült. + +– Ohó, – rikkantott fel Balázs, – mi az!… + +S játékos ordinárésággal támadt rá a kis asszonykára: + +– Kezit csókolom, mit akar maga az urával!… + +– Ideje már menni, Balázs! – illegette formás kis derekát a vendég +asszonyka, aki mások tudta nélkül már dél óta elkeseredett harcot +folytatott az urával. + +– Innen, kezitcsókolom?… Nyirjeshátrul, kezit csókolom!… Ejnye, hát azér +gyüttek ide, hogy el is menjenek!… Ajnye csókolom a kisztihandját, ne +tessen már ilyen ellensigem lenni! + +– Ugyan hiszen már mindenki elment. + +Balázs felhorkant: + +– Ónnye, de belehetek kaptázva, hogy én ezt nem vettem észre. + +– Hát ides cimborám, bizony itt be vagyunk lapatyolva mindnyájan. Nézd +csak ezis, hogy bekormodzott, kend is benótázott, kelmed is bemordult, +mind bepocsékoltunk itt emberségesen. Csupa fölpingált képeket viselünk +itt, mert ugy ki vagyunk kefélve, hogy no! Jó kis mulatság volt ides jó +cimborám, az isten áldjon meg érte, de most mán visz az ördög. + +– Majd adok én annak az ördögnek, – fenyegetőzött Balázs, – aki csak +egyet is el akar vinni az én vendégeimből. + +– Ugyan, hiszen már csak hárman vagyunk asszonyok, a többi mind elment! + +– Hű azt a ropogóját, hogy ezt észre nem vettem! + +S nagy mozdulattal ment a vendégei után. + +A fiatal asszonyka egyszerre komoly lett és szigoru. + +– No ne töltsd az időt tovább. Nem tudom mi van otthon a gyerekekkel, +már majd megbolondulok. + +S durcásan összerántotta magát. Az ura hümmgetett s pakolt. + +Ha megindul a bomlás, azt nem lehet többet megállitani. + +A másik két asszony is neki állott a maga korhely urának, akik gőzös +képpel állották az ostromot. + +A kis háziasszony jött be. Szives arccal, lapos pillantással, +vendégkeregető marasztalással. + +– No ne siessetek még… + +– Muszály lelkem… + +– Muszály?… No hát az más… + +Balázs rontott be kivülről. + +– Hol a puskám! – rikoltotta. – Hát te hogy engedhetted el őket, – +támadt a feleségére. + +– No ne légy illetlen, – szólt rá furcsa, előkelően nyafka hangon az +asszonyka. + +– Illetlen! Hát én illetlen vagyok, ha a vendégeimet marasztalom! – +kiabált Balázs. – Hiszen most kezdődik az istenigazában való!… Hisz ez +még csak kóstoló volt a mulatáshoz! + +– Hát isten áldjon meg édes szivem, – csókolta szájon a bucsuzó fiatal +asszonyt a háziasszonyka, nem is ügyelve az ura lármájára. + +Balázs érezte, hogy csatát vesztett. Itt már bomlik minden. + +– Hát menjetek a fenébe, – kiáltotta, – ha menni akartok. Nem vagytok +igaz magyarok! Pecsovicsok vagytok. + +Komor lett, a homlokába rázta a göndör haját, lehuzta a szemöldökéig s +felduzzasztotta vastag ajkait. Fehérrel fordult fel a szeme. + +– Ni ides cimborám, te is ki vagy csipkézve, Balázs! – ölelte nyakon +egyik pajtás. + +– Menjetek a hét keservesbe. Ha ilyen cimboráim vagytok, hogy itt tudtok +hagyni. + +Nagy bánat és nagy harag volt a szivében. És nagy mámor a fején. Ugy +feküdt rajta, a homlokán ugy ült, mint egy öreg suly, amely bebóditja. + +Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt kedvvel +nézte, hogy mennek a vendégei. + +A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kutnál. A kis tarka bornyu +elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére itt maradtak +volna. + +Kár lett volna érte, mondta magában s elmosolyodott. + +Most már könnyebb szivvel fogott kezet a szánon ülőkkel. + +Hanem mikor az utolsó vendég is elment s a nap lebukott a fák között és +gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek szeszélyes szövése +maradt már meg a zuzos virágos világon, s a cigányok kezdtek +felpakolózni a parasztszánra, a cimbalommal nagybőgővel: még egyszer +fellobbant benne a magyar mámor. A bortkóstolt embernek a szertelensége. + +– Le onnan morék! – rivalt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy tapodtat se +innen! + +Bekergette őket. + +A cigányok savanyu arccal szedelkőztek s kászolódtak vissza a házba, +ahol a fiatal asszony már takarittatni akart. + +– Maga mit akar ezekkel a cigányokkal? + +– Én?… Mulatni akarok! + +A fiatal asszony egyszerre hátat forditott s az arca elkedvetlenedett. +Balázsnak már ötödik érzéke volt rá, hogy a feleésge kedve változását +megérezze, de ma nem törődött vele. + +– Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem is +láttalak három napja! + +Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt forgatva, +a szája mereven legörbült. De a hangja szelid volt, nyüglődő, mint egy +beteg gyermeké s a vállait fázósan felvonta a nagy bundában, amelyet +magán tartott még, hogy a belső fázékonyságot enyhitse. + +– No kérem, ne izetlenkedjék!… + +– Cigány! csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját! + +Kirugta a lábát s táncra kezdte illegetni magát. + +Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének olyan gyilkos +pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte orditani, azon a jó reszelősre +kopott hangján, hogy: + + Az én rózsám kis kunyhója, + Többet ér mint Buda vára! + Buda vára az országé, + De a gunyhó a rózsámé! Ugye Pólika! + +Az asszonyka kihuzta a nyakát a nagy prémes bundából, fejedelemasszonyi +kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon benne. + +– Figyelmeztetem, Balázs, hogy… + +– Ne figyelmeztessen engem Pólika, mikor az én rózsám kökényszeme + + Többet ér, mint Szabolcs megye, + Szabolcsmegye az uraké, + De a rózsám csak magamé!… Hijjuj! Hujjujujuj! + +S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. El kezdte forgatni +veszekedetten. + +De az asszonyka megkeményitette magát. Merev volt, mint egy +márványszobor s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két karon +kellett, hogy emelje. + +Meg is unta s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem enged. + +– Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta s a szeme szikrákat szórt. + +– Semmit, – nyögdécselte a lábra állitott asszonyka s izetlen érzéssel +forditotta el az arcát. + +Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorru, fekete cigányembernél, de +tudta, hogy abszolut hatalma van rajta a nagy szürke szemeinek, aranyos +hullámu sötét barna hajának, a szemöldökéig vágott dus frufrujának. + +Balázs csak nézte, nézte a sötét homályu szobában a feleségét. Az utolsó +sugarak aranyos gyikokat loptak ebbe a sötét hajrengetegbe. Szerette +volna felkapni s egy roppantással vele együtt megszünni ebben a szilaj +pillanatban, de csak azt mondta lassan, neki keseredetten. + +– Mért bánt maga engem, Pólika? + +– Mert megérdemli. + +– Meg?… Mivel? + +– A magaviseletével. + +– Hát hogy viselem én magam? + +– Illetlenül. + +– Illetlenül? + +– A legnagyobb mértékben. + +– Hm. Mivel? + +– Azzal, hogy itt muzsikáltat magának. + +– Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom magamat! +Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög rajtam. Ez +illetlen dolog! Pólika! + +– Nagyon természetesen. + +– Na hát az anyád… + +– Csak káromkodjon. Még ez hiányzik! + +– Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három aggszüz +nénéd Bodonyba!… Tudod! + +– Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki. + +– Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én kinevellek! + +– Csak tessék. + +– Hát… dalolsz velem egyet, Pólika? + +– Szó sincs róla! + +– Egyet!… + +– Egyet sem! + +– Pólika: Csak egyet! + +– Nem! + +– Nem? + +– Nem! + +Balázs megtörülte a homlokát s beleharapott vastag ajkába. + +– Csak egy picit Pólika, csak egy kis kurtát… + +– Hagyjon békét! + +– Pólika! Nézze angyalom, én most részeg vagyok. + +– Azt látom. + +– Én ittam, Pólika! ittam!… + +– Elég kár. + +– Ha én iszok, én meg vagyok veszve Pólika! Én meg vagyok veszve! Én nem +élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha én velem itt most nem dalol egyet!… De +tiszta szivibül!… De vigan Pólika,… De ropogósan, az anyád piros… viga… +nóját… + +– Szégyelje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó! + +Balázs felmagasodott. Kinőtt. + +– Kocsmába?… Azt mondod, Pólika? + +Egy hosszu pillanatnyi szünet szakadt közéjük. + +– Danolsz, Pólika? + +Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesujtóan. + +Balázs szinte felorditott ezen a hajthatatlanságon. Aztán +visszaszoritotta a gégéjébe a hangját. + +– Banda! – fuldokolt. – Előre. Indulj… Hát ha a kocsmába, kocsmába! + +A cigányok ijedten somfordáltak kifelé. + +Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az ugy állott a +sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő. + +Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a vállára +vetette s kilépett a tornácra. + +Végig nézett az udvarán. + +– Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se… + +Épen ekkor huzódott le az ákácokon tul a nap. A szél erősebb lett s a +fáról zuzmarát rázott az ember arcába. + +Egyik térdére a primást ültette, másikra a kontrást s rá kellett nekik +kezdeni a Rákóczi-indulót. Igy szaladt ki velük a szán. Gergő hajtotta, +a vén kocsisuk. + +– Isten áldjon, kis feleségem – gondolta s nem tudta, hogy az asszony +ott áll nagy könnyes szemeivel az ablakban s szeretne utána sikoltani. +De nem tette. + +A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok, a nótás +szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyiri dombokon futó utra, +Balázs lehiggadt. + +A hideg megszijta egy kicsit, elmult a hősége. Hát persze, Pólikának +igaza van… De ha már benne vagyunk mi csinájjunk… + +Aj, de jó volna most odahaza lenni. Összebujni az asszonykával s +megpletykálni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került +ugyan, de volt is minden, fulásig, doszt. + +Egyszerre észrevette magát. + +– Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe akartok +kocsikázni!… Mars! + +A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedüről, klárinétról. + +– Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék örüjjenek a +sonkátoknak! + +Mind lekergette őket a havas utra. Bőgőstül, cimbalmostul. + +– A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jól esik. + +Ott felejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt s vele +tovább szaladt a szán, mint a nyul. + +– Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc Gergő, amint beértek a +városba. + +– A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, mint a +kutya. + +S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sir az most… Pityereg… +No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De legalább most +megtanulja tisztelni az urát! + +A szél a szemébe csapott s jobban lehuzta az orrát is a nagy rókaprémbe. + + +FEKETE ÉJSZAKA TARKA KÉPEI. + +Kinn a kutyák félelmesen vonitanak, biztosan farkas jár a falu körül az +irtó hideg télen. + +A fiatal asszonyka remegve huzza össze magát. Még mindig a nagy bundában +ül a hüvös szobában, mert legalább a hálóból ki akarta egy kicsit +szellőztetni a vad füstöt és az émelyitő borszagot, amely ugy teleitta +az egész házat, mint valami korcsmát. De csak a hideg rohant be, a bűzök +itt maradtak s most nem lehet kivárni, mig egy kicsit ujra fölmelegszik +a szoba. + +Kell egy hét neki, mig elmulik innen a rut tivornyának az emléke. + +Zsuzsi jön be egy nagy öl fával. Csetlik-botlik s ledobja a fát az +öléből. A robaj ugy mennydörög a csöndes éjszakában, hogy Pólika felijed +és az egész teste végigreszket. + +– Mit csinálsz, – nyögdécseli beteg hangon a sarokból, a nagy bundából, +az öreg fotelből, – megőrjitesz, te állat. + +Zsuzsi lábujjhegyre áll, ugy guggol le a tüz elé és fujja, rakja, +piszkálja a nagy cserépkályhában a tüzet. + +Lassan kis könyecske szivárog ki a Pólika hosszu szempillája alatt. + +Ilyen asszonyt itt hagyni! Egy ilyen asszonnyal igy bánni! + +Hányan voltak itt most is fiatal asszonyok, melyik versenyezhet ő vele +szépségben? A Stanci pupos. Klári kendőzi magát, mert szeplős. És oly +közönségesek. + +Nagy szemeit elbágyadva meresztette el s azt mondta magában: + +– Igaza van Zsani néninek… Tönkre fog menni ez a gazember és engem is +tönkretesz… Ez a cécó most, ez maga mennyit elvitt. Ki tudná azt. Csak +ugy hordták a bort felfelé a pincéből vederrel, mintha viz volna. És ez +az őrült meg, mintha abba telt volna öröme, hogy minden hadd pusztuljon, +ugy tömte az embereket étellel, itallal… Még a szájtátó parasztoknak is +hordóval adta a bort, meg az ételmaradékokat, pedig olyan jól fel +lehetett volna még azokat használni. Ki vette volna azt észre, hogy az +esti csirkedarabokat reggel is feltálalják… De nem, ez csak pusztitani +akart. Azok a büdös parasztok meg faltak, csak ugy zabáltak… Persze, jól +esett nekik, mert otthon éhen vesznek ebben a nagy télben, egyebet nem +tudnak a rossz bendőjükbe tömni, csak rántott levest, meg korpaciberét, +meg puliszkát… De itt jó volt rágni a sonkacsontot. Még most is felforr +a vére; mikor kiment, ott ültek a parasztok és az ura a sonkadarabokat +mind odaszórta nekik, mint a kutyáknak: + +– Nesztek. Lakjatok jól eccer életetekbe. + +Azért nem szégyenitette meg az urát… + +És az igy bánik el ő vele… + +A szivére futott a bánat s a szemét is betakarta a nagy prémbe. + +Zsuzsi becsapta a kályha ajtaját s a fát nagy robajjal felrugta. + +Pólika felijedt. + +– Hát te még mindig azzal piszmogsz. Te állat… Te… Na hát tőled is lehet +valamit kivárni… Az már igaz… Aki terád számit… + +Zsuzsi nem felelt, csak felállott a térdéről, leverte magáról a port és +duzmaszkodva ki akart menni. + +– Maradj… Hova mégy… Itt akarsz hagyni magamba… Mikor tudod, hogy félek +magamba… + +Nyüglődve, gyerekes jajgatással, pisszegéssel mondta: + +– Hozzál be éccakára elég fát. Két darabot hozz be. Azok már alusznak +odakinn? + +– Igen. + +– A szemtelenek. Aludni tudnak. Ilyen házban elaludni… Az én szegény +anyámnál nem aludtak volna. Ha két hétig tart is a lakodalom, ott addig +el nem aludt senki, mig az egész házat fel nem sikálták, ki nem +meszelték, ugy ki nem takaritották, mint a paradicsom… De ezek itt +alusznak nekem. Nyomorult világot élünk… Mindent be tudnak nyelni, mint +a gólyák, de dolgozni, azt nem. No mit állasz? Hát mért nem mécc már +fáért? + +– Nincs több a konyhába. + +– Mii? + +– Nincs több fa. + +– Hát? + +– Vágva nincs, – pusmogta a nyakából durcásan Zsuzsi. + +– Na hát ilyet még nem hallottam. Hát én itt reggelig meg fogok fagyni?… +Takarodj rögtön, mondd meg annak a vénnek, hogy fát vágjon. Nekem itt fa +legyen… Szép is volna, – s felállott és kiegyenesedett a nagy bundában. +– Én itt ebben a farkasorditóban fogok nektek éjszakázni. Nektek, meg +annak a bitang gazdátoknak! + +Ledobta magáról a nagy bundát a székre, mert már nagyon is meleg volt a +szobában. + +Zsuzsi felhuzta az ajkait, a szemöldökét összevonta és a mutatóujjával +mérgesen surolta meg az orrát. + +– Ni, hogy néz ez a gyilkos… – kiáltott rá a fiatal asszonyka. – Igy +kell én rám nézni?… Nem szégyenled magad!… Az én anyámra nézett volna +igy valaki, szegényre, azóta ugy vágott volna pofon, hogy lerepült vón a +fejed a válladról. Lódulj dolgodra, mondd meg annak a vén lomhának, hogy +rögtön fát vágjon. Én nem fogok éjszakázni fa nélkül… Te meg itt legyél +egy perc alatt… + +Zsuzsi kiment s Pólika kifujta a haragja végét, azzal az arcára +szoritotta az egyik tenyerét és a sarokba állott a kályha mellé s árván +és bánatosan el kezdett sirni. + +– Három napig dolgozom, mint a ló, ellátok hatvan embert, éjjel-nappal +talpon és ahelyett, hogy csókolná a lábam nyomát… az a nyomorult… Már ez +is azt kezdi, amit az apám… De az is lesz a vége… Megérem én még +épenugy, mint az édes anyám, hogy koldusbotra jut ez a gazember, majd +lesz még ebből is megyei dijnok az iktatóba, nem soká fogja dobálni igy +a sonkákat a büdös parasztoknak… + +Megmozdult s égő tüzes ajkait rágta. Valami elszánt düh töltötte el, s +nagy boszuérzettel gondolt a férfiakra, ugy általában s olyanformán +érezte, hogy minden férfinak koldussá kell lennie, hogy az asszonyok +igazi elégtételt kapjanak már egyszer a sorstól, hogy annyi ideig +rabszolgaságban tartották őket a férfiak. + +– Pedig háromszáz hold, meg ez a rongyos kis viskó nem olyan nagy dolog, +hogy három napos Balázs-napokat lehessen tartani benne! Hatvan +vendéggel… + +Elmeredt a szeme s hosszan elnézte a szemközti falon a tüz világának +szelid vibrálását. + +– Nem, én ezt nem birom ki, nem birom ki, – kiáltotta s felállott, +átment a másik szobába. + +Csak ugy, ahogy volt, a kis házi ruhájában, pedig odaát nyitva volt egy +ablak, amelyiket valahogy ki lehetett nyitni s olyan hideg volt, hogy +megfagyott a lélekzet. + +Gondosan bezárta. + +Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ő abból a szándékból jött ide épen, +hogy… Tudja Isten miért… csak jó volna meghalni… + +Ha reggelre ki volna teritve… Hogy hadd mennének az uráért, aki akkor is +ott táncol majd az Arany Bárányban… + +Sirni szeretett volna, de a hidegben nem volt kedve. Fázott. +Összeborzongott s mintha éles tűkkel szurkálták volna az egész testét. + +Csak azért is ott maradt. + +Meg fog halni. Csak azért is meg fog halni. Legalább sirkövet állit majd +az a nyomorult. Most még állit. De ha majd kicsit megvénülnek, ha majd +megráncosodik az arca, elhervad a szeme, megfonnyad a szive, megunják +egymást, akkor még tán egy karót sem fog valaha a fejéhez dugni… Most +kell meghalni… Az élet virágjában… Milyen szépen mondja a költő: az élet +virágjában… + +Ott állott a szoba közepén s egyre jobban fázott. + +Majd meg fogják mondani annak a nyomorultnak, hogy hol fagyott meg… Hogy +itt volt a szobában egy óra hosszáig, két óra hosszáig, reggelig… És +reggel halva találták… Mig ő a cigányokat a térdére ültette… + +Hirtelen iszonyu harag fogta el. + +Nem, nem, nem! Ilyen nyomorultul nem fog meghalni. Csak igy kitérni az +utjából, hogy ő elvegyen egy másikat, akárkit, mert ennek a gazembernek +az mindegy. Egészen mindegy ennek, hogy ki a felesége… Csak olyan +jóbolondot nem kap többet, mint amilyen ő… Nem hát!… Ki itélte őt +halálra!… Egy ilyen pernahajder miatt haljon ő meg!… + +– Majd én megmutatom, hogy nem leszek senkinek a rabszolgája! Majd én +fogom megtruccolni, hogy a lábom előtt fog még könyörögni. Majd bolond +leszek itt megfagyni neki. Ohó. + +S egy pillanat mulva már benyitott a kis hálószobába. + +Ahogy a melegbe lépett, elkezdett reszketni, végig-végig didergett s ugy +reszketett, hogy azt hitte, mindjárt vége. + +Rá akart kiáltani a lányra, aki a legnagyobb fesztelenséggel csinálta +magának a vackot a sarokban s mint egy szobai kutya, csak +beleheveredett. S egy pillanat alatt magára rántotta a piros paplanát. + +– Hát te!… – de nem mondta tovább, mert az ajka ugy remegett, hogy nem +birt elég erélyes hangot adni… + +– Gergő nem akart felkelni, – pusmogta a lány. – Osztán a konyhába még +volt egy kicsi fa, hát azt behoztam! + +– Ki beszél itt fáról? Hát nem mondtam, hogy megy a városba! + +Zsuzsinak egészen kiment az álom a szeméből. + +– A városba? + +– Nyergeljen lovat. Megy a városba. Ha akar, vihet magával puskát is. +Megy az urhoz. + +Zsuzsi ugy felugrott, mint egy nyul a bokorból s szaladt ki. + +Pólika asszony pedig összeráncolta a szemét s a sublódhoz ment. + +Kihuzta a fiókot s tintát, pennát s egy csomó papirt kotort elő. + +Egy árkusnak leszakitotta ügyesen az egyik felét, azt megint ketté +hajtotta s ugy repesztette szét s az egyik darabra ezt irta: + +„Ha rögtön haza nem jösz, reggel elköltözöm…“ + +El kellett gondolkozni, mit irjon ide, kihez. + +Hiszen csak a szegény mama élne… De kihez?… Erzsi nénjéhez?… Nem. Azok +előtt nem szégyeniti meg magát, hogy nevessenek rajta… Sorra eljáratta +az eszét, de senkit sem tudott kiválasztani, akihez kedve lett volna +menni… Hirtelen eszébe jutottak az öreg nénik, a három özvegyecske +Bodonyban, akikkel az ura szokta szekirozni. Igen, épen ma is szemére +vetette, csak tudná, hogy mit mondott róluk… + +Avval gyorsan odafirkantotta furcsa kis kusza betüivel, amelyek +folyékonyak, frissek, de mégis oly gyámoltalanok, hogy: + +– … „a nénikhez, Bodonyba!“ + +Majdnem aláirta, már ott volt a tollában a megszokott szó, hogy: „Csókol +szerető feleséged, Pólika.“ + +Összehajtogatta a levelet, hosszában keskeny fidibuszszá s aztán két +oldalról benyomogatta, hogy olyan lett, mint valami dugóhuzó. + +Akkor türelmetlenkedni kezdett, volt rá ideje, mire a vén kocsis bejött. + +– Mér nem gondoskodik fáról? – támadt rá először is. + +– Az isten győzi ezeket a gyalázatosakat, – mondta Gergő a lányra +kancsalitva mérgesen. + +– Az már igaz, – mondta a fiatal asszony, – csak ugy tömik azt a +sparherdet, akár kell, akár se. Hát elmegy a városba Gergő? + +– Hogyne mennék, ha a tekintetes asszony parancsolja. + +– Na hát menjen… Nem lesz nehéz meglelni az urat… Ahol nagy muzsikaszót +hall, ott megleli… Adja oda neki ezt a levelet. + +– Eztet? + +– De el ne veszitse! + +– Majd ide dugom-e, a csizmaszárba, innen nem vész ki. + +Aztán hozzátette. + +– Hát majd a sárgán megyek, annak a rossz kincstárinak pókos a lába, +akkor is mondtam a tekintetes urnak, hogy ne vegye meg, de nem hallgat +az az okos szóra, csak a maga bolond feje után megy… mán engedelmet… + +– No csak menjen, – sóhajtotta a fiatal asszony, – osztán mondja meg +neki, de okosan, hogy… különben ne mondjon semmit… + +Hanem nem tudott aludni, Zsuzsi egy perc mulva már ugy szuszogott, mint +egy alvó zsák, de ő magára vette a nagy bundáját s most ugy ment át a +másik szobába, az ablakhoz. Nézte, hogy léptet ki Gergő a sárgán a havas +nagy kapun, a sürü hóesésben… + +Fázott a lelke legbeljében, mi lesz? + +Gergő, mikor látta, hogy az Arany Bárányban sötét minden ablak, nem +sokat zörgetett rajta, hanem ment egyenesen a Szombathy házhoz. Itt +szállott meg, ahogy szokott Balázs, a sógoránál. + +Ott is volt csakugyan s mélyen s nyugodtan aludt. + +Álmosan olvasta el a levelet. + +Gondolkodott. + +Aztán kidörzsölte a bánatot a szeméből s nagy, ordináré betüivel +odafirkantott valamit a felesége parányi kis gömbölyü betücskéi alá: + +„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“ + +Csendesen mosolygott, eltartotta magától a papirt, megnézte, akkor +nagyot, harsogót kacagott. + +– Hű, micsoda egy gyerek vagyok én, Gergő! Az anyád piros viganóját, +amilyen egy mokány gyerek vagyok én! + +Hanyatt vetette magát a fehér párnák közt s morfondált. + +– Hű, a zistenit neki, micsoda egy cimeres hecc lesz ebbül… Mégis kár +volt azt a malacbandát elereszteni. No, majd keritek holnap mást. + +Avval férefitult a feje s már aludt is. + + +ÁRKON-BOKRON SZALAD A SZÁN. + +Pólika még egyszer körülnézett a málháin, minden össze van-e szedve, ami +az övé, ami elvinni való. + +Az öreg Borcsa pisszegve szipogatta a könyeit s nedves öreg szemeivel +minden mozdulatát utána nézte fiatal asszonykájának. + +Pólika megtörülte kis, hegyes orrocskáját, amely vörös cimpáju volt a +bánattól s igy szólt: + +– Azér mindenre vigyázzon Borcsa. + +– Igenis tekintetetes asszony. + +– Hogy baj ne legyen. + +– Igen aranyom. + +– Zsuzsit magammal viszem, de maga itt maradjon, Borcsa, a malacokra +vigyázni kell. + +– Igenis tekintetes asszony, ugy vigyázok rájuk, mint a két szememre. + +– A tyukoknak enni adni, a kendermagost tartsa csak bent a konyhában, +akkor nem hagyja el a tojást. + +– Igenis, drága gyémántom. + +– Meg a tekintetes urra is maga tud legjobban ügyelni. + +– Igenis, angyalom. + +– Ha teát kér, négy kocka cukrot tegyen bele, ugy szereti… a gazember. + +– Igenis, édes violám. + +Pólika az ablakhoz ment. Kinézett rajta s hagyta, hogy a könyei +lecsurogjanak a meleg, puha arcán. Nagyokat hunyoritott, de a könyek +csak annál bővebben buzogtak. + +– Fognak már? + +– Már fognak, igenis; a szánkóba fognak. + +Ujra hallgattak. + +– Tekintetes asszony! – törlészkedett közelebb Pólikához a vén asszony. + +– Mi kell, Borcsa? + +– Drága aranyom. + +– No. + +– Ó, minek mán ez a nagy akarat. Böllönködés volt az egész a tekintetes +urtul. + +Pólika kissé meglankadva sóhajtotta. + +– Mi az a _böllönködés_, Borcsa? + +– Hát egy kicsit ingerkedik, hogy kelletősebb legyen. + +– Fölösleges fáradság volt, elég _kelletős_ volt ő nekem igy is. + +– Tudom angyalom, de ő is jó vót: pedig hát a jó ember hóna alól ugrik +ki a kövér menyecske! + +– No bizony sokat hiztam nála. Olyan vagyok, csupa csont és bőr. Bezzeg +én kihizlaltam őtet kövérre. + +– Hát annál inkább: kövér emberben ritkán látsz bölcset. + +– Vége ennek, Borcsa… Levelet irt nekem… + +– Levelet! Ó jézusom, az baj, az más! + +– Ha tudná mit irt benne! + +– A más tekintetes asszony. A más. Akkor menni kell. Aj, uramisten, +levelet!… No hát akkor egy szót se szóltam… Ha levelet… Az én Matyi +öcsém is a szegény, levelet kapott eccer: má másnap a vármegye tömlöcébe +vót. + +Pólika minden bánata mellett elnevette magát. + +Csengős-bongós szánkó siklott elő a tornác elibe. Gergely leszállott +róla, nyalkán volt felöltözve, a fekete darutollas kalap volt a fején, +meg a zsinóros bekecse. Azonfelül volt kikészitve a piros nyaku fekete +gubája az ülésre. + +Kalap levéve jött be. + +– Hát tekintetes asszony, ezeket rakjuk fel, e? + +– Ezeket. + +– No Zsuzsi, csipd meg csak. + +A lány már szintén fel volt öltözve, minden ruhája rajta volt, hogy meg +ne faggyon az uton. Az udvaron mezitláb szaladgál, de hogy utra készül, +harminc szoknyát, meg öt reklit vesz magára s azonfelül, kiskendővel +nagy kendővel ugy bebugyolálta magát az orra hegyéig, hogy most aztán +nem fagyna meg Barassóig sem, nem Bodonyig, ezen a négy órás könnyü +uton! + +Végre ez is meg volt. + +Borcsa betakargatta, becsomagolta az asszonyát és sürü könyhullatások +közt csókolt neki kezet százszor, mig végre Pólika is ugy +elérzékenyedett, hogy a nyakába borult a vén asszonynak s megcsókolta a +fogatlan, ráncos, puha tapadó száját, amitől egész nedves lett az ajka, +ugy kellett letörülgetni. + +– Osztán maguk csak fütsenek Borcsa. Ne kiméljék a fát, csak fütsenek, +hogy ha haza jön a tekintetes ur… biztosan olyan részegen, mint a +disznó… hát azért csak meg ne fázzon a házba… Mert hidegek ám ezek a +falak. Nincs rosszabb a vályogfalnál, ha egyszer belevette magát a +hideg, azt nem könnyen lehet kifüteni. + +– Igenis, rubintom. + +– Osztán az inget ne vasalja neki keményre, mert kidörzsöli a nyakát, +Borcsa… + +– Igenis, édes angyalom. + +– Osztán mondja meg neki, hogy én… én nem jövök ám többet vissza… +Különben ne mondjon neki semmit… a gazembernek! + +A lovak toporzékoltak s kiugrottak, elrántották a szánt. Aztán vitték ki +a kapun, a nagy kőoszlopos kapun, ki a havas uton, mint az álomban. + +Borcsa ott állott s utánuk bámult, még mikor nem látta is már őket, az +ócska fekete köténye alá dugta a kezét és csak állott, állott, állott s +kiapadt szemeivel bámult, bámészkodott s csóválta, bólogatta a sovány +nyakán a kis madárfejét. + +Azután intett a bámészkodó béresgyerekeknek, behivta a házba s a tékából +darab cukrot adott nekik. + +Pólika azonban ezt már nem látta. Már ő tul volt a falun is, ahol az +emberek kiszaladtak a kapuba, az asszonyok, lányok s mindjárt tudták, +mit jelent a nagy felkészülés, a ládák a szánülésen, amelyeknek a +tetején ugy ült Gergő, mint egy barrikádon. + +A szelid hajlásu dombokon ugy siklott a szán, mint az álom. + +A nap csillogva, fényesen ragyogott, szikrázott a hómezőn, ugy, hogy +elvette az embernek a szemevilágát. A csipős kis szél belevágott az +arcba és pirosra csipte az arcélét. Olyan jóérzés lett volna, ha olyan +rossz érzés nem lett vón itt ülni az eltávozó szánon. + +A nénik is mindig tisztábban jutottak eszébe s már szinte félt tőlük, +hogy fogják őt fogadni. + +Mikor iskolába járt, a vakációkat rendesen náluk töltötte s nem +felejtette el a szigoru fegyelmet, a pedáns házirendet, amitől ugy +borsózott a háta. A sok imádkozást, a csendes beszédeket és az erkölcsös +frizurákat, amiket rögtön meg kellett csinálni, ahogy megérkezett s +nagyon savanyu volt az arca. Nem lesz olcsó ez a kis truccolás. Mert +hiszen az bizonyos, hogy holnap már ott lesz érte az a gazember… De nem +kapja meg olcsón a bocsánatot. + +Ebben a percben Zsuzsi a háta megől, mert ott ült a szán hátában, de +előre fordult, mert látni akarta az utat, hogy nem borulnak-é fel +valahol, megszólalt suttogva. + +– Tekintetes asszony, egy szánka jön szemben. + +Kis idő mulva ujra szólott. + +– Két fekete lúval. + +Pólika nem akart kiváncsiskodni, bánja is ő, az ő nagy bánatában. + +– Hű, de sokan vannak rajta! – kiáltott Zsuzsi, aki egészen +elfeledkezett a hidegről s felállott a szán talpára, ugy nézett előre +nagy szemekkel. + +– Egész banda! – kiáltotta. + +S már akkor meg is hallották messziről a bandaszót. + +– Jesszus, – sikoltott Pólika, – az uram! + +Gergely is hátra fordult, azt hitte, neki szól a sikoltás. + +– Gergely, meg ne álljon! Csak hajtson el mellette. Sebesen. Az isten +szerelméért meg ne álljon, Gergely! + +– Tessen csak idebizni, – mondta a vén kocsis és megsuhogtatta az +ostorát. + +De már ekkor a másik szánkában is nagyon kezdtek érdeklődni irántuk s +ahogy egészen közel értek, hirtelen keresztbe fordult a szán előttük. + +Gergely alig tudta megállitani a lovait, hogy bele ne rohanjanak a másik +szánkóba. + +Pólika ugy reszketett a haragtól és idegességtől, hogy a foga is +vacogott. + +Balázs egy perc mulva vidáman, nevető arccal állott előtte. + +– Fel tetszett pakolni szép asszony, – kiáltotta harsogva. + +Pólika nem szólt, csak összeszoritotta piros kis száját s villogó +szemmel mérte végig az urát. + +De Balázs csak nem akarta komolyra venni a dolgot. + +– Szép asszony, pénzt, vagy életet. + +Pólika a legsujtóbb pillantásaival védekezik, de Balázs annyira benne +van a jókedvben, hogy nem bir magával. Nem lát semmit, nem hall semmit, +csak kacag a szeme közé a feleségének. + +– Bakonyi zsivány vagyok, nyiri bicskás: hát egy csókért szabad az ut!… + +– De menjen. + +– Nem én. + +– Gyülölöm önt. + +Balázs nagyot kacag. Fehér fogai kivillognak vastag bővértől fekete, +husos ajkai közül s a szeme ugy csillog, mint egy gyereké. + +– Gyülölj, csak csókolj meg. + +– Szégyelje magát! Komisz paraszt! + +– Paraszt!? + +– Komisz paraszt! + +Balázs hátra lépett és stellungba vágta magát. + +– Paraszt!… Annye a zis-tállóját valahun egy asszony termett!… +Paraszt?!… Azt már nem… Ezt nem nyelem le… Szabad az ut naccsád!… Félre +az útból, hé!… + +A fiatal Gergő a két feketét a nagy paraszt szánnal kifaroltatta az +utról, hogy szabaddá tegye. + +Pólika gőgösen, ridegen ült s a fejét elforditotta, még azt az ennivaló +kis gömbölyü állát is fölszegte haragosan, konokul. + +– Hát szabad az ut naccsád! Kiabált már megint röhögősen Balázs. – Majd +megmutatom, hogy milyen gavallér egy nyiri bicskás. Bandaszóval fogom +kisérni amerre megy, ahová lép… + +– Nyomorult. + +– Az. + +– Arcátlan. + +– Van szerencsém. + +– Utálatos. + +– Le vagyok madzagolva! + +– Hajts! – kiáltotta Pólika a vén Gergőnek. + +Gergő ugy tett, mintha a gyeplőkkel sok baja lenne s odasunyit a +gazdájára engedelemért. + +– Nem hallotta kend, mit parancsolt az Őnagysága? – rivallt rá Balázs a +vén gonoszra. + +Erre ez megfogta a gyeplőszárat. A két szürke táncolt, toporzékolt, +aztán kirugott s elröpitette a könnyü szánat, mint a szél. + +Balázs felpattant a másikra a cigányok közé, azok tust huztak s egy perc +mulva ott rohant a két szán árkon-bokron, hegyen-völgyön, le a nyiri +dombokon, fel a nyiri kaptatóknak. + +Gergő ugy intézte, hogy minden buzgóságuk mellett se maradhasson el +messze a másik szán, a muzsika cincogása ott játszott az ellenkező +szélen át is a fülükbe. + +Áthaladtak az első falun, Bényen. + +Pólika bebujt a bundájába, a kis prémsapkáját is, amely olyan helyesen +ült a feje tetején, behuzta a felhajtott nagy gallérjába, hogy senki se +ismerje meg és nevetett, kuncogott magában; az első csatát ugyis +megnyerte! Ellenben Balázs szétvetett bundával, legényesen ült a szánon, +hogy mindenki megismerte a szánon. Ha virtus, legyen virtus! És mérges +volt, csak ugy tüzelt az arca. Kezdte nem szeretni a dolgot, hova indul +ez! + +Gergő a rossz csont, ugy bevárta a másik szánat, hogy vak volt, ki nem +látta, hogy összetartoznak. + +Aztán tovább szaladtak, ujra a mezőkön repültek az éles, egészséges, +könnyü szélben. + +Zsuzsi egyre suttogott. Most nem leste a bökkenőket, ahol a felfordulás +fenyegette a szánat, pedig de félt attól, csak a hátulsó szán után +kémlelt s egyre suttogott az asszonyának: + +– De e nem az a banda, aki nálunk vót! – fecsegte hátra. + +– Persze, – gondolta Pólika, – friss bandát kellett szereznie. A régi +már nem birta a munkát. + +– Ó beg urasok, még pincs is van a fejükön… A pirimásuk olyan, mint egy +cinege bogár… A tekintetes ur ugy ül, mint egy kisisten… + +– Fogd be már a szád, nem akarom hallani. + +De Zsuzsi egy kis hallgatás után ujra csak nem állotta meg, hogy +tapasztalatain tul ne adjon. + +– De hogy néz ám! Idenéz… Fészkelődik, jobban szeretne ülni… + +– Fogd be már a szád, – s elnevette magát Pólika. Maga is szeretett +volna hátra lesni, de nem mert. + +– Sokan vannak… Oszt a cigány mind büdös… Bizonyisten olyan szaguk van, +mind a girinnek… Nem lehet jó köztük ülni… De hogy meg nem fagy az +ujjuk… + +– Ugyan ne kárálj már annyit… – nevetgélt Pólika s meg volt vidámodva. A +szive is kacagott. Ugy tetszett neki, mintha medvét cipelne maga után, +csörgő láncon. + + +KIKÉRT HALT MEG AZ UR JÉZUS KRISZTUS? + +A másik faluba értek, Szemcére. Már itt ő is leszámolt a világgal. +Istenem, hiszen ha megismerik, megismerik. Legalább ne pletykáljanak +róluk. Lehajtotta a nagy gallérját s egyenesen, mosolyogva nézett a +világba. Körül a falun. A parasztok, akik felbámultak rájuk, azt hitték, +hogy az urak farsangolnak. A Püspöki-ház tornácán kinn állott Bertuska s +összecsapta a kezét, mikor felintett neki. + +Pólika megrázta a kezecskéjét s csillogó fehér fogakkal kacagott fel rá. + +Aztán tovább ment a szánkó. + +– De a tekintetes ur!… – pusmogta Zsuzsi. Hogy begombolta a bundát… +Milyen szomorán áll a szája… + +Pólika nevetett. Hát most már kezdi érezni a drágalátos, hogy mit +csinált? Akkor jó. Meg volt elégedve magával. + +Már Bodony alatt voltak. + +– Gergő, csak most hajtson!… Ha megelőzzük őket. Tudja, behajtatunk a +nénikhez, a Semsey nagyságáékhoz; mire azok utólérnek, már a kapunak is +be kell zárva lenni! + +– Ne tessen félni, tekintetes asszony! + +S Gergő csakugyan becsületes fickó volt. Neki eresztette a lovakat s +egyszerre elhagyták a másik megterhelt szánt. + +Mire azok a Semsey nagyságáék kapujához értek, már ők be is tették a +kapuszárnyat maguk után. + +Már akkor Pólika a tornácon volt. + +– Ach a Póli, – rohant ki a három öreg nénike s ölbe kapták a rohanó, +menekülő menyecskét. + +– Néni! + +– Ach te lány! + +– Jaj nénikém, drágám. Végem! + +– Ach! + +– Otthagytam az uramat! + +– Ach! + +– És üldöz a gazember! + +– Ach! + +– Mentsetek meg tőle. + +– Ach! + +A három öreg néni összecsapta a kezét s tanácstalanul nézett össze. + +– No de hát ez borzasztó! – mondta a legöregebbikük, a Mina kisasszony s +fekete keretü pápaszemét feltolta a homlokára, hogy jobban meglássa a +kis hugát. + +– Ah és képzelem, hogy megéheztél az uton, – mondta a Pepi néni s fehér +kötényét a szeméhez emelte, hogy megtörülje a könyeitől. + +De a harmadik, a Zsani néni, aki az egész családnak feje volt, szigoruan +vizsgálgatta a kis Pólika arcát. + +– Nézz rám! – mondta szigoruan. + +Pólika felemelte ártatlan, nagy csodálkozó szemeit s kis égően piros +ajkait szinte nyitva felejtette, ahogy ránézett a szigoru nénére. + +– Te is hibás vagy! – emelte fel az ujját a szigoru Zsani néni. + +Ebben a percben már itt volt a Balázs szánkója s a kapu előtt nagy +muzsikaszóval állott meg. + +– Itt az uram! – pityergett Pólika. + +– Ach a gazember, még muzsikaszóval – mondta Pepi néni. + +– De ő is hibás! – jelentette ki Zsani néni csalhatatlanul. + +Aztán igy szólt + +– Most jöjj be. Majd ki fogunk hallgatni benneteket. + +Pólika lehajtotta a fejét s mint egy bűnös ment előre, a három öreg néni +ugy kisérte be, mint a vésztörvényszék három birája. + +Balázs leugrott a szánról s fesztelenül ment fel a négy lépcsőn a +verandára, de a bandáját kinn hagyta. Azt előre tudta, hogy arra bent +nincs szükség. + +Megállott a verandán. + +Aggodalmas tisztaság volt itt. Egy szem por, egy hópihe nem volt sehol. +Tisztára, fényesre mosva, sikálva, festve minden. A fehér festésü +oszlopok ragyognak, a vörös téglaburkolat még vörösebbre festve. A falak +frissen meszelve, pedig ilyenkor, télen, az egész világon mindenütt +piszok van, sár, mocsok és fakó a ház kivül, kopott mint a vén koldus. + +Balázs nagyokat toppantgatott és nevetett hozzá. Tudta, hogy avval +csalja ki leghamarabb az öreg asszonyokat, ha itt veri le a sarat a +lábáról a fehérre súrolt küszöbön. És tiszta volt ugyan a csizmája, ma +még sarat se látott, de ugy csinálta, mintha borzasztó nagy sarat verne +és surolna le a csizmája talpáról s az oldaláról, amit odakoszpitolt az +ajtófélfához. + +Csakugyan nyilt is az ajtó egy perc mulva. + +Pepi néni bujt ki rajta ijedt és haragos arccal, az első pillantása +mindjárt a Balázs nagy csizmájának szólt, de Balázs rém komolyan nézte +egyszerre, mint aki ártatlanabb a ma született báránynál. + +– Kezét csókolom, kedves Pepi nénikém, – mondta nagyot bókolva, szives +emberséges hangon. + +– No, – mondta Pepi néni, de nem folytatta, mert látta, hogy a Balázs +csizmái tiszták s rögtön tudta, hogy az imposztor már megint tréfáz. – +Isten hozta, – mondta kis szapora szóval s elforditotta a fejét, +lenézett félre a földre, mint aki valamit keres. Restellte, hogy ilyen +idegenül fogadja ezt a pernahajdert, nem is tegezi, viszont nem volt +benne biztos, hogy még ezt az Isten hoztát is nem fogja-e sokalni Zsani, +ha meghallja. + +Szertartásosan simitotta le a kötényét, ami fehér volt, olyan fehér, +hogy már szinte fehér sem volt a sok mosástól. + +– Hát hogy van, kedves Pepi néném? – kérdezte Balázs ártatlanul s nagy +cigány szemeit rávetette alamuszi fekete arcából, mint valami szivesen +látott, aligvárt vendég. + +– Ach, – rántotta meg keskeny kis vállát a néni, mint akinek nincs semmi +kedve a tréfához. – Tessék erre sétálni s jobbra mutatott, a folyosón +végig s a két kezét hátra dugta, mintha tán nem is venné észre a Balázs +két nagy pracliját, amit az orra elé tartott. + +Balázs kuncogva felröhögött, de a Pepi néni intésére a szájára kapta a +kezét s elfojtotta a kacagását, mint a kisdiák, hogy meg ne hallják +odabenn a szigoru öregek. + +Pepi néni előre ment s apró, kis szapora lábain bekocogott hátra, egy +fehér ajtóig s ott benyitott. + +– Ach, még kacagni, – mondta az orra alól pusmogva s fonnyadt, kis öreg +kezével maga előtt kapkodott, – na! + +– Hát hogyne, kedves jó Pepi néném, – kiáltott fel Balázs, – mikor az +ember bandaszóval jön vendégségbe, még ne is kacagjon! + +– No csak beszélj, bolond, – fakadt ki Pepi néni. + +– Miért? instállom, csak nincs beteg a háznál. + +– Jójó, csak meghallja Zsani néni! – mondta Pepi néni s hátra +kancsalitott a szoba tulsó oldalán levő ajtó felé. + +– Isten ments, – mondta kis nevetéssel Balázs, – de azér mán csak tessék +ideadni a kezét, édes jó Pepi néném. + +Pepi néni még kicsit habozott, aztán oda hagyta a kezét, amit Balázs +igen nagy tisztelettel csókolt meg, erre aztán nem teketóriázott tovább, +hanem megcsókolta a száját is. Mert kisöccse ez a gézengúz. Ez a +Malvinka unokája. Pólika meg a Jozefináé… Hát iszen egyforma rokon +gyerekek. + +– No, mit csináltunk már megint!… – mondta azért rendreutasitóan. + +– Semmit, bizonyisten, Pepi néni, semmit. + +– Hiszen esküdözni tudunk. + +– Uri szavamra!… + +– Na!… Sokat adok a te uri szavadra… + +– De komolyan… + +– No, csak tessék leülni, – mondta Pepi néni, aki nem tudott leszokni az +udvariasságáról, – letenni azt a kabátot, meleg van itt… osztán +megfázunk… + +– Hát nem tetszik kiverni a házból? + +– Na. Megérdemelnénk pedig… + +– Drága jó Pepi néni! – kiáltotta Balázs, kitárta a két karját s ujra +megragadta a Pepi néni szeplősre fonnyadt, kis barna kezeit. + +– No, nem vagy éhes? – kérdezte Pepi néni, akit egészen zavarba hozott a +dolog. + +– Hát biz én még egy falatot sem ettem ma! – kiáltott Balázs és fehér +fogai ugy villogtak, mint a farkasé. Mind a harminckettő. + +– No, majd hozok valamit, – motyogta Pepi néni és átnyitott a másik +szobába s a hidegből egy perc mulva száraz kolbászt és puha fehér +kenyeret hozott. + +– E kell nekem, – kiáltotta Balázs s Pepi néni egy öreg négysarku +üvegbutykost is elővett valahonnan s jó, hosszunyaku porcióssal öntött +belőle Balázsnak. + +– Isten éltesse az én édes nénémet, aki az én nagy bánatomban az én +szerető szivemet igy meggyógyitja! – mondta Balázs és ugy felhajtotta az +izmos kis üvegecskét, hogy egy pillanat mulva már ujra odatarthatta +üresen. – No még egyet, édes néném, ilyen nincs a világon sehol. + +– No, még hogy itt berugj nekem, – mondta Pepi néni s kis vonakodás után +ujra teletöltötte a poharat. + +Balázs megnyalta az üveg száját s leült falatozni. + +– Ilyen kolbászt, Atyaisten, ilyen kolbászt! Meg kén aranyozni a kezét, +aki ilyen kolbászt tud csinálni. Az egész Nyirségbe nem lehet ilyen +kolbászt enni! + +Pepi néni kedvesen mosolygott. Kis öreg testében összeesve ült egy szék +sarkán, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy sohasem ülhet le +másképen, csak igy, ideiglenesen, egy pillanatra. Lila ajkait széthuzta +s mély, puha karikák biggyedtek a szája körül. Vastag, előre nőtt orra +tele volt apró pontokkal, de valami igen kedves, naiv báj volt hunyorgó +öreg arcában, ahogy kis bogár szemei elvesztek a puhára táskásodott +ráncokban. + +– Na, na, jófélék vagytok, ismerünk. Csak hizelegni, mintha azzal jóvá +volna téve valami… + +– Becsület istenemre! + +– No csak ne esküdözz!… – s az ajtó felé nézett ijedten. + +– Bizony isten, – mondta bocsánatkérően Balázs, – észre se vettem, hogy +esküdöztem. + +– Csúf szájú… Hát ez mi már megint… + +– Micsoda? + +– Ezzel a… + +– Mi? + +– Mintha nem tudná… No, a feleséged… + +– Ja! A feleségem!… Hát azt igazán nem tudom! + +– Esküdözni, hazudozni: férfi tempó… Ismerjük jól! Csak elő kellene +venni a virgácsot és megseprüzni! + +– Jaj, drága jó Pepi nénikém, tegye meg, az isten is megáldja érte. Aj, +de rám fér. Pepi néném. Csak a jóisten tudja, meg én, hogy rám fér. +Komisz egy disznó fráter vagyok én, Pepi néném. + +– No. + +– Ágyuból kéne kilőni az ilyen gazembert, amilyen én vagyok. + +– Ach. + +– Mer átkozott rossz természetem van nekem, Pepi néném! Tetszik tudni, +nem birom, ha valaki ellenem mond. Azt nem bánom én, tetszik tudni, ha +becsapnak, ha orromnál fogva vezetnek: de ha valaki kereken ellenem +mond! Na hát akkor meg vagyok veszve! Ha a feleségem én előlem lassan +elsikkasztja a poharakat, a bort, a pénzt, azt nem bánom: de ha azt +mondja, hogy nem! Akkor én, kezit csókolom, olyat vágok az asztalra, a +krisztusát, hogy minden pohár a plafonig ugrik! + +S odavágott ököllel az asztalra, a nehéz, régi, tölgyfaasztalra. Pepi +néni kimeredt szemmel nézte. + +– Ne bolond ne. + +– Ilyen egy fiu vagyok én, Pepi néném. + +– Elég kár. + +– Há micsinájjak, – mondta nevetve Balázs s a szája tele volt étellel, +csámcsogással, – eleget haragszok érte magamra. + +Pepi néni nem látta a nevetést az arcán, csak a vallomásában levő érzést +fogta fel jó kis szivével. Mindjárt vele érzett. Mert az ő gyönge kis +lelke világéletében mindig a bajos és bánkódó emberekkel volt, azért is +nincs neki egy falat kenyere sem, kétszeri özvegység után, azért él ő +itt a testvére irgalmán, hogy örök ellenség legyen a huga házában, a +szegények istápja, a betegek táplálója, a boldogtalanok védelmezője. + +– Nem kell olyan keménynek lenni, – mondta biztatóan, – neked is lehet +eszed. + +– De ha nincs. + +– Fiatal még az asszonyka is, – magyarázta gyöngéden, jószivvel Pepi +néni, – ő se tudja még, hogy kell az ilyet csinálni. Majd lassan ő is +megokosodik. + +– Meg! Az biztos, hogy meg! + +– És te is meghiggadsz. + +– Soha. Pepi néném, én soha! + +– No, nem kell kétségbeesni, – vigasztalta Pepi néni, majd jönnek még a +sorscsapások, majd megszürik azok benned ezt a keménységet… Leszel még +te puha is… Ne félj… + +– Soha, Pepi néném. Magyar vagyok én ahhoz. Tudja, azt igen, azt el +tudom hinni, hogy valaha koldusbotra jutok, de azt, hogy ezt az én kutya +magyar természetemet levetkezzem, hogy valami puha tót, vagy száraz, +okos sváb vagy cinemintyés oláh legyek: azt nem. Én mindig fokossal +fenyegetem az Istent, Pepi néném… + +– Ach, bolond, te csak igazi egy bolond vagy! + +– Nem mondom én, – szólt Balázs, – belátom én, ha bolondot tettem: azt +is tudom én, hogy kár vót megtenni, ha már megtettem. De hogy én +visszaszijjam, vagy jóvátegyem! Hű, az istenit, inkább még beljebb +megyek a sárba!… Kiszebb vónék én beledögleni, ha egy istálló szóba +kerül is a kiszabadulás, mint aztat a szót kimondani!… Ej, ides jó Pepi +néném, be sokszor elmondom, hogy az jóravaló Urjézuskrisztus is ippen mi +értünk halt meg, mi értünk, nemes vérü magyar gyerekekér. Mer mink +vagyunk azok, akiket akarattyuk ellen kell megváltani!… Mer teccik +tudni, ha a Krisztus meghal én értem, én elfogadom az idvességet! El én… +De hogy én magam váltsam meg magamat! Aztat nem veszi be a természetem… + +– Igen, mind olyan kutyák vagytok, – mondta Pepi néni. – Mind az +asszonytól kivánjátok el, hogy megfeszüljön értetek… + +– Az a!… Mér lettek asszonyok! + +– Osztán mivel fizettek érte. + +– Hát mivel!… Avval hogy élünk… Avval, hogy elfelejtjük, ami történt… +Lássa, Pepi néni. Az igaz, hogy most ebbe a kis kalamajkába, ami kettőnk +közt vót, az igaz, hogy én vagyok a hibás. Mer én vótam a komisz kutya. +Mer a feleségem jót akart, én rosszat akartam… Ő jól is viselte magát, +én meg rosszul… Ő tisztességes, becsületes, jóravaló asszony volt: én +meg egy hencegő, komisz tacskó… De azér, ides jó egy Pepi néném, ha az +az asszony most ide begyünne, osztán a nyakamba ugrana, osztán +megpofozna, megcibálná a fülem, osztán a szemembe kacagna: de jókedvvel, +de nem olyan fancsali pofával! Akkor én, Pepi néném, úgy vinném haza, +olyan ölbe vinném haza! A két karomon vinném haza, Pepi néném, mint a +menyországbeli angyalt! Abbizony! + +Evvel egy jó falat kolbászt vágott be a szájába s egy jó nagyot harapott +hozzá az omlós bélü puha kenyérből. + +Pepi néni felhúzott szemöldökkel, elgondolkozva állott fel, alig volt +magasabb, mikor felállott, mint mikor ült s totyogva ment körül, +tétován, az asztalon, oda tipegett hozzá s a széles bikahátára tette +hervadt sziromforma, kis öreg barna kezét. + +– Jaj, rossz csontok, rossz csontok… + +Ebben a percben nyilt az ajtó. + +Egészen szélesre nyilt s komolyan, méltóságosan jött be rajta Mina néni. + + +BORZALOM. + +A nagy, nehézkes mozdulatu, süket öreg néni méltóságosan állott meg az +ajtóban. + +Ahogy meglátta a kedélyesnek látszó jelenetet, fölemelte két kezét és +összetette. + +Nagy, sárga, régi aranygyürük voltak az ujjain, gyöngyös fekete főkötő a +fején s a ruhája is fekete üveggyöngyökkel volt diszitve, mert Mina néni +hiu volt és olyan vénkisasszonyos. + +– No de Pepi! – kiáltott fel s az egész széles arca, amely lefelé +ereszkedett, mint a buldoggé, nagy megbotránkozást fejezett ki. + +– No, mi a, no! – mondta Pepi néni s apró szemeivel szaporán pislogott. + +Balázs háttal volt ennek az ajtónak, de egyszerre megfordult és hatalmas +nevetéssel kiáltott fel: + +– Tyhű, de szép ma, Mina néném! Hű azt a ropogóját! Még ezt a szép +brossot nem is láttam! + +Mina néni szerfölött fel volt ugyan stimmelve, de ekkora kedvességnek +nem tudott ellenállani. Szemérmeskedve mosolyodott el, mert kettős volt +az öröme. Balázsnak olyan hangja volt, hogy még az ő süket füle is +megértette minden szavát. S a nagy arany brossa a régi apró +gyémántokkal, amely a mellére volt tüzve, a legbecsesebb ékszere volt. +Ebben a percben tette föl, ahogy Zsanitól átjött a közbeneső hideg +szobán, amelyben a szekrények vannak, nem tudta megállani, hogy egy +kicsit ki ne csipje magát s a vállára vette a gyöngyös viklerjét, a +nyakába a brosst, meg a tükörbe is belenézegetett egy kicsit. Feljebb +emelte hát a kezét a brossig, amelyet egyik dédanyjuk viselt Maria +Theresia előtt egy udvari bálon. + +De nem engedte azért magát leudvaroltatni a szerepének fontosságából. +Ugy viselte rendületlen komolyságát tovább, mint egy maszkot és igy +szólt furcsa, fakó, pincevirágszerü, fáradt hangján: + +– Tisztelt ecsémuram! + +– De Mina néni! – rikkantott Balázs és harsonásan kacagott, – hát már +nem emlékszik, hogy brudersaftot ittunk a csaholyi szüreten? + +Mina néni kissé nehéz szókészségü volt. Nem tudott szegény replikázni, +csak levegő után kapkodott és keresztet vetegetett magára. + +Pepi néni oldalba bökte Balázst. + +– No csak ne bolondozz vele, mert megharagitod! A lesz. + +– De igazán! Becsületuristenemre! – kiabált Balázs és ugy kacagott, +mintha vasat kalapáltak volna. + +– Hát kezit csókolom, na! – mondta aztán s titkosan és hunyoritva, mint +a büntársától, kérdezte Mina nénit: + +– Nagy baj van odabe? + +Mina néni fölemelte a jobb kézfejét, csak igy tudta a dolog komolyságát +és veszedelmességét jelezni. + +– Le fogják vágni a fejem? – kérdezte Balázs. + +– Hán? + +– Ugyan ne bolondozz már, te félkótya, te! – zsörtölődött Pepi néni +idegesen. + +– Tessék besétálni, – szólott Mina néni. + +– Rapportra! – kiáltott Balázs s nevetett. + +Jéghideg szobába léptek. Itt nem szokás füteni, mert almák és befőttek +voltak a szekrényen, a régi szép intarziás szekrények tetején s olyan jó +penészes gyümölcsszag is terjedezett. A zöld ripsz garniturán olyan +sápadtan huzódtak meg a fehér csipkés behuzások, hogy az ember fázott, +ha rájuk nézett. + +Azzal beléptek a harmadik szobába. + +Ez volt most a félelmes szoba. A nappali. Ebben a percben üres volt. +Látszik, hogy mindenki e pillanatban ment el belőle. Székek, az +asztalon, a varrón levő kis lomok egy percnyi várakozásban sem törtek +még le. Itt áll a nagy fotel, amelynek mély süppedése mutatja, hogy ezt +csak Mina néni ülheti ki ily becsülettel, ott a Zsani néni komoly, +magastámláju párnásszéke, az ablaknál, a varróasztalka mögött. + +– Tessék itt várakozni, – mondta Mina néni pukkerlivel, előkelően és +nehézkes simasággal a szemközti ajtóig ment. Amelyet be is zárt maga +után. + +Pepi néni idegesen topogott, a két vékony kis kezét tördelte, s +mindenhez hozzányult, rendezgetett, hogy valami nemszeretem dolog fog +következni. Ilyenkor ő legjobban szeretett volna száz mérföldre lenni. + +Balázs vidáman nézegetett körül. Fesztelenül vetette le magát egy öreg +fotelbe, amelynek abban a pillanatban ki is törött a lába alatta. + +– Jesszusom! – sápadt el Pepi néni, hogy zöld lett az egész arca. + +Balázs felugrott a székből, még mielőtt végighemperedett volna a földön +s akkor nevette el magát: + +– Hű az anyád piros viganóját… + +Pepi néni leguggolt a szék mellé s ugy simogatta meg, mintha élő csont +volna, gyöngéden és ijedt részvéttel. Balázs maga is megijedt egy +kicsit. + +– Ilyen vén rongyokat őrizgetni, – mohogott Pepi néni, – már csak mind +tüzre való… Csak mind a padlásra dobni az egereknek… + +Pepi néni egész életében zsörtölt mindenért, ami fösvénység vagy +kicsinyesség, de persze neki nem volt beleszólása semmibe, hát csak ette +a méreg, hogy ezek a gazdagok itt ugy kuporognak… + +– Sebaj, Pepi néni, – mondta Balázs, – egy szeget kell ide beereszteni, +szék lesz még ebből, sose tessék busulni. + +Pepi néni sietett két karjába ölelni a törött széket s falhoz állitani, +hogy ne vegyék észre a bajt. + +Ebben a percben nyilt az ajtó s nagy ünnepélyesen belépett rajta Zsani +néni. Utána Pólika, lesütött fővel, mint egy kis virágbimbó a vén kórók +között s a legvégén Mina néni, mint egy drabant. + +Zsani néni előre lépett a varróasztalkájáig, egyenesen. Vékony ajkait +egymásra szoritotta, egyik fehér, öreg kezét az asztalkára helyezte, +puhán, gondosan, mint valami szent dolgot, a másikat lelógatta a csipkés +fekete köténye alatt. Szürke, erős szemeivel merően nézett s szép +metszésü sasorra szigoruan meredt. + +Balázs összeütötte a bokáját s kifogástalan komolysággal hajlott meg. + +Zsani néni odaadta a kezét, hogy megcsókolja, aztán kis kézlegyintéssel +intett. Tessék várni. + +Az asztalkán belül ment, leült szokott helyére, a magas támláju székbe, +amely olyan volt, mint a templomban a püspök széke s intett mindenkinek, +hogy foglaljanak helyet. + +Mina néni mint egy óriási nagy, kövér gyöngytyuk billegett elegánsan a +foteljéig s beleereszkedett. Pólika a Zsani néni jobbján, Balázs pedig +szemközt foglalt helyet. Pólika ugy nézett maga elé, mint egy drága, +édes kis apáca, Balázs pedig, mint egy medvebocs. Olyan komolyan, hogy +bizisten röhöghetett volna rajta ő maga is. + +Csak Pepi néni állott a fehér kötényével s a két kezét hol bedugta, hol +kivette a köténye zsebéből. Néha a kulcsaival csörömpölt, máskor az +orrát fuvogatta. Kétségbeesetten izgatott volt. + +– Fiam, – szólalt meg Zsani néni, – a feleséged… + +– Na hálistennek, ez legalább tegez! – gondolta Balázs megkönnyebbedve. + +– A feleséged ide menekült hozzánk… + +Balázs mint egy bárány, meresztette a nagy, fekete szemeit. + +– Én az első percben azt mondtam neki, hogy: eredj dolgodra! Nem adok +helyet! Ha az uraddal összevesztél, békülj is meg vele a magad kenyerén! +Az én házamban nem hálsz meg. Fordulj, eredj vissza! + +– Hű! – mondta Balázs. + +– Aztán – s Zsani néni szigoruan megállt, – aztán elmondta, mi történt… +És én azt mondtam: az más!… Akkor itt maradhatsz! + +– No hát szerettem volna is látni, hogy az én feleségemnek Zsani néni +még helyet sem ad! + +Egy pillanatra csönd lett. + +Pepi néni idegeskedett, mint a higany. Pólika egy parányit lejebb +hajtotta a fejét. + +– Bizony pedig nem adtam volna, ha azt tapasztalom, hogy ő a hibás… De +azt tapasztalom, hogy nem ő… – Aztán nyomatékosan mondta: – A feleséged +legalább azt mondja, hogy te vagy a hibás. + +Csönd lett rá, Balázs odalopott egy félpillantást a feleségére. Pólika +egy árnyalattal még lejebb sütötte az arcát, csak hófehér arcbőre +látszott mintha imádkoznék. + +– Mit felelsz erre? + +– Mit! – mondta Balázs… – Kikérem magamnak, hogy akárki is kételkedjék +az én feleségem szavában. + +– Na hát pedig nagyon szomorú, ha az igaz! – mondta idegesen Zsani néni +és egy árnyalattal fakóbb lett a sápadt arca. – Mert akkor te egy nagy +lump vagy, akinek csak abban telik kedve, ha a vagyonát pocsékolja! +Sonkát dobál a parasztoknak, a bort ugy önti, mint a vizet, odacsődit +hatvan vendéget és három napig dorbézol velük. Szép, fiam, szép a +barátság, az emberség. De ismerjük már eléggé ezeket a nyiri tempókat. +Nem tudom, mit hencegsz avval a kis birtokocskával. Ugyse fogsz a +Kállayakkal versenyezni, se az Ibrányiakkal, nem tom mi értelme van az +ilyen pukkadozásnak. Maj meglátod, hogy kimondják rád, mint Báji Samura, +hogy: mentül koszmósabb, antul vakarósabb. Tudod. Ahelyett, hogy +dicsérnének, lenéznek az ilyesmikért… Hogy ilyen kilátása van az +embernek öregségére. A régiek is tudtak mulatni, elhiheted. De nem +bolondul ám. Minden pohár bort, amit összekoccintottak, megbecsülték, +nyaltak belőle és letették. Mert nem az volt a fő, hogy csak hadd +foggyon, hanem az, hogy mulassanak. Hiszen ha együtt van hatvan ember és +csak beszélnek, táncolnak, az már maga nagy mulatság. No de levágni egy +fajüszőt… Ilyen bolondokat… Mikor már két nagy disznót, tizenegy +malacot, három bornyut megzabáltak… Ah, hogy fuljanak meg tőle… azok a +büdös parasztok… + +Mégis röstelte nyiltan kimondani, hogy az uraknak kivánta ezt a jót. +Csak a parasztokat szidhatja az ember szive szerint. + +– Bizony, aki a cigányokat a térdére ülteti, aki ahelyett, hogy ilyen +három nap után a feleségét a tenyerén babusgatná, hogy igy kitett +magáért, még ostoba makacsságával keseriti, aki kocsmába tud menni, +kártyázni, kockázni, tovább dorbézolni, ferbli, váltó, még tán a +feleségét is elkockázza… Ach!… Az olyan embernek csak utilaput a +talpára… + +Balázs lesütötte a fejét. Ebben a percben tört ki először rajta, az a +hirtelen jövő, lelankasztó, mindent semmibe vevő fáradtság… Sose +szerette életében a prédikációt, mindig ugy hallgatta, mint a szél +dudálását, de most meg épen ugy, mint valami kellemetlen álmot. + +Pólika egy másodpercnyi szünet után fölzokogott. + +Az öreg nénik mind izgatottan izegtek, mozogtak. + +Pepi néni csoszogott, Mina néni egyik kezét a másikba kulcsolta, azután +a másikat az egyikbe. Még Zsani néni is ideges lett és többször +kinyitotta, meg bezárta, minden hang nélkül a száját. + +– Ach, ilyen szivtelen lenni – mondta, – igy elkeseriteni egy ilyen +asszonykát… No, belátod, hogy haszontalan ember vagy? + +Balázs fölvetette a nagy kosfejét és azt mondta: + +– Be. + +Mindnyájan megkönnyebbedtek. Föllélekzettek. Hisz akkor még jó, ha semmi +ellenmondás… + +– Be én… Belátom! – mondta ujra Balázs. + +Zsani néni elővette a zsebkendőjét és ugy meg volt hatva, hogy elkezdte +belefuvogatni az orrát. Pepi néni egész őszintén törülgette a szemét, +Pólika piros volt, mint a pipacs és a világért föl nem emelte volna az +arcát. Csak Mina néni ült nyugodtan. Nagy fekete keretes pápaszeme +mögött lassan pislogott a savó szeme. Persze ő nem értett jóformán egy +szót sem az egész beszélgetésből. + +– Na hát akkor, – szólt Zsani néni megengesztelődve, lágy és szives +hangon. – Na hát akkor bocsánatot kérsz tőle, Balázs? + +– Miiiit? + +– Mert ilyen gonosz voltál hozzá, – mondta Zsani néni, de olyan édesen, +mintha cukorral csemegéztetné Balázst, – hát bocsánatot! + +– Én? + +– Hát ki?… + +– Ő! + +– Ő? S miért? + +– Amért én komisz voltam hozzá! + +– Ach, hisz ez egy kötni való bolond! + +– Mán pedig máskép én nem viszem vissza! – mondta Balázs. + +– Nem te viszed vissza, hanem ő fogad vissza – pattant fel Zsani néni s +mint egy mérges pujka fordult el, az ablak felé. + +– Hű, az annya piros viganóját! – pattant fel Balázs. – Jól nizünk ki! +Éngem fogad vissza egy asszony!… Hát nem én vettem el a feleségemet?… ű +vett el engem? + +– No, jójó, – idegeskedett kétségbeesve Pepi néni s a vállára tette +kicsiny reszkető kezét, – csak ne tüzelj, no!… Nem ugy értődik a no!… + +Zsani néni erélyes hangja fölcsattant. + +– De bizony, ugy értődik!… Mert abban a percben, mikor az erősebb-nem +visszaél a helyzet adta jogával… + +Balázs olyat orditott, mint egy bika: + +– Pólika! + +Szinte megfagyott a vér mindenikben. + +– Elég volt a vénasszony prédikációiból!… Jössz velem rögtön! Jössz vagy +nem? + +Pólika ugy megrémült az erős hangtól, meg a „vén asszony +prédikációitól“… Uristen, mi lesz még itt! Csak nézett, csak pislogott, +mint a jérce a napra. + +– Nem! persze, hogy nem! – kiáltotta Zsani néni, Majd ilyen bitangnak +fogom engedni kinozni a gyermekemet. Én gondoskodom róla. Nálam el lehet +holtáig. Itt jól fogja érezni magát, nem ugy, mint nálad, te gyalázatos! +Te gyalázatos! + +– Haha! – kiáltotta Balázs. – Jól fogja érezni magát! – No az anyád +piros… viga… nóját… Pólika! Hát nem jössz? + +Pólika nem mozdult. + +Balázs kihuzta magát. + +– Na Pólika! Hát akkor tudd meg, hogy én most ide betelepszek a +kocsmába! Tudod! Itt ebbe a kocsmába e! Ebbe a disznóólba! Osztán én +addig muzsikáltatom ott magam, mig utánam nem küldesz, hogy gyüjjek má, +szöktesselek, vigyelek má innen, mert elég volt már ebbül a jóból! +Érted? Megértetted?… Na hát isten áldja meg mindnyájukat! + +Ezzel sarkon fordult s elment. Az ajtót ugy bevágta maga után, hogy ugy +még nem vágta be senki azt az ajtót, mióta szegény Karcsi bácsi, a Zsani +néni férje, meghalt. Csak ugy szakadt a vakolat az ajtó tetejéről. + +Zsani néni sápadt volt és epeömlés kezdett a szája szélén mutatkozni. +Pepi néni jajveszékelt hang nélkül s a kezét tördelte, mint akinek +hirtelen halottja van. Pólika lesujtva állott, szinte a szivdobbanása is +elakadt. + +Csak Mina néni emelkedett fel nyugodtan a székéből. Lesimitotta a fekete +selyem kötényét a két tenyerével s mérgesen igazitotta meg a haját, +aztán utána kiáltott dühösen Balázsnak: + +– Alászolgája! + + +A TEGNAPI BÉLES. + +Ha a tornácra állottak, hallották a muzsikaszót a kocsma felől. A nénik +akárhányszor csak kimentek, mindig megcsóválták a fejüket. + +– Az a pernahajder, az a pernahajder. + +Reggeltől estig erről folyt a szó, meg a tiszaeszlári pörről, amely a +néniket jobban izgatta mindennél a világon. Csak Balázs tudta +túllicitálni Solymosi Eszter históriáját. + +Az idő közben megenyhült, az ereszről csurdogált a viz, az udvaron +tócsák gyültek, az utcán szétvágta a kocsikerék a lucskot. + +Már egy hete, hogy folyik ez az esztelenség. + +– Hát mi lesz ebből, – mondogatta Pepi néni és ellenségesen nézett +Pólikára. – No, te csak meg tudod kinozni… + +– Istenem, – nyögdécselte Pólika, – hát mit teszek én? + +És huncutul emelte a zsebkendőjét a szeméhez, nem azért, hogy a könnyeit +törülgesse vele, hanem, hogy a nevetését takarta. + +Mert nagyon, nagyon tetszett neki a Balázs dolga. Olyan büszke volt rá, +olyan boldog és büszke. S ugy kivirágzott ez alatt a hét alatt. Kialudta +magát, kipihente, rendbeszedte az idegeit s olyan volt mint egy pompás +diszes feslő rózsa. Csak heverészett egész nap. Tunyán és álmodozva +heverészett s a gondolata minden pillanatban ott volt az ő konok, +nagyszerü emberén, aki a kis kurtakocsmában olyan nekikeseredve iszik és +táncol és busul egyedül a szerelmes kis felesége után. + +Ugy kell a kutyának. + +– De mi az ördögöt tud ott csinálni, – mondogatta Zsani néni, – hiszen +ott felkophat az éhségtől az álla. Annak a rongyos zsidónak ugyan +semmije sincs. + +– Az, – mondta Pepi néni és idegesen sietett ki a szobából. + +Már az ablakot is nyitva lehetett tartani. A kora tavaszi friss, meleg +levegő enyhén tódult be a jól fütött szobákba s az öreg nénik a vállukra +kötött barna és zöld harasztkendőkben, amelyeket Pepi néni fáradhatatlan +hosszu tűi kötöttek, jöttek, mentek, vagy együtt üldögéltek a szobákban. + +Egy reggel már együtt voltak hárman a nénik, csak Pólika hevert még a +szobájában. + +– Eredj már, költsd fel, – mondta szokott mérges hangján Zsani néni. + +– No, hát csak hadd aludjon. Nincs ugyse mit csinálni neki, – brummogta +Pepi néni s elindult, de Zsani néni utánaszólt: + +– Pepi. + +– Na. + +– Hol az a béles, ami tegnapról megmaradt? + +– Ah, hogy hol van, – és Pepi néni összekapta magát. + +– No azért csak ne mérgeskedj, – szólt Zsani néni. + +– Mi az, Zsani? – mondta Mina néni szavajárása szerint, mert semmit sem +értett a beszédjükből. + +– Ach, nem kell mindent tudni, mert hamar megvénülsz! – kiáltott rá +boszusan Pepi néni és kiment. + +– Mi, hogy nekem mindent tudni! Ach, istenkém, iszen épen, hogy semmit +sem tudok! + +– No de az a béles nagyon furja az oldalamat, – szólott Zsani néni. +Letette a varrását és a kredenchez lépett. – Egy egész tállal maradt. +Csak nem vitte ki az a Pepi a cselédek orra elé! + +Pepi néni azonban mig bement volna Pólikához, elébb a konyhába nézett +be. Rendkivül sok dolga volt a konyhában. Sütött-főzött titokban. Sose +szerette ugyan hogy valaki benézzen a konyhájába, de most valósággal +beteg lett, ha Zsani csak megjegyzést is tett rá, hogy mi történik +odakinn. + +Most is lopva, gyorsan tyúkot vágott, épen azt kopasztották, mikor +bement. A meleg tollszaggal tele volt a konyha. Pepi néni +sürögve-forogva gyorsan tovább adta a rendelkezéseit, olyan +titokzatosan, mintha a boszorkánykonyhában volna, olyan sürün pislogva, +mint aki minden pillanatban a rajtakapástól retteg. + +Aztán Pólikához szalad be. + +A fiatal asszonyka még ott hever az ágyban s a nap besüt rá a hófehér +párnák közé. + +– Na, kelj fel már… kelj fel már… – zsörtölt rá. – Már mindenki fenn van +az egész világon. Szép dolog is, egy fiatal asszonykának itt heverni, +ilyen lustán… + +Pólika elnyujtózik. + +– Olyan jó itt! + +– Jójó, de Zsani már brummol. + +– Az a gazember most is huzatja? – kérdezte aztán nyögdécselve Pólika. + +– Na, micsoda beszéd ez. Gazember. A hites urát igy megtitulálni. Szép +dolog. + +– Jaj, sirba visz engem az… – mondta Pólika és az arcát belefurta a +párnákba. – Azóta mindent kiloptak otthon. Minden nyitva. Jó, ha a házat +meghagyják a helyén. Azok a büdös parasztok. A tolvajok. + +– Eh, mit beszélsz! Valami az, ilyeneket mondani! Azért, ha szegény +ember is, még nem tolvaj. Nem kell mindjárt letolvajozni valakit. + +– De mikor én olyan boldogtalan vagyok. Olyan szerencsétlen. + +– Ki az oka? + +– Én nem. + +– Hát ki? + +– Hát én nem is. + +– Mindennek az asszony az oka a házban, – mondta Pepi néni s jött-ment, +rendezgetett a szobában. – Mindennek, akár jó, akár rossz történik, az +asszony a ház lelke. Ha a férje jó, azért jó, mert ő jót nevelt belőle. +Ha rossz, azért rossz, mert ő rontotta el. Minden felelősség az +asszonyokon van. + +Pólika durcásan, gyerekes makacssággal hallgatott. + +– Van te neked: eszed! – duruzsolta Pepi néni csendes, szemrehányó, +oktató, rendreutasitó módján. – Több eszed van neked, mint egy férfinak! +Tul tudsz te annak az eszén járni! A férfiaknak mindig mézes madzagot +kell a szájukban tartani, akkor aztán arra mennek, amerre az asszony +komandérozza őket. Te még csak nem panaszkodhatsz. Föl lehet hajtani a +Nyirséget, mig még egy olyan legényt találsz, mint az a te Balázsod. Az +maga elismeri, hogy a férfiember mind csak arra való, hogy a szeme be +legyen kötve. De vannak mindenféle katuska emberek, akik beleütik az +orrukat mindenüvé, ahova nem is kell. Az olyannal aztán nehezebb +boldogulni. Ach, ez az áldott ember, akit egy kis hizelgéssel le lehet +venni a lábáról. Jó ember ez, derék ember ez. Áldhatnád az istent is, +hogy ilyennel áldott meg… Nem is tudod te még, mi a baj a világon. De +majd megtanulod, ne félj… + +– Én bizony nem. + +– No csak ne feleselj nekem. Az már igaz, hogy a kutya is akkor vész +meg, ha legjobban van a dolga. + +– Tán annak örüljek, – duzmaszkodott Pólika, – hogy már egy hete ott +huzatja a kocsmában. + +– Jó asszony, – állott meg előtte féloldalt Pepi néni, csipőre tett +félkézzel. – Inkább azon törnéd a fejed, hogy mit eszik az a szegény +ember abba a rossz kocsmába. + +– Haha. + +– No csak ne vihogjál. + +– Van eszembe azon törni a fejem, aki lumpol! Még azon busulok, hogy mit +eszik. + +– Ach… micsoda népek ezek a maiak. No de kelj fel, ha mondom, mert baj +lesz! Nézze meg az ember! + +Ezzel tovább szaladt, mert már is rettegett, hogy Zsani néni azóta +megunta a várakozást és még ki talál jönni… és még észreveszi azt a +tyukot… Azok is olyan sokáig piszmognak avval a koppasztással… + +Csakugy futrikált jobbra-balra. Egyik pillanatban bent volt az ebédlőben +és Zsanit megnyugtatta, hogy Pólika már öltözik, a másikban a konyhában +volt. Aztán megint Pólikát noszogatta, hogy siessen az öltözéssel, +közben Zsuzsival meleg vizet készittetett neki a mosdáshoz. + +Csupa tüz volt az egész vékony kis asszonyka. Ezer csoda, hogy birja ezt +a strapát. + +Pólika kényesen nyujtogata bele a hosszu, vékony kezét a meleg vizbe s +az otthonra gondolt. + +Az otthonra. + +Ebben a percben nagy patália hangja csapott be hozzá kivülről. A Zsani +néni éles, erős hangját hallotta meg s ugy a szivére ment az ijedtség, +mint gyermekkorában, ha csinyt tett s rettegett a hátulütő fától. + +Egy perc alatt felöltözött. + +Olyan sebtiben fésülködött meg, csak épen felcsavarta a haját a fejére. +Gondolta, majd aztán beszökik fésülködni, inkább most beköti a fejét. + +Mikor kész volt valahogy, csakugyan a fejére kötötte a kendőt s a +tükörbe pillantott. Nagyon helyes volt igy. Az a gazember mindig igy +szerette látni, babos fehér kendőben… + +Rettegve nyitotta ki az ajtót. + +A folyosó végéről élesen harsogott a Zsani néni hangja. + +– Köszönöm az ilyen tékozlásokat. Kipusztitani a tyukjaimból. Látom én, +nem vagyok én vak, hogy azt a tarka bubost vágtátok le. + +Pepi néni dörmögő morgása hallatszott közben. + +Pólika meg volt rémülve. Talán ő rajta van a felelősség. + +– Mégis csak hallatlan!… Hát én nekem nem fogsz itt rendelkezni… Mától +kezdve én leszek itt a konyhában. + +Pepi néni idegesen rohant ki s be a folyosón. Biggyent lila kis ajkait +összeszoritotta s a könyek szivárogtak az arcáról. + +Pólika szórakozottan ült a helyére s azon törte a fejét, mért tett ugy +vele Pepi néni, mintha ő is büntárs volna a konyhai titkokban. + +Kis idő mulva jött Zsani néni. Képéből kikelve. Sápadtan; szinte +narancsszinü sápadtsággal. Összeszoritotta a fogatlan száját s mérgesen +ült a helyére. + +– Mi az, Zsani? – kérdezte szokott kérdését Mina néni, de Zsani +megrántotta a vállát s még jobban összerántotta a szemöldökét. + +Pepi néni jött nemsokára. Egy nagy deszkatálcán hozta be a Pólika +reggelijét. + +Pólika nem mert enni. Olyan félve nyult a kávéhoz, a friss, omlós bélü +kalácshoz, amely finom volt és illatos, mintha minden falatot kinéznének +a szájából. Ugy érezte mégis, miatta volt minden veszedelem, már +megsokalta a néni, hogy itt kell tartani. Ettől a gondtól annyira +szerencsétlen volt, annyira kétségbeesett, hogy mig lassan morzsolgatta +foga közt a falatot, egyre bánatosabban gondolt arra a gazemberre, aki +ilyen sorsra juttatta. + +Mi lesz ennek a vége. Ha már az első hét után is igy, szinte kidobják a +házból, mi lesz akkor egy ujabb hét mulva… Mi lenne, ha egy esztendőt, +ha egy életet kellene itt töltenie. + +De Zsani néni komoran szólott Pepire. + +– Pepi! + +– Ach, már mi kell megint. + +– Kinek sütsz, főzöl te mostanában olyan sokat?… Én nem tudom, itt egész +vendéglő van egy hét óta… Amennyit itt főznek és az mind elfogy… Hát már +az egész falu megbetegedett és mind én tartom el?… Hát iszen te azt +mondtad, Pepi, csak egy csésze levest küldesz valami beteg asszonynak… +És itt minden elfogy, mintha csak a föld nyelné el… És hol a tegnapi +béles? én egy falatot se ettem belőle… Még ez a fiatal gyomru asszonyka +is csak egy felet evett és egy ekkora tállal volt és egyetlen morzsa +sincs. Hát hova tetted te azt, Pepi?… + +– Ach, csak ne fösvénykedj már mindig… + +– Hát én nem fösvénykedem, azért hogy kérdezem, Pepi, hogy hova tetted!… +Én nem eszem meg, Pepi… De hát én nem értem, Pepi… + +– Ach, ne faggass… + +– De én tudni akarom… + +– Ach… + +– De nekem mondd meg! + +– Ach! + +– Hát iszen elküldted a házból! No, nem Pepi? + +– Hát el no… + +– De hova?… + +– Hát a kocsmába. + +– A kocsmába?… + +Zsani néninek még a szája is nyitva maradt a bámulattól. + +– A kocsmába, Pepi?… Hát kinek? + +– Ach… én istenem… Mintha nem volna ott, kinek… Hát annak a szegény +fiunak!… + +– Jesszusom!… Micsoda szegény fiunak?… + +– Hát azt hiszed, az a szegény Balázs itt kibirta volna egy hete a zsidó +kosztján? + +Pepi néni hátat forditott mérgesen. + +– Na hát ez nem rossz! – sikoltott fel Zsani néni, – no hát ez nagyon +jó!… Hogy én tartom itt azt az urat… hogy ő itt muzsikáltathasson a +fülembe… Ach, még ilyet! + +Felállott és nevetett. + +– No, Pepi, hát ezt megcsináltad… Te ugyan derék hadvezér vagy. Te nem +éhezteted ki az ellenséget… Ezt megcsináltátok; – s Pólikára nézett. + +– Én? – mondta Pólika elvörösödve és szégyelte magát, hogy neki +egyáltalán eszébe sem jutott az ura kosztja. + + +A FÖLD AZ EGET IS MEGESZI LASSAN. + +Furcsán, vidáman érezték magukat, s még Minának is meg kellett +magyarázni, mi történt. + +– Jihh, Pepi!… No, Pepi!… De legalább megköszönte, ugye. Pepi! + +Pólika maga elé nézett komolyan, bánatosan. + +– És az a lovag, és az a lovag! – kacagott tovább Zsani néni, – hogy az +ugy megeszi az ellenség ételét. Nem félt tőle, hogy mérgezett ételeket +küldenek neki?… Jihh, jihh… Jaj, ilyen jót nem nevettem életemben. Te +csak meg tudsz nevettetni, Pepi… + +Pólika gondolta, hogy kimegy innen, ki a kertbe, vagy valahova a +szabadba. + +– De hát akkor minek küldöm én az ételemet a kocsmába!… Csak az a sok +pakolás! Pepi!… Hátsz akkor nincs rá szükség, hogy elküldjem: jöjjön ide +ebédelni. Pepi, és menjen vissza muzsikálni! Pepi!… + +– Ach! + +– Hát ha igy tud truccolni, ugy is tudhat, Pepi. + +Pepi néni ideges volt, mérges is volt, kékült-zöldült s nem nagyon +mulatott együtt Zsanival. + +– Ach, ne szekirozz már, – mondogatta. + +– És mióta csinálod ezt, Pepi? + +– Mit? + +– Ezt a küldözgetést. + +– Mióta, no. + +– Mindjárt az első naptól, Pepi? Te azt mindjárt ugy kitaláltad, hogy +meg ne éhezzen az a jóféle, Pepi? + +– Ah, dehogy, csak kétszer küldtem még. + +– Csak kétszer?… Ach, Pepi, hogy olyan későn találtad ki. Hiszen akkor +az a szegény ember soká éhezett, hallod. Azt megéheztetted, hallod! +Jihhihi… Milyen étvágya volt már annak, Pepi, mikor mégis rá gondoltál. + +– Csak ne szekirozz már, mert megszököm. + +– De milyen jól berendezkedtek volna már ők az én konyhámra! Ha azt a +tegnapi bélest nem keresem! Jaj, az a béles, az nagyon elárult. Pepi! + +– Na hát elég volt! – kiáltott fel Pepi néni s fölpattant. – Ha még egy +szót szólasz, Isten bizony itt köplek. Milyen nagy dolgot csinál belőle… +De sajnálja azt a kis ételt! + +– Ach, még neki áll feljebb, – vonta össze a szigoru szemöldökét Zsani +néni, – nézd csak. Majd én teszek róla. Hol az a lány! Zsuzsi, Zsuzsi!… +Eredj rögtön a gazdádhoz, mondd meg neki, hogy tiszteltetem, jöjjön ide +ebédre, nagyon szivesen látjuk, de többször nem küldjük az ebédet… +Legyen szerencsénk… + +Pólika csendesen kisurrant az ajtón. + +A szobájába lopózott, félve és megalázva. Nagykendőbe csavarta magát s +kiment a kertbe. + +Enyhe levegő volt. A föld itt-ott már egészen föl volt puhulva +porhanyósra, de az árnyékos helyeken még hódarabok lappangtak s a föld +is kemény volt, fagyos. A fű üdén emelgette vékony szálu hegyeit fölfelé +s itt-ott még csapzott volt a fagyban. + +Apró, uj divatu cugos cipőivel puhán lépkedett a kerti uton. Nagyon le +volt hangolva. Valami mély lankadtság és kedvetlenség lappangott már +régen a lelke mélyén, az most egyszerre feltört és teljesen ködbe +boritotta a lelkét. + +A nagy fák ágai csupaszon meredeztek, a köszmétebokrok közé avult lelkek +csapzottak be. A szépséges napsütésen minden olyan szomoru volt, ami a +régire emlékeztetett. Csak az uj, a jövő reménységétől csillogó fűszálak +voltak szépek és igézetesen gyönyörködtetők. + +– Istenem, de céltalan élet… – mondta magában Pólika. + +Nagy, sötét szemei szomoruan csüggedtek el. Az arca szenvedéssel érezte +az életkedvetlenséget. + +Élni, csak azért, hogy éljen az ember. + +Enni, hogy éljünk; főzni, hogy ehessünk… vetni, kapálni, dolgozni, +tehenet tartani, sertést, tyukot, birkát, termelni buzát, kukoricát, +rozsot, nagy határ földeket bevetni, szántással, aratással, csépléssel, +vevéssel, eladással, cselédekkel, idegenekkel, rokonokkal, férjjel +harcolni, hogy legyen mit főzni: s főzni, hogy legyen mit enni; enni: +élni!… + +Olyan üres és haszontalan körforgásnak látszott előtte… + +Apró bogarak másztak el előtte. Ott ment egyik a másik után a fűszálak +alatt bujva, sietve. Hova sietnek? Honnan késnének el? + +Mennek étel után… Élni akarnak… Mért, hogy ehessenek. Az apró kis +szájukkal beleharapnak a kis fűszálba s végig rágják, kocsányig… +Lenyelik és abból élnek, amit magukba temetnek… S az a fűszál, az miből +él? Honnan szija el azt a darab földet, amiből hosszura és karcsura +neveli a zöld szárnyát és a föld miből van: mit eszik a föld. A föld is +eszik. A föld megeszi az embert, amely megeszi a föld termését, a föld +megeszik mindent, ami fölötte van. Az lassan mind visszakerül a föld +gyomrába s lesz földdé… Hogy lehull a halott madár a földre, hiába +repült olyan magasan… s a felhőből hogy lecsurog az esőben a viz, pedig +hogy fenn volt az ég szinén. És a meteorcsillag darabokban hogy hull +nyáron a földre, augusztusi éjszakákon, hogy hull a földre a csillag… A +föld az eget is megeszi lassan… + +És Balázs ott ül a kocsmában. Egy rongyos és nyomorult kis kocsmában. És +megeszi az ételt, amit Pepi néni küld neki… És megeszi az ő sóhajtásait, +amelyeket utána küldöz… És megeszi azt a kis boldogságot, amely ugy +boritotta eddig az életüket, mint a kék ég a földet… az isten szeme +előtt… S az a kék ég talán eltakarja a föld minden csufságát a jóisten +elől… mert ha a jóisten látná ezt a világot olyan csunyának, amilyen, +akkor nem tartaná fenn… Mint ahogy a boldogság szivárványa eddig +eltakarta ő előtte a hitvány, csunya életnek minden csunya hitványságát, +azt, amit most lát… És a jóisten vajon meg fogja-e valaha szüntetni a +világot: ha a föld egészen megeszi a szépséges kék eget… És ő vajon meg +fogja-e szakitani azt a szoros összeköttetést, amelyet egy férfival oly +éretlen és meggondolatlan módon kötött az életre… + +– Ah, istenem, milyen ostobaságokon jár az eszem, – mondta magában és +tovább jártatta az eszét, ezeken az ostobaságokon, amelyek csak akkor +jutnak eszébe az embernek, ha ideje van rá… + +Hát miben különbözünk ezektől a bogaraktól?… Jobbak vagyunk? egymásnak +és a világnak hasznosabbak?… Ugyis a földbe kerülünk… Ugyis megesz a +föld… + +– Az a szemtelen Balázs… Igazán, milyen nagy komiszság tőle, hogy csak +ugy titokban elveszi a Pepi néni főztjét és megeszi és itt szekiroztat +mindnyájunkat Zsani nénivel, hiszen tudhatja, mi van itt, ha az kisül… + +Hát mit akar? Én nem értem, hogy mit akar… – s már elfelejtette Pólika +az egész előbbi mélységes gondjait. Ugy elfujta az egészet a szél a +fejéből, mint egy ködfoszlányt, amely megüli igy tavasszal a mezőnek +egy-egy részét és titokzatosabbá teszi, mint amilyen a valóságban. De +aztán jön a szél, a köd szétoszlik semmivé és Pólika megint frissen, bár +bánatosan viritott egész virágos kis kedélyével. + +Meg is fázott, ujra föl is ébredt a kiváncsisága, mi történt azóta. +Gyorsan visszafordult a kertből s fölszaladt a ház felé. + +Jókor jött, épen jött Zsuzsi az utcáról. Nagy sarak voltak a csizmájára +ragadva s nehezen lépegetett, nagyokat lábolva a sáros uton. Pólika +bevárta a tornácon s azt gondolta magában, hogy ez is olyan bogár, +amilyenek a fü között mászkálnak. + +– Na mit izennek? – kérdezte fojtva, mikor Zsuzsi a lépcsőre fölkerült. + +– Azt izeni a tekintetes ur, – mondta Zsuzsi jámborul, – hogy nem jöhet +el, mert nincs itt. + +– Micsoda? + +– Nincs itt. + +– Hol? + +– Hát a kocsmába! + +– Nincs a kocsmába? + +– Nincs a. + +– Hát hol van? + +– Hát azt nem lehessen tudni. + +Pólika elrémült. Szinte a szivdobogása is elállt. Balázs nincs a +kocsmába… Hisz akkor itthagyta… Elment… El akar válni… + +De a muzsika ebben a percben fölzendült. Tisztán, jól lehetett hallani a +nagybőgő hangja ugy reszketett, az embernek a gyomra is kéjesen remegett +tőle. + +– Hallod? – intett a lánynak Pólika. + +– Öhö. – mondta Zsuzsi. + +– Hát ott muzsikáltat magának. + +– Aha. + +– Na hát! + +– Hátsz azér ő nincs ott. + +– Hát hol van? + +– Mondom má, hogy azt nem lehessen tudni! + +– Hát mit lehet tudni, te állat! – rivalt rá Pólika, az otthoni hangon. + +– Hát aszongyák a cigányok, hogy tegnapelőtt elment. Csak felült a lúra, +osztán elment. Osztán azóta nem jött vissza, hanem megparancsolta a +cigányoknak, hogy azér csakugy muzsikáljanak, mintha ő itt volna, osztán +azt senkinek se szabad megmondani, hogy ű elment. Oszt a kis Gergőnek +csak arra kell vigyázni, hogy a cigányok mindig csak muzsikáljanak. + +Pólika elkezdett remegni. Minden tagja külön-külön didergett végig, meg +végig. A vére alá s fel buzgott a testében s néha ugy elapadt, szinte +elszédült. + +Hát Balázs elúnta itt magát, a gazember… És elment mulatni, lumpolni +másfelé. Ahol jó koszt van, jó társaság van. Elment asszonyozni és +itthagyta szemfényvesztésnek a bandáját… Aj, a nyomorult, a nyomorult… + +Nem mert bemenni a házba, csak kifordult, vissza a kertbe. + +Most már vége a világnak. Az előbb még csak komor és szintelen volt a +világ, de már ijesztő. Kétségbeesve futkosott, mint a megrémitett kis +madár a kalickában. Oktalanul verdesi magát a kalicka vesszőihez, mig +össze nem töri magát. Kis szive ugy kalapált, vergődött odabenn s ugy +sápadt, elhalt egész testében, alig birt megállani, egy fának +támaszkodni. + +Most érezte meg először, hogy kár volt ezt tennie, amit tett. Most +érezte meg a felelősség súlyát. Eddig játék volt, csak játék az egész, +de most ijesztő lett. + +Most már biztos, hogy vége az életüknek. Balázs megunta, itt hagyta… +Hütelen lett, becstelen… Aljas gazember… Nem, ezek után hiába jön +vissza. Annyira ő nem sülyedhet, hogy visszamenjen hozzá, ha a földön +csúszik is előtte… Inkább a halált, mint ilyen életet, inkább az örök +nyomoruságot a maga erején, mint az örök rabszolgálóságot egy ilyen +embernek az irgalmán. + +Ah, hamar utólérte őt a magyar élet átka… A magyar urak sorsa… Ez a +megátkozott föld, amely csak békétlenséget és boldogtalanságot tud +teremni az urainak… Ez a föld, amely mintha mérges gőzöket párologna ki, +amelytől megvész, aki egyszer rátette a lábát… Az urhatnámságnak, a +gőgös semmittevésnek, a korhely dőzsölésnek a szele fuj ezeken az +alföldi pusztákon, az fütyörész itt az öreg fák ágai között… + +A könyei sürün hullottak, csorogtak s szakadozott gondolataiban átkozta +a földet, ahogy az édes anyjától tanulta… Az édes anyjától, aki szintén +keresztülment ezen a válságon, a korhely uri élet végén és számtalan +éjszakát sirt át, mig gyermekeit betakargatta, hidegtől, bajtól a saját +testével védelmezte… S szidta, kifogyhatatlan sok panasszal és bánattal +szidta a magyar földet. Ezeket az átokverte birtokokat, amelyek nem +birták eltartani az uraikat, hanem megeszik: ah, megeszik az uraikat, +mert a föld mindent megemészt, magába ránt… Ez a kutya föld, amelyre aki +ráteszi a lábát azt hiszi, biztos helyen áll, pedig ingoványabb a +mocsárnál, lelketlenebbül elnyel mindent, mint a futó viz… Az ember azt +hinné, hogy ezek a száz holdak, ezek a gyönyörű tágas mezők, ezek uri +létben tudják tartani az embert. S az ember elveszti a fejét, ha +végignéz rajtuk… Ezek a nyomorult földek, ezer esztendő óta tartják el a +magyar urakat minden családostól, gyerekestől, minden magvastól és most +egyszerre megmakrancosodtak s egyszerre levetik a hátukról a régi +gazdákat, akik azt hitték, örökre itt ülnek a nyakán… + +Pólika sirt, sirt. + +Aztán tovább szidta az életet… + +Most már mehet vissza az apjához, aki szintén ennek a földnek a +nyomorékja… Azt is levetette a hátáról a birtok, ugy, hogy lepottyant a +sárba, csak ugy elterült a pocsolyában… + +Összébb huzta magán a kendőt. + +Ah, istenem, hogy neki ilyen fiatalon kellett megérni azt, amit az anyja +legalább akkor ért el, mikor már a gyermekeit mégis fölnevelte s az +életét végig élvezte… Már mehet ő is vissza az apja mellé, a +vármegyeházra, az iktatóba… Ahonnan másolni való aktákat kapott ki, +mikor még otthon volt… Krajcárokért és kis forintokért görnyedhet az +iróasztal mellett és irhatja a hosszu mondatokat a többi birtokos urak +véginségéről. + +Persze, Balázs ezt még nem próbálta… Ő még nem tudja, mi az. Még ő nincs +megijesztve. Még őt tartogatja a sors egy cifra nagy bukásra… De olyat +is fog bukni, ez a kevély, hencegő fráter, hogy a nyakát is kitöri bele… + +Most aztán nevethetnek rajta, akik ma egy hete még vendégei voltak… A +hires Balázs-napnak hosszu bőjtje lesz… El kell sülyedni a szégyentől. + +Óh, ez a Nyirség… Hogy itt nincs egy boldog asszony, aki boldog +öregséget érhet… Még eddig csak kibirták az öregségig, de most már a +fiatalokon a sor… Hát itt a halál, a nyomoruság, a koldussá levés… az +ijesztő vég… + +Fázott és borzongott, mint az ágon ülő kis madár, aki a tavaszban, mikor +a meleg, boldog napokat várja, megint megérzi a dermesztő téli fagyot… + +Hangos kiáltás hallatszott le hozzá. + +– Pólika! Pólika! + +Összerezzent, összeborzongott, de nem moccant. + +– Póóólikaaa! + +Messzeszállott fölötte a hang. Elrepült a diófa puszta ágai fölött, +távolabb kissé megakadt az aszalóház falán s egy kicsit visszhangzott, +gyorsan ujabb apró kiáltások jöttek utána: + +– Póli, Póli, Pólika! + +Hiába sütött a nap, hideg volt a sugara. De ha a nyári nap rekkenője +volna is, dideregni kellene az ő lelkének. Ugy várta a sors utolsó +csapását, gyáván, tehetetlenül és ártatlanul, mint a vágóhidon a bárány… + +– Ejnye, ez az asszony! Pólika, fiam!… + +S már itt volt mellette maga Zsani néni. + +Pólika megfordult. Letörölte az arcáról a könyeit, lehajtotta a fejét s +a nagykendőjébe hideglelősen belebujva indult meg. + +– Na hát te hol bujdokolsz?… Ah, nem is hallottad ennek a huncut +Balázsnak a csinyjét! + +Pólika lesütötte a fejét. + +– Már tudod? + +Pólika hang nélkül intett s a szeméhez emelte a kis kendőjét. + +– Na, azért mit búsúlsz… Majd visszajön… Azt hiszi, nem tudjuk… Majd +visszajön… Azért hagyta itt a cigányokat, mert vissza akar jönni… Nézd +csak, hogy elpityeredik… Ej, a huncut… + +Pólika egy pillanatra elhagyta a sirást. Elámult, hogy neki eszébe sem +jutott az a lehetőség, hogy csakugyan még vissza is jöhet az a… gaz… em… +ber… + +– Inkább azon mulatok, – mondta Zsani néni vigasztaló kis nevetéssel, +olyan furcsa, sikoltó, vékony kis nevetéssel, – hogy ez a Pepi a +cigányokkal etette meg az én tyukjaimat, meg azt az ő nagyszerü bélesét… + +De Pólika nem tudott nevetni. Egészen kivolt merülve. Fásultan, ijedten +nézett maga elé, a vörös téglatornácon. + + +KISVICÁKNÉ VENDÉGSÉGE. + +Mire már szinte belekábultak a sok találgatásba, mit is csinálhat +Balázs? Hova tünt el? Mit akar?… beállitott a szobába egy öreg zajdás +parasztasszony. + +A kályhában égett a tüz és sárga lángszinek világitották meg a szobát. +Együtt ültek mindnyájan s megbeszélték még egyszer az egész esetet, +mikor a vén parasztasszony csak benyitotta az ajtót. + +– Szerencsés jóestét kivánok, csókolom a kegyes kezeiket… + +– Ninini, – kiáltott fel Pólika, – hiszen ez egy tőlünk való asszony! +Hol jár maga itt, Kisvicákné? + +Szeme-szája elállott a bámulattól. Mindnyájan álmélkodva néztek az öreg +asszonyra, aki nagy fehér batyuval a hátán ott állott az ajtóban, +alázatosan, széles csuka szájával feketén mosolyogva, elhuzott +félrenyakkal. + +– Csak eljöttem, csókolom a kegyes kezeiket, mer ha mán Kállóba mengyek, +hát egy csatára mán a tekintetes asszonykát is fel akartam keresni, – s +közelebb akart jönni, hogy sorra kezet csókoljon. + +– Megálljon, megálljon, – kiáltott ijedten Pepi néni és elébe sietett. – +Be ne hozza a csizmáján a sarat. + +– Lecsutakoltam én azt istállom, – mondta az öreg asszony s nem +hallgatva semmi szóra, mint egy medve, nyomult előre, aztán megfogta a +fiatal asszony kezét, nagyot cuppantott rá és ugy ment sorra az öreg +nagyságáék után. + +– Erre járok én, instállom, mer törvényre mengyek Kállóba a fiam +alkalmára, mert rábéllelték az egy fiamra a legényeket, hogy verjék meg, +hát most már biróhoz kell nekem menni, hogy ha mán megverték, legalább +téritsék vissza a fájdalmát. Jaj, mer mindennek jó lenni, csókolom a +kegyes keziket, csak anyának nem… + +– No hajja, tegye le a zajdát odaki, osztán gyüjjön be, – mondta Zsani +néni, – üjjön le. + +– Igenis istállom, – s kicsoszogott, odakinn letette a batyuját az ajtó +mellé, aztán megint bejött. + +Pólika felállott, idegeskedett, mosolygott, az ő vendége volt az +asszony. + +Pepi néni sietett lámpát gyujtani. Kis, vékony lángu petroleumlámpát. + +A parasztasszony letelepedett a neki félretett faszékre, előrehajlott és +apró vizslató szemeivel körülbámészkodott a szobában. + +– Jaj istenem, teremtőm – mondta, – vótam már eccer errefelé. Jelenleg +húsz esztendeje annak. Még akkor az öreg tekintetes ur is élt. A vót ám +egy igazi krucifikszomos uri ember. Jaj, jaj, nem tudom én, hogy élünk +meg ebbe az egy világba, ha valamit teccene kommendálni az én fiamra, +mert az arcképe ugy fel van duzzadva… Esztendeje szánkáznak azon a +gyereken az irigyei, most osztán megtitillálták az árvát… + +– Hát mi ujság nálunk, otthon, Kisvicákné? – kérdezte Pólika, mert nem +birta kivárni, hogy rátérjen a szó magától. + +– Hát nem tudok semmit, instállom, – mondta az öreg asszony és +megdörzsölte a szemét a fekete ujjaival. + +– Mégis mondjon valamit, ha már itt van. + +– Hát csókolom a kegyes kezeiket, én egyebet nem tudok, de azt a magam +látójával láttam, hogy a gengebornyu elszaladt. + +– Mit! – kiáltott Pólika, mert az ő tarka fajbornyujokat szokta Borcsa +mindig gengebornyunak mondani. – Hogy szaladt el? + +– Hát itatták, osztán elszaladt. + +– Mikor szaladt el? + +– Hát mikor a szakácsné Borcsa elkőtözött a háztul. + +– Micsoda, a Borcsa elköltözött a háztul? + +– Igen, el… + +– Hát hogy ment el? Az istenért. + +– Hát akkor, mikor a cigánylakodalom vót a kastélyba! + +– Miféle cigánylakodalom? + +– Hát ahun az én fijamnak beszakitották a fejét! + +– Jaj, Istenem, itt valami baj van! Jaj Istenem, én nem értek ebből +semmit!… Beszéljen, beszéljen, jaj istenem, hát beszéljen. + +– Sok vón a… – mondta az asszony, – én nem is vótam ott, tekintetes +asszony, mer én azt mondtam, hogy az én fődem az én fődem: abból +kenyerezek. Én a magam kevessét az én öreg szüléimtől örökőtem, hát ugy +védem én azt, mint a méh a maga mézét… hát az urak is csak ugy vannak +avval! Mer ugyi, a tekintetes ur is félti, ami hemehumija van, nem +akarja elpotyázni, hát mi dolog vón a, hogy az egész falut odacsőditse a +szakácsné Borcsa, ha még olyan jó szive van is neki a szegényhez… Mer +baj lesz abbul, hogyha az urak még eccer előkerülnek… + +Pólika meg volt rémülve. Zsani néni, Pepi néni kimeredt szemmel bámultak +az asszonyra, aki titokzatosan nézett maga elé. + +– Hát csak nem tartott az a szemtelen cudar asszony valami lakodalmat az +én házamban! – kiáltott fel Pólika. + +– De bizigen. + +– Jézus Mária, szent József. Hogy? + +– Hát ugy, hogy összehijták az egész falut. Dobszóval hijták +cigánylakodalomra. Osztán el is ment ott mindenki, de csak a rongyossa, +kódussa. Vót aki mondta, hogy nagy bőjtje lesz még ennek, de Borcsa azt +kiabálta, avval legeltette a népeket legjobban, hogy neki az urak +meghagyták, hogy mán kiütött ugyis a fóradalom, hát legalább egy kalákát +tartson addig a népnek, mig a muszkák jönnek. + +– Zsiványság! – sikoltotta Pólika s a kezét tördelte. + +– Hát osztán mi volt? + +– Én nem tudom, csókolom azt a kegyes kezét, mert én nem voltam ám bent +se a házba. Én egy kis baltával ott csibráltam a gallyat, ugy hallottam +a csentemperjöket. Be se tettem a lábam a házba, ugy hoztak utánam egy +darab ódalast, annyi vót az egész, amit én faltam, már akkor gyütt ám a +tekintetes ur! + +– Az ur! + +– Az a! + +– Jaj istenem!… Hát ő otthon van? + +– Otthun a! + +– Hála legyen az istennek. + +– Jaj bizony, puskával kergette ki a népet az udvarbul. + +– Hála legyen az istennek. + +– Hát bizony, vót osztán lakodalom!… Akkor kőtözött el a szakácsné +Borcsa a háztul! + +– Na hát ez borzasztó… Megálmodtam én ezt. + +– Osztán akkor szaladt el a gengebornyu is… Ugy fogták meg a nyirjes +erdőn. + +– Ha az ember a lábát kihuzza hazulról, akkor már vége a világnak. + +– Az én fiamat is akkor készitették ki a becsületbül. De nem is hagyom +annyiba. Törvényre adom üket. A Pálik fiak voltak a legnagyobb +ellenségek, de birónak viszem ezt a szivhasitó fájdalmat! Majd +megmutatom én, ha mind a bugyogósok eszik is meg a vagyonomat! Van két +tehenem, az is a kincstáré mán az én szemembe, csak káplár vagyok én +mellettük… de ezt nem hagyom. Jaj, csak valamit tessen komendálni az én +egy gyermekemre, hogy még eccer meglegyen neki a becsületes arculattya… + +– Jaj istenem, istenem, mikor történt ez?… – kérdezte Pólika s fel s alá +járt a szobában. + +Hárman állottak neki, hogy kivallassák a vénasszonyból az eseményeket. + +Késő éjjel volt, mikorra mindent megtudtak, amit csak lehetett. + +Hát nem volt nagy baj, azért mégis jó az Isten. + +Balázs mindjárt délelőtt hazaért. Épen javában hozzáfogtak a +vendégeskedéshez, a sütéshez-főzéshez, épen le akarták vágni a +gengebornyut, az is azért szaladt el. Még semmi baj sem volt, mikor +Balázs váratlanul lóháton betoppant. + +Zsani néni oda volt a sopánkodástól. Pepi néni csak a kezét tördelte s +egyre azt kérdezgette, hogy a tekintetes ur nem lőtt-e le valakit. Nem +tudni, kit féltett volna jobban, Balázst-e, ha megtette, vagy a szegény +parasztot, aki megkapta a sörétet… + +Késő éjfélen vitték ki a konyhába a Kisvicáknét s ott vackot vetettek +neki reggelig. + +Zsani néni igy szólt Pólikához, mikor aludni ment. + +– Már délelőtt megfogadtam, hogy csak most az egyszer kerüljön vissza az +a fiu, kibékitelek vele, akárhogy is… De most igazán megesküszöm rá, +hogy visszavezetlek hozzá. + +Pólika a néni száraz keblére borult és elsirta magát… Nem sirt ennyit +már réges-régen. Nem sirt ennyi szivből jött könyet még egész életében, +mint ma. + +A tornácon még megállott s elhallgatta a muzsikaszót s ábrándosan +gondolt Balázsra aki olyan hős és vitéz gazda. Aki hazagondolt, aki +utánanézett a gazdaságnak… S ugy szégyelte magát, hogy ő neki ez sem +jutott eszébe… Mit kiván ő Balázstól?… Mért szégyelli ő megalázni magát +az ura előtt, hiszen ez az ember százszor többet ér, ezerszer többet ő +nála, kis semmi, fityfiritty asszonynál. + +Ugy bujt be a hideg ágyba, fázósan, összekuporodva, mint egy kis macska +és kicsinek érezte magát, önérzet nélkülinek. S ugy imádkozott, olyan +tiszta szivből, hogy Balázs mégegyszer jöjjön el érte s a karjába +ölelje… + +Soha, soha többet azt nem, azt nem teszi többet, hogy kieressze azt az ő +jó, hatalmas, okos, bátor, gondos férjeurát, a védőjét és parancsolóját… + +Zsani néni azonban egész éjjel nem tudott aludni. Különben is rossz alvó +volt, de most a végletekig fölizgatta ez a nagy gond, hogy békitse ki a +fiatalokat egymással. + +Balázszsal nem lehet ám olyan egyszerüen bánni. S nem is lehet ugy +csinálni a dolgot, hogy a kis asszonykát megalázza a férje előtt, mert +akkor egy életre szól a házasságnak megromlott viszonya. Eszébe juttatta +magának egész régi házas életét, a sok viszályt és nézeteltérést. Az ő +ura, a hires Karcsi bácsi, az egész világ kedvence volt. Persze neki +könnyü volt jónak, kedvesnek lenni, ha a felesége minden +kellemetlenséget magára vett a világgal szemben. Persze őt gyülölték s +lenézték, pedig nála nélkül a kedves Karcsi bácsi egy-kettőre +koldusbotra jutott volna. Mennyi munkába és harcba került, hogy dobra +nem jutottak. Mikor a nagy kezességi pörük volt, mikor egész sereg +barátjuk miatt, akiknek Karcsi bácsi aláirt, megrohanták a mások +hitelezői, akkor persze nagy dolog volt és ellenszenves dolog, hogy ő +nem nyult egyszerüen a zsebébe és nem fizette ki a pénzeket, amiket +mások költöttek el, hanem a nyakába vette a világot és ő rendezte az +adósságokat. Ő alkudozott s ő firtatta ki, hogy Major Péternek meg +Horváth Simonnak hol van még valami vagyona… Vigyék el azt és ne az övét +az adósságába… Egész fiskális lett belőle. Karcsi bácsi csak ült itthon +és pipázott és kétségbe volt esve, hogy elviszik a párnát is a feje +alól, de tenni nem tett semmit. + +Balázs mégis okosabb embernek látszik. Nem. Balázs megérdemli, hogy az +apró szeszélyeit teljesitsék, nem veszedelmesek azok. Bezzeg Karcsi +bácsinak eszébe sem jutott volna, ha ő van ebben a helyzetben, hogy +utána nézzen a gazdaságának. Karcsi bácsi három hétig képes lett volna +inni a zsidó rossz borát és kenyeren, szalonnán tengődni, ha kimondta… +De ő szökött volna haza, körülnézni a ház körül… Pólika… Pólika bizony +gyönge kis teremtés… Hogy el tud sütkérezni itt napok hosszat álmokban +és játékben… Itt a férfinak kell a pártjára kelni… + +Zsani néni elgondolta, hogy reggel ő maga kocsiba teszi az asszonykát s +maga viszi haza… + +Végig gondolta, mit tesz, mit csinál… + +– Hopp! Megvan! + +Szinte fölkiáltott örömében. + +Hát hiszen ez lesz a legjobb! Ugy tesznek, mintha ők is titokban körül +akarnának nézni a ház körül. Mi történik, mi van ott. Nem lopnak-e, nem +gazdálkodnak-e a maguk kezére? + +És ha találkoznak: meg van magyarázva a dolog. Zsani néni kuncogott és +nevetett magában az ágyban, milyen nagy szemeket fog vágni, ha meglátja +Balázst. + +– Hát te is itt vagy, Balázs? – mondja majd neki csodálkozva. – No és mi +azt hittük, hogy te ott muzsikáltatod magadat, Balázs! + +És arra kisül, hogy Balázs is a gazdagondok miatt van itthon és megindul +a beszélgetés és megtörténik a kibékülés… + +Olyan jó az efféléket kigondolni. Zsani néninek sok hajdani diplomáciai +sikere jutott eszébe és édesdeden elaludt. + +Reggel mikor fölébredt, nagyon frissen kelt föl. + +Hamar öltözött, ment, felköltött mindenkit a házban s épen szerfölött +csodulkozott, hogy Kisvicákné már eltünt a házból s épen ki akarta adni +a parancsot, hogy fogjanak, mikor a tornácról kinéz az utcára s a másik +pillanatban meghökkenve huzódik kissza. + +Lassu léptetéssel, sárosan, csatakosan lovagol el a ház előtt Balázs. + +– No püff neki, – mondta magában – most már kutba esett a szép terv. + +Balázs be sem nézett hozzájuk, bizonyosan azt hitte, még alusznak a kora +reggelen. Elléptetett. Olyan vidáman ült a lovon, mint akivel semmi sem +történt. + +Zsani néni kedvetlenül komoron nézett maga elé. + +Mikor olyan jól ki volt már főzve a terv… + +Nemsokára fölcsattant a muzsikaszó a kocsma felől. Balázs fölverte a +cigányokat s mindjárt muzsikáltatott. + +Zsani néni idegesen kezdett le s föl szaladgálni a szobákban. Hol vesz +most hirtelen egy uj ötletet. Az ajkait rágta s a szemöldökét szigorura +huzta. Csak nem mennek utána a kocsmába. Már igazán nincs más hátra, +csak ha ez az asszony megszöktetteti magát az urával! Ahogy Balázs +kivánta. + +– Megvan! – kiáltott fel vidáman erre a gondolatra, – Hát isz az nem +lehetetlenség! Pólika! Pólika!… Készülj csak, ma estére otthon fogsz +hálni. + +Pólika frissen mosott arccal, bámulva nézett az öreg néni arcába, amely +olyan sárga volt, mint a pergament és gyürött az éjszakai gondtól, de +élénk volt a szeme csillogása s valami huncut mosolygás volt a szép öreg +szája sarkában. S minden pillanatban megremegtette egy kis mosolygás az +arcát. + + +A MULTAKNAK LEVENDULÁS ILLATJA VAGYON. + +De az egész nap vigan telt el. Zsani néni senkinek sem szólott a +tervéről, de azzal nagyon meg volt elégedve s ez olyan jó kedvre +hangolta, hogy madarat tudott volna fogni. + +Pólika, aki nagyon ideges volt, elbájolva vette észre az öreg néni +kedvességét. + +Csak Pepi néni brummogott, mert nem tudta, mi van készülőben. + +Ebéd után Zsani néni papirt keresett elő. Már régen nem irt senki a +házban. A tintás üveg ki volt száradva. Egy kis meleg vizzel eresztette +föl a kemény salakot, amely az üveg fenekén volt. + +– Te hogy szoktad csinálni a tintát, Pólika? + +– Én boltban veszem – mondta Pólika. – Ha a városba bemegyek, mindig +veszek egy kis üveggel. + +– Ah, könnyelmü pazarló népek. Ezek a mai fiatalok nem tudnak élni. +Bezzeg, minket megtanitott a mi kedves anyánk arra is, hogy kell tintát +csinálni… Gummi, galles, gálickű… ez az egész… + +S mig a tintát egy kis vesszővel fölkavarta, elmagyarázta, mekkora +flaskó tintákat csináltak ők odahaza, mert az ő édesapja vármegyei +főjegyző volt s ők csinálták a tintát az egész megye számára. + +Végre készen volt a fekete lé. + +– Ne most irjál… + +Pólika csodálkozva ült le az asztalhoz. Ketten voltak együtt a szobában. + +– Mit irjak? + +– Csak irjad, amit diktálok. + +Pólika megpiszkálta a toll hegyét s iráshoz ült. + +„Gyere értem, Balázs gyere értem. Szöktess meg a néniktől, mert oda +vagy’k…“ + +Pólika csodálkozva nézett fel a nénire. De ez sürgetve rászólt: + +– No csak irjad, irjad. + +– De hát én nem értem… + +– Csak te ne beszélj, hanem irjad… + +S tovább diktált. + +„… Ma éjszaka készen leszek. Állj meg a szánnal a templom előtt. Azután +gyere be a keritésen át az udvarba. Majd én vigyázok és az ablakon át +kiszököm…“ + +Pólika már kacagott, minden szót kuncogva irt le. + +A néni az orrára tette az ujját. + +– Megállj, még valamit. + +Végigment a szobán az ablakig, meg visszajött. + +– Még valami jót kellene irni. Aminek örüljön… + +Jó ideig gondolkoztak a meleg szobában. Az óra hangosan pengette a +perceket. A másik szobából behallatszott, ahogy Pepi néni fujta a kását. +Aludt s pöfögve a száján keresztül lélegzett és ugy feküdt ott kis öreg +testével a régi félvállu szép kanapén, mint egy öreg, kiszolgált macska. +Neki lesz csak öröme, ha sikerül a dolog… pedig szegényke, erről sem tud +semmit, csak mikor már régen kész lesz a csel… + +– Megvan! – kiáltott fel Zsani néni s összecsapta a kezét, ugy nevetett: +ird oda azt, hogy: + +„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“ + +De már ekkor Pólika odairta, hogy: + +„Olyan jó vóna már otthon lenni“ s csak azután biggyesztette oda a néni +tanácsa szerint ezt is piciri kis betükkel, alig olvashatóan. + +A néni megnézte az irást. + +– Na hát, most már gondoskodj, hogy ez odakerüljön annak a te +Balázsodnak a markába. + +Pólika összehajtogatta szépen a levelet s kinyomogatta belőle a maga +szép kis levélformáját, aztán nem sokat kérdezgetett tanács után, hanem +kiment. + +Zsuzsit keritette elő. + +– Zsuzsi. + +– Tessen, tekintetes asszony. + +– Ügyes lány vagy te, Zsuzsi?… El tudnál csempészni egy levélkét a +tekintetes urnak? + +– Csak ide kell bizni! + +– De megállj csak! Azt ugy kell ám, hogy a tekintetes ur téged ne is +lásson… – mondta Pólika, mert megijedt, hogy Zsuzsi el talál fecsegni +valamit a tegnapi dolgokból. Azt tudta, hogy a cigányok nem beszélnek +arról, hogy már tegnap is ott járt a Zsuzsi, mert azok nem fognak +dicsekedni az ingyen ebédekkel. + +Kisült aztán, hogy ha csak postás kell, az is akad. Nem olyan lány a +Zsuzsi, hogy legényt ne csipett volna már magának… + +Csakugyan meg is járta a posta estig a kocsmát. + +Balázs egy sort küldött vissza: + +– Megyek, cicám! + +Pólika sustorogva szaladt Zsani nénihez a kurta kis sorral. + +Az öreg néni s a fiatal asszonyka aztán közös titkot őriztek egész este. +Mind a ketten szórakozottak voltak. Pólika minden percben irult, pirult, +nevetett. + +A ház tele volt levendula illattal. Öreg almáriumokat nyitogattak, régi +nagy ruhás szekrényeket bontogattak. A néni bizalmasává vette Pólikát s +a Mina néni nagy örömére és a Pepi néni nagy csodálkozására minden régi +kincsét kitárta. + +Régi nemes selymekben és ruhákban válogatott. Öreg, sárgult, finom +csipkék kerültek elő, régi menyasszonyi diszek, fiatal asszonyok ősi +csipkés fejkötői. Mintha a régi mult mozdult volna meg egy percre. + +Milyen jó, milyen kedves ilyen csodakincsekben vájkálni. Pólika el volt +ámulva és el volt andalodva. A nénik boldogan élték vissza magukat a +fiatalkorukba s minden tárgyról egész történeteket tudtak mesélni… + +– Ez viselte kedves anyám a Sárujhelyi grófoknál. Az egész megyéből csak +ő volt hivatalos. Nagy dolog volt az. Ezrekbe került az a mulatság. A +pince be volt rendezve télen áfrikai növényekkel. Virágos oleanderek és +citronfák voltak ott, csak ugy kézzel szedték róla a citront. De az +egész megyéből csak anyám volt az egy, aki hivatalos volt az asszonyok +közül. S az öreg báróné, akkor még az is szép fiatal asszony, +druszájának hivta az anyámat s azt mondta neki: kár önnek édes Lenkám +itt lenni. Mert boldog emlékü kedves anyám ugy a német, mint a magyar +nyelvet folyékonyan és uriasan beszélte, azt mondta neki a báróné: Önnek +csillagkeresztes hölgynek kellene lenni!… Ugy bizony, erre a mulatságra +sem Bodonyból, sem a vidékről más nem volt hivatalos és mégis erre a +mulatságra a bodonyi, meg a többi falukból az uri nők mind parasztruhába +öltözve mentek el, csak hogy a kapu mellől leshessék a mulatságot… + +Pólika elmélázva hallgatta a régi események különös, idegen illatu +emlékeit. + +– Mennyi ékszer, mennyi kincs! – kiáltott fel, mikor a néni az ékszeres +ládikát kinyitotta s az alkonyati fényben kiteregette az asztalra a régi +szép ékszereket. + +Ó, az én boldog emlékü kedves anyámnak sok ékszere volt, sokkal több, +mint amit itt látsz. De azért, mikor a kállói bálra bement, egyszer +megtette azt a tréfát, hogy az összes rokonaitól, minden arany és ezüst +ékszereiket kölcsön vette és a lárvás bálra ugy ment el. A két +Majtisy-lány voltak a leányai, mert az ő lányai akkor még igen kicsinyek +voltak, hát az árva Majtisy-lányokat ő adta férjhez. Tudod, azon a bálon +jelen volt a bécsi Hirsch és megbirálta az anyámon levő ékszereket és +azt mondta boldog emlékü kedves anyámnak: Az önön levő ékszerek +meghaladják a negyvenezer forintot. És kérdezte kedves anyámat, hogy mer +annyi ékszert viselni? Amire kedves anyám azt válaszolta, hogy jöjjön +csak Hirsch ur közelebb, nézze meg a maga szemével, hogy ez az ékszer +mind föl van varrva a ruhámra. És mivel én nem táncolok egyet sem, el +nem veszhet egy sem. + +Zsani néni visszasüppedt magába s könyes szemmel babrálta remegő +ujjaival a szép emlékeket. + +– Mért nem táncolt a nagyanya? – kérdezte Pólika s egész lelkét +eltöltötte a szines multnak illatos emléke. + +– Ah, az egy nagy fogadás volt, – mondta a néni. + +– Hát összevesztek az atyussal, – szólt bele Mina néni. + +– Ah, tudod is te, már minden pletykát szellőztetnek! – mondta Pepi néni +idegesen a kötése mellől. + +Pólika meghalt volna a kiváncsiságtól, ha el nem mondják a dolgot. + +– Már Póli elég nagy, megtudhatja, – mondta Zsani néni, aki a család +feje volt s a multak emlékeit is ugy adta át, mint az örökséget az +unokákra. – Az a nagy dolog, fiam, – kezdte suttogó hangon. – Boldog +emlékü kedves anyámnak sok irigye volt, a szépnek az egész világ irigye +szokott lenni… Boldog emlékü szüleim házában 700–800 ember megfordult +évente, mert kedves atyám a vármegye leghiresebb ügyvédje volt, még +Szatmárból, Beregből, Biharból is jöttek négylovas kocsival az ő +tanácsát kikérni és ha kedves atyám valamit mondott, azt mindjárt +itéletnek is tartották és megnyugodtak benne. Bodonyban akkor is, mint +most, olyan sár volt mindig, hogy ha az egész Nyirségben nem is volt viz +a homokon, de itt mindig ki volt téve a falu végén a tábla, hogy: az +utak járhatatlan rosszak. És boldog emlékü kedves atyám négy ökröt +szokott kinn tartani a Csergető tanyán, hogy azokat a hintókat, akik +hozzánk jöttek, azok bevontassák… Volt is kedves anyámnak olyan +háztartása, hogy a konyhájára még a harmadik vármegyében is azt mondták, +hogy: az ám zsiros konyha! Libája 1200–1500 megvolt a gunárokkal együtt +és a gunárok csörgővel vezették haza a mezőről a nagy libanyájat. +Tinóbinó marhából annyi volt, hogy ha ezer bankó forint árát eladtak, +meg se kottyant… + +Pólika visszafojtotta a lélegzetét, ugy figyelt. A régi dicsőségnek, +gazdagságnak az érzésével volt megtöltve a lelke. + +– De mit ért, ha kedves anyámnak a szépsége miatt annyi irigye volt, +mint a fű a réten. A legelső irigye volt a tulajdon sógora, kedves +atyámnak a testvéröcscse, a gazember, aki náluk lakott és gazdálkodott a +birtokon, mert kedves atyámnak a sok ügyvédi munkája miatt nem volt +ideje arra is, erre is. És a Józsep bátyánk egyszer egy setét este +egyedül csak hazajött a csépléskor és bement a házba, ahol boldogemlékü +kedves anyám volt. + +Kérdi kedves anyám: Te mért jöttél haza, Józsep? + +– Azért, hogy neked valamit mondjak, – mondta Józsep bátyánk. – Gyere +csak be a kis szobába. + +Azt mondta kedves anyám: + +– Miért menjek én a kis szobába. Mondd meg nekem itt. + +Azt mondja Józsep bátyánk: + +– Nem bánom megmondom neked itt. Azt mondom neked, Lenka, hogy nem +érdemel téged az a te urad. Vén ember te hozzád az urad. Én fiatal ember +vagyok, én érdemellek téged. + +Jaj, boldog emlékü kedves anyám meg volt rémülve. Csak megkapaszkodott +az asztalba és rákiáltott: + +– Ne beszélj ilyeneket, te orcátlan. + +De Józsep bátyánk nem hagyta. + +Közel ment hozzá és azt akarta, hogy legyen a szeretője… + +Az öreg néninek kiszáradt a torka a belső izgatottságtól. Mindnyájan +lihegő szemmel néztek össze és reszkettek a borzasztó eseménytől. + +– Akkor, hogy Józsep bátyánk csak erőszakoskodott és nem hagyott békét, +ahogy boldog emlékü kedves anyám kivánta, hát kedves anyám szétnézett és +ott volt a tüzfogó, mert igen szép vörösréz tüzfogójuk volt és azt +télen-nyáron benn tartották a kandalló mellett, disznek. És felkapta +kedves anyám a tüzfogót és fölemelte Józsep bátyánkra. + +– Igen, – mondta Mina néni, akinek mintha egy csapásra elmult volna a +süketsége s minden szót megértett. – E miatt volt a mi kedves anyánk egy +préda asszony. Mert a tüzfogót emelte rá a Józsep sógorára. + +– E miatt, – mondta Zsani néni s az arca élén piros foltok gyujtak ki. + +– E miatt, – állott fel Pepi néni is és idegesen mondta, – mert azt +elmondta Józsep, hogy ráfogta Lenka a vaslapátot. De azt nem, hogy mért. +Csak fujta aztán, hogy préda és mondták eleget kedves atyánknak, hogy +hiába keres ő akármennyi pénzt, Lenkát nem győzi meg az isten se. + +– Pedig kedves anyám épen olyan volt, mint én, épen ugy ki tudott jönni +mindennel, mint én, – mondta Zsani néni. + +– Keresztszeghyné volt az irigye, mert nem volt hivatalos a Sárujhelyi +grófékhoz és a legjobb barátnéja volt kedves anyámnak, – kiáltotta +fuldokolva Mina néni. + +Pólika mintha egy résen belátott volna az elmult világba. Tisztelettel +és csodálattal érezte összetöpörödni magát kicsinyre, semmivé… Valahogy +leigázta és agyonnyomta az az érzés, hogy azok a tiszteletreméltó, azok +az istennel egyforma megbecsülést és félelmet élvező ősök épen olyan +gyarló teremtések voltak, épen ugy sirtak, nevettek, ettek és szerettek, +mint ők… + +Elandalodva hallgatta a besötétedő estében a homályos régi nagy szobában +azokat a kis történeteket, amelyek valaha itt lezajlottak. Még ezek a +butorok itt a tanuk, ezek a falak, ezek a tárgyak mind, mind. Ezek a +csipkék és ezek az ékszerek, istenem, micsoda régi örömöknek, +hiuságoknak, irigységeknek, pletykáknak, fájdalmaknak, rémületeknek a +tanuságai… + +A szoba lassan bealkonyodott, csak a tüz világitott szerte s ott ült az +ő virágzó ifjuságában a zörgő, szelet termő, száraz öregek között… + +– Bizony igy volt az régen, – mondta Zsani néni. + +– Jaj de szép volt, – sóhajtotta Pólika, mintha mesét hallgatott volna. + +– Azért mondtam el ezeket, hogy emlékezz rá… És válassz ezekből, kicsi +lányom, válassz a nagyanyád smukkjaiból, hogy legyen valami, amiről +emlékezz mindig a boldogtalan mártirra, aki öt lányt nevelt föl, de +egyiknek sem érte meg annyi boldogságát, amennyit te kapsz magad +Balázstól… + +Köny volt az öreg nénik szemében. Félrefordultak, törülgették a +szemüket, az orrukat s Pólika elszégyelte magát, hogy semmis kis bajával +ide menekült ezekhez az öregekhez, akik egész életükben nagy bajokhoz +voltak edzve… Karcsi bácsit még ő is ismerte… De a Mina néni férjének +még titokzatos sötét hirét is csak ugy, hogy mindig valami Rinaldó +Rinaldini-féle borzalom reszketett a neve mögött, amelyet a néni maga is +letett s nem viselt, soha ki nem mondott… A Pepi néni két férjének is +csak elvétve, kusza hireit hallotta egyszer-egyszer… + +Sorra megcsókolta a kezüket s nem kérdezett semmit. Összeborult +mindenikkel és sirtak egy sort. + +Egy kis medájt vett föl az ékszerek közül egy kis vékony arany láncon, a +legkisebb s legszerényebb ékszert a sok közül s a nyakába akasztotta. + +A vacsorához hallgatagon ültek. + +Kilenc óra előtt Pólikának be kellett menni a szobájába. Minden világot +eloltottak a házban. + +Nemsokára gyanus nesz volt a haz körül… Kocogtattak a Pólika ablakán… + +Pólika kinyitotta az ablakát. S felöltözve, téli bundában kilépett +rajta. Az ura karjába. + + +TAVASZI ÉJSZAKA ZSENDÜL. + +A nappali olvadás mind felfagyott az éjszakában. A szán nagyokat farolt +a csendes lejtőkön, a sima jég vékony tarja be-beszakadt alatta s a viz +szétloccsont. Csipős szél csapott szembe s kimarta az arcuk élét, az +ajkukat s könyessé tette a szemüket. + +Vagy tán nem is a szél. + +Mert ők ugyan most nem törődtek se széllel, se uttal, se a csillagokkal, +se a lágy fényü holdvilággal. Nem törődtek a távoli hómezőkkel, +amelyeknek szironyosan csillogott a szine, sem a feketén kanyargó uttal, +amely, mint óriás kigyó, kanyargott előttük, mint hüséges kutya szaladt +előre a távoli boldog otthonuk felé. + +Összebujtak nagy téli bundáikban, egymáshoz bujtak s át-átlestek egymás +arcába, mig a lovak csöngői egyformán zengettek s a kocsisuk, a fiatal +Gergő, deres gubában ült előttük. + +Egy merészebb kanyarodónál Balázs hirtelen átkarolta Pólikát, mintha +féltené… Bár előre elhatározta, hogy nem fogja megölelni… De megölelte, +Pólika, mintha idegen érintette volna, megrándult s a Balázs keze +meggyengült a derekán. + +De ott hagyta a karját. Megfogta a szán lécét s közelebb huzódva a +párjához, játszatta magában a fantáziát, hogy idegen asszonyt visz, +idegent rabol… Izgatta, uj kéjt adott neki, hogy a feleségét szökteti. +De nem akart elfelejtkezni csalafinta terveiről, kemény, asszonyszoktató +próbájáról. + +Pólika soha sem tapasztalta az urát ilyen gyöngédnek. Mindig kemény +marku volt, erőszakos, szilaj, most ugy meghuzódott mellette, mint egy +jó diák. Ugy megült a szoknyája mellett, mint egy ábrándos kis szerelmes +a nagy éjszakában. + +Olyan boldog volt, olyan jól érezte magát. Ugy vágyott mindig a +gyöngédségnek erre a mézére s most ugy elájult a szive attól az +érzéstől, hogy az urát e titkos csellel egészen megjuhászitotta, magához +kötötte. + +Mikor Balázs a legközelebbi kaptatónál megint derékon fogta erős +kezével, nem huzódott el, egy moccanásnyira beleilleszkedett az +ölelésbe, amitől Balázs ugy megháborodott, hogy kegyetlen tüzzel +szoritotta át. + +– Nem esek le, – mondta Pólika affektáló drága kis hangján. + +Balázs még jobban megszoritotta, aztán eleresztette. Fölvetette a fejét +s tele tüdővel szivta a kemény, tűkkel bélelt szelet. + +Pólika rálesett hosszu, sötét pillái alól. Ugy szerette ezt a marcona +embert. Soha még ilyen lágynak és gyöngédnek nem érezte. + +A szán szaladt le az uton, a lovak patája csattogott, gőzük felszállott +a hideg éjszakában s a Balázs keze elhagyta, meg ujra kezdte a játékot. +Ugy izgatta magát, olyan szelid és vérforraló idegjátékával. Mert csak +ez a valódi kéj, a kéj szinét borzolni, a feleség nagy prémbundájának +prémjébe tenni a borostás arcot, a vastag köpönyegen át érezni meg az +izzó kis testet, az ujjakat belopni a kar alá, a puha, meleg, dárga +mellecskék alá, csinyján lopni a szabadot… + +Lassu trappolásban gyors órák tüntek el s a csillagok mintha erősebben +haladtak volna a maguk araszos utján, mint ők a végtelen sikon, ahol +egyik falut a másik után szalasztották el maguk előtt. A néma falukat, +ahol apró házakban emberek aludtak, mintha halott világon száguldanának +keresztül, egyedül ők ketten élők az egész teremtésben. + +Ugy elernyedt a testük, ugy összeroskadtak végül, ugy összeborultak. +Bundákon keresztül és a téli hidegen át és a csönd izgalmában érezték +talán először egynek testüknek lihegő boldog mámorát. + +– Nem esek ki, – suttogta Pólika s odaejtette kis prémsapkás fejét az +ura széles mellére s odaadta magát, ott maradt a férfi ölén. + +Balázs nézte, mohón nézte a felesége arcát. A hófehér bőrön meglátta a +kis szeplőket az orr körül, a kilüktető nagy cimpákat s a +fölcserepesedett izzó érzéki ajkakat. A nagy fekete szemek le voltak +hunyva, vagy talán ébren zárultak be, hogy annál rejtelmesebbek legyenek +a hosszu, csodálatosan szép pillák alatt s a drága kis nő forró, kerek +arca ott párázta egy araszra, egy hüvelykre, egy pihényire az ő vágyó, +forró ajkait. Mig rátapadt csókkal, forró, kemény, tüzes csókkal… S +megette, mintha éhes farkas kap eleven csontot… + +Ah, alig vették észre, hogy már itthon vannak. + +Távolról már meglátták a faluvégi ákácost. A homokszakadékos uton +felballagtak a kifáradt lovak az utcára. S végig kocogtak csendesen az +ismert kis parasztházak előtt. + +Pólika egészen kijózanodott. + +Eszébe jutott a Kisvicákné beszédje. S rettegett, hogy fogja találni a +házukat, a kastélyt. + +A kastélyt, amelyre olyan büszke volt. A dupla tetejével, nagy, havas, +kőoszlopos kapujával. A tágas, nagy udvarral az öreg, csapzott, mohos +fenyőfákkal. + +Felegyenesedett, sóhajtott. Nem mert szólani, kedvetlen volt és +elbusult. + +Átkozódó pillantással nézett a rongyos, náddal, szalmával fedett kis +parasztházakra s gyülölködő, ellenséges pillantással nézte végig +valamennyit. Bizony nem sajnálta volna, ha a föld nyeli el őket, a büdös +parasztjaikkal együtt, akik ugy megbujtak bent, mint a pondrók a +gyümölcsben. + +Végre itt volt a kastély. + +Már annak is megörült, hogy meglátta. Hogy teljes épségben feketéllett +ott előttük, szemközt a holdfénnyel. Hiszen minden rosszra el volt +készülve s legnagyobb izgalma volt, hogy még csak nem is +kérdezősködhetett róla. + +A kapu nyitva volt. Behajtottak. + +Gergő nagyokat kurjongatott, ahogy befelé mentek, a lovakra. + +– Hő Csillag, hé, a kutyák egyenek meg, má megbolondultatok! No, hiszen +kiteleltetek! Ni, hogy vész a cudar, megájj csak… – s más effélét. + +A nagy patáliára egyszerre csak megvilágosodnak az ablakok. Nyilik az +ajtó s felzendül a muzsikaszó! + +Pólika el van ámulva. A szeme kerekre nyilik s nyüglődő, csodálkozó, +szemrehányó, gyanakodó hangon mondja: + +– Nooo, mi történik itt… + +Leszáll a szánról s feltipeg kissé elzsibbadt lábain a tornácra. + +Hát ki áll előtte vidáman és mosolyogva és szineskedő arccal! + +Borcsa, a szakácsné. + +– Maga mit keres itt!? – kiált rá Pólika. + +– Én, kezit csókolom? – mondja Borcsa elámulva. – Hát iszen várom a +tekintetes asszonyt. Jaj, kezit csókolom, csakhogy már valahára meg +tetszett jönni. + +Pólika azt hiszi, valami álomországban jár. Magát is meglepi a hangja, +mikor nyersen rákiált az öreg asszonyra. + +– Hát a cigány-lakodalom! + +Borcsa értetlenül bámul rá. + +– Aa, tekintetes asszony, miféle cigánylakodalom?! + +– Hát engem megcsaltak! – kiáltotta Pólika s körülnézett. + +Balázs ott állott a cigányok előtt és kivágta a karját, ugy kacagott, + +– Há, – kiáltotta – aranyat ér az a Kisvicákné! Holnap megkapja a +süldőt! + +Pólika leforrázva érzi a megcsalattatását. Valami nagy indulat hullámai +kezdenek felgyürüzni a lelkében. A szeme villámokat ereget s a feje +szinte szédül. + +Balázs azonban elébe lép. + +– No, szivecském… Hát bánt maga még engem?… + +Pólika hallgat. + +– Hát megérdemlem én, hogy bántson?… Hát illetlen vagyok én?… Hogy én +hazacsaltam az én kis házi sárkányomat, hogy még egyszer megkérdezzem +tőle, hogy… dalolsz-é velem egyet, Pólika? + +Pólika összehuzza a szemét s lefelé forgatja. + +– Csak egyet! + +Pólika felszegi a fejét. + +– Csak egyetlenegyet, Pólika! + +Pólika mereven áll, mint egy jégszobor és mélyeket lélekzik. + +– Pólika… csak egy picikét… csak egy ujjomnyit. Csak egy hangot, az +anyád… piros viganó… ját… + +A foga közül szürődött ki a hang s közben egy olyat orditott, hogy +szinte megcsattant bele a torka… de aztán megint csak visszafogta magát. + +Pólika meg sem moccant. Meg volt dermedve. Lihegve, fujva, csaknem +nyögve lélekzett. + +Balázs térdre vetette magát s átölelte a térdeit. + +– Pólikám, szentem, ne veszits meg, ne veszits el, mert emberhalál lesz +belőle, az istenit, valahol egy asszony van… + +Pólika még ridegebb lett. + +– Hej, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! – ugrott fel Balázs, – hogy +nincs anyád… Ha volna, az megértette volna veled, hogy… mit tegyél… Ott +szakadjon rá a ház arra a három vén boszorkányra… + +Pólika felsikoltott. + +– Hogy még erre se tanitottak meg… + +Pólikának minden vére a fejébe szaladt, aztán a szivére szállott s +megértette, hogy mi a nénék vágya: a türelem, az álságos türelem, amely +a mérget is lenyeli, hogy használjon vele… + +S imbolyogva, szédülő fejjel emelte fel a karját és könnybe szakadó +hangon kezdte: + + – Az életem gyászban… + +Nem birta tovább, kitört rajta a sirásdühe. + +Balázs azonban ölbe kapta. Fel a karjára és magához szoritotta és az +ölébe vette, mint egy gyereket, két karra és azt orditotta a +cigányoknak: + +– Kuss innen, az anyátok… Coki cigány!… Majd még kifizetlek… De az én +házamba többet nem teszi cigány a lábát! Itt nem muzsikálnak, mig én +élek!… Megélünk mi muzsikaszó nélkül! Ugy-e, kicsim!? + +S Pólika kapta, körülölelte az ura nyakát s ugy megszoritotta, majd +belefojtotta a lelket. + +Kint az enyhe tavaszi éjszaka uj élet reményétől illatozott. + + + + +A LECKE. + + +I. + +Az ég ólomszürke volt, de a tavaszi szél melegét már érezte az öreg +paraszt. + +Nem is birt a házban megmaradni. Untalan kinn tett-vett, a régi +szerszámokkal babrált, ásót kalapált, gereblyének uj fogat csinált s a +kamarában minden mezei szerszámot ujra előpiszkált, sorra nézett, sorra +fogdosott. + +A kertben már csak az árnyékos oldalakon volt hó, az avar fű mint a +bárány bundája bujt ki a jeges, havas szirony alól. Elől szép porhanyó, +száraz darabok voltak. A téli fagy széttörte a keményre taposott utakat. + +A vén görbe ember sóhajtva nézte a szerszámokat s nagyokat bólogatott, +nagyokat nyögött hozzá. A tél megszürte nagyon. Már azt hitte, nem éri +meg a tavaszt. Sokat köhögött, sokat mérgelődött. Életében sose ismerte +a betegséget, s most egy roskadt, meggörbült öreget látott magában. + +Nagyon, nagyon el volt keseredve. + +Belenyomta az ásót a földbe. Próbálta az erejét. Két-három nyomot ásott, +akkor rájött a köhögés. Majd megfúlt + +A fia épen kijött a susztermühelyből, ami az udvar aljában, a kapu +mellett a fabódéban volt s meghallotta az apja kinos köhögését. + +– Ugyan, hagyja mán. Nem való az magának. + +– Hát ki ássa fel? + +– Majd felássa egy napszámos. + +– Napszámos!… + +Az öreg hitetlenül, megrémülve, véres szemmel nézett fel a fiára, nem +kisebb indulattal, mintha a fejszét emelt volna az ő kopasz, görcsös +fejére. + +– Napszámos!… Ezt a kis kertet!… Vón istenetek, még erre is napszámost +híjni! Mikor három korona egy napszám! + +– Hát az én napszámom nem több, – csapta rá a fiatal, satnya suszter. – +Itt a sok talpalás, ha minden éccaka éjfélig dolgozok, akkor se végzem +el. + +– Mer lusta vagy. + +– Eh, nem ért maga ahhoz. + +– Mer _igy_ döfködöd a tűt, igy ni, mint a tót az orrát. Ahelyett, hogy +_igy_ csinyálnád! + +S a két karjával gyorsan, szaporán kezdett dolgozni. + +A fiatal ember nevetni kezdett. + +– Maga ne beszéljen bele az iparba. Nem ért hozzá, hát hallgasson. + +– Mi! – fakadt ki az öreg, – mindig lusta kutya voltál. Azér attalak +suszterhe, mer nem vótál ember. Mer ide ember kell. Az ásóhoz. De oda, a +dretvához, te nyámmogó… te nyomorék! + +A fiatal ember hencegve kapta fel a fejét. + +– Maga tehet róla! + +– Te tehetsz róla, meg anyád. Az is olyan lusta görbe vót. Hát +sajnállott dologra fogni. Mindig kimélt. Nem birja… Nem. Most mán még +ehhez a falat kerthez is napszámost akar híjni. + +– Fizetek érte három koronát, ha meg magam csinálom, elveszitek tiz +koronát. Vagy huszat. + +– Százat! Nem tudom, hol van hát az a sok píz. Ha mindennap husz koronát +keresel… – morogta. + +A fiatal suszter mogorva lett. + +– Meg is keresném, ha gépet vehetnék. Inkább arra adna pézt édes apám. + +– Gépre? + +– Gépre bizony. + +– Pézt. + +– Háromszáz koronát. + +– Hogy még kevesebbet dógozz? + +A suszter nevetett s csóválta a fejét. + +Az öreg ujra elnézett a kertre s epésen mondta: + +– Hát a vasárnap mire való? + +– Vasárnap? Pihenni is csak kell. + +– Mindig ülsz. Egész életedbe csak ülsz. Oszt még pihenni!… A vón a +pihenés, ha eccer már megmozgatnád a csontjaidat. Hogy ugráljanak. Ha +ember volnál, akkor nem ez a kis ásás: hanem felrigoléroztad vón már a +télen eztet a szegény fődet, az egész kertet. Akkor osztán teremne. + +– Tán bolond vagyok, – mondta mérgesen a suszter s hátat forditott. +Bement. + +Az öreg utána nézett. Mérgesen, szomoruan, aztán köpött. + +S rátámaszkodva az ásó nyelére, csüggedten bámult bele a kis, városi +kertbe. Amelyet nagy keritések és nem messze már nagy házak vettek +körül. S azok elfogták előle a napot, a levegőt, a jó termékeny szelek +járását. Elriasztják a madarat, el még az esőt is. + +Felvett a markába egy darab sovány hantot. Az agyagos föld sárgán +porlott szét keménybőrü markában, amely reszketve tartotta a göröngyöt s +két tenyér közt ugy morzsolta meg, mint aratáskor a buzakalászt. + +Soká csóválgatta a fejét s észre sem vette, hogy még jeges és hideg a +föld s a csizmájába tömött szalmacsutakon keresztül is feláztatja a +lábat. + +Ujra ásott egy nyomot, s a testén hideg verejték ütött ki az +erőlködéstől. + +Kinosan, sirósan köhögött. Nem megy. Ő már több esztendőn nem mártogatja +meg a szélestenyerü ásót a kedves földben. + +Visszadöcögött a házhoz s az ablak alá támasztotta az ásót. Forgácsot +vett. Megtisztitotta a rátapadt földtől. Aztán fordult s a mühely felé +totyogott. + +– Hát nem ássátok fel? – szólott be az ajtón, amelyből vastag gőz +csapott ki, ahogy kinyitotta. + +– Ugyan hagyjon mán békét, – szólt rá nyersen a menye, aki maga is ott +ült a tőke mellett és vastag fekete haját igazgatta épen, amely urasan +volt magasra tornyozva a homloka fölött. + +– Nem? + +– Nem hát. Tán én ássam? Azér a rongyos három koronáér. Megszakasszam +magam. + +– Hát nem ásod fel?… + +– Nem is lehet még ásni; nem látja, hogy mindjárt hull a hó. Tél van +még. + +– Eh, – legyintett az öreg. – Nem árt a hó a fődnek. De a főd árt neked… +Szóval nem ásod fel. + +– Nem. + +– Jó!… jó. Csak ezt akartam tudni. + +Levette a szegről a kopott bőrbekecsét. Felhuzta. Megigazitotta a fején +a vastag, hegyes sipkát, megrázogatta magát s szó nélkül hallgatta el a +fiatalok pusmogását, botot vett s kifordult a kis vityillóból. + +Ment ki az utcára. Még a gyerekei utána néztek, ugyan merre megy. Befelé +ment a városba, egyenesen be a város belsejébe. + +Látták, hogy megállott az öreg Kóródival s lassan, öregesen soká +beszélgettek. + + +II. + +A két öreg reszkető kezét egymásba tette és csendesen megrázogatták +egymást. + +– Hogy vagy János? – kérdezte Kóróditól az öreg. + +– Meg vagyok. Hát te, Istvány? + +– Én is meg vagyok… Csak ez a köhögés. + +– Csak ez a szopornyika. + +– Meg a gyerekek. + +– Hahaha. A rossz gyerekek. + +– Lusták. + +– Komiszak. + +Bólogattak. Rázogatták a fejüket. + +– Mán azt hittem, nem érem meg a tavaszt, – szólt az öreg Istvány. + +– Bion, én is nehezen bőjtöltem ki, – nyögte aszthmásan Kóródi. + +– Nem birok. + +– Én se. Mozogni is elig. + +– Mán itt az üdő. Fel kék a fődet ásni. Nem birom. + +– Hadd el… + +– A gyerekek nem akarják. Még azt a kicsit is napszámossal szeretnék +ásatni. + +– Olyanok a gyerekek. + +– De én meg tromfolom üket. + +– Jó teszed. + +– Leckét adok nekik. + +– Aha. + +Az öreg Istvány egy kicsit megvidámodott. Nagy fogatlan száját elhúzta s +gondozatlan fehér bajusza belelógott a szájába. Soká nézett igy, hunyori +szemmel a másik öregre s ujra mondta: + +– Olyan leckét adok fel nekik!… – megbökte a Kóródit; gyenge ujjaival +mellbelökte vén cimboráját s legyintett: – Nem csak felássák, de fel is +fogják rigolérozni a kertet. + +– Ahh. Hha. + +– Ük maguk. Tulajdon űk maguk. Nem napszámos. Ük maguk. + +– Hogy? + +– A tulajdon kezükkel. Hehe. A fiam fogja az ásót. Meg a menyem. Hehe. + +A kis nevetéstől rájött a köhögés. Csaknem megfojtotta. + +– Hová mégy? – kérdezte Istvány. + +– Csak megyek. Valahova. Nyiri komáék. Mer mán nem birom otthun. A +gyerekek közt. Az onokák mind ölnek. Rosszak. Lármásak. Pajkosak. A +tüdőmet kifujom. + +– Én nem mondhatom, Kóródi. Én megvónék velük. Mer én nem hagyom, hogy a +fejemre üljenek… Én megszorongatom űket… Mer pizem van… A piz az öreg +ember becsülete!… Csak dógozni nem szeretnek. Nem akarják felásni a +kertet. Még arra is napszámost. Hanem most kifogok rajtok. Olyan leckét +adok nekik. + +– Hehe. Mindig tréfás ember vótál. + +– Mindig. + +– A nagy árvizkor is. + +– Akkor is. + +– Hehh, hehh. Emlékszel?… Mikor tanálkoztunk. Oszt ott vótam le a +bódénál, megnézni a halottakat. Amékeket a vizbül kifogtak. Sok vót. +Sokan is nézték. Az egész város ott vót. Mindenki, osztán én nem tudtam +bejutni, hát mondok, mán nem ácsorgok itt, inkább haza nézek az +enyimekhe. Osztán te meg jöttél szembe velem, cimbora. Osztán kérded. +Azt kérded, hogy be lehet menni? Aszondom, hogy be. Pedig nem lehetett. +De én is tréfáztam. Hát aszondom, hogy be. Oszt akkor aszondod, hogy „No +akkor megyek, mer dógom van.“ Azt kérdem, mi dógod van? Aszondod, hogy: +„izenni akarok egy hóttul az apámnak, az égbe, hogy gyütött-e mán +odafenn egy kis pizt, mert bedült a ház!“ Hehh, hehh. + +A két öreg becsuklik s mellére ereszti a fejét. Ugy nevetnek kurta kis +nevetésekkel. Az emlékezés vidám, borus nevetésével. + +– Ugy vót. Mer haraguttam, hogy bedült a ház: Hát a bion, jó lett vóna, +ha az apám küld egy kis pizt. Az égbül. Neki ott ugyis könnyü gyűjteni, +igaz-e. Mer se enni nem kell, se inni. Csak félre rakni a keresetet… +Hehe… hehe… + +Ujra rájött a köhögés. + +Kóródi is nevetett; a nehéz, laposra türt, bevörösödött báránybőr sipka +alól fölvetette a szemét s ugy ihogott, mint a vén paripa, üres gyomru +nyihhantásokkal. + +– Mindig tréfás vótál. + +– Most is a vagyok. Olyan leckét adok a fiamnak. A suszternek… Meg a +menyemnek. Nevetni fogja aztat a város… Igyunk rá egy pohár bort. + +– Bort? + +– Bort! + +– Látod. Én azér vótam mindig jó a gyerekeimhez. Nekem nem adnak egy +garast. Én nem iszok bort… + +– Látod! Én nem kérek tüllök. Nekem van. Ezer koronám van nekem! A +bankba van nekem ezer koronám… De ma kiveszem. Mind kiveszem. Hehe, +hehe, megtrumfolom a gyerekeket. Fel fogják azok még rigolérozni a +kertet. A tulajdon kezeikkel! Hehe. + +– Mindig tréfás voltál, Istvány! Ma is csak olyan kupcihér vagy, mint a +nagy árvizkor. Hehh. Te még a másvilágra is elviszed a pized. + +– El is én. Ha fel nem rigolérozzák nekem a kertet. + +A két vén ember csendesen megindult tovább, befelé a városba. + +A vén Kóródi unokái kilestek a kapun s utánuk bámultak. + +Csudálkozva látták, hogy halad István gazdával a nagyapjuk, befelé a +városba. Még egy öreg ember jött szembe velük, a vén negyvennyócas Pap +Énok, azzal is megállottak, soká diskuráltak, aztán hárman mentek tovább +csendesen, lassan, óvatosan rakogatott léptekkel, a lassan szitáló +hóesésben, befelé a város belsejébe. + + +III. + +Hajnalban az öreg orditva ébredt fel. + +– Gyerekek. Kejjetek fel. Baj van. Baj van. + +Rémülten ugrált fel a fiatal suszter, meg a felesége. Éjfél után +feküdtek le, alig aludtak még egy pár órát. Borzasztó álmosak voltak. + +– Végem van, megöltek! – orditotta torka szakadtából az öreg apó. – A +torkomon a kés. + +– Megbolondult édes apám! – kiáltott rá mérgesen a suszter. Mi bántotta +volna! + +– Én, én magam!… Én vagyok a szamár. Én vagyok az ökör. Jaj, végem van, +végem van. + +– De hát mi baj? + +– Jaj, oda vagyok. + +– Ne óbégasson már. Legalább várja ki a reggelt, – nyávogott keservesen +a suszterné és sietett visszabujni a meleg dunna alá. A gyerekek is +felsirtak. – Az ember, nem elég, hogy éjjel nappal agyondógozza magát, +még aludni se hagyják… Persze az este ivott, hát most mán oda van! + +– Jaj az én részeg fejem, – orditott az öreg torka szakadtából… – A +pénzem. A pénzem. Az ezer koronám. + +A fiatalokban megdermedt a vér és kiment a szemükből az álmosság. + +– Mi, mi, micsoda! Micsoda ezer korona! + +– Jaj, teremtő istenem. Tegnap felvettem a bankból az ezer koronámat… +Mer aszonták, hogy nem bátorságos a bank. Hogy má megint háboru lesz, +mint negyvennyócba… Hát kivettem az ezer koronámat, még Kóródi is ott +vót velem, a vén Kóródi, meg az öreg negyvennyócas Pap Énok. + +– Hát osztán mi van a pézzel? – reszketett a kis suszter. + +– Jaj. + +– Beszéljen má. Ne öljön meg! – sikitott a menyecske s reszkető kézzel, +dideregve lámpát gyujtott a sötétbe. + +– Jaj. + +A gyenge sárgás világon odaállottak az öreg ágya elé s rámeredtek a +fakó, beesett arcra. A két fiatal megrettent, az öreg már is olyan, mint +a halálra vált. Ha most kirugná magát, sose tudják meg, mi lett a +pénzzel, a teméntelen sok vagyonnal. + +– Jaj… jaj, jaaaj… – nyögött az öreg soká, mintha az utolsókat jajgatná +s az asszony sorra megverte a kicsinyeit, akik egymás után elkezdtek +pisszegve sirdogálni. + +– Hallgass, te kutya, mert agyon ütlek. Nem értjük nagyapádat. + +– Jaj… Elástam a pénzemet. + +– Elásta!… Hova? + +– Hova! Hova! Iszen épen aztat nem tudom… Részeg vótam az este… Csak +arra emlékszek, hogy a kertbe ástam el, de hogy hova, aztat nem tudom. + +Megdermedve néztek össze a fiatalok. Megfagyott bennük a vér s szerették +volna az öreget siró dühükben torkon kapni, ha ugy ki lehetne belőle +szoritani… + +– Együtt ittunk Koródi cimborával, meg az öreg negyvennyócas Pap +Énokkal… Osztán már nem birom az italt. No… Hát mikor hazagyüttem, +siettem elásni a pézt. Mer attul féltem, hogy elalszok, osztán +kiveszitek a zsebembül, ha megtudjátok… + +– Zsugori vén kutya! – szitkozódott a suszter és szaporán öltözni +kezdett. + +– Hát mégis mely tájon vót a kertbe? + +– Jaj, ha emlékeznék. De nagyon esett a hó… osztán igen-igen részeg +vótam, – sirt az öreg s törülgette bő inge ujjával nedves véreres +szemeit. – Elfelejtettem. + +A suszter kisietett az udvarra. + +– Hó van, – jött vissza. – Méteres hó. Egész télen nem volt ilyen hó… +Veszett vón meg ez az idő… Épen most kell szezonjának lenni. + +Leült a kemence sarkába a kis székre s vigasztalhatatlanul nézett maga +elé. + +– Osztán milyen mélyen ásta el? – kérdezte az asszony. + +– Hát ugy két lábnyira. Hatvan-hetven centi… Annyi vót a gödör. + +– Jézus Mária. + +– Osztán mibe? + +– A vaspitlibe… Annak nem lesz baja!… Mer abba nem mén bele a viz. Meg +viakszos vászonyba is van, meg kendőbe, a tarka keszkenyőmbe. Csak hun +van? + +– Azon piszmogott hát olyan sokáig az este! – fakadt ki az asszony. – Ha +tudtam vóna. + +– Iszen nem tudjátok tik, sose tudjátok tik, mit csinálok én. Sose +törődtök ti én velem. + +Elhallgattak. Igaza van. + +– Látod, – mondta tompán a suszter, – négyszer is mondtam az este, hogy +kimegyek, megnézem, mit csinál olyan soká az öreg. Nem hattál. + +– Ki gondolta, hogy ilyen bolondot csinál. + +– Á, öreg embertül má minden kitelik. + +– De ilyet! Még ilyet nem hallottam. Az ilyen embernek kár élni! – fúlt +az asszony. + +– Lábába száradt az esze, – mondta a suszter, – nem kell tőle fölvenni +már akármit csinál, a lábába száratt az esze. + +Az öreg hallgatta, hallgatta a gyerekei beszédét s egy csöppet sem +háborodott föl rajta. + +– Most már fel kell ásni, – mondta nyámmogva, – az egész kertet. + +– Tán az egész kertet? + +– Ha nem emlékszek. + +– Na! áshatunk má, rogyjon meg az a főd. Ha nem akartál tegnap ásni, már +kicsinálta az apád, hogy erőszakoson is muszály gyakorolni! – epéskedett +keservesen az assszony. + +– Majd felásatjátok. Majd felrigoliroztatjátok, – szólt sirósan az öreg. +– Hát, napszámossal… Nem bánom no. + +– Avval. Magának sosincs elővaló esze, – mordult rá nyiltan végre a vad +szemü fiatal asszony. – Hogy ha megleli, majd megszökjön vele. + +– Hát hogy?… – nyögte az öreg álnokul. + +– Csak az a nyavalyás hó menne már el. Majd megcsinálom én magam. Evvel +a kiszáradt két karjaimmal. + +– Neked adom a felét a piznek… ha megleled, – nyögte az öreg s odalesett +a menye arcába. + +Ez lesütötte a szemét s látszott, hogy nagyot gondol… + +– Felét mindjárt odaadom nektek. Vehettek rajta gépet. A suszterséghez. +Legalább könnyebben dógoztok. A másik felét meg visszatesszük a bankba… + +Gyáván nyögte, félve s laposan pislogatott a gyerekeire. + +Azok lassan ültek, egyik az ágy szélén a csecsszopó gyerekkel az ölében. +A másik a kemence lábánál. Nem szóltak, hanem szigoruakat gondoltak s +kapzsin meresztgették a szemüket. + +Az öreg savanyuan elkezdett rájuk mosolyogni, hátradült az ágyon s az +ablakra meresztette ravasz, vizes szemeit. + +Odakinn már lassan virradt. + + +IV. + +Már az egész kert fel volt ásva. + +A nap az égen mosolyogva sétálgatott. Minden reggel feljött, +körülballagott odafenn s az ég minden pontjáról csak ide lesett, vajon a +suszterék meglelték-e már a kincset. + +Dolgoztak ezek rogyásig. Eleinte csak itt-ott piszkálták meg a földet, +de mikor napok teltek el hiába, végre beletörődtek, hogy az egész kertet +felforgatják, felrigolérozzák. + +Megállott a műhelyben a munka. A lyukas csizmák s a foldozott cipők ott +hevertek rakáson, csak a gyerekek játszottak a cájggal, a tőkén a musta, +klopsta, bicske, kerekitő, kármentő, a falcong, sodró, kalapácsok, a +stefnis katulyák meg a finom acélszerszámok érintetlenül hevertek. A +suszter meg a felseége lélekszakadva ásták, ásták a földet. Forgatták a +nehéz agyagos göröngyöket. Az öreg ott pusmogott körülöttük a botjával s +mindennap százszor elmondta minden legkisebb részletét. +Lépésről-lépésre, hogy jött le a vaspikszissel, hogy állott a hóban, +merre fordult arccal… S mikor már megunták hallgatni, akkor szótlanul +csinálgatta végig az egész kisérletezést. + +– Persze, – mondta az asszony, – leskelődik, hogy ha megtanáljuk, +rácsapjon. Pedig abból semmi se lesz. + +– Nem, nem. Vigyázz, ha megleled, hogy észre ne vegye. Csak dugd a kötőd +alá. Osztán mondjad, hogy menni kell ebédet főzni. + +Igy tervelgettek, tanakodtak. + +– A gépet meg is veszem, – mondta a suszter. + +– Azt. Majd én azér verekszek itt, hogy gépet vegyél. Beteszem a bankba, +de a magam nevére. + +– A gépet megveszem, – mondta erősen a suszter, s kegyetlenül vágta a +földet a csákánnyal. + +Már csak a ribizlibokrok voltak hátra a kert végiben. + +Lemondással, csüggedten néztek vissza a kert felforgatott területére. + +Urjézus, ha tiz centivel mélyebbre ásta az a vén bünös és ők akár ujra +kezdhetik a munkát… + +Sirós kinok facsarodtak el bennük. S mind a ketten a könyeiket +törülgették. + +Mint a vasvilla, ugy hányták a szót az öregnek. Sose volt irgalmasabb +szavuk hozzá, mint: vén dög… + +Az öreg csak üldögélt az ámbituson, pipázott, csendesen poszogatva s +nézte a parányiakat, az unokáit, hogy kavicsoznak a porban. + +Egyszer csak maga is közéjük guggolt. + +– Nem ugy kell azt csinálni, te veresbéka. + +S vigan és kacagva mutatta a kicsiknek, hogy tudták ők azt valaha. + +Kimerülten, megroggyant lábakkal, fáradtságtól tántorogva, +kétségbeeséstől lefojtva jöttek fel valamit harapni a suszterék a +kertből. + +– A fene egye meg az ilyen vén dögöket, – szólt hangosan az asszony, – +gyerekkel játszik, mig más megszakad a munkába. + +– Hát nehéz munka az ásás? fiam. + +– Csak beszéljen, hogy a fejéhez szánom ezt az ásót. Csak szekérozzon. + +– Hát nem örülsz neki, hogy fel van ásva a kerted? + +– Jójó. + +– Látod, fiam, igy nem csinálta volna meg nektek ezt senki. + +– Igy nem. + +– Sz ipp a. + +– De a piz nincs. + +– Dehogy nincs. + +– Hun?… Mi? + +– Ott van a zsebetekbe. + +– Mi? + +– Mondom, ott van a zsebetekbe a piz, akit ki nem adtatok a főd-ásásért. + +– Hát akit kend elrekkentett? + +– Én?… Én nem. + +– Nem?! + +– Hát persze, hogy nem! – kacagott fel az öreg. + +A suszter megtántorodott. Az asszony fakó lett, a vére mind leszállott a +szivére. + +– Hát maga csak bolonditott! + +– Nem, fiam, nem bolonditottalak! Csak egy kis leckét adtam! + +– Mit? Vén dög! + +– Csend! – orditott fel erre az öreg és kiegyenesedett, – csend, vagy +ugy váglak búbon evvel a ruddal, hogy felfordulsz! Apáddal beszélsz, +kölyök. + +A szeme szikrázott s a két vékony, kifáradt, kimerült, letört fiatal +félve állott a vad és kegyetlen ember előtt. + +– Ha mondom… Csak lecke volt… Meg akartam mutatni, hogy fel fogjátok +nekem rigolérozni a kertemet!… Tulajdon a magatok kezével… Nem az én +véremből fizetett napszámmal!… + +A hangja harsogott és messze kihallatszott az utcára. + +– Ebadta naplopói, kölykei!… A pénz itt volt egész idő alatt a keblembe… +De tegnap ujra vissza bevittem a bankba. Betettem. A magam nevire. Hogy +azt csak az én irásomra adják ki… Hát ugy böcsüljétek meg, hogy még ma +elkőtözöm. El. Adnak nekem életemhosszáig kenyeret a pézemér… Azra +raktam én félre, nehéz munkámmal, hogy hótomigra legyen… Hát most mán +meglátom, hogy használ-e a lecke!… Csak még egy „vén dögöt“ hajjak… + +Elballagott hátra, le az udvar lábjába s a szép, meleg tavaszi +napsütésben letisztogatta a fényesre kopott ásókat, kapákat, csinos kis +falapátkával, amit maga faricskált az elmult napok csendjében… + +Alkonyat felé a menye jött ki a konyhából. Fakó volt a fiatal asszony, a +fogait összeharapta s a szemét leforgatta, hogy a fehére is kivillogott. + +De csöndes szóval mondta: + +– Tessék jönni… enni… édesapám. + +Az öreg tempósan mozdult s betámasztotta a kapát a helyére a kamarában. + +Aztán felnézett az égre, amely ragyogóan kék volt. A lemenő nap +megrózsázta a fehér fellegeket. + +Intett a fejével az asszonyka felé s fölényesen mondta: + +– Megyek lányom, mingyárt megyek. Még egy kis dógom van. + + + + +AZ ÜVEGES HINTÓ. + + +I. + +Gyönyörü koratavasz reggel volt kinn. Az utca kissé megelevenedett, a +tócsák felszáradtak s fiatal kutyák kergették egymást a puha szikkadt +földön. A Matusik gyerek egy nagy kék pléhfazekat kötött a nyakába és +két fakanállal verte, dobolt az ablak alatt. + +A jegyzőné, maga sem tudta, hogy esett, kinézett az ablakon, a száját +felcsücsöritette, a szemöldökét felvonta, sima homlokán két mély ráncot +érzett meg, arra leeresztette a szemöldökét. A levelet szórakozottan +tartotta a kezében, ahogy egy kövér, öreg pincsi tartja az első lábát, +ha mélázva várja a sors fordulását. + +A háta mögött a huga és a gyerekei veszekedtek. Sári a két kislányt +öltözteti, ügyetlenül, mint szokta és sok bajjal s a piros szalagon +egyszerre nagy veszekedés kezdődik. + +– Ez az enyém, – visitja Margitka s elcsikarja a szalagot, fehér kis +arca haragosra húzódik és gyülölködve, ellenségesen tartja a zsákmányt. + +– De Olgicának jobban illik, mert ő barna, neked a szürke illik jobban. + +– Nekem nem a szürke, nekem a piros. + +– Ugyis Olgicának kötöm be. + +– Nem Olgának, nekem. + +– Neked egyáltalán nem kötöm be. + +– De. + +– Ha Olgicának nem, neked sem. + +– De igen. + +– Hát kösd be magadnak. + +A négy éves csöppség egy fél pillanatnyi habozás után belátja, hogy ő +nem tudja bekötni, parancsolva kiált: + +– Te kötöd be. + +– Látod Olgica milyen jó, ő nem nyafog. + +– Én is jó vagyok. + +– Te rossz vagy. + +– Jó vagyok!… – s a gyerek toporzékol és bőg. + +– Na jó, hát nem vagy rossz, nem vagy rossz, nem szabad ilyen irigynek +lenni. + +A kis lány nem érti azt a szót, hogy irigy s nem reagál rá. Tetszik +neki, hogy az övé a szalag, forgatja és nézegeti. A kicsi szeretné +megkapni a nagy piros szalagot, de csakugyan nincs joga rá, mindig a +Margitka hajában volt, három éves ravaszsággal azonban bölcsen kerüli +meg a dolgot. + +– A Margitkáé a kis piros szalag – mondja valami édes és álnok +gyöngédséggel. + +De Margitka azonnal átlát a szitán s mérgesen szól: + +– Az egy rongy, kidobom a fenébe. + +– Hova te? – szól rá Sári szigoruan. + +– Az egy rongyos, bongyos… – dünnyögi a kicsi. + +Az eladólány ereje és tekintélye vékonyságát érezve, ellenséges +hecceléssel nézi a négy évest, aki széles piros szalagját kéjesen +hajtogatja meztelen kövér kis karjain. + +– Légy boldog a piros szalagoddal, járhatsz vele egész nap! + +A makacska földuzza a szájacskáját s lesütött szemöldökei alul vadul +néz: + +– Te vagy a legrosszabb ördög! + +Sári nevetéssel akarja pótolni a tekintélye hijját, lehajol hozzá és +nevet. + +Olgica közben a kis fekete cicába botlott, édes kacagással kiáltja: + +– Belebotlottam a cicába! + +Margitka menthetetlen rosszkedvében nem tür vidám hangot. + +– Nem is cica, ördög! – mondja durcásan. + +– Nem ördög, cica. + +– Neked ördög. + +– Nem ördög, cica. + +Sárika meggondolta a dolgot, békülő hangon kezd. + +– Jó, hát belekötöm a hajadba, de holnap az Olgicáéba. + +– És holnapután az enyémbe, – mondja durcás béküléssel a kislány s hugát +nézegeti. Egy nap az Olgicáéba, egy nap az enyémbe. + +S hirtelen könyekkel telik meg apró kék szeme. Sir a meghatottságtól, +hogy ennyi jóságba belemegy, ugy meg van hatva, mindig az övé volt a +szalag, ez most tőle jóság, adakozás, nemesség, hogy osztozik a +sajátján… + +– Jaj de széles, – mondja s nem bir betelni a vagyonának csodálatával, – +egy baba övnek is elég volna, olyan széles. + +– Ejnye, nem birlak ma megfésülni… – mondja Sárika s restelli magát a +nénje előtt, aki a levéllel visszafordul az ablakból, szó nélkül +keresztül megy köztük elnehezült, kacsázó lépéseivel s bemegy jobbra a +szalonnak nevezett hideg szobába. + +Maga sem tudja miért jött ide. Körülnéz. Egész télen nem fütöttek benne! +Hideg, a télből itt maradt fagyosság, kissé nyirkos levegő van benne. + +Nem érezte magát otthon soha ebben a szobában. Széles is, vastag is, +előre esett hasu, megérezte, hogy barchet pongyolája rendkivül piszkos, +csakugy csorog róla a szenny, de hát aki kilenc gyereket hozott a +világra s nevelt fel, az nem öltözhet ugy, mint egy dáma. Igy szokta +vigasztalni magát, de most savanyu lett a szája ize. Felnyitotta az +asztalon a fénykép albumot, amelyben ott volt a nagyapa, meg a nagymama, +a hatvanas évek magyar ruhájában, aztán ott volt sorra mindenki. Ott +voltak ők is az urával, milyen suta kis segédjegyző volt ez akkor a +kétfelé fésült hajával… Most már egészen tele van ráncokkal az arca… +akkor még olyan volt, mint egy fiatal bornyu… És ő milyen szép volt. +Igazán, nem hiába mondják, de még itt fiatalon nagyon hasonlitott Fedák +Sárihoz… Épen olyan hosszas kövéres arc, olyan rejtelmesen néző szemek… +S milyen fess volt az a ruha… Magas fehér nyakkal. S a termet, a termet… +Nem kellett akkor füző sem, olyan karcsu volt, milyen cárt… Persze ha a +kilenc gyerekét egymás tetejére állitanák, magasabb torony volna, mint a +falu tornya… S ez mind ő belőle jött… Aztán az ember őrizze meg a fiatal +karcsuságát… + +Szórakozottan forditott az albumban. Egy borbélyosan kisütött bajszu +fiatal ember kellette magát a szemébe, graciózusan mosolyogva. Ah, hogy +elbiggyesztette rá most a száját, pedig valamikor… Ah, jóisten, ha Berci +tudná, hogy a negyedik gyerek idején milyen válságokon ment keresztül +ennek az unokatestvérnek a személye és bájai miatt… Mindenkinek meg van +a maga regénye… + +Becsapta az albumot s ujra az ablakhoz állott. Sose szokott kinézni, +mindig idebenn ül, itt van elfoglalva a háza dolgaival, igazán ha a +pinceajtó benn volna a konyhában, akkor félesztendeig sem lépne ki még +az udvarra sem… És most egyre az utcán a szeme… Az utat nézi, amelyről +már felszáradt a sár, a téli mély kátyuk helyén omlik, porlik a föld… +Szinte hallja távolról a kerék robogását, könnyü, pirosra lakkozott +kerekekét s vékony csilingelést hall, finom kis ezüst csengők +csingilingjét… + +Átment az ebédlőbe. Ott volt a hosszu zongora a két ablak között, régi +régi pesti zongora, olyan sima és hosszu, mint egy koporsó… Hangok +vannak benne eltemetve… Ezen tanult volna zongorázni valaha, de két +esztendeig nem kaptak zongorahangolót, azután meg elköltözött a faluból +a papkisasszony, aki tudott zongorát tanitani… Pedig ő ugy szeretett +volna tudni zongorázni. Az nagyon urias, ha valaki csak leül a +zongorához és felnyitja és csak el kezd zongorázni… + +Az ebédlőszekrénynek nyitva volt az ajtaja. Félig kinyitva. Nem +emlékezett rá, hogy ő mikor hagyta benne a kulcsot… Az igaz, nem nagyon +dugdosta, a cseléd ügyetlen, de legalább nem lop, vagy hát eddig nem +vették észre. + +A gyerekei se tudnak zongorázni. A szemtelen kölykök. Egybe se lehetett +beleverni a kilenc közül, egy kis zongorát. Csak lövöldözni, azt igen. +Az apja puskájára pályázik minden fiu, de az anyjuk zongorájáról ugy +menekült még a lány is valamennyi, mint az ördög a tömjéntől… + +– Nem veszi az meg, – mondta magában mély kedvetlenséggel s a levélre +nézett, amely még mindig a kezében volt. Egy ismerőse irja benne, hogy +Hidvégi doktor, (azelőtt Hidvéger volt,) most a háboru miatt el akarja +adni az üveges hintóját, ötszáz forintért meg lehetne venni az ezüst +lószerszámmal együtt… + +Megdörzsölte a szemét. + +– Nem törődik én velem annyit Berci, ezért a butorért is mennyit kellett +harcolni – s megsimogatta a szemével az olcsó, de nemrégen még modern, +kigyózó vonalakkal tele rajzolt s zöld üveggel diszitett ajtóju +ebédlőszekrényt, amely félig nyitott kis ajtajával olyan idegenül s +elveszetten állott a nagy szoba kis sarkában… + +Az ura lépéseit hallotta meg a folyosón s hirtelen, mint aki valami +érdekből jár kedvében valakinek, erőt vett magán, jókedvü lett s +kilépett az ura után az ebédlő üveges ajtaján át a tornácra. + +Csakugyan az ura volt. Milyen toprongyos volt az erős napfényben, amely +odasütött a tornácra. + +Visszanézett az ajtónyikorgásra. Kedvetlen volt az arca, fáradt, egy +csöppet sem mosolyodott el, hogy őt meglátta. + +– Erről a kertről sose fog lemenni többet a viz, – mondta kelletlenül. +Pedig még harmadéve mennyi krumpli termett benne. + +A lejtős udvar végében, a rácskeritésen tul ott volt egy kis tó, amely +most elég nagy volt, a tavaszi olvadásoktól s a talajból felgyült +vadvizektől. + +– Hanem most meg fogom mondani, hogy adjanak helyette valami kárpótlást. +A temető mellett ott van a községnek egy darab földje, azt ideadhatják. + +Az asszonyt bántotta, hogy az urának rossz kedve van. A hintóval bizony +nem lehet előhozakodni. Sajnálta, hogy kijött a napfényre. Már egész +vakondoknak érezte magát szegény, bántotta a szemét a tiszta napfény s +restellte magát az őszinte világosságban a reggeli lompos pongyolájában, +amelyben igazán olyan volt, mint egy barna vakondok. + +Bementek a tornácon végig a kisebb ebédlőbe, amelyet azért használtak +szakadatlan, mert a konyha mellett volt. Csak akkor nyugodott meg, mikor +már bent volt a rosszul világitott szobában, amely igen emlékeztetett a +börtönökre, a hátulsó falon levő magas kis ablakaival s a mély +padlójával, amely alacsonyabban volt, mint a tornác téglái. Apró ágyak +voltak a fal mellett, középen egy alacsony széles asztal megteritve +rendkivül használt abrosszal, amely sose kerül le erről az asztalról. + +– Kati hozzál be egy csésze teát – kiáltott ki a konyhába, ahonnan nagy +libagágogás hallatszott be, hogy az ajtót kinyitotta. + +– Micsináltok avval a libával, nem hagyjátok tojni! – kiáltott be +mérgesen. + +– A Béla urfi vesszővel piszkálja. + +– Ejnye Béla, hagyjad azt a libát tojni. Nézd csak, hogy béleli azt a +libát, még kiszedi a szemed. + +Behuzta az ajtót, ennyi volt a megszidás. Az ura érzett valamit, hogy +bele kellene szólani, de már megszokta, hogy akkor reggeltől estig egész +életében egyebet se tegyen, csak hogy a feleségének a gyöngeségét +pótolja. + +– Mit irnak Kállóból? – kérdezte inkább, hogy neki ne kelljen esetleg +magáról beszélni. + +– Semmit, – mondta az asszony, – csak sok idejük van, hát firkálnak… +Neked mi bajod van, Berci? + +– Áh, csak méreg van velük. Nincsen az embernek elég dolga, ezzel a +hadisegéllyel több boszuság van, mint akármivel… Most is jön Blau és +mondja, hogy az egyik bérese azt irja a feleségének, hogy kedves +feleségem, ird meg, hogy kapod-e a segélyt, mert ha nem kapod, majd a +jegyzőnek a talpára veretek. + +– Ejnye, – mondta rá az asszony indignálódva. – És kap segélyt az +asszony? + +– Hogyne kapna, hát mindenki kap, akinek jár… Ezt nem irják meg… Ezt +irja meg az Est… Most jöjjön ide a cikkiró és nézze meg, hogy egy +jegyzőnek mit kell eltürni potyára… Talpára veretek… + +A lány behozott egy kék pléhcsuporban teát. + +– Hát ilyen csuporban kell ezt hozni?… Istenem, ha magam nem teszem meg, +akkor semmi sincs. Hát szoktunk ebbe a csuporba teát hozni az asztalra? + +– Add csak ide, – szólt a férfi s négy kocka cukrot tett a teába. – +Mégis mit irnak? – kérdezte figyelemből. + +– Ah, nem érdemes róla beszélni se… + +A férfi nem ok nélkül volt figyelmes, szórakozottan kavargatta a teát, +aztán kibökte. + +– Meghijhatnád ma estére a kasznárékat. + +– Én? + +– De csak ugy véletlenül… Csak hogy jöjjenek át vacsora után az +asszonyok, akkor eljön az ember is. + +– Mit akarsz a kasznárékkal. + +– Nem akarok semmit. + +– Nem szeretem azokat az asszonyokat… + +Az ura szürcsölte a barna teát. A szemöldökét felhuzta magasra, +alacsony, hajdan oly sima fehér homlokán mély ráncok voltak, a haja még +most is ketté van választva középen, de hogy ritkul… Istenem, hogy +ritkul… + +– Nagyon flancosak, mit hencegnek nekem. Én nem tartom őket magamnál +különbnek. + +A két kis lány még mindig az öltözés bajaival volt tele. Az asszony +odament az ajtóhoz, mert egyre jött-ment, mint szokott, sose ült le, +mikor az ura itthon volt, mert arra szokott, hogy mindig kéznél legyen. + +Benézett az ajtón, a nagyobbik, a Margitka, a diványon állott a fali +tükör előtt s abba nézte magát A haját tépegette elől a homlokán s +veszekedett. + +– Nahát itt semmi sincs itt. + +– Ugy vagy szép, – mondta Sári, aki még elég fiatal volt ahhoz, hogy ne +unja a gyerekekkel a szakadatlan szóharcot. + +– Nem szép!! + +– Nem kell neked még szépnek lenni. + +– Nem szép. Csunya, csunya, a flizura. Csunya, csunya. + +– Dehogyis, te mindenkép a legszebb vagy a világon. + +– Csunya, csunya! – s a körmével tépegette a homlokába az apró hajakat, +hogy frufruja legyen, amilyen a kasznárék kis Böskéjének van, attól +irigyelte meg. + +– Ha látnád, hogy hátul milyen copfod van, olyan nincs akárkinek! + +– Csunya, a legcsunyább. + +– Hát kérdezd meg apukától, hogy csunya-e. + +– Csunya. + +– Majd anyuka megmondja. + +– Csunya, csunya!… + +– Hogy örül neki, ha a másikat boszantja, – mondja az anyja kis +szemrehányással a lánykájának s ott hagyta őket az elintézetlen üggyel. + +– Szeretnék beszélni a kasznárral, – mondta a jegyző, aki jól hallotta a +gyerek kelletlenkedését, de ő is hallatlanná tette, örült, ha nem kell +beleszólani valamibe. + +– Jól van, ha akarod, – rántotta meg a vállát az asszony. + +– Tudod, hogy ő a kezesem, hát muszály vele jóba lenni. Különben most +valamit akarok is vele… + +Maga elé nézett gondolkodva. A felesége kicsit elnézte, szerette volna +az üveges hintót emliteni, de látta, hogy már megint valami seften jár +az urának az esze. Jobb szóba se hozni a dolgot, mert azt fogja rá +mondani, hogy lukszus… Majd talán este… Csakugyan még jó is lesz, ha itt +vendégek lesznek, talán jobban hozzá tud férni az urához egy jó percben. + + +II. + +Ebéd előtt szokatlan jó kedve volt az apának. A kis lányával játszott, a +kis Margitkával, aki elébe állt és teljes erővel verte a kezét. Minden +ütés után megállt s figyelte az apja arcát. Ez felszisszent, arra ő +nagyot kacagott. + +Mikor az anya bejött szokott lesütött arcával, furcsán mosolyogva nézte +a játékot. Olyan barna volt, annyira kreol, s olyan álmosan lusta, mint +egy cigányasszony. Egész délelőtt szenvedett, mindig az üveges hintó +járt az eszében. S nem tudta, hogy fog majd bele kezdeni, hogy elmondja +az urának. + +– No, kiszedtem a levest, – mondta derüsen, – gyertek már enni. Ki van +szedve a leves. Olgica, Olgica, gyere gyermekem. Béla… Hol van Jani? + +Az apa felállott, nyujtózott, nevetett. + +– No gyere enni macska! + +Leült az asztalhoz, a három gyerek a helyére kuporodott sok huza-vona +után, az anya is belekóstolt a levesbe. Elfintoritotta a száját. + +– Semmi ize ennek a husnak. Egyáltalán semmi ize. Én ezt nem szeretem, – +mondta. + +Az apa egészségesen kanalazta a levesét. + +– Meg lehet _egyszer_ enni, – mondta rá. – Ugye cica?… _Egyszer_ meg +lehet enni? He?… _Kétszer_ nem lehet megenni. + +Margitka kacagott. Nem értette a tréfát. + +– Hát ez csak egy leves, apa, hát nem látod, hogy csak _egy_ leves? + +Sári jött be s szokott szelességével mindjárt meglökte a székét, ahogy +leült az asztalhoz. + +– Jó most a mészárosnak, minden hust elad a vöröskereszteseknek, most +csak packázik velünk. Igazán szólhatnál neki, nem járja micsoda husokat +ad. + +Berci csak mosolygott s a gyerekeit nézte. + +– Edd meg a levest fiam, edd meg no, edd meg kicsim. + +De egyik gyerek se akarta enni. Béla csak kavarta, kavarta, ugyhogy +szinte kilöttyent az asztalra s fintoritgatta az orrát. Margitka bele se +szagolt, Olgica pedig sirós arccal mondta: + +– Már mondtam, hogy én levest nem kérek. Hát nem hallottátok? + +A szülők nevettek rajta. Olyan kedves a csöppség. Ilyen csöpp lélek és +egy csöppet sem sejpit. S miket mond! + +– No, jó, hát csak felét egyétek meg na, – mondta az anya. A rendes déli +alkudozásba kezdve a gyerekeivel. + +De azok tovább huzódoztak. + +– Négy kanállal meg kell enni! – szólt az apa erélyesen s mosolygott, +csak ugy fénylett gömbölyeg orra, amely kissé vörhenyes volt s hámlott +róla a bőr. + +– Hohó, nagy kanállal… Vedd tele a kanalat Margit… No cica!… Csak tele a +kanalat. + +Aztán nem nézett rájuk többet, ugy tett, mintha el volna intézve +rendesen a dolog, rettegett attól, hogy egyszer igazán erélyesen kell +föllépnie, hát mindenféle elnézést kitalált, hogy látszólag foltozza a +szülei kötelességteljesités csorbáit… + +– Én nem tudom enni, magam se, ezt a hust, – mondta az anya. – Az ilyen +kövér marhahust. Utálatos ez. A disznóhust se szeretem, még a csirkét, +mig fiatal és finom. + +Sári az egyetlen, aki megette a levesét. + +– Szedd össze a többit és öntsd össze, szólt neki a nénje. + +Sári fogta a tányérokat és vissza beöntötte sorban a tálba. + +Apa megette a levest is, meg a hust is. + +– Magam is örülök, hogy tul vagyok rajta, – mondta mosolyogva, – csak +azért ettem meg, hogy sok van. Háboru van, spórolni kell, nem szabad +elvesztegetni az ételt. + +– Óh én abba nem hiszek. Az csak olyan beszéd. Hogy én azért egyem meg a +porciómat, hogy ezzel segitsek a katonáknak… – mondta az anya. + +Az öreg kisegitő parasztasszony, Mihókné tolta be magát, mint egy tinó, +nagy léptekkel, férfiasan kopogva a nagy csizmáiban, egy kis tálban, +amely szinte elveszett a kinyitott két barna markában mártást hozott. +Letette az asztal sarkára. + +– Hát a hust nem hozza? + +A siket asszony odafigyelt. + +– A hust! + +– Nem tette rá. + +– Hát hozza azt is, még szószt nem ettünk magába, – s csendesen, indulat +nélkül nevetett rajta. + +Sári szaladt ki s ő hozta be a hust. + +Mikor a tésztára került a sor, az asszony azzal a titkos, felforditott +szemü nézéssel pillantott az urára, amellyel valamikor megbabonázta, +kislány korában a segédjegyzőt, s huncut mosollyal mondta. + +– De vajas!… + +Huszonkét évi vita, pörlekedés, vagy évődés van köztük a vajas tésztán. +Mert Berci ugy nem evett _otthon_, vajasan tudniillik, már vagy +tizennyolc év óta megeszi ugyan, sőt valami tizenöt éve jobban is izlik +igy neki, mint kövér disznózsirral, de azért ez a téma nem mult el +közülük. + +– Nem is eszem belőle!… – szólt gyöngéd mosollyal. + +– De akkor ne is egyen. + +– Meg se kóstolom. + +– Ne is. + +Sári nagyon mulatott ezen a vitán mindig s mivel a sógorának még egy +furcsasága volt, az hogy a tésztához kenyeret evett, amely szintén egy +igen kellemes nézeteltérési eset volt minden ebédnél huszonhárom év óta, +mert ezt még legénykorában kezdték ki rajta, erre célozva sózta kis +tréfával Berci bácsinak. + +– De kenyere még van Berci bácsinak. + +– No hát ehhez eszem egy kis tésztát. Ehhez kell. + +– Dehogy is. + +– A tésztához kenyér kell, – mondta Berci gyöngéd hangon, ugy gyerekesen +tréfálva. + +– Még ilyet sose hallottam. + +– No pedig halhattál volna öt esztendő óta, mióta a feleségem vagy. + +Mély és lélekbe zengő kis nevetés volt a szóra. + +Jóisten, mikor még öt éves házasok voltak… Akkor öröködött meg ez a kis +párszó s azóta mindig az öt évvel áll. Ha most évente egyszer-kétszer +szóba jön, mindig a régi zengő boldogság hulláma csap végig rajtuk, a +sziveken, a mindennapi élet untató sodrából kizökkentve őket. + +Berci ráfüggesztette a szemét a feleségére, aki széles és hosszas arcát +lehajtotta s ugy nézett fel a szemöldöke alatt, az egész szemfeketéje +felcsuszott a felső szemhéj alá s onnan nézett ki… Ezzel a szemmel +milyen gazdag lett volna az a nő, aki a szeméből él… Berci valami rég +nem érzett édesség illatát érezte kiáradni a felesége lényéből… + +– Azért élünk, hogy együnk, – mondta Sári, ezzel szintén a sógorát +tréfálva, mert köztük állandó volt az egymás kis elpattanó viccelése. De +most Margitka beleszólt s átvette az élcet. + +– Nem azért élünk, – kiáltotta a négy esztendős tréfáló, – hanem azért, +hogy azt kiabáljuk, hogy éljen a haza, éljen a szabadság! + +Az apa régesrégen nem érezte magát az asztalnál ilyen könnyünek, +frissnek, ezt jó előjelnek vette, már biztos volt benne, hogy sikerülni +fog a kasznárt beleugratni az uj vállalatába. + +– Jaj istenem, de a szegény gyerekek, – szólt az anya a távollevő öt +gyerekére gondolva, akik most Debrecenben, Nagyváradon és Pesten +szenvednek, koplalnak, s hazasirnak… ahogy az anyák egy ilyen +fölkiáltással el szokták árulni ebbéli sejtelmeiket… De mindjárt +elhallgatott. Megijedt, hogy elrontja a hangulatot, pedig az üveges +hintóról még este előtt beszélni kell Bercivel. + +Ebéd után Berci odaült a cserépkályha mellé a hokkerlire, hosszu száru +pipát vett s abból pejpázott, a két kis lányát ugratta, Béla már kinn +hajkurászta az udvaron, vagy ki tudja hol, a kutyákat. Jani elő sem +került, biztosan a papéknál ebédelt. + +– Hát hogy kell megköszönni az ebédet? – mondta az apa Margitkának, a +kicsinek. + +– Sehogy. + +– De meg kell köszönni. + +– Nem kell. + +Az apa nem vette fel a kislány rakoncátlanságát, tréfált vele. + +– Tudod, hogy Samu bácsi hogy köszöni meg? Azt mondja hogy: +„Kötelességünk megtettük. – Amit adtál, mind megettük!“ András bácsi +meg, ha jó ebéd volt, azt mondja: „No hálistennek. Adjunk hálát az +istennek, hogy egyszer megint jóllaktunk.“ Ha meg rossz ebéd volt, akkor +azt mondja. „Eh… és eltaszitja a tányért, – ezen is tul vagyunk. Gyerünk +huzni az igát!“ + +A gyerekek hangosan, visitva kacagtak. Az anyjuk odahuzott egy széket s +a kályha másik oldalán ült le. Olyan boldog volt, hogy az ura ma ilyen +jókedvü s épen ma. Dörzsölgette a keze fejét s a kurta lábait felszedte +a szék keresztfájára. + +Ugy ült ott, mint egy pingvin, kurtán, vastagon, tollászkodva, okosan. + +– Hogy tönkre tudnak menni az emberek, – mondta maga elé nézve, mély +ravaszsággal. + +– Hát bizony, – szólt az ura. + +– Még olyanok is, sose hitte volna az ember. + +– Nehéz ez a háborus idő. + +– Szegény Hidvéger doktor! + +– No. + +– Az is tönkre ment. + +– Sokan jártak ugy most. Nincs pénz, akinek vállalata volt, az most mind +kámpec. Nincs pénz. + +– Eladó a hintója. + +– Nagyon nehéz most élni. Még minálunk katonai szállitás sincs ugy mint +Szatmárban, hát az ilyen spekuláns emberek nem igen tudnak lábraállni. + +– Az üveges hintó, az ezüst lószerszámmal ötszáz forintért eladó. + +– Majd elviszik a katonák. + +– Ötszáz forint nem pénz érte. + +– Az bizony sokba került, mikor ő vette. Az belekerült ezerkétszáz, +ezerötszáz forintba. + +– S most idadná ötszáz forintért. + +Berci elnevette magát. Nem kapiskálta a dolgot, valami vicces eset +jutott közben eszébe. + +– Azt mondja máma a Klein, az öreg Klein, bent volt az irodában, a fáját +ellopták, hát azon pöröl, hogy _muretórium_… hogy a haszonbérfizetésre +nem adtak _muretóriumot_!… Ez is olyan, mint a burnyó. Ha kimondja, már +csak megtanulta, hogy bornyu, de ha leirja, mindig _burnyó_… + +Köhögött a nevetéstől, mert egész télen meg van hülve s most tavasszal +még erősebb lett a hurutja. + +Felállott s nyujtózott szokása szerint. A kurta mellénye alól kibiggyent +az inge a nadrág fölött s erősen ásitott. + +Azzal feltette a kalapját, a pipát kiverte a kályha előtt, ujra megtömte +s szó nélkül, derülten elment az irodába. + +Az asszony utána nézett, ott ülve, gubbaszkodva a kályha mellett a +széken, mint egy beteg kotlós. Ugy látta, hogy sohasem fog üveges +hintóban ülni!… + + +III. + +A nagy petroleumlámpa égett középen, a virágos bura alól szétömlött a +sárgás fény. Az asztal szép friss fehér abrosszal volt megteritve, az +asztalfőn ült a kasznárné. + +– Jaj de kitünő ez a pogácsa. Ugye Malvin? + +– Őrület, amilyen jó, – mondta a tizenhétéves lánya s nem nyult hozzá. + +– De miféle málé pitével traktáltad te az uramat, kedves, annyira izlett +neki, hogy azóta mindig szekiroz vele, – szólt a jegyzőné, hogy mondjon +valami kellemest, de majdnem fintorgatta az arcát, mert ő utálta a +málét, ha még olyan háboru van is. + +– Roppant egyszerü, – kiáltotta a kasznárné, – megtanitalak én rá +angyalom, ajjé, sose csináltam titkot a receptjeimből. Vegyél egy +tojást, jól keverd el egy darabka zsirral. Azután, legalább én ugy +csinálom, egy liter jó cukros langyos tejjel feleresztem. Belemorzsolok +hat fillér ára élesztőt és jól elkevered, tudod. Egy kis sót és annyi +kukoricalisztet szivem, hogy meglehetős kemény legyen osztán, valamivel +vastagabb, mint a palacsinta izé. Ha jól kivered, még egy félmarék +buzalisztet. Ha megkelt, zsirral jól ki kell kenni a tepsit és beleöntöm +és abba még hadd keljen. + +– És megsütni nem kell? – bökte ki Sárika, aki szokatlanul figyelt, mert +elhatározta, hogy meglepi ezzel a mamát, ha hazamegy. + +Nagy kacagás lett a kérdésre. + +– Roppant helyes a kis Sári, – mondta a kasznárné. – Lassu tüzön!… +Összefonta a mellén a karjait, ugy nézett szét. A haja annyira hátra +volt simitva, hogy a homlokán fényesre feszült a bőr. Értéktelen szőke +haja már őszült is, de olyan fakóra kopott, olyan tarka volt, mint egy +öreg svájcer tehén, a jegyzőné undorral nézett rá s azt mondta: + +– De mit nevetnek azok annyira? + +Az urakra nézett, akik összebujtak az asztal végén s nagyon derülten +meséltek egymásnak. + +– Mit? mit, de igazán, – mondta a kasznárné, – no csak ki vele. + +– Azt mesélem, – mondta a jegyző, aki ma olyan jó kedvü volt, amilyennek +ritkán lehet látni, hogy bejön az irodába az öreg Ránci. + +– Mér hijják ezt Ráncinak? + +– Hát nagyon ráncolja a felesége… Szóval, azt mondja, hogy fia +született… Jó van. Mi lesz a neve? Hát – Hermuska… A segédjegyzőm, ez +jóvérü gyerek, azt mondja neki, micsoda beszéd az Roth bácsi, Pista +lesz! + +Óriási kacagás tört ki, mindnyájan látták az öreg zsidót a görbe, +pájeszes fejével s annyira hatott rájuk a vicc, hogy percekig nem tudott +senki szólani a kacagástól. Csak a jegyzőné volt komoly, nem tudott +nevetni a viccecskén. + +– És beleegyezett a Ránci? + +– Bele, csak azt kivánta, hogy ő hadd hijhassa Herckinek. + +Ujabb kacagási roham. + +– De mondott az öreg egy jót, – folytatta a jegyző, – hogy azt mondja, +csak azóta tudja ki a részeges asszony a faluba, mióta háboru van. + +Erre megint nagy kacagás tört ki. Ugy nevetett mindenki, mint a duda, +amelyből bőven ropog ki a legkisebb nyomásra a hang. + +– Persze azelőtt azt mondták, hogy az uruknak viszik a pálinkát. + +– Ha, nagyon fellendült itt most a világ, mióta hadisegély van. Azóta +ugy fogy a _rom_, meg a _tea_, meg az _angol keserü_, meg a +_sárgacukor_, hogy csuda! És _glatt kötényt_ vesznek, ez a divat, nem a +surc. + +– Az igazat megvallva, – szólt a kasznárné, – én azt hiszem, hogy nem +jól csinálták ezt a hadisegélyt. Hamar kezdték. Hiszen mindenki el volt +itt látva télire, legalább ebbe a faluba egyet se tudok, aki rá lett +volna szorulva. Igen, most kellene kezdeni, márciusba és most is ahhoz +kötni, hogy aki dolgos, munkába áll, annak adni, de a henye népet +hizlalni, az csak nagy ostobaság. + +– Hadd legyen nekik is jó dolguk egyszer, – mondta a jegyzőné. + +A kasznárné neki állott vitatkozni. + +– De fiam, nem akarnak leszerződni aratási munkára. Nagyon okosan tette +az alispán, hogy rájuk riasztott. Most már talán több kedvük lesz, hogy +ki van rakva a plakát, hogy nagyon csalódnak ebben a számitásukban, mert +a törvény értelmében ki lehet minden le nem szerződött embert napszámba +rendelni. E kell. Hát nem borzasztó, hogy ezer, kétezer koronás ökrök +hat esztendős gyerek-béresekre maradnak? + +A jegyzőné hallgatott, csak nézte, nézte ezt az asszonyt s igen +boszantotta, hogy a férfiak hogy helyeselnek neki. Nem, most már igazán +le kell tromfolni. + +– Mikor voltatok Kállóban? – kérdezte hirtelen. + +– Bizony a tavaszon még nem voltunk. Tudod kevés az iga, nem lehet a +lovakat megkapni egy napra sem, Mindent besoroznak a katonasághoz, de +hisz ezt fej nélkül csinálják. Nálunk már harmadik esztendeje rossz a +termés, mit akarnak ezek? ha most elviszik a munkás kezet, elviszik a +munkaerőt, akkor aztán süthetik a makkot, nem tudom mit eszünk jövőre. +Hacsak Dugó szomszéd varjuval jól nem lakat. + +Nagyot nevetett hozzá. A falu mögött egy szép tölgyes erdő van, amely +rakva varjufészekkel. A fekete varjak olyan töméntelen bőségben laknak +itt, talán az egész Nyirséget innen árasztják el. Nagyra nőnek, kövérre +hiznak s fényes kék tolluk minden rögön ott csillog, Nyár elején, mikor +a fiókák tollasodni kezdenek, a parasztok neki esnek az erdőnek s +megkoppasztják a fákat, két rúdra aggatják fel az összekötött fiatal +varnyukat s eladják a faluban. Dugó, a komikus vén paraszt tavaly 3000 +varjut szedett ki. A jegyzőné visszaszorult némaságába, a kasznárné és +az ura ugy fölnyiltak, hogy a szó csak ugy ömlött belőlük. + +– Bár ne volna annyi varju, – kiáltott a kasznár, – mind kieszi a +vetést. Hirdetnek most valami Toxatint, nálam is járt az ügynök, hogy +rendeljek belőle. Ha abba pácolja az ember a szemet, nem eszi meg sem a +rovar, sem a varnyu. Hát én egy kis számitást csináltam, hogy mennyibe +kerül nekem az őrzés, a puskapor és a veszteség, ami mégis csak van s +ugy láttam, hogy ha jó az a Toxatin, érdemes volna venni. Mondtam aztán, +hogy küldjenek egy félmázsát, de csak abban az esetben, ha irásbeli +felelősséget vállalnak, hogy nem kell a varjutól őriztetnem a vetést. +Hát kérlek, egyszer csak megjön a Toxatin és nem jön a jótállás, ohó +komám igy nem alkuszunk. Nem váltottam ki. Ott hevert az állomáson vagy +két hétig és folyt a levelezés. Irt az ügyvéd egyre másra. De biz én nem +váltottam ki, igy aztán elvitték. Ugy látszik itt van Nyiregyházán, mert +most nyakra-főre jön a hirdetés minden lapban, hogy a gazdáknak e való. + +Nagyot nevetett hozzá. Olyan teleszájjal mondta el, oly bőséggel, olyan +türhetetlen uralkodással, hogy a jegyzőné szinte beteg lett tőle. Milyen +hallatlan szemérmetlenség, hogy ezek betelepszenek ide és egyszerre mind +a hárman beszélnek. Az asszony neki, a kasznár az urának s a lányuk ott +a zongoránál Sárinak. Dicsekedés borzalmas áradata zuhog belőlük. Ezek +ugy meg vannak elégedve magukkal, az életükkel, a világgal, mindennel +amit csak észre vesznek s elmondanak, hogy undorodás fogja el az embert, +mint a tulkövér hustól. Ezért hijja meg őket az ember, hogy kifujhassák +egyszer magukat kedvükre? Hogy ők önthessék ki valaki előtt a bennük +felgyült örömet és dicsekvési vágyat? S ezt ugy kell eltürni, mintha +bilincsekbe volna verve az ember a saját lakásában! + +Igen rosszul érezte már magát. Még szótalanabb lett, mint rendesen, +barna bőre egészen befeketedett s a szemei fölfordulva égtek, +parázslottak. Mégis nem szép, ha valakinek háborus időben ennyire vidám +és boldog az élete. Az ember igazán, isten őrizz, de kiván valami +muszkát ezeknek a nyakára, hogy hadd tanulják már meg egyszer, hogy mi a +gond, a baj, a futás és különösen az éhség. + +– Veszünk egy hintót kedvesem, – mondta egyszerre egész váratlanul, oly +egyszerüen, mintha azt mondaná, hogy veszünk már uj cipőt, mert a régi +kilukadt. + +– Hintót? – mondta a kasznárné álmélkodva, mintha főbeütötték volna. + +– Üvegeset. + +– Ne beszélj. + +– Igen. Tudod én nem tudok parasztszekérre ülni. Berci ugyan felültetne, +mert neki a legkisebb az ilyesmi, – nincs érzéke hozzá. De én inkább nem +megyek sehová, minthogy kényelmetlenül tegyem. És ha már kocsit vesz az +ember, nem tudom, hogy mért ne vegyen hintót, ha alkalma van rá. + +– Érdekés. + +A jegyzőné hátradült a székén s ugy élvezte e pillanatot. Üveges hintó. +Falun. Mintha ott ülne a puha ülésen és nagyokat lenditene rajta a +gidres-gödrös uton a finom rugó. Kinéz az ablakon az apró házakra, a +zöld mezőre, olyan uri megelégedéssel nézi le a bajos, gondos embereket. +Üveges hintó. Már ez a két szó oly varázslatos. Tudja isten, miért zeng +oly szépen ez a két szó, üveges hintó. Fényesre van mosva az oldala és +cimer van ráfestve. Bercinek igen szép cimere van, egy kar három +liliomszálat tart, az ő családjáé sokkal ormótlanabb, kecskebak zöld +mezőben. Mindenesetre a Berci cimerét kell rátenni, – azazhogy a hintóra +nem szokás a cimert, csak az ötágu koronát s a monogrammot… Üveges +hintó!… Báloknak illata száll e két szóban, lánykori szines flörtök, +ábrándok, nyüzsgő álmok. Elfeledi az ember a rideg és szomoru mát, az +öregséget, az idő mulását, a sok gyerekkel való vesződséget, a piszkos +hálószobát, a házban töltött szomoru és szürke napok végtelenségét… +Üveges hintó megy a fasorban, lassan és léptetve, ezüst lószerszámmal a +két paripa. S az ember virágot tart a kezében, mig hátradől a +plüspárnákon. Az üvegablak leeresztve, friss levegő csap be és mezei +virágok illatát hozza. S egyedül ülni ott… vagy párosan. Kéz a kézben… +Vagy a kis lányokkal legalább. A jó, drága kis gyermekekkel, akiknek +sima lesz az élete és boldog… Üveges hintóval kezdődő élet… Az övé csak +végződik, csak befejeződik azzal… + +Mit is mondott ki ebből és mit gondolt el és mi volt, amit ki sem +gondolt, csak eláradó szivvel sejtett. Nem emlékezett semmire, csak +akkor eszmélt fel, mikor felállott a kasznárné s azt mondta: + +– Fiam, gyerünk már haza. + +– Hova siet nagyságos asszony, – szólt ijedten a jegyző, aki most +kezdett belemerülni a tárgyalásba a kasznárral. + +A jegyzőné ott maradt a székén, elálmodva magát. Nem volt ereje lankadt +kövér, puha testét megmozditani. De látta, hogy a kasznárné gyorsan és +sokat beszél az urával az ebédlőszekrény előtt. Ugyan mit beszélnek. +Ugyan hogy nem sül ki egy asszonynak a szeme, hogy a másik asszony +jelenlétében annak az urával beszél. + +Szórakozottan odafigyelt, mint egy elfeledett, árván maradt, elátkozott +királykisasszony, a lányok csevegésére. Ugy érezte magát, mintha nem ő +volna ő, mintha a lélek be volna varázsolva egy elöregedett szétmállott +idegen testbe, de a lélek azért friss maradt és könnyü, csak éppen nem +bir ezzel az anyaggal, amely rá van tapasztva. Fiatalnak és üdének +érezte magát és boldognak s mintha már meg volna az üveges hintó, amely +kárpótolni fogja egy hosszu élet minden türéseért. Látta a durván +festett nagy szobát, látta a fényes petroleum lámpát, – ilyen idők! +hatvan krajcár egy liter petroleum, – s hallotta a lányok fulladozó +kacagó pusmogását: + +– Hogy fogunk bálozni? – igy Sári s nevet. + +– Öregek vannak elegen, már mondtam, hogy öreghez fogok férjhez menni – +ihogta a kasznárék lánya. + +– Gazdag legyen? + +– Asse. + +– Csak öreg?… + +A két lány bizarrul, teljes lélekből kacagott. + +– A fiatalok elesnek. + +– Majd importálnak férjeket. + +– Egy szép szőke angolt. + +– A Pityika te, elég öreg?… Nem vitték el katonának? + +– Tényleg az itthon van, te azt meg fogom hóditani. + +– Milyen jó dolga van ennek a diónak. + +– Miért? + +– Mézbe fürdik. + +Édes kis semmi fecsegők. + +Bánat fogta el. Nem, nem, ő már nem fiatal többé… Valami étheri +emelkedettséget tud érezni, valami különös kiszakadást a földi dolgok +zagyvaságából, de ezt a naiv, ezt a rendkivülien hullámzó friss kedélyt… +Ah, soha ezt nem nyeri meg többé… + +Felállott, jobban mondva feltápászkodott, nehézkes kacsa mozdulatokkal +átdöcögtette magát a szobán, az ajtóhoz, minden csontja nyögött, +nyálkásan volt összetapasztva, csak ugy lógott a puha hájas testében, +mint a csont a kocsonyában. Bement a sötét szalonon át a hálószobába. + +A gyerekek hancuroztak. A legnagyobb fiu olvasott, belekönyökölve a +könyvbe, fel sem ügyelt, hogy az anyja bejött. Béla hosszu hálóingében +az ágy tetején állott és grimászokat végzett, amin a két kicsi lány +szakadásig kacagott. Kacsát csinált a falon, ami bekapja a kicsik +árnyékfejét s azok ugy rettegtek visongó kacajjal, mintha igazi állat az +igazi fejüket kapná be. + +– Még nem alusztok? + +– Még apuka fog szépet mesélni. + +– Jaj ti még arra készültök? + +A gyerekek odafigyeltek Bélára, aki most farkast csinált magából és ugy +ugatott, mint egy kutya. Hallatlanul kacagtak rajta. + +Az anya szórakozottan nézte őket. Egészen oda volt az aléltságtól. + +Üveges hintó!… Nem, neki már nem lesz üveges hintója… S minek is lenne… +A fiatalságot nem hozza vissza… + +– Imádkozni gyerekek… Az atyának, és fiunak és szentlélek… Na ne nevess +Olgica… + +– De ha nem lelem az ujjamat. + +– Siess… Az atyának… Nem akarsz Olgica? Akkor csak te Margitka. + +– Az atyának, és fiunak… + +– Olgica ne komédiázz… és ami mindennapi kenyerünket… Olga ne aludjál… +hát megbolondultál… mint mi is megbocsátunk… az ellenünk vétőknek… + +Azért jó volna, legalább ennyi elégtétele lenne, hogy üveges hintóban… + +– Te óvtad éltemet… én istenem benned vetem… minden… reményemet… Már +Olga alszik, no csak magadban Margit… + +De Berci azt nem veszi meg neki. Berci soha sem tett meg semmi +áldozatot. Sose kereste a felesége kedvét… Szégyelli, hogy ilyen formája +van a feleségének, mintha ő valami gróf volna… és nem ő volna az oka, +hogy annyi gyerek… + +– Adjon isten jó éjszakát… és a szegény katonáknak… Amen. + +Ah, csak még egyszer lehetne kezdeni az életet… Akkor majd utána nézne, +hogy üveges hintója legyen, ne kilenc gyerek… Minek élnek ezek is, +szegénykék… + + + + +SELYEMHERNYÓ. + + +I. + +Az öreg fát hozott be s nagy robajjal dobta le a nagy zöld kályha +fakosarába. + +– Sszt! – mondta Ágneska s az öreg ember olyan ijedt lett, hogy +lábujjhegyre állott s még a szuszogását is visszafojtotta. + +A kis lány nesztelenül, gyorsan takaritott; olyan gondosan és alaposan, +hogy egyetlen porszem el nem maradt a törlőruhája alól. + +Mikor a nagy tükör rámáját törülte, az arany cirádákat, akaratlanul +belenézett s meglátta magát, halvány arcát, mély kis fekete szemét, +hosszu fehér nyakát, amely be volt gödrözve s rendkivül szép gömbölyü, +de makacs kis állát. Elforditotta a szemét, hogy ne lássa magát, +haragudott erre a valakire, nem szerette, lenézte. + +Az öreg szuszogva, noszogva rakogatta a tüzre a nedves fát s köhécselt. + +– Kisasszony! Kisasszony! + +– Ssz… + +– Kisasszony, – suttogta az öreg, – mi lesz már avval az izével… az urfi +házasságával? + +Ágneska ijedten megállott s fölemelte a fejét, kezét és ugy tartotta +pillanatokig, mint a bogár, ha megütik a csápját. + +– Nagy huzavona ez mégis! – dunnyogott az öreg. – Ez is csak olyan +házasság, mint a többi… + +Ágneska lassan megmozdult, visszanyerte a lélekjelenlétét s előbb +lassan, aztán gyorsan, rendesen folytatta tovább a munkáját. Hosszu, +vékony ujjacskái szorgalmasan futkároztak a butor sikján és rovátkos +élein, de a félszeme kinn volt az utcán. + +Odakinn friss hó volt. Havasak voltak a háztetők s az ég egyszürke, a +keritések bökein hóprém villogott s a gyerekek zsebredugott kézzel és +piros orrocskákkal topogtak a hóban; valamelyik hanyattesett a sima, +lapos köveken s a többi annál jobban kacagott rajta, minél inkább +visitott ez. + +A levélhordó jött át a másik oldalról. Ágneska fölrebbent és kisurrogott +a szobából, oly nesztelenül el az előszobán át, a konyha előtt, ahogy +csak lehetett. + +Kinn hópelyhek libbentek az arcára s rögtön elolvadtak rajta, dus barna +hajára, amely szélesen volt kétfelé választva és párnásan feküdt a fején +s a fehér kis kezére, amelyet sietve nyujtott előre, hogy kinyissa az +ajtót, mire a postásember megrántaná a csengőt. + +– Kezit csókolom, kisasszonyka. + +– Sz… + +– Most nincs semmi levél, csak a tekintetes főjegyző urnak egy. Pég +jószagu… + +Ágneska átvette a levelet. Vékony kis levél volt. Olyan finom és suhogó, +kis selyempapir. A leányka óvatosan, hogy ne kattanjon, bezárta az +ajtót, be is riglizte, aztán szökdécselő léptekkel visszarepült a +tornácra. A hóban ott maradtak hegyes cipőinek a nyomai s ahogy +visszanézett, meglátta. Összeharapta széles és telt szájacskáját. +Sajnálta, hogy ott maradt. Maga sem tudta, mért, de ugy megszurta most, +megijesztette hegyes kis cipőinek ott maradt nyoma. + +– Gábor, kérem, – suttogta szokott suttogó hangján, halkan és gyöngéden +az öreg mindenesnek, aki most csak jött ki a szobából, a tüztől, – +söpörje el az utat. + +– Most sepertem, kisasszonyka. + +– Csak söpörje, söpörje, – mondta Ágneska oly határozottan, hogy az öreg +ember egy szó nélkül fogta a tornácon levő nyirág-seprőt, a havas, +csatakos szerszámját s ott rögtön hozzáfogott elsöpreni… + +Ágneska még mindig a markában szorongatta a levélkét. Besietett a +szobába, hogy elvégezze a dolgát. + +Abban a percben, hogy a portörlőt fölvette, meglátta a bácsit, aki +komolyan, mint mindig, gondolkodó arccal jött el az ablak előtt. + +Megdermedt. Egy pillanat alatt végig futott benne, hogy a postás +találkozott az „urfival“ s megmondta neki a levelet. + +Önkéntelenül s remegő ujjakkal dugta be a levélkét a bluzába, két patent +közt a melle fölött. A tükörbe nézett s látta, hogy a papir kiszurja a +bluzt, gyorsan ráveregetett, hogy elsimuljon. + +De nem birta bevárni a bácsit. Átsiklott a másik szobába, a néni +fütetlen és kijárat nélküli szalonjába, ahol csak egyszer szoktak egy +héten törölgetni s ez a nap épen a holnap lett volna. Meg is rémült a +házirend ellen való vétségétől, de a rossz lelkiismeret nem eresztette +vissza. A fehér portörlővel kezében ott állott, állott s a +legborzasztóbb dolgokat képzelte el. Most el van veszve!… Az öreg még +bizonyosan nem söpörte el a havat s a bácsi, aki most azért jött ilyen +korán haza, mert: a hivatalba kapott egy levelet attól a nőtől, hogy +vigyázzon, mert otthon elfogják a leveleit… s most az utcán a postás +megmondta neki, hogy ma jószagu levelet adott be… s csakugyan, +letagadhatatlan, ott a cipő, az áruló cipőnyom! Ah, most kéri a levelét… +a néni azt mondja, nem tud róla… Most jönnek érte… már a szobában +vannak… + +Sápadt és remegett s gyorsan kikapta a levelet a bluzából, kis markába +szoritotta s körülnézett, mit tegyen vele… Tüz nincs, el nem égetheti, +mint a többit… a fénykép-albumba tegye?… hátha ép azt nyitják ki… a fali +papirtartóba?… az óra alá?… a kép mögé?… Egy pillanat alatt kitalálta +valamennyiről, hogy az egészen rossz, a legrosszabb hely s a pillanatok +olyan gyorsan teltek… Halálveriték ütött ki sima, fehér kis homlokán… s +megdermedve állott ott, kezében a kitárt levéllel s egyszerre érezte, +hogy a teste akaratlan mozdul, hogy ha benyitnak, csak ugy átnyujtja a +levelet… + +Beszédet hallott. + +– Nincs semmi bajom, édes anyám. + +– De meg vagy hülve, érzem a hangodon. + +– Nem. Kis nátha legfölebb. + +– Muszáj visszamenned? + +– Nem. + +– Na hát akkor ne is menj délig. Tedd meg a kedvemért. + +– De miért? Hazajöttem az ivekért… + +– No csak tedd meg. Hallgass anyádra. Hallgass az én anyai sejtelmeimre… + +– Hát… jó. + +– No, igy… + +– Levelem nem jött? + +Ágneska, aki minden szót hallott, most dermedt el. + +– Nem. + +– Sajátságos. + +– Miért? + +– Hát hogy nem jön semmi levél. + +– Jobb is, hogyha nem vársz… + +Ágneska nevetett magában, a hideg szobában. A szája szétfeslett s apró +egérfogai kivillogtak. Kis fekete szemei csillogtak. + +– Nem várok. + +– Látom – szólt az anya, a fiának, aki ujságot kezdett suhogtatni, – +látom én fiam. Az én anyai szemem előtt nem titok semmi… De most már +legalább belátod, hogy igazam volt. + +– Ugyan mibe volt igaza! – szólt ingerülten a fia. + +– Mindenben. Mindig igazam van… Ah, ismerem én az életet… Az ilyen +hangos, élnivágyó leányok nem valók feleségnek!… Ezek csak mulatni +akarnak, szórakozni… + +A hangja éles volt, minden szava metsző. Ágneska a bácsi helyett pirult +és lett ideges, kinjában nevetett. A néni áldott jó asszony, de ha erre +kerül a szó, a fia házasságára, akkor borzasztó… + +– Megfogják a szépségükkel a fiatal embereket, vadásznak rá, de nem +mindenki olyan bolond, hogy még akkor sem ábrándul ki, mikor +kézzelfogható bizonyitékai vannak. + +– Anyámnak bizonyitékai vannak? + +– Igenis. + +– Ugy?… talán… + +– Elharapta a fenyegető szót. Ágneska a levélre nézett. Tudta, hogy mi +jön. Már egész elfeledte előbbi rémületét a levél miatt… most egyszerre +ujra bedugta azt a bluzába… De nem! Nem!… Ott nincs jó helyen. + +– Ej – szólt hirtelen a bácsi – választhatnék én akárkit a világon, +anyámnak egy se felelne meg. + +Az anya hallgatott. + +– Anyámnak mind kacér, hiu, pazarló… nem én hozzám való!… + +– Az mind is olyan, akit te választasz! Hát az istenért, van talán +szolid lány is! + +Ágneskának erősen meghimbálódott a szive! Most ő róla lesz szó! + +– Olyan, akinek nemcsak a világi hiuságokon jár az esze, – folytatta a +néni, – hanem a jón, az okos, nemes dolgokon. Aki nem kinálja magát két +kézzel, nem bánja, ha észre nem veszik is, tud Hamupipőke lenni és tud +szenvedni a szerelemért. + +Ágneska lehunyta a szemét s aztán ujra fölpattantotta, azt hitte, +elszédül. Oh, a jó néni, a kedves néni. Nem mutatja szemben, de bezzeg a +háta mögött megdicséri! + +– Ah, a mai lányok nevelése nagyon, nagyon helytelen. A nőnek nem szabad +önállóságot adni, nem szabad őket gonosz önzésre nevelni. Hol van az +igazi női ideál, Grizeldisz, akit egy szál ingben vitt el a férje s +akit, már nem is emlékszem, milyen próbáknak vetett alá, hogy az igaz +hűséget kitapasztalja. Elvette tőle gyermekeit, börtönbe vetette, +vadállatok közé űzte, nyomorban, szenvedésben szürte át, vele tartatta a +fáklyát a lányai esküvőjén, de a női erény és a női hűség mindenen +diadalmaskodott és végül olyan dicsőséggel ölelte keblére, amilyen +dicsőségben nőnek nem volt része soha! Mig az emberiség lelkesedik a +szépért és jóért, addig mindenkor magasan fog ragyogni a Grizeldisz +jelleme! + +Ágneska a szivén tartotta a kezét s a martiriumra való készséget érezte +lelkében. + +– Hát anyám, először is ez a legbarbárabb dolog, amit valaha hallottam. +Azt a férjet, aki a feleségét husz éven keresztül igy kinozza… arra a +vadállatra már nincs is emberi büntetés… De tovább megyek, egy olyan +asszony, akiben nincs annyi emberi önérzet, hogy inkább meghaljon, +minthogy ilyen megalázást és kinozást kiálljon… ez nem érdemli meg, hogy +egy férfi emberszámba vegyen… A nő ugyanaz, ami a férfi. Két ember. +Mindenik önálló egyéniség, csak az a kérdés, hogy meg tudnak-e alkudni a +közös nagy célért arra, hogy mindenik engedjen valamit… + +– Ah, fiam… belőled a bánat beszél, a megroncsolt sziv… + +– Én belőlem az egészséges életösztön beszél… Tessék mondani nekem egy +lányt, aki megközeliti anyámnak az ideálját… + +– Fiam… egy anya nem választhat a fiának… a mai világban!… Régen volt +az! + +– Én tudom, ki az anyád ideálja? + +– Ki? + +– Ez a selyemhernyó, aki itt rágcsál körülöttem. Egészen, mint egy kis +fekete hernyó, aki elkezdi a levelet harapni, harapni, kaszálni… mig +csak a csutkája marad meg… + +– Nem tudom, kiről beszélsz… + +Ágneska szédült. Fehér kis teste összeesett és didergett. És fejét ugy +emelgette, lengette, mint a selyemhernyó, ha tétován áll a félig +lekoppasztott eperlevelen. + +– Ezzel akar engem talán összeboronálni? No, köszönöm szépen. + +– De kivel! + +– A maga Ágneskája, na! + +– Óh istenem!… Bizony, pedig akár meg is köszönhetnéd!… Sok dámánál +különb az a kis lány. + +Az Ágneska szemeit elfutotta a köny. + +A bácsi dörmögött. + +– Hernyó!… Egy kis szürke, szorgalmas hernyó… Nesztelenül jön-megy, +tesz-vesz… Nem birom el az alázatosságnak, a türelmes szenvedésnek ezt a +határát… + +– No, no, azért ne tüzelj!… Másra vagy dühös és ezen töltöd a bosszudat? +Bezzeg a te választottad az nagyon is önérzetes… Azt hiszem, az sem +tetszik neked, hogy… + +– De igenis, tetszik! – mondta keményen a fiatal férfi s dörmögve tette +hozzá: – Olyan legyen inkább a lány, mint ilyen karaktertelen +Grizeldisz… Kezét csókolom. + +S elment. + +A néni sóhajtott, hallatszott a mély lélekzetvétele és ő is kiment a +szobából. + +Ágneska a kezébe vette a kis selyemlevelet, keményen fogta vékony +ujjaival s szét akarta tépni. + +Akkor meggondolta magát s meglobogtatta a levélkét. + +– Nem, ezt az egyet nem eszi meg a selyemhernyó – mondta magában. + + +II. + +– Mi van evvel a házzal, – mondta egyszer ebéd elején az anyjának a +fiatal ember, – itt valami történt. + +– Mért fiam? + +– Nem tudom, hiányzik belőle valami? Elveszett a régi simasága az +életünknek. + +Az öreg asszonyság bámulva nézett rá. Ősz haja a szokott módon volt +föltornyozva piros, gömbölyü arca fölött. Aggódva nézett körül az +asztalon, de az abrosz kifogástalan fehér volt, a szervéták pontosan +belehuzva a kaucsukgyürükbe, a sótartó is a helyén, a kés-villa szépen, +szabályosan rakva a csillogó tányérok mellé… Semmit sem talált +kifogásolni valót… + +– Nem értem, fiam, mi hiányzik neked. + +Belépett Ágneska a levessel és a férfi ugy tett, mintha miről sem +beszéltek volna. + +– Délutánra szánat rendeltem, – mondta hangsulyosan – kimegyünk a +fürdőig és vissza. + +– Jaj de kedves, – szólt a néni és mosolygott örömében. Mély karikás +sötét szemeit a fián legeltette, aki lesütötte szemét a tányérára s +összetette kezét az álla alatt, az asztalra könyökölve. – Na hát te +egészen megváltoztál, nem ismerek rád. + +A fiatal férfi komoly arcot vágott, szinte bosszusat. + +– Én nem változtam, egyáltalán senki sem változik meg. Az ember +karaktere ugyanaz marad. + +– Na hát én sose láttalak ilyen családiasnak, mint mostanában, – mondta +az anya s már megis bánta; még el találja riasztani a madarat. + +Ágneska a néni tányérát tele szedte, s a Pál tányéráért nyult. + +– Vigyázz, – szólt rá a férfi. – El ne csöppentsd. + +Ágneska visszavette a kezét s odatolta a tálat. Pál ránézett, +végignézte. + +– Talán szednél! + +Ágneska fogta a tányért és szedett. Magának is szedett s kivitte a +tálat, hogy behozza a következőt. + +– Nem szeretem az ilyen dolgokat, – mondta Pál, – most kiviszi a tálat, +odakint piszmog a tálalással, itt a levese kihül… Micsoda dolog ez? +Hozzanak be egyszerre mindent, de itt ne boszantsák az embert ilyen +komédiákkal. + +– Ejnye de ideges vagy, – szólt az anya, – másszor soha nem vetted +észre, hogy hogy megy a tálalás. + +– Mert máskor simán ment az élet; de ezen a télen… Hogy itt mi folyik!… + +Idegesen kanalazta a levest. + +Az anyja csodálkozva vonta el az arcát s gondosan nézte a fia vonásait. + +– Mi bajod van neked ezzel a lánynyal? – kérdezte. + +– Nekem? – csodálkozott el széles és őszinte arccal Pál. – Nekem +abszolute semmi bajom sincs vele… Mi közöm hozzá!… Taknyos… + +– Óh… – szisszent föl a néni az erős szóra. + +– Nahát én velem ne is truccoljon itt, mert… Mit dobálja itt nekem a +tálat… Egyáltalán mit képzel magáról ez a lány… Mit teszi ez magát én +hozzám… + +– Nonono, – szólt az anya, – ej, ej. + +Ágneska bejött szokott nesztelen lépteivel. Letette a nagy fényes +nikkeltálcát az asztalra a szépen föltálalt ételekkel s leült a +tányérához és nyugodtan, derülten evett. + +Egy-két percig kinosan mély csönd volt. + +– Nagyon szép idő van, nagyon örülök a szánkázásnak, ugyis, nem tudom +fogunk-e többször szánba ülni az idén. Milyen szánat kapunk? Két +ülésest? + +– Nem tudom. + +– Mert azon a kis szánon nagyon rosz volna háromnak ülni, amelyiken a +multkor voltunk kinn. Az igazán csak két személyre való. Pedig remélem, +te is kijösz… + +– Lehet… – szólt Pál. + +– Én nem megyek néni kérem, – szólt Ágneska. + +Pál csodálkozó, szigoru arccal mérte végig a lányt, – aki a leveses +kanalát letette s gyanutlan, árnytalan tiszta arccal nézett föl. + +– Nem kérdezett senki, – mondta olyan élesen hogy a lányka arcába +fölszökött a vér. Összehuzta erős, sötét szemöldökét s metsző gunnyal +tette hozzá, – majd én ülök a kis ülésre. + +– De Pál! – utasitotta rendre az anyja. – Ágneskának esze ágában sem +volt… Neki csakugyan itthon kell maradnia! Nem jutott eszembe. Jön a +mosóné… + +Pál azonban meg volt dühödve. + +– Nagyon szép az önérzet a kisasszony részéről – mondta. – Ezután kezet +fogok neki csókolni. + +Fölnézett tüzes, haragos szemekkel s még elfogta az Ágneska apró, sötét +szemének enyhe sugárzását. A lelke mélyéig megháborodott ettől a szelid +és mégis fölényes, ettől a távoli érzéstől. + +– És előre meg fogom kérdezni, hogy mikorra parancsolja a szánat, és a +friss hóesést, a jó szánutat… + +A lányka elmosolyodott s fölnézett a csillárra. Pál lopva ránézett s az +arcán valami csodálatos nyugalmat látott. Valami enyhe sugárzást, a +rendben levő léleknek édes villózását. Amitől ő még jobban kigyult, mert +önmaga előtt megalázva érezte magát, hogy ez a gyermek, aki tiz évvel +fiatalabb nála, ennyire fölötte tud maradni. + +– Pál – csititotta az anyja, – ne légy ilyen ideges. Neked valami bajod +van a hivatalban és most férfiak szokása szerint rajtunk töltöd ki a +bosszuságodat. + +– Nekem semmi bajom a hivatalommal, – de itt… kihozzák az embert a +sodrából, – mondta Pál s beleszurta a villáját egy nagy darab +pecsenyébe. + +Tovább nem beszéltek. Hallgatva ettek. Pál dühösen rágta a hust és itta +a pohár borát. + +– Tésztát nem kérek, – mondta s fölállott. A kis asztalról szivart vett, +kényelmesen levágta a végét, rágyujtott. Az első füsttel igy vágta még +oda: – Legyen nyugodt a kisasszony, a nagy szánat rendeltem ide… + +Ágneska fölemelte a tálcát, amelyen össze volt szedve az asztali készlet +s kiment. Nem volt a mozdulataiban, a tartásában semmi zavarodottság, +simán, nyugodtan, előzékeny közömbösséggel ment ki. + +– Nahát fiam, ami sok, az sok, – mondta az anyja. – Ennek a lánynak +angyalnak kell lenni, ha a te szekaturáidat kibirja. + +– Ez?… A megtestesült ördög, – kiáltott fel a fiatal férfi. – Nagyon +csodálom, hogy anyám asszonylétére nem lát bele ennek a haszontalan +fruskának a kártyáiba… Sok ravasz nőt láttam már, de ilyet még nem! Hogy +miket tud ez csinálni!… Egy ilyen tacskó! Még iskolába kellene járni +neki, de többet tud már, mint… + +– Hát fiam, – most már azt mondom, hogy elég legyen! Én nem vagyok +megvesztegethető, de ezért a lányért tüzbe teszem a kezem! + +– Haha. + +– Igen, igy vagytok ti, urfi, a tisztességes lányokkal. Annyira +elkapatott benneteket a sok szemérmetlen nőszemély, akire csak rá kell +nézni és már a nyakatokba ugrik, hogy ha egy igazán korrekt, derék +lányka akad elibetek, akinek esze ágában sincs, hogy oda legyen a szép +bajuszotoktól, akkor már… Ej, igazán szégyelem látni, amit csinálsz… Egy +ilyen komoly, jó állásu, szép jövőjü férfi, amilyen te vagy… akinek már +épen meg kellett volna jönni az eszének és végre házasságra gondolni, +itt megalázza magát egy fruskához, egy tizenhét éves gyerekhez, aki majd +csak akkor fog lány lenni, mikor már te régen elfelejtetted, hogy legény +is voltál… Mondom neked, hogy adj hálát az istennek, hogy ez a szegény +gyerek olyan becsületes… Jóisten, egy ilyen árva gyermek, aki a rokonai +irgalmára van szorulva… Aki neked kezet csókol és Pál bácsit ugy +tiszteli, mint egy istent… + +– Haha. + +– Nahát én nem fogom ezt türni. Érted?… + +Pál elkezdett nevetni. Odament anyjához, kivette a szivart a szájából s +megcsókolta az édesanyja sima homlokát. + +Az anyjának köny gyült a szemébe. + +– Eredj, rossz fiu… Csak szekirozol bennünket. + +– Itt a szán, itt a szán! – kiáltott fel Pál s künn csakugyan +csengős-bongós szán állott meg az ablak alatt. + +A fiatal ember az ablakhoz sietett, megzörgette a kocsisra, aki kalapot +emelt és nagy pokrócokkal sietett letakarni a gőzölgő lovakat. + +– Tessék öltözni! – szólt Pál frissen, – és tessék a kisasszonynak is +szólani. Én nem avatkozom többet bele, én felőlem száz évig élhet. + +– Hát ő nem jöhet. Mondom, hogy itt lesz a mosónő délután. + +– Ördög vigye a mosónéját! Olvad, azt hiszem, holnap már nem is lesz +szánút. + +– Igazán, ilyeneket ne csinálj nekem. Mit tudod te, micsoda dolog +mosónét kapni? + +– Hát akkor… kifizetem a szánat s visszaküldöm. + +Ágneska belépett, hogy leszedje az asztalkendőket. + +– Hagyd csak most az asztalt fiam. Vedd fel a kabátodat, de a nyakadba +vegyél kendőt, alá. + +Ágneska már össze is fogta az abroszt és kiment. Nem szólt egy szót sem, +de az egész lényében valami közvetlen engedelmesség volt. + +– Hogy be van gubózva! – kiáltotta Pál. – De hogy be van gubózva! Hát +anyám ezt nem látja?… Csak nézzen rá! Mint a selyemhernyó, mikor +begubózik! Felőle felfordulhat az egész világ! + +Mikor a szánba beültek, az anya kényelmesen elhelyezkedett, Pál tulzó +figyelemmel burkolta be a plédbe a lábait s szólt Ágneskának, aki a kapu +előtt állt. + +– Ülj be. + +Ágneska fölugrott, mint egy madár a szánra, Pálnak érkezése sem volt, +hogy segitsen neki s leült a szemközti ülésre. + +– Ne oda! – szólt rá keményen, idegesen parancsolva Pál s megvillogott a +szeme. – Az az én helyem. + +Ágneska elpirult, mélyen és zavartan, egészen kijött a sodrából. +Könyörögve nézett a nénire. Még az idén sohasem ült Pállal egy kocsiban +s tavaly még a kisülésen volt az ő helye. + +– Egy-kettő. + +– No hát ne kéresd magad, – szólt a néni legyintve s Ágneska +kényelmetlenül, idegesen engedelmeskedett. Odaült a főülésre, a néni +baljára. + +Pál komolyan s egy kis belső remegést érezve a mellében, odaült szembe +velük, tudta, hogy a hosszu térdeivel nem fog férni… + +Lassan rendbe jöttek. + +– No János, hát gyerünk, – szólt vissza a mérnök ur a kocsisnak s a szán +ki futott, olyan simán az első zöttyenés után, mint az álom. A város +utain még egy-egy kő fölvetette a szántalpat, aztán kiértek a mezei utra +s a csengős, pergős lovak röpitették őket a jó, sima, kissé recsegősen +olvadó havon. + +A néni elégült piros arcával belenézett a mezőbe, nagy fekete szemei +körül élesen látszottak a mély ráncok karikái. Olyan öreg volt most. Ugy +meglátszott rajta, hogy mégis, mégis, utána van már az életnek, hogy a +fia, aki sohasem nézte még igy meg az anyját, sőt mindig elforditotta, +elaltatta a figyelmét, ha a mai pillantás megtámadta azt az illuziós, +gyermekkori emlékképét, amelyet az édesanyáról a lelke egészében őrzött… +most elsétált a tekintetével jobbra egy araszt és rábukkant a kislány +üde életberkére. + +Milyen fiatal. Milyen vékony a bőre. A kis szél, amely szembe csapja, +már is megszinesitette s apró, égő szemei a csodálatosan sima szemhéjak +közt mint valami csillag tüzelt… Vérbő, széles, de szép és puha ajkai +nyugodtan pihentek, szinte fájdalmas lágysággal az istenien szép, minden +szoborszerüségnél tökéletesebb állacska fölött. Olyan szent nyugalommal, +mint az alvó csecsemő, aki fölött izzó csókszomjjal áll a fiatal anya és +érinteni nem meri még földietlen angyali álmában… Csókolatlan ajkak… +csókolatlan biborság… + +S az ő ajka viszont ugy égett, kigyult és fölcserepesedett a vágytól. + +És hogy ül… hogy tud ülni, élni, mint egy tiszta sugár, egyenesen szökik +a mennyekig ifju, drága lénye. Óh, ez nem gyermek többé, ez nő, ifju nő, +a titkok legboldogabb nyiltán… A gyönyörü téltavaszi napfényen, a szüzi +hó végtelen tengerében itt az első hóvirág. + +De óvatosan nézte, olyan lopva, csenve, hogy az édesanyja ne lássa… + +Egyszer csak zsibbadást érzett a jobb lábábna. Mindjárt mozdult, odább +tette, helyet keresett neki. Csak akkor vette észre, mit tett, mikor +halk mozgást érzett a lába mellett. Ágneska odább vonta a cipellőit. + +Ettől rögtön megbőszült és eltünt a varázs. Rögtön nővé vált neki a lány +s konok erőszakkal tovább nyomult a cipője és hozzá ért, hozzá simult, +erőszakkal a lánycipőhöz férkőzött. Az még egy kicsit ijedten +védekezett, szinte fölsikoltott a pokrócok közt, amelyekkel a kocsi ki +volt bélelve, aztán ugyanolyan engedelmességgel, mint délben a +levesosztásnál a kéz, megállt most a lábacska… + +Pál a lábában érezte lüktetni a szivét… s ugy odatapadt, olyan forróan +oda adta magát… ahogy a keze, a szeme, a szava nem tehette volna. Csak a +cipője… aztán a sok, sok ruhán pléden át a térde… + +Mikor a fürdőnél leszálltak, ugy nyujtott kezet a kis lánynak, hogy +lesegitse a kocsiról, mint a középkori trubadur a hölgyének. + +S e lányka irult-pirult, remegett, szemérmében fölzavartan. + +Ahó, – mondta magában Pál diadalittasan, – a gubó kezd kibomlani. + + +III. + +Egyszerre kinyilt a tavasz. Csodálatosképen ibolyák lepték el a kertet, +a diófák szárai és rügyetlen ágai alatt, kék volt az őszről itt maradt +zöld fű a sok illatos virágtól. Mindenki kinn élt a gyönyörüséges +tavaszi napfényen. Két ember forgatta széles ásójával a nagy veteményes +kertet s a kis, görbe, öreg mindenes, a kert tudósa, olyan volt, mint a +kényeső. + +– Ez nem élet igy tovább, – kiáltott fel Pál és sörtés kis kalapját a +szemébe vonta. – Ezt én nem csinálom igy tovább. + +– Mit fiam? – kérdezte az anyja s köténye zsebében vidáman csörömpölt a +kulcsaival. + +Pál a leányt nézte, aki széles, lehajló szalmakalapot tett és frissen, +röpködve jött-ment a munkások közt, ahogy a frissen kinyilt lepke +libeg-lebeg, sütkérezik a tavaszi napsugáron. + +– Megházasodom, anyám. + +Az öregasszony meglepetve nézett a fiára. Egész a szivébe nyilallt. Soha +ilyen jó nem volt a fia, talán kicsi kis gyerekkora óta. Minden szabad +idejét idehaza tölti; derült, vidám, elégedett, boldog… Hát mi kell neki +még? + +Erős szemeivel ijedten bámult a fia arcába s szólt: + +– Hogy jut ez eszedbe? + +– Ne azt kérdje anyám, hanem azt, hogy hogy jut ez csak most az eszembe? + +– Most? Csak most? + +– Mert Isten engem, eddig még csak nem is gondoltam rá! + +– De hát mi? Itt vagy a legjobb kedvben és egyszerre csak… + +– Megőrülök, ugy-e? + +– Nahát én nem mondom azt. Tudod, hogy az én anyai szivemnek leghőbb +vágya, hogy te is megtaláld a magad párját és én lássalak vele boldognak +s azután békén várom a halálomat. + +Könnyes lett a szeme és a hagymákkal teli kiskosárral tovább totyogott +öregesen, hogy a fia ne lássa a könnyeit. + +De Pál nem is látta. Ő csak Ágneska után nézett, aki olyan volt, mint +egy drága kis, igénytelen kis pillangó a márciusi napsugáron. Ez a +gyermek egyszerre kinyilt, mint a semmiből a virág. Valóságos csoda +történt vele. Megtelt, megjelentek az idomai, amelyeket most a nyárias +ruha egészen kiragyogtatott; megszinesedett az arca, megnőtt a szeme, +meglobogott a nagy, dús, gesztenyebarna haja. Nagy nő lett egyszerre +belőle, aki kész és virágteljes és érésre nyilt. + +– És fiam… hát kire gondolsz te? + +– Hát anyám nem tudja? – kérdezte elámulva Pál. + +– Istenem, hát honnan tudnám, hisz az utóbbi időben olyan jó voltál, +sehová nem mentél, tudtommal… Nem irtál… tudtommal… + +– Pedig a férfinak nagy kujonok, ugy-e, anyám? – nevetett föl Pál, – +rókák, akiknek annyi kijárása van a barlangjuknak, hogy no! + +– Az már igaz! + +– Nahát anyám, azért nem hittem volna, hogy egy asszony ennyire ne +tudjon látni! + +– Hát mit kellett volna látnom? + +– Azt, ami történt. Azt, hogy készen vagyok. Hogy fülig, vagy a lelkem +fenekéig tele vagyok. Hogy szerelmes vagyok, amilyen még nem voltam. + +– Az isten szerelméért! + +– S tudja kibe? + +– Fogalmam sincs róla. + +– Haha. + +Az öreg asszonyság a fia ragyogó arcába nézett s önkéntelen követte a +szeme pillantását. + +– Jézus Mária! – sikoltott fel szinte rémülettel – csak nem!… + +– De. + +– Az nem lehet! + +– Ugyan! + +– Uristen, ne hagyj el!… Ágnes, Ágnes! + +Ágnes visszafordult, odanézett. + +– Gyeride. + +A lány vidáman, mit sem sejtve, nevetve sietett elő. + +Az öreg asszony nagy szemeit rámeresztette, az arcába vájta. Hosszu +pillanatig nézte a legnagyobb felindulással, ugy, hogy a lány +csodálkozva, pirulva és megdöbbenve ámult el. + +– No szép… Az én hátam mögött… Az én szemem előtt… Pfuj. + +– De anyám! – kiáltott fel a fia. + +– Pfuj… Hallani sem akarok róla! + +Összecsukta a szemét, száját, makacsság, konokság ült ki az arcára s +nagy felindulásában ott hagyta őket. Fölment a házba. + +Pál zavartan, nyugtalan, félve nézett a lányra, aki egyenesen, büszkén, +zavarodatlanul állott. + +– Kedves Ágnes… ne vedd fel szegénynek ezt a… ezt a… modorát… Ő már +ilyen… Akárkit akartam is elvenni, mindig ugyanez ismétlődött… de azt +hittem… most más lesz… + +A lány ráfüggesztette a szemeit s nem szólt. + +– Mert most valaki olyat… valakinek olyannak a kezét… _kértem_ meg… + +A lány elhalványodott, az ajka kinyilt, kifeslett a vérrel tört erős, jó +ajka s belesápadt… + +– Mert megkértem valakinek a kezét! – ujjongott Pál, mint a madarak a +faágakon, hogy észrevette a leány félreértését és ijedtségét, – sajnos… +kosarat kaptam. + +A leányka föllélekzett, megenyhült, megujult. + +– Csakhogy nem nyugszom ám bele! – kiáltotta Pál. De nem ám! Mit +gondolsz, mit tegyek? + +A leányka hallgatott, a szeme megint ködfátyolosan járt a kert zöld +füvén. Kegyetlennek érezte a játékot. + +– Tőle magától kérem meg a kezét!… S ha ő is kosarat ád, akkor megyek a +Dunának!… + +Szilajon vágta ki a szót, de boldogan, ugy, hogy a leányka, aki a +szivével egy tömbben fogta fel a kalapácsütéseket, szikrázott a +fájdalomtól. + +– Édes Ágnesem, kis Ágneskám!… Mit szól nekem, a leány… Mit szólasz, +Ágnes, te vagy az a leány! + +Még soha életében ilyen bugyogó szókat nem mondott, s könnyes lett tőle +a szeme, hires, férfi szeme. + +A leány megszédült. + +– Én? – akarta mondani, – de csak az ajka mozgott. + +– Édes szivem, – suttogta Pál és a leány karjába karolt. + +Erre már egészen magához tért a leány. + +– Én? – kiáltott fel. – Soha! + +– Soha? + +– Nem, nem, nem, nem, nem. + +– Mit? Neem? + +– Soha, soha, soha. + +– Oh… miért? + +– Csak. + +– No… talán mégis egy kicsit indokolnád! + +A leányka, aki tulságosan megkinozva, elvesztette a nyugalmát, nem birt +gyorsan magához térni, csak épen a visszariadásában volt gépiesen erős. + +Pál fölzudult. Megint a nagybácsi lett, aki parancsolt és rendelkezett a +tacskó gyerekkel. + +– Nézze meg az ember, – kiáltotta haraggal. – Miért? + +– Hát ezért! – pattant föl a leányka. – Mert nem vagyok Grizeldisz, és +nem érzek semmi kedvet arra, hogy akárki is próbára tegyen! + +– Mi a patvar, – szörnyedt el Pál, kerekre nyilt szemmel. + +– Nem bizony. Én nem fogok se tömlöcbe csücsülni, se az erdőn a vadak +közt élni egy ur kedveért sem, hogy husz esztendei hűséggel bizonyitsam +be a szerelmemet. Sőt én vagyok az, aki azt kivánom, hogy az uram alázza +meg magát előttem! + +– De Ágnes! Hol szeded te ezeket? + +– Hernyó sem vagyok, – mondta Ágnes összeszoritott foggal. + +– Áá… szörnyedt el Pál s homályosan derengeni kezdett valami az agyában. + +– Voltam… – mondta a leányka s égő arcát elforditotta a szabad mezők +felé s könnyes szeme ott tétovázott a Duna ezüst csikján lent a mezőn +tul s harapdálta az ajkait. Voltam olyan naiv… mikor még… Grizeldisz +voltam… Igenis, én voltam az a selyemhernyó, aki elrágta a maga +szerelmét, – kiáltotta – mikor még egy kis csacsi voltam… régen, még az +ősszel!… Egyenkint fogtam el a maga illatos leveleit és a tűzbe hánytam… +Mert akkor még harcolni akartam… akkor még rabolni is kész voltam… +magáért… + +– Ágnes… Ágneskám! + +– Ma már máskép van! Tudom én azt, hogy nem illik bevallani, hogy én +valaha olyan őrült ideálizmussal… hogy én olyan… szamárságot… eh… + +– Édes, aranyos, kis Ágnesem. + +– De a maga felesége nem leszek!… Soha!… Tudja? + +– Nem tudom, nem nem, nem. + +– Akkor se volt igaza!… Mert én sohasem voltam olyan passziv… aki csak +bámul a holdra… és türhetetlen az alázatosságával… Mert ha az lettem +volna, akkor nem loptam volna el a maga leveleit… be is tudom +bizonyitani. Fogja. + +A keblébe nyult s kihuzta az illatos, de már meggyürött kis levélkét. Az +utolsót, amely végkép és örökre befejezte azt a régi ciklust. A +válaszolatlan hagyott levelek ciklusát. + +Pál meghatva, boldogan nézte a felbontatlan levélkét. + +– Drága, drága, – rebegte. + +– Én semmit sem igérek, – mondta egész következetlenül a kisleány s +hagyta, hogy a szél a kezéből elvigye az át nem vett levelet. + +– Nem, nem, én, én igérek mindent! – suttogta Pál s megfogta a kezét. + +– A nénivel nem lakom! – szólt a leányka konokul. + +– Nem, nem, – csak egyedül, ketten… – kacagott Pál. + +– Azért. + +S a nagy, ragyogó tavaszban alázatos szerelemmel csókolta meg a kevély, +válogatós férfi az engedelmes kisleány kezét. + + + + +KOTLIBET. + + +I. + +Betti kisasszony már készen volt a reggeli takaritással. A kis kanári is +megkapta a maga ennivalóját s még egyszer végigfuttatta a portörlőruhát +a butorok élén és az ablakhoz lépett, hogy kirázza az utcára. + +Ahogy a karját hosszu erős vénlányos karját kinyujtotta, urambocsá’ +szinte arcon törült valakit a porrongygyal. + +Nagyon megijedt, megriadt, erre nem volt elkészülve, mert soha senki sem +szokott az ablak alatt menni. Itt az volt a szokás, hogy az út közepét +használták promenádnak s ez nagyon praktikus szokás volt, mert igy Betti +kisasszony nyugodtan rázhatta ki a portörlőt. + +Az idegen úr, akit Betti kisasszony még sohasem látott, visszakapta a +fejét, az arca szórakozott volt és szürke, egyszerü szemeiben +meglepetés, csodálkozás és mégis békesség volt s csak annyit mondott: + +– Ejnye… + +De aztán udvariasan hozzátette, tapintatosan, de minden udvarlási +szándék nélkül, hogy: + +– Pardon, nagysád. + +Betti kisasszony ugy behuzódott a szobába, mint a csigabiga, ha megütik +a tapintó idegét, nagyon elszégyelte magát s a szegény embert nagyon +sajnálta, hogy a portörlőjébe törülte az arcát, – de ez csak egy percig +tartott, azután nevetni kezdett, mert rém komikus volt, ahogy a szürke +arcu idegen úr, aki olyan benyomást tett maga is, mint egy tiszta +portörlő, olyan ijedten, kétségbeesve s mégis harag nélkül nézett az +orra elé akadt portörlőre, mint egy dán dogg. Most, hogy utána nézett, +látta, hogy egyenesen, lehajtott fejjel sétál tovább, a félkezét hátra +teszi s vékony, fényes sétapálcát tart benne. + +Betti kisasszony az ablak tükrébe pillantott s megigazitotta fehér +kendővel hátrakötött fejét. + +– Ó vén bolond, – kiáltott aztán magára ezért a hiu pillantásért, saját +megszokott szabad modorában, csufolkodva, mert ő nem volt ám valami +egyszerü megvesztegetett lélek, aki saját magának mindent megbocsát és +elnéz. + +Nem, ő az egész világon mindenkinek megengedett mindent, de isten tudja +miért, saját magától azt kivánta, hogy ő maga feleljen meg minden +ideáljának és olyan tökéletes, feddhetetlen, gáncs és hiba nélküli +vénkisasszony legyen, amilyennek az ő elvei szerint lennie kell egy +vénkisasszonynak. Most aztán jó alkalma volt mulatni saját magán s +kinevetni önmagát a hiúságáért, s egészen ugy bánt önmagával, mintha ezt +a hölgyet most valami flörtön kapta volna rajta s azonnal kész volna rá, +hogy alaposan kigunyolja s megleckézteti. Azonnal hozzáfogott csufolni +önmagát, olyanformán, ahogy egy intimus barátnőt lehet szekálni, akivel +szemben megengedheti az ember magának az erősebb tréfát is, mert hiszen +oly régen s annyira együtt élnek, hogy egymásnak még a legtitkosabb +gondolatát is ismerik, sőt azt is érzik, hogy a barátságuk +elpusztithatatlan s minden intrika mellett is együtt fognak élni a +jövőben is. + +Összehuzta hát az ajkát, furcsa keskeny száját, amelynek az alsó ajka +tullapos és puha volt s a felső pedig bámulatosan vékony és erős vonalu, +összetapasztotta biggyedten a mongolos nagy sötét szempillátlan szemeit +valami belső huncutság csillogtatta a lapos, alig látható szemöldökök +alatt, mig furcsánál furcsább gondolatok ugráltak kislányosan a sima +fehér homloka alatt és olyan gyöngyházfényü mosoly csillogott legyalult +hosszu hengerded arcán, mint a kis elefántcsont Schiller-szobron az +ablaküvegről ráverődő napfény. + +– Udvarlót fogunk magunknak!… kedves, lám, lám… No hiszen nett dáma +vagy, csak a porrongyot kell kirázni, már rajta ragadnak a gavallérok… +ej, ej… + +És más efféléket mondogatott magának és megmutatta magának a tükörben is +az arcát, hogy kellően rápiritson, s direkt azért állott meg a kopott +aranyrámás tükör előtt, mert az valami halotti zöldes sápadt szinnel +boritotta be az arca szinét. Jól tudta, hogy mégis sokkal jobb szinben +van, mint amilyennek ez a tükör mutatja, de el akarta ijeszteni, a +hiuságról le akarta szoktatni ezt a „vén lányt“, aki még mindig +udvarlókat fogdos, mint más lepkéket, a porrongyával… + +Nevetett. Nőiesen nagy, puha álla, amely formás volt és semmi toka sem +rútitotta s fehér oszlopszerüen egyenes gömbölyü nyaka kiemelkedett a +bőven szabott sötét ruha kámzsás gallérjából. Ez egy régi ruhája, amit +az utóbbi tiz-tizenöt évben már csak a reggeli takaritáshoz vesz fel, de +valaha szép ruha volt, jól állott s vállban ma is még ugy megszélesiti s +olyan titkokat sejtet, amikről szó sincs… Betti kisasszony erős hosszu +fehér ujjaival megfogta a mellén a ruha ráncait s fölemelte, meg +leeresztette, kiapadt bordáira. Azért tette ezt, hogy ne is vádolhassa +ellenőrző önmagát, hogy legyezgeti az érvényesülő önmagának a hiuságait. +Nem, ő kéjelgett abban, hogy magát megszégyeniti. Egy pillanatot s egy +gondolatot sem szalasztott volna el a világért, ha a lemondásra intő +vénlányságát önmaga előtt, sőt mások, a bizalmasabb ismerősök, s néha +vidámabb percekben még az idegenek előtt is kipellengérezze. + +– Ó te akarsz valamit, te kedves, – mondta magának a tükör után a +valóságra nézve, – ó te porrongyos Diána. + +S ugy mulatott a saját szavain, mintha valami igen vékony s finom és +éles tőrt mártogatna valami lelki ellenszerrel érzéketlenitett testébe. + +Ebben a percben felcsendült a másik szobában valami vidám, egészen uj +sütetü kuplé, üde, csöpp lányhangon, egy amolyan uj nóta, ami a fiatal +lányoknak olyan jól áll; s ah, a fiataloknak minden jól áll. + +– Olga!… Olgica!… – kiáltott fel Betti kisasszony s egyben átalakult +Betti nénivé, s ugy elfeledkezett magáról mint a tavalyi tavaszról, s +csak a kis huga dolga élt már benne vajon sikerülni fog-e ezt férjhez +adni, legalább ezt, az ötödik lányt a legkisebbet, az özvegy +testvérhugának ötödik lányát, a négy itthon ragadt után… + +Az ajtó felcsapódott, Olgica bedugta a fejét, fess fitoskájával együtt. + +– Szabad már bejönni, Betti néni, – mondta fura éneklős kis orrhangján. + +– Szabad bizony. + +– Jé, hiszen itt már minden rendben van. Jesszus, mint a paradicsomban. + +S összecsapta a kezét. Betti néni jól tudta, hogy ez mind csak ártatlan +kis ravaszkodás, a kis hugai egymást nevelték bele, hogy mindent meg +kell dicsérni, amit Betti néni csinál, de nem bánta, mert hát istenem, a +kislányok hadd tanulják meg becsülni a más munkáját is, nem csak a +magukét, s ami azt illeti, itt bizony csakugyan minden olyan rendben +van, mint a paradicsomban, s az embernek jól esik egy kis elismerés. + +– S ilyen jókor – mondta a kis Olga és az öreg óra elé állott, amely +üvegbura alatt két alabástrom oszlopon mutatta az időt s a tetején egy +görbe kardu huszár lovagolt. A burán egy kerek lyuk volt, amit a kis +Olga ütött rajta valaha s kerek szürke papirral volt beragasztva. + +– Látod – mondta neki Betti néni – ezt te törted be. + +– Ah istenem, Betti néni, akkor még csak olyan kis ügyetlen voltam. + +– Bizony és most eladó leány vagy. + +– Ó, ugyan. De borzasztó nagy vagyok. + +Ezzel a kanári kalickája elé szökött s az ajkát csókra csucsoritva +cuppogott a kis sárga dalárdista felé. + +Betti néni megállott egy percre s összefonta az ujjait, ugy +ideiglenesen, rendetlenül fonta össze és elnézte a kislányt, aki +csakugyan olyan hirtelen nőtt a nyakára. Olyan észrevétlenül, egyszer +csak megjelent itt a szeme előtt, mint nagy lány, akkor született, mikor +az ő egyetlen regénykéje megesett, a szétment parti, amely meg sem +indult… S azalatt nőtt fel itt láb alatt, miközben a négy nagyobbik +testvérnénjének a szerelmi regénye lezajlott és csöndes végkimerülésben +kimult… Lám, ez a tacskó. Ez a kis szeleburdi. Hogy már ez van soron. +Ej, ej. Ők, a komoly, okos leányok mind itthon maradtak, ez a kis +szeles, ezt talán elviszik, hiszen a férfiaknak olyan kiszámithatatlanul +rossz izlésük van… S csak nézte a vékony testü, kisded _cárt_ leánykát. +Ez talán megtalálja a maga szerencséjét. Adja isten. + +– Mi ez, Betti néni, mi ez? – kiáltott fel Olgica, – Jesszus, ezt még +sohasem láttam. + +– Ó, ne beszélj bolondot, hogyne láttad volna, 1856 óta függ itt a +falon. + +– Ah, hol voltam én még 1586-ban, – mondta ártatlanul Olgica, – én akkor +még nem láthattam. + +Betti néni nevetett s levette a falról a Quodlibetet, amelyet talán +évtizedek óta nem érintett senki. Ezernyi apró emléktárgyacska, parányi +képecskék, amilyenek ma a vásári mézeskalácsokon vannak, s kis mondatok, +aranybetükkel nyomtatva az elefántcsontpapir lapocskákra gyöngyök, +csókolózó galambok, szomoru füzek emlékversekkel, aranyfonálba füzött +hajfürtök s isten tudja mi minden szemét volt benne felhalmozva, piros +pecsétü miniatür szerelmes levél, meg emlékalbumocskák magyar, német, +francia, sőt angol nyelvü feliratokkal… + +– Most már tudom, gyermekkoromban sokat nézegettem ezt, de azóta sose +láttam… + +Betti néni meghatva nézte a lomtárt. Keskeny, meleg fekete szemei +rászegeződtek egyes pontokra, amelyek emlékeket ébresztettek benne s +nedves fény csillogott a pupilláin át és ajka egészen szederjes lett a +meghatottságtól… + +– Na, válassz… + +– Mit, Betti néni?… + +Betti néni halkan, zörgő hangján rekedtre fátyolozva az érzéssel, ujra +mondta: + +– Válassz valamit. + +Eszébe jutott a tipegő öreg nagymama, akié volt, ki boldog lánykora +emlékeképen őrizte ezt a _kotlibetet_, szegény, azt mondta neki +valamikor, a szerencsét büvölően, azon a napon, amelyiken épen várta a +számára kijelölt férfit… ugy mint ma a kis Olga… hogy: válassz, csak +válassz valamit, az talán szerencsét hoz… + +A kis Olga a leányok misztikus külön érzékével megsejtette, mire gondol, +hogy a szerencséről s varázslatról van szó és megremegő izgalommal turta +bele a szemét az üvegfedelü doboz rejtelmeibe… Értékelve s tele szivvel +vetette rá magát az apró emléktárgyakra, mindannyit szerette volna +felölelni, a markába szoritani és a kebelébe, kicsiny kemény mellecskéi +közé rejteni, aztán vékony, törékeny fehér ujjaival végigbogarászott az +üvegmezőn s minden alatta levő kis kincsecskét megérzett, ahogy a +vizfakasztó vesszővel járnak idegbő emberek a rét virágai közt. + +Egyszerre csak remegni kezdett a szive s megállott az ujja egy kis +aranyba fürdetett könyvecske fölött, amelynek már egészen sárga volt a +piros selyem födele s vékony aranyláncocskán libegett. + +– Ezt, ezt, – kiáltotta. + +Betti néni előkereste titkos fiókjából a kotlibet kulcsát… Istenem, 1856 +óta megőrizni!… és felnyitotta vele az üvegládikát, amelyben száz +Csipkerózsika alussza mélységes álmát. + +– Ezt akarod? + +– Nem azt, ezt, ezt! Ezt a pici könyvet, olyan édes, csak ezt akarom, +Betti néni. + +– No, vedd ki. + +Olgica kivette s ideges ujjacskáival csaknem szétszakitotta, amint +kinyitotta. + +Egy mondat volt beleirva, egy kis német mondás. A kis Olga, amilyen +kitünően értett németül, meg sem értette, ki sem találta egy olvasásra, +de azonnal megtetszett neki, mintha a lelkével értette volna meg az +idegen szók értelmét: + +– Liebe, ohne Kuss! – kiáltotta, – itt van, Betti néni, ugy-e, milyen +édes: „Liebe, ohne Kuss!“ + +Betti néni sápadt lett, mint a fal. + +A vér lehuzódott az arcából s olyan maradt, mint egy furcsán csinált, +nagy, hosszukás, szinte félrenyomottan hosszukás arcu nagy viaszbaba, +élettelen kifejezéssel, keskeny fülei átlátszókká váltak, hogy az ablak +felé volt háttal s fekete haja, melyben sok-sok ezüst szál volt már +beleszőve, laposan volt lesimitva a halántékára, lányosan, erkölcsösen… + +– Ó, én szerencsétlen, – mondta alig hallhatóan és leroskadt egy régi, +alacsony kis kanapéra nagycsontu erős, szivós teste összecsuklott s +rémülettel bámult maga elé és azt suttogta: + +– Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss… + + +II. + +A kis leány a legnagyobb rémülettel látta a nénikéje regényes +elájulását. + +– Betti néni, Betti néni, – kiáltott rá s a két kis fehér tenyerét +összeszoritotta a két térde közt, amint eléje hajolt. + +– Semmi, semmi, – mondta Betti néni, aki maga is örült volna, ha most +csakugyan elájul, de hiába, olyan idegei voltak, mint a cukorspárga, +azok inkább vágtak, mint szakadtak. Azért ugy tett, mintha igazán +megtörtént volna vele ez a szokatlan és csodálatos eset s ábrándos +arccal nézett a leányka szemébe. – Semmi, kis Olga, semmi. No, ne ijedj +meg kis bolond. + +Azzal felállott, hátra simitotta vastag, lapos haját csucsos magas +fejebubján. + +– Istenem, nem volna csoda, ha elájulnék is. Ez mégis rendkivüli. + +– Micsoda, drága Betti néni. + +– A sors fiam, a sors üldözése kis Olga. + +– Micsoda sors? + +– Ki hitte volna, hogy még egy példány rejtőzzék ebben a szerencsétlen +kotlibetben! – kiáltotta Betti néni s megfenyegette erős nagy kezével az +asztalon heverő üvegdobozt. + +– Óh istenem, hát erre tetszik haragudni? – mondta a kislány s féltve +simogatta meg az üveget a rengeteg szerelmi emlék fölött. + +– Erre! – kiáltotta Betti néni és felkapta az asztalról a piros fedelü +kis könyvecskét. Jól a markába szoritotta, mint egy legyet. + +– Tessék visszaadni, no, tessék visszaadni, – könyörgött Olgácska, s a +nyakába ugrott a néninek. – Most már nem tudom még azt sem, hogy mi van +beleirva. Liebe… Liebe… Talán Kabale und Liebe… Nem, nem… Liebe, ohne +Kuss! + +– Ki ne mondd még egyszer! Ki ne mondd életedben azt a szerencsétlen +szót. + +– De miért. + +– Csak. Megtiltom; ez a szó ölte meg a nénéidet, az anyádat, engem, az +anyámat, a nagymamát, mindnyájunkat. + +– De hogy?… És mit jelent az?… De Betti néni! + +– Liebe, ohne Kuss… sóhajtotta Betti néni és meleg, fekete szemei +könyesek voltak. + +– Szerelem, csók nélkül, – mondta a kis leány. – Hisz ez szép! + +Betti néni rákancsalitott. A szeme sarkában ott volt ebben a villanásban +az egész testének ideges fölindultsága. + +– No gyere, majd elmondom. + +S odarántotta maga mellé a kislányt. + +– Boldog emlékü kedves nagyatyám, a te szép atyád igen jeles, tudós +ember volt, a nagy kolera és éhhalál idején, mint orvos olyan csodákat +tett, hogy az emberek eljöttek hozzá és rátestálták a birtokukat s csak +azután haltak meg. + +– Jé. + +– Ne kotyogj bele… + +– Csak azt mondtam, hogy _jé_. + +– Szóval, ő egy igazi tudományos orvos volt, aki mindenkit +meggyógyitott, ha idejében fordult hozzá a bajával és nem volt épen +halálos a betegsége. + +– Igen? + +– Igen. Szép állás volt akkor az orvos. Én még emlékszem gyerekkoromban, +mikor ide az udvarra beállitottak a parasztszekerek és zsák lisztet meg +kis bornyut emeltek le róla, csak be kellett kötni az ólba, az volt a +honorárium… Mit nevetsz?… Aki mindig nevet, annak még nagyon hig az +agyveleje! Ezt szokta mondani szegény jó apám: ha megmozditja az ilyen a +kobakját, már lötyög benn, attól nevetgél… Bizony… Nagy fizikus volt a +szegény nagyapa; sok szép birtoka volt, abból is nagy jövedelme volt, de +különben az egész megyében csak négy orvos volt, de hozzá, kivált a +szembajosokat még Erdélyből is elhozták. Igy ő háromszor házasodott. Az +első felesége bizonyos Patrobányi lány volt, de ez megszökött tőle, mert +fiatal korában heves volt és nem birta ki a természetét. A második +felesége volt a mi anyánk, aki először Kelemenné volt és mikor +megesküdtek, már idősek voltak és szerződést kötöttek, hogy egyik sem +költ a másiknak a vagyonából magára egy krajcárt sem. Szegény anyám nem +járt szerencsésen a házasságával, mert akik addig szerették, mind +hidegek lettek hozzá, mert ekkor már volt okos tanácsadója, hát nem +lehetett ugy kihasználni az özvegyasszonyi állapotát. + +– De Betti néni, – hát a kotlibet? + +– 1856-ban jött ebbe a házba a mi anyánk, magával hozta ezt a butort, +ami itt van ebben a szobában, akkor akasztotta fel a falra azt a +kotlibet, ezt azóta, az ötvennyolc év alatt csak nagytakaritáskor vette +le onnan és akkor, ha valakinek megmutatta… Egyszer, mikor én tizennyolc +éves voltam, és épen olyan félig-meddig kért lány voltam, levette +szegényke a falról s azt mondta: „Édes kis lányom, nekem ez hozott +szerencsét, válassz belőle valamit magadnak, hátha neked is szerencsét +hoz!“ Én soká válogattam és végre kiválasztottam egy kis emájj-képet, +amelyre kék alapon két galamb volt festve, ahogy elforditják egymástól a +fejüket s az volt aláirva: Liebe, ohne Kuss! + +– Jesszus! + +– Igen!… Én azt választottam… S ahogy megmutattam a nagymamának, ő +szegény elsápadt s leültetett ide ebbe a fotelbe maga mellé és elmondta +a történetét. De sirt és zokogott… + +– Istenem. + +– Mert szomoru története volt ennek a szónak… és a mi anyánk +férjhezmenetelének… Már azt tudod, hogy a nagyapa milyen kemény, okos +ember volt. Ő nem adott semmit az afféle érzésekre, érzelmekre, az +idealizmusra. Bánta is ő… Hát mikor boldog emlékü kedves anyánk felnőtt, +ugy, hogy férjhez lehetett adni, kedves nagyapa kiválasztott neki egy +vőlegényt, kisbarcai és nemeslövei Lövey Móricot, ki akkor Nógrád +vármegye főszolgabirája volt és neki unokaöcscse és igen sok peres +ügyeik voltak. Igy a két család elhatározta, hogy Nandinát, a mi kedves +anyánkat, ő vele össze kell házasitani. De a jegyváltást is ugy +csinálták, hogy mikor Móric bácsi, akit kedves anyám csak igy hivott, +egyszer nálunk volt, hát kedves nagyapa azt mondja: Nánda, acci csak a +gyürüd, fölmegy ez már a Móric ujjára?… Kedves anyám ártatlanul odaadta +s Móric bácsi felhuzta a kisujjára. Akkor azt mondja kedves apám, mert +olyan nyilt szavajárus ember volt: No teremtette, az ugyse jön le onnan +többet, hát add csak azt a kis türkiszes gyürüt, Móric… Móric bácsi +leadta s azt felhuzták a kedves anyám ujjára… De csak nevettek, nem +gondolt ott senki semmit, se kedves anyám, se kedves nagyanyám. Hanem +egy-két nap mulva csak azt mondja kedves nagyapa: Adta-vette, hát tik +mért nem készültök az esküvőre?… Milyen esküvőre? – kérdi kedves +nagyanyám. – Hát a lányodéra! – Hát kihez menne férjhez? – No, süsd meg, +azt mondja nevetve kedves nagyapa, hiszen a minap jegyet váltott +Móriccal! + +– Nohát! – mondta ámulva Olgica s nagy kerek szemei tágan bámultak. + +– Volt aztán sirás! Kedves nagyanyám jajgatott. Hogy ez az egy gyermeke +van, ezt is igy csaklizná el kedves nagyapa. Mikor még olyan fiatal, még +szerelmes se volt és nem is lesz soha szerelmes abba a kopasz Löveybe… +Mit szerelem, – kiáltott rá kedves nagyapa, – Kuss ohne Liebe! – a többi +smarn!… (mer akkor még feles beszéd német volt, te meg egy szót se tudsz +már németül, pedig jó, ha az ember azt is tud.) Bizony igy… Evvel el +volt intézve a kedves anyám sorsa… Szegényke aztán, mikor hazajött +fiatal asszony korában, ide felirogatta mindenfelé, hogy: Nicht Kuss, +ohne Liebe, aber Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss… Ah, nem kell a csók +szerelem nélkül, hanem a Szerelem csók nélkül! a szerelem csók nélkül… + +– Ah!… – mondta Olgica és a szivére szoritotta a kezét, – tessék ideadni +az én kis könyvecskémet! + +– Soha, – kiáltotta Betti néni, – soha!… Ez is átok! Ez még szörnyűbb +átok!… Ez a mondás! Mindjárt megtudod… + + +III. + +Betti néni bánatosan, gondolkodva nézett maga elé. + +– Mikor, most… egy tucat esztendeje szegény kedves nagymama engem ide +hivott és azt mondta, válaszszak valami szerencsét a kotlibetből, én +minden habozás nélkül választottam a kékaranylapocskát, amire kedves +anyám jelmondata volt fölirva: „Liebe, ohne Kuss!“ + +Elhallgatott. A szobába beszökött a reggeli napsugár és fényesen +csillogtak a finom porszemecskék, amelyeket a Betti kisasszony +szorgalmas porrongya vert fel a levegőbe. Olgácska körülnézett s +meghatottan jártatta a szemét az öreg, boldog butorokon, amelyek ép +olyan békés tanui voltak azoknak a régi jeleneteknek, mint ennek a +mostaninak. Vajon, jóisten, mit fognak még megérni, ha mi nem leszünk. +Kinek fog szolgálni a karcsulábu fekete kis iróasztal, a rossz záraival, +a fényes hátu, pompás cseresznyefa ágy, a fehér horgolt teritővel, a +zöld huzatu, mozgó lábó székek? Vagy ezek már betöltötték hivatásukat… +és lomtárba kerülnek, hátra egyszer, a csodálatos udvari kamarába, a +többi ócskaságok közé?… + +– Tessék ideadni, Betti néni – mondta csendesen és kérte a kis +emléktárgyat s mohó, meghatott vágy fogta el, hogy megőrizze tovább +ezeknek az elmult életeknek a tárgyait, emlékeit, érzéseit. + +De Betti néni szigoruan megrázta a fejét és sötéten nézett, sóhajtott. + +– Nem, nem… Válaszsz mást… Ez már betöltötte a hivatását… Amilyen +szomoruan meggyötörte kedves anyánkat a szerelemtelen csók, ugy +tönkretette az ő lányait a csóktalan szerelem… + +A szemében köny csillogott. + +– Hogy meg voltam hatva, istenem, hogy tele voltam a kedves anyám nagy +bánatával… Tele idealizmussal, poézissel… + +Alig birta folytatni a beszédét. + +– Tavaszi este volt… mikor a georginák virágozni kezdenek… odakint +ültünk a lugasban… Nagy társaság volt együtt, mert kedves atyám, ki a +város legtekintélyesebb ügyvédje volt, köztiszteletnek örvendett és +gyakran kereste fel uri családok vizitje házunkat. Mi hárman voltunk +leányok itthon, de én levén a legidősebb, minden házi dolog én reám várt +kedves anyám betegeskedése folytán. De bizony én akárhogy elbujtam a +konyhába, két szempár mindig csak én utánam leskelődött. Én bizony nem +mondhatom, jól esett ez, mert egy kis kacérság bennem is volt, mint +akármelyik leányban, de azért szerelmes nem voltam… Nem kis Olga, hiába +nézel rám. + +– Én nem… + +– Nem nézel rám?… Na jó, hát folytassuk, de ugy veszem észre, tulságosan +is szentimentális vagyok. Hát csak annyit akarok elmondani, hogy a két +férfi közül, – mert remélem, azt már régen kitaláltad, hogy nem egy +macska meg egy kutya szemepárja villogott felém, – hát tudod, a két +gavallér közül az egyik egy hosszu siheder volt. Már volt egy kis +bajusza, de a homloka és az orra tele volt pattanással és rövidre +nyiratta a haját és a feje éppen olyan volt, mint egy forgó kefe, +amilyen a borbélyoknál van. Jó nagy volt az orra is, a szája is, a füle +is… + +– Nono, Betti néni, most csak szépiti a dolgot. + +– Nem fiam, – mosolygott kissé fanyarul Betti néni, – ami való, azt +elismerem; a szeme szép volt, szép barna szeme volt s néha oly szomoruan +és olyan csüggedten tudott vele nézni, hogy szinte érdekes volt. És jó +fiu volt. Akkor végezte az egyetemen az utolsó évet és ha nem is várt rá +valami fényes állás, de nagyon tiszteletre méltó uriembernek indult. +Csak a nyakkendője, az mindig félre volt csuszva. + +– De jól emlékszik, Betti néni! + +– Nohát az ember még az udvarlóira se emlékezzék? + +– Hát a másik? + +– A másik?… Az meg egy öreg ur volt. Sajátságos, hogy a nagyon fiatal, +meg a nagyon öreg urak figyelmét hivtam ki… De hát hiába, ugy volt… +Különben nem is volt olyan igen-igen öreg. Csak épen nagy fekete lombos +bajusza volt, olyan nagy laza bajusza és fekete körszakálla, hogy nem is +látszott tőle a feje. Különben szép magas ember volt, vidéki magyar uri +ember, fényes vikszelt csizmában járt és magyar ruhában. De szelid ember +volt, jó, békességes, türelmes. Olyan szemei voltak, mint egy hüséges jó +ebnek, sürün pislogott és csak ugy leste az arcomnak minden mozdulását… +A másik, az ugy nézett, mint egy tinó. Tudod te, hogy a tinó néz a +legszebben? + +– Nem. + +– Hát tanuld meg… Kis Olga… – s megsimogatta a kis leány puha, finom +barackbársonyos állát. + +– Betti néni már akkor is ilyen tréfás volt? + +– Hát bizony, az én nyelvemet hamar felvágták. De én csak látszom ilyen +cinikusnak. Valójában ábrándos, naiv, eszmények után sóvárgó kisleány +voltam én… mint ahogy ma szomoru, kiábrándult és csüggedt vénkisasszony +vagyok… De hát nem kell azt világgá dobolni, nem, kicsim? + +– De igen… azaz: nem. + +– No ládd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én milyen szerencsétlenül jártam, +anno dacumal, a nagy akácfa alatt, a piros georginák között, odakint az +udvaron, egyszer egy tavaszi éjen ugy tiz és tizenegy óra között… Ah, +istenkém, az elébb, mikor ez a jelszó feltünt előttem, azt hittem, +elájulok… Egyszerre felujult előttem minden ostobaságom, amit ez a +varázsmondás valaha felgyülesztett bennem. Hogy hittem én a szent és +nagy Szerelemben, amely eggyé forrasztja a lelkeket és amelyet +megfertőztet a testi érintés, a csók… Talán, ha az én két udvarlómmal +jobb időben találkozom, az egyikkel később, mikor kifejlődött benne a +komoly, okos, tiszteletet kivivó karakter; a másikkal még hamarább, mig +igazán daliás volt s nem hordott vastag combjain olyan tekintélyt, ugy, +hogy a testi varázszsal is hat reám: akkor más. Akkor el tudtam volna +értük feledni az ideáimat, a fantazmagóriámat… + +– Ah… + +– Sóhajtasz, gyerek?… Értem sóhajtasz?… – s megcsókolta hervadt ajkaival +a kisleány homlokát. – Sóhajthatsz is… Akkor éjjel mind a kettő meg +akart csókolni: egyiknek sem hagytam magam. + +Gúnyosan mosolygott s elhallgatott. + +A görbe kardu huszár órája zengve-pengve kergette a perceket. + +– Nem is kérded, – szólott aztán, – hogy mi lett tovább?… Az lett +tovább, hogy a gavallérok megházasodtak, a kisasszony hoppon maradt és +aztán ábrándozhatott halálig a Liebe felől, senki se volt többet +kiváncsi a Kuss-ára. + +Felállott. + +Nagy mandulaszemeit összeszoritotta, valóban alig tudta cinikus szavai +alatt elrejteni az igazán szomoru, nagy életfájdalmát. + +Egyik kezében a porrongyot rázta magasan, a másikban összegyürte, +összecsikarta a kis emlékjelt. + +– Azért, azt mondom kis leány, hogy pokolba ezzel a bölcseséggel, hogy +Szerelem, csók nélkül… Igenis, egy nő csak azt csókolja meg, akit +szeret. De aki szereti őt, annak hagyja magát megcsókolni… + +Ezzel erélyesen az ablakhoz lépett és kicsapta rajta a porrongyát. + +Az előbbi öreg ur, visszafelé jövet épen ebben a pillanatban lépett el +az ablak alatt, de a Betti néni porrongya most ugy visszalebbent, ugy +utat adott, olyan előzékeny és udvarias volt, hogy Betti néni nem győzte +aztán Betti nénit eleget piszkálni érte: „Hm, hm, kellene ugye egy kis +Liebe, mit Kuss!“ + + + + +VIDÉKI HIREK. + + +I. + +Az ujságiró egyedül üldögélt a Veres Rákban. + +A Veres Rákot azért nevezték igy, mert valamikor ez volt Széles Pongrác +néhai polgármesternek a kedves söröző tanyája, s az ő becéző neve volt +ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, hogy nem a ház, hanem a +vendég volt a veresrák s az uj bérlő, hogy alapja legyen a névnek, +csunya nagy vörös rákot festetett a vendéglő homlokzatára. Szegény +Széles Pongrác polgármester utolsó emléke is elveszett ezzel, már csak +az öreg fizika professzor szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem +azért hivták Széles Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna +vagy hátra felé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun +ember volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett +először polgármesterré. Hanem meg volt az a szokása, hogy Pongrác +estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett. +Pongrác, májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, hogy +minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt azonban, hogy +egyszer, hogy, hogynem, elmaradt. Valahol elakadt a követ, mert csalán +között hordóban hozták a rákot messze földről s a nélkül kellett a +Pongrácot köszönteni. Volt is a szónokoknak baja, mert mind elkészült a +rákászásra s mind szóvá tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert +nincsen rák. Széles Pongrác ekkor felkiáltott: + +– Gutta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok; itt vagyok én veres rák! + +Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez kicsinylő +gunnyal nézett az öreg urra s legyintett. + +– Jámbor világ volt az, tanár ur, mikor efféle anekdótás eset az egész +várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a sár. + +A fizika professzor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem kell azért +ugy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az anyagi dolgok +teljessége adja, hanem a lelki harmónia… + +Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott +savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. Az nem +bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az se, hogy +reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a _Kotkodács_ cimü, maga +alapitotta élclapba, hanem azon dühöngött, hogy az Akadémia megint +kiadta a Karácsonyi-dijat. + +Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön a +nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De hogy +senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a szókat: + +– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók… + +Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma fészkében +egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen vigasztalása, hogy +dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt az irodalmi életnek. Ha +ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia drámapályázatai, elkezdett +fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami ihlető kivánkozást érzett a +munka, a siker, a pénz után s két-három napig szidott mindenkit, aki +_beérkezett_. Mikor pedig tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor +felülről lefelé folyt benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett +s ujabb két-három napig egyebet nem csinált, csak ontotta az ujabb +pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz olyan +őszintén találta kimondani a jelszavát: + + Uram, lángész lobog önben! + Uram, önben nemkülönben. + +Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név szerepelt. Az +ujságiró, aki megrekedt, csodálatosképpen, egy teljesen kulturától +immunis talajon s szegényes tengődésével jelezte, hogy azért lehetne itt +valamit csinálni egy kicsit több energiával, több tehetséggel és több +életkedvvel… egy rettenetesen szomoru korban ujságirásból élt meg olyan +helyen, ahol még kölcsönkönyvtár sem volt. Az uri kaszinó könyvtárában +az utolsó könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy +beteg szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal, +csöndesen, igénytelenül és senki sem sejtette, hogy valóban tehetsége +lett volna valamire, csak az élclapja némelyik számában pattant ki +belőle valami finom, groteszk, humoros forgács, amely a legnemesebb +anyag töredékének tünhetett volna fel, ha hozzáértő szeme elébe kerül. + +Kilenc óra után bejött a veresrákba dr Koncz, fiatal ügyvéd. + +– Szervusz. + +– Szervusz. + +Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora után +felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér asztalánál +egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami csirája a távoli, +ismeretlen izgalmas élet utáni vágynak. Mert a többiek, aki csak ebbe a +városba került, szépen otthon ült s lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy +a feleségével pletykált és bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett +rá, hogy egyetemi éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt, +heves eszmecserében s ingerlékenyen s minden kultura csirát befogadni +készen. + +Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt irodalmi +problemákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek máskép kellene +lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek: + +– Grosz ur, tudja mi ujság? + +– Mi kérem, doktor ur? + +– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe. + +Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a kis +tóban nagyokat faldosó csukák dolgait és marakodásait, városunk jövőjét, +a képviselőtestület holnapi gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki +az mind arabsul volt, amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat +bocsátott ki messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is +sejtette mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak +minden dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg +idelent volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a +lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy krokistának, +egy riporternek. Tudta melyik szinháznak most hogy megy, melyik darab +mit ér és hogy ütött be, tudta, kik milyen klikkbe tartoznak, tudta +Budapesten mi hol van, ismerte a kávéházakat, orfeumokat, személyesen +ismerte az összes marhákat és gazembereket, akiktől az irodalom semmit +se várhat, s akiktől lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt +Budapesten. + +Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. Pár +biztató szót is kapott s ettől ugy föllelkesült, hogy többet sohasem +érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja magát. Neki +elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a pillanatban, mikor kilép, +ugyis nyitva előtte minden… s nem lépett ki soha. + +– A mancsettem ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott vért +izzadva nyögnek ki, – mondta s ki volt elégitve. + +A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott szobát, +minden napra egy forintot s koronként egy-egy tizest. S élt. Ah persze, +ha neki egyszer három napi nyugalma lett volna, hogy valamibe +belefogjon… Volt egy kedves témája, egy bohózat, ami pénzt hoz, abba +olyan ötletek voltak, hogy óriási. Volt például egy zsarolási ideája +vidéki hirek által, pukkasztó hatásokat lehetett volna vele elérni. + +Féltizenegykor bejött egy fiatal ember a vendéglőbe, Szekeres Palya. + +– Szervusz Palya, – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se szokott +idejárni soha. + +– Szervusz, – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik sarkában +ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba beleolvadt vörhenyes +gazdászkabátja s elkiáltotta magát: + +– Grósz! + +Az ujságiró gunyosan nézte a paraszt urat, akiről lesirt a csizma, +mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. Tudta, hogy ez +most csinálja a mübetyárt szinjózanon. Holnap nem fog merni az apja +szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de öt fiu van hozzá s +biztosan nincs a zsebébe öt forint. + +– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye, azt a keserves +keserüségit, siket e? + +Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a +disznókereskedőkkel diskurál. + +– Ne veszkődj Palya, – mondta dr. Koncz nevetve. + +Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott plafonra. +Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben három körte égett. + +A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal nézett +körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, ugy kisomfordált. Egy +pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával cigányul kezdett +beszélgetni. + +– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár mindenit +magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?… + +– Pardon, nem hallottam Szekeres ur kérem, – jött elő vastagon és +mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni… + +– Pezsgőt, – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu székre s +makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára. + +– Krem… + +Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé. + +– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – bámult dr. Koncz. + +Palya összerántotta a szemöldökét. + +– Azt a keserves keserüségit neki, velem nem fog senki kibabrálni! + +Most már tudták mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. Biztosan +kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat kapott Dócziéknál. +Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki igaz bevándorlott, de +állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos Dóczinénak bizonyára jobban +kedvére való, mint a bárdolatlan Palya. + +– Hogy micsoda népek vannak itt, – mondta magában az ujságiró. – +Szerelem, érzés, eszme, vágy, avagy akármi nemesebb és finomabb mozgató +erő, az itt nincs. Itt nincsen sem fa, sem virág. Kopaszok az udvarok s +ridegek a házak, magasak a keritések, hogy senki be ne lásson; meg ne +lássa az ürességet… Itt csak egy egyszerü és örökös motivum van: az +anyagi szempontok. + +Grósz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan szedte. +Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó, ez mégis valami kulturember, +hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe beillenék… s nikkel +jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálaló asztalkára is teszi és +felgyujtja hozzá a másik csillárt is. + +Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok arcáról, hogy +ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-é, hogy magába igyék… A szive +fáj, ha mást is meg kell kinálni a pezsgőjéből… + +Grósz, mikor a kezében a bontás után kicsit, igen kicsit, nagyon +szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy ijedtében +ugy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel zuditva a +pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne robbanjon. + +A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr Koncz +tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se jusson +invitálni. + +– No – mondta Palya mogorván –, még agyik csak két pohárt. + +A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon finom s +gunyos lett. + +– Nem, nem, hagyd csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron, – szólt oda +dr. Koncz. + +– No, szerekesztető ur, gyüjjik maga is, azt a keserves keserüsigit a +világnak. + +– Nem, fiam, nem iszom, – ismételte Koncz dr. + +– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! szervusz +skribler. + +Ugy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de spóroltak +vele mindahárman… + +Aztán ittak és beszéltek. + +Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakolt, ami csak történt +vele, a tarkójára csapott az ujságirónak. + +– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, amit a +Kotkodácsba kodácsolsz ki, te. + +Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős ital, a +feje tele volt gőzzel. + +– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan buta +sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet. + +– Mit?! + +Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának egyik főötletére gondolt, a +Vidéki Hirek-re, amit most pompásan lehetne kamatoztatni. Dóczi Irénnek +a hozománya legalább hatvanezer korona… Ha ő most ügyes ember volna… + +Szekeres Palya megölelte az imént megütött nyakát. + +– Gyémántba fürdetlek cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon meg, te. + +Az ujságiró nagy nyugalommal s a szivarja mellől gondolkozóan szólt. + +– Mondod, hogy Ablonitzky holnap délre megvan hijva Dócziékhoz ebédre. +Hát én meg azt mondom, hogy tőlem függ, hogy ne ebédeljen ott se holnap, +se holnapután, se soha többet. + +– Hiszem cimbora, hiszem. + +– Hát holnap reggel vedd a kezedbe a lapot s olvasd végig jól. Lesz +benne valami… + +– Elolvasom cimbora, az első betütől az utolsóig, s Palya ugy nézett, +mintha ezzel valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot hozna. + +Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte maga előtt +az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az irodalmi ötletét, +amit most eltékozol, ugy tetszett neki, mintha egyszerüen kidobott volna +egy darab gyémántot az ablakon. + +De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a napfényen… + + +II. + +Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon ép olyan szigoruan, ridegen +állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor. + +Kis mezitlábos fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal futott be +sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, amely igy bejutott +mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak elpotyogtatják a fümagvakat +a pusztaságon. Aztán itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is +hamarább a dudva. + +Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával nézett be az +urához, aki még most is hálóingben hevert az első szobában s a pesti +lapot olvasta átólcettig. + +Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a Kotkodács cimü +kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni. + +– Ez kell most! csak ilyenek kellenek a világnak! meg korhelykedés, +bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés. + +Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy Szekeres Palya +az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni választása, hogy a +zománcgyáros és nem Palya a _méltó_. + +Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben +elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell hozzá, +hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun durvaságnak az +elitélése. + +– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi tudjuk mi +az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek rosszlelküsége mellett, +akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, rontani, csak duskálni a jóban; +legisjobb az… Nem öltözik még, kedves angyalom? Mindjárt a templomba +kell menni. + +– Én nem megyek, – mondta morózus nyájassággal az öreg ur. + +– Azér felöltözhet kedves; no ugy-e felöltözik kedves. Tegye meg azt az +örömet angyalom. + +Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony hangnak +ellenállani lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, messziről való, +egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s egész életében ugy is +viseli magát, mint aki egy részt kötelezve van az idegenből jött finom +alázatosságára, másrészt nem is vindikálja magának a jogot, hogy ő konok +kunnak beváljék. + +Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, fekete +testét nyujtóztatta s nagyot ásitott: + +– Jajhhh. + +– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a vállát a +néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e édes szivem? + +– Nna, készek leszen mán egy-kettőre. + +– Mán ugy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem szeretem +magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, hadd +olvasgasson vasárnap reggel. + +János bácsi kevés kedvvel motyogott! + +– Lehetne adni egy kis izét… + +– Mit, drága fiam? + +– Vizet. Mozsdani. + +– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy amikor +maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon. + +János bácsi felpillantott a fali órára. + +– Hü az ebatta, nyóc az óra. + +– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk ugy-e +kedves. Osztán mi az a sok hir? + +– Hát semmi. + +– Nahát az is a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hogy +hozzanak vizet apának. + +Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott egészséges hangon, +kurtán. + +– Igen. + +– Óh istenem – folytatta a néni –, pedig be szeretik ezek az ujságirók +az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami rossz… Hát ez a +kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében levő helybeli lapot s +részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény kicsi ujság, hogy még ennek is +kell irni valamit… Tudja kedves angyalom, ahhoz mehet az épen, mint +mikor a kis fiatal asszonyka, aki szegény emberhez ment feleségül, +ebédet szeretne főzni: de nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud +még hozzá… hát csak vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de +jó az azért! Ó, be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt +kedves? maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát +igy vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy +ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az +ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő… + +János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu hozta be s +ugy ment ki. Vastag itt minden és fekete-piros, csak a néni finom és +törékeny s a szavai is olyan édes méregbe vannak áztatva. + +Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok dolgáról +szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult vasárnapinak; azt +nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta svédből (a német forditás +után)… A falon az óra ketyegett; János bácsi a borotvát fente a szijhoz; +az ujság csendesen sustorgott s nem látszott rajta, hogy gyilok van +benne elrejtve, amely minden sorral közelebb ér az olvasó szivéhez… + +A néni kiszólt a másik szobába, miközben forditott: + +– Irénke fiam. + +– Tessék. + +– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a belekről? + +– Igen. + +A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a képviselőtestületi +gyülés programmját látta meg. + +– Ide magának is el kell menni, édes fiam. + +– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a keze szárán kezdte +fenni. + +– A gyülésbe édes fiam, a Pollák ügyről el ne feledkezzék. + +János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos feljelentette +a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre megérezte, hogy a +zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre van, az mán igaz, hogy +a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem éppen kellemes, már most +elkezdeni a vőm uram ápolását. Teringette. + +– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem képesek +azért a csunya pénzért… Képes följelenteni valakit a pénzért, még tán +fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy ezután nem csak ő +csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a zsidó. Attul fél a! +Attul. + +Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő +ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan +megdermedt. Beléje szaladt a gyilok… + +Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s megszólalt. + +– Nono, mija? + +A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább olvasta a +lapot, vagy ugy tett, mintha olvasná. + +– Hát a Tátrában jól mulattak az Annabálon a közjegyzőék, – nyögte, mert +ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, mint a sulyos +betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni magán, pedig ugy +igyekszik. + +– Aggya csak azt a lapot, – szólt János bácsi. + +– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne bántsa, +kedves, ugy féltem magát az ilyen lelki megrázkódtatásoktól… + +A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt. + +– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, megtört +szivvel nézett maga elé. + +A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta: + +„_Műpártolás_. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 koronát +küldött szerkesztőségünkbe azzal a kéréssel, hogy inditsunk akciót arra, +hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson városunkban. Örömmel +köszöntjük a talpig modern gondolkozásu fiatal gyárost, hogy ez +életrevaló eszmével városunk kulturéletének felfrissitésére törekszik. +Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor Kunterebes tágas utcáin elegáns +művésznők és művészek jelennek meg s a város pezsegni fog a műpártolási +izgalmaktól. Mert mégis csak ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk, +hogy a gyáros urral karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“ + +János bácsi is megcsóválta a fejét. + +– Nézd csak nézd, – mondta. – Nem is rossz. + +– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül menni! – +fakadt ki a néni. – Édes jó istenem… + +Nem szólt semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt el. +Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a kulturától, +iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az erkölcsöket +féltette, az ideálizmust, mintahogy ezt sokszor kifejtette már. +Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a Transsilvania +nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg örmény bácsiján, akit +a cigánypurgyé meglop, – de hogy a szinészettel társadalmi +összeköttetésbe kerüljön: az most annál jobban sértette, mert itt +körülötte valami általános megvetés volt elterjedve a szinészettel +szemben. Most ő róla fel fogják tenni, hogy az ő tudtával tette leendő +veje ezt a vakmerő lépést… + +Irén jött be. + +– Mama. + +– Na. + +– A tejfelt melyik bögrébe szedjük? + +– Hát a csorbába. + +– De abba van valami, mama. + +– Jaj persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem átélni, +nem volna csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes gyémántom; a +pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes drágám, édes kicsi +szentem. + +Irénke nem is álmodta, mért becézi ugy az anyja, mért csókolja ugy +homlokon. + +– Csak téged sajnállak kis ártatlanom, meg a szegény apádat. + +– Miért mama? + +– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők +kellenének a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket… + +Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze szólani nem +mert. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában a tejfelt nem +merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a házasság dolgában +is teljesen az anyja keze alatt volt. Kis kézileány volt, nem szerelmes +teremtés. + +– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes bögrébe szedd le azt a +kis tejfelt, belemegy az abba, majd meglátod kis angyalom, hogy +belemegy. + +Aztán az urához fordult. + +– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen ember, +hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja tudtára, +hogy nem főztünk a számára. + +Az ajtó felé ment, s hirtelen ingerülten fakadt ki: + +– Menjen ebédelni a Veres Rákba! nagyon jól főznek ott… + +Aztán egy picit idegesen szólt vissza: + +– No csak borotválkozzon kedvesem, hogy valahára kitakarithassunk. + +János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijjon a borotvával, aztán +szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott szappanozni. + + +III. + +Az ujságiró vasárnap reggel későn ébredt. + +– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a +képviselőtestületi közgyülésre. + +Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még belecsinált +a lapba s hidegborzongás futott végig a hátán. Ami akkor igen +mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, most valósággal +megdermesztette. + +Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, amelyen +egy pók szőtte a hálóját. + +Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel találta +szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma az ujsághoz +a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit szól az egész +város… + +Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle esete, +mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak vele. +Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, mikor az +valami tyuklopási esetben komikusan szerepelt: ugy beszélt róla, mint +valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott érte és nem fogta +fel a tréfálás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni kellett s ő ujabb +vicces elmélkedésben leleplezte az _irót_, aki hozzá van szokva, hogy +képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok s ha valóságos élőkről talál +irni, itt is könnyen esik abba a hibába, hogy ugy bánik velük, mintha az +ő képzeletének szülöttei volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp +olyan őszinte gunyolódással tud beszélni róluk. + +A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az állatok, de +elaludt a dolog. + +Egyszer meg egy tudósról irt szeretetből és lelkesedésből néhány kis +sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos _hirhedt_ tudományos +eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár ur esetei fölött. + +A tudós örökre megbőszült. E miatt az egy szó miatt. Hogy a hires +helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek nevezte… + +Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve lenne. Hogy ne kellene +ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki ugyanaz volt, mintha +a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. Soha sejtelme nem volt arról, +mi az ujságiró. Mit törődött ő az egész világgal. Bánta is ő a +rablógyilkosságokat és a politikai pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a +valóságban mi történik a világban: ő teljesen ki volt elégülve az +életnek valami átformált, valami lencsén átvetitett képével, amit +elképzelt eseteknek és karaktereknek perspektivájában érzett meg. + +Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem tudott +kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett volna tovább +lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni, – mondta magában. Ott mégis +fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… Nagyváradon iró is lehet már +az ember… S már megindult fantáziája s nagy bőséggel ömlött a vér az +agyára, mig gazdagon elképzelte az uj és egészen másforma életét. Már +látta a barátokat, látta a kávéházi életet, látta, hogy ő dolgozni fog, +látta a vigjátékát, amit megir, látta az előadást, a pénzt, látta +Budapestet, ahová nem ugy fog beszökni, mint egy kis árva garaboncás, +hanem uri módon hazaér… + +Órák teltek el az ábrándozással. + +A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét. + +– Még nem kél fel, kejjen fel már. + +– Néni kérem, – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, szinte már +azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az elismertetésnek, a +respektálásnak, a becézésnek azon a fokán, ahol az álmok emelték! – néni +kérem, adjon nekem husz koronát. + +– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné, – mire az? + +Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett, +elsavanyodott. + +– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. – Az arcán +mély lehangoltság és bánat támadt. + +A nyomdászné, aki voltaképpen mindig ugy érezte, hogy az ura ezzel a +szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, nem szólt, +kiment s pár perc mulva visszajött, egy husz koronást szorongatva ökölbe +szoritott markában. + +– Tessék – mondta – tessék csak eltenni. + +Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette épen +természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a rendjén való +modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. Nem imponált volna +különben ezer korona sem és semmi pénz. Ugy volt beállitva a pénzről +való érzése, hogy semmi pénzt nem látott olyannak, ami őt meg ne +illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, ami elkeseritette volna. +Mintha valami olyan lénynek érezte volna magát, amelynek határtalan +terjeszkedési képessége van. Valami gáznemü életnek, amelyet a +legparányibb üvegcsébe is bele lehet szoritani s a legtágasabb termet is +egyenletesen tudná betölteni. + +Csak mikor a néni jó biztatásokkal, hogy keljen már fel, mert ki kell +takaritani egyszer a szobát, elment; akkor kezdett megint ráeszmélni, mi +történt, hogy husz korona gazdája lett. + +Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan öltözött, a +ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői közül kiválasztotta +a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a gyorsvonat Püspökladány +felé. Délután négykor már Nagyváradon lesz. + +Hogy ez neki öt év óta nem jutott eszébe. + +Lám, csak egy gondolat és ugy kirepül, mint a madár. Kunterebesen meg +fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és ha valaha hires ember +lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt… + +Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a toronyóra. + +Megkérdezni restelte, az neki már megint valami olyan borzasztó volt: +élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas gyorsasággal +fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna alá szoritotta s +még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a házból a nagy puszta +udvarra, uri módon pillantott hátra a kamraajtó felé: ott volt +felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a helyiségek kamrák voltak és +istállók. Itt nyomdahelyiség. + +Sose fogja többet látni. Itt is voltam, – mondta magában. + +Igen, igy fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az igazi. Igy +kell kihuzni a növényt a földből, hogy tiszta maradjon, mikor más földbe +átviszik. Hogy ne lógjon rajta semmi abból a savanyu talajból, amelyben +elsárgult és elsatnyult: tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj gazdag +televénybe. + +Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult oda és +nem köszönt. Egy köszöntés, ugy érezte, már összekapcsolta volna megint +ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is repülni, hanem +zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak áttevődni egyik helyről a +másikra. + +Ahogy a néptelen utcán felment a piac-utca felé, legnagyobb rémületére +az aljegyző és dr Koncz jöttek vele szemben. Odább vastag civisek +döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most oszlanak a +képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a toronyórára. Negyed egy +volt. Szent egek, még kilencven percet kell itt töltenie a városban… + +A két fiatal ember nagy gaudiummal rontott rá. + +– Óriási – kiáltotta dr Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell irni. +Óriási, hogy micsoda hecc ez máma. + +Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt hitte, az ő +hiréről van szó. + +– Kitünő, az öreg meg pukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de soha még +nem hallott a világ… + +S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy a +sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, elmesélte, hogy a városi +ügyész, az öreg Boleman mindig ellene volt a Csutora-köz +csatornázásának. Persze, a kis zug utcában, amely a főutat összeköti a +buzapiaccal, szóval egyik legforgalmasabb hely, itt a kollégium mellett, +ő neki van legnagyobb frontja. Melette még öt kis ház van s azokat +könnyü rávenni, hogy szintén tiltakozzanak a nagy kiadás ellen. Szóval +már vagy öt-hat év óta a város főügyésze minden egyes esetben +tiltakozott az utca-csatornázás ellen. + +Hanem a mult héten fölment Budapestre, a polgármester kapta-fogta magát, +átkeresztelte a Csutora-utcát Türr István-utjának. + +Az öreg az este megérkezik, hát ki az ördögnek jutna eszébe, hogy +megnézze, hogy mióta odajárt, azóta az utcája nem bérmálkozott-e meg. A +mai gyülésen pedig benne volt a tárgysorozatban a Türr István-utca +csatornázásának az ügye. Ő maga referált róla s ajánlotta elintézésre. +Egyhangulag megszavazták. + +– Hogy fogja holnap ütni a guta az öreget, ha megjelennek hajnalban a +munkások és hozzá fognak ásni a kapuja előtt. + +A két fiatal ember egymás szájából kapkodta a szót, nem birtak a +nevetéstől egy ép mondatot kimondani és maga az ujságiró is többször +elmosolyodott. + +Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le volt +hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s kisült, +hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… Pedig isten +bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, valójában büszke +volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni… + +Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek minden +nyilvánulása ellen. A veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen +komplikálatlannak, brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni +itt az életnek, hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni… + +– Ja igaz – mondta dr. Koncz –, a zománcgyárosnak alighanem vége van; a +pártijának Dócziéknál. + +Az ujságiró dobogó szivvel figyelt. + +– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben… + +A másik ur komolyan szólt bele: + +– No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat dobál +müpártolásra. Ez egy olyan éretlen alak. Nem ide való az, nem mi közénk… +Alázatos szolgája, polgármester ur. + +Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki egész +fiatal ember s a mai heccel megalapitotta a népszerüségét örökre. + +A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy egyet +lépett tovább, visszapillantott. + +– Az ám, szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk inditani +azt az akciót!… Hanem a husz koronát ám el fogom szedni magától, mert +mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen és kezeljen a +szinészetnek begyökereztetésére. + +– Kérem alássan, – szólt az ujságiró s lángvörös arccal kutatott a +zsebében. + +Kivette a husz koronást s átadta a polgármesternek. + +– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette a +pénzt. + +Kezet sem fogott vele érte, tovább ment azokkal a legtekintélyesebb +urakkal, akikkel együtt volt. + +– Nagyszerü ember – mondta az aljegyző –, nagy ember lesz… Na, jó +étvágyat szerkesztő ur. + +– Szervusz – mondta dr. Koncz is –, nagyon jót röhögtem ma. De jó is, +mi? + +Az ujságiró, a szerkesztő ur savanyuan, izetlen innnyel maradt a helyén. +Aztán lassan elindult a Veres Rák felé. Grósz fog adni hitelben ebédet… + +Egy hét mulva az utcán találkozott Szekeres Palyával, aki ugy megrázta a +vállát, hogy azt hitte, leszakad a veséje s igy rivallt rá: + +– Szervusz édes cimborám, a keserves keserüségét neki. Azt jól +megcsináltad, aztat a viccet. He. De ha velem is igy próbálkoznál, hű… +ugy vágnálak képen ides testvérem, hogy a jobb szemed átugrana balra, a +balszemed meg jobbra, keserves keserüsigit. + +S hogy izelitőt adjon, mégegyszer megrázta az ujságirót két vállánál +fogva, hogy ennek elfult a tüdeje a vasmarokban. + +Hagyta, türte. Ugy kell neki. Ugy kell minden poétának, aki korpa közé, +civilek közé keveredik az édes álmaival. + + + + +TARTALOM: + + _Nem élhetek muzsikaszó nélkül._ + Balázsnap 5 + Fekete éjszaka tarka képei 17 + Árkon-bokron szalad a szán 26 + Kikért halt meg az Ur Jézus Krisztus? 35 + Borzalom 46 + A tegnapi béles 56 + A föld az eget is megeszi lassan 65 + Kisvicákné vendégsége 75 + A multaknak levendulás illatja vagyon 85 + Tavaszi éjszaka zsendül 95 + A lecke 103 + Az üveges hintó 121 + Selyemhernyó 150 + Kotlibet 175 + Vidéki Hirek 194 + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75636 *** diff --git a/75636-h/75636-h.htm b/75636-h/75636-h.htm new file mode 100644 index 0000000..0b39a9d --- /dev/null +++ b/75636-h/75636-h.htm @@ -0,0 +1,5752 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Nem élhetek muzskaszó nélkül by Zsigmond Móricz | Project +Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.blockquot { + margin-left: 10%; + margin-right: 0%; + text-align: justify; + font-size: 0.9em; + text-indent: 1.5em; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.dropcap { + font-size: 200%; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} + +.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} + +.poem { + font-size: 0.9em; + display: table; + margin: auto; + text-align: left; +} + +.poem .stanza { + margin: 1em 0em 1em 0em; +} + +.poem span.i0 { + display: block; + margin-left: 0em; + padding-left: 3em; + text-indent: -3em; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +ul.TOC li.li2 { + margin-top: 0.75em; +} + +li.li2 { + padding-left: 1em; + text-indent: 0; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75636 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p class="center"><span class="caption-150">AZ ÉRDEKES UJSÁG +KÖNYVEI</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">SZERKESZTI: KABOS +EDE</span></p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption-large">MÓRICZ +ZSIGMOND</span></p> +<p class="center"><span class="caption-largest">NEM ÉLHETEK +MUZSIKASZÓ NÉLKÜL</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> +<p class="center"><span class="caption">LÉGRÁDY TESTVÉREK +KIADÁSA</span></p> +<hr class="chap" /> +<h1>NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL</h1> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">IRTA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-large">MÓRICZ +ZSIGMOND</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST</span></p> +<p class="center"><span class="caption">LÉGRÁDY TESTVÉREK +KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">LÉGRÁDY TESTVÉREK +NYOMÁSA, BUDAPEST.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>NEM ÉLHETEK MUZSIKASZÓ NÉLKÜL.</h2> +</div> +<h3>BALÁZSNAP.</h3> +<p><span class="dropcap">K</span>int zuzmarától csillognak a fák. A +nap alkonyodóra ereszkedik, de a sugarai csak opálosan tudnak +átszürődni a fátyolos egen s a befagyott ablakokon.</p> +<p>A vendégek a gyors sötétedésben egyre-másra készülődnek, Csak +ugy titokban szökdösnek el, hogy a fiatal házigazda észre ne vegye, +mert Balázs, hogy először tart a maga házánál névnapot, nagyon is +ki akar tenni magáért. Már is harmadnapja tart.</p> +<p>A kis háziasszony a tulsó szobában sorra csókolózik a nagy +bundákba, kendőkbe az orruk hegyéig bepólyált asszonyságokkal, akik +jó, kötő mellé szoktatott férjeikkel egyenként szöknek világgá s a +csengős szának egymás után futnak ki a ropogós sima havon.</p> +<p>Most látszik meg ki a jó férj. Aki a felesége szavára megy, s +még ő tesz ugy, mintha igenelené: bizony már ideje! Nagyon benne +vagyunk a másnapba. Már a nap is lefelé áll, mikor érünk még +haza!</p> +<p>– Hát édes lelkem, Pólikám, – ölelgetik, csókolják végig a friss +drága kis háziasszonyt, nagyon szép volt, nagyon jó volt, remélem +Imre napján vissza adjátok a vizittet. <span class= +"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span></p> +<p>Még egyszer erős, tapadós csók, aztán az utolsó jó emberes +asszony is elmegy.</p> +<p>De a jóféle cimborák azok még bent vannak a nagy szobában és +most kezdik istenigazába szidni Tisza Kálmánt.</p> +<p>Az asszonyok ott állanak a hátuk mögött s nyüglődve, ki hogy van +szoktatva, durcáskodva, veszekedve uszitják a férjüket.</p> +<p>– No, gyere már, gyere már.</p> +<p>– Elég volt már a jóból.</p> +<p>– No gyere már. Maga is ne tartóztassa már annyira, Balázs.</p> +<p>– Hogyne menne! – kiált fel kacagva Balázs, – Három napig innen +senki egy tapodtat se megy!</p> +<p>Nagy kacagások vannak. Akkorákat kacagnak, hogy a vén falak +szinte megreszketnek bele. Balázs elnyűhetetlen, fáradatlan, egyre +dirigálja a cigányt:</p> +<p>– Mircse, a nótám!</p> +<p>És ezredszer fujja el a nótáját:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Az életem +gyászban,<br /></span> <span class="i0">Dobra verik +házam…<br /></span> <span class="i0">Elhagyott a galambom is +végül:<br /></span> <span class="i0">De! Nem élhetek muzsikaszó +nélkül!<br /></span> <span class="i0">Nem élhetek muzsikaszó +nélkül!<br /></span></div> +</div> +<p>Olyan furcsa, olyan keserves, olyan tragikus itt az egész +hangulat. Ugy érzik az emberek a nagy fölfordulást. A levegő tele +van, a váltók ugy usznak a levegőben mint ősszel az ökörnyál. Az +egész magyar élet egy olyan <span class="pagenum"><a name="Page_7" +id="Page_7">-7-</a></span> sirva vigadós lett még egyszer! Mintha +az urak a megrokkant élet elől akarnának menekülni a muzsikaszóba. +A nyolcvanas évek földindulásos levegője.</p> +<p>– Huzzad, Mircse, huzzad, szakadjon meg benned a gyanta!</p> +<p>Vastag, kurta nyakát megfesziti s harsogva nevet Balázs. Maga is +olyan, mint egy cigányprimás, a jó háromnapos ivásba egészen +belefeketedett már, a szakálla is keményen borostásodik a bőrén, +csak a foga csillog fehéren, erősen, harapósan. S a torka nem akar +berekedni.</p> +<p>– Abcug Tisza Kálmán, ides jó cimborám, az isten áldjon meg, +abcug Tisza Kálmán.</p> +<p>Egymás nyakába borulnak az urak, csak ugy, teli szivük +csillapitására. Megölelik egymást, megveregetik egymás széles hátát +s kivágják az öklüket a nótára, mert ez a nóta ez kiszedi a szivet, +kicsalja a pénzüket s felpukkantja a honfibút!</p> +<p>– Abcug Tisza Kálmán. Az annya piros viganóját, mer minden jó +vóna, csak Tisza Kálmán szegre ne akasztotta vón a bihari +pontokat!</p> +<p>– Abcug!</p> +<p>– Huzzad Mircse, szakadjon meg abba a gyanta, aki a magyarnak +magyar ellensige!</p> +<p>Ellankadva, elbusulva, kitárt karokkal, összeölelkezve, dalolják +ujra meg ujra a nótát, amely megvigasztal s szinte zokognak a nagy +érzéstől, mikor tele tüdővel kieresztik a hangot.</p> +<p>Hirtelen zenebona lett. <span class="pagenum"><a name="Page_8" +id="Page_8">-8-</a></span></p> +<p>Egyik fiatal férj kiállott a társaságból a felesége szavára s +menni készült.</p> +<p>– Ohó, – rikkantott fel Balázs, – mi az!…</p> +<p>S játékos ordinárésággal támadt rá a kis asszonykára:</p> +<p>– Kezit csókolom, mit akar maga az urával!…</p> +<p>– Ideje már menni, Balázs! – illegette formás kis derekát a +vendég asszonyka, aki mások tudta nélkül már dél óta elkeseredett +harcot folytatott az urával.</p> +<p>– Innen, kezitcsókolom?… Nyirjeshátrul, kezit csókolom!… Ejnye, +hát azér gyüttek ide, hogy el is menjenek!… Ajnye csókolom a +kisztihandját, ne tessen már ilyen ellensigem lenni!</p> +<p>– Ugyan hiszen már mindenki elment.</p> +<p>Balázs felhorkant:</p> +<p>– Ónnye, de belehetek kaptázva, hogy én ezt nem vettem +észre.</p> +<p>– Hát ides cimborám, bizony itt be vagyunk lapatyolva +mindnyájan. Nézd csak ezis, hogy bekormodzott, kend is benótázott, +kelmed is bemordult, mind bepocsékoltunk itt emberségesen. Csupa +fölpingált képeket viselünk itt, mert ugy ki vagyunk kefélve, hogy +no! Jó kis mulatság volt ides jó cimborám, az isten áldjon meg +érte, de most mán visz az ördög.</p> +<p>– Majd adok én annak az ördögnek, – fenyegetőzött Balázs, – aki +csak egyet is el akar vinni az én vendégeimből.</p> +<p>– Ugyan, hiszen már csak hárman vagyunk asszonyok, a többi mind +elment! <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span></p> +<p>– Hű azt a ropogóját, hogy ezt észre nem vettem!</p> +<p>S nagy mozdulattal ment a vendégei után.</p> +<p>A fiatal asszonyka egyszerre komoly lett és szigoru.</p> +<p>– No ne töltsd az időt tovább. Nem tudom mi van otthon a +gyerekekkel, már majd megbolondulok.</p> +<p>S durcásan összerántotta magát. Az ura hümmgetett s pakolt.</p> +<p>Ha megindul a bomlás, azt nem lehet többet megállitani.</p> +<p>A másik két asszony is neki állott a maga korhely urának, akik +gőzös képpel állották az ostromot.</p> +<p>A kis háziasszony jött be. Szives arccal, lapos pillantással, +vendégkeregető marasztalással.</p> +<p>– No ne siessetek még…</p> +<p>– Muszály lelkem…</p> +<p>– Muszály?… No hát az más…</p> +<p>Balázs rontott be kivülről.</p> +<p>– Hol a puskám! – rikoltotta. – Hát te hogy engedhetted el őket, +– támadt a feleségére.</p> +<p>– No ne légy illetlen, – szólt rá furcsa, előkelően nyafka +hangon az asszonyka.</p> +<p>– Illetlen! Hát én illetlen vagyok, ha a vendégeimet +marasztalom! – kiabált Balázs. – Hiszen most kezdődik az +istenigazában való!… Hisz ez még csak kóstoló volt a +mulatáshoz!</p> +<p>– Hát isten áldjon meg édes szivem, – csókolta szájon a bucsuzó +fiatal asszonyt a háziasszonyka, nem is ügyelve az ura lármájára. +<span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span></p> +<p>Balázs érezte, hogy csatát vesztett. Itt már bomlik minden.</p> +<p>– Hát menjetek a fenébe, – kiáltotta, – ha menni akartok. Nem +vagytok igaz magyarok! Pecsovicsok vagytok.</p> +<p>Komor lett, a homlokába rázta a göndör haját, lehuzta a +szemöldökéig s felduzzasztotta vastag ajkait. Fehérrel fordult fel +a szeme.</p> +<p>– Ni ides cimborám, te is ki vagy csipkézve, Balázs! – ölelte +nyakon egyik pajtás.</p> +<p>– Menjetek a hét keservesbe. Ha ilyen cimboráim vagytok, hogy +itt tudtok hagyni.</p> +<p>Nagy bánat és nagy harag volt a szivében. És nagy mámor a fején. +Ugy feküdt rajta, a homlokán ugy ült, mint egy öreg suly, amely +bebóditja.</p> +<p>Csak kint kezdett oszlani, a jó hidegen, mikor egy kis elfáradt +kedvvel nézte, hogy mennek a vendégei.</p> +<p>A tornácról látta, hogy a teheneket itatták a kutnál. A kis +tarka bornyu elevenen ficánkolt. Ezt akarta levágatni, ha ma estére +itt maradtak volna.</p> +<p>Kár lett volna érte, mondta magában s elmosolyodott.</p> +<p>Most már könnyebb szivvel fogott kezet a szánon ülőkkel.</p> +<p>Hanem mikor az utolsó vendég is elment s a nap lebukott a fák +között és gyenge opálos égre rajzolva csak a lombok bötykeinek +szeszélyes szövése maradt már meg a zuzos virágos világon, s a +cigányok kezdtek felpakolózni <span class="pagenum"><a name= +"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> a parasztszánra, a +cimbalommal nagybőgővel: még egyszer fellobbant benne a magyar +mámor. A bortkóstolt embernek a szertelensége.</p> +<p>– Le onnan morék! – rivalt rá a muzsikusokra. – Vissza. Egy +tapodtat se innen!</p> +<p>Bekergette őket.</p> +<p>A cigányok savanyu arccal szedelkőztek s kászolódtak vissza a +házba, ahol a fiatal asszony már takarittatni akart.</p> +<p>– Maga mit akar ezekkel a cigányokkal?</p> +<p>– Én?… Mulatni akarok!</p> +<p>A fiatal asszony egyszerre hátat forditott s az arca +elkedvetlenedett. Balázsnak már ötödik érzéke volt rá, hogy a +feleésge kedve változását megérezze, de ma nem törődött vele.</p> +<p>– Ha a vendégeimet elkergetted, veled fogok mulatni!… Iszen nem +is láttalak három napja!</p> +<p>Az asszonyka frufrui között vészek lappangtak, a szeme le volt +forgatva, a szája mereven legörbült. De a hangja szelid volt, +nyüglődő, mint egy beteg gyermeké s a vállait fázósan felvonta a +nagy bundában, amelyet magán tartott még, hogy a belső +fázékonyságot enyhitse.</p> +<p>– No kérem, ne izetlenkedjék!…</p> +<p>– Cigány! csárdást! De frisset!… Az anyátok piros viganóját!</p> +<p>Kirugta a lábát s táncra kezdte illegetni magát.</p> +<p>Csak azért sem törődött vele, hogy a feleségének <span class= +"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> olyan +gyilkos pillantásai vannak. Tele tüdővel kezdte orditani, azon a jó +reszelősre kopott hangján, hogy:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Az én rózsám kis +kunyhója,<br /></span> <span class="i0">Többet ér mint Buda +vára!<br /></span> <span class="i0">Buda vára az +országé,<br /></span> <span class="i0">De a gunyhó a rózsámé! Ugye +Pólika!<br /></span></div> +</div> +<p>Az asszonyka kihuzta a nyakát a nagy prémes bundából, +fejedelemasszonyi kevélységgel, Báthoryak vére van anyai ágon +benne.</p> +<p>– Figyelmeztetem, Balázs, hogy…</p> +<p>– Ne figyelmeztessen engem Pólika, mikor az én rózsám +kökényszeme</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Többet ér, mint Szabolcs +megye,<br /></span> <span class="i0">Szabolcsmegye az +uraké,<br /></span> <span class="i0">De a rózsám csak magamé!… +Hijjuj! Hujjujujuj!<br /></span></div> +</div> +<p>S derékon fogta a feleségét a nagy bundájában. El kezdte +forgatni veszekedetten.</p> +<p>De az asszonyka megkeményitette magát. Merev volt, mint egy +márványszobor s Balázs a jó kis ötvenhat kilós szobrocskát két +karon kellett, hogy emelje.</p> +<p>Meg is unta s egyszerre csak ő dühödött meg, hogy az asszony nem +enged.</p> +<p>– Hát mit akar, Pólika? – kiáltotta s a szeme szikrákat +szórt.</p> +<p>– Semmit, – nyögdécselte a lábra állitott asszonyka s izetlen +érzéssel forditotta el az arcát.</p> +<p>Jóval alacsonyabb volt ennél a tülökorru, fekete <span class= +"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> +cigányembernél, de tudta, hogy abszolut hatalma van rajta a nagy +szürke szemeinek, aranyos hullámu sötét barna hajának, a +szemöldökéig vágott dus frufrujának.</p> +<p>Balázs csak nézte, nézte a sötét homályu szobában a feleségét. +Az utolsó sugarak aranyos gyikokat loptak ebbe a sötét +hajrengetegbe. Szerette volna felkapni s egy roppantással vele +együtt megszünni ebben a szilaj pillanatban, de csak azt mondta +lassan, neki keseredetten.</p> +<p>– Mért bánt maga engem, Pólika?</p> +<p>– Mert megérdemli.</p> +<p>– Meg?… Mivel?</p> +<p>– A magaviseletével.</p> +<p>– Hát hogy viselem én magam?</p> +<p>– Illetlenül.</p> +<p>– Illetlenül?</p> +<p>– A legnagyobb mértékben.</p> +<p>– Hm. Mivel?</p> +<p>– Azzal, hogy itt muzsikáltat magának.</p> +<p>– Hát Pólika, az illetlenség, ha én itthon muzsikáltatom +magamat! Idehaza! A házamba. Ahol senki sem lát. Senki sem röhög +rajtam. Ez illetlen dolog! Pólika!</p> +<p>– Nagyon természetesen.</p> +<p>– Na hát az anyád…</p> +<p>– Csak káromkodjon. Még ez hiányzik!</p> +<p>– Ezer pardon, nem az anyád, az áldott lélek… hanem az a három +aggszüz nénéd Bodonyba!… Tudod!</p> +<p>– Mi baja velük?… Nem rossz. Még azokat kezdi ki. <span class= +"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span></p> +<p>– Azok nevelték beléd ezt a kutya természetet!… De majd én +kinevellek!</p> +<p>– Csak tessék.</p> +<p>– Hát… dalolsz velem egyet, Pólika?</p> +<p>– Szó sincs róla!</p> +<p>– Egyet!…</p> +<p>– Egyet sem!</p> +<p>– Pólika: Csak egyet!</p> +<p>– Nem!</p> +<p>– Nem?</p> +<p>– Nem!</p> +<p>Balázs megtörülte a homlokát s beleharapott vastag ajkába.</p> +<p>– Csak egy picit Pólika, csak egy kis kurtát…</p> +<p>– Hagyjon békét!</p> +<p>– Pólika! Nézze angyalom, én most részeg vagyok.</p> +<p>– Azt látom.</p> +<p>– Én ittam, Pólika! ittam!…</p> +<p>– Elég kár.</p> +<p>– Ha én iszok, én meg vagyok veszve Pólika! Én meg vagyok +veszve! Én nem élhetek muzsikaszó nélkül!… Ha én velem itt most nem +dalol egyet!… De tiszta szivibül!… De vigan Pólika,… De ropogósan, +az anyád piros… viga… nóját…</p> +<p>– Szégyelje magát! Ha részeg, menjen a kocsmába!… Disznó!</p> +<p>Balázs felmagasodott. Kinőtt.</p> +<p>– Kocsmába?… Azt mondod, Pólika?</p> +<p>Egy hosszu pillanatnyi szünet szakadt közéjük. <span class= +"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span></p> +<p>– Danolsz, Pólika?</p> +<p>Az asszonyka villámló szemmel nézett vissza rá. Lesujtóan.</p> +<p>Balázs szinte felorditott ezen a hajthatatlanságon. Aztán +visszaszoritotta a gégéjébe a hangját.</p> +<p>– Banda! – fuldokolt. – Előre. Indulj… Hát ha a kocsmába, +kocsmába!</p> +<p>A cigányok ijedten somfordáltak kifelé.</p> +<p>Balázs még egy pillantást vetett a felesége felé, de az ugy +állott a sötét szobában, mereven, keményen, mint egy szoborkő.</p> +<p>Az előszobában leakasztotta a nagy kocsibundát, legényesen a +vállára vetette s kilépett a tornácra.</p> +<p>Végig nézett az udvarán.</p> +<p>– Isten áldjon kis kastély… Vagy látlak többet, vagy se…</p> +<p>Épen ekkor huzódott le az ákácokon tul a nap. A szél erősebb +lett s a fáról zuzmarát rázott az ember arcába.</p> +<p>Egyik térdére a primást ültette, másikra a kontrást s rá kellett +nekik kezdeni a Rákóczi-indulót. Igy szaladt ki velük a szán. Gergő +hajtotta, a vén kocsisuk.</p> +<p>– Isten áldjon, kis feleségem – gondolta s nem tudta, hogy az +asszony ott áll nagy könnyes szemeivel az ablakban s szeretne utána +sikoltani. De nem tette.</p> +<p>A szán elszaladt. A kis falun kiszaladtak az emberek, asszonyok, +a nótás szánra, de mikor kiértek a végtelen havas nyiri dombokon +futó utra, Balázs lehiggadt.</p> +<p>A hideg megszijta egy kicsit, elmult a hősége. Hát <span class= +"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> persze, +Pólikának igaza van… De ha már benne vagyunk mi csinájjunk…</p> +<p>Aj, de jó volna most odahaza lenni. Összebujni az asszonykával s +megpletykálni ezt a mai napot… Mert jó nap volt… Szép pénzbe került +ugyan, de volt is minden, fulásig, doszt.</p> +<p>Egyszerre észrevette magát.</p> +<p>– Hát, ti, a cigány jérum szabja ki a bőrötöket, az én ölembe +akartok kocsikázni!… Mars!</p> +<p>A cigányok lekapták elgémberedett körmüket a hegedüről, +klárinétról.</p> +<p>– Mars a szánamról. Menjetek a magatok lábán, hogy a medvék +örüjjenek a sonkátoknak!</p> +<p>Mind lekergette őket a havas utra. Bőgőstül, cimbalmostul.</p> +<p>– A gutának kell a muzsikátok, menjetek gyalog, amerre jól +esik.</p> +<p>Ott felejtette őket a domboldalban, a sopántó, vájákoló karavánt +s vele tovább szaladt a szán, mint a nyul.</p> +<p>– Az Arany Bárányba? – szólt hátra a suhanc Gergő, amint beértek +a városba.</p> +<p>– A pokolba… Hajts csak a sógorékhoz… Hisz olyan fáradt vagyok, +mint a kutya.</p> +<p>S hamiskásan mosolygott magában. Ha tudná Pólika… Sir az most… +Pityereg… No, az nem árt az asszonyfélének… Nem halnak abba… De +legalább most megtanulja tisztelni az urát!</p> +<p>A szél a szemébe csapott s jobban lehuzta az orrát is a nagy +rókaprémbe. <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span></p> +<h3>FEKETE ÉJSZAKA TARKA KÉPEI.</h3> +<p>Kinn a kutyák félelmesen vonitanak, biztosan farkas jár a falu +körül az irtó hideg télen.</p> +<p>A fiatal asszonyka remegve huzza össze magát. Még mindig a nagy +bundában ül a hüvös szobában, mert legalább a hálóból ki akarta egy +kicsit szellőztetni a vad füstöt és az émelyitő borszagot, amely +ugy teleitta az egész házat, mint valami korcsmát. De csak a hideg +rohant be, a bűzök itt maradtak s most nem lehet kivárni, mig egy +kicsit ujra fölmelegszik a szoba.</p> +<p>Kell egy hét neki, mig elmulik innen a rut tivornyának az +emléke.</p> +<p>Zsuzsi jön be egy nagy öl fával. Csetlik-botlik s ledobja a fát +az öléből. A robaj ugy mennydörög a csöndes éjszakában, hogy Pólika +felijed és az egész teste végigreszket.</p> +<p>– Mit csinálsz, – nyögdécseli beteg hangon a sarokból, a nagy +bundából, az öreg fotelből, – megőrjitesz, te állat.</p> +<p>Zsuzsi lábujjhegyre áll, ugy guggol le a tüz elé és fujja, +rakja, piszkálja a nagy cserépkályhában a tüzet.</p> +<p>Lassan kis könyecske szivárog ki a Pólika hosszu szempillája +alatt.</p> +<p>Ilyen asszonyt itt hagyni! Egy ilyen asszonnyal igy bánni!</p> +<p>Hányan voltak itt most is fiatal asszonyok, melyik versenyezhet +ő vele szépségben? A Stanci pupos. <span class="pagenum"><a name= +"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> Klári kendőzi magát, mert +szeplős. És oly közönségesek.</p> +<p>Nagy szemeit elbágyadva meresztette el s azt mondta magában:</p> +<p>– Igaza van Zsani néninek… Tönkre fog menni ez a gazember és +engem is tönkretesz… Ez a cécó most, ez maga mennyit elvitt. Ki +tudná azt. Csak ugy hordták a bort felfelé a pincéből vederrel, +mintha viz volna. És ez az őrült meg, mintha abba telt volna öröme, +hogy minden hadd pusztuljon, ugy tömte az embereket étellel, +itallal… Még a szájtátó parasztoknak is hordóval adta a bort, meg +az ételmaradékokat, pedig olyan jól fel lehetett volna még azokat +használni. Ki vette volna azt észre, hogy az esti csirkedarabokat +reggel is feltálalják… De nem, ez csak pusztitani akart. Azok a +büdös parasztok meg faltak, csak ugy zabáltak… Persze, jól esett +nekik, mert otthon éhen vesznek ebben a nagy télben, egyebet nem +tudnak a rossz bendőjükbe tömni, csak rántott levest, meg +korpaciberét, meg puliszkát… De itt jó volt rágni a sonkacsontot. +Még most is felforr a vére; mikor kiment, ott ültek a parasztok és +az ura a sonkadarabokat mind odaszórta nekik, mint a kutyáknak:</p> +<p>– Nesztek. Lakjatok jól eccer életetekbe.</p> +<p>Azért nem szégyenitette meg az urát…</p> +<p>És az igy bánik el ő vele…</p> +<p>A szivére futott a bánat s a szemét is betakarta a nagy +prémbe.</p> +<p>Zsuzsi becsapta a kályha ajtaját s a fát nagy robajjal felrugta. +<span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span></p> +<p>Pólika felijedt.</p> +<p>– Hát te még mindig azzal piszmogsz. Te állat… Te… Na hát tőled +is lehet valamit kivárni… Az már igaz… Aki terád számit…</p> +<p>Zsuzsi nem felelt, csak felállott a térdéről, leverte magáról a +port és duzmaszkodva ki akart menni.</p> +<p>– Maradj… Hova mégy… Itt akarsz hagyni magamba… Mikor tudod, +hogy félek magamba…</p> +<p>Nyüglődve, gyerekes jajgatással, pisszegéssel mondta:</p> +<p>– Hozzál be éccakára elég fát. Két darabot hozz be. Azok már +alusznak odakinn?</p> +<p>– Igen.</p> +<p>– A szemtelenek. Aludni tudnak. Ilyen házban elaludni… Az én +szegény anyámnál nem aludtak volna. Ha két hétig tart is a +lakodalom, ott addig el nem aludt senki, mig az egész házat fel nem +sikálták, ki nem meszelték, ugy ki nem takaritották, mint a +paradicsom… De ezek itt alusznak nekem. Nyomorult világot élünk… +Mindent be tudnak nyelni, mint a gólyák, de dolgozni, azt nem. No +mit állasz? Hát mért nem mécc már fáért?</p> +<p>– Nincs több a konyhába.</p> +<p>– Mii?</p> +<p>– Nincs több fa.</p> +<p>– Hát?</p> +<p>– Vágva nincs, – pusmogta a nyakából durcásan Zsuzsi.</p> +<p>– Na hát ilyet még nem hallottam. Hát én itt reggelig meg fogok +fagyni?… Takarodj rögtön, mondd meg <span class="pagenum"><a name= +"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> annak a vénnek, hogy fát +vágjon. Nekem itt fa legyen… Szép is volna, – s felállott és +kiegyenesedett a nagy bundában. – Én itt ebben a farkasorditóban +fogok nektek éjszakázni. Nektek, meg annak a bitang +gazdátoknak!</p> +<p>Ledobta magáról a nagy bundát a székre, mert már nagyon is meleg +volt a szobában.</p> +<p>Zsuzsi felhuzta az ajkait, a szemöldökét összevonta és a +mutatóujjával mérgesen surolta meg az orrát.</p> +<p>– Ni, hogy néz ez a gyilkos… – kiáltott rá a fiatal asszonyka. – +Igy kell én rám nézni?… Nem szégyenled magad!… Az én anyámra nézett +volna igy valaki, szegényre, azóta ugy vágott volna pofon, hogy +lerepült vón a fejed a válladról. Lódulj dolgodra, mondd meg annak +a vén lomhának, hogy rögtön fát vágjon. Én nem fogok éjszakázni fa +nélkül… Te meg itt legyél egy perc alatt…</p> +<p>Zsuzsi kiment s Pólika kifujta a haragja végét, azzal az arcára +szoritotta az egyik tenyerét és a sarokba állott a kályha mellé s +árván és bánatosan el kezdett sirni.</p> +<p>– Három napig dolgozom, mint a ló, ellátok hatvan embert, +éjjel-nappal talpon és ahelyett, hogy csókolná a lábam nyomát… az a +nyomorult… Már ez is azt kezdi, amit az apám… De az is lesz a vége… +Megérem én még épenugy, mint az édes anyám, hogy koldusbotra jut ez +a gazember, majd lesz még ebből is megyei dijnok az iktatóba, nem +soká fogja dobálni igy a sonkákat a büdös parasztoknak…</p> +<p>Megmozdult s égő tüzes ajkait rágta. Valami elszánt düh töltötte +el, s nagy boszuérzettel gondolt a férfiakra, <span class= +"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> ugy +általában s olyanformán érezte, hogy minden férfinak koldussá kell +lennie, hogy az asszonyok igazi elégtételt kapjanak már egyszer a +sorstól, hogy annyi ideig rabszolgaságban tartották őket a +férfiak.</p> +<p>– Pedig háromszáz hold, meg ez a rongyos kis viskó nem olyan +nagy dolog, hogy három napos Balázs-napokat lehessen tartani benne! +Hatvan vendéggel…</p> +<p>Elmeredt a szeme s hosszan elnézte a szemközti falon a tüz +világának szelid vibrálását.</p> +<p>– Nem, én ezt nem birom ki, nem birom ki, – kiáltotta s +felállott, átment a másik szobába.</p> +<p>Csak ugy, ahogy volt, a kis házi ruhájában, pedig odaát nyitva +volt egy ablak, amelyiket valahogy ki lehetett nyitni s olyan hideg +volt, hogy megfagyott a lélekzet.</p> +<p>Gondosan bezárta.</p> +<p>Akkor eszébe jutott, hogy hiszen ő abból a szándékból jött ide +épen, hogy… Tudja Isten miért… csak jó volna meghalni…</p> +<p>Ha reggelre ki volna teritve… Hogy hadd mennének az uráért, aki +akkor is ott táncol majd az Arany Bárányban…</p> +<p>Sirni szeretett volna, de a hidegben nem volt kedve. Fázott. +Összeborzongott s mintha éles tűkkel szurkálták volna az egész +testét.</p> +<p>Csak azért is ott maradt.</p> +<p>Meg fog halni. Csak azért is meg fog halni. Legalább sirkövet +állit majd az a nyomorult. Most még állit. De ha majd kicsit +megvénülnek, ha majd megráncosodik <span class="pagenum"><a name= +"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> az arca, elhervad a szeme, +megfonnyad a szive, megunják egymást, akkor még tán egy karót sem +fog valaha a fejéhez dugni… Most kell meghalni… Az élet virágjában… +Milyen szépen mondja a költő: az élet virágjában…</p> +<p>Ott állott a szoba közepén s egyre jobban fázott.</p> +<p>Majd meg fogják mondani annak a nyomorultnak, hogy hol fagyott +meg… Hogy itt volt a szobában egy óra hosszáig, két óra hosszáig, +reggelig… És reggel halva találták… Mig ő a cigányokat a térdére +ültette…</p> +<p>Hirtelen iszonyu harag fogta el.</p> +<p>Nem, nem, nem! Ilyen nyomorultul nem fog meghalni. Csak igy +kitérni az utjából, hogy ő elvegyen egy másikat, akárkit, mert +ennek a gazembernek az mindegy. Egészen mindegy ennek, hogy ki a +felesége… Csak olyan jóbolondot nem kap többet, mint amilyen ő… Nem +hát!… Ki itélte őt halálra!… Egy ilyen pernahajder miatt haljon ő +meg!…</p> +<p>– Majd én megmutatom, hogy nem leszek senkinek a rabszolgája! +Majd én fogom megtruccolni, hogy a lábom előtt fog még könyörögni. +Majd bolond leszek itt megfagyni neki. Ohó.</p> +<p>S egy pillanat mulva már benyitott a kis hálószobába.</p> +<p>Ahogy a melegbe lépett, elkezdett reszketni, végig-végig +didergett s ugy reszketett, hogy azt hitte, mindjárt vége.</p> +<p>Rá akart kiáltani a lányra, aki a legnagyobb fesztelenséggel +csinálta magának a vackot a sarokban s <span class= +"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> mint egy +szobai kutya, csak beleheveredett. S egy pillanat alatt magára +rántotta a piros paplanát.</p> +<p>– Hát te!… – de nem mondta tovább, mert az ajka ugy remegett, +hogy nem birt elég erélyes hangot adni…</p> +<p>– Gergő nem akart felkelni, – pusmogta a lány. – Osztán a +konyhába még volt egy kicsi fa, hát azt behoztam!</p> +<p>– Ki beszél itt fáról? Hát nem mondtam, hogy megy a városba!</p> +<p>Zsuzsinak egészen kiment az álom a szeméből.</p> +<p>– A városba?</p> +<p>– Nyergeljen lovat. Megy a városba. Ha akar, vihet magával +puskát is. Megy az urhoz.</p> +<p>Zsuzsi ugy felugrott, mint egy nyul a bokorból s szaladt ki.</p> +<p>Pólika asszony pedig összeráncolta a szemét s a sublódhoz +ment.</p> +<p>Kihuzta a fiókot s tintát, pennát s egy csomó papirt kotort +elő.</p> +<p>Egy árkusnak leszakitotta ügyesen az egyik felét, azt megint +ketté hajtotta s ugy repesztette szét s az egyik darabra ezt +irta:</p> +<p>„Ha rögtön haza nem jösz, reggel elköltözöm…“</p> +<p>El kellett gondolkozni, mit irjon ide, kihez.</p> +<p>Hiszen csak a szegény mama élne… De kihez?… Erzsi nénjéhez?… +Nem. Azok előtt nem szégyeniti meg magát, hogy nevessenek rajta… +Sorra eljáratta az eszét, de senkit sem tudott kiválasztani, akihez +kedve <span class="pagenum"><a name="Page_24" id= +"Page_24">-24-</a></span> lett volna menni… Hirtelen eszébe +jutottak az öreg nénik, a három özvegyecske Bodonyban, akikkel az +ura szokta szekirozni. Igen, épen ma is szemére vetette, csak +tudná, hogy mit mondott róluk…</p> +<p>Avval gyorsan odafirkantotta furcsa kis kusza betüivel, amelyek +folyékonyak, frissek, de mégis oly gyámoltalanok, hogy:</p> +<p>– … „a nénikhez, Bodonyba!“</p> +<p>Majdnem aláirta, már ott volt a tollában a megszokott szó, hogy: +„Csókol szerető feleséged, Pólika.“</p> +<p>Összehajtogatta a levelet, hosszában keskeny fidibuszszá s aztán +két oldalról benyomogatta, hogy olyan lett, mint valami +dugóhuzó.</p> +<p>Akkor türelmetlenkedni kezdett, volt rá ideje, mire a vén kocsis +bejött.</p> +<p>– Mér nem gondoskodik fáról? – támadt rá először is.</p> +<p>– Az isten győzi ezeket a gyalázatosakat, – mondta Gergő a +lányra kancsalitva mérgesen.</p> +<p>– Az már igaz, – mondta a fiatal asszony, – csak ugy tömik azt a +sparherdet, akár kell, akár se. Hát elmegy a városba Gergő?</p> +<p>– Hogyne mennék, ha a tekintetes asszony parancsolja.</p> +<p>– Na hát menjen… Nem lesz nehéz meglelni az urat… Ahol nagy +muzsikaszót hall, ott megleli… Adja oda neki ezt a levelet.</p> +<p>– Eztet?</p> +<p>– De el ne veszitse! <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span></p> +<p>– Majd ide dugom-e, a csizmaszárba, innen nem vész ki.</p> +<p>Aztán hozzátette.</p> +<p>– Hát majd a sárgán megyek, annak a rossz kincstárinak pókos a +lába, akkor is mondtam a tekintetes urnak, hogy ne vegye meg, de +nem hallgat az az okos szóra, csak a maga bolond feje után megy… +mán engedelmet…</p> +<p>– No csak menjen, – sóhajtotta a fiatal asszony, – osztán mondja +meg neki, de okosan, hogy… különben ne mondjon semmit…</p> +<p>Hanem nem tudott aludni, Zsuzsi egy perc mulva már ugy +szuszogott, mint egy alvó zsák, de ő magára vette a nagy bundáját s +most ugy ment át a másik szobába, az ablakhoz. Nézte, hogy léptet +ki Gergő a sárgán a havas nagy kapun, a sürü hóesésben…</p> +<p>Fázott a lelke legbeljében, mi lesz?</p> +<p>Gergő, mikor látta, hogy az Arany Bárányban sötét minden ablak, +nem sokat zörgetett rajta, hanem ment egyenesen a Szombathy házhoz. +Itt szállott meg, ahogy szokott Balázs, a sógoránál.</p> +<p>Ott is volt csakugyan s mélyen s nyugodtan aludt.</p> +<p>Álmosan olvasta el a levelet.</p> +<p>Gondolkodott.</p> +<p>Aztán kidörzsölte a bánatot a szeméből s nagy, ordináré betüivel +odafirkantott valamit a felesége parányi kis gömbölyü betücskéi +alá:</p> +<p>„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“ <span class="pagenum"><a name= +"Page_26" id="Page_26">-26-</a></span></p> +<p>Csendesen mosolygott, eltartotta magától a papirt, megnézte, +akkor nagyot, harsogót kacagott.</p> +<p>– Hű, micsoda egy gyerek vagyok én, Gergő! Az anyád piros +viganóját, amilyen egy mokány gyerek vagyok én!</p> +<p>Hanyatt vetette magát a fehér párnák közt s morfondált.</p> +<p>– Hű, a zistenit neki, micsoda egy cimeres hecc lesz ebbül… +Mégis kár volt azt a malacbandát elereszteni. No, majd keritek +holnap mást.</p> +<p>Avval férefitult a feje s már aludt is.</p> +<h3>ÁRKON-BOKRON SZALAD A SZÁN.</h3> +<p>Pólika még egyszer körülnézett a málháin, minden össze van-e +szedve, ami az övé, ami elvinni való.</p> +<p>Az öreg Borcsa pisszegve szipogatta a könyeit s nedves öreg +szemeivel minden mozdulatát utána nézte fiatal asszonykájának.</p> +<p>Pólika megtörülte kis, hegyes orrocskáját, amely vörös cimpáju +volt a bánattól s igy szólt:</p> +<p>– Azér mindenre vigyázzon Borcsa.</p> +<p>– Igenis tekintetetes asszony.</p> +<p>– Hogy baj ne legyen.</p> +<p>– Igen aranyom.</p> +<p>– Zsuzsit magammal viszem, de maga itt maradjon, Borcsa, a +malacokra vigyázni kell.</p> +<p>– Igenis tekintetes asszony, ugy vigyázok rájuk, mint a két +szememre. <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span></p> +<p>– A tyukoknak enni adni, a kendermagost tartsa csak bent a +konyhában, akkor nem hagyja el a tojást.</p> +<p>– Igenis, drága gyémántom.</p> +<p>– Meg a tekintetes urra is maga tud legjobban ügyelni.</p> +<p>– Igenis, angyalom.</p> +<p>– Ha teát kér, négy kocka cukrot tegyen bele, ugy szereti… a +gazember.</p> +<p>– Igenis, édes violám.</p> +<p>Pólika az ablakhoz ment. Kinézett rajta s hagyta, hogy a könyei +lecsurogjanak a meleg, puha arcán. Nagyokat hunyoritott, de a +könyek csak annál bővebben buzogtak.</p> +<p>– Fognak már?</p> +<p>– Már fognak, igenis; a szánkóba fognak.</p> +<p>Ujra hallgattak.</p> +<p>– Tekintetes asszony! – törlészkedett közelebb Pólikához a vén +asszony.</p> +<p>– Mi kell, Borcsa?</p> +<p>– Drága aranyom.</p> +<p>– No.</p> +<p>– Ó, minek mán ez a nagy akarat. Böllönködés volt az egész a +tekintetes urtul.</p> +<p>Pólika kissé meglankadva sóhajtotta.</p> +<p>– Mi az a <i>böllönködés</i>, Borcsa?</p> +<p>– Hát egy kicsit ingerkedik, hogy kelletősebb legyen.</p> +<p>– Fölösleges fáradság volt, elég <i>kelletős</i> volt ő nekem +igy is. <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span></p> +<p>– Tudom angyalom, de ő is jó vót: pedig hát a jó ember hóna alól +ugrik ki a kövér menyecske!</p> +<p>– No bizony sokat hiztam nála. Olyan vagyok, csupa csont és bőr. +Bezzeg én kihizlaltam őtet kövérre.</p> +<p>– Hát annál inkább: kövér emberben ritkán látsz bölcset.</p> +<p>– Vége ennek, Borcsa… Levelet irt nekem…</p> +<p>– Levelet! Ó jézusom, az baj, az más!</p> +<p>– Ha tudná mit irt benne!</p> +<p>– A más tekintetes asszony. A más. Akkor menni kell. Aj, +uramisten, levelet!… No hát akkor egy szót se szóltam… Ha levelet… +Az én Matyi öcsém is a szegény, levelet kapott eccer: má másnap a +vármegye tömlöcébe vót.</p> +<p>Pólika minden bánata mellett elnevette magát.</p> +<p>Csengős-bongós szánkó siklott elő a tornác elibe. Gergely +leszállott róla, nyalkán volt felöltözve, a fekete darutollas kalap +volt a fején, meg a zsinóros bekecse. Azonfelül volt kikészitve a +piros nyaku fekete gubája az ülésre.</p> +<p>Kalap levéve jött be.</p> +<p>– Hát tekintetes asszony, ezeket rakjuk fel, e?</p> +<p>– Ezeket.</p> +<p>– No Zsuzsi, csipd meg csak.</p> +<p>A lány már szintén fel volt öltözve, minden ruhája rajta volt, +hogy meg ne faggyon az uton. Az udvaron mezitláb szaladgál, de hogy +utra készül, harminc szoknyát, meg öt reklit vesz magára s +azonfelül, kiskendővel nagy kendővel ugy bebugyolálta magát az orra +hegyéig, <span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span> hogy most aztán nem fagyna meg Barassóig +sem, nem Bodonyig, ezen a négy órás könnyü uton!</p> +<p>Végre ez is meg volt.</p> +<p>Borcsa betakargatta, becsomagolta az asszonyát és sürü +könyhullatások közt csókolt neki kezet százszor, mig végre Pólika +is ugy elérzékenyedett, hogy a nyakába borult a vén asszonynak s +megcsókolta a fogatlan, ráncos, puha tapadó száját, amitől egész +nedves lett az ajka, ugy kellett letörülgetni.</p> +<p>– Osztán maguk csak fütsenek Borcsa. Ne kiméljék a fát, csak +fütsenek, hogy ha haza jön a tekintetes ur… biztosan olyan +részegen, mint a disznó… hát azért csak meg ne fázzon a házba… Mert +hidegek ám ezek a falak. Nincs rosszabb a vályogfalnál, ha egyszer +belevette magát a hideg, azt nem könnyen lehet kifüteni.</p> +<p>– Igenis, rubintom.</p> +<p>– Osztán az inget ne vasalja neki keményre, mert kidörzsöli a +nyakát, Borcsa…</p> +<p>– Igenis, édes angyalom.</p> +<p>– Osztán mondja meg neki, hogy én… én nem jövök ám többet +vissza… Különben ne mondjon neki semmit… a gazembernek!</p> +<p>A lovak toporzékoltak s kiugrottak, elrántották a szánt. Aztán +vitték ki a kapun, a nagy kőoszlopos kapun, ki a havas uton, mint +az álomban.</p> +<p>Borcsa ott állott s utánuk bámult, még mikor nem látta is már +őket, az ócska fekete köténye alá dugta a kezét és csak állott, +állott, állott s kiapadt szemeivel bámult, <span class= +"pagenum"><a name="Page_30" id="Page_30">-30-</a></span> +bámészkodott s csóválta, bólogatta a sovány nyakán a kis +madárfejét.</p> +<p>Azután intett a bámészkodó béresgyerekeknek, behivta a házba s a +tékából darab cukrot adott nekik.</p> +<p>Pólika azonban ezt már nem látta. Már ő tul volt a falun is, +ahol az emberek kiszaladtak a kapuba, az asszonyok, lányok s +mindjárt tudták, mit jelent a nagy felkészülés, a ládák a +szánülésen, amelyeknek a tetején ugy ült Gergő, mint egy +barrikádon.</p> +<p>A szelid hajlásu dombokon ugy siklott a szán, mint az álom.</p> +<p>A nap csillogva, fényesen ragyogott, szikrázott a hómezőn, ugy, +hogy elvette az embernek a szemevilágát. A csipős kis szél +belevágott az arcba és pirosra csipte az arcélét. Olyan jóérzés +lett volna, ha olyan rossz érzés nem lett vón itt ülni az eltávozó +szánon.</p> +<p>A nénik is mindig tisztábban jutottak eszébe s már szinte félt +tőlük, hogy fogják őt fogadni.</p> +<p>Mikor iskolába járt, a vakációkat rendesen náluk töltötte s nem +felejtette el a szigoru fegyelmet, a pedáns házirendet, amitől ugy +borsózott a háta. A sok imádkozást, a csendes beszédeket és az +erkölcsös frizurákat, amiket rögtön meg kellett csinálni, ahogy +megérkezett s nagyon savanyu volt az arca. Nem lesz olcsó ez a kis +truccolás. Mert hiszen az bizonyos, hogy holnap már ott lesz érte +az a gazember… De nem kapja meg olcsón a bocsánatot.</p> +<p>Ebben a percben Zsuzsi a háta megől, mert ott ült a szán +hátában, de előre fordult, mert látni akarta <span class= +"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> az utat, +hogy nem borulnak-é fel valahol, megszólalt suttogva.</p> +<p>– Tekintetes asszony, egy szánka jön szemben.</p> +<p>Kis idő mulva ujra szólott.</p> +<p>– Két fekete lúval.</p> +<p>Pólika nem akart kiváncsiskodni, bánja is ő, az ő nagy +bánatában.</p> +<p>– Hű, de sokan vannak rajta! – kiáltott Zsuzsi, aki egészen +elfeledkezett a hidegről s felállott a szán talpára, ugy nézett +előre nagy szemekkel.</p> +<p>– Egész banda! – kiáltotta.</p> +<p>S már akkor meg is hallották messziről a bandaszót.</p> +<p>– Jesszus, – sikoltott Pólika, – az uram!</p> +<p>Gergely is hátra fordult, azt hitte, neki szól a sikoltás.</p> +<p>– Gergely, meg ne álljon! Csak hajtson el mellette. Sebesen. Az +isten szerelméért meg ne álljon, Gergely!</p> +<p>– Tessen csak idebizni, – mondta a vén kocsis és megsuhogtatta +az ostorát.</p> +<p>De már ekkor a másik szánkában is nagyon kezdtek érdeklődni +irántuk s ahogy egészen közel értek, hirtelen keresztbe fordult a +szán előttük.</p> +<p>Gergely alig tudta megállitani a lovait, hogy bele ne rohanjanak +a másik szánkóba.</p> +<p>Pólika ugy reszketett a haragtól és idegességtől, hogy a foga is +vacogott.</p> +<p>Balázs egy perc mulva vidáman, nevető arccal állott előtte. +<span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span></p> +<p>– Fel tetszett pakolni szép asszony, – kiáltotta harsogva.</p> +<p>Pólika nem szólt, csak összeszoritotta piros kis száját s +villogó szemmel mérte végig az urát.</p> +<p>De Balázs csak nem akarta komolyra venni a dolgot.</p> +<p>– Szép asszony, pénzt, vagy életet.</p> +<p>Pólika a legsujtóbb pillantásaival védekezik, de Balázs annyira +benne van a jókedvben, hogy nem bir magával. Nem lát semmit, nem +hall semmit, csak kacag a szeme közé a feleségének.</p> +<p>– Bakonyi zsivány vagyok, nyiri bicskás: hát egy csókért szabad +az ut!…</p> +<p>– De menjen.</p> +<p>– Nem én.</p> +<p>– Gyülölöm önt.</p> +<p>Balázs nagyot kacag. Fehér fogai kivillognak vastag bővértől +fekete, husos ajkai közül s a szeme ugy csillog, mint egy +gyereké.</p> +<p>– Gyülölj, csak csókolj meg.</p> +<p>– Szégyelje magát! Komisz paraszt!</p> +<p>– Paraszt!?</p> +<p>– Komisz paraszt!</p> +<p>Balázs hátra lépett és stellungba vágta magát.</p> +<p>– Paraszt!… Annye a zis-tállóját valahun egy asszony termett!… +Paraszt?!… Azt már nem… Ezt nem nyelem le… Szabad az ut naccsád!… +Félre az útból, hé!…</p> +<p>A fiatal Gergő a két feketét a nagy paraszt szánnal kifaroltatta +az utról, hogy szabaddá tegye. <span class="pagenum"><a name= +"Page_33" id="Page_33">-33-</a></span></p> +<p>Pólika gőgösen, ridegen ült s a fejét elforditotta, még azt az +ennivaló kis gömbölyü állát is fölszegte haragosan, konokul.</p> +<p>– Hát szabad az ut naccsád! Kiabált már megint röhögősen Balázs. +– Majd megmutatom, hogy milyen gavallér egy nyiri bicskás. +Bandaszóval fogom kisérni amerre megy, ahová lép…</p> +<p>– Nyomorult.</p> +<p>– Az.</p> +<p>– Arcátlan.</p> +<p>– Van szerencsém.</p> +<p>– Utálatos.</p> +<p>– Le vagyok madzagolva!</p> +<p>– Hajts! – kiáltotta Pólika a vén Gergőnek.</p> +<p>Gergő ugy tett, mintha a gyeplőkkel sok baja lenne s odasunyit a +gazdájára engedelemért.</p> +<p>– Nem hallotta kend, mit parancsolt az Őnagysága? – rivallt rá +Balázs a vén gonoszra.</p> +<p>Erre ez megfogta a gyeplőszárat. A két szürke táncolt, +toporzékolt, aztán kirugott s elröpitette a könnyü szánat, mint a +szél.</p> +<p>Balázs felpattant a másikra a cigányok közé, azok tust huztak s +egy perc mulva ott rohant a két szán árkon-bokron, hegyen-völgyön, +le a nyiri dombokon, fel a nyiri kaptatóknak.</p> +<p>Gergő ugy intézte, hogy minden buzgóságuk mellett se maradhasson +el messze a másik szán, a muzsika cincogása ott játszott az +ellenkező szélen át is a fülükbe.</p> +<p>Áthaladtak az első falun, Bényen. <span class="pagenum"><a name= +"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p> +<p>Pólika bebujt a bundájába, a kis prémsapkáját is, amely olyan +helyesen ült a feje tetején, behuzta a felhajtott nagy gallérjába, +hogy senki se ismerje meg és nevetett, kuncogott magában; az első +csatát ugyis megnyerte! Ellenben Balázs szétvetett bundával, +legényesen ült a szánon, hogy mindenki megismerte a szánon. Ha +virtus, legyen virtus! És mérges volt, csak ugy tüzelt az arca. +Kezdte nem szeretni a dolgot, hova indul ez!</p> +<p>Gergő a rossz csont, ugy bevárta a másik szánat, hogy vak volt, +ki nem látta, hogy összetartoznak.</p> +<p>Aztán tovább szaladtak, ujra a mezőkön repültek az éles, +egészséges, könnyü szélben.</p> +<p>Zsuzsi egyre suttogott. Most nem leste a bökkenőket, ahol a +felfordulás fenyegette a szánat, pedig de félt attól, csak a +hátulsó szán után kémlelt s egyre suttogott az asszonyának:</p> +<p>– De e nem az a banda, aki nálunk vót! – fecsegte hátra.</p> +<p>– Persze, – gondolta Pólika, – friss bandát kellett szereznie. A +régi már nem birta a munkát.</p> +<p>– Ó beg urasok, még pincs is van a fejükön… A pirimásuk olyan, +mint egy cinege bogár… A tekintetes ur ugy ül, mint egy +kisisten…</p> +<p>– Fogd be már a szád, nem akarom hallani.</p> +<p>De Zsuzsi egy kis hallgatás után ujra csak nem állotta meg, hogy +tapasztalatain tul ne adjon.</p> +<p>– De hogy néz ám! Idenéz… Fészkelődik, jobban szeretne ülni…</p> +<p>– Fogd be már a szád, – s elnevette magát <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> Pólika. +Maga is szeretett volna hátra lesni, de nem mert.</p> +<p>– Sokan vannak… Oszt a cigány mind büdös… Bizonyisten olyan +szaguk van, mind a girinnek… Nem lehet jó köztük ülni… De hogy meg +nem fagy az ujjuk…</p> +<p>– Ugyan ne kárálj már annyit… – nevetgélt Pólika s meg volt +vidámodva. A szive is kacagott. Ugy tetszett neki, mintha medvét +cipelne maga után, csörgő láncon.</p> +<h3>KIKÉRT HALT MEG AZ UR JÉZUS KRISZTUS?</h3> +<p>A másik faluba értek, Szemcére. Már itt ő is leszámolt a +világgal. Istenem, hiszen ha megismerik, megismerik. Legalább ne +pletykáljanak róluk. Lehajtotta a nagy gallérját s egyenesen, +mosolyogva nézett a világba. Körül a falun. A parasztok, akik +felbámultak rájuk, azt hitték, hogy az urak farsangolnak. A +Püspöki-ház tornácán kinn állott Bertuska s összecsapta a kezét, +mikor felintett neki.</p> +<p>Pólika megrázta a kezecskéjét s csillogó fehér fogakkal kacagott +fel rá.</p> +<p>Aztán tovább ment a szánkó.</p> +<p>– De a tekintetes ur!… – pusmogta Zsuzsi. Hogy begombolta a +bundát… Milyen szomorán áll a szája…</p> +<p>Pólika nevetett. Hát most már kezdi érezni a drágalátos, +<span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span> hogy mit csinált? Akkor jó. Meg volt +elégedve magával.</p> +<p>Már Bodony alatt voltak.</p> +<p>– Gergő, csak most hajtson!… Ha megelőzzük őket. Tudja, +behajtatunk a nénikhez, a Semsey nagyságáékhoz; mire azok +utólérnek, már a kapunak is be kell zárva lenni!</p> +<p>– Ne tessen félni, tekintetes asszony!</p> +<p>S Gergő csakugyan becsületes fickó volt. Neki eresztette a +lovakat s egyszerre elhagyták a másik megterhelt szánt.</p> +<p>Mire azok a Semsey nagyságáék kapujához értek, már ők be is +tették a kapuszárnyat maguk után.</p> +<p>Már akkor Pólika a tornácon volt.</p> +<p>– Ach a Póli, – rohant ki a három öreg nénike s ölbe kapták a +rohanó, menekülő menyecskét.</p> +<p>– Néni!</p> +<p>– Ach te lány!</p> +<p>– Jaj nénikém, drágám. Végem!</p> +<p>– Ach!</p> +<p>– Otthagytam az uramat!</p> +<p>– Ach!</p> +<p>– És üldöz a gazember!</p> +<p>– Ach!</p> +<p>– Mentsetek meg tőle.</p> +<p>– Ach!</p> +<p>A három öreg néni összecsapta a kezét s tanácstalanul nézett +össze.</p> +<p>– No de hát ez borzasztó! – mondta a legöregebbikük, +<span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span> a Mina kisasszony s fekete keretü +pápaszemét feltolta a homlokára, hogy jobban meglássa a kis +hugát.</p> +<p>– Ah és képzelem, hogy megéheztél az uton, – mondta a Pepi néni +s fehér kötényét a szeméhez emelte, hogy megtörülje a +könyeitől.</p> +<p>De a harmadik, a Zsani néni, aki az egész családnak feje volt, +szigoruan vizsgálgatta a kis Pólika arcát.</p> +<p>– Nézz rám! – mondta szigoruan.</p> +<p>Pólika felemelte ártatlan, nagy csodálkozó szemeit s kis égően +piros ajkait szinte nyitva felejtette, ahogy ránézett a szigoru +nénére.</p> +<p>– Te is hibás vagy! – emelte fel az ujját a szigoru Zsani +néni.</p> +<p>Ebben a percben már itt volt a Balázs szánkója s a kapu előtt +nagy muzsikaszóval állott meg.</p> +<p>– Itt az uram! – pityergett Pólika.</p> +<p>– Ach a gazember, még muzsikaszóval – mondta Pepi néni.</p> +<p>– De ő is hibás! – jelentette ki Zsani néni csalhatatlanul.</p> +<p>Aztán igy szólt</p> +<p>– Most jöjj be. Majd ki fogunk hallgatni benneteket.</p> +<p>Pólika lehajtotta a fejét s mint egy bűnös ment előre, a három +öreg néni ugy kisérte be, mint a vésztörvényszék három birája.</p> +<p>Balázs leugrott a szánról s fesztelenül ment fel a négy lépcsőn +a verandára, de a bandáját kinn hagyta. Azt előre tudta, hogy arra +bent nincs szükség.</p> +<p>Megállott a verandán. <span class="pagenum"><a name="Page_38" +id="Page_38">-38-</a></span></p> +<p>Aggodalmas tisztaság volt itt. Egy szem por, egy hópihe nem volt +sehol. Tisztára, fényesre mosva, sikálva, festve minden. A fehér +festésü oszlopok ragyognak, a vörös téglaburkolat még vörösebbre +festve. A falak frissen meszelve, pedig ilyenkor, télen, az egész +világon mindenütt piszok van, sár, mocsok és fakó a ház kivül, +kopott mint a vén koldus.</p> +<p>Balázs nagyokat toppantgatott és nevetett hozzá. Tudta, hogy +avval csalja ki leghamarabb az öreg asszonyokat, ha itt veri le a +sarat a lábáról a fehérre súrolt küszöbön. És tiszta volt ugyan a +csizmája, ma még sarat se látott, de ugy csinálta, mintha borzasztó +nagy sarat verne és surolna le a csizmája talpáról s az oldaláról, +amit odakoszpitolt az ajtófélfához.</p> +<p>Csakugyan nyilt is az ajtó egy perc mulva.</p> +<p>Pepi néni bujt ki rajta ijedt és haragos arccal, az első +pillantása mindjárt a Balázs nagy csizmájának szólt, de Balázs rém +komolyan nézte egyszerre, mint aki ártatlanabb a ma született +báránynál.</p> +<p>– Kezét csókolom, kedves Pepi nénikém, – mondta nagyot bókolva, +szives emberséges hangon.</p> +<p>– No, – mondta Pepi néni, de nem folytatta, mert látta, hogy a +Balázs csizmái tiszták s rögtön tudta, hogy az imposztor már megint +tréfáz. – Isten hozta, – mondta kis szapora szóval s elforditotta a +fejét, lenézett félre a földre, mint aki valamit keres. Restellte, +hogy ilyen idegenül fogadja ezt a pernahajdert, nem is tegezi, +viszont nem volt benne biztos, hogy még ezt az Isten hoztát is nem +fogja-e sokalni Zsani, ha meghallja. <span class="pagenum"><a name= +"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span></p> +<p>Szertartásosan simitotta le a kötényét, ami fehér volt, olyan +fehér, hogy már szinte fehér sem volt a sok mosástól.</p> +<p>– Hát hogy van, kedves Pepi néném? – kérdezte Balázs ártatlanul +s nagy cigány szemeit rávetette alamuszi fekete arcából, mint +valami szivesen látott, aligvárt vendég.</p> +<p>– Ach, – rántotta meg keskeny kis vállát a néni, mint akinek +nincs semmi kedve a tréfához. – Tessék erre sétálni s jobbra +mutatott, a folyosón végig s a két kezét hátra dugta, mintha tán +nem is venné észre a Balázs két nagy pracliját, amit az orra elé +tartott.</p> +<p>Balázs kuncogva felröhögött, de a Pepi néni intésére a szájára +kapta a kezét s elfojtotta a kacagását, mint a kisdiák, hogy meg ne +hallják odabenn a szigoru öregek.</p> +<p>Pepi néni előre ment s apró, kis szapora lábain bekocogott +hátra, egy fehér ajtóig s ott benyitott.</p> +<p>– Ach, még kacagni, – mondta az orra alól pusmogva s fonnyadt, +kis öreg kezével maga előtt kapkodott, – na!</p> +<p>– Hát hogyne, kedves jó Pepi néném, – kiáltott fel Balázs, – +mikor az ember bandaszóval jön vendégségbe, még ne is kacagjon!</p> +<p>– No csak beszélj, bolond, – fakadt ki Pepi néni.</p> +<p>– Miért? instállom, csak nincs beteg a háznál.</p> +<p>– Jójó, csak meghallja Zsani néni! – mondta Pepi néni s hátra +kancsalitott a szoba tulsó oldalán levő ajtó felé.</p> +<p>– Isten ments, – mondta kis nevetéssel Balázs, <span class= +"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> – de azér +mán csak tessék ideadni a kezét, édes jó Pepi néném.</p> +<p>Pepi néni még kicsit habozott, aztán oda hagyta a kezét, amit +Balázs igen nagy tisztelettel csókolt meg, erre aztán nem +teketóriázott tovább, hanem megcsókolta a száját is. Mert kisöccse +ez a gézengúz. Ez a Malvinka unokája. Pólika meg a Jozefináé… Hát +iszen egyforma rokon gyerekek.</p> +<p>– No, mit csináltunk már megint!… – mondta azért +rendreutasitóan.</p> +<p>– Semmit, bizonyisten, Pepi néni, semmit.</p> +<p>– Hiszen esküdözni tudunk.</p> +<p>– Uri szavamra!…</p> +<p>– Na!… Sokat adok a te uri szavadra…</p> +<p>– De komolyan…</p> +<p>– No, csak tessék leülni, – mondta Pepi néni, aki nem tudott +leszokni az udvariasságáról, – letenni azt a kabátot, meleg van +itt… osztán megfázunk…</p> +<p>– Hát nem tetszik kiverni a házból?</p> +<p>– Na. Megérdemelnénk pedig…</p> +<p>– Drága jó Pepi néni! – kiáltotta Balázs, kitárta a két karját s +ujra megragadta a Pepi néni szeplősre fonnyadt, kis barna +kezeit.</p> +<p>– No, nem vagy éhes? – kérdezte Pepi néni, akit egészen zavarba +hozott a dolog.</p> +<p>– Hát biz én még egy falatot sem ettem ma! – kiáltott Balázs és +fehér fogai ugy villogtak, mint a farkasé. Mind a harminckettő.</p> +<p>– No, majd hozok valamit, – motyogta Pepi néni <span class= +"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> és +átnyitott a másik szobába s a hidegből egy perc mulva száraz +kolbászt és puha fehér kenyeret hozott.</p> +<p>– E kell nekem, – kiáltotta Balázs s Pepi néni egy öreg +négysarku üvegbutykost is elővett valahonnan s jó, hosszunyaku +porcióssal öntött belőle Balázsnak.</p> +<p>– Isten éltesse az én édes nénémet, aki az én nagy bánatomban az +én szerető szivemet igy meggyógyitja! – mondta Balázs és ugy +felhajtotta az izmos kis üvegecskét, hogy egy pillanat mulva már +ujra odatarthatta üresen. – No még egyet, édes néném, ilyen nincs a +világon sehol.</p> +<p>– No, még hogy itt berugj nekem, – mondta Pepi néni s kis +vonakodás után ujra teletöltötte a poharat.</p> +<p>Balázs megnyalta az üveg száját s leült falatozni.</p> +<p>– Ilyen kolbászt, Atyaisten, ilyen kolbászt! Meg kén aranyozni a +kezét, aki ilyen kolbászt tud csinálni. Az egész Nyirségbe nem +lehet ilyen kolbászt enni!</p> +<p>Pepi néni kedvesen mosolygott. Kis öreg testében összeesve ült +egy szék sarkán, mint aki egész életében ahhoz szokott, hogy +sohasem ülhet le másképen, csak igy, ideiglenesen, egy pillanatra. +Lila ajkait széthuzta s mély, puha karikák biggyedtek a szája +körül. Vastag, előre nőtt orra tele volt apró pontokkal, de valami +igen kedves, naiv báj volt hunyorgó öreg arcában, ahogy kis bogár +szemei elvesztek a puhára táskásodott ráncokban.</p> +<p>– Na, na, jófélék vagytok, ismerünk. Csak hizelegni, mintha +azzal jóvá volna téve valami…</p> +<p>– Becsület istenemre! <span class="pagenum"><a name="Page_42" +id="Page_42">-42-</a></span></p> +<p>– No csak ne esküdözz!… – s az ajtó felé nézett ijedten.</p> +<p>– Bizony isten, – mondta bocsánatkérően Balázs, – észre se +vettem, hogy esküdöztem.</p> +<p>– Csúf szájú… Hát ez mi már megint…</p> +<p>– Micsoda?</p> +<p>– Ezzel a…</p> +<p>– Mi?</p> +<p>– Mintha nem tudná… No, a feleséged…</p> +<p>– Ja! A feleségem!… Hát azt igazán nem tudom!</p> +<p>– Esküdözni, hazudozni: férfi tempó… Ismerjük jól! Csak elő +kellene venni a virgácsot és megseprüzni!</p> +<p>– Jaj, drága jó Pepi nénikém, tegye meg, az isten is megáldja +érte. Aj, de rám fér. Pepi néném. Csak a jóisten tudja, meg én, +hogy rám fér. Komisz egy disznó fráter vagyok én, Pepi néném.</p> +<p>– No.</p> +<p>– Ágyuból kéne kilőni az ilyen gazembert, amilyen én vagyok.</p> +<p>– Ach.</p> +<p>– Mer átkozott rossz természetem van nekem, Pepi néném! Tetszik +tudni, nem birom, ha valaki ellenem mond. Azt nem bánom én, tetszik +tudni, ha becsapnak, ha orromnál fogva vezetnek: de ha valaki +kereken ellenem mond! Na hát akkor meg vagyok veszve! Ha a +feleségem én előlem lassan elsikkasztja a poharakat, a bort, a +pénzt, azt nem bánom: de ha azt mondja, hogy nem! Akkor én, kezit +csókolom, olyat vágok az <span class="pagenum"><a name="Page_43" +id="Page_43">-43-</a></span> asztalra, a krisztusát, hogy minden +pohár a plafonig ugrik!</p> +<p>S odavágott ököllel az asztalra, a nehéz, régi, tölgyfaasztalra. +Pepi néni kimeredt szemmel nézte.</p> +<p>– Ne bolond ne.</p> +<p>– Ilyen egy fiu vagyok én, Pepi néném.</p> +<p>– Elég kár.</p> +<p>– Há micsinájjak, – mondta nevetve Balázs s a szája tele volt +étellel, csámcsogással, – eleget haragszok érte magamra.</p> +<p>Pepi néni nem látta a nevetést az arcán, csak a vallomásában +levő érzést fogta fel jó kis szivével. Mindjárt vele érzett. Mert +az ő gyönge kis lelke világéletében mindig a bajos és bánkódó +emberekkel volt, azért is nincs neki egy falat kenyere sem, +kétszeri özvegység után, azért él ő itt a testvére irgalmán, hogy +örök ellenség legyen a huga házában, a szegények istápja, a betegek +táplálója, a boldogtalanok védelmezője.</p> +<p>– Nem kell olyan keménynek lenni, – mondta biztatóan, – neked is +lehet eszed.</p> +<p>– De ha nincs.</p> +<p>– Fiatal még az asszonyka is, – magyarázta gyöngéden, jószivvel +Pepi néni, – ő se tudja még, hogy kell az ilyet csinálni. Majd +lassan ő is megokosodik.</p> +<p>– Meg! Az biztos, hogy meg!</p> +<p>– És te is meghiggadsz.</p> +<p>– Soha. Pepi néném, én soha!</p> +<p>– No, nem kell kétségbeesni, – vigasztalta Pepi néni, majd +jönnek még a sorscsapások, majd megszürik <span class= +"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> azok +benned ezt a keménységet… Leszel még te puha is… Ne félj…</p> +<p>– Soha, Pepi néném. Magyar vagyok én ahhoz. Tudja, azt igen, azt +el tudom hinni, hogy valaha koldusbotra jutok, de azt, hogy ezt az +én kutya magyar természetemet levetkezzem, hogy valami puha tót, +vagy száraz, okos sváb vagy cinemintyés oláh legyek: azt nem. Én +mindig fokossal fenyegetem az Istent, Pepi néném…</p> +<p>– Ach, bolond, te csak igazi egy bolond vagy!</p> +<p>– Nem mondom én, – szólt Balázs, – belátom én, ha bolondot +tettem: azt is tudom én, hogy kár vót megtenni, ha már megtettem. +De hogy én visszaszijjam, vagy jóvátegyem! Hű, az istenit, inkább +még beljebb megyek a sárba!… Kiszebb vónék én beledögleni, ha egy +istálló szóba kerül is a kiszabadulás, mint aztat a szót +kimondani!… Ej, ides jó Pepi néném, be sokszor elmondom, hogy az +jóravaló Urjézuskrisztus is ippen mi értünk halt meg, mi értünk, +nemes vérü magyar gyerekekér. Mer mink vagyunk azok, akiket +akarattyuk ellen kell megváltani!… Mer teccik tudni, ha a Krisztus +meghal én értem, én elfogadom az idvességet! El én… De hogy én +magam váltsam meg magamat! Aztat nem veszi be a természetem…</p> +<p>– Igen, mind olyan kutyák vagytok, – mondta Pepi néni. – Mind az +asszonytól kivánjátok el, hogy megfeszüljön értetek…</p> +<p>– Az a!… Mér lettek asszonyok!</p> +<p>– Osztán mivel fizettek érte. <span class="pagenum"><a name= +"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span></p> +<p>– Hát mivel!… Avval hogy élünk… Avval, hogy elfelejtjük, ami +történt… Lássa, Pepi néni. Az igaz, hogy most ebbe a kis +kalamajkába, ami kettőnk közt vót, az igaz, hogy én vagyok a hibás. +Mer én vótam a komisz kutya. Mer a feleségem jót akart, én rosszat +akartam… Ő jól is viselte magát, én meg rosszul… Ő tisztességes, +becsületes, jóravaló asszony volt: én meg egy hencegő, komisz +tacskó… De azér, ides jó egy Pepi néném, ha az az asszony most ide +begyünne, osztán a nyakamba ugrana, osztán megpofozna, megcibálná a +fülem, osztán a szemembe kacagna: de jókedvvel, de nem olyan +fancsali pofával! Akkor én, Pepi néném, úgy vinném haza, olyan ölbe +vinném haza! A két karomon vinném haza, Pepi néném, mint a +menyországbeli angyalt! Abbizony!</p> +<p>Evvel egy jó falat kolbászt vágott be a szájába s egy jó nagyot +harapott hozzá az omlós bélü puha kenyérből.</p> +<p>Pepi néni felhúzott szemöldökkel, elgondolkozva állott fel, alig +volt magasabb, mikor felállott, mint mikor ült s totyogva ment +körül, tétován, az asztalon, oda tipegett hozzá s a széles +bikahátára tette hervadt sziromforma, kis öreg barna kezét.</p> +<p>– Jaj, rossz csontok, rossz csontok…</p> +<p>Ebben a percben nyilt az ajtó.</p> +<p>Egészen szélesre nyilt s komolyan, méltóságosan jött be rajta +Mina néni. <span class="pagenum"><a name="Page_46" id= +"Page_46">-46-</a></span></p> +<h3>BORZALOM.</h3> +<p>A nagy, nehézkes mozdulatu, süket öreg néni méltóságosan állott +meg az ajtóban.</p> +<p>Ahogy meglátta a kedélyesnek látszó jelenetet, fölemelte két +kezét és összetette.</p> +<p>Nagy, sárga, régi aranygyürük voltak az ujjain, gyöngyös fekete +főkötő a fején s a ruhája is fekete üveggyöngyökkel volt diszitve, +mert Mina néni hiu volt és olyan vénkisasszonyos.</p> +<p>– No de Pepi! – kiáltott fel s az egész széles arca, amely +lefelé ereszkedett, mint a buldoggé, nagy megbotránkozást fejezett +ki.</p> +<p>– No, mi a, no! – mondta Pepi néni s apró szemeivel szaporán +pislogott.</p> +<p>Balázs háttal volt ennek az ajtónak, de egyszerre megfordult és +hatalmas nevetéssel kiáltott fel:</p> +<p>– Tyhű, de szép ma, Mina néném! Hű azt a ropogóját! Még ezt a +szép brossot nem is láttam!</p> +<p>Mina néni szerfölött fel volt ugyan stimmelve, de ekkora +kedvességnek nem tudott ellenállani. Szemérmeskedve mosolyodott el, +mert kettős volt az öröme. Balázsnak olyan hangja volt, hogy még az +ő süket füle is megértette minden szavát. S a nagy arany brossa a +régi apró gyémántokkal, amely a mellére volt tüzve, a legbecsesebb +ékszere volt. Ebben a percben tette föl, ahogy Zsanitól átjött a +közbeneső hideg szobán, amelyben a szekrények vannak, nem tudta +megállani, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_47" id= +"Page_47">-47-</a></span> egy kicsit ki ne csipje magát s a vállára +vette a gyöngyös viklerjét, a nyakába a brosst, meg a tükörbe is +belenézegetett egy kicsit. Feljebb emelte hát a kezét a brossig, +amelyet egyik dédanyjuk viselt Maria Theresia előtt egy udvari +bálon.</p> +<p>De nem engedte azért magát leudvaroltatni a szerepének +fontosságából. Ugy viselte rendületlen komolyságát tovább, mint egy +maszkot és igy szólt furcsa, fakó, pincevirágszerü, fáradt +hangján:</p> +<p>– Tisztelt ecsémuram!</p> +<p>– De Mina néni! – rikkantott Balázs és harsonásan kacagott, – +hát már nem emlékszik, hogy brudersaftot ittunk a csaholyi +szüreten?</p> +<p>Mina néni kissé nehéz szókészségü volt. Nem tudott szegény +replikázni, csak levegő után kapkodott és keresztet vetegetett +magára.</p> +<p>Pepi néni oldalba bökte Balázst.</p> +<p>– No csak ne bolondozz vele, mert megharagitod! A lesz.</p> +<p>– De igazán! Becsületuristenemre! – kiabált Balázs és ugy +kacagott, mintha vasat kalapáltak volna.</p> +<p>– Hát kezit csókolom, na! – mondta aztán s titkosan és +hunyoritva, mint a büntársától, kérdezte Mina nénit:</p> +<p>– Nagy baj van odabe?</p> +<p>Mina néni fölemelte a jobb kézfejét, csak igy tudta a dolog +komolyságát és veszedelmességét jelezni.</p> +<p>– Le fogják vágni a fejem? – kérdezte Balázs.</p> +<p>– Hán? <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span></p> +<p>– Ugyan ne bolondozz már, te félkótya, te! – zsörtölődött Pepi +néni idegesen.</p> +<p>– Tessék besétálni, – szólott Mina néni.</p> +<p>– Rapportra! – kiáltott Balázs s nevetett.</p> +<p>Jéghideg szobába léptek. Itt nem szokás füteni, mert almák és +befőttek voltak a szekrényen, a régi szép intarziás szekrények +tetején s olyan jó penészes gyümölcsszag is terjedezett. A zöld +ripsz garniturán olyan sápadtan huzódtak meg a fehér csipkés +behuzások, hogy az ember fázott, ha rájuk nézett.</p> +<p>Azzal beléptek a harmadik szobába.</p> +<p>Ez volt most a félelmes szoba. A nappali. Ebben a percben üres +volt. Látszik, hogy mindenki e pillanatban ment el belőle. Székek, +az asztalon, a varrón levő kis lomok egy percnyi várakozásban sem +törtek még le. Itt áll a nagy fotel, amelynek mély süppedése +mutatja, hogy ezt csak Mina néni ülheti ki ily becsülettel, ott a +Zsani néni komoly, magastámláju párnásszéke, az ablaknál, a +varróasztalka mögött.</p> +<p>– Tessék itt várakozni, – mondta Mina néni pukkerlivel, +előkelően és nehézkes simasággal a szemközti ajtóig ment. Amelyet +be is zárt maga után.</p> +<p>Pepi néni idegesen topogott, a két vékony kis kezét tördelte, s +mindenhez hozzányult, rendezgetett, hogy valami nemszeretem dolog +fog következni. Ilyenkor ő legjobban szeretett volna száz mérföldre +lenni.</p> +<p>Balázs vidáman nézegetett körül. Fesztelenül vetette le magát +egy öreg fotelbe, amelynek abban a pillanatban ki is törött a lába +alatta. <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span></p> +<p>– Jesszusom! – sápadt el Pepi néni, hogy zöld lett az egész +arca.</p> +<p>Balázs felugrott a székből, még mielőtt végighemperedett volna a +földön s akkor nevette el magát:</p> +<p>– Hű az anyád piros viganóját…</p> +<p>Pepi néni leguggolt a szék mellé s ugy simogatta meg, mintha élő +csont volna, gyöngéden és ijedt részvéttel. Balázs maga is megijedt +egy kicsit.</p> +<p>– Ilyen vén rongyokat őrizgetni, – mohogott Pepi néni, – már +csak mind tüzre való… Csak mind a padlásra dobni az egereknek…</p> +<p>Pepi néni egész életében zsörtölt mindenért, ami fösvénység vagy +kicsinyesség, de persze neki nem volt beleszólása semmibe, hát csak +ette a méreg, hogy ezek a gazdagok itt ugy kuporognak…</p> +<p>– Sebaj, Pepi néni, – mondta Balázs, – egy szeget kell ide +beereszteni, szék lesz még ebből, sose tessék busulni.</p> +<p>Pepi néni sietett két karjába ölelni a törött széket s falhoz +állitani, hogy ne vegyék észre a bajt.</p> +<p>Ebben a percben nyilt az ajtó s nagy ünnepélyesen belépett rajta +Zsani néni. Utána Pólika, lesütött fővel, mint egy kis virágbimbó a +vén kórók között s a legvégén Mina néni, mint egy drabant.</p> +<p>Zsani néni előre lépett a varróasztalkájáig, egyenesen. Vékony +ajkait egymásra szoritotta, egyik fehér, öreg kezét az asztalkára +helyezte, puhán, gondosan, mint valami szent dolgot, a másikat +lelógatta a csipkés fekete köténye alatt. Szürke, erős <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> szemeivel +merően nézett s szép metszésü sasorra szigoruan meredt.</p> +<p>Balázs összeütötte a bokáját s kifogástalan komolysággal hajlott +meg.</p> +<p>Zsani néni odaadta a kezét, hogy megcsókolja, aztán kis +kézlegyintéssel intett. Tessék várni.</p> +<p>Az asztalkán belül ment, leült szokott helyére, a magas támláju +székbe, amely olyan volt, mint a templomban a püspök széke s intett +mindenkinek, hogy foglaljanak helyet.</p> +<p>Mina néni mint egy óriási nagy, kövér gyöngytyuk billegett +elegánsan a foteljéig s beleereszkedett. Pólika a Zsani néni +jobbján, Balázs pedig szemközt foglalt helyet. Pólika ugy nézett +maga elé, mint egy drága, édes kis apáca, Balázs pedig, mint egy +medvebocs. Olyan komolyan, hogy bizisten röhöghetett volna rajta ő +maga is.</p> +<p>Csak Pepi néni állott a fehér kötényével s a két kezét hol +bedugta, hol kivette a köténye zsebéből. Néha a kulcsaival +csörömpölt, máskor az orrát fuvogatta. Kétségbeesetten izgatott +volt.</p> +<p>– Fiam, – szólalt meg Zsani néni, – a feleséged…</p> +<p>– Na hálistennek, ez legalább tegez! – gondolta Balázs +megkönnyebbedve.</p> +<p>– A feleséged ide menekült hozzánk…</p> +<p>Balázs mint egy bárány, meresztette a nagy, fekete szemeit.</p> +<p>– Én az első percben azt mondtam neki, hogy: eredj dolgodra! Nem +adok helyet! Ha az uraddal összevesztél, <span class= +"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> békülj is +meg vele a magad kenyerén! Az én házamban nem hálsz meg. Fordulj, +eredj vissza!</p> +<p>– Hű! – mondta Balázs.</p> +<p>– Aztán – s Zsani néni szigoruan megállt, – aztán elmondta, mi +történt… És én azt mondtam: az más!… Akkor itt maradhatsz!</p> +<p>– No hát szerettem volna is látni, hogy az én feleségemnek Zsani +néni még helyet sem ad!</p> +<p>Egy pillanatra csönd lett.</p> +<p>Pepi néni idegeskedett, mint a higany. Pólika egy parányit +lejebb hajtotta a fejét.</p> +<p>– Bizony pedig nem adtam volna, ha azt tapasztalom, hogy ő a +hibás… De azt tapasztalom, hogy nem ő… – Aztán nyomatékosan mondta: +– A feleséged legalább azt mondja, hogy te vagy a hibás.</p> +<p>Csönd lett rá, Balázs odalopott egy félpillantást a feleségére. +Pólika egy árnyalattal még lejebb sütötte az arcát, csak hófehér +arcbőre látszott mintha imádkoznék.</p> +<p>– Mit felelsz erre?</p> +<p>– Mit! – mondta Balázs… – Kikérem magamnak, hogy akárki is +kételkedjék az én feleségem szavában.</p> +<p>– Na hát pedig nagyon szomorú, ha az igaz! – mondta idegesen +Zsani néni és egy árnyalattal fakóbb lett a sápadt arca. – Mert +akkor te egy nagy lump vagy, akinek csak abban telik kedve, ha a +vagyonát pocsékolja! Sonkát dobál a parasztoknak, a bort ugy önti, +mint a vizet, odacsődit hatvan vendéget és három napig dorbézol +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span> velük. Szép, fiam, szép a barátság, az +emberség. De ismerjük már eléggé ezeket a nyiri tempókat. Nem +tudom, mit hencegsz avval a kis birtokocskával. Ugyse fogsz a +Kállayakkal versenyezni, se az Ibrányiakkal, nem tom mi értelme van +az ilyen pukkadozásnak. Maj meglátod, hogy kimondják rád, mint Báji +Samura, hogy: mentül koszmósabb, antul vakarósabb. Tudod. Ahelyett, +hogy dicsérnének, lenéznek az ilyesmikért… Hogy ilyen kilátása van +az embernek öregségére. A régiek is tudtak mulatni, elhiheted. De +nem bolondul ám. Minden pohár bort, amit összekoccintottak, +megbecsülték, nyaltak belőle és letették. Mert nem az volt a fő, +hogy csak hadd foggyon, hanem az, hogy mulassanak. Hiszen ha együtt +van hatvan ember és csak beszélnek, táncolnak, az már maga nagy +mulatság. No de levágni egy fajüszőt… Ilyen bolondokat… Mikor már +két nagy disznót, tizenegy malacot, három bornyut megzabáltak… Ah, +hogy fuljanak meg tőle… azok a büdös parasztok…</p> +<p>Mégis röstelte nyiltan kimondani, hogy az uraknak kivánta ezt a +jót. Csak a parasztokat szidhatja az ember szive szerint.</p> +<p>– Bizony, aki a cigányokat a térdére ülteti, aki ahelyett, hogy +ilyen három nap után a feleségét a tenyerén babusgatná, hogy igy +kitett magáért, még ostoba makacsságával keseriti, aki kocsmába tud +menni, kártyázni, kockázni, tovább dorbézolni, ferbli, váltó, még +tán a feleségét is elkockázza… Ach!… Az olyan embernek csak +utilaput a talpára…</p> +<p>Balázs lesütötte a fejét. Ebben a percben tört ki <span class= +"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> először +rajta, az a hirtelen jövő, lelankasztó, mindent semmibe vevő +fáradtság… Sose szerette életében a prédikációt, mindig ugy +hallgatta, mint a szél dudálását, de most meg épen ugy, mint valami +kellemetlen álmot.</p> +<p>Pólika egy másodpercnyi szünet után fölzokogott.</p> +<p>Az öreg nénik mind izgatottan izegtek, mozogtak.</p> +<p>Pepi néni csoszogott, Mina néni egyik kezét a másikba kulcsolta, +azután a másikat az egyikbe. Még Zsani néni is ideges lett és +többször kinyitotta, meg bezárta, minden hang nélkül a száját.</p> +<p>– Ach, ilyen szivtelen lenni – mondta, – igy elkeseriteni egy +ilyen asszonykát… No, belátod, hogy haszontalan ember vagy?</p> +<p>Balázs fölvetette a nagy kosfejét és azt mondta:</p> +<p>– Be.</p> +<p>Mindnyájan megkönnyebbedtek. Föllélekzettek. Hisz akkor még jó, +ha semmi ellenmondás…</p> +<p>– Be én… Belátom! – mondta ujra Balázs.</p> +<p>Zsani néni elővette a zsebkendőjét és ugy meg volt hatva, hogy +elkezdte belefuvogatni az orrát. Pepi néni egész őszintén +törülgette a szemét, Pólika piros volt, mint a pipacs és a világért +föl nem emelte volna az arcát. Csak Mina néni ült nyugodtan. Nagy +fekete keretes pápaszeme mögött lassan pislogott a savó szeme. +Persze ő nem értett jóformán egy szót sem az egész +beszélgetésből.</p> +<p>– Na hát akkor, – szólt Zsani néni megengesztelődve, lágy és +szives hangon. – Na hát akkor bocsánatot kérsz tőle, Balázs? +<span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span></p> +<p>– Miiiit?</p> +<p>– Mert ilyen gonosz voltál hozzá, – mondta Zsani néni, de olyan +édesen, mintha cukorral csemegéztetné Balázst, – hát +bocsánatot!</p> +<p>– Én?</p> +<p>– Hát ki?…</p> +<p>– Ő!</p> +<p>– Ő? S miért?</p> +<p>– Amért én komisz voltam hozzá!</p> +<p>– Ach, hisz ez egy kötni való bolond!</p> +<p>– Mán pedig máskép én nem viszem vissza! – mondta Balázs.</p> +<p>– Nem te viszed vissza, hanem ő fogad vissza – pattant fel Zsani +néni s mint egy mérges pujka fordult el, az ablak felé.</p> +<p>– Hű, az annya piros viganóját! – pattant fel Balázs. – Jól +nizünk ki! Éngem fogad vissza egy asszony!… Hát nem én vettem el a +feleségemet?… ű vett el engem?</p> +<p>– No, jójó, – idegeskedett kétségbeesve Pepi néni s a vállára +tette kicsiny reszkető kezét, – csak ne tüzelj, no!… Nem ugy +értődik a no!…</p> +<p>Zsani néni erélyes hangja fölcsattant.</p> +<p>– De bizony, ugy értődik!… Mert abban a percben, mikor az +erősebb-nem visszaél a helyzet adta jogával…</p> +<p>Balázs olyat orditott, mint egy bika:</p> +<p>– Pólika!</p> +<p>Szinte megfagyott a vér mindenikben. <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p> +<p>– Elég volt a vénasszony prédikációiból!… Jössz velem rögtön! +Jössz vagy nem?</p> +<p>Pólika ugy megrémült az erős hangtól, meg a „vén asszony +prédikációitól“… Uristen, mi lesz még itt! Csak nézett, csak +pislogott, mint a jérce a napra.</p> +<p>– Nem! persze, hogy nem! – kiáltotta Zsani néni, Majd ilyen +bitangnak fogom engedni kinozni a gyermekemet. Én gondoskodom róla. +Nálam el lehet holtáig. Itt jól fogja érezni magát, nem ugy, mint +nálad, te gyalázatos! Te gyalázatos!</p> +<p>– Haha! – kiáltotta Balázs. – Jól fogja érezni magát! – No az +anyád piros… viga… nóját… Pólika! Hát nem jössz?</p> +<p>Pólika nem mozdult.</p> +<p>Balázs kihuzta magát.</p> +<p>– Na Pólika! Hát akkor tudd meg, hogy én most ide betelepszek a +kocsmába! Tudod! Itt ebbe a kocsmába e! Ebbe a disznóólba! Osztán +én addig muzsikáltatom ott magam, mig utánam nem küldesz, hogy +gyüjjek má, szöktesselek, vigyelek má innen, mert elég volt már +ebbül a jóból! Érted? Megértetted?… Na hát isten áldja meg +mindnyájukat!</p> +<p>Ezzel sarkon fordult s elment. Az ajtót ugy bevágta maga után, +hogy ugy még nem vágta be senki azt az ajtót, mióta szegény Karcsi +bácsi, a Zsani néni férje, meghalt. Csak ugy szakadt a vakolat az +ajtó tetejéről.</p> +<p>Zsani néni sápadt volt és epeömlés kezdett a szája szélén +mutatkozni. Pepi néni jajveszékelt hang nélkül <span class= +"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> s a kezét +tördelte, mint akinek hirtelen halottja van. Pólika lesujtva +állott, szinte a szivdobbanása is elakadt.</p> +<p>Csak Mina néni emelkedett fel nyugodtan a székéből. Lesimitotta +a fekete selyem kötényét a két tenyerével s mérgesen igazitotta meg +a haját, aztán utána kiáltott dühösen Balázsnak:</p> +<p>– Alászolgája!</p> +<h3>A TEGNAPI BÉLES.</h3> +<p>Ha a tornácra állottak, hallották a muzsikaszót a kocsma felől. +A nénik akárhányszor csak kimentek, mindig megcsóválták a +fejüket.</p> +<p>– Az a pernahajder, az a pernahajder.</p> +<p>Reggeltől estig erről folyt a szó, meg a tiszaeszlári pörről, +amely a néniket jobban izgatta mindennél a világon. Csak Balázs +tudta túllicitálni Solymosi Eszter históriáját.</p> +<p>Az idő közben megenyhült, az ereszről csurdogált a viz, az +udvaron tócsák gyültek, az utcán szétvágta a kocsikerék a +lucskot.</p> +<p>Már egy hete, hogy folyik ez az esztelenség.</p> +<p>– Hát mi lesz ebből, – mondogatta Pepi néni és ellenségesen +nézett Pólikára. – No, te csak meg tudod kinozni…</p> +<p>– Istenem, – nyögdécselte Pólika, – hát mit teszek én?</p> +<p>És huncutul emelte a zsebkendőjét a szeméhez, <span class= +"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> nem azért, +hogy a könnyeit törülgesse vele, hanem, hogy a nevetését +takarta.</p> +<p>Mert nagyon, nagyon tetszett neki a Balázs dolga. Olyan büszke +volt rá, olyan boldog és büszke. S ugy kivirágzott ez alatt a hét +alatt. Kialudta magát, kipihente, rendbeszedte az idegeit s olyan +volt mint egy pompás diszes feslő rózsa. Csak heverészett egész +nap. Tunyán és álmodozva heverészett s a gondolata minden +pillanatban ott volt az ő konok, nagyszerü emberén, aki a kis +kurtakocsmában olyan nekikeseredve iszik és táncol és busul egyedül +a szerelmes kis felesége után.</p> +<p>Ugy kell a kutyának.</p> +<p>– De mi az ördögöt tud ott csinálni, – mondogatta Zsani néni, – +hiszen ott felkophat az éhségtől az álla. Annak a rongyos zsidónak +ugyan semmije sincs.</p> +<p>– Az, – mondta Pepi néni és idegesen sietett ki a szobából.</p> +<p>Már az ablakot is nyitva lehetett tartani. A kora tavaszi friss, +meleg levegő enyhén tódult be a jól fütött szobákba s az öreg nénik +a vállukra kötött barna és zöld harasztkendőkben, amelyeket Pepi +néni fáradhatatlan hosszu tűi kötöttek, jöttek, mentek, vagy együtt +üldögéltek a szobákban.</p> +<p>Egy reggel már együtt voltak hárman a nénik, csak Pólika hevert +még a szobájában.</p> +<p>– Eredj már, költsd fel, – mondta szokott mérges hangján Zsani +néni.</p> +<p>– No, hát csak hadd aludjon. Nincs ugyse mit csinálni +<span class="pagenum"><a name="Page_58" id= +"Page_58">-58-</a></span> neki, – brummogta Pepi néni s elindult, +de Zsani néni utánaszólt:</p> +<p>– Pepi.</p> +<p>– Na.</p> +<p>– Hol az a béles, ami tegnapról megmaradt?</p> +<p>– Ah, hogy hol van, – és Pepi néni összekapta magát.</p> +<p>– No azért csak ne mérgeskedj, – szólt Zsani néni.</p> +<p>– Mi az, Zsani? – mondta Mina néni szavajárása szerint, mert +semmit sem értett a beszédjükből.</p> +<p>– Ach, nem kell mindent tudni, mert hamar megvénülsz! – kiáltott +rá boszusan Pepi néni és kiment.</p> +<p>– Mi, hogy nekem mindent tudni! Ach, istenkém, iszen épen, hogy +semmit sem tudok!</p> +<p>– No de az a béles nagyon furja az oldalamat, – szólott Zsani +néni. Letette a varrását és a kredenchez lépett. – Egy egész tállal +maradt. Csak nem vitte ki az a Pepi a cselédek orra elé!</p> +<p>Pepi néni azonban mig bement volna Pólikához, elébb a konyhába +nézett be. Rendkivül sok dolga volt a konyhában. Sütött-főzött +titokban. Sose szerette ugyan hogy valaki benézzen a konyhájába, de +most valósággal beteg lett, ha Zsani csak megjegyzést is tett rá, +hogy mi történik odakinn.</p> +<p>Most is lopva, gyorsan tyúkot vágott, épen azt kopasztották, +mikor bement. A meleg tollszaggal tele volt a konyha. Pepi néni +sürögve-forogva gyorsan tovább adta a rendelkezéseit, olyan +titokzatosan, mintha <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= +"Page_59">-59-</a></span> a boszorkánykonyhában volna, olyan sürün +pislogva, mint aki minden pillanatban a rajtakapástól retteg.</p> +<p>Aztán Pólikához szalad be.</p> +<p>A fiatal asszonyka még ott hever az ágyban s a nap besüt rá a +hófehér párnák közé.</p> +<p>– Na, kelj fel már… kelj fel már… – zsörtölt rá. – Már mindenki +fenn van az egész világon. Szép dolog is, egy fiatal asszonykának +itt heverni, ilyen lustán…</p> +<p>Pólika elnyujtózik.</p> +<p>– Olyan jó itt!</p> +<p>– Jójó, de Zsani már brummol.</p> +<p>– Az a gazember most is huzatja? – kérdezte aztán nyögdécselve +Pólika.</p> +<p>– Na, micsoda beszéd ez. Gazember. A hites urát igy +megtitulálni. Szép dolog.</p> +<p>– Jaj, sirba visz engem az… – mondta Pólika és az arcát +belefurta a párnákba. – Azóta mindent kiloptak otthon. Minden +nyitva. Jó, ha a házat meghagyják a helyén. Azok a büdös parasztok. +A tolvajok.</p> +<p>– Eh, mit beszélsz! Valami az, ilyeneket mondani! Azért, ha +szegény ember is, még nem tolvaj. Nem kell mindjárt letolvajozni +valakit.</p> +<p>– De mikor én olyan boldogtalan vagyok. Olyan szerencsétlen.</p> +<p>– Ki az oka?</p> +<p>– Én nem.</p> +<p>– Hát ki?</p> +<p>– Hát én nem is.</p> +<p>– Mindennek az asszony az oka a házban, – <span class= +"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> mondta +Pepi néni s jött-ment, rendezgetett a szobában. – Mindennek, akár +jó, akár rossz történik, az asszony a ház lelke. Ha a férje jó, +azért jó, mert ő jót nevelt belőle. Ha rossz, azért rossz, mert ő +rontotta el. Minden felelősség az asszonyokon van.</p> +<p>Pólika durcásan, gyerekes makacssággal hallgatott.</p> +<p>– Van te neked: eszed! – duruzsolta Pepi néni csendes, +szemrehányó, oktató, rendreutasitó módján. – Több eszed van neked, +mint egy férfinak! Tul tudsz te annak az eszén járni! A férfiaknak +mindig mézes madzagot kell a szájukban tartani, akkor aztán arra +mennek, amerre az asszony komandérozza őket. Te még csak nem +panaszkodhatsz. Föl lehet hajtani a Nyirséget, mig még egy olyan +legényt találsz, mint az a te Balázsod. Az maga elismeri, hogy a +férfiember mind csak arra való, hogy a szeme be legyen kötve. De +vannak mindenféle katuska emberek, akik beleütik az orrukat +mindenüvé, ahova nem is kell. Az olyannal aztán nehezebb +boldogulni. Ach, ez az áldott ember, akit egy kis hizelgéssel le +lehet venni a lábáról. Jó ember ez, derék ember ez. Áldhatnád az +istent is, hogy ilyennel áldott meg… Nem is tudod te még, mi a baj +a világon. De majd megtanulod, ne félj…</p> +<p>– Én bizony nem.</p> +<p>– No csak ne feleselj nekem. Az már igaz, hogy a kutya is akkor +vész meg, ha legjobban van a dolga.</p> +<p>– Tán annak örüljek, – duzmaszkodott Pólika, – hogy már egy hete +ott huzatja a kocsmában.</p> +<p>– Jó asszony, – állott meg előtte féloldalt Pepi <span class= +"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span> néni, +csipőre tett félkézzel. – Inkább azon törnéd a fejed, hogy mit +eszik az a szegény ember abba a rossz kocsmába.</p> +<p>– Haha.</p> +<p>– No csak ne vihogjál.</p> +<p>– Van eszembe azon törni a fejem, aki lumpol! Még azon busulok, +hogy mit eszik.</p> +<p>– Ach… micsoda népek ezek a maiak. No de kelj fel, ha mondom, +mert baj lesz! Nézze meg az ember!</p> +<p>Ezzel tovább szaladt, mert már is rettegett, hogy Zsani néni +azóta megunta a várakozást és még ki talál jönni… és még észreveszi +azt a tyukot… Azok is olyan sokáig piszmognak avval a +koppasztással…</p> +<p>Csakugy futrikált jobbra-balra. Egyik pillanatban bent volt az +ebédlőben és Zsanit megnyugtatta, hogy Pólika már öltözik, a +másikban a konyhában volt. Aztán megint Pólikát noszogatta, hogy +siessen az öltözéssel, közben Zsuzsival meleg vizet készittetett +neki a mosdáshoz.</p> +<p>Csupa tüz volt az egész vékony kis asszonyka. Ezer csoda, hogy +birja ezt a strapát.</p> +<p>Pólika kényesen nyujtogata bele a hosszu, vékony kezét a meleg +vizbe s az otthonra gondolt.</p> +<p>Az otthonra.</p> +<p>Ebben a percben nagy patália hangja csapott be hozzá kivülről. A +Zsani néni éles, erős hangját hallotta meg s ugy a szivére ment az +ijedtség, mint gyermekkorában, ha csinyt tett s rettegett a +hátulütő fától.</p> +<p>Egy perc alatt felöltözött. <span class="pagenum"><a name= +"Page_62" id="Page_62">-62-</a></span></p> +<p>Olyan sebtiben fésülködött meg, csak épen felcsavarta a haját a +fejére. Gondolta, majd aztán beszökik fésülködni, inkább most +beköti a fejét.</p> +<p>Mikor kész volt valahogy, csakugyan a fejére kötötte a kendőt s +a tükörbe pillantott. Nagyon helyes volt igy. Az a gazember mindig +igy szerette látni, babos fehér kendőben…</p> +<p>Rettegve nyitotta ki az ajtót.</p> +<p>A folyosó végéről élesen harsogott a Zsani néni hangja.</p> +<p>– Köszönöm az ilyen tékozlásokat. Kipusztitani a tyukjaimból. +Látom én, nem vagyok én vak, hogy azt a tarka bubost vágtátok +le.</p> +<p>Pepi néni dörmögő morgása hallatszott közben.</p> +<p>Pólika meg volt rémülve. Talán ő rajta van a felelősség.</p> +<p>– Mégis csak hallatlan!… Hát én nekem nem fogsz itt rendelkezni… +Mától kezdve én leszek itt a konyhában.</p> +<p>Pepi néni idegesen rohant ki s be a folyosón. Biggyent lila kis +ajkait összeszoritotta s a könyek szivárogtak az arcáról.</p> +<p>Pólika szórakozottan ült a helyére s azon törte a fejét, mért +tett ugy vele Pepi néni, mintha ő is büntárs volna a konyhai +titkokban.</p> +<p>Kis idő mulva jött Zsani néni. Képéből kikelve. Sápadtan; szinte +narancsszinü sápadtsággal. Összeszoritotta a fogatlan száját s +mérgesen ült a helyére.</p> +<p>– Mi az, Zsani? – kérdezte szokott kérdését <span class= +"pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> Mina néni, +de Zsani megrántotta a vállát s még jobban összerántotta a +szemöldökét.</p> +<p>Pepi néni jött nemsokára. Egy nagy deszkatálcán hozta be a +Pólika reggelijét.</p> +<p>Pólika nem mert enni. Olyan félve nyult a kávéhoz, a friss, +omlós bélü kalácshoz, amely finom volt és illatos, mintha minden +falatot kinéznének a szájából. Ugy érezte mégis, miatta volt minden +veszedelem, már megsokalta a néni, hogy itt kell tartani. Ettől a +gondtól annyira szerencsétlen volt, annyira kétségbeesett, hogy mig +lassan morzsolgatta foga közt a falatot, egyre bánatosabban gondolt +arra a gazemberre, aki ilyen sorsra juttatta.</p> +<p>Mi lesz ennek a vége. Ha már az első hét után is igy, szinte +kidobják a házból, mi lesz akkor egy ujabb hét mulva… Mi lenne, ha +egy esztendőt, ha egy életet kellene itt töltenie.</p> +<p>De Zsani néni komoran szólott Pepire.</p> +<p>– Pepi!</p> +<p>– Ach, már mi kell megint.</p> +<p>– Kinek sütsz, főzöl te mostanában olyan sokat?… Én nem tudom, +itt egész vendéglő van egy hét óta… Amennyit itt főznek és az mind +elfogy… Hát már az egész falu megbetegedett és mind én tartom el?… +Hát iszen te azt mondtad, Pepi, csak egy csésze levest küldesz +valami beteg asszonynak… És itt minden elfogy, mintha csak a föld +nyelné el… És hol a tegnapi béles? én egy falatot se ettem belőle… +Még ez a fiatal gyomru asszonyka is csak egy felet evett és egy +ekkora tállal volt és egyetlen morzsa sincs. Hát hova tetted te +azt, Pepi?… <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= +"Page_64">-64-</a></span></p> +<p>– Ach, csak ne fösvénykedj már mindig…</p> +<p>– Hát én nem fösvénykedem, azért hogy kérdezem, Pepi, hogy hova +tetted!… Én nem eszem meg, Pepi… De hát én nem értem, Pepi…</p> +<p>– Ach, ne faggass…</p> +<p>– De én tudni akarom…</p> +<p>– Ach…</p> +<p>– De nekem mondd meg!</p> +<p>– Ach!</p> +<p>– Hát iszen elküldted a házból! No, nem Pepi?</p> +<p>– Hát el no…</p> +<p>– De hova?…</p> +<p>– Hát a kocsmába.</p> +<p>– A kocsmába?…</p> +<p>Zsani néninek még a szája is nyitva maradt a bámulattól.</p> +<p>– A kocsmába, Pepi?… Hát kinek?</p> +<p>– Ach… én istenem… Mintha nem volna ott, kinek… Hát annak a +szegény fiunak!…</p> +<p>– Jesszusom!… Micsoda szegény fiunak?…</p> +<p>– Hát azt hiszed, az a szegény Balázs itt kibirta volna egy hete +a zsidó kosztján?</p> +<p>Pepi néni hátat forditott mérgesen.</p> +<p>– Na hát ez nem rossz! – sikoltott fel Zsani néni, – no hát ez +nagyon jó!… Hogy én tartom itt azt az urat… hogy ő itt +muzsikáltathasson a fülembe… Ach, még ilyet!</p> +<p>Felállott és nevetett.</p> +<p>– No, Pepi, hát ezt megcsináltad… Te ugyan <span class= +"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> derék +hadvezér vagy. Te nem éhezteted ki az ellenséget… Ezt +megcsináltátok; – s Pólikára nézett.</p> +<p>– Én? – mondta Pólika elvörösödve és szégyelte magát, hogy neki +egyáltalán eszébe sem jutott az ura kosztja.</p> +<h3>A FÖLD AZ EGET IS MEGESZI LASSAN.</h3> +<p>Furcsán, vidáman érezték magukat, s még Minának is meg kellett +magyarázni, mi történt.</p> +<p>– Jihh, Pepi!… No, Pepi!… De legalább megköszönte, ugye. +Pepi!</p> +<p>Pólika maga elé nézett komolyan, bánatosan.</p> +<p>– És az a lovag, és az a lovag! – kacagott tovább Zsani néni, – +hogy az ugy megeszi az ellenség ételét. Nem félt tőle, hogy +mérgezett ételeket küldenek neki?… Jihh, jihh… Jaj, ilyen jót nem +nevettem életemben. Te csak meg tudsz nevettetni, Pepi…</p> +<p>Pólika gondolta, hogy kimegy innen, ki a kertbe, vagy valahova a +szabadba.</p> +<p>– De hát akkor minek küldöm én az ételemet a kocsmába!… Csak az +a sok pakolás! Pepi!… Hátsz akkor nincs rá szükség, hogy elküldjem: +jöjjön ide ebédelni. Pepi, és menjen vissza muzsikálni! Pepi!…</p> +<p>– Ach!</p> +<p>– Hát ha igy tud truccolni, ugy is tudhat, Pepi.</p> +<p>Pepi néni ideges volt, mérges is volt, kékült-zöldült s nem +nagyon mulatott együtt Zsanival.</p> +<p>– Ach, ne szekirozz már, – mondogatta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> +<p>– És mióta csinálod ezt, Pepi?</p> +<p>– Mit?</p> +<p>– Ezt a küldözgetést.</p> +<p>– Mióta, no.</p> +<p>– Mindjárt az első naptól, Pepi? Te azt mindjárt ugy kitaláltad, +hogy meg ne éhezzen az a jóféle, Pepi?</p> +<p>– Ah, dehogy, csak kétszer küldtem még.</p> +<p>– Csak kétszer?… Ach, Pepi, hogy olyan későn találtad ki. Hiszen +akkor az a szegény ember soká éhezett, hallod. Azt megéheztetted, +hallod! Jihhihi… Milyen étvágya volt már annak, Pepi, mikor mégis +rá gondoltál.</p> +<p>– Csak ne szekirozz már, mert megszököm.</p> +<p>– De milyen jól berendezkedtek volna már ők az én konyhámra! Ha +azt a tegnapi bélest nem keresem! Jaj, az a béles, az nagyon +elárult. Pepi!</p> +<p>– Na hát elég volt! – kiáltott fel Pepi néni s fölpattant. – Ha +még egy szót szólasz, Isten bizony itt köplek. Milyen nagy dolgot +csinál belőle… De sajnálja azt a kis ételt!</p> +<p>– Ach, még neki áll feljebb, – vonta össze a szigoru szemöldökét +Zsani néni, – nézd csak. Majd én teszek róla. Hol az a lány! +Zsuzsi, Zsuzsi!… Eredj rögtön a gazdádhoz, mondd meg neki, hogy +tiszteltetem, jöjjön ide ebédre, nagyon szivesen látjuk, de +többször nem küldjük az ebédet… Legyen szerencsénk…</p> +<p>Pólika csendesen kisurrant az ajtón.</p> +<p>A szobájába lopózott, félve és megalázva. Nagykendőbe csavarta +magát s kiment a kertbe. <span class="pagenum"><a name="Page_67" +id="Page_67">-67-</a></span></p> +<p>Enyhe levegő volt. A föld itt-ott már egészen föl volt puhulva +porhanyósra, de az árnyékos helyeken még hódarabok lappangtak s a +föld is kemény volt, fagyos. A fű üdén emelgette vékony szálu +hegyeit fölfelé s itt-ott még csapzott volt a fagyban.</p> +<p>Apró, uj divatu cugos cipőivel puhán lépkedett a kerti uton. +Nagyon le volt hangolva. Valami mély lankadtság és kedvetlenség +lappangott már régen a lelke mélyén, az most egyszerre feltört és +teljesen ködbe boritotta a lelkét.</p> +<p>A nagy fák ágai csupaszon meredeztek, a köszmétebokrok közé +avult lelkek csapzottak be. A szépséges napsütésen minden olyan +szomoru volt, ami a régire emlékeztetett. Csak az uj, a jövő +reménységétől csillogó fűszálak voltak szépek és igézetesen +gyönyörködtetők.</p> +<p>– Istenem, de céltalan élet… – mondta magában Pólika.</p> +<p>Nagy, sötét szemei szomoruan csüggedtek el. Az arca szenvedéssel +érezte az életkedvetlenséget.</p> +<p>Élni, csak azért, hogy éljen az ember.</p> +<p>Enni, hogy éljünk; főzni, hogy ehessünk… vetni, kapálni, +dolgozni, tehenet tartani, sertést, tyukot, birkát, termelni buzát, +kukoricát, rozsot, nagy határ földeket bevetni, szántással, +aratással, csépléssel, vevéssel, eladással, cselédekkel, +idegenekkel, rokonokkal, férjjel harcolni, hogy legyen mit főzni: s +főzni, hogy legyen mit enni; enni: élni!…</p> +<p>Olyan üres és haszontalan körforgásnak látszott előtte… +<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span></p> +<p>Apró bogarak másztak el előtte. Ott ment egyik a másik után a +fűszálak alatt bujva, sietve. Hova sietnek? Honnan késnének el?</p> +<p>Mennek étel után… Élni akarnak… Mért, hogy ehessenek. Az apró +kis szájukkal beleharapnak a kis fűszálba s végig rágják, +kocsányig… Lenyelik és abból élnek, amit magukba temetnek… S az a +fűszál, az miből él? Honnan szija el azt a darab földet, amiből +hosszura és karcsura neveli a zöld szárnyát és a föld miből van: +mit eszik a föld. A föld is eszik. A föld megeszi az embert, amely +megeszi a föld termését, a föld megeszik mindent, ami fölötte van. +Az lassan mind visszakerül a föld gyomrába s lesz földdé… Hogy +lehull a halott madár a földre, hiába repült olyan magasan… s a +felhőből hogy lecsurog az esőben a viz, pedig hogy fenn volt az ég +szinén. És a meteorcsillag darabokban hogy hull nyáron a földre, +augusztusi éjszakákon, hogy hull a földre a csillag… A föld az eget +is megeszi lassan…</p> +<p>És Balázs ott ül a kocsmában. Egy rongyos és nyomorult kis +kocsmában. És megeszi az ételt, amit Pepi néni küld neki… És +megeszi az ő sóhajtásait, amelyeket utána küldöz… És megeszi azt a +kis boldogságot, amely ugy boritotta eddig az életüket, mint a kék +ég a földet… az isten szeme előtt… S az a kék ég talán eltakarja a +föld minden csufságát a jóisten elől… mert ha a jóisten látná ezt a +világot olyan csunyának, amilyen, akkor nem tartaná fenn… Mint +ahogy a boldogság szivárványa eddig eltakarta ő előtte a hitvány, +csunya életnek minden csunya hitványságát, azt, amit <span class= +"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> most lát… +És a jóisten vajon meg fogja-e valaha szüntetni a világot: ha a +föld egészen megeszi a szépséges kék eget… És ő vajon meg fogja-e +szakitani azt a szoros összeköttetést, amelyet egy férfival oly +éretlen és meggondolatlan módon kötött az életre…</p> +<p>– Ah, istenem, milyen ostobaságokon jár az eszem, – mondta +magában és tovább jártatta az eszét, ezeken az ostobaságokon, +amelyek csak akkor jutnak eszébe az embernek, ha ideje van rá…</p> +<p>Hát miben különbözünk ezektől a bogaraktól?… Jobbak vagyunk? +egymásnak és a világnak hasznosabbak?… Ugyis a földbe kerülünk… +Ugyis megesz a föld…</p> +<p>– Az a szemtelen Balázs… Igazán, milyen nagy komiszság tőle, +hogy csak ugy titokban elveszi a Pepi néni főztjét és megeszi és +itt szekiroztat mindnyájunkat Zsani nénivel, hiszen tudhatja, mi +van itt, ha az kisül…</p> +<p>Hát mit akar? Én nem értem, hogy mit akar… – s már elfelejtette +Pólika az egész előbbi mélységes gondjait. Ugy elfujta az egészet a +szél a fejéből, mint egy ködfoszlányt, amely megüli igy tavasszal a +mezőnek egy-egy részét és titokzatosabbá teszi, mint amilyen a +valóságban. De aztán jön a szél, a köd szétoszlik semmivé és Pólika +megint frissen, bár bánatosan viritott egész virágos kis +kedélyével.</p> +<p>Meg is fázott, ujra föl is ébredt a kiváncsisága, mi történt +azóta. Gyorsan visszafordult a kertből s fölszaladt a ház felé.</p> +<p>Jókor jött, épen jött Zsuzsi az utcáról. Nagy sarak <span class= +"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span> voltak a +csizmájára ragadva s nehezen lépegetett, nagyokat lábolva a sáros +uton. Pólika bevárta a tornácon s azt gondolta magában, hogy ez is +olyan bogár, amilyenek a fü között mászkálnak.</p> +<p>– Na mit izennek? – kérdezte fojtva, mikor Zsuzsi a lépcsőre +fölkerült.</p> +<p>– Azt izeni a tekintetes ur, – mondta Zsuzsi jámborul, – hogy +nem jöhet el, mert nincs itt.</p> +<p>– Micsoda?</p> +<p>– Nincs itt.</p> +<p>– Hol?</p> +<p>– Hát a kocsmába!</p> +<p>– Nincs a kocsmába?</p> +<p>– Nincs a.</p> +<p>– Hát hol van?</p> +<p>– Hát azt nem lehessen tudni.</p> +<p>Pólika elrémült. Szinte a szivdobogása is elállt. Balázs nincs a +kocsmába… Hisz akkor itthagyta… Elment… El akar válni…</p> +<p>De a muzsika ebben a percben fölzendült. Tisztán, jól lehetett +hallani a nagybőgő hangja ugy reszketett, az embernek a gyomra is +kéjesen remegett tőle.</p> +<p>– Hallod? – intett a lánynak Pólika.</p> +<p>– Öhö. – mondta Zsuzsi.</p> +<p>– Hát ott muzsikáltat magának.</p> +<p>– Aha.</p> +<p>– Na hát!</p> +<p>– Hátsz azér ő nincs ott.</p> +<p>– Hát hol van? <span class="pagenum"><a name="Page_71" id= +"Page_71">-71-</a></span></p> +<p>– Mondom má, hogy azt nem lehessen tudni!</p> +<p>– Hát mit lehet tudni, te állat! – rivalt rá Pólika, az otthoni +hangon.</p> +<p>– Hát aszongyák a cigányok, hogy tegnapelőtt elment. Csak felült +a lúra, osztán elment. Osztán azóta nem jött vissza, hanem +megparancsolta a cigányoknak, hogy azér csakugy muzsikáljanak, +mintha ő itt volna, osztán azt senkinek se szabad megmondani, hogy +ű elment. Oszt a kis Gergőnek csak arra kell vigyázni, hogy a +cigányok mindig csak muzsikáljanak.</p> +<p>Pólika elkezdett remegni. Minden tagja külön-külön didergett +végig, meg végig. A vére alá s fel buzgott a testében s néha ugy +elapadt, szinte elszédült.</p> +<p>Hát Balázs elúnta itt magát, a gazember… És elment mulatni, +lumpolni másfelé. Ahol jó koszt van, jó társaság van. Elment +asszonyozni és itthagyta szemfényvesztésnek a bandáját… Aj, a +nyomorult, a nyomorult…</p> +<p>Nem mert bemenni a házba, csak kifordult, vissza a kertbe.</p> +<p>Most már vége a világnak. Az előbb még csak komor és szintelen +volt a világ, de már ijesztő. Kétségbeesve futkosott, mint a +megrémitett kis madár a kalickában. Oktalanul verdesi magát a +kalicka vesszőihez, mig össze nem töri magát. Kis szive ugy +kalapált, vergődött odabenn s ugy sápadt, elhalt egész testében, +alig birt megállani, egy fának támaszkodni.</p> +<p>Most érezte meg először, hogy kár volt ezt tennie, amit tett. +Most érezte meg a felelősség súlyát. Eddig játék volt, csak játék +az egész, de most ijesztő lett. <span class="pagenum"><a name= +"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span></p> +<p>Most már biztos, hogy vége az életüknek. Balázs megunta, itt +hagyta… Hütelen lett, becstelen… Aljas gazember… Nem, ezek után +hiába jön vissza. Annyira ő nem sülyedhet, hogy visszamenjen hozzá, +ha a földön csúszik is előtte… Inkább a halált, mint ilyen életet, +inkább az örök nyomoruságot a maga erején, mint az örök +rabszolgálóságot egy ilyen embernek az irgalmán.</p> +<p>Ah, hamar utólérte őt a magyar élet átka… A magyar urak sorsa… +Ez a megátkozott föld, amely csak békétlenséget és boldogtalanságot +tud teremni az urainak… Ez a föld, amely mintha mérges gőzöket +párologna ki, amelytől megvész, aki egyszer rátette a lábát… Az +urhatnámságnak, a gőgös semmittevésnek, a korhely dőzsölésnek a +szele fuj ezeken az alföldi pusztákon, az fütyörész itt az öreg fák +ágai között…</p> +<p>A könyei sürün hullottak, csorogtak s szakadozott gondolataiban +átkozta a földet, ahogy az édes anyjától tanulta… Az édes anyjától, +aki szintén keresztülment ezen a válságon, a korhely uri élet végén +és számtalan éjszakát sirt át, mig gyermekeit betakargatta, +hidegtől, bajtól a saját testével védelmezte… S szidta, +kifogyhatatlan sok panasszal és bánattal szidta a magyar földet. +Ezeket az átokverte birtokokat, amelyek nem birták eltartani az +uraikat, hanem megeszik: ah, megeszik az uraikat, mert a föld +mindent megemészt, magába ránt… Ez a kutya föld, amelyre aki +ráteszi a lábát azt hiszi, biztos helyen áll, pedig ingoványabb a +mocsárnál, lelketlenebbül elnyel mindent, mint a futó viz… Az ember +azt hinné, hogy ezek a száz holdak, ezek a gyönyörű <span class= +"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span> tágas +mezők, ezek uri létben tudják tartani az embert. S az ember +elveszti a fejét, ha végignéz rajtuk… Ezek a nyomorult földek, ezer +esztendő óta tartják el a magyar urakat minden családostól, +gyerekestől, minden magvastól és most egyszerre megmakrancosodtak s +egyszerre levetik a hátukról a régi gazdákat, akik azt hitték, +örökre itt ülnek a nyakán…</p> +<p>Pólika sirt, sirt.</p> +<p>Aztán tovább szidta az életet…</p> +<p>Most már mehet vissza az apjához, aki szintén ennek a földnek a +nyomorékja… Azt is levetette a hátáról a birtok, ugy, hogy +lepottyant a sárba, csak ugy elterült a pocsolyában…</p> +<p>Összébb huzta magán a kendőt.</p> +<p>Ah, istenem, hogy neki ilyen fiatalon kellett megérni azt, amit +az anyja legalább akkor ért el, mikor már a gyermekeit mégis +fölnevelte s az életét végig élvezte… Már mehet ő is vissza az apja +mellé, a vármegyeházra, az iktatóba… Ahonnan másolni való aktákat +kapott ki, mikor még otthon volt… Krajcárokért és kis forintokért +görnyedhet az iróasztal mellett és irhatja a hosszu mondatokat a +többi birtokos urak véginségéről.</p> +<p>Persze, Balázs ezt még nem próbálta… Ő még nem tudja, mi az. Még +ő nincs megijesztve. Még őt tartogatja a sors egy cifra nagy +bukásra… De olyat is fog bukni, ez a kevély, hencegő fráter, hogy a +nyakát is kitöri bele…</p> +<p>Most aztán nevethetnek rajta, akik ma egy hete még vendégei +voltak… A hires Balázs-napnak hosszu bőjtje lesz… El kell sülyedni +a szégyentől. <span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span></p> +<p>Óh, ez a Nyirség… Hogy itt nincs egy boldog asszony, aki boldog +öregséget érhet… Még eddig csak kibirták az öregségig, de most már +a fiatalokon a sor… Hát itt a halál, a nyomoruság, a koldussá +levés… az ijesztő vég…</p> +<p>Fázott és borzongott, mint az ágon ülő kis madár, aki a +tavaszban, mikor a meleg, boldog napokat várja, megint megérzi a +dermesztő téli fagyot…</p> +<p>Hangos kiáltás hallatszott le hozzá.</p> +<p>– Pólika! Pólika!</p> +<p>Összerezzent, összeborzongott, de nem moccant.</p> +<p>– Póóólikaaa!</p> +<p>Messzeszállott fölötte a hang. Elrepült a diófa puszta ágai +fölött, távolabb kissé megakadt az aszalóház falán s egy kicsit +visszhangzott, gyorsan ujabb apró kiáltások jöttek utána:</p> +<p>– Póli, Póli, Pólika!</p> +<p>Hiába sütött a nap, hideg volt a sugara. De ha a nyári nap +rekkenője volna is, dideregni kellene az ő lelkének. Ugy várta a +sors utolsó csapását, gyáván, tehetetlenül és ártatlanul, mint a +vágóhidon a bárány…</p> +<p>– Ejnye, ez az asszony! Pólika, fiam!…</p> +<p>S már itt volt mellette maga Zsani néni.</p> +<p>Pólika megfordult. Letörölte az arcáról a könyeit, lehajtotta a +fejét s a nagykendőjébe hideglelősen belebujva indult meg.</p> +<p>– Na hát te hol bujdokolsz?… Ah, nem is hallottad ennek a huncut +Balázsnak a csinyjét!</p> +<p>Pólika lesütötte a fejét. <span class="pagenum"><a name= +"Page_75" id="Page_75">-75-</a></span></p> +<p>– Már tudod?</p> +<p>Pólika hang nélkül intett s a szeméhez emelte a kis +kendőjét.</p> +<p>– Na, azért mit búsúlsz… Majd visszajön… Azt hiszi, nem tudjuk… +Majd visszajön… Azért hagyta itt a cigányokat, mert vissza akar +jönni… Nézd csak, hogy elpityeredik… Ej, a huncut…</p> +<p>Pólika egy pillanatra elhagyta a sirást. Elámult, hogy neki +eszébe sem jutott az a lehetőség, hogy csakugyan még vissza is +jöhet az a… gaz… em… ber…</p> +<p>– Inkább azon mulatok, – mondta Zsani néni vigasztaló kis +nevetéssel, olyan furcsa, sikoltó, vékony kis nevetéssel, – hogy ez +a Pepi a cigányokkal etette meg az én tyukjaimat, meg azt az ő +nagyszerü bélesét…</p> +<p>De Pólika nem tudott nevetni. Egészen kivolt merülve. Fásultan, +ijedten nézett maga elé, a vörös téglatornácon.</p> +<h3>KISVICÁKNÉ VENDÉGSÉGE.</h3> +<p>Mire már szinte belekábultak a sok találgatásba, mit is +csinálhat Balázs? Hova tünt el? Mit akar?… beállitott a szobába egy +öreg zajdás parasztasszony.</p> +<p>A kályhában égett a tüz és sárga lángszinek világitották meg a +szobát. Együtt ültek mindnyájan s megbeszélték még egyszer az egész +esetet, mikor a vén parasztasszony csak benyitotta az ajtót.</p> +<p>– Szerencsés jóestét kivánok, csókolom a kegyes kezeiket… +<span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span></p> +<p>– Ninini, – kiáltott fel Pólika, – hiszen ez egy tőlünk való +asszony! Hol jár maga itt, Kisvicákné?</p> +<p>Szeme-szája elállott a bámulattól. Mindnyájan álmélkodva néztek +az öreg asszonyra, aki nagy fehér batyuval a hátán ott állott az +ajtóban, alázatosan, széles csuka szájával feketén mosolyogva, +elhuzott félrenyakkal.</p> +<p>– Csak eljöttem, csókolom a kegyes kezeiket, mer ha mán Kállóba +mengyek, hát egy csatára mán a tekintetes asszonykát is fel akartam +keresni, – s közelebb akart jönni, hogy sorra kezet csókoljon.</p> +<p>– Megálljon, megálljon, – kiáltott ijedten Pepi néni és elébe +sietett. – Be ne hozza a csizmáján a sarat.</p> +<p>– Lecsutakoltam én azt istállom, – mondta az öreg asszony s nem +hallgatva semmi szóra, mint egy medve, nyomult előre, aztán +megfogta a fiatal asszony kezét, nagyot cuppantott rá és ugy ment +sorra az öreg nagyságáék után.</p> +<p>– Erre járok én, instállom, mer törvényre mengyek Kállóba a fiam +alkalmára, mert rábéllelték az egy fiamra a legényeket, hogy verjék +meg, hát most már biróhoz kell nekem menni, hogy ha mán megverték, +legalább téritsék vissza a fájdalmát. Jaj, mer mindennek jó lenni, +csókolom a kegyes keziket, csak anyának nem…</p> +<p>– No hajja, tegye le a zajdát odaki, osztán gyüjjön be, – mondta +Zsani néni, – üjjön le.</p> +<p>– Igenis istállom, – s kicsoszogott, odakinn letette a batyuját +az ajtó mellé, aztán megint bejött. <span class="pagenum"><a name= +"Page_77" id="Page_77">-77-</a></span></p> +<p>Pólika felállott, idegeskedett, mosolygott, az ő vendége volt az +asszony.</p> +<p>Pepi néni sietett lámpát gyujtani. Kis, vékony lángu +petroleumlámpát.</p> +<p>A parasztasszony letelepedett a neki félretett faszékre, +előrehajlott és apró vizslató szemeivel körülbámészkodott a +szobában.</p> +<p>– Jaj istenem, teremtőm – mondta, – vótam már eccer errefelé. +Jelenleg húsz esztendeje annak. Még akkor az öreg tekintetes ur is +élt. A vót ám egy igazi krucifikszomos uri ember. Jaj, jaj, nem +tudom én, hogy élünk meg ebbe az egy világba, ha valamit teccene +kommendálni az én fiamra, mert az arcképe ugy fel van duzzadva… +Esztendeje szánkáznak azon a gyereken az irigyei, most osztán +megtitillálták az árvát…</p> +<p>– Hát mi ujság nálunk, otthon, Kisvicákné? – kérdezte Pólika, +mert nem birta kivárni, hogy rátérjen a szó magától.</p> +<p>– Hát nem tudok semmit, instállom, – mondta az öreg asszony és +megdörzsölte a szemét a fekete ujjaival.</p> +<p>– Mégis mondjon valamit, ha már itt van.</p> +<p>– Hát csókolom a kegyes kezeiket, én egyebet nem tudok, de azt a +magam látójával láttam, hogy a gengebornyu elszaladt.</p> +<p>– Mit! – kiáltott Pólika, mert az ő tarka fajbornyujokat szokta +Borcsa mindig gengebornyunak mondani. – Hogy szaladt el?</p> +<p>– Hát itatták, osztán elszaladt.</p> +<p>– Mikor szaladt el? <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= +"Page_78">-78-</a></span></p> +<p>– Hát mikor a szakácsné Borcsa elkőtözött a háztul.</p> +<p>– Micsoda, a Borcsa elköltözött a háztul?</p> +<p>– Igen, el…</p> +<p>– Hát hogy ment el? Az istenért.</p> +<p>– Hát akkor, mikor a cigánylakodalom vót a kastélyba!</p> +<p>– Miféle cigánylakodalom?</p> +<p>– Hát ahun az én fijamnak beszakitották a fejét!</p> +<p>– Jaj, Istenem, itt valami baj van! Jaj Istenem, én nem értek +ebből semmit!… Beszéljen, beszéljen, jaj istenem, hát +beszéljen.</p> +<p>– Sok vón a… – mondta az asszony, – én nem is vótam ott, +tekintetes asszony, mer én azt mondtam, hogy az én fődem az én +fődem: abból kenyerezek. Én a magam kevessét az én öreg szüléimtől +örökőtem, hát ugy védem én azt, mint a méh a maga mézét… hát az +urak is csak ugy vannak avval! Mer ugyi, a tekintetes ur is félti, +ami hemehumija van, nem akarja elpotyázni, hát mi dolog vón a, hogy +az egész falut odacsőditse a szakácsné Borcsa, ha még olyan jó +szive van is neki a szegényhez… Mer baj lesz abbul, hogyha az urak +még eccer előkerülnek…</p> +<p>Pólika meg volt rémülve. Zsani néni, Pepi néni kimeredt szemmel +bámultak az asszonyra, aki titokzatosan nézett maga elé.</p> +<p>– Hát csak nem tartott az a szemtelen cudar asszony valami +lakodalmat az én házamban! – kiáltott fel Pólika. <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p> +<p>– De bizigen.</p> +<p>– Jézus Mária, szent József. Hogy?</p> +<p>– Hát ugy, hogy összehijták az egész falut. Dobszóval hijták +cigánylakodalomra. Osztán el is ment ott mindenki, de csak a +rongyossa, kódussa. Vót aki mondta, hogy nagy bőjtje lesz még +ennek, de Borcsa azt kiabálta, avval legeltette a népeket +legjobban, hogy neki az urak meghagyták, hogy mán kiütött ugyis a +fóradalom, hát legalább egy kalákát tartson addig a népnek, mig a +muszkák jönnek.</p> +<p>– Zsiványság! – sikoltotta Pólika s a kezét tördelte.</p> +<p>– Hát osztán mi volt?</p> +<p>– Én nem tudom, csókolom azt a kegyes kezét, mert én nem voltam +ám bent se a házba. Én egy kis baltával ott csibráltam a gallyat, +ugy hallottam a csentemperjöket. Be se tettem a lábam a házba, ugy +hoztak utánam egy darab ódalast, annyi vót az egész, amit én +faltam, már akkor gyütt ám a tekintetes ur!</p> +<p>– Az ur!</p> +<p>– Az a!</p> +<p>– Jaj istenem!… Hát ő otthon van?</p> +<p>– Otthun a!</p> +<p>– Hála legyen az istennek.</p> +<p>– Jaj bizony, puskával kergette ki a népet az udvarbul.</p> +<p>– Hála legyen az istennek.</p> +<p>– Hát bizony, vót osztán lakodalom!… Akkor kőtözött el a +szakácsné Borcsa a háztul! <span class="pagenum"><a name="Page_80" +id="Page_80">-80-</a></span></p> +<p>– Na hát ez borzasztó… Megálmodtam én ezt.</p> +<p>– Osztán akkor szaladt el a gengebornyu is… Ugy fogták meg a +nyirjes erdőn.</p> +<p>– Ha az ember a lábát kihuzza hazulról, akkor már vége a +világnak.</p> +<p>– Az én fiamat is akkor készitették ki a becsületbül. De nem is +hagyom annyiba. Törvényre adom üket. A Pálik fiak voltak a +legnagyobb ellenségek, de birónak viszem ezt a szivhasitó +fájdalmat! Majd megmutatom én, ha mind a bugyogósok eszik is meg a +vagyonomat! Van két tehenem, az is a kincstáré mán az én szemembe, +csak káplár vagyok én mellettük… de ezt nem hagyom. Jaj, csak +valamit tessen komendálni az én egy gyermekemre, hogy még eccer +meglegyen neki a becsületes arculattya…</p> +<p>– Jaj istenem, istenem, mikor történt ez?… – kérdezte Pólika s +fel s alá járt a szobában.</p> +<p>Hárman állottak neki, hogy kivallassák a vénasszonyból az +eseményeket.</p> +<p>Késő éjjel volt, mikorra mindent megtudtak, amit csak +lehetett.</p> +<p>Hát nem volt nagy baj, azért mégis jó az Isten.</p> +<p>Balázs mindjárt délelőtt hazaért. Épen javában hozzáfogtak a +vendégeskedéshez, a sütéshez-főzéshez, épen le akarták vágni a +gengebornyut, az is azért szaladt el. Még semmi baj sem volt, mikor +Balázs váratlanul lóháton betoppant.</p> +<p>Zsani néni oda volt a sopánkodástól. Pepi néni csak a kezét +tördelte s egyre azt kérdezgette, hogy a <span class= +"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> tekintetes +ur nem lőtt-e le valakit. Nem tudni, kit féltett volna jobban, +Balázst-e, ha megtette, vagy a szegény parasztot, aki megkapta a +sörétet…</p> +<p>Késő éjfélen vitték ki a konyhába a Kisvicáknét s ott vackot +vetettek neki reggelig.</p> +<p>Zsani néni igy szólt Pólikához, mikor aludni ment.</p> +<p>– Már délelőtt megfogadtam, hogy csak most az egyszer kerüljön +vissza az a fiu, kibékitelek vele, akárhogy is… De most igazán +megesküszöm rá, hogy visszavezetlek hozzá.</p> +<p>Pólika a néni száraz keblére borult és elsirta magát… Nem sirt +ennyit már réges-régen. Nem sirt ennyi szivből jött könyet még +egész életében, mint ma.</p> +<p>A tornácon még megállott s elhallgatta a muzsikaszót s +ábrándosan gondolt Balázsra aki olyan hős és vitéz gazda. Aki +hazagondolt, aki utánanézett a gazdaságnak… S ugy szégyelte magát, +hogy ő neki ez sem jutott eszébe… Mit kiván ő Balázstól?… Mért +szégyelli ő megalázni magát az ura előtt, hiszen ez az ember +százszor többet ér, ezerszer többet ő nála, kis semmi, fityfiritty +asszonynál.</p> +<p>Ugy bujt be a hideg ágyba, fázósan, összekuporodva, mint egy kis +macska és kicsinek érezte magát, önérzet nélkülinek. S ugy +imádkozott, olyan tiszta szivből, hogy Balázs mégegyszer jöjjön el +érte s a karjába ölelje…</p> +<p>Soha, soha többet azt nem, azt nem teszi többet, hogy kieressze +azt az ő jó, hatalmas, okos, bátor, gondos férjeurát, a védőjét és +parancsolóját… <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span></p> +<p>Zsani néni azonban egész éjjel nem tudott aludni. Különben is +rossz alvó volt, de most a végletekig fölizgatta ez a nagy gond, +hogy békitse ki a fiatalokat egymással.</p> +<p>Balázszsal nem lehet ám olyan egyszerüen bánni. S nem is lehet +ugy csinálni a dolgot, hogy a kis asszonykát megalázza a férje +előtt, mert akkor egy életre szól a házasságnak megromlott +viszonya. Eszébe juttatta magának egész régi házas életét, a sok +viszályt és nézeteltérést. Az ő ura, a hires Karcsi bácsi, az egész +világ kedvence volt. Persze neki könnyü volt jónak, kedvesnek +lenni, ha a felesége minden kellemetlenséget magára vett a világgal +szemben. Persze őt gyülölték s lenézték, pedig nála nélkül a kedves +Karcsi bácsi egy-kettőre koldusbotra jutott volna. Mennyi munkába +és harcba került, hogy dobra nem jutottak. Mikor a nagy kezességi +pörük volt, mikor egész sereg barátjuk miatt, akiknek Karcsi bácsi +aláirt, megrohanták a mások hitelezői, akkor persze nagy dolog volt +és ellenszenves dolog, hogy ő nem nyult egyszerüen a zsebébe és nem +fizette ki a pénzeket, amiket mások költöttek el, hanem a nyakába +vette a világot és ő rendezte az adósságokat. Ő alkudozott s ő +firtatta ki, hogy Major Péternek meg Horváth Simonnak hol van még +valami vagyona… Vigyék el azt és ne az övét az adósságába… Egész +fiskális lett belőle. Karcsi bácsi csak ült itthon és pipázott és +kétségbe volt esve, hogy elviszik a párnát is a feje alól, de tenni +nem tett semmit.</p> +<p>Balázs mégis okosabb embernek látszik. Nem. <span class= +"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> Balázs +megérdemli, hogy az apró szeszélyeit teljesitsék, nem veszedelmesek +azok. Bezzeg Karcsi bácsinak eszébe sem jutott volna, ha ő van +ebben a helyzetben, hogy utána nézzen a gazdaságának. Karcsi bácsi +három hétig képes lett volna inni a zsidó rossz borát és kenyeren, +szalonnán tengődni, ha kimondta… De ő szökött volna haza, +körülnézni a ház körül… Pólika… Pólika bizony gyönge kis teremtés… +Hogy el tud sütkérezni itt napok hosszat álmokban és játékben… Itt +a férfinak kell a pártjára kelni…</p> +<p>Zsani néni elgondolta, hogy reggel ő maga kocsiba teszi az +asszonykát s maga viszi haza…</p> +<p>Végig gondolta, mit tesz, mit csinál…</p> +<p>– Hopp! Megvan!</p> +<p>Szinte fölkiáltott örömében.</p> +<p>Hát hiszen ez lesz a legjobb! Ugy tesznek, mintha ők is titokban +körül akarnának nézni a ház körül. Mi történik, mi van ott. Nem +lopnak-e, nem gazdálkodnak-e a maguk kezére?</p> +<p>És ha találkoznak: meg van magyarázva a dolog. Zsani néni +kuncogott és nevetett magában az ágyban, milyen nagy szemeket fog +vágni, ha meglátja Balázst.</p> +<p>– Hát te is itt vagy, Balázs? – mondja majd neki csodálkozva. – +No és mi azt hittük, hogy te ott muzsikáltatod magadat, Balázs!</p> +<p>És arra kisül, hogy Balázs is a gazdagondok miatt van itthon és +megindul a beszélgetés és megtörténik a kibékülés…</p> +<p>Olyan jó az efféléket kigondolni. Zsani néninek <span class= +"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> sok +hajdani diplomáciai sikere jutott eszébe és édesdeden elaludt.</p> +<p>Reggel mikor fölébredt, nagyon frissen kelt föl.</p> +<p>Hamar öltözött, ment, felköltött mindenkit a házban s épen +szerfölött csodulkozott, hogy Kisvicákné már eltünt a házból s épen +ki akarta adni a parancsot, hogy fogjanak, mikor a tornácról kinéz +az utcára s a másik pillanatban meghökkenve huzódik kissza.</p> +<p>Lassu léptetéssel, sárosan, csatakosan lovagol el a ház előtt +Balázs.</p> +<p>– No püff neki, – mondta magában – most már kutba esett a szép +terv.</p> +<p>Balázs be sem nézett hozzájuk, bizonyosan azt hitte, még +alusznak a kora reggelen. Elléptetett. Olyan vidáman ült a lovon, +mint akivel semmi sem történt.</p> +<p>Zsani néni kedvetlenül komoron nézett maga elé.</p> +<p>Mikor olyan jól ki volt már főzve a terv…</p> +<p>Nemsokára fölcsattant a muzsikaszó a kocsma felől. Balázs +fölverte a cigányokat s mindjárt muzsikáltatott.</p> +<p>Zsani néni idegesen kezdett le s föl szaladgálni a szobákban. +Hol vesz most hirtelen egy uj ötletet. Az ajkait rágta s a +szemöldökét szigorura huzta. Csak nem mennek utána a kocsmába. Már +igazán nincs más hátra, csak ha ez az asszony megszöktetteti magát +az urával! Ahogy Balázs kivánta.</p> +<p>– Megvan! – kiáltott fel vidáman erre a gondolatra, – Hát isz az +nem lehetetlenség! Pólika! Pólika!… Készülj csak, ma estére otthon +fogsz hálni. <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span></p> +<p>Pólika frissen mosott arccal, bámulva nézett az öreg néni +arcába, amely olyan sárga volt, mint a pergament és gyürött az +éjszakai gondtól, de élénk volt a szeme csillogása s valami huncut +mosolygás volt a szép öreg szája sarkában. S minden pillanatban +megremegtette egy kis mosolygás az arcát.</p> +<h3>A MULTAKNAK LEVENDULÁS ILLATJA VAGYON.</h3> +<p>De az egész nap vigan telt el. Zsani néni senkinek sem szólott a +tervéről, de azzal nagyon meg volt elégedve s ez olyan jó kedvre +hangolta, hogy madarat tudott volna fogni.</p> +<p>Pólika, aki nagyon ideges volt, elbájolva vette észre az öreg +néni kedvességét.</p> +<p>Csak Pepi néni brummogott, mert nem tudta, mi van +készülőben.</p> +<p>Ebéd után Zsani néni papirt keresett elő. Már régen nem irt +senki a házban. A tintás üveg ki volt száradva. Egy kis meleg +vizzel eresztette föl a kemény salakot, amely az üveg fenekén +volt.</p> +<p>– Te hogy szoktad csinálni a tintát, Pólika?</p> +<p>– Én boltban veszem – mondta Pólika. – Ha a városba bemegyek, +mindig veszek egy kis üveggel.</p> +<p>– Ah, könnyelmü pazarló népek. Ezek a mai fiatalok nem tudnak +élni. Bezzeg, minket megtanitott a mi kedves anyánk arra is, hogy +kell tintát csinálni… Gummi, galles, gálickű… ez az egész… +<span class="pagenum"><a name="Page_86" id= +"Page_86">-86-</a></span></p> +<p>S mig a tintát egy kis vesszővel fölkavarta, elmagyarázta, +mekkora flaskó tintákat csináltak ők odahaza, mert az ő édesapja +vármegyei főjegyző volt s ők csinálták a tintát az egész megye +számára.</p> +<p>Végre készen volt a fekete lé.</p> +<p>– Ne most irjál…</p> +<p>Pólika csodálkozva ült le az asztalhoz. Ketten voltak együtt a +szobában.</p> +<p>– Mit irjak?</p> +<p>– Csak irjad, amit diktálok.</p> +<p>Pólika megpiszkálta a toll hegyét s iráshoz ült.</p> +<p>„Gyere értem, Balázs gyere értem. Szöktess meg a néniktől, mert +oda vagy’k…“</p> +<p>Pólika csodálkozva nézett fel a nénire. De ez sürgetve +rászólt:</p> +<p>– No csak irjad, irjad.</p> +<p>– De hát én nem értem…</p> +<p>– Csak te ne beszélj, hanem irjad…</p> +<p>S tovább diktált.</p> +<p>„… Ma éjszaka készen leszek. Állj meg a szánnal a templom előtt. +Azután gyere be a keritésen át az udvarba. Majd én vigyázok és az +ablakon át kiszököm…“</p> +<p>Pólika már kacagott, minden szót kuncogva irt le.</p> +<p>A néni az orrára tette az ujját.</p> +<p>– Megállj, még valamit.</p> +<p>Végigment a szobán az ablakig, meg visszajött.</p> +<p>– Még valami jót kellene irni. Aminek örüljön…</p> +<p>Jó ideig gondolkoztak a meleg szobában. Az óra hangosan pengette +a perceket. A másik szobából behallatszott, <span class= +"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> ahogy Pepi +néni fujta a kását. Aludt s pöfögve a száján keresztül lélegzett és +ugy feküdt ott kis öreg testével a régi félvállu szép kanapén, mint +egy öreg, kiszolgált macska. Neki lesz csak öröme, ha sikerül a +dolog… pedig szegényke, erről sem tud semmit, csak mikor már régen +kész lesz a csel…</p> +<p>– Megvan! – kiáltott fel Zsani néni s összecsapta a kezét, ugy +nevetett: ird oda azt, hogy:</p> +<p>„Nem élhetek muzsikaszó nélkül!“</p> +<p>De már ekkor Pólika odairta, hogy:</p> +<p>„Olyan jó vóna már otthon lenni“ s csak azután biggyesztette oda +a néni tanácsa szerint ezt is piciri kis betükkel, alig +olvashatóan.</p> +<p>A néni megnézte az irást.</p> +<p>– Na hát, most már gondoskodj, hogy ez odakerüljön annak a te +Balázsodnak a markába.</p> +<p>Pólika összehajtogatta szépen a levelet s kinyomogatta belőle a +maga szép kis levélformáját, aztán nem sokat kérdezgetett tanács +után, hanem kiment.</p> +<p>Zsuzsit keritette elő.</p> +<p>– Zsuzsi.</p> +<p>– Tessen, tekintetes asszony.</p> +<p>– Ügyes lány vagy te, Zsuzsi?… El tudnál csempészni egy levélkét +a tekintetes urnak?</p> +<p>– Csak ide kell bizni!</p> +<p>– De megállj csak! Azt ugy kell ám, hogy a tekintetes ur téged +ne is lásson… – mondta Pólika, mert megijedt, hogy Zsuzsi el talál +fecsegni valamit a tegnapi dolgokból. Azt tudta, hogy a cigányok +nem beszélnek <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span> arról, hogy már tegnap is ott járt a +Zsuzsi, mert azok nem fognak dicsekedni az ingyen ebédekkel.</p> +<p>Kisült aztán, hogy ha csak postás kell, az is akad. Nem olyan +lány a Zsuzsi, hogy legényt ne csipett volna már magának…</p> +<p>Csakugyan meg is járta a posta estig a kocsmát.</p> +<p>Balázs egy sort küldött vissza:</p> +<p>– Megyek, cicám!</p> +<p>Pólika sustorogva szaladt Zsani nénihez a kurta kis sorral.</p> +<p>Az öreg néni s a fiatal asszonyka aztán közös titkot őriztek +egész este. Mind a ketten szórakozottak voltak. Pólika minden +percben irult, pirult, nevetett.</p> +<p>A ház tele volt levendula illattal. Öreg almáriumokat +nyitogattak, régi nagy ruhás szekrényeket bontogattak. A néni +bizalmasává vette Pólikát s a Mina néni nagy örömére és a Pepi néni +nagy csodálkozására minden régi kincsét kitárta.</p> +<p>Régi nemes selymekben és ruhákban válogatott. Öreg, sárgult, +finom csipkék kerültek elő, régi menyasszonyi diszek, fiatal +asszonyok ősi csipkés fejkötői. Mintha a régi mult mozdult volna +meg egy percre.</p> +<p>Milyen jó, milyen kedves ilyen csodakincsekben vájkálni. Pólika +el volt ámulva és el volt andalodva. A nénik boldogan élték vissza +magukat a fiatalkorukba s minden tárgyról egész történeteket tudtak +mesélni…</p> +<p>– Ez viselte kedves anyám a Sárujhelyi grófoknál. Az egész +megyéből csak ő volt hivatalos. Nagy dolog volt az. Ezrekbe került +az a mulatság. A pince be volt <span class="pagenum"><a name= +"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span> rendezve télen áfrikai +növényekkel. Virágos oleanderek és citronfák voltak ott, csak ugy +kézzel szedték róla a citront. De az egész megyéből csak anyám volt +az egy, aki hivatalos volt az asszonyok közül. S az öreg báróné, +akkor még az is szép fiatal asszony, druszájának hivta az anyámat s +azt mondta neki: kár önnek édes Lenkám itt lenni. Mert boldog +emlékü kedves anyám ugy a német, mint a magyar nyelvet folyékonyan +és uriasan beszélte, azt mondta neki a báróné: Önnek +csillagkeresztes hölgynek kellene lenni!… Ugy bizony, erre a +mulatságra sem Bodonyból, sem a vidékről más nem volt hivatalos és +mégis erre a mulatságra a bodonyi, meg a többi falukból az uri nők +mind parasztruhába öltözve mentek el, csak hogy a kapu mellől +leshessék a mulatságot…</p> +<p>Pólika elmélázva hallgatta a régi események különös, idegen +illatu emlékeit.</p> +<p>– Mennyi ékszer, mennyi kincs! – kiáltott fel, mikor a néni az +ékszeres ládikát kinyitotta s az alkonyati fényben kiteregette az +asztalra a régi szép ékszereket.</p> +<p>Ó, az én boldog emlékü kedves anyámnak sok ékszere volt, sokkal +több, mint amit itt látsz. De azért, mikor a kállói bálra bement, +egyszer megtette azt a tréfát, hogy az összes rokonaitól, minden +arany és ezüst ékszereiket kölcsön vette és a lárvás bálra ugy ment +el. A két Majtisy-lány voltak a leányai, mert az ő lányai akkor még +igen kicsinyek voltak, hát az árva Majtisy-lányokat ő adta férjhez. +Tudod, azon a bálon jelen volt a bécsi Hirsch és megbirálta az +anyámon levő ékszereket <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= +"Page_90">-90-</a></span> és azt mondta boldog emlékü kedves +anyámnak: Az önön levő ékszerek meghaladják a negyvenezer forintot. +És kérdezte kedves anyámat, hogy mer annyi ékszert viselni? Amire +kedves anyám azt válaszolta, hogy jöjjön csak Hirsch ur közelebb, +nézze meg a maga szemével, hogy ez az ékszer mind föl van varrva a +ruhámra. És mivel én nem táncolok egyet sem, el nem veszhet egy +sem.</p> +<p>Zsani néni visszasüppedt magába s könyes szemmel babrálta remegő +ujjaival a szép emlékeket.</p> +<p>– Mért nem táncolt a nagyanya? – kérdezte Pólika s egész lelkét +eltöltötte a szines multnak illatos emléke.</p> +<p>– Ah, az egy nagy fogadás volt, – mondta a néni.</p> +<p>– Hát összevesztek az atyussal, – szólt bele Mina néni.</p> +<p>– Ah, tudod is te, már minden pletykát szellőztetnek! – mondta +Pepi néni idegesen a kötése mellől.</p> +<p>Pólika meghalt volna a kiváncsiságtól, ha el nem mondják a +dolgot.</p> +<p>– Már Póli elég nagy, megtudhatja, – mondta Zsani néni, aki a +család feje volt s a multak emlékeit is ugy adta át, mint az +örökséget az unokákra. – Az a nagy dolog, fiam, – kezdte suttogó +hangon. – Boldog emlékü kedves anyámnak sok irigye volt, a szépnek +az egész világ irigye szokott lenni… Boldog emlékü szüleim házában +700–800 ember megfordult évente, mert kedves atyám a vármegye +leghiresebb ügyvédje <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= +"Page_91">-91-</a></span> volt, még Szatmárból, Beregből, Biharból +is jöttek négylovas kocsival az ő tanácsát kikérni és ha kedves +atyám valamit mondott, azt mindjárt itéletnek is tartották és +megnyugodtak benne. Bodonyban akkor is, mint most, olyan sár volt +mindig, hogy ha az egész Nyirségben nem is volt viz a homokon, de +itt mindig ki volt téve a falu végén a tábla, hogy: az utak +járhatatlan rosszak. És boldog emlékü kedves atyám négy ökröt +szokott kinn tartani a Csergető tanyán, hogy azokat a hintókat, +akik hozzánk jöttek, azok bevontassák… Volt is kedves anyámnak +olyan háztartása, hogy a konyhájára még a harmadik vármegyében is +azt mondták, hogy: az ám zsiros konyha! Libája 1200–1500 megvolt a +gunárokkal együtt és a gunárok csörgővel vezették haza a mezőről a +nagy libanyájat. Tinóbinó marhából annyi volt, hogy ha ezer bankó +forint árát eladtak, meg se kottyant…</p> +<p>Pólika visszafojtotta a lélegzetét, ugy figyelt. A régi +dicsőségnek, gazdagságnak az érzésével volt megtöltve a lelke.</p> +<p>– De mit ért, ha kedves anyámnak a szépsége miatt annyi irigye +volt, mint a fű a réten. A legelső irigye volt a tulajdon sógora, +kedves atyámnak a testvéröcscse, a gazember, aki náluk lakott és +gazdálkodott a birtokon, mert kedves atyámnak a sok ügyvédi munkája +miatt nem volt ideje arra is, erre is. És a Józsep bátyánk egyszer +egy setét este egyedül csak hazajött a csépléskor és bement a +házba, ahol boldogemlékü kedves anyám volt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span></p> +<p>Kérdi kedves anyám: Te mért jöttél haza, Józsep?</p> +<p>– Azért, hogy neked valamit mondjak, – mondta Józsep bátyánk. – +Gyere csak be a kis szobába.</p> +<p>Azt mondta kedves anyám:</p> +<p>– Miért menjek én a kis szobába. Mondd meg nekem itt.</p> +<p>Azt mondja Józsep bátyánk:</p> +<p>– Nem bánom megmondom neked itt. Azt mondom neked, Lenka, hogy +nem érdemel téged az a te urad. Vén ember te hozzád az urad. Én +fiatal ember vagyok, én érdemellek téged.</p> +<p>Jaj, boldog emlékü kedves anyám meg volt rémülve. Csak +megkapaszkodott az asztalba és rákiáltott:</p> +<p>– Ne beszélj ilyeneket, te orcátlan.</p> +<p>De Józsep bátyánk nem hagyta.</p> +<p>Közel ment hozzá és azt akarta, hogy legyen a szeretője…</p> +<p>Az öreg néninek kiszáradt a torka a belső izgatottságtól. +Mindnyájan lihegő szemmel néztek össze és reszkettek a borzasztó +eseménytől.</p> +<p>– Akkor, hogy Józsep bátyánk csak erőszakoskodott és nem hagyott +békét, ahogy boldog emlékü kedves anyám kivánta, hát kedves anyám +szétnézett és ott volt a tüzfogó, mert igen szép vörösréz +tüzfogójuk volt és azt télen-nyáron benn tartották a kandalló +mellett, disznek. És felkapta kedves anyám a tüzfogót és fölemelte +Józsep bátyánkra.</p> +<p>– Igen, – mondta Mina néni, akinek mintha egy csapásra elmult +volna a süketsége s minden szót <span class="pagenum"><a name= +"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> megértett. – E miatt volt a +mi kedves anyánk egy préda asszony. Mert a tüzfogót emelte rá a +Józsep sógorára.</p> +<p>– E miatt, – mondta Zsani néni s az arca élén piros foltok +gyujtak ki.</p> +<p>– E miatt, – állott fel Pepi néni is és idegesen mondta, – mert +azt elmondta Józsep, hogy ráfogta Lenka a vaslapátot. De azt nem, +hogy mért. Csak fujta aztán, hogy préda és mondták eleget kedves +atyánknak, hogy hiába keres ő akármennyi pénzt, Lenkát nem győzi +meg az isten se.</p> +<p>– Pedig kedves anyám épen olyan volt, mint én, épen ugy ki +tudott jönni mindennel, mint én, – mondta Zsani néni.</p> +<p>– Keresztszeghyné volt az irigye, mert nem volt hivatalos a +Sárujhelyi grófékhoz és a legjobb barátnéja volt kedves anyámnak, – +kiáltotta fuldokolva Mina néni.</p> +<p>Pólika mintha egy résen belátott volna az elmult világba. +Tisztelettel és csodálattal érezte összetöpörödni magát kicsinyre, +semmivé… Valahogy leigázta és agyonnyomta az az érzés, hogy azok a +tiszteletreméltó, azok az istennel egyforma megbecsülést és +félelmet élvező ősök épen olyan gyarló teremtések voltak, épen ugy +sirtak, nevettek, ettek és szerettek, mint ők…</p> +<p>Elandalodva hallgatta a besötétedő estében a homályos régi nagy +szobában azokat a kis történeteket, amelyek valaha itt lezajlottak. +Még ezek a butorok itt a tanuk, ezek a falak, ezek a tárgyak mind, +mind. Ezek a csipkék és ezek az ékszerek, istenem, micsoda régi +örömöknek, <span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span> hiuságoknak, irigységeknek, pletykáknak, +fájdalmaknak, rémületeknek a tanuságai…</p> +<p>A szoba lassan bealkonyodott, csak a tüz világitott szerte s ott +ült az ő virágzó ifjuságában a zörgő, szelet termő, száraz öregek +között…</p> +<p>– Bizony igy volt az régen, – mondta Zsani néni.</p> +<p>– Jaj de szép volt, – sóhajtotta Pólika, mintha mesét hallgatott +volna.</p> +<p>– Azért mondtam el ezeket, hogy emlékezz rá… És válassz ezekből, +kicsi lányom, válassz a nagyanyád smukkjaiból, hogy legyen valami, +amiről emlékezz mindig a boldogtalan mártirra, aki öt lányt nevelt +föl, de egyiknek sem érte meg annyi boldogságát, amennyit te kapsz +magad Balázstól…</p> +<p>Köny volt az öreg nénik szemében. Félrefordultak, törülgették a +szemüket, az orrukat s Pólika elszégyelte magát, hogy semmis kis +bajával ide menekült ezekhez az öregekhez, akik egész életükben +nagy bajokhoz voltak edzve… Karcsi bácsit még ő is ismerte… De a +Mina néni férjének még titokzatos sötét hirét is csak ugy, hogy +mindig valami Rinaldó Rinaldini-féle borzalom reszketett a neve +mögött, amelyet a néni maga is letett s nem viselt, soha ki nem +mondott… A Pepi néni két férjének is csak elvétve, kusza hireit +hallotta egyszer-egyszer…</p> +<p>Sorra megcsókolta a kezüket s nem kérdezett semmit. Összeborult +mindenikkel és sirtak egy sort.</p> +<p>Egy kis medájt vett föl az ékszerek közül egy <span class= +"pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95">-95-</a></span> kis vékony +arany láncon, a legkisebb s legszerényebb ékszert a sok közül s a +nyakába akasztotta.</p> +<p>A vacsorához hallgatagon ültek.</p> +<p>Kilenc óra előtt Pólikának be kellett menni a szobájába. Minden +világot eloltottak a házban.</p> +<p>Nemsokára gyanus nesz volt a haz körül… Kocogtattak a Pólika +ablakán…</p> +<p>Pólika kinyitotta az ablakát. S felöltözve, téli bundában +kilépett rajta. Az ura karjába.</p> +<h3>TAVASZI ÉJSZAKA ZSENDÜL.</h3> +<p>A nappali olvadás mind felfagyott az éjszakában. A szán nagyokat +farolt a csendes lejtőkön, a sima jég vékony tarja be-beszakadt +alatta s a viz szétloccsont. Csipős szél csapott szembe s kimarta +az arcuk élét, az ajkukat s könyessé tette a szemüket.</p> +<p>Vagy tán nem is a szél.</p> +<p>Mert ők ugyan most nem törődtek se széllel, se uttal, se a +csillagokkal, se a lágy fényü holdvilággal. Nem törődtek a távoli +hómezőkkel, amelyeknek szironyosan csillogott a szine, sem a +feketén kanyargó uttal, amely, mint óriás kigyó, kanyargott +előttük, mint hüséges kutya szaladt előre a távoli boldog otthonuk +felé.</p> +<p>Összebujtak nagy téli bundáikban, egymáshoz bujtak s át-átlestek +egymás arcába, mig a lovak csöngői egyformán zengettek s a +kocsisuk, a fiatal Gergő, deres gubában ült előttük. <span class= +"pagenum"><a name="Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p> +<p>Egy merészebb kanyarodónál Balázs hirtelen átkarolta Pólikát, +mintha féltené… Bár előre elhatározta, hogy nem fogja megölelni… De +megölelte, Pólika, mintha idegen érintette volna, megrándult s a +Balázs keze meggyengült a derekán.</p> +<p>De ott hagyta a karját. Megfogta a szán lécét s közelebb huzódva +a párjához, játszatta magában a fantáziát, hogy idegen asszonyt +visz, idegent rabol… Izgatta, uj kéjt adott neki, hogy a feleségét +szökteti. De nem akart elfelejtkezni csalafinta terveiről, kemény, +asszonyszoktató próbájáról.</p> +<p>Pólika soha sem tapasztalta az urát ilyen gyöngédnek. Mindig +kemény marku volt, erőszakos, szilaj, most ugy meghuzódott +mellette, mint egy jó diák. Ugy megült a szoknyája mellett, mint +egy ábrándos kis szerelmes a nagy éjszakában.</p> +<p>Olyan boldog volt, olyan jól érezte magát. Ugy vágyott mindig a +gyöngédségnek erre a mézére s most ugy elájult a szive attól az +érzéstől, hogy az urát e titkos csellel egészen megjuhászitotta, +magához kötötte.</p> +<p>Mikor Balázs a legközelebbi kaptatónál megint derékon fogta erős +kezével, nem huzódott el, egy moccanásnyira beleilleszkedett az +ölelésbe, amitől Balázs ugy megháborodott, hogy kegyetlen tüzzel +szoritotta át.</p> +<p>– Nem esek le, – mondta Pólika affektáló drága kis hangján.</p> +<p>Balázs még jobban megszoritotta, aztán eleresztette. Fölvetette +a fejét s tele tüdővel szivta a kemény, tűkkel bélelt szelet. +<span class="pagenum"><a name="Page_97" id= +"Page_97">-97-</a></span></p> +<p>Pólika rálesett hosszu, sötét pillái alól. Ugy szerette ezt a +marcona embert. Soha még ilyen lágynak és gyöngédnek nem +érezte.</p> +<p>A szán szaladt le az uton, a lovak patája csattogott, gőzük +felszállott a hideg éjszakában s a Balázs keze elhagyta, meg ujra +kezdte a játékot. Ugy izgatta magát, olyan szelid és vérforraló +idegjátékával. Mert csak ez a valódi kéj, a kéj szinét borzolni, a +feleség nagy prémbundájának prémjébe tenni a borostás arcot, a +vastag köpönyegen át érezni meg az izzó kis testet, az ujjakat +belopni a kar alá, a puha, meleg, dárga mellecskék alá, csinyján +lopni a szabadot…</p> +<p>Lassu trappolásban gyors órák tüntek el s a csillagok mintha +erősebben haladtak volna a maguk araszos utján, mint ők a végtelen +sikon, ahol egyik falut a másik után szalasztották el maguk előtt. +A néma falukat, ahol apró házakban emberek aludtak, mintha halott +világon száguldanának keresztül, egyedül ők ketten élők az egész +teremtésben.</p> +<p>Ugy elernyedt a testük, ugy összeroskadtak végül, ugy +összeborultak. Bundákon keresztül és a téli hidegen át és a csönd +izgalmában érezték talán először egynek testüknek lihegő boldog +mámorát.</p> +<p>– Nem esek ki, – suttogta Pólika s odaejtette kis prémsapkás +fejét az ura széles mellére s odaadta magát, ott maradt a férfi +ölén.</p> +<p>Balázs nézte, mohón nézte a felesége arcát. A hófehér bőrön +meglátta a kis szeplőket az orr körül, a kilüktető nagy cimpákat s +a fölcserepesedett izzó érzéki ajkakat. <span class= +"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> A nagy +fekete szemek le voltak hunyva, vagy talán ébren zárultak be, hogy +annál rejtelmesebbek legyenek a hosszu, csodálatosan szép pillák +alatt s a drága kis nő forró, kerek arca ott párázta egy araszra, +egy hüvelykre, egy pihényire az ő vágyó, forró ajkait. Mig rátapadt +csókkal, forró, kemény, tüzes csókkal… S megette, mintha éhes +farkas kap eleven csontot…</p> +<p>Ah, alig vették észre, hogy már itthon vannak.</p> +<p>Távolról már meglátták a faluvégi ákácost. A homokszakadékos +uton felballagtak a kifáradt lovak az utcára. S végig kocogtak +csendesen az ismert kis parasztházak előtt.</p> +<p>Pólika egészen kijózanodott.</p> +<p>Eszébe jutott a Kisvicákné beszédje. S rettegett, hogy fogja +találni a házukat, a kastélyt.</p> +<p>A kastélyt, amelyre olyan büszke volt. A dupla tetejével, nagy, +havas, kőoszlopos kapujával. A tágas, nagy udvarral az öreg, +csapzott, mohos fenyőfákkal.</p> +<p>Felegyenesedett, sóhajtott. Nem mert szólani, kedvetlen volt és +elbusult.</p> +<p>Átkozódó pillantással nézett a rongyos, náddal, szalmával fedett +kis parasztházakra s gyülölködő, ellenséges pillantással nézte +végig valamennyit. Bizony nem sajnálta volna, ha a föld nyeli el +őket, a büdös parasztjaikkal együtt, akik ugy megbujtak bent, mint +a pondrók a gyümölcsben.</p> +<p>Végre itt volt a kastély.</p> +<p>Már annak is megörült, hogy meglátta. Hogy teljes épségben +feketéllett ott előttük, szemközt a holdfénnyel. <span class= +"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> Hiszen +minden rosszra el volt készülve s legnagyobb izgalma volt, hogy még +csak nem is kérdezősködhetett róla.</p> +<p>A kapu nyitva volt. Behajtottak.</p> +<p>Gergő nagyokat kurjongatott, ahogy befelé mentek, a lovakra.</p> +<p>– Hő Csillag, hé, a kutyák egyenek meg, má megbolondultatok! No, +hiszen kiteleltetek! Ni, hogy vész a cudar, megájj csak… – s más +effélét.</p> +<p>A nagy patáliára egyszerre csak megvilágosodnak az ablakok. +Nyilik az ajtó s felzendül a muzsikaszó!</p> +<p>Pólika el van ámulva. A szeme kerekre nyilik s nyüglődő, +csodálkozó, szemrehányó, gyanakodó hangon mondja:</p> +<p>– Nooo, mi történik itt…</p> +<p>Leszáll a szánról s feltipeg kissé elzsibbadt lábain a +tornácra.</p> +<p>Hát ki áll előtte vidáman és mosolyogva és szineskedő +arccal!</p> +<p>Borcsa, a szakácsné.</p> +<p>– Maga mit keres itt!? – kiált rá Pólika.</p> +<p>– Én, kezit csókolom? – mondja Borcsa elámulva. – Hát iszen +várom a tekintetes asszonyt. Jaj, kezit csókolom, csakhogy már +valahára meg tetszett jönni.</p> +<p>Pólika azt hiszi, valami álomországban jár. Magát is meglepi a +hangja, mikor nyersen rákiált az öreg asszonyra.</p> +<p>– Hát a cigány-lakodalom!</p> +<p>Borcsa értetlenül bámul rá. <span class="pagenum"><a name= +"Page_100" id="Page_100">-100-</a></span></p> +<p>– Aa, tekintetes asszony, miféle cigánylakodalom?!</p> +<p>– Hát engem megcsaltak! – kiáltotta Pólika s körülnézett.</p> +<p>Balázs ott állott a cigányok előtt és kivágta a karját, ugy +kacagott,</p> +<p>– Há, – kiáltotta – aranyat ér az a Kisvicákné! Holnap megkapja +a süldőt!</p> +<p>Pólika leforrázva érzi a megcsalattatását. Valami nagy indulat +hullámai kezdenek felgyürüzni a lelkében. A szeme villámokat ereget +s a feje szinte szédül.</p> +<p>Balázs azonban elébe lép.</p> +<p>– No, szivecském… Hát bánt maga még engem?…</p> +<p>Pólika hallgat.</p> +<p>– Hát megérdemlem én, hogy bántson?… Hát illetlen vagyok én?… +Hogy én hazacsaltam az én kis házi sárkányomat, hogy még egyszer +megkérdezzem tőle, hogy… dalolsz-é velem egyet, Pólika?</p> +<p>Pólika összehuzza a szemét s lefelé forgatja.</p> +<p>– Csak egyet!</p> +<p>Pólika felszegi a fejét.</p> +<p>– Csak egyetlenegyet, Pólika!</p> +<p>Pólika mereven áll, mint egy jégszobor és mélyeket lélekzik.</p> +<p>– Pólika… csak egy picikét… csak egy ujjomnyit. Csak egy hangot, +az anyád… piros viganó… ját…</p> +<p>A foga közül szürődött ki a hang s közben egy olyat <span class= +"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> +orditott, hogy szinte megcsattant bele a torka… de aztán megint +csak visszafogta magát.</p> +<p>Pólika meg sem moccant. Meg volt dermedve. Lihegve, fujva, +csaknem nyögve lélekzett.</p> +<p>Balázs térdre vetette magát s átölelte a térdeit.</p> +<p>– Pólikám, szentem, ne veszits meg, ne veszits el, mert +emberhalál lesz belőle, az istenit, valahol egy asszony van…</p> +<p>Pólika még ridegebb lett.</p> +<p>– Hej, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! – ugrott fel Balázs, – +hogy nincs anyád… Ha volna, az megértette volna veled, hogy… mit +tegyél… Ott szakadjon rá a ház arra a három vén boszorkányra…</p> +<p>Pólika felsikoltott.</p> +<p>– Hogy még erre se tanitottak meg…</p> +<p>Pólikának minden vére a fejébe szaladt, aztán a szivére szállott +s megértette, hogy mi a nénék vágya: a türelem, az álságos türelem, +amely a mérget is lenyeli, hogy használjon vele…</p> +<p>S imbolyogva, szédülő fejjel emelte fel a karját és könnybe +szakadó hangon kezdte:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">– Az életem +gyászban…<br /></span></div> +</div> +<p>Nem birta tovább, kitört rajta a sirásdühe.</p> +<p>Balázs azonban ölbe kapta. Fel a karjára és magához szoritotta +és az ölébe vette, mint egy gyereket, két karra és azt orditotta a +cigányoknak:</p> +<p>– Kuss innen, az anyátok… Coki cigány!… Majd még kifizetlek… De +az én házamba többet nem <span class="pagenum"><a name="Page_102" +id="Page_102">-102-</a></span> teszi cigány a lábát! Itt nem +muzsikálnak, mig én élek!… Megélünk mi muzsikaszó nélkül! Ugy-e, +kicsim!?</p> +<p>S Pólika kapta, körülölelte az ura nyakát s ugy megszoritotta, +majd belefojtotta a lelket.</p> +<p>Kint az enyhe tavaszi éjszaka uj élet reményétől illatozott.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_103" id= +"Page_103">-103-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A LECKE.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p><span class="dropcap">A</span>z ég ólomszürke volt, de a tavaszi +szél melegét már érezte az öreg paraszt.</p> +<p>Nem is birt a házban megmaradni. Untalan kinn tett-vett, a régi +szerszámokkal babrált, ásót kalapált, gereblyének uj fogat csinált +s a kamarában minden mezei szerszámot ujra előpiszkált, sorra +nézett, sorra fogdosott.</p> +<p>A kertben már csak az árnyékos oldalakon volt hó, az avar fű +mint a bárány bundája bujt ki a jeges, havas szirony alól. Elől +szép porhanyó, száraz darabok voltak. A téli fagy széttörte a +keményre taposott utakat.</p> +<p>A vén görbe ember sóhajtva nézte a szerszámokat s nagyokat +bólogatott, nagyokat nyögött hozzá. A tél megszürte nagyon. Már azt +hitte, nem éri meg a tavaszt. Sokat köhögött, sokat mérgelődött. +Életében sose ismerte a betegséget, s most egy roskadt, meggörbült +öreget látott magában.</p> +<p>Nagyon, nagyon el volt keseredve.</p> +<p>Belenyomta az ásót a földbe. Próbálta az erejét. Két-három +nyomot ásott, akkor rájött a köhögés. Majd megfúlt <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p> +<p>A fia épen kijött a susztermühelyből, ami az udvar aljában, a +kapu mellett a fabódéban volt s meghallotta az apja kinos +köhögését.</p> +<p>– Ugyan, hagyja mán. Nem való az magának.</p> +<p>– Hát ki ássa fel?</p> +<p>– Majd felássa egy napszámos.</p> +<p>– Napszámos!…</p> +<p>Az öreg hitetlenül, megrémülve, véres szemmel nézett fel a +fiára, nem kisebb indulattal, mintha a fejszét emelt volna az ő +kopasz, görcsös fejére.</p> +<p>– Napszámos!… Ezt a kis kertet!… Vón istenetek, még erre is +napszámost híjni! Mikor három korona egy napszám!</p> +<p>– Hát az én napszámom nem több, – csapta rá a fiatal, satnya +suszter. – Itt a sok talpalás, ha minden éccaka éjfélig dolgozok, +akkor se végzem el.</p> +<p>– Mer lusta vagy.</p> +<p>– Eh, nem ért maga ahhoz.</p> +<p>– Mer <i>igy</i> döfködöd a tűt, igy ni, mint a tót az orrát. +Ahelyett, hogy <i>igy</i> csinyálnád!</p> +<p>S a két karjával gyorsan, szaporán kezdett dolgozni.</p> +<p>A fiatal ember nevetni kezdett.</p> +<p>– Maga ne beszéljen bele az iparba. Nem ért hozzá, hát +hallgasson.</p> +<p>– Mi! – fakadt ki az öreg, – mindig lusta kutya voltál. Azér +attalak suszterhe, mer nem vótál ember. Mer ide ember kell. Az +ásóhoz. De oda, a dretvához, te nyámmogó… te nyomorék!</p> +<p>A fiatal ember hencegve kapta fel a fejét. <span class= +"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span></p> +<p>– Maga tehet róla!</p> +<p>– Te tehetsz róla, meg anyád. Az is olyan lusta görbe vót. Hát +sajnállott dologra fogni. Mindig kimélt. Nem birja… Nem. Most mán +még ehhez a falat kerthez is napszámost akar híjni.</p> +<p>– Fizetek érte három koronát, ha meg magam csinálom, elveszitek +tiz koronát. Vagy huszat.</p> +<p>– Százat! Nem tudom, hol van hát az a sok píz. Ha mindennap husz +koronát keresel… – morogta.</p> +<p>A fiatal suszter mogorva lett.</p> +<p>– Meg is keresném, ha gépet vehetnék. Inkább arra adna pézt édes +apám.</p> +<p>– Gépre?</p> +<p>– Gépre bizony.</p> +<p>– Pézt.</p> +<p>– Háromszáz koronát.</p> +<p>– Hogy még kevesebbet dógozz?</p> +<p>A suszter nevetett s csóválta a fejét.</p> +<p>Az öreg ujra elnézett a kertre s epésen mondta:</p> +<p>– Hát a vasárnap mire való?</p> +<p>– Vasárnap? Pihenni is csak kell.</p> +<p>– Mindig ülsz. Egész életedbe csak ülsz. Oszt még pihenni!… A +vón a pihenés, ha eccer már megmozgatnád a csontjaidat. Hogy +ugráljanak. Ha ember volnál, akkor nem ez a kis ásás: hanem +felrigoléroztad vón már a télen eztet a szegény fődet, az egész +kertet. Akkor osztán teremne.</p> +<p>– Tán bolond vagyok, – mondta mérgesen a suszter s hátat +forditott. Bement. <span class="pagenum"><a name="Page_106" id= +"Page_106">-106-</a></span></p> +<p>Az öreg utána nézett. Mérgesen, szomoruan, aztán köpött.</p> +<p>S rátámaszkodva az ásó nyelére, csüggedten bámult bele a kis, +városi kertbe. Amelyet nagy keritések és nem messze már nagy házak +vettek körül. S azok elfogták előle a napot, a levegőt, a jó +termékeny szelek járását. Elriasztják a madarat, el még az esőt +is.</p> +<p>Felvett a markába egy darab sovány hantot. Az agyagos föld +sárgán porlott szét keménybőrü markában, amely reszketve tartotta a +göröngyöt s két tenyér közt ugy morzsolta meg, mint aratáskor a +buzakalászt.</p> +<p>Soká csóválgatta a fejét s észre sem vette, hogy még jeges és +hideg a föld s a csizmájába tömött szalmacsutakon keresztül is +feláztatja a lábat.</p> +<p>Ujra ásott egy nyomot, s a testén hideg verejték ütött ki az +erőlködéstől.</p> +<p>Kinosan, sirósan köhögött. Nem megy. Ő már több esztendőn nem +mártogatja meg a szélestenyerü ásót a kedves földben.</p> +<p>Visszadöcögött a házhoz s az ablak alá támasztotta az ásót. +Forgácsot vett. Megtisztitotta a rátapadt földtől. Aztán fordult s +a mühely felé totyogott.</p> +<p>– Hát nem ássátok fel? – szólott be az ajtón, amelyből vastag +gőz csapott ki, ahogy kinyitotta.</p> +<p>– Ugyan hagyjon mán békét, – szólt rá nyersen a menye, aki maga +is ott ült a tőke mellett és vastag fekete haját igazgatta épen, +amely urasan volt magasra tornyozva a homloka fölött.</p> +<p>– Nem? <span class="pagenum"><a name="Page_107" id= +"Page_107">-107-</a></span></p> +<p>– Nem hát. Tán én ássam? Azér a rongyos három koronáér. +Megszakasszam magam.</p> +<p>– Hát nem ásod fel?…</p> +<p>– Nem is lehet még ásni; nem látja, hogy mindjárt hull a hó. Tél +van még.</p> +<p>– Eh, – legyintett az öreg. – Nem árt a hó a fődnek. De a főd +árt neked… Szóval nem ásod fel.</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Jó!… jó. Csak ezt akartam tudni.</p> +<p>Levette a szegről a kopott bőrbekecsét. Felhuzta. Megigazitotta +a fején a vastag, hegyes sipkát, megrázogatta magát s szó nélkül +hallgatta el a fiatalok pusmogását, botot vett s kifordult a kis +vityillóból.</p> +<p>Ment ki az utcára. Még a gyerekei utána néztek, ugyan merre +megy. Befelé ment a városba, egyenesen be a város belsejébe.</p> +<p>Látták, hogy megállott az öreg Kóródival s lassan, öregesen soká +beszélgettek.</p> +<h3>II.</h3> +<p>A két öreg reszkető kezét egymásba tette és csendesen +megrázogatták egymást.</p> +<p>– Hogy vagy János? – kérdezte Kóróditól az öreg.</p> +<p>– Meg vagyok. Hát te, Istvány?</p> +<p>– Én is meg vagyok… Csak ez a köhögés.</p> +<p>– Csak ez a szopornyika. <span class="pagenum"><a name= +"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p> +<p>– Meg a gyerekek.</p> +<p>– Hahaha. A rossz gyerekek.</p> +<p>– Lusták.</p> +<p>– Komiszak.</p> +<p>Bólogattak. Rázogatták a fejüket.</p> +<p>– Mán azt hittem, nem érem meg a tavaszt, – szólt az öreg +Istvány.</p> +<p>– Bion, én is nehezen bőjtöltem ki, – nyögte aszthmásan +Kóródi.</p> +<p>– Nem birok.</p> +<p>– Én se. Mozogni is elig.</p> +<p>– Mán itt az üdő. Fel kék a fődet ásni. Nem birom.</p> +<p>– Hadd el…</p> +<p>– A gyerekek nem akarják. Még azt a kicsit is napszámossal +szeretnék ásatni.</p> +<p>– Olyanok a gyerekek.</p> +<p>– De én meg tromfolom üket.</p> +<p>– Jó teszed.</p> +<p>– Leckét adok nekik.</p> +<p>– Aha.</p> +<p>Az öreg Istvány egy kicsit megvidámodott. Nagy fogatlan száját +elhúzta s gondozatlan fehér bajusza belelógott a szájába. Soká +nézett igy, hunyori szemmel a másik öregre s ujra mondta:</p> +<p>– Olyan leckét adok fel nekik!… – megbökte a Kóródit; gyenge +ujjaival mellbelökte vén cimboráját s legyintett: – Nem csak +felássák, de fel is fogják rigolérozni a kertet.</p> +<p>– Ahh. Hha. <span class="pagenum"><a name="Page_109" id= +"Page_109">-109-</a></span></p> +<p>– Ük maguk. Tulajdon űk maguk. Nem napszámos. Ük maguk.</p> +<p>– Hogy?</p> +<p>– A tulajdon kezükkel. Hehe. A fiam fogja az ásót. Meg a menyem. +Hehe.</p> +<p>A kis nevetéstől rájött a köhögés. Csaknem megfojtotta.</p> +<p>– Hová mégy? – kérdezte Istvány.</p> +<p>– Csak megyek. Valahova. Nyiri komáék. Mer mán nem birom otthun. +A gyerekek közt. Az onokák mind ölnek. Rosszak. Lármásak. Pajkosak. +A tüdőmet kifujom.</p> +<p>– Én nem mondhatom, Kóródi. Én megvónék velük. Mer én nem +hagyom, hogy a fejemre üljenek… Én megszorongatom űket… Mer pizem +van… A piz az öreg ember becsülete!… Csak dógozni nem szeretnek. +Nem akarják felásni a kertet. Még arra is napszámost. Hanem most +kifogok rajtok. Olyan leckét adok nekik.</p> +<p>– Hehe. Mindig tréfás ember vótál.</p> +<p>– Mindig.</p> +<p>– A nagy árvizkor is.</p> +<p>– Akkor is.</p> +<p>– Hehh, hehh. Emlékszel?… Mikor tanálkoztunk. Oszt ott vótam le +a bódénál, megnézni a halottakat. Amékeket a vizbül kifogtak. Sok +vót. Sokan is nézték. Az egész város ott vót. Mindenki, osztán én +nem tudtam bejutni, hát mondok, mán nem ácsorgok itt, inkább haza +nézek az enyimekhe. Osztán te meg jöttél <span class= +"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span> szembe +velem, cimbora. Osztán kérded. Azt kérded, hogy be lehet menni? +Aszondom, hogy be. Pedig nem lehetett. De én is tréfáztam. Hát +aszondom, hogy be. Oszt akkor aszondod, hogy „No akkor megyek, mer +dógom van.“ Azt kérdem, mi dógod van? Aszondod, hogy: „izenni +akarok egy hóttul az apámnak, az égbe, hogy gyütött-e mán odafenn +egy kis pizt, mert bedült a ház!“ Hehh, hehh.</p> +<p>A két öreg becsuklik s mellére ereszti a fejét. Ugy nevetnek +kurta kis nevetésekkel. Az emlékezés vidám, borus nevetésével.</p> +<p>– Ugy vót. Mer haraguttam, hogy bedült a ház: Hát a bion, jó +lett vóna, ha az apám küld egy kis pizt. Az égbül. Neki ott ugyis +könnyü gyűjteni, igaz-e. Mer se enni nem kell, se inni. Csak félre +rakni a keresetet… Hehe… hehe…</p> +<p>Ujra rájött a köhögés.</p> +<p>Kóródi is nevetett; a nehéz, laposra türt, bevörösödött +báránybőr sipka alól fölvetette a szemét s ugy ihogott, mint a vén +paripa, üres gyomru nyihhantásokkal.</p> +<p>– Mindig tréfás vótál.</p> +<p>– Most is a vagyok. Olyan leckét adok a fiamnak. A suszternek… +Meg a menyemnek. Nevetni fogja aztat a város… Igyunk rá egy pohár +bort.</p> +<p>– Bort?</p> +<p>– Bort!</p> +<p>– Látod. Én azér vótam mindig jó a gyerekeimhez. Nekem nem adnak +egy garast. Én nem iszok bort…</p> +<p>– Látod! Én nem kérek tüllök. Nekem van. Ezer <span class= +"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> koronám +van nekem! A bankba van nekem ezer koronám… De ma kiveszem. Mind +kiveszem. Hehe, hehe, megtrumfolom a gyerekeket. Fel fogják azok +még rigolérozni a kertet. A tulajdon kezeikkel! Hehe.</p> +<p>– Mindig tréfás voltál, Istvány! Ma is csak olyan kupcihér vagy, +mint a nagy árvizkor. Hehh. Te még a másvilágra is elviszed a +pized.</p> +<p>– El is én. Ha fel nem rigolérozzák nekem a kertet.</p> +<p>A két vén ember csendesen megindult tovább, befelé a +városba.</p> +<p>A vén Kóródi unokái kilestek a kapun s utánuk bámultak.</p> +<p>Csudálkozva látták, hogy halad István gazdával a nagyapjuk, +befelé a városba. Még egy öreg ember jött szembe velük, a vén +negyvennyócas Pap Énok, azzal is megállottak, soká diskuráltak, +aztán hárman mentek tovább csendesen, lassan, óvatosan rakogatott +léptekkel, a lassan szitáló hóesésben, befelé a város +belsejébe.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Hajnalban az öreg orditva ébredt fel.</p> +<p>– Gyerekek. Kejjetek fel. Baj van. Baj van.</p> +<p>Rémülten ugrált fel a fiatal suszter, meg a felesége. Éjfél után +feküdtek le, alig aludtak még egy pár órát. Borzasztó álmosak +voltak.</p> +<p>– Végem van, megöltek! – orditotta torka szakadtából az öreg +apó. – A torkomon a kés. <span class="pagenum"><a name="Page_112" +id="Page_112">-112-</a></span></p> +<p>– Megbolondult édes apám! – kiáltott rá mérgesen a suszter. Mi +bántotta volna!</p> +<p>– Én, én magam!… Én vagyok a szamár. Én vagyok az ökör. Jaj, +végem van, végem van.</p> +<p>– De hát mi baj?</p> +<p>– Jaj, oda vagyok.</p> +<p>– Ne óbégasson már. Legalább várja ki a reggelt, – nyávogott +keservesen a suszterné és sietett visszabujni a meleg dunna alá. A +gyerekek is felsirtak. – Az ember, nem elég, hogy éjjel nappal +agyondógozza magát, még aludni se hagyják… Persze az este ivott, +hát most mán oda van!</p> +<p>– Jaj az én részeg fejem, – orditott az öreg torka szakadtából… +– A pénzem. A pénzem. Az ezer koronám.</p> +<p>A fiatalokban megdermedt a vér és kiment a szemükből az +álmosság.</p> +<p>– Mi, mi, micsoda! Micsoda ezer korona!</p> +<p>– Jaj, teremtő istenem. Tegnap felvettem a bankból az ezer +koronámat… Mer aszonták, hogy nem bátorságos a bank. Hogy má megint +háboru lesz, mint negyvennyócba… Hát kivettem az ezer koronámat, +még Kóródi is ott vót velem, a vén Kóródi, meg az öreg +negyvennyócas Pap Énok.</p> +<p>– Hát osztán mi van a pézzel? – reszketett a kis suszter.</p> +<p>– Jaj.</p> +<p>– Beszéljen má. Ne öljön meg! – sikitott a menyecske s reszkető +kézzel, dideregve lámpát gyujtott a sötétbe. <span class= +"pagenum"><a name="Page_113" id="Page_113">-113-</a></span></p> +<p>– Jaj.</p> +<p>A gyenge sárgás világon odaállottak az öreg ágya elé s +rámeredtek a fakó, beesett arcra. A két fiatal megrettent, az öreg +már is olyan, mint a halálra vált. Ha most kirugná magát, sose +tudják meg, mi lett a pénzzel, a teméntelen sok vagyonnal.</p> +<p>– Jaj… jaj, jaaaj… – nyögött az öreg soká, mintha az utolsókat +jajgatná s az asszony sorra megverte a kicsinyeit, akik egymás után +elkezdtek pisszegve sirdogálni.</p> +<p>– Hallgass, te kutya, mert agyon ütlek. Nem értjük +nagyapádat.</p> +<p>– Jaj… Elástam a pénzemet.</p> +<p>– Elásta!… Hova?</p> +<p>– Hova! Hova! Iszen épen aztat nem tudom… Részeg vótam az este… +Csak arra emlékszek, hogy a kertbe ástam el, de hogy hova, aztat +nem tudom.</p> +<p>Megdermedve néztek össze a fiatalok. Megfagyott bennük a vér s +szerették volna az öreget siró dühükben torkon kapni, ha ugy ki +lehetne belőle szoritani…</p> +<p>– Együtt ittunk Koródi cimborával, meg az öreg negyvennyócas Pap +Énokkal… Osztán már nem birom az italt. No… Hát mikor hazagyüttem, +siettem elásni a pézt. Mer attul féltem, hogy elalszok, osztán +kiveszitek a zsebembül, ha megtudjátok…</p> +<p>– Zsugori vén kutya! – szitkozódott a suszter és szaporán +öltözni kezdett.</p> +<p>– Hát mégis mely tájon vót a kertbe?</p> +<p>– Jaj, ha emlékeznék. De nagyon esett a hó… <span class= +"pagenum"><a name="Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> osztán +igen-igen részeg vótam, – sirt az öreg s törülgette bő inge ujjával +nedves véreres szemeit. – Elfelejtettem.</p> +<p>A suszter kisietett az udvarra.</p> +<p>– Hó van, – jött vissza. – Méteres hó. Egész télen nem volt +ilyen hó… Veszett vón meg ez az idő… Épen most kell szezonjának +lenni.</p> +<p>Leült a kemence sarkába a kis székre s vigasztalhatatlanul +nézett maga elé.</p> +<p>– Osztán milyen mélyen ásta el? – kérdezte az asszony.</p> +<p>– Hát ugy két lábnyira. Hatvan-hetven centi… Annyi vót a +gödör.</p> +<p>– Jézus Mária.</p> +<p>– Osztán mibe?</p> +<p>– A vaspitlibe… Annak nem lesz baja!… Mer abba nem mén bele a +viz. Meg viakszos vászonyba is van, meg kendőbe, a tarka +keszkenyőmbe. Csak hun van?</p> +<p>– Azon piszmogott hát olyan sokáig az este! – fakadt ki az +asszony. – Ha tudtam vóna.</p> +<p>– Iszen nem tudjátok tik, sose tudjátok tik, mit csinálok én. +Sose törődtök ti én velem.</p> +<p>Elhallgattak. Igaza van.</p> +<p>– Látod, – mondta tompán a suszter, – négyszer is mondtam az +este, hogy kimegyek, megnézem, mit csinál olyan soká az öreg. Nem +hattál.</p> +<p>– Ki gondolta, hogy ilyen bolondot csinál.</p> +<p>– Á, öreg embertül má minden kitelik. <span class= +"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p> +<p>– De ilyet! Még ilyet nem hallottam. Az ilyen embernek kár élni! +– fúlt az asszony.</p> +<p>– Lábába száradt az esze, – mondta a suszter, – nem kell tőle +fölvenni már akármit csinál, a lábába száratt az esze.</p> +<p>Az öreg hallgatta, hallgatta a gyerekei beszédét s egy csöppet +sem háborodott föl rajta.</p> +<p>– Most már fel kell ásni, – mondta nyámmogva, – az egész +kertet.</p> +<p>– Tán az egész kertet?</p> +<p>– Ha nem emlékszek.</p> +<p>– Na! áshatunk má, rogyjon meg az a főd. Ha nem akartál tegnap +ásni, már kicsinálta az apád, hogy erőszakoson is muszály +gyakorolni! – epéskedett keservesen az assszony.</p> +<p>– Majd felásatjátok. Majd felrigoliroztatjátok, – szólt sirósan +az öreg. – Hát, napszámossal… Nem bánom no.</p> +<p>– Avval. Magának sosincs elővaló esze, – mordult rá nyiltan +végre a vad szemü fiatal asszony. – Hogy ha megleli, majd +megszökjön vele.</p> +<p>– Hát hogy?… – nyögte az öreg álnokul.</p> +<p>– Csak az a nyavalyás hó menne már el. Majd megcsinálom én +magam. Evvel a kiszáradt két karjaimmal.</p> +<p>– Neked adom a felét a piznek… ha megleled, – nyögte az öreg s +odalesett a menye arcába.</p> +<p>Ez lesütötte a szemét s látszott, hogy nagyot gondol… +<span class="pagenum"><a name="Page_116" id= +"Page_116">-116-</a></span></p> +<p>– Felét mindjárt odaadom nektek. Vehettek rajta gépet. A +suszterséghez. Legalább könnyebben dógoztok. A másik felét meg +visszatesszük a bankba…</p> +<p>Gyáván nyögte, félve s laposan pislogatott a gyerekeire.</p> +<p>Azok lassan ültek, egyik az ágy szélén a csecsszopó gyerekkel az +ölében. A másik a kemence lábánál. Nem szóltak, hanem szigoruakat +gondoltak s kapzsin meresztgették a szemüket.</p> +<p>Az öreg savanyuan elkezdett rájuk mosolyogni, hátradült az ágyon +s az ablakra meresztette ravasz, vizes szemeit.</p> +<p>Odakinn már lassan virradt.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>Már az egész kert fel volt ásva.</p> +<p>A nap az égen mosolyogva sétálgatott. Minden reggel feljött, +körülballagott odafenn s az ég minden pontjáról csak ide lesett, +vajon a suszterék meglelték-e már a kincset.</p> +<p>Dolgoztak ezek rogyásig. Eleinte csak itt-ott piszkálták meg a +földet, de mikor napok teltek el hiába, végre beletörődtek, hogy az +egész kertet felforgatják, felrigolérozzák.</p> +<p>Megállott a műhelyben a munka. A lyukas csizmák s a foldozott +cipők ott hevertek rakáson, csak a gyerekek játszottak a cájggal, a +tőkén a musta, klopsta, bicske, kerekitő, kármentő, a falcong, +sodró, kalapácsok, <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= +"Page_117">-117-</a></span> a stefnis katulyák meg a finom +acélszerszámok érintetlenül hevertek. A suszter meg a felseége +lélekszakadva ásták, ásták a földet. Forgatták a nehéz agyagos +göröngyöket. Az öreg ott pusmogott körülöttük a botjával s +mindennap százszor elmondta minden legkisebb részletét. +Lépésről-lépésre, hogy jött le a vaspikszissel, hogy állott a +hóban, merre fordult arccal… S mikor már megunták hallgatni, akkor +szótlanul csinálgatta végig az egész kisérletezést.</p> +<p>– Persze, – mondta az asszony, – leskelődik, hogy ha +megtanáljuk, rácsapjon. Pedig abból semmi se lesz.</p> +<p>– Nem, nem. Vigyázz, ha megleled, hogy észre ne vegye. Csak dugd +a kötőd alá. Osztán mondjad, hogy menni kell ebédet főzni.</p> +<p>Igy tervelgettek, tanakodtak.</p> +<p>– A gépet meg is veszem, – mondta a suszter.</p> +<p>– Azt. Majd én azér verekszek itt, hogy gépet vegyél. Beteszem a +bankba, de a magam nevére.</p> +<p>– A gépet megveszem, – mondta erősen a suszter, s kegyetlenül +vágta a földet a csákánnyal.</p> +<p>Már csak a ribizlibokrok voltak hátra a kert végiben.</p> +<p>Lemondással, csüggedten néztek vissza a kert felforgatott +területére.</p> +<p>Urjézus, ha tiz centivel mélyebbre ásta az a vén bünös és ők +akár ujra kezdhetik a munkát…</p> +<p>Sirós kinok facsarodtak el bennük. S mind a ketten a könyeiket +törülgették. <span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span></p> +<p>Mint a vasvilla, ugy hányták a szót az öregnek. Sose volt +irgalmasabb szavuk hozzá, mint: vén dög…</p> +<p>Az öreg csak üldögélt az ámbituson, pipázott, csendesen +poszogatva s nézte a parányiakat, az unokáit, hogy kavicsoznak a +porban.</p> +<p>Egyszer csak maga is közéjük guggolt.</p> +<p>– Nem ugy kell azt csinálni, te veresbéka.</p> +<p>S vigan és kacagva mutatta a kicsiknek, hogy tudták ők azt +valaha.</p> +<p>Kimerülten, megroggyant lábakkal, fáradtságtól tántorogva, +kétségbeeséstől lefojtva jöttek fel valamit harapni a suszterék a +kertből.</p> +<p>– A fene egye meg az ilyen vén dögöket, – szólt hangosan az +asszony, – gyerekkel játszik, mig más megszakad a munkába.</p> +<p>– Hát nehéz munka az ásás? fiam.</p> +<p>– Csak beszéljen, hogy a fejéhez szánom ezt az ásót. Csak +szekérozzon.</p> +<p>– Hát nem örülsz neki, hogy fel van ásva a kerted?</p> +<p>– Jójó.</p> +<p>– Látod, fiam, igy nem csinálta volna meg nektek ezt senki.</p> +<p>– Igy nem.</p> +<p>– Sz ipp a.</p> +<p>– De a piz nincs.</p> +<p>– Dehogy nincs.</p> +<p>– Hun?… Mi?</p> +<p>– Ott van a zsebetekbe.</p> +<p>– Mi? <span class="pagenum"><a name="Page_119" id= +"Page_119">-119-</a></span></p> +<p>– Mondom, ott van a zsebetekbe a piz, akit ki nem adtatok a +főd-ásásért.</p> +<p>– Hát akit kend elrekkentett?</p> +<p>– Én?… Én nem.</p> +<p>– Nem?!</p> +<p>– Hát persze, hogy nem! – kacagott fel az öreg.</p> +<p>A suszter megtántorodott. Az asszony fakó lett, a vére mind +leszállott a szivére.</p> +<p>– Hát maga csak bolonditott!</p> +<p>– Nem, fiam, nem bolonditottalak! Csak egy kis leckét adtam!</p> +<p>– Mit? Vén dög!</p> +<p>– Csend! – orditott fel erre az öreg és kiegyenesedett, – csend, +vagy ugy váglak búbon evvel a ruddal, hogy felfordulsz! Apáddal +beszélsz, kölyök.</p> +<p>A szeme szikrázott s a két vékony, kifáradt, kimerült, letört +fiatal félve állott a vad és kegyetlen ember előtt.</p> +<p>– Ha mondom… Csak lecke volt… Meg akartam mutatni, hogy fel +fogjátok nekem rigolérozni a kertemet!… Tulajdon a magatok kezével… +Nem az én véremből fizetett napszámmal!…</p> +<p>A hangja harsogott és messze kihallatszott az utcára.</p> +<p>– Ebadta naplopói, kölykei!… A pénz itt volt egész idő alatt a +keblembe… De tegnap ujra vissza bevittem a bankba. Betettem. A +magam nevire. Hogy azt csak az én irásomra adják ki… Hát ugy +böcsüljétek meg, hogy még ma elkőtözöm. El. Adnak nekem +<span class="pagenum"><a name="Page_120" id= +"Page_120">-120-</a></span> életemhosszáig kenyeret a pézemér… Azra +raktam én félre, nehéz munkámmal, hogy hótomigra legyen… Hát most +mán meglátom, hogy használ-e a lecke!… Csak még egy „vén dögöt“ +hajjak…</p> +<p>Elballagott hátra, le az udvar lábjába s a szép, meleg tavaszi +napsütésben letisztogatta a fényesre kopott ásókat, kapákat, csinos +kis falapátkával, amit maga faricskált az elmult napok +csendjében…</p> +<p>Alkonyat felé a menye jött ki a konyhából. Fakó volt a fiatal +asszony, a fogait összeharapta s a szemét leforgatta, hogy a fehére +is kivillogott.</p> +<p>De csöndes szóval mondta:</p> +<p>– Tessék jönni… enni… édesapám.</p> +<p>Az öreg tempósan mozdult s betámasztotta a kapát a helyére a +kamarában.</p> +<p>Aztán felnézett az égre, amely ragyogóan kék volt. A lemenő nap +megrózsázta a fehér fellegeket.</p> +<p>Intett a fejével az asszonyka felé s fölényesen mondta:</p> +<p>– Megyek lányom, mingyárt megyek. Még egy kis dógom van.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>AZ ÜVEGES HINTÓ.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p>Gyönyörü koratavasz reggel volt kinn. Az utca kissé +megelevenedett, a tócsák felszáradtak s fiatal kutyák kergették +egymást a puha szikkadt földön. A Matusik gyerek egy nagy kék +pléhfazekat kötött a nyakába és két fakanállal verte, dobolt az +ablak alatt.</p> +<p>A jegyzőné, maga sem tudta, hogy esett, kinézett az ablakon, a +száját felcsücsöritette, a szemöldökét felvonta, sima homlokán két +mély ráncot érzett meg, arra leeresztette a szemöldökét. A levelet +szórakozottan tartotta a kezében, ahogy egy kövér, öreg pincsi +tartja az első lábát, ha mélázva várja a sors fordulását.</p> +<p>A háta mögött a huga és a gyerekei veszekedtek. Sári a két +kislányt öltözteti, ügyetlenül, mint szokta és sok bajjal s a piros +szalagon egyszerre nagy veszekedés kezdődik.</p> +<p>– Ez az enyém, – visitja Margitka s elcsikarja a szalagot, fehér +kis arca haragosra húzódik és gyülölködve, ellenségesen tartja a +zsákmányt.</p> +<p>– De Olgicának jobban illik, mert ő barna, neked a szürke illik +jobban. <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= +"Page_122">-122-</a></span></p> +<p>– Nekem nem a szürke, nekem a piros.</p> +<p>– Ugyis Olgicának kötöm be.</p> +<p>– Nem Olgának, nekem.</p> +<p>– Neked egyáltalán nem kötöm be.</p> +<p>– De.</p> +<p>– Ha Olgicának nem, neked sem.</p> +<p>– De igen.</p> +<p>– Hát kösd be magadnak.</p> +<p>A négy éves csöppség egy fél pillanatnyi habozás után belátja, +hogy ő nem tudja bekötni, parancsolva kiált:</p> +<p>– Te kötöd be.</p> +<p>– Látod Olgica milyen jó, ő nem nyafog.</p> +<p>– Én is jó vagyok.</p> +<p>– Te rossz vagy.</p> +<p>– Jó vagyok!… – s a gyerek toporzékol és bőg.</p> +<p>– Na jó, hát nem vagy rossz, nem vagy rossz, nem szabad ilyen +irigynek lenni.</p> +<p>A kis lány nem érti azt a szót, hogy irigy s nem reagál rá. +Tetszik neki, hogy az övé a szalag, forgatja és nézegeti. A kicsi +szeretné megkapni a nagy piros szalagot, de csakugyan nincs joga +rá, mindig a Margitka hajában volt, három éves ravaszsággal azonban +bölcsen kerüli meg a dolgot.</p> +<p>– A Margitkáé a kis piros szalag – mondja valami édes és álnok +gyöngédséggel.</p> +<p>De Margitka azonnal átlát a szitán s mérgesen szól:</p> +<p>– Az egy rongy, kidobom a fenébe.</p> +<p>– Hova te? – szól rá Sári szigoruan. <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span></p> +<p>– Az egy rongyos, bongyos… – dünnyögi a kicsi.</p> +<p>Az eladólány ereje és tekintélye vékonyságát érezve, ellenséges +hecceléssel nézi a négy évest, aki széles piros szalagját kéjesen +hajtogatja meztelen kövér kis karjain.</p> +<p>– Légy boldog a piros szalagoddal, járhatsz vele egész nap!</p> +<p>A makacska földuzza a szájacskáját s lesütött szemöldökei alul +vadul néz:</p> +<p>– Te vagy a legrosszabb ördög!</p> +<p>Sári nevetéssel akarja pótolni a tekintélye hijját, lehajol +hozzá és nevet.</p> +<p>Olgica közben a kis fekete cicába botlott, édes kacagással +kiáltja:</p> +<p>– Belebotlottam a cicába!</p> +<p>Margitka menthetetlen rosszkedvében nem tür vidám hangot.</p> +<p>– Nem is cica, ördög! – mondja durcásan.</p> +<p>– Nem ördög, cica.</p> +<p>– Neked ördög.</p> +<p>– Nem ördög, cica.</p> +<p>Sárika meggondolta a dolgot, békülő hangon kezd.</p> +<p>– Jó, hát belekötöm a hajadba, de holnap az Olgicáéba.</p> +<p>– És holnapután az enyémbe, – mondja durcás béküléssel a kislány +s hugát nézegeti. Egy nap az Olgicáéba, egy nap az enyémbe.</p> +<p>S hirtelen könyekkel telik meg apró kék szeme. <span class= +"pagenum"><a name="Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> Sir a +meghatottságtól, hogy ennyi jóságba belemegy, ugy meg van hatva, +mindig az övé volt a szalag, ez most tőle jóság, adakozás, +nemesség, hogy osztozik a sajátján…</p> +<p>– Jaj de széles, – mondja s nem bir betelni a vagyonának +csodálatával, – egy baba övnek is elég volna, olyan széles.</p> +<p>– Ejnye, nem birlak ma megfésülni… – mondja Sárika s restelli +magát a nénje előtt, aki a levéllel visszafordul az ablakból, szó +nélkül keresztül megy köztük elnehezült, kacsázó lépéseivel s +bemegy jobbra a szalonnak nevezett hideg szobába.</p> +<p>Maga sem tudja miért jött ide. Körülnéz. Egész télen nem +fütöttek benne! Hideg, a télből itt maradt fagyosság, kissé nyirkos +levegő van benne.</p> +<p>Nem érezte magát otthon soha ebben a szobában. Széles is, vastag +is, előre esett hasu, megérezte, hogy barchet pongyolája rendkivül +piszkos, csakugy csorog róla a szenny, de hát aki kilenc gyereket +hozott a világra s nevelt fel, az nem öltözhet ugy, mint egy dáma. +Igy szokta vigasztalni magát, de most savanyu lett a szája ize. +Felnyitotta az asztalon a fénykép albumot, amelyben ott volt a +nagyapa, meg a nagymama, a hatvanas évek magyar ruhájában, aztán +ott volt sorra mindenki. Ott voltak ők is az urával, milyen suta +kis segédjegyző volt ez akkor a kétfelé fésült hajával… Most már +egészen tele van ráncokkal az arca… akkor még olyan volt, mint egy +fiatal bornyu… És ő milyen szép volt. Igazán, nem hiába mondják, de +még itt fiatalon nagyon hasonlitott Fedák Sárihoz… Épen olyan +hosszas kövéres arc, <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= +"Page_125">-125-</a></span> olyan rejtelmesen néző szemek… S milyen +fess volt az a ruha… Magas fehér nyakkal. S a termet, a termet… Nem +kellett akkor füző sem, olyan karcsu volt, milyen cárt… Persze ha a +kilenc gyerekét egymás tetejére állitanák, magasabb torony volna, +mint a falu tornya… S ez mind ő belőle jött… Aztán az ember őrizze +meg a fiatal karcsuságát…</p> +<p>Szórakozottan forditott az albumban. Egy borbélyosan kisütött +bajszu fiatal ember kellette magát a szemébe, graciózusan +mosolyogva. Ah, hogy elbiggyesztette rá most a száját, pedig +valamikor… Ah, jóisten, ha Berci tudná, hogy a negyedik gyerek +idején milyen válságokon ment keresztül ennek az unokatestvérnek a +személye és bájai miatt… Mindenkinek meg van a maga regénye…</p> +<p>Becsapta az albumot s ujra az ablakhoz állott. Sose szokott +kinézni, mindig idebenn ül, itt van elfoglalva a háza dolgaival, +igazán ha a pinceajtó benn volna a konyhában, akkor félesztendeig +sem lépne ki még az udvarra sem… És most egyre az utcán a szeme… Az +utat nézi, amelyről már felszáradt a sár, a téli mély kátyuk helyén +omlik, porlik a föld… Szinte hallja távolról a kerék robogását, +könnyü, pirosra lakkozott kerekekét s vékony csilingelést hall, +finom kis ezüst csengők csingilingjét…</p> +<p>Átment az ebédlőbe. Ott volt a hosszu zongora a két ablak +között, régi régi pesti zongora, olyan sima és hosszu, mint egy +koporsó… Hangok vannak benne eltemetve… Ezen tanult volna +zongorázni valaha, de két <span class="pagenum"><a name="Page_126" +id="Page_126">-126-</a></span> esztendeig nem kaptak +zongorahangolót, azután meg elköltözött a faluból a papkisasszony, +aki tudott zongorát tanitani… Pedig ő ugy szeretett volna tudni +zongorázni. Az nagyon urias, ha valaki csak leül a zongorához és +felnyitja és csak el kezd zongorázni…</p> +<p>Az ebédlőszekrénynek nyitva volt az ajtaja. Félig kinyitva. Nem +emlékezett rá, hogy ő mikor hagyta benne a kulcsot… Az igaz, nem +nagyon dugdosta, a cseléd ügyetlen, de legalább nem lop, vagy hát +eddig nem vették észre.</p> +<p>A gyerekei se tudnak zongorázni. A szemtelen kölykök. Egybe se +lehetett beleverni a kilenc közül, egy kis zongorát. Csak +lövöldözni, azt igen. Az apja puskájára pályázik minden fiu, de az +anyjuk zongorájáról ugy menekült még a lány is valamennyi, mint az +ördög a tömjéntől…</p> +<p>– Nem veszi az meg, – mondta magában mély kedvetlenséggel s a +levélre nézett, amely még mindig a kezében volt. Egy ismerőse irja +benne, hogy Hidvégi doktor, (azelőtt Hidvéger volt,) most a háboru +miatt el akarja adni az üveges hintóját, ötszáz forintért meg +lehetne venni az ezüst lószerszámmal együtt…</p> +<p>Megdörzsölte a szemét.</p> +<p>– Nem törődik én velem annyit Berci, ezért a butorért is mennyit +kellett harcolni – s megsimogatta a szemével az olcsó, de nemrégen +még modern, kigyózó vonalakkal tele rajzolt s zöld üveggel +diszitett ajtóju ebédlőszekrényt, amely félig nyitott kis ajtajával +olyan idegenül s elveszetten állott a nagy szoba kis sarkában… +<span class="pagenum"><a name="Page_127" id= +"Page_127">-127-</a></span></p> +<p>Az ura lépéseit hallotta meg a folyosón s hirtelen, mint aki +valami érdekből jár kedvében valakinek, erőt vett magán, jókedvü +lett s kilépett az ura után az ebédlő üveges ajtaján át a +tornácra.</p> +<p>Csakugyan az ura volt. Milyen toprongyos volt az erős +napfényben, amely odasütött a tornácra.</p> +<p>Visszanézett az ajtónyikorgásra. Kedvetlen volt az arca, fáradt, +egy csöppet sem mosolyodott el, hogy őt meglátta.</p> +<p>– Erről a kertről sose fog lemenni többet a viz, – mondta +kelletlenül. Pedig még harmadéve mennyi krumpli termett benne.</p> +<p>A lejtős udvar végében, a rácskeritésen tul ott volt egy kis tó, +amely most elég nagy volt, a tavaszi olvadásoktól s a talajból +felgyült vadvizektől.</p> +<p>– Hanem most meg fogom mondani, hogy adjanak helyette valami +kárpótlást. A temető mellett ott van a községnek egy darab földje, +azt ideadhatják.</p> +<p>Az asszonyt bántotta, hogy az urának rossz kedve van. A hintóval +bizony nem lehet előhozakodni. Sajnálta, hogy kijött a napfényre. +Már egész vakondoknak érezte magát szegény, bántotta a szemét a +tiszta napfény s restellte magát az őszinte világosságban a reggeli +lompos pongyolájában, amelyben igazán olyan volt, mint egy barna +vakondok.</p> +<p>Bementek a tornácon végig a kisebb ebédlőbe, amelyet azért +használtak szakadatlan, mert a konyha mellett volt. Csak akkor +nyugodott meg, mikor már bent volt a rosszul világitott szobában, +amely igen emlékeztetett <span class="pagenum"><a name="Page_128" +id="Page_128">-128-</a></span> a börtönökre, a hátulsó falon levő +magas kis ablakaival s a mély padlójával, amely alacsonyabban volt, +mint a tornác téglái. Apró ágyak voltak a fal mellett, középen egy +alacsony széles asztal megteritve rendkivül használt abrosszal, +amely sose kerül le erről az asztalról.</p> +<p>– Kati hozzál be egy csésze teát – kiáltott ki a konyhába, +ahonnan nagy libagágogás hallatszott be, hogy az ajtót +kinyitotta.</p> +<p>– Micsináltok avval a libával, nem hagyjátok tojni! – kiáltott +be mérgesen.</p> +<p>– A Béla urfi vesszővel piszkálja.</p> +<p>– Ejnye Béla, hagyjad azt a libát tojni. Nézd csak, hogy béleli +azt a libát, még kiszedi a szemed.</p> +<p>Behuzta az ajtót, ennyi volt a megszidás. Az ura érzett valamit, +hogy bele kellene szólani, de már megszokta, hogy akkor reggeltől +estig egész életében egyebet se tegyen, csak hogy a feleségének a +gyöngeségét pótolja.</p> +<p>– Mit irnak Kállóból? – kérdezte inkább, hogy neki ne kelljen +esetleg magáról beszélni.</p> +<p>– Semmit, – mondta az asszony, – csak sok idejük van, hát +firkálnak… Neked mi bajod van, Berci?</p> +<p>– Áh, csak méreg van velük. Nincsen az embernek elég dolga, +ezzel a hadisegéllyel több boszuság van, mint akármivel… Most is +jön Blau és mondja, hogy az egyik bérese azt irja a feleségének, +hogy kedves feleségem, ird meg, hogy kapod-e a segélyt, mert ha nem +kapod, majd a jegyzőnek a talpára veretek.</p> +<p>– Ejnye, – mondta rá az asszony indignálódva. – És kap segélyt +az asszony? <span class="pagenum"><a name="Page_129" id= +"Page_129">-129-</a></span></p> +<p>– Hogyne kapna, hát mindenki kap, akinek jár… Ezt nem irják meg… +Ezt irja meg az Est… Most jöjjön ide a cikkiró és nézze meg, hogy +egy jegyzőnek mit kell eltürni potyára… Talpára veretek…</p> +<p>A lány behozott egy kék pléhcsuporban teát.</p> +<p>– Hát ilyen csuporban kell ezt hozni?… Istenem, ha magam nem +teszem meg, akkor semmi sincs. Hát szoktunk ebbe a csuporba teát +hozni az asztalra?</p> +<p>– Add csak ide, – szólt a férfi s négy kocka cukrot tett a +teába. – Mégis mit irnak? – kérdezte figyelemből.</p> +<p>– Ah, nem érdemes róla beszélni se…</p> +<p>A férfi nem ok nélkül volt figyelmes, szórakozottan kavargatta a +teát, aztán kibökte.</p> +<p>– Meghijhatnád ma estére a kasznárékat.</p> +<p>– Én?</p> +<p>– De csak ugy véletlenül… Csak hogy jöjjenek át vacsora után az +asszonyok, akkor eljön az ember is.</p> +<p>– Mit akarsz a kasznárékkal.</p> +<p>– Nem akarok semmit.</p> +<p>– Nem szeretem azokat az asszonyokat…</p> +<p>Az ura szürcsölte a barna teát. A szemöldökét felhuzta magasra, +alacsony, hajdan oly sima fehér homlokán mély ráncok voltak, a haja +még most is ketté van választva középen, de hogy ritkul… Istenem, +hogy ritkul…</p> +<p>– Nagyon flancosak, mit hencegnek nekem. Én nem tartom őket +magamnál különbnek.</p> +<p>A két kis lány még mindig az öltözés bajaival volt tele. Az +asszony odament az ajtóhoz, mert egyre jött-ment, <span class= +"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> mint +szokott, sose ült le, mikor az ura itthon volt, mert arra szokott, +hogy mindig kéznél legyen.</p> +<p>Benézett az ajtón, a nagyobbik, a Margitka, a diványon állott a +fali tükör előtt s abba nézte magát A haját tépegette elől a +homlokán s veszekedett.</p> +<p>– Nahát itt semmi sincs itt.</p> +<p>– Ugy vagy szép, – mondta Sári, aki még elég fiatal volt ahhoz, +hogy ne unja a gyerekekkel a szakadatlan szóharcot.</p> +<p>– Nem szép!!</p> +<p>– Nem kell neked még szépnek lenni.</p> +<p>– Nem szép. Csunya, csunya, a flizura. Csunya, csunya.</p> +<p>– Dehogyis, te mindenkép a legszebb vagy a világon.</p> +<p>– Csunya, csunya! – s a körmével tépegette a homlokába az apró +hajakat, hogy frufruja legyen, amilyen a kasznárék kis Böskéjének +van, attól irigyelte meg.</p> +<p>– Ha látnád, hogy hátul milyen copfod van, olyan nincs +akárkinek!</p> +<p>– Csunya, a legcsunyább.</p> +<p>– Hát kérdezd meg apukától, hogy csunya-e.</p> +<p>– Csunya.</p> +<p>– Majd anyuka megmondja.</p> +<p>– Csunya, csunya!…</p> +<p>– Hogy örül neki, ha a másikat boszantja, – mondja az anyja kis +szemrehányással a lánykájának s ott hagyta őket az elintézetlen +üggyel. <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span></p> +<p>– Szeretnék beszélni a kasznárral, – mondta a jegyző, aki jól +hallotta a gyerek kelletlenkedését, de ő is hallatlanná tette, +örült, ha nem kell beleszólani valamibe.</p> +<p>– Jól van, ha akarod, – rántotta meg a vállát az asszony.</p> +<p>– Tudod, hogy ő a kezesem, hát muszály vele jóba lenni. Különben +most valamit akarok is vele…</p> +<p>Maga elé nézett gondolkodva. A felesége kicsit elnézte, szerette +volna az üveges hintót emliteni, de látta, hogy már megint valami +seften jár az urának az esze. Jobb szóba se hozni a dolgot, mert +azt fogja rá mondani, hogy lukszus… Majd talán este… Csakugyan még +jó is lesz, ha itt vendégek lesznek, talán jobban hozzá tud férni +az urához egy jó percben.</p> +<h3>II.</h3> +<p>Ebéd előtt szokatlan jó kedve volt az apának. A kis lányával +játszott, a kis Margitkával, aki elébe állt és teljes erővel verte +a kezét. Minden ütés után megállt s figyelte az apja arcát. Ez +felszisszent, arra ő nagyot kacagott.</p> +<p>Mikor az anya bejött szokott lesütött arcával, furcsán +mosolyogva nézte a játékot. Olyan barna volt, annyira kreol, s +olyan álmosan lusta, mint egy cigányasszony. Egész délelőtt +szenvedett, mindig az üveges hintó járt az eszében. S nem tudta, +hogy fog majd bele kezdeni, hogy elmondja az urának. <span class= +"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p> +<p>– No, kiszedtem a levest, – mondta derüsen, – gyertek már enni. +Ki van szedve a leves. Olgica, Olgica, gyere gyermekem. Béla… Hol +van Jani?</p> +<p>Az apa felállott, nyujtózott, nevetett.</p> +<p>– No gyere enni macska!</p> +<p>Leült az asztalhoz, a három gyerek a helyére kuporodott sok +huza-vona után, az anya is belekóstolt a levesbe. Elfintoritotta a +száját.</p> +<p>– Semmi ize ennek a husnak. Egyáltalán semmi ize. Én ezt nem +szeretem, – mondta.</p> +<p>Az apa egészségesen kanalazta a levesét.</p> +<p>– Meg lehet <i>egyszer</i> enni, – mondta rá. – Ugye cica?… +<i>Egyszer</i> meg lehet enni? He?… <i>Kétszer</i> nem lehet +megenni.</p> +<p>Margitka kacagott. Nem értette a tréfát.</p> +<p>– Hát ez csak egy leves, apa, hát nem látod, hogy csak +<i>egy</i> leves?</p> +<p>Sári jött be s szokott szelességével mindjárt meglökte a székét, +ahogy leült az asztalhoz.</p> +<p>– Jó most a mészárosnak, minden hust elad a vöröskereszteseknek, +most csak packázik velünk. Igazán szólhatnál neki, nem járja +micsoda husokat ad.</p> +<p>Berci csak mosolygott s a gyerekeit nézte.</p> +<p>– Edd meg a levest fiam, edd meg no, edd meg kicsim.</p> +<p>De egyik gyerek se akarta enni. Béla csak kavarta, kavarta, +ugyhogy szinte kilöttyent az asztalra s fintoritgatta az orrát. +Margitka bele se szagolt, Olgica pedig sirós arccal mondta: +<span class="pagenum"><a name="Page_133" id= +"Page_133">-133-</a></span></p> +<p>– Már mondtam, hogy én levest nem kérek. Hát nem +hallottátok?</p> +<p>A szülők nevettek rajta. Olyan kedves a csöppség. Ilyen csöpp +lélek és egy csöppet sem sejpit. S miket mond!</p> +<p>– No, jó, hát csak felét egyétek meg na, – mondta az anya. A +rendes déli alkudozásba kezdve a gyerekeivel.</p> +<p>De azok tovább huzódoztak.</p> +<p>– Négy kanállal meg kell enni! – szólt az apa erélyesen s +mosolygott, csak ugy fénylett gömbölyeg orra, amely kissé vörhenyes +volt s hámlott róla a bőr.</p> +<p>– Hohó, nagy kanállal… Vedd tele a kanalat Margit… No cica!… +Csak tele a kanalat.</p> +<p>Aztán nem nézett rájuk többet, ugy tett, mintha el volna intézve +rendesen a dolog, rettegett attól, hogy egyszer igazán erélyesen +kell föllépnie, hát mindenféle elnézést kitalált, hogy látszólag +foltozza a szülei kötelességteljesités csorbáit…</p> +<p>– Én nem tudom enni, magam se, ezt a hust, – mondta az anya. – +Az ilyen kövér marhahust. Utálatos ez. A disznóhust se szeretem, +még a csirkét, mig fiatal és finom.</p> +<p>Sári az egyetlen, aki megette a levesét.</p> +<p>– Szedd össze a többit és öntsd össze, szólt neki a nénje.</p> +<p>Sári fogta a tányérokat és vissza beöntötte sorban a tálba.</p> +<p>Apa megette a levest is, meg a hust is.</p> +<p>– Magam is örülök, hogy tul vagyok rajta, – <span class= +"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> mondta +mosolyogva, – csak azért ettem meg, hogy sok van. Háboru van, +spórolni kell, nem szabad elvesztegetni az ételt.</p> +<p>– Óh én abba nem hiszek. Az csak olyan beszéd. Hogy én azért +egyem meg a porciómat, hogy ezzel segitsek a katonáknak… – mondta +az anya.</p> +<p>Az öreg kisegitő parasztasszony, Mihókné tolta be magát, mint +egy tinó, nagy léptekkel, férfiasan kopogva a nagy csizmáiban, egy +kis tálban, amely szinte elveszett a kinyitott két barna markában +mártást hozott. Letette az asztal sarkára.</p> +<p>– Hát a hust nem hozza?</p> +<p>A siket asszony odafigyelt.</p> +<p>– A hust!</p> +<p>– Nem tette rá.</p> +<p>– Hát hozza azt is, még szószt nem ettünk magába, – s csendesen, +indulat nélkül nevetett rajta.</p> +<p>Sári szaladt ki s ő hozta be a hust.</p> +<p>Mikor a tésztára került a sor, az asszony azzal a titkos, +felforditott szemü nézéssel pillantott az urára, amellyel valamikor +megbabonázta, kislány korában a segédjegyzőt, s huncut mosollyal +mondta.</p> +<p>– De vajas!…</p> +<p>Huszonkét évi vita, pörlekedés, vagy évődés van köztük a vajas +tésztán. Mert Berci ugy nem evett <i>otthon</i>, vajasan +tudniillik, már vagy tizennyolc év óta megeszi ugyan, sőt valami +tizenöt éve jobban is izlik igy neki, mint kövér disznózsirral, de +azért ez a téma nem mult el közülük. <span class="pagenum"><a name= +"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p> +<p>– Nem is eszem belőle!… – szólt gyöngéd mosollyal.</p> +<p>– De akkor ne is egyen.</p> +<p>– Meg se kóstolom.</p> +<p>– Ne is.</p> +<p>Sári nagyon mulatott ezen a vitán mindig s mivel a sógorának még +egy furcsasága volt, az hogy a tésztához kenyeret evett, amely +szintén egy igen kellemes nézeteltérési eset volt minden ebédnél +huszonhárom év óta, mert ezt még legénykorában kezdték ki rajta, +erre célozva sózta kis tréfával Berci bácsinak.</p> +<p>– De kenyere még van Berci bácsinak.</p> +<p>– No hát ehhez eszem egy kis tésztát. Ehhez kell.</p> +<p>– Dehogy is.</p> +<p>– A tésztához kenyér kell, – mondta Berci gyöngéd hangon, ugy +gyerekesen tréfálva.</p> +<p>– Még ilyet sose hallottam.</p> +<p>– No pedig halhattál volna öt esztendő óta, mióta a feleségem +vagy.</p> +<p>Mély és lélekbe zengő kis nevetés volt a szóra.</p> +<p>Jóisten, mikor még öt éves házasok voltak… Akkor öröködött meg +ez a kis párszó s azóta mindig az öt évvel áll. Ha most évente +egyszer-kétszer szóba jön, mindig a régi zengő boldogság hulláma +csap végig rajtuk, a sziveken, a mindennapi élet untató sodrából +kizökkentve őket.</p> +<p>Berci ráfüggesztette a szemét a feleségére, aki széles és +hosszas arcát lehajtotta s ugy nézett fel a szemöldöke <span class= +"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> alatt, +az egész szemfeketéje felcsuszott a felső szemhéj alá s onnan +nézett ki… Ezzel a szemmel milyen gazdag lett volna az a nő, aki a +szeméből él… Berci valami rég nem érzett édesség illatát érezte +kiáradni a felesége lényéből…</p> +<p>– Azért élünk, hogy együnk, – mondta Sári, ezzel szintén a +sógorát tréfálva, mert köztük állandó volt az egymás kis elpattanó +viccelése. De most Margitka beleszólt s átvette az élcet.</p> +<p>– Nem azért élünk, – kiáltotta a négy esztendős tréfáló, – hanem +azért, hogy azt kiabáljuk, hogy éljen a haza, éljen a +szabadság!</p> +<p>Az apa régesrégen nem érezte magát az asztalnál ilyen könnyünek, +frissnek, ezt jó előjelnek vette, már biztos volt benne, hogy +sikerülni fog a kasznárt beleugratni az uj vállalatába.</p> +<p>– Jaj istenem, de a szegény gyerekek, – szólt az anya a +távollevő öt gyerekére gondolva, akik most Debrecenben, Nagyváradon +és Pesten szenvednek, koplalnak, s hazasirnak… ahogy az anyák egy +ilyen fölkiáltással el szokták árulni ebbéli sejtelmeiket… De +mindjárt elhallgatott. Megijedt, hogy elrontja a hangulatot, pedig +az üveges hintóról még este előtt beszélni kell Bercivel.</p> +<p>Ebéd után Berci odaült a cserépkályha mellé a hokkerlire, hosszu +száru pipát vett s abból pejpázott, a két kis lányát ugratta, Béla +már kinn hajkurászta az udvaron, vagy ki tudja hol, a kutyákat. +Jani elő sem került, biztosan a papéknál ebédelt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span></p> +<p>– Hát hogy kell megköszönni az ebédet? – mondta az apa +Margitkának, a kicsinek.</p> +<p>– Sehogy.</p> +<p>– De meg kell köszönni.</p> +<p>– Nem kell.</p> +<p>Az apa nem vette fel a kislány rakoncátlanságát, tréfált +vele.</p> +<p>– Tudod, hogy Samu bácsi hogy köszöni meg? Azt mondja hogy: +„Kötelességünk megtettük. – Amit adtál, mind megettük!“ András +bácsi meg, ha jó ebéd volt, azt mondja: „No hálistennek. Adjunk +hálát az istennek, hogy egyszer megint jóllaktunk.“ Ha meg rossz +ebéd volt, akkor azt mondja. „Eh… és eltaszitja a tányért, – ezen +is tul vagyunk. Gyerünk huzni az igát!“</p> +<p>A gyerekek hangosan, visitva kacagtak. Az anyjuk odahuzott egy +széket s a kályha másik oldalán ült le. Olyan boldog volt, hogy az +ura ma ilyen jókedvü s épen ma. Dörzsölgette a keze fejét s a kurta +lábait felszedte a szék keresztfájára.</p> +<p>Ugy ült ott, mint egy pingvin, kurtán, vastagon, tollászkodva, +okosan.</p> +<p>– Hogy tönkre tudnak menni az emberek, – mondta maga elé nézve, +mély ravaszsággal.</p> +<p>– Hát bizony, – szólt az ura.</p> +<p>– Még olyanok is, sose hitte volna az ember.</p> +<p>– Nehéz ez a háborus idő.</p> +<p>– Szegény Hidvéger doktor!</p> +<p>– No.</p> +<p>– Az is tönkre ment. <span class="pagenum"><a name="Page_138" +id="Page_138">-138-</a></span></p> +<p>– Sokan jártak ugy most. Nincs pénz, akinek vállalata volt, az +most mind kámpec. Nincs pénz.</p> +<p>– Eladó a hintója.</p> +<p>– Nagyon nehéz most élni. Még minálunk katonai szállitás sincs +ugy mint Szatmárban, hát az ilyen spekuláns emberek nem igen tudnak +lábraállni.</p> +<p>– Az üveges hintó, az ezüst lószerszámmal ötszáz forintért +eladó.</p> +<p>– Majd elviszik a katonák.</p> +<p>– Ötszáz forint nem pénz érte.</p> +<p>– Az bizony sokba került, mikor ő vette. Az belekerült +ezerkétszáz, ezerötszáz forintba.</p> +<p>– S most idadná ötszáz forintért.</p> +<p>Berci elnevette magát. Nem kapiskálta a dolgot, valami vicces +eset jutott közben eszébe.</p> +<p>– Azt mondja máma a Klein, az öreg Klein, bent volt az irodában, +a fáját ellopták, hát azon pöröl, hogy <i>muretórium</i>… hogy a +haszonbérfizetésre nem adtak <i>muretóriumot</i>!… Ez is olyan, +mint a burnyó. Ha kimondja, már csak megtanulta, hogy bornyu, de ha +leirja, mindig <i>burnyó</i>…</p> +<p>Köhögött a nevetéstől, mert egész télen meg van hülve s most +tavasszal még erősebb lett a hurutja.</p> +<p>Felállott s nyujtózott szokása szerint. A kurta mellénye alól +kibiggyent az inge a nadrág fölött s erősen ásitott.</p> +<p>Azzal feltette a kalapját, a pipát kiverte a kályha előtt, ujra +megtömte s szó nélkül, derülten elment az irodába. <span class= +"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p> +<p>Az asszony utána nézett, ott ülve, gubbaszkodva a kályha mellett +a széken, mint egy beteg kotlós. Ugy látta, hogy sohasem fog üveges +hintóban ülni!…</p> +<h3>III.</h3> +<p>A nagy petroleumlámpa égett középen, a virágos bura alól +szétömlött a sárgás fény. Az asztal szép friss fehér abrosszal volt +megteritve, az asztalfőn ült a kasznárné.</p> +<p>– Jaj de kitünő ez a pogácsa. Ugye Malvin?</p> +<p>– Őrület, amilyen jó, – mondta a tizenhétéves lánya s nem nyult +hozzá.</p> +<p>– De miféle málé pitével traktáltad te az uramat, kedves, +annyira izlett neki, hogy azóta mindig szekiroz vele, – szólt a +jegyzőné, hogy mondjon valami kellemest, de majdnem fintorgatta az +arcát, mert ő utálta a málét, ha még olyan háboru van is.</p> +<p>– Roppant egyszerü, – kiáltotta a kasznárné, – megtanitalak én +rá angyalom, ajjé, sose csináltam titkot a receptjeimből. Vegyél +egy tojást, jól keverd el egy darabka zsirral. Azután, legalább én +ugy csinálom, egy liter jó cukros langyos tejjel feleresztem. +Belemorzsolok hat fillér ára élesztőt és jól elkevered, tudod. Egy +kis sót és annyi kukoricalisztet szivem, hogy meglehetős kemény +legyen osztán, valamivel vastagabb, mint a palacsinta izé. Ha jól +kivered, még egy félmarék buzalisztet. Ha megkelt, zsirral jól ki +kell kenni a tepsit és beleöntöm és abba még hadd keljen. +<span class="pagenum"><a name="Page_140" id= +"Page_140">-140-</a></span></p> +<p>– És megsütni nem kell? – bökte ki Sárika, aki szokatlanul +figyelt, mert elhatározta, hogy meglepi ezzel a mamát, ha +hazamegy.</p> +<p>Nagy kacagás lett a kérdésre.</p> +<p>– Roppant helyes a kis Sári, – mondta a kasznárné. – Lassu +tüzön!… Összefonta a mellén a karjait, ugy nézett szét. A haja +annyira hátra volt simitva, hogy a homlokán fényesre feszült a bőr. +Értéktelen szőke haja már őszült is, de olyan fakóra kopott, olyan +tarka volt, mint egy öreg svájcer tehén, a jegyzőné undorral nézett +rá s azt mondta:</p> +<p>– De mit nevetnek azok annyira?</p> +<p>Az urakra nézett, akik összebujtak az asztal végén s nagyon +derülten meséltek egymásnak.</p> +<p>– Mit? mit, de igazán, – mondta a kasznárné, – no csak ki +vele.</p> +<p>– Azt mesélem, – mondta a jegyző, aki ma olyan jó kedvü volt, +amilyennek ritkán lehet látni, hogy bejön az irodába az öreg +Ránci.</p> +<p>– Mér hijják ezt Ráncinak?</p> +<p>– Hát nagyon ráncolja a felesége… Szóval, azt mondja, hogy fia +született… Jó van. Mi lesz a neve? Hát – Hermuska… A segédjegyzőm, +ez jóvérü gyerek, azt mondja neki, micsoda beszéd az Roth bácsi, +Pista lesz!</p> +<p>Óriási kacagás tört ki, mindnyájan látták az öreg zsidót a +görbe, pájeszes fejével s annyira hatott rájuk a vicc, hogy +percekig nem tudott senki szólani a kacagástól. Csak a jegyzőné +volt komoly, nem tudott nevetni a viccecskén. <span class= +"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p> +<p>– És beleegyezett a Ránci?</p> +<p>– Bele, csak azt kivánta, hogy ő hadd hijhassa Herckinek.</p> +<p>Ujabb kacagási roham.</p> +<p>– De mondott az öreg egy jót, – folytatta a jegyző, – hogy azt +mondja, csak azóta tudja ki a részeges asszony a faluba, mióta +háboru van.</p> +<p>Erre megint nagy kacagás tört ki. Ugy nevetett mindenki, mint a +duda, amelyből bőven ropog ki a legkisebb nyomásra a hang.</p> +<p>– Persze azelőtt azt mondták, hogy az uruknak viszik a +pálinkát.</p> +<p>– Ha, nagyon fellendült itt most a világ, mióta hadisegély van. +Azóta ugy fogy a <i>rom</i>, meg a <i>tea</i>, meg az <i>angol +keserü</i>, meg a <i>sárgacukor</i>, hogy csuda! És <i>glatt +kötényt</i> vesznek, ez a divat, nem a surc.</p> +<p>– Az igazat megvallva, – szólt a kasznárné, – én azt hiszem, +hogy nem jól csinálták ezt a hadisegélyt. Hamar kezdték. Hiszen +mindenki el volt itt látva télire, legalább ebbe a faluba egyet se +tudok, aki rá lett volna szorulva. Igen, most kellene kezdeni, +márciusba és most is ahhoz kötni, hogy aki dolgos, munkába áll, +annak adni, de a henye népet hizlalni, az csak nagy ostobaság.</p> +<p>– Hadd legyen nekik is jó dolguk egyszer, – mondta a +jegyzőné.</p> +<p>A kasznárné neki állott vitatkozni.</p> +<p>– De fiam, nem akarnak leszerződni aratási munkára. Nagyon +okosan tette az alispán, hogy rájuk riasztott. Most már talán több +kedvük lesz, hogy ki van rakva <span class="pagenum"><a name= +"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> a plakát, hogy nagyon +csalódnak ebben a számitásukban, mert a törvény értelmében ki lehet +minden le nem szerződött embert napszámba rendelni. E kell. Hát nem +borzasztó, hogy ezer, kétezer koronás ökrök hat esztendős +gyerek-béresekre maradnak?</p> +<p>A jegyzőné hallgatott, csak nézte, nézte ezt az asszonyt s igen +boszantotta, hogy a férfiak hogy helyeselnek neki. Nem, most már +igazán le kell tromfolni.</p> +<p>– Mikor voltatok Kállóban? – kérdezte hirtelen.</p> +<p>– Bizony a tavaszon még nem voltunk. Tudod kevés az iga, nem +lehet a lovakat megkapni egy napra sem, Mindent besoroznak a +katonasághoz, de hisz ezt fej nélkül csinálják. Nálunk már harmadik +esztendeje rossz a termés, mit akarnak ezek? ha most elviszik a +munkás kezet, elviszik a munkaerőt, akkor aztán süthetik a makkot, +nem tudom mit eszünk jövőre. Hacsak Dugó szomszéd varjuval jól nem +lakat.</p> +<p>Nagyot nevetett hozzá. A falu mögött egy szép tölgyes erdő van, +amely rakva varjufészekkel. A fekete varjak olyan töméntelen +bőségben laknak itt, talán az egész Nyirséget innen árasztják el. +Nagyra nőnek, kövérre hiznak s fényes kék tolluk minden rögön ott +csillog, Nyár elején, mikor a fiókák tollasodni kezdenek, a +parasztok neki esnek az erdőnek s megkoppasztják a fákat, két rúdra +aggatják fel az összekötött fiatal varnyukat s eladják a faluban. +Dugó, a komikus vén paraszt tavaly 3000 varjut szedett ki. A +jegyzőné visszaszorult némaságába, a kasznárné és az ura ugy +fölnyiltak, hogy a szó csak ugy ömlött belőlük. <span class= +"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span></p> +<p>– Bár ne volna annyi varju, – kiáltott a kasznár, – mind kieszi +a vetést. Hirdetnek most valami Toxatint, nálam is járt az ügynök, +hogy rendeljek belőle. Ha abba pácolja az ember a szemet, nem eszi +meg sem a rovar, sem a varnyu. Hát én egy kis számitást csináltam, +hogy mennyibe kerül nekem az őrzés, a puskapor és a veszteség, ami +mégis csak van s ugy láttam, hogy ha jó az a Toxatin, érdemes volna +venni. Mondtam aztán, hogy küldjenek egy félmázsát, de csak abban +az esetben, ha irásbeli felelősséget vállalnak, hogy nem kell a +varjutól őriztetnem a vetést. Hát kérlek, egyszer csak megjön a +Toxatin és nem jön a jótállás, ohó komám igy nem alkuszunk. Nem +váltottam ki. Ott hevert az állomáson vagy két hétig és folyt a +levelezés. Irt az ügyvéd egyre másra. De biz én nem váltottam ki, +igy aztán elvitték. Ugy látszik itt van Nyiregyházán, mert most +nyakra-főre jön a hirdetés minden lapban, hogy a gazdáknak e +való.</p> +<p>Nagyot nevetett hozzá. Olyan teleszájjal mondta el, oly +bőséggel, olyan türhetetlen uralkodással, hogy a jegyzőné szinte +beteg lett tőle. Milyen hallatlan szemérmetlenség, hogy ezek +betelepszenek ide és egyszerre mind a hárman beszélnek. Az asszony +neki, a kasznár az urának s a lányuk ott a zongoránál Sárinak. +Dicsekedés borzalmas áradata zuhog belőlük. Ezek ugy meg vannak +elégedve magukkal, az életükkel, a világgal, mindennel amit csak +észre vesznek s elmondanak, hogy undorodás fogja el az embert, mint +a tulkövér hustól. Ezért hijja meg őket az ember, hogy kifujhassák +egyszer magukat kedvükre? Hogy ők önthessék ki valaki előtt a +bennük <span class="pagenum"><a name="Page_144" id= +"Page_144">-144-</a></span> felgyült örömet és dicsekvési vágyat? S +ezt ugy kell eltürni, mintha bilincsekbe volna verve az ember a +saját lakásában!</p> +<p>Igen rosszul érezte már magát. Még szótalanabb lett, mint +rendesen, barna bőre egészen befeketedett s a szemei fölfordulva +égtek, parázslottak. Mégis nem szép, ha valakinek háborus időben +ennyire vidám és boldog az élete. Az ember igazán, isten őrizz, de +kiván valami muszkát ezeknek a nyakára, hogy hadd tanulják már meg +egyszer, hogy mi a gond, a baj, a futás és különösen az éhség.</p> +<p>– Veszünk egy hintót kedvesem, – mondta egyszerre egész +váratlanul, oly egyszerüen, mintha azt mondaná, hogy veszünk már uj +cipőt, mert a régi kilukadt.</p> +<p>– Hintót? – mondta a kasznárné álmélkodva, mintha főbeütötték +volna.</p> +<p>– Üvegeset.</p> +<p>– Ne beszélj.</p> +<p>– Igen. Tudod én nem tudok parasztszekérre ülni. Berci ugyan +felültetne, mert neki a legkisebb az ilyesmi, – nincs érzéke hozzá. +De én inkább nem megyek sehová, minthogy kényelmetlenül tegyem. És +ha már kocsit vesz az ember, nem tudom, hogy mért ne vegyen hintót, +ha alkalma van rá.</p> +<p>– Érdekés.</p> +<p>A jegyzőné hátradült a székén s ugy élvezte e pillanatot. Üveges +hintó. Falun. Mintha ott ülne a puha ülésen és nagyokat lenditene +rajta a gidres-gödrös uton a finom rugó. Kinéz az ablakon az apró +házakra, a zöld <span class="pagenum"><a name="Page_145" id= +"Page_145">-145-</a></span> mezőre, olyan uri megelégedéssel nézi +le a bajos, gondos embereket. Üveges hintó. Már ez a két szó oly +varázslatos. Tudja isten, miért zeng oly szépen ez a két szó, +üveges hintó. Fényesre van mosva az oldala és cimer van ráfestve. +Bercinek igen szép cimere van, egy kar három liliomszálat tart, az +ő családjáé sokkal ormótlanabb, kecskebak zöld mezőben. +Mindenesetre a Berci cimerét kell rátenni, – azazhogy a hintóra nem +szokás a cimert, csak az ötágu koronát s a monogrammot… Üveges +hintó!… Báloknak illata száll e két szóban, lánykori szines +flörtök, ábrándok, nyüzsgő álmok. Elfeledi az ember a rideg és +szomoru mát, az öregséget, az idő mulását, a sok gyerekkel való +vesződséget, a piszkos hálószobát, a házban töltött szomoru és +szürke napok végtelenségét… Üveges hintó megy a fasorban, lassan és +léptetve, ezüst lószerszámmal a két paripa. S az ember virágot tart +a kezében, mig hátradől a plüspárnákon. Az üvegablak leeresztve, +friss levegő csap be és mezei virágok illatát hozza. S egyedül ülni +ott… vagy párosan. Kéz a kézben… Vagy a kis lányokkal legalább. A +jó, drága kis gyermekekkel, akiknek sima lesz az élete és boldog… +Üveges hintóval kezdődő élet… Az övé csak végződik, csak +befejeződik azzal…</p> +<p>Mit is mondott ki ebből és mit gondolt el és mi volt, amit ki +sem gondolt, csak eláradó szivvel sejtett. Nem emlékezett semmire, +csak akkor eszmélt fel, mikor felállott a kasznárné s azt +mondta:</p> +<p>– Fiam, gyerünk már haza.</p> +<p>– Hova siet nagyságos asszony, – szólt ijedten <span class= +"pagenum"><a name="Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> a +jegyző, aki most kezdett belemerülni a tárgyalásba a +kasznárral.</p> +<p>A jegyzőné ott maradt a székén, elálmodva magát. Nem volt ereje +lankadt kövér, puha testét megmozditani. De látta, hogy a kasznárné +gyorsan és sokat beszél az urával az ebédlőszekrény előtt. Ugyan +mit beszélnek. Ugyan hogy nem sül ki egy asszonynak a szeme, hogy a +másik asszony jelenlétében annak az urával beszél.</p> +<p>Szórakozottan odafigyelt, mint egy elfeledett, árván maradt, +elátkozott királykisasszony, a lányok csevegésére. Ugy érezte +magát, mintha nem ő volna ő, mintha a lélek be volna varázsolva egy +elöregedett szétmállott idegen testbe, de a lélek azért friss +maradt és könnyü, csak éppen nem bir ezzel az anyaggal, amely rá +van tapasztva. Fiatalnak és üdének érezte magát és boldognak s +mintha már meg volna az üveges hintó, amely kárpótolni fogja egy +hosszu élet minden türéseért. Látta a durván festett nagy szobát, +látta a fényes petroleum lámpát, – ilyen idők! hatvan krajcár egy +liter petroleum, – s hallotta a lányok fulladozó kacagó +pusmogását:</p> +<p>– Hogy fogunk bálozni? – igy Sári s nevet.</p> +<p>– Öregek vannak elegen, már mondtam, hogy öreghez fogok férjhez +menni – ihogta a kasznárék lánya.</p> +<p>– Gazdag legyen?</p> +<p>– Asse.</p> +<p>– Csak öreg?…</p> +<p>A két lány bizarrul, teljes lélekből kacagott.</p> +<p>– A fiatalok elesnek.</p> +<p>– Majd importálnak férjeket. <span class="pagenum"><a name= +"Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p> +<p>– Egy szép szőke angolt.</p> +<p>– A Pityika te, elég öreg?… Nem vitték el katonának?</p> +<p>– Tényleg az itthon van, te azt meg fogom hóditani.</p> +<p>– Milyen jó dolga van ennek a diónak.</p> +<p>– Miért?</p> +<p>– Mézbe fürdik.</p> +<p>Édes kis semmi fecsegők.</p> +<p>Bánat fogta el. Nem, nem, ő már nem fiatal többé… Valami étheri +emelkedettséget tud érezni, valami különös kiszakadást a földi +dolgok zagyvaságából, de ezt a naiv, ezt a rendkivülien hullámzó +friss kedélyt… Ah, soha ezt nem nyeri meg többé…</p> +<p>Felállott, jobban mondva feltápászkodott, nehézkes kacsa +mozdulatokkal átdöcögtette magát a szobán, az ajtóhoz, minden +csontja nyögött, nyálkásan volt összetapasztva, csak ugy lógott a +puha hájas testében, mint a csont a kocsonyában. Bement a sötét +szalonon át a hálószobába.</p> +<p>A gyerekek hancuroztak. A legnagyobb fiu olvasott, +belekönyökölve a könyvbe, fel sem ügyelt, hogy az anyja bejött. +Béla hosszu hálóingében az ágy tetején állott és grimászokat +végzett, amin a két kicsi lány szakadásig kacagott. Kacsát csinált +a falon, ami bekapja a kicsik árnyékfejét s azok ugy rettegtek +visongó kacajjal, mintha igazi állat az igazi fejüket kapná be.</p> +<p>– Még nem alusztok?</p> +<p>– Még apuka fog szépet mesélni. <span class="pagenum"><a name= +"Page_148" id="Page_148">-148-</a></span></p> +<p>– Jaj ti még arra készültök?</p> +<p>A gyerekek odafigyeltek Bélára, aki most farkast csinált magából +és ugy ugatott, mint egy kutya. Hallatlanul kacagtak rajta.</p> +<p>Az anya szórakozottan nézte őket. Egészen oda volt az +aléltságtól.</p> +<p>Üveges hintó!… Nem, neki már nem lesz üveges hintója… S minek is +lenne… A fiatalságot nem hozza vissza…</p> +<p>– Imádkozni gyerekek… Az atyának, és fiunak és szentlélek… Na ne +nevess Olgica…</p> +<p>– De ha nem lelem az ujjamat.</p> +<p>– Siess… Az atyának… Nem akarsz Olgica? Akkor csak te +Margitka.</p> +<p>– Az atyának, és fiunak…</p> +<p>– Olgica ne komédiázz… és ami mindennapi kenyerünket… Olga ne +aludjál… hát megbolondultál… mint mi is megbocsátunk… az ellenünk +vétőknek…</p> +<p>Azért jó volna, legalább ennyi elégtétele lenne, hogy üveges +hintóban…</p> +<p>– Te óvtad éltemet… én istenem benned vetem… minden… reményemet… +Már Olga alszik, no csak magadban Margit…</p> +<p>De Berci azt nem veszi meg neki. Berci soha sem tett meg semmi +áldozatot. Sose kereste a felesége kedvét… Szégyelli, hogy ilyen +formája van a feleségének, mintha ő valami gróf volna… és nem ő +volna az oka, hogy annyi gyerek… <span class="pagenum"><a name= +"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p> +<p>– Adjon isten jó éjszakát… és a szegény katonáknak… Amen.</p> +<p>Ah, csak még egyszer lehetne kezdeni az életet… Akkor majd utána +nézne, hogy üveges hintója legyen, ne kilenc gyerek… Minek élnek +ezek is, szegénykék…</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_150" id= +"Page_150">-150-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>SELYEMHERNYÓ.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p><span class="dropcap">A</span>z öreg fát hozott be s nagy +robajjal dobta le a nagy zöld kályha fakosarába.</p> +<p>– Sszt! – mondta Ágneska s az öreg ember olyan ijedt lett, hogy +lábujjhegyre állott s még a szuszogását is visszafojtotta.</p> +<p>A kis lány nesztelenül, gyorsan takaritott; olyan gondosan és +alaposan, hogy egyetlen porszem el nem maradt a törlőruhája +alól.</p> +<p>Mikor a nagy tükör rámáját törülte, az arany cirádákat, +akaratlanul belenézett s meglátta magát, halvány arcát, mély kis +fekete szemét, hosszu fehér nyakát, amely be volt gödrözve s +rendkivül szép gömbölyü, de makacs kis állát. Elforditotta a +szemét, hogy ne lássa magát, haragudott erre a valakire, nem +szerette, lenézte.</p> +<p>Az öreg szuszogva, noszogva rakogatta a tüzre a nedves fát s +köhécselt.</p> +<p>– Kisasszony! Kisasszony!</p> +<p>– Ssz…</p> +<p>– Kisasszony, – suttogta az öreg, – mi lesz már avval az izével… +az urfi házasságával? <span class="pagenum"><a name="Page_151" id= +"Page_151">-151-</a></span></p> +<p>Ágneska ijedten megállott s fölemelte a fejét, kezét és ugy +tartotta pillanatokig, mint a bogár, ha megütik a csápját.</p> +<p>– Nagy huzavona ez mégis! – dunnyogott az öreg. – Ez is csak +olyan házasság, mint a többi…</p> +<p>Ágneska lassan megmozdult, visszanyerte a lélekjelenlétét s +előbb lassan, aztán gyorsan, rendesen folytatta tovább a munkáját. +Hosszu, vékony ujjacskái szorgalmasan futkároztak a butor sikján és +rovátkos élein, de a félszeme kinn volt az utcán.</p> +<p>Odakinn friss hó volt. Havasak voltak a háztetők s az ég +egyszürke, a keritések bökein hóprém villogott s a gyerekek +zsebredugott kézzel és piros orrocskákkal topogtak a hóban; +valamelyik hanyattesett a sima, lapos köveken s a többi annál +jobban kacagott rajta, minél inkább visitott ez.</p> +<p>A levélhordó jött át a másik oldalról. Ágneska fölrebbent és +kisurrogott a szobából, oly nesztelenül el az előszobán át, a +konyha előtt, ahogy csak lehetett.</p> +<p>Kinn hópelyhek libbentek az arcára s rögtön elolvadtak rajta, +dus barna hajára, amely szélesen volt kétfelé választva és párnásan +feküdt a fején s a fehér kis kezére, amelyet sietve nyujtott előre, +hogy kinyissa az ajtót, mire a postásember megrántaná a +csengőt.</p> +<p>– Kezit csókolom, kisasszonyka.</p> +<p>– Sz…</p> +<p>– Most nincs semmi levél, csak a tekintetes főjegyző urnak egy. +Pég jószagu…</p> +<p>Ágneska átvette a levelet. Vékony kis levél volt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> Olyan +finom és suhogó, kis selyempapir. A leányka óvatosan, hogy ne +kattanjon, bezárta az ajtót, be is riglizte, aztán szökdécselő +léptekkel visszarepült a tornácra. A hóban ott maradtak hegyes +cipőinek a nyomai s ahogy visszanézett, meglátta. Összeharapta +széles és telt szájacskáját. Sajnálta, hogy ott maradt. Maga sem +tudta, mért, de ugy megszurta most, megijesztette hegyes kis +cipőinek ott maradt nyoma.</p> +<p>– Gábor, kérem, – suttogta szokott suttogó hangján, halkan és +gyöngéden az öreg mindenesnek, aki most csak jött ki a szobából, a +tüztől, – söpörje el az utat.</p> +<p>– Most sepertem, kisasszonyka.</p> +<p>– Csak söpörje, söpörje, – mondta Ágneska oly határozottan, hogy +az öreg ember egy szó nélkül fogta a tornácon levő nyirág-seprőt, a +havas, csatakos szerszámját s ott rögtön hozzáfogott elsöpreni…</p> +<p>Ágneska még mindig a markában szorongatta a levélkét. Besietett +a szobába, hogy elvégezze a dolgát.</p> +<p>Abban a percben, hogy a portörlőt fölvette, meglátta a bácsit, +aki komolyan, mint mindig, gondolkodó arccal jött el az ablak +előtt.</p> +<p>Megdermedt. Egy pillanat alatt végig futott benne, hogy a postás +találkozott az „urfival“ s megmondta neki a levelet.</p> +<p>Önkéntelenül s remegő ujjakkal dugta be a levélkét a bluzába, +két patent közt a melle fölött. A tükörbe nézett s látta, hogy a +papir kiszurja a bluzt, gyorsan ráveregetett, hogy elsimuljon.</p> +<p>De nem birta bevárni a bácsit. Átsiklott a másik <span class= +"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> +szobába, a néni fütetlen és kijárat nélküli szalonjába, ahol csak +egyszer szoktak egy héten törölgetni s ez a nap épen a holnap lett +volna. Meg is rémült a házirend ellen való vétségétől, de a rossz +lelkiismeret nem eresztette vissza. A fehér portörlővel kezében ott +állott, állott s a legborzasztóbb dolgokat képzelte el. Most el van +veszve!… Az öreg még bizonyosan nem söpörte el a havat s a bácsi, +aki most azért jött ilyen korán haza, mert: a hivatalba kapott egy +levelet attól a nőtől, hogy vigyázzon, mert otthon elfogják a +leveleit… s most az utcán a postás megmondta neki, hogy ma jószagu +levelet adott be… s csakugyan, letagadhatatlan, ott a cipő, az +áruló cipőnyom! Ah, most kéri a levelét… a néni azt mondja, nem tud +róla… Most jönnek érte… már a szobában vannak…</p> +<p>Sápadt és remegett s gyorsan kikapta a levelet a bluzából, kis +markába szoritotta s körülnézett, mit tegyen vele… Tüz nincs, el +nem égetheti, mint a többit… a fénykép-albumba tegye?… hátha ép azt +nyitják ki… a fali papirtartóba?… az óra alá?… a kép mögé?… Egy +pillanat alatt kitalálta valamennyiről, hogy az egészen rossz, a +legrosszabb hely s a pillanatok olyan gyorsan teltek… Halálveriték +ütött ki sima, fehér kis homlokán… s megdermedve állott ott, +kezében a kitárt levéllel s egyszerre érezte, hogy a teste +akaratlan mozdul, hogy ha benyitnak, csak ugy átnyujtja a +levelet…</p> +<p>Beszédet hallott.</p> +<p>– Nincs semmi bajom, édes anyám.</p> +<p>– De meg vagy hülve, érzem a hangodon. <span class= +"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span></p> +<p>– Nem. Kis nátha legfölebb.</p> +<p>– Muszáj visszamenned?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Na hát akkor ne is menj délig. Tedd meg a kedvemért.</p> +<p>– De miért? Hazajöttem az ivekért…</p> +<p>– No csak tedd meg. Hallgass anyádra. Hallgass az én anyai +sejtelmeimre…</p> +<p>– Hát… jó.</p> +<p>– No, igy…</p> +<p>– Levelem nem jött?</p> +<p>Ágneska, aki minden szót hallott, most dermedt el.</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Sajátságos.</p> +<p>– Miért?</p> +<p>– Hát hogy nem jön semmi levél.</p> +<p>– Jobb is, hogyha nem vársz…</p> +<p>Ágneska nevetett magában, a hideg szobában. A szája szétfeslett +s apró egérfogai kivillogtak. Kis fekete szemei csillogtak.</p> +<p>– Nem várok.</p> +<p>– Látom – szólt az anya, a fiának, aki ujságot kezdett +suhogtatni, – látom én fiam. Az én anyai szemem előtt nem titok +semmi… De most már legalább belátod, hogy igazam volt.</p> +<p>– Ugyan mibe volt igaza! – szólt ingerülten a fia.</p> +<p>– Mindenben. Mindig igazam van… Ah, ismerem én az életet… Az +ilyen hangos, élnivágyó leányok nem <span class="pagenum"><a name= +"Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> valók feleségnek!… Ezek +csak mulatni akarnak, szórakozni…</p> +<p>A hangja éles volt, minden szava metsző. Ágneska a bácsi helyett +pirult és lett ideges, kinjában nevetett. A néni áldott jó asszony, +de ha erre kerül a szó, a fia házasságára, akkor borzasztó…</p> +<p>– Megfogják a szépségükkel a fiatal embereket, vadásznak rá, de +nem mindenki olyan bolond, hogy még akkor sem ábrándul ki, mikor +kézzelfogható bizonyitékai vannak.</p> +<p>– Anyámnak bizonyitékai vannak?</p> +<p>– Igenis.</p> +<p>– Ugy?… talán…</p> +<p>– Elharapta a fenyegető szót. Ágneska a levélre nézett. Tudta, +hogy mi jön. Már egész elfeledte előbbi rémületét a levél miatt… +most egyszerre ujra bedugta azt a bluzába… De nem! Nem!… Ott nincs +jó helyen.</p> +<p>– Ej – szólt hirtelen a bácsi – választhatnék én akárkit a +világon, anyámnak egy se felelne meg.</p> +<p>Az anya hallgatott.</p> +<p>– Anyámnak mind kacér, hiu, pazarló… nem én hozzám való!…</p> +<p>– Az mind is olyan, akit te választasz! Hát az istenért, van +talán szolid lány is!</p> +<p>Ágneskának erősen meghimbálódott a szive! Most ő róla lesz +szó!</p> +<p>– Olyan, akinek nemcsak a világi hiuságokon jár az esze, – +folytatta a néni, – hanem a jón, az okos, nemes dolgokon. Aki nem +kinálja magát két kézzel, nem <span class="pagenum"><a name= +"Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> bánja, ha észre nem +veszik is, tud Hamupipőke lenni és tud szenvedni a szerelemért.</p> +<p>Ágneska lehunyta a szemét s aztán ujra fölpattantotta, azt +hitte, elszédül. Oh, a jó néni, a kedves néni. Nem mutatja szemben, +de bezzeg a háta mögött megdicséri!</p> +<p>– Ah, a mai lányok nevelése nagyon, nagyon helytelen. A nőnek +nem szabad önállóságot adni, nem szabad őket gonosz önzésre +nevelni. Hol van az igazi női ideál, Grizeldisz, akit egy szál +ingben vitt el a férje s akit, már nem is emlékszem, milyen +próbáknak vetett alá, hogy az igaz hűséget kitapasztalja. Elvette +tőle gyermekeit, börtönbe vetette, vadállatok közé űzte, nyomorban, +szenvedésben szürte át, vele tartatta a fáklyát a lányai esküvőjén, +de a női erény és a női hűség mindenen diadalmaskodott és végül +olyan dicsőséggel ölelte keblére, amilyen dicsőségben nőnek nem +volt része soha! Mig az emberiség lelkesedik a szépért és jóért, +addig mindenkor magasan fog ragyogni a Grizeldisz jelleme!</p> +<p>Ágneska a szivén tartotta a kezét s a martiriumra való készséget +érezte lelkében.</p> +<p>– Hát anyám, először is ez a legbarbárabb dolog, amit valaha +hallottam. Azt a férjet, aki a feleségét husz éven keresztül igy +kinozza… arra a vadállatra már nincs is emberi büntetés… De tovább +megyek, egy olyan asszony, akiben nincs annyi emberi önérzet, hogy +inkább meghaljon, minthogy ilyen megalázást és kinozást kiálljon… +ez nem érdemli meg, hogy egy férfi emberszámba vegyen… A nő +ugyanaz, ami a férfi. Két ember. Mindenik <span class= +"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> önálló +egyéniség, csak az a kérdés, hogy meg tudnak-e alkudni a közös nagy +célért arra, hogy mindenik engedjen valamit…</p> +<p>– Ah, fiam… belőled a bánat beszél, a megroncsolt sziv…</p> +<p>– Én belőlem az egészséges életösztön beszél… Tessék mondani +nekem egy lányt, aki megközeliti anyámnak az ideálját…</p> +<p>– Fiam… egy anya nem választhat a fiának… a mai világban!… Régen +volt az!</p> +<p>– Én tudom, ki az anyád ideálja?</p> +<p>– Ki?</p> +<p>– Ez a selyemhernyó, aki itt rágcsál körülöttem. Egészen, mint +egy kis fekete hernyó, aki elkezdi a levelet harapni, harapni, +kaszálni… mig csak a csutkája marad meg…</p> +<p>– Nem tudom, kiről beszélsz…</p> +<p>Ágneska szédült. Fehér kis teste összeesett és didergett. És +fejét ugy emelgette, lengette, mint a selyemhernyó, ha tétován áll +a félig lekoppasztott eperlevelen.</p> +<p>– Ezzel akar engem talán összeboronálni? No, köszönöm +szépen.</p> +<p>– De kivel!</p> +<p>– A maga Ágneskája, na!</p> +<p>– Óh istenem!… Bizony, pedig akár meg is köszönhetnéd!… Sok +dámánál különb az a kis lány.</p> +<p>Az Ágneska szemeit elfutotta a köny.</p> +<p>A bácsi dörmögött.</p> +<p>– Hernyó!… Egy kis szürke, szorgalmas hernyó… <span class= +"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span> +Nesztelenül jön-megy, tesz-vesz… Nem birom el az alázatosságnak, a +türelmes szenvedésnek ezt a határát…</p> +<p>– No, no, azért ne tüzelj!… Másra vagy dühös és ezen töltöd a +bosszudat? Bezzeg a te választottad az nagyon is önérzetes… Azt +hiszem, az sem tetszik neked, hogy…</p> +<p>– De igenis, tetszik! – mondta keményen a fiatal férfi s +dörmögve tette hozzá: – Olyan legyen inkább a lány, mint ilyen +karaktertelen Grizeldisz… Kezét csókolom.</p> +<p>S elment.</p> +<p>A néni sóhajtott, hallatszott a mély lélekzetvétele és ő is +kiment a szobából.</p> +<p>Ágneska a kezébe vette a kis selyemlevelet, keményen fogta +vékony ujjaival s szét akarta tépni.</p> +<p>Akkor meggondolta magát s meglobogtatta a levélkét.</p> +<p>– Nem, ezt az egyet nem eszi meg a selyemhernyó – mondta +magában.</p> +<h3>II.</h3> +<p>– Mi van evvel a házzal, – mondta egyszer ebéd elején az +anyjának a fiatal ember, – itt valami történt.</p> +<p>– Mért fiam?</p> +<p>– Nem tudom, hiányzik belőle valami? Elveszett a régi simasága +az életünknek.</p> +<p>Az öreg asszonyság bámulva nézett rá. Ősz haja a szokott módon +volt föltornyozva piros, gömbölyü arca <span class= +"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> fölött. +Aggódva nézett körül az asztalon, de az abrosz kifogástalan fehér +volt, a szervéták pontosan belehuzva a kaucsukgyürükbe, a sótartó +is a helyén, a kés-villa szépen, szabályosan rakva a csillogó +tányérok mellé… Semmit sem talált kifogásolni valót…</p> +<p>– Nem értem, fiam, mi hiányzik neked.</p> +<p>Belépett Ágneska a levessel és a férfi ugy tett, mintha miről +sem beszéltek volna.</p> +<p>– Délutánra szánat rendeltem, – mondta hangsulyosan – kimegyünk +a fürdőig és vissza.</p> +<p>– Jaj de kedves, – szólt a néni és mosolygott örömében. Mély +karikás sötét szemeit a fián legeltette, aki lesütötte szemét a +tányérára s összetette kezét az álla alatt, az asztalra könyökölve. +– Na hát te egészen megváltoztál, nem ismerek rád.</p> +<p>A fiatal férfi komoly arcot vágott, szinte bosszusat.</p> +<p>– Én nem változtam, egyáltalán senki sem változik meg. Az ember +karaktere ugyanaz marad.</p> +<p>– Na hát én sose láttalak ilyen családiasnak, mint mostanában, – +mondta az anya s már megis bánta; még el találja riasztani a +madarat.</p> +<p>Ágneska a néni tányérát tele szedte, s a Pál tányéráért +nyult.</p> +<p>– Vigyázz, – szólt rá a férfi. – El ne csöppentsd.</p> +<p>Ágneska visszavette a kezét s odatolta a tálat. Pál ránézett, +végignézte.</p> +<p>– Talán szednél!</p> +<p>Ágneska fogta a tányért és szedett. Magának is szedett s kivitte +a tálat, hogy behozza a következőt. <span class="pagenum"><a name= +"Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p> +<p>– Nem szeretem az ilyen dolgokat, – mondta Pál, – most kiviszi a +tálat, odakint piszmog a tálalással, itt a levese kihül… Micsoda +dolog ez? Hozzanak be egyszerre mindent, de itt ne boszantsák az +embert ilyen komédiákkal.</p> +<p>– Ejnye de ideges vagy, – szólt az anya, – másszor soha nem +vetted észre, hogy hogy megy a tálalás.</p> +<p>– Mert máskor simán ment az élet; de ezen a télen… Hogy itt mi +folyik!…</p> +<p>Idegesen kanalazta a levest.</p> +<p>Az anyja csodálkozva vonta el az arcát s gondosan nézte a fia +vonásait.</p> +<p>– Mi bajod van neked ezzel a lánynyal? – kérdezte.</p> +<p>– Nekem? – csodálkozott el széles és őszinte arccal Pál. – Nekem +abszolute semmi bajom sincs vele… Mi közöm hozzá!… Taknyos…</p> +<p>– Óh… – szisszent föl a néni az erős szóra.</p> +<p>– Nahát én velem ne is truccoljon itt, mert… Mit dobálja itt +nekem a tálat… Egyáltalán mit képzel magáról ez a lány… Mit teszi +ez magát én hozzám…</p> +<p>– Nonono, – szólt az anya, – ej, ej.</p> +<p>Ágneska bejött szokott nesztelen lépteivel. Letette a nagy +fényes nikkeltálcát az asztalra a szépen föltálalt ételekkel s +leült a tányérához és nyugodtan, derülten evett.</p> +<p>Egy-két percig kinosan mély csönd volt.</p> +<p>– Nagyon szép idő van, nagyon örülök a szánkázásnak, ugyis, nem +tudom fogunk-e többször szánba ülni az idén. Milyen szánat kapunk? +Két ülésest? <span class="pagenum"><a name="Page_161" id= +"Page_161">-161-</a></span></p> +<p>– Nem tudom.</p> +<p>– Mert azon a kis szánon nagyon rosz volna háromnak ülni, +amelyiken a multkor voltunk kinn. Az igazán csak két személyre +való. Pedig remélem, te is kijösz…</p> +<p>– Lehet… – szólt Pál.</p> +<p>– Én nem megyek néni kérem, – szólt Ágneska.</p> +<p>Pál csodálkozó, szigoru arccal mérte végig a lányt, – aki a +leveses kanalát letette s gyanutlan, árnytalan tiszta arccal nézett +föl.</p> +<p>– Nem kérdezett senki, – mondta olyan élesen hogy a lányka +arcába fölszökött a vér. Összehuzta erős, sötét szemöldökét s +metsző gunnyal tette hozzá, – majd én ülök a kis ülésre.</p> +<p>– De Pál! – utasitotta rendre az anyja. – Ágneskának esze ágában +sem volt… Neki csakugyan itthon kell maradnia! Nem jutott eszembe. +Jön a mosóné…</p> +<p>Pál azonban meg volt dühödve.</p> +<p>– Nagyon szép az önérzet a kisasszony részéről – mondta. – +Ezután kezet fogok neki csókolni.</p> +<p>Fölnézett tüzes, haragos szemekkel s még elfogta az Ágneska +apró, sötét szemének enyhe sugárzását. A lelke mélyéig +megháborodott ettől a szelid és mégis fölényes, ettől a távoli +érzéstől.</p> +<p>– És előre meg fogom kérdezni, hogy mikorra parancsolja a +szánat, és a friss hóesést, a jó szánutat…</p> +<p>A lányka elmosolyodott s fölnézett a csillárra. Pál lopva +ránézett s az arcán valami csodálatos nyugalmat látott. Valami +enyhe sugárzást, a rendben levő léleknek édes villózását. Amitől ő +még jobban kigyult, mert önmaga <span class="pagenum"><a name= +"Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> előtt megalázva érezte +magát, hogy ez a gyermek, aki tiz évvel fiatalabb nála, ennyire +fölötte tud maradni.</p> +<p>– Pál – csititotta az anyja, – ne légy ilyen ideges. Neked +valami bajod van a hivatalban és most férfiak szokása szerint +rajtunk töltöd ki a bosszuságodat.</p> +<p>– Nekem semmi bajom a hivatalommal, – de itt… kihozzák az embert +a sodrából, – mondta Pál s beleszurta a villáját egy nagy darab +pecsenyébe.</p> +<p>Tovább nem beszéltek. Hallgatva ettek. Pál dühösen rágta a hust +és itta a pohár borát.</p> +<p>– Tésztát nem kérek, – mondta s fölállott. A kis asztalról +szivart vett, kényelmesen levágta a végét, rágyujtott. Az első +füsttel igy vágta még oda: – Legyen nyugodt a kisasszony, a nagy +szánat rendeltem ide…</p> +<p>Ágneska fölemelte a tálcát, amelyen össze volt szedve az asztali +készlet s kiment. Nem volt a mozdulataiban, a tartásában semmi +zavarodottság, simán, nyugodtan, előzékeny közömbösséggel ment +ki.</p> +<p>– Nahát fiam, ami sok, az sok, – mondta az anyja. – Ennek a +lánynak angyalnak kell lenni, ha a te szekaturáidat kibirja.</p> +<p>– Ez?… A megtestesült ördög, – kiáltott fel a fiatal férfi. – +Nagyon csodálom, hogy anyám asszonylétére nem lát bele ennek a +haszontalan fruskának a kártyáiba… Sok ravasz nőt láttam már, de +ilyet még nem! Hogy miket tud ez csinálni!… Egy ilyen tacskó! Még +iskolába kellene járni neki, de többet tud már, mint…</p> +<p>– Hát fiam, – most már azt mondom, hogy elég <span class= +"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span> legyen! +Én nem vagyok megvesztegethető, de ezért a lányért tüzbe teszem a +kezem!</p> +<p>– Haha.</p> +<p>– Igen, igy vagytok ti, urfi, a tisztességes lányokkal. Annyira +elkapatott benneteket a sok szemérmetlen nőszemély, akire csak rá +kell nézni és már a nyakatokba ugrik, hogy ha egy igazán korrekt, +derék lányka akad elibetek, akinek esze ágában sincs, hogy oda +legyen a szép bajuszotoktól, akkor már… Ej, igazán szégyelem látni, +amit csinálsz… Egy ilyen komoly, jó állásu, szép jövőjü férfi, +amilyen te vagy… akinek már épen meg kellett volna jönni az eszének +és végre házasságra gondolni, itt megalázza magát egy fruskához, +egy tizenhét éves gyerekhez, aki majd csak akkor fog lány lenni, +mikor már te régen elfelejtetted, hogy legény is voltál… Mondom +neked, hogy adj hálát az istennek, hogy ez a szegény gyerek olyan +becsületes… Jóisten, egy ilyen árva gyermek, aki a rokonai +irgalmára van szorulva… Aki neked kezet csókol és Pál bácsit ugy +tiszteli, mint egy istent…</p> +<p>– Haha.</p> +<p>– Nahát én nem fogom ezt türni. Érted?…</p> +<p>Pál elkezdett nevetni. Odament anyjához, kivette a szivart a +szájából s megcsókolta az édesanyja sima homlokát.</p> +<p>Az anyjának köny gyült a szemébe.</p> +<p>– Eredj, rossz fiu… Csak szekirozol bennünket.</p> +<p>– Itt a szán, itt a szán! – kiáltott fel Pál s künn csakugyan +csengős-bongós szán állott meg az ablak alatt.</p> +<p>A fiatal ember az ablakhoz sietett, megzörgette a <span class= +"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> +kocsisra, aki kalapot emelt és nagy pokrócokkal sietett letakarni a +gőzölgő lovakat.</p> +<p>– Tessék öltözni! – szólt Pál frissen, – és tessék a +kisasszonynak is szólani. Én nem avatkozom többet bele, én felőlem +száz évig élhet.</p> +<p>– Hát ő nem jöhet. Mondom, hogy itt lesz a mosónő délután.</p> +<p>– Ördög vigye a mosónéját! Olvad, azt hiszem, holnap már nem is +lesz szánút.</p> +<p>– Igazán, ilyeneket ne csinálj nekem. Mit tudod te, micsoda +dolog mosónét kapni?</p> +<p>– Hát akkor… kifizetem a szánat s visszaküldöm.</p> +<p>Ágneska belépett, hogy leszedje az asztalkendőket.</p> +<p>– Hagyd csak most az asztalt fiam. Vedd fel a kabátodat, de a +nyakadba vegyél kendőt, alá.</p> +<p>Ágneska már össze is fogta az abroszt és kiment. Nem szólt egy +szót sem, de az egész lényében valami közvetlen engedelmesség +volt.</p> +<p>– Hogy be van gubózva! – kiáltotta Pál. – De hogy be van +gubózva! Hát anyám ezt nem látja?… Csak nézzen rá! Mint a +selyemhernyó, mikor begubózik! Felőle felfordulhat az egész +világ!</p> +<p>Mikor a szánba beültek, az anya kényelmesen elhelyezkedett, Pál +tulzó figyelemmel burkolta be a plédbe a lábait s szólt Ágneskának, +aki a kapu előtt állt.</p> +<p>– Ülj be.</p> +<p>Ágneska fölugrott, mint egy madár a szánra, Pálnak érkezése sem +volt, hogy segitsen neki s leült a szemközti ülésre. <span class= +"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p> +<p>– Ne oda! – szólt rá keményen, idegesen parancsolva Pál s +megvillogott a szeme. – Az az én helyem.</p> +<p>Ágneska elpirult, mélyen és zavartan, egészen kijött a sodrából. +Könyörögve nézett a nénire. Még az idén sohasem ült Pállal egy +kocsiban s tavaly még a kisülésen volt az ő helye.</p> +<p>– Egy-kettő.</p> +<p>– No hát ne kéresd magad, – szólt a néni legyintve s Ágneska +kényelmetlenül, idegesen engedelmeskedett. Odaült a főülésre, a +néni baljára.</p> +<p>Pál komolyan s egy kis belső remegést érezve a mellében, odaült +szembe velük, tudta, hogy a hosszu térdeivel nem fog férni…</p> +<p>Lassan rendbe jöttek.</p> +<p>– No János, hát gyerünk, – szólt vissza a mérnök ur a kocsisnak +s a szán ki futott, olyan simán az első zöttyenés után, mint az +álom. A város utain még egy-egy kő fölvetette a szántalpat, aztán +kiértek a mezei utra s a csengős, pergős lovak röpitették őket a +jó, sima, kissé recsegősen olvadó havon.</p> +<p>A néni elégült piros arcával belenézett a mezőbe, nagy fekete +szemei körül élesen látszottak a mély ráncok karikái. Olyan öreg +volt most. Ugy meglátszott rajta, hogy mégis, mégis, utána van már +az életnek, hogy a fia, aki sohasem nézte még igy meg az anyját, +sőt mindig elforditotta, elaltatta a figyelmét, ha a mai pillantás +megtámadta azt az illuziós, gyermekkori emlékképét, amelyet az +édesanyáról a lelke egészében őrzött… most elsétált <span class= +"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> a +tekintetével jobbra egy araszt és rábukkant a kislány üde +életberkére.</p> +<p>Milyen fiatal. Milyen vékony a bőre. A kis szél, amely szembe +csapja, már is megszinesitette s apró, égő szemei a csodálatosan +sima szemhéjak közt mint valami csillag tüzelt… Vérbő, széles, de +szép és puha ajkai nyugodtan pihentek, szinte fájdalmas lágysággal +az istenien szép, minden szoborszerüségnél tökéletesebb állacska +fölött. Olyan szent nyugalommal, mint az alvó csecsemő, aki fölött +izzó csókszomjjal áll a fiatal anya és érinteni nem meri még +földietlen angyali álmában… Csókolatlan ajkak… csókolatlan +biborság…</p> +<p>S az ő ajka viszont ugy égett, kigyult és fölcserepesedett a +vágytól.</p> +<p>És hogy ül… hogy tud ülni, élni, mint egy tiszta sugár, +egyenesen szökik a mennyekig ifju, drága lénye. Óh, ez nem gyermek +többé, ez nő, ifju nő, a titkok legboldogabb nyiltán… A gyönyörü +téltavaszi napfényen, a szüzi hó végtelen tengerében itt az első +hóvirág.</p> +<p>De óvatosan nézte, olyan lopva, csenve, hogy az édesanyja ne +lássa…</p> +<p>Egyszer csak zsibbadást érzett a jobb lábábna. Mindjárt mozdult, +odább tette, helyet keresett neki. Csak akkor vette észre, mit +tett, mikor halk mozgást érzett a lába mellett. Ágneska odább vonta +a cipellőit.</p> +<p>Ettől rögtön megbőszült és eltünt a varázs. Rögtön nővé vált +neki a lány s konok erőszakkal tovább nyomult a cipője és hozzá +ért, hozzá simult, erőszakkal a lánycipőhöz férkőzött. Az még egy +kicsit ijedten védekezett, <span class="pagenum"><a name="Page_167" +id="Page_167">-167-</a></span> szinte fölsikoltott a pokrócok közt, +amelyekkel a kocsi ki volt bélelve, aztán ugyanolyan +engedelmességgel, mint délben a levesosztásnál a kéz, megállt most +a lábacska…</p> +<p>Pál a lábában érezte lüktetni a szivét… s ugy odatapadt, olyan +forróan oda adta magát… ahogy a keze, a szeme, a szava nem tehette +volna. Csak a cipője… aztán a sok, sok ruhán pléden át a térde…</p> +<p>Mikor a fürdőnél leszálltak, ugy nyujtott kezet a kis lánynak, +hogy lesegitse a kocsiról, mint a középkori trubadur a +hölgyének.</p> +<p>S e lányka irult-pirult, remegett, szemérmében fölzavartan.</p> +<p>Ahó, – mondta magában Pál diadalittasan, – a gubó kezd +kibomlani.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Egyszerre kinyilt a tavasz. Csodálatosképen ibolyák lepték el a +kertet, a diófák szárai és rügyetlen ágai alatt, kék volt az őszről +itt maradt zöld fű a sok illatos virágtól. Mindenki kinn élt a +gyönyörüséges tavaszi napfényen. Két ember forgatta széles ásójával +a nagy veteményes kertet s a kis, görbe, öreg mindenes, a kert +tudósa, olyan volt, mint a kényeső.</p> +<p>– Ez nem élet igy tovább, – kiáltott fel Pál és sörtés kis +kalapját a szemébe vonta. – Ezt én nem csinálom igy tovább.</p> +<p>– Mit fiam? – kérdezte az anyja s köténye zsebében vidáman +csörömpölt a kulcsaival. <span class="pagenum"><a name="Page_168" +id="Page_168">-168-</a></span></p> +<p>Pál a leányt nézte, aki széles, lehajló szalmakalapot tett és +frissen, röpködve jött-ment a munkások közt, ahogy a frissen +kinyilt lepke libeg-lebeg, sütkérezik a tavaszi napsugáron.</p> +<p>– Megházasodom, anyám.</p> +<p>Az öregasszony meglepetve nézett a fiára. Egész a szivébe +nyilallt. Soha ilyen jó nem volt a fia, talán kicsi kis gyerekkora +óta. Minden szabad idejét idehaza tölti; derült, vidám, elégedett, +boldog… Hát mi kell neki még?</p> +<p>Erős szemeivel ijedten bámult a fia arcába s szólt:</p> +<p>– Hogy jut ez eszedbe?</p> +<p>– Ne azt kérdje anyám, hanem azt, hogy hogy jut ez csak most az +eszembe?</p> +<p>– Most? Csak most?</p> +<p>– Mert Isten engem, eddig még csak nem is gondoltam rá!</p> +<p>– De hát mi? Itt vagy a legjobb kedvben és egyszerre csak…</p> +<p>– Megőrülök, ugy-e?</p> +<p>– Nahát én nem mondom azt. Tudod, hogy az én anyai szivemnek +leghőbb vágya, hogy te is megtaláld a magad párját és én lássalak +vele boldognak s azután békén várom a halálomat.</p> +<p>Könnyes lett a szeme és a hagymákkal teli kiskosárral tovább +totyogott öregesen, hogy a fia ne lássa a könnyeit.</p> +<p>De Pál nem is látta. Ő csak Ágneska után nézett, aki olyan volt, +mint egy drága kis, igénytelen kis pillangó a márciusi napsugáron. +Ez a gyermek egyszerre kinyilt, <span class="pagenum"><a name= +"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> mint a semmiből a virág. +Valóságos csoda történt vele. Megtelt, megjelentek az idomai, +amelyeket most a nyárias ruha egészen kiragyogtatott; +megszinesedett az arca, megnőtt a szeme, meglobogott a nagy, dús, +gesztenyebarna haja. Nagy nő lett egyszerre belőle, aki kész és +virágteljes és érésre nyilt.</p> +<p>– És fiam… hát kire gondolsz te?</p> +<p>– Hát anyám nem tudja? – kérdezte elámulva Pál.</p> +<p>– Istenem, hát honnan tudnám, hisz az utóbbi időben olyan jó +voltál, sehová nem mentél, tudtommal… Nem irtál… tudtommal…</p> +<p>– Pedig a férfinak nagy kujonok, ugy-e, anyám? – nevetett föl +Pál, – rókák, akiknek annyi kijárása van a barlangjuknak, hogy +no!</p> +<p>– Az már igaz!</p> +<p>– Nahát anyám, azért nem hittem volna, hogy egy asszony ennyire +ne tudjon látni!</p> +<p>– Hát mit kellett volna látnom?</p> +<p>– Azt, ami történt. Azt, hogy készen vagyok. Hogy fülig, vagy a +lelkem fenekéig tele vagyok. Hogy szerelmes vagyok, amilyen még nem +voltam.</p> +<p>– Az isten szerelméért!</p> +<p>– S tudja kibe?</p> +<p>– Fogalmam sincs róla.</p> +<p>– Haha.</p> +<p>Az öreg asszonyság a fia ragyogó arcába nézett s önkéntelen +követte a szeme pillantását.</p> +<p>– Jézus Mária! – sikoltott fel szinte rémülettel – csak nem!… +<span class="pagenum"><a name="Page_170" id= +"Page_170">-170-</a></span></p> +<p>– De.</p> +<p>– Az nem lehet!</p> +<p>– Ugyan!</p> +<p>– Uristen, ne hagyj el!… Ágnes, Ágnes!</p> +<p>Ágnes visszafordult, odanézett.</p> +<p>– Gyeride.</p> +<p>A lány vidáman, mit sem sejtve, nevetve sietett elő.</p> +<p>Az öreg asszony nagy szemeit rámeresztette, az arcába vájta. +Hosszu pillanatig nézte a legnagyobb felindulással, ugy, hogy a +lány csodálkozva, pirulva és megdöbbenve ámult el.</p> +<p>– No szép… Az én hátam mögött… Az én szemem előtt… Pfuj.</p> +<p>– De anyám! – kiáltott fel a fia.</p> +<p>– Pfuj… Hallani sem akarok róla!</p> +<p>Összecsukta a szemét, száját, makacsság, konokság ült ki az +arcára s nagy felindulásában ott hagyta őket. Fölment a házba.</p> +<p>Pál zavartan, nyugtalan, félve nézett a lányra, aki egyenesen, +büszkén, zavarodatlanul állott.</p> +<p>– Kedves Ágnes… ne vedd fel szegénynek ezt a… ezt a… modorát… Ő +már ilyen… Akárkit akartam is elvenni, mindig ugyanez ismétlődött… +de azt hittem… most más lesz…</p> +<p>A lány ráfüggesztette a szemeit s nem szólt.</p> +<p>– Mert most valaki olyat… valakinek olyannak a kezét… +<i>kértem</i> meg…</p> +<p>A lány elhalványodott, az ajka kinyilt, kifeslett a vérrel tört +erős, jó ajka s belesápadt… <span class="pagenum"><a name= +"Page_171" id="Page_171">-171-</a></span></p> +<p>– Mert megkértem valakinek a kezét! – ujjongott Pál, mint a +madarak a faágakon, hogy észrevette a leány félreértését és +ijedtségét, – sajnos… kosarat kaptam.</p> +<p>A leányka föllélekzett, megenyhült, megujult.</p> +<p>– Csakhogy nem nyugszom ám bele! – kiáltotta Pál. De nem ám! Mit +gondolsz, mit tegyek?</p> +<p>A leányka hallgatott, a szeme megint ködfátyolosan járt a kert +zöld füvén. Kegyetlennek érezte a játékot.</p> +<p>– Tőle magától kérem meg a kezét!… S ha ő is kosarat ád, akkor +megyek a Dunának!…</p> +<p>Szilajon vágta ki a szót, de boldogan, ugy, hogy a leányka, aki +a szivével egy tömbben fogta fel a kalapácsütéseket, szikrázott a +fájdalomtól.</p> +<p>– Édes Ágnesem, kis Ágneskám!… Mit szól nekem, a leány… Mit +szólasz, Ágnes, te vagy az a leány!</p> +<p>Még soha életében ilyen bugyogó szókat nem mondott, s könnyes +lett tőle a szeme, hires, férfi szeme.</p> +<p>A leány megszédült.</p> +<p>– Én? – akarta mondani, – de csak az ajka mozgott.</p> +<p>– Édes szivem, – suttogta Pál és a leány karjába karolt.</p> +<p>Erre már egészen magához tért a leány.</p> +<p>– Én? – kiáltott fel. – Soha!</p> +<p>– Soha?</p> +<p>– Nem, nem, nem, nem, nem.</p> +<p>– Mit? Neem?</p> +<p>– Soha, soha, soha. <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span></p> +<p>– Oh… miért?</p> +<p>– Csak.</p> +<p>– No… talán mégis egy kicsit indokolnád!</p> +<p>A leányka, aki tulságosan megkinozva, elvesztette a nyugalmát, +nem birt gyorsan magához térni, csak épen a visszariadásában volt +gépiesen erős.</p> +<p>Pál fölzudult. Megint a nagybácsi lett, aki parancsolt és +rendelkezett a tacskó gyerekkel.</p> +<p>– Nézze meg az ember, – kiáltotta haraggal. – Miért?</p> +<p>– Hát ezért! – pattant föl a leányka. – Mert nem vagyok +Grizeldisz, és nem érzek semmi kedvet arra, hogy akárki is próbára +tegyen!</p> +<p>– Mi a patvar, – szörnyedt el Pál, kerekre nyilt szemmel.</p> +<p>– Nem bizony. Én nem fogok se tömlöcbe csücsülni, se az erdőn a +vadak közt élni egy ur kedveért sem, hogy husz esztendei hűséggel +bizonyitsam be a szerelmemet. Sőt én vagyok az, aki azt kivánom, +hogy az uram alázza meg magát előttem!</p> +<p>– De Ágnes! Hol szeded te ezeket?</p> +<p>– Hernyó sem vagyok, – mondta Ágnes összeszoritott foggal.</p> +<p>– Áá… szörnyedt el Pál s homályosan derengeni kezdett valami az +agyában.</p> +<p>– Voltam… – mondta a leányka s égő arcát elforditotta a szabad +mezők felé s könnyes szeme ott tétovázott a Duna ezüst csikján lent +a mezőn tul s harapdálta az ajkait. Voltam olyan naiv… mikor még… +<span class="pagenum"><a name="Page_173" id= +"Page_173">-173-</a></span> Grizeldisz voltam… Igenis, én voltam az +a selyemhernyó, aki elrágta a maga szerelmét, – kiáltotta – mikor +még egy kis csacsi voltam… régen, még az ősszel!… Egyenkint fogtam +el a maga illatos leveleit és a tűzbe hánytam… Mert akkor még +harcolni akartam… akkor még rabolni is kész voltam… magáért…</p> +<p>– Ágnes… Ágneskám!</p> +<p>– Ma már máskép van! Tudom én azt, hogy nem illik bevallani, +hogy én valaha olyan őrült ideálizmussal… hogy én olyan… +szamárságot… eh…</p> +<p>– Édes, aranyos, kis Ágnesem.</p> +<p>– De a maga felesége nem leszek!… Soha!… Tudja?</p> +<p>– Nem tudom, nem nem, nem.</p> +<p>– Akkor se volt igaza!… Mert én sohasem voltam olyan passziv… +aki csak bámul a holdra… és türhetetlen az alázatosságával… Mert ha +az lettem volna, akkor nem loptam volna el a maga leveleit… be is +tudom bizonyitani. Fogja.</p> +<p>A keblébe nyult s kihuzta az illatos, de már meggyürött kis +levélkét. Az utolsót, amely végkép és örökre befejezte azt a régi +ciklust. A válaszolatlan hagyott levelek ciklusát.</p> +<p>Pál meghatva, boldogan nézte a felbontatlan levélkét.</p> +<p>– Drága, drága, – rebegte.</p> +<p>– Én semmit sem igérek, – mondta egész következetlenül a +kisleány s hagyta, hogy a szél a kezéből elvigye az át nem vett +levelet. <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= +"Page_174">-174-</a></span></p> +<p>– Nem, nem, én, én igérek mindent! – suttogta Pál s megfogta a +kezét.</p> +<p>– A nénivel nem lakom! – szólt a leányka konokul.</p> +<p>– Nem, nem, – csak egyedül, ketten… – kacagott Pál.</p> +<p>– Azért.</p> +<p>S a nagy, ragyogó tavaszban alázatos szerelemmel csókolta meg a +kevély, válogatós férfi az engedelmes kisleány kezét.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_175" id= +"Page_175">-175-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>KOTLIBET.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p><span class="dropcap">B</span>etti kisasszony már készen volt a +reggeli takaritással. A kis kanári is megkapta a maga ennivalóját s +még egyszer végigfuttatta a portörlőruhát a butorok élén és az +ablakhoz lépett, hogy kirázza az utcára.</p> +<p>Ahogy a karját hosszu erős vénlányos karját kinyujtotta, +urambocsá’ szinte arcon törült valakit a porrongygyal.</p> +<p>Nagyon megijedt, megriadt, erre nem volt elkészülve, mert soha +senki sem szokott az ablak alatt menni. Itt az volt a szokás, hogy +az út közepét használták promenádnak s ez nagyon praktikus szokás +volt, mert igy Betti kisasszony nyugodtan rázhatta ki a +portörlőt.</p> +<p>Az idegen úr, akit Betti kisasszony még sohasem látott, +visszakapta a fejét, az arca szórakozott volt és szürke, egyszerü +szemeiben meglepetés, csodálkozás és mégis békesség volt s csak +annyit mondott:</p> +<p>– Ejnye…</p> +<p>De aztán udvariasan hozzátette, tapintatosan, de minden +udvarlási szándék nélkül, hogy: <span class="pagenum"><a name= +"Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p> +<p>– Pardon, nagysád.</p> +<p>Betti kisasszony ugy behuzódott a szobába, mint a csigabiga, ha +megütik a tapintó idegét, nagyon elszégyelte magát s a szegény +embert nagyon sajnálta, hogy a portörlőjébe törülte az arcát, – de +ez csak egy percig tartott, azután nevetni kezdett, mert rém +komikus volt, ahogy a szürke arcu idegen úr, aki olyan benyomást +tett maga is, mint egy tiszta portörlő, olyan ijedten, kétségbeesve +s mégis harag nélkül nézett az orra elé akadt portörlőre, mint egy +dán dogg. Most, hogy utána nézett, látta, hogy egyenesen, lehajtott +fejjel sétál tovább, a félkezét hátra teszi s vékony, fényes +sétapálcát tart benne.</p> +<p>Betti kisasszony az ablak tükrébe pillantott s megigazitotta +fehér kendővel hátrakötött fejét.</p> +<p>– Ó vén bolond, – kiáltott aztán magára ezért a hiu +pillantásért, saját megszokott szabad modorában, csufolkodva, mert +ő nem volt ám valami egyszerü megvesztegetett lélek, aki saját +magának mindent megbocsát és elnéz.</p> +<p>Nem, ő az egész világon mindenkinek megengedett mindent, de +isten tudja miért, saját magától azt kivánta, hogy ő maga feleljen +meg minden ideáljának és olyan tökéletes, feddhetetlen, gáncs és +hiba nélküli vénkisasszony legyen, amilyennek az ő elvei szerint +lennie kell egy vénkisasszonynak. Most aztán jó alkalma volt +mulatni saját magán s kinevetni önmagát a hiúságáért, s egészen ugy +bánt önmagával, mintha ezt a hölgyet most valami flörtön kapta +volna rajta s azonnal kész volna rá, hogy alaposan kigunyolja s +megleckézteti. Azonnal hozzáfogott <span class="pagenum"><a name= +"Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> csufolni önmagát, +olyanformán, ahogy egy intimus barátnőt lehet szekálni, akivel +szemben megengedheti az ember magának az erősebb tréfát is, mert +hiszen oly régen s annyira együtt élnek, hogy egymásnak még a +legtitkosabb gondolatát is ismerik, sőt azt is érzik, hogy a +barátságuk elpusztithatatlan s minden intrika mellett is együtt +fognak élni a jövőben is.</p> +<p>Összehuzta hát az ajkát, furcsa keskeny száját, amelynek az alsó +ajka tullapos és puha volt s a felső pedig bámulatosan vékony és +erős vonalu, összetapasztotta biggyedten a mongolos nagy sötét +szempillátlan szemeit valami belső huncutság csillogtatta a lapos, +alig látható szemöldökök alatt, mig furcsánál furcsább gondolatok +ugráltak kislányosan a sima fehér homloka alatt és olyan +gyöngyházfényü mosoly csillogott legyalult hosszu hengerded arcán, +mint a kis elefántcsont Schiller-szobron az ablaküvegről ráverődő +napfény.</p> +<p>– Udvarlót fogunk magunknak!… kedves, lám, lám… No hiszen nett +dáma vagy, csak a porrongyot kell kirázni, már rajta ragadnak a +gavallérok… ej, ej…</p> +<p>És más efféléket mondogatott magának és megmutatta magának a +tükörben is az arcát, hogy kellően rápiritson, s direkt azért +állott meg a kopott aranyrámás tükör előtt, mert az valami halotti +zöldes sápadt szinnel boritotta be az arca szinét. Jól tudta, hogy +mégis sokkal jobb szinben van, mint amilyennek ez a tükör mutatja, +de el akarta ijeszteni, a hiuságról le akarta szoktatni ezt a „vén +lányt“, aki még mindig udvarlókat fogdos, mint más lepkéket, a +porrongyával… <span class="pagenum"><a name="Page_178" id= +"Page_178">-178-</a></span></p> +<p>Nevetett. Nőiesen nagy, puha álla, amely formás volt és semmi +toka sem rútitotta s fehér oszlopszerüen egyenes gömbölyü nyaka +kiemelkedett a bőven szabott sötét ruha kámzsás gallérjából. Ez egy +régi ruhája, amit az utóbbi tiz-tizenöt évben már csak a reggeli +takaritáshoz vesz fel, de valaha szép ruha volt, jól állott s +vállban ma is még ugy megszélesiti s olyan titkokat sejtet, amikről +szó sincs… Betti kisasszony erős hosszu fehér ujjaival megfogta a +mellén a ruha ráncait s fölemelte, meg leeresztette, kiapadt +bordáira. Azért tette ezt, hogy ne is vádolhassa ellenőrző önmagát, +hogy legyezgeti az érvényesülő önmagának a hiuságait. Nem, ő +kéjelgett abban, hogy magát megszégyeniti. Egy pillanatot s egy +gondolatot sem szalasztott volna el a világért, ha a lemondásra +intő vénlányságát önmaga előtt, sőt mások, a bizalmasabb ismerősök, +s néha vidámabb percekben még az idegenek előtt is +kipellengérezze.</p> +<p>– Ó te akarsz valamit, te kedves, – mondta magának a tükör után +a valóságra nézve, – ó te porrongyos Diána.</p> +<p>S ugy mulatott a saját szavain, mintha valami igen vékony s +finom és éles tőrt mártogatna valami lelki ellenszerrel +érzéketlenitett testébe.</p> +<p>Ebben a percben felcsendült a másik szobában valami vidám, +egészen uj sütetü kuplé, üde, csöpp lányhangon, egy amolyan uj +nóta, ami a fiatal lányoknak olyan jól áll; s ah, a fiataloknak +minden jól áll.</p> +<p>– Olga!… Olgica!… – kiáltott fel Betti kisasszony s egyben +átalakult Betti nénivé, s ugy elfeledkezett <span class= +"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span> magáról +mint a tavalyi tavaszról, s csak a kis huga dolga élt már benne +vajon sikerülni fog-e ezt férjhez adni, legalább ezt, az ötödik +lányt a legkisebbet, az özvegy testvérhugának ötödik lányát, a négy +itthon ragadt után…</p> +<p>Az ajtó felcsapódott, Olgica bedugta a fejét, fess fitoskájával +együtt.</p> +<p>– Szabad már bejönni, Betti néni, – mondta fura éneklős kis +orrhangján.</p> +<p>– Szabad bizony.</p> +<p>– Jé, hiszen itt már minden rendben van. Jesszus, mint a +paradicsomban.</p> +<p>S összecsapta a kezét. Betti néni jól tudta, hogy ez mind csak +ártatlan kis ravaszkodás, a kis hugai egymást nevelték bele, hogy +mindent meg kell dicsérni, amit Betti néni csinál, de nem bánta, +mert hát istenem, a kislányok hadd tanulják meg becsülni a más +munkáját is, nem csak a magukét, s ami azt illeti, itt bizony +csakugyan minden olyan rendben van, mint a paradicsomban, s az +embernek jól esik egy kis elismerés.</p> +<p>– S ilyen jókor – mondta a kis Olga és az öreg óra elé állott, +amely üvegbura alatt két alabástrom oszlopon mutatta az időt s a +tetején egy görbe kardu huszár lovagolt. A burán egy kerek lyuk +volt, amit a kis Olga ütött rajta valaha s kerek szürke papirral +volt beragasztva.</p> +<p>– Látod – mondta neki Betti néni – ezt te törted be.</p> +<p>– Ah istenem, Betti néni, akkor még csak olyan kis ügyetlen +voltam.</p> +<p>– Bizony és most eladó leány vagy. <span class= +"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> +<p>– Ó, ugyan. De borzasztó nagy vagyok.</p> +<p>Ezzel a kanári kalickája elé szökött s az ajkát csókra +csucsoritva cuppogott a kis sárga dalárdista felé.</p> +<p>Betti néni megállott egy percre s összefonta az ujjait, ugy +ideiglenesen, rendetlenül fonta össze és elnézte a kislányt, aki +csakugyan olyan hirtelen nőtt a nyakára. Olyan észrevétlenül, +egyszer csak megjelent itt a szeme előtt, mint nagy lány, akkor +született, mikor az ő egyetlen regénykéje megesett, a szétment +parti, amely meg sem indult… S azalatt nőtt fel itt láb alatt, +miközben a négy nagyobbik testvérnénjének a szerelmi regénye +lezajlott és csöndes végkimerülésben kimult… Lám, ez a tacskó. Ez a +kis szeleburdi. Hogy már ez van soron. Ej, ej. Ők, a komoly, okos +leányok mind itthon maradtak, ez a kis szeles, ezt talán elviszik, +hiszen a férfiaknak olyan kiszámithatatlanul rossz izlésük van… S +csak nézte a vékony testü, kisded <i>cárt</i> leánykát. Ez talán +megtalálja a maga szerencséjét. Adja isten.</p> +<p>– Mi ez, Betti néni, mi ez? – kiáltott fel Olgica, – Jesszus, +ezt még sohasem láttam.</p> +<p>– Ó, ne beszélj bolondot, hogyne láttad volna, 1856 óta függ itt +a falon.</p> +<p>– Ah, hol voltam én még 1586-ban, – mondta ártatlanul Olgica, – +én akkor még nem láthattam.</p> +<p>Betti néni nevetett s levette a falról a Quodlibetet, amelyet +talán évtizedek óta nem érintett senki. Ezernyi apró +emléktárgyacska, parányi képecskék, amilyenek ma a vásári +mézeskalácsokon vannak, s kis mondatok, aranybetükkel nyomtatva az +elefántcsontpapir lapocskákra <span class="pagenum"><a name= +"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> gyöngyök, csókolózó +galambok, szomoru füzek emlékversekkel, aranyfonálba füzött +hajfürtök s isten tudja mi minden szemét volt benne felhalmozva, +piros pecsétü miniatür szerelmes levél, meg emlékalbumocskák +magyar, német, francia, sőt angol nyelvü feliratokkal…</p> +<p>– Most már tudom, gyermekkoromban sokat nézegettem ezt, de azóta +sose láttam…</p> +<p>Betti néni meghatva nézte a lomtárt. Keskeny, meleg fekete +szemei rászegeződtek egyes pontokra, amelyek emlékeket ébresztettek +benne s nedves fény csillogott a pupilláin át és ajka egészen +szederjes lett a meghatottságtól…</p> +<p>– Na, válassz…</p> +<p>– Mit, Betti néni?…</p> +<p>Betti néni halkan, zörgő hangján rekedtre fátyolozva az +érzéssel, ujra mondta:</p> +<p>– Válassz valamit.</p> +<p>Eszébe jutott a tipegő öreg nagymama, akié volt, ki boldog +lánykora emlékeképen őrizte ezt a <i>kotlibetet</i>, szegény, azt +mondta neki valamikor, a szerencsét büvölően, azon a napon, +amelyiken épen várta a számára kijelölt férfit… ugy mint ma a kis +Olga… hogy: válassz, csak válassz valamit, az talán szerencsét +hoz…</p> +<p>A kis Olga a leányok misztikus külön érzékével megsejtette, mire +gondol, hogy a szerencséről s varázslatról van szó és megremegő +izgalommal turta bele a szemét az üvegfedelü doboz rejtelmeibe… +Értékelve s tele szivvel vetette rá magát az apró emléktárgyakra, +mindannyit szerette volna felölelni, a markába szoritani és a +<span class="pagenum"><a name="Page_182" id= +"Page_182">-182-</a></span> kebelébe, kicsiny kemény mellecskéi +közé rejteni, aztán vékony, törékeny fehér ujjaival +végigbogarászott az üvegmezőn s minden alatta levő kis kincsecskét +megérzett, ahogy a vizfakasztó vesszővel járnak idegbő emberek a +rét virágai közt.</p> +<p>Egyszerre csak remegni kezdett a szive s megállott az ujja egy +kis aranyba fürdetett könyvecske fölött, amelynek már egészen sárga +volt a piros selyem födele s vékony aranyláncocskán libegett.</p> +<p>– Ezt, ezt, – kiáltotta.</p> +<p>Betti néni előkereste titkos fiókjából a kotlibet kulcsát… +Istenem, 1856 óta megőrizni!… és felnyitotta vele az üvegládikát, +amelyben száz Csipkerózsika alussza mélységes álmát.</p> +<p>– Ezt akarod?</p> +<p>– Nem azt, ezt, ezt! Ezt a pici könyvet, olyan édes, csak ezt +akarom, Betti néni.</p> +<p>– No, vedd ki.</p> +<p>Olgica kivette s ideges ujjacskáival csaknem szétszakitotta, +amint kinyitotta.</p> +<p>Egy mondat volt beleirva, egy kis német mondás. A kis Olga, +amilyen kitünően értett németül, meg sem értette, ki sem találta +egy olvasásra, de azonnal megtetszett neki, mintha a lelkével +értette volna meg az idegen szók értelmét:</p> +<p>– Liebe, ohne Kuss! – kiáltotta, – itt van, Betti néni, ugy-e, +milyen édes: „Liebe, ohne Kuss!“</p> +<p>Betti néni sápadt lett, mint a fal.</p> +<p>A vér lehuzódott az arcából s olyan maradt, mint <span class= +"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> egy +furcsán csinált, nagy, hosszukás, szinte félrenyomottan hosszukás +arcu nagy viaszbaba, élettelen kifejezéssel, keskeny fülei +átlátszókká váltak, hogy az ablak felé volt háttal s fekete haja, +melyben sok-sok ezüst szál volt már beleszőve, laposan volt +lesimitva a halántékára, lányosan, erkölcsösen…</p> +<p>– Ó, én szerencsétlen, – mondta alig hallhatóan és leroskadt egy +régi, alacsony kis kanapéra nagycsontu erős, szivós teste +összecsuklott s rémülettel bámult maga elé és azt suttogta:</p> +<p>– Liebe, ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss…</p> +<h3>II.</h3> +<p>A kis leány a legnagyobb rémülettel látta a nénikéje regényes +elájulását.</p> +<p>– Betti néni, Betti néni, – kiáltott rá s a két kis fehér +tenyerét összeszoritotta a két térde közt, amint eléje hajolt.</p> +<p>– Semmi, semmi, – mondta Betti néni, aki maga is örült volna, ha +most csakugyan elájul, de hiába, olyan idegei voltak, mint a +cukorspárga, azok inkább vágtak, mint szakadtak. Azért ugy tett, +mintha igazán megtörtént volna vele ez a szokatlan és csodálatos +eset s ábrándos arccal nézett a leányka szemébe. – Semmi, kis Olga, +semmi. No, ne ijedj meg kis bolond.</p> +<p>Azzal felállott, hátra simitotta vastag, lapos haját csucsos +magas fejebubján. <span class="pagenum"><a name="Page_184" id= +"Page_184">-184-</a></span></p> +<p>– Istenem, nem volna csoda, ha elájulnék is. Ez mégis +rendkivüli.</p> +<p>– Micsoda, drága Betti néni.</p> +<p>– A sors fiam, a sors üldözése kis Olga.</p> +<p>– Micsoda sors?</p> +<p>– Ki hitte volna, hogy még egy példány rejtőzzék ebben a +szerencsétlen kotlibetben! – kiáltotta Betti néni s megfenyegette +erős nagy kezével az asztalon heverő üvegdobozt.</p> +<p>– Óh istenem, hát erre tetszik haragudni? – mondta a kislány s +féltve simogatta meg az üveget a rengeteg szerelmi emlék +fölött.</p> +<p>– Erre! – kiáltotta Betti néni és felkapta az asztalról a piros +fedelü kis könyvecskét. Jól a markába szoritotta, mint egy +legyet.</p> +<p>– Tessék visszaadni, no, tessék visszaadni, – könyörgött +Olgácska, s a nyakába ugrott a néninek. – Most már nem tudom még +azt sem, hogy mi van beleirva. Liebe… Liebe… Talán Kabale und +Liebe… Nem, nem… Liebe, ohne Kuss!</p> +<p>– Ki ne mondd még egyszer! Ki ne mondd életedben azt a +szerencsétlen szót.</p> +<p>– De miért.</p> +<p>– Csak. Megtiltom; ez a szó ölte meg a nénéidet, az anyádat, +engem, az anyámat, a nagymamát, mindnyájunkat.</p> +<p>– De hogy?… És mit jelent az?… De Betti néni!</p> +<p>– Liebe, ohne Kuss… sóhajtotta Betti néni és meleg, fekete +szemei könyesek voltak. <span class="pagenum"><a name="Page_185" +id="Page_185">-185-</a></span></p> +<p>– Szerelem, csók nélkül, – mondta a kis leány. – Hisz ez +szép!</p> +<p>Betti néni rákancsalitott. A szeme sarkában ott volt ebben a +villanásban az egész testének ideges fölindultsága.</p> +<p>– No gyere, majd elmondom.</p> +<p>S odarántotta maga mellé a kislányt.</p> +<p>– Boldog emlékü kedves nagyatyám, a te szép atyád igen jeles, +tudós ember volt, a nagy kolera és éhhalál idején, mint orvos olyan +csodákat tett, hogy az emberek eljöttek hozzá és rátestálták a +birtokukat s csak azután haltak meg.</p> +<p>– Jé.</p> +<p>– Ne kotyogj bele…</p> +<p>– Csak azt mondtam, hogy <i>jé</i>.</p> +<p>– Szóval, ő egy igazi tudományos orvos volt, aki mindenkit +meggyógyitott, ha idejében fordult hozzá a bajával és nem volt épen +halálos a betegsége.</p> +<p>– Igen?</p> +<p>– Igen. Szép állás volt akkor az orvos. Én még emlékszem +gyerekkoromban, mikor ide az udvarra beállitottak a parasztszekerek +és zsák lisztet meg kis bornyut emeltek le róla, csak be kellett +kötni az ólba, az volt a honorárium… Mit nevetsz?… Aki mindig +nevet, annak még nagyon hig az agyveleje! Ezt szokta mondani +szegény jó apám: ha megmozditja az ilyen a kobakját, már lötyög +benn, attól nevetgél… Bizony… Nagy fizikus volt a szegény nagyapa; +sok szép birtoka volt, abból is nagy jövedelme volt, de különben az +egész megyében <span class="pagenum"><a name="Page_186" id= +"Page_186">-186-</a></span> csak négy orvos volt, de hozzá, kivált +a szembajosokat még Erdélyből is elhozták. Igy ő háromszor +házasodott. Az első felesége bizonyos Patrobányi lány volt, de ez +megszökött tőle, mert fiatal korában heves volt és nem birta ki a +természetét. A második felesége volt a mi anyánk, aki először +Kelemenné volt és mikor megesküdtek, már idősek voltak és +szerződést kötöttek, hogy egyik sem költ a másiknak a vagyonából +magára egy krajcárt sem. Szegény anyám nem járt szerencsésen a +házasságával, mert akik addig szerették, mind hidegek lettek hozzá, +mert ekkor már volt okos tanácsadója, hát nem lehetett ugy +kihasználni az özvegyasszonyi állapotát.</p> +<p>– De Betti néni, – hát a kotlibet?</p> +<p>– 1856-ban jött ebbe a házba a mi anyánk, magával hozta ezt a +butort, ami itt van ebben a szobában, akkor akasztotta fel a falra +azt a kotlibet, ezt azóta, az ötvennyolc év alatt csak +nagytakaritáskor vette le onnan és akkor, ha valakinek megmutatta… +Egyszer, mikor én tizennyolc éves voltam, és épen olyan +félig-meddig kért lány voltam, levette szegényke a falról s azt +mondta: „Édes kis lányom, nekem ez hozott szerencsét, válassz +belőle valamit magadnak, hátha neked is szerencsét hoz!“ Én soká +válogattam és végre kiválasztottam egy kis emájj-képet, amelyre kék +alapon két galamb volt festve, ahogy elforditják egymástól a +fejüket s az volt aláirva: Liebe, ohne Kuss!</p> +<p>– Jesszus!</p> +<p>– Igen!… Én azt választottam… S ahogy megmutattam a nagymamának, +ő szegény elsápadt s leültetett <span class="pagenum"><a name= +"Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> ide ebbe a fotelbe maga +mellé és elmondta a történetét. De sirt és zokogott…</p> +<p>– Istenem.</p> +<p>– Mert szomoru története volt ennek a szónak… és a mi anyánk +férjhezmenetelének… Már azt tudod, hogy a nagyapa milyen kemény, +okos ember volt. Ő nem adott semmit az afféle érzésekre, +érzelmekre, az idealizmusra. Bánta is ő… Hát mikor boldog emlékü +kedves anyánk felnőtt, ugy, hogy férjhez lehetett adni, kedves +nagyapa kiválasztott neki egy vőlegényt, kisbarcai és nemeslövei +Lövey Móricot, ki akkor Nógrád vármegye főszolgabirája volt és neki +unokaöcscse és igen sok peres ügyeik voltak. Igy a két család +elhatározta, hogy Nandinát, a mi kedves anyánkat, ő vele össze kell +házasitani. De a jegyváltást is ugy csinálták, hogy mikor Móric +bácsi, akit kedves anyám csak igy hivott, egyszer nálunk volt, hát +kedves nagyapa azt mondja: Nánda, acci csak a gyürüd, fölmegy ez +már a Móric ujjára?… Kedves anyám ártatlanul odaadta s Móric bácsi +felhuzta a kisujjára. Akkor azt mondja kedves apám, mert olyan +nyilt szavajárus ember volt: No teremtette, az ugyse jön le onnan +többet, hát add csak azt a kis türkiszes gyürüt, Móric… Móric bácsi +leadta s azt felhuzták a kedves anyám ujjára… De csak nevettek, nem +gondolt ott senki semmit, se kedves anyám, se kedves nagyanyám. +Hanem egy-két nap mulva csak azt mondja kedves nagyapa: Adta-vette, +hát tik mért nem készültök az esküvőre?… Milyen esküvőre? – kérdi +kedves nagyanyám. – Hát a lányodéra! – Hát kihez menne férjhez? – +No, süsd meg, azt mondja <span class="pagenum"><a name="Page_188" +id="Page_188">-188-</a></span> nevetve kedves nagyapa, hiszen a +minap jegyet váltott Móriccal!</p> +<p>– Nohát! – mondta ámulva Olgica s nagy kerek szemei tágan +bámultak.</p> +<p>– Volt aztán sirás! Kedves nagyanyám jajgatott. Hogy ez az egy +gyermeke van, ezt is igy csaklizná el kedves nagyapa. Mikor még +olyan fiatal, még szerelmes se volt és nem is lesz soha szerelmes +abba a kopasz Löveybe… Mit szerelem, – kiáltott rá kedves nagyapa, +– Kuss ohne Liebe! – a többi smarn!… (mer akkor még feles beszéd +német volt, te meg egy szót se tudsz már németül, pedig jó, ha az +ember azt is tud.) Bizony igy… Evvel el volt intézve a kedves anyám +sorsa… Szegényke aztán, mikor hazajött fiatal asszony korában, ide +felirogatta mindenfelé, hogy: Nicht Kuss, ohne Liebe, aber Liebe, +ohne Kuss… Liebe, ohne Kuss… Ah, nem kell a csók szerelem nélkül, +hanem a Szerelem csók nélkül! a szerelem csók nélkül…</p> +<p>– Ah!… – mondta Olgica és a szivére szoritotta a kezét, – tessék +ideadni az én kis könyvecskémet!</p> +<p>– Soha, – kiáltotta Betti néni, – soha!… Ez is átok! Ez még +szörnyűbb átok!… Ez a mondás! Mindjárt megtudod…</p> +<h3>III.</h3> +<p>Betti néni bánatosan, gondolkodva nézett maga elé.</p> +<p>– Mikor, most… egy tucat esztendeje szegény kedves nagymama +engem ide hivott és azt mondta, válaszszak <span class= +"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> valami +szerencsét a kotlibetből, én minden habozás nélkül választottam a +kékaranylapocskát, amire kedves anyám jelmondata volt fölirva: +„Liebe, ohne Kuss!“</p> +<p>Elhallgatott. A szobába beszökött a reggeli napsugár és fényesen +csillogtak a finom porszemecskék, amelyeket a Betti kisasszony +szorgalmas porrongya vert fel a levegőbe. Olgácska körülnézett s +meghatottan jártatta a szemét az öreg, boldog butorokon, amelyek ép +olyan békés tanui voltak azoknak a régi jeleneteknek, mint ennek a +mostaninak. Vajon, jóisten, mit fognak még megérni, ha mi nem +leszünk. Kinek fog szolgálni a karcsulábu fekete kis iróasztal, a +rossz záraival, a fényes hátu, pompás cseresznyefa ágy, a fehér +horgolt teritővel, a zöld huzatu, mozgó lábó székek? Vagy ezek már +betöltötték hivatásukat… és lomtárba kerülnek, hátra egyszer, a +csodálatos udvari kamarába, a többi ócskaságok közé?…</p> +<p>– Tessék ideadni, Betti néni – mondta csendesen és kérte a kis +emléktárgyat s mohó, meghatott vágy fogta el, hogy megőrizze tovább +ezeknek az elmult életeknek a tárgyait, emlékeit, érzéseit.</p> +<p>De Betti néni szigoruan megrázta a fejét és sötéten nézett, +sóhajtott.</p> +<p>– Nem, nem… Válaszsz mást… Ez már betöltötte a hivatását… +Amilyen szomoruan meggyötörte kedves anyánkat a szerelemtelen csók, +ugy tönkretette az ő lányait a csóktalan szerelem…</p> +<p>A szemében köny csillogott.</p> +<p>– Hogy meg voltam hatva, istenem, hogy tele <span class= +"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> voltam +a kedves anyám nagy bánatával… Tele idealizmussal, poézissel…</p> +<p>Alig birta folytatni a beszédét.</p> +<p>– Tavaszi este volt… mikor a georginák virágozni kezdenek… +odakint ültünk a lugasban… Nagy társaság volt együtt, mert kedves +atyám, ki a város legtekintélyesebb ügyvédje volt, köztiszteletnek +örvendett és gyakran kereste fel uri családok vizitje házunkat. Mi +hárman voltunk leányok itthon, de én levén a legidősebb, minden +házi dolog én reám várt kedves anyám betegeskedése folytán. De +bizony én akárhogy elbujtam a konyhába, két szempár mindig csak én +utánam leskelődött. Én bizony nem mondhatom, jól esett ez, mert egy +kis kacérság bennem is volt, mint akármelyik leányban, de azért +szerelmes nem voltam… Nem kis Olga, hiába nézel rám.</p> +<p>– Én nem…</p> +<p>– Nem nézel rám?… Na jó, hát folytassuk, de ugy veszem észre, +tulságosan is szentimentális vagyok. Hát csak annyit akarok +elmondani, hogy a két férfi közül, – mert remélem, azt már régen +kitaláltad, hogy nem egy macska meg egy kutya szemepárja villogott +felém, – hát tudod, a két gavallér közül az egyik egy hosszu +siheder volt. Már volt egy kis bajusza, de a homloka és az orra +tele volt pattanással és rövidre nyiratta a haját és a feje éppen +olyan volt, mint egy forgó kefe, amilyen a borbélyoknál van. Jó +nagy volt az orra is, a szája is, a füle is…</p> +<p>– Nono, Betti néni, most csak szépiti a dolgot.</p> +<p>– Nem fiam, – mosolygott kissé fanyarul Betti <span class= +"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> néni, – +ami való, azt elismerem; a szeme szép volt, szép barna szeme volt s +néha oly szomoruan és olyan csüggedten tudott vele nézni, hogy +szinte érdekes volt. És jó fiu volt. Akkor végezte az egyetemen az +utolsó évet és ha nem is várt rá valami fényes állás, de nagyon +tiszteletre méltó uriembernek indult. Csak a nyakkendője, az mindig +félre volt csuszva.</p> +<p>– De jól emlékszik, Betti néni!</p> +<p>– Nohát az ember még az udvarlóira se emlékezzék?</p> +<p>– Hát a másik?</p> +<p>– A másik?… Az meg egy öreg ur volt. Sajátságos, hogy a nagyon +fiatal, meg a nagyon öreg urak figyelmét hivtam ki… De hát hiába, +ugy volt… Különben nem is volt olyan igen-igen öreg. Csak épen nagy +fekete lombos bajusza volt, olyan nagy laza bajusza és fekete +körszakálla, hogy nem is látszott tőle a feje. Különben szép magas +ember volt, vidéki magyar uri ember, fényes vikszelt csizmában járt +és magyar ruhában. De szelid ember volt, jó, békességes, türelmes. +Olyan szemei voltak, mint egy hüséges jó ebnek, sürün pislogott és +csak ugy leste az arcomnak minden mozdulását… A másik, az ugy +nézett, mint egy tinó. Tudod te, hogy a tinó néz a legszebben?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Hát tanuld meg… Kis Olga… – s megsimogatta a kis leány puha, +finom barackbársonyos állát.</p> +<p>– Betti néni már akkor is ilyen tréfás volt?</p> +<p>– Hát bizony, az én nyelvemet hamar felvágták. <span class= +"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> De én +csak látszom ilyen cinikusnak. Valójában ábrándos, naiv, eszmények +után sóvárgó kisleány voltam én… mint ahogy ma szomoru, kiábrándult +és csüggedt vénkisasszony vagyok… De hát nem kell azt világgá +dobolni, nem, kicsim?</p> +<p>– De igen… azaz: nem.</p> +<p>– No ládd. Kinek mi köze ahhoz, hogy én milyen szerencsétlenül +jártam, anno dacumal, a nagy akácfa alatt, a piros georginák +között, odakint az udvaron, egyszer egy tavaszi éjen ugy tiz és +tizenegy óra között… Ah, istenkém, az elébb, mikor ez a jelszó +feltünt előttem, azt hittem, elájulok… Egyszerre felujult előttem +minden ostobaságom, amit ez a varázsmondás valaha felgyülesztett +bennem. Hogy hittem én a szent és nagy Szerelemben, amely eggyé +forrasztja a lelkeket és amelyet megfertőztet a testi érintés, a +csók… Talán, ha az én két udvarlómmal jobb időben találkozom, az +egyikkel később, mikor kifejlődött benne a komoly, okos, +tiszteletet kivivó karakter; a másikkal még hamarább, mig igazán +daliás volt s nem hordott vastag combjain olyan tekintélyt, ugy, +hogy a testi varázszsal is hat reám: akkor más. Akkor el tudtam +volna értük feledni az ideáimat, a fantazmagóriámat…</p> +<p>– Ah…</p> +<p>– Sóhajtasz, gyerek?… Értem sóhajtasz?… – s megcsókolta hervadt +ajkaival a kisleány homlokát. – Sóhajthatsz is… Akkor éjjel mind a +kettő meg akart csókolni: egyiknek sem hagytam magam.</p> +<p>Gúnyosan mosolygott s elhallgatott. <span class= +"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span></p> +<p>A görbe kardu huszár órája zengve-pengve kergette a +perceket.</p> +<p>– Nem is kérded, – szólott aztán, – hogy mi lett tovább?… Az +lett tovább, hogy a gavallérok megházasodtak, a kisasszony hoppon +maradt és aztán ábrándozhatott halálig a Liebe felől, senki se volt +többet kiváncsi a Kuss-ára.</p> +<p>Felállott.</p> +<p>Nagy mandulaszemeit összeszoritotta, valóban alig tudta cinikus +szavai alatt elrejteni az igazán szomoru, nagy életfájdalmát.</p> +<p>Egyik kezében a porrongyot rázta magasan, a másikban +összegyürte, összecsikarta a kis emlékjelt.</p> +<p>– Azért, azt mondom kis leány, hogy pokolba ezzel a +bölcseséggel, hogy Szerelem, csók nélkül… Igenis, egy nő csak azt +csókolja meg, akit szeret. De aki szereti őt, annak hagyja magát +megcsókolni…</p> +<p>Ezzel erélyesen az ablakhoz lépett és kicsapta rajta a +porrongyát.</p> +<p>Az előbbi öreg ur, visszafelé jövet épen ebben a pillanatban +lépett el az ablak alatt, de a Betti néni porrongya most ugy +visszalebbent, ugy utat adott, olyan előzékeny és udvarias volt, +hogy Betti néni nem győzte aztán Betti nénit eleget piszkálni érte: +„Hm, hm, kellene ugye egy kis Liebe, mit Kuss!“</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_194" id= +"Page_194">-194-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>VIDÉKI HIREK.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p><span class="dropcap">A</span>z ujságiró egyedül üldögélt a +Veres Rákban.</p> +<p>A Veres Rákot azért nevezték igy, mert valamikor ez volt Széles +Pongrác néhai polgármesternek a kedves söröző tanyája, s az ő +becéző neve volt ez. Később aztán elfelejtették a név eredetét, +hogy nem a ház, hanem a vendég volt a veresrák s az uj bérlő, hogy +alapja legyen a névnek, csunya nagy vörös rákot festetett a +vendéglő homlokzatára. Szegény Széles Pongrác polgármester utolsó +emléke is elveszett ezzel, már csak az öreg fizika professzor +szokta elmondani a név eredetét. Ugyanis nem azért hivták Széles +Pongrác uramat veres ráknak, mintha veres lett volna vagy hátra +felé vitte volna a város ügyeit, mint a rák. Derék fekete kun ember +volt és nevezetes lépéssel vitte előre a dolgát: főbiróból ő lett +először polgármesterré. Hanem meg volt az a szokása, hogy Pongrác +estéjére, ha a föld alól is, de minden esztendőben rákot keritett. +Pongrác, májusban van s ilyenkor legfajinabb a rák. Meg is szokták, +hogy minden felköszöntőbe benne legyen a nevezetes rák. Történt +azonban, hogy egyszer, hogy, <span class="pagenum"><a name= +"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> hogynem, elmaradt. +Valahol elakadt a követ, mert csalán között hordóban hozták a rákot +messze földről s a nélkül kellett a Pongrácot köszönteni. Volt is a +szónokoknak baja, mert mind elkészült a rákászásra s mind szóvá +tette, hogy nem könnyü most örvendeni, mert nincsen rák. Széles +Pongrác ekkor felkiáltott:</p> +<p>– Gutta üsse a rákját, ne azt dikciózzátok; itt vagyok én veres +rák!</p> +<p>Mikor ezt az ujságirónak a fizikai professzor elmesélte, ez +kicsinylő gunnyal nézett az öreg urra s legyintett.</p> +<p>– Jámbor világ volt az, tanár ur, mikor efféle anekdótás eset az +egész várost hipnotizálni tudta s a városban feneketlen volt a +sár.</p> +<p>A fizika professzor megbántva fogott magyarázatokba, hogy nem +kell azért ugy lenézni a régi világot: az emberi boldogságot nem az +anyagi dolgok teljessége adja, hanem a lelki harmónia…</p> +<p>Ez az egy valóban hiányzott az ujságirónál. Most is szokott +savanyuságával rágta britannikáját. Fanyar volt és epésen keserü. +Az nem bántotta, hogy összesen tizenkét krajcár az egész pénze, az +se, hogy reggelig még Göre-utánzatokat kell irnia a +<i>Kotkodács</i> cimü, maga alapitotta élclapba, hanem azon +dühöngött, hogy az Akadémia megint kiadta a Karácsonyi-dijat.</p> +<p>Egyedül ült vacsora utáni időben s várta, hogy valaki bekerüljön +a nagyvendéglőbe, aki előtt legalább kiönthesse a keserüségét. De +hogy senki sem jött, magában beszélgette, hang nélkül ki-kimondva a +szókat: <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= +"Page_196">-196-</a></span></p> +<p>– Tehetségtelen marhák, őrült szemgolyók…</p> +<p>Ő maga ugyan még sohasem pályázott, de itt az Alföld néma +fészkében egyedül remetéskedve, az volt életének egyetlen +vigasztalása, hogy dühönghetett mindenre s mindenért: ellenőre volt +az irodalmi életnek. Ha ősszel a szeme elé kerültek az Akadémia +drámapályázatai, elkezdett fölfelé ömleni a vér az agyáig, valami +ihlető kivánkozást érzett a munka, a siker, a pénz után s két-három +napig szidott mindenkit, aki <i>beérkezett</i>. Mikor pedig +tavasszal a döntéseknek a hirét látta, akkor felülről lefelé folyt +benne a vér, dühöt, irigységet, fanyarságot érzett s ujabb +két-három napig egyebet nem csinált, csak ontotta az ujabb +pocskondiázásokat: leszidta a pesti klikkeket, amelyeknek Koboz +olyan őszintén találta kimondani a jelszavát:</p> +<div class="poem"> +<div class="stanza"><span class="i0">Uram, lángész lobog +önben!<br /></span> <span class="i0">Uram, önben +nemkülönben.<br /></span></div> +</div> +<p>Prém József, prémjóska… abban az időben mindenütt ez a név +szerepelt. Az ujságiró, aki megrekedt, csodálatosképpen, egy +teljesen kulturától immunis talajon s szegényes tengődésével +jelezte, hogy azért lehetne itt valamit csinálni egy kicsit több +energiával, több tehetséggel és több életkedvvel… egy rettenetesen +szomoru korban ujságirásból élt meg olyan helyen, ahol még +kölcsönkönyvtár sem volt. Az uri kaszinó könyvtárában az utolsó +könyvet a mult nemzedék vette. Az ujságiró szegény, mint egy beteg +szőke moszat tengődött az ellenséges vizeken, beesett arccal, +csöndesen, <span class="pagenum"><a name="Page_197" id= +"Page_197">-197-</a></span> igénytelenül és senki sem sejtette, +hogy valóban tehetsége lett volna valamire, csak az élclapja +némelyik számában pattant ki belőle valami finom, groteszk, humoros +forgács, amely a legnemesebb anyag töredékének tünhetett volna fel, +ha hozzáértő szeme elébe kerül.</p> +<p>Kilenc óra után bejött a veresrákba dr Koncz, fiatal ügyvéd.</p> +<p>– Szervusz.</p> +<p>– Szervusz.</p> +<p>Leült hozzá az ügyvéd, akitől már ez a mozdulat, hogy vacsora +után felállt s eljött, kijött a házból és leült a vendéglő fehér +asztalánál egy kis beszélgetésre, ez már valami tett volt, valami +csirája a távoli, ismeretlen izgalmas élet utáni vágynak. Mert a +többiek, aki csak ebbe a városba került, szépen otthon ült s +lefeküdt. A gyerekeivel tanult, vagy a feleségével pletykált és +bebujt az ágyba és aludt és nem is emlékezett rá, hogy egyetemi +éveiben éjfélutánig üldögélt a kávéházban társak közt, heves +eszmecserében s ingerlékenyen s minden kultura csirát befogadni +készen.</p> +<p>Dr. Koncz előtt az ujságiró addig beszélt, addig beszélt +irodalmi problemákról, nagy lehetőségekről, sok mindenről, aminek +máskép kellene lennie, mig az odaszólt a vendéglősnek:</p> +<p>– Grosz ur, tudja mi ujság?</p> +<p>– Mi kérem, doktor ur?</p> +<p>– A gyalpári legelőt mégis kiadják bérbe.</p> +<p>Bánta is az ujságiró a gyalpári legelőt, a közmunkaváltságot, a +kis tóban nagyokat faldosó csukák dolgait <span class= +"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> és +marakodásait, városunk jövőjét, a képviselőtestület holnapi +gyülését… Neki ott nem volt soha ügye, neki az mind arabsul volt, +amin ott versengtek. Az ő lelke hosszu csápokat bocsátott ki +messze, messze, Budapestig s amennyire nem látta és nem is sejtette +mi történik itt körülötte, olyan jól tudta a pesti iróknak minden +dolgát, egész életét. Odafent élt Budapesten, bár testileg idelent +volt Kunterebesen, tudta jól, mennyit fizetnek ennél s annál a +lapnál egy tárcáért, mi a fizetése egy vezércikkirónak, egy +krokistának, egy riporternek. Tudta melyik szinháznak most hogy +megy, melyik darab mit ér és hogy ütött be, tudta, kik milyen +klikkbe tartoznak, tudta Budapesten mi hol van, ismerte a +kávéházakat, orfeumokat, személyesen ismerte az összes marhákat és +gazembereket, akiktől az irodalom semmit se várhat, s akiktől +lehetetlen vidékről érvényesülni… és sohasem volt Budapesten.</p> +<p>Egyszer irt egy tárcát, elküldte Rákosinak és az rögtön kiadta. +Pár biztató szót is kapott s ettől ugy föllelkesült, hogy többet +sohasem érezte szükségét, hogy egy ujabb tárca erejéig koncentrálja +magát. Neki elég volt lelkileg, hogy érezze, hogy abban a +pillanatban, mikor kilép, ugyis nyitva előtte minden… s nem lépett +ki soha.</p> +<p>– A mancsettem ujjából kirázok olyanokat, amilyeneket azok ott +vért izzadva nyögnek ki, – mondta s ki volt elégitve.</p> +<p>A nyomdásztól, aki a lapot csinálta, kapott egy butorozott +szobát, minden napra egy forintot s koronként <span class= +"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span> egy-egy +tizest. S élt. Ah persze, ha neki egyszer három napi nyugalma lett +volna, hogy valamibe belefogjon… Volt egy kedves témája, egy +bohózat, ami pénzt hoz, abba olyan ötletek voltak, hogy óriási. +Volt például egy zsarolási ideája vidéki hirek által, pukkasztó +hatásokat lehetett volna vele elérni.</p> +<p>Féltizenegykor bejött egy fiatal ember a vendéglőbe, Szekeres +Palya.</p> +<p>– Szervusz Palya, – kiáltott rá dr. Koncz meglepetve, mert ez se +szokott idejárni soha.</p> +<p>– Szervusz, – mondta Palya s nem ült hozzájuk. A terem másik +sarkában ült le, a vörös mahagónira pácolt fenyőfaburkolatba +beleolvadt vörhenyes gazdászkabátja s elkiáltotta magát:</p> +<p>– Grósz!</p> +<p>Az ujságiró gunyosan nézte a paraszt urat, akiről lesirt a +csizma, mintha sose járt volna a gimnáziumnak a környékén sem. +Tudta, hogy ez most csinálja a mübetyárt szinjózanon. Holnap nem +fog merni az apja szeme elibe kerülni. Van vagy kétszáz holdjuk, de +öt fiu van hozzá s biztosan nincs a zsebébe öt forint.</p> +<p>– Grósz! – kurjantott ujra mérgesebben a legény. – Ejnye, azt a +keserves keserüségit, siket e?</p> +<p>Az ujságiró gunyosan konstatálta, hogy Grósz a másik szobában a +disznókereskedőkkel diskurál.</p> +<p>– Ne veszkődj Palya, – mondta dr. Koncz nevetve.</p> +<p>Palya nem szólt egy szót se. Felnézett a barnára ivódott +plafonra. Percekig némán ültek az egy csillár mellett, amelyben +három körte égett. <span class="pagenum"><a name="Page_200" id= +"Page_200">-200-</a></span></p> +<p>A másik szobából a primás kukucskált be, alázatos mosollyal +nézett körül, hajlongott kicsit, aztán ahogy jött, ugy +kisomfordált. Egy pillanat mulva hallatszott, ahogy a bandával +cigányul kezdett beszélgetni.</p> +<p>– Grósz! – orditotta el magát Palya s felugrott. – Azt a betyár +mindenit magának, nem hallja, ha az ember tisztességesen szól?…</p> +<p>– Pardon, nem hallottam Szekeres ur kérem, – jött elő vastagon +és mosolyogva Grósz. – Régen tetszett nálunk lenni…</p> +<p>– Pezsgőt, – vetette oda Palya s ledobta magát a nádfonatu +székre s makacs hallgatással nézett a cserépkályha ormára.</p> +<p>– Krem…</p> +<p>Grósz elfordult s nagy kényelmesen hátrament a konyha felé.</p> +<p>– Mi az Palya, veszkődöl, veszkődöl? – bámult dr. Koncz.</p> +<p>Palya összerántotta a szemöldökét.</p> +<p>– Azt a keserves keserüségit neki, velem nem fog senki +kibabrálni!</p> +<p>Most már tudták mi a baja. Hogy ez előbb eszükbe nem jutott. +Biztosan kiütötte a zománcgyáros a nyeregből. Biztosan kosarat +kapott Dócziéknál. Hogyne, inkább veszik vőnek az Ablonitzkyt, aki +igaz bevándorlott, de állitólag jól megy neki s a szent és ájtatos +Dóczinénak bizonyára jobban kedvére való, mint a bárdolatlan +Palya.</p> +<p>– Hogy micsoda népek vannak itt, – mondta <span class= +"pagenum"><a name="Page_201" id="Page_201">-201-</a></span> magában +az ujságiró. – Szerelem, érzés, eszme, vágy, avagy akármi nemesebb +és finomabb mozgató erő, az itt nincs. Itt nincsen sem fa, sem +virág. Kopaszok az udvarok s ridegek a házak, magasak a keritések, +hogy senki be ne lásson; meg ne lássa az ürességet… Itt csak egy +egyszerü és örökös motivum van: az anyagi szempontok.</p> +<p>Grósz hozta a pezsgőt nikkel jégvödörben. Pezsgőt. Ugyan honnan +szedte. Ki ivott itt legutóbb pezsgőt. Ez a zsidó, ez mégis valami +kulturember, hogy rendbeszedte a vendéglőt is, Debrecenbe +beillenék… s nikkel jégvödörben hozza a pezsgőt… Külön tálaló +asztalkára is teszi és felgyujtja hozzá a másik csillárt is.</p> +<p>Az ujságiró gunnyal nézte Szekeres Palyát, látta a konok +arcáról, hogy ez most vért izzad amiatt, vajjon megtegye-é, hogy +magába igyék… A szive fáj, ha mást is meg kell kinálni a +pezsgőjéből…</p> +<p>Grósz, mikor a kezében a bontás után kicsit, igen kicsit, nagyon +szerényet pukkant a pezsgő, attól olyan udvarias lett, hogy +ijedtében ugy kezdte tölteni, mint a sört, magasra emelt fenékkel +zuditva a pohárba, alig is birta visszafogni, hogy ki ne +robbanjon.</p> +<p>A bor hatalmasan pezsgett s szétfutott a fehér abroszon. Dr +Koncz tüntetően hátat forditott, hogy Szekeres Palyának eszébe se +jusson invitálni.</p> +<p>– No – mondta Palya mogorván –, még agyik csak két pohárt.</p> +<p>A hangja durván nyers volt, ellenben az ujságiró mosolya nagyon +finom s gunyos lett. <span class="pagenum"><a name="Page_202" id= +"Page_202">-202-</a></span></p> +<p>– Nem, nem, hagyd csak fiacskám, nem iszom pezsgőt nyáron, – +szólt oda dr. Koncz.</p> +<p>– No, szerekesztető ur, gyüjjik maga is, azt a keserves +keserüsigit a világnak.</p> +<p>– Nem, fiam, nem iszom, – ismételte Koncz dr.</p> +<p>– Ne beszijj má, mer mingyán a nyakadba öntöm. Szervusz! +szervusz skribler.</p> +<p>Ugy háromnegyedrészig itták ki a pezsgőt. Nagyon jól esett, de +spóroltak vele mindahárman…</p> +<p>Aztán ittak és beszéltek.</p> +<p>Éjféltájba Szekeres Palya, mikor már mindent kipakolt, ami csak +történt vele, a tarkójára csapott az ujságirónak.</p> +<p>– Te! a Krisztus pofozzon meg! innen gyün ki az a sok butaság, +amit a Kotkodácsba kodácsolsz ki, te.</p> +<p>Az ujságiró már részeg volt. Gyenge beleit szétáztatta az erős +ital, a feje tele volt gőzzel.</p> +<p>– Butaság? – mondta. – Mit fizetsz öregem, ha irok három olyan +buta sort, hogy azzal teljesen rendbe hozom a te ügyedet.</p> +<p>– Mit?!</p> +<p>Az ujságiró már meg is bánta. A darabjának egyik főötletére +gondolt, a Vidéki Hirek-re, amit most pompásan lehetne +kamatoztatni. Dóczi Irénnek a hozománya legalább hatvanezer korona… +Ha ő most ügyes ember volna…</p> +<p>Szekeres Palya megölelte az imént megütött nyakát.</p> +<p>– Gyémántba fürdetlek cimborám! Az a magasságos jóisten áldjon +meg, te. <span class="pagenum"><a name="Page_203" id= +"Page_203">-203-</a></span></p> +<p>Az ujságiró nagy nyugalommal s a szivarja mellől gondolkozóan +szólt.</p> +<p>– Mondod, hogy Ablonitzky holnap délre megvan hijva Dócziékhoz +ebédre. Hát én meg azt mondom, hogy tőlem függ, hogy ne ebédeljen +ott se holnap, se holnapután, se soha többet.</p> +<p>– Hiszem cimbora, hiszem.</p> +<p>– Hát holnap reggel vedd a kezedbe a lapot s olvasd végig jól. +Lesz benne valami…</p> +<p>– Elolvasom cimbora, az első betütől az utolsóig, s Palya ugy +nézett, mintha ezzel valami őszinte és becsületes és nagy áldozatot +hozna.</p> +<p>Az ujságiró sóhajtott, valami kis izgalmat érzett, megérezte +maga előtt az életet s ez zavarta, nyugtalanitotta. Sajnálta az +irodalmi ötletét, amit most eltékozol, ugy tetszett neki, mintha +egyszerüen kidobott volna egy darab gyémántot az ablakon.</p> +<p>De nem baj; látja egyszer legalább megcsillámlani a +napfényen…</p> +<h3>II.</h3> +<p>Vasárnap reggel tisztára söpört utcákon ép olyan szigoruan, +ridegen állottak a kun házak egymás mellett, mint máskor.</p> +<p>Kis mezitlábos fekete gyerek a hóna alatt nagy csomó ujsággal +futott be sorra minden kapun s szétosztotta a nyomtatott betüt, +amely igy bejutott mindenüvé, mint ahogy szorgalmas kis madarak +elpotyogtatják <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span> a fümagvakat a pusztaságon. Aztán +itt-ott egy-egy szemecske megfogan… de ott is hamarább a dudva.</p> +<p>Dóczi néni szokott, siró, lélekvesztett, fehérvérü arcával +nézett be az urához, aki még most is hálóingben hevert az első +szobában s a pesti lapot olvasta átólcettig.</p> +<p>Akkor hozta a gyerek a Kunterebes és Vidékét, beletéve a +Kotkodács cimü kis vicclapot s egy pillantást vetett rá a néni.</p> +<p>– Ez kell most! csak ilyenek kellenek a világnak! meg +korhelykedés, bujálkodás. Pezsgő kell most, pezsgőzés.</p> +<p>Már János bácsi is értesülve volt az éjjeli esetről, hogy +Szekeres Palya az éjjel pezsgőzött s most indokolva volt a néni +választása, hogy a zománcgyáros és nem Palya a <i>méltó</i>.</p> +<p>Ki a méltó! A néni szava, a néni hangja; ez a betegségekben +elfinomodott, lelki szenvedésekben hajszálvékonnyá lett hang kell +hozzá, hogy egy szóban benne legyen ennek az egész alföldi kun +durvaságnak az elitélése.</p> +<p>– Jaj istenem, de könnyü is kidobni drága pénzeket, csak mi +tudjuk mi az, háziasszonyok: megtakaritani a mai cselédek +rosszlelküsége mellett, akik egyebet se tudnak, csak pazarolni, +rontani, csak duskálni a jóban; legisjobb az… Nem öltözik még, +kedves angyalom? Mindjárt a templomba kell menni.</p> +<p>– Én nem megyek, – mondta morózus nyájassággal az öreg ur. +<span class="pagenum"><a name="Page_205" id= +"Page_205">-205-</a></span></p> +<p>– Azér felöltözhet kedves; no ugy-e felöltözik kedves. Tegye meg +azt az örömet angyalom.</p> +<p>Ennek az édes, ennek a lépet csiklandozó, finom és vékony +hangnak ellenállani lehetetlen. A néni, az nem kun asszony, +messziről való, egész Erdélyből. Tanitónőnek került valaha ide s +egész életében ugy is viseli magát, mint aki egy részt kötelezve +van az idegenből jött finom alázatosságára, másrészt nem is +vindikálja magának a jogot, hogy ő konok kunnak beváljék.</p> +<p>Finom, mézes mosollyal nézett a feltápászkodó urára, aki nagy, +fekete testét nyujtóztatta s nagyot ásitott:</p> +<p>– Jajhhh.</p> +<p>– Nehéz volt megmozdulni, kedves angyalom – simitotta meg a +vállát a néni –, jaj istenem, de igen jó is az a lustálkodás, ugy-e +édes szivem?</p> +<p>– Nna, készek leszen mán egy-kettőre.</p> +<p>– Mán ugy akartam itt is kitakarittatni egy kicsit, csak nem +szeretem magát háborgatni, kedves fiam, hadd pihenjen az én drágám, +hadd olvasgasson vasárnap reggel.</p> +<p>János bácsi kevés kedvvel motyogott!</p> +<p>– Lehetne adni egy kis izét…</p> +<p>– Mit, drága fiam?</p> +<p>– Vizet. Mozsdani.</p> +<p>– Hogyne, angyalom, hogyne. Félhét óta melegszik a konyhán, hogy +amikor maga megóhajtja, rögtön rendelkezésére álljon.</p> +<p>János bácsi felpillantott a fali órára. <span class= +"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span></p> +<p>– Hü az ebatta, nyóc az óra.</p> +<p>– Kicsit soká olvastuk az ujságot. De legalább jól elolvastuk +ugy-e kedves. Osztán mi az a sok hir?</p> +<p>– Hát semmi.</p> +<p>– Nahát az is a legjobb!… Irénke fiam, szólj csak gyerekem, hogy +hozzanak vizet apának.</p> +<p>Irénke a másik szobából, ahol takaritott, átkiáltott egészséges +hangon, kurtán.</p> +<p>– Igen.</p> +<p>– Óh istenem – folytatta a néni –, pedig be szeretik ezek az +ujságirók az olyan Drájfuszos históriákat, csak azt szeretik, ami +rossz… Hát ez a kicsi ujság ugyan mit tud? – s felemelte a kezében +levő helybeli lapot s részvéttel csóválgatta a fejét, – szegény +kicsi ujság, hogy még ennek is kell irni valamit… Tudja kedves +angyalom, ahhoz mehet az épen, mint mikor a kis fiatal asszonyka, +aki szegény emberhez ment feleségül, ebédet szeretne főzni: de +nincs a kamarába semmi… meg nem is igen tud még hozzá… hát csak +vergődik az ártatlan, hogy mutasson valamit… Há; de jó az azért! Ó, +be örül neki a kicsi ura. Jaj be mondja: maga főzte ezt kedves? +maga csinált nekem ilyen jó ebédet! ilyent még nem ettem!… Hát igy +vagyok én evvel a kis ujságocskával, meg kell ezt becsülni, hogy +ilyet is tudnak csinálni a mi kis városunkba. De sovány is az az +ujságiró, de jól eshetett neki az éccaka az a kis pezsgő…</p> +<p>János bácsi megkapta a vizet, a lány, mint egy bivalybornyu +hozta be s ugy ment ki. Vastag itt minden <span class= +"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span> és +fekete-piros, csak a néni finom és törékeny s a szavai is olyan +édes méregbe vannak áztatva.</p> +<p>Lassan olvasta a nagybetüs vezércikket, amely az utcai árkok +dolgáról szólott, aztán a tárcát, amely folytatása volt a mult +vasárnapinak; azt nem olvasta el, mert a zsidó tanitó forditotta +svédből (a német forditás után)… A falon az óra ketyegett; János +bácsi a borotvát fente a szijhoz; az ujság csendesen sustorgott s +nem látszott rajta, hogy gyilok van benne elrejtve, amely minden +sorral közelebb ér az olvasó szivéhez…</p> +<p>A néni kiszólt a másik szobába, miközben forditott:</p> +<p>– Irénke fiam.</p> +<p>– Tessék.</p> +<p>– Nézd meg csak, a kappannak a háját jól leszedte a lány a +belekről?</p> +<p>– Igen.</p> +<p>A lapot nagy gonddal türte be s a belső oldalon a +képviselőtestületi gyülés programmját látta meg.</p> +<p>– Ide magának is el kell menni, édes fiam.</p> +<p>– Hova? – kérdezte János bácsi s a borotvát most a keze szárán +kezdte fenni.</p> +<p>– A gyülésbe édes fiam, a Pollák ügyről el ne feledkezzék.</p> +<p>János bácsinak egy arcizma sem rándult meg. Pollák bádogos +feljelentette a zománcgyárat valamiért. János bácsi egyszerre +megérezte, hogy a zománcgyár, az egy fura vő lesz, annak annyi pöre +van, az mán igaz, hogy a félvárosnak nincs annyi. Hm. S az sem +<span class="pagenum"><a name="Page_208" id= +"Page_208">-208-</a></span> éppen kellemes, már most elkezdeni a +vőm uram ápolását. Teringette.</p> +<p>– Milyen gonosz emberi lelkek vannak – mondta a néni –, mire nem +képesek azért a csunya pénzért… Képes följelenteni valakit a +pénzért, még tán fel is kén akasztani… Csupán annyi okból, hogy +ezután nem csak ő csalhatja a népet. A konkurrenciától fél igen a +zsidó. Attul fél a! Attul.</p> +<p>Aztán tovább haladt az ujságban s egyszerre csak valami rettentő +ijedtség támadt a szemében, az egész arca elnyult s a teste lassan +megdermedt. Beléje szaladt a gyilok…</p> +<p>Még János bácsi is észrevette a kötél idegeivel s +megszólalt.</p> +<p>– Nono, mija?</p> +<p>A néni leroskadt egy székbe s nagyot sóhajtott. Aztán tovább +olvasta a lapot, vagy ugy tett, mintha olvasná.</p> +<p>– Hát a Tátrában jól mulattak az Annabálon a közjegyzőék, – +nyögte, mert ez is benne volt a lapban, de a hang a melléből jött, +mint a sulyos betegek nyöszörgése. Nem bir az ember erőt venni +magán, pedig ugy igyekszik.</p> +<p>– Aggya csak azt a lapot, – szólt János bácsi.</p> +<p>– Neeem, nem; nem, fiacskám, nem, édes gyémántom, azt nem… Ne +bántsa, kedves, ugy féltem magát az ilyen lelki +megrázkódtatásoktól…</p> +<p>A bácsi erőszakkal elvette az ujságot s rögtön meglátta a Hirt. +<span class="pagenum"><a name="Page_209" id= +"Page_209">-209-</a></span></p> +<p>– Ne izgassa fel magát, angyalom… – nyögte a néni s bólogatva, +megtört szivvel nézett maga elé.</p> +<p>A bácsi a lapot messze tartva a szemétől, olvasta:</p> +<div class="blockquot"> +<p>„<i>Műpártolás</i>. Ablonitzky Róbert, helybeli zománcgyáros, 20 +koronát küldött szerkesztőségünkbe azzal a kéréssel, hogy inditsunk +akciót arra, hogy egy szintársulat évente rendes idényt tartson +városunkban. Örömmel köszöntjük a talpig modern gondolkozásu fiatal +gyárost, hogy ez életrevaló eszmével városunk kulturéletének +felfrissitésére törekszik. Lelki szemeink előtt már látjuk, mikor +Kunterebes tágas utcáin elegáns művésznők és művészek jelennek meg +s a város pezsegni fog a műpártolási izgalmaktól. Mert mégis csak +ez az egy, ami hiányzik s mi rajta leszünk, hogy a gyáros urral +karöltve harcoljunk a szép célért. Brávó.“</p> +</div> +<p>János bácsi is megcsóválta a fejét.</p> +<p>– Nézd csak nézd, – mondta. – Nem is rossz.</p> +<p>– Hogy mennyi, de mennyi csalódáson kell az embernek keresztül +menni! – fakadt ki a néni. – Édes jó istenem…</p> +<p>Nem szólt semmit, csak maga elé nézett. A szeme fásultan meredt +el. Kimondhatatlanul fájt szivének a dolog. Félt, rettegett a +kulturától, iszonyodott attól, hogy szinészet telepedjen ide. Az +erkölcsöket féltette, az ideálizmust, mintahogy ezt sokszor +kifejtette már. Marosvásárhelyen látott ugyan szinielőadást, a +Transsilvania nagytermében s jóizüen mulatott a Cigánybáró öreg +örmény bácsiján, akit a cigánypurgyé meglop, – de hogy a +szinészettel társadalmi összeköttetésbe kerüljön: az most annál +jobban sértette, mert itt körülötte <span class="pagenum"><a name= +"Page_210" id="Page_210">-210-</a></span> valami általános megvetés +volt elterjedve a szinészettel szemben. Most ő róla fel fogják +tenni, hogy az ő tudtával tette leendő veje ezt a vakmerő +lépést…</p> +<p>Irén jött be.</p> +<p>– Mama.</p> +<p>– Na.</p> +<p>– A tejfelt melyik bögrébe szedjük?</p> +<p>– Hát a csorbába.</p> +<p>– De abba van valami, mama.</p> +<p>– Jaj persze! egészen elfelejtettem. Istenem, miket kell nekem +átélni, nem volna csoda, ha megőrülne az agyam. Hát persze édes +gyémántom; a pettyesbe, abba a picikébe, abba éppen jó lesz. Édes +drágám, édes kicsi szentem.</p> +<p>Irénke nem is álmodta, mért becézi ugy az anyja, mért csókolja +ugy homlokon.</p> +<p>– Csak téged sajnállak kis ártatlanom, meg a szegény apádat.</p> +<p>– Miért mama?</p> +<p>– Ah, az élet, az élet… Az, az… A modern gondolkozás… Szinésznők +kellenének a rosszlelkünek… Hát csak keresse őket…</p> +<p>Irénke homályosan megsejtette, miről lehet szó, de persze +szólani nem mert. Ő, aki annyira nem volt önálló, hogy a konyhában +a tejfelt nem merte volna magától valamelyik csuporba beleszedni, a +házasság dolgában is teljesen az anyja keze alatt volt. Kis +kézileány volt, nem szerelmes teremtés.</p> +<p>– No csak menj fiacskám, menj szivem, a pettyes <span class= +"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> bögrébe +szedd le azt a kis tejfelt, belemegy az abba, majd meglátod kis +angyalom, hogy belemegy.</p> +<p>Aztán az urához fordult.</p> +<p>– Ne legyen hozzá goromba, kedvesem. Nem érdemli meg az ilyen +ember, hogy az ember az életét felzaklassa miatta. Egyszerüen adja +tudtára, hogy nem főztünk a számára.</p> +<p>Az ajtó felé ment, s hirtelen ingerülten fakadt ki:</p> +<p>– Menjen ebédelni a Veres Rákba! nagyon jól főznek ott…</p> +<p>Aztán egy picit idegesen szólt vissza:</p> +<p>– No csak borotválkozzon kedvesem, hogy valahára +kitakarithassunk.</p> +<p>János bácsi még egyet-kettőt rántott a fenőszijjon a borotvával, +aztán szó nélkül, nagy szuszogások közt hozzáfogott +szappanozni.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Az ujságiró vasárnap reggel későn ébredt.</p> +<p>– Hopp – mondta az esti italozástól zugó fejjel –, sietni kell a +képviselőtestületi közgyülésre.</p> +<p>Akkor eszébe jutott, mit tett. A kis hir, amit az éjjel még +belecsinált a lapba s hidegborzongás futott végig a hátán. Ami +akkor igen mulatságosnak és nagyszerüen jó viccnek látszott előtte, +most valósággal megdermesztette.</p> +<p>Fekve maradt az ágyban s tátott szájjal bámult a deszkapallásra, +amelyen egy pók szőtte a hálóját. <span class="pagenum"><a name= +"Page_212" id="Page_212">-212-</a></span></p> +<p>Irtóztatóan meg volt zavarodva: már megint a reális élettel +találta szemben magát. Az emberekkel, emberi dolgokkal. Mit szól ma +az ujsághoz a zománcgyáros… És mit szól a rabiátus öreg Dóczi… Mit +szól az egész város…</p> +<p>Hideg verejték gyöngyözött a homlokán. Már volt egy-két efféle +esete, mikor emberek kis hiuság miatt nyers és otromba módon bántak +vele. Először egy rendőrtisztviselőről irt valami vicces napihirt, +mikor az valami tyuklopási esetben komikusan szerepelt: ugy beszélt +róla, mint valami bohózatbeli rendőrről. S a barom megharagudott +érte és nem fogta fel a tréfálás irodalmi izét. Másnap nyilatkozni +kellett s ő ujabb vicces elmélkedésben leleplezte az <i>irót</i>, +aki hozzá van szokva, hogy képzelt alakjai fölött abszolut zsarnok +s ha valóságos élőkről talál irni, itt is könnyen esik abba a +hibába, hogy ugy bánik velük, mintha az ő képzeletének szülöttei +volnának. Épp olyan tulzó becézéssel s épp olyan őszinte +gunyolódással tud beszélni róluk.</p> +<p>A nyilatkozattal abszolute nem voltak megelégedve azok az +állatok, de elaludt a dolog.</p> +<p>Egyszer meg egy tudósról irt szeretetből és lelkesedésből néhány +kis sort s beleirta azt a szót, hogy: „az a bizonyos <i>hirhedt</i> +tudományos eset“. Sok veszekedés volt ugyanis a tanár ur esetei +fölött.</p> +<p>A tudós örökre megbőszült. E miatt az egy szó miatt. Hogy a +hires helyett belső, szinte önguny számba menő tréfával hirhedtnek +nevezte…</p> +<p>Hiszen csak ne volna ilyen lusta, hogy irni kedve <span class= +"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> lenne. +Hogy ne kellene ujságirással keresni a kenyerét. Ujságirás. Ez neki +ugyanaz volt, mintha a szobrász kénytelenségből kőtörőnek megy. +Soha sejtelme nem volt arról, mi az ujságiró. Mit törődött ő az +egész világgal. Bánta is ő a rablógyilkosságokat és a politikai +pártok dolgait. Bánta is ő, hogy a valóságban mi történik a +világban: ő teljesen ki volt elégülve az életnek valami átformált, +valami lencsén átvetitett képével, amit elképzelt eseteknek és +karaktereknek perspektivájában érzett meg.</p> +<p>Oly brutálisnak, olyan borzasztónak látta a mai dolgot… Nem +tudott kinézni az utcára tovább az ablakon át. S már is szeretett +volna tovább lenni egy várossal… Nagyváradra fog menni, – mondta +magában. Ott mégis fejlett zsurnalisztika van… Az egészen más… +Nagyváradon iró is lehet már az ember… S már megindult fantáziája s +nagy bőséggel ömlött a vér az agyára, mig gazdagon elképzelte az uj +és egészen másforma életét. Már látta a barátokat, látta a kávéházi +életet, látta, hogy ő dolgozni fog, látta a vigjátékát, amit megir, +látta az előadást, a pénzt, látta Budapestet, ahová nem ugy fog +beszökni, mint egy kis árva garaboncás, hanem uri módon hazaér…</p> +<p>Órák teltek el az ábrándozással.</p> +<p>A háziasszonya bedugta az ajtón a fejét.</p> +<p>– Még nem kél fel, kejjen fel már.</p> +<p>– Néni kérem, – szólt valami ihlettől megkapatva az ujságiró, +szinte már azt hitte, ott tart, ahol képzeletében járt, az +elismertetésnek, a respektálásnak, <span class="pagenum"><a name= +"Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> a becézésnek azon a +fokán, ahol az álmok emelték! – néni kérem, adjon nekem husz +koronát.</p> +<p>– Husz koronát! – csapta össze a kezét a nyomdászné, – mire +az?</p> +<p>Az ujságiró egyszerre visszatért az életbe. Elkedvetlenedett, +elsavanyodott.</p> +<p>– Szükségem van rá – mondta s elforditotta savókék szemeit. – Az +arcán mély lehangoltság és bánat támadt.</p> +<p>A nyomdászné, aki voltaképpen mindig ugy érezte, hogy az ura +ezzel a szegény árva bogárral nem illően bánik, megrestelte magát, +nem szólt, kiment s pár perc mulva visszajött, egy husz koronást +szorongatva ökölbe szoritott markában.</p> +<p>– Tessék – mondta – tessék csak eltenni.</p> +<p>Az ujságiró egy szóval se mondta rá, hogy köszönöm. Nem vette +épen természetesnek és nem hetvenkedett, hogy ez vele szemben a +rendjén való modor: de viszont nem is imponált neki a husz korona. +Nem imponált volna különben ezer korona sem és semmi pénz. Ugy volt +beállitva a pénzről való érzése, hogy semmi pénzt nem látott +olyannak, ami őt meg ne illetné, viszont nem volt olyan kevés pénz, +ami elkeseritette volna. Mintha valami olyan lénynek érezte volna +magát, amelynek határtalan terjeszkedési képessége van. Valami +gáznemü életnek, amelyet a legparányibb üvegcsébe is bele lehet +szoritani s a legtágasabb termet is egyenletesen tudná +betölteni.</p> +<p>Csak mikor a néni jó biztatásokkal, hogy keljen <span class= +"pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215">-215-</a></span> már +fel, mert ki kell takaritani egyszer a szobát, elment; akkor +kezdett megint ráeszmélni, mi történt, hogy husz korona gazdája +lett.</p> +<p>Hirtelen kiugrott az ágyból s öltözni kezdett. Gondosan +öltözött, a ruháját a legnagyobb gonddal vette fel. A nyakkendői +közül kiválasztotta a legszebbet… Egy óra negyvenkor megy át itt a +gyorsvonat Püspökladány felé. Délután négykor már Nagyváradon +lesz.</p> +<p>Hogy ez neki öt év óta nem jutott eszébe.</p> +<p>Lám, csak egy gondolat és ugy kirepül, mint a madár. +Kunterebesen meg fog szünni a Hirlap s elhallgat a Kotkodács… és ha +valaha hires ember lesz, büszkék lesznek rá, hogy itt volt…</p> +<p>Kár, hogy nincs órája s innen nem látszik az ablakából a +toronyóra.</p> +<p>Megkérdezni restelte, az neki már megint valami olyan borzasztó +volt: élő hangot hallani, szólani, kérni, kérdezni. Inkább lázas +gyorsasággal fejezte be az öltözést. Sétapálcát vett a kezébe, hóna +alá szoritotta s még megkefélte a kalapját. S amint kilépett a +házból a nagy puszta udvarra, uri módon pillantott hátra a +kamraajtó felé: ott volt felállitva a sajtó… Más udvarokon ezek a +helyiségek kamrák voltak és istállók. Itt nyomdahelyiség.</p> +<p>Sose fogja többet látni. Itt is voltam, – mondta magában.</p> +<p>Igen, igy fog elutazni: egy szál pakk nélkül. S csakis ez az +igazi. Igy kell kihuzni a növényt a földből, <span class= +"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> hogy +tiszta maradjon, mikor más földbe átviszik. Hogy ne lógjon rajta +semmi abból a savanyu talajból, amelyben elsárgult és elsatnyult: +tisztán és teljes erővel kerüljön egy uj gazdag televénybe.</p> +<p>Észrevette, hogy valaki utánanéz. Ez feszélyezte, de nem fordult +oda és nem köszönt. Egy köszöntés, ugy érezte, már összekapcsolta +volna megint ezzel a világgal. Ő most szállani akart, nem is +repülni, hanem zajtalanul, nesztelenül, szelek szárnyán csak +áttevődni egyik helyről a másikra.</p> +<p>Ahogy a néptelen utcán felment a piac-utca felé, legnagyobb +rémületére az aljegyző és dr Koncz jöttek vele szemben. Odább +vastag civisek döcögtek… Hát még olyan fiatal az idő? Még csak most +oszlanak a képviselőtestületi gyülésről. Felpillantott a +toronyórára. Negyed egy volt. Szent egek, még kilencven percet kell +itt töltenie a városban…</p> +<p>A két fiatal ember nagy gaudiummal rontott rá.</p> +<p>– Óriási – kiáltotta dr Koncz –, nahát barátom, ezt meg kell +irni. Óriási, hogy micsoda hecc ez máma.</p> +<p>Az ujságirónak a vére lassan kezdett lefelé szivárogni. Azt +hitte, az ő hiréről van szó.</p> +<p>– Kitünő, az öreg meg pukkad, nahát, ennél jobb viccet soha, de +soha még nem hallott a világ…</p> +<p>S megragadta az ujságiró mellén a kabátot s félig suttogva, hogy +a sarkon álló s kezelő öreg polgárok ne hallják, elmesélte, hogy a +városi ügyész, az öreg Boleman mindig ellene volt a Csutora-köz +csatornázásának. Persze, a kis zug utcában, amely a főutat +összeköti a <span class="pagenum"><a name="Page_217" id= +"Page_217">-217-</a></span> buzapiaccal, szóval egyik +legforgalmasabb hely, itt a kollégium mellett, ő neki van +legnagyobb frontja. Melette még öt kis ház van s azokat könnyü +rávenni, hogy szintén tiltakozzanak a nagy kiadás ellen. Szóval már +vagy öt-hat év óta a város főügyésze minden egyes esetben +tiltakozott az utca-csatornázás ellen.</p> +<p>Hanem a mult héten fölment Budapestre, a polgármester +kapta-fogta magát, átkeresztelte a Csutora-utcát Türr +István-utjának.</p> +<p>Az öreg az este megérkezik, hát ki az ördögnek jutna eszébe, +hogy megnézze, hogy mióta odajárt, azóta az utcája nem +bérmálkozott-e meg. A mai gyülésen pedig benne volt a +tárgysorozatban a Türr István-utca csatornázásának az ügye. Ő maga +referált róla s ajánlotta elintézésre. Egyhangulag +megszavazták.</p> +<p>– Hogy fogja holnap ütni a guta az öreget, ha megjelennek +hajnalban a munkások és hozzá fognak ásni a kapuja előtt.</p> +<p>A két fiatal ember egymás szájából kapkodta a szót, nem birtak a +nevetéstől egy ép mondatot kimondani és maga az ujságiró is +többször elmosolyodott.</p> +<p>Mosolygott, de a szivében valami szorongás volt. Tudja isten, le +volt hangolva. Ő azt hitte, emberhalál történt az ő vicce miatt s +kisült, hogy ő, a gonosz tréfájával együtt eltünt, megsemmisült… +Pedig isten bizony, bármennyire drukkolt is a következményektől, +valójában büszke volt, hogy egy ilyen heccet tudott csinálni…</p> +<p>Nem, ezek az emberek, ezek érzéketlenek a művészetnek +<span class="pagenum"><a name="Page_218" id= +"Page_218">-218-</a></span> minden nyilvánulása ellen. A +veresrák-esetek kellenek itt ma is. Teljesen komplikálatlannak, +brutálisan egyszerünek és közönségesnek kell lenni itt az életnek, +hogy a csonttal benőtt agyukba bele tudjon jutni…</p> +<p>– Ja igaz – mondta dr. Koncz –, a zománcgyárosnak alighanem vége +van; a pártijának Dócziéknál.</p> +<p>Az ujságiró dobogó szivvel figyelt.</p> +<p>– Az öreg Dóczi ellene szavazott a Pollák-féle ügyben…</p> +<p>A másik ur komolyan szólt bele:</p> +<p>– No, de nagy butaság is volt tőle, hogy itten husz koronákat +dobál müpártolásra. Ez egy olyan éretlen alak. Nem ide való az, nem +mi közénk… Alázatos szolgája, polgármester ur.</p> +<p>Mindnyájan nagy tisztelettel köszöntötték a polgármestert, aki +egész fiatal ember s a mai heccel megalapitotta a népszerüségét +örökre.</p> +<p>A polgármester előkelően s fesztelenül köszönt vissza. Ahogy +egyet lépett tovább, visszapillantott.</p> +<p>– Az ám, szerkesztő uram!… Nagyon okos dógot irt. Meg fogjuk +inditani azt az akciót!… Hanem a husz koronát ám el fogom szedni +magától, mert mégis a város van hivatva arra, hogy alapot teremtsen +és kezeljen a szinészetnek begyökereztetésére.</p> +<p>– Kérem alássan, – szólt az ujságiró s lángvörös arccal kutatott +a zsebében.</p> +<p>Kivette a husz koronást s átadta a polgármesternek. <span class= +"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span></p> +<p>– No, nem ilyen sürgős! – szólt a polgármester nevetve s eltette +a pénzt.</p> +<p>Kezet sem fogott vele érte, tovább ment azokkal a +legtekintélyesebb urakkal, akikkel együtt volt.</p> +<p>– Nagyszerü ember – mondta az aljegyző –, nagy ember lesz… Na, +jó étvágyat szerkesztő ur.</p> +<p>– Szervusz – mondta dr. Koncz is –, nagyon jót röhögtem ma. De +jó is, mi?</p> +<p>Az ujságiró, a szerkesztő ur savanyuan, izetlen innnyel maradt a +helyén. Aztán lassan elindult a Veres Rák felé. Grósz fog adni +hitelben ebédet…</p> +<p>Egy hét mulva az utcán találkozott Szekeres Palyával, aki ugy +megrázta a vállát, hogy azt hitte, leszakad a veséje s igy rivallt +rá:</p> +<p>– Szervusz édes cimborám, a keserves keserüségét neki. Azt jól +megcsináltad, aztat a viccet. He. De ha velem is igy próbálkoznál, +hű… ugy vágnálak képen ides testvérem, hogy a jobb szemed átugrana +balra, a balszemed meg jobbra, keserves keserüsigit.</p> +<p>S hogy izelitőt adjon, mégegyszer megrázta az ujságirót két +vállánál fogva, hogy ennek elfult a tüdeje a vasmarokban.</p> +<p>Hagyta, türte. Ugy kell neki. Ugy kell minden poétának, aki +korpa közé, civilek közé keveredik az édes álmaival.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_220" id= +"Page_220">-220-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_221" id="Page_221"><br /> +-221-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM:</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li><i>Nem élhetek muzsikaszó nélkül.</i></li> +<li class="li2">Balázsnap <span class="ralign"><a href= +"#Page_5">5</a></span></li> +<li class="li2">Fekete éjszaka tarka képei <span class= +"ralign"><a href="#Page_17">17</a></span></li> +<li class="li2">Árkon-bokron szalad a szán <span class= +"ralign"><a href="#Page_26">26</a></span></li> +<li class="li2">Kikért halt meg az Ur Jézus Krisztus? <span class= +"ralign"><a href="#Page_35">35</a></span></li> +<li class="li2">Borzalom <span class="ralign"><a href= +"#Page_46">46</a></span></li> +<li class="li2">A tegnapi béles <span class="ralign"><a href= +"#Page_56">56</a></span></li> +<li class="li2">A föld az eget is megeszi lassan <span class= +"ralign"><a href="#Page_65">65</a></span></li> +<li class="li2">Kisvicákné vendégsége <span class="ralign"><a href= +"#Page_75">75</a></span></li> +<li class="li2">A multaknak levendulás illatja vagyon <span class= +"ralign"><a href="#Page_85">85</a></span></li> +<li class="li2">Tavaszi éjszaka zsendül <span class= +"ralign"><a href="#Page_95">95</a></span></li> +<li>A lecke <span class="ralign"><a href= +"#Page_103">103</a></span></li> +<li>Az üveges hintó <span class="ralign"><a href= +"#Page_121">121</a></span></li> +<li>Selyemhernyó <span class="ralign"><a href= +"#Page_150">150</a></span></li> +<li>Kotlibet <span class="ralign"><a href= +"#Page_175">175</a></span></li> +<li>Vidéki Hirek <span class="ralign"><a href= +"#Page_194">194</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75636 ***</div> +</body> +</html> + diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..6e65eac --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #75636 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75636) |