diff options
Diffstat (limited to '75626-0.txt')
| -rw-r--r-- | 75626-0.txt | 5118 |
1 files changed, 5118 insertions, 0 deletions
diff --git a/75626-0.txt b/75626-0.txt new file mode 100644 index 0000000..dad2f05 --- /dev/null +++ b/75626-0.txt @@ -0,0 +1,5118 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75626 *** + + +HERCZEG FERENC + +BÖSKE, ERZSI, ERZSÉBET + +Budapest + +Singer és Wolfner kiadása + +1905 + +_Minden jogot föntartunk_ + +BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. + + + + +Böske, Erzsi, Erzsébet + + +Bözsi. + +Az édes anyámat szerettem csak, az édes anyámat és Böskét, mást senkit a +világon. A mostohaapámtól féltem, – nagy és komor ember volt, – a bátyám +iránt mindig félénk tisztelettel viselkedtem. A bátyám, meg a vad +cimborái megkergették a csikókat a cselédudvaron, vagy a béresfiúkkal +házsártoskodtak, de engem gyávának és ostobának tartottak. + +Ő vele, Bözsivel, akkor barátkoztam csak meg, amikor a kis nénikém már +meghalt torokgyíkban. + +A házunkból akkoriban egyszerre nagyon csendes ház lett. Hátul, az +udvaron meg az istálló körül, akkor is zajongtak, fuskostak a bátyámék, +de a tornácon csak lábujjhegyen mertek sompolyogni. Féltek háborgatni a +feketeruhás asszonyt, édesanyámat, aki nesz nélkül járt-kelt az +elfüggönyözött szobákban. Korán hajnaltól késő estig tévelygett a +lakásban, elgondolkozva, ideges szórakozottságában nyugalmat nem lelve, +mint az óra ingája. Mintha örökké keresne valamit vagy valakit. Néha +sorra nyitogatta a szekrényeket, a ládákat. Ilyenkor apró ruhákat láttam +a kezében és cipőcskéket, azokat rakosgatta, simogatta, azokat, meg a +nénikém bábuit, ákombákomos irkáit. + +Velem nem törődött, – most jobb szerette a halottját valamennyi élőnél, +– pedig egyre a sarkába kullogtam. Néha megfogtam a ruháját, vagy +megsimogattam a karját, hogy észrevegyen. Ilyenkor közömbösen nézett rám +az éjszakai sírástól fáradt szemével, vagy azt mondta: + +– Mit akarsz, Jankó? Adjak narancsot? + +Kinyitotta a pohárszék narancsos fiókját, hogy válogassak belőle, +amennyit akarok. Pedig nem akartam narancsot, csak féltékeny voltam a +nénikémre. + +Napjában tízszer is kiküldött Gyurkáékhoz játszani. Nem mentem a +fiúkhoz, – azok úgyis csak gorombáskodtak volna velem, – hanem leültem a +küszöbre és onnan hallgattam, mint roppan odabenn a padló édesanyám lába +alatt. + +Ez a sötét nyugalom, a tompa közömbösség elrémített és emésztett. Ha a +borongó keserűség, amely a házunkat árnyékba borította, könyzáporban +olvad fel, nagy megkönnyebbüléssel sírtam volna bel a magam részét. + +Egy délután, iskola után, belibbent hozzánk Hartay Bözsi. + +Úgy jött, mintha megint játszani jönne a nénikémhez: kurta, fehér +szoknyában, pipacsos kalapjával a fején, kis kezén fekete selyemkeztyüt +viselt, a nyakán pedig Mária-képet vékony láncon. Olyan karcsu és könnyü +volt, olyan csinos, mint egy madár, vagy inkább, mint egy cica. A járása +is olyan nesztelen és szerény volt, mint a dormogó cicáé, de hizelegni +is úgy tudott. + +Az édesanyám elboruló arccal nézte a leánya játszótársát. + +– Bözsi! Hát eljöttél? + +Bözsi oda símult az anyámhoz, a keztyüs kezét meg a szőke kis arcát +hizelegve odadörzsölte az anyám nyakához. + +– Eljöttem, néni, – suttogta szelid hangján, – eljöttem megnézni, mit +csinálnak a Mariska szegény babái… Most egészen magukra vannak! + +A babák! A Mariska árvái szomorúan ültek a szoba sarkában és meglátszott +rajtuk, hogy a hűtelen kis mamájuk elhagyta őket. Négyen voltak: Elvira +kisasszony, – Juci és Panna, a két parasztbaba és Babette, a fitos-orru +párisi, aki magától állni meg ülni tudott. A parasztbabák most szörnyen +bolyhosak voltak, a kisasszonybaba a menyasszonyi ruháját viselte, de +cipő nem volt a lábán, a szegény Babette pedig, akit nénikém legjobban +becézett, egy ingben szégyenkezett. + +Bözsi leült az ablakfülkébe és ügyesen öltöztette, fésülte a négy árvát. +Amint egymás után a térdére vette őket, az ember azt hihette, hogy a +mostohamama gráciájából átömlik valami a babák lószőrtagjaiba is, mert +merevségük engedni kezdett és oly ügyesen bókoltak és mozgatták a +karjukat, mint a jónevelésü kisleányok. Amikor aztán gyöngéden homlokon +csókolta őket, mint Mariska szokta lefekvés előtt, az a némaságban +félelmetes keserűség, amit még egyre a szobában éreztem, zokogó hangot +adott és könyárban olvadt szét. + +Az édesanyám sírt, hevesen és hosszan, mintha most sírna először +életében és egy hosszu mulasztást akarna helyrehozni. Én előtte ültem a +szőnyegen és vele sírtam, Bözsi pedig megszeppenve símult édesanyámhoz +és könyes szemmel nézett hol reá, hol reám. + +Amikor haza készült, édesanyám azt mondta: + +– Gyere el máskor is, Bözsi… El kell jönnöd, mert most te vagy a babáink +mostohája. Hanem az egyik babát vidd el magaddal, emlékül Mariskától… + +A leány egy ösztönszerü mozdulatot tett Babette felé, majd szerényen +suttogta: + +– Amelyiket a jó nénike akarja… + +Aztán megcsókolta az édesanyám kezét, könnyü mosolylyal felém bólintott, +– ami arcomba kergette a szégyenpírt, – és Babette-el a karján elment, +nesztelen, ringó léptekkel, mint egy fényesszőrü kis macska. + +A másik két babát, Jucit és Pannát, a nénikém születésenapján kapta a +Bözsi. Emlékszem: délután kimentem az édesanyámmal a temetőbe, én egy +nehéz, nagy koszorút vittem a vállamon, csupa gyöngyvirágból. A templom +előtt találkoztunk a Bözsivel, aki éppen az iskolából jött és engedelmet +kért az anyámtól, hogy velünk tarthasson. Amikor a kriptára tettük a +virágokat, búsan mondta: + +– Ma van a szegény Mariska születésenapja és én nem hoztam neki semmit! + +Majd eszébe jutott valami. A zsebében volt egy csomó citromos bonbon, +amit a plébános adott neki a hittani órán. (Őt mindenki kényeztette.) A +bonbonokat kétfelé osztotta, a kisebbik felét megtartotta magának, a +nagyobbikat pedig odahintette a sírra, mintha virágokat szórna reá. + +A temetőből eljött hozzánk és mi hárman, a menyasszony-babával +lakodalmat játszottunk. Úgy volt, hogy én leszek a baba vőlegénye. Bözsi +pedig össze fog bennünket adni. + +– Nem lesz jobb, ha én leszek a maga menyasszonya? – kérdezte szerényen. + +– Persze, hogy jobb lesz… És a baba lesz a pap… De a baba nem tud +papolni! + +– Hát akkor én leszek a baba vőlegénye és maga lesz a pap. + +Sehogysem akarta, hogy a babával összekerüljek. Azt hiszem, egy kicsit +féltékenykedett a babára. + +Aztán meghívta a Jucit és Pannát is a lakodalomra és ebédet főzött. Egy +kis vizes cseresznyepálinkába citromos bonbonokat tett, meg narancshéjat +meg kalácsmorzsát, ezt jól összekavarta és föltálalta nekem. Azt se +tudtam, hogy megegyem-e, vagy megigyam, de lenyeltem. + +Amikor Bözsi elbúcsúzott tőlünk, az édesanyám odaadta neki Pannát. + +– Cserébe a citromos bonbonokért! + +Bözsi szabadkozott. + +– Nem, édes néni… Nem akarom az ikreket elválasztani, Pannát és Jucit… + +– Hát vidd el mind a kettőt! + +A leány halk kiáltással csókolta meg az édesanyám ruháját, aztán a két +babával a karján kisurrant a szobából. + +Elvira most már egyedül ült a szoba sarkában, mereven, haragosvörös +arccal és akkora nagy szemeket meresztve, mintha unalmában vagy +bosszúságában mindjárt sírva fakadna. + +Egyszer megint magától jött hozzánk Böske. Egy parányi pár +selyemharisnyát hozott, amit Elvirának, a menyasszonybabának kötött. +(Elvira régi harisnyája már igazán rossz volt.) Édesanyám kissé +elmosolyodott és az ölébe vonta a kis leányt. + +– Igen, Bözsim, ravasz kis Bözsim, neked adom a menyasszonybabát… + +Böske arca lángvörös lett, nem is tudott hamarjában köszönetet mondani, +csak oda simult az anyámhoz, a finom kis macskakarmaival pedig +hizelegve, kérlelve ölelte körül a nyakát. + +Alkonyatkor én vittem Bözsi után a nagy bábut. Folyton szemmel tartott +és gyakran mondta: + +– Vigyázzon ám! El ne ejtse, kérem! + +A templom előtt nagy fekete kutyával találkoztunk. Bözsi azt kérdezte +tőlem, hogy nem-e veszett a kutya? Arra mind a ketten megszeppentünk és +futni kezdtünk, de Bözsi akkor is rám szólt, hogy vigyázzak… + +Egypár nap mulva, vagy talán egypár hét mulva, eszembe jutott +megkérdezni édesanyámtól, hogy miért nem jár többet hozzánk Hartay +Bözsi? + +Édesanyám mosolygott. + +– Nem fog már eljönni… + +Édesanyámnak igaza volt. Bözsi sokáig nem jött el hozzánk, miután +elvitte a babáinkat. + + +Erzsi. + +Midőn mint ujdonsült jogász először mentem haza a szülővárosomba, a +pályaudvaron fogadott az édesanyám és még _valaki_. + +Ez a _valaki_ talpig fehérben volt, fehér ruhában, nagykarimáju +bébékalappal, fehér ernyővel a kezében. A fehér csipkefelhő pedig arra +való volt, hogy érvényre emelje az övbe tűzött rózsa és a kalap alatt +mosolygó keskeny leányarc egyenletes, gyönge rózsaszínét, a szűzies +virulás színét. Amikor a hizelgő, alázatos szem reám pillantott a kalap +alól, tüstént megneveztem a gazdáját. + +– Bözsi! + +– Nem Bözsi, hanem Erzsi nagysád! – utasított rendre az édesanyám. + +– Jankónak csak Erzsi, – suttogta a leány. Azzal felém nyujtotta a +kezét, amelynek melegét a keztyűn is átéreztem. + +Az édesanyámmal kocsira szálltunk és Bözsi-Erzsi azt mondta: + +– Láttam a fiatal urat, most megyek a kertünkbe… + +A kertjük ott volt valahol a pályaudvar mellett. Kezet csókolt az +anyámnak, egy pillanatra az arcát mosolyogva odaszorította az anyám +vállához, aztán könnyü macskalépteivel távozott. + +– Bájos gyermek! – mondta az édesanyám elragadtatással. Aztán megszólalt +benne az anyai büszkeség: + +– Hohó, Jankó, nem is képzeled, hogy bókolnak most előttem a leányok, +amióta tudják, hogy ekkora nagy jogászfiam van… Erzsi kisasszony is +alighanem azért jár hozzám, – majd mindennap nálam van… Sokat beszél +rólad, majd mindig rólad beszél… Meg kell engedni: édes, jó, okos +gyermek… Úgy segít kezem mellett, mintha tulajdon leányom volna… + +Hanem Erzsi nem jött el másnap hozzánk, csak harmadnapon állt meg az +ablakunk alatt. Egy csomó pompás rózsa volt a kezében, az édesanyámnak +hozta. Amikor már odaadta, visszakoldult egy fehér kis bimbót, azt meg +odanyújtotta nekem. + +– Kell? + +Hogy kell-e! Az édesanyám beszólította és ott tartotta vacsorára. Teánál +a mostohabátyám, aki pedig meglehetős zárkózott ember volt és jobb +szeretett az úri cimboráival kártyázni, mint velünk teázni, szintén +átjött hozzánk. Erzsi nem igen törődött vele, csak az édesanyám körül +forgolódott. Úgy ismerte a járást a pohárszék és a konyha körül, mintha +ő volna a házikisasszony. + +– Nagyon elkényeztetsz, gyermek! – mondta az édesanyám. + +Erzsi, amikor már mindenki megkapta a maga csészéjét, egy zsámolyra +telepedett az édesanyám lábához és éjfélig ott maradt ülve, némán, +mosolyogva, félig lehunyt szemmel, arcával símogatva az anyám kezét. + +Amikor hazakísértem a holdvilágos utcán, szomorúnak látszott. + +– Mi baja, Erzsi? + +– Nincs bajom… De mindig szomorit valami, ha maguktól elmegyek… Talán +az, hogy nekem nincs édesanyám… + +Aztán csendes rajongással mondta: + +– Lássa, Jankó, maga sem tudja ám, hogy milyen asszony az édesanyja… +Mindenki szereti, – az asszonyok, a leányok, akik ismerik, mind tűzbe +mennének érte… + +Egypár nap mulva majális volt az akácosban. Az édesanyám kijelentette, +hogy ő is ott lesz azon a majálison. (Alkalmasint az én első sikereimben +akart gyönyörködni.) Erzsit természetesen magunkkal vittük. A +mostohabátyám, – aki újabb időben különben is fölötte gyöngéden +viselkedett az édesanyám iránt, – udvariasan a rendelkezésünkre +bocsátotta a kocsiját. Elegáns kocsija volt, libériás inassal; Gyurka +különben is úr volt, mert az édesatyja után nagy vagyon maradt reá. Az +én apám szegény ember volt. + +Erzsi elragadó csinos és ennivaló kedves volt. Eleintén alig mertem +hozzá közeledni, – a megyei urak és a huszárok elállották az útamat, – a +második négyes előtt ő maga intett oda legyezőjével. + +– Jankó, hát nem is akar velem táncolni? + +– Hiszen annyi a táncosa! + +– A második négyest akarja? + +– Hogy akarom-e? + +– Hát a csárdást? + +– Azt is! Mindent! + +– Adja ide a karját! + +Azt hiszem, ha a fiatal urak meghallották volna ezt a párbeszédet, +meggyilkoltak volna. Talán a mi Gyurkánk is, aki öt perccel előbb kérte +a négyest, és kosarat kapott. Nem is táncolt többet egy tapodtat sem, +hanem összefont karokkal állt a tánchely közepén és keresett magának egy +huszárt, akibe fáklyafény mellett beleköthetne. + +Erzsi a csárdásnál azt mondta: + +– Édes Jankó, ha egy kicsit szeret, tegyen meg nekem egyet… Kérje meg a +mamát, hogy menjünk gyalog haza, és ne kocsin… Hiszen a mama megtesz +magának mindent… Az éj oly szép! + +Gyanakodóvá lettem. + +– És – kivel akar menni? + +Rám nézett, mosolyogva, édesen, kicsit csintalan szemmel. + +– Csacsi! – suttogta alig hallhatóan. + +A cigány éppen a tolnai lakodalmat húzta. A táncolók úgy +forogtak-rezegtek egy helyben, mint egy beszédes fűzfabokor, amelyen a +jókedv orkánja tombol végig. + +Minden úgy lett, ahogy Erzsi akarta. Gyurka dühösen csapott a szürkéi +közé és a sujtásos inasával elvágtatott az éjben, mi meg a többiekkel +gyalogoltunk. Hátul a mamák, elül a fiatalok, legelül mi ketten, Erzsi +meg én. + +Nem ittam egy csepp bort egész este és soha életemben nem voltam oly +részeg, mint ez este. Óriás nyárfák alatt mentünk. A rét fehér volt a +holdvilágtól, a szemhatár ezüstös ködbe olvadt. + +Mikor már a városba értünk, Erzsi, akinek a keze oly könnyen pihent a +karomon, mint egy fátyoldarab, búsan mondta: + +– Holnapután Herkules-fürdőre megyünk… Nem szívesen megyek… Kinek fog +akkor udvarolni? + +– Én? Erzsi! Senkinek! + +– Komolyan, senkinek? + +– Esküszöm! + +Halkan nevetett. + +– Már azt is eltanulta? És ugyan mire esküszik? + +Mondom: nagyon részeg voltam. Vakmerően mondtam: + +– Arra a csókra, amit adni fog… + +Meghökkent és levette a kezét a karomról. Azt hittem, hogy halálosan +megsértettem, mikor halkan, alig hallhatóan mondta: + +– Úgy szeretem, mint a testvéremet… Miért ne csókoljam meg? + +Az ajkával könnyen megérintette a homlokomat, annyit éreztem, mintha egy +virágszirom esnék az arcomba. + +– Itt jön az édesmama! + +Harmadnapra fürdőbe utazott az apjával. Négy hétre búcsúztunk el. + +A mostohabátyám egypár napig kedvetlenül járt-kelt a házban, aztán +csomagoltatott és azt mondta, hogy Budapestre megy, új lószerszámot +venni. A fővárosból talán valami fürdőbe is rándul, – útközben majd +meggondolja magát, hogy melyikbe. + +Négy hét elmult. Gyurka egy este betoppant hozzánk és udvariasan kezet +csókolt édesanyámnak. Engem meg is csókolt, talán először életében. + +– Honnan jössz, Gyurka? + +– Herkules-fürdőről. + +– Mit csinálnak Erzsiék? + +– Együtt jöttünk haza. + +Jó ideig hallgatott, egyszerre azt mondta az édesanyámnak: + +– Mama eljegyeztem magamat Hartay Erzsivel… + +Az anyám néma meglepetéssel nézett reá. Gyurka is meg volt indulva, a +hangja remegett, amikor azt mondta: – Régóta szeretjük már egymást! + +Aztán elment. Én némán, elálló lélekzettel, félelmetesen lüktető szívvel +ültem a helyemen. Úgy éreztem, hogy most mindjárt reám szakad az égbolt, +az egész mindenséget pedig elnyeli a sötétség. + +Az édesanyám mosolyogva tette kezét a vállamra. + +– Nagyon szerelmes vagy? Sebaj! Ilyen szerelmesnek még sokszor akarlak +látni! + +Nem emlékszem már tisztán, hogy mennyit aludtam az éjjel, – azt hiszem, +nagyon keveset. Hajnalban már ott ólálkodtam az Erzsiék kertje körül, +amikor pedig a harmatos bokrok közt megvillant Erzsi fehér ruhája, +kinyitottam a rácsos kaput. Egy nagyon szép és nagyon férfias beszédet +készítettem magamnak, amikor azonban szemben állottam vele, csak ennyit +tudtam mondani: + +– Erzsi! + +Mosolyogva fogott velem kezet… A térdeim remegtek a felindulástól, le +kellett ülnöm a kerti padra. Ő ott állott előttem, a fölkelő napban, +jókora rózsabokrétát tartott a kezében. + +– Mi baja, Jankó? + +– Erzsi, – fúldokoltam, – mit csinált velem? + +Csodálkozva mért végig, a szemében valami maliciózus szikra villogott. +Az arcához emelte a rózsáit és miközben halk hangon beszélt hozzám, +bűnbánóan, szinte alázatosan nézett a szemembe. Közbe tegezett, amit +pedig gyermekkorában nem tett… + +– Jankó, édes Jankóm, hát legyen eszed! Csak nem vagy komolyan szerelmes +belém? Jankó, szegény Jankóm, hiszen egy egész évvel idősebb vagyok +nálad… Vagy két évvel vagyok idősebb nálad, mert egyet mindig +letagadtam… Mire te férfi leszel, én már öregasszony leszek… Nekem +férjhez kell mennem, nincs egyéb hátra, – előtted meg nyitva áll az +egész világ… + +– Erzsi, én magát nagyon szeretem! – zokokogott föl bennem a keserűség. + +– Gyermek! + +A hűvös kezével végigsimított a fejemen, most már jóakaró hangon, +bizonyos anyai fölénynyel beszélt hozzám. Azt tudott velem csinálni, +amit akart. A fölényes hangjával imponált, nagyon boldogtalannak, de +egyszercmind nagyon izléstelennek találtam magamat. Egyszerre érezni +kezdtem, hogy igazán tacskó vagyok még és saját vakmerőségem, amelylyel +reá mertem vetni a szememet erre az okos, nagy leányra, arcomba kergette +a szégyen pírját. + +Hazamentem, a rózsákat magammal vittem. A rózsákat az édesanyámnak +küldte, csak egy piros bimbót küldött a vőlegényének. Egy fehéret ő maga +tűzött a kabátomra. + +A vakációm véget ért és én visszatértem az egyetemre. Jó sokáig nem +jártam a hazámban, még a mostohabátyám lakodalmára se mentem el, +bármennyire hívtak is. Az édesanyám leveleiben bőségesen beszámolt nekem +a lakodalomról és a fiatal pár egyéb viselt dolgairól is. Tudtam, hogy +megvették a Szirmay-kastélyt és hogy nagy házat visznek. + +– Gyurka gyakran látogat el hozzám, – írta egyizben az édesanyám, – de +Erzsit csak ritkán látom. Nem is csodálom, egy ilyen fiatal menyecskének +mindig sok a dolga. Már három hete, hogy nem láttam… + +Én egy cseppet sem csodálkoztam ezen. Ismertem már az Erzsi szokását. Ha +valami megtetszett neki a házunkban, eljött hozzánk, addig settenkedett, +dormogott körülöttünk, bolondított bennünket, míg odaajándékoztuk neki +amit akart. + +Akkor aztán nem jött el többet. + + +Erzsébet. + + +I. + +Édes jó anyám! + +Tegnapi leveléből, amelyben _nagyságos Jankó_jának szólít, látom, hogy +már értesült a kinevezésemről. Igen, kineveztek királyi tanácsossá! Mint +józanfejü ember nem adok sokat az ilyen cafrangra, de hazudnám is, ha +azt mondanám, hogy megvetem az új címet. Harmincötéves korában az ember +már elfárad egy kicsit a hivatalos lajtorján és a legmagasabb helyről +érkező elismerést bátorítás-számba veszi. + +Kevésbbé fontos, de nem kevésbbé érdekes hír, hogy Gyurkáék Budapestre +költöztek. Képzelje! Tegnapelőtt, – éppen a tanácsosi banket +következményeit aludtam ki, – levelet kaptam Erzsitől, vagy mint most +írja nevét: Erzsébet asszonytól. Nagyon szeretetreméltóan írt, gratulált +a nagyságos címhez és meginvitált a szerdai zsúrjaira. + +Őszintén szólva csodálkoztam a meghíváson. Tudom, hogy Erzsiék sora +rosszra fordult, amióta sovány esztendők járnak a gazdaságukra és amióta +Gyurkából nagy kártyás lett és ezért különösnek is találom, hogy a drága +Budapesten házat akarnak vinni. Bevallom különben, hogy Erzsébet asszony +levelének az elolvasása után elsőnek is azt kérdeztem magamtól: Vajjon +mit akarhat tőlem ez az asszony? Biztosra veszem, hogy akar valamit. Nem +vagyok még tisztában magammal, hogy menjek-e vagy nem. Igaz, hogy oly +kedvesen, oly melegen és sürgetve írt, hogy nagy udvariatlanság volna +tőlem, ha egyszerűen ignorálnám. Szeretném tudni, mi édesanyám véleménye +ebben a dologban? Maradtam stb. + +_Jankó._ + +_U. i._ Szerencse, hogy a királyi tanácsosság csak cím. Ha ő felségének +eszébe jutna, hogy egyszer igazán kikérje a tanácsomat valami dologban, +alkalmasint azt kellene mondanom: Felség, majd megkérdezzük az +édesanyámat. + + +II. + +Kedves jó anyám! + +A mult héten ott jártam Gyurkáéknál. Elegáns lakást tartanak. Azt +hittem, nagy társaságot találok majd együtt, meglepetésemre az asszony +egyedül fogadott. Pongyolában volt, igaz, hogy csipkés +selyempongyolában. Csodálatos, hogy abban az asszonyban milyen kevés +kárt tett az idő! + +Erzsébet nagyon örült a látogatásomnak, gyerek módjára örült, és én azt +hiszem, hogy öröme őszinte volt. Kedvesnek találta, hogy nem vártam meg +a zsúrt, hanem megleptem őket családi körükben. (Félreértés volt a +dologban. Én azzal mentem oda, hogy a zsúrra megyek, mivel az asszony, +tévedésből, csütörtök helyett szerdát írt a levélben.) + +Gyurka nem volt odahaza, – a kaszinóban vacsorázott, – és én egész estén +át kedvem szerint pletykázhattam az asszonyokkal. Majdnem éjfélig +marasztaltak. Meg kell engedni Erzsébetnek: az ember jól érzi magát +nála. Sok művészi ízléssel és nagy kényelemmel rendezte be a lakását, a +konyhája, a cselédsége példásan van idomítva. Ha az ember élete felét +vendéglőkben tölti, mint jó magam, meg tudja becsülni az ilyen +előnyöket. + +Most már azt is sejtem, _mit akar_ tőlem Erzsébet. Gyurka keveset van +velük és ők, szegények, ugyancsak unják magukat a fővárosban. Szükségük +van valakire, aki elkíséri őket a színházba, hangversenyre, sétahelyre. +És én szívesen vállalkozom a cicisbeo szerepére. Ez végre is kétoldalu +szerződés, amelynél mindegyik fél nyer. Van benne egy csepp önzés mind a +két fél részéről, de társadalmi szempontból is jogosult önzés. Erzsébet +végre is olyan előkelő asszony, hogy az ember – már hiúságból is – +szívesen mutatkozik vele bárhol, a mellett igen okos asszony, aki +mindenhez tud szólni és – ha jókedvében van – elragadóan kedves. Mi kell +nekem egyéb? Éppen most kaptam tőle levelet, hogy jőjjek vacsorára. Lesz +parasztos túrós csusza, – ennyi idő alatt nem felejtette el a kedves +ételemet. Hanem most már elég is lesz a pletykából. Maradtam stb. + +_Jankó._ + +_U. i._ Édesanyám nagyon elcsodálkoznék, ha látná, hogy Lizából, a +Gyurka leányából, milyen nagy kisasszony lett már. Az én számításom +szerint alig lehet több tizenhat-tizenhétnél, de olyan erős és nagy, +mint egy huszéves leány. Nagyon hasonlít az édesanyjára, különösen a +szeme meg a járása. Csak valamivel nagyobb. Mindenki testvéreknek nézi +őket. + + +III. + +Kedves anyám! + +Utolsó levelében volt egy tréfás kérdés, amelyből azonban kiéreztem a +komolyt élt. Azt kérdezte tőlem, hogy nem udvarlok-e Erzsébet +asszonynak? Nos, képzelje el, édesanyám, hogy előtte állok, erősen a +szemébe nézek és pirúlás és habozás nélkül mondom: Nem! Most már +elhiszi, hogy nem? Nem olyan asszony Erzsébet, aki udvaroltatna magának. +Józan, okos és tiszta, – ugyancsak rosszul járna, aki előtte holmi +léhaságokkal hozakodnék elő. + +Ha ilyesmi volna köztünk, nem is akarna erőnek erejével megházasítani. +Képzelje, édesanyám szövetségesre talált Erzsébetben, – ő is főkötő alá +akar hozni. + +Amikor először szóba hozta előttem a házasságot, a szemébe nevettem. +Hogy én már túl vagyok azokon az éveken… + +Azt mondta, a férfi annyi idős, amennyinek tud látszani. Maga (már mint +én!) ez idő szerint harmincéves. Nem is okos dolog, ha az ember +gyerekészszel nősül. (Azt hiszem, ez a vágás Gyurkának szólt.) + +Elmondtam, hogy édesanyám újévtől kezdve velem fog lakni Budapesten és +hogy nem szeretném, ha valami kotnyeles kis asszonyka ki akarná nézni a +házamból. (Azt úgyis hiába akarná.) + +Maga, úgylátszik, nem tudja, hogy összes tulajdonságai közül az +édesanyja a legszeretetreméltóbb tulajdonsága? kérdezte Erzsébet +asszony. Az édesanyja a hozománya, ami minden okos leány szemében jó +partivá teszi… + +Nem mondom el a többit, de úgy vettem észre, hogy Erzsébet asszony +ugyancsak ismeri édesanyámat. + +Mialatt ilyenekről beszélgettünk, Liza rendesen ott ült a zsámolyon, az +édesanyja lábánál és épp úgy hizeleg neki, simogatja a kezét és +csókolja, mint Erzsébet asszony szokta Erzsi-korában. + +A szép sógornő különben egész komolyan nekilátott, hogy engem főkötő alá +hozzon. Jó ideig nem tudtam hozzájuk menni, hogy egy-két csinos leányt +ne találjak ott vendégségben. A Liza barátnőit. Erzsébet aztán elmondta +beszédközben, hogy az egyik ennyi hozományra számíthat, a másik meg +ennyire… Végre sejteni kezdtem, hogy ezeket a bemutatókat az én +kedvemért rendezik és egy hétig kimaradtam a házukból. A finom Erzsébet +azonnal megértett és a legközelebbi meghívójában hangsúlyozta, hogy +_egyedül_ fogom őket találni. Most megint jóbarátok vagyunk. Tudom +ugyan, hogy Erzsébet az én érdekemet akarta ezzel szolgálni, de még +ilyen alakjában is visszataszítónak találom a divatos férjvadászatot. + +Most hivatalba kell mennem. Maradtam stb. + +_Jankó._ + + +IV. + +Édes jó anyám! + +Liza ma megindultan és boldogan mutatta nekem azt a kedves, szép +levelet, amit édesanyámtól kapott. Meg is érdemelte a levelet, mert tanu +vagyok reá, hogy az egész nagy szőnyeget az utolsó öltésig maga himezte. +Hetek óta már beszélni se lehetett vele, egypárszor a színházból is +elmaradt, – ahová pedig nagyon szeret járni! – csakhogy a szőnyeg még +elkészüljön az édesanyám nevenapjára. Sietnem kell az írással, mert +kikocsizunk a Városligetbe stb. + +_Jankó._ + + +V. + +Kedves jó anyám! + +Amennyire emlékeim visszanyulnak a múltba, mindig önben ismertem legjobb +barátomat és tanácsadómat és midőn most, meglett férfilétemre, egy +életbevágó kérdésben kell határoznom, első gondolatom megint az volt, +hogy édes szülőmhöz fordulok tanácsért. + +Kedves anyám! Arról van szó, hogy feleségül vegyem-e Lizát? Igaz, hogy +mi ketten, Liza és én, már bevallottuk egymásnak szerelmünket, – +Erzsébet asszony határozott kívánságára azonban csak úgy jegyezhetjük el +egymást, ha édesnyám is kívánja. + +Anyám nem ismeri Lizát, de ismerem én. Ő reá nagyon illik a példaszó: +_Nézd meg az anyját, és vedd el a lányát._ Szép, okos, nagyon okos, +szerény, házias, takarékos, mint az anyja, igazi feleségnek való, mint +az anyja. + +Talán csodálkozni fog hirtelen elhatározásomon, de ez elhatározás már +régóta fogamzott meg bennem. Akkor, amikor Liza az apjával egyszer +színház után nálam teázott. Erzsébet asszony nem jöhetett velünk és +amikor hazamenet elhaladtunk a házam előtt, Liza nagy kedvet kapott +megnézni a lakásomat. + +Nagyon különös érzés az, amikor egy szép, tiszta leány ruhájának illata +vegyül bele legénylakásunk dohány- és bőrszagába! Ott járt-kelt a +butoraim közt, kiváncsian megbámulta a képeimet, a könyveimet, egypár +csipősséget mondott az inasomnak a hanyag porolás miatt, aztán +elkészítette a teánkat, és letelepedett a hintaszékembe. + +Nagyon különösen éreztem magam, amikor félig tréfásan, félig komolyan +azt mondtam neki: + +– Jó volna nekem, ha minden este itt ülne! + +Meghökkenve nézett reám, jó sokára lángvörös arccal, lesütött szemmel +suttogta: + +– Kettőnkön áll! + +Az édesatyja nevetett és azt mondta nekem: + +– Ha parancsolod, mindjárt itt is hagyom neked. + +(Gyurkának néha igen léha ötletei vannak.) + +Azután nem történt semmi. Egyszer valami estély után azt mondtam neki: + +– Liza, ha egy kicsit szeret, ne táncoljon annyit Dezsényi úrral. Tudja +olyan kiállhatatlanul hegyes, fölfelé hajló orra volt, hogy az ember +dühbe jött, ha csak ránézett. + +Dezsényi urat ki nem állhattam az illetlen bizalmaskodásai miatt. Liza +azt mondta: + +– Nem táncolok vele többet. Ha akarja, mással sem. Ha akarja, egyáltalán +nem táncolok többet. + +Oly alázatosan mondta, hogy szinte megindultam. Jó ideig nem történt +semmi. De ha náluk voltam, mindig olyan különösen nézett reám. +Hizelegve, alázatosan, fájdalmasan. Mintha valami néma kérdést +ismételgetne magában minduntalan, mintha valamit várna tőlem. Mintha azt +mondaná: + +– Jó vagyok így? Vagy nem kellek így? Mit tegyek, hogy tessem neked? +Szólj, parancsolj, – engedelmeskedni fogok… + +Egy nap az anyja szóba hozta előttem Lizát. Ez az asszony mindent lát, +mindent tud, és mindent hall. Azt mondta: + +– Hallja, Jankó, nem engedem elbolondítani a kisleányomat! Mit bántja? +Nem magának való az ilyen szegény leány! + +Most már beszélnem kellett és én beszéltem is. + +Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, csak ennyit: + +Erzsébet asszony függővé tette a beleegyezését az anyám beleegyezésétől, +de meg attól is, hogy édesanyám velünk fog lakni. + +– Mert, – mondja a jövendőbeli anyósom, – nem merlek titeket egymásra +bízni, nagyon elkényeztetének egymást. Kell a házba egy okos asszony, +aki kordában tart titeket. + +Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, olyan kedves, szép levelet, +aminőt csak ön tud írni, hogy végre megtarthassuk az eljegyzést. +Maradtam stb. + +_Jankó._ + + +VI. + +E levélre a következő válasz érkezett: + +Jó Jankóm! + +Most már tudom, hogy _mit akart_ Böske megint tőlünk. Megtetszettél neki +és téged akart. El is vitt már. Ezúttal azonban nem fog elmaradni a +házunktól, mint eddig szokta, – egy igazi anyóstól ez nem telik ki. +Tudom különben, hogy ebből a fajtából jó asszonyok kerülnek ki, azért a +hét végén személyesen hozom nektek az áldásomat. Maradtam stb. + +szerető _anyád_. + + + + +Jankó jó útra tér + +Jankó igen rossz bizonyítványt hozott haza az iskolából. Olyan rosszat, +hogy a keresztapjának meg se merték mutatni. A családban nagy gyászt és +megbotránkozást szült ez az esemény. Az édesapja még arra se méltatta +Jankót, hogy pofonüsse. Azt mondta a feleségének: Vidd a fiadat, vidd, +hogy ne is lássam többet! + +A fiadat! Az asszonyt halálosan megsebezte ez a kifejezés. Lám, az ura +őt akarja felelőssé tenni Jankó bukásáért! + +– Hát mit csináljak vele? – kérdezte keserüen. + +– Nem akarom többet látni! – dörögte az apa, akit egyébként kisdeák +korában két iskolából csaptak ki. + +A boldogtalan anya fejgörcsöt kapott. Mit is kaphatott volna egyebet? +Jankó később azt mondta Palinak és Esztinek, hogy menjenek vele +rablósdit játszani a szérüskertbe. Hiszen ha az ember meg is bukik +latinból és magyar nyelvtanból, azért csak játszhatik rablósdit – nem +igaz? A testvérei azonban gőgösen hátat fordítottak neki. Az ő szívüket +mennyei boldogsággal töltötte el Jankó balsorsa; híres kis magolók +voltak mind a ketten és az ő tiszta jeles bizonyítványuk most már éppen +vakító fényben tündöklött a Jankó szekundáinak bús éjjelében. + +Pali később előkereste a latin gyakorló könyvét és tüntetve kiült a +pitar elé olvasgatni. Azt mondta a szakácsnénak, hogy ő sokkal jobban +szeret latinból magyarra fordítani, mint játszani. A szakácsné ezért +elismeréssel adózott neki és megjövendölte, hogy még nagy ember lesz +belőle. Pali ezen aljas viselkedése, amelyben határozottan volt valami +sértő célzatosság, annyira fölháborította Jankót, hogy egy pálcával +megütötte öcscsét. Pali meg se szisszent az ütésre, estig nem is +panaszkodott senkinek, vacsoránál azonban hirtelen elkezdett keservesen +zokogni. Az édesapja megkérdezte, hogy mi lelte és Pali bevallotta, hogy +nagyon fáj a melle. Jankó megütötte egy nagy rúddal, mert nem akart +rablósdit játszani, hanem inkább latint olvasott… + +Apa nem verte meg Jankót, hanem erősen a szeme közé nézett és a gyilkos +haragtól megindult hangon így szólt hozzá: – Te, ha még egyszer bántani +mered ezt a fiút, agyonlőlek, mint a kutyát! + +Palika és a szende Eszti ekkor szolgálatkészen a falon függő puskára +néztek, mintha csak azt akarnák mondani: Elhozzam, édespapa? + +Szó ami szó, Jankónak kutya sora lett. Mikor édesapja másnap befogatott, +hogy a szőlőbe hajtson, Jankó is föl akart mászni a bricskára. Hiszen ha +az ember meg is bukik a latinból és magyar nyelvtanból, azért csak +kimehet a szőlőbe. Esztike azonban tettetett csodálkozással kérdezte: – +Apa, hát Jankó is velünk jön? + +– Jankó itthon marad és tanulni fog! – mondta az apa. Azzal a lovak közé +vágott. + +Jankó otthon maradt, de könyvet se vett a kezébe. Egész délután ott ült +az udvar sarkában és nézte a kaparászó csibéket, a szíve pedig nagyon +fájt. Úgy érezte, hogy valami hallatlan igazságtalanság történt vele. + +Estére megjöttek a kirándulók és vacsorára cseresznyés rétest kaptak. +Palikának ekkor aggodalmai támadtak, hogy jár-e cseresznyés rétes az +olyan fiúnak, aki két tantárgyból megbukott… + +– Apa, – kérdezte, – Jankó is kap a rétesből? + +Apa nem válaszolt, anya pedig egy haragos pillantást vetett a kis +cselszövőre. Jankó azonban egyszerre valami nagy nyomást érzett a +szívén. Ettől a nyomástól talán megszabadulhatott volna, ha +kétszer-háromszor fölpofozhatta volna kedves fivérét, de mivel erre +gondolni se lehetett, szó nélkül fölkelt és bement a hálóba. Az +édesanyja utána ment és egy nagy darab rétest vitt neki, jóval +nagyobbat, mint amekkorát Pali kapott. Jankó azonban ellökte magától az +édesanyja kezét. + +– Nem kell! Nem kell! + +Az édesanyja nem korholta meg a neveletlenségeért. Talán úgy gondolta, +hogy hiábavaló volna. Nagyot sóhajtott csak. + +– Ennek a fiúnak nincs szíve! – mondta magában. + +Tanulnia kellett volna, de nem tanult. Azért se tanult. Egypár napig +reggeltől estig a cselédház tájékán ődöngött és összebarátkozott a +béresgyerekkel. Ezek nem bánták, hogy megbukott két tantárgyból. Bús +végzete azonban még tovább is üldözte. A parasztgyerekektől elkapott +valami viszketős bőrkiütést. Három napig mindig vakaródzott, ekkor aztán +kitudódott a dolog. Nem tudni miért, de az apja ebben Jankó erkölcsi +züllésének egy újabb jelét látta. A testvérei affektált undorodással +kerülték és ő maga is úgy érezte magát, mint a bélpoklos ember. Az +édesanyja nagy gonddal ápolgatta, – három nap alatt ki is gyógyította +szerencsésen, – de az örökös fájdalmas szemrehányás, amelyet Jankó az +édesanyja becézgetéséből kiérzett, végre elvadította. Mindjobban +rásúlyosodott ifju lelkére a tudat, hogy ő családjának nem olyan kedves +gyermeke, mint a másik kettő és az elnyomatás érzése gonosz +rabszolga-ösztönöket érlelt meg benne. Mindenkit meggyűlölt, már az +édesanyját se szerette úgy, mint annakelőtte. A testvérei iránt +körülbelül azt érezte, amit a farkaskölyök érezhet a házieb iránt. +Folyton alattomos csinyeken törte a fejét, amelyekkel meggyötörhetné +őket és a sok panasznak, vallatásnak és büntetésnek vége-hossza se lett. +Azelőtt nagyon őszinte fiu volt, most azzal lepte meg a családját, hogy +vakmerő hidegvérrel hazudozott. + +A szülőket komoly aggodalom fogta el a Jankó jövőjére nézve. Olyasmit +képzeltek, hogy a fiu az iskolában valami rossz társaságba került, mely +megrontotta a jellemét. Az apa a javítóintézettel kezdett példálózgatni, +az anya pedig sokat sírt titokban. + +Akkor történt, hogy Jankó egyszerre jó útra tért. + +A grófi kert fala körül őgyelgett, a község végében. A vakolatát hullató +régi fal tetejében egy kisleányt látott meg. + +Piszeorru, ravaszarcu, rőthaju, de egészben véve csinos kisleány volt, +aki merészen ott lovagolt a magas fal tetején. Az arca vörös volt a +sírástól és komolyan elmélázva tekintett maga elé; a szakértő szeme +meglátja rajta, hogy nagyon megverték a kisleányt. + +– Jankó! – mondta halkan. + +– Mit akarsz? – kérdezte a fiu, miközben egy követ keresett, amelylyel +szükség esetén megdobhatná a leányt. + +– Ugy-e, te két tantárgyból megbuktál? + +– Mi közöd hozzá? + +– Az öcsédtől tudom, Palitól. Ki nem állhattam Palit, mert árulkodó és +nyafogó. Ha megint erre jön, ráuszítom a nagy kutyánkat. + +Jankó e perctől fogva némi rokonszenvet érzett a leány iránt. + +– Ugy-e, te Mariska vagy, apád a grófi kertész? + +– Főkertész! – javította ki a kisleány. + +– Az én apám ügyvéd és az ügyvéd több, mint a főkertész. + +Mariska nem mondott ellent és a társalgást ezzel be is lehetett volna +fejezni. Jankó elindult, de aztán megint visszafordult. + +– Mit csinálsz te ott? – kérdezte. + +– Megvertek, – válaszolt a kisleány. + +Ez a kijelentés meglepte Jankót. Ő is úgy képzelte, hogy a leányokat +egyáltalában nem szokták komolyan megverni, legfölebb csak sarokba +állítják őket. Fölébredt tehát benne a gyanu, hogy Mariska csak henceg. + +– Mivel vertek meg? – kérdezte gúnyosan. – Talán törölgető rongygyal? + +A kisleányt láthatólag sértette ez a gyanusítás. + +– Bottal! – mondta önérzetesen. + +Azzal feltürte karján a ruhát, – a vékony karján sötétkék folt látszott. + +– No ez már valami! – gondolta Jankó és e pillanatban az egész női nem, +amelyről eddig nem sokat tartott, nagyot nőtt a becsülésében. + +– Akarod, hogy én is fölmásszak a falra? – kérdezte. + +– A sarkon fölmászhatsz, én is ott szoktam ki-bejárni. + +Néhány perc mulva a két gyermek már együtt volt a grófi kertben. Mariska +elvezette új barátját a gyümölcsösbe, ahol erősen megdézsmálták az +éretlen gyümölcsöt. A fiu azt mondta, hogy ő csak addig szereti a +barackot, amíg magvastul ketté lehet harapni. + +– Ha akarod, – mondta később Mariska, – most fölviszlek a kastély +padlására. Ott senki se jár és sok holmi van, amivel játszani lehet. + +A kastély egyik hátsó kijárásán át fölértek az emeletre és mivel +senkivel se találkoztak, besurrantak a nyitott padlásajtón. A régi +háznak aránytalanul magas barok-teteje volt és a két gyermek a poros +gerendák egész erdejében találta magát. A kisleány megmutatta Jankónak a +padlás nevezetességeit, a nagy víztartót, amely a grófi fürdőszokákat +szolgálta és a vászonvödröket, melyeket talán a tűzvész esetére +tartottak ott. Az egyik kémény mellett jókora szalmarakást találtak. Itt +megtelepedtek a gyermekek. Jankó egy csomag gyujót vett ki a zsebéből és +azt mondta, hogy most tűzijátékot fognak játszani. Meggyujtott egy +szalmaszálat és kacskaringós ábrákat rajzolt a levegőben, ami a +homályban igen szépen festett. + +– Most nézzünk ki a padlásablakon! – indítványozta Mariska. + +Az ablakból igen érdekes kilátás nyílott, még a Jankóék szőlőjéig is el +lehetett látni. Mire behúzták megint a fejüket az ablakból, nagy +fényesség világította meg a padlást: a szalmarakás lobogó lánggal égett. + +Mariska nagyon megszeppent. + +– Szaladjunk, mert verést kapunk! – kiáltotta. + +– Nem, – mondta Jankó, – játszunk inkább tűzoltósdit. Te majd mered a +vizet, én meg oltom a tüzet. + +A víztartó szerencsére telve volt, így hát nekiláthattak az oltásnak. Az +első vödör víz, amit beleöntöttek az égő szalmába, azt eredményezte, +hogy a láng még magasabbra csapott és hogy sűrű füstfelhő gomolygott a +szemükbe. Jankó azonban nem volt az a fiu, aki egyhamar abbahagy +valamit, ha belekezdett. A ruhája szikrát fogott, azt is végig kellett +locsolnia, a keze is fájt, amint megcsapta a láng, de azért dühös +buzgalommal hordta tovább a vizet. Isten tudná hogyan, végül valóban +eloltotta a tüzet. A szalma már akkor mind pernyévé égett. Még az izzó +gerendákat is végigöntözte. Most már el akartak menni, de a rettenetes +füstben, amely betölötte a padlást, nem találták meg egyhamar a +lejárást. Egymás kezét fogva, ide-oda tipegtek. Jankó egyszerre úgy +érezte, hogy valami nagyon kalapál a fejében és úgy tapasztalta, hogy +nem lát semmit. Aztán megbotlott egy gerendában. Elesett. Elájult. +Aléltságában is úgy rémlett neki, mintha lármát hallana maga körül, majd +úgy érezte, mintha valaki fölemelné és vinné. + +Mikor később újra magához tért és kinyitotta a szemét, aranyozott +padmalyra esett a tekintete. Idegen helyen volt. Puha, nagy diványon +feküdt, a két kezén pedig valami kötést érzett. A keze igen fájt. Az +édesanyja ott térdepelt mellette, azonkívül egy öreg asszonyság is ott +volt a szobában. + +Jankónak eszébe jutott mindaz, ami történt és ekkor hirtelen lehunyta +megint a szemét és azon gondolkozott, hogy miféle füllentéssel vághatná +ki magát a bajból. A szomszéd szobából behallatszott két indulatosan +beszélgető férfi hangja. Az egyik az édesapjáé volt, a másik valami +idegen emberé. + +– Hihetetlen! – kiáltotta az idegen férfi. – Hogy egy tízéves fiucska +ilyenre képes legyen! A kertész leánya mindent elmondott… A gyermekek +ott játszottak a kertben, amikor észrevették, hogy a kastély +padlásablakából füst száll ki… Figyelmeztetni akarták a cselédséget, de +mivel a folyosón nem találtak senkit, fölszaladtak a padlásra… A padlás +már akkor egy tűz volt… A bátor fiu rögtön nekilátott az oltásnak… +Mennyi hősiesség, mennyi szívósság egy kis fiúban! Sok férfi példát +vehetne rajta. A ruhája kiégett, a keze megsebesült, de ő még nem hagyta +abba, míg urává nem lett a veszedelemnek… Most már tudjuk a tűz okát is: +egyik gerenda bele van építve a kéménybe, az fogott szikrát… + +– Mariska okos leány, – gondolta Jankó magában, – most már tudom, hogy +mit kell vallanom. + +Azzal fölült a diványon és ránevetett az édesanyjára. Az anyja zokogva +csókolta végig a fájó kezét… + +Az apja bejött és vele az idegen úr is, akivel beszélgetett. + +– Íme fiam, – mondta az apa bizonyos szertartásos gyöngédséggel, – ez az +úr itt a méltóságos gróf úr, aki úgy találja, hogy igen derekasan +viselkedtél. + +– Kedves ifju barátom, – mondta a gróf, – adja ide a kis kezét. Meg +akarom szorítani a kezét, nem mint egy jó kis fiúét szokás, hanem mint +egy emberét, akit nagyrabecsülünk. Mert én magát nagyrabecsülöm. + +– Fiam, – mondta az apa, – sohase feledd el azt, amit a méltóságos gróf +úr mondott most neked. Erre büszke lehetsz egész életeden át, mert ilyet +még aligha mondtak tízéves fiúnak. + +Az apa ekkor megcsókolta Jankót. Igen boldognak és büszkének látszott. +Az édesanyja is megcsókolta, a grófné is. Aztán hazavitték a fiút. Aznap +az ágyat kellett őriznie, de másnap már kiengedték a szobából. A keze be +volt még kötve és ezt a bepólyált gyerekkezet áhitattal és meghatottan +szemlélték az emberek. Maga Jankó is bizonyos tisztelettel nézegette a +kezét. Az apja még a hivatalos útjain is magával akarta vinni a fiút. +Azzal az ürügygyel tette, hogy maga akar vigyázni a beteg kezére, +igazában azonban csak parádézni akart vele. Az emberek úton-útfélen +megállították őket és mindenki azt hitte, hogy föltétlenül meg kell +simogatnia a Jankó arcát. Az apátplébános úr egész kis beszédet intézett +hozzá, miközben köny szivárgott a szemébe. A szőlőbe is elvitték Jankót +és ha nem fájt volna a keze, apa talán megengedte volna neki azt is, +hogy ő hajtsa a lovakat. + +Negyednapra eljött a gróf. Egy pónifogatot hozott ajándékba. Ez a nagyúr +egészen belebolondult Jankóba. Ő egész életét a férfiasság kultuszának +szentelte és boldog volt, hogy e tulajdonságokat, amelyekre oly sokat +tartott, megtalálta egy gyermek lelkében. Azt mondta, hogy ilyenre csak +magyar fiu képes és hogy ez a magyarság jövőjének egyik garanciája… +Beszédközben a Jankó tanulmányai után tudakozódott. Az apa ekkor zavart +mosolylyal bevallotta, hogy a fiu megbukott két tantárgyból és hogy +ismételnie kell az osztályt. A grófot a Jankó két szekundája láthatólag +nagyon fölvidította. + +– Nagyszerü fiu! – mondta. – Persze, az ilyen erős jellemü és önálló +gondolkodásu gyerek sehogy sem illik bele az iskola kicsinyes keretébe. + +Aztán elmondta, hogy valaha ő is megbukott a Teréziánumban. Az apa +ráduplázott azzal a jókedvü vallomással, hogy őt meg két iskolából +kicsapták. Ezek után megegyeztek abban, hogy az életrevaló és derék fiúk +többnyire rossz tanulók, az első eminensek pedig kevés kivétellel +alamuszi és jellemtelen fráterek. + +Jankó egy csapásssal meghódította a környezete szívét és a meleg +szeretettől, amely feléje áradt, megnyílott az ő szíve is. Az elnyomott +kis proletárból szabad ember lett. A Napoleon gárdistája, ha a fejébe +nyomták a medvebőrös süveget, elhitte, hogy ő a világ legvitézebb +katonája; Jankó szívében is valami gárda-erényt nevelt a jóakarat, amely +körülvette. Egyébként maga is elhitte, hogy valami szép és nemes dolgot +művelt a grófi padláson. + +Hogy ő maga volt a gyujtogató, azt titkolnia se kellett; a gyermek +fantáziájában ezt a kis epizódot teljesen elhomályosította az, ami +következett. A testvéreivel hamarosan megbékült, a pónifogata egyébként +is ellenállhatatlan erővel feléje vonzotta Pali és Eszti rokonszenvét. +Jankó bizonyos fölényes gyöngédséget tanusított irántuk és a kicsinyek +természetes védőjének tekintette magát. + +Alkalmasint a gróf befolyásán fordult, hogy pótvizsgára eresztették, de +az már az ő érdeme volt, hogy karácsonykor jó bizonyítványt hozott haza. +A bizonyítványra egyébként azt mondta az édesapja: + +– Furcsa emberek is azok a professzorok! + + + + +A svadron apja + +A kis történetet Szarka báró hadapród-őrmester mondta el egy három +asszonyból álló társaságnak. Az ifju harcos egy nagy karosszékben ült, +amelybe egészen belesüppedt, széles huszárkardját a két térde közé fogta +és habostortát evett egy kis tányérról. Meglehetős zavarban volt, kissé +hebegett és elvörösödött, de azért mégis igen merész pillantásokat +vetett a szép háziasszony felé. Már hetek óta mindennapos volt ebben a +házban, őszinte sajnálatára azonban sehogy sem akarták hírbe hozni az +asszonynyal. A kis huszár csinos, szőke fiu volt és ujabban valósággal +divatcikké lett a kisváros unatkozó hölgyei közt. Az általános figyelem +azon a napon kezdett feléje fordulni, amikor egyszer bosztont akart +táncolni Szigfrid gyászindulójára. Valami német kisasszony zongorázott +és amikor az Istenek alkonyából játszott, Szarka báró, aki a hallgatók +közt volt, sugárzó arccal lecsatolta a kardját és azt mondta egyik +fiatal leánynak: Tini nagysád, tetszik egy forduló? + +Akik aztán többet foglalkoztak a kadéttal, azok úgy találták, hogy a +lelke valóságos kincsesbányája a sületlennél sületlenebb ötleteknek. +Nyiltan hirdette, hogy neki két híres ember az ideálja: egy ismert +versenyistálló tulajdonos és Zrinyi Miklós. Paripákon milliókat nyerni +és a hazáért meghalni, ez volt szerinte az élet koronája. Ilyenféle +mondásai bizonyos népszerűséget szereztek neki, különösen asszonyok +körében. Akadtak azonban emberek, akik azt állították róla, hogy nem is +annyira naiv, mint inkább furfangos kópé. Csak szimulálja a +tudatlanságot. Az ilyenekre aztán szörnyen haragudott. + +Szarka báró tehát habos tortát evett és egy kis történetet mondott el a +három asszonynak. Átadom neki a szót és csak azt a jogot tartom fönn +magamnak, hogy elbeszéléséből kihagyjam az _állapot_ szót, amelyet ő +okkal és ok nélkül, de igen sűrűen alkalmazott. + +– A hölgyek azt hiszik, hogy a katonaság olyan könnyü állapot, én +azonban, aki most már majdnem hat hónapja vagyok a csapatnál, mondhatom, +hogy nagyságtok tévedésben vannak. Egy héttel ezelőtt példának okáért +agyon akartam magamat lőni. A pisztoly már meg volt töltve, a búcsúzó +levelek már meg voltak írva… Már hogy én boldogtalan szerelemből akartam +volna meghalni? Nem, kérem, – szolgálati ügyből kifolyólag… A nők nem +érdemlik meg, hogy az ember meghaljon értük, – mert semmit sem vesznek +komolyan… Bocsánatot kérek, én nem említettem nevet és a jelenlevők +mindig kivételek. + +Mondom: egészen komolyan agyon akartam magamat lőni és öngyilkosságom +oka Krall kapitány volt, a svadron előbbi parancsnoka. Krall igazi +vadállat, sőt mondhatnám: igen különös ember. Sajnálom, hogy olyan +hirtelen elutazott, mert megmondtam volna neki a véleményemet. Hogy mit +mondanék neki, ha most belépne a szobába? Azt, hogy igen különös ember… + +A neve Krall von Geyerkrall. Látásból nagyságtok is ismerték… Micsoda? +Hogy csinos ember lett volna? Már bocsánatot kérek, hiszen szemüveget +viselt! Aki pedig rövidlátó, az legyen doktor, de ne huszár, ezt mondta +már Napoleon is. Olyan volt az orra, mintha mindig rossz szagot érezne. +A legnagyobb baja az volt, hogy magyarul is tudott… Hogy baj-e, ha egy +huszártiszt magyarul tud? Német tisztnél igenis nagy baj. Mert a németek +mind úgy beszélnek magyarul, hogy senkisem érti meg őket. Mivel egy +kapitánynak nem mondhatja az ember, hogy beszéljen értelmesebben, +ennélfogva soha sem tudja senki, hogy mit akar tulajdonképpen és a +legénység mindent fordítva csinál… Aki nem tud magyarul, az lefordíttat +mindent a legénységnek és akkor nincs is baj… Krall kapitány úr valami +amsterdami tájszólással beszélt és mivel csak minden tizedik szavát +tudtuk megérteni, tehát azt hitte, hogy az egész svadron csupa hülyéből +áll, akik nem értik meg a tulajdon anyanyelvüket és úgyis bánt velünk, +mintha mindannyian trottlik volnánk… + +Én ezt a vadállatot már azért is gyűlöltem, mert mindig valami fehér +port kevert az ivóvizébe, nem tudom mi lehetett, bort pedig sohasem +ivott. Egyszer a tiszti asztalnál ebédelt Ipeghy gróf és azt kérdezte +Kralltól, hogy milyen nemzetiségü? Tudják mit mondott a kapitány? Nagyon +csodálkozott és azt mondta, hogy ő nem érti a kérdést. Ő semmiféle +nemzetiség, hanem császári és királyi katona. Milanóban született, +amikor ott még osztrák garnizon volt és a regemenc-káplán keresztelte +meg. Az édesapja az olmüci kaszárnyában született, azt is a regement +papja könyvelte el. + +Ha a kapitány valami miatt haragudott, pedig mindig haragudott, akkor +azt mondta: Sie Kerl! – Hanem hogy mondta azt! Az arcát odatolta a bűnös +arcához, a zöld szemével majd átdöfte, a Kerl-t pedig Khaerl-nek +ejtette. Megjegyzem, ő a legényeket sem tegezte, neki mindenki Sie volt… + +Hogy beszéljek már az öngyilkosságomról? Jól van kérem. Már ötödfél +hónapja szolgáltam a svadronban, anélkül, hogy Krall kapitány úrral +másról szóltam volna, mint szolgálati ügyekről. Ebédnél ugyan mindig egy +asztalnál ültünk, de a kapitány sohasem szólt hozzám és különben is +olyan gyorsan tálaltatott, hogy az embernek a nyeléshez is alig maradt +ideje. Engem nagyon bántott ez a furcsa viszony, mert szeretek +mindenkivel barátságban élni, különösen a fölebbvalóimmal. + +Két héttel ezelőtt volt a kapitány nevenapja és ekkor elhatároztam, hogy +törik-szakad, de most már lefülelem az öreget. A tiszteknek nem szóltam +semmit, de az altisztekkel elhatároztuk, hogy vacsora után szerenádot +hozunk a kapitánynak. Az első cugban vannak a nótás legények – +pacsirta-cúgnak is szokták nevezni, – azokkal összepróbálunk egypár szép +dalt, aztán elénekeljük Krall ablaka alatt. Az öreg nyolc órakor már +otthon szokott lenni, takarodó előtt tehát már vége lehet a parádénak. +Eleintén minden jól folyt. A kiállított strázsa jelentette, hogy a +kapitány otthon van és mi vagy tizenöten énekesek és vagy negyvenen +lampionvívő huszárok odavonultunk a lakása elé, amely a községi +bikaistálló szomszédságában volt. A fiúk igazán gyönyörűen fújták, nem +hiába tartottunk annyi próbát. A szerenád hatása azonban furcsa volt. A +kapitány kinyitotta az ablakát és a dühtől eltorzult arccal a következő +szónoklatot intézte hozzánk: + +– Ihr Kerle! Maul halten! Morgen alle zum Rapport! + +Elszontyolodva vonultunk a kaszárnya felé. A strázsamester meg velem +szemtelenkedett, azt mondta, én biztattam föl a legénységet, pedig nekem +tudnom kellett volna, hogy mi lesz a dolog vége. + +Másnap nagy vizsgálat folyt a pacsirták közt. A kapitány a fejébe vette, +hogy valami csúfot akartunk rajta elkövetni és ez a gyanúja gyilkos +dühbe hozta. Végül meggyőződhetett arról, hogy az ő fölfogása szerint +sem vagyunk annyira gonoszak, mint inkább ostobák és azért meglehetősen +mérsékelt bűntetéssel szabadultunk. Én egynapi szobaáristomot kaptam. +Amikor kitöltöttem, elhatároztam, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot. +Roppantul bántott a gondolat, hogy Krall azt hiszi, mi meg akartuk +csúfolni, pedig örömben és tisztességben akartuk részesíteni. Sajnáltam +az egész féleértést, sajnáltam a legénységet, de magát Krallt is +sajnáltam. Miféle élete lehet olyan embernek, aki természetesnek +találja, hogy őt mindenki gyűlöli? Parádéba öltöztem tehát és elmentem a +lakására. Egy szép és szívhez szóló beszédet készítettem magamnak, +amelyben meggyőzően kifejtem, hogy bennünket csak a svadronparancsnok +iránt való gyermeki ragaszkodásunk vezetett és ha ügyetlen formában +fejeztük is ki, azért nem akartuk megbántani… Nem tagadom, szorongó +szívvel léptem a kapitány lakásába. Megkérdezte, hogy mit akarok és +némán hallgatott végig. Mikor befejeztem, így szólt hozzám: + +– Sie Kerl, sind Sie verrückt? Morgen zum Rapport! Jetzt marsch! + +Ez a dolog aztán rettenetesen elkeserített. Hazamentem, nem is ettem az +nap, este pedig elhatároztam, hogy főbe lövöm magamat. Nekem ne mondja +többet, hogy: Sie Kerl! + +Este se ettem semmit, hanem búcsúzó leveleket írtam, aztán megtöltöttem +a pisztolyomat és megittam egy üveg bort. + +Éjfélkor akartam magamat agyonlőni, de tíz óra felé nagyon elálmosodtam +és el is aludtam. A nagy keserűségem következtében igen mélyen aludtam +és amikor fölébredtem, odakünn már világos nappal volt. Nagyon éhes +voltam és elhatároztam, hogy mielőtt végeznék magammal, előbb még +megreggelizem. Éppen a legényemet kerestem, amikor nagy zsibongás +hallatszott be az utcáról. Annyi piros huszársapka nyüzsgött künn, +mintha pipacsos rétté változott volna az utca. Az ablakon át kiszóltam +Gulyás káplárnak, hogy mi történik? + +– Hát nem hallotta a kadét úr? A régi svadronosunk, Sujtár kapitány úr +visszajött a törzstiszti iskolából és megint átvette a kommandót. A +hajnali vonattal érkezett meg és a legénység mind kiment a vasútra. + +– És mi lesz Krall kapitánynyal? + +– Hát ő visszamegy a régi svadronjához, második kapitánynak. + +– És milyen volt a fogadás a vasuton? + +– Nagyszerü! Mikor Sujtár kapitány úr kiszállt a kocsiból, a legények +mind elkezdtek kurjongatni meg éljenezni, aztán sokan nekiestek a +kuffereknek, hogy bevigyék a városba, sokan meg nekiestek a kapitánynak, +hogy a vállukon hozzák a kaszárnyába. + +– És mit mondott a kapitány? + +– Azt mondta: fiúk, én nem vagyok Jézus Krisztus, hogy szamárháton +lovagoljak a városba, azért eresszetek el, mert úgy váglak pofon, hogy a +fogatok doppelreihebe marsiroz ki a szátokon. A trombitást, aki +sehogysem akarta elereszteni, a lábát fogta, pofon is vágta. + +– Nagyszerü ember lehet az a Sujtár kapitány? – kiáltottam. + +– Meghiszem azt! – mondta a káplár. – A kadét úr nem ismeri még, de majd +meglátja, hogy milyen fain úriember. A svadron apja! + +Jól van, – gondoltam magamban, – mielőtt agyonlőném magamat, megnézem a +svadron apját! + +Fölvettem az atillámat és elmentem a kaszárnyába. Azt hittem, Sujtár +talán ott lesz. A kapitány nem volt ott, az udvaron azonban fura dolgot +láttam. A legénység ugyanis egészen pucéran a nagy kút körül sorakozott, +ott vizet mertek egymás nyakába és szalmával végigcsutakolták egymást. +Megtudtam, hogy ez az új kapitány parancsára történik. Künn a +pályaudvaron észrevette, hogy egyik legény nem a legtisztább és azért +parancsot adott, hogy csutakolják meg az egész svadront. + +Azonnal siettem a lakására. Az inasa azt mondta, hogy a kapitány, aki +egy szuszra utazott le Bécsből, lefeküdt egy órát aludni, de Sujtár +meghallotta a hangomat és az ajtón keresztül azt kérdezte, hogy ki az a +barom, aki ilyenkor alkalmatlankodik az embereknek? Mikor megtudta, hogy +a kadét, azt mondta: Bujjon be! + +Ágyában fogadott. Első pillanatban megijedtem a tüskés bajuszától, meg a +mély basszusától. Haptákba vágtam magamat és azt mondtam: Herr +rittmeiszter melde gehorzamszt – és többi… + +– Teremtőm, micsoda német marhával vert meg megint az Isten! – +sóhajtotta Sujtár. + +– Bocsánat, nem vagyok német, hanem magyar! – mondtam. + +– Hát akkor beszélj emberi nyelven, te nyavalyás. Ott a pálinka meg a +cigaretta, tölts nekem is. + +Miután elszívtam egy cigarettát, Sujtár így szólt hozzám: + +– Most lódulj a kaszárnyába és jegyezd meg, hogy ezentúl mindig ott kell +lenned a hajnali abrakoltatásnál. A lustálkodásnak egyáltalában vége +lesz most már! A svadron egészen elzüllött, olyan, mint a csürhe… De +hiszen majd megemlegetitek azt a napot, amikor visszajöttem! Igaz, hogy +el ne felejtsem: délben legyen szerencsém ebédre! És miféle +kanárizsinórt viselsz az atilládon? Hatórai dunkli! Este majd +elkísérhetsz Ipeghyékhez, bált adnak és szóltam nekik, hogy téged is +hívjanak meg. Szervusz! + +Boldogan siettem a kaszárnyába. Már nem kell magamat agyonlőnöm, mert +olyan fölebbvalóm van, aki alatt öröm szolgálni. Most azonban csókolom a +kezüket, el kell mennem. Puskavizit lesz és ha nem vagyok ott, Sujtár +megnyúz elevenen… + + + + +Ulászló király pajzsa + +Poprády báró, akinek kortársai már régebben (és valljuk meg, hogy +joggal) a bolond előnevet adományozták, egy nap négy kutyája kiséretében +a szentgyörgyi nagyutcán sétált, amikor hangos asszonyi sikoltozás +ütötte meg a fülét. A bolond báró ekkor egy párduc-agárral átrepült a +legközelebbi kerítésen és esze nélkül berobogott az udvarra, ahonnan a +sikoltozás hallatszott. Neki ugyanis sportszerü szenvedélye volt a +mentés. Ott volt csak igazán elemében, ahol árvíz pusztított és tűzvész +dühöngött, ahol megvadult lovakkal és veszett ebekkel lehetett +szembeszállani. + +Ezúttal tényleg nagy veszedelemnek lett szemtanúja: egy szegény +özvegyasszony udvarán licitáltak, néhány száz forint és járulékai +erejéig. Most éppen a tehénkéjét vezették ki az istállóból és az +árverést szenvedő kétségbeesett siránkozással ölelte át az okosszemü +riska hattyufehér nyakát. A porontyai meg – voltak vagy négyen – +szepegve kapaszkodtak az édesanyjuk szoknyájába. + +– Negyven forint! Ki ad többet? – kérdezte rendületlen nyugalommal a +végrehajtó. + +A bárót, akinek egyébként már elég dolga akadt végrehajtókkal, nagyon +fölháborította ez a jelenet. + +Özvegyasszonyt licitálni, micsoda lovagiatlanság? Ilyet nem szabad +eltűrni! Azonnal takarodjék a végrehajtó, mert lelövi, mint az izét… +Lelövöm, mint az izét, vagy pedig leizélem, mint a kutyát, ez volt a +bolond báró kedves szólása. + +Egy kicsit ordítozott még az ügyvéddel, aztán hirtelen elpárolgott a +haragja és hideg főúri gőg hangján kezdett beszélni. + +– Mennyire rúg az egész potomság? Megfizetem! + +– Háromszázharminc forint mindössze… + +Poprády kotorászni kezdett a zsebében és talált is vagy harminc +forintot. Az ügyvéd elfogadta a részletfizetést és megigérte, hogy az +árverést elhalasztja két hétre. + +– De mi lesz velem két hét mulva? – jajgatott az asszony. + +– Fogja be a száját! – szólt Poprády nyersen. – Mondtam már, hogy +megfizetem azt a potomságot! + +Azzal elment a négy kutyájával… + +* + +Háromszáz forint ugyan potomság olyan úr szemében, aki már elköltött +háromszázezret is, de azért a bolond bárónak még sem volt háromszáz +forintja. Már jó régen nem látott annyi pénzt a tárcájában és örökös +pillanatnyi pénzzavara már szinte közmondásossá lett. + +Poprády egy esztendő óta hatalmas rokonának, Szentgyörgyi grófnak +kenyerén élt. A nagy úr, akinek évi jövedelmét félmillióra becsülték, +vagy féltucat rokonát tartotta magánál, csupa letört urat, miként +mondta, versenyistállójának szolgálatképtelenné lett paripáihoz +hasonlítván őket. Adott nekik lakást a kastélyban és szabad asztalt, az +inasait és a fogatait is szívesen bocsátotta a rendelkezésükre, de pénzt +nem adott nekik egy krajcárt sem. Ha kértek tőle, kurtán mondta: nincs! +Ha gorombáskodtak vele (és Poprády néha nagyon gorombáskodott vele), +akkor az öreg kegyelmes úr a megpukkadásig kacagott, de pénzt nem adott. + +Most is kurtán utasította el Poprádyt. + +– Háromszáz forint kéne? Nekem is kéne! + +– Nem magamnak akarom, hanem egy szegény özvegyasszonynak… + +– Az én pénzemen akarsz asszonyokat kitartani? + +– Nem szép az egy cseppet sem, csak földhözragadt szegény. Csunya öreg +parasztasszony… + +– Akkor meg éppen szamárság volna annyi pénzt rákölteni. + +Nem törődött többet Poprádyval, hanem a pesti építőmesterrel kezdett +beszélni, akivel új istállót akar építtetni a telivérei számára +kétszázezer forint költséggel. Valódi lópalota lesz az! + +Poprády elsápadt dühében… Hej, egyszer még le fogja lőni a grófot, mint +az izét! + +A bolond báró aztán gondolt egyet és a grófi főkomornyikhoz fordult. + +– Georges, nem szerezhetne nekem háromszáz forintot egypár napra? +Pillanatnyi pénzzavarban vagyok… + +A komornyik majdnem sírva fakadt. + +– Honnan vegyek annyi pénzt, kezét csókolom? Szegény cseléd vagyok, +kezét csókolom… + +Poprády pedig jól tudta, hogy Georgesnek harmincezer forintja van a +bankban. Adott is kölcsön uzsorakamatra, de nem Poprádyhoz hasonló +uraknak. + +Egy szerencsés véletlen folytán a bolond báró mégis megkapta a pénzt. +Áldozócsütörtökön az öreg kegyelmes a templomba ment, hogy fölvegye az +úrvacsoráját és útközben összetalálkozott Poprádyval. Az öreg úr ezen az +egy napon mindig nagyon békülékeny és nagylelkü volt. + +– Megszerezted már a pénzt, Poprády? + +– Dehogy? + +– Kell még? + +– Hogyne! + +– Georges, háromszáz forintot! + +A komornyik kivette duzzadt nagy tárcáját és három ropogós százast +olvasott le a Poprády kezébe. + +Másnapra volt kitűzve az árverés folytatása a parasztasszony házában és +Poprády maga akarta elvinni az asszonynak a pénzt. Előbb azonban +benézett még a kastélyba, hogy magával szólítsa a kutyáit. Odabenn aztán +igen kellemetlen meglepetés várakozott rá: a lakásán találta Spitzer +urat, a végrehajtó társaságában. + +Spitzer volt a Poprády legkellemetlenebb hitelezője. A báró bukása után +potom áron összevásárolta annak régi váltóit és kisebb-nagyobb +időközökben meg-megjelent nála, a végrehajtó kiséretében, szerencsét +próbálni, mint maga mondta. Valami csodálatos hatodik érzéke volt +Spitzer úrnak, amelynek segítségével nagy távolságból is megszimatolta, +hogy mikor van pénz a báró zsebében. Egy félévig sem mutatta magát +Spitzer úr, néha egy évig sem, aztán váratlanul betoppant, mindig +olyankor, mikor Poprády kártyán nyert, vagy valami rokonának +nagylelküsége által pénzhez jutott… Távoli fürdőhelyekre is elutazott a +báró után, sőt egyízben külföldre is. Spitzer úr egyébként nagyon nyájas +és alázatos emberke volt. Sohasem fenyegetődzött és nem is +erőszakoskodott: az ő fegyvere a rábeszélés volt. Szívhez szólóan tudott +beszélni, meg tudta indítani Poprádyt, ki tudta könyörögni a zsebe +mélyében rejlő utolsó bankjegyet is. + +Különös, de igaz, hogy Poprády bizonyos rokonszenvet érzett Spitzer úr +iránt. Rendesen gorombaságokkal fogadta ugyan, de a gorombaságának némi +kedélyes zamatja volt. Spitzer úr végre is oly udvariasan és szerényen +viselkedett, hogy az ember nem lőhette le, mint a kutyát, még csak ki +sem dobhatta… + +– Mi az ördögöt akar már megint? + +– Egy kis váltócskát bátorkodtam elhozni… A régiek közül való… Semmiség +az egész. Kétszáz forint… Egy hamburgi szivarárus bízott meg az +inkasszóval… + +– Hát az a másik mit akar? + +– A végrehajtó úr… Méltóztatik tudni, formaság az gész… + +– Pénzem nincs, foglalni pedig nem lehet itt, mert én vendég vagyok és +minden bútor a grófé… Menjenek a pokolba. + +– Ez talán mégsem a gróf úr őméltóságáé? + +A vércseszemével meglátta a Poprády egyetlen féltett kincsét, amelyet +annyi hajótörésből sikerült megmentenie: Ulászló király paizsát. Ősrégi +ezüstpaizs volt, a Poprádyak zománcos cimerével. A családi hagyomány +szerint valamelyik Ulászló király adományozta a nemességszerető +Poprádynak a paizsot, nem tudni már, miféle érdeme elismeréseül… Tény, +hogy a család bizonyos babonás tisztelettel ragaszkodott a régi +fegyverhez, amelyben hajdani fényüknek tanuját látták. És maga a bolond +báró is, miután könnyelmüen megvált uradalmától és kastélyától, +nélkülözések árán is ragaszkodott a családi ereklyéhez… + +– Hozzá ne nyuljon, – mondta most Spitzernek, – mert… + +Spitzer mosolygott. + +– Könyörgöm alássan, csak formaság az egész… A végrehajtó úr lefoglalja +a pajzsot és bírói letétbe helyezi… Ha azonban a méltóságos úr megfizeti +a kétszáz forintot, akkor készségesen lemondok a foglalásról. + +– Mondtam, hogy nincs pénzem! + +– Ó, az olyan nagy úrnak, mint a méltóságos úrnak, ha nincs is pénze, +kétszáz forintja mindig van… + +E pillanatban halk kaparászás hallatszott az ajtón. A paraszt +özvegyasszony állt künn a folyosón. A félelem hajtotta ide; meg akart +róla győződni, hogy nem feledkezett-e meg a báró róla és a riskájáról… + +– Jókor jön, – mondta Poprády. Azzal kivette a tárcát és odaadta az +asszonynak a három százast. + +Az asszony sírva kapkodott a keze után, hogy megcsókolja, Poprády +azonban gorombán kiutasította. + +– Menjen a pokolba! Nekem ne orgonáljon itt! + +Spitzer sóbálványnyá váltan állott a szobában. + +– A méltóságos úrnak nincsen pénze és százasokat osztogat a +parasztoknak? + +– Nincs pénzem! + +– Akkor kénytelen leszek a paizsot bírói letétbe helyezni, – mondta a +végrehajtó. + +Poprády haragja már elpárolgott. Fagyos hangon mondta: + +– Tessék! + +Aztán kevélyen hátat fordított nekik. Pedig sejtette, hogy nem fogja +többet viszontlátni Ulászló király paizsát, melyhez – nem tudni, hogy +hány száz esztendő óta – babonás tisztelettel ragaszkodtak a Poprádyak. + + + + +A bátor ember + +Tavaly nagyon kellemetlen volt Puszta-Tatárin a nyár. Az időjárás ugyan +szép volt és dinnyénk is volt bőven, de én megbuktam a németből és +számtanból, és ezért úgy bántak velem a kedves szüleim, mintha én +feszítettem volna keresztre a Jézust. Az édesanyám, ahányszor csak rám +nézett, mindig úgy megsajnált, hogy sírva fakadt, az édesapám pedig +mindig meg akart ölni, mert megbecstelenítettem a családot. Mikor pedig +első napon megettem három kis dinnyét és hozzáfogtam a negyedikhez, +megint pofon akart ütni. Én ezért többnyire az istállóban tartózkodtam a +kocsisoknál. Hanem ebből is baj lett. Az édesanyám ugyanis minden +szombaton maga fésült meg a sűrű fésüvel. Addig fésült, míg aztán +egyszer hangosan elsikította magát és azt mondta, hogy most már végleg +elzüllöttem és az édesapám beszaladt és megnézte a fésüt és megint meg +akart ölni. + +Akkor jött a házunkba Dusa. Dusa a nagybátyám leánya, a Pista bácsié, +aki Eszéken lakik és másképp veti a keresztet mint mi, mert ő szerb. +Azért küldték hozzánk, mert az édesanyja összeveszett az édesapjával és +hirtelen elcsapta a nevelőnőt. Erről nekünk gyerekeknek nem szóltak +semmit, de azért mi rögtön tudtuk. + +Dusa szintén tizenkét esztedős volt, de nagyobb volt mint én, olyan szép +volt, mint egy angyal, a szeme pedig olyan volt, mint a fekete macskáé. +Mindjárt az első nap meg akartam cibálni a hosszu haját – a hugaim haját +mindig meg szoktam cibálni! – de ő olyan kemény pofont adott nekem, hogy +szikrát hányt tőle a szemem. Ezen én nagyon csodálkoztam és dühbe +jöttem, mert nálunk a leányok nem mernek visszaütni, hanem pityeregni +szoktak, ha megverem őket és ennél fogva nekimentem Dusának, hogy +földhöz vágjam. Ekkor egy ökölcsapást kaptam tőle a karomra, úgy hogy a +karom egészen elzsibbadt, aztán egy másikat a gyomromra, úgy, hogy +émelyegni kezdett, egy harmadikat pedig az orromra kaptam, úgy, hogy +megeredt az orrom vére, én még akkor hozzá se tudtam nyúlni. Ezt pedig +boxolásnak nevezik. Én nem sejthettem, hogy egy fehérruhás kisleány +boxolni is tud. Dusa azonban tudott, sőt vívni is tudott, meg lovagolni, +mert Pista bácsi, aki egy kicsit fuzsitus ember, megtanította mindenre, +mert nagyon fájt neki, hogy Dusa nem lett fiu, hanem leány. + +Én tehát a kúthoz mentem és megmostam a véres orromat, Dusa meg bement a +házba, a szeme pedig igazán úgy fénylett, mint a fekete macskánké. Én +aztán egy hegyes vasdarabot tettem a zsebembe és elhatároztam, hogy +betöröm a Dusa fejét, mert ha annyiban hagynám a dolgot, az szégyen +volna az egész osztályunkra. Nem bánom, ha édesapa megint agyon is üt +érte, legfölebb megszököm hazulról: különben is régi tervem egyszer +megszökni. + +Délután elmentem halászni. Nálunk nem szokás horoggal vagy hálóval +halászni, mert nálunk csak a Pece-árok van. Az ember leveti a csizmáját +és fölgyűri a nadrágját, aztán térdig gázol a vízben és keresgél a +kimosott part alatt. A halat, ha ugyan fog az ember, a nadrágja zsebébe +teszi az ember. Hát amint megyek a vízben, hát egyszerre a másik oldalon +szembejön velem Dusa. Ő is mezitláb volt s ruháját feltűrte térdig és ő +is halászott. Én nem fogtam még semmit, de ő egy igen szép csíkhalat +fogott. + +Kivettem a zsebemből a hegyes vasdarabot és azt mondtam neki: No, most +meghalsz! + +Dusa azonban nem ijedt meg, hanem kidobta a halat a partra, aztán +fölkapott egy nagy kerek követ és azt mondta: Legyen szerencsém! + +Nem akartam megtámadni, mert tudtam, hogy ez a szerb nő mindenre képes, +azért cselhez folyamodtam, amint az indusvadak szokták és zsebretettem +megint a fegyveremet és nevetve mondtam, hogy hiszen én csak tréfálok! + +Erre ő is nevetett és eldobta a nagy követ és ilyképpen szólt hozzám: + +– Ha akarod, kössünk békét, mert én nem szeretek verekedni, ha nem +muszáj. Nekem talán egy hónapig is nálatok kell maradnom, mert ahányszor +a guvernánt vagy a szobaleány miatt baj volt, mindig egyhónapig tartott +otthon a harag és azt már látom, hogy a hugaiddal nem lehet semmit se +kezdeni, mert azok nyafka libák. De mi ketten jó pajtások lehetnénk és +sok mulatságos dolgot követhetnénk el, ha nem árulkodnál rám. + +– Jól van, – mondtam, – kössünk békét. + +– Isten téged úgy segéljen? – kérdezte. + +– Isten engem úgy segéljen! – mondtam. + +– Hát akkor ezentúl jóbarátok vagyunk, – szólt Dusa. + +Azzal hozzám lépett és kétszer megcsókolt. Így történt, hogy mi ketten +élet-halálra szóló barátságot kötöttünk, aztán együtt halásztunk a +Pece-árokban, de a szép csík mellé csak egy hitvány kis cigányhalat +foghattunk még. + +A Dusa még nálunk volt, amikor hozzánk jött vadászatra Kempelen bácsi. +Kempelen bácsinak furcsa tüskés szemöldöke van, a bajusza pedig hosszan +lelóg, mint a tengeri rozmáré a Payer-expedició képein, a járása pedig +olyan ünnepélyes, mnit a miséző papé. Kempelen bácsi semmit se beszél és +mindig olyan arcot csinál, mintha dühös volna. Ez azért van, mert ő igen +bátor ember. Egypár esztendővel ezelőtt pisztolyduellumban agyonlőtte +Suskovics bácsit, aki az édesanyám távoli rokona volt és akkor Suskovics +néni úgy megijedt, hogy ő is szörnyet halt. Pedig nem is ő rá lőttek, de +hát ilyen ijedős az asszonynép. Azóta nálunk mindenki nagyra becsüli +Kempelen bácsit, örülnek, ha eljön, mindig a főhelyre ültetik az +édesmama mellé, az urak gyufát adnak neki, ha szivarra akar gyújtani, a +nők pedig azt mondják, hogy érdekes ember. + +Apa egyszer azt mondta, hogy kár, hogy nincsenek már nálunk török +háborúk, mert akkor az olyan bátor ember, mint Kempelen bácsi, nagyon +kitüntetné magát. Való igaz, hogy mindig nagyon bátor arcot csinál. +Egyszer láttam, mikor borotválkozott, az álla szappanos volt, de akkor +is szigorúan összeráncolta a homlokát. Mikor pedig egyszer egy tűzhányó +hegyről beszéltek, amely tüzet hányt sok ezer emberre, Kempelen bácsi +azt mondta: Sajnálom, hogy ilyenkor nem lehetek ott! Az egyszerü +tűzvészeket és árvizeket is nagyon szereti és mindig sajnálja, hogy nem +lehet ott, hogy bebizonyítsa a bátorságát. Ha pedig más ember valami +bátor tettet követ el, akkor gúnyosan mosolyog. Ha meg iszik egy kicsit, +– mert nálunk vadászat után mindig isznak, – akkor még haragosabb lesz +és mindig körülnéz, hogy elég bátornak tartja-e mindenki az asztalnál. +Ilyenkor az urak nagyon szoktak vigyázni, hogy véletlenül olyat ne +mondjanak, amit rossz néven vehetne Kempelen bácsi. És azt is mondják, +hogy mindig töltött revolver van a zsebében. + +Én egyszer Dusának mindent elmondtam, amit Kempelen bácsiról tudtam, +hogy agyonlőtte Suskovics bácsit és hogy Suskovics néni is meghalt és +hogy milyen bátor ember, – ebédnél aztán Dusa mindig csak Kempelen +bácsit nézte. Nem igen evett, hanem a két macskaszemével mindig nézte. +Végül Kempelen bácsinak is feltünt, hogy Dusa le nem veszi róla a szemét +és így szólt hozzá: + +– Tetszem magának, kisleány? + +Dusa mindig meg szokta mondani, amit gondol és így felelt: + +– Bizony nem tetszik nekem. + +És ekkor kiköpött. + +– Hát akkor miért néz folyton? + +– Mert szeretnék magától valamit kérdezni. + +Édesmama már akkor rosszat sejtett, apa pedig vasvillaszemmel nézett +Dusára. Kempelen bácsi azonban biztatta Dusát, hogy csak kérdezzen tőle +akármit, ő válaszolni fog. Dusa ekkor összeráncolta a fekete szemöldökét +és a fénylő macskaszemével olyan erősen nézett a rozmárbajuszu bácsira, +hogy magam is megijedtem. Csendesen és vakmerően mondta: + +– Megjelent magának már álmában Suskovics néni? + +Erre nagy ijedtség támadt a szobában és én azt hittem, Kempelen bácsi +mindjárt kiveszi a töltött revolvert és agyonlövi Dusát. Édesmama +azonban kivezette Dusát és büntetésül nem adott neki gyümölcsöt, pedig +Dusa vendégünk volt. Engem is kikergetett apa, de ez nagy +igazságtalanság volt, mert én meg se mukkantam, sőt aznap véletlenül +igen jól viseltem magamat. Dusa azonban igen dühös volt, hogy nem kapott +gyümölcsöt és egyre mondta nekem, hogy ezt nem viszi el szárazon +Kempelen bácsi. Két napig mindig dühös volt, mert nem eresztették az +ebédlőbe, hanem külön terítettek neki a gyerekszobában, akkor aztán kész +volt a bosszúállás terve. Estére végre is hajtotta és én segítettem +neki, bár nagyon féltem és ellenkeztem, mégis segítettem neki, mert amit +ő akart, azt már akkor mindig megtettem. + +Az urak egész estig vadásztak és künn a tarlókon zsiványpecsenyét +sütöttek, úgy hogy mikor hétkor hazajöttek, majd leragadt a szemük a +nagy fáradtságtól meg a bortól és tüstént ágyba feküdtek. Édesmama akkor +a hugaimmal odaát volt Szombathyéknál teán, de Dusát és engem nem mertek +magukkal vinni, nehogy megint valamit elkövessünk Szombathyéknál. És +ekkor hajtottuk végre a tervünket. Dusa kibontotta a haját, az arcát +befehérítette lisztporral és korommal nagy fekete karikát csinált a +szeme köré, aztán egy fehér lepedőt vett magára, mint a kisértetek +szokták. A fekete kandurt bepólyálta egy gyerekpólyába, de a farkát +künnhagyta, hogy megfoghassa a kezével. És pedig magamhoz vettem a +varázslámpámat, melyet laterna magica-nak hívnak s amelyet az édes +Jézuska hozott nekem Kertész Tódortól 4 forint 50 krajcárért, mert +karácsonykor elég jó bizonyítványom volt és akkor még senki sem merte +volna remélni, hogy év végén megbukom két tantárgyból. Én sem. + +Mikor a vendégszoba előtt hallgatództunk, Kempelen bácsi már úgy +hortyogott, mint az inárcsi fürészmalom, amely gőzerőre van berendezve. +Óvatosan benyitottunk a sötét szobába. Dusa szembeállott az ágygyal, +magam pedig a divány mellé állottam és a fogam borzasztóan vacogott a +félelemtől, de azért még sem szaladtam el. Ekkor a laternából kék fényt +vetettem a falra és Dusa odaállott a fényes tányérba és a szemét +forgatta. A fekete macskát pedig a karján tartotta, mintha pólyás gyerek +volna. Ámbár tudtam, hogy ez a Dusa, mégis olyan iszonyu és kisérteties +volt, hogy halálra megijedtem és a laterna reszketett a kezemben és a +kék fény is táncolt. De azért mégsem szaladtam el. + +És Dusa ekkor üvölteni kezdett. + +– Kempelen! Kempelen! – üvöltötte. – Kempelen! + +Hanem a bácsi igen mélyen aludt és csak akkor ébredt föl, amikor Dusa +már sokszor üvöltött. Ekkor egyszerre felült az ágyában és mereven nézte +a reszkető fényt. + +– Ismersz, Kempelen? – üvöltötte Dusa. + +– Ki az? Mi az? – ordította a bácsi. + +– Suskovicsné vagyok, akinek meggyilkoltad az urát. A gyerekemnek nincs +sem apja, sem anya, elhoztam neked, nesze, neveld föl! + +Azzal a farkánál fogva oda dobta a macskát az ágyra. A macska ijedt +nyekkenéssel ráesett Kempelen mellére, onnan fölugrott az almáriom +tetejére, mint egy fekete ördög. + +Kempelen bácsi nem szólt semmit, hanem visszafeküdt a párnára. Én pedig +hirtelen elfújtam a laterna gyertyáját, aztán kiszaladtunk az ajtón, +miközben jól összeütöttük a fejünket. A macska a lábunk alatt rohant ki. +Azt hittük, hogy Kempelen bácsi föl fogja lármázni az egész házat, de +biz az meg se moccant a szobájában. Dusa aztán megmosakodott, anélkül, +hogy valaki észrevette volna a cselédek közül s mire édesmamáék +visszajöttek Szombathyéktól, akkor már mi ketten mélyen aludtunk, kiki a +maga szobájában. + +Amikor reggel fölébredtem, igen örültem a sikerült tréfának, de apa +rosszkedvü volt reggelinél és azt mondta, hogy Kempelen bácsit +haldokolva találták a szobájában. Erre már én se örültem. Kempelen +bácsit a nyavalya törte s félrebeszélt és édesanya azt mondta, nagyon +kellemetlen, hogy éppen a mi házunkban lett beteg. Később Dusával ketten +kimentünk az ököristálló mögé és ott ünnepélyesen megesküdtünk, hogy ezt +nem fogjuk elmondani senkinek. Meg is tartottam az esküt, csak két +jóbarátomnak mondtam el, de ők viszont esküt tettek, hogy a kínpadon se +vallják be az igazgató úrnak. (Mind a kettő igen elszánt ismétlő.) + +Kempelen bácsi még öt napig feküdt nálunk, de nem halt meg, hanem +hazavitték tragacson. Még akkor se tudta, hogy fiu-e vagy leány. Azóta +elmult egy esztendő és most már egészen jól van, csak cukkol egy kicsit. + +A vakáció, fájdalom, igen gyorsan röppent el, mint rendesen és Dusa igen +sajnálta, mikor a kedves szülei három hét mulva már kibékültek és őt +hazavitték. Ámbár csak leány, mégis be kell vallanom, hogy nem ismertem +még fiut, aki olyan lett volna, mint ő. Mert akárhogyan fájt is +valamije, azért sohasem sírt, még akkor sem, amikor megrúgta a Fánni. +(Fánni egy csikó.) És nem is árulkodott soha. Most is sokat gondolunk +még egymásra és gyakran igen szép képes levelezőlapokat kapok tőle. Ha +nagy leszek, talán feleségül veszem, mert ő ezt igen óhajtja, de előbb +meg kell tanulnom a boxolást, különben mindig neki lenne igaza, ami +lealázó volna reám nézve. + + + + +Kleopátra királynő lovagja + +– Mondok neked egy furcsa történetet… Fogadjunk, hogy nevetni fogsz +rajta. Látod arcomon ezt a két kardvágást? Mindegyik pofacsontomon egy. +Olyan egyforma a kettő, mintha cirkalommal mérték volna ki. Igaz, hogy +ugyanegy kéztől kaptam, háromesztendei időközben. Mind a két ízben +Kleopátra királynőért verekedtem. Először azért állítottak kard elé, +mert megvédtem, másodszor meg azért, mert megsértettem. Hát nem bolond +az élet? + +Ezt feketekávézás közben mondta egy igen kövér fiatal úr. Az arca olyan +rózsás fényben virított, mint a yorkshirei malacoké, a tekintete meg +tiszta és szelíd volt, mint egy óriási pólyásbabáé. A természet valami +furcsa rajzolási hibája következtében vastag, tüskés szemöldök ült a +szeme fölött. A szemöldökén állandóan harcias fenyegetés cikázott, +amelyet azonban ártatlan és gyermekes arca sehogy sem tudott beváltani. + +A kövér ifju, akinek különben Kanizsay volt a neve, tovább akart +beszélni, de ez nem volt könnyü dolog. Az öreg bárónak is volt +mondanivalója. A báró volt a vármegye legtudósabb elméje. Minden este +elolvasott a lexikonban egy cikket, másnap ravaszul ráterelte a szót +arra, amit olvasott és elkápráztatta az embereket iszonytató +tudományával. Tegnap különösen megrakodott bölcsességgel, mert hajnalig +fájt a foga és kínjában elolvasta a Közép-Magyal-kötetben a Madárvonulás +(migratio) egész cikkét. Természetes, hogy most nem érdeklődött párbajok +és asszonyok után, hanem a madarak vonulásáról óhajtott eszmecserébe +bocsátkozni. + +– Ma reggel két füstifecskét láttam, – mondta. – Ha elgondolja az ember, +hogy minő nagy utat tesznek meg a kis állatok… + +Kanizsay egyébként udvarias ember volt, de most belebetegedett volna, ha +nem mondhatja végig a maga történetét. Harsogó hangon közéjük vágott a +füstifecskéknek. + +– Mondom, három esztendei időközben kaptam e két kardvágást! Négy +esztendővel ezelőtt Budapesten jártam és Tihanyi Ferkó, a híres +szobrász, elvitt a művészek álarcos-báljára. Tihanyi megyémbeli +úriember. Nagy híre van a szobrászok közt, nem a szobrai, hanem a vívása +miatt. Minden amatőr-dijat ő szokott elnyerni… + +Amint egyedül sétálok a Vigadó nagytermében, egyszerre karon fog egy +nagyon helyes maszk. Azt hittem, hogy egyiptomi múmiának van öltözve, de +ő fölvilágosított, hogy Kleopátra királynő. Az álarcát már levetette, +azt mondta, hogy az urak úgyis mind megismerték a válla után. A válla +igazán nevezetes volt, gömbölyü és hófehér… + +E pillanatban hirtelen megszakadt Kanizsay elbeszélése. A báró ugyanis +egy váratlan orvtámadással magához akarta ragadni a szót… + +– Kleopátrát méltóztatott említeni? Erről eszembe jut a kevesek által +ismert tény, hogy gázlómadaraink közül némelyek az egyiptomi gulák +tövében szoktak telelni. Így példának okáért a magyar nép kedves +házibarátja is, a kelepelő gólya… + +Kanizsay időközben fölocsudott meglepetéséből. Egy ellenséges pillantást +vetett a barátjára, aztán ő is beszélni kezdett. És mivel neki harsogó +trombitahangja volt, a bárónak megszégyenülten el kellett hallgatnia. +Meg is tette, de hűvös, gúnyos mosolylyal az ajkán és azzal a +meggyőződéssel, hogy a barátja tulajdonképpen igen hiányos nevelésben +részesült. A kövér ember pedig diadalmasan folytatta: + +– Kétszer megkerültem már hölgyemmel a termet és Kleopátra mind +bizalmasabb lett. Azt is elmondta, hogy még nem vacsorázott. Ekkor +szembe jött velem Tihanyi, a szobrász, akitől már a bál kezdetén +elszakadtam. + +– No, csakhogy megvagy! – kiáltotta. – Gyere vacsorázni, nagyon +mulatságos társaság verődött össze odabenn… + +– De mi lesz Kleopátra királynővel? – kérdeztem. + +– Senki sem méltatja jobban őfelsége érdemeit, mint magam, de vacsorázni +nem vihetjük. Abba a társaságba legalább nem, mert lipótvárosi szép +asszonyokkal leszünk együtt… Majd adunk őfelségének öt forintot, abból +megvacsorázhatik. + +– Ez alávalóság, – mondta hidegen a királyné. + +– Nem kell az öt forint? – csodálkozott Tihanyi. – Ezt az esetet külön +obeliszkre fogom vésetni a Nilus partján: Kleopátra visszautasított öt +forintot! + +– Tihanyi úr, ön fajankó! – szólt a királyné. + +Mivel úgy találtam, hogy a barátom valóban nagyon cinikus, magam is azt +mondtam: + +– Tihanyi, te fajankó vagy! + +Nem mondtam egészen komolyan, de ő komolyan vette. Jó fiu, de kissé +feketevérü és ha egyszer bomlani kezd, akkor sehogy sem érti meg az okos +szót. Sarkon fordult és otthagyott. Tíz perc mulva két hosszusörényü +művészt küldött a nyakamra, azok elégtételt kértek a fajankóért. Ezzel +alaposan el is rontották az estémet, mert tudtam, hogy Tihanyi úgy bánik +a karddal, mint egy olasz vívómester. Nem kellett nekem most már se +vacsora, se Kleopátra. Haza mentem. Másnap ki kellett állanom. Akkor +kaptam a vágást a bal arcomon. Bepólyált fejjel kimentem a vasútra és a +pusztámra utaztam. Három esztendeig nem is látott viszont a főváros… + +Kanizsay elhallgatott és a báró azt hitte, hogy ezzel be is fejezte az +elbeszélést. Köhintett tehát egyet és nyájas arccal így szólt: + +– A te pusztád Szerémmegyében van és ott tudtommal nincsenek vadludak. +Az én pusztámon sűrün fordulnak meg az érdekes éjszaki vándorok és +tavaly példának okáért ismételten megfigyelhettem őket… + +Nem folytathatta, mert Kanizsay erélyesen a szavába vágott. + +– Ez még csak az első vágás volt. Most elmondom a másodikat is. Tavaly +valami dolgom akadt Budapesten és mivel a lapokból megtudtam, hogy +megnyilt már a tavaszi műkiállítás, mindjárt első nap kimentem a +városligeti csarnokba. Képzelheted meglepetésemet, amikor az első nő, +akit a nagyteremben megpillantottam, Kleopátra királynő volt. Ezúttal +persze nem viselt jelmezt. De nagyon jól festett a szürke tavaszi +ruhájában is. Egy idősebb asszonyság volt vele, akivel a képeket +nézegették. Udvariasan megemeltem a kalapomat, de őfelsége oly hűvösen +biccentett a fejével, mintha sohasem védtem volna meg karddal a +kezemben. Lehet, hogy nem ismert rám. + +A terem tulsó végében egy csapat brigantikalapos, malaclopó-köpönyeges +művész állott. Köztük volt Tihanyi Ferkó is. + +– Ni, – mondtam magamban, – ez furcsa összetalálkozás! Akár a +regényekben. + +És még egyebet is gondoltam. Ami megtörtént, az megtörtént. Egy hölgy, +aki nem ismeri meg a védőjét, nem érdemli meg, hogy miatta haragot +tartsak egy régi jó cimborámmal. + +Odaléptem a szobrászhoz és vállon ütöttem. + +– Jó napot, öregem! + +Ő nevetve nyujtott kezet. + +– Isten hozott. Hát nem haragszol már rám? + +Magam is nevettem és rámutattam Kleopátrára, aki éppen elhaladt +mellettünk. + +– A nílusi kígyóért? Van eszemben! Szívesen beismerem, hogy nem volt +igazam, amikor ilyen kis rongyért megsértettelek! + +Nagy meglepetésemre a Tihanyi arca krétafehér lett. + +– A feleségem! – hörögte. + +Hát tudhattam én, hogy időközben feleségül vette Kleopátrát? Másnap +megint karddal a kezünkben néztünk farkasszemet egymással. Akkor kaptam +a vágást jobbik arcomra. Mert Tihanyi most még jobban vívott, mint +annakelőtte. A párbaj után mindjárt hazautaztam és azóta se látott hazám +szép fővárosa… + +Kanizsay szünetet tartott, hogy egy kissé gondolkozzék. Ez volt a +veszte. Nem mondhatta el már történetének morálját, amit pedig nagyon +szeretett volna, mert a báró most már, minden leplezgetés nélkül, +elkeseredett nyíltsággal tért rá a madarak vándorlására. + +– A madárvonulásról akartam beszélni, – mondta erélyes hangon. – A +madárvilág egy részének általánosan ismert és az évszakok váltakozásával +kapcsolatos, periodikus mozgalma ez… + + + + +Lóri nénit férjhez adjuk + +Eszéken meghalt a szegény jó Grószika és mi mind nagyon gyászoltunk. +Nekem fekete szallagot varrtak a szalmakalapomra. Legjobban azonban +édesapa gyászolt, mert dühös volt, hogy a szegény jó Grószika kitagadott +bennünket és mindenét Lóri néninek hagyta. + +Azután leveleket írogattak egymásnak édesmama és Lóri néni, a vége pedig +az lett, hogy a néni eljött a mi házunkba lakni. Mi mind a pitvaron +vártuk és mikor Lóri néni leugrott a kocsiról, nagyon sírt és azt +mondta: + +– Ugy-e, adtok egy kis zugot a házatokban? + +Édesmama azt felelte: Adunk. És édesapa is azt mondta: Adunk! + +Lóri néni ekkor mindenkit megcsókolt és amikor rám került a sor, így +szólt hozzám: Én leszek a te kismamád! + +Azt mondtam: + +– Elég nekem egy mama is. + +Ekkor mind megharagudtak rám, hogy szívtelen fiu vagyok, édesapa meg úgy +nézett rám, hogy biztosan pofon üt, ha bizalmas családi körben vagyunk. +Pedig és nem tehetek róla, hogy édesmama kedvesebb Lóri néninél. Mert +édesmama valóban nagyon kedves, különösen ha vendégeink vannak, akkor +befűzi magát és mosolyog. + +Lóri néni mindjárt első nap azt mondta, hogy ő a mama jobb keze és hogy +édesmama ne is fárassza magát, majd ő megfőzi az ebédet. Az ebéd azonban +nem sikerült, bár könyvből főzte, senki sem evett belőle és amikor +odaadtam Bodrinak, Bodri csak megszagolta és a hátsó két lábával homokot +kapart rá. Lóri néni azt mondta, hogy a művészet az ő egyetlen +vigasztalója és elkezdett igen erősen zongorázni, sőt énekelni is. +Mindig egy német nótát énekelt: Küssen auf die Lippen… + +Másnap nem főzött, hanem elment bevásárolni, miközben megbarátkozott a +mészárosnéval. Annak elmondta, hogy mi csak azért fogadtuk őt a +házunkba, mivel örökölni akarunk utána, de ő túl fog élni bennünket, +mivel édesmama heptikás, mi gyerekek pedig mind krofulásak vagyunk. (A +krofulát a halzsirtól kapják a gyerekek, de mi soha sem ittunk olyat, +mert nem jó.) + +A mészárosné mindjárt elmondta Julcsának, Julcsa pedig mindjárt elmondta +édesmamának, édesmama meg mindjárt bement Lórihoz, aztán mind a ketten +egyszerre beszéltek és egyszerre sírva fakadtak. A vége az lett, hogy +Julcsának fölmondtunk, a hust pedig az új mészárszékből hozattuk. Este +Lóri néni megint erősen énekelte: Küssen auf die Lippen… Apa azalatt +mindig fel-alájárt a gangon és a tíz ujjával a haját fésülgette. + +Akkoriban igen nagy igaztalanság történt velem az iskolában, amelyet +most el fogok mondani. Az igazgató úr ugyanis levelet írt édesapának, +pedig megmondhatná az egész osztály, hogy nem én kezdtem a verekedést, +hanem Ábelesz Hugó, én csak védtem a vallásunkat. Ábelesz a tornaóra +után a vallásunkat gúnyolta. Azt mondta a folyosón, hogy a Jézust nem a +zsidók ölték meg, hanem a rómaiak, ami azonban nem igaz. Mivel édesmama +és a hugaim rómaiak, sőt katolikusok is (apa meg én ev. ref. vallásuak +vagyunk!), tehát megvédtem a nők vallását egy szénlapáttal, néhány +mérsékelt ütést mérvén Ábelesz hátára. Erre ő engem átnyalábolt s bár én +őt eleresztésre fölhivtam, mégis oly erősen fogott, hogy mindaketten +legurultunk a lépcsőn. Az igazgató úr, aki éppen akkor feljött az +emeletre, nem vigyázott, és szintén elesett. Ekkor nekem is, Ábelesznek +is egy-egy pofont adott, ami pedig a miniszteri rendelet szerint +szigoruan tilos, aztán jegyzőkönyvet vett föl a legurulásról és levelet +írt az édesapámnak is, az Ábeleszénak is. Ábelesz azt mondta, hogy ő +otthon nem kapott semmit, de én jól láttam, hogy mindig csak a +féloldalán tudott ülni. Én pedig azt kaptam, hogy nem kaptam ebédet. + +Mivel vasárnap délben koplalnom kellett, édesmama már reggel egy nagy +darab kalácsot adott a kávé mellé. Délelőtt kimentem a kertbe és +óvatosságból megettem vagy harminc-negyven szilvát. A majorosné, aki +nagyon sajnált, adott egy köcsög aludttejet. Aztán a kaszárnyaréten +bogarásztam és akkor a Julcsa káplárja, aki nagyon jó barátom, szintén +nagyon megsajnált és bevitt az istállóba és adott prófuntot meg +szalonnát, amit igen szeretek és egy kis pálinkát is adott, de csak +keveset. Délben Julcsa bevitt a konyhába és ott titokban mindenből +adott, amiből odabenn ettek. Mivel senki sem vigyázott a tányéromra, +többet is ebédeltem, mint máskor. Később azt kérdezte tőlem Lóri néni, +hogy éhes vagyok-e? Azt hittem, hogy talán pénzt fog adni és azért azt +mondtam, egészen gyönge vagyok már az éhségtől. A néni azonban nem adott +pénzt, hanem elvitt a specerájoshoz és ott megettem egy akkora darab +szalámit, mint a kis Duduka combja, amikor fürösztik. Lóri néni pedig +megbarátkozott a specerájossal és elmondta neki, hogy a kedves szüleink +takarékosságból éheztetik gyermekeiket, ami pedig igen káros a zsenge +szervezetnek és azért szerencse, hogy ő néha a maga pénzén vehet nekünk +ennivalót. + +Este igen rosszul lettem. Ilyen rosszul csak egyszer voltam életemben, +amikor a nagy vásáron egyfolytában elördöghintáztam hatvan krajcárt két +órától este kilenc óráig és minden fiu bámult és irigyelt. Édesmama azt +hitte, hogy a koplalástól vagyok beteg és sonkát meg tojást etetett +velem, de aztán egyszerre minden kisült és az igazán borzasztó volt. A +specerájos is elmondott mindent Julcsának. Megint sokat beszéltek és +sírtak, a vége pedig az lett, hogy megint fölmondtunk Julcsának és hogy +most az új specerájostól hozatunk. Lóri néni este megint énekelte: +Küssen auf die Lippen… Apa azonban nem járkált már a gangon, hanem +elment a kaszinóba és csak reggel jött haza két kucséber-skatulyával, +amiért is édesmamának úgy megfájdult a feje, hogy ágyba kellett +feküdnie. + +Akkoriban történt, hogy hosszu idő mulva megint eljött hozzánk Lupi +bácsi. Én nagyon szeretem, édesmama azonban nem kedveli, mert mindig alá +akar valamit iratni apával, gondolom váltókat. Lupi bácsi monoklit +visel, mert ő báró, de csak az egyik szemén, a bőre pedig olyan ráncos, +hogy elférne benne még egy báró. Régente huszártiszt volt, de a király +nem akarta kifizetni adósságait, bár Lupi bácsi személyesen kérte erre. +Mindenki azt mondja, hogy Lupi bácsi léha ember, de én ezt nem találom, +sőt mondhatom, hogy kitünően tudja utánozni az állathangokat, különösen +a mérges pujkakakasét és a rekedt macskáét. Lupi bácsi akkoriban +pénztáros volt Récskán, ahol Manci néniék laknak. (Egyszer meglátogattuk +édesapával Récskán, akkor egy ketrecben ült, ciggarettázott és tíz +forintot kért kölcsön apától.) + +Mikor most hozzánk jött, éppen apa szobájában voltam és egy papucscsal a +tücsköt lestem, amely miatt apa nem tudott aludni. + +– Küldd ki a gyereket, – mondta a bácsi, – fontos beszédem van veled. + +– Bátran beszélhetsz előtte, – válaszolt az apa, – a kis mulya nem ért +meg semmit. + +– A pénztáramból hiányzik kétezer forint, – folytatta a bácsi. – Agyon +kell magamat lőnöm. + +– Tessék, – mondta édesapa, – szolgálhatok egy kitünő revolverrel. + +Egy pisztolyt adott Lupi bácsinak és én ekkor igen örültem, hogy a +szobában hagytak. Lupi bácsi azonban nem lőtt, hanem rágyujtott egy +szivarra és azt mondta: + +– Öregem, még csak egyszer segíts rajtam! + +Egyszerre fölugrott apa és elkiáltotta magát: + +– Lupi, van egy ötletem: vedd feleségül Lórit! + +Hogy mit beszéltek aztán, azt nem tudom, mert apa kiküldött a szobából +és konyakot hozatott Lupi bácsinak. Másnap a bácsi megint eljött +Récskáról. És ekkor minden új volt rajta, a ruhája is, a kalapján még +rajta volt a kalapos cédulája, fehér keztyűt viselt és a zsebéből szép +piros selyemkendő kandikált ki. Lóri néni is szépen kiöltözködött és a +zongoránál ült. Azt énekelte, hogy: Küssen auf die Lippen… Lupi bácsi +megállott az ajtóban, jól megnézte Lóri nénit, aztán hirtelen sarkon +fordult és szó nélkül elment. Én azonal sejtettem, hogy veszedelem van +és leszaladtam apához a pincébe, mert éppen ott volt. Apa letette a +kulcsokat és kisietett a ház elé. Még láttuk Lupi bácsit, amint gyorsan +befordult a Vas-utcába. Olyan gyorsan ment, hogy csak a pályaudvaron +tudtuk elfogni. + +– Mi lesz? – kérdezte apa. + +– Hát barátom, – mondta Lupi bácsi, – meggondoltam a dolgot és mégis +inkább agyonlövöm magamat. + +Édesapa ekkor nagyon szigoru lett és megfenyegette a bácsit, hogy +telegrafálni fog Récskára és hogy Lupi bácsit be fogják csukni, ha nem +jön vissza ebédre. Később azonban szépen kezdett vele beszélni, megfogta +a kezét és a bácsi akkor nem is ellenkezett olyan nagyon. Apa aztán +hazaküldött engem, mondjam meg, hogy Lupi bácsi csak elszédült egy +kicsit az idegeitől, de már jobban van és nálunk fog ebédelni. + +Az ebéd igen jó volt, pezsgő is volt és apa folyton töltött a bácsinak. +Ettől aztán jó kedve lett és állathangokat kezdett utánozni, még pedig +olyan pompásan, hogy Lóri néni azt mondta, sohasem látott még +szellemesebb embert. És azt is mondta, hogy ez egy tökéletes gavallér. +Feketekávénál apa leült édesmamával a diványra és nekem apa térdén +kellett lovagolnom, a hugaim pedig mama ölébe ültek, bár igen meleg +volt. És apa azt mondta: Látod, Lupi, csak egy igazi boldogság van: a +szép családi élet. Lóri néni pedig összecsücsörítette a száját és +sóhajtott. + +Ebéd után Lóri néni és Lupi bácsi a kertbe mentek sétálni. Mivel attól +féltem, hogy megtalálják a körtéket, amelyekről még senki sem tudott, +csak én, utánuk mentem és meglestem őket az uborkaágyaknál. A bácsi +ijedt arccal állott az uborkák közt, a néni pedig erősen a nyakába +kapaszkodott. + +Tüstént beszaladtam apához és azt mondtam neki: Fogja már! + +Édesmama ekkor rámpirított, hogy durva fiu vagyok, egészen olyan, mint +az apám, apa azonban megfogta a mamát és táncolni kezdett vele a +szobában és mi gyerekek is táncoltunk és odakünn a Julcsának is nagyon +jó kedve lett és mind azt énekeltük: Küssen auf die Lippen. + +Így adtuk férjhez Lóri nénit. + +A lakodalom nagyon szép lett volna, ha nem lett volna olyan szemtelen +nyoszolyóleányom, a Visky Erzsi. Ez az elbizakodott nő egy darab +fagylaltot tett a nyakamba, úgy, hogy végigcsúszott az egész hátamon, +mélyen sértve az önérzetemet. Midőn viszont tortahabot tettem a hajába, +ami pedig nem is fáj, édesapa megfeledkezett magáról az összes vendégek +előtt és olyat tett, de olyat, hogy nem is akarok róla beszélni. + + + + +Miss Daisy + +– Tom! To-om! + +– Hő?! + +– Alszol, Tom? Ébredj fel! + +– Ki az? Mi az? + +– Én vagyok, a te Finn barátod. + +– Segítség! Gyilkos! + +– Ne ordíts, fiam! Nincsen semmi veszedelem. Azért jöttem, hogy +barátságosan elbeszélgessek veled. Törüld ki szemedből az álmot! Igen, +te Tom vagy… Otthon vagy, a jerikói farmodon… Az ágyadban fekszel és +most éjjeli tizenegy óra van… Én pedig, aki az ágyad szélén ülök, én a +te Finn barátod vagyok, akit már egy esztendeje nem láttál… Ne bámulj +rám olyan furcsán! Akarod, hogy meggyújtsam a gyertyát? Azt hiszem, +fölösleges. A holdfény olyan szépen süt be az ablakon, akár a villamos +reflektor és nem is szeretném, ha kivülről észre vennének valamit… +Kérlek, Tom, ne kaparássz az éjjeli szekrényeden! Nem fogod megtalálni a +revolveredet, mert azt zsebre tettem… + +– Hogyan jutottál be ide? + +– Elégedj meg azzal, hogy itt vagyok, bár tíz véreb őrzi az udvarodat. + +– Mit akarsz tőlem? + +– Beszélni akarok veled. De ne nézz rám olyan dúlt arccal, hanem add ide +a kezedet és fülelj szépen… Hogy tisztába jőjjünk egymással, vissza kell +térnem arra a kínos epizódra, amely egy esztendővel ezelőtt adta elő +magát. Mi akkor párbajt vívtunk egymással. Reménylem, bokros teendőid +közepett nem feledkeztél meg erről? + +– Az imént is arról álmodtam! + +– A párbajra egy nő adott okot, akit mind a ketten imádtunk. + +– Miss Daisy! + +– Milyen fájdalmasan sóhajtottál most, szegény Tom! Igen, miss Daisy +volt a mi végzetünk. A bájos, az ellenállhatatlan, az isteni Daisy +kellett hozzá, hogy Texas két legkülönb legényét halálos ellenségekké +tegye… Pisztolylyal, késsel talán nem is lehetett volna ketté vágni a mi +tragikus csomónkat, azért a sorsra bíztuk a döntést. Abban állapodtunk +meg, hogy aki a fekete golyót huzza, az vakon megteszi azt, amit +szerencsés ellenfele parancsol. Te húztad a fekete golyót, Tom és ma +éjfélkor lejár a határidő… + +– Tehát? + +– Ne keresgélj a párnád alatt, Tom, mert a késedet is elvettem… Tehát a +sorsod a kezemben van. Ha azt mondom neked, hogy lődd főbe magadat, +akkor egy negyedóra mulva főbelövöd magadat, mert hiszen te vagy Amerika +egyik legkifogástalanabb gentlemanje… És ha azt mondanám, hogy +pörköltesd meg magadat lassu tűzön, akkor sem haboznál, hogy beváltsad a +szavadat, mert hiszen te vagy az Unia egyik legbátrabb fickója… + +– Beszélj már, mit kívánsz tőlem? + +– Megmondom, előbb azonban válaszolj egy kérdésemre. Még mindig szereted +az isteni Daisyt? + +– Ah! + +– Elég, Tom! Ez a sóhajtás mindent megmond! Szegény fiú, a te szíved +valóságos vulkán! Nos, most már nincs okom a kertelésre… Én azt kívánom +tőled, hogy vedd feleségül Daisyt! + +– Mit beszélsz? + +– Csodálkozol ugy-e? Persze, te azt hitted, hogy a véredet szomjazom? +Látod, mennyire félreismertél! Én altruista vagyok és azt akarom, hogy +légy boldog, szegény fiu. + +– Furcsa! + +– Mért nem örülsz a boldogságodnak, Tom? Most már megengedem, hogy ugorj +ki az ágyadból! Táncolj, dalolj, ha akarod, ölelj meg engem. Mért nem +örülsz, Tom? + +– Te lemondasz miss Daisyról! + +– Persze, hogy le! A te kedvedért! + +– Nagyon furcsa! + +– Én csak a te viselkedésedet találom furcsának! Végre is, neked mint +gentlemannek ellenvetés nélkül meg kell tenned azt, amit akarok. Ha azt +modom, hogy vedd feleségül miss Daisyt, akkor meg kell tenned. Nincs +egyéb választásod! + +– Hogyne volna! Előttem két lehetőség van: vagy megteszem a +kívánságodat, vagy főbe lövöm magamat. Ha az utóbbit teszem, akkor is +rendben van a számadásunk. Mindenesetre meg fogom fontolni, hogy melyik +utat válaszszam… + +– Megőrültél, Tom? Csak nem fogsz a halálra gondolni? Hiszen te fiatal +és tehetséges ember vagy… Előtted még szép jövő áll… Daisy pedig bájos, +mint a hajnali csillag! + +– Semmi frázis, Finn! Beszéljünk okosan! Mért mondasz te le Daisyről? + +– Én altruista vagyok! + +– Ajaj! + +– Jól van, akkor hát másképpen beszélek veled! Tom úr, kérdem öntől, +mint gentlemantől, eleget akar-e tenni becsületbeli kötelességének, igen +vagy nem? + +– Persze! Az időm lejárt, add ide a revolveremet, hadd végezzek +magammal. + +– Boldogtalan, hát nem fog rajtad az okos szó? + +– Tudni akarom, hogy mért mondasz le a missről! Zsákban nem veszek +macskát. + +– Csak nem fogod gyanusítani? Fuj, Tom! + +– Isten ments! Sokkal gőgösebb és okosabb hölgy, semhogy egy ilyen +fickóval… + +– Kérlek, ne sértegess! Ha éppen megkötöd magadat, elmondom az +igazságot. Miss Daisy a legregényesebb és a legmagasztosabb jellemü nő, +aki az amerikai Unióban él, de – hogy is mondjam csak? – nagyon is +nehezen kezelhető… Én végre is közönséges halandó vagyok és a miss +tökéletessége folyton talál rá okot, hogy megbotránkozzék rajtam. Ez +engem kétségbeejt! Ő tagja az anti-alkoholista ligának és sehogysem tűri +a dohányfüstöt. Roppant művelt és velem, aki kissé hiányos nevelést +kaptam, oly szánakozó lenézéssel bánik, mintha vadember volnék. A lelke +nagyon is érzékeny és a hét hat napját rendesen azzal kell eltöltenem, +hogy jóvá tegyek valami hibát, amelyet vasárnapon elkövettem. Szóval: +nem nekem való feleség! Nem és ezerszer nem! + +– Hát akkor mért nem bontod fel az eljegyzésedet? + +– Az nem megy olyan könnyen… + +– Értem! Írásbeli házassági igéretet adtál neki? Attól félsz, hogy +bepöröl? + +– Roppantul éleseszü ember vagy! + +– De hiszen te gazdag vagy? Vagy – akkora bánatpénzt kötött ki? + +– Jobban szeretném, ha másról beszélnénk! + +– És azt hiszed, hogy hozzám jönne? + +– Biztos vagyok benne! Velem csak azért jegyezte el magát, mert +bosszantotta, hogy egy esztendő óta kerülöd a társaságát. De alig múlik +el nap, hogy rámnézve megszégyenítő párhuzamot ne vonna kettőnk között. + +– Elég a fecsegésből! Éjfél van. Az időm letelt. Add ide a pisztolyomat. + +– Boldogtalan! Mért nem akarod elvenni az isteni Daisyt? Látod, te merő +maliciából makacskodol… Hát szép ez tőled? + +– Barátom, én nagyon is szegény ember vagyok ahhoz, hogy elvegyek egy +ilyen kényes kiskirálynét! A farmomat húszezer dollár adósság terheli… + +– Ilyen erős fickó, akinek két ép karja és bátor szíve van, sohasem +szegény! + +– Ajaj! + +– De talán lehetne is rajtad valahogyan könnyíteni? + +– Ha megfizetnéd a húszezer dollárt… + +– Tom úr, ön zsaroló! + +– Én akarom elvenni miss Daisyt, vagy te akarod a nyakamba sózni? + +– Nos, ne heveskedjünk! Ötezer dollárt áldoznék, hogy boldognak lássalak +titeket. + +– Ötezer dollárt? Sértegetsz! Kérem a pisztolyomat! + +– Tom, kedves Tom, ne élj vissza a helyzetemmel! Nyolcat adok, de egy +centtel sem többet! + +– Jó is volna! Ilyen potomsággal akarsz szabadulni a kártérítési pör +alól? + +– Kell tízezer? + +– Kérem a revolveremet! + +– Tizenkétezer? De egy dollárral sem több! + +– Hagyj békében! Gentleman vagyok és jó keresztény. Add ide a +revolveremet, aztán hadd mondom el utolsó imádságomat! + +– Tom, te szörnyen visszaélsz a szorultságommal! + +– Miatyánk, ki vagy a mennyekben… + +– Adok tizenötöt, te zsivány! Becsületszavamra mondom, hogy többet nem +adok. + +– Nos, mert te vagy, hát megteszem. Írd meg a csekket! + +– Készen van, csak az összeget kell kitöltenem… Fizetendő a miss +Daisyvel való esküvőd napján. + +– Helyes! + +– Itt a csekk! Holnap tehát meglátogatod miss Daisyt és megkéred a +kezét? + +– Jó, jó! Ne kísérjelek ki a kutyák miatt? + +– Felesleges! Jó éjt, Tom. És áldásom reád! + +– Köszönöm, Finn. + + + + +A kék folt + +Juliska hugom meglehetősen bátor leány, azért szeretem is, de néha igen +jellemtelen és kedden is árulkodott rám, hogy francia forradalmat +játszottam és lenyakaztam a menyasszony-babáját. Pedig olyan csepp +gilotinnal nem is lehet más nagyobb állatot nyakazni. Nem óhajtottam +aznap édesapával találkozni és azért azt mondtam, hogy korrepetálnom +kell és egy órakor már elmentem az iskolába. (Otthon a nők nem tudják, +hogy mi a korrepetálás és ha el akarok menni, mindig azt mondom nekik.) + +Az osztályban csak Visky Pista volt, ugyanaz a jóbarátom, akinek tavaly +a football-próbán nyilvánosan kirugtam a fogát. Visky mindig későn +szokott érkezni az iskolába és ezuttal is csak tévedésből volt itt, mert +az órájuk rosszul jár otthon és kettőt mutatott egy helyett. + +Már nem is tudom, hogy melyikünk kezdte, de mivel körülbelől egyformán +erősek vagyunk, bár Pista két esztendővel idősebb, sokáig eredmény +nélkül birkóztunk. Végül Visky tilos csellel élt és szántszándékkal úgy +odavetett a pad szélének, hogy most is fáj még a hátam, ha valaki megüt +és olyan kék, hogy nem is merek tanúk előtt vetkőzni. Ekkor én +méltatlankodásból fölkaptam egy tárgyat és odavágtam Visky fejéhez. +Szerencsétlenségünkre ő lebukott, úgy, hogy nem találtam a fejét és a +tárgy Magyarország nagy fali térképének repült. A tárgy egy dupla üveg +kék tenta volt, amelyet édesapja megbizásából vett Visky, mivel az +ügyvédek otthon kék tentával szoktak írni. Nógrád- és Gömörmegye +határába esett, de Hontnak és Borsodnak is jutott belőle. Az egész kék +tenger aztán végighönpölygött a nagy Alföldön, számos téntafolyó pedig +lefutott Szerbiába, sőt Boszniába is. Mi ezen annyira megijedtünk, hogy +sietve összecsomagoltuk a könyveinket és kiszaladtunk az utcára, hogy +eloszlassunk minden félreértést. Viskynek csuklása lett a nagy +rémülettől és azt mondta, hogy bár inkább a fejét találtam volna, mert +azt meg lehet mosni citrommal, de Magyarországot már többet nem. Aztán +becsületszóval megfogadtuk, hogy mindent le fogunk tagadni, még a +kínpadon is. + +Az igazgató úr ablaka alatt van egy kis lóca, amelyen soha senkisem +szokott ülni, mivel az ismétlők azt állítják, hogy azt csalogatónak +csinálták oda, hogy a gimnazisták ráüljenek és az igazgató úr +kihallgathassa a beszélgetésüket. Mi tehát most szándékosan odaültünk és +mivel az ablak nyitva volt, hangosan beszélgetni kezdtünk. + +Én: Mondd meg, kedves barátom, melyik tantárgyat szereted te legjobban? + +Visky: A magyar történelmet. + +Én: Magam is úgy vagyok vele. Azelőtt ki nem állhattam, de most szívesen +venném, bár éjjel-nappal mindig magyar történelem volna. + +Visky: És miért szereted annyira a történelmet? + +Én: Mivel az igazgató úr tanítja és ő úgy tud beszélni, mintha csupa +gyönyörü mesét mondana. Az ember szinte látja a vitézeket és paripákat, +amint száguldanak és az ellenséggel csatáznak. + +Visky: Melyik királyt szereted te legjobban? + +Én: Nagyon szeretem Szent Lászlót, mivel mindig szekercével harcolt, de +Szent Istvánt is szeretem, mivel az igazgató úr azt mondta, hogy bölcs +törvényeket hozott. + +Az aranybulláról is akartunk beszélni, de ez nem sikerült, azért +megrúgtam Pistát a lóca alatt és inkább Kinizsire meg Toldira tereltük a +szót, mivel azoknál nem kell évszám. Akkor már régen ott szuszogott az +igazgató úr a fejünk fölött. Aztán egyszerre megzörgette az ablakot, +mintha most jönne csak és mi tüstént fölugrottunk a lócáról és igen +megijedtünk és lesütöttük a szemünket és lekaptuk a sapkánkat. + +Az igazgató úr arca haragos volt, mint rendesen, de azért nem haragudott +igazán, hanem azt mondta, jó lesz már órára menni, mert kettő elmult. + +Mikor az osztályba léptünk, Huszárka tanár úr már javában vallatta a +fiúkat, hogy ki mocskolta be Magyarországot. A fiúk azonban konokul +tagadtak és azért négy óra után ott kellett maradnia az egész +osztálynak. Ekkor bejött az igazgató úr is, meg több tanár, aki nem +minket tanít és mind olyan szomorúan álltak a mappa körül, mintha +temetésen volnának. + +Az igazgató úr aztán egy igen lelkes beszédet intézett a osztályhoz. A +körülmények világossá teszik, – mondta, – hogy itt egy előre megfontolt +és hideg számítással végrehajtott merénylettel állunk szemben. A +merénylet nem is annyira Magyarország térképének szól, mint inkább az +osztály becsületének, amelyre sötét árnyékot vet. A társadalom +becsülését csak úgy nyerhetjük vissza, ha haladéktalanul megnevezzük a +tettest. Ha ezt megtenni elmulasztanók, akkor az igazgató úr kénytelen +volna a legsúlyosabb megtorló eszközhöz nyúlni, amelylyel hosszu tanári +pályáján eddigelé még sohasem élt: ugyanis fölterjesztést tenni a +miniszternek. A következményekért nem mer felelősséget vállalni, de +bizonyos, hogy az egész osztály konok hazugsága folytán az erkölcsi +züllés oly lejtőre sodortatnék, ahonnan nincs többé visszatérés és amely +egy elhibázott élet alkonyán a fegyházban, vagy talán még rosszabb +helyen érne véget. + +Az igazgató úr aztán tíz percnyi időt adott az osztálynak, hogy +puhatolja ki a gonosztevőt és kiment a tanárokkal a teremből. Visky és +én neki estünk a fiuknak és azt mondtuk, hogy most már nem használ +semmi, aki tette, az vallja be. Mivel senki sem akart vallani, én +kimentem a tanári szobába és jelentést tettem erről. Ekkor mind bejöttek +megint és az igazgató úr azt mondta, hogy most már a végső eszközhöz +nyúl és jegyzőkönyvet fog fölvenni. Mivel Viskynek jó irása van, ő írta, +az igazgató úr pedig föl-alájárt és tollba mondta neki, hogy mit írjon. +Huszárka tanár úr megmérte a téntafolt hosszát és szélességét, aztán a +táblán kiszámította a teriméjét, de olyan izgatott volt, hogy kétszer is +elhibázta. + +Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Később a tanár azt mondta, hogy egy kis +logikával hamar ki lehet puhatolni a tettest. A merényletet kék tentával +követték el, amelyet a tanulóknak nem szabad használni; be kell tehát +kérni a magyar és a számtani irkákat, és meg kell nézni, hogy kinek van +kék téntája. Erre valamennyien nevettek és bólintgattak. Huszárka tanár +úr pedig nagyon büszkének látszott és maga szaladt a tanári szobába az +irkákért. Kitudódott, hogy csak egy tanuló szokott többszöri megrovás +után is kék téntával írni: Bényei Zoltán. + +– Rögtön tudtam, hogy ő volt! – kiáltotta az igazgató úr. + +A tanár úr pedig azt mondta, hogy ő is tudta, más nem is lehetett, mint +Bényei. Hol van Bényei? Kitünt azonban, hogy Bényei már két hete nem +járt iskolába, mivel bárányhimlőben feküdt. Ekkor az igazgató úr olyan +arcot csinált, mintha savanyu almába harapott volna, a többiek is mind +olyan arcot csináltak, Huszárka tanár úr pedig lehajtotta a fejét és +sokáig nem szólt közbe többet. A jegyzőkönyvet eltépték és az igazgató +úr elülről diktálta az egészet. + +Most azt kezdte kutatni, hogy ki lépett be délután elsőnek az osztályba. +Koczó Mihály és Simonyi Péter bevallották, hogy ők voltak az elsők. A +szerb templom előtt találkoztak és együtt jöttek. + +– Megvolt már akkor a folt? – kérdezte az igazgató úr. + +Koczó azt mondta, hogy igen, Simonyi azt állította, hogy nem. Abban +azonban megegyeztek mindaketten, hogy a belépésükkor nem vették mindjárt +észre. + +Most már egyenként vallatta őket. Simonyi úgy adta elő az esetet, hogy +amint beléptek az osztályba, ő mindjárt az ablakhoz futott, mivel künn +két nagy kutya verekedett. Koczó azalatt a teremben volt, közel a +térképhez. Hogy mit csinált, azt Simonyi nem láthatta, de úgy rémlett +neki, mintha valami gyanús neszt hallott volna. + +Az igazgató úr ekkor mennydörgő hangon fordult Koczóhoz. + +– Te voltál, nyomorult! + +Koczó sírva fakadt és mindent tagadott, az igazgató úr azonban +jegyzőkönyvbe vétette, hogy Koczó volt az illető és rögtön tollba is +mondta Viskynek az itéletet. Elzárásra, másodfoku erkölcsi megrovásra és +a kár megtérítésére itélte. + +Huszárka tanár úr, aki minden vasárnap vadászni szokott a Koczó +édesapjával, azt mondta, hogy nem ártana talán kihallgatni az +iskolaszolgát, hogy megvolt-e már a folt a déli szellőztetés alkalmával? +Az igazgató úr megint savanyu arcot vágott és azt mondta: + +– Ha a tanár úr minden áron megköti magát, kihallgathatjuk a szolgát is, +bár én a magam részéről ezt teljesen fölöslegesnek tartom, mivel Koczó +zavart magaviselete minden pedagógust eléggé meggyőzhet bűnös voltáról. + +A tanár úr arca vérvörös lett és azt mondta, hogy ő a világért sem köti +magát senkihez, csak ötletképpen említette. Az igazgató úr azonban most +már nem tágított és leszaladt a szolgáért. Az öreg Csámpor azt mondta, +hogy ő egynegyed kettőkor krétát hozott az osztályba és akkor a folt már +megvolt a mappán. Koczót és Simonyit pedig félkettőkor látta belépni az +épületbe… + +Az igazgató most nagyon megharagudott. Azt mondta a két fiunak, hogy +takarodjanak a helyükre, aztán megint eltépte a jegyzőkönyvet és újból +kezdte diktálni az egészet. + +– Akkor tehát a délelőtti előadás után történt a merénylet! + +Hosszu faggatás után kitudódott, hogy Ábelesz Hugó hagyta el utolsónak +az osztálytermet. + +– Lépj elő, te jómadár! – kiáltott az igazgató úr. – Mered tagadni, hogy +te voltál? + +– Igenis merem! – kiáltotta Ábelesz oly szemtelen hangon, hogy az egész +osztály megbotránkozott rajta. + +– Hallgass! – mennydörögte az igazgató úr. – Rád kell csak néznem és +mint pedagógus nem is kételhedhetem bűnös voltodban. + +Az igazgató úr ekkor tollba mondta az itéletet. Ábeleszt kétnapi +elzárásra, elsőfoku erkölcsi megrovásra és a kár megtérítésére itélte. +Mikor fölolvasta az itéletet, Ábelesz egyszerre ficánkolni kezdett és +így szólt: + +– Kérem, igazgató úr, nem is én voltam az utolsó az osztályban! Mikor +elmentem, Huszárka tanár úr még benn maradt levelet írni! + +Ekkor mindenki a tanár úrra nézett és Huszárka, aki szigoru, de +igazságos ember, azt mondta, hogy ez igaz, ő előadás után még egy +félóráig egyedül maradt a teremben. Az igazgató úr ekkor még sokkal +savanyúbb arcot csinált, mint máskor és úgy nézett a tanár úrra, mintha +azt hinné, hogy az kente be a mappát. Huszárka tanár úr arca vérvörös +lett és nem tudta, mit mondjon. Az igazgató úr eltépte megint a +jegyzőkönyvet és újat diktált Viskynek. Aztán kihirdette az itéletet. Az +egész osztályt erkölcsi megrovásra, a kárnak együttes megfizetésére és a +minisztériumhoz való fölterjesztésre itélte. Engem és Viskyt azonban +jegyzőkönyvileg kivett a büntetés alól, mivel az igazgató úr személyes +tapasztalása igazolta, hogy a büntett elkövetésének idején nem lehettünk +a tett színhelyén. + +Mikor aztán hazamentünk Viskyvel, azon gondolkoztunk, hogyan számoljon +be édesapjának az eltört téntás üveggel. Erre is találkozott mód. + +Visky jól meghempergett az utca porában, aztán én egy tégladarabbal +meghorzsoltam az arcát és a kezét. Mikor Viskyék kapujába értünk, Pista +elkezdett borzasztóan ordítani, hogy összeszaladt az egész háznépe. +Elmondta, hogy egy megvadult kocsi elgázolta az utcán. Engem is majdnem +elgázolt, amikor meg akartam menteni a Pistát. (Ezt én mondtam.) Visky +bácsi erre nagyon megrémült, végigtapogatta Pista kezét-lábát és tízszer +is kérdezte tőle, hogy nem fáj-e valamije? A barátom azt mondta, hogy +nem fáj semmije, de a téntásüveg eltörött. + +– Ördög vigye az ostoba üveget, – mondta a bácsi. + +Így sikerült ezt a dolgot jól elintéznünk. + +Nekem Visky néni egy nagy darab kalácsot is adott és hazakisértetett a +szobaleánynyal, hogy el ne gázoljon valami kocsi. + + + + +Jónás kalandja + +Néhány esztendővel ezelőtt a Tengerszem partján álló Zerge-fogadó egész +emeletét egy grófi házaspár bírta bérben. Gácsországi nagy urak voltak, +akik egy tavaszi kirándulás alkalmával ismerték meg és szerették meg a +regényes vidék komor csöndjét. A gróf – akinek nevét nem szándékozom +megmondani – atléta termetü, de e mellett fölötte előkelő külsejü és +megnyerő modoru férfi volt, a sok vihart látott, negyvenesztendős +férfiak ama fajtájából, amelyet a nők érdekesnek szoktak nevezni. Ámbár +formaszerinti ismeretséget senkivel sem kötött, érdeklődni látszott a +kis fürdőhely minden egyes lakójának személye iránt. A férfiaknak már +messziről köszöngetett, a nőket a tapasztalt ember szakértelmével és +fesztelenségével vette szemügyre, a tó partján játszadozó gyermekekkel +pedig szívesen enyelgett. + +Egészen másképpen viselkedett a grófné. Nemcsak hogy szóba sem állott +senkivel, de láthatólag tudomással sem bírt arról, hogy az urán meg a +cselédein kívül más ember is van a világon. A szép asszony egyébként +délig szokott aludni, aztán a lakásán ebédelt, délután pedig nagy sétát +tett az ura társaságában, amely sétájáról fáradtan és álmosan jött meg. +Rendesen tizennégy órát aludt egy huzamban, néha tizenhatot is. Ha ébren +kellett lennie, ha a lakásuk erkélyén állott, vagy az erdőben sétált, +láthatólag nagyon unta magát. + +Az asszony nagyon szép volt. Olyanféle hatalmas szépség, amelyhez +foghatót én addig még nem láttam. Győzelmes, királyi, mondhatnám: +megdöbbentő szépség. Megjegyzem, hogy szenzációs hatással csak a +férfiakra volt, de kivétel nélkül minden férfira; a nők – még olyanok +is, akik különben szívesen elismerik más asszony szépségét – nem tudtak +érte lelkesülni. Szőke volt, de olyan szőke, mintha eredetileg barnának +indult volna; az olaszos arcbőre, a koromfekete szemöldöke, a +sötétszürke szeme és az althangja is a barna asszonyé volt. Pompásan +öltözködött, nagyon feltünően, de sok egyéni izléssel. Azok a +plédszövetek, a piros selyem porköpeny, a fehér lakkcipők, ha más +asszony merte volna magára venni: csődületet okoztak volna a +fürdőparkban. Az ő különös szépségét azonban szinte kiegészítette a +fantasztikus színkeverék. + +Szebben és jobban összeillő emberpárt még sohasem láttam. Ha együtt +láttam őket, mindig egy oroszlánpárra kellett gondolnom. Mindakettőben +határozottan volt valami a királyi ragadozó természetéből; hatalmas +termetük, a férfi komor tekintete és síma elegánciája, a nő szőke +hajkoronája és fölséges lustasága: mindez kiegészítette a hasonlatot. + +Nem hallgathatom el, hogy a tengerszem környékén azt beszélték +akkoriban, hogy a szép asszony nem igazi grófné, nem felesége a grófnak. +Magam nem tartottam szükségesnek, hogy erre vonatkozólag véleményt +alkossak magamnak. Annyi azonban bizonyos volt előttem, hogy a szép +asszony semmiesetre sem lengyel születésü, mert a cselédeivel mindig +csak franciául beszélt, magyarul vagy németül pedig egy kukkot sem +tudott. + +Én, Jónás István, gimnáziumi óradíjas tanár, a tüdőhurutom gyógyítása +végett mentem a fenyvesek közé. Az évad végén érkeztem a fürdőbe; +ilyenkor ugyan hétfőtől vasárnapig szakad az eső, az árak azonban már +jóval olcsóbbak. Mikor elfoglaltam kis szobámat a Zerge-fogadó +földszintjén, akkor a nyaraló vendégek nagyrésze már elutazott és az +ebédlőben azt beszélték, hogy a lengyel gróf is indulófélben van már. + +A gróf azonban még egy hétnél tovább maradt a fürdőben és ennyi idő +éppen elegendő volt nekem arra, hogy halálosan beleszeressek az +asszonyba… Igenis beleszerettem, én, a helyettes tanár, beleszerettem a +szép grófnéba. Nincs okom a pirulásra, mert akaratomon kívül szerettem +bele és mikor már megtörtént, akkor se reméltem semmit. + +Egyszer összetalálkoztam vele az erdőben. Rám se nézett, hanem tovább +ment, de azért magával vitte az eszemet és a szívemet. Teremtő Istenem, +hát ilyen asszony is van a világon? Szédülést éreztem, irigység és vágy +fogott el, szóval beleszerettem az oroszlán nőstényébe… Sohasem hittem +volna, hogy ilyesmi megtörténhessék egy rendes életü, józan emberrel, +aki azonkivül félig-meddig jegyben is jár az igazgatója leányával. De +megtörtént és megesett az is, hogy kilestem a szép asszony útjait, hogy +ott strázsáltam az ablaka alatt, hogy verseket írtam, hogy úgy +viselkedtem, mintha nem is gimnáziumi professzor, hanem szerelmes +gimnazista volnék… + +Fürdőzésem hetedik napján történt a különös eset, amelyet el akarok +mondani. + +Reggeltől estig esett az eső. A fürdőhely ilyenkor szomoru és +kellemetlen. A borongó felhők a földet söprik, az ember tíz lépésnyire +sem lát, a sziklafalak száz nyílásából pedig száz vízesés zuhog elé. A +sok víztől nyirkos lesz az ember kedve is, a lelke meg didereg. + +Vacsora után a szobámba vonultam és a fürdőkönyvtárból kivett regény +olvasásába fogtam. Nem mulattatott azonban az olvasás, mert sohasem +szerettem a regényeket. Tíz óra felé valami zajra kezdtem figyelni; a +fejem fölött ajtócsapkodás meg futkosás hallatszott. – A cselédek! +gondoltam magamban. Az ajtómhoz mentem, hogy éjjelre bezárjam… E percben +megzörrent a kilincs… Kinyitottam az ajtót: odakünn a folyosón magas női +alak állott. Ő volt. A grófné… + +Habozás nélkül belépett a szobámba. + +– Egyedül van? – kérdezte mélyen csengő, az indulattól remegő hangon. + +– Egyedül… + +– Zárja be az ajtót… Fordítsa rá a kulcsot… Jól van! + +Két lépést tett előre, aztán nagyot lélegzett. Én pedig azon +gondolkoztam, hogy vajjon álmodom-e vagy komolyan megbolondultam már? + +– Gondolja, hogy keresni fognak önnél? – kérdezte az asszony aggódva. + +– Nem hiszem… De ha keresnék is, az ön engedelme nélkül senki sem fog +ide belépni… + +Ez a határozott hang megnyugtatta egy kissé. + +Most vettem csak észre, hogy a köpenye – hermelinprémes kék +bársonyköpeny volt – csúrom víz, a szegélye pedig sáros, mintha maga +után vonszolta volna a földön. Az asszony haja is vizes volt, meg +borzas. + +– Majd tüzet rakok, – mondtam, – hamarabb megszárad a ruhája. + +Szerencsére volt még elég fa a kosárban, azzal begyujtottam a kályhába. +A grófné most figyelmesen kezdte szemügyre venni a szobámat. Miután a +kiváncsisága kielégítést nyert, felém fordította tekintetét, feszült +figyelemmel kisérve minden mozdulatomat. + +Mikor a tűz már pattogott a kályhában, egyetlen karosszékemet odatoltam +a sarokba, helyet ajánlva vendégemnek. Szó nélkül leült s anélkül, hogy +a csudálkozó pillantását csak egy percre is levette volna rólam, +lecsúsztatta válláról a vizes köpenyt. Most láttam csak, hogy +pongyolában van alatta. Afféle egyszerü, bőráncu köntös volt rajta, +minőkben az arkangyalokat szokták ábrázolni, azzal a különbséggel mégis, +hogy nem volt fehér, hanem sárga nyers selyem. Cipő sem volt a lábán, +hanem sárga papucs. + +A szép asszony megszólalt. + +– Ön engem bolondnak fog tartani, mert nem érti a viselkedésemet… + +A szavába vágtam: + +– Nem kérdeztem semmit és nem is fogok kérdezni… + +A szemembe nézett, aztán elgondolkozott egy kissé. + +– Akartam, hogy tudja meg az igazságot… Megszöktem hazulról, mert ő +megvert… A tóhoz siettem, hogy belevessem magamat, a víz azonban olyan +fekete és hideg, hogy megborzadtam tőle… + +Azzal fölemelte a jobbkarját, lerázva róla a ruha végighasított ujját, – +a felső karján néhány sötétvörös és kék sáv látszott. + +– Miféle vadállat az, aki önre kezet tud emelni? Önre! + +Megrázta a sörényét és sötéten a szemembe nézett. Fél fejjel magasabb +volt nálam, szélles vállu, erős és bátor… Azt gondoltam magamban: Miféle +ember az, aki erre a nőre kezet mer emelni? + +Kivülről zaj hallatszott, az ablak alatt pedig fáklyafény lobogott. + +– Mi az? – kérdezte az asszony. + +– Önt keresik. Alkalmasint bejárják az erdőt és fölkutatják a tó +partját… + +– A tó partján meg fogják találni a kendőmet… Egy selyemkendő volt a +nyakamon, azt elvesztettem… Azt fogják hinni, hogy a vízbe ugrottam… +Senki sem fog itt keresni! + +Ennek a gondolatnak láthatólag megörült. – Amint a szobát kellemes +melegség kezdte átjárni, az én szép vendégem is jól kezdte magát érezni. + +– Mi az ott a szekrényen? – kérdezte. + +– Teaforraló… + +– Van teája is? + +– Van… Parancsol? + +– Nagyon jó lesz… + +Teát főztem neki, ő pedig arról panaszkodott, hogy a haja nem tud +megszáradni, aztán habozás nélkül kibontotta aranyszőke hatalmas +sörényét. Kiváncsian járt-kelt a szobában, majd újra szembeült velem. + +– Szabad itt dohányozni? + +– Mindent szabad, de nincs cigarettám. + +(A hurutom miatt fölhagytam a dohányzással.) + +– Van nekem… + +A ruhája széles övéből kis aranydobozt vett elő, amely telve volt vékony +orosz cigarettával. Azt mondta, hogy negyvenet is elfüstöl egy nap. + +Miután megitta a teáját, jóideig elgondolkozott, aztán egyszerre +odanyujtotta nekem a kezét. + +– Ön jóember, – mondta. + +– Nem tudom, hogy általánosságban jóember vagyok-e, de annyi bizonyos, +hogy önnek nincs jobb embere nálam… + +– Elhiszem, – mondta. – Ön jó szívvel van hozzám, önre rá merném bízni +mindenemet és tudom, hogy nem csalódnám… De beszéljen valamit! Mondja +el, hogy kicsoda? Mi a foglalkozása? Hogyan él? Mit remél a jövőtől? + +Röviden elmondtam neki egyszerü élettörténetemet; bevallom azonban azt a +gyöngeségemet, hogy az igazgató leányáról nem emlékeztem meg. Mikor az +elbeszélésem végére értem, észrevettem, hogy a grófné elszunnyadt. A +következő pillanatban már fölriadt megint. + +– Meghalok az álmosságtól, – mondta, miközben mosolyogva dörzsölte a +szemét. + +– Feküdjék le… + +A diványomra feküdt, takarónak pedig a bundáját kérte. Később azonban +mégis megengedte, hogy ágyamból egy párnát hozzak neki, sőt a papucsát +is leejtette a lábáról. + +Rögtön elaludt, tíz perc mulva azonban újból fölébredt. + +– Mondja csak, mi a maga neve? + +Megmondtam neki a nevemet. + +– István úr, elvisz maga engem innen holnap? + +– Elviszem… De hová? + +– Nem bánom akárhová… Gazdag vagyok és független… Nekem csak az +parancsolhat, akit szeretek, őt pedig gyűlölöm… + +– Milyen csinos keze van, – mondta, – olyan, mint egy kisleányé… + +Azzal megint elaludt. Én pedig odaültem melléje és néztem az alvó arcát. +Öt percenként föl-fölriadtam – álom ez, vagy valóság? A világ legszebb +asszonya itt alszik a szobámban, pongyolában, fölbontott hajjal… Én +pedig őrzöm az álmát és lelkemre mondom, tisztább szívvel virrasztok, +mintha testvérhugom mellett virrasztanék… + +Reggel hat óra volt már, amikor a szép asszony fölébredt álmából. Idegen +szemmel nézett rám, aztán ámulva tekintett körül. Jó ideig tartott, míg +megértette a helyzetét, akkor zavarodottan mosolyodott el. + +– Éhes? – kérdeztem. + +– De nagyon! + +– Átküldök a vendéglőbe és hozatok valamit… Vagy jobb lesz, ha magam +megyek? + +– Amint gondolja… + +– Ha el akar utazni, két óráig még ráér… + +– Igen? + +Megkérem még, hogy zárja be utánam az ajtót, aztán átsiettem a +vendéglőbe. Jóideig tartott, míg megkaptam mindent, amit kértem, azután +visszasiettem a szobámba. Nagy meglepetésemre üresen találtam a +szobámat. A szép asszonynak sehol semmi nyoma… Megszökött, vagy +elhurcolták? A kereveten ott feküdt a párna, amelyen meglátszott még +fejének helye. Különben semmi. Sehol egy elhullajtott hajszál, sehogy +egy gombostű. + +Két nap mulva láttam csak viszont, mikor a gróffal az erdőben sétált. +Viruló színben volt, egy erdei gizgazból kötött nagy bokrétát tartott a +kezében, a másik kezével pedig gyöngéden támaszkodott a gróf vállára. +Igazán szép pár ember volt, olyan, mint egy magasabb faj képviselői. + +Mikor közel értem hozzájok, az asszony egy rövidke szót sugott a +grófnak, aki kellemes mosolylyal mért végig. Éreztem, hogy elpirulok a +fülemig… A polyák azonban megbillentette a kalapját és nyugodtan sétált +tovább az erdőben, míg az asszony elállotta az utamat. + +– Kedves izé úr, jó napot! Bocsánat, – mi is a neve. + +– Jónás a nevem… + +– Kedves Jónás úr, köszönöm a multkori vendéglátást… Nem tudom, hogy +miként gondolkozik ön felőlem, de biztosíthatom, hogy az egész egy kis +félreértés volt csak, amelynek én voltam az oka… Reggel, mikor ön a +vendéglőbe ment, már meg is bántam… + +Jó kedve, egész viselkedése, de különösen a megszólítás módja valósággal +fölháborított. Meghajoltam és fagyosan mondtam: + +– Ne mentegesse magát asszonyom… akkor nem kérdeztem öntől, hogy miért +jött hozzám és most nem is kérdezem, hogy miért ment el… + +A szép asszony meglepetten, némi szelid gúnynyal, bizonyos fölényes +gyöngédséggel mért végig. + +– Nini, ön haragszik? Azt rosszul teszi! + +Körülnézett, aztán hirtelen elkomolyodva, fojtott hangon mondta: + +– Szegény fiu, adjon hálát Istenének, hogy ez így történt… + +Félig lehunyt pillái alól egy fenyegető macskapillantás villámlott +felém, az asszony aztán elfordult és különös mosolylyal az ajkán, +elment. + +Azóta se láttam többet. Minden esetre elfelejtette megint a nevemet. Én +nem felejtettem el őt, annyira nem, hogy az igazgatóm leánya még mindig +hiába várja a pártából való megmenekülését. + + + + +Bandi megbukott + +Az idén rossz esztendeje volt kedves apámnak, mert a termést elverte a +jég és magam is megbuktam magyar történelemből. Sohasem szerettem a +magyar történelmet, mivel Bénicska tanár úr tanítja és a magyar rendek +úgy sem csináltak egyebet, mint belvillongásokat, a helyett, hogy a +törökkel verekedtek volna. És különben is azt hiszem, ideje volna már +eltörülni a magyar történelmet éppen úgy, mint a görög nyelvet, mert +holt tudomány és csupa meghalt emberről van benne szó. + +Hogy megbuktam, annak az én Mancika néném az oka. Mancika otthon a +legnagyobbik, ő már tizennyolc esztendős, míg a kisebbek többnyire +fiatalabbak. Igen szeretem, bár pénzt nagyon ritkán kapok tőle, pedig ő +mindig vesz magának édesapa éjjeliszekrényéről. + +A diákmajálison, amely juniusban volt, Manci volt a legszebb leány. +Nagyon kedves volt hozzám, mint mindig, ha nem vagyunk otthon. Mikor a +zsákversenyen elsőnek értem a bírói páholy elé, meg is csókolt és egy +rózsát tűzött a kalapomra, mert büszke volt rám. Később húsz fillért +igért, ha sétálok vele és Csanády bácsival az erdőben. (Csanády bácsi +főszolgabíró, igen művelt ember, négy fakóval jár és tud cigánykíséret +mellett fütyülni.) + +Bénicska tanár úr is táncolt Mancikával, de csak polkát, ő nem tud +bosztont. Olyan furcsán táncol, mintha el akarná hullatni a kezét meg a +lábát és az egész osztályunk úgy mulatott ezen, hogy hemperegtünk a +fűben. A tanár úr azonban semmit sem vett észre, mindig csak Mancikát +nézte és mosolygott, pedig roppant sok rossz foga van. + +Mancika azt mondta nekem, hogy Bénicska egy unalmas tót és hogy nem tud +táncolni. Én azonban megkértem, hogy járjon vele még egy négyest, mert +akkor talán jobb osztályzatot érhetek el magyar történelemből. Mancika +nevetett és meg is tette a kedvemért, mert jó leány, én pedig hálából +nem mondtam meg édesmamának, hogy Csanády bácsi az erdőben megcsókolta a +Mancika kezét. + +Szerdán Bénicska tanár úr kiszólított Dózsa Györgyből, amelyet +véletlenül nem tudtam, mivel otthon a konyhaórát kellett reparálnom +egész délután, ami azonban nem sikerült. A tanár ekkor igazán szépen +viselkedett, megsimogatta a fejemet és azt mondta: + +– Sebaj, fiacskám, majd megtanulja máskor! + +(Ő az egyetlen tanárunk, aki az algimnáziumban is önöz.) + +Az egész osztály csodálkozott és magam is csodálkoztam mert amikor Szent +Istvánt nem tudtam, akkor még egy tentás üveget akart a fejemhez vágni. + +Délután a tanár úr meglátott a promonádén és magához szólított és +megkérdezte, hogyan mulatott kedves nővérem a majálison. Meg akartam +jutalmazni Dózsa Györgyért és azt mondtam, hogy Mancika mindig csak a +majálisról beszél. Azt mondja, hogy Bénicska tanár úr a legjobb táncos a +városban és hogy szívesen táncolna vele akár hajnalig… + +A tanár úr nem válaszolt semmit, de láttam, hogy a füle egészen piros +lett. Vasárnap, mikor Manciék a templomban voltak, nálam volt Visky +Pista és mi papirsárkányt ragasztottunk a szalónban. Visky egyszerre +kinéz a függöny mögül az utcára és azt mondja: + +– Te, Bénicska tanár úr már egy órája künn ténfereg az ablak alatt. + +Tovább dolgoztunk a sárkányon, de a hányszor kinéztünk az ablakon, +mindig künn láttuk Bénicska tanár urat. Délfelé egy piros szegfűvirágot +dobtam ki a függöny mögül. Ő mindjárt fölvette és a füle megint piros +lett, én pedig azt mondtam Pistának: + +– Azt hiszem, hogy mégsem bukom meg történelemből! + +Visky pedig azt mondta, hogy most már kaphatok elégségest. + +Hétfőn a tanár úr megszólított óra után és azt kérdezte tőlem, hogy +szereti-e Mancika a verseket. Nagyon szereti, mondtam, pedig a nénikém +csak a tenniszt meg a bosztont szereti. A tanár úr ekkor egy piros +téntával írt verset adott nekem, hogy mutassam meg Mancikának. Ezt ugyan +nem tettem meg, de mi ketten Viskyvel elolvastuk a fáskamrában. + +Nagyon szép vers volt, hátulról mind összepászoltak a rímek. Szép hölgy +– erős tölgy, – gyenge folyondár – üdvre vár… Kádárnak és Ábelesznek is +tetszett. + +Másnap azt mondtam a tanár úrnak, hogy Manci még több verset is szeretne +olvasni és azon a héten kaptam is még ötöt, melyeket megmutattam +Viskynek, meg hat-hét más jóbarátomnak. Akkoriban már abban is +reménykedtem, hogy jót kapok magyar történelemből. + +A hányszor verset adott, mindig egy rózsát vittem neki a kertünkből. Azt +mondtam, hogy Mancika küldi neki. Ezektől aztán igen vastag lett a tanár +úr jegyzőkönyve, mert mind lepréselte és selyempapirban tartotta a +rózsákat. A tanár úr egyszer azt mondta nekem, hogy éppen olyan szemem +van, mint Mancikának és azontúl, ha azt akartam, hogy ne szólítson ki +felelni, mindig úgy néztem rá, mint a hogyan Mancika szokott a +szolgabírájára és nem is feleltem többet a vizsgáig. + +Már abban is reménykedtem, hogy kitünőt kapok a magyar történelemből, de +két nappal a vizsga előtt nagy bajt csinált Mancika. Megint húsz fillért +igért, hogy menjek vele sétálni és mivel zsinór kellett a sárkányhoz, +hát megtettem neki a szivességet. Persze a görög templom felé mentünk és +én mindjárt tudtam, hogy találkozni fogunk Csanády bácsival. Ekkor +azonban szemben jött velünk Bénicska tanár úr. Mancika nagyon megijedt +és azt mondta: + +– Reménylem, hogy nem fog megszólítani az unalmas tót? + +– Bénicska tanár úr nem tót, hanem jászkún, – magyaráztam neki, bár +magam sem óhajtottam, hogy megszólítson minket. + +Ő azonban megszólított és abból lett a baj. Első kérdése az volt, hogyan +tetszett az utolsó verse. Bár erősen telegrafáltam Mancikának a +könyökömmel, ő mégis azt mondta, nem tudja miféle versről van szó. + +– Hát a versek, amelyeket bátor voltam Bandikával nagyságodnak küldeni? + +– Lehet, hogy a tanár úr verseket adott az öcsémnek, de akkor kérdezze +meg tőle, hogyan tetszettek neki, mert biztosítom, hogy én egyet se +láttam. + +– De hát a rózsák, amelyeket nagysád szíves volt nekem küldeni? + +Erre aztán dühbe jött Mancika. + +– Én sohasem küldtem rózsákat, sem magának, sem másnak! + +(Ez azonban nem igaz, mert Csanády bácsinak igenis küldött.) + +Én már akkor nagyon rosszul éreztem magamat. Ilyen rosszul csak egyszer +voltam életemben, mikor fogadásból megettem negyven éretlen barackot. El +is szaladtam volna, ha Mancika nem fogja erősen karomat. Azt hiszem, a +tanár úr is rosszul érezte magát, mert olyasmit hebegett, hogy itt +valami félreértés van, aztán úgy nézett rám, mint akkor, mikor azt +mondtam, hogy Szent István lengyel vajda volt, és gyorsan elment… + +Mikor hazaértünk, Mancika az udvaron a napernyőjével a hátamon +inzultált. Nem ütöttem vissza, mert ő védtelen nő, de nem is lehet vele +birkózni, mert nagyon erős és mindjárt rúg a lábával. Megvetően +elszaladtam tehát. Manci mindent el akart mondani édesapának, de mivel +ezt semmiképpen sem óhajtottam, tehát megfenyegettem, hogy én is mindent +elmondok Csanády bácsiról és így egyikünk sem árulkodott. + +Másnap összetalálkoztam Bénicska úrral az iskola folyosóján és ő azt +mondta nekem: + +– Majd veszem egy botot és magát elverek. + +Ekkor kiderült, hogy mégsem jászkún, hanem tót. Nem helyeseltem azonban +Mancika eljárását, meg kellett volna gondolnia, hogy Bénicska mégis az +én történelmi tanárom. + +Az osztályvizsgán Dózsa Györgyöt kérdezte tőlem, pedig azt nem +tanulhattam meg az órareperálás miatt. Hiába néztem rá úgy a szememmel, +mint Manci szokott, nem használt, mégis megbuktatott. + +Mikor édesapa meglátta a bizonyítványomat, teljesen megfeledkezett +magáról. Azt mondta: + +– A vetésemet elverte a jég és most ez a bandita is gyalázatot hoz reám! + +Nagyon bántott, hogy a jégverést is rám akarja fogni, azért azt mondtam: + +– Nem tehetek róla, hogy édesapa nem asszekurált! + +Ekkor még jobban megfeledkezett magáról és a pipatartóhoz rohant, ahol a +csibukszárak vannak. Szerencsére jelen volt édesanyám is, aki sokkal +igazságosabb és higgadtabb nő. Rögtön az ablakhoz sietett és segítségért +kiáltott, harsány női hangon azt kiáltva, hogy édesapa meg akarja +gyilkolni gyermekeit és hogy rögtön el akar tőle válni, mert nem +maradhat egy gyermekgyilkos házában mint feleség és a többi. + +Erre beszaladtak a cselédek és az öreg Miska ki akarta csavarni édesapa +kezéből a csibukot, mert azt hitte, hogy töltött karabély, miként később +mondta. Én azalatt kimásztam az ablakon a fáskamra tetejére és ott +teljesen biztosságban éreztem magamat, mert a vörös macskán kivül a +családból senki sem tud oda követni. Nem is jöttem le előbb, míg édesapa +becsületszavát nem adta édesmamának, hogy nem bánt és hogy vacsorát is +kapok. + +Édesanyám később egy koronát ajándékozott nekem kárpótlás fejében, +Mancika pedig nekem adta ifjúkori képes levelezőlapgyüjteményét, amelyet +már régen igérgetett nekem. Így véget ért a félreértés. Most már +édesapára sem neheztelek. Ő jó ember és én nagyon szeretem, bár nem +helyeselhetem, hogy miattam gyakran bánatot okoz szegény édesanyámnak. + + + + +A sárga boa vagy az isteni Lia + +Talán ismeritek az északi mesét a bűvös csaláningről? Ha rávetik a +vadhattyu nyakára, akkor szép leány lesz belőle. Én tudok egy másik +mesét a bűvös boáról. Mikor rávetették egy pelyhes kis liba nyakára, +fejedelmi hattyu lett belőle. A kis liba a Juliska névre hallgatott. +Hattyu korában Juliává komolyodott a neve, melyet aztán Liára kurtított. +Ámuló és tapsoló kortársai később az isteni előnevet adományozták neki, +amelyet ma is jó egészségben visel még, ha ugyan azóta feleségül nem +vette valami gróf… + +Jer, óh rövidlélegzetü múzsája a tárcarajznak és segítsd megénekelnem az +istenit! + +* + +Az első felvonás végén Lia, aki egy mellbeteg koldusleány megható +szerepét játszotta, betétként eltáncolta a _cachucha_ nevü spanyol +táncot. Hatszor egymásután járta el. Úgy táncolt, mint egy megbolondult +nősténytigris. A hatás leírhatatlan volt, azért nem is kisértem meg +leírni. + +Gyurka barátom, akinek a páholyában ültem, diadalmasan tekintett rám. + +– No ugy-e? Ugy-e? Ilyet még nem láttál! Ez az igazi művészet! Meglátod, +egy esztendő mulva lefőzi az összes budapesti vén primadonnákat… + +Ez az ó-budai műszinkörben történt, természetesen a szalmaözvegyek +hónapjában, augusztusban. Az isteni Lia már akkor asztagokba rakta +vidéki babérait és azzal a harcias szándékkal jött a fővárosba, hogy +megadja a kegyelemdöfést a budapesti művésznőknek és mellesleg +ujjáteremti a magyar színművészetet. Hogy küldetését a fővárosi +színművészet ó-budai előcsarnokában kellett megkezdenie, az talán a +fentisztelt dívák áskálódásainak eredménye volt. + +A helybeli színibizottság elnöke, aki a rövidség okáért intendáns úrnak +szokta magát neveztetni, udvariasan bekalauzolt bennünket Lia +öltözőjébe. Az isteni éppen egy pohár sört ivott és nevetve nyujtott +nekünk kezet, mi pedig szerencsét kivántunk a példátlan sikerhez. Mikor +az intendáns megmondta neki a nevemet, letette a söröspoharat és egy +rémült pillantást vetett rám… + +Ohó! Ezt a keményfogásu kis kezet már érintettem valaha… Mintha akkor +egy forint borravalót csúsztattam volna bele… + +– Mondja, isteni Lia, nem találkoztunk mi már valahol? + +A művésznő elhalványult a festék alatt, aztán a fülemhez hajolt és +halkan súgta: + +– Ha lovagias ember, akkor hallgatni fog! + +Rendben van! Én lovagias ember vagyok, az isteni Lia pedig Virághék +szobaleánya volt. + +* + +A második felvonást megint a páholyunkból néztük végig. Azaz, hogy a +Gyurka páholyából, mert az ilyen színművészeti kirándulásokon mindig a +szalmaözvegy fizet. Engem különben is csak azért szokott magával vinni, +hogy alkalomadtán az alibijét igazoljam a fürdőző felesége előtt. Nem +tudom, hogy miért, de nekem az asszonyok tényleg sokat elhisznek. + +A barátom egy pillanatra sem adta ki kezéből a gukkert és pedig a +második felvonás alatt emlékembe idéztem mindazt, amit az isteni Lia +Juliska korából tudtam. Akkor jutott eszembe a sárga boa is. + +A sárga boát egy Virágh Miklós nevü országgyülési képviselő vette a +feleségének. Mint delegátus Bécsben járt, ott aztán (nem tudom, miféle +lelkiismereti furdalások hatása alatt) megvette az asszonynak a +szóbanforgó tollas kigyót. A Kanári-szigeteknek legalább kétszáz kis +dalosát kellett megkoppasztani érte. + +Mikor Virághné megpillantotta a szörnyü ruhadarabot, amelyhez hasonlót a +Csendes-óceán szépei viselnek, sírógörcsöt kapott. Mikor jobban +megnézte, nevetőgörcsbe csapott át. Arról persze szó sem lehetett, hogy +viselje. Megmutatta minden barátnőjének, akik ugyancsak nevetőgörcsöt +kaptak tőle, aztán betette egy skatulyába és elzárta a szekrényébe. + +Egyelőre pihenjen ott békében, mi pedig beszéljünk most az isteni +Liáról, akit akkor még csak Juliskának hívtak. + +* + +Egy csődbe jutott vidéki asztalosmester istenfélő leánya volt és mint +szobaleány került Virághné ő nagysága szolgálatába. Ott jól érezte magát +és jól is viselte magát. Csinos, jókedvü, szerény és dolgos leányzó +volt. Asszonya azt mondta: A szobaleányok gyöngye! + +Otthon fekete ruhában kellett járnia, bóbítás fehér főkötővel és nagy +köténynyel. Igen jól festett. Vasárnapi használatra volt egy bordószínü +zubbonya, azt a fekete szoknyához hordta. Napernyője volt, de kalapja +nem, mert azon a vidéken, ahol ő született, hajadonfőtt járnak a +tisztességes polgárleányok. Ha a szigoru erkölcsü szakácsné társaságában +olykor kiment a Városligetbe, egy olcsó kis selyemkendőt is kötött a +nyakára. + +Virághné egy nap a szekrényeit rendezgette és Juliska segített neki. +Ekkor meglátta a sárga boát. + +– Juj, de szép! – kiáltotta őszinte elragadtatás hangján. + +– Tetszik neked, fiam? + +– Nagyon tetszik! + +– Akkor nesze, neked adom! + +Azzal Juliska nyakába akasztotta a boát… + +A leány elhalaványodott a túlnagy boldogságtól… A mellében valami +félelmetes kalapálást érzett, a füle dobja pedig úgy zúgott, mintha +trombita harsogás remegtetetné meg. Vajjon mi kalapált a Juliska +mellében? A lenyügözött ambició, amely eget kért. És mi harsogott a +fülében? A művészet géniuszának trombitája, amely tudtára adta a +világnak, hogy egy alkotó lángelme megindult útján a dicsőség felé. + +Minderről persze Juliska akkor még nem tudott semmit. + +* + +A sárga kigyó, amely puhán és melegen csavarodott a nyakára, falánk +hüllőnek bizonyult. Először is hat forintot követelt kalapra. Mert boát +csak nem lehet hajadonfővel viselni? A következő havi bére ráment egy +pár lakkcipőre. Kész szerencse, hogy asszonya szép harisnyát +ajándékozott Juliskának, különben azt is kellett volna vennie. + +Juliska akkoriban már nem járt a szakácsnővel, nem is ment már a +Városligetbe, inkább az Erzsébet-téren sétált. A ruháját épp úgy föl +tudta már fogni, mint a nagysága, akinek a viseltes fehér keztyűje is +jól illett a kezére. + +Akkoriban történt, hogy egyszer egy rokonszenves és szemtelen idegen azt +kérdezte tőle, hogy melyik színházban játszik? Ő szerényen válaszolta, +hogy nem művésznő, hanem Virághné ő nagysága – társalkodónője… + +Bizonyára a sárga boa volt oka annak is, hogy Juliskán valami furcsa +szórakozottság vett erőt. A szórakozottság pedig nagy baj, különösen +annak, akire törékeny üveg- és porcellán-tárgyak vannak bízva. Egy drága +meiszeni kávéskészlet volt oka annak, hogy Virághné egy napon kurtán +elcsapta Juliskát. + +– Mehetsz! – mondta. – Ilyen szecessziós dámára nincs szükségem! + +(Elfelejtettem megmondani, hogy Juliska tényleg _szecessziós_ frizurát +csinált magának.) + +Mikor a sárga boával a nyakán elhagyta a házat, keservesen zokogott. + +Az őrangyala azonban csak mosolygott. Azt mondta: + +– Kis liba, hát nem tudod, hogy a dicsőséghez vezető út mindig +felmondással és elcsapással kezdődik? + +* + +Hogy merre sodorta aztán a sárga kigyó Juliskát? Bizony nem tudom. Arra +emlékszem csak, hogy Virághné jó idő mulva nevetve megemlékezett róla. +Azt mondta, hogy valamelyik színházban látta, a boával a vállán. Úgy +nézett ki, mint valami színésznövendék, a feje geniálisan bolyhos volt. + +A sors úgy akarta, hogy én, aki tanuja voltam Juliska megaláztatásának, +most tanúja legyek az isteni Lia ó-budai fölemeltetésének. + +Előadás után két szalmaözvegy társaságában elmentem a _Zöld +hordócská_-ba vacsorára. Mocskos abroszszal leterített asztal körül +ültünk, savanyu bort ittunk, egy harmónikás ember pedig szörnyü muzsikát +művelt. A barátaim azt mondták, hogy ez igen kedélyes hely. Kedves +meglepetésünkre odajött később az isteni Lia is, féltucat tisztelője +társaságában. Egy mágnásfiu és három ujságíró volt köztük. Malomkeréknyi +fehér kalapot viselt a bolyhos fején, karcsu termetén fehér ruhát, a +vállán sárga boát. (Nem tudom, a Virághné boája volt-e még, vagy talán +már ujabb szerzemény.) Roppant jól festett. Olyan kedves leereszkedéssel +lépett be, mint egy királyné a népkonyhába. Mikor megpillantott, hozzám +lépett és mosolyogva nyujtott kezet. + +– Kedves íróm, – mondta, – szeretnék magától tanácsot kérni egy művészi +kérdésben… Én most egy új szerepet tanulok, amelyben ez a kifejezés +fordul elő: _steple chase_. A direktorom azt állítja, hogy _stápl +csiz_-nek kell ejteni, én azonban úgy tudom, hogy _stipl-csáz_-nak. +Döntse el maga a vitánkat! + +– _Stópl cséz_, – válaszoltam tudós ráncokba szedve homlokomat. + +Az isteni Lia hálásan megszorította a kezemet. + +– Fog rólam írni? – kérdezte elbűvölő mosolylyal. + +– Hogyne! + +(Ezennel be is váltom igéretemet.) + +Az isteni aztán kecsesen megfenyegetett az ujjával. + +– Maga veszedelmes ember! – mondta. – Magától félek! + +Nem tagadom, hogy ez nagyon jól esett nekem, főleg a mágnásfiura és az +ujságírókra való tekintettel… + +_U. i._ Meg kell még említenem, hogy tegnap a Virághné gömbölyü vállán +szakasztott olyan sárga boát láttam, mint az isteni Lián. Hóbortos +divat, de nagyon kedves és este jól fest, különösen fehér ruhához. + + + + +Bekvártélyozás + +Kellékek: asztal, szék, – az asztalon: tiszti sapka, tiszti keztyü, +könnyü lovaglópálca és katonai bőrtáska. – A táskában: zsebtükör, +bajuszkefe, selyempapirba hajtott préselt virág, két női arckép, levél +nyitott borítékban. + +BORIS _(bedugja a fejét az ajtón)_. Bemenjek? Ne menjek? _(Belép.)_ +Bemegyek! Végre is: én itthon vagyok. _(Kiváncsian néz körül, a +levegőben szaglász.)_ Cigarettafüst! Jó cigarettákat szí a főhadnagy… A +kövér kapitány, aki a szomszéd szobában lakik, virzsiniákat szí – buh! +_(Megpillantja az asztalon fekvő táskát.)_ Nini, Tibor főhadnagy ma +itthon hagyta a táskáját. Vajjon mit őriz benne? _(Az asztalra +támaszkodik.)_ Ő azt mondja: fontos sztratégiai jegyzeteket… Megnézzem? +_(Fölkel, előkelően.)_ Nem, – az nem volna gavalléros dolog… Ámbár – én +tulajdonképpen nem vagyok gavallér, – hanem asszony! Lássuk a +sztratégiai jegyzeteket… _(Kis zsebtükröt és bajuszkefét vesz ki a +táskából.)_ Lám, lám! _(A nézőkhöz.)_ Hölgyeim és uraim, ime a történeti +nevezetességü kefe, amelylyel Tibor főhadnagy úr a bajuszát szokta +kefélni. _(Leteszi a két tárgyat az asztalra, mialatt tovább kotorász a +táskában, félvállról a nézők felé.)_ Nálunk ugyanis bekvártélyozás van. +Egy tábornokot és négy tisztet kaptunk – a tisztek között van a +történeti nevezetességü bajusz tulajdonosa is: Tibor főhadnagy úr… +_(Hirtelen lecsapja a táskát, előrelép, igen komolyan.)_ Tudják önök, +hogy mi a bekvártélyozás faluhelyen? Hosszu szárazságra negyvennapos +eső. Azelőtt az volt a bajunk, hogy sohasem láttunk katonát – most pedig +katonai túltengésben szenvedünk. Minden vendégszobánk teli van katonával +– a szénapadlás is teli van katonával – sőt a szobaleányom feje is teli +van katonával… _(Az asztalhoz közeledik, kezébe veszi a táskát.)_ Ez a +hadgyakorlatok miatt van… _(Hirtelen leteszi a táskát, megint előre +jön.)_ Tudják kérem, hogy mi a hadgyakorlat? A tábornok azt mondja: „A +hadgyakorlat a katonaság harcképességének tűzpróbája“. No hát bocsánatot +kérek, ez nem úgy van. „A hadgyakorlat a háziasszonyok harcképességének +a tűzpróbája!“ Mit tud ehhez a hadügyminiszter? _(Az asztalhoz megy, +szórakozottan a kezébe veszi a pálcát.)_ Az idei hadgyakorlat mindjárt +komoly ütközettel kezdődött. A mi szakácsnénk, a jeles Ágnes asszony, +ellenségeskedésbe keveredett a cs. és kir. hadsereggel. A tábornok +ugyanis magával hozta a szakácsát és a két kuktáskodó bakáját, hogy azok +főzzenek a tisztikarnak. Amikor a kincstári szakács be akart vonulni a +konyhánkba, Ágnes asszony útját állotta a gőgös hódítónak. + +– Mit akar itt kend azokkal az idegen tepsikkel? + +– Főzni! + +– Az én konyhámban? És kinek? + +– A kegyelmes úrnak! + +– Tudja-e, hogy én a csanádi püspök szakácsnéja voltam, az pedig hintón +jár és négy lóval, nem úgy mint a maga gazdája, aki egy lovon ül. + +– Parancs, parancs! – mondta a szakács. + +Ágnes asszony azonban fölfegyverkezett egy főzőkanállal és kiállott a +konyhaajtóba. + +– Hát jöjjön be az a katona, aki mer! + +_(Mutatja, leeresztve a pálcát.)_ Hazafias bánattal jelentem, hogy a +hadsereg ezúttal gyászos vereséget szenvedett. A szakács, aki saját +állítása szerint már Stolác ostrománál is főzte a puliszkát, két tepsi +hátrahagyásával visszavonult. + +_(Leül a székre.)_ Tulajdonképpen nagyon fárasztó dolog a hadgyakorlat – +különösen, ha egy egész brigád udvarol az embernek… Nekünk csak öt +szállóvendégünk van, de vacsorára ideszokott a fél hadtest. A +törzstisztek az édesapám kedvéért járnak ide – apa tudniillik a vármegye +első tarokkozója, – az alantas tisztek meg az én kedvemért jönnek – én +vagyok ugyanis a vármegye első keringőtáncosnője… Hja’ mi nagyon +tehetséges család vagyunk. + +Az éjjel is táncoltunk… Körülbelül harminc kitünő táncosom volt és a +tábornok kiszámította, hogy éppen húsz kilométer valcert táncoltam… Húsz +kilométert! Mit nem tesz az ember a katonaság és a polgárság közötti jó +egyetértés kedvéért. Amikor reggel ágyba dültem, hogy kipihenjem +magamat, uháciuszt állítottak a szérűskert végébe és a majdáni +homokbuckákat kezdték ágyúzni… Ha még egy hétig eltart a háboru, én +leszek az egyetlen halottja, akkor ráírhatják a fejfámra: „Itt nyugszik +Boronkay Boris, egy nemeslelkü özvegyasszony. Élte virágjában megölte a +bekvártélyozás. Vándor, szentelj egy könyet a cs. és kir. véderő emez +áldozatának.“ + +_(Fölkel.)_ A tábornok kiszámította, hogy húsz kilométert táncoltam – a +statisztikája azonban hiányos! _(A pálcával megkopogtatja a sapkát.)_ Ez +az úr, Tibor főhadnagy úr, egyetlen tourt nem táncolt velem! Egész este +ott állott egy sarokban – nézett, folyton nézett… _(Mutatja; összefont +karokkal, lehajtott fővel, sötéten néz.)_ Ha meg összetalálkozott a +szemünk: elfordult – – Így! _(Blazirt arccal mutatja.)_ Engem akar +becsapni az az úr? _(Szánakozva.)_ Ugyan – no! Mintha nem tudnám, hogy +szerelmes belém… _(A sapkához.)_ Igen, főhadnagy uram, ön fülig +szerelmes belém! Ezért nem illetem szemrehányással. Ez önnek legszentebb +emberi joga… De bosszant az affektált hidegsége! Sért és idegessé tesz… +Ha férfi volnék, ezért bele tudnék önbe kötni. + +_(A nézőkhöz.)_ Különben eléggé megbosszantottam a főhadnagyot: +élet-halálra udvaroltattam magamnak Krall báróval. A báró nagyszerü +médium. Kamarás – ő így mondja: kámárás – és monoklit visel, de csak +olyankor, ha a tábornok nem látja. A tábornok azt tartja, hogy a monokli +csökkenti a hadsereg harcképességét… Krall hadnagy nagyon kiváló tiszt – +a bajtársai azt mondják, ő a hadsereg első szecessziós huszárja… Lágyan +ringó léptekkel jár, a két karját meg így tartja _(kifeszíti a két +könyökét, összeüti a bokáját és meghajlik)_. Lieutenant Otto Krall, +Freiherr von Tiger-Krall. És a tánca – tiszta szecesszió! _(Mutatja.)_ + +Éjfélig mulattam Krallal, akkor aztán magamhoz szólítottam Tibor +főhadnagyot. _(Igen szerényen.)_ Nem szóltam neki, nem is intettem neki +– csak egy úgynevezett horgas pillantást vetettem feléje… A horgas +pillantás az én specialitásom… Odajött és elkérte a második négyesemet. + +– Bocsásson meg, hogy ilyen későn kérem csak táncra, – mondta az ő hideg +előkelőségével. + +No, gondoltam, – ha impertinencia kell, szolgálhatok vele! + +_(Igen nyájasan.)_ – Miért mondja, hogy későn, kedves főhadnagy úr? Nem +önnel nyitottam meg a bált? + +– Velem? – csodálkozott a főhadnagy. – Egy lépést se táncolt még velem… + +_(Hanyagul.)_ Úgy? Akkor összetévesztettem önt más valakivel… Önök +tulajdonképpen olyan egyformák az egyenruhájukban… + +Az imént még parfait volt a főhadnagyom, most fagylalttá hült. + +– Mivel ilyen egyformák vagyunk az egyenruhánkban, attól kell tartanom, +hogy a nagyságos asszony rám sem ismer majd, ha jelentkezem a +négyesemhez és azért talán jobb lesz… + +_(Ijedten.)_ Jézusom, ezt már nem akartam! Hogy megbékítsem, egy virágot +adtam neki a bokrétámból… + +_(Halkan, kedvesen.)_ Fogja ezt a virágot, főhadnagy úr, erről majd rá +fogok ismerni! + +_(Hirtelen eszébe kapva.)_ Teremtőm, egészen megfeledkeztem a stratégiai +jegyzetekről! _(Kiveszi a papirba göngyölt virágot.)_ Hát ez mi? Virág. +Préselt virág. Szegfü. Lássuk csak… _(Gondolkozva nézi a virágot.)_ +Különös! Ez a virág _(határozottan)_ az én virágom! És ő eltette! +Megőrizte! _(Meghatottan.)_ Ez igazán kedves tőle… _(Föl-alá jár a +színpadon, a virágot kinyujtott kezében tartja.)_ Lássa, főhadnagy úr, +ez nagyon jól esik nekem, nagyon, nagyon jól esik… _(Megáll az +asztalnál, más hangon.)_ Fülig szerelmes belém! _(A zsebtükörben nézi +magát.)_ A dolog nem valószinütlen, szinte természetes… De ha szeret, +miért nem szól? _(Hűvösen.)_ Persze, fél, hogy kikosarazom… Vajjon +kikosaraznám-e? _(Mosolyogva vállat von, majd elkomolyodik.)_ Istenem, +csak ne transzferálnák annyit a házas tiszteket! Ma Tarnopolban van az +ember, holnap Szerajevóban, holnapután Nagy-Szebenben. + +Örökké Tauszky-kocsiban lakni – az se kellemes. Aztán háboru lesz és +agyonlövik. Mit kezdek én egy agyonlőtt férjjel? _(Kedvetlenül dörzsöli +a homlokát. Majd belenyúl a táskába, kivesz egy női arcképet.)_ Hát ez +mi? Arckép! Női arckép! _(Csodálkozva, majd növekedő haraggal.)_ No +nézd, no nézd – egy női arckép! Egy női arckép! Nagyszerü – mondhatom! +Krall von Tigerkrall erre azt mondaná: kolosszális! Egy női arckép… +Tehát így vagyunk? Az egyiknek a virágát préseljük – a másiknak az +arcképét őrizzük? Ez pompás! Ezt jó tudni! _(Újból nézi az arcképet.)_ +És ez tetszik neki! Milyen közönséges – milyen affektált – izléstelen – +cicomázott… Fogadni mernék, hogy festi a haját… Hogyne! Hiszen látszik! +Alkalmasint a foga is hamis… Biztos, hogy hamis! _(Elolvassa a kép +hátára írt nevet.)_ Anna! _(Nevet.)_ Anna! Milyen keresett, affektált +név… Milyen tisztességtelen név! _(Az asztalra dobja a képet.)_ Ostobák +a férfiak, hogy befonatják magukat ilyen asszonyok által! Sajnálom ezt a +szegény embert… + +_(Megint belenyúl a táskába, még egy női arcképet vesz elő. Megnézi, +ijedten keresztet vet magára.)_ Még egy asszony! _(Az asztalra veti a +képet, előre jön, ijedten néz az asztal felé.)_ No ilyet –! _(Szünet +után méltatlankodva.)_ És az ilyen embert nem állítják haditörvényszék +elé? Engem, szegény tapasztalatlan özvegyasszonyt így hiteget! Második +négyest táncol velem – megpréseli a virágomat. – És aki teszi, az +katona, tiszt és gavallér! Ha ez nem gyávaság, akkor nem tudom, hogy mi +a gyávaság! Igenis, főhadnagy úr ez gyávaság volt! _(Az utóbbi szavaknál +elérzékenyedett. Lassan a kijáró felé megy. Az ajtónak támasztja a +fejét.)_ Nagyon boldogtalan vagyok… _(Szünet után megfordul, +erélyesen.)_ Most azért is megnézem, hogy mi van még a táskájában. _(A +táskába nyul.)_ Ez az ember nem érdemel kiméletet! + +_(Kiveszi a levelet, amely nyitott borítékban van.)_ Levél! _női_ irás! +Tibor György főhadnagy úrnak… El fogom olvasni – jogom van hozzá! +_(Megnézi a levelet.)_ Édes Gyurkám! Vajjon kitől van? _(Megnézi az +aláirást.)_ Sokszor csókol Annád… _(Szól.)_ Gondolhattam volna: hogy a +hamisfogu Anna… Természetesen Budapestről ír – ah, azok a pesti +asszonyok! Sokszor csókolja – pedig biztos, hogy nem is gondol vele, a +képmutató! _(Olvassa a levelet.)_ Édes Gyurkám, Apa megbizásából írok +neked. Azt mondja, örül, hogy kezd megjönni az eszed és házasságra +gondolsz. _(Szól.)_ Mi ez? _(Olvassa:)_ Azt üzeni neked, hogy nem ismer +a fiára. Te, aki különben az ördögtől sem félsz, most megszeppentél egy +csinos özvegyasszonykától… _(Találva érzi magát.)_ Egy csinos +özvegyasszonykától? _(Olvas.)_ Apa ismeri a Boronkay-családot és nagyra +becsüli minden tagját, ezek között a te gőgős Brünhildedet is… Ha +tisztába jöttél vele, küld el nekünk az arcképét, mert nagyon kiváncsiak +vagyunk a jövendő sógornőnkre… Itt küldöm a magamét és Mici hugodét… + +_(Szól.)_ Jézus Mária! Milyen kedves – milyen rokonszenves! Annusnak +hívják! – és én azt hittem – én azt hittem – – _(a szájára üt)_ te +féltékeny bolond! _(Lehanyatlik a székre, a következő pillanatban megint +talpra szökik, mindegyik kezében egy-egy arcképet tartva.)_ Bocsánatot +kérek – mindent visszavonok – minden elégtételre kész vagyok… _(A +képeket megcsókolja, majd minden holmit sietve bedob a táskába. +Dudolva.)_ Akit imádok az egy tüzér… _(Hirtelen elhallgat, ijedten +jobbra fülel, fojtott hangon.)_ Istenem, valaki jár a kapitány +szobájában – sarkantyupengés –! Ha kihallgattak volna, ha megtudják a +tisztek, hogy kicsufoltam őket – mi lesz aztán? _(A nézőkhöz.)_ Ej, – +majd azt mondom nekik: Pardon, tiszt uram – most már tudom, hogy mire jó +a bekvártélyozás! + + + + +Huszty báró ur utikalandja + + +I. + +Éjfélkor az ősz házigazda megállott a táncterem nagy üvegcsillára alatt +és így szólt: + +– Szép hölgyeim, melyikük járná el most egy öreg ember kedvéért a +paraszt-forlánát? + +A hölgyek nevetve huzódoztak, végül valamennyien egy karcsu pásztorleány +felé fordultak. + +– Ancilla! Az isteni Ancilla! + +A pásztorleány úgy elpirult, hogy még a gömbölyü válla is kirózsásodott. +Megszeppenve nézett körül, hogy merre menekülhetne ostromlói elől, végül +azonban csak megadta magát. A hosszu pásztor-botját egy lézengő abbé +kezébe nyomta, aztán levette puderes fejéről a széleskarimáju kalapot, +megigazította selyemkeztyűit és nagyon kecsesen meghajolt a körben álló +társaság előtt. + +A hegedük valami bolondosan ficánkodó paraszt-táncot játszottak, Ancilla +pedig a pillangós cipője sarkával könnyedén a padlóra ütött, jelezve, +hogy megkezdi a táncot. + +A paraszt-forlána, amelyet akkoriban nagyon felkaptak a velencei +báltermekben, tulajdonképpen táncparódia volt. Aki jól akarta eljárni, +annak egyesítenie kellett az esetlenséget a kecsességgel, a +nehézkességet a habkönnyűséggel, a parasztos naivságot a körmönfont +merészséggel. Ezt a táncot akkor a farsang metropolisában, a szilaj +táncosok hazájában, senki sem tudta annyi sziporkázó jókedvvel lejteni, +mint Ancilla, az isteni Ancilla, akibe a rettenetes tízek tanácsának +tagjai éppen annyira szerelmesek voltak, mit a Piazetta mezitlábos +naplopói. + +A nézők közt volt Mária Terézia királynak egy fiatal gárdistája is, +névszerint Huszty Farkas báró. Három hónappal ezelőtt a lotharingiai +kishercegek fényes kiséretével Rómába utazott, onnan a vatikáni nagy +parádé után hazaküldték Bécsbe. Mivel azonban már Itáliában volt, egy +kis vargabetüvel bekukkantott a lagunák csudás városába is. + +Aranysujtásos piros dolmányban ott állott néhány biborpalástos szenátor +társaságában és megittasodva nézte Ancilla ifju testének acélos +izomjátékát. A székely havasok fiatal fenyőfáira gondolt, amelyek a téli +nemere-széllel viaskodnak. Úgy találta, hogy ez a látványosság túltesz +nagyszerűség dolgában a római kolosszeum téglahegyein és a vatikáni +szoborerdőn és képtengeren. + +A tánc véget ért és a házigazda megkérte szép vendégét, hogy újrázza +meg. De ekkor valami hórihorgas, komor ábrázatu úr lépett elő a tömegből +és egy kimért, gőgös mozdulattal karját nyujtotta Ancillának. A leány +arca hirtlen elkomolyodott és szó nélkül kivezettette magát a teremből. +A hosszu embernek, aki túl lehetett már az ötvenen, valóságos imperátori +arca volt. Fekete selyemruhát viselt, a gombjain, a két óraláncán és a +cipője csattján is gyémántok csillogtak. + +– Ki volt a szép táncosnő? – kérdezte Huszty a mellette álló +biborpalástos öregtől. + +Miként a legtöbb gárdista, ő is jól bírta a francia nyelvet. Az +excellenza is kitünő párisi kiejtéssel válaszolt. + +– Ön nem ismeri Ancillát? Az isteni Ancillát? Bocsásson meg, de nem +hittem volna, hogy valaki ennyire idegen lehet. Ancilla eddig büszkesége +volt a mi operánknak. Most – sajnos – egy kötnivaló imprezárió +élhetetlensége következtében Torinóba szerződött és mi nem fogunk már +sokáig gyönyörködni benne. Pedig, ha megszavaztatnák San-Marco népét, +szívesebben adná oda a köztársaság legszebb szigetét, mint Ancillát! + +– Táncosnő? + +– Isten bocsássa meg önnek nagy bűnét, katonatiszt uram! Ancilla +énekesnő. Ma az ő szép torkában csattog Itália legédesebb +mezzoszopránja. Ezt az ön felséges császárnéja is tudja és egész +diplomáciai akciót indított már meg, hogy megnyerje Ancillát a bécsi +operának… + +– És ki az a fekte úr, aki magával vitte? + +– Valami szlavón nemes ember, Spalatino gróf. + +– Gróf? – kérdezte csudálkozva Huszty, aki inkább utazó csodadoktornak +nézte a gyémántos embert. + +A szenátor különösen mosolygott. + +– Mit akar, uram? Ő azt állítja, hogy gróf és nekünk nincs érdekünkben, +hogy kételkedjünk benne… Némelyek azt állítják ugyan, hogy grófsága a +kulisszák birodalmában van, ahol egykor Arlekinó szerepkörében remekelt, +de nekünk az is mindegy. Spalatino gróf mostanában faraobankot tart +egyik muranói kaszinóban és ha ön biztosan el akarja veszíteni a pénzét, +akkor ajánlhatom, hogy játszszon a bankjában… + +– A gróf kedvese Ancillának? – kérdezte tovább a gárdista. + +Az öreg úr megint elmosolyodott. + +– Húsz esztendővel ezelőtt bizonyára engem is nagyon érdekelt volna a +kérdés, de most már, sajnos, nem igen értek az ilyenekhez… Sokan azt +állítják, hogy a szlavon nem szereti, csak úgy tartja, mint valami +hasznos kis háziállatot. Évekkel ezelőtt, amikor Ancilla még a torcellói +utcai suhancokkal hancurozott, Spalatino fölismerte a torkában rejlő +nagy kincset és készpénzért megvette a kis leányt a szüleitől… Igen, +készpénzért! + +A gárdista becsületes arca eltorzult az undorodástól. Amióta itt +mulatott a lagunák miazmás levegőjében, azt tapasztalta, hogy a velencei +urak közömbös udvariasság hangján tudnak beszélni olyan förtelmes +dolgokról is, amelyektől más jóravaló ember vére ugyancsak felforr… + +Később a galéria oszlopai alatt megint meglátta Ancillát. Ott ült a fali +kereveten és kis csipkekendőjével legyezgette kipirult arcát. A hosszu +grófja most is mellette állott, prémes nagy női köpönyeggel a karján. A +gyémántoktól csillogó zsebóráját nézte éppen türelmetlenkedve. + +Amint a báró másodszor meglátta Ancilla arcát, a legbájosabb és +legmeghatóbb női arcot, amelybe valaha nézett, a gyönyörűségbe valóságos +rémület vegyült, mintha meglátta volna a maga végzetét. Éppen nem volt +tapasztalatlan ember, – a bécsi dámák a megmondhatói, hogy nem! – de +most az a babonás és áhítatos érzés ingatta meg, amely valaha térdre +kényszerítette az ősembert, amikor a pálmásvadon árnyékában +megpillantotta az első asszonyt. Úgy érezte, hogy oda kell sietnie +Ancillához… Itt vagyok, én, aki mindig kerestelek és akit te mindig +vártál! + +Ezt a tüzesvérü erdélyi úrfi súgta neki, a bécsi udvari gárdista azonban +megelégedett azzal, hogy szikrázó szemmel bámulja a leányt… Most +összetalálkozott a pillantásuk! Ancilla barna szemében is mintha +fölcsillant volna a boldog meglepetés, a fölismerés, az édes öröm tüze… + +A gyémántos gróf ekkor parancsoló hangon odaszólt Ancillának, ráadta +köpönyegét és elvezette a palotából. A kapuban, ahová Huszty önfeledten +követte, a leány még egyszer visszafordult. Úgy látszott, mintha szólni, +vagy inteni akarna… A gróf azonban magával vonszolta és a gondolájuk +csakhamar eltünt az éjszakában… + +Mindez az 1772-ik esztendő farsangján történt, a Bernardino-csatornában +levő kisebbik Mocenigo-palotában. + +Az éjjel kétszáz palotában volt ilyen mulatság. Senkit sem hívtak meg; a +vendégek vidám csapatokban rohanták meg a házat, később búcsu nélkül +elszállingóztak megint. Künn enyhe nyári éjszaka volt és a kis +kanálisokból egész gitározó és világító flotillák eveztek a Canalazzo +felé, ahová vendéglátó nagyurak palotáinak óriás tüzes ablakai +hívogatták őket… + + +II. + +Másnap Huszty már útra kelt Bécs felé. A szabadsága lejáróban volt és +ugyancsak sietnie kellett, ha idejében haza akart érni. + +Mestreig bárkán vitette magát, ott várta az útihintaja, amelyet Bécsből +hozott magával. Amikor felszállott a kocsira, amely elé négy postalovat +fogtak, még egyszer visszanézett a nagy lagunára. A messziségben +gyöngyszínü foltként lapult meg a tengerek királynéja. Oly sötét, hideg +és reménytelen somorúság fogta el a gárdistát, mintha a lagunában +hagyott volna mindent, ami becsessé teheti az ember életét. + +A jobbik országút Pádován vezetett át. Délfelé már odaértek, de akkor +kitünt, hogy a hintónak valami baja esett és a kovács csak másnap +hajnalra vállalta a javítást. Mivel a postafogadóban kevés volt a hely, +a bárónak két angol úrral kellett osztoznia a szobán. + +Az éjjel aztán csodálatosan élénk álma volt. Úgy látta, hogy ágyában +fekszik. Ancilla pedig ott áll előtte és figyelmesen nézi az arcát. +Feléje nyujtotta a kezét és a leány engedelmesen közeledett hozzá és +leült az ágya szélére. + +– Beteg vagy, hogy ágyban fekszel? – kérdezte tőle. + +– Halálos beteg vagyok. De ha megcsókolsz, akkor meggyógyultam. + +Ancilla ajkához emelte ujját és a horkoló angolok felé intett. És +megcsókolta a gárdistát. Az meg érezte, mint peregnek arcára a leány +forró könyei, amelyeket boldogságában sírt. + +– Te nem örülsz nekem eléggé, – mondta gyöngéd szemrehányással Ancilla. + +– Hogy örülnék, amikor tudom, hogy mindez csak álom? Te most talán nem +is tudsz róla, hogy veled álmodom? + +– Hisz én most magam is veled álmodom! + +– Ha fölébredsz, el fogod felejteni az álmunkat? + +– Soha életemben! Engem még álmomban sem csókolt senki úgy, mint te +most. + +– Ha legalább valami jelt adhatnál, egy zálogot, hogy rám fogsz +emlékezni… + +Ancilla egy csipkeszegélyü kis keszkenőt adott Huszty kezébe. A kendőből +édes rezeda-illat áradt. + +Később nesz támadt a szobában. Már megvirradt és a háziszolga bejött a +ruháért. Mivel látta, hogy a magyar úr nyitott szemmel fekszik ágyában, +megkérdezte tőle, hogy hány órára fogasson. + +– Hétre! – mormogta álomittasan a gárdista. + +Körülnézett a szobában. Ancilla persze nem volt sehol. De aztán +egyszerre viharosan dobogni kezdett a szíve, amikor a mellén pihenő +jobbkezében megpillantotta a csipkekendőt. Pedig ébren van! Ez csoda! A +szerelem csodája! A boldogságtól szédülve hunyta le szemét… + +Később megint fölébredt. Az angolok már öltözködtek. Az egyik jó reggelt +is kivánt neki és udvariasan tudakozódott az éjjeli nyugalma után. Ő +pedig még akkor is érezte kezében a csipkekendőt! Amikor az angolok +kimentek a szobából, megnézte kincsét. Megvan! De most lassanként +fakulni, kisebbedni és fogyni kezd, mintha láthatatlan láng emésztené… +Már csak egy fehér kis folt marad a tenyerében… Végül semmi! Csak a +rezeda-illatot érezte még jó ideig… + +A báró leverten kelt ki ágyából. Tehát a szerelem sem művel már csodát! + + +III. + +Lenn, a posta udvarán díszes nagy berlinát tisztogattak a legények. Hat +lóra való, fejedelmi kényelmü nagy hintó volt, amely az éjjel érkezett +Mestre felől. Huszty azalatt az ebédlő ablakában állott és elgondolkozva +nézett le az udvarra. Most fogták az ő kocsiját is. Ha rajta állott +volna, hejh, de visszasietett volna Velencébe! De a bécsi nagyasszony +ilyenekben nem érti a tréfát. + +Mialatt leszámolt a postamesterrel, aki egyszersmind vendéglős is volt, +hangos beszédet hallott a szomszéd szoba ajtaján keresztül. + +– Egy velencei nagyúr van ott valami nővel, – magyarázta a postamester. +– Az éjjel jöttek és Torino felé mennek… + +A gárdista figyelmessé lett a nő hangjára, mely oly bágyadtan és édesen +csengett, mint az arany. Velencei tájszólással beszéltek meglehetősen +sebesen, Huszty mégis megértett annyit, hogy színházról van szó, a +torinói és a bécsi operáról. + +Az aranyhangot most elhallgattatta egy mélycsengésü férfihang. + +– Ostoba szeszély, – mondta, – Bécsbe kívánkozol? Hiszen tudod, hogy a +császárné engem kitiltott onnan… Torinóban pedig már várnak, a lakás is +készen vár… Torinóba fogunk menni! + +– Én mégis Bécsbe szeretnék menni, – mondta csendesen és makacsul az +aranyhang. + +A férfi indulatba jött. + +– Tegnap még hallani sem akartál Bécsről és most egyszerre? Miféle +hóbort ez? Talán az a kikent-kifent bécsi ficsúr jár az eszedben? +Vigyázz magadra! Tudod, hogy ki vagyok! + +Az aranyhang megint mondott valamit, amire a férfi szitkokkal válaszolt. +Erre aztán csendesség lett odaát. + +– Kedvem volna átmenni és az ipszét pofonütni, – elmélkedett magában +Huszty. Persze nem tette meg. + +Már másodszor jelentették neki, hogy a hintó készen áll. Oly nehezen +szakadt el a szobától, amelyhez a fantasztikus álom emlékei fűzték, +mintha magától Ancillától kellene elbúcsúznia. + +Lement az udvarra és gépiesen beszállt a kocsijába. Ekkor halk, +harmónikus kis sikoltás hallatszott az emeletről… A boltíves folyosón +egy nő könyökölt. A gárdista kihajolt a kocsiból és ugyanabba a gyöngéd +és mámoros tekintetü barna szempárba tekintett, amely éjjeli álmában +világított neki. Ancilla! Ő volt, az egyetlen, a páratlan, az isteni! + +Huszty elhalványodva nézte a bájos csodát és észrevette, hogy a leány +arca is elfehéredik. Ki akart ugrani a kocsijából, ujongva akart +felrohanni a lépcsőn, hogy karjaiba ölelje a leányt… Ezt azonban megint +csak a tüzesvérü erdélyi úrfi tervelte így; a bécsi gárdista azalatt +mozdulatlanul ült meg helyén. A hintó pedig megindult… + +Ancilla most fölegyenesedett és kiejtett valamit a kezéből. A csipkés +keszkenője volt, amely libbenve, mint a pillangó, ereszkedett le az +udvarra. Ugyanaz a kendő, amelyet az éjjel Husztynak ajándékozott! + +– Megállj! – rikoltotta oda a gárdista a lovásznak. + +Kiugrott a hintóból és amikor fölvette a rezedaszagu kis kendőt, odafönn +zaj hallatszott az emeleten. A cselédek mind fölnéztek. A hosszu fekete +ember, akit Huszty ismeretlenül is úgy gyülölt, mint a betegséget, ott +termett Ancilla mellett, karonragadta a leányt és betaszította a szoba +ajtaján. Az ajtó becsapódott, de így is hallatszott a gróf dühös +ordítozása. + +A gárdista négy szökéssel fönn termett az emeleten. Habozás nélkül +benyitott a szobába. Odabenn Ancilla könyek közt kuporodott a padlón, a +fekete ember pedig előtte állott, a haragtól eltorzult arccal. Senki sem +mondta neki, Huszty mégis biztosan tudta, hogy ez az ember megütötte a +leányt, Ancillát! + +A forró vére mind a fejébe szökött… Esze nélkül húzta ki a kardját, hogy +keresztülgázoljon a talián lelkén. De Ancillát találta maga előtt. A +gróf az asztal mögé menekült és gyilkost kiáltott. Valaki aztán átölelte +a gárdistát… Az idősebbik angol volt. A másik meg okos szóval kérlelte. + +– Ha baja van a gróffal, elintézheti vele, de nem itt és nem most… A +gróf úr fegyvertelen… ha akarja, mi szívesen leszünk a tanui… + +– Igen, – mondta Spalatino, – én helyt állok a tiszt úrnak. Várjanak meg +a ház mögött levő gesztenyefák alatt, két perc mulva magam is ott +leszek! + +– Reménylem, kardosan? – morogta Huszty. + +Most megszólalt Ancilla is. + +– A Krisztus öt sebére kérem, – mondta a gárdistának, – ne vívjon meg +értem, mert meg fogja önt ölni. Biztosan tudom, hogy meg fogja ölni! + +A gárdista nem válaszolt. Ha verekedni megy a magyar, akkor nem ismer +asszonyt. + +Az idősebbik angol levezette a gesztenyefákhoz, nemsokára megjött a gróf +is, hosszu gyíklesővel oldalán. Miután ünnepies méltósággal megemelte +kalapját, így szólt: + +– Én úgy hiszem, hogy a katona urat valami félreértés haragította meg. +Ha férfiasan kijelentem, hogy nem akartam megsérteni… + +Huszty kihúzta a kardját. + +– Megütötted őt, te kutya, azért elpusztítalak a föld szinéről! Kard ki +kard! + +A gróf kissé meghátrált. + +– Bocsánat, az az én magánügyem és én nem látom be… + +A gárdista ekkor a lapos pengéjével végigsuhintott a fekete ember +ábrázatán. + +– Arlekinó, húzd ki a kardodat. + +A fekete ember azonban az urak nagy meglepetésére megfordult és gyors +szarvasugrásokkal eliramodott. Mikor már vagy ötven lépésnyire volt +tőlük, megfordult és dühösen kiáltotta: + +– Ezt megkeserüli! Van még borghelo, aki el tud bánni az ilyen +útonállókkal! + +Huszty kissé megszégyenülve tette vissza hüvelyébe a kardját. + +– Hogyan is gondolhattam, hogy ez a komédiás kard alá megyen? + +Az angolok majd megpukkadtak a nevetéstől. (A vidám Albion fiai +akkoriban még nem voltak ellenségei a lovagias mérkőzésnek, sőt őket +tartották Európa legszenvedelmesebb verekedőinek.) + +Mikor visszatértek a posta udvarára, Ancilla ott állott a hintó mellett. + +– A gróf úr a rendőrséghez szaladt panaszt tenni, – mondta nevetve az +egyik angol. + +– Az baj, – vélekedett a postamester, – mert a mi borghellónk nem érti a +tréfát ilyen dolgokban… + +– Potomság, – mondta az angol, – a tiszt úr a császárné útlevelével +utazik és végig kardlapozhatja egész Pádovát! + +– Induljunk, uram, induljunk! – türelmetlenkedett nyergében a +postakocsis. + +Huszty habozva nézett Ancillára. A leány ekkor hozzálépett. + +– Ön Bécsbe utazik… Akar engem magával vinni? + +A gárdista nem tudott mit válaszolni, de a két izmos karjával fölemelte +Ancillát és könnyedén betette a hintóba. + +A szolgák sietve hozták a művésznő útiládáit. + +Egy szót sem beszéltek egymással, meg sem mozdultak a kocsiban, míg a +villafrancai kapuhoz nem értek. Ott egy hosszu fekete alak ácsorgott az +utcán: Spalatino gróf úr. Ancillában ekkor hirtelen fölébredt a +torcellói suhancvezér, kissé kihajolt a kocsiból és mosolyogva intett +neki a kezével, mint a vérbeli hercegnő az útszéli koldusnak… + + +IV. + +Óh, ti szép görci szőlőhegyek, soha még utasemberek oly keveset nem +törődtek veletek, mint azok, akik most váltott lovakkal repültek végig a +lábatoknál kanyargó országúton! + +– Tudom, hogy megint csak álom, – mondta Huszty, – de ha holtomig eltart +az álom, akkor nem bánom! + +Ancilla csendes mosolylyal tűrte, hogy a gárdista fogva tartsa a keztyüs +kezét. Aztán egyszerre ő is szükségét érezte annak, hogy szíve szerint +beszéljen. + +– Amikor önt először megláttam a Mocenigo-palotában már kész lettem +volna arra, hogy kövessem… Pedig a nevét sem tudtam, sőt most jut +eszembe, hogy e pillanatban sem tudom még… Egy szót kellett volna csak +szólnia és én követtem volna… Miért is nem szólt? Az éjjel és a +rákövetkező éjjel is a kocsiban önről álmodtam… Tudtam, hogy ön is velem +van gondolataiban… + +Később szóba került köztük a fekete ember is. + +– Ő tanított meg a zenére és az énekre… Nem tartozom neki már semmivel, +mert amit öt esztendő óta kerestem, a pénzt mind megtartotta magának. +Pedig a velencei operánál sokat kerestem. + +– És miért nem hagyta ott régen? + +– Féltem tőle. Nemcsak én, de mindenki félt tőle… Oly irtóztatóan +fenyegetett… Tudtam, hogy rossz ember, de azt nem tudtam, hogy gyáva is… +Aztán el is tudta velem hitetni, hogy csak addig lesznek sikereim a +művészetben, amíg ő mellettem van… + +– És egyebet nem kívánt öntől soha, csak pénzt? – kérdezte a gárdista. + +Ancilla mosolyogva mondta: Nem. Azután eszébe juthatott valami, mert +meghökkenve és vérvörös arccal ismételte: Nem! Egy kis szünet után +erősen és hosszan a Huszty szeme közé nézett és komoly, szinte ünnepies +hangon mondta: Nem! + + +V. + +A csikfalvi Huszty-család leveles-ládájában, amelyből a mese anyaga +került, megvan még Huszty Farkas báró házassági folyamodása is. A +fenséges Bellicum ezzel a két szóval intézte el a gárdista +folyamondását: „_ausnahmsweise erlaubt_“. (Kivételesen megengedhető.) + +Mária Terézia király, akinek jóváhagyása alá terjesztették az aktát, +okos nagy gazdasszonyi írásával és abszolutisztikus hajlamu +ortográfiájával ráírta még a következőket: + +„Mivel az a Forkasch Huszt és Ancilla egy károsszban kucsiroztak +Velencétől Bécsig, stante pede meg kell őket kopulálni.“ + + + + +Akinek szerencséje van + +Kelemen magára vette a szmokingját, virágot tűzött a kabátjára, aztán +becsöngette a legényét és ilyképpen szólt hozzá: + +– Most elmégy a Gellérthegy-fogadóba, ott megkeresed főtisztelendő és +nagyságos Ricska Floridor urat, a szemendriai apátot, az én +nagybátyámat. A második emeleten lakik, gondolom hetvenhat alatt… Átadod +neki tiszteletemet és azt mondod, végtelenül sajnálom, hogy a mai estét +nem tölthetem az ő társaságában, de távirati úton Bécsbe rendeltek… A +külügyminisztériumban van dolgom, igen fontos hivatalos dolgom… Holnap +estére azonban már itthon leszek megint és igen fogok örülni, ha az apát +úr akkor megtisztel a látogatásával… Ha elvégezted a dolgodat, elmehetsz +mulatni… Holnap reggelig szabadságot adok… + +A legény sietve ajánlotta magát, Kelemen pedig bement a legénylakása +szalonjába. + +A kandalló előtt kétterítékes asztalka állott és hogy a második teríték +nem szólott főtisztelendő és nagyságos Ricska Floridor úrnak, azt az +előzményekből már tudjuk, de a terítés módja is elárulta. Virág is volt +az asztalon, csupa gyöngyvirág meg sokkaru gyertyatartó. A lakásnak volt +ugyan villamosvilágítása, Kelemen azonban bizonyos rendkívüli +alkalmakkor szerette a viaszgyertya meleg és eleven fényét. A +pohárszékké átalakítot dohányzó-asztalon voltak a hideg ételek: egy +óriás bajuszu piros homár, egy gyönyörü, barnára sült kappan, +vadpástétom, saláta, gyümölcs és édesség, sok édesség. Kisebb asztalkán +állott a kávéforraló, a likőrös-készlet és a dohányzó alkalmatosság, +vastag havannaszivarok mellett ezüstvégü, vékony egyiptomi cigaretták, a +minőket a nők szeretnek. A hűtőben pedig különböző alaku boros üvegek +szorongtak. + +Kelemen meggyujtotta a pirosellenzős gyertyákat. A nagy tükör egyszerre +tündökölni kezdett, a szőnyegekre szelid fény vetődött; a lakás most +igazán kedves fészek benyomását tette. Egy kissé mintha dohányszagu lett +volna a szoba? Hamar kölni vizet a butorokra meg a szőnyegekre! + +Tíz perc múlva nyolc óra… Kelemen fel-alá kezdett járni a szobában. Most +– igen, most megszólalt az előszoba csengetyűje! Elragadó pontosság! +Sietve rohant ki. A mosóné állott előtte, nagy kosárral a fején. + +– Elhoztam a fehérneműt, kérem… + +Valahogyan rá tudta venni, hogy tegye le mindenestül a kosarát és menjen +Isten hírével. Aztán újból kezdte a várakozást. Most már ott maradt az +előszobában és fejét az ajtónak támasztva, fülelt a lépcsőházba. + +Csitt! Valami nesz hallatszik odakünn… Könnyü léptek és siető +ruhasuhogás… Kelemen szíve egyszerre vadul elkezd dobogni. Kitekint az +ajtórésen és egy óriás kalapot meg egy fehérprémes gallért lát +felbukkanni a lépcső karfája mögött. Hirtelen kinyitja az ajtót: egy +idegen hölgy áll előtte. Meghökkenve végigmérik egymást, a hölgy aztán +sietve megy fel a második emeletre. + +Megint egy félórát kell várakoznia. Felháborító pontatlanság! Közbe +elszítt három cigarettát és háromszor kiöblítette a száját odollal. +Csöngetés! A táviratkihordó áll az ajtó előtt… Kelemen dúlt arccal +bontja ki a táviratot: vidéki cimboráinak egy becsípett társasága +értesíti, hogy az egészségére ittak és hogy fájdalmasan nélkülözik +körükben. + +Most kocsi áll meg a ház előtt. Ez ő! Persze, csak nem jön gyalog! +Nemsokára megszólal a csöngetyü; a hangjából is kiérzik, hogy remegő kéz +nyomta meg a gombját. Ez ő! + +Kelemen ajtót nyit, aztán megsemmisülten tántorodik vissza. Egy mosolygó +arcu, ölestermetü ősz pap áll előtte. + +– Szervusz fiam, Kelemenke! + +Nagyságos és főtisztelendő Ricska Floridor, a szemendriai apát! + +– Hát nem beszélt az inasommal? – kérdi a fiatal úr. + +– Nem én, fiam, mert egyenesen a budapesti rendházból jövök, hol ebéd +óta voltam. De most elmondhatod nekem, amit a legényeddel üzentél… + +A rettenetes pap azzal leveti a felöltőjét és bemegy a szalonba, mintha +ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Ha most azt ordítanám: Tűz +van! Tűz van! – és elkezdenék szaladni, akkor talán az apát is +megijedne? – tanakodik magában Kelemen. – Vagy ha azt mondanám, hogy +súlyos beteg vagyok és elvágódnám a szőnyegen és hörögnék? + +Az apát mosolyogva áll a terített asztal előtt. Összekulcsolta a két +szép fehér kezét, amelylyel annyi áldást osztott már életében és +meghatottan mondta: + +– Ez igazán kedves dolog, hogy vacsorát készítettél! Még pedig hideget! +Úgy is nagyon erősen beebédeltem a rendházban… Nagyon jól fog esni a +hideg holmi! + +Azzal szakértően szemügyre vette a pohárszéket. A gyűrűs ujjával +tréfásan megkopogatta a nagybajuszu homár páncélját. És egy szerelmes +pillantást vetett a barna kappan felé… + +– Ha azt mondanám, hogy más valakit várok vacsorára, – talán a +külügyminisztert, akivel fontos státustitkot kell megvitatnom? – +tanakodott magában Kelemen. + +Az apát úr szemlét tartott az üvegek fölött is, némelyiket kissé +kiemelte a hütőből, hogy elolvassa a vignettáját, aztán megveregette +Kelemen vállát. + +– Ugyancsak jól éltek, ti pestiek, mondhatom, jól éltek! + +A fiatal úr egy elkeseredett mozdulatot tett a kezével. Ajaj! + +– Nono, – mondta a pap, – tudom, fiam, hogy egyébként takarékos vagy és +hogy csak az én kedvemért verted magadat költségbe… Annál többre veszem +a figyelmességedet! + +Leült, a térdére terítette az abroszt, egy pohárka fehér bort töltött +magának és azt mondta: + +– Kezdhetjük, fiam! + +Ennek már a fele se volt tréfa. + +Kelemen a falra tekintett. Különböző ősi fegyverek közt egy tüskésfejü +vasbuzogány függött ott. – Ha én most hirtelen megőrülnék – mondta +magában – és buzogánynyal megölném az apátot, aztán a nagy kufferbe +tenném a holttestét és holnap senki sem keresné… + +De aztán nem a buzogány, hanem a homár után nyúlt és sóhajtva odatette +az asztalra. Ő maga nem igen evett, az apát azonban kitünő étvágyu úr +volt és játszva végzett az óriás rákkal. Ettől aztán megjött az étvágya +és derekasan nekilátott a vadpástétomnak. Éppen a kappant kedte nagy +szakértelemmel szeletelni, mikor gyorsan ügető gummikerekes állott meg +hirtelen az ablak alatt. Kelemen és a pap összenéztek. Odakünn megint +megszólalt az előszoba csöngetyüje. Egy hosszu és egy rövid csöngetés; +olyan, mint a felkiáltójel. A fiatal úr kirohant az előszobába. +Ruhasuhogás, suttogás, aztán becsapódik az ajtó… Kelemen bágyadt, de +nyugodt arccal tér vissza. Odalenn az utcán bevágódik a kocsi ajtaja, +aztán hirtelen megcsattan a lovak patkója az aszfaltos utcán… Mindennek +vége! + +– Ki volt itt? – kérdi az apát, miközben egy kis borsot hintett a +salátára. + +– A miniszterem hívatott, nagyon fontos ügyben! – mondja Kelemen, +bágyadtan lehunyva a szemét. + +– Micsoda, hát már éjnek idején sincs nyugtod? – méltatlankodik a pap. – +De hát a kötelesség az első! Eredj fiam és ha elvégezted a dolgodat, +gyere vissza, én majd megvárlak itt. + +Kelemen egy orgyilkos mozdulattal a kés után nyúlt. De aztán letette az +asztalra és bágyadtan mondta: + +– Nem olyan sürgős a dolog, ráér holnap reggel is… + +– Kóstoljuk meg most a pezsgőt, – indítványozza az apát. – Magam ugyan +jobban szeretem az óbort, de ha már az én kedvemért költségbe verted +magadat… + +Egy üveggel megittak. Kelemen aztán meggyujtotta a kávémasinát. + +Most már úgyis minden mindegy. + +– Igazán felségesen érzem magamat! – szól a pap. + +Megint vinnyogni kezd odakünn a villamos csengő… Az ördögbe is, nem lesz +már ennek sohasem vége? Ezúttal hosszan, fenyegetően szól. Kelemen +kimegy az előszobába, szalvétával a kezében szivarral a fogai közt. + +A mint kinyitja az ajtót, visszatántorodik; egy feketeszakállas, sápadt +arcu férfi áll előtte, köcsögkalappal a fején… A késői vendég gyorsan +belép és az izgalomtól rekedt hangon hörgi: – Én vagyok!… + +Kelemen maga is elhalványodott. + +– Marci? + +– Igen, én vagyok. Nem vártál ugy-e? + +A fekete ember arca eltorzul a dühös gúnytól. Meghajolva áll Kelemen +előtt, mint az ugráshoz készülő tigris. + +– Engedj meg, én igazán nem tudom… + +A fekete ember egy hangos és gőgös mozdulatot tesz a kezével. + +– Ne komédiázzunk! Mindent tudok! A házmester megmondta, hogy ő itt van! +Odabenn van! + +Azzal szó nélkül berohant a szalonba. A köcsögkalapja még akkor is a +fején volt. + +Kelemen betette az előszoba ajtaját és maga is a barátja után ment. + +– Kedves bácsi, bemutatom magának egy nagyon kedves régi barátomat, akit +hiréből bizonyára jól ismer már… Úgy látom, valami kellemetlensége volt, +azért olyan izgatott… De hát egy régi cimborától ezt nem szabad rossz +néven venni… Ülj le Marci és ha úgy tetszik, mondd el, hogy mi bánt… + +A fekete ember zavartan tette le a kalapját. + +– Igazán, valami nagy kellemetlenségem volt, – motyogta zavartan. – +Azaz, úgy látszik, hogy tévedtem, az ember néha téved… + +Közbe zavartan nézett a szoba sarkába. + +Kelemen egyszerre nagyon jókedvü lett. Csak úgy szikrázott a +szeretetreméltóságtól és a szellemtől. + +– Igyék, bácsi, neked is jó lesz egy pohár Roederer, Marci… Látod, +öregem, így mulatunk mi ketten, a bácsikám meg én… Gyerekkorom óta +mindig boldog voltam, ha vele lehettem, sajnos, hogy mostanában olyan +keveset látom… Isten hozta, Floridor bácsi! Büszke vagyok, hogy +megtisztelte szerény hajlékomat! + +Az apátnak nagyon jól esett a meleg szeretet, mely öcscsének minden +szavából feléje sugárzott. Pohárral a kezében emelkedett fel és a +férfias meghattságtól puhán csengő hangon gyönyörü pohárköszöntőt +mondott. Ő mestere volt a szónak és az intimus alkalomhoz mérten sok +izléssel válogatta meg a kifejezéseit. + +A fekete ember arca is lassanként földerült. Valami nagy teher esett le +a szívéről és most megint szépnek és könnyünek találta az életet. + +Jó ideig csendesen iszogatott, de aztán belőle is kikívánkozott a szó. + +– Az ember mindig tanul! A mai napon egy értékes tanulsággal +gazdagodtam. Megtanultam, hogy az ember sohase kételkedjék azokban, +akiket szeret… Én ma nagyot vétettem ellened, Kelemen és még valaki +ellen. Férfiasan bevallom, hogy nagyot vétettem. Hogy miben vétettem, +azt sohasem fogod megtudni, de ha szeretsz, akkor nyujts férfiasan +kezet… + +– Nyujts neki férfiasan kezet, Kelemen! – biztatta az apát. + +A vendégek csak éjfél után búcsuzkodtak. Marci jó darab úton elkísérte +még az apátot. + +– Ez a Kelemen tulajdonképpen végtelenül derék fiu, – vélekedett az öreg +úr. – Csupa gyöngédség és jóság, ami pedig ritka dolog a mai világban… + +– Aranyszíve van, – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a +fekete ember. – Azt mi tudjuk legjobban, én meg a feleségem… + +– Barátom uram feleséges ember? – kérdezte a pap. + +– Négy esztendő óta… Elmondhatom Horáciusz-szal, hogy engem szeretnek az +istenek, mert megajándékoztak egy jó asszonynyal és egy jó baráttal… A +feleségem annyira nemesen gondolkozó lélek, hogy ma éjjelre példának +okáért egy beteg barátnőjét ment ápolni… + +A sarkon elváltak az urak, miután szívesen megrázták egymás kezét. + + + + +Gyurinak igaza volt + +Öt házas ember ült együtt a Tiszára kirugó kerti lugasban, jégbe hűtött +homoki mellett. Szép asszonyokról beszélgettek, kivételesen azonban nem +a szomszédéról, hanem kiki a magáéról. Mivel ebéd óta iddogáltak, hát +alkonyatkor már nagyon okosnak és fontosnak találtak mindent, amit +mondtak. Afféle házassági politika szűrődött össze a fejtegetéseikből: a +feleséggel való célirányos bánásmód elmélete. Az elméletük persze abban +a tételben csucsosodott ki, hogy könnyü volna jó férjnek lenni, ha az +asszony mindig azt tenné, amit az ura kíván. + +A hölgyek azalatt semmi rosszat nem sejtve, mulattak a kastélyban. A +háziasszony éléskamráját bámulták éppen. Ez a kamra arra volt +berendezve, hogy a háziak tíz-tizenkét vendéggel együtt zavarba ne +jöjjenek, ha valami előre nem látható természeti katasztrófa netán +elsülyesztené a világ összes vegyeskereskedéseit, cukrász- és +hentesboltjait. + +Most odakünn a kertben egy merész bajszu fiatal férj vette át a szót. + +– Fődolog, hogy az asszony megértse a különbséget, amely a nő és a férfi +becsülete közt van… Ezt úgy értem, hogyha én példának okáért reggelig +pezsgőztetem a bajnai színésznőket, abból nem lesz kára a feleségem +becsületének… Talán haszna is lesz, mert meglehet, hogy veszek neki egy +selyemruhát… + +– Fődolog, – vágott közbe egy kövér és jóképü úr, – hogy az asszonynak +mindig jókedve legyen. Én utálom a könyeket és a jeleneteket… A +feleségembe beleszerettem, mielőtt még láttam volna, csak a nevetését +hallottam egy nyitott ablakon keresztül… Az asszony azért van a világon, +hogy nevessen… + +Most belekeveredett a vitába egy sovány arcu, ádámcsutkás ember is. + +– Minden azon fordul, hogy az asszony ne feleljen vissza. Gondolhat +magában, amit akar, csak ne feleljen vissza, mert minden baj abból +származik, ha hirtelenharagu a férje… Pedig minden uriember +hirtelenharagu… + +Végre megszólalt Gyura, a házigazda. A nemes csajkások közt neki volt a +legszebb birtoka és a legnyalkább négyese. A vadászpuskával senki sem +tudott úgy bánni, mint ő, de inni is igen szépen tudott. Természetes +tehát, hogy asszonyok dolgában is őt illette meg a döntő szó. + +– Fődolog, – mondta, hogy a férj mindig megőrizze tekintélyét az +asszonynyal szemben. Ezt persze sem gorombáskodással, sem meglapulással +nem lehet elérni, hanem csak úgy, ha mindig igaza van. Az asszony, még a +legharapósabb is, előbb-utóbb csak meghajlik erkölcsi fölénye előtt… Itt +van példának okáért az én Dusám! Szerémségi leány és azoknak ugyancsak +puskaporos a vérük. Mindjárt hat héttel a lakodalmunk után bokkolni +kezdett… Ha akkor túlkeményen fogom a gyeplőt, vagy odaengedem neki, hát +biztosan árokba jutunk… Én azonban nem vesztettem el a fejemet, hanem +türelemmel és kitartással odavittem a dolgot, hogy végül Dusa maga is +igazat adott nekem és azóta szent köztünk a béke… Szóval: kiültem a +bokkolását! + +– Hogy csináltad? – kérdezte az ádámcsutkás uriember. + +– Hat héttel az esküvőnk után az asszonykának kedve szottyant, hogy +átszalad a Szerémségbe és meglepi az édesanyját… Jól van, mondom, +mehetsz, a lovaim most ráérnek. Úgy mondta, hogy éjszakára marad csak +odaát, kedden délben itthon lesz megint. Mielőtt kocsiba szállt volna, a +nyakamba kapaszkodott és így szólt hozzám: + +– Úgy-e, Gyura, nem fogsz éjszakázni a legénykori lump-cimboráiddal? +Halálra szégyelném magamat, ha a kötnivalók eldicsekednének vele, hogy +hat heti házasélet után már visszakívánkoztál megint hozzájuk… + +– Nyugodt lehetsz, – mondtam, – korán megvacsorázom az Arany +Csillag-ban, tízkor már ágyban leszek. + +– A becsületszavadra igéred? – kérdezte. + +– Ha éppen akarod, hát legyen! + +Erre jókedvüen elhajtatott. + +Este szép szolidan megvacsoráztam a Csillagban. Három deci bort ittam +parádival, szavamra mondom, nem többet. De mit tesz az ördög? Mikor +éppen indulóban vagyok, becsörtetnek a bajnai huszárok, akiknél +tartalékos főhadnagy vagyok. A csáktornyai nagy gyakorlatokra mentek és +két napi pihenőt tartottak a városunkban… Az egyik is mond valamit, a +másik is. Az is hozat egy üveg Pommeryt, magam is hozatok egyet. Nyáron +nem szeretek inni, mert a harmadik butéliánál már rávirrad az emberre… +Szó ami szó: mikor hazamentem, – szökve mentem – az utcán már +iskolásgyerekek jártak. Hét óra lehetett. + +Az udvaromon két mosónét látok. Azt mondom nekik: Hallják, maguk +asszonyok, délben megjön a feleségem, de ha maguk azt mondják neki, hogy +láttak engem reggel hazajönni, akkor agyonlövöm magukat! + +A hálószobában ott találom a szobaleányt Nagy szemeket mereszt rám. Te! +– mondom neki – ha kérdi a feleségem, hogy mikor jöttem haza, hát azt +mondod neki, hogy hétfőn este háromegyed tízkor. Ha mást mondasz, akkor +téged is agyonlőlek… + +Ekkor megmozdul valami a nagy ágyban és az én Dusám ott fekszik a +kékpántlikás paplan alatt. + +(Egy héttel később tudtam csak meg, hogyan került a paplan alá olyan +váratlanul. Hétfő délben már ott volt az édesanyja portáján. A mámi nem +volt otthon, hanem a karlócai leányát békítgette éppen az urával. Dusa +tehát tüstént fogatott és váltott lovakkal hazarepült hozzám. Hétfőn +este tizenegykor már ágyban feküdt a lelkem.) + +– Jézus Mária, Szent Száva, – kiáltotta most olyan hangon, hogy +meghallhatták a nagypiacon is, – miféle pogány emberhez adott engem az +én szegény jó anyám? Nem elég, hogy megszegi a becsületszavát és világos +reggelig iszákoskodik holmi rongyon szedett csavargókkal, most még +föllázítja ellenem a tulajdon cselédeimet is? No de úgy kell nekem, +hiszen tudhattam volna, ha iszákos emberhez megyek, hogy sírás-rívás +lesz a sorsom! Az egész világ óvott tőle, mondták, hogy kutyából nem +lesz szalonna, botból nem lesz beretva, de én nem hallgattam rájuk! +Pedig hozzámehettem volna egy táblai bíróhoz, aki két esztendő mulva már +kuriai bíró lesz. Méltóságos asszony lehetnék és tisztességben élhetnék. +És te ember, hogy állsz most előttem? A te becsületszavad csak annyi, +mint a háromnapos perec? Nem sül le arcodról a bőr? Hát férfi vagy te? +Uriember vagy te? + +Ennek az elmondásához neki persze félannyi idő sem kellett, mint nekem. +Még egy negyedóráig beszélt. Mondhatom, alaposan ellátott. Annyi +becsületet sem hagyott rajtam, mint a hajóhuzó lovon. + +Én azalatt így okoskodtam magamban: No, Gyura, most fordul meg a te +sorsod! Ha rajtad szárad, hogy megszegted a becsületszavadat, akkor +holtodig mindig az asszonyé az utolsó szó! + +Nyugodt, de erélyes hangon így szóltam tehát: + +– Bolondokat beszélsz, asszony! Én tegnap este háromnegyed tízkor +hazajöttem és azóta egy tapodtat sem modultam a házból! + +– Te? Már mint te? – visította Dusa. – És hol aludtál, ha itthon voltál? + +– Ott ni! – mondtam, az ágyra mutatva. + +Dusa haragosan paskolta tenyerével az érintetlen párnát. + +– Jancsi! Miska! – kiáltotta, – kötözzétek meg a nagyságos urat, mert +megháborodott és mindjárt vért fog ontani! + +Ezt persze nem félemében, hanem mérgében mondta. + +– Édes galambom, – mondtam, – eljön az idő, amikor belátod majd, hogy +igazat beszéltem és akkor önként bocsánatot fogsz tőlem kérni! + +Azzal megfordultam a sarkomon és visszamentem az Arany Csillagba. + +A tiszti kompánia még együtt volt, kapitánytól lefelé; észre se vették, +hogy megszöktem. Tízig iddogáltunk még, aztán kihajtattunk a révi +csárdába, villásreggelihez. Aki álmos volt, az alhatott a frissen +kaszállt szénán, a többiek halászlét főztek és a zsidó csárdás két +kisasszony-lányával mulattak. Estig nagyon jól megvoltunk, akkor már +megszaporodott a kompániánk a vármegyei korhelyekkel, kik úgy jöttek a +bor szagára, mint a muslicalégy. Lampionokat gyujtottunk és parasztbált +rendeztünk. Arrafelé nagyon ügyesek a parasztleányok… A második négyest +rendeztem éppen, amikor valaki azt mondja nekem, hogy menjek a pajta +mögé, két asszony akar velem beszélni. Ott találtam a bricskámat a +szürkékkel, rajta a feleségem meg a szobaleánya. + +– Gyura, – mondja az asszony, – tüstént gyere haza! + +– Szívesen, – mondom én, – de csak egy föltétel mellett. Kijelented a +becsületszavadra, hogy én hétfőn este háromnegyed tízkor hazamentem és +azóta ki sem mozdultam a házból. + +– Megbolondultál? – pattog Dusa. – Az én becsületszavam nem háromnapos +perec. + +– Másképp nem megyek! + +– Nohát, akkor utóljára is láttál ebben az életben! + +Azzal elhajtatott. Én pedig tovább rendeztem a négyest. A kisebbik +csárdásleánynyal táncoltam, akit megtettünk lady patroness-nek. Reggel a +tiszt uraknak el kellett búcsúzniok, még aznap átkeltek a Dunán. Az +összeverődött cibilkompánia azonban csapatosan megrohanta Rucskay Bandi +házát, ahol újból kezdődött a dáridó. A cigány már kidőlt, fogtunk +azonban egy tamburás-bandát és azzal muzsikáltattuk magunkat. + +Szerdán este eljött a feleségem szobaleánya és jelentette, hogy Dusa +befogatott és hazament az édesanyjához. Hogy jöjjek most már haza, úgy +se fogom többet látni a feleségemet. + +– Ha nincs otthon az asszony, akkor semmi célja, hogy abbahagyjam a +mulatságot! Eredj, fiam és vigyázzatok a házra! + +Péntek este már kiittuk és kiettük az egész Rucskay-portát, akkor +valakinek az a gondolata támadt, hogy menjünk be az Arany Csillagba és +főzessünk korhelylevest. Igaz, hogy a korhelylevest sehol a világon nem +tudják úgy megfőzni, mint a Csillagban. Ott találtuk a horvát dzsidások +két svadronját. Ők is Csáktornyára készültek. Egypár jó barátunk volt +köztük, így hát elülről kezdhettük a mulatságot. A tamburások is +kidőltek már akkor, találkozott azonban egy sváb trombitás banda. +Valamit aludtam megint a fogadóban, azután átöltöztem Simovics Pistánál. +Abban állapodtunk meg, hogy kiviszszük a dzsidásokat is a révi csárdába, +halászlére. Akkor már szombat reggel volt. Éppen kocsira akartam +szállani a Csillag előtt, – a sváb banda már elhelyezkedett egy +szénás-szekéren, – amikor valaki megfogja a karomat. A feleségem volt. + +– Akarok neked valamit mondani, Gyura! + +– Mi az, édes lelkem? + +– Te hétfőn este háromnegyed tízkor jöttél haza, azóta nem is mozdultál +el mellőlem. + +– Igazán? + +– A becsületszavamra mondom! + +– Akkor gyerünk innen, Dusa. + +A dzsidások nem akartak elereszteni. Egy kapitányuk kardot huzott rám, +egy kadétjuk pedig letérdelt és sírva kért, hogy főzzek nekik halászlét. +A cibilkorhelyek meg azzal ijesztgettek, hogy örök időkre +diszkvalifikálom magamat, ha most hűtlenül elhagyom a fölbiztatott +kompániát. Én azonban mégis hazamentem. Le is dőltem mindjárt, hogy egy +kicsit szunyókáljak és amikor fölébredtem, megtudtam Dusától, hogy már +megint hétfő van. + +– No látod! – mondtam. + +Több ilyen potomság nem is adta elő magát köztünk. + + + + +Mai gyerekek + +Ott kezdem, amikor Béni szíve még vérzett a sebtől, amelyet Malvin +kuzinjának árulása ütött rajta. + +Béni édesanyjának valamennyi testvérét olyan nagyszámu családdal áldotta +meg a gondviselés, hogy a fiu nem szorult arra, hogy idegenben +szerelmeskedjék és verekedjék. Ideál, akiért lángolt, – versenytárs, +akit gyülölt, – jó barát, akinek elpanaszolta bánatát, – közvélemény, +amely itéletet mondott tetteiről: mindez kitelt unokahugai és +unokafivérei sorából. + +Malvin volt akkoriban a legcsinosabb leány valamennyi közt, de ő volt +egyszersmind a legcsapodárabb kuzin is. Perfid kis szíve két hétig +dobogott Béniért. Malvin megesküdött, hogy várni fog tíz esztendeig – +felületes számítás szerint, az előrelátható bukásokat és ismétléseket +figyelmen kivül hagyva, Béninek körülbelül ennyi időre volt még +szüksége, hogy a maga ura legyen – a második hét végén Malvin megunta a +várakozást, és beleszeretett Laci kuzinjába, aki akkor jött haza a +temesvári kadétiskolából. + +A kadét már a távolban is bizonyos hírnévre tett szert fantasztikus és +vakmerő levelei által, amelyeknek segítségével néha hozzá akart férkőzni +egyik-másik bácsi pénzes tárcájához. Egyszer egyik hadnagya elvesztett +tizenöt forintot a reá bízott pénzből és főbe akarta magát lőni, ha Laci +nagylelkü nagybátyja nem segít rajta. Másszor meg Laci beleugrott a +folyóba, egy fuldokló kisded után, közbe meg tönkretette az új +nadrágját. A nadrág ára tizenkét forint volt… + +Malvinban Laci megérkezése után rögtön megérlelődött a meggyőződés, hogy +ő sohasem lehet boldog egy civilista kuzén oldalán. Ezt tudtára is adta +Béninek, oly hozzáadással, hogy őt tartja a világ legjellemesebb +férfiának. (Béni azóta se szereti, ha a kuzinjai jellemes férfinak +nevezik.) + +A fiúk sehogy sem akarták megérteni, hogy szeretheti Malvin a kadétot. A +kadét csupa mellkas volt, mellkas és semmi egyéb. Úgy látszik, hogy a +katonai iskolákban különös súlyt helyeznek e fontos testrészre, – Laci +legalább egész nap kidüllesztett mellel járt-kelt, a pukkadásig +visszaszívott lélegzettel, mint a cirkuszi tornász, amikor a pávatollat +táncoltatja az orra hegyén. Ehez a harciasan domborodó törzshöz +marciális arc illett volna, – Laci arca azonban kerek és napfoltos volt, +alig nagyobb egy vidéki császárzsemlyénél. + +Malvin hűtlenségének többféle következménye lett. Laci egy délután +hadtudományi vitába elegyedett Bénivel a Horváth-fiúk kocsiszinjében, +Béni ekkor a kadétot felelőssé tette a königrätzi szégyenletes futásért, +amire Laci _szamár civilistának_ nevezte unokatestvérét, aki viszont a +szinben száradó nagy spongyát dobta a katona arcába. A fiúk majd +megpukkadtak a nevetéstől, Laci azonban haragtól elvörösödve, kirántotta +a szuronyát és azt kiáltotta, hogy most vérnek kell folynia. (Ő ezt így +tanulta a kadétiskolában.) Szerencsére ott volt a Horváthék kocsisa, az +lefoga a fiatal urat és megfenyegette, hogy megfüröszti az +itatóvályuban, ha nem marad békességben. + +Béni másnap két följelentést írt, az egyiket elküldte a kadétiskola +parancsnokságához, a másikat a hadügyminiszterhez. Mind a kettőben mély +alázattal esedezett, hogy méltóztassanak Kovács László kadétiskolai +növendéket, a rajta ejtett tettleges inzultusért, becsületbírósági úton +rangjától megfosztani és a kadéiskolából legkegyelmesebben kidobni… A +két hatóság ugyan máig sem intézkedett még ez ügyben. Béni édesanyja +azonban még aznap intézkedett: kocsira pakkolta a fiát és kiküldte a +gecsei pusztára, Tóni bátyjához, a grófi kasznárhoz. + +A beláthatatlan rónaság kellő közepén, néhány óriás nyárfa, a nyárfák +hűvös árnyékában a hajdani urilak, amelyben ma a kasznár lakik: ez +Gecse. A fák alatt napközben néha vércsevijongás és a baromfi ijedt +hápogása hallatszik. Itt lakott Tóni bácsi a Liza leányával. A leány +vagy tizennégy éves lehetett és még gyászt viselt az édesanyja után. + +Béni úgy jött Gencsére, mint egy számüzött királyfi: büszkén titkolta a +szívén rágódó búbánatot. Különben fölötte érdekesnek találta helyzetét +és elhatározta, hogy a csendes pusztán, távol a világ gyűlöletes +zajától, egészen el fogja felejteni a hűtelen Malvint. A kis Liza nem +méltatta érdekes kuzénját eléggé. Józan, komoly kis leány volt, aki +szeretett a kamarakulcsokkal csörömpölni és a konyhában fontoskodni; a +kolostorból, a hol egypár iskolát végezett, mélységes megvetést hozott +magával a világi örömök iránt; ő sohasem fog bálokra eljárni és sohasem +fog férjhezmenni. Béni iránt, aki az ő szemében a szó legléhább +értelmében vett anyagiságot képviselte, kevély ellenségeskedést érzett. + +Már egy hét óta együtt voltak és a gyermekek még alig beszéltek +egymással egy szót. Ekkor történt, hogy egy délután, amikor Tóni bácsi +künn járt valahol a határban, távirat érkezett a gróftól. + +– Elviszem apa után, – mondta Liza és azzal a fejére tette nagy +szalmakalapját. + +– Én meg elkísérem, – mondta Béni. + +Liza elfogadta ezt az ajánlatot, mert egyedül félt a juhászkutyáktól. +Apát megtalálták a cséplőknél, félóráig vele maradtak, aztán +visszaindultak a ház felé. Mikor a füzes töltésen jártak, egyszerre +különös nyöszörgés ütötte meg a fülüket: egyik szénaboglya tövében egy +elhagyott kis baba feküdt vörös párnán. A baba halkan sírt, köröskörül +ameddig a szem ellátott, sehol egy emberi lélek. Liza hozzá szaladt és +letérdepelt melléje a fübe. + +– Szegény kis árva, – hogy kerülsz te ide? + +– Valami szívtelen anya kitette, hogy megszabaduljon tőle, – mondta a +tapasztalt Béni. + +– Jézus Mária, – mi lesz most a gyerekkel? + +– Ha itt hagyjuk, éhen hal az éjjel… + +– Akkor magunkkal fogjuk vinni! + +Liza karjára kapta a gyereket, Béni pedig a párnát hozta utána. A leány +néha elfáradt, ilyenkor leült a töltés szélére, de a gyermeket nem adta +oda kuzénjának, bármennyire kérte is az. Végre elérkeztek a házhoz. + +A gyereket a kertbe vitték, Liza a nagy bodzafa alatt tudott egy +árnyékos kis fészket, ott hárman megtelepedtek. Megindultan nézték a +babát, akit megmentettek a biztos haláltól, – a baba pedig komolyan és +figyelmesen nézte őket, közbe meg hol az egyik, hol a másik lábacskáját +akarta a szájába dugni. A rendkivüli esemény összehozta a fiatalokat, +egyszerre nagyon bizalmasan kezdtek beszélgetni. + +– Mi lesz ezzel a gyerekkel? – kérdezte Béni. + +– Én megtartom és fölnevelem, – mondta Liza komolyan. + +– Ez nagyon nemes elhatározás, de egyedül nem tudja majd fölnevelni. + +– Miért nem? Sok özvegyasszonynak van gyereke. + +– Mégis jobb, ha a gyereknek van apja is. Tudja mit, Liza, – neveljük +föl ketten. + +Liza a fejét csóválta. + +– Maga? Maga szívesebben udvarol Malvinnak… + +– Pedig én tudnék dolgozni és komoly lenni, ha volna kiért. Ha akarja, +Liza, fogadjuk ketten örökbe a gyereket. + +Liza másra terelte a szót. + +– Micsoda nevet adjunk a gyereknek? + +– Nevezze el valaki után. + +– Hát legyen a neve Béni! + +A gyerek később sírni kezdett és Liza azt mondta, hogy bizonyára éhes. +Odaadta Béninek a kulcsokat, hogy hozzon a kamrából tejet a gyereknek és +almát meg kenyeret nekik, mert ők is megéheztek a nagy gyaloglástól. +Béni szolgálatkészen fölugrott és a házba szaladt. Mikor a konyhában +járt, az ablak alatt lódobogást hallott, a kocsis egy fölnyergelt lovat +tartott az udvaron. + +– Fiatal úr, megjött az új nyeregszerszám a városból. Most már lehet +lovagolni. + +Az új nyeregszerszám? Ezt meg kellett néznie… Leszaladt az udvarra, a +kocsis nyeregbe segítette. Föl-alá ügetett az udvaron, aztán átugratott +az itatóvályun. + +– A fiatal úr kilovagolhatna a nagyságos úr után, hadd lássa ő is a +nyerget, – vélekedett a kocsis. + +Két perc mulva Béni már végigügetett a dülőúton, amikor pedig a +tarlókhoz ért, a ló magától vágtatni kezdett. + +Már bealkonyodott, amikor Tóni bácsival visszajött a cséplőktől. Alig +hogy a nyeregből leszállt, egyszerre eszébe jutott Liza és a gyerek… +Jézus Mária! A családja ott éhezik a kertben, ő meg a zsebében hordja a +kamarakulcsot. + +Rémülten és megszégyenülten szaladt a kertbe. Liza valóban ott ült még a +gyerekkel a bodzafa alatt, sápadtan és könyes szemmel. A szegény Liza +maga is nagyon éhes volt és idegei megfeszítésével, gyötrő +türelmetlenséggel várt, percről-percre, óráról-órára. Valami keserü +makacsság vett rajta erőt és elhatározta, hogy nem mozdul a fa alól, +inkább éhen hal, ha az, akinek kötelessége róla és a gyerekről +gondoskodni, megfeledkezett róluk… A gyerek hát éhezett és sírt és Liza +is éhezett és sírt. + +Később a béresgazda jelentette, hogy a kukorica-csősz felesége sírva +járja be a tanyákat: délután, amikor vízért járt, egy szénaboglya alól +ellopták a gyermekét. Béni megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor az +asszony elvitte a fiát, – érezte, hogy neki nincs tehetsége a családapa +szerepéhez. + + + + +Karácsonyi levelek + +Csendesen uszkáló, ezüstperemü bárányfelhőn rózsás kis angyal hasalt. +Egy csomó levélke volt előtte, azokat nagy élvezettel olvasta. Írástudó +angyal volt, mert mielőtt szárnyai nőttek volna, odalenn a földön +elvégzett harmadfél elemi osztályt. Volt a levelei közt olyan, amelyet +durva papirra írtak, girbe-görbe gyerekbetükkel és fogyatékos +helyesírással. De volt köztük elegáns, címeres kártya is. Az egyik +levélkén nagyot nevetett az angyal: a vérpiros borítékból erős +ibolya-illat áradt, a helyesírása pedig oly kezdetleges volt, hogy egy +harmadfél elemit végzett angyal is mulathatott rajta. + +Az angyal egyszerre összerezzent és föltekintett… + +– Hát ez mi? A felhő túlsó szélén furcsa kis jószág ült. Valami +angyalféle lehetett ő is… Akkora volt, mint az írástudó angyal, de +nálánál jóval izmosabb és barnább. Hattyuszárny helyett +denevérszárnyacskát viselt a vállán, formás kis testét pedig finom +selyempehely borította. Szénfekete, göndör haja volt, a szép szeme pedig +úgy csillogott, mint az eleven parázs. + +Az idegen szellem vásottan lógatta a lábát a semmiségbe, közbe pedig +jobb ügyhöz méltó odaadással szopogatta a hüvelykujját. + +– Nem illik az ujjadat szopogatni! – rivalt rá az angyal. + +A denevérszárnyu kikapta az ujját a szájából, de csak azért, hogy +kiölthesse a piros, hegyes kis nyelvét. + +– No hiszen te derék legény vagy! – szörnyüködött az angyal. – Mit +akarsz itt? + +– Semmit! + +– Mi a neved? + +– Izé. + +– Izé? De furcsa név! Engem Idisznek hívnak. Hogyan kerültél ide? + +– Az északi szél hozott magával. Egy gólyafészekben aludtam, de a szél +kivetett és magával sodort. Még tovább is vitt volna, ha meg nem +kapaszkodom a felhőkben. + +– Angyal vagy te, Izé? + +– Nem tudom. Senki sem mondta még, hogy mi vagyok, de nem is vagyok rá +kiváncsi. + +– Hát mi a mesterséged? + +– Sok mesterséghez értek. Nappal az erdőben bogarászó gyerekeket +ijesztgetem, holdfényben pedig versenyt énekelek a kandurral a háztetőn. +Vadászni is szoktam, békára és gyíkra és néha megnyergelem a füles +bagolyt. A tulajdonképpeni mesterségem az, hogy konkolyt vetek el a +búzaföldön. + +Idisz ámulva hallgatta új ismerősét. Mi tagadás benne: tetszett neki a +kis haszontalan, mert hisz’ a jóságot mindig vonzza a gonoszság. + +– Hát te mit csinálsz? – kérdezte Izé. + +– Karácsonyi leveleket olvasok. Szokás a kis és a nagy gyermekek között, +hogy karácsony előtt megírják a Jézuskának, miféle ajándékot +szeretnének. Sokan a cipőjükbe teszik a levelet, sokan meg az ablakba. +Az arkangyalok összeszedik az egész postát és fölhozzák a mennyországba. + +– Hát hisznek még a földi gyerekek a Jézuskában? + +– Karácsony táján nagyon sokan hisznek. Vannak olyanok is, akik nem +hisznek, de tettetik magukat, mintha hinnének… Ezt a hét levelet az +arkangyaltól kaptam jutalmul, hogy az elmult esztendőben mindig jó +voltam. Tehetük velük, amit akarok. + +– És mit akarsz velük tenni? + +– Először is szépen megszámozom valamennyit, hogy tévedés ne essék. +Aztán borítékba teszem és ráírom a címet… Aztán az arkangyal az Úr lábai +elé teszi a leveleket és az Úr megáldja valamennyit. Akkor aztán +teljesülni fog az, amit a gyerekek kértek. Akarod, hogy elolvassam neked +a leveleket? Nagyon mulatságosak ám! + +1. Édes Jézuskám! Nekem nem kell játék, mert az úgy is eltörik, nem is +kell új ruha, mert az elszakad. Aztán, ha kell is, úgy se kapok. Hanem +szeretném, ha Edgar úrfinak, a nagyságos háziúr fiának sok pofont +adhatnék, mert szemtelen és finnyás. És szeretnék egy huszárt, nem +megenni valót, hanem játszani valót. De azt úgyse kapok. + +_Fancsal Jancsika_. a házmester fia. + +2. Édes Jézusom! Én már tizenegyesztendős leány vagyok és nem játszom +bábuval, mint az ostoba gyermekek. Egy kérésem azonban mégis volna. +Mindenki azt mondja, hogy nagyon szép vagyok és az utcán utánam is +fordul minden ember. Nagy örömöm telnék benne, ha a jó tata, aki most +olyan sok pénzt nyert a kefegyári részvényeken, lefestetne valami híres +festővel és kiállíttatná a képemet a Műcsarnokban, hogy mindenki +láthassa. Kérésemet megújítva, maradtam a jó tata szerető leánya + +_Röderer Zelma_. + +3. Édes Jézusom, nekem annyi csukamájolajat és más orvosságot kell +innom, kérlek szépen, tedd meg, hogy kigyógyuljak karácsonyra a +bajomból. + +_Pistike_. + +4. A legszebb karácsonyi ajándék, amiről szívem álmodik: egy csók Tőle, +aki engem legjobban szeret… + +_Janka_. + +5. Édes Jézuskám! Nekem most gyermek-bálba kell mennem, azért nem érek +rá hosszasan írni. Mit kérjek? Annyi a játékom és a ruhám, hogy nem jut +eszembe semmi. Jó volna azonban, ha végigjárnál Budapesten és elhoznád +nekem azt, ami a legdrágább. Annak bizonyára nagyon fogok örülni. + +_Elvira_. + +6. Édes szent Jézus! Én kérek két babát, egy szőkét és egy barnát, +olyat, amely becsukja a szemét, ha lefekszik és azt tudja mondani: mama! + +_Böske_. + +7. Édes Jézuskám! A piros balett-cipőmbe teszem ezt a levelet, mert +tudom, hogy az én angyali Zsigám meg fogja ott találni. Hogy mit kivánok +magamnak karácsonyra? Semmi drága limlomot, semmi cifra haszontalanságot +– csak 10 db. kefegyári részvényt. Ebből láthatod, Zsigám – akarom +mondani: édes Jézuskám, mennyire megkomolyodott + +_Lolód_. + +(Ez volt a vérpiros, ibolyaszagu, hibásan írt levél, amelyen az angyal +annyit kacagott.) + +Idisz elolvasta a leveleket (meglátszott rajta, hogy magának is öröme +telik a folyékony olvasásában), Izé pedig nagy érdeklődéssel hallgatta. + +– Most beteszem a leveleket a borítékokba, – mondta az angyal. + +– Óh engedd meg, hogy én tegyem! – szólt könyörgő hangon Izé. – Most +látom csak, milyen jó dolog jót tenni az emberekkel. Szeretném, ha nekem +is némi részem lehetne a munkádban! + +Idiszt meghatotta ez a kivánság. + +– Ez szép tőled, Izé. Úgy látom, hogy alapjában véve jó szíved van. +Végezz hát hamar, én ezalatt felröppenek a mennyországba és megtudom, +mikor kezdődik a nagy áldás. + +Idisz elröpült, mint a pillangó, Izé pedig kaján mosolylyal az ajkár +ragasztgatta a leveleket. + +A munkájában nem volt köszönet. Mert a kis nyomorult készakarva +fölcserélte a borítékokat. Az első számu levél a második számu +borítékba, a második levél a harmadik borítékba, a harmadik a negyedikbe +került és így tovább. A hetedik levél megin az első borítékba került. + +– Nagyszerü lesz! – vihogott Izé. – Mindegyik gyerek mást kap, mint – +amit kívánt. + +Alig hogy elkészült a munkájával, már megjelent Idisz. + +– Hamar, hamar a leveleket! – kiáltotta. + +Az arkangyal az Úr lába elé tette a leveleket. Az Úr mosolygott és +megáldotta azokat. Az áldás a végzet áldása volt. + +* + +Furcsa dolog történt odalenn a földön… + +Röderer Zelma, aki azt kérte a Jézuskától, hogy festesse le valami híres +mesterrel és állíttassa ki a képét a Műcsarnokban, Röderer Zelmát nem +festették le, hanem feleségül adták Edgárhoz, a nagyságos háziúr fiához. +És Zelma sok pofont adott Edgárnak, mert az szemtelen volt és finnyás. +És a huszárt is megkapta Zelma, akit Fancsal Jancsika kívánt magának és +a huszár nem volt megenni való, hanem játszani való. + +Pistikét pedig, aki annyi csukamájolajat ivott és aki annyira szeretett +volna meggyógyulni, Pistikét lefestette egy híres mester. A képnek az +volt a címe: A kis halott, – a Műcsarnokban mindenki megbámulta. + +Janka kigyógyult a bajából és belátta, hogy Ő, akitől egy csókot +szeretett volna karácsonyi ajándékul, fajankó, aki nem érdemli meg, hogy +szeressék. + +Elvirán, aki a legdrágábbat kívánta magának, ami Pesten található, +beteljesült a Janka végzete: karácsonyi ajándékul egy csókot kapott +attól, aki legjobban szerette: a papájától. Egyebet nem kapott. Mert a +papája részvényese volt a kefegyárnak, a kefegyár pedig megbukott. + +Böske két babát kért magának. Ehelyett azt kapta, amit Elvira kért: a +legdrágább ajándékot, ami Pesten található. Az édesatyja évek multán egy +bárót hozott neki, aki feleségül is vette. A báró az esküvőt követő +napon félmillió adósságot vallott be. + +Loló, a ballerina, aki tíz kefegyári részvényt kért a Jézuskától, két +babát kapott. Az egyik szőke volt, a másik barna. Azt tudták mondani, +hogy mama! A papájukat nem emlegették, mert az Amerikában volt. + +A Loló tíz kefegyári részvényét megkapta Fancsal Jancsika, a házmester +fia. Az apja egynap egy csomó cifra papirost hozott neki a gyárból és +azt mondta: Csinálj sárkányt belőle. + +Mikor a dolog kiderült, a szegény kis Idisz majd kisírta a két szemét. + +– Óh, csak tudnám, hogy hol van az a betyár Izé! + +A tapasztaltabb angyalok azonban vigasztalgatták, hogy a gyerekek +karácsony után már úgy sem hisznek a Jézuskában. + + + + +Virággal üsd a nőt! vagy Katinka és Katus + +– A kaszinóban? + +– Ott. + +– Kilenckor? + +– Kilenckor. Kérlek légy pontos, mert tudod, hogy a tábornok milyen +nagyképü… + +– Ki lesz vele? + +– Úgy tudom, hogy Simon Miksa… Különben mondok neked valamit: én most +elmegyek valahová, ahol vacsorával várnak és kimentem magamat, aztán +visszajövök megint és magammal viszlek a kaszinóba. + +– Jó lesz. + +– Ég veled és a gyöngyharmat! – Igaz! Egy ember vár künn az előszobában… +Azt hiszem, hogy ujságíró? + +– Olyanféle, – mondta a házigazda, az asztalán fekvő névjegyre tekintve. + +– Vigyázz, kérlek, ha beszélsz vele, ki ne kotytyants valamit. Tudod, +hogy a tábornok milyen nagyképü! + +– Légy nyugodt, öregem. + +– Tehát viszontlátásra! + +A gróf ezzel elsietett, a házigazda pedig, a báró, magára maradt. + +– Kezét csókolom, méltóságos uram, az az ember még mindig künn vár. + +– Mi az ördögöt akar tőlem? Mondd neki, – azaz hadd jőjjön hát be! Mondd +neki, hogy kéretem… + +Egy nagyon fiatal és nagyon udvarias ember jött be a szobába. Kicsi +ember volt, valósággal gyereknek látszott, hozzá még hajlottan is járt. +Úgynevezett smokingkabátot és puha selyeminget viselt. + +– Mivel szolgálhatok? + +– Mindenekelőtt köszönöm a báró úrnak, hogy teendői közepett is talált +rá időt, hogy engem elfogadjon. Egy pillanatra fogom csak igénybe venni +a szivességét… + +– Mivel szolgálhatok? – kérdezte újból, fagyosan a báró. + +– A Kuoráth-botrány ügyében jöttem. + +A báró megbotránykozottan mosolygott. A kis ember azonban nem jött ki a +sodrából, hanem szintén elnevette magát. + +– Kérem, kérem, – mondta egyszerre nagyon bizalmasan, – én jól tudom, +hogy gavallér-ember, ha becsületbíró egy ügyben, nem tehet +nyilatkozatot, mielőtt a dolog befejezést nem nyer. Különösen ujságíró +előtt nem tehet. + +– Akkor hát minek köszönhetem a szerencsét? + +– Nem azért jöttem, hogy megtudjak valamit méltóságodtól, hanem azért, +hogy elmondjak valamit. Az esti lapok bőven tárgyalták a Kuoráth-esetet. +Tudom, hogy mit akar mondani méltóságod: nem volt benne köszönet! +Elferdítették, kiszínezték, sőt meglehetősen durva tapintatlanságokat is +követtek el… + +– Mint rendesen, – vetette közbe a báró. + +– Bocsánatot kérek: ezúttal a rendesnél is felületesebbek és +lelkiösmeretlenebbek voltak. A mi lapunk, amely konzervativ irányu és +ellentétben áll a sajtó nagyrészével, nem akar hasonló hibába esni… Mi +eredetileg úgy határoztuk, hogy egyáltalában nem is foglalkozunk az +esettel. Ezt – fájdalom! – nem tehetjük a vidéki előfizetőinkre +tekintettel. Hogy azonban akaratlanul is valami indiszkréciót ne +kövessünk el, a szerkesztő megbízott, hogy hozzam el a holnapi cikkünk +kefelevonatát… + +– De mi közöm nekem önökhöz? – kérdezte kedvetlenül a báró. + +– Méltóságodnak semmi köze hozzánk, nekünk azonban igen sok közünk van +méltóságodhoz. Mi, mint konzervativ lap, a báró úrban a – sajna +kiveszőben lévő – igazi lovagiasság megszemélyesítőjét tiszteljük. Én +arra kérem méltóságodat, engedje meg, hogy fölolvassam a cikkemet. Ha +van benne olyan dolog, amely nincs inyére a báró úrnak, azt szó nélkül +törülni fogom. Ennyi az egész! + +A báró kissé elgondolkozott… + +– De a nevemet nem fogják említeni a lapjukban? + +– Szavamat adom rá, hogy nem! + +A házigazda ekkor leültette a vendégét, sőt cigarettát is adott neki. Az +ujságíró rágyujtott és olvasni kezdett. + +_Botrány az előkelő társaságban._ + +– A főváros előkelő köreit napok óta kínos botrány foglalkoztatja. +Megtörtént a sajnálatos és nálunk eddigelé példátlan eset, hogy egy +fényes nevü ősrégi családból eredő úriember, Kuoráth Agnor, az ismert +sportember – + +(A báró itt közbeszólt: – No, no, ön úgylátszik nem tudja, hogy Kuoráth +úr örményember és hogy a társaság túlnyomó része sohasem vette be?) + +– Tehát: Kuoráth Agnor, aki eddig számottartott a gavallér névre, a +nyilvánosság előtt súlyosan inzultált egy fényes nevü, ősrégi családból +való úrihölgyet, az előkelő társaság egyik bálványozott szépségét. + +(Az ujságíró egy kutató pillantást vetett a báró arcára, de az az arc +ezuttal mozdulatlan és márványhideg maradt.) + +– Mi eddig nem akartunk a dologgal foglalkozni, mivel úgy vélekedtünk, +hogy magánügyek nem a nyilvánosság elé valók. Sajnálatos, hogy egynémely +laptársunk nem tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a fölfogást. A mai +napon azonban az ügy oly stádiumba lépett, hogy föloldottnak érezzük +magunkat a diszkréció kötelessége alól és az eset részleteiről a +következőkben számolunk be olvasóinknak: Elmult szombaton nagy bál volt +X. báró ferencvárosi palotájában, amely alkalommal a vendégszerető főúr +magánál látta a fővárosi társaság színe-javát. Kuoráth úr is a vendégek +között volt. Már vacsora előtt is föltünt, hogy szófukar és kedvetlen. A +táncban nem vett részt – + +(A báró közbeszólt: – Dehogy tünt föl! Nem igen szoktak Kuoráth úrral +törődni.) + +– A táncban nem vett részt. Vacsora után R. P. Katinka úrasszony, az +ünnepelt szépség, mosolyogva lépett Kuoráth úrhoz és könnyed enyelgés +hangján kérdezte: Hogy van ön, Tannhäuser lovag? + +(A báró: – Bocsánatot, ön ezt nem jól tudja. A mi társaságunkban sohasem +mondják, hogy ön.) + +– Tehát: Hogy van maga, Tannhäuser lovag? – Ekkor történt a váratlan és +hihetetlen durvaság. Egy országban, ahol törvény a lovagiasság és ahol +szabály, hogy nőt csak virággal szabad megütni, akadt férfi, aki azt +mondta egy ifjú, szép és elmés nőnek: _Rongy!_ R. T. Katinka úrhölgy e +szörnyü sértés hallatára elájult – + +– (Dehogy ájult!) + +– Sírva fakadt – + +(Nem sírt!) + +– Elsápadt – + +(Az meglehet.) + +– A mulatság természetesen rögtön véget ért – + +(Nem ért véget, mert hiszen senkise tudott a dologról, a megsértett dáma +maga mondta el később a házigazdának…) + +– Tehát R. P. Katinka úriasszony e szörnyü sértés hallatára elsápadt, de +bámulatos lelkierővel leküzdötte fájdalmát és fölháborodását, úgy hogy a +vendégek mit sem sejtettek a történtekről. A házigazda azonban egész +csendben példás elégtételt szolgáltatott megsértett vendégének, midőn +egy inasával kurtán eltávolíttatta Kouráth urat a palotából. A dolognak +természetesen még folytatása lett. Kouráth vasárnap reggel segédeket +küldött X. báróhoz, hogy fegyveresen elégtételt kérjen tőle. A báró +azonban kijelentette, hogy ő csak úriembernek tartozik lovagias +elégtétellel, K. úr azonban R. P. Katinka úrnővel szemben tanúsított +magaviseletével eljátszotta a jogot, hogy őt valaki úriembernek +tekintse. X. báró még aznap sorra látogatta a bálon jelenvolt összes +vendégeit, bocsánatot kérve tőlük, hogy olyan embert hivott a +társaságukba, minő Kourath urat. Kourath úr, mint halljuk, nem nyugodott +bele a dologba, hanem becsületbíróságot kért. A becsületbíróság ma +délután ülésezett. – + +(A báró bosszusan közbeszólt: Honnan veszik az ilyeneket? Ebből egy szó +sem igaz! A bíróság ma este fog ülésezni, kilenckor.) + +– A bíróság döntéséről most még természetesen mit sem tudunk. A mérvadó +körök véleménye meglehetősen megoszlik. Vannak, akik meglehetősen enyhén +itélik meg Kouráth úr viselkedését, úgy vélekedvén, hogy pillanatnyi +elmezavarban vagy talán boros állapotban cselekedett. + +(Ugyan kérem! Olyan józan volt, mint ön vagy én!) + +– Vannak, akik azt állítják, hogy Kouráth úrnak bizonyos jogai voltak R. +P. Katinka úrhölgygyel szemben. + +(A báró dühbe jött. – Bocsánat, – mondta, – ez szamárság! Egy +úrhölgygyel szemben az embernek soha sincsenek jogai! Aki ilyen jogokkal +akarna védekezni a bíróság előtt, az diszkvalifikálná magát, még ha +egyebekben tisztességes ember volna is…) + +– Akkor hát a cikk végét egészen törlöm! – mondta szerényen az ujságíró. + +Azzal fölkelt és udvarias hálálkodások között elbúcsuzott. A báró +elkisérte az ajtóig. + +– Ez jó fiúnak látszik, – mondta magában. + +Az ujságíró elvágtatott a szerkesztőségbe s ott újból megírta az egész +cikkét. Most már mindent tudott. Még a becsületbíróság itéletét is +megírta előre és a becsületbíróság majdnem szóról-szóra úgy ítélt, +ahogyan ő megírta. Kouráth úr erkölcsi halott – lőjje magát főbe vagy +menjen Amerikába. + +A tolla már javában sercegett, amikor a báró még egyre a barátját várta, +aki el akarta vinni a kaszinóba. A báró fel s alá járt a szobájában, +aztán egyszerre megállott egy kép előtt… Nini, hiszen ez Kouráth! Ketten +voltak a képen, a báró és az örmény! egy közös sportkirándulás +alkalmával vétették le magukat. Hiszen az kellene csak, hogy valaki +meglássa ezt a képet! + +Kivette a képet a bőrrámából és a kandallóba… Aztán eszébe jutott, hogy +van valahol még egy csomó ilyenféle képe. Mint egyéves önkéntesek egy +ezredben szolgáltak és akkoriban, valahányszor jól mulattak, +katonaszokás szerint mindig lefotografáltatták magukat. + +A szalon egyik asztalán bőrszekrényke állott. A báró kinyitotta a +szekrényt és kirakosgatta a régi fotografiáit. Sok ócska képet talált +köztük s most némi érdeklődéssel nézegette őket. Régen nem keresgélt a +szekrényben. + +Ez itt Kouráth – ez is… Tűzbe vele! + +Lám, Katinka asszony! Kicsit elavult kép, – a nagyon divatos képek oly +hamar elavulnak, – de azért csinos a mélyen kivágott fekete ruhájával és +a szertelen nagy tollas legyezőjével. A gonosz, vidám és hideg +tekintetén is látszik, hogy nem közönséges asszony. Némelyek hóbortosnak +mondják, mások nagyon is okosnak. Hol az igazság? Az urak azt mondják +róla: négyes szamár-fogaton szokott hajtani. A barátnői – mert vannak +nagyon tisztességes barátnői! – néha megszólják, de ezt mindig bizonyos +jóakarattal teszik. Úgy beszélnek róla, mint egy derék, rokonszenves +férfiról szokás, akinek rút gyöngéje az iszákosság. Kár érte! Leányos +házakba nem igen hivják, de egyébként eljár a legelőbbkelő családokhoz. +Akár bolond, akár okos: annyi bizonyos, hogy mindenképpen veszedelmes. +És különös, de való, ő maga is akarja, hogy veszedelmesnek tartsák. A +báró jól ismerte ezt a sajátságát; volt alkalma kitanulni, jóideig ő is +tagja volt a Katinka-féle négyesnek, ő is, mi is. Ki nem? Aki nem volt, +arra is ráfogták, hogy volt és Katinka asszony láthatólag nem igen +bánta. + +Sokan bomlottak utána, – igaz, némelyek csak a disz kedveért +legyeskedtek körülötte, – de előbb-utóbb mindenki megadta az árát. Mert +Katinka asszonynak – aki maga is igen gazdag volt – megvolt az a különös +tulajdonsága, hogy szerette a gavallérjait őrült költekezésekre +ösztökélni. Mivel maga is gazdag volt, ezt se vette nagyon tragikusan a +világ. + +– Ez a csinos fotográfia körülbelül százezer forintomba van, – mormogta +magában a báró. + +Azután elmosolyodott, amiből azt lehetne következtetni, hogy nem igen +sajnálta a százezer forintját. + +Tovább rakosgatta a fotográfiákat s ekkor egy megfakult kép akadt a +kezébe. Valami rissz-rossz vidéki fotográfus vette le ezt a családi +csoportot. A kerti padon ül az Istenben boldogult öreg báróné, körülötte +a gyermekei és unokái. A báróné mellett áll az ifju báró, mint önkéntesi +egyenruhába bújtatott leányképü kamasz. A társaság minden tagja +láthatólag át van hatva a pillanat fontosságától – akkor még nem +fotografáltak annyit, mint manapság – és mindannyian ünnepélyes arcot +vágnak. + +A családtagok háta mögött tenyeres-talpas cselédleány áll, a kis Eszti +baronesszel a karján. A kis leány sehogysem akart megülni édesanyja +ölében és azért kellett oda állítani Katust is. Mert Katus volt a +parasztleány neve. Csinos, gömbölyü parasztleány volt, de a képen +nevetségesen csunyán festett. Az arca olyan volt, mint a holdvilág, a +két csontos, nagy keze pedig feketének látszott. + +A nagycsontu Katus valaha nagyon szerelmes volt az ifju báróba. Nem is +lehetett ezt más szerelemnek nevezni: rajongás volt, imádat. + +A báró akkoriban mint egyéves önkéntes szolgált és csak nagyobb +időközökben látogatott haza. Többnyire olyankor, ha pénzre volt +szüksége. Az öreg báróné régiszabásu uriasszony volt, a fanatikus +takarékossága határos volt a fukarsággal s így az ifju báró akkoriban +gyakran keserves gondokkal küzködött. Sok álmatlan éjszakát okozott neki +az édesanyja fukarsága, sőt egyízben egész komolyan az öngyilkosság +gondolatával is foglalkozott. + +Egy nagyon, nagyon kellemetlen emléke is maradt abból az időből… Kártyán +vesztett és a kés a torkán volt. Az édesanyjától nem mert már pénzt +kérni. Akkor történt, hogy egész komolyan agyon akarta magát lőni. A +haláltól megmentette egy gyémánt, egy nagy és értékes gyémánt, amelyet +az édesanyja fiókjában talált. Ezt a követ elcsente és eladta. Hiszen +alig volt akkoriban még huszonkétéves! A gyémánt árából kifizethette az +adósságait. Sohasem derült ki, hogy ki vitte el a gyémántot. Mai napig +sem. Az öreg báróné gyanúja, – miért, miért nem? – Katuskára esett. +Különben sem kedvelte a leányt, amióta gyanúba fogta, hogy van valami +köze a fiához. Az ilyen leány sok mindenre képes! A csendbiztos, akit a +báróné beavatott a dologba, magával vitte Katust, hogy majd ő +kivallatja. Tíz napig tartotta fogva, közbe a leány hol vallott, hol meg +mindent letagadott, végre is a báróné kívánságára szélnek eresztették. +Akkor eljött a kastélyba, a holmijáért. Nem szólt szegény semmit, nem is +sírt, bár az inge egy vér volt, a teste pedig telve volt rettenetes +foltokkal. A pandurok tíz napig bikacsökkel vallatták… + +A báróné alapjában véve jószívü asszonyság volt és nagyon megharagudott +a csendbiztosra. Ha ő ezt tudta volna – inkább ne is lássa többet azt a +gyémántot! Annyira megsajnálta Katust, hogy még tíz forintot is adott +neki, amikor eltoloncolták a tót hazájába. Katus ekkor kezetcsókolt a +méltóságos asszonynak, aztán odaszólt a rája várakozó pandurnak: + +– Hát gyüjjék kend! + +A kis báró pedig némán és sápadt arccal nézett a távozó leány után… + +Az előszobában most csöngetés hallatszott. + +Jött a báró barátja, a másik becsületbíró. + +A báró visszatette a családi képet a szekrénybe és kezetfogott a +vendégével. + +– Mehetünk? + +– Rögtön, csak magamra veszem a felöltőmet. Azt hiszem, gyorsan +végezhetünk? + +– Hogyne! A fráter oly hihetetlen komiszul viselte magát, hogy ki kell +törni a nyakát. + +– De mi is juthatott eszébe a nyomorultnak? + +– Tisztára megbolondulhatott abban a pillanatban. Hiszen ismered +Katinkát: őneki mániája, hogy ugrassa az embereket. Biztos, hogy a +szamár szerelmes volt beléje és komolyan vette a Katinka mókáit… Sok +előzménye lehetett a dolognak, de ehhez nekünk semmi közünk. + +– Én is azt tartom: vagy úr valaki, vagy kucséber. Az örmény úgy +viselkedett, mint egy részeg kucséber. Pusztuljon hát a társaságunkból! +Akárhogyan ugratta is Katinka: ő végre is nő és nőt csak virággal szabad +megütni. + +A báró ezt mély meggyőződés hangján mondta és – tegyük hozzá – egész +jóhiszemüséggel. + + + + +TARTALOM. + + Böske, Erzsi, Erzsébet 5 + Jankó jó útra tér 35 + A svadron apja 49 + Ulászló király paizsa 61 + A bátor ember 71 + Kleopátra királynő lovagja 83 + Lóri nénit férjhez adjuk 93 + Miss Daisy 103 + A kék folt 113 + Jónás kalandja 125 + Bandi megbukott 139 + A sárga boa vagy az isteni Lia 149 + Bekvártélyozás 159 + Huszty báró uti kalandja 171 + Kinek szerencséje van 191 + Gyurinak igaza volt 203 + Mai gyerekek 215 + Karácsonyi levelek 225 + Virággal üsd a nőt 235 + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75626 *** |