diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | 75626-0.txt | 5118 | ||||
| -rw-r--r-- | 75626-h/75626-h.htm | 4682 | ||||
| -rw-r--r-- | 75626-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 113065 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
6 files changed, 9817 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/75626-0.txt b/75626-0.txt new file mode 100644 index 0000000..dad2f05 --- /dev/null +++ b/75626-0.txt @@ -0,0 +1,5118 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75626 *** + + +HERCZEG FERENC + +BÖSKE, ERZSI, ERZSÉBET + +Budapest + +Singer és Wolfner kiadása + +1905 + +_Minden jogot föntartunk_ + +BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. + + + + +Böske, Erzsi, Erzsébet + + +Bözsi. + +Az édes anyámat szerettem csak, az édes anyámat és Böskét, mást senkit a +világon. A mostohaapámtól féltem, – nagy és komor ember volt, – a bátyám +iránt mindig félénk tisztelettel viselkedtem. A bátyám, meg a vad +cimborái megkergették a csikókat a cselédudvaron, vagy a béresfiúkkal +házsártoskodtak, de engem gyávának és ostobának tartottak. + +Ő vele, Bözsivel, akkor barátkoztam csak meg, amikor a kis nénikém már +meghalt torokgyíkban. + +A házunkból akkoriban egyszerre nagyon csendes ház lett. Hátul, az +udvaron meg az istálló körül, akkor is zajongtak, fuskostak a bátyámék, +de a tornácon csak lábujjhegyen mertek sompolyogni. Féltek háborgatni a +feketeruhás asszonyt, édesanyámat, aki nesz nélkül járt-kelt az +elfüggönyözött szobákban. Korán hajnaltól késő estig tévelygett a +lakásban, elgondolkozva, ideges szórakozottságában nyugalmat nem lelve, +mint az óra ingája. Mintha örökké keresne valamit vagy valakit. Néha +sorra nyitogatta a szekrényeket, a ládákat. Ilyenkor apró ruhákat láttam +a kezében és cipőcskéket, azokat rakosgatta, simogatta, azokat, meg a +nénikém bábuit, ákombákomos irkáit. + +Velem nem törődött, – most jobb szerette a halottját valamennyi élőnél, +– pedig egyre a sarkába kullogtam. Néha megfogtam a ruháját, vagy +megsimogattam a karját, hogy észrevegyen. Ilyenkor közömbösen nézett rám +az éjszakai sírástól fáradt szemével, vagy azt mondta: + +– Mit akarsz, Jankó? Adjak narancsot? + +Kinyitotta a pohárszék narancsos fiókját, hogy válogassak belőle, +amennyit akarok. Pedig nem akartam narancsot, csak féltékeny voltam a +nénikémre. + +Napjában tízszer is kiküldött Gyurkáékhoz játszani. Nem mentem a +fiúkhoz, – azok úgyis csak gorombáskodtak volna velem, – hanem leültem a +küszöbre és onnan hallgattam, mint roppan odabenn a padló édesanyám lába +alatt. + +Ez a sötét nyugalom, a tompa közömbösség elrémített és emésztett. Ha a +borongó keserűség, amely a házunkat árnyékba borította, könyzáporban +olvad fel, nagy megkönnyebbüléssel sírtam volna bel a magam részét. + +Egy délután, iskola után, belibbent hozzánk Hartay Bözsi. + +Úgy jött, mintha megint játszani jönne a nénikémhez: kurta, fehér +szoknyában, pipacsos kalapjával a fején, kis kezén fekete selyemkeztyüt +viselt, a nyakán pedig Mária-képet vékony láncon. Olyan karcsu és könnyü +volt, olyan csinos, mint egy madár, vagy inkább, mint egy cica. A járása +is olyan nesztelen és szerény volt, mint a dormogó cicáé, de hizelegni +is úgy tudott. + +Az édesanyám elboruló arccal nézte a leánya játszótársát. + +– Bözsi! Hát eljöttél? + +Bözsi oda símult az anyámhoz, a keztyüs kezét meg a szőke kis arcát +hizelegve odadörzsölte az anyám nyakához. + +– Eljöttem, néni, – suttogta szelid hangján, – eljöttem megnézni, mit +csinálnak a Mariska szegény babái… Most egészen magukra vannak! + +A babák! A Mariska árvái szomorúan ültek a szoba sarkában és meglátszott +rajtuk, hogy a hűtelen kis mamájuk elhagyta őket. Négyen voltak: Elvira +kisasszony, – Juci és Panna, a két parasztbaba és Babette, a fitos-orru +párisi, aki magától állni meg ülni tudott. A parasztbabák most szörnyen +bolyhosak voltak, a kisasszonybaba a menyasszonyi ruháját viselte, de +cipő nem volt a lábán, a szegény Babette pedig, akit nénikém legjobban +becézett, egy ingben szégyenkezett. + +Bözsi leült az ablakfülkébe és ügyesen öltöztette, fésülte a négy árvát. +Amint egymás után a térdére vette őket, az ember azt hihette, hogy a +mostohamama gráciájából átömlik valami a babák lószőrtagjaiba is, mert +merevségük engedni kezdett és oly ügyesen bókoltak és mozgatták a +karjukat, mint a jónevelésü kisleányok. Amikor aztán gyöngéden homlokon +csókolta őket, mint Mariska szokta lefekvés előtt, az a némaságban +félelmetes keserűség, amit még egyre a szobában éreztem, zokogó hangot +adott és könyárban olvadt szét. + +Az édesanyám sírt, hevesen és hosszan, mintha most sírna először +életében és egy hosszu mulasztást akarna helyrehozni. Én előtte ültem a +szőnyegen és vele sírtam, Bözsi pedig megszeppenve símult édesanyámhoz +és könyes szemmel nézett hol reá, hol reám. + +Amikor haza készült, édesanyám azt mondta: + +– Gyere el máskor is, Bözsi… El kell jönnöd, mert most te vagy a babáink +mostohája. Hanem az egyik babát vidd el magaddal, emlékül Mariskától… + +A leány egy ösztönszerü mozdulatot tett Babette felé, majd szerényen +suttogta: + +– Amelyiket a jó nénike akarja… + +Aztán megcsókolta az édesanyám kezét, könnyü mosolylyal felém bólintott, +– ami arcomba kergette a szégyenpírt, – és Babette-el a karján elment, +nesztelen, ringó léptekkel, mint egy fényesszőrü kis macska. + +A másik két babát, Jucit és Pannát, a nénikém születésenapján kapta a +Bözsi. Emlékszem: délután kimentem az édesanyámmal a temetőbe, én egy +nehéz, nagy koszorút vittem a vállamon, csupa gyöngyvirágból. A templom +előtt találkoztunk a Bözsivel, aki éppen az iskolából jött és engedelmet +kért az anyámtól, hogy velünk tarthasson. Amikor a kriptára tettük a +virágokat, búsan mondta: + +– Ma van a szegény Mariska születésenapja és én nem hoztam neki semmit! + +Majd eszébe jutott valami. A zsebében volt egy csomó citromos bonbon, +amit a plébános adott neki a hittani órán. (Őt mindenki kényeztette.) A +bonbonokat kétfelé osztotta, a kisebbik felét megtartotta magának, a +nagyobbikat pedig odahintette a sírra, mintha virágokat szórna reá. + +A temetőből eljött hozzánk és mi hárman, a menyasszony-babával +lakodalmat játszottunk. Úgy volt, hogy én leszek a baba vőlegénye. Bözsi +pedig össze fog bennünket adni. + +– Nem lesz jobb, ha én leszek a maga menyasszonya? – kérdezte szerényen. + +– Persze, hogy jobb lesz… És a baba lesz a pap… De a baba nem tud +papolni! + +– Hát akkor én leszek a baba vőlegénye és maga lesz a pap. + +Sehogysem akarta, hogy a babával összekerüljek. Azt hiszem, egy kicsit +féltékenykedett a babára. + +Aztán meghívta a Jucit és Pannát is a lakodalomra és ebédet főzött. Egy +kis vizes cseresznyepálinkába citromos bonbonokat tett, meg narancshéjat +meg kalácsmorzsát, ezt jól összekavarta és föltálalta nekem. Azt se +tudtam, hogy megegyem-e, vagy megigyam, de lenyeltem. + +Amikor Bözsi elbúcsúzott tőlünk, az édesanyám odaadta neki Pannát. + +– Cserébe a citromos bonbonokért! + +Bözsi szabadkozott. + +– Nem, édes néni… Nem akarom az ikreket elválasztani, Pannát és Jucit… + +– Hát vidd el mind a kettőt! + +A leány halk kiáltással csókolta meg az édesanyám ruháját, aztán a két +babával a karján kisurrant a szobából. + +Elvira most már egyedül ült a szoba sarkában, mereven, haragosvörös +arccal és akkora nagy szemeket meresztve, mintha unalmában vagy +bosszúságában mindjárt sírva fakadna. + +Egyszer megint magától jött hozzánk Böske. Egy parányi pár +selyemharisnyát hozott, amit Elvirának, a menyasszonybabának kötött. +(Elvira régi harisnyája már igazán rossz volt.) Édesanyám kissé +elmosolyodott és az ölébe vonta a kis leányt. + +– Igen, Bözsim, ravasz kis Bözsim, neked adom a menyasszonybabát… + +Böske arca lángvörös lett, nem is tudott hamarjában köszönetet mondani, +csak oda simult az anyámhoz, a finom kis macskakarmaival pedig +hizelegve, kérlelve ölelte körül a nyakát. + +Alkonyatkor én vittem Bözsi után a nagy bábut. Folyton szemmel tartott +és gyakran mondta: + +– Vigyázzon ám! El ne ejtse, kérem! + +A templom előtt nagy fekete kutyával találkoztunk. Bözsi azt kérdezte +tőlem, hogy nem-e veszett a kutya? Arra mind a ketten megszeppentünk és +futni kezdtünk, de Bözsi akkor is rám szólt, hogy vigyázzak… + +Egypár nap mulva, vagy talán egypár hét mulva, eszembe jutott +megkérdezni édesanyámtól, hogy miért nem jár többet hozzánk Hartay +Bözsi? + +Édesanyám mosolygott. + +– Nem fog már eljönni… + +Édesanyámnak igaza volt. Bözsi sokáig nem jött el hozzánk, miután +elvitte a babáinkat. + + +Erzsi. + +Midőn mint ujdonsült jogász először mentem haza a szülővárosomba, a +pályaudvaron fogadott az édesanyám és még _valaki_. + +Ez a _valaki_ talpig fehérben volt, fehér ruhában, nagykarimáju +bébékalappal, fehér ernyővel a kezében. A fehér csipkefelhő pedig arra +való volt, hogy érvényre emelje az övbe tűzött rózsa és a kalap alatt +mosolygó keskeny leányarc egyenletes, gyönge rózsaszínét, a szűzies +virulás színét. Amikor a hizelgő, alázatos szem reám pillantott a kalap +alól, tüstént megneveztem a gazdáját. + +– Bözsi! + +– Nem Bözsi, hanem Erzsi nagysád! – utasított rendre az édesanyám. + +– Jankónak csak Erzsi, – suttogta a leány. Azzal felém nyujtotta a +kezét, amelynek melegét a keztyűn is átéreztem. + +Az édesanyámmal kocsira szálltunk és Bözsi-Erzsi azt mondta: + +– Láttam a fiatal urat, most megyek a kertünkbe… + +A kertjük ott volt valahol a pályaudvar mellett. Kezet csókolt az +anyámnak, egy pillanatra az arcát mosolyogva odaszorította az anyám +vállához, aztán könnyü macskalépteivel távozott. + +– Bájos gyermek! – mondta az édesanyám elragadtatással. Aztán megszólalt +benne az anyai büszkeség: + +– Hohó, Jankó, nem is képzeled, hogy bókolnak most előttem a leányok, +amióta tudják, hogy ekkora nagy jogászfiam van… Erzsi kisasszony is +alighanem azért jár hozzám, – majd mindennap nálam van… Sokat beszél +rólad, majd mindig rólad beszél… Meg kell engedni: édes, jó, okos +gyermek… Úgy segít kezem mellett, mintha tulajdon leányom volna… + +Hanem Erzsi nem jött el másnap hozzánk, csak harmadnapon állt meg az +ablakunk alatt. Egy csomó pompás rózsa volt a kezében, az édesanyámnak +hozta. Amikor már odaadta, visszakoldult egy fehér kis bimbót, azt meg +odanyújtotta nekem. + +– Kell? + +Hogy kell-e! Az édesanyám beszólította és ott tartotta vacsorára. Teánál +a mostohabátyám, aki pedig meglehetős zárkózott ember volt és jobb +szeretett az úri cimboráival kártyázni, mint velünk teázni, szintén +átjött hozzánk. Erzsi nem igen törődött vele, csak az édesanyám körül +forgolódott. Úgy ismerte a járást a pohárszék és a konyha körül, mintha +ő volna a házikisasszony. + +– Nagyon elkényeztetsz, gyermek! – mondta az édesanyám. + +Erzsi, amikor már mindenki megkapta a maga csészéjét, egy zsámolyra +telepedett az édesanyám lábához és éjfélig ott maradt ülve, némán, +mosolyogva, félig lehunyt szemmel, arcával símogatva az anyám kezét. + +Amikor hazakísértem a holdvilágos utcán, szomorúnak látszott. + +– Mi baja, Erzsi? + +– Nincs bajom… De mindig szomorit valami, ha maguktól elmegyek… Talán +az, hogy nekem nincs édesanyám… + +Aztán csendes rajongással mondta: + +– Lássa, Jankó, maga sem tudja ám, hogy milyen asszony az édesanyja… +Mindenki szereti, – az asszonyok, a leányok, akik ismerik, mind tűzbe +mennének érte… + +Egypár nap mulva majális volt az akácosban. Az édesanyám kijelentette, +hogy ő is ott lesz azon a majálison. (Alkalmasint az én első sikereimben +akart gyönyörködni.) Erzsit természetesen magunkkal vittük. A +mostohabátyám, – aki újabb időben különben is fölötte gyöngéden +viselkedett az édesanyám iránt, – udvariasan a rendelkezésünkre +bocsátotta a kocsiját. Elegáns kocsija volt, libériás inassal; Gyurka +különben is úr volt, mert az édesatyja után nagy vagyon maradt reá. Az +én apám szegény ember volt. + +Erzsi elragadó csinos és ennivaló kedves volt. Eleintén alig mertem +hozzá közeledni, – a megyei urak és a huszárok elállották az útamat, – a +második négyes előtt ő maga intett oda legyezőjével. + +– Jankó, hát nem is akar velem táncolni? + +– Hiszen annyi a táncosa! + +– A második négyest akarja? + +– Hogy akarom-e? + +– Hát a csárdást? + +– Azt is! Mindent! + +– Adja ide a karját! + +Azt hiszem, ha a fiatal urak meghallották volna ezt a párbeszédet, +meggyilkoltak volna. Talán a mi Gyurkánk is, aki öt perccel előbb kérte +a négyest, és kosarat kapott. Nem is táncolt többet egy tapodtat sem, +hanem összefont karokkal állt a tánchely közepén és keresett magának egy +huszárt, akibe fáklyafény mellett beleköthetne. + +Erzsi a csárdásnál azt mondta: + +– Édes Jankó, ha egy kicsit szeret, tegyen meg nekem egyet… Kérje meg a +mamát, hogy menjünk gyalog haza, és ne kocsin… Hiszen a mama megtesz +magának mindent… Az éj oly szép! + +Gyanakodóvá lettem. + +– És – kivel akar menni? + +Rám nézett, mosolyogva, édesen, kicsit csintalan szemmel. + +– Csacsi! – suttogta alig hallhatóan. + +A cigány éppen a tolnai lakodalmat húzta. A táncolók úgy +forogtak-rezegtek egy helyben, mint egy beszédes fűzfabokor, amelyen a +jókedv orkánja tombol végig. + +Minden úgy lett, ahogy Erzsi akarta. Gyurka dühösen csapott a szürkéi +közé és a sujtásos inasával elvágtatott az éjben, mi meg a többiekkel +gyalogoltunk. Hátul a mamák, elül a fiatalok, legelül mi ketten, Erzsi +meg én. + +Nem ittam egy csepp bort egész este és soha életemben nem voltam oly +részeg, mint ez este. Óriás nyárfák alatt mentünk. A rét fehér volt a +holdvilágtól, a szemhatár ezüstös ködbe olvadt. + +Mikor már a városba értünk, Erzsi, akinek a keze oly könnyen pihent a +karomon, mint egy fátyoldarab, búsan mondta: + +– Holnapután Herkules-fürdőre megyünk… Nem szívesen megyek… Kinek fog +akkor udvarolni? + +– Én? Erzsi! Senkinek! + +– Komolyan, senkinek? + +– Esküszöm! + +Halkan nevetett. + +– Már azt is eltanulta? És ugyan mire esküszik? + +Mondom: nagyon részeg voltam. Vakmerően mondtam: + +– Arra a csókra, amit adni fog… + +Meghökkent és levette a kezét a karomról. Azt hittem, hogy halálosan +megsértettem, mikor halkan, alig hallhatóan mondta: + +– Úgy szeretem, mint a testvéremet… Miért ne csókoljam meg? + +Az ajkával könnyen megérintette a homlokomat, annyit éreztem, mintha egy +virágszirom esnék az arcomba. + +– Itt jön az édesmama! + +Harmadnapra fürdőbe utazott az apjával. Négy hétre búcsúztunk el. + +A mostohabátyám egypár napig kedvetlenül járt-kelt a házban, aztán +csomagoltatott és azt mondta, hogy Budapestre megy, új lószerszámot +venni. A fővárosból talán valami fürdőbe is rándul, – útközben majd +meggondolja magát, hogy melyikbe. + +Négy hét elmult. Gyurka egy este betoppant hozzánk és udvariasan kezet +csókolt édesanyámnak. Engem meg is csókolt, talán először életében. + +– Honnan jössz, Gyurka? + +– Herkules-fürdőről. + +– Mit csinálnak Erzsiék? + +– Együtt jöttünk haza. + +Jó ideig hallgatott, egyszerre azt mondta az édesanyámnak: + +– Mama eljegyeztem magamat Hartay Erzsivel… + +Az anyám néma meglepetéssel nézett reá. Gyurka is meg volt indulva, a +hangja remegett, amikor azt mondta: – Régóta szeretjük már egymást! + +Aztán elment. Én némán, elálló lélekzettel, félelmetesen lüktető szívvel +ültem a helyemen. Úgy éreztem, hogy most mindjárt reám szakad az égbolt, +az egész mindenséget pedig elnyeli a sötétség. + +Az édesanyám mosolyogva tette kezét a vállamra. + +– Nagyon szerelmes vagy? Sebaj! Ilyen szerelmesnek még sokszor akarlak +látni! + +Nem emlékszem már tisztán, hogy mennyit aludtam az éjjel, – azt hiszem, +nagyon keveset. Hajnalban már ott ólálkodtam az Erzsiék kertje körül, +amikor pedig a harmatos bokrok közt megvillant Erzsi fehér ruhája, +kinyitottam a rácsos kaput. Egy nagyon szép és nagyon férfias beszédet +készítettem magamnak, amikor azonban szemben állottam vele, csak ennyit +tudtam mondani: + +– Erzsi! + +Mosolyogva fogott velem kezet… A térdeim remegtek a felindulástól, le +kellett ülnöm a kerti padra. Ő ott állott előttem, a fölkelő napban, +jókora rózsabokrétát tartott a kezében. + +– Mi baja, Jankó? + +– Erzsi, – fúldokoltam, – mit csinált velem? + +Csodálkozva mért végig, a szemében valami maliciózus szikra villogott. +Az arcához emelte a rózsáit és miközben halk hangon beszélt hozzám, +bűnbánóan, szinte alázatosan nézett a szemembe. Közbe tegezett, amit +pedig gyermekkorában nem tett… + +– Jankó, édes Jankóm, hát legyen eszed! Csak nem vagy komolyan szerelmes +belém? Jankó, szegény Jankóm, hiszen egy egész évvel idősebb vagyok +nálad… Vagy két évvel vagyok idősebb nálad, mert egyet mindig +letagadtam… Mire te férfi leszel, én már öregasszony leszek… Nekem +férjhez kell mennem, nincs egyéb hátra, – előtted meg nyitva áll az +egész világ… + +– Erzsi, én magát nagyon szeretem! – zokokogott föl bennem a keserűség. + +– Gyermek! + +A hűvös kezével végigsimított a fejemen, most már jóakaró hangon, +bizonyos anyai fölénynyel beszélt hozzám. Azt tudott velem csinálni, +amit akart. A fölényes hangjával imponált, nagyon boldogtalannak, de +egyszercmind nagyon izléstelennek találtam magamat. Egyszerre érezni +kezdtem, hogy igazán tacskó vagyok még és saját vakmerőségem, amelylyel +reá mertem vetni a szememet erre az okos, nagy leányra, arcomba kergette +a szégyen pírját. + +Hazamentem, a rózsákat magammal vittem. A rózsákat az édesanyámnak +küldte, csak egy piros bimbót küldött a vőlegényének. Egy fehéret ő maga +tűzött a kabátomra. + +A vakációm véget ért és én visszatértem az egyetemre. Jó sokáig nem +jártam a hazámban, még a mostohabátyám lakodalmára se mentem el, +bármennyire hívtak is. Az édesanyám leveleiben bőségesen beszámolt nekem +a lakodalomról és a fiatal pár egyéb viselt dolgairól is. Tudtam, hogy +megvették a Szirmay-kastélyt és hogy nagy házat visznek. + +– Gyurka gyakran látogat el hozzám, – írta egyizben az édesanyám, – de +Erzsit csak ritkán látom. Nem is csodálom, egy ilyen fiatal menyecskének +mindig sok a dolga. Már három hete, hogy nem láttam… + +Én egy cseppet sem csodálkoztam ezen. Ismertem már az Erzsi szokását. Ha +valami megtetszett neki a házunkban, eljött hozzánk, addig settenkedett, +dormogott körülöttünk, bolondított bennünket, míg odaajándékoztuk neki +amit akart. + +Akkor aztán nem jött el többet. + + +Erzsébet. + + +I. + +Édes jó anyám! + +Tegnapi leveléből, amelyben _nagyságos Jankó_jának szólít, látom, hogy +már értesült a kinevezésemről. Igen, kineveztek királyi tanácsossá! Mint +józanfejü ember nem adok sokat az ilyen cafrangra, de hazudnám is, ha +azt mondanám, hogy megvetem az új címet. Harmincötéves korában az ember +már elfárad egy kicsit a hivatalos lajtorján és a legmagasabb helyről +érkező elismerést bátorítás-számba veszi. + +Kevésbbé fontos, de nem kevésbbé érdekes hír, hogy Gyurkáék Budapestre +költöztek. Képzelje! Tegnapelőtt, – éppen a tanácsosi banket +következményeit aludtam ki, – levelet kaptam Erzsitől, vagy mint most +írja nevét: Erzsébet asszonytól. Nagyon szeretetreméltóan írt, gratulált +a nagyságos címhez és meginvitált a szerdai zsúrjaira. + +Őszintén szólva csodálkoztam a meghíváson. Tudom, hogy Erzsiék sora +rosszra fordult, amióta sovány esztendők járnak a gazdaságukra és amióta +Gyurkából nagy kártyás lett és ezért különösnek is találom, hogy a drága +Budapesten házat akarnak vinni. Bevallom különben, hogy Erzsébet asszony +levelének az elolvasása után elsőnek is azt kérdeztem magamtól: Vajjon +mit akarhat tőlem ez az asszony? Biztosra veszem, hogy akar valamit. Nem +vagyok még tisztában magammal, hogy menjek-e vagy nem. Igaz, hogy oly +kedvesen, oly melegen és sürgetve írt, hogy nagy udvariatlanság volna +tőlem, ha egyszerűen ignorálnám. Szeretném tudni, mi édesanyám véleménye +ebben a dologban? Maradtam stb. + +_Jankó._ + +_U. i._ Szerencse, hogy a királyi tanácsosság csak cím. Ha ő felségének +eszébe jutna, hogy egyszer igazán kikérje a tanácsomat valami dologban, +alkalmasint azt kellene mondanom: Felség, majd megkérdezzük az +édesanyámat. + + +II. + +Kedves jó anyám! + +A mult héten ott jártam Gyurkáéknál. Elegáns lakást tartanak. Azt +hittem, nagy társaságot találok majd együtt, meglepetésemre az asszony +egyedül fogadott. Pongyolában volt, igaz, hogy csipkés +selyempongyolában. Csodálatos, hogy abban az asszonyban milyen kevés +kárt tett az idő! + +Erzsébet nagyon örült a látogatásomnak, gyerek módjára örült, és én azt +hiszem, hogy öröme őszinte volt. Kedvesnek találta, hogy nem vártam meg +a zsúrt, hanem megleptem őket családi körükben. (Félreértés volt a +dologban. Én azzal mentem oda, hogy a zsúrra megyek, mivel az asszony, +tévedésből, csütörtök helyett szerdát írt a levélben.) + +Gyurka nem volt odahaza, – a kaszinóban vacsorázott, – és én egész estén +át kedvem szerint pletykázhattam az asszonyokkal. Majdnem éjfélig +marasztaltak. Meg kell engedni Erzsébetnek: az ember jól érzi magát +nála. Sok művészi ízléssel és nagy kényelemmel rendezte be a lakását, a +konyhája, a cselédsége példásan van idomítva. Ha az ember élete felét +vendéglőkben tölti, mint jó magam, meg tudja becsülni az ilyen +előnyöket. + +Most már azt is sejtem, _mit akar_ tőlem Erzsébet. Gyurka keveset van +velük és ők, szegények, ugyancsak unják magukat a fővárosban. Szükségük +van valakire, aki elkíséri őket a színházba, hangversenyre, sétahelyre. +És én szívesen vállalkozom a cicisbeo szerepére. Ez végre is kétoldalu +szerződés, amelynél mindegyik fél nyer. Van benne egy csepp önzés mind a +két fél részéről, de társadalmi szempontból is jogosult önzés. Erzsébet +végre is olyan előkelő asszony, hogy az ember – már hiúságból is – +szívesen mutatkozik vele bárhol, a mellett igen okos asszony, aki +mindenhez tud szólni és – ha jókedvében van – elragadóan kedves. Mi kell +nekem egyéb? Éppen most kaptam tőle levelet, hogy jőjjek vacsorára. Lesz +parasztos túrós csusza, – ennyi idő alatt nem felejtette el a kedves +ételemet. Hanem most már elég is lesz a pletykából. Maradtam stb. + +_Jankó._ + +_U. i._ Édesanyám nagyon elcsodálkoznék, ha látná, hogy Lizából, a +Gyurka leányából, milyen nagy kisasszony lett már. Az én számításom +szerint alig lehet több tizenhat-tizenhétnél, de olyan erős és nagy, +mint egy huszéves leány. Nagyon hasonlít az édesanyjára, különösen a +szeme meg a járása. Csak valamivel nagyobb. Mindenki testvéreknek nézi +őket. + + +III. + +Kedves anyám! + +Utolsó levelében volt egy tréfás kérdés, amelyből azonban kiéreztem a +komolyt élt. Azt kérdezte tőlem, hogy nem udvarlok-e Erzsébet +asszonynak? Nos, képzelje el, édesanyám, hogy előtte állok, erősen a +szemébe nézek és pirúlás és habozás nélkül mondom: Nem! Most már +elhiszi, hogy nem? Nem olyan asszony Erzsébet, aki udvaroltatna magának. +Józan, okos és tiszta, – ugyancsak rosszul járna, aki előtte holmi +léhaságokkal hozakodnék elő. + +Ha ilyesmi volna köztünk, nem is akarna erőnek erejével megházasítani. +Képzelje, édesanyám szövetségesre talált Erzsébetben, – ő is főkötő alá +akar hozni. + +Amikor először szóba hozta előttem a házasságot, a szemébe nevettem. +Hogy én már túl vagyok azokon az éveken… + +Azt mondta, a férfi annyi idős, amennyinek tud látszani. Maga (már mint +én!) ez idő szerint harmincéves. Nem is okos dolog, ha az ember +gyerekészszel nősül. (Azt hiszem, ez a vágás Gyurkának szólt.) + +Elmondtam, hogy édesanyám újévtől kezdve velem fog lakni Budapesten és +hogy nem szeretném, ha valami kotnyeles kis asszonyka ki akarná nézni a +házamból. (Azt úgyis hiába akarná.) + +Maga, úgylátszik, nem tudja, hogy összes tulajdonságai közül az +édesanyja a legszeretetreméltóbb tulajdonsága? kérdezte Erzsébet +asszony. Az édesanyja a hozománya, ami minden okos leány szemében jó +partivá teszi… + +Nem mondom el a többit, de úgy vettem észre, hogy Erzsébet asszony +ugyancsak ismeri édesanyámat. + +Mialatt ilyenekről beszélgettünk, Liza rendesen ott ült a zsámolyon, az +édesanyja lábánál és épp úgy hizeleg neki, simogatja a kezét és +csókolja, mint Erzsébet asszony szokta Erzsi-korában. + +A szép sógornő különben egész komolyan nekilátott, hogy engem főkötő alá +hozzon. Jó ideig nem tudtam hozzájuk menni, hogy egy-két csinos leányt +ne találjak ott vendégségben. A Liza barátnőit. Erzsébet aztán elmondta +beszédközben, hogy az egyik ennyi hozományra számíthat, a másik meg +ennyire… Végre sejteni kezdtem, hogy ezeket a bemutatókat az én +kedvemért rendezik és egy hétig kimaradtam a házukból. A finom Erzsébet +azonnal megértett és a legközelebbi meghívójában hangsúlyozta, hogy +_egyedül_ fogom őket találni. Most megint jóbarátok vagyunk. Tudom +ugyan, hogy Erzsébet az én érdekemet akarta ezzel szolgálni, de még +ilyen alakjában is visszataszítónak találom a divatos férjvadászatot. + +Most hivatalba kell mennem. Maradtam stb. + +_Jankó._ + + +IV. + +Édes jó anyám! + +Liza ma megindultan és boldogan mutatta nekem azt a kedves, szép +levelet, amit édesanyámtól kapott. Meg is érdemelte a levelet, mert tanu +vagyok reá, hogy az egész nagy szőnyeget az utolsó öltésig maga himezte. +Hetek óta már beszélni se lehetett vele, egypárszor a színházból is +elmaradt, – ahová pedig nagyon szeret járni! – csakhogy a szőnyeg még +elkészüljön az édesanyám nevenapjára. Sietnem kell az írással, mert +kikocsizunk a Városligetbe stb. + +_Jankó._ + + +V. + +Kedves jó anyám! + +Amennyire emlékeim visszanyulnak a múltba, mindig önben ismertem legjobb +barátomat és tanácsadómat és midőn most, meglett férfilétemre, egy +életbevágó kérdésben kell határoznom, első gondolatom megint az volt, +hogy édes szülőmhöz fordulok tanácsért. + +Kedves anyám! Arról van szó, hogy feleségül vegyem-e Lizát? Igaz, hogy +mi ketten, Liza és én, már bevallottuk egymásnak szerelmünket, – +Erzsébet asszony határozott kívánságára azonban csak úgy jegyezhetjük el +egymást, ha édesnyám is kívánja. + +Anyám nem ismeri Lizát, de ismerem én. Ő reá nagyon illik a példaszó: +_Nézd meg az anyját, és vedd el a lányát._ Szép, okos, nagyon okos, +szerény, házias, takarékos, mint az anyja, igazi feleségnek való, mint +az anyja. + +Talán csodálkozni fog hirtelen elhatározásomon, de ez elhatározás már +régóta fogamzott meg bennem. Akkor, amikor Liza az apjával egyszer +színház után nálam teázott. Erzsébet asszony nem jöhetett velünk és +amikor hazamenet elhaladtunk a házam előtt, Liza nagy kedvet kapott +megnézni a lakásomat. + +Nagyon különös érzés az, amikor egy szép, tiszta leány ruhájának illata +vegyül bele legénylakásunk dohány- és bőrszagába! Ott járt-kelt a +butoraim közt, kiváncsian megbámulta a képeimet, a könyveimet, egypár +csipősséget mondott az inasomnak a hanyag porolás miatt, aztán +elkészítette a teánkat, és letelepedett a hintaszékembe. + +Nagyon különösen éreztem magam, amikor félig tréfásan, félig komolyan +azt mondtam neki: + +– Jó volna nekem, ha minden este itt ülne! + +Meghökkenve nézett reám, jó sokára lángvörös arccal, lesütött szemmel +suttogta: + +– Kettőnkön áll! + +Az édesatyja nevetett és azt mondta nekem: + +– Ha parancsolod, mindjárt itt is hagyom neked. + +(Gyurkának néha igen léha ötletei vannak.) + +Azután nem történt semmi. Egyszer valami estély után azt mondtam neki: + +– Liza, ha egy kicsit szeret, ne táncoljon annyit Dezsényi úrral. Tudja +olyan kiállhatatlanul hegyes, fölfelé hajló orra volt, hogy az ember +dühbe jött, ha csak ránézett. + +Dezsényi urat ki nem állhattam az illetlen bizalmaskodásai miatt. Liza +azt mondta: + +– Nem táncolok vele többet. Ha akarja, mással sem. Ha akarja, egyáltalán +nem táncolok többet. + +Oly alázatosan mondta, hogy szinte megindultam. Jó ideig nem történt +semmi. De ha náluk voltam, mindig olyan különösen nézett reám. +Hizelegve, alázatosan, fájdalmasan. Mintha valami néma kérdést +ismételgetne magában minduntalan, mintha valamit várna tőlem. Mintha azt +mondaná: + +– Jó vagyok így? Vagy nem kellek így? Mit tegyek, hogy tessem neked? +Szólj, parancsolj, – engedelmeskedni fogok… + +Egy nap az anyja szóba hozta előttem Lizát. Ez az asszony mindent lát, +mindent tud, és mindent hall. Azt mondta: + +– Hallja, Jankó, nem engedem elbolondítani a kisleányomat! Mit bántja? +Nem magának való az ilyen szegény leány! + +Most már beszélnem kellett és én beszéltem is. + +Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, csak ennyit: + +Erzsébet asszony függővé tette a beleegyezését az anyám beleegyezésétől, +de meg attól is, hogy édesanyám velünk fog lakni. + +– Mert, – mondja a jövendőbeli anyósom, – nem merlek titeket egymásra +bízni, nagyon elkényeztetének egymást. Kell a házba egy okos asszony, +aki kordában tart titeket. + +Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, olyan kedves, szép levelet, +aminőt csak ön tud írni, hogy végre megtarthassuk az eljegyzést. +Maradtam stb. + +_Jankó._ + + +VI. + +E levélre a következő válasz érkezett: + +Jó Jankóm! + +Most már tudom, hogy _mit akart_ Böske megint tőlünk. Megtetszettél neki +és téged akart. El is vitt már. Ezúttal azonban nem fog elmaradni a +házunktól, mint eddig szokta, – egy igazi anyóstól ez nem telik ki. +Tudom különben, hogy ebből a fajtából jó asszonyok kerülnek ki, azért a +hét végén személyesen hozom nektek az áldásomat. Maradtam stb. + +szerető _anyád_. + + + + +Jankó jó útra tér + +Jankó igen rossz bizonyítványt hozott haza az iskolából. Olyan rosszat, +hogy a keresztapjának meg se merték mutatni. A családban nagy gyászt és +megbotránkozást szült ez az esemény. Az édesapja még arra se méltatta +Jankót, hogy pofonüsse. Azt mondta a feleségének: Vidd a fiadat, vidd, +hogy ne is lássam többet! + +A fiadat! Az asszonyt halálosan megsebezte ez a kifejezés. Lám, az ura +őt akarja felelőssé tenni Jankó bukásáért! + +– Hát mit csináljak vele? – kérdezte keserüen. + +– Nem akarom többet látni! – dörögte az apa, akit egyébként kisdeák +korában két iskolából csaptak ki. + +A boldogtalan anya fejgörcsöt kapott. Mit is kaphatott volna egyebet? +Jankó később azt mondta Palinak és Esztinek, hogy menjenek vele +rablósdit játszani a szérüskertbe. Hiszen ha az ember meg is bukik +latinból és magyar nyelvtanból, azért csak játszhatik rablósdit – nem +igaz? A testvérei azonban gőgösen hátat fordítottak neki. Az ő szívüket +mennyei boldogsággal töltötte el Jankó balsorsa; híres kis magolók +voltak mind a ketten és az ő tiszta jeles bizonyítványuk most már éppen +vakító fényben tündöklött a Jankó szekundáinak bús éjjelében. + +Pali később előkereste a latin gyakorló könyvét és tüntetve kiült a +pitar elé olvasgatni. Azt mondta a szakácsnénak, hogy ő sokkal jobban +szeret latinból magyarra fordítani, mint játszani. A szakácsné ezért +elismeréssel adózott neki és megjövendölte, hogy még nagy ember lesz +belőle. Pali ezen aljas viselkedése, amelyben határozottan volt valami +sértő célzatosság, annyira fölháborította Jankót, hogy egy pálcával +megütötte öcscsét. Pali meg se szisszent az ütésre, estig nem is +panaszkodott senkinek, vacsoránál azonban hirtelen elkezdett keservesen +zokogni. Az édesapja megkérdezte, hogy mi lelte és Pali bevallotta, hogy +nagyon fáj a melle. Jankó megütötte egy nagy rúddal, mert nem akart +rablósdit játszani, hanem inkább latint olvasott… + +Apa nem verte meg Jankót, hanem erősen a szeme közé nézett és a gyilkos +haragtól megindult hangon így szólt hozzá: – Te, ha még egyszer bántani +mered ezt a fiút, agyonlőlek, mint a kutyát! + +Palika és a szende Eszti ekkor szolgálatkészen a falon függő puskára +néztek, mintha csak azt akarnák mondani: Elhozzam, édespapa? + +Szó ami szó, Jankónak kutya sora lett. Mikor édesapja másnap befogatott, +hogy a szőlőbe hajtson, Jankó is föl akart mászni a bricskára. Hiszen ha +az ember meg is bukik a latinból és magyar nyelvtanból, azért csak +kimehet a szőlőbe. Esztike azonban tettetett csodálkozással kérdezte: – +Apa, hát Jankó is velünk jön? + +– Jankó itthon marad és tanulni fog! – mondta az apa. Azzal a lovak közé +vágott. + +Jankó otthon maradt, de könyvet se vett a kezébe. Egész délután ott ült +az udvar sarkában és nézte a kaparászó csibéket, a szíve pedig nagyon +fájt. Úgy érezte, hogy valami hallatlan igazságtalanság történt vele. + +Estére megjöttek a kirándulók és vacsorára cseresznyés rétest kaptak. +Palikának ekkor aggodalmai támadtak, hogy jár-e cseresznyés rétes az +olyan fiúnak, aki két tantárgyból megbukott… + +– Apa, – kérdezte, – Jankó is kap a rétesből? + +Apa nem válaszolt, anya pedig egy haragos pillantást vetett a kis +cselszövőre. Jankó azonban egyszerre valami nagy nyomást érzett a +szívén. Ettől a nyomástól talán megszabadulhatott volna, ha +kétszer-háromszor fölpofozhatta volna kedves fivérét, de mivel erre +gondolni se lehetett, szó nélkül fölkelt és bement a hálóba. Az +édesanyja utána ment és egy nagy darab rétest vitt neki, jóval +nagyobbat, mint amekkorát Pali kapott. Jankó azonban ellökte magától az +édesanyja kezét. + +– Nem kell! Nem kell! + +Az édesanyja nem korholta meg a neveletlenségeért. Talán úgy gondolta, +hogy hiábavaló volna. Nagyot sóhajtott csak. + +– Ennek a fiúnak nincs szíve! – mondta magában. + +Tanulnia kellett volna, de nem tanult. Azért se tanult. Egypár napig +reggeltől estig a cselédház tájékán ődöngött és összebarátkozott a +béresgyerekkel. Ezek nem bánták, hogy megbukott két tantárgyból. Bús +végzete azonban még tovább is üldözte. A parasztgyerekektől elkapott +valami viszketős bőrkiütést. Három napig mindig vakaródzott, ekkor aztán +kitudódott a dolog. Nem tudni miért, de az apja ebben Jankó erkölcsi +züllésének egy újabb jelét látta. A testvérei affektált undorodással +kerülték és ő maga is úgy érezte magát, mint a bélpoklos ember. Az +édesanyja nagy gonddal ápolgatta, – három nap alatt ki is gyógyította +szerencsésen, – de az örökös fájdalmas szemrehányás, amelyet Jankó az +édesanyja becézgetéséből kiérzett, végre elvadította. Mindjobban +rásúlyosodott ifju lelkére a tudat, hogy ő családjának nem olyan kedves +gyermeke, mint a másik kettő és az elnyomatás érzése gonosz +rabszolga-ösztönöket érlelt meg benne. Mindenkit meggyűlölt, már az +édesanyját se szerette úgy, mint annakelőtte. A testvérei iránt +körülbelül azt érezte, amit a farkaskölyök érezhet a házieb iránt. +Folyton alattomos csinyeken törte a fejét, amelyekkel meggyötörhetné +őket és a sok panasznak, vallatásnak és büntetésnek vége-hossza se lett. +Azelőtt nagyon őszinte fiu volt, most azzal lepte meg a családját, hogy +vakmerő hidegvérrel hazudozott. + +A szülőket komoly aggodalom fogta el a Jankó jövőjére nézve. Olyasmit +képzeltek, hogy a fiu az iskolában valami rossz társaságba került, mely +megrontotta a jellemét. Az apa a javítóintézettel kezdett példálózgatni, +az anya pedig sokat sírt titokban. + +Akkor történt, hogy Jankó egyszerre jó útra tért. + +A grófi kert fala körül őgyelgett, a község végében. A vakolatát hullató +régi fal tetejében egy kisleányt látott meg. + +Piszeorru, ravaszarcu, rőthaju, de egészben véve csinos kisleány volt, +aki merészen ott lovagolt a magas fal tetején. Az arca vörös volt a +sírástól és komolyan elmélázva tekintett maga elé; a szakértő szeme +meglátja rajta, hogy nagyon megverték a kisleányt. + +– Jankó! – mondta halkan. + +– Mit akarsz? – kérdezte a fiu, miközben egy követ keresett, amelylyel +szükség esetén megdobhatná a leányt. + +– Ugy-e, te két tantárgyból megbuktál? + +– Mi közöd hozzá? + +– Az öcsédtől tudom, Palitól. Ki nem állhattam Palit, mert árulkodó és +nyafogó. Ha megint erre jön, ráuszítom a nagy kutyánkat. + +Jankó e perctől fogva némi rokonszenvet érzett a leány iránt. + +– Ugy-e, te Mariska vagy, apád a grófi kertész? + +– Főkertész! – javította ki a kisleány. + +– Az én apám ügyvéd és az ügyvéd több, mint a főkertész. + +Mariska nem mondott ellent és a társalgást ezzel be is lehetett volna +fejezni. Jankó elindult, de aztán megint visszafordult. + +– Mit csinálsz te ott? – kérdezte. + +– Megvertek, – válaszolt a kisleány. + +Ez a kijelentés meglepte Jankót. Ő is úgy képzelte, hogy a leányokat +egyáltalában nem szokták komolyan megverni, legfölebb csak sarokba +állítják őket. Fölébredt tehát benne a gyanu, hogy Mariska csak henceg. + +– Mivel vertek meg? – kérdezte gúnyosan. – Talán törölgető rongygyal? + +A kisleányt láthatólag sértette ez a gyanusítás. + +– Bottal! – mondta önérzetesen. + +Azzal feltürte karján a ruhát, – a vékony karján sötétkék folt látszott. + +– No ez már valami! – gondolta Jankó és e pillanatban az egész női nem, +amelyről eddig nem sokat tartott, nagyot nőtt a becsülésében. + +– Akarod, hogy én is fölmásszak a falra? – kérdezte. + +– A sarkon fölmászhatsz, én is ott szoktam ki-bejárni. + +Néhány perc mulva a két gyermek már együtt volt a grófi kertben. Mariska +elvezette új barátját a gyümölcsösbe, ahol erősen megdézsmálták az +éretlen gyümölcsöt. A fiu azt mondta, hogy ő csak addig szereti a +barackot, amíg magvastul ketté lehet harapni. + +– Ha akarod, – mondta később Mariska, – most fölviszlek a kastély +padlására. Ott senki se jár és sok holmi van, amivel játszani lehet. + +A kastély egyik hátsó kijárásán át fölértek az emeletre és mivel +senkivel se találkoztak, besurrantak a nyitott padlásajtón. A régi +háznak aránytalanul magas barok-teteje volt és a két gyermek a poros +gerendák egész erdejében találta magát. A kisleány megmutatta Jankónak a +padlás nevezetességeit, a nagy víztartót, amely a grófi fürdőszokákat +szolgálta és a vászonvödröket, melyeket talán a tűzvész esetére +tartottak ott. Az egyik kémény mellett jókora szalmarakást találtak. Itt +megtelepedtek a gyermekek. Jankó egy csomag gyujót vett ki a zsebéből és +azt mondta, hogy most tűzijátékot fognak játszani. Meggyujtott egy +szalmaszálat és kacskaringós ábrákat rajzolt a levegőben, ami a +homályban igen szépen festett. + +– Most nézzünk ki a padlásablakon! – indítványozta Mariska. + +Az ablakból igen érdekes kilátás nyílott, még a Jankóék szőlőjéig is el +lehetett látni. Mire behúzták megint a fejüket az ablakból, nagy +fényesség világította meg a padlást: a szalmarakás lobogó lánggal égett. + +Mariska nagyon megszeppent. + +– Szaladjunk, mert verést kapunk! – kiáltotta. + +– Nem, – mondta Jankó, – játszunk inkább tűzoltósdit. Te majd mered a +vizet, én meg oltom a tüzet. + +A víztartó szerencsére telve volt, így hát nekiláthattak az oltásnak. Az +első vödör víz, amit beleöntöttek az égő szalmába, azt eredményezte, +hogy a láng még magasabbra csapott és hogy sűrű füstfelhő gomolygott a +szemükbe. Jankó azonban nem volt az a fiu, aki egyhamar abbahagy +valamit, ha belekezdett. A ruhája szikrát fogott, azt is végig kellett +locsolnia, a keze is fájt, amint megcsapta a láng, de azért dühös +buzgalommal hordta tovább a vizet. Isten tudná hogyan, végül valóban +eloltotta a tüzet. A szalma már akkor mind pernyévé égett. Még az izzó +gerendákat is végigöntözte. Most már el akartak menni, de a rettenetes +füstben, amely betölötte a padlást, nem találták meg egyhamar a +lejárást. Egymás kezét fogva, ide-oda tipegtek. Jankó egyszerre úgy +érezte, hogy valami nagyon kalapál a fejében és úgy tapasztalta, hogy +nem lát semmit. Aztán megbotlott egy gerendában. Elesett. Elájult. +Aléltságában is úgy rémlett neki, mintha lármát hallana maga körül, majd +úgy érezte, mintha valaki fölemelné és vinné. + +Mikor később újra magához tért és kinyitotta a szemét, aranyozott +padmalyra esett a tekintete. Idegen helyen volt. Puha, nagy diványon +feküdt, a két kezén pedig valami kötést érzett. A keze igen fájt. Az +édesanyja ott térdepelt mellette, azonkívül egy öreg asszonyság is ott +volt a szobában. + +Jankónak eszébe jutott mindaz, ami történt és ekkor hirtelen lehunyta +megint a szemét és azon gondolkozott, hogy miféle füllentéssel vághatná +ki magát a bajból. A szomszéd szobából behallatszott két indulatosan +beszélgető férfi hangja. Az egyik az édesapjáé volt, a másik valami +idegen emberé. + +– Hihetetlen! – kiáltotta az idegen férfi. – Hogy egy tízéves fiucska +ilyenre képes legyen! A kertész leánya mindent elmondott… A gyermekek +ott játszottak a kertben, amikor észrevették, hogy a kastély +padlásablakából füst száll ki… Figyelmeztetni akarták a cselédséget, de +mivel a folyosón nem találtak senkit, fölszaladtak a padlásra… A padlás +már akkor egy tűz volt… A bátor fiu rögtön nekilátott az oltásnak… +Mennyi hősiesség, mennyi szívósság egy kis fiúban! Sok férfi példát +vehetne rajta. A ruhája kiégett, a keze megsebesült, de ő még nem hagyta +abba, míg urává nem lett a veszedelemnek… Most már tudjuk a tűz okát is: +egyik gerenda bele van építve a kéménybe, az fogott szikrát… + +– Mariska okos leány, – gondolta Jankó magában, – most már tudom, hogy +mit kell vallanom. + +Azzal fölült a diványon és ránevetett az édesanyjára. Az anyja zokogva +csókolta végig a fájó kezét… + +Az apja bejött és vele az idegen úr is, akivel beszélgetett. + +– Íme fiam, – mondta az apa bizonyos szertartásos gyöngédséggel, – ez az +úr itt a méltóságos gróf úr, aki úgy találja, hogy igen derekasan +viselkedtél. + +– Kedves ifju barátom, – mondta a gróf, – adja ide a kis kezét. Meg +akarom szorítani a kezét, nem mint egy jó kis fiúét szokás, hanem mint +egy emberét, akit nagyrabecsülünk. Mert én magát nagyrabecsülöm. + +– Fiam, – mondta az apa, – sohase feledd el azt, amit a méltóságos gróf +úr mondott most neked. Erre büszke lehetsz egész életeden át, mert ilyet +még aligha mondtak tízéves fiúnak. + +Az apa ekkor megcsókolta Jankót. Igen boldognak és büszkének látszott. +Az édesanyja is megcsókolta, a grófné is. Aztán hazavitték a fiút. Aznap +az ágyat kellett őriznie, de másnap már kiengedték a szobából. A keze be +volt még kötve és ezt a bepólyált gyerekkezet áhitattal és meghatottan +szemlélték az emberek. Maga Jankó is bizonyos tisztelettel nézegette a +kezét. Az apja még a hivatalos útjain is magával akarta vinni a fiút. +Azzal az ürügygyel tette, hogy maga akar vigyázni a beteg kezére, +igazában azonban csak parádézni akart vele. Az emberek úton-útfélen +megállították őket és mindenki azt hitte, hogy föltétlenül meg kell +simogatnia a Jankó arcát. Az apátplébános úr egész kis beszédet intézett +hozzá, miközben köny szivárgott a szemébe. A szőlőbe is elvitték Jankót +és ha nem fájt volna a keze, apa talán megengedte volna neki azt is, +hogy ő hajtsa a lovakat. + +Negyednapra eljött a gróf. Egy pónifogatot hozott ajándékba. Ez a nagyúr +egészen belebolondult Jankóba. Ő egész életét a férfiasság kultuszának +szentelte és boldog volt, hogy e tulajdonságokat, amelyekre oly sokat +tartott, megtalálta egy gyermek lelkében. Azt mondta, hogy ilyenre csak +magyar fiu képes és hogy ez a magyarság jövőjének egyik garanciája… +Beszédközben a Jankó tanulmányai után tudakozódott. Az apa ekkor zavart +mosolylyal bevallotta, hogy a fiu megbukott két tantárgyból és hogy +ismételnie kell az osztályt. A grófot a Jankó két szekundája láthatólag +nagyon fölvidította. + +– Nagyszerü fiu! – mondta. – Persze, az ilyen erős jellemü és önálló +gondolkodásu gyerek sehogy sem illik bele az iskola kicsinyes keretébe. + +Aztán elmondta, hogy valaha ő is megbukott a Teréziánumban. Az apa +ráduplázott azzal a jókedvü vallomással, hogy őt meg két iskolából +kicsapták. Ezek után megegyeztek abban, hogy az életrevaló és derék fiúk +többnyire rossz tanulók, az első eminensek pedig kevés kivétellel +alamuszi és jellemtelen fráterek. + +Jankó egy csapásssal meghódította a környezete szívét és a meleg +szeretettől, amely feléje áradt, megnyílott az ő szíve is. Az elnyomott +kis proletárból szabad ember lett. A Napoleon gárdistája, ha a fejébe +nyomták a medvebőrös süveget, elhitte, hogy ő a világ legvitézebb +katonája; Jankó szívében is valami gárda-erényt nevelt a jóakarat, amely +körülvette. Egyébként maga is elhitte, hogy valami szép és nemes dolgot +művelt a grófi padláson. + +Hogy ő maga volt a gyujtogató, azt titkolnia se kellett; a gyermek +fantáziájában ezt a kis epizódot teljesen elhomályosította az, ami +következett. A testvéreivel hamarosan megbékült, a pónifogata egyébként +is ellenállhatatlan erővel feléje vonzotta Pali és Eszti rokonszenvét. +Jankó bizonyos fölényes gyöngédséget tanusított irántuk és a kicsinyek +természetes védőjének tekintette magát. + +Alkalmasint a gróf befolyásán fordult, hogy pótvizsgára eresztették, de +az már az ő érdeme volt, hogy karácsonykor jó bizonyítványt hozott haza. +A bizonyítványra egyébként azt mondta az édesapja: + +– Furcsa emberek is azok a professzorok! + + + + +A svadron apja + +A kis történetet Szarka báró hadapród-őrmester mondta el egy három +asszonyból álló társaságnak. Az ifju harcos egy nagy karosszékben ült, +amelybe egészen belesüppedt, széles huszárkardját a két térde közé fogta +és habostortát evett egy kis tányérról. Meglehetős zavarban volt, kissé +hebegett és elvörösödött, de azért mégis igen merész pillantásokat +vetett a szép háziasszony felé. Már hetek óta mindennapos volt ebben a +házban, őszinte sajnálatára azonban sehogy sem akarták hírbe hozni az +asszonynyal. A kis huszár csinos, szőke fiu volt és ujabban valósággal +divatcikké lett a kisváros unatkozó hölgyei közt. Az általános figyelem +azon a napon kezdett feléje fordulni, amikor egyszer bosztont akart +táncolni Szigfrid gyászindulójára. Valami német kisasszony zongorázott +és amikor az Istenek alkonyából játszott, Szarka báró, aki a hallgatók +közt volt, sugárzó arccal lecsatolta a kardját és azt mondta egyik +fiatal leánynak: Tini nagysád, tetszik egy forduló? + +Akik aztán többet foglalkoztak a kadéttal, azok úgy találták, hogy a +lelke valóságos kincsesbányája a sületlennél sületlenebb ötleteknek. +Nyiltan hirdette, hogy neki két híres ember az ideálja: egy ismert +versenyistálló tulajdonos és Zrinyi Miklós. Paripákon milliókat nyerni +és a hazáért meghalni, ez volt szerinte az élet koronája. Ilyenféle +mondásai bizonyos népszerűséget szereztek neki, különösen asszonyok +körében. Akadtak azonban emberek, akik azt állították róla, hogy nem is +annyira naiv, mint inkább furfangos kópé. Csak szimulálja a +tudatlanságot. Az ilyenekre aztán szörnyen haragudott. + +Szarka báró tehát habos tortát evett és egy kis történetet mondott el a +három asszonynak. Átadom neki a szót és csak azt a jogot tartom fönn +magamnak, hogy elbeszéléséből kihagyjam az _állapot_ szót, amelyet ő +okkal és ok nélkül, de igen sűrűen alkalmazott. + +– A hölgyek azt hiszik, hogy a katonaság olyan könnyü állapot, én +azonban, aki most már majdnem hat hónapja vagyok a csapatnál, mondhatom, +hogy nagyságtok tévedésben vannak. Egy héttel ezelőtt példának okáért +agyon akartam magamat lőni. A pisztoly már meg volt töltve, a búcsúzó +levelek már meg voltak írva… Már hogy én boldogtalan szerelemből akartam +volna meghalni? Nem, kérem, – szolgálati ügyből kifolyólag… A nők nem +érdemlik meg, hogy az ember meghaljon értük, – mert semmit sem vesznek +komolyan… Bocsánatot kérek, én nem említettem nevet és a jelenlevők +mindig kivételek. + +Mondom: egészen komolyan agyon akartam magamat lőni és öngyilkosságom +oka Krall kapitány volt, a svadron előbbi parancsnoka. Krall igazi +vadállat, sőt mondhatnám: igen különös ember. Sajnálom, hogy olyan +hirtelen elutazott, mert megmondtam volna neki a véleményemet. Hogy mit +mondanék neki, ha most belépne a szobába? Azt, hogy igen különös ember… + +A neve Krall von Geyerkrall. Látásból nagyságtok is ismerték… Micsoda? +Hogy csinos ember lett volna? Már bocsánatot kérek, hiszen szemüveget +viselt! Aki pedig rövidlátó, az legyen doktor, de ne huszár, ezt mondta +már Napoleon is. Olyan volt az orra, mintha mindig rossz szagot érezne. +A legnagyobb baja az volt, hogy magyarul is tudott… Hogy baj-e, ha egy +huszártiszt magyarul tud? Német tisztnél igenis nagy baj. Mert a németek +mind úgy beszélnek magyarul, hogy senkisem érti meg őket. Mivel egy +kapitánynak nem mondhatja az ember, hogy beszéljen értelmesebben, +ennélfogva soha sem tudja senki, hogy mit akar tulajdonképpen és a +legénység mindent fordítva csinál… Aki nem tud magyarul, az lefordíttat +mindent a legénységnek és akkor nincs is baj… Krall kapitány úr valami +amsterdami tájszólással beszélt és mivel csak minden tizedik szavát +tudtuk megérteni, tehát azt hitte, hogy az egész svadron csupa hülyéből +áll, akik nem értik meg a tulajdon anyanyelvüket és úgyis bánt velünk, +mintha mindannyian trottlik volnánk… + +Én ezt a vadállatot már azért is gyűlöltem, mert mindig valami fehér +port kevert az ivóvizébe, nem tudom mi lehetett, bort pedig sohasem +ivott. Egyszer a tiszti asztalnál ebédelt Ipeghy gróf és azt kérdezte +Kralltól, hogy milyen nemzetiségü? Tudják mit mondott a kapitány? Nagyon +csodálkozott és azt mondta, hogy ő nem érti a kérdést. Ő semmiféle +nemzetiség, hanem császári és királyi katona. Milanóban született, +amikor ott még osztrák garnizon volt és a regemenc-káplán keresztelte +meg. Az édesapja az olmüci kaszárnyában született, azt is a regement +papja könyvelte el. + +Ha a kapitány valami miatt haragudott, pedig mindig haragudott, akkor +azt mondta: Sie Kerl! – Hanem hogy mondta azt! Az arcát odatolta a bűnös +arcához, a zöld szemével majd átdöfte, a Kerl-t pedig Khaerl-nek +ejtette. Megjegyzem, ő a legényeket sem tegezte, neki mindenki Sie volt… + +Hogy beszéljek már az öngyilkosságomról? Jól van kérem. Már ötödfél +hónapja szolgáltam a svadronban, anélkül, hogy Krall kapitány úrral +másról szóltam volna, mint szolgálati ügyekről. Ebédnél ugyan mindig egy +asztalnál ültünk, de a kapitány sohasem szólt hozzám és különben is +olyan gyorsan tálaltatott, hogy az embernek a nyeléshez is alig maradt +ideje. Engem nagyon bántott ez a furcsa viszony, mert szeretek +mindenkivel barátságban élni, különösen a fölebbvalóimmal. + +Két héttel ezelőtt volt a kapitány nevenapja és ekkor elhatároztam, hogy +törik-szakad, de most már lefülelem az öreget. A tiszteknek nem szóltam +semmit, de az altisztekkel elhatároztuk, hogy vacsora után szerenádot +hozunk a kapitánynak. Az első cugban vannak a nótás legények – +pacsirta-cúgnak is szokták nevezni, – azokkal összepróbálunk egypár szép +dalt, aztán elénekeljük Krall ablaka alatt. Az öreg nyolc órakor már +otthon szokott lenni, takarodó előtt tehát már vége lehet a parádénak. +Eleintén minden jól folyt. A kiállított strázsa jelentette, hogy a +kapitány otthon van és mi vagy tizenöten énekesek és vagy negyvenen +lampionvívő huszárok odavonultunk a lakása elé, amely a községi +bikaistálló szomszédságában volt. A fiúk igazán gyönyörűen fújták, nem +hiába tartottunk annyi próbát. A szerenád hatása azonban furcsa volt. A +kapitány kinyitotta az ablakát és a dühtől eltorzult arccal a következő +szónoklatot intézte hozzánk: + +– Ihr Kerle! Maul halten! Morgen alle zum Rapport! + +Elszontyolodva vonultunk a kaszárnya felé. A strázsamester meg velem +szemtelenkedett, azt mondta, én biztattam föl a legénységet, pedig nekem +tudnom kellett volna, hogy mi lesz a dolog vége. + +Másnap nagy vizsgálat folyt a pacsirták közt. A kapitány a fejébe vette, +hogy valami csúfot akartunk rajta elkövetni és ez a gyanúja gyilkos +dühbe hozta. Végül meggyőződhetett arról, hogy az ő fölfogása szerint +sem vagyunk annyira gonoszak, mint inkább ostobák és azért meglehetősen +mérsékelt bűntetéssel szabadultunk. Én egynapi szobaáristomot kaptam. +Amikor kitöltöttem, elhatároztam, hogy nem hagyom ennyiben a dolgot. +Roppantul bántott a gondolat, hogy Krall azt hiszi, mi meg akartuk +csúfolni, pedig örömben és tisztességben akartuk részesíteni. Sajnáltam +az egész féleértést, sajnáltam a legénységet, de magát Krallt is +sajnáltam. Miféle élete lehet olyan embernek, aki természetesnek +találja, hogy őt mindenki gyűlöli? Parádéba öltöztem tehát és elmentem a +lakására. Egy szép és szívhez szóló beszédet készítettem magamnak, +amelyben meggyőzően kifejtem, hogy bennünket csak a svadronparancsnok +iránt való gyermeki ragaszkodásunk vezetett és ha ügyetlen formában +fejeztük is ki, azért nem akartuk megbántani… Nem tagadom, szorongó +szívvel léptem a kapitány lakásába. Megkérdezte, hogy mit akarok és +némán hallgatott végig. Mikor befejeztem, így szólt hozzám: + +– Sie Kerl, sind Sie verrückt? Morgen zum Rapport! Jetzt marsch! + +Ez a dolog aztán rettenetesen elkeserített. Hazamentem, nem is ettem az +nap, este pedig elhatároztam, hogy főbe lövöm magamat. Nekem ne mondja +többet, hogy: Sie Kerl! + +Este se ettem semmit, hanem búcsúzó leveleket írtam, aztán megtöltöttem +a pisztolyomat és megittam egy üveg bort. + +Éjfélkor akartam magamat agyonlőni, de tíz óra felé nagyon elálmosodtam +és el is aludtam. A nagy keserűségem következtében igen mélyen aludtam +és amikor fölébredtem, odakünn már világos nappal volt. Nagyon éhes +voltam és elhatároztam, hogy mielőtt végeznék magammal, előbb még +megreggelizem. Éppen a legényemet kerestem, amikor nagy zsibongás +hallatszott be az utcáról. Annyi piros huszársapka nyüzsgött künn, +mintha pipacsos rétté változott volna az utca. Az ablakon át kiszóltam +Gulyás káplárnak, hogy mi történik? + +– Hát nem hallotta a kadét úr? A régi svadronosunk, Sujtár kapitány úr +visszajött a törzstiszti iskolából és megint átvette a kommandót. A +hajnali vonattal érkezett meg és a legénység mind kiment a vasútra. + +– És mi lesz Krall kapitánynyal? + +– Hát ő visszamegy a régi svadronjához, második kapitánynak. + +– És milyen volt a fogadás a vasuton? + +– Nagyszerü! Mikor Sujtár kapitány úr kiszállt a kocsiból, a legények +mind elkezdtek kurjongatni meg éljenezni, aztán sokan nekiestek a +kuffereknek, hogy bevigyék a városba, sokan meg nekiestek a kapitánynak, +hogy a vállukon hozzák a kaszárnyába. + +– És mit mondott a kapitány? + +– Azt mondta: fiúk, én nem vagyok Jézus Krisztus, hogy szamárháton +lovagoljak a városba, azért eresszetek el, mert úgy váglak pofon, hogy a +fogatok doppelreihebe marsiroz ki a szátokon. A trombitást, aki +sehogysem akarta elereszteni, a lábát fogta, pofon is vágta. + +– Nagyszerü ember lehet az a Sujtár kapitány? – kiáltottam. + +– Meghiszem azt! – mondta a káplár. – A kadét úr nem ismeri még, de majd +meglátja, hogy milyen fain úriember. A svadron apja! + +Jól van, – gondoltam magamban, – mielőtt agyonlőném magamat, megnézem a +svadron apját! + +Fölvettem az atillámat és elmentem a kaszárnyába. Azt hittem, Sujtár +talán ott lesz. A kapitány nem volt ott, az udvaron azonban fura dolgot +láttam. A legénység ugyanis egészen pucéran a nagy kút körül sorakozott, +ott vizet mertek egymás nyakába és szalmával végigcsutakolták egymást. +Megtudtam, hogy ez az új kapitány parancsára történik. Künn a +pályaudvaron észrevette, hogy egyik legény nem a legtisztább és azért +parancsot adott, hogy csutakolják meg az egész svadront. + +Azonnal siettem a lakására. Az inasa azt mondta, hogy a kapitány, aki +egy szuszra utazott le Bécsből, lefeküdt egy órát aludni, de Sujtár +meghallotta a hangomat és az ajtón keresztül azt kérdezte, hogy ki az a +barom, aki ilyenkor alkalmatlankodik az embereknek? Mikor megtudta, hogy +a kadét, azt mondta: Bujjon be! + +Ágyában fogadott. Első pillanatban megijedtem a tüskés bajuszától, meg a +mély basszusától. Haptákba vágtam magamat és azt mondtam: Herr +rittmeiszter melde gehorzamszt – és többi… + +– Teremtőm, micsoda német marhával vert meg megint az Isten! – +sóhajtotta Sujtár. + +– Bocsánat, nem vagyok német, hanem magyar! – mondtam. + +– Hát akkor beszélj emberi nyelven, te nyavalyás. Ott a pálinka meg a +cigaretta, tölts nekem is. + +Miután elszívtam egy cigarettát, Sujtár így szólt hozzám: + +– Most lódulj a kaszárnyába és jegyezd meg, hogy ezentúl mindig ott kell +lenned a hajnali abrakoltatásnál. A lustálkodásnak egyáltalában vége +lesz most már! A svadron egészen elzüllött, olyan, mint a csürhe… De +hiszen majd megemlegetitek azt a napot, amikor visszajöttem! Igaz, hogy +el ne felejtsem: délben legyen szerencsém ebédre! És miféle +kanárizsinórt viselsz az atilládon? Hatórai dunkli! Este majd +elkísérhetsz Ipeghyékhez, bált adnak és szóltam nekik, hogy téged is +hívjanak meg. Szervusz! + +Boldogan siettem a kaszárnyába. Már nem kell magamat agyonlőnöm, mert +olyan fölebbvalóm van, aki alatt öröm szolgálni. Most azonban csókolom a +kezüket, el kell mennem. Puskavizit lesz és ha nem vagyok ott, Sujtár +megnyúz elevenen… + + + + +Ulászló király pajzsa + +Poprády báró, akinek kortársai már régebben (és valljuk meg, hogy +joggal) a bolond előnevet adományozták, egy nap négy kutyája kiséretében +a szentgyörgyi nagyutcán sétált, amikor hangos asszonyi sikoltozás +ütötte meg a fülét. A bolond báró ekkor egy párduc-agárral átrepült a +legközelebbi kerítésen és esze nélkül berobogott az udvarra, ahonnan a +sikoltozás hallatszott. Neki ugyanis sportszerü szenvedélye volt a +mentés. Ott volt csak igazán elemében, ahol árvíz pusztított és tűzvész +dühöngött, ahol megvadult lovakkal és veszett ebekkel lehetett +szembeszállani. + +Ezúttal tényleg nagy veszedelemnek lett szemtanúja: egy szegény +özvegyasszony udvarán licitáltak, néhány száz forint és járulékai +erejéig. Most éppen a tehénkéjét vezették ki az istállóból és az +árverést szenvedő kétségbeesett siránkozással ölelte át az okosszemü +riska hattyufehér nyakát. A porontyai meg – voltak vagy négyen – +szepegve kapaszkodtak az édesanyjuk szoknyájába. + +– Negyven forint! Ki ad többet? – kérdezte rendületlen nyugalommal a +végrehajtó. + +A bárót, akinek egyébként már elég dolga akadt végrehajtókkal, nagyon +fölháborította ez a jelenet. + +Özvegyasszonyt licitálni, micsoda lovagiatlanság? Ilyet nem szabad +eltűrni! Azonnal takarodjék a végrehajtó, mert lelövi, mint az izét… +Lelövöm, mint az izét, vagy pedig leizélem, mint a kutyát, ez volt a +bolond báró kedves szólása. + +Egy kicsit ordítozott még az ügyvéddel, aztán hirtelen elpárolgott a +haragja és hideg főúri gőg hangján kezdett beszélni. + +– Mennyire rúg az egész potomság? Megfizetem! + +– Háromszázharminc forint mindössze… + +Poprády kotorászni kezdett a zsebében és talált is vagy harminc +forintot. Az ügyvéd elfogadta a részletfizetést és megigérte, hogy az +árverést elhalasztja két hétre. + +– De mi lesz velem két hét mulva? – jajgatott az asszony. + +– Fogja be a száját! – szólt Poprády nyersen. – Mondtam már, hogy +megfizetem azt a potomságot! + +Azzal elment a négy kutyájával… + +* + +Háromszáz forint ugyan potomság olyan úr szemében, aki már elköltött +háromszázezret is, de azért a bolond bárónak még sem volt háromszáz +forintja. Már jó régen nem látott annyi pénzt a tárcájában és örökös +pillanatnyi pénzzavara már szinte közmondásossá lett. + +Poprády egy esztendő óta hatalmas rokonának, Szentgyörgyi grófnak +kenyerén élt. A nagy úr, akinek évi jövedelmét félmillióra becsülték, +vagy féltucat rokonát tartotta magánál, csupa letört urat, miként +mondta, versenyistállójának szolgálatképtelenné lett paripáihoz +hasonlítván őket. Adott nekik lakást a kastélyban és szabad asztalt, az +inasait és a fogatait is szívesen bocsátotta a rendelkezésükre, de pénzt +nem adott nekik egy krajcárt sem. Ha kértek tőle, kurtán mondta: nincs! +Ha gorombáskodtak vele (és Poprády néha nagyon gorombáskodott vele), +akkor az öreg kegyelmes úr a megpukkadásig kacagott, de pénzt nem adott. + +Most is kurtán utasította el Poprádyt. + +– Háromszáz forint kéne? Nekem is kéne! + +– Nem magamnak akarom, hanem egy szegény özvegyasszonynak… + +– Az én pénzemen akarsz asszonyokat kitartani? + +– Nem szép az egy cseppet sem, csak földhözragadt szegény. Csunya öreg +parasztasszony… + +– Akkor meg éppen szamárság volna annyi pénzt rákölteni. + +Nem törődött többet Poprádyval, hanem a pesti építőmesterrel kezdett +beszélni, akivel új istállót akar építtetni a telivérei számára +kétszázezer forint költséggel. Valódi lópalota lesz az! + +Poprády elsápadt dühében… Hej, egyszer még le fogja lőni a grófot, mint +az izét! + +A bolond báró aztán gondolt egyet és a grófi főkomornyikhoz fordult. + +– Georges, nem szerezhetne nekem háromszáz forintot egypár napra? +Pillanatnyi pénzzavarban vagyok… + +A komornyik majdnem sírva fakadt. + +– Honnan vegyek annyi pénzt, kezét csókolom? Szegény cseléd vagyok, +kezét csókolom… + +Poprády pedig jól tudta, hogy Georgesnek harmincezer forintja van a +bankban. Adott is kölcsön uzsorakamatra, de nem Poprádyhoz hasonló +uraknak. + +Egy szerencsés véletlen folytán a bolond báró mégis megkapta a pénzt. +Áldozócsütörtökön az öreg kegyelmes a templomba ment, hogy fölvegye az +úrvacsoráját és útközben összetalálkozott Poprádyval. Az öreg úr ezen az +egy napon mindig nagyon békülékeny és nagylelkü volt. + +– Megszerezted már a pénzt, Poprády? + +– Dehogy? + +– Kell még? + +– Hogyne! + +– Georges, háromszáz forintot! + +A komornyik kivette duzzadt nagy tárcáját és három ropogós százast +olvasott le a Poprády kezébe. + +Másnapra volt kitűzve az árverés folytatása a parasztasszony házában és +Poprády maga akarta elvinni az asszonynak a pénzt. Előbb azonban +benézett még a kastélyba, hogy magával szólítsa a kutyáit. Odabenn aztán +igen kellemetlen meglepetés várakozott rá: a lakásán találta Spitzer +urat, a végrehajtó társaságában. + +Spitzer volt a Poprády legkellemetlenebb hitelezője. A báró bukása után +potom áron összevásárolta annak régi váltóit és kisebb-nagyobb +időközökben meg-megjelent nála, a végrehajtó kiséretében, szerencsét +próbálni, mint maga mondta. Valami csodálatos hatodik érzéke volt +Spitzer úrnak, amelynek segítségével nagy távolságból is megszimatolta, +hogy mikor van pénz a báró zsebében. Egy félévig sem mutatta magát +Spitzer úr, néha egy évig sem, aztán váratlanul betoppant, mindig +olyankor, mikor Poprády kártyán nyert, vagy valami rokonának +nagylelküsége által pénzhez jutott… Távoli fürdőhelyekre is elutazott a +báró után, sőt egyízben külföldre is. Spitzer úr egyébként nagyon nyájas +és alázatos emberke volt. Sohasem fenyegetődzött és nem is +erőszakoskodott: az ő fegyvere a rábeszélés volt. Szívhez szólóan tudott +beszélni, meg tudta indítani Poprádyt, ki tudta könyörögni a zsebe +mélyében rejlő utolsó bankjegyet is. + +Különös, de igaz, hogy Poprády bizonyos rokonszenvet érzett Spitzer úr +iránt. Rendesen gorombaságokkal fogadta ugyan, de a gorombaságának némi +kedélyes zamatja volt. Spitzer úr végre is oly udvariasan és szerényen +viselkedett, hogy az ember nem lőhette le, mint a kutyát, még csak ki +sem dobhatta… + +– Mi az ördögöt akar már megint? + +– Egy kis váltócskát bátorkodtam elhozni… A régiek közül való… Semmiség +az egész. Kétszáz forint… Egy hamburgi szivarárus bízott meg az +inkasszóval… + +– Hát az a másik mit akar? + +– A végrehajtó úr… Méltóztatik tudni, formaság az gész… + +– Pénzem nincs, foglalni pedig nem lehet itt, mert én vendég vagyok és +minden bútor a grófé… Menjenek a pokolba. + +– Ez talán mégsem a gróf úr őméltóságáé? + +A vércseszemével meglátta a Poprády egyetlen féltett kincsét, amelyet +annyi hajótörésből sikerült megmentenie: Ulászló király paizsát. Ősrégi +ezüstpaizs volt, a Poprádyak zománcos cimerével. A családi hagyomány +szerint valamelyik Ulászló király adományozta a nemességszerető +Poprádynak a paizsot, nem tudni már, miféle érdeme elismeréseül… Tény, +hogy a család bizonyos babonás tisztelettel ragaszkodott a régi +fegyverhez, amelyben hajdani fényüknek tanuját látták. És maga a bolond +báró is, miután könnyelmüen megvált uradalmától és kastélyától, +nélkülözések árán is ragaszkodott a családi ereklyéhez… + +– Hozzá ne nyuljon, – mondta most Spitzernek, – mert… + +Spitzer mosolygott. + +– Könyörgöm alássan, csak formaság az egész… A végrehajtó úr lefoglalja +a pajzsot és bírói letétbe helyezi… Ha azonban a méltóságos úr megfizeti +a kétszáz forintot, akkor készségesen lemondok a foglalásról. + +– Mondtam, hogy nincs pénzem! + +– Ó, az olyan nagy úrnak, mint a méltóságos úrnak, ha nincs is pénze, +kétszáz forintja mindig van… + +E pillanatban halk kaparászás hallatszott az ajtón. A paraszt +özvegyasszony állt künn a folyosón. A félelem hajtotta ide; meg akart +róla győződni, hogy nem feledkezett-e meg a báró róla és a riskájáról… + +– Jókor jön, – mondta Poprády. Azzal kivette a tárcát és odaadta az +asszonynak a három százast. + +Az asszony sírva kapkodott a keze után, hogy megcsókolja, Poprády +azonban gorombán kiutasította. + +– Menjen a pokolba! Nekem ne orgonáljon itt! + +Spitzer sóbálványnyá váltan állott a szobában. + +– A méltóságos úrnak nincsen pénze és százasokat osztogat a +parasztoknak? + +– Nincs pénzem! + +– Akkor kénytelen leszek a paizsot bírói letétbe helyezni, – mondta a +végrehajtó. + +Poprády haragja már elpárolgott. Fagyos hangon mondta: + +– Tessék! + +Aztán kevélyen hátat fordított nekik. Pedig sejtette, hogy nem fogja +többet viszontlátni Ulászló király paizsát, melyhez – nem tudni, hogy +hány száz esztendő óta – babonás tisztelettel ragaszkodtak a Poprádyak. + + + + +A bátor ember + +Tavaly nagyon kellemetlen volt Puszta-Tatárin a nyár. Az időjárás ugyan +szép volt és dinnyénk is volt bőven, de én megbuktam a németből és +számtanból, és ezért úgy bántak velem a kedves szüleim, mintha én +feszítettem volna keresztre a Jézust. Az édesanyám, ahányszor csak rám +nézett, mindig úgy megsajnált, hogy sírva fakadt, az édesapám pedig +mindig meg akart ölni, mert megbecstelenítettem a családot. Mikor pedig +első napon megettem három kis dinnyét és hozzáfogtam a negyedikhez, +megint pofon akart ütni. Én ezért többnyire az istállóban tartózkodtam a +kocsisoknál. Hanem ebből is baj lett. Az édesanyám ugyanis minden +szombaton maga fésült meg a sűrű fésüvel. Addig fésült, míg aztán +egyszer hangosan elsikította magát és azt mondta, hogy most már végleg +elzüllöttem és az édesapám beszaladt és megnézte a fésüt és megint meg +akart ölni. + +Akkor jött a házunkba Dusa. Dusa a nagybátyám leánya, a Pista bácsié, +aki Eszéken lakik és másképp veti a keresztet mint mi, mert ő szerb. +Azért küldték hozzánk, mert az édesanyja összeveszett az édesapjával és +hirtelen elcsapta a nevelőnőt. Erről nekünk gyerekeknek nem szóltak +semmit, de azért mi rögtön tudtuk. + +Dusa szintén tizenkét esztedős volt, de nagyobb volt mint én, olyan szép +volt, mint egy angyal, a szeme pedig olyan volt, mint a fekete macskáé. +Mindjárt az első nap meg akartam cibálni a hosszu haját – a hugaim haját +mindig meg szoktam cibálni! – de ő olyan kemény pofont adott nekem, hogy +szikrát hányt tőle a szemem. Ezen én nagyon csodálkoztam és dühbe +jöttem, mert nálunk a leányok nem mernek visszaütni, hanem pityeregni +szoktak, ha megverem őket és ennél fogva nekimentem Dusának, hogy +földhöz vágjam. Ekkor egy ökölcsapást kaptam tőle a karomra, úgy hogy a +karom egészen elzsibbadt, aztán egy másikat a gyomromra, úgy, hogy +émelyegni kezdett, egy harmadikat pedig az orromra kaptam, úgy, hogy +megeredt az orrom vére, én még akkor hozzá se tudtam nyúlni. Ezt pedig +boxolásnak nevezik. Én nem sejthettem, hogy egy fehérruhás kisleány +boxolni is tud. Dusa azonban tudott, sőt vívni is tudott, meg lovagolni, +mert Pista bácsi, aki egy kicsit fuzsitus ember, megtanította mindenre, +mert nagyon fájt neki, hogy Dusa nem lett fiu, hanem leány. + +Én tehát a kúthoz mentem és megmostam a véres orromat, Dusa meg bement a +házba, a szeme pedig igazán úgy fénylett, mint a fekete macskánké. Én +aztán egy hegyes vasdarabot tettem a zsebembe és elhatároztam, hogy +betöröm a Dusa fejét, mert ha annyiban hagynám a dolgot, az szégyen +volna az egész osztályunkra. Nem bánom, ha édesapa megint agyon is üt +érte, legfölebb megszököm hazulról: különben is régi tervem egyszer +megszökni. + +Délután elmentem halászni. Nálunk nem szokás horoggal vagy hálóval +halászni, mert nálunk csak a Pece-árok van. Az ember leveti a csizmáját +és fölgyűri a nadrágját, aztán térdig gázol a vízben és keresgél a +kimosott part alatt. A halat, ha ugyan fog az ember, a nadrágja zsebébe +teszi az ember. Hát amint megyek a vízben, hát egyszerre a másik oldalon +szembejön velem Dusa. Ő is mezitláb volt s ruháját feltűrte térdig és ő +is halászott. Én nem fogtam még semmit, de ő egy igen szép csíkhalat +fogott. + +Kivettem a zsebemből a hegyes vasdarabot és azt mondtam neki: No, most +meghalsz! + +Dusa azonban nem ijedt meg, hanem kidobta a halat a partra, aztán +fölkapott egy nagy kerek követ és azt mondta: Legyen szerencsém! + +Nem akartam megtámadni, mert tudtam, hogy ez a szerb nő mindenre képes, +azért cselhez folyamodtam, amint az indusvadak szokták és zsebretettem +megint a fegyveremet és nevetve mondtam, hogy hiszen én csak tréfálok! + +Erre ő is nevetett és eldobta a nagy követ és ilyképpen szólt hozzám: + +– Ha akarod, kössünk békét, mert én nem szeretek verekedni, ha nem +muszáj. Nekem talán egy hónapig is nálatok kell maradnom, mert ahányszor +a guvernánt vagy a szobaleány miatt baj volt, mindig egyhónapig tartott +otthon a harag és azt már látom, hogy a hugaiddal nem lehet semmit se +kezdeni, mert azok nyafka libák. De mi ketten jó pajtások lehetnénk és +sok mulatságos dolgot követhetnénk el, ha nem árulkodnál rám. + +– Jól van, – mondtam, – kössünk békét. + +– Isten téged úgy segéljen? – kérdezte. + +– Isten engem úgy segéljen! – mondtam. + +– Hát akkor ezentúl jóbarátok vagyunk, – szólt Dusa. + +Azzal hozzám lépett és kétszer megcsókolt. Így történt, hogy mi ketten +élet-halálra szóló barátságot kötöttünk, aztán együtt halásztunk a +Pece-árokban, de a szép csík mellé csak egy hitvány kis cigányhalat +foghattunk még. + +A Dusa még nálunk volt, amikor hozzánk jött vadászatra Kempelen bácsi. +Kempelen bácsinak furcsa tüskés szemöldöke van, a bajusza pedig hosszan +lelóg, mint a tengeri rozmáré a Payer-expedició képein, a járása pedig +olyan ünnepélyes, mnit a miséző papé. Kempelen bácsi semmit se beszél és +mindig olyan arcot csinál, mintha dühös volna. Ez azért van, mert ő igen +bátor ember. Egypár esztendővel ezelőtt pisztolyduellumban agyonlőtte +Suskovics bácsit, aki az édesanyám távoli rokona volt és akkor Suskovics +néni úgy megijedt, hogy ő is szörnyet halt. Pedig nem is ő rá lőttek, de +hát ilyen ijedős az asszonynép. Azóta nálunk mindenki nagyra becsüli +Kempelen bácsit, örülnek, ha eljön, mindig a főhelyre ültetik az +édesmama mellé, az urak gyufát adnak neki, ha szivarra akar gyújtani, a +nők pedig azt mondják, hogy érdekes ember. + +Apa egyszer azt mondta, hogy kár, hogy nincsenek már nálunk török +háborúk, mert akkor az olyan bátor ember, mint Kempelen bácsi, nagyon +kitüntetné magát. Való igaz, hogy mindig nagyon bátor arcot csinál. +Egyszer láttam, mikor borotválkozott, az álla szappanos volt, de akkor +is szigorúan összeráncolta a homlokát. Mikor pedig egyszer egy tűzhányó +hegyről beszéltek, amely tüzet hányt sok ezer emberre, Kempelen bácsi +azt mondta: Sajnálom, hogy ilyenkor nem lehetek ott! Az egyszerü +tűzvészeket és árvizeket is nagyon szereti és mindig sajnálja, hogy nem +lehet ott, hogy bebizonyítsa a bátorságát. Ha pedig más ember valami +bátor tettet követ el, akkor gúnyosan mosolyog. Ha meg iszik egy kicsit, +– mert nálunk vadászat után mindig isznak, – akkor még haragosabb lesz +és mindig körülnéz, hogy elég bátornak tartja-e mindenki az asztalnál. +Ilyenkor az urak nagyon szoktak vigyázni, hogy véletlenül olyat ne +mondjanak, amit rossz néven vehetne Kempelen bácsi. És azt is mondják, +hogy mindig töltött revolver van a zsebében. + +Én egyszer Dusának mindent elmondtam, amit Kempelen bácsiról tudtam, +hogy agyonlőtte Suskovics bácsit és hogy Suskovics néni is meghalt és +hogy milyen bátor ember, – ebédnél aztán Dusa mindig csak Kempelen +bácsit nézte. Nem igen evett, hanem a két macskaszemével mindig nézte. +Végül Kempelen bácsinak is feltünt, hogy Dusa le nem veszi róla a szemét +és így szólt hozzá: + +– Tetszem magának, kisleány? + +Dusa mindig meg szokta mondani, amit gondol és így felelt: + +– Bizony nem tetszik nekem. + +És ekkor kiköpött. + +– Hát akkor miért néz folyton? + +– Mert szeretnék magától valamit kérdezni. + +Édesmama már akkor rosszat sejtett, apa pedig vasvillaszemmel nézett +Dusára. Kempelen bácsi azonban biztatta Dusát, hogy csak kérdezzen tőle +akármit, ő válaszolni fog. Dusa ekkor összeráncolta a fekete szemöldökét +és a fénylő macskaszemével olyan erősen nézett a rozmárbajuszu bácsira, +hogy magam is megijedtem. Csendesen és vakmerően mondta: + +– Megjelent magának már álmában Suskovics néni? + +Erre nagy ijedtség támadt a szobában és én azt hittem, Kempelen bácsi +mindjárt kiveszi a töltött revolvert és agyonlövi Dusát. Édesmama +azonban kivezette Dusát és büntetésül nem adott neki gyümölcsöt, pedig +Dusa vendégünk volt. Engem is kikergetett apa, de ez nagy +igazságtalanság volt, mert én meg se mukkantam, sőt aznap véletlenül +igen jól viseltem magamat. Dusa azonban igen dühös volt, hogy nem kapott +gyümölcsöt és egyre mondta nekem, hogy ezt nem viszi el szárazon +Kempelen bácsi. Két napig mindig dühös volt, mert nem eresztették az +ebédlőbe, hanem külön terítettek neki a gyerekszobában, akkor aztán kész +volt a bosszúállás terve. Estére végre is hajtotta és én segítettem +neki, bár nagyon féltem és ellenkeztem, mégis segítettem neki, mert amit +ő akart, azt már akkor mindig megtettem. + +Az urak egész estig vadásztak és künn a tarlókon zsiványpecsenyét +sütöttek, úgy hogy mikor hétkor hazajöttek, majd leragadt a szemük a +nagy fáradtságtól meg a bortól és tüstént ágyba feküdtek. Édesmama akkor +a hugaimmal odaát volt Szombathyéknál teán, de Dusát és engem nem mertek +magukkal vinni, nehogy megint valamit elkövessünk Szombathyéknál. És +ekkor hajtottuk végre a tervünket. Dusa kibontotta a haját, az arcát +befehérítette lisztporral és korommal nagy fekete karikát csinált a +szeme köré, aztán egy fehér lepedőt vett magára, mint a kisértetek +szokták. A fekete kandurt bepólyálta egy gyerekpólyába, de a farkát +künnhagyta, hogy megfoghassa a kezével. És pedig magamhoz vettem a +varázslámpámat, melyet laterna magica-nak hívnak s amelyet az édes +Jézuska hozott nekem Kertész Tódortól 4 forint 50 krajcárért, mert +karácsonykor elég jó bizonyítványom volt és akkor még senki sem merte +volna remélni, hogy év végén megbukom két tantárgyból. Én sem. + +Mikor a vendégszoba előtt hallgatództunk, Kempelen bácsi már úgy +hortyogott, mint az inárcsi fürészmalom, amely gőzerőre van berendezve. +Óvatosan benyitottunk a sötét szobába. Dusa szembeállott az ágygyal, +magam pedig a divány mellé állottam és a fogam borzasztóan vacogott a +félelemtől, de azért még sem szaladtam el. Ekkor a laternából kék fényt +vetettem a falra és Dusa odaállott a fényes tányérba és a szemét +forgatta. A fekete macskát pedig a karján tartotta, mintha pólyás gyerek +volna. Ámbár tudtam, hogy ez a Dusa, mégis olyan iszonyu és kisérteties +volt, hogy halálra megijedtem és a laterna reszketett a kezemben és a +kék fény is táncolt. De azért mégsem szaladtam el. + +És Dusa ekkor üvölteni kezdett. + +– Kempelen! Kempelen! – üvöltötte. – Kempelen! + +Hanem a bácsi igen mélyen aludt és csak akkor ébredt föl, amikor Dusa +már sokszor üvöltött. Ekkor egyszerre felült az ágyában és mereven nézte +a reszkető fényt. + +– Ismersz, Kempelen? – üvöltötte Dusa. + +– Ki az? Mi az? – ordította a bácsi. + +– Suskovicsné vagyok, akinek meggyilkoltad az urát. A gyerekemnek nincs +sem apja, sem anya, elhoztam neked, nesze, neveld föl! + +Azzal a farkánál fogva oda dobta a macskát az ágyra. A macska ijedt +nyekkenéssel ráesett Kempelen mellére, onnan fölugrott az almáriom +tetejére, mint egy fekete ördög. + +Kempelen bácsi nem szólt semmit, hanem visszafeküdt a párnára. Én pedig +hirtelen elfújtam a laterna gyertyáját, aztán kiszaladtunk az ajtón, +miközben jól összeütöttük a fejünket. A macska a lábunk alatt rohant ki. +Azt hittük, hogy Kempelen bácsi föl fogja lármázni az egész házat, de +biz az meg se moccant a szobájában. Dusa aztán megmosakodott, anélkül, +hogy valaki észrevette volna a cselédek közül s mire édesmamáék +visszajöttek Szombathyéktól, akkor már mi ketten mélyen aludtunk, kiki a +maga szobájában. + +Amikor reggel fölébredtem, igen örültem a sikerült tréfának, de apa +rosszkedvü volt reggelinél és azt mondta, hogy Kempelen bácsit +haldokolva találták a szobájában. Erre már én se örültem. Kempelen +bácsit a nyavalya törte s félrebeszélt és édesanya azt mondta, nagyon +kellemetlen, hogy éppen a mi házunkban lett beteg. Később Dusával ketten +kimentünk az ököristálló mögé és ott ünnepélyesen megesküdtünk, hogy ezt +nem fogjuk elmondani senkinek. Meg is tartottam az esküt, csak két +jóbarátomnak mondtam el, de ők viszont esküt tettek, hogy a kínpadon se +vallják be az igazgató úrnak. (Mind a kettő igen elszánt ismétlő.) + +Kempelen bácsi még öt napig feküdt nálunk, de nem halt meg, hanem +hazavitték tragacson. Még akkor se tudta, hogy fiu-e vagy leány. Azóta +elmult egy esztendő és most már egészen jól van, csak cukkol egy kicsit. + +A vakáció, fájdalom, igen gyorsan röppent el, mint rendesen és Dusa igen +sajnálta, mikor a kedves szülei három hét mulva már kibékültek és őt +hazavitték. Ámbár csak leány, mégis be kell vallanom, hogy nem ismertem +még fiut, aki olyan lett volna, mint ő. Mert akárhogyan fájt is +valamije, azért sohasem sírt, még akkor sem, amikor megrúgta a Fánni. +(Fánni egy csikó.) És nem is árulkodott soha. Most is sokat gondolunk +még egymásra és gyakran igen szép képes levelezőlapokat kapok tőle. Ha +nagy leszek, talán feleségül veszem, mert ő ezt igen óhajtja, de előbb +meg kell tanulnom a boxolást, különben mindig neki lenne igaza, ami +lealázó volna reám nézve. + + + + +Kleopátra királynő lovagja + +– Mondok neked egy furcsa történetet… Fogadjunk, hogy nevetni fogsz +rajta. Látod arcomon ezt a két kardvágást? Mindegyik pofacsontomon egy. +Olyan egyforma a kettő, mintha cirkalommal mérték volna ki. Igaz, hogy +ugyanegy kéztől kaptam, háromesztendei időközben. Mind a két ízben +Kleopátra királynőért verekedtem. Először azért állítottak kard elé, +mert megvédtem, másodszor meg azért, mert megsértettem. Hát nem bolond +az élet? + +Ezt feketekávézás közben mondta egy igen kövér fiatal úr. Az arca olyan +rózsás fényben virított, mint a yorkshirei malacoké, a tekintete meg +tiszta és szelíd volt, mint egy óriási pólyásbabáé. A természet valami +furcsa rajzolási hibája következtében vastag, tüskés szemöldök ült a +szeme fölött. A szemöldökén állandóan harcias fenyegetés cikázott, +amelyet azonban ártatlan és gyermekes arca sehogy sem tudott beváltani. + +A kövér ifju, akinek különben Kanizsay volt a neve, tovább akart +beszélni, de ez nem volt könnyü dolog. Az öreg bárónak is volt +mondanivalója. A báró volt a vármegye legtudósabb elméje. Minden este +elolvasott a lexikonban egy cikket, másnap ravaszul ráterelte a szót +arra, amit olvasott és elkápráztatta az embereket iszonytató +tudományával. Tegnap különösen megrakodott bölcsességgel, mert hajnalig +fájt a foga és kínjában elolvasta a Közép-Magyal-kötetben a Madárvonulás +(migratio) egész cikkét. Természetes, hogy most nem érdeklődött párbajok +és asszonyok után, hanem a madarak vonulásáról óhajtott eszmecserébe +bocsátkozni. + +– Ma reggel két füstifecskét láttam, – mondta. – Ha elgondolja az ember, +hogy minő nagy utat tesznek meg a kis állatok… + +Kanizsay egyébként udvarias ember volt, de most belebetegedett volna, ha +nem mondhatja végig a maga történetét. Harsogó hangon közéjük vágott a +füstifecskéknek. + +– Mondom, három esztendei időközben kaptam e két kardvágást! Négy +esztendővel ezelőtt Budapesten jártam és Tihanyi Ferkó, a híres +szobrász, elvitt a művészek álarcos-báljára. Tihanyi megyémbeli +úriember. Nagy híre van a szobrászok közt, nem a szobrai, hanem a vívása +miatt. Minden amatőr-dijat ő szokott elnyerni… + +Amint egyedül sétálok a Vigadó nagytermében, egyszerre karon fog egy +nagyon helyes maszk. Azt hittem, hogy egyiptomi múmiának van öltözve, de +ő fölvilágosított, hogy Kleopátra királynő. Az álarcát már levetette, +azt mondta, hogy az urak úgyis mind megismerték a válla után. A válla +igazán nevezetes volt, gömbölyü és hófehér… + +E pillanatban hirtelen megszakadt Kanizsay elbeszélése. A báró ugyanis +egy váratlan orvtámadással magához akarta ragadni a szót… + +– Kleopátrát méltóztatott említeni? Erről eszembe jut a kevesek által +ismert tény, hogy gázlómadaraink közül némelyek az egyiptomi gulák +tövében szoktak telelni. Így példának okáért a magyar nép kedves +házibarátja is, a kelepelő gólya… + +Kanizsay időközben fölocsudott meglepetéséből. Egy ellenséges pillantást +vetett a barátjára, aztán ő is beszélni kezdett. És mivel neki harsogó +trombitahangja volt, a bárónak megszégyenülten el kellett hallgatnia. +Meg is tette, de hűvös, gúnyos mosolylyal az ajkán és azzal a +meggyőződéssel, hogy a barátja tulajdonképpen igen hiányos nevelésben +részesült. A kövér ember pedig diadalmasan folytatta: + +– Kétszer megkerültem már hölgyemmel a termet és Kleopátra mind +bizalmasabb lett. Azt is elmondta, hogy még nem vacsorázott. Ekkor +szembe jött velem Tihanyi, a szobrász, akitől már a bál kezdetén +elszakadtam. + +– No, csakhogy megvagy! – kiáltotta. – Gyere vacsorázni, nagyon +mulatságos társaság verődött össze odabenn… + +– De mi lesz Kleopátra királynővel? – kérdeztem. + +– Senki sem méltatja jobban őfelsége érdemeit, mint magam, de vacsorázni +nem vihetjük. Abba a társaságba legalább nem, mert lipótvárosi szép +asszonyokkal leszünk együtt… Majd adunk őfelségének öt forintot, abból +megvacsorázhatik. + +– Ez alávalóság, – mondta hidegen a királyné. + +– Nem kell az öt forint? – csodálkozott Tihanyi. – Ezt az esetet külön +obeliszkre fogom vésetni a Nilus partján: Kleopátra visszautasított öt +forintot! + +– Tihanyi úr, ön fajankó! – szólt a királyné. + +Mivel úgy találtam, hogy a barátom valóban nagyon cinikus, magam is azt +mondtam: + +– Tihanyi, te fajankó vagy! + +Nem mondtam egészen komolyan, de ő komolyan vette. Jó fiu, de kissé +feketevérü és ha egyszer bomlani kezd, akkor sehogy sem érti meg az okos +szót. Sarkon fordult és otthagyott. Tíz perc mulva két hosszusörényü +művészt küldött a nyakamra, azok elégtételt kértek a fajankóért. Ezzel +alaposan el is rontották az estémet, mert tudtam, hogy Tihanyi úgy bánik +a karddal, mint egy olasz vívómester. Nem kellett nekem most már se +vacsora, se Kleopátra. Haza mentem. Másnap ki kellett állanom. Akkor +kaptam a vágást a bal arcomon. Bepólyált fejjel kimentem a vasútra és a +pusztámra utaztam. Három esztendeig nem is látott viszont a főváros… + +Kanizsay elhallgatott és a báró azt hitte, hogy ezzel be is fejezte az +elbeszélést. Köhintett tehát egyet és nyájas arccal így szólt: + +– A te pusztád Szerémmegyében van és ott tudtommal nincsenek vadludak. +Az én pusztámon sűrün fordulnak meg az érdekes éjszaki vándorok és +tavaly példának okáért ismételten megfigyelhettem őket… + +Nem folytathatta, mert Kanizsay erélyesen a szavába vágott. + +– Ez még csak az első vágás volt. Most elmondom a másodikat is. Tavaly +valami dolgom akadt Budapesten és mivel a lapokból megtudtam, hogy +megnyilt már a tavaszi műkiállítás, mindjárt első nap kimentem a +városligeti csarnokba. Képzelheted meglepetésemet, amikor az első nő, +akit a nagyteremben megpillantottam, Kleopátra királynő volt. Ezúttal +persze nem viselt jelmezt. De nagyon jól festett a szürke tavaszi +ruhájában is. Egy idősebb asszonyság volt vele, akivel a képeket +nézegették. Udvariasan megemeltem a kalapomat, de őfelsége oly hűvösen +biccentett a fejével, mintha sohasem védtem volna meg karddal a +kezemben. Lehet, hogy nem ismert rám. + +A terem tulsó végében egy csapat brigantikalapos, malaclopó-köpönyeges +művész állott. Köztük volt Tihanyi Ferkó is. + +– Ni, – mondtam magamban, – ez furcsa összetalálkozás! Akár a +regényekben. + +És még egyebet is gondoltam. Ami megtörtént, az megtörtént. Egy hölgy, +aki nem ismeri meg a védőjét, nem érdemli meg, hogy miatta haragot +tartsak egy régi jó cimborámmal. + +Odaléptem a szobrászhoz és vállon ütöttem. + +– Jó napot, öregem! + +Ő nevetve nyujtott kezet. + +– Isten hozott. Hát nem haragszol már rám? + +Magam is nevettem és rámutattam Kleopátrára, aki éppen elhaladt +mellettünk. + +– A nílusi kígyóért? Van eszemben! Szívesen beismerem, hogy nem volt +igazam, amikor ilyen kis rongyért megsértettelek! + +Nagy meglepetésemre a Tihanyi arca krétafehér lett. + +– A feleségem! – hörögte. + +Hát tudhattam én, hogy időközben feleségül vette Kleopátrát? Másnap +megint karddal a kezünkben néztünk farkasszemet egymással. Akkor kaptam +a vágást jobbik arcomra. Mert Tihanyi most még jobban vívott, mint +annakelőtte. A párbaj után mindjárt hazautaztam és azóta se látott hazám +szép fővárosa… + +Kanizsay szünetet tartott, hogy egy kissé gondolkozzék. Ez volt a +veszte. Nem mondhatta el már történetének morálját, amit pedig nagyon +szeretett volna, mert a báró most már, minden leplezgetés nélkül, +elkeseredett nyíltsággal tért rá a madarak vándorlására. + +– A madárvonulásról akartam beszélni, – mondta erélyes hangon. – A +madárvilág egy részének általánosan ismert és az évszakok váltakozásával +kapcsolatos, periodikus mozgalma ez… + + + + +Lóri nénit férjhez adjuk + +Eszéken meghalt a szegény jó Grószika és mi mind nagyon gyászoltunk. +Nekem fekete szallagot varrtak a szalmakalapomra. Legjobban azonban +édesapa gyászolt, mert dühös volt, hogy a szegény jó Grószika kitagadott +bennünket és mindenét Lóri néninek hagyta. + +Azután leveleket írogattak egymásnak édesmama és Lóri néni, a vége pedig +az lett, hogy a néni eljött a mi házunkba lakni. Mi mind a pitvaron +vártuk és mikor Lóri néni leugrott a kocsiról, nagyon sírt és azt +mondta: + +– Ugy-e, adtok egy kis zugot a házatokban? + +Édesmama azt felelte: Adunk. És édesapa is azt mondta: Adunk! + +Lóri néni ekkor mindenkit megcsókolt és amikor rám került a sor, így +szólt hozzám: Én leszek a te kismamád! + +Azt mondtam: + +– Elég nekem egy mama is. + +Ekkor mind megharagudtak rám, hogy szívtelen fiu vagyok, édesapa meg úgy +nézett rám, hogy biztosan pofon üt, ha bizalmas családi körben vagyunk. +Pedig és nem tehetek róla, hogy édesmama kedvesebb Lóri néninél. Mert +édesmama valóban nagyon kedves, különösen ha vendégeink vannak, akkor +befűzi magát és mosolyog. + +Lóri néni mindjárt első nap azt mondta, hogy ő a mama jobb keze és hogy +édesmama ne is fárassza magát, majd ő megfőzi az ebédet. Az ebéd azonban +nem sikerült, bár könyvből főzte, senki sem evett belőle és amikor +odaadtam Bodrinak, Bodri csak megszagolta és a hátsó két lábával homokot +kapart rá. Lóri néni azt mondta, hogy a művészet az ő egyetlen +vigasztalója és elkezdett igen erősen zongorázni, sőt énekelni is. +Mindig egy német nótát énekelt: Küssen auf die Lippen… + +Másnap nem főzött, hanem elment bevásárolni, miközben megbarátkozott a +mészárosnéval. Annak elmondta, hogy mi csak azért fogadtuk őt a +házunkba, mivel örökölni akarunk utána, de ő túl fog élni bennünket, +mivel édesmama heptikás, mi gyerekek pedig mind krofulásak vagyunk. (A +krofulát a halzsirtól kapják a gyerekek, de mi soha sem ittunk olyat, +mert nem jó.) + +A mészárosné mindjárt elmondta Julcsának, Julcsa pedig mindjárt elmondta +édesmamának, édesmama meg mindjárt bement Lórihoz, aztán mind a ketten +egyszerre beszéltek és egyszerre sírva fakadtak. A vége az lett, hogy +Julcsának fölmondtunk, a hust pedig az új mészárszékből hozattuk. Este +Lóri néni megint erősen énekelte: Küssen auf die Lippen… Apa azalatt +mindig fel-alájárt a gangon és a tíz ujjával a haját fésülgette. + +Akkoriban igen nagy igaztalanság történt velem az iskolában, amelyet +most el fogok mondani. Az igazgató úr ugyanis levelet írt édesapának, +pedig megmondhatná az egész osztály, hogy nem én kezdtem a verekedést, +hanem Ábelesz Hugó, én csak védtem a vallásunkat. Ábelesz a tornaóra +után a vallásunkat gúnyolta. Azt mondta a folyosón, hogy a Jézust nem a +zsidók ölték meg, hanem a rómaiak, ami azonban nem igaz. Mivel édesmama +és a hugaim rómaiak, sőt katolikusok is (apa meg én ev. ref. vallásuak +vagyunk!), tehát megvédtem a nők vallását egy szénlapáttal, néhány +mérsékelt ütést mérvén Ábelesz hátára. Erre ő engem átnyalábolt s bár én +őt eleresztésre fölhivtam, mégis oly erősen fogott, hogy mindaketten +legurultunk a lépcsőn. Az igazgató úr, aki éppen akkor feljött az +emeletre, nem vigyázott, és szintén elesett. Ekkor nekem is, Ábelesznek +is egy-egy pofont adott, ami pedig a miniszteri rendelet szerint +szigoruan tilos, aztán jegyzőkönyvet vett föl a legurulásról és levelet +írt az édesapámnak is, az Ábeleszénak is. Ábelesz azt mondta, hogy ő +otthon nem kapott semmit, de én jól láttam, hogy mindig csak a +féloldalán tudott ülni. Én pedig azt kaptam, hogy nem kaptam ebédet. + +Mivel vasárnap délben koplalnom kellett, édesmama már reggel egy nagy +darab kalácsot adott a kávé mellé. Délelőtt kimentem a kertbe és +óvatosságból megettem vagy harminc-negyven szilvát. A majorosné, aki +nagyon sajnált, adott egy köcsög aludttejet. Aztán a kaszárnyaréten +bogarásztam és akkor a Julcsa káplárja, aki nagyon jó barátom, szintén +nagyon megsajnált és bevitt az istállóba és adott prófuntot meg +szalonnát, amit igen szeretek és egy kis pálinkát is adott, de csak +keveset. Délben Julcsa bevitt a konyhába és ott titokban mindenből +adott, amiből odabenn ettek. Mivel senki sem vigyázott a tányéromra, +többet is ebédeltem, mint máskor. Később azt kérdezte tőlem Lóri néni, +hogy éhes vagyok-e? Azt hittem, hogy talán pénzt fog adni és azért azt +mondtam, egészen gyönge vagyok már az éhségtől. A néni azonban nem adott +pénzt, hanem elvitt a specerájoshoz és ott megettem egy akkora darab +szalámit, mint a kis Duduka combja, amikor fürösztik. Lóri néni pedig +megbarátkozott a specerájossal és elmondta neki, hogy a kedves szüleink +takarékosságból éheztetik gyermekeiket, ami pedig igen káros a zsenge +szervezetnek és azért szerencse, hogy ő néha a maga pénzén vehet nekünk +ennivalót. + +Este igen rosszul lettem. Ilyen rosszul csak egyszer voltam életemben, +amikor a nagy vásáron egyfolytában elördöghintáztam hatvan krajcárt két +órától este kilenc óráig és minden fiu bámult és irigyelt. Édesmama azt +hitte, hogy a koplalástól vagyok beteg és sonkát meg tojást etetett +velem, de aztán egyszerre minden kisült és az igazán borzasztó volt. A +specerájos is elmondott mindent Julcsának. Megint sokat beszéltek és +sírtak, a vége pedig az lett, hogy megint fölmondtunk Julcsának és hogy +most az új specerájostól hozatunk. Lóri néni este megint énekelte: +Küssen auf die Lippen… Apa azonban nem járkált már a gangon, hanem +elment a kaszinóba és csak reggel jött haza két kucséber-skatulyával, +amiért is édesmamának úgy megfájdult a feje, hogy ágyba kellett +feküdnie. + +Akkoriban történt, hogy hosszu idő mulva megint eljött hozzánk Lupi +bácsi. Én nagyon szeretem, édesmama azonban nem kedveli, mert mindig alá +akar valamit iratni apával, gondolom váltókat. Lupi bácsi monoklit +visel, mert ő báró, de csak az egyik szemén, a bőre pedig olyan ráncos, +hogy elférne benne még egy báró. Régente huszártiszt volt, de a király +nem akarta kifizetni adósságait, bár Lupi bácsi személyesen kérte erre. +Mindenki azt mondja, hogy Lupi bácsi léha ember, de én ezt nem találom, +sőt mondhatom, hogy kitünően tudja utánozni az állathangokat, különösen +a mérges pujkakakasét és a rekedt macskáét. Lupi bácsi akkoriban +pénztáros volt Récskán, ahol Manci néniék laknak. (Egyszer meglátogattuk +édesapával Récskán, akkor egy ketrecben ült, ciggarettázott és tíz +forintot kért kölcsön apától.) + +Mikor most hozzánk jött, éppen apa szobájában voltam és egy papucscsal a +tücsköt lestem, amely miatt apa nem tudott aludni. + +– Küldd ki a gyereket, – mondta a bácsi, – fontos beszédem van veled. + +– Bátran beszélhetsz előtte, – válaszolt az apa, – a kis mulya nem ért +meg semmit. + +– A pénztáramból hiányzik kétezer forint, – folytatta a bácsi. – Agyon +kell magamat lőnöm. + +– Tessék, – mondta édesapa, – szolgálhatok egy kitünő revolverrel. + +Egy pisztolyt adott Lupi bácsinak és én ekkor igen örültem, hogy a +szobában hagytak. Lupi bácsi azonban nem lőtt, hanem rágyujtott egy +szivarra és azt mondta: + +– Öregem, még csak egyszer segíts rajtam! + +Egyszerre fölugrott apa és elkiáltotta magát: + +– Lupi, van egy ötletem: vedd feleségül Lórit! + +Hogy mit beszéltek aztán, azt nem tudom, mert apa kiküldött a szobából +és konyakot hozatott Lupi bácsinak. Másnap a bácsi megint eljött +Récskáról. És ekkor minden új volt rajta, a ruhája is, a kalapján még +rajta volt a kalapos cédulája, fehér keztyűt viselt és a zsebéből szép +piros selyemkendő kandikált ki. Lóri néni is szépen kiöltözködött és a +zongoránál ült. Azt énekelte, hogy: Küssen auf die Lippen… Lupi bácsi +megállott az ajtóban, jól megnézte Lóri nénit, aztán hirtelen sarkon +fordult és szó nélkül elment. Én azonal sejtettem, hogy veszedelem van +és leszaladtam apához a pincébe, mert éppen ott volt. Apa letette a +kulcsokat és kisietett a ház elé. Még láttuk Lupi bácsit, amint gyorsan +befordult a Vas-utcába. Olyan gyorsan ment, hogy csak a pályaudvaron +tudtuk elfogni. + +– Mi lesz? – kérdezte apa. + +– Hát barátom, – mondta Lupi bácsi, – meggondoltam a dolgot és mégis +inkább agyonlövöm magamat. + +Édesapa ekkor nagyon szigoru lett és megfenyegette a bácsit, hogy +telegrafálni fog Récskára és hogy Lupi bácsit be fogják csukni, ha nem +jön vissza ebédre. Később azonban szépen kezdett vele beszélni, megfogta +a kezét és a bácsi akkor nem is ellenkezett olyan nagyon. Apa aztán +hazaküldött engem, mondjam meg, hogy Lupi bácsi csak elszédült egy +kicsit az idegeitől, de már jobban van és nálunk fog ebédelni. + +Az ebéd igen jó volt, pezsgő is volt és apa folyton töltött a bácsinak. +Ettől aztán jó kedve lett és állathangokat kezdett utánozni, még pedig +olyan pompásan, hogy Lóri néni azt mondta, sohasem látott még +szellemesebb embert. És azt is mondta, hogy ez egy tökéletes gavallér. +Feketekávénál apa leült édesmamával a diványra és nekem apa térdén +kellett lovagolnom, a hugaim pedig mama ölébe ültek, bár igen meleg +volt. És apa azt mondta: Látod, Lupi, csak egy igazi boldogság van: a +szép családi élet. Lóri néni pedig összecsücsörítette a száját és +sóhajtott. + +Ebéd után Lóri néni és Lupi bácsi a kertbe mentek sétálni. Mivel attól +féltem, hogy megtalálják a körtéket, amelyekről még senki sem tudott, +csak én, utánuk mentem és meglestem őket az uborkaágyaknál. A bácsi +ijedt arccal állott az uborkák közt, a néni pedig erősen a nyakába +kapaszkodott. + +Tüstént beszaladtam apához és azt mondtam neki: Fogja már! + +Édesmama ekkor rámpirított, hogy durva fiu vagyok, egészen olyan, mint +az apám, apa azonban megfogta a mamát és táncolni kezdett vele a +szobában és mi gyerekek is táncoltunk és odakünn a Julcsának is nagyon +jó kedve lett és mind azt énekeltük: Küssen auf die Lippen. + +Így adtuk férjhez Lóri nénit. + +A lakodalom nagyon szép lett volna, ha nem lett volna olyan szemtelen +nyoszolyóleányom, a Visky Erzsi. Ez az elbizakodott nő egy darab +fagylaltot tett a nyakamba, úgy, hogy végigcsúszott az egész hátamon, +mélyen sértve az önérzetemet. Midőn viszont tortahabot tettem a hajába, +ami pedig nem is fáj, édesapa megfeledkezett magáról az összes vendégek +előtt és olyat tett, de olyat, hogy nem is akarok róla beszélni. + + + + +Miss Daisy + +– Tom! To-om! + +– Hő?! + +– Alszol, Tom? Ébredj fel! + +– Ki az? Mi az? + +– Én vagyok, a te Finn barátod. + +– Segítség! Gyilkos! + +– Ne ordíts, fiam! Nincsen semmi veszedelem. Azért jöttem, hogy +barátságosan elbeszélgessek veled. Törüld ki szemedből az álmot! Igen, +te Tom vagy… Otthon vagy, a jerikói farmodon… Az ágyadban fekszel és +most éjjeli tizenegy óra van… Én pedig, aki az ágyad szélén ülök, én a +te Finn barátod vagyok, akit már egy esztendeje nem láttál… Ne bámulj +rám olyan furcsán! Akarod, hogy meggyújtsam a gyertyát? Azt hiszem, +fölösleges. A holdfény olyan szépen süt be az ablakon, akár a villamos +reflektor és nem is szeretném, ha kivülről észre vennének valamit… +Kérlek, Tom, ne kaparássz az éjjeli szekrényeden! Nem fogod megtalálni a +revolveredet, mert azt zsebre tettem… + +– Hogyan jutottál be ide? + +– Elégedj meg azzal, hogy itt vagyok, bár tíz véreb őrzi az udvarodat. + +– Mit akarsz tőlem? + +– Beszélni akarok veled. De ne nézz rám olyan dúlt arccal, hanem add ide +a kezedet és fülelj szépen… Hogy tisztába jőjjünk egymással, vissza kell +térnem arra a kínos epizódra, amely egy esztendővel ezelőtt adta elő +magát. Mi akkor párbajt vívtunk egymással. Reménylem, bokros teendőid +közepett nem feledkeztél meg erről? + +– Az imént is arról álmodtam! + +– A párbajra egy nő adott okot, akit mind a ketten imádtunk. + +– Miss Daisy! + +– Milyen fájdalmasan sóhajtottál most, szegény Tom! Igen, miss Daisy +volt a mi végzetünk. A bájos, az ellenállhatatlan, az isteni Daisy +kellett hozzá, hogy Texas két legkülönb legényét halálos ellenségekké +tegye… Pisztolylyal, késsel talán nem is lehetett volna ketté vágni a mi +tragikus csomónkat, azért a sorsra bíztuk a döntést. Abban állapodtunk +meg, hogy aki a fekete golyót huzza, az vakon megteszi azt, amit +szerencsés ellenfele parancsol. Te húztad a fekete golyót, Tom és ma +éjfélkor lejár a határidő… + +– Tehát? + +– Ne keresgélj a párnád alatt, Tom, mert a késedet is elvettem… Tehát a +sorsod a kezemben van. Ha azt mondom neked, hogy lődd főbe magadat, +akkor egy negyedóra mulva főbelövöd magadat, mert hiszen te vagy Amerika +egyik legkifogástalanabb gentlemanje… És ha azt mondanám, hogy +pörköltesd meg magadat lassu tűzön, akkor sem haboznál, hogy beváltsad a +szavadat, mert hiszen te vagy az Unia egyik legbátrabb fickója… + +– Beszélj már, mit kívánsz tőlem? + +– Megmondom, előbb azonban válaszolj egy kérdésemre. Még mindig szereted +az isteni Daisyt? + +– Ah! + +– Elég, Tom! Ez a sóhajtás mindent megmond! Szegény fiú, a te szíved +valóságos vulkán! Nos, most már nincs okom a kertelésre… Én azt kívánom +tőled, hogy vedd feleségül Daisyt! + +– Mit beszélsz? + +– Csodálkozol ugy-e? Persze, te azt hitted, hogy a véredet szomjazom? +Látod, mennyire félreismertél! Én altruista vagyok és azt akarom, hogy +légy boldog, szegény fiu. + +– Furcsa! + +– Mért nem örülsz a boldogságodnak, Tom? Most már megengedem, hogy ugorj +ki az ágyadból! Táncolj, dalolj, ha akarod, ölelj meg engem. Mért nem +örülsz, Tom? + +– Te lemondasz miss Daisyról! + +– Persze, hogy le! A te kedvedért! + +– Nagyon furcsa! + +– Én csak a te viselkedésedet találom furcsának! Végre is, neked mint +gentlemannek ellenvetés nélkül meg kell tenned azt, amit akarok. Ha azt +modom, hogy vedd feleségül miss Daisyt, akkor meg kell tenned. Nincs +egyéb választásod! + +– Hogyne volna! Előttem két lehetőség van: vagy megteszem a +kívánságodat, vagy főbe lövöm magamat. Ha az utóbbit teszem, akkor is +rendben van a számadásunk. Mindenesetre meg fogom fontolni, hogy melyik +utat válaszszam… + +– Megőrültél, Tom? Csak nem fogsz a halálra gondolni? Hiszen te fiatal +és tehetséges ember vagy… Előtted még szép jövő áll… Daisy pedig bájos, +mint a hajnali csillag! + +– Semmi frázis, Finn! Beszéljünk okosan! Mért mondasz te le Daisyről? + +– Én altruista vagyok! + +– Ajaj! + +– Jól van, akkor hát másképpen beszélek veled! Tom úr, kérdem öntől, +mint gentlemantől, eleget akar-e tenni becsületbeli kötelességének, igen +vagy nem? + +– Persze! Az időm lejárt, add ide a revolveremet, hadd végezzek +magammal. + +– Boldogtalan, hát nem fog rajtad az okos szó? + +– Tudni akarom, hogy mért mondasz le a missről! Zsákban nem veszek +macskát. + +– Csak nem fogod gyanusítani? Fuj, Tom! + +– Isten ments! Sokkal gőgösebb és okosabb hölgy, semhogy egy ilyen +fickóval… + +– Kérlek, ne sértegess! Ha éppen megkötöd magadat, elmondom az +igazságot. Miss Daisy a legregényesebb és a legmagasztosabb jellemü nő, +aki az amerikai Unióban él, de – hogy is mondjam csak? – nagyon is +nehezen kezelhető… Én végre is közönséges halandó vagyok és a miss +tökéletessége folyton talál rá okot, hogy megbotránkozzék rajtam. Ez +engem kétségbeejt! Ő tagja az anti-alkoholista ligának és sehogysem tűri +a dohányfüstöt. Roppant művelt és velem, aki kissé hiányos nevelést +kaptam, oly szánakozó lenézéssel bánik, mintha vadember volnék. A lelke +nagyon is érzékeny és a hét hat napját rendesen azzal kell eltöltenem, +hogy jóvá tegyek valami hibát, amelyet vasárnapon elkövettem. Szóval: +nem nekem való feleség! Nem és ezerszer nem! + +– Hát akkor mért nem bontod fel az eljegyzésedet? + +– Az nem megy olyan könnyen… + +– Értem! Írásbeli házassági igéretet adtál neki? Attól félsz, hogy +bepöröl? + +– Roppantul éleseszü ember vagy! + +– De hiszen te gazdag vagy? Vagy – akkora bánatpénzt kötött ki? + +– Jobban szeretném, ha másról beszélnénk! + +– És azt hiszed, hogy hozzám jönne? + +– Biztos vagyok benne! Velem csak azért jegyezte el magát, mert +bosszantotta, hogy egy esztendő óta kerülöd a társaságát. De alig múlik +el nap, hogy rámnézve megszégyenítő párhuzamot ne vonna kettőnk között. + +– Elég a fecsegésből! Éjfél van. Az időm letelt. Add ide a pisztolyomat. + +– Boldogtalan! Mért nem akarod elvenni az isteni Daisyt? Látod, te merő +maliciából makacskodol… Hát szép ez tőled? + +– Barátom, én nagyon is szegény ember vagyok ahhoz, hogy elvegyek egy +ilyen kényes kiskirálynét! A farmomat húszezer dollár adósság terheli… + +– Ilyen erős fickó, akinek két ép karja és bátor szíve van, sohasem +szegény! + +– Ajaj! + +– De talán lehetne is rajtad valahogyan könnyíteni? + +– Ha megfizetnéd a húszezer dollárt… + +– Tom úr, ön zsaroló! + +– Én akarom elvenni miss Daisyt, vagy te akarod a nyakamba sózni? + +– Nos, ne heveskedjünk! Ötezer dollárt áldoznék, hogy boldognak lássalak +titeket. + +– Ötezer dollárt? Sértegetsz! Kérem a pisztolyomat! + +– Tom, kedves Tom, ne élj vissza a helyzetemmel! Nyolcat adok, de egy +centtel sem többet! + +– Jó is volna! Ilyen potomsággal akarsz szabadulni a kártérítési pör +alól? + +– Kell tízezer? + +– Kérem a revolveremet! + +– Tizenkétezer? De egy dollárral sem több! + +– Hagyj békében! Gentleman vagyok és jó keresztény. Add ide a +revolveremet, aztán hadd mondom el utolsó imádságomat! + +– Tom, te szörnyen visszaélsz a szorultságommal! + +– Miatyánk, ki vagy a mennyekben… + +– Adok tizenötöt, te zsivány! Becsületszavamra mondom, hogy többet nem +adok. + +– Nos, mert te vagy, hát megteszem. Írd meg a csekket! + +– Készen van, csak az összeget kell kitöltenem… Fizetendő a miss +Daisyvel való esküvőd napján. + +– Helyes! + +– Itt a csekk! Holnap tehát meglátogatod miss Daisyt és megkéred a +kezét? + +– Jó, jó! Ne kísérjelek ki a kutyák miatt? + +– Felesleges! Jó éjt, Tom. És áldásom reád! + +– Köszönöm, Finn. + + + + +A kék folt + +Juliska hugom meglehetősen bátor leány, azért szeretem is, de néha igen +jellemtelen és kedden is árulkodott rám, hogy francia forradalmat +játszottam és lenyakaztam a menyasszony-babáját. Pedig olyan csepp +gilotinnal nem is lehet más nagyobb állatot nyakazni. Nem óhajtottam +aznap édesapával találkozni és azért azt mondtam, hogy korrepetálnom +kell és egy órakor már elmentem az iskolába. (Otthon a nők nem tudják, +hogy mi a korrepetálás és ha el akarok menni, mindig azt mondom nekik.) + +Az osztályban csak Visky Pista volt, ugyanaz a jóbarátom, akinek tavaly +a football-próbán nyilvánosan kirugtam a fogát. Visky mindig későn +szokott érkezni az iskolába és ezuttal is csak tévedésből volt itt, mert +az órájuk rosszul jár otthon és kettőt mutatott egy helyett. + +Már nem is tudom, hogy melyikünk kezdte, de mivel körülbelől egyformán +erősek vagyunk, bár Pista két esztendővel idősebb, sokáig eredmény +nélkül birkóztunk. Végül Visky tilos csellel élt és szántszándékkal úgy +odavetett a pad szélének, hogy most is fáj még a hátam, ha valaki megüt +és olyan kék, hogy nem is merek tanúk előtt vetkőzni. Ekkor én +méltatlankodásból fölkaptam egy tárgyat és odavágtam Visky fejéhez. +Szerencsétlenségünkre ő lebukott, úgy, hogy nem találtam a fejét és a +tárgy Magyarország nagy fali térképének repült. A tárgy egy dupla üveg +kék tenta volt, amelyet édesapja megbizásából vett Visky, mivel az +ügyvédek otthon kék tentával szoktak írni. Nógrád- és Gömörmegye +határába esett, de Hontnak és Borsodnak is jutott belőle. Az egész kék +tenger aztán végighönpölygött a nagy Alföldön, számos téntafolyó pedig +lefutott Szerbiába, sőt Boszniába is. Mi ezen annyira megijedtünk, hogy +sietve összecsomagoltuk a könyveinket és kiszaladtunk az utcára, hogy +eloszlassunk minden félreértést. Viskynek csuklása lett a nagy +rémülettől és azt mondta, hogy bár inkább a fejét találtam volna, mert +azt meg lehet mosni citrommal, de Magyarországot már többet nem. Aztán +becsületszóval megfogadtuk, hogy mindent le fogunk tagadni, még a +kínpadon is. + +Az igazgató úr ablaka alatt van egy kis lóca, amelyen soha senkisem +szokott ülni, mivel az ismétlők azt állítják, hogy azt csalogatónak +csinálták oda, hogy a gimnazisták ráüljenek és az igazgató úr +kihallgathassa a beszélgetésüket. Mi tehát most szándékosan odaültünk és +mivel az ablak nyitva volt, hangosan beszélgetni kezdtünk. + +Én: Mondd meg, kedves barátom, melyik tantárgyat szereted te legjobban? + +Visky: A magyar történelmet. + +Én: Magam is úgy vagyok vele. Azelőtt ki nem állhattam, de most szívesen +venném, bár éjjel-nappal mindig magyar történelem volna. + +Visky: És miért szereted annyira a történelmet? + +Én: Mivel az igazgató úr tanítja és ő úgy tud beszélni, mintha csupa +gyönyörü mesét mondana. Az ember szinte látja a vitézeket és paripákat, +amint száguldanak és az ellenséggel csatáznak. + +Visky: Melyik királyt szereted te legjobban? + +Én: Nagyon szeretem Szent Lászlót, mivel mindig szekercével harcolt, de +Szent Istvánt is szeretem, mivel az igazgató úr azt mondta, hogy bölcs +törvényeket hozott. + +Az aranybulláról is akartunk beszélni, de ez nem sikerült, azért +megrúgtam Pistát a lóca alatt és inkább Kinizsire meg Toldira tereltük a +szót, mivel azoknál nem kell évszám. Akkor már régen ott szuszogott az +igazgató úr a fejünk fölött. Aztán egyszerre megzörgette az ablakot, +mintha most jönne csak és mi tüstént fölugrottunk a lócáról és igen +megijedtünk és lesütöttük a szemünket és lekaptuk a sapkánkat. + +Az igazgató úr arca haragos volt, mint rendesen, de azért nem haragudott +igazán, hanem azt mondta, jó lesz már órára menni, mert kettő elmult. + +Mikor az osztályba léptünk, Huszárka tanár úr már javában vallatta a +fiúkat, hogy ki mocskolta be Magyarországot. A fiúk azonban konokul +tagadtak és azért négy óra után ott kellett maradnia az egész +osztálynak. Ekkor bejött az igazgató úr is, meg több tanár, aki nem +minket tanít és mind olyan szomorúan álltak a mappa körül, mintha +temetésen volnának. + +Az igazgató úr aztán egy igen lelkes beszédet intézett a osztályhoz. A +körülmények világossá teszik, – mondta, – hogy itt egy előre megfontolt +és hideg számítással végrehajtott merénylettel állunk szemben. A +merénylet nem is annyira Magyarország térképének szól, mint inkább az +osztály becsületének, amelyre sötét árnyékot vet. A társadalom +becsülését csak úgy nyerhetjük vissza, ha haladéktalanul megnevezzük a +tettest. Ha ezt megtenni elmulasztanók, akkor az igazgató úr kénytelen +volna a legsúlyosabb megtorló eszközhöz nyúlni, amelylyel hosszu tanári +pályáján eddigelé még sohasem élt: ugyanis fölterjesztést tenni a +miniszternek. A következményekért nem mer felelősséget vállalni, de +bizonyos, hogy az egész osztály konok hazugsága folytán az erkölcsi +züllés oly lejtőre sodortatnék, ahonnan nincs többé visszatérés és amely +egy elhibázott élet alkonyán a fegyházban, vagy talán még rosszabb +helyen érne véget. + +Az igazgató úr aztán tíz percnyi időt adott az osztálynak, hogy +puhatolja ki a gonosztevőt és kiment a tanárokkal a teremből. Visky és +én neki estünk a fiuknak és azt mondtuk, hogy most már nem használ +semmi, aki tette, az vallja be. Mivel senki sem akart vallani, én +kimentem a tanári szobába és jelentést tettem erről. Ekkor mind bejöttek +megint és az igazgató úr azt mondta, hogy most már a végső eszközhöz +nyúl és jegyzőkönyvet fog fölvenni. Mivel Viskynek jó irása van, ő írta, +az igazgató úr pedig föl-alájárt és tollba mondta neki, hogy mit írjon. +Huszárka tanár úr megmérte a téntafolt hosszát és szélességét, aztán a +táblán kiszámította a teriméjét, de olyan izgatott volt, hogy kétszer is +elhibázta. + +Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Később a tanár azt mondta, hogy egy kis +logikával hamar ki lehet puhatolni a tettest. A merényletet kék tentával +követték el, amelyet a tanulóknak nem szabad használni; be kell tehát +kérni a magyar és a számtani irkákat, és meg kell nézni, hogy kinek van +kék téntája. Erre valamennyien nevettek és bólintgattak. Huszárka tanár +úr pedig nagyon büszkének látszott és maga szaladt a tanári szobába az +irkákért. Kitudódott, hogy csak egy tanuló szokott többszöri megrovás +után is kék téntával írni: Bényei Zoltán. + +– Rögtön tudtam, hogy ő volt! – kiáltotta az igazgató úr. + +A tanár úr pedig azt mondta, hogy ő is tudta, más nem is lehetett, mint +Bényei. Hol van Bényei? Kitünt azonban, hogy Bényei már két hete nem +járt iskolába, mivel bárányhimlőben feküdt. Ekkor az igazgató úr olyan +arcot csinált, mintha savanyu almába harapott volna, a többiek is mind +olyan arcot csináltak, Huszárka tanár úr pedig lehajtotta a fejét és +sokáig nem szólt közbe többet. A jegyzőkönyvet eltépték és az igazgató +úr elülről diktálta az egészet. + +Most azt kezdte kutatni, hogy ki lépett be délután elsőnek az osztályba. +Koczó Mihály és Simonyi Péter bevallották, hogy ők voltak az elsők. A +szerb templom előtt találkoztak és együtt jöttek. + +– Megvolt már akkor a folt? – kérdezte az igazgató úr. + +Koczó azt mondta, hogy igen, Simonyi azt állította, hogy nem. Abban +azonban megegyeztek mindaketten, hogy a belépésükkor nem vették mindjárt +észre. + +Most már egyenként vallatta őket. Simonyi úgy adta elő az esetet, hogy +amint beléptek az osztályba, ő mindjárt az ablakhoz futott, mivel künn +két nagy kutya verekedett. Koczó azalatt a teremben volt, közel a +térképhez. Hogy mit csinált, azt Simonyi nem láthatta, de úgy rémlett +neki, mintha valami gyanús neszt hallott volna. + +Az igazgató úr ekkor mennydörgő hangon fordult Koczóhoz. + +– Te voltál, nyomorult! + +Koczó sírva fakadt és mindent tagadott, az igazgató úr azonban +jegyzőkönyvbe vétette, hogy Koczó volt az illető és rögtön tollba is +mondta Viskynek az itéletet. Elzárásra, másodfoku erkölcsi megrovásra és +a kár megtérítésére itélte. + +Huszárka tanár úr, aki minden vasárnap vadászni szokott a Koczó +édesapjával, azt mondta, hogy nem ártana talán kihallgatni az +iskolaszolgát, hogy megvolt-e már a folt a déli szellőztetés alkalmával? +Az igazgató úr megint savanyu arcot vágott és azt mondta: + +– Ha a tanár úr minden áron megköti magát, kihallgathatjuk a szolgát is, +bár én a magam részéről ezt teljesen fölöslegesnek tartom, mivel Koczó +zavart magaviselete minden pedagógust eléggé meggyőzhet bűnös voltáról. + +A tanár úr arca vérvörös lett és azt mondta, hogy ő a világért sem köti +magát senkihez, csak ötletképpen említette. Az igazgató úr azonban most +már nem tágított és leszaladt a szolgáért. Az öreg Csámpor azt mondta, +hogy ő egynegyed kettőkor krétát hozott az osztályba és akkor a folt már +megvolt a mappán. Koczót és Simonyit pedig félkettőkor látta belépni az +épületbe… + +Az igazgató most nagyon megharagudott. Azt mondta a két fiunak, hogy +takarodjanak a helyükre, aztán megint eltépte a jegyzőkönyvet és újból +kezdte diktálni az egészet. + +– Akkor tehát a délelőtti előadás után történt a merénylet! + +Hosszu faggatás után kitudódott, hogy Ábelesz Hugó hagyta el utolsónak +az osztálytermet. + +– Lépj elő, te jómadár! – kiáltott az igazgató úr. – Mered tagadni, hogy +te voltál? + +– Igenis merem! – kiáltotta Ábelesz oly szemtelen hangon, hogy az egész +osztály megbotránkozott rajta. + +– Hallgass! – mennydörögte az igazgató úr. – Rád kell csak néznem és +mint pedagógus nem is kételhedhetem bűnös voltodban. + +Az igazgató úr ekkor tollba mondta az itéletet. Ábeleszt kétnapi +elzárásra, elsőfoku erkölcsi megrovásra és a kár megtérítésére itélte. +Mikor fölolvasta az itéletet, Ábelesz egyszerre ficánkolni kezdett és +így szólt: + +– Kérem, igazgató úr, nem is én voltam az utolsó az osztályban! Mikor +elmentem, Huszárka tanár úr még benn maradt levelet írni! + +Ekkor mindenki a tanár úrra nézett és Huszárka, aki szigoru, de +igazságos ember, azt mondta, hogy ez igaz, ő előadás után még egy +félóráig egyedül maradt a teremben. Az igazgató úr ekkor még sokkal +savanyúbb arcot csinált, mint máskor és úgy nézett a tanár úrra, mintha +azt hinné, hogy az kente be a mappát. Huszárka tanár úr arca vérvörös +lett és nem tudta, mit mondjon. Az igazgató úr eltépte megint a +jegyzőkönyvet és újat diktált Viskynek. Aztán kihirdette az itéletet. Az +egész osztályt erkölcsi megrovásra, a kárnak együttes megfizetésére és a +minisztériumhoz való fölterjesztésre itélte. Engem és Viskyt azonban +jegyzőkönyvileg kivett a büntetés alól, mivel az igazgató úr személyes +tapasztalása igazolta, hogy a büntett elkövetésének idején nem lehettünk +a tett színhelyén. + +Mikor aztán hazamentünk Viskyvel, azon gondolkoztunk, hogyan számoljon +be édesapjának az eltört téntás üveggel. Erre is találkozott mód. + +Visky jól meghempergett az utca porában, aztán én egy tégladarabbal +meghorzsoltam az arcát és a kezét. Mikor Viskyék kapujába értünk, Pista +elkezdett borzasztóan ordítani, hogy összeszaladt az egész háznépe. +Elmondta, hogy egy megvadult kocsi elgázolta az utcán. Engem is majdnem +elgázolt, amikor meg akartam menteni a Pistát. (Ezt én mondtam.) Visky +bácsi erre nagyon megrémült, végigtapogatta Pista kezét-lábát és tízszer +is kérdezte tőle, hogy nem fáj-e valamije? A barátom azt mondta, hogy +nem fáj semmije, de a téntásüveg eltörött. + +– Ördög vigye az ostoba üveget, – mondta a bácsi. + +Így sikerült ezt a dolgot jól elintéznünk. + +Nekem Visky néni egy nagy darab kalácsot is adott és hazakisértetett a +szobaleánynyal, hogy el ne gázoljon valami kocsi. + + + + +Jónás kalandja + +Néhány esztendővel ezelőtt a Tengerszem partján álló Zerge-fogadó egész +emeletét egy grófi házaspár bírta bérben. Gácsországi nagy urak voltak, +akik egy tavaszi kirándulás alkalmával ismerték meg és szerették meg a +regényes vidék komor csöndjét. A gróf – akinek nevét nem szándékozom +megmondani – atléta termetü, de e mellett fölötte előkelő külsejü és +megnyerő modoru férfi volt, a sok vihart látott, negyvenesztendős +férfiak ama fajtájából, amelyet a nők érdekesnek szoktak nevezni. Ámbár +formaszerinti ismeretséget senkivel sem kötött, érdeklődni látszott a +kis fürdőhely minden egyes lakójának személye iránt. A férfiaknak már +messziről köszöngetett, a nőket a tapasztalt ember szakértelmével és +fesztelenségével vette szemügyre, a tó partján játszadozó gyermekekkel +pedig szívesen enyelgett. + +Egészen másképpen viselkedett a grófné. Nemcsak hogy szóba sem állott +senkivel, de láthatólag tudomással sem bírt arról, hogy az urán meg a +cselédein kívül más ember is van a világon. A szép asszony egyébként +délig szokott aludni, aztán a lakásán ebédelt, délután pedig nagy sétát +tett az ura társaságában, amely sétájáról fáradtan és álmosan jött meg. +Rendesen tizennégy órát aludt egy huzamban, néha tizenhatot is. Ha ébren +kellett lennie, ha a lakásuk erkélyén állott, vagy az erdőben sétált, +láthatólag nagyon unta magát. + +Az asszony nagyon szép volt. Olyanféle hatalmas szépség, amelyhez +foghatót én addig még nem láttam. Győzelmes, királyi, mondhatnám: +megdöbbentő szépség. Megjegyzem, hogy szenzációs hatással csak a +férfiakra volt, de kivétel nélkül minden férfira; a nők – még olyanok +is, akik különben szívesen elismerik más asszony szépségét – nem tudtak +érte lelkesülni. Szőke volt, de olyan szőke, mintha eredetileg barnának +indult volna; az olaszos arcbőre, a koromfekete szemöldöke, a +sötétszürke szeme és az althangja is a barna asszonyé volt. Pompásan +öltözködött, nagyon feltünően, de sok egyéni izléssel. Azok a +plédszövetek, a piros selyem porköpeny, a fehér lakkcipők, ha más +asszony merte volna magára venni: csődületet okoztak volna a +fürdőparkban. Az ő különös szépségét azonban szinte kiegészítette a +fantasztikus színkeverék. + +Szebben és jobban összeillő emberpárt még sohasem láttam. Ha együtt +láttam őket, mindig egy oroszlánpárra kellett gondolnom. Mindakettőben +határozottan volt valami a királyi ragadozó természetéből; hatalmas +termetük, a férfi komor tekintete és síma elegánciája, a nő szőke +hajkoronája és fölséges lustasága: mindez kiegészítette a hasonlatot. + +Nem hallgathatom el, hogy a tengerszem környékén azt beszélték +akkoriban, hogy a szép asszony nem igazi grófné, nem felesége a grófnak. +Magam nem tartottam szükségesnek, hogy erre vonatkozólag véleményt +alkossak magamnak. Annyi azonban bizonyos volt előttem, hogy a szép +asszony semmiesetre sem lengyel születésü, mert a cselédeivel mindig +csak franciául beszélt, magyarul vagy németül pedig egy kukkot sem +tudott. + +Én, Jónás István, gimnáziumi óradíjas tanár, a tüdőhurutom gyógyítása +végett mentem a fenyvesek közé. Az évad végén érkeztem a fürdőbe; +ilyenkor ugyan hétfőtől vasárnapig szakad az eső, az árak azonban már +jóval olcsóbbak. Mikor elfoglaltam kis szobámat a Zerge-fogadó +földszintjén, akkor a nyaraló vendégek nagyrésze már elutazott és az +ebédlőben azt beszélték, hogy a lengyel gróf is indulófélben van már. + +A gróf azonban még egy hétnél tovább maradt a fürdőben és ennyi idő +éppen elegendő volt nekem arra, hogy halálosan beleszeressek az +asszonyba… Igenis beleszerettem, én, a helyettes tanár, beleszerettem a +szép grófnéba. Nincs okom a pirulásra, mert akaratomon kívül szerettem +bele és mikor már megtörtént, akkor se reméltem semmit. + +Egyszer összetalálkoztam vele az erdőben. Rám se nézett, hanem tovább +ment, de azért magával vitte az eszemet és a szívemet. Teremtő Istenem, +hát ilyen asszony is van a világon? Szédülést éreztem, irigység és vágy +fogott el, szóval beleszerettem az oroszlán nőstényébe… Sohasem hittem +volna, hogy ilyesmi megtörténhessék egy rendes életü, józan emberrel, +aki azonkivül félig-meddig jegyben is jár az igazgatója leányával. De +megtörtént és megesett az is, hogy kilestem a szép asszony útjait, hogy +ott strázsáltam az ablaka alatt, hogy verseket írtam, hogy úgy +viselkedtem, mintha nem is gimnáziumi professzor, hanem szerelmes +gimnazista volnék… + +Fürdőzésem hetedik napján történt a különös eset, amelyet el akarok +mondani. + +Reggeltől estig esett az eső. A fürdőhely ilyenkor szomoru és +kellemetlen. A borongó felhők a földet söprik, az ember tíz lépésnyire +sem lát, a sziklafalak száz nyílásából pedig száz vízesés zuhog elé. A +sok víztől nyirkos lesz az ember kedve is, a lelke meg didereg. + +Vacsora után a szobámba vonultam és a fürdőkönyvtárból kivett regény +olvasásába fogtam. Nem mulattatott azonban az olvasás, mert sohasem +szerettem a regényeket. Tíz óra felé valami zajra kezdtem figyelni; a +fejem fölött ajtócsapkodás meg futkosás hallatszott. – A cselédek! +gondoltam magamban. Az ajtómhoz mentem, hogy éjjelre bezárjam… E percben +megzörrent a kilincs… Kinyitottam az ajtót: odakünn a folyosón magas női +alak állott. Ő volt. A grófné… + +Habozás nélkül belépett a szobámba. + +– Egyedül van? – kérdezte mélyen csengő, az indulattól remegő hangon. + +– Egyedül… + +– Zárja be az ajtót… Fordítsa rá a kulcsot… Jól van! + +Két lépést tett előre, aztán nagyot lélegzett. Én pedig azon +gondolkoztam, hogy vajjon álmodom-e vagy komolyan megbolondultam már? + +– Gondolja, hogy keresni fognak önnél? – kérdezte az asszony aggódva. + +– Nem hiszem… De ha keresnék is, az ön engedelme nélkül senki sem fog +ide belépni… + +Ez a határozott hang megnyugtatta egy kissé. + +Most vettem csak észre, hogy a köpenye – hermelinprémes kék +bársonyköpeny volt – csúrom víz, a szegélye pedig sáros, mintha maga +után vonszolta volna a földön. Az asszony haja is vizes volt, meg +borzas. + +– Majd tüzet rakok, – mondtam, – hamarabb megszárad a ruhája. + +Szerencsére volt még elég fa a kosárban, azzal begyujtottam a kályhába. +A grófné most figyelmesen kezdte szemügyre venni a szobámat. Miután a +kiváncsisága kielégítést nyert, felém fordította tekintetét, feszült +figyelemmel kisérve minden mozdulatomat. + +Mikor a tűz már pattogott a kályhában, egyetlen karosszékemet odatoltam +a sarokba, helyet ajánlva vendégemnek. Szó nélkül leült s anélkül, hogy +a csudálkozó pillantását csak egy percre is levette volna rólam, +lecsúsztatta válláról a vizes köpenyt. Most láttam csak, hogy +pongyolában van alatta. Afféle egyszerü, bőráncu köntös volt rajta, +minőkben az arkangyalokat szokták ábrázolni, azzal a különbséggel mégis, +hogy nem volt fehér, hanem sárga nyers selyem. Cipő sem volt a lábán, +hanem sárga papucs. + +A szép asszony megszólalt. + +– Ön engem bolondnak fog tartani, mert nem érti a viselkedésemet… + +A szavába vágtam: + +– Nem kérdeztem semmit és nem is fogok kérdezni… + +A szemembe nézett, aztán elgondolkozott egy kissé. + +– Akartam, hogy tudja meg az igazságot… Megszöktem hazulról, mert ő +megvert… A tóhoz siettem, hogy belevessem magamat, a víz azonban olyan +fekete és hideg, hogy megborzadtam tőle… + +Azzal fölemelte a jobbkarját, lerázva róla a ruha végighasított ujját, – +a felső karján néhány sötétvörös és kék sáv látszott. + +– Miféle vadállat az, aki önre kezet tud emelni? Önre! + +Megrázta a sörényét és sötéten a szemembe nézett. Fél fejjel magasabb +volt nálam, szélles vállu, erős és bátor… Azt gondoltam magamban: Miféle +ember az, aki erre a nőre kezet mer emelni? + +Kivülről zaj hallatszott, az ablak alatt pedig fáklyafény lobogott. + +– Mi az? – kérdezte az asszony. + +– Önt keresik. Alkalmasint bejárják az erdőt és fölkutatják a tó +partját… + +– A tó partján meg fogják találni a kendőmet… Egy selyemkendő volt a +nyakamon, azt elvesztettem… Azt fogják hinni, hogy a vízbe ugrottam… +Senki sem fog itt keresni! + +Ennek a gondolatnak láthatólag megörült. – Amint a szobát kellemes +melegség kezdte átjárni, az én szép vendégem is jól kezdte magát érezni. + +– Mi az ott a szekrényen? – kérdezte. + +– Teaforraló… + +– Van teája is? + +– Van… Parancsol? + +– Nagyon jó lesz… + +Teát főztem neki, ő pedig arról panaszkodott, hogy a haja nem tud +megszáradni, aztán habozás nélkül kibontotta aranyszőke hatalmas +sörényét. Kiváncsian járt-kelt a szobában, majd újra szembeült velem. + +– Szabad itt dohányozni? + +– Mindent szabad, de nincs cigarettám. + +(A hurutom miatt fölhagytam a dohányzással.) + +– Van nekem… + +A ruhája széles övéből kis aranydobozt vett elő, amely telve volt vékony +orosz cigarettával. Azt mondta, hogy negyvenet is elfüstöl egy nap. + +Miután megitta a teáját, jóideig elgondolkozott, aztán egyszerre +odanyujtotta nekem a kezét. + +– Ön jóember, – mondta. + +– Nem tudom, hogy általánosságban jóember vagyok-e, de annyi bizonyos, +hogy önnek nincs jobb embere nálam… + +– Elhiszem, – mondta. – Ön jó szívvel van hozzám, önre rá merném bízni +mindenemet és tudom, hogy nem csalódnám… De beszéljen valamit! Mondja +el, hogy kicsoda? Mi a foglalkozása? Hogyan él? Mit remél a jövőtől? + +Röviden elmondtam neki egyszerü élettörténetemet; bevallom azonban azt a +gyöngeségemet, hogy az igazgató leányáról nem emlékeztem meg. Mikor az +elbeszélésem végére értem, észrevettem, hogy a grófné elszunnyadt. A +következő pillanatban már fölriadt megint. + +– Meghalok az álmosságtól, – mondta, miközben mosolyogva dörzsölte a +szemét. + +– Feküdjék le… + +A diványomra feküdt, takarónak pedig a bundáját kérte. Később azonban +mégis megengedte, hogy ágyamból egy párnát hozzak neki, sőt a papucsát +is leejtette a lábáról. + +Rögtön elaludt, tíz perc mulva azonban újból fölébredt. + +– Mondja csak, mi a maga neve? + +Megmondtam neki a nevemet. + +– István úr, elvisz maga engem innen holnap? + +– Elviszem… De hová? + +– Nem bánom akárhová… Gazdag vagyok és független… Nekem csak az +parancsolhat, akit szeretek, őt pedig gyűlölöm… + +– Milyen csinos keze van, – mondta, – olyan, mint egy kisleányé… + +Azzal megint elaludt. Én pedig odaültem melléje és néztem az alvó arcát. +Öt percenként föl-fölriadtam – álom ez, vagy valóság? A világ legszebb +asszonya itt alszik a szobámban, pongyolában, fölbontott hajjal… Én +pedig őrzöm az álmát és lelkemre mondom, tisztább szívvel virrasztok, +mintha testvérhugom mellett virrasztanék… + +Reggel hat óra volt már, amikor a szép asszony fölébredt álmából. Idegen +szemmel nézett rám, aztán ámulva tekintett körül. Jó ideig tartott, míg +megértette a helyzetét, akkor zavarodottan mosolyodott el. + +– Éhes? – kérdeztem. + +– De nagyon! + +– Átküldök a vendéglőbe és hozatok valamit… Vagy jobb lesz, ha magam +megyek? + +– Amint gondolja… + +– Ha el akar utazni, két óráig még ráér… + +– Igen? + +Megkérem még, hogy zárja be utánam az ajtót, aztán átsiettem a +vendéglőbe. Jóideig tartott, míg megkaptam mindent, amit kértem, azután +visszasiettem a szobámba. Nagy meglepetésemre üresen találtam a +szobámat. A szép asszonynak sehol semmi nyoma… Megszökött, vagy +elhurcolták? A kereveten ott feküdt a párna, amelyen meglátszott még +fejének helye. Különben semmi. Sehol egy elhullajtott hajszál, sehogy +egy gombostű. + +Két nap mulva láttam csak viszont, mikor a gróffal az erdőben sétált. +Viruló színben volt, egy erdei gizgazból kötött nagy bokrétát tartott a +kezében, a másik kezével pedig gyöngéden támaszkodott a gróf vállára. +Igazán szép pár ember volt, olyan, mint egy magasabb faj képviselői. + +Mikor közel értem hozzájok, az asszony egy rövidke szót sugott a +grófnak, aki kellemes mosolylyal mért végig. Éreztem, hogy elpirulok a +fülemig… A polyák azonban megbillentette a kalapját és nyugodtan sétált +tovább az erdőben, míg az asszony elállotta az utamat. + +– Kedves izé úr, jó napot! Bocsánat, – mi is a neve. + +– Jónás a nevem… + +– Kedves Jónás úr, köszönöm a multkori vendéglátást… Nem tudom, hogy +miként gondolkozik ön felőlem, de biztosíthatom, hogy az egész egy kis +félreértés volt csak, amelynek én voltam az oka… Reggel, mikor ön a +vendéglőbe ment, már meg is bántam… + +Jó kedve, egész viselkedése, de különösen a megszólítás módja valósággal +fölháborított. Meghajoltam és fagyosan mondtam: + +– Ne mentegesse magát asszonyom… akkor nem kérdeztem öntől, hogy miért +jött hozzám és most nem is kérdezem, hogy miért ment el… + +A szép asszony meglepetten, némi szelid gúnynyal, bizonyos fölényes +gyöngédséggel mért végig. + +– Nini, ön haragszik? Azt rosszul teszi! + +Körülnézett, aztán hirtelen elkomolyodva, fojtott hangon mondta: + +– Szegény fiu, adjon hálát Istenének, hogy ez így történt… + +Félig lehunyt pillái alól egy fenyegető macskapillantás villámlott +felém, az asszony aztán elfordult és különös mosolylyal az ajkán, +elment. + +Azóta se láttam többet. Minden esetre elfelejtette megint a nevemet. Én +nem felejtettem el őt, annyira nem, hogy az igazgatóm leánya még mindig +hiába várja a pártából való megmenekülését. + + + + +Bandi megbukott + +Az idén rossz esztendeje volt kedves apámnak, mert a termést elverte a +jég és magam is megbuktam magyar történelemből. Sohasem szerettem a +magyar történelmet, mivel Bénicska tanár úr tanítja és a magyar rendek +úgy sem csináltak egyebet, mint belvillongásokat, a helyett, hogy a +törökkel verekedtek volna. És különben is azt hiszem, ideje volna már +eltörülni a magyar történelmet éppen úgy, mint a görög nyelvet, mert +holt tudomány és csupa meghalt emberről van benne szó. + +Hogy megbuktam, annak az én Mancika néném az oka. Mancika otthon a +legnagyobbik, ő már tizennyolc esztendős, míg a kisebbek többnyire +fiatalabbak. Igen szeretem, bár pénzt nagyon ritkán kapok tőle, pedig ő +mindig vesz magának édesapa éjjeliszekrényéről. + +A diákmajálison, amely juniusban volt, Manci volt a legszebb leány. +Nagyon kedves volt hozzám, mint mindig, ha nem vagyunk otthon. Mikor a +zsákversenyen elsőnek értem a bírói páholy elé, meg is csókolt és egy +rózsát tűzött a kalapomra, mert büszke volt rám. Később húsz fillért +igért, ha sétálok vele és Csanády bácsival az erdőben. (Csanády bácsi +főszolgabíró, igen művelt ember, négy fakóval jár és tud cigánykíséret +mellett fütyülni.) + +Bénicska tanár úr is táncolt Mancikával, de csak polkát, ő nem tud +bosztont. Olyan furcsán táncol, mintha el akarná hullatni a kezét meg a +lábát és az egész osztályunk úgy mulatott ezen, hogy hemperegtünk a +fűben. A tanár úr azonban semmit sem vett észre, mindig csak Mancikát +nézte és mosolygott, pedig roppant sok rossz foga van. + +Mancika azt mondta nekem, hogy Bénicska egy unalmas tót és hogy nem tud +táncolni. Én azonban megkértem, hogy járjon vele még egy négyest, mert +akkor talán jobb osztályzatot érhetek el magyar történelemből. Mancika +nevetett és meg is tette a kedvemért, mert jó leány, én pedig hálából +nem mondtam meg édesmamának, hogy Csanády bácsi az erdőben megcsókolta a +Mancika kezét. + +Szerdán Bénicska tanár úr kiszólított Dózsa Györgyből, amelyet +véletlenül nem tudtam, mivel otthon a konyhaórát kellett reparálnom +egész délután, ami azonban nem sikerült. A tanár ekkor igazán szépen +viselkedett, megsimogatta a fejemet és azt mondta: + +– Sebaj, fiacskám, majd megtanulja máskor! + +(Ő az egyetlen tanárunk, aki az algimnáziumban is önöz.) + +Az egész osztály csodálkozott és magam is csodálkoztam mert amikor Szent +Istvánt nem tudtam, akkor még egy tentás üveget akart a fejemhez vágni. + +Délután a tanár úr meglátott a promonádén és magához szólított és +megkérdezte, hogyan mulatott kedves nővérem a majálison. Meg akartam +jutalmazni Dózsa Györgyért és azt mondtam, hogy Mancika mindig csak a +majálisról beszél. Azt mondja, hogy Bénicska tanár úr a legjobb táncos a +városban és hogy szívesen táncolna vele akár hajnalig… + +A tanár úr nem válaszolt semmit, de láttam, hogy a füle egészen piros +lett. Vasárnap, mikor Manciék a templomban voltak, nálam volt Visky +Pista és mi papirsárkányt ragasztottunk a szalónban. Visky egyszerre +kinéz a függöny mögül az utcára és azt mondja: + +– Te, Bénicska tanár úr már egy órája künn ténfereg az ablak alatt. + +Tovább dolgoztunk a sárkányon, de a hányszor kinéztünk az ablakon, +mindig künn láttuk Bénicska tanár urat. Délfelé egy piros szegfűvirágot +dobtam ki a függöny mögül. Ő mindjárt fölvette és a füle megint piros +lett, én pedig azt mondtam Pistának: + +– Azt hiszem, hogy mégsem bukom meg történelemből! + +Visky pedig azt mondta, hogy most már kaphatok elégségest. + +Hétfőn a tanár úr megszólított óra után és azt kérdezte tőlem, hogy +szereti-e Mancika a verseket. Nagyon szereti, mondtam, pedig a nénikém +csak a tenniszt meg a bosztont szereti. A tanár úr ekkor egy piros +téntával írt verset adott nekem, hogy mutassam meg Mancikának. Ezt ugyan +nem tettem meg, de mi ketten Viskyvel elolvastuk a fáskamrában. + +Nagyon szép vers volt, hátulról mind összepászoltak a rímek. Szép hölgy +– erős tölgy, – gyenge folyondár – üdvre vár… Kádárnak és Ábelesznek is +tetszett. + +Másnap azt mondtam a tanár úrnak, hogy Manci még több verset is szeretne +olvasni és azon a héten kaptam is még ötöt, melyeket megmutattam +Viskynek, meg hat-hét más jóbarátomnak. Akkoriban már abban is +reménykedtem, hogy jót kapok magyar történelemből. + +A hányszor verset adott, mindig egy rózsát vittem neki a kertünkből. Azt +mondtam, hogy Mancika küldi neki. Ezektől aztán igen vastag lett a tanár +úr jegyzőkönyve, mert mind lepréselte és selyempapirban tartotta a +rózsákat. A tanár úr egyszer azt mondta nekem, hogy éppen olyan szemem +van, mint Mancikának és azontúl, ha azt akartam, hogy ne szólítson ki +felelni, mindig úgy néztem rá, mint a hogyan Mancika szokott a +szolgabírájára és nem is feleltem többet a vizsgáig. + +Már abban is reménykedtem, hogy kitünőt kapok a magyar történelemből, de +két nappal a vizsga előtt nagy bajt csinált Mancika. Megint húsz fillért +igért, hogy menjek vele sétálni és mivel zsinór kellett a sárkányhoz, +hát megtettem neki a szivességet. Persze a görög templom felé mentünk és +én mindjárt tudtam, hogy találkozni fogunk Csanády bácsival. Ekkor +azonban szemben jött velünk Bénicska tanár úr. Mancika nagyon megijedt +és azt mondta: + +– Reménylem, hogy nem fog megszólítani az unalmas tót? + +– Bénicska tanár úr nem tót, hanem jászkún, – magyaráztam neki, bár +magam sem óhajtottam, hogy megszólítson minket. + +Ő azonban megszólított és abból lett a baj. Első kérdése az volt, hogyan +tetszett az utolsó verse. Bár erősen telegrafáltam Mancikának a +könyökömmel, ő mégis azt mondta, nem tudja miféle versről van szó. + +– Hát a versek, amelyeket bátor voltam Bandikával nagyságodnak küldeni? + +– Lehet, hogy a tanár úr verseket adott az öcsémnek, de akkor kérdezze +meg tőle, hogyan tetszettek neki, mert biztosítom, hogy én egyet se +láttam. + +– De hát a rózsák, amelyeket nagysád szíves volt nekem küldeni? + +Erre aztán dühbe jött Mancika. + +– Én sohasem küldtem rózsákat, sem magának, sem másnak! + +(Ez azonban nem igaz, mert Csanády bácsinak igenis küldött.) + +Én már akkor nagyon rosszul éreztem magamat. Ilyen rosszul csak egyszer +voltam életemben, mikor fogadásból megettem negyven éretlen barackot. El +is szaladtam volna, ha Mancika nem fogja erősen karomat. Azt hiszem, a +tanár úr is rosszul érezte magát, mert olyasmit hebegett, hogy itt +valami félreértés van, aztán úgy nézett rám, mint akkor, mikor azt +mondtam, hogy Szent István lengyel vajda volt, és gyorsan elment… + +Mikor hazaértünk, Mancika az udvaron a napernyőjével a hátamon +inzultált. Nem ütöttem vissza, mert ő védtelen nő, de nem is lehet vele +birkózni, mert nagyon erős és mindjárt rúg a lábával. Megvetően +elszaladtam tehát. Manci mindent el akart mondani édesapának, de mivel +ezt semmiképpen sem óhajtottam, tehát megfenyegettem, hogy én is mindent +elmondok Csanády bácsiról és így egyikünk sem árulkodott. + +Másnap összetalálkoztam Bénicska úrral az iskola folyosóján és ő azt +mondta nekem: + +– Majd veszem egy botot és magát elverek. + +Ekkor kiderült, hogy mégsem jászkún, hanem tót. Nem helyeseltem azonban +Mancika eljárását, meg kellett volna gondolnia, hogy Bénicska mégis az +én történelmi tanárom. + +Az osztályvizsgán Dózsa Györgyöt kérdezte tőlem, pedig azt nem +tanulhattam meg az órareperálás miatt. Hiába néztem rá úgy a szememmel, +mint Manci szokott, nem használt, mégis megbuktatott. + +Mikor édesapa meglátta a bizonyítványomat, teljesen megfeledkezett +magáról. Azt mondta: + +– A vetésemet elverte a jég és most ez a bandita is gyalázatot hoz reám! + +Nagyon bántott, hogy a jégverést is rám akarja fogni, azért azt mondtam: + +– Nem tehetek róla, hogy édesapa nem asszekurált! + +Ekkor még jobban megfeledkezett magáról és a pipatartóhoz rohant, ahol a +csibukszárak vannak. Szerencsére jelen volt édesanyám is, aki sokkal +igazságosabb és higgadtabb nő. Rögtön az ablakhoz sietett és segítségért +kiáltott, harsány női hangon azt kiáltva, hogy édesapa meg akarja +gyilkolni gyermekeit és hogy rögtön el akar tőle válni, mert nem +maradhat egy gyermekgyilkos házában mint feleség és a többi. + +Erre beszaladtak a cselédek és az öreg Miska ki akarta csavarni édesapa +kezéből a csibukot, mert azt hitte, hogy töltött karabély, miként később +mondta. Én azalatt kimásztam az ablakon a fáskamra tetejére és ott +teljesen biztosságban éreztem magamat, mert a vörös macskán kivül a +családból senki sem tud oda követni. Nem is jöttem le előbb, míg édesapa +becsületszavát nem adta édesmamának, hogy nem bánt és hogy vacsorát is +kapok. + +Édesanyám később egy koronát ajándékozott nekem kárpótlás fejében, +Mancika pedig nekem adta ifjúkori képes levelezőlapgyüjteményét, amelyet +már régen igérgetett nekem. Így véget ért a félreértés. Most már +édesapára sem neheztelek. Ő jó ember és én nagyon szeretem, bár nem +helyeselhetem, hogy miattam gyakran bánatot okoz szegény édesanyámnak. + + + + +A sárga boa vagy az isteni Lia + +Talán ismeritek az északi mesét a bűvös csaláningről? Ha rávetik a +vadhattyu nyakára, akkor szép leány lesz belőle. Én tudok egy másik +mesét a bűvös boáról. Mikor rávetették egy pelyhes kis liba nyakára, +fejedelmi hattyu lett belőle. A kis liba a Juliska névre hallgatott. +Hattyu korában Juliává komolyodott a neve, melyet aztán Liára kurtított. +Ámuló és tapsoló kortársai később az isteni előnevet adományozták neki, +amelyet ma is jó egészségben visel még, ha ugyan azóta feleségül nem +vette valami gróf… + +Jer, óh rövidlélegzetü múzsája a tárcarajznak és segítsd megénekelnem az +istenit! + +* + +Az első felvonás végén Lia, aki egy mellbeteg koldusleány megható +szerepét játszotta, betétként eltáncolta a _cachucha_ nevü spanyol +táncot. Hatszor egymásután járta el. Úgy táncolt, mint egy megbolondult +nősténytigris. A hatás leírhatatlan volt, azért nem is kisértem meg +leírni. + +Gyurka barátom, akinek a páholyában ültem, diadalmasan tekintett rám. + +– No ugy-e? Ugy-e? Ilyet még nem láttál! Ez az igazi művészet! Meglátod, +egy esztendő mulva lefőzi az összes budapesti vén primadonnákat… + +Ez az ó-budai műszinkörben történt, természetesen a szalmaözvegyek +hónapjában, augusztusban. Az isteni Lia már akkor asztagokba rakta +vidéki babérait és azzal a harcias szándékkal jött a fővárosba, hogy +megadja a kegyelemdöfést a budapesti művésznőknek és mellesleg +ujjáteremti a magyar színművészetet. Hogy küldetését a fővárosi +színművészet ó-budai előcsarnokában kellett megkezdenie, az talán a +fentisztelt dívák áskálódásainak eredménye volt. + +A helybeli színibizottság elnöke, aki a rövidség okáért intendáns úrnak +szokta magát neveztetni, udvariasan bekalauzolt bennünket Lia +öltözőjébe. Az isteni éppen egy pohár sört ivott és nevetve nyujtott +nekünk kezet, mi pedig szerencsét kivántunk a példátlan sikerhez. Mikor +az intendáns megmondta neki a nevemet, letette a söröspoharat és egy +rémült pillantást vetett rám… + +Ohó! Ezt a keményfogásu kis kezet már érintettem valaha… Mintha akkor +egy forint borravalót csúsztattam volna bele… + +– Mondja, isteni Lia, nem találkoztunk mi már valahol? + +A művésznő elhalványult a festék alatt, aztán a fülemhez hajolt és +halkan súgta: + +– Ha lovagias ember, akkor hallgatni fog! + +Rendben van! Én lovagias ember vagyok, az isteni Lia pedig Virághék +szobaleánya volt. + +* + +A második felvonást megint a páholyunkból néztük végig. Azaz, hogy a +Gyurka páholyából, mert az ilyen színművészeti kirándulásokon mindig a +szalmaözvegy fizet. Engem különben is csak azért szokott magával vinni, +hogy alkalomadtán az alibijét igazoljam a fürdőző felesége előtt. Nem +tudom, hogy miért, de nekem az asszonyok tényleg sokat elhisznek. + +A barátom egy pillanatra sem adta ki kezéből a gukkert és pedig a +második felvonás alatt emlékembe idéztem mindazt, amit az isteni Lia +Juliska korából tudtam. Akkor jutott eszembe a sárga boa is. + +A sárga boát egy Virágh Miklós nevü országgyülési képviselő vette a +feleségének. Mint delegátus Bécsben járt, ott aztán (nem tudom, miféle +lelkiismereti furdalások hatása alatt) megvette az asszonynak a +szóbanforgó tollas kigyót. A Kanári-szigeteknek legalább kétszáz kis +dalosát kellett megkoppasztani érte. + +Mikor Virághné megpillantotta a szörnyü ruhadarabot, amelyhez hasonlót a +Csendes-óceán szépei viselnek, sírógörcsöt kapott. Mikor jobban +megnézte, nevetőgörcsbe csapott át. Arról persze szó sem lehetett, hogy +viselje. Megmutatta minden barátnőjének, akik ugyancsak nevetőgörcsöt +kaptak tőle, aztán betette egy skatulyába és elzárta a szekrényébe. + +Egyelőre pihenjen ott békében, mi pedig beszéljünk most az isteni +Liáról, akit akkor még csak Juliskának hívtak. + +* + +Egy csődbe jutott vidéki asztalosmester istenfélő leánya volt és mint +szobaleány került Virághné ő nagysága szolgálatába. Ott jól érezte magát +és jól is viselte magát. Csinos, jókedvü, szerény és dolgos leányzó +volt. Asszonya azt mondta: A szobaleányok gyöngye! + +Otthon fekete ruhában kellett járnia, bóbítás fehér főkötővel és nagy +köténynyel. Igen jól festett. Vasárnapi használatra volt egy bordószínü +zubbonya, azt a fekete szoknyához hordta. Napernyője volt, de kalapja +nem, mert azon a vidéken, ahol ő született, hajadonfőtt járnak a +tisztességes polgárleányok. Ha a szigoru erkölcsü szakácsné társaságában +olykor kiment a Városligetbe, egy olcsó kis selyemkendőt is kötött a +nyakára. + +Virághné egy nap a szekrényeit rendezgette és Juliska segített neki. +Ekkor meglátta a sárga boát. + +– Juj, de szép! – kiáltotta őszinte elragadtatás hangján. + +– Tetszik neked, fiam? + +– Nagyon tetszik! + +– Akkor nesze, neked adom! + +Azzal Juliska nyakába akasztotta a boát… + +A leány elhalaványodott a túlnagy boldogságtól… A mellében valami +félelmetes kalapálást érzett, a füle dobja pedig úgy zúgott, mintha +trombita harsogás remegtetetné meg. Vajjon mi kalapált a Juliska +mellében? A lenyügözött ambició, amely eget kért. És mi harsogott a +fülében? A művészet géniuszának trombitája, amely tudtára adta a +világnak, hogy egy alkotó lángelme megindult útján a dicsőség felé. + +Minderről persze Juliska akkor még nem tudott semmit. + +* + +A sárga kigyó, amely puhán és melegen csavarodott a nyakára, falánk +hüllőnek bizonyult. Először is hat forintot követelt kalapra. Mert boát +csak nem lehet hajadonfővel viselni? A következő havi bére ráment egy +pár lakkcipőre. Kész szerencse, hogy asszonya szép harisnyát +ajándékozott Juliskának, különben azt is kellett volna vennie. + +Juliska akkoriban már nem járt a szakácsnővel, nem is ment már a +Városligetbe, inkább az Erzsébet-téren sétált. A ruháját épp úgy föl +tudta már fogni, mint a nagysága, akinek a viseltes fehér keztyűje is +jól illett a kezére. + +Akkoriban történt, hogy egyszer egy rokonszenves és szemtelen idegen azt +kérdezte tőle, hogy melyik színházban játszik? Ő szerényen válaszolta, +hogy nem művésznő, hanem Virághné ő nagysága – társalkodónője… + +Bizonyára a sárga boa volt oka annak is, hogy Juliskán valami furcsa +szórakozottság vett erőt. A szórakozottság pedig nagy baj, különösen +annak, akire törékeny üveg- és porcellán-tárgyak vannak bízva. Egy drága +meiszeni kávéskészlet volt oka annak, hogy Virághné egy napon kurtán +elcsapta Juliskát. + +– Mehetsz! – mondta. – Ilyen szecessziós dámára nincs szükségem! + +(Elfelejtettem megmondani, hogy Juliska tényleg _szecessziós_ frizurát +csinált magának.) + +Mikor a sárga boával a nyakán elhagyta a házat, keservesen zokogott. + +Az őrangyala azonban csak mosolygott. Azt mondta: + +– Kis liba, hát nem tudod, hogy a dicsőséghez vezető út mindig +felmondással és elcsapással kezdődik? + +* + +Hogy merre sodorta aztán a sárga kigyó Juliskát? Bizony nem tudom. Arra +emlékszem csak, hogy Virághné jó idő mulva nevetve megemlékezett róla. +Azt mondta, hogy valamelyik színházban látta, a boával a vállán. Úgy +nézett ki, mint valami színésznövendék, a feje geniálisan bolyhos volt. + +A sors úgy akarta, hogy én, aki tanuja voltam Juliska megaláztatásának, +most tanúja legyek az isteni Lia ó-budai fölemeltetésének. + +Előadás után két szalmaözvegy társaságában elmentem a _Zöld +hordócská_-ba vacsorára. Mocskos abroszszal leterített asztal körül +ültünk, savanyu bort ittunk, egy harmónikás ember pedig szörnyü muzsikát +művelt. A barátaim azt mondták, hogy ez igen kedélyes hely. Kedves +meglepetésünkre odajött később az isteni Lia is, féltucat tisztelője +társaságában. Egy mágnásfiu és három ujságíró volt köztük. Malomkeréknyi +fehér kalapot viselt a bolyhos fején, karcsu termetén fehér ruhát, a +vállán sárga boát. (Nem tudom, a Virághné boája volt-e még, vagy talán +már ujabb szerzemény.) Roppant jól festett. Olyan kedves leereszkedéssel +lépett be, mint egy királyné a népkonyhába. Mikor megpillantott, hozzám +lépett és mosolyogva nyujtott kezet. + +– Kedves íróm, – mondta, – szeretnék magától tanácsot kérni egy művészi +kérdésben… Én most egy új szerepet tanulok, amelyben ez a kifejezés +fordul elő: _steple chase_. A direktorom azt állítja, hogy _stápl +csiz_-nek kell ejteni, én azonban úgy tudom, hogy _stipl-csáz_-nak. +Döntse el maga a vitánkat! + +– _Stópl cséz_, – válaszoltam tudós ráncokba szedve homlokomat. + +Az isteni Lia hálásan megszorította a kezemet. + +– Fog rólam írni? – kérdezte elbűvölő mosolylyal. + +– Hogyne! + +(Ezennel be is váltom igéretemet.) + +Az isteni aztán kecsesen megfenyegetett az ujjával. + +– Maga veszedelmes ember! – mondta. – Magától félek! + +Nem tagadom, hogy ez nagyon jól esett nekem, főleg a mágnásfiura és az +ujságírókra való tekintettel… + +_U. i._ Meg kell még említenem, hogy tegnap a Virághné gömbölyü vállán +szakasztott olyan sárga boát láttam, mint az isteni Lián. Hóbortos +divat, de nagyon kedves és este jól fest, különösen fehér ruhához. + + + + +Bekvártélyozás + +Kellékek: asztal, szék, – az asztalon: tiszti sapka, tiszti keztyü, +könnyü lovaglópálca és katonai bőrtáska. – A táskában: zsebtükör, +bajuszkefe, selyempapirba hajtott préselt virág, két női arckép, levél +nyitott borítékban. + +BORIS _(bedugja a fejét az ajtón)_. Bemenjek? Ne menjek? _(Belép.)_ +Bemegyek! Végre is: én itthon vagyok. _(Kiváncsian néz körül, a +levegőben szaglász.)_ Cigarettafüst! Jó cigarettákat szí a főhadnagy… A +kövér kapitány, aki a szomszéd szobában lakik, virzsiniákat szí – buh! +_(Megpillantja az asztalon fekvő táskát.)_ Nini, Tibor főhadnagy ma +itthon hagyta a táskáját. Vajjon mit őriz benne? _(Az asztalra +támaszkodik.)_ Ő azt mondja: fontos sztratégiai jegyzeteket… Megnézzem? +_(Fölkel, előkelően.)_ Nem, – az nem volna gavalléros dolog… Ámbár – én +tulajdonképpen nem vagyok gavallér, – hanem asszony! Lássuk a +sztratégiai jegyzeteket… _(Kis zsebtükröt és bajuszkefét vesz ki a +táskából.)_ Lám, lám! _(A nézőkhöz.)_ Hölgyeim és uraim, ime a történeti +nevezetességü kefe, amelylyel Tibor főhadnagy úr a bajuszát szokta +kefélni. _(Leteszi a két tárgyat az asztalra, mialatt tovább kotorász a +táskában, félvállról a nézők felé.)_ Nálunk ugyanis bekvártélyozás van. +Egy tábornokot és négy tisztet kaptunk – a tisztek között van a +történeti nevezetességü bajusz tulajdonosa is: Tibor főhadnagy úr… +_(Hirtelen lecsapja a táskát, előrelép, igen komolyan.)_ Tudják önök, +hogy mi a bekvártélyozás faluhelyen? Hosszu szárazságra negyvennapos +eső. Azelőtt az volt a bajunk, hogy sohasem láttunk katonát – most pedig +katonai túltengésben szenvedünk. Minden vendégszobánk teli van katonával +– a szénapadlás is teli van katonával – sőt a szobaleányom feje is teli +van katonával… _(Az asztalhoz közeledik, kezébe veszi a táskát.)_ Ez a +hadgyakorlatok miatt van… _(Hirtelen leteszi a táskát, megint előre +jön.)_ Tudják kérem, hogy mi a hadgyakorlat? A tábornok azt mondja: „A +hadgyakorlat a katonaság harcképességének tűzpróbája“. No hát bocsánatot +kérek, ez nem úgy van. „A hadgyakorlat a háziasszonyok harcképességének +a tűzpróbája!“ Mit tud ehhez a hadügyminiszter? _(Az asztalhoz megy, +szórakozottan a kezébe veszi a pálcát.)_ Az idei hadgyakorlat mindjárt +komoly ütközettel kezdődött. A mi szakácsnénk, a jeles Ágnes asszony, +ellenségeskedésbe keveredett a cs. és kir. hadsereggel. A tábornok +ugyanis magával hozta a szakácsát és a két kuktáskodó bakáját, hogy azok +főzzenek a tisztikarnak. Amikor a kincstári szakács be akart vonulni a +konyhánkba, Ágnes asszony útját állotta a gőgös hódítónak. + +– Mit akar itt kend azokkal az idegen tepsikkel? + +– Főzni! + +– Az én konyhámban? És kinek? + +– A kegyelmes úrnak! + +– Tudja-e, hogy én a csanádi püspök szakácsnéja voltam, az pedig hintón +jár és négy lóval, nem úgy mint a maga gazdája, aki egy lovon ül. + +– Parancs, parancs! – mondta a szakács. + +Ágnes asszony azonban fölfegyverkezett egy főzőkanállal és kiállott a +konyhaajtóba. + +– Hát jöjjön be az a katona, aki mer! + +_(Mutatja, leeresztve a pálcát.)_ Hazafias bánattal jelentem, hogy a +hadsereg ezúttal gyászos vereséget szenvedett. A szakács, aki saját +állítása szerint már Stolác ostrománál is főzte a puliszkát, két tepsi +hátrahagyásával visszavonult. + +_(Leül a székre.)_ Tulajdonképpen nagyon fárasztó dolog a hadgyakorlat – +különösen, ha egy egész brigád udvarol az embernek… Nekünk csak öt +szállóvendégünk van, de vacsorára ideszokott a fél hadtest. A +törzstisztek az édesapám kedvéért járnak ide – apa tudniillik a vármegye +első tarokkozója, – az alantas tisztek meg az én kedvemért jönnek – én +vagyok ugyanis a vármegye első keringőtáncosnője… Hja’ mi nagyon +tehetséges család vagyunk. + +Az éjjel is táncoltunk… Körülbelül harminc kitünő táncosom volt és a +tábornok kiszámította, hogy éppen húsz kilométer valcert táncoltam… Húsz +kilométert! Mit nem tesz az ember a katonaság és a polgárság közötti jó +egyetértés kedvéért. Amikor reggel ágyba dültem, hogy kipihenjem +magamat, uháciuszt állítottak a szérűskert végébe és a majdáni +homokbuckákat kezdték ágyúzni… Ha még egy hétig eltart a háboru, én +leszek az egyetlen halottja, akkor ráírhatják a fejfámra: „Itt nyugszik +Boronkay Boris, egy nemeslelkü özvegyasszony. Élte virágjában megölte a +bekvártélyozás. Vándor, szentelj egy könyet a cs. és kir. véderő emez +áldozatának.“ + +_(Fölkel.)_ A tábornok kiszámította, hogy húsz kilométert táncoltam – a +statisztikája azonban hiányos! _(A pálcával megkopogtatja a sapkát.)_ Ez +az úr, Tibor főhadnagy úr, egyetlen tourt nem táncolt velem! Egész este +ott állott egy sarokban – nézett, folyton nézett… _(Mutatja; összefont +karokkal, lehajtott fővel, sötéten néz.)_ Ha meg összetalálkozott a +szemünk: elfordult – – Így! _(Blazirt arccal mutatja.)_ Engem akar +becsapni az az úr? _(Szánakozva.)_ Ugyan – no! Mintha nem tudnám, hogy +szerelmes belém… _(A sapkához.)_ Igen, főhadnagy uram, ön fülig +szerelmes belém! Ezért nem illetem szemrehányással. Ez önnek legszentebb +emberi joga… De bosszant az affektált hidegsége! Sért és idegessé tesz… +Ha férfi volnék, ezért bele tudnék önbe kötni. + +_(A nézőkhöz.)_ Különben eléggé megbosszantottam a főhadnagyot: +élet-halálra udvaroltattam magamnak Krall báróval. A báró nagyszerü +médium. Kamarás – ő így mondja: kámárás – és monoklit visel, de csak +olyankor, ha a tábornok nem látja. A tábornok azt tartja, hogy a monokli +csökkenti a hadsereg harcképességét… Krall hadnagy nagyon kiváló tiszt – +a bajtársai azt mondják, ő a hadsereg első szecessziós huszárja… Lágyan +ringó léptekkel jár, a két karját meg így tartja _(kifeszíti a két +könyökét, összeüti a bokáját és meghajlik)_. Lieutenant Otto Krall, +Freiherr von Tiger-Krall. És a tánca – tiszta szecesszió! _(Mutatja.)_ + +Éjfélig mulattam Krallal, akkor aztán magamhoz szólítottam Tibor +főhadnagyot. _(Igen szerényen.)_ Nem szóltam neki, nem is intettem neki +– csak egy úgynevezett horgas pillantást vetettem feléje… A horgas +pillantás az én specialitásom… Odajött és elkérte a második négyesemet. + +– Bocsásson meg, hogy ilyen későn kérem csak táncra, – mondta az ő hideg +előkelőségével. + +No, gondoltam, – ha impertinencia kell, szolgálhatok vele! + +_(Igen nyájasan.)_ – Miért mondja, hogy későn, kedves főhadnagy úr? Nem +önnel nyitottam meg a bált? + +– Velem? – csodálkozott a főhadnagy. – Egy lépést se táncolt még velem… + +_(Hanyagul.)_ Úgy? Akkor összetévesztettem önt más valakivel… Önök +tulajdonképpen olyan egyformák az egyenruhájukban… + +Az imént még parfait volt a főhadnagyom, most fagylalttá hült. + +– Mivel ilyen egyformák vagyunk az egyenruhánkban, attól kell tartanom, +hogy a nagyságos asszony rám sem ismer majd, ha jelentkezem a +négyesemhez és azért talán jobb lesz… + +_(Ijedten.)_ Jézusom, ezt már nem akartam! Hogy megbékítsem, egy virágot +adtam neki a bokrétámból… + +_(Halkan, kedvesen.)_ Fogja ezt a virágot, főhadnagy úr, erről majd rá +fogok ismerni! + +_(Hirtelen eszébe kapva.)_ Teremtőm, egészen megfeledkeztem a stratégiai +jegyzetekről! _(Kiveszi a papirba göngyölt virágot.)_ Hát ez mi? Virág. +Préselt virág. Szegfü. Lássuk csak… _(Gondolkozva nézi a virágot.)_ +Különös! Ez a virág _(határozottan)_ az én virágom! És ő eltette! +Megőrizte! _(Meghatottan.)_ Ez igazán kedves tőle… _(Föl-alá jár a +színpadon, a virágot kinyujtott kezében tartja.)_ Lássa, főhadnagy úr, +ez nagyon jól esik nekem, nagyon, nagyon jól esik… _(Megáll az +asztalnál, más hangon.)_ Fülig szerelmes belém! _(A zsebtükörben nézi +magát.)_ A dolog nem valószinütlen, szinte természetes… De ha szeret, +miért nem szól? _(Hűvösen.)_ Persze, fél, hogy kikosarazom… Vajjon +kikosaraznám-e? _(Mosolyogva vállat von, majd elkomolyodik.)_ Istenem, +csak ne transzferálnák annyit a házas tiszteket! Ma Tarnopolban van az +ember, holnap Szerajevóban, holnapután Nagy-Szebenben. + +Örökké Tauszky-kocsiban lakni – az se kellemes. Aztán háboru lesz és +agyonlövik. Mit kezdek én egy agyonlőtt férjjel? _(Kedvetlenül dörzsöli +a homlokát. Majd belenyúl a táskába, kivesz egy női arcképet.)_ Hát ez +mi? Arckép! Női arckép! _(Csodálkozva, majd növekedő haraggal.)_ No +nézd, no nézd – egy női arckép! Egy női arckép! Nagyszerü – mondhatom! +Krall von Tigerkrall erre azt mondaná: kolosszális! Egy női arckép… +Tehát így vagyunk? Az egyiknek a virágát préseljük – a másiknak az +arcképét őrizzük? Ez pompás! Ezt jó tudni! _(Újból nézi az arcképet.)_ +És ez tetszik neki! Milyen közönséges – milyen affektált – izléstelen – +cicomázott… Fogadni mernék, hogy festi a haját… Hogyne! Hiszen látszik! +Alkalmasint a foga is hamis… Biztos, hogy hamis! _(Elolvassa a kép +hátára írt nevet.)_ Anna! _(Nevet.)_ Anna! Milyen keresett, affektált +név… Milyen tisztességtelen név! _(Az asztalra dobja a képet.)_ Ostobák +a férfiak, hogy befonatják magukat ilyen asszonyok által! Sajnálom ezt a +szegény embert… + +_(Megint belenyúl a táskába, még egy női arcképet vesz elő. Megnézi, +ijedten keresztet vet magára.)_ Még egy asszony! _(Az asztalra veti a +képet, előre jön, ijedten néz az asztal felé.)_ No ilyet –! _(Szünet +után méltatlankodva.)_ És az ilyen embert nem állítják haditörvényszék +elé? Engem, szegény tapasztalatlan özvegyasszonyt így hiteget! Második +négyest táncol velem – megpréseli a virágomat. – És aki teszi, az +katona, tiszt és gavallér! Ha ez nem gyávaság, akkor nem tudom, hogy mi +a gyávaság! Igenis, főhadnagy úr ez gyávaság volt! _(Az utóbbi szavaknál +elérzékenyedett. Lassan a kijáró felé megy. Az ajtónak támasztja a +fejét.)_ Nagyon boldogtalan vagyok… _(Szünet után megfordul, +erélyesen.)_ Most azért is megnézem, hogy mi van még a táskájában. _(A +táskába nyul.)_ Ez az ember nem érdemel kiméletet! + +_(Kiveszi a levelet, amely nyitott borítékban van.)_ Levél! _női_ irás! +Tibor György főhadnagy úrnak… El fogom olvasni – jogom van hozzá! +_(Megnézi a levelet.)_ Édes Gyurkám! Vajjon kitől van? _(Megnézi az +aláirást.)_ Sokszor csókol Annád… _(Szól.)_ Gondolhattam volna: hogy a +hamisfogu Anna… Természetesen Budapestről ír – ah, azok a pesti +asszonyok! Sokszor csókolja – pedig biztos, hogy nem is gondol vele, a +képmutató! _(Olvassa a levelet.)_ Édes Gyurkám, Apa megbizásából írok +neked. Azt mondja, örül, hogy kezd megjönni az eszed és házasságra +gondolsz. _(Szól.)_ Mi ez? _(Olvassa:)_ Azt üzeni neked, hogy nem ismer +a fiára. Te, aki különben az ördögtől sem félsz, most megszeppentél egy +csinos özvegyasszonykától… _(Találva érzi magát.)_ Egy csinos +özvegyasszonykától? _(Olvas.)_ Apa ismeri a Boronkay-családot és nagyra +becsüli minden tagját, ezek között a te gőgős Brünhildedet is… Ha +tisztába jöttél vele, küld el nekünk az arcképét, mert nagyon kiváncsiak +vagyunk a jövendő sógornőnkre… Itt küldöm a magamét és Mici hugodét… + +_(Szól.)_ Jézus Mária! Milyen kedves – milyen rokonszenves! Annusnak +hívják! – és én azt hittem – én azt hittem – – _(a szájára üt)_ te +féltékeny bolond! _(Lehanyatlik a székre, a következő pillanatban megint +talpra szökik, mindegyik kezében egy-egy arcképet tartva.)_ Bocsánatot +kérek – mindent visszavonok – minden elégtételre kész vagyok… _(A +képeket megcsókolja, majd minden holmit sietve bedob a táskába. +Dudolva.)_ Akit imádok az egy tüzér… _(Hirtelen elhallgat, ijedten +jobbra fülel, fojtott hangon.)_ Istenem, valaki jár a kapitány +szobájában – sarkantyupengés –! Ha kihallgattak volna, ha megtudják a +tisztek, hogy kicsufoltam őket – mi lesz aztán? _(A nézőkhöz.)_ Ej, – +majd azt mondom nekik: Pardon, tiszt uram – most már tudom, hogy mire jó +a bekvártélyozás! + + + + +Huszty báró ur utikalandja + + +I. + +Éjfélkor az ősz házigazda megállott a táncterem nagy üvegcsillára alatt +és így szólt: + +– Szép hölgyeim, melyikük járná el most egy öreg ember kedvéért a +paraszt-forlánát? + +A hölgyek nevetve huzódoztak, végül valamennyien egy karcsu pásztorleány +felé fordultak. + +– Ancilla! Az isteni Ancilla! + +A pásztorleány úgy elpirult, hogy még a gömbölyü válla is kirózsásodott. +Megszeppenve nézett körül, hogy merre menekülhetne ostromlói elől, végül +azonban csak megadta magát. A hosszu pásztor-botját egy lézengő abbé +kezébe nyomta, aztán levette puderes fejéről a széleskarimáju kalapot, +megigazította selyemkeztyűit és nagyon kecsesen meghajolt a körben álló +társaság előtt. + +A hegedük valami bolondosan ficánkodó paraszt-táncot játszottak, Ancilla +pedig a pillangós cipője sarkával könnyedén a padlóra ütött, jelezve, +hogy megkezdi a táncot. + +A paraszt-forlána, amelyet akkoriban nagyon felkaptak a velencei +báltermekben, tulajdonképpen táncparódia volt. Aki jól akarta eljárni, +annak egyesítenie kellett az esetlenséget a kecsességgel, a +nehézkességet a habkönnyűséggel, a parasztos naivságot a körmönfont +merészséggel. Ezt a táncot akkor a farsang metropolisában, a szilaj +táncosok hazájában, senki sem tudta annyi sziporkázó jókedvvel lejteni, +mint Ancilla, az isteni Ancilla, akibe a rettenetes tízek tanácsának +tagjai éppen annyira szerelmesek voltak, mit a Piazetta mezitlábos +naplopói. + +A nézők közt volt Mária Terézia királynak egy fiatal gárdistája is, +névszerint Huszty Farkas báró. Három hónappal ezelőtt a lotharingiai +kishercegek fényes kiséretével Rómába utazott, onnan a vatikáni nagy +parádé után hazaküldték Bécsbe. Mivel azonban már Itáliában volt, egy +kis vargabetüvel bekukkantott a lagunák csudás városába is. + +Aranysujtásos piros dolmányban ott állott néhány biborpalástos szenátor +társaságában és megittasodva nézte Ancilla ifju testének acélos +izomjátékát. A székely havasok fiatal fenyőfáira gondolt, amelyek a téli +nemere-széllel viaskodnak. Úgy találta, hogy ez a látványosság túltesz +nagyszerűség dolgában a római kolosszeum téglahegyein és a vatikáni +szoborerdőn és képtengeren. + +A tánc véget ért és a házigazda megkérte szép vendégét, hogy újrázza +meg. De ekkor valami hórihorgas, komor ábrázatu úr lépett elő a tömegből +és egy kimért, gőgös mozdulattal karját nyujtotta Ancillának. A leány +arca hirtlen elkomolyodott és szó nélkül kivezettette magát a teremből. +A hosszu embernek, aki túl lehetett már az ötvenen, valóságos imperátori +arca volt. Fekete selyemruhát viselt, a gombjain, a két óraláncán és a +cipője csattján is gyémántok csillogtak. + +– Ki volt a szép táncosnő? – kérdezte Huszty a mellette álló +biborpalástos öregtől. + +Miként a legtöbb gárdista, ő is jól bírta a francia nyelvet. Az +excellenza is kitünő párisi kiejtéssel válaszolt. + +– Ön nem ismeri Ancillát? Az isteni Ancillát? Bocsásson meg, de nem +hittem volna, hogy valaki ennyire idegen lehet. Ancilla eddig büszkesége +volt a mi operánknak. Most – sajnos – egy kötnivaló imprezárió +élhetetlensége következtében Torinóba szerződött és mi nem fogunk már +sokáig gyönyörködni benne. Pedig, ha megszavaztatnák San-Marco népét, +szívesebben adná oda a köztársaság legszebb szigetét, mint Ancillát! + +– Táncosnő? + +– Isten bocsássa meg önnek nagy bűnét, katonatiszt uram! Ancilla +énekesnő. Ma az ő szép torkában csattog Itália legédesebb +mezzoszopránja. Ezt az ön felséges császárnéja is tudja és egész +diplomáciai akciót indított már meg, hogy megnyerje Ancillát a bécsi +operának… + +– És ki az a fekte úr, aki magával vitte? + +– Valami szlavón nemes ember, Spalatino gróf. + +– Gróf? – kérdezte csudálkozva Huszty, aki inkább utazó csodadoktornak +nézte a gyémántos embert. + +A szenátor különösen mosolygott. + +– Mit akar, uram? Ő azt állítja, hogy gróf és nekünk nincs érdekünkben, +hogy kételkedjünk benne… Némelyek azt állítják ugyan, hogy grófsága a +kulisszák birodalmában van, ahol egykor Arlekinó szerepkörében remekelt, +de nekünk az is mindegy. Spalatino gróf mostanában faraobankot tart +egyik muranói kaszinóban és ha ön biztosan el akarja veszíteni a pénzét, +akkor ajánlhatom, hogy játszszon a bankjában… + +– A gróf kedvese Ancillának? – kérdezte tovább a gárdista. + +Az öreg úr megint elmosolyodott. + +– Húsz esztendővel ezelőtt bizonyára engem is nagyon érdekelt volna a +kérdés, de most már, sajnos, nem igen értek az ilyenekhez… Sokan azt +állítják, hogy a szlavon nem szereti, csak úgy tartja, mint valami +hasznos kis háziállatot. Évekkel ezelőtt, amikor Ancilla még a torcellói +utcai suhancokkal hancurozott, Spalatino fölismerte a torkában rejlő +nagy kincset és készpénzért megvette a kis leányt a szüleitől… Igen, +készpénzért! + +A gárdista becsületes arca eltorzult az undorodástól. Amióta itt +mulatott a lagunák miazmás levegőjében, azt tapasztalta, hogy a velencei +urak közömbös udvariasság hangján tudnak beszélni olyan förtelmes +dolgokról is, amelyektől más jóravaló ember vére ugyancsak felforr… + +Később a galéria oszlopai alatt megint meglátta Ancillát. Ott ült a fali +kereveten és kis csipkekendőjével legyezgette kipirult arcát. A hosszu +grófja most is mellette állott, prémes nagy női köpönyeggel a karján. A +gyémántoktól csillogó zsebóráját nézte éppen türelmetlenkedve. + +Amint a báró másodszor meglátta Ancilla arcát, a legbájosabb és +legmeghatóbb női arcot, amelybe valaha nézett, a gyönyörűségbe valóságos +rémület vegyült, mintha meglátta volna a maga végzetét. Éppen nem volt +tapasztalatlan ember, – a bécsi dámák a megmondhatói, hogy nem! – de +most az a babonás és áhítatos érzés ingatta meg, amely valaha térdre +kényszerítette az ősembert, amikor a pálmásvadon árnyékában +megpillantotta az első asszonyt. Úgy érezte, hogy oda kell sietnie +Ancillához… Itt vagyok, én, aki mindig kerestelek és akit te mindig +vártál! + +Ezt a tüzesvérü erdélyi úrfi súgta neki, a bécsi udvari gárdista azonban +megelégedett azzal, hogy szikrázó szemmel bámulja a leányt… Most +összetalálkozott a pillantásuk! Ancilla barna szemében is mintha +fölcsillant volna a boldog meglepetés, a fölismerés, az édes öröm tüze… + +A gyémántos gróf ekkor parancsoló hangon odaszólt Ancillának, ráadta +köpönyegét és elvezette a palotából. A kapuban, ahová Huszty önfeledten +követte, a leány még egyszer visszafordult. Úgy látszott, mintha szólni, +vagy inteni akarna… A gróf azonban magával vonszolta és a gondolájuk +csakhamar eltünt az éjszakában… + +Mindez az 1772-ik esztendő farsangján történt, a Bernardino-csatornában +levő kisebbik Mocenigo-palotában. + +Az éjjel kétszáz palotában volt ilyen mulatság. Senkit sem hívtak meg; a +vendégek vidám csapatokban rohanták meg a házat, később búcsu nélkül +elszállingóztak megint. Künn enyhe nyári éjszaka volt és a kis +kanálisokból egész gitározó és világító flotillák eveztek a Canalazzo +felé, ahová vendéglátó nagyurak palotáinak óriás tüzes ablakai +hívogatták őket… + + +II. + +Másnap Huszty már útra kelt Bécs felé. A szabadsága lejáróban volt és +ugyancsak sietnie kellett, ha idejében haza akart érni. + +Mestreig bárkán vitette magát, ott várta az útihintaja, amelyet Bécsből +hozott magával. Amikor felszállott a kocsira, amely elé négy postalovat +fogtak, még egyszer visszanézett a nagy lagunára. A messziségben +gyöngyszínü foltként lapult meg a tengerek királynéja. Oly sötét, hideg +és reménytelen somorúság fogta el a gárdistát, mintha a lagunában +hagyott volna mindent, ami becsessé teheti az ember életét. + +A jobbik országút Pádován vezetett át. Délfelé már odaértek, de akkor +kitünt, hogy a hintónak valami baja esett és a kovács csak másnap +hajnalra vállalta a javítást. Mivel a postafogadóban kevés volt a hely, +a bárónak két angol úrral kellett osztoznia a szobán. + +Az éjjel aztán csodálatosan élénk álma volt. Úgy látta, hogy ágyában +fekszik. Ancilla pedig ott áll előtte és figyelmesen nézi az arcát. +Feléje nyujtotta a kezét és a leány engedelmesen közeledett hozzá és +leült az ágya szélére. + +– Beteg vagy, hogy ágyban fekszel? – kérdezte tőle. + +– Halálos beteg vagyok. De ha megcsókolsz, akkor meggyógyultam. + +Ancilla ajkához emelte ujját és a horkoló angolok felé intett. És +megcsókolta a gárdistát. Az meg érezte, mint peregnek arcára a leány +forró könyei, amelyeket boldogságában sírt. + +– Te nem örülsz nekem eléggé, – mondta gyöngéd szemrehányással Ancilla. + +– Hogy örülnék, amikor tudom, hogy mindez csak álom? Te most talán nem +is tudsz róla, hogy veled álmodom? + +– Hisz én most magam is veled álmodom! + +– Ha fölébredsz, el fogod felejteni az álmunkat? + +– Soha életemben! Engem még álmomban sem csókolt senki úgy, mint te +most. + +– Ha legalább valami jelt adhatnál, egy zálogot, hogy rám fogsz +emlékezni… + +Ancilla egy csipkeszegélyü kis keszkenőt adott Huszty kezébe. A kendőből +édes rezeda-illat áradt. + +Később nesz támadt a szobában. Már megvirradt és a háziszolga bejött a +ruháért. Mivel látta, hogy a magyar úr nyitott szemmel fekszik ágyában, +megkérdezte tőle, hogy hány órára fogasson. + +– Hétre! – mormogta álomittasan a gárdista. + +Körülnézett a szobában. Ancilla persze nem volt sehol. De aztán +egyszerre viharosan dobogni kezdett a szíve, amikor a mellén pihenő +jobbkezében megpillantotta a csipkekendőt. Pedig ébren van! Ez csoda! A +szerelem csodája! A boldogságtól szédülve hunyta le szemét… + +Később megint fölébredt. Az angolok már öltözködtek. Az egyik jó reggelt +is kivánt neki és udvariasan tudakozódott az éjjeli nyugalma után. Ő +pedig még akkor is érezte kezében a csipkekendőt! Amikor az angolok +kimentek a szobából, megnézte kincsét. Megvan! De most lassanként +fakulni, kisebbedni és fogyni kezd, mintha láthatatlan láng emésztené… +Már csak egy fehér kis folt marad a tenyerében… Végül semmi! Csak a +rezeda-illatot érezte még jó ideig… + +A báró leverten kelt ki ágyából. Tehát a szerelem sem művel már csodát! + + +III. + +Lenn, a posta udvarán díszes nagy berlinát tisztogattak a legények. Hat +lóra való, fejedelmi kényelmü nagy hintó volt, amely az éjjel érkezett +Mestre felől. Huszty azalatt az ebédlő ablakában állott és elgondolkozva +nézett le az udvarra. Most fogták az ő kocsiját is. Ha rajta állott +volna, hejh, de visszasietett volna Velencébe! De a bécsi nagyasszony +ilyenekben nem érti a tréfát. + +Mialatt leszámolt a postamesterrel, aki egyszersmind vendéglős is volt, +hangos beszédet hallott a szomszéd szoba ajtaján keresztül. + +– Egy velencei nagyúr van ott valami nővel, – magyarázta a postamester. +– Az éjjel jöttek és Torino felé mennek… + +A gárdista figyelmessé lett a nő hangjára, mely oly bágyadtan és édesen +csengett, mint az arany. Velencei tájszólással beszéltek meglehetősen +sebesen, Huszty mégis megértett annyit, hogy színházról van szó, a +torinói és a bécsi operáról. + +Az aranyhangot most elhallgattatta egy mélycsengésü férfihang. + +– Ostoba szeszély, – mondta, – Bécsbe kívánkozol? Hiszen tudod, hogy a +császárné engem kitiltott onnan… Torinóban pedig már várnak, a lakás is +készen vár… Torinóba fogunk menni! + +– Én mégis Bécsbe szeretnék menni, – mondta csendesen és makacsul az +aranyhang. + +A férfi indulatba jött. + +– Tegnap még hallani sem akartál Bécsről és most egyszerre? Miféle +hóbort ez? Talán az a kikent-kifent bécsi ficsúr jár az eszedben? +Vigyázz magadra! Tudod, hogy ki vagyok! + +Az aranyhang megint mondott valamit, amire a férfi szitkokkal válaszolt. +Erre aztán csendesség lett odaát. + +– Kedvem volna átmenni és az ipszét pofonütni, – elmélkedett magában +Huszty. Persze nem tette meg. + +Már másodszor jelentették neki, hogy a hintó készen áll. Oly nehezen +szakadt el a szobától, amelyhez a fantasztikus álom emlékei fűzték, +mintha magától Ancillától kellene elbúcsúznia. + +Lement az udvarra és gépiesen beszállt a kocsijába. Ekkor halk, +harmónikus kis sikoltás hallatszott az emeletről… A boltíves folyosón +egy nő könyökölt. A gárdista kihajolt a kocsiból és ugyanabba a gyöngéd +és mámoros tekintetü barna szempárba tekintett, amely éjjeli álmában +világított neki. Ancilla! Ő volt, az egyetlen, a páratlan, az isteni! + +Huszty elhalványodva nézte a bájos csodát és észrevette, hogy a leány +arca is elfehéredik. Ki akart ugrani a kocsijából, ujongva akart +felrohanni a lépcsőn, hogy karjaiba ölelje a leányt… Ezt azonban megint +csak a tüzesvérü erdélyi úrfi tervelte így; a bécsi gárdista azalatt +mozdulatlanul ült meg helyén. A hintó pedig megindult… + +Ancilla most fölegyenesedett és kiejtett valamit a kezéből. A csipkés +keszkenője volt, amely libbenve, mint a pillangó, ereszkedett le az +udvarra. Ugyanaz a kendő, amelyet az éjjel Husztynak ajándékozott! + +– Megállj! – rikoltotta oda a gárdista a lovásznak. + +Kiugrott a hintóból és amikor fölvette a rezedaszagu kis kendőt, odafönn +zaj hallatszott az emeleten. A cselédek mind fölnéztek. A hosszu fekete +ember, akit Huszty ismeretlenül is úgy gyülölt, mint a betegséget, ott +termett Ancilla mellett, karonragadta a leányt és betaszította a szoba +ajtaján. Az ajtó becsapódott, de így is hallatszott a gróf dühös +ordítozása. + +A gárdista négy szökéssel fönn termett az emeleten. Habozás nélkül +benyitott a szobába. Odabenn Ancilla könyek közt kuporodott a padlón, a +fekete ember pedig előtte állott, a haragtól eltorzult arccal. Senki sem +mondta neki, Huszty mégis biztosan tudta, hogy ez az ember megütötte a +leányt, Ancillát! + +A forró vére mind a fejébe szökött… Esze nélkül húzta ki a kardját, hogy +keresztülgázoljon a talián lelkén. De Ancillát találta maga előtt. A +gróf az asztal mögé menekült és gyilkost kiáltott. Valaki aztán átölelte +a gárdistát… Az idősebbik angol volt. A másik meg okos szóval kérlelte. + +– Ha baja van a gróffal, elintézheti vele, de nem itt és nem most… A +gróf úr fegyvertelen… ha akarja, mi szívesen leszünk a tanui… + +– Igen, – mondta Spalatino, – én helyt állok a tiszt úrnak. Várjanak meg +a ház mögött levő gesztenyefák alatt, két perc mulva magam is ott +leszek! + +– Reménylem, kardosan? – morogta Huszty. + +Most megszólalt Ancilla is. + +– A Krisztus öt sebére kérem, – mondta a gárdistának, – ne vívjon meg +értem, mert meg fogja önt ölni. Biztosan tudom, hogy meg fogja ölni! + +A gárdista nem válaszolt. Ha verekedni megy a magyar, akkor nem ismer +asszonyt. + +Az idősebbik angol levezette a gesztenyefákhoz, nemsokára megjött a gróf +is, hosszu gyíklesővel oldalán. Miután ünnepies méltósággal megemelte +kalapját, így szólt: + +– Én úgy hiszem, hogy a katona urat valami félreértés haragította meg. +Ha férfiasan kijelentem, hogy nem akartam megsérteni… + +Huszty kihúzta a kardját. + +– Megütötted őt, te kutya, azért elpusztítalak a föld szinéről! Kard ki +kard! + +A gróf kissé meghátrált. + +– Bocsánat, az az én magánügyem és én nem látom be… + +A gárdista ekkor a lapos pengéjével végigsuhintott a fekete ember +ábrázatán. + +– Arlekinó, húzd ki a kardodat. + +A fekete ember azonban az urak nagy meglepetésére megfordult és gyors +szarvasugrásokkal eliramodott. Mikor már vagy ötven lépésnyire volt +tőlük, megfordult és dühösen kiáltotta: + +– Ezt megkeserüli! Van még borghelo, aki el tud bánni az ilyen +útonállókkal! + +Huszty kissé megszégyenülve tette vissza hüvelyébe a kardját. + +– Hogyan is gondolhattam, hogy ez a komédiás kard alá megyen? + +Az angolok majd megpukkadtak a nevetéstől. (A vidám Albion fiai +akkoriban még nem voltak ellenségei a lovagias mérkőzésnek, sőt őket +tartották Európa legszenvedelmesebb verekedőinek.) + +Mikor visszatértek a posta udvarára, Ancilla ott állott a hintó mellett. + +– A gróf úr a rendőrséghez szaladt panaszt tenni, – mondta nevetve az +egyik angol. + +– Az baj, – vélekedett a postamester, – mert a mi borghellónk nem érti a +tréfát ilyen dolgokban… + +– Potomság, – mondta az angol, – a tiszt úr a császárné útlevelével +utazik és végig kardlapozhatja egész Pádovát! + +– Induljunk, uram, induljunk! – türelmetlenkedett nyergében a +postakocsis. + +Huszty habozva nézett Ancillára. A leány ekkor hozzálépett. + +– Ön Bécsbe utazik… Akar engem magával vinni? + +A gárdista nem tudott mit válaszolni, de a két izmos karjával fölemelte +Ancillát és könnyedén betette a hintóba. + +A szolgák sietve hozták a művésznő útiládáit. + +Egy szót sem beszéltek egymással, meg sem mozdultak a kocsiban, míg a +villafrancai kapuhoz nem értek. Ott egy hosszu fekete alak ácsorgott az +utcán: Spalatino gróf úr. Ancillában ekkor hirtelen fölébredt a +torcellói suhancvezér, kissé kihajolt a kocsiból és mosolyogva intett +neki a kezével, mint a vérbeli hercegnő az útszéli koldusnak… + + +IV. + +Óh, ti szép görci szőlőhegyek, soha még utasemberek oly keveset nem +törődtek veletek, mint azok, akik most váltott lovakkal repültek végig a +lábatoknál kanyargó országúton! + +– Tudom, hogy megint csak álom, – mondta Huszty, – de ha holtomig eltart +az álom, akkor nem bánom! + +Ancilla csendes mosolylyal tűrte, hogy a gárdista fogva tartsa a keztyüs +kezét. Aztán egyszerre ő is szükségét érezte annak, hogy szíve szerint +beszéljen. + +– Amikor önt először megláttam a Mocenigo-palotában már kész lettem +volna arra, hogy kövessem… Pedig a nevét sem tudtam, sőt most jut +eszembe, hogy e pillanatban sem tudom még… Egy szót kellett volna csak +szólnia és én követtem volna… Miért is nem szólt? Az éjjel és a +rákövetkező éjjel is a kocsiban önről álmodtam… Tudtam, hogy ön is velem +van gondolataiban… + +Később szóba került köztük a fekete ember is. + +– Ő tanított meg a zenére és az énekre… Nem tartozom neki már semmivel, +mert amit öt esztendő óta kerestem, a pénzt mind megtartotta magának. +Pedig a velencei operánál sokat kerestem. + +– És miért nem hagyta ott régen? + +– Féltem tőle. Nemcsak én, de mindenki félt tőle… Oly irtóztatóan +fenyegetett… Tudtam, hogy rossz ember, de azt nem tudtam, hogy gyáva is… +Aztán el is tudta velem hitetni, hogy csak addig lesznek sikereim a +művészetben, amíg ő mellettem van… + +– És egyebet nem kívánt öntől soha, csak pénzt? – kérdezte a gárdista. + +Ancilla mosolyogva mondta: Nem. Azután eszébe juthatott valami, mert +meghökkenve és vérvörös arccal ismételte: Nem! Egy kis szünet után +erősen és hosszan a Huszty szeme közé nézett és komoly, szinte ünnepies +hangon mondta: Nem! + + +V. + +A csikfalvi Huszty-család leveles-ládájában, amelyből a mese anyaga +került, megvan még Huszty Farkas báró házassági folyamodása is. A +fenséges Bellicum ezzel a két szóval intézte el a gárdista +folyamondását: „_ausnahmsweise erlaubt_“. (Kivételesen megengedhető.) + +Mária Terézia király, akinek jóváhagyása alá terjesztették az aktát, +okos nagy gazdasszonyi írásával és abszolutisztikus hajlamu +ortográfiájával ráírta még a következőket: + +„Mivel az a Forkasch Huszt és Ancilla egy károsszban kucsiroztak +Velencétől Bécsig, stante pede meg kell őket kopulálni.“ + + + + +Akinek szerencséje van + +Kelemen magára vette a szmokingját, virágot tűzött a kabátjára, aztán +becsöngette a legényét és ilyképpen szólt hozzá: + +– Most elmégy a Gellérthegy-fogadóba, ott megkeresed főtisztelendő és +nagyságos Ricska Floridor urat, a szemendriai apátot, az én +nagybátyámat. A második emeleten lakik, gondolom hetvenhat alatt… Átadod +neki tiszteletemet és azt mondod, végtelenül sajnálom, hogy a mai estét +nem tölthetem az ő társaságában, de távirati úton Bécsbe rendeltek… A +külügyminisztériumban van dolgom, igen fontos hivatalos dolgom… Holnap +estére azonban már itthon leszek megint és igen fogok örülni, ha az apát +úr akkor megtisztel a látogatásával… Ha elvégezted a dolgodat, elmehetsz +mulatni… Holnap reggelig szabadságot adok… + +A legény sietve ajánlotta magát, Kelemen pedig bement a legénylakása +szalonjába. + +A kandalló előtt kétterítékes asztalka állott és hogy a második teríték +nem szólott főtisztelendő és nagyságos Ricska Floridor úrnak, azt az +előzményekből már tudjuk, de a terítés módja is elárulta. Virág is volt +az asztalon, csupa gyöngyvirág meg sokkaru gyertyatartó. A lakásnak volt +ugyan villamosvilágítása, Kelemen azonban bizonyos rendkívüli +alkalmakkor szerette a viaszgyertya meleg és eleven fényét. A +pohárszékké átalakítot dohányzó-asztalon voltak a hideg ételek: egy +óriás bajuszu piros homár, egy gyönyörü, barnára sült kappan, +vadpástétom, saláta, gyümölcs és édesség, sok édesség. Kisebb asztalkán +állott a kávéforraló, a likőrös-készlet és a dohányzó alkalmatosság, +vastag havannaszivarok mellett ezüstvégü, vékony egyiptomi cigaretták, a +minőket a nők szeretnek. A hűtőben pedig különböző alaku boros üvegek +szorongtak. + +Kelemen meggyujtotta a pirosellenzős gyertyákat. A nagy tükör egyszerre +tündökölni kezdett, a szőnyegekre szelid fény vetődött; a lakás most +igazán kedves fészek benyomását tette. Egy kissé mintha dohányszagu lett +volna a szoba? Hamar kölni vizet a butorokra meg a szőnyegekre! + +Tíz perc múlva nyolc óra… Kelemen fel-alá kezdett járni a szobában. Most +– igen, most megszólalt az előszoba csengetyűje! Elragadó pontosság! +Sietve rohant ki. A mosóné állott előtte, nagy kosárral a fején. + +– Elhoztam a fehérneműt, kérem… + +Valahogyan rá tudta venni, hogy tegye le mindenestül a kosarát és menjen +Isten hírével. Aztán újból kezdte a várakozást. Most már ott maradt az +előszobában és fejét az ajtónak támasztva, fülelt a lépcsőházba. + +Csitt! Valami nesz hallatszik odakünn… Könnyü léptek és siető +ruhasuhogás… Kelemen szíve egyszerre vadul elkezd dobogni. Kitekint az +ajtórésen és egy óriás kalapot meg egy fehérprémes gallért lát +felbukkanni a lépcső karfája mögött. Hirtelen kinyitja az ajtót: egy +idegen hölgy áll előtte. Meghökkenve végigmérik egymást, a hölgy aztán +sietve megy fel a második emeletre. + +Megint egy félórát kell várakoznia. Felháborító pontatlanság! Közbe +elszítt három cigarettát és háromszor kiöblítette a száját odollal. +Csöngetés! A táviratkihordó áll az ajtó előtt… Kelemen dúlt arccal +bontja ki a táviratot: vidéki cimboráinak egy becsípett társasága +értesíti, hogy az egészségére ittak és hogy fájdalmasan nélkülözik +körükben. + +Most kocsi áll meg a ház előtt. Ez ő! Persze, csak nem jön gyalog! +Nemsokára megszólal a csöngetyü; a hangjából is kiérzik, hogy remegő kéz +nyomta meg a gombját. Ez ő! + +Kelemen ajtót nyit, aztán megsemmisülten tántorodik vissza. Egy mosolygó +arcu, ölestermetü ősz pap áll előtte. + +– Szervusz fiam, Kelemenke! + +Nagyságos és főtisztelendő Ricska Floridor, a szemendriai apát! + +– Hát nem beszélt az inasommal? – kérdi a fiatal úr. + +– Nem én, fiam, mert egyenesen a budapesti rendházból jövök, hol ebéd +óta voltam. De most elmondhatod nekem, amit a legényeddel üzentél… + +A rettenetes pap azzal leveti a felöltőjét és bemegy a szalonba, mintha +ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Ha most azt ordítanám: Tűz +van! Tűz van! – és elkezdenék szaladni, akkor talán az apát is +megijedne? – tanakodik magában Kelemen. – Vagy ha azt mondanám, hogy +súlyos beteg vagyok és elvágódnám a szőnyegen és hörögnék? + +Az apát mosolyogva áll a terített asztal előtt. Összekulcsolta a két +szép fehér kezét, amelylyel annyi áldást osztott már életében és +meghatottan mondta: + +– Ez igazán kedves dolog, hogy vacsorát készítettél! Még pedig hideget! +Úgy is nagyon erősen beebédeltem a rendházban… Nagyon jól fog esni a +hideg holmi! + +Azzal szakértően szemügyre vette a pohárszéket. A gyűrűs ujjával +tréfásan megkopogatta a nagybajuszu homár páncélját. És egy szerelmes +pillantást vetett a barna kappan felé… + +– Ha azt mondanám, hogy más valakit várok vacsorára, – talán a +külügyminisztert, akivel fontos státustitkot kell megvitatnom? – +tanakodott magában Kelemen. + +Az apát úr szemlét tartott az üvegek fölött is, némelyiket kissé +kiemelte a hütőből, hogy elolvassa a vignettáját, aztán megveregette +Kelemen vállát. + +– Ugyancsak jól éltek, ti pestiek, mondhatom, jól éltek! + +A fiatal úr egy elkeseredett mozdulatot tett a kezével. Ajaj! + +– Nono, – mondta a pap, – tudom, fiam, hogy egyébként takarékos vagy és +hogy csak az én kedvemért verted magadat költségbe… Annál többre veszem +a figyelmességedet! + +Leült, a térdére terítette az abroszt, egy pohárka fehér bort töltött +magának és azt mondta: + +– Kezdhetjük, fiam! + +Ennek már a fele se volt tréfa. + +Kelemen a falra tekintett. Különböző ősi fegyverek közt egy tüskésfejü +vasbuzogány függött ott. – Ha én most hirtelen megőrülnék – mondta +magában – és buzogánynyal megölném az apátot, aztán a nagy kufferbe +tenném a holttestét és holnap senki sem keresné… + +De aztán nem a buzogány, hanem a homár után nyúlt és sóhajtva odatette +az asztalra. Ő maga nem igen evett, az apát azonban kitünő étvágyu úr +volt és játszva végzett az óriás rákkal. Ettől aztán megjött az étvágya +és derekasan nekilátott a vadpástétomnak. Éppen a kappant kedte nagy +szakértelemmel szeletelni, mikor gyorsan ügető gummikerekes állott meg +hirtelen az ablak alatt. Kelemen és a pap összenéztek. Odakünn megint +megszólalt az előszoba csöngetyüje. Egy hosszu és egy rövid csöngetés; +olyan, mint a felkiáltójel. A fiatal úr kirohant az előszobába. +Ruhasuhogás, suttogás, aztán becsapódik az ajtó… Kelemen bágyadt, de +nyugodt arccal tér vissza. Odalenn az utcán bevágódik a kocsi ajtaja, +aztán hirtelen megcsattan a lovak patkója az aszfaltos utcán… Mindennek +vége! + +– Ki volt itt? – kérdi az apát, miközben egy kis borsot hintett a +salátára. + +– A miniszterem hívatott, nagyon fontos ügyben! – mondja Kelemen, +bágyadtan lehunyva a szemét. + +– Micsoda, hát már éjnek idején sincs nyugtod? – méltatlankodik a pap. – +De hát a kötelesség az első! Eredj fiam és ha elvégezted a dolgodat, +gyere vissza, én majd megvárlak itt. + +Kelemen egy orgyilkos mozdulattal a kés után nyúlt. De aztán letette az +asztalra és bágyadtan mondta: + +– Nem olyan sürgős a dolog, ráér holnap reggel is… + +– Kóstoljuk meg most a pezsgőt, – indítványozza az apát. – Magam ugyan +jobban szeretem az óbort, de ha már az én kedvemért költségbe verted +magadat… + +Egy üveggel megittak. Kelemen aztán meggyujtotta a kávémasinát. + +Most már úgyis minden mindegy. + +– Igazán felségesen érzem magamat! – szól a pap. + +Megint vinnyogni kezd odakünn a villamos csengő… Az ördögbe is, nem lesz +már ennek sohasem vége? Ezúttal hosszan, fenyegetően szól. Kelemen +kimegy az előszobába, szalvétával a kezében szivarral a fogai közt. + +A mint kinyitja az ajtót, visszatántorodik; egy feketeszakállas, sápadt +arcu férfi áll előtte, köcsögkalappal a fején… A késői vendég gyorsan +belép és az izgalomtól rekedt hangon hörgi: – Én vagyok!… + +Kelemen maga is elhalványodott. + +– Marci? + +– Igen, én vagyok. Nem vártál ugy-e? + +A fekete ember arca eltorzul a dühös gúnytól. Meghajolva áll Kelemen +előtt, mint az ugráshoz készülő tigris. + +– Engedj meg, én igazán nem tudom… + +A fekete ember egy hangos és gőgös mozdulatot tesz a kezével. + +– Ne komédiázzunk! Mindent tudok! A házmester megmondta, hogy ő itt van! +Odabenn van! + +Azzal szó nélkül berohant a szalonba. A köcsögkalapja még akkor is a +fején volt. + +Kelemen betette az előszoba ajtaját és maga is a barátja után ment. + +– Kedves bácsi, bemutatom magának egy nagyon kedves régi barátomat, akit +hiréből bizonyára jól ismer már… Úgy látom, valami kellemetlensége volt, +azért olyan izgatott… De hát egy régi cimborától ezt nem szabad rossz +néven venni… Ülj le Marci és ha úgy tetszik, mondd el, hogy mi bánt… + +A fekete ember zavartan tette le a kalapját. + +– Igazán, valami nagy kellemetlenségem volt, – motyogta zavartan. – +Azaz, úgy látszik, hogy tévedtem, az ember néha téved… + +Közbe zavartan nézett a szoba sarkába. + +Kelemen egyszerre nagyon jókedvü lett. Csak úgy szikrázott a +szeretetreméltóságtól és a szellemtől. + +– Igyék, bácsi, neked is jó lesz egy pohár Roederer, Marci… Látod, +öregem, így mulatunk mi ketten, a bácsikám meg én… Gyerekkorom óta +mindig boldog voltam, ha vele lehettem, sajnos, hogy mostanában olyan +keveset látom… Isten hozta, Floridor bácsi! Büszke vagyok, hogy +megtisztelte szerény hajlékomat! + +Az apátnak nagyon jól esett a meleg szeretet, mely öcscsének minden +szavából feléje sugárzott. Pohárral a kezében emelkedett fel és a +férfias meghattságtól puhán csengő hangon gyönyörü pohárköszöntőt +mondott. Ő mestere volt a szónak és az intimus alkalomhoz mérten sok +izléssel válogatta meg a kifejezéseit. + +A fekete ember arca is lassanként földerült. Valami nagy teher esett le +a szívéről és most megint szépnek és könnyünek találta az életet. + +Jó ideig csendesen iszogatott, de aztán belőle is kikívánkozott a szó. + +– Az ember mindig tanul! A mai napon egy értékes tanulsággal +gazdagodtam. Megtanultam, hogy az ember sohase kételkedjék azokban, +akiket szeret… Én ma nagyot vétettem ellened, Kelemen és még valaki +ellen. Férfiasan bevallom, hogy nagyot vétettem. Hogy miben vétettem, +azt sohasem fogod megtudni, de ha szeretsz, akkor nyujts férfiasan +kezet… + +– Nyujts neki férfiasan kezet, Kelemen! – biztatta az apát. + +A vendégek csak éjfél után búcsuzkodtak. Marci jó darab úton elkísérte +még az apátot. + +– Ez a Kelemen tulajdonképpen végtelenül derék fiu, – vélekedett az öreg +úr. – Csupa gyöngédség és jóság, ami pedig ritka dolog a mai világban… + +– Aranyszíve van, – mondta ellentmondást nem tűrő határozottsággal a +fekete ember. – Azt mi tudjuk legjobban, én meg a feleségem… + +– Barátom uram feleséges ember? – kérdezte a pap. + +– Négy esztendő óta… Elmondhatom Horáciusz-szal, hogy engem szeretnek az +istenek, mert megajándékoztak egy jó asszonynyal és egy jó baráttal… A +feleségem annyira nemesen gondolkozó lélek, hogy ma éjjelre példának +okáért egy beteg barátnőjét ment ápolni… + +A sarkon elváltak az urak, miután szívesen megrázták egymás kezét. + + + + +Gyurinak igaza volt + +Öt házas ember ült együtt a Tiszára kirugó kerti lugasban, jégbe hűtött +homoki mellett. Szép asszonyokról beszélgettek, kivételesen azonban nem +a szomszédéról, hanem kiki a magáéról. Mivel ebéd óta iddogáltak, hát +alkonyatkor már nagyon okosnak és fontosnak találtak mindent, amit +mondtak. Afféle házassági politika szűrődött össze a fejtegetéseikből: a +feleséggel való célirányos bánásmód elmélete. Az elméletük persze abban +a tételben csucsosodott ki, hogy könnyü volna jó férjnek lenni, ha az +asszony mindig azt tenné, amit az ura kíván. + +A hölgyek azalatt semmi rosszat nem sejtve, mulattak a kastélyban. A +háziasszony éléskamráját bámulták éppen. Ez a kamra arra volt +berendezve, hogy a háziak tíz-tizenkét vendéggel együtt zavarba ne +jöjjenek, ha valami előre nem látható természeti katasztrófa netán +elsülyesztené a világ összes vegyeskereskedéseit, cukrász- és +hentesboltjait. + +Most odakünn a kertben egy merész bajszu fiatal férj vette át a szót. + +– Fődolog, hogy az asszony megértse a különbséget, amely a nő és a férfi +becsülete közt van… Ezt úgy értem, hogyha én példának okáért reggelig +pezsgőztetem a bajnai színésznőket, abból nem lesz kára a feleségem +becsületének… Talán haszna is lesz, mert meglehet, hogy veszek neki egy +selyemruhát… + +– Fődolog, – vágott közbe egy kövér és jóképü úr, – hogy az asszonynak +mindig jókedve legyen. Én utálom a könyeket és a jeleneteket… A +feleségembe beleszerettem, mielőtt még láttam volna, csak a nevetését +hallottam egy nyitott ablakon keresztül… Az asszony azért van a világon, +hogy nevessen… + +Most belekeveredett a vitába egy sovány arcu, ádámcsutkás ember is. + +– Minden azon fordul, hogy az asszony ne feleljen vissza. Gondolhat +magában, amit akar, csak ne feleljen vissza, mert minden baj abból +származik, ha hirtelenharagu a férje… Pedig minden uriember +hirtelenharagu… + +Végre megszólalt Gyura, a házigazda. A nemes csajkások közt neki volt a +legszebb birtoka és a legnyalkább négyese. A vadászpuskával senki sem +tudott úgy bánni, mint ő, de inni is igen szépen tudott. Természetes +tehát, hogy asszonyok dolgában is őt illette meg a döntő szó. + +– Fődolog, – mondta, hogy a férj mindig megőrizze tekintélyét az +asszonynyal szemben. Ezt persze sem gorombáskodással, sem meglapulással +nem lehet elérni, hanem csak úgy, ha mindig igaza van. Az asszony, még a +legharapósabb is, előbb-utóbb csak meghajlik erkölcsi fölénye előtt… Itt +van példának okáért az én Dusám! Szerémségi leány és azoknak ugyancsak +puskaporos a vérük. Mindjárt hat héttel a lakodalmunk után bokkolni +kezdett… Ha akkor túlkeményen fogom a gyeplőt, vagy odaengedem neki, hát +biztosan árokba jutunk… Én azonban nem vesztettem el a fejemet, hanem +türelemmel és kitartással odavittem a dolgot, hogy végül Dusa maga is +igazat adott nekem és azóta szent köztünk a béke… Szóval: kiültem a +bokkolását! + +– Hogy csináltad? – kérdezte az ádámcsutkás uriember. + +– Hat héttel az esküvőnk után az asszonykának kedve szottyant, hogy +átszalad a Szerémségbe és meglepi az édesanyját… Jól van, mondom, +mehetsz, a lovaim most ráérnek. Úgy mondta, hogy éjszakára marad csak +odaát, kedden délben itthon lesz megint. Mielőtt kocsiba szállt volna, a +nyakamba kapaszkodott és így szólt hozzám: + +– Úgy-e, Gyura, nem fogsz éjszakázni a legénykori lump-cimboráiddal? +Halálra szégyelném magamat, ha a kötnivalók eldicsekednének vele, hogy +hat heti házasélet után már visszakívánkoztál megint hozzájuk… + +– Nyugodt lehetsz, – mondtam, – korán megvacsorázom az Arany +Csillag-ban, tízkor már ágyban leszek. + +– A becsületszavadra igéred? – kérdezte. + +– Ha éppen akarod, hát legyen! + +Erre jókedvüen elhajtatott. + +Este szép szolidan megvacsoráztam a Csillagban. Három deci bort ittam +parádival, szavamra mondom, nem többet. De mit tesz az ördög? Mikor +éppen indulóban vagyok, becsörtetnek a bajnai huszárok, akiknél +tartalékos főhadnagy vagyok. A csáktornyai nagy gyakorlatokra mentek és +két napi pihenőt tartottak a városunkban… Az egyik is mond valamit, a +másik is. Az is hozat egy üveg Pommeryt, magam is hozatok egyet. Nyáron +nem szeretek inni, mert a harmadik butéliánál már rávirrad az emberre… +Szó ami szó: mikor hazamentem, – szökve mentem – az utcán már +iskolásgyerekek jártak. Hét óra lehetett. + +Az udvaromon két mosónét látok. Azt mondom nekik: Hallják, maguk +asszonyok, délben megjön a feleségem, de ha maguk azt mondják neki, hogy +láttak engem reggel hazajönni, akkor agyonlövöm magukat! + +A hálószobában ott találom a szobaleányt Nagy szemeket mereszt rám. Te! +– mondom neki – ha kérdi a feleségem, hogy mikor jöttem haza, hát azt +mondod neki, hogy hétfőn este háromegyed tízkor. Ha mást mondasz, akkor +téged is agyonlőlek… + +Ekkor megmozdul valami a nagy ágyban és az én Dusám ott fekszik a +kékpántlikás paplan alatt. + +(Egy héttel később tudtam csak meg, hogyan került a paplan alá olyan +váratlanul. Hétfő délben már ott volt az édesanyja portáján. A mámi nem +volt otthon, hanem a karlócai leányát békítgette éppen az urával. Dusa +tehát tüstént fogatott és váltott lovakkal hazarepült hozzám. Hétfőn +este tizenegykor már ágyban feküdt a lelkem.) + +– Jézus Mária, Szent Száva, – kiáltotta most olyan hangon, hogy +meghallhatták a nagypiacon is, – miféle pogány emberhez adott engem az +én szegény jó anyám? Nem elég, hogy megszegi a becsületszavát és világos +reggelig iszákoskodik holmi rongyon szedett csavargókkal, most még +föllázítja ellenem a tulajdon cselédeimet is? No de úgy kell nekem, +hiszen tudhattam volna, ha iszákos emberhez megyek, hogy sírás-rívás +lesz a sorsom! Az egész világ óvott tőle, mondták, hogy kutyából nem +lesz szalonna, botból nem lesz beretva, de én nem hallgattam rájuk! +Pedig hozzámehettem volna egy táblai bíróhoz, aki két esztendő mulva már +kuriai bíró lesz. Méltóságos asszony lehetnék és tisztességben élhetnék. +És te ember, hogy állsz most előttem? A te becsületszavad csak annyi, +mint a háromnapos perec? Nem sül le arcodról a bőr? Hát férfi vagy te? +Uriember vagy te? + +Ennek az elmondásához neki persze félannyi idő sem kellett, mint nekem. +Még egy negyedóráig beszélt. Mondhatom, alaposan ellátott. Annyi +becsületet sem hagyott rajtam, mint a hajóhuzó lovon. + +Én azalatt így okoskodtam magamban: No, Gyura, most fordul meg a te +sorsod! Ha rajtad szárad, hogy megszegted a becsületszavadat, akkor +holtodig mindig az asszonyé az utolsó szó! + +Nyugodt, de erélyes hangon így szóltam tehát: + +– Bolondokat beszélsz, asszony! Én tegnap este háromnegyed tízkor +hazajöttem és azóta egy tapodtat sem modultam a házból! + +– Te? Már mint te? – visította Dusa. – És hol aludtál, ha itthon voltál? + +– Ott ni! – mondtam, az ágyra mutatva. + +Dusa haragosan paskolta tenyerével az érintetlen párnát. + +– Jancsi! Miska! – kiáltotta, – kötözzétek meg a nagyságos urat, mert +megháborodott és mindjárt vért fog ontani! + +Ezt persze nem félemében, hanem mérgében mondta. + +– Édes galambom, – mondtam, – eljön az idő, amikor belátod majd, hogy +igazat beszéltem és akkor önként bocsánatot fogsz tőlem kérni! + +Azzal megfordultam a sarkomon és visszamentem az Arany Csillagba. + +A tiszti kompánia még együtt volt, kapitánytól lefelé; észre se vették, +hogy megszöktem. Tízig iddogáltunk még, aztán kihajtattunk a révi +csárdába, villásreggelihez. Aki álmos volt, az alhatott a frissen +kaszállt szénán, a többiek halászlét főztek és a zsidó csárdás két +kisasszony-lányával mulattak. Estig nagyon jól megvoltunk, akkor már +megszaporodott a kompániánk a vármegyei korhelyekkel, kik úgy jöttek a +bor szagára, mint a muslicalégy. Lampionokat gyujtottunk és parasztbált +rendeztünk. Arrafelé nagyon ügyesek a parasztleányok… A második négyest +rendeztem éppen, amikor valaki azt mondja nekem, hogy menjek a pajta +mögé, két asszony akar velem beszélni. Ott találtam a bricskámat a +szürkékkel, rajta a feleségem meg a szobaleánya. + +– Gyura, – mondja az asszony, – tüstént gyere haza! + +– Szívesen, – mondom én, – de csak egy föltétel mellett. Kijelented a +becsületszavadra, hogy én hétfőn este háromnegyed tízkor hazamentem és +azóta ki sem mozdultam a házból. + +– Megbolondultál? – pattog Dusa. – Az én becsületszavam nem háromnapos +perec. + +– Másképp nem megyek! + +– Nohát, akkor utóljára is láttál ebben az életben! + +Azzal elhajtatott. Én pedig tovább rendeztem a négyest. A kisebbik +csárdásleánynyal táncoltam, akit megtettünk lady patroness-nek. Reggel a +tiszt uraknak el kellett búcsúzniok, még aznap átkeltek a Dunán. Az +összeverődött cibilkompánia azonban csapatosan megrohanta Rucskay Bandi +házát, ahol újból kezdődött a dáridó. A cigány már kidőlt, fogtunk +azonban egy tamburás-bandát és azzal muzsikáltattuk magunkat. + +Szerdán este eljött a feleségem szobaleánya és jelentette, hogy Dusa +befogatott és hazament az édesanyjához. Hogy jöjjek most már haza, úgy +se fogom többet látni a feleségemet. + +– Ha nincs otthon az asszony, akkor semmi célja, hogy abbahagyjam a +mulatságot! Eredj, fiam és vigyázzatok a házra! + +Péntek este már kiittuk és kiettük az egész Rucskay-portát, akkor +valakinek az a gondolata támadt, hogy menjünk be az Arany Csillagba és +főzessünk korhelylevest. Igaz, hogy a korhelylevest sehol a világon nem +tudják úgy megfőzni, mint a Csillagban. Ott találtuk a horvát dzsidások +két svadronját. Ők is Csáktornyára készültek. Egypár jó barátunk volt +köztük, így hát elülről kezdhettük a mulatságot. A tamburások is +kidőltek már akkor, találkozott azonban egy sváb trombitás banda. +Valamit aludtam megint a fogadóban, azután átöltöztem Simovics Pistánál. +Abban állapodtunk meg, hogy kiviszszük a dzsidásokat is a révi csárdába, +halászlére. Akkor már szombat reggel volt. Éppen kocsira akartam +szállani a Csillag előtt, – a sváb banda már elhelyezkedett egy +szénás-szekéren, – amikor valaki megfogja a karomat. A feleségem volt. + +– Akarok neked valamit mondani, Gyura! + +– Mi az, édes lelkem? + +– Te hétfőn este háromnegyed tízkor jöttél haza, azóta nem is mozdultál +el mellőlem. + +– Igazán? + +– A becsületszavamra mondom! + +– Akkor gyerünk innen, Dusa. + +A dzsidások nem akartak elereszteni. Egy kapitányuk kardot huzott rám, +egy kadétjuk pedig letérdelt és sírva kért, hogy főzzek nekik halászlét. +A cibilkorhelyek meg azzal ijesztgettek, hogy örök időkre +diszkvalifikálom magamat, ha most hűtlenül elhagyom a fölbiztatott +kompániát. Én azonban mégis hazamentem. Le is dőltem mindjárt, hogy egy +kicsit szunyókáljak és amikor fölébredtem, megtudtam Dusától, hogy már +megint hétfő van. + +– No látod! – mondtam. + +Több ilyen potomság nem is adta elő magát köztünk. + + + + +Mai gyerekek + +Ott kezdem, amikor Béni szíve még vérzett a sebtől, amelyet Malvin +kuzinjának árulása ütött rajta. + +Béni édesanyjának valamennyi testvérét olyan nagyszámu családdal áldotta +meg a gondviselés, hogy a fiu nem szorult arra, hogy idegenben +szerelmeskedjék és verekedjék. Ideál, akiért lángolt, – versenytárs, +akit gyülölt, – jó barát, akinek elpanaszolta bánatát, – közvélemény, +amely itéletet mondott tetteiről: mindez kitelt unokahugai és +unokafivérei sorából. + +Malvin volt akkoriban a legcsinosabb leány valamennyi közt, de ő volt +egyszersmind a legcsapodárabb kuzin is. Perfid kis szíve két hétig +dobogott Béniért. Malvin megesküdött, hogy várni fog tíz esztendeig – +felületes számítás szerint, az előrelátható bukásokat és ismétléseket +figyelmen kivül hagyva, Béninek körülbelül ennyi időre volt még +szüksége, hogy a maga ura legyen – a második hét végén Malvin megunta a +várakozást, és beleszeretett Laci kuzinjába, aki akkor jött haza a +temesvári kadétiskolából. + +A kadét már a távolban is bizonyos hírnévre tett szert fantasztikus és +vakmerő levelei által, amelyeknek segítségével néha hozzá akart férkőzni +egyik-másik bácsi pénzes tárcájához. Egyszer egyik hadnagya elvesztett +tizenöt forintot a reá bízott pénzből és főbe akarta magát lőni, ha Laci +nagylelkü nagybátyja nem segít rajta. Másszor meg Laci beleugrott a +folyóba, egy fuldokló kisded után, közbe meg tönkretette az új +nadrágját. A nadrág ára tizenkét forint volt… + +Malvinban Laci megérkezése után rögtön megérlelődött a meggyőződés, hogy +ő sohasem lehet boldog egy civilista kuzén oldalán. Ezt tudtára is adta +Béninek, oly hozzáadással, hogy őt tartja a világ legjellemesebb +férfiának. (Béni azóta se szereti, ha a kuzinjai jellemes férfinak +nevezik.) + +A fiúk sehogy sem akarták megérteni, hogy szeretheti Malvin a kadétot. A +kadét csupa mellkas volt, mellkas és semmi egyéb. Úgy látszik, hogy a +katonai iskolákban különös súlyt helyeznek e fontos testrészre, – Laci +legalább egész nap kidüllesztett mellel járt-kelt, a pukkadásig +visszaszívott lélegzettel, mint a cirkuszi tornász, amikor a pávatollat +táncoltatja az orra hegyén. Ehez a harciasan domborodó törzshöz +marciális arc illett volna, – Laci arca azonban kerek és napfoltos volt, +alig nagyobb egy vidéki császárzsemlyénél. + +Malvin hűtlenségének többféle következménye lett. Laci egy délután +hadtudományi vitába elegyedett Bénivel a Horváth-fiúk kocsiszinjében, +Béni ekkor a kadétot felelőssé tette a königrätzi szégyenletes futásért, +amire Laci _szamár civilistának_ nevezte unokatestvérét, aki viszont a +szinben száradó nagy spongyát dobta a katona arcába. A fiúk majd +megpukkadtak a nevetéstől, Laci azonban haragtól elvörösödve, kirántotta +a szuronyát és azt kiáltotta, hogy most vérnek kell folynia. (Ő ezt így +tanulta a kadétiskolában.) Szerencsére ott volt a Horváthék kocsisa, az +lefoga a fiatal urat és megfenyegette, hogy megfüröszti az +itatóvályuban, ha nem marad békességben. + +Béni másnap két följelentést írt, az egyiket elküldte a kadétiskola +parancsnokságához, a másikat a hadügyminiszterhez. Mind a kettőben mély +alázattal esedezett, hogy méltóztassanak Kovács László kadétiskolai +növendéket, a rajta ejtett tettleges inzultusért, becsületbírósági úton +rangjától megfosztani és a kadéiskolából legkegyelmesebben kidobni… A +két hatóság ugyan máig sem intézkedett még ez ügyben. Béni édesanyja +azonban még aznap intézkedett: kocsira pakkolta a fiát és kiküldte a +gecsei pusztára, Tóni bátyjához, a grófi kasznárhoz. + +A beláthatatlan rónaság kellő közepén, néhány óriás nyárfa, a nyárfák +hűvös árnyékában a hajdani urilak, amelyben ma a kasznár lakik: ez +Gecse. A fák alatt napközben néha vércsevijongás és a baromfi ijedt +hápogása hallatszik. Itt lakott Tóni bácsi a Liza leányával. A leány +vagy tizennégy éves lehetett és még gyászt viselt az édesanyja után. + +Béni úgy jött Gencsére, mint egy számüzött királyfi: büszkén titkolta a +szívén rágódó búbánatot. Különben fölötte érdekesnek találta helyzetét +és elhatározta, hogy a csendes pusztán, távol a világ gyűlöletes +zajától, egészen el fogja felejteni a hűtelen Malvint. A kis Liza nem +méltatta érdekes kuzénját eléggé. Józan, komoly kis leány volt, aki +szeretett a kamarakulcsokkal csörömpölni és a konyhában fontoskodni; a +kolostorból, a hol egypár iskolát végezett, mélységes megvetést hozott +magával a világi örömök iránt; ő sohasem fog bálokra eljárni és sohasem +fog férjhezmenni. Béni iránt, aki az ő szemében a szó legléhább +értelmében vett anyagiságot képviselte, kevély ellenségeskedést érzett. + +Már egy hét óta együtt voltak és a gyermekek még alig beszéltek +egymással egy szót. Ekkor történt, hogy egy délután, amikor Tóni bácsi +künn járt valahol a határban, távirat érkezett a gróftól. + +– Elviszem apa után, – mondta Liza és azzal a fejére tette nagy +szalmakalapját. + +– Én meg elkísérem, – mondta Béni. + +Liza elfogadta ezt az ajánlatot, mert egyedül félt a juhászkutyáktól. +Apát megtalálták a cséplőknél, félóráig vele maradtak, aztán +visszaindultak a ház felé. Mikor a füzes töltésen jártak, egyszerre +különös nyöszörgés ütötte meg a fülüket: egyik szénaboglya tövében egy +elhagyott kis baba feküdt vörös párnán. A baba halkan sírt, köröskörül +ameddig a szem ellátott, sehol egy emberi lélek. Liza hozzá szaladt és +letérdepelt melléje a fübe. + +– Szegény kis árva, – hogy kerülsz te ide? + +– Valami szívtelen anya kitette, hogy megszabaduljon tőle, – mondta a +tapasztalt Béni. + +– Jézus Mária, – mi lesz most a gyerekkel? + +– Ha itt hagyjuk, éhen hal az éjjel… + +– Akkor magunkkal fogjuk vinni! + +Liza karjára kapta a gyereket, Béni pedig a párnát hozta utána. A leány +néha elfáradt, ilyenkor leült a töltés szélére, de a gyermeket nem adta +oda kuzénjának, bármennyire kérte is az. Végre elérkeztek a házhoz. + +A gyereket a kertbe vitték, Liza a nagy bodzafa alatt tudott egy +árnyékos kis fészket, ott hárman megtelepedtek. Megindultan nézték a +babát, akit megmentettek a biztos haláltól, – a baba pedig komolyan és +figyelmesen nézte őket, közbe meg hol az egyik, hol a másik lábacskáját +akarta a szájába dugni. A rendkivüli esemény összehozta a fiatalokat, +egyszerre nagyon bizalmasan kezdtek beszélgetni. + +– Mi lesz ezzel a gyerekkel? – kérdezte Béni. + +– Én megtartom és fölnevelem, – mondta Liza komolyan. + +– Ez nagyon nemes elhatározás, de egyedül nem tudja majd fölnevelni. + +– Miért nem? Sok özvegyasszonynak van gyereke. + +– Mégis jobb, ha a gyereknek van apja is. Tudja mit, Liza, – neveljük +föl ketten. + +Liza a fejét csóválta. + +– Maga? Maga szívesebben udvarol Malvinnak… + +– Pedig én tudnék dolgozni és komoly lenni, ha volna kiért. Ha akarja, +Liza, fogadjuk ketten örökbe a gyereket. + +Liza másra terelte a szót. + +– Micsoda nevet adjunk a gyereknek? + +– Nevezze el valaki után. + +– Hát legyen a neve Béni! + +A gyerek később sírni kezdett és Liza azt mondta, hogy bizonyára éhes. +Odaadta Béninek a kulcsokat, hogy hozzon a kamrából tejet a gyereknek és +almát meg kenyeret nekik, mert ők is megéheztek a nagy gyaloglástól. +Béni szolgálatkészen fölugrott és a házba szaladt. Mikor a konyhában +járt, az ablak alatt lódobogást hallott, a kocsis egy fölnyergelt lovat +tartott az udvaron. + +– Fiatal úr, megjött az új nyeregszerszám a városból. Most már lehet +lovagolni. + +Az új nyeregszerszám? Ezt meg kellett néznie… Leszaladt az udvarra, a +kocsis nyeregbe segítette. Föl-alá ügetett az udvaron, aztán átugratott +az itatóvályun. + +– A fiatal úr kilovagolhatna a nagyságos úr után, hadd lássa ő is a +nyerget, – vélekedett a kocsis. + +Két perc mulva Béni már végigügetett a dülőúton, amikor pedig a +tarlókhoz ért, a ló magától vágtatni kezdett. + +Már bealkonyodott, amikor Tóni bácsival visszajött a cséplőktől. Alig +hogy a nyeregből leszállt, egyszerre eszébe jutott Liza és a gyerek… +Jézus Mária! A családja ott éhezik a kertben, ő meg a zsebében hordja a +kamarakulcsot. + +Rémülten és megszégyenülten szaladt a kertbe. Liza valóban ott ült még a +gyerekkel a bodzafa alatt, sápadtan és könyes szemmel. A szegény Liza +maga is nagyon éhes volt és idegei megfeszítésével, gyötrő +türelmetlenséggel várt, percről-percre, óráról-órára. Valami keserü +makacsság vett rajta erőt és elhatározta, hogy nem mozdul a fa alól, +inkább éhen hal, ha az, akinek kötelessége róla és a gyerekről +gondoskodni, megfeledkezett róluk… A gyerek hát éhezett és sírt és Liza +is éhezett és sírt. + +Később a béresgazda jelentette, hogy a kukorica-csősz felesége sírva +járja be a tanyákat: délután, amikor vízért járt, egy szénaboglya alól +ellopták a gyermekét. Béni megkönnyebbülten lélegzett föl, amikor az +asszony elvitte a fiát, – érezte, hogy neki nincs tehetsége a családapa +szerepéhez. + + + + +Karácsonyi levelek + +Csendesen uszkáló, ezüstperemü bárányfelhőn rózsás kis angyal hasalt. +Egy csomó levélke volt előtte, azokat nagy élvezettel olvasta. Írástudó +angyal volt, mert mielőtt szárnyai nőttek volna, odalenn a földön +elvégzett harmadfél elemi osztályt. Volt a levelei közt olyan, amelyet +durva papirra írtak, girbe-görbe gyerekbetükkel és fogyatékos +helyesírással. De volt köztük elegáns, címeres kártya is. Az egyik +levélkén nagyot nevetett az angyal: a vérpiros borítékból erős +ibolya-illat áradt, a helyesírása pedig oly kezdetleges volt, hogy egy +harmadfél elemit végzett angyal is mulathatott rajta. + +Az angyal egyszerre összerezzent és föltekintett… + +– Hát ez mi? A felhő túlsó szélén furcsa kis jószág ült. Valami +angyalféle lehetett ő is… Akkora volt, mint az írástudó angyal, de +nálánál jóval izmosabb és barnább. Hattyuszárny helyett +denevérszárnyacskát viselt a vállán, formás kis testét pedig finom +selyempehely borította. Szénfekete, göndör haja volt, a szép szeme pedig +úgy csillogott, mint az eleven parázs. + +Az idegen szellem vásottan lógatta a lábát a semmiségbe, közbe pedig +jobb ügyhöz méltó odaadással szopogatta a hüvelykujját. + +– Nem illik az ujjadat szopogatni! – rivalt rá az angyal. + +A denevérszárnyu kikapta az ujját a szájából, de csak azért, hogy +kiölthesse a piros, hegyes kis nyelvét. + +– No hiszen te derék legény vagy! – szörnyüködött az angyal. – Mit +akarsz itt? + +– Semmit! + +– Mi a neved? + +– Izé. + +– Izé? De furcsa név! Engem Idisznek hívnak. Hogyan kerültél ide? + +– Az északi szél hozott magával. Egy gólyafészekben aludtam, de a szél +kivetett és magával sodort. Még tovább is vitt volna, ha meg nem +kapaszkodom a felhőkben. + +– Angyal vagy te, Izé? + +– Nem tudom. Senki sem mondta még, hogy mi vagyok, de nem is vagyok rá +kiváncsi. + +– Hát mi a mesterséged? + +– Sok mesterséghez értek. Nappal az erdőben bogarászó gyerekeket +ijesztgetem, holdfényben pedig versenyt énekelek a kandurral a háztetőn. +Vadászni is szoktam, békára és gyíkra és néha megnyergelem a füles +bagolyt. A tulajdonképpeni mesterségem az, hogy konkolyt vetek el a +búzaföldön. + +Idisz ámulva hallgatta új ismerősét. Mi tagadás benne: tetszett neki a +kis haszontalan, mert hisz’ a jóságot mindig vonzza a gonoszság. + +– Hát te mit csinálsz? – kérdezte Izé. + +– Karácsonyi leveleket olvasok. Szokás a kis és a nagy gyermekek között, +hogy karácsony előtt megírják a Jézuskának, miféle ajándékot +szeretnének. Sokan a cipőjükbe teszik a levelet, sokan meg az ablakba. +Az arkangyalok összeszedik az egész postát és fölhozzák a mennyországba. + +– Hát hisznek még a földi gyerekek a Jézuskában? + +– Karácsony táján nagyon sokan hisznek. Vannak olyanok is, akik nem +hisznek, de tettetik magukat, mintha hinnének… Ezt a hét levelet az +arkangyaltól kaptam jutalmul, hogy az elmult esztendőben mindig jó +voltam. Tehetük velük, amit akarok. + +– És mit akarsz velük tenni? + +– Először is szépen megszámozom valamennyit, hogy tévedés ne essék. +Aztán borítékba teszem és ráírom a címet… Aztán az arkangyal az Úr lábai +elé teszi a leveleket és az Úr megáldja valamennyit. Akkor aztán +teljesülni fog az, amit a gyerekek kértek. Akarod, hogy elolvassam neked +a leveleket? Nagyon mulatságosak ám! + +1. Édes Jézuskám! Nekem nem kell játék, mert az úgy is eltörik, nem is +kell új ruha, mert az elszakad. Aztán, ha kell is, úgy se kapok. Hanem +szeretném, ha Edgar úrfinak, a nagyságos háziúr fiának sok pofont +adhatnék, mert szemtelen és finnyás. És szeretnék egy huszárt, nem +megenni valót, hanem játszani valót. De azt úgyse kapok. + +_Fancsal Jancsika_. a házmester fia. + +2. Édes Jézusom! Én már tizenegyesztendős leány vagyok és nem játszom +bábuval, mint az ostoba gyermekek. Egy kérésem azonban mégis volna. +Mindenki azt mondja, hogy nagyon szép vagyok és az utcán utánam is +fordul minden ember. Nagy örömöm telnék benne, ha a jó tata, aki most +olyan sok pénzt nyert a kefegyári részvényeken, lefestetne valami híres +festővel és kiállíttatná a képemet a Műcsarnokban, hogy mindenki +láthassa. Kérésemet megújítva, maradtam a jó tata szerető leánya + +_Röderer Zelma_. + +3. Édes Jézusom, nekem annyi csukamájolajat és más orvosságot kell +innom, kérlek szépen, tedd meg, hogy kigyógyuljak karácsonyra a +bajomból. + +_Pistike_. + +4. A legszebb karácsonyi ajándék, amiről szívem álmodik: egy csók Tőle, +aki engem legjobban szeret… + +_Janka_. + +5. Édes Jézuskám! Nekem most gyermek-bálba kell mennem, azért nem érek +rá hosszasan írni. Mit kérjek? Annyi a játékom és a ruhám, hogy nem jut +eszembe semmi. Jó volna azonban, ha végigjárnál Budapesten és elhoznád +nekem azt, ami a legdrágább. Annak bizonyára nagyon fogok örülni. + +_Elvira_. + +6. Édes szent Jézus! Én kérek két babát, egy szőkét és egy barnát, +olyat, amely becsukja a szemét, ha lefekszik és azt tudja mondani: mama! + +_Böske_. + +7. Édes Jézuskám! A piros balett-cipőmbe teszem ezt a levelet, mert +tudom, hogy az én angyali Zsigám meg fogja ott találni. Hogy mit kivánok +magamnak karácsonyra? Semmi drága limlomot, semmi cifra haszontalanságot +– csak 10 db. kefegyári részvényt. Ebből láthatod, Zsigám – akarom +mondani: édes Jézuskám, mennyire megkomolyodott + +_Lolód_. + +(Ez volt a vérpiros, ibolyaszagu, hibásan írt levél, amelyen az angyal +annyit kacagott.) + +Idisz elolvasta a leveleket (meglátszott rajta, hogy magának is öröme +telik a folyékony olvasásában), Izé pedig nagy érdeklődéssel hallgatta. + +– Most beteszem a leveleket a borítékokba, – mondta az angyal. + +– Óh engedd meg, hogy én tegyem! – szólt könyörgő hangon Izé. – Most +látom csak, milyen jó dolog jót tenni az emberekkel. Szeretném, ha nekem +is némi részem lehetne a munkádban! + +Idiszt meghatotta ez a kivánság. + +– Ez szép tőled, Izé. Úgy látom, hogy alapjában véve jó szíved van. +Végezz hát hamar, én ezalatt felröppenek a mennyországba és megtudom, +mikor kezdődik a nagy áldás. + +Idisz elröpült, mint a pillangó, Izé pedig kaján mosolylyal az ajkár +ragasztgatta a leveleket. + +A munkájában nem volt köszönet. Mert a kis nyomorult készakarva +fölcserélte a borítékokat. Az első számu levél a második számu +borítékba, a második levél a harmadik borítékba, a harmadik a negyedikbe +került és így tovább. A hetedik levél megin az első borítékba került. + +– Nagyszerü lesz! – vihogott Izé. – Mindegyik gyerek mást kap, mint – +amit kívánt. + +Alig hogy elkészült a munkájával, már megjelent Idisz. + +– Hamar, hamar a leveleket! – kiáltotta. + +Az arkangyal az Úr lába elé tette a leveleket. Az Úr mosolygott és +megáldotta azokat. Az áldás a végzet áldása volt. + +* + +Furcsa dolog történt odalenn a földön… + +Röderer Zelma, aki azt kérte a Jézuskától, hogy festesse le valami híres +mesterrel és állíttassa ki a képét a Műcsarnokban, Röderer Zelmát nem +festették le, hanem feleségül adták Edgárhoz, a nagyságos háziúr fiához. +És Zelma sok pofont adott Edgárnak, mert az szemtelen volt és finnyás. +És a huszárt is megkapta Zelma, akit Fancsal Jancsika kívánt magának és +a huszár nem volt megenni való, hanem játszani való. + +Pistikét pedig, aki annyi csukamájolajat ivott és aki annyira szeretett +volna meggyógyulni, Pistikét lefestette egy híres mester. A képnek az +volt a címe: A kis halott, – a Műcsarnokban mindenki megbámulta. + +Janka kigyógyult a bajából és belátta, hogy Ő, akitől egy csókot +szeretett volna karácsonyi ajándékul, fajankó, aki nem érdemli meg, hogy +szeressék. + +Elvirán, aki a legdrágábbat kívánta magának, ami Pesten található, +beteljesült a Janka végzete: karácsonyi ajándékul egy csókot kapott +attól, aki legjobban szerette: a papájától. Egyebet nem kapott. Mert a +papája részvényese volt a kefegyárnak, a kefegyár pedig megbukott. + +Böske két babát kért magának. Ehelyett azt kapta, amit Elvira kért: a +legdrágább ajándékot, ami Pesten található. Az édesatyja évek multán egy +bárót hozott neki, aki feleségül is vette. A báró az esküvőt követő +napon félmillió adósságot vallott be. + +Loló, a ballerina, aki tíz kefegyári részvényt kért a Jézuskától, két +babát kapott. Az egyik szőke volt, a másik barna. Azt tudták mondani, +hogy mama! A papájukat nem emlegették, mert az Amerikában volt. + +A Loló tíz kefegyári részvényét megkapta Fancsal Jancsika, a házmester +fia. Az apja egynap egy csomó cifra papirost hozott neki a gyárból és +azt mondta: Csinálj sárkányt belőle. + +Mikor a dolog kiderült, a szegény kis Idisz majd kisírta a két szemét. + +– Óh, csak tudnám, hogy hol van az a betyár Izé! + +A tapasztaltabb angyalok azonban vigasztalgatták, hogy a gyerekek +karácsony után már úgy sem hisznek a Jézuskában. + + + + +Virággal üsd a nőt! vagy Katinka és Katus + +– A kaszinóban? + +– Ott. + +– Kilenckor? + +– Kilenckor. Kérlek légy pontos, mert tudod, hogy a tábornok milyen +nagyképü… + +– Ki lesz vele? + +– Úgy tudom, hogy Simon Miksa… Különben mondok neked valamit: én most +elmegyek valahová, ahol vacsorával várnak és kimentem magamat, aztán +visszajövök megint és magammal viszlek a kaszinóba. + +– Jó lesz. + +– Ég veled és a gyöngyharmat! – Igaz! Egy ember vár künn az előszobában… +Azt hiszem, hogy ujságíró? + +– Olyanféle, – mondta a házigazda, az asztalán fekvő névjegyre tekintve. + +– Vigyázz, kérlek, ha beszélsz vele, ki ne kotytyants valamit. Tudod, +hogy a tábornok milyen nagyképü! + +– Légy nyugodt, öregem. + +– Tehát viszontlátásra! + +A gróf ezzel elsietett, a házigazda pedig, a báró, magára maradt. + +– Kezét csókolom, méltóságos uram, az az ember még mindig künn vár. + +– Mi az ördögöt akar tőlem? Mondd neki, – azaz hadd jőjjön hát be! Mondd +neki, hogy kéretem… + +Egy nagyon fiatal és nagyon udvarias ember jött be a szobába. Kicsi +ember volt, valósággal gyereknek látszott, hozzá még hajlottan is járt. +Úgynevezett smokingkabátot és puha selyeminget viselt. + +– Mivel szolgálhatok? + +– Mindenekelőtt köszönöm a báró úrnak, hogy teendői közepett is talált +rá időt, hogy engem elfogadjon. Egy pillanatra fogom csak igénybe venni +a szivességét… + +– Mivel szolgálhatok? – kérdezte újból, fagyosan a báró. + +– A Kuoráth-botrány ügyében jöttem. + +A báró megbotránykozottan mosolygott. A kis ember azonban nem jött ki a +sodrából, hanem szintén elnevette magát. + +– Kérem, kérem, – mondta egyszerre nagyon bizalmasan, – én jól tudom, +hogy gavallér-ember, ha becsületbíró egy ügyben, nem tehet +nyilatkozatot, mielőtt a dolog befejezést nem nyer. Különösen ujságíró +előtt nem tehet. + +– Akkor hát minek köszönhetem a szerencsét? + +– Nem azért jöttem, hogy megtudjak valamit méltóságodtól, hanem azért, +hogy elmondjak valamit. Az esti lapok bőven tárgyalták a Kuoráth-esetet. +Tudom, hogy mit akar mondani méltóságod: nem volt benne köszönet! +Elferdítették, kiszínezték, sőt meglehetősen durva tapintatlanságokat is +követtek el… + +– Mint rendesen, – vetette közbe a báró. + +– Bocsánatot kérek: ezúttal a rendesnél is felületesebbek és +lelkiösmeretlenebbek voltak. A mi lapunk, amely konzervativ irányu és +ellentétben áll a sajtó nagyrészével, nem akar hasonló hibába esni… Mi +eredetileg úgy határoztuk, hogy egyáltalában nem is foglalkozunk az +esettel. Ezt – fájdalom! – nem tehetjük a vidéki előfizetőinkre +tekintettel. Hogy azonban akaratlanul is valami indiszkréciót ne +kövessünk el, a szerkesztő megbízott, hogy hozzam el a holnapi cikkünk +kefelevonatát… + +– De mi közöm nekem önökhöz? – kérdezte kedvetlenül a báró. + +– Méltóságodnak semmi köze hozzánk, nekünk azonban igen sok közünk van +méltóságodhoz. Mi, mint konzervativ lap, a báró úrban a – sajna +kiveszőben lévő – igazi lovagiasság megszemélyesítőjét tiszteljük. Én +arra kérem méltóságodat, engedje meg, hogy fölolvassam a cikkemet. Ha +van benne olyan dolog, amely nincs inyére a báró úrnak, azt szó nélkül +törülni fogom. Ennyi az egész! + +A báró kissé elgondolkozott… + +– De a nevemet nem fogják említeni a lapjukban? + +– Szavamat adom rá, hogy nem! + +A házigazda ekkor leültette a vendégét, sőt cigarettát is adott neki. Az +ujságíró rágyujtott és olvasni kezdett. + +_Botrány az előkelő társaságban._ + +– A főváros előkelő köreit napok óta kínos botrány foglalkoztatja. +Megtörtént a sajnálatos és nálunk eddigelé példátlan eset, hogy egy +fényes nevü ősrégi családból eredő úriember, Kuoráth Agnor, az ismert +sportember – + +(A báró itt közbeszólt: – No, no, ön úgylátszik nem tudja, hogy Kuoráth +úr örményember és hogy a társaság túlnyomó része sohasem vette be?) + +– Tehát: Kuoráth Agnor, aki eddig számottartott a gavallér névre, a +nyilvánosság előtt súlyosan inzultált egy fényes nevü, ősrégi családból +való úrihölgyet, az előkelő társaság egyik bálványozott szépségét. + +(Az ujságíró egy kutató pillantást vetett a báró arcára, de az az arc +ezuttal mozdulatlan és márványhideg maradt.) + +– Mi eddig nem akartunk a dologgal foglalkozni, mivel úgy vélekedtünk, +hogy magánügyek nem a nyilvánosság elé valók. Sajnálatos, hogy egynémely +laptársunk nem tartotta magára nézve kötelezőnek ezt a fölfogást. A mai +napon azonban az ügy oly stádiumba lépett, hogy föloldottnak érezzük +magunkat a diszkréció kötelessége alól és az eset részleteiről a +következőkben számolunk be olvasóinknak: Elmult szombaton nagy bál volt +X. báró ferencvárosi palotájában, amely alkalommal a vendégszerető főúr +magánál látta a fővárosi társaság színe-javát. Kuoráth úr is a vendégek +között volt. Már vacsora előtt is föltünt, hogy szófukar és kedvetlen. A +táncban nem vett részt – + +(A báró közbeszólt: – Dehogy tünt föl! Nem igen szoktak Kuoráth úrral +törődni.) + +– A táncban nem vett részt. Vacsora után R. P. Katinka úrasszony, az +ünnepelt szépség, mosolyogva lépett Kuoráth úrhoz és könnyed enyelgés +hangján kérdezte: Hogy van ön, Tannhäuser lovag? + +(A báró: – Bocsánatot, ön ezt nem jól tudja. A mi társaságunkban sohasem +mondják, hogy ön.) + +– Tehát: Hogy van maga, Tannhäuser lovag? – Ekkor történt a váratlan és +hihetetlen durvaság. Egy országban, ahol törvény a lovagiasság és ahol +szabály, hogy nőt csak virággal szabad megütni, akadt férfi, aki azt +mondta egy ifjú, szép és elmés nőnek: _Rongy!_ R. T. Katinka úrhölgy e +szörnyü sértés hallatára elájult – + +– (Dehogy ájult!) + +– Sírva fakadt – + +(Nem sírt!) + +– Elsápadt – + +(Az meglehet.) + +– A mulatság természetesen rögtön véget ért – + +(Nem ért véget, mert hiszen senkise tudott a dologról, a megsértett dáma +maga mondta el később a házigazdának…) + +– Tehát R. P. Katinka úriasszony e szörnyü sértés hallatára elsápadt, de +bámulatos lelkierővel leküzdötte fájdalmát és fölháborodását, úgy hogy a +vendégek mit sem sejtettek a történtekről. A házigazda azonban egész +csendben példás elégtételt szolgáltatott megsértett vendégének, midőn +egy inasával kurtán eltávolíttatta Kouráth urat a palotából. A dolognak +természetesen még folytatása lett. Kouráth vasárnap reggel segédeket +küldött X. báróhoz, hogy fegyveresen elégtételt kérjen tőle. A báró +azonban kijelentette, hogy ő csak úriembernek tartozik lovagias +elégtétellel, K. úr azonban R. P. Katinka úrnővel szemben tanúsított +magaviseletével eljátszotta a jogot, hogy őt valaki úriembernek +tekintse. X. báró még aznap sorra látogatta a bálon jelenvolt összes +vendégeit, bocsánatot kérve tőlük, hogy olyan embert hivott a +társaságukba, minő Kourath urat. Kourath úr, mint halljuk, nem nyugodott +bele a dologba, hanem becsületbíróságot kért. A becsületbíróság ma +délután ülésezett. – + +(A báró bosszusan közbeszólt: Honnan veszik az ilyeneket? Ebből egy szó +sem igaz! A bíróság ma este fog ülésezni, kilenckor.) + +– A bíróság döntéséről most még természetesen mit sem tudunk. A mérvadó +körök véleménye meglehetősen megoszlik. Vannak, akik meglehetősen enyhén +itélik meg Kouráth úr viselkedését, úgy vélekedvén, hogy pillanatnyi +elmezavarban vagy talán boros állapotban cselekedett. + +(Ugyan kérem! Olyan józan volt, mint ön vagy én!) + +– Vannak, akik azt állítják, hogy Kouráth úrnak bizonyos jogai voltak R. +P. Katinka úrhölgygyel szemben. + +(A báró dühbe jött. – Bocsánat, – mondta, – ez szamárság! Egy +úrhölgygyel szemben az embernek soha sincsenek jogai! Aki ilyen jogokkal +akarna védekezni a bíróság előtt, az diszkvalifikálná magát, még ha +egyebekben tisztességes ember volna is…) + +– Akkor hát a cikk végét egészen törlöm! – mondta szerényen az ujságíró. + +Azzal fölkelt és udvarias hálálkodások között elbúcsuzott. A báró +elkisérte az ajtóig. + +– Ez jó fiúnak látszik, – mondta magában. + +Az ujságíró elvágtatott a szerkesztőségbe s ott újból megírta az egész +cikkét. Most már mindent tudott. Még a becsületbíróság itéletét is +megírta előre és a becsületbíróság majdnem szóról-szóra úgy ítélt, +ahogyan ő megírta. Kouráth úr erkölcsi halott – lőjje magát főbe vagy +menjen Amerikába. + +A tolla már javában sercegett, amikor a báró még egyre a barátját várta, +aki el akarta vinni a kaszinóba. A báró fel s alá járt a szobájában, +aztán egyszerre megállott egy kép előtt… Nini, hiszen ez Kouráth! Ketten +voltak a képen, a báró és az örmény! egy közös sportkirándulás +alkalmával vétették le magukat. Hiszen az kellene csak, hogy valaki +meglássa ezt a képet! + +Kivette a képet a bőrrámából és a kandallóba… Aztán eszébe jutott, hogy +van valahol még egy csomó ilyenféle képe. Mint egyéves önkéntesek egy +ezredben szolgáltak és akkoriban, valahányszor jól mulattak, +katonaszokás szerint mindig lefotografáltatták magukat. + +A szalon egyik asztalán bőrszekrényke állott. A báró kinyitotta a +szekrényt és kirakosgatta a régi fotografiáit. Sok ócska képet talált +köztük s most némi érdeklődéssel nézegette őket. Régen nem keresgélt a +szekrényben. + +Ez itt Kouráth – ez is… Tűzbe vele! + +Lám, Katinka asszony! Kicsit elavult kép, – a nagyon divatos képek oly +hamar elavulnak, – de azért csinos a mélyen kivágott fekete ruhájával és +a szertelen nagy tollas legyezőjével. A gonosz, vidám és hideg +tekintetén is látszik, hogy nem közönséges asszony. Némelyek hóbortosnak +mondják, mások nagyon is okosnak. Hol az igazság? Az urak azt mondják +róla: négyes szamár-fogaton szokott hajtani. A barátnői – mert vannak +nagyon tisztességes barátnői! – néha megszólják, de ezt mindig bizonyos +jóakarattal teszik. Úgy beszélnek róla, mint egy derék, rokonszenves +férfiról szokás, akinek rút gyöngéje az iszákosság. Kár érte! Leányos +házakba nem igen hivják, de egyébként eljár a legelőbbkelő családokhoz. +Akár bolond, akár okos: annyi bizonyos, hogy mindenképpen veszedelmes. +És különös, de való, ő maga is akarja, hogy veszedelmesnek tartsák. A +báró jól ismerte ezt a sajátságát; volt alkalma kitanulni, jóideig ő is +tagja volt a Katinka-féle négyesnek, ő is, mi is. Ki nem? Aki nem volt, +arra is ráfogták, hogy volt és Katinka asszony láthatólag nem igen +bánta. + +Sokan bomlottak utána, – igaz, némelyek csak a disz kedveért +legyeskedtek körülötte, – de előbb-utóbb mindenki megadta az árát. Mert +Katinka asszonynak – aki maga is igen gazdag volt – megvolt az a különös +tulajdonsága, hogy szerette a gavallérjait őrült költekezésekre +ösztökélni. Mivel maga is gazdag volt, ezt se vette nagyon tragikusan a +világ. + +– Ez a csinos fotográfia körülbelül százezer forintomba van, – mormogta +magában a báró. + +Azután elmosolyodott, amiből azt lehetne következtetni, hogy nem igen +sajnálta a százezer forintját. + +Tovább rakosgatta a fotográfiákat s ekkor egy megfakult kép akadt a +kezébe. Valami rissz-rossz vidéki fotográfus vette le ezt a családi +csoportot. A kerti padon ül az Istenben boldogult öreg báróné, körülötte +a gyermekei és unokái. A báróné mellett áll az ifju báró, mint önkéntesi +egyenruhába bújtatott leányképü kamasz. A társaság minden tagja +láthatólag át van hatva a pillanat fontosságától – akkor még nem +fotografáltak annyit, mint manapság – és mindannyian ünnepélyes arcot +vágnak. + +A családtagok háta mögött tenyeres-talpas cselédleány áll, a kis Eszti +baronesszel a karján. A kis leány sehogysem akart megülni édesanyja +ölében és azért kellett oda állítani Katust is. Mert Katus volt a +parasztleány neve. Csinos, gömbölyü parasztleány volt, de a képen +nevetségesen csunyán festett. Az arca olyan volt, mint a holdvilág, a +két csontos, nagy keze pedig feketének látszott. + +A nagycsontu Katus valaha nagyon szerelmes volt az ifju báróba. Nem is +lehetett ezt más szerelemnek nevezni: rajongás volt, imádat. + +A báró akkoriban mint egyéves önkéntes szolgált és csak nagyobb +időközökben látogatott haza. Többnyire olyankor, ha pénzre volt +szüksége. Az öreg báróné régiszabásu uriasszony volt, a fanatikus +takarékossága határos volt a fukarsággal s így az ifju báró akkoriban +gyakran keserves gondokkal küzködött. Sok álmatlan éjszakát okozott neki +az édesanyja fukarsága, sőt egyízben egész komolyan az öngyilkosság +gondolatával is foglalkozott. + +Egy nagyon, nagyon kellemetlen emléke is maradt abból az időből… Kártyán +vesztett és a kés a torkán volt. Az édesanyjától nem mert már pénzt +kérni. Akkor történt, hogy egész komolyan agyon akarta magát lőni. A +haláltól megmentette egy gyémánt, egy nagy és értékes gyémánt, amelyet +az édesanyja fiókjában talált. Ezt a követ elcsente és eladta. Hiszen +alig volt akkoriban még huszonkétéves! A gyémánt árából kifizethette az +adósságait. Sohasem derült ki, hogy ki vitte el a gyémántot. Mai napig +sem. Az öreg báróné gyanúja, – miért, miért nem? – Katuskára esett. +Különben sem kedvelte a leányt, amióta gyanúba fogta, hogy van valami +köze a fiához. Az ilyen leány sok mindenre képes! A csendbiztos, akit a +báróné beavatott a dologba, magával vitte Katust, hogy majd ő +kivallatja. Tíz napig tartotta fogva, közbe a leány hol vallott, hol meg +mindent letagadott, végre is a báróné kívánságára szélnek eresztették. +Akkor eljött a kastélyba, a holmijáért. Nem szólt szegény semmit, nem is +sírt, bár az inge egy vér volt, a teste pedig telve volt rettenetes +foltokkal. A pandurok tíz napig bikacsökkel vallatták… + +A báróné alapjában véve jószívü asszonyság volt és nagyon megharagudott +a csendbiztosra. Ha ő ezt tudta volna – inkább ne is lássa többet azt a +gyémántot! Annyira megsajnálta Katust, hogy még tíz forintot is adott +neki, amikor eltoloncolták a tót hazájába. Katus ekkor kezetcsókolt a +méltóságos asszonynak, aztán odaszólt a rája várakozó pandurnak: + +– Hát gyüjjék kend! + +A kis báró pedig némán és sápadt arccal nézett a távozó leány után… + +Az előszobában most csöngetés hallatszott. + +Jött a báró barátja, a másik becsületbíró. + +A báró visszatette a családi képet a szekrénybe és kezetfogott a +vendégével. + +– Mehetünk? + +– Rögtön, csak magamra veszem a felöltőmet. Azt hiszem, gyorsan +végezhetünk? + +– Hogyne! A fráter oly hihetetlen komiszul viselte magát, hogy ki kell +törni a nyakát. + +– De mi is juthatott eszébe a nyomorultnak? + +– Tisztára megbolondulhatott abban a pillanatban. Hiszen ismered +Katinkát: őneki mániája, hogy ugrassa az embereket. Biztos, hogy a +szamár szerelmes volt beléje és komolyan vette a Katinka mókáit… Sok +előzménye lehetett a dolognak, de ehhez nekünk semmi közünk. + +– Én is azt tartom: vagy úr valaki, vagy kucséber. Az örmény úgy +viselkedett, mint egy részeg kucséber. Pusztuljon hát a társaságunkból! +Akárhogyan ugratta is Katinka: ő végre is nő és nőt csak virággal szabad +megütni. + +A báró ezt mély meggyőződés hangján mondta és – tegyük hozzá – egész +jóhiszemüséggel. + + + + +TARTALOM. + + Böske, Erzsi, Erzsébet 5 + Jankó jó útra tér 35 + A svadron apja 49 + Ulászló király paizsa 61 + A bátor ember 71 + Kleopátra királynő lovagja 83 + Lóri nénit férjhez adjuk 93 + Miss Daisy 103 + A kék folt 113 + Jónás kalandja 125 + Bandi megbukott 139 + A sárga boa vagy az isteni Lia 149 + Bekvártélyozás 159 + Huszty báró uti kalandja 171 + Kinek szerencséje van 191 + Gyurinak igaza volt 203 + Mai gyerekek 215 + Karácsonyi levelek 225 + Virággal üsd a nőt 235 + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75626 *** diff --git a/75626-h/75626-h.htm b/75626-h/75626-h.htm new file mode 100644 index 0000000..2b64b75 --- /dev/null +++ b/75626-h/75626-h.htm @@ -0,0 +1,4682 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Böske, Erzsi, Erzsébet by Ferenc Herczeg | Project +Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3,h4 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +h2 span.smaller { + font-size: 80%; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +p.i2 { + text-indent: 3em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.summary { + text-align: center; + text-indent: 0; + margin: auto; + font-size: 90%; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; +/* text-indent: 0; */ + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75626 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG +FERENC</span></p> +<h1>BÖSKE, ERZSI, ERZSÉBET</h1> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">Budapest</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">Singer és Wolfner +kiadása</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">1905</span></p> +<p class="center"><i>Minden jogot föntartunk</i></p> +<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP +NYOMDÁJA.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Böske, Erzsi, Erzsébet</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_6" id= +"Page_6">-6-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7"><br /> +-7-</a></span></p> +<h3>Bözsi.</h3> +<p>Az édes anyámat szerettem csak, az édes anyámat és Böskét, mást +senkit a világon. A mostohaapámtól féltem, – nagy és komor ember +volt, – a bátyám iránt mindig félénk tisztelettel viselkedtem. A +bátyám, meg a vad cimborái megkergették a csikókat a cselédudvaron, +vagy a béresfiúkkal házsártoskodtak, de engem gyávának és ostobának +tartottak.</p> +<p>Ő vele, Bözsivel, akkor barátkoztam csak meg, amikor a kis +nénikém már meghalt torokgyíkban.</p> +<p>A házunkból akkoriban egyszerre nagyon csendes ház lett. Hátul, +az udvaron meg az istálló körül, akkor is zajongtak, fuskostak a +bátyámék, de a tornácon csak lábujjhegyen mertek sompolyogni. +Féltek háborgatni a feketeruhás asszonyt, édesanyámat, aki nesz +nélkül járt-kelt az elfüggönyözött szobákban. Korán hajnaltól késő +estig tévelygett a lakásban, elgondolkozva, ideges +szórakozottságában nyugalmat nem lelve, mint az óra ingája. +<span class="pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> +Mintha örökké keresne valamit vagy valakit. Néha sorra nyitogatta a +szekrényeket, a ládákat. Ilyenkor apró ruhákat láttam a kezében és +cipőcskéket, azokat rakosgatta, simogatta, azokat, meg a nénikém +bábuit, ákombákomos irkáit.</p> +<p>Velem nem törődött, – most jobb szerette a halottját valamennyi +élőnél, – pedig egyre a sarkába kullogtam. Néha megfogtam a +ruháját, vagy megsimogattam a karját, hogy észrevegyen. Ilyenkor +közömbösen nézett rám az éjszakai sírástól fáradt szemével, vagy +azt mondta:</p> +<p>– Mit akarsz, Jankó? Adjak narancsot?</p> +<p>Kinyitotta a pohárszék narancsos fiókját, hogy válogassak +belőle, amennyit akarok. Pedig nem akartam narancsot, csak +féltékeny voltam a nénikémre.</p> +<p>Napjában tízszer is kiküldött Gyurkáékhoz játszani. Nem mentem a +fiúkhoz, – azok úgyis csak gorombáskodtak volna velem, – hanem +leültem a küszöbre és onnan hallgattam, mint roppan odabenn a padló +édesanyám lába alatt.</p> +<p>Ez a sötét nyugalom, a tompa közömbösség elrémített és +emésztett. Ha a borongó keserűség, amely a házunkat árnyékba +borította, könyzáporban olvad fel, nagy megkönnyebbüléssel sírtam +volna bel a magam részét.</p> +<p>Egy délután, iskola után, belibbent hozzánk Hartay Bözsi. +<span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span></p> +<p>Úgy jött, mintha megint játszani jönne a nénikémhez: kurta, +fehér szoknyában, pipacsos kalapjával a fején, kis kezén fekete +selyemkeztyüt viselt, a nyakán pedig Mária-képet vékony láncon. +Olyan karcsu és könnyü volt, olyan csinos, mint egy madár, vagy +inkább, mint egy cica. A járása is olyan nesztelen és szerény volt, +mint a dormogó cicáé, de hizelegni is úgy tudott.</p> +<p>Az édesanyám elboruló arccal nézte a leánya játszótársát.</p> +<p>– Bözsi! Hát eljöttél?</p> +<p>Bözsi oda símult az anyámhoz, a keztyüs kezét meg a szőke kis +arcát hizelegve odadörzsölte az anyám nyakához.</p> +<p>– Eljöttem, néni, – suttogta szelid hangján, – eljöttem +megnézni, mit csinálnak a Mariska szegény babái… Most egészen +magukra vannak!</p> +<p>A babák! A Mariska árvái szomorúan ültek a szoba sarkában és +meglátszott rajtuk, hogy a hűtelen kis mamájuk elhagyta őket. +Négyen voltak: Elvira kisasszony, – Juci és Panna, a két +parasztbaba és Babette, a fitos-orru párisi, aki magától állni meg +ülni tudott. A parasztbabák most szörnyen bolyhosak voltak, a +kisasszonybaba a menyasszonyi ruháját viselte, de cipő nem volt a +lábán, a szegény Babette pedig, akit nénikém legjobban becézett, +egy ingben szégyenkezett.</p> +<p>Bözsi leült az ablakfülkébe és ügyesen öltöztette, <span class= +"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> fésülte a +négy árvát. Amint egymás után a térdére vette őket, az ember azt +hihette, hogy a mostohamama gráciájából átömlik valami a babák +lószőrtagjaiba is, mert merevségük engedni kezdett és oly ügyesen +bókoltak és mozgatták a karjukat, mint a jónevelésü kisleányok. +Amikor aztán gyöngéden homlokon csókolta őket, mint Mariska szokta +lefekvés előtt, az a némaságban félelmetes keserűség, amit még +egyre a szobában éreztem, zokogó hangot adott és könyárban olvadt +szét.</p> +<p>Az édesanyám sírt, hevesen és hosszan, mintha most sírna először +életében és egy hosszu mulasztást akarna helyrehozni. Én előtte +ültem a szőnyegen és vele sírtam, Bözsi pedig megszeppenve símult +édesanyámhoz és könyes szemmel nézett hol reá, hol reám.</p> +<p>Amikor haza készült, édesanyám azt mondta:</p> +<p>– Gyere el máskor is, Bözsi… El kell jönnöd, mert most te vagy a +babáink mostohája. Hanem az egyik babát vidd el magaddal, emlékül +Mariskától…</p> +<p>A leány egy ösztönszerü mozdulatot tett Babette felé, majd +szerényen suttogta:</p> +<p>– Amelyiket a jó nénike akarja…</p> +<p>Aztán megcsókolta az édesanyám kezét, könnyü mosolylyal felém +bólintott, – ami arcomba kergette a szégyenpírt, – és Babette-el a +karján elment, <span class="pagenum"><a name="Page_11" id= +"Page_11">-11-</a></span> nesztelen, ringó léptekkel, mint egy +fényesszőrü kis macska.</p> +<p>A másik két babát, Jucit és Pannát, a nénikém születésenapján +kapta a Bözsi. Emlékszem: délután kimentem az édesanyámmal a +temetőbe, én egy nehéz, nagy koszorút vittem a vállamon, csupa +gyöngyvirágból. A templom előtt találkoztunk a Bözsivel, aki éppen +az iskolából jött és engedelmet kért az anyámtól, hogy velünk +tarthasson. Amikor a kriptára tettük a virágokat, búsan mondta:</p> +<p>– Ma van a szegény Mariska születésenapja és én nem hoztam neki +semmit!</p> +<p>Majd eszébe jutott valami. A zsebében volt egy csomó citromos +bonbon, amit a plébános adott neki a hittani órán. (Őt mindenki +kényeztette.) A bonbonokat kétfelé osztotta, a kisebbik felét +megtartotta magának, a nagyobbikat pedig odahintette a sírra, +mintha virágokat szórna reá.</p> +<p>A temetőből eljött hozzánk és mi hárman, a menyasszony-babával +lakodalmat játszottunk. Úgy volt, hogy én leszek a baba vőlegénye. +Bözsi pedig össze fog bennünket adni.</p> +<p>– Nem lesz jobb, ha én leszek a maga menyasszonya? – kérdezte +szerényen.</p> +<p>– Persze, hogy jobb lesz… És a baba lesz a pap… De a baba nem +tud papolni!</p> +<p>– Hát akkor én leszek a baba vőlegénye és maga lesz a pap. +<span class="pagenum"><a name="Page_12" id= +"Page_12">-12-</a></span></p> +<p>Sehogysem akarta, hogy a babával összekerüljek. Azt hiszem, egy +kicsit féltékenykedett a babára.</p> +<p>Aztán meghívta a Jucit és Pannát is a lakodalomra és ebédet +főzött. Egy kis vizes cseresznyepálinkába citromos bonbonokat tett, +meg narancshéjat meg kalácsmorzsát, ezt jól összekavarta és +föltálalta nekem. Azt se tudtam, hogy megegyem-e, vagy megigyam, de +lenyeltem.</p> +<p>Amikor Bözsi elbúcsúzott tőlünk, az édesanyám odaadta neki +Pannát.</p> +<p>– Cserébe a citromos bonbonokért!</p> +<p>Bözsi szabadkozott.</p> +<p>– Nem, édes néni… Nem akarom az ikreket elválasztani, Pannát és +Jucit…</p> +<p>– Hát vidd el mind a kettőt!</p> +<p>A leány halk kiáltással csókolta meg az édesanyám ruháját, aztán +a két babával a karján kisurrant a szobából.</p> +<p>Elvira most már egyedül ült a szoba sarkában, mereven, +haragosvörös arccal és akkora nagy szemeket meresztve, mintha +unalmában vagy bosszúságában mindjárt sírva fakadna.</p> +<p>Egyszer megint magától jött hozzánk Böske. Egy parányi pár +selyemharisnyát hozott, amit Elvirának, a menyasszonybabának +kötött. (Elvira régi harisnyája már igazán rossz volt.) Édesanyám +kissé elmosolyodott és az ölébe vonta a kis leányt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span></p> +<p>– Igen, Bözsim, ravasz kis Bözsim, neked adom a +menyasszonybabát…</p> +<p>Böske arca lángvörös lett, nem is tudott hamarjában köszönetet +mondani, csak oda simult az anyámhoz, a finom kis macskakarmaival +pedig hizelegve, kérlelve ölelte körül a nyakát.</p> +<p>Alkonyatkor én vittem Bözsi után a nagy bábut. Folyton szemmel +tartott és gyakran mondta:</p> +<p>– Vigyázzon ám! El ne ejtse, kérem!</p> +<p>A templom előtt nagy fekete kutyával találkoztunk. Bözsi azt +kérdezte tőlem, hogy nem-e veszett a kutya? Arra mind a ketten +megszeppentünk és futni kezdtünk, de Bözsi akkor is rám szólt, hogy +vigyázzak…</p> +<p>Egypár nap mulva, vagy talán egypár hét mulva, eszembe jutott +megkérdezni édesanyámtól, hogy miért nem jár többet hozzánk Hartay +Bözsi?</p> +<p>Édesanyám mosolygott.</p> +<p>– Nem fog már eljönni…</p> +<p>Édesanyámnak igaza volt. Bözsi sokáig nem jött el hozzánk, +miután elvitte a babáinkat. <span class="pagenum"><a name="Page_14" +id="Page_14">-14-</a></span></p> +<h3>Erzsi.</h3> +<p>Midőn mint ujdonsült jogász először mentem haza a +szülővárosomba, a pályaudvaron fogadott az édesanyám és még +<i>valaki</i>.</p> +<p>Ez a <i>valaki</i> talpig fehérben volt, fehér ruhában, +nagykarimáju bébékalappal, fehér ernyővel a kezében. A fehér +csipkefelhő pedig arra való volt, hogy érvényre emelje az övbe +tűzött rózsa és a kalap alatt mosolygó keskeny leányarc egyenletes, +gyönge rózsaszínét, a szűzies virulás színét. Amikor a hizelgő, +alázatos szem reám pillantott a kalap alól, tüstént megneveztem a +gazdáját.</p> +<p>– Bözsi!</p> +<p>– Nem Bözsi, hanem Erzsi nagysád! – utasított rendre az +édesanyám.</p> +<p>– Jankónak csak Erzsi, – suttogta a leány. Azzal felém nyujtotta +a kezét, amelynek melegét a keztyűn is átéreztem.</p> +<p>Az édesanyámmal kocsira szálltunk és Bözsi-Erzsi azt mondta: +<span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span></p> +<p>– Láttam a fiatal urat, most megyek a kertünkbe…</p> +<p>A kertjük ott volt valahol a pályaudvar mellett. Kezet csókolt +az anyámnak, egy pillanatra az arcát mosolyogva odaszorította az +anyám vállához, aztán könnyü macskalépteivel távozott.</p> +<p>– Bájos gyermek! – mondta az édesanyám elragadtatással. Aztán +megszólalt benne az anyai büszkeség:</p> +<p>– Hohó, Jankó, nem is képzeled, hogy bókolnak most előttem a +leányok, amióta tudják, hogy ekkora nagy jogászfiam van… Erzsi +kisasszony is alighanem azért jár hozzám, – majd mindennap nálam +van… Sokat beszél rólad, majd mindig rólad beszél… Meg kell +engedni: édes, jó, okos gyermek… Úgy segít kezem mellett, mintha +tulajdon leányom volna…</p> +<p>Hanem Erzsi nem jött el másnap hozzánk, csak harmadnapon állt +meg az ablakunk alatt. Egy csomó pompás rózsa volt a kezében, az +édesanyámnak hozta. Amikor már odaadta, visszakoldult egy fehér kis +bimbót, azt meg odanyújtotta nekem.</p> +<p>– Kell?</p> +<p>Hogy kell-e! Az édesanyám beszólította és ott tartotta +vacsorára. Teánál a mostohabátyám, aki pedig meglehetős zárkózott +ember volt és jobb szeretett az úri cimboráival kártyázni, mint +velünk <span class="pagenum"><a name="Page_16" id= +"Page_16">-16-</a></span> teázni, szintén átjött hozzánk. Erzsi nem +igen törődött vele, csak az édesanyám körül forgolódott. Úgy +ismerte a járást a pohárszék és a konyha körül, mintha ő volna a +házikisasszony.</p> +<p>– Nagyon elkényeztetsz, gyermek! – mondta az édesanyám.</p> +<p>Erzsi, amikor már mindenki megkapta a maga csészéjét, egy +zsámolyra telepedett az édesanyám lábához és éjfélig ott maradt +ülve, némán, mosolyogva, félig lehunyt szemmel, arcával símogatva +az anyám kezét.</p> +<p>Amikor hazakísértem a holdvilágos utcán, szomorúnak +látszott.</p> +<p>– Mi baja, Erzsi?</p> +<p>– Nincs bajom… De mindig szomorit valami, ha maguktól elmegyek… +Talán az, hogy nekem nincs édesanyám…</p> +<p>Aztán csendes rajongással mondta:</p> +<p>– Lássa, Jankó, maga sem tudja ám, hogy milyen asszony az +édesanyja… Mindenki szereti, – az asszonyok, a leányok, akik +ismerik, mind tűzbe mennének érte…</p> +<p>Egypár nap mulva majális volt az akácosban. Az édesanyám +kijelentette, hogy ő is ott lesz azon a majálison. (Alkalmasint az +én első sikereimben akart gyönyörködni.) Erzsit természetesen +magunkkal vittük. A mostohabátyám, – aki újabb időben <span class= +"pagenum"><a name="Page_17" id="Page_17">-17-</a></span> különben +is fölötte gyöngéden viselkedett az édesanyám iránt, – udvariasan a +rendelkezésünkre bocsátotta a kocsiját. Elegáns kocsija volt, +libériás inassal; Gyurka különben is úr volt, mert az édesatyja +után nagy vagyon maradt reá. Az én apám szegény ember volt.</p> +<p>Erzsi elragadó csinos és ennivaló kedves volt. Eleintén alig +mertem hozzá közeledni, – a megyei urak és a huszárok elállották az +útamat, – a második négyes előtt ő maga intett oda +legyezőjével.</p> +<p>– Jankó, hát nem is akar velem táncolni?</p> +<p>– Hiszen annyi a táncosa!</p> +<p>– A második négyest akarja?</p> +<p>– Hogy akarom-e?</p> +<p>– Hát a csárdást?</p> +<p>– Azt is! Mindent!</p> +<p>– Adja ide a karját!</p> +<p>Azt hiszem, ha a fiatal urak meghallották volna ezt a +párbeszédet, meggyilkoltak volna. Talán a mi Gyurkánk is, aki öt +perccel előbb kérte a négyest, és kosarat kapott. Nem is táncolt +többet egy tapodtat sem, hanem összefont karokkal állt a tánchely +közepén és keresett magának egy huszárt, akibe fáklyafény mellett +beleköthetne.</p> +<p>Erzsi a csárdásnál azt mondta:</p> +<p>– Édes Jankó, ha egy kicsit szeret, tegyen meg nekem egyet… +Kérje meg a mamát, hogy menjünk <span class="pagenum"><a name= +"Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> gyalog haza, és ne kocsin… +Hiszen a mama megtesz magának mindent… Az éj oly szép!</p> +<p>Gyanakodóvá lettem.</p> +<p>– És – kivel akar menni?</p> +<p>Rám nézett, mosolyogva, édesen, kicsit csintalan szemmel.</p> +<p>– Csacsi! – suttogta alig hallhatóan.</p> +<p>A cigány éppen a tolnai lakodalmat húzta. A táncolók úgy +forogtak-rezegtek egy helyben, mint egy beszédes fűzfabokor, +amelyen a jókedv orkánja tombol végig.</p> +<p>Minden úgy lett, ahogy Erzsi akarta. Gyurka dühösen csapott a +szürkéi közé és a sujtásos inasával elvágtatott az éjben, mi meg a +többiekkel gyalogoltunk. Hátul a mamák, elül a fiatalok, legelül mi +ketten, Erzsi meg én.</p> +<p>Nem ittam egy csepp bort egész este és soha életemben nem voltam +oly részeg, mint ez este. Óriás nyárfák alatt mentünk. A rét fehér +volt a holdvilágtól, a szemhatár ezüstös ködbe olvadt.</p> +<p>Mikor már a városba értünk, Erzsi, akinek a keze oly könnyen +pihent a karomon, mint egy fátyoldarab, búsan mondta:</p> +<p>– Holnapután Herkules-fürdőre megyünk… Nem szívesen megyek… +Kinek fog akkor udvarolni?</p> +<p>– Én? Erzsi! Senkinek! <span class="pagenum"><a name="Page_19" +id="Page_19">-19-</a></span></p> +<p>– Komolyan, senkinek?</p> +<p>– Esküszöm!</p> +<p>Halkan nevetett.</p> +<p>– Már azt is eltanulta? És ugyan mire esküszik?</p> +<p>Mondom: nagyon részeg voltam. Vakmerően mondtam:</p> +<p>– Arra a csókra, amit adni fog…</p> +<p>Meghökkent és levette a kezét a karomról. Azt hittem, hogy +halálosan megsértettem, mikor halkan, alig hallhatóan mondta:</p> +<p>– Úgy szeretem, mint a testvéremet… Miért ne csókoljam meg?</p> +<p>Az ajkával könnyen megérintette a homlokomat, annyit éreztem, +mintha egy virágszirom esnék az arcomba.</p> +<p>– Itt jön az édesmama!</p> +<p>Harmadnapra fürdőbe utazott az apjával. Négy hétre búcsúztunk +el.</p> +<p>A mostohabátyám egypár napig kedvetlenül járt-kelt a házban, +aztán csomagoltatott és azt mondta, hogy Budapestre megy, új +lószerszámot venni. A fővárosból talán valami fürdőbe is rándul, – +útközben majd meggondolja magát, hogy melyikbe.</p> +<p>Négy hét elmult. Gyurka egy este betoppant <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> hozzánk és +udvariasan kezet csókolt édesanyámnak. Engem meg is csókolt, talán +először életében.</p> +<p>– Honnan jössz, Gyurka?</p> +<p>– Herkules-fürdőről.</p> +<p>– Mit csinálnak Erzsiék?</p> +<p>– Együtt jöttünk haza.</p> +<p>Jó ideig hallgatott, egyszerre azt mondta az édesanyámnak:</p> +<p>– Mama eljegyeztem magamat Hartay Erzsivel…</p> +<p>Az anyám néma meglepetéssel nézett reá. Gyurka is meg volt +indulva, a hangja remegett, amikor azt mondta: – Régóta szeretjük +már egymást!</p> +<p>Aztán elment. Én némán, elálló lélekzettel, félelmetesen lüktető +szívvel ültem a helyemen. Úgy éreztem, hogy most mindjárt reám +szakad az égbolt, az egész mindenséget pedig elnyeli a +sötétség.</p> +<p>Az édesanyám mosolyogva tette kezét a vállamra.</p> +<p>– Nagyon szerelmes vagy? Sebaj! Ilyen szerelmesnek még sokszor +akarlak látni!</p> +<p>Nem emlékszem már tisztán, hogy mennyit aludtam az éjjel, – azt +hiszem, nagyon keveset. Hajnalban már ott ólálkodtam az Erzsiék +kertje körül, amikor pedig a harmatos bokrok közt megvillant Erzsi +fehér ruhája, kinyitottam a rácsos <span class="pagenum"><a name= +"Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> kaput. Egy nagyon szép és +nagyon férfias beszédet készítettem magamnak, amikor azonban +szemben állottam vele, csak ennyit tudtam mondani:</p> +<p>– Erzsi!</p> +<p>Mosolyogva fogott velem kezet… A térdeim remegtek a +felindulástól, le kellett ülnöm a kerti padra. Ő ott állott +előttem, a fölkelő napban, jókora rózsabokrétát tartott a +kezében.</p> +<p>– Mi baja, Jankó?</p> +<p>– Erzsi, – fúldokoltam, – mit csinált velem?</p> +<p>Csodálkozva mért végig, a szemében valami maliciózus szikra +villogott. Az arcához emelte a rózsáit és miközben halk hangon +beszélt hozzám, bűnbánóan, szinte alázatosan nézett a szemembe. +Közbe tegezett, amit pedig gyermekkorában nem tett…</p> +<p>– Jankó, édes Jankóm, hát legyen eszed! Csak nem vagy komolyan +szerelmes belém? Jankó, szegény Jankóm, hiszen egy egész évvel +idősebb vagyok nálad… Vagy két évvel vagyok idősebb nálad, mert +egyet mindig letagadtam… Mire te férfi leszel, én már öregasszony +leszek… Nekem férjhez kell mennem, nincs egyéb hátra, – előtted meg +nyitva áll az egész világ…</p> +<p>– Erzsi, én magát nagyon szeretem! – zokokogott föl bennem a +keserűség. <span class="pagenum"><a name="Page_22" id= +"Page_22">-22-</a></span></p> +<p>– Gyermek!</p> +<p>A hűvös kezével végigsimított a fejemen, most már jóakaró +hangon, bizonyos anyai fölénynyel beszélt hozzám. Azt tudott velem +csinálni, amit akart. A fölényes hangjával imponált, nagyon +boldogtalannak, de egyszercmind nagyon izléstelennek találtam +magamat. Egyszerre érezni kezdtem, hogy igazán tacskó vagyok még és +saját vakmerőségem, amelylyel reá mertem vetni a szememet erre az +okos, nagy leányra, arcomba kergette a szégyen pírját.</p> +<p>Hazamentem, a rózsákat magammal vittem. A rózsákat az +édesanyámnak küldte, csak egy piros bimbót küldött a vőlegényének. +Egy fehéret ő maga tűzött a kabátomra.</p> +<p>A vakációm véget ért és én visszatértem az egyetemre. Jó sokáig +nem jártam a hazámban, még a mostohabátyám lakodalmára se mentem +el, bármennyire hívtak is. Az édesanyám leveleiben bőségesen +beszámolt nekem a lakodalomról és a fiatal pár egyéb viselt +dolgairól is. Tudtam, hogy megvették a Szirmay-kastélyt és hogy +nagy házat visznek.</p> +<p>– Gyurka gyakran látogat el hozzám, – írta egyizben az +édesanyám, – de Erzsit csak ritkán látom. Nem is csodálom, egy +ilyen fiatal menyecskének mindig sok a dolga. Már három hete, hogy +nem láttam… <span class="pagenum"><a name="Page_23" id= +"Page_23">-23-</a></span></p> +<p>Én egy cseppet sem csodálkoztam ezen. Ismertem már az Erzsi +szokását. Ha valami megtetszett neki a házunkban, eljött hozzánk, +addig settenkedett, dormogott körülöttünk, bolondított bennünket, +míg odaajándékoztuk neki amit akart.</p> +<p>Akkor aztán nem jött el többet. <span class="pagenum"><a name= +"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p> +<h3>Erzsébet.</h3> +<h4>I.</h4> +<p class="i2">Édes jó anyám!</p> +<p>Tegnapi leveléből, amelyben <i>nagyságos Jankó</i>jának szólít, +látom, hogy már értesült a kinevezésemről. Igen, kineveztek királyi +tanácsossá! Mint józanfejü ember nem adok sokat az ilyen cafrangra, +de hazudnám is, ha azt mondanám, hogy megvetem az új címet. +Harmincötéves korában az ember már elfárad egy kicsit a hivatalos +lajtorján és a legmagasabb helyről érkező elismerést +bátorítás-számba veszi.</p> +<p>Kevésbbé fontos, de nem kevésbbé érdekes hír, hogy Gyurkáék +Budapestre költöztek. Képzelje! Tegnapelőtt, – éppen a tanácsosi +banket következményeit aludtam ki, – levelet kaptam Erzsitől, vagy +mint most írja nevét: Erzsébet asszonytól. Nagyon szeretetreméltóan +írt, gratulált a nagyságos címhez és meginvitált a szerdai +zsúrjaira.</p> +<p>Őszintén szólva csodálkoztam a meghíváson. Tudom, hogy Erzsiék +sora rosszra fordult, amióta <span class="pagenum"><a name= +"Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> sovány esztendők járnak a +gazdaságukra és amióta Gyurkából nagy kártyás lett és ezért +különösnek is találom, hogy a drága Budapesten házat akarnak vinni. +Bevallom különben, hogy Erzsébet asszony levelének az elolvasása +után elsőnek is azt kérdeztem magamtól: Vajjon mit akarhat tőlem ez +az asszony? Biztosra veszem, hogy akar valamit. Nem vagyok még +tisztában magammal, hogy menjek-e vagy nem. Igaz, hogy oly +kedvesen, oly melegen és sürgetve írt, hogy nagy udvariatlanság +volna tőlem, ha egyszerűen ignorálnám. Szeretném tudni, mi +édesanyám véleménye ebben a dologban? Maradtam stb.</p> +<p class="right"><i>Jankó.</i></p> +<p><i>U. i.</i> Szerencse, hogy a királyi tanácsosság csak cím. Ha +ő felségének eszébe jutna, hogy egyszer igazán kikérje a tanácsomat +valami dologban, alkalmasint azt kellene mondanom: Felség, majd +megkérdezzük az édesanyámat.</p> +<h4>II.</h4> +<p class="i2">Kedves jó anyám!</p> +<p>A mult héten ott jártam Gyurkáéknál. Elegáns lakást tartanak. +Azt hittem, nagy társaságot találok majd együtt, meglepetésemre az +asszony egyedül fogadott. Pongyolában volt, igaz, hogy csipkés +<span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span> selyempongyolában. Csodálatos, hogy abban +az asszonyban milyen kevés kárt tett az idő!</p> +<p>Erzsébet nagyon örült a látogatásomnak, gyerek módjára örült, és +én azt hiszem, hogy öröme őszinte volt. Kedvesnek találta, hogy nem +vártam meg a zsúrt, hanem megleptem őket családi körükben. +(Félreértés volt a dologban. Én azzal mentem oda, hogy a zsúrra +megyek, mivel az asszony, tévedésből, csütörtök helyett szerdát írt +a levélben.)</p> +<p>Gyurka nem volt odahaza, – a kaszinóban vacsorázott, – és én +egész estén át kedvem szerint pletykázhattam az asszonyokkal. +Majdnem éjfélig marasztaltak. Meg kell engedni Erzsébetnek: az +ember jól érzi magát nála. Sok művészi ízléssel és nagy kényelemmel +rendezte be a lakását, a konyhája, a cselédsége példásan van +idomítva. Ha az ember élete felét vendéglőkben tölti, mint jó +magam, meg tudja becsülni az ilyen előnyöket.</p> +<p>Most már azt is sejtem, <i>mit akar</i> tőlem Erzsébet. Gyurka +keveset van velük és ők, szegények, ugyancsak unják magukat a +fővárosban. Szükségük van valakire, aki elkíséri őket a színházba, +hangversenyre, sétahelyre. És én szívesen vállalkozom a cicisbeo +szerepére. Ez végre is kétoldalu szerződés, amelynél mindegyik fél +nyer. Van benne egy csepp önzés mind a két fél részéről, de +társadalmi szempontból is jogosult önzés. Erzsébet végre is olyan +előkelő asszony, hogy az ember – már hiúságból <span class= +"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> is – +szívesen mutatkozik vele bárhol, a mellett igen okos asszony, aki +mindenhez tud szólni és – ha jókedvében van – elragadóan kedves. Mi +kell nekem egyéb? Éppen most kaptam tőle levelet, hogy jőjjek +vacsorára. Lesz parasztos túrós csusza, – ennyi idő alatt nem +felejtette el a kedves ételemet. Hanem most már elég is lesz a +pletykából. Maradtam stb.</p> +<p class="right"><i>Jankó.</i></p> +<p><i>U. i.</i> Édesanyám nagyon elcsodálkoznék, ha látná, hogy +Lizából, a Gyurka leányából, milyen nagy kisasszony lett már. Az én +számításom szerint alig lehet több tizenhat-tizenhétnél, de olyan +erős és nagy, mint egy huszéves leány. Nagyon hasonlít az +édesanyjára, különösen a szeme meg a járása. Csak valamivel +nagyobb. Mindenki testvéreknek nézi őket.</p> +<h4>III.</h4> +<p class="i2">Kedves anyám!</p> +<p>Utolsó levelében volt egy tréfás kérdés, amelyből azonban +kiéreztem a komolyt élt. Azt kérdezte tőlem, hogy nem udvarlok-e +Erzsébet asszonynak? Nos, képzelje el, édesanyám, hogy előtte +állok, erősen a szemébe nézek és pirúlás és habozás nélkül mondom: +Nem! Most már elhiszi, hogy nem? Nem <span class="pagenum"><a name= +"Page_28" id="Page_28">-28-</a></span> olyan asszony Erzsébet, aki +udvaroltatna magának. Józan, okos és tiszta, – ugyancsak rosszul +járna, aki előtte holmi léhaságokkal hozakodnék elő.</p> +<p>Ha ilyesmi volna köztünk, nem is akarna erőnek erejével +megházasítani. Képzelje, édesanyám szövetségesre talált +Erzsébetben, – ő is főkötő alá akar hozni.</p> +<p>Amikor először szóba hozta előttem a házasságot, a szemébe +nevettem. Hogy én már túl vagyok azokon az éveken…</p> +<p>Azt mondta, a férfi annyi idős, amennyinek tud látszani. Maga +(már mint én!) ez idő szerint harmincéves. Nem is okos dolog, ha az +ember gyerekészszel nősül. (Azt hiszem, ez a vágás Gyurkának +szólt.)</p> +<p>Elmondtam, hogy édesanyám újévtől kezdve velem fog lakni +Budapesten és hogy nem szeretném, ha valami kotnyeles kis asszonyka +ki akarná nézni a házamból. (Azt úgyis hiába akarná.)</p> +<p>Maga, úgylátszik, nem tudja, hogy összes tulajdonságai közül az +édesanyja a legszeretetreméltóbb tulajdonsága? kérdezte Erzsébet +asszony. Az édesanyja a hozománya, ami minden okos leány szemében +jó partivá teszi…</p> +<p>Nem mondom el a többit, de úgy vettem észre, hogy Erzsébet +asszony ugyancsak ismeri édesanyámat.</p> +<p>Mialatt ilyenekről beszélgettünk, Liza rendesen <span class= +"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> ott ült a +zsámolyon, az édesanyja lábánál és épp úgy hizeleg neki, simogatja +a kezét és csókolja, mint Erzsébet asszony szokta +Erzsi-korában.</p> +<p>A szép sógornő különben egész komolyan nekilátott, hogy engem +főkötő alá hozzon. Jó ideig nem tudtam hozzájuk menni, hogy egy-két +csinos leányt ne találjak ott vendégségben. A Liza barátnőit. +Erzsébet aztán elmondta beszédközben, hogy az egyik ennyi +hozományra számíthat, a másik meg ennyire… Végre sejteni kezdtem, +hogy ezeket a bemutatókat az én kedvemért rendezik és egy hétig +kimaradtam a házukból. A finom Erzsébet azonnal megértett és a +legközelebbi meghívójában hangsúlyozta, hogy <i>egyedül</i> fogom +őket találni. Most megint jóbarátok vagyunk. Tudom ugyan, hogy +Erzsébet az én érdekemet akarta ezzel szolgálni, de még ilyen +alakjában is visszataszítónak találom a divatos férjvadászatot.</p> +<p>Most hivatalba kell mennem. Maradtam stb.</p> +<p class="right"><i>Jankó.</i></p> +<h4>IV.</h4> +<p class="i2">Édes jó anyám!</p> +<p>Liza ma megindultan és boldogan mutatta nekem azt a kedves, szép +levelet, amit édesanyámtól kapott. Meg is érdemelte a levelet, mert +tanu <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span> vagyok reá, hogy az egész nagy szőnyeget +az utolsó öltésig maga himezte. Hetek óta már beszélni se lehetett +vele, egypárszor a színházból is elmaradt, – ahová pedig nagyon +szeret járni! – csakhogy a szőnyeg még elkészüljön az édesanyám +nevenapjára. Sietnem kell az írással, mert kikocsizunk a +Városligetbe stb.</p> +<p class="right"><i>Jankó.</i></p> +<h4>V.</h4> +<p class="i2">Kedves jó anyám!</p> +<p>Amennyire emlékeim visszanyulnak a múltba, mindig önben ismertem +legjobb barátomat és tanácsadómat és midőn most, meglett +férfilétemre, egy életbevágó kérdésben kell határoznom, első +gondolatom megint az volt, hogy édes szülőmhöz fordulok +tanácsért.</p> +<p>Kedves anyám! Arról van szó, hogy feleségül vegyem-e Lizát? +Igaz, hogy mi ketten, Liza és én, már bevallottuk egymásnak +szerelmünket, – Erzsébet asszony határozott kívánságára azonban +csak úgy jegyezhetjük el egymást, ha édesnyám is kívánja.</p> +<p>Anyám nem ismeri Lizát, de ismerem én. Ő reá nagyon illik a +példaszó: <i>Nézd meg az anyját, és vedd el a lányát.</i> Szép, +okos, nagyon okos, szerény, házias, takarékos, mint az anyja, igazi +feleségnek való, mint az anyja. <span class="pagenum"><a name= +"Page_31" id="Page_31">-31-</a></span></p> +<p>Talán csodálkozni fog hirtelen elhatározásomon, de ez +elhatározás már régóta fogamzott meg bennem. Akkor, amikor Liza az +apjával egyszer színház után nálam teázott. Erzsébet asszony nem +jöhetett velünk és amikor hazamenet elhaladtunk a házam előtt, Liza +nagy kedvet kapott megnézni a lakásomat.</p> +<p>Nagyon különös érzés az, amikor egy szép, tiszta leány ruhájának +illata vegyül bele legénylakásunk dohány- és bőrszagába! Ott +járt-kelt a butoraim közt, kiváncsian megbámulta a képeimet, a +könyveimet, egypár csipősséget mondott az inasomnak a hanyag +porolás miatt, aztán elkészítette a teánkat, és letelepedett a +hintaszékembe.</p> +<p>Nagyon különösen éreztem magam, amikor félig tréfásan, félig +komolyan azt mondtam neki:</p> +<p>– Jó volna nekem, ha minden este itt ülne!</p> +<p>Meghökkenve nézett reám, jó sokára lángvörös arccal, lesütött +szemmel suttogta:</p> +<p>– Kettőnkön áll!</p> +<p>Az édesatyja nevetett és azt mondta nekem:</p> +<p>– Ha parancsolod, mindjárt itt is hagyom neked.</p> +<p>(Gyurkának néha igen léha ötletei vannak.)</p> +<p>Azután nem történt semmi. Egyszer valami estély után azt mondtam +neki:</p> +<p>– Liza, ha egy kicsit szeret, ne táncoljon annyit Dezsényi +úrral. <span class="pagenum"><a name="Page_32" id= +"Page_32">-32-</a></span> Tudja olyan kiállhatatlanul hegyes, +fölfelé hajló orra volt, hogy az ember dühbe jött, ha csak +ránézett.</p> +<p>Dezsényi urat ki nem állhattam az illetlen bizalmaskodásai +miatt. Liza azt mondta:</p> +<p>– Nem táncolok vele többet. Ha akarja, mással sem. Ha akarja, +egyáltalán nem táncolok többet.</p> +<p>Oly alázatosan mondta, hogy szinte megindultam. Jó ideig nem +történt semmi. De ha náluk voltam, mindig olyan különösen nézett +reám. Hizelegve, alázatosan, fájdalmasan. Mintha valami néma +kérdést ismételgetne magában minduntalan, mintha valamit várna +tőlem. Mintha azt mondaná:</p> +<p>– Jó vagyok így? Vagy nem kellek így? Mit tegyek, hogy tessem +neked? Szólj, parancsolj, – engedelmeskedni fogok…</p> +<p>Egy nap az anyja szóba hozta előttem Lizát. Ez az asszony +mindent lát, mindent tud, és mindent hall. Azt mondta:</p> +<p>– Hallja, Jankó, nem engedem elbolondítani a kisleányomat! Mit +bántja? Nem magának való az ilyen szegény leány!</p> +<p>Most már beszélnem kellett és én beszéltem is.</p> +<p>Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, csak ennyit:</p> +<p>Erzsébet asszony függővé tette a beleegyezését az anyám +beleegyezésétől, de meg attól is, hogy édesanyám velünk fog lakni. +<span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span></p> +<p>– Mert, – mondja a jövendőbeli anyósom, – nem merlek titeket +egymásra bízni, nagyon elkényeztetének egymást. Kell a házba egy +okos asszony, aki kordában tart titeket.</p> +<p>Édesanyám, nagyon kérem, írjon Lizának, olyan kedves, szép +levelet, aminőt csak ön tud írni, hogy végre megtarthassuk az +eljegyzést. Maradtam stb.</p> +<p class="right"><i>Jankó.</i></p> +<h4>VI.</h4> +<p>E levélre a következő válasz érkezett:</p> +<p class="i2">Jó Jankóm!</p> +<p>Most már tudom, hogy <i>mit akart</i> Böske megint tőlünk. +Megtetszettél neki és téged akart. El is vitt már. Ezúttal azonban +nem fog elmaradni a házunktól, mint eddig szokta, – egy igazi +anyóstól ez nem telik ki. Tudom különben, hogy ebből a fajtából jó +asszonyok kerülnek ki, azért a hét végén személyesen hozom nektek +az áldásomat. Maradtam stb.</p> +<p class="right">szerető <i>anyád</i>. <span class= +"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35"><br /> +-35-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Jankó jó útra tér</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_36" id= +"Page_36">-36-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37"><br /> +-37-</a></span></p> +<p>Jankó igen rossz bizonyítványt hozott haza az iskolából. Olyan +rosszat, hogy a keresztapjának meg se merték mutatni. A családban +nagy gyászt és megbotránkozást szült ez az esemény. Az édesapja még +arra se méltatta Jankót, hogy pofonüsse. Azt mondta a feleségének: +Vidd a fiadat, vidd, hogy ne is lássam többet!</p> +<p>A fiadat! Az asszonyt halálosan megsebezte ez a kifejezés. Lám, +az ura őt akarja felelőssé tenni Jankó bukásáért!</p> +<p>– Hát mit csináljak vele? – kérdezte keserüen.</p> +<p>– Nem akarom többet látni! – dörögte az apa, akit egyébként +kisdeák korában két iskolából csaptak ki.</p> +<p>A boldogtalan anya fejgörcsöt kapott. Mit is kaphatott volna +egyebet? Jankó később azt mondta Palinak és Esztinek, hogy menjenek +vele rablósdit játszani a szérüskertbe. Hiszen ha az ember meg is +bukik latinból és magyar nyelvtanból, azért csak játszhatik +rablósdit – nem igaz? A testvérei azonban gőgösen hátat fordítottak +neki. Az ő szívüket mennyei boldogsággal töltötte el Jankó +balsorsa; híres <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> kis magolók voltak mind a ketten és az ő +tiszta jeles bizonyítványuk most már éppen vakító fényben +tündöklött a Jankó szekundáinak bús éjjelében.</p> +<p>Pali később előkereste a latin gyakorló könyvét és tüntetve +kiült a pitar elé olvasgatni. Azt mondta a szakácsnénak, hogy ő +sokkal jobban szeret latinból magyarra fordítani, mint játszani. A +szakácsné ezért elismeréssel adózott neki és megjövendölte, hogy +még nagy ember lesz belőle. Pali ezen aljas viselkedése, amelyben +határozottan volt valami sértő célzatosság, annyira fölháborította +Jankót, hogy egy pálcával megütötte öcscsét. Pali meg se szisszent +az ütésre, estig nem is panaszkodott senkinek, vacsoránál azonban +hirtelen elkezdett keservesen zokogni. Az édesapja megkérdezte, +hogy mi lelte és Pali bevallotta, hogy nagyon fáj a melle. Jankó +megütötte egy nagy rúddal, mert nem akart rablósdit játszani, hanem +inkább latint olvasott…</p> +<p>Apa nem verte meg Jankót, hanem erősen a szeme közé nézett és a +gyilkos haragtól megindult hangon így szólt hozzá: – Te, ha még +egyszer bántani mered ezt a fiút, agyonlőlek, mint a kutyát!</p> +<p>Palika és a szende Eszti ekkor szolgálatkészen a falon függő +puskára néztek, mintha csak azt akarnák mondani: Elhozzam, +édespapa?</p> +<p>Szó ami szó, Jankónak kutya sora lett. Mikor édesapja másnap +befogatott, hogy a szőlőbe hajtson, Jankó is föl akart mászni a +bricskára. Hiszen ha <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> az ember meg is bukik a latinból és +magyar nyelvtanból, azért csak kimehet a szőlőbe. Esztike azonban +tettetett csodálkozással kérdezte: – Apa, hát Jankó is velünk +jön?</p> +<p>– Jankó itthon marad és tanulni fog! – mondta az apa. Azzal a +lovak közé vágott.</p> +<p>Jankó otthon maradt, de könyvet se vett a kezébe. Egész délután +ott ült az udvar sarkában és nézte a kaparászó csibéket, a szíve +pedig nagyon fájt. Úgy érezte, hogy valami hallatlan +igazságtalanság történt vele.</p> +<p>Estére megjöttek a kirándulók és vacsorára cseresznyés rétest +kaptak. Palikának ekkor aggodalmai támadtak, hogy jár-e cseresznyés +rétes az olyan fiúnak, aki két tantárgyból megbukott…</p> +<p>– Apa, – kérdezte, – Jankó is kap a rétesből?</p> +<p>Apa nem válaszolt, anya pedig egy haragos pillantást vetett a +kis cselszövőre. Jankó azonban egyszerre valami nagy nyomást érzett +a szívén. Ettől a nyomástól talán megszabadulhatott volna, ha +kétszer-háromszor fölpofozhatta volna kedves fivérét, de mivel erre +gondolni se lehetett, szó nélkül fölkelt és bement a hálóba. Az +édesanyja utána ment és egy nagy darab rétest vitt neki, jóval +nagyobbat, mint amekkorát Pali kapott. Jankó azonban ellökte +magától az édesanyja kezét.</p> +<p>– Nem kell! Nem kell!</p> +<p>Az édesanyja nem korholta meg a neveletlenségeért. <span class= +"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span> Talán úgy +gondolta, hogy hiábavaló volna. Nagyot sóhajtott csak.</p> +<p>– Ennek a fiúnak nincs szíve! – mondta magában.</p> +<p>Tanulnia kellett volna, de nem tanult. Azért se tanult. Egypár +napig reggeltől estig a cselédház tájékán ődöngött és +összebarátkozott a béresgyerekkel. Ezek nem bánták, hogy megbukott +két tantárgyból. Bús végzete azonban még tovább is üldözte. A +parasztgyerekektől elkapott valami viszketős bőrkiütést. Három +napig mindig vakaródzott, ekkor aztán kitudódott a dolog. Nem tudni +miért, de az apja ebben Jankó erkölcsi züllésének egy újabb jelét +látta. A testvérei affektált undorodással kerülték és ő maga is úgy +érezte magát, mint a bélpoklos ember. Az édesanyja nagy gonddal +ápolgatta, – három nap alatt ki is gyógyította szerencsésen, – de +az örökös fájdalmas szemrehányás, amelyet Jankó az édesanyja +becézgetéséből kiérzett, végre elvadította. Mindjobban +rásúlyosodott ifju lelkére a tudat, hogy ő családjának nem olyan +kedves gyermeke, mint a másik kettő és az elnyomatás érzése gonosz +rabszolga-ösztönöket érlelt meg benne. Mindenkit meggyűlölt, már az +édesanyját se szerette úgy, mint annakelőtte. A testvérei iránt +körülbelül azt érezte, amit a farkaskölyök érezhet a házieb iránt. +Folyton alattomos csinyeken törte a fejét, amelyekkel +meggyötörhetné őket és a sok panasznak, vallatásnak és büntetésnek +<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= +"Page_41">-41-</a></span> vége-hossza se lett. Azelőtt nagyon +őszinte fiu volt, most azzal lepte meg a családját, hogy vakmerő +hidegvérrel hazudozott.</p> +<p>A szülőket komoly aggodalom fogta el a Jankó jövőjére nézve. +Olyasmit képzeltek, hogy a fiu az iskolában valami rossz társaságba +került, mely megrontotta a jellemét. Az apa a javítóintézettel +kezdett példálózgatni, az anya pedig sokat sírt titokban.</p> +<p>Akkor történt, hogy Jankó egyszerre jó útra tért.</p> +<p>A grófi kert fala körül őgyelgett, a község végében. A vakolatát +hullató régi fal tetejében egy kisleányt látott meg.</p> +<p>Piszeorru, ravaszarcu, rőthaju, de egészben véve csinos kisleány +volt, aki merészen ott lovagolt a magas fal tetején. Az arca vörös +volt a sírástól és komolyan elmélázva tekintett maga elé; a +szakértő szeme meglátja rajta, hogy nagyon megverték a +kisleányt.</p> +<p>– Jankó! – mondta halkan.</p> +<p>– Mit akarsz? – kérdezte a fiu, miközben egy követ keresett, +amelylyel szükség esetén megdobhatná a leányt.</p> +<p>– Ugy-e, te két tantárgyból megbuktál?</p> +<p>– Mi közöd hozzá?</p> +<p>– Az öcsédtől tudom, Palitól. Ki nem állhattam Palit, mert +árulkodó és nyafogó. Ha megint erre jön, ráuszítom a nagy +kutyánkat. <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= +"Page_42">-42-</a></span></p> +<p>Jankó e perctől fogva némi rokonszenvet érzett a leány +iránt.</p> +<p>– Ugy-e, te Mariska vagy, apád a grófi kertész?</p> +<p>– Főkertész! – javította ki a kisleány.</p> +<p>– Az én apám ügyvéd és az ügyvéd több, mint a főkertész.</p> +<p>Mariska nem mondott ellent és a társalgást ezzel be is lehetett +volna fejezni. Jankó elindult, de aztán megint visszafordult.</p> +<p>– Mit csinálsz te ott? – kérdezte.</p> +<p>– Megvertek, – válaszolt a kisleány.</p> +<p>Ez a kijelentés meglepte Jankót. Ő is úgy képzelte, hogy a +leányokat egyáltalában nem szokták komolyan megverni, legfölebb +csak sarokba állítják őket. Fölébredt tehát benne a gyanu, hogy +Mariska csak henceg.</p> +<p>– Mivel vertek meg? – kérdezte gúnyosan. – Talán törölgető +rongygyal?</p> +<p>A kisleányt láthatólag sértette ez a gyanusítás.</p> +<p>– Bottal! – mondta önérzetesen.</p> +<p>Azzal feltürte karján a ruhát, – a vékony karján sötétkék folt +látszott.</p> +<p>– No ez már valami! – gondolta Jankó és e pillanatban az egész +női nem, amelyről eddig nem sokat tartott, nagyot nőtt a +becsülésében.</p> +<p>– Akarod, hogy én is fölmásszak a falra? – kérdezte. +<span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span></p> +<p>– A sarkon fölmászhatsz, én is ott szoktam ki-bejárni.</p> +<p>Néhány perc mulva a két gyermek már együtt volt a grófi kertben. +Mariska elvezette új barátját a gyümölcsösbe, ahol erősen +megdézsmálták az éretlen gyümölcsöt. A fiu azt mondta, hogy ő csak +addig szereti a barackot, amíg magvastul ketté lehet harapni.</p> +<p>– Ha akarod, – mondta később Mariska, – most fölviszlek a +kastély padlására. Ott senki se jár és sok holmi van, amivel +játszani lehet.</p> +<p>A kastély egyik hátsó kijárásán át fölértek az emeletre és mivel +senkivel se találkoztak, besurrantak a nyitott padlásajtón. A régi +háznak aránytalanul magas barok-teteje volt és a két gyermek a +poros gerendák egész erdejében találta magát. A kisleány megmutatta +Jankónak a padlás nevezetességeit, a nagy víztartót, amely a grófi +fürdőszokákat szolgálta és a vászonvödröket, melyeket talán a +tűzvész esetére tartottak ott. Az egyik kémény mellett jókora +szalmarakást találtak. Itt megtelepedtek a gyermekek. Jankó egy +csomag gyujót vett ki a zsebéből és azt mondta, hogy most +tűzijátékot fognak játszani. Meggyujtott egy szalmaszálat és +kacskaringós ábrákat rajzolt a levegőben, ami a homályban igen +szépen festett.</p> +<p>– Most nézzünk ki a padlásablakon! – indítványozta Mariska. +<span class="pagenum"><a name="Page_44" id= +"Page_44">-44-</a></span></p> +<p>Az ablakból igen érdekes kilátás nyílott, még a Jankóék +szőlőjéig is el lehetett látni. Mire behúzták megint a fejüket az +ablakból, nagy fényesség világította meg a padlást: a szalmarakás +lobogó lánggal égett.</p> +<p>Mariska nagyon megszeppent.</p> +<p>– Szaladjunk, mert verést kapunk! – kiáltotta.</p> +<p>– Nem, – mondta Jankó, – játszunk inkább tűzoltósdit. Te majd +mered a vizet, én meg oltom a tüzet.</p> +<p>A víztartó szerencsére telve volt, így hát nekiláthattak az +oltásnak. Az első vödör víz, amit beleöntöttek az égő szalmába, azt +eredményezte, hogy a láng még magasabbra csapott és hogy sűrű +füstfelhő gomolygott a szemükbe. Jankó azonban nem volt az a fiu, +aki egyhamar abbahagy valamit, ha belekezdett. A ruhája szikrát +fogott, azt is végig kellett locsolnia, a keze is fájt, amint +megcsapta a láng, de azért dühös buzgalommal hordta tovább a vizet. +Isten tudná hogyan, végül valóban eloltotta a tüzet. A szalma már +akkor mind pernyévé égett. Még az izzó gerendákat is végigöntözte. +Most már el akartak menni, de a rettenetes füstben, amely betölötte +a padlást, nem találták meg egyhamar a lejárást. Egymás kezét +fogva, ide-oda tipegtek. Jankó egyszerre úgy érezte, hogy valami +nagyon kalapál a fejében és úgy tapasztalta, hogy nem lát semmit. +Aztán megbotlott egy gerendában. Elesett. Elájult. Aléltságában is +úgy <span class="pagenum"><a name="Page_45" id= +"Page_45">-45-</a></span> rémlett neki, mintha lármát hallana maga +körül, majd úgy érezte, mintha valaki fölemelné és vinné.</p> +<p>Mikor később újra magához tért és kinyitotta a szemét, +aranyozott padmalyra esett a tekintete. Idegen helyen volt. Puha, +nagy diványon feküdt, a két kezén pedig valami kötést érzett. A +keze igen fájt. Az édesanyja ott térdepelt mellette, azonkívül egy +öreg asszonyság is ott volt a szobában.</p> +<p>Jankónak eszébe jutott mindaz, ami történt és ekkor hirtelen +lehunyta megint a szemét és azon gondolkozott, hogy miféle +füllentéssel vághatná ki magát a bajból. A szomszéd szobából +behallatszott két indulatosan beszélgető férfi hangja. Az egyik az +édesapjáé volt, a másik valami idegen emberé.</p> +<p>– Hihetetlen! – kiáltotta az idegen férfi. – Hogy egy tízéves +fiucska ilyenre képes legyen! A kertész leánya mindent elmondott… A +gyermekek ott játszottak a kertben, amikor észrevették, hogy a +kastély padlásablakából füst száll ki… Figyelmeztetni akarták a +cselédséget, de mivel a folyosón nem találtak senkit, fölszaladtak +a padlásra… A padlás már akkor egy tűz volt… A bátor fiu rögtön +nekilátott az oltásnak… Mennyi hősiesség, mennyi szívósság egy kis +fiúban! Sok férfi példát vehetne rajta. A ruhája kiégett, a keze +megsebesült, de ő még nem hagyta abba, míg urává nem lett a +veszedelemnek… Most már tudjuk a tűz okát is: egyik gerenda bele +van építve a kéménybe, az fogott szikrát… <span class= +"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> +<p>– Mariska okos leány, – gondolta Jankó magában, – most már +tudom, hogy mit kell vallanom.</p> +<p>Azzal fölült a diványon és ránevetett az édesanyjára. Az anyja +zokogva csókolta végig a fájó kezét…</p> +<p>Az apja bejött és vele az idegen úr is, akivel beszélgetett.</p> +<p>– Íme fiam, – mondta az apa bizonyos szertartásos gyöngédséggel, +– ez az úr itt a méltóságos gróf úr, aki úgy találja, hogy igen +derekasan viselkedtél.</p> +<p>– Kedves ifju barátom, – mondta a gróf, – adja ide a kis kezét. +Meg akarom szorítani a kezét, nem mint egy jó kis fiúét szokás, +hanem mint egy emberét, akit nagyrabecsülünk. Mert én magát +nagyrabecsülöm.</p> +<p>– Fiam, – mondta az apa, – sohase feledd el azt, amit a +méltóságos gróf úr mondott most neked. Erre büszke lehetsz egész +életeden át, mert ilyet még aligha mondtak tízéves fiúnak.</p> +<p>Az apa ekkor megcsókolta Jankót. Igen boldognak és büszkének +látszott. Az édesanyja is megcsókolta, a grófné is. Aztán +hazavitték a fiút. Aznap az ágyat kellett őriznie, de másnap már +kiengedték a szobából. A keze be volt még kötve és ezt a bepólyált +gyerekkezet áhitattal és meghatottan szemlélték az emberek. Maga +Jankó is bizonyos tisztelettel nézegette a kezét. Az apja még a +hivatalos útjain is magával <span class="pagenum"><a name="Page_47" +id="Page_47">-47-</a></span> akarta vinni a fiút. Azzal az +ürügygyel tette, hogy maga akar vigyázni a beteg kezére, igazában +azonban csak parádézni akart vele. Az emberek úton-útfélen +megállították őket és mindenki azt hitte, hogy föltétlenül meg kell +simogatnia a Jankó arcát. Az apátplébános úr egész kis beszédet +intézett hozzá, miközben köny szivárgott a szemébe. A szőlőbe is +elvitték Jankót és ha nem fájt volna a keze, apa talán megengedte +volna neki azt is, hogy ő hajtsa a lovakat.</p> +<p>Negyednapra eljött a gróf. Egy pónifogatot hozott ajándékba. Ez +a nagyúr egészen belebolondult Jankóba. Ő egész életét a férfiasság +kultuszának szentelte és boldog volt, hogy e tulajdonságokat, +amelyekre oly sokat tartott, megtalálta egy gyermek lelkében. Azt +mondta, hogy ilyenre csak magyar fiu képes és hogy ez a magyarság +jövőjének egyik garanciája… Beszédközben a Jankó tanulmányai után +tudakozódott. Az apa ekkor zavart mosolylyal bevallotta, hogy a fiu +megbukott két tantárgyból és hogy ismételnie kell az osztályt. A +grófot a Jankó két szekundája láthatólag nagyon fölvidította.</p> +<p>– Nagyszerü fiu! – mondta. – Persze, az ilyen erős jellemü és +önálló gondolkodásu gyerek sehogy sem illik bele az iskola +kicsinyes keretébe.</p> +<p>Aztán elmondta, hogy valaha ő is megbukott a Teréziánumban. Az +apa ráduplázott azzal a jókedvü vallomással, hogy őt meg két +iskolából kicsapták. <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span> Ezek után megegyeztek abban, hogy az +életrevaló és derék fiúk többnyire rossz tanulók, az első eminensek +pedig kevés kivétellel alamuszi és jellemtelen fráterek.</p> +<p>Jankó egy csapásssal meghódította a környezete szívét és a meleg +szeretettől, amely feléje áradt, megnyílott az ő szíve is. Az +elnyomott kis proletárból szabad ember lett. A Napoleon gárdistája, +ha a fejébe nyomták a medvebőrös süveget, elhitte, hogy ő a világ +legvitézebb katonája; Jankó szívében is valami gárda-erényt nevelt +a jóakarat, amely körülvette. Egyébként maga is elhitte, hogy +valami szép és nemes dolgot művelt a grófi padláson.</p> +<p>Hogy ő maga volt a gyujtogató, azt titkolnia se kellett; a +gyermek fantáziájában ezt a kis epizódot teljesen elhomályosította +az, ami következett. A testvéreivel hamarosan megbékült, a +pónifogata egyébként is ellenállhatatlan erővel feléje vonzotta +Pali és Eszti rokonszenvét. Jankó bizonyos fölényes gyöngédséget +tanusított irántuk és a kicsinyek természetes védőjének tekintette +magát.</p> +<p>Alkalmasint a gróf befolyásán fordult, hogy pótvizsgára +eresztették, de az már az ő érdeme volt, hogy karácsonykor jó +bizonyítványt hozott haza. A bizonyítványra egyébként azt mondta az +édesapja:</p> +<p>– Furcsa emberek is azok a professzorok! <span class= +"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A svadron apja</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_50" id= +"Page_50">-50-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51"><br /> +-51-</a></span></p> +<p>A kis történetet Szarka báró hadapród-őrmester mondta el egy +három asszonyból álló társaságnak. Az ifju harcos egy nagy +karosszékben ült, amelybe egészen belesüppedt, széles huszárkardját +a két térde közé fogta és habostortát evett egy kis tányérról. +Meglehetős zavarban volt, kissé hebegett és elvörösödött, de azért +mégis igen merész pillantásokat vetett a szép háziasszony felé. Már +hetek óta mindennapos volt ebben a házban, őszinte sajnálatára +azonban sehogy sem akarták hírbe hozni az asszonynyal. A kis huszár +csinos, szőke fiu volt és ujabban valósággal divatcikké lett a +kisváros unatkozó hölgyei közt. Az általános figyelem azon a napon +kezdett feléje fordulni, amikor egyszer bosztont akart táncolni +Szigfrid gyászindulójára. Valami német kisasszony zongorázott és +amikor az Istenek alkonyából játszott, Szarka báró, aki a hallgatók +közt volt, sugárzó arccal lecsatolta a kardját és azt mondta egyik +fiatal leánynak: Tini nagysád, tetszik egy forduló?</p> +<p>Akik aztán többet foglalkoztak a kadéttal, azok úgy találták, +hogy a lelke valóságos kincsesbányája a sületlennél sületlenebb +ötleteknek. Nyiltan hirdette, <span class="pagenum"><a name= +"Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> hogy neki két híres ember az +ideálja: egy ismert versenyistálló tulajdonos és Zrinyi Miklós. +Paripákon milliókat nyerni és a hazáért meghalni, ez volt szerinte +az élet koronája. Ilyenféle mondásai bizonyos népszerűséget +szereztek neki, különösen asszonyok körében. Akadtak azonban +emberek, akik azt állították róla, hogy nem is annyira naiv, mint +inkább furfangos kópé. Csak szimulálja a tudatlanságot. Az +ilyenekre aztán szörnyen haragudott.</p> +<p>Szarka báró tehát habos tortát evett és egy kis történetet +mondott el a három asszonynak. Átadom neki a szót és csak azt a +jogot tartom fönn magamnak, hogy elbeszéléséből kihagyjam az +<i>állapot</i> szót, amelyet ő okkal és ok nélkül, de igen sűrűen +alkalmazott.</p> +<p>– A hölgyek azt hiszik, hogy a katonaság olyan könnyü állapot, +én azonban, aki most már majdnem hat hónapja vagyok a csapatnál, +mondhatom, hogy nagyságtok tévedésben vannak. Egy héttel ezelőtt +példának okáért agyon akartam magamat lőni. A pisztoly már meg volt +töltve, a búcsúzó levelek már meg voltak írva… Már hogy én +boldogtalan szerelemből akartam volna meghalni? Nem, kérem, – +szolgálati ügyből kifolyólag… A nők nem érdemlik meg, hogy az ember +meghaljon értük, – mert semmit sem vesznek komolyan… Bocsánatot +kérek, én nem említettem nevet és a jelenlevők mindig kivételek. +<span class="pagenum"><a name="Page_53" id= +"Page_53">-53-</a></span></p> +<p>Mondom: egészen komolyan agyon akartam magamat lőni és +öngyilkosságom oka Krall kapitány volt, a svadron előbbi +parancsnoka. Krall igazi vadállat, sőt mondhatnám: igen különös +ember. Sajnálom, hogy olyan hirtelen elutazott, mert megmondtam +volna neki a véleményemet. Hogy mit mondanék neki, ha most belépne +a szobába? Azt, hogy igen különös ember…</p> +<p>A neve Krall von Geyerkrall. Látásból nagyságtok is ismerték… +Micsoda? Hogy csinos ember lett volna? Már bocsánatot kérek, hiszen +szemüveget viselt! Aki pedig rövidlátó, az legyen doktor, de ne +huszár, ezt mondta már Napoleon is. Olyan volt az orra, mintha +mindig rossz szagot érezne. A legnagyobb baja az volt, hogy +magyarul is tudott… Hogy baj-e, ha egy huszártiszt magyarul tud? +Német tisztnél igenis nagy baj. Mert a németek mind úgy beszélnek +magyarul, hogy senkisem érti meg őket. Mivel egy kapitánynak nem +mondhatja az ember, hogy beszéljen értelmesebben, ennélfogva soha +sem tudja senki, hogy mit akar tulajdonképpen és a legénység +mindent fordítva csinál… Aki nem tud magyarul, az lefordíttat +mindent a legénységnek és akkor nincs is baj… Krall kapitány úr +valami amsterdami tájszólással beszélt és mivel csak minden tizedik +szavát tudtuk megérteni, tehát azt hitte, hogy az egész svadron +csupa hülyéből áll, akik nem értik meg a tulajdon anyanyelvüket +<span class="pagenum"><a name="Page_54" id= +"Page_54">-54-</a></span> és úgyis bánt velünk, mintha mindannyian +trottlik volnánk…</p> +<p>Én ezt a vadállatot már azért is gyűlöltem, mert mindig valami +fehér port kevert az ivóvizébe, nem tudom mi lehetett, bort pedig +sohasem ivott. Egyszer a tiszti asztalnál ebédelt Ipeghy gróf és +azt kérdezte Kralltól, hogy milyen nemzetiségü? Tudják mit mondott +a kapitány? Nagyon csodálkozott és azt mondta, hogy ő nem érti a +kérdést. Ő semmiféle nemzetiség, hanem császári és királyi katona. +Milanóban született, amikor ott még osztrák garnizon volt és a +regemenc-káplán keresztelte meg. Az édesapja az olmüci kaszárnyában +született, azt is a regement papja könyvelte el.</p> +<p>Ha a kapitány valami miatt haragudott, pedig mindig haragudott, +akkor azt mondta: Sie Kerl! – Hanem hogy mondta azt! Az arcát +odatolta a bűnös arcához, a zöld szemével majd átdöfte, a Kerl-t +pedig Khaerl-nek ejtette. Megjegyzem, ő a legényeket sem tegezte, +neki mindenki Sie volt…</p> +<p>Hogy beszéljek már az öngyilkosságomról? Jól van kérem. Már +ötödfél hónapja szolgáltam a svadronban, anélkül, hogy Krall +kapitány úrral másról szóltam volna, mint szolgálati ügyekről. +Ebédnél ugyan mindig egy asztalnál ültünk, de a kapitány sohasem +szólt hozzám és különben is olyan gyorsan tálaltatott, hogy az +embernek a nyeléshez is alig maradt ideje. Engem nagyon bántott +<span class="pagenum"><a name="Page_55" id= +"Page_55">-55-</a></span> ez a furcsa viszony, mert szeretek +mindenkivel barátságban élni, különösen a fölebbvalóimmal.</p> +<p>Két héttel ezelőtt volt a kapitány nevenapja és ekkor +elhatároztam, hogy törik-szakad, de most már lefülelem az öreget. A +tiszteknek nem szóltam semmit, de az altisztekkel elhatároztuk, +hogy vacsora után szerenádot hozunk a kapitánynak. Az első cugban +vannak a nótás legények – pacsirta-cúgnak is szokták nevezni, – +azokkal összepróbálunk egypár szép dalt, aztán elénekeljük Krall +ablaka alatt. Az öreg nyolc órakor már otthon szokott lenni, +takarodó előtt tehát már vége lehet a parádénak. Eleintén minden +jól folyt. A kiállított strázsa jelentette, hogy a kapitány otthon +van és mi vagy tizenöten énekesek és vagy negyvenen lampionvívő +huszárok odavonultunk a lakása elé, amely a községi bikaistálló +szomszédságában volt. A fiúk igazán gyönyörűen fújták, nem hiába +tartottunk annyi próbát. A szerenád hatása azonban furcsa volt. A +kapitány kinyitotta az ablakát és a dühtől eltorzult arccal a +következő szónoklatot intézte hozzánk:</p> +<p>– Ihr Kerle! Maul halten! Morgen alle zum Rapport!</p> +<p>Elszontyolodva vonultunk a kaszárnya felé. A strázsamester meg +velem szemtelenkedett, azt mondta, én biztattam föl a legénységet, +pedig nekem tudnom kellett volna, hogy mi lesz a dolog vége. +<span class="pagenum"><a name="Page_56" id= +"Page_56">-56-</a></span></p> +<p>Másnap nagy vizsgálat folyt a pacsirták közt. A kapitány a +fejébe vette, hogy valami csúfot akartunk rajta elkövetni és ez a +gyanúja gyilkos dühbe hozta. Végül meggyőződhetett arról, hogy az ő +fölfogása szerint sem vagyunk annyira gonoszak, mint inkább ostobák +és azért meglehetősen mérsékelt bűntetéssel szabadultunk. Én +egynapi szobaáristomot kaptam. Amikor kitöltöttem, elhatároztam, +hogy nem hagyom ennyiben a dolgot. Roppantul bántott a gondolat, +hogy Krall azt hiszi, mi meg akartuk csúfolni, pedig örömben és +tisztességben akartuk részesíteni. Sajnáltam az egész féleértést, +sajnáltam a legénységet, de magát Krallt is sajnáltam. Miféle élete +lehet olyan embernek, aki természetesnek találja, hogy őt mindenki +gyűlöli? Parádéba öltöztem tehát és elmentem a lakására. Egy szép +és szívhez szóló beszédet készítettem magamnak, amelyben meggyőzően +kifejtem, hogy bennünket csak a svadronparancsnok iránt való +gyermeki ragaszkodásunk vezetett és ha ügyetlen formában fejeztük +is ki, azért nem akartuk megbántani… Nem tagadom, szorongó szívvel +léptem a kapitány lakásába. Megkérdezte, hogy mit akarok és némán +hallgatott végig. Mikor befejeztem, így szólt hozzám:</p> +<p>– Sie Kerl, sind Sie verrückt? Morgen zum Rapport! Jetzt +marsch!</p> +<p>Ez a dolog aztán rettenetesen elkeserített. Hazamentem, +<span class="pagenum"><a name="Page_57" id= +"Page_57">-57-</a></span> nem is ettem az nap, este pedig +elhatároztam, hogy főbe lövöm magamat. Nekem ne mondja többet, +hogy: Sie Kerl!</p> +<p>Este se ettem semmit, hanem búcsúzó leveleket írtam, aztán +megtöltöttem a pisztolyomat és megittam egy üveg bort.</p> +<p>Éjfélkor akartam magamat agyonlőni, de tíz óra felé nagyon +elálmosodtam és el is aludtam. A nagy keserűségem következtében +igen mélyen aludtam és amikor fölébredtem, odakünn már világos +nappal volt. Nagyon éhes voltam és elhatároztam, hogy mielőtt +végeznék magammal, előbb még megreggelizem. Éppen a legényemet +kerestem, amikor nagy zsibongás hallatszott be az utcáról. Annyi +piros huszársapka nyüzsgött künn, mintha pipacsos rétté változott +volna az utca. Az ablakon át kiszóltam Gulyás káplárnak, hogy mi +történik?</p> +<p>– Hát nem hallotta a kadét úr? A régi svadronosunk, Sujtár +kapitány úr visszajött a törzstiszti iskolából és megint átvette a +kommandót. A hajnali vonattal érkezett meg és a legénység mind +kiment a vasútra.</p> +<p>– És mi lesz Krall kapitánynyal?</p> +<p>– Hát ő visszamegy a régi svadronjához, második kapitánynak.</p> +<p>– És milyen volt a fogadás a vasuton?</p> +<p>– Nagyszerü! Mikor Sujtár kapitány úr kiszállt a kocsiból, a +legények mind elkezdtek kurjongatni <span class="pagenum"><a name= +"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> meg éljenezni, aztán sokan +nekiestek a kuffereknek, hogy bevigyék a városba, sokan meg +nekiestek a kapitánynak, hogy a vállukon hozzák a kaszárnyába.</p> +<p>– És mit mondott a kapitány?</p> +<p>– Azt mondta: fiúk, én nem vagyok Jézus Krisztus, hogy +szamárháton lovagoljak a városba, azért eresszetek el, mert úgy +váglak pofon, hogy a fogatok doppelreihebe marsiroz ki a szátokon. +A trombitást, aki sehogysem akarta elereszteni, a lábát fogta, +pofon is vágta.</p> +<p>– Nagyszerü ember lehet az a Sujtár kapitány? – kiáltottam.</p> +<p>– Meghiszem azt! – mondta a káplár. – A kadét úr nem ismeri még, +de majd meglátja, hogy milyen fain úriember. A svadron apja!</p> +<p>Jól van, – gondoltam magamban, – mielőtt agyonlőném magamat, +megnézem a svadron apját!</p> +<p>Fölvettem az atillámat és elmentem a kaszárnyába. Azt hittem, +Sujtár talán ott lesz. A kapitány nem volt ott, az udvaron azonban +fura dolgot láttam. A legénység ugyanis egészen pucéran a nagy kút +körül sorakozott, ott vizet mertek egymás nyakába és szalmával +végigcsutakolták egymást. Megtudtam, hogy ez az új kapitány +parancsára történik. Künn a pályaudvaron észrevette, hogy egyik +legény nem a legtisztább és azért parancsot adott, hogy csutakolják +meg az egész svadront. <span class="pagenum"><a name="Page_59" id= +"Page_59">-59-</a></span></p> +<p>Azonnal siettem a lakására. Az inasa azt mondta, hogy a +kapitány, aki egy szuszra utazott le Bécsből, lefeküdt egy órát +aludni, de Sujtár meghallotta a hangomat és az ajtón keresztül azt +kérdezte, hogy ki az a barom, aki ilyenkor alkalmatlankodik az +embereknek? Mikor megtudta, hogy a kadét, azt mondta: Bujjon +be!</p> +<p>Ágyában fogadott. Első pillanatban megijedtem a tüskés +bajuszától, meg a mély basszusától. Haptákba vágtam magamat és azt +mondtam: Herr rittmeiszter melde gehorzamszt – és többi…</p> +<p>– Teremtőm, micsoda német marhával vert meg megint az Isten! – +sóhajtotta Sujtár.</p> +<p>– Bocsánat, nem vagyok német, hanem magyar! – mondtam.</p> +<p>– Hát akkor beszélj emberi nyelven, te nyavalyás. Ott a pálinka +meg a cigaretta, tölts nekem is.</p> +<p>Miután elszívtam egy cigarettát, Sujtár így szólt hozzám:</p> +<p>– Most lódulj a kaszárnyába és jegyezd meg, hogy ezentúl mindig +ott kell lenned a hajnali abrakoltatásnál. A lustálkodásnak +egyáltalában vége lesz most már! A svadron egészen elzüllött, +olyan, mint a csürhe… De hiszen majd megemlegetitek azt a napot, +amikor visszajöttem! Igaz, hogy el ne felejtsem: délben legyen +szerencsém ebédre! És miféle kanárizsinórt viselsz az atilládon? +Hatórai <span class="pagenum"><a name="Page_60" id= +"Page_60">-60-</a></span> dunkli! Este majd elkísérhetsz +Ipeghyékhez, bált adnak és szóltam nekik, hogy téged is hívjanak +meg. Szervusz!</p> +<p>Boldogan siettem a kaszárnyába. Már nem kell magamat agyonlőnöm, +mert olyan fölebbvalóm van, aki alatt öröm szolgálni. Most azonban +csókolom a kezüket, el kell mennem. Puskavizit lesz és ha nem +vagyok ott, Sujtár megnyúz elevenen… <span class="pagenum"><a name= +"Page_61" id="Page_61">-61-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Ulászló király pajzsa</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_63" id="Page_63"><br /> +-63-</a></span></p> +<p>Poprády báró, akinek kortársai már régebben (és valljuk meg, +hogy joggal) a bolond előnevet adományozták, egy nap négy kutyája +kiséretében a szentgyörgyi nagyutcán sétált, amikor hangos asszonyi +sikoltozás ütötte meg a fülét. A bolond báró ekkor egy +párduc-agárral átrepült a legközelebbi kerítésen és esze nélkül +berobogott az udvarra, ahonnan a sikoltozás hallatszott. Neki +ugyanis sportszerü szenvedélye volt a mentés. Ott volt csak igazán +elemében, ahol árvíz pusztított és tűzvész dühöngött, ahol +megvadult lovakkal és veszett ebekkel lehetett szembeszállani.</p> +<p>Ezúttal tényleg nagy veszedelemnek lett szemtanúja: egy szegény +özvegyasszony udvarán licitáltak, néhány száz forint és járulékai +erejéig. Most éppen a tehénkéjét vezették ki az istállóból és az +árverést szenvedő kétségbeesett siránkozással ölelte át az +okosszemü riska hattyufehér nyakát. A porontyai meg – voltak vagy +négyen – szepegve kapaszkodtak az édesanyjuk szoknyájába.</p> +<p>– Negyven forint! Ki ad többet? – kérdezte rendületlen +nyugalommal a végrehajtó. <span class="pagenum"><a name="Page_64" +id="Page_64">-64-</a></span></p> +<p>A bárót, akinek egyébként már elég dolga akadt végrehajtókkal, +nagyon fölháborította ez a jelenet.</p> +<p>Özvegyasszonyt licitálni, micsoda lovagiatlanság? Ilyet nem +szabad eltűrni! Azonnal takarodjék a végrehajtó, mert lelövi, mint +az izét… Lelövöm, mint az izét, vagy pedig leizélem, mint a kutyát, +ez volt a bolond báró kedves szólása.</p> +<p>Egy kicsit ordítozott még az ügyvéddel, aztán hirtelen +elpárolgott a haragja és hideg főúri gőg hangján kezdett +beszélni.</p> +<p>– Mennyire rúg az egész potomság? Megfizetem!</p> +<p>– Háromszázharminc forint mindössze…</p> +<p>Poprády kotorászni kezdett a zsebében és talált is vagy harminc +forintot. Az ügyvéd elfogadta a részletfizetést és megigérte, hogy +az árverést elhalasztja két hétre.</p> +<p>– De mi lesz velem két hét mulva? – jajgatott az asszony.</p> +<p>– Fogja be a száját! – szólt Poprády nyersen. – Mondtam már, +hogy megfizetem azt a potomságot!</p> +<p>Azzal elment a négy kutyájával…</p> +<p class="center">*</p> +<p>Háromszáz forint ugyan potomság olyan úr szemében, aki már +elköltött háromszázezret is, de azért a bolond bárónak még sem volt +háromszáz forintja. Már jó régen nem látott annyi pénzt a +tárcájában <span class="pagenum"><a name="Page_65" id= +"Page_65">-65-</a></span> és örökös pillanatnyi pénzzavara már +szinte közmondásossá lett.</p> +<p>Poprády egy esztendő óta hatalmas rokonának, Szentgyörgyi +grófnak kenyerén élt. A nagy úr, akinek évi jövedelmét félmillióra +becsülték, vagy féltucat rokonát tartotta magánál, csupa letört +urat, miként mondta, versenyistállójának szolgálatképtelenné lett +paripáihoz hasonlítván őket. Adott nekik lakást a kastélyban és +szabad asztalt, az inasait és a fogatait is szívesen bocsátotta a +rendelkezésükre, de pénzt nem adott nekik egy krajcárt sem. Ha +kértek tőle, kurtán mondta: nincs! Ha gorombáskodtak vele (és +Poprády néha nagyon gorombáskodott vele), akkor az öreg kegyelmes +úr a megpukkadásig kacagott, de pénzt nem adott.</p> +<p>Most is kurtán utasította el Poprádyt.</p> +<p>– Háromszáz forint kéne? Nekem is kéne!</p> +<p>– Nem magamnak akarom, hanem egy szegény özvegyasszonynak…</p> +<p>– Az én pénzemen akarsz asszonyokat kitartani?</p> +<p>– Nem szép az egy cseppet sem, csak földhözragadt szegény. +Csunya öreg parasztasszony…</p> +<p>– Akkor meg éppen szamárság volna annyi pénzt rákölteni.</p> +<p>Nem törődött többet Poprádyval, hanem a pesti építőmesterrel +kezdett beszélni, akivel új istállót akar <span class= +"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span> építtetni +a telivérei számára kétszázezer forint költséggel. Valódi lópalota +lesz az!</p> +<p>Poprády elsápadt dühében… Hej, egyszer még le fogja lőni a +grófot, mint az izét!</p> +<p>A bolond báró aztán gondolt egyet és a grófi főkomornyikhoz +fordult.</p> +<p>– Georges, nem szerezhetne nekem háromszáz forintot egypár +napra? Pillanatnyi pénzzavarban vagyok…</p> +<p>A komornyik majdnem sírva fakadt.</p> +<p>– Honnan vegyek annyi pénzt, kezét csókolom? Szegény cseléd +vagyok, kezét csókolom…</p> +<p>Poprády pedig jól tudta, hogy Georgesnek harmincezer forintja +van a bankban. Adott is kölcsön uzsorakamatra, de nem Poprádyhoz +hasonló uraknak.</p> +<p>Egy szerencsés véletlen folytán a bolond báró mégis megkapta a +pénzt. Áldozócsütörtökön az öreg kegyelmes a templomba ment, hogy +fölvegye az úrvacsoráját és útközben összetalálkozott Poprádyval. +Az öreg úr ezen az egy napon mindig nagyon békülékeny és nagylelkü +volt.</p> +<p>– Megszerezted már a pénzt, Poprády?</p> +<p>– Dehogy?</p> +<p>– Kell még?</p> +<p>– Hogyne!</p> +<p>– Georges, háromszáz forintot!</p> +<p>A komornyik kivette duzzadt nagy tárcáját és három ropogós +százast olvasott le a Poprády kezébe. <span class= +"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span></p> +<p>Másnapra volt kitűzve az árverés folytatása a parasztasszony +házában és Poprády maga akarta elvinni az asszonynak a pénzt. Előbb +azonban benézett még a kastélyba, hogy magával szólítsa a kutyáit. +Odabenn aztán igen kellemetlen meglepetés várakozott rá: a lakásán +találta Spitzer urat, a végrehajtó társaságában.</p> +<p>Spitzer volt a Poprády legkellemetlenebb hitelezője. A báró +bukása után potom áron összevásárolta annak régi váltóit és +kisebb-nagyobb időközökben meg-megjelent nála, a végrehajtó +kiséretében, szerencsét próbálni, mint maga mondta. Valami +csodálatos hatodik érzéke volt Spitzer úrnak, amelynek segítségével +nagy távolságból is megszimatolta, hogy mikor van pénz a báró +zsebében. Egy félévig sem mutatta magát Spitzer úr, néha egy évig +sem, aztán váratlanul betoppant, mindig olyankor, mikor Poprády +kártyán nyert, vagy valami rokonának nagylelküsége által pénzhez +jutott… Távoli fürdőhelyekre is elutazott a báró után, sőt egyízben +külföldre is. Spitzer úr egyébként nagyon nyájas és alázatos +emberke volt. Sohasem fenyegetődzött és nem is erőszakoskodott: az +ő fegyvere a rábeszélés volt. Szívhez szólóan tudott beszélni, meg +tudta indítani Poprádyt, ki tudta könyörögni a zsebe mélyében rejlő +utolsó bankjegyet is.</p> +<p>Különös, de igaz, hogy Poprády bizonyos rokonszenvet érzett +Spitzer úr iránt. Rendesen gorombaságokkal <span class= +"pagenum"><a name="Page_68" id="Page_68">-68-</a></span> fogadta +ugyan, de a gorombaságának némi kedélyes zamatja volt. Spitzer úr +végre is oly udvariasan és szerényen viselkedett, hogy az ember nem +lőhette le, mint a kutyát, még csak ki sem dobhatta…</p> +<p>– Mi az ördögöt akar már megint?</p> +<p>– Egy kis váltócskát bátorkodtam elhozni… A régiek közül való… +Semmiség az egész. Kétszáz forint… Egy hamburgi szivarárus bízott +meg az inkasszóval…</p> +<p>– Hát az a másik mit akar?</p> +<p>– A végrehajtó úr… Méltóztatik tudni, formaság az gész…</p> +<p>– Pénzem nincs, foglalni pedig nem lehet itt, mert én vendég +vagyok és minden bútor a grófé… Menjenek a pokolba.</p> +<p>– Ez talán mégsem a gróf úr őméltóságáé?</p> +<p>A vércseszemével meglátta a Poprády egyetlen féltett kincsét, +amelyet annyi hajótörésből sikerült megmentenie: Ulászló király +paizsát. Ősrégi ezüstpaizs volt, a Poprádyak zománcos cimerével. A +családi hagyomány szerint valamelyik Ulászló király adományozta a +nemességszerető Poprádynak a paizsot, nem tudni már, miféle érdeme +elismeréseül… Tény, hogy a család bizonyos babonás tisztelettel +ragaszkodott a régi fegyverhez, amelyben hajdani fényüknek tanuját +látták. És maga a bolond báró is, miután könnyelmüen megvált +uradalmától és kastélyától, <span class="pagenum"><a name="Page_69" +id="Page_69">-69-</a></span> nélkülözések árán is ragaszkodott a +családi ereklyéhez…</p> +<p>– Hozzá ne nyuljon, – mondta most Spitzernek, – mert…</p> +<p>Spitzer mosolygott.</p> +<p>– Könyörgöm alássan, csak formaság az egész… A végrehajtó úr +lefoglalja a pajzsot és bírói letétbe helyezi… Ha azonban a +méltóságos úr megfizeti a kétszáz forintot, akkor készségesen +lemondok a foglalásról.</p> +<p>– Mondtam, hogy nincs pénzem!</p> +<p>– Ó, az olyan nagy úrnak, mint a méltóságos úrnak, ha nincs is +pénze, kétszáz forintja mindig van…</p> +<p>E pillanatban halk kaparászás hallatszott az ajtón. A paraszt +özvegyasszony állt künn a folyosón. A félelem hajtotta ide; meg +akart róla győződni, hogy nem feledkezett-e meg a báró róla és a +riskájáról…</p> +<p>– Jókor jön, – mondta Poprády. Azzal kivette a tárcát és odaadta +az asszonynak a három százast.</p> +<p>Az asszony sírva kapkodott a keze után, hogy megcsókolja, +Poprády azonban gorombán kiutasította.</p> +<p>– Menjen a pokolba! Nekem ne orgonáljon itt!</p> +<p>Spitzer sóbálványnyá váltan állott a szobában.</p> +<p>– A méltóságos úrnak nincsen pénze és százasokat osztogat a +parasztoknak? <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span></p> +<p>– Nincs pénzem!</p> +<p>– Akkor kénytelen leszek a paizsot bírói letétbe helyezni, – +mondta a végrehajtó.</p> +<p>Poprády haragja már elpárolgott. Fagyos hangon mondta:</p> +<p>– Tessék!</p> +<p>Aztán kevélyen hátat fordított nekik. Pedig sejtette, hogy nem +fogja többet viszontlátni Ulászló király paizsát, melyhez – nem +tudni, hogy hány száz esztendő óta – babonás tisztelettel +ragaszkodtak a Poprádyak. <span class="pagenum"><a name="Page_71" +id="Page_71">-71-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A bátor ember</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73"><br /> +-73-</a></span></p> +<p>Tavaly nagyon kellemetlen volt Puszta-Tatárin a nyár. Az +időjárás ugyan szép volt és dinnyénk is volt bőven, de én megbuktam +a németből és számtanból, és ezért úgy bántak velem a kedves +szüleim, mintha én feszítettem volna keresztre a Jézust. Az +édesanyám, ahányszor csak rám nézett, mindig úgy megsajnált, hogy +sírva fakadt, az édesapám pedig mindig meg akart ölni, mert +megbecstelenítettem a családot. Mikor pedig első napon megettem +három kis dinnyét és hozzáfogtam a negyedikhez, megint pofon akart +ütni. Én ezért többnyire az istállóban tartózkodtam a kocsisoknál. +Hanem ebből is baj lett. Az édesanyám ugyanis minden szombaton maga +fésült meg a sűrű fésüvel. Addig fésült, míg aztán egyszer hangosan +elsikította magát és azt mondta, hogy most már végleg elzüllöttem +és az édesapám beszaladt és megnézte a fésüt és megint meg akart +ölni.</p> +<p>Akkor jött a házunkba Dusa. Dusa a nagybátyám leánya, a Pista +bácsié, aki Eszéken lakik és másképp veti a keresztet mint mi, mert +ő szerb. Azért küldték hozzánk, mert az édesanyja összeveszett +<span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span> az édesapjával és hirtelen elcsapta a +nevelőnőt. Erről nekünk gyerekeknek nem szóltak semmit, de azért mi +rögtön tudtuk.</p> +<p>Dusa szintén tizenkét esztedős volt, de nagyobb volt mint én, +olyan szép volt, mint egy angyal, a szeme pedig olyan volt, mint a +fekete macskáé. Mindjárt az első nap meg akartam cibálni a hosszu +haját – a hugaim haját mindig meg szoktam cibálni! – de ő olyan +kemény pofont adott nekem, hogy szikrát hányt tőle a szemem. Ezen +én nagyon csodálkoztam és dühbe jöttem, mert nálunk a leányok nem +mernek visszaütni, hanem pityeregni szoktak, ha megverem őket és +ennél fogva nekimentem Dusának, hogy földhöz vágjam. Ekkor egy +ökölcsapást kaptam tőle a karomra, úgy hogy a karom egészen +elzsibbadt, aztán egy másikat a gyomromra, úgy, hogy émelyegni +kezdett, egy harmadikat pedig az orromra kaptam, úgy, hogy megeredt +az orrom vére, én még akkor hozzá se tudtam nyúlni. Ezt pedig +boxolásnak nevezik. Én nem sejthettem, hogy egy fehérruhás kisleány +boxolni is tud. Dusa azonban tudott, sőt vívni is tudott, meg +lovagolni, mert Pista bácsi, aki egy kicsit fuzsitus ember, +megtanította mindenre, mert nagyon fájt neki, hogy Dusa nem lett +fiu, hanem leány.</p> +<p>Én tehát a kúthoz mentem és megmostam a véres orromat, Dusa meg +bement a házba, a szeme <span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span> pedig igazán úgy fénylett, mint a fekete +macskánké. Én aztán egy hegyes vasdarabot tettem a zsebembe és +elhatároztam, hogy betöröm a Dusa fejét, mert ha annyiban hagynám a +dolgot, az szégyen volna az egész osztályunkra. Nem bánom, ha +édesapa megint agyon is üt érte, legfölebb megszököm hazulról: +különben is régi tervem egyszer megszökni.</p> +<p>Délután elmentem halászni. Nálunk nem szokás horoggal vagy +hálóval halászni, mert nálunk csak a Pece-árok van. Az ember leveti +a csizmáját és fölgyűri a nadrágját, aztán térdig gázol a vízben és +keresgél a kimosott part alatt. A halat, ha ugyan fog az ember, a +nadrágja zsebébe teszi az ember. Hát amint megyek a vízben, hát +egyszerre a másik oldalon szembejön velem Dusa. Ő is mezitláb volt +s ruháját feltűrte térdig és ő is halászott. Én nem fogtam még +semmit, de ő egy igen szép csíkhalat fogott.</p> +<p>Kivettem a zsebemből a hegyes vasdarabot és azt mondtam neki: +No, most meghalsz!</p> +<p>Dusa azonban nem ijedt meg, hanem kidobta a halat a partra, +aztán fölkapott egy nagy kerek követ és azt mondta: Legyen +szerencsém!</p> +<p>Nem akartam megtámadni, mert tudtam, hogy ez a szerb nő mindenre +képes, azért cselhez folyamodtam, amint az indusvadak szokták és +zsebretettem megint a fegyveremet és nevetve mondtam, hogy hiszen +én csak tréfálok! <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span></p> +<p>Erre ő is nevetett és eldobta a nagy követ és ilyképpen szólt +hozzám:</p> +<p>– Ha akarod, kössünk békét, mert én nem szeretek verekedni, ha +nem muszáj. Nekem talán egy hónapig is nálatok kell maradnom, mert +ahányszor a guvernánt vagy a szobaleány miatt baj volt, mindig +egyhónapig tartott otthon a harag és azt már látom, hogy a +hugaiddal nem lehet semmit se kezdeni, mert azok nyafka libák. De +mi ketten jó pajtások lehetnénk és sok mulatságos dolgot +követhetnénk el, ha nem árulkodnál rám.</p> +<p>– Jól van, – mondtam, – kössünk békét.</p> +<p>– Isten téged úgy segéljen? – kérdezte.</p> +<p>– Isten engem úgy segéljen! – mondtam.</p> +<p>– Hát akkor ezentúl jóbarátok vagyunk, – szólt Dusa.</p> +<p>Azzal hozzám lépett és kétszer megcsókolt. Így történt, hogy mi +ketten élet-halálra szóló barátságot kötöttünk, aztán együtt +halásztunk a Pece-árokban, de a szép csík mellé csak egy hitvány +kis cigányhalat foghattunk még.</p> +<p>A Dusa még nálunk volt, amikor hozzánk jött vadászatra Kempelen +bácsi. Kempelen bácsinak furcsa tüskés szemöldöke van, a bajusza +pedig hosszan lelóg, mint a tengeri rozmáré a Payer-expedició +képein, a járása pedig olyan ünnepélyes, mnit a miséző papé. +Kempelen bácsi semmit se beszél és mindig olyan arcot csinál, +mintha dühös volna. Ez <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span> azért van, mert ő igen bátor ember. +Egypár esztendővel ezelőtt pisztolyduellumban agyonlőtte Suskovics +bácsit, aki az édesanyám távoli rokona volt és akkor Suskovics néni +úgy megijedt, hogy ő is szörnyet halt. Pedig nem is ő rá lőttek, de +hát ilyen ijedős az asszonynép. Azóta nálunk mindenki nagyra +becsüli Kempelen bácsit, örülnek, ha eljön, mindig a főhelyre +ültetik az édesmama mellé, az urak gyufát adnak neki, ha szivarra +akar gyújtani, a nők pedig azt mondják, hogy érdekes ember.</p> +<p>Apa egyszer azt mondta, hogy kár, hogy nincsenek már nálunk +török háborúk, mert akkor az olyan bátor ember, mint Kempelen +bácsi, nagyon kitüntetné magát. Való igaz, hogy mindig nagyon bátor +arcot csinál. Egyszer láttam, mikor borotválkozott, az álla +szappanos volt, de akkor is szigorúan összeráncolta a homlokát. +Mikor pedig egyszer egy tűzhányó hegyről beszéltek, amely tüzet +hányt sok ezer emberre, Kempelen bácsi azt mondta: Sajnálom, hogy +ilyenkor nem lehetek ott! Az egyszerü tűzvészeket és árvizeket is +nagyon szereti és mindig sajnálja, hogy nem lehet ott, hogy +bebizonyítsa a bátorságát. Ha pedig más ember valami bátor tettet +követ el, akkor gúnyosan mosolyog. Ha meg iszik egy kicsit, – mert +nálunk vadászat után mindig isznak, – akkor még haragosabb lesz és +mindig körülnéz, hogy elég bátornak tartja-e mindenki az asztalnál. +Ilyenkor az urak nagyon szoktak vigyázni, <span class= +"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span> hogy +véletlenül olyat ne mondjanak, amit rossz néven vehetne Kempelen +bácsi. És azt is mondják, hogy mindig töltött revolver van a +zsebében.</p> +<p>Én egyszer Dusának mindent elmondtam, amit Kempelen bácsiról +tudtam, hogy agyonlőtte Suskovics bácsit és hogy Suskovics néni is +meghalt és hogy milyen bátor ember, – ebédnél aztán Dusa mindig +csak Kempelen bácsit nézte. Nem igen evett, hanem a két +macskaszemével mindig nézte. Végül Kempelen bácsinak is feltünt, +hogy Dusa le nem veszi róla a szemét és így szólt hozzá:</p> +<p>– Tetszem magának, kisleány?</p> +<p>Dusa mindig meg szokta mondani, amit gondol és így felelt:</p> +<p>– Bizony nem tetszik nekem.</p> +<p>És ekkor kiköpött.</p> +<p>– Hát akkor miért néz folyton?</p> +<p>– Mert szeretnék magától valamit kérdezni.</p> +<p>Édesmama már akkor rosszat sejtett, apa pedig vasvillaszemmel +nézett Dusára. Kempelen bácsi azonban biztatta Dusát, hogy csak +kérdezzen tőle akármit, ő válaszolni fog. Dusa ekkor összeráncolta +a fekete szemöldökét és a fénylő macskaszemével olyan erősen nézett +a rozmárbajuszu bácsira, hogy magam is megijedtem. Csendesen és +vakmerően mondta:</p> +<p>– Megjelent magának már álmában Suskovics néni? <span class= +"pagenum"><a name="Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p> +<p>Erre nagy ijedtség támadt a szobában és én azt hittem, Kempelen +bácsi mindjárt kiveszi a töltött revolvert és agyonlövi Dusát. +Édesmama azonban kivezette Dusát és büntetésül nem adott neki +gyümölcsöt, pedig Dusa vendégünk volt. Engem is kikergetett apa, de +ez nagy igazságtalanság volt, mert én meg se mukkantam, sőt aznap +véletlenül igen jól viseltem magamat. Dusa azonban igen dühös volt, +hogy nem kapott gyümölcsöt és egyre mondta nekem, hogy ezt nem +viszi el szárazon Kempelen bácsi. Két napig mindig dühös volt, mert +nem eresztették az ebédlőbe, hanem külön terítettek neki a +gyerekszobában, akkor aztán kész volt a bosszúállás terve. Estére +végre is hajtotta és én segítettem neki, bár nagyon féltem és +ellenkeztem, mégis segítettem neki, mert amit ő akart, azt már +akkor mindig megtettem.</p> +<p>Az urak egész estig vadásztak és künn a tarlókon +zsiványpecsenyét sütöttek, úgy hogy mikor hétkor hazajöttek, majd +leragadt a szemük a nagy fáradtságtól meg a bortól és tüstént ágyba +feküdtek. Édesmama akkor a hugaimmal odaát volt Szombathyéknál +teán, de Dusát és engem nem mertek magukkal vinni, nehogy megint +valamit elkövessünk Szombathyéknál. És ekkor hajtottuk végre a +tervünket. Dusa kibontotta a haját, az arcát befehérítette +lisztporral és korommal nagy fekete karikát csinált a szeme köré, +aztán egy fehér lepedőt vett <span class="pagenum"><a name= +"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> magára, mint a kisértetek +szokták. A fekete kandurt bepólyálta egy gyerekpólyába, de a farkát +künnhagyta, hogy megfoghassa a kezével. És pedig magamhoz vettem a +varázslámpámat, melyet laterna magica-nak hívnak s amelyet az édes +Jézuska hozott nekem Kertész Tódortól 4 forint 50 krajcárért, mert +karácsonykor elég jó bizonyítványom volt és akkor még senki sem +merte volna remélni, hogy év végén megbukom két tantárgyból. Én +sem.</p> +<p>Mikor a vendégszoba előtt hallgatództunk, Kempelen bácsi már úgy +hortyogott, mint az inárcsi fürészmalom, amely gőzerőre van +berendezve. Óvatosan benyitottunk a sötét szobába. Dusa +szembeállott az ágygyal, magam pedig a divány mellé állottam és a +fogam borzasztóan vacogott a félelemtől, de azért még sem szaladtam +el. Ekkor a laternából kék fényt vetettem a falra és Dusa odaállott +a fényes tányérba és a szemét forgatta. A fekete macskát pedig a +karján tartotta, mintha pólyás gyerek volna. Ámbár tudtam, hogy ez +a Dusa, mégis olyan iszonyu és kisérteties volt, hogy halálra +megijedtem és a laterna reszketett a kezemben és a kék fény is +táncolt. De azért mégsem szaladtam el.</p> +<p>És Dusa ekkor üvölteni kezdett.</p> +<p>– Kempelen! Kempelen! – üvöltötte. – Kempelen!</p> +<p>Hanem a bácsi igen mélyen aludt és csak akkor ébredt föl, amikor +Dusa már sokszor üvöltött. Ekkor <span class="pagenum"><a name= +"Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> egyszerre felült az ágyában +és mereven nézte a reszkető fényt.</p> +<p>– Ismersz, Kempelen? – üvöltötte Dusa.</p> +<p>– Ki az? Mi az? – ordította a bácsi.</p> +<p>– Suskovicsné vagyok, akinek meggyilkoltad az urát. A +gyerekemnek nincs sem apja, sem anya, elhoztam neked, nesze, neveld +föl!</p> +<p>Azzal a farkánál fogva oda dobta a macskát az ágyra. A macska +ijedt nyekkenéssel ráesett Kempelen mellére, onnan fölugrott az +almáriom tetejére, mint egy fekete ördög.</p> +<p>Kempelen bácsi nem szólt semmit, hanem visszafeküdt a párnára. +Én pedig hirtelen elfújtam a laterna gyertyáját, aztán kiszaladtunk +az ajtón, miközben jól összeütöttük a fejünket. A macska a lábunk +alatt rohant ki. Azt hittük, hogy Kempelen bácsi föl fogja lármázni +az egész házat, de biz az meg se moccant a szobájában. Dusa aztán +megmosakodott, anélkül, hogy valaki észrevette volna a cselédek +közül s mire édesmamáék visszajöttek Szombathyéktól, akkor már mi +ketten mélyen aludtunk, kiki a maga szobájában.</p> +<p>Amikor reggel fölébredtem, igen örültem a sikerült tréfának, de +apa rosszkedvü volt reggelinél és azt mondta, hogy Kempelen bácsit +haldokolva találták a szobájában. Erre már én se örültem. Kempelen +bácsit a nyavalya törte s félrebeszélt és édesanya azt mondta, +nagyon kellemetlen, hogy éppen a mi <span class="pagenum"><a name= +"Page_82" id="Page_82">-82-</a></span> házunkban lett beteg. Később +Dusával ketten kimentünk az ököristálló mögé és ott ünnepélyesen +megesküdtünk, hogy ezt nem fogjuk elmondani senkinek. Meg is +tartottam az esküt, csak két jóbarátomnak mondtam el, de ők viszont +esküt tettek, hogy a kínpadon se vallják be az igazgató úrnak. +(Mind a kettő igen elszánt ismétlő.)</p> +<p>Kempelen bácsi még öt napig feküdt nálunk, de nem halt meg, +hanem hazavitték tragacson. Még akkor se tudta, hogy fiu-e vagy +leány. Azóta elmult egy esztendő és most már egészen jól van, csak +cukkol egy kicsit.</p> +<p>A vakáció, fájdalom, igen gyorsan röppent el, mint rendesen és +Dusa igen sajnálta, mikor a kedves szülei három hét mulva már +kibékültek és őt hazavitték. Ámbár csak leány, mégis be kell +vallanom, hogy nem ismertem még fiut, aki olyan lett volna, mint ő. +Mert akárhogyan fájt is valamije, azért sohasem sírt, még akkor +sem, amikor megrúgta a Fánni. (Fánni egy csikó.) És nem is +árulkodott soha. Most is sokat gondolunk még egymásra és gyakran +igen szép képes levelezőlapokat kapok tőle. Ha nagy leszek, talán +feleségül veszem, mert ő ezt igen óhajtja, de előbb meg kell +tanulnom a boxolást, különben mindig neki lenne igaza, ami lealázó +volna reám nézve. <span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Kleopátra királynő lovagja</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85"><br /> +-85-</a></span></p> +<p>– Mondok neked egy furcsa történetet… Fogadjunk, hogy nevetni +fogsz rajta. Látod arcomon ezt a két kardvágást? Mindegyik +pofacsontomon egy. Olyan egyforma a kettő, mintha cirkalommal +mérték volna ki. Igaz, hogy ugyanegy kéztől kaptam, háromesztendei +időközben. Mind a két ízben Kleopátra királynőért verekedtem. +Először azért állítottak kard elé, mert megvédtem, másodszor meg +azért, mert megsértettem. Hát nem bolond az élet?</p> +<p>Ezt feketekávézás közben mondta egy igen kövér fiatal úr. Az +arca olyan rózsás fényben virított, mint a yorkshirei malacoké, a +tekintete meg tiszta és szelíd volt, mint egy óriási pólyásbabáé. A +természet valami furcsa rajzolási hibája következtében vastag, +tüskés szemöldök ült a szeme fölött. A szemöldökén állandóan +harcias fenyegetés cikázott, amelyet azonban ártatlan és gyermekes +arca sehogy sem tudott beváltani.</p> +<p>A kövér ifju, akinek különben Kanizsay volt a neve, tovább akart +beszélni, de ez nem volt könnyü dolog. Az öreg bárónak is volt +mondanivalója. A báró volt a vármegye legtudósabb elméje. Minden +<span class="pagenum"><a name="Page_86" id= +"Page_86">-86-</a></span> este elolvasott a lexikonban egy cikket, +másnap ravaszul ráterelte a szót arra, amit olvasott és +elkápráztatta az embereket iszonytató tudományával. Tegnap +különösen megrakodott bölcsességgel, mert hajnalig fájt a foga és +kínjában elolvasta a Közép-Magyal-kötetben a Madárvonulás +(migratio) egész cikkét. Természetes, hogy most nem érdeklődött +párbajok és asszonyok után, hanem a madarak vonulásáról óhajtott +eszmecserébe bocsátkozni.</p> +<p>– Ma reggel két füstifecskét láttam, – mondta. – Ha elgondolja +az ember, hogy minő nagy utat tesznek meg a kis állatok…</p> +<p>Kanizsay egyébként udvarias ember volt, de most belebetegedett +volna, ha nem mondhatja végig a maga történetét. Harsogó hangon +közéjük vágott a füstifecskéknek.</p> +<p>– Mondom, három esztendei időközben kaptam e két kardvágást! +Négy esztendővel ezelőtt Budapesten jártam és Tihanyi Ferkó, a +híres szobrász, elvitt a művészek álarcos-báljára. Tihanyi +megyémbeli úriember. Nagy híre van a szobrászok közt, nem a +szobrai, hanem a vívása miatt. Minden amatőr-dijat ő szokott +elnyerni…</p> +<p>Amint egyedül sétálok a Vigadó nagytermében, egyszerre karon fog +egy nagyon helyes maszk. Azt hittem, hogy egyiptomi múmiának van +öltözve, de ő fölvilágosított, hogy Kleopátra királynő. Az álarcát +már levetette, azt mondta, hogy az urak úgyis <span class= +"pagenum"><a name="Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> mind +megismerték a válla után. A válla igazán nevezetes volt, gömbölyü +és hófehér…</p> +<p>E pillanatban hirtelen megszakadt Kanizsay elbeszélése. A báró +ugyanis egy váratlan orvtámadással magához akarta ragadni a +szót…</p> +<p>– Kleopátrát méltóztatott említeni? Erről eszembe jut a kevesek +által ismert tény, hogy gázlómadaraink közül némelyek az egyiptomi +gulák tövében szoktak telelni. Így példának okáért a magyar nép +kedves házibarátja is, a kelepelő gólya…</p> +<p>Kanizsay időközben fölocsudott meglepetéséből. Egy ellenséges +pillantást vetett a barátjára, aztán ő is beszélni kezdett. És +mivel neki harsogó trombitahangja volt, a bárónak megszégyenülten +el kellett hallgatnia. Meg is tette, de hűvös, gúnyos mosolylyal az +ajkán és azzal a meggyőződéssel, hogy a barátja tulajdonképpen igen +hiányos nevelésben részesült. A kövér ember pedig diadalmasan +folytatta:</p> +<p>– Kétszer megkerültem már hölgyemmel a termet és Kleopátra mind +bizalmasabb lett. Azt is elmondta, hogy még nem vacsorázott. Ekkor +szembe jött velem Tihanyi, a szobrász, akitől már a bál kezdetén +elszakadtam.</p> +<p>– No, csakhogy megvagy! – kiáltotta. – Gyere vacsorázni, nagyon +mulatságos társaság verődött össze odabenn…</p> +<p>– De mi lesz Kleopátra királynővel? – kérdeztem. <span class= +"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p> +<p>– Senki sem méltatja jobban őfelsége érdemeit, mint magam, de +vacsorázni nem vihetjük. Abba a társaságba legalább nem, mert +lipótvárosi szép asszonyokkal leszünk együtt… Majd adunk +őfelségének öt forintot, abból megvacsorázhatik.</p> +<p>– Ez alávalóság, – mondta hidegen a királyné.</p> +<p>– Nem kell az öt forint? – csodálkozott Tihanyi. – Ezt az esetet +külön obeliszkre fogom vésetni a Nilus partján: Kleopátra +visszautasított öt forintot!</p> +<p>– Tihanyi úr, ön fajankó! – szólt a királyné.</p> +<p>Mivel úgy találtam, hogy a barátom valóban nagyon cinikus, magam +is azt mondtam:</p> +<p>– Tihanyi, te fajankó vagy!</p> +<p>Nem mondtam egészen komolyan, de ő komolyan vette. Jó fiu, de +kissé feketevérü és ha egyszer bomlani kezd, akkor sehogy sem érti +meg az okos szót. Sarkon fordult és otthagyott. Tíz perc mulva két +hosszusörényü művészt küldött a nyakamra, azok elégtételt kértek a +fajankóért. Ezzel alaposan el is rontották az estémet, mert tudtam, +hogy Tihanyi úgy bánik a karddal, mint egy olasz vívómester. Nem +kellett nekem most már se vacsora, se Kleopátra. Haza mentem. +Másnap ki kellett állanom. Akkor kaptam a vágást a bal arcomon. +Bepólyált fejjel kimentem a vasútra és a pusztámra utaztam. Három +esztendeig nem is látott viszont a főváros… <span class= +"pagenum"><a name="Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> +<p>Kanizsay elhallgatott és a báró azt hitte, hogy ezzel be is +fejezte az elbeszélést. Köhintett tehát egyet és nyájas arccal így +szólt:</p> +<p>– A te pusztád Szerémmegyében van és ott tudtommal nincsenek +vadludak. Az én pusztámon sűrün fordulnak meg az érdekes éjszaki +vándorok és tavaly példának okáért ismételten megfigyelhettem +őket…</p> +<p>Nem folytathatta, mert Kanizsay erélyesen a szavába vágott.</p> +<p>– Ez még csak az első vágás volt. Most elmondom a másodikat is. +Tavaly valami dolgom akadt Budapesten és mivel a lapokból +megtudtam, hogy megnyilt már a tavaszi műkiállítás, mindjárt első +nap kimentem a városligeti csarnokba. Képzelheted meglepetésemet, +amikor az első nő, akit a nagyteremben megpillantottam, Kleopátra +királynő volt. Ezúttal persze nem viselt jelmezt. De nagyon jól +festett a szürke tavaszi ruhájában is. Egy idősebb asszonyság volt +vele, akivel a képeket nézegették. Udvariasan megemeltem a +kalapomat, de őfelsége oly hűvösen biccentett a fejével, mintha +sohasem védtem volna meg karddal a kezemben. Lehet, hogy nem ismert +rám.</p> +<p>A terem tulsó végében egy csapat brigantikalapos, +malaclopó-köpönyeges művész állott. Köztük volt Tihanyi Ferkó is. +<span class="pagenum"><a name="Page_90" id= +"Page_90">-90-</a></span></p> +<p>– Ni, – mondtam magamban, – ez furcsa összetalálkozás! Akár a +regényekben.</p> +<p>És még egyebet is gondoltam. Ami megtörtént, az megtörtént. Egy +hölgy, aki nem ismeri meg a védőjét, nem érdemli meg, hogy miatta +haragot tartsak egy régi jó cimborámmal.</p> +<p>Odaléptem a szobrászhoz és vállon ütöttem.</p> +<p>– Jó napot, öregem!</p> +<p>Ő nevetve nyujtott kezet.</p> +<p>– Isten hozott. Hát nem haragszol már rám?</p> +<p>Magam is nevettem és rámutattam Kleopátrára, aki éppen elhaladt +mellettünk.</p> +<p>– A nílusi kígyóért? Van eszemben! Szívesen beismerem, hogy nem +volt igazam, amikor ilyen kis rongyért megsértettelek!</p> +<p>Nagy meglepetésemre a Tihanyi arca krétafehér lett.</p> +<p>– A feleségem! – hörögte.</p> +<p>Hát tudhattam én, hogy időközben feleségül vette Kleopátrát? +Másnap megint karddal a kezünkben néztünk farkasszemet egymással. +Akkor kaptam a vágást jobbik arcomra. Mert Tihanyi most még jobban +vívott, mint annakelőtte. A párbaj után mindjárt hazautaztam és +azóta se látott hazám szép fővárosa…</p> +<p>Kanizsay szünetet tartott, hogy egy kissé gondolkozzék. Ez volt +a veszte. Nem mondhatta el már történetének morálját, amit pedig +nagyon szeretett <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= +"Page_91">-91-</a></span> volna, mert a báró most már, minden +leplezgetés nélkül, elkeseredett nyíltsággal tért rá a madarak +vándorlására.</p> +<p>– A madárvonulásról akartam beszélni, – mondta erélyes hangon. – +A madárvilág egy részének általánosan ismert és az évszakok +váltakozásával kapcsolatos, periodikus mozgalma ez… <span class= +"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93"><br /> +-93-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Lóri nénit férjhez adjuk</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_95" id="Page_95"><br /> +-95-</a></span></p> +<p>Eszéken meghalt a szegény jó Grószika és mi mind nagyon +gyászoltunk. Nekem fekete szallagot varrtak a szalmakalapomra. +Legjobban azonban édesapa gyászolt, mert dühös volt, hogy a szegény +jó Grószika kitagadott bennünket és mindenét Lóri néninek +hagyta.</p> +<p>Azután leveleket írogattak egymásnak édesmama és Lóri néni, a +vége pedig az lett, hogy a néni eljött a mi házunkba lakni. Mi mind +a pitvaron vártuk és mikor Lóri néni leugrott a kocsiról, nagyon +sírt és azt mondta:</p> +<p>– Ugy-e, adtok egy kis zugot a házatokban?</p> +<p>Édesmama azt felelte: Adunk. És édesapa is azt mondta: +Adunk!</p> +<p>Lóri néni ekkor mindenkit megcsókolt és amikor rám került a sor, +így szólt hozzám: Én leszek a te kismamád!</p> +<p>Azt mondtam:</p> +<p>– Elég nekem egy mama is.</p> +<p>Ekkor mind megharagudtak rám, hogy szívtelen fiu vagyok, édesapa +meg úgy nézett rám, hogy biztosan pofon üt, ha bizalmas családi +körben vagyunk. <span class="pagenum"><a name="Page_96" id= +"Page_96">-96-</a></span> Pedig és nem tehetek róla, hogy édesmama +kedvesebb Lóri néninél. Mert édesmama valóban nagyon kedves, +különösen ha vendégeink vannak, akkor befűzi magát és mosolyog.</p> +<p>Lóri néni mindjárt első nap azt mondta, hogy ő a mama jobb keze +és hogy édesmama ne is fárassza magát, majd ő megfőzi az ebédet. Az +ebéd azonban nem sikerült, bár könyvből főzte, senki sem evett +belőle és amikor odaadtam Bodrinak, Bodri csak megszagolta és a +hátsó két lábával homokot kapart rá. Lóri néni azt mondta, hogy a +művészet az ő egyetlen vigasztalója és elkezdett igen erősen +zongorázni, sőt énekelni is. Mindig egy német nótát énekelt: Küssen +auf die Lippen…</p> +<p>Másnap nem főzött, hanem elment bevásárolni, miközben +megbarátkozott a mészárosnéval. Annak elmondta, hogy mi csak azért +fogadtuk őt a házunkba, mivel örökölni akarunk utána, de ő túl fog +élni bennünket, mivel édesmama heptikás, mi gyerekek pedig mind +krofulásak vagyunk. (A krofulát a halzsirtól kapják a gyerekek, de +mi soha sem ittunk olyat, mert nem jó.)</p> +<p>A mészárosné mindjárt elmondta Julcsának, Julcsa pedig mindjárt +elmondta édesmamának, édesmama meg mindjárt bement Lórihoz, aztán +mind a ketten egyszerre beszéltek és egyszerre sírva fakadtak. A +vége az lett, hogy Julcsának fölmondtunk, a hust pedig az új +mészárszékből hozattuk. Este Lóri <span class="pagenum"><a name= +"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> néni megint erősen énekelte: +Küssen auf die Lippen… Apa azalatt mindig fel-alájárt a gangon és a +tíz ujjával a haját fésülgette.</p> +<p>Akkoriban igen nagy igaztalanság történt velem az iskolában, +amelyet most el fogok mondani. Az igazgató úr ugyanis levelet írt +édesapának, pedig megmondhatná az egész osztály, hogy nem én +kezdtem a verekedést, hanem Ábelesz Hugó, én csak védtem a +vallásunkat. Ábelesz a tornaóra után a vallásunkat gúnyolta. Azt +mondta a folyosón, hogy a Jézust nem a zsidók ölték meg, hanem a +rómaiak, ami azonban nem igaz. Mivel édesmama és a hugaim rómaiak, +sőt katolikusok is (apa meg én ev. ref. vallásuak vagyunk!), tehát +megvédtem a nők vallását egy szénlapáttal, néhány mérsékelt ütést +mérvén Ábelesz hátára. Erre ő engem átnyalábolt s bár én őt +eleresztésre fölhivtam, mégis oly erősen fogott, hogy mindaketten +legurultunk a lépcsőn. Az igazgató úr, aki éppen akkor feljött az +emeletre, nem vigyázott, és szintén elesett. Ekkor nekem is, +Ábelesznek is egy-egy pofont adott, ami pedig a miniszteri rendelet +szerint szigoruan tilos, aztán jegyzőkönyvet vett föl a +legurulásról és levelet írt az édesapámnak is, az Ábeleszénak is. +Ábelesz azt mondta, hogy ő otthon nem kapott semmit, de én jól +láttam, hogy mindig csak a féloldalán tudott ülni. Én pedig azt +kaptam, hogy nem kaptam ebédet.</p> +<p>Mivel vasárnap délben koplalnom kellett, édesmama <span class= +"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span> már reggel +egy nagy darab kalácsot adott a kávé mellé. Délelőtt kimentem a +kertbe és óvatosságból megettem vagy harminc-negyven szilvát. A +majorosné, aki nagyon sajnált, adott egy köcsög aludttejet. Aztán a +kaszárnyaréten bogarásztam és akkor a Julcsa káplárja, aki nagyon +jó barátom, szintén nagyon megsajnált és bevitt az istállóba és +adott prófuntot meg szalonnát, amit igen szeretek és egy kis +pálinkát is adott, de csak keveset. Délben Julcsa bevitt a konyhába +és ott titokban mindenből adott, amiből odabenn ettek. Mivel senki +sem vigyázott a tányéromra, többet is ebédeltem, mint máskor. +Később azt kérdezte tőlem Lóri néni, hogy éhes vagyok-e? Azt +hittem, hogy talán pénzt fog adni és azért azt mondtam, egészen +gyönge vagyok már az éhségtől. A néni azonban nem adott pénzt, +hanem elvitt a specerájoshoz és ott megettem egy akkora darab +szalámit, mint a kis Duduka combja, amikor fürösztik. Lóri néni +pedig megbarátkozott a specerájossal és elmondta neki, hogy a +kedves szüleink takarékosságból éheztetik gyermekeiket, ami pedig +igen káros a zsenge szervezetnek és azért szerencse, hogy ő néha a +maga pénzén vehet nekünk ennivalót.</p> +<p>Este igen rosszul lettem. Ilyen rosszul csak egyszer voltam +életemben, amikor a nagy vásáron egyfolytában elördöghintáztam +hatvan krajcárt két órától este kilenc óráig és minden fiu bámult +és irigyelt. Édesmama azt hitte, hogy a koplalástól vagyok beteg +<span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span> és sonkát meg tojást etetett velem, de +aztán egyszerre minden kisült és az igazán borzasztó volt. A +specerájos is elmondott mindent Julcsának. Megint sokat beszéltek +és sírtak, a vége pedig az lett, hogy megint fölmondtunk Julcsának +és hogy most az új specerájostól hozatunk. Lóri néni este megint +énekelte: Küssen auf die Lippen… Apa azonban nem járkált már a +gangon, hanem elment a kaszinóba és csak reggel jött haza két +kucséber-skatulyával, amiért is édesmamának úgy megfájdult a feje, +hogy ágyba kellett feküdnie.</p> +<p>Akkoriban történt, hogy hosszu idő mulva megint eljött hozzánk +Lupi bácsi. Én nagyon szeretem, édesmama azonban nem kedveli, mert +mindig alá akar valamit iratni apával, gondolom váltókat. Lupi +bácsi monoklit visel, mert ő báró, de csak az egyik szemén, a bőre +pedig olyan ráncos, hogy elférne benne még egy báró. Régente +huszártiszt volt, de a király nem akarta kifizetni adósságait, bár +Lupi bácsi személyesen kérte erre. Mindenki azt mondja, hogy Lupi +bácsi léha ember, de én ezt nem találom, sőt mondhatom, hogy +kitünően tudja utánozni az állathangokat, különösen a mérges +pujkakakasét és a rekedt macskáét. Lupi bácsi akkoriban pénztáros +volt Récskán, ahol Manci néniék laknak. (Egyszer meglátogattuk +édesapával Récskán, akkor egy ketrecben ült, ciggarettázott és tíz +forintot kért kölcsön apától.)</p> +<p>Mikor most hozzánk jött, éppen apa szobájában <span class= +"pagenum"><a name="Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> voltam +és egy papucscsal a tücsköt lestem, amely miatt apa nem tudott +aludni.</p> +<p>– Küldd ki a gyereket, – mondta a bácsi, – fontos beszédem van +veled.</p> +<p>– Bátran beszélhetsz előtte, – válaszolt az apa, – a kis mulya +nem ért meg semmit.</p> +<p>– A pénztáramból hiányzik kétezer forint, – folytatta a bácsi. – +Agyon kell magamat lőnöm.</p> +<p>– Tessék, – mondta édesapa, – szolgálhatok egy kitünő +revolverrel.</p> +<p>Egy pisztolyt adott Lupi bácsinak és én ekkor igen örültem, hogy +a szobában hagytak. Lupi bácsi azonban nem lőtt, hanem rágyujtott +egy szivarra és azt mondta:</p> +<p>– Öregem, még csak egyszer segíts rajtam!</p> +<p>Egyszerre fölugrott apa és elkiáltotta magát:</p> +<p>– Lupi, van egy ötletem: vedd feleségül Lórit!</p> +<p>Hogy mit beszéltek aztán, azt nem tudom, mert apa kiküldött a +szobából és konyakot hozatott Lupi bácsinak. Másnap a bácsi megint +eljött Récskáról. És ekkor minden új volt rajta, a ruhája is, a +kalapján még rajta volt a kalapos cédulája, fehér keztyűt viselt és +a zsebéből szép piros selyemkendő kandikált ki. Lóri néni is szépen +kiöltözködött és a zongoránál ült. Azt énekelte, hogy: Küssen auf +die Lippen… Lupi bácsi megállott az ajtóban, jól megnézte Lóri +nénit, aztán hirtelen sarkon fordult és szó nélkül elment. Én +azonal sejtettem, hogy veszedelem <span class="pagenum"><a name= +"Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> van és leszaladtam apához +a pincébe, mert éppen ott volt. Apa letette a kulcsokat és +kisietett a ház elé. Még láttuk Lupi bácsit, amint gyorsan +befordult a Vas-utcába. Olyan gyorsan ment, hogy csak a +pályaudvaron tudtuk elfogni.</p> +<p>– Mi lesz? – kérdezte apa.</p> +<p>– Hát barátom, – mondta Lupi bácsi, – meggondoltam a dolgot és +mégis inkább agyonlövöm magamat.</p> +<p>Édesapa ekkor nagyon szigoru lett és megfenyegette a bácsit, +hogy telegrafálni fog Récskára és hogy Lupi bácsit be fogják +csukni, ha nem jön vissza ebédre. Később azonban szépen kezdett +vele beszélni, megfogta a kezét és a bácsi akkor nem is ellenkezett +olyan nagyon. Apa aztán hazaküldött engem, mondjam meg, hogy Lupi +bácsi csak elszédült egy kicsit az idegeitől, de már jobban van és +nálunk fog ebédelni.</p> +<p>Az ebéd igen jó volt, pezsgő is volt és apa folyton töltött a +bácsinak. Ettől aztán jó kedve lett és állathangokat kezdett +utánozni, még pedig olyan pompásan, hogy Lóri néni azt mondta, +sohasem látott még szellemesebb embert. És azt is mondta, hogy ez +egy tökéletes gavallér. Feketekávénál apa leült édesmamával a +diványra és nekem apa térdén kellett lovagolnom, a hugaim pedig +mama ölébe ültek, bár igen meleg volt. És apa azt mondta: Látod, +Lupi, csak egy igazi boldogság van: a szép családi <span class= +"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> élet. +Lóri néni pedig összecsücsörítette a száját és sóhajtott.</p> +<p>Ebéd után Lóri néni és Lupi bácsi a kertbe mentek sétálni. Mivel +attól féltem, hogy megtalálják a körtéket, amelyekről még senki sem +tudott, csak én, utánuk mentem és meglestem őket az uborkaágyaknál. +A bácsi ijedt arccal állott az uborkák közt, a néni pedig erősen a +nyakába kapaszkodott.</p> +<p>Tüstént beszaladtam apához és azt mondtam neki: Fogja már!</p> +<p>Édesmama ekkor rámpirított, hogy durva fiu vagyok, egészen +olyan, mint az apám, apa azonban megfogta a mamát és táncolni +kezdett vele a szobában és mi gyerekek is táncoltunk és odakünn a +Julcsának is nagyon jó kedve lett és mind azt énekeltük: Küssen auf +die Lippen.</p> +<p>Így adtuk férjhez Lóri nénit.</p> +<p>A lakodalom nagyon szép lett volna, ha nem lett volna olyan +szemtelen nyoszolyóleányom, a Visky Erzsi. Ez az elbizakodott nő +egy darab fagylaltot tett a nyakamba, úgy, hogy végigcsúszott az +egész hátamon, mélyen sértve az önérzetemet. Midőn viszont +tortahabot tettem a hajába, ami pedig nem is fáj, édesapa +megfeledkezett magáról az összes vendégek előtt és olyat tett, de +olyat, hogy nem is akarok róla beszélni. <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Miss Daisy</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_104" id= +"Page_104">-104-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105"><br /> +-105-</a></span></p> +<p>– Tom! To-om!</p> +<p>– Hő?!</p> +<p>– Alszol, Tom? Ébredj fel!</p> +<p>– Ki az? Mi az?</p> +<p>– Én vagyok, a te Finn barátod.</p> +<p>– Segítség! Gyilkos!</p> +<p>– Ne ordíts, fiam! Nincsen semmi veszedelem. Azért jöttem, hogy +barátságosan elbeszélgessek veled. Törüld ki szemedből az álmot! +Igen, te Tom vagy… Otthon vagy, a jerikói farmodon… Az ágyadban +fekszel és most éjjeli tizenegy óra van… Én pedig, aki az ágyad +szélén ülök, én a te Finn barátod vagyok, akit már egy esztendeje +nem láttál… Ne bámulj rám olyan furcsán! Akarod, hogy meggyújtsam a +gyertyát? Azt hiszem, fölösleges. A holdfény olyan szépen süt be az +ablakon, akár a villamos reflektor és nem is szeretném, ha kivülről +észre vennének valamit… Kérlek, Tom, ne kaparássz az éjjeli +szekrényeden! Nem fogod megtalálni a revolveredet, mert azt zsebre +tettem…</p> +<p>– Hogyan jutottál be ide? <span class="pagenum"><a name= +"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> +<p>– Elégedj meg azzal, hogy itt vagyok, bár tíz véreb őrzi az +udvarodat.</p> +<p>– Mit akarsz tőlem?</p> +<p>– Beszélni akarok veled. De ne nézz rám olyan dúlt arccal, hanem +add ide a kezedet és fülelj szépen… Hogy tisztába jőjjünk +egymással, vissza kell térnem arra a kínos epizódra, amely egy +esztendővel ezelőtt adta elő magát. Mi akkor párbajt vívtunk +egymással. Reménylem, bokros teendőid közepett nem feledkeztél meg +erről?</p> +<p>– Az imént is arról álmodtam!</p> +<p>– A párbajra egy nő adott okot, akit mind a ketten imádtunk.</p> +<p>– Miss Daisy!</p> +<p>– Milyen fájdalmasan sóhajtottál most, szegény Tom! Igen, miss +Daisy volt a mi végzetünk. A bájos, az ellenállhatatlan, az isteni +Daisy kellett hozzá, hogy Texas két legkülönb legényét halálos +ellenségekké tegye… Pisztolylyal, késsel talán nem is lehetett +volna ketté vágni a mi tragikus csomónkat, azért a sorsra bíztuk a +döntést. Abban állapodtunk meg, hogy aki a fekete golyót huzza, az +vakon megteszi azt, amit szerencsés ellenfele parancsol. Te húztad +a fekete golyót, Tom és ma éjfélkor lejár a határidő…</p> +<p>– Tehát?</p> +<p>– Ne keresgélj a párnád alatt, Tom, mert a késedet is elvettem… +Tehát a sorsod a kezemben <span class="pagenum"><a name="Page_107" +id="Page_107">-107-</a></span> van. Ha azt mondom neked, hogy lődd +főbe magadat, akkor egy negyedóra mulva főbelövöd magadat, mert +hiszen te vagy Amerika egyik legkifogástalanabb gentlemanje… És ha +azt mondanám, hogy pörköltesd meg magadat lassu tűzön, akkor sem +haboznál, hogy beváltsad a szavadat, mert hiszen te vagy az Unia +egyik legbátrabb fickója…</p> +<p>– Beszélj már, mit kívánsz tőlem?</p> +<p>– Megmondom, előbb azonban válaszolj egy kérdésemre. Még mindig +szereted az isteni Daisyt?</p> +<p>– Ah!</p> +<p>– Elég, Tom! Ez a sóhajtás mindent megmond! Szegény fiú, a te +szíved valóságos vulkán! Nos, most már nincs okom a kertelésre… Én +azt kívánom tőled, hogy vedd feleségül Daisyt!</p> +<p>– Mit beszélsz?</p> +<p>– Csodálkozol ugy-e? Persze, te azt hitted, hogy a véredet +szomjazom? Látod, mennyire félreismertél! Én altruista vagyok és +azt akarom, hogy légy boldog, szegény fiu.</p> +<p>– Furcsa!</p> +<p>– Mért nem örülsz a boldogságodnak, Tom? Most már megengedem, +hogy ugorj ki az ágyadból! Táncolj, dalolj, ha akarod, ölelj meg +engem. Mért nem örülsz, Tom?</p> +<p>– Te lemondasz miss Daisyról!</p> +<p>– Persze, hogy le! A te kedvedért!</p> +<p>– Nagyon furcsa! <span class="pagenum"><a name="Page_108" id= +"Page_108">-108-</a></span></p> +<p>– Én csak a te viselkedésedet találom furcsának! Végre is, neked +mint gentlemannek ellenvetés nélkül meg kell tenned azt, amit +akarok. Ha azt modom, hogy vedd feleségül miss Daisyt, akkor meg +kell tenned. Nincs egyéb választásod!</p> +<p>– Hogyne volna! Előttem két lehetőség van: vagy megteszem a +kívánságodat, vagy főbe lövöm magamat. Ha az utóbbit teszem, akkor +is rendben van a számadásunk. Mindenesetre meg fogom fontolni, hogy +melyik utat válaszszam…</p> +<p>– Megőrültél, Tom? Csak nem fogsz a halálra gondolni? Hiszen te +fiatal és tehetséges ember vagy… Előtted még szép jövő áll… Daisy +pedig bájos, mint a hajnali csillag!</p> +<p>– Semmi frázis, Finn! Beszéljünk okosan! Mért mondasz te le +Daisyről?</p> +<p>– Én altruista vagyok!</p> +<p>– Ajaj!</p> +<p>– Jól van, akkor hát másképpen beszélek veled! Tom úr, kérdem +öntől, mint gentlemantől, eleget akar-e tenni becsületbeli +kötelességének, igen vagy nem?</p> +<p>– Persze! Az időm lejárt, add ide a revolveremet, hadd végezzek +magammal.</p> +<p>– Boldogtalan, hát nem fog rajtad az okos szó?</p> +<p>– Tudni akarom, hogy mért mondasz le a missről! Zsákban nem +veszek macskát. <span class="pagenum"><a name="Page_109" id= +"Page_109">-109-</a></span></p> +<p>– Csak nem fogod gyanusítani? Fuj, Tom!</p> +<p>– Isten ments! Sokkal gőgösebb és okosabb hölgy, semhogy egy +ilyen fickóval…</p> +<p>– Kérlek, ne sértegess! Ha éppen megkötöd magadat, elmondom az +igazságot. Miss Daisy a legregényesebb és a legmagasztosabb jellemü +nő, aki az amerikai Unióban él, de – hogy is mondjam csak? – nagyon +is nehezen kezelhető… Én végre is közönséges halandó vagyok és a +miss tökéletessége folyton talál rá okot, hogy megbotránkozzék +rajtam. Ez engem kétségbeejt! Ő tagja az anti-alkoholista ligának +és sehogysem tűri a dohányfüstöt. Roppant művelt és velem, aki +kissé hiányos nevelést kaptam, oly szánakozó lenézéssel bánik, +mintha vadember volnék. A lelke nagyon is érzékeny és a hét hat +napját rendesen azzal kell eltöltenem, hogy jóvá tegyek valami +hibát, amelyet vasárnapon elkövettem. Szóval: nem nekem való +feleség! Nem és ezerszer nem!</p> +<p>– Hát akkor mért nem bontod fel az eljegyzésedet?</p> +<p>– Az nem megy olyan könnyen…</p> +<p>– Értem! Írásbeli házassági igéretet adtál neki? Attól félsz, +hogy bepöröl?</p> +<p>– Roppantul éleseszü ember vagy!</p> +<p>– De hiszen te gazdag vagy? Vagy – akkora bánatpénzt kötött +ki?</p> +<p>– Jobban szeretném, ha másról beszélnénk!</p> +<p>– És azt hiszed, hogy hozzám jönne? <span class= +"pagenum"><a name="Page_110" id="Page_110">-110-</a></span></p> +<p>– Biztos vagyok benne! Velem csak azért jegyezte el magát, mert +bosszantotta, hogy egy esztendő óta kerülöd a társaságát. De alig +múlik el nap, hogy rámnézve megszégyenítő párhuzamot ne vonna +kettőnk között.</p> +<p>– Elég a fecsegésből! Éjfél van. Az időm letelt. Add ide a +pisztolyomat.</p> +<p>– Boldogtalan! Mért nem akarod elvenni az isteni Daisyt? Látod, +te merő maliciából makacskodol… Hát szép ez tőled?</p> +<p>– Barátom, én nagyon is szegény ember vagyok ahhoz, hogy +elvegyek egy ilyen kényes kiskirálynét! A farmomat húszezer dollár +adósság terheli…</p> +<p>– Ilyen erős fickó, akinek két ép karja és bátor szíve van, +sohasem szegény!</p> +<p>– Ajaj!</p> +<p>– De talán lehetne is rajtad valahogyan könnyíteni?</p> +<p>– Ha megfizetnéd a húszezer dollárt…</p> +<p>– Tom úr, ön zsaroló!</p> +<p>– Én akarom elvenni miss Daisyt, vagy te akarod a nyakamba +sózni?</p> +<p>– Nos, ne heveskedjünk! Ötezer dollárt áldoznék, hogy boldognak +lássalak titeket.</p> +<p>– Ötezer dollárt? Sértegetsz! Kérem a pisztolyomat!</p> +<p>– Tom, kedves Tom, ne élj vissza a helyzetemmel! Nyolcat adok, +de egy centtel sem többet! <span class="pagenum"><a name="Page_111" +id="Page_111">-111-</a></span></p> +<p>– Jó is volna! Ilyen potomsággal akarsz szabadulni a kártérítési +pör alól?</p> +<p>– Kell tízezer?</p> +<p>– Kérem a revolveremet!</p> +<p>– Tizenkétezer? De egy dollárral sem több!</p> +<p>– Hagyj békében! Gentleman vagyok és jó keresztény. Add ide a +revolveremet, aztán hadd mondom el utolsó imádságomat!</p> +<p>– Tom, te szörnyen visszaélsz a szorultságommal!</p> +<p>– Miatyánk, ki vagy a mennyekben…</p> +<p>– Adok tizenötöt, te zsivány! Becsületszavamra mondom, hogy +többet nem adok.</p> +<p>– Nos, mert te vagy, hát megteszem. Írd meg a csekket!</p> +<p>– Készen van, csak az összeget kell kitöltenem… Fizetendő a miss +Daisyvel való esküvőd napján.</p> +<p>– Helyes!</p> +<p>– Itt a csekk! Holnap tehát meglátogatod miss Daisyt és megkéred +a kezét?</p> +<p>– Jó, jó! Ne kísérjelek ki a kutyák miatt?</p> +<p>– Felesleges! Jó éjt, Tom. És áldásom reád!</p> +<p>– Köszönöm, Finn. <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span> <span class="pagenum"><a name= +"Page_113" id="Page_113"><br /> +-113-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A kék folt</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_114" id= +"Page_114">-114-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115"><br /> +-115-</a></span></p> +<p>Juliska hugom meglehetősen bátor leány, azért szeretem is, de +néha igen jellemtelen és kedden is árulkodott rám, hogy francia +forradalmat játszottam és lenyakaztam a menyasszony-babáját. Pedig +olyan csepp gilotinnal nem is lehet más nagyobb állatot nyakazni. +Nem óhajtottam aznap édesapával találkozni és azért azt mondtam, +hogy korrepetálnom kell és egy órakor már elmentem az iskolába. +(Otthon a nők nem tudják, hogy mi a korrepetálás és ha el akarok +menni, mindig azt mondom nekik.)</p> +<p>Az osztályban csak Visky Pista volt, ugyanaz a jóbarátom, akinek +tavaly a football-próbán nyilvánosan kirugtam a fogát. Visky mindig +későn szokott érkezni az iskolába és ezuttal is csak tévedésből +volt itt, mert az órájuk rosszul jár otthon és kettőt mutatott egy +helyett.</p> +<p>Már nem is tudom, hogy melyikünk kezdte, de mivel körülbelől +egyformán erősek vagyunk, bár Pista két esztendővel idősebb, sokáig +eredmény nélkül birkóztunk. Végül Visky tilos csellel élt és +szántszándékkal úgy odavetett a pad szélének, hogy most +<span class="pagenum"><a name="Page_116" id= +"Page_116">-116-</a></span> is fáj még a hátam, ha valaki megüt és +olyan kék, hogy nem is merek tanúk előtt vetkőzni. Ekkor én +méltatlankodásból fölkaptam egy tárgyat és odavágtam Visky fejéhez. +Szerencsétlenségünkre ő lebukott, úgy, hogy nem találtam a fejét és +a tárgy Magyarország nagy fali térképének repült. A tárgy egy dupla +üveg kék tenta volt, amelyet édesapja megbizásából vett Visky, +mivel az ügyvédek otthon kék tentával szoktak írni. Nógrád- és +Gömörmegye határába esett, de Hontnak és Borsodnak is jutott +belőle. Az egész kék tenger aztán végighönpölygött a nagy Alföldön, +számos téntafolyó pedig lefutott Szerbiába, sőt Boszniába is. Mi +ezen annyira megijedtünk, hogy sietve összecsomagoltuk a +könyveinket és kiszaladtunk az utcára, hogy eloszlassunk minden +félreértést. Viskynek csuklása lett a nagy rémülettől és azt +mondta, hogy bár inkább a fejét találtam volna, mert azt meg lehet +mosni citrommal, de Magyarországot már többet nem. Aztán +becsületszóval megfogadtuk, hogy mindent le fogunk tagadni, még a +kínpadon is.</p> +<p>Az igazgató úr ablaka alatt van egy kis lóca, amelyen soha +senkisem szokott ülni, mivel az ismétlők azt állítják, hogy azt +csalogatónak csinálták oda, hogy a gimnazisták ráüljenek és az +igazgató úr kihallgathassa a beszélgetésüket. Mi tehát most +szándékosan odaültünk és mivel az ablak nyitva volt, hangosan +beszélgetni kezdtünk. <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= +"Page_117">-117-</a></span></p> +<p>Én: Mondd meg, kedves barátom, melyik tantárgyat szereted te +legjobban?</p> +<p>Visky: A magyar történelmet.</p> +<p>Én: Magam is úgy vagyok vele. Azelőtt ki nem állhattam, de most +szívesen venném, bár éjjel-nappal mindig magyar történelem +volna.</p> +<p>Visky: És miért szereted annyira a történelmet?</p> +<p>Én: Mivel az igazgató úr tanítja és ő úgy tud beszélni, mintha +csupa gyönyörü mesét mondana. Az ember szinte látja a vitézeket és +paripákat, amint száguldanak és az ellenséggel csatáznak.</p> +<p>Visky: Melyik királyt szereted te legjobban?</p> +<p>Én: Nagyon szeretem Szent Lászlót, mivel mindig szekercével +harcolt, de Szent Istvánt is szeretem, mivel az igazgató úr azt +mondta, hogy bölcs törvényeket hozott.</p> +<p>Az aranybulláról is akartunk beszélni, de ez nem sikerült, azért +megrúgtam Pistát a lóca alatt és inkább Kinizsire meg Toldira +tereltük a szót, mivel azoknál nem kell évszám. Akkor már régen ott +szuszogott az igazgató úr a fejünk fölött. Aztán egyszerre +megzörgette az ablakot, mintha most jönne csak és mi tüstént +fölugrottunk a lócáról és igen megijedtünk és lesütöttük a +szemünket és lekaptuk a sapkánkat.</p> +<p>Az igazgató úr arca haragos volt, mint rendesen, <span class= +"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> de +azért nem haragudott igazán, hanem azt mondta, jó lesz már órára +menni, mert kettő elmult.</p> +<p>Mikor az osztályba léptünk, Huszárka tanár úr már javában +vallatta a fiúkat, hogy ki mocskolta be Magyarországot. A fiúk +azonban konokul tagadtak és azért négy óra után ott kellett +maradnia az egész osztálynak. Ekkor bejött az igazgató úr is, meg +több tanár, aki nem minket tanít és mind olyan szomorúan álltak a +mappa körül, mintha temetésen volnának.</p> +<p>Az igazgató úr aztán egy igen lelkes beszédet intézett a +osztályhoz. A körülmények világossá teszik, – mondta, – hogy itt +egy előre megfontolt és hideg számítással végrehajtott merénylettel +állunk szemben. A merénylet nem is annyira Magyarország térképének +szól, mint inkább az osztály becsületének, amelyre sötét árnyékot +vet. A társadalom becsülését csak úgy nyerhetjük vissza, ha +haladéktalanul megnevezzük a tettest. Ha ezt megtenni +elmulasztanók, akkor az igazgató úr kénytelen volna a legsúlyosabb +megtorló eszközhöz nyúlni, amelylyel hosszu tanári pályáján +eddigelé még sohasem élt: ugyanis fölterjesztést tenni a +miniszternek. A következményekért nem mer felelősséget vállalni, de +bizonyos, hogy az egész osztály konok hazugsága folytán az erkölcsi +züllés oly lejtőre sodortatnék, ahonnan nincs többé visszatérés és +amely <span class="pagenum"><a name="Page_119" id= +"Page_119">-119-</a></span> egy elhibázott élet alkonyán a +fegyházban, vagy talán még rosszabb helyen érne véget.</p> +<p>Az igazgató úr aztán tíz percnyi időt adott az osztálynak, hogy +puhatolja ki a gonosztevőt és kiment a tanárokkal a teremből. Visky +és én neki estünk a fiuknak és azt mondtuk, hogy most már nem +használ semmi, aki tette, az vallja be. Mivel senki sem akart +vallani, én kimentem a tanári szobába és jelentést tettem erről. +Ekkor mind bejöttek megint és az igazgató úr azt mondta, hogy most +már a végső eszközhöz nyúl és jegyzőkönyvet fog fölvenni. Mivel +Viskynek jó irása van, ő írta, az igazgató úr pedig föl-alájárt és +tollba mondta neki, hogy mit írjon. Huszárka tanár úr megmérte a +téntafolt hosszát és szélességét, aztán a táblán kiszámította a +teriméjét, de olyan izgatott volt, hogy kétszer is elhibázta.</p> +<p>Ezt is jegyzőkönyvbe vették. Később a tanár azt mondta, hogy egy +kis logikával hamar ki lehet puhatolni a tettest. A merényletet kék +tentával követték el, amelyet a tanulóknak nem szabad használni; be +kell tehát kérni a magyar és a számtani irkákat, és meg kell nézni, +hogy kinek van kék téntája. Erre valamennyien nevettek és +bólintgattak. Huszárka tanár úr pedig nagyon büszkének látszott és +maga szaladt a tanári szobába az irkákért. Kitudódott, hogy csak +egy tanuló szokott többszöri megrovás után is kék téntával írni: +Bényei Zoltán. <span class="pagenum"><a name="Page_120" id= +"Page_120">-120-</a></span></p> +<p>– Rögtön tudtam, hogy ő volt! – kiáltotta az igazgató úr.</p> +<p>A tanár úr pedig azt mondta, hogy ő is tudta, más nem is +lehetett, mint Bényei. Hol van Bényei? Kitünt azonban, hogy Bényei +már két hete nem járt iskolába, mivel bárányhimlőben feküdt. Ekkor +az igazgató úr olyan arcot csinált, mintha savanyu almába harapott +volna, a többiek is mind olyan arcot csináltak, Huszárka tanár úr +pedig lehajtotta a fejét és sokáig nem szólt közbe többet. A +jegyzőkönyvet eltépték és az igazgató úr elülről diktálta az +egészet.</p> +<p>Most azt kezdte kutatni, hogy ki lépett be délután elsőnek az +osztályba. Koczó Mihály és Simonyi Péter bevallották, hogy ők +voltak az elsők. A szerb templom előtt találkoztak és együtt +jöttek.</p> +<p>– Megvolt már akkor a folt? – kérdezte az igazgató úr.</p> +<p>Koczó azt mondta, hogy igen, Simonyi azt állította, hogy nem. +Abban azonban megegyeztek mindaketten, hogy a belépésükkor nem +vették mindjárt észre.</p> +<p>Most már egyenként vallatta őket. Simonyi úgy adta elő az +esetet, hogy amint beléptek az osztályba, ő mindjárt az ablakhoz +futott, mivel künn két nagy kutya verekedett. Koczó azalatt a +teremben volt, közel a térképhez. Hogy mit csinált, azt Simonyi nem +<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span> láthatta, de úgy rémlett neki, mintha +valami gyanús neszt hallott volna.</p> +<p>Az igazgató úr ekkor mennydörgő hangon fordult Koczóhoz.</p> +<p>– Te voltál, nyomorult!</p> +<p>Koczó sírva fakadt és mindent tagadott, az igazgató úr azonban +jegyzőkönyvbe vétette, hogy Koczó volt az illető és rögtön tollba +is mondta Viskynek az itéletet. Elzárásra, másodfoku erkölcsi +megrovásra és a kár megtérítésére itélte.</p> +<p>Huszárka tanár úr, aki minden vasárnap vadászni szokott a Koczó +édesapjával, azt mondta, hogy nem ártana talán kihallgatni az +iskolaszolgát, hogy megvolt-e már a folt a déli szellőztetés +alkalmával? Az igazgató úr megint savanyu arcot vágott és azt +mondta:</p> +<p>– Ha a tanár úr minden áron megköti magát, kihallgathatjuk a +szolgát is, bár én a magam részéről ezt teljesen fölöslegesnek +tartom, mivel Koczó zavart magaviselete minden pedagógust eléggé +meggyőzhet bűnös voltáról.</p> +<p>A tanár úr arca vérvörös lett és azt mondta, hogy ő a világért +sem köti magát senkihez, csak ötletképpen említette. Az igazgató úr +azonban most már nem tágított és leszaladt a szolgáért. Az öreg +Csámpor azt mondta, hogy ő egynegyed kettőkor krétát hozott az +osztályba és akkor a folt már megvolt <span class= +"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> a +mappán. Koczót és Simonyit pedig félkettőkor látta belépni az +épületbe…</p> +<p>Az igazgató most nagyon megharagudott. Azt mondta a két fiunak, +hogy takarodjanak a helyükre, aztán megint eltépte a jegyzőkönyvet +és újból kezdte diktálni az egészet.</p> +<p>– Akkor tehát a délelőtti előadás után történt a merénylet!</p> +<p>Hosszu faggatás után kitudódott, hogy Ábelesz Hugó hagyta el +utolsónak az osztálytermet.</p> +<p>– Lépj elő, te jómadár! – kiáltott az igazgató úr. – Mered +tagadni, hogy te voltál?</p> +<p>– Igenis merem! – kiáltotta Ábelesz oly szemtelen hangon, hogy +az egész osztály megbotránkozott rajta.</p> +<p>– Hallgass! – mennydörögte az igazgató úr. – Rád kell csak +néznem és mint pedagógus nem is kételhedhetem bűnös voltodban.</p> +<p>Az igazgató úr ekkor tollba mondta az itéletet. Ábeleszt kétnapi +elzárásra, elsőfoku erkölcsi megrovásra és a kár megtérítésére +itélte. Mikor fölolvasta az itéletet, Ábelesz egyszerre ficánkolni +kezdett és így szólt:</p> +<p>– Kérem, igazgató úr, nem is én voltam az utolsó az osztályban! +Mikor elmentem, Huszárka tanár úr még benn maradt levelet írni!</p> +<p>Ekkor mindenki a tanár úrra nézett és Huszárka, <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> aki +szigoru, de igazságos ember, azt mondta, hogy ez igaz, ő előadás +után még egy félóráig egyedül maradt a teremben. Az igazgató úr +ekkor még sokkal savanyúbb arcot csinált, mint máskor és úgy nézett +a tanár úrra, mintha azt hinné, hogy az kente be a mappát. Huszárka +tanár úr arca vérvörös lett és nem tudta, mit mondjon. Az igazgató +úr eltépte megint a jegyzőkönyvet és újat diktált Viskynek. Aztán +kihirdette az itéletet. Az egész osztályt erkölcsi megrovásra, a +kárnak együttes megfizetésére és a minisztériumhoz való +fölterjesztésre itélte. Engem és Viskyt azonban jegyzőkönyvileg +kivett a büntetés alól, mivel az igazgató úr személyes tapasztalása +igazolta, hogy a büntett elkövetésének idején nem lehettünk a tett +színhelyén.</p> +<p>Mikor aztán hazamentünk Viskyvel, azon gondolkoztunk, hogyan +számoljon be édesapjának az eltört téntás üveggel. Erre is +találkozott mód.</p> +<p>Visky jól meghempergett az utca porában, aztán én egy +tégladarabbal meghorzsoltam az arcát és a kezét. Mikor Viskyék +kapujába értünk, Pista elkezdett borzasztóan ordítani, hogy +összeszaladt az egész háznépe. Elmondta, hogy egy megvadult kocsi +elgázolta az utcán. Engem is majdnem elgázolt, amikor meg akartam +menteni a Pistát. (Ezt én mondtam.) Visky bácsi erre nagyon +megrémült, végigtapogatta Pista kezét-lábát és tízszer is kérdezte +tőle, <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span> hogy nem fáj-e valamije? A barátom azt +mondta, hogy nem fáj semmije, de a téntásüveg eltörött.</p> +<p>– Ördög vigye az ostoba üveget, – mondta a bácsi.</p> +<p>Így sikerült ezt a dolgot jól elintéznünk.</p> +<p>Nekem Visky néni egy nagy darab kalácsot is adott és +hazakisértetett a szobaleánynyal, hogy el ne gázoljon valami kocsi. +<span class="pagenum"><a name="Page_125" id= +"Page_125">-125-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Jónás kalandja</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127"><br /> +-127-</a></span></p> +<p>Néhány esztendővel ezelőtt a Tengerszem partján álló +Zerge-fogadó egész emeletét egy grófi házaspár bírta bérben. +Gácsországi nagy urak voltak, akik egy tavaszi kirándulás +alkalmával ismerték meg és szerették meg a regényes vidék komor +csöndjét. A gróf – akinek nevét nem szándékozom megmondani – atléta +termetü, de e mellett fölötte előkelő külsejü és megnyerő modoru +férfi volt, a sok vihart látott, negyvenesztendős férfiak ama +fajtájából, amelyet a nők érdekesnek szoktak nevezni. Ámbár +formaszerinti ismeretséget senkivel sem kötött, érdeklődni látszott +a kis fürdőhely minden egyes lakójának személye iránt. A férfiaknak +már messziről köszöngetett, a nőket a tapasztalt ember +szakértelmével és fesztelenségével vette szemügyre, a tó partján +játszadozó gyermekekkel pedig szívesen enyelgett.</p> +<p>Egészen másképpen viselkedett a grófné. Nemcsak hogy szóba sem +állott senkivel, de láthatólag tudomással sem bírt arról, hogy az +urán meg a cselédein kívül más ember is van a világon. A szép +asszony egyébként délig szokott aludni, aztán a lakásán +<span class="pagenum"><a name="Page_128" id= +"Page_128">-128-</a></span> ebédelt, délután pedig nagy sétát tett +az ura társaságában, amely sétájáról fáradtan és álmosan jött meg. +Rendesen tizennégy órát aludt egy huzamban, néha tizenhatot is. Ha +ébren kellett lennie, ha a lakásuk erkélyén állott, vagy az erdőben +sétált, láthatólag nagyon unta magát.</p> +<p>Az asszony nagyon szép volt. Olyanféle hatalmas szépség, +amelyhez foghatót én addig még nem láttam. Győzelmes, királyi, +mondhatnám: megdöbbentő szépség. Megjegyzem, hogy szenzációs +hatással csak a férfiakra volt, de kivétel nélkül minden férfira; a +nők – még olyanok is, akik különben szívesen elismerik más asszony +szépségét – nem tudtak érte lelkesülni. Szőke volt, de olyan szőke, +mintha eredetileg barnának indult volna; az olaszos arcbőre, a +koromfekete szemöldöke, a sötétszürke szeme és az althangja is a +barna asszonyé volt. Pompásan öltözködött, nagyon feltünően, de sok +egyéni izléssel. Azok a plédszövetek, a piros selyem porköpeny, a +fehér lakkcipők, ha más asszony merte volna magára venni: +csődületet okoztak volna a fürdőparkban. Az ő különös szépségét +azonban szinte kiegészítette a fantasztikus színkeverék.</p> +<p>Szebben és jobban összeillő emberpárt még sohasem láttam. Ha +együtt láttam őket, mindig egy oroszlánpárra kellett gondolnom. +Mindakettőben határozottan volt valami a királyi ragadozó +természetéből; hatalmas termetük, a férfi komor tekintete és +<span class="pagenum"><a name="Page_129" id= +"Page_129">-129-</a></span> síma elegánciája, a nő szőke +hajkoronája és fölséges lustasága: mindez kiegészítette a +hasonlatot.</p> +<p>Nem hallgathatom el, hogy a tengerszem környékén azt beszélték +akkoriban, hogy a szép asszony nem igazi grófné, nem felesége a +grófnak. Magam nem tartottam szükségesnek, hogy erre vonatkozólag +véleményt alkossak magamnak. Annyi azonban bizonyos volt előttem, +hogy a szép asszony semmiesetre sem lengyel születésü, mert a +cselédeivel mindig csak franciául beszélt, magyarul vagy németül +pedig egy kukkot sem tudott.</p> +<p>Én, Jónás István, gimnáziumi óradíjas tanár, a tüdőhurutom +gyógyítása végett mentem a fenyvesek közé. Az évad végén érkeztem a +fürdőbe; ilyenkor ugyan hétfőtől vasárnapig szakad az eső, az árak +azonban már jóval olcsóbbak. Mikor elfoglaltam kis szobámat a +Zerge-fogadó földszintjén, akkor a nyaraló vendégek nagyrésze már +elutazott és az ebédlőben azt beszélték, hogy a lengyel gróf is +indulófélben van már.</p> +<p>A gróf azonban még egy hétnél tovább maradt a fürdőben és ennyi +idő éppen elegendő volt nekem arra, hogy halálosan beleszeressek az +asszonyba… Igenis beleszerettem, én, a helyettes tanár, +beleszerettem a szép grófnéba. Nincs okom a pirulásra, mert +akaratomon kívül szerettem bele és mikor már megtörtént, akkor se +reméltem semmit.</p> +<p>Egyszer összetalálkoztam vele az erdőben. Rám <span class= +"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> se +nézett, hanem tovább ment, de azért magával vitte az eszemet és a +szívemet. Teremtő Istenem, hát ilyen asszony is van a világon? +Szédülést éreztem, irigység és vágy fogott el, szóval beleszerettem +az oroszlán nőstényébe… Sohasem hittem volna, hogy ilyesmi +megtörténhessék egy rendes életü, józan emberrel, aki azonkivül +félig-meddig jegyben is jár az igazgatója leányával. De megtörtént +és megesett az is, hogy kilestem a szép asszony útjait, hogy ott +strázsáltam az ablaka alatt, hogy verseket írtam, hogy úgy +viselkedtem, mintha nem is gimnáziumi professzor, hanem szerelmes +gimnazista volnék…</p> +<p>Fürdőzésem hetedik napján történt a különös eset, amelyet el +akarok mondani.</p> +<p>Reggeltől estig esett az eső. A fürdőhely ilyenkor szomoru és +kellemetlen. A borongó felhők a földet söprik, az ember tíz +lépésnyire sem lát, a sziklafalak száz nyílásából pedig száz +vízesés zuhog elé. A sok víztől nyirkos lesz az ember kedve is, a +lelke meg didereg.</p> +<p>Vacsora után a szobámba vonultam és a fürdőkönyvtárból kivett +regény olvasásába fogtam. Nem mulattatott azonban az olvasás, mert +sohasem szerettem a regényeket. Tíz óra felé valami zajra kezdtem +figyelni; a fejem fölött ajtócsapkodás meg futkosás hallatszott. – +A cselédek! gondoltam magamban. Az ajtómhoz mentem, hogy éjjelre +bezárjam… E percben megzörrent a kilincs… Kinyitottam az +<span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span> ajtót: odakünn a folyosón magas női +alak állott. Ő volt. A grófné…</p> +<p>Habozás nélkül belépett a szobámba.</p> +<p>– Egyedül van? – kérdezte mélyen csengő, az indulattól remegő +hangon.</p> +<p>– Egyedül…</p> +<p>– Zárja be az ajtót… Fordítsa rá a kulcsot… Jól van!</p> +<p>Két lépést tett előre, aztán nagyot lélegzett. Én pedig azon +gondolkoztam, hogy vajjon álmodom-e vagy komolyan megbolondultam +már?</p> +<p>– Gondolja, hogy keresni fognak önnél? – kérdezte az asszony +aggódva.</p> +<p>– Nem hiszem… De ha keresnék is, az ön engedelme nélkül senki +sem fog ide belépni…</p> +<p>Ez a határozott hang megnyugtatta egy kissé.</p> +<p>Most vettem csak észre, hogy a köpenye – hermelinprémes kék +bársonyköpeny volt – csúrom víz, a szegélye pedig sáros, mintha +maga után vonszolta volna a földön. Az asszony haja is vizes volt, +meg borzas.</p> +<p>– Majd tüzet rakok, – mondtam, – hamarabb megszárad a +ruhája.</p> +<p>Szerencsére volt még elég fa a kosárban, azzal begyujtottam a +kályhába. A grófné most figyelmesen kezdte szemügyre venni a +szobámat. Miután a kiváncsisága kielégítést nyert, felém fordította +tekintetét, <span class="pagenum"><a name="Page_132" id= +"Page_132">-132-</a></span> feszült figyelemmel kisérve minden +mozdulatomat.</p> +<p>Mikor a tűz már pattogott a kályhában, egyetlen karosszékemet +odatoltam a sarokba, helyet ajánlva vendégemnek. Szó nélkül leült s +anélkül, hogy a csudálkozó pillantását csak egy percre is levette +volna rólam, lecsúsztatta válláról a vizes köpenyt. Most láttam +csak, hogy pongyolában van alatta. Afféle egyszerü, bőráncu köntös +volt rajta, minőkben az arkangyalokat szokták ábrázolni, azzal a +különbséggel mégis, hogy nem volt fehér, hanem sárga nyers selyem. +Cipő sem volt a lábán, hanem sárga papucs.</p> +<p>A szép asszony megszólalt.</p> +<p>– Ön engem bolondnak fog tartani, mert nem érti a +viselkedésemet…</p> +<p>A szavába vágtam:</p> +<p>– Nem kérdeztem semmit és nem is fogok kérdezni…</p> +<p>A szemembe nézett, aztán elgondolkozott egy kissé.</p> +<p>– Akartam, hogy tudja meg az igazságot… Megszöktem hazulról, +mert ő megvert… A tóhoz siettem, hogy belevessem magamat, a víz +azonban olyan fekete és hideg, hogy megborzadtam tőle…</p> +<p>Azzal fölemelte a jobbkarját, lerázva róla a ruha végighasított +ujját, – a felső karján néhány sötétvörös és kék sáv látszott. +<span class="pagenum"><a name="Page_133" id= +"Page_133">-133-</a></span></p> +<p>– Miféle vadállat az, aki önre kezet tud emelni? Önre!</p> +<p>Megrázta a sörényét és sötéten a szemembe nézett. Fél fejjel +magasabb volt nálam, szélles vállu, erős és bátor… Azt gondoltam +magamban: Miféle ember az, aki erre a nőre kezet mer emelni?</p> +<p>Kivülről zaj hallatszott, az ablak alatt pedig fáklyafény +lobogott.</p> +<p>– Mi az? – kérdezte az asszony.</p> +<p>– Önt keresik. Alkalmasint bejárják az erdőt és fölkutatják a tó +partját…</p> +<p>– A tó partján meg fogják találni a kendőmet… Egy selyemkendő +volt a nyakamon, azt elvesztettem… Azt fogják hinni, hogy a vízbe +ugrottam… Senki sem fog itt keresni!</p> +<p>Ennek a gondolatnak láthatólag megörült. – Amint a szobát +kellemes melegség kezdte átjárni, az én szép vendégem is jól kezdte +magát érezni.</p> +<p>– Mi az ott a szekrényen? – kérdezte.</p> +<p>– Teaforraló…</p> +<p>– Van teája is?</p> +<p>– Van… Parancsol?</p> +<p>– Nagyon jó lesz…</p> +<p>Teát főztem neki, ő pedig arról panaszkodott, hogy a haja nem +tud megszáradni, aztán habozás nélkül kibontotta aranyszőke +hatalmas sörényét. Kiváncsian járt-kelt a szobában, majd újra +szembeült velem. <span class="pagenum"><a name="Page_134" id= +"Page_134">-134-</a></span></p> +<p>– Szabad itt dohányozni?</p> +<p>– Mindent szabad, de nincs cigarettám.</p> +<p>(A hurutom miatt fölhagytam a dohányzással.)</p> +<p>– Van nekem…</p> +<p>A ruhája széles övéből kis aranydobozt vett elő, amely telve +volt vékony orosz cigarettával. Azt mondta, hogy negyvenet is +elfüstöl egy nap.</p> +<p>Miután megitta a teáját, jóideig elgondolkozott, aztán egyszerre +odanyujtotta nekem a kezét.</p> +<p>– Ön jóember, – mondta.</p> +<p>– Nem tudom, hogy általánosságban jóember vagyok-e, de annyi +bizonyos, hogy önnek nincs jobb embere nálam…</p> +<p>– Elhiszem, – mondta. – Ön jó szívvel van hozzám, önre rá merném +bízni mindenemet és tudom, hogy nem csalódnám… De beszéljen +valamit! Mondja el, hogy kicsoda? Mi a foglalkozása? Hogyan él? Mit +remél a jövőtől?</p> +<p>Röviden elmondtam neki egyszerü élettörténetemet; bevallom +azonban azt a gyöngeségemet, hogy az igazgató leányáról nem +emlékeztem meg. Mikor az elbeszélésem végére értem, észrevettem, +hogy a grófné elszunnyadt. A következő pillanatban már fölriadt +megint.</p> +<p>– Meghalok az álmosságtól, – mondta, miközben mosolyogva +dörzsölte a szemét.</p> +<p>– Feküdjék le…</p> +<p>A diványomra feküdt, takarónak pedig a bundáját <span class= +"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span> kérte. +Később azonban mégis megengedte, hogy ágyamból egy párnát hozzak +neki, sőt a papucsát is leejtette a lábáról.</p> +<p>Rögtön elaludt, tíz perc mulva azonban újból fölébredt.</p> +<p>– Mondja csak, mi a maga neve?</p> +<p>Megmondtam neki a nevemet.</p> +<p>– István úr, elvisz maga engem innen holnap?</p> +<p>– Elviszem… De hová?</p> +<p>– Nem bánom akárhová… Gazdag vagyok és független… Nekem csak az +parancsolhat, akit szeretek, őt pedig gyűlölöm…</p> +<p>– Milyen csinos keze van, – mondta, – olyan, mint egy +kisleányé…</p> +<p>Azzal megint elaludt. Én pedig odaültem melléje és néztem az +alvó arcát. Öt percenként föl-fölriadtam – álom ez, vagy valóság? A +világ legszebb asszonya itt alszik a szobámban, pongyolában, +fölbontott hajjal… Én pedig őrzöm az álmát és lelkemre mondom, +tisztább szívvel virrasztok, mintha testvérhugom mellett +virrasztanék…</p> +<p>Reggel hat óra volt már, amikor a szép asszony fölébredt +álmából. Idegen szemmel nézett rám, aztán ámulva tekintett körül. +Jó ideig tartott, míg megértette a helyzetét, akkor zavarodottan +mosolyodott el.</p> +<p>– Éhes? – kérdeztem.</p> +<p>– De nagyon! <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= +"Page_136">-136-</a></span></p> +<p>– Átküldök a vendéglőbe és hozatok valamit… Vagy jobb lesz, ha +magam megyek?</p> +<p>– Amint gondolja…</p> +<p>– Ha el akar utazni, két óráig még ráér…</p> +<p>– Igen?</p> +<p>Megkérem még, hogy zárja be utánam az ajtót, aztán átsiettem a +vendéglőbe. Jóideig tartott, míg megkaptam mindent, amit kértem, +azután visszasiettem a szobámba. Nagy meglepetésemre üresen +találtam a szobámat. A szép asszonynak sehol semmi nyoma… +Megszökött, vagy elhurcolták? A kereveten ott feküdt a párna, +amelyen meglátszott még fejének helye. Különben semmi. Sehol egy +elhullajtott hajszál, sehogy egy gombostű.</p> +<p>Két nap mulva láttam csak viszont, mikor a gróffal az erdőben +sétált. Viruló színben volt, egy erdei gizgazból kötött nagy +bokrétát tartott a kezében, a másik kezével pedig gyöngéden +támaszkodott a gróf vállára. Igazán szép pár ember volt, olyan, +mint egy magasabb faj képviselői.</p> +<p>Mikor közel értem hozzájok, az asszony egy rövidke szót sugott a +grófnak, aki kellemes mosolylyal mért végig. Éreztem, hogy +elpirulok a fülemig… A polyák azonban megbillentette a kalapját és +nyugodtan sétált tovább az erdőben, míg az asszony elállotta az +utamat.</p> +<p>– Kedves izé úr, jó napot! Bocsánat, – mi is a neve. +<span class="pagenum"><a name="Page_137" id= +"Page_137">-137-</a></span></p> +<p>– Jónás a nevem…</p> +<p>– Kedves Jónás úr, köszönöm a multkori vendéglátást… Nem tudom, +hogy miként gondolkozik ön felőlem, de biztosíthatom, hogy az egész +egy kis félreértés volt csak, amelynek én voltam az oka… Reggel, +mikor ön a vendéglőbe ment, már meg is bántam…</p> +<p>Jó kedve, egész viselkedése, de különösen a megszólítás módja +valósággal fölháborított. Meghajoltam és fagyosan mondtam:</p> +<p>– Ne mentegesse magát asszonyom… akkor nem kérdeztem öntől, hogy +miért jött hozzám és most nem is kérdezem, hogy miért ment el…</p> +<p>A szép asszony meglepetten, némi szelid gúnynyal, bizonyos +fölényes gyöngédséggel mért végig.</p> +<p>– Nini, ön haragszik? Azt rosszul teszi!</p> +<p>Körülnézett, aztán hirtelen elkomolyodva, fojtott hangon +mondta:</p> +<p>– Szegény fiu, adjon hálát Istenének, hogy ez így történt…</p> +<p>Félig lehunyt pillái alól egy fenyegető macskapillantás +villámlott felém, az asszony aztán elfordult és különös mosolylyal +az ajkán, elment.</p> +<p>Azóta se láttam többet. Minden esetre elfelejtette megint a +nevemet. Én nem felejtettem el őt, annyira nem, hogy az igazgatóm +leánya még mindig hiába várja a pártából való megmenekülését. +<span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span> <span class="pagenum"><a name= +"Page_139" id="Page_139"><br /> +-139-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Bandi megbukott</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_140" id= +"Page_140">-140-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141"><br /> +-141-</a></span></p> +<p>Az idén rossz esztendeje volt kedves apámnak, mert a termést +elverte a jég és magam is megbuktam magyar történelemből. Sohasem +szerettem a magyar történelmet, mivel Bénicska tanár úr tanítja és +a magyar rendek úgy sem csináltak egyebet, mint belvillongásokat, a +helyett, hogy a törökkel verekedtek volna. És különben is azt +hiszem, ideje volna már eltörülni a magyar történelmet éppen úgy, +mint a görög nyelvet, mert holt tudomány és csupa meghalt emberről +van benne szó.</p> +<p>Hogy megbuktam, annak az én Mancika néném az oka. Mancika otthon +a legnagyobbik, ő már tizennyolc esztendős, míg a kisebbek +többnyire fiatalabbak. Igen szeretem, bár pénzt nagyon ritkán kapok +tőle, pedig ő mindig vesz magának édesapa éjjeliszekrényéről.</p> +<p>A diákmajálison, amely juniusban volt, Manci volt a legszebb +leány. Nagyon kedves volt hozzám, mint mindig, ha nem vagyunk +otthon. Mikor a zsákversenyen elsőnek értem a bírói páholy elé, meg +is csókolt és egy rózsát tűzött a kalapomra, mert <span class= +"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> büszke +volt rám. Később húsz fillért igért, ha sétálok vele és Csanády +bácsival az erdőben. (Csanády bácsi főszolgabíró, igen művelt +ember, négy fakóval jár és tud cigánykíséret mellett fütyülni.)</p> +<p>Bénicska tanár úr is táncolt Mancikával, de csak polkát, ő nem +tud bosztont. Olyan furcsán táncol, mintha el akarná hullatni a +kezét meg a lábát és az egész osztályunk úgy mulatott ezen, hogy +hemperegtünk a fűben. A tanár úr azonban semmit sem vett észre, +mindig csak Mancikát nézte és mosolygott, pedig roppant sok rossz +foga van.</p> +<p>Mancika azt mondta nekem, hogy Bénicska egy unalmas tót és hogy +nem tud táncolni. Én azonban megkértem, hogy járjon vele még egy +négyest, mert akkor talán jobb osztályzatot érhetek el magyar +történelemből. Mancika nevetett és meg is tette a kedvemért, mert +jó leány, én pedig hálából nem mondtam meg édesmamának, hogy +Csanády bácsi az erdőben megcsókolta a Mancika kezét.</p> +<p>Szerdán Bénicska tanár úr kiszólított Dózsa Györgyből, amelyet +véletlenül nem tudtam, mivel otthon a konyhaórát kellett reparálnom +egész délután, ami azonban nem sikerült. A tanár ekkor igazán +szépen viselkedett, megsimogatta a fejemet és azt mondta:</p> +<p>– Sebaj, fiacskám, majd megtanulja máskor!</p> +<p>(Ő az egyetlen tanárunk, aki az algimnáziumban is önöz.) +<span class="pagenum"><a name="Page_143" id= +"Page_143">-143-</a></span></p> +<p>Az egész osztály csodálkozott és magam is csodálkoztam mert +amikor Szent Istvánt nem tudtam, akkor még egy tentás üveget akart +a fejemhez vágni.</p> +<p>Délután a tanár úr meglátott a promonádén és magához szólított +és megkérdezte, hogyan mulatott kedves nővérem a majálison. Meg +akartam jutalmazni Dózsa Györgyért és azt mondtam, hogy Mancika +mindig csak a majálisról beszél. Azt mondja, hogy Bénicska tanár úr +a legjobb táncos a városban és hogy szívesen táncolna vele akár +hajnalig…</p> +<p>A tanár úr nem válaszolt semmit, de láttam, hogy a füle egészen +piros lett. Vasárnap, mikor Manciék a templomban voltak, nálam volt +Visky Pista és mi papirsárkányt ragasztottunk a szalónban. Visky +egyszerre kinéz a függöny mögül az utcára és azt mondja:</p> +<p>– Te, Bénicska tanár úr már egy órája künn ténfereg az ablak +alatt.</p> +<p>Tovább dolgoztunk a sárkányon, de a hányszor kinéztünk az +ablakon, mindig künn láttuk Bénicska tanár urat. Délfelé egy piros +szegfűvirágot dobtam ki a függöny mögül. Ő mindjárt fölvette és a +füle megint piros lett, én pedig azt mondtam Pistának:</p> +<p>– Azt hiszem, hogy mégsem bukom meg történelemből! <span class= +"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span></p> +<p>Visky pedig azt mondta, hogy most már kaphatok elégségest.</p> +<p>Hétfőn a tanár úr megszólított óra után és azt kérdezte tőlem, +hogy szereti-e Mancika a verseket. Nagyon szereti, mondtam, pedig a +nénikém csak a tenniszt meg a bosztont szereti. A tanár úr ekkor +egy piros téntával írt verset adott nekem, hogy mutassam meg +Mancikának. Ezt ugyan nem tettem meg, de mi ketten Viskyvel +elolvastuk a fáskamrában.</p> +<p>Nagyon szép vers volt, hátulról mind összepászoltak a rímek. +Szép hölgy – erős tölgy, – gyenge folyondár – üdvre vár… Kádárnak +és Ábelesznek is tetszett.</p> +<p>Másnap azt mondtam a tanár úrnak, hogy Manci még több verset is +szeretne olvasni és azon a héten kaptam is még ötöt, melyeket +megmutattam Viskynek, meg hat-hét más jóbarátomnak. Akkoriban már +abban is reménykedtem, hogy jót kapok magyar történelemből.</p> +<p>A hányszor verset adott, mindig egy rózsát vittem neki a +kertünkből. Azt mondtam, hogy Mancika küldi neki. Ezektől aztán +igen vastag lett a tanár úr jegyzőkönyve, mert mind lepréselte és +selyempapirban tartotta a rózsákat. A tanár úr egyszer azt mondta +nekem, hogy éppen olyan szemem van, mint Mancikának és azontúl, ha +azt akartam, hogy ne szólítson ki felelni, mindig úgy néztem rá, +<span class="pagenum"><a name="Page_145" id= +"Page_145">-145-</a></span> mint a hogyan Mancika szokott a +szolgabírájára és nem is feleltem többet a vizsgáig.</p> +<p>Már abban is reménykedtem, hogy kitünőt kapok a magyar +történelemből, de két nappal a vizsga előtt nagy bajt csinált +Mancika. Megint húsz fillért igért, hogy menjek vele sétálni és +mivel zsinór kellett a sárkányhoz, hát megtettem neki a +szivességet. Persze a görög templom felé mentünk és én mindjárt +tudtam, hogy találkozni fogunk Csanády bácsival. Ekkor azonban +szemben jött velünk Bénicska tanár úr. Mancika nagyon megijedt és +azt mondta:</p> +<p>– Reménylem, hogy nem fog megszólítani az unalmas tót?</p> +<p>– Bénicska tanár úr nem tót, hanem jászkún, – magyaráztam neki, +bár magam sem óhajtottam, hogy megszólítson minket.</p> +<p>Ő azonban megszólított és abból lett a baj. Első kérdése az +volt, hogyan tetszett az utolsó verse. Bár erősen telegrafáltam +Mancikának a könyökömmel, ő mégis azt mondta, nem tudja miféle +versről van szó.</p> +<p>– Hát a versek, amelyeket bátor voltam Bandikával nagyságodnak +küldeni?</p> +<p>– Lehet, hogy a tanár úr verseket adott az öcsémnek, de akkor +kérdezze meg tőle, hogyan tetszettek neki, mert biztosítom, hogy én +egyet se láttam. <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span></p> +<p>– De hát a rózsák, amelyeket nagysád szíves volt nekem +küldeni?</p> +<p>Erre aztán dühbe jött Mancika.</p> +<p>– Én sohasem küldtem rózsákat, sem magának, sem másnak!</p> +<p>(Ez azonban nem igaz, mert Csanády bácsinak igenis küldött.)</p> +<p>Én már akkor nagyon rosszul éreztem magamat. Ilyen rosszul csak +egyszer voltam életemben, mikor fogadásból megettem negyven éretlen +barackot. El is szaladtam volna, ha Mancika nem fogja erősen +karomat. Azt hiszem, a tanár úr is rosszul érezte magát, mert +olyasmit hebegett, hogy itt valami félreértés van, aztán úgy nézett +rám, mint akkor, mikor azt mondtam, hogy Szent István lengyel vajda +volt, és gyorsan elment…</p> +<p>Mikor hazaértünk, Mancika az udvaron a napernyőjével a hátamon +inzultált. Nem ütöttem vissza, mert ő védtelen nő, de nem is lehet +vele birkózni, mert nagyon erős és mindjárt rúg a lábával. +Megvetően elszaladtam tehát. Manci mindent el akart mondani +édesapának, de mivel ezt semmiképpen sem óhajtottam, tehát +megfenyegettem, hogy én is mindent elmondok Csanády bácsiról és így +egyikünk sem árulkodott.</p> +<p>Másnap összetalálkoztam Bénicska úrral az iskola folyosóján és ő +azt mondta nekem:</p> +<p>– Majd veszem egy botot és magát elverek. <span class= +"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p> +<p>Ekkor kiderült, hogy mégsem jászkún, hanem tót. Nem helyeseltem +azonban Mancika eljárását, meg kellett volna gondolnia, hogy +Bénicska mégis az én történelmi tanárom.</p> +<p>Az osztályvizsgán Dózsa Györgyöt kérdezte tőlem, pedig azt nem +tanulhattam meg az órareperálás miatt. Hiába néztem rá úgy a +szememmel, mint Manci szokott, nem használt, mégis +megbuktatott.</p> +<p>Mikor édesapa meglátta a bizonyítványomat, teljesen +megfeledkezett magáról. Azt mondta:</p> +<p>– A vetésemet elverte a jég és most ez a bandita is gyalázatot +hoz reám!</p> +<p>Nagyon bántott, hogy a jégverést is rám akarja fogni, azért azt +mondtam:</p> +<p>– Nem tehetek róla, hogy édesapa nem asszekurált!</p> +<p>Ekkor még jobban megfeledkezett magáról és a pipatartóhoz +rohant, ahol a csibukszárak vannak. Szerencsére jelen volt +édesanyám is, aki sokkal igazságosabb és higgadtabb nő. Rögtön az +ablakhoz sietett és segítségért kiáltott, harsány női hangon azt +kiáltva, hogy édesapa meg akarja gyilkolni gyermekeit és hogy +rögtön el akar tőle válni, mert nem maradhat egy gyermekgyilkos +házában mint feleség és a többi.</p> +<p>Erre beszaladtak a cselédek és az öreg Miska ki akarta csavarni +édesapa kezéből a csibukot, mert <span class="pagenum"><a name= +"Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> azt hitte, hogy töltött +karabély, miként később mondta. Én azalatt kimásztam az ablakon a +fáskamra tetejére és ott teljesen biztosságban éreztem magamat, +mert a vörös macskán kivül a családból senki sem tud oda követni. +Nem is jöttem le előbb, míg édesapa becsületszavát nem adta +édesmamának, hogy nem bánt és hogy vacsorát is kapok.</p> +<p>Édesanyám később egy koronát ajándékozott nekem kárpótlás +fejében, Mancika pedig nekem adta ifjúkori képes +levelezőlapgyüjteményét, amelyet már régen igérgetett nekem. Így +véget ért a félreértés. Most már édesapára sem neheztelek. Ő jó +ember és én nagyon szeretem, bár nem helyeselhetem, hogy miattam +gyakran bánatot okoz szegény édesanyámnak. <span class= +"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A sárga boa vagy az isteni Lia</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_150" id= +"Page_150">-150-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151"><br /> +-151-</a></span></p> +<p>Talán ismeritek az északi mesét a bűvös csaláningről? Ha rávetik +a vadhattyu nyakára, akkor szép leány lesz belőle. Én tudok egy +másik mesét a bűvös boáról. Mikor rávetették egy pelyhes kis liba +nyakára, fejedelmi hattyu lett belőle. A kis liba a Juliska névre +hallgatott. Hattyu korában Juliává komolyodott a neve, melyet aztán +Liára kurtított. Ámuló és tapsoló kortársai később az isteni +előnevet adományozták neki, amelyet ma is jó egészségben visel még, +ha ugyan azóta feleségül nem vette valami gróf…</p> +<p>Jer, óh rövidlélegzetü múzsája a tárcarajznak és segítsd +megénekelnem az istenit!</p> +<p class="center">*</p> +<p>Az első felvonás végén Lia, aki egy mellbeteg koldusleány +megható szerepét játszotta, betétként eltáncolta a <i>cachucha</i> +nevü spanyol táncot. Hatszor egymásután járta el. Úgy táncolt, mint +egy megbolondult nősténytigris. A hatás leírhatatlan volt, azért +nem is kisértem meg leírni.</p> +<p>Gyurka barátom, akinek a páholyában ültem, diadalmasan tekintett +rám. <span class="pagenum"><a name="Page_152" id= +"Page_152">-152-</a></span></p> +<p>– No ugy-e? Ugy-e? Ilyet még nem láttál! Ez az igazi művészet! +Meglátod, egy esztendő mulva lefőzi az összes budapesti vén +primadonnákat…</p> +<p>Ez az ó-budai műszinkörben történt, természetesen a +szalmaözvegyek hónapjában, augusztusban. Az isteni Lia már akkor +asztagokba rakta vidéki babérait és azzal a harcias szándékkal jött +a fővárosba, hogy megadja a kegyelemdöfést a budapesti művésznőknek +és mellesleg ujjáteremti a magyar színművészetet. Hogy küldetését a +fővárosi színművészet ó-budai előcsarnokában kellett megkezdenie, +az talán a fentisztelt dívák áskálódásainak eredménye volt.</p> +<p>A helybeli színibizottság elnöke, aki a rövidség okáért +intendáns úrnak szokta magát neveztetni, udvariasan bekalauzolt +bennünket Lia öltözőjébe. Az isteni éppen egy pohár sört ivott és +nevetve nyujtott nekünk kezet, mi pedig szerencsét kivántunk a +példátlan sikerhez. Mikor az intendáns megmondta neki a nevemet, +letette a söröspoharat és egy rémült pillantást vetett rám…</p> +<p>Ohó! Ezt a keményfogásu kis kezet már érintettem valaha… Mintha +akkor egy forint borravalót csúsztattam volna bele…</p> +<p>– Mondja, isteni Lia, nem találkoztunk mi már valahol?</p> +<p>A művésznő elhalványult a festék alatt, aztán a fülemhez hajolt +és halkan súgta: <span class="pagenum"><a name="Page_153" id= +"Page_153">-153-</a></span></p> +<p>– Ha lovagias ember, akkor hallgatni fog!</p> +<p>Rendben van! Én lovagias ember vagyok, az isteni Lia pedig +Virághék szobaleánya volt.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A második felvonást megint a páholyunkból néztük végig. Azaz, +hogy a Gyurka páholyából, mert az ilyen színművészeti +kirándulásokon mindig a szalmaözvegy fizet. Engem különben is csak +azért szokott magával vinni, hogy alkalomadtán az alibijét +igazoljam a fürdőző felesége előtt. Nem tudom, hogy miért, de nekem +az asszonyok tényleg sokat elhisznek.</p> +<p>A barátom egy pillanatra sem adta ki kezéből a gukkert és pedig +a második felvonás alatt emlékembe idéztem mindazt, amit az isteni +Lia Juliska korából tudtam. Akkor jutott eszembe a sárga boa +is.</p> +<p>A sárga boát egy Virágh Miklós nevü országgyülési képviselő +vette a feleségének. Mint delegátus Bécsben járt, ott aztán (nem +tudom, miféle lelkiismereti furdalások hatása alatt) megvette az +asszonynak a szóbanforgó tollas kigyót. A Kanári-szigeteknek +legalább kétszáz kis dalosát kellett megkoppasztani érte.</p> +<p>Mikor Virághné megpillantotta a szörnyü ruhadarabot, amelyhez +hasonlót a Csendes-óceán szépei viselnek, sírógörcsöt kapott. Mikor +jobban megnézte, nevetőgörcsbe csapott át. Arról persze +<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= +"Page_154">-154-</a></span> szó sem lehetett, hogy viselje. +Megmutatta minden barátnőjének, akik ugyancsak nevetőgörcsöt kaptak +tőle, aztán betette egy skatulyába és elzárta a szekrényébe.</p> +<p>Egyelőre pihenjen ott békében, mi pedig beszéljünk most az +isteni Liáról, akit akkor még csak Juliskának hívtak.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Egy csődbe jutott vidéki asztalosmester istenfélő leánya volt és +mint szobaleány került Virághné ő nagysága szolgálatába. Ott jól +érezte magát és jól is viselte magát. Csinos, jókedvü, szerény és +dolgos leányzó volt. Asszonya azt mondta: A szobaleányok +gyöngye!</p> +<p>Otthon fekete ruhában kellett járnia, bóbítás fehér főkötővel és +nagy köténynyel. Igen jól festett. Vasárnapi használatra volt egy +bordószínü zubbonya, azt a fekete szoknyához hordta. Napernyője +volt, de kalapja nem, mert azon a vidéken, ahol ő született, +hajadonfőtt járnak a tisztességes polgárleányok. Ha a szigoru +erkölcsü szakácsné társaságában olykor kiment a Városligetbe, egy +olcsó kis selyemkendőt is kötött a nyakára.</p> +<p>Virághné egy nap a szekrényeit rendezgette és Juliska segített +neki. Ekkor meglátta a sárga boát.</p> +<p>– Juj, de szép! – kiáltotta őszinte elragadtatás hangján.</p> +<p>– Tetszik neked, fiam? <span class="pagenum"><a name="Page_155" +id="Page_155">-155-</a></span></p> +<p>– Nagyon tetszik!</p> +<p>– Akkor nesze, neked adom!</p> +<p>Azzal Juliska nyakába akasztotta a boát…</p> +<p>A leány elhalaványodott a túlnagy boldogságtól… A mellében +valami félelmetes kalapálást érzett, a füle dobja pedig úgy zúgott, +mintha trombita harsogás remegtetetné meg. Vajjon mi kalapált a +Juliska mellében? A lenyügözött ambició, amely eget kért. És mi +harsogott a fülében? A művészet géniuszának trombitája, amely +tudtára adta a világnak, hogy egy alkotó lángelme megindult útján a +dicsőség felé.</p> +<p>Minderről persze Juliska akkor még nem tudott semmit.</p> +<p class="center">*</p> +<p>A sárga kigyó, amely puhán és melegen csavarodott a nyakára, +falánk hüllőnek bizonyult. Először is hat forintot követelt +kalapra. Mert boát csak nem lehet hajadonfővel viselni? A következő +havi bére ráment egy pár lakkcipőre. Kész szerencse, hogy asszonya +szép harisnyát ajándékozott Juliskának, különben azt is kellett +volna vennie.</p> +<p>Juliska akkoriban már nem járt a szakácsnővel, nem is ment már a +Városligetbe, inkább az Erzsébet-téren sétált. A ruháját épp úgy +föl tudta már fogni, mint a nagysága, akinek a viseltes fehér +keztyűje is jól illett a kezére.</p> +<p>Akkoriban történt, hogy egyszer egy rokonszenves <span class= +"pagenum"><a name="Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> és +szemtelen idegen azt kérdezte tőle, hogy melyik színházban játszik? +Ő szerényen válaszolta, hogy nem művésznő, hanem Virághné ő +nagysága – társalkodónője…</p> +<p>Bizonyára a sárga boa volt oka annak is, hogy Juliskán valami +furcsa szórakozottság vett erőt. A szórakozottság pedig nagy baj, +különösen annak, akire törékeny üveg- és porcellán-tárgyak vannak +bízva. Egy drága meiszeni kávéskészlet volt oka annak, hogy +Virághné egy napon kurtán elcsapta Juliskát.</p> +<p>– Mehetsz! – mondta. – Ilyen szecessziós dámára nincs +szükségem!</p> +<p>(Elfelejtettem megmondani, hogy Juliska tényleg +<i>szecessziós</i> frizurát csinált magának.)</p> +<p>Mikor a sárga boával a nyakán elhagyta a házat, keservesen +zokogott.</p> +<p>Az őrangyala azonban csak mosolygott. Azt mondta:</p> +<p>– Kis liba, hát nem tudod, hogy a dicsőséghez vezető út mindig +felmondással és elcsapással kezdődik?</p> +<p class="center">*</p> +<p>Hogy merre sodorta aztán a sárga kigyó Juliskát? Bizony nem +tudom. Arra emlékszem csak, hogy Virághné jó idő mulva nevetve +megemlékezett róla. Azt mondta, hogy valamelyik színházban +<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= +"Page_157">-157-</a></span> látta, a boával a vállán. Úgy nézett +ki, mint valami színésznövendék, a feje geniálisan bolyhos +volt.</p> +<p>A sors úgy akarta, hogy én, aki tanuja voltam Juliska +megaláztatásának, most tanúja legyek az isteni Lia ó-budai +fölemeltetésének.</p> +<p>Előadás után két szalmaözvegy társaságában elmentem a <i>Zöld +hordócská</i>-ba vacsorára. Mocskos abroszszal leterített asztal +körül ültünk, savanyu bort ittunk, egy harmónikás ember pedig +szörnyü muzsikát művelt. A barátaim azt mondták, hogy ez igen +kedélyes hely. Kedves meglepetésünkre odajött később az isteni Lia +is, féltucat tisztelője társaságában. Egy mágnásfiu és három +ujságíró volt köztük. Malomkeréknyi fehér kalapot viselt a bolyhos +fején, karcsu termetén fehér ruhát, a vállán sárga boát. (Nem +tudom, a Virághné boája volt-e még, vagy talán már ujabb +szerzemény.) Roppant jól festett. Olyan kedves leereszkedéssel +lépett be, mint egy királyné a népkonyhába. Mikor megpillantott, +hozzám lépett és mosolyogva nyujtott kezet.</p> +<p>– Kedves íróm, – mondta, – szeretnék magától tanácsot kérni egy +művészi kérdésben… Én most egy új szerepet tanulok, amelyben ez a +kifejezés fordul elő: <i>steple chase</i>. A direktorom azt +állítja, hogy <i>stápl csiz</i>-nek kell ejteni, én azonban úgy +tudom, hogy <i>stipl-csáz</i>-nak. Döntse el maga a vitánkat! +<span class="pagenum"><a name="Page_158" id= +"Page_158">-158-</a></span></p> +<p>– <i>Stópl cséz</i>, – válaszoltam tudós ráncokba szedve +homlokomat.</p> +<p>Az isteni Lia hálásan megszorította a kezemet.</p> +<p>– Fog rólam írni? – kérdezte elbűvölő mosolylyal.</p> +<p>– Hogyne!</p> +<p>(Ezennel be is váltom igéretemet.)</p> +<p>Az isteni aztán kecsesen megfenyegetett az ujjával.</p> +<p>– Maga veszedelmes ember! – mondta. – Magától félek!</p> +<p>Nem tagadom, hogy ez nagyon jól esett nekem, főleg a mágnásfiura +és az ujságírókra való tekintettel…</p> +<p><i>U. i.</i> Meg kell még említenem, hogy tegnap a Virághné +gömbölyü vállán szakasztott olyan sárga boát láttam, mint az isteni +Lián. Hóbortos divat, de nagyon kedves és este jól fest, különösen +fehér ruhához. <span class="pagenum"><a name="Page_159" id= +"Page_159">-159-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Bekvártélyozás</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_160" id= +"Page_160">-160-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161"><br /> +-161-</a></span></p> +<p class="summary">Kellékek: asztal, szék, – az asztalon: tiszti +sapka, tiszti keztyü, könnyü lovaglópálca és katonai bőrtáska. – A +táskában: zsebtükör, bajuszkefe, selyempapirba hajtott préselt +virág, két női arckép, levél nyitott borítékban.</p> +<p>BORIS <i>(bedugja a fejét az ajtón)</i>. Bemenjek? Ne menjek? +<i>(Belép.)</i> Bemegyek! Végre is: én itthon vagyok. +<i>(Kiváncsian néz körül, a levegőben szaglász.)</i> Cigarettafüst! +Jó cigarettákat szí a főhadnagy… A kövér kapitány, aki a szomszéd +szobában lakik, virzsiniákat szí – buh! <i>(Megpillantja az +asztalon fekvő táskát.)</i> Nini, Tibor főhadnagy ma itthon hagyta +a táskáját. Vajjon mit őriz benne? <i>(Az asztalra +támaszkodik.)</i> Ő azt mondja: fontos sztratégiai jegyzeteket… +Megnézzem? <i>(Fölkel, előkelően.)</i> Nem, – az nem volna +gavalléros dolog… Ámbár – én tulajdonképpen nem vagyok gavallér, – +hanem asszony! Lássuk a sztratégiai jegyzeteket… <i>(Kis zsebtükröt +és bajuszkefét vesz ki a táskából.)</i> Lám, lám! <i>(A +nézőkhöz.)</i> Hölgyeim és uraim, ime a történeti nevezetességü +kefe, amelylyel Tibor főhadnagy úr a bajuszát szokta kefélni. +<i>(Leteszi a két tárgyat az asztalra, mialatt tovább kotorász a +táskában, félvállról a nézők felé.)</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_162" id="Page_162">-162-</a></span> Nálunk +ugyanis bekvártélyozás van. Egy tábornokot és négy tisztet kaptunk +– a tisztek között van a történeti nevezetességü bajusz tulajdonosa +is: Tibor főhadnagy úr… <i>(Hirtelen lecsapja a táskát, előrelép, +igen komolyan.)</i> Tudják önök, hogy mi a bekvártélyozás +faluhelyen? Hosszu szárazságra negyvennapos eső. Azelőtt az volt a +bajunk, hogy sohasem láttunk katonát – most pedig katonai +túltengésben szenvedünk. Minden vendégszobánk teli van katonával – +a szénapadlás is teli van katonával – sőt a szobaleányom feje is +teli van katonával… <i>(Az asztalhoz közeledik, kezébe veszi a +táskát.)</i> Ez a hadgyakorlatok miatt van… <i>(Hirtelen leteszi a +táskát, megint előre jön.)</i> Tudják kérem, hogy mi a +hadgyakorlat? A tábornok azt mondja: „A hadgyakorlat a katonaság +harcképességének tűzpróbája“. No hát bocsánatot kérek, ez nem úgy +van. „A hadgyakorlat a háziasszonyok harcképességének a +tűzpróbája!“ Mit tud ehhez a hadügyminiszter? <i>(Az asztalhoz +megy, szórakozottan a kezébe veszi a pálcát.)</i> Az idei +hadgyakorlat mindjárt komoly ütközettel kezdődött. A mi +szakácsnénk, a jeles Ágnes asszony, ellenségeskedésbe keveredett a +cs. és kir. hadsereggel. A tábornok ugyanis magával hozta a +szakácsát és a két kuktáskodó bakáját, hogy azok főzzenek a +tisztikarnak. Amikor a kincstári szakács be akart vonulni a +konyhánkba, Ágnes asszony útját állotta a gőgös hódítónak. +<span class="pagenum"><a name="Page_163" id= +"Page_163">-163-</a></span></p> +<p>– Mit akar itt kend azokkal az idegen tepsikkel?</p> +<p>– Főzni!</p> +<p>– Az én konyhámban? És kinek?</p> +<p>– A kegyelmes úrnak!</p> +<p>– Tudja-e, hogy én a csanádi püspök szakácsnéja voltam, az pedig +hintón jár és négy lóval, nem úgy mint a maga gazdája, aki egy +lovon ül.</p> +<p>– Parancs, parancs! – mondta a szakács.</p> +<p>Ágnes asszony azonban fölfegyverkezett egy főzőkanállal és +kiállott a konyhaajtóba.</p> +<p>– Hát jöjjön be az a katona, aki mer!</p> +<p><i>(Mutatja, leeresztve a pálcát.)</i> Hazafias bánattal +jelentem, hogy a hadsereg ezúttal gyászos vereséget szenvedett. A +szakács, aki saját állítása szerint már Stolác ostrománál is főzte +a puliszkát, két tepsi hátrahagyásával visszavonult.</p> +<p><i>(Leül a székre.)</i> Tulajdonképpen nagyon fárasztó dolog a +hadgyakorlat – különösen, ha egy egész brigád udvarol az embernek… +Nekünk csak öt szállóvendégünk van, de vacsorára ideszokott a fél +hadtest. A törzstisztek az édesapám kedvéért járnak ide – apa +tudniillik a vármegye első tarokkozója, – az alantas tisztek meg az +én kedvemért jönnek – én vagyok ugyanis a vármegye első +keringőtáncosnője… Hja’ mi nagyon tehetséges család vagyunk. +<span class="pagenum"><a name="Page_164" id= +"Page_164">-164-</a></span></p> +<p>Az éjjel is táncoltunk… Körülbelül harminc kitünő táncosom volt +és a tábornok kiszámította, hogy éppen húsz kilométer valcert +táncoltam… Húsz kilométert! Mit nem tesz az ember a katonaság és a +polgárság közötti jó egyetértés kedvéért. Amikor reggel ágyba +dültem, hogy kipihenjem magamat, uháciuszt állítottak a szérűskert +végébe és a majdáni homokbuckákat kezdték ágyúzni… Ha még egy hétig +eltart a háboru, én leszek az egyetlen halottja, akkor ráírhatják a +fejfámra: „Itt nyugszik Boronkay Boris, egy nemeslelkü +özvegyasszony. Élte virágjában megölte a bekvártélyozás. Vándor, +szentelj egy könyet a cs. és kir. véderő emez áldozatának.“</p> +<p><i>(Fölkel.)</i> A tábornok kiszámította, hogy húsz kilométert +táncoltam – a statisztikája azonban hiányos! <i>(A pálcával +megkopogtatja a sapkát.)</i> Ez az úr, Tibor főhadnagy úr, egyetlen +tourt nem táncolt velem! Egész este ott állott egy sarokban – +nézett, folyton nézett… <i>(Mutatja; összefont karokkal, lehajtott +fővel, sötéten néz.)</i> Ha meg összetalálkozott a szemünk: +elfordult – – Így! <i>(Blazirt arccal mutatja.)</i> Engem akar +becsapni az az úr? <i>(Szánakozva.)</i> Ugyan – no! Mintha nem +tudnám, hogy szerelmes belém… <i>(A sapkához.)</i> Igen, főhadnagy +uram, ön fülig szerelmes belém! Ezért nem illetem szemrehányással. +Ez önnek legszentebb emberi joga… De bosszant az affektált +hidegsége! Sért <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= +"Page_165">-165-</a></span> és idegessé tesz… Ha férfi volnék, +ezért bele tudnék önbe kötni.</p> +<p><i>(A nézőkhöz.)</i> Különben eléggé megbosszantottam a +főhadnagyot: élet-halálra udvaroltattam magamnak Krall báróval. A +báró nagyszerü médium. Kamarás – ő így mondja: kámárás – és +monoklit visel, de csak olyankor, ha a tábornok nem látja. A +tábornok azt tartja, hogy a monokli csökkenti a hadsereg +harcképességét… Krall hadnagy nagyon kiváló tiszt – a bajtársai azt +mondják, ő a hadsereg első szecessziós huszárja… Lágyan ringó +léptekkel jár, a két karját meg így tartja <i>(kifeszíti a két +könyökét, összeüti a bokáját és meghajlik)</i>. Lieutenant Otto +Krall, Freiherr von Tiger-Krall. És a tánca – tiszta szecesszió! +<i>(Mutatja.)</i></p> +<p>Éjfélig mulattam Krallal, akkor aztán magamhoz szólítottam Tibor +főhadnagyot. <i>(Igen szerényen.)</i> Nem szóltam neki, nem is +intettem neki – csak egy úgynevezett horgas pillantást vetettem +feléje… A horgas pillantás az én specialitásom… Odajött és elkérte +a második négyesemet.</p> +<p>– Bocsásson meg, hogy ilyen későn kérem csak táncra, – mondta az +ő hideg előkelőségével.</p> +<p>No, gondoltam, – ha impertinencia kell, szolgálhatok vele!</p> +<p><i>(Igen nyájasan.)</i> – Miért mondja, hogy későn, kedves +főhadnagy úr? Nem önnel nyitottam meg a bált? <span class= +"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p> +<p>– Velem? – csodálkozott a főhadnagy. – Egy lépést se táncolt még +velem…</p> +<p><i>(Hanyagul.)</i> Úgy? Akkor összetévesztettem önt más +valakivel… Önök tulajdonképpen olyan egyformák az +egyenruhájukban…</p> +<p>Az imént még parfait volt a főhadnagyom, most fagylalttá +hült.</p> +<p>– Mivel ilyen egyformák vagyunk az egyenruhánkban, attól kell +tartanom, hogy a nagyságos asszony rám sem ismer majd, ha +jelentkezem a négyesemhez és azért talán jobb lesz…</p> +<p><i>(Ijedten.)</i> Jézusom, ezt már nem akartam! Hogy +megbékítsem, egy virágot adtam neki a bokrétámból…</p> +<p><i>(Halkan, kedvesen.)</i> Fogja ezt a virágot, főhadnagy úr, +erről majd rá fogok ismerni!</p> +<p><i>(Hirtelen eszébe kapva.)</i> Teremtőm, egészen megfeledkeztem +a stratégiai jegyzetekről! <i>(Kiveszi a papirba göngyölt +virágot.)</i> Hát ez mi? Virág. Préselt virág. Szegfü. Lássuk csak… +<i>(Gondolkozva nézi a virágot.)</i> Különös! Ez a virág +<i>(határozottan)</i> az én virágom! És ő eltette! Megőrizte! +<i>(Meghatottan.)</i> Ez igazán kedves tőle… <i>(Föl-alá jár a +színpadon, a virágot kinyujtott kezében tartja.)</i> Lássa, +főhadnagy úr, ez nagyon jól esik nekem, nagyon, nagyon jól esik… +<i>(Megáll az asztalnál, más hangon.)</i> Fülig szerelmes belém! +<i>(A zsebtükörben nézi magát.)</i> A dolog nem valószinütlen, +szinte természetes… <span class="pagenum"><a name="Page_167" id= +"Page_167">-167-</a></span> De ha szeret, miért nem szól? +<i>(Hűvösen.)</i> Persze, fél, hogy kikosarazom… Vajjon +kikosaraznám-e? <i>(Mosolyogva vállat von, majd elkomolyodik.)</i> +Istenem, csak ne transzferálnák annyit a házas tiszteket! Ma +Tarnopolban van az ember, holnap Szerajevóban, holnapután +Nagy-Szebenben.</p> +<p>Örökké Tauszky-kocsiban lakni – az se kellemes. Aztán háboru +lesz és agyonlövik. Mit kezdek én egy agyonlőtt férjjel? +<i>(Kedvetlenül dörzsöli a homlokát. Majd belenyúl a táskába, +kivesz egy női arcképet.)</i> Hát ez mi? Arckép! Női arckép! +<i>(Csodálkozva, majd növekedő haraggal.)</i> No nézd, no nézd – +egy női arckép! Egy női arckép! Nagyszerü – mondhatom! Krall von +Tigerkrall erre azt mondaná: kolosszális! Egy női arckép… Tehát így +vagyunk? Az egyiknek a virágát préseljük – a másiknak az arcképét +őrizzük? Ez pompás! Ezt jó tudni! <i>(Újból nézi az arcképet.)</i> +És ez tetszik neki! Milyen közönséges – milyen affektált – +izléstelen – cicomázott… Fogadni mernék, hogy festi a haját… +Hogyne! Hiszen látszik! Alkalmasint a foga is hamis… Biztos, hogy +hamis! <i>(Elolvassa a kép hátára írt nevet.)</i> Anna! +<i>(Nevet.)</i> Anna! Milyen keresett, affektált név… Milyen +tisztességtelen név! <i>(Az asztalra dobja a képet.)</i> Ostobák a +férfiak, hogy befonatják magukat ilyen asszonyok által! Sajnálom +ezt a szegény embert…</p> +<p><i>(Megint belenyúl a táskába, még egy női arcképet <span class= +"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> vesz +elő. Megnézi, ijedten keresztet vet magára.)</i> Még egy asszony! +<i>(Az asztalra veti a képet, előre jön, ijedten néz az asztal +felé.)</i> No ilyet –! <i>(Szünet után méltatlankodva.)</i> És az +ilyen embert nem állítják haditörvényszék elé? Engem, szegény +tapasztalatlan özvegyasszonyt így hiteget! Második négyest táncol +velem – megpréseli a virágomat. – És aki teszi, az katona, tiszt és +gavallér! Ha ez nem gyávaság, akkor nem tudom, hogy mi a gyávaság! +Igenis, főhadnagy úr ez gyávaság volt! <i>(Az utóbbi szavaknál +elérzékenyedett. Lassan a kijáró felé megy. Az ajtónak támasztja a +fejét.)</i> Nagyon boldogtalan vagyok… <i>(Szünet után megfordul, +erélyesen.)</i> Most azért is megnézem, hogy mi van még a +táskájában. <i>(A táskába nyul.)</i> Ez az ember nem érdemel +kiméletet!</p> +<p><i>(Kiveszi a levelet, amely nyitott borítékban van.)</i> Levél! +<i>női</i> irás! Tibor György főhadnagy úrnak… El fogom olvasni – +jogom van hozzá! <i>(Megnézi a levelet.)</i> Édes Gyurkám! Vajjon +kitől van? <i>(Megnézi az aláirást.)</i> Sokszor csókol Annád… +<i>(Szól.)</i> Gondolhattam volna: hogy a hamisfogu Anna… +Természetesen Budapestről ír – ah, azok a pesti asszonyok! Sokszor +csókolja – pedig biztos, hogy nem is gondol vele, a képmutató! +<i>(Olvassa a levelet.)</i> Édes Gyurkám, Apa megbizásából írok +neked. Azt mondja, örül, hogy kezd megjönni az eszed és házasságra +gondolsz. <i>(Szól.)</i> Mi ez? <span class="pagenum"><a name= +"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span> <i>(Olvassa:)</i> Azt +üzeni neked, hogy nem ismer a fiára. Te, aki különben az ördögtől +sem félsz, most megszeppentél egy csinos özvegyasszonykától… +<i>(Találva érzi magát.)</i> Egy csinos özvegyasszonykától? +<i>(Olvas.)</i> Apa ismeri a Boronkay-családot és nagyra becsüli +minden tagját, ezek között a te gőgős Brünhildedet is… Ha tisztába +jöttél vele, küld el nekünk az arcképét, mert nagyon kiváncsiak +vagyunk a jövendő sógornőnkre… Itt küldöm a magamét és Mici +hugodét…</p> +<p><i>(Szól.)</i> Jézus Mária! Milyen kedves – milyen rokonszenves! +Annusnak hívják! – és én azt hittem – én azt hittem – – <i>(a +szájára üt)</i> te féltékeny bolond! <i>(Lehanyatlik a székre, a +következő pillanatban megint talpra szökik, mindegyik kezében +egy-egy arcképet tartva.)</i> Bocsánatot kérek – mindent +visszavonok – minden elégtételre kész vagyok… <i>(A képeket +megcsókolja, majd minden holmit sietve bedob a táskába. +Dudolva.)</i> Akit imádok az egy tüzér… <i>(Hirtelen elhallgat, +ijedten jobbra fülel, fojtott hangon.)</i> Istenem, valaki jár a +kapitány szobájában – sarkantyupengés –! Ha kihallgattak volna, ha +megtudják a tisztek, hogy kicsufoltam őket – mi lesz aztán? <i>(A +nézőkhöz.)</i> Ej, – majd azt mondom nekik: Pardon, tiszt uram – +most már tudom, hogy mire jó a bekvártélyozás! <span class= +"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171"><br /> +-171-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Huszty báró ur utikalandja</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_173" id="Page_173"><br /> +-173-</a></span></p> +<h3>I.</h3> +<p>Éjfélkor az ősz házigazda megállott a táncterem nagy +üvegcsillára alatt és így szólt:</p> +<p>– Szép hölgyeim, melyikük járná el most egy öreg ember kedvéért +a paraszt-forlánát?</p> +<p>A hölgyek nevetve huzódoztak, végül valamennyien egy karcsu +pásztorleány felé fordultak.</p> +<p>– Ancilla! Az isteni Ancilla!</p> +<p>A pásztorleány úgy elpirult, hogy még a gömbölyü válla is +kirózsásodott. Megszeppenve nézett körül, hogy merre menekülhetne +ostromlói elől, végül azonban csak megadta magát. A hosszu +pásztor-botját egy lézengő abbé kezébe nyomta, aztán levette +puderes fejéről a széleskarimáju kalapot, megigazította +selyemkeztyűit és nagyon kecsesen meghajolt a körben álló társaság +előtt.</p> +<p>A hegedük valami bolondosan ficánkodó paraszt-táncot játszottak, +Ancilla pedig a pillangós cipője sarkával könnyedén a padlóra +ütött, jelezve, hogy megkezdi a táncot. <span class= +"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span></p> +<p>A paraszt-forlána, amelyet akkoriban nagyon felkaptak a velencei +báltermekben, tulajdonképpen táncparódia volt. Aki jól akarta +eljárni, annak egyesítenie kellett az esetlenséget a kecsességgel, +a nehézkességet a habkönnyűséggel, a parasztos naivságot a +körmönfont merészséggel. Ezt a táncot akkor a farsang +metropolisában, a szilaj táncosok hazájában, senki sem tudta annyi +sziporkázó jókedvvel lejteni, mint Ancilla, az isteni Ancilla, +akibe a rettenetes tízek tanácsának tagjai éppen annyira +szerelmesek voltak, mit a Piazetta mezitlábos naplopói.</p> +<p>A nézők közt volt Mária Terézia királynak egy fiatal gárdistája +is, névszerint Huszty Farkas báró. Három hónappal ezelőtt a +lotharingiai kishercegek fényes kiséretével Rómába utazott, onnan a +vatikáni nagy parádé után hazaküldték Bécsbe. Mivel azonban már +Itáliában volt, egy kis vargabetüvel bekukkantott a lagunák csudás +városába is.</p> +<p>Aranysujtásos piros dolmányban ott állott néhány biborpalástos +szenátor társaságában és megittasodva nézte Ancilla ifju testének +acélos izomjátékát. A székely havasok fiatal fenyőfáira gondolt, +amelyek a téli nemere-széllel viaskodnak. Úgy találta, hogy ez a +látványosság túltesz nagyszerűség dolgában a római kolosszeum +téglahegyein és a vatikáni szoborerdőn és képtengeren.</p> +<p>A tánc véget ért és a házigazda megkérte szép <span class= +"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> +vendégét, hogy újrázza meg. De ekkor valami hórihorgas, komor +ábrázatu úr lépett elő a tömegből és egy kimért, gőgös mozdulattal +karját nyujtotta Ancillának. A leány arca hirtlen elkomolyodott és +szó nélkül kivezettette magát a teremből. A hosszu embernek, aki +túl lehetett már az ötvenen, valóságos imperátori arca volt. Fekete +selyemruhát viselt, a gombjain, a két óraláncán és a cipője +csattján is gyémántok csillogtak.</p> +<p>– Ki volt a szép táncosnő? – kérdezte Huszty a mellette álló +biborpalástos öregtől.</p> +<p>Miként a legtöbb gárdista, ő is jól bírta a francia nyelvet. Az +excellenza is kitünő párisi kiejtéssel válaszolt.</p> +<p>– Ön nem ismeri Ancillát? Az isteni Ancillát? Bocsásson meg, de +nem hittem volna, hogy valaki ennyire idegen lehet. Ancilla eddig +büszkesége volt a mi operánknak. Most – sajnos – egy kötnivaló +imprezárió élhetetlensége következtében Torinóba szerződött és mi +nem fogunk már sokáig gyönyörködni benne. Pedig, ha megszavaztatnák +San-Marco népét, szívesebben adná oda a köztársaság legszebb +szigetét, mint Ancillát!</p> +<p>– Táncosnő?</p> +<p>– Isten bocsássa meg önnek nagy bűnét, katonatiszt uram! Ancilla +énekesnő. Ma az ő szép torkában csattog Itália legédesebb +mezzoszopránja. <span class="pagenum"><a name="Page_176" id= +"Page_176">-176-</a></span> Ezt az ön felséges császárnéja is tudja +és egész diplomáciai akciót indított már meg, hogy megnyerje +Ancillát a bécsi operának…</p> +<p>– És ki az a fekte úr, aki magával vitte?</p> +<p>– Valami szlavón nemes ember, Spalatino gróf.</p> +<p>– Gróf? – kérdezte csudálkozva Huszty, aki inkább utazó +csodadoktornak nézte a gyémántos embert.</p> +<p>A szenátor különösen mosolygott.</p> +<p>– Mit akar, uram? Ő azt állítja, hogy gróf és nekünk nincs +érdekünkben, hogy kételkedjünk benne… Némelyek azt állítják ugyan, +hogy grófsága a kulisszák birodalmában van, ahol egykor Arlekinó +szerepkörében remekelt, de nekünk az is mindegy. Spalatino gróf +mostanában faraobankot tart egyik muranói kaszinóban és ha ön +biztosan el akarja veszíteni a pénzét, akkor ajánlhatom, hogy +játszszon a bankjában…</p> +<p>– A gróf kedvese Ancillának? – kérdezte tovább a gárdista.</p> +<p>Az öreg úr megint elmosolyodott.</p> +<p>– Húsz esztendővel ezelőtt bizonyára engem is nagyon érdekelt +volna a kérdés, de most már, sajnos, nem igen értek az ilyenekhez… +Sokan azt állítják, hogy a szlavon nem szereti, csak úgy tartja, +mint valami hasznos kis háziállatot. Évekkel ezelőtt, amikor +Ancilla még a torcellói utcai suhancokkal hancurozott, <span class= +"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> +Spalatino fölismerte a torkában rejlő nagy kincset és készpénzért +megvette a kis leányt a szüleitől… Igen, készpénzért!</p> +<p>A gárdista becsületes arca eltorzult az undorodástól. Amióta itt +mulatott a lagunák miazmás levegőjében, azt tapasztalta, hogy a +velencei urak közömbös udvariasság hangján tudnak beszélni olyan +förtelmes dolgokról is, amelyektől más jóravaló ember vére +ugyancsak felforr…</p> +<p>Később a galéria oszlopai alatt megint meglátta Ancillát. Ott +ült a fali kereveten és kis csipkekendőjével legyezgette kipirult +arcát. A hosszu grófja most is mellette állott, prémes nagy női +köpönyeggel a karján. A gyémántoktól csillogó zsebóráját nézte +éppen türelmetlenkedve.</p> +<p>Amint a báró másodszor meglátta Ancilla arcát, a legbájosabb és +legmeghatóbb női arcot, amelybe valaha nézett, a gyönyörűségbe +valóságos rémület vegyült, mintha meglátta volna a maga végzetét. +Éppen nem volt tapasztalatlan ember, – a bécsi dámák a +megmondhatói, hogy nem! – de most az a babonás és áhítatos érzés +ingatta meg, amely valaha térdre kényszerítette az ősembert, amikor +a pálmásvadon árnyékában megpillantotta az első asszonyt. Úgy +érezte, hogy oda kell sietnie Ancillához… Itt vagyok, én, aki +mindig kerestelek és akit te mindig vártál! <span class= +"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span></p> +<p>Ezt a tüzesvérü erdélyi úrfi súgta neki, a bécsi udvari gárdista +azonban megelégedett azzal, hogy szikrázó szemmel bámulja a leányt… +Most összetalálkozott a pillantásuk! Ancilla barna szemében is +mintha fölcsillant volna a boldog meglepetés, a fölismerés, az édes +öröm tüze…</p> +<p>A gyémántos gróf ekkor parancsoló hangon odaszólt Ancillának, +ráadta köpönyegét és elvezette a palotából. A kapuban, ahová Huszty +önfeledten követte, a leány még egyszer visszafordult. Úgy +látszott, mintha szólni, vagy inteni akarna… A gróf azonban magával +vonszolta és a gondolájuk csakhamar eltünt az éjszakában…</p> +<p>Mindez az 1772-ik esztendő farsangján történt, a +Bernardino-csatornában levő kisebbik Mocenigo-palotában.</p> +<p>Az éjjel kétszáz palotában volt ilyen mulatság. Senkit sem +hívtak meg; a vendégek vidám csapatokban rohanták meg a házat, +később búcsu nélkül elszállingóztak megint. Künn enyhe nyári +éjszaka volt és a kis kanálisokból egész gitározó és világító +flotillák eveztek a Canalazzo felé, ahová vendéglátó nagyurak +palotáinak óriás tüzes ablakai hívogatták őket… <span class= +"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p> +<h3>II.</h3> +<p>Másnap Huszty már útra kelt Bécs felé. A szabadsága lejáróban +volt és ugyancsak sietnie kellett, ha idejében haza akart érni.</p> +<p>Mestreig bárkán vitette magát, ott várta az útihintaja, amelyet +Bécsből hozott magával. Amikor felszállott a kocsira, amely elé +négy postalovat fogtak, még egyszer visszanézett a nagy lagunára. A +messziségben gyöngyszínü foltként lapult meg a tengerek királynéja. +Oly sötét, hideg és reménytelen somorúság fogta el a gárdistát, +mintha a lagunában hagyott volna mindent, ami becsessé teheti az +ember életét.</p> +<p>A jobbik országút Pádován vezetett át. Délfelé már odaértek, de +akkor kitünt, hogy a hintónak valami baja esett és a kovács csak +másnap hajnalra vállalta a javítást. Mivel a postafogadóban kevés +volt a hely, a bárónak két angol úrral kellett osztoznia a +szobán.</p> +<p>Az éjjel aztán csodálatosan élénk álma volt. Úgy látta, hogy +ágyában fekszik. Ancilla pedig ott áll előtte és figyelmesen nézi +az arcát. Feléje nyujtotta a kezét és a leány engedelmesen +közeledett hozzá és leült az ágya szélére.</p> +<p>– Beteg vagy, hogy ágyban fekszel? – kérdezte tőle. <span class= +"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> +<p>– Halálos beteg vagyok. De ha megcsókolsz, akkor +meggyógyultam.</p> +<p>Ancilla ajkához emelte ujját és a horkoló angolok felé intett. +És megcsókolta a gárdistát. Az meg érezte, mint peregnek arcára a +leány forró könyei, amelyeket boldogságában sírt.</p> +<p>– Te nem örülsz nekem eléggé, – mondta gyöngéd szemrehányással +Ancilla.</p> +<p>– Hogy örülnék, amikor tudom, hogy mindez csak álom? Te most +talán nem is tudsz róla, hogy veled álmodom?</p> +<p>– Hisz én most magam is veled álmodom!</p> +<p>– Ha fölébredsz, el fogod felejteni az álmunkat?</p> +<p>– Soha életemben! Engem még álmomban sem csókolt senki úgy, mint +te most.</p> +<p>– Ha legalább valami jelt adhatnál, egy zálogot, hogy rám fogsz +emlékezni…</p> +<p>Ancilla egy csipkeszegélyü kis keszkenőt adott Huszty kezébe. A +kendőből édes rezeda-illat áradt.</p> +<p>Később nesz támadt a szobában. Már megvirradt és a háziszolga +bejött a ruháért. Mivel látta, hogy a magyar úr nyitott szemmel +fekszik ágyában, megkérdezte tőle, hogy hány órára fogasson.</p> +<p>– Hétre! – mormogta álomittasan a gárdista.</p> +<p>Körülnézett a szobában. Ancilla persze nem volt sehol. De aztán +egyszerre viharosan dobogni kezdett <span class="pagenum"><a name= +"Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> a szíve, amikor a mellén +pihenő jobbkezében megpillantotta a csipkekendőt. Pedig ébren van! +Ez csoda! A szerelem csodája! A boldogságtól szédülve hunyta le +szemét…</p> +<p>Később megint fölébredt. Az angolok már öltözködtek. Az egyik jó +reggelt is kivánt neki és udvariasan tudakozódott az éjjeli +nyugalma után. Ő pedig még akkor is érezte kezében a csipkekendőt! +Amikor az angolok kimentek a szobából, megnézte kincsét. Megvan! De +most lassanként fakulni, kisebbedni és fogyni kezd, mintha +láthatatlan láng emésztené… Már csak egy fehér kis folt marad a +tenyerében… Végül semmi! Csak a rezeda-illatot érezte még jó +ideig…</p> +<p>A báró leverten kelt ki ágyából. Tehát a szerelem sem művel már +csodát!</p> +<h3>III.</h3> +<p>Lenn, a posta udvarán díszes nagy berlinát tisztogattak a +legények. Hat lóra való, fejedelmi kényelmü nagy hintó volt, amely +az éjjel érkezett Mestre felől. Huszty azalatt az ebédlő ablakában +állott és elgondolkozva nézett le az udvarra. Most fogták az ő +kocsiját is. Ha rajta állott volna, hejh, de visszasietett volna +Velencébe! De a bécsi nagyasszony ilyenekben nem érti a tréfát.</p> +<p>Mialatt leszámolt a postamesterrel, aki egyszersmind +<span class="pagenum"><a name="Page_182" id= +"Page_182">-182-</a></span> vendéglős is volt, hangos beszédet +hallott a szomszéd szoba ajtaján keresztül.</p> +<p>– Egy velencei nagyúr van ott valami nővel, – magyarázta a +postamester. – Az éjjel jöttek és Torino felé mennek…</p> +<p>A gárdista figyelmessé lett a nő hangjára, mely oly bágyadtan és +édesen csengett, mint az arany. Velencei tájszólással beszéltek +meglehetősen sebesen, Huszty mégis megértett annyit, hogy +színházról van szó, a torinói és a bécsi operáról.</p> +<p>Az aranyhangot most elhallgattatta egy mélycsengésü +férfihang.</p> +<p>– Ostoba szeszély, – mondta, – Bécsbe kívánkozol? Hiszen tudod, +hogy a császárné engem kitiltott onnan… Torinóban pedig már várnak, +a lakás is készen vár… Torinóba fogunk menni!</p> +<p>– Én mégis Bécsbe szeretnék menni, – mondta csendesen és +makacsul az aranyhang.</p> +<p>A férfi indulatba jött.</p> +<p>– Tegnap még hallani sem akartál Bécsről és most egyszerre? +Miféle hóbort ez? Talán az a kikent-kifent bécsi ficsúr jár az +eszedben? Vigyázz magadra! Tudod, hogy ki vagyok!</p> +<p>Az aranyhang megint mondott valamit, amire a férfi szitkokkal +válaszolt. Erre aztán csendesség lett odaát.</p> +<p>– Kedvem volna átmenni és az ipszét pofonütni, <span class= +"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> – +elmélkedett magában Huszty. Persze nem tette meg.</p> +<p>Már másodszor jelentették neki, hogy a hintó készen áll. Oly +nehezen szakadt el a szobától, amelyhez a fantasztikus álom emlékei +fűzték, mintha magától Ancillától kellene elbúcsúznia.</p> +<p>Lement az udvarra és gépiesen beszállt a kocsijába. Ekkor halk, +harmónikus kis sikoltás hallatszott az emeletről… A boltíves +folyosón egy nő könyökölt. A gárdista kihajolt a kocsiból és +ugyanabba a gyöngéd és mámoros tekintetü barna szempárba tekintett, +amely éjjeli álmában világított neki. Ancilla! Ő volt, az egyetlen, +a páratlan, az isteni!</p> +<p>Huszty elhalványodva nézte a bájos csodát és észrevette, hogy a +leány arca is elfehéredik. Ki akart ugrani a kocsijából, ujongva +akart felrohanni a lépcsőn, hogy karjaiba ölelje a leányt… Ezt +azonban megint csak a tüzesvérü erdélyi úrfi tervelte így; a bécsi +gárdista azalatt mozdulatlanul ült meg helyén. A hintó pedig +megindult…</p> +<p>Ancilla most fölegyenesedett és kiejtett valamit a kezéből. A +csipkés keszkenője volt, amely libbenve, mint a pillangó, +ereszkedett le az udvarra. Ugyanaz a kendő, amelyet az éjjel +Husztynak ajándékozott!</p> +<p>– Megállj! – rikoltotta oda a gárdista a lovásznak.</p> +<p>Kiugrott a hintóból és amikor fölvette a rezedaszagu +<span class="pagenum"><a name="Page_184" id= +"Page_184">-184-</a></span> kis kendőt, odafönn zaj hallatszott az +emeleten. A cselédek mind fölnéztek. A hosszu fekete ember, akit +Huszty ismeretlenül is úgy gyülölt, mint a betegséget, ott termett +Ancilla mellett, karonragadta a leányt és betaszította a szoba +ajtaján. Az ajtó becsapódott, de így is hallatszott a gróf dühös +ordítozása.</p> +<p>A gárdista négy szökéssel fönn termett az emeleten. Habozás +nélkül benyitott a szobába. Odabenn Ancilla könyek közt kuporodott +a padlón, a fekete ember pedig előtte állott, a haragtól eltorzult +arccal. Senki sem mondta neki, Huszty mégis biztosan tudta, hogy ez +az ember megütötte a leányt, Ancillát!</p> +<p>A forró vére mind a fejébe szökött… Esze nélkül húzta ki a +kardját, hogy keresztülgázoljon a talián lelkén. De Ancillát +találta maga előtt. A gróf az asztal mögé menekült és gyilkost +kiáltott. Valaki aztán átölelte a gárdistát… Az idősebbik angol +volt. A másik meg okos szóval kérlelte.</p> +<p>– Ha baja van a gróffal, elintézheti vele, de nem itt és nem +most… A gróf úr fegyvertelen… ha akarja, mi szívesen leszünk a +tanui…</p> +<p>– Igen, – mondta Spalatino, – én helyt állok a tiszt úrnak. +Várjanak meg a ház mögött levő gesztenyefák alatt, két perc mulva +magam is ott leszek!</p> +<p>– Reménylem, kardosan? – morogta Huszty.</p> +<p>Most megszólalt Ancilla is. <span class="pagenum"><a name= +"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p> +<p>– A Krisztus öt sebére kérem, – mondta a gárdistának, – ne +vívjon meg értem, mert meg fogja önt ölni. Biztosan tudom, hogy meg +fogja ölni!</p> +<p>A gárdista nem válaszolt. Ha verekedni megy a magyar, akkor nem +ismer asszonyt.</p> +<p>Az idősebbik angol levezette a gesztenyefákhoz, nemsokára +megjött a gróf is, hosszu gyíklesővel oldalán. Miután ünnepies +méltósággal megemelte kalapját, így szólt:</p> +<p>– Én úgy hiszem, hogy a katona urat valami félreértés +haragította meg. Ha férfiasan kijelentem, hogy nem akartam +megsérteni…</p> +<p>Huszty kihúzta a kardját.</p> +<p>– Megütötted őt, te kutya, azért elpusztítalak a föld szinéről! +Kard ki kard!</p> +<p>A gróf kissé meghátrált.</p> +<p>– Bocsánat, az az én magánügyem és én nem látom be…</p> +<p>A gárdista ekkor a lapos pengéjével végigsuhintott a fekete +ember ábrázatán.</p> +<p>– Arlekinó, húzd ki a kardodat.</p> +<p>A fekete ember azonban az urak nagy meglepetésére megfordult és +gyors szarvasugrásokkal eliramodott. Mikor már vagy ötven +lépésnyire volt tőlük, megfordult és dühösen kiáltotta:</p> +<p>– Ezt megkeserüli! Van még borghelo, aki el tud bánni az ilyen +útonállókkal! <span class="pagenum"><a name="Page_186" id= +"Page_186">-186-</a></span></p> +<p>Huszty kissé megszégyenülve tette vissza hüvelyébe a +kardját.</p> +<p>– Hogyan is gondolhattam, hogy ez a komédiás kard alá +megyen?</p> +<p>Az angolok majd megpukkadtak a nevetéstől. (A vidám Albion fiai +akkoriban még nem voltak ellenségei a lovagias mérkőzésnek, sőt +őket tartották Európa legszenvedelmesebb verekedőinek.)</p> +<p>Mikor visszatértek a posta udvarára, Ancilla ott állott a hintó +mellett.</p> +<p>– A gróf úr a rendőrséghez szaladt panaszt tenni, – mondta +nevetve az egyik angol.</p> +<p>– Az baj, – vélekedett a postamester, – mert a mi borghellónk +nem érti a tréfát ilyen dolgokban…</p> +<p>– Potomság, – mondta az angol, – a tiszt úr a császárné +útlevelével utazik és végig kardlapozhatja egész Pádovát!</p> +<p>– Induljunk, uram, induljunk! – türelmetlenkedett nyergében a +postakocsis.</p> +<p>Huszty habozva nézett Ancillára. A leány ekkor hozzálépett.</p> +<p>– Ön Bécsbe utazik… Akar engem magával vinni?</p> +<p>A gárdista nem tudott mit válaszolni, de a két izmos karjával +fölemelte Ancillát és könnyedén betette a hintóba.</p> +<p>A szolgák sietve hozták a művésznő útiládáit. <span class= +"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span></p> +<p>Egy szót sem beszéltek egymással, meg sem mozdultak a kocsiban, +míg a villafrancai kapuhoz nem értek. Ott egy hosszu fekete alak +ácsorgott az utcán: Spalatino gróf úr. Ancillában ekkor hirtelen +fölébredt a torcellói suhancvezér, kissé kihajolt a kocsiból és +mosolyogva intett neki a kezével, mint a vérbeli hercegnő az +útszéli koldusnak…</p> +<h3>IV.</h3> +<p>Óh, ti szép görci szőlőhegyek, soha még utasemberek oly keveset +nem törődtek veletek, mint azok, akik most váltott lovakkal +repültek végig a lábatoknál kanyargó országúton!</p> +<p>– Tudom, hogy megint csak álom, – mondta Huszty, – de ha +holtomig eltart az álom, akkor nem bánom!</p> +<p>Ancilla csendes mosolylyal tűrte, hogy a gárdista fogva tartsa a +keztyüs kezét. Aztán egyszerre ő is szükségét érezte annak, hogy +szíve szerint beszéljen.</p> +<p>– Amikor önt először megláttam a Mocenigo-palotában már kész +lettem volna arra, hogy kövessem… Pedig a nevét sem tudtam, sőt +most jut eszembe, hogy e pillanatban sem tudom még… Egy szót +kellett volna csak szólnia és én követtem volna… Miért is nem +szólt? Az éjjel és a rákövetkező <span class="pagenum"><a name= +"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> éjjel is a kocsiban önről +álmodtam… Tudtam, hogy ön is velem van gondolataiban…</p> +<p>Később szóba került köztük a fekete ember is.</p> +<p>– Ő tanított meg a zenére és az énekre… Nem tartozom neki már +semmivel, mert amit öt esztendő óta kerestem, a pénzt mind +megtartotta magának. Pedig a velencei operánál sokat kerestem.</p> +<p>– És miért nem hagyta ott régen?</p> +<p>– Féltem tőle. Nemcsak én, de mindenki félt tőle… Oly +irtóztatóan fenyegetett… Tudtam, hogy rossz ember, de azt nem +tudtam, hogy gyáva is… Aztán el is tudta velem hitetni, hogy csak +addig lesznek sikereim a művészetben, amíg ő mellettem van…</p> +<p>– És egyebet nem kívánt öntől soha, csak pénzt? – kérdezte a +gárdista.</p> +<p>Ancilla mosolyogva mondta: Nem. Azután eszébe juthatott valami, +mert meghökkenve és vérvörös arccal ismételte: Nem! Egy kis szünet +után erősen és hosszan a Huszty szeme közé nézett és komoly, szinte +ünnepies hangon mondta: Nem!</p> +<h3>V.</h3> +<p>A csikfalvi Huszty-család leveles-ládájában, amelyből a mese +anyaga került, megvan még Huszty Farkas báró házassági folyamodása +is. A fenséges Bellicum ezzel a két szóval intézte el a gárdista +folyamondását: <span class="pagenum"><a name="Page_189" id= +"Page_189">-189-</a></span> „<i>ausnahmsweise erlaubt</i>“. +(Kivételesen megengedhető.)</p> +<p>Mária Terézia király, akinek jóváhagyása alá terjesztették az +aktát, okos nagy gazdasszonyi írásával és abszolutisztikus hajlamu +ortográfiájával ráírta még a következőket:</p> +<p>„Mivel az a Forkasch Huszt és Ancilla egy károsszban kucsiroztak +Velencétől Bécsig, stante pede meg kell őket kopulálni.“ +<span class="pagenum"><a name="Page_190" id= +"Page_190">-190-</a></span> <span class="pagenum"><a name= +"Page_191" id="Page_191"><br /> +-191-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Akinek szerencséje van</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_192" id= +"Page_192">-192-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193"><br /> +-193-</a></span></p> +<p>Kelemen magára vette a szmokingját, virágot tűzött a kabátjára, +aztán becsöngette a legényét és ilyképpen szólt hozzá:</p> +<p>– Most elmégy a Gellérthegy-fogadóba, ott megkeresed +főtisztelendő és nagyságos Ricska Floridor urat, a szemendriai +apátot, az én nagybátyámat. A második emeleten lakik, gondolom +hetvenhat alatt… Átadod neki tiszteletemet és azt mondod, +végtelenül sajnálom, hogy a mai estét nem tölthetem az ő +társaságában, de távirati úton Bécsbe rendeltek… A +külügyminisztériumban van dolgom, igen fontos hivatalos dolgom… +Holnap estére azonban már itthon leszek megint és igen fogok +örülni, ha az apát úr akkor megtisztel a látogatásával… Ha +elvégezted a dolgodat, elmehetsz mulatni… Holnap reggelig +szabadságot adok…</p> +<p>A legény sietve ajánlotta magát, Kelemen pedig bement a +legénylakása szalonjába.</p> +<p>A kandalló előtt kétterítékes asztalka állott és hogy a második +teríték nem szólott főtisztelendő és nagyságos Ricska Floridor +úrnak, azt az előzményekből <span class="pagenum"><a name= +"Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> már tudjuk, de a terítés +módja is elárulta. Virág is volt az asztalon, csupa gyöngyvirág meg +sokkaru gyertyatartó. A lakásnak volt ugyan villamosvilágítása, +Kelemen azonban bizonyos rendkívüli alkalmakkor szerette a +viaszgyertya meleg és eleven fényét. A pohárszékké átalakítot +dohányzó-asztalon voltak a hideg ételek: egy óriás bajuszu piros +homár, egy gyönyörü, barnára sült kappan, vadpástétom, saláta, +gyümölcs és édesség, sok édesség. Kisebb asztalkán állott a +kávéforraló, a likőrös-készlet és a dohányzó alkalmatosság, vastag +havannaszivarok mellett ezüstvégü, vékony egyiptomi cigaretták, a +minőket a nők szeretnek. A hűtőben pedig különböző alaku boros +üvegek szorongtak.</p> +<p>Kelemen meggyujtotta a pirosellenzős gyertyákat. A nagy tükör +egyszerre tündökölni kezdett, a szőnyegekre szelid fény vetődött; a +lakás most igazán kedves fészek benyomását tette. Egy kissé mintha +dohányszagu lett volna a szoba? Hamar kölni vizet a butorokra meg a +szőnyegekre!</p> +<p>Tíz perc múlva nyolc óra… Kelemen fel-alá kezdett járni a +szobában. Most – igen, most megszólalt az előszoba csengetyűje! +Elragadó pontosság! Sietve rohant ki. A mosóné állott előtte, nagy +kosárral a fején.</p> +<p>– Elhoztam a fehérneműt, kérem…</p> +<p>Valahogyan rá tudta venni, hogy tegye le mindenestül a kosarát +és menjen Isten hírével. Aztán <span class="pagenum"><a name= +"Page_195" id="Page_195">-195-</a></span> újból kezdte a +várakozást. Most már ott maradt az előszobában és fejét az ajtónak +támasztva, fülelt a lépcsőházba.</p> +<p>Csitt! Valami nesz hallatszik odakünn… Könnyü léptek és siető +ruhasuhogás… Kelemen szíve egyszerre vadul elkezd dobogni. Kitekint +az ajtórésen és egy óriás kalapot meg egy fehérprémes gallért lát +felbukkanni a lépcső karfája mögött. Hirtelen kinyitja az ajtót: +egy idegen hölgy áll előtte. Meghökkenve végigmérik egymást, a +hölgy aztán sietve megy fel a második emeletre.</p> +<p>Megint egy félórát kell várakoznia. Felháborító pontatlanság! +Közbe elszítt három cigarettát és háromszor kiöblítette a száját +odollal. Csöngetés! A táviratkihordó áll az ajtó előtt… Kelemen +dúlt arccal bontja ki a táviratot: vidéki cimboráinak egy becsípett +társasága értesíti, hogy az egészségére ittak és hogy fájdalmasan +nélkülözik körükben.</p> +<p>Most kocsi áll meg a ház előtt. Ez ő! Persze, csak nem jön +gyalog! Nemsokára megszólal a csöngetyü; a hangjából is kiérzik, +hogy remegő kéz nyomta meg a gombját. Ez ő!</p> +<p>Kelemen ajtót nyit, aztán megsemmisülten tántorodik vissza. Egy +mosolygó arcu, ölestermetü ősz pap áll előtte.</p> +<p>– Szervusz fiam, Kelemenke!</p> +<p>Nagyságos és főtisztelendő Ricska Floridor, a szemendriai apát! +<span class="pagenum"><a name="Page_196" id= +"Page_196">-196-</a></span></p> +<p>– Hát nem beszélt az inasommal? – kérdi a fiatal úr.</p> +<p>– Nem én, fiam, mert egyenesen a budapesti rendházból jövök, hol +ebéd óta voltam. De most elmondhatod nekem, amit a legényeddel +üzentél…</p> +<p>A rettenetes pap azzal leveti a felöltőjét és bemegy a szalonba, +mintha ez volna a világon a legtermészetesebb dolog. Ha most azt +ordítanám: Tűz van! Tűz van! – és elkezdenék szaladni, akkor talán +az apát is megijedne? – tanakodik magában Kelemen. – Vagy ha azt +mondanám, hogy súlyos beteg vagyok és elvágódnám a szőnyegen és +hörögnék?</p> +<p>Az apát mosolyogva áll a terített asztal előtt. Összekulcsolta a +két szép fehér kezét, amelylyel annyi áldást osztott már életében +és meghatottan mondta:</p> +<p>– Ez igazán kedves dolog, hogy vacsorát készítettél! Még pedig +hideget! Úgy is nagyon erősen beebédeltem a rendházban… Nagyon jól +fog esni a hideg holmi!</p> +<p>Azzal szakértően szemügyre vette a pohárszéket. A gyűrűs ujjával +tréfásan megkopogatta a nagybajuszu homár páncélját. És egy +szerelmes pillantást vetett a barna kappan felé…</p> +<p>– Ha azt mondanám, hogy más valakit várok vacsorára, – talán a +külügyminisztert, akivel fontos státustitkot kell megvitatnom? – +tanakodott magában Kelemen. <span class="pagenum"><a name= +"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p> +<p>Az apát úr szemlét tartott az üvegek fölött is, némelyiket kissé +kiemelte a hütőből, hogy elolvassa a vignettáját, aztán +megveregette Kelemen vállát.</p> +<p>– Ugyancsak jól éltek, ti pestiek, mondhatom, jól éltek!</p> +<p>A fiatal úr egy elkeseredett mozdulatot tett a kezével. +Ajaj!</p> +<p>– Nono, – mondta a pap, – tudom, fiam, hogy egyébként takarékos +vagy és hogy csak az én kedvemért verted magadat költségbe… Annál +többre veszem a figyelmességedet!</p> +<p>Leült, a térdére terítette az abroszt, egy pohárka fehér bort +töltött magának és azt mondta:</p> +<p>– Kezdhetjük, fiam!</p> +<p>Ennek már a fele se volt tréfa.</p> +<p>Kelemen a falra tekintett. Különböző ősi fegyverek közt egy +tüskésfejü vasbuzogány függött ott. – Ha én most hirtelen +megőrülnék – mondta magában – és buzogánynyal megölném az apátot, +aztán a nagy kufferbe tenném a holttestét és holnap senki sem +keresné…</p> +<p>De aztán nem a buzogány, hanem a homár után nyúlt és sóhajtva +odatette az asztalra. Ő maga nem igen evett, az apát azonban kitünő +étvágyu úr volt és játszva végzett az óriás rákkal. Ettől aztán +megjött az étvágya és derekasan nekilátott a vadpástétomnak. Éppen +a kappant kedte nagy szakértelemmel <span class="pagenum"><a name= +"Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> szeletelni, mikor gyorsan +ügető gummikerekes állott meg hirtelen az ablak alatt. Kelemen és a +pap összenéztek. Odakünn megint megszólalt az előszoba csöngetyüje. +Egy hosszu és egy rövid csöngetés; olyan, mint a felkiáltójel. A +fiatal úr kirohant az előszobába. Ruhasuhogás, suttogás, aztán +becsapódik az ajtó… Kelemen bágyadt, de nyugodt arccal tér vissza. +Odalenn az utcán bevágódik a kocsi ajtaja, aztán hirtelen +megcsattan a lovak patkója az aszfaltos utcán… Mindennek vége!</p> +<p>– Ki volt itt? – kérdi az apát, miközben egy kis borsot hintett +a salátára.</p> +<p>– A miniszterem hívatott, nagyon fontos ügyben! – mondja +Kelemen, bágyadtan lehunyva a szemét.</p> +<p>– Micsoda, hát már éjnek idején sincs nyugtod? – méltatlankodik +a pap. – De hát a kötelesség az első! Eredj fiam és ha elvégezted a +dolgodat, gyere vissza, én majd megvárlak itt.</p> +<p>Kelemen egy orgyilkos mozdulattal a kés után nyúlt. De aztán +letette az asztalra és bágyadtan mondta:</p> +<p>– Nem olyan sürgős a dolog, ráér holnap reggel is…</p> +<p>– Kóstoljuk meg most a pezsgőt, – indítványozza az apát. – Magam +ugyan jobban szeretem az óbort, de ha már az én kedvemért költségbe +verted magadat… <span class="pagenum"><a name="Page_199" id= +"Page_199">-199-</a></span></p> +<p>Egy üveggel megittak. Kelemen aztán meggyujtotta a +kávémasinát.</p> +<p>Most már úgyis minden mindegy.</p> +<p>– Igazán felségesen érzem magamat! – szól a pap.</p> +<p>Megint vinnyogni kezd odakünn a villamos csengő… Az ördögbe is, +nem lesz már ennek sohasem vége? Ezúttal hosszan, fenyegetően szól. +Kelemen kimegy az előszobába, szalvétával a kezében szivarral a +fogai közt.</p> +<p>A mint kinyitja az ajtót, visszatántorodik; egy feketeszakállas, +sápadt arcu férfi áll előtte, köcsögkalappal a fején… A késői +vendég gyorsan belép és az izgalomtól rekedt hangon hörgi: – Én +vagyok!…</p> +<p>Kelemen maga is elhalványodott.</p> +<p>– Marci?</p> +<p>– Igen, én vagyok. Nem vártál ugy-e?</p> +<p>A fekete ember arca eltorzul a dühös gúnytól. Meghajolva áll +Kelemen előtt, mint az ugráshoz készülő tigris.</p> +<p>– Engedj meg, én igazán nem tudom…</p> +<p>A fekete ember egy hangos és gőgös mozdulatot tesz a +kezével.</p> +<p>– Ne komédiázzunk! Mindent tudok! A házmester megmondta, hogy ő +itt van! Odabenn van!</p> +<p>Azzal szó nélkül berohant a szalonba. A köcsögkalapja még akkor +is a fején volt. <span class="pagenum"><a name="Page_200" id= +"Page_200">-200-</a></span></p> +<p>Kelemen betette az előszoba ajtaját és maga is a barátja után +ment.</p> +<p>– Kedves bácsi, bemutatom magának egy nagyon kedves régi +barátomat, akit hiréből bizonyára jól ismer már… Úgy látom, valami +kellemetlensége volt, azért olyan izgatott… De hát egy régi +cimborától ezt nem szabad rossz néven venni… Ülj le Marci és ha úgy +tetszik, mondd el, hogy mi bánt…</p> +<p>A fekete ember zavartan tette le a kalapját.</p> +<p>– Igazán, valami nagy kellemetlenségem volt, – motyogta +zavartan. – Azaz, úgy látszik, hogy tévedtem, az ember néha +téved…</p> +<p>Közbe zavartan nézett a szoba sarkába.</p> +<p>Kelemen egyszerre nagyon jókedvü lett. Csak úgy szikrázott a +szeretetreméltóságtól és a szellemtől.</p> +<p>– Igyék, bácsi, neked is jó lesz egy pohár Roederer, Marci… +Látod, öregem, így mulatunk mi ketten, a bácsikám meg én… +Gyerekkorom óta mindig boldog voltam, ha vele lehettem, sajnos, +hogy mostanában olyan keveset látom… Isten hozta, Floridor bácsi! +Büszke vagyok, hogy megtisztelte szerény hajlékomat!</p> +<p>Az apátnak nagyon jól esett a meleg szeretet, mely öcscsének +minden szavából feléje sugárzott. Pohárral a kezében emelkedett fel +és a férfias meghattságtól puhán csengő hangon gyönyörü +pohárköszöntőt mondott. Ő mestere volt a szónak és az intimus +<span class="pagenum"><a name="Page_201" id= +"Page_201">-201-</a></span> alkalomhoz mérten sok izléssel +válogatta meg a kifejezéseit.</p> +<p>A fekete ember arca is lassanként földerült. Valami nagy teher +esett le a szívéről és most megint szépnek és könnyünek találta az +életet.</p> +<p>Jó ideig csendesen iszogatott, de aztán belőle is kikívánkozott +a szó.</p> +<p>– Az ember mindig tanul! A mai napon egy értékes tanulsággal +gazdagodtam. Megtanultam, hogy az ember sohase kételkedjék azokban, +akiket szeret… Én ma nagyot vétettem ellened, Kelemen és még valaki +ellen. Férfiasan bevallom, hogy nagyot vétettem. Hogy miben +vétettem, azt sohasem fogod megtudni, de ha szeretsz, akkor nyujts +férfiasan kezet…</p> +<p>– Nyujts neki férfiasan kezet, Kelemen! – biztatta az apát.</p> +<p>A vendégek csak éjfél után búcsuzkodtak. Marci jó darab úton +elkísérte még az apátot.</p> +<p>– Ez a Kelemen tulajdonképpen végtelenül derék fiu, – vélekedett +az öreg úr. – Csupa gyöngédség és jóság, ami pedig ritka dolog a +mai világban…</p> +<p>– Aranyszíve van, – mondta ellentmondást nem tűrő +határozottsággal a fekete ember. – Azt mi tudjuk legjobban, én meg +a feleségem…</p> +<p>– Barátom uram feleséges ember? – kérdezte a pap. <span class= +"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span></p> +<p>– Négy esztendő óta… Elmondhatom Horáciusz-szal, hogy engem +szeretnek az istenek, mert megajándékoztak egy jó asszonynyal és +egy jó baráttal… A feleségem annyira nemesen gondolkozó lélek, hogy +ma éjjelre példának okáért egy beteg barátnőjét ment ápolni…</p> +<p>A sarkon elváltak az urak, miután szívesen megrázták egymás +kezét. <span class="pagenum"><a name="Page_203" id= +"Page_203">-203-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Gyurinak igaza volt</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205"><br /> +-205-</a></span></p> +<p>Öt házas ember ült együtt a Tiszára kirugó kerti lugasban, jégbe +hűtött homoki mellett. Szép asszonyokról beszélgettek, kivételesen +azonban nem a szomszédéról, hanem kiki a magáéról. Mivel ebéd óta +iddogáltak, hát alkonyatkor már nagyon okosnak és fontosnak +találtak mindent, amit mondtak. Afféle házassági politika szűrődött +össze a fejtegetéseikből: a feleséggel való célirányos bánásmód +elmélete. Az elméletük persze abban a tételben csucsosodott ki, +hogy könnyü volna jó férjnek lenni, ha az asszony mindig azt tenné, +amit az ura kíván.</p> +<p>A hölgyek azalatt semmi rosszat nem sejtve, mulattak a +kastélyban. A háziasszony éléskamráját bámulták éppen. Ez a kamra +arra volt berendezve, hogy a háziak tíz-tizenkét vendéggel együtt +zavarba ne jöjjenek, ha valami előre nem látható természeti +katasztrófa netán elsülyesztené a világ összes vegyeskereskedéseit, +cukrász- és hentesboltjait.</p> +<p>Most odakünn a kertben egy merész bajszu fiatal férj vette át a +szót.</p> +<p>– Fődolog, hogy az asszony megértse a különbséget, <span class= +"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> amely a +nő és a férfi becsülete közt van… Ezt úgy értem, hogyha én példának +okáért reggelig pezsgőztetem a bajnai színésznőket, abból nem lesz +kára a feleségem becsületének… Talán haszna is lesz, mert meglehet, +hogy veszek neki egy selyemruhát…</p> +<p>– Fődolog, – vágott közbe egy kövér és jóképü úr, – hogy az +asszonynak mindig jókedve legyen. Én utálom a könyeket és a +jeleneteket… A feleségembe beleszerettem, mielőtt még láttam volna, +csak a nevetését hallottam egy nyitott ablakon keresztül… Az +asszony azért van a világon, hogy nevessen…</p> +<p>Most belekeveredett a vitába egy sovány arcu, ádámcsutkás ember +is.</p> +<p>– Minden azon fordul, hogy az asszony ne feleljen vissza. +Gondolhat magában, amit akar, csak ne feleljen vissza, mert minden +baj abból származik, ha hirtelenharagu a férje… Pedig minden +uriember hirtelenharagu…</p> +<p>Végre megszólalt Gyura, a házigazda. A nemes csajkások közt neki +volt a legszebb birtoka és a legnyalkább négyese. A vadászpuskával +senki sem tudott úgy bánni, mint ő, de inni is igen szépen tudott. +Természetes tehát, hogy asszonyok dolgában is őt illette meg a +döntő szó.</p> +<p>– Fődolog, – mondta, hogy a férj mindig megőrizze tekintélyét az +asszonynyal szemben. Ezt <span class="pagenum"><a name="Page_207" +id="Page_207">-207-</a></span> persze sem gorombáskodással, sem +meglapulással nem lehet elérni, hanem csak úgy, ha mindig igaza +van. Az asszony, még a legharapósabb is, előbb-utóbb csak meghajlik +erkölcsi fölénye előtt… Itt van példának okáért az én Dusám! +Szerémségi leány és azoknak ugyancsak puskaporos a vérük. Mindjárt +hat héttel a lakodalmunk után bokkolni kezdett… Ha akkor +túlkeményen fogom a gyeplőt, vagy odaengedem neki, hát biztosan +árokba jutunk… Én azonban nem vesztettem el a fejemet, hanem +türelemmel és kitartással odavittem a dolgot, hogy végül Dusa maga +is igazat adott nekem és azóta szent köztünk a béke… Szóval: +kiültem a bokkolását!</p> +<p>– Hogy csináltad? – kérdezte az ádámcsutkás uriember.</p> +<p>– Hat héttel az esküvőnk után az asszonykának kedve szottyant, +hogy átszalad a Szerémségbe és meglepi az édesanyját… Jól van, +mondom, mehetsz, a lovaim most ráérnek. Úgy mondta, hogy éjszakára +marad csak odaát, kedden délben itthon lesz megint. Mielőtt kocsiba +szállt volna, a nyakamba kapaszkodott és így szólt hozzám:</p> +<p>– Úgy-e, Gyura, nem fogsz éjszakázni a legénykori +lump-cimboráiddal? Halálra szégyelném magamat, ha a kötnivalók +eldicsekednének vele, hogy hat heti házasélet után már +visszakívánkoztál megint hozzájuk… <span class="pagenum"><a name= +"Page_208" id="Page_208">-208-</a></span></p> +<p>– Nyugodt lehetsz, – mondtam, – korán megvacsorázom az Arany +Csillag-ban, tízkor már ágyban leszek.</p> +<p>– A becsületszavadra igéred? – kérdezte.</p> +<p>– Ha éppen akarod, hát legyen!</p> +<p>Erre jókedvüen elhajtatott.</p> +<p>Este szép szolidan megvacsoráztam a Csillagban. Három deci bort +ittam parádival, szavamra mondom, nem többet. De mit tesz az ördög? +Mikor éppen indulóban vagyok, becsörtetnek a bajnai huszárok, +akiknél tartalékos főhadnagy vagyok. A csáktornyai nagy +gyakorlatokra mentek és két napi pihenőt tartottak a városunkban… +Az egyik is mond valamit, a másik is. Az is hozat egy üveg +Pommeryt, magam is hozatok egyet. Nyáron nem szeretek inni, mert a +harmadik butéliánál már rávirrad az emberre… Szó ami szó: mikor +hazamentem, – szökve mentem – az utcán már iskolásgyerekek jártak. +Hét óra lehetett.</p> +<p>Az udvaromon két mosónét látok. Azt mondom nekik: Hallják, maguk +asszonyok, délben megjön a feleségem, de ha maguk azt mondják neki, +hogy láttak engem reggel hazajönni, akkor agyonlövöm magukat!</p> +<p>A hálószobában ott találom a szobaleányt Nagy szemeket mereszt +rám. Te! – mondom neki – ha kérdi a feleségem, hogy mikor jöttem +haza, <span class="pagenum"><a name="Page_209" id= +"Page_209">-209-</a></span> hát azt mondod neki, hogy hétfőn este +háromegyed tízkor. Ha mást mondasz, akkor téged is agyonlőlek…</p> +<p>Ekkor megmozdul valami a nagy ágyban és az én Dusám ott fekszik +a kékpántlikás paplan alatt.</p> +<p>(Egy héttel később tudtam csak meg, hogyan került a paplan alá +olyan váratlanul. Hétfő délben már ott volt az édesanyja portáján. +A mámi nem volt otthon, hanem a karlócai leányát békítgette éppen +az urával. Dusa tehát tüstént fogatott és váltott lovakkal +hazarepült hozzám. Hétfőn este tizenegykor már ágyban feküdt a +lelkem.)</p> +<p>– Jézus Mária, Szent Száva, – kiáltotta most olyan hangon, hogy +meghallhatták a nagypiacon is, – miféle pogány emberhez adott engem +az én szegény jó anyám? Nem elég, hogy megszegi a becsületszavát és +világos reggelig iszákoskodik holmi rongyon szedett csavargókkal, +most még föllázítja ellenem a tulajdon cselédeimet is? No de úgy +kell nekem, hiszen tudhattam volna, ha iszákos emberhez megyek, +hogy sírás-rívás lesz a sorsom! Az egész világ óvott tőle, mondták, +hogy kutyából nem lesz szalonna, botból nem lesz beretva, de én nem +hallgattam rájuk! Pedig hozzámehettem volna egy táblai bíróhoz, aki +két esztendő mulva már kuriai bíró lesz. Méltóságos asszony +lehetnék és tisztességben élhetnék. És te ember, hogy állsz most +előttem? A te becsületszavad csak annyi, mint a háromnapos +<span class="pagenum"><a name="Page_210" id= +"Page_210">-210-</a></span> perec? Nem sül le arcodról a bőr? Hát +férfi vagy te? Uriember vagy te?</p> +<p>Ennek az elmondásához neki persze félannyi idő sem kellett, mint +nekem. Még egy negyedóráig beszélt. Mondhatom, alaposan ellátott. +Annyi becsületet sem hagyott rajtam, mint a hajóhuzó lovon.</p> +<p>Én azalatt így okoskodtam magamban: No, Gyura, most fordul meg a +te sorsod! Ha rajtad szárad, hogy megszegted a becsületszavadat, +akkor holtodig mindig az asszonyé az utolsó szó!</p> +<p>Nyugodt, de erélyes hangon így szóltam tehát:</p> +<p>– Bolondokat beszélsz, asszony! Én tegnap este háromnegyed +tízkor hazajöttem és azóta egy tapodtat sem modultam a házból!</p> +<p>– Te? Már mint te? – visította Dusa. – És hol aludtál, ha itthon +voltál?</p> +<p>– Ott ni! – mondtam, az ágyra mutatva.</p> +<p>Dusa haragosan paskolta tenyerével az érintetlen párnát.</p> +<p>– Jancsi! Miska! – kiáltotta, – kötözzétek meg a nagyságos urat, +mert megháborodott és mindjárt vért fog ontani!</p> +<p>Ezt persze nem félemében, hanem mérgében mondta.</p> +<p>– Édes galambom, – mondtam, – eljön az idő, amikor belátod majd, +hogy igazat beszéltem és akkor önként bocsánatot fogsz tőlem kérni! +<span class="pagenum"><a name="Page_211" id= +"Page_211">-211-</a></span></p> +<p>Azzal megfordultam a sarkomon és visszamentem az Arany +Csillagba.</p> +<p>A tiszti kompánia még együtt volt, kapitánytól lefelé; észre se +vették, hogy megszöktem. Tízig iddogáltunk még, aztán kihajtattunk +a révi csárdába, villásreggelihez. Aki álmos volt, az alhatott a +frissen kaszállt szénán, a többiek halászlét főztek és a zsidó +csárdás két kisasszony-lányával mulattak. Estig nagyon jól +megvoltunk, akkor már megszaporodott a kompániánk a vármegyei +korhelyekkel, kik úgy jöttek a bor szagára, mint a muslicalégy. +Lampionokat gyujtottunk és parasztbált rendeztünk. Arrafelé nagyon +ügyesek a parasztleányok… A második négyest rendeztem éppen, amikor +valaki azt mondja nekem, hogy menjek a pajta mögé, két asszony akar +velem beszélni. Ott találtam a bricskámat a szürkékkel, rajta a +feleségem meg a szobaleánya.</p> +<p>– Gyura, – mondja az asszony, – tüstént gyere haza!</p> +<p>– Szívesen, – mondom én, – de csak egy föltétel mellett. +Kijelented a becsületszavadra, hogy én hétfőn este háromnegyed +tízkor hazamentem és azóta ki sem mozdultam a házból.</p> +<p>– Megbolondultál? – pattog Dusa. – Az én becsületszavam nem +háromnapos perec.</p> +<p>– Másképp nem megyek! <span class="pagenum"><a name="Page_212" +id="Page_212">-212-</a></span></p> +<p>– Nohát, akkor utóljára is láttál ebben az életben!</p> +<p>Azzal elhajtatott. Én pedig tovább rendeztem a négyest. A +kisebbik csárdásleánynyal táncoltam, akit megtettünk lady +patroness-nek. Reggel a tiszt uraknak el kellett búcsúzniok, még +aznap átkeltek a Dunán. Az összeverődött cibilkompánia azonban +csapatosan megrohanta Rucskay Bandi házát, ahol újból kezdődött a +dáridó. A cigány már kidőlt, fogtunk azonban egy tamburás-bandát és +azzal muzsikáltattuk magunkat.</p> +<p>Szerdán este eljött a feleségem szobaleánya és jelentette, hogy +Dusa befogatott és hazament az édesanyjához. Hogy jöjjek most már +haza, úgy se fogom többet látni a feleségemet.</p> +<p>– Ha nincs otthon az asszony, akkor semmi célja, hogy +abbahagyjam a mulatságot! Eredj, fiam és vigyázzatok a házra!</p> +<p>Péntek este már kiittuk és kiettük az egész Rucskay-portát, +akkor valakinek az a gondolata támadt, hogy menjünk be az Arany +Csillagba és főzessünk korhelylevest. Igaz, hogy a korhelylevest +sehol a világon nem tudják úgy megfőzni, mint a Csillagban. Ott +találtuk a horvát dzsidások két svadronját. Ők is Csáktornyára +készültek. Egypár jó barátunk volt köztük, így hát elülről +kezdhettük a mulatságot. A tamburások is kidőltek már akkor, +találkozott azonban egy sváb trombitás banda. Valamit <span class= +"pagenum"><a name="Page_213" id="Page_213">-213-</a></span> aludtam +megint a fogadóban, azután átöltöztem Simovics Pistánál. Abban +állapodtunk meg, hogy kiviszszük a dzsidásokat is a révi csárdába, +halászlére. Akkor már szombat reggel volt. Éppen kocsira akartam +szállani a Csillag előtt, – a sváb banda már elhelyezkedett egy +szénás-szekéren, – amikor valaki megfogja a karomat. A feleségem +volt.</p> +<p>– Akarok neked valamit mondani, Gyura!</p> +<p>– Mi az, édes lelkem?</p> +<p>– Te hétfőn este háromnegyed tízkor jöttél haza, azóta nem is +mozdultál el mellőlem.</p> +<p>– Igazán?</p> +<p>– A becsületszavamra mondom!</p> +<p>– Akkor gyerünk innen, Dusa.</p> +<p>A dzsidások nem akartak elereszteni. Egy kapitányuk kardot +huzott rám, egy kadétjuk pedig letérdelt és sírva kért, hogy főzzek +nekik halászlét. A cibilkorhelyek meg azzal ijesztgettek, hogy örök +időkre diszkvalifikálom magamat, ha most hűtlenül elhagyom a +fölbiztatott kompániát. Én azonban mégis hazamentem. Le is dőltem +mindjárt, hogy egy kicsit szunyókáljak és amikor fölébredtem, +megtudtam Dusától, hogy már megint hétfő van.</p> +<p>– No látod! – mondtam.</p> +<p>Több ilyen potomság nem is adta elő magát köztünk. <span class= +"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_215" id="Page_215"><br /> +-215-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Mai gyerekek</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_216" id= +"Page_216">-216-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_217" id="Page_217"><br /> +-217-</a></span></p> +<p>Ott kezdem, amikor Béni szíve még vérzett a sebtől, amelyet +Malvin kuzinjának árulása ütött rajta.</p> +<p>Béni édesanyjának valamennyi testvérét olyan nagyszámu családdal +áldotta meg a gondviselés, hogy a fiu nem szorult arra, hogy +idegenben szerelmeskedjék és verekedjék. Ideál, akiért lángolt, – +versenytárs, akit gyülölt, – jó barát, akinek elpanaszolta bánatát, +– közvélemény, amely itéletet mondott tetteiről: mindez kitelt +unokahugai és unokafivérei sorából.</p> +<p>Malvin volt akkoriban a legcsinosabb leány valamennyi közt, de ő +volt egyszersmind a legcsapodárabb kuzin is. Perfid kis szíve két +hétig dobogott Béniért. Malvin megesküdött, hogy várni fog tíz +esztendeig – felületes számítás szerint, az előrelátható bukásokat +és ismétléseket figyelmen kivül hagyva, Béninek körülbelül ennyi +időre volt még szüksége, hogy a maga ura legyen – a második hét +végén Malvin megunta a várakozást, és beleszeretett Laci kuzinjába, +aki akkor jött haza a temesvári kadétiskolából. <span class= +"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span></p> +<p>A kadét már a távolban is bizonyos hírnévre tett szert +fantasztikus és vakmerő levelei által, amelyeknek segítségével néha +hozzá akart férkőzni egyik-másik bácsi pénzes tárcájához. Egyszer +egyik hadnagya elvesztett tizenöt forintot a reá bízott pénzből és +főbe akarta magát lőni, ha Laci nagylelkü nagybátyja nem segít +rajta. Másszor meg Laci beleugrott a folyóba, egy fuldokló kisded +után, közbe meg tönkretette az új nadrágját. A nadrág ára tizenkét +forint volt…</p> +<p>Malvinban Laci megérkezése után rögtön megérlelődött a +meggyőződés, hogy ő sohasem lehet boldog egy civilista kuzén +oldalán. Ezt tudtára is adta Béninek, oly hozzáadással, hogy őt +tartja a világ legjellemesebb férfiának. (Béni azóta se szereti, ha +a kuzinjai jellemes férfinak nevezik.)</p> +<p>A fiúk sehogy sem akarták megérteni, hogy szeretheti Malvin a +kadétot. A kadét csupa mellkas volt, mellkas és semmi egyéb. Úgy +látszik, hogy a katonai iskolákban különös súlyt helyeznek e fontos +testrészre, – Laci legalább egész nap kidüllesztett mellel +járt-kelt, a pukkadásig visszaszívott lélegzettel, mint a cirkuszi +tornász, amikor a pávatollat táncoltatja az orra hegyén. Ehez a +harciasan domborodó törzshöz marciális arc illett volna, – Laci +arca azonban kerek és napfoltos volt, alig nagyobb egy vidéki +császárzsemlyénél.</p> +<p>Malvin hűtlenségének többféle következménye <span class= +"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> lett. +Laci egy délután hadtudományi vitába elegyedett Bénivel a +Horváth-fiúk kocsiszinjében, Béni ekkor a kadétot felelőssé tette a +königrätzi szégyenletes futásért, amire Laci <i>szamár +civilistának</i> nevezte unokatestvérét, aki viszont a szinben +száradó nagy spongyát dobta a katona arcába. A fiúk majd +megpukkadtak a nevetéstől, Laci azonban haragtól elvörösödve, +kirántotta a szuronyát és azt kiáltotta, hogy most vérnek kell +folynia. (Ő ezt így tanulta a kadétiskolában.) Szerencsére ott volt +a Horváthék kocsisa, az lefoga a fiatal urat és megfenyegette, hogy +megfüröszti az itatóvályuban, ha nem marad békességben.</p> +<p>Béni másnap két följelentést írt, az egyiket elküldte a +kadétiskola parancsnokságához, a másikat a hadügyminiszterhez. Mind +a kettőben mély alázattal esedezett, hogy méltóztassanak Kovács +László kadétiskolai növendéket, a rajta ejtett tettleges +inzultusért, becsületbírósági úton rangjától megfosztani és a +kadéiskolából legkegyelmesebben kidobni… A két hatóság ugyan máig +sem intézkedett még ez ügyben. Béni édesanyja azonban még aznap +intézkedett: kocsira pakkolta a fiát és kiküldte a gecsei pusztára, +Tóni bátyjához, a grófi kasznárhoz.</p> +<p>A beláthatatlan rónaság kellő közepén, néhány óriás nyárfa, a +nyárfák hűvös árnyékában a hajdani urilak, amelyben ma a kasznár +lakik: ez Gecse. A fák alatt napközben néha vércsevijongás és a +baromfi <span class="pagenum"><a name="Page_220" id= +"Page_220">-220-</a></span> ijedt hápogása hallatszik. Itt lakott +Tóni bácsi a Liza leányával. A leány vagy tizennégy éves lehetett +és még gyászt viselt az édesanyja után.</p> +<p>Béni úgy jött Gencsére, mint egy számüzött királyfi: büszkén +titkolta a szívén rágódó búbánatot. Különben fölötte érdekesnek +találta helyzetét és elhatározta, hogy a csendes pusztán, távol a +világ gyűlöletes zajától, egészen el fogja felejteni a hűtelen +Malvint. A kis Liza nem méltatta érdekes kuzénját eléggé. Józan, +komoly kis leány volt, aki szeretett a kamarakulcsokkal csörömpölni +és a konyhában fontoskodni; a kolostorból, a hol egypár iskolát +végezett, mélységes megvetést hozott magával a világi örömök iránt; +ő sohasem fog bálokra eljárni és sohasem fog férjhezmenni. Béni +iránt, aki az ő szemében a szó legléhább értelmében vett +anyagiságot képviselte, kevély ellenségeskedést érzett.</p> +<p>Már egy hét óta együtt voltak és a gyermekek még alig beszéltek +egymással egy szót. Ekkor történt, hogy egy délután, amikor Tóni +bácsi künn járt valahol a határban, távirat érkezett a gróftól.</p> +<p>– Elviszem apa után, – mondta Liza és azzal a fejére tette nagy +szalmakalapját.</p> +<p>– Én meg elkísérem, – mondta Béni.</p> +<p>Liza elfogadta ezt az ajánlatot, mert egyedül félt a +juhászkutyáktól. Apát megtalálták a cséplőknél, félóráig vele +maradtak, aztán visszaindultak a <span class="pagenum"><a name= +"Page_221" id="Page_221">-221-</a></span> ház felé. Mikor a füzes +töltésen jártak, egyszerre különös nyöszörgés ütötte meg a fülüket: +egyik szénaboglya tövében egy elhagyott kis baba feküdt vörös +párnán. A baba halkan sírt, köröskörül ameddig a szem ellátott, +sehol egy emberi lélek. Liza hozzá szaladt és letérdepelt melléje a +fübe.</p> +<p>– Szegény kis árva, – hogy kerülsz te ide?</p> +<p>– Valami szívtelen anya kitette, hogy megszabaduljon tőle, – +mondta a tapasztalt Béni.</p> +<p>– Jézus Mária, – mi lesz most a gyerekkel?</p> +<p>– Ha itt hagyjuk, éhen hal az éjjel…</p> +<p>– Akkor magunkkal fogjuk vinni!</p> +<p>Liza karjára kapta a gyereket, Béni pedig a párnát hozta utána. +A leány néha elfáradt, ilyenkor leült a töltés szélére, de a +gyermeket nem adta oda kuzénjának, bármennyire kérte is az. Végre +elérkeztek a házhoz.</p> +<p>A gyereket a kertbe vitték, Liza a nagy bodzafa alatt tudott egy +árnyékos kis fészket, ott hárman megtelepedtek. Megindultan nézték +a babát, akit megmentettek a biztos haláltól, – a baba pedig +komolyan és figyelmesen nézte őket, közbe meg hol az egyik, hol a +másik lábacskáját akarta a szájába dugni. A rendkivüli esemény +összehozta a fiatalokat, egyszerre nagyon bizalmasan kezdtek +beszélgetni.</p> +<p>– Mi lesz ezzel a gyerekkel? – kérdezte Béni.</p> +<p>– Én megtartom és fölnevelem, – mondta Liza komolyan. +<span class="pagenum"><a name="Page_222" id= +"Page_222">-222-</a></span></p> +<p>– Ez nagyon nemes elhatározás, de egyedül nem tudja majd +fölnevelni.</p> +<p>– Miért nem? Sok özvegyasszonynak van gyereke.</p> +<p>– Mégis jobb, ha a gyereknek van apja is. Tudja mit, Liza, – +neveljük föl ketten.</p> +<p>Liza a fejét csóválta.</p> +<p>– Maga? Maga szívesebben udvarol Malvinnak…</p> +<p>– Pedig én tudnék dolgozni és komoly lenni, ha volna kiért. Ha +akarja, Liza, fogadjuk ketten örökbe a gyereket.</p> +<p>Liza másra terelte a szót.</p> +<p>– Micsoda nevet adjunk a gyereknek?</p> +<p>– Nevezze el valaki után.</p> +<p>– Hát legyen a neve Béni!</p> +<p>A gyerek később sírni kezdett és Liza azt mondta, hogy bizonyára +éhes. Odaadta Béninek a kulcsokat, hogy hozzon a kamrából tejet a +gyereknek és almát meg kenyeret nekik, mert ők is megéheztek a nagy +gyaloglástól. Béni szolgálatkészen fölugrott és a házba szaladt. +Mikor a konyhában járt, az ablak alatt lódobogást hallott, a kocsis +egy fölnyergelt lovat tartott az udvaron.</p> +<p>– Fiatal úr, megjött az új nyeregszerszám a városból. Most már +lehet lovagolni.</p> +<p>Az új nyeregszerszám? Ezt meg kellett néznie… Leszaladt az +udvarra, a kocsis nyeregbe segítette. <span class= +"pagenum"><a name="Page_223" id="Page_223">-223-</a></span> Föl-alá +ügetett az udvaron, aztán átugratott az itatóvályun.</p> +<p>– A fiatal úr kilovagolhatna a nagyságos úr után, hadd lássa ő +is a nyerget, – vélekedett a kocsis.</p> +<p>Két perc mulva Béni már végigügetett a dülőúton, amikor pedig a +tarlókhoz ért, a ló magától vágtatni kezdett.</p> +<p>Már bealkonyodott, amikor Tóni bácsival visszajött a cséplőktől. +Alig hogy a nyeregből leszállt, egyszerre eszébe jutott Liza és a +gyerek… Jézus Mária! A családja ott éhezik a kertben, ő meg a +zsebében hordja a kamarakulcsot.</p> +<p>Rémülten és megszégyenülten szaladt a kertbe. Liza valóban ott +ült még a gyerekkel a bodzafa alatt, sápadtan és könyes szemmel. A +szegény Liza maga is nagyon éhes volt és idegei megfeszítésével, +gyötrő türelmetlenséggel várt, percről-percre, óráról-órára. Valami +keserü makacsság vett rajta erőt és elhatározta, hogy nem mozdul a +fa alól, inkább éhen hal, ha az, akinek kötelessége róla és a +gyerekről gondoskodni, megfeledkezett róluk… A gyerek hát éhezett +és sírt és Liza is éhezett és sírt.</p> +<p>Később a béresgazda jelentette, hogy a kukorica-csősz felesége +sírva járja be a tanyákat: délután, amikor vízért járt, egy +szénaboglya alól ellopták a gyermekét. Béni megkönnyebbülten +lélegzett föl, amikor az asszony elvitte a fiát, – érezte, hogy +neki nincs tehetsége a családapa szerepéhez. <span class= +"pagenum"><a name="Page_224" id="Page_224">-224-</a></span> +<span class="pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225"><br /> +-225-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Karácsonyi levelek</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_226" id= +"Page_226">-226-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_227" id="Page_227"><br /> +-227-</a></span></p> +<p>Csendesen uszkáló, ezüstperemü bárányfelhőn rózsás kis angyal +hasalt. Egy csomó levélke volt előtte, azokat nagy élvezettel +olvasta. Írástudó angyal volt, mert mielőtt szárnyai nőttek volna, +odalenn a földön elvégzett harmadfél elemi osztályt. Volt a levelei +közt olyan, amelyet durva papirra írtak, girbe-görbe gyerekbetükkel +és fogyatékos helyesírással. De volt köztük elegáns, címeres kártya +is. Az egyik levélkén nagyot nevetett az angyal: a vérpiros +borítékból erős ibolya-illat áradt, a helyesírása pedig oly +kezdetleges volt, hogy egy harmadfél elemit végzett angyal is +mulathatott rajta.</p> +<p>Az angyal egyszerre összerezzent és föltekintett…</p> +<p>– Hát ez mi? A felhő túlsó szélén furcsa kis jószág ült. Valami +angyalféle lehetett ő is… Akkora volt, mint az írástudó angyal, de +nálánál jóval izmosabb és barnább. Hattyuszárny helyett +denevérszárnyacskát viselt a vállán, formás kis testét pedig finom +selyempehely borította. Szénfekete, göndör haja volt, a szép szeme +pedig úgy csillogott, mint az eleven parázs. <span class= +"pagenum"><a name="Page_228" id="Page_228">-228-</a></span></p> +<p>Az idegen szellem vásottan lógatta a lábát a semmiségbe, közbe +pedig jobb ügyhöz méltó odaadással szopogatta a hüvelykujját.</p> +<p>– Nem illik az ujjadat szopogatni! – rivalt rá az angyal.</p> +<p>A denevérszárnyu kikapta az ujját a szájából, de csak azért, +hogy kiölthesse a piros, hegyes kis nyelvét.</p> +<p>– No hiszen te derék legény vagy! – szörnyüködött az angyal. – +Mit akarsz itt?</p> +<p>– Semmit!</p> +<p>– Mi a neved?</p> +<p>– Izé.</p> +<p>– Izé? De furcsa név! Engem Idisznek hívnak. Hogyan kerültél +ide?</p> +<p>– Az északi szél hozott magával. Egy gólyafészekben aludtam, de +a szél kivetett és magával sodort. Még tovább is vitt volna, ha meg +nem kapaszkodom a felhőkben.</p> +<p>– Angyal vagy te, Izé?</p> +<p>– Nem tudom. Senki sem mondta még, hogy mi vagyok, de nem is +vagyok rá kiváncsi.</p> +<p>– Hát mi a mesterséged?</p> +<p>– Sok mesterséghez értek. Nappal az erdőben bogarászó gyerekeket +ijesztgetem, holdfényben pedig versenyt énekelek a kandurral a +háztetőn. Vadászni is szoktam, békára és gyíkra és néha +megnyergelem <span class="pagenum"><a name="Page_229" id= +"Page_229">-229-</a></span> a füles bagolyt. A tulajdonképpeni +mesterségem az, hogy konkolyt vetek el a búzaföldön.</p> +<p>Idisz ámulva hallgatta új ismerősét. Mi tagadás benne: tetszett +neki a kis haszontalan, mert hisz’ a jóságot mindig vonzza a +gonoszság.</p> +<p>– Hát te mit csinálsz? – kérdezte Izé.</p> +<p>– Karácsonyi leveleket olvasok. Szokás a kis és a nagy gyermekek +között, hogy karácsony előtt megírják a Jézuskának, miféle +ajándékot szeretnének. Sokan a cipőjükbe teszik a levelet, sokan +meg az ablakba. Az arkangyalok összeszedik az egész postát és +fölhozzák a mennyországba.</p> +<p>– Hát hisznek még a földi gyerekek a Jézuskában?</p> +<p>– Karácsony táján nagyon sokan hisznek. Vannak olyanok is, akik +nem hisznek, de tettetik magukat, mintha hinnének… Ezt a hét +levelet az arkangyaltól kaptam jutalmul, hogy az elmult esztendőben +mindig jó voltam. Tehetük velük, amit akarok.</p> +<p>– És mit akarsz velük tenni?</p> +<p>– Először is szépen megszámozom valamennyit, hogy tévedés ne +essék. Aztán borítékba teszem és ráírom a címet… Aztán az arkangyal +az Úr lábai elé teszi a leveleket és az Úr megáldja valamennyit. +Akkor aztán teljesülni fog az, amit a gyerekek kértek. Akarod, hogy +elolvassam neked a leveleket? Nagyon mulatságosak ám! <span class= +"pagenum"><a name="Page_230" id="Page_230">-230-</a></span></p> +<p>1. Édes Jézuskám! Nekem nem kell játék, mert az úgy is eltörik, +nem is kell új ruha, mert az elszakad. Aztán, ha kell is, úgy se +kapok. Hanem szeretném, ha Edgar úrfinak, a nagyságos háziúr fiának +sok pofont adhatnék, mert szemtelen és finnyás. És szeretnék egy +huszárt, nem megenni valót, hanem játszani valót. De azt úgyse +kapok.</p> +<p class="right"><i>Fancsal Jancsika</i>.<br /> +a házmester fia.</p> +<p>2. Édes Jézusom! Én már tizenegyesztendős leány vagyok és nem +játszom bábuval, mint az ostoba gyermekek. Egy kérésem azonban +mégis volna. Mindenki azt mondja, hogy nagyon szép vagyok és az +utcán utánam is fordul minden ember. Nagy örömöm telnék benne, ha a +jó tata, aki most olyan sok pénzt nyert a kefegyári részvényeken, +lefestetne valami híres festővel és kiállíttatná a képemet a +Műcsarnokban, hogy mindenki láthassa. Kérésemet megújítva, maradtam +a jó tata szerető leánya</p> +<p class="right"><i>Röderer Zelma</i>.</p> +<p>3. Édes Jézusom, nekem annyi csukamájolajat és más orvosságot +kell innom, kérlek szépen, tedd meg, hogy kigyógyuljak karácsonyra +a bajomból.</p> +<p class="right"><i>Pistike</i>.</p> +<p>4. A legszebb karácsonyi ajándék, amiről szívem álmodik: egy +csók Tőle, aki engem legjobban szeret…</p> +<p class="right"><i>Janka</i>. <span class="pagenum"><a name= +"Page_231" id="Page_231">-231-</a></span></p> +<p>5. Édes Jézuskám! Nekem most gyermek-bálba kell mennem, azért +nem érek rá hosszasan írni. Mit kérjek? Annyi a játékom és a ruhám, +hogy nem jut eszembe semmi. Jó volna azonban, ha végigjárnál +Budapesten és elhoznád nekem azt, ami a legdrágább. Annak bizonyára +nagyon fogok örülni.</p> +<p class="right"><i>Elvira</i>.</p> +<p>6. Édes szent Jézus! Én kérek két babát, egy szőkét és egy +barnát, olyat, amely becsukja a szemét, ha lefekszik és azt tudja +mondani: mama!</p> +<p class="right"><i>Böske</i>.</p> +<p>7. Édes Jézuskám! A piros balett-cipőmbe teszem ezt a levelet, +mert tudom, hogy az én angyali Zsigám meg fogja ott találni. Hogy +mit kivánok magamnak karácsonyra? Semmi drága limlomot, semmi cifra +haszontalanságot – csak 10 db. kefegyári részvényt. Ebből láthatod, +Zsigám – akarom mondani: édes Jézuskám, mennyire megkomolyodott</p> +<p class="right"><i>Lolód</i>.</p> +<p>(Ez volt a vérpiros, ibolyaszagu, hibásan írt levél, amelyen az +angyal annyit kacagott.)</p> +<p>Idisz elolvasta a leveleket (meglátszott rajta, hogy magának is +öröme telik a folyékony olvasásában), Izé pedig nagy érdeklődéssel +hallgatta.</p> +<p>– Most beteszem a leveleket a borítékokba, – mondta az +angyal.</p> +<p>– Óh engedd meg, hogy én tegyem! – szólt <span class= +"pagenum"><a name="Page_232" id="Page_232">-232-</a></span> +könyörgő hangon Izé. – Most látom csak, milyen jó dolog jót tenni +az emberekkel. Szeretném, ha nekem is némi részem lehetne a +munkádban!</p> +<p>Idiszt meghatotta ez a kivánság.</p> +<p>– Ez szép tőled, Izé. Úgy látom, hogy alapjában véve jó szíved +van. Végezz hát hamar, én ezalatt felröppenek a mennyországba és +megtudom, mikor kezdődik a nagy áldás.</p> +<p>Idisz elröpült, mint a pillangó, Izé pedig kaján mosolylyal az +ajkár ragasztgatta a leveleket.</p> +<p>A munkájában nem volt köszönet. Mert a kis nyomorult készakarva +fölcserélte a borítékokat. Az első számu levél a második számu +borítékba, a második levél a harmadik borítékba, a harmadik a +negyedikbe került és így tovább. A hetedik levél megin az első +borítékba került.</p> +<p>– Nagyszerü lesz! – vihogott Izé. – Mindegyik gyerek mást kap, +mint – amit kívánt.</p> +<p>Alig hogy elkészült a munkájával, már megjelent Idisz.</p> +<p>– Hamar, hamar a leveleket! – kiáltotta.</p> +<p>Az arkangyal az Úr lába elé tette a leveleket. Az Úr mosolygott +és megáldotta azokat. Az áldás a végzet áldása volt.</p> +<p class="center">*</p> +<p>Furcsa dolog történt odalenn a földön…</p> +<p>Röderer Zelma, aki azt kérte a Jézuskától, hogy festesse le +valami híres mesterrel és állíttassa ki a <span class= +"pagenum"><a name="Page_233" id="Page_233">-233-</a></span> képét a +Műcsarnokban, Röderer Zelmát nem festették le, hanem feleségül +adták Edgárhoz, a nagyságos háziúr fiához. És Zelma sok pofont +adott Edgárnak, mert az szemtelen volt és finnyás. És a huszárt is +megkapta Zelma, akit Fancsal Jancsika kívánt magának és a huszár +nem volt megenni való, hanem játszani való.</p> +<p>Pistikét pedig, aki annyi csukamájolajat ivott és aki annyira +szeretett volna meggyógyulni, Pistikét lefestette egy híres mester. +A képnek az volt a címe: A kis halott, – a Műcsarnokban mindenki +megbámulta.</p> +<p>Janka kigyógyult a bajából és belátta, hogy Ő, akitől egy csókot +szeretett volna karácsonyi ajándékul, fajankó, aki nem érdemli meg, +hogy szeressék.</p> +<p>Elvirán, aki a legdrágábbat kívánta magának, ami Pesten +található, beteljesült a Janka végzete: karácsonyi ajándékul egy +csókot kapott attól, aki legjobban szerette: a papájától. Egyebet +nem kapott. Mert a papája részvényese volt a kefegyárnak, a +kefegyár pedig megbukott.</p> +<p>Böske két babát kért magának. Ehelyett azt kapta, amit Elvira +kért: a legdrágább ajándékot, ami Pesten található. Az édesatyja +évek multán egy bárót hozott neki, aki feleségül is vette. A báró +az esküvőt követő napon félmillió adósságot vallott be. +<span class="pagenum"><a name="Page_234" id= +"Page_234">-234-</a></span></p> +<p>Loló, a ballerina, aki tíz kefegyári részvényt kért a +Jézuskától, két babát kapott. Az egyik szőke volt, a másik barna. +Azt tudták mondani, hogy mama! A papájukat nem emlegették, mert az +Amerikában volt.</p> +<p>A Loló tíz kefegyári részvényét megkapta Fancsal Jancsika, a +házmester fia. Az apja egynap egy csomó cifra papirost hozott neki +a gyárból és azt mondta: Csinálj sárkányt belőle.</p> +<p>Mikor a dolog kiderült, a szegény kis Idisz majd kisírta a két +szemét.</p> +<p>– Óh, csak tudnám, hogy hol van az a betyár Izé!</p> +<p>A tapasztaltabb angyalok azonban vigasztalgatták, hogy a +gyerekek karácsony után már úgy sem hisznek a Jézuskában. +<span class="pagenum"><a name="Page_235" id= +"Page_235">-235-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Virággal üsd a nőt!<br /> +<span class="smaller">vagy</span><br /> +Katinka és Katus</h2> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_236" id= +"Page_236">-236-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_237" id="Page_237"><br /> +-237-</a></span></p> +<p>– A kaszinóban?</p> +<p>– Ott.</p> +<p>– Kilenckor?</p> +<p>– Kilenckor. Kérlek légy pontos, mert tudod, hogy a tábornok +milyen nagyképü…</p> +<p>– Ki lesz vele?</p> +<p>– Úgy tudom, hogy Simon Miksa… Különben mondok neked valamit: én +most elmegyek valahová, ahol vacsorával várnak és kimentem magamat, +aztán visszajövök megint és magammal viszlek a kaszinóba.</p> +<p>– Jó lesz.</p> +<p>– Ég veled és a gyöngyharmat! – Igaz! Egy ember vár künn az +előszobában… Azt hiszem, hogy ujságíró?</p> +<p>– Olyanféle, – mondta a házigazda, az asztalán fekvő névjegyre +tekintve.</p> +<p>– Vigyázz, kérlek, ha beszélsz vele, ki ne kotytyants valamit. +Tudod, hogy a tábornok milyen nagyképü!</p> +<p>– Légy nyugodt, öregem.</p> +<p>– Tehát viszontlátásra! <span class="pagenum"><a name="Page_238" +id="Page_238">-238-</a></span></p> +<p>A gróf ezzel elsietett, a házigazda pedig, a báró, magára +maradt.</p> +<p>– Kezét csókolom, méltóságos uram, az az ember még mindig künn +vár.</p> +<p>– Mi az ördögöt akar tőlem? Mondd neki, – azaz hadd jőjjön hát +be! Mondd neki, hogy kéretem…</p> +<p>Egy nagyon fiatal és nagyon udvarias ember jött be a szobába. +Kicsi ember volt, valósággal gyereknek látszott, hozzá még +hajlottan is járt. Úgynevezett smokingkabátot és puha selyeminget +viselt.</p> +<p>– Mivel szolgálhatok?</p> +<p>– Mindenekelőtt köszönöm a báró úrnak, hogy teendői közepett is +talált rá időt, hogy engem elfogadjon. Egy pillanatra fogom csak +igénybe venni a szivességét…</p> +<p>– Mivel szolgálhatok? – kérdezte újból, fagyosan a báró.</p> +<p>– A Kuoráth-botrány ügyében jöttem.</p> +<p>A báró megbotránykozottan mosolygott. A kis ember azonban nem +jött ki a sodrából, hanem szintén elnevette magát.</p> +<p>– Kérem, kérem, – mondta egyszerre nagyon bizalmasan, – én jól +tudom, hogy gavallér-ember, ha becsületbíró egy ügyben, nem tehet +nyilatkozatot, mielőtt a dolog befejezést nem nyer. Különösen +ujságíró előtt nem tehet.</p> +<p>– Akkor hát minek köszönhetem a szerencsét? <span class= +"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span></p> +<p>– Nem azért jöttem, hogy megtudjak valamit méltóságodtól, hanem +azért, hogy elmondjak valamit. Az esti lapok bőven tárgyalták a +Kuoráth-esetet. Tudom, hogy mit akar mondani méltóságod: nem volt +benne köszönet! Elferdítették, kiszínezték, sőt meglehetősen durva +tapintatlanságokat is követtek el…</p> +<p>– Mint rendesen, – vetette közbe a báró.</p> +<p>– Bocsánatot kérek: ezúttal a rendesnél is felületesebbek és +lelkiösmeretlenebbek voltak. A mi lapunk, amely konzervativ irányu +és ellentétben áll a sajtó nagyrészével, nem akar hasonló hibába +esni… Mi eredetileg úgy határoztuk, hogy egyáltalában nem is +foglalkozunk az esettel. Ezt – fájdalom! – nem tehetjük a vidéki +előfizetőinkre tekintettel. Hogy azonban akaratlanul is valami +indiszkréciót ne kövessünk el, a szerkesztő megbízott, hogy hozzam +el a holnapi cikkünk kefelevonatát…</p> +<p>– De mi közöm nekem önökhöz? – kérdezte kedvetlenül a báró.</p> +<p>– Méltóságodnak semmi köze hozzánk, nekünk azonban igen sok +közünk van méltóságodhoz. Mi, mint konzervativ lap, a báró úrban a +– sajna kiveszőben lévő – igazi lovagiasság megszemélyesítőjét +tiszteljük. Én arra kérem méltóságodat, engedje meg, hogy +fölolvassam a cikkemet. Ha van benne olyan dolog, amely nincs +inyére a báró úrnak, azt szó nélkül törülni fogom. Ennyi az egész! +<span class="pagenum"><a name="Page_240" id= +"Page_240">-240-</a></span></p> +<p>A báró kissé elgondolkozott…</p> +<p>– De a nevemet nem fogják említeni a lapjukban?</p> +<p>– Szavamat adom rá, hogy nem!</p> +<p>A házigazda ekkor leültette a vendégét, sőt cigarettát is adott +neki. Az ujságíró rágyujtott és olvasni kezdett.</p> +<p class="center"><i>Botrány az előkelő társaságban.</i></p> +<p>– A főváros előkelő köreit napok óta kínos botrány +foglalkoztatja. Megtörtént a sajnálatos és nálunk eddigelé +példátlan eset, hogy egy fényes nevü ősrégi családból eredő +úriember, Kuoráth Agnor, az ismert sportember –</p> +<p>(A báró itt közbeszólt: – No, no, ön úgylátszik nem tudja, hogy +Kuoráth úr örményember és hogy a társaság túlnyomó része sohasem +vette be?)</p> +<p>– Tehát: Kuoráth Agnor, aki eddig számottartott a gavallér +névre, a nyilvánosság előtt súlyosan inzultált egy fényes nevü, +ősrégi családból való úrihölgyet, az előkelő társaság egyik +bálványozott szépségét.</p> +<p>(Az ujságíró egy kutató pillantást vetett a báró arcára, de az +az arc ezuttal mozdulatlan és márványhideg maradt.)</p> +<p>– Mi eddig nem akartunk a dologgal foglalkozni, mivel úgy +vélekedtünk, hogy magánügyek nem a nyilvánosság elé valók. +Sajnálatos, hogy egynémely laptársunk nem tartotta magára nézve +kötelezőnek <span class="pagenum"><a name="Page_241" id= +"Page_241">-241-</a></span> ezt a fölfogást. A mai napon azonban az +ügy oly stádiumba lépett, hogy föloldottnak érezzük magunkat a +diszkréció kötelessége alól és az eset részleteiről a következőkben +számolunk be olvasóinknak: Elmult szombaton nagy bál volt X. báró +ferencvárosi palotájában, amely alkalommal a vendégszerető főúr +magánál látta a fővárosi társaság színe-javát. Kuoráth úr is a +vendégek között volt. Már vacsora előtt is föltünt, hogy szófukar +és kedvetlen. A táncban nem vett részt –</p> +<p>(A báró közbeszólt: – Dehogy tünt föl! Nem igen szoktak Kuoráth +úrral törődni.)</p> +<p>– A táncban nem vett részt. Vacsora után R. P. Katinka +úrasszony, az ünnepelt szépség, mosolyogva lépett Kuoráth úrhoz és +könnyed enyelgés hangján kérdezte: Hogy van ön, Tannhäuser +lovag?</p> +<p>(A báró: – Bocsánatot, ön ezt nem jól tudja. A mi társaságunkban +sohasem mondják, hogy ön.)</p> +<p>– Tehát: Hogy van maga, Tannhäuser lovag? – Ekkor történt a +váratlan és hihetetlen durvaság. Egy országban, ahol törvény a +lovagiasság és ahol szabály, hogy nőt csak virággal szabad megütni, +akadt férfi, aki azt mondta egy ifjú, szép és elmés nőnek: +<i>Rongy!</i> R. T. Katinka úrhölgy e szörnyü sértés hallatára +elájult –</p> +<p>– (Dehogy ájult!) <span class="pagenum"><a name="Page_242" id= +"Page_242">-242-</a></span></p> +<p>– Sírva fakadt –</p> +<p>(Nem sírt!)</p> +<p>– Elsápadt –</p> +<p>(Az meglehet.)</p> +<p>– A mulatság természetesen rögtön véget ért –</p> +<p>(Nem ért véget, mert hiszen senkise tudott a dologról, a +megsértett dáma maga mondta el később a házigazdának…)</p> +<p>– Tehát R. P. Katinka úriasszony e szörnyü sértés hallatára +elsápadt, de bámulatos lelkierővel leküzdötte fájdalmát és +fölháborodását, úgy hogy a vendégek mit sem sejtettek a +történtekről. A házigazda azonban egész csendben példás elégtételt +szolgáltatott megsértett vendégének, midőn egy inasával kurtán +eltávolíttatta Kouráth urat a palotából. A dolognak természetesen +még folytatása lett. Kouráth vasárnap reggel segédeket küldött X. +báróhoz, hogy fegyveresen elégtételt kérjen tőle. A báró azonban +kijelentette, hogy ő csak úriembernek tartozik lovagias +elégtétellel, K. úr azonban R. P. Katinka úrnővel szemben +tanúsított magaviseletével eljátszotta a jogot, hogy őt valaki +úriembernek tekintse. X. báró még aznap sorra látogatta a bálon +jelenvolt összes vendégeit, bocsánatot kérve tőlük, hogy olyan +embert hivott a társaságukba, minő Kourath urat. Kourath úr, mint +halljuk, nem nyugodott bele a dologba, <span class= +"pagenum"><a name="Page_243" id="Page_243">-243-</a></span> hanem +becsületbíróságot kért. A becsületbíróság ma délután ülésezett. +–</p> +<p>(A báró bosszusan közbeszólt: Honnan veszik az ilyeneket? Ebből +egy szó sem igaz! A bíróság ma este fog ülésezni, kilenckor.)</p> +<p>– A bíróság döntéséről most még természetesen mit sem tudunk. A +mérvadó körök véleménye meglehetősen megoszlik. Vannak, akik +meglehetősen enyhén itélik meg Kouráth úr viselkedését, úgy +vélekedvén, hogy pillanatnyi elmezavarban vagy talán boros +állapotban cselekedett.</p> +<p>(Ugyan kérem! Olyan józan volt, mint ön vagy én!)</p> +<p>– Vannak, akik azt állítják, hogy Kouráth úrnak bizonyos jogai +voltak R. P. Katinka úrhölgygyel szemben.</p> +<p>(A báró dühbe jött. – Bocsánat, – mondta, – ez szamárság! Egy +úrhölgygyel szemben az embernek soha sincsenek jogai! Aki ilyen +jogokkal akarna védekezni a bíróság előtt, az diszkvalifikálná +magát, még ha egyebekben tisztességes ember volna is…)</p> +<p>– Akkor hát a cikk végét egészen törlöm! – mondta szerényen az +ujságíró.</p> +<p>Azzal fölkelt és udvarias hálálkodások között elbúcsuzott. A +báró elkisérte az ajtóig.</p> +<p>– Ez jó fiúnak látszik, – mondta magában.</p> +<p>Az ujságíró elvágtatott a szerkesztőségbe s ott <span class= +"pagenum"><a name="Page_244" id="Page_244">-244-</a></span> újból +megírta az egész cikkét. Most már mindent tudott. Még a +becsületbíróság itéletét is megírta előre és a becsületbíróság +majdnem szóról-szóra úgy ítélt, ahogyan ő megírta. Kouráth úr +erkölcsi halott – lőjje magát főbe vagy menjen Amerikába.</p> +<p>A tolla már javában sercegett, amikor a báró még egyre a +barátját várta, aki el akarta vinni a kaszinóba. A báró fel s alá +járt a szobájában, aztán egyszerre megállott egy kép előtt… Nini, +hiszen ez Kouráth! Ketten voltak a képen, a báró és az örmény! egy +közös sportkirándulás alkalmával vétették le magukat. Hiszen az +kellene csak, hogy valaki meglássa ezt a képet!</p> +<p>Kivette a képet a bőrrámából és a kandallóba… Aztán eszébe +jutott, hogy van valahol még egy csomó ilyenféle képe. Mint egyéves +önkéntesek egy ezredben szolgáltak és akkoriban, valahányszor jól +mulattak, katonaszokás szerint mindig lefotografáltatták +magukat.</p> +<p>A szalon egyik asztalán bőrszekrényke állott. A báró kinyitotta +a szekrényt és kirakosgatta a régi fotografiáit. Sok ócska képet +talált köztük s most némi érdeklődéssel nézegette őket. Régen nem +keresgélt a szekrényben.</p> +<p>Ez itt Kouráth – ez is… Tűzbe vele!</p> +<p>Lám, Katinka asszony! Kicsit elavult kép, – a nagyon divatos +képek oly hamar elavulnak, – de <span class="pagenum"><a name= +"Page_245" id="Page_245">-245-</a></span> azért csinos a mélyen +kivágott fekete ruhájával és a szertelen nagy tollas legyezőjével. +A gonosz, vidám és hideg tekintetén is látszik, hogy nem közönséges +asszony. Némelyek hóbortosnak mondják, mások nagyon is okosnak. Hol +az igazság? Az urak azt mondják róla: négyes szamár-fogaton szokott +hajtani. A barátnői – mert vannak nagyon tisztességes barátnői! – +néha megszólják, de ezt mindig bizonyos jóakarattal teszik. Úgy +beszélnek róla, mint egy derék, rokonszenves férfiról szokás, +akinek rút gyöngéje az iszákosság. Kár érte! Leányos házakba nem +igen hivják, de egyébként eljár a legelőbbkelő családokhoz. Akár +bolond, akár okos: annyi bizonyos, hogy mindenképpen veszedelmes. +És különös, de való, ő maga is akarja, hogy veszedelmesnek tartsák. +A báró jól ismerte ezt a sajátságát; volt alkalma kitanulni, +jóideig ő is tagja volt a Katinka-féle négyesnek, ő is, mi is. Ki +nem? Aki nem volt, arra is ráfogták, hogy volt és Katinka asszony +láthatólag nem igen bánta.</p> +<p>Sokan bomlottak utána, – igaz, némelyek csak a disz kedveért +legyeskedtek körülötte, – de előbb-utóbb mindenki megadta az árát. +Mert Katinka asszonynak – aki maga is igen gazdag volt – megvolt az +a különös tulajdonsága, hogy szerette a gavallérjait őrült +költekezésekre ösztökélni. Mivel maga is gazdag volt, ezt se vette +nagyon tragikusan a világ. <span class="pagenum"><a name="Page_246" +id="Page_246">-246-</a></span></p> +<p>– Ez a csinos fotográfia körülbelül százezer forintomba van, – +mormogta magában a báró.</p> +<p>Azután elmosolyodott, amiből azt lehetne következtetni, hogy nem +igen sajnálta a százezer forintját.</p> +<p>Tovább rakosgatta a fotográfiákat s ekkor egy megfakult kép +akadt a kezébe. Valami rissz-rossz vidéki fotográfus vette le ezt a +családi csoportot. A kerti padon ül az Istenben boldogult öreg +báróné, körülötte a gyermekei és unokái. A báróné mellett áll az +ifju báró, mint önkéntesi egyenruhába bújtatott leányképü kamasz. A +társaság minden tagja láthatólag át van hatva a pillanat +fontosságától – akkor még nem fotografáltak annyit, mint manapság – +és mindannyian ünnepélyes arcot vágnak.</p> +<p>A családtagok háta mögött tenyeres-talpas cselédleány áll, a kis +Eszti baronesszel a karján. A kis leány sehogysem akart megülni +édesanyja ölében és azért kellett oda állítani Katust is. Mert +Katus volt a parasztleány neve. Csinos, gömbölyü parasztleány volt, +de a képen nevetségesen csunyán festett. Az arca olyan volt, mint a +holdvilág, a két csontos, nagy keze pedig feketének látszott.</p> +<p>A nagycsontu Katus valaha nagyon szerelmes volt az ifju báróba. +Nem is lehetett ezt más szerelemnek nevezni: rajongás volt, +imádat.</p> +<p>A báró akkoriban mint egyéves önkéntes szolgált és csak nagyobb +időközökben látogatott haza. <span class="pagenum"><a name= +"Page_247" id="Page_247">-247-</a></span> Többnyire olyankor, ha +pénzre volt szüksége. Az öreg báróné régiszabásu uriasszony volt, a +fanatikus takarékossága határos volt a fukarsággal s így az ifju +báró akkoriban gyakran keserves gondokkal küzködött. Sok álmatlan +éjszakát okozott neki az édesanyja fukarsága, sőt egyízben egész +komolyan az öngyilkosság gondolatával is foglalkozott.</p> +<p>Egy nagyon, nagyon kellemetlen emléke is maradt abból az időből… +Kártyán vesztett és a kés a torkán volt. Az édesanyjától nem mert +már pénzt kérni. Akkor történt, hogy egész komolyan agyon akarta +magát lőni. A haláltól megmentette egy gyémánt, egy nagy és értékes +gyémánt, amelyet az édesanyja fiókjában talált. Ezt a követ +elcsente és eladta. Hiszen alig volt akkoriban még huszonkétéves! A +gyémánt árából kifizethette az adósságait. Sohasem derült ki, hogy +ki vitte el a gyémántot. Mai napig sem. Az öreg báróné gyanúja, – +miért, miért nem? – Katuskára esett. Különben sem kedvelte a +leányt, amióta gyanúba fogta, hogy van valami köze a fiához. Az +ilyen leány sok mindenre képes! A csendbiztos, akit a báróné +beavatott a dologba, magával vitte Katust, hogy majd ő kivallatja. +Tíz napig tartotta fogva, közbe a leány hol vallott, hol meg +mindent letagadott, végre is a báróné kívánságára szélnek +eresztették. Akkor eljött a kastélyba, a holmijáért. Nem szólt +szegény semmit, nem is sírt, bár az inge egy vér volt, a teste +pedig telve volt <span class="pagenum"><a name="Page_248" id= +"Page_248">-248-</a></span> rettenetes foltokkal. A pandurok tíz +napig bikacsökkel vallatták…</p> +<p>A báróné alapjában véve jószívü asszonyság volt és nagyon +megharagudott a csendbiztosra. Ha ő ezt tudta volna – inkább ne is +lássa többet azt a gyémántot! Annyira megsajnálta Katust, hogy még +tíz forintot is adott neki, amikor eltoloncolták a tót hazájába. +Katus ekkor kezetcsókolt a méltóságos asszonynak, aztán odaszólt a +rája várakozó pandurnak:</p> +<p>– Hát gyüjjék kend!</p> +<p>A kis báró pedig némán és sápadt arccal nézett a távozó leány +után…</p> +<p>Az előszobában most csöngetés hallatszott.</p> +<p>Jött a báró barátja, a másik becsületbíró.</p> +<p>A báró visszatette a családi képet a szekrénybe és kezetfogott a +vendégével.</p> +<p>– Mehetünk?</p> +<p>– Rögtön, csak magamra veszem a felöltőmet. Azt hiszem, gyorsan +végezhetünk?</p> +<p>– Hogyne! A fráter oly hihetetlen komiszul viselte magát, hogy +ki kell törni a nyakát.</p> +<p>– De mi is juthatott eszébe a nyomorultnak?</p> +<p>– Tisztára megbolondulhatott abban a pillanatban. Hiszen ismered +Katinkát: őneki mániája, hogy ugrassa az embereket. Biztos, hogy a +szamár szerelmes volt beléje és komolyan vette a Katinka +<span class="pagenum"><a name="Page_249" id= +"Page_249">-249-</a></span> mókáit… Sok előzménye lehetett a +dolognak, de ehhez nekünk semmi közünk.</p> +<p>– Én is azt tartom: vagy úr valaki, vagy kucséber. Az örmény úgy +viselkedett, mint egy részeg kucséber. Pusztuljon hát a +társaságunkból! Akárhogyan ugratta is Katinka: ő végre is nő és nőt +csak virággal szabad megütni.</p> +<p>A báró ezt mély meggyőződés hangján mondta és – tegyük hozzá – +egész jóhiszemüséggel.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_250" id= +"Page_250">-250-</a></span></p> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_251" id="Page_251"><br /> +-251-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Böske, Erzsi, Erzsébet <span class="ralign"><a href= +"#Page_5">5</a></span></li> +<li>Jankó jó útra tér <span class="ralign"><a href= +"#Page_35">35</a></span></li> +<li>A svadron apja <span class="ralign"><a href= +"#Page_49">49</a></span></li> +<li>Ulászló király paizsa <span class="ralign"><a href= +"#Page_61">61</a></span></li> +<li>A bátor ember <span class="ralign"><a href= +"#Page_71">71</a></span></li> +<li>Kleopátra királynő lovagja <span class="ralign"><a href= +"#Page_83">83</a></span></li> +<li>Lóri nénit férjhez adjuk <span class="ralign"><a href= +"#Page_93">93</a></span></li> +<li>Miss Daisy <span class="ralign"><a href= +"#Page_103">103</a></span></li> +<li>A kék folt <span class="ralign"><a href= +"#Page_113">113</a></span></li> +<li>Jónás kalandja <span class="ralign"><a href= +"#Page_125">125</a></span></li> +<li>Bandi megbukott <span class="ralign"><a href= +"#Page_139">139</a></span></li> +<li>A sárga boa vagy az isteni Lia <span class="ralign"><a href= +"#Page_149">149</a></span></li> +<li>Bekvártélyozás <span class="ralign"><a href= +"#Page_159">159</a></span></li> +<li>Huszty báró uti kalandja <span class="ralign"><a href= +"#Page_171">171</a></span></li> +<li>Kinek szerencséje van <span class="ralign"><a href= +"#Page_191">191</a></span></li> +<li>Gyurinak igaza volt <span class="ralign"><a href= +"#Page_203">203</a></span></li> +<li>Mai gyerekek <span class="ralign"><a href= +"#Page_215">215</a></span></li> +<li>Karácsonyi levelek <span class="ralign"><a href= +"#Page_225">225</a></span></li> +<li>Virággal üsd a nőt <span class="ralign"><a href= +"#Page_235">235</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75626 ***</div> +</body> +</html> + diff --git a/75626-h/images/cover.jpg b/75626-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..d14b2ff --- /dev/null +++ b/75626-h/images/cover.jpg diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..0cc2fd6 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #75626 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75626) |
