diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | 75255-0.txt | 5153 | ||||
| -rw-r--r-- | 75255-h/75255-h.htm | 4670 | ||||
| -rw-r--r-- | 75255-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 139115 bytes | |||
| -rw-r--r-- | 75255-h/images/i001.png | bin | 0 -> 3218 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
7 files changed, 9840 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/75255-0.txt b/75255-0.txt new file mode 100644 index 0000000..13e88a2 --- /dev/null +++ b/75255-0.txt @@ -0,0 +1,5153 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75255 *** + + +HERCZEG FERENC MUNKÁI + +NAPVÁROS + +HERCZEG FERENC MUNKÁI + +Napváros + +BUDAPEST 1912. + +SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA + +HERCZEG FERENC + +Napváros + +BUDAPEST 1912. + +SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA + +_Minden jogot fenntartunk_ + +BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. + + + + +Napváros. + + +I. + +Nona városában nincsen galamb, sem veréb, csak varju. + +A város ott lapul meg, mélyen lenn, az ezeröles, barna tufaszakadás +tövében. A régiek építették oda kénbányák fölé és kapzsiságukban nem +bánták, hogy a hegy elveszi tőlük a napfényt és a levegőt. Nona városát +sohasem éri a napsugár. Olyan fekete, nyirkos és fülledt, mintha mély +pincében állana. Sokemeletü vártornyok, lépcsősen egymás fölé ágaskodó +ciklopsfalak és szédítő mélységü árkok rekesztik el a szorost. A nonaiak +nem harciasak, de van pénzük és azért fülig beásták magukat kőfalak +közé. + +A város utcái keskenyek és girbe-görbék, a szűkmellü, hórihorgas +polgárházak teli vannak tapasztva fecskefészek-erkélyekkel. Egy-egy +sikátor hosszu, kongó bolthajtások alatt vezet el, a fekete falívekről +rozsdás láncon iromba vaslámpások függnek alá, távoli zugokban pedig +szentelt mécsesek pislognak. Néhol váratlanul meredek nyergü hídra ér az +ember, a híd alól előrohan a zugó Nona-folyó fekete vize, hogy azután +nyilsebesen, mint az üldözött kigyó, megint belevesse magát valami ásító +bolthajtás torkába. + +A nonai mestereknek valami beteges gyönyörüségük telhetik az emberek +ijesztgetésében, erre vall legalább, hogy a házereszekről vízköpő +ördögök, majmok és halálfejek vigyorognak le az utcára, az ajtók fölött +förtelmes kősárkányok bontogatják denevérszárnyukat, az oszlopokra pedig +pikkelyes kigyótestek csavarodnak és varangyok kúsznak. + +Az utcai árkádok alól vasrácsos odukba lehet látni, a hol sápadtarcu, +vaksi pince-emberek szorgoskodnak. Az egész város teli van fojtó bőr-, +len- és szurokszaggal, mert a nonaiak ősidőktől fogva híres +mesteremberek. + +A nonaiak világhódító ősök sarjadékai, évszázadok óta azonban +elcsenevészedett a testük és a lelkük. Dohos pincéikben a penészgomba és +a babonás félelem rügyezik. A keresztények Istenét imádják, ő nekik +azonban ez a bosszuállás rettenetes istene, aki dögvészt és ellenséget +küld a városokra. Vallásuk a halálfélelem fogvacogtató viziója. +Templomaik teli vannak a szenvedés és a gyász szörnyü képeivel. Ezeknek +ábrázolásában utolérhetetlenek a nonai mesterek. + +Isten után a városi tanácsot rettegik leginkább. A tanács a rektori +palota öles kőfalai mögött ül, mint a prédára éhes pók, kémkedésének +láthatatlan szálai pedig behálózzák az egész várost. A tanács azt +akarja, hogy polgárainak élete legyen tiszta, szürke és alázatos, mint a +novemberi nap. A csillogó selyemkelmék és az aranykelyhek, melyek a +nonai műhelyekben készülnek, vásárra kerülnek, de városi polgár nem +használhatja azokat. Nona másnak termi a maga virágait. A férfiaknak +fekete posztóruhát kell viselniök és jaj a polgárnőnek, aki megmutatja +az utcának a haját, vagy a fedetlen vállát. A nonai nők, fiatalok és +aggok, bő apácaköntösben, nagy főkötővel és a körmükig érő ruhaujjal +járnak. + +És aki keménynek találja a törvényt, az gondoljon a bakótoronyra, ahol a +világ leggazdagabb kínzóeszköz-gyüjteményét őrzik. + +Alkonyatkor a leáldozó nap félórára előbukkan a két hegyfal közül és +odasüt a bástyarétre. A levegő ilyenkor mozdulatlan, minden fűszál és +falevél olyan piros, mintha vérbe mártották volna, a város ablakai pedig +vakító tűzfényben izzanak, mint az óriás drágakövek. A nonai mormoták +most előbújnak oduikból és kivonulnak a bástyák elé. + +A fonnyadt arcu öregek, az álmodozó szemü ifjak és a vértelen ajku nők +csendesen tipegnek fel-alá. A kis gyermekek épp úgy vannak öltöztetve, +mint az öregek, az orruk is olyan hosszu és szomoru, a viselkedésük is +olyan higgadt. + +Mikor a nap letünik, ifjak és vének elnémulnak, nyugat felé fordulnak és +figyelmesen nézik az ég alján ellobbanó tüzet. A városban megszólalnak +az esti harangok és a mormoták dideregve bukdácsolnak sötét oduik felé. + +A szöges kaput becsapják, a hidat fölvonják és a kopár réten úrrá lesz +az éjjeli szél. + + +II. + +Filippa, a nonai nagyrektor leánya, sötétes, enyhe őszi hajnalon a +tenger felé ment. Szőrkámzsát viselt törékeny testén és mezitláb járt. +Lassan, vánszorogva ment, az éles kavics sokszorosan megsebezte fehér +lábát. Útjában mormogó hangon imádkozott. Egy cselédasszony és két +fegyveres szolga kisérte. + +A nagy dögvész óta fogadalom kötötte a leányt, hogy minden hónapban +elzarándokol a tengerparti Boldogasszony kápolnájához. + +Nona egy óra járásnyira esik a tengertől. Az út oda a folyó partján +kanyarog. + +Midőn a zarándokok kiértek a keskeny hegyszorosból, a víz zúgása +elcsendesedett és a folyó lagunává szélesedett. A keleti égboltozat már +lilavörös tűzben izzott, a laguna párafüggönye mögött ébredezni kezdett +a vizivad, ami olyan érces hangzavarral járt, mintha egy láthatatlan +város harangjai konganának. + +Egyszerre ijedten kalapálni kezdett Filippa szíve. Egy lovasember +bukkant ki a magas nádból. A csótáros nagy csataménjén olyan hatalmas és +idegen volt, mint a mesevilág hírnöke. Három gyalogos is volt vele. +Hosszutagu, pompás ruháju, kevély ifjak, a fegyvereik megcsillantak a +fölkelő nap tüzében. + +A lovas fölemelte keztyüs jobbját és hangos szóval mondta: + +– Én Leif vagyok, a napvárosi kapitány legkisebbik fia. Én téged, nonai +Filippa, most magammal viszlek apámuram palotájába. + +A leány megdermedt a rémülettől. Sem megmoccanni, sem szólni nem tudott. +Annyit látott csak, hogy a nonai szolgák ész nélkül eliramodnak, a +kisérő asszonya pedig térdre roskad és sikoltozni kezd, mintha karóba +húznák. Egyik gyalogos legény fölkapta és nyeregbe adta a habkönnyü +leányt, a lovas magához ölelte és elvágtatott vele. + +Ez a Leif, az antinonai normann kapitánynak, Vas Drogonak legkisebbik +fia, még húsz esztendős se volt. Hosszu növésü, széles vállu, inas +legény, mint a normann rablók valamennyien. A haja lenszőke, a nap +szinte fehérre szívta, ami különösen illett barnapiros arcához. A szürke +szeme olyan mosolygós volt, mint a fiatal leányé. + +A rabló most megszólalt: + +– Félesztendő óta meglestem minden utadat, Filippa. Kétszer jártam +várostokban, hogy tisztességgel a feleségemmé tegyelek, de édesapád +elzáratta előlem palotája kapuját. Drogo apám is lelovagolt Nonába, +harminc csatlós kisérte, de a rektor nem bocsátotta a szine elé. Tegnap +így szólt hozzám Drogo úr: Ha nem adják, hát vedd el! + +Filippa mozdulatlanul feküdt a normann kőkemény karjában. A pilláit +erősen lehunyta és buzgón imádkozott magában. Később lopva fölpillantott +és meglátta, hogy a tenger partján lovagolnak. A tenger acélkék volt, az +afrikai szél párhuzamos tajtéksávokat hengergetett tükrén. Messzi künn +sárga normann-vitorlák vonultak. + +Ekkor újból megszólalt a rabló és Filippa hirtelen lehunyta a szemét és +megint imádkozni kezdett. + +– Nálunk odafönn vannak szép leányok, szebbek, mint nálatok Nonában, – +mondta Leif. – Nekem azonban nem kellenek, nekem te kellesz csak, mert +hasonlítsz a tengerparti Madonnához. Te mindig sápadt vagy és szomoru, +ha sokáig rád néz az ember, megfájdul a szive, épp úgy, mint a +Boldogasszony képe előtt. De fogadom, hogy odafönn Napvárosban ki fog +pirosodni az arcod és megtanulsz mosolyogni. + +A legény szíve ekkor oly erősen dobogott, hogy Filippa az ezüstpikkelyes +páncélon keresztül is érezhette. + +Most már megszólalt a leány is. Most már tudta, hogy mit kell mondania. +A Madonna megvilágosította elméjét. + +– A hatalmadban vagyok, Leif, de esküszöm az igaz Istenre, hogy soha +életemben több szót nem fogsz tőlem hallani. Ez volt az utolsó szavam. + +Megint lehunyta a szemét és nem bánta már, akármi lesz is vele. A rabló +azonban föl sem vette ezt a szörnyü beszédet, hanem nevetve mondta: + +– Én pedig esküszöm, hogy a csókjaim meg fogják nyitni a szádat, +Filippa! + +Meredek lejtőn haladtak fölfelé, zöldelő terrászok és árnyékos +szőlőlugasok között. Előttük, a domb tetején állott Napváros, a reggeli +verőfényben ragyogva, mint a királyi korona. + + +III. + +Vagy száz esztendővel ezelőtt telepedtek meg itt a normann hajósok. Az +ég tudná, honnan cseppentek ide. A rég elpusztult ősi Antinona romjai +fölé építették az ő új városukat. A nonaiak ma is Antinonának nevezték, +a normannok azonban a maguk nyelvén Napvárosnak. + +A partról nézve olyan volt, mint egy nagy lovagvár. A vörös kőbástyák +fölé íves ablaku fehér tornyok és gyöngyszínü kupolák emelkedtek. A +bástyatornyokra aranyzöld folyondár kúszott föl, a felső falakról pedig +virágzó pompában bólongattak a leanderfák. A tenger szele égőszinü +zászlókat lengetett a kapuk fölött, a vakító kék ég méhében fölkavart +csillagrajként keringtek a napvárosi galambok. + +A normannok részben istenfélő kalózok voltak, akik százlábu, piros +gályákon kergették a pogány nagyhasu vitorlásait, részben pedig idegen +királyok zsoldjában vitézkedtek. Pelyhesállu ifju kalandoraik lapos +tarisznyával a hátukon mentek világgá, hogy azután sok év multán, ha +kedvezett nekik a hadiszerencse, szolgákkal és paripákkal, mint +nyakláncos, biborpalástos főemberek térjenek haza. Nem egy nagy +hajóskapitány és dúsgazdag condottiere tanyázott odafönn. Ezek azután +palotákat építettek a városban és márványoszlopok árnyékában itták a +rubin- és topázszinü bort, mely a hegyi szőlőkben termett. + +Az antinonaiak ugyanannak a keresztény Istennek építenek templomokat, +mint a nonaiak, de azért az ő vallásuk mégis egészen más, mint amazoké. + +A templomaik teli vannak az erő és a szépség szimbolumaival, +fegyverekkel és hadi zászlókkal, édesen mosolygó szűz asszonyok, komoly +szép arkangyalok és délceg szent lovagok képmásaival. Isten tiszteletére +fölvirágozzák az oltárokat és selyemlobogók alatt, harsogó zeneszóval +járják be a várost. A férfiak bő harci zsákmányért, a nők pedig szerelmi +boldogságért imádkoznak. Az övék a harcok Istene, aki megjutalmazza a +bátorságot és megátkozza a gyávaságot; az ő Istenük jó atya és azt +akarja, hogy a gyermekei legyenek boldogak. + +A napvárosi házak tele vannak tarka szőnyegekkel, fegyverekkel, drága +edényekkel. Az ifjak bársonyban járnak, a nők pedig, az aranyhaju és +fehérfogu, a szilaj tánckedvükről híres antinonai nők, sistergő +selyemben, meztelen vállakkal, fölemelt fejjel sétálnak a terrászokon. +Szüretkor mind hazajönnek a hadigályák és akkor énekszótól és +lantpengéstől hangos a szőlőhegy. A normann suhancok olykor vad +ujjongásukkal és fegyverek zajával verik föl a város csendjét, hogy +könnyítsenek mámoros életkedvükön, melyet a forró napfény öntött +ereikbe. + + +IV. + +A rabló édesapja, Vas Drogo, palotájának kapujában fogadta az érkezőket. +Egyenes és erős volt még, akár a hajóárbóc. Őszülő rőt sörénye vastag +fürtökben omlott a vállára, két szemöldöke közé kemény redőt vésett, +szája szögletét lefelé görbítette a férfias gőg. + +A kapitány és fiai – Leif a kilencedik volt – derült csodálkozással +szemlélték Filippát, mint az oroszláncsalád barlangjába tévedt +nyulacskát. Ők bizony más párt szántak az ő vasinu kölyküknek, nem ilyen +sápadt szentet. Drogo azonban mégis megszólította a leányt. Filippa +süketen és vakon állott előtte, nem válaszolt, nem is nézett rá. + +Az öreg ekkor kicsinylően legyintett a kezével és elment. Az ajtóból +mégis visszaszólt: + +– Mikor én elraboltam magamnak a megboldogult feleségemet, agyon kellett +vernem két fivérét és föl kellett perzselnem a városukat. Azért mégis +holtáig hű és engedelmes feleségem volt. Te, Filippa leányom, egy hétig +sírhatsz és imádkozhatsz, akkor azután el fogod járni a menyasszony +táncát. + +Leif sógornői közül két fiatal asszonyt adtak Filippa mellé, részben a +tisztesség kedvéért, részben azért, hogy el ne illanhasson. A normann +asszonyok rajta voltak, hogy tőlük telhetőleg fölvidítsák vendégüket. Az +erőlködésük azonban kárba veszett. Filippa istenteleneknek tartotta a +szerelmi dalaikat és ledérnek a kecses táncukat. Nem nyult a +nyalánkságokhoz, melyekkel megkínálták és hiába hoztak neki arannyal +himzett selyemköntösöket, ő nem akarta levetni a kámzsáját, sőt azt sem +engedte meg, hogy topánt húzzanak a lábára. Ha pedig ifju Leif +vitézségéről és jó szivéről beszéltek neki, betapasztotta a fülét a +tenyerével, hogy ne halljon semmit. + +Napközben a palota márványudvarán volt az asszonytársaság, a selyem +árnyékvető ponyva alatt. A ponyva sárga volt és meleg arany visszfényt +vetett a nők arcára. A ciszterna körül tarkatollu, szúrós szemü madarak +ültek, melyeket távoli országokból hoztak a gályák. Filippa +gyülöletesnek találta ezt a helyet, mivel néhány meztelen márványasszony +állott benne. Ezeket a fehér bálványokat maga Vas Drogo zsákmányolta, +mikor még a görög szigetek közt kalandozott. A normann hölgyek tiszta, +mosolygó szemmel nézték a szobrokat, a nonai leány azonban fülig pirult, +valahányszor a pillantása arra tévedt. + +Leif mindennap meglátogatta menyasszonyát. Mindennap más köntöst vett +magára és egyik pompásabb volt, mint a másik, a fáradsága azonban hiába +való volt, mert Filippa rögtön lehúnyta a szemét, amint megismerte +lépteit és nem is nyitotta ki mindaddig, míg Leif el nem ment. Az ifju +mindennap hozott magával ajándékot, hol valami drága ruhát, hol valami +ékszert, amit azután a leány lába elé tett, végül pedig, mivel nem +sikerült Filippát megszólaltatnia, bús mosollyal az ajkán elment megint. + +Egyik holdas éjjel hárfajáték és férfihang éneke szólalt meg a nonai +leány ablaka alatt. Filippa megismerte Leif hangját. Olyan édes, gyöngéd +és szenvedélyes dal volt, mintha szerelmes éjjeli madár szólongatná a +párját. Az ablak nyitva volt, az enyhe tengeri szél megdagasztotta a +selyemfüggönyt és magával hozta a hegylejtőn növő borókabokrok fűszeres +illatát. A leány szíve megdobbant félálmában és mohó gyönyörűséggel +hallgatta a dalt. De aztán fölriadt, megrémült a tulajdon +ellágyulásától, kiugrott ágyából, levetette magát a feszület előtt és +hajnalig bűnbánóan imádkozott. + +Hedvig, a fiatal normann asszony, aki vele aludt a szobában, nem tudta +mire vélni ezt a dolgot. + + +V. + +Egyszer félelmetes hangzavar verte föl hajnali álmából. Valami ütemes, +érces döngés, melytől megremegett a talaj, mintha talpig vasba +öltöztetett góliátok topognának az utcán. Közbe bivalytüdejü és mély +basszushangu kórus gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan energikus +harci éneket dörmögött. + +Rézüstököt vertek, kürtök búgtak, lármaharang kongott. Fegyverre! + +A normann asszonyok már mindent tudtak. Jönnek a nonaiak! Derékhadjukat +az elisszai pogány szaracénok alkotják, akiket zsoldjába fogadott a +rektor. + +Filippa az ablakhoz sietett, mely a felső bástyafalra nyílott. Az égalja +ezüstszürkén világított, fönn megkésett éjjeli felhők úsztak, lenn +pedig, a nonai szorosnál tüskés fekete hernyókként kúsztak elő a kopjás +csapatok. Egy óráig is ott állott az ablakban, megvárta az utóhadat is, +melynek bivalyos fogatai óriás és bárdolatlan csatagépeket hurcoltak, +kődobókat, faltörő kosokat, ostromtornyokat. + +Ime, Nona, az árnyékváros, elküldte fekete embereit, hogy visszavívják +leányát a Napvárosból! + +A harci mámor, mely betöltötte a levegőt, váratlanul pezsgésbe hozta +Filippa vérét is. Térdre vetette magát a falon függő nagy feszület előtt +és az indulattól remegve kiáltotta: + +– Erős Isten, igazságos Isten, te el fogod tiporni a sátán fejét! + +Ez volt az első szó, amit tőle a normann asszonyok hallottak. A szép +Hedvig, aki pedig mindig édesen hizelegte körül a nonai leányt, most +szúros szemmel mérte végig. + +– Miben reménykedel? – kérdezte kevélyen. – A férfiaink halomra fogják +ölni barátaidat. Ha pedig mégis győznének a tieid, akkor a város romjai +alá fogunk temetkezni valamennyien, te is velünk. + +A nonaiak hozzáfogtak az ostromhoz, még pedig nonai módszer szerint, +lassan, óvatosan, lépésről-lépésre haladva, hideg számítással. Embert +alig is látni a bástyák előtt, az ellenség árkokban kúszik, rőzsefalak +mögé lapul. Egy napig eltartott, míg megfészkelték magukat a szomszédos +dombokon, csak azután kezdtek dolgozni a dobógépek, óriás kőgolyókat és +égő kátrányos hordókat vetve a városba. + +Filippa egy hete volt már a Napvárosban. + +– Ma délután lesz az esküvőd! – mondta neki Hedvig. + +A leány remegni kezdett egész testében. Ő azt hitte, hogy a harci +zűrzavarban meg fognak róla feledkezni. Vas Drogo azonban nem volt az az +ember, aki a kapuja előtt üvöltöző szaracénok kedveért megmásítja +szavát. + +Az asszonyok szőnyegekkel és virágfűzérekkel díszítették az oszlopos +pitvart és akkor sem hagyták abba a munkájukat, midőn egy szálló golyó +derékon törte az udvaron álló márványasszonyt. + +A Boldogasszony azonban meghallgatta Filippa hő imáját és elhárította +fejéről a végső veszedelmet. Akik lakodalomra indultak, temetéshez +érkeztek Vas Drogo palotájába. + +Ifju Leif már magára öltötte vőlegényi köntösét, midőn az apja így szólt +hozzá: + +– Addig is, míg készülődnek az asszonyok, végy magad mellé egy csapatot +a cimboráid közül és törd össze azt a kődobót a kopasz dombon. + +Leif serege nyeregbe ült és szilaj kiáltozással kicsapott a vízikapun. A +nonaiak eszük nélkül megfutottak a lovasok elől s a normann baltások +egy-kettőre forgáccsá aprították a hadigépet. Mire az ostromlók +összetülkölték seregüket, az ifjak elérték megint a kaput. + +Egyikünknek sem volt véres a fegyvere, de azért mégis akadt sebesültje a +kalandnak. Leif nyilat kapott a hóna alá. Tisztában volt vele, hogy a +sebe halálos. Ha benne hagyja a nyilat, akkor elélhet még egy félórát, +ha kihúzatja, elvérzik két perc alatt. Bajtársai elvitték a kapitány +palotájába, ott lefektették az udvaron a sárga selyemsátor alá. A háznép +összegyülekezett, Filippát is odahozták. + +A sebesült szeme megpihent a leány arcán. + +– Nem kell már félned, Filippa, nem veszlek feleségül, – mondta szelid +mosollyal. + +A leány krétafehér arccal támaszkodott egy oszlopnak és mereven nézte a +ciszterna mellett tollaszkodó pávamadarat. + +– Egyet azonban mégis kérek tőled, Filippa, – folytatta az ifju. – Ha +meg tudod tenni, csókold meg a két szememet, akkor édesebb lesz a +pihenésem. + +Filippa arca most már vérvörös lett. + +– Nem teszed meg? – kérdezte Leif halkan. + +A leány hevesen rázta meg a fejét. + +– Nos, akkor Isten veled! – szólt keserü mosollyal az ifju. + +Többet nem beszélt hozzá, nem is nézett reá. Most már csak a paphoz volt +szava, aki mellette térdepelt a földön. Miután elvégezte ezt a dolgát +is, a hóna alá nyúlt és kihúzta sebéből a nyilat. Azután egyenesen +kinyújtózott és meghalt. + +A barátai komor nyugalommal állottak körülötte, az asszonyok sem +siránkoztak, bár Hedvig pillája könnyes volt. Filippát leginkább Drogo +viselkedése lepte meg. Kilenc fia közül Leifet kedvelte leginkább, a +kedvence halála azonban csak annyiban hatott reá, hogy az arca valami +lágyabb, szinte derűs kifejezést nyert. + +Itt fenn, a napsütéses hegyen, a halál egyáltalában nem látszott olyan +borzalmasnak, mint odalenn a nonai pincevárosban. Az antinonaiak +láthatólag jóbarátságban voltak vele és ha eljött értük, akkor +készségesen letették kezükből a kardot vagy a boros kupát és csengő +hangon mondták: megyek uram! + +Éjjeli sötétség borult a városra, csak a márványudvaron lobogtak a +fáklyák Leif ravatala körül. A normann asszonyok halkan s nyugodtan +beszélgetve virrasztottak mellette. Filippával most egyikük sem +törődött. + +Filippa az emeleti kőlépcsőn ült. Onnan is láthatta a halottat. A szőke +fejére rózsakoszorút fontak, a mellén ezüst páncéling csillogott, a +viaszsárga kezében hosszu pallosát tartotta. Filippa kereste az ifju +arcán a verőfényes mosolyt, a mosolyt, melyet egyedül csak neki +tartogatott (Hedvig úgy nevezte: a Filippa-mosoly), de Leif arca hideg, +szigoru és gőgös volt. Mintha azt gondolná: Ki törődnék most egy +asszonnyal? + + +VI. + +Drogó úr vasból való volt, de olyan szívós és hajlékony vasból, aminőből +a mór pengéket kovácsolják. Nem kedvelte a háborút, amelyben semmit sem +nyerhet, de sokat veszthet. Egy népnek, amely sürün kalandozik a +távolban és melynek városa gyakran marad védelem nélkül, különben sem +jó, ha maga ellen bőszíti szomszédait. + +Az éjjel már alkudozott a rektorral. A nonaiak kaptak a békén. Ők ma a +pogányokat vezették a normannok ellen, de arra gondoltak, hogy holnap +már a normannokra lehet szükségük a szaracénok ellen. + +A kötés szerint a rektor elismerte, hogy leánya Leif mátkája volt. A +nonaiak és szövetségeseik tehát fölhagynak az ostrommal és haza +kotródnak. Az ostromlók elvonulása után Drogo úr illő kísérettel +hazaviszi Filippát és átszolgáltatja apjaurának Nona városának kapuja +előtt. Filippának, az özvegy-mátkának, néminemü örökség is jár Leif +után. + +A kötés jó volt, senkit sem alázott meg és mindegyik tábor győztesnek +mondhatta magát. + +Azután eltemették Leifet. A koporsóját a testvérei vitték. Ahány leány +volt Antinonában, a tipegve járó csöppségtől a délceg normann szűzig, +mind lengő fehér ruhában, virágos pártában kísérte, mintha nem is egy +ifjút, hanem magát az ifjúságot temetnék. A koporsó után két gyászolót +vezetnek, a halott menyasszonyát és a paripáját. + +A dóm mögött, virágos kolostorudvar boltíves folyosóján, van a +kapitányok temetkezőhelye. A verőfény melegen tűz a nyitott sírra. A +papok énekelnek, a virágok körül méhek zümmögnek, a tetőn galambok +turbékolnak. + +Egyszerre – mi volt az? – valaki hangosan és görcsösen zokogni kezdett. +Mind odanéztek: a nonai leány volt. Filippa erőt vett magán és +szégyenkezve lehajtotta a fejét. Óh, hiszen ő nem a halottat siratja, +nem a rablót. Talán a galambbúgás vagy a méhdöngés volt az oka, hogy +egyszerre valami nagy, fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes +ellágyulás vett erőt rajta. + + +VII. + +Délután haza vitték Filippát. Vagy százan kisérték férfiak és asszonyok, +néhány fiatal leány is, valamennyien lóháton. A menetet maga Vas Drogo +vezette. Erre az alkalomra letették a gyászt és magukra öltötték +legpompásabb ruháikat. A nők arabs himzésü, égő színü selyem köntöseiket +viselték; a normann urak sem öltöztek ezúttal vasba, hanem prémes +bársonyba, a fejükre pedig arany abroncsot tettek. A kétkézre való +pallosaikat és a jó tőreiket azonban mégis csak magukkal hozták. A +paradicsommadarak kevély seregében kis varjúként feketélt Filippa. A +csapat után faragott nagy cédrusfaládát hozott egy szekér, a ládában +voltak a Filippának szánt ajándékok. + +A nap már lemenőben volt, midőn a napvárosiak megpillantották Nona város +komor tornyait. A bástyaréten fekete csapatokban ődöngtek a polgárok. +Alattomos kiváncsisággal, néma megbotránkozással és mégis fájdalmas +irigységgel nézték a normannokat. A nyugtalanságot, melyet a fényes +lovascsapat megjelenése keltett, éppen csak az a jóleső gondolat tudta +elenyésztetni, hogy ezek az emberek egykor mind a pokolban fognak +megbűnhődni azért, hogy szépek és boldogok akartak lenni a földön. + +A rektor, egy kacsaorru, pohos kis ember, aki úgy tudott beszélni, mint +Cicero óta senki, ékes szónoklattal fogadta Drogo urat. A kapitány három +szóval válaszolt, egy pillanatra kőkemény, barna tenyerében érezte a +rektor tésztás, fehér kezét, azután odaszólt övéinek, hogy induljanak. A +napvárosi férfiak a kezükkel integettek, a nők kecses mosollyal +meghajoltak a nyergükben, Filippának azonban egyikük sem mondott +istenhozzádot. + +A leány ott állott az édesapja mellett és önfeledten bámult a távozó +napvárosiak után. Azok megsarkantyúzták paripáikat és vágtatni kezdtek. +A nők kibontott haja selyemköpenyegként verdeste vállukat. A búcsuzó nap +rájuk szórta biborfényét és a lovascsapat szemkápráztató, sohasem látott +színpompában tündökölt. Később, az összeszoruló úton, hosszu kígyóvá +sodródott, melynek minden pikkelye ragyogó drágakő volt. + +Filippa tágranyitott szemmel bámult utánuk. Óh, a nap gyermekeinek +nagyon sietős az útjok, hogy kimeneküljenek a homályból! Most mindjárt +fordul az út, akkor el fognak tünni és ami fény és világosság volt a +völgyben, azt mind magokkal viszik! A nap letünt. Minden elfakult, az +emberek arca is. + +– Menjünk, Filippa! – szólt a rektor. + +Alázatosan szepegő, szomoru arcu emberek sorai között vonultak a +városba. Az alacsony kapuboltozat alól, mely olyan förtelmes volt, mint +egy óriás varangyszáj, hűvös penészszag csapott Filippa arcába. A +házereszekről és erkélyekről, a tornyokról és oszlopfőkről félelmetes +torzalakok, vízköpő ördögök, majmok, halálfejek és sárkányok vigyorogtak +le a hazatérő leányra. + + +VIII. + +Az ezeröles hegyfal egész Nona városa fölött zsarnokoskodott. A rektori +palota igen nagy ház volt, mivel azonban a hegy tövében állott, mégis +kicsi viskónak látszott, a benne lakó emberek pedig parányiaknak és +gyöngéknek érezték magukat, akár a pincebogarak. Nem is bíztak a nonai +rektorok soha a maguk erejében, csak a mérges furfangjukban és felsőbb +hatalmak segítségében, amelyért éjjel-nappal könyörögtek. + +Filippa ablakaiból nem lehetett az eget látni, csak a nagytemplom fekete +falát. A falon harangfülke nyílott, abból a nap minden órájában csontváz +pattant elő, mely sípcsonttal a kezében kongatta el az órákat. A nonaiak +igen büszkék voltak erre a harangjátékukra. + +A leány hazatérése után beállott az őszi esőzés. A szürke felhősárkányok +gomolyogva vonultak végig a szűk hegyszoroson, néha oly alacsonyan +repültek, hogy elnyelték a nonai tornyokat és ködszárnyukkal érintették +a meredek tetőket. A nonaiak úgy éltek a páratenger fenekén, mint a +kagylók a mély vízben. Filippa néhány napig csendben lapult meg szobája +homályában. A rektori palota néma méhében lakott, feketén ásító boltívek +és szürkén világító oszlopsorok között. A tölgyfával burkolt falon +arcképek függtek, melyeknek keretéből régesrég meghalt emberek elmosódó, +sárga arca és szúrós szeme tekintett alá. + +Lassankint gyötrelmes nagy türelmetlenség hatalmasodott el a leány +lelkén. Úgy érezte, hogy valami közeledik feléje, valami útban van, +nemsokára már itt is lesz. + +Egyszer este, mikor már égtek szobájában a mécsesek, magára zárta az +ajtót és kinyitotta a nagy cédrusládát, melyet a napvárosiak +ajándékoztak neki. A láda ott állott a fal mellett; pompás, szigoru és +titokzatos volt, mint egy keleti király koporsója. Amint kinyitotta, +édes és forró illat kezdett áradozni a szobában. A napvárosi asszonyok +messzi keletről hozatták illatszereiket és Filippa jól ismerte szagukat. + +A láda teli volt köntösökkel és ékszerekkel; egy részüket Leif +használta, egy részüket pedig a menyasszonyának adta ajándékba. + +Az antinonai napfény színpompájának szilánkjai ragyogni kezdtek a +homályban. A nonai szürkeség megmámorosodott a selyem, a bársony, az +arany és a drágakő bűvös villogásától. + +Ezt az ezüstliliomokkal teli hímzett kék köntöst – Filippa megismerte! – +akkor viselte Leif a vértje fölött, midőn őt lovára ragadta. A leány +lehúnyta szemét és odaszorította arcát a köntöshöz és ekkor megérkezett +az, aminek jönnie kellett. Visszatért a mult. Megint érezte a vágtató ló +mozgását, az ifju karjának szorítását, arcát megint perzselte Leif +lehelletének forrósága, szivét édes rémületbe ejtette Leif szivének +dobogása. Ezuttal azonban a rabló magával vitte lelkét is, nemcsak +testét. + +Forró tavaszi fuvallat csapott Filippa lelkébe és megolvasztotta rajta a +jégpáncélt. A zajlás megindult és a hullámzó mélységből csodák bukkantak +föl, amelyeket a leány eddigelé nem ismert magában, csak rettegve +sejtett. Most tudta meg, lám, hogy a jégkéreg alatt mindig is ott +lappangott az ő nagy szerelme. Szerette Leifet, vágyódott utána, mielőtt +még meglátta volna. Mikor az ifju rabló a lovára ragadta, mámoros öröm +ujjongott a jégpáncél alatt. Leif volt az élet, a napfény és ő, a +szegény, makacs kis pincebogár, most megsemmisülten ült a nyirkos +sötétségben és azon töprengett, hogy milyen jó lett volna megvakulni és +elégni a napváros tüzében. + +A tekintete egy ametisztszínü női köntösre esett. Ez volt az első +ajándék, amit Leif hozott neki. Hogy könyörgött akkor az ifju, hogy +vegye magára! Most hát magára vette. A haját is kibontotta és ékköves +abroncsot tett a fejére. Midőn a tükörbe tekintett, úgy találta, hogy +nem szép. A haja gyér, a bőre sápadt, a válla sovány… A napvárosi nők +arany sörényére, viruló testére és izmos karcsuságára gondolt és búsan +mosolygott. Vajjon mit szeretett rajta Leif? Talán csak a nagy +részvétet, melyet a nap fia az árnyék leánya iránt érzett. + +Mandolinát is talált a ládában, azt elővette és ügyetlen ujjakkal +kereste az édes és tüzes melódiát, melyet a vőlegénye egy éjjel az +ablaka alatt énekelt. + +De hamar abba hagyta megint. Az énekben csókról volt szó és eszébe +jutott, hogy ő megtagadott a haldokló Leiftől egy csókot. + + +IX. + +A nonai nagyrektor úgy tapasztalta, hogy leánya napról-napra fehérebb és +vékonyabb lesz. Már-már megint olyan, mint tizennégy esztendős kisleány +korában volt. A szemei azonban különös, mámoros tűzben égtek, mintha +olyan dolgok látásához szoktak volna, amelyek nem földi embernek valók. + +Megvolt a halottak őszi ünnepe. A nonaiak a hegyfalba vájt, sokemeletü +halottvárosban tértek pihenőre. + +Midőn Filippa meglátogatta a korhadásnak ezt az óriási raktárát, melynek +ötvenezer számozott fülkéje volt, Napváros verőfényes, virágillattal +telt és galambbúgástól hangos kolostorudvarára gondolt és ekkor +megtudta, hogy van még kivánni valója a földön. + +Jámbor ravaszsággal kezdte környékezni apjaurát. Különös látásokról és +sejtelmekről beszélt. + +Titokzatos hirnök jelent meg álmában és azt mondta, hogy neki, +Filippának, a holta után a napvárosi temetőben kell pihennie, +ametisztszínü normann-ruhában, kibontott hajjal, a feje alatt párnával, +mely ezüstliliomos kék férfiköntösből készült. Koporsója legyen egy +rézveretü cédrusláda. + +A rektor úgy találta, hogy a dolog megfontolást érdemel. Ez talán a +város szent patrónusának ujjmutatása? Nonának mindenesetre jó volna, ha +valahogyan barátságra léphetne a normannokkal, mert a szaracén pogány +újabban sűrün portyázgat a város tövében. + +Filippa kérésére követeket küldött Vas Drogohoz, tisztázzák a kérdést. A +követek ajándékokat is vittek magukkal. + +A leány akkor már annyira elgyöngült, hogy nem kelhetett ki ágyából. A +nonai tudós emberek azt mondták, hogy aligha fog is többet talpra +állani. Filippa lehúnyt pillával, fehér két kezét összekulcsolva feküdt +oszlopos nagy ágyában, mely a szoba közepén állott. A boltíves szobát +feketeruhás asszonyok és férfiak töltötték meg, akik viaszgyertyákat +égettek és halk mormogással imádkoztak. + +Estefelé vinnyogni kezdett a nagytemplom lélekharangja. Ekkor +visszaérkeztek a követek. Jól végeztek. Vas Drogo elfogadta ajándékaikat +és azt mondta: + +– A legény akarta a leányt, tehát feküdjenek együtt! + +Az örökös eső azalatt csendesen dobolt Filippa szobájának ablakán. A +leány ébren volt, de azért mégis álomképeket látott. Azt álmodta, hogy +fekete, nehéz és reménytelen köd lepi el az egész világot. Csak egyetlen +sziget emelkedik ki a gyász tengeréből, azon áll Napváros. Falai, +tornyai és kupolái a fehéren izzó napfényben ragyognak, remegnek, majd +hangokat adnak, melyek fölséges himnikus zeneakkordokban búgnak föl a +vakítóan kék égboltozat felé. Ugyanazt a gyermekesen együgyü és mégis +vérforralóan férfias csatadalt hallotta, amelynek hangjai mellett harcba +szoktak vonulni a normannok. + +Egyszerre csönd lett. Mélységes, várakozásteljes csönd. + +Azután érces férfihang csendült meg a fényes magasságban. + +– Én Leif vagyok, Vas Drogo legkisebb fia és téged, nonai Filippa, +elviszlek apámuram palotájába! + +Filippa ekkor kinyitotta szemét és az alázatos boldogságtól repesve +mondta: + +– Megyek, uram, megyek! + + + + +A láthatatlan Pokorny. + + +_Bevezetés._ + +Az idén május harmadikán éjfélig dolgoztam az elefánt-utcai lakásomon. +Éjfélkor már akkora volt az írószobámban a dohányfüst, hogy ki kellett +nyitnom az ablakot. Újból elmerültem a munkámba, de ekkor egyszerre +megcsörrent az ablak és először egy emberi fej hajolt be az utcáról, +majd egy egész ember mászott be hozzám. A szokatlan látvány annyira +meglepett, hogy nem szóltam semmit, nem is keltem föl a helyemről, hanem +írótollal az egyik és pipával a másik kezemben vártam, hogy mi fog +történni. + +A furcsa látogató bolyhos, kék fürdőköpönyeget viselt a testén és +fürdőpapucsot tartott a kezében. A jelenlétem láthatólag nem lepte meg. +Miután leugrott az ablakpárkányról, a lábára húzta a papucsot, majd +kissé meghajtotta magát és így szólt hozzám: + +– Én doktor Pokorny vegyész vagyok… + +Zömök termetü, lángvörös haju ember volt. Zöldes szeme, feltünően +domboru homloka volt, az arcát borotválta. Engem egy hússzínü amerikai +buldogkutyára emlékeztetett. + +– Mit akar itt? – kérdeztem, miután némileg erőt tudtam venni +megdöbbenésemen. + +– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy üzletet ajánljak önnek… + +– Engedjen meg, ön nagyon különös úton keres üzleti összeköttetéseket! + +– Ott keresek, ahol lehet, – mondta száraz hangon a vörös ember. – A +dolog ugyanis nagyon sürgős. Arról van szó, hogy részvénytársaságot +alapítsunk. + +– Most, éjfélkor? És miféle üzletről volna szó? + +– Egy nagyhercegnő megszöktetéséről. + +– Részvénytársasági alapon? Én mindig azt képzeltem, hogy ilyesmihez egy +ember is elég. + +– Tévedés. A szöktetőn kívül szükség van tőkepénzesre, aki megvesztegeti +az őröket és megszerzi az ilyenkor mellőzhetetlen automobilt, szükség +van továbbá ügyvédre, aki kiperli a nagyhercegnő anyai vagyonát és +szükség van végül ujságíróra, aki megnyergeli a közvéleményt az ifju pár +érdekében. + +– És az utóbbi szerepet nekem szánta? + +– Persze. Most még csak tőkepénzesre és ügyvédre lesz szükségünk. + +– Szükségünk lesz egy nagyhercegnőre is, aki megszökik a kedvünkért. + +– Azzal ne törődjék, az már megvan. + +– Hol van? + +– Hát hol legyen? Szanatóriumban. + +Ez a kémikus doktor, a külseje és mindaz, amit beszélt, olyan +álomszerüen valószínütlen volt, hogy már nem is csodálkoztam rajta. + +– Mondja csak, doktor úr, honnan jön ön tulajdonképpen? – kérdeztem +később. + +– A Drégely-féle szanatóriumból szöktem meg. Itt van a közelben. + +– Persze, persze, most már értem. + +A Drégely-féle szanatórium országos hírü elmegyógyintézet. Ezzel a +vegyésszel tehát szőrmentén kell bánni. + +– Foglaljon helyet, doktor úr! + +A vörös ember leült és kínálás nélkül belenyúlt a szivaros skatulyába. + +– Ön persze furcsának találja mindazt, amit hall és lát, – mondta, +miközben rágyújtott. – Én nem is csodálnám, ha futóbolondnak tartana. + +– Dehogy is, ön nagyon jó benyomást tesz reám. + +– Semmi udvariaskodás! Önnek az ügy érdekében meg kell róla győződnie, +hogy épeszü ember vagyok. Kérem, intézzen hozzám kérdéseket a magasabb +mennyiségtanból, vagy a vegytanból, mely speciális szakmám, vagy +beszélgessünk politikáról és művészetről… Ráérünk, mert reggelig itt +kell maradnom. + +– Beszélgessünk inkább a nagyhercegnőről, akit részvénytársasági alapon +meg akar szöktetni. Ha meg tud róla győzni, hogy ez reális üzlet, akkor +számíthat a szolgálatkészségemre. + +– Tényleg, legjobb lesz, ha beavatom önt titkomba. Fölteszem, hogy ön +nem fog visszaélni bizalmammal. + +A vegyész festői redőkbe szedte fürdőköpenyegét és beszélni kezdett. +Elbeszélése meglehetősen hosszadalmas volt. Az ablakon már benézett a +kék hajnal és ő még mindig beszélt. Leírom azt, amit tőle hallottam. +Érthető okokból nem ragaszkodom Pokorny szavaihoz, az eseményeken +azonban nem változtattam egy jottányit sem. Éppen azért magam csak az +elbeszélés külső formájáért felelhetek, egyebekben azonban minden +felelősséget Pokorny úrra kell hárítanom. + + +_Pokorny elbeszélése._ + + +I. + +Essünk túl mindenekelőtt néhány száraz genealógiai adaton. Az otrantói +nagyhercegek egy trónjafosztott fejedelmi család sarjadékai. Ezt +különben minden iskolásfiu tudja. A család évekkel ezelőtt, midőn a +pretendens, vagy mint ők mondják: az uralkodó nagyherceg feleségül vette +Quetsher amerikai milliárdos leányát, nagy birtokokat szerzett +éjszaknyugati Magyarországon, közel a morva határhoz és azóta az +esztendő egy részét hazánkban szokta tölteni. A család feje és egyetlen +férfitagja mostanában Félix nagyherceg ő fensége. Egyetlen női tagja +Antónia nagyhercegnő, Félixnek és az Istenben boldogult Miss Quetshernek +leánya. Mivel az otrantói dinasztia házitörvényei elismerik a nőági +örökösödést, a trónra való jogigények Antónia nagyhercegnő kezével +együtt Félix ő fenségének unokaöccsére, Stromboli Viktor hercegre fognak +szállani. Antónia nagyhercegnő gyermekkora óta menyasszonya Viktor +hercegnek. Most már mehetünk tovább. + +Félix nagyherceg nemrégiben arról győződött meg, hogy eddigi +foglalkozása, nevezetesen a katonáskodás, a vadászat és a szerelem nem +is olyan mulatságos dolog, mint ifjabb éveiben hitte, azért +táborszernagyi ranggal nyugdíjba vonult, bérbeadta híres +vadászterületeit, végkielégítést fizetett a barátnőjének és egészen az +iparfejlesztésre vetette magát. Az ipar és a kereskedelem sorsa mindig +nagyon érdekelte az otrantói házat. A nagyherceg többek közt +elhatározta, hogy üveggyárat fog alapítani magyarországi birtokán, még +pedig olyan gyárat, amely le fogja főzni a cseheket és a muranóiakat. + +Rögtön nagy eréllyel hozzá is látott a munkának. Azon kezdte, hogy +Franciaországba utazott és fölkereste vincennesi laboratóriumában a nagy +Marcelt, az úgynevezett kristályfestékek föltalálóját, akit az +üvegfestés terén a világ első szakemberének tartott. Ő fensége nagyúri +naivitással azt az ajánlatot tette a nyolcvanöt esztendős, világhírü +tudósnak, hogy jőjjön vele Magyarországra és legyen segítségére az +üveghuták berendezésénél. + +Marcel persze mosolygott ezen. + +– Ha harminc-negyven esztendővel ezelőtt jött volna, akkor szívesen +ragadtam volna meg az alkalmat, hogy megismerjem az ön szép hazáját. Én +különben már régóta nem foglalkozom ipari kérdésekkel. Azt a rövid időt, +amit a természet a számomra még tartogat, bizonyos vegytani és optikai +problémák megoldására szeretném fölhasználni. Mostanában éppen a tibeti +oldattal végzek kísérleteket. + +– Olyan fontos dolog az? – kérdezte kedvetlenül a nagyherceg. + +– Legalább is érdekes. Ha sikerül megtalálnom a tibeti oldat vegyi +képletét, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy marad utánam valami +örökség. Ennek az anyagnak megvan az a különös tulajdonsága, hogy +ideiglenesen érzékteleníti a szemidegeket. + +– És mire jó az? – kérdezte a nagyherceg. + +– Mondok egy gyakorlati példát. Ha ön, nagyhercegem, olyan ruhát vesz +magára, amelyet tibeti módon preparáltak, akkor ön láthatatlan lesz +minden ember számára. + +Félix ő fensége meghökkenve nézett Marcel mesterre. + +– Nem gondolja, hogy ez abszurdum? + +Az öreg tudós, aki már kissé fecsegő volt, látható élvezettel beszélt +kedves ideájáról. + +– Abszurdum, amíg meg nem tudom csinálni. Az én tanulóéveimben abszurdum +volt száz dolog, amit ma már megszoktunk. A telefon, a fonográf, a +Röntgen-sugár, az aeroplán. A tibeti lámák és egyes hindu papi kasztok +ősidők óta ismerték az oldatot és sok fakir-csoda ebben találja +természetes magyarázatát. Ujabban elkallódott a receptje, az angol +tudósok legalább hiába nyomoztak utána Indiában… + +– És ön azt hiszi, hogy meg fogja találni? + +– Azt hiszem. + +– Tudja mit, kedves mester? Ha én volnék a francia kormány, akkor sietve +lenyakaztatnám önt, mielőtt még elkészül experimentumaival. Mert ha ön +megtalálja azt, amit keres, akkor fölborul minden törvényes rend. Aki +láthatatlanná tudja magát tenni, az úrrá lesz minden királyi palotában, +minden kincstárban és minden női hálószobában. + +Marcel kissé kozákosnak találta a nagyherceg kifakadását, de azért nem +neheztelt meg. + +– Megnyugtathatom. A tibeti recept, melyet valamikor papok őriztek, a +jövőben egy kicsi tudós kaszt monopóliuma lesz. Olyan embereké, akiktől +nem kell tartaniok sem a királyoknak, sem a Rothschildoknak, legkevésbbé +pedig a szép asszonyoknak… + +Marcelt tehát nem vihette magával a nagyherceg, az öreg tudós ajánlata +folytán azonban magával vitte a laboratórium első asszisztensét. Az +asszisztens Marcel állítása szerint geniáils fiatal tudós volt. +Egyébként földije volt a nagyhercegnek, amennyiben Magyarországon +született. A neve Pokorny Péter volt. + +Pokorny doktor három-négy napig időzött csak Félix ő fenségének +tótvarsányi kastélyában, midőn máris tisztában volt vele, hogy az útja +egészen hiábavaló volt. Itt sohasem fog gyár épülni, ha pedig mégis +épülne, akkor sohasem fognak benne üveget csinálni. A nagyherceg elmés +ember, de szeszélyes, makacs és tudatlan. Mindenkit szamárnak vagy +csalónak tart, senkire sem hallgat, mivel szentül meg van róla győződve, +hogy mindenhez jobban ért. Amellett rettenetesen fukar is. A doktor +tehát elhatározta, hogy első alkalommal kurtán és gorombán megmondja +neki a maga véleményét, azután csomagol és sietve hazautazik. + +A programmba vett gorombáskodás azonban az ajkára fagyott, amint +megismerkedett Antónia nagyhercegnő ő fenségével. Olyan női tipus +képviselője volt, amelynek exisztenciájáról eddigelé nem is tudott a +vegyész. Apai részről délolasz, édesanyja révén amerikai. Feltünően +nagy, jó fél fejjel nagyobb, mint Pokorny, csontos és erős leány volt, +amellett mégis könnyed, karcsu, lágy és nőies. Vastag, szőke hajával, +halványarany, sűrü szemöldökével, széles, rózsás ábrázatával, sárgás +szemével, fejedelmi tunyaságával egy jószívü nőstényoroszlánra +emlékeztette a vegyészt. Talpig fehérbe volt öltöztetve, midőn először +látta és a finom, fehér kelme gyengéden tapadt karcsu amazon-tagjaihoz. +Inkább egészséges volt, mint érdekes, inkább kedves, mint elmés. + +Pokorny már az első estebéd alkalmával észrevette, hogy a nagyhercegnő +szeme újból és újból megpihen rajta. Ez a gyermekesen merész és +asszonyosan forró pillantás, mely a félig lehunyt pillák alól feléje +szállott, nagyon érthetően beszélt. Azt mondta: „Furcsa vagy a vörös +fejeddel, de azért tetszel nekem. Reménylem, én is tetszem neked?“ + +A barátkozásuk olyan gyorsan, nyíltan és símán haladt előbbre, mintha +nem is egy nagyúri palota stukkós termeiben, hanem valamelyik boldog +óceáni sziget kókuszpálmái alatt találkoztak volna. Már bizalmas +jóbarátok voltak, mikor első ízben beszélgettek négyszem között. + +Félix nagyherceg ebéd után egy vastag havannával a szájában elszunnyadt +a bőrdivány sarkában, Teplicz báróné, az udvarhölgyi ranggal fölruházott +gazdasszony az ebédlőben rendezkedett, a fiatalok pedig a nagy kandalló +mellett beszélgettek. + +– Az a kép ott? + +– A boldogult édesanyámé… Amerikai volt és nem bírta el az európai +klimát, azért mindvégig igen boldogtalan volt. + +A nagyhercegnő egy komor pillantást vetett Félix ő fenségére, akinek +arcán álomközben valami léha kadétvonás jelent meg. + +– Én azt hiszem, – mondta később Antónia, – akinek nincs semmi dolga és +akinek mindenki engedelmeskedik, az mind szívtelen ember. + +Pokorny összeszedte minden bátorságát. + +– Nekem úgy mondták, hogy fenséged menyasszony. Viktor herceget +emlegetik… + +– Nekem is azt mondták, – válaszolt fanyar mosollyal Antónia. + +– Milyen úr Viktor herceg? + +– Vannak emberek, akiknek mindig hideg az orruk, mint a vizsláé és akik +semmit sem akarnak megérteni. Én pedig szeretem az olyan embereket, akik +bővebb magyarázat nélkül is megértenek. Kérem, adja ide nekem azt a +rózsát a vázából! + +Pokorny odaadta neki a virágot és vérvörös lett, mert úgy gondolta, hogy +megértette a nagyhercegnőt, Antónia pedig keblére tűzte a rózsát és +szintén elvörösödött. A Paillard-beli hölgyecskék, akiknek a vegyész +érzelmi életében némi rövid szereplésük jutott, tulajdonképpen sokkal +gőgösebbek és komplikáltabbak voltak, mint ez a gyönyörü princesz. + +Másnap levél érkezett a vincennesi Marcel tanártól. A mester arra kérte +asszisztensét, hogy utazzon haza haladéktalanul, mivel szüksége van reá +nagyfontosságu ügyben. Pokorny a tibeti oldatra gondolt és izgatottan +csomagolni kezdett. De azután még sem utazott el. Visszatartotta egy +keskenytalpu, angolsarku félcipő, mely egy pillanatra megérintette lábát +az asztal alatt. Igen rövid pillanat volt, de elég hosszu arra, hogy +finom és forró női villamossággal telitse meg a vegyész idegeit. + +Harmadnapra mégis elment Pokorny, de ez már nem az ő, hanem Félix +nagyherceg érdeme volt. Ifjabb éveiben ő fensége sokkal több időt +szentelt a nők tanulmányozásának, semhogy ősz fejjel Bartolo mesterré +lehetett volna. Ő olyan róka volt, aki álmában is fülelt és lehunyt +szemmel is látott. Meghallotta a nesztelen kis csókot, mellyel Pokorny +ajka a nagyhercegnő ujjait érintette és meglátta az édes és megadó +mosolyt is, mellyel Antónia a vegyész gyöngédségét fogadta. + +A nagyherceg megvárta leányát a kis szalónban. + +– Tudod, miért jöttem, Toncsi? Régóta szeretném már tudni, hogy mi van a +velencei lánc végében, melyet a nyakadban viselsz. + +– Óh, semmi, csak egy kis medaillon, – pirult a nagyhercegnő. + +– És mi van a medaillonban? + +Antónia nem válaszolt, hanem megszeppenve keblére szorította a kezét, +hogy szükség esetén megvédje a titkát. + +– Ha terhedre esik a válasz, majd megmondom én, – szólt mosolyogva a +fenséges úr. – Három hónappal ezelőtt egy szőke hajtincs volt benne, a +volt háziorvosom kobakjáról való, hat héttel ezelőtt fekete pamacsot +őriztél benne, az meg a volt ügyvédem fején nőtt, most pedig egy +lángvörös hajcsomó virít benne… + +A nagyherceg kedélyesen megveregette Antónia pipacsvörös orcáját. + +– No csak valld be, Toncsika, hogy ezúttal komoly a dolog, halálosan +szerelmes vagy a fiúba, sokkal halálosabban, mint voltál a doktorba és a +fiskálisba. Hát hiszen ez talán nem is olyan nagy baj, föltéve, hogy nem +csinálunk bolondokat… Lehet ám okosan is beszélni a te jó öreg +apuskáddal, sok mindent megért ő… + +Antónia csodálkozva tekintett a nagyhercegre. Ilyen szelídnek még nem +igen látta. Valami édes kis reménység vetett szikrát a szívében. Ha +lehetséges volna? De nem, hisz képtelenség! + +– Mésalliance! – sóhajtotta reménytelenül. + +– Mésalliance? Tévedsz, Toncsika. Mésalliance volna, ha valami kis +herceghez vagy grófhoz akarnál menni. De ez a vörös mérnök? Ez nem +mésalliance, hanem betegség. + +Antónia meghökkenve nézett édesapjára, a nagyherceg pedig kissé +ellágyulva folytatta: + +– Olvastad Róma hanyatlásának történetét, Toncsika? Ott voltak szép +császárnék, akik a teherhordó rabszolgában látták a férfi ideálját és ma +is vannak fehérbőrü, kékvérü ladyk, akik kinai kulikért és rosszszagu +szerecsenekért rajonganak. Ez a túlfinomodás átka. Dekadencia. Te is +ilyen dekadens vagy, Toncsi. Hatszáz esztendeig urak voltunk, most meg +kell érte fizetnünk. Rád az igazi urak nincsenek hatással, neked +lateinerek tetszenek, íróasztal-kulik, akik pénzért firkálnak és azt +mondják: a becsület, a munka, a haladás! Te épp oly perverz vagy, mint a +római császárnék, de erről te nem tehetsz, mert egy kegyetlen természeti +törvény áldozata vagy. Nekem azonban apai kötelességem, hogy megvédjelek +a benned lappangó betegség ellen. + +A nagyherceg, miután elmondta ezt az ékes beszédet, gyöngéden homlokon +csókolta leányát és a maga szobájába ment. Ott becsöngette a +főkomornyikot. + +– Nézze, Krauzinger, – mondta neki – vegyen maga mellé két lakájt és +dobja ki azt a vörös mérnököt a házból. + +– Mondjak neki valamit? – kérdezte Krauzinger. + +– Ha kérdi, akkor mondják neki, hogy más parancs nincs. + +Tíz perc mulva Pokorny bőröndjével a kezében már künn állott a címeres +kapu előtt. Körülnézett, fölemelte a fejét és megpillantotta Félix ő +fenségét, amint csendesen szivarozgatott az emeleti ablakban. Pokorny +ekkor így szólt a nagyúrhoz: + +– Hallja, nagyherceg, Párisban az Eiffel-torony fölött emberek +röpködnek. Ott nevetségesnek találják az ilyen operett-fejedelmeket. + +– A párisiaknak tökéletesen igazuk van, – válaszolt Félix – de most nem +Párisban, hanem Tótvarsányban vagyunk. + +Antónia nagyhercegnő akkor éppen a könyvtárban volt. A _décadence_ és a +_perversité_ címü fejezeteket olvasta a lexikonban. + +Másnap reggel, amint fölkelt és a hálószobája ablakához lépett, különös +meglepetésben volt része. Egy-két kilométernyire a kastélytól hosszu +alacsony dombhát húzódik el. A dombon, mely még az uradalmi +szántóföldekhez tartozik, nagy táblákban érik a vetés. Az éjjel valaki +gigantikus latin betűket tiport bele a vetésbe, a halványsárga alapon +sötétlő betűk együtt ezt a szót adják ki: _Visszajövök!_ + + +II. + +Vagy három héttel Pokorny kilakoltatása után, vasárnap délben, fogat +ügetett a varsányi állomástól a nagyhercegi kastély felé. A kocsiban +borotvált képü fiatal úr ült, görnyedt testtel, furcsán összefonva +szertelenül hosszú lábait. Az akácos ligetnél valaki rákiáltott a +kocsisra, hogy álljon meg. Félix nagyherceg volt. + +– Isten hozott, Viktor, – mondta a kocsiban ülőnek. – Köszönöm, hogy +eljöttél. Kérlek, szállj ki, majd gyalog sétálunk haza. + +A hosszu ember fanyar arccal fogadta az ajánlatot. + +– Már megengedj, Félix bácsi, egész éjjel vonaton ültem és nagyon +kívánkozom a fürdőszobába… + +– Tedd meg azt, amire kérlek! + +Olyan furcsa hangon mondta az öreg, hogy Viktor szó nélkül kiugrott a +kocsiból. Most sült csak ki, hogy milyen hosszu legény; majd akkora, +mint a széttolható tűzoltólétra. + +– Valami szerencsétlenség történt? – kérdezte önkéntelenül, mikor a +nagyherceg sápadt és lesoványodott ábrázatába tekintett. + +– Azért hívtalak olyan sürgősen, mert a tanácsodra és a segítségedre van +szükségem… A házamban napról-napra igen különös dolgok történnek. Tudod, +hogy nem vagyok gyáva ember, – végre is normann királyok unokája volnék, +vagy mi, – de mostanában egészen beteggé tett a félelem. + +– Mitől félsz? – kérdezte Viktor, hideg halszemét az öregre meresztve. + +– Egy titokzatos, láthatatlan valakitől, aki egy héttel ezelőtt +belevette magát a házamba és azóta halálos rettegésben tart minket. Nem +láttuk még, de állandóan érezzük a jelenlétét. + +– Megállj, kérlek, – szólt Viktor – minden dolognak van valami földi +neve… Ördögről vagy hazajáró kísértetről van szó? + +A nagyherceg zavartan bámult maga elé. + +– Én tulajdonképpen valláserkölcsi alapon állok, sokat foglalkoztam +spiritizmussal is, de most attól félek, hogy meg fogok bolondulni, ha +arra gondolok, hogy tényleg vannak ilyen dolgok, ilyen jelenségek. + +Viktor elcsitította az öreget. + +– Kérlek, így nem fogjuk egymást megérteni. Tényeket kérek, eseményeket, +nem pedig elmefuttatásokat. Legjobb volna, ha sorjába el méltóztatnál +mondani, hogy miféle szokatlan dolgokat tapasztaltál. + +Az öreg megtörülte a homlokát. + +– Jól van, megpróbálom, bár nem tudom, hogy rendbe tudom-e szedni +gondolataimat… A rettenetes csapás egy héttel ezelőtt kezdődött. Elmult +vasárnapon. Én a pályaudvaron jártam és egyedül jöttem haza a hajtó +kocsimon. A legényemet leszállítottam a kocsiról és valami megbizással a +városba küldtem. Egyszerre az út közepén, kilométeres távolságban minden +élő embertől, valaki két arasznyira a hátam mögött elprüsszentette +magát. Egy láthatatlan valaki ült mögöttem az üres inasülésen. + +– Képzelődés! + +– Magam is azt hittem. Most azonban már tudom, hogy akkor vittem haza a +kocsimon Őt, a titokzatos rémet, mert az órától fogva nálunk tanyázik. + +– Tovább! + +– Vasárnap villásreggeli után a dohányzó diványán heverésztem. Egyszer +magától megnyílik az ajtó és csendesen becsukódik megint. Senkit sem +látok, de azért az az érzés vesz erőt rajtam, hogy valaki van a +szobában. A padló óvatos lépések alatt ropog. Miss pedig, Antónia kis +dalmát spicce, elkezd szűkölni és nyöszörögni, a szőre fölborzolódik, +egész testében remegve bújik mellém és mindig a kandalló felé vicsorítja +a fogát. Ugyanakkor azt látom, hogy a kandalló párkányán álló +gyertyatartó fölfordul, de azután visszaigazodik megint a régi helyére. +Valaki véletlenül meglökte és idejében elkapta megint a levegőben. + +– És te mit csináltál azalatt? + +– A rémülettől dermedten feküdtem a diványon és alvást tetettem. + +– Biztos vagyok benne, hogy tényleg aludtál is. + +– Lehet. Hallgasd meg azonban, hogy mi történt másnap. Miska reggelihez +terít a verandán. Miss is vele van és fölborzolt szőrrel attakirozza +megint a levegőt. Miska azt hiszi, hogy macskát lát és nem törődik vele. +Egy tál hideg húst tesz az asztalra és egy percre a pohárszék felé +fordul. Mire megint visszajön, a húsos tál a padlón áll, Miss pedig nem +ugat többet, hanem nyájas farkcsóválással falja a húst. + +– Úgylátszik, a kísértet különös súlyt vet Miss barátságára? Miska +azonban hazudhatott is. + +– Hazudhatott, bár nem igen látom be, hogy mi okból tette volna. Én +azonban igazat beszélek, pedig amit most el fogok mondani, az még +furcsább, mint Miska kalandja. Estefelé az egyik kerti lugasban ülök és +töröm a fejemet azon, ami napközben előadta magát. Egyszerre azt látom, +hogy a lugas előtt, talán három méternyire tőlem, egy égő szivar +szálldos a levegőben. Körülbelül embermagasságban, vízszintes irányban, +egyenletes, lassu mozgással… + +– Biztos vagy benne, hogy nem szitakötő volt? + +– Havanna volt, nem szitakötő, megismertem a kravátliját is, az én +Belindáim közül való volt, Lopez-féle gyártmány. Repülés közben bő +füstöt is eregetett, ami nem szokása a szitakötőnek. + +– Történt még valami azonkivül? + +– Meghiszem azt! Éjjel-nappal lépteket, ajtónyikorgást és hangokat +hallunk. A láthatatlan rém megdézsmálja az éléstárt és megissza a +boraimat. Tegnapelőtt éjjel felkölt Krauzinger. Vacogó fogakkal jelenti, +hogy a hetes vendégszobából horkolás hallatszik. Pedig a szoba lakatlan. +Nosza hamar, puskát a vadásznak meg a huszárnak, magam is mauzert +viszek, úgy rohanunk le a vendégházba. Ottbenn tényleg nagyon hangosan +alszik valaki. Ki kell nyitni az ajtót! Be van zárva belülről. Sebaj, +aki ottbenn horkol, az egérfogóba jutott, mert több kijárás nincs, az +ablakon pedig erős vasrács van… Kezdjük feszegetni az ajtót, de ekkor +egyszerre megcsattan a kulcs a zárban, az ajtó magától megnyilik és a +sötétségben megszólal egy rémes hang. – Tessék besétálni! – üvölti +kajánul. Óvatosan bevilágítunk, lövésre készen bemegyünk, – semmi! Az +ágyon meglátszik, hogy valaki feküdt benne, a paplan még meleg, élő lény +azonban nincs a szobában, csak egy kaszás-pók fut a falon. Mit mondjak +még? A cselédeim pánikban vannak. Magam is azon gondolkoztam már, hogy +legjobb volna elutazni… Valami azonban mégis visszatart. Ha most nem +sikerül tisztáznom a dolgot, akkor a holtom napjáig gyötörni fog a +titok. És még valami ejt gondolkozóba. Ha elmegyek, akkor őrizetlen +marad a ház, mert nincs az a hatalom, amely ott tudná fogni az +embereimet. + +A két férfi megállott az úton. + +– És nincs semmi sejtelmed? Semmi gyanud? – kérdezte Viktor herceg. + +– Van egy hipotézisem, de az olyan különös, hogy alig merek előhozakodni +vele. + +A nagyherceg egy régebbi ujságlapot vett ki a zsebéből és odaadta +öccsének. + +– Olvasd el ezt. + +– Magyar ember öngyilkossága Párisban. Párisból jelentik, hogy ott egy +nagyreményekre jogosító fiatal magyar tudós, Pokorny Péter vegyész, +öngyilkosságot követett el és a többi… Mi van ezzel a Pokornyval? + +– Ezt a Pokornyt, – szólt fojtott hangon a nagyherceg, – három héttel +ezelőtt kilökettem a házamból, mert Toncsika szokása szerint flörtölni +kezdett vele. Megmondta, hogy visszajön és most nem hihetek mást, mint +hogy rémes módon beváltotta igéretét. + +– Te hiszesz kisértetekben? + +– Kérlek, én valláserkölcsi alapon állok és el kell ismernünk, hogy +történnek dolgok… + +Viktor cigarettára gyujtott. + +– Egy kisértet, amely eszik, iszik, szivarozik, ágyban alszik és +kinyitja az ajtót, ha be akar menni a szobába, az ilyen kisértet gyanus. +Minden jel arra vall, hogy teste van és akinek teste van, azt meg is +lehet fogni. Mindenesetre nálad maradok, míg végére nem jártunk a +titoknak. + +Viktor flegmája jó hatással volt a nagyhercegre. Ez a száraz, hideg és +blazirt ifju nagyszerü katonai vérből származott. A japán háborúban is +nem egy jelét adta bátorságának. + +– Érdekes, – mondta Félix, – érdekes, hogy a szakácsom is +olyanféleképpen okoskodik, mint te. A láthatatlan rém erősen meg szokta +dézsmálni az éléstárt. Aki eszik, – mondja a szakács, – annak gyomra van +és akinek gyomra van, azt meg lehet mérgezni. Patkányméreggel preparált +egy kassai sonkát és kitette az asztalra. + +– A te szakácsod mindenesetre kedélyes fiu, – vélekedett Viktor. + +Időközben elérték a kastélyt. Mikor a kapu alá léptek, vérfagyasztó +üvöltés hallatszott az udvarról. Egy magából kikelt ember rohant ki a +házból. Fehér sapkát és nagy kötényt viselt. A nagyhercegi szakács volt. +Annyira meg volt zavarodva, hogy majd feldöntötte a gazdáját. A többi +cselédek szepegő csapatban állottak az udvaron és elmondták a fenséges +úrnak a történteket. A szakács éppen a villásreggelit készítette a +konyhán, közbe mindig a mérgezett sonkára sandított, mely csalétekként +ott állott az ablakpárkányon. Egyszerre egy láthatatlan kéz galléron +ragadta a konyhaművészt, a sonka pedig iszonyatos erővel a jobb, majd a +bal orcájához csapódott. A szakács úgy megijedt, hogy kirohant az +udvarra. Ott künn még egy erőteljes rúgást érzett, a sonka pedig utána +röpült és a földre esett. A szakács most világgá szaladt, a mérges sonka +pedig mozdulatlanul ott feküdt az udvar kövezetén… + +A cselédek szinte kábultak voltak a rémülettől, mintha bomba explodált +volna a lábuk előtt. Néhány régi szolga kivételével mind fölkerekedtek, +hogy ők semmi pénzért sem maradnak tovább a megátkozott kastélyban. + + +III. + +Viktor herceg mindenekelőtt a menyasszonyát látogatta meg. + +Ő fensége mérsékelt örömmel fogadta ő hercegségét, sőt akaratlanul egy +kis grimászt is vágott, mikor helyet kinált neki a szalónjában. + +– Örülök, hogy ilyen nyugodtnak látom, – üdvözölte a fiatal úr. – A +házban igen furcsa dolgokat beszélnek ám. + +– Mindig csak a felét kell elhinni annak, amit beszélnek, – +bölcselkedett Antónia. + +– Hiszen ha csak a fele igaz, akkor is éppen elég. Maga nem fél a +kisértettől? + +– Egy otrantói Antóniának nincs joga félni. Nekünk jó példát kell adnunk +a szegény népnek. + +– Pedig úgy hallottam az édesapjától, hogy a kisértetjárás első napján +maga is derekasan szepegett. + +– Akkor sem a földi testemet, hanem a halhatatlan lelkemet féltettem, +mert azt hittem, hogy gonosz szellemek szállották meg a kastélyt. De +később meggyőződtem, hogy a lelkemet nem fenyegeti semmiféle veszedelem. + +– Honnan szerezte ezt a meggyőződést? + +– Éjszakára feszületet tettem a szobám ajtajára. Azon megtörik a +sötétség hatalma. + +– És mi történt? + +– Reggel egy szál virágot találtam a feszületre tüzve. + +– Nagyon érdekes! És most már egyáltalában nem fél? + +– Féljenek azok, akiknek lelkét bűn terheli. Úgy sejtem, a láthatatlan +Valaki azért nem akar megnyugodni, mert nem tudja elfelejteni az +igazságtalanságot, melyet földi életében el kellett szenvednie. + +– Talán keveset kapott enni földi életében és most azzal bosszulja meg +magát, hogy kipusztítja az éléstárakat. + +Antóniának nem tetszett a cinikus hang és szó nélkül fölkelt helyéről, +jelezvén, hogy a fogadás véget ért. + +A nagyhercegnő tényleg nagyon meg volt ijedve a szellemjárás első +napján. Akkor nyakra-főre el akart utazni Varsányból. De aztán egyszerre +megjött a bátorsága, maradni akart és mindenkit bámulatba ejtett a lelki +erejével. Ennek a változásnak persze megvolt a maga különös oka. + +A nagyhercegnő aznap vett első ízben tudomást a titokzatos rémről, midőn +megérkezett a párisi fürdőruhája. Egy divatkép után csináltatta és úgy +találta, hogy pompásan sikerült. A ruha, amennyiben egyáltalában ruhának +volt nevezhető, fekete selyemből készült, piros öv, piros kalap és piros +szalagos szandál járt hozzá. Mivel ő fensége kiváncsi volt és éppen +ráért, magára vette, azután az öltöző-szoba háromszárnyu tükre elé +lépett. Mindjárt elhatározta, hogy az idén Biarritzot fogja +indítványozni a nagyhercegnek. Biarritzról lévén szó, eszébe jutott, +hogy az angol királyi család is ott lesz az idén és ekkor néhány mély +udvari bókot csinált, egy füst alatt kipróbálta azt a leányosan lojális +mosolyát is, mely főhercegtől fölfelé járt ki az uraknak. Azután abból a +valószínütlen föltevésből indulván ki, hogy őt valami nyomorult súlyosan +megsérthetné a fürdőben, a haragos Diana pózában gyakorolta magát. Hogy +kipróbálja a ruha szabását, ruganyos princesszlépésekkel járt föl-alá a +tükör előtt, majd bosztont kezdett táncolni, végül pedig eszébe jutott, +hogy a spanyol határ közel esik Biarritzhoz és ekkor fandangóba csapott +át, de ez már nem igen sikerült és a nagyhercegnő pihegve roskadt a +kerevetre. Az imént ajtónyilást hallott és mivel azt hitte, hogy a +komornája jött be, azt mondta: + +– Lizi, a legyezőmet! + +És ekkor a kis legyező, mely ott feküdt az öltöző-asztalán, magától +fölemelkedett a levegőbe és odaszállt az ölébe… + +– Jézus Mária! – rémüldözött Antónia. + +Ájulás környékezte, de nem tudott elájulni, mert a flakonja is +odaszállott az orra alá és az angol só magához térítette. A legyezője +azalatt ott lebegett az arca mellett és szeliden legyezgette. A +nagyhercegnő megdermedt a félelemtől és mozdulni sem mert. Akkor rohant +be Lizi. A leány sápadt arccal jelentette, hogy a kastélyban +kisértetekről beszélnek. + +Antónia most már nem mert egyedül maradni egy pillanatig sem. Éjszakára +maga mellé vette Lizit és Teplic bárónét, a lámpákat pedig reggelig +égette. De azért Antóniának minduntalan az a szorongó érzése volt, hogy +Ő mellette van. Nesztelen talpakon környékezi, olykor mintha hallaná is +a lélegzetvételét, néha pedig – furcsa, de való! – gyönge dohányszag üti +meg Antónia orrát. Vagy talán csak fölizgatott képzelete hitette el vele +mindezeket? + +Másnap délelőtt a nagyhercegnő egy ujsággal a kezében a parkban sétált. +A Teplic is vele volt. + +A virágágyak körül tótok dolgoztak és a Teplic hozzájuk lépett, hogy +fölösleges utasításokat adjon nekik. Antónia azalatt letelepedett egy +kőpadra. És ekkor megint félelmetes dolog történt. Előtte, az útra +szitált friss homokban, emberi lábnyomok keletkeztek. A szeme előtt +támadtak a nyomok, egyik a másik után. Egyenesen feléje közeledtek. +Antónia érezte, hogy Ő az. A láthatatlan rém. Most már mellette van. +Annyira megijedt, hogy nem mert kiáltani, pedig a Teplic ott van, alig +harminc lépésnyire tőle. És mialatt a szökőkút csobogott, a verebek a +gesztenyefákon csiripeltek, a Teplic pedig magyar-tót nyelven +veszekedett az emberekkel, közvetlenül mellette megszólalt egy suttogó +hang. Oly közel, hogy Antónia érezte arcán a láthatatlan ember meleg +lehelletét. + +– Antónia, szeretlek! + +– Minden jó lélek dicséri az Urat! – hebegte a nagyhercegnő. + +– Ámen! Ne félj, Antónia, nincs semmi veszedelem! + +A nagyhercegnő keresztet vetett magára. + +– Ki szól hozzám? – kérdezte szepegve. + +– Meg fogod tudni, ha megigéred, hogy megőrzöd titkomat. Ülj csöndesen +és tégy úgy, mintha ujságot olvasnál. Hallgass ide és a félelmed tüstént +el fog mulni. + +– Én nem látok senkit. Én félek. Angyal ön vagy kisértet? + +– Ember vagyok. + +– Akkor miért nincs teste? + +– Van testem, de olyan ruhába öltöztem, mely láthatatlanná tesz. Ez nem +csoda, hanem a tudomány új fölfedezése. Ha megismered a titkomat, +mosolyogni fogsz a félelmeden. Nézz ide, most fölemelem a fátyolt, mely +a szememet eltakarja. + +Antónia két ragyogó, zöldes szemgolyót látott a levegőben. A következő +pillanatban megint eltüntek a szemek. + +– Ez borzasztó, én nagyon félek! – szepegett a leány. – Mit akar itt, +miért rémítget minket? + +A láthatatlan ember nagyot sóhajtott. + +– Azért jöttem, mert nem tudok tőled távol élni. Az igazi alakomban +azonban nem jöhettem. + +– De hát kicsoda maga? + +– Nem ismerted meg a szememet? Nem emlékszel a hangomra? Nem jut eszedbe +az az ember, aki jobban szeret az életénél? + +– Maga? De hiszen maga meghalt?! Benne volt az ujságban. + +– Magam telegrafáltam meg a lapoknak a hírt, hogy megtévesszem +ellenségeimet. + +– Ha maga az és nem a hazajáró lelke, akkor mutassa magát emberi +alakjában. + +– Most nem lehet, mert meglátna a Teplic. Megfogom azonban fenséged +karját és a keztyümön keresztül is érezheti, hogy a kezem eleven ember +keze. + +Antónia rettegő kiváncsisággal türte az érintést. De akkor odajött a +Teplic és leült a padra. Éppen legrosszabbkor. Ez bosszantó volt. + +– Édes Teplic, – mondta a nagyhercegnő, – maga megint nagyon hízik, mert +sohasem sétál. + +– Jól van, – szólt a Teplic, – még háromszor megkerülöm a nagy tisztást. + +Azzal elment. + +– Itt van még? – susogta Antónia. + +– Itt vagyok. Most leülök maga mellé. + +Antónia erősen odanézett, ahonnan a hangot hallotta és ekkor úgy rémlett +neki, mintha egy emberi törzs és egy kerek fej halvány, ködös +körvonalait látná a levegőben. + +– Mondja, mikor fog megjelenni előttem? + +– Már megtettem volna, ha nem őriznék mindig a cselédjei és a Teplic. +Küldje el őket ma este és akkor látni fog. + +A nagyhercegnőnek hirtelen eszébe jutott valami, amitől vérvörös lett az +arca. + +– Az tulajdonképpen nagyon különös dolog, hogy maga láthatatlanul +jár-kel körülöttem. Meg kell igérnie, hogy nem nyit rám többet +kopogtatás nélkül. + +Este azt mondta Antónia, hogy nincs szüksége sem a Teplicre, sem Lizire, +egyedül fog aludni. Ő nem fél, minek is félni, mikor életünk az Úr +kezében van. Félix nagyhercegnek nagyon imponált a leánya magatartása. +Azt mondta, hogy Antónia őt amaz otrantói Beatricera emlékezteti, aki +egykor oly hősiesen védelmezte meg várát a mórok támadása ellen. Mindez +persze még Viktor herceg megérkezése előtt történt. + + +IV. + +Viktor két nap óta lakott már a kastélyban, anélkül, hogy a láthatatlan +rém valami nagyobb szabásu botrányt csinált volna. Éppen csak az ajtókat +nyitogatta és a fenséges úr szivarjait fogyasztotta. Ennyit még el +lehetett volna viselni. + +– Vannak neked vérebeid? – kérdezte a második napon a fiatal úr. + +– Az erdészemnél vannak. Csak nem akarsz kutyával szellemet nyomozni? +Hiszen annak szárnya van. + +– Nem hinném. Aki bocskort visel a lábán, az nem röpül. Minden dolognak +megvan a maga stílusa. + +– Honnan tudod, hogy bocskort visel? + +– Az éjjel finom homokot hintettem a folyosóra, abban visszamaradt a +nyoma. Jó nagy férfilábnyom. Sarkatlan, puha talpon jár. Ugyanezt a +nyomot megtaláltam a park homokjában is. + +E pillanatban minden érthető ok nélkül meglebbent az ajtó nagy függönye. +A két úr elhallgatott és egy sokatmondó pillantást váltott. + +Másnap azonban mégis elhozatták a vérebeket, de semmire sem tudtak velük +menni, mert az ostoba állatok, miután fölvették a bocskornyomot és +végigrohantak a kastélyon, megrekedtek a kert egy fiatal platánfája +alatt. Onnan sem szép szóval, sem ostorral nem lehetett őket +elriasztani; orrukat magasra emelve, ugatták a fa üres ágait. Ezt tehát +abba kellett hagyni. + +Három napig aztán teljes csend volt a kastélyban. A nagyherceg, aki +ujabban sokat levelezett spiritistákkal, úgy vélekedett, hogy talán +valamelyik médiumnak, azok közül, akiket állandóan pénzelt, sikerült +rábeszélnie a nyugtalan szellemet, hogy ne garázdálkodjék tovább a +kastélyban. Viktor herceg azonban inkább azt hitte, hogy a vérebek +ijesztettek rá a titokzatos rémre. + +Másnap Viktor sétalovaglásra hívta bátyját. Amint künn voltak a +tarlókon, a fiatal herceg rövid galop után lépésbe csapott át. + +– Tudod, Félix bácsi, hogy miért ültettelek nyeregbe? Hogy elkerüljük az +ő kémkedését. + +– Hát itt van még? + +– Itt. Tegnap, mikor a parkban sétáltunk, szándékosan olyan helyre +vezettelek, ahol sok a száraz haraszt. Folyton hallottam a lépteit. Ő +állandóan a sarkunkban van. Vagy fél tőlünk és tudni akarja, hogy nem +forralunk-e ellene valamit, vagy pedig nagyon kiváncsi természetü. + +– Fölfedeztél megint valamit? – kérdezte az öreg. + +– Valami nagyon különös dolgot. Nem tünt fel neked, hogy Toncsi az +egyedüli a házban, aki nem fél? Jó magunkról nem beszélek, de a +lakájaid, bivalynyi emberek, már alig állnak a lábukon az örökös +izgalomtól. Toncsi azonban nyugodt, rózsás, jókedvü. Én ezt furcsának +találom. + +– Én nem. A mi családunkban mindig voltak hőslelkü nők. Például… + +– Otrantói Beatrice, tudom, megvédte a várát a mórok ellen. Kérdés +azonban, hogy megvédte volna-e kevésbbé füstös pofáju támadóval szemben +is? És még egyet. Nem tünt föl neked, hogy Antónia újabban nem tisztel +meg minket estebédnél, hanem a szobájába hordatja az ételt? + +– Ezt máskor is meg szokta tenni, ha te a vendégünk voltál. + +– Megnéztem tegnap az adagokat, amiket maga rendelt meg a konyhában és +mondhatom, hatalmas étvágya van. Tegnap reggel, mikor Toncsi a kertben +járt, körülnéztem a szobájában, természetesen a te utólagos +fölhatalmazásod reményében… + +– Háborúban vagyunk! Találtál valami gyanusat? + +– Négy üres és három teli pezsgős palackot a fürdőszobájában. A +kandallóban pedig több havanna-szivarvéget. + +– Régóta tudom már, hogy a rém rájár a boraimra. + +– Azt még valahogyan meg tudom érteni, hogy egy kísértet pezsgőzik és +szivarozik, de hogy azt éppen az én menyasszonyom szobájában kell +tennie, az már sehogy sem megy a fejembe. + +– Én azt hiszem, te elfogult vagy Toncsikával szemben. Ismerem a +leányomat, tőle könnyen kitelik, hogy egy eleven vegyésszel flörtől, de +egy halott emberrel? Nem, az nem vall rá. + +Már besötétedett, mikor a két lovas visszaérkezett a kastély elé. +Antónia szobájának ablakai nyitva voltak. A kivilágított szobából +zongorahangok áradtak ki az éjbe. + +– Tud a Teplic zongorázni? – kérdezte Viktor. + +– Nem igen. + +– Hát kivel játszik négykézre Toncsi? + +– Arra magam is kíváncsi volnék. + +A lépcsőn Lizivel találkoztak. + +– Vendége van ő fenségének? + +– Egyedül van. + +A nagyhercegnő lakosztályába vezető ajtó el volt zárva. Félix azonban +nem jött zavarba. Egy kis szőnyegajtón át, mely a cselédfolyosóról a +fürdőszobába vezetett, bevitte öccsét a lakásba. Antónia nem hallotta +őket és tovább játszott. A nagyherceg iszonyodva kiáltott föl, még +Viktor is megtántorodott. Toncsi mellett egy vöröshaju férfifej lebegett +a levegőben. Teste nem volt, csak két nagy keze, mely a billentyük +fölött röpködve, buzgón verte a nagyhercegnő játékához a kíséretet. A +feje még bólongatott is és olvasta a taktust: egy-kettő-három… + +A nagyherceg kiáltására a vörös fej megfordult. Ő volt, Pokorny Péter. +Vérfagyasztóan vigyorgott, aztán a levegőben szállva, egyenesen a két +férfi felé közeledett. Azok megrettenve tántorodtak félre a repülő pofa +előtt. A vörös fej pedig eltünt a hálószoba ajtajában. + +És Antónia? Ő meg sem mozdult, hanem nyugodtan és önfeledten, mintha +hipnózisban volna, játszotta tovább a maga szólamát. Akkor pillantott +csak föl, mikor a nagyherceg vállon ragadta. + +– Jó estét, apa, – mondta szeliden mosolyogva. – Jól esett a lovaglás? + +– Boldogtalan! Mit műveltél itt? + +– Csajkovszkyt játszottam. + +– De négykézre! + +– Ugyan, apa! + +A nagyhercegnő Viktorra nézett. + +– Valami baja van édesapának? – kérdezte aggodalmasan. + +Kitünt, hogy szegény jó Antóniának sejtelme sincs arról, hogy milyen +félelmetes társaságban zongorázott. Ő meg volt róla győződve, hogy +egyedül ült a zongora mellett és nem is akarta komolyan venni, amit az +urak neki beszéltek. + +Félix nagyherceg holmi spiritiszta elméletek alapján igyekezett +megmagyarázni a szörnyü jelenést, Viktor azonban, a rendületlen +materiálista, azt gyanította, hogy ebben a házban valami ragadós +idegnyavalya dúl, mely tömeges és párhuzamos hallucinációkat okoz +áldozatainak. Antónia, úgy látszik, még nincs inficiálva, de a többiek +már mind betegek. Mivel nem lehetetlen, hogy a baj csírája a régi ház +falaiban lappang, legjobb lesz, ha mind felszedelődzködnek és elutaznak. + + +V. + +A fenséges úr elhatározta, hogy a Svájcba viszi leányát… Még sem +valószínü, hogy a hazajáró kísértet bemerészkedjék a luzerni +National-szálloda társalgójába, a pincérek és az angolok közé. Másnap +azonban megint másképp határozott. Ezt az újabb fordulatot egy levél +idézte elő, mely Franciaországból jött és melyet a híres Marcel tanár +írt a nagyhercegnek. Ő fensége, alig hogy egy pillantást vetett a +levélbe, rettenetes izgalomba jött, majd parancsot adott, hogy +nyergeljenek. Kilovagolt Viktor öccsével a tarlóra. + +– Minden meg van magyarázva! Se kísértet, se idegbetegség, hanem alávaló +csalás! Hallgasd meg ezt, Viktor! + +Azután fölolvasta öccsének a levelet. Marcel mester levele így szólt: + +Nagyhercegem! + +Egy épp oly nagyfontosságu, mint diszkrét természetü ügyben kell az ön +jóindulatát kikérnem. Midőn ön a tavasszal megtisztelte látogatásával az +én vincennesi laboratóriumomat, fölemlítettem ön előtt, hogy a tibeti +festőanyag problémájával foglalkozom. Elmondtam önnek azt is, hogy az +oldat különös optikai hatásokat idéz elő, amennyiben részlegesen +semlegesíti a szemidegeket és láthatatlanná teszi a testet, melyet az +oldattal bevontak. Ön, kedves nagyhercegem, akkor mosolygott amaz +állításomon, hogy oly ruhát tudok készítni, mely láthatatlanná teszi +viselőjét. Nos, most arról értesítem, hogy sikerült megoldanom a +problémát. Fájdalom, nem telt nagy örömem nevezetes fölfedezésemben. Az +első készletet, melyet nagy fáradsággal előállítottam, ellopták tőlem és +a tolvaj olyan ember, aki teljes bizalmamat bírta és akit fiamként +szerettem. Ő az a bizonyos Pokorny doktor, aki az ajánlatom segítségével +bejutott az ön nagyrabecsült házába is. Hogy mi sodorta a fiatalembert a +bűn lejtőjére, azt nem tudom egész biztosan, úgy sejtem azonban, hogy az +asszonyok zavarták meg tiszta ítélőképességét. Valószínünek tartom, hogy +Pokorny láthatatlan ruhát készített magának és hazatért Magyarországba, +ahol előttem ismeretlen célokat remél elérhetni. E célok nem lehetnek +tiszteletreméltók, erre vall legalább az a körülmény, hogy Pokorny az +esetleges üldözés félrevezetése céljából öngyilkosságának hírével +ültette föl a lapokat. Mindenesetre kérem önt, kedves nagyhercegem, +érdeklődjék a dolog iránt és ha tudomást szerez oly jelenségekről, +amelyek a mellett szólanak, hogy Pokorny tényleg Magyarországon lappang, +akkor legyen szíves nekem értesítést küldeni. Bevallom, hogy Pokorny úr +háládatlansága annyira elkedvetlenített, hogy nem folytatom +kísérleteimet a tibeti oldattal. Annak örülök csak, hogy Pokornyval nem +közöltem a receptet; amit ellopott az oldatból, az az övé, ennél többet +nem fog megszerezni. Talán jobb is lesz, ha magammal a sírba viszem a +veszedelmes titkot. Vagyok stb. + +_Marcel az Institut tagja._ + +Miután az urak magukhoz tértek első meglepetésükből, a nagy félelem, +mely hetek óta gyötörte őket, valóságos örömmámorrá váltódott föl. +Később belátták, hogy tulajdonképpen nincs is okuk olyan nagyon örülni +és ekkor nagy fölháborodás vett erőt rajtuk. Különösen a nagyherceg +haragudott nagyon. Ő az utóbbi időkben magába szállott, szent ember +módjára élt és szánta-bánta bűneit, és mindezt ilyen mihaszna kedvéért! +Egy tolvaj vegyész merte az ő házában a kísértetet játszani! + +– Egy dolgot nem tudok megérteni, – mondta Viktor herceg. – Mikor az +öreg Marcelnál jártál, ő szóba hozta előtted a láthatatlan ruhát. Hogyan +lehetséges, hogy az mostanában egyszer sem jutott eszedbe? + +– Tényleg nem jutott eszembe, – állapította meg a nagyherceg. – +Alkalmasint azért nem, mert egy percig sem vettem komolyan a dolgot. +Olyasmit képzeltem, hogy az öreg úr már meghülyült egy kissé és +együgyüségeket fecseg. + +Az urak azután megbeszélték a legközelebbi teendőket. Viktor úgy +vélekedett, hogy Antóniát most már sürgősen el kellene távolítani a +kastélyból. A fenséges úr azonban más nézeten volt. + +– Mi akadályozza meg azt a nyomorultat abban, hogy utána ne menjen? +Börtönbe végre még sem csukhatjuk a leányomat. Hiába való is volna, mert +a láthatatlan mihaszna oda is be tudna férkőzni. Legjobb lesz, ha Tónika +mellettünk marad, akkor legalább szemmel tarthatjuk. Ezt a dolgot +csendben kell elintéznünk, nehogy nagyobb kellemetlenség legyen belőle. + +Antónia vőlegénye úgy vélekedett, hogy a kellemetlenség már nem lehet +sokkal nagyobb, de azért nem szólt semmit, mert megszokta már, hogy +személyes érzelmeit alárendelje a dinasztikus érdekeknek. + +Az urak azután levelet írtak Marcel mesternek. Őszintén föltárták előtte +helyzetüket és tanácsot kértek tőle. A levelet nem a kastélyból, hanem a +plébániáról küldték el, a választ is oda kérték, nehogy a furfangos és +örökké gyanakvó ellenség neszét vegye a dolognak. Csak hadd ringassa +magát biztosságban, akkor előbb-utóbb csak hurokra fog kerülni. + +Titkos, alattomos és szívós vadászat indult meg a kastélyban. A +nagyherceg és Viktor szimatolva kutatták a láthatatlan ellenséget. +Gyilkos gyülöletüket tettetett közömbösség mögé rejtették. Tudták, hogy +igen óvatosan kell eljárniok, mert hiszen mindannyiuk élete az átkozott +Pokorny kezében van. Ők csak akkor sujthatnak le reá, ha föltétlenül +biztosak benne, hogy egy csapással meg tudják semmisíteni. A feladatuk +azonban nehezebb volt, mint eleintén hitték. Az ellenség épp oly óvatos +volt, mint vakmerő. Olyan volt, mint a patkány a házban; folyton +hallották, de sohasem tudták, hogy hol van a búvóhelye. + +Antóniát most már szoros őrizet alá vették. A Tepliccel kellett aludnia, +esténkint pedig, mielőtt rázárták volna az ajtót, a nagyherceg egy +borotvaéles karddal végigkaszálta a szoba levegőjét és az ágy alá +szurkált. Azt mondta, hogy a fegyver a keresztes háborukból való szent +ereklye és bűvös erejével elűzi a gonosz szellemeket. Mert Tónikával +szemben ragaszkodniok kellett a kísértet-elmélethez. A nagyhercegnő nem +tiltakozott az óvó rendszabályok ellen. Ő hallgatott és mosolygott. Az +édes, révedező és titokzatos mosoly, mely újabban állandóan ott +világított rózsás, széles ábrázatán, hihetetlenül idegessé tette a +vőlegényét és valósággal felbőszítette a nagyherceget. Ez a leány mulat +rajtuk! + +A nagyherceg most már gyanusnak találta leányának minden mozdulatát. +Antónia a verandán ül és halkan dudol maga elé… Vajjon nem sző bele a +dal szövegébe szavakat, melyek egy láthatatlan hallgatójának szólanak? +Antónia egy pillanatra maga elé tartja poharát, mielőtt ajkához vezetné… +Áhá, most ő reá köszönti borát! A kertben sétál és fölemeli egyik +karját… Vajjon nem öleli át valakinek a vállát? Antónia a dohányzó +kerevetén ül és olvasgat. + +– Toncsi, te a levegőre támaszkodol? – kérdi szigorúan a nagyherceg. + +– Nem, apa, a diványpárnára… + +– Én nem látok semmiféle párnát… Egy tisztességes leány nem támaszkodik +a levegőre! + +A nagyherceg fölugrott és kardjával a diványba döfött. A nagyherceg +utálatos volt örökös szekaturáival, de Antónia azért csak mosolygott. A +mosolya arról győzte meg az urakat, hogy hiába minden éberségük, a +láthatatlan ellenség úgy csalja őket, ahogyan akarja. + +A nagyherceg izgatott kíváncsisággal várta Marcel mester újabb levelét. +Abban bízott, hogy a tudós valahogyan a kezébe fogja szolgáltatni +ellenségét. A várt válasz nem jött meg, de megérkezett helyette a hír, +hogy a nagy tudós nyolcvanhat esztendős korában meghalt és hogy nagy +pompával helyezték nyugalomra a Pantheonban. Az urakat nagyon leverte a +haláleset. Elkeseredett harcukban most már egészen a maguk erejére +voltak hagyatva. Mivel úgy vélekedtek, hogy ilyen alattomos ellenséggel +szemben minden fegyver használata jogosult, különféle fantasztikus +cselvetéseken törték a fejüket. Titokban hatalmas vascsapdákat hozattak, +amelyek össze tudták volna zúzni a havasi medve csontjait. A csapdákat +egyszer éjjel kitették Antónia ajtaja előtt. Reggelre kelve az egyikben +a fenséges úr vadászcsizmáit, a másikban Viktor herceg nadrágját lelték. +Antóniának aznap nevetőgörcsei voltak. Szeptember végéig minden a +régiben maradt. Fordulat csak akkor következett be, midőn megjött a +hideg, esős őszi idő. A nagyherceg egyszer esti szürkületben a saját +havelokját látta sétálni a cselédfolyosón. Amint közelebb lépett, a +kabát leesett a padlóra és gyorsan távolodó lépések nesze hallatszott. + +– Úgy látszik, a nyomorult fázik! – mondta ő fensége. + +Kombinálni kezdett. Valószínü, hogy a tibeti ruha vékony kelméből, talán +selyemből vagy trikóból készült, láthatatlanná teszi az embert, de nem +védi meg a hideg ellen. Nos, annál jobb! A nagyherceg erre elzáratta a +központi fütést és csak egy-két kandallóban engedett begyújtani. Antónia +föltünően sokat panaszkodott a hideg miatt. + +– Aki fázik, vegyen bundát magára! – mondta ő fensége. + +A számítás helyesnek bizonyult. A rém láthatólag sokat szenvedett a +hidegtől. Most már gyakran hallották tüsszenteni, éjjelenkint pedig +hosszan és kínosan köhögött a folyosókon. + +– Influenzája van! – diadalmaskodott a nagyherceg. + +A cselédek panaszkodtak, hogy a láthatatlan ember elhurcolja a meleg +ruháikat. Olykor szalmából és pokrócokból rakott fészkeket találtak a +ház valamelyik zúgában. Pokorny élelmezésével is baj volt. Amióta ő +fensége napi adagokra szorította a háznépet és Antónia előtt szigorúan +zárva tartotta az éléstárt, rosszra fordult a láthatatlan ember sorsa. +Most már éhes farkasként járt-kelt a házban, kiragadta a félig nyers +pecsenyét a sütőből, éjjelenkint pedig elkeseredetten feszegette az +éléskamra ajtaját. Sőt már annyira is megfeledkezett magáról, hogy +betört a városi hentesekhez, egész sonkákat és szalámirudakat lopván +magának. + +A nagyherceg most már ujult erővel folytatta a harcot. Mivel +valószínünek tartotta, hogy Pokorny az éhség és a betegség által üzetve, +előbb-utóbb le fogja vetni inkognitóját és emberek közé fog menni, +kiadta személyleírását a kerületi csendőrségnek és vérebekkel őriztette +a ház környékét. A kastély láthatatlan zsarnokából most már a kastély +láthatatlan foglya lett. + +Pokorny nem igen tudta elképzelni, hogy miért változott meg az emberek +véleménye ő róla, annyit azonban észrevett, hogy most már nem félnek +tőle annyira, sőt nem is tartják kísértetnek. Hogy rehabilitálja magát +és visszaállítsa megrendült tekintélyét, ijesztésre akart dolgozni. +Éjjel förtelmesen vonyított a holdvilágban, a konyha faláról leverte a +fazekakat, néha lócsontokat csempészett a cselédek ágyába és hasonló +sületlenségeket követett el. + +Antónia most már nem mosolygott többé. Idegesnek látszott és szomorúnak. +A szeme gyakran vörös volt a titkolt sírástól. Ujabban erősen meg is +fogyott. + + +VI. + +November tizenkilencedikén gyalázatos idő volt. Hideg, nyirkos, sötét +nap. E napon Franciaországból kis csomagot hozott a posta. Föladó a +vincennesi közjegyző volt, amely körülmény annyira felköltötte a +nagyherceg kiváncsiságát, hogy sajátkezüleg bontotta föl a csomagot. A +fenséges úr igen elcsodálkozott, midőn két szarukeretes pápaszem került +a kezébe. A pápaszemeknek aranysárga üvegük volt. Kisérő levelében azt +írta a közjegyző, hogy az üvegeket Istenben boldogult Marcel tanár +testálta a nagyhercegre. A hagyatéki eljárás kissé hosszura nyúlt és így +most küldhették csak el az emléktárgyakat, amelyeknek – a közjegyző +szavai szerint – „némi becset adhat az a körülmény, hogy egy híres +francia tudós hagyatékából kerültek.“ + +Félix és Viktor figyelmesen forgatták kezükben a különös örökséget. +Azután egyszerre meghökkenve néztek össze. Egyet gondoltak mind a +ketten. Ez a sárga pápaszem a tudós utolsó találmánya. A tibeti +veszedelem ellenmérge. Ezzel fogják meglátni a láthatatlan Pokornyt! + +Tudták, hogy kivel van dolguk és azért túlzott és körülményes +óvatossággal jártak el. Első reggelinél a nagyherceg tüntetve arról +panaszkodott, hogy fáj a szeme. Viktor megjegyezte, hogy az ő szeme +sincs rendben; alkalmasint valami ragadós szembaj támadta meg őket. +Reggeli után a városba lovagoltak, azzal a szesszel, hogy a doktorral +fognak beszélni. Mire visszajöttek, már az orrukon volt a Marcel-féle +pápaszem. + +Délelőtt az egész család együtt ült a dohányzóban és ekkor kitünt, hogy +a vincennesi tudós tényleg megbecsülhetetlen örökséget hagyott rájuk. A +sárga szemüvegen keresztül meglátták őt. A rettenetes, szívós és +szemérmetlen ellenséget. + +A dolog igen különös volt. Egy lakáj nyitott be a szobába, hogy behozza +a reggeli postát és közvetlenül mögötte egy álomszerüen kalandos alak +osont be az ajtón. Testhez álló trikó-ruhát viselt, selyemsisakot, +álarcot és keztyüt. Olyan volt, mint a buvár, vagy a kéményseprő. +Hosszu, nesztelenül sikló léptekkel haladt, minden lépés után +meg-megállva, mint Harlekin a komédiában. A pápaszemes urak a +fölindulástól remegve, de némán és közömbösséget tettetve lesték meg +minden mozdulatát. Pokornynak persze sejtelme sem volt róla, hogy ő +többé már nem láthatatlan. Miután körülnézett a szobában, fantasztikus +mozdulatokkal Antónia mögé lebbent és szeliden megérintette a vállát. A +nagyhercegnő csöndesen bólintott a kerek állával, egyébként azonban föl +sem tekintett az ujságlapjából. A rém azután óvatosan a kandallóhoz +lépett és lekuporodott annak alacsony vaskorlátjára. Alkalmasint fázott. +Félix és Viktor között ült, alig egy-két lépésnyire tőlük. Talán tíz +percig maradt ott. Ekkor fölemelkedett Antónia és fölszólította Teplic +bárónét, hogy jőjjön vele a télikertbe. A nők kimentek és Pokorny velük +ment, szorosan Antónia sarkában haladva és lépést tartva vele. Az ember +azt hihette volna, hogy a nagyhercegnő árnyéka. A két úr visszamaradt. +Suttogó hangon, az izgalomtól sápadt arccal tanácskoztak egymással. +Abban állapodtak meg, hogy még várnak a döntő csapással. Úgy fogják +ártalmatlanná tenni az ellenséget, hogy Antónia lehetőleg ne legyen +belekeverve a dologba; a cselédségnek azt kell hinnie, hogy valami +furfangos házitolvajról van szó. Most már különben sincs okuk sietni, +mert Pokorny többé nem kerülheti el a sorsát. + +Viktor herceg később, persze a szemüveggel az orrán, benézett a +télikertbe. A derék báróné egy karosszékben szunyókált, Antónia pedig a +rémmel összeölelkezve sétált föl-alá. Alkalmasint beszélgettek, még +pedig nem valami mulatságos tárgyról, mert a hercegnek úgy tetszett, +mintha szép unokahugának szeme könnyes volna. + +Villásreggelinél is velük volt Pokorny. A nagyhercegnő széke mögött +lappangott, a fölszolgáló inasok elől oly ügyesen kitért, mintha négyest +táncolna velük, közben a legnagyobb szemérmetlenséggel elkapta és a +ruhája mellén levő nagy zsebbe csusztatta a falatokat, melyeket Antónia +csodás fesztelenséggel csempészett oda neki. Viktor herceg közel volt +hozzá, hogy boros palackot vágjon a rém fejéhez, a nagyherceg kezében +pedig paragrafussá görbült az ezüst villa, de a két úr a cselédekre való +tekintettel mégis türtőztette magát. + +Ebéd után Antónia az édesapja kivánságára zongorázott, a rém ekkor a +zongora tetején ült és elmélázva hallgatta a játékot. Ő láthatólag nem +kedvelte a magányt, hanem minden idejét a családi körben töltötte. + +Antónia később abbahagyta a játékot és mivel időközben elállott az eső, +Teplic bárónéval a parkba ment. Pokorny persze velük. Az aszfaltos úton +sétáltak föl-alá, az ezüstfenyők előtt. A báróné, aki Antónia karját +fogta, igen elbámult volna, ha sárga szemüveg lett volna az orrán, mert +azt látta volna, hogy a nagyhercegnő másik karjába is kapaszkodik +valaki. Igy azonban nem látott semmit, sőt nem is hallott, mert azok +ketten jól összetanult, összevágó lépésekkel jártak mellette. Félix és +Viktor az emeleti ablak függönye mögé lapulva figyelték a sétálókat. + +– Hogy megértik egymást! – mormogta Viktor. – Az aszfalton sétálnak, +nehogy nyomot hagyjanak a nedves úton. + +– Képzelem, hogy röhögött magában a nyomorult, mikor esténkint karddal +kaszaboltam körülötte a levegőt… Ő azalatt Tónival összeölelkezve állott +a szobában… + +A nagyherceg éktelen haragra lobbant. + +– Hogy is volna, ha most elhozatnám az expresszemet és szó nélkül +ledurrantanám a frátert? + +Viktor a fejét rázta. + +– A dolognak igen unalmas következményei lennének. Másképp kell elbánni +vele! + +Viktor indítványára abban állapodtak meg, hogy a nagyherceg továbbra is +szemmel fogja tartani Pokornyt, a herceg pedig azalatt el fog rejtőzni +Antónia lakásában. Tapasztalásból tudták ugyanis, hogy a nagyhercegnő +ilyen időtájban mindig vissza szokott vonulni a szobáiba. A fiatal úr +észrevétlenül be is jutott a leánylakásba. Mivel nem tudott alkalmasabb +rejtekhelyet találni, Antónia ágya alá bujt. Ő végre is katona volt és +ha annak idején négykézláb mászkálhatott a mandzsuriai lövészárkokban, +akkor ezt sem kellett röstelnie. A browningjával a kezében és a sárga +pápaszemével az orrán várakozott az ágy alatt. + +Öt óra felé a nagyherceg, aki rendületlen kitartással leselkedett az +emeleti ablakban, észrevette, hogy hirtelen zápor kerekedik. Toncsi és +Teplic báróné szaladva igyekeztek tető alá. A rém hosszu ugrásokkal +követte őket. Ami azután történt, annak már Viktor herceg volt a +szemtanuja. + +A herceg az ágy alatt fekve hallotta, amint megnyilt az ajtó. Ketten +léptek be, Toncsi és a láthatatlan ember. Szó nélkül és igen +körülményesen végigkutatták a lakás összes szobáit, az ágy alá azonban +csodálatosképpen nem pillantottak. Azután bezárták az ajtót. + +– Pierre! – suttogta Antónia. + +– Itt vagyok! – jelentkezett a láthatatlan Pokorny. + +– Megázott? + +– Egy kissé… + +– Jó lesz, ha megszárítja a ruháját a kandalló mellett… Én azalatt +átöltözöm a szomszédban… + +– Jó lesz, – hagyta rá Pokorny. + +A rém, miután a nagyhercegnő magára hagyta, néhány fahasábat vetett a +kandalló tüzére, majd óvatosan lehámozta magáról a tibeti ruhát és +kiterítette egy székre száradni. Egy Jaeger-féle szürke alsóruhát viselt +a testén. Antónia később bekopogtatott a szomszéd szoba ajtaján. + +– Nem lehet még! – mondta Pokorny ijedten. + +Az ijedelme érthető volt, mert a térdben tágult és mindenképpen viseltes +Jaeger-alsójában nem festett valami délcegen. + +– Lemegyek a folyosóra, – suttogta a nagyhercegnő, – ha maga is +elkészült, jőjjön utánam. + +Viktor tudta, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Nyilsebesen +kipattant az ágy alul és talpra ugrott. + +– Ha megmozdulsz, lelőlek! – kiáltotta. + +A vörös doktor rémülten kapott a tibeti ruhája után, de csak a +selyemsisakot tudta megragadni, a trikót elkapta előle Viktor herceg. +Egy pillanatig farkasszemet néztek. Pokorny azután rémesen fölkacagott, +majd huhogott és a fogát vicsorgatta, miközben úgy mozgatta a két +karját, mintha szárnya volna. A boldogtalan kétségbeesett erőlködéssel +játszotta a kisértetet. A herceg azonban – és ezt később százszor is +megbánhatta! – a kandallóba dobta a láthatatlan ruhát. Vakító lángnyelv +csapott föl. A tibeti ruha egy másodperc alatt hamuvá égett. + +Pokorny krétafehér arccal bámult a tűzbe. Úgy hápogott, mint a hal a +szárazon. Megértette, hogy eljátszotta utolsó játékát. Nagyon ostobának +is érezhette magát a Jaeger-féle alsóruhájában. De azért nem adta még +meg magát. Hirtelen és szinte megfoghatatlan ügyességgel kinyitotta a +kárpitajtót, az öltözőbe surrant, becsapta és magára reteszelte az +ajtót. A láthatatlan sisakot, hajdani dicsőségének utolsó foszlányaként, +magával vitte. Viktor herceg tombolva ordítozott az ablakban: + +– Meg kell fogni! Be kell zárni a kaput! + +A lovászok odalenn éppen a kocsikat mosták. A kiáltozásra a lépcső elé +csődültek, de azután ijedten szétrebbentek megint. Egy fejnélküli ember +támolygott le a lépcsőn. A fenséges úr is meglátta a rémet az ablakból. + +– Fogjátok meg! Üssétek agyon! Hamar a puskámat! + +A fejnélküli ember azonban eltünt a park bozótjai között. + +Az urak később puskával a kezükben verték föl a sűrüséget, Pokornynak +azonban egyelőre nyoma veszett. + +Még az este furcsa hírek érkeztek a kastélyba. A szomszéd faluban +félreverték a harangokat, mert állítólag garabonciás diák járt a +határban. A babonás parasztok vasvillára kaptak és körülfogtak egy +akácos ligetet. Azt mondták, hogy a garabonciás oda szorult. Egy +csendőrörs, mely éppen arra került, átkutatta a ligetet és meg is +találta a rémet. Egy szegény őrült volt. Mert aki három fok Reaumur +mellett, szitáló esőben egy szál gyapotalsóban az akácfa tetején ül, az +nem lehet más, csak futóbolond. + + +_Befejezés._ + +Említettem a bevezetésben, hogy ezt a különös történetet maga Pokorny +Péter doktor mondta el nekem, május harmadikáról negyedikére virradó +éjjel, miután előzetesen sikerült megszöknie a Drégely-féle +szanatóriumból. Pokorny hozzáfüzte elbeszéléséhez azt a megjegyzést is, +amit egyébként hasonló helyzetben levő uraktól már gyakran hallottunk, +hogy ő ép és egészséges és hogy Drégely doktor, a szanatórium +tulajdonosa, csak azért tartotta őt fogva törvény ellenére, mert +sürgősen udvari tanácsos óhajt lenni. Én nem tudom, hogy van-e ebben +valami igazság, sőt azt sem merném eldönteni, hogy Marcel tanár +nevezetes találmánya és Antónia nagyhercegnő szerelme a valóságban +több-e egy túlhevített agy ábrándképeinél. Én igyekeztem a kérdéssel, +főleg annak a tibeti oldatra vonatkozó részével, tisztába jönni és azóta +már kikértem két kiváló magyar fizikus szakvéleményét is. A tudósok +egyetértenek abban, hogy Pokorny doktor engem lóvá tett. Ebben, mondom, +egyetértenek, egyebekben azonban erősen eltér egymástól a két +szakvélemény. Az egyik szerint a tibeti oldat, még ha láthatatlanná is +tudná tenni az emberi testet, nem tudná láthatóvá tenni az emberi test +mögött lévő tárgyakat (például a szobaszínt), úgy, hogy a szemlélő a +tibeti ruhába öltöztetett ember helyén fekete silhouettet látna. Ezt a +hatást azonban nagyjában elérhetjük akkor is, ha valakit gyászba +öltöztetünk. A másik vélemény szerint a ruha, a mely láthatatlan, +tulajdonképpen ideálisan átlátszó, úgy, hogy a Marcel-féle köntösbe +öltöztetett ember nem tünik el, hanem úgy hat ránk, mintha ruha nélkül +járna. Nem érzem magamat hivatottnak, hogy állást foglaljak ebben a +kérdésben, én csak hivatkozom arra, amit bevezető szavaimban +hangsúlyoztam: minden felelősséget Pokorny doktorra hárítok. A teljes +igazságot ma csak egy ember tudná megmondani, Félix nagyherceg; ő +fensége azonban, őszintén szólva, nem teszi reám azt a benyomást, mintha +valami nagyon szivesen intervjuoltatná magát ebben az ügyben. + +Még szerettem volna Pokorny doktortól egyet-mást megtudni, de hajnal +felé, mikor éppen arról beszélt, hogyan vesztette el a láthatatlan +sisakot az akácos ligetben, megzavartak minket. Valaki becsöngetett a +lakásomba. + +– Úgy látszik, értem jönnek, – mondta Pokorny. + +Az ablakhoz lépett és kitekintett az utcára. + +– Ott lenn is vár egypár fogdmeg! + +Tényleg érte jöttek. A vörös doktor kezet fogott velem és bizonyos jóízü +akasztófa-humorral követte üldözőit a fogságba. + +Később elhatároztam, hogy próbálok valamit tenni az érdekében. Lehetőleg +megalakítom a részvénytársaságot, amelyről beszélt, fölvéve +természetesen a társaság működési körébe Pokorny megszöktetését is. +Beszéltem néhány emberrel, vállalkozó ügyvéd akadt is volna szép +számmal, a tőkepénzesek azonban egyelőre föltünő tartózkodóan +viselkedtek. Május vége felé beszüntettem a részvénytársaság +megalakítására irányuló akciómat, mert kiderült, hogy Pokorny időközben +magától is kereket oldott a szanatóriumból, ezuttal hihetőleg +véglegesen. + +Június elején igen meglepő hírt olvastam a lapokban. Otrantói Antónia +nagyhercegnőt megszöktették a csehországi gyógyintézetből, ahová beteg +idegei erősítése végett küldte aggódó családja. A lapok megírták, hogy +egy nagy vörös automobilon vitték el éjnek idején, miután +megvesztegetett ápolói kinyitották előtte a szanatórium kapuit. A +gépkocsin három automobil-álarcos úr várta. Alkalmasint a tőkepénzes, az +ügyvéd és az ujságíró. Pokornyról egy szóval sem emlékeztek meg a +tudósítások. + +Azóta tüvé tették a szép szökevény után a világot, de sem Európában, sem +Amerikában nem tudtak a nyomára akadni. Csak egy ízben adott magáról +némi életjelt. Jelentkezett ugyanis egy szabályszerü meghatalmazásokkal +ellátott ügyvéd, aki Antónia anyai örökségét követeli a gyászbaborult +nagyhercegen. Az ügyvédi meghatalmazásokat a nagyhercegnő állítólag +kétféle minőségében írta volna alá, „úgy is, mint kiskoru gyermekének +természetes gyámja“. Az eset eléggé komoly, mert a Quetsher-féle +hagyaték nagyrészét amerikai bányák alkotják, a pör tehát az +Egyesült-Államok birósága előtt fog lefolyni és nem lehet még tudni, +hogy a yankee-biró mennyire hajlik meg az otrantói család házitörvényei +előtt. Másrészről persze az eshetőségek mérlegelése közben tekintetbe +kell vennünk azt is, hogy az alperes nagyherceg ereiben normann +fejedelmek vére folyik, azok pediglen a történelem tanusága szerint bősz +és halálos elszántsággal szokták megvédeni azt, ami az övék, de főleg +azt, ami nem az övék. + + + + +Bucentoro úr. + + +I. + +Egyszer, évekkel ezelőtt, néhány hetet a dalmátországi Lesina szigetén +töltöttem. S. Giorgio közelében laktam, eg szomorú kis házban, mely a +széles Narenta-csatornára tekint. Az én szobám ablakai a kertre nyiltak. +Ez az úgynevezett kert félig kőrakás, félig szemétdomb volt, amennyiben +úgy teli volt emberfejnyi kődarabokkal, mintha ördögök labdáztak volna +benne, a kövek közt pedig egész fészkeket alkottak a titokzatos eredetü +üres konzervskatulyák. Néhány hatalmas, régi datolyapálma és egy +márványkút romjai mégis némileg érthetővé tették a kert elnevezést. + +Egy verőfényes reggelen igen elcsodálkoztam, midőn ágyamban fekve, a +szobám menyezetén éktelenkedő foltok között egy női arc és egy kerek +csipő rajzát födöztem föl. Most egyszerre logikát találtam a különböző +színü foltokban és meggyőződtem, hogy azok egy nagy fali festmény +maradványai. A ház, amelyben laktam, valamikor egyike lehetett azoknak a +rokokó-nyaralóknak, melyeket a velencei nagyurak casinonak neveztek. A +szegénység és a tudatlanság rommá változtatta a házat és sivataggá a +kertet. A kertben, hol valaha selyemharisnyás urak és abroncsszoknyás +hölgyek dévajkodtak, mostanában három koromfekete kecske legelészett. + +A ház, a kert és a kecskék egy Zagurichné nevü horvát asszonyság vagyona +voltak. A kecskéken kivül ott ugrándozott a kövek közt öt csemetéje is, +egyik vásottabb és mocskosabb, mint a másik. Zagurichné afféle amerikai +özvegy volt. Az ura évek óta Délamerikában élt és a keresete javát +minden hónapban hűségesen elküldte az otthonvalóknak. + +Zagurichné meglehetősen különös asszonyság volt. Minden reggel nagy +gonddal megfésülködött, arra azonban már nem jutott ideje, hogy +megmosakodjék és rendesen föl is öltözködjék. Napestig egy nem éppen +kifogástalan tisztaságu ideiglenes ruhadarabban járt, melyet talán +fésülőköpenynek lehetne nevezni. Az asszonyságnak megvolt az a szokása, +hogy állandóan kereste egyik gyerekét. Visító fejhangon szólongatta azt, +aki éppen hallótávolon kivül volt. + +Két hétig laktam már nála, midőn az az ötlete támadt, hogy a +foglalkozásom után tudakozódjék. Találomra ügyvédi irnoknak vallottam +magamat. A háziasszonyom láthatólag megörült ennek. + +– Vannak nekünk régi irásaink, – mondta – melyeket szeretnénk egy +törvénytudó emberrel elolvastatni. Az uram nagyapja holta napjáig azt +állította, hogy az írásokkal pört lehetne kezdeni és sok pénzt lehetne +nyerni. + +Egy ócska papirral telt fekete ládát mutatott, melyet a konyhában +őrzött. Midőn néhány nappal később megeredt a sirokkó és szitálni +kezdett az eső, tényleg neki ültem a ládának. Leveleket, +naplójegyzeteket, néhány hivatalos iratot, egy ócska gyermekcipőt és egy +skorpióanyát találtam benne, az utóbbit nagyszámu családja körében. Az +összes írások a tizennyolcadik század ötvenes és hatvanas éveiben +keltek. + +Amennyire én a dologhoz értek, nem hinném, hogy Zagurichék valamikor +pénzt lássanak az írásaik után. De azért nem minden haszon nélkül +böngésztem át a láda tartalmát, mivel megtudtam belőle, hogy Zagurichék +velencei nobilik és hogy eleik Zaguri néven szerepelnek Szent Márk +aranykönyvében. S a régi írások révén megismerkedtem Zaguri Giacomo ő +excellenciájával is, aki provveditoreja volt a lesinai hadi gályarajnak, +megismerkedtem továbbá Nina grófnővel, nemkülönben a dulcignoi Kara +Nusszim béggel és főtisztelendő Miliccsel, akit delfin-pópának neveztek +kortársai. + +Lehet, hogy ismeretségük némileg érdekelni fogja szives olvasóimat is. + + +II. + +Zaguri Giacomo ő excellenciája 1750-ben ötvenöt esztendős volt, három +egész mázsát nyomott és életcéljául tűzte, hogy őt nevezzék Velence +városa első arszlánjának. Hogy érdemessé tegye magát erre a címre, +mindig lioni selyemben és brabanti csipkében járt, gyémánt cipőcsattokat +viselt, külön futárral hozatta Törökországból a rózsavizet, gyönge +francia verseket írt és oly negédesen viselkedett, mint valami kis +szalon-abbé. A Rialto naplopói úgy találták, hogy föltünő hasonlatosság +van a kolosszális termetü arszlán és a doge arany díszgályája között és +Bucentoronak nevezték ő excellenciáját. Ez a név rajta is száradt. + +Zaguri úrnak a francia konyhán és a faraójátékon kivül még egy költséges +szenvedélye volt: Nina grófnő. Hogy miféle fejedelem emelte a szép Ninát +grófi rangra, azt a leveles ládából nem sikerült megtudnom; +kétségbevonhatatlan tényként megállapítottam azonban, hogy Nina +valamikor büszkesége volt a bolognai híres ballerina-iskolának. Úgy +látszik, hogy a grófnő az aranyevő gerincesek családjához tartozott, +mert hófehér fogacskáival hamarosan elpusztította Bucentoro vagyonát. +Ekkor aztán egy épp oly kecses, mint határozott mozdulattal hátat +fordított neki, mondván, hogy nem akar több pletykára alkalmat adni. + +Levelekből bebizonyítható, hogy Bucentoro akkoriban a halál gondolatával +foglalkozott. A döntő pillanatban szerencsére mégis fölébredt benne a +velencei nobile önérzete és ekkor fölkereste két atyjafiát, akik tagjai +voltak a tizek tanácsának és megkérte őket, hogy neveztessék ki a +lesinai hadi gályák provveditorejává. Zagurinak e nevezetes napig +sohasem volt köze sem hadi, sem egyéb gályákhoz, de azért joggal nagy +hivatást érezhetett magában a lesinai állásra, mivel tudta, hogy a +provveditorenak körülbelül nyolcezer katona és gályarab élelmezéséről +kell gondoskodnia és hogy okvetetlenül meg kell gazdagodnia, ha nem +éppen tökkel ütött ember. Bucentoro rokonainak sikerült is +keresztülvinniök öccsük kineveztetését, miután viszonzásképpen +segítségére voltak egy más rokoni csoportnak abban, hogy a kiskorú és +némileg gyöngeelméjü Mocenigo úrfit megtegyék Cerigo szigetének +kormányzójává. + +A lagunák királynőjének közélete akkoriban abból állott, hogy az unokák +kitördelték Venezia mesés koronájából az ékköveket, melyeket az ősök +raktak bele. A prédálást a csalhatatlan állambölcseség tekintélyével +vezette a tizek tanácsa. Ez a tanács egyébként óriás aktacsomókkal +szaporította a hercegi pelota irattárait és hajdani kegyetlen +energiájáról akkor emlékezett csak meg, ha valaki kétségbevonta +csalhatatlan voltát. + +Bucentoro ő excellenciája tehát a szárnysegédek, kamarások, francia +szakácsok, vadászok, fullajtárok, fekete és fehérbörü lakájok seregével +elment Lesinába. Első titkára és bizalmasa egy Papanika nevü görög ember +volt, aki azzal nyerte meg a nagyúr rokonszenvét, hogy harminchatféle +puncsot tudott készíteni. + +Egy hónapig nem beszéltek a provveditoreról a Rialtón. Ekkor újból +megjelent Velencében az említett Papanika és gazdája megbízásából +tárgyalásokat kezdett Nina grófnővel, hogy tegye át lakóhelyét Lesinába. +A tárgyalások részletei, sajnos, nem maradtak fönn az utókor számára. +Tény azonban, hogy Nina még a nyár folyamán négy komornája és házi +abbéja, a sikamlós költeményeiről hirhedt Scarpa kiséretében hajóra +szállott, hogy Lesinába vitorlázzon. + + +III. + +Közbevetőleg megjegyzem, hogy S. Giorgio közelében van egy magános kis +kápolna, mely a scombrihalászok kedves szentélye. Az ajtó mellett van +egy kis kép, állítólag Szent Eufémia képmása. Reám igen világias +benyomást tett. Egy a tizennyolcadik század ötvenes éveinek divatja +szerint öltöztetett hölgyet ábrázol. A hölgy kicsi, gömbölyü és csinos. +Mélyen kivágott derekat visel, óriás abroncsos szoknyát, magasra fésült, +puderes haját csipkefátyol takarja. Rózsás arcán két szépségflastrom +látható, egyik az állán, a másik az ajka szegélyén. Nekem az a gyanúm, +hogy a kép eredetije nem más, mint Nina grófnő. Bevallom azonban, hogy +ezt a sejtelmemet semmiféle bizonyíték nem támogatja. + +Folytassuk ott, ahol abbahagytuk. + +Egy ujdonatúj anconai brig vitte a szép grófnőt. Följegyezték, hogy +Sebenico előtt, alig egy ágyulövésnyire a St. Nicolo nevü velencei +vártól, makacs szélcsendbe került a hajó. Az udvarias padrone ekkor +vitorlákból szellős sátort rögtönzött Nina számára, hogy ne szenvedjen a +hőségtől. Papanika kártyamutatványokkal, Scarpa abbé pedig szavalatokkal +igyekezett szórakoztatni a grófnőt. + +Nina mégis unatkozott. + +– Miért nem folytatjuk utunkat? – kérdezte. + +– Mert szélcsend van, – magyarázták neki. + +– Hát az a zöld hajó ott mért halad? + +– Mert evezőkkel jár. + +Az esti fényben igen mocskos, zöld tartana szaladt feléjük, sebes +ütemben mozgatván hosszu evezőlábait, mint a vízi poloska. + +– Miféle hajó az? – érdeklődött Nina. + +– Valami postahajó lesz a szigetekről. + +– Nem járnak erre kalózok? – kérdezte a grófnő. + +A padrone elmosolyodott. + +– Sebenico ágyúinak torkában? Szó sincs róla! Lejebb, az albániai +partokon, még találkozhatik az ember afféle zsiványnéppel. Sőt éppen +mostanában bizonyos hírnévre is tett szert egy Kara Nusszim bég nevü +dulcignoi pernahajder, aki nagyban nyomorgatja a kereskedőket. + +– Mit tennének önök, ha a hajó, mely szembejön velünk, dulcignói +kalózhajó volna? – kiváncsiskodott Nina. + +– A kötelességünket teljesítenők és azt hiszem, hogy a semmirekellő +kemény leckét kapna, – mondta az anconai padrone férfias elszántság +hangján, de minden kérkedés nélkül. + +Papanika a baloldalára csapott, ahol olykor a kardját szokta viselni. + +– Bár kalóz volna! – kiáltotta délies tűzzel. – Legalább megláthatná a +grófnő, hogyan védi meg egy görög nemes az oltalmára bízott hölgyet! + +Scarpa abbé szemében is harcias tűz lobogott. + +– Az isteni Nina jelenléte engem is vérszomjas tigrissé változtatna! – +kiáltotta. + +A grófnő valami édes borzongást érzett. + +– Szeretnék egyszer egy tengeri ütközetet látni, – suttogta. + +A zöld hajó már olyan közel volt hozzájuk, hogy meg tudták különböztetni +a födélzetén álló embereket. Sokan voltak rajta, nagyon furcsa alakok. A +Canale granden látni ilyen fantasztikus bárkákat, farsang idején. Egy +úszó felhődarab, melyet a démonok csapatja szállott meg. Fehér +albánfezes, vigyorgó négerek; nagyturbános, lengő szakállu öregek, +akiket förtelmes sebhelyek rútítanak el; félig mezítelen, óriás tagu +kamaszok. Talán nem is emberek. Az egyik dühös majomként fintorgatja +arcát, a másiknak olyan csontos orra van, mint a ragadozó madár csőre, a +hajó kormányán pedig egy emberi szörnyeteg áll, akinek füstös pofája +dagadt, mint a viziló feje. Valamennyien mordályt, baltát vagy nyársat +tartanak a kezükben és röhögve, kurjongatva és károgva noszogatják a +dühös sietséggel dolgozó evezősöket. + +Az anconai padrone kissé elhalványodott. + +– Ha nem volnánk Sebenico ágyúi alatt… + +Tovább nem folytathatta, mert a zöld hajón elsütöttek egy tarackot. A +lövés megnyomorította a brig nagyárbocát és halomra döntötte Nina +sátrát. Futkosás és sikoltozás támadt. Csak az egy Papanika nem +vesztette el a fejét. Ő kivette fehér keszkenőjét és meglengette a +kalózok felé a megadás jeléül. + +– Nem szabad veszedelemnek kitennünk Nina drága életét, – mondta. + +Néhány perc mulva a kalózok már elérték csáklyáikkal a briget. Az óriás +majmok dühösen ordítozó csapatja kúszott, szökött és repült föl az +anconai hajó födélzetére. Egy szempillantás alatt lefegyverezték és +leteperték az olaszokat. Azután bámulatos szakértelemmel és csodálatos +ügyességgel hozzáláttak a brig kifosztásához. Még a vasmacskáit és a +rézlámpásait is elvitték. + +A zsiványok vezére, egy hórihorgas termetü, villogó szemü ifju ember, +Ninához lépett és kifogástalan velencei nyelven szólt hozzá: + +– Ön, asszonyom, szives lesz útját az én hajómon folytatni. + +– De mi lesz a podgyászommal? – kérdezte sírva a grófnő. + +– Arra ne legyen gondja, mind a tizennégy úti ládája már a hajómon van. + +A kalózhajó gyorsan, ahogyan jött, eltünt ismét a kis szigetek között. +Vele Nina és a négy komornája. + +Egy óra is elmult, míg S. Nicolo várában tudomást vettek a vészjelekről, +melyeket a brig adott. És sötét éjszaka lett, mire Sebenicoból +kicihelődött két hatalmas állami gálya, hogy kergetőbe vegye a +kalózokat. Hajnalig össze is fogdostak egy tucat halászbárkát és néhány +ártatlan boros trabakolót, a rablóknak azonban nyomuk veszett. + + +IV. + +Bucentoro ő excellenciáját Papanika és Scarpa urak értesítették a +szerencsétlenségről. Az abbé egy fönmaradt elégiájából kitetszik, hogy a +provveditore éppen reggelinél ült, midőn a gyászos hírt vele közölték és +hogy szenvedélyes fájdalmában egy szorbettel telt muranoi +kristálycsészét vágott a hirnökök fejéhez. + +A tengernek is megvan a maga közvéleménye és a közvélemény az első +perctől fogva tisztában volt vele, hogy a sebenicoi csínyt a dulcignoi +Kara Nusszim követte el. + +A dulcignoi határvár, mely úgy ágaskodik a meredek parti sziklák fölött, +mint a nagy kőkoporsó, gyülekező helye volt az ozmán birodalom +legelszántabb martalócainak. Szökött katonákat, gályarabokat, +renegátokat, minden rangu és rendü kalandorokat ott tárt karokkal +fogadtak. A dulcignoi kalózok elismert vezére a sokat emlegetett Nusszim +bég volt, mindenesetre korának egyik legarcátlanabb embere. Ő zsoldjában +tartotta a császári hivatalnokot épp úgy, mint a parti halászokat. + +Midőn Bucentoro tisztán kezdett látni a dologban, első haragjában útnak +akarta indítani a lesinai hajóhad harminc gályáját, hogy rommá ágyuzzák +Dulcignot és kardélre hányják a hasonló esetekben elsősorban exponált +csecsszopókat. Hamarosan kitünt azonban, hogy a harcias terv elé +akadályok gördülnek. Dulcigno végre is a török császár vára, mely +uralkodóval a köztársaság mostanában jó szomszédos egyetértésben él és +ha nagy úr is egy provveditore, a hadüzenés jogát mégsem ruházta reá a +tizek tanácsa. + +Bucentoro tehát – mi egyéb is telhetett volna tőle? – egyelőre panaszos +fölterjesztést intézett a tanácshoz a kalózkodás ügyében. + +A tanács, miután véleményezés és kiegészítés végett megküldte a +jelentést többrendbeli alantas hatóságnak, a tél folyamán végül +érdemében tárgyalta az ügyet és úgy döntött, hogy az összes iratok a +továbbiakig irattárba helyezendők. Figyelembe kellett venni azt a +körülményt, hogy az állítólag megtámadott brig anconai illetőségü, +figyelembe kellett továbbá venni, hogy az állítólag elrablott nők +bolognai illetőségüek, így tehát nem a köztársaság, hanem Ancona és +Bologna ura, a római pápa ő szentsége hivatott arra, hogy a sérelemmel +szemben orvoslást szerezzen. Figyelembe kellett végül azt is venni, hogy +a szóban forgó Nina életmódja nem volt olyan természetü, hogy velencei +területre való visszatérése kívánatosnak látszanék. + +A tanács titkárának jóindulatából Zaguri bepillantást nyert a +köztársaság sztambuli miniszterrezidensének bizalmas jelentésébe is. A +rezidens kérdést intézett a Nina-ügyben a nagyvezérhez, aki viszont +kérdőre vonta a skutari-i válit, aki ismét a dulcignoi kajmakámra írt +rá. Onnan az a fölvilágosítás érkezett, hogy Dulcignoban él ugyan egy +Kara Nusszim bég nevü ember, ő azonban vagyonos, előkelő és istenfélő +nemes, amellett köztudomás szerint annyira beteges, hogy már esztendők +óta nem hagyhatta el házát. + + +V. + +A szerelmes Bucentoro már lemondott a reményről, hogy valaha is +viszontlássa Nináját, midőn Papanika egy szép tavaszi napon egy albán +embert vezetett eléje. Az albán hat láb magas volt, az arca szőrös volt +az orra hegyéig és bár rongyokban járt, olyan gőgösen viselkedett, +mintha királyok kenyeres pajtása volna. + +Ez az ember, aki egyébként rettenetes fokhagymaszagot terjesztett, így +szólt a provveditorehoz: + +– A te asszonyodat Kara Nusszim ragadta el. + +– Honnan tudod? – pattant föl Bucentoro. + +– Onnan, hogy magam is segítettem neki. Azóta Dulcignoban van a te +asszonyod, a bég házánál. Igen jól érzi magát, mert úgy vélekedik, hogy +többet ér egy ifju kalóz, mint egy vén provveditore. A bég az ő kedvéért +sárga selyembe öltöztette a hárem falait. + +Papanika jónak látta, hogy más fordulatot adjon a beszélgetésnek. + +– Add elő ajánlatodat, jó ember! + +– Ha mégis vissza akarnád szerezni az asszonyt, vagy ha bosszút akarnál +állni a bégen, én egy aranyért megmondom a módját. Vele nem bír sem +Velence, sem a padisah, mert ő olyan, mint a futó hullám: látod, de +megfogni nem tudod. Van azonban egy ember, az megfogja még a futó +hullámot is és ha megnyered a barátságát, akkor gúzsba kötve hozza eléd +a kalózbéget. + +Bucentoro két aranyat dobott az asztalra. + +– Ki az az ember? + +– Milics, a delfin-pópa. + +– Hol van az a Milics pópa? + +– Nem messzi innen, a Narenta ingoványaiban, a zaosztrogi kolostorban. + +– És miért nevezik delfin-pópának? + +– Nyáron át az összes zaosztrogi kalugyerekkel hónapokig künn jár a +tengeren. Senki sem tudja, hogy mit művel olyankor és a nép azt hiszi, +hogy a kalugyerek delfinekké változnak át és úgy úszkálnak a vízben. + +– Te is azt hiszed? + +– Nem hiszem, mert tudom, hogy a delfin-pópák olyankor a görög partokon +kalózkodnak. + +– Mesebeszéd! – kiáltotta a provveditore. – Ha igaz volna, akkor magam +is tudnék róla. + +Az albán ember félvállról végigmérte Bucentorot, majd szárazon mondta: + +– Tudnak róla Velencében. De nem bántják őket, mert a kalugyereknek van +annyi eszük, hogy velencei hajót sohasem támadnak. Én már találkoztam +velük egy ízben Korfu mellett. A Kara Nusszim hajóján voltam és +mondhatom, a vitéz bég úgy elinalt előlük, mint a kutya a bot elől. + +– És mit csinálnak a papok a rablott pénzzel? – kiváncsiskodott +Bucentoro. + +– Szent célra gyüjtik, – mondta komoly arccal az albán. – Milics pópa +meg akarja venni a mosztári válitól a trebinjei puszta kolostort, mert +ott van eltemetve Szent Száva és ott van a világ közepe. A váli azonban +annyit kér érte, mint egy egész szandsákért. + +– Jól van! – mondta Bucentoro. – A dulcignoi viperára rá fogjuk +ereszteni a narentai sárkányt! + + +VI. + +Zugari Papanikát küldte a zaosztrogi szent emberhez. Az út nem volt +éppen a görög kedvére való, mert a Narenta völgye hírhedt maláriafészek. +Két napon át beláthatatlan nádasok közt kígyózó csatornákon kellett +eveznie. A víz csak úgy hemzsegett a sok kígyótól és a bárka a vízi vad +óriás rajait verte föl. Végül elérték Zaosztrogot, mely inkább mocskos +kis vár, mint kolostor benyomását tette. + +Midőn a görög partra szállott, egy süppedt mellü, hórihorgas, vén +kalugyert pillantott meg, aki az iszapos vízbe merült ócska bárka +mellett ült és csendesen horgászott. + +– Hol találhatom Milics papot? – kérdezte Papanika. + +– Az én vagyok, – válaszolt köhécselve az öreg. + +– A lesinai provveditore küldött hozzád. A dulcignoi Kara Nusszim +elrabolta az asszonyát és az emberek azt beszélik, hogy te vissza tudnád +hozni. + +A pópa bús mosollyal nézett a görögre. + +– Lóvá tettek, jó uram. Hát ki vagyok én? Egy köszvényes vén pap. Az +angolnafogáson kívül egyéb nem telik már tőlem. + +A görög vállat vont. + +– Az a te bajod, kalugyer, mert elesel ezer aranytól. + +A pópa Papanikára szegezte szúrós tekintetét. + +– Zekhinákról beszélsz? + +– Jó velencei arany zekhinákról. Kétszázat előlegképpen kaphatnál, ha +Zaguri ő excellenciájánál jelentkeznél. A többi nyolcszáz akkor jár +neked, ha elhozod magát az asszonyt, vagy Kara Nusszimnak valami vérbeli +rokonát. + +A pap meglepő könnyedén fölemelkedett a földről. + +– Holnapután benn leszek Lesinában. + +A görögöt kissé bizalmatlanná tette a pópa beszéde. + +– Honnan veszed a hajót? – kérdezte. + +Milics az iszapban ázó bárkára mutatott. + +– Itt a hajóm! + +– Ez a korhadt teknő? + +– Elmegy ez még, uram. + +– És kik lesznek a legényeid? + +– Majd megkérem jámbor testvéreimet a kolostorból, hogy kísérjenek el. + +A pópa beváltotta ígéretét. Harmadnapra már beevezett a lesinai +kikötőbe. Vagy harminc kalugyer volt a hajóján. Csupa egyforma, +feketeszakállu, aprószemü, zömök ember. Nyílsebesen eveztek, miközben +templomi énekeket zengedeztek. A kormány mellett Milics pópa állott. +Hatalmas feszület volt a balkezében. A feszület kovácsolt vasból való +volt, fél mázsát nyomott és nem egy tar koponyát loccsantott már szét. +Az árbóc mellett négy fekete koporsó volt a födélzethez kötözve. A papok +azt mondták, hogy szent kalugyerek ereklyéit szállítják azokban. Miután +Milics átvette a pénzt és megáldotta a provveditoret, hangos énekszó +mellett elevezett megint. + +Négy héttel később újra megjelentek a delfin-pópák. Pompás fogást +csináltak: elhozták Kara Nusszim édesanyját, akit Medua mellett, egy +parti házban találtak. Bucentoro magánkívül volt örömében és megtoldotta +a kikötött nyolcszázat még kétszáz zekhinával. Most már olyan túsz volt +a kezében, akit a dulcignoi zsiványnak mindenáron ki kellett váltania. + +Nusszim bég alkalmasint bele is ment volna a cserébe, ha közbe nem jön +egy különös esemény. A vén török hölgyet addig is, míg a tárgyalások +folytak, a lesinai apácakolostorban szállásolták el. Ott kitudódott, +hogy Nusszim édesanyja valamikor mint keresztény rableány került +Dulcignóba. Az apácák most addig beszéltek a lelkére, míg az öreg +asszony ki nem jelentette, hogy újból vissza akar térni az egyedül +üdvözítő szentegyház keblébe és hogy élte alkonyát bűnbánatban akarja +eltölteni az apácák társaságában. Az apácák örömkönnyeket sírtak, a +lesinai hívők ujjongtak, csak Bucentoro ő excellenciájának esett le az +álla. A vérmes reményei füstbe mentek, a kereszténnyé lett asszonyt nem +lehetett kiszolgáltatni a dulcignoiaknak és Nina grófnő továbbra is ott +maradt a kalóz háremében. + +A delfin-pópa hírét vehette a dolognak, mert hivatlanul megjelent a +provveditore udvarában. + +– Kétezer aranyért elhozom magát Nusszim béget. Előleg nem kell. + +Ez volt az ajánlata. + +– Áll az alku! – válaszolt Bucentoro. + + +VII. + +A nyár folyamán történt, hogy egy hatalmas trieszti vitorlás fordult be +a vallegrandei öbölbe. A faragott, aranyos orru nagy hajót, mint a pávát +a sólyom, egy zöld tartana kergette. A trieszti kapitány fölismerte az +ellenségben a dulcignoi kalózt és abban reménykedett, hogy a pogány nem +mer utána jönni a kikötőbe. Kara Nusszim azonban nem ok nélkül állott +arcátlan ember hírében, ő kész volt arra is, hogy világos nappal, a +kikötő kellő közepén fossza ki áldozatát. + +A szarvalaku öböl belső fordulóján egyszerre fekete kis hajó furakodott +a trieszti és a kalóz közé. + +– A delfin-pópák! – ordította a dulcignoi kormányos és azzal már neki is +vetette magát a kormány rúdjának és az öböl torka felé szorította a +tartanát. + +A kalugyerek időközben leemelték a födélzethez kötött négy koporsó +födelét és négy karcsú, szép ágyút toltak a korláthoz. Pompásan tudtak +bánni az ágyúikkal és már a második lövésük néhány törököt lesodort a +födélzetről. Ha meg akart volna futni Kara Nusszim, akkor sem tehette +volna; tapasztalásból tudta, hogy a narentai hajó az ő zöld vizi +poloskáját ott éri utól, ahol akarja. A kalózok tehát neki feküdtek az +evezőknek és egyenesen neki kormányoztak a fekete hajónak. + +A trieszti fregatton persze nagy örömujjongás támadt. A parton is +összefutottak az emberek, megnézni, hogyan tépi szét a narentai sárkány +a dulcignoi viperát. + +A két fantasztikus hajó úgy rohant egymásnak, mint két zivataros felhő, +ha összehajtja őket a téli scontradura. A kalózok üvöltözve és a fogukat +vicsorgatva uszították-bőszítették egymást. A papok alattomos +hidegvérrel eveztek, mekegő hangon halotti éneket énekelve. + +Most már csak néhány evezőcsapásnyira vannak egymástól. Rögtön +megdördülnek az ágyúk, tüzes halált okádva. A parton állók visszafojtott +lélegzettel lesték, hogy mi lesz. A bég most trombitát csinál a két +tenyeréből és ordít valamit. Milics fölemeli a vaskeresztet és +visszaordít neki. Most pedig közelednek egymáshoz. Most pedig, igen, +most kezet fog a két vezér… + +– A gazemberek ellenem szövetkeznek! – kiáltotta ijedten a trieszti +kapitány. + +Az osztrákot nem csalta meg a sejtelme. Nusszim az imént azt kiáltotta +oda Milicsnek, hogy a trieszti selyem-, elefántcsont- és +füszerrakománnyal jön Indiából. + +– Háromnegyede a tiéd, egy az enyém! Tizenötezer aranyért megveszem a +részedet! + +Tizenötezer zekhina tizenháromezerrel több, mint kétezer. Ezt a gyerek +is tudja. Ennyi pénzzel meg lehet váltani a trebinjei kolostort minden +birtokával együtt. + +A két kalózcsapat aztán tényleg közös erővel fosztotta ki a boldogtalan +fregattot. + +Harmadnapra a provveditore is hírét vette a vallegrandei rablásnak. Négy +kis hadigálya azonnal sietett a Narenta felé. Ezúttal már nem kellett +nemzetközi bonyodalmaktól tartani, mert a pópák velencei alattvalók +voltak és tengerészeti ügyekben a lesinai kommandó hatósága alá +tartoztak. + +A zaosztrogi kolostorban egyetlen százesztendős barátot találtak. Az +öreg süket volt, mint az ágyú és mindig csak arról fecsegett, ami őt +érdekelte, kérdezni egyáltalában nem lehetett tőle semmit. Azt mondta, +hogy az apátnak álmában megjelent Szent Száva és ráparancsolt, hogy +vonuljon papjaival azonnal a trebinjei kolostorba, hol új otthont fog +találni a szerzet. El is mentek mind, csak ő maradt vissza, mivel nem +bírná el a fárasztó utat. + +Trebinjébe nem mehettek utánuk a velenceiek, mert ott török területen +voltak. A provveditore tehát újból nekiült és panaszos jelentést írt a +tizek tanácsának. A tanács a tavaszig tanulmányozta az ügyet, de mivel +trieszti hajóról volt szó, nem érezte magát arra hivatottnak, hogy +beleavatkozzék a dologba, hanem elrendelte, hogy az akták irattárba +teendők. + + +VIII. + +Ennyit halásztam ki Zagurichné leveles ládájából. Igen meglepődtem, +midőn aztán egy hiányos helyesírással írott levél jutott a kezembe, +melyben valami Cavalotti Pepa nevü hölgy, a bolognai tánckar egyik +kiérdemült tagja, szerencsét kíván Zaguri Nina úrnőnek fia születéséhez +és hajdani barátságukra emlékeztetvén Ninát, egy ócska selyemruhát kér +tőle ajándékba. A levél három esztendővel a vallegrandei rablás után +kelt. + +Hogyan, – kérdeztem magamban, – a provveditore tehát mégis elvette +hűségének jutalmát és Nina a felesége lett? + +Egy másik levél, mely korábban kelt az előbbinél és melyet Papanika, a +görög titkár intézett Korfuból a provveditorehoz, némileg megmagyarázta +nekem a dolgok összefüggését. E levélben a görög panaszosan +hánytorgatja, hogy ő excellenciája, gonosz rágalmazók szavára +hallgatván, őt minden kárpótlás nélkül elcsapta magától. Ez az +igazságtalanság azonban nem akadályozhatja meg Papanikát abban, hogy +régi buzgalmával ne szolgálja ő excellenciáját. Hogy ezt bebizonyítsa, +mindjárt egy érdekes hírt közöl ő excellenciájával: Nina, az isteni Nina +grófnő, szerencsésen kiszabadult a dulcignói rabló kezéből és jelenleg +Korfuban van. Mint a korfui opera-staggione tánckarának tagja keresi meg +kenyerét. + +A görög aztán bőbeszédüen elmondja, hogy mit mesélt neki Nina. A +boldogtalan grófnő másfél esztendeig volt a rabló hatalmában. A +sötétlelkü Nusszim bég eleintén édes hízelgéssel akarta tőrbe csalni +Nina erényét, később pedig rettetes fenyegetésekkel próbálta +megfélemlíteni a grófnőt. Végül azonban Nina szilárdsága annyira +meghatotta és lesujtotta, hogy önként visszaadta neki szabadságát. + +Papanika hozzátette még azt is, hogy a grófnő neheztelt Zagurira, mivel +azt hitte, hogy ő excellenciája nem törődött vele egész idő alatt. Csak +az ő, Papanika fölvilágosításának köszönhető, hogy Nina ma már ismeri és +méltatja a súlyos áldozatokat, melyeket ő excellenciája a grófnő +kiszabadítása érdekében hozott. + +E levél mellett egy másikat is találtam Zagurichné ládájában, egy +névtelen levelet, melyet valami aljas cselszövő intézett a +provveditorehoz. E levélben egy „ismeretlen jóakarója“ igen neveletlen +hangon arról értesíti, hogy Ninát maga Kara Nusszim küldte el +Dulcignóból, mivel megúnta a hölgy szeszélyeit és mivel Ninának egyik +komornáját léptette elő kegyencnőjévé. + +Úgylátszik azonban, hogy Bucentoro ő excellenciája, aki világéletében +optimista volt, inkább hitt Ninának, mint névtelen jóakarójának. A +velencei tanácsnak ez a házasság nem lehetett ínyjére, mert – miként az +írásokból kitünik – megtiltotta Zagurinak, hogy feleségével Velencében +mutassa magát. Lesinai állását azonban meghagyták neki. + +Szó van az írásokban a lesinai casinoról is, melyben a fiatal pár +lakott. Okom van hinni, hogy a casino a füstös tanya, mely nekem hat +hétig szállást adott. Hogy a nemes család máig is virul még, annak +túlhangos bizonyítékai ott üvöltöztek az ablakom alatt, a +Zagurich-gyerekek képében, bár mocskos kis arcukon épp oly nehéz volt +megtalálnom a velencei nobile vonásait, mint a kősivatagban az egykori +rokokókert helyét. + + + + +Békák a kútban. + +Kármán Józsefet a filozófiai fakultás doktorává avatták, még pedig sub +auspitiis regis. Miután megkapta oklevelét és a nagy gyűrüjét, +hazautazott özvegy édesanyjához, Kölesházára, hét vármegye leglaposabb +és legporosabb nagyközségébe. Első nap már kissé elunta magát otthon és +fölmászott a padlásra, hogy keresgéljen rég meghalt édesapja könyvei +között. Három kötetet szedett ki a nagy ládából: Bluntschli, Büchner, +Stuart Mill. Stuart Mill azonban csak félig volt fölvágva. + +– Nini, hát szegény apa ilyeneket is olvasott? Pedig falusi jegyző volt. + +Az ujdonsült doktor gőgje némi kis megalázkodást érzett. Lement a házba, +de az édesanyjával most nem beszélhetett, az ilyenkor a leányokkal +foglalatoskodott. Egy tucat parasztleány járt hozzá, azokkal népies +mintáju ruhákat, függönyöket meg abroszokat himeztetett. A városban jól +megfizették Kármánné kézimunkáit. + +Estebédnél Józsi úr egy különös kérdéssel fordult édesanyjához: + +– Édesanyám, milyen ember volt tulajdonképpen a mi szegény apánk? + +Az asszony már észrevette a subládán Stuart Millt, nem is lepte meg a +kérdés. + +– A legnagyobb eszü ember volt, akit életemben ismertem. + +– És miért rekedt itt Kölesházán jegyzőnek? + +Kármánné elgondolkozva nézett a függőlámpa lángjába. + +– A jogi akadémián még tüneményes tehetségü embernek tartották. Odafönn, +a padláson, vannak levelek, melyeket tanárai írtak neki, híres tudósok. +Majd keresd ki. Angolul és franciául is beszélt és mind a két nyelvet +grammatikából tanulta. Egyszer aztán haza jött vakációra és nem ment +többet vissza az akadémiára. + +– Miért nem? + +– Sokat gondolkoztam már ezen, de tisztán ma sem látok a dologban. Úgy +kell lenni, hogy valami mérges pára szivárog ki a kölesházai talajból, +mely elmálasztja az emberek akaraterejét és megrohasztja ambiciójukat. + +– Nem bánta meg édesapám soha, hogy itt maradt? + +– Dehogy bánta! Ha együtt ülhetett az urakkal a Bakács különszobájában, +vagy ha künn pipázhatott a présház pitvarában, akkor nem bántotta semmi. +Azt szokta mondani: akár miniszter az ember, akár falusi jegyző, egyszer +csak fölfordul. + +– Ázsia! – gondolta magában Józsi. + +– A nagyapád is ilyen volt, – folytatta az asszony. – Ifjú korában +matematikával foglalkozott. Egy átutazó katonatiszt később egyszer +átnézte a jegyzeteit, – azok is fönn vannak a padláson – és azt mondta, +hogy sokban megelőzte a maga korát. De ő sem vette hasznát a tudásának, +mert holta napjáig azzal foglalkozott, amihez legkevesebb hajlandósága +volt: gazdálkodott. Nemcsak ők tettek úgy, hanem jóformán minden +kölesházai uriember. A férfiak itt úgy élnek, mint a kútba esett békák. +Aki egyszer benne van, az nem menekül ki többet. De nem is akarnak +menekülni, mert jól érzik magukat ott lenn. + +Az asszony kissé elkeseredett. Ő ezen már sokat tépelődött, annak idején +bizonyára sokat is harcolt az urával. Most fölkelt, a fia elé lépett és +keményen a szeme közé nézett. + +– A Kármánok között sok volt a tehetség, de akarata még egyiknek sem +volt, – mondta. + +A fiatal ember kihívóan mosolygott. + +– Vajjon nekem sincs? + +Erre aztán Kármánné is elmosolyodott. + +– Azt hiszem, te csak a tehetséget örökölted apádtól, karaktered anyai +jussod. + +Józsi domboru nagy homlokával, keskenyajku, kevély szájával és erős +állával tényleg igen hasonlított az édesanyjához. + + + +Kármánné kilépett a pitvarba. + +– Józsi, gyere hamar! Nézd már, ki van itt! + +A fia előbujt a kerti napraforgók közül, a félig fölvágott Stuart Millel +a kezében. + +– Mi az, édesanyám? + +– Matyus vizitába hozta a menyasszonyát. + +És halkabban, hogy a látogatók odabenn meg ne hallják, hozzátette: – +Tudod, a kövér postáskisaszonyt… + +Matyus valamikor iskolatársa volt Kármán Józsefnek. Megyei írnok volt, +de az alázatos jókedvtől sugárzó arcával, a furcsa, gömbölyü kis orrával +és a hirtelenszőke hajával inkább nyájas boltossegédnek nézhette volna +az ember. A mátkája, a postáskisasszony, trabális nagy leány volt, az +orrán kis szeplőnyereg virított. + +A két régi pajtás kezet fogott. + +– Gratulálok, Matyuska! + +Körülülték a nappali szoba ovális asztalát és nem tudták, hogy mit +beszéljenek. Valamennyien az ujdonsült doktortól várták a társalgás +megindítását, az pedig úgy érezte, hogy valami igen mélyértelmü dolgot +kellene mondania és mivel ilyesmi nem jutott eszébe, inkább hallgatott. +Végül is Kármánné vette át a szót. Elhozta a diplomát meg a gyűrüt, oly +diadalmasan, mint Szilágyi Erzsébet az első zászlót, melyet fia a +pogányon nyert. És minden bevezetés nélkül kijelentette, hogy az ő fia +ugyan nem fog vidékre menni gyerekpofozónak. (Igy nevezte a középiskolai +tanárokat, amin aztán a fiatalok nagyot kacagtak.) + +Ekkor magyarázólag a szavába vágott a fia. + +– Arról van szó, hogy esetleg visszamehetnék az egyetemre +asszisztensnek. A rektor, mikor elbúcsuztam tőle, azt mondta, hogy +szivesen adna helyet a laboratóriumában. De ahhoz persze pénz kellene, +hogy kibírjam egypár esztendeig. Addigra talán csak nyeregbe segítenének +odafönn… + +Matyus annyira föllelkesedett azon, amit hallott, hogy megragadta a +barátja kezét. + +– Az Istenért, Józsi, el ne mulaszd a jó alkalmat! Mert aki vidéken +marad, az elveszett ember! + +– Nem fogja elmulasztani! – mondta határozott hangon Kármánné. – A fia +felé fordult és lappangó mosollyal ajkán folytatta: – Neked van négyezer +koronád a takarékban. Sok kézimunkát kellett Budapestre küldenem, míg +összeszedtem, de összeszedtem! + +Ezt a tromfot ugyan más, ünnepiesebb alkalomkor akarta kiadni, de most +nem bánta, hogy kimondta. Józsi egészen belekábult a boldogságba. Most +már igazán csak rajta fordul, hogy oda jusson, ahová kivánkozik. A +jegyesek különben hamarosan elköszöntek, mert Matyusnak a déli vonattal +vissza kellett mennie a városba. Ő minden héten csak egyszer-kétszer +jöhetett ki Kölesházára, a menyasszonyához. + + + +Valami katholikus ünnep volt és Kármánné elvitte a doktort a templomba. +Be akarta mutatni fiát a mennybéli Úristennek és egy kicsit a kölesházai +embereknek is. Az első pad sarkában ültek. Később – kip-kop – könnyü és +határozott léptek közeledtek a hátsó kapu felől. + +– Derék kis földi vándor lehet, ki így járul az Úr elé! – gondolta +magában a doktor. + +A postáskisasszony jött. Nem nézett se jobbra, se balra, hanem +elhelyezkedett a mellékoltár térdeplőjén. Józsi profilban látta egész +alakját, a kecses alázatossággal meghajtott fejétől a kőpadlót érintő +lába hegyéig. + +– Ni, – állapította meg magában, – tulajdonképpen nem is olyan +formátlan, mint hittem. Fogadni mernék, hogy a nyakának orgonavirág +illata van. Vajjon mi a neve? + +Megszólalt mellette az édesanyja. + +– Itt van Évi is, – susogta, állával a leány felé intve. És hozzátette: +– Jó ruhája van. + +Tehát Éva. A legszebb női név; három betüje titokzatos és ellentétes +fogalmakat jelöl meg: a leány hajnalát és az asszony delét. A doktor +némi megszégyenüléssel kapott észbe: a gondolatai nem éppen templomba +valók. Úgy zümmögték körül a térdeplő fehér női alakot, mint a méhek az +orgonabokrot. De azután kapacitálni kezdte önmagát. A szépség isteni +eredetü és ha a márványoszlop méltó ékessége lehet a templomnak, akkor a +szép emberi test is a Teremtő dicsőségét hirdeti. Mert Éva termete +határozottan szép, ha az arca nem is az. + +Mise után azt mondta az édesanyja, hogy jó volna, ha mégis elnézne a +Bakács-vendéglőbe. + +– Mit csináljak a Bakácsban? – csodálkozott Józsi. + +– Amit a többiek. Megiszol egy pohár sört, elbeszélgetsz az urakkal, +azután haza jösz ebédelni. Ne mondják, hogy gőgös vagy. + +A kölesházai urak: a kútba esett békák. Ebéd előtt ott ülnek a +különszoba nagy asztala körül, sört isznak, valami olajos halacskát +kóstolgatnak és bölcs lassúsággal szívják a szivarjukat. Tisztviselők, +kereskedők és kisebb birtokosok. Valamennyien igen fukar emberek, de +azért nagyobbrészt fülig úsznak az adósságban és teli vannak +panaszokkal. Ha abbahagyják a panaszkodást, akkor politikáról vagy a +termésről beszélgetnek és hamar újabb ürügyet találnak a panaszra. Az ő +világuk körbe forog, mint az ördöghinta és aki egy napot velük töltött, +az ismeri egész életüket. Többnyire pirosképü, túltáplált emberek. Ötven +vagy hatvan esztendős korukban hirtelen összeesnek, megfehérednek, +lesoványodnak és elcsendesednek. Az ilyen ember egy ideig még +elvánszorog a Bakácsba, ahol melegítve issza a sört és nikotinmentes +szivart füstöl, egyszer azonban végleg elmarad, ágynak esik, egypár +hétig még vérig szekirozza a feleségét, azután meghal. + +– Itt jön a Herbert Spencer! – mondta valaki, midőn Kármán belépett az +úri szobába. + +(Az urak, mint afféle vidéki bölcsek, mindent, ami a tudományosság +körébe vágott, kómikus nagyképüségnek tartottak.) + +Az algimnázium igazgatója, egy elhanyagolt külsejü, harapós képü férfiu, +Kármán felé nyujtotta a cigarettafüsttől sárga kezét. + +– Isten hozta, kollega úr! Tudja-e, hogy ön burokban született? Az +intézetünknél megüresedett egy hely. Ha folyamodni akar, én nagyon +szivesen támogatom. + +Helyettes tanárnak lenni Kölesházán, – az ötlet oly izetlen volt, hogy +már nem is volt sértő. + +– Köszönöm jóindulatát! Majd gondolkozom a dolgon, – szólt kicsinylő +mosollyal a doktor. + +Az igazgató különben arról volt híres, hogy összes tanáraival késhegyig +menő háborúban élt. Nem is jöttek azok soha a Bakácsba. + +Kármán megivott egy pohár sört, közbe annyi sületlenséget és durvaságot +hallott, hogy valósággal elszomorodott. Ilyen társaságban élte le +napjait az ő szegény édesapja? Érthetetlen! + + + +Matyus eljött a barátjáért. + +– Nem szép tőled, hogy meg nem látogatod Évit. A postamesternénál lakik +és az is várja a látogatásodat. + +Elmentek tehát a postára. Útközben Matyus elmondott valamit, ami már +első találkozásuk óta furta az oldalát. + +– Meg ne itéld Évit azután, amit eddig tapasztaltál. Nagyon okos leány, +sokat is olvas, de előtted, a nagy tudós előtt, állandó zavarban van. + +Évi egy kis gyerekkel a karján fogadta őket. + +A postamesterné legkisebb fia volt, alig egy esztendős. (A postamester +fél évvel ezelőtt halt meg.) + +A templomban a leány termetét födözte föl a doktor, most a szemét. +Mélytűzü, kissé szomoru, dióbarna szeme volt. A szeme megnemesítette és +széppé tette egész széles arcát, mint a holdvilág a tájképet. A postásné +megkávéztatta őket a kertben a platánfa alatt. A kis gyerek, akit Évi az +ölében tartott, maga is megéhezett és kövér kis kezeivel tépdesni kezdte +a leány fehér battiszt-bluzát. A postásné nevetett, Matyus szinte +nyerített a jókedvtől, Kármán azonban meghatóan bájosnak találta a +gyermek tévedését és a fiatal leány lángoló zavarát. + +Alkonyatkor hárman kisétáltak a töltésre. A háztetők fölött vastag +porfelhő lebegett, de ez olyan szép volt, mint az arany szentfény +Betlehem fölött. Kármán, valami indokolatlan ellágyulás ellen védekezve, +azt mondta: + +– Rettenetes fészek! + +– Én szépnek találom, – szólt szeliden és makacsul Évi. + +– Lehet, hogy szép, de élni nem lehet itt, – vélekedett a doktor. + +– Attól függ, hogy mit ért az ember élet alatt. + +Matyus diadalmasan nézett a barátjára. + +– Ugy-e, megmondtam? Ő egy kis filozófus! + +– Maga mit ért élet alatt? – kérdezte Kármán. + +Évi azonban, elkedvetlenedvén a Matyus közbeszólásán, kitérően +válaszolt. + +– Úgy képzelem, hogy a társasélet nem igazi élet, inkább menekülés az +élet elől. Igazán élni csak befelé lehet. Ahhoz pedig nem kellenek +paloták, villamos lámpák és tolongó emberek. + +– A maga elmélete szerint tehát a kölesházai emberek élete többet érne, +mint a budapestieké? + +– Azt hiszem, igen. Ha öntudatlanul is, azért mégis közelebb járnak az +élet megértéséhez. + +Kármán meglepetten bámult a leányra. A tulajdon apjára meg a nagyapjára +gondolt. Hátha azok is tudatosak voltak és a belső életükben találtak +kárpótlást mindenért, amiről lemondtak? + +Matyus az óráját nézte, indulnia kellett. A doktor abban reménykedett, +hogy a leány ki fogja kisérni vőlegényét a pályaudvarra, – hazajövet +azután ketten folytathatták volna az érdekes beszélgetést, – Évi azonban +a posta előtt jóéjszakát mondott nekik. + +Szép, holdvilágos éj borult a falura. Kármán az ágyában feküdt és hol a +távolban ugató komondorokat, hol a szobájában cirpelő tücsköt hallgatta. +Nem tudott aludni. Éva! Ereiben kimondhatatlanul édes és gyöngéd áramok +keringtek, amelyek a leánytól indultak ki és hozzá tértek vissza. + +– Most reám gondol, épp úgy, mint én ő reá! – mondta magában. + +Mi ez? Szerelem? Óh dehogy! Ez csak a békóitól szabadult ifjuság első +rohama. Közönséges élettani tünemény. Ha tudja az ember, hogy micsoda, +akkor nem is veszedelmes. Az ifju édes tavaszi lázban remeg, a tudós +pedig, aki benne lappang, kiváncsian fogja a pulzusát és mosolyog azon, +hogy milyen körmönfont ravaszsággal teregeti csillogó hálóit a +természet. Az élet kertjének hátterében azonban sötét, kemény legény +áll, az akarat, a kellő pillanatban majd előlép és rongyokká tépi a +ravasz hálót. + + + +Éva nem szép, de annál több: kívánatos. Még a közömbös jókedve is olyan, +mintha mély és édes női titkok takarója volna. + +A fiatalok olykor hétköznapon is találkoznak, mikor a vőlegény a távoli +megyeházán körmöl. A töltésen sétálnak, a postásné gyermekeivel. +Köröskörül mértföldnyire húzódnak el a lángoló napfényben érő vetések. +Ilyenkor keveset beszélnek, állandóan zavarban vannak és csodálkoznak a +furcsa és idegen viselkedésükön. Kármán semmit sem mond el a merész és +csillogó beszédekből, melyeket otthon összeállított a leány számára. +Matyus jelenlétében sokkal beszédesebbek, csípős harc folyik közöttük, a +támadó fél mindig a doktor. Éva csak szeliden védekezik. Matyus nagyon +mulat rajtuk és még ugratja őket. + +Kármánné nem volt vele tisztában, hogy Józsi az özvegyasszony, vagy Éva +kedvéért jár-e a postára. Veszedelem különben nem volt a dologban; a +postásnénak egész rakás gyereke volt, a leány pedig nem volt csinos. +Inkább ott szórakozzék a fiu, mint a Bakácsban. + +Egyszer a töltésen a doktor így szólt a leányhoz: + +– Tulajdonképpen szereti maga a vőlegényét? + +A kérdés magát is meglepte. Évát azonban láthatólag nem lepte meg. + +– Ha a felesége leszek, szeretni fogom, – válaszolt. + +– Az ember nem azért házasodik, hogy szeressen. + +– Hanem? + +– Azért, mert szeret. + +– Lehet, de egy postásleány nem engedhet meg magának ilyen finom +megkülönböztetéseket. + +Az éjjel Kármán megint nem tudott aludni. Elővette a félig fölvágott +Stuart Millt, de csakhamar letette megint a könyvet. Minden tagjában +érezte a leányt, mintha lecsapolták volna a vérét és Éva édes és forró +vérét eresztették volna az ereibe. Hiába vette sorra a leány hibáit, +hogy kiábrándítsa önmagát, hiszen éppen ezek a tökéletlenségek tették +annyira kívánatossá. Még az orrán levő szeplőket is szerette. Éjfél felé +nem tudott többet az ágyban maradni. Ellenállhatatlan vágyat érzett, +hogy Éva közelében legyen. Nagy csöndben fölkelt, felöltözött a +sötétségben és kimászott az alacsony ablakon az utcára. A házak +árnyékában lappangva, odasompolygott a postához. Talán egy óráig is ott +állott a mély csöndességben, a zsalugáteres ablak alatt. Magába szívta a +leány hálószobájából kiáradó enyhe levegőt, a szive pedig félelmetesen +lüktetett. Azután megint haza ment. Aludni azonban most sem tudott. + +Ez nem tarthat így tovább! Az éj fantasztikus homályában nagyszerü és +gyalázatos gondolat fogamzott meg a fejében: el fogja csábítani a +leányt. Ő, az akaratember, aki elvből lelkiismeretlen, a jelentéktelen +postáskisasszonyt. + +Másnap elment a postára. Éva a leveleket rendezgette, az özvegyasszony +pedig gyermekével az ölében a hosszu asztal előtt ült, melyen zavarosan +kotyogtak a távirógépek, mint a rézszarkák csapatja. + +Kármán behajolt az ablakon. + +– Éva, beszélni szeretnék magával. + +– Tessék, – mondta hivatalos ábrázattal a leány. + +– De nem itt, nem most… Valahol, ahol magunk lehetünk… + +Éva arca vérvörös lett. Hevesen rázta meg a fejét. Óh nem, nem! És +lángoló arcát a levélcsomó fölé hajtotta. + +Az asszony meglátta Kármánt és nevetve közeledett az ablak felé. A +doktor ekkor zavartan mormogott valamit, megemelte kalapját és +elsietett. Azzal a megsemmisítő tudattal ment el, hogy ostobán és durván +viselkedett. + +A postamesterné egy este elküldött Kármánért. A postaföldeken némi kis +gabona termett és az özvegyasszonynak baja támadt az aratóival. Úgy +gondolta, hogy a fiatal doktor majd rendet csinál az emberekkel. Kármán +egypár sötétképü parasztot talált a postaudvaron. Beszédbe, majd vitába +elegyedett velük, az emberek azonban makacsul ragaszkodtak +követeléseikhez. Kármán úgy vélekedett, hogy ez zsarolás és nem méltó +magyar emberekhez. Az aratógazda azonban kurtán végzett vele. + +– Az ifjúr egy óráig se bírná a mi munkánkat, hát nem is tud +hozzászólani. + +Éva is ott állott az udvaron, kissé el is mosolyodott, ami Kármán fejébe +kergette a vért. Haragosan támadt a gazdára. + +– Miféle hencegés ez? Minden épkézlábu ember tudja azt, amit maguk +tudnak. + +Ebből újabb vita támadt, majd fogadásban állapodtak meg. Kármán beáll +egy napra aratónak. Ha bírja a munkát, akkor az emberek megelégednek az +eredeti kötéssel, ha azonban kidől, akkor az aratók megkapják azt, amit +követelnek. Erre kezet fogtak. + +Másnap hajnalban egy legény bezörgetett Kármánék ablakán. + +– Gyerünk munkába, úrfi! + +A doktor nagyon bánta már hetyke fogadkozását, de falu csúfjává nem +akart lenni, azért fölkelt és magára vette betyáros kék vászonruháját, +melyet egyszer valami szüreti mulatságra varrt neki az édesanyja. + +Künn, a postaföldön, furcsa meglepetés várta. + +A hajnali fényben erős nagy parasztleány köszöntötte reá a +dicsértesséket és Kármán a sárga fejkendő alatt megismerte a +postáskisasszony arcát. + +– Ha maga aratólegény lesz, akkor én marokszedő leány leszek. + +Ebbe a tréfába a postásné ugratta bele Évát. + +Kármán elszántan kapott bele a munkába. Félóra mulva azonban nagy +fáradtság szállott a tagjaiba, egy óra mulva pedig úgy fájt már a +dereka, hogy vánszorogva tudott csak járni. Köröskörül kárörvendően +vigyorgó pofák lesték, hogy mikor törik már le az úrfi. Kármán azonban +halálos elszántsággal folytatta a munkát. Nem hagyja abba, míg egy +szikra élet lesz benne. Pedig most kelt föl csak a nap, egy gonosz, izzó +golyó, mely gyilkos tüzet szórt a vállára… + +Éva a doktor nyomában kötötte a kévét. Mikor már vagy huszadszor +lehajolt, annyira törődöttnek érezte magát, hogy azt hitte, sohasem tud +többet kiegyenesedni. De minden lélegzetvétele újabb szívós fogadalom +volt, hogy nem hagyja abba, míg Kármán le nem teszi a kaszát. Igy +uszították-bőszítették egymást a munkának. Később már azt se tudták, +hogy hol vannak és mit művelnek. Az örökös hajlongás, az erőlködés +gyötrelme, a szikrázó kasza és a hulló kalászok képe érthetetlen volt +előttük. Fakó arccal, üveges szemmel, kábultan vánszorogtak tovább. + +Végül mégis csak elérkezett a déli pihenő ideje. Az árnyékba telepedtek, +az asztag tövébe. Enni nem igen tudtak, az álom rögtön elnyomta őket. +Aztán megint fölverték őket. Munkára! + +– Bírja? – kérdezte Kármán. + +– Amíg maga nem hagyja abba, nekem is bírnom kell, – válaszolt +érthetetlen makacssággal a leány. + +A kínszenvedésük újból kezdődött. Pedig talpra állani is alig tudtak; +minden tagjuk össze volt zúzva. Gépiesen láttak munkának és mindig csak +egy gondolatot forgattak a fejükben: bár jönne már a halál! + +Csodálatosképpen mégis kibírták. Kármán megnyerte a fogadását. A +postásné parasztszekeret küldött értük és ők ketten a puha szalmában +heverve rázatták magukat hazáig. Amint közelről farkasszemet néztek, +mindennek találhatták egymást, csak éppen szépnek nem. A hajuk a +verejtékes homlokukba csapzott, az arcuk pirosra gyulladt, a ruhájuk a +testükhöz tapadt. De ez most mind mellékes volt. Ők most nem voltak +doktor úr és postáskisasszony, hanem egy emberpár, amelyről lehullott +minden, ami fölösleges, külsőséges és idegen volt. + +– Őrültség volt, amit tettünk, – mondta Kármán. – De én tudom, hogy +miért tettem. Hanem maga? Miért tette maga? + +A leány nem válaszolt. Hosszu szalmaszálat tartott a fogai között és +egészen közelről gyöngéd, fáradt és mosolygó szemmel nézett Kármánra. A +kocsi nagyot zökkent és ekkor összeért a válluk. Éva akkor is +mosolygott. + +Kármánné nagyon megszidta hazatérő fiát. Hát szabad ilyet tenni? +Titokban azonban büszke volt reá. Most már egészen bizonyos, hogy +Józsiban van akarat, még pedig vasakarat. Ez az ő fia. Azt nem kell +félteni, az nem ugrik bele a békák kútjába. + + + +Fájó gerinccel, erős izomlázzal, de jókedvüen ébredt föl Kármán. Egyedül +volt a házban, az édesanyja a városba rándult, hogy elrendezze némely +üzleti dolgait. A doktor jókedve azonban hirtelen elpárolgott, midőn az +ablakán át megpillantotta Matyus barátját. A postáskisasszony vőlegénye +hosszu léptekkel vágta keresztbe a nagy utcát. A posta felől jött és +szemmelláthatólag megint a vasut felé sietett. Kármán szeme előtt +egyszerre elborult minden, mintha fekete fátyolt vetettek volna a nap +arca elé. Érezte, hogy ez a sötétség örökké fog tartani. Most már +tisztában volt vele, hogy ő az életet csak Éván keresztül tudná élvezni. +Mindennek, amije van és amit még elérhet, csak úgy volna becse, ha a +gyöngéd hódolattól remegve odarakhatná Éva lábai elé. De ez lehetetlen. +Most tehát ott feküdt az élet partján és mindent a rohanó árba dobott. +Mindent, amiről eddig titokban álmodozott, az egyetemi tanárságot, az +akadémiai tagságot is. Neki nem kell semmi. Csak egy gondolata van, mely +édes és meleg megnyugvással tölti el: a halál gondolata. + +Ilyen lelki állapotában a következő levelet írta Évának: + +„Még ma beszélnem kell magával. Ez élet és halál kérdése.“ + +Később, mikor újból elgondolta, hogy mit írt, ízléstelen módon +pátétikusnak találta levelét. De akkor már későn volt, a kis fiu, akire +rábízta írását, messze szaladt már. Kármán lefeküdt a diványra, az +elhomályosított, hűvös szobában és várta, hogy mi lesz. Negyed óra sem +telt el, midőn kongó lépteket hallott a pitvar téglakövezetén. Azután +halk kocogást az ajtón. Valaki benyitott. Ő, Éva. Körülnéz, míg szeme +megszokja a homályt, azután egyenesen hozzájön, a mozdulatlanul +heverőhöz és leül a divány szélére. + +– Itt vagyok. Mondja, mit akar tőlem. Én mindent megteszek, amit akar, – +szólt halkan és szeliden. + +– Éva, én nem tudok maga nélkül élni, – suttogta a doktor. + +A leány, aki láthatólag már túl volt mindenen és leszámolt mindennel, +könnyedén vállat vont. + +– Akkor hát mit tegyünk? A magáévá kell lennem, nem igaz? Jól van, +meglesz. + +Rémült és boldog csend támadt. Józsi lehunyta a szemét és úgy hallgatta +saját vérének zsongását. De aztán eszébe jutott valami. + +– De Matyus? + +Éva elhallgatott, aztán lehajolt és a doktor fülébe súgta: + +– Amióta magát ismerem, már tudom, hogy nem lehetek más felesége. Most +már Matyus is tudja. + +A jobbik kezük összetalálkozott, az ujjaik egymásba kulcsolódtak. + +– De a mama? Mit szól majd a mama? – kérdezte Éva. + +– A mama erős asszony. De engem sem faragtak bodzafából. + +A leány halkan és édesdeden nevetett. + +– Óh igen, tegnap óta tudom. Ha mi ketten a fejünkbe veszünk valamit, +akkor a végére is járunk. + +Meg sem csókolhatták egymást, a pitvarról behallatszott a postamesterné +hangja. Később kitudódott, hogy a két nő, aki ugyancsak jól értette +egymást, vizitába jött Kármánnéhoz – a postamesterné útközben benézett a +templomba is – és most nagyon sajnálta, hogy a tekintetes asszony nincs +itthon. + + + +A fiatalok abban állapodtak meg, hogy a boldogságukat egyelőre még +titokban tartják. Kármánné azonban a Matyus-féle eljegyzés fölbomlása +után valahogyan gyanút fogott és igen epés hangon kezdett beszélni +Éváról, nemkülönben a postamesternéről, akit – nem tudni, miért – +veszedelmes cselszövőnek nevezett. Most már jobban szerette, ha a fia a +Bakácsba jár, az urak közé. Kármán mosolyogva fogadta meg tanácsát, +közbe titokban, csendes szívóssággal, a saját ravaszságában +gyönyörködve, készítette elő a jövőt. + +A doktor különben most már más szemmel kezdte nézni a kölesházai urakat. +Volt köztük néhány igen tartalmas ember, egy-kettőnek közülök egészséges +jó humora is volt, az ember igen jól elbeszélgethetett velük egy pohár +sör mellett. Ezek az urak, anélkül, hogy maguk is tudták volna, a tébai +Kratesz iskolájából való filozófusok voltak, szerény eszközökkel +kellemessé tették az életüket. Nagy ellenségei voltak mindenféle +kapaszkodásnak és tudákos nagyképüségnek és ebben némileg igazuk is +volt, mert a tudásnak csak egy rendeltetése lehet: hogy szolgája legyen +az életnek. Kármán sok érdekes és eredeti dolgot hallott tőlük és +annyira megszokta a társaságukat, hogy csakhamar a törzsasztal egyik +legpontosabb látogatója lett. + +Budapestre nem igen kívánkozott. A vidéki élet tiszta levegőjéből +tekintve, határozottan útálatos benyomást tett rá a nyomorogva tülekedő, +izgága és idegen nagyváros. Befelé élni, mély és tartalmas életet, +valóban csak vidéken lehet. Mi kell a boldogsághoz? Egy szerelmes +asszony, egy meleg kis házikó, ahol jó megbújni télen, egy talpalatnyi +kert, ahol tavasszal fehér orgonabokrok virítanak és egy csomó jó könyv. + +Arról most már szó sem lehetett, hogy Budapestre menjen, egyetemi +magántanárnak. Neki gyorsan biztos álláshoz kellett jutnia. Szinte +magától kínálkozott az ötlet, hogy pályázzék a kölesházai +algimnáziumhoz. Nagy titokban – csak Éva tudott róla – el is küldte +kérvényét, mellékesen egyetemi jóakarójának, a rektornak is írt levelet, +megkérve ő méltóságát, hogy támogassa pályázatát. (Levelében +megemlítette, hogy kenyér után kell néznie, nem a maga, hanem ama nő +érdekében, akinek legtöbbet köszönhet Isten után. A rektor, ha akarta, +azt hihette, hogy az édesanyjáról van szó.) A gimnáziumi igazgatóval is +összebarátkozott. Ennek az embernek megvoltak a maga gyöngéi, egészben +véve azonban érdemes férfi volt. + +Augusztus végén megjött a helyettes tanárrá való kinevezése. Most már +nem lehetett tovább titkolódzni Kármánné előtt. A doktor tehát elszántan +édesanyja kezébe adta a hivatalos írást. + +Kármánné belepillantott, azután krétafehér lett az arca. + +– Megbolondultak azok odafönn? Hiszen te ezt nem kérted? + +– De kértem, édesanyám. + +– Te Kölesházán akarsz maradni? + +– Eltökélt szándékom. + +Kármánné szeme megtelt könnyel. + +– A postáskisasszony? – kérdezte halkan. + +Józsi bólintott a fejével. Az ő szeme is könnyes lett. + +Kármánék házában hetekig tartott a zivataros idő. Akkor aztán lassankint +megszünt a mennydörgés és a könnyzápor és enyhe, szürke borulatnak +engedett helyet. Az asszony – mit is tehetett volna? – megadta magát. + +– Tégy, amit jónak látsz, – mondta a fiának. – Ha irigyled a kútba esett +békák dolgát, hát csak ugorj utánuk! + +Kármán elmosolyodott. + +– Tudom én, hogy mit csinálok, édesanyám! + +– Hogyne tudnád. Az apád is tudta, a nagyapád is. + +Novemberben már megvolt az esküvő. A fiatal pár Kármánné házában kapott +szállást. (Az öregasszony az udvari szobába vonult, ahol szorgalmasan +dolgoztatta himző leányait.) + +Mikor Kármán első izben bevezette fiatal feleségét a lakásba, +letérdepelt előtte a szőnyegre és azt mondta: + +– Én eddig nem éltem. Most kezdődik az én igazi életem. + +Az élete olyan lett, mint a többi kölesházai uré. Ha kiszabadult az +iskolából, akkor a Bakácsba sietett, ahol az uri asztal egyik +legkedveltebb tagja lett. A szemmértéke megváltozott és a gimnáziumi +igazgató ma sokkal fontosabb ember volt, mint hajdan az egyetemi rektor. + +Ősszel szívesen időzött homoki présházában. Az öregasszony szerette +volna eladni a haszontalan kis szőlőt, mely még sohasem hozta be a +megmunkálás költségeit, a tanár azonban – mint mondta – édesapja iránt +való kegyeletből ragaszkodott hozzá. Az igazi ok a hiúsága volt, a +családi présház ugyanis bizonyos előkelő nimbuszt adott neki a többi +jött-ment professzor szemében. A gazdák is tisztelettel süvegelték meg, +ha ott ült az útra néző szakállszárítóban, bölcs lassúsággal szíván +szivarját hosszu, fehér papirszipkából. + +Megesett egyszer, hogy a fiatal asszonynak valami csomagolni valója volt +és papirt keresett a házban. Egy ócska könyvet talált. + +– El lehet ezt használni? – kérdezte az urától. + +A tanár megnézte: Stuart Mill. Most is csak félig volt fölvágva. +Megkegyelmeztek a könyvnek. Akkor már megvolt a kis fiu, rendkivüli +eszes gyermek, abból még egyszer tudós lesz és akkor örülni fog az +ilyenféle könyveknek. + + + + +A becsületes ifjú. + +– _Jelenet_. – + +_Szereplők: az ifjú és a fekete dominó. Történik húshagyó kedd éjjelén, +az ifjú szállásán. Szerényen butorozott udvari szoba, melynek +berendezésén meglátszik, hogy egy kisebb polgári lakás része. A falon +feszület szentelt barkával, menyasszonyi mirtuskoszorú aranykeretben és +semmitmondó családi képek. A fiókos szekrényen könyvek. Az asztalon, +mely íróasztal gyanánt is szolgál, díszes keretben női arckép. Ez a kép +a lakás legföltünőbb tárgya._ + +_A falióra éjfelet üt. Az ifjú, báli öltönyben és köcsögkalappal a +fején, besompolyog a főbejáraton a sötét szobába. A baloldali ajtóhoz +megy, hallgatódzik, majd óvatosan elfordítja a kulcsot. Azután gyufát +gyujt, fölmászik egy székre és meggyujtja a zöldernyős függőlámpát._ + +_A lámpafény mellett láthatóvá lesz az ifjú._ _Huszonhárom-huszonnégy +esztendős, kissé leányosképü, kissé fontoskodó, kissé közönséges, +egészben véve azonban elég rokonszenves külsejü legény. Láthatóvá lesz +továbbá egy fekete női dominó, aki mozdulatlanul áll a főbejárat +ajtajában._ + +_Az ifjú:_ Igy ni, most biztosságban vagyunk! + +_A dominó:_ Hát különben veszedelmes ez a vidék? + +_Ifjú:_ Veszedelmes? Nevetséges! Ez az én szobám, itt én vagyok az úr! +Csak a vén Náni miatt restelném… A régi cselédek olyan konfidensek. +_(Meglátja az asztalon álló női arcképet, meghökken, leugrik a székről, +frakkja alá csúsztatja a képet, a fiókos szekrényhez megy és ott néhány +könyv alá temeti. Aztán a dominóhoz lép, kezén fogva a szobába vezeti és +beteszi az ajtót. Erőltetett jókedvvel.)_ Miért vagy olyan hallgatag, +szép maszk? A bálban ugyancsak széles jókedved volt! + +_Dominó:_ Ennek a lakásnak szomoru illata van. + +_Ifjú:_ Ez kámfor. A vén Náninak rögeszméje, hogy kámfort kell hinteni a +ruhára. + +_Dominó:_ Förtelmes rögeszme. Te itt az édesanyáddal lakol? + +_Ifjú:_ Mért gondolod? + +_Dominó:_ Meglátszik a lakáson. Az is meglátszik, hogy az édesanyád még +mindig tizenöt esztendős fiúnak tart. + +_Ifjú:_ Az édesanyám rendkívül okos asszony és tudja, hogy huszonnégy +esztendős multam. Most különben Tolnában van, a nővéremnél. _(Meg akarja +fogni a dominó kezét.)_ + +_Dominó_ _(elvonja a kezét)_: Kérlek, ne feledd, hogy mit fogadtál! + +_Ifjú:_ A Vigadóban sokkal jobb kedved volt. + +_Dominó:_ Én már ilyen vagyok, barátom. Vakmerő, amikor félnem kellene +és gyáva, amikor merész szeretnék lenni. Különben oda se neki! Tanuld +meg, hogy a fekete dominókat sem illik komolyabban venni, mint a nőket +általában. _(Kezet nyujt neki.)_ + +_Ifjú_ _(megcsókolja a kezét)_: Milyen szép kis kezed van. Látszik, hogy +szobaleány törölgeti nálad a bútort. Most azonban már levethetnéd a +selyemkámzsádat. + +_Dominó:_ A kámzsámat levetem, az álarcomat azonban nem. + +_Ifjú_ _(csalódottan)_: Nem – –? + +_Dominó:_ Ne feledd, hogy mit fogadtál nekem! + +_Ifjú:_ Jól van, jól! Nem felejtem, hogy gavallér vagyok, és hogy +tisztelnem kell az inkognitódat! Ha azonban sokáig tisztellek, akkor +nevetségesnek fogsz találni. + +_Dominó_ _(leül egy távoli székre)_: Egyelőre beszélgetni fogunk, hogy +megismerkedjünk egymással. + +_Ifjú:_ Azt hiszed, hogy jobban megismerhetlek, ha nem látom az arcodat? + +_Dominó:_ Igenis, azt hiszem. Mi asszonyok a társas érintkezésben +állandóan álarcot vagyunk kénytelenek viselni. Igazi mivoltunkat csak +akkor mutathatjuk meg, ha nem ismernek minket. + +_Ifjú:_ Ez mély, bár kissé homályos. + +_Dominó:_ Ugy-e, te is ma voltál első ízben álarcos bálban? + +_Ifjú:_ Én – –? Szó sincs róla! Én már nagyon sok álarcos bálban voltam. +Én egyáltalában sok mindenen keresztül mentem már! + +_Dominó:_ Tolnában? + +_Ifjú:_ Ott is, másutt is. Tolnában igen pezsgő társadalmi élet van. Az +ember nem is hinné! Hencegés nélkül mondhatom, nekem ott sok sikerem +volt! + +_Dominó:_ Neked eddigi életedben csak egy sikered volt és az itt áll +előtted! _(Leveti a dominóját, az álarcot azonban magán tartja. Divatos +és drága báli ruhát visel. A fülében nagy gyémántok sziporkáznak.)_ + +_Ifjú_ _(ámulva)_: Ejhah! Hiszen – – hiszen te olyan vagy, mint egy +nagyúri dáma! + +_Dominó:_ Kellemetlenül érintene, ha tényleg előkelő asszony volnék? + +_Ifjú_ _(cinikusan nevet)_: Jó, jó! Olyan naivak nem vagyunk mi +tolnaiak! + +_Dominó:_ Nos halljuk a tolnai nőismerőt! Ki vagyok, mi vagyok? + +_Ifjú:_ Legyek őszinte? De nem szabad megorrolnod! Te egy igen kedves és +szép hölgy vagy. Mellékesen alkalmasint barátnője is vagy valami gazdag +embernek. Egy bankárnak… igen! A bankárod bizonyára kellemetlen vén +ember… + +_Dominó:_ Te pedig szeretetreméltó ifju vagy, aki hajlandó engem +kárpótolni a vén bankáromért. És tulajdonképpen miből következteted, +hogy nem tartozom a jó társasághoz? + +_Ifjú_ _(naivan)_: Mert akkor nem jöttél volna hozzám! + +_Dominó:_ A logikád kifogástalan. Csak egy hibája van: a nők +egyáltalában nem logikus teremtmények, sem a jó, sem a rossz társaságból +való nők. _(Észreveszi a falon függő feszületet.)_ Te vallásos vagy?… + +_Ifjú_ _(hallgat)_. + +_Dominó:_ Az ember lehet vallásos és lehet vallástalan. És lehet +amellett egész ember. Aki azonban szégyenli a meggyőződését, az nem +egész ember. + +_Ifjú:_ Te nagyon kedveled a didaktikai hangnemet. Nem szégyenlem a +meggyőződésemet, vannak azonban dolgok, amelyekről nem szeretek álarcos +hölgyekkel beszélgetni. + +_Dominó:_ A dolgok közé, amelyekről nem szeretsz álarcos hölgyekkel +beszélgetni, tartozik ez a mirtuskoszorú is? Bizonyára az édesanyádé? +Hát emberkoponyákat nem tartasz a lakásodon? + +_Ifjú:_ Hogy juthat eszedbe ilyesmi? + +_Dominó:_ Magam sem tudom. A fekete dominók esze olykor ugrálni szokott. +_(Az ifjúhoz lép és vállára teszi a kezét.)_ Mért mentél ma az álarcos +bálba? + +_Ifjú:_ Mért szokott az ember egyáltalában álarcos bálba menni? + +_Dominó:_ Mert eszébe jut, hogy múlik az élet és múlik a farsang. Minden +elmúlik és jön a nagy semmi. + +_Ifjú_ _(őszintén)_: Na, attól még messzi tartunk. Az én életem +tulajdonképpen olyan, mint a vasuti sín. Fölháborítóan egyforma és +unalmas. Egyszer kellett már valaminek történnie! Valami rendkívülinek, +valami szokatlannak! + +_Dominó:_ Ha másnak nem, hát egy kis vonatkisiklásnak! De mért nem +vallod be az egész igazságot? A névtelen levél csalt oda, melyet én +írtam neked! + +_Ifjú:_ Te írtad? Gondolhattam volna! + +_Dominó:_ Azt hitted, hogy Budapest összes asszonyai rólad ábrándoznak? + +_Ifjú:_ Te minden álarcos bálon ott szoktál lenni? + +_Dominó_ _(meghökkenve méri végig, majd elneveti magát)_: Nem. Ez az +első ilyenféle vállalatom. + +_Ifjú:_ Ha kötöd magadat hozzá, akár el is hiszem. + +_Dominó:_ Te nem hiszed és nekem az mindegy. Tíz esztendő mulva, ha +visszaemlékezel a mai estére, tudni fogod, hogy igazat beszéltem. + +_Ifjú:_ Mért éppen tíz esztendő múlva? + +_Dominó:_ Azt hiszem, annyi időre lesz szükséged, hogy némileg +megismerjed a nőket. + +_Ifjú:_ Szeretnék még valamit kérdezni! + +_Dominó:_ Tudom, hogy mit és válaszolok. Igenis, unom a vén bankáromat, +aki – miként az imént helyesen megjegyezted – igen kellemetlen ember és +kárpótolni akarom magamat. Egy idő óta úgy válogatok a férfiak között, +mint öngyilkosjelölt a fegyverkereskedésben. Szemlét tartottam az ifjak +és az öregek, a kövérek és a soványak, az elmések és az ostobák fölött. +Az a bajuk, hogy rettenetesen egyformák. Megláttalak téged. Te most azt +szeretnéd tudni, hogy mért esett éppen rád a választásom? Megmondom! Sem +szép, sem elmés, sem előkelő nem vagy. Azt gyanítom azonban, hogy van +egy tulajdonságod, melyet eddig hiába kerestem az emberekben: becsületes +vagy. Nem tudom még, hogy helyesen itéltelek-e meg. Ha igen, akkor le +fogom vetni álarcomat. Ha nem, akkor nem. + +_Ifjú:_ És hogyan fogsz erről meggyőződni? + +_Dominó:_ Azt bízd rám. Értek a diótöréshez és te nem is vagy kemény +dió. A lakásodba is azért tolakodtam, mert azt tartom, hogy az embert a +maga milieujében lehet a legkönnyebben kiismerni. _(Leselkedve körüljár +a szobában.)_ Egypár érdekes dokumentumot máris találtam. A legbecsesebb +is a kezemben lesz mindjárt… + +_Ifjú_ _(idegesen)_: Miféle dokumentum? + +_Dominó_ _(a fiókos szekrényhez lépett, kiveszi a könyvek alól a női +arcképet, melyet az ifjú odarejtett)_: Ezt! + +_Ifjú_ _(ijedten)_: Kérlek, tedd le azt a képet! Azt nem engedem! Ez +indiszkréció! + +_Dominó_ _(zsákmányával az asztal mögé menekül)_: Ha éjfélkor dominót +viszel a lakásodra, attól ne várj diszkréciót! _(Megnézi a képet, +kellemes meglepetés hangján)_: Tehát igaz! + +_Ifjú_ _(kedvetlenül)_: Add vissza, kérlek! + +_(A dominó átadja neki a képet, melyet az ifjú a szekrénye fiókjába +zár.)_ + +_Dominó:_ Most néhány kérdést intézek hozzád. A válaszaidból fogom +megtudni, hogy levethetem-e az álarcomat, vagy sem. Kedvesed ez a nő? + +_Ifjú:_ Dehogy az! Kétszer beszéltem vele életemben! Nagyon előkelő +hölgy. + +_Dominó:_ Hogyan jutottál a képéhez? Ő adta neked? + +_Ifjú:_ Szó sincs róla! Ő nem az a nő, aki arcképeket ajándékozgat a +férfiaknak! Hiszen oly magasan áll fölöttem… + +_Dominó:_ Hogyan jutottál a képhez? + +_Ifjú:_ Megvettem három koronáért. A fényképésznél. Becsületemre mondom, +három koronáért! + +_Dominó:_ És mi értelme annak, hogy a lakásodon tartod? + +_Ifjú:_ Tulajdonképpen semmi. Gyerekség, ostobaság, nevezd, aminek +akarod. Magam előtt akarom látni, ennyi az egész. Talán nem is való, +hogy éppen te veled erről beszéljek, de ha már szóba került, inkább +elmondom az igazat. Ez a főnököm felesége. + +_Dominó:_ Szereted? + +_Ifjú:_ Minek beszéljünk erről? Te ezt nevetségesnek találnád. + +_Dominó:_ A nők mindent meg tudnak érteni, ha jó szél fuj és most nagyon +jó szél fuj. Szereted? + +_Ifjú_ _(vállat von)_: Én csak azt tudom, hogy igen közönséges ember +vagyok, de van az életemben valami, egy sziget a mocsárban, az tiszta, +szent és érintetlen. + +_Dominó:_ Ez vers volt? + +_Ifjú:_ Oda tartozik ez a kép is. + +_Dominó:_ Tehát szereted, ha félsz is a szótól. És mért nem vallod be +neki? + +_Ifjú:_ Arról szó sem lehet. Ő fölötte áll az ilyeneknek. Magasan +fölötte! + +_Dominó:_ Egy asszony sem áll fölötte a hatásnak, melyet a férfiakra +tesz. Te a csilagokba kvártélyoztad az ideálodat, pedig lehet, hogy ő +méltósága unatkozik odafenn. + +_Ifjú:_ Ő méltósága? Hát te ismered? + +_Dominó:_ Az egész város ismeri. Én is, természetesen csak látásból. Az +urát is ismerem es tudom, hogy nem az a férfi, akihez ragaszkodni +szoktak a feleségei. Ez ugyanis már a negyedik. + +_Ifjú:_ Kérlek, hagyjuk ezt! Vannak dolgok, amelyekről nem szoktam +vitatkozni. + +_Dominó:_ Példának okáért? + +_Ifjú:_ A magasabb kötelességtudás, a nő erénye és a férfi önzetlensége. + +_Dominó:_ Ez érdekes! Hiszesz ezekben az absztrakciókban? + +_Ifjú:_ Hiszek. És reménylem, hogy már te is hiszesz a +becsületességemben? + +_Dominó:_ Nagyon közel vagyok hozzá, hogy higyjek neked, előbb azonban +még tisztáznunk kell egy homályos pontot. Te tisztán és önzetlenül +imádsz egy ideált. Mit keres akkor éjnek idején a fekete dominó a +lakásodon? + +_Ifjú_ _(meghökkenve nézi a dominót)_: Ez végre is más valami. + +_Dominó:_ A becsületes ember lehet vallásos, vagy vallástalan, képmutató +azonban nem lehet. Puritán hitet vallani és kalandok után járni, +ideálokat imádni és fekete dominókkal szórakozni – barátom, az nem +becsületes dolog! + +_Ifjú:_ Ember vagyok, gyönge ember. Ha éppen tudni akarod, bevallom, +hogy szégyellem is magamat! + +_Dominó_ _(magára veszi a selyemkámzsát)_. + +_Ifjú:_ Mit csinálsz? + +_Dominó:_ Megyek. Én eleven asszony vagyok és iszonyodom a papirra +ragasztott vetélytársaktól. + +_Ifjú:_ Maradj, kérlek! Az ember igazán nem tud kiokosodni belőled. + +_Dominó:_ Nagyon szeretnéd, hogy maradjak? Jól van, maradok, – ha tűzbe +dobod a kisérteties arát. + +_Ifjú:_ A képet? Mit vétett neked? A fiókba zártam, – ne gondolj vele +többet! + +_Dominó:_ Nem, barátom, így nem alkuszunk! Te jégre rakod az ideált, +mialatt magad a tűz mellé telepedsz. Holnap megint előkeresed a +jégszekrényből, bocsánatot kérsz tőle és megfoltozod megpörkölt +férfi-önérzetedet. + +_Ifjú:_ Nem tudok belőled kiokosodni. + +_Dominó_ _(hozzálép és vállára teszi a kezét)_: Válassz közte és köztem. +A fantóm és a valóság között. Habozol? Bolond! Dobd tűzbe a fantómot és +testet fog ölteni, mint a főnix, eleven, boldog valósággá lesz! + +_Ifjú:_ Igazán nem értem, hogy mit akarsz tőlem? + +_Dominó:_ Tegyük föl, hogy az ideál eljönne hozzád, úgy, amint én +eljöttem… Hiszen voltak már szentszobrok, amelyek húshagyókedd éjjelén +leszálltak a talapzatukról. + +_Ifjú:_ Ne folytasd, kérlek! Nem engedem, hogy megsértsd őt! + +_Dominó:_ Ez nem sértés, csak hipotézis! Tegyük föl, hogy a Mars bolygón +emberek laknak és tegyük föl, hogy az ideál eljön hozzád. Azt mondja: +nem ideál, hanem asszony akarok lenni! Nem tisztelet, hanem szerelem +kell nekem. Érts meg és segíts leszállanom a talapzatról. Mondd ki az +oldó szót és én eldobom az álarcomat és megmutatom neked igazi +ábrázatomat, melyet még nem látott senki. + +_Ifjú_ _(lovagias makacssággal)_: Elég volt a hipotézisekből! Én nem +engedem magamat bolonddá tenni! + +_Dominó:_ Nincs bátorságod válaszolni? + +_Ifjú:_ Van! Ha eljönne, akkor megbotránkozott lelkemből így szólnék +hozzá: minden nőt szerethetek asszonyom, csak önt nem! Mert ön megcsalt, +napnak hazudta magát, pedig csak visszfény volt a pocsolyában! + +_Dominó_ _(ijedten)_: Ezt mondanád neki? + +_Ifjú:_ Ezt! Isten engem úgy segéljen! + +_Dominó_ _(egyideig némán áll, majd hirtelen elhatározással az ajtó felé +szalad)_: Jó éjszakát! + +_Ifjú_ _(eszmélve)_: Elmegy?… De hiszen ez képtelenség! Én nem is tudom, +hogy mivel bántottam meg… + +_Dominó:_ Átengedem önt – neki! _(Kisiet, magára csapja az ajtót és +kivülről ráfordítja a kulcsot.)_ + +_Ifjú_ _(az ajtót rázza, majd hallgatódzni kezd)_: Most ment ki a kapun… +_(Előre jön.)_ Ez különös kaland! _(A fiókos szekrényhez rohan, kiveszi +a képet és hosszan szemléli.)_ Úgylátszik, nekem nincs tehetségem a +nőismerethez. + +_Függöny._ + + + + +Rendeske és a művész. + +Soha még halandó nem volt annyira tisztában magával és az élettel, mint +ez az agyagszínhaju, tisztahomloku, nyílt tekintetü leány. Az ő szemében +a világ nagy úriház volt, telve butorral és csecsebecsével, az emberiség +pedig azért volt itt, hogy rendet tartson. Hogy kié a bútor és mirevaló +a csecsebecse, az nem tartozik reánk, földi cselédekre, nekünk csak arra +legyen gondunk, hogy minden a maga helyén álljon és ragyogjon a +tisztaságtól. Az élet igazi tartalma a nagytakarítás. + +A nagy Cselédszerző a Moróczy-házban helyezte el Bertát. Ott derekasan +meg is felelt küldetésének, rendben tartván mindenkit és mindent. Mint +kicsi árvaleány került a házba. Cselédsorban nevelkedett, de azért +nagyon megbecsülték, mert az ő szívós és kemény kötelességtudása volt a +tengely, mely körül az egész háztartás forgott. Ha dolgozott, – és mikor +nem dolgozott Berta? – akkor oly komoly és lelkes arcot csinált, mintha +valami szent és misztikus szertartást végezne. Akár a padlót vikszelte, +akár az úrfit imádkoztatta, akár a kis macskát etette, ő mindig odaadta +egész lelkét. A rendetlenséget oly ösztönszerü fanatizmussal gyűlölte, +mint a komondor a sündisznót. Ha benzines kefével nekiesett a pecsétes +ruhának, az arca csak úgy vonaglott a harcias kéjtől. A házigazdája, +Moróczy tiszti főorvos, a Rendeske nevet adta neki és Berta kevély +alázattal viselte ezt a nevet. + +Huszonhárom esztendős volt már, mikor az ő fehérhavas telében is +beállott az olvadás és megjelent a tavaszi mocsok, egy férfi alakjában. +Ez a férfi Patik volt, a szobafestő. Idegenből jött, olasznak mondta +magát, pedig alighanem cseh nemzetség volt. Kondor, feketehaju, +csillogószemü asszonybolondító. Volt egy bársonykabátja és egy +tamburája, az ujjai pedig sárgák voltak a cigarettafüsttől. Dolgozni nem +igen szeretett, de beszélni kitünően tudott és ha akadt hallgatója a +csapszékben, akkor hajnalig is járt a szája. Azt szokta mondani, hogy ő +művész, az emberek pedig ostobák, mert a patronmázolást többre tartják, +mint a szabadkézből való plafonfestést. A művész név rajta is száradt. + +Hogy melyik tulajdonságával gyujtotta lángra Rendeske szívét, azt nem +lehetett tudni, de bizonyos, hogy a leány úgy beleszeretett, ahogyan +csak nagyon haszontalan fráterekbe szoktak beleszeretni a tisztességes +nők. Moróczyék eleintén hallani sem akartak Patikról, Berta alázatos és +szívós makacssága azonban végül is meggyőzte őket. Rendeske Patikné +lett. A doktorné, bár különben takarékos asszonyság volt, úgy +kiházasította a leányt, mintha nem is cselédje, hanem rokona volna. A +doktor úr még egy szép szecessziós virágvázát is ajándékozott Bertának, +mely vázára egy kígyótestü, vöröshaju nő volt festve. + +A művészt mélyen meghatotta a nagy tisztesség, melyben a menyasszonyát +részesítették. Mikor meglátta a szecessziós vázát, azt mondta, hogy most +új korszak kezdődik az ő életében és hogy tenyerén fogja hordozni a +ritka angyalt, akit a Gondviselés és a nagyságos főorvos úr jósága +reábízott. + +Három nappal a lakodalom után pedig részegen jött haza és mivel Berta +hajnalban kizavarta ágyából, hogy munkába küldje, véresre verte a +nadrágszíjával, – meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! – aztán +megint visszafeküdt ágyába és délig horkolt. + +A doktorék félesztendeig nem látták Bertát és Moróczy keserüen +mondogatta, hogy ennyi háládatlanságot sohasem nézett volna ki +Rendeskéből. Pedig Rendeske nem volt háládatlan, csak igen nagyon +szégyelte magát, mert az ura akkoriban már elitta az ő utolsó jó +szoknyáját is, mondván: egy ordenáre patronmázoló felesége ne járjon +olyan kevélyen, mint egy tekintetes asszony. A következő félesztendőben +elherdálta a felesége szép fehérruháját is, még a zsebkendőknek sem +irgalmazott, melyekbe a Moróczy-kisasszonyok hímezték bele Berta +monogramját. + +A főorvos akkor már neszét vette Rendeske szomoru sorsának és maga elé +idézte a művész urat, hogy jól megmossa a fejét. Patik sírva esküdözött, +hogy ő jobban szereti a feleségét az életénél, valami boszorkányságnak +kell azonban lenni a dologban, hogy mindig üti, mikor az neki jobban +fáj, mint az asszonynak. (Az aszonynak különben nem is fáj, mert nem sír +és nem kér kegyelmet.) De Patik most már megrettenve veszi észre, hogy +milyen mélység tátong a lába előtt és megesküszik megboldogult édesanyja +szent emlékére, hogy mától fogva új korszak kezdődik a házaséletében. + +Azzal hazament és még aznap irgalmatlanul elpáholta Rendeskét, amiért +árulkodni merészkedett urára és parancsolójára. Azután földhöz vágta a +szép szecessziós vázát, melyet Berta úgy őrzött, mint az oltári +szentséget és magából kikelten ordította: + +– Mire vagy olyan büszke, te ostoba? Talán erre a cserépre? + +Ez az ember, akit sokan jószívü szélkakasnak tartottak, olyan kegyetlen +és alávaló tudott lenni, mint a vadállat. + +Mikor Bertának kis leánya született, még rosszabbra fordult a sorsa, +mert az ura akkoriban nyiltan összeadta magát valami cigányleánnyal és a +feleségétől követelte, hogy szerezzen neki pénzt. Mert hiszen Bertának +csak kérnie kell azoktól az ostoba Moróczyéktól és azok szívesen adnak +neki. Berta azonban ilyenkor megvetően fordított hátat az urának és a +szobafestőnek most már rögeszméjévé lett, hogy meg kell törnie az +asszony makacsságát, ha addig él is. + +Egy nap Patikné csak elment a doktorékhoz. Moróczyné puha szíve sajogni +kezdett, mikor meglátta kedvencét. Kemény téli időben egy vékony fekete +kendőben járt, a keze pedig olyan sovány volt, mint a száraz gally. + +– Jaj, lelkem Berta, mit csinált belőled az a gazember? + +Berta a szék sarkán ült és csöndesen babrálgatott a kendője rojtjával. + +– Az a baj, kezét csókolom, hogy most már a gyermeket is bántja… Rájött, +hogy ez jobban fáj, mintha engem üt… Az éjjel is kivette a bölcsőből és +kilökte az udvarra, a hóba… + +A doktorné összecsapta a két kezét. + +– Jézus Mária, azt a vadállatot el kellene pusztítani a föld színéről! + +Berta ekkor fölemelte tiszta és nyugodt tekintetét – mert a szeme még a +régi volt, – az asszonyhoz. + +– Hiszen éppen azért jöttem, kezét csókolom… A nagyságos úr üveges +szekrényében van mindenféle méreg… Azt gondoltam, ha a nagyságos asszony +adna belőle egy keveset, azt megitatnám az urammal… + +A doktorné azt hitte, hogy rosszul értette. Berta azonban nyugodt hangon +megismételte a kérését. Igen, az volna a legjobb. Mert különben biztos, +hogy az az ember elpusztítja a gyermekét. Senki sem bír már vele és +másképp nem is lehet tőle szabadulni. Mert válásról hallani sem akar. És +a nagyságos asszony mindig oly jó volt Bertához, talán nem fogja +elhagyni mostani nagy bajában sem. + +Ez a rettenetes beszéd annyira fölizgatta Moróczynét, hogy sírva fakadt. + +– Berta! Leányom! Hát erre tanítottalak én? Hát nem félsz a jó Istentől? + +– Pedig az volna a legjobb, kezét csókolom, – ismételgette csöndes +makacssággal Patikné. + +A doktorné sokáig sírt még, sokáig beszélt Berta lelkére, végül egy +forintot, egy meleg vállkendőt és két pár hurkát adott neki és +hazaküldte a gyerekéhez. Előbb azonban megigértette vele, hogy el fog +menni a templomba és imádkozni fog Szent Antal szobra előtt. Berta +megigérte és másnap meg is tette. + +Moróczyné persze mindent elmondott az urának. + +– A gazember megbolondítja még azt a szegény nyomorultat! – mormogta a +doktor. + +A tavasszal Patik, a szobafestő, hirtelen halállal meghalt. + +Moróczyné éppen villásreggelit hozott az urának, mikor az elmondta neki +a nagy ujságot. Az asszony remegő térdekkel roskadt egy székbe. + +– Jézus Mária! – suttogta, – a boldogtalan Berta mégis megtette! + +A doktor komoran bólintott. + +– Most jövök a halottól. Nagyon gyanus benyomást tett reám. + +– Mi lesz most már? + +– A vizsgálat eredményétől függ. + +– Hát lesz vizsgálat? + +– Nem lehet elkerülni… + +Jó ideig hallgattak. A doktor lángost evett, az asszony meg +elgondolkozva nézte. Végül csak megszólalt Moróczyné. + +– Az a Patik, – Isten nyugosztalja! – nagy gazember volt. + +– Utolsó ember volt, – hagyta rá az ura. + +– Ivott, mint a csap. Az ilyen embert fiatalon is megütheti a guta. + +– A halottkém szívszélhüdést is mondott, – szólt a doktor. + +– Úgy-e? + +A doktor elkészült a lángossal és az órát nézte. Még egy útja volt ebéd +előtt. Ekkor megint megszólalt az asszony: + +– Én azt hiszem, hogy a halottkémnek igaza van. + +– Adja Isten, hogy igaza legyen! + +Moróczyné csöndesen megölelte az urát és odatette szép ősz fejét a +vállára. + +– Úgy-e édes uram, te is azt hiszed, hogy igaza van? + +A doktor meghökkenve hallgatott. Érezte mellén az asszony szívének ijedt +lüktetését. Majd megszólalt, halkan mondván: + +– Persze, persze, én is azt hiszem. + +A dologból nem lett vizsgálat. A művészt elföldelték, mint rendes +halottat szokás. Egypár szomszédja ott volt a temetőben. Azt mondták: + +– Ugyan nem nagy kár érte! + +Berta egy félévig nem mutatta magát a doktorék házában, pedig most már +nem volt oka restelkedni, volt tiszta jó ruhája. Szépen keresett a +fehérvarrásával és rendben tartotta a gyerekét is. + +Moróczyék házában akkoriban nagy háboruságot és sok visszavonást +szereztek a rossz cselédek. A haragos egek valóságos tatárjárást +bocsájtottak a házra, az új szobaleányok egymásután jöttek-mentek és +dúló útjukat tört cserepek és hasadt bútorok jelezték. Az asszonyban +nőttön-nőtt a keserűség. Hjah, csak egy Rendeske volt a világon! + +Egy nap a doktorné összetalálkozott az utcán Bertával. A fiatal asszony +éppen a kisleányát sétáltatta. Mikor megpillantotta Moróczynét, zavartan +el akart osonni, a doktorné azonban elcsípte. + +– Hát téged mi lelt, hogy nem mutatod magadat nálunk? Pedig varratni +akarok veled. Asztalkendőket szegetni. + +A doktorné maga is zavarban volt és kerülte Berta tekintetét. +Szerencsére ott volt a kicsike. Szép gyermek volt. Már most is olyan +megfontolt, okos tekintetü szeme volt, olyan Rendeske-szeme. + +Másnap a doktor ott találta Bertát az ebédlőben, a varrógép mellett. Az +öreg zavartan mormogott valamit és gyorsan bement a másik szobába. A +fiatal asszony azonban ott maradt egész héten. A varrásával ugyan hamar +elkészült, de nagytakarítást is kellett csinálni. A háztartás megint +csöndben és rendben folyt. A doktor nagy íróasztalán, hol újabban +kétségbeejtő anarkia kapott lábra, egyszerre példás rendbe sorakoztak az +írások, mint a katonák a kaszárnya udvarán, ha jön a kapitány. Még a +napsugár is fényesebben sütött be a kristálytiszta ablaküvegen, mosolygó +derüt lopva a doktorné arcára és édes melegséget a doktor úr szívébe. + +– Te, – mondta urának a doktorné, – eszembe jutott valami. Bertának +fölmondták a szállását, nálunk pedig üresen áll a kamra, a mosókonyha +mellett… A kicsikével se volna baj, csöndes, jó gyerek… + +A doktor vállat vont. + +– Tudod, hogy nem avatkozom a dolgaidba, – morogta. + +Titokban azonban megörült a felesége ötletének. + +Minden visszatért megint a régi kerékvágásba. Csak Bertának szerzett sok +gondot egy csúnya, nagy zsírfolt, melyet valami égetnivaló szobaleány +ejtett a nagyságos úr fekete kabátját. Egypár nap mulva azonban sugárzó +arccal hozta a ruhát Moróczy szobájába. Hihetetlen, de való: a foltnak +nyoma se látszott többé! A doktor egészen elérzékenyült. Eszébe jutott, +hogy egyszer valami rettenetes gyanut rejtegetett a szíve mélyén… +Képtelenség! Ostobaság! Mosolyogva veregette meg Berta arcát. + +– Hiába, csak egy Rendeske van a világon! + +És a nagy zsírpecséttel együtt eltünt emléke annak a bolondnak is, aki +egykor föllázadt a nagy seprő ellen és azóta már maga is künn feküdt a +hulladékos ládában. + + + + +A rabszolga. + +Tavaszi hajnal. A keleti határhegyek fölött piros tüzü felhőkapu nyílott +meg. Lenne a völgyben, a nagy nádasra boruló lágy páratakaró alatt, nagy +hangon ébredezni kezdett a kócsagok és gémek tollas halásznépe. Fönn, a +kopaszhegyen túl, kezdődik a baltát nem látott, szűz őserdő. Ott is +megszólaltak már a madarak. Az ő énekük olyan, mintha ezer fuvolás és +cimbalmos próbálná ki egyszerre a hangszerét. + +Piros hajnalon emberek kapaszkodnak föl a hegylejtőn. Egy aranyhálóval +letakart, tollbokrétával ékes fehér szamár hátán fiatal nő ül. A ruhája, +a fejére vetett fátyla és a topánja piros. Ez Laborcz úrnak leánya, +Dola. + +A kísérői gyalogszerrel vannak. Egy vén cselédasszony és vagy húsz +szolgalegény. Valamennyien szőkehaju, hosszútagu emberek. A legények +kurtanyelü baltával fegyverkeznek. Csak egyikük, aki a csapat élén +lépked, visel vadászgerelyt és hosszúpengéjü kést. A vezető fejjel +magasabb a többinél. A meztelen nyakán, a karján és a lábán kötélnyi +inak feszülnek. Lomhán és mégis könnyedén jár, akár a havasi medve. Tíz +lépést tesz előre, azután visszafordítja a fejét és keménynézésü szürke +szeme keresi Dola tekintetét. Laborcz leánya azonban hidegen és gőgösen +elnéz fölötte. + +Fölértek a kopaszhegy ormára és ekkor a felhőkapun át hatalmas +sugárküllőket eregetett a fölkelő nap. Köröskörül, az övig érő fűben, +millió harmatcsöpp villant meg, mintha az ég apró csillagai ide tértek +volna delelőre. + +Dola levette fejéről a piros fátyolt. Azután visszapillantott a völgybe, +ahol édesapjának városa elterült. A városnak agyagból hányt, palánkos +sáncai fölé, fekete fagerendákból összerótt őrtornyok emelkedtek. A +nádtetejü házak fölött füstfelhők lebegtek. + +A vén cselédasszony odalépett Dolához és ujjával a hegyek felé mutatott. + +– Ott a szent fa! – mondta. + +A távolban kéklő erdőfal fölé óriás fapatriárka emelkedett. Olyan volt, +mint egy falombból épített, erdei várkastély. + +A csapat a városból jött és a szent fa felé igyekezett. Laborcz, a város +ura, azért küldte föl leányát a hegyekbe, hogy vágjon le odafönn egy +fehér bárányt és öntözze meg vérével a szent fa gyökerét. Ha hajadon +leány teszi ezt, újhold napján és bűvös igéket mond hozzá, akkor +hatalmat nyerhet az őserdő szellemei fölött. + +Mert Laborcz úr, ha jó kereszténynek vallotta is magát, időközönkint +mégis csak kereste barátságát a titokzatos erdei démonoknak, melyeket +pogány ősei tiszteltek egykor. Főleg olyankor emlékezett meg a régi +istenekről, ha valami veszedelem fenyegette. Elmúlt ősz óta pedig +állandóan titkos félelem emésztette a nagyúr szívét. Kóbor emberek, akik +a kárpáti szorosokon át vetődtek az országba, ijesztő híreket hoztak a +nagy pogány pusztaságokról. Azt beszélték, hogy odalenn, Etelközben, egy +esztendő óta egyre peng a nyílkovácsok kalapácsa. A vad +lovasnemzetségek, melyek eddig egymást pusztították, most egy hatalmas +akaratnak engedelmeskednek és beláthatatlan hadirendbe sorakoznak, mint +az égen járó zivataros felhők. A papjaik és az énekes embereik pedig +egyre a Tisza meg a Duna vizéről regélnek nekik. Ha a pogányok egyszer +megtalálják az utat a Kárpátokon keresztül, akkor biztosan halomra +döntenek és eltipornak mindent, ami ellenük szegül. Mert gyorslábu +paripákon járnak, amellett vakmerőek, vérengzők és fáradhatatlanok, akár +a farkas és szemfülesek, akár az erdei hiúz. + +Laborcz úrnak, amióta neszét vette a kerekedő veszedelemnek, véres álmai +voltak. Az ártatlan bárány kiomló vérével akarta megengesztelni az erdők +bosszús isteneit. + +A csapat betért a rengeteg hűvös homályába. Egyszerre elhallgatott a +madárzsivaj és köröskörül mélységes, áhítatos csend lett. Csak odafönn, +a lombos kupolákban hallatszott valami halk nyüzsgés, mintha apró +bogarak milliói mozognának a lombban. Csendes tavaszi eső kezdett +permetezni. + +A szőke óriás ekkor odalépett Dolához. + +– Vigyázz, kisasszony, itt süppedékes a talaj. Kapaszkodjál meg jól a +nyeregkápában! + +És megint ránézett a szürke szemével, gyöngéden mosolyogva. + +Dola ügyet sem vetett rá, de később magához szólította a vén +cselédasszonyt. + +– Mi a neve ennek a szolgának? – kérdezte. + +– Hisz jól ismered, kisasszony. Vuk a neve. Az én fiam. Kis leány voltál +még, mikor ketten apádurad udvarába kerültünk. A Tátrából valók vagyunk +és a morva herceg ajándékozott a nagyúrnak. + +Dola gőgösen vonta össze arany szemöldökét. + +– Apámnak száz rabszolgája van és én nem tartom érdemesnek, hogy +megjegyezzem a nevüket. De miért visel kopját ez a szolga? + +– Ő a nagyúr vadásza, kisasszony. Nincs nála bátrabb és nincs nála +erősebb vadász a hegyeken. Elmúlt héten bölényt ejtett. + +Rövid hallgatás után így szólt Dola: + +– Mondd meg ennek a szolgának, hogy ne merészeljen többet hozzám +szólani. És mondd meg neki, hogy ne merészeljen többet reám tekinteni. +Eddig nem ismertem a nevét. De ezentúl meg fogom jegyezni. És ha +visszaérkezünk a városba, meg fogom ostoroztatni Vukot. + +A cselédasszony ijedten tekintett Dolára. + +– Mit vétett ellened az én szegény Vuk fiam? + +A kisasszony arcát egyszerre haragos pirosság öntötte el. Az indulattól +remegő hangon mondta: + +– Ez a hitvány szolga mindig rám tekint és bemocskol a tekintetével. És +tudom, ha egyedül van az erdőben, akkor is mindig rám gondol és +bemocskol a gondolataival. És makacs vakmerőségével engem is arra +kényszerít, hogy rágondoljak. Ezért fogom megostoroztatni! + +Senki sem mert válaszolni az indulatos úrnőnek. Vuk, az óriás, szomorúan +és alázatosan, lehajtott fővel haladt a csapat élén. + +Egy sziklafal fölé érkeztek. Dola ekkor megállította hátasát és egy +fehér virágra mutatott. + +– Szedjetek nekem sok ilyen fehér virágot, – mondta. – Koszorúba fonom +és a koszorút odaakasztom a szent fára… + +Vuk odalépett a szakadás partjára és lehajolt a virág után. De nem +szakította le, hanem egyszerre halkan pisszentett társainak és lelapult +a földre. A többi is mind elnémúlt és leguggolt. Valamennyien a +mélységbe néztek és attól, amit odalenn láttak, elállott a szívük verése +is. + +Valami mozog ott lenn, az erdő méhében. Maga a gyilkos veszedelem oson +végig fekete fatörzsek között, nesz nélkül, némán, ólálkodva, ugrásra +készen. Pogány lovasok! Hosszú kígyóvonalban kúsznak át a bokrokon. +Némelyek kantáron fogva vezetik a paripájukat; mások nyeregben ülnek és +a ló nyakára hajolnak, hogy átbújhassanak a lefüggő ágak alatt. Némán és +gyorsan haladnak. Oly félelmetesek és fantasztikusak, mint a közeledő +orkán előtt szálló felhőfoszlányok. A következő pillanatban már +eltüntek, mint egy gonosz álom rémképei. Az őserdőben megint nyomasztó +csönd honol. + +Laborcz emberei sápadt arccal néznek össze. + +– Etelköziek! – suttogják. + +– Mit tegyünk most? + +A legények mind Vukra néznek. S a vadász megszólal. + +– Föl a hegyekbe! Ott nem járnak lovasok. A szent fán túl van egy +barlang. Ott elrejtőzik Laborcz leánya. Egyikünk azután lelopódzik a +városba és hírt visz a nagyúrnak… + +A kis csapat egyszerre elfelejtette fáradtságát. Lázas sietséggel, dühös +türelmetlenséggel, egymást vonszolva és taszigálva, törtettek föl a +meredek lejtőn. Mint az őzfalka, mely megérezte a farkascsorda közel +voltát. Vuk megragadta Dola hátasának kantárát és hatalmas rándításokkal +vonszolta, emelte maga után a kicsi állatot. + +Délfelé elérték a szent fát. Az ezeresztendős tölgyfa törzse áldozati +állatok koponyáival és megszáradt koszorú-foszlányokkal volt +teleaggatva. Vuk elkalauzolta Dolát a barlanghoz. A kisasszony ott leült +a mohára, fejére vonta piros fátyolát és nem szólt senkihez egy szót +sem. A vadász pedig a legényekkel lenézett a szakadás partjához. Nem +láthattak azonban semmit, mert a mélyen járó felhők szürke függönyt +vontak a völgy fölé. A legények letelepedtek a gyöpre és némán nézték az +alattuk gomolygó párát. Olykor úgy rémlett nekik, mintha a hullámzó +ködtenger fenekéről érces és fenyegető hangok szűrődnének föl a +magasságba. + +Az idő jó későre járt már, midőn rés támadt a vonuló felhőkön. +Megláthatták a kopaszhegy ormát. Valami fekete tömeg vesztegelt a +hegytetőn. Lovasemberek. Lehettek vagy háromszázan. A nagy magasságból +oly parányiaknak látszottak, mint a gyerekjáték. A lovasok mozdulatlanok +voltak, mint a rézbálványok és arccal mind a völgyben kanyargó folyó +felé fordultak. A tömött sorfaluk előtt néhány magányos lovas állott. +Alkalmasint a hadnagyaik. + +Később tágabb lett a felhőkapu és Vuk elláthatott a folyóig, mely +csillogó szalagként kanyarodott végig a völgyön. Most már tudta, hogy +mit néznek a kopaszhegyi lovasok. A folyó partján, a zöld nádasban, +hosszu, fekete vonalak kúsztak délnek. Csupa tüskés hernyó; csupa kopjás +sereg. A keselyüszemü vadász meg tudta mondani társainak azt is, hogy +minő ruhát viselnek a pogányok. Báránybőr kacagányosok után +feketeszűrösök következtek, aztán bőrvértesek és megint báránybőrösök. +Az egyes seregeik tülkölve szólongatták egymást és a vereckei szoros +felől egyre válaszoltak a kürtök és egyre jöttek a lovasok, +föltartózhatatlan áradatban sietve a nagy alföldi rónaság felé. És amint +egy-egy sereg a kopaszhegy alá ért és meglátta a tetőn álló vezéreket, +rivalgás támadt közöttük, mely halk darázsdongásként szűrődött föl a +szent fához. + +Alkonyatkor beborult megint az ég. Az eső szakadt és a hideg szél +megzúgatta az őserdő szálfáit, mint az óriás hárfa húrjait. A kisasszony +nem akart semmit sem enni, csak vizet kért és amint lehajtotta fejét az +öregasszony ölébe, tüstént mély álomba merült. + +Hajnalra kelve, ragyogó, tiszta napra ébredtek. A vadász volt az első, +aki talpon volt. A szent fához sietett és lenézett a völgybe. A szoros +felől még egyre vonultak a lovashadak. Valami új dolgot is látott Vuk. A +kopaszhegy lábán sátoros szekerek beláthatatlan hosszu vonala kígyózott +végig. A hegy lejtőjén pedig óriás gulya torlódott össze. A bőgésük +fölhallatszott a hegyekbe. A folyón túl, ahol tegnap még Laborcz városa +állott, most nagy, fekete füstfelhő ült mozdulatlanul a nádas fölött. A +felhőnek olyan alakja volt, mint a szálló denevérnek. + +Vuk eleget látott. Visszament a barlanghoz. Ott mindenki talpon volt +már. + +– Mi hír? – kérdezték a legények. + +A vadász fölemelte fejét és Dola szeme közé nézve, nyugodt hangon +mondta: + +– Százezren jöttek az országba. Annyi a kopjájuk, hogy nincs emberi +hatalom a Tisza és Duna körül, mely meg tudna velük vívni. A szekereiken +magukkal hozták asszonyaikat és magukkal hozták nyájaikat is. Itt fognak +maradni és száz esztendő múlva sem veri ki őket senki. + +– És az apám? – kérdezte Dola. + +– Laborcz városát földúlták és megégették. Apád fegyvereseit alkalmasint +rabul ejtették, de a nagyuraknak nem szokott megkegyelmezni az ellenség. + +– És mi lesz velünk, szegény szolgákkal? – kérdezte Vuk édesanyja. + +– Nincs most már úr az országban, ha nem etelközi. És nincs már szolga, +csak aki őket szolgálja. A régi urak és régi szolgák ezentúl együtt +túrják a lovasemberek földjét. + +Vuk a vállára vetette gerelyét. + +– Most megyek! – mondta. + +– Hová mégy, Vuk? – kérdezte egyik a baltás legények közül. + +– Vissza a hazámba, a Tátrába. A nagy erdőkön át odatalálok. A tátrai +tavakban sok a hal és az erdőkben sok a vad. Ott faházat építek +magamnak. + +– Én veled megyek, Vuk! – mondta a legény. + +– Mi is veled megyünk, Vuk, – mondták a többiek. + +Most megszólalt a kisasszony is. Halkan kérdezte: + +– Mi lesz velem? + +– Téged is magammal viszlek, – mondta a vadász nyugodt és határozott +hangon. + +Dola nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Valaki a legények közül +fölkantározta a szamarat. + +– Az édesanyám fog nyeregbe ülni, – szólt Vuk. – Dola fiatal és erős, ő +gyalog mehet. + +A csapat megindult és nekivágott a rengetegnek. Laborcz leánya +alázatosan, lehajtott fejjel lépkedett a szőke óriás nyomában. Az +őserdőből rigórikoltás köszöntötte őket. + + + + +Lozenko. + +_(Egy politikai merénylet története.)_ + +Ez a Palov Mária nem volt sem csinosabb, sem kellemesebb modoru leány, +mint a többi orosz diákkisasszony, akik a genfi orvosi egyetemen +tanulnak. Vézna kis termetével, elhanyagolt külsejével, félszeg +mozdulataival és szúrós tekintetével egy félig megkopasztott csókafiókra +emlékeztetett. + +A társnői nagyobbrészt buzgó szociálisták voltak és sokat tudtak +beszélni az oroszországi forradalmi mozgalmakról. Mindegyiknek volt egy +politizáló barátja, akinek hatása alatt állott. Máriának azonban nem +volt senkije és ennélfogva nem is érdeklődött a politika iránt. A +férfiak eddigelé nem igen vettek még tudomást arról, hogy Palov Mária +nő, a leány pedig kesernyés ellenszenvvel viszonozta közömbösségüket. Ha +tavasszal a Proménade du Lac lombos útjain fiatal diákot látott, aki a +barátnőjével sugdosott, émelygést és bosszúságot érzett. Úgy találta, +hogy a nőstény körül dürgő hím kellemetlen jelensége a természetnek. + +Nőkkel sem igen barátkozott. Legtöbbet még a nagy Ankával érintkezett, a +festőnővel, aki egy közös folyosón lakott vele. Ez a széptestü, +rokonszenves, eszes és tunya leány olykor általjött hozzá, hogy együtt +teázzanak. Ilyenkor magával hozta a gyermekét is. A gyermek apja egy +Thon nevü odesszai mérnök volt, aki minden esztendőben ellátogatott +Genfbe. Szívesen feleségül vette volna Ankát, de a leány egyelőre még +húzódozott, mert elvi ellensége volt a házasság intézményének. Anka, +miként odesszai barátja is, sokat foglalkozott politikai és gazdasági +kérdésekkel és híve volt a tett propagandájának. + +Egyízben, – Thon akkor éppen Genfben időzött, – Anka cigarettával a +szájában és a gyermekkel a mellén, benyitott Máriához. A kis leány +szinte iszonyodva hátrált meg előle. + +– Mi baja? – kérdezte Anka. + +– Magának férfiszaga van, – mormogta Mária. + +– Maga hisztérikus, – válaszolt a nagy leány nyugodtan és minden harag +nélkül. + +Abban az időben történt, hogy a férfi mégis csak megjelent Mária +életében. Igaz, hogy csak álomkép alakjában. + +Mária egy éjjel azt álmodta, hogy ketten, ő és a férfi, kéz a kézben, a +moszkvai nagy Chodinka-mezőn sétálnak. A leány álmában nem csodálkozott +ezen. Úgy tudta, hogy ez az ember nem idegen hozzá, hanem mindig is +ismerték egymást. Együtt voltak ők már régen, sokszor, Mária ifjúkori +álmaiban, melyeket akkor a leány, reggelre kelve, mindig elfelejtett. + +Azt álmodta, hogy a nagy mezőn sétálnak. Alkonyatkor lehetett, mert +Moszkva anyuska ezer templomának harangjai mind szóltak. A zúgásuk +folyékony érctengerként hullámzott végig a nagy réten. Mária boldog és +nyugodt volt. Nem igen beszélgetett a társával, a beszéd fölösleges is +lett volna közöttük, mert a gondolataik összeölelkeztek és megértették +egymást. + +A Mária feje és szíve napokon át teli volt ezzel az édes emlékkel. Soha +még álom ilyen mély és erős benyomást nem tett rá. Úgy érezte, hogy több +is volt az egyszerü álomnál. Lehet, hogy két ikerlélek, miután sokáig +kereste egymást az élet ködében, egymásra talált az álom titokzatos +kertjében. + +Az álom-férfinak egyébként nem volt neve. Ő–ő volt. A férfi. Minden. +Ennél különösebb volt, hogy Mária az arcvonásaira sem emlékezett. A +fenség, az erő, a jóság és a gyöngédség sugárzott le arcáról… Egyéni +vonásai azonban elmosódtak a leány emlékezetében. Ezeket az egyéni +arcvonásokat csak később konstruálta meg magának, nappali +ábrándozásaiban. + +Úgy tudta, hogy ő már nem egészen fiatal ember. Nagy, erős és komor, +mint a litvániai bölény. Amellett szelid, meleg és érzékeny, mint egy +fiatal leány. Hosszú, szőke haja van, amelyet kozákosan visel. Az +arcbőre nagyon fehér, az orra rövid, a két szürke szeme kissé messze +esik egymástól, ami a franciák szerint tatáros kifejezést ad az arcnak. +A nagy, fehér és puha kezére különös gyöngédséggel gondolt Mária. + +Később egyéb külsőségeket is tudott róla. Hogy Moszkvában lakik, a kinai +városban, a Lubjanka-tér közelében. Hogy nagy és komor tervekkel +foglalkozik, tervekkel, amelyekről még Máriának sem szabad tudnia. Ezek +és egyéb képek régóta ott lappangtak már Mária öntudatának mélységeiben. +Most egyszerre fölbukkantak a fölszínre és a leány nem is csodálkozott +ezen. + +Abban az időben még ritkábban ment emberek közé, mint annak előtte. Az +egyetemről néhanapján olyan boldog türelmetlenséggel sietett haza, +mintha a kedvese várná. És a moszkvai jóbarát, az álomember, most már +nappal is megjelent. Mária nem látta, de érezte a jelenlétét. Olykor +akarnia kellett csak és ő már ott volt mellette. Megesett az is, hogy +hiába húnyta le a szemét, hiába irányította feléje a gondolatát, hiába +szólongatta: a moszkvai ember nem jelentkezett. + +– Most nagy dolgokon töri a fejét és nem gondolhat velem, – mondta +Mária. + +Anka egy nap figyelmesen szemlélgette a diákkisasszonyt. + +– Maga megváltozott, – mondta, – csinosodni kezd… Olyan mostanában, mint +a japán lámpa. Valami kigyuladt magában és keresztül világít rajta. +Mindene ragyog és fénylik. + +Mária titokzatosan mosolygott, de Anka nem faggatta tovább. + +A télen betegeskedni kezdett a kis leány. A feje heteken át fájt. Anka +azt ajánlotta neki, hogy mozogjon többet a szabad levegőn. Ő +meghallgatta a jótanácsot, de nem fogadta meg. Mert ő akkor élte +életének legboldogabb idejét. Amint ledőlt, nyitott szemmel is rögtön +érezte homlokán a moszkvai ember símogató nagy kezét. Ő tehát tudott +Mária szenvedéséről, hűséges és gyöngéd gondolataival ott volt mellette. +A leány szíve akkoriban megtelt boldog meghatottsággal és nőies +alázatossággal. + +Egyik este megint benyitott hozzá a festőnő. A nagy leány igen levertnek +látszott. A világító fehér arca most sárgás volt. + +– Thon írt, – mondta, miközben cigarettára gyújtott. + +Elgondolkozva nézte a füstkarikákat, majd így szólt: + +– Baj van otthon… A moszkvaiak megmozdultak és azok a vadállatok halomra +lövöldözték őket… A vezérüket is börtönbe vetették… + +Máriát nem érdekelte ez a dolog. Akkor kezdett csak fülelni, midőn Anka +azt mondta: + +– A moszkvaiak vezére Lozenko Iván. + +Lozenko Iván! Máriának úgy tetszett, mintha nagyon jól ismerné ezt a +nevet. Arra nem emlékezett, hogy kitől hallotta, de biztos volt benne, +hogy régóta magában hordja. + +– Ismeri a moszkvai vezért? – kérdezte később halkan. + +– Lozenkot? Jól ismerem. Régi barátja Thonnak… + +– Milyen a külseje? – kérdezte Mária. + +A következő pillanatban már megbánta kérdését. Úgy találta, hogy +fölösleges és gyermekes dolgot kérdezett. + +– Nagy, erős ember, – válaszolt Anka. – Fekete haja van. + +Mária megütközött ezen. + +– Fekete? Biztosan tudja, hogy nem szőke? + +Anka vállat vont. + +– Azt hiszem, fekete… Megesküdni azonban nem mernék rá… Lehet, hogy +önnek van igaza… Egy gazdag timármester fia… Ezek különben jelentéktelen +körülmények… Fontos az, hogy örülnünk kell, ha csak Szibériába viszik, +mert a mostani főkormányzó valóságos vadállat… + +Anka, akit az oroszországi hírek láthatólag nagyon nyugtalanítottak, +magára hagyta gondolataival Máriát. A kis diákkisasszonyt +csodálatosképpen boldoggá tette mindaz, amit hallott. Egészen biztos +volt benne, hogy az ő moszkvai barátja Lozenko. Arra is emlékezett most +már, hogy mindig valami finom, neki igen kellemes bőrillatot érzett, +valahányszor a timár fia megjelent álmaiban… Szinte mámorossá tette a +tudat, hogy áloméletét hozzákapcsolhatta a valósághoz. Úgy érezte, hogy +ezzel valami nagy, boldogító titok birtokába jutott. + +Az éjjel, miközben nyitott szemmel bámult a sötétségbe, egész +akaraterejének megfeszítésével kereste az összeköttetést a moszkvai +emberrel. Nagynehezen tudott csak rátalálni. Egy rosszul világított, +puszta nagy termet látott. A padlón rongyokba burkolt, alvó emberek +hosszú sora feküdt. Csupa rab. Ő is köztük volt, Lozenko. A földön +feküdt és aludt. Mária hajnalig ott ült mellette és most ő tartotta +kezét barátjának lüktető homlokán. + +Többet azonban nem találkozott vele. Sem álmában, sem ébren. Hiába +erőltette a fantáziáját; a lelke mint a denevér, fáradtan és céltalanul +keringett a sötétségben. Egy nagy, fekete, hideg fal emelkedett kettőjük +között. + +A következő napokat reménytelen szomorúságban töltötte Mária. A tűz, +amely a bensejében égett és mely Anka szavai szerint keresztül +világított rajta, elhamvadt. Sötétség támadt benne és körülötte. + +Minden nap meglátogatta Ankát. Nem mert Lozenko után tudakozódni, – oh, +a nevét sem merte ajkára venni! – abban reménykedett azonban, hogy a +barátnője magától is szólni fog neki, ha újabb híreket hall. Anka is +levertnek látszott. Féltette Thon-t, bár valami különös +álszemérmetessége visszatartotta attól, hogy kifejezést adjon gyöngéd +aggodalmainak. + +Egy nap a folyosón találkozott a két leány. Éppen egymáshoz készültek +látogatóba. + +Anka a gyermekét táplálta. Másfél esztendős, erős fiú volt, de az anyja +még sem gondolt arra, hogy elválassza. + +– Megtörtént! – mondta komoran a nagy leány. + +– Micsoda? – kérdezte Mária elálló lélekzettel. + +– A gazemberek halálra korbácsolták Lozenkót… A főkormányzó parancsára +történt… Ha az a főkormányzó újévkor még életben van, akkor Oroszország +megérdemli a sorsát… + +Anka nem folytathatta, mert Mária jajszó nélkül hanyatt esett a +folyosón. Ott feküdt, krétafehér arccal, nyitott szemmel, eltorzult +szájjal. + +Hetekig nyomta az ágyat, súlyos betegen. Kuszált lázálmaiban egyre +érezte, hogy valahol a mérhetetlen, szédítő messziségben, távoli +naprendszereken is túl, egy parányi akaraterő vívódik és vergődik, hogy +Mária közelébe juthasson. Valami rettenetesen közömbös, titáni erő +azonban magával sodorja a csillogó parányt, ismeretlen régiók felé, hol +sohasem fog többet rátalálni Mária. + +Midőn a beteg végre talpra állhatott megint, Anka, aki mindaddig +hűségesen ápolta, és csak a fölépülését várta, sietve elbúcsúzott tőle +és a gyermekével hazautazott Odesszába. Nem mondta, de Mária tudta, hogy +Thon után ment. + +A nagy leány elutazása után Mária egyáltalában nem akart többet +emberekkel érintkezni. Jó ideig a lakás ablakából nézte a napok múlását, +reménytelenül és fáradtan, mint az őszi eső hullását. Később eljárt +megint az egyetemre, bár meg volt róla győződve, hogy a tanulása, miként +egész élete, céltalan és értelmetlen erőlködés. + +Egy verőfényes tavaszi napon, midőn az egyetemről jövet, végigment a +virágozva pompázó tóparton, orosz beszédet hallott egy előkelő vendéglő +előtt. Egy úr és egy hölgy szállott ki a gépkocsiból. A férfi, egy +hórihorgas termetü ember, oroszul mondott valamit a buldogképü kis +embernek, aki levett kalappal sietett eléje. A nőn egyébként +meglátszott, hogy párisi félvilági hölgy. + +– Az a hosszu ott a volt moszkvai főkormányzó, – mondotta egy orosz +diák, aki néhány társával Mária mellett elhaladt. + +Mária megállott a gyalogjáró szélén és megfordult. A főkormányzó hat láb +magas, szűkmellü, görnyedt ember volt. Sovány nyakán föltünően kicsi +koponya ült. Az arcbőre, a bajusza és a szemöldöke egyformán rézvörös +volt. Fiatalos szabásu, világos flanellruhát és tarkaszalagos +szalmakalapot viselt. Most mosolyogva hajolt hölgyéhez, miközben az orra +körül csupa nyájas ránc lett az arca. + +Ettől a mosolytól, a nőstény körül dürgő hím arcának buja +eltorzulásától, hihetetlen módon megundorodott Mária. Még ott állott, az +útszéli fa védőrácsának támaszkodva, midőn már elhatározta, hogy meg +fogja ölni a vörös embert. Az elhatározás oly váratlan erővel csapott +föl a lelkében, mint valami explozió. Minden csöpp vére lobogó lánggal +égett. Mámorosan sietett haza. + +Az egész leány megváltozott. Csupa acélos élet lett. Amellett csodálatos +nyugalommal és következetességgel kezdte átgondolni a tervét. Fegyvere +volt. Kezdő diák korában szerezte, önálló életének első mézes heteiben. +Majd arról kezdett gondolkozni, hogy minő ruhába öltözzék. Eddigelé nem +igen törődött a külsejével, de most igen fontosnak találta ezt a +kérdést. Ezzel csak követte mindazoknak a nőknek a példáját, akik a +bibliai Judith és Charlotte Corday óta politikai gyilkosságra +vállalkoztak. Elhatározta, hogy feketébe fog öltözni. Nem volt ilyen +ruhája, de volt némi pénze. Elment egy varrónőhöz, aki a +diákkisasszonyoknak szokott dolgozni és körülményesen megbeszélte vele a +ruha szabását és diszítését. Az a gondolata támadt, hogy a nagy napon +csupa olyan ruhadarabot fog magára venni, amelyet még sohasem viselt. +Hogy miért, azt tulajdonképpen nem tudta, de úgy érezte, hogy annak az a +módja. Új harisnyát és keztyűt is vett magának, meg csinos párisi gombos +cipőt, aminőt még sohasem viselt. + +Két napig kellett várnia, amíg elkészült a fekete ruhája. A huzavona +kellemetlenül érintette, de nem lehetett ellene tenni. Közben +részletesen elgondolta tettének következményeit. Hogy mit fognak írni a +lapok és mit szólnak majd Genfben lakó honfitársai. Szinte látta a +meglepetés kifejezését egyik-másik kollégája arcán, akit csak a +tanteremből ismert. Elképzelte a törvényszéki tárgyalás lefolyását is és +előre készült védőbeszédére. + +A lelke mélyén egy titkos gondolata lappangott, amelynek jelentőségével +ő maga sem volt tisztában. Az ő fantasztikus szerelme eddigelé magát is +kétségbe ejtette a valószínütlenségével. Olykor hazugsággal gyanusította +magát. Most úgy érezte, hogy utólagos valósággá válthatja szerelmi +álmát, ha össze tudja kötni az élet eseményeivel. Elszánt tettével +grandiózus mauzoleumot állít meghalt álmainak. + +Mialatt a ruháját várta, sokat settenkedett a fogadó körül. Többízben is +látta a főkormányzót. Félelem és ami még különösebb, gyűlölet nélkül +nézett a szemébe. Inkább valami különös rokonszenvet érzett iránta, +aminőt a vadász érez a pompás szarvasbika iránt. + +Május tizenhetedikén korán reggel megfürdött, azután magára vette új +ruháját. A ruha jól sikerült és ennek megörült. Szinte csinos volt, +midőn új cipőivel végigkopogott a Place des Alpes kőlapjain. A +revolverét egy kis bőrtáskában vitte, amelyet erre az alkalomra +vásárolt. + +Reggeltől délig strázsálta a fogadó kapuját. A vörös ember azonban nem +mutatkozott. Mária nem ebédelt, hanem tovább várakozott. A buldogképü +orosznak, aki a főkormányzó megérkezése óta állandóan ott lappangott a +fogadó körül, föltünt a leány és figyelmessé tette rá a fogadó portását. +A kövér német megkérdezte Máriától, hogy kit vár. + +Mária kissé elpirult és zavartan mosolygott. + +– A barátomat várom… Pincér az ebédlőben… + +A portás is elmosolyodott és tudni akarta a pincér nevét. Ajánlkozott, +hogy majd fölküld érte. Mialatt a német Máriát faggatta, a főkormányzó +hirtelen megjelent a kapuban. Fekete ruhában volt. A barátnője ezúttal +nem volt vele. + +Alkalmasint valami hivatalos látogatásra készült. + +– Hol az automobil? – kérdezte hangosan. + +A gépkocsi ott állott a fák árnyékában. A német portás otthagyta Máriát +és költögetni kezdte a bakon szundító soffőrt. + +Mária két lépésnyire állott a nagy úrtól, revolverrel a kezében. + +– Lozenkóért! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon. + +Kétszer rálőtt a vörös emberre. Harmadszor is lőtt volna, de a +buldogképü akkor már hátulról átkarolta és brutális erővel a földhöz +vágta a leányt. + +A főkormányzó elfehéredő arccal fordult Mária felé, miközben zavartan +motyogott valamit. Azután gyors léptekkel a kapu felé ment. A küszöbön +megbotlott és a portás nyakába esett. Most tudódott csak ki, hogy golyót +kapott. Mire bevitték a hall-ba és lefektették egy kerevetre, +elvesztette eszméletét. A mellénye alatt egy vér volt az inge. Midőn +megérkezett az orvos, már halott volt. + +Mária lihegve és csukott szemmel feküdt a kövezeten, két rettenetes ököl +szorítása alatt, amíg az elősietett rendőrök talpra nem állították. +Egész idő alatt mosoly ült az arcán. Bár eszméleténél volt, mégsem +tudta, hogy mi történik vele. Már akkor, amidőn Lozenkó nevét kiáltva, +először kilőtte fegyverét, nagyszerü és harmónikus zúgást hallott, amely +hasonlatos volt ezer orgona mélyhangú szavához. Az érces hang-orkán +túlzúgta a revolver dörrenését és most elnyomta a körülötte tolongó nagy +embertömeg zaját is. A hanghullámok körülölelték és fölemelték a leányt. +Bár mozgatta a két lábát, mégis az az érzése volt, mintha járás közben +nem érintené a földet, hanem lebegve haladna előre. + +A rendőrbiztos kérdésére ugyanazt válaszolta, amit a gyilkosság +alkalmából kiáltott: + +– Lozenkóért! + +A bíróság előtt csodálatosan viselkedett. Szerény volt, szilárd, okos és +rokonszenves. A vizsgálat folyamán kiderült, hogy Mária sohasem ismerte +Lozenkót. Nem is ismerhette, mert Lozenkó csak félesztendővel Mária +elutazása után telepedett meg Moszkvában. A kósza híresztelést, hogy +Mária a kedvese halálát akarta megbosszúlni a főkormányzón, +meghazudtolták a tények. Nyilvánvalóvá lett, hogy a leányt nem +személyes, hanem tiszta elvi okok ösztönözték tettére. Ezt állította ő +maga is védekezésében. Az a néhány mondat, amit a bíróság előtt +elmondott, rettenetes vádbeszéd volt a politikai elnyomatás rendszere +ellen. A genfi orosz gyarmat tagjai rajongó áhítattal hallgatták minden +szavát. Úgy beszéltek róla, mint a legönzetlenebb gondolkodásu és +legideálisabb érzésü teremtésről. Úgy emlegették, mint valami szentet. +Az orosz Judithnak nevezték, a moszkvai Cordaynak. + +A szabad Svájc bírái elég enyhén ítéltek fölötte. Öt esztendei fogságot +mértek reá. + + + + +Holdas éjjel. + +Még csak a várkert vizikapujánál őrködő svájciak után kell néznie, akkor +aztán lefekszik a tiszti őrszobában, elküldi a lakájt, eloltja a +gyertyát és – kimászik az ablakon és esze nélkül elszalad a városba, +mert Ancilla, a gyönyörü Ancilla már várja. Ancillának, a hófehérnek, a +forrószemünek, a rózsalehelletünek mindig van egy hercege vagy márkija, +akit tönkretesz és egy gárdistája, akit imád. Ez különben régi +hagyománya az olasz balletnek, melynek Ancilla egyik büszkesége. A +gárdistáját mostanában Titusnak hívják és ha valaki meg akarná attól +venni a vacsorát, mely ma Ancilla selyemfészkében várja, akkor hiába +kinálná neki Peru minden aranyát. Mert Titus hadnagy ugyan szegény +ördög, de huszonnégy esztendős. + +A gárdista tehát hosszú léptekkel végigsietett a park alvó rengetegén. A +hold olyan szeliden világított, mint egy kék selyemmennyezetes hálószoba +ampolnája, a márványterraszon forrón illatoztak a rózsafák, a tó felől +madárének hallatszott, – szóval: az alvó kert Ancillával álmodott. A +hattyútó partján görög márványbölcsek állanak glédát. A távolban sűrü +lombfal sötétlik. Ott van az útvesztő. A fejedelmi kertész mesterséges +labirintust vágott a bokrok közé, hol körbefutó alagútak, lombos +zsákutcák és ravasz keresztútak tévesztik meg a merész vándort. A +hadnagy azonban ismerte a járást és nekivágott a sötét bozótnak, hogy +hamar elérje a vizikaput. Kétszer jobbra fordult, egyszer balra, aztán +három sugárút közül a baloldalit választotta, majd egyszerre megállott, +meglapult és fülelni kezdett… Valami különös, harmónikus kis rikoltást +hallott az útvesztő méhéből. Emberi hang volt, bár úgy hangzott, mint az +éjjeli madár hivogató szava. Most megint! A gárdista mélyen lehajolt és +halkan, egészen halkan előresompolygott. Az öles puszpángfal egy résén +át kilátott a holdsütéses kis tisztásra, mely a labirintus közepén volt. +Valaki volt a tisztáson. Fehér női ruha világított a holdfényben. Egy +túlkarcsú dereku, széles abroncsos szoknyáju, kecses női alak állott a +Pán-szobor alatt. Kissé előrehajolt, két kis tenyerét a szája elé +tartotta. + +– Á-i! – kiáltotta megint. + +A sikoltása olyan édesen nyilalt a gárdista szívébe, mint a fülemile +trillája. Valahonnan a fekete sűrüségből halkan zsongó mandolin-akkord +válaszolt a hívásra. + +– Ide, ide! – kiáltotta fojtott hangon a fehérruhás nő. + +– Szerelmes légyott! – örvendezett magában a gárdista. + +Valaki kilépett a bokrok közül. De ez is nő volt. Mandolint hozott a +kezében. + +– Ágnes, hol késtél ilyen sokáig? – kérdezte az első, a karcsu. + +– Eltévedtem a bokrok között, édes keresztanyám, – lihegte a második, +aki kisebb és gömbölyü volt. + +A gárdistának a nagy meglepetéstől fölborzolódott a varkocsba font haja. +Jézus, Mária és Szent József, hiszen ez Cecilia hercegnő ő fensége! A +gitáros pedig a kis Ágnes, a hercegnő keresztleánya. A hadnagy +meglapulva, visszafojtott lélegzettel nézte a leányokat, mint a hiúz a +holdfényben legelésző őzeket. + +– Jaj, de félek! – szepegte Ágnes. + +– Mitől félsz, kis birka? – bátorította a hercegnő. – Hát nincs veled a +keresztanyád? + +– Ha kitudódik a kastélyban, hogy mi éjnek idején a parkban szoktunk +járni?… + +– Ha a nagybátyám számon kéri az éjféli kirándulásaimat, akkor majd így +szólok hozzá: Fenséges fejedelem, én nem tudok aludni, ha süt a hold és +ha nem alszom, akkor azt képzelem, hogy ravatalon fekszem és élőhalott +vagyok… Fenségednek könnyű, mert fenséged megiszik vacsoránál két-három +pint bort, attól aztán úgy hortyog, hogy lehallani a palotatérre is. + +– Én azt hiszem, ha kisül a dolog, akkor édes keresztanyámat büntetésül +szürke ruhába öltöztetik, engem azonban fülön fog a fenséges fejedelem, +mint tette akkor is, mikor megfürödtünk a tóban. + +– Az megeshetik, Ágnes, de ne feledd, hogy akit szeretünk, azért jól +esik szenvednünk, te pedig szeretsz engem, nemde? + +– Oh, igen, édes keresztanyám. És mit fogunk ma csinálni? Megfürdünk +megint? + +– Nem, leányom, hanem leheveredünk erre a friss szénarakásra és érdekes +ujságokat mondunk egymásnak. Az első ujság az, hogy holnap vendégünk +érkezik. Kázmér nagyherceg. A másik ujság az, hogy holnap este már a +nagyherceg menyasszonya leszek. + +– Isten áldja meg édes keresztanyámat és a jó nagyherceg urat is. És ha +szabad volna valamit kérdeznem… + +– Azt szeretnéd tudni, ugy-e, hogy milyen ember a nagyherceg? Szép-e, +fiatal-e? Megmondom. Fiatal sohasem volt, mert a családja nagyon régi és +a gyermekeik a születésük napján már hatszáz esztendősek. Az arca +különben olyan, mint a rosszkedvü ürüé, a lábaszára meg olyan, mint a +gólyáé. + +– És ön hozzámegy, keresztanyám? + +– Hozzá, mert mi főrangúak nem azért házasodunk, hogy boldogok legyünk, +hanem azért, hogy a népeinket boldogítsuk. + +– Bizonyos, hogy keresztanyám új alattvalói igen boldogok lesznek, ha +meglátják csinos nagyhercegnőjüket. + +– Ez valószínü. Én különben ötven új ruhát kapok a lakodalmamra, sok +csipkeinget és selyemharisnyát, a vőlegényem pedig cobolybundákat, +mogyorógyöngyöket, gyémántokat, smaragdokat, zafirokat, topázokat és +türkizeket fog nekem ajándékozni. + +– Oh, de boldog ön, édes keresztanyám! + +– Tévedsz, Ágnes, én nem vagyok boldog. Az ürüorrát és a gólyalábát +valahogyan megbocsátanám neki, de abba nem tudok belenyugodni, hogy +olyan nagyon ostoba. Képzeld, ő feleségül vehet ilyen szép kis +hercegnőt, amilyen én vagyok és amellett egy csúnya vén szeretőt tart. +Nem tökfilkó az ilyen ember? A szeretője olasz táncosnő, Ancilla, +mostanában érkezett ide. + +– Hát ezt honnan tudja, édes keresztanyám? + +– A mi udvarunknál mindent megtud az ember, mert ez Európa legnagyobb +pletykafészke. + +– Vén az az Ancilla? + +– Ő azt mondja, hogy huszonkilenc esztendős, az orosz követ azonban jól +emlékszik rá, hogy huszonöt évvel ezelőtt Péterváron párbajt vívott érte +két muszka generális. Ha azonban egy kicsit utánajárnának, alkalmasint +kisülne, hogy ott táncolt már Dávid királlyal a frigyláda előtt. Mindig +mosolyog és a mosolya olyan édes, mint a megfagyott szirup. Ha légy +száll az arcára, az menthetetlenül ottragad. A páncélos fűzőjét nem meri +levetni, még ágyában sem, mert ha egyszer levetné, akkor sohasem tudná +többet összekeresgélni a termetét. Ezt persze minden nő tudja, aki +egyszer egy futó pillantást vetett rá, a férfiak azonban nem tudják. A +férfiak egyáltalában olyan ostobák, hogy nem érik föl ésszel a +különbséget, mely egy tizennyolc esztendős princessz és egy viharvert +kulissza-hercegnő között van. + +– Minden férfi ostoba, keresztanyám? + +– Mindegyik, erről már személyesen is meggyőződtem. Ez azonban olyan +titok, melyet magammal a sírba fogok vinni. + +– Nagyon szeretném, ha én is sírba vihetném ezt a titkot. + +– Elmondom neked. Mért ne mondanám? Te nem fogsz rám árulkodni és nekem +jól esik, ha könnyíthetek a szívemen… Mikor nagybátyám megmagyarázta +nekem, hogy az európai egyensúly érdekében feleségül kell mennem Kázmér +nagyherceghez, én így szóltam magamban: a nagyherceg egy jól kifejlett +táncosnőt hoz magával a házasságba, illő tehát, hogy én se menjek hozzá +üres kézzel és ha egyebet nem, hát egy jól megtermett gárdahadnagyot +vihetnék neki… + +– Egy hadnagyot?! + +– Egy szegény hadnagy nem fogja fölbillenteni az európai egyensúlyt, +különösen akkor nem, ha úgy rendezem a dolgomat, hogy senki se tudjon +róla. + +– Igazi hadnagyról beszél, édes keresztanyám? + +– Ágnes, emeld égnek három ujjadat és esküdjél meg, hogy sohasem fogod +elárulni azt, amit mondok. Azaz ne fáradj! Reggelre úgy is elfelejted, +amit mondok. Ismered Titust? + +Amint kimondta ezt a nevet, halk zörej hallatszott a bokrok közül. A kis +Ágnes megszeppent. + +– Jaj, keresztanyám, valaki van ott… Mintha tüzes szempár ragyogna a +lomb között… + +A hercegnő azonban nem félt. Fölugrott és két lépést a bokor felé tett, +aztán megállott és a lábával toppantott. + +– Bú-hú! – kiáltotta kihívóan. + +Mély csöndesség. Csak a tücskök cirpeltek körülöttük. + +– A szemed káprázik, kis gyáva, – mondta Cecilia és újból lefeküdt a +szénába. + +– Tehát ismered Titust? + +– A szép gárdistát? Oh, hogyne! + +– A termete olyan, mint Achillesé, az arca pedig olyan, mint Párisé. Ez +azonban mitológia és ehhez te nem értesz. Hej, Ágnes, milyen szerelmes +volt abba a tökfilkóba a te szegény kis keresztanyád! + +– A szép gárdistába?! + +– Sohasem néztem rá és mégis mindig láttam. Ébren is, álmomban is. +Egyszer azt álmodtam, hogy zúgó erdőben sétálok vele és megcsókoljuk +egymást. Máskor fehér márványteremben voltunk együtt és megint +megcsókoltuk egymást és hárfa játszott hozzá. + +– Hogyan, hát megcsókolhat egy gárdista egy hercegnőt? + +Cecilia kissé elgondolkozott. + +– Nem, – mondta aztán – azt nem teheti, mert az életével játszanék… Egy +hercegnő azonban megcsókolhat egy gárdistát, ha boldoggá akarja tenni és +akkor nem is életveszélyes a dolog, föltéve persze, hogy a gárdista +hallgatni tud… Diána előkelő istennő volt, még pedig igen szigoru +erkölcsü istennő, azért mégis leszállott az égből, hogy megcsókoljon egy +Endymion nevü ifjút, aki még nemes ember sem volt, csak egyszerü +pásztor… Ez azonban megint mitológia, amihez te nem értesz, Ágnes… Én +tehát a fejembe vettem, hogy az eljegyzésem előtt meg fogom magamat +csókoltatni Titus hadnaggyal. Mert nagy igazságtalanság, hogy Kázmér +úré, Ancilla rosszizlésü kedveséé legyen az első csókom. Én már olyan +vagyok, hogy nem szenvedhetem az igazságtalanságot. + +– És megtette, keresztanyám? Megtette? + +– Hadd mondom el sorjába… Egyszer megtudtam, hogy Titus a soros őrtiszt… +Ilyenkor egyedül szokott virrasztani a tiszti szobában… Éjfélkor, mikor +már mindenki aludt, kiszöktem a szobámból, végigosontam a hátsó +folyosón, le a gárda-lépcsőn… A kezem már megtalálta a kilincset, – a +szívem bolondul lüktetett, – ekkor neszt hallottam az őrszobából… +fojtott beszédet, vihogást… Titus úrnak látogatója volt, – még pedig női +látogatója… A kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem, megnyomtam a +kilincset és benéztem a résen, egy nevető női arcot láttam és tüstént +megismertem Ancillát… + +– A táncosnőt? + +– Az őrszoba karosszékében ült, Titus pedig előtte térdepelt… Engem +észre sem vettek. + +– És mit tett azután, édes keresztanyám? + +– Becsaptam az ajtót és elszaladtam… Az éjjel beteg voltam az undortól +és a dühtől… Oh, milyen ostoba a férfi! Egy fehérruhás fiatal hercegnő +remeg az ajtaja előtt és ő egy festett arcu kurtizán előtt térdepel… + +– Mi az kurtizán? – kérdezte Ágnes. + +– Mitológia, amihez te nem értesz. + +A két nő jó ideig némán feküdt a szénában és hallgatta a tücsökzenét. +Végül megszólalt a kis leány: + +– Ancilla nagyon tetszik az uraknak… Talán azért, mert szépen táncol? + +A hercegnő hirtelen felkönyökölt. + +– Ancillának fogalma sincs a táncról. Amit ő művel, az lábgimnasztika, +semmi egyéb… Ha piruettet vág, akkor verejtékes lesz a homloka és +megroppan minden csontja… Akarsz egy igazi piruettet látni? Cincogd el a +forlanát, de gyorsan! + +Ágnes megpengette a mandolinját, a hercegnő pedig piruettezni kezdett a +gyöpön, kecsesen, szélsebesen és megfoghatatlan könnyedséggel, mintha +acélrugóra járna minden tagja. + +Aztán egyszerre nagyon furcsa, sőt nagyon ostoba dolog történt. Az +történt, hogy Titus hadnagy váratlanul eltüsszentette magát. Hiszen +lehet, hogy meghült a harmatos éjszakán. Olyan hangos tüsszentés volt, +hogy visszhangzott tőle a sötétség. Kurjantásnak is beillett volna. Mire +a gárdista fölocsudott ijedtségéből, mellyel saját ügyetlensége +eltöltötte, már megint sötét és üres volt a tisztás. Az +elefánttüsszentésével eloltotta és elfújta az egész tündértáncot. Csak a +távoli bozót kacskaringós útjai felől hallatszott valami szapora +dobogás, mintha magassarku cipőcskék szaladnának versenyt egymással. + +Mit tehetett a hadnagy? Megszemlélte a svájciakat, akik példás rendben +hortyogtak a parkkapu alatt, majd visszatért a tiszti őrszobába. Miután +elküldte a lakájt és magára maradt, nem mászott ki az ablakon, mint +újabban szokta, hanem reggelig föl-alá sétált a szűk szobában. Az agya +erősen dolgozott, de azért nem sütött ki semmit, ami megérte volna a +fáradságot. Ancilla azonban, a hófehér, a mámoros szemü, az édes +lehelletü, sohasem tudta megérteni, hogy miért változott egy holdas +éjjelen hideg ellenszenvvé a szép gárdista rajongó szerelme. + + + + +Szilveszteréji lovasok. + +Gyémántködös, farkasleső éjszaka. Az országútat befújta a hó, csak a +távírópóznák mutatják, hogy merre kanyarodik. A fehér hegylejtőről néma +házsorok bámulnak le száz vörös ablakszemükkel. + +Két ember megy az úton. Az egyik peckesen emelgeti hosszú gémlábait. +Kurta zekét visel, a nyakára pedig hosszú kendőt csavart, melynek +csücske a lapockáját verdesi. Kissé felöntött a garatra és a szája +szakadatlanul jár. Éles, házsártos hangon parancsolgat és feleselget, +mintha egy egész láthatatlan hadsereg lépkedne a nyomában. Ez a község +részeges irnoka. + +A másik kicsi, köpcös ember és kacsázva baktat a társa nyomában. A +cseperkekalapja alatt hosszú fürtökbe kunkorodik a haja. Apatikusan +követi az irnokot és dünnyögő hangon válaszol annak kérdéseire. Talán +nincs is egészen tisztában magával, hogy mit csinál és merre jár e +pillanatban. Ő a község részeges kántora, vagy mint arrafelé mondják: az +orgonista. + +Amerre mennek, ovális gödröket tipornak a mély hóba. + +– Előre, előre! – harsogja az irnok. – Direkció: a keresztút! Öt perc +múlva ott leszünk. Föl a fejet, ki a mellet! + +– Hol leszünk? – kérdi álmosan az orgonista. + +– A keresztúton. A Majdán-domb alatt. Éjfélkor majd katonásan a szeme +közé nézünk a szilveszteri csudának. + +– Miféle csudának? + +– Hányszor mondjam még, hogy meglessük a szilveszteri lovasokat. A te +fejed igazán olyan, mint a kémény, – semmi sem ragad meg benne… +Szilveszter éjszakáján idegen lovasok vonulnak el a Majdán dombja +fölött. Az első harangütéssel megjelennek, az utolsóval megint füstté +lesznek. Száz esztendő óta jönnek-mennek, minden esztendőben egyszer. +Senki sem tud róluk semmit, de sok éjjeli csavargó látta már őket. Aki +meglesi őket a keresztúton, annak mondanak valamit. Valamit, amit csak +az illető ért meg… Aki látja őket, azt kitöri a nehéz nyavalya… Mert a +szilveszteri lovasok rettenetesen szomorú igazságokat mondanak… Magukkal +hoznak mindent, amit az ember elmulasztott és elrontott életében… +Vágyakozás és megbánás marad a nyomukban… Okos ember nem is áll az +útjukba… A plébános úr okos ember és most puncsot főz a meleg szobában… +A jegyző úr is okos ember és a felesége kövér tokáját simogatja… A +paraszt a legokosabb ember és a dunnája alatt horkol… Mi azonban két +semmiházi vagyunk, nekünk se dunnánk, se feleségünk, mi kimegyünk az +országútra és a szeme közé nevetünk a szilveszteri kisértetjárásnak… Ki +a mellet, föl a fejet! + +Szerencsésen eltaláltak a keresztúthoz. Jó félórát kellett várakozniok, +míg a falu tornya elkongatta az éjfélt. Az irnok azalatt föl-alájárt és +szabadgyakorlatokat végzett a hosszú karjaival. Az orgonista +mozdulatlanul állott egy helyben és buzgón szívogatta kialudt szivarját. +Az útszéli távirópóznák azalatt halkan muzsikáltak a fülébe. Az +orgonistának olykor úgy rémlett, mintha hatalmas vokálkórus énekelne. +Tisztán hallotta a férfiak zengő basszusát és a nők édes szopránját. + +– Mindjárt éjfél! – mondta halkan az irnok. + +A domb felé néztek. Ott ezüsthasu hófelhők lebegtek az égen. Majd rés +támadt a felhőkön és a hold bágyadt fénye mellett gyorsan szálló, sötét +ködfoszlányok vonultak át a felhőkapun. + +A nagy fehér csendben megkondult a távoli falu harangja. Éjfél van! + +A két korhely kidülledt szemmel nézi a domb fölött torlódó +felhőalakokat. Az irnok egyszerre valami rémült nyilalást érez. +Lovasokat lát a domb fölött! A felhőkapu alatt piros lett az ég s a +bibor háttérben tollas csákóju lovasok árnyékképei sorakoznak. Néhány +lépésnyire a többi lovas előtt, karcsú telivér paripáján, a hajlott +vállu öreg katona: a király… Sötét silhouettejét vékony aranysáv +szegélyezi. Ő is, a többi is figyelmesen tekint a távolba… Most kis +felhőfoszlány úszik feléje. A felhőből lobogó sörényü paripa lesz, a +paripán hosszú termetü tábornok ül… A részeg irnok önmagára ismer a +tábornokban. Most hirtelen megáll, katonásan tiszteleg a király előtt, – +úgy látszik, valamit jelent a felségnek… A király többször bólint +fejével, majd kissé előre ösztökéli lovát és kezet nyujt a tábornoknak. +Az pedig, mélyen a lova sörénye fölé hajolva, kezet fog urával… Aztán +egyszerre alaktalan köddé lesz az egész. + +Az irnok egy ideig még az ég alját nézi, majd öklével a homlokára üt, a +távirópóznának veti magát és keservesen elkezd sírni. + +Az orgonista is feszült figyelemmel szemléli a felhőalakokat. Ő is lovas +csapatokat lát odafönn, de egészen másformájúakat, mint a cimborája. Az +ő szeme előtt fehér fényben tündöklő, titáni diadalivvé lesz a +felhőkapu. Túlról, az ég méhéből, a lovas óriások beláthatatlan seregei +özönlenek a kapu felé. Hatalmas csataparipákon ülő, sisakos, páncélos, +ragyogó leventék. Fehér szakállu vének oldalán villogó szemü férfiak, +márványarcu ifjak. Valamennyinek arcán a fenkölt rajongás, a nemes +tisztaság és a halálos szomorúság kifejezése. Oly ünnepies lassúsággal +haladnak, mintha valami túlvilági zene hangjaira mozognának. És +mindegyiknek szíve fölött ott tündöklik a kereszt jele. + +A részeg kántor valami rekedt üvöltést hallat, aztán ő is nekiesik a +távirópóznának. Odafönn pedig lassankint összegomolyodik, elmosódik és +eltünik a kép… + +Jó időbe telik, míg a két cimbora annyira megembereli magát, hogy eszébe +jut a hazatérés. A faluig szó nélkül mennek. Elől az irnok, mögötte a +kántor. Az első kapunál kutyaugatás fogadja őket. Ekkor megszólal az +irnok: + +– Én ötvenhat esztendős vagyok… Ifju koromban katona voltam… Fölvittem a +főhadnagyságig… Az iskolákban én voltam a legjobb tanuló, a csapatnál én +voltam a legjobb tiszt… Ha ott maradtam volna, ma tábornok lehetnék. De +én elittam a kardomat, a büszkeségemet, az életemet… + +Az orgonista is megszólalt: + +– A zeneakadémiának én voltam az első növendéke… Húsz esztendős koromban +belekezdtem egy operába: A keresztes vitézek lett volna a címe… A +nyitánya el is készült… Az egész zenei világ úgy beszélt róla, mint +valami csodaalkotásról. Egy világtörténelmi kor rajongását akartam +megzenésíteni… Nem tudom, mi lett aztán velem… Abbahagytam a zenét, abba +az életet, abba mindent… Most ötven esztendős vagyok és botfülü +parasztgyerekeket kántáltatok a templomban… + +Elhallgatott. Némán mentek tovább. Később megint megszólalt az irnok: + +– A korcsma még nyitva van, – mondta. + + + + +A mester. + +A ködös őszi éjszakában olyan hivogatóan ragyog a kávéház, mint a +tündérvár ablakai a pusztaságban. Már nagyon későre jár az idő, de azért +a fülkében még együtt ül a rendes asztaltársaság. Az asztalfőn a mester. +Erélyes arisztokrata-arcéle van, aminőt régi aranyérmeken lát az ember. +Haja és szakálla, amelyet ellepett a korai dér, selymes fényü és sűrü, +mint valami drága prém. + +Tompa és kellemes csengésü hangja elhallatszik a kávéház legtávolabbi +zúgába. Ma különösen jól van diszponálva és ilyenkor aforizmákban +beszél. Egy-egy megjegyzésével össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső +dolgokat és szét tudja bontani az élet legszövevényesebb jelenségeit. +Néhány jelzőjével villámos fényözönt tud árasztani emberekre és +eseményekre egyaránt. + +A társasága áhítatosan hallgatja. Mindenki önként alárendeli magát +fölényes szellemének és boldog, aki napszámosmunkát végezhet mellette, +egy-egy megjegyzésével újabb nyersanyagot vetvén szellemének izzó és +tündöklő kohójába. + +A pénztárban egy sápadt, sovány leány ül. Az arca nem csinos, a szeme +azonban igazi asszonyszem: szelid, lelkes és tüzes. A mester sohasem +beszélt a leánnyal, de azért állandóan érzi néma csodálatát, amely +delejes áramként hízelgi körül. Még egyéb hallgatói is vannak. Az éjjeli +pincérek és ott, az oszlop mögött, az úri korhelyek társasága. Azok +félig kapatosan, bosszantó lármával törtek be, de aztán hamar +elhallgattak és megkomolyodtak, és most már ők is ámuló hódolattal +csüngnek a mester ajkán. + +Az egész kávéház megtelik valami különös, bűvös fluidummal. Aztán +észrevétlenül emelkedni kezd, minden márványasztalával, csillárával és +tükrével együtt, emelkedni, mint a léghajó, a tüzes és tiszta mámor +régiói felé, szédítő magasságban az élet szennye és szegénysége fölött. +A mester e pillanatban fölséges. És szellemének szépsége visszaragyog a +vendégek, a pénztárosnő és a pincérek arcán, mint a napfény az +esővízben. + +A mester beszélt. Egyszerre – mi az? Valami bántó zökkenés rázkódtatta +meg. A tüzes szemü leány eltünt a pénztárból. Helyét elfoglalta a +nappali pénztárosnő. Egy robusztus, közömbös arcu, halszemü asszony. A +haját szigorúan lefésüli és szürke kendőt visel a vállán. A mester +gyűlöli ezt a szürke színt, amely a józan, hideg és kérlelhetetlen +reggel szimbóluma. + +– Ilyen késő van már? – kérdi egy álmos hang. + +A nagy ablakok mögött ott lappang a kék reggel. Künn, a távoli +körutakon, zúgó villámoskocsik vágtatnak. + +– Gyerek az idő! – mondja a mester. + +Azzal megint beszélni kezd. De maga is érzi, hogy ő többé már nem az, +aki volt. A rakétái erőtlenül puffannak szét az asztal alatt. Ennek +talán a szürke pénztárosnő az oka, aki szigoru anyóspillantásokat vet +feléje. + +Egyszerre hideg légáram csapja meg a mester arcát. Az ajtó megnyilt és +egy hat láb magas, öreg katonatiszt lépett a kávéházba. Szolgálati +egyenruha van rajta. Meglátszik az arcán, hogy egész éjszaka úgy aludt, +mint a bunda és hogy egyenesen a hideg zuhany alól jön. Ez az ember +szinte brutális módon egészséges, józan és tiszta benyomást tesz. +Undorodva elfordítja a fejét, amikor meglátja a mester asztalán a boros +üvegeket, azután leül és reggelit kér. + +A mester kísérletet tesz, hogy megállítsa a múló éjszakát. Bort rendel, +feketekávét és szivart. De az éjszaka emberei között már bomladozni kezd +a fegyelem. Az úri korhelyek nem törődnek többet a mesterrel, hanem +kedvetlen hangon és ásítozva hánytorgatják, hogy ki hány óráig alhatik +még. Aztán hirtelen fölkerekednek és elmennek. A mester keserü mosollyal +tekint utánuk, mint szökő jobbágyai után a bukott fejedelem. + +Megint két reggeli vendég érkezik. Az egyik kereskedőnek, a másik +ügyvédnek látszik. Valami hivatalos útra készülnek. Mialatt sietve +megisszák reggeli kávéjukat, az ügyvéd bélyeges papírokat rakosgat, a +másik pedig sopánkodva hajtogatja: + +– Ki fizeti meg az időveszteségemet? Én nem loptam az időmet! + +A gondolat, hogy valaki úgy fukarkodik az idővel, mint az uzsorás a +pénzével, mélységesen leveri a mestert. Mintha csak szilveszteri +harangok kongását hallotta volna. + +A reggeli vendégek mind sűrűbben szállingóznak a kávéházba. Ezek a +koránkelők különös, ellenszenves emberfaj. Ők a mohók, a törtetők, a +hivatalok és üzletek fantázianélküli igavonói, a karriércsinálók és +vagyonszerzők. Ők azok, akik állati szorgalmukkal és szívósságukkal +csúffá teszik a genie fejedelmi előjogait. Egyenesen az ágyból jönnek és +az arcuk oly ügyes, józan és durva, mint a frissen meszelt fal. +Kutyafuttába fölhabzsolják a reggelijüket, közbe falják az ujságokat, +hogy megtudják, miként vélekedjenek az emberekről és az eseményekről. +Lenéző és megbotránkozott pillantásokat vetnek az éjjeli emberek felé. +És amint a mester újból beszélni kezd, tízen is rápisszennek az ujságjuk +mögül. + +A kíméletlen nappal meghódította már az egész kávéházat, csak a fülkében +tartja magát még az éjszaka egy kis szigetje. A tegnapi emberek ott oly +kopottan és bágyadtan kuporodnak egy csapatban, mint az álmos denevérek. +Nem telik már semmi kedvük a virrasztásban, csak a kezdeményező tehetség +hiánya tartja őket vissza attól, hogy hazamenjenek. A mester roppantul +furcsa alakká vedlett. Megráncosodott és összelapult, mint a kilyukadt +léggömb. A félarca kormos, az orra ferde, a szakálla pedig olyan, mintha +kócból való volna. + +A fiatalok közül az egyik megembereli magát és fölkel. Arra +szedelőzködni kezdenek a többiek is. A mesteren nagy életundor vesz +erőt. Szinte könyörög egyik-másiknak, hogy maradjon még. De ők, akik az +éjjel boldogak voltak, hogy az asztalához engedte őket, most lerázzák +magukról, mint a kullancsot és magára hagyják. + +Most már végleg itt a holnap. A mester még egy kétségbeesett kísérletet +tesz. Megtagadja önmagát és beáll reggeli vendégnek. Teát és ujságokat +kér. A megalázkodása azonban hiábavaló. + +A lapokból, melyeket átfut, csak úgy bömböl feléje a nappal, az élet, a +valóság, minden kicsinyességével, korlátoltságával, laposságával, +nagyképüségével. A nappal az ő ellensége. Az élet az ő szégyene. A +valóság örökös és gyötrelmes szemrehányás, mely elől a barnapiros, +fantasztikus éjszakába szokott menekülni. + +Egy vidéki asszonyság jön a kávéházba, két piros pofácskáju gyermekkel +és egyenesen a mester asztalához telepedik. A gyermekek a nagyapjukról +csacsognak, akivel ma találkozni fognak. Ez a családias motivum végleg +megutáltatja a mesterrel a kávéházat. Fizet és elmegy. + +Amint bizonytalan léptekkel igyekszik külvárosi lakása felé, megcsapja +lelkét a friss levegő és ekkor egyszerre széthull és porrá lesz minden +fölénye és ereje. Ő most már csak egy szegény vén korhely, aki megint +átfecsegett egy éjszakát. + + + + +TARTALOM. + + Napváros 5 + A láthatatlan Pokorny 33 + Bucentoro úr 89 + Békák a kútban 114 + A becsületes ifju 140 + Rendeske és a művész 153 + A rabszolga 164 + Lozenkó 175 + Holdas éjjel 190 + Szilveszteréji lovasok 201 + A mester 207 + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75255 *** diff --git a/75255-h/75255-h.htm b/75255-h/75255-h.htm new file mode 100644 index 0000000..41a78ee --- /dev/null +++ b/75255-h/75255-h.htm @@ -0,0 +1,4670 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Napváros by Ferenc Herczeg | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3,h4 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +p.i2 { + text-indent: 3em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +table { + margin-left: auto; + margin-right: auto; +} + +.pagenum { + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.blockquot { + margin-left: 10%; + margin-right: 0%; + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.summary { + text-align: center; + text-indent: 0; + margin: auto; + font-weight: bold; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75255 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption">HERCZEG FERENC +MUNKÁI</span></p> +<p class="center"><span class="caption-large">NAPVÁROS</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG FERENC +MUNKÁI</span></p> +<p class="center"><span class="caption-largest">Napváros</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src= +"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title= +"Magyart a magyarnak" /></div> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1912.</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER +KIADÁSA</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG +FERENC</span></p> +<h1>Napváros</h1> +<p> </p> +<p> </p> +<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src= +"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title= +"Magyart a magyarnak" /></div> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1912.</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER +KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk</i></p> +<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP +NYOMDÁJA.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Napváros.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p>Nona városában nincsen galamb, sem veréb, csak varju.</p> +<p>A város ott lapul meg, mélyen lenn, az ezeröles, barna +tufaszakadás tövében. A régiek építették oda kénbányák fölé és +kapzsiságukban nem bánták, hogy a hegy elveszi tőlük a napfényt és +a levegőt. Nona városát sohasem éri a napsugár. Olyan fekete, +nyirkos és fülledt, mintha mély pincében állana. Sokemeletü +vártornyok, lépcsősen egymás fölé ágaskodó ciklopsfalak és szédítő +mélységü árkok rekesztik el a szorost. A nonaiak nem harciasak, de +van pénzük és azért fülig beásták magukat kőfalak közé.</p> +<p>A város utcái keskenyek és girbe-görbék, a szűkmellü, hórihorgas +polgárházak teli vannak tapasztva fecskefészek-erkélyekkel. Egy-egy +sikátor hosszu, kongó bolthajtások alatt vezet el, <span class= +"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> a fekete +falívekről rozsdás láncon iromba vaslámpások függnek alá, távoli +zugokban pedig szentelt mécsesek pislognak. Néhol váratlanul +meredek nyergü hídra ér az ember, a híd alól előrohan a zugó +Nona-folyó fekete vize, hogy azután nyilsebesen, mint az üldözött +kigyó, megint belevesse magát valami ásító bolthajtás torkába.</p> +<p>A nonai mestereknek valami beteges gyönyörüségük telhetik az +emberek ijesztgetésében, erre vall legalább, hogy a házereszekről +vízköpő ördögök, majmok és halálfejek vigyorognak le az utcára, az +ajtók fölött förtelmes kősárkányok bontogatják denevérszárnyukat, +az oszlopokra pedig pikkelyes kigyótestek csavarodnak és varangyok +kúsznak.</p> +<p>Az utcai árkádok alól vasrácsos odukba lehet látni, a hol +sápadtarcu, vaksi pince-emberek szorgoskodnak. Az egész város teli +van fojtó bőr-, len- és szurokszaggal, mert a nonaiak ősidőktől +fogva híres mesteremberek.</p> +<p>A nonaiak világhódító ősök sarjadékai, évszázadok óta azonban +elcsenevészedett a testük és a lelkük. Dohos pincéikben a +penészgomba és a babonás félelem rügyezik. A keresztények Istenét +imádják, ő nekik azonban ez a bosszuállás rettenetes istene, aki +dögvészt és ellenséget küld a városokra. Vallásuk a halálfélelem +fogvacogtató viziója. Templomaik teli vannak a <span class= +"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> szenvedés és +a gyász szörnyü képeivel. Ezeknek ábrázolásában utolérhetetlenek a +nonai mesterek.</p> +<p>Isten után a városi tanácsot rettegik leginkább. A tanács a +rektori palota öles kőfalai mögött ül, mint a prédára éhes pók, +kémkedésének láthatatlan szálai pedig behálózzák az egész várost. A +tanács azt akarja, hogy polgárainak élete legyen tiszta, szürke és +alázatos, mint a novemberi nap. A csillogó selyemkelmék és az +aranykelyhek, melyek a nonai műhelyekben készülnek, vásárra +kerülnek, de városi polgár nem használhatja azokat. Nona másnak +termi a maga virágait. A férfiaknak fekete posztóruhát kell +viselniök és jaj a polgárnőnek, aki megmutatja az utcának a haját, +vagy a fedetlen vállát. A nonai nők, fiatalok és aggok, bő +apácaköntösben, nagy főkötővel és a körmükig érő ruhaujjal +járnak.</p> +<p>És aki keménynek találja a törvényt, az gondoljon a +bakótoronyra, ahol a világ leggazdagabb kínzóeszköz-gyüjteményét +őrzik.</p> +<p>Alkonyatkor a leáldozó nap félórára előbukkan a két hegyfal +közül és odasüt a bástyarétre. A levegő ilyenkor mozdulatlan, +minden fűszál és falevél olyan piros, mintha vérbe mártották volna, +a város ablakai pedig vakító tűzfényben izzanak, mint az óriás +drágakövek. A nonai mormoták <span class="pagenum"><a name="Page_8" +id="Page_8">-8-</a></span> most előbújnak oduikból és kivonulnak a +bástyák elé.</p> +<p>A fonnyadt arcu öregek, az álmodozó szemü ifjak és a vértelen +ajku nők csendesen tipegnek fel-alá. A kis gyermekek épp úgy vannak +öltöztetve, mint az öregek, az orruk is olyan hosszu és szomoru, a +viselkedésük is olyan higgadt.</p> +<p>Mikor a nap letünik, ifjak és vének elnémulnak, nyugat felé +fordulnak és figyelmesen nézik az ég alján ellobbanó tüzet. A +városban megszólalnak az esti harangok és a mormoták dideregve +bukdácsolnak sötét oduik felé.</p> +<p>A szöges kaput becsapják, a hidat fölvonják és a kopár réten +úrrá lesz az éjjeli szél.</p> +<h3>II.</h3> +<p>Filippa, a nonai nagyrektor leánya, sötétes, enyhe őszi hajnalon +a tenger felé ment. Szőrkámzsát viselt törékeny testén és mezitláb +járt. Lassan, vánszorogva ment, az éles kavics sokszorosan +megsebezte fehér lábát. Útjában mormogó hangon imádkozott. Egy +cselédasszony és két fegyveres szolga kisérte.</p> +<p>A nagy dögvész óta fogadalom kötötte a leányt, hogy minden +hónapban elzarándokol a tengerparti Boldogasszony kápolnájához. +<span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span></p> +<p>Nona egy óra járásnyira esik a tengertől. Az út oda a folyó +partján kanyarog.</p> +<p>Midőn a zarándokok kiértek a keskeny hegyszorosból, a víz zúgása +elcsendesedett és a folyó lagunává szélesedett. A keleti égboltozat +már lilavörös tűzben izzott, a laguna párafüggönye mögött ébredezni +kezdett a vizivad, ami olyan érces hangzavarral járt, mintha egy +láthatatlan város harangjai konganának.</p> +<p>Egyszerre ijedten kalapálni kezdett Filippa szíve. Egy +lovasember bukkant ki a magas nádból. A csótáros nagy csataménjén +olyan hatalmas és idegen volt, mint a mesevilág hírnöke. Három +gyalogos is volt vele. Hosszutagu, pompás ruháju, kevély ifjak, a +fegyvereik megcsillantak a fölkelő nap tüzében.</p> +<p>A lovas fölemelte keztyüs jobbját és hangos szóval mondta:</p> +<p>– Én Leif vagyok, a napvárosi kapitány legkisebbik fia. Én +téged, nonai Filippa, most magammal viszlek apámuram +palotájába.</p> +<p>A leány megdermedt a rémülettől. Sem megmoccanni, sem szólni nem +tudott. Annyit látott csak, hogy a nonai szolgák ész nélkül +eliramodnak, a kisérő asszonya pedig térdre roskad és sikoltozni +kezd, mintha karóba húznák. Egyik gyalogos legény fölkapta és +nyeregbe adta a habkönnyü <span class="pagenum"><a name="Page_10" +id="Page_10">-10-</a></span> leányt, a lovas magához ölelte és +elvágtatott vele.</p> +<p>Ez a Leif, az antinonai normann kapitánynak, Vas Drogonak +legkisebbik fia, még húsz esztendős se volt. Hosszu növésü, széles +vállu, inas legény, mint a normann rablók valamennyien. A haja +lenszőke, a nap szinte fehérre szívta, ami különösen illett +barnapiros arcához. A szürke szeme olyan mosolygós volt, mint a +fiatal leányé.</p> +<p>A rabló most megszólalt:</p> +<p>– Félesztendő óta meglestem minden utadat, Filippa. Kétszer +jártam várostokban, hogy tisztességgel a feleségemmé tegyelek, de +édesapád elzáratta előlem palotája kapuját. Drogo apám is +lelovagolt Nonába, harminc csatlós kisérte, de a rektor nem +bocsátotta a szine elé. Tegnap így szólt hozzám Drogo úr: Ha nem +adják, hát vedd el!</p> +<p>Filippa mozdulatlanul feküdt a normann kőkemény karjában. A +pilláit erősen lehunyta és buzgón imádkozott magában. Később lopva +fölpillantott és meglátta, hogy a tenger partján lovagolnak. A +tenger acélkék volt, az afrikai szél párhuzamos tajtéksávokat +hengergetett tükrén. Messzi künn sárga normann-vitorlák +vonultak.</p> +<p>Ekkor újból megszólalt a rabló és Filippa <span class= +"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> hirtelen +lehunyta a szemét és megint imádkozni kezdett.</p> +<p>– Nálunk odafönn vannak szép leányok, szebbek, mint nálatok +Nonában, – mondta Leif. – Nekem azonban nem kellenek, nekem te +kellesz csak, mert hasonlítsz a tengerparti Madonnához. Te mindig +sápadt vagy és szomoru, ha sokáig rád néz az ember, megfájdul a +szive, épp úgy, mint a Boldogasszony képe előtt. De fogadom, hogy +odafönn Napvárosban ki fog pirosodni az arcod és megtanulsz +mosolyogni.</p> +<p>A legény szíve ekkor oly erősen dobogott, hogy Filippa az +ezüstpikkelyes páncélon keresztül is érezhette.</p> +<p>Most már megszólalt a leány is. Most már tudta, hogy mit kell +mondania. A Madonna megvilágosította elméjét.</p> +<p>– A hatalmadban vagyok, Leif, de esküszöm az igaz Istenre, hogy +soha életemben több szót nem fogsz tőlem hallani. Ez volt az utolsó +szavam.</p> +<p>Megint lehunyta a szemét és nem bánta már, akármi lesz is vele. +A rabló azonban föl sem vette ezt a szörnyü beszédet, hanem nevetve +mondta:</p> +<p>– Én pedig esküszöm, hogy a csókjaim meg fogják nyitni a szádat, +Filippa!</p> +<p>Meredek lejtőn haladtak fölfelé, zöldelő terrászok <span class= +"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> és +árnyékos szőlőlugasok között. Előttük, a domb tetején állott +Napváros, a reggeli verőfényben ragyogva, mint a királyi +korona.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Vagy száz esztendővel ezelőtt telepedtek meg itt a normann +hajósok. Az ég tudná, honnan cseppentek ide. A rég elpusztult ősi +Antinona romjai fölé építették az ő új városukat. A nonaiak ma is +Antinonának nevezték, a normannok azonban a maguk nyelvén +Napvárosnak.</p> +<p>A partról nézve olyan volt, mint egy nagy lovagvár. A vörös +kőbástyák fölé íves ablaku fehér tornyok és gyöngyszínü kupolák +emelkedtek. A bástyatornyokra aranyzöld folyondár kúszott föl, a +felső falakról pedig virágzó pompában bólongattak a leanderfák. A +tenger szele égőszinü zászlókat lengetett a kapuk fölött, a vakító +kék ég méhében fölkavart csillagrajként keringtek a napvárosi +galambok.</p> +<p>A normannok részben istenfélő kalózok voltak, akik százlábu, +piros gályákon kergették a pogány nagyhasu vitorlásait, részben +pedig idegen királyok zsoldjában vitézkedtek. Pelyhesállu ifju +kalandoraik lapos tarisznyával a hátukon mentek világgá, hogy +azután sok év multán, ha kedvezett nekik a hadiszerencse, +szolgákkal <span class="pagenum"><a name="Page_13" id= +"Page_13">-13-</a></span> és paripákkal, mint nyakláncos, +biborpalástos főemberek térjenek haza. Nem egy nagy hajóskapitány +és dúsgazdag condottiere tanyázott odafönn. Ezek azután palotákat +építettek a városban és márványoszlopok árnyékában itták a rubin- +és topázszinü bort, mely a hegyi szőlőkben termett.</p> +<p>Az antinonaiak ugyanannak a keresztény Istennek építenek +templomokat, mint a nonaiak, de azért az ő vallásuk mégis egészen +más, mint amazoké.</p> +<p>A templomaik teli vannak az erő és a szépség szimbolumaival, +fegyverekkel és hadi zászlókkal, édesen mosolygó szűz asszonyok, +komoly szép arkangyalok és délceg szent lovagok képmásaival. Isten +tiszteletére fölvirágozzák az oltárokat és selyemlobogók alatt, +harsogó zeneszóval járják be a várost. A férfiak bő harci +zsákmányért, a nők pedig szerelmi boldogságért imádkoznak. Az övék +a harcok Istene, aki megjutalmazza a bátorságot és megátkozza a +gyávaságot; az ő Istenük jó atya és azt akarja, hogy a gyermekei +legyenek boldogak.</p> +<p>A napvárosi házak tele vannak tarka szőnyegekkel, fegyverekkel, +drága edényekkel. Az ifjak bársonyban járnak, a nők pedig, az +aranyhaju és fehérfogu, a szilaj tánckedvükről híres antinonai nők, +sistergő selyemben, meztelen vállakkal, <span class= +"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> fölemelt +fejjel sétálnak a terrászokon. Szüretkor mind hazajönnek a +hadigályák és akkor énekszótól és lantpengéstől hangos a szőlőhegy. +A normann suhancok olykor vad ujjongásukkal és fegyverek zajával +verik föl a város csendjét, hogy könnyítsenek mámoros életkedvükön, +melyet a forró napfény öntött ereikbe.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>A rabló édesapja, Vas Drogo, palotájának kapujában fogadta az +érkezőket. Egyenes és erős volt még, akár a hajóárbóc. Őszülő rőt +sörénye vastag fürtökben omlott a vállára, két szemöldöke közé +kemény redőt vésett, szája szögletét lefelé görbítette a férfias +gőg.</p> +<p>A kapitány és fiai – Leif a kilencedik volt – derült +csodálkozással szemlélték Filippát, mint az oroszláncsalád +barlangjába tévedt nyulacskát. Ők bizony más párt szántak az ő +vasinu kölyküknek, nem ilyen sápadt szentet. Drogo azonban mégis +megszólította a leányt. Filippa süketen és vakon állott előtte, nem +válaszolt, nem is nézett rá.</p> +<p>Az öreg ekkor kicsinylően legyintett a kezével és elment. Az +ajtóból mégis visszaszólt:</p> +<p>– Mikor én elraboltam magamnak a megboldogult feleségemet, agyon +kellett vernem két <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span> fivérét és föl kellett perzselnem a +városukat. Azért mégis holtáig hű és engedelmes feleségem volt. Te, +Filippa leányom, egy hétig sírhatsz és imádkozhatsz, akkor azután +el fogod járni a menyasszony táncát.</p> +<p>Leif sógornői közül két fiatal asszonyt adtak Filippa mellé, +részben a tisztesség kedvéért, részben azért, hogy el ne +illanhasson. A normann asszonyok rajta voltak, hogy tőlük +telhetőleg fölvidítsák vendégüket. Az erőlködésük azonban kárba +veszett. Filippa istenteleneknek tartotta a szerelmi dalaikat és +ledérnek a kecses táncukat. Nem nyult a nyalánkságokhoz, melyekkel +megkínálták és hiába hoztak neki arannyal himzett selyemköntösöket, +ő nem akarta levetni a kámzsáját, sőt azt sem engedte meg, hogy +topánt húzzanak a lábára. Ha pedig ifju Leif vitézségéről és jó +szivéről beszéltek neki, betapasztotta a fülét a tenyerével, hogy +ne halljon semmit.</p> +<p>Napközben a palota márványudvarán volt az asszonytársaság, a +selyem árnyékvető ponyva alatt. A ponyva sárga volt és meleg arany +visszfényt vetett a nők arcára. A ciszterna körül tarkatollu, +szúrós szemü madarak ültek, melyeket távoli országokból hoztak a +gályák. Filippa gyülöletesnek találta ezt a helyet, mivel néhány +meztelen márványasszony állott benne. Ezeket a fehér bálványokat +maga Vas Drogo zsákmányolta, <span class="pagenum"><a name= +"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> mikor még a görög szigetek +közt kalandozott. A normann hölgyek tiszta, mosolygó szemmel nézték +a szobrokat, a nonai leány azonban fülig pirult, valahányszor a +pillantása arra tévedt.</p> +<p>Leif mindennap meglátogatta menyasszonyát. Mindennap más köntöst +vett magára és egyik pompásabb volt, mint a másik, a fáradsága +azonban hiába való volt, mert Filippa rögtön lehúnyta a szemét, +amint megismerte lépteit és nem is nyitotta ki mindaddig, míg Leif +el nem ment. Az ifju mindennap hozott magával ajándékot, hol valami +drága ruhát, hol valami ékszert, amit azután a leány lába elé tett, +végül pedig, mivel nem sikerült Filippát megszólaltatnia, bús +mosollyal az ajkán elment megint.</p> +<p>Egyik holdas éjjel hárfajáték és férfihang éneke szólalt meg a +nonai leány ablaka alatt. Filippa megismerte Leif hangját. Olyan +édes, gyöngéd és szenvedélyes dal volt, mintha szerelmes éjjeli +madár szólongatná a párját. Az ablak nyitva volt, az enyhe tengeri +szél megdagasztotta a selyemfüggönyt és magával hozta a hegylejtőn +növő borókabokrok fűszeres illatát. A leány szíve megdobbant +félálmában és mohó gyönyörűséggel hallgatta a dalt. De aztán +fölriadt, megrémült a tulajdon ellágyulásától, kiugrott ágyából, +levetette magát a feszület előtt és hajnalig bűnbánóan imádkozott. +<span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span></p> +<p>Hedvig, a fiatal normann asszony, aki vele aludt a szobában, nem +tudta mire vélni ezt a dolgot.</p> +<h3>V.</h3> +<p>Egyszer félelmetes hangzavar verte föl hajnali álmából. Valami +ütemes, érces döngés, melytől megremegett a talaj, mintha talpig +vasba öltöztetett góliátok topognának az utcán. Közbe bivalytüdejü +és mély basszushangu kórus gyermekesen együgyü és mégis +vérforralóan energikus harci éneket dörmögött.</p> +<p>Rézüstököt vertek, kürtök búgtak, lármaharang kongott. +Fegyverre!</p> +<p>A normann asszonyok már mindent tudtak. Jönnek a nonaiak! +Derékhadjukat az elisszai pogány szaracénok alkotják, akiket +zsoldjába fogadott a rektor.</p> +<p>Filippa az ablakhoz sietett, mely a felső bástyafalra nyílott. +Az égalja ezüstszürkén világított, fönn megkésett éjjeli felhők +úsztak, lenn pedig, a nonai szorosnál tüskés fekete hernyókként +kúsztak elő a kopjás csapatok. Egy óráig is ott állott az ablakban, +megvárta az utóhadat is, melynek bivalyos fogatai óriás és +bárdolatlan csatagépeket hurcoltak, kődobókat, faltörő kosokat, +ostromtornyokat.</p> +<p>Ime, Nona, az árnyékváros, elküldte fekete <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> embereit, +hogy visszavívják leányát a Napvárosból!</p> +<p>A harci mámor, mely betöltötte a levegőt, váratlanul pezsgésbe +hozta Filippa vérét is. Térdre vetette magát a falon függő nagy +feszület előtt és az indulattól remegve kiáltotta:</p> +<p>– Erős Isten, igazságos Isten, te el fogod tiporni a sátán +fejét!</p> +<p>Ez volt az első szó, amit tőle a normann asszonyok hallottak. A +szép Hedvig, aki pedig mindig édesen hizelegte körül a nonai +leányt, most szúros szemmel mérte végig.</p> +<p>– Miben reménykedel? – kérdezte kevélyen. – A férfiaink halomra +fogják ölni barátaidat. Ha pedig mégis győznének a tieid, akkor a +város romjai alá fogunk temetkezni valamennyien, te is velünk.</p> +<p>A nonaiak hozzáfogtak az ostromhoz, még pedig nonai módszer +szerint, lassan, óvatosan, lépésről-lépésre haladva, hideg +számítással. Embert alig is látni a bástyák előtt, az ellenség +árkokban kúszik, rőzsefalak mögé lapul. Egy napig eltartott, míg +megfészkelték magukat a szomszédos dombokon, csak azután kezdtek +dolgozni a dobógépek, óriás kőgolyókat és égő kátrányos hordókat +vetve a városba.</p> +<p>Filippa egy hete volt már a Napvárosban. <span class= +"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span></p> +<p>– Ma délután lesz az esküvőd! – mondta neki Hedvig.</p> +<p>A leány remegni kezdett egész testében. Ő azt hitte, hogy a +harci zűrzavarban meg fognak róla feledkezni. Vas Drogo azonban nem +volt az az ember, aki a kapuja előtt üvöltöző szaracénok kedveért +megmásítja szavát.</p> +<p>Az asszonyok szőnyegekkel és virágfűzérekkel díszítették az +oszlopos pitvart és akkor sem hagyták abba a munkájukat, midőn egy +szálló golyó derékon törte az udvaron álló márványasszonyt.</p> +<p>A Boldogasszony azonban meghallgatta Filippa hő imáját és +elhárította fejéről a végső veszedelmet. Akik lakodalomra indultak, +temetéshez érkeztek Vas Drogo palotájába.</p> +<p>Ifju Leif már magára öltötte vőlegényi köntösét, midőn az apja +így szólt hozzá:</p> +<p>– Addig is, míg készülődnek az asszonyok, végy magad mellé egy +csapatot a cimboráid közül és törd össze azt a kődobót a kopasz +dombon.</p> +<p>Leif serege nyeregbe ült és szilaj kiáltozással kicsapott a +vízikapun. A nonaiak eszük nélkül megfutottak a lovasok elől s a +normann baltások egy-kettőre forgáccsá aprították a hadigépet. Mire +az ostromlók összetülkölték seregüket, az ifjak elérték megint a +kaput.</p> +<p>Egyikünknek sem volt véres a fegyvere, de <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> azért +mégis akadt sebesültje a kalandnak. Leif nyilat kapott a hóna alá. +Tisztában volt vele, hogy a sebe halálos. Ha benne hagyja a nyilat, +akkor elélhet még egy félórát, ha kihúzatja, elvérzik két perc +alatt. Bajtársai elvitték a kapitány palotájába, ott lefektették az +udvaron a sárga selyemsátor alá. A háznép összegyülekezett, +Filippát is odahozták.</p> +<p>A sebesült szeme megpihent a leány arcán.</p> +<p>– Nem kell már félned, Filippa, nem veszlek feleségül, – mondta +szelid mosollyal.</p> +<p>A leány krétafehér arccal támaszkodott egy oszlopnak és mereven +nézte a ciszterna mellett tollaszkodó pávamadarat.</p> +<p>– Egyet azonban mégis kérek tőled, Filippa, – folytatta az ifju. +– Ha meg tudod tenni, csókold meg a két szememet, akkor édesebb +lesz a pihenésem.</p> +<p>Filippa arca most már vérvörös lett.</p> +<p>– Nem teszed meg? – kérdezte Leif halkan.</p> +<p>A leány hevesen rázta meg a fejét.</p> +<p>– Nos, akkor Isten veled! – szólt keserü mosollyal az ifju.</p> +<p>Többet nem beszélt hozzá, nem is nézett reá. Most már csak a +paphoz volt szava, aki mellette térdepelt a földön. Miután +elvégezte ezt a dolgát is, a hóna alá nyúlt és kihúzta sebéből a +nyilat. Azután egyenesen kinyújtózott és meghalt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p> +<p>A barátai komor nyugalommal állottak körülötte, az asszonyok sem +siránkoztak, bár Hedvig pillája könnyes volt. Filippát leginkább +Drogo viselkedése lepte meg. Kilenc fia közül Leifet kedvelte +leginkább, a kedvence halála azonban csak annyiban hatott reá, hogy +az arca valami lágyabb, szinte derűs kifejezést nyert.</p> +<p>Itt fenn, a napsütéses hegyen, a halál egyáltalában nem látszott +olyan borzalmasnak, mint odalenn a nonai pincevárosban. Az +antinonaiak láthatólag jóbarátságban voltak vele és ha eljött +értük, akkor készségesen letették kezükből a kardot vagy a boros +kupát és csengő hangon mondták: megyek uram!</p> +<p>Éjjeli sötétség borult a városra, csak a márványudvaron lobogtak +a fáklyák Leif ravatala körül. A normann asszonyok halkan s +nyugodtan beszélgetve virrasztottak mellette. Filippával most +egyikük sem törődött.</p> +<p>Filippa az emeleti kőlépcsőn ült. Onnan is láthatta a halottat. +A szőke fejére rózsakoszorút fontak, a mellén ezüst páncéling +csillogott, a viaszsárga kezében hosszu pallosát tartotta. Filippa +kereste az ifju arcán a verőfényes mosolyt, a mosolyt, melyet +egyedül csak neki tartogatott (Hedvig úgy nevezte: a +Filippa-mosoly), de Leif arca hideg, szigoru és gőgös volt. Mintha +azt gondolná: Ki törődnék most egy asszonnyal? <span class= +"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span></p> +<h3>VI.</h3> +<p>Drogó úr vasból való volt, de olyan szívós és hajlékony vasból, +aminőből a mór pengéket kovácsolják. Nem kedvelte a háborút, +amelyben semmit sem nyerhet, de sokat veszthet. Egy népnek, amely +sürün kalandozik a távolban és melynek városa gyakran marad védelem +nélkül, különben sem jó, ha maga ellen bőszíti szomszédait.</p> +<p>Az éjjel már alkudozott a rektorral. A nonaiak kaptak a békén. +Ők ma a pogányokat vezették a normannok ellen, de arra gondoltak, +hogy holnap már a normannokra lehet szükségük a szaracénok +ellen.</p> +<p>A kötés szerint a rektor elismerte, hogy leánya Leif mátkája +volt. A nonaiak és szövetségeseik tehát fölhagynak az ostrommal és +haza kotródnak. Az ostromlók elvonulása után Drogo úr illő +kísérettel hazaviszi Filippát és átszolgáltatja apjaurának Nona +városának kapuja előtt. Filippának, az özvegy-mátkának, néminemü +örökség is jár Leif után.</p> +<p>A kötés jó volt, senkit sem alázott meg és mindegyik tábor +győztesnek mondhatta magát.</p> +<p>Azután eltemették Leifet. A koporsóját a testvérei vitték. Ahány +leány volt Antinonában, a <span class="pagenum"><a name="Page_23" +id="Page_23">-23-</a></span> tipegve járó csöppségtől a délceg +normann szűzig, mind lengő fehér ruhában, virágos pártában kísérte, +mintha nem is egy ifjút, hanem magát az ifjúságot temetnék. A +koporsó után két gyászolót vezetnek, a halott menyasszonyát és a +paripáját.</p> +<p>A dóm mögött, virágos kolostorudvar boltíves folyosóján, van a +kapitányok temetkezőhelye. A verőfény melegen tűz a nyitott sírra. +A papok énekelnek, a virágok körül méhek zümmögnek, a tetőn +galambok turbékolnak.</p> +<p>Egyszerre – mi volt az? – valaki hangosan és görcsösen zokogni +kezdett. Mind odanéztek: a nonai leány volt. Filippa erőt vett +magán és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Óh, hiszen ő nem a +halottat siratja, nem a rablót. Talán a galambbúgás vagy a +méhdöngés volt az oka, hogy egyszerre valami nagy, fájdalmas és +mégis kimondhatatlanul édes ellágyulás vett erőt rajta.</p> +<h3>VII.</h3> +<p>Délután haza vitték Filippát. Vagy százan kisérték férfiak és +asszonyok, néhány fiatal leány is, valamennyien lóháton. A menetet +maga Vas Drogo vezette. Erre az alkalomra letették a gyászt és +magukra öltötték legpompásabb ruháikat. A nők arabs himzésü, égő +színü selyem köntöseiket <span class="pagenum"><a name="Page_24" +id="Page_24">-24-</a></span> viselték; a normann urak sem öltöztek +ezúttal vasba, hanem prémes bársonyba, a fejükre pedig arany +abroncsot tettek. A kétkézre való pallosaikat és a jó tőreiket +azonban mégis csak magukkal hozták. A paradicsommadarak kevély +seregében kis varjúként feketélt Filippa. A csapat után faragott +nagy cédrusfaládát hozott egy szekér, a ládában voltak a Filippának +szánt ajándékok.</p> +<p>A nap már lemenőben volt, midőn a napvárosiak megpillantották +Nona város komor tornyait. A bástyaréten fekete csapatokban +ődöngtek a polgárok. Alattomos kiváncsisággal, néma +megbotránkozással és mégis fájdalmas irigységgel nézték a +normannokat. A nyugtalanságot, melyet a fényes lovascsapat +megjelenése keltett, éppen csak az a jóleső gondolat tudta +elenyésztetni, hogy ezek az emberek egykor mind a pokolban fognak +megbűnhődni azért, hogy szépek és boldogok akartak lenni a +földön.</p> +<p>A rektor, egy kacsaorru, pohos kis ember, aki úgy tudott +beszélni, mint Cicero óta senki, ékes szónoklattal fogadta Drogo +urat. A kapitány három szóval válaszolt, egy pillanatra kőkemény, +barna tenyerében érezte a rektor tésztás, fehér kezét, azután +odaszólt övéinek, hogy induljanak. A napvárosi férfiak a kezükkel +integettek, a nők kecses mosollyal meghajoltak a nyergükben, +Filippának <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span> azonban egyikük sem mondott +istenhozzádot.</p> +<p>A leány ott állott az édesapja mellett és önfeledten bámult a +távozó napvárosiak után. Azok megsarkantyúzták paripáikat és +vágtatni kezdtek. A nők kibontott haja selyemköpenyegként verdeste +vállukat. A búcsuzó nap rájuk szórta biborfényét és a lovascsapat +szemkápráztató, sohasem látott színpompában tündökölt. Később, az +összeszoruló úton, hosszu kígyóvá sodródott, melynek minden +pikkelye ragyogó drágakő volt.</p> +<p>Filippa tágranyitott szemmel bámult utánuk. Óh, a nap +gyermekeinek nagyon sietős az útjok, hogy kimeneküljenek a +homályból! Most mindjárt fordul az út, akkor el fognak tünni és ami +fény és világosság volt a völgyben, azt mind magokkal viszik! A nap +letünt. Minden elfakult, az emberek arca is.</p> +<p>– Menjünk, Filippa! – szólt a rektor.</p> +<p>Alázatosan szepegő, szomoru arcu emberek sorai között vonultak a +városba. Az alacsony kapuboltozat alól, mely olyan förtelmes volt, +mint egy óriás varangyszáj, hűvös penészszag csapott Filippa +arcába. A házereszekről és erkélyekről, a tornyokról és +oszlopfőkről félelmetes torzalakok, vízköpő ördögök, majmok, +halálfejek és sárkányok vigyorogtak le a hazatérő leányra. +<span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span></p> +<h3>VIII.</h3> +<p>Az ezeröles hegyfal egész Nona városa fölött zsarnokoskodott. A +rektori palota igen nagy ház volt, mivel azonban a hegy tövében +állott, mégis kicsi viskónak látszott, a benne lakó emberek pedig +parányiaknak és gyöngéknek érezték magukat, akár a pincebogarak. +Nem is bíztak a nonai rektorok soha a maguk erejében, csak a mérges +furfangjukban és felsőbb hatalmak segítségében, amelyért +éjjel-nappal könyörögtek.</p> +<p>Filippa ablakaiból nem lehetett az eget látni, csak a +nagytemplom fekete falát. A falon harangfülke nyílott, abból a nap +minden órájában csontváz pattant elő, mely sípcsonttal a kezében +kongatta el az órákat. A nonaiak igen büszkék voltak erre a +harangjátékukra.</p> +<p>A leány hazatérése után beállott az őszi esőzés. A szürke +felhősárkányok gomolyogva vonultak végig a szűk hegyszoroson, néha +oly alacsonyan repültek, hogy elnyelték a nonai tornyokat és +ködszárnyukkal érintették a meredek tetőket. A nonaiak úgy éltek a +páratenger fenekén, mint a kagylók a mély vízben. Filippa néhány +napig csendben lapult meg szobája homályában. A rektori palota néma +méhében lakott, feketén ásító boltívek és szürkén világító +oszlopsorok között. <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> A tölgyfával burkolt falon arcképek +függtek, melyeknek keretéből régesrég meghalt emberek elmosódó, +sárga arca és szúrós szeme tekintett alá.</p> +<p>Lassankint gyötrelmes nagy türelmetlenség hatalmasodott el a +leány lelkén. Úgy érezte, hogy valami közeledik feléje, valami +útban van, nemsokára már itt is lesz.</p> +<p>Egyszer este, mikor már égtek szobájában a mécsesek, magára +zárta az ajtót és kinyitotta a nagy cédrusládát, melyet a +napvárosiak ajándékoztak neki. A láda ott állott a fal mellett; +pompás, szigoru és titokzatos volt, mint egy keleti király +koporsója. Amint kinyitotta, édes és forró illat kezdett áradozni a +szobában. A napvárosi asszonyok messzi keletről hozatták +illatszereiket és Filippa jól ismerte szagukat.</p> +<p>A láda teli volt köntösökkel és ékszerekkel; egy részüket Leif +használta, egy részüket pedig a menyasszonyának adta ajándékba.</p> +<p>Az antinonai napfény színpompájának szilánkjai ragyogni kezdtek +a homályban. A nonai szürkeség megmámorosodott a selyem, a bársony, +az arany és a drágakő bűvös villogásától.</p> +<p>Ezt az ezüstliliomokkal teli hímzett kék köntöst – Filippa +megismerte! – akkor viselte Leif a vértje fölött, midőn őt lovára +ragadta. A leány lehúnyta szemét és odaszorította arcát a köntöshöz +<span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span> és ekkor megérkezett az, aminek jönnie +kellett. Visszatért a mult. Megint érezte a vágtató ló mozgását, az +ifju karjának szorítását, arcát megint perzselte Leif lehelletének +forrósága, szivét édes rémületbe ejtette Leif szivének dobogása. +Ezuttal azonban a rabló magával vitte lelkét is, nemcsak +testét.</p> +<p>Forró tavaszi fuvallat csapott Filippa lelkébe és megolvasztotta +rajta a jégpáncélt. A zajlás megindult és a hullámzó mélységből +csodák bukkantak föl, amelyeket a leány eddigelé nem ismert +magában, csak rettegve sejtett. Most tudta meg, lám, hogy a +jégkéreg alatt mindig is ott lappangott az ő nagy szerelme. +Szerette Leifet, vágyódott utána, mielőtt még meglátta volna. Mikor +az ifju rabló a lovára ragadta, mámoros öröm ujjongott a jégpáncél +alatt. Leif volt az élet, a napfény és ő, a szegény, makacs kis +pincebogár, most megsemmisülten ült a nyirkos sötétségben és azon +töprengett, hogy milyen jó lett volna megvakulni és elégni a +napváros tüzében.</p> +<p>A tekintete egy ametisztszínü női köntösre esett. Ez volt az +első ajándék, amit Leif hozott neki. Hogy könyörgött akkor az ifju, +hogy vegye magára! Most hát magára vette. A haját is kibontotta és +ékköves abroncsot tett a fejére. Midőn a tükörbe tekintett, úgy +találta, hogy nem szép. A haja gyér, a bőre sápadt, a válla sovány… +<span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span> A napvárosi nők arany sörényére, viruló +testére és izmos karcsuságára gondolt és búsan mosolygott. Vajjon +mit szeretett rajta Leif? Talán csak a nagy részvétet, melyet a nap +fia az árnyék leánya iránt érzett.</p> +<p>Mandolinát is talált a ládában, azt elővette és ügyetlen +ujjakkal kereste az édes és tüzes melódiát, melyet a vőlegénye egy +éjjel az ablaka alatt énekelt.</p> +<p>De hamar abba hagyta megint. Az énekben csókról volt szó és +eszébe jutott, hogy ő megtagadott a haldokló Leiftől egy +csókot.</p> +<h3>IX.</h3> +<p>A nonai nagyrektor úgy tapasztalta, hogy leánya napról-napra +fehérebb és vékonyabb lesz. Már-már megint olyan, mint tizennégy +esztendős kisleány korában volt. A szemei azonban különös, mámoros +tűzben égtek, mintha olyan dolgok látásához szoktak volna, amelyek +nem földi embernek valók.</p> +<p>Megvolt a halottak őszi ünnepe. A nonaiak a hegyfalba vájt, +sokemeletü halottvárosban tértek pihenőre.</p> +<p>Midőn Filippa meglátogatta a korhadásnak ezt az óriási raktárát, +melynek ötvenezer számozott <span class="pagenum"><a name="Page_30" +id="Page_30">-30-</a></span> fülkéje volt, Napváros verőfényes, +virágillattal telt és galambbúgástól hangos kolostorudvarára +gondolt és ekkor megtudta, hogy van még kivánni valója a +földön.</p> +<p>Jámbor ravaszsággal kezdte környékezni apjaurát. Különös +látásokról és sejtelmekről beszélt.</p> +<p>Titokzatos hirnök jelent meg álmában és azt mondta, hogy neki, +Filippának, a holta után a napvárosi temetőben kell pihennie, +ametisztszínü normann-ruhában, kibontott hajjal, a feje alatt +párnával, mely ezüstliliomos kék férfiköntösből készült. Koporsója +legyen egy rézveretü cédrusláda.</p> +<p>A rektor úgy találta, hogy a dolog megfontolást érdemel. Ez +talán a város szent patrónusának ujjmutatása? Nonának mindenesetre +jó volna, ha valahogyan barátságra léphetne a normannokkal, mert a +szaracén pogány újabban sűrün portyázgat a város tövében.</p> +<p>Filippa kérésére követeket küldött Vas Drogohoz, tisztázzák a +kérdést. A követek ajándékokat is vittek magukkal.</p> +<p>A leány akkor már annyira elgyöngült, hogy nem kelhetett ki +ágyából. A nonai tudós emberek azt mondták, hogy aligha fog is +többet talpra állani. Filippa lehúnyt pillával, fehér két kezét +összekulcsolva feküdt oszlopos nagy ágyában, <span class= +"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> mely a +szoba közepén állott. A boltíves szobát feketeruhás asszonyok és +férfiak töltötték meg, akik viaszgyertyákat égettek és halk +mormogással imádkoztak.</p> +<p>Estefelé vinnyogni kezdett a nagytemplom lélekharangja. Ekkor +visszaérkeztek a követek. Jól végeztek. Vas Drogo elfogadta +ajándékaikat és azt mondta:</p> +<p>– A legény akarta a leányt, tehát feküdjenek együtt!</p> +<p>Az örökös eső azalatt csendesen dobolt Filippa szobájának +ablakán. A leány ébren volt, de azért mégis álomképeket látott. Azt +álmodta, hogy fekete, nehéz és reménytelen köd lepi el az egész +világot. Csak egyetlen sziget emelkedik ki a gyász tengeréből, azon +áll Napváros. Falai, tornyai és kupolái a fehéren izzó napfényben +ragyognak, remegnek, majd hangokat adnak, melyek fölséges himnikus +zeneakkordokban búgnak föl a vakítóan kék égboltozat felé. Ugyanazt +a gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan férfias csatadalt +hallotta, amelynek hangjai mellett harcba szoktak vonulni a +normannok.</p> +<p>Egyszerre csönd lett. Mélységes, várakozásteljes csönd.</p> +<p>Azután érces férfihang csendült meg a fényes magasságban.</p> +<p>– Én Leif vagyok, Vas Drogo legkisebb fia <span class= +"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> és téged, +nonai Filippa, elviszlek apámuram palotájába!</p> +<p>Filippa ekkor kinyitotta szemét és az alázatos boldogságtól +repesve mondta:</p> +<p>– Megyek, uram, megyek! <span class="pagenum"><a name="Page_33" +id="Page_33">-33-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A láthatatlan Pokorny.</h2> +</div> +<h3><i>Bevezetés.</i></h3> +<p>Az idén május harmadikán éjfélig dolgoztam az elefánt-utcai +lakásomon. Éjfélkor már akkora volt az írószobámban a dohányfüst, +hogy ki kellett nyitnom az ablakot. Újból elmerültem a munkámba, de +ekkor egyszerre megcsörrent az ablak és először egy emberi fej +hajolt be az utcáról, majd egy egész ember mászott be hozzám. A +szokatlan látvány annyira meglepett, hogy nem szóltam semmit, nem +is keltem föl a helyemről, hanem írótollal az egyik és pipával a +másik kezemben vártam, hogy mi fog történni.</p> +<p>A furcsa látogató bolyhos, kék fürdőköpönyeget viselt a testén +és fürdőpapucsot tartott a kezében. A jelenlétem láthatólag nem +lepte meg. Miután leugrott az ablakpárkányról, a lábára húzta a +papucsot, majd kissé meghajtotta magát és így szólt hozzám: +<span class="pagenum"><a name="Page_34" id= +"Page_34">-34-</a></span></p> +<p>– Én doktor Pokorny vegyész vagyok…</p> +<p>Zömök termetü, lángvörös haju ember volt. Zöldes szeme, +feltünően domboru homloka volt, az arcát borotválta. Engem egy +hússzínü amerikai buldogkutyára emlékeztetett.</p> +<p>– Mit akar itt? – kérdeztem, miután némileg erőt tudtam venni +megdöbbenésemen.</p> +<p>– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy üzletet ajánljak +önnek…</p> +<p>– Engedjen meg, ön nagyon különös úton keres üzleti +összeköttetéseket!</p> +<p>– Ott keresek, ahol lehet, – mondta száraz hangon a vörös ember. +– A dolog ugyanis nagyon sürgős. Arról van szó, hogy +részvénytársaságot alapítsunk.</p> +<p>– Most, éjfélkor? És miféle üzletről volna szó?</p> +<p>– Egy nagyhercegnő megszöktetéséről.</p> +<p>– Részvénytársasági alapon? Én mindig azt képzeltem, hogy +ilyesmihez egy ember is elég.</p> +<p>– Tévedés. A szöktetőn kívül szükség van tőkepénzesre, aki +megvesztegeti az őröket és megszerzi az ilyenkor mellőzhetetlen +automobilt, szükség van továbbá ügyvédre, aki kiperli a +nagyhercegnő anyai vagyonát és szükség van végül ujságíróra, aki +megnyergeli a közvéleményt az ifju pár érdekében. <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p> +<p>– És az utóbbi szerepet nekem szánta?</p> +<p>– Persze. Most még csak tőkepénzesre és ügyvédre lesz +szükségünk.</p> +<p>– Szükségünk lesz egy nagyhercegnőre is, aki megszökik a +kedvünkért.</p> +<p>– Azzal ne törődjék, az már megvan.</p> +<p>– Hol van?</p> +<p>– Hát hol legyen? Szanatóriumban.</p> +<p>Ez a kémikus doktor, a külseje és mindaz, amit beszélt, olyan +álomszerüen valószínütlen volt, hogy már nem is csodálkoztam +rajta.</p> +<p>– Mondja csak, doktor úr, honnan jön ön tulajdonképpen? – +kérdeztem később.</p> +<p>– A Drégely-féle szanatóriumból szöktem meg. Itt van a +közelben.</p> +<p>– Persze, persze, most már értem.</p> +<p>A Drégely-féle szanatórium országos hírü elmegyógyintézet. Ezzel +a vegyésszel tehát szőrmentén kell bánni.</p> +<p>– Foglaljon helyet, doktor úr!</p> +<p>A vörös ember leült és kínálás nélkül belenyúlt a szivaros +skatulyába.</p> +<p>– Ön persze furcsának találja mindazt, amit hall és lát, – +mondta, miközben rágyújtott. – Én nem is csodálnám, ha +futóbolondnak tartana.</p> +<p>– Dehogy is, ön nagyon jó benyomást tesz reám. <span class= +"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p> +<p>– Semmi udvariaskodás! Önnek az ügy érdekében meg kell róla +győződnie, hogy épeszü ember vagyok. Kérem, intézzen hozzám +kérdéseket a magasabb mennyiségtanból, vagy a vegytanból, mely +speciális szakmám, vagy beszélgessünk politikáról és művészetről… +Ráérünk, mert reggelig itt kell maradnom.</p> +<p>– Beszélgessünk inkább a nagyhercegnőről, akit részvénytársasági +alapon meg akar szöktetni. Ha meg tud róla győzni, hogy ez reális +üzlet, akkor számíthat a szolgálatkészségemre.</p> +<p>– Tényleg, legjobb lesz, ha beavatom önt titkomba. Fölteszem, +hogy ön nem fog visszaélni bizalmammal.</p> +<p>A vegyész festői redőkbe szedte fürdőköpenyegét és beszélni +kezdett. Elbeszélése meglehetősen hosszadalmas volt. Az ablakon már +benézett a kék hajnal és ő még mindig beszélt. Leírom azt, amit +tőle hallottam. Érthető okokból nem ragaszkodom Pokorny szavaihoz, +az eseményeken azonban nem változtattam egy jottányit sem. Éppen +azért magam csak az elbeszélés külső formájáért felelhetek, +egyebekben azonban minden felelősséget Pokorny úrra kell hárítanom. +<span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span></p> +<h3><i>Pokorny elbeszélése.</i></h3> +<h4>I.</h4> +<p>Essünk túl mindenekelőtt néhány száraz genealógiai adaton. Az +otrantói nagyhercegek egy trónjafosztott fejedelmi család +sarjadékai. Ezt különben minden iskolásfiu tudja. A család évekkel +ezelőtt, midőn a pretendens, vagy mint ők mondják: az uralkodó +nagyherceg feleségül vette Quetsher amerikai milliárdos leányát, +nagy birtokokat szerzett éjszaknyugati Magyarországon, közel a +morva határhoz és azóta az esztendő egy részét hazánkban szokta +tölteni. A család feje és egyetlen férfitagja mostanában Félix +nagyherceg ő fensége. Egyetlen női tagja Antónia nagyhercegnő, +Félixnek és az Istenben boldogult Miss Quetshernek leánya. Mivel az +otrantói dinasztia házitörvényei elismerik a nőági örökösödést, a +trónra való jogigények Antónia nagyhercegnő kezével együtt Félix ő +fenségének unokaöccsére, Stromboli Viktor hercegre fognak szállani. +Antónia nagyhercegnő gyermekkora óta menyasszonya Viktor hercegnek. +Most már mehetünk tovább.</p> +<p>Félix nagyherceg nemrégiben arról győződött meg, hogy eddigi +foglalkozása, nevezetesen a katonáskodás, a vadászat és a szerelem +nem <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> is olyan mulatságos dolog, mint ifjabb +éveiben hitte, azért táborszernagyi ranggal nyugdíjba vonult, +bérbeadta híres vadászterületeit, végkielégítést fizetett a +barátnőjének és egészen az iparfejlesztésre vetette magát. Az ipar +és a kereskedelem sorsa mindig nagyon érdekelte az otrantói házat. +A nagyherceg többek közt elhatározta, hogy üveggyárat fog alapítani +magyarországi birtokán, még pedig olyan gyárat, amely le fogja +főzni a cseheket és a muranóiakat.</p> +<p>Rögtön nagy eréllyel hozzá is látott a munkának. Azon kezdte, +hogy Franciaországba utazott és fölkereste vincennesi +laboratóriumában a nagy Marcelt, az úgynevezett kristályfestékek +föltalálóját, akit az üvegfestés terén a világ első szakemberének +tartott. Ő fensége nagyúri naivitással azt az ajánlatot tette a +nyolcvanöt esztendős, világhírü tudósnak, hogy jőjjön vele +Magyarországra és legyen segítségére az üveghuták +berendezésénél.</p> +<p>Marcel persze mosolygott ezen.</p> +<p>– Ha harminc-negyven esztendővel ezelőtt jött volna, akkor +szívesen ragadtam volna meg az alkalmat, hogy megismerjem az ön +szép hazáját. Én különben már régóta nem foglalkozom ipari +kérdésekkel. Azt a rövid időt, amit a természet a számomra még +tartogat, bizonyos vegytani és optikai problémák megoldására +szeretném <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> fölhasználni. Mostanában éppen a tibeti +oldattal végzek kísérleteket.</p> +<p>– Olyan fontos dolog az? – kérdezte kedvetlenül a +nagyherceg.</p> +<p>– Legalább is érdekes. Ha sikerül megtalálnom a tibeti oldat +vegyi képletét, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy marad utánam +valami örökség. Ennek az anyagnak megvan az a különös tulajdonsága, +hogy ideiglenesen érzékteleníti a szemidegeket.</p> +<p>– És mire jó az? – kérdezte a nagyherceg.</p> +<p>– Mondok egy gyakorlati példát. Ha ön, nagyhercegem, olyan ruhát +vesz magára, amelyet tibeti módon preparáltak, akkor ön láthatatlan +lesz minden ember számára.</p> +<p>Félix ő fensége meghökkenve nézett Marcel mesterre.</p> +<p>– Nem gondolja, hogy ez abszurdum?</p> +<p>Az öreg tudós, aki már kissé fecsegő volt, látható élvezettel +beszélt kedves ideájáról.</p> +<p>– Abszurdum, amíg meg nem tudom csinálni. Az én tanulóéveimben +abszurdum volt száz dolog, amit ma már megszoktunk. A telefon, a +fonográf, a Röntgen-sugár, az aeroplán. A tibeti lámák és egyes +hindu papi kasztok ősidők óta ismerték az oldatot és sok +fakir-csoda ebben találja természetes magyarázatát. Ujabban +elkallódott <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= +"Page_40">-40-</a></span> a receptje, az angol tudósok legalább +hiába nyomoztak utána Indiában…</p> +<p>– És ön azt hiszi, hogy meg fogja találni?</p> +<p>– Azt hiszem.</p> +<p>– Tudja mit, kedves mester? Ha én volnék a francia kormány, +akkor sietve lenyakaztatnám önt, mielőtt még elkészül +experimentumaival. Mert ha ön megtalálja azt, amit keres, akkor +fölborul minden törvényes rend. Aki láthatatlanná tudja magát +tenni, az úrrá lesz minden királyi palotában, minden kincstárban és +minden női hálószobában.</p> +<p>Marcel kissé kozákosnak találta a nagyherceg kifakadását, de +azért nem neheztelt meg.</p> +<p>– Megnyugtathatom. A tibeti recept, melyet valamikor papok +őriztek, a jövőben egy kicsi tudós kaszt monopóliuma lesz. Olyan +embereké, akiktől nem kell tartaniok sem a királyoknak, sem a +Rothschildoknak, legkevésbbé pedig a szép asszonyoknak…</p> +<p>Marcelt tehát nem vihette magával a nagyherceg, az öreg tudós +ajánlata folytán azonban magával vitte a laboratórium első +asszisztensét. Az asszisztens Marcel állítása szerint geniáils +fiatal tudós volt. Egyébként földije volt a nagyhercegnek, +amennyiben Magyarországon született. A neve Pokorny Péter volt.</p> +<p>Pokorny doktor három-négy napig időzött <span class= +"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> csak Félix +ő fenségének tótvarsányi kastélyában, midőn máris tisztában volt +vele, hogy az útja egészen hiábavaló volt. Itt sohasem fog gyár +épülni, ha pedig mégis épülne, akkor sohasem fognak benne üveget +csinálni. A nagyherceg elmés ember, de szeszélyes, makacs és +tudatlan. Mindenkit szamárnak vagy csalónak tart, senkire sem +hallgat, mivel szentül meg van róla győződve, hogy mindenhez jobban +ért. Amellett rettenetesen fukar is. A doktor tehát elhatározta, +hogy első alkalommal kurtán és gorombán megmondja neki a maga +véleményét, azután csomagol és sietve hazautazik.</p> +<p>A programmba vett gorombáskodás azonban az ajkára fagyott, amint +megismerkedett Antónia nagyhercegnő ő fenségével. Olyan női tipus +képviselője volt, amelynek exisztenciájáról eddigelé nem is tudott +a vegyész. Apai részről délolasz, édesanyja révén amerikai. +Feltünően nagy, jó fél fejjel nagyobb, mint Pokorny, csontos és +erős leány volt, amellett mégis könnyed, karcsu, lágy és nőies. +Vastag, szőke hajával, halványarany, sűrü szemöldökével, széles, +rózsás ábrázatával, sárgás szemével, fejedelmi tunyaságával egy +jószívü nőstényoroszlánra emlékeztette a vegyészt. Talpig fehérbe +volt öltöztetve, midőn először látta és a finom, fehér kelme +gyengéden tapadt karcsu amazon-tagjaihoz. Inkább <span class= +"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> egészséges +volt, mint érdekes, inkább kedves, mint elmés.</p> +<p>Pokorny már az első estebéd alkalmával észrevette, hogy a +nagyhercegnő szeme újból és újból megpihen rajta. Ez a gyermekesen +merész és asszonyosan forró pillantás, mely a félig lehunyt pillák +alól feléje szállott, nagyon érthetően beszélt. Azt mondta: „Furcsa +vagy a vörös fejeddel, de azért tetszel nekem. Reménylem, én is +tetszem neked?“</p> +<p>A barátkozásuk olyan gyorsan, nyíltan és símán haladt előbbre, +mintha nem is egy nagyúri palota stukkós termeiben, hanem +valamelyik boldog óceáni sziget kókuszpálmái alatt találkoztak +volna. Már bizalmas jóbarátok voltak, mikor első ízben beszélgettek +négyszem között.</p> +<p>Félix nagyherceg ebéd után egy vastag havannával a szájában +elszunnyadt a bőrdivány sarkában, Teplicz báróné, az udvarhölgyi +ranggal fölruházott gazdasszony az ebédlőben rendezkedett, a +fiatalok pedig a nagy kandalló mellett beszélgettek.</p> +<p>– Az a kép ott?</p> +<p>– A boldogult édesanyámé… Amerikai volt és nem bírta el az +európai klimát, azért mindvégig igen boldogtalan volt.</p> +<p>A nagyhercegnő egy komor pillantást vetett <span class= +"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> Félix ő +fenségére, akinek arcán álomközben valami léha kadétvonás jelent +meg.</p> +<p>– Én azt hiszem, – mondta később Antónia, – akinek nincs semmi +dolga és akinek mindenki engedelmeskedik, az mind szívtelen +ember.</p> +<p>Pokorny összeszedte minden bátorságát.</p> +<p>– Nekem úgy mondták, hogy fenséged menyasszony. Viktor herceget +emlegetik…</p> +<p>– Nekem is azt mondták, – válaszolt fanyar mosollyal +Antónia.</p> +<p>– Milyen úr Viktor herceg?</p> +<p>– Vannak emberek, akiknek mindig hideg az orruk, mint a vizsláé +és akik semmit sem akarnak megérteni. Én pedig szeretem az olyan +embereket, akik bővebb magyarázat nélkül is megértenek. Kérem, adja +ide nekem azt a rózsát a vázából!</p> +<p>Pokorny odaadta neki a virágot és vérvörös lett, mert úgy +gondolta, hogy megértette a nagyhercegnőt, Antónia pedig keblére +tűzte a rózsát és szintén elvörösödött. A Paillard-beli +hölgyecskék, akiknek a vegyész érzelmi életében némi rövid +szereplésük jutott, tulajdonképpen sokkal gőgösebbek és +komplikáltabbak voltak, mint ez a gyönyörü princesz.</p> +<p>Másnap levél érkezett a vincennesi Marcel tanártól. A mester +arra kérte asszisztensét, hogy <span class="pagenum"><a name= +"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> utazzon haza haladéktalanul, +mivel szüksége van reá nagyfontosságu ügyben. Pokorny a tibeti +oldatra gondolt és izgatottan csomagolni kezdett. De azután még sem +utazott el. Visszatartotta egy keskenytalpu, angolsarku félcipő, +mely egy pillanatra megérintette lábát az asztal alatt. Igen rövid +pillanat volt, de elég hosszu arra, hogy finom és forró női +villamossággal telitse meg a vegyész idegeit.</p> +<p>Harmadnapra mégis elment Pokorny, de ez már nem az ő, hanem +Félix nagyherceg érdeme volt. Ifjabb éveiben ő fensége sokkal több +időt szentelt a nők tanulmányozásának, semhogy ősz fejjel Bartolo +mesterré lehetett volna. Ő olyan róka volt, aki álmában is fülelt +és lehunyt szemmel is látott. Meghallotta a nesztelen kis csókot, +mellyel Pokorny ajka a nagyhercegnő ujjait érintette és meglátta az +édes és megadó mosolyt is, mellyel Antónia a vegyész gyöngédségét +fogadta.</p> +<p>A nagyherceg megvárta leányát a kis szalónban.</p> +<p>– Tudod, miért jöttem, Toncsi? Régóta szeretném már tudni, hogy +mi van a velencei lánc végében, melyet a nyakadban viselsz.</p> +<p>– Óh, semmi, csak egy kis medaillon, – pirult a +nagyhercegnő.</p> +<p>– És mi van a medaillonban?</p> +<p>Antónia nem válaszolt, hanem megszeppenve <span class= +"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> keblére +szorította a kezét, hogy szükség esetén megvédje a titkát.</p> +<p>– Ha terhedre esik a válasz, majd megmondom én, – szólt +mosolyogva a fenséges úr. – Három hónappal ezelőtt egy szőke +hajtincs volt benne, a volt háziorvosom kobakjáról való, hat héttel +ezelőtt fekete pamacsot őriztél benne, az meg a volt ügyvédem fején +nőtt, most pedig egy lángvörös hajcsomó virít benne…</p> +<p>A nagyherceg kedélyesen megveregette Antónia pipacsvörös +orcáját.</p> +<p>– No csak valld be, Toncsika, hogy ezúttal komoly a dolog, +halálosan szerelmes vagy a fiúba, sokkal halálosabban, mint voltál +a doktorba és a fiskálisba. Hát hiszen ez talán nem is olyan nagy +baj, föltéve, hogy nem csinálunk bolondokat… Lehet ám okosan is +beszélni a te jó öreg apuskáddal, sok mindent megért ő…</p> +<p>Antónia csodálkozva tekintett a nagyhercegre. Ilyen szelídnek +még nem igen látta. Valami édes kis reménység vetett szikrát a +szívében. Ha lehetséges volna? De nem, hisz képtelenség!</p> +<p>– Mésalliance! – sóhajtotta reménytelenül.</p> +<p>– Mésalliance? Tévedsz, Toncsika. Mésalliance volna, ha valami +kis herceghez vagy grófhoz akarnál menni. De ez a vörös mérnök? Ez +nem mésalliance, hanem betegség. <span class="pagenum"><a name= +"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> +<p>Antónia meghökkenve nézett édesapjára, a nagyherceg pedig kissé +ellágyulva folytatta:</p> +<p>– Olvastad Róma hanyatlásának történetét, Toncsika? Ott voltak +szép császárnék, akik a teherhordó rabszolgában látták a férfi +ideálját és ma is vannak fehérbőrü, kékvérü ladyk, akik kinai +kulikért és rosszszagu szerecsenekért rajonganak. Ez a túlfinomodás +átka. Dekadencia. Te is ilyen dekadens vagy, Toncsi. Hatszáz +esztendeig urak voltunk, most meg kell érte fizetnünk. Rád az igazi +urak nincsenek hatással, neked lateinerek tetszenek, +íróasztal-kulik, akik pénzért firkálnak és azt mondják: a becsület, +a munka, a haladás! Te épp oly perverz vagy, mint a római +császárnék, de erről te nem tehetsz, mert egy kegyetlen természeti +törvény áldozata vagy. Nekem azonban apai kötelességem, hogy +megvédjelek a benned lappangó betegség ellen.</p> +<p>A nagyherceg, miután elmondta ezt az ékes beszédet, gyöngéden +homlokon csókolta leányát és a maga szobájába ment. Ott becsöngette +a főkomornyikot.</p> +<p>– Nézze, Krauzinger, – mondta neki – vegyen maga mellé két +lakájt és dobja ki azt a vörös mérnököt a házból.</p> +<p>– Mondjak neki valamit? – kérdezte Krauzinger. <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p> +<p>– Ha kérdi, akkor mondják neki, hogy más parancs nincs.</p> +<p>Tíz perc mulva Pokorny bőröndjével a kezében már künn állott a +címeres kapu előtt. Körülnézett, fölemelte a fejét és +megpillantotta Félix ő fenségét, amint csendesen szivarozgatott az +emeleti ablakban. Pokorny ekkor így szólt a nagyúrhoz:</p> +<p>– Hallja, nagyherceg, Párisban az Eiffel-torony fölött emberek +röpködnek. Ott nevetségesnek találják az ilyen +operett-fejedelmeket.</p> +<p>– A párisiaknak tökéletesen igazuk van, – válaszolt Félix – de +most nem Párisban, hanem Tótvarsányban vagyunk.</p> +<p>Antónia nagyhercegnő akkor éppen a könyvtárban volt. A +<i>décadence</i> és a <i>perversité</i> címü fejezeteket olvasta a +lexikonban.</p> +<p>Másnap reggel, amint fölkelt és a hálószobája ablakához lépett, +különös meglepetésben volt része. Egy-két kilométernyire a +kastélytól hosszu alacsony dombhát húzódik el. A dombon, mely még +az uradalmi szántóföldekhez tartozik, nagy táblákban érik a vetés. +Az éjjel valaki gigantikus latin betűket tiport bele a vetésbe, a +halványsárga alapon sötétlő betűk együtt ezt a szót adják ki: +<i>Visszajövök!</i> <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span></p> +<h4>II.</h4> +<p>Vagy három héttel Pokorny kilakoltatása után, vasárnap délben, +fogat ügetett a varsányi állomástól a nagyhercegi kastély felé. A +kocsiban borotvált képü fiatal úr ült, görnyedt testtel, furcsán +összefonva szertelenül hosszú lábait. Az akácos ligetnél valaki +rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg. Félix nagyherceg volt.</p> +<p>– Isten hozott, Viktor, – mondta a kocsiban ülőnek. – Köszönöm, +hogy eljöttél. Kérlek, szállj ki, majd gyalog sétálunk haza.</p> +<p>A hosszu ember fanyar arccal fogadta az ajánlatot.</p> +<p>– Már megengedj, Félix bácsi, egész éjjel vonaton ültem és +nagyon kívánkozom a fürdőszobába…</p> +<p>– Tedd meg azt, amire kérlek!</p> +<p>Olyan furcsa hangon mondta az öreg, hogy Viktor szó nélkül +kiugrott a kocsiból. Most sült csak ki, hogy milyen hosszu legény; +majd akkora, mint a széttolható tűzoltólétra.</p> +<p>– Valami szerencsétlenség történt? – kérdezte önkéntelenül, +mikor a nagyherceg sápadt és lesoványodott ábrázatába +tekintett.</p> +<p>– Azért hívtalak olyan sürgősen, mert a tanácsodra és a +segítségedre van szükségem… A házamban napról-napra igen különös +dolgok <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span> történnek. Tudod, hogy nem vagyok gyáva +ember, – végre is normann királyok unokája volnék, vagy mi, – de +mostanában egészen beteggé tett a félelem.</p> +<p>– Mitől félsz? – kérdezte Viktor, hideg halszemét az öregre +meresztve.</p> +<p>– Egy titokzatos, láthatatlan valakitől, aki egy héttel ezelőtt +belevette magát a házamba és azóta halálos rettegésben tart minket. +Nem láttuk még, de állandóan érezzük a jelenlétét.</p> +<p>– Megállj, kérlek, – szólt Viktor – minden dolognak van valami +földi neve… Ördögről vagy hazajáró kísértetről van szó?</p> +<p>A nagyherceg zavartan bámult maga elé.</p> +<p>– Én tulajdonképpen valláserkölcsi alapon állok, sokat +foglalkoztam spiritizmussal is, de most attól félek, hogy meg fogok +bolondulni, ha arra gondolok, hogy tényleg vannak ilyen dolgok, +ilyen jelenségek.</p> +<p>Viktor elcsitította az öreget.</p> +<p>– Kérlek, így nem fogjuk egymást megérteni. Tényeket kérek, +eseményeket, nem pedig elmefuttatásokat. Legjobb volna, ha sorjába +el méltóztatnál mondani, hogy miféle szokatlan dolgokat +tapasztaltál.</p> +<p>Az öreg megtörülte a homlokát.</p> +<p>– Jól van, megpróbálom, bár nem tudom, <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> hogy +rendbe tudom-e szedni gondolataimat… A rettenetes csapás egy héttel +ezelőtt kezdődött. Elmult vasárnapon. Én a pályaudvaron jártam és +egyedül jöttem haza a hajtó kocsimon. A legényemet leszállítottam a +kocsiról és valami megbizással a városba küldtem. Egyszerre az út +közepén, kilométeres távolságban minden élő embertől, valaki két +arasznyira a hátam mögött elprüsszentette magát. Egy láthatatlan +valaki ült mögöttem az üres inasülésen.</p> +<p>– Képzelődés!</p> +<p>– Magam is azt hittem. Most azonban már tudom, hogy akkor vittem +haza a kocsimon Őt, a titokzatos rémet, mert az órától fogva nálunk +tanyázik.</p> +<p>– Tovább!</p> +<p>– Vasárnap villásreggeli után a dohányzó diványán heverésztem. +Egyszer magától megnyílik az ajtó és csendesen becsukódik megint. +Senkit sem látok, de azért az az érzés vesz erőt rajtam, hogy +valaki van a szobában. A padló óvatos lépések alatt ropog. Miss +pedig, Antónia kis dalmát spicce, elkezd szűkölni és nyöszörögni, a +szőre fölborzolódik, egész testében remegve bújik mellém és mindig +a kandalló felé vicsorítja a fogát. Ugyanakkor azt látom, hogy a +kandalló párkányán álló gyertyatartó fölfordul, de azután +visszaigazodik megint a régi helyére. <span class= +"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> Valaki +véletlenül meglökte és idejében elkapta megint a levegőben.</p> +<p>– És te mit csináltál azalatt?</p> +<p>– A rémülettől dermedten feküdtem a diványon és alvást +tetettem.</p> +<p>– Biztos vagyok benne, hogy tényleg aludtál is.</p> +<p>– Lehet. Hallgasd meg azonban, hogy mi történt másnap. Miska +reggelihez terít a verandán. Miss is vele van és fölborzolt szőrrel +attakirozza megint a levegőt. Miska azt hiszi, hogy macskát lát és +nem törődik vele. Egy tál hideg húst tesz az asztalra és egy percre +a pohárszék felé fordul. Mire megint visszajön, a húsos tál a +padlón áll, Miss pedig nem ugat többet, hanem nyájas +farkcsóválással falja a húst.</p> +<p>– Úgylátszik, a kísértet különös súlyt vet Miss barátságára? +Miska azonban hazudhatott is.</p> +<p>– Hazudhatott, bár nem igen látom be, hogy mi okból tette volna. +Én azonban igazat beszélek, pedig amit most el fogok mondani, az +még furcsább, mint Miska kalandja. Estefelé az egyik kerti lugasban +ülök és töröm a fejemet azon, ami napközben előadta magát. +Egyszerre azt látom, hogy a lugas előtt, talán három méternyire +tőlem, egy égő szivar szálldos a levegőben. Körülbelül +embermagasságban, vízszintes irányban, egyenletes, lassu mozgással… +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span></p> +<p>– Biztos vagy benne, hogy nem szitakötő volt?</p> +<p>– Havanna volt, nem szitakötő, megismertem a kravátliját is, az +én Belindáim közül való volt, Lopez-féle gyártmány. Repülés közben +bő füstöt is eregetett, ami nem szokása a szitakötőnek.</p> +<p>– Történt még valami azonkivül?</p> +<p>– Meghiszem azt! Éjjel-nappal lépteket, ajtónyikorgást és +hangokat hallunk. A láthatatlan rém megdézsmálja az éléstárt és +megissza a boraimat. Tegnapelőtt éjjel felkölt Krauzinger. Vacogó +fogakkal jelenti, hogy a hetes vendégszobából horkolás hallatszik. +Pedig a szoba lakatlan. Nosza hamar, puskát a vadásznak meg a +huszárnak, magam is mauzert viszek, úgy rohanunk le a vendégházba. +Ottbenn tényleg nagyon hangosan alszik valaki. Ki kell nyitni az +ajtót! Be van zárva belülről. Sebaj, aki ottbenn horkol, az +egérfogóba jutott, mert több kijárás nincs, az ablakon pedig erős +vasrács van… Kezdjük feszegetni az ajtót, de ekkor egyszerre +megcsattan a kulcs a zárban, az ajtó magától megnyilik és a +sötétségben megszólal egy rémes hang. – Tessék besétálni! – üvölti +kajánul. Óvatosan bevilágítunk, lövésre készen bemegyünk, – semmi! +Az ágyon meglátszik, hogy valaki feküdt benne, a paplan még meleg, +élő lény azonban nincs a szobában, <span class="pagenum"><a name= +"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> csak egy kaszás-pók fut a +falon. Mit mondjak még? A cselédeim pánikban vannak. Magam is azon +gondolkoztam már, hogy legjobb volna elutazni… Valami azonban mégis +visszatart. Ha most nem sikerül tisztáznom a dolgot, akkor a holtom +napjáig gyötörni fog a titok. És még valami ejt gondolkozóba. Ha +elmegyek, akkor őrizetlen marad a ház, mert nincs az a hatalom, +amely ott tudná fogni az embereimet.</p> +<p>A két férfi megállott az úton.</p> +<p>– És nincs semmi sejtelmed? Semmi gyanud? – kérdezte Viktor +herceg.</p> +<p>– Van egy hipotézisem, de az olyan különös, hogy alig merek +előhozakodni vele.</p> +<p>A nagyherceg egy régebbi ujságlapot vett ki a zsebéből és +odaadta öccsének.</p> +<p>– Olvasd el ezt.</p> +<p>– Magyar ember öngyilkossága Párisban. Párisból jelentik, hogy +ott egy nagyreményekre jogosító fiatal magyar tudós, Pokorny Péter +vegyész, öngyilkosságot követett el és a többi… Mi van ezzel a +Pokornyval?</p> +<p>– Ezt a Pokornyt, – szólt fojtott hangon a nagyherceg, – három +héttel ezelőtt kilökettem a házamból, mert Toncsika szokása szerint +flörtölni kezdett vele. Megmondta, hogy visszajön és <span class= +"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> most nem +hihetek mást, mint hogy rémes módon beváltotta igéretét.</p> +<p>– Te hiszesz kisértetekben?</p> +<p>– Kérlek, én valláserkölcsi alapon állok és el kell ismernünk, +hogy történnek dolgok…</p> +<p>Viktor cigarettára gyujtott.</p> +<p>– Egy kisértet, amely eszik, iszik, szivarozik, ágyban alszik és +kinyitja az ajtót, ha be akar menni a szobába, az ilyen kisértet +gyanus. Minden jel arra vall, hogy teste van és akinek teste van, +azt meg is lehet fogni. Mindenesetre nálad maradok, míg végére nem +jártunk a titoknak.</p> +<p>Viktor flegmája jó hatással volt a nagyhercegre. Ez a száraz, +hideg és blazirt ifju nagyszerü katonai vérből származott. A japán +háborúban is nem egy jelét adta bátorságának.</p> +<p>– Érdekes, – mondta Félix, – érdekes, hogy a szakácsom is +olyanféleképpen okoskodik, mint te. A láthatatlan rém erősen meg +szokta dézsmálni az éléstárt. Aki eszik, – mondja a szakács, – +annak gyomra van és akinek gyomra van, azt meg lehet mérgezni. +Patkányméreggel preparált egy kassai sonkát és kitette az +asztalra.</p> +<p>– A te szakácsod mindenesetre kedélyes fiu, – vélekedett +Viktor.</p> +<p>Időközben elérték a kastélyt. Mikor a kapu alá léptek, +vérfagyasztó üvöltés hallatszott az udvarról. <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> Egy +magából kikelt ember rohant ki a házból. Fehér sapkát és nagy +kötényt viselt. A nagyhercegi szakács volt. Annyira meg volt +zavarodva, hogy majd feldöntötte a gazdáját. A többi cselédek +szepegő csapatban állottak az udvaron és elmondták a fenséges úrnak +a történteket. A szakács éppen a villásreggelit készítette a +konyhán, közbe mindig a mérgezett sonkára sandított, mely +csalétekként ott állott az ablakpárkányon. Egyszerre egy +láthatatlan kéz galléron ragadta a konyhaművészt, a sonka pedig +iszonyatos erővel a jobb, majd a bal orcájához csapódott. A szakács +úgy megijedt, hogy kirohant az udvarra. Ott künn még egy erőteljes +rúgást érzett, a sonka pedig utána röpült és a földre esett. A +szakács most világgá szaladt, a mérges sonka pedig mozdulatlanul +ott feküdt az udvar kövezetén…</p> +<p>A cselédek szinte kábultak voltak a rémülettől, mintha bomba +explodált volna a lábuk előtt. Néhány régi szolga kivételével mind +fölkerekedtek, hogy ők semmi pénzért sem maradnak tovább a +megátkozott kastélyban.</p> +<h4>III.</h4> +<p>Viktor herceg mindenekelőtt a menyasszonyát látogatta meg.</p> +<p>Ő fensége mérsékelt örömmel fogadta ő hercegségét, <span class= +"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> sőt +akaratlanul egy kis grimászt is vágott, mikor helyet kinált neki a +szalónjában.</p> +<p>– Örülök, hogy ilyen nyugodtnak látom, – üdvözölte a fiatal úr. +– A házban igen furcsa dolgokat beszélnek ám.</p> +<p>– Mindig csak a felét kell elhinni annak, amit beszélnek, – +bölcselkedett Antónia.</p> +<p>– Hiszen ha csak a fele igaz, akkor is éppen elég. Maga nem fél +a kisértettől?</p> +<p>– Egy otrantói Antóniának nincs joga félni. Nekünk jó példát +kell adnunk a szegény népnek.</p> +<p>– Pedig úgy hallottam az édesapjától, hogy a kisértetjárás első +napján maga is derekasan szepegett.</p> +<p>– Akkor sem a földi testemet, hanem a halhatatlan lelkemet +féltettem, mert azt hittem, hogy gonosz szellemek szállották meg a +kastélyt. De később meggyőződtem, hogy a lelkemet nem fenyegeti +semmiféle veszedelem.</p> +<p>– Honnan szerezte ezt a meggyőződést?</p> +<p>– Éjszakára feszületet tettem a szobám ajtajára. Azon megtörik a +sötétség hatalma.</p> +<p>– És mi történt?</p> +<p>– Reggel egy szál virágot találtam a feszületre tüzve.</p> +<p>– Nagyon érdekes! És most már egyáltalában nem fél? <span class= +"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span></p> +<p>– Féljenek azok, akiknek lelkét bűn terheli. Úgy sejtem, a +láthatatlan Valaki azért nem akar megnyugodni, mert nem tudja +elfelejteni az igazságtalanságot, melyet földi életében el kellett +szenvednie.</p> +<p>– Talán keveset kapott enni földi életében és most azzal +bosszulja meg magát, hogy kipusztítja az éléstárakat.</p> +<p>Antóniának nem tetszett a cinikus hang és szó nélkül fölkelt +helyéről, jelezvén, hogy a fogadás véget ért.</p> +<p>A nagyhercegnő tényleg nagyon meg volt ijedve a szellemjárás +első napján. Akkor nyakra-főre el akart utazni Varsányból. De aztán +egyszerre megjött a bátorsága, maradni akart és mindenkit bámulatba +ejtett a lelki erejével. Ennek a változásnak persze megvolt a maga +különös oka.</p> +<p>A nagyhercegnő aznap vett első ízben tudomást a titokzatos +rémről, midőn megérkezett a párisi fürdőruhája. Egy divatkép után +csináltatta és úgy találta, hogy pompásan sikerült. A ruha, +amennyiben egyáltalában ruhának volt nevezhető, fekete selyemből +készült, piros öv, piros kalap és piros szalagos szandál járt +hozzá. Mivel ő fensége kiváncsi volt és éppen ráért, magára vette, +azután az öltöző-szoba háromszárnyu tükre elé lépett. Mindjárt +elhatározta, hogy az idén Biarritzot fogja indítványozni a +nagyhercegnek. <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= +"Page_58">-58-</a></span> Biarritzról lévén szó, eszébe jutott, +hogy az angol királyi család is ott lesz az idén és ekkor néhány +mély udvari bókot csinált, egy füst alatt kipróbálta azt a +leányosan lojális mosolyát is, mely főhercegtől fölfelé járt ki az +uraknak. Azután abból a valószínütlen föltevésből indulván ki, hogy +őt valami nyomorult súlyosan megsérthetné a fürdőben, a haragos +Diana pózában gyakorolta magát. Hogy kipróbálja a ruha szabását, +ruganyos princesszlépésekkel járt föl-alá a tükör előtt, majd +bosztont kezdett táncolni, végül pedig eszébe jutott, hogy a +spanyol határ közel esik Biarritzhoz és ekkor fandangóba csapott +át, de ez már nem igen sikerült és a nagyhercegnő pihegve roskadt a +kerevetre. Az imént ajtónyilást hallott és mivel azt hitte, hogy a +komornája jött be, azt mondta:</p> +<p>– Lizi, a legyezőmet!</p> +<p>És ekkor a kis legyező, mely ott feküdt az öltöző-asztalán, +magától fölemelkedett a levegőbe és odaszállt az ölébe…</p> +<p>– Jézus Mária! – rémüldözött Antónia.</p> +<p>Ájulás környékezte, de nem tudott elájulni, mert a flakonja is +odaszállott az orra alá és az angol só magához térítette. A +legyezője azalatt ott lebegett az arca mellett és szeliden +legyezgette. A nagyhercegnő megdermedt a félelemtől és mozdulni sem +mert. Akkor rohant be Lizi. <span class="pagenum"><a name="Page_59" +id="Page_59">-59-</a></span> A leány sápadt arccal jelentette, hogy +a kastélyban kisértetekről beszélnek.</p> +<p>Antónia most már nem mert egyedül maradni egy pillanatig sem. +Éjszakára maga mellé vette Lizit és Teplic bárónét, a lámpákat +pedig reggelig égette. De azért Antóniának minduntalan az a +szorongó érzése volt, hogy Ő mellette van. Nesztelen talpakon +környékezi, olykor mintha hallaná is a lélegzetvételét, néha pedig +– furcsa, de való! – gyönge dohányszag üti meg Antónia orrát. Vagy +talán csak fölizgatott képzelete hitette el vele mindezeket?</p> +<p>Másnap délelőtt a nagyhercegnő egy ujsággal a kezében a parkban +sétált. A Teplic is vele volt.</p> +<p>A virágágyak körül tótok dolgoztak és a Teplic hozzájuk lépett, +hogy fölösleges utasításokat adjon nekik. Antónia azalatt +letelepedett egy kőpadra. És ekkor megint félelmetes dolog történt. +Előtte, az útra szitált friss homokban, emberi lábnyomok +keletkeztek. A szeme előtt támadtak a nyomok, egyik a másik után. +Egyenesen feléje közeledtek. Antónia érezte, hogy Ő az. A +láthatatlan rém. Most már mellette van. Annyira megijedt, hogy nem +mert kiáltani, pedig a Teplic ott van, alig harminc lépésnyire +tőle. És mialatt a szökőkút csobogott, a verebek a gesztenyefákon +csiripeltek, a Teplic pedig magyar-tót <span class= +"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> nyelven +veszekedett az emberekkel, közvetlenül mellette megszólalt egy +suttogó hang. Oly közel, hogy Antónia érezte arcán a láthatatlan +ember meleg lehelletét.</p> +<p>– Antónia, szeretlek!</p> +<p>– Minden jó lélek dicséri az Urat! – hebegte a nagyhercegnő.</p> +<p>– Ámen! Ne félj, Antónia, nincs semmi veszedelem!</p> +<p>A nagyhercegnő keresztet vetett magára.</p> +<p>– Ki szól hozzám? – kérdezte szepegve.</p> +<p>– Meg fogod tudni, ha megigéred, hogy megőrzöd titkomat. Ülj +csöndesen és tégy úgy, mintha ujságot olvasnál. Hallgass ide és a +félelmed tüstént el fog mulni.</p> +<p>– Én nem látok senkit. Én félek. Angyal ön vagy kisértet?</p> +<p>– Ember vagyok.</p> +<p>– Akkor miért nincs teste?</p> +<p>– Van testem, de olyan ruhába öltöztem, mely láthatatlanná tesz. +Ez nem csoda, hanem a tudomány új fölfedezése. Ha megismered a +titkomat, mosolyogni fogsz a félelmeden. Nézz ide, most fölemelem a +fátyolt, mely a szememet eltakarja.</p> +<p>Antónia két ragyogó, zöldes szemgolyót látott a levegőben. A +következő pillanatban megint eltüntek a szemek. <span class= +"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span></p> +<p>– Ez borzasztó, én nagyon félek! – szepegett a leány. – Mit akar +itt, miért rémítget minket?</p> +<p>A láthatatlan ember nagyot sóhajtott.</p> +<p>– Azért jöttem, mert nem tudok tőled távol élni. Az igazi +alakomban azonban nem jöhettem.</p> +<p>– De hát kicsoda maga?</p> +<p>– Nem ismerted meg a szememet? Nem emlékszel a hangomra? Nem jut +eszedbe az az ember, aki jobban szeret az életénél?</p> +<p>– Maga? De hiszen maga meghalt?! Benne volt az ujságban.</p> +<p>– Magam telegrafáltam meg a lapoknak a hírt, hogy megtévesszem +ellenségeimet.</p> +<p>– Ha maga az és nem a hazajáró lelke, akkor mutassa magát emberi +alakjában.</p> +<p>– Most nem lehet, mert meglátna a Teplic. Megfogom azonban +fenséged karját és a keztyümön keresztül is érezheti, hogy a kezem +eleven ember keze.</p> +<p>Antónia rettegő kiváncsisággal türte az érintést. De akkor +odajött a Teplic és leült a padra. Éppen legrosszabbkor. Ez +bosszantó volt.</p> +<p>– Édes Teplic, – mondta a nagyhercegnő, – maga megint nagyon +hízik, mert sohasem sétál.</p> +<p>– Jól van, – szólt a Teplic, – még háromszor megkerülöm a nagy +tisztást.</p> +<p>Azzal elment. <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span></p> +<p>– Itt van még? – susogta Antónia.</p> +<p>– Itt vagyok. Most leülök maga mellé.</p> +<p>Antónia erősen odanézett, ahonnan a hangot hallotta és ekkor úgy +rémlett neki, mintha egy emberi törzs és egy kerek fej halvány, +ködös körvonalait látná a levegőben.</p> +<p>– Mondja, mikor fog megjelenni előttem?</p> +<p>– Már megtettem volna, ha nem őriznék mindig a cselédjei és a +Teplic. Küldje el őket ma este és akkor látni fog.</p> +<p>A nagyhercegnőnek hirtelen eszébe jutott valami, amitől vérvörös +lett az arca.</p> +<p>– Az tulajdonképpen nagyon különös dolog, hogy maga +láthatatlanul jár-kel körülöttem. Meg kell igérnie, hogy nem nyit +rám többet kopogtatás nélkül.</p> +<p>Este azt mondta Antónia, hogy nincs szüksége sem a Teplicre, sem +Lizire, egyedül fog aludni. Ő nem fél, minek is félni, mikor +életünk az Úr kezében van. Félix nagyhercegnek nagyon imponált a +leánya magatartása. Azt mondta, hogy Antónia őt amaz otrantói +Beatricera emlékezteti, aki egykor oly hősiesen védelmezte meg +várát a mórok támadása ellen. Mindez persze még Viktor herceg +megérkezése előtt történt. <span class="pagenum"><a name="Page_63" +id="Page_63">-63-</a></span></p> +<h4>IV.</h4> +<p>Viktor két nap óta lakott már a kastélyban, anélkül, hogy a +láthatatlan rém valami nagyobb szabásu botrányt csinált volna. +Éppen csak az ajtókat nyitogatta és a fenséges úr szivarjait +fogyasztotta. Ennyit még el lehetett volna viselni.</p> +<p>– Vannak neked vérebeid? – kérdezte a második napon a fiatal +úr.</p> +<p>– Az erdészemnél vannak. Csak nem akarsz kutyával szellemet +nyomozni? Hiszen annak szárnya van.</p> +<p>– Nem hinném. Aki bocskort visel a lábán, az nem röpül. Minden +dolognak megvan a maga stílusa.</p> +<p>– Honnan tudod, hogy bocskort visel?</p> +<p>– Az éjjel finom homokot hintettem a folyosóra, abban +visszamaradt a nyoma. Jó nagy férfilábnyom. Sarkatlan, puha talpon +jár. Ugyanezt a nyomot megtaláltam a park homokjában is.</p> +<p>E pillanatban minden érthető ok nélkül meglebbent az ajtó nagy +függönye. A két úr elhallgatott és egy sokatmondó pillantást +váltott.</p> +<p>Másnap azonban mégis elhozatták a vérebeket, de semmire sem +tudtak velük menni, mert az ostoba állatok, miután fölvették a +bocskornyomot és végigrohantak a kastélyon, <span class= +"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> +megrekedtek a kert egy fiatal platánfája alatt. Onnan sem szép +szóval, sem ostorral nem lehetett őket elriasztani; orrukat magasra +emelve, ugatták a fa üres ágait. Ezt tehát abba kellett hagyni.</p> +<p>Három napig aztán teljes csend volt a kastélyban. A nagyherceg, +aki ujabban sokat levelezett spiritistákkal, úgy vélekedett, hogy +talán valamelyik médiumnak, azok közül, akiket állandóan pénzelt, +sikerült rábeszélnie a nyugtalan szellemet, hogy ne garázdálkodjék +tovább a kastélyban. Viktor herceg azonban inkább azt hitte, hogy a +vérebek ijesztettek rá a titokzatos rémre.</p> +<p>Másnap Viktor sétalovaglásra hívta bátyját. Amint künn voltak a +tarlókon, a fiatal herceg rövid galop után lépésbe csapott át.</p> +<p>– Tudod, Félix bácsi, hogy miért ültettelek nyeregbe? Hogy +elkerüljük az ő kémkedését.</p> +<p>– Hát itt van még?</p> +<p>– Itt. Tegnap, mikor a parkban sétáltunk, szándékosan olyan +helyre vezettelek, ahol sok a száraz haraszt. Folyton hallottam a +lépteit. Ő állandóan a sarkunkban van. Vagy fél tőlünk és tudni +akarja, hogy nem forralunk-e ellene valamit, vagy pedig nagyon +kiváncsi természetü.</p> +<p>– Fölfedeztél megint valamit? – kérdezte az öreg.</p> +<p>– Valami nagyon különös dolgot. Nem tünt <span class= +"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> fel neked, +hogy Toncsi az egyedüli a házban, aki nem fél? Jó magunkról nem +beszélek, de a lakájaid, bivalynyi emberek, már alig állnak a +lábukon az örökös izgalomtól. Toncsi azonban nyugodt, rózsás, +jókedvü. Én ezt furcsának találom.</p> +<p>– Én nem. A mi családunkban mindig voltak hőslelkü nők. +Például…</p> +<p>– Otrantói Beatrice, tudom, megvédte a várát a mórok ellen. +Kérdés azonban, hogy megvédte volna-e kevésbbé füstös pofáju +támadóval szemben is? És még egyet. Nem tünt föl neked, hogy +Antónia újabban nem tisztel meg minket estebédnél, hanem a +szobájába hordatja az ételt?</p> +<p>– Ezt máskor is meg szokta tenni, ha te a vendégünk voltál.</p> +<p>– Megnéztem tegnap az adagokat, amiket maga rendelt meg a +konyhában és mondhatom, hatalmas étvágya van. Tegnap reggel, mikor +Toncsi a kertben járt, körülnéztem a szobájában, természetesen a te +utólagos fölhatalmazásod reményében…</p> +<p>– Háborúban vagyunk! Találtál valami gyanusat?</p> +<p>– Négy üres és három teli pezsgős palackot a fürdőszobájában. A +kandallóban pedig több havanna-szivarvéget. <span class= +"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> +<p>– Régóta tudom már, hogy a rém rájár a boraimra.</p> +<p>– Azt még valahogyan meg tudom érteni, hogy egy kísértet +pezsgőzik és szivarozik, de hogy azt éppen az én menyasszonyom +szobájában kell tennie, az már sehogy sem megy a fejembe.</p> +<p>– Én azt hiszem, te elfogult vagy Toncsikával szemben. Ismerem a +leányomat, tőle könnyen kitelik, hogy egy eleven vegyésszel +flörtől, de egy halott emberrel? Nem, az nem vall rá.</p> +<p>Már besötétedett, mikor a két lovas visszaérkezett a kastély +elé. Antónia szobájának ablakai nyitva voltak. A kivilágított +szobából zongorahangok áradtak ki az éjbe.</p> +<p>– Tud a Teplic zongorázni? – kérdezte Viktor.</p> +<p>– Nem igen.</p> +<p>– Hát kivel játszik négykézre Toncsi?</p> +<p>– Arra magam is kíváncsi volnék.</p> +<p>A lépcsőn Lizivel találkoztak.</p> +<p>– Vendége van ő fenségének?</p> +<p>– Egyedül van.</p> +<p>A nagyhercegnő lakosztályába vezető ajtó el volt zárva. Félix +azonban nem jött zavarba. Egy kis szőnyegajtón át, mely a +cselédfolyosóról a fürdőszobába vezetett, bevitte öccsét a lakásba. +Antónia nem hallotta őket és tovább játszott. A <span class= +"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> nagyherceg +iszonyodva kiáltott föl, még Viktor is megtántorodott. Toncsi +mellett egy vöröshaju férfifej lebegett a levegőben. Teste nem +volt, csak két nagy keze, mely a billentyük fölött röpködve, buzgón +verte a nagyhercegnő játékához a kíséretet. A feje még bólongatott +is és olvasta a taktust: egy-kettő-három…</p> +<p>A nagyherceg kiáltására a vörös fej megfordult. Ő volt, Pokorny +Péter. Vérfagyasztóan vigyorgott, aztán a levegőben szállva, +egyenesen a két férfi felé közeledett. Azok megrettenve tántorodtak +félre a repülő pofa előtt. A vörös fej pedig eltünt a hálószoba +ajtajában.</p> +<p>És Antónia? Ő meg sem mozdult, hanem nyugodtan és önfeledten, +mintha hipnózisban volna, játszotta tovább a maga szólamát. Akkor +pillantott csak föl, mikor a nagyherceg vállon ragadta.</p> +<p>– Jó estét, apa, – mondta szeliden mosolyogva. – Jól esett a +lovaglás?</p> +<p>– Boldogtalan! Mit műveltél itt?</p> +<p>– Csajkovszkyt játszottam.</p> +<p>– De négykézre!</p> +<p>– Ugyan, apa!</p> +<p>A nagyhercegnő Viktorra nézett.</p> +<p>– Valami baja van édesapának? – kérdezte aggodalmasan. +<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span></p> +<p>Kitünt, hogy szegény jó Antóniának sejtelme sincs arról, hogy +milyen félelmetes társaságban zongorázott. Ő meg volt róla +győződve, hogy egyedül ült a zongora mellett és nem is akarta +komolyan venni, amit az urak neki beszéltek.</p> +<p>Félix nagyherceg holmi spiritiszta elméletek alapján igyekezett +megmagyarázni a szörnyü jelenést, Viktor azonban, a rendületlen +materiálista, azt gyanította, hogy ebben a házban valami ragadós +idegnyavalya dúl, mely tömeges és párhuzamos hallucinációkat okoz +áldozatainak. Antónia, úgy látszik, még nincs inficiálva, de a +többiek már mind betegek. Mivel nem lehetetlen, hogy a baj csírája +a régi ház falaiban lappang, legjobb lesz, ha mind +felszedelődzködnek és elutaznak.</p> +<h4>V.</h4> +<p>A fenséges úr elhatározta, hogy a Svájcba viszi leányát… Még sem +valószínü, hogy a hazajáró kísértet bemerészkedjék a luzerni +National-szálloda társalgójába, a pincérek és az angolok közé. +Másnap azonban megint másképp határozott. Ezt az újabb fordulatot +egy levél idézte elő, mely Franciaországból jött és melyet a híres +Marcel tanár írt a nagyhercegnek. Ő fensége, alig hogy egy +pillantást vetett a levélbe, rettenetes izgalomba <span class= +"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> jött, majd +parancsot adott, hogy nyergeljenek. Kilovagolt Viktor öccsével a +tarlóra.</p> +<p>– Minden meg van magyarázva! Se kísértet, se idegbetegség, hanem +alávaló csalás! Hallgasd meg ezt, Viktor!</p> +<p>Azután fölolvasta öccsének a levelet. Marcel mester levele így +szólt:</p> +<div class="blockquot"> +<p class="i2">Nagyhercegem!</p> +<p>Egy épp oly nagyfontosságu, mint diszkrét természetü ügyben kell +az ön jóindulatát kikérnem. Midőn ön a tavasszal megtisztelte +látogatásával az én vincennesi laboratóriumomat, fölemlítettem ön +előtt, hogy a tibeti festőanyag problémájával foglalkozom. +Elmondtam önnek azt is, hogy az oldat különös optikai hatásokat +idéz elő, amennyiben részlegesen semlegesíti a szemidegeket és +láthatatlanná teszi a testet, melyet az oldattal bevontak. Ön, +kedves nagyhercegem, akkor mosolygott amaz állításomon, hogy oly +ruhát tudok készítni, mely láthatatlanná teszi viselőjét. Nos, most +arról értesítem, hogy sikerült megoldanom a problémát. Fájdalom, +nem telt nagy örömem nevezetes fölfedezésemben. Az első készletet, +melyet nagy fáradsággal előállítottam, ellopták tőlem és a tolvaj +olyan ember, aki teljes bizalmamat bírta és akit fiamként +szerettem. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> Ő az a bizonyos Pokorny doktor, aki az +ajánlatom segítségével bejutott az ön nagyrabecsült házába is. Hogy +mi sodorta a fiatalembert a bűn lejtőjére, azt nem tudom egész +biztosan, úgy sejtem azonban, hogy az asszonyok zavarták meg tiszta +ítélőképességét. Valószínünek tartom, hogy Pokorny láthatatlan +ruhát készített magának és hazatért Magyarországba, ahol előttem +ismeretlen célokat remél elérhetni. E célok nem lehetnek +tiszteletreméltók, erre vall legalább az a körülmény, hogy Pokorny +az esetleges üldözés félrevezetése céljából öngyilkosságának +hírével ültette föl a lapokat. Mindenesetre kérem önt, kedves +nagyhercegem, érdeklődjék a dolog iránt és ha tudomást szerez oly +jelenségekről, amelyek a mellett szólanak, hogy Pokorny tényleg +Magyarországon lappang, akkor legyen szíves nekem értesítést +küldeni. Bevallom, hogy Pokorny úr háládatlansága annyira +elkedvetlenített, hogy nem folytatom kísérleteimet a tibeti +oldattal. Annak örülök csak, hogy Pokornyval nem közöltem a +receptet; amit ellopott az oldatból, az az övé, ennél többet nem +fog megszerezni. Talán jobb is lesz, ha magammal a sírba viszem a +veszedelmes titkot. Vagyok stb.</p> +<p class="right"><i>Marcel<br /> +az Institut tagja.</i></p> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_71" id= +"Page_71">-71-</a></span></p> +<p>Miután az urak magukhoz tértek első meglepetésükből, a nagy +félelem, mely hetek óta gyötörte őket, valóságos örömmámorrá +váltódott föl. Később belátták, hogy tulajdonképpen nincs is okuk +olyan nagyon örülni és ekkor nagy fölháborodás vett erőt rajtuk. +Különösen a nagyherceg haragudott nagyon. Ő az utóbbi időkben +magába szállott, szent ember módjára élt és szánta-bánta bűneit, és +mindezt ilyen mihaszna kedvéért! Egy tolvaj vegyész merte az ő +házában a kísértetet játszani!</p> +<p>– Egy dolgot nem tudok megérteni, – mondta Viktor herceg. – +Mikor az öreg Marcelnál jártál, ő szóba hozta előtted a láthatatlan +ruhát. Hogyan lehetséges, hogy az mostanában egyszer sem jutott +eszedbe?</p> +<p>– Tényleg nem jutott eszembe, – állapította meg a nagyherceg. – +Alkalmasint azért nem, mert egy percig sem vettem komolyan a +dolgot. Olyasmit képzeltem, hogy az öreg úr már meghülyült egy +kissé és együgyüségeket fecseg.</p> +<p>Az urak azután megbeszélték a legközelebbi teendőket. Viktor úgy +vélekedett, hogy Antóniát most már sürgősen el kellene távolítani a +kastélyból. A fenséges úr azonban más nézeten volt.</p> +<p>– Mi akadályozza meg azt a nyomorultat abban, hogy utána ne +menjen? Börtönbe végre még sem csukhatjuk a leányomat. Hiába való +is <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span> volna, mert a láthatatlan mihaszna oda is +be tudna férkőzni. Legjobb lesz, ha Tónika mellettünk marad, akkor +legalább szemmel tarthatjuk. Ezt a dolgot csendben kell +elintéznünk, nehogy nagyobb kellemetlenség legyen belőle.</p> +<p>Antónia vőlegénye úgy vélekedett, hogy a kellemetlenség már nem +lehet sokkal nagyobb, de azért nem szólt semmit, mert megszokta +már, hogy személyes érzelmeit alárendelje a dinasztikus +érdekeknek.</p> +<p>Az urak azután levelet írtak Marcel mesternek. Őszintén +föltárták előtte helyzetüket és tanácsot kértek tőle. A levelet nem +a kastélyból, hanem a plébániáról küldték el, a választ is oda +kérték, nehogy a furfangos és örökké gyanakvó ellenség neszét vegye +a dolognak. Csak hadd ringassa magát biztosságban, akkor +előbb-utóbb csak hurokra fog kerülni.</p> +<p>Titkos, alattomos és szívós vadászat indult meg a kastélyban. A +nagyherceg és Viktor szimatolva kutatták a láthatatlan ellenséget. +Gyilkos gyülöletüket tettetett közömbösség mögé rejtették. Tudták, +hogy igen óvatosan kell eljárniok, mert hiszen mindannyiuk élete az +átkozott Pokorny kezében van. Ők csak akkor sujthatnak le reá, ha +föltétlenül biztosak benne, hogy egy csapással meg tudják +semmisíteni. A feladatuk azonban nehezebb volt, mint eleintén +hitték. Az <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= +"Page_73">-73-</a></span> ellenség épp oly óvatos volt, mint +vakmerő. Olyan volt, mint a patkány a házban; folyton hallották, de +sohasem tudták, hogy hol van a búvóhelye.</p> +<p>Antóniát most már szoros őrizet alá vették. A Tepliccel kellett +aludnia, esténkint pedig, mielőtt rázárták volna az ajtót, a +nagyherceg egy borotvaéles karddal végigkaszálta a szoba levegőjét +és az ágy alá szurkált. Azt mondta, hogy a fegyver a keresztes +háborukból való szent ereklye és bűvös erejével elűzi a gonosz +szellemeket. Mert Tónikával szemben ragaszkodniok kellett a +kísértet-elmélethez. A nagyhercegnő nem tiltakozott az óvó +rendszabályok ellen. Ő hallgatott és mosolygott. Az édes, révedező +és titokzatos mosoly, mely újabban állandóan ott világított rózsás, +széles ábrázatán, hihetetlenül idegessé tette a vőlegényét és +valósággal felbőszítette a nagyherceget. Ez a leány mulat +rajtuk!</p> +<p>A nagyherceg most már gyanusnak találta leányának minden +mozdulatát. Antónia a verandán ül és halkan dudol maga elé… Vajjon +nem sző bele a dal szövegébe szavakat, melyek egy láthatatlan +hallgatójának szólanak? Antónia egy pillanatra maga elé tartja +poharát, mielőtt ajkához vezetné… Áhá, most ő reá köszönti borát! A +kertben sétál és fölemeli egyik karját… Vajjon nem öleli át +valakinek a vállát? Antónia a dohányzó kerevetén ül és olvasgat. +<span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span></p> +<p>– Toncsi, te a levegőre támaszkodol? – kérdi szigorúan a +nagyherceg.</p> +<p>– Nem, apa, a diványpárnára…</p> +<p>– Én nem látok semmiféle párnát… Egy tisztességes leány nem +támaszkodik a levegőre!</p> +<p>A nagyherceg fölugrott és kardjával a diványba döfött. A +nagyherceg utálatos volt örökös szekaturáival, de Antónia azért +csak mosolygott. A mosolya arról győzte meg az urakat, hogy hiába +minden éberségük, a láthatatlan ellenség úgy csalja őket, ahogyan +akarja.</p> +<p>A nagyherceg izgatott kíváncsisággal várta Marcel mester újabb +levelét. Abban bízott, hogy a tudós valahogyan a kezébe fogja +szolgáltatni ellenségét. A várt válasz nem jött meg, de megérkezett +helyette a hír, hogy a nagy tudós nyolcvanhat esztendős korában +meghalt és hogy nagy pompával helyezték nyugalomra a Pantheonban. +Az urakat nagyon leverte a haláleset. Elkeseredett harcukban most +már egészen a maguk erejére voltak hagyatva. Mivel úgy vélekedtek, +hogy ilyen alattomos ellenséggel szemben minden fegyver használata +jogosult, különféle fantasztikus cselvetéseken törték a fejüket. +Titokban hatalmas vascsapdákat hozattak, amelyek össze tudták volna +zúzni a havasi medve csontjait. A csapdákat egyszer éjjel kitették +Antónia ajtaja előtt. Reggelre kelve az egyikben a fenséges +<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span> úr vadászcsizmáit, a másikban Viktor +herceg nadrágját lelték. Antóniának aznap nevetőgörcsei voltak. +Szeptember végéig minden a régiben maradt. Fordulat csak akkor +következett be, midőn megjött a hideg, esős őszi idő. A nagyherceg +egyszer esti szürkületben a saját havelokját látta sétálni a +cselédfolyosón. Amint közelebb lépett, a kabát leesett a padlóra és +gyorsan távolodó lépések nesze hallatszott.</p> +<p>– Úgy látszik, a nyomorult fázik! – mondta ő fensége.</p> +<p>Kombinálni kezdett. Valószínü, hogy a tibeti ruha vékony +kelméből, talán selyemből vagy trikóból készült, láthatatlanná +teszi az embert, de nem védi meg a hideg ellen. Nos, annál jobb! A +nagyherceg erre elzáratta a központi fütést és csak egy-két +kandallóban engedett begyújtani. Antónia föltünően sokat +panaszkodott a hideg miatt.</p> +<p>– Aki fázik, vegyen bundát magára! – mondta ő fensége.</p> +<p>A számítás helyesnek bizonyult. A rém láthatólag sokat +szenvedett a hidegtől. Most már gyakran hallották tüsszenteni, +éjjelenkint pedig hosszan és kínosan köhögött a folyosókon.</p> +<p>– Influenzája van! – diadalmaskodott a nagyherceg.</p> +<p>A cselédek panaszkodtak, hogy a láthatatlan ember elhurcolja a +meleg ruháikat. Olykor szalmából <span class="pagenum"><a name= +"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> és pokrócokból rakott +fészkeket találtak a ház valamelyik zúgában. Pokorny élelmezésével +is baj volt. Amióta ő fensége napi adagokra szorította a háznépet +és Antónia előtt szigorúan zárva tartotta az éléstárt, rosszra +fordult a láthatatlan ember sorsa. Most már éhes farkasként +járt-kelt a házban, kiragadta a félig nyers pecsenyét a sütőből, +éjjelenkint pedig elkeseredetten feszegette az éléskamra ajtaját. +Sőt már annyira is megfeledkezett magáról, hogy betört a városi +hentesekhez, egész sonkákat és szalámirudakat lopván magának.</p> +<p>A nagyherceg most már ujult erővel folytatta a harcot. Mivel +valószínünek tartotta, hogy Pokorny az éhség és a betegség által +üzetve, előbb-utóbb le fogja vetni inkognitóját és emberek közé fog +menni, kiadta személyleírását a kerületi csendőrségnek és +vérebekkel őriztette a ház környékét. A kastély láthatatlan +zsarnokából most már a kastély láthatatlan foglya lett.</p> +<p>Pokorny nem igen tudta elképzelni, hogy miért változott meg az +emberek véleménye ő róla, annyit azonban észrevett, hogy most már +nem félnek tőle annyira, sőt nem is tartják kísértetnek. Hogy +rehabilitálja magát és visszaállítsa megrendült tekintélyét, +ijesztésre akart dolgozni. Éjjel förtelmesen vonyított a +holdvilágban, a konyha faláról leverte a fazekakat, néha +lócsontokat csempészett <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span> a cselédek ágyába és hasonló +sületlenségeket követett el.</p> +<p>Antónia most már nem mosolygott többé. Idegesnek látszott és +szomorúnak. A szeme gyakran vörös volt a titkolt sírástól. Ujabban +erősen meg is fogyott.</p> +<h4>VI.</h4> +<p>November tizenkilencedikén gyalázatos idő volt. Hideg, nyirkos, +sötét nap. E napon Franciaországból kis csomagot hozott a posta. +Föladó a vincennesi közjegyző volt, amely körülmény annyira +felköltötte a nagyherceg kiváncsiságát, hogy sajátkezüleg bontotta +föl a csomagot. A fenséges úr igen elcsodálkozott, midőn két +szarukeretes pápaszem került a kezébe. A pápaszemeknek aranysárga +üvegük volt. Kisérő levelében azt írta a közjegyző, hogy az +üvegeket Istenben boldogult Marcel tanár testálta a nagyhercegre. A +hagyatéki eljárás kissé hosszura nyúlt és így most küldhették csak +el az emléktárgyakat, amelyeknek – a közjegyző szavai szerint – +„némi becset adhat az a körülmény, hogy egy híres francia tudós +hagyatékából kerültek.“</p> +<p>Félix és Viktor figyelmesen forgatták kezükben a különös +örökséget. Azután egyszerre meghökkenve néztek össze. Egyet +gondoltak mind a <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= +"Page_78">-78-</a></span> ketten. Ez a sárga pápaszem a tudós +utolsó találmánya. A tibeti veszedelem ellenmérge. Ezzel fogják +meglátni a láthatatlan Pokornyt!</p> +<p>Tudták, hogy kivel van dolguk és azért túlzott és körülményes +óvatossággal jártak el. Első reggelinél a nagyherceg tüntetve arról +panaszkodott, hogy fáj a szeme. Viktor megjegyezte, hogy az ő szeme +sincs rendben; alkalmasint valami ragadós szembaj támadta meg őket. +Reggeli után a városba lovagoltak, azzal a szesszel, hogy a +doktorral fognak beszélni. Mire visszajöttek, már az orrukon volt a +Marcel-féle pápaszem.</p> +<p>Délelőtt az egész család együtt ült a dohányzóban és ekkor +kitünt, hogy a vincennesi tudós tényleg megbecsülhetetlen örökséget +hagyott rájuk. A sárga szemüvegen keresztül meglátták őt. A +rettenetes, szívós és szemérmetlen ellenséget.</p> +<p>A dolog igen különös volt. Egy lakáj nyitott be a szobába, hogy +behozza a reggeli postát és közvetlenül mögötte egy álomszerüen +kalandos alak osont be az ajtón. Testhez álló trikó-ruhát viselt, +selyemsisakot, álarcot és keztyüt. Olyan volt, mint a buvár, vagy a +kéményseprő. Hosszu, nesztelenül sikló léptekkel haladt, minden +lépés után meg-megállva, mint Harlekin a komédiában. A pápaszemes +urak a fölindulástól remegve, de némán és közömbösséget tettetve +lesték meg minden mozdulatát. Pokornynak persze sejtelme sem +<span class="pagenum"><a name="Page_79" id= +"Page_79">-79-</a></span> volt róla, hogy ő többé már nem +láthatatlan. Miután körülnézett a szobában, fantasztikus +mozdulatokkal Antónia mögé lebbent és szeliden megérintette a +vállát. A nagyhercegnő csöndesen bólintott a kerek állával, +egyébként azonban föl sem tekintett az ujságlapjából. A rém azután +óvatosan a kandallóhoz lépett és lekuporodott annak alacsony +vaskorlátjára. Alkalmasint fázott. Félix és Viktor között ült, alig +egy-két lépésnyire tőlük. Talán tíz percig maradt ott. Ekkor +fölemelkedett Antónia és fölszólította Teplic bárónét, hogy jőjjön +vele a télikertbe. A nők kimentek és Pokorny velük ment, szorosan +Antónia sarkában haladva és lépést tartva vele. Az ember azt +hihette volna, hogy a nagyhercegnő árnyéka. A két úr visszamaradt. +Suttogó hangon, az izgalomtól sápadt arccal tanácskoztak egymással. +Abban állapodtak meg, hogy még várnak a döntő csapással. Úgy fogják +ártalmatlanná tenni az ellenséget, hogy Antónia lehetőleg ne legyen +belekeverve a dologba; a cselédségnek azt kell hinnie, hogy valami +furfangos házitolvajról van szó. Most már különben sincs okuk +sietni, mert Pokorny többé nem kerülheti el a sorsát.</p> +<p>Viktor herceg később, persze a szemüveggel az orrán, benézett a +télikertbe. A derék báróné egy karosszékben szunyókált, Antónia +pedig a rémmel összeölelkezve sétált föl-alá. Alkalmasint +<span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span> beszélgettek, még pedig nem valami +mulatságos tárgyról, mert a hercegnek úgy tetszett, mintha szép +unokahugának szeme könnyes volna.</p> +<p>Villásreggelinél is velük volt Pokorny. A nagyhercegnő széke +mögött lappangott, a fölszolgáló inasok elől oly ügyesen kitért, +mintha négyest táncolna velük, közben a legnagyobb +szemérmetlenséggel elkapta és a ruhája mellén levő nagy zsebbe +csusztatta a falatokat, melyeket Antónia csodás fesztelenséggel +csempészett oda neki. Viktor herceg közel volt hozzá, hogy boros +palackot vágjon a rém fejéhez, a nagyherceg kezében pedig +paragrafussá görbült az ezüst villa, de a két úr a cselédekre való +tekintettel mégis türtőztette magát.</p> +<p>Ebéd után Antónia az édesapja kivánságára zongorázott, a rém +ekkor a zongora tetején ült és elmélázva hallgatta a játékot. Ő +láthatólag nem kedvelte a magányt, hanem minden idejét a családi +körben töltötte.</p> +<p>Antónia később abbahagyta a játékot és mivel időközben elállott +az eső, Teplic bárónéval a parkba ment. Pokorny persze velük. Az +aszfaltos úton sétáltak föl-alá, az ezüstfenyők előtt. A báróné, +aki Antónia karját fogta, igen elbámult volna, ha sárga szemüveg +lett volna az orrán, mert azt látta volna, hogy a nagyhercegnő +másik karjába is kapaszkodik valaki. Igy azonban nem <span class= +"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> látott +semmit, sőt nem is hallott, mert azok ketten jól összetanult, +összevágó lépésekkel jártak mellette. Félix és Viktor az emeleti +ablak függönye mögé lapulva figyelték a sétálókat.</p> +<p>– Hogy megértik egymást! – mormogta Viktor. – Az aszfalton +sétálnak, nehogy nyomot hagyjanak a nedves úton.</p> +<p>– Képzelem, hogy röhögött magában a nyomorult, mikor esténkint +karddal kaszaboltam körülötte a levegőt… Ő azalatt Tónival +összeölelkezve állott a szobában…</p> +<p>A nagyherceg éktelen haragra lobbant.</p> +<p>– Hogy is volna, ha most elhozatnám az expresszemet és szó +nélkül ledurrantanám a frátert?</p> +<p>Viktor a fejét rázta.</p> +<p>– A dolognak igen unalmas következményei lennének. Másképp kell +elbánni vele!</p> +<p>Viktor indítványára abban állapodtak meg, hogy a nagyherceg +továbbra is szemmel fogja tartani Pokornyt, a herceg pedig azalatt +el fog rejtőzni Antónia lakásában. Tapasztalásból tudták ugyanis, +hogy a nagyhercegnő ilyen időtájban mindig vissza szokott vonulni a +szobáiba. A fiatal úr észrevétlenül be is jutott a leánylakásba. +Mivel nem tudott alkalmasabb rejtekhelyet találni, Antónia ágya alá +bujt. Ő végre is katona volt és ha annak idején négykézláb +mászkálhatott a mandzsuriai <span class="pagenum"><a name="Page_82" +id="Page_82">-82-</a></span> lövészárkokban, akkor ezt sem kellett +röstelnie. A browningjával a kezében és a sárga pápaszemével az +orrán várakozott az ágy alatt.</p> +<p>Öt óra felé a nagyherceg, aki rendületlen kitartással +leselkedett az emeleti ablakban, észrevette, hogy hirtelen zápor +kerekedik. Toncsi és Teplic báróné szaladva igyekeztek tető alá. A +rém hosszu ugrásokkal követte őket. Ami azután történt, annak már +Viktor herceg volt a szemtanuja.</p> +<p>A herceg az ágy alatt fekve hallotta, amint megnyilt az ajtó. +Ketten léptek be, Toncsi és a láthatatlan ember. Szó nélkül és igen +körülményesen végigkutatták a lakás összes szobáit, az ágy alá +azonban csodálatosképpen nem pillantottak. Azután bezárták az +ajtót.</p> +<p>– Pierre! – suttogta Antónia.</p> +<p>– Itt vagyok! – jelentkezett a láthatatlan Pokorny.</p> +<p>– Megázott?</p> +<p>– Egy kissé…</p> +<p>– Jó lesz, ha megszárítja a ruháját a kandalló mellett… Én +azalatt átöltözöm a szomszédban…</p> +<p>– Jó lesz, – hagyta rá Pokorny.</p> +<p>A rém, miután a nagyhercegnő magára hagyta, néhány fahasábat +vetett a kandalló tüzére, majd óvatosan lehámozta magáról a tibeti +ruhát és kiterítette egy székre száradni. Egy Jaeger-féle +<span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span> szürke alsóruhát viselt a testén. Antónia +később bekopogtatott a szomszéd szoba ajtaján.</p> +<p>– Nem lehet még! – mondta Pokorny ijedten.</p> +<p>Az ijedelme érthető volt, mert a térdben tágult és mindenképpen +viseltes Jaeger-alsójában nem festett valami délcegen.</p> +<p>– Lemegyek a folyosóra, – suttogta a nagyhercegnő, – ha maga is +elkészült, jőjjön utánam.</p> +<p>Viktor tudta, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Nyilsebesen +kipattant az ágy alul és talpra ugrott.</p> +<p>– Ha megmozdulsz, lelőlek! – kiáltotta.</p> +<p>A vörös doktor rémülten kapott a tibeti ruhája után, de csak a +selyemsisakot tudta megragadni, a trikót elkapta előle Viktor +herceg. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Pokorny azután rémesen +fölkacagott, majd huhogott és a fogát vicsorgatta, miközben úgy +mozgatta a két karját, mintha szárnya volna. A boldogtalan +kétségbeesett erőlködéssel játszotta a kisértetet. A herceg azonban +– és ezt később százszor is megbánhatta! – a kandallóba dobta a +láthatatlan ruhát. Vakító lángnyelv csapott föl. A tibeti ruha egy +másodperc alatt hamuvá égett.</p> +<p>Pokorny krétafehér arccal bámult a tűzbe. Úgy hápogott, mint a +hal a szárazon. Megértette, hogy eljátszotta utolsó játékát. Nagyon +ostobának <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span> is érezhette magát a Jaeger-féle +alsóruhájában. De azért nem adta még meg magát. Hirtelen és szinte +megfoghatatlan ügyességgel kinyitotta a kárpitajtót, az öltözőbe +surrant, becsapta és magára reteszelte az ajtót. A láthatatlan +sisakot, hajdani dicsőségének utolsó foszlányaként, magával vitte. +Viktor herceg tombolva ordítozott az ablakban:</p> +<p>– Meg kell fogni! Be kell zárni a kaput!</p> +<p>A lovászok odalenn éppen a kocsikat mosták. A kiáltozásra a +lépcső elé csődültek, de azután ijedten szétrebbentek megint. Egy +fejnélküli ember támolygott le a lépcsőn. A fenséges úr is meglátta +a rémet az ablakból.</p> +<p>– Fogjátok meg! Üssétek agyon! Hamar a puskámat!</p> +<p>A fejnélküli ember azonban eltünt a park bozótjai között.</p> +<p>Az urak később puskával a kezükben verték föl a sűrüséget, +Pokornynak azonban egyelőre nyoma veszett.</p> +<p>Még az este furcsa hírek érkeztek a kastélyba. A szomszéd +faluban félreverték a harangokat, mert állítólag garabonciás diák +járt a határban. A babonás parasztok vasvillára kaptak és +körülfogtak egy akácos ligetet. Azt mondták, hogy a garabonciás oda +szorult. Egy csendőrörs, mely éppen arra került, átkutatta a +ligetet és meg <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span> is találta a rémet. Egy szegény őrült +volt. Mert aki három fok Reaumur mellett, szitáló esőben egy szál +gyapotalsóban az akácfa tetején ül, az nem lehet más, csak +futóbolond.</p> +<h3><i>Befejezés.</i></h3> +<p>Említettem a bevezetésben, hogy ezt a különös történetet maga +Pokorny Péter doktor mondta el nekem, május harmadikáról +negyedikére virradó éjjel, miután előzetesen sikerült megszöknie a +Drégely-féle szanatóriumból. Pokorny hozzáfüzte elbeszéléséhez azt +a megjegyzést is, amit egyébként hasonló helyzetben levő uraktól +már gyakran hallottunk, hogy ő ép és egészséges és hogy Drégely +doktor, a szanatórium tulajdonosa, csak azért tartotta őt fogva +törvény ellenére, mert sürgősen udvari tanácsos óhajt lenni. Én nem +tudom, hogy van-e ebben valami igazság, sőt azt sem merném +eldönteni, hogy Marcel tanár nevezetes találmánya és Antónia +nagyhercegnő szerelme a valóságban több-e egy túlhevített agy +ábrándképeinél. Én igyekeztem a kérdéssel, főleg annak a tibeti +oldatra vonatkozó részével, tisztába jönni és azóta már kikértem +két kiváló magyar fizikus szakvéleményét is. A tudósok egyetértenek +abban, hogy Pokorny doktor <span class="pagenum"><a name="Page_86" +id="Page_86">-86-</a></span> engem lóvá tett. Ebben, mondom, +egyetértenek, egyebekben azonban erősen eltér egymástól a két +szakvélemény. Az egyik szerint a tibeti oldat, még ha láthatatlanná +is tudná tenni az emberi testet, nem tudná láthatóvá tenni az +emberi test mögött lévő tárgyakat (például a szobaszínt), úgy, hogy +a szemlélő a tibeti ruhába öltöztetett ember helyén fekete +silhouettet látna. Ezt a hatást azonban nagyjában elérhetjük akkor +is, ha valakit gyászba öltöztetünk. A másik vélemény szerint a +ruha, a mely láthatatlan, tulajdonképpen ideálisan átlátszó, úgy, +hogy a Marcel-féle köntösbe öltöztetett ember nem tünik el, hanem +úgy hat ránk, mintha ruha nélkül járna. Nem érzem magamat +hivatottnak, hogy állást foglaljak ebben a kérdésben, én csak +hivatkozom arra, amit bevezető szavaimban hangsúlyoztam: minden +felelősséget Pokorny doktorra hárítok. A teljes igazságot ma csak +egy ember tudná megmondani, Félix nagyherceg; ő fensége azonban, +őszintén szólva, nem teszi reám azt a benyomást, mintha valami +nagyon szivesen intervjuoltatná magát ebben az ügyben.</p> +<p>Még szerettem volna Pokorny doktortól egyet-mást megtudni, de +hajnal felé, mikor éppen arról beszélt, hogyan vesztette el a +láthatatlan sisakot az akácos ligetben, megzavartak minket. Valaki +becsöngetett a lakásomba. <span class="pagenum"><a name="Page_87" +id="Page_87">-87-</a></span></p> +<p>– Úgy látszik, értem jönnek, – mondta Pokorny.</p> +<p>Az ablakhoz lépett és kitekintett az utcára.</p> +<p>– Ott lenn is vár egypár fogdmeg!</p> +<p>Tényleg érte jöttek. A vörös doktor kezet fogott velem és +bizonyos jóízü akasztófa-humorral követte üldözőit a fogságba.</p> +<p>Később elhatároztam, hogy próbálok valamit tenni az érdekében. +Lehetőleg megalakítom a részvénytársaságot, amelyről beszélt, +fölvéve természetesen a társaság működési körébe Pokorny +megszöktetését is. Beszéltem néhány emberrel, vállalkozó ügyvéd +akadt is volna szép számmal, a tőkepénzesek azonban egyelőre +föltünő tartózkodóan viselkedtek. Május vége felé beszüntettem a +részvénytársaság megalakítására irányuló akciómat, mert kiderült, +hogy Pokorny időközben magától is kereket oldott a szanatóriumból, +ezuttal hihetőleg véglegesen.</p> +<p>Június elején igen meglepő hírt olvastam a lapokban. Otrantói +Antónia nagyhercegnőt megszöktették a csehországi gyógyintézetből, +ahová beteg idegei erősítése végett küldte aggódó családja. A lapok +megírták, hogy egy nagy vörös automobilon vitték el éjnek idején, +miután megvesztegetett ápolói kinyitották előtte a szanatórium +kapuit. A gépkocsin három automobil-álarcos úr várta. Alkalmasint a +tőkepénzes, az <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span> ügyvéd és az ujságíró. Pokornyról egy +szóval sem emlékeztek meg a tudósítások.</p> +<p>Azóta tüvé tették a szép szökevény után a világot, de sem +Európában, sem Amerikában nem tudtak a nyomára akadni. Csak egy +ízben adott magáról némi életjelt. Jelentkezett ugyanis egy +szabályszerü meghatalmazásokkal ellátott ügyvéd, aki Antónia anyai +örökségét követeli a gyászbaborult nagyhercegen. Az ügyvédi +meghatalmazásokat a nagyhercegnő állítólag kétféle minőségében írta +volna alá, „úgy is, mint kiskoru gyermekének természetes gyámja“. +Az eset eléggé komoly, mert a Quetsher-féle hagyaték nagyrészét +amerikai bányák alkotják, a pör tehát az Egyesült-Államok birósága +előtt fog lefolyni és nem lehet még tudni, hogy a yankee-biró +mennyire hajlik meg az otrantói család házitörvényei előtt. +Másrészről persze az eshetőségek mérlegelése közben tekintetbe kell +vennünk azt is, hogy az alperes nagyherceg ereiben normann +fejedelmek vére folyik, azok pediglen a történelem tanusága szerint +bősz és halálos elszántsággal szokták megvédeni azt, ami az övék, +de főleg azt, ami nem az övék. <span class="pagenum"><a name= +"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Bucentoro úr.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p>Egyszer, évekkel ezelőtt, néhány hetet a dalmátországi Lesina +szigetén töltöttem. S. Giorgio közelében laktam, eg szomorú kis +házban, mely a széles Narenta-csatornára tekint. Az én szobám +ablakai a kertre nyiltak. Ez az úgynevezett kert félig kőrakás, +félig szemétdomb volt, amennyiben úgy teli volt emberfejnyi +kődarabokkal, mintha ördögök labdáztak volna benne, a kövek közt +pedig egész fészkeket alkottak a titokzatos eredetü üres +konzervskatulyák. Néhány hatalmas, régi datolyapálma és egy +márványkút romjai mégis némileg érthetővé tették a kert +elnevezést.</p> +<p>Egy verőfényes reggelen igen elcsodálkoztam, midőn ágyamban +fekve, a szobám menyezetén éktelenkedő foltok között egy női arc és +egy kerek csipő rajzát födöztem föl. Most egyszerre logikát +találtam a különböző színü foltokban és <span class= +"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> +meggyőződtem, hogy azok egy nagy fali festmény maradványai. A ház, +amelyben laktam, valamikor egyike lehetett azoknak a +rokokó-nyaralóknak, melyeket a velencei nagyurak casinonak +neveztek. A szegénység és a tudatlanság rommá változtatta a házat +és sivataggá a kertet. A kertben, hol valaha selyemharisnyás urak +és abroncsszoknyás hölgyek dévajkodtak, mostanában három +koromfekete kecske legelészett.</p> +<p>A ház, a kert és a kecskék egy Zagurichné nevü horvát asszonyság +vagyona voltak. A kecskéken kivül ott ugrándozott a kövek közt öt +csemetéje is, egyik vásottabb és mocskosabb, mint a másik. +Zagurichné afféle amerikai özvegy volt. Az ura évek óta +Délamerikában élt és a keresete javát minden hónapban hűségesen +elküldte az otthonvalóknak.</p> +<p>Zagurichné meglehetősen különös asszonyság volt. Minden reggel +nagy gonddal megfésülködött, arra azonban már nem jutott ideje, +hogy megmosakodjék és rendesen föl is öltözködjék. Napestig egy nem +éppen kifogástalan tisztaságu ideiglenes ruhadarabban járt, melyet +talán fésülőköpenynek lehetne nevezni. Az asszonyságnak megvolt az +a szokása, hogy állandóan kereste egyik gyerekét. Visító fejhangon +szólongatta azt, aki éppen hallótávolon kivül volt.</p> +<p>Két hétig laktam már nála, midőn az az ötlete <span class= +"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> támadt, +hogy a foglalkozásom után tudakozódjék. Találomra ügyvédi irnoknak +vallottam magamat. A háziasszonyom láthatólag megörült ennek.</p> +<p>– Vannak nekünk régi irásaink, – mondta – melyeket szeretnénk +egy törvénytudó emberrel elolvastatni. Az uram nagyapja holta +napjáig azt állította, hogy az írásokkal pört lehetne kezdeni és +sok pénzt lehetne nyerni.</p> +<p>Egy ócska papirral telt fekete ládát mutatott, melyet a +konyhában őrzött. Midőn néhány nappal később megeredt a sirokkó és +szitálni kezdett az eső, tényleg neki ültem a ládának. Leveleket, +naplójegyzeteket, néhány hivatalos iratot, egy ócska gyermekcipőt +és egy skorpióanyát találtam benne, az utóbbit nagyszámu családja +körében. Az összes írások a tizennyolcadik század ötvenes és +hatvanas éveiben keltek.</p> +<p>Amennyire én a dologhoz értek, nem hinném, hogy Zagurichék +valamikor pénzt lássanak az írásaik után. De azért nem minden +haszon nélkül böngésztem át a láda tartalmát, mivel megtudtam +belőle, hogy Zagurichék velencei nobilik és hogy eleik Zaguri néven +szerepelnek Szent Márk aranykönyvében. S a régi írások révén +megismerkedtem Zaguri Giacomo ő excellenciájával is, aki +provveditoreja volt a lesinai hadi gályarajnak, megismerkedtem +továbbá Nina <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span> grófnővel, nemkülönben a dulcignoi Kara +Nusszim béggel és főtisztelendő Miliccsel, akit delfin-pópának +neveztek kortársai.</p> +<p>Lehet, hogy ismeretségük némileg érdekelni fogja szives +olvasóimat is.</p> +<h3>II.</h3> +<p>Zaguri Giacomo ő excellenciája 1750-ben ötvenöt esztendős volt, +három egész mázsát nyomott és életcéljául tűzte, hogy őt nevezzék +Velence városa első arszlánjának. Hogy érdemessé tegye magát erre a +címre, mindig lioni selyemben és brabanti csipkében járt, gyémánt +cipőcsattokat viselt, külön futárral hozatta Törökországból a +rózsavizet, gyönge francia verseket írt és oly negédesen +viselkedett, mint valami kis szalon-abbé. A Rialto naplopói úgy +találták, hogy föltünő hasonlatosság van a kolosszális termetü +arszlán és a doge arany díszgályája között és Bucentoronak nevezték +ő excellenciáját. Ez a név rajta is száradt.</p> +<p>Zaguri úrnak a francia konyhán és a faraójátékon kivül még egy +költséges szenvedélye volt: Nina grófnő. Hogy miféle fejedelem +emelte a szép Ninát grófi rangra, azt a leveles ládából +<span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> nem sikerült megtudnom; +kétségbevonhatatlan tényként megállapítottam azonban, hogy Nina +valamikor büszkesége volt a bolognai híres ballerina-iskolának. Úgy +látszik, hogy a grófnő az aranyevő gerincesek családjához +tartozott, mert hófehér fogacskáival hamarosan elpusztította +Bucentoro vagyonát. Ekkor aztán egy épp oly kecses, mint határozott +mozdulattal hátat fordított neki, mondván, hogy nem akar több +pletykára alkalmat adni.</p> +<p>Levelekből bebizonyítható, hogy Bucentoro akkoriban a halál +gondolatával foglalkozott. A döntő pillanatban szerencsére mégis +fölébredt benne a velencei nobile önérzete és ekkor fölkereste két +atyjafiát, akik tagjai voltak a tizek tanácsának és megkérte őket, +hogy neveztessék ki a lesinai hadi gályák provveditorejává. +Zagurinak e nevezetes napig sohasem volt köze sem hadi, sem egyéb +gályákhoz, de azért joggal nagy hivatást érezhetett magában a +lesinai állásra, mivel tudta, hogy a provveditorenak körülbelül +nyolcezer katona és gályarab élelmezéséről kell gondoskodnia és +hogy okvetetlenül meg kell gazdagodnia, ha nem éppen tökkel ütött +ember. Bucentoro rokonainak sikerült is keresztülvinniök öccsük +kineveztetését, miután viszonzásképpen segítségére voltak egy más +rokoni csoportnak abban, hogy a kiskorú és némileg gyöngeelméjü +<span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span> Mocenigo úrfit megtegyék Cerigo +szigetének kormányzójává.</p> +<p>A lagunák királynőjének közélete akkoriban abból állott, hogy az +unokák kitördelték Venezia mesés koronájából az ékköveket, melyeket +az ősök raktak bele. A prédálást a csalhatatlan állambölcseség +tekintélyével vezette a tizek tanácsa. Ez a tanács egyébként óriás +aktacsomókkal szaporította a hercegi pelota irattárait és hajdani +kegyetlen energiájáról akkor emlékezett csak meg, ha valaki +kétségbevonta csalhatatlan voltát.</p> +<p>Bucentoro ő excellenciája tehát a szárnysegédek, kamarások, +francia szakácsok, vadászok, fullajtárok, fekete és fehérbörü +lakájok seregével elment Lesinába. Első titkára és bizalmasa egy +Papanika nevü görög ember volt, aki azzal nyerte meg a nagyúr +rokonszenvét, hogy harminchatféle puncsot tudott készíteni.</p> +<p>Egy hónapig nem beszéltek a provveditoreról a Rialtón. Ekkor +újból megjelent Velencében az említett Papanika és gazdája +megbízásából tárgyalásokat kezdett Nina grófnővel, hogy tegye át +lakóhelyét Lesinába. A tárgyalások részletei, sajnos, nem maradtak +fönn az utókor számára. Tény azonban, hogy Nina még a nyár folyamán +négy komornája és házi abbéja, a sikamlós költeményeiről hirhedt +Scarpa kiséretében hajóra szállott, hogy Lesinába vitorlázzon. +<span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span></p> +<h3>III.</h3> +<p>Közbevetőleg megjegyzem, hogy S. Giorgio közelében van egy +magános kis kápolna, mely a scombrihalászok kedves szentélye. Az +ajtó mellett van egy kis kép, állítólag Szent Eufémia képmása. Reám +igen világias benyomást tett. Egy a tizennyolcadik század ötvenes +éveinek divatja szerint öltöztetett hölgyet ábrázol. A hölgy kicsi, +gömbölyü és csinos. Mélyen kivágott derekat visel, óriás abroncsos +szoknyát, magasra fésült, puderes haját csipkefátyol takarja. +Rózsás arcán két szépségflastrom látható, egyik az állán, a másik +az ajka szegélyén. Nekem az a gyanúm, hogy a kép eredetije nem más, +mint Nina grófnő. Bevallom azonban, hogy ezt a sejtelmemet +semmiféle bizonyíték nem támogatja.</p> +<p>Folytassuk ott, ahol abbahagytuk.</p> +<p>Egy ujdonatúj anconai brig vitte a szép grófnőt. Följegyezték, +hogy Sebenico előtt, alig egy ágyulövésnyire a St. Nicolo nevü +velencei vártól, makacs szélcsendbe került a hajó. Az udvarias +padrone ekkor vitorlákból szellős sátort rögtönzött Nina számára, +hogy ne szenvedjen a hőségtől. Papanika kártyamutatványokkal, +Scarpa abbé pedig szavalatokkal igyekezett szórakoztatni a grófnőt. +<span class="pagenum"><a name="Page_96" id= +"Page_96">-96-</a></span></p> +<p>Nina mégis unatkozott.</p> +<p>– Miért nem folytatjuk utunkat? – kérdezte.</p> +<p>– Mert szélcsend van, – magyarázták neki.</p> +<p>– Hát az a zöld hajó ott mért halad?</p> +<p>– Mert evezőkkel jár.</p> +<p>Az esti fényben igen mocskos, zöld tartana szaladt feléjük, +sebes ütemben mozgatván hosszu evezőlábait, mint a vízi +poloska.</p> +<p>– Miféle hajó az? – érdeklődött Nina.</p> +<p>– Valami postahajó lesz a szigetekről.</p> +<p>– Nem járnak erre kalózok? – kérdezte a grófnő.</p> +<p>A padrone elmosolyodott.</p> +<p>– Sebenico ágyúinak torkában? Szó sincs róla! Lejebb, az +albániai partokon, még találkozhatik az ember afféle zsiványnéppel. +Sőt éppen mostanában bizonyos hírnévre is tett szert egy Kara +Nusszim bég nevü dulcignoi pernahajder, aki nagyban nyomorgatja a +kereskedőket.</p> +<p>– Mit tennének önök, ha a hajó, mely szembejön velünk, dulcignói +kalózhajó volna? – kiváncsiskodott Nina.</p> +<p>– A kötelességünket teljesítenők és azt hiszem, hogy a +semmirekellő kemény leckét kapna, – mondta az anconai padrone +férfias elszántság hangján, de minden kérkedés nélkül. <span class= +"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span></p> +<p>Papanika a baloldalára csapott, ahol olykor a kardját szokta +viselni.</p> +<p>– Bár kalóz volna! – kiáltotta délies tűzzel. – Legalább +megláthatná a grófnő, hogyan védi meg egy görög nemes az oltalmára +bízott hölgyet!</p> +<p>Scarpa abbé szemében is harcias tűz lobogott.</p> +<p>– Az isteni Nina jelenléte engem is vérszomjas tigrissé +változtatna! – kiáltotta.</p> +<p>A grófnő valami édes borzongást érzett.</p> +<p>– Szeretnék egyszer egy tengeri ütközetet látni, – suttogta.</p> +<p>A zöld hajó már olyan közel volt hozzájuk, hogy meg tudták +különböztetni a födélzetén álló embereket. Sokan voltak rajta, +nagyon furcsa alakok. A Canale granden látni ilyen fantasztikus +bárkákat, farsang idején. Egy úszó felhődarab, melyet a démonok +csapatja szállott meg. Fehér albánfezes, vigyorgó négerek; +nagyturbános, lengő szakállu öregek, akiket förtelmes sebhelyek +rútítanak el; félig mezítelen, óriás tagu kamaszok. Talán nem is +emberek. Az egyik dühös majomként fintorgatja arcát, a másiknak +olyan csontos orra van, mint a ragadozó madár csőre, a hajó +kormányán pedig egy emberi szörnyeteg áll, akinek füstös pofája +dagadt, mint a viziló feje. Valamennyien mordályt, baltát +<span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span> vagy nyársat tartanak a kezükben és +röhögve, kurjongatva és károgva noszogatják a dühös sietséggel +dolgozó evezősöket.</p> +<p>Az anconai padrone kissé elhalványodott.</p> +<p>– Ha nem volnánk Sebenico ágyúi alatt…</p> +<p>Tovább nem folytathatta, mert a zöld hajón elsütöttek egy +tarackot. A lövés megnyomorította a brig nagyárbocát és halomra +döntötte Nina sátrát. Futkosás és sikoltozás támadt. Csak az egy +Papanika nem vesztette el a fejét. Ő kivette fehér keszkenőjét és +meglengette a kalózok felé a megadás jeléül.</p> +<p>– Nem szabad veszedelemnek kitennünk Nina drága életét, – +mondta.</p> +<p>Néhány perc mulva a kalózok már elérték csáklyáikkal a briget. +Az óriás majmok dühösen ordítozó csapatja kúszott, szökött és +repült föl az anconai hajó födélzetére. Egy szempillantás alatt +lefegyverezték és leteperték az olaszokat. Azután bámulatos +szakértelemmel és csodálatos ügyességgel hozzáláttak a brig +kifosztásához. Még a vasmacskáit és a rézlámpásait is elvitték.</p> +<p>A zsiványok vezére, egy hórihorgas termetü, villogó szemü ifju +ember, Ninához lépett és kifogástalan velencei nyelven szólt +hozzá:</p> +<p>– Ön, asszonyom, szives lesz útját az én hajómon folytatni. +<span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span></p> +<p>– De mi lesz a podgyászommal? – kérdezte sírva a grófnő.</p> +<p>– Arra ne legyen gondja, mind a tizennégy úti ládája már a +hajómon van.</p> +<p>A kalózhajó gyorsan, ahogyan jött, eltünt ismét a kis szigetek +között. Vele Nina és a négy komornája.</p> +<p>Egy óra is elmult, míg S. Nicolo várában tudomást vettek a +vészjelekről, melyeket a brig adott. És sötét éjszaka lett, mire +Sebenicoból kicihelődött két hatalmas állami gálya, hogy kergetőbe +vegye a kalózokat. Hajnalig össze is fogdostak egy tucat +halászbárkát és néhány ártatlan boros trabakolót, a rablóknak +azonban nyomuk veszett.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>Bucentoro ő excellenciáját Papanika és Scarpa urak értesítették +a szerencsétlenségről. Az abbé egy fönmaradt elégiájából kitetszik, +hogy a provveditore éppen reggelinél ült, midőn a gyászos hírt vele +közölték és hogy szenvedélyes fájdalmában egy szorbettel telt +muranoi kristálycsészét vágott a hirnökök fejéhez.</p> +<p>A tengernek is megvan a maga közvéleménye és a közvélemény az +első perctől fogva tisztában <span class="pagenum"><a name= +"Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> volt vele, hogy a +sebenicoi csínyt a dulcignoi Kara Nusszim követte el.</p> +<p>A dulcignoi határvár, mely úgy ágaskodik a meredek parti sziklák +fölött, mint a nagy kőkoporsó, gyülekező helye volt az ozmán +birodalom legelszántabb martalócainak. Szökött katonákat, +gályarabokat, renegátokat, minden rangu és rendü kalandorokat ott +tárt karokkal fogadtak. A dulcignoi kalózok elismert vezére a sokat +emlegetett Nusszim bég volt, mindenesetre korának egyik +legarcátlanabb embere. Ő zsoldjában tartotta a császári +hivatalnokot épp úgy, mint a parti halászokat.</p> +<p>Midőn Bucentoro tisztán kezdett látni a dologban, első +haragjában útnak akarta indítani a lesinai hajóhad harminc +gályáját, hogy rommá ágyuzzák Dulcignot és kardélre hányják a +hasonló esetekben elsősorban exponált csecsszopókat. Hamarosan +kitünt azonban, hogy a harcias terv elé akadályok gördülnek. +Dulcigno végre is a török császár vára, mely uralkodóval a +köztársaság mostanában jó szomszédos egyetértésben él és ha nagy úr +is egy provveditore, a hadüzenés jogát mégsem ruházta reá a tizek +tanácsa.</p> +<p>Bucentoro tehát – mi egyéb is telhetett volna tőle? – egyelőre +panaszos fölterjesztést intézett a tanácshoz a kalózkodás +ügyében.</p> +<p>A tanács, miután véleményezés és kiegészítés <span class= +"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> végett +megküldte a jelentést többrendbeli alantas hatóságnak, a tél +folyamán végül érdemében tárgyalta az ügyet és úgy döntött, hogy az +összes iratok a továbbiakig irattárba helyezendők. Figyelembe +kellett venni azt a körülményt, hogy az állítólag megtámadott brig +anconai illetőségü, figyelembe kellett továbbá venni, hogy az +állítólag elrablott nők bolognai illetőségüek, így tehát nem a +köztársaság, hanem Ancona és Bologna ura, a római pápa ő szentsége +hivatott arra, hogy a sérelemmel szemben orvoslást szerezzen. +Figyelembe kellett végül azt is venni, hogy a szóban forgó Nina +életmódja nem volt olyan természetü, hogy velencei területre való +visszatérése kívánatosnak látszanék.</p> +<p>A tanács titkárának jóindulatából Zaguri bepillantást nyert a +köztársaság sztambuli miniszterrezidensének bizalmas jelentésébe +is. A rezidens kérdést intézett a Nina-ügyben a nagyvezérhez, aki +viszont kérdőre vonta a skutari-i válit, aki ismét a dulcignoi +kajmakámra írt rá. Onnan az a fölvilágosítás érkezett, hogy +Dulcignoban él ugyan egy Kara Nusszim bég nevü ember, ő azonban +vagyonos, előkelő és istenfélő nemes, amellett köztudomás szerint +annyira beteges, hogy már esztendők óta nem hagyhatta el házát. +<span class="pagenum"><a name="Page_102" id= +"Page_102">-102-</a></span></p> +<h3>V.</h3> +<p>A szerelmes Bucentoro már lemondott a reményről, hogy valaha is +viszontlássa Nináját, midőn Papanika egy szép tavaszi napon egy +albán embert vezetett eléje. Az albán hat láb magas volt, az arca +szőrös volt az orra hegyéig és bár rongyokban járt, olyan gőgösen +viselkedett, mintha királyok kenyeres pajtása volna.</p> +<p>Ez az ember, aki egyébként rettenetes fokhagymaszagot +terjesztett, így szólt a provveditorehoz:</p> +<p>– A te asszonyodat Kara Nusszim ragadta el.</p> +<p>– Honnan tudod? – pattant föl Bucentoro.</p> +<p>– Onnan, hogy magam is segítettem neki. Azóta Dulcignoban van a +te asszonyod, a bég házánál. Igen jól érzi magát, mert úgy +vélekedik, hogy többet ér egy ifju kalóz, mint egy vén +provveditore. A bég az ő kedvéért sárga selyembe öltöztette a hárem +falait.</p> +<p>Papanika jónak látta, hogy más fordulatot adjon a +beszélgetésnek.</p> +<p>– Add elő ajánlatodat, jó ember!</p> +<p>– Ha mégis vissza akarnád szerezni az asszonyt, vagy ha bosszút +akarnál állni a bégen, én egy aranyért megmondom a módját. Vele nem +bír sem Velence, sem a padisah, mert ő olyan, mint <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> a futó +hullám: látod, de megfogni nem tudod. Van azonban egy ember, az +megfogja még a futó hullámot is és ha megnyered a barátságát, akkor +gúzsba kötve hozza eléd a kalózbéget.</p> +<p>Bucentoro két aranyat dobott az asztalra.</p> +<p>– Ki az az ember?</p> +<p>– Milics, a delfin-pópa.</p> +<p>– Hol van az a Milics pópa?</p> +<p>– Nem messzi innen, a Narenta ingoványaiban, a zaosztrogi +kolostorban.</p> +<p>– És miért nevezik delfin-pópának?</p> +<p>– Nyáron át az összes zaosztrogi kalugyerekkel hónapokig künn +jár a tengeren. Senki sem tudja, hogy mit művel olyankor és a nép +azt hiszi, hogy a kalugyerek delfinekké változnak át és úgy +úszkálnak a vízben.</p> +<p>– Te is azt hiszed?</p> +<p>– Nem hiszem, mert tudom, hogy a delfin-pópák olyankor a görög +partokon kalózkodnak.</p> +<p>– Mesebeszéd! – kiáltotta a provveditore. – Ha igaz volna, akkor +magam is tudnék róla.</p> +<p>Az albán ember félvállról végigmérte Bucentorot, majd szárazon +mondta:</p> +<p>– Tudnak róla Velencében. De nem bántják őket, mert a +kalugyereknek van annyi eszük, hogy velencei hajót sohasem +támadnak. Én már találkoztam velük egy ízben Korfu mellett. A Kara +Nusszim hajóján voltam és mondhatom, a <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> vitéz +bég úgy elinalt előlük, mint a kutya a bot elől.</p> +<p>– És mit csinálnak a papok a rablott pénzzel? – kiváncsiskodott +Bucentoro.</p> +<p>– Szent célra gyüjtik, – mondta komoly arccal az albán. – Milics +pópa meg akarja venni a mosztári válitól a trebinjei puszta +kolostort, mert ott van eltemetve Szent Száva és ott van a világ +közepe. A váli azonban annyit kér érte, mint egy egész +szandsákért.</p> +<p>– Jól van! – mondta Bucentoro. – A dulcignoi viperára rá fogjuk +ereszteni a narentai sárkányt!</p> +<h3>VI.</h3> +<p>Zugari Papanikát küldte a zaosztrogi szent emberhez. Az út nem +volt éppen a görög kedvére való, mert a Narenta völgye hírhedt +maláriafészek. Két napon át beláthatatlan nádasok közt kígyózó +csatornákon kellett eveznie. A víz csak úgy hemzsegett a sok +kígyótól és a bárka a vízi vad óriás rajait verte föl. Végül +elérték Zaosztrogot, mely inkább mocskos kis vár, mint kolostor +benyomását tette.</p> +<p>Midőn a görög partra szállott, egy süppedt mellü, hórihorgas, +vén kalugyert pillantott meg, <span class="pagenum"><a name= +"Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> aki az iszapos vízbe +merült ócska bárka mellett ült és csendesen horgászott.</p> +<p>– Hol találhatom Milics papot? – kérdezte Papanika.</p> +<p>– Az én vagyok, – válaszolt köhécselve az öreg.</p> +<p>– A lesinai provveditore küldött hozzád. A dulcignoi Kara +Nusszim elrabolta az asszonyát és az emberek azt beszélik, hogy te +vissza tudnád hozni.</p> +<p>A pópa bús mosollyal nézett a görögre.</p> +<p>– Lóvá tettek, jó uram. Hát ki vagyok én? Egy köszvényes vén +pap. Az angolnafogáson kívül egyéb nem telik már tőlem.</p> +<p>A görög vállat vont.</p> +<p>– Az a te bajod, kalugyer, mert elesel ezer aranytól.</p> +<p>A pópa Papanikára szegezte szúrós tekintetét.</p> +<p>– Zekhinákról beszélsz?</p> +<p>– Jó velencei arany zekhinákról. Kétszázat előlegképpen +kaphatnál, ha Zaguri ő excellenciájánál jelentkeznél. A többi +nyolcszáz akkor jár neked, ha elhozod magát az asszonyt, vagy Kara +Nusszimnak valami vérbeli rokonát.</p> +<p>A pap meglepő könnyedén fölemelkedett a földről.</p> +<p>– Holnapután benn leszek Lesinában. <span class= +"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> +<p>A görögöt kissé bizalmatlanná tette a pópa beszéde.</p> +<p>– Honnan veszed a hajót? – kérdezte.</p> +<p>Milics az iszapban ázó bárkára mutatott.</p> +<p>– Itt a hajóm!</p> +<p>– Ez a korhadt teknő?</p> +<p>– Elmegy ez még, uram.</p> +<p>– És kik lesznek a legényeid?</p> +<p>– Majd megkérem jámbor testvéreimet a kolostorból, hogy +kísérjenek el.</p> +<p>A pópa beváltotta ígéretét. Harmadnapra már beevezett a lesinai +kikötőbe. Vagy harminc kalugyer volt a hajóján. Csupa egyforma, +feketeszakállu, aprószemü, zömök ember. Nyílsebesen eveztek, +miközben templomi énekeket zengedeztek. A kormány mellett Milics +pópa állott. Hatalmas feszület volt a balkezében. A feszület +kovácsolt vasból való volt, fél mázsát nyomott és nem egy tar +koponyát loccsantott már szét. Az árbóc mellett négy fekete koporsó +volt a födélzethez kötözve. A papok azt mondták, hogy szent +kalugyerek ereklyéit szállítják azokban. Miután Milics átvette a +pénzt és megáldotta a provveditoret, hangos énekszó mellett +elevezett megint.</p> +<p>Négy héttel később újra megjelentek a delfin-pópák. Pompás +fogást csináltak: elhozták Kara Nusszim édesanyját, akit Medua +mellett, egy parti házban találtak. Bucentoro magánkívül +<span class="pagenum"><a name="Page_107" id= +"Page_107">-107-</a></span> volt örömében és megtoldotta a kikötött +nyolcszázat még kétszáz zekhinával. Most már olyan túsz volt a +kezében, akit a dulcignoi zsiványnak mindenáron ki kellett +váltania.</p> +<p>Nusszim bég alkalmasint bele is ment volna a cserébe, ha közbe +nem jön egy különös esemény. A vén török hölgyet addig is, míg a +tárgyalások folytak, a lesinai apácakolostorban szállásolták el. +Ott kitudódott, hogy Nusszim édesanyja valamikor mint keresztény +rableány került Dulcignóba. Az apácák most addig beszéltek a +lelkére, míg az öreg asszony ki nem jelentette, hogy újból vissza +akar térni az egyedül üdvözítő szentegyház keblébe és hogy élte +alkonyát bűnbánatban akarja eltölteni az apácák társaságában. Az +apácák örömkönnyeket sírtak, a lesinai hívők ujjongtak, csak +Bucentoro ő excellenciájának esett le az álla. A vérmes reményei +füstbe mentek, a kereszténnyé lett asszonyt nem lehetett +kiszolgáltatni a dulcignoiaknak és Nina grófnő továbbra is ott +maradt a kalóz háremében.</p> +<p>A delfin-pópa hírét vehette a dolognak, mert hivatlanul +megjelent a provveditore udvarában.</p> +<p>– Kétezer aranyért elhozom magát Nusszim béget. Előleg nem +kell.</p> +<p>Ez volt az ajánlata.</p> +<p>– Áll az alku! – válaszolt Bucentoro. <span class= +"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p> +<h3>VII.</h3> +<p>A nyár folyamán történt, hogy egy hatalmas trieszti vitorlás +fordult be a vallegrandei öbölbe. A faragott, aranyos orru nagy +hajót, mint a pávát a sólyom, egy zöld tartana kergette. A trieszti +kapitány fölismerte az ellenségben a dulcignoi kalózt és abban +reménykedett, hogy a pogány nem mer utána jönni a kikötőbe. Kara +Nusszim azonban nem ok nélkül állott arcátlan ember hírében, ő kész +volt arra is, hogy világos nappal, a kikötő kellő közepén fossza ki +áldozatát.</p> +<p>A szarvalaku öböl belső fordulóján egyszerre fekete kis hajó +furakodott a trieszti és a kalóz közé.</p> +<p>– A delfin-pópák! – ordította a dulcignoi kormányos és azzal már +neki is vetette magát a kormány rúdjának és az öböl torka felé +szorította a tartanát.</p> +<p>A kalugyerek időközben leemelték a födélzethez kötött négy +koporsó födelét és négy karcsú, szép ágyút toltak a korláthoz. +Pompásan tudtak bánni az ágyúikkal és már a második lövésük néhány +törököt lesodort a födélzetről. Ha meg akart volna futni Kara +Nusszim, akkor sem tehette volna; tapasztalásból tudta, hogy a +narentai hajó az ő zöld vizi poloskáját ott éri utól, ahol akarja. +A kalózok tehát neki feküdtek <span class="pagenum"><a name= +"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> az evezőknek és egyenesen +neki kormányoztak a fekete hajónak.</p> +<p>A trieszti fregatton persze nagy örömujjongás támadt. A parton +is összefutottak az emberek, megnézni, hogyan tépi szét a narentai +sárkány a dulcignoi viperát.</p> +<p>A két fantasztikus hajó úgy rohant egymásnak, mint két zivataros +felhő, ha összehajtja őket a téli scontradura. A kalózok üvöltözve +és a fogukat vicsorgatva uszították-bőszítették egymást. A papok +alattomos hidegvérrel eveztek, mekegő hangon halotti éneket +énekelve.</p> +<p>Most már csak néhány evezőcsapásnyira vannak egymástól. Rögtön +megdördülnek az ágyúk, tüzes halált okádva. A parton állók +visszafojtott lélegzettel lesték, hogy mi lesz. A bég most +trombitát csinál a két tenyeréből és ordít valamit. Milics fölemeli +a vaskeresztet és visszaordít neki. Most pedig közelednek +egymáshoz. Most pedig, igen, most kezet fog a két vezér…</p> +<p>– A gazemberek ellenem szövetkeznek! – kiáltotta ijedten a +trieszti kapitány.</p> +<p>Az osztrákot nem csalta meg a sejtelme. Nusszim az imént azt +kiáltotta oda Milicsnek, hogy a trieszti selyem-, elefántcsont- és +füszerrakománnyal jön Indiából.</p> +<p>– Háromnegyede a tiéd, egy az enyém! Tizenötezer aranyért +megveszem a részedet! <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span></p> +<p>Tizenötezer zekhina tizenháromezerrel több, mint kétezer. Ezt a +gyerek is tudja. Ennyi pénzzel meg lehet váltani a trebinjei +kolostort minden birtokával együtt.</p> +<p>A két kalózcsapat aztán tényleg közös erővel fosztotta ki a +boldogtalan fregattot.</p> +<p>Harmadnapra a provveditore is hírét vette a vallegrandei +rablásnak. Négy kis hadigálya azonnal sietett a Narenta felé. +Ezúttal már nem kellett nemzetközi bonyodalmaktól tartani, mert a +pópák velencei alattvalók voltak és tengerészeti ügyekben a lesinai +kommandó hatósága alá tartoztak.</p> +<p>A zaosztrogi kolostorban egyetlen százesztendős barátot +találtak. Az öreg süket volt, mint az ágyú és mindig csak arról +fecsegett, ami őt érdekelte, kérdezni egyáltalában nem lehetett +tőle semmit. Azt mondta, hogy az apátnak álmában megjelent Szent +Száva és ráparancsolt, hogy vonuljon papjaival azonnal a trebinjei +kolostorba, hol új otthont fog találni a szerzet. El is mentek +mind, csak ő maradt vissza, mivel nem bírná el a fárasztó utat.</p> +<p>Trebinjébe nem mehettek utánuk a velenceiek, mert ott török +területen voltak. A provveditore tehát újból nekiült és panaszos +jelentést írt a tizek tanácsának. A tanács a tavaszig tanulmányozta +az ügyet, de mivel trieszti hajóról <span class="pagenum"><a name= +"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> volt szó, nem érezte +magát arra hivatottnak, hogy beleavatkozzék a dologba, hanem +elrendelte, hogy az akták irattárba teendők.</p> +<h3>VIII.</h3> +<p>Ennyit halásztam ki Zagurichné leveles ládájából. Igen +meglepődtem, midőn aztán egy hiányos helyesírással írott levél +jutott a kezembe, melyben valami Cavalotti Pepa nevü hölgy, a +bolognai tánckar egyik kiérdemült tagja, szerencsét kíván Zaguri +Nina úrnőnek fia születéséhez és hajdani barátságukra emlékeztetvén +Ninát, egy ócska selyemruhát kér tőle ajándékba. A levél három +esztendővel a vallegrandei rablás után kelt.</p> +<p>Hogyan, – kérdeztem magamban, – a provveditore tehát mégis +elvette hűségének jutalmát és Nina a felesége lett?</p> +<p>Egy másik levél, mely korábban kelt az előbbinél és melyet +Papanika, a görög titkár intézett Korfuból a provveditorehoz, +némileg megmagyarázta nekem a dolgok összefüggését. E levélben a +görög panaszosan hánytorgatja, hogy ő excellenciája, gonosz +rágalmazók szavára hallgatván, őt minden kárpótlás nélkül elcsapta +magától. Ez az igazságtalanság azonban nem akadályozhatja +<span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span> meg Papanikát abban, hogy régi +buzgalmával ne szolgálja ő excellenciáját. Hogy ezt bebizonyítsa, +mindjárt egy érdekes hírt közöl ő excellenciájával: Nina, az isteni +Nina grófnő, szerencsésen kiszabadult a dulcignói rabló kezéből és +jelenleg Korfuban van. Mint a korfui opera-staggione tánckarának +tagja keresi meg kenyerét.</p> +<p>A görög aztán bőbeszédüen elmondja, hogy mit mesélt neki Nina. A +boldogtalan grófnő másfél esztendeig volt a rabló hatalmában. A +sötétlelkü Nusszim bég eleintén édes hízelgéssel akarta tőrbe +csalni Nina erényét, később pedig rettetes fenyegetésekkel próbálta +megfélemlíteni a grófnőt. Végül azonban Nina szilárdsága annyira +meghatotta és lesujtotta, hogy önként visszaadta neki +szabadságát.</p> +<p>Papanika hozzátette még azt is, hogy a grófnő neheztelt +Zagurira, mivel azt hitte, hogy ő excellenciája nem törődött vele +egész idő alatt. Csak az ő, Papanika fölvilágosításának köszönhető, +hogy Nina ma már ismeri és méltatja a súlyos áldozatokat, melyeket +ő excellenciája a grófnő kiszabadítása érdekében hozott.</p> +<p>E levél mellett egy másikat is találtam Zagurichné ládájában, +egy névtelen levelet, melyet valami aljas cselszövő intézett a +provveditorehoz. E levélben egy „ismeretlen jóakarója“ igen +neveletlen <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span> hangon arról értesíti, hogy Ninát maga +Kara Nusszim küldte el Dulcignóból, mivel megúnta a hölgy +szeszélyeit és mivel Ninának egyik komornáját léptette elő +kegyencnőjévé.</p> +<p>Úgylátszik azonban, hogy Bucentoro ő excellenciája, aki +világéletében optimista volt, inkább hitt Ninának, mint névtelen +jóakarójának. A velencei tanácsnak ez a házasság nem lehetett +ínyjére, mert – miként az írásokból kitünik – megtiltotta +Zagurinak, hogy feleségével Velencében mutassa magát. Lesinai +állását azonban meghagyták neki.</p> +<p>Szó van az írásokban a lesinai casinoról is, melyben a fiatal +pár lakott. Okom van hinni, hogy a casino a füstös tanya, mely +nekem hat hétig szállást adott. Hogy a nemes család máig is virul +még, annak túlhangos bizonyítékai ott üvöltöztek az ablakom alatt, +a Zagurich-gyerekek képében, bár mocskos kis arcukon épp oly nehéz +volt megtalálnom a velencei nobile vonásait, mint a kősivatagban az +egykori rokokókert helyét. <span class="pagenum"><a name="Page_114" +id="Page_114">-114-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Békák a kútban.</h2> +</div> +<p>Kármán Józsefet a filozófiai fakultás doktorává avatták, még +pedig sub auspitiis regis. Miután megkapta oklevelét és a nagy +gyűrüjét, hazautazott özvegy édesanyjához, Kölesházára, hét +vármegye leglaposabb és legporosabb nagyközségébe. Első nap már +kissé elunta magát otthon és fölmászott a padlásra, hogy +keresgéljen rég meghalt édesapja könyvei között. Három kötetet +szedett ki a nagy ládából: Bluntschli, Büchner, Stuart Mill. Stuart +Mill azonban csak félig volt fölvágva.</p> +<p>– Nini, hát szegény apa ilyeneket is olvasott? Pedig falusi +jegyző volt.</p> +<p>Az ujdonsült doktor gőgje némi kis megalázkodást érzett. Lement +a házba, de az édesanyjával most nem beszélhetett, az ilyenkor a +leányokkal foglalatoskodott. Egy tucat parasztleány járt hozzá, +azokkal népies mintáju ruhákat, <span class="pagenum"><a name= +"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> függönyöket meg +abroszokat himeztetett. A városban jól megfizették Kármánné +kézimunkáit.</p> +<p>Estebédnél Józsi úr egy különös kérdéssel fordult +édesanyjához:</p> +<p>– Édesanyám, milyen ember volt tulajdonképpen a mi szegény +apánk?</p> +<p>Az asszony már észrevette a subládán Stuart Millt, nem is lepte +meg a kérdés.</p> +<p>– A legnagyobb eszü ember volt, akit életemben ismertem.</p> +<p>– És miért rekedt itt Kölesházán jegyzőnek?</p> +<p>Kármánné elgondolkozva nézett a függőlámpa lángjába.</p> +<p>– A jogi akadémián még tüneményes tehetségü embernek tartották. +Odafönn, a padláson, vannak levelek, melyeket tanárai írtak neki, +híres tudósok. Majd keresd ki. Angolul és franciául is beszélt és +mind a két nyelvet grammatikából tanulta. Egyszer aztán haza jött +vakációra és nem ment többet vissza az akadémiára.</p> +<p>– Miért nem?</p> +<p>– Sokat gondolkoztam már ezen, de tisztán ma sem látok a +dologban. Úgy kell lenni, hogy valami mérges pára szivárog ki a +kölesházai talajból, mely elmálasztja az emberek akaraterejét és +megrohasztja ambiciójukat. <span class="pagenum"><a name="Page_116" +id="Page_116">-116-</a></span></p> +<p>– Nem bánta meg édesapám soha, hogy itt maradt?</p> +<p>– Dehogy bánta! Ha együtt ülhetett az urakkal a Bakács +különszobájában, vagy ha künn pipázhatott a présház pitvarában, +akkor nem bántotta semmi. Azt szokta mondani: akár miniszter az +ember, akár falusi jegyző, egyszer csak fölfordul.</p> +<p>– Ázsia! – gondolta magában Józsi.</p> +<p>– A nagyapád is ilyen volt, – folytatta az asszony. – Ifjú +korában matematikával foglalkozott. Egy átutazó katonatiszt később +egyszer átnézte a jegyzeteit, – azok is fönn vannak a padláson – és +azt mondta, hogy sokban megelőzte a maga korát. De ő sem vette +hasznát a tudásának, mert holta napjáig azzal foglalkozott, amihez +legkevesebb hajlandósága volt: gazdálkodott. Nemcsak ők tettek úgy, +hanem jóformán minden kölesházai uriember. A férfiak itt úgy élnek, +mint a kútba esett békák. Aki egyszer benne van, az nem menekül ki +többet. De nem is akarnak menekülni, mert jól érzik magukat ott +lenn.</p> +<p>Az asszony kissé elkeseredett. Ő ezen már sokat tépelődött, +annak idején bizonyára sokat is harcolt az urával. Most fölkelt, a +fia elé lépett és keményen a szeme közé nézett. <span class= +"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> +<p>– A Kármánok között sok volt a tehetség, de akarata még egyiknek +sem volt, – mondta.</p> +<p>A fiatal ember kihívóan mosolygott.</p> +<p>– Vajjon nekem sincs?</p> +<p>Erre aztán Kármánné is elmosolyodott.</p> +<p>– Azt hiszem, te csak a tehetséget örökölted apádtól, karaktered +anyai jussod.</p> +<p>Józsi domboru nagy homlokával, keskenyajku, kevély szájával és +erős állával tényleg igen hasonlított az édesanyjához.</p> +<p> </p> +<p>Kármánné kilépett a pitvarba.</p> +<p>– Józsi, gyere hamar! Nézd már, ki van itt!</p> +<p>A fia előbujt a kerti napraforgók közül, a félig fölvágott +Stuart Millel a kezében.</p> +<p>– Mi az, édesanyám?</p> +<p>– Matyus vizitába hozta a menyasszonyát.</p> +<p>És halkabban, hogy a látogatók odabenn meg ne hallják, +hozzátette: – Tudod, a kövér postáskisaszonyt…</p> +<p>Matyus valamikor iskolatársa volt Kármán Józsefnek. Megyei írnok +volt, de az alázatos jókedvtől sugárzó arcával, a furcsa, gömbölyü +kis orrával és a hirtelenszőke hajával inkább nyájas boltossegédnek +nézhette volna az ember. A mátkája, a postáskisasszony, trabális +nagy leány volt, az orrán kis szeplőnyereg virított. <span class= +"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span></p> +<p>A két régi pajtás kezet fogott.</p> +<p>– Gratulálok, Matyuska!</p> +<p>Körülülték a nappali szoba ovális asztalát és nem tudták, hogy +mit beszéljenek. Valamennyien az ujdonsült doktortól várták a +társalgás megindítását, az pedig úgy érezte, hogy valami igen +mélyértelmü dolgot kellene mondania és mivel ilyesmi nem jutott +eszébe, inkább hallgatott. Végül is Kármánné vette át a szót. +Elhozta a diplomát meg a gyűrüt, oly diadalmasan, mint Szilágyi +Erzsébet az első zászlót, melyet fia a pogányon nyert. És minden +bevezetés nélkül kijelentette, hogy az ő fia ugyan nem fog vidékre +menni gyerekpofozónak. (Igy nevezte a középiskolai tanárokat, amin +aztán a fiatalok nagyot kacagtak.)</p> +<p>Ekkor magyarázólag a szavába vágott a fia.</p> +<p>– Arról van szó, hogy esetleg visszamehetnék az egyetemre +asszisztensnek. A rektor, mikor elbúcsuztam tőle, azt mondta, hogy +szivesen adna helyet a laboratóriumában. De ahhoz persze pénz +kellene, hogy kibírjam egypár esztendeig. Addigra talán csak +nyeregbe segítenének odafönn…</p> +<p>Matyus annyira föllelkesedett azon, amit hallott, hogy +megragadta a barátja kezét.</p> +<p>– Az Istenért, Józsi, el ne mulaszd a jó <span class= +"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> +alkalmat! Mert aki vidéken marad, az elveszett ember!</p> +<p>– Nem fogja elmulasztani! – mondta határozott hangon Kármánné. – +A fia felé fordult és lappangó mosollyal ajkán folytatta: – Neked +van négyezer koronád a takarékban. Sok kézimunkát kellett +Budapestre küldenem, míg összeszedtem, de összeszedtem!</p> +<p>Ezt a tromfot ugyan más, ünnepiesebb alkalomkor akarta kiadni, +de most nem bánta, hogy kimondta. Józsi egészen belekábult a +boldogságba. Most már igazán csak rajta fordul, hogy oda jusson, +ahová kivánkozik. A jegyesek különben hamarosan elköszöntek, mert +Matyusnak a déli vonattal vissza kellett mennie a városba. Ő minden +héten csak egyszer-kétszer jöhetett ki Kölesházára, a +menyasszonyához.</p> +<p> </p> +<p>Valami katholikus ünnep volt és Kármánné elvitte a doktort a +templomba. Be akarta mutatni fiát a mennybéli Úristennek és egy +kicsit a kölesházai embereknek is. Az első pad sarkában ültek. +Később – kip-kop – könnyü és határozott léptek közeledtek a hátsó +kapu felől.</p> +<p>– Derék kis földi vándor lehet, ki így járul az Úr elé! – +gondolta magában a doktor.</p> +<p>A postáskisasszony jött. Nem nézett se <span class= +"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> jobbra, +se balra, hanem elhelyezkedett a mellékoltár térdeplőjén. Józsi +profilban látta egész alakját, a kecses alázatossággal meghajtott +fejétől a kőpadlót érintő lába hegyéig.</p> +<p>– Ni, – állapította meg magában, – tulajdonképpen nem is olyan +formátlan, mint hittem. Fogadni mernék, hogy a nyakának orgonavirág +illata van. Vajjon mi a neve?</p> +<p>Megszólalt mellette az édesanyja.</p> +<p>– Itt van Évi is, – susogta, állával a leány felé intve. És +hozzátette: – Jó ruhája van.</p> +<p>Tehát Éva. A legszebb női név; három betüje titokzatos és +ellentétes fogalmakat jelöl meg: a leány hajnalát és az asszony +delét. A doktor némi megszégyenüléssel kapott észbe: a gondolatai +nem éppen templomba valók. Úgy zümmögték körül a térdeplő fehér női +alakot, mint a méhek az orgonabokrot. De azután kapacitálni kezdte +önmagát. A szépség isteni eredetü és ha a márványoszlop méltó +ékessége lehet a templomnak, akkor a szép emberi test is a Teremtő +dicsőségét hirdeti. Mert Éva termete határozottan szép, ha az arca +nem is az.</p> +<p>Mise után azt mondta az édesanyja, hogy jó volna, ha mégis +elnézne a Bakács-vendéglőbe.</p> +<p>– Mit csináljak a Bakácsban? – csodálkozott Józsi.</p> +<p>– Amit a többiek. Megiszol egy pohár <span class= +"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> sört, +elbeszélgetsz az urakkal, azután haza jösz ebédelni. Ne mondják, +hogy gőgös vagy.</p> +<p>A kölesházai urak: a kútba esett békák. Ebéd előtt ott ülnek a +különszoba nagy asztala körül, sört isznak, valami olajos halacskát +kóstolgatnak és bölcs lassúsággal szívják a szivarjukat. +Tisztviselők, kereskedők és kisebb birtokosok. Valamennyien igen +fukar emberek, de azért nagyobbrészt fülig úsznak az adósságban és +teli vannak panaszokkal. Ha abbahagyják a panaszkodást, akkor +politikáról vagy a termésről beszélgetnek és hamar újabb ürügyet +találnak a panaszra. Az ő világuk körbe forog, mint az ördöghinta +és aki egy napot velük töltött, az ismeri egész életüket. Többnyire +pirosképü, túltáplált emberek. Ötven vagy hatvan esztendős korukban +hirtelen összeesnek, megfehérednek, lesoványodnak és +elcsendesednek. Az ilyen ember egy ideig még elvánszorog a +Bakácsba, ahol melegítve issza a sört és nikotinmentes szivart +füstöl, egyszer azonban végleg elmarad, ágynak esik, egypár hétig +még vérig szekirozza a feleségét, azután meghal.</p> +<p>– Itt jön a Herbert Spencer! – mondta valaki, midőn Kármán +belépett az úri szobába.</p> +<p>(Az urak, mint afféle vidéki bölcsek, mindent, ami a +tudományosság körébe vágott, kómikus nagyképüségnek tartottak.) +<span class="pagenum"><a name="Page_122" id= +"Page_122">-122-</a></span></p> +<p>Az algimnázium igazgatója, egy elhanyagolt külsejü, harapós képü +férfiu, Kármán felé nyujtotta a cigarettafüsttől sárga kezét.</p> +<p>– Isten hozta, kollega úr! Tudja-e, hogy ön burokban született? +Az intézetünknél megüresedett egy hely. Ha folyamodni akar, én +nagyon szivesen támogatom.</p> +<p>Helyettes tanárnak lenni Kölesházán, – az ötlet oly izetlen +volt, hogy már nem is volt sértő.</p> +<p>– Köszönöm jóindulatát! Majd gondolkozom a dolgon, – szólt +kicsinylő mosollyal a doktor.</p> +<p>Az igazgató különben arról volt híres, hogy összes tanáraival +késhegyig menő háborúban élt. Nem is jöttek azok soha a +Bakácsba.</p> +<p>Kármán megivott egy pohár sört, közbe annyi sületlenséget és +durvaságot hallott, hogy valósággal elszomorodott. Ilyen +társaságban élte le napjait az ő szegény édesapja? Érthetetlen!</p> +<p> </p> +<p>Matyus eljött a barátjáért.</p> +<p>– Nem szép tőled, hogy meg nem látogatod Évit. A +postamesternénál lakik és az is várja a látogatásodat.</p> +<p>Elmentek tehát a postára. Útközben Matyus elmondott valamit, ami +már első találkozásuk óta furta az oldalát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span></p> +<p>– Meg ne itéld Évit azután, amit eddig tapasztaltál. Nagyon okos +leány, sokat is olvas, de előtted, a nagy tudós előtt, állandó +zavarban van.</p> +<p>Évi egy kis gyerekkel a karján fogadta őket.</p> +<p>A postamesterné legkisebb fia volt, alig egy esztendős. (A +postamester fél évvel ezelőtt halt meg.)</p> +<p>A templomban a leány termetét födözte föl a doktor, most a +szemét. Mélytűzü, kissé szomoru, dióbarna szeme volt. A szeme +megnemesítette és széppé tette egész széles arcát, mint a holdvilág +a tájképet. A postásné megkávéztatta őket a kertben a platánfa +alatt. A kis gyerek, akit Évi az ölében tartott, maga is megéhezett +és kövér kis kezeivel tépdesni kezdte a leány fehér +battiszt-bluzát. A postásné nevetett, Matyus szinte nyerített a +jókedvtől, Kármán azonban meghatóan bájosnak találta a gyermek +tévedését és a fiatal leány lángoló zavarát.</p> +<p>Alkonyatkor hárman kisétáltak a töltésre. A háztetők fölött +vastag porfelhő lebegett, de ez olyan szép volt, mint az arany +szentfény Betlehem fölött. Kármán, valami indokolatlan ellágyulás +ellen védekezve, azt mondta:</p> +<p>– Rettenetes fészek!</p> +<p>– Én szépnek találom, – szólt szeliden és makacsul Évi. +<span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span></p> +<p>– Lehet, hogy szép, de élni nem lehet itt, – vélekedett a +doktor.</p> +<p>– Attól függ, hogy mit ért az ember élet alatt.</p> +<p>Matyus diadalmasan nézett a barátjára.</p> +<p>– Ugy-e, megmondtam? Ő egy kis filozófus!</p> +<p>– Maga mit ért élet alatt? – kérdezte Kármán.</p> +<p>Évi azonban, elkedvetlenedvén a Matyus közbeszólásán, kitérően +válaszolt.</p> +<p>– Úgy képzelem, hogy a társasélet nem igazi élet, inkább +menekülés az élet elől. Igazán élni csak befelé lehet. Ahhoz pedig +nem kellenek paloták, villamos lámpák és tolongó emberek.</p> +<p>– A maga elmélete szerint tehát a kölesházai emberek élete +többet érne, mint a budapestieké?</p> +<p>– Azt hiszem, igen. Ha öntudatlanul is, azért mégis közelebb +járnak az élet megértéséhez.</p> +<p>Kármán meglepetten bámult a leányra. A tulajdon apjára meg a +nagyapjára gondolt. Hátha azok is tudatosak voltak és a belső +életükben találtak kárpótlást mindenért, amiről lemondtak?</p> +<p>Matyus az óráját nézte, indulnia kellett. A doktor abban +reménykedett, hogy a leány ki fogja kisérni vőlegényét a +pályaudvarra, – hazajövet <span class="pagenum"><a name="Page_125" +id="Page_125">-125-</a></span> azután ketten folytathatták volna az +érdekes beszélgetést, – Évi azonban a posta előtt jóéjszakát +mondott nekik.</p> +<p>Szép, holdvilágos éj borult a falura. Kármán az ágyában feküdt +és hol a távolban ugató komondorokat, hol a szobájában cirpelő +tücsköt hallgatta. Nem tudott aludni. Éva! Ereiben kimondhatatlanul +édes és gyöngéd áramok keringtek, amelyek a leánytól indultak ki és +hozzá tértek vissza.</p> +<p>– Most reám gondol, épp úgy, mint én ő reá! – mondta +magában.</p> +<p>Mi ez? Szerelem? Óh dehogy! Ez csak a békóitól szabadult ifjuság +első rohama. Közönséges élettani tünemény. Ha tudja az ember, hogy +micsoda, akkor nem is veszedelmes. Az ifju édes tavaszi lázban +remeg, a tudós pedig, aki benne lappang, kiváncsian fogja a +pulzusát és mosolyog azon, hogy milyen körmönfont ravaszsággal +teregeti csillogó hálóit a természet. Az élet kertjének hátterében +azonban sötét, kemény legény áll, az akarat, a kellő pillanatban +majd előlép és rongyokká tépi a ravasz hálót.</p> +<p> </p> +<p>Éva nem szép, de annál több: kívánatos. Még a közömbös jókedve +is olyan, mintha mély és édes női titkok takarója volna. +<span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span></p> +<p>A fiatalok olykor hétköznapon is találkoznak, mikor a vőlegény a +távoli megyeházán körmöl. A töltésen sétálnak, a postásné +gyermekeivel. Köröskörül mértföldnyire húzódnak el a lángoló +napfényben érő vetések. Ilyenkor keveset beszélnek, állandóan +zavarban vannak és csodálkoznak a furcsa és idegen viselkedésükön. +Kármán semmit sem mond el a merész és csillogó beszédekből, +melyeket otthon összeállított a leány számára. Matyus jelenlétében +sokkal beszédesebbek, csípős harc folyik közöttük, a támadó fél +mindig a doktor. Éva csak szeliden védekezik. Matyus nagyon mulat +rajtuk és még ugratja őket.</p> +<p>Kármánné nem volt vele tisztában, hogy Józsi az özvegyasszony, +vagy Éva kedvéért jár-e a postára. Veszedelem különben nem volt a +dologban; a postásnénak egész rakás gyereke volt, a leány pedig nem +volt csinos. Inkább ott szórakozzék a fiu, mint a Bakácsban.</p> +<p>Egyszer a töltésen a doktor így szólt a leányhoz:</p> +<p>– Tulajdonképpen szereti maga a vőlegényét?</p> +<p>A kérdés magát is meglepte. Évát azonban láthatólag nem lepte +meg.</p> +<p>– Ha a felesége leszek, szeretni fogom, – válaszolt. +<span class="pagenum"><a name="Page_127" id= +"Page_127">-127-</a></span></p> +<p>– Az ember nem azért házasodik, hogy szeressen.</p> +<p>– Hanem?</p> +<p>– Azért, mert szeret.</p> +<p>– Lehet, de egy postásleány nem engedhet meg magának ilyen finom +megkülönböztetéseket.</p> +<p>Az éjjel Kármán megint nem tudott aludni. Elővette a félig +fölvágott Stuart Millt, de csakhamar letette megint a könyvet. +Minden tagjában érezte a leányt, mintha lecsapolták volna a vérét +és Éva édes és forró vérét eresztették volna az ereibe. Hiába vette +sorra a leány hibáit, hogy kiábrándítsa önmagát, hiszen éppen ezek +a tökéletlenségek tették annyira kívánatossá. Még az orrán levő +szeplőket is szerette. Éjfél felé nem tudott többet az ágyban +maradni. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Éva közelében legyen. +Nagy csöndben fölkelt, felöltözött a sötétségben és kimászott az +alacsony ablakon az utcára. A házak árnyékában lappangva, +odasompolygott a postához. Talán egy óráig is ott állott a mély +csöndességben, a zsalugáteres ablak alatt. Magába szívta a leány +hálószobájából kiáradó enyhe levegőt, a szive pedig félelmetesen +lüktetett. Azután megint haza ment. Aludni azonban most sem +tudott.</p> +<p>Ez nem tarthat így tovább! Az éj fantasztikus homályában +nagyszerü és gyalázatos gondolat <span class="pagenum"><a name= +"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> fogamzott meg a fejében: +el fogja csábítani a leányt. Ő, az akaratember, aki elvből +lelkiismeretlen, a jelentéktelen postáskisasszonyt.</p> +<p>Másnap elment a postára. Éva a leveleket rendezgette, az +özvegyasszony pedig gyermekével az ölében a hosszu asztal előtt +ült, melyen zavarosan kotyogtak a távirógépek, mint a rézszarkák +csapatja.</p> +<p>Kármán behajolt az ablakon.</p> +<p>– Éva, beszélni szeretnék magával.</p> +<p>– Tessék, – mondta hivatalos ábrázattal a leány.</p> +<p>– De nem itt, nem most… Valahol, ahol magunk lehetünk…</p> +<p>Éva arca vérvörös lett. Hevesen rázta meg a fejét. Óh nem, nem! +És lángoló arcát a levélcsomó fölé hajtotta.</p> +<p>Az asszony meglátta Kármánt és nevetve közeledett az ablak felé. +A doktor ekkor zavartan mormogott valamit, megemelte kalapját és +elsietett. Azzal a megsemmisítő tudattal ment el, hogy ostobán és +durván viselkedett.</p> +<p>A postamesterné egy este elküldött Kármánért. A postaföldeken +némi kis gabona termett és az özvegyasszonynak baja támadt az +aratóival. Úgy gondolta, hogy a fiatal doktor majd rendet csinál az +emberekkel. Kármán egypár sötétképü parasztot talált a +postaudvaron. Beszédbe, majd <span class="pagenum"><a name= +"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> vitába elegyedett velük, +az emberek azonban makacsul ragaszkodtak követeléseikhez. Kármán +úgy vélekedett, hogy ez zsarolás és nem méltó magyar emberekhez. Az +aratógazda azonban kurtán végzett vele.</p> +<p>– Az ifjúr egy óráig se bírná a mi munkánkat, hát nem is tud +hozzászólani.</p> +<p>Éva is ott állott az udvaron, kissé el is mosolyodott, ami +Kármán fejébe kergette a vért. Haragosan támadt a gazdára.</p> +<p>– Miféle hencegés ez? Minden épkézlábu ember tudja azt, amit +maguk tudnak.</p> +<p>Ebből újabb vita támadt, majd fogadásban állapodtak meg. Kármán +beáll egy napra aratónak. Ha bírja a munkát, akkor az emberek +megelégednek az eredeti kötéssel, ha azonban kidől, akkor az aratók +megkapják azt, amit követelnek. Erre kezet fogtak.</p> +<p>Másnap hajnalban egy legény bezörgetett Kármánék ablakán.</p> +<p>– Gyerünk munkába, úrfi!</p> +<p>A doktor nagyon bánta már hetyke fogadkozását, de falu csúfjává +nem akart lenni, azért fölkelt és magára vette betyáros kék +vászonruháját, melyet egyszer valami szüreti mulatságra varrt neki +az édesanyja.</p> +<p>Künn, a postaföldön, furcsa meglepetés várta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span></p> +<p>A hajnali fényben erős nagy parasztleány köszöntötte reá a +dicsértesséket és Kármán a sárga fejkendő alatt megismerte a +postáskisasszony arcát.</p> +<p>– Ha maga aratólegény lesz, akkor én marokszedő leány +leszek.</p> +<p>Ebbe a tréfába a postásné ugratta bele Évát.</p> +<p>Kármán elszántan kapott bele a munkába. Félóra mulva azonban +nagy fáradtság szállott a tagjaiba, egy óra mulva pedig úgy fájt +már a dereka, hogy vánszorogva tudott csak járni. Köröskörül +kárörvendően vigyorgó pofák lesték, hogy mikor törik már le az +úrfi. Kármán azonban halálos elszántsággal folytatta a munkát. Nem +hagyja abba, míg egy szikra élet lesz benne. Pedig most kelt föl +csak a nap, egy gonosz, izzó golyó, mely gyilkos tüzet szórt a +vállára…</p> +<p>Éva a doktor nyomában kötötte a kévét. Mikor már vagy huszadszor +lehajolt, annyira törődöttnek érezte magát, hogy azt hitte, sohasem +tud többet kiegyenesedni. De minden lélegzetvétele újabb szívós +fogadalom volt, hogy nem hagyja abba, míg Kármán le nem teszi a +kaszát. Igy uszították-bőszítették egymást a munkának. Később már +azt se tudták, hogy hol vannak és mit művelnek. Az örökös +hajlongás, az erőlködés gyötrelme, a szikrázó kasza és a hulló +kalászok <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span> képe érthetetlen volt előttük. Fakó +arccal, üveges szemmel, kábultan vánszorogtak tovább.</p> +<p>Végül mégis csak elérkezett a déli pihenő ideje. Az árnyékba +telepedtek, az asztag tövébe. Enni nem igen tudtak, az álom rögtön +elnyomta őket. Aztán megint fölverték őket. Munkára!</p> +<p>– Bírja? – kérdezte Kármán.</p> +<p>– Amíg maga nem hagyja abba, nekem is bírnom kell, – válaszolt +érthetetlen makacssággal a leány.</p> +<p>A kínszenvedésük újból kezdődött. Pedig talpra állani is alig +tudtak; minden tagjuk össze volt zúzva. Gépiesen láttak munkának és +mindig csak egy gondolatot forgattak a fejükben: bár jönne már a +halál!</p> +<p>Csodálatosképpen mégis kibírták. Kármán megnyerte a fogadását. A +postásné parasztszekeret küldött értük és ők ketten a puha +szalmában heverve rázatták magukat hazáig. Amint közelről +farkasszemet néztek, mindennek találhatták egymást, csak éppen +szépnek nem. A hajuk a verejtékes homlokukba csapzott, az arcuk +pirosra gyulladt, a ruhájuk a testükhöz tapadt. De ez most mind +mellékes volt. Ők most nem voltak doktor úr és postáskisasszony, +hanem egy emberpár, amelyről lehullott minden, ami fölösleges, +külsőséges és idegen volt.</p> +<p>– Őrültség volt, amit tettünk, – mondta <span class= +"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> Kármán. +– De én tudom, hogy miért tettem. Hanem maga? Miért tette maga?</p> +<p>A leány nem válaszolt. Hosszu szalmaszálat tartott a fogai +között és egészen közelről gyöngéd, fáradt és mosolygó szemmel +nézett Kármánra. A kocsi nagyot zökkent és ekkor összeért a válluk. +Éva akkor is mosolygott.</p> +<p>Kármánné nagyon megszidta hazatérő fiát. Hát szabad ilyet tenni? +Titokban azonban büszke volt reá. Most már egészen bizonyos, hogy +Józsiban van akarat, még pedig vasakarat. Ez az ő fia. Azt nem kell +félteni, az nem ugrik bele a békák kútjába.</p> +<p> </p> +<p>Fájó gerinccel, erős izomlázzal, de jókedvüen ébredt föl Kármán. +Egyedül volt a házban, az édesanyja a városba rándult, hogy +elrendezze némely üzleti dolgait. A doktor jókedve azonban hirtelen +elpárolgott, midőn az ablakán át megpillantotta Matyus barátját. A +postáskisasszony vőlegénye hosszu léptekkel vágta keresztbe a nagy +utcát. A posta felől jött és szemmelláthatólag megint a vasut felé +sietett. Kármán szeme előtt egyszerre elborult minden, mintha +fekete fátyolt vetettek volna a nap arca elé. Érezte, hogy ez a +sötétség örökké fog tartani. Most már tisztában volt vele, hogy ő +az életet csak Éván keresztül <span class="pagenum"><a name= +"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> tudná élvezni. Mindennek, +amije van és amit még elérhet, csak úgy volna becse, ha a gyöngéd +hódolattól remegve odarakhatná Éva lábai elé. De ez lehetetlen. +Most tehát ott feküdt az élet partján és mindent a rohanó árba +dobott. Mindent, amiről eddig titokban álmodozott, az egyetemi +tanárságot, az akadémiai tagságot is. Neki nem kell semmi. Csak egy +gondolata van, mely édes és meleg megnyugvással tölti el: a halál +gondolata.</p> +<p>Ilyen lelki állapotában a következő levelet írta Évának:</p> +<p>„Még ma beszélnem kell magával. Ez élet és halál kérdése.“</p> +<p>Később, mikor újból elgondolta, hogy mit írt, ízléstelen módon +pátétikusnak találta levelét. De akkor már későn volt, a kis fiu, +akire rábízta írását, messze szaladt már. Kármán lefeküdt a +diványra, az elhomályosított, hűvös szobában és várta, hogy mi +lesz. Negyed óra sem telt el, midőn kongó lépteket hallott a pitvar +téglakövezetén. Azután halk kocogást az ajtón. Valaki benyitott. Ő, +Éva. Körülnéz, míg szeme megszokja a homályt, azután egyenesen +hozzájön, a mozdulatlanul heverőhöz és leül a divány szélére.</p> +<p>– Itt vagyok. Mondja, mit akar tőlem. Én mindent megteszek, amit +akar, – szólt halkan és szeliden. <span class="pagenum"><a name= +"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span></p> +<p>– Éva, én nem tudok maga nélkül élni, – suttogta a doktor.</p> +<p>A leány, aki láthatólag már túl volt mindenen és leszámolt +mindennel, könnyedén vállat vont.</p> +<p>– Akkor hát mit tegyünk? A magáévá kell lennem, nem igaz? Jól +van, meglesz.</p> +<p>Rémült és boldog csend támadt. Józsi lehunyta a szemét és úgy +hallgatta saját vérének zsongását. De aztán eszébe jutott +valami.</p> +<p>– De Matyus?</p> +<p>Éva elhallgatott, aztán lehajolt és a doktor fülébe súgta:</p> +<p>– Amióta magát ismerem, már tudom, hogy nem lehetek más +felesége. Most már Matyus is tudja.</p> +<p>A jobbik kezük összetalálkozott, az ujjaik egymásba +kulcsolódtak.</p> +<p>– De a mama? Mit szól majd a mama? – kérdezte Éva.</p> +<p>– A mama erős asszony. De engem sem faragtak bodzafából.</p> +<p>A leány halkan és édesdeden nevetett.</p> +<p>– Óh igen, tegnap óta tudom. Ha mi ketten a fejünkbe veszünk +valamit, akkor a végére is járunk.</p> +<p>Meg sem csókolhatták egymást, a pitvarról behallatszott a +postamesterné hangja. Később kitudódott, hogy a két nő, aki +ugyancsak jól értette <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= +"Page_135">-135-</a></span> egymást, vizitába jött Kármánnéhoz – a +postamesterné útközben benézett a templomba is – és most nagyon +sajnálta, hogy a tekintetes asszony nincs itthon.</p> +<p> </p> +<p>A fiatalok abban állapodtak meg, hogy a boldogságukat egyelőre +még titokban tartják. Kármánné azonban a Matyus-féle eljegyzés +fölbomlása után valahogyan gyanút fogott és igen epés hangon +kezdett beszélni Éváról, nemkülönben a postamesternéről, akit – nem +tudni, miért – veszedelmes cselszövőnek nevezett. Most már jobban +szerette, ha a fia a Bakácsba jár, az urak közé. Kármán mosolyogva +fogadta meg tanácsát, közbe titokban, csendes szívóssággal, a saját +ravaszságában gyönyörködve, készítette elő a jövőt.</p> +<p>A doktor különben most már más szemmel kezdte nézni a kölesházai +urakat. Volt köztük néhány igen tartalmas ember, egy-kettőnek +közülök egészséges jó humora is volt, az ember igen jól +elbeszélgethetett velük egy pohár sör mellett. Ezek az urak, +anélkül, hogy maguk is tudták volna, a tébai Kratesz iskolájából +való filozófusok voltak, szerény eszközökkel kellemessé tették az +életüket. Nagy ellenségei voltak mindenféle kapaszkodásnak és +tudákos nagyképüségnek és ebben némileg igazuk is volt, mert a +tudásnak csak egy rendeltetése <span class="pagenum"><a name= +"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> lehet: hogy szolgája +legyen az életnek. Kármán sok érdekes és eredeti dolgot hallott +tőlük és annyira megszokta a társaságukat, hogy csakhamar a +törzsasztal egyik legpontosabb látogatója lett.</p> +<p>Budapestre nem igen kívánkozott. A vidéki élet tiszta +levegőjéből tekintve, határozottan útálatos benyomást tett rá a +nyomorogva tülekedő, izgága és idegen nagyváros. Befelé élni, mély +és tartalmas életet, valóban csak vidéken lehet. Mi kell a +boldogsághoz? Egy szerelmes asszony, egy meleg kis házikó, ahol jó +megbújni télen, egy talpalatnyi kert, ahol tavasszal fehér +orgonabokrok virítanak és egy csomó jó könyv.</p> +<p>Arról most már szó sem lehetett, hogy Budapestre menjen, +egyetemi magántanárnak. Neki gyorsan biztos álláshoz kellett +jutnia. Szinte magától kínálkozott az ötlet, hogy pályázzék a +kölesházai algimnáziumhoz. Nagy titokban – csak Éva tudott róla – +el is küldte kérvényét, mellékesen egyetemi jóakarójának, a +rektornak is írt levelet, megkérve ő méltóságát, hogy támogassa +pályázatát. (Levelében megemlítette, hogy kenyér után kell néznie, +nem a maga, hanem ama nő érdekében, akinek legtöbbet köszönhet +Isten után. A rektor, ha akarta, azt hihette, hogy az édesanyjáról +van szó.) A gimnáziumi igazgatóval is összebarátkozott. Ennek az +embernek megvoltak <span class="pagenum"><a name="Page_137" id= +"Page_137">-137-</a></span> a maga gyöngéi, egészben véve azonban +érdemes férfi volt.</p> +<p>Augusztus végén megjött a helyettes tanárrá való kinevezése. +Most már nem lehetett tovább titkolódzni Kármánné előtt. A doktor +tehát elszántan édesanyja kezébe adta a hivatalos írást.</p> +<p>Kármánné belepillantott, azután krétafehér lett az arca.</p> +<p>– Megbolondultak azok odafönn? Hiszen te ezt nem kérted?</p> +<p>– De kértem, édesanyám.</p> +<p>– Te Kölesházán akarsz maradni?</p> +<p>– Eltökélt szándékom.</p> +<p>Kármánné szeme megtelt könnyel.</p> +<p>– A postáskisasszony? – kérdezte halkan.</p> +<p>Józsi bólintott a fejével. Az ő szeme is könnyes lett.</p> +<p>Kármánék házában hetekig tartott a zivataros idő. Akkor aztán +lassankint megszünt a mennydörgés és a könnyzápor és enyhe, szürke +borulatnak engedett helyet. Az asszony – mit is tehetett volna? – +megadta magát.</p> +<p>– Tégy, amit jónak látsz, – mondta a fiának. – Ha irigyled a +kútba esett békák dolgát, hát csak ugorj utánuk!</p> +<p>Kármán elmosolyodott.</p> +<p>– Tudom én, hogy mit csinálok, édesanyám! <span class= +"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span></p> +<p>– Hogyne tudnád. Az apád is tudta, a nagyapád is.</p> +<p>Novemberben már megvolt az esküvő. A fiatal pár Kármánné házában +kapott szállást. (Az öregasszony az udvari szobába vonult, ahol +szorgalmasan dolgoztatta himző leányait.)</p> +<p>Mikor Kármán első izben bevezette fiatal feleségét a lakásba, +letérdepelt előtte a szőnyegre és azt mondta:</p> +<p>– Én eddig nem éltem. Most kezdődik az én igazi életem.</p> +<p>Az élete olyan lett, mint a többi kölesházai uré. Ha kiszabadult +az iskolából, akkor a Bakácsba sietett, ahol az uri asztal egyik +legkedveltebb tagja lett. A szemmértéke megváltozott és a +gimnáziumi igazgató ma sokkal fontosabb ember volt, mint hajdan az +egyetemi rektor.</p> +<p>Ősszel szívesen időzött homoki présházában. Az öregasszony +szerette volna eladni a haszontalan kis szőlőt, mely még sohasem +hozta be a megmunkálás költségeit, a tanár azonban – mint mondta – +édesapja iránt való kegyeletből ragaszkodott hozzá. Az igazi ok a +hiúsága volt, a családi présház ugyanis bizonyos előkelő nimbuszt +adott neki a többi jött-ment professzor szemében. A gazdák is +tisztelettel süvegelték meg, ha ott ült az útra néző +szakállszárítóban, bölcs lassúsággal <span class="pagenum"><a name= +"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> szíván szivarját hosszu, +fehér papirszipkából.</p> +<p>Megesett egyszer, hogy a fiatal asszonynak valami csomagolni +valója volt és papirt keresett a házban. Egy ócska könyvet +talált.</p> +<p>– El lehet ezt használni? – kérdezte az urától.</p> +<p>A tanár megnézte: Stuart Mill. Most is csak félig volt fölvágva. +Megkegyelmeztek a könyvnek. Akkor már megvolt a kis fiu, rendkivüli +eszes gyermek, abból még egyszer tudós lesz és akkor örülni fog az +ilyenféle könyveknek. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= +"Page_140">-140-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A becsületes ifjú.</h2> +</div> +<p class="summary">– <i>Jelenet</i>. –</p> +<p><i>Szereplők: az ifjú és a fekete dominó. Történik húshagyó kedd +éjjelén, az ifjú szállásán. Szerényen butorozott udvari szoba, +melynek berendezésén meglátszik, hogy egy kisebb polgári lakás +része. A falon feszület szentelt barkával, menyasszonyi +mirtuskoszorú aranykeretben és semmitmondó családi képek. A fiókos +szekrényen könyvek. Az asztalon, mely íróasztal gyanánt is szolgál, +díszes keretben női arckép. Ez a kép a lakás legföltünőbb +tárgya.</i></p> +<p><i>A falióra éjfelet üt. Az ifjú, báli öltönyben és +köcsögkalappal a fején, besompolyog a főbejáraton a sötét szobába. +A baloldali ajtóhoz megy, hallgatódzik, majd óvatosan elfordítja a +kulcsot. Azután gyufát gyujt, fölmászik egy székre és meggyujtja a +zöldernyős függőlámpát.</i></p> +<p><i>A lámpafény mellett láthatóvá lesz az ifjú.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> +<i>Huszonhárom-huszonnégy esztendős, kissé leányosképü, kissé +fontoskodó, kissé közönséges, egészben véve azonban elég +rokonszenves külsejü legény. Láthatóvá lesz továbbá egy fekete női +dominó, aki mozdulatlanul áll a főbejárat ajtajában.</i></p> +<p><i>Az ifjú:</i> Igy ni, most biztosságban vagyunk!</p> +<p><i>A dominó:</i> Hát különben veszedelmes ez a vidék?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Veszedelmes? Nevetséges! Ez az én szobám, itt én +vagyok az úr! Csak a vén Náni miatt restelném… A régi cselédek +olyan konfidensek. <i>(Meglátja az asztalon álló női arcképet, +meghökken, leugrik a székről, frakkja alá csúsztatja a képet, a +fiókos szekrényhez megy és ott néhány könyv alá temeti. Aztán a +dominóhoz lép, kezén fogva a szobába vezeti és beteszi az ajtót. +Erőltetett jókedvvel.)</i> Miért vagy olyan hallgatag, szép maszk? +A bálban ugyancsak széles jókedved volt!</p> +<p><i>Dominó:</i> Ennek a lakásnak szomoru illata van.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ez kámfor. A vén Náninak rögeszméje, hogy kámfort +kell hinteni a ruhára.</p> +<p><i>Dominó:</i> Förtelmes rögeszme. Te itt az édesanyáddal +lakol?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Mért gondolod?</p> +<p><i>Dominó:</i> Meglátszik a lakáson. Az is meglátszik, +<span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span> hogy az édesanyád még mindig tizenöt +esztendős fiúnak tart.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Az édesanyám rendkívül okos asszony és tudja, hogy +huszonnégy esztendős multam. Most különben Tolnában van, a +nővéremnél. <i>(Meg akarja fogni a dominó kezét.)</i></p> +<p><i>Dominó</i> <i>(elvonja a kezét)</i>: Kérlek, ne feledd, hogy +mit fogadtál!</p> +<p><i>Ifjú:</i> A Vigadóban sokkal jobb kedved volt.</p> +<p><i>Dominó:</i> Én már ilyen vagyok, barátom. Vakmerő, amikor +félnem kellene és gyáva, amikor merész szeretnék lenni. Különben +oda se neki! Tanuld meg, hogy a fekete dominókat sem illik +komolyabban venni, mint a nőket általában. <i>(Kezet nyujt +neki.)</i></p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(megcsókolja a kezét)</i>: Milyen szép kis kezed +van. Látszik, hogy szobaleány törölgeti nálad a bútort. Most +azonban már levethetnéd a selyemkámzsádat.</p> +<p><i>Dominó:</i> A kámzsámat levetem, az álarcomat azonban +nem.</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(csalódottan)</i>: Nem – –?</p> +<p><i>Dominó:</i> Ne feledd, hogy mit fogadtál nekem!</p> +<p><i>Ifjú:</i> Jól van, jól! Nem felejtem, hogy gavallér vagyok, +és hogy tisztelnem kell az inkognitódat! Ha azonban sokáig +tisztellek, akkor nevetségesnek fogsz találni.</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(leül egy távoli székre)</i>: Egyelőre +<span class="pagenum"><a name="Page_143" id= +"Page_143">-143-</a></span> beszélgetni fogunk, hogy +megismerkedjünk egymással.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Azt hiszed, hogy jobban megismerhetlek, ha nem +látom az arcodat?</p> +<p><i>Dominó:</i> Igenis, azt hiszem. Mi asszonyok a társas +érintkezésben állandóan álarcot vagyunk kénytelenek viselni. Igazi +mivoltunkat csak akkor mutathatjuk meg, ha nem ismernek minket.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ez mély, bár kissé homályos.</p> +<p><i>Dominó:</i> Ugy-e, te is ma voltál első ízben álarcos +bálban?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Én – –? Szó sincs róla! Én már nagyon sok álarcos +bálban voltam. Én egyáltalában sok mindenen keresztül mentem +már!</p> +<p><i>Dominó:</i> Tolnában?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ott is, másutt is. Tolnában igen pezsgő társadalmi +élet van. Az ember nem is hinné! Hencegés nélkül mondhatom, nekem +ott sok sikerem volt!</p> +<p><i>Dominó:</i> Neked eddigi életedben csak egy sikered volt és +az itt áll előtted! <i>(Leveti a dominóját, az álarcot azonban +magán tartja. Divatos és drága báli ruhát visel. A fülében nagy +gyémántok sziporkáznak.)</i></p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(ámulva)</i>: Ejhah! Hiszen – – hiszen te olyan +vagy, mint egy nagyúri dáma!</p> +<p><i>Dominó:</i> Kellemetlenül érintene, ha tényleg előkelő +asszony volnék? <span class="pagenum"><a name="Page_144" id= +"Page_144">-144-</a></span></p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(cinikusan nevet)</i>: Jó, jó! Olyan naivak nem +vagyunk mi tolnaiak!</p> +<p><i>Dominó:</i> Nos halljuk a tolnai nőismerőt! Ki vagyok, mi +vagyok?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Legyek őszinte? De nem szabad megorrolnod! Te egy +igen kedves és szép hölgy vagy. Mellékesen alkalmasint barátnője is +vagy valami gazdag embernek. Egy bankárnak… igen! A bankárod +bizonyára kellemetlen vén ember…</p> +<p><i>Dominó:</i> Te pedig szeretetreméltó ifju vagy, aki hajlandó +engem kárpótolni a vén bankáromért. És tulajdonképpen miből +következteted, hogy nem tartozom a jó társasághoz?</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(naivan)</i>: Mert akkor nem jöttél volna +hozzám!</p> +<p><i>Dominó:</i> A logikád kifogástalan. Csak egy hibája van: a +nők egyáltalában nem logikus teremtmények, sem a jó, sem a rossz +társaságból való nők. <i>(Észreveszi a falon függő feszületet.)</i> +Te vallásos vagy?…</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(hallgat)</i>.</p> +<p><i>Dominó:</i> Az ember lehet vallásos és lehet vallástalan. És +lehet amellett egész ember. Aki azonban szégyenli a meggyőződését, +az nem egész ember.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Te nagyon kedveled a didaktikai hangnemet. Nem +szégyenlem a meggyőződésemet, vannak azonban dolgok, amelyekről nem +szeretek álarcos hölgyekkel beszélgetni. <span class= +"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p> +<p><i>Dominó:</i> A dolgok közé, amelyekről nem szeretsz álarcos +hölgyekkel beszélgetni, tartozik ez a mirtuskoszorú is? Bizonyára +az édesanyádé? Hát emberkoponyákat nem tartasz a lakásodon?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Hogy juthat eszedbe ilyesmi?</p> +<p><i>Dominó:</i> Magam sem tudom. A fekete dominók esze olykor +ugrálni szokott. <i>(Az ifjúhoz lép és vállára teszi a kezét.)</i> +Mért mentél ma az álarcos bálba?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Mért szokott az ember egyáltalában álarcos bálba +menni?</p> +<p><i>Dominó:</i> Mert eszébe jut, hogy múlik az élet és múlik a +farsang. Minden elmúlik és jön a nagy semmi.</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(őszintén)</i>: Na, attól még messzi tartunk. Az +én életem tulajdonképpen olyan, mint a vasuti sín. Fölháborítóan +egyforma és unalmas. Egyszer kellett már valaminek történnie! +Valami rendkívülinek, valami szokatlannak!</p> +<p><i>Dominó:</i> Ha másnak nem, hát egy kis vonatkisiklásnak! De +mért nem vallod be az egész igazságot? A névtelen levél csalt oda, +melyet én írtam neked!</p> +<p><i>Ifjú:</i> Te írtad? Gondolhattam volna!</p> +<p><i>Dominó:</i> Azt hitted, hogy Budapest összes asszonyai rólad +ábrándoznak? <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span></p> +<p><i>Ifjú:</i> Te minden álarcos bálon ott szoktál lenni?</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(meghökkenve méri végig, majd elneveti +magát)</i>: Nem. Ez az első ilyenféle vállalatom.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ha kötöd magadat hozzá, akár el is hiszem.</p> +<p><i>Dominó:</i> Te nem hiszed és nekem az mindegy. Tíz esztendő +mulva, ha visszaemlékezel a mai estére, tudni fogod, hogy igazat +beszéltem.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Mért éppen tíz esztendő múlva?</p> +<p><i>Dominó:</i> Azt hiszem, annyi időre lesz szükséged, hogy +némileg megismerjed a nőket.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Szeretnék még valamit kérdezni!</p> +<p><i>Dominó:</i> Tudom, hogy mit és válaszolok. Igenis, unom a vén +bankáromat, aki – miként az imént helyesen megjegyezted – igen +kellemetlen ember és kárpótolni akarom magamat. Egy idő óta úgy +válogatok a férfiak között, mint öngyilkosjelölt a +fegyverkereskedésben. Szemlét tartottam az ifjak és az öregek, a +kövérek és a soványak, az elmések és az ostobák fölött. Az a bajuk, +hogy rettenetesen egyformák. Megláttalak téged. Te most azt +szeretnéd tudni, hogy mért esett éppen rád a választásom? +Megmondom! Sem szép, sem elmés, sem előkelő nem vagy. Azt gyanítom +azonban, hogy van egy tulajdonságod, melyet eddig hiába kerestem az +emberekben: becsületes <span class="pagenum"><a name="Page_147" id= +"Page_147">-147-</a></span> vagy. Nem tudom még, hogy helyesen +itéltelek-e meg. Ha igen, akkor le fogom vetni álarcomat. Ha nem, +akkor nem.</p> +<p><i>Ifjú:</i> És hogyan fogsz erről meggyőződni?</p> +<p><i>Dominó:</i> Azt bízd rám. Értek a diótöréshez és te nem is +vagy kemény dió. A lakásodba is azért tolakodtam, mert azt tartom, +hogy az embert a maga milieujében lehet a legkönnyebben kiismerni. +<i>(Leselkedve körüljár a szobában.)</i> Egypár érdekes +dokumentumot máris találtam. A legbecsesebb is a kezemben lesz +mindjárt…</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(idegesen)</i>: Miféle dokumentum?</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(a fiókos szekrényhez lépett, kiveszi a könyvek +alól a női arcképet, melyet az ifjú odarejtett)</i>: Ezt!</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(ijedten)</i>: Kérlek, tedd le azt a képet! Azt +nem engedem! Ez indiszkréció!</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(zsákmányával az asztal mögé menekül)</i>: Ha +éjfélkor dominót viszel a lakásodra, attól ne várj diszkréciót! +<i>(Megnézi a képet, kellemes meglepetés hangján)</i>: Tehát +igaz!</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(kedvetlenül)</i>: Add vissza, kérlek!</p> +<p><i>(A dominó átadja neki a képet, melyet az ifjú a szekrénye +fiókjába zár.)</i></p> +<p><i>Dominó:</i> Most néhány kérdést intézek hozzád. A +válaszaidból fogom megtudni, hogy levethetem-e az álarcomat, vagy +sem. Kedvesed ez a nő? <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= +"Page_148">-148-</a></span></p> +<p><i>Ifjú:</i> Dehogy az! Kétszer beszéltem vele életemben! Nagyon +előkelő hölgy.</p> +<p><i>Dominó:</i> Hogyan jutottál a képéhez? Ő adta neked?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Szó sincs róla! Ő nem az a nő, aki arcképeket +ajándékozgat a férfiaknak! Hiszen oly magasan áll fölöttem…</p> +<p><i>Dominó:</i> Hogyan jutottál a képhez?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Megvettem három koronáért. A fényképésznél. +Becsületemre mondom, három koronáért!</p> +<p><i>Dominó:</i> És mi értelme annak, hogy a lakásodon tartod?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Tulajdonképpen semmi. Gyerekség, ostobaság, nevezd, +aminek akarod. Magam előtt akarom látni, ennyi az egész. Talán nem +is való, hogy éppen te veled erről beszéljek, de ha már szóba +került, inkább elmondom az igazat. Ez a főnököm felesége.</p> +<p><i>Dominó:</i> Szereted?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Minek beszéljünk erről? Te ezt nevetségesnek +találnád.</p> +<p><i>Dominó:</i> A nők mindent meg tudnak érteni, ha jó szél fuj +és most nagyon jó szél fuj. Szereted?</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(vállat von)</i>: Én csak azt tudom, hogy igen +közönséges ember vagyok, de van az életemben valami, egy sziget a +mocsárban, az tiszta, szent és érintetlen. <span class= +"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p> +<p><i>Dominó:</i> Ez vers volt?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Oda tartozik ez a kép is.</p> +<p><i>Dominó:</i> Tehát szereted, ha félsz is a szótól. És mért nem +vallod be neki?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Arról szó sem lehet. Ő fölötte áll az ilyeneknek. +Magasan fölötte!</p> +<p><i>Dominó:</i> Egy asszony sem áll fölötte a hatásnak, melyet a +férfiakra tesz. Te a csilagokba kvártélyoztad az ideálodat, pedig +lehet, hogy ő méltósága unatkozik odafenn.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ő méltósága? Hát te ismered?</p> +<p><i>Dominó:</i> Az egész város ismeri. Én is, természetesen csak +látásból. Az urát is ismerem es tudom, hogy nem az a férfi, akihez +ragaszkodni szoktak a feleségei. Ez ugyanis már a negyedik.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Kérlek, hagyjuk ezt! Vannak dolgok, amelyekről nem +szoktam vitatkozni.</p> +<p><i>Dominó:</i> Példának okáért?</p> +<p><i>Ifjú:</i> A magasabb kötelességtudás, a nő erénye és a férfi +önzetlensége.</p> +<p><i>Dominó:</i> Ez érdekes! Hiszesz ezekben az +absztrakciókban?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Hiszek. És reménylem, hogy már te is hiszesz a +becsületességemben?</p> +<p><i>Dominó:</i> Nagyon közel vagyok hozzá, hogy higyjek neked, +előbb azonban még tisztáznunk kell egy homályos pontot. Te tisztán +és önzetlenül <span class="pagenum"><a name="Page_150" id= +"Page_150">-150-</a></span> imádsz egy ideált. Mit keres akkor +éjnek idején a fekete dominó a lakásodon?</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(meghökkenve nézi a dominót)</i>: Ez végre is más +valami.</p> +<p><i>Dominó:</i> A becsületes ember lehet vallásos, vagy +vallástalan, képmutató azonban nem lehet. Puritán hitet vallani és +kalandok után járni, ideálokat imádni és fekete dominókkal +szórakozni – barátom, az nem becsületes dolog!</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ember vagyok, gyönge ember. Ha éppen tudni akarod, +bevallom, hogy szégyellem is magamat!</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(magára veszi a selyemkámzsát)</i>.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Mit csinálsz?</p> +<p><i>Dominó:</i> Megyek. Én eleven asszony vagyok és iszonyodom a +papirra ragasztott vetélytársaktól.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Maradj, kérlek! Az ember igazán nem tud kiokosodni +belőled.</p> +<p><i>Dominó:</i> Nagyon szeretnéd, hogy maradjak? Jól van, +maradok, – ha tűzbe dobod a kisérteties arát.</p> +<p><i>Ifjú:</i> A képet? Mit vétett neked? A fiókba zártam, – ne +gondolj vele többet!</p> +<p><i>Dominó:</i> Nem, barátom, így nem alkuszunk! Te jégre rakod +az ideált, mialatt magad a tűz mellé telepedsz. Holnap megint +előkeresed a jégszekrényből, <span class="pagenum"><a name= +"Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> bocsánatot kérsz tőle és +megfoltozod megpörkölt férfi-önérzetedet.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Nem tudok belőled kiokosodni.</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(hozzálép és vállára teszi a kezét)</i>: +Válassz közte és köztem. A fantóm és a valóság között. Habozol? +Bolond! Dobd tűzbe a fantómot és testet fog ölteni, mint a főnix, +eleven, boldog valósággá lesz!</p> +<p><i>Ifjú:</i> Igazán nem értem, hogy mit akarsz tőlem?</p> +<p><i>Dominó:</i> Tegyük föl, hogy az ideál eljönne hozzád, úgy, +amint én eljöttem… Hiszen voltak már szentszobrok, amelyek +húshagyókedd éjjelén leszálltak a talapzatukról.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ne folytasd, kérlek! Nem engedem, hogy megsértsd +őt!</p> +<p><i>Dominó:</i> Ez nem sértés, csak hipotézis! Tegyük föl, hogy a +Mars bolygón emberek laknak és tegyük föl, hogy az ideál eljön +hozzád. Azt mondja: nem ideál, hanem asszony akarok lenni! Nem +tisztelet, hanem szerelem kell nekem. Érts meg és segíts +leszállanom a talapzatról. Mondd ki az oldó szót és én eldobom az +álarcomat és megmutatom neked igazi ábrázatomat, melyet még nem +látott senki.</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(lovagias makacssággal)</i>: Elég volt a +hipotézisekből! Én nem engedem magamat bolonddá tenni! <span class= +"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p> +<p><i>Dominó:</i> Nincs bátorságod válaszolni?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Van! Ha eljönne, akkor megbotránkozott lelkemből +így szólnék hozzá: minden nőt szerethetek asszonyom, csak önt nem! +Mert ön megcsalt, napnak hazudta magát, pedig csak visszfény volt a +pocsolyában!</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(ijedten)</i>: Ezt mondanád neki?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ezt! Isten engem úgy segéljen!</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(egyideig némán áll, majd hirtelen +elhatározással az ajtó felé szalad)</i>: Jó éjszakát!</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(eszmélve)</i>: Elmegy?… De hiszen ez +képtelenség! Én nem is tudom, hogy mivel bántottam meg…</p> +<p><i>Dominó:</i> Átengedem önt – neki! <i>(Kisiet, magára csapja +az ajtót és kivülről ráfordítja a kulcsot.)</i></p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(az ajtót rázza, majd hallgatódzni kezd)</i>: +Most ment ki a kapun… <i>(Előre jön.)</i> Ez különös kaland! <i>(A +fiókos szekrényhez rohan, kiveszi a képet és hosszan szemléli.)</i> +Úgylátszik, nekem nincs tehetségem a nőismerethez.</p> +<p class="center"><i>Függöny.</i> <span class="pagenum"><a name= +"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Rendeske és a művész.</h2> +</div> +<p>Soha még halandó nem volt annyira tisztában magával és az +élettel, mint ez az agyagszínhaju, tisztahomloku, nyílt tekintetü +leány. Az ő szemében a világ nagy úriház volt, telve butorral és +csecsebecsével, az emberiség pedig azért volt itt, hogy rendet +tartson. Hogy kié a bútor és mirevaló a csecsebecse, az nem +tartozik reánk, földi cselédekre, nekünk csak arra legyen gondunk, +hogy minden a maga helyén álljon és ragyogjon a tisztaságtól. Az +élet igazi tartalma a nagytakarítás.</p> +<p>A nagy Cselédszerző a Moróczy-házban helyezte el Bertát. Ott +derekasan meg is felelt küldetésének, rendben tartván mindenkit és +mindent. Mint kicsi árvaleány került a házba. Cselédsorban +nevelkedett, de azért nagyon megbecsülték, mert az ő szívós és +kemény kötelességtudása volt a tengely, mely körül az egész +háztartás forgott. Ha dolgozott, – és mikor nem dolgozott Berta? – +<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= +"Page_154">-154-</a></span> akkor oly komoly és lelkes arcot +csinált, mintha valami szent és misztikus szertartást végezne. Akár +a padlót vikszelte, akár az úrfit imádkoztatta, akár a kis macskát +etette, ő mindig odaadta egész lelkét. A rendetlenséget oly +ösztönszerü fanatizmussal gyűlölte, mint a komondor a sündisznót. +Ha benzines kefével nekiesett a pecsétes ruhának, az arca csak úgy +vonaglott a harcias kéjtől. A házigazdája, Moróczy tiszti főorvos, +a Rendeske nevet adta neki és Berta kevély alázattal viselte ezt a +nevet.</p> +<p>Huszonhárom esztendős volt már, mikor az ő fehérhavas telében is +beállott az olvadás és megjelent a tavaszi mocsok, egy férfi +alakjában. Ez a férfi Patik volt, a szobafestő. Idegenből jött, +olasznak mondta magát, pedig alighanem cseh nemzetség volt. Kondor, +feketehaju, csillogószemü asszonybolondító. Volt egy bársonykabátja +és egy tamburája, az ujjai pedig sárgák voltak a cigarettafüsttől. +Dolgozni nem igen szeretett, de beszélni kitünően tudott és ha +akadt hallgatója a csapszékben, akkor hajnalig is járt a szája. Azt +szokta mondani, hogy ő művész, az emberek pedig ostobák, mert a +patronmázolást többre tartják, mint a szabadkézből való +plafonfestést. A művész név rajta is száradt.</p> +<p>Hogy melyik tulajdonságával gyujtotta lángra Rendeske szívét, +azt nem lehetett tudni, <span class="pagenum"><a name="Page_155" +id="Page_155">-155-</a></span> de bizonyos, hogy a leány úgy +beleszeretett, ahogyan csak nagyon haszontalan fráterekbe szoktak +beleszeretni a tisztességes nők. Moróczyék eleintén hallani sem +akartak Patikról, Berta alázatos és szívós makacssága azonban végül +is meggyőzte őket. Rendeske Patikné lett. A doktorné, bár különben +takarékos asszonyság volt, úgy kiházasította a leányt, mintha nem +is cselédje, hanem rokona volna. A doktor úr még egy szép +szecessziós virágvázát is ajándékozott Bertának, mely vázára egy +kígyótestü, vöröshaju nő volt festve.</p> +<p>A művészt mélyen meghatotta a nagy tisztesség, melyben a +menyasszonyát részesítették. Mikor meglátta a szecessziós vázát, +azt mondta, hogy most új korszak kezdődik az ő életében és hogy +tenyerén fogja hordozni a ritka angyalt, akit a Gondviselés és a +nagyságos főorvos úr jósága reábízott.</p> +<p>Három nappal a lakodalom után pedig részegen jött haza és mivel +Berta hajnalban kizavarta ágyából, hogy munkába küldje, véresre +verte a nadrágszíjával, – meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! +– aztán megint visszafeküdt ágyába és délig horkolt.</p> +<p>A doktorék félesztendeig nem látták Bertát és Moróczy keserüen +mondogatta, hogy ennyi háládatlanságot sohasem nézett volna ki +Rendeskéből. <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span> Pedig Rendeske nem volt háládatlan, +csak igen nagyon szégyelte magát, mert az ura akkoriban már elitta +az ő utolsó jó szoknyáját is, mondván: egy ordenáre patronmázoló +felesége ne járjon olyan kevélyen, mint egy tekintetes asszony. A +következő félesztendőben elherdálta a felesége szép fehérruháját +is, még a zsebkendőknek sem irgalmazott, melyekbe a +Moróczy-kisasszonyok hímezték bele Berta monogramját.</p> +<p>A főorvos akkor már neszét vette Rendeske szomoru sorsának és +maga elé idézte a művész urat, hogy jól megmossa a fejét. Patik +sírva esküdözött, hogy ő jobban szereti a feleségét az életénél, +valami boszorkányságnak kell azonban lenni a dologban, hogy mindig +üti, mikor az neki jobban fáj, mint az asszonynak. (Az aszonynak +különben nem is fáj, mert nem sír és nem kér kegyelmet.) De Patik +most már megrettenve veszi észre, hogy milyen mélység tátong a lába +előtt és megesküszik megboldogult édesanyja szent emlékére, hogy +mától fogva új korszak kezdődik a házaséletében.</p> +<p>Azzal hazament és még aznap irgalmatlanul elpáholta Rendeskét, +amiért árulkodni merészkedett urára és parancsolójára. Azután +földhöz vágta a szép szecessziós vázát, melyet Berta úgy őrzött, +mint az oltári szentséget és magából kikelten ordította: +<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= +"Page_157">-157-</a></span></p> +<p>– Mire vagy olyan büszke, te ostoba? Talán erre a cserépre?</p> +<p>Ez az ember, akit sokan jószívü szélkakasnak tartottak, olyan +kegyetlen és alávaló tudott lenni, mint a vadállat.</p> +<p>Mikor Bertának kis leánya született, még rosszabbra fordult a +sorsa, mert az ura akkoriban nyiltan összeadta magát valami +cigányleánnyal és a feleségétől követelte, hogy szerezzen neki +pénzt. Mert hiszen Bertának csak kérnie kell azoktól az ostoba +Moróczyéktól és azok szívesen adnak neki. Berta azonban ilyenkor +megvetően fordított hátat az urának és a szobafestőnek most már +rögeszméjévé lett, hogy meg kell törnie az asszony makacsságát, ha +addig él is.</p> +<p>Egy nap Patikné csak elment a doktorékhoz. Moróczyné puha szíve +sajogni kezdett, mikor meglátta kedvencét. Kemény téli időben egy +vékony fekete kendőben járt, a keze pedig olyan sovány volt, mint a +száraz gally.</p> +<p>– Jaj, lelkem Berta, mit csinált belőled az a gazember?</p> +<p>Berta a szék sarkán ült és csöndesen babrálgatott a kendője +rojtjával.</p> +<p>– Az a baj, kezét csókolom, hogy most már a gyermeket is bántja… +Rájött, hogy ez jobban fáj, mintha engem üt… Az éjjel is kivette a +bölcsőből és kilökte az udvarra, a hóba… <span class= +"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p> +<p>A doktorné összecsapta a két kezét.</p> +<p>– Jézus Mária, azt a vadállatot el kellene pusztítani a föld +színéről!</p> +<p>Berta ekkor fölemelte tiszta és nyugodt tekintetét – mert a +szeme még a régi volt, – az asszonyhoz.</p> +<p>– Hiszen éppen azért jöttem, kezét csókolom… A nagyságos úr +üveges szekrényében van mindenféle méreg… Azt gondoltam, ha a +nagyságos asszony adna belőle egy keveset, azt megitatnám az +urammal…</p> +<p>A doktorné azt hitte, hogy rosszul értette. Berta azonban +nyugodt hangon megismételte a kérését. Igen, az volna a legjobb. +Mert különben biztos, hogy az az ember elpusztítja a gyermekét. +Senki sem bír már vele és másképp nem is lehet tőle szabadulni. +Mert válásról hallani sem akar. És a nagyságos asszony mindig oly +jó volt Bertához, talán nem fogja elhagyni mostani nagy bajában +sem.</p> +<p>Ez a rettenetes beszéd annyira fölizgatta Moróczynét, hogy sírva +fakadt.</p> +<p>– Berta! Leányom! Hát erre tanítottalak én? Hát nem félsz a jó +Istentől?</p> +<p>– Pedig az volna a legjobb, kezét csókolom, – ismételgette +csöndes makacssággal Patikné.</p> +<p>A doktorné sokáig sírt még, sokáig beszélt <span class= +"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> Berta +lelkére, végül egy forintot, egy meleg vállkendőt és két pár hurkát +adott neki és hazaküldte a gyerekéhez. Előbb azonban megigértette +vele, hogy el fog menni a templomba és imádkozni fog Szent Antal +szobra előtt. Berta megigérte és másnap meg is tette.</p> +<p>Moróczyné persze mindent elmondott az urának.</p> +<p>– A gazember megbolondítja még azt a szegény nyomorultat! – +mormogta a doktor.</p> +<p>A tavasszal Patik, a szobafestő, hirtelen halállal meghalt.</p> +<p>Moróczyné éppen villásreggelit hozott az urának, mikor az +elmondta neki a nagy ujságot. Az asszony remegő térdekkel roskadt +egy székbe.</p> +<p>– Jézus Mária! – suttogta, – a boldogtalan Berta mégis +megtette!</p> +<p>A doktor komoran bólintott.</p> +<p>– Most jövök a halottól. Nagyon gyanus benyomást tett reám.</p> +<p>– Mi lesz most már?</p> +<p>– A vizsgálat eredményétől függ.</p> +<p>– Hát lesz vizsgálat?</p> +<p>– Nem lehet elkerülni…</p> +<p>Jó ideig hallgattak. A doktor lángost evett, az asszony meg +elgondolkozva nézte. Végül csak megszólalt Moróczyné. <span class= +"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p> +<p>– Az a Patik, – Isten nyugosztalja! – nagy gazember volt.</p> +<p>– Utolsó ember volt, – hagyta rá az ura.</p> +<p>– Ivott, mint a csap. Az ilyen embert fiatalon is megütheti a +guta.</p> +<p>– A halottkém szívszélhüdést is mondott, – szólt a doktor.</p> +<p>– Úgy-e?</p> +<p>A doktor elkészült a lángossal és az órát nézte. Még egy útja +volt ebéd előtt. Ekkor megint megszólalt az asszony:</p> +<p>– Én azt hiszem, hogy a halottkémnek igaza van.</p> +<p>– Adja Isten, hogy igaza legyen!</p> +<p>Moróczyné csöndesen megölelte az urát és odatette szép ősz fejét +a vállára.</p> +<p>– Úgy-e édes uram, te is azt hiszed, hogy igaza van?</p> +<p>A doktor meghökkenve hallgatott. Érezte mellén az asszony +szívének ijedt lüktetését. Majd megszólalt, halkan mondván:</p> +<p>– Persze, persze, én is azt hiszem.</p> +<p>A dologból nem lett vizsgálat. A művészt elföldelték, mint +rendes halottat szokás. Egypár szomszédja ott volt a temetőben. Azt +mondták:</p> +<p>– Ugyan nem nagy kár érte!</p> +<p>Berta egy félévig nem mutatta magát a doktorék házában, pedig +most már nem volt oka restelkedni, <span class="pagenum"><a name= +"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> volt tiszta jó ruhája. +Szépen keresett a fehérvarrásával és rendben tartotta a gyerekét +is.</p> +<p>Moróczyék házában akkoriban nagy háboruságot és sok visszavonást +szereztek a rossz cselédek. A haragos egek valóságos tatárjárást +bocsájtottak a házra, az új szobaleányok egymásután jöttek-mentek +és dúló útjukat tört cserepek és hasadt bútorok jelezték. Az +asszonyban nőttön-nőtt a keserűség. Hjah, csak egy Rendeske volt a +világon!</p> +<p>Egy nap a doktorné összetalálkozott az utcán Bertával. A fiatal +asszony éppen a kisleányát sétáltatta. Mikor megpillantotta +Moróczynét, zavartan el akart osonni, a doktorné azonban +elcsípte.</p> +<p>– Hát téged mi lelt, hogy nem mutatod magadat nálunk? Pedig +varratni akarok veled. Asztalkendőket szegetni.</p> +<p>A doktorné maga is zavarban volt és kerülte Berta tekintetét. +Szerencsére ott volt a kicsike. Szép gyermek volt. Már most is +olyan megfontolt, okos tekintetü szeme volt, olyan +Rendeske-szeme.</p> +<p>Másnap a doktor ott találta Bertát az ebédlőben, a varrógép +mellett. Az öreg zavartan mormogott valamit és gyorsan bement a +másik szobába. A fiatal asszony azonban ott maradt egész héten. A +varrásával ugyan hamar elkészült, de nagytakarítást is kellett +csinálni. A háztartás <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= +"Page_162">-162-</a></span> megint csöndben és rendben folyt. A +doktor nagy íróasztalán, hol újabban kétségbeejtő anarkia kapott +lábra, egyszerre példás rendbe sorakoztak az írások, mint a katonák +a kaszárnya udvarán, ha jön a kapitány. Még a napsugár is +fényesebben sütött be a kristálytiszta ablaküvegen, mosolygó derüt +lopva a doktorné arcára és édes melegséget a doktor úr szívébe.</p> +<p>– Te, – mondta urának a doktorné, – eszembe jutott valami. +Bertának fölmondták a szállását, nálunk pedig üresen áll a kamra, a +mosókonyha mellett… A kicsikével se volna baj, csöndes, jó +gyerek…</p> +<p>A doktor vállat vont.</p> +<p>– Tudod, hogy nem avatkozom a dolgaidba, – morogta.</p> +<p>Titokban azonban megörült a felesége ötletének.</p> +<p>Minden visszatért megint a régi kerékvágásba. Csak Bertának +szerzett sok gondot egy csúnya, nagy zsírfolt, melyet valami +égetnivaló szobaleány ejtett a nagyságos úr fekete kabátját. Egypár +nap mulva azonban sugárzó arccal hozta a ruhát Moróczy szobájába. +Hihetetlen, de való: a foltnak nyoma se látszott többé! A doktor +egészen elérzékenyült. Eszébe jutott, hogy egyszer valami +rettenetes gyanut <span class="pagenum"><a name="Page_163" id= +"Page_163">-163-</a></span> rejtegetett a szíve mélyén… +Képtelenség! Ostobaság! Mosolyogva veregette meg Berta arcát.</p> +<p>– Hiába, csak egy Rendeske van a világon!</p> +<p>És a nagy zsírpecséttel együtt eltünt emléke annak a bolondnak +is, aki egykor föllázadt a nagy seprő ellen és azóta már maga is +künn feküdt a hulladékos ládában. <span class="pagenum"><a name= +"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A rabszolga.</h2> +</div> +<p>Tavaszi hajnal. A keleti határhegyek fölött piros tüzü felhőkapu +nyílott meg. Lenne a völgyben, a nagy nádasra boruló lágy +páratakaró alatt, nagy hangon ébredezni kezdett a kócsagok és gémek +tollas halásznépe. Fönn, a kopaszhegyen túl, kezdődik a baltát nem +látott, szűz őserdő. Ott is megszólaltak már a madarak. Az ő énekük +olyan, mintha ezer fuvolás és cimbalmos próbálná ki egyszerre a +hangszerét.</p> +<p>Piros hajnalon emberek kapaszkodnak föl a hegylejtőn. Egy +aranyhálóval letakart, tollbokrétával ékes fehér szamár hátán +fiatal nő ül. A ruhája, a fejére vetett fátyla és a topánja piros. +Ez Laborcz úrnak leánya, Dola.</p> +<p>A kísérői gyalogszerrel vannak. Egy vén cselédasszony és vagy +húsz szolgalegény. Valamennyien szőkehaju, hosszútagu emberek. A +legények kurtanyelü baltával fegyverkeznek. Csak egyikük, aki a +csapat élén lépked, visel vadászgerelyt <span class= +"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> és +hosszúpengéjü kést. A vezető fejjel magasabb a többinél. A meztelen +nyakán, a karján és a lábán kötélnyi inak feszülnek. Lomhán és +mégis könnyedén jár, akár a havasi medve. Tíz lépést tesz előre, +azután visszafordítja a fejét és keménynézésü szürke szeme keresi +Dola tekintetét. Laborcz leánya azonban hidegen és gőgösen elnéz +fölötte.</p> +<p>Fölértek a kopaszhegy ormára és ekkor a felhőkapun át hatalmas +sugárküllőket eregetett a fölkelő nap. Köröskörül, az övig érő +fűben, millió harmatcsöpp villant meg, mintha az ég apró csillagai +ide tértek volna delelőre.</p> +<p>Dola levette fejéről a piros fátyolt. Azután visszapillantott a +völgybe, ahol édesapjának városa elterült. A városnak agyagból +hányt, palánkos sáncai fölé, fekete fagerendákból összerótt +őrtornyok emelkedtek. A nádtetejü házak fölött füstfelhők +lebegtek.</p> +<p>A vén cselédasszony odalépett Dolához és ujjával a hegyek felé +mutatott.</p> +<p>– Ott a szent fa! – mondta.</p> +<p>A távolban kéklő erdőfal fölé óriás fapatriárka emelkedett. +Olyan volt, mint egy falombból épített, erdei várkastély.</p> +<p>A csapat a városból jött és a szent fa felé igyekezett. Laborcz, +a város ura, azért küldte föl leányát a hegyekbe, hogy vágjon le +odafönn egy <span class="pagenum"><a name="Page_166" id= +"Page_166">-166-</a></span> fehér bárányt és öntözze meg vérével a +szent fa gyökerét. Ha hajadon leány teszi ezt, újhold napján és +bűvös igéket mond hozzá, akkor hatalmat nyerhet az őserdő szellemei +fölött.</p> +<p>Mert Laborcz úr, ha jó kereszténynek vallotta is magát, +időközönkint mégis csak kereste barátságát a titokzatos erdei +démonoknak, melyeket pogány ősei tiszteltek egykor. Főleg olyankor +emlékezett meg a régi istenekről, ha valami veszedelem fenyegette. +Elmúlt ősz óta pedig állandóan titkos félelem emésztette a nagyúr +szívét. Kóbor emberek, akik a kárpáti szorosokon át vetődtek az +országba, ijesztő híreket hoztak a nagy pogány pusztaságokról. Azt +beszélték, hogy odalenn, Etelközben, egy esztendő óta egyre peng a +nyílkovácsok kalapácsa. A vad lovasnemzetségek, melyek eddig +egymást pusztították, most egy hatalmas akaratnak engedelmeskednek +és beláthatatlan hadirendbe sorakoznak, mint az égen járó zivataros +felhők. A papjaik és az énekes embereik pedig egyre a Tisza meg a +Duna vizéről regélnek nekik. Ha a pogányok egyszer megtalálják az +utat a Kárpátokon keresztül, akkor biztosan halomra döntenek és +eltipornak mindent, ami ellenük szegül. Mert gyorslábu paripákon +járnak, amellett vakmerőek, vérengzők és fáradhatatlanok, akár a +farkas és szemfülesek, akár az erdei hiúz. <span class= +"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span></p> +<p>Laborcz úrnak, amióta neszét vette a kerekedő veszedelemnek, +véres álmai voltak. Az ártatlan bárány kiomló vérével akarta +megengesztelni az erdők bosszús isteneit.</p> +<p>A csapat betért a rengeteg hűvös homályába. Egyszerre +elhallgatott a madárzsivaj és köröskörül mélységes, áhítatos csend +lett. Csak odafönn, a lombos kupolákban hallatszott valami halk +nyüzsgés, mintha apró bogarak milliói mozognának a lombban. Csendes +tavaszi eső kezdett permetezni.</p> +<p>A szőke óriás ekkor odalépett Dolához.</p> +<p>– Vigyázz, kisasszony, itt süppedékes a talaj. Kapaszkodjál meg +jól a nyeregkápában!</p> +<p>És megint ránézett a szürke szemével, gyöngéden mosolyogva.</p> +<p>Dola ügyet sem vetett rá, de később magához szólította a vén +cselédasszonyt.</p> +<p>– Mi a neve ennek a szolgának? – kérdezte.</p> +<p>– Hisz jól ismered, kisasszony. Vuk a neve. Az én fiam. Kis +leány voltál még, mikor ketten apádurad udvarába kerültünk. A +Tátrából valók vagyunk és a morva herceg ajándékozott a +nagyúrnak.</p> +<p>Dola gőgösen vonta össze arany szemöldökét.</p> +<p>– Apámnak száz rabszolgája van és én nem <span class= +"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> tartom +érdemesnek, hogy megjegyezzem a nevüket. De miért visel kopját ez a +szolga?</p> +<p>– Ő a nagyúr vadásza, kisasszony. Nincs nála bátrabb és nincs +nála erősebb vadász a hegyeken. Elmúlt héten bölényt ejtett.</p> +<p>Rövid hallgatás után így szólt Dola:</p> +<p>– Mondd meg ennek a szolgának, hogy ne merészeljen többet hozzám +szólani. És mondd meg neki, hogy ne merészeljen többet reám +tekinteni. Eddig nem ismertem a nevét. De ezentúl meg fogom +jegyezni. És ha visszaérkezünk a városba, meg fogom ostoroztatni +Vukot.</p> +<p>A cselédasszony ijedten tekintett Dolára.</p> +<p>– Mit vétett ellened az én szegény Vuk fiam?</p> +<p>A kisasszony arcát egyszerre haragos pirosság öntötte el. Az +indulattól remegő hangon mondta:</p> +<p>– Ez a hitvány szolga mindig rám tekint és bemocskol a +tekintetével. És tudom, ha egyedül van az erdőben, akkor is mindig +rám gondol és bemocskol a gondolataival. És makacs vakmerőségével +engem is arra kényszerít, hogy rágondoljak. Ezért fogom +megostoroztatni!</p> +<p>Senki sem mert válaszolni az indulatos úrnőnek. Vuk, az óriás, +szomorúan és alázatosan, lehajtott fővel haladt a csapat élén.</p> +<p>Egy sziklafal fölé érkeztek. Dola ekkor megállította hátasát és +egy fehér virágra mutatott. <span class="pagenum"><a name= +"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p> +<p>– Szedjetek nekem sok ilyen fehér virágot, – mondta. – Koszorúba +fonom és a koszorút odaakasztom a szent fára…</p> +<p>Vuk odalépett a szakadás partjára és lehajolt a virág után. De +nem szakította le, hanem egyszerre halkan pisszentett társainak és +lelapult a földre. A többi is mind elnémúlt és leguggolt. +Valamennyien a mélységbe néztek és attól, amit odalenn láttak, +elállott a szívük verése is.</p> +<p>Valami mozog ott lenn, az erdő méhében. Maga a gyilkos +veszedelem oson végig fekete fatörzsek között, nesz nélkül, némán, +ólálkodva, ugrásra készen. Pogány lovasok! Hosszú kígyóvonalban +kúsznak át a bokrokon. Némelyek kantáron fogva vezetik a +paripájukat; mások nyeregben ülnek és a ló nyakára hajolnak, hogy +átbújhassanak a lefüggő ágak alatt. Némán és gyorsan haladnak. Oly +félelmetesek és fantasztikusak, mint a közeledő orkán előtt szálló +felhőfoszlányok. A következő pillanatban már eltüntek, mint egy +gonosz álom rémképei. Az őserdőben megint nyomasztó csönd +honol.</p> +<p>Laborcz emberei sápadt arccal néznek össze.</p> +<p>– Etelköziek! – suttogják.</p> +<p>– Mit tegyünk most?</p> +<p>A legények mind Vukra néznek. S a vadász megszólal. <span class= +"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span></p> +<p>– Föl a hegyekbe! Ott nem járnak lovasok. A szent fán túl van +egy barlang. Ott elrejtőzik Laborcz leánya. Egyikünk azután +lelopódzik a városba és hírt visz a nagyúrnak…</p> +<p>A kis csapat egyszerre elfelejtette fáradtságát. Lázas +sietséggel, dühös türelmetlenséggel, egymást vonszolva és +taszigálva, törtettek föl a meredek lejtőn. Mint az őzfalka, mely +megérezte a farkascsorda közel voltát. Vuk megragadta Dola +hátasának kantárát és hatalmas rándításokkal vonszolta, emelte maga +után a kicsi állatot.</p> +<p>Délfelé elérték a szent fát. Az ezeresztendős tölgyfa törzse +áldozati állatok koponyáival és megszáradt koszorú-foszlányokkal +volt teleaggatva. Vuk elkalauzolta Dolát a barlanghoz. A kisasszony +ott leült a mohára, fejére vonta piros fátyolát és nem szólt +senkihez egy szót sem. A vadász pedig a legényekkel lenézett a +szakadás partjához. Nem láthattak azonban semmit, mert a mélyen +járó felhők szürke függönyt vontak a völgy fölé. A legények +letelepedtek a gyöpre és némán nézték az alattuk gomolygó párát. +Olykor úgy rémlett nekik, mintha a hullámzó ködtenger fenekéről +érces és fenyegető hangok szűrődnének föl a magasságba.</p> +<p>Az idő jó későre járt már, midőn rés támadt a vonuló felhőkön. +Megláthatták a kopaszhegy ormát. Valami fekete tömeg vesztegelt a +hegytetőn. <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= +"Page_171">-171-</a></span> Lovasemberek. Lehettek vagy +háromszázan. A nagy magasságból oly parányiaknak látszottak, mint a +gyerekjáték. A lovasok mozdulatlanok voltak, mint a rézbálványok és +arccal mind a völgyben kanyargó folyó felé fordultak. A tömött +sorfaluk előtt néhány magányos lovas állott. Alkalmasint a +hadnagyaik.</p> +<p>Később tágabb lett a felhőkapu és Vuk elláthatott a folyóig, +mely csillogó szalagként kanyarodott végig a völgyön. Most már +tudta, hogy mit néznek a kopaszhegyi lovasok. A folyó partján, a +zöld nádasban, hosszu, fekete vonalak kúsztak délnek. Csupa tüskés +hernyó; csupa kopjás sereg. A keselyüszemü vadász meg tudta mondani +társainak azt is, hogy minő ruhát viselnek a pogányok. Báránybőr +kacagányosok után feketeszűrösök következtek, aztán bőrvértesek és +megint báránybőrösök. Az egyes seregeik tülkölve szólongatták +egymást és a vereckei szoros felől egyre válaszoltak a kürtök és +egyre jöttek a lovasok, föltartózhatatlan áradatban sietve a nagy +alföldi rónaság felé. És amint egy-egy sereg a kopaszhegy alá ért +és meglátta a tetőn álló vezéreket, rivalgás támadt közöttük, mely +halk darázsdongásként szűrődött föl a szent fához.</p> +<p>Alkonyatkor beborult megint az ég. Az eső szakadt és a hideg +szél megzúgatta az őserdő szálfáit, mint az óriás hárfa húrjait. A +kisasszony <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span> nem akart semmit sem enni, csak vizet +kért és amint lehajtotta fejét az öregasszony ölébe, tüstént mély +álomba merült.</p> +<p>Hajnalra kelve, ragyogó, tiszta napra ébredtek. A vadász volt az +első, aki talpon volt. A szent fához sietett és lenézett a völgybe. +A szoros felől még egyre vonultak a lovashadak. Valami új dolgot is +látott Vuk. A kopaszhegy lábán sátoros szekerek beláthatatlan +hosszu vonala kígyózott végig. A hegy lejtőjén pedig óriás gulya +torlódott össze. A bőgésük fölhallatszott a hegyekbe. A folyón túl, +ahol tegnap még Laborcz városa állott, most nagy, fekete füstfelhő +ült mozdulatlanul a nádas fölött. A felhőnek olyan alakja volt, +mint a szálló denevérnek.</p> +<p>Vuk eleget látott. Visszament a barlanghoz. Ott mindenki talpon +volt már.</p> +<p>– Mi hír? – kérdezték a legények.</p> +<p>A vadász fölemelte fejét és Dola szeme közé nézve, nyugodt +hangon mondta:</p> +<p>– Százezren jöttek az országba. Annyi a kopjájuk, hogy nincs +emberi hatalom a Tisza és Duna körül, mely meg tudna velük vívni. A +szekereiken magukkal hozták asszonyaikat és magukkal hozták +nyájaikat is. Itt fognak maradni és száz esztendő múlva sem veri ki +őket senki.</p> +<p>– És az apám? – kérdezte Dola. <span class="pagenum"><a name= +"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p> +<p>– Laborcz városát földúlták és megégették. Apád fegyvereseit +alkalmasint rabul ejtették, de a nagyuraknak nem szokott +megkegyelmezni az ellenség.</p> +<p>– És mi lesz velünk, szegény szolgákkal? – kérdezte Vuk +édesanyja.</p> +<p>– Nincs most már úr az országban, ha nem etelközi. És nincs már +szolga, csak aki őket szolgálja. A régi urak és régi szolgák +ezentúl együtt túrják a lovasemberek földjét.</p> +<p>Vuk a vállára vetette gerelyét.</p> +<p>– Most megyek! – mondta.</p> +<p>– Hová mégy, Vuk? – kérdezte egyik a baltás legények közül.</p> +<p>– Vissza a hazámba, a Tátrába. A nagy erdőkön át odatalálok. A +tátrai tavakban sok a hal és az erdőkben sok a vad. Ott faházat +építek magamnak.</p> +<p>– Én veled megyek, Vuk! – mondta a legény.</p> +<p>– Mi is veled megyünk, Vuk, – mondták a többiek.</p> +<p>Most megszólalt a kisasszony is. Halkan kérdezte:</p> +<p>– Mi lesz velem?</p> +<p>– Téged is magammal viszlek, – mondta a vadász nyugodt és +határozott hangon. <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= +"Page_174">-174-</a></span></p> +<p>Dola nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Valaki a legények +közül fölkantározta a szamarat.</p> +<p>– Az édesanyám fog nyeregbe ülni, – szólt Vuk. – Dola fiatal és +erős, ő gyalog mehet.</p> +<p>A csapat megindult és nekivágott a rengetegnek. Laborcz leánya +alázatosan, lehajtott fejjel lépkedett a szőke óriás nyomában. Az +őserdőből rigórikoltás köszöntötte őket. <span class= +"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Lozenko.</h2> +</div> +<p class="summary"><i>(Egy politikai merénylet története.)</i></p> +<p>Ez a Palov Mária nem volt sem csinosabb, sem kellemesebb modoru +leány, mint a többi orosz diákkisasszony, akik a genfi orvosi +egyetemen tanulnak. Vézna kis termetével, elhanyagolt külsejével, +félszeg mozdulataival és szúrós tekintetével egy félig +megkopasztott csókafiókra emlékeztetett.</p> +<p>A társnői nagyobbrészt buzgó szociálisták voltak és sokat tudtak +beszélni az oroszországi forradalmi mozgalmakról. Mindegyiknek volt +egy politizáló barátja, akinek hatása alatt állott. Máriának +azonban nem volt senkije és ennélfogva nem is érdeklődött a +politika iránt. A férfiak eddigelé nem igen vettek még tudomást +arról, hogy Palov Mária nő, a leány pedig kesernyés ellenszenvvel +viszonozta közömbösségüket. Ha tavasszal a Proménade du Lac lombos +útjain fiatal diákot látott, aki a barátnőjével sugdosott, +émelygést <span class="pagenum"><a name="Page_176" id= +"Page_176">-176-</a></span> és bosszúságot érzett. Úgy találta, +hogy a nőstény körül dürgő hím kellemetlen jelensége a +természetnek.</p> +<p>Nőkkel sem igen barátkozott. Legtöbbet még a nagy Ankával +érintkezett, a festőnővel, aki egy közös folyosón lakott vele. Ez a +széptestü, rokonszenves, eszes és tunya leány olykor általjött +hozzá, hogy együtt teázzanak. Ilyenkor magával hozta a gyermekét +is. A gyermek apja egy Thon nevü odesszai mérnök volt, aki minden +esztendőben ellátogatott Genfbe. Szívesen feleségül vette volna +Ankát, de a leány egyelőre még húzódozott, mert elvi ellensége volt +a házasság intézményének. Anka, miként odesszai barátja is, sokat +foglalkozott politikai és gazdasági kérdésekkel és híve volt a tett +propagandájának.</p> +<p>Egyízben, – Thon akkor éppen Genfben időzött, – Anka +cigarettával a szájában és a gyermekkel a mellén, benyitott +Máriához. A kis leány szinte iszonyodva hátrált meg előle.</p> +<p>– Mi baja? – kérdezte Anka.</p> +<p>– Magának férfiszaga van, – mormogta Mária.</p> +<p>– Maga hisztérikus, – válaszolt a nagy leány nyugodtan és minden +harag nélkül.</p> +<p>Abban az időben történt, hogy a férfi mégis csak megjelent Mária +életében. Igaz, hogy csak álomkép alakjában. <span class= +"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p> +<p>Mária egy éjjel azt álmodta, hogy ketten, ő és a férfi, kéz a +kézben, a moszkvai nagy Chodinka-mezőn sétálnak. A leány álmában +nem csodálkozott ezen. Úgy tudta, hogy ez az ember nem idegen +hozzá, hanem mindig is ismerték egymást. Együtt voltak ők már +régen, sokszor, Mária ifjúkori álmaiban, melyeket akkor a leány, +reggelre kelve, mindig elfelejtett.</p> +<p>Azt álmodta, hogy a nagy mezőn sétálnak. Alkonyatkor lehetett, +mert Moszkva anyuska ezer templomának harangjai mind szóltak. A +zúgásuk folyékony érctengerként hullámzott végig a nagy réten. +Mária boldog és nyugodt volt. Nem igen beszélgetett a társával, a +beszéd fölösleges is lett volna közöttük, mert a gondolataik +összeölelkeztek és megértették egymást.</p> +<p>A Mária feje és szíve napokon át teli volt ezzel az édes +emlékkel. Soha még álom ilyen mély és erős benyomást nem tett rá. +Úgy érezte, hogy több is volt az egyszerü álomnál. Lehet, hogy két +ikerlélek, miután sokáig kereste egymást az élet ködében, egymásra +talált az álom titokzatos kertjében.</p> +<p>Az álom-férfinak egyébként nem volt neve. Ő–ő volt. A férfi. +Minden. Ennél különösebb volt, hogy Mária az arcvonásaira sem +emlékezett. A fenség, az erő, a jóság és a gyöngédség sugárzott le +arcáról… Egyéni vonásai azonban elmosódtak <span class= +"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> a leány +emlékezetében. Ezeket az egyéni arcvonásokat csak később +konstruálta meg magának, nappali ábrándozásaiban.</p> +<p>Úgy tudta, hogy ő már nem egészen fiatal ember. Nagy, erős és +komor, mint a litvániai bölény. Amellett szelid, meleg és érzékeny, +mint egy fiatal leány. Hosszú, szőke haja van, amelyet kozákosan +visel. Az arcbőre nagyon fehér, az orra rövid, a két szürke szeme +kissé messze esik egymástól, ami a franciák szerint tatáros +kifejezést ad az arcnak. A nagy, fehér és puha kezére különös +gyöngédséggel gondolt Mária.</p> +<p>Később egyéb külsőségeket is tudott róla. Hogy Moszkvában lakik, +a kinai városban, a Lubjanka-tér közelében. Hogy nagy és komor +tervekkel foglalkozik, tervekkel, amelyekről még Máriának sem +szabad tudnia. Ezek és egyéb képek régóta ott lappangtak már Mária +öntudatának mélységeiben. Most egyszerre fölbukkantak a fölszínre +és a leány nem is csodálkozott ezen.</p> +<p>Abban az időben még ritkábban ment emberek közé, mint annak +előtte. Az egyetemről néhanapján olyan boldog türelmetlenséggel +sietett haza, mintha a kedvese várná. És a moszkvai jóbarát, az +álomember, most már nappal is megjelent. Mária nem látta, de érezte +a jelenlétét. Olykor akarnia kellett csak és ő már ott volt +mellette. Megesett az is, hogy hiába húnyta le a <span class= +"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span> szemét, +hiába irányította feléje a gondolatát, hiába szólongatta: a +moszkvai ember nem jelentkezett.</p> +<p>– Most nagy dolgokon töri a fejét és nem gondolhat velem, – +mondta Mária.</p> +<p>Anka egy nap figyelmesen szemlélgette a diákkisasszonyt.</p> +<p>– Maga megváltozott, – mondta, – csinosodni kezd… Olyan +mostanában, mint a japán lámpa. Valami kigyuladt magában és +keresztül világít rajta. Mindene ragyog és fénylik.</p> +<p>Mária titokzatosan mosolygott, de Anka nem faggatta tovább.</p> +<p>A télen betegeskedni kezdett a kis leány. A feje heteken át +fájt. Anka azt ajánlotta neki, hogy mozogjon többet a szabad +levegőn. Ő meghallgatta a jótanácsot, de nem fogadta meg. Mert ő +akkor élte életének legboldogabb idejét. Amint ledőlt, nyitott +szemmel is rögtön érezte homlokán a moszkvai ember símogató nagy +kezét. Ő tehát tudott Mária szenvedéséről, hűséges és gyöngéd +gondolataival ott volt mellette. A leány szíve akkoriban megtelt +boldog meghatottsággal és nőies alázatossággal.</p> +<p>Egyik este megint benyitott hozzá a festőnő. A nagy leány igen +levertnek látszott. A világító fehér arca most sárgás volt. +<span class="pagenum"><a name="Page_180" id= +"Page_180">-180-</a></span></p> +<p>– Thon írt, – mondta, miközben cigarettára gyújtott.</p> +<p>Elgondolkozva nézte a füstkarikákat, majd így szólt:</p> +<p>– Baj van otthon… A moszkvaiak megmozdultak és azok a vadállatok +halomra lövöldözték őket… A vezérüket is börtönbe vetették…</p> +<p>Máriát nem érdekelte ez a dolog. Akkor kezdett csak fülelni, +midőn Anka azt mondta:</p> +<p>– A moszkvaiak vezére Lozenko Iván.</p> +<p>Lozenko Iván! Máriának úgy tetszett, mintha nagyon jól ismerné +ezt a nevet. Arra nem emlékezett, hogy kitől hallotta, de biztos +volt benne, hogy régóta magában hordja.</p> +<p>– Ismeri a moszkvai vezért? – kérdezte később halkan.</p> +<p>– Lozenkot? Jól ismerem. Régi barátja Thonnak…</p> +<p>– Milyen a külseje? – kérdezte Mária.</p> +<p>A következő pillanatban már megbánta kérdését. Úgy találta, hogy +fölösleges és gyermekes dolgot kérdezett.</p> +<p>– Nagy, erős ember, – válaszolt Anka. – Fekete haja van.</p> +<p>Mária megütközött ezen.</p> +<p>– Fekete? Biztosan tudja, hogy nem szőke?</p> +<p>Anka vállat vont.</p> +<p>– Azt hiszem, fekete… Megesküdni azonban <span class= +"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> nem +mernék rá… Lehet, hogy önnek van igaza… Egy gazdag timármester fia… +Ezek különben jelentéktelen körülmények… Fontos az, hogy örülnünk +kell, ha csak Szibériába viszik, mert a mostani főkormányzó +valóságos vadállat…</p> +<p>Anka, akit az oroszországi hírek láthatólag nagyon +nyugtalanítottak, magára hagyta gondolataival Máriát. A kis +diákkisasszonyt csodálatosképpen boldoggá tette mindaz, amit +hallott. Egészen biztos volt benne, hogy az ő moszkvai barátja +Lozenko. Arra is emlékezett most már, hogy mindig valami finom, +neki igen kellemes bőrillatot érzett, valahányszor a timár fia +megjelent álmaiban… Szinte mámorossá tette a tudat, hogy áloméletét +hozzákapcsolhatta a valósághoz. Úgy érezte, hogy ezzel valami nagy, +boldogító titok birtokába jutott.</p> +<p>Az éjjel, miközben nyitott szemmel bámult a sötétségbe, egész +akaraterejének megfeszítésével kereste az összeköttetést a moszkvai +emberrel. Nagynehezen tudott csak rátalálni. Egy rosszul +világított, puszta nagy termet látott. A padlón rongyokba burkolt, +alvó emberek hosszú sora feküdt. Csupa rab. Ő is köztük volt, +Lozenko. A földön feküdt és aludt. Mária hajnalig ott ült mellette +és most ő tartotta kezét barátjának lüktető homlokán. <span class= +"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p> +<p>Többet azonban nem találkozott vele. Sem álmában, sem ébren. +Hiába erőltette a fantáziáját; a lelke mint a denevér, fáradtan és +céltalanul keringett a sötétségben. Egy nagy, fekete, hideg fal +emelkedett kettőjük között.</p> +<p>A következő napokat reménytelen szomorúságban töltötte Mária. A +tűz, amely a bensejében égett és mely Anka szavai szerint keresztül +világított rajta, elhamvadt. Sötétség támadt benne és +körülötte.</p> +<p>Minden nap meglátogatta Ankát. Nem mert Lozenko után +tudakozódni, – oh, a nevét sem merte ajkára venni! – abban +reménykedett azonban, hogy a barátnője magától is szólni fog neki, +ha újabb híreket hall. Anka is levertnek látszott. Féltette Thon-t, +bár valami különös álszemérmetessége visszatartotta attól, hogy +kifejezést adjon gyöngéd aggodalmainak.</p> +<p>Egy nap a folyosón találkozott a két leány. Éppen egymáshoz +készültek látogatóba.</p> +<p>Anka a gyermekét táplálta. Másfél esztendős, erős fiú volt, de +az anyja még sem gondolt arra, hogy elválassza.</p> +<p>– Megtörtént! – mondta komoran a nagy leány.</p> +<p>– Micsoda? – kérdezte Mária elálló lélekzettel.</p> +<p>– A gazemberek halálra korbácsolták Lozenkót… <span class= +"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> A +főkormányzó parancsára történt… Ha az a főkormányzó újévkor még +életben van, akkor Oroszország megérdemli a sorsát…</p> +<p>Anka nem folytathatta, mert Mária jajszó nélkül hanyatt esett a +folyosón. Ott feküdt, krétafehér arccal, nyitott szemmel, eltorzult +szájjal.</p> +<p>Hetekig nyomta az ágyat, súlyos betegen. Kuszált lázálmaiban +egyre érezte, hogy valahol a mérhetetlen, szédítő messziségben, +távoli naprendszereken is túl, egy parányi akaraterő vívódik és +vergődik, hogy Mária közelébe juthasson. Valami rettenetesen +közömbös, titáni erő azonban magával sodorja a csillogó parányt, +ismeretlen régiók felé, hol sohasem fog többet rátalálni Mária.</p> +<p>Midőn a beteg végre talpra állhatott megint, Anka, aki mindaddig +hűségesen ápolta, és csak a fölépülését várta, sietve elbúcsúzott +tőle és a gyermekével hazautazott Odesszába. Nem mondta, de Mária +tudta, hogy Thon után ment.</p> +<p>A nagy leány elutazása után Mária egyáltalában nem akart többet +emberekkel érintkezni. Jó ideig a lakás ablakából nézte a napok +múlását, reménytelenül és fáradtan, mint az őszi eső hullását. +Később eljárt megint az egyetemre, bár meg volt róla győződve, hogy +a tanulása, miként egész élete, céltalan és értelmetlen +erőlködés.</p> +<p>Egy verőfényes tavaszi napon, midőn az <span class= +"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> +egyetemről jövet, végigment a virágozva pompázó tóparton, orosz +beszédet hallott egy előkelő vendéglő előtt. Egy úr és egy hölgy +szállott ki a gépkocsiból. A férfi, egy hórihorgas termetü ember, +oroszul mondott valamit a buldogképü kis embernek, aki levett +kalappal sietett eléje. A nőn egyébként meglátszott, hogy párisi +félvilági hölgy.</p> +<p>– Az a hosszu ott a volt moszkvai főkormányzó, – mondotta egy +orosz diák, aki néhány társával Mária mellett elhaladt.</p> +<p>Mária megállott a gyalogjáró szélén és megfordult. A főkormányzó +hat láb magas, szűkmellü, görnyedt ember volt. Sovány nyakán +föltünően kicsi koponya ült. Az arcbőre, a bajusza és a szemöldöke +egyformán rézvörös volt. Fiatalos szabásu, világos flanellruhát és +tarkaszalagos szalmakalapot viselt. Most mosolyogva hajolt +hölgyéhez, miközben az orra körül csupa nyájas ránc lett az +arca.</p> +<p>Ettől a mosolytól, a nőstény körül dürgő hím arcának buja +eltorzulásától, hihetetlen módon megundorodott Mária. Még ott +állott, az útszéli fa védőrácsának támaszkodva, midőn már +elhatározta, hogy meg fogja ölni a vörös embert. Az elhatározás oly +váratlan erővel csapott föl a lelkében, mint valami explozió. +Minden csöpp vére lobogó lánggal égett. Mámorosan sietett haza.</p> +<p>Az egész leány megváltozott. Csupa acélos <span class= +"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> élet +lett. Amellett csodálatos nyugalommal és következetességgel kezdte +átgondolni a tervét. Fegyvere volt. Kezdő diák korában szerezte, +önálló életének első mézes heteiben. Majd arról kezdett +gondolkozni, hogy minő ruhába öltözzék. Eddigelé nem igen törődött +a külsejével, de most igen fontosnak találta ezt a kérdést. Ezzel +csak követte mindazoknak a nőknek a példáját, akik a bibliai Judith +és Charlotte Corday óta politikai gyilkosságra vállalkoztak. +Elhatározta, hogy feketébe fog öltözni. Nem volt ilyen ruhája, de +volt némi pénze. Elment egy varrónőhöz, aki a diákkisasszonyoknak +szokott dolgozni és körülményesen megbeszélte vele a ruha szabását +és diszítését. Az a gondolata támadt, hogy a nagy napon csupa olyan +ruhadarabot fog magára venni, amelyet még sohasem viselt. Hogy +miért, azt tulajdonképpen nem tudta, de úgy érezte, hogy annak az a +módja. Új harisnyát és keztyűt is vett magának, meg csinos párisi +gombos cipőt, aminőt még sohasem viselt.</p> +<p>Két napig kellett várnia, amíg elkészült a fekete ruhája. A +huzavona kellemetlenül érintette, de nem lehetett ellene tenni. +Közben részletesen elgondolta tettének következményeit. Hogy mit +fognak írni a lapok és mit szólnak majd Genfben lakó honfitársai. +Szinte látta a meglepetés kifejezését egyik-másik kollégája arcán, +akit <span class="pagenum"><a name="Page_186" id= +"Page_186">-186-</a></span> csak a tanteremből ismert. Elképzelte a +törvényszéki tárgyalás lefolyását is és előre készült +védőbeszédére.</p> +<p>A lelke mélyén egy titkos gondolata lappangott, amelynek +jelentőségével ő maga sem volt tisztában. Az ő fantasztikus +szerelme eddigelé magát is kétségbe ejtette a valószínütlenségével. +Olykor hazugsággal gyanusította magát. Most úgy érezte, hogy +utólagos valósággá válthatja szerelmi álmát, ha össze tudja kötni +az élet eseményeivel. Elszánt tettével grandiózus mauzoleumot állít +meghalt álmainak.</p> +<p>Mialatt a ruháját várta, sokat settenkedett a fogadó körül. +Többízben is látta a főkormányzót. Félelem és ami még különösebb, +gyűlölet nélkül nézett a szemébe. Inkább valami különös +rokonszenvet érzett iránta, aminőt a vadász érez a pompás +szarvasbika iránt.</p> +<p>Május tizenhetedikén korán reggel megfürdött, azután magára +vette új ruháját. A ruha jól sikerült és ennek megörült. Szinte +csinos volt, midőn új cipőivel végigkopogott a Place des Alpes +kőlapjain. A revolverét egy kis bőrtáskában vitte, amelyet erre az +alkalomra vásárolt.</p> +<p>Reggeltől délig strázsálta a fogadó kapuját. A vörös ember +azonban nem mutatkozott. Mária nem ebédelt, hanem tovább +várakozott. A buldogképü orosznak, aki a főkormányzó megérkezése +<span class="pagenum"><a name="Page_187" id= +"Page_187">-187-</a></span> óta állandóan ott lappangott a fogadó +körül, föltünt a leány és figyelmessé tette rá a fogadó portását. A +kövér német megkérdezte Máriától, hogy kit vár.</p> +<p>Mária kissé elpirult és zavartan mosolygott.</p> +<p>– A barátomat várom… Pincér az ebédlőben…</p> +<p>A portás is elmosolyodott és tudni akarta a pincér nevét. +Ajánlkozott, hogy majd fölküld érte. Mialatt a német Máriát +faggatta, a főkormányzó hirtelen megjelent a kapuban. Fekete +ruhában volt. A barátnője ezúttal nem volt vele.</p> +<p>Alkalmasint valami hivatalos látogatásra készült.</p> +<p>– Hol az automobil? – kérdezte hangosan.</p> +<p>A gépkocsi ott állott a fák árnyékában. A német portás otthagyta +Máriát és költögetni kezdte a bakon szundító soffőrt.</p> +<p>Mária két lépésnyire állott a nagy úrtól, revolverrel a +kezében.</p> +<p>– Lozenkóért! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.</p> +<p>Kétszer rálőtt a vörös emberre. Harmadszor is lőtt volna, de a +buldogképü akkor már hátulról átkarolta és brutális erővel a +földhöz vágta a leányt.</p> +<p>A főkormányzó elfehéredő arccal fordult Mária felé, miközben +zavartan motyogott valamit. <span class="pagenum"><a name= +"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> Azután gyors léptekkel a +kapu felé ment. A küszöbön megbotlott és a portás nyakába esett. +Most tudódott csak ki, hogy golyót kapott. Mire bevitték a hall-ba +és lefektették egy kerevetre, elvesztette eszméletét. A mellénye +alatt egy vér volt az inge. Midőn megérkezett az orvos, már halott +volt.</p> +<p>Mária lihegve és csukott szemmel feküdt a kövezeten, két +rettenetes ököl szorítása alatt, amíg az elősietett rendőrök talpra +nem állították. Egész idő alatt mosoly ült az arcán. Bár +eszméleténél volt, mégsem tudta, hogy mi történik vele. Már akkor, +amidőn Lozenkó nevét kiáltva, először kilőtte fegyverét, nagyszerü +és harmónikus zúgást hallott, amely hasonlatos volt ezer orgona +mélyhangú szavához. Az érces hang-orkán túlzúgta a revolver +dörrenését és most elnyomta a körülötte tolongó nagy embertömeg +zaját is. A hanghullámok körülölelték és fölemelték a leányt. Bár +mozgatta a két lábát, mégis az az érzése volt, mintha járás közben +nem érintené a földet, hanem lebegve haladna előre.</p> +<p>A rendőrbiztos kérdésére ugyanazt válaszolta, amit a gyilkosság +alkalmából kiáltott:</p> +<p>– Lozenkóért!</p> +<p>A bíróság előtt csodálatosan viselkedett. Szerény volt, szilárd, +okos és rokonszenves. A vizsgálat folyamán kiderült, hogy Mária +sohasem ismerte <span class="pagenum"><a name="Page_189" id= +"Page_189">-189-</a></span> Lozenkót. Nem is ismerhette, mert +Lozenkó csak félesztendővel Mária elutazása után telepedett meg +Moszkvában. A kósza híresztelést, hogy Mária a kedvese halálát +akarta megbosszúlni a főkormányzón, meghazudtolták a tények. +Nyilvánvalóvá lett, hogy a leányt nem személyes, hanem tiszta elvi +okok ösztönözték tettére. Ezt állította ő maga is védekezésében. Az +a néhány mondat, amit a bíróság előtt elmondott, rettenetes +vádbeszéd volt a politikai elnyomatás rendszere ellen. A genfi +orosz gyarmat tagjai rajongó áhítattal hallgatták minden szavát. +Úgy beszéltek róla, mint a legönzetlenebb gondolkodásu és +legideálisabb érzésü teremtésről. Úgy emlegették, mint valami +szentet. Az orosz Judithnak nevezték, a moszkvai Cordaynak.</p> +<p>A szabad Svájc bírái elég enyhén ítéltek fölötte. Öt esztendei +fogságot mértek reá. <span class="pagenum"><a name="Page_190" id= +"Page_190">-190-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Holdas éjjel.</h2> +</div> +<p>Még csak a várkert vizikapujánál őrködő svájciak után kell +néznie, akkor aztán lefekszik a tiszti őrszobában, elküldi a +lakájt, eloltja a gyertyát és – kimászik az ablakon és esze nélkül +elszalad a városba, mert Ancilla, a gyönyörü Ancilla már várja. +Ancillának, a hófehérnek, a forrószemünek, a rózsalehelletünek +mindig van egy hercege vagy márkija, akit tönkretesz és egy +gárdistája, akit imád. Ez különben régi hagyománya az olasz +balletnek, melynek Ancilla egyik büszkesége. A gárdistáját +mostanában Titusnak hívják és ha valaki meg akarná attól venni a +vacsorát, mely ma Ancilla selyemfészkében várja, akkor hiába +kinálná neki Peru minden aranyát. Mert Titus hadnagy ugyan szegény +ördög, de huszonnégy esztendős.</p> +<p>A gárdista tehát hosszú léptekkel végigsietett a park alvó +rengetegén. A hold olyan szeliden világított, mint egy kék +selyemmennyezetes hálószoba <span class="pagenum"><a name= +"Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> ampolnája, a +márványterraszon forrón illatoztak a rózsafák, a tó felől madárének +hallatszott, – szóval: az alvó kert Ancillával álmodott. A hattyútó +partján görög márványbölcsek állanak glédát. A távolban sűrü +lombfal sötétlik. Ott van az útvesztő. A fejedelmi kertész +mesterséges labirintust vágott a bokrok közé, hol körbefutó +alagútak, lombos zsákutcák és ravasz keresztútak tévesztik meg a +merész vándort. A hadnagy azonban ismerte a járást és nekivágott a +sötét bozótnak, hogy hamar elérje a vizikaput. Kétszer jobbra +fordult, egyszer balra, aztán három sugárút közül a baloldalit +választotta, majd egyszerre megállott, meglapult és fülelni +kezdett… Valami különös, harmónikus kis rikoltást hallott az +útvesztő méhéből. Emberi hang volt, bár úgy hangzott, mint az +éjjeli madár hivogató szava. Most megint! A gárdista mélyen +lehajolt és halkan, egészen halkan előresompolygott. Az öles +puszpángfal egy résén át kilátott a holdsütéses kis tisztásra, mely +a labirintus közepén volt. Valaki volt a tisztáson. Fehér női ruha +világított a holdfényben. Egy túlkarcsú dereku, széles abroncsos +szoknyáju, kecses női alak állott a Pán-szobor alatt. Kissé +előrehajolt, két kis tenyerét a szája elé tartotta.</p> +<p>– Á-i! – kiáltotta megint.</p> +<p>A sikoltása olyan édesen nyilalt a gárdista <span class= +"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> +szívébe, mint a fülemile trillája. Valahonnan a fekete sűrüségből +halkan zsongó mandolin-akkord válaszolt a hívásra.</p> +<p>– Ide, ide! – kiáltotta fojtott hangon a fehérruhás nő.</p> +<p>– Szerelmes légyott! – örvendezett magában a gárdista.</p> +<p>Valaki kilépett a bokrok közül. De ez is nő volt. Mandolint +hozott a kezében.</p> +<p>– Ágnes, hol késtél ilyen sokáig? – kérdezte az első, a +karcsu.</p> +<p>– Eltévedtem a bokrok között, édes keresztanyám, – lihegte a +második, aki kisebb és gömbölyü volt.</p> +<p>A gárdistának a nagy meglepetéstől fölborzolódott a varkocsba +font haja. Jézus, Mária és Szent József, hiszen ez Cecilia hercegnő +ő fensége! A gitáros pedig a kis Ágnes, a hercegnő keresztleánya. A +hadnagy meglapulva, visszafojtott lélegzettel nézte a leányokat, +mint a hiúz a holdfényben legelésző őzeket.</p> +<p>– Jaj, de félek! – szepegte Ágnes.</p> +<p>– Mitől félsz, kis birka? – bátorította a hercegnő. – Hát nincs +veled a keresztanyád?</p> +<p>– Ha kitudódik a kastélyban, hogy mi éjnek idején a parkban +szoktunk járni?…</p> +<p>– Ha a nagybátyám számon kéri az éjféli kirándulásaimat, akkor +majd így szólok hozzá: <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= +"Page_193">-193-</a></span> Fenséges fejedelem, én nem tudok +aludni, ha süt a hold és ha nem alszom, akkor azt képzelem, hogy +ravatalon fekszem és élőhalott vagyok… Fenségednek könnyű, mert +fenséged megiszik vacsoránál két-három pint bort, attól aztán úgy +hortyog, hogy lehallani a palotatérre is.</p> +<p>– Én azt hiszem, ha kisül a dolog, akkor édes keresztanyámat +büntetésül szürke ruhába öltöztetik, engem azonban fülön fog a +fenséges fejedelem, mint tette akkor is, mikor megfürödtünk a +tóban.</p> +<p>– Az megeshetik, Ágnes, de ne feledd, hogy akit szeretünk, azért +jól esik szenvednünk, te pedig szeretsz engem, nemde?</p> +<p>– Oh, igen, édes keresztanyám. És mit fogunk ma csinálni? +Megfürdünk megint?</p> +<p>– Nem, leányom, hanem leheveredünk erre a friss szénarakásra és +érdekes ujságokat mondunk egymásnak. Az első ujság az, hogy holnap +vendégünk érkezik. Kázmér nagyherceg. A másik ujság az, hogy holnap +este már a nagyherceg menyasszonya leszek.</p> +<p>– Isten áldja meg édes keresztanyámat és a jó nagyherceg urat +is. És ha szabad volna valamit kérdeznem…</p> +<p>– Azt szeretnéd tudni, ugy-e, hogy milyen ember a nagyherceg? +Szép-e, fiatal-e? Megmondom. Fiatal sohasem volt, mert a családja +nagyon <span class="pagenum"><a name="Page_194" id= +"Page_194">-194-</a></span> régi és a gyermekeik a születésük +napján már hatszáz esztendősek. Az arca különben olyan, mint a +rosszkedvü ürüé, a lábaszára meg olyan, mint a gólyáé.</p> +<p>– És ön hozzámegy, keresztanyám?</p> +<p>– Hozzá, mert mi főrangúak nem azért házasodunk, hogy boldogok +legyünk, hanem azért, hogy a népeinket boldogítsuk.</p> +<p>– Bizonyos, hogy keresztanyám új alattvalói igen boldogok +lesznek, ha meglátják csinos nagyhercegnőjüket.</p> +<p>– Ez valószínü. Én különben ötven új ruhát kapok a lakodalmamra, +sok csipkeinget és selyemharisnyát, a vőlegényem pedig +cobolybundákat, mogyorógyöngyöket, gyémántokat, smaragdokat, +zafirokat, topázokat és türkizeket fog nekem ajándékozni.</p> +<p>– Oh, de boldog ön, édes keresztanyám!</p> +<p>– Tévedsz, Ágnes, én nem vagyok boldog. Az ürüorrát és a +gólyalábát valahogyan megbocsátanám neki, de abba nem tudok +belenyugodni, hogy olyan nagyon ostoba. Képzeld, ő feleségül vehet +ilyen szép kis hercegnőt, amilyen én vagyok és amellett egy csúnya +vén szeretőt tart. Nem tökfilkó az ilyen ember? A szeretője olasz +táncosnő, Ancilla, mostanában érkezett ide.</p> +<p>– Hát ezt honnan tudja, édes keresztanyám? <span class= +"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span></p> +<p>– A mi udvarunknál mindent megtud az ember, mert ez Európa +legnagyobb pletykafészke.</p> +<p>– Vén az az Ancilla?</p> +<p>– Ő azt mondja, hogy huszonkilenc esztendős, az orosz követ +azonban jól emlékszik rá, hogy huszonöt évvel ezelőtt Péterváron +párbajt vívott érte két muszka generális. Ha azonban egy kicsit +utánajárnának, alkalmasint kisülne, hogy ott táncolt már Dávid +királlyal a frigyláda előtt. Mindig mosolyog és a mosolya olyan +édes, mint a megfagyott szirup. Ha légy száll az arcára, az +menthetetlenül ottragad. A páncélos fűzőjét nem meri levetni, még +ágyában sem, mert ha egyszer levetné, akkor sohasem tudná többet +összekeresgélni a termetét. Ezt persze minden nő tudja, aki egyszer +egy futó pillantást vetett rá, a férfiak azonban nem tudják. A +férfiak egyáltalában olyan ostobák, hogy nem érik föl ésszel a +különbséget, mely egy tizennyolc esztendős princessz és egy +viharvert kulissza-hercegnő között van.</p> +<p>– Minden férfi ostoba, keresztanyám?</p> +<p>– Mindegyik, erről már személyesen is meggyőződtem. Ez azonban +olyan titok, melyet magammal a sírba fogok vinni.</p> +<p>– Nagyon szeretném, ha én is sírba vihetném ezt a titkot.</p> +<p>– Elmondom neked. Mért ne mondanám? Te nem fogsz rám árulkodni +és nekem jól esik, <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= +"Page_196">-196-</a></span> ha könnyíthetek a szívemen… Mikor +nagybátyám megmagyarázta nekem, hogy az európai egyensúly érdekében +feleségül kell mennem Kázmér nagyherceghez, én így szóltam +magamban: a nagyherceg egy jól kifejlett táncosnőt hoz magával a +házasságba, illő tehát, hogy én se menjek hozzá üres kézzel és ha +egyebet nem, hát egy jól megtermett gárdahadnagyot vihetnék +neki…</p> +<p>– Egy hadnagyot?!</p> +<p>– Egy szegény hadnagy nem fogja fölbillenteni az európai +egyensúlyt, különösen akkor nem, ha úgy rendezem a dolgomat, hogy +senki se tudjon róla.</p> +<p>– Igazi hadnagyról beszél, édes keresztanyám?</p> +<p>– Ágnes, emeld égnek három ujjadat és esküdjél meg, hogy sohasem +fogod elárulni azt, amit mondok. Azaz ne fáradj! Reggelre úgy is +elfelejted, amit mondok. Ismered Titust?</p> +<p>Amint kimondta ezt a nevet, halk zörej hallatszott a bokrok +közül. A kis Ágnes megszeppent.</p> +<p>– Jaj, keresztanyám, valaki van ott… Mintha tüzes szempár +ragyogna a lomb között…</p> +<p>A hercegnő azonban nem félt. Fölugrott és két lépést a bokor +felé tett, aztán megállott és a lábával toppantott.</p> +<p>– Bú-hú! – kiáltotta kihívóan. <span class="pagenum"><a name= +"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p> +<p>Mély csöndesség. Csak a tücskök cirpeltek körülöttük.</p> +<p>– A szemed káprázik, kis gyáva, – mondta Cecilia és újból +lefeküdt a szénába.</p> +<p>– Tehát ismered Titust?</p> +<p>– A szép gárdistát? Oh, hogyne!</p> +<p>– A termete olyan, mint Achillesé, az arca pedig olyan, mint +Párisé. Ez azonban mitológia és ehhez te nem értesz. Hej, Ágnes, +milyen szerelmes volt abba a tökfilkóba a te szegény kis +keresztanyád!</p> +<p>– A szép gárdistába?!</p> +<p>– Sohasem néztem rá és mégis mindig láttam. Ébren is, álmomban +is. Egyszer azt álmodtam, hogy zúgó erdőben sétálok vele és +megcsókoljuk egymást. Máskor fehér márványteremben voltunk együtt +és megint megcsókoltuk egymást és hárfa játszott hozzá.</p> +<p>– Hogyan, hát megcsókolhat egy gárdista egy hercegnőt?</p> +<p>Cecilia kissé elgondolkozott.</p> +<p>– Nem, – mondta aztán – azt nem teheti, mert az életével +játszanék… Egy hercegnő azonban megcsókolhat egy gárdistát, ha +boldoggá akarja tenni és akkor nem is életveszélyes a dolog, +föltéve persze, hogy a gárdista hallgatni tud… Diána előkelő +istennő volt, még pedig igen szigoru erkölcsü istennő, azért mégis +leszállott az égből, <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= +"Page_198">-198-</a></span> hogy megcsókoljon egy Endymion nevü +ifjút, aki még nemes ember sem volt, csak egyszerü pásztor… Ez +azonban megint mitológia, amihez te nem értesz, Ágnes… Én tehát a +fejembe vettem, hogy az eljegyzésem előtt meg fogom magamat +csókoltatni Titus hadnaggyal. Mert nagy igazságtalanság, hogy +Kázmér úré, Ancilla rosszizlésü kedveséé legyen az első csókom. Én +már olyan vagyok, hogy nem szenvedhetem az igazságtalanságot.</p> +<p>– És megtette, keresztanyám? Megtette?</p> +<p>– Hadd mondom el sorjába… Egyszer megtudtam, hogy Titus a soros +őrtiszt… Ilyenkor egyedül szokott virrasztani a tiszti szobában… +Éjfélkor, mikor már mindenki aludt, kiszöktem a szobámból, +végigosontam a hátsó folyosón, le a gárda-lépcsőn… A kezem már +megtalálta a kilincset, – a szívem bolondul lüktetett, – ekkor +neszt hallottam az őrszobából… fojtott beszédet, vihogást… Titus +úrnak látogatója volt, – még pedig női látogatója… A kíváncsiságom +nagyobb volt, mint a félelmem, megnyomtam a kilincset és benéztem a +résen, egy nevető női arcot láttam és tüstént megismertem +Ancillát…</p> +<p>– A táncosnőt?</p> +<p>– Az őrszoba karosszékében ült, Titus pedig előtte térdepelt… +Engem észre sem vettek.</p> +<p>– És mit tett azután, édes keresztanyám? <span class= +"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span></p> +<p>– Becsaptam az ajtót és elszaladtam… Az éjjel beteg voltam az +undortól és a dühtől… Oh, milyen ostoba a férfi! Egy fehérruhás +fiatal hercegnő remeg az ajtaja előtt és ő egy festett arcu +kurtizán előtt térdepel…</p> +<p>– Mi az kurtizán? – kérdezte Ágnes.</p> +<p>– Mitológia, amihez te nem értesz.</p> +<p>A két nő jó ideig némán feküdt a szénában és hallgatta a +tücsökzenét. Végül megszólalt a kis leány:</p> +<p>– Ancilla nagyon tetszik az uraknak… Talán azért, mert szépen +táncol?</p> +<p>A hercegnő hirtelen felkönyökölt.</p> +<p>– Ancillának fogalma sincs a táncról. Amit ő művel, az +lábgimnasztika, semmi egyéb… Ha piruettet vág, akkor verejtékes +lesz a homloka és megroppan minden csontja… Akarsz egy igazi +piruettet látni? Cincogd el a forlanát, de gyorsan!</p> +<p>Ágnes megpengette a mandolinját, a hercegnő pedig piruettezni +kezdett a gyöpön, kecsesen, szélsebesen és megfoghatatlan +könnyedséggel, mintha acélrugóra járna minden tagja.</p> +<p>Aztán egyszerre nagyon furcsa, sőt nagyon ostoba dolog történt. +Az történt, hogy Titus hadnagy váratlanul eltüsszentette magát. +Hiszen lehet, hogy meghült a harmatos éjszakán. Olyan hangos +tüsszentés volt, hogy visszhangzott tőle a sötétség. Kurjantásnak +is beillett volna. Mire a <span class="pagenum"><a name="Page_200" +id="Page_200">-200-</a></span> gárdista fölocsudott ijedtségéből, +mellyel saját ügyetlensége eltöltötte, már megint sötét és üres +volt a tisztás. Az elefánttüsszentésével eloltotta és elfújta az +egész tündértáncot. Csak a távoli bozót kacskaringós útjai felől +hallatszott valami szapora dobogás, mintha magassarku cipőcskék +szaladnának versenyt egymással.</p> +<p>Mit tehetett a hadnagy? Megszemlélte a svájciakat, akik példás +rendben hortyogtak a parkkapu alatt, majd visszatért a tiszti +őrszobába. Miután elküldte a lakájt és magára maradt, nem mászott +ki az ablakon, mint újabban szokta, hanem reggelig föl-alá sétált a +szűk szobában. Az agya erősen dolgozott, de azért nem sütött ki +semmit, ami megérte volna a fáradságot. Ancilla azonban, a hófehér, +a mámoros szemü, az édes lehelletü, sohasem tudta megérteni, hogy +miért változott egy holdas éjjelen hideg ellenszenvvé a szép +gárdista rajongó szerelme. <span class="pagenum"><a name="Page_201" +id="Page_201">-201-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Szilveszteréji lovasok.</h2> +</div> +<p>Gyémántködös, farkasleső éjszaka. Az országútat befújta a hó, +csak a távírópóznák mutatják, hogy merre kanyarodik. A fehér +hegylejtőről néma házsorok bámulnak le száz vörös +ablakszemükkel.</p> +<p>Két ember megy az úton. Az egyik peckesen emelgeti hosszú +gémlábait. Kurta zekét visel, a nyakára pedig hosszú kendőt +csavart, melynek csücske a lapockáját verdesi. Kissé felöntött a +garatra és a szája szakadatlanul jár. Éles, házsártos hangon +parancsolgat és feleselget, mintha egy egész láthatatlan hadsereg +lépkedne a nyomában. Ez a község részeges irnoka.</p> +<p>A másik kicsi, köpcös ember és kacsázva baktat a társa nyomában. +A cseperkekalapja alatt hosszú fürtökbe kunkorodik a haja. +Apatikusan követi az irnokot és dünnyögő hangon válaszol annak +kérdéseire. Talán nincs is egészen tisztában magával, hogy mit +csinál és merre jár e pillanatban. <span class="pagenum"><a name= +"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> Ő a község részeges +kántora, vagy mint arrafelé mondják: az orgonista.</p> +<p>Amerre mennek, ovális gödröket tipornak a mély hóba.</p> +<p>– Előre, előre! – harsogja az irnok. – Direkció: a keresztút! Öt +perc múlva ott leszünk. Föl a fejet, ki a mellet!</p> +<p>– Hol leszünk? – kérdi álmosan az orgonista.</p> +<p>– A keresztúton. A Majdán-domb alatt. Éjfélkor majd katonásan a +szeme közé nézünk a szilveszteri csudának.</p> +<p>– Miféle csudának?</p> +<p>– Hányszor mondjam még, hogy meglessük a szilveszteri lovasokat. +A te fejed igazán olyan, mint a kémény, – semmi sem ragad meg +benne… Szilveszter éjszakáján idegen lovasok vonulnak el a Majdán +dombja fölött. Az első harangütéssel megjelennek, az utolsóval +megint füstté lesznek. Száz esztendő óta jönnek-mennek, minden +esztendőben egyszer. Senki sem tud róluk semmit, de sok éjjeli +csavargó látta már őket. Aki meglesi őket a keresztúton, annak +mondanak valamit. Valamit, amit csak az illető ért meg… Aki látja +őket, azt kitöri a nehéz nyavalya… Mert a szilveszteri lovasok +rettenetesen szomorú igazságokat mondanak… Magukkal hoznak mindent, +amit az ember elmulasztott és elrontott életében… <span class= +"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> +Vágyakozás és megbánás marad a nyomukban… Okos ember nem is áll az +útjukba… A plébános úr okos ember és most puncsot főz a meleg +szobában… A jegyző úr is okos ember és a felesége kövér tokáját +simogatja… A paraszt a legokosabb ember és a dunnája alatt horkol… +Mi azonban két semmiházi vagyunk, nekünk se dunnánk, se feleségünk, +mi kimegyünk az országútra és a szeme közé nevetünk a szilveszteri +kisértetjárásnak… Ki a mellet, föl a fejet!</p> +<p>Szerencsésen eltaláltak a keresztúthoz. Jó félórát kellett +várakozniok, míg a falu tornya elkongatta az éjfélt. Az irnok +azalatt föl-alájárt és szabadgyakorlatokat végzett a hosszú +karjaival. Az orgonista mozdulatlanul állott egy helyben és buzgón +szívogatta kialudt szivarját. Az útszéli távirópóznák azalatt +halkan muzsikáltak a fülébe. Az orgonistának olykor úgy rémlett, +mintha hatalmas vokálkórus énekelne. Tisztán hallotta a férfiak +zengő basszusát és a nők édes szopránját.</p> +<p>– Mindjárt éjfél! – mondta halkan az irnok.</p> +<p>A domb felé néztek. Ott ezüsthasu hófelhők lebegtek az égen. +Majd rés támadt a felhőkön és a hold bágyadt fénye mellett gyorsan +szálló, sötét ködfoszlányok vonultak át a felhőkapun.</p> +<p>A nagy fehér csendben megkondult a távoli falu harangja. Éjfél +van! <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span></p> +<p>A két korhely kidülledt szemmel nézi a domb fölött torlódó +felhőalakokat. Az irnok egyszerre valami rémült nyilalást érez. +Lovasokat lát a domb fölött! A felhőkapu alatt piros lett az ég s a +bibor háttérben tollas csákóju lovasok árnyékképei sorakoznak. +Néhány lépésnyire a többi lovas előtt, karcsú telivér paripáján, a +hajlott vállu öreg katona: a király… Sötét silhouettejét vékony +aranysáv szegélyezi. Ő is, a többi is figyelmesen tekint a távolba… +Most kis felhőfoszlány úszik feléje. A felhőből lobogó sörényü +paripa lesz, a paripán hosszú termetü tábornok ül… A részeg irnok +önmagára ismer a tábornokban. Most hirtelen megáll, katonásan +tiszteleg a király előtt, – úgy látszik, valamit jelent a +felségnek… A király többször bólint fejével, majd kissé előre +ösztökéli lovát és kezet nyujt a tábornoknak. Az pedig, mélyen a +lova sörénye fölé hajolva, kezet fog urával… Aztán egyszerre +alaktalan köddé lesz az egész.</p> +<p>Az irnok egy ideig még az ég alját nézi, majd öklével a +homlokára üt, a távirópóznának veti magát és keservesen elkezd +sírni.</p> +<p>Az orgonista is feszült figyelemmel szemléli a felhőalakokat. Ő +is lovas csapatokat lát odafönn, de egészen másformájúakat, mint a +cimborája. Az ő szeme előtt fehér fényben tündöklő, titáni +diadalivvé lesz a felhőkapu. Túlról, az ég méhéből, a lovas óriások +beláthatatlan seregei <span class="pagenum"><a name="Page_205" id= +"Page_205">-205-</a></span> özönlenek a kapu felé. Hatalmas +csataparipákon ülő, sisakos, páncélos, ragyogó leventék. Fehér +szakállu vének oldalán villogó szemü férfiak, márványarcu ifjak. +Valamennyinek arcán a fenkölt rajongás, a nemes tisztaság és a +halálos szomorúság kifejezése. Oly ünnepies lassúsággal haladnak, +mintha valami túlvilági zene hangjaira mozognának. És mindegyiknek +szíve fölött ott tündöklik a kereszt jele.</p> +<p>A részeg kántor valami rekedt üvöltést hallat, aztán ő is +nekiesik a távirópóznának. Odafönn pedig lassankint +összegomolyodik, elmosódik és eltünik a kép…</p> +<p>Jó időbe telik, míg a két cimbora annyira megembereli magát, +hogy eszébe jut a hazatérés. A faluig szó nélkül mennek. Elől az +irnok, mögötte a kántor. Az első kapunál kutyaugatás fogadja őket. +Ekkor megszólal az irnok:</p> +<p>– Én ötvenhat esztendős vagyok… Ifju koromban katona voltam… +Fölvittem a főhadnagyságig… Az iskolákban én voltam a legjobb +tanuló, a csapatnál én voltam a legjobb tiszt… Ha ott maradtam +volna, ma tábornok lehetnék. De én elittam a kardomat, a +büszkeségemet, az életemet…</p> +<p>Az orgonista is megszólalt:</p> +<p>– A zeneakadémiának én voltam az első növendéke… Húsz esztendős +koromban belekezdtem <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= +"Page_206">-206-</a></span> egy operába: A keresztes vitézek lett +volna a címe… A nyitánya el is készült… Az egész zenei világ úgy +beszélt róla, mint valami csodaalkotásról. Egy világtörténelmi kor +rajongását akartam megzenésíteni… Nem tudom, mi lett aztán velem… +Abbahagytam a zenét, abba az életet, abba mindent… Most ötven +esztendős vagyok és botfülü parasztgyerekeket kántáltatok a +templomban…</p> +<p>Elhallgatott. Némán mentek tovább. Később megint megszólalt az +irnok:</p> +<p>– A korcsma még nyitva van, – mondta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A mester.</h2> +</div> +<p>A ködös őszi éjszakában olyan hivogatóan ragyog a kávéház, mint +a tündérvár ablakai a pusztaságban. Már nagyon későre jár az idő, +de azért a fülkében még együtt ül a rendes asztaltársaság. Az +asztalfőn a mester. Erélyes arisztokrata-arcéle van, aminőt régi +aranyérmeken lát az ember. Haja és szakálla, amelyet ellepett a +korai dér, selymes fényü és sűrü, mint valami drága prém.</p> +<p>Tompa és kellemes csengésü hangja elhallatszik a kávéház +legtávolabbi zúgába. Ma különösen jól van diszponálva és ilyenkor +aforizmákban beszél. Egy-egy megjegyzésével össze tudja kapcsolni a +legtávolabb eső dolgokat és szét tudja bontani az élet +legszövevényesebb jelenségeit. Néhány jelzőjével villámos fényözönt +tud árasztani emberekre és eseményekre egyaránt.</p> +<p>A társasága áhítatosan hallgatja. Mindenki <span class= +"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> önként +alárendeli magát fölényes szellemének és boldog, aki +napszámosmunkát végezhet mellette, egy-egy megjegyzésével újabb +nyersanyagot vetvén szellemének izzó és tündöklő kohójába.</p> +<p>A pénztárban egy sápadt, sovány leány ül. Az arca nem csinos, a +szeme azonban igazi asszonyszem: szelid, lelkes és tüzes. A mester +sohasem beszélt a leánnyal, de azért állandóan érzi néma +csodálatát, amely delejes áramként hízelgi körül. Még egyéb +hallgatói is vannak. Az éjjeli pincérek és ott, az oszlop mögött, +az úri korhelyek társasága. Azok félig kapatosan, bosszantó +lármával törtek be, de aztán hamar elhallgattak és megkomolyodtak, +és most már ők is ámuló hódolattal csüngnek a mester ajkán.</p> +<p>Az egész kávéház megtelik valami különös, bűvös fluidummal. +Aztán észrevétlenül emelkedni kezd, minden márványasztalával, +csillárával és tükrével együtt, emelkedni, mint a léghajó, a tüzes +és tiszta mámor régiói felé, szédítő magasságban az élet szennye és +szegénysége fölött. A mester e pillanatban fölséges. És szellemének +szépsége visszaragyog a vendégek, a pénztárosnő és a pincérek +arcán, mint a napfény az esővízben.</p> +<p>A mester beszélt. Egyszerre – mi az? Valami bántó zökkenés +rázkódtatta meg. A tüzes szemü leány eltünt a pénztárból. Helyét +elfoglalta a nappali pénztárosnő. Egy robusztus, közömbös +<span class="pagenum"><a name="Page_209" id= +"Page_209">-209-</a></span> arcu, halszemü asszony. A haját +szigorúan lefésüli és szürke kendőt visel a vállán. A mester +gyűlöli ezt a szürke színt, amely a józan, hideg és kérlelhetetlen +reggel szimbóluma.</p> +<p>– Ilyen késő van már? – kérdi egy álmos hang.</p> +<p>A nagy ablakok mögött ott lappang a kék reggel. Künn, a távoli +körutakon, zúgó villámoskocsik vágtatnak.</p> +<p>– Gyerek az idő! – mondja a mester.</p> +<p>Azzal megint beszélni kezd. De maga is érzi, hogy ő többé már +nem az, aki volt. A rakétái erőtlenül puffannak szét az asztal +alatt. Ennek talán a szürke pénztárosnő az oka, aki szigoru +anyóspillantásokat vet feléje.</p> +<p>Egyszerre hideg légáram csapja meg a mester arcát. Az ajtó +megnyilt és egy hat láb magas, öreg katonatiszt lépett a kávéházba. +Szolgálati egyenruha van rajta. Meglátszik az arcán, hogy egész +éjszaka úgy aludt, mint a bunda és hogy egyenesen a hideg zuhany +alól jön. Ez az ember szinte brutális módon egészséges, józan és +tiszta benyomást tesz. Undorodva elfordítja a fejét, amikor +meglátja a mester asztalán a boros üvegeket, azután leül és +reggelit kér.</p> +<p>A mester kísérletet tesz, hogy megállítsa a múló éjszakát. Bort +rendel, feketekávét és szivart. De az éjszaka emberei között már +bomladozni <span class="pagenum"><a name="Page_210" id= +"Page_210">-210-</a></span> kezd a fegyelem. Az úri korhelyek nem +törődnek többet a mesterrel, hanem kedvetlen hangon és ásítozva +hánytorgatják, hogy ki hány óráig alhatik még. Aztán hirtelen +fölkerekednek és elmennek. A mester keserü mosollyal tekint utánuk, +mint szökő jobbágyai után a bukott fejedelem.</p> +<p>Megint két reggeli vendég érkezik. Az egyik kereskedőnek, a +másik ügyvédnek látszik. Valami hivatalos útra készülnek. Mialatt +sietve megisszák reggeli kávéjukat, az ügyvéd bélyeges papírokat +rakosgat, a másik pedig sopánkodva hajtogatja:</p> +<p>– Ki fizeti meg az időveszteségemet? Én nem loptam az +időmet!</p> +<p>A gondolat, hogy valaki úgy fukarkodik az idővel, mint az +uzsorás a pénzével, mélységesen leveri a mestert. Mintha csak +szilveszteri harangok kongását hallotta volna.</p> +<p>A reggeli vendégek mind sűrűbben szállingóznak a kávéházba. Ezek +a koránkelők különös, ellenszenves emberfaj. Ők a mohók, a +törtetők, a hivatalok és üzletek fantázianélküli igavonói, a +karriércsinálók és vagyonszerzők. Ők azok, akik állati +szorgalmukkal és szívósságukkal csúffá teszik a genie fejedelmi +előjogait. Egyenesen az ágyból jönnek és az arcuk oly ügyes, józan +és durva, mint a frissen meszelt fal. Kutyafuttába <span class= +"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> +fölhabzsolják a reggelijüket, közbe falják az ujságokat, hogy +megtudják, miként vélekedjenek az emberekről és az eseményekről. +Lenéző és megbotránkozott pillantásokat vetnek az éjjeli emberek +felé. És amint a mester újból beszélni kezd, tízen is rápisszennek +az ujságjuk mögül.</p> +<p>A kíméletlen nappal meghódította már az egész kávéházat, csak a +fülkében tartja magát még az éjszaka egy kis szigetje. A tegnapi +emberek ott oly kopottan és bágyadtan kuporodnak egy csapatban, +mint az álmos denevérek. Nem telik már semmi kedvük a +virrasztásban, csak a kezdeményező tehetség hiánya tartja őket +vissza attól, hogy hazamenjenek. A mester roppantul furcsa alakká +vedlett. Megráncosodott és összelapult, mint a kilyukadt léggömb. A +félarca kormos, az orra ferde, a szakálla pedig olyan, mintha +kócból való volna.</p> +<p>A fiatalok közül az egyik megembereli magát és fölkel. Arra +szedelőzködni kezdenek a többiek is. A mesteren nagy életundor vesz +erőt. Szinte könyörög egyik-másiknak, hogy maradjon még. De ők, +akik az éjjel boldogak voltak, hogy az asztalához engedte őket, +most lerázzák magukról, mint a kullancsot és magára hagyják.</p> +<p>Most már végleg itt a holnap. A mester még egy kétségbeesett +kísérletet tesz. Megtagadja önmagát <span class="pagenum"><a name= +"Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> és beáll reggeli +vendégnek. Teát és ujságokat kér. A megalázkodása azonban +hiábavaló.</p> +<p>A lapokból, melyeket átfut, csak úgy bömböl feléje a nappal, az +élet, a valóság, minden kicsinyességével, korlátoltságával, +laposságával, nagyképüségével. A nappal az ő ellensége. Az élet az +ő szégyene. A valóság örökös és gyötrelmes szemrehányás, mely elől +a barnapiros, fantasztikus éjszakába szokott menekülni.</p> +<p>Egy vidéki asszonyság jön a kávéházba, két piros pofácskáju +gyermekkel és egyenesen a mester asztalához telepedik. A gyermekek +a nagyapjukról csacsognak, akivel ma találkozni fognak. Ez a +családias motivum végleg megutáltatja a mesterrel a kávéházat. +Fizet és elmegy.</p> +<p>Amint bizonytalan léptekkel igyekszik külvárosi lakása felé, +megcsapja lelkét a friss levegő és ekkor egyszerre széthull és +porrá lesz minden fölénye és ereje. Ő most már csak egy szegény vén +korhely, aki megint átfecsegett egy éjszakát.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_213" id= +"Page_213">-213-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Napváros <span class="ralign"><a href= +"#Page_5">5</a></span></li> +<li>A láthatatlan Pokorny <span class="ralign"><a href= +"#Page_33">33</a></span></li> +<li>Bucentoro úr <span class="ralign"><a href= +"#Page_89">89</a></span></li> +<li>Békák a kútban <span class="ralign"><a href= +"#Page_114">114</a></span></li> +<li>A becsületes ifju <span class="ralign"><a href= +"#Page_140">140</a></span></li> +<li>Rendeske és a művész <span class="ralign"><a href= +"#Page_153">153</a></span></li> +<li>A rabszolga <span class="ralign"><a href= +"#Page_164">164</a></span></li> +<li>Lozenkó <span class="ralign"><a href= +"#Page_175">175</a></span></li> +<li>Holdas éjjel <span class="ralign"><a href= +"#Page_190">190</a></span></li> +<li>Szilveszteréji lovasok <span class="ralign"><a href= +"#Page_201">201</a></span></li> +<li>A mester <span class="ralign"><a href= +"#Page_207">207</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75255 ***</div> +</body> +</html> + diff --git a/75255-h/images/cover.jpg b/75255-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..e2538fa --- /dev/null +++ b/75255-h/images/cover.jpg diff --git a/75255-h/images/i001.png b/75255-h/images/i001.png Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..f5dd60b --- /dev/null +++ b/75255-h/images/i001.png diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..46ab3d9 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #75255 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75255) |
