diff options
Diffstat (limited to '75255-h/75255-h.htm')
| -rw-r--r-- | 75255-h/75255-h.htm | 4670 |
1 files changed, 4670 insertions, 0 deletions
diff --git a/75255-h/75255-h.htm b/75255-h/75255-h.htm new file mode 100644 index 0000000..41a78ee --- /dev/null +++ b/75255-h/75255-h.htm @@ -0,0 +1,4670 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Napváros by Ferenc Herczeg | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2,h3,h4 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} +h2,h3 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +p.i2 { + text-indent: 3em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +table { + margin-left: auto; + margin-right: auto; +} + +.pagenum { + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.blockquot { + margin-left: 10%; + margin-right: 0%; + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +.summary { + text-align: center; + text-indent: 0; + margin: auto; + font-weight: bold; +} + +.right { + text-align: right; + margin-right: 1.5em; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} + +ul.TOC { + list-style-type: none; + padding-left: 10%; + text-indent: -5%; + width: 70%; + text-align: justify; +} + +ul.TOC li { + margin-top: 0.25em; +} + +span.ralign { + position: absolute; + text-align: right; + right: 15%; + top: auto; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75255 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption">HERCZEG FERENC +MUNKÁI</span></p> +<p class="center"><span class="caption-large">NAPVÁROS</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG FERENC +MUNKÁI</span></p> +<p class="center"><span class="caption-largest">Napváros</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src= +"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title= +"Magyart a magyarnak" /></div> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1912.</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER +KIADÁSA</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG +FERENC</span></p> +<h1>Napváros</h1> +<p> </p> +<p> </p> +<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src= +"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title= +"Magyart a magyarnak" /></div> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1912.</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER +KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk</i></p> +<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP +NYOMDÁJA.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Napváros.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p>Nona városában nincsen galamb, sem veréb, csak varju.</p> +<p>A város ott lapul meg, mélyen lenn, az ezeröles, barna +tufaszakadás tövében. A régiek építették oda kénbányák fölé és +kapzsiságukban nem bánták, hogy a hegy elveszi tőlük a napfényt és +a levegőt. Nona városát sohasem éri a napsugár. Olyan fekete, +nyirkos és fülledt, mintha mély pincében állana. Sokemeletü +vártornyok, lépcsősen egymás fölé ágaskodó ciklopsfalak és szédítő +mélységü árkok rekesztik el a szorost. A nonaiak nem harciasak, de +van pénzük és azért fülig beásták magukat kőfalak közé.</p> +<p>A város utcái keskenyek és girbe-görbék, a szűkmellü, hórihorgas +polgárházak teli vannak tapasztva fecskefészek-erkélyekkel. Egy-egy +sikátor hosszu, kongó bolthajtások alatt vezet el, <span class= +"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> a fekete +falívekről rozsdás láncon iromba vaslámpások függnek alá, távoli +zugokban pedig szentelt mécsesek pislognak. Néhol váratlanul +meredek nyergü hídra ér az ember, a híd alól előrohan a zugó +Nona-folyó fekete vize, hogy azután nyilsebesen, mint az üldözött +kigyó, megint belevesse magát valami ásító bolthajtás torkába.</p> +<p>A nonai mestereknek valami beteges gyönyörüségük telhetik az +emberek ijesztgetésében, erre vall legalább, hogy a házereszekről +vízköpő ördögök, majmok és halálfejek vigyorognak le az utcára, az +ajtók fölött förtelmes kősárkányok bontogatják denevérszárnyukat, +az oszlopokra pedig pikkelyes kigyótestek csavarodnak és varangyok +kúsznak.</p> +<p>Az utcai árkádok alól vasrácsos odukba lehet látni, a hol +sápadtarcu, vaksi pince-emberek szorgoskodnak. Az egész város teli +van fojtó bőr-, len- és szurokszaggal, mert a nonaiak ősidőktől +fogva híres mesteremberek.</p> +<p>A nonaiak világhódító ősök sarjadékai, évszázadok óta azonban +elcsenevészedett a testük és a lelkük. Dohos pincéikben a +penészgomba és a babonás félelem rügyezik. A keresztények Istenét +imádják, ő nekik azonban ez a bosszuállás rettenetes istene, aki +dögvészt és ellenséget küld a városokra. Vallásuk a halálfélelem +fogvacogtató viziója. Templomaik teli vannak a <span class= +"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span> szenvedés és +a gyász szörnyü képeivel. Ezeknek ábrázolásában utolérhetetlenek a +nonai mesterek.</p> +<p>Isten után a városi tanácsot rettegik leginkább. A tanács a +rektori palota öles kőfalai mögött ül, mint a prédára éhes pók, +kémkedésének láthatatlan szálai pedig behálózzák az egész várost. A +tanács azt akarja, hogy polgárainak élete legyen tiszta, szürke és +alázatos, mint a novemberi nap. A csillogó selyemkelmék és az +aranykelyhek, melyek a nonai műhelyekben készülnek, vásárra +kerülnek, de városi polgár nem használhatja azokat. Nona másnak +termi a maga virágait. A férfiaknak fekete posztóruhát kell +viselniök és jaj a polgárnőnek, aki megmutatja az utcának a haját, +vagy a fedetlen vállát. A nonai nők, fiatalok és aggok, bő +apácaköntösben, nagy főkötővel és a körmükig érő ruhaujjal +járnak.</p> +<p>És aki keménynek találja a törvényt, az gondoljon a +bakótoronyra, ahol a világ leggazdagabb kínzóeszköz-gyüjteményét +őrzik.</p> +<p>Alkonyatkor a leáldozó nap félórára előbukkan a két hegyfal +közül és odasüt a bástyarétre. A levegő ilyenkor mozdulatlan, +minden fűszál és falevél olyan piros, mintha vérbe mártották volna, +a város ablakai pedig vakító tűzfényben izzanak, mint az óriás +drágakövek. A nonai mormoták <span class="pagenum"><a name="Page_8" +id="Page_8">-8-</a></span> most előbújnak oduikból és kivonulnak a +bástyák elé.</p> +<p>A fonnyadt arcu öregek, az álmodozó szemü ifjak és a vértelen +ajku nők csendesen tipegnek fel-alá. A kis gyermekek épp úgy vannak +öltöztetve, mint az öregek, az orruk is olyan hosszu és szomoru, a +viselkedésük is olyan higgadt.</p> +<p>Mikor a nap letünik, ifjak és vének elnémulnak, nyugat felé +fordulnak és figyelmesen nézik az ég alján ellobbanó tüzet. A +városban megszólalnak az esti harangok és a mormoták dideregve +bukdácsolnak sötét oduik felé.</p> +<p>A szöges kaput becsapják, a hidat fölvonják és a kopár réten +úrrá lesz az éjjeli szél.</p> +<h3>II.</h3> +<p>Filippa, a nonai nagyrektor leánya, sötétes, enyhe őszi hajnalon +a tenger felé ment. Szőrkámzsát viselt törékeny testén és mezitláb +járt. Lassan, vánszorogva ment, az éles kavics sokszorosan +megsebezte fehér lábát. Útjában mormogó hangon imádkozott. Egy +cselédasszony és két fegyveres szolga kisérte.</p> +<p>A nagy dögvész óta fogadalom kötötte a leányt, hogy minden +hónapban elzarándokol a tengerparti Boldogasszony kápolnájához. +<span class="pagenum"><a name="Page_9" id= +"Page_9">-9-</a></span></p> +<p>Nona egy óra járásnyira esik a tengertől. Az út oda a folyó +partján kanyarog.</p> +<p>Midőn a zarándokok kiértek a keskeny hegyszorosból, a víz zúgása +elcsendesedett és a folyó lagunává szélesedett. A keleti égboltozat +már lilavörös tűzben izzott, a laguna párafüggönye mögött ébredezni +kezdett a vizivad, ami olyan érces hangzavarral járt, mintha egy +láthatatlan város harangjai konganának.</p> +<p>Egyszerre ijedten kalapálni kezdett Filippa szíve. Egy +lovasember bukkant ki a magas nádból. A csótáros nagy csataménjén +olyan hatalmas és idegen volt, mint a mesevilág hírnöke. Három +gyalogos is volt vele. Hosszutagu, pompás ruháju, kevély ifjak, a +fegyvereik megcsillantak a fölkelő nap tüzében.</p> +<p>A lovas fölemelte keztyüs jobbját és hangos szóval mondta:</p> +<p>– Én Leif vagyok, a napvárosi kapitány legkisebbik fia. Én +téged, nonai Filippa, most magammal viszlek apámuram +palotájába.</p> +<p>A leány megdermedt a rémülettől. Sem megmoccanni, sem szólni nem +tudott. Annyit látott csak, hogy a nonai szolgák ész nélkül +eliramodnak, a kisérő asszonya pedig térdre roskad és sikoltozni +kezd, mintha karóba húznák. Egyik gyalogos legény fölkapta és +nyeregbe adta a habkönnyü <span class="pagenum"><a name="Page_10" +id="Page_10">-10-</a></span> leányt, a lovas magához ölelte és +elvágtatott vele.</p> +<p>Ez a Leif, az antinonai normann kapitánynak, Vas Drogonak +legkisebbik fia, még húsz esztendős se volt. Hosszu növésü, széles +vállu, inas legény, mint a normann rablók valamennyien. A haja +lenszőke, a nap szinte fehérre szívta, ami különösen illett +barnapiros arcához. A szürke szeme olyan mosolygós volt, mint a +fiatal leányé.</p> +<p>A rabló most megszólalt:</p> +<p>– Félesztendő óta meglestem minden utadat, Filippa. Kétszer +jártam várostokban, hogy tisztességgel a feleségemmé tegyelek, de +édesapád elzáratta előlem palotája kapuját. Drogo apám is +lelovagolt Nonába, harminc csatlós kisérte, de a rektor nem +bocsátotta a szine elé. Tegnap így szólt hozzám Drogo úr: Ha nem +adják, hát vedd el!</p> +<p>Filippa mozdulatlanul feküdt a normann kőkemény karjában. A +pilláit erősen lehunyta és buzgón imádkozott magában. Később lopva +fölpillantott és meglátta, hogy a tenger partján lovagolnak. A +tenger acélkék volt, az afrikai szél párhuzamos tajtéksávokat +hengergetett tükrén. Messzi künn sárga normann-vitorlák +vonultak.</p> +<p>Ekkor újból megszólalt a rabló és Filippa <span class= +"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> hirtelen +lehunyta a szemét és megint imádkozni kezdett.</p> +<p>– Nálunk odafönn vannak szép leányok, szebbek, mint nálatok +Nonában, – mondta Leif. – Nekem azonban nem kellenek, nekem te +kellesz csak, mert hasonlítsz a tengerparti Madonnához. Te mindig +sápadt vagy és szomoru, ha sokáig rád néz az ember, megfájdul a +szive, épp úgy, mint a Boldogasszony képe előtt. De fogadom, hogy +odafönn Napvárosban ki fog pirosodni az arcod és megtanulsz +mosolyogni.</p> +<p>A legény szíve ekkor oly erősen dobogott, hogy Filippa az +ezüstpikkelyes páncélon keresztül is érezhette.</p> +<p>Most már megszólalt a leány is. Most már tudta, hogy mit kell +mondania. A Madonna megvilágosította elméjét.</p> +<p>– A hatalmadban vagyok, Leif, de esküszöm az igaz Istenre, hogy +soha életemben több szót nem fogsz tőlem hallani. Ez volt az utolsó +szavam.</p> +<p>Megint lehunyta a szemét és nem bánta már, akármi lesz is vele. +A rabló azonban föl sem vette ezt a szörnyü beszédet, hanem nevetve +mondta:</p> +<p>– Én pedig esküszöm, hogy a csókjaim meg fogják nyitni a szádat, +Filippa!</p> +<p>Meredek lejtőn haladtak fölfelé, zöldelő terrászok <span class= +"pagenum"><a name="Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> és +árnyékos szőlőlugasok között. Előttük, a domb tetején állott +Napváros, a reggeli verőfényben ragyogva, mint a királyi +korona.</p> +<h3>III.</h3> +<p>Vagy száz esztendővel ezelőtt telepedtek meg itt a normann +hajósok. Az ég tudná, honnan cseppentek ide. A rég elpusztult ősi +Antinona romjai fölé építették az ő új városukat. A nonaiak ma is +Antinonának nevezték, a normannok azonban a maguk nyelvén +Napvárosnak.</p> +<p>A partról nézve olyan volt, mint egy nagy lovagvár. A vörös +kőbástyák fölé íves ablaku fehér tornyok és gyöngyszínü kupolák +emelkedtek. A bástyatornyokra aranyzöld folyondár kúszott föl, a +felső falakról pedig virágzó pompában bólongattak a leanderfák. A +tenger szele égőszinü zászlókat lengetett a kapuk fölött, a vakító +kék ég méhében fölkavart csillagrajként keringtek a napvárosi +galambok.</p> +<p>A normannok részben istenfélő kalózok voltak, akik százlábu, +piros gályákon kergették a pogány nagyhasu vitorlásait, részben +pedig idegen királyok zsoldjában vitézkedtek. Pelyhesállu ifju +kalandoraik lapos tarisznyával a hátukon mentek világgá, hogy +azután sok év multán, ha kedvezett nekik a hadiszerencse, +szolgákkal <span class="pagenum"><a name="Page_13" id= +"Page_13">-13-</a></span> és paripákkal, mint nyakláncos, +biborpalástos főemberek térjenek haza. Nem egy nagy hajóskapitány +és dúsgazdag condottiere tanyázott odafönn. Ezek azután palotákat +építettek a városban és márványoszlopok árnyékában itták a rubin- +és topázszinü bort, mely a hegyi szőlőkben termett.</p> +<p>Az antinonaiak ugyanannak a keresztény Istennek építenek +templomokat, mint a nonaiak, de azért az ő vallásuk mégis egészen +más, mint amazoké.</p> +<p>A templomaik teli vannak az erő és a szépség szimbolumaival, +fegyverekkel és hadi zászlókkal, édesen mosolygó szűz asszonyok, +komoly szép arkangyalok és délceg szent lovagok képmásaival. Isten +tiszteletére fölvirágozzák az oltárokat és selyemlobogók alatt, +harsogó zeneszóval járják be a várost. A férfiak bő harci +zsákmányért, a nők pedig szerelmi boldogságért imádkoznak. Az övék +a harcok Istene, aki megjutalmazza a bátorságot és megátkozza a +gyávaságot; az ő Istenük jó atya és azt akarja, hogy a gyermekei +legyenek boldogak.</p> +<p>A napvárosi házak tele vannak tarka szőnyegekkel, fegyverekkel, +drága edényekkel. Az ifjak bársonyban járnak, a nők pedig, az +aranyhaju és fehérfogu, a szilaj tánckedvükről híres antinonai nők, +sistergő selyemben, meztelen vállakkal, <span class= +"pagenum"><a name="Page_14" id="Page_14">-14-</a></span> fölemelt +fejjel sétálnak a terrászokon. Szüretkor mind hazajönnek a +hadigályák és akkor énekszótól és lantpengéstől hangos a szőlőhegy. +A normann suhancok olykor vad ujjongásukkal és fegyverek zajával +verik föl a város csendjét, hogy könnyítsenek mámoros életkedvükön, +melyet a forró napfény öntött ereikbe.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>A rabló édesapja, Vas Drogo, palotájának kapujában fogadta az +érkezőket. Egyenes és erős volt még, akár a hajóárbóc. Őszülő rőt +sörénye vastag fürtökben omlott a vállára, két szemöldöke közé +kemény redőt vésett, szája szögletét lefelé görbítette a férfias +gőg.</p> +<p>A kapitány és fiai – Leif a kilencedik volt – derült +csodálkozással szemlélték Filippát, mint az oroszláncsalád +barlangjába tévedt nyulacskát. Ők bizony más párt szántak az ő +vasinu kölyküknek, nem ilyen sápadt szentet. Drogo azonban mégis +megszólította a leányt. Filippa süketen és vakon állott előtte, nem +válaszolt, nem is nézett rá.</p> +<p>Az öreg ekkor kicsinylően legyintett a kezével és elment. Az +ajtóból mégis visszaszólt:</p> +<p>– Mikor én elraboltam magamnak a megboldogult feleségemet, agyon +kellett vernem két <span class="pagenum"><a name="Page_15" id= +"Page_15">-15-</a></span> fivérét és föl kellett perzselnem a +városukat. Azért mégis holtáig hű és engedelmes feleségem volt. Te, +Filippa leányom, egy hétig sírhatsz és imádkozhatsz, akkor azután +el fogod járni a menyasszony táncát.</p> +<p>Leif sógornői közül két fiatal asszonyt adtak Filippa mellé, +részben a tisztesség kedvéért, részben azért, hogy el ne +illanhasson. A normann asszonyok rajta voltak, hogy tőlük +telhetőleg fölvidítsák vendégüket. Az erőlködésük azonban kárba +veszett. Filippa istenteleneknek tartotta a szerelmi dalaikat és +ledérnek a kecses táncukat. Nem nyult a nyalánkságokhoz, melyekkel +megkínálták és hiába hoztak neki arannyal himzett selyemköntösöket, +ő nem akarta levetni a kámzsáját, sőt azt sem engedte meg, hogy +topánt húzzanak a lábára. Ha pedig ifju Leif vitézségéről és jó +szivéről beszéltek neki, betapasztotta a fülét a tenyerével, hogy +ne halljon semmit.</p> +<p>Napközben a palota márványudvarán volt az asszonytársaság, a +selyem árnyékvető ponyva alatt. A ponyva sárga volt és meleg arany +visszfényt vetett a nők arcára. A ciszterna körül tarkatollu, +szúrós szemü madarak ültek, melyeket távoli országokból hoztak a +gályák. Filippa gyülöletesnek találta ezt a helyet, mivel néhány +meztelen márványasszony állott benne. Ezeket a fehér bálványokat +maga Vas Drogo zsákmányolta, <span class="pagenum"><a name= +"Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> mikor még a görög szigetek +közt kalandozott. A normann hölgyek tiszta, mosolygó szemmel nézték +a szobrokat, a nonai leány azonban fülig pirult, valahányszor a +pillantása arra tévedt.</p> +<p>Leif mindennap meglátogatta menyasszonyát. Mindennap más köntöst +vett magára és egyik pompásabb volt, mint a másik, a fáradsága +azonban hiába való volt, mert Filippa rögtön lehúnyta a szemét, +amint megismerte lépteit és nem is nyitotta ki mindaddig, míg Leif +el nem ment. Az ifju mindennap hozott magával ajándékot, hol valami +drága ruhát, hol valami ékszert, amit azután a leány lába elé tett, +végül pedig, mivel nem sikerült Filippát megszólaltatnia, bús +mosollyal az ajkán elment megint.</p> +<p>Egyik holdas éjjel hárfajáték és férfihang éneke szólalt meg a +nonai leány ablaka alatt. Filippa megismerte Leif hangját. Olyan +édes, gyöngéd és szenvedélyes dal volt, mintha szerelmes éjjeli +madár szólongatná a párját. Az ablak nyitva volt, az enyhe tengeri +szél megdagasztotta a selyemfüggönyt és magával hozta a hegylejtőn +növő borókabokrok fűszeres illatát. A leány szíve megdobbant +félálmában és mohó gyönyörűséggel hallgatta a dalt. De aztán +fölriadt, megrémült a tulajdon ellágyulásától, kiugrott ágyából, +levetette magát a feszület előtt és hajnalig bűnbánóan imádkozott. +<span class="pagenum"><a name="Page_17" id= +"Page_17">-17-</a></span></p> +<p>Hedvig, a fiatal normann asszony, aki vele aludt a szobában, nem +tudta mire vélni ezt a dolgot.</p> +<h3>V.</h3> +<p>Egyszer félelmetes hangzavar verte föl hajnali álmából. Valami +ütemes, érces döngés, melytől megremegett a talaj, mintha talpig +vasba öltöztetett góliátok topognának az utcán. Közbe bivalytüdejü +és mély basszushangu kórus gyermekesen együgyü és mégis +vérforralóan energikus harci éneket dörmögött.</p> +<p>Rézüstököt vertek, kürtök búgtak, lármaharang kongott. +Fegyverre!</p> +<p>A normann asszonyok már mindent tudtak. Jönnek a nonaiak! +Derékhadjukat az elisszai pogány szaracénok alkotják, akiket +zsoldjába fogadott a rektor.</p> +<p>Filippa az ablakhoz sietett, mely a felső bástyafalra nyílott. +Az égalja ezüstszürkén világított, fönn megkésett éjjeli felhők +úsztak, lenn pedig, a nonai szorosnál tüskés fekete hernyókként +kúsztak elő a kopjás csapatok. Egy óráig is ott állott az ablakban, +megvárta az utóhadat is, melynek bivalyos fogatai óriás és +bárdolatlan csatagépeket hurcoltak, kődobókat, faltörő kosokat, +ostromtornyokat.</p> +<p>Ime, Nona, az árnyékváros, elküldte fekete <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> embereit, +hogy visszavívják leányát a Napvárosból!</p> +<p>A harci mámor, mely betöltötte a levegőt, váratlanul pezsgésbe +hozta Filippa vérét is. Térdre vetette magát a falon függő nagy +feszület előtt és az indulattól remegve kiáltotta:</p> +<p>– Erős Isten, igazságos Isten, te el fogod tiporni a sátán +fejét!</p> +<p>Ez volt az első szó, amit tőle a normann asszonyok hallottak. A +szép Hedvig, aki pedig mindig édesen hizelegte körül a nonai +leányt, most szúros szemmel mérte végig.</p> +<p>– Miben reménykedel? – kérdezte kevélyen. – A férfiaink halomra +fogják ölni barátaidat. Ha pedig mégis győznének a tieid, akkor a +város romjai alá fogunk temetkezni valamennyien, te is velünk.</p> +<p>A nonaiak hozzáfogtak az ostromhoz, még pedig nonai módszer +szerint, lassan, óvatosan, lépésről-lépésre haladva, hideg +számítással. Embert alig is látni a bástyák előtt, az ellenség +árkokban kúszik, rőzsefalak mögé lapul. Egy napig eltartott, míg +megfészkelték magukat a szomszédos dombokon, csak azután kezdtek +dolgozni a dobógépek, óriás kőgolyókat és égő kátrányos hordókat +vetve a városba.</p> +<p>Filippa egy hete volt már a Napvárosban. <span class= +"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span></p> +<p>– Ma délután lesz az esküvőd! – mondta neki Hedvig.</p> +<p>A leány remegni kezdett egész testében. Ő azt hitte, hogy a +harci zűrzavarban meg fognak róla feledkezni. Vas Drogo azonban nem +volt az az ember, aki a kapuja előtt üvöltöző szaracénok kedveért +megmásítja szavát.</p> +<p>Az asszonyok szőnyegekkel és virágfűzérekkel díszítették az +oszlopos pitvart és akkor sem hagyták abba a munkájukat, midőn egy +szálló golyó derékon törte az udvaron álló márványasszonyt.</p> +<p>A Boldogasszony azonban meghallgatta Filippa hő imáját és +elhárította fejéről a végső veszedelmet. Akik lakodalomra indultak, +temetéshez érkeztek Vas Drogo palotájába.</p> +<p>Ifju Leif már magára öltötte vőlegényi köntösét, midőn az apja +így szólt hozzá:</p> +<p>– Addig is, míg készülődnek az asszonyok, végy magad mellé egy +csapatot a cimboráid közül és törd össze azt a kődobót a kopasz +dombon.</p> +<p>Leif serege nyeregbe ült és szilaj kiáltozással kicsapott a +vízikapun. A nonaiak eszük nélkül megfutottak a lovasok elől s a +normann baltások egy-kettőre forgáccsá aprították a hadigépet. Mire +az ostromlók összetülkölték seregüket, az ifjak elérték megint a +kaput.</p> +<p>Egyikünknek sem volt véres a fegyvere, de <span class= +"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> azért +mégis akadt sebesültje a kalandnak. Leif nyilat kapott a hóna alá. +Tisztában volt vele, hogy a sebe halálos. Ha benne hagyja a nyilat, +akkor elélhet még egy félórát, ha kihúzatja, elvérzik két perc +alatt. Bajtársai elvitték a kapitány palotájába, ott lefektették az +udvaron a sárga selyemsátor alá. A háznép összegyülekezett, +Filippát is odahozták.</p> +<p>A sebesült szeme megpihent a leány arcán.</p> +<p>– Nem kell már félned, Filippa, nem veszlek feleségül, – mondta +szelid mosollyal.</p> +<p>A leány krétafehér arccal támaszkodott egy oszlopnak és mereven +nézte a ciszterna mellett tollaszkodó pávamadarat.</p> +<p>– Egyet azonban mégis kérek tőled, Filippa, – folytatta az ifju. +– Ha meg tudod tenni, csókold meg a két szememet, akkor édesebb +lesz a pihenésem.</p> +<p>Filippa arca most már vérvörös lett.</p> +<p>– Nem teszed meg? – kérdezte Leif halkan.</p> +<p>A leány hevesen rázta meg a fejét.</p> +<p>– Nos, akkor Isten veled! – szólt keserü mosollyal az ifju.</p> +<p>Többet nem beszélt hozzá, nem is nézett reá. Most már csak a +paphoz volt szava, aki mellette térdepelt a földön. Miután +elvégezte ezt a dolgát is, a hóna alá nyúlt és kihúzta sebéből a +nyilat. Azután egyenesen kinyújtózott és meghalt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span></p> +<p>A barátai komor nyugalommal állottak körülötte, az asszonyok sem +siránkoztak, bár Hedvig pillája könnyes volt. Filippát leginkább +Drogo viselkedése lepte meg. Kilenc fia közül Leifet kedvelte +leginkább, a kedvence halála azonban csak annyiban hatott reá, hogy +az arca valami lágyabb, szinte derűs kifejezést nyert.</p> +<p>Itt fenn, a napsütéses hegyen, a halál egyáltalában nem látszott +olyan borzalmasnak, mint odalenn a nonai pincevárosban. Az +antinonaiak láthatólag jóbarátságban voltak vele és ha eljött +értük, akkor készségesen letették kezükből a kardot vagy a boros +kupát és csengő hangon mondták: megyek uram!</p> +<p>Éjjeli sötétség borult a városra, csak a márványudvaron lobogtak +a fáklyák Leif ravatala körül. A normann asszonyok halkan s +nyugodtan beszélgetve virrasztottak mellette. Filippával most +egyikük sem törődött.</p> +<p>Filippa az emeleti kőlépcsőn ült. Onnan is láthatta a halottat. +A szőke fejére rózsakoszorút fontak, a mellén ezüst páncéling +csillogott, a viaszsárga kezében hosszu pallosát tartotta. Filippa +kereste az ifju arcán a verőfényes mosolyt, a mosolyt, melyet +egyedül csak neki tartogatott (Hedvig úgy nevezte: a +Filippa-mosoly), de Leif arca hideg, szigoru és gőgös volt. Mintha +azt gondolná: Ki törődnék most egy asszonnyal? <span class= +"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span></p> +<h3>VI.</h3> +<p>Drogó úr vasból való volt, de olyan szívós és hajlékony vasból, +aminőből a mór pengéket kovácsolják. Nem kedvelte a háborút, +amelyben semmit sem nyerhet, de sokat veszthet. Egy népnek, amely +sürün kalandozik a távolban és melynek városa gyakran marad védelem +nélkül, különben sem jó, ha maga ellen bőszíti szomszédait.</p> +<p>Az éjjel már alkudozott a rektorral. A nonaiak kaptak a békén. +Ők ma a pogányokat vezették a normannok ellen, de arra gondoltak, +hogy holnap már a normannokra lehet szükségük a szaracénok +ellen.</p> +<p>A kötés szerint a rektor elismerte, hogy leánya Leif mátkája +volt. A nonaiak és szövetségeseik tehát fölhagynak az ostrommal és +haza kotródnak. Az ostromlók elvonulása után Drogo úr illő +kísérettel hazaviszi Filippát és átszolgáltatja apjaurának Nona +városának kapuja előtt. Filippának, az özvegy-mátkának, néminemü +örökség is jár Leif után.</p> +<p>A kötés jó volt, senkit sem alázott meg és mindegyik tábor +győztesnek mondhatta magát.</p> +<p>Azután eltemették Leifet. A koporsóját a testvérei vitték. Ahány +leány volt Antinonában, a <span class="pagenum"><a name="Page_23" +id="Page_23">-23-</a></span> tipegve járó csöppségtől a délceg +normann szűzig, mind lengő fehér ruhában, virágos pártában kísérte, +mintha nem is egy ifjút, hanem magát az ifjúságot temetnék. A +koporsó után két gyászolót vezetnek, a halott menyasszonyát és a +paripáját.</p> +<p>A dóm mögött, virágos kolostorudvar boltíves folyosóján, van a +kapitányok temetkezőhelye. A verőfény melegen tűz a nyitott sírra. +A papok énekelnek, a virágok körül méhek zümmögnek, a tetőn +galambok turbékolnak.</p> +<p>Egyszerre – mi volt az? – valaki hangosan és görcsösen zokogni +kezdett. Mind odanéztek: a nonai leány volt. Filippa erőt vett +magán és szégyenkezve lehajtotta a fejét. Óh, hiszen ő nem a +halottat siratja, nem a rablót. Talán a galambbúgás vagy a +méhdöngés volt az oka, hogy egyszerre valami nagy, fájdalmas és +mégis kimondhatatlanul édes ellágyulás vett erőt rajta.</p> +<h3>VII.</h3> +<p>Délután haza vitték Filippát. Vagy százan kisérték férfiak és +asszonyok, néhány fiatal leány is, valamennyien lóháton. A menetet +maga Vas Drogo vezette. Erre az alkalomra letették a gyászt és +magukra öltötték legpompásabb ruháikat. A nők arabs himzésü, égő +színü selyem köntöseiket <span class="pagenum"><a name="Page_24" +id="Page_24">-24-</a></span> viselték; a normann urak sem öltöztek +ezúttal vasba, hanem prémes bársonyba, a fejükre pedig arany +abroncsot tettek. A kétkézre való pallosaikat és a jó tőreiket +azonban mégis csak magukkal hozták. A paradicsommadarak kevély +seregében kis varjúként feketélt Filippa. A csapat után faragott +nagy cédrusfaládát hozott egy szekér, a ládában voltak a Filippának +szánt ajándékok.</p> +<p>A nap már lemenőben volt, midőn a napvárosiak megpillantották +Nona város komor tornyait. A bástyaréten fekete csapatokban +ődöngtek a polgárok. Alattomos kiváncsisággal, néma +megbotránkozással és mégis fájdalmas irigységgel nézték a +normannokat. A nyugtalanságot, melyet a fényes lovascsapat +megjelenése keltett, éppen csak az a jóleső gondolat tudta +elenyésztetni, hogy ezek az emberek egykor mind a pokolban fognak +megbűnhődni azért, hogy szépek és boldogok akartak lenni a +földön.</p> +<p>A rektor, egy kacsaorru, pohos kis ember, aki úgy tudott +beszélni, mint Cicero óta senki, ékes szónoklattal fogadta Drogo +urat. A kapitány három szóval válaszolt, egy pillanatra kőkemény, +barna tenyerében érezte a rektor tésztás, fehér kezét, azután +odaszólt övéinek, hogy induljanak. A napvárosi férfiak a kezükkel +integettek, a nők kecses mosollyal meghajoltak a nyergükben, +Filippának <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= +"Page_25">-25-</a></span> azonban egyikük sem mondott +istenhozzádot.</p> +<p>A leány ott állott az édesapja mellett és önfeledten bámult a +távozó napvárosiak után. Azok megsarkantyúzták paripáikat és +vágtatni kezdtek. A nők kibontott haja selyemköpenyegként verdeste +vállukat. A búcsuzó nap rájuk szórta biborfényét és a lovascsapat +szemkápráztató, sohasem látott színpompában tündökölt. Később, az +összeszoruló úton, hosszu kígyóvá sodródott, melynek minden +pikkelye ragyogó drágakő volt.</p> +<p>Filippa tágranyitott szemmel bámult utánuk. Óh, a nap +gyermekeinek nagyon sietős az útjok, hogy kimeneküljenek a +homályból! Most mindjárt fordul az út, akkor el fognak tünni és ami +fény és világosság volt a völgyben, azt mind magokkal viszik! A nap +letünt. Minden elfakult, az emberek arca is.</p> +<p>– Menjünk, Filippa! – szólt a rektor.</p> +<p>Alázatosan szepegő, szomoru arcu emberek sorai között vonultak a +városba. Az alacsony kapuboltozat alól, mely olyan förtelmes volt, +mint egy óriás varangyszáj, hűvös penészszag csapott Filippa +arcába. A házereszekről és erkélyekről, a tornyokról és +oszlopfőkről félelmetes torzalakok, vízköpő ördögök, majmok, +halálfejek és sárkányok vigyorogtak le a hazatérő leányra. +<span class="pagenum"><a name="Page_26" id= +"Page_26">-26-</a></span></p> +<h3>VIII.</h3> +<p>Az ezeröles hegyfal egész Nona városa fölött zsarnokoskodott. A +rektori palota igen nagy ház volt, mivel azonban a hegy tövében +állott, mégis kicsi viskónak látszott, a benne lakó emberek pedig +parányiaknak és gyöngéknek érezték magukat, akár a pincebogarak. +Nem is bíztak a nonai rektorok soha a maguk erejében, csak a mérges +furfangjukban és felsőbb hatalmak segítségében, amelyért +éjjel-nappal könyörögtek.</p> +<p>Filippa ablakaiból nem lehetett az eget látni, csak a +nagytemplom fekete falát. A falon harangfülke nyílott, abból a nap +minden órájában csontváz pattant elő, mely sípcsonttal a kezében +kongatta el az órákat. A nonaiak igen büszkék voltak erre a +harangjátékukra.</p> +<p>A leány hazatérése után beállott az őszi esőzés. A szürke +felhősárkányok gomolyogva vonultak végig a szűk hegyszoroson, néha +oly alacsonyan repültek, hogy elnyelték a nonai tornyokat és +ködszárnyukkal érintették a meredek tetőket. A nonaiak úgy éltek a +páratenger fenekén, mint a kagylók a mély vízben. Filippa néhány +napig csendben lapult meg szobája homályában. A rektori palota néma +méhében lakott, feketén ásító boltívek és szürkén világító +oszlopsorok között. <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= +"Page_27">-27-</a></span> A tölgyfával burkolt falon arcképek +függtek, melyeknek keretéből régesrég meghalt emberek elmosódó, +sárga arca és szúrós szeme tekintett alá.</p> +<p>Lassankint gyötrelmes nagy türelmetlenség hatalmasodott el a +leány lelkén. Úgy érezte, hogy valami közeledik feléje, valami +útban van, nemsokára már itt is lesz.</p> +<p>Egyszer este, mikor már égtek szobájában a mécsesek, magára +zárta az ajtót és kinyitotta a nagy cédrusládát, melyet a +napvárosiak ajándékoztak neki. A láda ott állott a fal mellett; +pompás, szigoru és titokzatos volt, mint egy keleti király +koporsója. Amint kinyitotta, édes és forró illat kezdett áradozni a +szobában. A napvárosi asszonyok messzi keletről hozatták +illatszereiket és Filippa jól ismerte szagukat.</p> +<p>A láda teli volt köntösökkel és ékszerekkel; egy részüket Leif +használta, egy részüket pedig a menyasszonyának adta ajándékba.</p> +<p>Az antinonai napfény színpompájának szilánkjai ragyogni kezdtek +a homályban. A nonai szürkeség megmámorosodott a selyem, a bársony, +az arany és a drágakő bűvös villogásától.</p> +<p>Ezt az ezüstliliomokkal teli hímzett kék köntöst – Filippa +megismerte! – akkor viselte Leif a vértje fölött, midőn őt lovára +ragadta. A leány lehúnyta szemét és odaszorította arcát a köntöshöz +<span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span> és ekkor megérkezett az, aminek jönnie +kellett. Visszatért a mult. Megint érezte a vágtató ló mozgását, az +ifju karjának szorítását, arcát megint perzselte Leif lehelletének +forrósága, szivét édes rémületbe ejtette Leif szivének dobogása. +Ezuttal azonban a rabló magával vitte lelkét is, nemcsak +testét.</p> +<p>Forró tavaszi fuvallat csapott Filippa lelkébe és megolvasztotta +rajta a jégpáncélt. A zajlás megindult és a hullámzó mélységből +csodák bukkantak föl, amelyeket a leány eddigelé nem ismert +magában, csak rettegve sejtett. Most tudta meg, lám, hogy a +jégkéreg alatt mindig is ott lappangott az ő nagy szerelme. +Szerette Leifet, vágyódott utána, mielőtt még meglátta volna. Mikor +az ifju rabló a lovára ragadta, mámoros öröm ujjongott a jégpáncél +alatt. Leif volt az élet, a napfény és ő, a szegény, makacs kis +pincebogár, most megsemmisülten ült a nyirkos sötétségben és azon +töprengett, hogy milyen jó lett volna megvakulni és elégni a +napváros tüzében.</p> +<p>A tekintete egy ametisztszínü női köntösre esett. Ez volt az +első ajándék, amit Leif hozott neki. Hogy könyörgött akkor az ifju, +hogy vegye magára! Most hát magára vette. A haját is kibontotta és +ékköves abroncsot tett a fejére. Midőn a tükörbe tekintett, úgy +találta, hogy nem szép. A haja gyér, a bőre sápadt, a válla sovány… +<span class="pagenum"><a name="Page_29" id= +"Page_29">-29-</a></span> A napvárosi nők arany sörényére, viruló +testére és izmos karcsuságára gondolt és búsan mosolygott. Vajjon +mit szeretett rajta Leif? Talán csak a nagy részvétet, melyet a nap +fia az árnyék leánya iránt érzett.</p> +<p>Mandolinát is talált a ládában, azt elővette és ügyetlen +ujjakkal kereste az édes és tüzes melódiát, melyet a vőlegénye egy +éjjel az ablaka alatt énekelt.</p> +<p>De hamar abba hagyta megint. Az énekben csókról volt szó és +eszébe jutott, hogy ő megtagadott a haldokló Leiftől egy +csókot.</p> +<h3>IX.</h3> +<p>A nonai nagyrektor úgy tapasztalta, hogy leánya napról-napra +fehérebb és vékonyabb lesz. Már-már megint olyan, mint tizennégy +esztendős kisleány korában volt. A szemei azonban különös, mámoros +tűzben égtek, mintha olyan dolgok látásához szoktak volna, amelyek +nem földi embernek valók.</p> +<p>Megvolt a halottak őszi ünnepe. A nonaiak a hegyfalba vájt, +sokemeletü halottvárosban tértek pihenőre.</p> +<p>Midőn Filippa meglátogatta a korhadásnak ezt az óriási raktárát, +melynek ötvenezer számozott <span class="pagenum"><a name="Page_30" +id="Page_30">-30-</a></span> fülkéje volt, Napváros verőfényes, +virágillattal telt és galambbúgástól hangos kolostorudvarára +gondolt és ekkor megtudta, hogy van még kivánni valója a +földön.</p> +<p>Jámbor ravaszsággal kezdte környékezni apjaurát. Különös +látásokról és sejtelmekről beszélt.</p> +<p>Titokzatos hirnök jelent meg álmában és azt mondta, hogy neki, +Filippának, a holta után a napvárosi temetőben kell pihennie, +ametisztszínü normann-ruhában, kibontott hajjal, a feje alatt +párnával, mely ezüstliliomos kék férfiköntösből készült. Koporsója +legyen egy rézveretü cédrusláda.</p> +<p>A rektor úgy találta, hogy a dolog megfontolást érdemel. Ez +talán a város szent patrónusának ujjmutatása? Nonának mindenesetre +jó volna, ha valahogyan barátságra léphetne a normannokkal, mert a +szaracén pogány újabban sűrün portyázgat a város tövében.</p> +<p>Filippa kérésére követeket küldött Vas Drogohoz, tisztázzák a +kérdést. A követek ajándékokat is vittek magukkal.</p> +<p>A leány akkor már annyira elgyöngült, hogy nem kelhetett ki +ágyából. A nonai tudós emberek azt mondták, hogy aligha fog is +többet talpra állani. Filippa lehúnyt pillával, fehér két kezét +összekulcsolva feküdt oszlopos nagy ágyában, <span class= +"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> mely a +szoba közepén állott. A boltíves szobát feketeruhás asszonyok és +férfiak töltötték meg, akik viaszgyertyákat égettek és halk +mormogással imádkoztak.</p> +<p>Estefelé vinnyogni kezdett a nagytemplom lélekharangja. Ekkor +visszaérkeztek a követek. Jól végeztek. Vas Drogo elfogadta +ajándékaikat és azt mondta:</p> +<p>– A legény akarta a leányt, tehát feküdjenek együtt!</p> +<p>Az örökös eső azalatt csendesen dobolt Filippa szobájának +ablakán. A leány ébren volt, de azért mégis álomképeket látott. Azt +álmodta, hogy fekete, nehéz és reménytelen köd lepi el az egész +világot. Csak egyetlen sziget emelkedik ki a gyász tengeréből, azon +áll Napváros. Falai, tornyai és kupolái a fehéren izzó napfényben +ragyognak, remegnek, majd hangokat adnak, melyek fölséges himnikus +zeneakkordokban búgnak föl a vakítóan kék égboltozat felé. Ugyanazt +a gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan férfias csatadalt +hallotta, amelynek hangjai mellett harcba szoktak vonulni a +normannok.</p> +<p>Egyszerre csönd lett. Mélységes, várakozásteljes csönd.</p> +<p>Azután érces férfihang csendült meg a fényes magasságban.</p> +<p>– Én Leif vagyok, Vas Drogo legkisebb fia <span class= +"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> és téged, +nonai Filippa, elviszlek apámuram palotájába!</p> +<p>Filippa ekkor kinyitotta szemét és az alázatos boldogságtól +repesve mondta:</p> +<p>– Megyek, uram, megyek! <span class="pagenum"><a name="Page_33" +id="Page_33">-33-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A láthatatlan Pokorny.</h2> +</div> +<h3><i>Bevezetés.</i></h3> +<p>Az idén május harmadikán éjfélig dolgoztam az elefánt-utcai +lakásomon. Éjfélkor már akkora volt az írószobámban a dohányfüst, +hogy ki kellett nyitnom az ablakot. Újból elmerültem a munkámba, de +ekkor egyszerre megcsörrent az ablak és először egy emberi fej +hajolt be az utcáról, majd egy egész ember mászott be hozzám. A +szokatlan látvány annyira meglepett, hogy nem szóltam semmit, nem +is keltem föl a helyemről, hanem írótollal az egyik és pipával a +másik kezemben vártam, hogy mi fog történni.</p> +<p>A furcsa látogató bolyhos, kék fürdőköpönyeget viselt a testén +és fürdőpapucsot tartott a kezében. A jelenlétem láthatólag nem +lepte meg. Miután leugrott az ablakpárkányról, a lábára húzta a +papucsot, majd kissé meghajtotta magát és így szólt hozzám: +<span class="pagenum"><a name="Page_34" id= +"Page_34">-34-</a></span></p> +<p>– Én doktor Pokorny vegyész vagyok…</p> +<p>Zömök termetü, lángvörös haju ember volt. Zöldes szeme, +feltünően domboru homloka volt, az arcát borotválta. Engem egy +hússzínü amerikai buldogkutyára emlékeztetett.</p> +<p>– Mit akar itt? – kérdeztem, miután némileg erőt tudtam venni +megdöbbenésemen.</p> +<p>– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy üzletet ajánljak +önnek…</p> +<p>– Engedjen meg, ön nagyon különös úton keres üzleti +összeköttetéseket!</p> +<p>– Ott keresek, ahol lehet, – mondta száraz hangon a vörös ember. +– A dolog ugyanis nagyon sürgős. Arról van szó, hogy +részvénytársaságot alapítsunk.</p> +<p>– Most, éjfélkor? És miféle üzletről volna szó?</p> +<p>– Egy nagyhercegnő megszöktetéséről.</p> +<p>– Részvénytársasági alapon? Én mindig azt képzeltem, hogy +ilyesmihez egy ember is elég.</p> +<p>– Tévedés. A szöktetőn kívül szükség van tőkepénzesre, aki +megvesztegeti az őröket és megszerzi az ilyenkor mellőzhetetlen +automobilt, szükség van továbbá ügyvédre, aki kiperli a +nagyhercegnő anyai vagyonát és szükség van végül ujságíróra, aki +megnyergeli a közvéleményt az ifju pár érdekében. <span class= +"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span></p> +<p>– És az utóbbi szerepet nekem szánta?</p> +<p>– Persze. Most még csak tőkepénzesre és ügyvédre lesz +szükségünk.</p> +<p>– Szükségünk lesz egy nagyhercegnőre is, aki megszökik a +kedvünkért.</p> +<p>– Azzal ne törődjék, az már megvan.</p> +<p>– Hol van?</p> +<p>– Hát hol legyen? Szanatóriumban.</p> +<p>Ez a kémikus doktor, a külseje és mindaz, amit beszélt, olyan +álomszerüen valószínütlen volt, hogy már nem is csodálkoztam +rajta.</p> +<p>– Mondja csak, doktor úr, honnan jön ön tulajdonképpen? – +kérdeztem később.</p> +<p>– A Drégely-féle szanatóriumból szöktem meg. Itt van a +közelben.</p> +<p>– Persze, persze, most már értem.</p> +<p>A Drégely-féle szanatórium országos hírü elmegyógyintézet. Ezzel +a vegyésszel tehát szőrmentén kell bánni.</p> +<p>– Foglaljon helyet, doktor úr!</p> +<p>A vörös ember leült és kínálás nélkül belenyúlt a szivaros +skatulyába.</p> +<p>– Ön persze furcsának találja mindazt, amit hall és lát, – +mondta, miközben rágyújtott. – Én nem is csodálnám, ha +futóbolondnak tartana.</p> +<p>– Dehogy is, ön nagyon jó benyomást tesz reám. <span class= +"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span></p> +<p>– Semmi udvariaskodás! Önnek az ügy érdekében meg kell róla +győződnie, hogy épeszü ember vagyok. Kérem, intézzen hozzám +kérdéseket a magasabb mennyiségtanból, vagy a vegytanból, mely +speciális szakmám, vagy beszélgessünk politikáról és művészetről… +Ráérünk, mert reggelig itt kell maradnom.</p> +<p>– Beszélgessünk inkább a nagyhercegnőről, akit részvénytársasági +alapon meg akar szöktetni. Ha meg tud róla győzni, hogy ez reális +üzlet, akkor számíthat a szolgálatkészségemre.</p> +<p>– Tényleg, legjobb lesz, ha beavatom önt titkomba. Fölteszem, +hogy ön nem fog visszaélni bizalmammal.</p> +<p>A vegyész festői redőkbe szedte fürdőköpenyegét és beszélni +kezdett. Elbeszélése meglehetősen hosszadalmas volt. Az ablakon már +benézett a kék hajnal és ő még mindig beszélt. Leírom azt, amit +tőle hallottam. Érthető okokból nem ragaszkodom Pokorny szavaihoz, +az eseményeken azonban nem változtattam egy jottányit sem. Éppen +azért magam csak az elbeszélés külső formájáért felelhetek, +egyebekben azonban minden felelősséget Pokorny úrra kell hárítanom. +<span class="pagenum"><a name="Page_37" id= +"Page_37">-37-</a></span></p> +<h3><i>Pokorny elbeszélése.</i></h3> +<h4>I.</h4> +<p>Essünk túl mindenekelőtt néhány száraz genealógiai adaton. Az +otrantói nagyhercegek egy trónjafosztott fejedelmi család +sarjadékai. Ezt különben minden iskolásfiu tudja. A család évekkel +ezelőtt, midőn a pretendens, vagy mint ők mondják: az uralkodó +nagyherceg feleségül vette Quetsher amerikai milliárdos leányát, +nagy birtokokat szerzett éjszaknyugati Magyarországon, közel a +morva határhoz és azóta az esztendő egy részét hazánkban szokta +tölteni. A család feje és egyetlen férfitagja mostanában Félix +nagyherceg ő fensége. Egyetlen női tagja Antónia nagyhercegnő, +Félixnek és az Istenben boldogult Miss Quetshernek leánya. Mivel az +otrantói dinasztia házitörvényei elismerik a nőági örökösödést, a +trónra való jogigények Antónia nagyhercegnő kezével együtt Félix ő +fenségének unokaöccsére, Stromboli Viktor hercegre fognak szállani. +Antónia nagyhercegnő gyermekkora óta menyasszonya Viktor hercegnek. +Most már mehetünk tovább.</p> +<p>Félix nagyherceg nemrégiben arról győződött meg, hogy eddigi +foglalkozása, nevezetesen a katonáskodás, a vadászat és a szerelem +nem <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span> is olyan mulatságos dolog, mint ifjabb +éveiben hitte, azért táborszernagyi ranggal nyugdíjba vonult, +bérbeadta híres vadászterületeit, végkielégítést fizetett a +barátnőjének és egészen az iparfejlesztésre vetette magát. Az ipar +és a kereskedelem sorsa mindig nagyon érdekelte az otrantói házat. +A nagyherceg többek közt elhatározta, hogy üveggyárat fog alapítani +magyarországi birtokán, még pedig olyan gyárat, amely le fogja +főzni a cseheket és a muranóiakat.</p> +<p>Rögtön nagy eréllyel hozzá is látott a munkának. Azon kezdte, +hogy Franciaországba utazott és fölkereste vincennesi +laboratóriumában a nagy Marcelt, az úgynevezett kristályfestékek +föltalálóját, akit az üvegfestés terén a világ első szakemberének +tartott. Ő fensége nagyúri naivitással azt az ajánlatot tette a +nyolcvanöt esztendős, világhírü tudósnak, hogy jőjjön vele +Magyarországra és legyen segítségére az üveghuták +berendezésénél.</p> +<p>Marcel persze mosolygott ezen.</p> +<p>– Ha harminc-negyven esztendővel ezelőtt jött volna, akkor +szívesen ragadtam volna meg az alkalmat, hogy megismerjem az ön +szép hazáját. Én különben már régóta nem foglalkozom ipari +kérdésekkel. Azt a rövid időt, amit a természet a számomra még +tartogat, bizonyos vegytani és optikai problémák megoldására +szeretném <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= +"Page_39">-39-</a></span> fölhasználni. Mostanában éppen a tibeti +oldattal végzek kísérleteket.</p> +<p>– Olyan fontos dolog az? – kérdezte kedvetlenül a +nagyherceg.</p> +<p>– Legalább is érdekes. Ha sikerül megtalálnom a tibeti oldat +vegyi képletét, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy marad utánam +valami örökség. Ennek az anyagnak megvan az a különös tulajdonsága, +hogy ideiglenesen érzékteleníti a szemidegeket.</p> +<p>– És mire jó az? – kérdezte a nagyherceg.</p> +<p>– Mondok egy gyakorlati példát. Ha ön, nagyhercegem, olyan ruhát +vesz magára, amelyet tibeti módon preparáltak, akkor ön láthatatlan +lesz minden ember számára.</p> +<p>Félix ő fensége meghökkenve nézett Marcel mesterre.</p> +<p>– Nem gondolja, hogy ez abszurdum?</p> +<p>Az öreg tudós, aki már kissé fecsegő volt, látható élvezettel +beszélt kedves ideájáról.</p> +<p>– Abszurdum, amíg meg nem tudom csinálni. Az én tanulóéveimben +abszurdum volt száz dolog, amit ma már megszoktunk. A telefon, a +fonográf, a Röntgen-sugár, az aeroplán. A tibeti lámák és egyes +hindu papi kasztok ősidők óta ismerték az oldatot és sok +fakir-csoda ebben találja természetes magyarázatát. Ujabban +elkallódott <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= +"Page_40">-40-</a></span> a receptje, az angol tudósok legalább +hiába nyomoztak utána Indiában…</p> +<p>– És ön azt hiszi, hogy meg fogja találni?</p> +<p>– Azt hiszem.</p> +<p>– Tudja mit, kedves mester? Ha én volnék a francia kormány, +akkor sietve lenyakaztatnám önt, mielőtt még elkészül +experimentumaival. Mert ha ön megtalálja azt, amit keres, akkor +fölborul minden törvényes rend. Aki láthatatlanná tudja magát +tenni, az úrrá lesz minden királyi palotában, minden kincstárban és +minden női hálószobában.</p> +<p>Marcel kissé kozákosnak találta a nagyherceg kifakadását, de +azért nem neheztelt meg.</p> +<p>– Megnyugtathatom. A tibeti recept, melyet valamikor papok +őriztek, a jövőben egy kicsi tudós kaszt monopóliuma lesz. Olyan +embereké, akiktől nem kell tartaniok sem a királyoknak, sem a +Rothschildoknak, legkevésbbé pedig a szép asszonyoknak…</p> +<p>Marcelt tehát nem vihette magával a nagyherceg, az öreg tudós +ajánlata folytán azonban magával vitte a laboratórium első +asszisztensét. Az asszisztens Marcel állítása szerint geniáils +fiatal tudós volt. Egyébként földije volt a nagyhercegnek, +amennyiben Magyarországon született. A neve Pokorny Péter volt.</p> +<p>Pokorny doktor három-négy napig időzött <span class= +"pagenum"><a name="Page_41" id="Page_41">-41-</a></span> csak Félix +ő fenségének tótvarsányi kastélyában, midőn máris tisztában volt +vele, hogy az útja egészen hiábavaló volt. Itt sohasem fog gyár +épülni, ha pedig mégis épülne, akkor sohasem fognak benne üveget +csinálni. A nagyherceg elmés ember, de szeszélyes, makacs és +tudatlan. Mindenkit szamárnak vagy csalónak tart, senkire sem +hallgat, mivel szentül meg van róla győződve, hogy mindenhez jobban +ért. Amellett rettenetesen fukar is. A doktor tehát elhatározta, +hogy első alkalommal kurtán és gorombán megmondja neki a maga +véleményét, azután csomagol és sietve hazautazik.</p> +<p>A programmba vett gorombáskodás azonban az ajkára fagyott, amint +megismerkedett Antónia nagyhercegnő ő fenségével. Olyan női tipus +képviselője volt, amelynek exisztenciájáról eddigelé nem is tudott +a vegyész. Apai részről délolasz, édesanyja révén amerikai. +Feltünően nagy, jó fél fejjel nagyobb, mint Pokorny, csontos és +erős leány volt, amellett mégis könnyed, karcsu, lágy és nőies. +Vastag, szőke hajával, halványarany, sűrü szemöldökével, széles, +rózsás ábrázatával, sárgás szemével, fejedelmi tunyaságával egy +jószívü nőstényoroszlánra emlékeztette a vegyészt. Talpig fehérbe +volt öltöztetve, midőn először látta és a finom, fehér kelme +gyengéden tapadt karcsu amazon-tagjaihoz. Inkább <span class= +"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> egészséges +volt, mint érdekes, inkább kedves, mint elmés.</p> +<p>Pokorny már az első estebéd alkalmával észrevette, hogy a +nagyhercegnő szeme újból és újból megpihen rajta. Ez a gyermekesen +merész és asszonyosan forró pillantás, mely a félig lehunyt pillák +alól feléje szállott, nagyon érthetően beszélt. Azt mondta: „Furcsa +vagy a vörös fejeddel, de azért tetszel nekem. Reménylem, én is +tetszem neked?“</p> +<p>A barátkozásuk olyan gyorsan, nyíltan és símán haladt előbbre, +mintha nem is egy nagyúri palota stukkós termeiben, hanem +valamelyik boldog óceáni sziget kókuszpálmái alatt találkoztak +volna. Már bizalmas jóbarátok voltak, mikor első ízben beszélgettek +négyszem között.</p> +<p>Félix nagyherceg ebéd után egy vastag havannával a szájában +elszunnyadt a bőrdivány sarkában, Teplicz báróné, az udvarhölgyi +ranggal fölruházott gazdasszony az ebédlőben rendezkedett, a +fiatalok pedig a nagy kandalló mellett beszélgettek.</p> +<p>– Az a kép ott?</p> +<p>– A boldogult édesanyámé… Amerikai volt és nem bírta el az +európai klimát, azért mindvégig igen boldogtalan volt.</p> +<p>A nagyhercegnő egy komor pillantást vetett <span class= +"pagenum"><a name="Page_43" id="Page_43">-43-</a></span> Félix ő +fenségére, akinek arcán álomközben valami léha kadétvonás jelent +meg.</p> +<p>– Én azt hiszem, – mondta később Antónia, – akinek nincs semmi +dolga és akinek mindenki engedelmeskedik, az mind szívtelen +ember.</p> +<p>Pokorny összeszedte minden bátorságát.</p> +<p>– Nekem úgy mondták, hogy fenséged menyasszony. Viktor herceget +emlegetik…</p> +<p>– Nekem is azt mondták, – válaszolt fanyar mosollyal +Antónia.</p> +<p>– Milyen úr Viktor herceg?</p> +<p>– Vannak emberek, akiknek mindig hideg az orruk, mint a vizsláé +és akik semmit sem akarnak megérteni. Én pedig szeretem az olyan +embereket, akik bővebb magyarázat nélkül is megértenek. Kérem, adja +ide nekem azt a rózsát a vázából!</p> +<p>Pokorny odaadta neki a virágot és vérvörös lett, mert úgy +gondolta, hogy megértette a nagyhercegnőt, Antónia pedig keblére +tűzte a rózsát és szintén elvörösödött. A Paillard-beli +hölgyecskék, akiknek a vegyész érzelmi életében némi rövid +szereplésük jutott, tulajdonképpen sokkal gőgösebbek és +komplikáltabbak voltak, mint ez a gyönyörü princesz.</p> +<p>Másnap levél érkezett a vincennesi Marcel tanártól. A mester +arra kérte asszisztensét, hogy <span class="pagenum"><a name= +"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> utazzon haza haladéktalanul, +mivel szüksége van reá nagyfontosságu ügyben. Pokorny a tibeti +oldatra gondolt és izgatottan csomagolni kezdett. De azután még sem +utazott el. Visszatartotta egy keskenytalpu, angolsarku félcipő, +mely egy pillanatra megérintette lábát az asztal alatt. Igen rövid +pillanat volt, de elég hosszu arra, hogy finom és forró női +villamossággal telitse meg a vegyész idegeit.</p> +<p>Harmadnapra mégis elment Pokorny, de ez már nem az ő, hanem +Félix nagyherceg érdeme volt. Ifjabb éveiben ő fensége sokkal több +időt szentelt a nők tanulmányozásának, semhogy ősz fejjel Bartolo +mesterré lehetett volna. Ő olyan róka volt, aki álmában is fülelt +és lehunyt szemmel is látott. Meghallotta a nesztelen kis csókot, +mellyel Pokorny ajka a nagyhercegnő ujjait érintette és meglátta az +édes és megadó mosolyt is, mellyel Antónia a vegyész gyöngédségét +fogadta.</p> +<p>A nagyherceg megvárta leányát a kis szalónban.</p> +<p>– Tudod, miért jöttem, Toncsi? Régóta szeretném már tudni, hogy +mi van a velencei lánc végében, melyet a nyakadban viselsz.</p> +<p>– Óh, semmi, csak egy kis medaillon, – pirult a +nagyhercegnő.</p> +<p>– És mi van a medaillonban?</p> +<p>Antónia nem válaszolt, hanem megszeppenve <span class= +"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> keblére +szorította a kezét, hogy szükség esetén megvédje a titkát.</p> +<p>– Ha terhedre esik a válasz, majd megmondom én, – szólt +mosolyogva a fenséges úr. – Három hónappal ezelőtt egy szőke +hajtincs volt benne, a volt háziorvosom kobakjáról való, hat héttel +ezelőtt fekete pamacsot őriztél benne, az meg a volt ügyvédem fején +nőtt, most pedig egy lángvörös hajcsomó virít benne…</p> +<p>A nagyherceg kedélyesen megveregette Antónia pipacsvörös +orcáját.</p> +<p>– No csak valld be, Toncsika, hogy ezúttal komoly a dolog, +halálosan szerelmes vagy a fiúba, sokkal halálosabban, mint voltál +a doktorba és a fiskálisba. Hát hiszen ez talán nem is olyan nagy +baj, föltéve, hogy nem csinálunk bolondokat… Lehet ám okosan is +beszélni a te jó öreg apuskáddal, sok mindent megért ő…</p> +<p>Antónia csodálkozva tekintett a nagyhercegre. Ilyen szelídnek +még nem igen látta. Valami édes kis reménység vetett szikrát a +szívében. Ha lehetséges volna? De nem, hisz képtelenség!</p> +<p>– Mésalliance! – sóhajtotta reménytelenül.</p> +<p>– Mésalliance? Tévedsz, Toncsika. Mésalliance volna, ha valami +kis herceghez vagy grófhoz akarnál menni. De ez a vörös mérnök? Ez +nem mésalliance, hanem betegség. <span class="pagenum"><a name= +"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> +<p>Antónia meghökkenve nézett édesapjára, a nagyherceg pedig kissé +ellágyulva folytatta:</p> +<p>– Olvastad Róma hanyatlásának történetét, Toncsika? Ott voltak +szép császárnék, akik a teherhordó rabszolgában látták a férfi +ideálját és ma is vannak fehérbőrü, kékvérü ladyk, akik kinai +kulikért és rosszszagu szerecsenekért rajonganak. Ez a túlfinomodás +átka. Dekadencia. Te is ilyen dekadens vagy, Toncsi. Hatszáz +esztendeig urak voltunk, most meg kell érte fizetnünk. Rád az igazi +urak nincsenek hatással, neked lateinerek tetszenek, +íróasztal-kulik, akik pénzért firkálnak és azt mondják: a becsület, +a munka, a haladás! Te épp oly perverz vagy, mint a római +császárnék, de erről te nem tehetsz, mert egy kegyetlen természeti +törvény áldozata vagy. Nekem azonban apai kötelességem, hogy +megvédjelek a benned lappangó betegség ellen.</p> +<p>A nagyherceg, miután elmondta ezt az ékes beszédet, gyöngéden +homlokon csókolta leányát és a maga szobájába ment. Ott becsöngette +a főkomornyikot.</p> +<p>– Nézze, Krauzinger, – mondta neki – vegyen maga mellé két +lakájt és dobja ki azt a vörös mérnököt a házból.</p> +<p>– Mondjak neki valamit? – kérdezte Krauzinger. <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p> +<p>– Ha kérdi, akkor mondják neki, hogy más parancs nincs.</p> +<p>Tíz perc mulva Pokorny bőröndjével a kezében már künn állott a +címeres kapu előtt. Körülnézett, fölemelte a fejét és +megpillantotta Félix ő fenségét, amint csendesen szivarozgatott az +emeleti ablakban. Pokorny ekkor így szólt a nagyúrhoz:</p> +<p>– Hallja, nagyherceg, Párisban az Eiffel-torony fölött emberek +röpködnek. Ott nevetségesnek találják az ilyen +operett-fejedelmeket.</p> +<p>– A párisiaknak tökéletesen igazuk van, – válaszolt Félix – de +most nem Párisban, hanem Tótvarsányban vagyunk.</p> +<p>Antónia nagyhercegnő akkor éppen a könyvtárban volt. A +<i>décadence</i> és a <i>perversité</i> címü fejezeteket olvasta a +lexikonban.</p> +<p>Másnap reggel, amint fölkelt és a hálószobája ablakához lépett, +különös meglepetésben volt része. Egy-két kilométernyire a +kastélytól hosszu alacsony dombhát húzódik el. A dombon, mely még +az uradalmi szántóföldekhez tartozik, nagy táblákban érik a vetés. +Az éjjel valaki gigantikus latin betűket tiport bele a vetésbe, a +halványsárga alapon sötétlő betűk együtt ezt a szót adják ki: +<i>Visszajövök!</i> <span class="pagenum"><a name="Page_48" id= +"Page_48">-48-</a></span></p> +<h4>II.</h4> +<p>Vagy három héttel Pokorny kilakoltatása után, vasárnap délben, +fogat ügetett a varsányi állomástól a nagyhercegi kastély felé. A +kocsiban borotvált képü fiatal úr ült, görnyedt testtel, furcsán +összefonva szertelenül hosszú lábait. Az akácos ligetnél valaki +rákiáltott a kocsisra, hogy álljon meg. Félix nagyherceg volt.</p> +<p>– Isten hozott, Viktor, – mondta a kocsiban ülőnek. – Köszönöm, +hogy eljöttél. Kérlek, szállj ki, majd gyalog sétálunk haza.</p> +<p>A hosszu ember fanyar arccal fogadta az ajánlatot.</p> +<p>– Már megengedj, Félix bácsi, egész éjjel vonaton ültem és +nagyon kívánkozom a fürdőszobába…</p> +<p>– Tedd meg azt, amire kérlek!</p> +<p>Olyan furcsa hangon mondta az öreg, hogy Viktor szó nélkül +kiugrott a kocsiból. Most sült csak ki, hogy milyen hosszu legény; +majd akkora, mint a széttolható tűzoltólétra.</p> +<p>– Valami szerencsétlenség történt? – kérdezte önkéntelenül, +mikor a nagyherceg sápadt és lesoványodott ábrázatába +tekintett.</p> +<p>– Azért hívtalak olyan sürgősen, mert a tanácsodra és a +segítségedre van szükségem… A házamban napról-napra igen különös +dolgok <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span> történnek. Tudod, hogy nem vagyok gyáva +ember, – végre is normann királyok unokája volnék, vagy mi, – de +mostanában egészen beteggé tett a félelem.</p> +<p>– Mitől félsz? – kérdezte Viktor, hideg halszemét az öregre +meresztve.</p> +<p>– Egy titokzatos, láthatatlan valakitől, aki egy héttel ezelőtt +belevette magát a házamba és azóta halálos rettegésben tart minket. +Nem láttuk még, de állandóan érezzük a jelenlétét.</p> +<p>– Megállj, kérlek, – szólt Viktor – minden dolognak van valami +földi neve… Ördögről vagy hazajáró kísértetről van szó?</p> +<p>A nagyherceg zavartan bámult maga elé.</p> +<p>– Én tulajdonképpen valláserkölcsi alapon állok, sokat +foglalkoztam spiritizmussal is, de most attól félek, hogy meg fogok +bolondulni, ha arra gondolok, hogy tényleg vannak ilyen dolgok, +ilyen jelenségek.</p> +<p>Viktor elcsitította az öreget.</p> +<p>– Kérlek, így nem fogjuk egymást megérteni. Tényeket kérek, +eseményeket, nem pedig elmefuttatásokat. Legjobb volna, ha sorjába +el méltóztatnál mondani, hogy miféle szokatlan dolgokat +tapasztaltál.</p> +<p>Az öreg megtörülte a homlokát.</p> +<p>– Jól van, megpróbálom, bár nem tudom, <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span> hogy +rendbe tudom-e szedni gondolataimat… A rettenetes csapás egy héttel +ezelőtt kezdődött. Elmult vasárnapon. Én a pályaudvaron jártam és +egyedül jöttem haza a hajtó kocsimon. A legényemet leszállítottam a +kocsiról és valami megbizással a városba küldtem. Egyszerre az út +közepén, kilométeres távolságban minden élő embertől, valaki két +arasznyira a hátam mögött elprüsszentette magát. Egy láthatatlan +valaki ült mögöttem az üres inasülésen.</p> +<p>– Képzelődés!</p> +<p>– Magam is azt hittem. Most azonban már tudom, hogy akkor vittem +haza a kocsimon Őt, a titokzatos rémet, mert az órától fogva nálunk +tanyázik.</p> +<p>– Tovább!</p> +<p>– Vasárnap villásreggeli után a dohányzó diványán heverésztem. +Egyszer magától megnyílik az ajtó és csendesen becsukódik megint. +Senkit sem látok, de azért az az érzés vesz erőt rajtam, hogy +valaki van a szobában. A padló óvatos lépések alatt ropog. Miss +pedig, Antónia kis dalmát spicce, elkezd szűkölni és nyöszörögni, a +szőre fölborzolódik, egész testében remegve bújik mellém és mindig +a kandalló felé vicsorítja a fogát. Ugyanakkor azt látom, hogy a +kandalló párkányán álló gyertyatartó fölfordul, de azután +visszaigazodik megint a régi helyére. <span class= +"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> Valaki +véletlenül meglökte és idejében elkapta megint a levegőben.</p> +<p>– És te mit csináltál azalatt?</p> +<p>– A rémülettől dermedten feküdtem a diványon és alvást +tetettem.</p> +<p>– Biztos vagyok benne, hogy tényleg aludtál is.</p> +<p>– Lehet. Hallgasd meg azonban, hogy mi történt másnap. Miska +reggelihez terít a verandán. Miss is vele van és fölborzolt szőrrel +attakirozza megint a levegőt. Miska azt hiszi, hogy macskát lát és +nem törődik vele. Egy tál hideg húst tesz az asztalra és egy percre +a pohárszék felé fordul. Mire megint visszajön, a húsos tál a +padlón áll, Miss pedig nem ugat többet, hanem nyájas +farkcsóválással falja a húst.</p> +<p>– Úgylátszik, a kísértet különös súlyt vet Miss barátságára? +Miska azonban hazudhatott is.</p> +<p>– Hazudhatott, bár nem igen látom be, hogy mi okból tette volna. +Én azonban igazat beszélek, pedig amit most el fogok mondani, az +még furcsább, mint Miska kalandja. Estefelé az egyik kerti lugasban +ülök és töröm a fejemet azon, ami napközben előadta magát. +Egyszerre azt látom, hogy a lugas előtt, talán három méternyire +tőlem, egy égő szivar szálldos a levegőben. Körülbelül +embermagasságban, vízszintes irányban, egyenletes, lassu mozgással… +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span></p> +<p>– Biztos vagy benne, hogy nem szitakötő volt?</p> +<p>– Havanna volt, nem szitakötő, megismertem a kravátliját is, az +én Belindáim közül való volt, Lopez-féle gyártmány. Repülés közben +bő füstöt is eregetett, ami nem szokása a szitakötőnek.</p> +<p>– Történt még valami azonkivül?</p> +<p>– Meghiszem azt! Éjjel-nappal lépteket, ajtónyikorgást és +hangokat hallunk. A láthatatlan rém megdézsmálja az éléstárt és +megissza a boraimat. Tegnapelőtt éjjel felkölt Krauzinger. Vacogó +fogakkal jelenti, hogy a hetes vendégszobából horkolás hallatszik. +Pedig a szoba lakatlan. Nosza hamar, puskát a vadásznak meg a +huszárnak, magam is mauzert viszek, úgy rohanunk le a vendégházba. +Ottbenn tényleg nagyon hangosan alszik valaki. Ki kell nyitni az +ajtót! Be van zárva belülről. Sebaj, aki ottbenn horkol, az +egérfogóba jutott, mert több kijárás nincs, az ablakon pedig erős +vasrács van… Kezdjük feszegetni az ajtót, de ekkor egyszerre +megcsattan a kulcs a zárban, az ajtó magától megnyilik és a +sötétségben megszólal egy rémes hang. – Tessék besétálni! – üvölti +kajánul. Óvatosan bevilágítunk, lövésre készen bemegyünk, – semmi! +Az ágyon meglátszik, hogy valaki feküdt benne, a paplan még meleg, +élő lény azonban nincs a szobában, <span class="pagenum"><a name= +"Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> csak egy kaszás-pók fut a +falon. Mit mondjak még? A cselédeim pánikban vannak. Magam is azon +gondolkoztam már, hogy legjobb volna elutazni… Valami azonban mégis +visszatart. Ha most nem sikerül tisztáznom a dolgot, akkor a holtom +napjáig gyötörni fog a titok. És még valami ejt gondolkozóba. Ha +elmegyek, akkor őrizetlen marad a ház, mert nincs az a hatalom, +amely ott tudná fogni az embereimet.</p> +<p>A két férfi megállott az úton.</p> +<p>– És nincs semmi sejtelmed? Semmi gyanud? – kérdezte Viktor +herceg.</p> +<p>– Van egy hipotézisem, de az olyan különös, hogy alig merek +előhozakodni vele.</p> +<p>A nagyherceg egy régebbi ujságlapot vett ki a zsebéből és +odaadta öccsének.</p> +<p>– Olvasd el ezt.</p> +<p>– Magyar ember öngyilkossága Párisban. Párisból jelentik, hogy +ott egy nagyreményekre jogosító fiatal magyar tudós, Pokorny Péter +vegyész, öngyilkosságot követett el és a többi… Mi van ezzel a +Pokornyval?</p> +<p>– Ezt a Pokornyt, – szólt fojtott hangon a nagyherceg, – három +héttel ezelőtt kilökettem a házamból, mert Toncsika szokása szerint +flörtölni kezdett vele. Megmondta, hogy visszajön és <span class= +"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> most nem +hihetek mást, mint hogy rémes módon beváltotta igéretét.</p> +<p>– Te hiszesz kisértetekben?</p> +<p>– Kérlek, én valláserkölcsi alapon állok és el kell ismernünk, +hogy történnek dolgok…</p> +<p>Viktor cigarettára gyujtott.</p> +<p>– Egy kisértet, amely eszik, iszik, szivarozik, ágyban alszik és +kinyitja az ajtót, ha be akar menni a szobába, az ilyen kisértet +gyanus. Minden jel arra vall, hogy teste van és akinek teste van, +azt meg is lehet fogni. Mindenesetre nálad maradok, míg végére nem +jártunk a titoknak.</p> +<p>Viktor flegmája jó hatással volt a nagyhercegre. Ez a száraz, +hideg és blazirt ifju nagyszerü katonai vérből származott. A japán +háborúban is nem egy jelét adta bátorságának.</p> +<p>– Érdekes, – mondta Félix, – érdekes, hogy a szakácsom is +olyanféleképpen okoskodik, mint te. A láthatatlan rém erősen meg +szokta dézsmálni az éléstárt. Aki eszik, – mondja a szakács, – +annak gyomra van és akinek gyomra van, azt meg lehet mérgezni. +Patkányméreggel preparált egy kassai sonkát és kitette az +asztalra.</p> +<p>– A te szakácsod mindenesetre kedélyes fiu, – vélekedett +Viktor.</p> +<p>Időközben elérték a kastélyt. Mikor a kapu alá léptek, +vérfagyasztó üvöltés hallatszott az udvarról. <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span> Egy +magából kikelt ember rohant ki a házból. Fehér sapkát és nagy +kötényt viselt. A nagyhercegi szakács volt. Annyira meg volt +zavarodva, hogy majd feldöntötte a gazdáját. A többi cselédek +szepegő csapatban állottak az udvaron és elmondták a fenséges úrnak +a történteket. A szakács éppen a villásreggelit készítette a +konyhán, közbe mindig a mérgezett sonkára sandított, mely +csalétekként ott állott az ablakpárkányon. Egyszerre egy +láthatatlan kéz galléron ragadta a konyhaművészt, a sonka pedig +iszonyatos erővel a jobb, majd a bal orcájához csapódott. A szakács +úgy megijedt, hogy kirohant az udvarra. Ott künn még egy erőteljes +rúgást érzett, a sonka pedig utána röpült és a földre esett. A +szakács most világgá szaladt, a mérges sonka pedig mozdulatlanul +ott feküdt az udvar kövezetén…</p> +<p>A cselédek szinte kábultak voltak a rémülettől, mintha bomba +explodált volna a lábuk előtt. Néhány régi szolga kivételével mind +fölkerekedtek, hogy ők semmi pénzért sem maradnak tovább a +megátkozott kastélyban.</p> +<h4>III.</h4> +<p>Viktor herceg mindenekelőtt a menyasszonyát látogatta meg.</p> +<p>Ő fensége mérsékelt örömmel fogadta ő hercegségét, <span class= +"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> sőt +akaratlanul egy kis grimászt is vágott, mikor helyet kinált neki a +szalónjában.</p> +<p>– Örülök, hogy ilyen nyugodtnak látom, – üdvözölte a fiatal úr. +– A házban igen furcsa dolgokat beszélnek ám.</p> +<p>– Mindig csak a felét kell elhinni annak, amit beszélnek, – +bölcselkedett Antónia.</p> +<p>– Hiszen ha csak a fele igaz, akkor is éppen elég. Maga nem fél +a kisértettől?</p> +<p>– Egy otrantói Antóniának nincs joga félni. Nekünk jó példát +kell adnunk a szegény népnek.</p> +<p>– Pedig úgy hallottam az édesapjától, hogy a kisértetjárás első +napján maga is derekasan szepegett.</p> +<p>– Akkor sem a földi testemet, hanem a halhatatlan lelkemet +féltettem, mert azt hittem, hogy gonosz szellemek szállották meg a +kastélyt. De később meggyőződtem, hogy a lelkemet nem fenyegeti +semmiféle veszedelem.</p> +<p>– Honnan szerezte ezt a meggyőződést?</p> +<p>– Éjszakára feszületet tettem a szobám ajtajára. Azon megtörik a +sötétség hatalma.</p> +<p>– És mi történt?</p> +<p>– Reggel egy szál virágot találtam a feszületre tüzve.</p> +<p>– Nagyon érdekes! És most már egyáltalában nem fél? <span class= +"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span></p> +<p>– Féljenek azok, akiknek lelkét bűn terheli. Úgy sejtem, a +láthatatlan Valaki azért nem akar megnyugodni, mert nem tudja +elfelejteni az igazságtalanságot, melyet földi életében el kellett +szenvednie.</p> +<p>– Talán keveset kapott enni földi életében és most azzal +bosszulja meg magát, hogy kipusztítja az éléstárakat.</p> +<p>Antóniának nem tetszett a cinikus hang és szó nélkül fölkelt +helyéről, jelezvén, hogy a fogadás véget ért.</p> +<p>A nagyhercegnő tényleg nagyon meg volt ijedve a szellemjárás +első napján. Akkor nyakra-főre el akart utazni Varsányból. De aztán +egyszerre megjött a bátorsága, maradni akart és mindenkit bámulatba +ejtett a lelki erejével. Ennek a változásnak persze megvolt a maga +különös oka.</p> +<p>A nagyhercegnő aznap vett első ízben tudomást a titokzatos +rémről, midőn megérkezett a párisi fürdőruhája. Egy divatkép után +csináltatta és úgy találta, hogy pompásan sikerült. A ruha, +amennyiben egyáltalában ruhának volt nevezhető, fekete selyemből +készült, piros öv, piros kalap és piros szalagos szandál járt +hozzá. Mivel ő fensége kiváncsi volt és éppen ráért, magára vette, +azután az öltöző-szoba háromszárnyu tükre elé lépett. Mindjárt +elhatározta, hogy az idén Biarritzot fogja indítványozni a +nagyhercegnek. <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= +"Page_58">-58-</a></span> Biarritzról lévén szó, eszébe jutott, +hogy az angol királyi család is ott lesz az idén és ekkor néhány +mély udvari bókot csinált, egy füst alatt kipróbálta azt a +leányosan lojális mosolyát is, mely főhercegtől fölfelé járt ki az +uraknak. Azután abból a valószínütlen föltevésből indulván ki, hogy +őt valami nyomorult súlyosan megsérthetné a fürdőben, a haragos +Diana pózában gyakorolta magát. Hogy kipróbálja a ruha szabását, +ruganyos princesszlépésekkel járt föl-alá a tükör előtt, majd +bosztont kezdett táncolni, végül pedig eszébe jutott, hogy a +spanyol határ közel esik Biarritzhoz és ekkor fandangóba csapott +át, de ez már nem igen sikerült és a nagyhercegnő pihegve roskadt a +kerevetre. Az imént ajtónyilást hallott és mivel azt hitte, hogy a +komornája jött be, azt mondta:</p> +<p>– Lizi, a legyezőmet!</p> +<p>És ekkor a kis legyező, mely ott feküdt az öltöző-asztalán, +magától fölemelkedett a levegőbe és odaszállt az ölébe…</p> +<p>– Jézus Mária! – rémüldözött Antónia.</p> +<p>Ájulás környékezte, de nem tudott elájulni, mert a flakonja is +odaszállott az orra alá és az angol só magához térítette. A +legyezője azalatt ott lebegett az arca mellett és szeliden +legyezgette. A nagyhercegnő megdermedt a félelemtől és mozdulni sem +mert. Akkor rohant be Lizi. <span class="pagenum"><a name="Page_59" +id="Page_59">-59-</a></span> A leány sápadt arccal jelentette, hogy +a kastélyban kisértetekről beszélnek.</p> +<p>Antónia most már nem mert egyedül maradni egy pillanatig sem. +Éjszakára maga mellé vette Lizit és Teplic bárónét, a lámpákat +pedig reggelig égette. De azért Antóniának minduntalan az a +szorongó érzése volt, hogy Ő mellette van. Nesztelen talpakon +környékezi, olykor mintha hallaná is a lélegzetvételét, néha pedig +– furcsa, de való! – gyönge dohányszag üti meg Antónia orrát. Vagy +talán csak fölizgatott képzelete hitette el vele mindezeket?</p> +<p>Másnap délelőtt a nagyhercegnő egy ujsággal a kezében a parkban +sétált. A Teplic is vele volt.</p> +<p>A virágágyak körül tótok dolgoztak és a Teplic hozzájuk lépett, +hogy fölösleges utasításokat adjon nekik. Antónia azalatt +letelepedett egy kőpadra. És ekkor megint félelmetes dolog történt. +Előtte, az útra szitált friss homokban, emberi lábnyomok +keletkeztek. A szeme előtt támadtak a nyomok, egyik a másik után. +Egyenesen feléje közeledtek. Antónia érezte, hogy Ő az. A +láthatatlan rém. Most már mellette van. Annyira megijedt, hogy nem +mert kiáltani, pedig a Teplic ott van, alig harminc lépésnyire +tőle. És mialatt a szökőkút csobogott, a verebek a gesztenyefákon +csiripeltek, a Teplic pedig magyar-tót <span class= +"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span> nyelven +veszekedett az emberekkel, közvetlenül mellette megszólalt egy +suttogó hang. Oly közel, hogy Antónia érezte arcán a láthatatlan +ember meleg lehelletét.</p> +<p>– Antónia, szeretlek!</p> +<p>– Minden jó lélek dicséri az Urat! – hebegte a nagyhercegnő.</p> +<p>– Ámen! Ne félj, Antónia, nincs semmi veszedelem!</p> +<p>A nagyhercegnő keresztet vetett magára.</p> +<p>– Ki szól hozzám? – kérdezte szepegve.</p> +<p>– Meg fogod tudni, ha megigéred, hogy megőrzöd titkomat. Ülj +csöndesen és tégy úgy, mintha ujságot olvasnál. Hallgass ide és a +félelmed tüstént el fog mulni.</p> +<p>– Én nem látok senkit. Én félek. Angyal ön vagy kisértet?</p> +<p>– Ember vagyok.</p> +<p>– Akkor miért nincs teste?</p> +<p>– Van testem, de olyan ruhába öltöztem, mely láthatatlanná tesz. +Ez nem csoda, hanem a tudomány új fölfedezése. Ha megismered a +titkomat, mosolyogni fogsz a félelmeden. Nézz ide, most fölemelem a +fátyolt, mely a szememet eltakarja.</p> +<p>Antónia két ragyogó, zöldes szemgolyót látott a levegőben. A +következő pillanatban megint eltüntek a szemek. <span class= +"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span></p> +<p>– Ez borzasztó, én nagyon félek! – szepegett a leány. – Mit akar +itt, miért rémítget minket?</p> +<p>A láthatatlan ember nagyot sóhajtott.</p> +<p>– Azért jöttem, mert nem tudok tőled távol élni. Az igazi +alakomban azonban nem jöhettem.</p> +<p>– De hát kicsoda maga?</p> +<p>– Nem ismerted meg a szememet? Nem emlékszel a hangomra? Nem jut +eszedbe az az ember, aki jobban szeret az életénél?</p> +<p>– Maga? De hiszen maga meghalt?! Benne volt az ujságban.</p> +<p>– Magam telegrafáltam meg a lapoknak a hírt, hogy megtévesszem +ellenségeimet.</p> +<p>– Ha maga az és nem a hazajáró lelke, akkor mutassa magát emberi +alakjában.</p> +<p>– Most nem lehet, mert meglátna a Teplic. Megfogom azonban +fenséged karját és a keztyümön keresztül is érezheti, hogy a kezem +eleven ember keze.</p> +<p>Antónia rettegő kiváncsisággal türte az érintést. De akkor +odajött a Teplic és leült a padra. Éppen legrosszabbkor. Ez +bosszantó volt.</p> +<p>– Édes Teplic, – mondta a nagyhercegnő, – maga megint nagyon +hízik, mert sohasem sétál.</p> +<p>– Jól van, – szólt a Teplic, – még háromszor megkerülöm a nagy +tisztást.</p> +<p>Azzal elment. <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span></p> +<p>– Itt van még? – susogta Antónia.</p> +<p>– Itt vagyok. Most leülök maga mellé.</p> +<p>Antónia erősen odanézett, ahonnan a hangot hallotta és ekkor úgy +rémlett neki, mintha egy emberi törzs és egy kerek fej halvány, +ködös körvonalait látná a levegőben.</p> +<p>– Mondja, mikor fog megjelenni előttem?</p> +<p>– Már megtettem volna, ha nem őriznék mindig a cselédjei és a +Teplic. Küldje el őket ma este és akkor látni fog.</p> +<p>A nagyhercegnőnek hirtelen eszébe jutott valami, amitől vérvörös +lett az arca.</p> +<p>– Az tulajdonképpen nagyon különös dolog, hogy maga +láthatatlanul jár-kel körülöttem. Meg kell igérnie, hogy nem nyit +rám többet kopogtatás nélkül.</p> +<p>Este azt mondta Antónia, hogy nincs szüksége sem a Teplicre, sem +Lizire, egyedül fog aludni. Ő nem fél, minek is félni, mikor +életünk az Úr kezében van. Félix nagyhercegnek nagyon imponált a +leánya magatartása. Azt mondta, hogy Antónia őt amaz otrantói +Beatricera emlékezteti, aki egykor oly hősiesen védelmezte meg +várát a mórok támadása ellen. Mindez persze még Viktor herceg +megérkezése előtt történt. <span class="pagenum"><a name="Page_63" +id="Page_63">-63-</a></span></p> +<h4>IV.</h4> +<p>Viktor két nap óta lakott már a kastélyban, anélkül, hogy a +láthatatlan rém valami nagyobb szabásu botrányt csinált volna. +Éppen csak az ajtókat nyitogatta és a fenséges úr szivarjait +fogyasztotta. Ennyit még el lehetett volna viselni.</p> +<p>– Vannak neked vérebeid? – kérdezte a második napon a fiatal +úr.</p> +<p>– Az erdészemnél vannak. Csak nem akarsz kutyával szellemet +nyomozni? Hiszen annak szárnya van.</p> +<p>– Nem hinném. Aki bocskort visel a lábán, az nem röpül. Minden +dolognak megvan a maga stílusa.</p> +<p>– Honnan tudod, hogy bocskort visel?</p> +<p>– Az éjjel finom homokot hintettem a folyosóra, abban +visszamaradt a nyoma. Jó nagy férfilábnyom. Sarkatlan, puha talpon +jár. Ugyanezt a nyomot megtaláltam a park homokjában is.</p> +<p>E pillanatban minden érthető ok nélkül meglebbent az ajtó nagy +függönye. A két úr elhallgatott és egy sokatmondó pillantást +váltott.</p> +<p>Másnap azonban mégis elhozatták a vérebeket, de semmire sem +tudtak velük menni, mert az ostoba állatok, miután fölvették a +bocskornyomot és végigrohantak a kastélyon, <span class= +"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span> +megrekedtek a kert egy fiatal platánfája alatt. Onnan sem szép +szóval, sem ostorral nem lehetett őket elriasztani; orrukat magasra +emelve, ugatták a fa üres ágait. Ezt tehát abba kellett hagyni.</p> +<p>Három napig aztán teljes csend volt a kastélyban. A nagyherceg, +aki ujabban sokat levelezett spiritistákkal, úgy vélekedett, hogy +talán valamelyik médiumnak, azok közül, akiket állandóan pénzelt, +sikerült rábeszélnie a nyugtalan szellemet, hogy ne garázdálkodjék +tovább a kastélyban. Viktor herceg azonban inkább azt hitte, hogy a +vérebek ijesztettek rá a titokzatos rémre.</p> +<p>Másnap Viktor sétalovaglásra hívta bátyját. Amint künn voltak a +tarlókon, a fiatal herceg rövid galop után lépésbe csapott át.</p> +<p>– Tudod, Félix bácsi, hogy miért ültettelek nyeregbe? Hogy +elkerüljük az ő kémkedését.</p> +<p>– Hát itt van még?</p> +<p>– Itt. Tegnap, mikor a parkban sétáltunk, szándékosan olyan +helyre vezettelek, ahol sok a száraz haraszt. Folyton hallottam a +lépteit. Ő állandóan a sarkunkban van. Vagy fél tőlünk és tudni +akarja, hogy nem forralunk-e ellene valamit, vagy pedig nagyon +kiváncsi természetü.</p> +<p>– Fölfedeztél megint valamit? – kérdezte az öreg.</p> +<p>– Valami nagyon különös dolgot. Nem tünt <span class= +"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> fel neked, +hogy Toncsi az egyedüli a házban, aki nem fél? Jó magunkról nem +beszélek, de a lakájaid, bivalynyi emberek, már alig állnak a +lábukon az örökös izgalomtól. Toncsi azonban nyugodt, rózsás, +jókedvü. Én ezt furcsának találom.</p> +<p>– Én nem. A mi családunkban mindig voltak hőslelkü nők. +Például…</p> +<p>– Otrantói Beatrice, tudom, megvédte a várát a mórok ellen. +Kérdés azonban, hogy megvédte volna-e kevésbbé füstös pofáju +támadóval szemben is? És még egyet. Nem tünt föl neked, hogy +Antónia újabban nem tisztel meg minket estebédnél, hanem a +szobájába hordatja az ételt?</p> +<p>– Ezt máskor is meg szokta tenni, ha te a vendégünk voltál.</p> +<p>– Megnéztem tegnap az adagokat, amiket maga rendelt meg a +konyhában és mondhatom, hatalmas étvágya van. Tegnap reggel, mikor +Toncsi a kertben járt, körülnéztem a szobájában, természetesen a te +utólagos fölhatalmazásod reményében…</p> +<p>– Háborúban vagyunk! Találtál valami gyanusat?</p> +<p>– Négy üres és három teli pezsgős palackot a fürdőszobájában. A +kandallóban pedig több havanna-szivarvéget. <span class= +"pagenum"><a name="Page_66" id="Page_66">-66-</a></span></p> +<p>– Régóta tudom már, hogy a rém rájár a boraimra.</p> +<p>– Azt még valahogyan meg tudom érteni, hogy egy kísértet +pezsgőzik és szivarozik, de hogy azt éppen az én menyasszonyom +szobájában kell tennie, az már sehogy sem megy a fejembe.</p> +<p>– Én azt hiszem, te elfogult vagy Toncsikával szemben. Ismerem a +leányomat, tőle könnyen kitelik, hogy egy eleven vegyésszel +flörtől, de egy halott emberrel? Nem, az nem vall rá.</p> +<p>Már besötétedett, mikor a két lovas visszaérkezett a kastély +elé. Antónia szobájának ablakai nyitva voltak. A kivilágított +szobából zongorahangok áradtak ki az éjbe.</p> +<p>– Tud a Teplic zongorázni? – kérdezte Viktor.</p> +<p>– Nem igen.</p> +<p>– Hát kivel játszik négykézre Toncsi?</p> +<p>– Arra magam is kíváncsi volnék.</p> +<p>A lépcsőn Lizivel találkoztak.</p> +<p>– Vendége van ő fenségének?</p> +<p>– Egyedül van.</p> +<p>A nagyhercegnő lakosztályába vezető ajtó el volt zárva. Félix +azonban nem jött zavarba. Egy kis szőnyegajtón át, mely a +cselédfolyosóról a fürdőszobába vezetett, bevitte öccsét a lakásba. +Antónia nem hallotta őket és tovább játszott. A <span class= +"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> nagyherceg +iszonyodva kiáltott föl, még Viktor is megtántorodott. Toncsi +mellett egy vöröshaju férfifej lebegett a levegőben. Teste nem +volt, csak két nagy keze, mely a billentyük fölött röpködve, buzgón +verte a nagyhercegnő játékához a kíséretet. A feje még bólongatott +is és olvasta a taktust: egy-kettő-három…</p> +<p>A nagyherceg kiáltására a vörös fej megfordult. Ő volt, Pokorny +Péter. Vérfagyasztóan vigyorgott, aztán a levegőben szállva, +egyenesen a két férfi felé közeledett. Azok megrettenve tántorodtak +félre a repülő pofa előtt. A vörös fej pedig eltünt a hálószoba +ajtajában.</p> +<p>És Antónia? Ő meg sem mozdult, hanem nyugodtan és önfeledten, +mintha hipnózisban volna, játszotta tovább a maga szólamát. Akkor +pillantott csak föl, mikor a nagyherceg vállon ragadta.</p> +<p>– Jó estét, apa, – mondta szeliden mosolyogva. – Jól esett a +lovaglás?</p> +<p>– Boldogtalan! Mit műveltél itt?</p> +<p>– Csajkovszkyt játszottam.</p> +<p>– De négykézre!</p> +<p>– Ugyan, apa!</p> +<p>A nagyhercegnő Viktorra nézett.</p> +<p>– Valami baja van édesapának? – kérdezte aggodalmasan. +<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span></p> +<p>Kitünt, hogy szegény jó Antóniának sejtelme sincs arról, hogy +milyen félelmetes társaságban zongorázott. Ő meg volt róla +győződve, hogy egyedül ült a zongora mellett és nem is akarta +komolyan venni, amit az urak neki beszéltek.</p> +<p>Félix nagyherceg holmi spiritiszta elméletek alapján igyekezett +megmagyarázni a szörnyü jelenést, Viktor azonban, a rendületlen +materiálista, azt gyanította, hogy ebben a házban valami ragadós +idegnyavalya dúl, mely tömeges és párhuzamos hallucinációkat okoz +áldozatainak. Antónia, úgy látszik, még nincs inficiálva, de a +többiek már mind betegek. Mivel nem lehetetlen, hogy a baj csírája +a régi ház falaiban lappang, legjobb lesz, ha mind +felszedelődzködnek és elutaznak.</p> +<h4>V.</h4> +<p>A fenséges úr elhatározta, hogy a Svájcba viszi leányát… Még sem +valószínü, hogy a hazajáró kísértet bemerészkedjék a luzerni +National-szálloda társalgójába, a pincérek és az angolok közé. +Másnap azonban megint másképp határozott. Ezt az újabb fordulatot +egy levél idézte elő, mely Franciaországból jött és melyet a híres +Marcel tanár írt a nagyhercegnek. Ő fensége, alig hogy egy +pillantást vetett a levélbe, rettenetes izgalomba <span class= +"pagenum"><a name="Page_69" id="Page_69">-69-</a></span> jött, majd +parancsot adott, hogy nyergeljenek. Kilovagolt Viktor öccsével a +tarlóra.</p> +<p>– Minden meg van magyarázva! Se kísértet, se idegbetegség, hanem +alávaló csalás! Hallgasd meg ezt, Viktor!</p> +<p>Azután fölolvasta öccsének a levelet. Marcel mester levele így +szólt:</p> +<div class="blockquot"> +<p class="i2">Nagyhercegem!</p> +<p>Egy épp oly nagyfontosságu, mint diszkrét természetü ügyben kell +az ön jóindulatát kikérnem. Midőn ön a tavasszal megtisztelte +látogatásával az én vincennesi laboratóriumomat, fölemlítettem ön +előtt, hogy a tibeti festőanyag problémájával foglalkozom. +Elmondtam önnek azt is, hogy az oldat különös optikai hatásokat +idéz elő, amennyiben részlegesen semlegesíti a szemidegeket és +láthatatlanná teszi a testet, melyet az oldattal bevontak. Ön, +kedves nagyhercegem, akkor mosolygott amaz állításomon, hogy oly +ruhát tudok készítni, mely láthatatlanná teszi viselőjét. Nos, most +arról értesítem, hogy sikerült megoldanom a problémát. Fájdalom, +nem telt nagy örömem nevezetes fölfedezésemben. Az első készletet, +melyet nagy fáradsággal előállítottam, ellopták tőlem és a tolvaj +olyan ember, aki teljes bizalmamat bírta és akit fiamként +szerettem. <span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span> Ő az a bizonyos Pokorny doktor, aki az +ajánlatom segítségével bejutott az ön nagyrabecsült házába is. Hogy +mi sodorta a fiatalembert a bűn lejtőjére, azt nem tudom egész +biztosan, úgy sejtem azonban, hogy az asszonyok zavarták meg tiszta +ítélőképességét. Valószínünek tartom, hogy Pokorny láthatatlan +ruhát készített magának és hazatért Magyarországba, ahol előttem +ismeretlen célokat remél elérhetni. E célok nem lehetnek +tiszteletreméltók, erre vall legalább az a körülmény, hogy Pokorny +az esetleges üldözés félrevezetése céljából öngyilkosságának +hírével ültette föl a lapokat. Mindenesetre kérem önt, kedves +nagyhercegem, érdeklődjék a dolog iránt és ha tudomást szerez oly +jelenségekről, amelyek a mellett szólanak, hogy Pokorny tényleg +Magyarországon lappang, akkor legyen szíves nekem értesítést +küldeni. Bevallom, hogy Pokorny úr háládatlansága annyira +elkedvetlenített, hogy nem folytatom kísérleteimet a tibeti +oldattal. Annak örülök csak, hogy Pokornyval nem közöltem a +receptet; amit ellopott az oldatból, az az övé, ennél többet nem +fog megszerezni. Talán jobb is lesz, ha magammal a sírba viszem a +veszedelmes titkot. Vagyok stb.</p> +<p class="right"><i>Marcel<br /> +az Institut tagja.</i></p> +</div> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_71" id= +"Page_71">-71-</a></span></p> +<p>Miután az urak magukhoz tértek első meglepetésükből, a nagy +félelem, mely hetek óta gyötörte őket, valóságos örömmámorrá +váltódott föl. Később belátták, hogy tulajdonképpen nincs is okuk +olyan nagyon örülni és ekkor nagy fölháborodás vett erőt rajtuk. +Különösen a nagyherceg haragudott nagyon. Ő az utóbbi időkben +magába szállott, szent ember módjára élt és szánta-bánta bűneit, és +mindezt ilyen mihaszna kedvéért! Egy tolvaj vegyész merte az ő +házában a kísértetet játszani!</p> +<p>– Egy dolgot nem tudok megérteni, – mondta Viktor herceg. – +Mikor az öreg Marcelnál jártál, ő szóba hozta előtted a láthatatlan +ruhát. Hogyan lehetséges, hogy az mostanában egyszer sem jutott +eszedbe?</p> +<p>– Tényleg nem jutott eszembe, – állapította meg a nagyherceg. – +Alkalmasint azért nem, mert egy percig sem vettem komolyan a +dolgot. Olyasmit képzeltem, hogy az öreg úr már meghülyült egy +kissé és együgyüségeket fecseg.</p> +<p>Az urak azután megbeszélték a legközelebbi teendőket. Viktor úgy +vélekedett, hogy Antóniát most már sürgősen el kellene távolítani a +kastélyból. A fenséges úr azonban más nézeten volt.</p> +<p>– Mi akadályozza meg azt a nyomorultat abban, hogy utána ne +menjen? Börtönbe végre még sem csukhatjuk a leányomat. Hiába való +is <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span> volna, mert a láthatatlan mihaszna oda is +be tudna férkőzni. Legjobb lesz, ha Tónika mellettünk marad, akkor +legalább szemmel tarthatjuk. Ezt a dolgot csendben kell +elintéznünk, nehogy nagyobb kellemetlenség legyen belőle.</p> +<p>Antónia vőlegénye úgy vélekedett, hogy a kellemetlenség már nem +lehet sokkal nagyobb, de azért nem szólt semmit, mert megszokta +már, hogy személyes érzelmeit alárendelje a dinasztikus +érdekeknek.</p> +<p>Az urak azután levelet írtak Marcel mesternek. Őszintén +föltárták előtte helyzetüket és tanácsot kértek tőle. A levelet nem +a kastélyból, hanem a plébániáról küldték el, a választ is oda +kérték, nehogy a furfangos és örökké gyanakvó ellenség neszét vegye +a dolognak. Csak hadd ringassa magát biztosságban, akkor +előbb-utóbb csak hurokra fog kerülni.</p> +<p>Titkos, alattomos és szívós vadászat indult meg a kastélyban. A +nagyherceg és Viktor szimatolva kutatták a láthatatlan ellenséget. +Gyilkos gyülöletüket tettetett közömbösség mögé rejtették. Tudták, +hogy igen óvatosan kell eljárniok, mert hiszen mindannyiuk élete az +átkozott Pokorny kezében van. Ők csak akkor sujthatnak le reá, ha +föltétlenül biztosak benne, hogy egy csapással meg tudják +semmisíteni. A feladatuk azonban nehezebb volt, mint eleintén +hitték. Az <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= +"Page_73">-73-</a></span> ellenség épp oly óvatos volt, mint +vakmerő. Olyan volt, mint a patkány a házban; folyton hallották, de +sohasem tudták, hogy hol van a búvóhelye.</p> +<p>Antóniát most már szoros őrizet alá vették. A Tepliccel kellett +aludnia, esténkint pedig, mielőtt rázárták volna az ajtót, a +nagyherceg egy borotvaéles karddal végigkaszálta a szoba levegőjét +és az ágy alá szurkált. Azt mondta, hogy a fegyver a keresztes +háborukból való szent ereklye és bűvös erejével elűzi a gonosz +szellemeket. Mert Tónikával szemben ragaszkodniok kellett a +kísértet-elmélethez. A nagyhercegnő nem tiltakozott az óvó +rendszabályok ellen. Ő hallgatott és mosolygott. Az édes, révedező +és titokzatos mosoly, mely újabban állandóan ott világított rózsás, +széles ábrázatán, hihetetlenül idegessé tette a vőlegényét és +valósággal felbőszítette a nagyherceget. Ez a leány mulat +rajtuk!</p> +<p>A nagyherceg most már gyanusnak találta leányának minden +mozdulatát. Antónia a verandán ül és halkan dudol maga elé… Vajjon +nem sző bele a dal szövegébe szavakat, melyek egy láthatatlan +hallgatójának szólanak? Antónia egy pillanatra maga elé tartja +poharát, mielőtt ajkához vezetné… Áhá, most ő reá köszönti borát! A +kertben sétál és fölemeli egyik karját… Vajjon nem öleli át +valakinek a vállát? Antónia a dohányzó kerevetén ül és olvasgat. +<span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span></p> +<p>– Toncsi, te a levegőre támaszkodol? – kérdi szigorúan a +nagyherceg.</p> +<p>– Nem, apa, a diványpárnára…</p> +<p>– Én nem látok semmiféle párnát… Egy tisztességes leány nem +támaszkodik a levegőre!</p> +<p>A nagyherceg fölugrott és kardjával a diványba döfött. A +nagyherceg utálatos volt örökös szekaturáival, de Antónia azért +csak mosolygott. A mosolya arról győzte meg az urakat, hogy hiába +minden éberségük, a láthatatlan ellenség úgy csalja őket, ahogyan +akarja.</p> +<p>A nagyherceg izgatott kíváncsisággal várta Marcel mester újabb +levelét. Abban bízott, hogy a tudós valahogyan a kezébe fogja +szolgáltatni ellenségét. A várt válasz nem jött meg, de megérkezett +helyette a hír, hogy a nagy tudós nyolcvanhat esztendős korában +meghalt és hogy nagy pompával helyezték nyugalomra a Pantheonban. +Az urakat nagyon leverte a haláleset. Elkeseredett harcukban most +már egészen a maguk erejére voltak hagyatva. Mivel úgy vélekedtek, +hogy ilyen alattomos ellenséggel szemben minden fegyver használata +jogosult, különféle fantasztikus cselvetéseken törték a fejüket. +Titokban hatalmas vascsapdákat hozattak, amelyek össze tudták volna +zúzni a havasi medve csontjait. A csapdákat egyszer éjjel kitették +Antónia ajtaja előtt. Reggelre kelve az egyikben a fenséges +<span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span> úr vadászcsizmáit, a másikban Viktor +herceg nadrágját lelték. Antóniának aznap nevetőgörcsei voltak. +Szeptember végéig minden a régiben maradt. Fordulat csak akkor +következett be, midőn megjött a hideg, esős őszi idő. A nagyherceg +egyszer esti szürkületben a saját havelokját látta sétálni a +cselédfolyosón. Amint közelebb lépett, a kabát leesett a padlóra és +gyorsan távolodó lépések nesze hallatszott.</p> +<p>– Úgy látszik, a nyomorult fázik! – mondta ő fensége.</p> +<p>Kombinálni kezdett. Valószínü, hogy a tibeti ruha vékony +kelméből, talán selyemből vagy trikóból készült, láthatatlanná +teszi az embert, de nem védi meg a hideg ellen. Nos, annál jobb! A +nagyherceg erre elzáratta a központi fütést és csak egy-két +kandallóban engedett begyújtani. Antónia föltünően sokat +panaszkodott a hideg miatt.</p> +<p>– Aki fázik, vegyen bundát magára! – mondta ő fensége.</p> +<p>A számítás helyesnek bizonyult. A rém láthatólag sokat +szenvedett a hidegtől. Most már gyakran hallották tüsszenteni, +éjjelenkint pedig hosszan és kínosan köhögött a folyosókon.</p> +<p>– Influenzája van! – diadalmaskodott a nagyherceg.</p> +<p>A cselédek panaszkodtak, hogy a láthatatlan ember elhurcolja a +meleg ruháikat. Olykor szalmából <span class="pagenum"><a name= +"Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> és pokrócokból rakott +fészkeket találtak a ház valamelyik zúgában. Pokorny élelmezésével +is baj volt. Amióta ő fensége napi adagokra szorította a háznépet +és Antónia előtt szigorúan zárva tartotta az éléstárt, rosszra +fordult a láthatatlan ember sorsa. Most már éhes farkasként +járt-kelt a házban, kiragadta a félig nyers pecsenyét a sütőből, +éjjelenkint pedig elkeseredetten feszegette az éléskamra ajtaját. +Sőt már annyira is megfeledkezett magáról, hogy betört a városi +hentesekhez, egész sonkákat és szalámirudakat lopván magának.</p> +<p>A nagyherceg most már ujult erővel folytatta a harcot. Mivel +valószínünek tartotta, hogy Pokorny az éhség és a betegség által +üzetve, előbb-utóbb le fogja vetni inkognitóját és emberek közé fog +menni, kiadta személyleírását a kerületi csendőrségnek és +vérebekkel őriztette a ház környékét. A kastély láthatatlan +zsarnokából most már a kastély láthatatlan foglya lett.</p> +<p>Pokorny nem igen tudta elképzelni, hogy miért változott meg az +emberek véleménye ő róla, annyit azonban észrevett, hogy most már +nem félnek tőle annyira, sőt nem is tartják kísértetnek. Hogy +rehabilitálja magát és visszaállítsa megrendült tekintélyét, +ijesztésre akart dolgozni. Éjjel förtelmesen vonyított a +holdvilágban, a konyha faláról leverte a fazekakat, néha +lócsontokat csempészett <span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span> a cselédek ágyába és hasonló +sületlenségeket követett el.</p> +<p>Antónia most már nem mosolygott többé. Idegesnek látszott és +szomorúnak. A szeme gyakran vörös volt a titkolt sírástól. Ujabban +erősen meg is fogyott.</p> +<h4>VI.</h4> +<p>November tizenkilencedikén gyalázatos idő volt. Hideg, nyirkos, +sötét nap. E napon Franciaországból kis csomagot hozott a posta. +Föladó a vincennesi közjegyző volt, amely körülmény annyira +felköltötte a nagyherceg kiváncsiságát, hogy sajátkezüleg bontotta +föl a csomagot. A fenséges úr igen elcsodálkozott, midőn két +szarukeretes pápaszem került a kezébe. A pápaszemeknek aranysárga +üvegük volt. Kisérő levelében azt írta a közjegyző, hogy az +üvegeket Istenben boldogult Marcel tanár testálta a nagyhercegre. A +hagyatéki eljárás kissé hosszura nyúlt és így most küldhették csak +el az emléktárgyakat, amelyeknek – a közjegyző szavai szerint – +„némi becset adhat az a körülmény, hogy egy híres francia tudós +hagyatékából kerültek.“</p> +<p>Félix és Viktor figyelmesen forgatták kezükben a különös +örökséget. Azután egyszerre meghökkenve néztek össze. Egyet +gondoltak mind a <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= +"Page_78">-78-</a></span> ketten. Ez a sárga pápaszem a tudós +utolsó találmánya. A tibeti veszedelem ellenmérge. Ezzel fogják +meglátni a láthatatlan Pokornyt!</p> +<p>Tudták, hogy kivel van dolguk és azért túlzott és körülményes +óvatossággal jártak el. Első reggelinél a nagyherceg tüntetve arról +panaszkodott, hogy fáj a szeme. Viktor megjegyezte, hogy az ő szeme +sincs rendben; alkalmasint valami ragadós szembaj támadta meg őket. +Reggeli után a városba lovagoltak, azzal a szesszel, hogy a +doktorral fognak beszélni. Mire visszajöttek, már az orrukon volt a +Marcel-féle pápaszem.</p> +<p>Délelőtt az egész család együtt ült a dohányzóban és ekkor +kitünt, hogy a vincennesi tudós tényleg megbecsülhetetlen örökséget +hagyott rájuk. A sárga szemüvegen keresztül meglátták őt. A +rettenetes, szívós és szemérmetlen ellenséget.</p> +<p>A dolog igen különös volt. Egy lakáj nyitott be a szobába, hogy +behozza a reggeli postát és közvetlenül mögötte egy álomszerüen +kalandos alak osont be az ajtón. Testhez álló trikó-ruhát viselt, +selyemsisakot, álarcot és keztyüt. Olyan volt, mint a buvár, vagy a +kéményseprő. Hosszu, nesztelenül sikló léptekkel haladt, minden +lépés után meg-megállva, mint Harlekin a komédiában. A pápaszemes +urak a fölindulástól remegve, de némán és közömbösséget tettetve +lesték meg minden mozdulatát. Pokornynak persze sejtelme sem +<span class="pagenum"><a name="Page_79" id= +"Page_79">-79-</a></span> volt róla, hogy ő többé már nem +láthatatlan. Miután körülnézett a szobában, fantasztikus +mozdulatokkal Antónia mögé lebbent és szeliden megérintette a +vállát. A nagyhercegnő csöndesen bólintott a kerek állával, +egyébként azonban föl sem tekintett az ujságlapjából. A rém azután +óvatosan a kandallóhoz lépett és lekuporodott annak alacsony +vaskorlátjára. Alkalmasint fázott. Félix és Viktor között ült, alig +egy-két lépésnyire tőlük. Talán tíz percig maradt ott. Ekkor +fölemelkedett Antónia és fölszólította Teplic bárónét, hogy jőjjön +vele a télikertbe. A nők kimentek és Pokorny velük ment, szorosan +Antónia sarkában haladva és lépést tartva vele. Az ember azt +hihette volna, hogy a nagyhercegnő árnyéka. A két úr visszamaradt. +Suttogó hangon, az izgalomtól sápadt arccal tanácskoztak egymással. +Abban állapodtak meg, hogy még várnak a döntő csapással. Úgy fogják +ártalmatlanná tenni az ellenséget, hogy Antónia lehetőleg ne legyen +belekeverve a dologba; a cselédségnek azt kell hinnie, hogy valami +furfangos házitolvajról van szó. Most már különben sincs okuk +sietni, mert Pokorny többé nem kerülheti el a sorsát.</p> +<p>Viktor herceg később, persze a szemüveggel az orrán, benézett a +télikertbe. A derék báróné egy karosszékben szunyókált, Antónia +pedig a rémmel összeölelkezve sétált föl-alá. Alkalmasint +<span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span> beszélgettek, még pedig nem valami +mulatságos tárgyról, mert a hercegnek úgy tetszett, mintha szép +unokahugának szeme könnyes volna.</p> +<p>Villásreggelinél is velük volt Pokorny. A nagyhercegnő széke +mögött lappangott, a fölszolgáló inasok elől oly ügyesen kitért, +mintha négyest táncolna velük, közben a legnagyobb +szemérmetlenséggel elkapta és a ruhája mellén levő nagy zsebbe +csusztatta a falatokat, melyeket Antónia csodás fesztelenséggel +csempészett oda neki. Viktor herceg közel volt hozzá, hogy boros +palackot vágjon a rém fejéhez, a nagyherceg kezében pedig +paragrafussá görbült az ezüst villa, de a két úr a cselédekre való +tekintettel mégis türtőztette magát.</p> +<p>Ebéd után Antónia az édesapja kivánságára zongorázott, a rém +ekkor a zongora tetején ült és elmélázva hallgatta a játékot. Ő +láthatólag nem kedvelte a magányt, hanem minden idejét a családi +körben töltötte.</p> +<p>Antónia később abbahagyta a játékot és mivel időközben elállott +az eső, Teplic bárónéval a parkba ment. Pokorny persze velük. Az +aszfaltos úton sétáltak föl-alá, az ezüstfenyők előtt. A báróné, +aki Antónia karját fogta, igen elbámult volna, ha sárga szemüveg +lett volna az orrán, mert azt látta volna, hogy a nagyhercegnő +másik karjába is kapaszkodik valaki. Igy azonban nem <span class= +"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> látott +semmit, sőt nem is hallott, mert azok ketten jól összetanult, +összevágó lépésekkel jártak mellette. Félix és Viktor az emeleti +ablak függönye mögé lapulva figyelték a sétálókat.</p> +<p>– Hogy megértik egymást! – mormogta Viktor. – Az aszfalton +sétálnak, nehogy nyomot hagyjanak a nedves úton.</p> +<p>– Képzelem, hogy röhögött magában a nyomorult, mikor esténkint +karddal kaszaboltam körülötte a levegőt… Ő azalatt Tónival +összeölelkezve állott a szobában…</p> +<p>A nagyherceg éktelen haragra lobbant.</p> +<p>– Hogy is volna, ha most elhozatnám az expresszemet és szó +nélkül ledurrantanám a frátert?</p> +<p>Viktor a fejét rázta.</p> +<p>– A dolognak igen unalmas következményei lennének. Másképp kell +elbánni vele!</p> +<p>Viktor indítványára abban állapodtak meg, hogy a nagyherceg +továbbra is szemmel fogja tartani Pokornyt, a herceg pedig azalatt +el fog rejtőzni Antónia lakásában. Tapasztalásból tudták ugyanis, +hogy a nagyhercegnő ilyen időtájban mindig vissza szokott vonulni a +szobáiba. A fiatal úr észrevétlenül be is jutott a leánylakásba. +Mivel nem tudott alkalmasabb rejtekhelyet találni, Antónia ágya alá +bujt. Ő végre is katona volt és ha annak idején négykézláb +mászkálhatott a mandzsuriai <span class="pagenum"><a name="Page_82" +id="Page_82">-82-</a></span> lövészárkokban, akkor ezt sem kellett +röstelnie. A browningjával a kezében és a sárga pápaszemével az +orrán várakozott az ágy alatt.</p> +<p>Öt óra felé a nagyherceg, aki rendületlen kitartással +leselkedett az emeleti ablakban, észrevette, hogy hirtelen zápor +kerekedik. Toncsi és Teplic báróné szaladva igyekeztek tető alá. A +rém hosszu ugrásokkal követte őket. Ami azután történt, annak már +Viktor herceg volt a szemtanuja.</p> +<p>A herceg az ágy alatt fekve hallotta, amint megnyilt az ajtó. +Ketten léptek be, Toncsi és a láthatatlan ember. Szó nélkül és igen +körülményesen végigkutatták a lakás összes szobáit, az ágy alá +azonban csodálatosképpen nem pillantottak. Azután bezárták az +ajtót.</p> +<p>– Pierre! – suttogta Antónia.</p> +<p>– Itt vagyok! – jelentkezett a láthatatlan Pokorny.</p> +<p>– Megázott?</p> +<p>– Egy kissé…</p> +<p>– Jó lesz, ha megszárítja a ruháját a kandalló mellett… Én +azalatt átöltözöm a szomszédban…</p> +<p>– Jó lesz, – hagyta rá Pokorny.</p> +<p>A rém, miután a nagyhercegnő magára hagyta, néhány fahasábat +vetett a kandalló tüzére, majd óvatosan lehámozta magáról a tibeti +ruhát és kiterítette egy székre száradni. Egy Jaeger-féle +<span class="pagenum"><a name="Page_83" id= +"Page_83">-83-</a></span> szürke alsóruhát viselt a testén. Antónia +később bekopogtatott a szomszéd szoba ajtaján.</p> +<p>– Nem lehet még! – mondta Pokorny ijedten.</p> +<p>Az ijedelme érthető volt, mert a térdben tágult és mindenképpen +viseltes Jaeger-alsójában nem festett valami délcegen.</p> +<p>– Lemegyek a folyosóra, – suttogta a nagyhercegnő, – ha maga is +elkészült, jőjjön utánam.</p> +<p>Viktor tudta, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Nyilsebesen +kipattant az ágy alul és talpra ugrott.</p> +<p>– Ha megmozdulsz, lelőlek! – kiáltotta.</p> +<p>A vörös doktor rémülten kapott a tibeti ruhája után, de csak a +selyemsisakot tudta megragadni, a trikót elkapta előle Viktor +herceg. Egy pillanatig farkasszemet néztek. Pokorny azután rémesen +fölkacagott, majd huhogott és a fogát vicsorgatta, miközben úgy +mozgatta a két karját, mintha szárnya volna. A boldogtalan +kétségbeesett erőlködéssel játszotta a kisértetet. A herceg azonban +– és ezt később százszor is megbánhatta! – a kandallóba dobta a +láthatatlan ruhát. Vakító lángnyelv csapott föl. A tibeti ruha egy +másodperc alatt hamuvá égett.</p> +<p>Pokorny krétafehér arccal bámult a tűzbe. Úgy hápogott, mint a +hal a szárazon. Megértette, hogy eljátszotta utolsó játékát. Nagyon +ostobának <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span> is érezhette magát a Jaeger-féle +alsóruhájában. De azért nem adta még meg magát. Hirtelen és szinte +megfoghatatlan ügyességgel kinyitotta a kárpitajtót, az öltözőbe +surrant, becsapta és magára reteszelte az ajtót. A láthatatlan +sisakot, hajdani dicsőségének utolsó foszlányaként, magával vitte. +Viktor herceg tombolva ordítozott az ablakban:</p> +<p>– Meg kell fogni! Be kell zárni a kaput!</p> +<p>A lovászok odalenn éppen a kocsikat mosták. A kiáltozásra a +lépcső elé csődültek, de azután ijedten szétrebbentek megint. Egy +fejnélküli ember támolygott le a lépcsőn. A fenséges úr is meglátta +a rémet az ablakból.</p> +<p>– Fogjátok meg! Üssétek agyon! Hamar a puskámat!</p> +<p>A fejnélküli ember azonban eltünt a park bozótjai között.</p> +<p>Az urak később puskával a kezükben verték föl a sűrüséget, +Pokornynak azonban egyelőre nyoma veszett.</p> +<p>Még az este furcsa hírek érkeztek a kastélyba. A szomszéd +faluban félreverték a harangokat, mert állítólag garabonciás diák +járt a határban. A babonás parasztok vasvillára kaptak és +körülfogtak egy akácos ligetet. Azt mondták, hogy a garabonciás oda +szorult. Egy csendőrörs, mely éppen arra került, átkutatta a +ligetet és meg <span class="pagenum"><a name="Page_85" id= +"Page_85">-85-</a></span> is találta a rémet. Egy szegény őrült +volt. Mert aki három fok Reaumur mellett, szitáló esőben egy szál +gyapotalsóban az akácfa tetején ül, az nem lehet más, csak +futóbolond.</p> +<h3><i>Befejezés.</i></h3> +<p>Említettem a bevezetésben, hogy ezt a különös történetet maga +Pokorny Péter doktor mondta el nekem, május harmadikáról +negyedikére virradó éjjel, miután előzetesen sikerült megszöknie a +Drégely-féle szanatóriumból. Pokorny hozzáfüzte elbeszéléséhez azt +a megjegyzést is, amit egyébként hasonló helyzetben levő uraktól +már gyakran hallottunk, hogy ő ép és egészséges és hogy Drégely +doktor, a szanatórium tulajdonosa, csak azért tartotta őt fogva +törvény ellenére, mert sürgősen udvari tanácsos óhajt lenni. Én nem +tudom, hogy van-e ebben valami igazság, sőt azt sem merném +eldönteni, hogy Marcel tanár nevezetes találmánya és Antónia +nagyhercegnő szerelme a valóságban több-e egy túlhevített agy +ábrándképeinél. Én igyekeztem a kérdéssel, főleg annak a tibeti +oldatra vonatkozó részével, tisztába jönni és azóta már kikértem +két kiváló magyar fizikus szakvéleményét is. A tudósok egyetértenek +abban, hogy Pokorny doktor <span class="pagenum"><a name="Page_86" +id="Page_86">-86-</a></span> engem lóvá tett. Ebben, mondom, +egyetértenek, egyebekben azonban erősen eltér egymástól a két +szakvélemény. Az egyik szerint a tibeti oldat, még ha láthatatlanná +is tudná tenni az emberi testet, nem tudná láthatóvá tenni az +emberi test mögött lévő tárgyakat (például a szobaszínt), úgy, hogy +a szemlélő a tibeti ruhába öltöztetett ember helyén fekete +silhouettet látna. Ezt a hatást azonban nagyjában elérhetjük akkor +is, ha valakit gyászba öltöztetünk. A másik vélemény szerint a +ruha, a mely láthatatlan, tulajdonképpen ideálisan átlátszó, úgy, +hogy a Marcel-féle köntösbe öltöztetett ember nem tünik el, hanem +úgy hat ránk, mintha ruha nélkül járna. Nem érzem magamat +hivatottnak, hogy állást foglaljak ebben a kérdésben, én csak +hivatkozom arra, amit bevezető szavaimban hangsúlyoztam: minden +felelősséget Pokorny doktorra hárítok. A teljes igazságot ma csak +egy ember tudná megmondani, Félix nagyherceg; ő fensége azonban, +őszintén szólva, nem teszi reám azt a benyomást, mintha valami +nagyon szivesen intervjuoltatná magát ebben az ügyben.</p> +<p>Még szerettem volna Pokorny doktortól egyet-mást megtudni, de +hajnal felé, mikor éppen arról beszélt, hogyan vesztette el a +láthatatlan sisakot az akácos ligetben, megzavartak minket. Valaki +becsöngetett a lakásomba. <span class="pagenum"><a name="Page_87" +id="Page_87">-87-</a></span></p> +<p>– Úgy látszik, értem jönnek, – mondta Pokorny.</p> +<p>Az ablakhoz lépett és kitekintett az utcára.</p> +<p>– Ott lenn is vár egypár fogdmeg!</p> +<p>Tényleg érte jöttek. A vörös doktor kezet fogott velem és +bizonyos jóízü akasztófa-humorral követte üldözőit a fogságba.</p> +<p>Később elhatároztam, hogy próbálok valamit tenni az érdekében. +Lehetőleg megalakítom a részvénytársaságot, amelyről beszélt, +fölvéve természetesen a társaság működési körébe Pokorny +megszöktetését is. Beszéltem néhány emberrel, vállalkozó ügyvéd +akadt is volna szép számmal, a tőkepénzesek azonban egyelőre +föltünő tartózkodóan viselkedtek. Május vége felé beszüntettem a +részvénytársaság megalakítására irányuló akciómat, mert kiderült, +hogy Pokorny időközben magától is kereket oldott a szanatóriumból, +ezuttal hihetőleg véglegesen.</p> +<p>Június elején igen meglepő hírt olvastam a lapokban. Otrantói +Antónia nagyhercegnőt megszöktették a csehországi gyógyintézetből, +ahová beteg idegei erősítése végett küldte aggódó családja. A lapok +megírták, hogy egy nagy vörös automobilon vitték el éjnek idején, +miután megvesztegetett ápolói kinyitották előtte a szanatórium +kapuit. A gépkocsin három automobil-álarcos úr várta. Alkalmasint a +tőkepénzes, az <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= +"Page_88">-88-</a></span> ügyvéd és az ujságíró. Pokornyról egy +szóval sem emlékeztek meg a tudósítások.</p> +<p>Azóta tüvé tették a szép szökevény után a világot, de sem +Európában, sem Amerikában nem tudtak a nyomára akadni. Csak egy +ízben adott magáról némi életjelt. Jelentkezett ugyanis egy +szabályszerü meghatalmazásokkal ellátott ügyvéd, aki Antónia anyai +örökségét követeli a gyászbaborult nagyhercegen. Az ügyvédi +meghatalmazásokat a nagyhercegnő állítólag kétféle minőségében írta +volna alá, „úgy is, mint kiskoru gyermekének természetes gyámja“. +Az eset eléggé komoly, mert a Quetsher-féle hagyaték nagyrészét +amerikai bányák alkotják, a pör tehát az Egyesült-Államok birósága +előtt fog lefolyni és nem lehet még tudni, hogy a yankee-biró +mennyire hajlik meg az otrantói család házitörvényei előtt. +Másrészről persze az eshetőségek mérlegelése közben tekintetbe kell +vennünk azt is, hogy az alperes nagyherceg ereiben normann +fejedelmek vére folyik, azok pediglen a történelem tanusága szerint +bősz és halálos elszántsággal szokták megvédeni azt, ami az övék, +de főleg azt, ami nem az övék. <span class="pagenum"><a name= +"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Bucentoro úr.</h2> +</div> +<h3>I.</h3> +<p>Egyszer, évekkel ezelőtt, néhány hetet a dalmátországi Lesina +szigetén töltöttem. S. Giorgio közelében laktam, eg szomorú kis +házban, mely a széles Narenta-csatornára tekint. Az én szobám +ablakai a kertre nyiltak. Ez az úgynevezett kert félig kőrakás, +félig szemétdomb volt, amennyiben úgy teli volt emberfejnyi +kődarabokkal, mintha ördögök labdáztak volna benne, a kövek közt +pedig egész fészkeket alkottak a titokzatos eredetü üres +konzervskatulyák. Néhány hatalmas, régi datolyapálma és egy +márványkút romjai mégis némileg érthetővé tették a kert +elnevezést.</p> +<p>Egy verőfényes reggelen igen elcsodálkoztam, midőn ágyamban +fekve, a szobám menyezetén éktelenkedő foltok között egy női arc és +egy kerek csipő rajzát födöztem föl. Most egyszerre logikát +találtam a különböző színü foltokban és <span class= +"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span> +meggyőződtem, hogy azok egy nagy fali festmény maradványai. A ház, +amelyben laktam, valamikor egyike lehetett azoknak a +rokokó-nyaralóknak, melyeket a velencei nagyurak casinonak +neveztek. A szegénység és a tudatlanság rommá változtatta a házat +és sivataggá a kertet. A kertben, hol valaha selyemharisnyás urak +és abroncsszoknyás hölgyek dévajkodtak, mostanában három +koromfekete kecske legelészett.</p> +<p>A ház, a kert és a kecskék egy Zagurichné nevü horvát asszonyság +vagyona voltak. A kecskéken kivül ott ugrándozott a kövek közt öt +csemetéje is, egyik vásottabb és mocskosabb, mint a másik. +Zagurichné afféle amerikai özvegy volt. Az ura évek óta +Délamerikában élt és a keresete javát minden hónapban hűségesen +elküldte az otthonvalóknak.</p> +<p>Zagurichné meglehetősen különös asszonyság volt. Minden reggel +nagy gonddal megfésülködött, arra azonban már nem jutott ideje, +hogy megmosakodjék és rendesen föl is öltözködjék. Napestig egy nem +éppen kifogástalan tisztaságu ideiglenes ruhadarabban járt, melyet +talán fésülőköpenynek lehetne nevezni. Az asszonyságnak megvolt az +a szokása, hogy állandóan kereste egyik gyerekét. Visító fejhangon +szólongatta azt, aki éppen hallótávolon kivül volt.</p> +<p>Két hétig laktam már nála, midőn az az ötlete <span class= +"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> támadt, +hogy a foglalkozásom után tudakozódjék. Találomra ügyvédi irnoknak +vallottam magamat. A háziasszonyom láthatólag megörült ennek.</p> +<p>– Vannak nekünk régi irásaink, – mondta – melyeket szeretnénk +egy törvénytudó emberrel elolvastatni. Az uram nagyapja holta +napjáig azt állította, hogy az írásokkal pört lehetne kezdeni és +sok pénzt lehetne nyerni.</p> +<p>Egy ócska papirral telt fekete ládát mutatott, melyet a +konyhában őrzött. Midőn néhány nappal később megeredt a sirokkó és +szitálni kezdett az eső, tényleg neki ültem a ládának. Leveleket, +naplójegyzeteket, néhány hivatalos iratot, egy ócska gyermekcipőt +és egy skorpióanyát találtam benne, az utóbbit nagyszámu családja +körében. Az összes írások a tizennyolcadik század ötvenes és +hatvanas éveiben keltek.</p> +<p>Amennyire én a dologhoz értek, nem hinném, hogy Zagurichék +valamikor pénzt lássanak az írásaik után. De azért nem minden +haszon nélkül böngésztem át a láda tartalmát, mivel megtudtam +belőle, hogy Zagurichék velencei nobilik és hogy eleik Zaguri néven +szerepelnek Szent Márk aranykönyvében. S a régi írások révén +megismerkedtem Zaguri Giacomo ő excellenciájával is, aki +provveditoreja volt a lesinai hadi gályarajnak, megismerkedtem +továbbá Nina <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span> grófnővel, nemkülönben a dulcignoi Kara +Nusszim béggel és főtisztelendő Miliccsel, akit delfin-pópának +neveztek kortársai.</p> +<p>Lehet, hogy ismeretségük némileg érdekelni fogja szives +olvasóimat is.</p> +<h3>II.</h3> +<p>Zaguri Giacomo ő excellenciája 1750-ben ötvenöt esztendős volt, +három egész mázsát nyomott és életcéljául tűzte, hogy őt nevezzék +Velence városa első arszlánjának. Hogy érdemessé tegye magát erre a +címre, mindig lioni selyemben és brabanti csipkében járt, gyémánt +cipőcsattokat viselt, külön futárral hozatta Törökországból a +rózsavizet, gyönge francia verseket írt és oly negédesen +viselkedett, mint valami kis szalon-abbé. A Rialto naplopói úgy +találták, hogy föltünő hasonlatosság van a kolosszális termetü +arszlán és a doge arany díszgályája között és Bucentoronak nevezték +ő excellenciáját. Ez a név rajta is száradt.</p> +<p>Zaguri úrnak a francia konyhán és a faraójátékon kivül még egy +költséges szenvedélye volt: Nina grófnő. Hogy miféle fejedelem +emelte a szép Ninát grófi rangra, azt a leveles ládából +<span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> nem sikerült megtudnom; +kétségbevonhatatlan tényként megállapítottam azonban, hogy Nina +valamikor büszkesége volt a bolognai híres ballerina-iskolának. Úgy +látszik, hogy a grófnő az aranyevő gerincesek családjához +tartozott, mert hófehér fogacskáival hamarosan elpusztította +Bucentoro vagyonát. Ekkor aztán egy épp oly kecses, mint határozott +mozdulattal hátat fordított neki, mondván, hogy nem akar több +pletykára alkalmat adni.</p> +<p>Levelekből bebizonyítható, hogy Bucentoro akkoriban a halál +gondolatával foglalkozott. A döntő pillanatban szerencsére mégis +fölébredt benne a velencei nobile önérzete és ekkor fölkereste két +atyjafiát, akik tagjai voltak a tizek tanácsának és megkérte őket, +hogy neveztessék ki a lesinai hadi gályák provveditorejává. +Zagurinak e nevezetes napig sohasem volt köze sem hadi, sem egyéb +gályákhoz, de azért joggal nagy hivatást érezhetett magában a +lesinai állásra, mivel tudta, hogy a provveditorenak körülbelül +nyolcezer katona és gályarab élelmezéséről kell gondoskodnia és +hogy okvetetlenül meg kell gazdagodnia, ha nem éppen tökkel ütött +ember. Bucentoro rokonainak sikerült is keresztülvinniök öccsük +kineveztetését, miután viszonzásképpen segítségére voltak egy más +rokoni csoportnak abban, hogy a kiskorú és némileg gyöngeelméjü +<span class="pagenum"><a name="Page_94" id= +"Page_94">-94-</a></span> Mocenigo úrfit megtegyék Cerigo +szigetének kormányzójává.</p> +<p>A lagunák királynőjének közélete akkoriban abból állott, hogy az +unokák kitördelték Venezia mesés koronájából az ékköveket, melyeket +az ősök raktak bele. A prédálást a csalhatatlan állambölcseség +tekintélyével vezette a tizek tanácsa. Ez a tanács egyébként óriás +aktacsomókkal szaporította a hercegi pelota irattárait és hajdani +kegyetlen energiájáról akkor emlékezett csak meg, ha valaki +kétségbevonta csalhatatlan voltát.</p> +<p>Bucentoro ő excellenciája tehát a szárnysegédek, kamarások, +francia szakácsok, vadászok, fullajtárok, fekete és fehérbörü +lakájok seregével elment Lesinába. Első titkára és bizalmasa egy +Papanika nevü görög ember volt, aki azzal nyerte meg a nagyúr +rokonszenvét, hogy harminchatféle puncsot tudott készíteni.</p> +<p>Egy hónapig nem beszéltek a provveditoreról a Rialtón. Ekkor +újból megjelent Velencében az említett Papanika és gazdája +megbízásából tárgyalásokat kezdett Nina grófnővel, hogy tegye át +lakóhelyét Lesinába. A tárgyalások részletei, sajnos, nem maradtak +fönn az utókor számára. Tény azonban, hogy Nina még a nyár folyamán +négy komornája és házi abbéja, a sikamlós költeményeiről hirhedt +Scarpa kiséretében hajóra szállott, hogy Lesinába vitorlázzon. +<span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span></p> +<h3>III.</h3> +<p>Közbevetőleg megjegyzem, hogy S. Giorgio közelében van egy +magános kis kápolna, mely a scombrihalászok kedves szentélye. Az +ajtó mellett van egy kis kép, állítólag Szent Eufémia képmása. Reám +igen világias benyomást tett. Egy a tizennyolcadik század ötvenes +éveinek divatja szerint öltöztetett hölgyet ábrázol. A hölgy kicsi, +gömbölyü és csinos. Mélyen kivágott derekat visel, óriás abroncsos +szoknyát, magasra fésült, puderes haját csipkefátyol takarja. +Rózsás arcán két szépségflastrom látható, egyik az állán, a másik +az ajka szegélyén. Nekem az a gyanúm, hogy a kép eredetije nem más, +mint Nina grófnő. Bevallom azonban, hogy ezt a sejtelmemet +semmiféle bizonyíték nem támogatja.</p> +<p>Folytassuk ott, ahol abbahagytuk.</p> +<p>Egy ujdonatúj anconai brig vitte a szép grófnőt. Följegyezték, +hogy Sebenico előtt, alig egy ágyulövésnyire a St. Nicolo nevü +velencei vártól, makacs szélcsendbe került a hajó. Az udvarias +padrone ekkor vitorlákból szellős sátort rögtönzött Nina számára, +hogy ne szenvedjen a hőségtől. Papanika kártyamutatványokkal, +Scarpa abbé pedig szavalatokkal igyekezett szórakoztatni a grófnőt. +<span class="pagenum"><a name="Page_96" id= +"Page_96">-96-</a></span></p> +<p>Nina mégis unatkozott.</p> +<p>– Miért nem folytatjuk utunkat? – kérdezte.</p> +<p>– Mert szélcsend van, – magyarázták neki.</p> +<p>– Hát az a zöld hajó ott mért halad?</p> +<p>– Mert evezőkkel jár.</p> +<p>Az esti fényben igen mocskos, zöld tartana szaladt feléjük, +sebes ütemben mozgatván hosszu evezőlábait, mint a vízi +poloska.</p> +<p>– Miféle hajó az? – érdeklődött Nina.</p> +<p>– Valami postahajó lesz a szigetekről.</p> +<p>– Nem járnak erre kalózok? – kérdezte a grófnő.</p> +<p>A padrone elmosolyodott.</p> +<p>– Sebenico ágyúinak torkában? Szó sincs róla! Lejebb, az +albániai partokon, még találkozhatik az ember afféle zsiványnéppel. +Sőt éppen mostanában bizonyos hírnévre is tett szert egy Kara +Nusszim bég nevü dulcignoi pernahajder, aki nagyban nyomorgatja a +kereskedőket.</p> +<p>– Mit tennének önök, ha a hajó, mely szembejön velünk, dulcignói +kalózhajó volna? – kiváncsiskodott Nina.</p> +<p>– A kötelességünket teljesítenők és azt hiszem, hogy a +semmirekellő kemény leckét kapna, – mondta az anconai padrone +férfias elszántság hangján, de minden kérkedés nélkül. <span class= +"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span></p> +<p>Papanika a baloldalára csapott, ahol olykor a kardját szokta +viselni.</p> +<p>– Bár kalóz volna! – kiáltotta délies tűzzel. – Legalább +megláthatná a grófnő, hogyan védi meg egy görög nemes az oltalmára +bízott hölgyet!</p> +<p>Scarpa abbé szemében is harcias tűz lobogott.</p> +<p>– Az isteni Nina jelenléte engem is vérszomjas tigrissé +változtatna! – kiáltotta.</p> +<p>A grófnő valami édes borzongást érzett.</p> +<p>– Szeretnék egyszer egy tengeri ütközetet látni, – suttogta.</p> +<p>A zöld hajó már olyan közel volt hozzájuk, hogy meg tudták +különböztetni a födélzetén álló embereket. Sokan voltak rajta, +nagyon furcsa alakok. A Canale granden látni ilyen fantasztikus +bárkákat, farsang idején. Egy úszó felhődarab, melyet a démonok +csapatja szállott meg. Fehér albánfezes, vigyorgó négerek; +nagyturbános, lengő szakállu öregek, akiket förtelmes sebhelyek +rútítanak el; félig mezítelen, óriás tagu kamaszok. Talán nem is +emberek. Az egyik dühös majomként fintorgatja arcát, a másiknak +olyan csontos orra van, mint a ragadozó madár csőre, a hajó +kormányán pedig egy emberi szörnyeteg áll, akinek füstös pofája +dagadt, mint a viziló feje. Valamennyien mordályt, baltát +<span class="pagenum"><a name="Page_98" id= +"Page_98">-98-</a></span> vagy nyársat tartanak a kezükben és +röhögve, kurjongatva és károgva noszogatják a dühös sietséggel +dolgozó evezősöket.</p> +<p>Az anconai padrone kissé elhalványodott.</p> +<p>– Ha nem volnánk Sebenico ágyúi alatt…</p> +<p>Tovább nem folytathatta, mert a zöld hajón elsütöttek egy +tarackot. A lövés megnyomorította a brig nagyárbocát és halomra +döntötte Nina sátrát. Futkosás és sikoltozás támadt. Csak az egy +Papanika nem vesztette el a fejét. Ő kivette fehér keszkenőjét és +meglengette a kalózok felé a megadás jeléül.</p> +<p>– Nem szabad veszedelemnek kitennünk Nina drága életét, – +mondta.</p> +<p>Néhány perc mulva a kalózok már elérték csáklyáikkal a briget. +Az óriás majmok dühösen ordítozó csapatja kúszott, szökött és +repült föl az anconai hajó födélzetére. Egy szempillantás alatt +lefegyverezték és leteperték az olaszokat. Azután bámulatos +szakértelemmel és csodálatos ügyességgel hozzáláttak a brig +kifosztásához. Még a vasmacskáit és a rézlámpásait is elvitték.</p> +<p>A zsiványok vezére, egy hórihorgas termetü, villogó szemü ifju +ember, Ninához lépett és kifogástalan velencei nyelven szólt +hozzá:</p> +<p>– Ön, asszonyom, szives lesz útját az én hajómon folytatni. +<span class="pagenum"><a name="Page_99" id= +"Page_99">-99-</a></span></p> +<p>– De mi lesz a podgyászommal? – kérdezte sírva a grófnő.</p> +<p>– Arra ne legyen gondja, mind a tizennégy úti ládája már a +hajómon van.</p> +<p>A kalózhajó gyorsan, ahogyan jött, eltünt ismét a kis szigetek +között. Vele Nina és a négy komornája.</p> +<p>Egy óra is elmult, míg S. Nicolo várában tudomást vettek a +vészjelekről, melyeket a brig adott. És sötét éjszaka lett, mire +Sebenicoból kicihelődött két hatalmas állami gálya, hogy kergetőbe +vegye a kalózokat. Hajnalig össze is fogdostak egy tucat +halászbárkát és néhány ártatlan boros trabakolót, a rablóknak +azonban nyomuk veszett.</p> +<h3>IV.</h3> +<p>Bucentoro ő excellenciáját Papanika és Scarpa urak értesítették +a szerencsétlenségről. Az abbé egy fönmaradt elégiájából kitetszik, +hogy a provveditore éppen reggelinél ült, midőn a gyászos hírt vele +közölték és hogy szenvedélyes fájdalmában egy szorbettel telt +muranoi kristálycsészét vágott a hirnökök fejéhez.</p> +<p>A tengernek is megvan a maga közvéleménye és a közvélemény az +első perctől fogva tisztában <span class="pagenum"><a name= +"Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> volt vele, hogy a +sebenicoi csínyt a dulcignoi Kara Nusszim követte el.</p> +<p>A dulcignoi határvár, mely úgy ágaskodik a meredek parti sziklák +fölött, mint a nagy kőkoporsó, gyülekező helye volt az ozmán +birodalom legelszántabb martalócainak. Szökött katonákat, +gályarabokat, renegátokat, minden rangu és rendü kalandorokat ott +tárt karokkal fogadtak. A dulcignoi kalózok elismert vezére a sokat +emlegetett Nusszim bég volt, mindenesetre korának egyik +legarcátlanabb embere. Ő zsoldjában tartotta a császári +hivatalnokot épp úgy, mint a parti halászokat.</p> +<p>Midőn Bucentoro tisztán kezdett látni a dologban, első +haragjában útnak akarta indítani a lesinai hajóhad harminc +gályáját, hogy rommá ágyuzzák Dulcignot és kardélre hányják a +hasonló esetekben elsősorban exponált csecsszopókat. Hamarosan +kitünt azonban, hogy a harcias terv elé akadályok gördülnek. +Dulcigno végre is a török császár vára, mely uralkodóval a +köztársaság mostanában jó szomszédos egyetértésben él és ha nagy úr +is egy provveditore, a hadüzenés jogát mégsem ruházta reá a tizek +tanácsa.</p> +<p>Bucentoro tehát – mi egyéb is telhetett volna tőle? – egyelőre +panaszos fölterjesztést intézett a tanácshoz a kalózkodás +ügyében.</p> +<p>A tanács, miután véleményezés és kiegészítés <span class= +"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> végett +megküldte a jelentést többrendbeli alantas hatóságnak, a tél +folyamán végül érdemében tárgyalta az ügyet és úgy döntött, hogy az +összes iratok a továbbiakig irattárba helyezendők. Figyelembe +kellett venni azt a körülményt, hogy az állítólag megtámadott brig +anconai illetőségü, figyelembe kellett továbbá venni, hogy az +állítólag elrablott nők bolognai illetőségüek, így tehát nem a +köztársaság, hanem Ancona és Bologna ura, a római pápa ő szentsége +hivatott arra, hogy a sérelemmel szemben orvoslást szerezzen. +Figyelembe kellett végül azt is venni, hogy a szóban forgó Nina +életmódja nem volt olyan természetü, hogy velencei területre való +visszatérése kívánatosnak látszanék.</p> +<p>A tanács titkárának jóindulatából Zaguri bepillantást nyert a +köztársaság sztambuli miniszterrezidensének bizalmas jelentésébe +is. A rezidens kérdést intézett a Nina-ügyben a nagyvezérhez, aki +viszont kérdőre vonta a skutari-i válit, aki ismét a dulcignoi +kajmakámra írt rá. Onnan az a fölvilágosítás érkezett, hogy +Dulcignoban él ugyan egy Kara Nusszim bég nevü ember, ő azonban +vagyonos, előkelő és istenfélő nemes, amellett köztudomás szerint +annyira beteges, hogy már esztendők óta nem hagyhatta el házát. +<span class="pagenum"><a name="Page_102" id= +"Page_102">-102-</a></span></p> +<h3>V.</h3> +<p>A szerelmes Bucentoro már lemondott a reményről, hogy valaha is +viszontlássa Nináját, midőn Papanika egy szép tavaszi napon egy +albán embert vezetett eléje. Az albán hat láb magas volt, az arca +szőrös volt az orra hegyéig és bár rongyokban járt, olyan gőgösen +viselkedett, mintha királyok kenyeres pajtása volna.</p> +<p>Ez az ember, aki egyébként rettenetes fokhagymaszagot +terjesztett, így szólt a provveditorehoz:</p> +<p>– A te asszonyodat Kara Nusszim ragadta el.</p> +<p>– Honnan tudod? – pattant föl Bucentoro.</p> +<p>– Onnan, hogy magam is segítettem neki. Azóta Dulcignoban van a +te asszonyod, a bég házánál. Igen jól érzi magát, mert úgy +vélekedik, hogy többet ér egy ifju kalóz, mint egy vén +provveditore. A bég az ő kedvéért sárga selyembe öltöztette a hárem +falait.</p> +<p>Papanika jónak látta, hogy más fordulatot adjon a +beszélgetésnek.</p> +<p>– Add elő ajánlatodat, jó ember!</p> +<p>– Ha mégis vissza akarnád szerezni az asszonyt, vagy ha bosszút +akarnál állni a bégen, én egy aranyért megmondom a módját. Vele nem +bír sem Velence, sem a padisah, mert ő olyan, mint <span class= +"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> a futó +hullám: látod, de megfogni nem tudod. Van azonban egy ember, az +megfogja még a futó hullámot is és ha megnyered a barátságát, akkor +gúzsba kötve hozza eléd a kalózbéget.</p> +<p>Bucentoro két aranyat dobott az asztalra.</p> +<p>– Ki az az ember?</p> +<p>– Milics, a delfin-pópa.</p> +<p>– Hol van az a Milics pópa?</p> +<p>– Nem messzi innen, a Narenta ingoványaiban, a zaosztrogi +kolostorban.</p> +<p>– És miért nevezik delfin-pópának?</p> +<p>– Nyáron át az összes zaosztrogi kalugyerekkel hónapokig künn +jár a tengeren. Senki sem tudja, hogy mit művel olyankor és a nép +azt hiszi, hogy a kalugyerek delfinekké változnak át és úgy +úszkálnak a vízben.</p> +<p>– Te is azt hiszed?</p> +<p>– Nem hiszem, mert tudom, hogy a delfin-pópák olyankor a görög +partokon kalózkodnak.</p> +<p>– Mesebeszéd! – kiáltotta a provveditore. – Ha igaz volna, akkor +magam is tudnék róla.</p> +<p>Az albán ember félvállról végigmérte Bucentorot, majd szárazon +mondta:</p> +<p>– Tudnak róla Velencében. De nem bántják őket, mert a +kalugyereknek van annyi eszük, hogy velencei hajót sohasem +támadnak. Én már találkoztam velük egy ízben Korfu mellett. A Kara +Nusszim hajóján voltam és mondhatom, a <span class= +"pagenum"><a name="Page_104" id="Page_104">-104-</a></span> vitéz +bég úgy elinalt előlük, mint a kutya a bot elől.</p> +<p>– És mit csinálnak a papok a rablott pénzzel? – kiváncsiskodott +Bucentoro.</p> +<p>– Szent célra gyüjtik, – mondta komoly arccal az albán. – Milics +pópa meg akarja venni a mosztári válitól a trebinjei puszta +kolostort, mert ott van eltemetve Szent Száva és ott van a világ +közepe. A váli azonban annyit kér érte, mint egy egész +szandsákért.</p> +<p>– Jól van! – mondta Bucentoro. – A dulcignoi viperára rá fogjuk +ereszteni a narentai sárkányt!</p> +<h3>VI.</h3> +<p>Zugari Papanikát küldte a zaosztrogi szent emberhez. Az út nem +volt éppen a görög kedvére való, mert a Narenta völgye hírhedt +maláriafészek. Két napon át beláthatatlan nádasok közt kígyózó +csatornákon kellett eveznie. A víz csak úgy hemzsegett a sok +kígyótól és a bárka a vízi vad óriás rajait verte föl. Végül +elérték Zaosztrogot, mely inkább mocskos kis vár, mint kolostor +benyomását tette.</p> +<p>Midőn a görög partra szállott, egy süppedt mellü, hórihorgas, +vén kalugyert pillantott meg, <span class="pagenum"><a name= +"Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> aki az iszapos vízbe +merült ócska bárka mellett ült és csendesen horgászott.</p> +<p>– Hol találhatom Milics papot? – kérdezte Papanika.</p> +<p>– Az én vagyok, – válaszolt köhécselve az öreg.</p> +<p>– A lesinai provveditore küldött hozzád. A dulcignoi Kara +Nusszim elrabolta az asszonyát és az emberek azt beszélik, hogy te +vissza tudnád hozni.</p> +<p>A pópa bús mosollyal nézett a görögre.</p> +<p>– Lóvá tettek, jó uram. Hát ki vagyok én? Egy köszvényes vén +pap. Az angolnafogáson kívül egyéb nem telik már tőlem.</p> +<p>A görög vállat vont.</p> +<p>– Az a te bajod, kalugyer, mert elesel ezer aranytól.</p> +<p>A pópa Papanikára szegezte szúrós tekintetét.</p> +<p>– Zekhinákról beszélsz?</p> +<p>– Jó velencei arany zekhinákról. Kétszázat előlegképpen +kaphatnál, ha Zaguri ő excellenciájánál jelentkeznél. A többi +nyolcszáz akkor jár neked, ha elhozod magát az asszonyt, vagy Kara +Nusszimnak valami vérbeli rokonát.</p> +<p>A pap meglepő könnyedén fölemelkedett a földről.</p> +<p>– Holnapután benn leszek Lesinában. <span class= +"pagenum"><a name="Page_106" id="Page_106">-106-</a></span></p> +<p>A görögöt kissé bizalmatlanná tette a pópa beszéde.</p> +<p>– Honnan veszed a hajót? – kérdezte.</p> +<p>Milics az iszapban ázó bárkára mutatott.</p> +<p>– Itt a hajóm!</p> +<p>– Ez a korhadt teknő?</p> +<p>– Elmegy ez még, uram.</p> +<p>– És kik lesznek a legényeid?</p> +<p>– Majd megkérem jámbor testvéreimet a kolostorból, hogy +kísérjenek el.</p> +<p>A pópa beváltotta ígéretét. Harmadnapra már beevezett a lesinai +kikötőbe. Vagy harminc kalugyer volt a hajóján. Csupa egyforma, +feketeszakállu, aprószemü, zömök ember. Nyílsebesen eveztek, +miközben templomi énekeket zengedeztek. A kormány mellett Milics +pópa állott. Hatalmas feszület volt a balkezében. A feszület +kovácsolt vasból való volt, fél mázsát nyomott és nem egy tar +koponyát loccsantott már szét. Az árbóc mellett négy fekete koporsó +volt a födélzethez kötözve. A papok azt mondták, hogy szent +kalugyerek ereklyéit szállítják azokban. Miután Milics átvette a +pénzt és megáldotta a provveditoret, hangos énekszó mellett +elevezett megint.</p> +<p>Négy héttel később újra megjelentek a delfin-pópák. Pompás +fogást csináltak: elhozták Kara Nusszim édesanyját, akit Medua +mellett, egy parti házban találtak. Bucentoro magánkívül +<span class="pagenum"><a name="Page_107" id= +"Page_107">-107-</a></span> volt örömében és megtoldotta a kikötött +nyolcszázat még kétszáz zekhinával. Most már olyan túsz volt a +kezében, akit a dulcignoi zsiványnak mindenáron ki kellett +váltania.</p> +<p>Nusszim bég alkalmasint bele is ment volna a cserébe, ha közbe +nem jön egy különös esemény. A vén török hölgyet addig is, míg a +tárgyalások folytak, a lesinai apácakolostorban szállásolták el. +Ott kitudódott, hogy Nusszim édesanyja valamikor mint keresztény +rableány került Dulcignóba. Az apácák most addig beszéltek a +lelkére, míg az öreg asszony ki nem jelentette, hogy újból vissza +akar térni az egyedül üdvözítő szentegyház keblébe és hogy élte +alkonyát bűnbánatban akarja eltölteni az apácák társaságában. Az +apácák örömkönnyeket sírtak, a lesinai hívők ujjongtak, csak +Bucentoro ő excellenciájának esett le az álla. A vérmes reményei +füstbe mentek, a kereszténnyé lett asszonyt nem lehetett +kiszolgáltatni a dulcignoiaknak és Nina grófnő továbbra is ott +maradt a kalóz háremében.</p> +<p>A delfin-pópa hírét vehette a dolognak, mert hivatlanul +megjelent a provveditore udvarában.</p> +<p>– Kétezer aranyért elhozom magát Nusszim béget. Előleg nem +kell.</p> +<p>Ez volt az ajánlata.</p> +<p>– Áll az alku! – válaszolt Bucentoro. <span class= +"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p> +<h3>VII.</h3> +<p>A nyár folyamán történt, hogy egy hatalmas trieszti vitorlás +fordult be a vallegrandei öbölbe. A faragott, aranyos orru nagy +hajót, mint a pávát a sólyom, egy zöld tartana kergette. A trieszti +kapitány fölismerte az ellenségben a dulcignoi kalózt és abban +reménykedett, hogy a pogány nem mer utána jönni a kikötőbe. Kara +Nusszim azonban nem ok nélkül állott arcátlan ember hírében, ő kész +volt arra is, hogy világos nappal, a kikötő kellő közepén fossza ki +áldozatát.</p> +<p>A szarvalaku öböl belső fordulóján egyszerre fekete kis hajó +furakodott a trieszti és a kalóz közé.</p> +<p>– A delfin-pópák! – ordította a dulcignoi kormányos és azzal már +neki is vetette magát a kormány rúdjának és az öböl torka felé +szorította a tartanát.</p> +<p>A kalugyerek időközben leemelték a födélzethez kötött négy +koporsó födelét és négy karcsú, szép ágyút toltak a korláthoz. +Pompásan tudtak bánni az ágyúikkal és már a második lövésük néhány +törököt lesodort a födélzetről. Ha meg akart volna futni Kara +Nusszim, akkor sem tehette volna; tapasztalásból tudta, hogy a +narentai hajó az ő zöld vizi poloskáját ott éri utól, ahol akarja. +A kalózok tehát neki feküdtek <span class="pagenum"><a name= +"Page_109" id="Page_109">-109-</a></span> az evezőknek és egyenesen +neki kormányoztak a fekete hajónak.</p> +<p>A trieszti fregatton persze nagy örömujjongás támadt. A parton +is összefutottak az emberek, megnézni, hogyan tépi szét a narentai +sárkány a dulcignoi viperát.</p> +<p>A két fantasztikus hajó úgy rohant egymásnak, mint két zivataros +felhő, ha összehajtja őket a téli scontradura. A kalózok üvöltözve +és a fogukat vicsorgatva uszították-bőszítették egymást. A papok +alattomos hidegvérrel eveztek, mekegő hangon halotti éneket +énekelve.</p> +<p>Most már csak néhány evezőcsapásnyira vannak egymástól. Rögtön +megdördülnek az ágyúk, tüzes halált okádva. A parton állók +visszafojtott lélegzettel lesték, hogy mi lesz. A bég most +trombitát csinál a két tenyeréből és ordít valamit. Milics fölemeli +a vaskeresztet és visszaordít neki. Most pedig közelednek +egymáshoz. Most pedig, igen, most kezet fog a két vezér…</p> +<p>– A gazemberek ellenem szövetkeznek! – kiáltotta ijedten a +trieszti kapitány.</p> +<p>Az osztrákot nem csalta meg a sejtelme. Nusszim az imént azt +kiáltotta oda Milicsnek, hogy a trieszti selyem-, elefántcsont- és +füszerrakománnyal jön Indiából.</p> +<p>– Háromnegyede a tiéd, egy az enyém! Tizenötezer aranyért +megveszem a részedet! <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span></p> +<p>Tizenötezer zekhina tizenháromezerrel több, mint kétezer. Ezt a +gyerek is tudja. Ennyi pénzzel meg lehet váltani a trebinjei +kolostort minden birtokával együtt.</p> +<p>A két kalózcsapat aztán tényleg közös erővel fosztotta ki a +boldogtalan fregattot.</p> +<p>Harmadnapra a provveditore is hírét vette a vallegrandei +rablásnak. Négy kis hadigálya azonnal sietett a Narenta felé. +Ezúttal már nem kellett nemzetközi bonyodalmaktól tartani, mert a +pópák velencei alattvalók voltak és tengerészeti ügyekben a lesinai +kommandó hatósága alá tartoztak.</p> +<p>A zaosztrogi kolostorban egyetlen százesztendős barátot +találtak. Az öreg süket volt, mint az ágyú és mindig csak arról +fecsegett, ami őt érdekelte, kérdezni egyáltalában nem lehetett +tőle semmit. Azt mondta, hogy az apátnak álmában megjelent Szent +Száva és ráparancsolt, hogy vonuljon papjaival azonnal a trebinjei +kolostorba, hol új otthont fog találni a szerzet. El is mentek +mind, csak ő maradt vissza, mivel nem bírná el a fárasztó utat.</p> +<p>Trebinjébe nem mehettek utánuk a velenceiek, mert ott török +területen voltak. A provveditore tehát újból nekiült és panaszos +jelentést írt a tizek tanácsának. A tanács a tavaszig tanulmányozta +az ügyet, de mivel trieszti hajóról <span class="pagenum"><a name= +"Page_111" id="Page_111">-111-</a></span> volt szó, nem érezte +magát arra hivatottnak, hogy beleavatkozzék a dologba, hanem +elrendelte, hogy az akták irattárba teendők.</p> +<h3>VIII.</h3> +<p>Ennyit halásztam ki Zagurichné leveles ládájából. Igen +meglepődtem, midőn aztán egy hiányos helyesírással írott levél +jutott a kezembe, melyben valami Cavalotti Pepa nevü hölgy, a +bolognai tánckar egyik kiérdemült tagja, szerencsét kíván Zaguri +Nina úrnőnek fia születéséhez és hajdani barátságukra emlékeztetvén +Ninát, egy ócska selyemruhát kér tőle ajándékba. A levél három +esztendővel a vallegrandei rablás után kelt.</p> +<p>Hogyan, – kérdeztem magamban, – a provveditore tehát mégis +elvette hűségének jutalmát és Nina a felesége lett?</p> +<p>Egy másik levél, mely korábban kelt az előbbinél és melyet +Papanika, a görög titkár intézett Korfuból a provveditorehoz, +némileg megmagyarázta nekem a dolgok összefüggését. E levélben a +görög panaszosan hánytorgatja, hogy ő excellenciája, gonosz +rágalmazók szavára hallgatván, őt minden kárpótlás nélkül elcsapta +magától. Ez az igazságtalanság azonban nem akadályozhatja +<span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span> meg Papanikát abban, hogy régi +buzgalmával ne szolgálja ő excellenciáját. Hogy ezt bebizonyítsa, +mindjárt egy érdekes hírt közöl ő excellenciájával: Nina, az isteni +Nina grófnő, szerencsésen kiszabadult a dulcignói rabló kezéből és +jelenleg Korfuban van. Mint a korfui opera-staggione tánckarának +tagja keresi meg kenyerét.</p> +<p>A görög aztán bőbeszédüen elmondja, hogy mit mesélt neki Nina. A +boldogtalan grófnő másfél esztendeig volt a rabló hatalmában. A +sötétlelkü Nusszim bég eleintén édes hízelgéssel akarta tőrbe +csalni Nina erényét, később pedig rettetes fenyegetésekkel próbálta +megfélemlíteni a grófnőt. Végül azonban Nina szilárdsága annyira +meghatotta és lesujtotta, hogy önként visszaadta neki +szabadságát.</p> +<p>Papanika hozzátette még azt is, hogy a grófnő neheztelt +Zagurira, mivel azt hitte, hogy ő excellenciája nem törődött vele +egész idő alatt. Csak az ő, Papanika fölvilágosításának köszönhető, +hogy Nina ma már ismeri és méltatja a súlyos áldozatokat, melyeket +ő excellenciája a grófnő kiszabadítása érdekében hozott.</p> +<p>E levél mellett egy másikat is találtam Zagurichné ládájában, +egy névtelen levelet, melyet valami aljas cselszövő intézett a +provveditorehoz. E levélben egy „ismeretlen jóakarója“ igen +neveletlen <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span> hangon arról értesíti, hogy Ninát maga +Kara Nusszim küldte el Dulcignóból, mivel megúnta a hölgy +szeszélyeit és mivel Ninának egyik komornáját léptette elő +kegyencnőjévé.</p> +<p>Úgylátszik azonban, hogy Bucentoro ő excellenciája, aki +világéletében optimista volt, inkább hitt Ninának, mint névtelen +jóakarójának. A velencei tanácsnak ez a házasság nem lehetett +ínyjére, mert – miként az írásokból kitünik – megtiltotta +Zagurinak, hogy feleségével Velencében mutassa magát. Lesinai +állását azonban meghagyták neki.</p> +<p>Szó van az írásokban a lesinai casinoról is, melyben a fiatal +pár lakott. Okom van hinni, hogy a casino a füstös tanya, mely +nekem hat hétig szállást adott. Hogy a nemes család máig is virul +még, annak túlhangos bizonyítékai ott üvöltöztek az ablakom alatt, +a Zagurich-gyerekek képében, bár mocskos kis arcukon épp oly nehéz +volt megtalálnom a velencei nobile vonásait, mint a kősivatagban az +egykori rokokókert helyét. <span class="pagenum"><a name="Page_114" +id="Page_114">-114-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Békák a kútban.</h2> +</div> +<p>Kármán Józsefet a filozófiai fakultás doktorává avatták, még +pedig sub auspitiis regis. Miután megkapta oklevelét és a nagy +gyűrüjét, hazautazott özvegy édesanyjához, Kölesházára, hét +vármegye leglaposabb és legporosabb nagyközségébe. Első nap már +kissé elunta magát otthon és fölmászott a padlásra, hogy +keresgéljen rég meghalt édesapja könyvei között. Három kötetet +szedett ki a nagy ládából: Bluntschli, Büchner, Stuart Mill. Stuart +Mill azonban csak félig volt fölvágva.</p> +<p>– Nini, hát szegény apa ilyeneket is olvasott? Pedig falusi +jegyző volt.</p> +<p>Az ujdonsült doktor gőgje némi kis megalázkodást érzett. Lement +a házba, de az édesanyjával most nem beszélhetett, az ilyenkor a +leányokkal foglalatoskodott. Egy tucat parasztleány járt hozzá, +azokkal népies mintáju ruhákat, <span class="pagenum"><a name= +"Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> függönyöket meg +abroszokat himeztetett. A városban jól megfizették Kármánné +kézimunkáit.</p> +<p>Estebédnél Józsi úr egy különös kérdéssel fordult +édesanyjához:</p> +<p>– Édesanyám, milyen ember volt tulajdonképpen a mi szegény +apánk?</p> +<p>Az asszony már észrevette a subládán Stuart Millt, nem is lepte +meg a kérdés.</p> +<p>– A legnagyobb eszü ember volt, akit életemben ismertem.</p> +<p>– És miért rekedt itt Kölesházán jegyzőnek?</p> +<p>Kármánné elgondolkozva nézett a függőlámpa lángjába.</p> +<p>– A jogi akadémián még tüneményes tehetségü embernek tartották. +Odafönn, a padláson, vannak levelek, melyeket tanárai írtak neki, +híres tudósok. Majd keresd ki. Angolul és franciául is beszélt és +mind a két nyelvet grammatikából tanulta. Egyszer aztán haza jött +vakációra és nem ment többet vissza az akadémiára.</p> +<p>– Miért nem?</p> +<p>– Sokat gondolkoztam már ezen, de tisztán ma sem látok a +dologban. Úgy kell lenni, hogy valami mérges pára szivárog ki a +kölesházai talajból, mely elmálasztja az emberek akaraterejét és +megrohasztja ambiciójukat. <span class="pagenum"><a name="Page_116" +id="Page_116">-116-</a></span></p> +<p>– Nem bánta meg édesapám soha, hogy itt maradt?</p> +<p>– Dehogy bánta! Ha együtt ülhetett az urakkal a Bakács +különszobájában, vagy ha künn pipázhatott a présház pitvarában, +akkor nem bántotta semmi. Azt szokta mondani: akár miniszter az +ember, akár falusi jegyző, egyszer csak fölfordul.</p> +<p>– Ázsia! – gondolta magában Józsi.</p> +<p>– A nagyapád is ilyen volt, – folytatta az asszony. – Ifjú +korában matematikával foglalkozott. Egy átutazó katonatiszt később +egyszer átnézte a jegyzeteit, – azok is fönn vannak a padláson – és +azt mondta, hogy sokban megelőzte a maga korát. De ő sem vette +hasznát a tudásának, mert holta napjáig azzal foglalkozott, amihez +legkevesebb hajlandósága volt: gazdálkodott. Nemcsak ők tettek úgy, +hanem jóformán minden kölesházai uriember. A férfiak itt úgy élnek, +mint a kútba esett békák. Aki egyszer benne van, az nem menekül ki +többet. De nem is akarnak menekülni, mert jól érzik magukat ott +lenn.</p> +<p>Az asszony kissé elkeseredett. Ő ezen már sokat tépelődött, +annak idején bizonyára sokat is harcolt az urával. Most fölkelt, a +fia elé lépett és keményen a szeme közé nézett. <span class= +"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span></p> +<p>– A Kármánok között sok volt a tehetség, de akarata még egyiknek +sem volt, – mondta.</p> +<p>A fiatal ember kihívóan mosolygott.</p> +<p>– Vajjon nekem sincs?</p> +<p>Erre aztán Kármánné is elmosolyodott.</p> +<p>– Azt hiszem, te csak a tehetséget örökölted apádtól, karaktered +anyai jussod.</p> +<p>Józsi domboru nagy homlokával, keskenyajku, kevély szájával és +erős állával tényleg igen hasonlított az édesanyjához.</p> +<p> </p> +<p>Kármánné kilépett a pitvarba.</p> +<p>– Józsi, gyere hamar! Nézd már, ki van itt!</p> +<p>A fia előbujt a kerti napraforgók közül, a félig fölvágott +Stuart Millel a kezében.</p> +<p>– Mi az, édesanyám?</p> +<p>– Matyus vizitába hozta a menyasszonyát.</p> +<p>És halkabban, hogy a látogatók odabenn meg ne hallják, +hozzátette: – Tudod, a kövér postáskisaszonyt…</p> +<p>Matyus valamikor iskolatársa volt Kármán Józsefnek. Megyei írnok +volt, de az alázatos jókedvtől sugárzó arcával, a furcsa, gömbölyü +kis orrával és a hirtelenszőke hajával inkább nyájas boltossegédnek +nézhette volna az ember. A mátkája, a postáskisasszony, trabális +nagy leány volt, az orrán kis szeplőnyereg virított. <span class= +"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span></p> +<p>A két régi pajtás kezet fogott.</p> +<p>– Gratulálok, Matyuska!</p> +<p>Körülülték a nappali szoba ovális asztalát és nem tudták, hogy +mit beszéljenek. Valamennyien az ujdonsült doktortól várták a +társalgás megindítását, az pedig úgy érezte, hogy valami igen +mélyértelmü dolgot kellene mondania és mivel ilyesmi nem jutott +eszébe, inkább hallgatott. Végül is Kármánné vette át a szót. +Elhozta a diplomát meg a gyűrüt, oly diadalmasan, mint Szilágyi +Erzsébet az első zászlót, melyet fia a pogányon nyert. És minden +bevezetés nélkül kijelentette, hogy az ő fia ugyan nem fog vidékre +menni gyerekpofozónak. (Igy nevezte a középiskolai tanárokat, amin +aztán a fiatalok nagyot kacagtak.)</p> +<p>Ekkor magyarázólag a szavába vágott a fia.</p> +<p>– Arról van szó, hogy esetleg visszamehetnék az egyetemre +asszisztensnek. A rektor, mikor elbúcsuztam tőle, azt mondta, hogy +szivesen adna helyet a laboratóriumában. De ahhoz persze pénz +kellene, hogy kibírjam egypár esztendeig. Addigra talán csak +nyeregbe segítenének odafönn…</p> +<p>Matyus annyira föllelkesedett azon, amit hallott, hogy +megragadta a barátja kezét.</p> +<p>– Az Istenért, Józsi, el ne mulaszd a jó <span class= +"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> +alkalmat! Mert aki vidéken marad, az elveszett ember!</p> +<p>– Nem fogja elmulasztani! – mondta határozott hangon Kármánné. – +A fia felé fordult és lappangó mosollyal ajkán folytatta: – Neked +van négyezer koronád a takarékban. Sok kézimunkát kellett +Budapestre küldenem, míg összeszedtem, de összeszedtem!</p> +<p>Ezt a tromfot ugyan más, ünnepiesebb alkalomkor akarta kiadni, +de most nem bánta, hogy kimondta. Józsi egészen belekábult a +boldogságba. Most már igazán csak rajta fordul, hogy oda jusson, +ahová kivánkozik. A jegyesek különben hamarosan elköszöntek, mert +Matyusnak a déli vonattal vissza kellett mennie a városba. Ő minden +héten csak egyszer-kétszer jöhetett ki Kölesházára, a +menyasszonyához.</p> +<p> </p> +<p>Valami katholikus ünnep volt és Kármánné elvitte a doktort a +templomba. Be akarta mutatni fiát a mennybéli Úristennek és egy +kicsit a kölesházai embereknek is. Az első pad sarkában ültek. +Később – kip-kop – könnyü és határozott léptek közeledtek a hátsó +kapu felől.</p> +<p>– Derék kis földi vándor lehet, ki így járul az Úr elé! – +gondolta magában a doktor.</p> +<p>A postáskisasszony jött. Nem nézett se <span class= +"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> jobbra, +se balra, hanem elhelyezkedett a mellékoltár térdeplőjén. Józsi +profilban látta egész alakját, a kecses alázatossággal meghajtott +fejétől a kőpadlót érintő lába hegyéig.</p> +<p>– Ni, – állapította meg magában, – tulajdonképpen nem is olyan +formátlan, mint hittem. Fogadni mernék, hogy a nyakának orgonavirág +illata van. Vajjon mi a neve?</p> +<p>Megszólalt mellette az édesanyja.</p> +<p>– Itt van Évi is, – susogta, állával a leány felé intve. És +hozzátette: – Jó ruhája van.</p> +<p>Tehát Éva. A legszebb női név; három betüje titokzatos és +ellentétes fogalmakat jelöl meg: a leány hajnalát és az asszony +delét. A doktor némi megszégyenüléssel kapott észbe: a gondolatai +nem éppen templomba valók. Úgy zümmögték körül a térdeplő fehér női +alakot, mint a méhek az orgonabokrot. De azután kapacitálni kezdte +önmagát. A szépség isteni eredetü és ha a márványoszlop méltó +ékessége lehet a templomnak, akkor a szép emberi test is a Teremtő +dicsőségét hirdeti. Mert Éva termete határozottan szép, ha az arca +nem is az.</p> +<p>Mise után azt mondta az édesanyja, hogy jó volna, ha mégis +elnézne a Bakács-vendéglőbe.</p> +<p>– Mit csináljak a Bakácsban? – csodálkozott Józsi.</p> +<p>– Amit a többiek. Megiszol egy pohár <span class= +"pagenum"><a name="Page_121" id="Page_121">-121-</a></span> sört, +elbeszélgetsz az urakkal, azután haza jösz ebédelni. Ne mondják, +hogy gőgös vagy.</p> +<p>A kölesházai urak: a kútba esett békák. Ebéd előtt ott ülnek a +különszoba nagy asztala körül, sört isznak, valami olajos halacskát +kóstolgatnak és bölcs lassúsággal szívják a szivarjukat. +Tisztviselők, kereskedők és kisebb birtokosok. Valamennyien igen +fukar emberek, de azért nagyobbrészt fülig úsznak az adósságban és +teli vannak panaszokkal. Ha abbahagyják a panaszkodást, akkor +politikáról vagy a termésről beszélgetnek és hamar újabb ürügyet +találnak a panaszra. Az ő világuk körbe forog, mint az ördöghinta +és aki egy napot velük töltött, az ismeri egész életüket. Többnyire +pirosképü, túltáplált emberek. Ötven vagy hatvan esztendős korukban +hirtelen összeesnek, megfehérednek, lesoványodnak és +elcsendesednek. Az ilyen ember egy ideig még elvánszorog a +Bakácsba, ahol melegítve issza a sört és nikotinmentes szivart +füstöl, egyszer azonban végleg elmarad, ágynak esik, egypár hétig +még vérig szekirozza a feleségét, azután meghal.</p> +<p>– Itt jön a Herbert Spencer! – mondta valaki, midőn Kármán +belépett az úri szobába.</p> +<p>(Az urak, mint afféle vidéki bölcsek, mindent, ami a +tudományosság körébe vágott, kómikus nagyképüségnek tartottak.) +<span class="pagenum"><a name="Page_122" id= +"Page_122">-122-</a></span></p> +<p>Az algimnázium igazgatója, egy elhanyagolt külsejü, harapós képü +férfiu, Kármán felé nyujtotta a cigarettafüsttől sárga kezét.</p> +<p>– Isten hozta, kollega úr! Tudja-e, hogy ön burokban született? +Az intézetünknél megüresedett egy hely. Ha folyamodni akar, én +nagyon szivesen támogatom.</p> +<p>Helyettes tanárnak lenni Kölesházán, – az ötlet oly izetlen +volt, hogy már nem is volt sértő.</p> +<p>– Köszönöm jóindulatát! Majd gondolkozom a dolgon, – szólt +kicsinylő mosollyal a doktor.</p> +<p>Az igazgató különben arról volt híres, hogy összes tanáraival +késhegyig menő háborúban élt. Nem is jöttek azok soha a +Bakácsba.</p> +<p>Kármán megivott egy pohár sört, közbe annyi sületlenséget és +durvaságot hallott, hogy valósággal elszomorodott. Ilyen +társaságban élte le napjait az ő szegény édesapja? Érthetetlen!</p> +<p> </p> +<p>Matyus eljött a barátjáért.</p> +<p>– Nem szép tőled, hogy meg nem látogatod Évit. A +postamesternénál lakik és az is várja a látogatásodat.</p> +<p>Elmentek tehát a postára. Útközben Matyus elmondott valamit, ami +már első találkozásuk óta furta az oldalát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span></p> +<p>– Meg ne itéld Évit azután, amit eddig tapasztaltál. Nagyon okos +leány, sokat is olvas, de előtted, a nagy tudós előtt, állandó +zavarban van.</p> +<p>Évi egy kis gyerekkel a karján fogadta őket.</p> +<p>A postamesterné legkisebb fia volt, alig egy esztendős. (A +postamester fél évvel ezelőtt halt meg.)</p> +<p>A templomban a leány termetét födözte föl a doktor, most a +szemét. Mélytűzü, kissé szomoru, dióbarna szeme volt. A szeme +megnemesítette és széppé tette egész széles arcát, mint a holdvilág +a tájképet. A postásné megkávéztatta őket a kertben a platánfa +alatt. A kis gyerek, akit Évi az ölében tartott, maga is megéhezett +és kövér kis kezeivel tépdesni kezdte a leány fehér +battiszt-bluzát. A postásné nevetett, Matyus szinte nyerített a +jókedvtől, Kármán azonban meghatóan bájosnak találta a gyermek +tévedését és a fiatal leány lángoló zavarát.</p> +<p>Alkonyatkor hárman kisétáltak a töltésre. A háztetők fölött +vastag porfelhő lebegett, de ez olyan szép volt, mint az arany +szentfény Betlehem fölött. Kármán, valami indokolatlan ellágyulás +ellen védekezve, azt mondta:</p> +<p>– Rettenetes fészek!</p> +<p>– Én szépnek találom, – szólt szeliden és makacsul Évi. +<span class="pagenum"><a name="Page_124" id= +"Page_124">-124-</a></span></p> +<p>– Lehet, hogy szép, de élni nem lehet itt, – vélekedett a +doktor.</p> +<p>– Attól függ, hogy mit ért az ember élet alatt.</p> +<p>Matyus diadalmasan nézett a barátjára.</p> +<p>– Ugy-e, megmondtam? Ő egy kis filozófus!</p> +<p>– Maga mit ért élet alatt? – kérdezte Kármán.</p> +<p>Évi azonban, elkedvetlenedvén a Matyus közbeszólásán, kitérően +válaszolt.</p> +<p>– Úgy képzelem, hogy a társasélet nem igazi élet, inkább +menekülés az élet elől. Igazán élni csak befelé lehet. Ahhoz pedig +nem kellenek paloták, villamos lámpák és tolongó emberek.</p> +<p>– A maga elmélete szerint tehát a kölesházai emberek élete +többet érne, mint a budapestieké?</p> +<p>– Azt hiszem, igen. Ha öntudatlanul is, azért mégis közelebb +járnak az élet megértéséhez.</p> +<p>Kármán meglepetten bámult a leányra. A tulajdon apjára meg a +nagyapjára gondolt. Hátha azok is tudatosak voltak és a belső +életükben találtak kárpótlást mindenért, amiről lemondtak?</p> +<p>Matyus az óráját nézte, indulnia kellett. A doktor abban +reménykedett, hogy a leány ki fogja kisérni vőlegényét a +pályaudvarra, – hazajövet <span class="pagenum"><a name="Page_125" +id="Page_125">-125-</a></span> azután ketten folytathatták volna az +érdekes beszélgetést, – Évi azonban a posta előtt jóéjszakát +mondott nekik.</p> +<p>Szép, holdvilágos éj borult a falura. Kármán az ágyában feküdt +és hol a távolban ugató komondorokat, hol a szobájában cirpelő +tücsköt hallgatta. Nem tudott aludni. Éva! Ereiben kimondhatatlanul +édes és gyöngéd áramok keringtek, amelyek a leánytól indultak ki és +hozzá tértek vissza.</p> +<p>– Most reám gondol, épp úgy, mint én ő reá! – mondta +magában.</p> +<p>Mi ez? Szerelem? Óh dehogy! Ez csak a békóitól szabadult ifjuság +első rohama. Közönséges élettani tünemény. Ha tudja az ember, hogy +micsoda, akkor nem is veszedelmes. Az ifju édes tavaszi lázban +remeg, a tudós pedig, aki benne lappang, kiváncsian fogja a +pulzusát és mosolyog azon, hogy milyen körmönfont ravaszsággal +teregeti csillogó hálóit a természet. Az élet kertjének hátterében +azonban sötét, kemény legény áll, az akarat, a kellő pillanatban +majd előlép és rongyokká tépi a ravasz hálót.</p> +<p> </p> +<p>Éva nem szép, de annál több: kívánatos. Még a közömbös jókedve +is olyan, mintha mély és édes női titkok takarója volna. +<span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span></p> +<p>A fiatalok olykor hétköznapon is találkoznak, mikor a vőlegény a +távoli megyeházán körmöl. A töltésen sétálnak, a postásné +gyermekeivel. Köröskörül mértföldnyire húzódnak el a lángoló +napfényben érő vetések. Ilyenkor keveset beszélnek, állandóan +zavarban vannak és csodálkoznak a furcsa és idegen viselkedésükön. +Kármán semmit sem mond el a merész és csillogó beszédekből, +melyeket otthon összeállított a leány számára. Matyus jelenlétében +sokkal beszédesebbek, csípős harc folyik közöttük, a támadó fél +mindig a doktor. Éva csak szeliden védekezik. Matyus nagyon mulat +rajtuk és még ugratja őket.</p> +<p>Kármánné nem volt vele tisztában, hogy Józsi az özvegyasszony, +vagy Éva kedvéért jár-e a postára. Veszedelem különben nem volt a +dologban; a postásnénak egész rakás gyereke volt, a leány pedig nem +volt csinos. Inkább ott szórakozzék a fiu, mint a Bakácsban.</p> +<p>Egyszer a töltésen a doktor így szólt a leányhoz:</p> +<p>– Tulajdonképpen szereti maga a vőlegényét?</p> +<p>A kérdés magát is meglepte. Évát azonban láthatólag nem lepte +meg.</p> +<p>– Ha a felesége leszek, szeretni fogom, – válaszolt. +<span class="pagenum"><a name="Page_127" id= +"Page_127">-127-</a></span></p> +<p>– Az ember nem azért házasodik, hogy szeressen.</p> +<p>– Hanem?</p> +<p>– Azért, mert szeret.</p> +<p>– Lehet, de egy postásleány nem engedhet meg magának ilyen finom +megkülönböztetéseket.</p> +<p>Az éjjel Kármán megint nem tudott aludni. Elővette a félig +fölvágott Stuart Millt, de csakhamar letette megint a könyvet. +Minden tagjában érezte a leányt, mintha lecsapolták volna a vérét +és Éva édes és forró vérét eresztették volna az ereibe. Hiába vette +sorra a leány hibáit, hogy kiábrándítsa önmagát, hiszen éppen ezek +a tökéletlenségek tették annyira kívánatossá. Még az orrán levő +szeplőket is szerette. Éjfél felé nem tudott többet az ágyban +maradni. Ellenállhatatlan vágyat érzett, hogy Éva közelében legyen. +Nagy csöndben fölkelt, felöltözött a sötétségben és kimászott az +alacsony ablakon az utcára. A házak árnyékában lappangva, +odasompolygott a postához. Talán egy óráig is ott állott a mély +csöndességben, a zsalugáteres ablak alatt. Magába szívta a leány +hálószobájából kiáradó enyhe levegőt, a szive pedig félelmetesen +lüktetett. Azután megint haza ment. Aludni azonban most sem +tudott.</p> +<p>Ez nem tarthat így tovább! Az éj fantasztikus homályában +nagyszerü és gyalázatos gondolat <span class="pagenum"><a name= +"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> fogamzott meg a fejében: +el fogja csábítani a leányt. Ő, az akaratember, aki elvből +lelkiismeretlen, a jelentéktelen postáskisasszonyt.</p> +<p>Másnap elment a postára. Éva a leveleket rendezgette, az +özvegyasszony pedig gyermekével az ölében a hosszu asztal előtt +ült, melyen zavarosan kotyogtak a távirógépek, mint a rézszarkák +csapatja.</p> +<p>Kármán behajolt az ablakon.</p> +<p>– Éva, beszélni szeretnék magával.</p> +<p>– Tessék, – mondta hivatalos ábrázattal a leány.</p> +<p>– De nem itt, nem most… Valahol, ahol magunk lehetünk…</p> +<p>Éva arca vérvörös lett. Hevesen rázta meg a fejét. Óh nem, nem! +És lángoló arcát a levélcsomó fölé hajtotta.</p> +<p>Az asszony meglátta Kármánt és nevetve közeledett az ablak felé. +A doktor ekkor zavartan mormogott valamit, megemelte kalapját és +elsietett. Azzal a megsemmisítő tudattal ment el, hogy ostobán és +durván viselkedett.</p> +<p>A postamesterné egy este elküldött Kármánért. A postaföldeken +némi kis gabona termett és az özvegyasszonynak baja támadt az +aratóival. Úgy gondolta, hogy a fiatal doktor majd rendet csinál az +emberekkel. Kármán egypár sötétképü parasztot talált a +postaudvaron. Beszédbe, majd <span class="pagenum"><a name= +"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> vitába elegyedett velük, +az emberek azonban makacsul ragaszkodtak követeléseikhez. Kármán +úgy vélekedett, hogy ez zsarolás és nem méltó magyar emberekhez. Az +aratógazda azonban kurtán végzett vele.</p> +<p>– Az ifjúr egy óráig se bírná a mi munkánkat, hát nem is tud +hozzászólani.</p> +<p>Éva is ott állott az udvaron, kissé el is mosolyodott, ami +Kármán fejébe kergette a vért. Haragosan támadt a gazdára.</p> +<p>– Miféle hencegés ez? Minden épkézlábu ember tudja azt, amit +maguk tudnak.</p> +<p>Ebből újabb vita támadt, majd fogadásban állapodtak meg. Kármán +beáll egy napra aratónak. Ha bírja a munkát, akkor az emberek +megelégednek az eredeti kötéssel, ha azonban kidől, akkor az aratók +megkapják azt, amit követelnek. Erre kezet fogtak.</p> +<p>Másnap hajnalban egy legény bezörgetett Kármánék ablakán.</p> +<p>– Gyerünk munkába, úrfi!</p> +<p>A doktor nagyon bánta már hetyke fogadkozását, de falu csúfjává +nem akart lenni, azért fölkelt és magára vette betyáros kék +vászonruháját, melyet egyszer valami szüreti mulatságra varrt neki +az édesanyja.</p> +<p>Künn, a postaföldön, furcsa meglepetés várta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_130" id="Page_130">-130-</a></span></p> +<p>A hajnali fényben erős nagy parasztleány köszöntötte reá a +dicsértesséket és Kármán a sárga fejkendő alatt megismerte a +postáskisasszony arcát.</p> +<p>– Ha maga aratólegény lesz, akkor én marokszedő leány +leszek.</p> +<p>Ebbe a tréfába a postásné ugratta bele Évát.</p> +<p>Kármán elszántan kapott bele a munkába. Félóra mulva azonban +nagy fáradtság szállott a tagjaiba, egy óra mulva pedig úgy fájt +már a dereka, hogy vánszorogva tudott csak járni. Köröskörül +kárörvendően vigyorgó pofák lesték, hogy mikor törik már le az +úrfi. Kármán azonban halálos elszántsággal folytatta a munkát. Nem +hagyja abba, míg egy szikra élet lesz benne. Pedig most kelt föl +csak a nap, egy gonosz, izzó golyó, mely gyilkos tüzet szórt a +vállára…</p> +<p>Éva a doktor nyomában kötötte a kévét. Mikor már vagy huszadszor +lehajolt, annyira törődöttnek érezte magát, hogy azt hitte, sohasem +tud többet kiegyenesedni. De minden lélegzetvétele újabb szívós +fogadalom volt, hogy nem hagyja abba, míg Kármán le nem teszi a +kaszát. Igy uszították-bőszítették egymást a munkának. Később már +azt se tudták, hogy hol vannak és mit művelnek. Az örökös +hajlongás, az erőlködés gyötrelme, a szikrázó kasza és a hulló +kalászok <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= +"Page_131">-131-</a></span> képe érthetetlen volt előttük. Fakó +arccal, üveges szemmel, kábultan vánszorogtak tovább.</p> +<p>Végül mégis csak elérkezett a déli pihenő ideje. Az árnyékba +telepedtek, az asztag tövébe. Enni nem igen tudtak, az álom rögtön +elnyomta őket. Aztán megint fölverték őket. Munkára!</p> +<p>– Bírja? – kérdezte Kármán.</p> +<p>– Amíg maga nem hagyja abba, nekem is bírnom kell, – válaszolt +érthetetlen makacssággal a leány.</p> +<p>A kínszenvedésük újból kezdődött. Pedig talpra állani is alig +tudtak; minden tagjuk össze volt zúzva. Gépiesen láttak munkának és +mindig csak egy gondolatot forgattak a fejükben: bár jönne már a +halál!</p> +<p>Csodálatosképpen mégis kibírták. Kármán megnyerte a fogadását. A +postásné parasztszekeret küldött értük és ők ketten a puha +szalmában heverve rázatták magukat hazáig. Amint közelről +farkasszemet néztek, mindennek találhatták egymást, csak éppen +szépnek nem. A hajuk a verejtékes homlokukba csapzott, az arcuk +pirosra gyulladt, a ruhájuk a testükhöz tapadt. De ez most mind +mellékes volt. Ők most nem voltak doktor úr és postáskisasszony, +hanem egy emberpár, amelyről lehullott minden, ami fölösleges, +külsőséges és idegen volt.</p> +<p>– Őrültség volt, amit tettünk, – mondta <span class= +"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span> Kármán. +– De én tudom, hogy miért tettem. Hanem maga? Miért tette maga?</p> +<p>A leány nem válaszolt. Hosszu szalmaszálat tartott a fogai +között és egészen közelről gyöngéd, fáradt és mosolygó szemmel +nézett Kármánra. A kocsi nagyot zökkent és ekkor összeért a válluk. +Éva akkor is mosolygott.</p> +<p>Kármánné nagyon megszidta hazatérő fiát. Hát szabad ilyet tenni? +Titokban azonban büszke volt reá. Most már egészen bizonyos, hogy +Józsiban van akarat, még pedig vasakarat. Ez az ő fia. Azt nem kell +félteni, az nem ugrik bele a békák kútjába.</p> +<p> </p> +<p>Fájó gerinccel, erős izomlázzal, de jókedvüen ébredt föl Kármán. +Egyedül volt a házban, az édesanyja a városba rándult, hogy +elrendezze némely üzleti dolgait. A doktor jókedve azonban hirtelen +elpárolgott, midőn az ablakán át megpillantotta Matyus barátját. A +postáskisasszony vőlegénye hosszu léptekkel vágta keresztbe a nagy +utcát. A posta felől jött és szemmelláthatólag megint a vasut felé +sietett. Kármán szeme előtt egyszerre elborult minden, mintha +fekete fátyolt vetettek volna a nap arca elé. Érezte, hogy ez a +sötétség örökké fog tartani. Most már tisztában volt vele, hogy ő +az életet csak Éván keresztül <span class="pagenum"><a name= +"Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> tudná élvezni. Mindennek, +amije van és amit még elérhet, csak úgy volna becse, ha a gyöngéd +hódolattól remegve odarakhatná Éva lábai elé. De ez lehetetlen. +Most tehát ott feküdt az élet partján és mindent a rohanó árba +dobott. Mindent, amiről eddig titokban álmodozott, az egyetemi +tanárságot, az akadémiai tagságot is. Neki nem kell semmi. Csak egy +gondolata van, mely édes és meleg megnyugvással tölti el: a halál +gondolata.</p> +<p>Ilyen lelki állapotában a következő levelet írta Évának:</p> +<p>„Még ma beszélnem kell magával. Ez élet és halál kérdése.“</p> +<p>Később, mikor újból elgondolta, hogy mit írt, ízléstelen módon +pátétikusnak találta levelét. De akkor már későn volt, a kis fiu, +akire rábízta írását, messze szaladt már. Kármán lefeküdt a +diványra, az elhomályosított, hűvös szobában és várta, hogy mi +lesz. Negyed óra sem telt el, midőn kongó lépteket hallott a pitvar +téglakövezetén. Azután halk kocogást az ajtón. Valaki benyitott. Ő, +Éva. Körülnéz, míg szeme megszokja a homályt, azután egyenesen +hozzájön, a mozdulatlanul heverőhöz és leül a divány szélére.</p> +<p>– Itt vagyok. Mondja, mit akar tőlem. Én mindent megteszek, amit +akar, – szólt halkan és szeliden. <span class="pagenum"><a name= +"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span></p> +<p>– Éva, én nem tudok maga nélkül élni, – suttogta a doktor.</p> +<p>A leány, aki láthatólag már túl volt mindenen és leszámolt +mindennel, könnyedén vállat vont.</p> +<p>– Akkor hát mit tegyünk? A magáévá kell lennem, nem igaz? Jól +van, meglesz.</p> +<p>Rémült és boldog csend támadt. Józsi lehunyta a szemét és úgy +hallgatta saját vérének zsongását. De aztán eszébe jutott +valami.</p> +<p>– De Matyus?</p> +<p>Éva elhallgatott, aztán lehajolt és a doktor fülébe súgta:</p> +<p>– Amióta magát ismerem, már tudom, hogy nem lehetek más +felesége. Most már Matyus is tudja.</p> +<p>A jobbik kezük összetalálkozott, az ujjaik egymásba +kulcsolódtak.</p> +<p>– De a mama? Mit szól majd a mama? – kérdezte Éva.</p> +<p>– A mama erős asszony. De engem sem faragtak bodzafából.</p> +<p>A leány halkan és édesdeden nevetett.</p> +<p>– Óh igen, tegnap óta tudom. Ha mi ketten a fejünkbe veszünk +valamit, akkor a végére is járunk.</p> +<p>Meg sem csókolhatták egymást, a pitvarról behallatszott a +postamesterné hangja. Később kitudódott, hogy a két nő, aki +ugyancsak jól értette <span class="pagenum"><a name="Page_135" id= +"Page_135">-135-</a></span> egymást, vizitába jött Kármánnéhoz – a +postamesterné útközben benézett a templomba is – és most nagyon +sajnálta, hogy a tekintetes asszony nincs itthon.</p> +<p> </p> +<p>A fiatalok abban állapodtak meg, hogy a boldogságukat egyelőre +még titokban tartják. Kármánné azonban a Matyus-féle eljegyzés +fölbomlása után valahogyan gyanút fogott és igen epés hangon +kezdett beszélni Éváról, nemkülönben a postamesternéről, akit – nem +tudni, miért – veszedelmes cselszövőnek nevezett. Most már jobban +szerette, ha a fia a Bakácsba jár, az urak közé. Kármán mosolyogva +fogadta meg tanácsát, közbe titokban, csendes szívóssággal, a saját +ravaszságában gyönyörködve, készítette elő a jövőt.</p> +<p>A doktor különben most már más szemmel kezdte nézni a kölesházai +urakat. Volt köztük néhány igen tartalmas ember, egy-kettőnek +közülök egészséges jó humora is volt, az ember igen jól +elbeszélgethetett velük egy pohár sör mellett. Ezek az urak, +anélkül, hogy maguk is tudták volna, a tébai Kratesz iskolájából +való filozófusok voltak, szerény eszközökkel kellemessé tették az +életüket. Nagy ellenségei voltak mindenféle kapaszkodásnak és +tudákos nagyképüségnek és ebben némileg igazuk is volt, mert a +tudásnak csak egy rendeltetése <span class="pagenum"><a name= +"Page_136" id="Page_136">-136-</a></span> lehet: hogy szolgája +legyen az életnek. Kármán sok érdekes és eredeti dolgot hallott +tőlük és annyira megszokta a társaságukat, hogy csakhamar a +törzsasztal egyik legpontosabb látogatója lett.</p> +<p>Budapestre nem igen kívánkozott. A vidéki élet tiszta +levegőjéből tekintve, határozottan útálatos benyomást tett rá a +nyomorogva tülekedő, izgága és idegen nagyváros. Befelé élni, mély +és tartalmas életet, valóban csak vidéken lehet. Mi kell a +boldogsághoz? Egy szerelmes asszony, egy meleg kis házikó, ahol jó +megbújni télen, egy talpalatnyi kert, ahol tavasszal fehér +orgonabokrok virítanak és egy csomó jó könyv.</p> +<p>Arról most már szó sem lehetett, hogy Budapestre menjen, +egyetemi magántanárnak. Neki gyorsan biztos álláshoz kellett +jutnia. Szinte magától kínálkozott az ötlet, hogy pályázzék a +kölesházai algimnáziumhoz. Nagy titokban – csak Éva tudott róla – +el is küldte kérvényét, mellékesen egyetemi jóakarójának, a +rektornak is írt levelet, megkérve ő méltóságát, hogy támogassa +pályázatát. (Levelében megemlítette, hogy kenyér után kell néznie, +nem a maga, hanem ama nő érdekében, akinek legtöbbet köszönhet +Isten után. A rektor, ha akarta, azt hihette, hogy az édesanyjáról +van szó.) A gimnáziumi igazgatóval is összebarátkozott. Ennek az +embernek megvoltak <span class="pagenum"><a name="Page_137" id= +"Page_137">-137-</a></span> a maga gyöngéi, egészben véve azonban +érdemes férfi volt.</p> +<p>Augusztus végén megjött a helyettes tanárrá való kinevezése. +Most már nem lehetett tovább titkolódzni Kármánné előtt. A doktor +tehát elszántan édesanyja kezébe adta a hivatalos írást.</p> +<p>Kármánné belepillantott, azután krétafehér lett az arca.</p> +<p>– Megbolondultak azok odafönn? Hiszen te ezt nem kérted?</p> +<p>– De kértem, édesanyám.</p> +<p>– Te Kölesházán akarsz maradni?</p> +<p>– Eltökélt szándékom.</p> +<p>Kármánné szeme megtelt könnyel.</p> +<p>– A postáskisasszony? – kérdezte halkan.</p> +<p>Józsi bólintott a fejével. Az ő szeme is könnyes lett.</p> +<p>Kármánék házában hetekig tartott a zivataros idő. Akkor aztán +lassankint megszünt a mennydörgés és a könnyzápor és enyhe, szürke +borulatnak engedett helyet. Az asszony – mit is tehetett volna? – +megadta magát.</p> +<p>– Tégy, amit jónak látsz, – mondta a fiának. – Ha irigyled a +kútba esett békák dolgát, hát csak ugorj utánuk!</p> +<p>Kármán elmosolyodott.</p> +<p>– Tudom én, hogy mit csinálok, édesanyám! <span class= +"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span></p> +<p>– Hogyne tudnád. Az apád is tudta, a nagyapád is.</p> +<p>Novemberben már megvolt az esküvő. A fiatal pár Kármánné házában +kapott szállást. (Az öregasszony az udvari szobába vonult, ahol +szorgalmasan dolgoztatta himző leányait.)</p> +<p>Mikor Kármán első izben bevezette fiatal feleségét a lakásba, +letérdepelt előtte a szőnyegre és azt mondta:</p> +<p>– Én eddig nem éltem. Most kezdődik az én igazi életem.</p> +<p>Az élete olyan lett, mint a többi kölesházai uré. Ha kiszabadult +az iskolából, akkor a Bakácsba sietett, ahol az uri asztal egyik +legkedveltebb tagja lett. A szemmértéke megváltozott és a +gimnáziumi igazgató ma sokkal fontosabb ember volt, mint hajdan az +egyetemi rektor.</p> +<p>Ősszel szívesen időzött homoki présházában. Az öregasszony +szerette volna eladni a haszontalan kis szőlőt, mely még sohasem +hozta be a megmunkálás költségeit, a tanár azonban – mint mondta – +édesapja iránt való kegyeletből ragaszkodott hozzá. Az igazi ok a +hiúsága volt, a családi présház ugyanis bizonyos előkelő nimbuszt +adott neki a többi jött-ment professzor szemében. A gazdák is +tisztelettel süvegelték meg, ha ott ült az útra néző +szakállszárítóban, bölcs lassúsággal <span class="pagenum"><a name= +"Page_139" id="Page_139">-139-</a></span> szíván szivarját hosszu, +fehér papirszipkából.</p> +<p>Megesett egyszer, hogy a fiatal asszonynak valami csomagolni +valója volt és papirt keresett a házban. Egy ócska könyvet +talált.</p> +<p>– El lehet ezt használni? – kérdezte az urától.</p> +<p>A tanár megnézte: Stuart Mill. Most is csak félig volt fölvágva. +Megkegyelmeztek a könyvnek. Akkor már megvolt a kis fiu, rendkivüli +eszes gyermek, abból még egyszer tudós lesz és akkor örülni fog az +ilyenféle könyveknek. <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= +"Page_140">-140-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A becsületes ifjú.</h2> +</div> +<p class="summary">– <i>Jelenet</i>. –</p> +<p><i>Szereplők: az ifjú és a fekete dominó. Történik húshagyó kedd +éjjelén, az ifjú szállásán. Szerényen butorozott udvari szoba, +melynek berendezésén meglátszik, hogy egy kisebb polgári lakás +része. A falon feszület szentelt barkával, menyasszonyi +mirtuskoszorú aranykeretben és semmitmondó családi képek. A fiókos +szekrényen könyvek. Az asztalon, mely íróasztal gyanánt is szolgál, +díszes keretben női arckép. Ez a kép a lakás legföltünőbb +tárgya.</i></p> +<p><i>A falióra éjfelet üt. Az ifjú, báli öltönyben és +köcsögkalappal a fején, besompolyog a főbejáraton a sötét szobába. +A baloldali ajtóhoz megy, hallgatódzik, majd óvatosan elfordítja a +kulcsot. Azután gyufát gyujt, fölmászik egy székre és meggyujtja a +zöldernyős függőlámpát.</i></p> +<p><i>A lámpafény mellett láthatóvá lesz az ifjú.</i> <span class= +"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> +<i>Huszonhárom-huszonnégy esztendős, kissé leányosképü, kissé +fontoskodó, kissé közönséges, egészben véve azonban elég +rokonszenves külsejü legény. Láthatóvá lesz továbbá egy fekete női +dominó, aki mozdulatlanul áll a főbejárat ajtajában.</i></p> +<p><i>Az ifjú:</i> Igy ni, most biztosságban vagyunk!</p> +<p><i>A dominó:</i> Hát különben veszedelmes ez a vidék?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Veszedelmes? Nevetséges! Ez az én szobám, itt én +vagyok az úr! Csak a vén Náni miatt restelném… A régi cselédek +olyan konfidensek. <i>(Meglátja az asztalon álló női arcképet, +meghökken, leugrik a székről, frakkja alá csúsztatja a képet, a +fiókos szekrényhez megy és ott néhány könyv alá temeti. Aztán a +dominóhoz lép, kezén fogva a szobába vezeti és beteszi az ajtót. +Erőltetett jókedvvel.)</i> Miért vagy olyan hallgatag, szép maszk? +A bálban ugyancsak széles jókedved volt!</p> +<p><i>Dominó:</i> Ennek a lakásnak szomoru illata van.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ez kámfor. A vén Náninak rögeszméje, hogy kámfort +kell hinteni a ruhára.</p> +<p><i>Dominó:</i> Förtelmes rögeszme. Te itt az édesanyáddal +lakol?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Mért gondolod?</p> +<p><i>Dominó:</i> Meglátszik a lakáson. Az is meglátszik, +<span class="pagenum"><a name="Page_142" id= +"Page_142">-142-</a></span> hogy az édesanyád még mindig tizenöt +esztendős fiúnak tart.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Az édesanyám rendkívül okos asszony és tudja, hogy +huszonnégy esztendős multam. Most különben Tolnában van, a +nővéremnél. <i>(Meg akarja fogni a dominó kezét.)</i></p> +<p><i>Dominó</i> <i>(elvonja a kezét)</i>: Kérlek, ne feledd, hogy +mit fogadtál!</p> +<p><i>Ifjú:</i> A Vigadóban sokkal jobb kedved volt.</p> +<p><i>Dominó:</i> Én már ilyen vagyok, barátom. Vakmerő, amikor +félnem kellene és gyáva, amikor merész szeretnék lenni. Különben +oda se neki! Tanuld meg, hogy a fekete dominókat sem illik +komolyabban venni, mint a nőket általában. <i>(Kezet nyujt +neki.)</i></p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(megcsókolja a kezét)</i>: Milyen szép kis kezed +van. Látszik, hogy szobaleány törölgeti nálad a bútort. Most +azonban már levethetnéd a selyemkámzsádat.</p> +<p><i>Dominó:</i> A kámzsámat levetem, az álarcomat azonban +nem.</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(csalódottan)</i>: Nem – –?</p> +<p><i>Dominó:</i> Ne feledd, hogy mit fogadtál nekem!</p> +<p><i>Ifjú:</i> Jól van, jól! Nem felejtem, hogy gavallér vagyok, +és hogy tisztelnem kell az inkognitódat! Ha azonban sokáig +tisztellek, akkor nevetségesnek fogsz találni.</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(leül egy távoli székre)</i>: Egyelőre +<span class="pagenum"><a name="Page_143" id= +"Page_143">-143-</a></span> beszélgetni fogunk, hogy +megismerkedjünk egymással.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Azt hiszed, hogy jobban megismerhetlek, ha nem +látom az arcodat?</p> +<p><i>Dominó:</i> Igenis, azt hiszem. Mi asszonyok a társas +érintkezésben állandóan álarcot vagyunk kénytelenek viselni. Igazi +mivoltunkat csak akkor mutathatjuk meg, ha nem ismernek minket.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ez mély, bár kissé homályos.</p> +<p><i>Dominó:</i> Ugy-e, te is ma voltál első ízben álarcos +bálban?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Én – –? Szó sincs róla! Én már nagyon sok álarcos +bálban voltam. Én egyáltalában sok mindenen keresztül mentem +már!</p> +<p><i>Dominó:</i> Tolnában?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ott is, másutt is. Tolnában igen pezsgő társadalmi +élet van. Az ember nem is hinné! Hencegés nélkül mondhatom, nekem +ott sok sikerem volt!</p> +<p><i>Dominó:</i> Neked eddigi életedben csak egy sikered volt és +az itt áll előtted! <i>(Leveti a dominóját, az álarcot azonban +magán tartja. Divatos és drága báli ruhát visel. A fülében nagy +gyémántok sziporkáznak.)</i></p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(ámulva)</i>: Ejhah! Hiszen – – hiszen te olyan +vagy, mint egy nagyúri dáma!</p> +<p><i>Dominó:</i> Kellemetlenül érintene, ha tényleg előkelő +asszony volnék? <span class="pagenum"><a name="Page_144" id= +"Page_144">-144-</a></span></p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(cinikusan nevet)</i>: Jó, jó! Olyan naivak nem +vagyunk mi tolnaiak!</p> +<p><i>Dominó:</i> Nos halljuk a tolnai nőismerőt! Ki vagyok, mi +vagyok?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Legyek őszinte? De nem szabad megorrolnod! Te egy +igen kedves és szép hölgy vagy. Mellékesen alkalmasint barátnője is +vagy valami gazdag embernek. Egy bankárnak… igen! A bankárod +bizonyára kellemetlen vén ember…</p> +<p><i>Dominó:</i> Te pedig szeretetreméltó ifju vagy, aki hajlandó +engem kárpótolni a vén bankáromért. És tulajdonképpen miből +következteted, hogy nem tartozom a jó társasághoz?</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(naivan)</i>: Mert akkor nem jöttél volna +hozzám!</p> +<p><i>Dominó:</i> A logikád kifogástalan. Csak egy hibája van: a +nők egyáltalában nem logikus teremtmények, sem a jó, sem a rossz +társaságból való nők. <i>(Észreveszi a falon függő feszületet.)</i> +Te vallásos vagy?…</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(hallgat)</i>.</p> +<p><i>Dominó:</i> Az ember lehet vallásos és lehet vallástalan. És +lehet amellett egész ember. Aki azonban szégyenli a meggyőződését, +az nem egész ember.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Te nagyon kedveled a didaktikai hangnemet. Nem +szégyenlem a meggyőződésemet, vannak azonban dolgok, amelyekről nem +szeretek álarcos hölgyekkel beszélgetni. <span class= +"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span></p> +<p><i>Dominó:</i> A dolgok közé, amelyekről nem szeretsz álarcos +hölgyekkel beszélgetni, tartozik ez a mirtuskoszorú is? Bizonyára +az édesanyádé? Hát emberkoponyákat nem tartasz a lakásodon?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Hogy juthat eszedbe ilyesmi?</p> +<p><i>Dominó:</i> Magam sem tudom. A fekete dominók esze olykor +ugrálni szokott. <i>(Az ifjúhoz lép és vállára teszi a kezét.)</i> +Mért mentél ma az álarcos bálba?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Mért szokott az ember egyáltalában álarcos bálba +menni?</p> +<p><i>Dominó:</i> Mert eszébe jut, hogy múlik az élet és múlik a +farsang. Minden elmúlik és jön a nagy semmi.</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(őszintén)</i>: Na, attól még messzi tartunk. Az +én életem tulajdonképpen olyan, mint a vasuti sín. Fölháborítóan +egyforma és unalmas. Egyszer kellett már valaminek történnie! +Valami rendkívülinek, valami szokatlannak!</p> +<p><i>Dominó:</i> Ha másnak nem, hát egy kis vonatkisiklásnak! De +mért nem vallod be az egész igazságot? A névtelen levél csalt oda, +melyet én írtam neked!</p> +<p><i>Ifjú:</i> Te írtad? Gondolhattam volna!</p> +<p><i>Dominó:</i> Azt hitted, hogy Budapest összes asszonyai rólad +ábrándoznak? <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= +"Page_146">-146-</a></span></p> +<p><i>Ifjú:</i> Te minden álarcos bálon ott szoktál lenni?</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(meghökkenve méri végig, majd elneveti +magát)</i>: Nem. Ez az első ilyenféle vállalatom.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ha kötöd magadat hozzá, akár el is hiszem.</p> +<p><i>Dominó:</i> Te nem hiszed és nekem az mindegy. Tíz esztendő +mulva, ha visszaemlékezel a mai estére, tudni fogod, hogy igazat +beszéltem.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Mért éppen tíz esztendő múlva?</p> +<p><i>Dominó:</i> Azt hiszem, annyi időre lesz szükséged, hogy +némileg megismerjed a nőket.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Szeretnék még valamit kérdezni!</p> +<p><i>Dominó:</i> Tudom, hogy mit és válaszolok. Igenis, unom a vén +bankáromat, aki – miként az imént helyesen megjegyezted – igen +kellemetlen ember és kárpótolni akarom magamat. Egy idő óta úgy +válogatok a férfiak között, mint öngyilkosjelölt a +fegyverkereskedésben. Szemlét tartottam az ifjak és az öregek, a +kövérek és a soványak, az elmések és az ostobák fölött. Az a bajuk, +hogy rettenetesen egyformák. Megláttalak téged. Te most azt +szeretnéd tudni, hogy mért esett éppen rád a választásom? +Megmondom! Sem szép, sem elmés, sem előkelő nem vagy. Azt gyanítom +azonban, hogy van egy tulajdonságod, melyet eddig hiába kerestem az +emberekben: becsületes <span class="pagenum"><a name="Page_147" id= +"Page_147">-147-</a></span> vagy. Nem tudom még, hogy helyesen +itéltelek-e meg. Ha igen, akkor le fogom vetni álarcomat. Ha nem, +akkor nem.</p> +<p><i>Ifjú:</i> És hogyan fogsz erről meggyőződni?</p> +<p><i>Dominó:</i> Azt bízd rám. Értek a diótöréshez és te nem is +vagy kemény dió. A lakásodba is azért tolakodtam, mert azt tartom, +hogy az embert a maga milieujében lehet a legkönnyebben kiismerni. +<i>(Leselkedve körüljár a szobában.)</i> Egypár érdekes +dokumentumot máris találtam. A legbecsesebb is a kezemben lesz +mindjárt…</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(idegesen)</i>: Miféle dokumentum?</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(a fiókos szekrényhez lépett, kiveszi a könyvek +alól a női arcképet, melyet az ifjú odarejtett)</i>: Ezt!</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(ijedten)</i>: Kérlek, tedd le azt a képet! Azt +nem engedem! Ez indiszkréció!</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(zsákmányával az asztal mögé menekül)</i>: Ha +éjfélkor dominót viszel a lakásodra, attól ne várj diszkréciót! +<i>(Megnézi a képet, kellemes meglepetés hangján)</i>: Tehát +igaz!</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(kedvetlenül)</i>: Add vissza, kérlek!</p> +<p><i>(A dominó átadja neki a képet, melyet az ifjú a szekrénye +fiókjába zár.)</i></p> +<p><i>Dominó:</i> Most néhány kérdést intézek hozzád. A +válaszaidból fogom megtudni, hogy levethetem-e az álarcomat, vagy +sem. Kedvesed ez a nő? <span class="pagenum"><a name="Page_148" id= +"Page_148">-148-</a></span></p> +<p><i>Ifjú:</i> Dehogy az! Kétszer beszéltem vele életemben! Nagyon +előkelő hölgy.</p> +<p><i>Dominó:</i> Hogyan jutottál a képéhez? Ő adta neked?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Szó sincs róla! Ő nem az a nő, aki arcképeket +ajándékozgat a férfiaknak! Hiszen oly magasan áll fölöttem…</p> +<p><i>Dominó:</i> Hogyan jutottál a képhez?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Megvettem három koronáért. A fényképésznél. +Becsületemre mondom, három koronáért!</p> +<p><i>Dominó:</i> És mi értelme annak, hogy a lakásodon tartod?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Tulajdonképpen semmi. Gyerekség, ostobaság, nevezd, +aminek akarod. Magam előtt akarom látni, ennyi az egész. Talán nem +is való, hogy éppen te veled erről beszéljek, de ha már szóba +került, inkább elmondom az igazat. Ez a főnököm felesége.</p> +<p><i>Dominó:</i> Szereted?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Minek beszéljünk erről? Te ezt nevetségesnek +találnád.</p> +<p><i>Dominó:</i> A nők mindent meg tudnak érteni, ha jó szél fuj +és most nagyon jó szél fuj. Szereted?</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(vállat von)</i>: Én csak azt tudom, hogy igen +közönséges ember vagyok, de van az életemben valami, egy sziget a +mocsárban, az tiszta, szent és érintetlen. <span class= +"pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p> +<p><i>Dominó:</i> Ez vers volt?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Oda tartozik ez a kép is.</p> +<p><i>Dominó:</i> Tehát szereted, ha félsz is a szótól. És mért nem +vallod be neki?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Arról szó sem lehet. Ő fölötte áll az ilyeneknek. +Magasan fölötte!</p> +<p><i>Dominó:</i> Egy asszony sem áll fölötte a hatásnak, melyet a +férfiakra tesz. Te a csilagokba kvártélyoztad az ideálodat, pedig +lehet, hogy ő méltósága unatkozik odafenn.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ő méltósága? Hát te ismered?</p> +<p><i>Dominó:</i> Az egész város ismeri. Én is, természetesen csak +látásból. Az urát is ismerem es tudom, hogy nem az a férfi, akihez +ragaszkodni szoktak a feleségei. Ez ugyanis már a negyedik.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Kérlek, hagyjuk ezt! Vannak dolgok, amelyekről nem +szoktam vitatkozni.</p> +<p><i>Dominó:</i> Példának okáért?</p> +<p><i>Ifjú:</i> A magasabb kötelességtudás, a nő erénye és a férfi +önzetlensége.</p> +<p><i>Dominó:</i> Ez érdekes! Hiszesz ezekben az +absztrakciókban?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Hiszek. És reménylem, hogy már te is hiszesz a +becsületességemben?</p> +<p><i>Dominó:</i> Nagyon közel vagyok hozzá, hogy higyjek neked, +előbb azonban még tisztáznunk kell egy homályos pontot. Te tisztán +és önzetlenül <span class="pagenum"><a name="Page_150" id= +"Page_150">-150-</a></span> imádsz egy ideált. Mit keres akkor +éjnek idején a fekete dominó a lakásodon?</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(meghökkenve nézi a dominót)</i>: Ez végre is más +valami.</p> +<p><i>Dominó:</i> A becsületes ember lehet vallásos, vagy +vallástalan, képmutató azonban nem lehet. Puritán hitet vallani és +kalandok után járni, ideálokat imádni és fekete dominókkal +szórakozni – barátom, az nem becsületes dolog!</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ember vagyok, gyönge ember. Ha éppen tudni akarod, +bevallom, hogy szégyellem is magamat!</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(magára veszi a selyemkámzsát)</i>.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Mit csinálsz?</p> +<p><i>Dominó:</i> Megyek. Én eleven asszony vagyok és iszonyodom a +papirra ragasztott vetélytársaktól.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Maradj, kérlek! Az ember igazán nem tud kiokosodni +belőled.</p> +<p><i>Dominó:</i> Nagyon szeretnéd, hogy maradjak? Jól van, +maradok, – ha tűzbe dobod a kisérteties arát.</p> +<p><i>Ifjú:</i> A képet? Mit vétett neked? A fiókba zártam, – ne +gondolj vele többet!</p> +<p><i>Dominó:</i> Nem, barátom, így nem alkuszunk! Te jégre rakod +az ideált, mialatt magad a tűz mellé telepedsz. Holnap megint +előkeresed a jégszekrényből, <span class="pagenum"><a name= +"Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> bocsánatot kérsz tőle és +megfoltozod megpörkölt férfi-önérzetedet.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Nem tudok belőled kiokosodni.</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(hozzálép és vállára teszi a kezét)</i>: +Válassz közte és köztem. A fantóm és a valóság között. Habozol? +Bolond! Dobd tűzbe a fantómot és testet fog ölteni, mint a főnix, +eleven, boldog valósággá lesz!</p> +<p><i>Ifjú:</i> Igazán nem értem, hogy mit akarsz tőlem?</p> +<p><i>Dominó:</i> Tegyük föl, hogy az ideál eljönne hozzád, úgy, +amint én eljöttem… Hiszen voltak már szentszobrok, amelyek +húshagyókedd éjjelén leszálltak a talapzatukról.</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ne folytasd, kérlek! Nem engedem, hogy megsértsd +őt!</p> +<p><i>Dominó:</i> Ez nem sértés, csak hipotézis! Tegyük föl, hogy a +Mars bolygón emberek laknak és tegyük föl, hogy az ideál eljön +hozzád. Azt mondja: nem ideál, hanem asszony akarok lenni! Nem +tisztelet, hanem szerelem kell nekem. Érts meg és segíts +leszállanom a talapzatról. Mondd ki az oldó szót és én eldobom az +álarcomat és megmutatom neked igazi ábrázatomat, melyet még nem +látott senki.</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(lovagias makacssággal)</i>: Elég volt a +hipotézisekből! Én nem engedem magamat bolonddá tenni! <span class= +"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p> +<p><i>Dominó:</i> Nincs bátorságod válaszolni?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Van! Ha eljönne, akkor megbotránkozott lelkemből +így szólnék hozzá: minden nőt szerethetek asszonyom, csak önt nem! +Mert ön megcsalt, napnak hazudta magát, pedig csak visszfény volt a +pocsolyában!</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(ijedten)</i>: Ezt mondanád neki?</p> +<p><i>Ifjú:</i> Ezt! Isten engem úgy segéljen!</p> +<p><i>Dominó</i> <i>(egyideig némán áll, majd hirtelen +elhatározással az ajtó felé szalad)</i>: Jó éjszakát!</p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(eszmélve)</i>: Elmegy?… De hiszen ez +képtelenség! Én nem is tudom, hogy mivel bántottam meg…</p> +<p><i>Dominó:</i> Átengedem önt – neki! <i>(Kisiet, magára csapja +az ajtót és kivülről ráfordítja a kulcsot.)</i></p> +<p><i>Ifjú</i> <i>(az ajtót rázza, majd hallgatódzni kezd)</i>: +Most ment ki a kapun… <i>(Előre jön.)</i> Ez különös kaland! <i>(A +fiókos szekrényhez rohan, kiveszi a képet és hosszan szemléli.)</i> +Úgylátszik, nekem nincs tehetségem a nőismerethez.</p> +<p class="center"><i>Függöny.</i> <span class="pagenum"><a name= +"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Rendeske és a művész.</h2> +</div> +<p>Soha még halandó nem volt annyira tisztában magával és az +élettel, mint ez az agyagszínhaju, tisztahomloku, nyílt tekintetü +leány. Az ő szemében a világ nagy úriház volt, telve butorral és +csecsebecsével, az emberiség pedig azért volt itt, hogy rendet +tartson. Hogy kié a bútor és mirevaló a csecsebecse, az nem +tartozik reánk, földi cselédekre, nekünk csak arra legyen gondunk, +hogy minden a maga helyén álljon és ragyogjon a tisztaságtól. Az +élet igazi tartalma a nagytakarítás.</p> +<p>A nagy Cselédszerző a Moróczy-házban helyezte el Bertát. Ott +derekasan meg is felelt küldetésének, rendben tartván mindenkit és +mindent. Mint kicsi árvaleány került a házba. Cselédsorban +nevelkedett, de azért nagyon megbecsülték, mert az ő szívós és +kemény kötelességtudása volt a tengely, mely körül az egész +háztartás forgott. Ha dolgozott, – és mikor nem dolgozott Berta? – +<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= +"Page_154">-154-</a></span> akkor oly komoly és lelkes arcot +csinált, mintha valami szent és misztikus szertartást végezne. Akár +a padlót vikszelte, akár az úrfit imádkoztatta, akár a kis macskát +etette, ő mindig odaadta egész lelkét. A rendetlenséget oly +ösztönszerü fanatizmussal gyűlölte, mint a komondor a sündisznót. +Ha benzines kefével nekiesett a pecsétes ruhának, az arca csak úgy +vonaglott a harcias kéjtől. A házigazdája, Moróczy tiszti főorvos, +a Rendeske nevet adta neki és Berta kevély alázattal viselte ezt a +nevet.</p> +<p>Huszonhárom esztendős volt már, mikor az ő fehérhavas telében is +beállott az olvadás és megjelent a tavaszi mocsok, egy férfi +alakjában. Ez a férfi Patik volt, a szobafestő. Idegenből jött, +olasznak mondta magát, pedig alighanem cseh nemzetség volt. Kondor, +feketehaju, csillogószemü asszonybolondító. Volt egy bársonykabátja +és egy tamburája, az ujjai pedig sárgák voltak a cigarettafüsttől. +Dolgozni nem igen szeretett, de beszélni kitünően tudott és ha +akadt hallgatója a csapszékben, akkor hajnalig is járt a szája. Azt +szokta mondani, hogy ő művész, az emberek pedig ostobák, mert a +patronmázolást többre tartják, mint a szabadkézből való +plafonfestést. A művész név rajta is száradt.</p> +<p>Hogy melyik tulajdonságával gyujtotta lángra Rendeske szívét, +azt nem lehetett tudni, <span class="pagenum"><a name="Page_155" +id="Page_155">-155-</a></span> de bizonyos, hogy a leány úgy +beleszeretett, ahogyan csak nagyon haszontalan fráterekbe szoktak +beleszeretni a tisztességes nők. Moróczyék eleintén hallani sem +akartak Patikról, Berta alázatos és szívós makacssága azonban végül +is meggyőzte őket. Rendeske Patikné lett. A doktorné, bár különben +takarékos asszonyság volt, úgy kiházasította a leányt, mintha nem +is cselédje, hanem rokona volna. A doktor úr még egy szép +szecessziós virágvázát is ajándékozott Bertának, mely vázára egy +kígyótestü, vöröshaju nő volt festve.</p> +<p>A művészt mélyen meghatotta a nagy tisztesség, melyben a +menyasszonyát részesítették. Mikor meglátta a szecessziós vázát, +azt mondta, hogy most új korszak kezdődik az ő életében és hogy +tenyerén fogja hordozni a ritka angyalt, akit a Gondviselés és a +nagyságos főorvos úr jósága reábízott.</p> +<p>Három nappal a lakodalom után pedig részegen jött haza és mivel +Berta hajnalban kizavarta ágyából, hogy munkába küldje, véresre +verte a nadrágszíjával, – meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! +– aztán megint visszafeküdt ágyába és délig horkolt.</p> +<p>A doktorék félesztendeig nem látták Bertát és Moróczy keserüen +mondogatta, hogy ennyi háládatlanságot sohasem nézett volna ki +Rendeskéből. <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span> Pedig Rendeske nem volt háládatlan, +csak igen nagyon szégyelte magát, mert az ura akkoriban már elitta +az ő utolsó jó szoknyáját is, mondván: egy ordenáre patronmázoló +felesége ne járjon olyan kevélyen, mint egy tekintetes asszony. A +következő félesztendőben elherdálta a felesége szép fehérruháját +is, még a zsebkendőknek sem irgalmazott, melyekbe a +Moróczy-kisasszonyok hímezték bele Berta monogramját.</p> +<p>A főorvos akkor már neszét vette Rendeske szomoru sorsának és +maga elé idézte a művész urat, hogy jól megmossa a fejét. Patik +sírva esküdözött, hogy ő jobban szereti a feleségét az életénél, +valami boszorkányságnak kell azonban lenni a dologban, hogy mindig +üti, mikor az neki jobban fáj, mint az asszonynak. (Az aszonynak +különben nem is fáj, mert nem sír és nem kér kegyelmet.) De Patik +most már megrettenve veszi észre, hogy milyen mélység tátong a lába +előtt és megesküszik megboldogult édesanyja szent emlékére, hogy +mától fogva új korszak kezdődik a házaséletében.</p> +<p>Azzal hazament és még aznap irgalmatlanul elpáholta Rendeskét, +amiért árulkodni merészkedett urára és parancsolójára. Azután +földhöz vágta a szép szecessziós vázát, melyet Berta úgy őrzött, +mint az oltári szentséget és magából kikelten ordította: +<span class="pagenum"><a name="Page_157" id= +"Page_157">-157-</a></span></p> +<p>– Mire vagy olyan büszke, te ostoba? Talán erre a cserépre?</p> +<p>Ez az ember, akit sokan jószívü szélkakasnak tartottak, olyan +kegyetlen és alávaló tudott lenni, mint a vadállat.</p> +<p>Mikor Bertának kis leánya született, még rosszabbra fordult a +sorsa, mert az ura akkoriban nyiltan összeadta magát valami +cigányleánnyal és a feleségétől követelte, hogy szerezzen neki +pénzt. Mert hiszen Bertának csak kérnie kell azoktól az ostoba +Moróczyéktól és azok szívesen adnak neki. Berta azonban ilyenkor +megvetően fordított hátat az urának és a szobafestőnek most már +rögeszméjévé lett, hogy meg kell törnie az asszony makacsságát, ha +addig él is.</p> +<p>Egy nap Patikné csak elment a doktorékhoz. Moróczyné puha szíve +sajogni kezdett, mikor meglátta kedvencét. Kemény téli időben egy +vékony fekete kendőben járt, a keze pedig olyan sovány volt, mint a +száraz gally.</p> +<p>– Jaj, lelkem Berta, mit csinált belőled az a gazember?</p> +<p>Berta a szék sarkán ült és csöndesen babrálgatott a kendője +rojtjával.</p> +<p>– Az a baj, kezét csókolom, hogy most már a gyermeket is bántja… +Rájött, hogy ez jobban fáj, mintha engem üt… Az éjjel is kivette a +bölcsőből és kilökte az udvarra, a hóba… <span class= +"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p> +<p>A doktorné összecsapta a két kezét.</p> +<p>– Jézus Mária, azt a vadállatot el kellene pusztítani a föld +színéről!</p> +<p>Berta ekkor fölemelte tiszta és nyugodt tekintetét – mert a +szeme még a régi volt, – az asszonyhoz.</p> +<p>– Hiszen éppen azért jöttem, kezét csókolom… A nagyságos úr +üveges szekrényében van mindenféle méreg… Azt gondoltam, ha a +nagyságos asszony adna belőle egy keveset, azt megitatnám az +urammal…</p> +<p>A doktorné azt hitte, hogy rosszul értette. Berta azonban +nyugodt hangon megismételte a kérését. Igen, az volna a legjobb. +Mert különben biztos, hogy az az ember elpusztítja a gyermekét. +Senki sem bír már vele és másképp nem is lehet tőle szabadulni. +Mert válásról hallani sem akar. És a nagyságos asszony mindig oly +jó volt Bertához, talán nem fogja elhagyni mostani nagy bajában +sem.</p> +<p>Ez a rettenetes beszéd annyira fölizgatta Moróczynét, hogy sírva +fakadt.</p> +<p>– Berta! Leányom! Hát erre tanítottalak én? Hát nem félsz a jó +Istentől?</p> +<p>– Pedig az volna a legjobb, kezét csókolom, – ismételgette +csöndes makacssággal Patikné.</p> +<p>A doktorné sokáig sírt még, sokáig beszélt <span class= +"pagenum"><a name="Page_159" id="Page_159">-159-</a></span> Berta +lelkére, végül egy forintot, egy meleg vállkendőt és két pár hurkát +adott neki és hazaküldte a gyerekéhez. Előbb azonban megigértette +vele, hogy el fog menni a templomba és imádkozni fog Szent Antal +szobra előtt. Berta megigérte és másnap meg is tette.</p> +<p>Moróczyné persze mindent elmondott az urának.</p> +<p>– A gazember megbolondítja még azt a szegény nyomorultat! – +mormogta a doktor.</p> +<p>A tavasszal Patik, a szobafestő, hirtelen halállal meghalt.</p> +<p>Moróczyné éppen villásreggelit hozott az urának, mikor az +elmondta neki a nagy ujságot. Az asszony remegő térdekkel roskadt +egy székbe.</p> +<p>– Jézus Mária! – suttogta, – a boldogtalan Berta mégis +megtette!</p> +<p>A doktor komoran bólintott.</p> +<p>– Most jövök a halottól. Nagyon gyanus benyomást tett reám.</p> +<p>– Mi lesz most már?</p> +<p>– A vizsgálat eredményétől függ.</p> +<p>– Hát lesz vizsgálat?</p> +<p>– Nem lehet elkerülni…</p> +<p>Jó ideig hallgattak. A doktor lángost evett, az asszony meg +elgondolkozva nézte. Végül csak megszólalt Moróczyné. <span class= +"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p> +<p>– Az a Patik, – Isten nyugosztalja! – nagy gazember volt.</p> +<p>– Utolsó ember volt, – hagyta rá az ura.</p> +<p>– Ivott, mint a csap. Az ilyen embert fiatalon is megütheti a +guta.</p> +<p>– A halottkém szívszélhüdést is mondott, – szólt a doktor.</p> +<p>– Úgy-e?</p> +<p>A doktor elkészült a lángossal és az órát nézte. Még egy útja +volt ebéd előtt. Ekkor megint megszólalt az asszony:</p> +<p>– Én azt hiszem, hogy a halottkémnek igaza van.</p> +<p>– Adja Isten, hogy igaza legyen!</p> +<p>Moróczyné csöndesen megölelte az urát és odatette szép ősz fejét +a vállára.</p> +<p>– Úgy-e édes uram, te is azt hiszed, hogy igaza van?</p> +<p>A doktor meghökkenve hallgatott. Érezte mellén az asszony +szívének ijedt lüktetését. Majd megszólalt, halkan mondván:</p> +<p>– Persze, persze, én is azt hiszem.</p> +<p>A dologból nem lett vizsgálat. A művészt elföldelték, mint +rendes halottat szokás. Egypár szomszédja ott volt a temetőben. Azt +mondták:</p> +<p>– Ugyan nem nagy kár érte!</p> +<p>Berta egy félévig nem mutatta magát a doktorék házában, pedig +most már nem volt oka restelkedni, <span class="pagenum"><a name= +"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> volt tiszta jó ruhája. +Szépen keresett a fehérvarrásával és rendben tartotta a gyerekét +is.</p> +<p>Moróczyék házában akkoriban nagy háboruságot és sok visszavonást +szereztek a rossz cselédek. A haragos egek valóságos tatárjárást +bocsájtottak a házra, az új szobaleányok egymásután jöttek-mentek +és dúló útjukat tört cserepek és hasadt bútorok jelezték. Az +asszonyban nőttön-nőtt a keserűség. Hjah, csak egy Rendeske volt a +világon!</p> +<p>Egy nap a doktorné összetalálkozott az utcán Bertával. A fiatal +asszony éppen a kisleányát sétáltatta. Mikor megpillantotta +Moróczynét, zavartan el akart osonni, a doktorné azonban +elcsípte.</p> +<p>– Hát téged mi lelt, hogy nem mutatod magadat nálunk? Pedig +varratni akarok veled. Asztalkendőket szegetni.</p> +<p>A doktorné maga is zavarban volt és kerülte Berta tekintetét. +Szerencsére ott volt a kicsike. Szép gyermek volt. Már most is +olyan megfontolt, okos tekintetü szeme volt, olyan +Rendeske-szeme.</p> +<p>Másnap a doktor ott találta Bertát az ebédlőben, a varrógép +mellett. Az öreg zavartan mormogott valamit és gyorsan bement a +másik szobába. A fiatal asszony azonban ott maradt egész héten. A +varrásával ugyan hamar elkészült, de nagytakarítást is kellett +csinálni. A háztartás <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= +"Page_162">-162-</a></span> megint csöndben és rendben folyt. A +doktor nagy íróasztalán, hol újabban kétségbeejtő anarkia kapott +lábra, egyszerre példás rendbe sorakoztak az írások, mint a katonák +a kaszárnya udvarán, ha jön a kapitány. Még a napsugár is +fényesebben sütött be a kristálytiszta ablaküvegen, mosolygó derüt +lopva a doktorné arcára és édes melegséget a doktor úr szívébe.</p> +<p>– Te, – mondta urának a doktorné, – eszembe jutott valami. +Bertának fölmondták a szállását, nálunk pedig üresen áll a kamra, a +mosókonyha mellett… A kicsikével se volna baj, csöndes, jó +gyerek…</p> +<p>A doktor vállat vont.</p> +<p>– Tudod, hogy nem avatkozom a dolgaidba, – morogta.</p> +<p>Titokban azonban megörült a felesége ötletének.</p> +<p>Minden visszatért megint a régi kerékvágásba. Csak Bertának +szerzett sok gondot egy csúnya, nagy zsírfolt, melyet valami +égetnivaló szobaleány ejtett a nagyságos úr fekete kabátját. Egypár +nap mulva azonban sugárzó arccal hozta a ruhát Moróczy szobájába. +Hihetetlen, de való: a foltnak nyoma se látszott többé! A doktor +egészen elérzékenyült. Eszébe jutott, hogy egyszer valami +rettenetes gyanut <span class="pagenum"><a name="Page_163" id= +"Page_163">-163-</a></span> rejtegetett a szíve mélyén… +Képtelenség! Ostobaság! Mosolyogva veregette meg Berta arcát.</p> +<p>– Hiába, csak egy Rendeske van a világon!</p> +<p>És a nagy zsírpecséttel együtt eltünt emléke annak a bolondnak +is, aki egykor föllázadt a nagy seprő ellen és azóta már maga is +künn feküdt a hulladékos ládában. <span class="pagenum"><a name= +"Page_164" id="Page_164">-164-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A rabszolga.</h2> +</div> +<p>Tavaszi hajnal. A keleti határhegyek fölött piros tüzü felhőkapu +nyílott meg. Lenne a völgyben, a nagy nádasra boruló lágy +páratakaró alatt, nagy hangon ébredezni kezdett a kócsagok és gémek +tollas halásznépe. Fönn, a kopaszhegyen túl, kezdődik a baltát nem +látott, szűz őserdő. Ott is megszólaltak már a madarak. Az ő énekük +olyan, mintha ezer fuvolás és cimbalmos próbálná ki egyszerre a +hangszerét.</p> +<p>Piros hajnalon emberek kapaszkodnak föl a hegylejtőn. Egy +aranyhálóval letakart, tollbokrétával ékes fehér szamár hátán +fiatal nő ül. A ruhája, a fejére vetett fátyla és a topánja piros. +Ez Laborcz úrnak leánya, Dola.</p> +<p>A kísérői gyalogszerrel vannak. Egy vén cselédasszony és vagy +húsz szolgalegény. Valamennyien szőkehaju, hosszútagu emberek. A +legények kurtanyelü baltával fegyverkeznek. Csak egyikük, aki a +csapat élén lépked, visel vadászgerelyt <span class= +"pagenum"><a name="Page_165" id="Page_165">-165-</a></span> és +hosszúpengéjü kést. A vezető fejjel magasabb a többinél. A meztelen +nyakán, a karján és a lábán kötélnyi inak feszülnek. Lomhán és +mégis könnyedén jár, akár a havasi medve. Tíz lépést tesz előre, +azután visszafordítja a fejét és keménynézésü szürke szeme keresi +Dola tekintetét. Laborcz leánya azonban hidegen és gőgösen elnéz +fölötte.</p> +<p>Fölértek a kopaszhegy ormára és ekkor a felhőkapun át hatalmas +sugárküllőket eregetett a fölkelő nap. Köröskörül, az övig érő +fűben, millió harmatcsöpp villant meg, mintha az ég apró csillagai +ide tértek volna delelőre.</p> +<p>Dola levette fejéről a piros fátyolt. Azután visszapillantott a +völgybe, ahol édesapjának városa elterült. A városnak agyagból +hányt, palánkos sáncai fölé, fekete fagerendákból összerótt +őrtornyok emelkedtek. A nádtetejü házak fölött füstfelhők +lebegtek.</p> +<p>A vén cselédasszony odalépett Dolához és ujjával a hegyek felé +mutatott.</p> +<p>– Ott a szent fa! – mondta.</p> +<p>A távolban kéklő erdőfal fölé óriás fapatriárka emelkedett. +Olyan volt, mint egy falombból épített, erdei várkastély.</p> +<p>A csapat a városból jött és a szent fa felé igyekezett. Laborcz, +a város ura, azért küldte föl leányát a hegyekbe, hogy vágjon le +odafönn egy <span class="pagenum"><a name="Page_166" id= +"Page_166">-166-</a></span> fehér bárányt és öntözze meg vérével a +szent fa gyökerét. Ha hajadon leány teszi ezt, újhold napján és +bűvös igéket mond hozzá, akkor hatalmat nyerhet az őserdő szellemei +fölött.</p> +<p>Mert Laborcz úr, ha jó kereszténynek vallotta is magát, +időközönkint mégis csak kereste barátságát a titokzatos erdei +démonoknak, melyeket pogány ősei tiszteltek egykor. Főleg olyankor +emlékezett meg a régi istenekről, ha valami veszedelem fenyegette. +Elmúlt ősz óta pedig állandóan titkos félelem emésztette a nagyúr +szívét. Kóbor emberek, akik a kárpáti szorosokon át vetődtek az +országba, ijesztő híreket hoztak a nagy pogány pusztaságokról. Azt +beszélték, hogy odalenn, Etelközben, egy esztendő óta egyre peng a +nyílkovácsok kalapácsa. A vad lovasnemzetségek, melyek eddig +egymást pusztították, most egy hatalmas akaratnak engedelmeskednek +és beláthatatlan hadirendbe sorakoznak, mint az égen járó zivataros +felhők. A papjaik és az énekes embereik pedig egyre a Tisza meg a +Duna vizéről regélnek nekik. Ha a pogányok egyszer megtalálják az +utat a Kárpátokon keresztül, akkor biztosan halomra döntenek és +eltipornak mindent, ami ellenük szegül. Mert gyorslábu paripákon +járnak, amellett vakmerőek, vérengzők és fáradhatatlanok, akár a +farkas és szemfülesek, akár az erdei hiúz. <span class= +"pagenum"><a name="Page_167" id="Page_167">-167-</a></span></p> +<p>Laborcz úrnak, amióta neszét vette a kerekedő veszedelemnek, +véres álmai voltak. Az ártatlan bárány kiomló vérével akarta +megengesztelni az erdők bosszús isteneit.</p> +<p>A csapat betért a rengeteg hűvös homályába. Egyszerre +elhallgatott a madárzsivaj és köröskörül mélységes, áhítatos csend +lett. Csak odafönn, a lombos kupolákban hallatszott valami halk +nyüzsgés, mintha apró bogarak milliói mozognának a lombban. Csendes +tavaszi eső kezdett permetezni.</p> +<p>A szőke óriás ekkor odalépett Dolához.</p> +<p>– Vigyázz, kisasszony, itt süppedékes a talaj. Kapaszkodjál meg +jól a nyeregkápában!</p> +<p>És megint ránézett a szürke szemével, gyöngéden mosolyogva.</p> +<p>Dola ügyet sem vetett rá, de később magához szólította a vén +cselédasszonyt.</p> +<p>– Mi a neve ennek a szolgának? – kérdezte.</p> +<p>– Hisz jól ismered, kisasszony. Vuk a neve. Az én fiam. Kis +leány voltál még, mikor ketten apádurad udvarába kerültünk. A +Tátrából valók vagyunk és a morva herceg ajándékozott a +nagyúrnak.</p> +<p>Dola gőgösen vonta össze arany szemöldökét.</p> +<p>– Apámnak száz rabszolgája van és én nem <span class= +"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> tartom +érdemesnek, hogy megjegyezzem a nevüket. De miért visel kopját ez a +szolga?</p> +<p>– Ő a nagyúr vadásza, kisasszony. Nincs nála bátrabb és nincs +nála erősebb vadász a hegyeken. Elmúlt héten bölényt ejtett.</p> +<p>Rövid hallgatás után így szólt Dola:</p> +<p>– Mondd meg ennek a szolgának, hogy ne merészeljen többet hozzám +szólani. És mondd meg neki, hogy ne merészeljen többet reám +tekinteni. Eddig nem ismertem a nevét. De ezentúl meg fogom +jegyezni. És ha visszaérkezünk a városba, meg fogom ostoroztatni +Vukot.</p> +<p>A cselédasszony ijedten tekintett Dolára.</p> +<p>– Mit vétett ellened az én szegény Vuk fiam?</p> +<p>A kisasszony arcát egyszerre haragos pirosság öntötte el. Az +indulattól remegő hangon mondta:</p> +<p>– Ez a hitvány szolga mindig rám tekint és bemocskol a +tekintetével. És tudom, ha egyedül van az erdőben, akkor is mindig +rám gondol és bemocskol a gondolataival. És makacs vakmerőségével +engem is arra kényszerít, hogy rágondoljak. Ezért fogom +megostoroztatni!</p> +<p>Senki sem mert válaszolni az indulatos úrnőnek. Vuk, az óriás, +szomorúan és alázatosan, lehajtott fővel haladt a csapat élén.</p> +<p>Egy sziklafal fölé érkeztek. Dola ekkor megállította hátasát és +egy fehér virágra mutatott. <span class="pagenum"><a name= +"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p> +<p>– Szedjetek nekem sok ilyen fehér virágot, – mondta. – Koszorúba +fonom és a koszorút odaakasztom a szent fára…</p> +<p>Vuk odalépett a szakadás partjára és lehajolt a virág után. De +nem szakította le, hanem egyszerre halkan pisszentett társainak és +lelapult a földre. A többi is mind elnémúlt és leguggolt. +Valamennyien a mélységbe néztek és attól, amit odalenn láttak, +elállott a szívük verése is.</p> +<p>Valami mozog ott lenn, az erdő méhében. Maga a gyilkos +veszedelem oson végig fekete fatörzsek között, nesz nélkül, némán, +ólálkodva, ugrásra készen. Pogány lovasok! Hosszú kígyóvonalban +kúsznak át a bokrokon. Némelyek kantáron fogva vezetik a +paripájukat; mások nyeregben ülnek és a ló nyakára hajolnak, hogy +átbújhassanak a lefüggő ágak alatt. Némán és gyorsan haladnak. Oly +félelmetesek és fantasztikusak, mint a közeledő orkán előtt szálló +felhőfoszlányok. A következő pillanatban már eltüntek, mint egy +gonosz álom rémképei. Az őserdőben megint nyomasztó csönd +honol.</p> +<p>Laborcz emberei sápadt arccal néznek össze.</p> +<p>– Etelköziek! – suttogják.</p> +<p>– Mit tegyünk most?</p> +<p>A legények mind Vukra néznek. S a vadász megszólal. <span class= +"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span></p> +<p>– Föl a hegyekbe! Ott nem járnak lovasok. A szent fán túl van +egy barlang. Ott elrejtőzik Laborcz leánya. Egyikünk azután +lelopódzik a városba és hírt visz a nagyúrnak…</p> +<p>A kis csapat egyszerre elfelejtette fáradtságát. Lázas +sietséggel, dühös türelmetlenséggel, egymást vonszolva és +taszigálva, törtettek föl a meredek lejtőn. Mint az őzfalka, mely +megérezte a farkascsorda közel voltát. Vuk megragadta Dola +hátasának kantárát és hatalmas rándításokkal vonszolta, emelte maga +után a kicsi állatot.</p> +<p>Délfelé elérték a szent fát. Az ezeresztendős tölgyfa törzse +áldozati állatok koponyáival és megszáradt koszorú-foszlányokkal +volt teleaggatva. Vuk elkalauzolta Dolát a barlanghoz. A kisasszony +ott leült a mohára, fejére vonta piros fátyolát és nem szólt +senkihez egy szót sem. A vadász pedig a legényekkel lenézett a +szakadás partjához. Nem láthattak azonban semmit, mert a mélyen +járó felhők szürke függönyt vontak a völgy fölé. A legények +letelepedtek a gyöpre és némán nézték az alattuk gomolygó párát. +Olykor úgy rémlett nekik, mintha a hullámzó ködtenger fenekéről +érces és fenyegető hangok szűrődnének föl a magasságba.</p> +<p>Az idő jó későre járt már, midőn rés támadt a vonuló felhőkön. +Megláthatták a kopaszhegy ormát. Valami fekete tömeg vesztegelt a +hegytetőn. <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= +"Page_171">-171-</a></span> Lovasemberek. Lehettek vagy +háromszázan. A nagy magasságból oly parányiaknak látszottak, mint a +gyerekjáték. A lovasok mozdulatlanok voltak, mint a rézbálványok és +arccal mind a völgyben kanyargó folyó felé fordultak. A tömött +sorfaluk előtt néhány magányos lovas állott. Alkalmasint a +hadnagyaik.</p> +<p>Később tágabb lett a felhőkapu és Vuk elláthatott a folyóig, +mely csillogó szalagként kanyarodott végig a völgyön. Most már +tudta, hogy mit néznek a kopaszhegyi lovasok. A folyó partján, a +zöld nádasban, hosszu, fekete vonalak kúsztak délnek. Csupa tüskés +hernyó; csupa kopjás sereg. A keselyüszemü vadász meg tudta mondani +társainak azt is, hogy minő ruhát viselnek a pogányok. Báránybőr +kacagányosok után feketeszűrösök következtek, aztán bőrvértesek és +megint báránybőrösök. Az egyes seregeik tülkölve szólongatták +egymást és a vereckei szoros felől egyre válaszoltak a kürtök és +egyre jöttek a lovasok, föltartózhatatlan áradatban sietve a nagy +alföldi rónaság felé. És amint egy-egy sereg a kopaszhegy alá ért +és meglátta a tetőn álló vezéreket, rivalgás támadt közöttük, mely +halk darázsdongásként szűrődött föl a szent fához.</p> +<p>Alkonyatkor beborult megint az ég. Az eső szakadt és a hideg +szél megzúgatta az őserdő szálfáit, mint az óriás hárfa húrjait. A +kisasszony <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span> nem akart semmit sem enni, csak vizet +kért és amint lehajtotta fejét az öregasszony ölébe, tüstént mély +álomba merült.</p> +<p>Hajnalra kelve, ragyogó, tiszta napra ébredtek. A vadász volt az +első, aki talpon volt. A szent fához sietett és lenézett a völgybe. +A szoros felől még egyre vonultak a lovashadak. Valami új dolgot is +látott Vuk. A kopaszhegy lábán sátoros szekerek beláthatatlan +hosszu vonala kígyózott végig. A hegy lejtőjén pedig óriás gulya +torlódott össze. A bőgésük fölhallatszott a hegyekbe. A folyón túl, +ahol tegnap még Laborcz városa állott, most nagy, fekete füstfelhő +ült mozdulatlanul a nádas fölött. A felhőnek olyan alakja volt, +mint a szálló denevérnek.</p> +<p>Vuk eleget látott. Visszament a barlanghoz. Ott mindenki talpon +volt már.</p> +<p>– Mi hír? – kérdezték a legények.</p> +<p>A vadász fölemelte fejét és Dola szeme közé nézve, nyugodt +hangon mondta:</p> +<p>– Százezren jöttek az országba. Annyi a kopjájuk, hogy nincs +emberi hatalom a Tisza és Duna körül, mely meg tudna velük vívni. A +szekereiken magukkal hozták asszonyaikat és magukkal hozták +nyájaikat is. Itt fognak maradni és száz esztendő múlva sem veri ki +őket senki.</p> +<p>– És az apám? – kérdezte Dola. <span class="pagenum"><a name= +"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span></p> +<p>– Laborcz városát földúlták és megégették. Apád fegyvereseit +alkalmasint rabul ejtették, de a nagyuraknak nem szokott +megkegyelmezni az ellenség.</p> +<p>– És mi lesz velünk, szegény szolgákkal? – kérdezte Vuk +édesanyja.</p> +<p>– Nincs most már úr az országban, ha nem etelközi. És nincs már +szolga, csak aki őket szolgálja. A régi urak és régi szolgák +ezentúl együtt túrják a lovasemberek földjét.</p> +<p>Vuk a vállára vetette gerelyét.</p> +<p>– Most megyek! – mondta.</p> +<p>– Hová mégy, Vuk? – kérdezte egyik a baltás legények közül.</p> +<p>– Vissza a hazámba, a Tátrába. A nagy erdőkön át odatalálok. A +tátrai tavakban sok a hal és az erdőkben sok a vad. Ott faházat +építek magamnak.</p> +<p>– Én veled megyek, Vuk! – mondta a legény.</p> +<p>– Mi is veled megyünk, Vuk, – mondták a többiek.</p> +<p>Most megszólalt a kisasszony is. Halkan kérdezte:</p> +<p>– Mi lesz velem?</p> +<p>– Téged is magammal viszlek, – mondta a vadász nyugodt és +határozott hangon. <span class="pagenum"><a name="Page_174" id= +"Page_174">-174-</a></span></p> +<p>Dola nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Valaki a legények +közül fölkantározta a szamarat.</p> +<p>– Az édesanyám fog nyeregbe ülni, – szólt Vuk. – Dola fiatal és +erős, ő gyalog mehet.</p> +<p>A csapat megindult és nekivágott a rengetegnek. Laborcz leánya +alázatosan, lehajtott fejjel lépkedett a szőke óriás nyomában. Az +őserdőből rigórikoltás köszöntötte őket. <span class= +"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Lozenko.</h2> +</div> +<p class="summary"><i>(Egy politikai merénylet története.)</i></p> +<p>Ez a Palov Mária nem volt sem csinosabb, sem kellemesebb modoru +leány, mint a többi orosz diákkisasszony, akik a genfi orvosi +egyetemen tanulnak. Vézna kis termetével, elhanyagolt külsejével, +félszeg mozdulataival és szúrós tekintetével egy félig +megkopasztott csókafiókra emlékeztetett.</p> +<p>A társnői nagyobbrészt buzgó szociálisták voltak és sokat tudtak +beszélni az oroszországi forradalmi mozgalmakról. Mindegyiknek volt +egy politizáló barátja, akinek hatása alatt állott. Máriának +azonban nem volt senkije és ennélfogva nem is érdeklődött a +politika iránt. A férfiak eddigelé nem igen vettek még tudomást +arról, hogy Palov Mária nő, a leány pedig kesernyés ellenszenvvel +viszonozta közömbösségüket. Ha tavasszal a Proménade du Lac lombos +útjain fiatal diákot látott, aki a barátnőjével sugdosott, +émelygést <span class="pagenum"><a name="Page_176" id= +"Page_176">-176-</a></span> és bosszúságot érzett. Úgy találta, +hogy a nőstény körül dürgő hím kellemetlen jelensége a +természetnek.</p> +<p>Nőkkel sem igen barátkozott. Legtöbbet még a nagy Ankával +érintkezett, a festőnővel, aki egy közös folyosón lakott vele. Ez a +széptestü, rokonszenves, eszes és tunya leány olykor általjött +hozzá, hogy együtt teázzanak. Ilyenkor magával hozta a gyermekét +is. A gyermek apja egy Thon nevü odesszai mérnök volt, aki minden +esztendőben ellátogatott Genfbe. Szívesen feleségül vette volna +Ankát, de a leány egyelőre még húzódozott, mert elvi ellensége volt +a házasság intézményének. Anka, miként odesszai barátja is, sokat +foglalkozott politikai és gazdasági kérdésekkel és híve volt a tett +propagandájának.</p> +<p>Egyízben, – Thon akkor éppen Genfben időzött, – Anka +cigarettával a szájában és a gyermekkel a mellén, benyitott +Máriához. A kis leány szinte iszonyodva hátrált meg előle.</p> +<p>– Mi baja? – kérdezte Anka.</p> +<p>– Magának férfiszaga van, – mormogta Mária.</p> +<p>– Maga hisztérikus, – válaszolt a nagy leány nyugodtan és minden +harag nélkül.</p> +<p>Abban az időben történt, hogy a férfi mégis csak megjelent Mária +életében. Igaz, hogy csak álomkép alakjában. <span class= +"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span></p> +<p>Mária egy éjjel azt álmodta, hogy ketten, ő és a férfi, kéz a +kézben, a moszkvai nagy Chodinka-mezőn sétálnak. A leány álmában +nem csodálkozott ezen. Úgy tudta, hogy ez az ember nem idegen +hozzá, hanem mindig is ismerték egymást. Együtt voltak ők már +régen, sokszor, Mária ifjúkori álmaiban, melyeket akkor a leány, +reggelre kelve, mindig elfelejtett.</p> +<p>Azt álmodta, hogy a nagy mezőn sétálnak. Alkonyatkor lehetett, +mert Moszkva anyuska ezer templomának harangjai mind szóltak. A +zúgásuk folyékony érctengerként hullámzott végig a nagy réten. +Mária boldog és nyugodt volt. Nem igen beszélgetett a társával, a +beszéd fölösleges is lett volna közöttük, mert a gondolataik +összeölelkeztek és megértették egymást.</p> +<p>A Mária feje és szíve napokon át teli volt ezzel az édes +emlékkel. Soha még álom ilyen mély és erős benyomást nem tett rá. +Úgy érezte, hogy több is volt az egyszerü álomnál. Lehet, hogy két +ikerlélek, miután sokáig kereste egymást az élet ködében, egymásra +talált az álom titokzatos kertjében.</p> +<p>Az álom-férfinak egyébként nem volt neve. Ő–ő volt. A férfi. +Minden. Ennél különösebb volt, hogy Mária az arcvonásaira sem +emlékezett. A fenség, az erő, a jóság és a gyöngédség sugárzott le +arcáról… Egyéni vonásai azonban elmosódtak <span class= +"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> a leány +emlékezetében. Ezeket az egyéni arcvonásokat csak később +konstruálta meg magának, nappali ábrándozásaiban.</p> +<p>Úgy tudta, hogy ő már nem egészen fiatal ember. Nagy, erős és +komor, mint a litvániai bölény. Amellett szelid, meleg és érzékeny, +mint egy fiatal leány. Hosszú, szőke haja van, amelyet kozákosan +visel. Az arcbőre nagyon fehér, az orra rövid, a két szürke szeme +kissé messze esik egymástól, ami a franciák szerint tatáros +kifejezést ad az arcnak. A nagy, fehér és puha kezére különös +gyöngédséggel gondolt Mária.</p> +<p>Később egyéb külsőségeket is tudott róla. Hogy Moszkvában lakik, +a kinai városban, a Lubjanka-tér közelében. Hogy nagy és komor +tervekkel foglalkozik, tervekkel, amelyekről még Máriának sem +szabad tudnia. Ezek és egyéb képek régóta ott lappangtak már Mária +öntudatának mélységeiben. Most egyszerre fölbukkantak a fölszínre +és a leány nem is csodálkozott ezen.</p> +<p>Abban az időben még ritkábban ment emberek közé, mint annak +előtte. Az egyetemről néhanapján olyan boldog türelmetlenséggel +sietett haza, mintha a kedvese várná. És a moszkvai jóbarát, az +álomember, most már nappal is megjelent. Mária nem látta, de érezte +a jelenlétét. Olykor akarnia kellett csak és ő már ott volt +mellette. Megesett az is, hogy hiába húnyta le a <span class= +"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span> szemét, +hiába irányította feléje a gondolatát, hiába szólongatta: a +moszkvai ember nem jelentkezett.</p> +<p>– Most nagy dolgokon töri a fejét és nem gondolhat velem, – +mondta Mária.</p> +<p>Anka egy nap figyelmesen szemlélgette a diákkisasszonyt.</p> +<p>– Maga megváltozott, – mondta, – csinosodni kezd… Olyan +mostanában, mint a japán lámpa. Valami kigyuladt magában és +keresztül világít rajta. Mindene ragyog és fénylik.</p> +<p>Mária titokzatosan mosolygott, de Anka nem faggatta tovább.</p> +<p>A télen betegeskedni kezdett a kis leány. A feje heteken át +fájt. Anka azt ajánlotta neki, hogy mozogjon többet a szabad +levegőn. Ő meghallgatta a jótanácsot, de nem fogadta meg. Mert ő +akkor élte életének legboldogabb idejét. Amint ledőlt, nyitott +szemmel is rögtön érezte homlokán a moszkvai ember símogató nagy +kezét. Ő tehát tudott Mária szenvedéséről, hűséges és gyöngéd +gondolataival ott volt mellette. A leány szíve akkoriban megtelt +boldog meghatottsággal és nőies alázatossággal.</p> +<p>Egyik este megint benyitott hozzá a festőnő. A nagy leány igen +levertnek látszott. A világító fehér arca most sárgás volt. +<span class="pagenum"><a name="Page_180" id= +"Page_180">-180-</a></span></p> +<p>– Thon írt, – mondta, miközben cigarettára gyújtott.</p> +<p>Elgondolkozva nézte a füstkarikákat, majd így szólt:</p> +<p>– Baj van otthon… A moszkvaiak megmozdultak és azok a vadállatok +halomra lövöldözték őket… A vezérüket is börtönbe vetették…</p> +<p>Máriát nem érdekelte ez a dolog. Akkor kezdett csak fülelni, +midőn Anka azt mondta:</p> +<p>– A moszkvaiak vezére Lozenko Iván.</p> +<p>Lozenko Iván! Máriának úgy tetszett, mintha nagyon jól ismerné +ezt a nevet. Arra nem emlékezett, hogy kitől hallotta, de biztos +volt benne, hogy régóta magában hordja.</p> +<p>– Ismeri a moszkvai vezért? – kérdezte később halkan.</p> +<p>– Lozenkot? Jól ismerem. Régi barátja Thonnak…</p> +<p>– Milyen a külseje? – kérdezte Mária.</p> +<p>A következő pillanatban már megbánta kérdését. Úgy találta, hogy +fölösleges és gyermekes dolgot kérdezett.</p> +<p>– Nagy, erős ember, – válaszolt Anka. – Fekete haja van.</p> +<p>Mária megütközött ezen.</p> +<p>– Fekete? Biztosan tudja, hogy nem szőke?</p> +<p>Anka vállat vont.</p> +<p>– Azt hiszem, fekete… Megesküdni azonban <span class= +"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span> nem +mernék rá… Lehet, hogy önnek van igaza… Egy gazdag timármester fia… +Ezek különben jelentéktelen körülmények… Fontos az, hogy örülnünk +kell, ha csak Szibériába viszik, mert a mostani főkormányzó +valóságos vadállat…</p> +<p>Anka, akit az oroszországi hírek láthatólag nagyon +nyugtalanítottak, magára hagyta gondolataival Máriát. A kis +diákkisasszonyt csodálatosképpen boldoggá tette mindaz, amit +hallott. Egészen biztos volt benne, hogy az ő moszkvai barátja +Lozenko. Arra is emlékezett most már, hogy mindig valami finom, +neki igen kellemes bőrillatot érzett, valahányszor a timár fia +megjelent álmaiban… Szinte mámorossá tette a tudat, hogy áloméletét +hozzákapcsolhatta a valósághoz. Úgy érezte, hogy ezzel valami nagy, +boldogító titok birtokába jutott.</p> +<p>Az éjjel, miközben nyitott szemmel bámult a sötétségbe, egész +akaraterejének megfeszítésével kereste az összeköttetést a moszkvai +emberrel. Nagynehezen tudott csak rátalálni. Egy rosszul +világított, puszta nagy termet látott. A padlón rongyokba burkolt, +alvó emberek hosszú sora feküdt. Csupa rab. Ő is köztük volt, +Lozenko. A földön feküdt és aludt. Mária hajnalig ott ült mellette +és most ő tartotta kezét barátjának lüktető homlokán. <span class= +"pagenum"><a name="Page_182" id="Page_182">-182-</a></span></p> +<p>Többet azonban nem találkozott vele. Sem álmában, sem ébren. +Hiába erőltette a fantáziáját; a lelke mint a denevér, fáradtan és +céltalanul keringett a sötétségben. Egy nagy, fekete, hideg fal +emelkedett kettőjük között.</p> +<p>A következő napokat reménytelen szomorúságban töltötte Mária. A +tűz, amely a bensejében égett és mely Anka szavai szerint keresztül +világított rajta, elhamvadt. Sötétség támadt benne és +körülötte.</p> +<p>Minden nap meglátogatta Ankát. Nem mert Lozenko után +tudakozódni, – oh, a nevét sem merte ajkára venni! – abban +reménykedett azonban, hogy a barátnője magától is szólni fog neki, +ha újabb híreket hall. Anka is levertnek látszott. Féltette Thon-t, +bár valami különös álszemérmetessége visszatartotta attól, hogy +kifejezést adjon gyöngéd aggodalmainak.</p> +<p>Egy nap a folyosón találkozott a két leány. Éppen egymáshoz +készültek látogatóba.</p> +<p>Anka a gyermekét táplálta. Másfél esztendős, erős fiú volt, de +az anyja még sem gondolt arra, hogy elválassza.</p> +<p>– Megtörtént! – mondta komoran a nagy leány.</p> +<p>– Micsoda? – kérdezte Mária elálló lélekzettel.</p> +<p>– A gazemberek halálra korbácsolták Lozenkót… <span class= +"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> A +főkormányzó parancsára történt… Ha az a főkormányzó újévkor még +életben van, akkor Oroszország megérdemli a sorsát…</p> +<p>Anka nem folytathatta, mert Mária jajszó nélkül hanyatt esett a +folyosón. Ott feküdt, krétafehér arccal, nyitott szemmel, eltorzult +szájjal.</p> +<p>Hetekig nyomta az ágyat, súlyos betegen. Kuszált lázálmaiban +egyre érezte, hogy valahol a mérhetetlen, szédítő messziségben, +távoli naprendszereken is túl, egy parányi akaraterő vívódik és +vergődik, hogy Mária közelébe juthasson. Valami rettenetesen +közömbös, titáni erő azonban magával sodorja a csillogó parányt, +ismeretlen régiók felé, hol sohasem fog többet rátalálni Mária.</p> +<p>Midőn a beteg végre talpra állhatott megint, Anka, aki mindaddig +hűségesen ápolta, és csak a fölépülését várta, sietve elbúcsúzott +tőle és a gyermekével hazautazott Odesszába. Nem mondta, de Mária +tudta, hogy Thon után ment.</p> +<p>A nagy leány elutazása után Mária egyáltalában nem akart többet +emberekkel érintkezni. Jó ideig a lakás ablakából nézte a napok +múlását, reménytelenül és fáradtan, mint az őszi eső hullását. +Később eljárt megint az egyetemre, bár meg volt róla győződve, hogy +a tanulása, miként egész élete, céltalan és értelmetlen +erőlködés.</p> +<p>Egy verőfényes tavaszi napon, midőn az <span class= +"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> +egyetemről jövet, végigment a virágozva pompázó tóparton, orosz +beszédet hallott egy előkelő vendéglő előtt. Egy úr és egy hölgy +szállott ki a gépkocsiból. A férfi, egy hórihorgas termetü ember, +oroszul mondott valamit a buldogképü kis embernek, aki levett +kalappal sietett eléje. A nőn egyébként meglátszott, hogy párisi +félvilági hölgy.</p> +<p>– Az a hosszu ott a volt moszkvai főkormányzó, – mondotta egy +orosz diák, aki néhány társával Mária mellett elhaladt.</p> +<p>Mária megállott a gyalogjáró szélén és megfordult. A főkormányzó +hat láb magas, szűkmellü, görnyedt ember volt. Sovány nyakán +föltünően kicsi koponya ült. Az arcbőre, a bajusza és a szemöldöke +egyformán rézvörös volt. Fiatalos szabásu, világos flanellruhát és +tarkaszalagos szalmakalapot viselt. Most mosolyogva hajolt +hölgyéhez, miközben az orra körül csupa nyájas ránc lett az +arca.</p> +<p>Ettől a mosolytól, a nőstény körül dürgő hím arcának buja +eltorzulásától, hihetetlen módon megundorodott Mária. Még ott +állott, az útszéli fa védőrácsának támaszkodva, midőn már +elhatározta, hogy meg fogja ölni a vörös embert. Az elhatározás oly +váratlan erővel csapott föl a lelkében, mint valami explozió. +Minden csöpp vére lobogó lánggal égett. Mámorosan sietett haza.</p> +<p>Az egész leány megváltozott. Csupa acélos <span class= +"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> élet +lett. Amellett csodálatos nyugalommal és következetességgel kezdte +átgondolni a tervét. Fegyvere volt. Kezdő diák korában szerezte, +önálló életének első mézes heteiben. Majd arról kezdett +gondolkozni, hogy minő ruhába öltözzék. Eddigelé nem igen törődött +a külsejével, de most igen fontosnak találta ezt a kérdést. Ezzel +csak követte mindazoknak a nőknek a példáját, akik a bibliai Judith +és Charlotte Corday óta politikai gyilkosságra vállalkoztak. +Elhatározta, hogy feketébe fog öltözni. Nem volt ilyen ruhája, de +volt némi pénze. Elment egy varrónőhöz, aki a diákkisasszonyoknak +szokott dolgozni és körülményesen megbeszélte vele a ruha szabását +és diszítését. Az a gondolata támadt, hogy a nagy napon csupa olyan +ruhadarabot fog magára venni, amelyet még sohasem viselt. Hogy +miért, azt tulajdonképpen nem tudta, de úgy érezte, hogy annak az a +módja. Új harisnyát és keztyűt is vett magának, meg csinos párisi +gombos cipőt, aminőt még sohasem viselt.</p> +<p>Két napig kellett várnia, amíg elkészült a fekete ruhája. A +huzavona kellemetlenül érintette, de nem lehetett ellene tenni. +Közben részletesen elgondolta tettének következményeit. Hogy mit +fognak írni a lapok és mit szólnak majd Genfben lakó honfitársai. +Szinte látta a meglepetés kifejezését egyik-másik kollégája arcán, +akit <span class="pagenum"><a name="Page_186" id= +"Page_186">-186-</a></span> csak a tanteremből ismert. Elképzelte a +törvényszéki tárgyalás lefolyását is és előre készült +védőbeszédére.</p> +<p>A lelke mélyén egy titkos gondolata lappangott, amelynek +jelentőségével ő maga sem volt tisztában. Az ő fantasztikus +szerelme eddigelé magát is kétségbe ejtette a valószínütlenségével. +Olykor hazugsággal gyanusította magát. Most úgy érezte, hogy +utólagos valósággá válthatja szerelmi álmát, ha össze tudja kötni +az élet eseményeivel. Elszánt tettével grandiózus mauzoleumot állít +meghalt álmainak.</p> +<p>Mialatt a ruháját várta, sokat settenkedett a fogadó körül. +Többízben is látta a főkormányzót. Félelem és ami még különösebb, +gyűlölet nélkül nézett a szemébe. Inkább valami különös +rokonszenvet érzett iránta, aminőt a vadász érez a pompás +szarvasbika iránt.</p> +<p>Május tizenhetedikén korán reggel megfürdött, azután magára +vette új ruháját. A ruha jól sikerült és ennek megörült. Szinte +csinos volt, midőn új cipőivel végigkopogott a Place des Alpes +kőlapjain. A revolverét egy kis bőrtáskában vitte, amelyet erre az +alkalomra vásárolt.</p> +<p>Reggeltől délig strázsálta a fogadó kapuját. A vörös ember +azonban nem mutatkozott. Mária nem ebédelt, hanem tovább +várakozott. A buldogképü orosznak, aki a főkormányzó megérkezése +<span class="pagenum"><a name="Page_187" id= +"Page_187">-187-</a></span> óta állandóan ott lappangott a fogadó +körül, föltünt a leány és figyelmessé tette rá a fogadó portását. A +kövér német megkérdezte Máriától, hogy kit vár.</p> +<p>Mária kissé elpirult és zavartan mosolygott.</p> +<p>– A barátomat várom… Pincér az ebédlőben…</p> +<p>A portás is elmosolyodott és tudni akarta a pincér nevét. +Ajánlkozott, hogy majd fölküld érte. Mialatt a német Máriát +faggatta, a főkormányzó hirtelen megjelent a kapuban. Fekete +ruhában volt. A barátnője ezúttal nem volt vele.</p> +<p>Alkalmasint valami hivatalos látogatásra készült.</p> +<p>– Hol az automobil? – kérdezte hangosan.</p> +<p>A gépkocsi ott állott a fák árnyékában. A német portás otthagyta +Máriát és költögetni kezdte a bakon szundító soffőrt.</p> +<p>Mária két lépésnyire állott a nagy úrtól, revolverrel a +kezében.</p> +<p>– Lozenkóért! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.</p> +<p>Kétszer rálőtt a vörös emberre. Harmadszor is lőtt volna, de a +buldogképü akkor már hátulról átkarolta és brutális erővel a +földhöz vágta a leányt.</p> +<p>A főkormányzó elfehéredő arccal fordult Mária felé, miközben +zavartan motyogott valamit. <span class="pagenum"><a name= +"Page_188" id="Page_188">-188-</a></span> Azután gyors léptekkel a +kapu felé ment. A küszöbön megbotlott és a portás nyakába esett. +Most tudódott csak ki, hogy golyót kapott. Mire bevitték a hall-ba +és lefektették egy kerevetre, elvesztette eszméletét. A mellénye +alatt egy vér volt az inge. Midőn megérkezett az orvos, már halott +volt.</p> +<p>Mária lihegve és csukott szemmel feküdt a kövezeten, két +rettenetes ököl szorítása alatt, amíg az elősietett rendőrök talpra +nem állították. Egész idő alatt mosoly ült az arcán. Bár +eszméleténél volt, mégsem tudta, hogy mi történik vele. Már akkor, +amidőn Lozenkó nevét kiáltva, először kilőtte fegyverét, nagyszerü +és harmónikus zúgást hallott, amely hasonlatos volt ezer orgona +mélyhangú szavához. Az érces hang-orkán túlzúgta a revolver +dörrenését és most elnyomta a körülötte tolongó nagy embertömeg +zaját is. A hanghullámok körülölelték és fölemelték a leányt. Bár +mozgatta a két lábát, mégis az az érzése volt, mintha járás közben +nem érintené a földet, hanem lebegve haladna előre.</p> +<p>A rendőrbiztos kérdésére ugyanazt válaszolta, amit a gyilkosság +alkalmából kiáltott:</p> +<p>– Lozenkóért!</p> +<p>A bíróság előtt csodálatosan viselkedett. Szerény volt, szilárd, +okos és rokonszenves. A vizsgálat folyamán kiderült, hogy Mária +sohasem ismerte <span class="pagenum"><a name="Page_189" id= +"Page_189">-189-</a></span> Lozenkót. Nem is ismerhette, mert +Lozenkó csak félesztendővel Mária elutazása után telepedett meg +Moszkvában. A kósza híresztelést, hogy Mária a kedvese halálát +akarta megbosszúlni a főkormányzón, meghazudtolták a tények. +Nyilvánvalóvá lett, hogy a leányt nem személyes, hanem tiszta elvi +okok ösztönözték tettére. Ezt állította ő maga is védekezésében. Az +a néhány mondat, amit a bíróság előtt elmondott, rettenetes +vádbeszéd volt a politikai elnyomatás rendszere ellen. A genfi +orosz gyarmat tagjai rajongó áhítattal hallgatták minden szavát. +Úgy beszéltek róla, mint a legönzetlenebb gondolkodásu és +legideálisabb érzésü teremtésről. Úgy emlegették, mint valami +szentet. Az orosz Judithnak nevezték, a moszkvai Cordaynak.</p> +<p>A szabad Svájc bírái elég enyhén ítéltek fölötte. Öt esztendei +fogságot mértek reá. <span class="pagenum"><a name="Page_190" id= +"Page_190">-190-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Holdas éjjel.</h2> +</div> +<p>Még csak a várkert vizikapujánál őrködő svájciak után kell +néznie, akkor aztán lefekszik a tiszti őrszobában, elküldi a +lakájt, eloltja a gyertyát és – kimászik az ablakon és esze nélkül +elszalad a városba, mert Ancilla, a gyönyörü Ancilla már várja. +Ancillának, a hófehérnek, a forrószemünek, a rózsalehelletünek +mindig van egy hercege vagy márkija, akit tönkretesz és egy +gárdistája, akit imád. Ez különben régi hagyománya az olasz +balletnek, melynek Ancilla egyik büszkesége. A gárdistáját +mostanában Titusnak hívják és ha valaki meg akarná attól venni a +vacsorát, mely ma Ancilla selyemfészkében várja, akkor hiába +kinálná neki Peru minden aranyát. Mert Titus hadnagy ugyan szegény +ördög, de huszonnégy esztendős.</p> +<p>A gárdista tehát hosszú léptekkel végigsietett a park alvó +rengetegén. A hold olyan szeliden világított, mint egy kék +selyemmennyezetes hálószoba <span class="pagenum"><a name= +"Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> ampolnája, a +márványterraszon forrón illatoztak a rózsafák, a tó felől madárének +hallatszott, – szóval: az alvó kert Ancillával álmodott. A hattyútó +partján görög márványbölcsek állanak glédát. A távolban sűrü +lombfal sötétlik. Ott van az útvesztő. A fejedelmi kertész +mesterséges labirintust vágott a bokrok közé, hol körbefutó +alagútak, lombos zsákutcák és ravasz keresztútak tévesztik meg a +merész vándort. A hadnagy azonban ismerte a járást és nekivágott a +sötét bozótnak, hogy hamar elérje a vizikaput. Kétszer jobbra +fordult, egyszer balra, aztán három sugárút közül a baloldalit +választotta, majd egyszerre megállott, meglapult és fülelni +kezdett… Valami különös, harmónikus kis rikoltást hallott az +útvesztő méhéből. Emberi hang volt, bár úgy hangzott, mint az +éjjeli madár hivogató szava. Most megint! A gárdista mélyen +lehajolt és halkan, egészen halkan előresompolygott. Az öles +puszpángfal egy résén át kilátott a holdsütéses kis tisztásra, mely +a labirintus közepén volt. Valaki volt a tisztáson. Fehér női ruha +világított a holdfényben. Egy túlkarcsú dereku, széles abroncsos +szoknyáju, kecses női alak állott a Pán-szobor alatt. Kissé +előrehajolt, két kis tenyerét a szája elé tartotta.</p> +<p>– Á-i! – kiáltotta megint.</p> +<p>A sikoltása olyan édesen nyilalt a gárdista <span class= +"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> +szívébe, mint a fülemile trillája. Valahonnan a fekete sűrüségből +halkan zsongó mandolin-akkord válaszolt a hívásra.</p> +<p>– Ide, ide! – kiáltotta fojtott hangon a fehérruhás nő.</p> +<p>– Szerelmes légyott! – örvendezett magában a gárdista.</p> +<p>Valaki kilépett a bokrok közül. De ez is nő volt. Mandolint +hozott a kezében.</p> +<p>– Ágnes, hol késtél ilyen sokáig? – kérdezte az első, a +karcsu.</p> +<p>– Eltévedtem a bokrok között, édes keresztanyám, – lihegte a +második, aki kisebb és gömbölyü volt.</p> +<p>A gárdistának a nagy meglepetéstől fölborzolódott a varkocsba +font haja. Jézus, Mária és Szent József, hiszen ez Cecilia hercegnő +ő fensége! A gitáros pedig a kis Ágnes, a hercegnő keresztleánya. A +hadnagy meglapulva, visszafojtott lélegzettel nézte a leányokat, +mint a hiúz a holdfényben legelésző őzeket.</p> +<p>– Jaj, de félek! – szepegte Ágnes.</p> +<p>– Mitől félsz, kis birka? – bátorította a hercegnő. – Hát nincs +veled a keresztanyád?</p> +<p>– Ha kitudódik a kastélyban, hogy mi éjnek idején a parkban +szoktunk járni?…</p> +<p>– Ha a nagybátyám számon kéri az éjféli kirándulásaimat, akkor +majd így szólok hozzá: <span class="pagenum"><a name="Page_193" id= +"Page_193">-193-</a></span> Fenséges fejedelem, én nem tudok +aludni, ha süt a hold és ha nem alszom, akkor azt képzelem, hogy +ravatalon fekszem és élőhalott vagyok… Fenségednek könnyű, mert +fenséged megiszik vacsoránál két-három pint bort, attól aztán úgy +hortyog, hogy lehallani a palotatérre is.</p> +<p>– Én azt hiszem, ha kisül a dolog, akkor édes keresztanyámat +büntetésül szürke ruhába öltöztetik, engem azonban fülön fog a +fenséges fejedelem, mint tette akkor is, mikor megfürödtünk a +tóban.</p> +<p>– Az megeshetik, Ágnes, de ne feledd, hogy akit szeretünk, azért +jól esik szenvednünk, te pedig szeretsz engem, nemde?</p> +<p>– Oh, igen, édes keresztanyám. És mit fogunk ma csinálni? +Megfürdünk megint?</p> +<p>– Nem, leányom, hanem leheveredünk erre a friss szénarakásra és +érdekes ujságokat mondunk egymásnak. Az első ujság az, hogy holnap +vendégünk érkezik. Kázmér nagyherceg. A másik ujság az, hogy holnap +este már a nagyherceg menyasszonya leszek.</p> +<p>– Isten áldja meg édes keresztanyámat és a jó nagyherceg urat +is. És ha szabad volna valamit kérdeznem…</p> +<p>– Azt szeretnéd tudni, ugy-e, hogy milyen ember a nagyherceg? +Szép-e, fiatal-e? Megmondom. Fiatal sohasem volt, mert a családja +nagyon <span class="pagenum"><a name="Page_194" id= +"Page_194">-194-</a></span> régi és a gyermekeik a születésük +napján már hatszáz esztendősek. Az arca különben olyan, mint a +rosszkedvü ürüé, a lábaszára meg olyan, mint a gólyáé.</p> +<p>– És ön hozzámegy, keresztanyám?</p> +<p>– Hozzá, mert mi főrangúak nem azért házasodunk, hogy boldogok +legyünk, hanem azért, hogy a népeinket boldogítsuk.</p> +<p>– Bizonyos, hogy keresztanyám új alattvalói igen boldogok +lesznek, ha meglátják csinos nagyhercegnőjüket.</p> +<p>– Ez valószínü. Én különben ötven új ruhát kapok a lakodalmamra, +sok csipkeinget és selyemharisnyát, a vőlegényem pedig +cobolybundákat, mogyorógyöngyöket, gyémántokat, smaragdokat, +zafirokat, topázokat és türkizeket fog nekem ajándékozni.</p> +<p>– Oh, de boldog ön, édes keresztanyám!</p> +<p>– Tévedsz, Ágnes, én nem vagyok boldog. Az ürüorrát és a +gólyalábát valahogyan megbocsátanám neki, de abba nem tudok +belenyugodni, hogy olyan nagyon ostoba. Képzeld, ő feleségül vehet +ilyen szép kis hercegnőt, amilyen én vagyok és amellett egy csúnya +vén szeretőt tart. Nem tökfilkó az ilyen ember? A szeretője olasz +táncosnő, Ancilla, mostanában érkezett ide.</p> +<p>– Hát ezt honnan tudja, édes keresztanyám? <span class= +"pagenum"><a name="Page_195" id="Page_195">-195-</a></span></p> +<p>– A mi udvarunknál mindent megtud az ember, mert ez Európa +legnagyobb pletykafészke.</p> +<p>– Vén az az Ancilla?</p> +<p>– Ő azt mondja, hogy huszonkilenc esztendős, az orosz követ +azonban jól emlékszik rá, hogy huszonöt évvel ezelőtt Péterváron +párbajt vívott érte két muszka generális. Ha azonban egy kicsit +utánajárnának, alkalmasint kisülne, hogy ott táncolt már Dávid +királlyal a frigyláda előtt. Mindig mosolyog és a mosolya olyan +édes, mint a megfagyott szirup. Ha légy száll az arcára, az +menthetetlenül ottragad. A páncélos fűzőjét nem meri levetni, még +ágyában sem, mert ha egyszer levetné, akkor sohasem tudná többet +összekeresgélni a termetét. Ezt persze minden nő tudja, aki egyszer +egy futó pillantást vetett rá, a férfiak azonban nem tudják. A +férfiak egyáltalában olyan ostobák, hogy nem érik föl ésszel a +különbséget, mely egy tizennyolc esztendős princessz és egy +viharvert kulissza-hercegnő között van.</p> +<p>– Minden férfi ostoba, keresztanyám?</p> +<p>– Mindegyik, erről már személyesen is meggyőződtem. Ez azonban +olyan titok, melyet magammal a sírba fogok vinni.</p> +<p>– Nagyon szeretném, ha én is sírba vihetném ezt a titkot.</p> +<p>– Elmondom neked. Mért ne mondanám? Te nem fogsz rám árulkodni +és nekem jól esik, <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= +"Page_196">-196-</a></span> ha könnyíthetek a szívemen… Mikor +nagybátyám megmagyarázta nekem, hogy az európai egyensúly érdekében +feleségül kell mennem Kázmér nagyherceghez, én így szóltam +magamban: a nagyherceg egy jól kifejlett táncosnőt hoz magával a +házasságba, illő tehát, hogy én se menjek hozzá üres kézzel és ha +egyebet nem, hát egy jól megtermett gárdahadnagyot vihetnék +neki…</p> +<p>– Egy hadnagyot?!</p> +<p>– Egy szegény hadnagy nem fogja fölbillenteni az európai +egyensúlyt, különösen akkor nem, ha úgy rendezem a dolgomat, hogy +senki se tudjon róla.</p> +<p>– Igazi hadnagyról beszél, édes keresztanyám?</p> +<p>– Ágnes, emeld égnek három ujjadat és esküdjél meg, hogy sohasem +fogod elárulni azt, amit mondok. Azaz ne fáradj! Reggelre úgy is +elfelejted, amit mondok. Ismered Titust?</p> +<p>Amint kimondta ezt a nevet, halk zörej hallatszott a bokrok +közül. A kis Ágnes megszeppent.</p> +<p>– Jaj, keresztanyám, valaki van ott… Mintha tüzes szempár +ragyogna a lomb között…</p> +<p>A hercegnő azonban nem félt. Fölugrott és két lépést a bokor +felé tett, aztán megállott és a lábával toppantott.</p> +<p>– Bú-hú! – kiáltotta kihívóan. <span class="pagenum"><a name= +"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p> +<p>Mély csöndesség. Csak a tücskök cirpeltek körülöttük.</p> +<p>– A szemed káprázik, kis gyáva, – mondta Cecilia és újból +lefeküdt a szénába.</p> +<p>– Tehát ismered Titust?</p> +<p>– A szép gárdistát? Oh, hogyne!</p> +<p>– A termete olyan, mint Achillesé, az arca pedig olyan, mint +Párisé. Ez azonban mitológia és ehhez te nem értesz. Hej, Ágnes, +milyen szerelmes volt abba a tökfilkóba a te szegény kis +keresztanyád!</p> +<p>– A szép gárdistába?!</p> +<p>– Sohasem néztem rá és mégis mindig láttam. Ébren is, álmomban +is. Egyszer azt álmodtam, hogy zúgó erdőben sétálok vele és +megcsókoljuk egymást. Máskor fehér márványteremben voltunk együtt +és megint megcsókoltuk egymást és hárfa játszott hozzá.</p> +<p>– Hogyan, hát megcsókolhat egy gárdista egy hercegnőt?</p> +<p>Cecilia kissé elgondolkozott.</p> +<p>– Nem, – mondta aztán – azt nem teheti, mert az életével +játszanék… Egy hercegnő azonban megcsókolhat egy gárdistát, ha +boldoggá akarja tenni és akkor nem is életveszélyes a dolog, +föltéve persze, hogy a gárdista hallgatni tud… Diána előkelő +istennő volt, még pedig igen szigoru erkölcsü istennő, azért mégis +leszállott az égből, <span class="pagenum"><a name="Page_198" id= +"Page_198">-198-</a></span> hogy megcsókoljon egy Endymion nevü +ifjút, aki még nemes ember sem volt, csak egyszerü pásztor… Ez +azonban megint mitológia, amihez te nem értesz, Ágnes… Én tehát a +fejembe vettem, hogy az eljegyzésem előtt meg fogom magamat +csókoltatni Titus hadnaggyal. Mert nagy igazságtalanság, hogy +Kázmér úré, Ancilla rosszizlésü kedveséé legyen az első csókom. Én +már olyan vagyok, hogy nem szenvedhetem az igazságtalanságot.</p> +<p>– És megtette, keresztanyám? Megtette?</p> +<p>– Hadd mondom el sorjába… Egyszer megtudtam, hogy Titus a soros +őrtiszt… Ilyenkor egyedül szokott virrasztani a tiszti szobában… +Éjfélkor, mikor már mindenki aludt, kiszöktem a szobámból, +végigosontam a hátsó folyosón, le a gárda-lépcsőn… A kezem már +megtalálta a kilincset, – a szívem bolondul lüktetett, – ekkor +neszt hallottam az őrszobából… fojtott beszédet, vihogást… Titus +úrnak látogatója volt, – még pedig női látogatója… A kíváncsiságom +nagyobb volt, mint a félelmem, megnyomtam a kilincset és benéztem a +résen, egy nevető női arcot láttam és tüstént megismertem +Ancillát…</p> +<p>– A táncosnőt?</p> +<p>– Az őrszoba karosszékében ült, Titus pedig előtte térdepelt… +Engem észre sem vettek.</p> +<p>– És mit tett azután, édes keresztanyám? <span class= +"pagenum"><a name="Page_199" id="Page_199">-199-</a></span></p> +<p>– Becsaptam az ajtót és elszaladtam… Az éjjel beteg voltam az +undortól és a dühtől… Oh, milyen ostoba a férfi! Egy fehérruhás +fiatal hercegnő remeg az ajtaja előtt és ő egy festett arcu +kurtizán előtt térdepel…</p> +<p>– Mi az kurtizán? – kérdezte Ágnes.</p> +<p>– Mitológia, amihez te nem értesz.</p> +<p>A két nő jó ideig némán feküdt a szénában és hallgatta a +tücsökzenét. Végül megszólalt a kis leány:</p> +<p>– Ancilla nagyon tetszik az uraknak… Talán azért, mert szépen +táncol?</p> +<p>A hercegnő hirtelen felkönyökölt.</p> +<p>– Ancillának fogalma sincs a táncról. Amit ő művel, az +lábgimnasztika, semmi egyéb… Ha piruettet vág, akkor verejtékes +lesz a homloka és megroppan minden csontja… Akarsz egy igazi +piruettet látni? Cincogd el a forlanát, de gyorsan!</p> +<p>Ágnes megpengette a mandolinját, a hercegnő pedig piruettezni +kezdett a gyöpön, kecsesen, szélsebesen és megfoghatatlan +könnyedséggel, mintha acélrugóra járna minden tagja.</p> +<p>Aztán egyszerre nagyon furcsa, sőt nagyon ostoba dolog történt. +Az történt, hogy Titus hadnagy váratlanul eltüsszentette magát. +Hiszen lehet, hogy meghült a harmatos éjszakán. Olyan hangos +tüsszentés volt, hogy visszhangzott tőle a sötétség. Kurjantásnak +is beillett volna. Mire a <span class="pagenum"><a name="Page_200" +id="Page_200">-200-</a></span> gárdista fölocsudott ijedtségéből, +mellyel saját ügyetlensége eltöltötte, már megint sötét és üres +volt a tisztás. Az elefánttüsszentésével eloltotta és elfújta az +egész tündértáncot. Csak a távoli bozót kacskaringós útjai felől +hallatszott valami szapora dobogás, mintha magassarku cipőcskék +szaladnának versenyt egymással.</p> +<p>Mit tehetett a hadnagy? Megszemlélte a svájciakat, akik példás +rendben hortyogtak a parkkapu alatt, majd visszatért a tiszti +őrszobába. Miután elküldte a lakájt és magára maradt, nem mászott +ki az ablakon, mint újabban szokta, hanem reggelig föl-alá sétált a +szűk szobában. Az agya erősen dolgozott, de azért nem sütött ki +semmit, ami megérte volna a fáradságot. Ancilla azonban, a hófehér, +a mámoros szemü, az édes lehelletü, sohasem tudta megérteni, hogy +miért változott egy holdas éjjelen hideg ellenszenvvé a szép +gárdista rajongó szerelme. <span class="pagenum"><a name="Page_201" +id="Page_201">-201-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>Szilveszteréji lovasok.</h2> +</div> +<p>Gyémántködös, farkasleső éjszaka. Az országútat befújta a hó, +csak a távírópóznák mutatják, hogy merre kanyarodik. A fehér +hegylejtőről néma házsorok bámulnak le száz vörös +ablakszemükkel.</p> +<p>Két ember megy az úton. Az egyik peckesen emelgeti hosszú +gémlábait. Kurta zekét visel, a nyakára pedig hosszú kendőt +csavart, melynek csücske a lapockáját verdesi. Kissé felöntött a +garatra és a szája szakadatlanul jár. Éles, házsártos hangon +parancsolgat és feleselget, mintha egy egész láthatatlan hadsereg +lépkedne a nyomában. Ez a község részeges irnoka.</p> +<p>A másik kicsi, köpcös ember és kacsázva baktat a társa nyomában. +A cseperkekalapja alatt hosszú fürtökbe kunkorodik a haja. +Apatikusan követi az irnokot és dünnyögő hangon válaszol annak +kérdéseire. Talán nincs is egészen tisztában magával, hogy mit +csinál és merre jár e pillanatban. <span class="pagenum"><a name= +"Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> Ő a község részeges +kántora, vagy mint arrafelé mondják: az orgonista.</p> +<p>Amerre mennek, ovális gödröket tipornak a mély hóba.</p> +<p>– Előre, előre! – harsogja az irnok. – Direkció: a keresztút! Öt +perc múlva ott leszünk. Föl a fejet, ki a mellet!</p> +<p>– Hol leszünk? – kérdi álmosan az orgonista.</p> +<p>– A keresztúton. A Majdán-domb alatt. Éjfélkor majd katonásan a +szeme közé nézünk a szilveszteri csudának.</p> +<p>– Miféle csudának?</p> +<p>– Hányszor mondjam még, hogy meglessük a szilveszteri lovasokat. +A te fejed igazán olyan, mint a kémény, – semmi sem ragad meg +benne… Szilveszter éjszakáján idegen lovasok vonulnak el a Majdán +dombja fölött. Az első harangütéssel megjelennek, az utolsóval +megint füstté lesznek. Száz esztendő óta jönnek-mennek, minden +esztendőben egyszer. Senki sem tud róluk semmit, de sok éjjeli +csavargó látta már őket. Aki meglesi őket a keresztúton, annak +mondanak valamit. Valamit, amit csak az illető ért meg… Aki látja +őket, azt kitöri a nehéz nyavalya… Mert a szilveszteri lovasok +rettenetesen szomorú igazságokat mondanak… Magukkal hoznak mindent, +amit az ember elmulasztott és elrontott életében… <span class= +"pagenum"><a name="Page_203" id="Page_203">-203-</a></span> +Vágyakozás és megbánás marad a nyomukban… Okos ember nem is áll az +útjukba… A plébános úr okos ember és most puncsot főz a meleg +szobában… A jegyző úr is okos ember és a felesége kövér tokáját +simogatja… A paraszt a legokosabb ember és a dunnája alatt horkol… +Mi azonban két semmiházi vagyunk, nekünk se dunnánk, se feleségünk, +mi kimegyünk az országútra és a szeme közé nevetünk a szilveszteri +kisértetjárásnak… Ki a mellet, föl a fejet!</p> +<p>Szerencsésen eltaláltak a keresztúthoz. Jó félórát kellett +várakozniok, míg a falu tornya elkongatta az éjfélt. Az irnok +azalatt föl-alájárt és szabadgyakorlatokat végzett a hosszú +karjaival. Az orgonista mozdulatlanul állott egy helyben és buzgón +szívogatta kialudt szivarját. Az útszéli távirópóznák azalatt +halkan muzsikáltak a fülébe. Az orgonistának olykor úgy rémlett, +mintha hatalmas vokálkórus énekelne. Tisztán hallotta a férfiak +zengő basszusát és a nők édes szopránját.</p> +<p>– Mindjárt éjfél! – mondta halkan az irnok.</p> +<p>A domb felé néztek. Ott ezüsthasu hófelhők lebegtek az égen. +Majd rés támadt a felhőkön és a hold bágyadt fénye mellett gyorsan +szálló, sötét ködfoszlányok vonultak át a felhőkapun.</p> +<p>A nagy fehér csendben megkondult a távoli falu harangja. Éjfél +van! <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span></p> +<p>A két korhely kidülledt szemmel nézi a domb fölött torlódó +felhőalakokat. Az irnok egyszerre valami rémült nyilalást érez. +Lovasokat lát a domb fölött! A felhőkapu alatt piros lett az ég s a +bibor háttérben tollas csákóju lovasok árnyékképei sorakoznak. +Néhány lépésnyire a többi lovas előtt, karcsú telivér paripáján, a +hajlott vállu öreg katona: a király… Sötét silhouettejét vékony +aranysáv szegélyezi. Ő is, a többi is figyelmesen tekint a távolba… +Most kis felhőfoszlány úszik feléje. A felhőből lobogó sörényü +paripa lesz, a paripán hosszú termetü tábornok ül… A részeg irnok +önmagára ismer a tábornokban. Most hirtelen megáll, katonásan +tiszteleg a király előtt, – úgy látszik, valamit jelent a +felségnek… A király többször bólint fejével, majd kissé előre +ösztökéli lovát és kezet nyujt a tábornoknak. Az pedig, mélyen a +lova sörénye fölé hajolva, kezet fog urával… Aztán egyszerre +alaktalan köddé lesz az egész.</p> +<p>Az irnok egy ideig még az ég alját nézi, majd öklével a +homlokára üt, a távirópóznának veti magát és keservesen elkezd +sírni.</p> +<p>Az orgonista is feszült figyelemmel szemléli a felhőalakokat. Ő +is lovas csapatokat lát odafönn, de egészen másformájúakat, mint a +cimborája. Az ő szeme előtt fehér fényben tündöklő, titáni +diadalivvé lesz a felhőkapu. Túlról, az ég méhéből, a lovas óriások +beláthatatlan seregei <span class="pagenum"><a name="Page_205" id= +"Page_205">-205-</a></span> özönlenek a kapu felé. Hatalmas +csataparipákon ülő, sisakos, páncélos, ragyogó leventék. Fehér +szakállu vének oldalán villogó szemü férfiak, márványarcu ifjak. +Valamennyinek arcán a fenkölt rajongás, a nemes tisztaság és a +halálos szomorúság kifejezése. Oly ünnepies lassúsággal haladnak, +mintha valami túlvilági zene hangjaira mozognának. És mindegyiknek +szíve fölött ott tündöklik a kereszt jele.</p> +<p>A részeg kántor valami rekedt üvöltést hallat, aztán ő is +nekiesik a távirópóznának. Odafönn pedig lassankint +összegomolyodik, elmosódik és eltünik a kép…</p> +<p>Jó időbe telik, míg a két cimbora annyira megembereli magát, +hogy eszébe jut a hazatérés. A faluig szó nélkül mennek. Elől az +irnok, mögötte a kántor. Az első kapunál kutyaugatás fogadja őket. +Ekkor megszólal az irnok:</p> +<p>– Én ötvenhat esztendős vagyok… Ifju koromban katona voltam… +Fölvittem a főhadnagyságig… Az iskolákban én voltam a legjobb +tanuló, a csapatnál én voltam a legjobb tiszt… Ha ott maradtam +volna, ma tábornok lehetnék. De én elittam a kardomat, a +büszkeségemet, az életemet…</p> +<p>Az orgonista is megszólalt:</p> +<p>– A zeneakadémiának én voltam az első növendéke… Húsz esztendős +koromban belekezdtem <span class="pagenum"><a name="Page_206" id= +"Page_206">-206-</a></span> egy operába: A keresztes vitézek lett +volna a címe… A nyitánya el is készült… Az egész zenei világ úgy +beszélt róla, mint valami csodaalkotásról. Egy világtörténelmi kor +rajongását akartam megzenésíteni… Nem tudom, mi lett aztán velem… +Abbahagytam a zenét, abba az életet, abba mindent… Most ötven +esztendős vagyok és botfülü parasztgyerekeket kántáltatok a +templomban…</p> +<p>Elhallgatott. Némán mentek tovább. Később megint megszólalt az +irnok:</p> +<p>– A korcsma még nyitva van, – mondta. <span class= +"pagenum"><a name="Page_207" id="Page_207">-207-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>A mester.</h2> +</div> +<p>A ködös őszi éjszakában olyan hivogatóan ragyog a kávéház, mint +a tündérvár ablakai a pusztaságban. Már nagyon későre jár az idő, +de azért a fülkében még együtt ül a rendes asztaltársaság. Az +asztalfőn a mester. Erélyes arisztokrata-arcéle van, aminőt régi +aranyérmeken lát az ember. Haja és szakálla, amelyet ellepett a +korai dér, selymes fényü és sűrü, mint valami drága prém.</p> +<p>Tompa és kellemes csengésü hangja elhallatszik a kávéház +legtávolabbi zúgába. Ma különösen jól van diszponálva és ilyenkor +aforizmákban beszél. Egy-egy megjegyzésével össze tudja kapcsolni a +legtávolabb eső dolgokat és szét tudja bontani az élet +legszövevényesebb jelenségeit. Néhány jelzőjével villámos fényözönt +tud árasztani emberekre és eseményekre egyaránt.</p> +<p>A társasága áhítatosan hallgatja. Mindenki <span class= +"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span> önként +alárendeli magát fölényes szellemének és boldog, aki +napszámosmunkát végezhet mellette, egy-egy megjegyzésével újabb +nyersanyagot vetvén szellemének izzó és tündöklő kohójába.</p> +<p>A pénztárban egy sápadt, sovány leány ül. Az arca nem csinos, a +szeme azonban igazi asszonyszem: szelid, lelkes és tüzes. A mester +sohasem beszélt a leánnyal, de azért állandóan érzi néma +csodálatát, amely delejes áramként hízelgi körül. Még egyéb +hallgatói is vannak. Az éjjeli pincérek és ott, az oszlop mögött, +az úri korhelyek társasága. Azok félig kapatosan, bosszantó +lármával törtek be, de aztán hamar elhallgattak és megkomolyodtak, +és most már ők is ámuló hódolattal csüngnek a mester ajkán.</p> +<p>Az egész kávéház megtelik valami különös, bűvös fluidummal. +Aztán észrevétlenül emelkedni kezd, minden márványasztalával, +csillárával és tükrével együtt, emelkedni, mint a léghajó, a tüzes +és tiszta mámor régiói felé, szédítő magasságban az élet szennye és +szegénysége fölött. A mester e pillanatban fölséges. És szellemének +szépsége visszaragyog a vendégek, a pénztárosnő és a pincérek +arcán, mint a napfény az esővízben.</p> +<p>A mester beszélt. Egyszerre – mi az? Valami bántó zökkenés +rázkódtatta meg. A tüzes szemü leány eltünt a pénztárból. Helyét +elfoglalta a nappali pénztárosnő. Egy robusztus, közömbös +<span class="pagenum"><a name="Page_209" id= +"Page_209">-209-</a></span> arcu, halszemü asszony. A haját +szigorúan lefésüli és szürke kendőt visel a vállán. A mester +gyűlöli ezt a szürke színt, amely a józan, hideg és kérlelhetetlen +reggel szimbóluma.</p> +<p>– Ilyen késő van már? – kérdi egy álmos hang.</p> +<p>A nagy ablakok mögött ott lappang a kék reggel. Künn, a távoli +körutakon, zúgó villámoskocsik vágtatnak.</p> +<p>– Gyerek az idő! – mondja a mester.</p> +<p>Azzal megint beszélni kezd. De maga is érzi, hogy ő többé már +nem az, aki volt. A rakétái erőtlenül puffannak szét az asztal +alatt. Ennek talán a szürke pénztárosnő az oka, aki szigoru +anyóspillantásokat vet feléje.</p> +<p>Egyszerre hideg légáram csapja meg a mester arcát. Az ajtó +megnyilt és egy hat láb magas, öreg katonatiszt lépett a kávéházba. +Szolgálati egyenruha van rajta. Meglátszik az arcán, hogy egész +éjszaka úgy aludt, mint a bunda és hogy egyenesen a hideg zuhany +alól jön. Ez az ember szinte brutális módon egészséges, józan és +tiszta benyomást tesz. Undorodva elfordítja a fejét, amikor +meglátja a mester asztalán a boros üvegeket, azután leül és +reggelit kér.</p> +<p>A mester kísérletet tesz, hogy megállítsa a múló éjszakát. Bort +rendel, feketekávét és szivart. De az éjszaka emberei között már +bomladozni <span class="pagenum"><a name="Page_210" id= +"Page_210">-210-</a></span> kezd a fegyelem. Az úri korhelyek nem +törődnek többet a mesterrel, hanem kedvetlen hangon és ásítozva +hánytorgatják, hogy ki hány óráig alhatik még. Aztán hirtelen +fölkerekednek és elmennek. A mester keserü mosollyal tekint utánuk, +mint szökő jobbágyai után a bukott fejedelem.</p> +<p>Megint két reggeli vendég érkezik. Az egyik kereskedőnek, a +másik ügyvédnek látszik. Valami hivatalos útra készülnek. Mialatt +sietve megisszák reggeli kávéjukat, az ügyvéd bélyeges papírokat +rakosgat, a másik pedig sopánkodva hajtogatja:</p> +<p>– Ki fizeti meg az időveszteségemet? Én nem loptam az +időmet!</p> +<p>A gondolat, hogy valaki úgy fukarkodik az idővel, mint az +uzsorás a pénzével, mélységesen leveri a mestert. Mintha csak +szilveszteri harangok kongását hallotta volna.</p> +<p>A reggeli vendégek mind sűrűbben szállingóznak a kávéházba. Ezek +a koránkelők különös, ellenszenves emberfaj. Ők a mohók, a +törtetők, a hivatalok és üzletek fantázianélküli igavonói, a +karriércsinálók és vagyonszerzők. Ők azok, akik állati +szorgalmukkal és szívósságukkal csúffá teszik a genie fejedelmi +előjogait. Egyenesen az ágyból jönnek és az arcuk oly ügyes, józan +és durva, mint a frissen meszelt fal. Kutyafuttába <span class= +"pagenum"><a name="Page_211" id="Page_211">-211-</a></span> +fölhabzsolják a reggelijüket, közbe falják az ujságokat, hogy +megtudják, miként vélekedjenek az emberekről és az eseményekről. +Lenéző és megbotránkozott pillantásokat vetnek az éjjeli emberek +felé. És amint a mester újból beszélni kezd, tízen is rápisszennek +az ujságjuk mögül.</p> +<p>A kíméletlen nappal meghódította már az egész kávéházat, csak a +fülkében tartja magát még az éjszaka egy kis szigetje. A tegnapi +emberek ott oly kopottan és bágyadtan kuporodnak egy csapatban, +mint az álmos denevérek. Nem telik már semmi kedvük a +virrasztásban, csak a kezdeményező tehetség hiánya tartja őket +vissza attól, hogy hazamenjenek. A mester roppantul furcsa alakká +vedlett. Megráncosodott és összelapult, mint a kilyukadt léggömb. A +félarca kormos, az orra ferde, a szakálla pedig olyan, mintha +kócból való volna.</p> +<p>A fiatalok közül az egyik megembereli magát és fölkel. Arra +szedelőzködni kezdenek a többiek is. A mesteren nagy életundor vesz +erőt. Szinte könyörög egyik-másiknak, hogy maradjon még. De ők, +akik az éjjel boldogak voltak, hogy az asztalához engedte őket, +most lerázzák magukról, mint a kullancsot és magára hagyják.</p> +<p>Most már végleg itt a holnap. A mester még egy kétségbeesett +kísérletet tesz. Megtagadja önmagát <span class="pagenum"><a name= +"Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> és beáll reggeli +vendégnek. Teát és ujságokat kér. A megalázkodása azonban +hiábavaló.</p> +<p>A lapokból, melyeket átfut, csak úgy bömböl feléje a nappal, az +élet, a valóság, minden kicsinyességével, korlátoltságával, +laposságával, nagyképüségével. A nappal az ő ellensége. Az élet az +ő szégyene. A valóság örökös és gyötrelmes szemrehányás, mely elől +a barnapiros, fantasztikus éjszakába szokott menekülni.</p> +<p>Egy vidéki asszonyság jön a kávéházba, két piros pofácskáju +gyermekkel és egyenesen a mester asztalához telepedik. A gyermekek +a nagyapjukról csacsognak, akivel ma találkozni fognak. Ez a +családias motivum végleg megutáltatja a mesterrel a kávéházat. +Fizet és elmegy.</p> +<p>Amint bizonytalan léptekkel igyekszik külvárosi lakása felé, +megcsapja lelkét a friss levegő és ekkor egyszerre széthull és +porrá lesz minden fölénye és ereje. Ő most már csak egy szegény vén +korhely, aki megint átfecsegett egy éjszakát.</p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_213" id= +"Page_213">-213-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>TARTALOM.</h2> +</div> +<ul class="TOC"> +<li>Napváros <span class="ralign"><a href= +"#Page_5">5</a></span></li> +<li>A láthatatlan Pokorny <span class="ralign"><a href= +"#Page_33">33</a></span></li> +<li>Bucentoro úr <span class="ralign"><a href= +"#Page_89">89</a></span></li> +<li>Békák a kútban <span class="ralign"><a href= +"#Page_114">114</a></span></li> +<li>A becsületes ifju <span class="ralign"><a href= +"#Page_140">140</a></span></li> +<li>Rendeske és a művész <span class="ralign"><a href= +"#Page_153">153</a></span></li> +<li>A rabszolga <span class="ralign"><a href= +"#Page_164">164</a></span></li> +<li>Lozenkó <span class="ralign"><a href= +"#Page_175">175</a></span></li> +<li>Holdas éjjel <span class="ralign"><a href= +"#Page_190">190</a></span></li> +<li>Szilveszteréji lovasok <span class="ralign"><a href= +"#Page_201">201</a></span></li> +<li>A mester <span class="ralign"><a href= +"#Page_207">207</a></span></li> +</ul> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75255 ***</div> +</body> +</html> + |