1 files changed, 5153 insertions, 0 deletions

diff --git a/75255-0.txt b/75255-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..13e88a2
--- /dev/null
+++ b/75255-0.txt
@@ -0,0 +1,5153 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75255 ***
+
+
+HERCZEG FERENC MUNKÁI
+
+NAPVÁROS
+
+HERCZEG FERENC MUNKÁI
+
+Napváros
+
+BUDAPEST 1912.
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+HERCZEG FERENC
+
+Napváros
+
+BUDAPEST 1912.
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+_Minden jogot fenntartunk_
+
+BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
+
+
+
+
+Napváros.
+
+
+I.
+
+Nona városában nincsen galamb, sem veréb, csak varju.
+
+A város ott lapul meg, mélyen lenn, az ezeröles, barna tufaszakadás
+tövében. A régiek építették oda kénbányák fölé és kapzsiságukban nem
+bánták, hogy a hegy elveszi tőlük a napfényt és a levegőt. Nona városát
+sohasem éri a napsugár. Olyan fekete, nyirkos és fülledt, mintha mély
+pincében állana. Sokemeletü vártornyok, lépcsősen egymás fölé ágaskodó
+ciklopsfalak és szédítő mélységü árkok rekesztik el a szorost. A nonaiak
+nem harciasak, de van pénzük és azért fülig beásták magukat kőfalak
+közé.
+
+A város utcái keskenyek és girbe-görbék, a szűkmellü, hórihorgas
+polgárházak teli vannak tapasztva fecskefészek-erkélyekkel. Egy-egy
+sikátor hosszu, kongó bolthajtások alatt vezet el, a fekete falívekről
+rozsdás láncon iromba vaslámpások függnek alá, távoli zugokban pedig
+szentelt mécsesek pislognak. Néhol váratlanul meredek nyergü hídra ér az
+ember, a híd alól előrohan a zugó Nona-folyó fekete vize, hogy azután
+nyilsebesen, mint az üldözött kigyó, megint belevesse magát valami ásító
+bolthajtás torkába.
+
+A nonai mestereknek valami beteges gyönyörüségük telhetik az emberek
+ijesztgetésében, erre vall legalább, hogy a házereszekről vízköpő
+ördögök, majmok és halálfejek vigyorognak le az utcára, az ajtók fölött
+förtelmes kősárkányok bontogatják denevérszárnyukat, az oszlopokra pedig
+pikkelyes kigyótestek csavarodnak és varangyok kúsznak.
+
+Az utcai árkádok alól vasrácsos odukba lehet látni, a hol sápadtarcu,
+vaksi pince-emberek szorgoskodnak. Az egész város teli van fojtó bőr-,
+len- és szurokszaggal, mert a nonaiak ősidőktől fogva híres
+mesteremberek.
+
+A nonaiak világhódító ősök sarjadékai, évszázadok óta azonban
+elcsenevészedett a testük és a lelkük. Dohos pincéikben a penészgomba és
+a babonás félelem rügyezik. A keresztények Istenét imádják, ő nekik
+azonban ez a bosszuállás rettenetes istene, aki dögvészt és ellenséget
+küld a városokra. Vallásuk a halálfélelem fogvacogtató viziója.
+Templomaik teli vannak a szenvedés és a gyász szörnyü képeivel. Ezeknek
+ábrázolásában utolérhetetlenek a nonai mesterek.
+
+Isten után a városi tanácsot rettegik leginkább. A tanács a rektori
+palota öles kőfalai mögött ül, mint a prédára éhes pók, kémkedésének
+láthatatlan szálai pedig behálózzák az egész várost. A tanács azt
+akarja, hogy polgárainak élete legyen tiszta, szürke és alázatos, mint a
+novemberi nap. A csillogó selyemkelmék és az aranykelyhek, melyek a
+nonai műhelyekben készülnek, vásárra kerülnek, de városi polgár nem
+használhatja azokat. Nona másnak termi a maga virágait. A férfiaknak
+fekete posztóruhát kell viselniök és jaj a polgárnőnek, aki megmutatja
+az utcának a haját, vagy a fedetlen vállát. A nonai nők, fiatalok és
+aggok, bő apácaköntösben, nagy főkötővel és a körmükig érő ruhaujjal
+járnak.
+
+És aki keménynek találja a törvényt, az gondoljon a bakótoronyra, ahol a
+világ leggazdagabb kínzóeszköz-gyüjteményét őrzik.
+
+Alkonyatkor a leáldozó nap félórára előbukkan a két hegyfal közül és
+odasüt a bástyarétre. A levegő ilyenkor mozdulatlan, minden fűszál és
+falevél olyan piros, mintha vérbe mártották volna, a város ablakai pedig
+vakító tűzfényben izzanak, mint az óriás drágakövek. A nonai mormoták
+most előbújnak oduikból és kivonulnak a bástyák elé.
+
+A fonnyadt arcu öregek, az álmodozó szemü ifjak és a vértelen ajku nők
+csendesen tipegnek fel-alá. A kis gyermekek épp úgy vannak öltöztetve,
+mint az öregek, az orruk is olyan hosszu és szomoru, a viselkedésük is
+olyan higgadt.
+
+Mikor a nap letünik, ifjak és vének elnémulnak, nyugat felé fordulnak és
+figyelmesen nézik az ég alján ellobbanó tüzet. A városban megszólalnak
+az esti harangok és a mormoták dideregve bukdácsolnak sötét oduik felé.
+
+A szöges kaput becsapják, a hidat fölvonják és a kopár réten úrrá lesz
+az éjjeli szél.
+
+
+II.
+
+Filippa, a nonai nagyrektor leánya, sötétes, enyhe őszi hajnalon a
+tenger felé ment. Szőrkámzsát viselt törékeny testén és mezitláb járt.
+Lassan, vánszorogva ment, az éles kavics sokszorosan megsebezte fehér
+lábát. Útjában mormogó hangon imádkozott. Egy cselédasszony és két
+fegyveres szolga kisérte.
+
+A nagy dögvész óta fogadalom kötötte a leányt, hogy minden hónapban
+elzarándokol a tengerparti Boldogasszony kápolnájához.
+
+Nona egy óra járásnyira esik a tengertől. Az út oda a folyó partján
+kanyarog.
+
+Midőn a zarándokok kiértek a keskeny hegyszorosból, a víz zúgása
+elcsendesedett és a folyó lagunává szélesedett. A keleti égboltozat már
+lilavörös tűzben izzott, a laguna párafüggönye mögött ébredezni kezdett
+a vizivad, ami olyan érces hangzavarral járt, mintha egy láthatatlan
+város harangjai konganának.
+
+Egyszerre ijedten kalapálni kezdett Filippa szíve. Egy lovasember
+bukkant ki a magas nádból. A csótáros nagy csataménjén olyan hatalmas és
+idegen volt, mint a mesevilág hírnöke. Három gyalogos is volt vele.
+Hosszutagu, pompás ruháju, kevély ifjak, a fegyvereik megcsillantak a
+fölkelő nap tüzében.
+
+A lovas fölemelte keztyüs jobbját és hangos szóval mondta:
+
+– Én Leif vagyok, a napvárosi kapitány legkisebbik fia. Én téged, nonai
+Filippa, most magammal viszlek apámuram palotájába.
+
+A leány megdermedt a rémülettől. Sem megmoccanni, sem szólni nem tudott.
+Annyit látott csak, hogy a nonai szolgák ész nélkül eliramodnak, a
+kisérő asszonya pedig térdre roskad és sikoltozni kezd, mintha karóba
+húznák. Egyik gyalogos legény fölkapta és nyeregbe adta a habkönnyü
+leányt, a lovas magához ölelte és elvágtatott vele.
+
+Ez a Leif, az antinonai normann kapitánynak, Vas Drogonak legkisebbik
+fia, még húsz esztendős se volt. Hosszu növésü, széles vállu, inas
+legény, mint a normann rablók valamennyien. A haja lenszőke, a nap
+szinte fehérre szívta, ami különösen illett barnapiros arcához. A szürke
+szeme olyan mosolygós volt, mint a fiatal leányé.
+
+A rabló most megszólalt:
+
+– Félesztendő óta meglestem minden utadat, Filippa. Kétszer jártam
+várostokban, hogy tisztességgel a feleségemmé tegyelek, de édesapád
+elzáratta előlem palotája kapuját. Drogo apám is lelovagolt Nonába,
+harminc csatlós kisérte, de a rektor nem bocsátotta a szine elé. Tegnap
+így szólt hozzám Drogo úr: Ha nem adják, hát vedd el!
+
+Filippa mozdulatlanul feküdt a normann kőkemény karjában. A pilláit
+erősen lehunyta és buzgón imádkozott magában. Később lopva fölpillantott
+és meglátta, hogy a tenger partján lovagolnak. A tenger acélkék volt, az
+afrikai szél párhuzamos tajtéksávokat hengergetett tükrén. Messzi künn
+sárga normann-vitorlák vonultak.
+
+Ekkor újból megszólalt a rabló és Filippa hirtelen lehunyta a szemét és
+megint imádkozni kezdett.
+
+– Nálunk odafönn vannak szép leányok, szebbek, mint nálatok Nonában, –
+mondta Leif. – Nekem azonban nem kellenek, nekem te kellesz csak, mert
+hasonlítsz a tengerparti Madonnához. Te mindig sápadt vagy és szomoru,
+ha sokáig rád néz az ember, megfájdul a szive, épp úgy, mint a
+Boldogasszony képe előtt. De fogadom, hogy odafönn Napvárosban ki fog
+pirosodni az arcod és megtanulsz mosolyogni.
+
+A legény szíve ekkor oly erősen dobogott, hogy Filippa az ezüstpikkelyes
+páncélon keresztül is érezhette.
+
+Most már megszólalt a leány is. Most már tudta, hogy mit kell mondania.
+A Madonna megvilágosította elméjét.
+
+– A hatalmadban vagyok, Leif, de esküszöm az igaz Istenre, hogy soha
+életemben több szót nem fogsz tőlem hallani. Ez volt az utolsó szavam.
+
+Megint lehunyta a szemét és nem bánta már, akármi lesz is vele. A rabló
+azonban föl sem vette ezt a szörnyü beszédet, hanem nevetve mondta:
+
+– Én pedig esküszöm, hogy a csókjaim meg fogják nyitni a szádat,
+Filippa!
+
+Meredek lejtőn haladtak fölfelé, zöldelő terrászok és árnyékos
+szőlőlugasok között. Előttük, a domb tetején állott Napváros, a reggeli
+verőfényben ragyogva, mint a királyi korona.
+
+
+III.
+
+Vagy száz esztendővel ezelőtt telepedtek meg itt a normann hajósok. Az
+ég tudná, honnan cseppentek ide. A rég elpusztult ősi Antinona romjai
+fölé építették az ő új városukat. A nonaiak ma is Antinonának nevezték,
+a normannok azonban a maguk nyelvén Napvárosnak.
+
+A partról nézve olyan volt, mint egy nagy lovagvár. A vörös kőbástyák
+fölé íves ablaku fehér tornyok és gyöngyszínü kupolák emelkedtek. A
+bástyatornyokra aranyzöld folyondár kúszott föl, a felső falakról pedig
+virágzó pompában bólongattak a leanderfák. A tenger szele égőszinü
+zászlókat lengetett a kapuk fölött, a vakító kék ég méhében fölkavart
+csillagrajként keringtek a napvárosi galambok.
+
+A normannok részben istenfélő kalózok voltak, akik százlábu, piros
+gályákon kergették a pogány nagyhasu vitorlásait, részben pedig idegen
+királyok zsoldjában vitézkedtek. Pelyhesállu ifju kalandoraik lapos
+tarisznyával a hátukon mentek világgá, hogy azután sok év multán, ha
+kedvezett nekik a hadiszerencse, szolgákkal és paripákkal, mint
+nyakláncos, biborpalástos főemberek térjenek haza. Nem egy nagy
+hajóskapitány és dúsgazdag condottiere tanyázott odafönn. Ezek azután
+palotákat építettek a városban és márványoszlopok árnyékában itták a
+rubin- és topázszinü bort, mely a hegyi szőlőkben termett.
+
+Az antinonaiak ugyanannak a keresztény Istennek építenek templomokat,
+mint a nonaiak, de azért az ő vallásuk mégis egészen más, mint amazoké.
+
+A templomaik teli vannak az erő és a szépség szimbolumaival,
+fegyverekkel és hadi zászlókkal, édesen mosolygó szűz asszonyok, komoly
+szép arkangyalok és délceg szent lovagok képmásaival. Isten tiszteletére
+fölvirágozzák az oltárokat és selyemlobogók alatt, harsogó zeneszóval
+járják be a várost. A férfiak bő harci zsákmányért, a nők pedig szerelmi
+boldogságért imádkoznak. Az övék a harcok Istene, aki megjutalmazza a
+bátorságot és megátkozza a gyávaságot; az ő Istenük jó atya és azt
+akarja, hogy a gyermekei legyenek boldogak.
+
+A napvárosi házak tele vannak tarka szőnyegekkel, fegyverekkel, drága
+edényekkel. Az ifjak bársonyban járnak, a nők pedig, az aranyhaju és
+fehérfogu, a szilaj tánckedvükről híres antinonai nők, sistergő
+selyemben, meztelen vállakkal, fölemelt fejjel sétálnak a terrászokon.
+Szüretkor mind hazajönnek a hadigályák és akkor énekszótól és
+lantpengéstől hangos a szőlőhegy. A normann suhancok olykor vad
+ujjongásukkal és fegyverek zajával verik föl a város csendjét, hogy
+könnyítsenek mámoros életkedvükön, melyet a forró napfény öntött
+ereikbe.
+
+
+IV.
+
+A rabló édesapja, Vas Drogo, palotájának kapujában fogadta az érkezőket.
+Egyenes és erős volt még, akár a hajóárbóc. Őszülő rőt sörénye vastag
+fürtökben omlott a vállára, két szemöldöke közé kemény redőt vésett,
+szája szögletét lefelé görbítette a férfias gőg.
+
+A kapitány és fiai – Leif a kilencedik volt – derült csodálkozással
+szemlélték Filippát, mint az oroszláncsalád barlangjába tévedt
+nyulacskát. Ők bizony más párt szántak az ő vasinu kölyküknek, nem ilyen
+sápadt szentet. Drogo azonban mégis megszólította a leányt. Filippa
+süketen és vakon állott előtte, nem válaszolt, nem is nézett rá.
+
+Az öreg ekkor kicsinylően legyintett a kezével és elment. Az ajtóból
+mégis visszaszólt:
+
+– Mikor én elraboltam magamnak a megboldogult feleségemet, agyon kellett
+vernem két fivérét és föl kellett perzselnem a városukat. Azért mégis
+holtáig hű és engedelmes feleségem volt. Te, Filippa leányom, egy hétig
+sírhatsz és imádkozhatsz, akkor azután el fogod járni a menyasszony
+táncát.
+
+Leif sógornői közül két fiatal asszonyt adtak Filippa mellé, részben a
+tisztesség kedvéért, részben azért, hogy el ne illanhasson. A normann
+asszonyok rajta voltak, hogy tőlük telhetőleg fölvidítsák vendégüket. Az
+erőlködésük azonban kárba veszett. Filippa istenteleneknek tartotta a
+szerelmi dalaikat és ledérnek a kecses táncukat. Nem nyult a
+nyalánkságokhoz, melyekkel megkínálták és hiába hoztak neki arannyal
+himzett selyemköntösöket, ő nem akarta levetni a kámzsáját, sőt azt sem
+engedte meg, hogy topánt húzzanak a lábára. Ha pedig ifju Leif
+vitézségéről és jó szivéről beszéltek neki, betapasztotta a fülét a
+tenyerével, hogy ne halljon semmit.
+
+Napközben a palota márványudvarán volt az asszonytársaság, a selyem
+árnyékvető ponyva alatt. A ponyva sárga volt és meleg arany visszfényt
+vetett a nők arcára. A ciszterna körül tarkatollu, szúrós szemü madarak
+ültek, melyeket távoli országokból hoztak a gályák. Filippa
+gyülöletesnek találta ezt a helyet, mivel néhány meztelen márványasszony
+állott benne. Ezeket a fehér bálványokat maga Vas Drogo zsákmányolta,
+mikor még a görög szigetek közt kalandozott. A normann hölgyek tiszta,
+mosolygó szemmel nézték a szobrokat, a nonai leány azonban fülig pirult,
+valahányszor a pillantása arra tévedt.
+
+Leif mindennap meglátogatta menyasszonyát. Mindennap más köntöst vett
+magára és egyik pompásabb volt, mint a másik, a fáradsága azonban hiába
+való volt, mert Filippa rögtön lehúnyta a szemét, amint megismerte
+lépteit és nem is nyitotta ki mindaddig, míg Leif el nem ment. Az ifju
+mindennap hozott magával ajándékot, hol valami drága ruhát, hol valami
+ékszert, amit azután a leány lába elé tett, végül pedig, mivel nem
+sikerült Filippát megszólaltatnia, bús mosollyal az ajkán elment megint.
+
+Egyik holdas éjjel hárfajáték és férfihang éneke szólalt meg a nonai
+leány ablaka alatt. Filippa megismerte Leif hangját. Olyan édes, gyöngéd
+és szenvedélyes dal volt, mintha szerelmes éjjeli madár szólongatná a
+párját. Az ablak nyitva volt, az enyhe tengeri szél megdagasztotta a
+selyemfüggönyt és magával hozta a hegylejtőn növő borókabokrok fűszeres
+illatát. A leány szíve megdobbant félálmában és mohó gyönyörűséggel
+hallgatta a dalt. De aztán fölriadt, megrémült a tulajdon
+ellágyulásától, kiugrott ágyából, levetette magát a feszület előtt és
+hajnalig bűnbánóan imádkozott.
+
+Hedvig, a fiatal normann asszony, aki vele aludt a szobában, nem tudta
+mire vélni ezt a dolgot.
+
+
+V.
+
+Egyszer félelmetes hangzavar verte föl hajnali álmából. Valami ütemes,
+érces döngés, melytől megremegett a talaj, mintha talpig vasba
+öltöztetett góliátok topognának az utcán. Közbe bivalytüdejü és mély
+basszushangu kórus gyermekesen együgyü és mégis vérforralóan energikus
+harci éneket dörmögött.
+
+Rézüstököt vertek, kürtök búgtak, lármaharang kongott. Fegyverre!
+
+A normann asszonyok már mindent tudtak. Jönnek a nonaiak! Derékhadjukat
+az elisszai pogány szaracénok alkotják, akiket zsoldjába fogadott a
+rektor.
+
+Filippa az ablakhoz sietett, mely a felső bástyafalra nyílott. Az égalja
+ezüstszürkén világított, fönn megkésett éjjeli felhők úsztak, lenn
+pedig, a nonai szorosnál tüskés fekete hernyókként kúsztak elő a kopjás
+csapatok. Egy óráig is ott állott az ablakban, megvárta az utóhadat is,
+melynek bivalyos fogatai óriás és bárdolatlan csatagépeket hurcoltak,
+kődobókat, faltörő kosokat, ostromtornyokat.
+
+Ime, Nona, az árnyékváros, elküldte fekete embereit, hogy visszavívják
+leányát a Napvárosból!
+
+A harci mámor, mely betöltötte a levegőt, váratlanul pezsgésbe hozta
+Filippa vérét is. Térdre vetette magát a falon függő nagy feszület előtt
+és az indulattól remegve kiáltotta:
+
+– Erős Isten, igazságos Isten, te el fogod tiporni a sátán fejét!
+
+Ez volt az első szó, amit tőle a normann asszonyok hallottak. A szép
+Hedvig, aki pedig mindig édesen hizelegte körül a nonai leányt, most
+szúros szemmel mérte végig.
+
+– Miben reménykedel? – kérdezte kevélyen. – A férfiaink halomra fogják
+ölni barátaidat. Ha pedig mégis győznének a tieid, akkor a város romjai
+alá fogunk temetkezni valamennyien, te is velünk.
+
+A nonaiak hozzáfogtak az ostromhoz, még pedig nonai módszer szerint,
+lassan, óvatosan, lépésről-lépésre haladva, hideg számítással. Embert
+alig is látni a bástyák előtt, az ellenség árkokban kúszik, rőzsefalak
+mögé lapul. Egy napig eltartott, míg megfészkelték magukat a szomszédos
+dombokon, csak azután kezdtek dolgozni a dobógépek, óriás kőgolyókat és
+égő kátrányos hordókat vetve a városba.
+
+Filippa egy hete volt már a Napvárosban.
+
+– Ma délután lesz az esküvőd! – mondta neki Hedvig.
+
+A leány remegni kezdett egész testében. Ő azt hitte, hogy a harci
+zűrzavarban meg fognak róla feledkezni. Vas Drogo azonban nem volt az az
+ember, aki a kapuja előtt üvöltöző szaracénok kedveért megmásítja
+szavát.
+
+Az asszonyok szőnyegekkel és virágfűzérekkel díszítették az oszlopos
+pitvart és akkor sem hagyták abba a munkájukat, midőn egy szálló golyó
+derékon törte az udvaron álló márványasszonyt.
+
+A Boldogasszony azonban meghallgatta Filippa hő imáját és elhárította
+fejéről a végső veszedelmet. Akik lakodalomra indultak, temetéshez
+érkeztek Vas Drogo palotájába.
+
+Ifju Leif már magára öltötte vőlegényi köntösét, midőn az apja így szólt
+hozzá:
+
+– Addig is, míg készülődnek az asszonyok, végy magad mellé egy csapatot
+a cimboráid közül és törd össze azt a kődobót a kopasz dombon.
+
+Leif serege nyeregbe ült és szilaj kiáltozással kicsapott a vízikapun. A
+nonaiak eszük nélkül megfutottak a lovasok elől s a normann baltások
+egy-kettőre forgáccsá aprították a hadigépet. Mire az ostromlók
+összetülkölték seregüket, az ifjak elérték megint a kaput.
+
+Egyikünknek sem volt véres a fegyvere, de azért mégis akadt sebesültje a
+kalandnak. Leif nyilat kapott a hóna alá. Tisztában volt vele, hogy a
+sebe halálos. Ha benne hagyja a nyilat, akkor elélhet még egy félórát,
+ha kihúzatja, elvérzik két perc alatt. Bajtársai elvitték a kapitány
+palotájába, ott lefektették az udvaron a sárga selyemsátor alá. A háznép
+összegyülekezett, Filippát is odahozták.
+
+A sebesült szeme megpihent a leány arcán.
+
+– Nem kell már félned, Filippa, nem veszlek feleségül, – mondta szelid
+mosollyal.
+
+A leány krétafehér arccal támaszkodott egy oszlopnak és mereven nézte a
+ciszterna mellett tollaszkodó pávamadarat.
+
+– Egyet azonban mégis kérek tőled, Filippa, – folytatta az ifju. – Ha
+meg tudod tenni, csókold meg a két szememet, akkor édesebb lesz a
+pihenésem.
+
+Filippa arca most már vérvörös lett.
+
+– Nem teszed meg? – kérdezte Leif halkan.
+
+A leány hevesen rázta meg a fejét.
+
+– Nos, akkor Isten veled! – szólt keserü mosollyal az ifju.
+
+Többet nem beszélt hozzá, nem is nézett reá. Most már csak a paphoz volt
+szava, aki mellette térdepelt a földön. Miután elvégezte ezt a dolgát
+is, a hóna alá nyúlt és kihúzta sebéből a nyilat. Azután egyenesen
+kinyújtózott és meghalt.
+
+A barátai komor nyugalommal állottak körülötte, az asszonyok sem
+siránkoztak, bár Hedvig pillája könnyes volt. Filippát leginkább Drogo
+viselkedése lepte meg. Kilenc fia közül Leifet kedvelte leginkább, a
+kedvence halála azonban csak annyiban hatott reá, hogy az arca valami
+lágyabb, szinte derűs kifejezést nyert.
+
+Itt fenn, a napsütéses hegyen, a halál egyáltalában nem látszott olyan
+borzalmasnak, mint odalenn a nonai pincevárosban. Az antinonaiak
+láthatólag jóbarátságban voltak vele és ha eljött értük, akkor
+készségesen letették kezükből a kardot vagy a boros kupát és csengő
+hangon mondták: megyek uram!
+
+Éjjeli sötétség borult a városra, csak a márványudvaron lobogtak a
+fáklyák Leif ravatala körül. A normann asszonyok halkan s nyugodtan
+beszélgetve virrasztottak mellette. Filippával most egyikük sem
+törődött.
+
+Filippa az emeleti kőlépcsőn ült. Onnan is láthatta a halottat. A szőke
+fejére rózsakoszorút fontak, a mellén ezüst páncéling csillogott, a
+viaszsárga kezében hosszu pallosát tartotta. Filippa kereste az ifju
+arcán a verőfényes mosolyt, a mosolyt, melyet egyedül csak neki
+tartogatott (Hedvig úgy nevezte: a Filippa-mosoly), de Leif arca hideg,
+szigoru és gőgös volt. Mintha azt gondolná: Ki törődnék most egy
+asszonnyal?
+
+
+VI.
+
+Drogó úr vasból való volt, de olyan szívós és hajlékony vasból, aminőből
+a mór pengéket kovácsolják. Nem kedvelte a háborút, amelyben semmit sem
+nyerhet, de sokat veszthet. Egy népnek, amely sürün kalandozik a
+távolban és melynek városa gyakran marad védelem nélkül, különben sem
+jó, ha maga ellen bőszíti szomszédait.
+
+Az éjjel már alkudozott a rektorral. A nonaiak kaptak a békén. Ők ma a
+pogányokat vezették a normannok ellen, de arra gondoltak, hogy holnap
+már a normannokra lehet szükségük a szaracénok ellen.
+
+A kötés szerint a rektor elismerte, hogy leánya Leif mátkája volt. A
+nonaiak és szövetségeseik tehát fölhagynak az ostrommal és haza
+kotródnak. Az ostromlók elvonulása után Drogo úr illő kísérettel
+hazaviszi Filippát és átszolgáltatja apjaurának Nona városának kapuja
+előtt. Filippának, az özvegy-mátkának, néminemü örökség is jár Leif
+után.
+
+A kötés jó volt, senkit sem alázott meg és mindegyik tábor győztesnek
+mondhatta magát.
+
+Azután eltemették Leifet. A koporsóját a testvérei vitték. Ahány leány
+volt Antinonában, a tipegve járó csöppségtől a délceg normann szűzig,
+mind lengő fehér ruhában, virágos pártában kísérte, mintha nem is egy
+ifjút, hanem magát az ifjúságot temetnék. A koporsó után két gyászolót
+vezetnek, a halott menyasszonyát és a paripáját.
+
+A dóm mögött, virágos kolostorudvar boltíves folyosóján, van a
+kapitányok temetkezőhelye. A verőfény melegen tűz a nyitott sírra. A
+papok énekelnek, a virágok körül méhek zümmögnek, a tetőn galambok
+turbékolnak.
+
+Egyszerre – mi volt az? – valaki hangosan és görcsösen zokogni kezdett.
+Mind odanéztek: a nonai leány volt. Filippa erőt vett magán és
+szégyenkezve lehajtotta a fejét. Óh, hiszen ő nem a halottat siratja,
+nem a rablót. Talán a galambbúgás vagy a méhdöngés volt az oka, hogy
+egyszerre valami nagy, fájdalmas és mégis kimondhatatlanul édes
+ellágyulás vett erőt rajta.
+
+
+VII.
+
+Délután haza vitték Filippát. Vagy százan kisérték férfiak és asszonyok,
+néhány fiatal leány is, valamennyien lóháton. A menetet maga Vas Drogo
+vezette. Erre az alkalomra letették a gyászt és magukra öltötték
+legpompásabb ruháikat. A nők arabs himzésü, égő színü selyem köntöseiket
+viselték; a normann urak sem öltöztek ezúttal vasba, hanem prémes
+bársonyba, a fejükre pedig arany abroncsot tettek. A kétkézre való
+pallosaikat és a jó tőreiket azonban mégis csak magukkal hozták. A
+paradicsommadarak kevély seregében kis varjúként feketélt Filippa. A
+csapat után faragott nagy cédrusfaládát hozott egy szekér, a ládában
+voltak a Filippának szánt ajándékok.
+
+A nap már lemenőben volt, midőn a napvárosiak megpillantották Nona város
+komor tornyait. A bástyaréten fekete csapatokban ődöngtek a polgárok.
+Alattomos kiváncsisággal, néma megbotránkozással és mégis fájdalmas
+irigységgel nézték a normannokat. A nyugtalanságot, melyet a fényes
+lovascsapat megjelenése keltett, éppen csak az a jóleső gondolat tudta
+elenyésztetni, hogy ezek az emberek egykor mind a pokolban fognak
+megbűnhődni azért, hogy szépek és boldogok akartak lenni a földön.
+
+A rektor, egy kacsaorru, pohos kis ember, aki úgy tudott beszélni, mint
+Cicero óta senki, ékes szónoklattal fogadta Drogo urat. A kapitány három
+szóval válaszolt, egy pillanatra kőkemény, barna tenyerében érezte a
+rektor tésztás, fehér kezét, azután odaszólt övéinek, hogy induljanak. A
+napvárosi férfiak a kezükkel integettek, a nők kecses mosollyal
+meghajoltak a nyergükben, Filippának azonban egyikük sem mondott
+istenhozzádot.
+
+A leány ott állott az édesapja mellett és önfeledten bámult a távozó
+napvárosiak után. Azok megsarkantyúzták paripáikat és vágtatni kezdtek.
+A nők kibontott haja selyemköpenyegként verdeste vállukat. A búcsuzó nap
+rájuk szórta biborfényét és a lovascsapat szemkápráztató, sohasem látott
+színpompában tündökölt. Később, az összeszoruló úton, hosszu kígyóvá
+sodródott, melynek minden pikkelye ragyogó drágakő volt.
+
+Filippa tágranyitott szemmel bámult utánuk. Óh, a nap gyermekeinek
+nagyon sietős az útjok, hogy kimeneküljenek a homályból! Most mindjárt
+fordul az út, akkor el fognak tünni és ami fény és világosság volt a
+völgyben, azt mind magokkal viszik! A nap letünt. Minden elfakult, az
+emberek arca is.
+
+– Menjünk, Filippa! – szólt a rektor.
+
+Alázatosan szepegő, szomoru arcu emberek sorai között vonultak a
+városba. Az alacsony kapuboltozat alól, mely olyan förtelmes volt, mint
+egy óriás varangyszáj, hűvös penészszag csapott Filippa arcába. A
+házereszekről és erkélyekről, a tornyokról és oszlopfőkről félelmetes
+torzalakok, vízköpő ördögök, majmok, halálfejek és sárkányok vigyorogtak
+le a hazatérő leányra.
+
+
+VIII.
+
+Az ezeröles hegyfal egész Nona városa fölött zsarnokoskodott. A rektori
+palota igen nagy ház volt, mivel azonban a hegy tövében állott, mégis
+kicsi viskónak látszott, a benne lakó emberek pedig parányiaknak és
+gyöngéknek érezték magukat, akár a pincebogarak. Nem is bíztak a nonai
+rektorok soha a maguk erejében, csak a mérges furfangjukban és felsőbb
+hatalmak segítségében, amelyért éjjel-nappal könyörögtek.
+
+Filippa ablakaiból nem lehetett az eget látni, csak a nagytemplom fekete
+falát. A falon harangfülke nyílott, abból a nap minden órájában csontváz
+pattant elő, mely sípcsonttal a kezében kongatta el az órákat. A nonaiak
+igen büszkék voltak erre a harangjátékukra.
+
+A leány hazatérése után beállott az őszi esőzés. A szürke felhősárkányok
+gomolyogva vonultak végig a szűk hegyszoroson, néha oly alacsonyan
+repültek, hogy elnyelték a nonai tornyokat és ködszárnyukkal érintették
+a meredek tetőket. A nonaiak úgy éltek a páratenger fenekén, mint a
+kagylók a mély vízben. Filippa néhány napig csendben lapult meg szobája
+homályában. A rektori palota néma méhében lakott, feketén ásító boltívek
+és szürkén világító oszlopsorok között. A tölgyfával burkolt falon
+arcképek függtek, melyeknek keretéből régesrég meghalt emberek elmosódó,
+sárga arca és szúrós szeme tekintett alá.
+
+Lassankint gyötrelmes nagy türelmetlenség hatalmasodott el a leány
+lelkén. Úgy érezte, hogy valami közeledik feléje, valami útban van,
+nemsokára már itt is lesz.
+
+Egyszer este, mikor már égtek szobájában a mécsesek, magára zárta az
+ajtót és kinyitotta a nagy cédrusládát, melyet a napvárosiak
+ajándékoztak neki. A láda ott állott a fal mellett; pompás, szigoru és
+titokzatos volt, mint egy keleti király koporsója. Amint kinyitotta,
+édes és forró illat kezdett áradozni a szobában. A napvárosi asszonyok
+messzi keletről hozatták illatszereiket és Filippa jól ismerte szagukat.
+
+A láda teli volt köntösökkel és ékszerekkel; egy részüket Leif
+használta, egy részüket pedig a menyasszonyának adta ajándékba.
+
+Az antinonai napfény színpompájának szilánkjai ragyogni kezdtek a
+homályban. A nonai szürkeség megmámorosodott a selyem, a bársony, az
+arany és a drágakő bűvös villogásától.
+
+Ezt az ezüstliliomokkal teli hímzett kék köntöst – Filippa megismerte! –
+akkor viselte Leif a vértje fölött, midőn őt lovára ragadta. A leány
+lehúnyta szemét és odaszorította arcát a köntöshöz és ekkor megérkezett
+az, aminek jönnie kellett. Visszatért a mult. Megint érezte a vágtató ló
+mozgását, az ifju karjának szorítását, arcát megint perzselte Leif
+lehelletének forrósága, szivét édes rémületbe ejtette Leif szivének
+dobogása. Ezuttal azonban a rabló magával vitte lelkét is, nemcsak
+testét.
+
+Forró tavaszi fuvallat csapott Filippa lelkébe és megolvasztotta rajta a
+jégpáncélt. A zajlás megindult és a hullámzó mélységből csodák bukkantak
+föl, amelyeket a leány eddigelé nem ismert magában, csak rettegve
+sejtett. Most tudta meg, lám, hogy a jégkéreg alatt mindig is ott
+lappangott az ő nagy szerelme. Szerette Leifet, vágyódott utána, mielőtt
+még meglátta volna. Mikor az ifju rabló a lovára ragadta, mámoros öröm
+ujjongott a jégpáncél alatt. Leif volt az élet, a napfény és ő, a
+szegény, makacs kis pincebogár, most megsemmisülten ült a nyirkos
+sötétségben és azon töprengett, hogy milyen jó lett volna megvakulni és
+elégni a napváros tüzében.
+
+A tekintete egy ametisztszínü női köntösre esett. Ez volt az első
+ajándék, amit Leif hozott neki. Hogy könyörgött akkor az ifju, hogy
+vegye magára! Most hát magára vette. A haját is kibontotta és ékköves
+abroncsot tett a fejére. Midőn a tükörbe tekintett, úgy találta, hogy
+nem szép. A haja gyér, a bőre sápadt, a válla sovány… A napvárosi nők
+arany sörényére, viruló testére és izmos karcsuságára gondolt és búsan
+mosolygott. Vajjon mit szeretett rajta Leif? Talán csak a nagy
+részvétet, melyet a nap fia az árnyék leánya iránt érzett.
+
+Mandolinát is talált a ládában, azt elővette és ügyetlen ujjakkal
+kereste az édes és tüzes melódiát, melyet a vőlegénye egy éjjel az
+ablaka alatt énekelt.
+
+De hamar abba hagyta megint. Az énekben csókról volt szó és eszébe
+jutott, hogy ő megtagadott a haldokló Leiftől egy csókot.
+
+
+IX.
+
+A nonai nagyrektor úgy tapasztalta, hogy leánya napról-napra fehérebb és
+vékonyabb lesz. Már-már megint olyan, mint tizennégy esztendős kisleány
+korában volt. A szemei azonban különös, mámoros tűzben égtek, mintha
+olyan dolgok látásához szoktak volna, amelyek nem földi embernek valók.
+
+Megvolt a halottak őszi ünnepe. A nonaiak a hegyfalba vájt, sokemeletü
+halottvárosban tértek pihenőre.
+
+Midőn Filippa meglátogatta a korhadásnak ezt az óriási raktárát, melynek
+ötvenezer számozott fülkéje volt, Napváros verőfényes, virágillattal
+telt és galambbúgástól hangos kolostorudvarára gondolt és ekkor
+megtudta, hogy van még kivánni valója a földön.
+
+Jámbor ravaszsággal kezdte környékezni apjaurát. Különös látásokról és
+sejtelmekről beszélt.
+
+Titokzatos hirnök jelent meg álmában és azt mondta, hogy neki,
+Filippának, a holta után a napvárosi temetőben kell pihennie,
+ametisztszínü normann-ruhában, kibontott hajjal, a feje alatt párnával,
+mely ezüstliliomos kék férfiköntösből készült. Koporsója legyen egy
+rézveretü cédrusláda.
+
+A rektor úgy találta, hogy a dolog megfontolást érdemel. Ez talán a
+város szent patrónusának ujjmutatása? Nonának mindenesetre jó volna, ha
+valahogyan barátságra léphetne a normannokkal, mert a szaracén pogány
+újabban sűrün portyázgat a város tövében.
+
+Filippa kérésére követeket küldött Vas Drogohoz, tisztázzák a kérdést. A
+követek ajándékokat is vittek magukkal.
+
+A leány akkor már annyira elgyöngült, hogy nem kelhetett ki ágyából. A
+nonai tudós emberek azt mondták, hogy aligha fog is többet talpra
+állani. Filippa lehúnyt pillával, fehér két kezét összekulcsolva feküdt
+oszlopos nagy ágyában, mely a szoba közepén állott. A boltíves szobát
+feketeruhás asszonyok és férfiak töltötték meg, akik viaszgyertyákat
+égettek és halk mormogással imádkoztak.
+
+Estefelé vinnyogni kezdett a nagytemplom lélekharangja. Ekkor
+visszaérkeztek a követek. Jól végeztek. Vas Drogo elfogadta ajándékaikat
+és azt mondta:
+
+– A legény akarta a leányt, tehát feküdjenek együtt!
+
+Az örökös eső azalatt csendesen dobolt Filippa szobájának ablakán. A
+leány ébren volt, de azért mégis álomképeket látott. Azt álmodta, hogy
+fekete, nehéz és reménytelen köd lepi el az egész világot. Csak egyetlen
+sziget emelkedik ki a gyász tengeréből, azon áll Napváros. Falai,
+tornyai és kupolái a fehéren izzó napfényben ragyognak, remegnek, majd
+hangokat adnak, melyek fölséges himnikus zeneakkordokban búgnak föl a
+vakítóan kék égboltozat felé. Ugyanazt a gyermekesen együgyü és mégis
+vérforralóan férfias csatadalt hallotta, amelynek hangjai mellett harcba
+szoktak vonulni a normannok.
+
+Egyszerre csönd lett. Mélységes, várakozásteljes csönd.
+
+Azután érces férfihang csendült meg a fényes magasságban.
+
+– Én Leif vagyok, Vas Drogo legkisebb fia és téged, nonai Filippa,
+elviszlek apámuram palotájába!
+
+Filippa ekkor kinyitotta szemét és az alázatos boldogságtól repesve
+mondta:
+
+– Megyek, uram, megyek!
+
+
+
+
+A láthatatlan Pokorny.
+
+
+_Bevezetés._
+
+Az idén május harmadikán éjfélig dolgoztam az elefánt-utcai lakásomon.
+Éjfélkor már akkora volt az írószobámban a dohányfüst, hogy ki kellett
+nyitnom az ablakot. Újból elmerültem a munkámba, de ekkor egyszerre
+megcsörrent az ablak és először egy emberi fej hajolt be az utcáról,
+majd egy egész ember mászott be hozzám. A szokatlan látvány annyira
+meglepett, hogy nem szóltam semmit, nem is keltem föl a helyemről, hanem
+írótollal az egyik és pipával a másik kezemben vártam, hogy mi fog
+történni.
+
+A furcsa látogató bolyhos, kék fürdőköpönyeget viselt a testén és
+fürdőpapucsot tartott a kezében. A jelenlétem láthatólag nem lepte meg.
+Miután leugrott az ablakpárkányról, a lábára húzta a papucsot, majd
+kissé meghajtotta magát és így szólt hozzám:
+
+– Én doktor Pokorny vegyész vagyok…
+
+Zömök termetü, lángvörös haju ember volt. Zöldes szeme, feltünően
+domboru homloka volt, az arcát borotválta. Engem egy hússzínü amerikai
+buldogkutyára emlékeztetett.
+
+– Mit akar itt? – kérdeztem, miután némileg erőt tudtam venni
+megdöbbenésemen.
+
+– Tulajdonképpen azért jöttem, hogy egy üzletet ajánljak önnek…
+
+– Engedjen meg, ön nagyon különös úton keres üzleti összeköttetéseket!
+
+– Ott keresek, ahol lehet, – mondta száraz hangon a vörös ember. – A
+dolog ugyanis nagyon sürgős. Arról van szó, hogy részvénytársaságot
+alapítsunk.
+
+– Most, éjfélkor? És miféle üzletről volna szó?
+
+– Egy nagyhercegnő megszöktetéséről.
+
+– Részvénytársasági alapon? Én mindig azt képzeltem, hogy ilyesmihez egy
+ember is elég.
+
+– Tévedés. A szöktetőn kívül szükség van tőkepénzesre, aki megvesztegeti
+az őröket és megszerzi az ilyenkor mellőzhetetlen automobilt, szükség
+van továbbá ügyvédre, aki kiperli a nagyhercegnő anyai vagyonát és
+szükség van végül ujságíróra, aki megnyergeli a közvéleményt az ifju pár
+érdekében.
+
+– És az utóbbi szerepet nekem szánta?
+
+– Persze. Most még csak tőkepénzesre és ügyvédre lesz szükségünk.
+
+– Szükségünk lesz egy nagyhercegnőre is, aki megszökik a kedvünkért.
+
+– Azzal ne törődjék, az már megvan.
+
+– Hol van?
+
+– Hát hol legyen? Szanatóriumban.
+
+Ez a kémikus doktor, a külseje és mindaz, amit beszélt, olyan
+álomszerüen valószínütlen volt, hogy már nem is csodálkoztam rajta.
+
+– Mondja csak, doktor úr, honnan jön ön tulajdonképpen? – kérdeztem
+később.
+
+– A Drégely-féle szanatóriumból szöktem meg. Itt van a közelben.
+
+– Persze, persze, most már értem.
+
+A Drégely-féle szanatórium országos hírü elmegyógyintézet. Ezzel a
+vegyésszel tehát szőrmentén kell bánni.
+
+– Foglaljon helyet, doktor úr!
+
+A vörös ember leült és kínálás nélkül belenyúlt a szivaros skatulyába.
+
+– Ön persze furcsának találja mindazt, amit hall és lát, – mondta,
+miközben rágyújtott. – Én nem is csodálnám, ha futóbolondnak tartana.
+
+– Dehogy is, ön nagyon jó benyomást tesz reám.
+
+– Semmi udvariaskodás! Önnek az ügy érdekében meg kell róla győződnie,
+hogy épeszü ember vagyok. Kérem, intézzen hozzám kérdéseket a magasabb
+mennyiségtanból, vagy a vegytanból, mely speciális szakmám, vagy
+beszélgessünk politikáról és művészetről… Ráérünk, mert reggelig itt
+kell maradnom.
+
+– Beszélgessünk inkább a nagyhercegnőről, akit részvénytársasági alapon
+meg akar szöktetni. Ha meg tud róla győzni, hogy ez reális üzlet, akkor
+számíthat a szolgálatkészségemre.
+
+– Tényleg, legjobb lesz, ha beavatom önt titkomba. Fölteszem, hogy ön
+nem fog visszaélni bizalmammal.
+
+A vegyész festői redőkbe szedte fürdőköpenyegét és beszélni kezdett.
+Elbeszélése meglehetősen hosszadalmas volt. Az ablakon már benézett a
+kék hajnal és ő még mindig beszélt. Leírom azt, amit tőle hallottam.
+Érthető okokból nem ragaszkodom Pokorny szavaihoz, az eseményeken
+azonban nem változtattam egy jottányit sem. Éppen azért magam csak az
+elbeszélés külső formájáért felelhetek, egyebekben azonban minden
+felelősséget Pokorny úrra kell hárítanom.
+
+
+_Pokorny elbeszélése._
+
+
+I.
+
+Essünk túl mindenekelőtt néhány száraz genealógiai adaton. Az otrantói
+nagyhercegek egy trónjafosztott fejedelmi család sarjadékai. Ezt
+különben minden iskolásfiu tudja. A család évekkel ezelőtt, midőn a
+pretendens, vagy mint ők mondják: az uralkodó nagyherceg feleségül vette
+Quetsher amerikai milliárdos leányát, nagy birtokokat szerzett
+éjszaknyugati Magyarországon, közel a morva határhoz és azóta az
+esztendő egy részét hazánkban szokta tölteni. A család feje és egyetlen
+férfitagja mostanában Félix nagyherceg ő fensége. Egyetlen női tagja
+Antónia nagyhercegnő, Félixnek és az Istenben boldogult Miss Quetshernek
+leánya. Mivel az otrantói dinasztia házitörvényei elismerik a nőági
+örökösödést, a trónra való jogigények Antónia nagyhercegnő kezével
+együtt Félix ő fenségének unokaöccsére, Stromboli Viktor hercegre fognak
+szállani. Antónia nagyhercegnő gyermekkora óta menyasszonya Viktor
+hercegnek. Most már mehetünk tovább.
+
+Félix nagyherceg nemrégiben arról győződött meg, hogy eddigi
+foglalkozása, nevezetesen a katonáskodás, a vadászat és a szerelem nem
+is olyan mulatságos dolog, mint ifjabb éveiben hitte, azért
+táborszernagyi ranggal nyugdíjba vonult, bérbeadta híres
+vadászterületeit, végkielégítést fizetett a barátnőjének és egészen az
+iparfejlesztésre vetette magát. Az ipar és a kereskedelem sorsa mindig
+nagyon érdekelte az otrantói házat. A nagyherceg többek közt
+elhatározta, hogy üveggyárat fog alapítani magyarországi birtokán, még
+pedig olyan gyárat, amely le fogja főzni a cseheket és a muranóiakat.
+
+Rögtön nagy eréllyel hozzá is látott a munkának. Azon kezdte, hogy
+Franciaországba utazott és fölkereste vincennesi laboratóriumában a nagy
+Marcelt, az úgynevezett kristályfestékek föltalálóját, akit az
+üvegfestés terén a világ első szakemberének tartott. Ő fensége nagyúri
+naivitással azt az ajánlatot tette a nyolcvanöt esztendős, világhírü
+tudósnak, hogy jőjjön vele Magyarországra és legyen segítségére az
+üveghuták berendezésénél.
+
+Marcel persze mosolygott ezen.
+
+– Ha harminc-negyven esztendővel ezelőtt jött volna, akkor szívesen
+ragadtam volna meg az alkalmat, hogy megismerjem az ön szép hazáját. Én
+különben már régóta nem foglalkozom ipari kérdésekkel. Azt a rövid időt,
+amit a természet a számomra még tartogat, bizonyos vegytani és optikai
+problémák megoldására szeretném fölhasználni. Mostanában éppen a tibeti
+oldattal végzek kísérleteket.
+
+– Olyan fontos dolog az? – kérdezte kedvetlenül a nagyherceg.
+
+– Legalább is érdekes. Ha sikerül megtalálnom a tibeti oldat vegyi
+képletét, akkor azzal a tudattal halok meg, hogy marad utánam valami
+örökség. Ennek az anyagnak megvan az a különös tulajdonsága, hogy
+ideiglenesen érzékteleníti a szemidegeket.
+
+– És mire jó az? – kérdezte a nagyherceg.
+
+– Mondok egy gyakorlati példát. Ha ön, nagyhercegem, olyan ruhát vesz
+magára, amelyet tibeti módon preparáltak, akkor ön láthatatlan lesz
+minden ember számára.
+
+Félix ő fensége meghökkenve nézett Marcel mesterre.
+
+– Nem gondolja, hogy ez abszurdum?
+
+Az öreg tudós, aki már kissé fecsegő volt, látható élvezettel beszélt
+kedves ideájáról.
+
+– Abszurdum, amíg meg nem tudom csinálni. Az én tanulóéveimben abszurdum
+volt száz dolog, amit ma már megszoktunk. A telefon, a fonográf, a
+Röntgen-sugár, az aeroplán. A tibeti lámák és egyes hindu papi kasztok
+ősidők óta ismerték az oldatot és sok fakir-csoda ebben találja
+természetes magyarázatát. Ujabban elkallódott a receptje, az angol
+tudósok legalább hiába nyomoztak utána Indiában…
+
+– És ön azt hiszi, hogy meg fogja találni?
+
+– Azt hiszem.
+
+– Tudja mit, kedves mester? Ha én volnék a francia kormány, akkor sietve
+lenyakaztatnám önt, mielőtt még elkészül experimentumaival. Mert ha ön
+megtalálja azt, amit keres, akkor fölborul minden törvényes rend. Aki
+láthatatlanná tudja magát tenni, az úrrá lesz minden királyi palotában,
+minden kincstárban és minden női hálószobában.
+
+Marcel kissé kozákosnak találta a nagyherceg kifakadását, de azért nem
+neheztelt meg.
+
+– Megnyugtathatom. A tibeti recept, melyet valamikor papok őriztek, a
+jövőben egy kicsi tudós kaszt monopóliuma lesz. Olyan embereké, akiktől
+nem kell tartaniok sem a királyoknak, sem a Rothschildoknak, legkevésbbé
+pedig a szép asszonyoknak…
+
+Marcelt tehát nem vihette magával a nagyherceg, az öreg tudós ajánlata
+folytán azonban magával vitte a laboratórium első asszisztensét. Az
+asszisztens Marcel állítása szerint geniáils fiatal tudós volt.
+Egyébként földije volt a nagyhercegnek, amennyiben Magyarországon
+született. A neve Pokorny Péter volt.
+
+Pokorny doktor három-négy napig időzött csak Félix ő fenségének
+tótvarsányi kastélyában, midőn máris tisztában volt vele, hogy az útja
+egészen hiábavaló volt. Itt sohasem fog gyár épülni, ha pedig mégis
+épülne, akkor sohasem fognak benne üveget csinálni. A nagyherceg elmés
+ember, de szeszélyes, makacs és tudatlan. Mindenkit szamárnak vagy
+csalónak tart, senkire sem hallgat, mivel szentül meg van róla győződve,
+hogy mindenhez jobban ért. Amellett rettenetesen fukar is. A doktor
+tehát elhatározta, hogy első alkalommal kurtán és gorombán megmondja
+neki a maga véleményét, azután csomagol és sietve hazautazik.
+
+A programmba vett gorombáskodás azonban az ajkára fagyott, amint
+megismerkedett Antónia nagyhercegnő ő fenségével. Olyan női tipus
+képviselője volt, amelynek exisztenciájáról eddigelé nem is tudott a
+vegyész. Apai részről délolasz, édesanyja révén amerikai. Feltünően
+nagy, jó fél fejjel nagyobb, mint Pokorny, csontos és erős leány volt,
+amellett mégis könnyed, karcsu, lágy és nőies. Vastag, szőke hajával,
+halványarany, sűrü szemöldökével, széles, rózsás ábrázatával, sárgás
+szemével, fejedelmi tunyaságával egy jószívü nőstényoroszlánra
+emlékeztette a vegyészt. Talpig fehérbe volt öltöztetve, midőn először
+látta és a finom, fehér kelme gyengéden tapadt karcsu amazon-tagjaihoz.
+Inkább egészséges volt, mint érdekes, inkább kedves, mint elmés.
+
+Pokorny már az első estebéd alkalmával észrevette, hogy a nagyhercegnő
+szeme újból és újból megpihen rajta. Ez a gyermekesen merész és
+asszonyosan forró pillantás, mely a félig lehunyt pillák alól feléje
+szállott, nagyon érthetően beszélt. Azt mondta: „Furcsa vagy a vörös
+fejeddel, de azért tetszel nekem. Reménylem, én is tetszem neked?“
+
+A barátkozásuk olyan gyorsan, nyíltan és símán haladt előbbre, mintha
+nem is egy nagyúri palota stukkós termeiben, hanem valamelyik boldog
+óceáni sziget kókuszpálmái alatt találkoztak volna. Már bizalmas
+jóbarátok voltak, mikor első ízben beszélgettek négyszem között.
+
+Félix nagyherceg ebéd után egy vastag havannával a szájában elszunnyadt
+a bőrdivány sarkában, Teplicz báróné, az udvarhölgyi ranggal fölruházott
+gazdasszony az ebédlőben rendezkedett, a fiatalok pedig a nagy kandalló
+mellett beszélgettek.
+
+– Az a kép ott?
+
+– A boldogult édesanyámé… Amerikai volt és nem bírta el az európai
+klimát, azért mindvégig igen boldogtalan volt.
+
+A nagyhercegnő egy komor pillantást vetett Félix ő fenségére, akinek
+arcán álomközben valami léha kadétvonás jelent meg.
+
+– Én azt hiszem, – mondta később Antónia, – akinek nincs semmi dolga és
+akinek mindenki engedelmeskedik, az mind szívtelen ember.
+
+Pokorny összeszedte minden bátorságát.
+
+– Nekem úgy mondták, hogy fenséged menyasszony. Viktor herceget
+emlegetik…
+
+– Nekem is azt mondták, – válaszolt fanyar mosollyal Antónia.
+
+– Milyen úr Viktor herceg?
+
+– Vannak emberek, akiknek mindig hideg az orruk, mint a vizsláé és akik
+semmit sem akarnak megérteni. Én pedig szeretem az olyan embereket, akik
+bővebb magyarázat nélkül is megértenek. Kérem, adja ide nekem azt a
+rózsát a vázából!
+
+Pokorny odaadta neki a virágot és vérvörös lett, mert úgy gondolta, hogy
+megértette a nagyhercegnőt, Antónia pedig keblére tűzte a rózsát és
+szintén elvörösödött. A Paillard-beli hölgyecskék, akiknek a vegyész
+érzelmi életében némi rövid szereplésük jutott, tulajdonképpen sokkal
+gőgösebbek és komplikáltabbak voltak, mint ez a gyönyörü princesz.
+
+Másnap levél érkezett a vincennesi Marcel tanártól. A mester arra kérte
+asszisztensét, hogy utazzon haza haladéktalanul, mivel szüksége van reá
+nagyfontosságu ügyben. Pokorny a tibeti oldatra gondolt és izgatottan
+csomagolni kezdett. De azután még sem utazott el. Visszatartotta egy
+keskenytalpu, angolsarku félcipő, mely egy pillanatra megérintette lábát
+az asztal alatt. Igen rövid pillanat volt, de elég hosszu arra, hogy
+finom és forró női villamossággal telitse meg a vegyész idegeit.
+
+Harmadnapra mégis elment Pokorny, de ez már nem az ő, hanem Félix
+nagyherceg érdeme volt. Ifjabb éveiben ő fensége sokkal több időt
+szentelt a nők tanulmányozásának, semhogy ősz fejjel Bartolo mesterré
+lehetett volna. Ő olyan róka volt, aki álmában is fülelt és lehunyt
+szemmel is látott. Meghallotta a nesztelen kis csókot, mellyel Pokorny
+ajka a nagyhercegnő ujjait érintette és meglátta az édes és megadó
+mosolyt is, mellyel Antónia a vegyész gyöngédségét fogadta.
+
+A nagyherceg megvárta leányát a kis szalónban.
+
+– Tudod, miért jöttem, Toncsi? Régóta szeretném már tudni, hogy mi van a
+velencei lánc végében, melyet a nyakadban viselsz.
+
+– Óh, semmi, csak egy kis medaillon, – pirult a nagyhercegnő.
+
+– És mi van a medaillonban?
+
+Antónia nem válaszolt, hanem megszeppenve keblére szorította a kezét,
+hogy szükség esetén megvédje a titkát.
+
+– Ha terhedre esik a válasz, majd megmondom én, – szólt mosolyogva a
+fenséges úr. – Három hónappal ezelőtt egy szőke hajtincs volt benne, a
+volt háziorvosom kobakjáról való, hat héttel ezelőtt fekete pamacsot
+őriztél benne, az meg a volt ügyvédem fején nőtt, most pedig egy
+lángvörös hajcsomó virít benne…
+
+A nagyherceg kedélyesen megveregette Antónia pipacsvörös orcáját.
+
+– No csak valld be, Toncsika, hogy ezúttal komoly a dolog, halálosan
+szerelmes vagy a fiúba, sokkal halálosabban, mint voltál a doktorba és a
+fiskálisba. Hát hiszen ez talán nem is olyan nagy baj, föltéve, hogy nem
+csinálunk bolondokat… Lehet ám okosan is beszélni a te jó öreg
+apuskáddal, sok mindent megért ő…
+
+Antónia csodálkozva tekintett a nagyhercegre. Ilyen szelídnek még nem
+igen látta. Valami édes kis reménység vetett szikrát a szívében. Ha
+lehetséges volna? De nem, hisz képtelenség!
+
+– Mésalliance! – sóhajtotta reménytelenül.
+
+– Mésalliance? Tévedsz, Toncsika. Mésalliance volna, ha valami kis
+herceghez vagy grófhoz akarnál menni. De ez a vörös mérnök? Ez nem
+mésalliance, hanem betegség.
+
+Antónia meghökkenve nézett édesapjára, a nagyherceg pedig kissé
+ellágyulva folytatta:
+
+– Olvastad Róma hanyatlásának történetét, Toncsika? Ott voltak szép
+császárnék, akik a teherhordó rabszolgában látták a férfi ideálját és ma
+is vannak fehérbőrü, kékvérü ladyk, akik kinai kulikért és rosszszagu
+szerecsenekért rajonganak. Ez a túlfinomodás átka. Dekadencia. Te is
+ilyen dekadens vagy, Toncsi. Hatszáz esztendeig urak voltunk, most meg
+kell érte fizetnünk. Rád az igazi urak nincsenek hatással, neked
+lateinerek tetszenek, íróasztal-kulik, akik pénzért firkálnak és azt
+mondják: a becsület, a munka, a haladás! Te épp oly perverz vagy, mint a
+római császárnék, de erről te nem tehetsz, mert egy kegyetlen természeti
+törvény áldozata vagy. Nekem azonban apai kötelességem, hogy megvédjelek
+a benned lappangó betegség ellen.
+
+A nagyherceg, miután elmondta ezt az ékes beszédet, gyöngéden homlokon
+csókolta leányát és a maga szobájába ment. Ott becsöngette a
+főkomornyikot.
+
+– Nézze, Krauzinger, – mondta neki – vegyen maga mellé két lakájt és
+dobja ki azt a vörös mérnököt a házból.
+
+– Mondjak neki valamit? – kérdezte Krauzinger.
+
+– Ha kérdi, akkor mondják neki, hogy más parancs nincs.
+
+Tíz perc mulva Pokorny bőröndjével a kezében már künn állott a címeres
+kapu előtt. Körülnézett, fölemelte a fejét és megpillantotta Félix ő
+fenségét, amint csendesen szivarozgatott az emeleti ablakban. Pokorny
+ekkor így szólt a nagyúrhoz:
+
+– Hallja, nagyherceg, Párisban az Eiffel-torony fölött emberek
+röpködnek. Ott nevetségesnek találják az ilyen operett-fejedelmeket.
+
+– A párisiaknak tökéletesen igazuk van, – válaszolt Félix – de most nem
+Párisban, hanem Tótvarsányban vagyunk.
+
+Antónia nagyhercegnő akkor éppen a könyvtárban volt. A _décadence_ és a
+_perversité_ címü fejezeteket olvasta a lexikonban.
+
+Másnap reggel, amint fölkelt és a hálószobája ablakához lépett, különös
+meglepetésben volt része. Egy-két kilométernyire a kastélytól hosszu
+alacsony dombhát húzódik el. A dombon, mely még az uradalmi
+szántóföldekhez tartozik, nagy táblákban érik a vetés. Az éjjel valaki
+gigantikus latin betűket tiport bele a vetésbe, a halványsárga alapon
+sötétlő betűk együtt ezt a szót adják ki: _Visszajövök!_
+
+
+II.
+
+Vagy három héttel Pokorny kilakoltatása után, vasárnap délben, fogat
+ügetett a varsányi állomástól a nagyhercegi kastély felé. A kocsiban
+borotvált képü fiatal úr ült, görnyedt testtel, furcsán összefonva
+szertelenül hosszú lábait. Az akácos ligetnél valaki rákiáltott a
+kocsisra, hogy álljon meg. Félix nagyherceg volt.
+
+– Isten hozott, Viktor, – mondta a kocsiban ülőnek. – Köszönöm, hogy
+eljöttél. Kérlek, szállj ki, majd gyalog sétálunk haza.
+
+A hosszu ember fanyar arccal fogadta az ajánlatot.
+
+– Már megengedj, Félix bácsi, egész éjjel vonaton ültem és nagyon
+kívánkozom a fürdőszobába…
+
+– Tedd meg azt, amire kérlek!
+
+Olyan furcsa hangon mondta az öreg, hogy Viktor szó nélkül kiugrott a
+kocsiból. Most sült csak ki, hogy milyen hosszu legény; majd akkora,
+mint a széttolható tűzoltólétra.
+
+– Valami szerencsétlenség történt? – kérdezte önkéntelenül, mikor a
+nagyherceg sápadt és lesoványodott ábrázatába tekintett.
+
+– Azért hívtalak olyan sürgősen, mert a tanácsodra és a segítségedre van
+szükségem… A házamban napról-napra igen különös dolgok történnek. Tudod,
+hogy nem vagyok gyáva ember, – végre is normann királyok unokája volnék,
+vagy mi, – de mostanában egészen beteggé tett a félelem.
+
+– Mitől félsz? – kérdezte Viktor, hideg halszemét az öregre meresztve.
+
+– Egy titokzatos, láthatatlan valakitől, aki egy héttel ezelőtt
+belevette magát a házamba és azóta halálos rettegésben tart minket. Nem
+láttuk még, de állandóan érezzük a jelenlétét.
+
+– Megállj, kérlek, – szólt Viktor – minden dolognak van valami földi
+neve… Ördögről vagy hazajáró kísértetről van szó?
+
+A nagyherceg zavartan bámult maga elé.
+
+– Én tulajdonképpen valláserkölcsi alapon állok, sokat foglalkoztam
+spiritizmussal is, de most attól félek, hogy meg fogok bolondulni, ha
+arra gondolok, hogy tényleg vannak ilyen dolgok, ilyen jelenségek.
+
+Viktor elcsitította az öreget.
+
+– Kérlek, így nem fogjuk egymást megérteni. Tényeket kérek, eseményeket,
+nem pedig elmefuttatásokat. Legjobb volna, ha sorjába el méltóztatnál
+mondani, hogy miféle szokatlan dolgokat tapasztaltál.
+
+Az öreg megtörülte a homlokát.
+
+– Jól van, megpróbálom, bár nem tudom, hogy rendbe tudom-e szedni
+gondolataimat… A rettenetes csapás egy héttel ezelőtt kezdődött. Elmult
+vasárnapon. Én a pályaudvaron jártam és egyedül jöttem haza a hajtó
+kocsimon. A legényemet leszállítottam a kocsiról és valami megbizással a
+városba küldtem. Egyszerre az út közepén, kilométeres távolságban minden
+élő embertől, valaki két arasznyira a hátam mögött elprüsszentette
+magát. Egy láthatatlan valaki ült mögöttem az üres inasülésen.
+
+– Képzelődés!
+
+– Magam is azt hittem. Most azonban már tudom, hogy akkor vittem haza a
+kocsimon Őt, a titokzatos rémet, mert az órától fogva nálunk tanyázik.
+
+– Tovább!
+
+– Vasárnap villásreggeli után a dohányzó diványán heverésztem. Egyszer
+magától megnyílik az ajtó és csendesen becsukódik megint. Senkit sem
+látok, de azért az az érzés vesz erőt rajtam, hogy valaki van a
+szobában. A padló óvatos lépések alatt ropog. Miss pedig, Antónia kis
+dalmát spicce, elkezd szűkölni és nyöszörögni, a szőre fölborzolódik,
+egész testében remegve bújik mellém és mindig a kandalló felé vicsorítja
+a fogát. Ugyanakkor azt látom, hogy a kandalló párkányán álló
+gyertyatartó fölfordul, de azután visszaigazodik megint a régi helyére.
+Valaki véletlenül meglökte és idejében elkapta megint a levegőben.
+
+– És te mit csináltál azalatt?
+
+– A rémülettől dermedten feküdtem a diványon és alvást tetettem.
+
+– Biztos vagyok benne, hogy tényleg aludtál is.
+
+– Lehet. Hallgasd meg azonban, hogy mi történt másnap. Miska reggelihez
+terít a verandán. Miss is vele van és fölborzolt szőrrel attakirozza
+megint a levegőt. Miska azt hiszi, hogy macskát lát és nem törődik vele.
+Egy tál hideg húst tesz az asztalra és egy percre a pohárszék felé
+fordul. Mire megint visszajön, a húsos tál a padlón áll, Miss pedig nem
+ugat többet, hanem nyájas farkcsóválással falja a húst.
+
+– Úgylátszik, a kísértet különös súlyt vet Miss barátságára? Miska
+azonban hazudhatott is.
+
+– Hazudhatott, bár nem igen látom be, hogy mi okból tette volna. Én
+azonban igazat beszélek, pedig amit most el fogok mondani, az még
+furcsább, mint Miska kalandja. Estefelé az egyik kerti lugasban ülök és
+töröm a fejemet azon, ami napközben előadta magát. Egyszerre azt látom,
+hogy a lugas előtt, talán három méternyire tőlem, egy égő szivar
+szálldos a levegőben. Körülbelül embermagasságban, vízszintes irányban,
+egyenletes, lassu mozgással…
+
+– Biztos vagy benne, hogy nem szitakötő volt?
+
+– Havanna volt, nem szitakötő, megismertem a kravátliját is, az én
+Belindáim közül való volt, Lopez-féle gyártmány. Repülés közben bő
+füstöt is eregetett, ami nem szokása a szitakötőnek.
+
+– Történt még valami azonkivül?
+
+– Meghiszem azt! Éjjel-nappal lépteket, ajtónyikorgást és hangokat
+hallunk. A láthatatlan rém megdézsmálja az éléstárt és megissza a
+boraimat. Tegnapelőtt éjjel felkölt Krauzinger. Vacogó fogakkal jelenti,
+hogy a hetes vendégszobából horkolás hallatszik. Pedig a szoba lakatlan.
+Nosza hamar, puskát a vadásznak meg a huszárnak, magam is mauzert
+viszek, úgy rohanunk le a vendégházba. Ottbenn tényleg nagyon hangosan
+alszik valaki. Ki kell nyitni az ajtót! Be van zárva belülről. Sebaj,
+aki ottbenn horkol, az egérfogóba jutott, mert több kijárás nincs, az
+ablakon pedig erős vasrács van… Kezdjük feszegetni az ajtót, de ekkor
+egyszerre megcsattan a kulcs a zárban, az ajtó magától megnyilik és a
+sötétségben megszólal egy rémes hang. – Tessék besétálni! – üvölti
+kajánul. Óvatosan bevilágítunk, lövésre készen bemegyünk, – semmi! Az
+ágyon meglátszik, hogy valaki feküdt benne, a paplan még meleg, élő lény
+azonban nincs a szobában, csak egy kaszás-pók fut a falon. Mit mondjak
+még? A cselédeim pánikban vannak. Magam is azon gondolkoztam már, hogy
+legjobb volna elutazni… Valami azonban mégis visszatart. Ha most nem
+sikerül tisztáznom a dolgot, akkor a holtom napjáig gyötörni fog a
+titok. És még valami ejt gondolkozóba. Ha elmegyek, akkor őrizetlen
+marad a ház, mert nincs az a hatalom, amely ott tudná fogni az
+embereimet.
+
+A két férfi megállott az úton.
+
+– És nincs semmi sejtelmed? Semmi gyanud? – kérdezte Viktor herceg.
+
+– Van egy hipotézisem, de az olyan különös, hogy alig merek előhozakodni
+vele.
+
+A nagyherceg egy régebbi ujságlapot vett ki a zsebéből és odaadta
+öccsének.
+
+– Olvasd el ezt.
+
+– Magyar ember öngyilkossága Párisban. Párisból jelentik, hogy ott egy
+nagyreményekre jogosító fiatal magyar tudós, Pokorny Péter vegyész,
+öngyilkosságot követett el és a többi… Mi van ezzel a Pokornyval?
+
+– Ezt a Pokornyt, – szólt fojtott hangon a nagyherceg, – három héttel
+ezelőtt kilökettem a házamból, mert Toncsika szokása szerint flörtölni
+kezdett vele. Megmondta, hogy visszajön és most nem hihetek mást, mint
+hogy rémes módon beváltotta igéretét.
+
+– Te hiszesz kisértetekben?
+
+– Kérlek, én valláserkölcsi alapon állok és el kell ismernünk, hogy
+történnek dolgok…
+
+Viktor cigarettára gyujtott.
+
+– Egy kisértet, amely eszik, iszik, szivarozik, ágyban alszik és
+kinyitja az ajtót, ha be akar menni a szobába, az ilyen kisértet gyanus.
+Minden jel arra vall, hogy teste van és akinek teste van, azt meg is
+lehet fogni. Mindenesetre nálad maradok, míg végére nem jártunk a
+titoknak.
+
+Viktor flegmája jó hatással volt a nagyhercegre. Ez a száraz, hideg és
+blazirt ifju nagyszerü katonai vérből származott. A japán háborúban is
+nem egy jelét adta bátorságának.
+
+– Érdekes, – mondta Félix, – érdekes, hogy a szakácsom is
+olyanféleképpen okoskodik, mint te. A láthatatlan rém erősen meg szokta
+dézsmálni az éléstárt. Aki eszik, – mondja a szakács, – annak gyomra van
+és akinek gyomra van, azt meg lehet mérgezni. Patkányméreggel preparált
+egy kassai sonkát és kitette az asztalra.
+
+– A te szakácsod mindenesetre kedélyes fiu, – vélekedett Viktor.
+
+Időközben elérték a kastélyt. Mikor a kapu alá léptek, vérfagyasztó
+üvöltés hallatszott az udvarról. Egy magából kikelt ember rohant ki a
+házból. Fehér sapkát és nagy kötényt viselt. A nagyhercegi szakács volt.
+Annyira meg volt zavarodva, hogy majd feldöntötte a gazdáját. A többi
+cselédek szepegő csapatban állottak az udvaron és elmondták a fenséges
+úrnak a történteket. A szakács éppen a villásreggelit készítette a
+konyhán, közbe mindig a mérgezett sonkára sandított, mely csalétekként
+ott állott az ablakpárkányon. Egyszerre egy láthatatlan kéz galléron
+ragadta a konyhaművészt, a sonka pedig iszonyatos erővel a jobb, majd a
+bal orcájához csapódott. A szakács úgy megijedt, hogy kirohant az
+udvarra. Ott künn még egy erőteljes rúgást érzett, a sonka pedig utána
+röpült és a földre esett. A szakács most világgá szaladt, a mérges sonka
+pedig mozdulatlanul ott feküdt az udvar kövezetén…
+
+A cselédek szinte kábultak voltak a rémülettől, mintha bomba explodált
+volna a lábuk előtt. Néhány régi szolga kivételével mind fölkerekedtek,
+hogy ők semmi pénzért sem maradnak tovább a megátkozott kastélyban.
+
+
+III.
+
+Viktor herceg mindenekelőtt a menyasszonyát látogatta meg.
+
+Ő fensége mérsékelt örömmel fogadta ő hercegségét, sőt akaratlanul egy
+kis grimászt is vágott, mikor helyet kinált neki a szalónjában.
+
+– Örülök, hogy ilyen nyugodtnak látom, – üdvözölte a fiatal úr. – A
+házban igen furcsa dolgokat beszélnek ám.
+
+– Mindig csak a felét kell elhinni annak, amit beszélnek, –
+bölcselkedett Antónia.
+
+– Hiszen ha csak a fele igaz, akkor is éppen elég. Maga nem fél a
+kisértettől?
+
+– Egy otrantói Antóniának nincs joga félni. Nekünk jó példát kell adnunk
+a szegény népnek.
+
+– Pedig úgy hallottam az édesapjától, hogy a kisértetjárás első napján
+maga is derekasan szepegett.
+
+– Akkor sem a földi testemet, hanem a halhatatlan lelkemet féltettem,
+mert azt hittem, hogy gonosz szellemek szállották meg a kastélyt. De
+később meggyőződtem, hogy a lelkemet nem fenyegeti semmiféle veszedelem.
+
+– Honnan szerezte ezt a meggyőződést?
+
+– Éjszakára feszületet tettem a szobám ajtajára. Azon megtörik a
+sötétség hatalma.
+
+– És mi történt?
+
+– Reggel egy szál virágot találtam a feszületre tüzve.
+
+– Nagyon érdekes! És most már egyáltalában nem fél?
+
+– Féljenek azok, akiknek lelkét bűn terheli. Úgy sejtem, a láthatatlan
+Valaki azért nem akar megnyugodni, mert nem tudja elfelejteni az
+igazságtalanságot, melyet földi életében el kellett szenvednie.
+
+– Talán keveset kapott enni földi életében és most azzal bosszulja meg
+magát, hogy kipusztítja az éléstárakat.
+
+Antóniának nem tetszett a cinikus hang és szó nélkül fölkelt helyéről,
+jelezvén, hogy a fogadás véget ért.
+
+A nagyhercegnő tényleg nagyon meg volt ijedve a szellemjárás első
+napján. Akkor nyakra-főre el akart utazni Varsányból. De aztán egyszerre
+megjött a bátorsága, maradni akart és mindenkit bámulatba ejtett a lelki
+erejével. Ennek a változásnak persze megvolt a maga különös oka.
+
+A nagyhercegnő aznap vett első ízben tudomást a titokzatos rémről, midőn
+megérkezett a párisi fürdőruhája. Egy divatkép után csináltatta és úgy
+találta, hogy pompásan sikerült. A ruha, amennyiben egyáltalában ruhának
+volt nevezhető, fekete selyemből készült, piros öv, piros kalap és piros
+szalagos szandál járt hozzá. Mivel ő fensége kiváncsi volt és éppen
+ráért, magára vette, azután az öltöző-szoba háromszárnyu tükre elé
+lépett. Mindjárt elhatározta, hogy az idén Biarritzot fogja
+indítványozni a nagyhercegnek. Biarritzról lévén szó, eszébe jutott,
+hogy az angol királyi család is ott lesz az idén és ekkor néhány mély
+udvari bókot csinált, egy füst alatt kipróbálta azt a leányosan lojális
+mosolyát is, mely főhercegtől fölfelé járt ki az uraknak. Azután abból a
+valószínütlen föltevésből indulván ki, hogy őt valami nyomorult súlyosan
+megsérthetné a fürdőben, a haragos Diana pózában gyakorolta magát. Hogy
+kipróbálja a ruha szabását, ruganyos princesszlépésekkel járt föl-alá a
+tükör előtt, majd bosztont kezdett táncolni, végül pedig eszébe jutott,
+hogy a spanyol határ közel esik Biarritzhoz és ekkor fandangóba csapott
+át, de ez már nem igen sikerült és a nagyhercegnő pihegve roskadt a
+kerevetre. Az imént ajtónyilást hallott és mivel azt hitte, hogy a
+komornája jött be, azt mondta:
+
+– Lizi, a legyezőmet!
+
+És ekkor a kis legyező, mely ott feküdt az öltöző-asztalán, magától
+fölemelkedett a levegőbe és odaszállt az ölébe…
+
+– Jézus Mária! – rémüldözött Antónia.
+
+Ájulás környékezte, de nem tudott elájulni, mert a flakonja is
+odaszállott az orra alá és az angol só magához térítette. A legyezője
+azalatt ott lebegett az arca mellett és szeliden legyezgette. A
+nagyhercegnő megdermedt a félelemtől és mozdulni sem mert. Akkor rohant
+be Lizi. A leány sápadt arccal jelentette, hogy a kastélyban
+kisértetekről beszélnek.
+
+Antónia most már nem mert egyedül maradni egy pillanatig sem. Éjszakára
+maga mellé vette Lizit és Teplic bárónét, a lámpákat pedig reggelig
+égette. De azért Antóniának minduntalan az a szorongó érzése volt, hogy
+Ő mellette van. Nesztelen talpakon környékezi, olykor mintha hallaná is
+a lélegzetvételét, néha pedig – furcsa, de való! – gyönge dohányszag üti
+meg Antónia orrát. Vagy talán csak fölizgatott képzelete hitette el vele
+mindezeket?
+
+Másnap délelőtt a nagyhercegnő egy ujsággal a kezében a parkban sétált.
+A Teplic is vele volt.
+
+A virágágyak körül tótok dolgoztak és a Teplic hozzájuk lépett, hogy
+fölösleges utasításokat adjon nekik. Antónia azalatt letelepedett egy
+kőpadra. És ekkor megint félelmetes dolog történt. Előtte, az útra
+szitált friss homokban, emberi lábnyomok keletkeztek. A szeme előtt
+támadtak a nyomok, egyik a másik után. Egyenesen feléje közeledtek.
+Antónia érezte, hogy Ő az. A láthatatlan rém. Most már mellette van.
+Annyira megijedt, hogy nem mert kiáltani, pedig a Teplic ott van, alig
+harminc lépésnyire tőle. És mialatt a szökőkút csobogott, a verebek a
+gesztenyefákon csiripeltek, a Teplic pedig magyar-tót nyelven
+veszekedett az emberekkel, közvetlenül mellette megszólalt egy suttogó
+hang. Oly közel, hogy Antónia érezte arcán a láthatatlan ember meleg
+lehelletét.
+
+– Antónia, szeretlek!
+
+– Minden jó lélek dicséri az Urat! – hebegte a nagyhercegnő.
+
+– Ámen! Ne félj, Antónia, nincs semmi veszedelem!
+
+A nagyhercegnő keresztet vetett magára.
+
+– Ki szól hozzám? – kérdezte szepegve.
+
+– Meg fogod tudni, ha megigéred, hogy megőrzöd titkomat. Ülj csöndesen
+és tégy úgy, mintha ujságot olvasnál. Hallgass ide és a félelmed tüstént
+el fog mulni.
+
+– Én nem látok senkit. Én félek. Angyal ön vagy kisértet?
+
+– Ember vagyok.
+
+– Akkor miért nincs teste?
+
+– Van testem, de olyan ruhába öltöztem, mely láthatatlanná tesz. Ez nem
+csoda, hanem a tudomány új fölfedezése. Ha megismered a titkomat,
+mosolyogni fogsz a félelmeden. Nézz ide, most fölemelem a fátyolt, mely
+a szememet eltakarja.
+
+Antónia két ragyogó, zöldes szemgolyót látott a levegőben. A következő
+pillanatban megint eltüntek a szemek.
+
+– Ez borzasztó, én nagyon félek! – szepegett a leány. – Mit akar itt,
+miért rémítget minket?
+
+A láthatatlan ember nagyot sóhajtott.
+
+– Azért jöttem, mert nem tudok tőled távol élni. Az igazi alakomban
+azonban nem jöhettem.
+
+– De hát kicsoda maga?
+
+– Nem ismerted meg a szememet? Nem emlékszel a hangomra? Nem jut eszedbe
+az az ember, aki jobban szeret az életénél?
+
+– Maga? De hiszen maga meghalt?! Benne volt az ujságban.
+
+– Magam telegrafáltam meg a lapoknak a hírt, hogy megtévesszem
+ellenségeimet.
+
+– Ha maga az és nem a hazajáró lelke, akkor mutassa magát emberi
+alakjában.
+
+– Most nem lehet, mert meglátna a Teplic. Megfogom azonban fenséged
+karját és a keztyümön keresztül is érezheti, hogy a kezem eleven ember
+keze.
+
+Antónia rettegő kiváncsisággal türte az érintést. De akkor odajött a
+Teplic és leült a padra. Éppen legrosszabbkor. Ez bosszantó volt.
+
+– Édes Teplic, – mondta a nagyhercegnő, – maga megint nagyon hízik, mert
+sohasem sétál.
+
+– Jól van, – szólt a Teplic, – még háromszor megkerülöm a nagy tisztást.
+
+Azzal elment.
+
+– Itt van még? – susogta Antónia.
+
+– Itt vagyok. Most leülök maga mellé.
+
+Antónia erősen odanézett, ahonnan a hangot hallotta és ekkor úgy rémlett
+neki, mintha egy emberi törzs és egy kerek fej halvány, ködös
+körvonalait látná a levegőben.
+
+– Mondja, mikor fog megjelenni előttem?
+
+– Már megtettem volna, ha nem őriznék mindig a cselédjei és a Teplic.
+Küldje el őket ma este és akkor látni fog.
+
+A nagyhercegnőnek hirtelen eszébe jutott valami, amitől vérvörös lett az
+arca.
+
+– Az tulajdonképpen nagyon különös dolog, hogy maga láthatatlanul
+jár-kel körülöttem. Meg kell igérnie, hogy nem nyit rám többet
+kopogtatás nélkül.
+
+Este azt mondta Antónia, hogy nincs szüksége sem a Teplicre, sem Lizire,
+egyedül fog aludni. Ő nem fél, minek is félni, mikor életünk az Úr
+kezében van. Félix nagyhercegnek nagyon imponált a leánya magatartása.
+Azt mondta, hogy Antónia őt amaz otrantói Beatricera emlékezteti, aki
+egykor oly hősiesen védelmezte meg várát a mórok támadása ellen. Mindez
+persze még Viktor herceg megérkezése előtt történt.
+
+
+IV.
+
+Viktor két nap óta lakott már a kastélyban, anélkül, hogy a láthatatlan
+rém valami nagyobb szabásu botrányt csinált volna. Éppen csak az ajtókat
+nyitogatta és a fenséges úr szivarjait fogyasztotta. Ennyit még el
+lehetett volna viselni.
+
+– Vannak neked vérebeid? – kérdezte a második napon a fiatal úr.
+
+– Az erdészemnél vannak. Csak nem akarsz kutyával szellemet nyomozni?
+Hiszen annak szárnya van.
+
+– Nem hinném. Aki bocskort visel a lábán, az nem röpül. Minden dolognak
+megvan a maga stílusa.
+
+– Honnan tudod, hogy bocskort visel?
+
+– Az éjjel finom homokot hintettem a folyosóra, abban visszamaradt a
+nyoma. Jó nagy férfilábnyom. Sarkatlan, puha talpon jár. Ugyanezt a
+nyomot megtaláltam a park homokjában is.
+
+E pillanatban minden érthető ok nélkül meglebbent az ajtó nagy függönye.
+A két úr elhallgatott és egy sokatmondó pillantást váltott.
+
+Másnap azonban mégis elhozatták a vérebeket, de semmire sem tudtak velük
+menni, mert az ostoba állatok, miután fölvették a bocskornyomot és
+végigrohantak a kastélyon, megrekedtek a kert egy fiatal platánfája
+alatt. Onnan sem szép szóval, sem ostorral nem lehetett őket
+elriasztani; orrukat magasra emelve, ugatták a fa üres ágait. Ezt tehát
+abba kellett hagyni.
+
+Három napig aztán teljes csend volt a kastélyban. A nagyherceg, aki
+ujabban sokat levelezett spiritistákkal, úgy vélekedett, hogy talán
+valamelyik médiumnak, azok közül, akiket állandóan pénzelt, sikerült
+rábeszélnie a nyugtalan szellemet, hogy ne garázdálkodjék tovább a
+kastélyban. Viktor herceg azonban inkább azt hitte, hogy a vérebek
+ijesztettek rá a titokzatos rémre.
+
+Másnap Viktor sétalovaglásra hívta bátyját. Amint künn voltak a
+tarlókon, a fiatal herceg rövid galop után lépésbe csapott át.
+
+– Tudod, Félix bácsi, hogy miért ültettelek nyeregbe? Hogy elkerüljük az
+ő kémkedését.
+
+– Hát itt van még?
+
+– Itt. Tegnap, mikor a parkban sétáltunk, szándékosan olyan helyre
+vezettelek, ahol sok a száraz haraszt. Folyton hallottam a lépteit. Ő
+állandóan a sarkunkban van. Vagy fél tőlünk és tudni akarja, hogy nem
+forralunk-e ellene valamit, vagy pedig nagyon kiváncsi természetü.
+
+– Fölfedeztél megint valamit? – kérdezte az öreg.
+
+– Valami nagyon különös dolgot. Nem tünt fel neked, hogy Toncsi az
+egyedüli a házban, aki nem fél? Jó magunkról nem beszélek, de a
+lakájaid, bivalynyi emberek, már alig állnak a lábukon az örökös
+izgalomtól. Toncsi azonban nyugodt, rózsás, jókedvü. Én ezt furcsának
+találom.
+
+– Én nem. A mi családunkban mindig voltak hőslelkü nők. Például…
+
+– Otrantói Beatrice, tudom, megvédte a várát a mórok ellen. Kérdés
+azonban, hogy megvédte volna-e kevésbbé füstös pofáju támadóval szemben
+is? És még egyet. Nem tünt föl neked, hogy Antónia újabban nem tisztel
+meg minket estebédnél, hanem a szobájába hordatja az ételt?
+
+– Ezt máskor is meg szokta tenni, ha te a vendégünk voltál.
+
+– Megnéztem tegnap az adagokat, amiket maga rendelt meg a konyhában és
+mondhatom, hatalmas étvágya van. Tegnap reggel, mikor Toncsi a kertben
+járt, körülnéztem a szobájában, természetesen a te utólagos
+fölhatalmazásod reményében…
+
+– Háborúban vagyunk! Találtál valami gyanusat?
+
+– Négy üres és három teli pezsgős palackot a fürdőszobájában. A
+kandallóban pedig több havanna-szivarvéget.
+
+– Régóta tudom már, hogy a rém rájár a boraimra.
+
+– Azt még valahogyan meg tudom érteni, hogy egy kísértet pezsgőzik és
+szivarozik, de hogy azt éppen az én menyasszonyom szobájában kell
+tennie, az már sehogy sem megy a fejembe.
+
+– Én azt hiszem, te elfogult vagy Toncsikával szemben. Ismerem a
+leányomat, tőle könnyen kitelik, hogy egy eleven vegyésszel flörtől, de
+egy halott emberrel? Nem, az nem vall rá.
+
+Már besötétedett, mikor a két lovas visszaérkezett a kastély elé.
+Antónia szobájának ablakai nyitva voltak. A kivilágított szobából
+zongorahangok áradtak ki az éjbe.
+
+– Tud a Teplic zongorázni? – kérdezte Viktor.
+
+– Nem igen.
+
+– Hát kivel játszik négykézre Toncsi?
+
+– Arra magam is kíváncsi volnék.
+
+A lépcsőn Lizivel találkoztak.
+
+– Vendége van ő fenségének?
+
+– Egyedül van.
+
+A nagyhercegnő lakosztályába vezető ajtó el volt zárva. Félix azonban
+nem jött zavarba. Egy kis szőnyegajtón át, mely a cselédfolyosóról a
+fürdőszobába vezetett, bevitte öccsét a lakásba. Antónia nem hallotta
+őket és tovább játszott. A nagyherceg iszonyodva kiáltott föl, még
+Viktor is megtántorodott. Toncsi mellett egy vöröshaju férfifej lebegett
+a levegőben. Teste nem volt, csak két nagy keze, mely a billentyük
+fölött röpködve, buzgón verte a nagyhercegnő játékához a kíséretet. A
+feje még bólongatott is és olvasta a taktust: egy-kettő-három…
+
+A nagyherceg kiáltására a vörös fej megfordult. Ő volt, Pokorny Péter.
+Vérfagyasztóan vigyorgott, aztán a levegőben szállva, egyenesen a két
+férfi felé közeledett. Azok megrettenve tántorodtak félre a repülő pofa
+előtt. A vörös fej pedig eltünt a hálószoba ajtajában.
+
+És Antónia? Ő meg sem mozdult, hanem nyugodtan és önfeledten, mintha
+hipnózisban volna, játszotta tovább a maga szólamát. Akkor pillantott
+csak föl, mikor a nagyherceg vállon ragadta.
+
+– Jó estét, apa, – mondta szeliden mosolyogva. – Jól esett a lovaglás?
+
+– Boldogtalan! Mit műveltél itt?
+
+– Csajkovszkyt játszottam.
+
+– De négykézre!
+
+– Ugyan, apa!
+
+A nagyhercegnő Viktorra nézett.
+
+– Valami baja van édesapának? – kérdezte aggodalmasan.
+
+Kitünt, hogy szegény jó Antóniának sejtelme sincs arról, hogy milyen
+félelmetes társaságban zongorázott. Ő meg volt róla győződve, hogy
+egyedül ült a zongora mellett és nem is akarta komolyan venni, amit az
+urak neki beszéltek.
+
+Félix nagyherceg holmi spiritiszta elméletek alapján igyekezett
+megmagyarázni a szörnyü jelenést, Viktor azonban, a rendületlen
+materiálista, azt gyanította, hogy ebben a házban valami ragadós
+idegnyavalya dúl, mely tömeges és párhuzamos hallucinációkat okoz
+áldozatainak. Antónia, úgy látszik, még nincs inficiálva, de a többiek
+már mind betegek. Mivel nem lehetetlen, hogy a baj csírája a régi ház
+falaiban lappang, legjobb lesz, ha mind felszedelődzködnek és elutaznak.
+
+
+V.
+
+A fenséges úr elhatározta, hogy a Svájcba viszi leányát… Még sem
+valószínü, hogy a hazajáró kísértet bemerészkedjék a luzerni
+National-szálloda társalgójába, a pincérek és az angolok közé. Másnap
+azonban megint másképp határozott. Ezt az újabb fordulatot egy levél
+idézte elő, mely Franciaországból jött és melyet a híres Marcel tanár
+írt a nagyhercegnek. Ő fensége, alig hogy egy pillantást vetett a
+levélbe, rettenetes izgalomba jött, majd parancsot adott, hogy
+nyergeljenek. Kilovagolt Viktor öccsével a tarlóra.
+
+– Minden meg van magyarázva! Se kísértet, se idegbetegség, hanem alávaló
+csalás! Hallgasd meg ezt, Viktor!
+
+Azután fölolvasta öccsének a levelet. Marcel mester levele így szólt:
+
+Nagyhercegem!
+
+Egy épp oly nagyfontosságu, mint diszkrét természetü ügyben kell az ön
+jóindulatát kikérnem. Midőn ön a tavasszal megtisztelte látogatásával az
+én vincennesi laboratóriumomat, fölemlítettem ön előtt, hogy a tibeti
+festőanyag problémájával foglalkozom. Elmondtam önnek azt is, hogy az
+oldat különös optikai hatásokat idéz elő, amennyiben részlegesen
+semlegesíti a szemidegeket és láthatatlanná teszi a testet, melyet az
+oldattal bevontak. Ön, kedves nagyhercegem, akkor mosolygott amaz
+állításomon, hogy oly ruhát tudok készítni, mely láthatatlanná teszi
+viselőjét. Nos, most arról értesítem, hogy sikerült megoldanom a
+problémát. Fájdalom, nem telt nagy örömem nevezetes fölfedezésemben. Az
+első készletet, melyet nagy fáradsággal előállítottam, ellopták tőlem és
+a tolvaj olyan ember, aki teljes bizalmamat bírta és akit fiamként
+szerettem. Ő az a bizonyos Pokorny doktor, aki az ajánlatom segítségével
+bejutott az ön nagyrabecsült házába is. Hogy mi sodorta a fiatalembert a
+bűn lejtőjére, azt nem tudom egész biztosan, úgy sejtem azonban, hogy az
+asszonyok zavarták meg tiszta ítélőképességét. Valószínünek tartom, hogy
+Pokorny láthatatlan ruhát készített magának és hazatért Magyarországba,
+ahol előttem ismeretlen célokat remél elérhetni. E célok nem lehetnek
+tiszteletreméltók, erre vall legalább az a körülmény, hogy Pokorny az
+esetleges üldözés félrevezetése céljából öngyilkosságának hírével
+ültette föl a lapokat. Mindenesetre kérem önt, kedves nagyhercegem,
+érdeklődjék a dolog iránt és ha tudomást szerez oly jelenségekről,
+amelyek a mellett szólanak, hogy Pokorny tényleg Magyarországon lappang,
+akkor legyen szíves nekem értesítést küldeni. Bevallom, hogy Pokorny úr
+háládatlansága annyira elkedvetlenített, hogy nem folytatom
+kísérleteimet a tibeti oldattal. Annak örülök csak, hogy Pokornyval nem
+közöltem a receptet; amit ellopott az oldatból, az az övé, ennél többet
+nem fog megszerezni. Talán jobb is lesz, ha magammal a sírba viszem a
+veszedelmes titkot. Vagyok stb.
+
+_Marcel az Institut tagja._
+
+Miután az urak magukhoz tértek első meglepetésükből, a nagy félelem,
+mely hetek óta gyötörte őket, valóságos örömmámorrá váltódott föl.
+Később belátták, hogy tulajdonképpen nincs is okuk olyan nagyon örülni
+és ekkor nagy fölháborodás vett erőt rajtuk. Különösen a nagyherceg
+haragudott nagyon. Ő az utóbbi időkben magába szállott, szent ember
+módjára élt és szánta-bánta bűneit, és mindezt ilyen mihaszna kedvéért!
+Egy tolvaj vegyész merte az ő házában a kísértetet játszani!
+
+– Egy dolgot nem tudok megérteni, – mondta Viktor herceg. – Mikor az
+öreg Marcelnál jártál, ő szóba hozta előtted a láthatatlan ruhát. Hogyan
+lehetséges, hogy az mostanában egyszer sem jutott eszedbe?
+
+– Tényleg nem jutott eszembe, – állapította meg a nagyherceg. –
+Alkalmasint azért nem, mert egy percig sem vettem komolyan a dolgot.
+Olyasmit képzeltem, hogy az öreg úr már meghülyült egy kissé és
+együgyüségeket fecseg.
+
+Az urak azután megbeszélték a legközelebbi teendőket. Viktor úgy
+vélekedett, hogy Antóniát most már sürgősen el kellene távolítani a
+kastélyból. A fenséges úr azonban más nézeten volt.
+
+– Mi akadályozza meg azt a nyomorultat abban, hogy utána ne menjen?
+Börtönbe végre még sem csukhatjuk a leányomat. Hiába való is volna, mert
+a láthatatlan mihaszna oda is be tudna férkőzni. Legjobb lesz, ha Tónika
+mellettünk marad, akkor legalább szemmel tarthatjuk. Ezt a dolgot
+csendben kell elintéznünk, nehogy nagyobb kellemetlenség legyen belőle.
+
+Antónia vőlegénye úgy vélekedett, hogy a kellemetlenség már nem lehet
+sokkal nagyobb, de azért nem szólt semmit, mert megszokta már, hogy
+személyes érzelmeit alárendelje a dinasztikus érdekeknek.
+
+Az urak azután levelet írtak Marcel mesternek. Őszintén föltárták előtte
+helyzetüket és tanácsot kértek tőle. A levelet nem a kastélyból, hanem a
+plébániáról küldték el, a választ is oda kérték, nehogy a furfangos és
+örökké gyanakvó ellenség neszét vegye a dolognak. Csak hadd ringassa
+magát biztosságban, akkor előbb-utóbb csak hurokra fog kerülni.
+
+Titkos, alattomos és szívós vadászat indult meg a kastélyban. A
+nagyherceg és Viktor szimatolva kutatták a láthatatlan ellenséget.
+Gyilkos gyülöletüket tettetett közömbösség mögé rejtették. Tudták, hogy
+igen óvatosan kell eljárniok, mert hiszen mindannyiuk élete az átkozott
+Pokorny kezében van. Ők csak akkor sujthatnak le reá, ha föltétlenül
+biztosak benne, hogy egy csapással meg tudják semmisíteni. A feladatuk
+azonban nehezebb volt, mint eleintén hitték. Az ellenség épp oly óvatos
+volt, mint vakmerő. Olyan volt, mint a patkány a házban; folyton
+hallották, de sohasem tudták, hogy hol van a búvóhelye.
+
+Antóniát most már szoros őrizet alá vették. A Tepliccel kellett aludnia,
+esténkint pedig, mielőtt rázárták volna az ajtót, a nagyherceg egy
+borotvaéles karddal végigkaszálta a szoba levegőjét és az ágy alá
+szurkált. Azt mondta, hogy a fegyver a keresztes háborukból való szent
+ereklye és bűvös erejével elűzi a gonosz szellemeket. Mert Tónikával
+szemben ragaszkodniok kellett a kísértet-elmélethez. A nagyhercegnő nem
+tiltakozott az óvó rendszabályok ellen. Ő hallgatott és mosolygott. Az
+édes, révedező és titokzatos mosoly, mely újabban állandóan ott
+világított rózsás, széles ábrázatán, hihetetlenül idegessé tette a
+vőlegényét és valósággal felbőszítette a nagyherceget. Ez a leány mulat
+rajtuk!
+
+A nagyherceg most már gyanusnak találta leányának minden mozdulatát.
+Antónia a verandán ül és halkan dudol maga elé… Vajjon nem sző bele a
+dal szövegébe szavakat, melyek egy láthatatlan hallgatójának szólanak?
+Antónia egy pillanatra maga elé tartja poharát, mielőtt ajkához vezetné…
+Áhá, most ő reá köszönti borát! A kertben sétál és fölemeli egyik
+karját… Vajjon nem öleli át valakinek a vállát? Antónia a dohányzó
+kerevetén ül és olvasgat.
+
+– Toncsi, te a levegőre támaszkodol? – kérdi szigorúan a nagyherceg.
+
+– Nem, apa, a diványpárnára…
+
+– Én nem látok semmiféle párnát… Egy tisztességes leány nem támaszkodik
+a levegőre!
+
+A nagyherceg fölugrott és kardjával a diványba döfött. A nagyherceg
+utálatos volt örökös szekaturáival, de Antónia azért csak mosolygott. A
+mosolya arról győzte meg az urakat, hogy hiába minden éberségük, a
+láthatatlan ellenség úgy csalja őket, ahogyan akarja.
+
+A nagyherceg izgatott kíváncsisággal várta Marcel mester újabb levelét.
+Abban bízott, hogy a tudós valahogyan a kezébe fogja szolgáltatni
+ellenségét. A várt válasz nem jött meg, de megérkezett helyette a hír,
+hogy a nagy tudós nyolcvanhat esztendős korában meghalt és hogy nagy
+pompával helyezték nyugalomra a Pantheonban. Az urakat nagyon leverte a
+haláleset. Elkeseredett harcukban most már egészen a maguk erejére
+voltak hagyatva. Mivel úgy vélekedtek, hogy ilyen alattomos ellenséggel
+szemben minden fegyver használata jogosult, különféle fantasztikus
+cselvetéseken törték a fejüket. Titokban hatalmas vascsapdákat hozattak,
+amelyek össze tudták volna zúzni a havasi medve csontjait. A csapdákat
+egyszer éjjel kitették Antónia ajtaja előtt. Reggelre kelve az egyikben
+a fenséges úr vadászcsizmáit, a másikban Viktor herceg nadrágját lelték.
+Antóniának aznap nevetőgörcsei voltak. Szeptember végéig minden a
+régiben maradt. Fordulat csak akkor következett be, midőn megjött a
+hideg, esős őszi idő. A nagyherceg egyszer esti szürkületben a saját
+havelokját látta sétálni a cselédfolyosón. Amint közelebb lépett, a
+kabát leesett a padlóra és gyorsan távolodó lépések nesze hallatszott.
+
+– Úgy látszik, a nyomorult fázik! – mondta ő fensége.
+
+Kombinálni kezdett. Valószínü, hogy a tibeti ruha vékony kelméből, talán
+selyemből vagy trikóból készült, láthatatlanná teszi az embert, de nem
+védi meg a hideg ellen. Nos, annál jobb! A nagyherceg erre elzáratta a
+központi fütést és csak egy-két kandallóban engedett begyújtani. Antónia
+föltünően sokat panaszkodott a hideg miatt.
+
+– Aki fázik, vegyen bundát magára! – mondta ő fensége.
+
+A számítás helyesnek bizonyult. A rém láthatólag sokat szenvedett a
+hidegtől. Most már gyakran hallották tüsszenteni, éjjelenkint pedig
+hosszan és kínosan köhögött a folyosókon.
+
+– Influenzája van! – diadalmaskodott a nagyherceg.
+
+A cselédek panaszkodtak, hogy a láthatatlan ember elhurcolja a meleg
+ruháikat. Olykor szalmából és pokrócokból rakott fészkeket találtak a
+ház valamelyik zúgában. Pokorny élelmezésével is baj volt. Amióta ő
+fensége napi adagokra szorította a háznépet és Antónia előtt szigorúan
+zárva tartotta az éléstárt, rosszra fordult a láthatatlan ember sorsa.
+Most már éhes farkasként járt-kelt a házban, kiragadta a félig nyers
+pecsenyét a sütőből, éjjelenkint pedig elkeseredetten feszegette az
+éléskamra ajtaját. Sőt már annyira is megfeledkezett magáról, hogy
+betört a városi hentesekhez, egész sonkákat és szalámirudakat lopván
+magának.
+
+A nagyherceg most már ujult erővel folytatta a harcot. Mivel
+valószínünek tartotta, hogy Pokorny az éhség és a betegség által üzetve,
+előbb-utóbb le fogja vetni inkognitóját és emberek közé fog menni,
+kiadta személyleírását a kerületi csendőrségnek és vérebekkel őriztette
+a ház környékét. A kastély láthatatlan zsarnokából most már a kastély
+láthatatlan foglya lett.
+
+Pokorny nem igen tudta elképzelni, hogy miért változott meg az emberek
+véleménye ő róla, annyit azonban észrevett, hogy most már nem félnek
+tőle annyira, sőt nem is tartják kísértetnek. Hogy rehabilitálja magát
+és visszaállítsa megrendült tekintélyét, ijesztésre akart dolgozni.
+Éjjel förtelmesen vonyított a holdvilágban, a konyha faláról leverte a
+fazekakat, néha lócsontokat csempészett a cselédek ágyába és hasonló
+sületlenségeket követett el.
+
+Antónia most már nem mosolygott többé. Idegesnek látszott és szomorúnak.
+A szeme gyakran vörös volt a titkolt sírástól. Ujabban erősen meg is
+fogyott.
+
+
+VI.
+
+November tizenkilencedikén gyalázatos idő volt. Hideg, nyirkos, sötét
+nap. E napon Franciaországból kis csomagot hozott a posta. Föladó a
+vincennesi közjegyző volt, amely körülmény annyira felköltötte a
+nagyherceg kiváncsiságát, hogy sajátkezüleg bontotta föl a csomagot. A
+fenséges úr igen elcsodálkozott, midőn két szarukeretes pápaszem került
+a kezébe. A pápaszemeknek aranysárga üvegük volt. Kisérő levelében azt
+írta a közjegyző, hogy az üvegeket Istenben boldogult Marcel tanár
+testálta a nagyhercegre. A hagyatéki eljárás kissé hosszura nyúlt és így
+most küldhették csak el az emléktárgyakat, amelyeknek – a közjegyző
+szavai szerint – „némi becset adhat az a körülmény, hogy egy híres
+francia tudós hagyatékából kerültek.“
+
+Félix és Viktor figyelmesen forgatták kezükben a különös örökséget.
+Azután egyszerre meghökkenve néztek össze. Egyet gondoltak mind a
+ketten. Ez a sárga pápaszem a tudós utolsó találmánya. A tibeti
+veszedelem ellenmérge. Ezzel fogják meglátni a láthatatlan Pokornyt!
+
+Tudták, hogy kivel van dolguk és azért túlzott és körülményes
+óvatossággal jártak el. Első reggelinél a nagyherceg tüntetve arról
+panaszkodott, hogy fáj a szeme. Viktor megjegyezte, hogy az ő szeme
+sincs rendben; alkalmasint valami ragadós szembaj támadta meg őket.
+Reggeli után a városba lovagoltak, azzal a szesszel, hogy a doktorral
+fognak beszélni. Mire visszajöttek, már az orrukon volt a Marcel-féle
+pápaszem.
+
+Délelőtt az egész család együtt ült a dohányzóban és ekkor kitünt, hogy
+a vincennesi tudós tényleg megbecsülhetetlen örökséget hagyott rájuk. A
+sárga szemüvegen keresztül meglátták őt. A rettenetes, szívós és
+szemérmetlen ellenséget.
+
+A dolog igen különös volt. Egy lakáj nyitott be a szobába, hogy behozza
+a reggeli postát és közvetlenül mögötte egy álomszerüen kalandos alak
+osont be az ajtón. Testhez álló trikó-ruhát viselt, selyemsisakot,
+álarcot és keztyüt. Olyan volt, mint a buvár, vagy a kéményseprő.
+Hosszu, nesztelenül sikló léptekkel haladt, minden lépés után
+meg-megállva, mint Harlekin a komédiában. A pápaszemes urak a
+fölindulástól remegve, de némán és közömbösséget tettetve lesték meg
+minden mozdulatát. Pokornynak persze sejtelme sem volt róla, hogy ő
+többé már nem láthatatlan. Miután körülnézett a szobában, fantasztikus
+mozdulatokkal Antónia mögé lebbent és szeliden megérintette a vállát. A
+nagyhercegnő csöndesen bólintott a kerek állával, egyébként azonban föl
+sem tekintett az ujságlapjából. A rém azután óvatosan a kandallóhoz
+lépett és lekuporodott annak alacsony vaskorlátjára. Alkalmasint fázott.
+Félix és Viktor között ült, alig egy-két lépésnyire tőlük. Talán tíz
+percig maradt ott. Ekkor fölemelkedett Antónia és fölszólította Teplic
+bárónét, hogy jőjjön vele a télikertbe. A nők kimentek és Pokorny velük
+ment, szorosan Antónia sarkában haladva és lépést tartva vele. Az ember
+azt hihette volna, hogy a nagyhercegnő árnyéka. A két úr visszamaradt.
+Suttogó hangon, az izgalomtól sápadt arccal tanácskoztak egymással.
+Abban állapodtak meg, hogy még várnak a döntő csapással. Úgy fogják
+ártalmatlanná tenni az ellenséget, hogy Antónia lehetőleg ne legyen
+belekeverve a dologba; a cselédségnek azt kell hinnie, hogy valami
+furfangos házitolvajról van szó. Most már különben sincs okuk sietni,
+mert Pokorny többé nem kerülheti el a sorsát.
+
+Viktor herceg később, persze a szemüveggel az orrán, benézett a
+télikertbe. A derék báróné egy karosszékben szunyókált, Antónia pedig a
+rémmel összeölelkezve sétált föl-alá. Alkalmasint beszélgettek, még
+pedig nem valami mulatságos tárgyról, mert a hercegnek úgy tetszett,
+mintha szép unokahugának szeme könnyes volna.
+
+Villásreggelinél is velük volt Pokorny. A nagyhercegnő széke mögött
+lappangott, a fölszolgáló inasok elől oly ügyesen kitért, mintha négyest
+táncolna velük, közben a legnagyobb szemérmetlenséggel elkapta és a
+ruhája mellén levő nagy zsebbe csusztatta a falatokat, melyeket Antónia
+csodás fesztelenséggel csempészett oda neki. Viktor herceg közel volt
+hozzá, hogy boros palackot vágjon a rém fejéhez, a nagyherceg kezében
+pedig paragrafussá görbült az ezüst villa, de a két úr a cselédekre való
+tekintettel mégis türtőztette magát.
+
+Ebéd után Antónia az édesapja kivánságára zongorázott, a rém ekkor a
+zongora tetején ült és elmélázva hallgatta a játékot. Ő láthatólag nem
+kedvelte a magányt, hanem minden idejét a családi körben töltötte.
+
+Antónia később abbahagyta a játékot és mivel időközben elállott az eső,
+Teplic bárónéval a parkba ment. Pokorny persze velük. Az aszfaltos úton
+sétáltak föl-alá, az ezüstfenyők előtt. A báróné, aki Antónia karját
+fogta, igen elbámult volna, ha sárga szemüveg lett volna az orrán, mert
+azt látta volna, hogy a nagyhercegnő másik karjába is kapaszkodik
+valaki. Igy azonban nem látott semmit, sőt nem is hallott, mert azok
+ketten jól összetanult, összevágó lépésekkel jártak mellette. Félix és
+Viktor az emeleti ablak függönye mögé lapulva figyelték a sétálókat.
+
+– Hogy megértik egymást! – mormogta Viktor. – Az aszfalton sétálnak,
+nehogy nyomot hagyjanak a nedves úton.
+
+– Képzelem, hogy röhögött magában a nyomorult, mikor esténkint karddal
+kaszaboltam körülötte a levegőt… Ő azalatt Tónival összeölelkezve állott
+a szobában…
+
+A nagyherceg éktelen haragra lobbant.
+
+– Hogy is volna, ha most elhozatnám az expresszemet és szó nélkül
+ledurrantanám a frátert?
+
+Viktor a fejét rázta.
+
+– A dolognak igen unalmas következményei lennének. Másképp kell elbánni
+vele!
+
+Viktor indítványára abban állapodtak meg, hogy a nagyherceg továbbra is
+szemmel fogja tartani Pokornyt, a herceg pedig azalatt el fog rejtőzni
+Antónia lakásában. Tapasztalásból tudták ugyanis, hogy a nagyhercegnő
+ilyen időtájban mindig vissza szokott vonulni a szobáiba. A fiatal úr
+észrevétlenül be is jutott a leánylakásba. Mivel nem tudott alkalmasabb
+rejtekhelyet találni, Antónia ágya alá bujt. Ő végre is katona volt és
+ha annak idején négykézláb mászkálhatott a mandzsuriai lövészárkokban,
+akkor ezt sem kellett röstelnie. A browningjával a kezében és a sárga
+pápaszemével az orrán várakozott az ágy alatt.
+
+Öt óra felé a nagyherceg, aki rendületlen kitartással leselkedett az
+emeleti ablakban, észrevette, hogy hirtelen zápor kerekedik. Toncsi és
+Teplic báróné szaladva igyekeztek tető alá. A rém hosszu ugrásokkal
+követte őket. Ami azután történt, annak már Viktor herceg volt a
+szemtanuja.
+
+A herceg az ágy alatt fekve hallotta, amint megnyilt az ajtó. Ketten
+léptek be, Toncsi és a láthatatlan ember. Szó nélkül és igen
+körülményesen végigkutatták a lakás összes szobáit, az ágy alá azonban
+csodálatosképpen nem pillantottak. Azután bezárták az ajtót.
+
+– Pierre! – suttogta Antónia.
+
+– Itt vagyok! – jelentkezett a láthatatlan Pokorny.
+
+– Megázott?
+
+– Egy kissé…
+
+– Jó lesz, ha megszárítja a ruháját a kandalló mellett… Én azalatt
+átöltözöm a szomszédban…
+
+– Jó lesz, – hagyta rá Pokorny.
+
+A rém, miután a nagyhercegnő magára hagyta, néhány fahasábat vetett a
+kandalló tüzére, majd óvatosan lehámozta magáról a tibeti ruhát és
+kiterítette egy székre száradni. Egy Jaeger-féle szürke alsóruhát viselt
+a testén. Antónia később bekopogtatott a szomszéd szoba ajtaján.
+
+– Nem lehet még! – mondta Pokorny ijedten.
+
+Az ijedelme érthető volt, mert a térdben tágult és mindenképpen viseltes
+Jaeger-alsójában nem festett valami délcegen.
+
+– Lemegyek a folyosóra, – suttogta a nagyhercegnő, – ha maga is
+elkészült, jőjjön utánam.
+
+Viktor tudta, hogy elérkezett a cselekvés pillanata. Nyilsebesen
+kipattant az ágy alul és talpra ugrott.
+
+– Ha megmozdulsz, lelőlek! – kiáltotta.
+
+A vörös doktor rémülten kapott a tibeti ruhája után, de csak a
+selyemsisakot tudta megragadni, a trikót elkapta előle Viktor herceg.
+Egy pillanatig farkasszemet néztek. Pokorny azután rémesen fölkacagott,
+majd huhogott és a fogát vicsorgatta, miközben úgy mozgatta a két
+karját, mintha szárnya volna. A boldogtalan kétségbeesett erőlködéssel
+játszotta a kisértetet. A herceg azonban – és ezt később százszor is
+megbánhatta! – a kandallóba dobta a láthatatlan ruhát. Vakító lángnyelv
+csapott föl. A tibeti ruha egy másodperc alatt hamuvá égett.
+
+Pokorny krétafehér arccal bámult a tűzbe. Úgy hápogott, mint a hal a
+szárazon. Megértette, hogy eljátszotta utolsó játékát. Nagyon ostobának
+is érezhette magát a Jaeger-féle alsóruhájában. De azért nem adta még
+meg magát. Hirtelen és szinte megfoghatatlan ügyességgel kinyitotta a
+kárpitajtót, az öltözőbe surrant, becsapta és magára reteszelte az
+ajtót. A láthatatlan sisakot, hajdani dicsőségének utolsó foszlányaként,
+magával vitte. Viktor herceg tombolva ordítozott az ablakban:
+
+– Meg kell fogni! Be kell zárni a kaput!
+
+A lovászok odalenn éppen a kocsikat mosták. A kiáltozásra a lépcső elé
+csődültek, de azután ijedten szétrebbentek megint. Egy fejnélküli ember
+támolygott le a lépcsőn. A fenséges úr is meglátta a rémet az ablakból.
+
+– Fogjátok meg! Üssétek agyon! Hamar a puskámat!
+
+A fejnélküli ember azonban eltünt a park bozótjai között.
+
+Az urak később puskával a kezükben verték föl a sűrüséget, Pokornynak
+azonban egyelőre nyoma veszett.
+
+Még az este furcsa hírek érkeztek a kastélyba. A szomszéd faluban
+félreverték a harangokat, mert állítólag garabonciás diák járt a
+határban. A babonás parasztok vasvillára kaptak és körülfogtak egy
+akácos ligetet. Azt mondták, hogy a garabonciás oda szorult. Egy
+csendőrörs, mely éppen arra került, átkutatta a ligetet és meg is
+találta a rémet. Egy szegény őrült volt. Mert aki három fok Reaumur
+mellett, szitáló esőben egy szál gyapotalsóban az akácfa tetején ül, az
+nem lehet más, csak futóbolond.
+
+
+_Befejezés._
+
+Említettem a bevezetésben, hogy ezt a különös történetet maga Pokorny
+Péter doktor mondta el nekem, május harmadikáról negyedikére virradó
+éjjel, miután előzetesen sikerült megszöknie a Drégely-féle
+szanatóriumból. Pokorny hozzáfüzte elbeszéléséhez azt a megjegyzést is,
+amit egyébként hasonló helyzetben levő uraktól már gyakran hallottunk,
+hogy ő ép és egészséges és hogy Drégely doktor, a szanatórium
+tulajdonosa, csak azért tartotta őt fogva törvény ellenére, mert
+sürgősen udvari tanácsos óhajt lenni. Én nem tudom, hogy van-e ebben
+valami igazság, sőt azt sem merném eldönteni, hogy Marcel tanár
+nevezetes találmánya és Antónia nagyhercegnő szerelme a valóságban
+több-e egy túlhevített agy ábrándképeinél. Én igyekeztem a kérdéssel,
+főleg annak a tibeti oldatra vonatkozó részével, tisztába jönni és azóta
+már kikértem két kiváló magyar fizikus szakvéleményét is. A tudósok
+egyetértenek abban, hogy Pokorny doktor engem lóvá tett. Ebben, mondom,
+egyetértenek, egyebekben azonban erősen eltér egymástól a két
+szakvélemény. Az egyik szerint a tibeti oldat, még ha láthatatlanná is
+tudná tenni az emberi testet, nem tudná láthatóvá tenni az emberi test
+mögött lévő tárgyakat (például a szobaszínt), úgy, hogy a szemlélő a
+tibeti ruhába öltöztetett ember helyén fekete silhouettet látna. Ezt a
+hatást azonban nagyjában elérhetjük akkor is, ha valakit gyászba
+öltöztetünk. A másik vélemény szerint a ruha, a mely láthatatlan,
+tulajdonképpen ideálisan átlátszó, úgy, hogy a Marcel-féle köntösbe
+öltöztetett ember nem tünik el, hanem úgy hat ránk, mintha ruha nélkül
+járna. Nem érzem magamat hivatottnak, hogy állást foglaljak ebben a
+kérdésben, én csak hivatkozom arra, amit bevezető szavaimban
+hangsúlyoztam: minden felelősséget Pokorny doktorra hárítok. A teljes
+igazságot ma csak egy ember tudná megmondani, Félix nagyherceg; ő
+fensége azonban, őszintén szólva, nem teszi reám azt a benyomást, mintha
+valami nagyon szivesen intervjuoltatná magát ebben az ügyben.
+
+Még szerettem volna Pokorny doktortól egyet-mást megtudni, de hajnal
+felé, mikor éppen arról beszélt, hogyan vesztette el a láthatatlan
+sisakot az akácos ligetben, megzavartak minket. Valaki becsöngetett a
+lakásomba.
+
+– Úgy látszik, értem jönnek, – mondta Pokorny.
+
+Az ablakhoz lépett és kitekintett az utcára.
+
+– Ott lenn is vár egypár fogdmeg!
+
+Tényleg érte jöttek. A vörös doktor kezet fogott velem és bizonyos jóízü
+akasztófa-humorral követte üldözőit a fogságba.
+
+Később elhatároztam, hogy próbálok valamit tenni az érdekében. Lehetőleg
+megalakítom a részvénytársaságot, amelyről beszélt, fölvéve
+természetesen a társaság működési körébe Pokorny megszöktetését is.
+Beszéltem néhány emberrel, vállalkozó ügyvéd akadt is volna szép
+számmal, a tőkepénzesek azonban egyelőre föltünő tartózkodóan
+viselkedtek. Május vége felé beszüntettem a részvénytársaság
+megalakítására irányuló akciómat, mert kiderült, hogy Pokorny időközben
+magától is kereket oldott a szanatóriumból, ezuttal hihetőleg
+véglegesen.
+
+Június elején igen meglepő hírt olvastam a lapokban. Otrantói Antónia
+nagyhercegnőt megszöktették a csehországi gyógyintézetből, ahová beteg
+idegei erősítése végett küldte aggódó családja. A lapok megírták, hogy
+egy nagy vörös automobilon vitték el éjnek idején, miután
+megvesztegetett ápolói kinyitották előtte a szanatórium kapuit. A
+gépkocsin három automobil-álarcos úr várta. Alkalmasint a tőkepénzes, az
+ügyvéd és az ujságíró. Pokornyról egy szóval sem emlékeztek meg a
+tudósítások.
+
+Azóta tüvé tették a szép szökevény után a világot, de sem Európában, sem
+Amerikában nem tudtak a nyomára akadni. Csak egy ízben adott magáról
+némi életjelt. Jelentkezett ugyanis egy szabályszerü meghatalmazásokkal
+ellátott ügyvéd, aki Antónia anyai örökségét követeli a gyászbaborult
+nagyhercegen. Az ügyvédi meghatalmazásokat a nagyhercegnő állítólag
+kétféle minőségében írta volna alá, „úgy is, mint kiskoru gyermekének
+természetes gyámja“. Az eset eléggé komoly, mert a Quetsher-féle
+hagyaték nagyrészét amerikai bányák alkotják, a pör tehát az
+Egyesült-Államok birósága előtt fog lefolyni és nem lehet még tudni,
+hogy a yankee-biró mennyire hajlik meg az otrantói család házitörvényei
+előtt. Másrészről persze az eshetőségek mérlegelése közben tekintetbe
+kell vennünk azt is, hogy az alperes nagyherceg ereiben normann
+fejedelmek vére folyik, azok pediglen a történelem tanusága szerint bősz
+és halálos elszántsággal szokták megvédeni azt, ami az övék, de főleg
+azt, ami nem az övék.
+
+
+
+
+Bucentoro úr.
+
+
+I.
+
+Egyszer, évekkel ezelőtt, néhány hetet a dalmátországi Lesina szigetén
+töltöttem. S. Giorgio közelében laktam, eg szomorú kis házban, mely a
+széles Narenta-csatornára tekint. Az én szobám ablakai a kertre nyiltak.
+Ez az úgynevezett kert félig kőrakás, félig szemétdomb volt, amennyiben
+úgy teli volt emberfejnyi kődarabokkal, mintha ördögök labdáztak volna
+benne, a kövek közt pedig egész fészkeket alkottak a titokzatos eredetü
+üres konzervskatulyák. Néhány hatalmas, régi datolyapálma és egy
+márványkút romjai mégis némileg érthetővé tették a kert elnevezést.
+
+Egy verőfényes reggelen igen elcsodálkoztam, midőn ágyamban fekve, a
+szobám menyezetén éktelenkedő foltok között egy női arc és egy kerek
+csipő rajzát födöztem föl. Most egyszerre logikát találtam a különböző
+színü foltokban és meggyőződtem, hogy azok egy nagy fali festmény
+maradványai. A ház, amelyben laktam, valamikor egyike lehetett azoknak a
+rokokó-nyaralóknak, melyeket a velencei nagyurak casinonak neveztek. A
+szegénység és a tudatlanság rommá változtatta a házat és sivataggá a
+kertet. A kertben, hol valaha selyemharisnyás urak és abroncsszoknyás
+hölgyek dévajkodtak, mostanában három koromfekete kecske legelészett.
+
+A ház, a kert és a kecskék egy Zagurichné nevü horvát asszonyság vagyona
+voltak. A kecskéken kivül ott ugrándozott a kövek közt öt csemetéje is,
+egyik vásottabb és mocskosabb, mint a másik. Zagurichné afféle amerikai
+özvegy volt. Az ura évek óta Délamerikában élt és a keresete javát
+minden hónapban hűségesen elküldte az otthonvalóknak.
+
+Zagurichné meglehetősen különös asszonyság volt. Minden reggel nagy
+gonddal megfésülködött, arra azonban már nem jutott ideje, hogy
+megmosakodjék és rendesen föl is öltözködjék. Napestig egy nem éppen
+kifogástalan tisztaságu ideiglenes ruhadarabban járt, melyet talán
+fésülőköpenynek lehetne nevezni. Az asszonyságnak megvolt az a szokása,
+hogy állandóan kereste egyik gyerekét. Visító fejhangon szólongatta azt,
+aki éppen hallótávolon kivül volt.
+
+Két hétig laktam már nála, midőn az az ötlete támadt, hogy a
+foglalkozásom után tudakozódjék. Találomra ügyvédi irnoknak vallottam
+magamat. A háziasszonyom láthatólag megörült ennek.
+
+– Vannak nekünk régi irásaink, – mondta – melyeket szeretnénk egy
+törvénytudó emberrel elolvastatni. Az uram nagyapja holta napjáig azt
+állította, hogy az írásokkal pört lehetne kezdeni és sok pénzt lehetne
+nyerni.
+
+Egy ócska papirral telt fekete ládát mutatott, melyet a konyhában
+őrzött. Midőn néhány nappal később megeredt a sirokkó és szitálni
+kezdett az eső, tényleg neki ültem a ládának. Leveleket,
+naplójegyzeteket, néhány hivatalos iratot, egy ócska gyermekcipőt és egy
+skorpióanyát találtam benne, az utóbbit nagyszámu családja körében. Az
+összes írások a tizennyolcadik század ötvenes és hatvanas éveiben
+keltek.
+
+Amennyire én a dologhoz értek, nem hinném, hogy Zagurichék valamikor
+pénzt lássanak az írásaik után. De azért nem minden haszon nélkül
+böngésztem át a láda tartalmát, mivel megtudtam belőle, hogy Zagurichék
+velencei nobilik és hogy eleik Zaguri néven szerepelnek Szent Márk
+aranykönyvében. S a régi írások révén megismerkedtem Zaguri Giacomo ő
+excellenciájával is, aki provveditoreja volt a lesinai hadi gályarajnak,
+megismerkedtem továbbá Nina grófnővel, nemkülönben a dulcignoi Kara
+Nusszim béggel és főtisztelendő Miliccsel, akit delfin-pópának neveztek
+kortársai.
+
+Lehet, hogy ismeretségük némileg érdekelni fogja szives olvasóimat is.
+
+
+II.
+
+Zaguri Giacomo ő excellenciája 1750-ben ötvenöt esztendős volt, három
+egész mázsát nyomott és életcéljául tűzte, hogy őt nevezzék Velence
+városa első arszlánjának. Hogy érdemessé tegye magát erre a címre,
+mindig lioni selyemben és brabanti csipkében járt, gyémánt cipőcsattokat
+viselt, külön futárral hozatta Törökországból a rózsavizet, gyönge
+francia verseket írt és oly negédesen viselkedett, mint valami kis
+szalon-abbé. A Rialto naplopói úgy találták, hogy föltünő hasonlatosság
+van a kolosszális termetü arszlán és a doge arany díszgályája között és
+Bucentoronak nevezték ő excellenciáját. Ez a név rajta is száradt.
+
+Zaguri úrnak a francia konyhán és a faraójátékon kivül még egy költséges
+szenvedélye volt: Nina grófnő. Hogy miféle fejedelem emelte a szép Ninát
+grófi rangra, azt a leveles ládából nem sikerült megtudnom;
+kétségbevonhatatlan tényként megállapítottam azonban, hogy Nina
+valamikor büszkesége volt a bolognai híres ballerina-iskolának. Úgy
+látszik, hogy a grófnő az aranyevő gerincesek családjához tartozott,
+mert hófehér fogacskáival hamarosan elpusztította Bucentoro vagyonát.
+Ekkor aztán egy épp oly kecses, mint határozott mozdulattal hátat
+fordított neki, mondván, hogy nem akar több pletykára alkalmat adni.
+
+Levelekből bebizonyítható, hogy Bucentoro akkoriban a halál gondolatával
+foglalkozott. A döntő pillanatban szerencsére mégis fölébredt benne a
+velencei nobile önérzete és ekkor fölkereste két atyjafiát, akik tagjai
+voltak a tizek tanácsának és megkérte őket, hogy neveztessék ki a
+lesinai hadi gályák provveditorejává. Zagurinak e nevezetes napig
+sohasem volt köze sem hadi, sem egyéb gályákhoz, de azért joggal nagy
+hivatást érezhetett magában a lesinai állásra, mivel tudta, hogy a
+provveditorenak körülbelül nyolcezer katona és gályarab élelmezéséről
+kell gondoskodnia és hogy okvetetlenül meg kell gazdagodnia, ha nem
+éppen tökkel ütött ember. Bucentoro rokonainak sikerült is
+keresztülvinniök öccsük kineveztetését, miután viszonzásképpen
+segítségére voltak egy más rokoni csoportnak abban, hogy a kiskorú és
+némileg gyöngeelméjü Mocenigo úrfit megtegyék Cerigo szigetének
+kormányzójává.
+
+A lagunák királynőjének közélete akkoriban abból állott, hogy az unokák
+kitördelték Venezia mesés koronájából az ékköveket, melyeket az ősök
+raktak bele. A prédálást a csalhatatlan állambölcseség tekintélyével
+vezette a tizek tanácsa. Ez a tanács egyébként óriás aktacsomókkal
+szaporította a hercegi pelota irattárait és hajdani kegyetlen
+energiájáról akkor emlékezett csak meg, ha valaki kétségbevonta
+csalhatatlan voltát.
+
+Bucentoro ő excellenciája tehát a szárnysegédek, kamarások, francia
+szakácsok, vadászok, fullajtárok, fekete és fehérbörü lakájok seregével
+elment Lesinába. Első titkára és bizalmasa egy Papanika nevü görög ember
+volt, aki azzal nyerte meg a nagyúr rokonszenvét, hogy harminchatféle
+puncsot tudott készíteni.
+
+Egy hónapig nem beszéltek a provveditoreról a Rialtón. Ekkor újból
+megjelent Velencében az említett Papanika és gazdája megbízásából
+tárgyalásokat kezdett Nina grófnővel, hogy tegye át lakóhelyét Lesinába.
+A tárgyalások részletei, sajnos, nem maradtak fönn az utókor számára.
+Tény azonban, hogy Nina még a nyár folyamán négy komornája és házi
+abbéja, a sikamlós költeményeiről hirhedt Scarpa kiséretében hajóra
+szállott, hogy Lesinába vitorlázzon.
+
+
+III.
+
+Közbevetőleg megjegyzem, hogy S. Giorgio közelében van egy magános kis
+kápolna, mely a scombrihalászok kedves szentélye. Az ajtó mellett van
+egy kis kép, állítólag Szent Eufémia képmása. Reám igen világias
+benyomást tett. Egy a tizennyolcadik század ötvenes éveinek divatja
+szerint öltöztetett hölgyet ábrázol. A hölgy kicsi, gömbölyü és csinos.
+Mélyen kivágott derekat visel, óriás abroncsos szoknyát, magasra fésült,
+puderes haját csipkefátyol takarja. Rózsás arcán két szépségflastrom
+látható, egyik az állán, a másik az ajka szegélyén. Nekem az a gyanúm,
+hogy a kép eredetije nem más, mint Nina grófnő. Bevallom azonban, hogy
+ezt a sejtelmemet semmiféle bizonyíték nem támogatja.
+
+Folytassuk ott, ahol abbahagytuk.
+
+Egy ujdonatúj anconai brig vitte a szép grófnőt. Följegyezték, hogy
+Sebenico előtt, alig egy ágyulövésnyire a St. Nicolo nevü velencei
+vártól, makacs szélcsendbe került a hajó. Az udvarias padrone ekkor
+vitorlákból szellős sátort rögtönzött Nina számára, hogy ne szenvedjen a
+hőségtől. Papanika kártyamutatványokkal, Scarpa abbé pedig szavalatokkal
+igyekezett szórakoztatni a grófnőt.
+
+Nina mégis unatkozott.
+
+– Miért nem folytatjuk utunkat? – kérdezte.
+
+– Mert szélcsend van, – magyarázták neki.
+
+– Hát az a zöld hajó ott mért halad?
+
+– Mert evezőkkel jár.
+
+Az esti fényben igen mocskos, zöld tartana szaladt feléjük, sebes
+ütemben mozgatván hosszu evezőlábait, mint a vízi poloska.
+
+– Miféle hajó az? – érdeklődött Nina.
+
+– Valami postahajó lesz a szigetekről.
+
+– Nem járnak erre kalózok? – kérdezte a grófnő.
+
+A padrone elmosolyodott.
+
+– Sebenico ágyúinak torkában? Szó sincs róla! Lejebb, az albániai
+partokon, még találkozhatik az ember afféle zsiványnéppel. Sőt éppen
+mostanában bizonyos hírnévre is tett szert egy Kara Nusszim bég nevü
+dulcignoi pernahajder, aki nagyban nyomorgatja a kereskedőket.
+
+– Mit tennének önök, ha a hajó, mely szembejön velünk, dulcignói
+kalózhajó volna? – kiváncsiskodott Nina.
+
+– A kötelességünket teljesítenők és azt hiszem, hogy a semmirekellő
+kemény leckét kapna, – mondta az anconai padrone férfias elszántság
+hangján, de minden kérkedés nélkül.
+
+Papanika a baloldalára csapott, ahol olykor a kardját szokta viselni.
+
+– Bár kalóz volna! – kiáltotta délies tűzzel. – Legalább megláthatná a
+grófnő, hogyan védi meg egy görög nemes az oltalmára bízott hölgyet!
+
+Scarpa abbé szemében is harcias tűz lobogott.
+
+– Az isteni Nina jelenléte engem is vérszomjas tigrissé változtatna! –
+kiáltotta.
+
+A grófnő valami édes borzongást érzett.
+
+– Szeretnék egyszer egy tengeri ütközetet látni, – suttogta.
+
+A zöld hajó már olyan közel volt hozzájuk, hogy meg tudták különböztetni
+a födélzetén álló embereket. Sokan voltak rajta, nagyon furcsa alakok. A
+Canale granden látni ilyen fantasztikus bárkákat, farsang idején. Egy
+úszó felhődarab, melyet a démonok csapatja szállott meg. Fehér
+albánfezes, vigyorgó négerek; nagyturbános, lengő szakállu öregek,
+akiket förtelmes sebhelyek rútítanak el; félig mezítelen, óriás tagu
+kamaszok. Talán nem is emberek. Az egyik dühös majomként fintorgatja
+arcát, a másiknak olyan csontos orra van, mint a ragadozó madár csőre, a
+hajó kormányán pedig egy emberi szörnyeteg áll, akinek füstös pofája
+dagadt, mint a viziló feje. Valamennyien mordályt, baltát vagy nyársat
+tartanak a kezükben és röhögve, kurjongatva és károgva noszogatják a
+dühös sietséggel dolgozó evezősöket.
+
+Az anconai padrone kissé elhalványodott.
+
+– Ha nem volnánk Sebenico ágyúi alatt…
+
+Tovább nem folytathatta, mert a zöld hajón elsütöttek egy tarackot. A
+lövés megnyomorította a brig nagyárbocát és halomra döntötte Nina
+sátrát. Futkosás és sikoltozás támadt. Csak az egy Papanika nem
+vesztette el a fejét. Ő kivette fehér keszkenőjét és meglengette a
+kalózok felé a megadás jeléül.
+
+– Nem szabad veszedelemnek kitennünk Nina drága életét, – mondta.
+
+Néhány perc mulva a kalózok már elérték csáklyáikkal a briget. Az óriás
+majmok dühösen ordítozó csapatja kúszott, szökött és repült föl az
+anconai hajó födélzetére. Egy szempillantás alatt lefegyverezték és
+leteperték az olaszokat. Azután bámulatos szakértelemmel és csodálatos
+ügyességgel hozzáláttak a brig kifosztásához. Még a vasmacskáit és a
+rézlámpásait is elvitték.
+
+A zsiványok vezére, egy hórihorgas termetü, villogó szemü ifju ember,
+Ninához lépett és kifogástalan velencei nyelven szólt hozzá:
+
+– Ön, asszonyom, szives lesz útját az én hajómon folytatni.
+
+– De mi lesz a podgyászommal? – kérdezte sírva a grófnő.
+
+– Arra ne legyen gondja, mind a tizennégy úti ládája már a hajómon van.
+
+A kalózhajó gyorsan, ahogyan jött, eltünt ismét a kis szigetek között.
+Vele Nina és a négy komornája.
+
+Egy óra is elmult, míg S. Nicolo várában tudomást vettek a vészjelekről,
+melyeket a brig adott. És sötét éjszaka lett, mire Sebenicoból
+kicihelődött két hatalmas állami gálya, hogy kergetőbe vegye a
+kalózokat. Hajnalig össze is fogdostak egy tucat halászbárkát és néhány
+ártatlan boros trabakolót, a rablóknak azonban nyomuk veszett.
+
+
+IV.
+
+Bucentoro ő excellenciáját Papanika és Scarpa urak értesítették a
+szerencsétlenségről. Az abbé egy fönmaradt elégiájából kitetszik, hogy a
+provveditore éppen reggelinél ült, midőn a gyászos hírt vele közölték és
+hogy szenvedélyes fájdalmában egy szorbettel telt muranoi
+kristálycsészét vágott a hirnökök fejéhez.
+
+A tengernek is megvan a maga közvéleménye és a közvélemény az első
+perctől fogva tisztában volt vele, hogy a sebenicoi csínyt a dulcignoi
+Kara Nusszim követte el.
+
+A dulcignoi határvár, mely úgy ágaskodik a meredek parti sziklák fölött,
+mint a nagy kőkoporsó, gyülekező helye volt az ozmán birodalom
+legelszántabb martalócainak. Szökött katonákat, gályarabokat,
+renegátokat, minden rangu és rendü kalandorokat ott tárt karokkal
+fogadtak. A dulcignoi kalózok elismert vezére a sokat emlegetett Nusszim
+bég volt, mindenesetre korának egyik legarcátlanabb embere. Ő zsoldjában
+tartotta a császári hivatalnokot épp úgy, mint a parti halászokat.
+
+Midőn Bucentoro tisztán kezdett látni a dologban, első haragjában útnak
+akarta indítani a lesinai hajóhad harminc gályáját, hogy rommá ágyuzzák
+Dulcignot és kardélre hányják a hasonló esetekben elsősorban exponált
+csecsszopókat. Hamarosan kitünt azonban, hogy a harcias terv elé
+akadályok gördülnek. Dulcigno végre is a török császár vára, mely
+uralkodóval a köztársaság mostanában jó szomszédos egyetértésben él és
+ha nagy úr is egy provveditore, a hadüzenés jogát mégsem ruházta reá a
+tizek tanácsa.
+
+Bucentoro tehát – mi egyéb is telhetett volna tőle? – egyelőre panaszos
+fölterjesztést intézett a tanácshoz a kalózkodás ügyében.
+
+A tanács, miután véleményezés és kiegészítés végett megküldte a
+jelentést többrendbeli alantas hatóságnak, a tél folyamán végül
+érdemében tárgyalta az ügyet és úgy döntött, hogy az összes iratok a
+továbbiakig irattárba helyezendők. Figyelembe kellett venni azt a
+körülményt, hogy az állítólag megtámadott brig anconai illetőségü,
+figyelembe kellett továbbá venni, hogy az állítólag elrablott nők
+bolognai illetőségüek, így tehát nem a köztársaság, hanem Ancona és
+Bologna ura, a római pápa ő szentsége hivatott arra, hogy a sérelemmel
+szemben orvoslást szerezzen. Figyelembe kellett végül azt is venni, hogy
+a szóban forgó Nina életmódja nem volt olyan természetü, hogy velencei
+területre való visszatérése kívánatosnak látszanék.
+
+A tanács titkárának jóindulatából Zaguri bepillantást nyert a
+köztársaság sztambuli miniszterrezidensének bizalmas jelentésébe is. A
+rezidens kérdést intézett a Nina-ügyben a nagyvezérhez, aki viszont
+kérdőre vonta a skutari-i válit, aki ismét a dulcignoi kajmakámra írt
+rá. Onnan az a fölvilágosítás érkezett, hogy Dulcignoban él ugyan egy
+Kara Nusszim bég nevü ember, ő azonban vagyonos, előkelő és istenfélő
+nemes, amellett köztudomás szerint annyira beteges, hogy már esztendők
+óta nem hagyhatta el házát.
+
+
+V.
+
+A szerelmes Bucentoro már lemondott a reményről, hogy valaha is
+viszontlássa Nináját, midőn Papanika egy szép tavaszi napon egy albán
+embert vezetett eléje. Az albán hat láb magas volt, az arca szőrös volt
+az orra hegyéig és bár rongyokban járt, olyan gőgösen viselkedett,
+mintha királyok kenyeres pajtása volna.
+
+Ez az ember, aki egyébként rettenetes fokhagymaszagot terjesztett, így
+szólt a provveditorehoz:
+
+– A te asszonyodat Kara Nusszim ragadta el.
+
+– Honnan tudod? – pattant föl Bucentoro.
+
+– Onnan, hogy magam is segítettem neki. Azóta Dulcignoban van a te
+asszonyod, a bég házánál. Igen jól érzi magát, mert úgy vélekedik, hogy
+többet ér egy ifju kalóz, mint egy vén provveditore. A bég az ő kedvéért
+sárga selyembe öltöztette a hárem falait.
+
+Papanika jónak látta, hogy más fordulatot adjon a beszélgetésnek.
+
+– Add elő ajánlatodat, jó ember!
+
+– Ha mégis vissza akarnád szerezni az asszonyt, vagy ha bosszút akarnál
+állni a bégen, én egy aranyért megmondom a módját. Vele nem bír sem
+Velence, sem a padisah, mert ő olyan, mint a futó hullám: látod, de
+megfogni nem tudod. Van azonban egy ember, az megfogja még a futó
+hullámot is és ha megnyered a barátságát, akkor gúzsba kötve hozza eléd
+a kalózbéget.
+
+Bucentoro két aranyat dobott az asztalra.
+
+– Ki az az ember?
+
+– Milics, a delfin-pópa.
+
+– Hol van az a Milics pópa?
+
+– Nem messzi innen, a Narenta ingoványaiban, a zaosztrogi kolostorban.
+
+– És miért nevezik delfin-pópának?
+
+– Nyáron át az összes zaosztrogi kalugyerekkel hónapokig künn jár a
+tengeren. Senki sem tudja, hogy mit művel olyankor és a nép azt hiszi,
+hogy a kalugyerek delfinekké változnak át és úgy úszkálnak a vízben.
+
+– Te is azt hiszed?
+
+– Nem hiszem, mert tudom, hogy a delfin-pópák olyankor a görög partokon
+kalózkodnak.
+
+– Mesebeszéd! – kiáltotta a provveditore. – Ha igaz volna, akkor magam
+is tudnék róla.
+
+Az albán ember félvállról végigmérte Bucentorot, majd szárazon mondta:
+
+– Tudnak róla Velencében. De nem bántják őket, mert a kalugyereknek van
+annyi eszük, hogy velencei hajót sohasem támadnak. Én már találkoztam
+velük egy ízben Korfu mellett. A Kara Nusszim hajóján voltam és
+mondhatom, a vitéz bég úgy elinalt előlük, mint a kutya a bot elől.
+
+– És mit csinálnak a papok a rablott pénzzel? – kiváncsiskodott
+Bucentoro.
+
+– Szent célra gyüjtik, – mondta komoly arccal az albán. – Milics pópa
+meg akarja venni a mosztári válitól a trebinjei puszta kolostort, mert
+ott van eltemetve Szent Száva és ott van a világ közepe. A váli azonban
+annyit kér érte, mint egy egész szandsákért.
+
+– Jól van! – mondta Bucentoro. – A dulcignoi viperára rá fogjuk
+ereszteni a narentai sárkányt!
+
+
+VI.
+
+Zugari Papanikát küldte a zaosztrogi szent emberhez. Az út nem volt
+éppen a görög kedvére való, mert a Narenta völgye hírhedt maláriafészek.
+Két napon át beláthatatlan nádasok közt kígyózó csatornákon kellett
+eveznie. A víz csak úgy hemzsegett a sok kígyótól és a bárka a vízi vad
+óriás rajait verte föl. Végül elérték Zaosztrogot, mely inkább mocskos
+kis vár, mint kolostor benyomását tette.
+
+Midőn a görög partra szállott, egy süppedt mellü, hórihorgas, vén
+kalugyert pillantott meg, aki az iszapos vízbe merült ócska bárka
+mellett ült és csendesen horgászott.
+
+– Hol találhatom Milics papot? – kérdezte Papanika.
+
+– Az én vagyok, – válaszolt köhécselve az öreg.
+
+– A lesinai provveditore küldött hozzád. A dulcignoi Kara Nusszim
+elrabolta az asszonyát és az emberek azt beszélik, hogy te vissza tudnád
+hozni.
+
+A pópa bús mosollyal nézett a görögre.
+
+– Lóvá tettek, jó uram. Hát ki vagyok én? Egy köszvényes vén pap. Az
+angolnafogáson kívül egyéb nem telik már tőlem.
+
+A görög vállat vont.
+
+– Az a te bajod, kalugyer, mert elesel ezer aranytól.
+
+A pópa Papanikára szegezte szúrós tekintetét.
+
+– Zekhinákról beszélsz?
+
+– Jó velencei arany zekhinákról. Kétszázat előlegképpen kaphatnál, ha
+Zaguri ő excellenciájánál jelentkeznél. A többi nyolcszáz akkor jár
+neked, ha elhozod magát az asszonyt, vagy Kara Nusszimnak valami vérbeli
+rokonát.
+
+A pap meglepő könnyedén fölemelkedett a földről.
+
+– Holnapután benn leszek Lesinában.
+
+A görögöt kissé bizalmatlanná tette a pópa beszéde.
+
+– Honnan veszed a hajót? – kérdezte.
+
+Milics az iszapban ázó bárkára mutatott.
+
+– Itt a hajóm!
+
+– Ez a korhadt teknő?
+
+– Elmegy ez még, uram.
+
+– És kik lesznek a legényeid?
+
+– Majd megkérem jámbor testvéreimet a kolostorból, hogy kísérjenek el.
+
+A pópa beváltotta ígéretét. Harmadnapra már beevezett a lesinai
+kikötőbe. Vagy harminc kalugyer volt a hajóján. Csupa egyforma,
+feketeszakállu, aprószemü, zömök ember. Nyílsebesen eveztek, miközben
+templomi énekeket zengedeztek. A kormány mellett Milics pópa állott.
+Hatalmas feszület volt a balkezében. A feszület kovácsolt vasból való
+volt, fél mázsát nyomott és nem egy tar koponyát loccsantott már szét.
+Az árbóc mellett négy fekete koporsó volt a födélzethez kötözve. A papok
+azt mondták, hogy szent kalugyerek ereklyéit szállítják azokban. Miután
+Milics átvette a pénzt és megáldotta a provveditoret, hangos énekszó
+mellett elevezett megint.
+
+Négy héttel később újra megjelentek a delfin-pópák. Pompás fogást
+csináltak: elhozták Kara Nusszim édesanyját, akit Medua mellett, egy
+parti házban találtak. Bucentoro magánkívül volt örömében és megtoldotta
+a kikötött nyolcszázat még kétszáz zekhinával. Most már olyan túsz volt
+a kezében, akit a dulcignoi zsiványnak mindenáron ki kellett váltania.
+
+Nusszim bég alkalmasint bele is ment volna a cserébe, ha közbe nem jön
+egy különös esemény. A vén török hölgyet addig is, míg a tárgyalások
+folytak, a lesinai apácakolostorban szállásolták el. Ott kitudódott,
+hogy Nusszim édesanyja valamikor mint keresztény rableány került
+Dulcignóba. Az apácák most addig beszéltek a lelkére, míg az öreg
+asszony ki nem jelentette, hogy újból vissza akar térni az egyedül
+üdvözítő szentegyház keblébe és hogy élte alkonyát bűnbánatban akarja
+eltölteni az apácák társaságában. Az apácák örömkönnyeket sírtak, a
+lesinai hívők ujjongtak, csak Bucentoro ő excellenciájának esett le az
+álla. A vérmes reményei füstbe mentek, a kereszténnyé lett asszonyt nem
+lehetett kiszolgáltatni a dulcignoiaknak és Nina grófnő továbbra is ott
+maradt a kalóz háremében.
+
+A delfin-pópa hírét vehette a dolognak, mert hivatlanul megjelent a
+provveditore udvarában.
+
+– Kétezer aranyért elhozom magát Nusszim béget. Előleg nem kell.
+
+Ez volt az ajánlata.
+
+– Áll az alku! – válaszolt Bucentoro.
+
+
+VII.
+
+A nyár folyamán történt, hogy egy hatalmas trieszti vitorlás fordult be
+a vallegrandei öbölbe. A faragott, aranyos orru nagy hajót, mint a pávát
+a sólyom, egy zöld tartana kergette. A trieszti kapitány fölismerte az
+ellenségben a dulcignoi kalózt és abban reménykedett, hogy a pogány nem
+mer utána jönni a kikötőbe. Kara Nusszim azonban nem ok nélkül állott
+arcátlan ember hírében, ő kész volt arra is, hogy világos nappal, a
+kikötő kellő közepén fossza ki áldozatát.
+
+A szarvalaku öböl belső fordulóján egyszerre fekete kis hajó furakodott
+a trieszti és a kalóz közé.
+
+– A delfin-pópák! – ordította a dulcignoi kormányos és azzal már neki is
+vetette magát a kormány rúdjának és az öböl torka felé szorította a
+tartanát.
+
+A kalugyerek időközben leemelték a födélzethez kötött négy koporsó
+födelét és négy karcsú, szép ágyút toltak a korláthoz. Pompásan tudtak
+bánni az ágyúikkal és már a második lövésük néhány törököt lesodort a
+födélzetről. Ha meg akart volna futni Kara Nusszim, akkor sem tehette
+volna; tapasztalásból tudta, hogy a narentai hajó az ő zöld vizi
+poloskáját ott éri utól, ahol akarja. A kalózok tehát neki feküdtek az
+evezőknek és egyenesen neki kormányoztak a fekete hajónak.
+
+A trieszti fregatton persze nagy örömujjongás támadt. A parton is
+összefutottak az emberek, megnézni, hogyan tépi szét a narentai sárkány
+a dulcignoi viperát.
+
+A két fantasztikus hajó úgy rohant egymásnak, mint két zivataros felhő,
+ha összehajtja őket a téli scontradura. A kalózok üvöltözve és a fogukat
+vicsorgatva uszították-bőszítették egymást. A papok alattomos
+hidegvérrel eveztek, mekegő hangon halotti éneket énekelve.
+
+Most már csak néhány evezőcsapásnyira vannak egymástól. Rögtön
+megdördülnek az ágyúk, tüzes halált okádva. A parton állók visszafojtott
+lélegzettel lesték, hogy mi lesz. A bég most trombitát csinál a két
+tenyeréből és ordít valamit. Milics fölemeli a vaskeresztet és
+visszaordít neki. Most pedig közelednek egymáshoz. Most pedig, igen,
+most kezet fog a két vezér…
+
+– A gazemberek ellenem szövetkeznek! – kiáltotta ijedten a trieszti
+kapitány.
+
+Az osztrákot nem csalta meg a sejtelme. Nusszim az imént azt kiáltotta
+oda Milicsnek, hogy a trieszti selyem-, elefántcsont- és
+füszerrakománnyal jön Indiából.
+
+– Háromnegyede a tiéd, egy az enyém! Tizenötezer aranyért megveszem a
+részedet!
+
+Tizenötezer zekhina tizenháromezerrel több, mint kétezer. Ezt a gyerek
+is tudja. Ennyi pénzzel meg lehet váltani a trebinjei kolostort minden
+birtokával együtt.
+
+A két kalózcsapat aztán tényleg közös erővel fosztotta ki a boldogtalan
+fregattot.
+
+Harmadnapra a provveditore is hírét vette a vallegrandei rablásnak. Négy
+kis hadigálya azonnal sietett a Narenta felé. Ezúttal már nem kellett
+nemzetközi bonyodalmaktól tartani, mert a pópák velencei alattvalók
+voltak és tengerészeti ügyekben a lesinai kommandó hatósága alá
+tartoztak.
+
+A zaosztrogi kolostorban egyetlen százesztendős barátot találtak. Az
+öreg süket volt, mint az ágyú és mindig csak arról fecsegett, ami őt
+érdekelte, kérdezni egyáltalában nem lehetett tőle semmit. Azt mondta,
+hogy az apátnak álmában megjelent Szent Száva és ráparancsolt, hogy
+vonuljon papjaival azonnal a trebinjei kolostorba, hol új otthont fog
+találni a szerzet. El is mentek mind, csak ő maradt vissza, mivel nem
+bírná el a fárasztó utat.
+
+Trebinjébe nem mehettek utánuk a velenceiek, mert ott török területen
+voltak. A provveditore tehát újból nekiült és panaszos jelentést írt a
+tizek tanácsának. A tanács a tavaszig tanulmányozta az ügyet, de mivel
+trieszti hajóról volt szó, nem érezte magát arra hivatottnak, hogy
+beleavatkozzék a dologba, hanem elrendelte, hogy az akták irattárba
+teendők.
+
+
+VIII.
+
+Ennyit halásztam ki Zagurichné leveles ládájából. Igen meglepődtem,
+midőn aztán egy hiányos helyesírással írott levél jutott a kezembe,
+melyben valami Cavalotti Pepa nevü hölgy, a bolognai tánckar egyik
+kiérdemült tagja, szerencsét kíván Zaguri Nina úrnőnek fia születéséhez
+és hajdani barátságukra emlékeztetvén Ninát, egy ócska selyemruhát kér
+tőle ajándékba. A levél három esztendővel a vallegrandei rablás után
+kelt.
+
+Hogyan, – kérdeztem magamban, – a provveditore tehát mégis elvette
+hűségének jutalmát és Nina a felesége lett?
+
+Egy másik levél, mely korábban kelt az előbbinél és melyet Papanika, a
+görög titkár intézett Korfuból a provveditorehoz, némileg megmagyarázta
+nekem a dolgok összefüggését. E levélben a görög panaszosan
+hánytorgatja, hogy ő excellenciája, gonosz rágalmazók szavára
+hallgatván, őt minden kárpótlás nélkül elcsapta magától. Ez az
+igazságtalanság azonban nem akadályozhatja meg Papanikát abban, hogy
+régi buzgalmával ne szolgálja ő excellenciáját. Hogy ezt bebizonyítsa,
+mindjárt egy érdekes hírt közöl ő excellenciájával: Nina, az isteni Nina
+grófnő, szerencsésen kiszabadult a dulcignói rabló kezéből és jelenleg
+Korfuban van. Mint a korfui opera-staggione tánckarának tagja keresi meg
+kenyerét.
+
+A görög aztán bőbeszédüen elmondja, hogy mit mesélt neki Nina. A
+boldogtalan grófnő másfél esztendeig volt a rabló hatalmában. A
+sötétlelkü Nusszim bég eleintén édes hízelgéssel akarta tőrbe csalni
+Nina erényét, később pedig rettetes fenyegetésekkel próbálta
+megfélemlíteni a grófnőt. Végül azonban Nina szilárdsága annyira
+meghatotta és lesujtotta, hogy önként visszaadta neki szabadságát.
+
+Papanika hozzátette még azt is, hogy a grófnő neheztelt Zagurira, mivel
+azt hitte, hogy ő excellenciája nem törődött vele egész idő alatt. Csak
+az ő, Papanika fölvilágosításának köszönhető, hogy Nina ma már ismeri és
+méltatja a súlyos áldozatokat, melyeket ő excellenciája a grófnő
+kiszabadítása érdekében hozott.
+
+E levél mellett egy másikat is találtam Zagurichné ládájában, egy
+névtelen levelet, melyet valami aljas cselszövő intézett a
+provveditorehoz. E levélben egy „ismeretlen jóakarója“ igen neveletlen
+hangon arról értesíti, hogy Ninát maga Kara Nusszim küldte el
+Dulcignóból, mivel megúnta a hölgy szeszélyeit és mivel Ninának egyik
+komornáját léptette elő kegyencnőjévé.
+
+Úgylátszik azonban, hogy Bucentoro ő excellenciája, aki világéletében
+optimista volt, inkább hitt Ninának, mint névtelen jóakarójának. A
+velencei tanácsnak ez a házasság nem lehetett ínyjére, mert – miként az
+írásokból kitünik – megtiltotta Zagurinak, hogy feleségével Velencében
+mutassa magát. Lesinai állását azonban meghagyták neki.
+
+Szó van az írásokban a lesinai casinoról is, melyben a fiatal pár
+lakott. Okom van hinni, hogy a casino a füstös tanya, mely nekem hat
+hétig szállást adott. Hogy a nemes család máig is virul még, annak
+túlhangos bizonyítékai ott üvöltöztek az ablakom alatt, a
+Zagurich-gyerekek képében, bár mocskos kis arcukon épp oly nehéz volt
+megtalálnom a velencei nobile vonásait, mint a kősivatagban az egykori
+rokokókert helyét.
+
+
+
+
+Békák a kútban.
+
+Kármán Józsefet a filozófiai fakultás doktorává avatták, még pedig sub
+auspitiis regis. Miután megkapta oklevelét és a nagy gyűrüjét,
+hazautazott özvegy édesanyjához, Kölesházára, hét vármegye leglaposabb
+és legporosabb nagyközségébe. Első nap már kissé elunta magát otthon és
+fölmászott a padlásra, hogy keresgéljen rég meghalt édesapja könyvei
+között. Három kötetet szedett ki a nagy ládából: Bluntschli, Büchner,
+Stuart Mill. Stuart Mill azonban csak félig volt fölvágva.
+
+– Nini, hát szegény apa ilyeneket is olvasott? Pedig falusi jegyző volt.
+
+Az ujdonsült doktor gőgje némi kis megalázkodást érzett. Lement a házba,
+de az édesanyjával most nem beszélhetett, az ilyenkor a leányokkal
+foglalatoskodott. Egy tucat parasztleány járt hozzá, azokkal népies
+mintáju ruhákat, függönyöket meg abroszokat himeztetett. A városban jól
+megfizették Kármánné kézimunkáit.
+
+Estebédnél Józsi úr egy különös kérdéssel fordult édesanyjához:
+
+– Édesanyám, milyen ember volt tulajdonképpen a mi szegény apánk?
+
+Az asszony már észrevette a subládán Stuart Millt, nem is lepte meg a
+kérdés.
+
+– A legnagyobb eszü ember volt, akit életemben ismertem.
+
+– És miért rekedt itt Kölesházán jegyzőnek?
+
+Kármánné elgondolkozva nézett a függőlámpa lángjába.
+
+– A jogi akadémián még tüneményes tehetségü embernek tartották. Odafönn,
+a padláson, vannak levelek, melyeket tanárai írtak neki, híres tudósok.
+Majd keresd ki. Angolul és franciául is beszélt és mind a két nyelvet
+grammatikából tanulta. Egyszer aztán haza jött vakációra és nem ment
+többet vissza az akadémiára.
+
+– Miért nem?
+
+– Sokat gondolkoztam már ezen, de tisztán ma sem látok a dologban. Úgy
+kell lenni, hogy valami mérges pára szivárog ki a kölesházai talajból,
+mely elmálasztja az emberek akaraterejét és megrohasztja ambiciójukat.
+
+– Nem bánta meg édesapám soha, hogy itt maradt?
+
+– Dehogy bánta! Ha együtt ülhetett az urakkal a Bakács különszobájában,
+vagy ha künn pipázhatott a présház pitvarában, akkor nem bántotta semmi.
+Azt szokta mondani: akár miniszter az ember, akár falusi jegyző, egyszer
+csak fölfordul.
+
+– Ázsia! – gondolta magában Józsi.
+
+– A nagyapád is ilyen volt, – folytatta az asszony. – Ifjú korában
+matematikával foglalkozott. Egy átutazó katonatiszt később egyszer
+átnézte a jegyzeteit, – azok is fönn vannak a padláson – és azt mondta,
+hogy sokban megelőzte a maga korát. De ő sem vette hasznát a tudásának,
+mert holta napjáig azzal foglalkozott, amihez legkevesebb hajlandósága
+volt: gazdálkodott. Nemcsak ők tettek úgy, hanem jóformán minden
+kölesházai uriember. A férfiak itt úgy élnek, mint a kútba esett békák.
+Aki egyszer benne van, az nem menekül ki többet. De nem is akarnak
+menekülni, mert jól érzik magukat ott lenn.
+
+Az asszony kissé elkeseredett. Ő ezen már sokat tépelődött, annak idején
+bizonyára sokat is harcolt az urával. Most fölkelt, a fia elé lépett és
+keményen a szeme közé nézett.
+
+– A Kármánok között sok volt a tehetség, de akarata még egyiknek sem
+volt, – mondta.
+
+A fiatal ember kihívóan mosolygott.
+
+– Vajjon nekem sincs?
+
+Erre aztán Kármánné is elmosolyodott.
+
+– Azt hiszem, te csak a tehetséget örökölted apádtól, karaktered anyai
+jussod.
+
+Józsi domboru nagy homlokával, keskenyajku, kevély szájával és erős
+állával tényleg igen hasonlított az édesanyjához.
+
+
+
+Kármánné kilépett a pitvarba.
+
+– Józsi, gyere hamar! Nézd már, ki van itt!
+
+A fia előbujt a kerti napraforgók közül, a félig fölvágott Stuart Millel
+a kezében.
+
+– Mi az, édesanyám?
+
+– Matyus vizitába hozta a menyasszonyát.
+
+És halkabban, hogy a látogatók odabenn meg ne hallják, hozzátette: –
+Tudod, a kövér postáskisaszonyt…
+
+Matyus valamikor iskolatársa volt Kármán Józsefnek. Megyei írnok volt,
+de az alázatos jókedvtől sugárzó arcával, a furcsa, gömbölyü kis orrával
+és a hirtelenszőke hajával inkább nyájas boltossegédnek nézhette volna
+az ember. A mátkája, a postáskisasszony, trabális nagy leány volt, az
+orrán kis szeplőnyereg virított.
+
+A két régi pajtás kezet fogott.
+
+– Gratulálok, Matyuska!
+
+Körülülték a nappali szoba ovális asztalát és nem tudták, hogy mit
+beszéljenek. Valamennyien az ujdonsült doktortól várták a társalgás
+megindítását, az pedig úgy érezte, hogy valami igen mélyértelmü dolgot
+kellene mondania és mivel ilyesmi nem jutott eszébe, inkább hallgatott.
+Végül is Kármánné vette át a szót. Elhozta a diplomát meg a gyűrüt, oly
+diadalmasan, mint Szilágyi Erzsébet az első zászlót, melyet fia a
+pogányon nyert. És minden bevezetés nélkül kijelentette, hogy az ő fia
+ugyan nem fog vidékre menni gyerekpofozónak. (Igy nevezte a középiskolai
+tanárokat, amin aztán a fiatalok nagyot kacagtak.)
+
+Ekkor magyarázólag a szavába vágott a fia.
+
+– Arról van szó, hogy esetleg visszamehetnék az egyetemre
+asszisztensnek. A rektor, mikor elbúcsuztam tőle, azt mondta, hogy
+szivesen adna helyet a laboratóriumában. De ahhoz persze pénz kellene,
+hogy kibírjam egypár esztendeig. Addigra talán csak nyeregbe segítenének
+odafönn…
+
+Matyus annyira föllelkesedett azon, amit hallott, hogy megragadta a
+barátja kezét.
+
+– Az Istenért, Józsi, el ne mulaszd a jó alkalmat! Mert aki vidéken
+marad, az elveszett ember!
+
+– Nem fogja elmulasztani! – mondta határozott hangon Kármánné. – A fia
+felé fordult és lappangó mosollyal ajkán folytatta: – Neked van négyezer
+koronád a takarékban. Sok kézimunkát kellett Budapestre küldenem, míg
+összeszedtem, de összeszedtem!
+
+Ezt a tromfot ugyan más, ünnepiesebb alkalomkor akarta kiadni, de most
+nem bánta, hogy kimondta. Józsi egészen belekábult a boldogságba. Most
+már igazán csak rajta fordul, hogy oda jusson, ahová kivánkozik. A
+jegyesek különben hamarosan elköszöntek, mert Matyusnak a déli vonattal
+vissza kellett mennie a városba. Ő minden héten csak egyszer-kétszer
+jöhetett ki Kölesházára, a menyasszonyához.
+
+
+
+Valami katholikus ünnep volt és Kármánné elvitte a doktort a templomba.
+Be akarta mutatni fiát a mennybéli Úristennek és egy kicsit a kölesházai
+embereknek is. Az első pad sarkában ültek. Később – kip-kop – könnyü és
+határozott léptek közeledtek a hátsó kapu felől.
+
+– Derék kis földi vándor lehet, ki így járul az Úr elé! – gondolta
+magában a doktor.
+
+A postáskisasszony jött. Nem nézett se jobbra, se balra, hanem
+elhelyezkedett a mellékoltár térdeplőjén. Józsi profilban látta egész
+alakját, a kecses alázatossággal meghajtott fejétől a kőpadlót érintő
+lába hegyéig.
+
+– Ni, – állapította meg magában, – tulajdonképpen nem is olyan
+formátlan, mint hittem. Fogadni mernék, hogy a nyakának orgonavirág
+illata van. Vajjon mi a neve?
+
+Megszólalt mellette az édesanyja.
+
+– Itt van Évi is, – susogta, állával a leány felé intve. És hozzátette:
+– Jó ruhája van.
+
+Tehát Éva. A legszebb női név; három betüje titokzatos és ellentétes
+fogalmakat jelöl meg: a leány hajnalát és az asszony delét. A doktor
+némi megszégyenüléssel kapott észbe: a gondolatai nem éppen templomba
+valók. Úgy zümmögték körül a térdeplő fehér női alakot, mint a méhek az
+orgonabokrot. De azután kapacitálni kezdte önmagát. A szépség isteni
+eredetü és ha a márványoszlop méltó ékessége lehet a templomnak, akkor a
+szép emberi test is a Teremtő dicsőségét hirdeti. Mert Éva termete
+határozottan szép, ha az arca nem is az.
+
+Mise után azt mondta az édesanyja, hogy jó volna, ha mégis elnézne a
+Bakács-vendéglőbe.
+
+– Mit csináljak a Bakácsban? – csodálkozott Józsi.
+
+– Amit a többiek. Megiszol egy pohár sört, elbeszélgetsz az urakkal,
+azután haza jösz ebédelni. Ne mondják, hogy gőgös vagy.
+
+A kölesházai urak: a kútba esett békák. Ebéd előtt ott ülnek a
+különszoba nagy asztala körül, sört isznak, valami olajos halacskát
+kóstolgatnak és bölcs lassúsággal szívják a szivarjukat. Tisztviselők,
+kereskedők és kisebb birtokosok. Valamennyien igen fukar emberek, de
+azért nagyobbrészt fülig úsznak az adósságban és teli vannak
+panaszokkal. Ha abbahagyják a panaszkodást, akkor politikáról vagy a
+termésről beszélgetnek és hamar újabb ürügyet találnak a panaszra. Az ő
+világuk körbe forog, mint az ördöghinta és aki egy napot velük töltött,
+az ismeri egész életüket. Többnyire pirosképü, túltáplált emberek. Ötven
+vagy hatvan esztendős korukban hirtelen összeesnek, megfehérednek,
+lesoványodnak és elcsendesednek. Az ilyen ember egy ideig még
+elvánszorog a Bakácsba, ahol melegítve issza a sört és nikotinmentes
+szivart füstöl, egyszer azonban végleg elmarad, ágynak esik, egypár
+hétig még vérig szekirozza a feleségét, azután meghal.
+
+– Itt jön a Herbert Spencer! – mondta valaki, midőn Kármán belépett az
+úri szobába.
+
+(Az urak, mint afféle vidéki bölcsek, mindent, ami a tudományosság
+körébe vágott, kómikus nagyképüségnek tartottak.)
+
+Az algimnázium igazgatója, egy elhanyagolt külsejü, harapós képü férfiu,
+Kármán felé nyujtotta a cigarettafüsttől sárga kezét.
+
+– Isten hozta, kollega úr! Tudja-e, hogy ön burokban született? Az
+intézetünknél megüresedett egy hely. Ha folyamodni akar, én nagyon
+szivesen támogatom.
+
+Helyettes tanárnak lenni Kölesházán, – az ötlet oly izetlen volt, hogy
+már nem is volt sértő.
+
+– Köszönöm jóindulatát! Majd gondolkozom a dolgon, – szólt kicsinylő
+mosollyal a doktor.
+
+Az igazgató különben arról volt híres, hogy összes tanáraival késhegyig
+menő háborúban élt. Nem is jöttek azok soha a Bakácsba.
+
+Kármán megivott egy pohár sört, közbe annyi sületlenséget és durvaságot
+hallott, hogy valósággal elszomorodott. Ilyen társaságban élte le
+napjait az ő szegény édesapja? Érthetetlen!
+
+
+
+Matyus eljött a barátjáért.
+
+– Nem szép tőled, hogy meg nem látogatod Évit. A postamesternénál lakik
+és az is várja a látogatásodat.
+
+Elmentek tehát a postára. Útközben Matyus elmondott valamit, ami már
+első találkozásuk óta furta az oldalát.
+
+– Meg ne itéld Évit azután, amit eddig tapasztaltál. Nagyon okos leány,
+sokat is olvas, de előtted, a nagy tudós előtt, állandó zavarban van.
+
+Évi egy kis gyerekkel a karján fogadta őket.
+
+A postamesterné legkisebb fia volt, alig egy esztendős. (A postamester
+fél évvel ezelőtt halt meg.)
+
+A templomban a leány termetét födözte föl a doktor, most a szemét.
+Mélytűzü, kissé szomoru, dióbarna szeme volt. A szeme megnemesítette és
+széppé tette egész széles arcát, mint a holdvilág a tájképet. A postásné
+megkávéztatta őket a kertben a platánfa alatt. A kis gyerek, akit Évi az
+ölében tartott, maga is megéhezett és kövér kis kezeivel tépdesni kezdte
+a leány fehér battiszt-bluzát. A postásné nevetett, Matyus szinte
+nyerített a jókedvtől, Kármán azonban meghatóan bájosnak találta a
+gyermek tévedését és a fiatal leány lángoló zavarát.
+
+Alkonyatkor hárman kisétáltak a töltésre. A háztetők fölött vastag
+porfelhő lebegett, de ez olyan szép volt, mint az arany szentfény
+Betlehem fölött. Kármán, valami indokolatlan ellágyulás ellen védekezve,
+azt mondta:
+
+– Rettenetes fészek!
+
+– Én szépnek találom, – szólt szeliden és makacsul Évi.
+
+– Lehet, hogy szép, de élni nem lehet itt, – vélekedett a doktor.
+
+– Attól függ, hogy mit ért az ember élet alatt.
+
+Matyus diadalmasan nézett a barátjára.
+
+– Ugy-e, megmondtam? Ő egy kis filozófus!
+
+– Maga mit ért élet alatt? – kérdezte Kármán.
+
+Évi azonban, elkedvetlenedvén a Matyus közbeszólásán, kitérően
+válaszolt.
+
+– Úgy képzelem, hogy a társasélet nem igazi élet, inkább menekülés az
+élet elől. Igazán élni csak befelé lehet. Ahhoz pedig nem kellenek
+paloták, villamos lámpák és tolongó emberek.
+
+– A maga elmélete szerint tehát a kölesházai emberek élete többet érne,
+mint a budapestieké?
+
+– Azt hiszem, igen. Ha öntudatlanul is, azért mégis közelebb járnak az
+élet megértéséhez.
+
+Kármán meglepetten bámult a leányra. A tulajdon apjára meg a nagyapjára
+gondolt. Hátha azok is tudatosak voltak és a belső életükben találtak
+kárpótlást mindenért, amiről lemondtak?
+
+Matyus az óráját nézte, indulnia kellett. A doktor abban reménykedett,
+hogy a leány ki fogja kisérni vőlegényét a pályaudvarra, – hazajövet
+azután ketten folytathatták volna az érdekes beszélgetést, – Évi azonban
+a posta előtt jóéjszakát mondott nekik.
+
+Szép, holdvilágos éj borult a falura. Kármán az ágyában feküdt és hol a
+távolban ugató komondorokat, hol a szobájában cirpelő tücsköt hallgatta.
+Nem tudott aludni. Éva! Ereiben kimondhatatlanul édes és gyöngéd áramok
+keringtek, amelyek a leánytól indultak ki és hozzá tértek vissza.
+
+– Most reám gondol, épp úgy, mint én ő reá! – mondta magában.
+
+Mi ez? Szerelem? Óh dehogy! Ez csak a békóitól szabadult ifjuság első
+rohama. Közönséges élettani tünemény. Ha tudja az ember, hogy micsoda,
+akkor nem is veszedelmes. Az ifju édes tavaszi lázban remeg, a tudós
+pedig, aki benne lappang, kiváncsian fogja a pulzusát és mosolyog azon,
+hogy milyen körmönfont ravaszsággal teregeti csillogó hálóit a
+természet. Az élet kertjének hátterében azonban sötét, kemény legény
+áll, az akarat, a kellő pillanatban majd előlép és rongyokká tépi a
+ravasz hálót.
+
+
+
+Éva nem szép, de annál több: kívánatos. Még a közömbös jókedve is olyan,
+mintha mély és édes női titkok takarója volna.
+
+A fiatalok olykor hétköznapon is találkoznak, mikor a vőlegény a távoli
+megyeházán körmöl. A töltésen sétálnak, a postásné gyermekeivel.
+Köröskörül mértföldnyire húzódnak el a lángoló napfényben érő vetések.
+Ilyenkor keveset beszélnek, állandóan zavarban vannak és csodálkoznak a
+furcsa és idegen viselkedésükön. Kármán semmit sem mond el a merész és
+csillogó beszédekből, melyeket otthon összeállított a leány számára.
+Matyus jelenlétében sokkal beszédesebbek, csípős harc folyik közöttük, a
+támadó fél mindig a doktor. Éva csak szeliden védekezik. Matyus nagyon
+mulat rajtuk és még ugratja őket.
+
+Kármánné nem volt vele tisztában, hogy Józsi az özvegyasszony, vagy Éva
+kedvéért jár-e a postára. Veszedelem különben nem volt a dologban; a
+postásnénak egész rakás gyereke volt, a leány pedig nem volt csinos.
+Inkább ott szórakozzék a fiu, mint a Bakácsban.
+
+Egyszer a töltésen a doktor így szólt a leányhoz:
+
+– Tulajdonképpen szereti maga a vőlegényét?
+
+A kérdés magát is meglepte. Évát azonban láthatólag nem lepte meg.
+
+– Ha a felesége leszek, szeretni fogom, – válaszolt.
+
+– Az ember nem azért házasodik, hogy szeressen.
+
+– Hanem?
+
+– Azért, mert szeret.
+
+– Lehet, de egy postásleány nem engedhet meg magának ilyen finom
+megkülönböztetéseket.
+
+Az éjjel Kármán megint nem tudott aludni. Elővette a félig fölvágott
+Stuart Millt, de csakhamar letette megint a könyvet. Minden tagjában
+érezte a leányt, mintha lecsapolták volna a vérét és Éva édes és forró
+vérét eresztették volna az ereibe. Hiába vette sorra a leány hibáit,
+hogy kiábrándítsa önmagát, hiszen éppen ezek a tökéletlenségek tették
+annyira kívánatossá. Még az orrán levő szeplőket is szerette. Éjfél felé
+nem tudott többet az ágyban maradni. Ellenállhatatlan vágyat érzett,
+hogy Éva közelében legyen. Nagy csöndben fölkelt, felöltözött a
+sötétségben és kimászott az alacsony ablakon az utcára. A házak
+árnyékában lappangva, odasompolygott a postához. Talán egy óráig is ott
+állott a mély csöndességben, a zsalugáteres ablak alatt. Magába szívta a
+leány hálószobájából kiáradó enyhe levegőt, a szive pedig félelmetesen
+lüktetett. Azután megint haza ment. Aludni azonban most sem tudott.
+
+Ez nem tarthat így tovább! Az éj fantasztikus homályában nagyszerü és
+gyalázatos gondolat fogamzott meg a fejében: el fogja csábítani a
+leányt. Ő, az akaratember, aki elvből lelkiismeretlen, a jelentéktelen
+postáskisasszonyt.
+
+Másnap elment a postára. Éva a leveleket rendezgette, az özvegyasszony
+pedig gyermekével az ölében a hosszu asztal előtt ült, melyen zavarosan
+kotyogtak a távirógépek, mint a rézszarkák csapatja.
+
+Kármán behajolt az ablakon.
+
+– Éva, beszélni szeretnék magával.
+
+– Tessék, – mondta hivatalos ábrázattal a leány.
+
+– De nem itt, nem most… Valahol, ahol magunk lehetünk…
+
+Éva arca vérvörös lett. Hevesen rázta meg a fejét. Óh nem, nem! És
+lángoló arcát a levélcsomó fölé hajtotta.
+
+Az asszony meglátta Kármánt és nevetve közeledett az ablak felé. A
+doktor ekkor zavartan mormogott valamit, megemelte kalapját és
+elsietett. Azzal a megsemmisítő tudattal ment el, hogy ostobán és durván
+viselkedett.
+
+A postamesterné egy este elküldött Kármánért. A postaföldeken némi kis
+gabona termett és az özvegyasszonynak baja támadt az aratóival. Úgy
+gondolta, hogy a fiatal doktor majd rendet csinál az emberekkel. Kármán
+egypár sötétképü parasztot talált a postaudvaron. Beszédbe, majd vitába
+elegyedett velük, az emberek azonban makacsul ragaszkodtak
+követeléseikhez. Kármán úgy vélekedett, hogy ez zsarolás és nem méltó
+magyar emberekhez. Az aratógazda azonban kurtán végzett vele.
+
+– Az ifjúr egy óráig se bírná a mi munkánkat, hát nem is tud
+hozzászólani.
+
+Éva is ott állott az udvaron, kissé el is mosolyodott, ami Kármán fejébe
+kergette a vért. Haragosan támadt a gazdára.
+
+– Miféle hencegés ez? Minden épkézlábu ember tudja azt, amit maguk
+tudnak.
+
+Ebből újabb vita támadt, majd fogadásban állapodtak meg. Kármán beáll
+egy napra aratónak. Ha bírja a munkát, akkor az emberek megelégednek az
+eredeti kötéssel, ha azonban kidől, akkor az aratók megkapják azt, amit
+követelnek. Erre kezet fogtak.
+
+Másnap hajnalban egy legény bezörgetett Kármánék ablakán.
+
+– Gyerünk munkába, úrfi!
+
+A doktor nagyon bánta már hetyke fogadkozását, de falu csúfjává nem
+akart lenni, azért fölkelt és magára vette betyáros kék vászonruháját,
+melyet egyszer valami szüreti mulatságra varrt neki az édesanyja.
+
+Künn, a postaföldön, furcsa meglepetés várta.
+
+A hajnali fényben erős nagy parasztleány köszöntötte reá a
+dicsértesséket és Kármán a sárga fejkendő alatt megismerte a
+postáskisasszony arcát.
+
+– Ha maga aratólegény lesz, akkor én marokszedő leány leszek.
+
+Ebbe a tréfába a postásné ugratta bele Évát.
+
+Kármán elszántan kapott bele a munkába. Félóra mulva azonban nagy
+fáradtság szállott a tagjaiba, egy óra mulva pedig úgy fájt már a
+dereka, hogy vánszorogva tudott csak járni. Köröskörül kárörvendően
+vigyorgó pofák lesték, hogy mikor törik már le az úrfi. Kármán azonban
+halálos elszántsággal folytatta a munkát. Nem hagyja abba, míg egy
+szikra élet lesz benne. Pedig most kelt föl csak a nap, egy gonosz, izzó
+golyó, mely gyilkos tüzet szórt a vállára…
+
+Éva a doktor nyomában kötötte a kévét. Mikor már vagy huszadszor
+lehajolt, annyira törődöttnek érezte magát, hogy azt hitte, sohasem tud
+többet kiegyenesedni. De minden lélegzetvétele újabb szívós fogadalom
+volt, hogy nem hagyja abba, míg Kármán le nem teszi a kaszát. Igy
+uszították-bőszítették egymást a munkának. Később már azt se tudták,
+hogy hol vannak és mit művelnek. Az örökös hajlongás, az erőlködés
+gyötrelme, a szikrázó kasza és a hulló kalászok képe érthetetlen volt
+előttük. Fakó arccal, üveges szemmel, kábultan vánszorogtak tovább.
+
+Végül mégis csak elérkezett a déli pihenő ideje. Az árnyékba telepedtek,
+az asztag tövébe. Enni nem igen tudtak, az álom rögtön elnyomta őket.
+Aztán megint fölverték őket. Munkára!
+
+– Bírja? – kérdezte Kármán.
+
+– Amíg maga nem hagyja abba, nekem is bírnom kell, – válaszolt
+érthetetlen makacssággal a leány.
+
+A kínszenvedésük újból kezdődött. Pedig talpra állani is alig tudtak;
+minden tagjuk össze volt zúzva. Gépiesen láttak munkának és mindig csak
+egy gondolatot forgattak a fejükben: bár jönne már a halál!
+
+Csodálatosképpen mégis kibírták. Kármán megnyerte a fogadását. A
+postásné parasztszekeret küldött értük és ők ketten a puha szalmában
+heverve rázatták magukat hazáig. Amint közelről farkasszemet néztek,
+mindennek találhatták egymást, csak éppen szépnek nem. A hajuk a
+verejtékes homlokukba csapzott, az arcuk pirosra gyulladt, a ruhájuk a
+testükhöz tapadt. De ez most mind mellékes volt. Ők most nem voltak
+doktor úr és postáskisasszony, hanem egy emberpár, amelyről lehullott
+minden, ami fölösleges, külsőséges és idegen volt.
+
+– Őrültség volt, amit tettünk, – mondta Kármán. – De én tudom, hogy
+miért tettem. Hanem maga? Miért tette maga?
+
+A leány nem válaszolt. Hosszu szalmaszálat tartott a fogai között és
+egészen közelről gyöngéd, fáradt és mosolygó szemmel nézett Kármánra. A
+kocsi nagyot zökkent és ekkor összeért a válluk. Éva akkor is
+mosolygott.
+
+Kármánné nagyon megszidta hazatérő fiát. Hát szabad ilyet tenni?
+Titokban azonban büszke volt reá. Most már egészen bizonyos, hogy
+Józsiban van akarat, még pedig vasakarat. Ez az ő fia. Azt nem kell
+félteni, az nem ugrik bele a békák kútjába.
+
+
+
+Fájó gerinccel, erős izomlázzal, de jókedvüen ébredt föl Kármán. Egyedül
+volt a házban, az édesanyja a városba rándult, hogy elrendezze némely
+üzleti dolgait. A doktor jókedve azonban hirtelen elpárolgott, midőn az
+ablakán át megpillantotta Matyus barátját. A postáskisasszony vőlegénye
+hosszu léptekkel vágta keresztbe a nagy utcát. A posta felől jött és
+szemmelláthatólag megint a vasut felé sietett. Kármán szeme előtt
+egyszerre elborult minden, mintha fekete fátyolt vetettek volna a nap
+arca elé. Érezte, hogy ez a sötétség örökké fog tartani. Most már
+tisztában volt vele, hogy ő az életet csak Éván keresztül tudná élvezni.
+Mindennek, amije van és amit még elérhet, csak úgy volna becse, ha a
+gyöngéd hódolattól remegve odarakhatná Éva lábai elé. De ez lehetetlen.
+Most tehát ott feküdt az élet partján és mindent a rohanó árba dobott.
+Mindent, amiről eddig titokban álmodozott, az egyetemi tanárságot, az
+akadémiai tagságot is. Neki nem kell semmi. Csak egy gondolata van, mely
+édes és meleg megnyugvással tölti el: a halál gondolata.
+
+Ilyen lelki állapotában a következő levelet írta Évának:
+
+„Még ma beszélnem kell magával. Ez élet és halál kérdése.“
+
+Később, mikor újból elgondolta, hogy mit írt, ízléstelen módon
+pátétikusnak találta levelét. De akkor már későn volt, a kis fiu, akire
+rábízta írását, messze szaladt már. Kármán lefeküdt a diványra, az
+elhomályosított, hűvös szobában és várta, hogy mi lesz. Negyed óra sem
+telt el, midőn kongó lépteket hallott a pitvar téglakövezetén. Azután
+halk kocogást az ajtón. Valaki benyitott. Ő, Éva. Körülnéz, míg szeme
+megszokja a homályt, azután egyenesen hozzájön, a mozdulatlanul
+heverőhöz és leül a divány szélére.
+
+– Itt vagyok. Mondja, mit akar tőlem. Én mindent megteszek, amit akar, –
+szólt halkan és szeliden.
+
+– Éva, én nem tudok maga nélkül élni, – suttogta a doktor.
+
+A leány, aki láthatólag már túl volt mindenen és leszámolt mindennel,
+könnyedén vállat vont.
+
+– Akkor hát mit tegyünk? A magáévá kell lennem, nem igaz? Jól van,
+meglesz.
+
+Rémült és boldog csend támadt. Józsi lehunyta a szemét és úgy hallgatta
+saját vérének zsongását. De aztán eszébe jutott valami.
+
+– De Matyus?
+
+Éva elhallgatott, aztán lehajolt és a doktor fülébe súgta:
+
+– Amióta magát ismerem, már tudom, hogy nem lehetek más felesége. Most
+már Matyus is tudja.
+
+A jobbik kezük összetalálkozott, az ujjaik egymásba kulcsolódtak.
+
+– De a mama? Mit szól majd a mama? – kérdezte Éva.
+
+– A mama erős asszony. De engem sem faragtak bodzafából.
+
+A leány halkan és édesdeden nevetett.
+
+– Óh igen, tegnap óta tudom. Ha mi ketten a fejünkbe veszünk valamit,
+akkor a végére is járunk.
+
+Meg sem csókolhatták egymást, a pitvarról behallatszott a postamesterné
+hangja. Később kitudódott, hogy a két nő, aki ugyancsak jól értette
+egymást, vizitába jött Kármánnéhoz – a postamesterné útközben benézett a
+templomba is – és most nagyon sajnálta, hogy a tekintetes asszony nincs
+itthon.
+
+
+
+A fiatalok abban állapodtak meg, hogy a boldogságukat egyelőre még
+titokban tartják. Kármánné azonban a Matyus-féle eljegyzés fölbomlása
+után valahogyan gyanút fogott és igen epés hangon kezdett beszélni
+Éváról, nemkülönben a postamesternéről, akit – nem tudni, miért –
+veszedelmes cselszövőnek nevezett. Most már jobban szerette, ha a fia a
+Bakácsba jár, az urak közé. Kármán mosolyogva fogadta meg tanácsát,
+közbe titokban, csendes szívóssággal, a saját ravaszságában
+gyönyörködve, készítette elő a jövőt.
+
+A doktor különben most már más szemmel kezdte nézni a kölesházai urakat.
+Volt köztük néhány igen tartalmas ember, egy-kettőnek közülök egészséges
+jó humora is volt, az ember igen jól elbeszélgethetett velük egy pohár
+sör mellett. Ezek az urak, anélkül, hogy maguk is tudták volna, a tébai
+Kratesz iskolájából való filozófusok voltak, szerény eszközökkel
+kellemessé tették az életüket. Nagy ellenségei voltak mindenféle
+kapaszkodásnak és tudákos nagyképüségnek és ebben némileg igazuk is
+volt, mert a tudásnak csak egy rendeltetése lehet: hogy szolgája legyen
+az életnek. Kármán sok érdekes és eredeti dolgot hallott tőlük és
+annyira megszokta a társaságukat, hogy csakhamar a törzsasztal egyik
+legpontosabb látogatója lett.
+
+Budapestre nem igen kívánkozott. A vidéki élet tiszta levegőjéből
+tekintve, határozottan útálatos benyomást tett rá a nyomorogva tülekedő,
+izgága és idegen nagyváros. Befelé élni, mély és tartalmas életet,
+valóban csak vidéken lehet. Mi kell a boldogsághoz? Egy szerelmes
+asszony, egy meleg kis házikó, ahol jó megbújni télen, egy talpalatnyi
+kert, ahol tavasszal fehér orgonabokrok virítanak és egy csomó jó könyv.
+
+Arról most már szó sem lehetett, hogy Budapestre menjen, egyetemi
+magántanárnak. Neki gyorsan biztos álláshoz kellett jutnia. Szinte
+magától kínálkozott az ötlet, hogy pályázzék a kölesházai
+algimnáziumhoz. Nagy titokban – csak Éva tudott róla – el is küldte
+kérvényét, mellékesen egyetemi jóakarójának, a rektornak is írt levelet,
+megkérve ő méltóságát, hogy támogassa pályázatát. (Levelében
+megemlítette, hogy kenyér után kell néznie, nem a maga, hanem ama nő
+érdekében, akinek legtöbbet köszönhet Isten után. A rektor, ha akarta,
+azt hihette, hogy az édesanyjáról van szó.) A gimnáziumi igazgatóval is
+összebarátkozott. Ennek az embernek megvoltak a maga gyöngéi, egészben
+véve azonban érdemes férfi volt.
+
+Augusztus végén megjött a helyettes tanárrá való kinevezése. Most már
+nem lehetett tovább titkolódzni Kármánné előtt. A doktor tehát elszántan
+édesanyja kezébe adta a hivatalos írást.
+
+Kármánné belepillantott, azután krétafehér lett az arca.
+
+– Megbolondultak azok odafönn? Hiszen te ezt nem kérted?
+
+– De kértem, édesanyám.
+
+– Te Kölesházán akarsz maradni?
+
+– Eltökélt szándékom.
+
+Kármánné szeme megtelt könnyel.
+
+– A postáskisasszony? – kérdezte halkan.
+
+Józsi bólintott a fejével. Az ő szeme is könnyes lett.
+
+Kármánék házában hetekig tartott a zivataros idő. Akkor aztán lassankint
+megszünt a mennydörgés és a könnyzápor és enyhe, szürke borulatnak
+engedett helyet. Az asszony – mit is tehetett volna? – megadta magát.
+
+– Tégy, amit jónak látsz, – mondta a fiának. – Ha irigyled a kútba esett
+békák dolgát, hát csak ugorj utánuk!
+
+Kármán elmosolyodott.
+
+– Tudom én, hogy mit csinálok, édesanyám!
+
+– Hogyne tudnád. Az apád is tudta, a nagyapád is.
+
+Novemberben már megvolt az esküvő. A fiatal pár Kármánné házában kapott
+szállást. (Az öregasszony az udvari szobába vonult, ahol szorgalmasan
+dolgoztatta himző leányait.)
+
+Mikor Kármán első izben bevezette fiatal feleségét a lakásba,
+letérdepelt előtte a szőnyegre és azt mondta:
+
+– Én eddig nem éltem. Most kezdődik az én igazi életem.
+
+Az élete olyan lett, mint a többi kölesházai uré. Ha kiszabadult az
+iskolából, akkor a Bakácsba sietett, ahol az uri asztal egyik
+legkedveltebb tagja lett. A szemmértéke megváltozott és a gimnáziumi
+igazgató ma sokkal fontosabb ember volt, mint hajdan az egyetemi rektor.
+
+Ősszel szívesen időzött homoki présházában. Az öregasszony szerette
+volna eladni a haszontalan kis szőlőt, mely még sohasem hozta be a
+megmunkálás költségeit, a tanár azonban – mint mondta – édesapja iránt
+való kegyeletből ragaszkodott hozzá. Az igazi ok a hiúsága volt, a
+családi présház ugyanis bizonyos előkelő nimbuszt adott neki a többi
+jött-ment professzor szemében. A gazdák is tisztelettel süvegelték meg,
+ha ott ült az útra néző szakállszárítóban, bölcs lassúsággal szíván
+szivarját hosszu, fehér papirszipkából.
+
+Megesett egyszer, hogy a fiatal asszonynak valami csomagolni valója volt
+és papirt keresett a házban. Egy ócska könyvet talált.
+
+– El lehet ezt használni? – kérdezte az urától.
+
+A tanár megnézte: Stuart Mill. Most is csak félig volt fölvágva.
+Megkegyelmeztek a könyvnek. Akkor már megvolt a kis fiu, rendkivüli
+eszes gyermek, abból még egyszer tudós lesz és akkor örülni fog az
+ilyenféle könyveknek.
+
+
+
+
+A becsületes ifjú.
+
+– _Jelenet_. –
+
+_Szereplők: az ifjú és a fekete dominó. Történik húshagyó kedd éjjelén,
+az ifjú szállásán. Szerényen butorozott udvari szoba, melynek
+berendezésén meglátszik, hogy egy kisebb polgári lakás része. A falon
+feszület szentelt barkával, menyasszonyi mirtuskoszorú aranykeretben és
+semmitmondó családi képek. A fiókos szekrényen könyvek. Az asztalon,
+mely íróasztal gyanánt is szolgál, díszes keretben női arckép. Ez a kép
+a lakás legföltünőbb tárgya._
+
+_A falióra éjfelet üt. Az ifjú, báli öltönyben és köcsögkalappal a
+fején, besompolyog a főbejáraton a sötét szobába. A baloldali ajtóhoz
+megy, hallgatódzik, majd óvatosan elfordítja a kulcsot. Azután gyufát
+gyujt, fölmászik egy székre és meggyujtja a zöldernyős függőlámpát._
+
+_A lámpafény mellett láthatóvá lesz az ifjú._ _Huszonhárom-huszonnégy
+esztendős, kissé leányosképü, kissé fontoskodó, kissé közönséges,
+egészben véve azonban elég rokonszenves külsejü legény. Láthatóvá lesz
+továbbá egy fekete női dominó, aki mozdulatlanul áll a főbejárat
+ajtajában._
+
+_Az ifjú:_ Igy ni, most biztosságban vagyunk!
+
+_A dominó:_ Hát különben veszedelmes ez a vidék?
+
+_Ifjú:_ Veszedelmes? Nevetséges! Ez az én szobám, itt én vagyok az úr!
+Csak a vén Náni miatt restelném… A régi cselédek olyan konfidensek.
+_(Meglátja az asztalon álló női arcképet, meghökken, leugrik a székről,
+frakkja alá csúsztatja a képet, a fiókos szekrényhez megy és ott néhány
+könyv alá temeti. Aztán a dominóhoz lép, kezén fogva a szobába vezeti és
+beteszi az ajtót. Erőltetett jókedvvel.)_ Miért vagy olyan hallgatag,
+szép maszk? A bálban ugyancsak széles jókedved volt!
+
+_Dominó:_ Ennek a lakásnak szomoru illata van.
+
+_Ifjú:_ Ez kámfor. A vén Náninak rögeszméje, hogy kámfort kell hinteni a
+ruhára.
+
+_Dominó:_ Förtelmes rögeszme. Te itt az édesanyáddal lakol?
+
+_Ifjú:_ Mért gondolod?
+
+_Dominó:_ Meglátszik a lakáson. Az is meglátszik, hogy az édesanyád még
+mindig tizenöt esztendős fiúnak tart.
+
+_Ifjú:_ Az édesanyám rendkívül okos asszony és tudja, hogy huszonnégy
+esztendős multam. Most különben Tolnában van, a nővéremnél. _(Meg akarja
+fogni a dominó kezét.)_
+
+_Dominó_ _(elvonja a kezét)_: Kérlek, ne feledd, hogy mit fogadtál!
+
+_Ifjú:_ A Vigadóban sokkal jobb kedved volt.
+
+_Dominó:_ Én már ilyen vagyok, barátom. Vakmerő, amikor félnem kellene
+és gyáva, amikor merész szeretnék lenni. Különben oda se neki! Tanuld
+meg, hogy a fekete dominókat sem illik komolyabban venni, mint a nőket
+általában. _(Kezet nyujt neki.)_
+
+_Ifjú_ _(megcsókolja a kezét)_: Milyen szép kis kezed van. Látszik, hogy
+szobaleány törölgeti nálad a bútort. Most azonban már levethetnéd a
+selyemkámzsádat.
+
+_Dominó:_ A kámzsámat levetem, az álarcomat azonban nem.
+
+_Ifjú_ _(csalódottan)_: Nem – –?
+
+_Dominó:_ Ne feledd, hogy mit fogadtál nekem!
+
+_Ifjú:_ Jól van, jól! Nem felejtem, hogy gavallér vagyok, és hogy
+tisztelnem kell az inkognitódat! Ha azonban sokáig tisztellek, akkor
+nevetségesnek fogsz találni.
+
+_Dominó_ _(leül egy távoli székre)_: Egyelőre beszélgetni fogunk, hogy
+megismerkedjünk egymással.
+
+_Ifjú:_ Azt hiszed, hogy jobban megismerhetlek, ha nem látom az arcodat?
+
+_Dominó:_ Igenis, azt hiszem. Mi asszonyok a társas érintkezésben
+állandóan álarcot vagyunk kénytelenek viselni. Igazi mivoltunkat csak
+akkor mutathatjuk meg, ha nem ismernek minket.
+
+_Ifjú:_ Ez mély, bár kissé homályos.
+
+_Dominó:_ Ugy-e, te is ma voltál első ízben álarcos bálban?
+
+_Ifjú:_ Én – –? Szó sincs róla! Én már nagyon sok álarcos bálban voltam.
+Én egyáltalában sok mindenen keresztül mentem már!
+
+_Dominó:_ Tolnában?
+
+_Ifjú:_ Ott is, másutt is. Tolnában igen pezsgő társadalmi élet van. Az
+ember nem is hinné! Hencegés nélkül mondhatom, nekem ott sok sikerem
+volt!
+
+_Dominó:_ Neked eddigi életedben csak egy sikered volt és az itt áll
+előtted! _(Leveti a dominóját, az álarcot azonban magán tartja. Divatos
+és drága báli ruhát visel. A fülében nagy gyémántok sziporkáznak.)_
+
+_Ifjú_ _(ámulva)_: Ejhah! Hiszen – – hiszen te olyan vagy, mint egy
+nagyúri dáma!
+
+_Dominó:_ Kellemetlenül érintene, ha tényleg előkelő asszony volnék?
+
+_Ifjú_ _(cinikusan nevet)_: Jó, jó! Olyan naivak nem vagyunk mi
+tolnaiak!
+
+_Dominó:_ Nos halljuk a tolnai nőismerőt! Ki vagyok, mi vagyok?
+
+_Ifjú:_ Legyek őszinte? De nem szabad megorrolnod! Te egy igen kedves és
+szép hölgy vagy. Mellékesen alkalmasint barátnője is vagy valami gazdag
+embernek. Egy bankárnak… igen! A bankárod bizonyára kellemetlen vén
+ember…
+
+_Dominó:_ Te pedig szeretetreméltó ifju vagy, aki hajlandó engem
+kárpótolni a vén bankáromért. És tulajdonképpen miből következteted,
+hogy nem tartozom a jó társasághoz?
+
+_Ifjú_ _(naivan)_: Mert akkor nem jöttél volna hozzám!
+
+_Dominó:_ A logikád kifogástalan. Csak egy hibája van: a nők
+egyáltalában nem logikus teremtmények, sem a jó, sem a rossz társaságból
+való nők. _(Észreveszi a falon függő feszületet.)_ Te vallásos vagy?…
+
+_Ifjú_ _(hallgat)_.
+
+_Dominó:_ Az ember lehet vallásos és lehet vallástalan. És lehet
+amellett egész ember. Aki azonban szégyenli a meggyőződését, az nem
+egész ember.
+
+_Ifjú:_ Te nagyon kedveled a didaktikai hangnemet. Nem szégyenlem a
+meggyőződésemet, vannak azonban dolgok, amelyekről nem szeretek álarcos
+hölgyekkel beszélgetni.
+
+_Dominó:_ A dolgok közé, amelyekről nem szeretsz álarcos hölgyekkel
+beszélgetni, tartozik ez a mirtuskoszorú is? Bizonyára az édesanyádé?
+Hát emberkoponyákat nem tartasz a lakásodon?
+
+_Ifjú:_ Hogy juthat eszedbe ilyesmi?
+
+_Dominó:_ Magam sem tudom. A fekete dominók esze olykor ugrálni szokott.
+_(Az ifjúhoz lép és vállára teszi a kezét.)_ Mért mentél ma az álarcos
+bálba?
+
+_Ifjú:_ Mért szokott az ember egyáltalában álarcos bálba menni?
+
+_Dominó:_ Mert eszébe jut, hogy múlik az élet és múlik a farsang. Minden
+elmúlik és jön a nagy semmi.
+
+_Ifjú_ _(őszintén)_: Na, attól még messzi tartunk. Az én életem
+tulajdonképpen olyan, mint a vasuti sín. Fölháborítóan egyforma és
+unalmas. Egyszer kellett már valaminek történnie! Valami rendkívülinek,
+valami szokatlannak!
+
+_Dominó:_ Ha másnak nem, hát egy kis vonatkisiklásnak! De mért nem
+vallod be az egész igazságot? A névtelen levél csalt oda, melyet én
+írtam neked!
+
+_Ifjú:_ Te írtad? Gondolhattam volna!
+
+_Dominó:_ Azt hitted, hogy Budapest összes asszonyai rólad ábrándoznak?
+
+_Ifjú:_ Te minden álarcos bálon ott szoktál lenni?
+
+_Dominó_ _(meghökkenve méri végig, majd elneveti magát)_: Nem. Ez az
+első ilyenféle vállalatom.
+
+_Ifjú:_ Ha kötöd magadat hozzá, akár el is hiszem.
+
+_Dominó:_ Te nem hiszed és nekem az mindegy. Tíz esztendő mulva, ha
+visszaemlékezel a mai estére, tudni fogod, hogy igazat beszéltem.
+
+_Ifjú:_ Mért éppen tíz esztendő múlva?
+
+_Dominó:_ Azt hiszem, annyi időre lesz szükséged, hogy némileg
+megismerjed a nőket.
+
+_Ifjú:_ Szeretnék még valamit kérdezni!
+
+_Dominó:_ Tudom, hogy mit és válaszolok. Igenis, unom a vén bankáromat,
+aki – miként az imént helyesen megjegyezted – igen kellemetlen ember és
+kárpótolni akarom magamat. Egy idő óta úgy válogatok a férfiak között,
+mint öngyilkosjelölt a fegyverkereskedésben. Szemlét tartottam az ifjak
+és az öregek, a kövérek és a soványak, az elmések és az ostobák fölött.
+Az a bajuk, hogy rettenetesen egyformák. Megláttalak téged. Te most azt
+szeretnéd tudni, hogy mért esett éppen rád a választásom? Megmondom! Sem
+szép, sem elmés, sem előkelő nem vagy. Azt gyanítom azonban, hogy van
+egy tulajdonságod, melyet eddig hiába kerestem az emberekben: becsületes
+vagy. Nem tudom még, hogy helyesen itéltelek-e meg. Ha igen, akkor le
+fogom vetni álarcomat. Ha nem, akkor nem.
+
+_Ifjú:_ És hogyan fogsz erről meggyőződni?
+
+_Dominó:_ Azt bízd rám. Értek a diótöréshez és te nem is vagy kemény
+dió. A lakásodba is azért tolakodtam, mert azt tartom, hogy az embert a
+maga milieujében lehet a legkönnyebben kiismerni. _(Leselkedve körüljár
+a szobában.)_ Egypár érdekes dokumentumot máris találtam. A legbecsesebb
+is a kezemben lesz mindjárt…
+
+_Ifjú_ _(idegesen)_: Miféle dokumentum?
+
+_Dominó_ _(a fiókos szekrényhez lépett, kiveszi a könyvek alól a női
+arcképet, melyet az ifjú odarejtett)_: Ezt!
+
+_Ifjú_ _(ijedten)_: Kérlek, tedd le azt a képet! Azt nem engedem! Ez
+indiszkréció!
+
+_Dominó_ _(zsákmányával az asztal mögé menekül)_: Ha éjfélkor dominót
+viszel a lakásodra, attól ne várj diszkréciót! _(Megnézi a képet,
+kellemes meglepetés hangján)_: Tehát igaz!
+
+_Ifjú_ _(kedvetlenül)_: Add vissza, kérlek!
+
+_(A dominó átadja neki a képet, melyet az ifjú a szekrénye fiókjába
+zár.)_
+
+_Dominó:_ Most néhány kérdést intézek hozzád. A válaszaidból fogom
+megtudni, hogy levethetem-e az álarcomat, vagy sem. Kedvesed ez a nő?
+
+_Ifjú:_ Dehogy az! Kétszer beszéltem vele életemben! Nagyon előkelő
+hölgy.
+
+_Dominó:_ Hogyan jutottál a képéhez? Ő adta neked?
+
+_Ifjú:_ Szó sincs róla! Ő nem az a nő, aki arcképeket ajándékozgat a
+férfiaknak! Hiszen oly magasan áll fölöttem…
+
+_Dominó:_ Hogyan jutottál a képhez?
+
+_Ifjú:_ Megvettem három koronáért. A fényképésznél. Becsületemre mondom,
+három koronáért!
+
+_Dominó:_ És mi értelme annak, hogy a lakásodon tartod?
+
+_Ifjú:_ Tulajdonképpen semmi. Gyerekség, ostobaság, nevezd, aminek
+akarod. Magam előtt akarom látni, ennyi az egész. Talán nem is való,
+hogy éppen te veled erről beszéljek, de ha már szóba került, inkább
+elmondom az igazat. Ez a főnököm felesége.
+
+_Dominó:_ Szereted?
+
+_Ifjú:_ Minek beszéljünk erről? Te ezt nevetségesnek találnád.
+
+_Dominó:_ A nők mindent meg tudnak érteni, ha jó szél fuj és most nagyon
+jó szél fuj. Szereted?
+
+_Ifjú_ _(vállat von)_: Én csak azt tudom, hogy igen közönséges ember
+vagyok, de van az életemben valami, egy sziget a mocsárban, az tiszta,
+szent és érintetlen.
+
+_Dominó:_ Ez vers volt?
+
+_Ifjú:_ Oda tartozik ez a kép is.
+
+_Dominó:_ Tehát szereted, ha félsz is a szótól. És mért nem vallod be
+neki?
+
+_Ifjú:_ Arról szó sem lehet. Ő fölötte áll az ilyeneknek. Magasan
+fölötte!
+
+_Dominó:_ Egy asszony sem áll fölötte a hatásnak, melyet a férfiakra
+tesz. Te a csilagokba kvártélyoztad az ideálodat, pedig lehet, hogy ő
+méltósága unatkozik odafenn.
+
+_Ifjú:_ Ő méltósága? Hát te ismered?
+
+_Dominó:_ Az egész város ismeri. Én is, természetesen csak látásból. Az
+urát is ismerem es tudom, hogy nem az a férfi, akihez ragaszkodni
+szoktak a feleségei. Ez ugyanis már a negyedik.
+
+_Ifjú:_ Kérlek, hagyjuk ezt! Vannak dolgok, amelyekről nem szoktam
+vitatkozni.
+
+_Dominó:_ Példának okáért?
+
+_Ifjú:_ A magasabb kötelességtudás, a nő erénye és a férfi önzetlensége.
+
+_Dominó:_ Ez érdekes! Hiszesz ezekben az absztrakciókban?
+
+_Ifjú:_ Hiszek. És reménylem, hogy már te is hiszesz a
+becsületességemben?
+
+_Dominó:_ Nagyon közel vagyok hozzá, hogy higyjek neked, előbb azonban
+még tisztáznunk kell egy homályos pontot. Te tisztán és önzetlenül
+imádsz egy ideált. Mit keres akkor éjnek idején a fekete dominó a
+lakásodon?
+
+_Ifjú_ _(meghökkenve nézi a dominót)_: Ez végre is más valami.
+
+_Dominó:_ A becsületes ember lehet vallásos, vagy vallástalan, képmutató
+azonban nem lehet. Puritán hitet vallani és kalandok után járni,
+ideálokat imádni és fekete dominókkal szórakozni – barátom, az nem
+becsületes dolog!
+
+_Ifjú:_ Ember vagyok, gyönge ember. Ha éppen tudni akarod, bevallom,
+hogy szégyellem is magamat!
+
+_Dominó_ _(magára veszi a selyemkámzsát)_.
+
+_Ifjú:_ Mit csinálsz?
+
+_Dominó:_ Megyek. Én eleven asszony vagyok és iszonyodom a papirra
+ragasztott vetélytársaktól.
+
+_Ifjú:_ Maradj, kérlek! Az ember igazán nem tud kiokosodni belőled.
+
+_Dominó:_ Nagyon szeretnéd, hogy maradjak? Jól van, maradok, – ha tűzbe
+dobod a kisérteties arát.
+
+_Ifjú:_ A képet? Mit vétett neked? A fiókba zártam, – ne gondolj vele
+többet!
+
+_Dominó:_ Nem, barátom, így nem alkuszunk! Te jégre rakod az ideált,
+mialatt magad a tűz mellé telepedsz. Holnap megint előkeresed a
+jégszekrényből, bocsánatot kérsz tőle és megfoltozod megpörkölt
+férfi-önérzetedet.
+
+_Ifjú:_ Nem tudok belőled kiokosodni.
+
+_Dominó_ _(hozzálép és vállára teszi a kezét)_: Válassz közte és köztem.
+A fantóm és a valóság között. Habozol? Bolond! Dobd tűzbe a fantómot és
+testet fog ölteni, mint a főnix, eleven, boldog valósággá lesz!
+
+_Ifjú:_ Igazán nem értem, hogy mit akarsz tőlem?
+
+_Dominó:_ Tegyük föl, hogy az ideál eljönne hozzád, úgy, amint én
+eljöttem… Hiszen voltak már szentszobrok, amelyek húshagyókedd éjjelén
+leszálltak a talapzatukról.
+
+_Ifjú:_ Ne folytasd, kérlek! Nem engedem, hogy megsértsd őt!
+
+_Dominó:_ Ez nem sértés, csak hipotézis! Tegyük föl, hogy a Mars bolygón
+emberek laknak és tegyük föl, hogy az ideál eljön hozzád. Azt mondja:
+nem ideál, hanem asszony akarok lenni! Nem tisztelet, hanem szerelem
+kell nekem. Érts meg és segíts leszállanom a talapzatról. Mondd ki az
+oldó szót és én eldobom az álarcomat és megmutatom neked igazi
+ábrázatomat, melyet még nem látott senki.
+
+_Ifjú_ _(lovagias makacssággal)_: Elég volt a hipotézisekből! Én nem
+engedem magamat bolonddá tenni!
+
+_Dominó:_ Nincs bátorságod válaszolni?
+
+_Ifjú:_ Van! Ha eljönne, akkor megbotránkozott lelkemből így szólnék
+hozzá: minden nőt szerethetek asszonyom, csak önt nem! Mert ön megcsalt,
+napnak hazudta magát, pedig csak visszfény volt a pocsolyában!
+
+_Dominó_ _(ijedten)_: Ezt mondanád neki?
+
+_Ifjú:_ Ezt! Isten engem úgy segéljen!
+
+_Dominó_ _(egyideig némán áll, majd hirtelen elhatározással az ajtó felé
+szalad)_: Jó éjszakát!
+
+_Ifjú_ _(eszmélve)_: Elmegy?… De hiszen ez képtelenség! Én nem is tudom,
+hogy mivel bántottam meg…
+
+_Dominó:_ Átengedem önt – neki! _(Kisiet, magára csapja az ajtót és
+kivülről ráfordítja a kulcsot.)_
+
+_Ifjú_ _(az ajtót rázza, majd hallgatódzni kezd)_: Most ment ki a kapun…
+_(Előre jön.)_ Ez különös kaland! _(A fiókos szekrényhez rohan, kiveszi
+a képet és hosszan szemléli.)_ Úgylátszik, nekem nincs tehetségem a
+nőismerethez.
+
+_Függöny._
+
+
+
+
+Rendeske és a művész.
+
+Soha még halandó nem volt annyira tisztában magával és az élettel, mint
+ez az agyagszínhaju, tisztahomloku, nyílt tekintetü leány. Az ő szemében
+a világ nagy úriház volt, telve butorral és csecsebecsével, az emberiség
+pedig azért volt itt, hogy rendet tartson. Hogy kié a bútor és mirevaló
+a csecsebecse, az nem tartozik reánk, földi cselédekre, nekünk csak arra
+legyen gondunk, hogy minden a maga helyén álljon és ragyogjon a
+tisztaságtól. Az élet igazi tartalma a nagytakarítás.
+
+A nagy Cselédszerző a Moróczy-házban helyezte el Bertát. Ott derekasan
+meg is felelt küldetésének, rendben tartván mindenkit és mindent. Mint
+kicsi árvaleány került a házba. Cselédsorban nevelkedett, de azért
+nagyon megbecsülték, mert az ő szívós és kemény kötelességtudása volt a
+tengely, mely körül az egész háztartás forgott. Ha dolgozott, – és mikor
+nem dolgozott Berta? – akkor oly komoly és lelkes arcot csinált, mintha
+valami szent és misztikus szertartást végezne. Akár a padlót vikszelte,
+akár az úrfit imádkoztatta, akár a kis macskát etette, ő mindig odaadta
+egész lelkét. A rendetlenséget oly ösztönszerü fanatizmussal gyűlölte,
+mint a komondor a sündisznót. Ha benzines kefével nekiesett a pecsétes
+ruhának, az arca csak úgy vonaglott a harcias kéjtől. A házigazdája,
+Moróczy tiszti főorvos, a Rendeske nevet adta neki és Berta kevély
+alázattal viselte ezt a nevet.
+
+Huszonhárom esztendős volt már, mikor az ő fehérhavas telében is
+beállott az olvadás és megjelent a tavaszi mocsok, egy férfi alakjában.
+Ez a férfi Patik volt, a szobafestő. Idegenből jött, olasznak mondta
+magát, pedig alighanem cseh nemzetség volt. Kondor, feketehaju,
+csillogószemü asszonybolondító. Volt egy bársonykabátja és egy
+tamburája, az ujjai pedig sárgák voltak a cigarettafüsttől. Dolgozni nem
+igen szeretett, de beszélni kitünően tudott és ha akadt hallgatója a
+csapszékben, akkor hajnalig is járt a szája. Azt szokta mondani, hogy ő
+művész, az emberek pedig ostobák, mert a patronmázolást többre tartják,
+mint a szabadkézből való plafonfestést. A művész név rajta is száradt.
+
+Hogy melyik tulajdonságával gyujtotta lángra Rendeske szívét, azt nem
+lehetett tudni, de bizonyos, hogy a leány úgy beleszeretett, ahogyan
+csak nagyon haszontalan fráterekbe szoktak beleszeretni a tisztességes
+nők. Moróczyék eleintén hallani sem akartak Patikról, Berta alázatos és
+szívós makacssága azonban végül is meggyőzte őket. Rendeske Patikné
+lett. A doktorné, bár különben takarékos asszonyság volt, úgy
+kiházasította a leányt, mintha nem is cselédje, hanem rokona volna. A
+doktor úr még egy szép szecessziós virágvázát is ajándékozott Bertának,
+mely vázára egy kígyótestü, vöröshaju nő volt festve.
+
+A művészt mélyen meghatotta a nagy tisztesség, melyben a menyasszonyát
+részesítették. Mikor meglátta a szecessziós vázát, azt mondta, hogy most
+új korszak kezdődik az ő életében és hogy tenyerén fogja hordozni a
+ritka angyalt, akit a Gondviselés és a nagyságos főorvos úr jósága
+reábízott.
+
+Három nappal a lakodalom után pedig részegen jött haza és mivel Berta
+hajnalban kizavarta ágyából, hogy munkába küldje, véresre verte a
+nadrágszíjával, – meg kell mutatni, hogy ki az úr a háznál! – aztán
+megint visszafeküdt ágyába és délig horkolt.
+
+A doktorék félesztendeig nem látták Bertát és Moróczy keserüen
+mondogatta, hogy ennyi háládatlanságot sohasem nézett volna ki
+Rendeskéből. Pedig Rendeske nem volt háládatlan, csak igen nagyon
+szégyelte magát, mert az ura akkoriban már elitta az ő utolsó jó
+szoknyáját is, mondván: egy ordenáre patronmázoló felesége ne járjon
+olyan kevélyen, mint egy tekintetes asszony. A következő félesztendőben
+elherdálta a felesége szép fehérruháját is, még a zsebkendőknek sem
+irgalmazott, melyekbe a Moróczy-kisasszonyok hímezték bele Berta
+monogramját.
+
+A főorvos akkor már neszét vette Rendeske szomoru sorsának és maga elé
+idézte a művész urat, hogy jól megmossa a fejét. Patik sírva esküdözött,
+hogy ő jobban szereti a feleségét az életénél, valami boszorkányságnak
+kell azonban lenni a dologban, hogy mindig üti, mikor az neki jobban
+fáj, mint az asszonynak. (Az aszonynak különben nem is fáj, mert nem sír
+és nem kér kegyelmet.) De Patik most már megrettenve veszi észre, hogy
+milyen mélység tátong a lába előtt és megesküszik megboldogult édesanyja
+szent emlékére, hogy mától fogva új korszak kezdődik a házaséletében.
+
+Azzal hazament és még aznap irgalmatlanul elpáholta Rendeskét, amiért
+árulkodni merészkedett urára és parancsolójára. Azután földhöz vágta a
+szép szecessziós vázát, melyet Berta úgy őrzött, mint az oltári
+szentséget és magából kikelten ordította:
+
+– Mire vagy olyan büszke, te ostoba? Talán erre a cserépre?
+
+Ez az ember, akit sokan jószívü szélkakasnak tartottak, olyan kegyetlen
+és alávaló tudott lenni, mint a vadállat.
+
+Mikor Bertának kis leánya született, még rosszabbra fordult a sorsa,
+mert az ura akkoriban nyiltan összeadta magát valami cigányleánnyal és a
+feleségétől követelte, hogy szerezzen neki pénzt. Mert hiszen Bertának
+csak kérnie kell azoktól az ostoba Moróczyéktól és azok szívesen adnak
+neki. Berta azonban ilyenkor megvetően fordított hátat az urának és a
+szobafestőnek most már rögeszméjévé lett, hogy meg kell törnie az
+asszony makacsságát, ha addig él is.
+
+Egy nap Patikné csak elment a doktorékhoz. Moróczyné puha szíve sajogni
+kezdett, mikor meglátta kedvencét. Kemény téli időben egy vékony fekete
+kendőben járt, a keze pedig olyan sovány volt, mint a száraz gally.
+
+– Jaj, lelkem Berta, mit csinált belőled az a gazember?
+
+Berta a szék sarkán ült és csöndesen babrálgatott a kendője rojtjával.
+
+– Az a baj, kezét csókolom, hogy most már a gyermeket is bántja… Rájött,
+hogy ez jobban fáj, mintha engem üt… Az éjjel is kivette a bölcsőből és
+kilökte az udvarra, a hóba…
+
+A doktorné összecsapta a két kezét.
+
+– Jézus Mária, azt a vadállatot el kellene pusztítani a föld színéről!
+
+Berta ekkor fölemelte tiszta és nyugodt tekintetét – mert a szeme még a
+régi volt, – az asszonyhoz.
+
+– Hiszen éppen azért jöttem, kezét csókolom… A nagyságos úr üveges
+szekrényében van mindenféle méreg… Azt gondoltam, ha a nagyságos asszony
+adna belőle egy keveset, azt megitatnám az urammal…
+
+A doktorné azt hitte, hogy rosszul értette. Berta azonban nyugodt hangon
+megismételte a kérését. Igen, az volna a legjobb. Mert különben biztos,
+hogy az az ember elpusztítja a gyermekét. Senki sem bír már vele és
+másképp nem is lehet tőle szabadulni. Mert válásról hallani sem akar. És
+a nagyságos asszony mindig oly jó volt Bertához, talán nem fogja
+elhagyni mostani nagy bajában sem.
+
+Ez a rettenetes beszéd annyira fölizgatta Moróczynét, hogy sírva fakadt.
+
+– Berta! Leányom! Hát erre tanítottalak én? Hát nem félsz a jó Istentől?
+
+– Pedig az volna a legjobb, kezét csókolom, – ismételgette csöndes
+makacssággal Patikné.
+
+A doktorné sokáig sírt még, sokáig beszélt Berta lelkére, végül egy
+forintot, egy meleg vállkendőt és két pár hurkát adott neki és
+hazaküldte a gyerekéhez. Előbb azonban megigértette vele, hogy el fog
+menni a templomba és imádkozni fog Szent Antal szobra előtt. Berta
+megigérte és másnap meg is tette.
+
+Moróczyné persze mindent elmondott az urának.
+
+– A gazember megbolondítja még azt a szegény nyomorultat! – mormogta a
+doktor.
+
+A tavasszal Patik, a szobafestő, hirtelen halállal meghalt.
+
+Moróczyné éppen villásreggelit hozott az urának, mikor az elmondta neki
+a nagy ujságot. Az asszony remegő térdekkel roskadt egy székbe.
+
+– Jézus Mária! – suttogta, – a boldogtalan Berta mégis megtette!
+
+A doktor komoran bólintott.
+
+– Most jövök a halottól. Nagyon gyanus benyomást tett reám.
+
+– Mi lesz most már?
+
+– A vizsgálat eredményétől függ.
+
+– Hát lesz vizsgálat?
+
+– Nem lehet elkerülni…
+
+Jó ideig hallgattak. A doktor lángost evett, az asszony meg
+elgondolkozva nézte. Végül csak megszólalt Moróczyné.
+
+– Az a Patik, – Isten nyugosztalja! – nagy gazember volt.
+
+– Utolsó ember volt, – hagyta rá az ura.
+
+– Ivott, mint a csap. Az ilyen embert fiatalon is megütheti a guta.
+
+– A halottkém szívszélhüdést is mondott, – szólt a doktor.
+
+– Úgy-e?
+
+A doktor elkészült a lángossal és az órát nézte. Még egy útja volt ebéd
+előtt. Ekkor megint megszólalt az asszony:
+
+– Én azt hiszem, hogy a halottkémnek igaza van.
+
+– Adja Isten, hogy igaza legyen!
+
+Moróczyné csöndesen megölelte az urát és odatette szép ősz fejét a
+vállára.
+
+– Úgy-e édes uram, te is azt hiszed, hogy igaza van?
+
+A doktor meghökkenve hallgatott. Érezte mellén az asszony szívének ijedt
+lüktetését. Majd megszólalt, halkan mondván:
+
+– Persze, persze, én is azt hiszem.
+
+A dologból nem lett vizsgálat. A művészt elföldelték, mint rendes
+halottat szokás. Egypár szomszédja ott volt a temetőben. Azt mondták:
+
+– Ugyan nem nagy kár érte!
+
+Berta egy félévig nem mutatta magát a doktorék házában, pedig most már
+nem volt oka restelkedni, volt tiszta jó ruhája. Szépen keresett a
+fehérvarrásával és rendben tartotta a gyerekét is.
+
+Moróczyék házában akkoriban nagy háboruságot és sok visszavonást
+szereztek a rossz cselédek. A haragos egek valóságos tatárjárást
+bocsájtottak a házra, az új szobaleányok egymásután jöttek-mentek és
+dúló útjukat tört cserepek és hasadt bútorok jelezték. Az asszonyban
+nőttön-nőtt a keserűség. Hjah, csak egy Rendeske volt a világon!
+
+Egy nap a doktorné összetalálkozott az utcán Bertával. A fiatal asszony
+éppen a kisleányát sétáltatta. Mikor megpillantotta Moróczynét, zavartan
+el akart osonni, a doktorné azonban elcsípte.
+
+– Hát téged mi lelt, hogy nem mutatod magadat nálunk? Pedig varratni
+akarok veled. Asztalkendőket szegetni.
+
+A doktorné maga is zavarban volt és kerülte Berta tekintetét.
+Szerencsére ott volt a kicsike. Szép gyermek volt. Már most is olyan
+megfontolt, okos tekintetü szeme volt, olyan Rendeske-szeme.
+
+Másnap a doktor ott találta Bertát az ebédlőben, a varrógép mellett. Az
+öreg zavartan mormogott valamit és gyorsan bement a másik szobába. A
+fiatal asszony azonban ott maradt egész héten. A varrásával ugyan hamar
+elkészült, de nagytakarítást is kellett csinálni. A háztartás megint
+csöndben és rendben folyt. A doktor nagy íróasztalán, hol újabban
+kétségbeejtő anarkia kapott lábra, egyszerre példás rendbe sorakoztak az
+írások, mint a katonák a kaszárnya udvarán, ha jön a kapitány. Még a
+napsugár is fényesebben sütött be a kristálytiszta ablaküvegen, mosolygó
+derüt lopva a doktorné arcára és édes melegséget a doktor úr szívébe.
+
+– Te, – mondta urának a doktorné, – eszembe jutott valami. Bertának
+fölmondták a szállását, nálunk pedig üresen áll a kamra, a mosókonyha
+mellett… A kicsikével se volna baj, csöndes, jó gyerek…
+
+A doktor vállat vont.
+
+– Tudod, hogy nem avatkozom a dolgaidba, – morogta.
+
+Titokban azonban megörült a felesége ötletének.
+
+Minden visszatért megint a régi kerékvágásba. Csak Bertának szerzett sok
+gondot egy csúnya, nagy zsírfolt, melyet valami égetnivaló szobaleány
+ejtett a nagyságos úr fekete kabátját. Egypár nap mulva azonban sugárzó
+arccal hozta a ruhát Moróczy szobájába. Hihetetlen, de való: a foltnak
+nyoma se látszott többé! A doktor egészen elérzékenyült. Eszébe jutott,
+hogy egyszer valami rettenetes gyanut rejtegetett a szíve mélyén…
+Képtelenség! Ostobaság! Mosolyogva veregette meg Berta arcát.
+
+– Hiába, csak egy Rendeske van a világon!
+
+És a nagy zsírpecséttel együtt eltünt emléke annak a bolondnak is, aki
+egykor föllázadt a nagy seprő ellen és azóta már maga is künn feküdt a
+hulladékos ládában.
+
+
+
+
+A rabszolga.
+
+Tavaszi hajnal. A keleti határhegyek fölött piros tüzü felhőkapu nyílott
+meg. Lenne a völgyben, a nagy nádasra boruló lágy páratakaró alatt, nagy
+hangon ébredezni kezdett a kócsagok és gémek tollas halásznépe. Fönn, a
+kopaszhegyen túl, kezdődik a baltát nem látott, szűz őserdő. Ott is
+megszólaltak már a madarak. Az ő énekük olyan, mintha ezer fuvolás és
+cimbalmos próbálná ki egyszerre a hangszerét.
+
+Piros hajnalon emberek kapaszkodnak föl a hegylejtőn. Egy aranyhálóval
+letakart, tollbokrétával ékes fehér szamár hátán fiatal nő ül. A ruhája,
+a fejére vetett fátyla és a topánja piros. Ez Laborcz úrnak leánya,
+Dola.
+
+A kísérői gyalogszerrel vannak. Egy vén cselédasszony és vagy húsz
+szolgalegény. Valamennyien szőkehaju, hosszútagu emberek. A legények
+kurtanyelü baltával fegyverkeznek. Csak egyikük, aki a csapat élén
+lépked, visel vadászgerelyt és hosszúpengéjü kést. A vezető fejjel
+magasabb a többinél. A meztelen nyakán, a karján és a lábán kötélnyi
+inak feszülnek. Lomhán és mégis könnyedén jár, akár a havasi medve. Tíz
+lépést tesz előre, azután visszafordítja a fejét és keménynézésü szürke
+szeme keresi Dola tekintetét. Laborcz leánya azonban hidegen és gőgösen
+elnéz fölötte.
+
+Fölértek a kopaszhegy ormára és ekkor a felhőkapun át hatalmas
+sugárküllőket eregetett a fölkelő nap. Köröskörül, az övig érő fűben,
+millió harmatcsöpp villant meg, mintha az ég apró csillagai ide tértek
+volna delelőre.
+
+Dola levette fejéről a piros fátyolt. Azután visszapillantott a völgybe,
+ahol édesapjának városa elterült. A városnak agyagból hányt, palánkos
+sáncai fölé, fekete fagerendákból összerótt őrtornyok emelkedtek. A
+nádtetejü házak fölött füstfelhők lebegtek.
+
+A vén cselédasszony odalépett Dolához és ujjával a hegyek felé mutatott.
+
+– Ott a szent fa! – mondta.
+
+A távolban kéklő erdőfal fölé óriás fapatriárka emelkedett. Olyan volt,
+mint egy falombból épített, erdei várkastély.
+
+A csapat a városból jött és a szent fa felé igyekezett. Laborcz, a város
+ura, azért küldte föl leányát a hegyekbe, hogy vágjon le odafönn egy
+fehér bárányt és öntözze meg vérével a szent fa gyökerét. Ha hajadon
+leány teszi ezt, újhold napján és bűvös igéket mond hozzá, akkor
+hatalmat nyerhet az őserdő szellemei fölött.
+
+Mert Laborcz úr, ha jó kereszténynek vallotta is magát, időközönkint
+mégis csak kereste barátságát a titokzatos erdei démonoknak, melyeket
+pogány ősei tiszteltek egykor. Főleg olyankor emlékezett meg a régi
+istenekről, ha valami veszedelem fenyegette. Elmúlt ősz óta pedig
+állandóan titkos félelem emésztette a nagyúr szívét. Kóbor emberek, akik
+a kárpáti szorosokon át vetődtek az országba, ijesztő híreket hoztak a
+nagy pogány pusztaságokról. Azt beszélték, hogy odalenn, Etelközben, egy
+esztendő óta egyre peng a nyílkovácsok kalapácsa. A vad
+lovasnemzetségek, melyek eddig egymást pusztították, most egy hatalmas
+akaratnak engedelmeskednek és beláthatatlan hadirendbe sorakoznak, mint
+az égen járó zivataros felhők. A papjaik és az énekes embereik pedig
+egyre a Tisza meg a Duna vizéről regélnek nekik. Ha a pogányok egyszer
+megtalálják az utat a Kárpátokon keresztül, akkor biztosan halomra
+döntenek és eltipornak mindent, ami ellenük szegül. Mert gyorslábu
+paripákon járnak, amellett vakmerőek, vérengzők és fáradhatatlanok, akár
+a farkas és szemfülesek, akár az erdei hiúz.
+
+Laborcz úrnak, amióta neszét vette a kerekedő veszedelemnek, véres álmai
+voltak. Az ártatlan bárány kiomló vérével akarta megengesztelni az erdők
+bosszús isteneit.
+
+A csapat betért a rengeteg hűvös homályába. Egyszerre elhallgatott a
+madárzsivaj és köröskörül mélységes, áhítatos csend lett. Csak odafönn,
+a lombos kupolákban hallatszott valami halk nyüzsgés, mintha apró
+bogarak milliói mozognának a lombban. Csendes tavaszi eső kezdett
+permetezni.
+
+A szőke óriás ekkor odalépett Dolához.
+
+– Vigyázz, kisasszony, itt süppedékes a talaj. Kapaszkodjál meg jól a
+nyeregkápában!
+
+És megint ránézett a szürke szemével, gyöngéden mosolyogva.
+
+Dola ügyet sem vetett rá, de később magához szólította a vén
+cselédasszonyt.
+
+– Mi a neve ennek a szolgának? – kérdezte.
+
+– Hisz jól ismered, kisasszony. Vuk a neve. Az én fiam. Kis leány voltál
+még, mikor ketten apádurad udvarába kerültünk. A Tátrából valók vagyunk
+és a morva herceg ajándékozott a nagyúrnak.
+
+Dola gőgösen vonta össze arany szemöldökét.
+
+– Apámnak száz rabszolgája van és én nem tartom érdemesnek, hogy
+megjegyezzem a nevüket. De miért visel kopját ez a szolga?
+
+– Ő a nagyúr vadásza, kisasszony. Nincs nála bátrabb és nincs nála
+erősebb vadász a hegyeken. Elmúlt héten bölényt ejtett.
+
+Rövid hallgatás után így szólt Dola:
+
+– Mondd meg ennek a szolgának, hogy ne merészeljen többet hozzám
+szólani. És mondd meg neki, hogy ne merészeljen többet reám tekinteni.
+Eddig nem ismertem a nevét. De ezentúl meg fogom jegyezni. És ha
+visszaérkezünk a városba, meg fogom ostoroztatni Vukot.
+
+A cselédasszony ijedten tekintett Dolára.
+
+– Mit vétett ellened az én szegény Vuk fiam?
+
+A kisasszony arcát egyszerre haragos pirosság öntötte el. Az indulattól
+remegő hangon mondta:
+
+– Ez a hitvány szolga mindig rám tekint és bemocskol a tekintetével. És
+tudom, ha egyedül van az erdőben, akkor is mindig rám gondol és
+bemocskol a gondolataival. És makacs vakmerőségével engem is arra
+kényszerít, hogy rágondoljak. Ezért fogom megostoroztatni!
+
+Senki sem mert válaszolni az indulatos úrnőnek. Vuk, az óriás, szomorúan
+és alázatosan, lehajtott fővel haladt a csapat élén.
+
+Egy sziklafal fölé érkeztek. Dola ekkor megállította hátasát és egy
+fehér virágra mutatott.
+
+– Szedjetek nekem sok ilyen fehér virágot, – mondta. – Koszorúba fonom
+és a koszorút odaakasztom a szent fára…
+
+Vuk odalépett a szakadás partjára és lehajolt a virág után. De nem
+szakította le, hanem egyszerre halkan pisszentett társainak és lelapult
+a földre. A többi is mind elnémúlt és leguggolt. Valamennyien a
+mélységbe néztek és attól, amit odalenn láttak, elállott a szívük verése
+is.
+
+Valami mozog ott lenn, az erdő méhében. Maga a gyilkos veszedelem oson
+végig fekete fatörzsek között, nesz nélkül, némán, ólálkodva, ugrásra
+készen. Pogány lovasok! Hosszú kígyóvonalban kúsznak át a bokrokon.
+Némelyek kantáron fogva vezetik a paripájukat; mások nyeregben ülnek és
+a ló nyakára hajolnak, hogy átbújhassanak a lefüggő ágak alatt. Némán és
+gyorsan haladnak. Oly félelmetesek és fantasztikusak, mint a közeledő
+orkán előtt szálló felhőfoszlányok. A következő pillanatban már
+eltüntek, mint egy gonosz álom rémképei. Az őserdőben megint nyomasztó
+csönd honol.
+
+Laborcz emberei sápadt arccal néznek össze.
+
+– Etelköziek! – suttogják.
+
+– Mit tegyünk most?
+
+A legények mind Vukra néznek. S a vadász megszólal.
+
+– Föl a hegyekbe! Ott nem járnak lovasok. A szent fán túl van egy
+barlang. Ott elrejtőzik Laborcz leánya. Egyikünk azután lelopódzik a
+városba és hírt visz a nagyúrnak…
+
+A kis csapat egyszerre elfelejtette fáradtságát. Lázas sietséggel, dühös
+türelmetlenséggel, egymást vonszolva és taszigálva, törtettek föl a
+meredek lejtőn. Mint az őzfalka, mely megérezte a farkascsorda közel
+voltát. Vuk megragadta Dola hátasának kantárát és hatalmas rándításokkal
+vonszolta, emelte maga után a kicsi állatot.
+
+Délfelé elérték a szent fát. Az ezeresztendős tölgyfa törzse áldozati
+állatok koponyáival és megszáradt koszorú-foszlányokkal volt
+teleaggatva. Vuk elkalauzolta Dolát a barlanghoz. A kisasszony ott leült
+a mohára, fejére vonta piros fátyolát és nem szólt senkihez egy szót
+sem. A vadász pedig a legényekkel lenézett a szakadás partjához. Nem
+láthattak azonban semmit, mert a mélyen járó felhők szürke függönyt
+vontak a völgy fölé. A legények letelepedtek a gyöpre és némán nézték az
+alattuk gomolygó párát. Olykor úgy rémlett nekik, mintha a hullámzó
+ködtenger fenekéről érces és fenyegető hangok szűrődnének föl a
+magasságba.
+
+Az idő jó későre járt már, midőn rés támadt a vonuló felhőkön.
+Megláthatták a kopaszhegy ormát. Valami fekete tömeg vesztegelt a
+hegytetőn. Lovasemberek. Lehettek vagy háromszázan. A nagy magasságból
+oly parányiaknak látszottak, mint a gyerekjáték. A lovasok mozdulatlanok
+voltak, mint a rézbálványok és arccal mind a völgyben kanyargó folyó
+felé fordultak. A tömött sorfaluk előtt néhány magányos lovas állott.
+Alkalmasint a hadnagyaik.
+
+Később tágabb lett a felhőkapu és Vuk elláthatott a folyóig, mely
+csillogó szalagként kanyarodott végig a völgyön. Most már tudta, hogy
+mit néznek a kopaszhegyi lovasok. A folyó partján, a zöld nádasban,
+hosszu, fekete vonalak kúsztak délnek. Csupa tüskés hernyó; csupa kopjás
+sereg. A keselyüszemü vadász meg tudta mondani társainak azt is, hogy
+minő ruhát viselnek a pogányok. Báránybőr kacagányosok után
+feketeszűrösök következtek, aztán bőrvértesek és megint báránybőrösök.
+Az egyes seregeik tülkölve szólongatták egymást és a vereckei szoros
+felől egyre válaszoltak a kürtök és egyre jöttek a lovasok,
+föltartózhatatlan áradatban sietve a nagy alföldi rónaság felé. És amint
+egy-egy sereg a kopaszhegy alá ért és meglátta a tetőn álló vezéreket,
+rivalgás támadt közöttük, mely halk darázsdongásként szűrődött föl a
+szent fához.
+
+Alkonyatkor beborult megint az ég. Az eső szakadt és a hideg szél
+megzúgatta az őserdő szálfáit, mint az óriás hárfa húrjait. A kisasszony
+nem akart semmit sem enni, csak vizet kért és amint lehajtotta fejét az
+öregasszony ölébe, tüstént mély álomba merült.
+
+Hajnalra kelve, ragyogó, tiszta napra ébredtek. A vadász volt az első,
+aki talpon volt. A szent fához sietett és lenézett a völgybe. A szoros
+felől még egyre vonultak a lovashadak. Valami új dolgot is látott Vuk. A
+kopaszhegy lábán sátoros szekerek beláthatatlan hosszu vonala kígyózott
+végig. A hegy lejtőjén pedig óriás gulya torlódott össze. A bőgésük
+fölhallatszott a hegyekbe. A folyón túl, ahol tegnap még Laborcz városa
+állott, most nagy, fekete füstfelhő ült mozdulatlanul a nádas fölött. A
+felhőnek olyan alakja volt, mint a szálló denevérnek.
+
+Vuk eleget látott. Visszament a barlanghoz. Ott mindenki talpon volt
+már.
+
+– Mi hír? – kérdezték a legények.
+
+A vadász fölemelte fejét és Dola szeme közé nézve, nyugodt hangon
+mondta:
+
+– Százezren jöttek az országba. Annyi a kopjájuk, hogy nincs emberi
+hatalom a Tisza és Duna körül, mely meg tudna velük vívni. A szekereiken
+magukkal hozták asszonyaikat és magukkal hozták nyájaikat is. Itt fognak
+maradni és száz esztendő múlva sem veri ki őket senki.
+
+– És az apám? – kérdezte Dola.
+
+– Laborcz városát földúlták és megégették. Apád fegyvereseit alkalmasint
+rabul ejtették, de a nagyuraknak nem szokott megkegyelmezni az ellenség.
+
+– És mi lesz velünk, szegény szolgákkal? – kérdezte Vuk édesanyja.
+
+– Nincs most már úr az országban, ha nem etelközi. És nincs már szolga,
+csak aki őket szolgálja. A régi urak és régi szolgák ezentúl együtt
+túrják a lovasemberek földjét.
+
+Vuk a vállára vetette gerelyét.
+
+– Most megyek! – mondta.
+
+– Hová mégy, Vuk? – kérdezte egyik a baltás legények közül.
+
+– Vissza a hazámba, a Tátrába. A nagy erdőkön át odatalálok. A tátrai
+tavakban sok a hal és az erdőkben sok a vad. Ott faházat építek
+magamnak.
+
+– Én veled megyek, Vuk! – mondta a legény.
+
+– Mi is veled megyünk, Vuk, – mondták a többiek.
+
+Most megszólalt a kisasszony is. Halkan kérdezte:
+
+– Mi lesz velem?
+
+– Téged is magammal viszlek, – mondta a vadász nyugodt és határozott
+hangon.
+
+Dola nem válaszolt, csak lehajtotta a fejét. Valaki a legények közül
+fölkantározta a szamarat.
+
+– Az édesanyám fog nyeregbe ülni, – szólt Vuk. – Dola fiatal és erős, ő
+gyalog mehet.
+
+A csapat megindult és nekivágott a rengetegnek. Laborcz leánya
+alázatosan, lehajtott fejjel lépkedett a szőke óriás nyomában. Az
+őserdőből rigórikoltás köszöntötte őket.
+
+
+
+
+Lozenko.
+
+_(Egy politikai merénylet története.)_
+
+Ez a Palov Mária nem volt sem csinosabb, sem kellemesebb modoru leány,
+mint a többi orosz diákkisasszony, akik a genfi orvosi egyetemen
+tanulnak. Vézna kis termetével, elhanyagolt külsejével, félszeg
+mozdulataival és szúrós tekintetével egy félig megkopasztott csókafiókra
+emlékeztetett.
+
+A társnői nagyobbrészt buzgó szociálisták voltak és sokat tudtak
+beszélni az oroszországi forradalmi mozgalmakról. Mindegyiknek volt egy
+politizáló barátja, akinek hatása alatt állott. Máriának azonban nem
+volt senkije és ennélfogva nem is érdeklődött a politika iránt. A
+férfiak eddigelé nem igen vettek még tudomást arról, hogy Palov Mária
+nő, a leány pedig kesernyés ellenszenvvel viszonozta közömbösségüket. Ha
+tavasszal a Proménade du Lac lombos útjain fiatal diákot látott, aki a
+barátnőjével sugdosott, émelygést és bosszúságot érzett. Úgy találta,
+hogy a nőstény körül dürgő hím kellemetlen jelensége a természetnek.
+
+Nőkkel sem igen barátkozott. Legtöbbet még a nagy Ankával érintkezett, a
+festőnővel, aki egy közös folyosón lakott vele. Ez a széptestü,
+rokonszenves, eszes és tunya leány olykor általjött hozzá, hogy együtt
+teázzanak. Ilyenkor magával hozta a gyermekét is. A gyermek apja egy
+Thon nevü odesszai mérnök volt, aki minden esztendőben ellátogatott
+Genfbe. Szívesen feleségül vette volna Ankát, de a leány egyelőre még
+húzódozott, mert elvi ellensége volt a házasság intézményének. Anka,
+miként odesszai barátja is, sokat foglalkozott politikai és gazdasági
+kérdésekkel és híve volt a tett propagandájának.
+
+Egyízben, – Thon akkor éppen Genfben időzött, – Anka cigarettával a
+szájában és a gyermekkel a mellén, benyitott Máriához. A kis leány
+szinte iszonyodva hátrált meg előle.
+
+– Mi baja? – kérdezte Anka.
+
+– Magának férfiszaga van, – mormogta Mária.
+
+– Maga hisztérikus, – válaszolt a nagy leány nyugodtan és minden harag
+nélkül.
+
+Abban az időben történt, hogy a férfi mégis csak megjelent Mária
+életében. Igaz, hogy csak álomkép alakjában.
+
+Mária egy éjjel azt álmodta, hogy ketten, ő és a férfi, kéz a kézben, a
+moszkvai nagy Chodinka-mezőn sétálnak. A leány álmában nem csodálkozott
+ezen. Úgy tudta, hogy ez az ember nem idegen hozzá, hanem mindig is
+ismerték egymást. Együtt voltak ők már régen, sokszor, Mária ifjúkori
+álmaiban, melyeket akkor a leány, reggelre kelve, mindig elfelejtett.
+
+Azt álmodta, hogy a nagy mezőn sétálnak. Alkonyatkor lehetett, mert
+Moszkva anyuska ezer templomának harangjai mind szóltak. A zúgásuk
+folyékony érctengerként hullámzott végig a nagy réten. Mária boldog és
+nyugodt volt. Nem igen beszélgetett a társával, a beszéd fölösleges is
+lett volna közöttük, mert a gondolataik összeölelkeztek és megértették
+egymást.
+
+A Mária feje és szíve napokon át teli volt ezzel az édes emlékkel. Soha
+még álom ilyen mély és erős benyomást nem tett rá. Úgy érezte, hogy több
+is volt az egyszerü álomnál. Lehet, hogy két ikerlélek, miután sokáig
+kereste egymást az élet ködében, egymásra talált az álom titokzatos
+kertjében.
+
+Az álom-férfinak egyébként nem volt neve. Ő–ő volt. A férfi. Minden.
+Ennél különösebb volt, hogy Mária az arcvonásaira sem emlékezett. A
+fenség, az erő, a jóság és a gyöngédség sugárzott le arcáról… Egyéni
+vonásai azonban elmosódtak a leány emlékezetében. Ezeket az egyéni
+arcvonásokat csak később konstruálta meg magának, nappali
+ábrándozásaiban.
+
+Úgy tudta, hogy ő már nem egészen fiatal ember. Nagy, erős és komor,
+mint a litvániai bölény. Amellett szelid, meleg és érzékeny, mint egy
+fiatal leány. Hosszú, szőke haja van, amelyet kozákosan visel. Az
+arcbőre nagyon fehér, az orra rövid, a két szürke szeme kissé messze
+esik egymástól, ami a franciák szerint tatáros kifejezést ad az arcnak.
+A nagy, fehér és puha kezére különös gyöngédséggel gondolt Mária.
+
+Később egyéb külsőségeket is tudott róla. Hogy Moszkvában lakik, a kinai
+városban, a Lubjanka-tér közelében. Hogy nagy és komor tervekkel
+foglalkozik, tervekkel, amelyekről még Máriának sem szabad tudnia. Ezek
+és egyéb képek régóta ott lappangtak már Mária öntudatának mélységeiben.
+Most egyszerre fölbukkantak a fölszínre és a leány nem is csodálkozott
+ezen.
+
+Abban az időben még ritkábban ment emberek közé, mint annak előtte. Az
+egyetemről néhanapján olyan boldog türelmetlenséggel sietett haza,
+mintha a kedvese várná. És a moszkvai jóbarát, az álomember, most már
+nappal is megjelent. Mária nem látta, de érezte a jelenlétét. Olykor
+akarnia kellett csak és ő már ott volt mellette. Megesett az is, hogy
+hiába húnyta le a szemét, hiába irányította feléje a gondolatát, hiába
+szólongatta: a moszkvai ember nem jelentkezett.
+
+– Most nagy dolgokon töri a fejét és nem gondolhat velem, – mondta
+Mária.
+
+Anka egy nap figyelmesen szemlélgette a diákkisasszonyt.
+
+– Maga megváltozott, – mondta, – csinosodni kezd… Olyan mostanában, mint
+a japán lámpa. Valami kigyuladt magában és keresztül világít rajta.
+Mindene ragyog és fénylik.
+
+Mária titokzatosan mosolygott, de Anka nem faggatta tovább.
+
+A télen betegeskedni kezdett a kis leány. A feje heteken át fájt. Anka
+azt ajánlotta neki, hogy mozogjon többet a szabad levegőn. Ő
+meghallgatta a jótanácsot, de nem fogadta meg. Mert ő akkor élte
+életének legboldogabb idejét. Amint ledőlt, nyitott szemmel is rögtön
+érezte homlokán a moszkvai ember símogató nagy kezét. Ő tehát tudott
+Mária szenvedéséről, hűséges és gyöngéd gondolataival ott volt mellette.
+A leány szíve akkoriban megtelt boldog meghatottsággal és nőies
+alázatossággal.
+
+Egyik este megint benyitott hozzá a festőnő. A nagy leány igen levertnek
+látszott. A világító fehér arca most sárgás volt.
+
+– Thon írt, – mondta, miközben cigarettára gyújtott.
+
+Elgondolkozva nézte a füstkarikákat, majd így szólt:
+
+– Baj van otthon… A moszkvaiak megmozdultak és azok a vadállatok halomra
+lövöldözték őket… A vezérüket is börtönbe vetették…
+
+Máriát nem érdekelte ez a dolog. Akkor kezdett csak fülelni, midőn Anka
+azt mondta:
+
+– A moszkvaiak vezére Lozenko Iván.
+
+Lozenko Iván! Máriának úgy tetszett, mintha nagyon jól ismerné ezt a
+nevet. Arra nem emlékezett, hogy kitől hallotta, de biztos volt benne,
+hogy régóta magában hordja.
+
+– Ismeri a moszkvai vezért? – kérdezte később halkan.
+
+– Lozenkot? Jól ismerem. Régi barátja Thonnak…
+
+– Milyen a külseje? – kérdezte Mária.
+
+A következő pillanatban már megbánta kérdését. Úgy találta, hogy
+fölösleges és gyermekes dolgot kérdezett.
+
+– Nagy, erős ember, – válaszolt Anka. – Fekete haja van.
+
+Mária megütközött ezen.
+
+– Fekete? Biztosan tudja, hogy nem szőke?
+
+Anka vállat vont.
+
+– Azt hiszem, fekete… Megesküdni azonban nem mernék rá… Lehet, hogy
+önnek van igaza… Egy gazdag timármester fia… Ezek különben jelentéktelen
+körülmények… Fontos az, hogy örülnünk kell, ha csak Szibériába viszik,
+mert a mostani főkormányzó valóságos vadállat…
+
+Anka, akit az oroszországi hírek láthatólag nagyon nyugtalanítottak,
+magára hagyta gondolataival Máriát. A kis diákkisasszonyt
+csodálatosképpen boldoggá tette mindaz, amit hallott. Egészen biztos
+volt benne, hogy az ő moszkvai barátja Lozenko. Arra is emlékezett most
+már, hogy mindig valami finom, neki igen kellemes bőrillatot érzett,
+valahányszor a timár fia megjelent álmaiban… Szinte mámorossá tette a
+tudat, hogy áloméletét hozzákapcsolhatta a valósághoz. Úgy érezte, hogy
+ezzel valami nagy, boldogító titok birtokába jutott.
+
+Az éjjel, miközben nyitott szemmel bámult a sötétségbe, egész
+akaraterejének megfeszítésével kereste az összeköttetést a moszkvai
+emberrel. Nagynehezen tudott csak rátalálni. Egy rosszul világított,
+puszta nagy termet látott. A padlón rongyokba burkolt, alvó emberek
+hosszú sora feküdt. Csupa rab. Ő is köztük volt, Lozenko. A földön
+feküdt és aludt. Mária hajnalig ott ült mellette és most ő tartotta
+kezét barátjának lüktető homlokán.
+
+Többet azonban nem találkozott vele. Sem álmában, sem ébren. Hiába
+erőltette a fantáziáját; a lelke mint a denevér, fáradtan és céltalanul
+keringett a sötétségben. Egy nagy, fekete, hideg fal emelkedett kettőjük
+között.
+
+A következő napokat reménytelen szomorúságban töltötte Mária. A tűz,
+amely a bensejében égett és mely Anka szavai szerint keresztül
+világított rajta, elhamvadt. Sötétség támadt benne és körülötte.
+
+Minden nap meglátogatta Ankát. Nem mert Lozenko után tudakozódni, – oh,
+a nevét sem merte ajkára venni! – abban reménykedett azonban, hogy a
+barátnője magától is szólni fog neki, ha újabb híreket hall. Anka is
+levertnek látszott. Féltette Thon-t, bár valami különös
+álszemérmetessége visszatartotta attól, hogy kifejezést adjon gyöngéd
+aggodalmainak.
+
+Egy nap a folyosón találkozott a két leány. Éppen egymáshoz készültek
+látogatóba.
+
+Anka a gyermekét táplálta. Másfél esztendős, erős fiú volt, de az anyja
+még sem gondolt arra, hogy elválassza.
+
+– Megtörtént! – mondta komoran a nagy leány.
+
+– Micsoda? – kérdezte Mária elálló lélekzettel.
+
+– A gazemberek halálra korbácsolták Lozenkót… A főkormányzó parancsára
+történt… Ha az a főkormányzó újévkor még életben van, akkor Oroszország
+megérdemli a sorsát…
+
+Anka nem folytathatta, mert Mária jajszó nélkül hanyatt esett a
+folyosón. Ott feküdt, krétafehér arccal, nyitott szemmel, eltorzult
+szájjal.
+
+Hetekig nyomta az ágyat, súlyos betegen. Kuszált lázálmaiban egyre
+érezte, hogy valahol a mérhetetlen, szédítő messziségben, távoli
+naprendszereken is túl, egy parányi akaraterő vívódik és vergődik, hogy
+Mária közelébe juthasson. Valami rettenetesen közömbös, titáni erő
+azonban magával sodorja a csillogó parányt, ismeretlen régiók felé, hol
+sohasem fog többet rátalálni Mária.
+
+Midőn a beteg végre talpra állhatott megint, Anka, aki mindaddig
+hűségesen ápolta, és csak a fölépülését várta, sietve elbúcsúzott tőle
+és a gyermekével hazautazott Odesszába. Nem mondta, de Mária tudta, hogy
+Thon után ment.
+
+A nagy leány elutazása után Mária egyáltalában nem akart többet
+emberekkel érintkezni. Jó ideig a lakás ablakából nézte a napok múlását,
+reménytelenül és fáradtan, mint az őszi eső hullását. Később eljárt
+megint az egyetemre, bár meg volt róla győződve, hogy a tanulása, miként
+egész élete, céltalan és értelmetlen erőlködés.
+
+Egy verőfényes tavaszi napon, midőn az egyetemről jövet, végigment a
+virágozva pompázó tóparton, orosz beszédet hallott egy előkelő vendéglő
+előtt. Egy úr és egy hölgy szállott ki a gépkocsiból. A férfi, egy
+hórihorgas termetü ember, oroszul mondott valamit a buldogképü kis
+embernek, aki levett kalappal sietett eléje. A nőn egyébként
+meglátszott, hogy párisi félvilági hölgy.
+
+– Az a hosszu ott a volt moszkvai főkormányzó, – mondotta egy orosz
+diák, aki néhány társával Mária mellett elhaladt.
+
+Mária megállott a gyalogjáró szélén és megfordult. A főkormányzó hat láb
+magas, szűkmellü, görnyedt ember volt. Sovány nyakán föltünően kicsi
+koponya ült. Az arcbőre, a bajusza és a szemöldöke egyformán rézvörös
+volt. Fiatalos szabásu, világos flanellruhát és tarkaszalagos
+szalmakalapot viselt. Most mosolyogva hajolt hölgyéhez, miközben az orra
+körül csupa nyájas ránc lett az arca.
+
+Ettől a mosolytól, a nőstény körül dürgő hím arcának buja
+eltorzulásától, hihetetlen módon megundorodott Mária. Még ott állott, az
+útszéli fa védőrácsának támaszkodva, midőn már elhatározta, hogy meg
+fogja ölni a vörös embert. Az elhatározás oly váratlan erővel csapott
+föl a lelkében, mint valami explozió. Minden csöpp vére lobogó lánggal
+égett. Mámorosan sietett haza.
+
+Az egész leány megváltozott. Csupa acélos élet lett. Amellett csodálatos
+nyugalommal és következetességgel kezdte átgondolni a tervét. Fegyvere
+volt. Kezdő diák korában szerezte, önálló életének első mézes heteiben.
+Majd arról kezdett gondolkozni, hogy minő ruhába öltözzék. Eddigelé nem
+igen törődött a külsejével, de most igen fontosnak találta ezt a
+kérdést. Ezzel csak követte mindazoknak a nőknek a példáját, akik a
+bibliai Judith és Charlotte Corday óta politikai gyilkosságra
+vállalkoztak. Elhatározta, hogy feketébe fog öltözni. Nem volt ilyen
+ruhája, de volt némi pénze. Elment egy varrónőhöz, aki a
+diákkisasszonyoknak szokott dolgozni és körülményesen megbeszélte vele a
+ruha szabását és diszítését. Az a gondolata támadt, hogy a nagy napon
+csupa olyan ruhadarabot fog magára venni, amelyet még sohasem viselt.
+Hogy miért, azt tulajdonképpen nem tudta, de úgy érezte, hogy annak az a
+módja. Új harisnyát és keztyűt is vett magának, meg csinos párisi gombos
+cipőt, aminőt még sohasem viselt.
+
+Két napig kellett várnia, amíg elkészült a fekete ruhája. A huzavona
+kellemetlenül érintette, de nem lehetett ellene tenni. Közben
+részletesen elgondolta tettének következményeit. Hogy mit fognak írni a
+lapok és mit szólnak majd Genfben lakó honfitársai. Szinte látta a
+meglepetés kifejezését egyik-másik kollégája arcán, akit csak a
+tanteremből ismert. Elképzelte a törvényszéki tárgyalás lefolyását is és
+előre készült védőbeszédére.
+
+A lelke mélyén egy titkos gondolata lappangott, amelynek jelentőségével
+ő maga sem volt tisztában. Az ő fantasztikus szerelme eddigelé magát is
+kétségbe ejtette a valószínütlenségével. Olykor hazugsággal gyanusította
+magát. Most úgy érezte, hogy utólagos valósággá válthatja szerelmi
+álmát, ha össze tudja kötni az élet eseményeivel. Elszánt tettével
+grandiózus mauzoleumot állít meghalt álmainak.
+
+Mialatt a ruháját várta, sokat settenkedett a fogadó körül. Többízben is
+látta a főkormányzót. Félelem és ami még különösebb, gyűlölet nélkül
+nézett a szemébe. Inkább valami különös rokonszenvet érzett iránta,
+aminőt a vadász érez a pompás szarvasbika iránt.
+
+Május tizenhetedikén korán reggel megfürdött, azután magára vette új
+ruháját. A ruha jól sikerült és ennek megörült. Szinte csinos volt,
+midőn új cipőivel végigkopogott a Place des Alpes kőlapjain. A
+revolverét egy kis bőrtáskában vitte, amelyet erre az alkalomra
+vásárolt.
+
+Reggeltől délig strázsálta a fogadó kapuját. A vörös ember azonban nem
+mutatkozott. Mária nem ebédelt, hanem tovább várakozott. A buldogképü
+orosznak, aki a főkormányzó megérkezése óta állandóan ott lappangott a
+fogadó körül, föltünt a leány és figyelmessé tette rá a fogadó portását.
+A kövér német megkérdezte Máriától, hogy kit vár.
+
+Mária kissé elpirult és zavartan mosolygott.
+
+– A barátomat várom… Pincér az ebédlőben…
+
+A portás is elmosolyodott és tudni akarta a pincér nevét. Ajánlkozott,
+hogy majd fölküld érte. Mialatt a német Máriát faggatta, a főkormányzó
+hirtelen megjelent a kapuban. Fekete ruhában volt. A barátnője ezúttal
+nem volt vele.
+
+Alkalmasint valami hivatalos látogatásra készült.
+
+– Hol az automobil? – kérdezte hangosan.
+
+A gépkocsi ott állott a fák árnyékában. A német portás otthagyta Máriát
+és költögetni kezdte a bakon szundító soffőrt.
+
+Mária két lépésnyire állott a nagy úrtól, revolverrel a kezében.
+
+– Lozenkóért! – kiáltotta az izgalomtól rikácsoló hangon.
+
+Kétszer rálőtt a vörös emberre. Harmadszor is lőtt volna, de a
+buldogképü akkor már hátulról átkarolta és brutális erővel a földhöz
+vágta a leányt.
+
+A főkormányzó elfehéredő arccal fordult Mária felé, miközben zavartan
+motyogott valamit. Azután gyors léptekkel a kapu felé ment. A küszöbön
+megbotlott és a portás nyakába esett. Most tudódott csak ki, hogy golyót
+kapott. Mire bevitték a hall-ba és lefektették egy kerevetre,
+elvesztette eszméletét. A mellénye alatt egy vér volt az inge. Midőn
+megérkezett az orvos, már halott volt.
+
+Mária lihegve és csukott szemmel feküdt a kövezeten, két rettenetes ököl
+szorítása alatt, amíg az elősietett rendőrök talpra nem állították.
+Egész idő alatt mosoly ült az arcán. Bár eszméleténél volt, mégsem
+tudta, hogy mi történik vele. Már akkor, amidőn Lozenkó nevét kiáltva,
+először kilőtte fegyverét, nagyszerü és harmónikus zúgást hallott, amely
+hasonlatos volt ezer orgona mélyhangú szavához. Az érces hang-orkán
+túlzúgta a revolver dörrenését és most elnyomta a körülötte tolongó nagy
+embertömeg zaját is. A hanghullámok körülölelték és fölemelték a leányt.
+Bár mozgatta a két lábát, mégis az az érzése volt, mintha járás közben
+nem érintené a földet, hanem lebegve haladna előre.
+
+A rendőrbiztos kérdésére ugyanazt válaszolta, amit a gyilkosság
+alkalmából kiáltott:
+
+– Lozenkóért!
+
+A bíróság előtt csodálatosan viselkedett. Szerény volt, szilárd, okos és
+rokonszenves. A vizsgálat folyamán kiderült, hogy Mária sohasem ismerte
+Lozenkót. Nem is ismerhette, mert Lozenkó csak félesztendővel Mária
+elutazása után telepedett meg Moszkvában. A kósza híresztelést, hogy
+Mária a kedvese halálát akarta megbosszúlni a főkormányzón,
+meghazudtolták a tények. Nyilvánvalóvá lett, hogy a leányt nem
+személyes, hanem tiszta elvi okok ösztönözték tettére. Ezt állította ő
+maga is védekezésében. Az a néhány mondat, amit a bíróság előtt
+elmondott, rettenetes vádbeszéd volt a politikai elnyomatás rendszere
+ellen. A genfi orosz gyarmat tagjai rajongó áhítattal hallgatták minden
+szavát. Úgy beszéltek róla, mint a legönzetlenebb gondolkodásu és
+legideálisabb érzésü teremtésről. Úgy emlegették, mint valami szentet.
+Az orosz Judithnak nevezték, a moszkvai Cordaynak.
+
+A szabad Svájc bírái elég enyhén ítéltek fölötte. Öt esztendei fogságot
+mértek reá.
+
+
+
+
+Holdas éjjel.
+
+Még csak a várkert vizikapujánál őrködő svájciak után kell néznie, akkor
+aztán lefekszik a tiszti őrszobában, elküldi a lakájt, eloltja a
+gyertyát és – kimászik az ablakon és esze nélkül elszalad a városba,
+mert Ancilla, a gyönyörü Ancilla már várja. Ancillának, a hófehérnek, a
+forrószemünek, a rózsalehelletünek mindig van egy hercege vagy márkija,
+akit tönkretesz és egy gárdistája, akit imád. Ez különben régi
+hagyománya az olasz balletnek, melynek Ancilla egyik büszkesége. A
+gárdistáját mostanában Titusnak hívják és ha valaki meg akarná attól
+venni a vacsorát, mely ma Ancilla selyemfészkében várja, akkor hiába
+kinálná neki Peru minden aranyát. Mert Titus hadnagy ugyan szegény
+ördög, de huszonnégy esztendős.
+
+A gárdista tehát hosszú léptekkel végigsietett a park alvó rengetegén. A
+hold olyan szeliden világított, mint egy kék selyemmennyezetes hálószoba
+ampolnája, a márványterraszon forrón illatoztak a rózsafák, a tó felől
+madárének hallatszott, – szóval: az alvó kert Ancillával álmodott. A
+hattyútó partján görög márványbölcsek állanak glédát. A távolban sűrü
+lombfal sötétlik. Ott van az útvesztő. A fejedelmi kertész mesterséges
+labirintust vágott a bokrok közé, hol körbefutó alagútak, lombos
+zsákutcák és ravasz keresztútak tévesztik meg a merész vándort. A
+hadnagy azonban ismerte a járást és nekivágott a sötét bozótnak, hogy
+hamar elérje a vizikaput. Kétszer jobbra fordult, egyszer balra, aztán
+három sugárút közül a baloldalit választotta, majd egyszerre megállott,
+meglapult és fülelni kezdett… Valami különös, harmónikus kis rikoltást
+hallott az útvesztő méhéből. Emberi hang volt, bár úgy hangzott, mint az
+éjjeli madár hivogató szava. Most megint! A gárdista mélyen lehajolt és
+halkan, egészen halkan előresompolygott. Az öles puszpángfal egy résén
+át kilátott a holdsütéses kis tisztásra, mely a labirintus közepén volt.
+Valaki volt a tisztáson. Fehér női ruha világított a holdfényben. Egy
+túlkarcsú dereku, széles abroncsos szoknyáju, kecses női alak állott a
+Pán-szobor alatt. Kissé előrehajolt, két kis tenyerét a szája elé
+tartotta.
+
+– Á-i! – kiáltotta megint.
+
+A sikoltása olyan édesen nyilalt a gárdista szívébe, mint a fülemile
+trillája. Valahonnan a fekete sűrüségből halkan zsongó mandolin-akkord
+válaszolt a hívásra.
+
+– Ide, ide! – kiáltotta fojtott hangon a fehérruhás nő.
+
+– Szerelmes légyott! – örvendezett magában a gárdista.
+
+Valaki kilépett a bokrok közül. De ez is nő volt. Mandolint hozott a
+kezében.
+
+– Ágnes, hol késtél ilyen sokáig? – kérdezte az első, a karcsu.
+
+– Eltévedtem a bokrok között, édes keresztanyám, – lihegte a második,
+aki kisebb és gömbölyü volt.
+
+A gárdistának a nagy meglepetéstől fölborzolódott a varkocsba font haja.
+Jézus, Mária és Szent József, hiszen ez Cecilia hercegnő ő fensége! A
+gitáros pedig a kis Ágnes, a hercegnő keresztleánya. A hadnagy
+meglapulva, visszafojtott lélegzettel nézte a leányokat, mint a hiúz a
+holdfényben legelésző őzeket.
+
+– Jaj, de félek! – szepegte Ágnes.
+
+– Mitől félsz, kis birka? – bátorította a hercegnő. – Hát nincs veled a
+keresztanyád?
+
+– Ha kitudódik a kastélyban, hogy mi éjnek idején a parkban szoktunk
+járni?…
+
+– Ha a nagybátyám számon kéri az éjféli kirándulásaimat, akkor majd így
+szólok hozzá: Fenséges fejedelem, én nem tudok aludni, ha süt a hold és
+ha nem alszom, akkor azt képzelem, hogy ravatalon fekszem és élőhalott
+vagyok… Fenségednek könnyű, mert fenséged megiszik vacsoránál két-három
+pint bort, attól aztán úgy hortyog, hogy lehallani a palotatérre is.
+
+– Én azt hiszem, ha kisül a dolog, akkor édes keresztanyámat büntetésül
+szürke ruhába öltöztetik, engem azonban fülön fog a fenséges fejedelem,
+mint tette akkor is, mikor megfürödtünk a tóban.
+
+– Az megeshetik, Ágnes, de ne feledd, hogy akit szeretünk, azért jól
+esik szenvednünk, te pedig szeretsz engem, nemde?
+
+– Oh, igen, édes keresztanyám. És mit fogunk ma csinálni? Megfürdünk
+megint?
+
+– Nem, leányom, hanem leheveredünk erre a friss szénarakásra és érdekes
+ujságokat mondunk egymásnak. Az első ujság az, hogy holnap vendégünk
+érkezik. Kázmér nagyherceg. A másik ujság az, hogy holnap este már a
+nagyherceg menyasszonya leszek.
+
+– Isten áldja meg édes keresztanyámat és a jó nagyherceg urat is. És ha
+szabad volna valamit kérdeznem…
+
+– Azt szeretnéd tudni, ugy-e, hogy milyen ember a nagyherceg? Szép-e,
+fiatal-e? Megmondom. Fiatal sohasem volt, mert a családja nagyon régi és
+a gyermekeik a születésük napján már hatszáz esztendősek. Az arca
+különben olyan, mint a rosszkedvü ürüé, a lábaszára meg olyan, mint a
+gólyáé.
+
+– És ön hozzámegy, keresztanyám?
+
+– Hozzá, mert mi főrangúak nem azért házasodunk, hogy boldogok legyünk,
+hanem azért, hogy a népeinket boldogítsuk.
+
+– Bizonyos, hogy keresztanyám új alattvalói igen boldogok lesznek, ha
+meglátják csinos nagyhercegnőjüket.
+
+– Ez valószínü. Én különben ötven új ruhát kapok a lakodalmamra, sok
+csipkeinget és selyemharisnyát, a vőlegényem pedig cobolybundákat,
+mogyorógyöngyöket, gyémántokat, smaragdokat, zafirokat, topázokat és
+türkizeket fog nekem ajándékozni.
+
+– Oh, de boldog ön, édes keresztanyám!
+
+– Tévedsz, Ágnes, én nem vagyok boldog. Az ürüorrát és a gólyalábát
+valahogyan megbocsátanám neki, de abba nem tudok belenyugodni, hogy
+olyan nagyon ostoba. Képzeld, ő feleségül vehet ilyen szép kis
+hercegnőt, amilyen én vagyok és amellett egy csúnya vén szeretőt tart.
+Nem tökfilkó az ilyen ember? A szeretője olasz táncosnő, Ancilla,
+mostanában érkezett ide.
+
+– Hát ezt honnan tudja, édes keresztanyám?
+
+– A mi udvarunknál mindent megtud az ember, mert ez Európa legnagyobb
+pletykafészke.
+
+– Vén az az Ancilla?
+
+– Ő azt mondja, hogy huszonkilenc esztendős, az orosz követ azonban jól
+emlékszik rá, hogy huszonöt évvel ezelőtt Péterváron párbajt vívott érte
+két muszka generális. Ha azonban egy kicsit utánajárnának, alkalmasint
+kisülne, hogy ott táncolt már Dávid királlyal a frigyláda előtt. Mindig
+mosolyog és a mosolya olyan édes, mint a megfagyott szirup. Ha légy
+száll az arcára, az menthetetlenül ottragad. A páncélos fűzőjét nem meri
+levetni, még ágyában sem, mert ha egyszer levetné, akkor sohasem tudná
+többet összekeresgélni a termetét. Ezt persze minden nő tudja, aki
+egyszer egy futó pillantást vetett rá, a férfiak azonban nem tudják. A
+férfiak egyáltalában olyan ostobák, hogy nem érik föl ésszel a
+különbséget, mely egy tizennyolc esztendős princessz és egy viharvert
+kulissza-hercegnő között van.
+
+– Minden férfi ostoba, keresztanyám?
+
+– Mindegyik, erről már személyesen is meggyőződtem. Ez azonban olyan
+titok, melyet magammal a sírba fogok vinni.
+
+– Nagyon szeretném, ha én is sírba vihetném ezt a titkot.
+
+– Elmondom neked. Mért ne mondanám? Te nem fogsz rám árulkodni és nekem
+jól esik, ha könnyíthetek a szívemen… Mikor nagybátyám megmagyarázta
+nekem, hogy az európai egyensúly érdekében feleségül kell mennem Kázmér
+nagyherceghez, én így szóltam magamban: a nagyherceg egy jól kifejlett
+táncosnőt hoz magával a házasságba, illő tehát, hogy én se menjek hozzá
+üres kézzel és ha egyebet nem, hát egy jól megtermett gárdahadnagyot
+vihetnék neki…
+
+– Egy hadnagyot?!
+
+– Egy szegény hadnagy nem fogja fölbillenteni az európai egyensúlyt,
+különösen akkor nem, ha úgy rendezem a dolgomat, hogy senki se tudjon
+róla.
+
+– Igazi hadnagyról beszél, édes keresztanyám?
+
+– Ágnes, emeld égnek három ujjadat és esküdjél meg, hogy sohasem fogod
+elárulni azt, amit mondok. Azaz ne fáradj! Reggelre úgy is elfelejted,
+amit mondok. Ismered Titust?
+
+Amint kimondta ezt a nevet, halk zörej hallatszott a bokrok közül. A kis
+Ágnes megszeppent.
+
+– Jaj, keresztanyám, valaki van ott… Mintha tüzes szempár ragyogna a
+lomb között…
+
+A hercegnő azonban nem félt. Fölugrott és két lépést a bokor felé tett,
+aztán megállott és a lábával toppantott.
+
+– Bú-hú! – kiáltotta kihívóan.
+
+Mély csöndesség. Csak a tücskök cirpeltek körülöttük.
+
+– A szemed káprázik, kis gyáva, – mondta Cecilia és újból lefeküdt a
+szénába.
+
+– Tehát ismered Titust?
+
+– A szép gárdistát? Oh, hogyne!
+
+– A termete olyan, mint Achillesé, az arca pedig olyan, mint Párisé. Ez
+azonban mitológia és ehhez te nem értesz. Hej, Ágnes, milyen szerelmes
+volt abba a tökfilkóba a te szegény kis keresztanyád!
+
+– A szép gárdistába?!
+
+– Sohasem néztem rá és mégis mindig láttam. Ébren is, álmomban is.
+Egyszer azt álmodtam, hogy zúgó erdőben sétálok vele és megcsókoljuk
+egymást. Máskor fehér márványteremben voltunk együtt és megint
+megcsókoltuk egymást és hárfa játszott hozzá.
+
+– Hogyan, hát megcsókolhat egy gárdista egy hercegnőt?
+
+Cecilia kissé elgondolkozott.
+
+– Nem, – mondta aztán – azt nem teheti, mert az életével játszanék… Egy
+hercegnő azonban megcsókolhat egy gárdistát, ha boldoggá akarja tenni és
+akkor nem is életveszélyes a dolog, föltéve persze, hogy a gárdista
+hallgatni tud… Diána előkelő istennő volt, még pedig igen szigoru
+erkölcsü istennő, azért mégis leszállott az égből, hogy megcsókoljon egy
+Endymion nevü ifjút, aki még nemes ember sem volt, csak egyszerü
+pásztor… Ez azonban megint mitológia, amihez te nem értesz, Ágnes… Én
+tehát a fejembe vettem, hogy az eljegyzésem előtt meg fogom magamat
+csókoltatni Titus hadnaggyal. Mert nagy igazságtalanság, hogy Kázmér
+úré, Ancilla rosszizlésü kedveséé legyen az első csókom. Én már olyan
+vagyok, hogy nem szenvedhetem az igazságtalanságot.
+
+– És megtette, keresztanyám? Megtette?
+
+– Hadd mondom el sorjába… Egyszer megtudtam, hogy Titus a soros őrtiszt…
+Ilyenkor egyedül szokott virrasztani a tiszti szobában… Éjfélkor, mikor
+már mindenki aludt, kiszöktem a szobámból, végigosontam a hátsó
+folyosón, le a gárda-lépcsőn… A kezem már megtalálta a kilincset, – a
+szívem bolondul lüktetett, – ekkor neszt hallottam az őrszobából…
+fojtott beszédet, vihogást… Titus úrnak látogatója volt, – még pedig női
+látogatója… A kíváncsiságom nagyobb volt, mint a félelmem, megnyomtam a
+kilincset és benéztem a résen, egy nevető női arcot láttam és tüstént
+megismertem Ancillát…
+
+– A táncosnőt?
+
+– Az őrszoba karosszékében ült, Titus pedig előtte térdepelt… Engem
+észre sem vettek.
+
+– És mit tett azután, édes keresztanyám?
+
+– Becsaptam az ajtót és elszaladtam… Az éjjel beteg voltam az undortól
+és a dühtől… Oh, milyen ostoba a férfi! Egy fehérruhás fiatal hercegnő
+remeg az ajtaja előtt és ő egy festett arcu kurtizán előtt térdepel…
+
+– Mi az kurtizán? – kérdezte Ágnes.
+
+– Mitológia, amihez te nem értesz.
+
+A két nő jó ideig némán feküdt a szénában és hallgatta a tücsökzenét.
+Végül megszólalt a kis leány:
+
+– Ancilla nagyon tetszik az uraknak… Talán azért, mert szépen táncol?
+
+A hercegnő hirtelen felkönyökölt.
+
+– Ancillának fogalma sincs a táncról. Amit ő művel, az lábgimnasztika,
+semmi egyéb… Ha piruettet vág, akkor verejtékes lesz a homloka és
+megroppan minden csontja… Akarsz egy igazi piruettet látni? Cincogd el a
+forlanát, de gyorsan!
+
+Ágnes megpengette a mandolinját, a hercegnő pedig piruettezni kezdett a
+gyöpön, kecsesen, szélsebesen és megfoghatatlan könnyedséggel, mintha
+acélrugóra járna minden tagja.
+
+Aztán egyszerre nagyon furcsa, sőt nagyon ostoba dolog történt. Az
+történt, hogy Titus hadnagy váratlanul eltüsszentette magát. Hiszen
+lehet, hogy meghült a harmatos éjszakán. Olyan hangos tüsszentés volt,
+hogy visszhangzott tőle a sötétség. Kurjantásnak is beillett volna. Mire
+a gárdista fölocsudott ijedtségéből, mellyel saját ügyetlensége
+eltöltötte, már megint sötét és üres volt a tisztás. Az
+elefánttüsszentésével eloltotta és elfújta az egész tündértáncot. Csak a
+távoli bozót kacskaringós útjai felől hallatszott valami szapora
+dobogás, mintha magassarku cipőcskék szaladnának versenyt egymással.
+
+Mit tehetett a hadnagy? Megszemlélte a svájciakat, akik példás rendben
+hortyogtak a parkkapu alatt, majd visszatért a tiszti őrszobába. Miután
+elküldte a lakájt és magára maradt, nem mászott ki az ablakon, mint
+újabban szokta, hanem reggelig föl-alá sétált a szűk szobában. Az agya
+erősen dolgozott, de azért nem sütött ki semmit, ami megérte volna a
+fáradságot. Ancilla azonban, a hófehér, a mámoros szemü, az édes
+lehelletü, sohasem tudta megérteni, hogy miért változott egy holdas
+éjjelen hideg ellenszenvvé a szép gárdista rajongó szerelme.
+
+
+
+
+Szilveszteréji lovasok.
+
+Gyémántködös, farkasleső éjszaka. Az országútat befújta a hó, csak a
+távírópóznák mutatják, hogy merre kanyarodik. A fehér hegylejtőről néma
+házsorok bámulnak le száz vörös ablakszemükkel.
+
+Két ember megy az úton. Az egyik peckesen emelgeti hosszú gémlábait.
+Kurta zekét visel, a nyakára pedig hosszú kendőt csavart, melynek
+csücske a lapockáját verdesi. Kissé felöntött a garatra és a szája
+szakadatlanul jár. Éles, házsártos hangon parancsolgat és feleselget,
+mintha egy egész láthatatlan hadsereg lépkedne a nyomában. Ez a község
+részeges irnoka.
+
+A másik kicsi, köpcös ember és kacsázva baktat a társa nyomában. A
+cseperkekalapja alatt hosszú fürtökbe kunkorodik a haja. Apatikusan
+követi az irnokot és dünnyögő hangon válaszol annak kérdéseire. Talán
+nincs is egészen tisztában magával, hogy mit csinál és merre jár e
+pillanatban. Ő a község részeges kántora, vagy mint arrafelé mondják: az
+orgonista.
+
+Amerre mennek, ovális gödröket tipornak a mély hóba.
+
+– Előre, előre! – harsogja az irnok. – Direkció: a keresztút! Öt perc
+múlva ott leszünk. Föl a fejet, ki a mellet!
+
+– Hol leszünk? – kérdi álmosan az orgonista.
+
+– A keresztúton. A Majdán-domb alatt. Éjfélkor majd katonásan a szeme
+közé nézünk a szilveszteri csudának.
+
+– Miféle csudának?
+
+– Hányszor mondjam még, hogy meglessük a szilveszteri lovasokat. A te
+fejed igazán olyan, mint a kémény, – semmi sem ragad meg benne…
+Szilveszter éjszakáján idegen lovasok vonulnak el a Majdán dombja
+fölött. Az első harangütéssel megjelennek, az utolsóval megint füstté
+lesznek. Száz esztendő óta jönnek-mennek, minden esztendőben egyszer.
+Senki sem tud róluk semmit, de sok éjjeli csavargó látta már őket. Aki
+meglesi őket a keresztúton, annak mondanak valamit. Valamit, amit csak
+az illető ért meg… Aki látja őket, azt kitöri a nehéz nyavalya… Mert a
+szilveszteri lovasok rettenetesen szomorú igazságokat mondanak… Magukkal
+hoznak mindent, amit az ember elmulasztott és elrontott életében…
+Vágyakozás és megbánás marad a nyomukban… Okos ember nem is áll az
+útjukba… A plébános úr okos ember és most puncsot főz a meleg szobában…
+A jegyző úr is okos ember és a felesége kövér tokáját simogatja… A
+paraszt a legokosabb ember és a dunnája alatt horkol… Mi azonban két
+semmiházi vagyunk, nekünk se dunnánk, se feleségünk, mi kimegyünk az
+országútra és a szeme közé nevetünk a szilveszteri kisértetjárásnak… Ki
+a mellet, föl a fejet!
+
+Szerencsésen eltaláltak a keresztúthoz. Jó félórát kellett várakozniok,
+míg a falu tornya elkongatta az éjfélt. Az irnok azalatt föl-alájárt és
+szabadgyakorlatokat végzett a hosszú karjaival. Az orgonista
+mozdulatlanul állott egy helyben és buzgón szívogatta kialudt szivarját.
+Az útszéli távirópóznák azalatt halkan muzsikáltak a fülébe. Az
+orgonistának olykor úgy rémlett, mintha hatalmas vokálkórus énekelne.
+Tisztán hallotta a férfiak zengő basszusát és a nők édes szopránját.
+
+– Mindjárt éjfél! – mondta halkan az irnok.
+
+A domb felé néztek. Ott ezüsthasu hófelhők lebegtek az égen. Majd rés
+támadt a felhőkön és a hold bágyadt fénye mellett gyorsan szálló, sötét
+ködfoszlányok vonultak át a felhőkapun.
+
+A nagy fehér csendben megkondult a távoli falu harangja. Éjfél van!
+
+A két korhely kidülledt szemmel nézi a domb fölött torlódó
+felhőalakokat. Az irnok egyszerre valami rémült nyilalást érez.
+Lovasokat lát a domb fölött! A felhőkapu alatt piros lett az ég s a
+bibor háttérben tollas csákóju lovasok árnyékképei sorakoznak. Néhány
+lépésnyire a többi lovas előtt, karcsú telivér paripáján, a hajlott
+vállu öreg katona: a király… Sötét silhouettejét vékony aranysáv
+szegélyezi. Ő is, a többi is figyelmesen tekint a távolba… Most kis
+felhőfoszlány úszik feléje. A felhőből lobogó sörényü paripa lesz, a
+paripán hosszú termetü tábornok ül… A részeg irnok önmagára ismer a
+tábornokban. Most hirtelen megáll, katonásan tiszteleg a király előtt, –
+úgy látszik, valamit jelent a felségnek… A király többször bólint
+fejével, majd kissé előre ösztökéli lovát és kezet nyujt a tábornoknak.
+Az pedig, mélyen a lova sörénye fölé hajolva, kezet fog urával… Aztán
+egyszerre alaktalan köddé lesz az egész.
+
+Az irnok egy ideig még az ég alját nézi, majd öklével a homlokára üt, a
+távirópóznának veti magát és keservesen elkezd sírni.
+
+Az orgonista is feszült figyelemmel szemléli a felhőalakokat. Ő is lovas
+csapatokat lát odafönn, de egészen másformájúakat, mint a cimborája. Az
+ő szeme előtt fehér fényben tündöklő, titáni diadalivvé lesz a
+felhőkapu. Túlról, az ég méhéből, a lovas óriások beláthatatlan seregei
+özönlenek a kapu felé. Hatalmas csataparipákon ülő, sisakos, páncélos,
+ragyogó leventék. Fehér szakállu vének oldalán villogó szemü férfiak,
+márványarcu ifjak. Valamennyinek arcán a fenkölt rajongás, a nemes
+tisztaság és a halálos szomorúság kifejezése. Oly ünnepies lassúsággal
+haladnak, mintha valami túlvilági zene hangjaira mozognának. És
+mindegyiknek szíve fölött ott tündöklik a kereszt jele.
+
+A részeg kántor valami rekedt üvöltést hallat, aztán ő is nekiesik a
+távirópóznának. Odafönn pedig lassankint összegomolyodik, elmosódik és
+eltünik a kép…
+
+Jó időbe telik, míg a két cimbora annyira megembereli magát, hogy eszébe
+jut a hazatérés. A faluig szó nélkül mennek. Elől az irnok, mögötte a
+kántor. Az első kapunál kutyaugatás fogadja őket. Ekkor megszólal az
+irnok:
+
+– Én ötvenhat esztendős vagyok… Ifju koromban katona voltam… Fölvittem a
+főhadnagyságig… Az iskolákban én voltam a legjobb tanuló, a csapatnál én
+voltam a legjobb tiszt… Ha ott maradtam volna, ma tábornok lehetnék. De
+én elittam a kardomat, a büszkeségemet, az életemet…
+
+Az orgonista is megszólalt:
+
+– A zeneakadémiának én voltam az első növendéke… Húsz esztendős koromban
+belekezdtem egy operába: A keresztes vitézek lett volna a címe… A
+nyitánya el is készült… Az egész zenei világ úgy beszélt róla, mint
+valami csodaalkotásról. Egy világtörténelmi kor rajongását akartam
+megzenésíteni… Nem tudom, mi lett aztán velem… Abbahagytam a zenét, abba
+az életet, abba mindent… Most ötven esztendős vagyok és botfülü
+parasztgyerekeket kántáltatok a templomban…
+
+Elhallgatott. Némán mentek tovább. Később megint megszólalt az irnok:
+
+– A korcsma még nyitva van, – mondta.
+
+
+
+
+A mester.
+
+A ködös őszi éjszakában olyan hivogatóan ragyog a kávéház, mint a
+tündérvár ablakai a pusztaságban. Már nagyon későre jár az idő, de azért
+a fülkében még együtt ül a rendes asztaltársaság. Az asztalfőn a mester.
+Erélyes arisztokrata-arcéle van, aminőt régi aranyérmeken lát az ember.
+Haja és szakálla, amelyet ellepett a korai dér, selymes fényü és sűrü,
+mint valami drága prém.
+
+Tompa és kellemes csengésü hangja elhallatszik a kávéház legtávolabbi
+zúgába. Ma különösen jól van diszponálva és ilyenkor aforizmákban
+beszél. Egy-egy megjegyzésével össze tudja kapcsolni a legtávolabb eső
+dolgokat és szét tudja bontani az élet legszövevényesebb jelenségeit.
+Néhány jelzőjével villámos fényözönt tud árasztani emberekre és
+eseményekre egyaránt.
+
+A társasága áhítatosan hallgatja. Mindenki önként alárendeli magát
+fölényes szellemének és boldog, aki napszámosmunkát végezhet mellette,
+egy-egy megjegyzésével újabb nyersanyagot vetvén szellemének izzó és
+tündöklő kohójába.
+
+A pénztárban egy sápadt, sovány leány ül. Az arca nem csinos, a szeme
+azonban igazi asszonyszem: szelid, lelkes és tüzes. A mester sohasem
+beszélt a leánnyal, de azért állandóan érzi néma csodálatát, amely
+delejes áramként hízelgi körül. Még egyéb hallgatói is vannak. Az éjjeli
+pincérek és ott, az oszlop mögött, az úri korhelyek társasága. Azok
+félig kapatosan, bosszantó lármával törtek be, de aztán hamar
+elhallgattak és megkomolyodtak, és most már ők is ámuló hódolattal
+csüngnek a mester ajkán.
+
+Az egész kávéház megtelik valami különös, bűvös fluidummal. Aztán
+észrevétlenül emelkedni kezd, minden márványasztalával, csillárával és
+tükrével együtt, emelkedni, mint a léghajó, a tüzes és tiszta mámor
+régiói felé, szédítő magasságban az élet szennye és szegénysége fölött.
+A mester e pillanatban fölséges. És szellemének szépsége visszaragyog a
+vendégek, a pénztárosnő és a pincérek arcán, mint a napfény az
+esővízben.
+
+A mester beszélt. Egyszerre – mi az? Valami bántó zökkenés rázkódtatta
+meg. A tüzes szemü leány eltünt a pénztárból. Helyét elfoglalta a
+nappali pénztárosnő. Egy robusztus, közömbös arcu, halszemü asszony. A
+haját szigorúan lefésüli és szürke kendőt visel a vállán. A mester
+gyűlöli ezt a szürke színt, amely a józan, hideg és kérlelhetetlen
+reggel szimbóluma.
+
+– Ilyen késő van már? – kérdi egy álmos hang.
+
+A nagy ablakok mögött ott lappang a kék reggel. Künn, a távoli
+körutakon, zúgó villámoskocsik vágtatnak.
+
+– Gyerek az idő! – mondja a mester.
+
+Azzal megint beszélni kezd. De maga is érzi, hogy ő többé már nem az,
+aki volt. A rakétái erőtlenül puffannak szét az asztal alatt. Ennek
+talán a szürke pénztárosnő az oka, aki szigoru anyóspillantásokat vet
+feléje.
+
+Egyszerre hideg légáram csapja meg a mester arcát. Az ajtó megnyilt és
+egy hat láb magas, öreg katonatiszt lépett a kávéházba. Szolgálati
+egyenruha van rajta. Meglátszik az arcán, hogy egész éjszaka úgy aludt,
+mint a bunda és hogy egyenesen a hideg zuhany alól jön. Ez az ember
+szinte brutális módon egészséges, józan és tiszta benyomást tesz.
+Undorodva elfordítja a fejét, amikor meglátja a mester asztalán a boros
+üvegeket, azután leül és reggelit kér.
+
+A mester kísérletet tesz, hogy megállítsa a múló éjszakát. Bort rendel,
+feketekávét és szivart. De az éjszaka emberei között már bomladozni kezd
+a fegyelem. Az úri korhelyek nem törődnek többet a mesterrel, hanem
+kedvetlen hangon és ásítozva hánytorgatják, hogy ki hány óráig alhatik
+még. Aztán hirtelen fölkerekednek és elmennek. A mester keserü mosollyal
+tekint utánuk, mint szökő jobbágyai után a bukott fejedelem.
+
+Megint két reggeli vendég érkezik. Az egyik kereskedőnek, a másik
+ügyvédnek látszik. Valami hivatalos útra készülnek. Mialatt sietve
+megisszák reggeli kávéjukat, az ügyvéd bélyeges papírokat rakosgat, a
+másik pedig sopánkodva hajtogatja:
+
+– Ki fizeti meg az időveszteségemet? Én nem loptam az időmet!
+
+A gondolat, hogy valaki úgy fukarkodik az idővel, mint az uzsorás a
+pénzével, mélységesen leveri a mestert. Mintha csak szilveszteri
+harangok kongását hallotta volna.
+
+A reggeli vendégek mind sűrűbben szállingóznak a kávéházba. Ezek a
+koránkelők különös, ellenszenves emberfaj. Ők a mohók, a törtetők, a
+hivatalok és üzletek fantázianélküli igavonói, a karriércsinálók és
+vagyonszerzők. Ők azok, akik állati szorgalmukkal és szívósságukkal
+csúffá teszik a genie fejedelmi előjogait. Egyenesen az ágyból jönnek és
+az arcuk oly ügyes, józan és durva, mint a frissen meszelt fal.
+Kutyafuttába fölhabzsolják a reggelijüket, közbe falják az ujságokat,
+hogy megtudják, miként vélekedjenek az emberekről és az eseményekről.
+Lenéző és megbotránkozott pillantásokat vetnek az éjjeli emberek felé.
+És amint a mester újból beszélni kezd, tízen is rápisszennek az ujságjuk
+mögül.
+
+A kíméletlen nappal meghódította már az egész kávéházat, csak a fülkében
+tartja magát még az éjszaka egy kis szigetje. A tegnapi emberek ott oly
+kopottan és bágyadtan kuporodnak egy csapatban, mint az álmos denevérek.
+Nem telik már semmi kedvük a virrasztásban, csak a kezdeményező tehetség
+hiánya tartja őket vissza attól, hogy hazamenjenek. A mester roppantul
+furcsa alakká vedlett. Megráncosodott és összelapult, mint a kilyukadt
+léggömb. A félarca kormos, az orra ferde, a szakálla pedig olyan, mintha
+kócból való volna.
+
+A fiatalok közül az egyik megembereli magát és fölkel. Arra
+szedelőzködni kezdenek a többiek is. A mesteren nagy életundor vesz
+erőt. Szinte könyörög egyik-másiknak, hogy maradjon még. De ők, akik az
+éjjel boldogak voltak, hogy az asztalához engedte őket, most lerázzák
+magukról, mint a kullancsot és magára hagyják.
+
+Most már végleg itt a holnap. A mester még egy kétségbeesett kísérletet
+tesz. Megtagadja önmagát és beáll reggeli vendégnek. Teát és ujságokat
+kér. A megalázkodása azonban hiábavaló.
+
+A lapokból, melyeket átfut, csak úgy bömböl feléje a nappal, az élet, a
+valóság, minden kicsinyességével, korlátoltságával, laposságával,
+nagyképüségével. A nappal az ő ellensége. Az élet az ő szégyene. A
+valóság örökös és gyötrelmes szemrehányás, mely elől a barnapiros,
+fantasztikus éjszakába szokott menekülni.
+
+Egy vidéki asszonyság jön a kávéházba, két piros pofácskáju gyermekkel
+és egyenesen a mester asztalához telepedik. A gyermekek a nagyapjukról
+csacsognak, akivel ma találkozni fognak. Ez a családias motivum végleg
+megutáltatja a mesterrel a kávéházat. Fizet és elmegy.
+
+Amint bizonytalan léptekkel igyekszik külvárosi lakása felé, megcsapja
+lelkét a friss levegő és ekkor egyszerre széthull és porrá lesz minden
+fölénye és ereje. Ő most már csak egy szegény vén korhely, aki megint
+átfecsegett egy éjszakát.
+
+
+
+
+TARTALOM.
+
+  Napváros  5
+  A láthatatlan Pokorny  33
+  Bucentoro úr  89
+  Békák a kútban  114
+  A becsületes ifju  140
+  Rendeske és a művész  153
+  A rabszolga  164
+  Lozenkó  175
+  Holdas éjjel  190
+  Szilveszteréji lovasok  201
+  A mester  207
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75255 ***