path: root/75236-0.txt

*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75236 ***


MOLNÁR FERENC

MAGDOLNA

ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK

BUDAPEST

RANSCHBURG GUSZTÁV

1898

«Magyar Nők Lapja» nyomdája, Budapest.

_Braun Sándornak szeretettel._




MAGDOLNA.


I.

Egy csillagos tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé
vonszolta puha karosszékét és csöpp lábait egymásra rakva, félig lehunyt
szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba mélyedve gondolkozni
kezdett egynémely dolgokon.

Lenn a köruton fecsegve, zajjal tért haza a munkásnép. A durva csizmáik
kopogtak az aszfalton, az épülő házak tót munkáslányai vihogva, kacagva
kergetőztek, és ha valamelyiket elfogta a többi, kórusban nevette ki a
lassan vonuló, cammogó tömeg. Az apró gyerekek az anyáik után
kiáltoztak.

Az anyáik után…

A Magdolna asszony anyja éppen akkor halt meg, amikor a legnagyobb
szüksége lett volna rá. Egyedül maradt az apjával, aki járt a dolga után
és minden jóakaratával gondoskodott az anyátlan kis lányról, de nem
tudta pótolni az asszonyt. A pici lányból nagy kisasszony lett.
Regényeket olvasott és teleszítta magát azoknak a bölcseségével. Olvasta
a rossz asszonyok történetét, angyalok bukását és olykor elmélázva
csukta be a könyvet, hogy elgondolkozzék azon, vajjon miképpen viselte
volna magát ő abban a helyzetben…

Aztán egy szürke novemberi napon az apja példálózni kezdett előtte és
nemsokára bemutattak neki egy fiatal embert, aki később a férje lett.
Egyszerü, köznapi ember volt. Nem találta meg benne a regények ideálját,
álmainak héroszát és mivelhogy nem volt anyja, elkeseredett.

A férje udvarias, előzékeny ember volt, de csak ennyi. Az asszonyt
bálokba vitte, szép ruhákat csináltatott neki és nem vigyázott rá. És
történt, hogy egyszer csak megtalálta a regényei hősét és elbukott ő is,
mint a regények asszonyai, akik küszködnek, sirnak, szenvednek,
menekülnek a férjükhöz, a gyermekükhöz, az anyjukhoz és végtére is csak
elbuknak. Hogyne bukott volna ő el, aki nem menekülhetett a férjéhez,
nem csókolhatta meg a gyermekét és nem hajthatta földi szenvedélyektől
izzó fejét az anyja kebelére.

Elbukott és oly naiv volt, hogy sohasem gondolkozott az élete során.
Mint valami tizenhatesztendős leány, aki csókolózott a jogászgyerekkel
az imént és minden mélyebb erkölcsi kritika nélkül tér meg este az
apjához, ugy tért ő meg a férjéhez, mintha a legtermészetesebb dolog
volna, hogy ő szeret valaki mást és szereti a férjét – is. Csak éppen
azt az izgatottságot érezte a férjével szemben, amit a kis leány az apja
előtt.

És csak nagyon későn, amikor az a másik egy tervvel állott elő, jutott
eszébe, hogy mélyebben megfontolja a dolgot, s éppen ezért egy csillagos
tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé vonszolta puha
karosszékét s csöpp lábait egymásra rakva félig lehunyt szemével valami
bolondos, forgó, messze csillagba mélyedt és gondolkozni kezdett.


II.

Először rendezni kezdte a képeket, amelyek egymásra tolultak a lelkében.
Az első az a kedélyes, téli este volt amikor először hazudott a
férjének. Azt mondta, hogy rosszul van, s küldte, hogy menjen egyedül
arra a lakodalomra, a hová meg voltak hiva. A jó ember elment és az
asszony titokban fogadta a regények hősét. Azon a napon érezte először,
hogy nincs anyja. A második kép már olyan volt, mint a harmadik, s az
meg olyan, mint mindvégig valamennyi, csak a legutolsó volt különb.

Ma délután volt. Ott ültek a szobában, az asszony a pamlagon, a hős
előtte a földön, maga alá szedve a lábait és az ő puha ölébe nyugtatva a
fejét. Beszélt, suttogott édes szavakat és mintha a gondolatával nem
tudta volna eléggé meggyőzni önmagát, szinte szónokolt – önmagának. Az
asszony hátradőlt a pamlagon, egy-egy szóra megborzongott, aztán ismét
édes, meleg zsongás járta át a lelkét, amint a férfi festette előtte a
jövő képét. Érzett a beszédéből, hogy nemcsak az asszonyt akarja
meggyőzni, megnyerni a tervének, hanem önmagát is. És hogy annál inkább
elérje célját, kiválasztotta, élénken megrajzolta azokat a vonásokat,
amelyek neki tetszettek, s amelyek kedvező alakba formálták a terv
bizonytalan anyagát. És fölhevülve beszélt, majd fölállott és minden
lelkét szavaiba lehelve suttogott sablonos dolgokat:

– Igen, Magdolna, csalódtunk mind a ketten. Ön a férjében, én a
világban. Abban csalódtam, ami körül a világ forog, s amiről azt
mondják, hogy mozgatja a napot és minden csillagát a végtelen kozmosznak
– a szerelemben. Ön megtalálta az ideálját, az álmai hősét… ugy-e…?

Az asszony csak mosolyogva szoritotta meg a kezét.

– No lássa, és én is rátaláltam az első, az igazi nagy szerelmemre,
amely ur a lelkemen, s amelynek alá van rendelve minden gondolatom,
egész létem…

Aztán ügyes átmenettel, mézes burokban adta be a beteg asszonynak az
izgató, vérpezsditő orvosságot, amelyről előbb kell, hogy leolvadjon az
édes, sablonos burok, hogy éreztesse jelenlétét az a mag, amely izgalmat
gyujt, lángba boritja a gondolkozó észt és megejti a gyöngeséget.

– Lám, egymásra kellett volna találnunk régen – szólt – még akkor,
amikor az egymáséi lehettünk volna… Én a férje…

Ez volt a burok. Aztán előszedte a cilinderéből a keztyüit, szótlanul
felhuzta mind a kettőt, kezet csókolt az asszonynak és bucsuzóul csak
ennyit mondott:

– Ki tudja, talán még nincs is későn.

Ez volt a mag. A mag, amely megfészkelte magát az asszony lelkében, hogy
mérges csiráit felbocsássa a higgadt agyvelőbe, hogy ott megrontsa a
józanságot…

– Mit ért ez alatt…? szólt hirtelen az asszony.

A férfi elmosolyodott és szeretettel kezdte simogatni a cilinderét.

– Hogy mit értek alatta?… Istenem, amikor olyan egyszerü! Váljon el az
urától és én…

– És ön?…

– Hát nőül veszem!

Magdolna asszony csak bámult ebbe az uj, kavargó, káprázatos világba,
amit a férfi megnyitott előtte. Hozzálépett és megragadta a karját:

– Azt értem, hogy _ön_ nőül vesz… de _te_…

És végtelen mélység lakozott abban az egy szóban.


III.

Csak bámult a forgó, pislogó csillagba és gondolkozott. Gondolkozott,
ugy a maga gyerekes módja szerint, a neki tetsző motivumokkal érvelve.
Elgondolta, hogy mint a hernyó szines pillangóvá válik, hogy a por
helyett, amit eddig ismert, megszeresse a virágok édes birodalmát,
megizlelje a kábitó mézüket, megittasuljon az illatuktól, olyanképpen
válnék ő ki a köznapi élet porából, hogy helyet foglaljon abban a
csodás, szerelemtől izzó, gyöngédségtől illatos világban, amit az a
másik festett előtte.

– Igen – szólt halkan, – mint hernyóból a pillangó… porból a
virágkehelybe…

Arra nem gondolt, hogy a két legnagyobb, legöntudatosabb szinésze a
világnak egy szerelmes asszony és az ő szeretője. Hazudnak a világ előtt
és hazudnak egymás előtt. Van egy közös titkuk, amit csak ők ketten
tudnak és van egy másik, a nagyobb, a féltettebb, amit csak egyedül tud
mindenik, külön-külön. Titkolja, takargatja egyik a másik előtt a prózai
tulajdonságait. Néha látta, figyelte, a mint a férfi kerülte a szalonban
a prózai állásokat, ülésmódokat. Bármilyen fáradt volt, férfiasan
tartotta magát, hazudva a testével. Lám, a férje ilyenkor levetette
volna a szalonkabátját és kényelmesen dőlt volna hátra a karosszékében.

Lám, a férj megvakarja a kezefejét, ha viszket, mig a szerető az ajkához
simitja, vagy titokban a szék karjához dörzsöli.

Hazudik a hangjával, a tekintetével, az egész lelkével, hogy ébren
tartsa az illuziót, az ideált, amit az asszony róla alkotott. Hová lesz,
hová tünik mindez, ha egyszer a férje lesz és a birását többé nem a
saját lénye szerzi meg neki, hanem a törvény…? Hová lesznek az ideális,
de kényelmetlen öltözékek, apró titkai, láthatatlan s mégis öntudatos
láncszemei annak a hazugságból kovácsolt láncnak, amely most összetartja
őket…?

– Bizony, bizony – gondolta – csak szivarra fog gyujtani, ha kedve
tartja…

Aztán kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Lent, az utcza gázlámpája
alatt látta, amint a varrólány bucsuzik az imádójától. Hosszasan
egymásra néztek; a kezeik, mintha nem tudtak volna elválni egymástól s
végül, amikor a lány lopva, óvatosan körülnézett, hogy nem figyelik-e
őket, hirtelen szenvedélyes csókba tapadtak az ajkaik…

Izgatottan ugrott föl erre a látványra és végigheveredett a pamlagán.
Hullámos szőke haja szétfolyott a vállain, nagy fonatékai ott
tekergőztek a himzett vánkosok között. És éppen rendbe akarta szedni,
amikor kopogtattak az ajtaján. A férfi lépett be.

– Nos, Magdolna… határozott?

És szegény gyönge Magdolna, az ideges asszony, aki előtt ebben a
pillanatban, hogy maga előtt látta a szép, férfias alakot, hogy hallotta
a csengő, határozott hangját, hogy érezte forró érintését a csókjának,
hogy elveszett a haldokló pillantása az ő nagy nyilt szemeiben, aki
előtt ebben a pillanatban hitvány párává foszlott minden szkepszis,
minden ellentmondó gondolat – a gyönge, az ideges Magdolna a szeretője
nyaka köré fonta puha karjait, megkereste szomjas ajakával az ő ajkait
és egy hosszu, büntől izzó csókba fulladó hangon mormolta:

– Igen… a tiéd leszek…


IV.

Éppen az esküvőjük előtt való napon történt, hogy a férje, a _volt_
férje veszedelmesen beteg lett.

Fönn, az uj lakásban folyt a mulatság, bucsuztatták a vőlegény
legénységét, a menyasszony rövid, pár hónapos leányságát; csengett a
pohár, kacagott a zene, és a sok szép asszony a pezsgőtől mámorosan
táncra perdült az egyik teremben a mohó férfinépséggel.

– Rosszul bánt vele a férje… mondogatták a tudatlanok.

– Régóta szerették egymást… szóltak a beavatottak.

– A szeretője volt… vélték az asszonyok.

Magdolna nem táncolt. Azt mondta hogy fáj a feje a sok izgalomtól és
félrevonult az erkélyes szobába, magára zárta az ajtót és ugy, mint
akkor este, az erkély nyitott ajtaja elé ült és bámult ki a haldokló
délután hangulatába. A szomszéd szobákból áthallatszott lüktető, finom
melódiája a keringőnek, zavaros, bugó hanglármába szürődött az
asszonykacagás, a pohárcsengés, a nagybőgő ritmikus brümmögésével.

Csak nézett ki az utcára és a volt férjére gondolt. El akarta üzni
magától a képét annak a csöndes embernek, aki nyugodtan, minden izgatott
szó, mozdulat nélkül vezette az oltárhoz, tette feleségévé, s aki éppen
oly nyugodtan, izgalom nélkül bocsátotta el magától, valami melankolikus
mosolylyal az ajkán, amikor kijelentette, hogy válni akar tőle.

– Legyen – szólt – visszaadom a szabadságát, Magdolna, ha nem szeret…

Üzte, kergette maga elől a képét, hiába. Elébe tolakodott az arca, amint
ott nyugszik csöndesen a betegágyon szegény, azzal az ő melankolikus
mosolyával az ajkán. Hangosan ismételgette:

– Nem fogok gondolni a férjemre… a volt férjemre. Nem fogok a férjemre
gondolni…

És hátrahajtotta zugó fejét, miután végignézett az uszályos, a fehér, a
második menyasszonyi ruháján, amely ott omlott végig az ágyon,
előkészitve a holnapi esküvőre… Óh, mennyi ábránddal, titkos
boldogsággal viselte az elsőt! Mintha az a régen ismert, megvarrott,
százszor megpróbált ruha ezer édes titkot rejtett volna a selymes
csillámu ráncai között, mintha egyre mondta volna a suhogása:

– Mi lesz…? Mi történik ezután…? Asszony vagy, az leszel ma… holnap…

Ez a második mást beszélt. Mintha azt mondta volna, hogy:

– Óh, tudom, tudod, hogy mi lesz…! Asszony vagy, az vagy, már régen! Hol
az az édes, titkos remegés, amely akkor elfogott először, amikor a
vőlegényed megölelt? Óh az uj vőlegényed már a férjed volt valaha…
sokszor… Hol vannak az első csók édes rejtelmei, amikor már százával
szaggatta ajkaidról a virágot a vőlegényed? Hiszen már vétkeztél is a
vőlegényeddel…! Hiszen már ismeri minden perzselő titkát a testednek, a
lelkednek ez az ember. Mit fogsz érezni, ha egyedül maradtok, hogy
szerelmesen zárjon a karjai közé… százegyedszer…!

– Vagy nem fog-e mérhetetlen szégyen elfogni, ha el akarod hitetni
önmagaddal, hogy szent ez a bünös kötelék, amit most, ha más formában
is, de folytatsz csupán…

– És nem leszel-e féltékeny arra, aki oly kitünően keritette hálóba a
más feleségét? És nem lesz-e féltékeny ő, aki legjobban tudja, hogy
bünös, csaló asszony voltál és hazudtál a férjednek a lelkeddel?

– És nem tudod-e, hogy már holnap szerte fog foszlani az illuziód, –
hiszen nem jár mindig szalonkabátban az az ember és vörösre dagad a
szeme, borzas a haja, kuszált a bajusza, ha fölébred reggel az ágyában?

– Hová lesz a hazugságon épült boldogságod, ha megismered a prózai
valót…?

Az volt a szerencsétlensége a vőlegénynek, hogy ebben a pillanatban nem
lépett be a menyasszonyához, mint akkor, amikor az – határozott…

Magdolna asszony fölugrott ültéből, magára kapta nagy, sötét köpenyét, a
fejére illesztette fekete csipkekendőjét, és hátul, az elhagyott
szobákon keresztül kiosont az udvarra, az utcára… Onnan még visszanézett
és látta, hogy az egyik szoba ablakán már le van eresztve a rózsaszinü
függöny…

És amint haladt, sietett az utcán a beteg férje, a volt férje lakása, az
ő lakásuk felé, korrekt mondatokba szedte, amit majd mondani fog:

– Én édes, én egyetlen uram, itt vagyok, eljöttem, mert utálom a
hazugságot és csak a te becsületes, őszinte szivedet szeretem. Dobj ki,
kergess el, ölj meg, de itt vagyok és szerelemmel csókolom az ajkadat;
megigazitom a párnádat, igy ni…

Mivelhogy bizonyára nem volt, aki megigazitsa szegénykének a feje alatt
a párnát…




A CSÓK.

Amikor kiértünk a fasorba, arra a városliget felé, világosodni kezdett
az égbolt. Ott az ormótlan fekete lombtömegek fölött valami átható,
lilába olvadó kékkel derengett a hajnal. Festő ember pirosat, kéket,
rózsaszint, meg ezer szint látott volna rajta. Ott derengett, mint ahogy
mérhetetlen tengerek fenekére világol a nap. Mintha valami óriási,
nagyon vastag kék üvegen tört volna át a sugár. A fák, épületállványok
konturjai vad feketeséggel meredtek erre a halvány alapra. Távol pedig,
ahogy hosszu sorban, hangtalanul állottak egymás mellett a házak,
szürkés, halványlila köd pihent az utcán és sejtelmes gőzkörrel tette
határozatlanná a messze tornyok, házormok vonalait.

Egyre világosodott és az itt-ott pislogó gázlámpák kezdtek tulságosan
sárgán világitani. Aztán jött az ember és hosszu botjával elpiszkálta a
lángot.

Szilveszter megállott és megfogta a karomat.

– Hallja… pszt…

És nyakát előre nyujtotta, ujját csöndet intve emelte föl; figyelt
valami titokzatos neszre.

– Nem hallja?

– Mit?

– A hajnal himnuszát… hát mit mást? Ott susog a falevelek közt, ott búg
a foszlányos páraködben… hallja… most csöndesen suttog, hogy ne
egyszeribe költse föl a világot. Aztán emelkedik a nap ott lenn… látja,
hogy szórja a szikráit végig a világon… moraj kel a levegőben,
megremegnek a frissen fakadt falevelek, suhog a pára, zendül a harmónia
a bokrok közt, előbb búg, aztán erősbbödik, harsog, üvölt és fölzengi a
világokat ébresztő hangjával. És ott jön a király, hogy fényt, nagy
világosságot áraszszon ehhez a születéshez… hallja…?

Ott állottam csöndesen és bámultam a bokrok közt foszlányokra szakadó
párákra, a fölszálló napkorongra.

– Ezt irtam én meg… óh én hallom az egészet… kiveszem a melódiát és
megértem a lombok susogásának harmóniáját… nos, most már érti, hogy
miképpen született a hajnal himnusza…?

A hajnal himnusza.

Ez volt szegény Szilveszternek a nagy munkája, amit császárok, királyok
előtt adott elő, amiért csillogó érdemrendeket aggattak a beteg, szük
mellére. El sem fért rajta valamennyi. Járt városról-városra,
világrészről világrészre a zenekarával és mindenütt a hajnal himnuszát
játszották, hogy őrjöngött belé a világ és utána szöktek a hiszterikus
asszonyok.

– Igy született a hajnal himnusza… most már érti, ugy-e?

És boldogan, táguló orrcimpákkal szivta a hajnali levegőt; bámult tovább
a napba, a ködbe, a bokrok közé.

Aztán egyszerre fölrezzent.

– Maga nem tudja az én csókhistóriámat?… Majd elmondom. Tudja, ilyenkor
szoktam elmondani, mert benne vagyok a hangulatban.

Lassan mentünk előre és Szilveszter beszélni kezdett.

– Mert az asszony mind hiszterikus és bolond. Ha az ember érdekes, meg
ilyen, hát vége. Hiszen jól tudja. Azóta nem muzsikálok, ami szintén
benne van a históriában.

Egy nagy városban voltunk éppen a zenekarommal. Hogy hol, az mindegy.
Muzsikáltunk és óriási volt a hatás. Vittek a társaságokba, uri
szalonokba, grófokhoz, bárókhoz, meg hercegekhez is… Az asszonyok
elkezdték… Nem is kényelmes dolog az, ha az ember odaül a társaságba és
minden asszony az ő fejét bámulja, mindenki előtt, a férje előtt.

Pedig nem is vagyok könnyen lobbanó ember… És lássa, mégis
belebolondultam az egyikbe. Száz városban muzsikáltunk, – leveleket
irtak, randevut kértek és mosolyogtam rajtuk. Aztán jött ez az egy és
megbolondultam. Nagyon szép volt… a férje is fiatal, erős, szép ember.
Olyan gyönyörü pár volt együtt ez a kettő, hogy fájt belé a szivem.

Hozzájuk is jártam és a tiszteletemre mindig nagy társaság volt együtt.
Egyszer aztán, ugy a hatodik koncert után azt mondta, hogy ma nagy
vacsorát rendez. Hogy jőjjek el én is, meg aztán ők mind elmennek a
koncertre. Együtt megyünk majd hozzájuk és jól fogunk mulatni.

Ott is voltak. Szerencse, hogy a karmester háttal áll a publikumnak,
mert kiesett volna a kezemből a pálca. Nagyon ideges voltam és ő nagyon
szép volt.

Az urával jött. Az frakkban volt, deli szép fiu… Szépen megfésülködött
és oroszosan fölkunkoritotta a bajszát. Karonfogva vezette a feleségét
és odaültek az első sorba. Csak éppen azt láttam, amikor fölmentem a
hegedük közé, hogy mosolyogva integet felém a fejével. A férje is.

Tudja isten, ha minden édes mosolygása helyett egy pillantást vetett
volna rám, de azt aztán titokban, ugy, hogy az ura ne lássa, megőrültem
volna a boldogságtól…

Aztán ugy volt mint máskor. Őrjöngtek, tapsoltak. Az andante maestosót
megismételtük, meg ráadásul a scherzót is.

Hogy vége volt, a pódium köré rohant mind, asszony, férfi, hogy az
arcomat lássa. Én siettem és magamra vettem a bundámat. Kimentem az
utcára és ott már vártak.

– Menjünk kocsin – szóltak néhányan.

– Helyes… hé, fiakker!

Aztán az asszony, az én asszonyom hátra fordult és azt mondta, hogy:

– Nem. Gyalog megyünk. Szép az idő és ennek a bundás urnak jót tesz a
friss levegő most… Hiszen nincs messze!

Beleegyeztek. A karomba kapaszkodott és elindultunk. Valami frázissal
kellett kezdeni a beszédet:

– Remek volt; már hetedszer hallom és mindig oda vagyok – szólt.

– Hát bizony ez sikerült, hála Istennek – mentegetőztem. Igy szoktam.

– Boldog ember maga, és olyan zseniális feje van.

Még beszélt a nagy ünnepeltetésekről, az érdemrendjeimről, amelyeket
szerettem volna odahajigálni a pici lábához és én már nem figyeltem rá.
Lassan formálódott, érett bennem a gondolat, hogy egyszerre megmondok
mindent. És elárulva, hogy eddig egy szavára sem figyeltem, hirtelen,
még a teremből magammal hozott, idegességemben magamhoz szoritottam a
karját, szinte durván megrántottam és a fülébe susogtam:

– Szeretem.

Aztán vártam, hogy mi történik.

A kékszalagos legyezőjét megforgatta és az ajaka gunyos mosolyba
szökött. Egyideig hallgatott, aztán csöndesen szólt, ugy, hogy csak én
hallottam.

– Maga is?

– Igen.

– Nem hittem volna. Hiszen ugy szeretik az asszonyok.

– Nekem egy se kell.

– Nos, és a müvészet, a hirnév, a dicsőség?

– Mind eldobnám, odaadnám egy csókjáért…

Ez csupa banalitás volt, de ezt igy szokták. És én mégis átéreztem,
igazat mondtam, a lelkemből téptem ki a szavakat.

– Egy csókért? Istenem, hisz az olyan semmi! Az egyik ember odailleszti
az ajkát a másik ember ajkához és megvan a csók. Még cuppantani sem
kell, mert az parasztos. Semmi…

– És mégis.

– És mégis? kedves Szilveszter, ön bolond… Hát mi az: egy csók?

És folytatta a nyakatekert okoskodását, egyre élesztve bennem a vágyat.
Nem tudtam, hogy mi lesz a vége.

– Csupa konvenció az egész! Istenem, hiszen minden csak konvenció a
világon… Nézze csak Szilveszter, ha ugy a társaságban valaki csak a kis
ujjával is a derekamhoz nyulna, halál lenne ott azon a napon… És a
bálban?! Boldog, boldogtalan átöleli az embert. Hiszen Szilveszter,
gondolja meg, hogy császárnék, királynék, minden halandó asszonyok
elsői, akik az udvari termek előkelő publikuma előtt a pici bokájukból
egy centiméternyit sem mernek megmutatni, a tengeri fürdőn mindenki
szeme láttára sétálnak… és elég szellős jelmezben… Hát kell, hogy okos
ember meghódoljon ezeknek az ostobaságoknak?

Csak odavágtam, türelmetlenül, izgatottan:

– Nem.

És ekkor kezdtem érteni, hogy ez a beszéd előzetes védbeszéd volt a
mellett a csók mellett.

– Egy csókomért… Szilveszter, ön nem tudja, hogy milyen semmi az.
Eldobná érte mindenét? Megértem. De vissza is kivánná abban a
pillanatban, amikor szétválnának az ajkaink. Ha egyszer már megkapta…

– Könyörüljön meg rajtam!…

– Ugyan… Nézze csak, ön okos ember és meg fogja érteni, amit mondok. Én
olyan asszony vagyok, akiben nincs meg az ideges csira, amelyből az
ilyen tilos szerelmek, bünös viszonyok fejlődni szoktak. Azoknak a
tápláló talaja egy sokat szenvedett, érzékeny lélek, amely ha
elérzékenyül, olyan mint a viasz és annak a karjai közé kergeti az
asszonyt, akit legelőször lát meg a könnyein keresztül. Énnekem egész
életemben nem volt bánatom… Jómódban éltünk, a szüleim még most is
élnek, az uram szép, jó, okos ember, a gyermekeim egészségesek, semmi
hiányt nem szenvedek és mindennél fogva valami kéreg nőtt a lelkemre,
jólétből, megelégedésből és a jóllakott ember lustaságából
összekeménykedve… Óh Szilveszter, ezért fogom én fel természetrajzilag a
csókot s ezért érdeklődöm, de nem érzékenyülök el a regényhősök szomoru
sorsát olvasva.

– Borzasztó – szóltam mélyen impresszionálva.

– És éppen ezért, Szilveszter, olyan vagyok, – bocsánat a rossz
hasonlatért – mint valami nagystilü courtisane, akit sem szerelemmel,
sem pénzzel, sem semmivel ezen a világon meghóditani nem lehet és aki
annak adja a szivét akinek akarja…

– Tehát…

– Semmi tehát. Türelem. Egy vágyam azért van. Azaz nem is annyira vágy,
mint szeszély. Holnap talán már őrültségnek fogom mondani. És ajánlom,
hogy kapjon rajta, mert, ha csak egy pillanatig is gondolkozik fölötte,
elszáll…

– Nos?

– Nos, hát maga ugy-e, ezrekért muzsikálja a hajnal himnuszát és sok
dicsőségért… no vallja be, ártatlan bárányka, mit szerénykedik?

– Ezrekért… dicsőségért…

– És Szilveszter, ha maga eljön az ablakom alá akármelyik hajnalon és
kopott, feltürt galléru kabátban, rongyos kalappal a fején, a
Stradiváriuszán eljátszsza a hajnal himnuszát, mint valami bolondos,
szerelmes trubadúr…

– Nos?…

– Megcsókolom.

És éppen ekkor érkeztünk meg. Akik előbb jöttek, már zajjal, csörömpölve
helyezkedtek el az asztalnál. Karonfogva léptünk be, én levettem a
kabátkáját a válláról. Megigazitotta a fürteit a tükör előtt és leült a
főhelyre. Én mellette ültem. Az ajtó pedig kinyilott és a nagy, zajos
fecsegés, tányér-, kés-csörömpölés, kacagás zajában igénytelenül,
szerényen jelent meg a háttérben a fölszolgáló cseléd…

*

No és már másnap megmondtam a hotelben, hogy éjfélután egy órakor
költsenek föl. Föl is keltem és magamra kapkodtam a legkopottabb
kabátomat, hónom alá csaptam a Stradiváriuszt, nem törődve azzal, hogy
megereszkedik a hur a hajnali párázatban, elrohantam az ő villájuk
ablaka alá… Látja, éppen ilyen csodálatos hajnal volt, azért jut most az
eszembe az egész. Odaálottam a függönyös ablaka alá. Egy ideig
hallgatóztam. Csönd volt.

És magam sem tudom, miért, az ablakra meresztettem a szememet, mintha
keresztül akarnék látni a függönyön, egészen arra a XV. Lajos korabeli
stilü ágyra, ahol ez az érzéketlen, szépséges asszony alszik álomtalan
álmot; érzéketlen, de azért szép, kivánatos és én ugy éreztem, hogy
egyszeribe megőrülök, beütöm az ablakot és bemeredek a tekintetemmel
feléje…

És izgatottan, az álmatlan éjszaka után, reményében annak a csóknak,
amelynek még a gondolata is remegésbe hozta nyomorék, beteg testemet, a
vállamra illesztettem a hegedümet és ajkamba harapva, lehunyt szemmel
belekezdtem a hajnal himnuszába.

És még soha ugy nem játszottam a hajnal himnuszát. A kiséretet a
természet szolgáltatta hozzá. És ahogy megkomponáltam a himnuszt a
lombsusogásból, a falevelek remegésének csak én hallottam neszéből, a
diadalmas napkirály hangulatából, ugy kisérte a játékomat mindez. És
amikor a végén a nagy király méltóságos ritmusu indulója fölhangzott, a
kacér kis villa fölött megjelent a nap és a szemembe szórta a sugarait,
mintha mondaná:

– Itt van az arany, az élet, én bolond muzsikusom!

És kimerülten, verejtékkel boritva estem össze, ahogy vége volt. A
Stradiváriusz odacsapódott a kavicsra még most is megvan rajta a
karcolás, csak a vonómat szorongattam.

Fölszedtek és három hónapig küzdöttem a halállal. Tudom – akárhogy fog
is mosolyogni rajta, – hogy csak azért nem haltam meg, mert arra a
csókra vártam. Az asszonyról még csak nem is hallottam. Az ilyen
egészséges asszony nem megy a kórházba a trubadurját ápolni, az a
hiszterikusok szokása…

Aztán amikor kieresztettek, már tavasz volt. Csupa akácillat volt a
kertjük akkor este, amikor odaszöktem, hogy számon kérjem tőle azt a
csókot, amiért három hónapig haldoklottam és ami beteg testemben még
tartotta a lelket. Valami nagy vacsora volt a kertben. A bokrok közt
átpislogott a kerti lámpások lángja és látni lehetett a hosszu asztal
körül ülő vidám társaságot. A gyerekek lampionokat aggattak az ágakra.

Nem akartam közibük menni. Az asszony maga ügyelt föl és ki-bejárt a
házból a kertbe, meg a kertből a házba ott a bokrok közt, sötét kis
uton.

Ott vártam meg.

Egyszerre csak jött; fölfogta a szoknyáját. Pici fehér csipkés kötény
volt rajta.

– Jesszus, ki az? Szilveszter?

– Én.

– Bolond. A csókért jött.

Remegtem, alig tudtam állani a lábamon.

– Igen. Azért.

Elmosolyodott és pajkosan megveregette puha tenyerével az arcomat.

– Lesoványodott, Szilveszter…

– A csók?…

– Nono! Megigértem, megkapja. Szépen muzsikált.

Megfogtam a kezét és az ajkamhoz szoritottam; aztán határozatlan
mozdulattal, amelyet igazán nem is szándékosan csináltam, át akartam
karolni a derekát. Kellemetlen kifejezést öltött az arca.

– No?! Mit gondol maga?…

– Az igéret…

Most ő fogta meg a kezemet. Erre az érintésre ugy elgyöngültem, hogy le
kellett hunynom a szememet. Vitt, vonszolt magával. Egyszerre csak ott
álltunk az asztalfőnél, a megvilágitott, meglepett arcok előtt.

És beszélni kezdett tréfás komolysággal:

– Hölgyeim és uraim, én Szilveszter urnak megigértem, hogy megcsókolom,
ha az ablakom alatt eljátszsza a hajnal himnuszát. Eljátszotta, önök is
tudják. Most meg fogja kapni a csókot.

És hirtelen megcsókolt.

Nagy taps, éljenzés, pohárcsörgés zugott fel erre. A férje ott ült és
elégedetten mosolygott. Bizonyára már elmondta neki igéretét. Csak
éppen, hogy bele tudtam kapaszkodni egy széknek a támlájába. A bokrok
előtt bóbiskoló cigánybanda fölriadt a zajra és vidám tusba vágott.
Zugott a vidámság, csörrentek a poharak, éljeneztek, kacagtak az emberek
és az egyik fiatal ember fölállott és mámoros hangon kezdett a
tósztjába:

– Hölgyeim és uraim…

A többi már a zajba fult. Mulattak, tulkiabálták egymást, a cigány
huzta.

Az én asszonyom pedig beszaladt a házba, hogy ott legyen, amikor a
pezsgőt fölbontják…

Láttam, hogy mámoros fővel már elfeledték a csókjelenetet s csak holnap
fognak rá majd emlékezni és akkor mosolyognak rajta.

Senki sem vett tudomást róla, hogy elsompolyogtam. Haza mentem.

*

Igy beszélt Szilveszter és hozzátette:

– Még most is sirok bolond fejemmel, igen sokszor, hogy miért nem
csókolt meg ott a bokrok közt, amikor egyedül voltam vele… Egyszerübb
lett volna és én meghaltam volna a boldogságtól. De neki izgalmat
okozott volna és éppen ezt nem akarta. Az megzavarja az egészséges
nyugalmat. Igéretről volt szó és tudta, hogy bolond vagyok, hát megadta…
Nagyon egészséges asszony volt…

Ezzel aztán vége volt a Szilveszter elbeszélésének. Fönn az égen a lila
és a mélységes ultramarin után a fehérre váló halványkék következett.

– Menjünk haza…

A sarkon egy kocsi állott. Szilveszter füttyentett neki. Nem jött.
Aztán, a mikor hiába füttyentgetett, elkiáltotta magát rekedten, valami
kétségbeesett akcentussal a hangjában:

– Kocsis!…

És ahogy ott álltak hangtalan néma sorban a házak, az egyikből, alól, a
kávéházból beleszaladt a ködbe a köpenyeges kocsis, a kocsija felé.

Aztán az egész uton, a kocsiban azt gondoltam, hogy egy betegagyu
müvésznek az a legnagyobb tragédiája, ha egészséges asszonynyal
találkozik ebben az életben.




ÁDÁM, A HIVATALNOK.

Akik minden reggel látjátok Ádámot, amint végigbandukol az utcán kopott
ruhájában, a hóna alatt némely iráscsomókkal, keserves munkájával annak
az ő néhány, pihenésre szánt órájának, ne higyjétek, hogy öröktől fogva
szürke volt és örökké szürke leszen az ő élete. Volt abban már egy
rózsaszinü nap is, az Ádám nagy napja. Ő maga sem tudja, hogy csöppent
belé és azt meg talán senki se tudja a világon, hogy miképpen
bontakozott ki belőle. Rózsaszinü nap volt, vidám nap. Istenem, szegény
Ádámnak káprázik még most is az esze tőle, ha rágondol.

És ugy történt a dolog, hogy a főnök ur, ott az adóhivatalban, ahol
rubrikákat töltenek ki már a világ teremtése óta, valami aranyos
rendjelet kapott. Ki is volt irva a hivatalos lapban és az egyik kolléga
azonnal bankettre gondolt. Körül is járt a hivatalban a tervével. Ádám
nem tudta, hogy miről van szó és ott görnyedt az irása fölött,
félszemmel a mulatós kolléga mozdulatait kisérve.

Az asztaltól-asztalhoz ment és mindenkinek a fülébe sugott valamit. Ádám
csak azt látta, hogy egyik is, másik is az asztalra üt, vagy a mulatós
kolléga vállára. És olyanokat hallott hogy:

– Pompás eszme!

– Kitünő gondolat!

– Zseniális!

És még sok más szuperlativuszt, ami igen izgatta Ádámot. Hogyan? Hát a
mulatós kolléga őt kihagyja? Ő hozzá nem jön sugdosni?

Aztán ugy gondolkozott, hogy a jó hivatalnoknak mindegy, ha ágyuznak is
körülötte, és tovább irt. És egyszerre olyasformán hallotta, hogy a
mulatós az ő asztala felé jön. A szive dobogni kezdett, érezte, amint a
vér a nyakába, az arcába tolul és nem mert felnézni. Aztán a vállára
ütött a mulatós. Suttogva szólt hozzá:

– Ugy-e, maga is velünk tart. Ádám?

– Igen, én is. Nem, nem tartok. Mi az, miről van szó?

Azt se tudta, hogy mit beszél.

– De Istenem, Ádám, mit izgatja magát olyan nagyon… Nézzék csak! Hát
beszéljünk nyugodtan. A főnök urról van szó.

– A főnök urról!…

Igen. Tudja, hogy érdemrendet kapott, ugy-e?

– Tudom.

– No hát, ugy gondoltuk, én is, meg a többiek is, hogy illendő volna egy
kis bankettet rendezni; jól esnék a főnök urnak.

– A főnök urnak?…

– Annak. Elmennénk együtt vacsorázni, aztán valami kávéházba feketére,
aztán haza. Az asszonyokat is elhivjuk.

– Az asszonyokat is?

– Mi az? Talán ellenére van? Hát jól van, nem hivjuk el az asszonyokat!
Ádám, furcsa ember maga…

Szegény Ádám a zsebkendője után kapkodott. Izzadt és összefolyt előtte a
betü az iráson. Zugott, kalapált valami a fejében erre a nagy
csábitásra. Csupa uj, káprázatos dolog: bankett, kávéház, asszonyok…
Istenem, asszonyok!…

– Nos, hát jön, vagy marad?…

Ádám olyasformát hebegett, hogy majd később megmondja. Gondolkodási időt
kér.

– Jól van – szólt a kolléga – gondolkozzék, de annyit mondhatok, hogy
megbánja, ha nem jön el… Sok szép asszony lesz ott, aztán a főnök ur is
jó néven venné…

Igen. A főnök ur. És éppen ez a pont volt az, amely legjobban csábitotta
Ádámot. Mert különben nem volt a dologhoz nagy kedve. Ő csak délben ment
el a vendéglőbe, ahol megvolt a kis sarokasztala mindig. Még azt sem
kérdezte a pincér, hogy bort parancsol-e, vagy sört, kéremalássan. Csak
hozta a három deci fehéret, meg a szódát hozzá. És olyan szépen
megköszönte a három krajcárt.

Kávéház? Sohasem volt kávéházban. Hisz oda csak dologtalan emberek, meg
lumpok járnak. Ő csak mellette járt el és lopva nézegette a
tükörablakokat, amelyek mögött ujságot olvastak, kávét ittak az emberek.

Asszonyok? Hát tudja Isten, szép dolog az… Arra, az üllői-uton is jár
mindig egy szép asszony, minden délben találkozik vele… És olyan jó
szaga van a ruhájának, ha elsuhog mellette, a pici kis karja kiduzzad a
ruhából és olyan ábrándosan néz… a lába meg akkorka mint valami… szóval
igen kicsike.

Szép dolog az.

Aztán baj az, ha az ember egyszer életében kirug a hámból? Ugyan ugyan…
Hát kinek tartozik ő felelősséggel? Senkinek. Ki kérheti tőle számon,
hogy hol volt az éjszaka? A házmesternek meg a szobaasszonynak meg fogja
mondani, hogy uri bankettre megy, csupa finom ember közé, jó társaság…

Micsoda?

Semmit sem fog mondani! Nagyszerü! Kinek mi köze hozzá, ha elmarad. A
férfi legyen ura akaratának. Meg aztán a főnök ur is ott lesz. Asszonyok
is lesznek.

Belecsapta a tollat a kalamárisba és a mulatós felé kiáltott:

– Kovács ur, kérem!

– Tessék?

– Elmegyek a bankettre!

És hirtelen lebujt a fejével az irásai közé, mert nem kell azt a
kollégáknak látni, ha az ember elpirul…

*

Otthon először is tiszta gallért kért a háziasszonyától, aki öreg volt
és aki megjegyezte, hogy még csak szombat van.

– Bánom is én, akármi van, csak adjon gallért. Az ilyen uri társaságba
nem mehet az ember piszkos gallérban. Aztán asszonyok is lesznek.

És még meg is krétázta, mert nem volt elég tiszta. Az a mosóné mindig
kiforditja, hogy kivül van rajta az irás.

Valahogy fölkászolódott, miután még be is tintázta kissé a fekete
kabátját, ott, ahol kopottas zöld volt. Aztán nekiindult a bankettnek.

– Természetes – gondolkozott az uton – hogy nem fogok odaülni ahol az
asszonyok vannak. Mert nem jó az, ha olyan nagyon szagos a ruhájuk. Ott
valahol a főnök ur körül szoritok magamnak helyet és messziről nézem az
asszonyokat. Bort nem iszom… majd csak nézem, hogy hogyan csip be a
többi, mert ez igen mulatságos. Majd én hazakisérgetem őket. Igen. A
kávéházban mindjárt feketekávét fogok inni, hogy ne álmosodjam el és
elhozatom a nagy francia ujságot. Istenem, istenem, talán már el is
felejtettem azt a kis franciát… Tényleg egy mondatot se tudnék
konstruálni…

És szépen elérkezett a vendéglőbe, amelynek a kerthelyiségében már nagy
patkóban fehérlett az asztal. A sarokban magányosan szomorkodott ő
rendes kis asztala. Mintha szemrehányásokkal illette volna:

– Ejnye Ádám, hát hütlen lettél? Szép, öreg, szép… lumpolsz…

Csak belékeveredett a zajongó nagy társaságba, ahol tényleg voltak
asszonyok is. De az már igazán nem volt szép, hogy némelyik kolléga nem
vett fekete ruhát. Aztán elszorult a szive, hogy látta azt a sok embert,
aki között szegény maga ugy elveszett. Otthon, a tükre előtt, amikor
kiegyenesedett, olyan volt, mint egy miniszter, a fekete kabátjában, a
fényes fehér gallérjában. Itt, a sok cifra dáma, fecsegő ur között
elenyészett, szinte nevetséges volt az ő elegánciája.

Aztán leültek mind, és Ádámot megfogta a mulatós:

– Ide, Ádámka, a szép asszony mellé. Csak üljön le. Vér Ádám – Müllerné
nagyságos asszony…

– Van szerencsém.

És már hozták is a bort, meg az ennivalót.

– Igyék, Ádámka!…

– A szép asszonyok egészségére!

És a szép asszony mélyen belenézett az Ádám szemébe a koccintásnál. Ő
csak azt figyelte, hogy a máséba is belenéz-e és majdnem sirt, amikor
látta, hogy tényleg belenéz.

Ott ült mellette csöndesen, szerényen iszogatva a poharából, csak
néha-néha loppal tekintgetett feléje. És ugyan miért kacérkodik az az
asszony mással is? Mit bántja őt azzal, hogy másnak is a szemébe néz,
hisz oly jól esett az ő szürke, csöndes lelkének, hogy simogatva, édesen
végigszaladt rajta az a meleg asszonyi pillantás.

– Ilyen érzés lehet az – gondolta – ha megcsókolják az embert. Mert
ennél jobb érzés nincs is a világon…

Aztán csöndes, elégedett mosolyra huzódott az ajaka:

– Hát még ha felesége van az embernek… az mindig igy néz rá…

Nagyon naiv fiu volt Ádám, pedig már ősz szálak is csillogtak a hajában.

A cigány cincogni kezdett, majd hogy valaki tárgyalt a primással,
belevágott egy szomoru nótába. A prim vitte a szót, a többi, cimbalom,
brácsa, bőgő utána zudult a vontatott szomoruságával.

És csodálatos hangulat szállott Ádám lelkére. Ime, egy pillanat alatt
belekerült abba az illatos, kavargó, káprázatos szinekkel ékes világba,
amelyről eddig még csak nem is álmodott. Valami végtelen szomoruság
ülepedett a lelke mélyére, és ő nem tudta, hogy azt a szomoruságot mi
okozza.

Csak élvezte azt az érzést és nézte a szép asszony gyürüs pici kezét,
amely ott nyugodott az asztalon. Mennyi pici vonás, ránc van ezeken a
hussá vált rózsaszirmokon… Itt kicsi, rózsaszin gömbölyödés, harmonikus
vonalka, ott fehér simaság, üdeség… Gödör is van rajta, apró, hullámos
vonalu, mintha valami virágnak a titkos, sziromvédte kelyhe lenne,
amelyben az illat születik.

Oh, ha abba a kicsi gödörbe illeszthette volna a sóvár ajakát, a mely
még nem érzett édesebb mézet a méhcsinálta méznél; ha megsimogathatta
volna, az arcához szorithatta volna azt a hullámvonalas, dombos kis
kézfejet, ő, aki a bársony puhaságát is csak ünnepen élvezte. Biztos
volt felőle mámoros fejével, hogy ott menten megszakad a szive, ha az a
szépséges királynő csókra nyujtja a kezét…

Istenem, hát az a néhány pohár bor okozta volna, hogy az alatt a rövidke
pár perc alatt olyan szerelmes lett, mint valami huszesztendős
diákgyerek?

Aztán hirtelen elkapta a pillantását a kicsi kézről és a pohár felé
nézett. Mert még gyanakodnának, ha látnák, hogy azt bámulja…

Hát titka is volt már, édes, fájó titka az Ádám szürke lelkének. Ijedten
nézett körül, hogy nem figyeli-e valaki, és örült, amikor látta, hogy
senki se vet rá ügyet. Mindenki mulat, lármázik, még annak az édes,
kacér asszonynak a férje is, ott a tulsó végen. Hogy oly sokáig el tud
maradni a felesége nélkül…

Mintha megbillent volna egész életének az egyensulya, ugy érezte. Hát
itt marad reggelig, mulat, tönkreteszi magát, hisz ugyse látja többet az
ő szép asszonyát, soha többet! És nem bánja, ha elaluszsza az időt nem
megy többé hivatalba, elzüllik, és csapszékekben fogják összeszedni
minden este. Mert összeroppant, megdőlt az egész világ, amiért férje van
az ő szép asszonyának.

És elhatározta, hogy őrüljön meg, haljon belé, de megcsókolja azt az
asszonyt. Föláll, átöleli és megcsókolja. Aztán verjék agyon, dobják ki,
nem bánja.

Majd csöndesebb lett a lelke. Ravaszul lehajolt az asztal alá, mintha
leejtett volna valamit és lenn, ahol idegesen, a cigány nótájának a
taktusára mozgatta aprócipős lábacskáját az asszony, finoman, ugy, hogy
még ő is alig érezte, megcsókolta a térdén a suhogós selyemszoknyáját.
Talán nem is ért hozzá az ajaka, de neki elég volt a tudat, hogy
megcsókolta…

Aztán fölkelt és szó nélkül, köszönés nélkül ment hazafelé. Csak kiment
a kertből az utcára, senkise kérdezte, hová megy. És ment a sötét
éjszakában, a házak tövében, majd hogy nem surolta a falat tintás,
kitisztogatott kabátjával. Mit bánta, ha meszes is lesz, hiszen csak
azért volt érdemes élni, hogy azt az asszonyt lássa az ember. De tovább
már nem birta.

Ment, sietve ment hazafelé és a mint a széles, lámpavilágos, kávéházas
utcából az ő kis utcájába fordult, ahol a sötétségben messze pislogott a
lámpa, Ádám előbb szepegett, majd rángatózni kezdett az ajka széle,
aztán kitört belőle a sirás keservesen, nagy, sürü könnyekkel, amelyek
végigsiklottak az arca barázdáin, a szürke bajuszán és lehullongtak a
gondosan kitisztogatott fekete kabátjára.

És nagyon sirt Ádám, az adóhivatalnok, akár csak valami bolondos
szerelmes huszéves diák…




A BŰN.

Lenn, éppen az ablakunk alatt valaki becsapta a vasrácsos kertajtót. Az
asszony volt, a házigazdánk kis felesége. Becsapta maga után az ajtót és
megállott előtte a napsugaras utcán. Begombolta a csöpp fehér keztyűjét,
billegette az ujjait, megforgatta néhányszor a kezét, hogy elég formás-e
benne, aztán kifeszitette a napernyőjét, balkezével fölkapta a
világoskék ruháját és megindult előre, be a város felé, a templomba, és
vissza se nézett ránk, akik az ablaknál állottunk. Pedig jól tudta, hogy
mindannyian szerelmesek vagyunk belé.

A vasárnap délelőtt csöndes, unalmas hangulata szállott a mi napsugaras
kis utcánkra. A kékruhás kis asszony után messze porzott az utca és mi
néztünk utána mind, semmire másra nem gondoltunk abban a percben. Még
ott csillogott az utcavégen a fehér selyemernyője a napon, aztán eltünt.

És üres lett az utca, csöndes. Kocsi se járt rajta és fölhallatszott a
kertből a méhek zsongása. Az ablakpárkányon fényes zöld legyek
sütkéreztek lustán, mintha ők is unatkoztak volna. És megjöttek a másik
utcából a halászok, kattogó facipőben, fura járással, amin meglátszott,
hogy szétterpesztett lábbal szoktak állani a csónakban. Lányok is jöttek
nagykendőkkel, kék ruhában, piros ruhában és ki volt cifrázva a hajuk,
mintha egész héten azt kenegették, csavargatták, simitgatták volna.

Olyan furcsa figurák voltak a halászok a napsugaras utcában.

És visszaültünk a helyeinkre mind az öten, kosztos fiuk, akik ott
laktunk a tanár ur házában, és igen nagyon hallgattunk, mi kosztos fiuk.

Aztán az egyik, aki szőke volt, végigsimitotta a homlokát és igy szólt:

– Most a tanár ur sincs itthon, ő meg templomba ment…

Eddig mondta és senki sem volt kiváncsi a folytatására. Mindenki a fehér
napernyőre, meg a világoskék fodros kis szoknyára gondolt. Azért mégis
folytatta:

– Senki sincs itthon és én gondoltam már, hogy meg lehetne nézni…

– Mit?

– Hát az ágyat.

– Kinek az ágyát?

Megint az izzadó homlokát simogatta, aztán nehezen kinyögte:

– Az övét.

Csönd volt. És tovább beszélt a szőke:

– Én megyek is. Kibontom az ágyát és megnézem. Hamar, mig vissza nem
jönnek. Mert én meghalok…

És fölkelt, megindult az ajtó felé. Mi, szegény fiuk, akik olyan nagyon
szerelmesek voltunk bolond tizennyolc éves fejünkkel, egyszerre
fölkeltünk és mentünk utána. Egy szó se hangzott, csak mentünk
hallgatag. Le a lépcsőn, osonva, görnyedve, minden roppanásnál halálra
ijedve. A szőke remegő hangon beszélt:

– Nem kell félni. Még most a rendes uton megyünk. Hátha a szalonba
akarnánk menni, nem erre mennénk?

Azért mégis féltünk és csöndesen léptünk a szalonba. Az is az ő
parfümjével, az ő nevének a kezdőbetűivel és az ő arcképeivel volt tele.
A szőke borzasztó izgatott lehetett, mert zongorázni kezdett.

– Csak menjetek be – suttogta – én vigyázok. Ha abbahagyom a
zongorázást, baj van.

És vakon tolongtunk előre a hálószoba ajtaja felé. Az egyik, aki piktor
volt, azt mondta, hogy ő csak viccből jön velünk. Semmi köze az
asszonyhoz, látott ő már hálószobát.

Borzasztó nagyot pattant az ajtó, amikor kinyitottuk. Végigszaladt
rajtam az ijedtség és éreztem azt az érzést, ami máskor, esténként
elfogott, a mikor az asszony aludni ment. Akkor éppen igy pattant az
ajtó.

Óh, csak egyszerü két vaságy volt és ott lógott fölöttük a feszület a
falon.

Egyszerre elhallgatott a zongora és a szőke megjelent a küszöbön.

– Nincs baj, de én is látni akarom…

És nem gondoltunk már arra, hogy rajtakaphatnak, mert megittasultunk
ettől az izgalmas gyönyörtől, itt a párnás szobában. A szőke odament az
ágyhoz és levette róla a takarót. Fölül két paplan volt, azt is le
kellett emelni, csak alatta voltak a vánkosok.

Egymáshoz szorulva, kimeredt szemmel, visszafojtott lélekzettel néztük a
párnákat. A szőke tovább kutatott. Aztán egyszerre lekapta a fejét az
egyik vánkosra és azt mondta, hogy ez a tanár uré, mert ennek
dohányszaga van. A másik illatos az asszony hajától és az az övé. Az ott
a rózsaszinü szalaggal. És beleásta a fejét a szalagosba és
szitta-szitta az illatát.

– Hát ez?

Fölkapta a fejét és odanézett. Gondosan összehajtogatott pici ing volt.
Finom a fogása, mint a selyemé, vagy a bársonyé, még annál is finomabb.
És mind fogtuk, az arcunkhoz simogattuk az ingecskét. Akkor a nagy
csöndben, hogy mindenki hallotta a saját szive dobogását, megszólalt
akadozva köztünk a legkisebb:

– Én… én azt hiszem, hogy ez bün…

Nagyon az arcába néztünk és megfontoltuk, amit mondott. A szőke elpirult
és hirtelen visszarakosgatta az inget, a párnát, a paplant. A takarót én
tettem a helyére.

Mély megvetést éreztünk a szőke iránt, de éreztük, hogy ámbátor
csunyaságot tett, amikor ide csábitott, igen jól tett.

Kilopóztunk mind a szalonba, a szőke leghátul. Az ajtó roppant és megint
ő pirult el. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte az arcáról a
veritéket és a zongorához ült. Pár nagy, erős akkordot játszott, aztán
abbahagyta.

– A helyére tettél mindent? – kérdezték.

– Igen, – felelt és becsukta a zongorát. Kiment a kertajtó felé, az
utcára. Utána mentünk. A nagy forróságban aludt künn az élet. És az
előszobán már hangos léptekkel jöttünk ki. A legkisebb künn az utcán
elnézett a város felé, ahonnan a déli harangkongás szállott felénk a
nagy csöndességben és szólt:

– Nem volt szép tőlünk… bün volt.

Mind éreztük, hogy igaza van és mind örültünk, hogy vétkeztünk. A szőke
az egyik pici lábnyomot mutogatta:

– Az övé…

És mintha csókolta volna a szemével, ugy nézett rá. Aztán meglökték az
oldalát:

– Jönnek.

Mintha valami lopott dolgot, titkot akart volna elrejteni, hirtelen
ráállott a csöpp lábnyomra a nagy cipőjével és szétnézett:

– Kik jönnek?

És már akkor lassan, csöndesen, a napon szikrázó forró utcán megjelent a
tanár ur, a karján a feleségével. A kicsi asszonynyal. Jöttek, lassan
jöttek és a tanár ur levette kopasz fejéről a kalapját, melege volt.

Csak a szőke tudott mosolyogni. És sorfalat állottunk a vasrács előtt.




A PIERRE MADARA.


I.

Amikor már Páris felé közeledett a vonat, az a kartonruhás tanitónő, aki
velem együtt szállott még Dijonban a harmadik osztályu kocsiba, képéből
kikelve jött át az én kupémba.

– Borzasztó ott a katonák közt… a Pierre már az ölembe ült…

És igazgatta még egy ideig a ruháját, aztán elővette a sárgafödelü
könyvét és olvasni kezdett belőle. De már alkonyodott és különben is
szomoru idő volt künn a mezőkön. Hullott a csöndes, őszi permeteg és köd
ült a pirostetejü kis francia házakon; a mezőkön, a ligetek fái közt
foszlányosan lengett. Hullámvonalas, szelid emelkedésü dombok olvadtak
szürkés kékbe az esőfátyol mögött.

Kop… kop…

A rozoga vaggonba becsöpögött az eső.


II.

Pierre valami furcsa nevü kis falunál szállott föl a vonatra. Kicsi
katona volt, igen fiatal, bajusztalan szőke fiu, olyan pirosnadrágos
kicsi katona, akinek könnyezni szokott a szeme, ha az édesanyjáról
beszélnek neki.

Amikor délután ott megállott a fáradt, tüsszögő mozdony azon a kis
állomáson és tompa csörrenéssel tódultak egymásnak a vaggonok, nagy
csönd volt. Az én szakaszomban egy öreg bácsi aludt, annak a horkolása
hallatszott csupán. Künn a kavicsos térségen locsogott az eső, és az
állomásfőnök az eresz alól bámulta a világot.

Aztán hirtelen ropogni kezdett a a kavics, és a kocsisor előtt megjelent
Pierre. Piros nadrágban, szürke köpönyegben, piros sapkával. Sietett,
sietett, alig ért a nyomába az az öreg, fakóruhás parasztasszony a tarka
esernyővel. Aztán a kalauz kinyitotta a szomszéd kupé ajtaját, ahová át
lehet látni, és Pierre fölkapaszkodott a kocsiba, mert már ültek ott
katonák, négyen, vagy többen is, akik éppugy a szabadságukról utaztak a
párisi kaszárnya felé, mint a bajusztalan, szőke Pierre. Aztán becsapták
az ajtót és a Pierre mamája, a fakóruhás, öreg parasztasszony sikoltozni
kezdett:

– A madarat, Pierre, a madarat…

Pierre kihajolt az ablakon és átvette a madarat. Kalitkában volt szegény
és piros kendővel volt átkötve. Letette az ülésre. Az öreg
parasztasszony egy skatulyát nyujtott föl.

– Az eleség… el ne feledj neki adni fiam, mert megdöglik… Susannet
tisztelem, csókolom… mondd, hogy egy félesztendeig kuporgattam a
krajcárokat, amig megvehettem neki a kanárit… a kalitkába
nádpálcácskákat tegyen, abban benne marad a bogár… vigyázz rá, fiam,
hogy örüljön neki a szegény beteg Susanne… azt is megmondhatod, hogy
irhatna már a szegény öreg anyjának, irja meg, jó helye van-e, sok-e a
dolog… nem felejted el, Pierre?

Pierre csak bámult ki a perronra, az anyjára, a tarka esernyőre, a fák
mögé, ahol a pirostetejü kis házak rejtőztek.

A kalauz előjött, irásokat rakosgatott a zsebébe.

– No menj, fiam… a madárra vigyázz, fázik a lelkem…

És már lassan, egyenletesen ment is előre a vonat. Az öreg asszony
mellette tipegett egy ideig.

– Au revoir, Pierre! A madár…

– Au revoir, maman!

És fölhuzták az ablakot, mert becsapdosott az eső. Még láttuk egy ideig
az öreg asszony tarka esernyőjét a földeken, az eső ködében, aztán
eltünt. A mozdony vágtatott, csattogva, sisteregve, bele az esőbe, Páris
felé…

Pierre a sarokba ült, a zuáv katona mellé, aki rossz dohányt szitt,
aminek köhögésre ingerel a füstje. Az ölébe vette a kalitkát,
fölhajtotta róla a kendőt és belenézett. A kis madár ott didergett,
gubbasztott a sarokban.

Aztán megint letakarta és kibámult az esőbe.

Kop… kop… csak csöpögött a viz a tetőről.


III.

A zuáv azt mondta Pierrenek, hogy itt a dohány, gyujtson rá.

– Nem szoktam – felelt Pierre – aztán a madárnak se jó… az édesanyám
olyan sokáig gyüjtötte a pénzt, amig megvette… nézze…

Megint fölhajtotta a kendőt és a zuáv is belebámult a kalitkába.

– Szép madár – szólt.

Egy ideig csönd volt, a többi katona bóbiskolt és a zuáv azt mondta
Pierrenek, hogy Franciaország egészségére huzzon egyet a pálinkás
üvegből.

– Nem szoktam – felelt Pierre.

Erre aztán az egyik katona nagyon nevetett a sarokban és miközben pipára
gyujtott, megjegyezte, hogy mért nem maradt akkor a szürke öreganyja
mellett, ha olyan rongy katona, hogy még csak nem is iszik.

A zuáv mosolygott és még egyszer Pierre felé tartotta az üveget.

– No erre az ijedtségre inni kell – biztatta.

Pierre letette a kalitkát és ivott. De nagyon mulatságos arcot vágott
utána és mosolyogtunk mind rajta.

Aztán vidám lett és hogy a többiek elkezdtek énekelni egy igen együgyü
nótát a katonai egyenruháról, ő is velük dudolt. A zuáv a pipájával a
kalitkán verte hozzá a taktust. Már akkor nagy volt a füst és dulakodott
két katona. Csak tréfából vagdosták egymást a padhoz, ugy, hogy a dijoni
kisasszony halálra ijedt a tulsó sarokban.


IV.

És hogy száguldott a vonat a mezőkön, a dombok alatt, igen zajongtak a
katonák a füstben. A butykos kézről kézre járt, és Pierre szólót énekelt
a katonai egyenruháról. Aztán az egyik kinyitotta az ablakot, hogy jobb
levegő legyen.

– Éljen a haza! – orditották és énekeltek torkuk szakadtából.

A zuáv levette a piros kendőt a kalitkáról és bekötötte vele a fejét.

Megint nevettek.

És Pierre jól érezte magát. Ő volt a mulatság központja, ő mulattatta az
egész társaságot. Lázba jött és egyre produkálta magát. Torzképeket
vágott, fütyölt, és utánozta a kutyaugatást. Nagy sikere volt és egészen
belepirult a dicsőségbe.

Egyszerre csönd lett. Van olyan pillanat, amikor ok nélkül elhallgat
mindenki. És ebben a csöndben az egyik piros nadrágos, aki félig feküdt
a padon és onnan élvezte a mulatságot, igy szólt:

– Kiereszteni a madarat.

Pierre rögtön fölkapta a kalitkát. Az ablakhoz ment vele és támolygott a
pálinkától. A szeme keresztbe állott. Részeg volt és az együgyü nótát
dadogta. Az ablaknál meghökkent. Aztán ujra mosolyba szökött az ajaka,
kinyitotta a kalitka ajtaját és a fázós kis madár kiröpült az esőbe.

Orditoztak, ujjongtak.

És Pierre meglóbálta a kalitkát és azt is kidobta.

– Menj bele… majd ha fázol…

Aztán leült a helyére, a sarokba, és hallgatott. A többiek még
nevetgéltek. Künn sötétedett és már a lámpák is égtek az őrházak előtt.
A zuáv aludt. És a többi kezdte összekeresgélni a cókmókját.

– Még egy félóra – sóhajtott az egyik és ásitott.

A másik nyujtozkodott és a falvak neveit találgatta.

Fáradtak, összetörtek voltunk és kábultan bámultunk a semmiségbe, valami
csömörrel a sok nevetés után. Minden csontját érzi az ember ilyenkor, a
hosszu utazás után.

Senki se gondolt már Pierrere meg a madarára.

És aztán akkor ott a nagy csöndben, hogy a vonat is annyit zakatolt már,
hogy rá se hederitett, nem is hallotta már az ember, szepegés, siró
szepegés hallatszott.

Pierre sirt.




AZ APÁCA

Szilveszterrel megint fogadtunk, mert Szilveszternek mindig furcsa ideái
vannak. Ő az asszonylelkek őrök kutatója, akinek kutatásközben megdobban
a szive egy-egy asszonyért, s aki a végén, amikor lajstromba akarja
szedni az analizált lelkeket, mindig sirva fakad, mert az egyikről is,
másikról is édes emlék marad a szivében, amelynek a jóleső melankóliáját
olyankor élvezni szokta.

Éppen az apácákról folyt a szóbeszéd a doktoréknál. Maga a kis doktorné,
aranyos szőke, kövérkés asszony, legjobban belemelegedett a témába.
Aztán egyszerre nyolc órakor megfogta a bodorfejü, szöszke kis fiának a
kezét és körülvezette a kertben:

– Köszönj szépen… előbb a néniknek!

A kis fiut össze vissza csókolta a társaság, aztán aludni vitte a kis
mamája. Néhány perc mulva visszatért, miután óvatosan, csöndesen tette
be a verandaajtót.

– Már alszik szegény… Annyit futkározott egész nap…

És olyan boldogan mosolygott, hogy összeszorult a szivünk, nekünk,
agglegényeknek, a kutató Szilvesztert sem véve ki, aki pedig nem volt
nagy barátja a családi jeleneteknek.

A szép doktorné azzal a helyére ült, fölkavarta a cukrot a limonádéjában
és igy szólt:

– Igaz! Hol is hagytuk el? Az apácák…

– Igen, az apácák – szólt hirtelen Szilveszter, aki örült hogy
folytathatja a vitát – igen, az apácáknál hagytuk el. Az én véleményem
az…

– Nos, mi a véleménye? – kérdezték az asszonyok.

– Az én véleményem az, hogy ideális fölfogás szerint az apácáknak nem
kell éppen a kolostorban élniök. Lehetne valaki apáca itt künn az
életben is. Ha megvan benne az a rajongás, az a mélyenfekvő, külső
jeleket nem kereső szent érzés, ami ugyis kell, ha az ember a kolostorba
megy, itt künn is lehet apáca. De nem igy van. Csak a véghetetlen nagy
gyöngeségükről tesznek tanuságot a nők, ha bezárják magukat a cellába,
mert félnek, hogy elcsábitja őket a fényes világ zaja; nem bocsátanak
férfiembert maguk közé, mert félnek, hogy szerelmet lop a szivükbe.
Igenis, tisztelt doktorné asszony, hiába mosolyog, igen nagyon gyöngék
az asszonyok. Arról nem is beszélek, hogy természetellenes, erőszakos
dolog megfosztani egy nőt az anyaságtól és a világot egy anyától…

– Régi dal… zugták az asszonyok.

– Éppen azért nem is szólok róla – mondta Szilveszter – csak arról
beszélek, hogy minden kolostor valóságos szimbolikus szobra, emlékköve a
nők örök nagy gyöngeségének. Olyan ez kérem, mintha én levágnám a két
kezemet, hogy ne lophassak…

Erre aztán már fölzugtak az asszonyok.

– Hohó! Ejnye!

A doktorné finom szopránja belecsendült az általános ellentmondásba.

– Nincs igaza Szilveszternek! Nincs igaza és én be fogom bizonyitani,
hogy nincs igaza.

– Halljuk!

– Egy történettel fogom bebizonyitani, egy igaz történettel…

Közelebb huzták hozzá a székeiket. Szilveszter is megadta magát, s
minthogy róla volt szó, szorosan odaült a szép doktorné mellé, hogy egy
szót se veszitsen el abból, amit mondani fog.

És ahogy suhogott a nagy fák közt az esti szellő, rózsaillatot lopva
közibünk, hogy elbujt a hold valami nagy, ezüstrojtos szürke felhő mögé,
a hangulatos sötétségben mesemondó komolysággal kezdett beszélni a
doktorné:

– Idestova öt éve, hogy megtörtént… Bizarr história, és lesznek benne
részletek, amelyeket el fogok hallgatni…

– Az nem járja – szólt Szilveszter.

– Ha nem tetszik, sajnálom, de ugy lesz. Mint mondom, idestova már öt
esztendeje, hogy megtörtént. Volt egy apáca a kórházban, akiről igen
sokan mondták, hogy nagyon szép. Két beteg szerelmes is volt bele. Az
egyik pláne annyira ment, hogy az egész morfiumot ki akarta inni miatta.
De az apáca bele avatkozott. Pedig igazi, rajongó apáca volt, igaz
menyasszonya a Jézus Krisztusnak. Elvette tőle a morfiumot és
megsimogatta a homlokát. Ez az apáca lesz az, akivel meg fogom cáfolni a
maga elméletét, Szilveszter.

Nos kérem, hogy, hogy nem, ez az apáca, aki olyan rajongó volt,
beleszeretett a kórház egyik fiatal doktorába. Ez olyan mindennapi eset,
amit már az ujságba se irnak ki. És a lelke mélyén viselte volna a
halála pillanatáig ezt a nagy, első nagy szerelmet, ezt a titkok-titkát,
ezt az édes-bus, reménytelen érzést, ha… ha a fiatal doktor viszont
őbelé nem szeretett volna… Mert, amint mondtam, azt állitották az
apácáról, hogy nagyon szép volt.

És itt kezdődik az, amit már az ujságba is kiirnának. Nagyon szerették
egymást, de nem szóltak egymásnak. Az apáca kötelességtudásból, a férfi
a szent lány iránt való tiszteletből. Csak néha, amikor dolguk volt
együtt, érezték, hogy nagyon de nagyon szeretik egymást.

– Itt az orvosság – szólt a doktor – vigye el kedves testvér az ötös
terembe.

– Igenis doktor ur – szólt a testvér és sirni szeretett volna mind a
kettő. Olyan szomoru dolog volt ez! Az apáca azonban nem volt közönséges
lelkü lány. Urilány volt. Voltak bizarr ideái. Elhatározta, hogy kilép a
rendből, a felesége lesz a doktornak és – mégis apáca marad. Látja
Szilveszter? Hallja? Apáca marad az életben is, anélkül, hogy levágná a
kezét.

És meg is tette. Kilépett a rendből és még az esküvője napján nagy,
szent fogadalmat tett, hogy tiszta marad. De szeretni fogja a férjét, a
gondozója, az ápolója, a szerelmes testvére lesz. És a férfi is
ritkalelkü ember volt. Beleegyezett. Az esküvő után elutaztak, de azt
senki se tudta, hogy az első állomáson leszállott az apáca-menyasszony
és éppen az ellenkező irányban elutazott az anyjához. A férje meg
Olaszországba ment képeket nézni. És két hét mulva ott találkoztak azon
a kis állomáson, és a férj hazahozta az apáca-feleségét ugy, ahogy
elvitte. Mert rajongó volt az apáca és egyesiteni akarta az életben az ő
két mélységes nagy szenvedélyét, a fehéret meg a pirosat. És ne higyje,
Szilveszter, hogy azért váltak el az első állomáson, mert a lány félt
önmagától! Nem. A férfi félt. És volt benne annyi rendkivüliség, annyi
tisztelet és szeretet ez iránt a nő iránt, hogy elváljon tőle. Csak
azért utaztak, hogy a világ ne tudjon semmit. Minek vicceljen a világ
két fehér léleknek a rovására?

És hazatértek a városba. Lakást vettek és két külön szobában aludtak… És
a lány minden este ugy imádkozott, mint a kolostorban. A földön aludt, a
kemény földön. És nyitva volt az ajtó, mert az apáca rajongó volt és nem
félt önmagától. Nem vágta le a kezét, Szilveszter.

Hanem levágta a hosszu, aranyszőke haját és mivelhogy bizarr lélek volt,
ha csak a legkisebb árnyalatát, a leghalványabb jelét is érezte annak,
hogy nagyon is szereti a férjét, felöltötte az apácaruháját… Magára
vette a bőszabásu, esetlen kék ruháját, a fejére tette a szélesernyős
fehér főkötőjét, a kezére füzte az olvasóját és odatérdelt a feszülete
elé… Tükör nem volt az egész lakásukban.

Nos, hitetlen Szilveszter, mit szól ehhez a históriához? Mit szól a
fehér asszonyhoz, aki apáca tudott maradni az életben is?

Szilveszter leverte a szivarjáról a hamut és gunyosan mosolygott.

– Nos, mit szól hozzá? – zugták kórusban az asszonyok.

– Tisztelt doktorné asszony, – kezdte Szilveszter – ön igen szép
asszony. Csókolom a kezét…

És megcsókolta egymásután a gömbölyü, puha két kezét a doktornénak.
Aztán elhallgatott.

– No hát beszéljen! – türelmetlenkedett a doktorné.

– Már beszéltem. Ön igen szép asszony, doktorné, és ha akarja,
megcsókolom még egyszer a kezét…

– De hát mit akar ezzel mondani?

Szilveszter fölállott a helyéről és a hölgyek közé ült, jó távol a
doktornétól. Onnan beszélt:

– Ön gyönyörü szép asszony, doktorné, de meg fog nekem bocsátani, ha
udvariatlan leszek és őszintén meg fogom vallani, hogy nem hiszem az
egész históriát…

A hölgyek méltatlankodni kezdtek.

– Csak nem hiszi, hogy hazudtam?

– Oh, a világért sem… csak mint jó gazdasszony, gondos háziasszony,
mulattatni akarta a vendégeit egy érdekes históriával. Miért nem ir
novellákat?

A doktorné elmosolyodott ezen a sok finom gorombaságon.

– Hát akarja tudni az igazat? Akar bizonyitékokat?

– Természetesen…

– Nos hát, Szilveszter, én vagyok az az apáca… Igaz-e Gyuri?

A férje, aki a sarokban, egy fa alatt cigarettázott, mosolyogva
bólintott igent a fejével.

– Mondd becsületszavadra, mert másképpen nem hiszi el ez a…

– A becsületszavamra.

Egyszerre csodálkozó moraj kelt a társaságban.

Valahol a székek alatt, a porban egy kicsi, tarkára festett falovacska
feküdt. A Gyuricáé volt, a doktorné kis fiáé. Szilveszter fölvette,
lefutta róla a port és fölmutatta a társaságnak. Majd gunyos mosolylyal
szólt:

– Hát ez?…

És a Gyurica hálószobája felé intett a fejével:

– Hát az?…

A doktorné a fehér csipkeköténye csücskével babrált és elpirult. Aztán
halkan, szégyenlősen felelt:

– No persze, aztán…

És pirulva, karjával takarva el az arcát, beszaladt a házba. Odakünn a
kertben, a nagy lámpás alatt mindenki mosolygott.

Szilveszter pedig meglóbálta a kopott kicsi tarka falovat és mint valami
diadalmas, győzelmi jelvényt tartotta magasra,

A nagy kertilámpa fényében millió kis bogár, lipe táncolt. A hold megint
előbujt és messze, a földeken ciripeltek a tücskök. Ha az egyik
elhagyta, egyhanguan, élesen belevágott a másik. Aztán kórusban
cirpeltek. És illatot hozott megint az esti szellő a rózsák felől, az
akácok felől, és Szilveszter a bajszát pödörte. Aztán diadalmasan, a
doktorné szégyenlős hangját utánozva szólt:

– No persze, aztán…




A KRAJCÁR.

Arra a városliget felé, valami poros, homokos utcán jártam tikkasztó
délben. Alig járt ember véges végig a gyalogjárón; aki járt, meghuzódott
egy düledező ócska palánk silány árnyékában. A deszkák tövében kifakadt
a fű gyatrán, ott élősködve a száraz homokban. Megülte, szürkére
festette az utca pora.

Odább nagy házat épitettek és a munkások déli pihenőn hevertek
szerteszét. Az egyik homokdomb tövében egy pici gyerek játszott.
Szegény, mezitlábos fiucska volt, kopott csikos vászonnadrág volt rajta,
meg valami valaha kék trikóing, ami nagyon régen láthatott vizet. Ott
ült a porban, a hátát égette a nap, s a feje bubjára tolta szakadt sárga
szalmakalapját, ami a füléig ért.

Először kört rajzolt valami fadarabbal a homokba. Aztán óvatosan
kisöpört belőle minden kavicsot, fadarabkát, és kezdett körben a
homokból falat épiteni. Balról különösen magasra kellett emelni az
erőditést, mert valószinüleg onnan fognak jönni a katonák. Aztán, hogy
megvolt köröskörül az egész fal, pici lyukat vágott benne. Ez a kapu.

No és most jöttek a katonák. A zsebéből néhány fadarabkát szedett elő,
szilánkokra hasogatta a krajcáros bicskájával, és szép sorjában
kettőt-kettőt egymás mögött, a vár földjébe szurdalta valamennyit. Egyet
a falba is szúrt, az volt a poszt, akinek a legexponáltabb helyzete
vala. A kapitányt, mivelhogy nem volt érzéke a magasabb stratégia iránt,
a csapatok élére állitotta. Kivül az ostrom már előrehaladt állapotban
volt. Körülállták a fakatonák a várat, és ő maga, a szalmakalapos
generális éppen a tenyerébe tütült, amikor egy krajcár repült a várudvar
közepébe, nagy pusztitást vivén véghez a hadsorok között.

A krajcárt egy arrahaladó uriember hajitotta oda, s azzal tovább ment;
hátra sem nézett.

Az én kis hadvezérem pedig eleinte nagy szemeket meresztett a rombolás
láttára, aztán fölhuzta az alsó ajkát, szomoru arccal szepegni kezdett,
majd kitört belőle a keserves zokogás és poros pici öklével törölgette
szét a szeméből bőven omló könnyeket.

Sirt egy ideig, aztán abbahagyta. A szeme még könnyes volt; szepegett,
és a szájaszéle is megmaradt a siró állapotban. De azért már a
csatasorok közé nyult, fölállitotta a lebombázott kapitányt, meg a többi
hősi halált halt katonát, s akkor, ott a porból előkaparva azt a gyilkos
valamit, tágra meresztett szemekkel, megdöbbenve vette észre, hogy az
egy krajcár.

Egy krajcár…

A tenyerére fektette, lefujta róla a port és az ujjaival is
megtörölgette, hogy igazán krajcár-e? Mert Istenem, hiszen… egy krajcár!

Egy krajcár, amiért ő egész életében keserves munkákat végezett, jól
viselte magát az önmegtagadásig s még azt a földöntuli élvezetet is
megtagadta magától, hogy vadonatuj ruhájában meghengergőzzék az utca
porában!…

Egy krajcár, amiért máskor egész délutánokon, sőt napokon át jól viselte
magát, vigyázott a ruhájára! Amiért ő a kezét számtalanszor megmosta –
szappannal! Egy krajcár, ez a mérhetetlen vagyon, a kincsek kincse, a
jóság jutalma, a tisztaság eredménye! Aztán kezdte a szemeivel keresni
azt az urat. Mert lehetetlen, hogy valaki vagy nagyon gazdag, vagy
király ne legyen, ha igy minden viszontszolgáltatás nélkül, hiába,
ingyen valakinek egy krajcárt ad!…

Az az ur már messze haladt a palánk silány árnyékában, levett kalappal,
törölgetve az izzadtságot a homlokáról kék zsebkendőjével; valami kopott
diurnista lehetett.

De hát miért jár gyalog egy ilyen gazdag ur? Vagy talán – uram bocsáss –
tévedés lett volna?

Hirtelen, álmodozásából fölriadva körülnézett. Gyanakvó pillantást
vetett rám, aki tanuja voltam az oktalan pazarlásnak, a nagy tévedésnek.
Aztán óvatosan, lopva a zsebébe csusztatta a krajcárt, a szemére huzta a
nagy, rongyos kalapot, s amikor mégegyszer körülnézve, észrevette hogy
figyelem, pici lábainak minden erejéből lélekszakadva rohanni kezdett az
ellenkező irányban. Az egyik kezével a kalapját tartotta, a másikat
görcsösen szoritotta a zsebére…

Aztán egyszerre nagy porfelleget verve megtorpant az utca közepén.
Visszanézett arra felé, ahol még büszkén meredt a homokvár az ég felé és
benne szomorkodtak a katonák. A tenyerét a szeme fölé tartotta, és igy
még a kapitányt is látta legelől, büszkén, imponáló fensőségében…

Hm. Hát érdemes azért a kopott krajcárért otthagyni mindezt a szép
ostromállapotot?

Megindult, lassan jött visszafelé. Szégyenkezve tekintgetett rám, aztán,
hogy odaért a vára elé, belenyult a zsebébe, kihalászott belőle először
egy bicskát, aztán két kavicsot, egy nagy üveggolyót, egy kopott,
hegyetlen, elrágott plajbászt és végül a kincsek-kincsét, a krajcárt. A
kezébe vette, ránézett még egyszer, aztán a gazdag ur után tekintett.
Majd megvetőleg lebiggyesztve ajkát hátrahajlott, fölemelte a kezét és
abban a pillanatban már ott röpült a krajcár nagy ivben arra felé, a
merre a gazdag ur elment…

Aztán ujra a porba ült és tovább piszkálta a várat.




IRÁS A KIS ÉVÁRÓL.

Suhog odakünn az eső, maholnap füteni kell. És én még sem a virágbontó
nyárra gondolok, meg a meleg sugarakra, hanem én a télre gondolok,
amikor behunyom a szememet.

Akkor hó boritja az utcát, a közepén van csak sok hosszú, piszkos sáv,
ahol a kocsik járnak. A gyalogjárón szépen elsimul a fehér pihe, ha
összetapossák, hull helyébe másik csöndesen, lassan, szállingózva.
Ilyenkor nagyon hallatszik a szó az utcán ugy estefelé, és a boltok
előtt, ahonnan az izzadt üvegen át nagy fehér sugarak szóródnak ki a
sötétbe, táncol, kergetőzik, cikázik az ezüstpihe a levegőben.

Igen, a télre gondolok én, amikor kipirult arcocskákkal járnak a leányok
és olyan jó, egészségesen hideg az arcuk, ha megcsókolják őket. Fiatal
asszonyok meg-megállanak a kirakatok előtt, prémesszegélyű ruhájukat
ügyesen megemelik és ugy vitáznak a mikulások, karácsonyfák előtt, hogy
szinte öröm nézni.

És olyan világos van éjszaka…

Benn, az uri helyeken, csupa jókabátos ember, prémgalléros asszony jár.
Nem is hiszem, hogy fázik egy is közülök.

De a kis Éva fázni fog, mert neki nincs olyan ruhája és ezért is
gondolok én a télre. Nem a kandallós, kedélyes, csöndes télre, hanem a
zuzmarás, hóviharos, fagyasztó télre.

*

Csak ugy véletlenségből tudtam meg a kis Éva nevét. A hajón láttam
először, napsugáros nyári vasárnapon, amikor háttal ült a Dunának és ugy
félre hajtotta a fejét, mint valami hamis kis veréb. Mosolygott is
hozzá, telt, rózsaszinű volt az arcocskája és hogy a piros kalapján
átlopózott a fény, olyan pirosságot vont az arcára, mint aminő az
egészséges őszi baracké.

Ne higyjétek, hogy valami olyan gondolattal néztem az arcát, meg a
leányos, szükvállu termetét… Én csak néztem, néztem a világoskék
kartonruháját, amely alul tenyérnyi sötétkék sávban végződött,
valószinüleg azért, mert rövid volt és hogy meg kellett toldani.

Óh, mindjárt kitaláltam én, amikor ott ült és a háta mögött izzó
rézvörös pikkelyek reszkettek a Dunán, hogy varróleány, vagy más ilyen.

Mindjárt kitaláltam, mert szegény volt és mégis oly jókedvű, oly pajkos
mint valami – megint csak az jut eszembe – mint valami hamis, okosszemü
kis veréb.

Dicséretére legyen mondva, rám se nézett az egész uton, csak kacagott
csöndesen, elfojtva, ahogy a varrodában megszokta, mert a barátnője
sugdosott neki.

És oly édes volt, ugy hasonlitott valami napon sütkérező kis
vadvirághoz, hogy aznap folyton rágondoltam. Budán kiszállottak, és
láttam, amint igyekeznek a hegyek felé.

Oly szép volt, oly egyszerü volt, és ugy félre volt taposva szegénynek a
cipőcskéje…

Jött, eltünt mint valami jelenés, az üde tisztaság illatát, a leányosság
verőfényét hagyta maga után.

*

És már alig gondoltam rá, amikor a multkor megint találkoztunk. Szürke,
csorgós idő volt, nem mondom, hogy esett az eső, mert nem láttam. Csak
nedves volt minden, és az esernyőn is millió ezüstporszem képében
csillogott a permeteg.

És még mindig a kis kék kartonruhájában volt. Nagy, otromba esernyő
alatt ment egy férfival, de a férfi csak öt éves lehetett. Biztosan a
kis öcscse, ugy hasonlitott rá.

Utána mentem jó darabon, és fájt nekem, amikor jókabátos, gummicipős,
selyemernyős urak visszanéztek utána és aztán összebujtak mosolyogva. Az
egyik utána is eredt, és én nagyon haragudtam rá, pedig neki legalább is
annyi joga volt utána menni, mint nekem.

Nem nézett hátra, csak le-lehajolt a kis fiuhoz, megigazitotta a bolyhos
kendőt a kis fiunak a mellén, aztán megcsókolta és tovább ment.

Az urak nézték, nézték és én cinikus lettem. Azt gondoltam, hogy hát mi
lesz ennek a vége, én istenem… A virágok is elfagynak, ha nem teszik
őket üvegházba, amikor a tél sikong a fák között és omlik, libben a hó…

Mi lesz a vége?…

*

Aztán tegnap este a kávéházban ültünk. Már nem lesz többé csillag az
égen – gondoltam – mert annyi a viz, az eső, a borulat… Most már esik,
egyhanguan, zaj nélkül, örökösen.

Ott virágárus lányok járnak a kávéházban este és reszket az ajakuk amint
bejönnek a hidegről. Vendéglőből ki az esőre, onnan megint a melegbe,
majd ismét ki az októberi éjszakába… Határolt piros folt izzik az
arcukon, csillog a szemük és köhögnek…

Kicsi kosárral, néhány szegfű, drótra fűzött tubarózsa volt benne,
bejött a kis Éva a kávéházba. Most az ő mellén volt hátrakötve a bolyhos
kendő és azért reszketett az ajaka. A kék kartonruha volt rajta.

Benn, a füstben, olyanok voltak az emberek, mint valami festmény
vázlatán, durva, szénnel rajzolt konturokban. Elnyujtották a lábukat,
széles volt a válluk, szivaroztak. A pincér szaladgált, a kasziros lány
osztályozta a cukrokat. Sáppadt sugárral fehérlettek a lámpák.

Ugy vártam, hogy a mi asztalunkhoz jöjjön.

Oda is jött és mosolygott:

– Tetszik?

– Nem tetszik – szólt röviden az egyik és tovább vitatkozott. A másik
azt mondta, hogy gyászol, pedig sárga mellény volt rajta és fehér
nyakkendő. Mulattak a kis Éván, ugy, hogy én pirultam el belé. Megfogták
a kezét, cirogatták, rosszaságokat mondtak neki, de nem vettek tőle
virágot.

Hozzám jött:

– Tetszik?

Ha most rögtön virágot veszek tőle, elmegy és talán soha többé nem
látom. Előbb beszélek vele.

– Évának hivják, ugy-e?

Elkomolyodott és gyerekesen nagy szemekkel nézett rám:

– Honnan tudja?

– Csak tudom.

Az ujjai közt forgatott egy tubarózsát és zavartan nézegetett.

– Ismerem – szóltam – nyáron, a Dunán, a hajón… akkor, vasárnap… hová
ment?

Elpirult. Aztán álmodozva szólt:

– Nem tudom… akkor szerelmes voltam…

Oh, rosszul esett ez nekem. Mintha féltékeny lettem volna arra, akibe ő
szerelmes volt akkor. Nekibátorodtam, és szinte ugy szóltam, mintha
felelősségre vonnám:

– És őhozzá ment akkor?

Fölemelte a fejét, és megcsillant a simán fejéhez fésült szőke haja:

– Mi köze hozzá? És mit gondol, olyan lány vagyok én? Hát mindenki mer
velem igy beszélni?

Most éreztem csak, hogy jogom van megfogni a kezét, jogom van rossz
vicceket csinálni vele, de nincs jogom a lelkébe nézni, ahol tiszta,
ahová senki se ér. Mert hát utóvégre ki vagyok én, hogy igy merek vele
beszélni?

Csöndesen szóltam:

– Hát legalább adjon egy virágot.

Dacosan felelt:

– Most már azt sem adok. Majd megveszi más. Ha nem veszi meg, itt marad.

Elkeseredve beszélt, könnyezett is a szeme:

– Idegen ember ilyesmit kérdez tőlem. Hát hogy mer maga éntőlem ilyet
kérdezni? Mindent szabad maguknak, azt hiszik? Hát nem szabad… azért
mert én keresem a pénzt… én keresem…

Sirt.

Aztán elment, belekavarodott a füstbe, a zajongásba, az elmázolt szinek
közé, hogy csak kék foltnak látszott a ruhája.

És éppen énvelem beszélt igy.

*

Nem is tudjátok, ti többi emberek, hogy nekünk, álmodozóknak, hogy
elszomorodik a lelkünk az ilyen kicsiségekért…




A PARASZT.


I.

Még a kaszinószobába is beszivárgott a nedvesség, úgy zuhogott künn az
eső. A lapokat már végigolvasta mindenki, s éppen ezért, hogy átmenet
legyen az olvasás és a kaláber között, jó ideig néztek a
petróleumlámpába, amelynek nagyhasú üvegje mögött egyre ugrált a finom
lángcafrang, mintha nyaldosta volna sárga nyelvével az üveget.

Aztán a doktor alkalomszerűnek tartotta, hogy elővegye a kártyát. Ott
ültek négyen-öten a nagy asztal körül, erős, robusztus alakok, csak a
gyógyszerész volt nyápic. Csupa egészséges alak, aki mintha csak az
anyaföldből szitta volna a nagy erejét, akinek nem árt a pipa a bor, az
asszony. Egészséges mély hangja van mindnek, éppen olyan egészséges az
eszejárása. Mondom, csak a gyógyszerész volt ideges, csak ő hordott
cvikkert és csak ő olvasta Schopenhauert.

A doktor elővette a kártyát. És hogy bevezesse a hangulatot, aforizmát
mondott:

– Fölsőst játszunk… az alsós komisz játék. Először jön a gyilkosság,
második az alsós kaláber, és csak aztán jön a lopás…

– Hát csak keverjen – idegeskedett a gyógyszerész.

És éppen kevert a doktor, a többi meg elrendezkedett az asztal körül,
hamutartót tett maga elé, közelebb huzta a székét, amikor a függönyös
üvegajtó kinyilott. Talán kopogtattak is, de oly gyöngén, hogy senki se
hallotta.

És megjelent a füstös szobában egy csöpp asszony. Olyan finom csöpp
városi asszony, aki eleven ellentéte a sok úri parasztnak. Megállott az
ajtó előtt, föltolta a homlokára a fátyolát és minden félénkség nélkül
szólt:

– Balás Pált keresem.

A szélesvállú jegyző nyugodtan fölállott, letette a szivarját az
asztalra és nagyra meresztette a szemét. Aztán csodálkozó hangon szólt:

– Én vagyok az.

Erre már mind fölálltak. A gyógyszerész erőnek erejével be akart
mutatkozni, úgy lökdöste vissza a többi. A jegyző ismételte:

– Én vagyok Balás Pál.

A csöpp asszony pedig kezet nyujtott neki, aztán belekapaszkodott a
hatalmas karjába és vonszolta kifelé, miközben minden különösebb
fölindulás nélkül megjegyezte:

– Igen? én a sógornéja vagyok.

Azzal kihuzta az előszobába. A jegyző nehány pillanat mulva visszatért.
A vállát vonogatta:

– Tényleg, a sógorném. Adjátok ide a kalapomat.

Vette a kalapját és elment. Az ajtóból még visszanézett, és megint
fölhuzta a vállát:

– Ki az ördög számitott erre!

Benn pedig egyelőre abbamaradt a kaláber, mindenki erről a jelenésről
beszélt. Csak a gyógyszerész, aki adta a blazirtat, idegeskedett:

– Keverjen doktor, keverjen…


II.

– Az az ostoba Árpád az utolsóelőtti állomáson leszállott, nem tudom én,
valami süteményt akart hozni nekem. És lemaradt szegény a vonatról,
mikor jön a legközelebbi vonat?…

Pál csak ment mellette, szinte belefáradt abba, hogy nem merte szoritani
a puha, leányos karját az asszonynak.

– Holnap reggel… hajnalban… felelt.

Hazamentek, a Balás Pál lakására, és az egész uton az asszony beszélt,
nagyon örült neki szegény Pál. Azt gondolta azalatt magában, hogy mit
jön ez az asszony ide az ő csöndes házába, ugyis fölzavar mindent,
nyugalmat, kényelmet. Vigyázni kell, hogy még ingujjban se legyen az
ember, a lábát se tegye föl a székre pipázni se szabad talán…

– Mindjárt gondoltam, hogy maga a Pál – fecsegett a kicsi asszony –
mindjárt gondoltam, mert hasonlit Árpádra… brr, de hideg van, adja ide a
kezét…

Megfogta, aztán halkan, elégedetten tette hozzá:

– Oly jó meleg.

Otthon aztán vacsorához ültek, Pál megint haragudott, de csak belül,
kivül barátságos volt, finomkodott. Annyira nem volt paraszt, hogy ezt
ne tudta volna tenni.

Aztán, ahogy jóllakott, a vacsora után jól megnézte az asszonyt. Szép,
finomarcu, francia tipusú kis teremtés volt, kicsit borzas a haja,
rendetlen, mintha éppen most csókolták volna meg erős öleléssel. A nyaka
fehér volt és finom hajlású, az álla is.

Szép asszony volt, igen.

És folyton beszélt.

– Van szobám?

– Hát van. Majd ott…

És az üvegajtóra mutatott, amely mögött járt-kelt az öreg cseléd
szilhuettje, vetette az ágyat.

– Nagyon fáradt is vagyok már, ugy kimeritett az utazás. Ólmot érzek a
térdeimben. Nem is tudja, micsoda strapa az, tizennyolc órát utazni!
Sokat utazik?

– Nem.

– Jobb is…

Az üvegajtó felé nézett.

– Ez az én szobám? Már megyek is… jójcakát, Pál. Reggel költessen föl,
kimegyünk az uram elé. Képzelem, milyen arcot fog vágni a bolond…

A paraszt már nem is szólt, csak nézte az asszonyt. Ilyen finom
teremtést még nem látott. Volt része az érett falusi gyümölcsökben,
ölelt már asszonyt, nem is egyet… Aztán bakfislányoknak is adott
szerenádot, ostoba fejjel, mámorosan, dáridó után. Sőt verset is irt. De
ez az asszony finom volt, törékeny, és parfümje se volt, mégis, mintha
érezte volna az illatát. Van olyan virág is, aminek érezni a szagát,
pedig nincs. Aztán az öcscse felesége, tehát elérhetetlen, vagy legalább
is…

– Jójcakát…

Pál fölállott és a kezét nyujtotta az asszonynak:

– Szép álmokat.

És a csöpp gyerekasszony mosolyogva állott meg a küszöbön, leányos bókot
csinált. A paraszt érezte, hogy oda kell mennie és magához kell ölelni
azt a teremtést. Tett is egy lépést feléje, de aztán megállott.
Összeszoritotta az ajkát és csöndesen szólt:

– Jójcakát.

*

Csodálatos dolog. Jól vacsorált és mégsem tudott aludni. Hánykolódott az
ágyában, egyszer a vánkost találta nagyon melegnek, megforditotta. Aztán
nagyon a fejébe ment a vér, hát lehajtotta a párna csücskét, de ugy se
volt jó.

Fölkelt, magára kapkodta a ruháját és kiment az udvarra. Esett még az
eső csöndesen, igy éjszaka lehetett hallani a suhogását, locsogását is.
Hangosan csorgott az eresz. Odament az asszony ablaka alá, de az már
sötét volt. És ugy érezte, hogy oly jól esik ott az ablak alatt állni,
jól esik meg fáj is.

– Csak nem bolondultam meg – dörmögött és visszament az ágyába.

– Aludjunk – szólt – arra fogok gondolni, hogy hogyan folyik a folyó…
igy, ni… folyik, folyik…

Ez nem volt jó módszer.

– Számoljunk… egy, kettő… kilenc…

Még a száztiznél is ébren volt, de aztán leragadt a szeme, és elaludt.


III.

Hajnalban nem esett az eső, csöndes volt minden és hüvös a levegő. Az
asszony már fölöltözve várta, aztán mentek ki, a mezőn, a vasut felé.

Csupa szomoruság végig a réteken. Az erdőszélen, a ritkás fák közt
halovány köd, messze lilák voltak a hegyek. Alig van már zöld, csupa
halványpiros, zöldeskék folt mindenfelé. De azért csupa szin mindenütt.
Elmosott, szétmázolt, határozatlan halvány szinei az ősznek, amiket nem
lehet különválasztani. Szürke az ég, nagyon szürke…

Ment mellette az asszony, kicsit halványabb volt, de azért üde, friss.
Fogta a karját, élvezte a puhaságát, néha a kezét is a kezébe vette a
paraszt. És szomoru lett a lelke, ő sem tudta, miért. Csak eddig tartott
az egész, mert mindjárt itt lesz a férj és megcsókolja a feleségét.
Akkor aztán vége mindennek. Nem is tudta, hogy miért, de érezte, hogy
nagyon szép ez az ő szerelme, ami tegnap este született, és már ma
reggel meg fog halni. Olyan elmosott szinű, határozatlan őszies akkord,
ami nincs bevégezve és ezért csengeni fog végig, mindvégig…

Tudja isten.

Megjött a férj és egymás nyakába borultak a feleségével ott az
állomáson. Már el is ment a vonat, amikor Pálra került a sor. Aztán
szépen, lassan megindultak vissza a falu felé, a férj karonfogta a
feleségét, mellettük ment a paraszt.

Sok mondanivalójuk volt a gyerekeknek, egyre beszéltek, úton-utfélen
csókolóztak, ahogy muszáj a fiatal házasoknak. Mentek lassan az ut
szélén, belegázoltak a piros gazba, lesorvadt, összegörbült falevélen
jártak, nézték a szürke, kék vonalakat a látóhatáron.

És szépen, lassan csak elmaradt tőlük Pál, észre se vették. Fecsegtek,
kacagtak, és a paraszt hátrább jött néhány lépéssel. A nagy csizmájával
megtaposta az útszéli gazt, piszkált a bokrok közt a botjával és
mosolygott. Ugy mosolyogva temette hűvös őszi reggelen azt az
elmosódott, halvány érzést, ami tegnap született a lelkében.

Csak ment utánok, nézte őket, nézte az asszony fejét, amint ráhajlott az
ura vállára, és igazán csak mosolygott, amikor mondta magában.

– Jól van gyerekek… jól van…




MAMZELL CLAIRETTE.

Virágos kertben, virágos bokrok közt, most, amikor már lehullott a
halovány szirompehely az almafákról és ott boritja a gyepet, mint valami
illatos, tündérvilágból hullott gyönge hópihe, hogy már ott zümmög a
méhe a virágbaborult bokrok fölött, hogy fehérbe, rózsaszinbe és
halovány zöldbe öltöztek a gyümölcsfák a lugas mögött, most jut eszembe
a mamzell Clairette szomoru története…

Az almafák kivirágoztak az idén is és kivirágoznak jövőre, meg azután is
mindig… Tavaszi párák szállanak föl a földből és elsuhannak a Clairette
sirja fölött, ahol nincs más virág, mint az a néhány elszáradt, valaha
édes illatu almavirágos ág, amit a masamódleányok vittek oda ki kora
tavaszszal.

Elhervadtak, elhaltak, mint a szegény Clairette, napsugáros tavaszon…

*

Fehérpárnás ágyában, amikor kockát rajzolt a dunnára a déli napsugár,
belopózva a kis négyszögletes ablakon, megmozdult mamzell Clairette.
Sovány fehér karját fölemelte és révedező, bizonytalan mozdulattal
emelte ki a székre tett pohárból az almafavirágot. Be akarta szivni az
illatát, de amig remegő gyönge kezével az arcáig vitte, lehullott a
halovány szirma. Ott hevert aztán a dunnán az a néhány rószaszinű,
lehelletkönnyű szirom és csak a porzós, megtépett szálnak szivta be édes
illatát mamzell Clairette. Lehunyta a szemét és amint szivta, valami
szerelmes borzongás remegtette meg sovány, beteg testét; halovány
orcáján pir gyult ki; kitágultak az orrcimpái és összeharapta az ajakát.
Aztán igy, még mindig görcsösen szoritva a megtépett virágszálat, halkan
szólt:

– Nyissátok ki az ablakot…

A két kisirt szemű, borzas masamódleány, aki csupa jószivből ott
virrasztott a mamzell ágya mellett, egyszerre ugrott az ablakhoz, hogy
bebocsássa a friss levegőt. És amint az első derüs, napfénytől üde
lehellet besuhant a vasrácsos kis nyiláson, szegény beteg mamzell fölült
az ágyában, elsimitotta haját a homlokáról és bágyadt mosolylyal, teli
tüdővel szivni kezdte, mintha nem is a zsibárus-utca udvaráról, hanem
valami almavirágos tündérkertből lebbent volna oda. Aztán köhögni
kezdett és visszaesett a párnájára.

– Csukjátok be… csukd be Marika… suttogta fuldokolva. Aztán nagyot
sóhajtott és mélységesen szomoru mosolylyal tette hozzá:

– Meg fogok én halni, Marika… pedig most virágoznak az almafák…

Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy Jutka, aki ott
sirdogált a sarokban, hogy miért szereti ugy az almavirágot a mamzell.
Csak azt tudták, hogy a mamzell beteg és azért a Verona szolgál ki a
zsibárus-utcai kis boltban, amelyik ott szorong a többi között, amelynek
az ajtajában éppen ugy állanak a kartonruhás, borzashajú lányok
vajaskenyeret majszolva, mint a többiben, s amelynek a kirakatában éppen
ugy sorakoznak a piros zöld, sárga kalapok, tollal, virággal, üvegszemű
madarakkal…

Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy a sirdogáló Jutka,
hogy a mamzellnak a vánkosa alatt egy imakönyv van, annak egyik lapján
pedig ott szárad, sárgul már évek óta egy szegény, könyvbe ölt
almavirág, az _igazi_, az édes, a könnyekkel áztatott… Mit tudták ők
azt, hogy ez a többi almavirág, amit a házmester hozott a mamzellnak,
csak közönséges, nem az igazi és csupán arra való, hogy a mamzell
almavirágot lásson, mert nem akarja mutatni a szárazat, az imakönyvbe
préseltet, az igazit!

Mert azt régen kapta. Virágos tavaszszal adta neki valaki, valahol egy
szép zsendülő kertben, ahová kalapot vitt a nagyságának. Kicsi fekete
bajusza volt annak a valakinek és édes volt a csókja… Egyszer ott
suttogtak alkonyatkor a gyümölcsösben, akkor tépte le a fiu a fáról az
almavirágot, ami ott szárad az imakönyvben.

Akkor még masamódleány volt a mamzell, azóta már üzletet nyitott és ott
ragyog az aranyos fölirás a portál fölött korrekt franciasággal:
Mademoiselle Clairette. Akkor még Klárikának hivták… Óh régen volt az!
Azóta már el is hagyta a fiú, már meg is nősült. Szép fiatal felesége
van… sokszor látja őket, amint erre sétálnak…

Csöndesen lihegett ott az ágyon és félig lehunyt szemével az ablak felé
nézett. A Marika megigazgatta a feje alatt a párnát, aztán le akarta
söpörni a dunnáról a szirmokat.

– Ne bántsd Marika… hagyd itt őket… szólt a beteg és védőleg tette
viaszfehér ujjait a gyönge szirmokra.

Aztán csönd volt sokáig. A boltból, ahol egymás tetején állanak a nagy
fehér skatulyák, néha be-behangzott a függönyös üvegajtón keresztül a
masamódlányok vihogása. Aztán mintha az egyik figyelmeztette volna a
többit, egyszerre elcsöndesett mind és halk suttogással folytatta a
beszédet.

Künn, az utcán tolongott a déli korzó vidám népe. Jobbról is, balról is
látszott, amint az utca végén sétált a tömeg. Fehérruhás lányok,
napernyős fiatal asszonyok, kettesével, hármasával tolongtak a
gyalogjárón, amelynek a szélén mosolyogva állott sorban a férfiak
kiöltözött, jókedvü serege. Néha-néha a váci-utcából meg a másikból is
asszonyok, lányok fordultak be a zsibárus-utcába és szines napernyőik
alatt ott vitatkoztak a kalapos kirakatok előtt.

A mamzell Clairette kis szobájába nem hallatszott be a zaj. Csak az
udvaron veszekedő cselédek hangja. A Marika regényt olvasott, a Jutka
aludt a kopott pamlagon, a mamzell pedig még mindig azzal a szomoru
mosolylyal az ajkán szunnyadozott a párnáin. A keze is ott volt még a
szirmokon.

Egyszerre aztán a fehér függönyös ajtón megjelent a Verona árnya, Marika
odasietett lábujjhegyen és kinyitotta egy pillanatra az ajtót de csak
azért, hogy odaszóljon:

– Csöndesen, Verona… alszik…

– De kuncsaft van – szólt Verona – és nem tudom, mit csináljak.

Erre megmozdult Clairette és halkan szólt:

– Dehogy alszom… mit akarsz?

– Azt a piros moarészallagos kalapot akarja, de csak kilenc forintot
igér érte…

– Tizenegy – suttogta a mamzell – máskor talán odaadnám kilencért is… de
most… kell orvosságra doktorra…

Verona visszament. Az ajtó nyitva maradt és a mamzell félkarra
könyökölve figyelt. A boltban folyton beszélt egy üde, fiatalos asszonyi
hang:

– De mit gondol, édes lelkem? csak nem gondolja, hogy ezért tizenegy
forintot adok! Ugyan, hogy is képzelhet ilyet! Még kilencet sem igértem
volna, de hát az uram beleszólt! Mit is beszélsz te, öreg buksi, amikor
nem értesz hozzá!

Erre aztán megszólalt a férfi is:

– No jó, pici babám, hát ne haragudjál olyan nagyon…

Benn, a fehér ágyon a beteg Clairette megvonaglott erre a hangra. Tágra
meresztette a szemét, az alsó ajkába harapott és görcsösen kapaszkodott
az ágy előtt álló szalmaszék támlájába. Hörögve, sajátos hangon susogta:

– Menjetek ki… alkudjatok!

A két lány csak bámult egy ideig, aztán kisompolygott, hogy a mamzell
még egyszer rájuk szólt:

– Menjetek már!

Aztán amikor kimentek, Clairette gyönge, ingadozó testtel kihajolt az
ágyból, hogy a boltba lásson. Megragadta a szék támláját és arra
nyugtatta a fejét, bámult, merev tekintettel nézett a férfira. Az nem
látta őt. Hörögve, a melléből fölszakadó sirással meresztette rá a
szemét és csak bámulta, nézte… Nem is változott meg azóta. Csak a kis
fekete bajusza lett nagyobb.

Az asszonyka a tükör elé állott és a fejére tette a pirosszallagos
kalapot.

– Jól áll?

A férfi odasimult melléje és hizelkedve beszélt:

– Remekül… ahhoz a te göndör fekete hajadhoz, ahhoz az édes szép, nagy
szemedhez…

A mamzell benn lehunyta a szemét és önmagát csalva boldog volt egy
pillanatig, ugy képzelte, mintha neki mondaná ezt a sok szerelmes szót
az a férfi… de azért lehunyta a szemét, hogy ne lássa, mint cirógatja,
becézi ott künn a feleségét. Aztán boldog mosoly szállott az ajakára. A
férfi folytatta:

– És igy profilban, akár egy angyal… Az a pici, csöpp száj… te édes…

Clairette fölnyitotta a szemét és látta, amint a férfi a szép kis kövér
asszonyt ott a boltban, a lányok előtt magához szoritotta és megcsókolta
a pici husos ajakát. Csupa élet volt az a kettő: az erős, szép fiu, és a
duzzadó, piros kis asszony, akinek kivillant fehér karja a ruhaujja
alól.

És ugy, egymást átölelve alkudtak tovább:

– No lelkem, hát állapodjunk meg kilencben.

– Nem lehet édes nagyságám…

Ebben a pillanatban benn sikoltozni kezdett a szegény beteg mamzell:

– Adjátok oda… vigye el!… csak ne halljam a hangját… ne lássam: adjátok
oda… kilencért, nyolcért… ingyen! Vigye el, menjen!… óh én édes Istenem…

És zokogva tört elő a sirás beteg melléből – ott vonaglott az ágyán, a
vánkosát is a földre dobta:

– Adjátok oda… menjenek!

A kis kövér asszony nagyot nézett, aztán a férje karjába kapaszkodott és
igy szólt:

– Allons!

És kisétáltak a boltból. Akkor már mind a négy lány ott volt a
mamzellnál, aki görcsösen kapkodott egyiknek a vállához, másiknak a
karjához.

– Menjenek… óh én édes istenem!

Verona, a legidősebb, csodálkozva suttogta:

– Igazán nem értem, hogy ilyen semmiségért a mamzell igy esoffirozza
magát…

*

Mit tudták ők, hogy a mamzellnak egy imakönyv van a vánkosa alatt…




SZEPTEMBER.


I.

Megint süvöltöz a szél a házak között hajnalban, szürke hajnalon.
Sáppadtarcu emberek, ki tudja honnan, ki tudja hová surrannak az utcán.
Összehuzzák magukat, a kezüket a zsebükbe sülyesztik. Csak későn süt ki
a nap, de nem fehér, sárga már a sugara; este piros, mint a dércsipte
levél, nem melegit, ott haldoklik az aszfalton. Végigszaladoz az utakon,
lángot gyujt ablakon, utcalámpán, szivébe lopja magát az embereknek.

Sötét emberek az alkonyatban állnak, járnak és érzik a szeptembert.
Vágyakozik a lelkük a tarlóra sárga mezőkre, ahol a nyár siránkozik,
összehuzza virágos szárnyait, lepkehimes ruháját, szomoruan, lassan
eltünik az erdőben alkonyatkor, amikor kipirul az ég.

*

Szomoru hajnalon indulásra készen áll a vonat. Kopogtatják a kerekeket.
Az egyik mélyen szól, a másik magosan. Hosszu fekete sorban állanak a
vaggonok, előttük füstöl, gőzölög a mozdony. A gépész törülgeti kóccal,
olajos bádogedény van a másik kezében. Alól a kerekek közt sistereg,
zug, forr valami, és vékony fehér gőzsugár tolakodik elő a feketeségből.

Egyedül a perronon sötét ruhában, sürü fehér fátyollal egy asszony áll.
Finom uri aszszony. A férjétől megy, szökik haza az anyjához, mert
bántotta a férje nagyon, rosszasággal vádolta a szomoru asszonyt.

Nem is sir. Szereti a férjét és semmivé szeretne válni, hogy se itt ne
kelljen maradnia az uránál, se az anyjához ne kelljen mennie.

Leszáll a lelkére a szeptember langyos sugarával, szomoru fényével.

Beszáll a kupéba. Nedves, hideg minden. Egy szürkebajuszos ur ujságot
olvas a sarokban. Jobb volna egyedül lenni, de most már mindegy.

– Itt maradok.

És odamegy az ablakhoz, kibámul a perronra. Nini, ott az ablak mögött
lámpánál irkálnak a hivatalnokok. Ők itt maradnak, ebédelni mennek a
városba, meg megint visszajönnek. Itt, ahol izzik a levegő az érkezések
örömétől, a távozások fájdalmától, ők az érzéketlenek. Irnak, semmi
közük az egészhez. Kitöltik a rubrikákat, mindegy ha sirnak, nevetnek is
künn.

Az egyik egyenruhás eldarálja az állomásokat. Az ajtón kitódul a pakkos,
nagykabátos nép előrehajtott fővel, komoly sietéssel. A parasztasszonyok
hosszu sorban kopognak végig csizmájukkal az aszfalton, a harmadik
osztály felé.

A mozdony egyre élesebben zug, forr, sistereg.

Ott… ott… mintha a férje volna…

Nem az.

Már hogy jönne az ide. Nem jön utána. Pedig lett volna ideje, még nincs
későn, de nem akart.

Már beszállott mindenki. A hordárok a homlokukat törlik piros, kék, fakó
zsebkendővel, néhány a pénzét számolja. Aztán elkullognak. A kalauz siet
ide-oda.

Még most is jöhetne, de nem nyilik az ajtó.

– Eh, hát nem jön, ne is jöjjön.

Bevetette magát a sarokba, a fejét a nagy bőrtámlára támasztotta és
nézett, de nem látott. A szürkebajuszos öreg ur egyet lapozott az
ujságjában. Aztán tovább bujta.

Észre sem vették, már ment a vonat. Vagy talán az a másik megy, ami ott
van mellettük? Nem, az övék megy. Előbb lassan, aztán gyorsabban.

Föl akar ugrani, hogy még egyszer kinézzen, hátha érte jött.

Künn aztán, hogy kiértek a csarnokból, bevagdosta a szél az esőt a
kupéba. Az öreg ur letette az ujságot, kinézett a szemüvege fölött a
bokrokra, fákra, fölhalmozott sinekre, aztán az asszony felé fordulva
halkan szólt:

– Megengedi, hogy becsukjam az ablakot?

Szomoru mosolylyal bólintott igent. Az öreg cibálta a szijjat, amig
egyszerre csak engedett és becsukódott az ablak.

És kivűl maradt a lárma, zakatolás, süvités. Tompa, kábult bugás lett
belőle, amelyhez a kerekek zökkenése verte a ritmust. És az asszony
utánozta ezt a zökkenést:

– Traramm, traramm…

Igy fog ez zökkenni estig.

Fojtogatta valami a mellét. A fátyolát fölhajtotta és ugy nézett az
ablak felé. Semmire sem gondolt, zugott a feje a virrasztástól, egész
éjszaka töprengett.

És egyszerre csak észrevette, hogy az öreg ur részvéttel nézi a sáppadt,
finom arcát, az idegességtől csodálatosan fénylő szemét, ugy a szemüvege
fölött, meghajtott fővel, olyan komikusan…

*

Estefelé ott lesz a vonat, mind a sok kocsi, ahol az édes anyja lakik.
Nem tudja senki, hogy jön, senki se jön elébe.

Majd csak begyalogol szépen a faluba, bekopogtat az ajtón. Fehérhaju
öreg mama ki fogja nyitni az ajtót, hátra fog lépni a csodálkozástól.

Igen, ugy lesz, mint a novellákban:

– Lili…

– Anyám…

Ez elkoptatott párbeszéd, de igy lesz, igy kell lennie. Aztán ledobja a
kalapját és odaborul az anyja vállára. Sirva mondja el, elmondja mind,
ami csak a szivén fekszik, és vele fog sirni az édesanyja estélig, bele
a késő éjszakába. Annyit fognak beszélni, annyi mindent el fognak
mondani, oly nagyon fog fájni, és az oly jó lesz…

Csikorog a fék, megállanak oldalt a fák, póznák, sárga mezők. Az
állomáson egyhangu kongással jelzik a következő állomásnak a vonatot. Az
öreg ur mosolyog a szürke bajusza alatt és gondolja, hogy mily bolond az
ifjuság.

Végig a nagy mezőkön csönd szunnyadoz. Még nincs sötét, de ott
leskelődik már a sötétség a hegyek mögött.


II.

Fehérhaju öreg mama az ablaknál ül, bőrpárnás széken. Künn a szőlők
mögött alkonyodik, és az üvegen belopja magát a szines sugár. Olyan az
ég, mintha üvegből volna, áttetsző. Alól vörös, mint a pipacs, följebb
sárgul, halványzöldre ultramarinkékre válik. Egészen fönt még világos.
De már előoson a hegyek mögül a szürkeség, és messze, tul a földeken
sipol a csősz hosszan, bántóan.

– Egy nagysága van itt – mondja a cseléd.

És már ott áll a küszöbön Lili, ahogy a festők a megtérő bűnösöket
rajzolják.

Öreg mama kezéből kisiklik a kötés. Szürke fátyol hull a hegyekre. És
borzongat a szél.

– Megjöttem.

Érti az öreg mama, szót sem szól, vele született a tapintatos jóság.
Lili leül, a kalapját leveszi. Nincs drámai jelenet.

– Fáradt vagyok… álmos. Nehéz a fejem…

– Ej, ej kicsi lányom, dőlj le a pamlagra. Hozd ide azt a vánkost Teréz,
ugy ni. Ide, ide picikém… följebb a fejecskédet… ugy. Pihend ki magad
gyermekem. Hüvös van odakint.

Szállnak, suhanva szállnak a rongyos fekete felhők a földek fölött. A
hegyek peremén piros vonal.

– Pszt, csöndesen Teréz… alszik… Hozd be a lámpát, majd meggyujtjuk, ha
kell.

– Nem alszom, anyám.

Gyorsan feketedik minden kivül. Már égnek a csillagok a nagy boltozaton
szerte. Sok csillag, millió csillag… A hold a felhők mögül leskelődik. A
kis szobában álmos, bágyadt csönd, nesz se hallszik, pedig ugy dübörg,
zug, csattog a lárma mindkettejük lelkében.

Nem kérdezi, hogy miért jött a lánya. Tudja jól, mi hozta ide. És a lány
se szól, minek szóljon, igy nem fáj olyan nagyon, ha senki se tudja.

Öreg mama a pamlag szélén ül, a lánya lábánál. Lili a vánkosba buvik,
fogja az ujjával a cihát, belecsuklik, belesir a puha tollba, csak ez a
hang lüktet a sötétben,

Mesebeli anyókák néznek ugy, mint a fehérhaju mama, akinek idecsöppent a
fájdalom a lakásába. Eddig rendben volt minden, boldog a lánya, most
sötét van és szomoru az ő öreg szive.

Künn alkonyatra megered az eső. Csak akkor hallik, amikor az ereszről
megindul a csöpögés. És csöpög pontosan, egyik csöpp a másik után hull a
kopott téglára az eresz alatt.

Mesemondó sötétség van, csak a kandalló tüze hiányzik. Nem alvó, nyugodt
tél ez, de nyirkos, hüvös, szeptemberi est. Szeptember künn, szeptember
a szivekben.

Talán soha se gyujtják meg a lámpát, igy maradnak örökre a sötétben.

Öreg mama nem sir, de érzi, hogy a vállára kapaszkodnak. Apró gyerekek,
kicsi fiu, pici lány… Játszanak a hajával, kihuzgálják a hajtűjét,
nevetnek, csókolják, kis dundi karjukkal átfogják a nyakát és mulatnak:

– Tili-tili mamuka…

Máskor beteg a kis lány. Ott piheg az ágyában, két kézre fogja, mohón
iszsza a vizet, lehanyatlik, nyöszörög:

– Mama…

Öreg mama fölriad. Álom volt az egész. Künn kialudtak a csillagok és
suhog az eső. Néha a szél is fuj, hosszan, süvitve, utána sóhajtanak a
nagylombu akácok.

– Mama…

Ott bug, a párnákba nyomva fejét, Lili asszony. Remegő testtel fekszik a
kopott, fakó pamlagon, borzas a haja, nem is látni szegénynek az arcát,
mert beletemette a párnába, a tiszta, puha tollas falusi párnába és
onnan nyöszörög mint ötéves korában:

– Mama…

Öreg mama néz, néz és bólogat a fejével. Künn csurog a viz, locsog az
eső, amely mintha kioltotta volna a holdat, a csillagokat, hogy soha
többé ne legyen reményteli világosság a völgyek fölött.




TARTALOM:

  Magdolna  7
  A csók  25
  Ádám, a hivatalnok  47
  A bűn  63
  A pierre madara  73
  Az apáca  85
  A krajcár  99
  Irás a kis Éváról  107
  A paraszt  119
  Mamzell Clairette  131
  Szeptember  145




*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75236 ***