1 files changed, 2499 insertions, 0 deletions

diff --git a/75236-0.txt b/75236-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..1d713fc
--- /dev/null
+++ b/75236-0.txt
@@ -0,0 +1,2499 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75236 ***
+
+
+MOLNÁR FERENC
+
+MAGDOLNA
+
+ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK
+
+BUDAPEST
+
+RANSCHBURG GUSZTÁV
+
+1898
+
+«Magyar Nők Lapja» nyomdája, Budapest.
+
+_Braun Sándornak szeretettel._
+
+
+
+
+MAGDOLNA.
+
+
+I.
+
+Egy csillagos tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé
+vonszolta puha karosszékét és csöpp lábait egymásra rakva, félig lehunyt
+szemével valami bolondos, forgó, messze csillagba mélyedve gondolkozni
+kezdett egynémely dolgokon.
+
+Lenn a köruton fecsegve, zajjal tért haza a munkásnép. A durva csizmáik
+kopogtak az aszfalton, az épülő házak tót munkáslányai vihogva, kacagva
+kergetőztek, és ha valamelyiket elfogta a többi, kórusban nevette ki a
+lassan vonuló, cammogó tömeg. Az apró gyerekek az anyáik után
+kiáltoztak.
+
+Az anyáik után…
+
+A Magdolna asszony anyja éppen akkor halt meg, amikor a legnagyobb
+szüksége lett volna rá. Egyedül maradt az apjával, aki járt a dolga után
+és minden jóakaratával gondoskodott az anyátlan kis lányról, de nem
+tudta pótolni az asszonyt. A pici lányból nagy kisasszony lett.
+Regényeket olvasott és teleszítta magát azoknak a bölcseségével. Olvasta
+a rossz asszonyok történetét, angyalok bukását és olykor elmélázva
+csukta be a könyvet, hogy elgondolkozzék azon, vajjon miképpen viselte
+volna magát ő abban a helyzetben…
+
+Aztán egy szürke novemberi napon az apja példálózni kezdett előtte és
+nemsokára bemutattak neki egy fiatal embert, aki később a férje lett.
+Egyszerü, köznapi ember volt. Nem találta meg benne a regények ideálját,
+álmainak héroszát és mivelhogy nem volt anyja, elkeseredett.
+
+A férje udvarias, előzékeny ember volt, de csak ennyi. Az asszonyt
+bálokba vitte, szép ruhákat csináltatott neki és nem vigyázott rá. És
+történt, hogy egyszer csak megtalálta a regényei hősét és elbukott ő is,
+mint a regények asszonyai, akik küszködnek, sirnak, szenvednek,
+menekülnek a férjükhöz, a gyermekükhöz, az anyjukhoz és végtére is csak
+elbuknak. Hogyne bukott volna ő el, aki nem menekülhetett a férjéhez,
+nem csókolhatta meg a gyermekét és nem hajthatta földi szenvedélyektől
+izzó fejét az anyja kebelére.
+
+Elbukott és oly naiv volt, hogy sohasem gondolkozott az élete során.
+Mint valami tizenhatesztendős leány, aki csókolózott a jogászgyerekkel
+az imént és minden mélyebb erkölcsi kritika nélkül tér meg este az
+apjához, ugy tért ő meg a férjéhez, mintha a legtermészetesebb dolog
+volna, hogy ő szeret valaki mást és szereti a férjét – is. Csak éppen
+azt az izgatottságot érezte a férjével szemben, amit a kis leány az apja
+előtt.
+
+És csak nagyon későn, amikor az a másik egy tervvel állott elő, jutott
+eszébe, hogy mélyebben megfontolja a dolgot, s éppen ezért egy csillagos
+tavaszi estén kinyitotta az erkélyajtót, a küszöb elé vonszolta puha
+karosszékét s csöpp lábait egymásra rakva félig lehunyt szemével valami
+bolondos, forgó, messze csillagba mélyedt és gondolkozni kezdett.
+
+
+II.
+
+Először rendezni kezdte a képeket, amelyek egymásra tolultak a lelkében.
+Az első az a kedélyes, téli este volt amikor először hazudott a
+férjének. Azt mondta, hogy rosszul van, s küldte, hogy menjen egyedül
+arra a lakodalomra, a hová meg voltak hiva. A jó ember elment és az
+asszony titokban fogadta a regények hősét. Azon a napon érezte először,
+hogy nincs anyja. A második kép már olyan volt, mint a harmadik, s az
+meg olyan, mint mindvégig valamennyi, csak a legutolsó volt különb.
+
+Ma délután volt. Ott ültek a szobában, az asszony a pamlagon, a hős
+előtte a földön, maga alá szedve a lábait és az ő puha ölébe nyugtatva a
+fejét. Beszélt, suttogott édes szavakat és mintha a gondolatával nem
+tudta volna eléggé meggyőzni önmagát, szinte szónokolt – önmagának. Az
+asszony hátradőlt a pamlagon, egy-egy szóra megborzongott, aztán ismét
+édes, meleg zsongás járta át a lelkét, amint a férfi festette előtte a
+jövő képét. Érzett a beszédéből, hogy nemcsak az asszonyt akarja
+meggyőzni, megnyerni a tervének, hanem önmagát is. És hogy annál inkább
+elérje célját, kiválasztotta, élénken megrajzolta azokat a vonásokat,
+amelyek neki tetszettek, s amelyek kedvező alakba formálták a terv
+bizonytalan anyagát. És fölhevülve beszélt, majd fölállott és minden
+lelkét szavaiba lehelve suttogott sablonos dolgokat:
+
+– Igen, Magdolna, csalódtunk mind a ketten. Ön a férjében, én a
+világban. Abban csalódtam, ami körül a világ forog, s amiről azt
+mondják, hogy mozgatja a napot és minden csillagát a végtelen kozmosznak
+– a szerelemben. Ön megtalálta az ideálját, az álmai hősét… ugy-e…?
+
+Az asszony csak mosolyogva szoritotta meg a kezét.
+
+– No lássa, és én is rátaláltam az első, az igazi nagy szerelmemre,
+amely ur a lelkemen, s amelynek alá van rendelve minden gondolatom,
+egész létem…
+
+Aztán ügyes átmenettel, mézes burokban adta be a beteg asszonynak az
+izgató, vérpezsditő orvosságot, amelyről előbb kell, hogy leolvadjon az
+édes, sablonos burok, hogy éreztesse jelenlétét az a mag, amely izgalmat
+gyujt, lángba boritja a gondolkozó észt és megejti a gyöngeséget.
+
+– Lám, egymásra kellett volna találnunk régen – szólt – még akkor,
+amikor az egymáséi lehettünk volna… Én a férje…
+
+Ez volt a burok. Aztán előszedte a cilinderéből a keztyüit, szótlanul
+felhuzta mind a kettőt, kezet csókolt az asszonynak és bucsuzóul csak
+ennyit mondott:
+
+– Ki tudja, talán még nincs is későn.
+
+Ez volt a mag. A mag, amely megfészkelte magát az asszony lelkében, hogy
+mérges csiráit felbocsássa a higgadt agyvelőbe, hogy ott megrontsa a
+józanságot…
+
+– Mit ért ez alatt…? szólt hirtelen az asszony.
+
+A férfi elmosolyodott és szeretettel kezdte simogatni a cilinderét.
+
+– Hogy mit értek alatta?… Istenem, amikor olyan egyszerü! Váljon el az
+urától és én…
+
+– És ön?…
+
+– Hát nőül veszem!
+
+Magdolna asszony csak bámult ebbe az uj, kavargó, káprázatos világba,
+amit a férfi megnyitott előtte. Hozzálépett és megragadta a karját:
+
+– Azt értem, hogy _ön_ nőül vesz… de _te_…
+
+És végtelen mélység lakozott abban az egy szóban.
+
+
+III.
+
+Csak bámult a forgó, pislogó csillagba és gondolkozott. Gondolkozott,
+ugy a maga gyerekes módja szerint, a neki tetsző motivumokkal érvelve.
+Elgondolta, hogy mint a hernyó szines pillangóvá válik, hogy a por
+helyett, amit eddig ismert, megszeresse a virágok édes birodalmát,
+megizlelje a kábitó mézüket, megittasuljon az illatuktól, olyanképpen
+válnék ő ki a köznapi élet porából, hogy helyet foglaljon abban a
+csodás, szerelemtől izzó, gyöngédségtől illatos világban, amit az a
+másik festett előtte.
+
+– Igen – szólt halkan, – mint hernyóból a pillangó… porból a
+virágkehelybe…
+
+Arra nem gondolt, hogy a két legnagyobb, legöntudatosabb szinésze a
+világnak egy szerelmes asszony és az ő szeretője. Hazudnak a világ előtt
+és hazudnak egymás előtt. Van egy közös titkuk, amit csak ők ketten
+tudnak és van egy másik, a nagyobb, a féltettebb, amit csak egyedül tud
+mindenik, külön-külön. Titkolja, takargatja egyik a másik előtt a prózai
+tulajdonságait. Néha látta, figyelte, a mint a férfi kerülte a szalonban
+a prózai állásokat, ülésmódokat. Bármilyen fáradt volt, férfiasan
+tartotta magát, hazudva a testével. Lám, a férje ilyenkor levetette
+volna a szalonkabátját és kényelmesen dőlt volna hátra a karosszékében.
+
+Lám, a férj megvakarja a kezefejét, ha viszket, mig a szerető az ajkához
+simitja, vagy titokban a szék karjához dörzsöli.
+
+Hazudik a hangjával, a tekintetével, az egész lelkével, hogy ébren
+tartsa az illuziót, az ideált, amit az asszony róla alkotott. Hová lesz,
+hová tünik mindez, ha egyszer a férje lesz és a birását többé nem a
+saját lénye szerzi meg neki, hanem a törvény…? Hová lesznek az ideális,
+de kényelmetlen öltözékek, apró titkai, láthatatlan s mégis öntudatos
+láncszemei annak a hazugságból kovácsolt láncnak, amely most összetartja
+őket…?
+
+– Bizony, bizony – gondolta – csak szivarra fog gyujtani, ha kedve
+tartja…
+
+Aztán kiverte a fejéből ezt a gondolatot. Lent, az utcza gázlámpája
+alatt látta, amint a varrólány bucsuzik az imádójától. Hosszasan
+egymásra néztek; a kezeik, mintha nem tudtak volna elválni egymástól s
+végül, amikor a lány lopva, óvatosan körülnézett, hogy nem figyelik-e
+őket, hirtelen szenvedélyes csókba tapadtak az ajkaik…
+
+Izgatottan ugrott föl erre a látványra és végigheveredett a pamlagán.
+Hullámos szőke haja szétfolyott a vállain, nagy fonatékai ott
+tekergőztek a himzett vánkosok között. És éppen rendbe akarta szedni,
+amikor kopogtattak az ajtaján. A férfi lépett be.
+
+– Nos, Magdolna… határozott?
+
+És szegény gyönge Magdolna, az ideges asszony, aki előtt ebben a
+pillanatban, hogy maga előtt látta a szép, férfias alakot, hogy hallotta
+a csengő, határozott hangját, hogy érezte forró érintését a csókjának,
+hogy elveszett a haldokló pillantása az ő nagy nyilt szemeiben, aki
+előtt ebben a pillanatban hitvány párává foszlott minden szkepszis,
+minden ellentmondó gondolat – a gyönge, az ideges Magdolna a szeretője
+nyaka köré fonta puha karjait, megkereste szomjas ajakával az ő ajkait
+és egy hosszu, büntől izzó csókba fulladó hangon mormolta:
+
+– Igen… a tiéd leszek…
+
+
+IV.
+
+Éppen az esküvőjük előtt való napon történt, hogy a férje, a _volt_
+férje veszedelmesen beteg lett.
+
+Fönn, az uj lakásban folyt a mulatság, bucsuztatták a vőlegény
+legénységét, a menyasszony rövid, pár hónapos leányságát; csengett a
+pohár, kacagott a zene, és a sok szép asszony a pezsgőtől mámorosan
+táncra perdült az egyik teremben a mohó férfinépséggel.
+
+– Rosszul bánt vele a férje… mondogatták a tudatlanok.
+
+– Régóta szerették egymást… szóltak a beavatottak.
+
+– A szeretője volt… vélték az asszonyok.
+
+Magdolna nem táncolt. Azt mondta hogy fáj a feje a sok izgalomtól és
+félrevonult az erkélyes szobába, magára zárta az ajtót és ugy, mint
+akkor este, az erkély nyitott ajtaja elé ült és bámult ki a haldokló
+délután hangulatába. A szomszéd szobákból áthallatszott lüktető, finom
+melódiája a keringőnek, zavaros, bugó hanglármába szürődött az
+asszonykacagás, a pohárcsengés, a nagybőgő ritmikus brümmögésével.
+
+Csak nézett ki az utcára és a volt férjére gondolt. El akarta üzni
+magától a képét annak a csöndes embernek, aki nyugodtan, minden izgatott
+szó, mozdulat nélkül vezette az oltárhoz, tette feleségévé, s aki éppen
+oly nyugodtan, izgalom nélkül bocsátotta el magától, valami melankolikus
+mosolylyal az ajkán, amikor kijelentette, hogy válni akar tőle.
+
+– Legyen – szólt – visszaadom a szabadságát, Magdolna, ha nem szeret…
+
+Üzte, kergette maga elől a képét, hiába. Elébe tolakodott az arca, amint
+ott nyugszik csöndesen a betegágyon szegény, azzal az ő melankolikus
+mosolyával az ajkán. Hangosan ismételgette:
+
+– Nem fogok gondolni a férjemre… a volt férjemre. Nem fogok a férjemre
+gondolni…
+
+És hátrahajtotta zugó fejét, miután végignézett az uszályos, a fehér, a
+második menyasszonyi ruháján, amely ott omlott végig az ágyon,
+előkészitve a holnapi esküvőre… Óh, mennyi ábránddal, titkos
+boldogsággal viselte az elsőt! Mintha az a régen ismert, megvarrott,
+százszor megpróbált ruha ezer édes titkot rejtett volna a selymes
+csillámu ráncai között, mintha egyre mondta volna a suhogása:
+
+– Mi lesz…? Mi történik ezután…? Asszony vagy, az leszel ma… holnap…
+
+Ez a második mást beszélt. Mintha azt mondta volna, hogy:
+
+– Óh, tudom, tudod, hogy mi lesz…! Asszony vagy, az vagy, már régen! Hol
+az az édes, titkos remegés, amely akkor elfogott először, amikor a
+vőlegényed megölelt? Óh az uj vőlegényed már a férjed volt valaha…
+sokszor… Hol vannak az első csók édes rejtelmei, amikor már százával
+szaggatta ajkaidról a virágot a vőlegényed? Hiszen már vétkeztél is a
+vőlegényeddel…! Hiszen már ismeri minden perzselő titkát a testednek, a
+lelkednek ez az ember. Mit fogsz érezni, ha egyedül maradtok, hogy
+szerelmesen zárjon a karjai közé… százegyedszer…!
+
+– Vagy nem fog-e mérhetetlen szégyen elfogni, ha el akarod hitetni
+önmagaddal, hogy szent ez a bünös kötelék, amit most, ha más formában
+is, de folytatsz csupán…
+
+– És nem leszel-e féltékeny arra, aki oly kitünően keritette hálóba a
+más feleségét? És nem lesz-e féltékeny ő, aki legjobban tudja, hogy
+bünös, csaló asszony voltál és hazudtál a férjednek a lelkeddel?
+
+– És nem tudod-e, hogy már holnap szerte fog foszlani az illuziód, –
+hiszen nem jár mindig szalonkabátban az az ember és vörösre dagad a
+szeme, borzas a haja, kuszált a bajusza, ha fölébred reggel az ágyában?
+
+– Hová lesz a hazugságon épült boldogságod, ha megismered a prózai
+valót…?
+
+Az volt a szerencsétlensége a vőlegénynek, hogy ebben a pillanatban nem
+lépett be a menyasszonyához, mint akkor, amikor az – határozott…
+
+Magdolna asszony fölugrott ültéből, magára kapta nagy, sötét köpenyét, a
+fejére illesztette fekete csipkekendőjét, és hátul, az elhagyott
+szobákon keresztül kiosont az udvarra, az utcára… Onnan még visszanézett
+és látta, hogy az egyik szoba ablakán már le van eresztve a rózsaszinü
+függöny…
+
+És amint haladt, sietett az utcán a beteg férje, a volt férje lakása, az
+ő lakásuk felé, korrekt mondatokba szedte, amit majd mondani fog:
+
+– Én édes, én egyetlen uram, itt vagyok, eljöttem, mert utálom a
+hazugságot és csak a te becsületes, őszinte szivedet szeretem. Dobj ki,
+kergess el, ölj meg, de itt vagyok és szerelemmel csókolom az ajkadat;
+megigazitom a párnádat, igy ni…
+
+Mivelhogy bizonyára nem volt, aki megigazitsa szegénykének a feje alatt
+a párnát…
+
+
+
+
+A CSÓK.
+
+Amikor kiértünk a fasorba, arra a városliget felé, világosodni kezdett
+az égbolt. Ott az ormótlan fekete lombtömegek fölött valami átható,
+lilába olvadó kékkel derengett a hajnal. Festő ember pirosat, kéket,
+rózsaszint, meg ezer szint látott volna rajta. Ott derengett, mint ahogy
+mérhetetlen tengerek fenekére világol a nap. Mintha valami óriási,
+nagyon vastag kék üvegen tört volna át a sugár. A fák, épületállványok
+konturjai vad feketeséggel meredtek erre a halvány alapra. Távol pedig,
+ahogy hosszu sorban, hangtalanul állottak egymás mellett a házak,
+szürkés, halványlila köd pihent az utcán és sejtelmes gőzkörrel tette
+határozatlanná a messze tornyok, házormok vonalait.
+
+Egyre világosodott és az itt-ott pislogó gázlámpák kezdtek tulságosan
+sárgán világitani. Aztán jött az ember és hosszu botjával elpiszkálta a
+lángot.
+
+Szilveszter megállott és megfogta a karomat.
+
+– Hallja… pszt…
+
+És nyakát előre nyujtotta, ujját csöndet intve emelte föl; figyelt
+valami titokzatos neszre.
+
+– Nem hallja?
+
+– Mit?
+
+– A hajnal himnuszát… hát mit mást? Ott susog a falevelek közt, ott búg
+a foszlányos páraködben… hallja… most csöndesen suttog, hogy ne
+egyszeribe költse föl a világot. Aztán emelkedik a nap ott lenn… látja,
+hogy szórja a szikráit végig a világon… moraj kel a levegőben,
+megremegnek a frissen fakadt falevelek, suhog a pára, zendül a harmónia
+a bokrok közt, előbb búg, aztán erősbbödik, harsog, üvölt és fölzengi a
+világokat ébresztő hangjával. És ott jön a király, hogy fényt, nagy
+világosságot áraszszon ehhez a születéshez… hallja…?
+
+Ott állottam csöndesen és bámultam a bokrok közt foszlányokra szakadó
+párákra, a fölszálló napkorongra.
+
+– Ezt irtam én meg… óh én hallom az egészet… kiveszem a melódiát és
+megértem a lombok susogásának harmóniáját… nos, most már érti, hogy
+miképpen született a hajnal himnusza…?
+
+A hajnal himnusza.
+
+Ez volt szegény Szilveszternek a nagy munkája, amit császárok, királyok
+előtt adott elő, amiért csillogó érdemrendeket aggattak a beteg, szük
+mellére. El sem fért rajta valamennyi. Járt városról-városra,
+világrészről világrészre a zenekarával és mindenütt a hajnal himnuszát
+játszották, hogy őrjöngött belé a világ és utána szöktek a hiszterikus
+asszonyok.
+
+– Igy született a hajnal himnusza… most már érti, ugy-e?
+
+És boldogan, táguló orrcimpákkal szivta a hajnali levegőt; bámult tovább
+a napba, a ködbe, a bokrok közé.
+
+Aztán egyszerre fölrezzent.
+
+– Maga nem tudja az én csókhistóriámat?… Majd elmondom. Tudja, ilyenkor
+szoktam elmondani, mert benne vagyok a hangulatban.
+
+Lassan mentünk előre és Szilveszter beszélni kezdett.
+
+– Mert az asszony mind hiszterikus és bolond. Ha az ember érdekes, meg
+ilyen, hát vége. Hiszen jól tudja. Azóta nem muzsikálok, ami szintén
+benne van a históriában.
+
+Egy nagy városban voltunk éppen a zenekarommal. Hogy hol, az mindegy.
+Muzsikáltunk és óriási volt a hatás. Vittek a társaságokba, uri
+szalonokba, grófokhoz, bárókhoz, meg hercegekhez is… Az asszonyok
+elkezdték… Nem is kényelmes dolog az, ha az ember odaül a társaságba és
+minden asszony az ő fejét bámulja, mindenki előtt, a férje előtt.
+
+Pedig nem is vagyok könnyen lobbanó ember… És lássa, mégis
+belebolondultam az egyikbe. Száz városban muzsikáltunk, – leveleket
+irtak, randevut kértek és mosolyogtam rajtuk. Aztán jött ez az egy és
+megbolondultam. Nagyon szép volt… a férje is fiatal, erős, szép ember.
+Olyan gyönyörü pár volt együtt ez a kettő, hogy fájt belé a szivem.
+
+Hozzájuk is jártam és a tiszteletemre mindig nagy társaság volt együtt.
+Egyszer aztán, ugy a hatodik koncert után azt mondta, hogy ma nagy
+vacsorát rendez. Hogy jőjjek el én is, meg aztán ők mind elmennek a
+koncertre. Együtt megyünk majd hozzájuk és jól fogunk mulatni.
+
+Ott is voltak. Szerencse, hogy a karmester háttal áll a publikumnak,
+mert kiesett volna a kezemből a pálca. Nagyon ideges voltam és ő nagyon
+szép volt.
+
+Az urával jött. Az frakkban volt, deli szép fiu… Szépen megfésülködött
+és oroszosan fölkunkoritotta a bajszát. Karonfogva vezette a feleségét
+és odaültek az első sorba. Csak éppen azt láttam, amikor fölmentem a
+hegedük közé, hogy mosolyogva integet felém a fejével. A férje is.
+
+Tudja isten, ha minden édes mosolygása helyett egy pillantást vetett
+volna rám, de azt aztán titokban, ugy, hogy az ura ne lássa, megőrültem
+volna a boldogságtól…
+
+Aztán ugy volt mint máskor. Őrjöngtek, tapsoltak. Az andante maestosót
+megismételtük, meg ráadásul a scherzót is.
+
+Hogy vége volt, a pódium köré rohant mind, asszony, férfi, hogy az
+arcomat lássa. Én siettem és magamra vettem a bundámat. Kimentem az
+utcára és ott már vártak.
+
+– Menjünk kocsin – szóltak néhányan.
+
+– Helyes… hé, fiakker!
+
+Aztán az asszony, az én asszonyom hátra fordult és azt mondta, hogy:
+
+– Nem. Gyalog megyünk. Szép az idő és ennek a bundás urnak jót tesz a
+friss levegő most… Hiszen nincs messze!
+
+Beleegyeztek. A karomba kapaszkodott és elindultunk. Valami frázissal
+kellett kezdeni a beszédet:
+
+– Remek volt; már hetedszer hallom és mindig oda vagyok – szólt.
+
+– Hát bizony ez sikerült, hála Istennek – mentegetőztem. Igy szoktam.
+
+– Boldog ember maga, és olyan zseniális feje van.
+
+Még beszélt a nagy ünnepeltetésekről, az érdemrendjeimről, amelyeket
+szerettem volna odahajigálni a pici lábához és én már nem figyeltem rá.
+Lassan formálódott, érett bennem a gondolat, hogy egyszerre megmondok
+mindent. És elárulva, hogy eddig egy szavára sem figyeltem, hirtelen,
+még a teremből magammal hozott, idegességemben magamhoz szoritottam a
+karját, szinte durván megrántottam és a fülébe susogtam:
+
+– Szeretem.
+
+Aztán vártam, hogy mi történik.
+
+A kékszalagos legyezőjét megforgatta és az ajaka gunyos mosolyba
+szökött. Egyideig hallgatott, aztán csöndesen szólt, ugy, hogy csak én
+hallottam.
+
+– Maga is?
+
+– Igen.
+
+– Nem hittem volna. Hiszen ugy szeretik az asszonyok.
+
+– Nekem egy se kell.
+
+– Nos, és a müvészet, a hirnév, a dicsőség?
+
+– Mind eldobnám, odaadnám egy csókjáért…
+
+Ez csupa banalitás volt, de ezt igy szokták. És én mégis átéreztem,
+igazat mondtam, a lelkemből téptem ki a szavakat.
+
+– Egy csókért? Istenem, hisz az olyan semmi! Az egyik ember odailleszti
+az ajkát a másik ember ajkához és megvan a csók. Még cuppantani sem
+kell, mert az parasztos. Semmi…
+
+– És mégis.
+
+– És mégis? kedves Szilveszter, ön bolond… Hát mi az: egy csók?
+
+És folytatta a nyakatekert okoskodását, egyre élesztve bennem a vágyat.
+Nem tudtam, hogy mi lesz a vége.
+
+– Csupa konvenció az egész! Istenem, hiszen minden csak konvenció a
+világon… Nézze csak Szilveszter, ha ugy a társaságban valaki csak a kis
+ujjával is a derekamhoz nyulna, halál lenne ott azon a napon… És a
+bálban?! Boldog, boldogtalan átöleli az embert. Hiszen Szilveszter,
+gondolja meg, hogy császárnék, királynék, minden halandó asszonyok
+elsői, akik az udvari termek előkelő publikuma előtt a pici bokájukból
+egy centiméternyit sem mernek megmutatni, a tengeri fürdőn mindenki
+szeme láttára sétálnak… és elég szellős jelmezben… Hát kell, hogy okos
+ember meghódoljon ezeknek az ostobaságoknak?
+
+Csak odavágtam, türelmetlenül, izgatottan:
+
+– Nem.
+
+És ekkor kezdtem érteni, hogy ez a beszéd előzetes védbeszéd volt a
+mellett a csók mellett.
+
+– Egy csókomért… Szilveszter, ön nem tudja, hogy milyen semmi az.
+Eldobná érte mindenét? Megértem. De vissza is kivánná abban a
+pillanatban, amikor szétválnának az ajkaink. Ha egyszer már megkapta…
+
+– Könyörüljön meg rajtam!…
+
+– Ugyan… Nézze csak, ön okos ember és meg fogja érteni, amit mondok. Én
+olyan asszony vagyok, akiben nincs meg az ideges csira, amelyből az
+ilyen tilos szerelmek, bünös viszonyok fejlődni szoktak. Azoknak a
+tápláló talaja egy sokat szenvedett, érzékeny lélek, amely ha
+elérzékenyül, olyan mint a viasz és annak a karjai közé kergeti az
+asszonyt, akit legelőször lát meg a könnyein keresztül. Énnekem egész
+életemben nem volt bánatom… Jómódban éltünk, a szüleim még most is
+élnek, az uram szép, jó, okos ember, a gyermekeim egészségesek, semmi
+hiányt nem szenvedek és mindennél fogva valami kéreg nőtt a lelkemre,
+jólétből, megelégedésből és a jóllakott ember lustaságából
+összekeménykedve… Óh Szilveszter, ezért fogom én fel természetrajzilag a
+csókot s ezért érdeklődöm, de nem érzékenyülök el a regényhősök szomoru
+sorsát olvasva.
+
+– Borzasztó – szóltam mélyen impresszionálva.
+
+– És éppen ezért, Szilveszter, olyan vagyok, – bocsánat a rossz
+hasonlatért – mint valami nagystilü courtisane, akit sem szerelemmel,
+sem pénzzel, sem semmivel ezen a világon meghóditani nem lehet és aki
+annak adja a szivét akinek akarja…
+
+– Tehát…
+
+– Semmi tehát. Türelem. Egy vágyam azért van. Azaz nem is annyira vágy,
+mint szeszély. Holnap talán már őrültségnek fogom mondani. És ajánlom,
+hogy kapjon rajta, mert, ha csak egy pillanatig is gondolkozik fölötte,
+elszáll…
+
+– Nos?
+
+– Nos, hát maga ugy-e, ezrekért muzsikálja a hajnal himnuszát és sok
+dicsőségért… no vallja be, ártatlan bárányka, mit szerénykedik?
+
+– Ezrekért… dicsőségért…
+
+– És Szilveszter, ha maga eljön az ablakom alá akármelyik hajnalon és
+kopott, feltürt galléru kabátban, rongyos kalappal a fején, a
+Stradiváriuszán eljátszsza a hajnal himnuszát, mint valami bolondos,
+szerelmes trubadúr…
+
+– Nos?…
+
+– Megcsókolom.
+
+És éppen ekkor érkeztünk meg. Akik előbb jöttek, már zajjal, csörömpölve
+helyezkedtek el az asztalnál. Karonfogva léptünk be, én levettem a
+kabátkáját a válláról. Megigazitotta a fürteit a tükör előtt és leült a
+főhelyre. Én mellette ültem. Az ajtó pedig kinyilott és a nagy, zajos
+fecsegés, tányér-, kés-csörömpölés, kacagás zajában igénytelenül,
+szerényen jelent meg a háttérben a fölszolgáló cseléd…
+
+*
+
+No és már másnap megmondtam a hotelben, hogy éjfélután egy órakor
+költsenek föl. Föl is keltem és magamra kapkodtam a legkopottabb
+kabátomat, hónom alá csaptam a Stradiváriuszt, nem törődve azzal, hogy
+megereszkedik a hur a hajnali párázatban, elrohantam az ő villájuk
+ablaka alá… Látja, éppen ilyen csodálatos hajnal volt, azért jut most az
+eszembe az egész. Odaálottam a függönyös ablaka alá. Egy ideig
+hallgatóztam. Csönd volt.
+
+És magam sem tudom, miért, az ablakra meresztettem a szememet, mintha
+keresztül akarnék látni a függönyön, egészen arra a XV. Lajos korabeli
+stilü ágyra, ahol ez az érzéketlen, szépséges asszony alszik álomtalan
+álmot; érzéketlen, de azért szép, kivánatos és én ugy éreztem, hogy
+egyszeribe megőrülök, beütöm az ablakot és bemeredek a tekintetemmel
+feléje…
+
+És izgatottan, az álmatlan éjszaka után, reményében annak a csóknak,
+amelynek még a gondolata is remegésbe hozta nyomorék, beteg testemet, a
+vállamra illesztettem a hegedümet és ajkamba harapva, lehunyt szemmel
+belekezdtem a hajnal himnuszába.
+
+És még soha ugy nem játszottam a hajnal himnuszát. A kiséretet a
+természet szolgáltatta hozzá. És ahogy megkomponáltam a himnuszt a
+lombsusogásból, a falevelek remegésének csak én hallottam neszéből, a
+diadalmas napkirály hangulatából, ugy kisérte a játékomat mindez. És
+amikor a végén a nagy király méltóságos ritmusu indulója fölhangzott, a
+kacér kis villa fölött megjelent a nap és a szemembe szórta a sugarait,
+mintha mondaná:
+
+– Itt van az arany, az élet, én bolond muzsikusom!
+
+És kimerülten, verejtékkel boritva estem össze, ahogy vége volt. A
+Stradiváriusz odacsapódott a kavicsra még most is megvan rajta a
+karcolás, csak a vonómat szorongattam.
+
+Fölszedtek és három hónapig küzdöttem a halállal. Tudom – akárhogy fog
+is mosolyogni rajta, – hogy csak azért nem haltam meg, mert arra a
+csókra vártam. Az asszonyról még csak nem is hallottam. Az ilyen
+egészséges asszony nem megy a kórházba a trubadurját ápolni, az a
+hiszterikusok szokása…
+
+Aztán amikor kieresztettek, már tavasz volt. Csupa akácillat volt a
+kertjük akkor este, amikor odaszöktem, hogy számon kérjem tőle azt a
+csókot, amiért három hónapig haldoklottam és ami beteg testemben még
+tartotta a lelket. Valami nagy vacsora volt a kertben. A bokrok közt
+átpislogott a kerti lámpások lángja és látni lehetett a hosszu asztal
+körül ülő vidám társaságot. A gyerekek lampionokat aggattak az ágakra.
+
+Nem akartam közibük menni. Az asszony maga ügyelt föl és ki-bejárt a
+házból a kertbe, meg a kertből a házba ott a bokrok közt, sötét kis
+uton.
+
+Ott vártam meg.
+
+Egyszerre csak jött; fölfogta a szoknyáját. Pici fehér csipkés kötény
+volt rajta.
+
+– Jesszus, ki az? Szilveszter?
+
+– Én.
+
+– Bolond. A csókért jött.
+
+Remegtem, alig tudtam állani a lábamon.
+
+– Igen. Azért.
+
+Elmosolyodott és pajkosan megveregette puha tenyerével az arcomat.
+
+– Lesoványodott, Szilveszter…
+
+– A csók?…
+
+– Nono! Megigértem, megkapja. Szépen muzsikált.
+
+Megfogtam a kezét és az ajkamhoz szoritottam; aztán határozatlan
+mozdulattal, amelyet igazán nem is szándékosan csináltam, át akartam
+karolni a derekát. Kellemetlen kifejezést öltött az arca.
+
+– No?! Mit gondol maga?…
+
+– Az igéret…
+
+Most ő fogta meg a kezemet. Erre az érintésre ugy elgyöngültem, hogy le
+kellett hunynom a szememet. Vitt, vonszolt magával. Egyszerre csak ott
+álltunk az asztalfőnél, a megvilágitott, meglepett arcok előtt.
+
+És beszélni kezdett tréfás komolysággal:
+
+– Hölgyeim és uraim, én Szilveszter urnak megigértem, hogy megcsókolom,
+ha az ablakom alatt eljátszsza a hajnal himnuszát. Eljátszotta, önök is
+tudják. Most meg fogja kapni a csókot.
+
+És hirtelen megcsókolt.
+
+Nagy taps, éljenzés, pohárcsörgés zugott fel erre. A férje ott ült és
+elégedetten mosolygott. Bizonyára már elmondta neki igéretét. Csak
+éppen, hogy bele tudtam kapaszkodni egy széknek a támlájába. A bokrok
+előtt bóbiskoló cigánybanda fölriadt a zajra és vidám tusba vágott.
+Zugott a vidámság, csörrentek a poharak, éljeneztek, kacagtak az emberek
+és az egyik fiatal ember fölállott és mámoros hangon kezdett a
+tósztjába:
+
+– Hölgyeim és uraim…
+
+A többi már a zajba fult. Mulattak, tulkiabálták egymást, a cigány
+huzta.
+
+Az én asszonyom pedig beszaladt a házba, hogy ott legyen, amikor a
+pezsgőt fölbontják…
+
+Láttam, hogy mámoros fővel már elfeledték a csókjelenetet s csak holnap
+fognak rá majd emlékezni és akkor mosolyognak rajta.
+
+Senki sem vett tudomást róla, hogy elsompolyogtam. Haza mentem.
+
+*
+
+Igy beszélt Szilveszter és hozzátette:
+
+– Még most is sirok bolond fejemmel, igen sokszor, hogy miért nem
+csókolt meg ott a bokrok közt, amikor egyedül voltam vele… Egyszerübb
+lett volna és én meghaltam volna a boldogságtól. De neki izgalmat
+okozott volna és éppen ezt nem akarta. Az megzavarja az egészséges
+nyugalmat. Igéretről volt szó és tudta, hogy bolond vagyok, hát megadta…
+Nagyon egészséges asszony volt…
+
+Ezzel aztán vége volt a Szilveszter elbeszélésének. Fönn az égen a lila
+és a mélységes ultramarin után a fehérre váló halványkék következett.
+
+– Menjünk haza…
+
+A sarkon egy kocsi állott. Szilveszter füttyentett neki. Nem jött.
+Aztán, a mikor hiába füttyentgetett, elkiáltotta magát rekedten, valami
+kétségbeesett akcentussal a hangjában:
+
+– Kocsis!…
+
+És ahogy ott álltak hangtalan néma sorban a házak, az egyikből, alól, a
+kávéházból beleszaladt a ködbe a köpenyeges kocsis, a kocsija felé.
+
+Aztán az egész uton, a kocsiban azt gondoltam, hogy egy betegagyu
+müvésznek az a legnagyobb tragédiája, ha egészséges asszonynyal
+találkozik ebben az életben.
+
+
+
+
+ÁDÁM, A HIVATALNOK.
+
+Akik minden reggel látjátok Ádámot, amint végigbandukol az utcán kopott
+ruhájában, a hóna alatt némely iráscsomókkal, keserves munkájával annak
+az ő néhány, pihenésre szánt órájának, ne higyjétek, hogy öröktől fogva
+szürke volt és örökké szürke leszen az ő élete. Volt abban már egy
+rózsaszinü nap is, az Ádám nagy napja. Ő maga sem tudja, hogy csöppent
+belé és azt meg talán senki se tudja a világon, hogy miképpen
+bontakozott ki belőle. Rózsaszinü nap volt, vidám nap. Istenem, szegény
+Ádámnak káprázik még most is az esze tőle, ha rágondol.
+
+És ugy történt a dolog, hogy a főnök ur, ott az adóhivatalban, ahol
+rubrikákat töltenek ki már a világ teremtése óta, valami aranyos
+rendjelet kapott. Ki is volt irva a hivatalos lapban és az egyik kolléga
+azonnal bankettre gondolt. Körül is járt a hivatalban a tervével. Ádám
+nem tudta, hogy miről van szó és ott görnyedt az irása fölött,
+félszemmel a mulatós kolléga mozdulatait kisérve.
+
+Az asztaltól-asztalhoz ment és mindenkinek a fülébe sugott valamit. Ádám
+csak azt látta, hogy egyik is, másik is az asztalra üt, vagy a mulatós
+kolléga vállára. És olyanokat hallott hogy:
+
+– Pompás eszme!
+
+– Kitünő gondolat!
+
+– Zseniális!
+
+És még sok más szuperlativuszt, ami igen izgatta Ádámot. Hogyan? Hát a
+mulatós kolléga őt kihagyja? Ő hozzá nem jön sugdosni?
+
+Aztán ugy gondolkozott, hogy a jó hivatalnoknak mindegy, ha ágyuznak is
+körülötte, és tovább irt. És egyszerre olyasformán hallotta, hogy a
+mulatós az ő asztala felé jön. A szive dobogni kezdett, érezte, amint a
+vér a nyakába, az arcába tolul és nem mert felnézni. Aztán a vállára
+ütött a mulatós. Suttogva szólt hozzá:
+
+– Ugy-e, maga is velünk tart. Ádám?
+
+– Igen, én is. Nem, nem tartok. Mi az, miről van szó?
+
+Azt se tudta, hogy mit beszél.
+
+– De Istenem, Ádám, mit izgatja magát olyan nagyon… Nézzék csak! Hát
+beszéljünk nyugodtan. A főnök urról van szó.
+
+– A főnök urról!…
+
+Igen. Tudja, hogy érdemrendet kapott, ugy-e?
+
+– Tudom.
+
+– No hát, ugy gondoltuk, én is, meg a többiek is, hogy illendő volna egy
+kis bankettet rendezni; jól esnék a főnök urnak.
+
+– A főnök urnak?…
+
+– Annak. Elmennénk együtt vacsorázni, aztán valami kávéházba feketére,
+aztán haza. Az asszonyokat is elhivjuk.
+
+– Az asszonyokat is?
+
+– Mi az? Talán ellenére van? Hát jól van, nem hivjuk el az asszonyokat!
+Ádám, furcsa ember maga…
+
+Szegény Ádám a zsebkendője után kapkodott. Izzadt és összefolyt előtte a
+betü az iráson. Zugott, kalapált valami a fejében erre a nagy
+csábitásra. Csupa uj, káprázatos dolog: bankett, kávéház, asszonyok…
+Istenem, asszonyok!…
+
+– Nos, hát jön, vagy marad?…
+
+Ádám olyasformát hebegett, hogy majd később megmondja. Gondolkodási időt
+kér.
+
+– Jól van – szólt a kolléga – gondolkozzék, de annyit mondhatok, hogy
+megbánja, ha nem jön el… Sok szép asszony lesz ott, aztán a főnök ur is
+jó néven venné…
+
+Igen. A főnök ur. És éppen ez a pont volt az, amely legjobban csábitotta
+Ádámot. Mert különben nem volt a dologhoz nagy kedve. Ő csak délben ment
+el a vendéglőbe, ahol megvolt a kis sarokasztala mindig. Még azt sem
+kérdezte a pincér, hogy bort parancsol-e, vagy sört, kéremalássan. Csak
+hozta a három deci fehéret, meg a szódát hozzá. És olyan szépen
+megköszönte a három krajcárt.
+
+Kávéház? Sohasem volt kávéházban. Hisz oda csak dologtalan emberek, meg
+lumpok járnak. Ő csak mellette járt el és lopva nézegette a
+tükörablakokat, amelyek mögött ujságot olvastak, kávét ittak az emberek.
+
+Asszonyok? Hát tudja Isten, szép dolog az… Arra, az üllői-uton is jár
+mindig egy szép asszony, minden délben találkozik vele… És olyan jó
+szaga van a ruhájának, ha elsuhog mellette, a pici kis karja kiduzzad a
+ruhából és olyan ábrándosan néz… a lába meg akkorka mint valami… szóval
+igen kicsike.
+
+Szép dolog az.
+
+Aztán baj az, ha az ember egyszer életében kirug a hámból? Ugyan ugyan…
+Hát kinek tartozik ő felelősséggel? Senkinek. Ki kérheti tőle számon,
+hogy hol volt az éjszaka? A házmesternek meg a szobaasszonynak meg fogja
+mondani, hogy uri bankettre megy, csupa finom ember közé, jó társaság…
+
+Micsoda?
+
+Semmit sem fog mondani! Nagyszerü! Kinek mi köze hozzá, ha elmarad. A
+férfi legyen ura akaratának. Meg aztán a főnök ur is ott lesz. Asszonyok
+is lesznek.
+
+Belecsapta a tollat a kalamárisba és a mulatós felé kiáltott:
+
+– Kovács ur, kérem!
+
+– Tessék?
+
+– Elmegyek a bankettre!
+
+És hirtelen lebujt a fejével az irásai közé, mert nem kell azt a
+kollégáknak látni, ha az ember elpirul…
+
+*
+
+Otthon először is tiszta gallért kért a háziasszonyától, aki öreg volt
+és aki megjegyezte, hogy még csak szombat van.
+
+– Bánom is én, akármi van, csak adjon gallért. Az ilyen uri társaságba
+nem mehet az ember piszkos gallérban. Aztán asszonyok is lesznek.
+
+És még meg is krétázta, mert nem volt elég tiszta. Az a mosóné mindig
+kiforditja, hogy kivül van rajta az irás.
+
+Valahogy fölkászolódott, miután még be is tintázta kissé a fekete
+kabátját, ott, ahol kopottas zöld volt. Aztán nekiindult a bankettnek.
+
+– Természetes – gondolkozott az uton – hogy nem fogok odaülni ahol az
+asszonyok vannak. Mert nem jó az, ha olyan nagyon szagos a ruhájuk. Ott
+valahol a főnök ur körül szoritok magamnak helyet és messziről nézem az
+asszonyokat. Bort nem iszom… majd csak nézem, hogy hogyan csip be a
+többi, mert ez igen mulatságos. Majd én hazakisérgetem őket. Igen. A
+kávéházban mindjárt feketekávét fogok inni, hogy ne álmosodjam el és
+elhozatom a nagy francia ujságot. Istenem, istenem, talán már el is
+felejtettem azt a kis franciát… Tényleg egy mondatot se tudnék
+konstruálni…
+
+És szépen elérkezett a vendéglőbe, amelynek a kerthelyiségében már nagy
+patkóban fehérlett az asztal. A sarokban magányosan szomorkodott ő
+rendes kis asztala. Mintha szemrehányásokkal illette volna:
+
+– Ejnye Ádám, hát hütlen lettél? Szép, öreg, szép… lumpolsz…
+
+Csak belékeveredett a zajongó nagy társaságba, ahol tényleg voltak
+asszonyok is. De az már igazán nem volt szép, hogy némelyik kolléga nem
+vett fekete ruhát. Aztán elszorult a szive, hogy látta azt a sok embert,
+aki között szegény maga ugy elveszett. Otthon, a tükre előtt, amikor
+kiegyenesedett, olyan volt, mint egy miniszter, a fekete kabátjában, a
+fényes fehér gallérjában. Itt, a sok cifra dáma, fecsegő ur között
+elenyészett, szinte nevetséges volt az ő elegánciája.
+
+Aztán leültek mind, és Ádámot megfogta a mulatós:
+
+– Ide, Ádámka, a szép asszony mellé. Csak üljön le. Vér Ádám – Müllerné
+nagyságos asszony…
+
+– Van szerencsém.
+
+És már hozták is a bort, meg az ennivalót.
+
+– Igyék, Ádámka!…
+
+– A szép asszonyok egészségére!
+
+És a szép asszony mélyen belenézett az Ádám szemébe a koccintásnál. Ő
+csak azt figyelte, hogy a máséba is belenéz-e és majdnem sirt, amikor
+látta, hogy tényleg belenéz.
+
+Ott ült mellette csöndesen, szerényen iszogatva a poharából, csak
+néha-néha loppal tekintgetett feléje. És ugyan miért kacérkodik az az
+asszony mással is? Mit bántja őt azzal, hogy másnak is a szemébe néz,
+hisz oly jól esett az ő szürke, csöndes lelkének, hogy simogatva, édesen
+végigszaladt rajta az a meleg asszonyi pillantás.
+
+– Ilyen érzés lehet az – gondolta – ha megcsókolják az embert. Mert
+ennél jobb érzés nincs is a világon…
+
+Aztán csöndes, elégedett mosolyra huzódott az ajaka:
+
+– Hát még ha felesége van az embernek… az mindig igy néz rá…
+
+Nagyon naiv fiu volt Ádám, pedig már ősz szálak is csillogtak a hajában.
+
+A cigány cincogni kezdett, majd hogy valaki tárgyalt a primással,
+belevágott egy szomoru nótába. A prim vitte a szót, a többi, cimbalom,
+brácsa, bőgő utána zudult a vontatott szomoruságával.
+
+És csodálatos hangulat szállott Ádám lelkére. Ime, egy pillanat alatt
+belekerült abba az illatos, kavargó, káprázatos szinekkel ékes világba,
+amelyről eddig még csak nem is álmodott. Valami végtelen szomoruság
+ülepedett a lelke mélyére, és ő nem tudta, hogy azt a szomoruságot mi
+okozza.
+
+Csak élvezte azt az érzést és nézte a szép asszony gyürüs pici kezét,
+amely ott nyugodott az asztalon. Mennyi pici vonás, ránc van ezeken a
+hussá vált rózsaszirmokon… Itt kicsi, rózsaszin gömbölyödés, harmonikus
+vonalka, ott fehér simaság, üdeség… Gödör is van rajta, apró, hullámos
+vonalu, mintha valami virágnak a titkos, sziromvédte kelyhe lenne,
+amelyben az illat születik.
+
+Oh, ha abba a kicsi gödörbe illeszthette volna a sóvár ajakát, a mely
+még nem érzett édesebb mézet a méhcsinálta méznél; ha megsimogathatta
+volna, az arcához szorithatta volna azt a hullámvonalas, dombos kis
+kézfejet, ő, aki a bársony puhaságát is csak ünnepen élvezte. Biztos
+volt felőle mámoros fejével, hogy ott menten megszakad a szive, ha az a
+szépséges királynő csókra nyujtja a kezét…
+
+Istenem, hát az a néhány pohár bor okozta volna, hogy az alatt a rövidke
+pár perc alatt olyan szerelmes lett, mint valami huszesztendős
+diákgyerek?
+
+Aztán hirtelen elkapta a pillantását a kicsi kézről és a pohár felé
+nézett. Mert még gyanakodnának, ha látnák, hogy azt bámulja…
+
+Hát titka is volt már, édes, fájó titka az Ádám szürke lelkének. Ijedten
+nézett körül, hogy nem figyeli-e valaki, és örült, amikor látta, hogy
+senki se vet rá ügyet. Mindenki mulat, lármázik, még annak az édes,
+kacér asszonynak a férje is, ott a tulsó végen. Hogy oly sokáig el tud
+maradni a felesége nélkül…
+
+Mintha megbillent volna egész életének az egyensulya, ugy érezte. Hát
+itt marad reggelig, mulat, tönkreteszi magát, hisz ugyse látja többet az
+ő szép asszonyát, soha többet! És nem bánja, ha elaluszsza az időt nem
+megy többé hivatalba, elzüllik, és csapszékekben fogják összeszedni
+minden este. Mert összeroppant, megdőlt az egész világ, amiért férje van
+az ő szép asszonyának.
+
+És elhatározta, hogy őrüljön meg, haljon belé, de megcsókolja azt az
+asszonyt. Föláll, átöleli és megcsókolja. Aztán verjék agyon, dobják ki,
+nem bánja.
+
+Majd csöndesebb lett a lelke. Ravaszul lehajolt az asztal alá, mintha
+leejtett volna valamit és lenn, ahol idegesen, a cigány nótájának a
+taktusára mozgatta aprócipős lábacskáját az asszony, finoman, ugy, hogy
+még ő is alig érezte, megcsókolta a térdén a suhogós selyemszoknyáját.
+Talán nem is ért hozzá az ajaka, de neki elég volt a tudat, hogy
+megcsókolta…
+
+Aztán fölkelt és szó nélkül, köszönés nélkül ment hazafelé. Csak kiment
+a kertből az utcára, senkise kérdezte, hová megy. És ment a sötét
+éjszakában, a házak tövében, majd hogy nem surolta a falat tintás,
+kitisztogatott kabátjával. Mit bánta, ha meszes is lesz, hiszen csak
+azért volt érdemes élni, hogy azt az asszonyt lássa az ember. De tovább
+már nem birta.
+
+Ment, sietve ment hazafelé és a mint a széles, lámpavilágos, kávéházas
+utcából az ő kis utcájába fordult, ahol a sötétségben messze pislogott a
+lámpa, Ádám előbb szepegett, majd rángatózni kezdett az ajka széle,
+aztán kitört belőle a sirás keservesen, nagy, sürü könnyekkel, amelyek
+végigsiklottak az arca barázdáin, a szürke bajuszán és lehullongtak a
+gondosan kitisztogatott fekete kabátjára.
+
+És nagyon sirt Ádám, az adóhivatalnok, akár csak valami bolondos
+szerelmes huszéves diák…
+
+
+
+
+A BŰN.
+
+Lenn, éppen az ablakunk alatt valaki becsapta a vasrácsos kertajtót. Az
+asszony volt, a házigazdánk kis felesége. Becsapta maga után az ajtót és
+megállott előtte a napsugaras utcán. Begombolta a csöpp fehér keztyűjét,
+billegette az ujjait, megforgatta néhányszor a kezét, hogy elég formás-e
+benne, aztán kifeszitette a napernyőjét, balkezével fölkapta a
+világoskék ruháját és megindult előre, be a város felé, a templomba, és
+vissza se nézett ránk, akik az ablaknál állottunk. Pedig jól tudta, hogy
+mindannyian szerelmesek vagyunk belé.
+
+A vasárnap délelőtt csöndes, unalmas hangulata szállott a mi napsugaras
+kis utcánkra. A kékruhás kis asszony után messze porzott az utca és mi
+néztünk utána mind, semmire másra nem gondoltunk abban a percben. Még
+ott csillogott az utcavégen a fehér selyemernyője a napon, aztán eltünt.
+
+És üres lett az utca, csöndes. Kocsi se járt rajta és fölhallatszott a
+kertből a méhek zsongása. Az ablakpárkányon fényes zöld legyek
+sütkéreztek lustán, mintha ők is unatkoztak volna. És megjöttek a másik
+utcából a halászok, kattogó facipőben, fura járással, amin meglátszott,
+hogy szétterpesztett lábbal szoktak állani a csónakban. Lányok is jöttek
+nagykendőkkel, kék ruhában, piros ruhában és ki volt cifrázva a hajuk,
+mintha egész héten azt kenegették, csavargatták, simitgatták volna.
+
+Olyan furcsa figurák voltak a halászok a napsugaras utcában.
+
+És visszaültünk a helyeinkre mind az öten, kosztos fiuk, akik ott
+laktunk a tanár ur házában, és igen nagyon hallgattunk, mi kosztos fiuk.
+
+Aztán az egyik, aki szőke volt, végigsimitotta a homlokát és igy szólt:
+
+– Most a tanár ur sincs itthon, ő meg templomba ment…
+
+Eddig mondta és senki sem volt kiváncsi a folytatására. Mindenki a fehér
+napernyőre, meg a világoskék fodros kis szoknyára gondolt. Azért mégis
+folytatta:
+
+– Senki sincs itthon és én gondoltam már, hogy meg lehetne nézni…
+
+– Mit?
+
+– Hát az ágyat.
+
+– Kinek az ágyát?
+
+Megint az izzadó homlokát simogatta, aztán nehezen kinyögte:
+
+– Az övét.
+
+Csönd volt. És tovább beszélt a szőke:
+
+– Én megyek is. Kibontom az ágyát és megnézem. Hamar, mig vissza nem
+jönnek. Mert én meghalok…
+
+És fölkelt, megindult az ajtó felé. Mi, szegény fiuk, akik olyan nagyon
+szerelmesek voltunk bolond tizennyolc éves fejünkkel, egyszerre
+fölkeltünk és mentünk utána. Egy szó se hangzott, csak mentünk
+hallgatag. Le a lépcsőn, osonva, görnyedve, minden roppanásnál halálra
+ijedve. A szőke remegő hangon beszélt:
+
+– Nem kell félni. Még most a rendes uton megyünk. Hátha a szalonba
+akarnánk menni, nem erre mennénk?
+
+Azért mégis féltünk és csöndesen léptünk a szalonba. Az is az ő
+parfümjével, az ő nevének a kezdőbetűivel és az ő arcképeivel volt tele.
+A szőke borzasztó izgatott lehetett, mert zongorázni kezdett.
+
+– Csak menjetek be – suttogta – én vigyázok. Ha abbahagyom a
+zongorázást, baj van.
+
+És vakon tolongtunk előre a hálószoba ajtaja felé. Az egyik, aki piktor
+volt, azt mondta, hogy ő csak viccből jön velünk. Semmi köze az
+asszonyhoz, látott ő már hálószobát.
+
+Borzasztó nagyot pattant az ajtó, amikor kinyitottuk. Végigszaladt
+rajtam az ijedtség és éreztem azt az érzést, ami máskor, esténként
+elfogott, a mikor az asszony aludni ment. Akkor éppen igy pattant az
+ajtó.
+
+Óh, csak egyszerü két vaságy volt és ott lógott fölöttük a feszület a
+falon.
+
+Egyszerre elhallgatott a zongora és a szőke megjelent a küszöbön.
+
+– Nincs baj, de én is látni akarom…
+
+És nem gondoltunk már arra, hogy rajtakaphatnak, mert megittasultunk
+ettől az izgalmas gyönyörtől, itt a párnás szobában. A szőke odament az
+ágyhoz és levette róla a takarót. Fölül két paplan volt, azt is le
+kellett emelni, csak alatta voltak a vánkosok.
+
+Egymáshoz szorulva, kimeredt szemmel, visszafojtott lélekzettel néztük a
+párnákat. A szőke tovább kutatott. Aztán egyszerre lekapta a fejét az
+egyik vánkosra és azt mondta, hogy ez a tanár uré, mert ennek
+dohányszaga van. A másik illatos az asszony hajától és az az övé. Az ott
+a rózsaszinü szalaggal. És beleásta a fejét a szalagosba és
+szitta-szitta az illatát.
+
+– Hát ez?
+
+Fölkapta a fejét és odanézett. Gondosan összehajtogatott pici ing volt.
+Finom a fogása, mint a selyemé, vagy a bársonyé, még annál is finomabb.
+És mind fogtuk, az arcunkhoz simogattuk az ingecskét. Akkor a nagy
+csöndben, hogy mindenki hallotta a saját szive dobogását, megszólalt
+akadozva köztünk a legkisebb:
+
+– Én… én azt hiszem, hogy ez bün…
+
+Nagyon az arcába néztünk és megfontoltuk, amit mondott. A szőke elpirult
+és hirtelen visszarakosgatta az inget, a párnát, a paplant. A takarót én
+tettem a helyére.
+
+Mély megvetést éreztünk a szőke iránt, de éreztük, hogy ámbátor
+csunyaságot tett, amikor ide csábitott, igen jól tett.
+
+Kilopóztunk mind a szalonba, a szőke leghátul. Az ajtó roppant és megint
+ő pirult el. Aztán elővette a zsebkendőjét, letörölte az arcáról a
+veritéket és a zongorához ült. Pár nagy, erős akkordot játszott, aztán
+abbahagyta.
+
+– A helyére tettél mindent? – kérdezték.
+
+– Igen, – felelt és becsukta a zongorát. Kiment a kertajtó felé, az
+utcára. Utána mentünk. A nagy forróságban aludt künn az élet. És az
+előszobán már hangos léptekkel jöttünk ki. A legkisebb künn az utcán
+elnézett a város felé, ahonnan a déli harangkongás szállott felénk a
+nagy csöndességben és szólt:
+
+– Nem volt szép tőlünk… bün volt.
+
+Mind éreztük, hogy igaza van és mind örültünk, hogy vétkeztünk. A szőke
+az egyik pici lábnyomot mutogatta:
+
+– Az övé…
+
+És mintha csókolta volna a szemével, ugy nézett rá. Aztán meglökték az
+oldalát:
+
+– Jönnek.
+
+Mintha valami lopott dolgot, titkot akart volna elrejteni, hirtelen
+ráállott a csöpp lábnyomra a nagy cipőjével és szétnézett:
+
+– Kik jönnek?
+
+És már akkor lassan, csöndesen, a napon szikrázó forró utcán megjelent a
+tanár ur, a karján a feleségével. A kicsi asszonynyal. Jöttek, lassan
+jöttek és a tanár ur levette kopasz fejéről a kalapját, melege volt.
+
+Csak a szőke tudott mosolyogni. És sorfalat állottunk a vasrács előtt.
+
+
+
+
+A PIERRE MADARA.
+
+
+I.
+
+Amikor már Páris felé közeledett a vonat, az a kartonruhás tanitónő, aki
+velem együtt szállott még Dijonban a harmadik osztályu kocsiba, képéből
+kikelve jött át az én kupémba.
+
+– Borzasztó ott a katonák közt… a Pierre már az ölembe ült…
+
+És igazgatta még egy ideig a ruháját, aztán elővette a sárgafödelü
+könyvét és olvasni kezdett belőle. De már alkonyodott és különben is
+szomoru idő volt künn a mezőkön. Hullott a csöndes, őszi permeteg és köd
+ült a pirostetejü kis francia házakon; a mezőkön, a ligetek fái közt
+foszlányosan lengett. Hullámvonalas, szelid emelkedésü dombok olvadtak
+szürkés kékbe az esőfátyol mögött.
+
+Kop… kop…
+
+A rozoga vaggonba becsöpögött az eső.
+
+
+II.
+
+Pierre valami furcsa nevü kis falunál szállott föl a vonatra. Kicsi
+katona volt, igen fiatal, bajusztalan szőke fiu, olyan pirosnadrágos
+kicsi katona, akinek könnyezni szokott a szeme, ha az édesanyjáról
+beszélnek neki.
+
+Amikor délután ott megállott a fáradt, tüsszögő mozdony azon a kis
+állomáson és tompa csörrenéssel tódultak egymásnak a vaggonok, nagy
+csönd volt. Az én szakaszomban egy öreg bácsi aludt, annak a horkolása
+hallatszott csupán. Künn a kavicsos térségen locsogott az eső, és az
+állomásfőnök az eresz alól bámulta a világot.
+
+Aztán hirtelen ropogni kezdett a a kavics, és a kocsisor előtt megjelent
+Pierre. Piros nadrágban, szürke köpönyegben, piros sapkával. Sietett,
+sietett, alig ért a nyomába az az öreg, fakóruhás parasztasszony a tarka
+esernyővel. Aztán a kalauz kinyitotta a szomszéd kupé ajtaját, ahová át
+lehet látni, és Pierre fölkapaszkodott a kocsiba, mert már ültek ott
+katonák, négyen, vagy többen is, akik éppugy a szabadságukról utaztak a
+párisi kaszárnya felé, mint a bajusztalan, szőke Pierre. Aztán becsapták
+az ajtót és a Pierre mamája, a fakóruhás, öreg parasztasszony sikoltozni
+kezdett:
+
+– A madarat, Pierre, a madarat…
+
+Pierre kihajolt az ablakon és átvette a madarat. Kalitkában volt szegény
+és piros kendővel volt átkötve. Letette az ülésre. Az öreg
+parasztasszony egy skatulyát nyujtott föl.
+
+– Az eleség… el ne feledj neki adni fiam, mert megdöglik… Susannet
+tisztelem, csókolom… mondd, hogy egy félesztendeig kuporgattam a
+krajcárokat, amig megvehettem neki a kanárit… a kalitkába
+nádpálcácskákat tegyen, abban benne marad a bogár… vigyázz rá, fiam,
+hogy örüljön neki a szegény beteg Susanne… azt is megmondhatod, hogy
+irhatna már a szegény öreg anyjának, irja meg, jó helye van-e, sok-e a
+dolog… nem felejted el, Pierre?
+
+Pierre csak bámult ki a perronra, az anyjára, a tarka esernyőre, a fák
+mögé, ahol a pirostetejü kis házak rejtőztek.
+
+A kalauz előjött, irásokat rakosgatott a zsebébe.
+
+– No menj, fiam… a madárra vigyázz, fázik a lelkem…
+
+És már lassan, egyenletesen ment is előre a vonat. Az öreg asszony
+mellette tipegett egy ideig.
+
+– Au revoir, Pierre! A madár…
+
+– Au revoir, maman!
+
+És fölhuzták az ablakot, mert becsapdosott az eső. Még láttuk egy ideig
+az öreg asszony tarka esernyőjét a földeken, az eső ködében, aztán
+eltünt. A mozdony vágtatott, csattogva, sisteregve, bele az esőbe, Páris
+felé…
+
+Pierre a sarokba ült, a zuáv katona mellé, aki rossz dohányt szitt,
+aminek köhögésre ingerel a füstje. Az ölébe vette a kalitkát,
+fölhajtotta róla a kendőt és belenézett. A kis madár ott didergett,
+gubbasztott a sarokban.
+
+Aztán megint letakarta és kibámult az esőbe.
+
+Kop… kop… csak csöpögött a viz a tetőről.
+
+
+III.
+
+A zuáv azt mondta Pierrenek, hogy itt a dohány, gyujtson rá.
+
+– Nem szoktam – felelt Pierre – aztán a madárnak se jó… az édesanyám
+olyan sokáig gyüjtötte a pénzt, amig megvette… nézze…
+
+Megint fölhajtotta a kendőt és a zuáv is belebámult a kalitkába.
+
+– Szép madár – szólt.
+
+Egy ideig csönd volt, a többi katona bóbiskolt és a zuáv azt mondta
+Pierrenek, hogy Franciaország egészségére huzzon egyet a pálinkás
+üvegből.
+
+– Nem szoktam – felelt Pierre.
+
+Erre aztán az egyik katona nagyon nevetett a sarokban és miközben pipára
+gyujtott, megjegyezte, hogy mért nem maradt akkor a szürke öreganyja
+mellett, ha olyan rongy katona, hogy még csak nem is iszik.
+
+A zuáv mosolygott és még egyszer Pierre felé tartotta az üveget.
+
+– No erre az ijedtségre inni kell – biztatta.
+
+Pierre letette a kalitkát és ivott. De nagyon mulatságos arcot vágott
+utána és mosolyogtunk mind rajta.
+
+Aztán vidám lett és hogy a többiek elkezdtek énekelni egy igen együgyü
+nótát a katonai egyenruháról, ő is velük dudolt. A zuáv a pipájával a
+kalitkán verte hozzá a taktust. Már akkor nagy volt a füst és dulakodott
+két katona. Csak tréfából vagdosták egymást a padhoz, ugy, hogy a dijoni
+kisasszony halálra ijedt a tulsó sarokban.
+
+
+IV.
+
+És hogy száguldott a vonat a mezőkön, a dombok alatt, igen zajongtak a
+katonák a füstben. A butykos kézről kézre járt, és Pierre szólót énekelt
+a katonai egyenruháról. Aztán az egyik kinyitotta az ablakot, hogy jobb
+levegő legyen.
+
+– Éljen a haza! – orditották és énekeltek torkuk szakadtából.
+
+A zuáv levette a piros kendőt a kalitkáról és bekötötte vele a fejét.
+
+Megint nevettek.
+
+És Pierre jól érezte magát. Ő volt a mulatság központja, ő mulattatta az
+egész társaságot. Lázba jött és egyre produkálta magát. Torzképeket
+vágott, fütyölt, és utánozta a kutyaugatást. Nagy sikere volt és egészen
+belepirult a dicsőségbe.
+
+Egyszerre csönd lett. Van olyan pillanat, amikor ok nélkül elhallgat
+mindenki. És ebben a csöndben az egyik piros nadrágos, aki félig feküdt
+a padon és onnan élvezte a mulatságot, igy szólt:
+
+– Kiereszteni a madarat.
+
+Pierre rögtön fölkapta a kalitkát. Az ablakhoz ment vele és támolygott a
+pálinkától. A szeme keresztbe állott. Részeg volt és az együgyü nótát
+dadogta. Az ablaknál meghökkent. Aztán ujra mosolyba szökött az ajaka,
+kinyitotta a kalitka ajtaját és a fázós kis madár kiröpült az esőbe.
+
+Orditoztak, ujjongtak.
+
+És Pierre meglóbálta a kalitkát és azt is kidobta.
+
+– Menj bele… majd ha fázol…
+
+Aztán leült a helyére, a sarokba, és hallgatott. A többiek még
+nevetgéltek. Künn sötétedett és már a lámpák is égtek az őrházak előtt.
+A zuáv aludt. És a többi kezdte összekeresgélni a cókmókját.
+
+– Még egy félóra – sóhajtott az egyik és ásitott.
+
+A másik nyujtozkodott és a falvak neveit találgatta.
+
+Fáradtak, összetörtek voltunk és kábultan bámultunk a semmiségbe, valami
+csömörrel a sok nevetés után. Minden csontját érzi az ember ilyenkor, a
+hosszu utazás után.
+
+Senki se gondolt már Pierrere meg a madarára.
+
+És aztán akkor ott a nagy csöndben, hogy a vonat is annyit zakatolt már,
+hogy rá se hederitett, nem is hallotta már az ember, szepegés, siró
+szepegés hallatszott.
+
+Pierre sirt.
+
+
+
+
+AZ APÁCA
+
+Szilveszterrel megint fogadtunk, mert Szilveszternek mindig furcsa ideái
+vannak. Ő az asszonylelkek őrök kutatója, akinek kutatásközben megdobban
+a szive egy-egy asszonyért, s aki a végén, amikor lajstromba akarja
+szedni az analizált lelkeket, mindig sirva fakad, mert az egyikről is,
+másikról is édes emlék marad a szivében, amelynek a jóleső melankóliáját
+olyankor élvezni szokta.
+
+Éppen az apácákról folyt a szóbeszéd a doktoréknál. Maga a kis doktorné,
+aranyos szőke, kövérkés asszony, legjobban belemelegedett a témába.
+Aztán egyszerre nyolc órakor megfogta a bodorfejü, szöszke kis fiának a
+kezét és körülvezette a kertben:
+
+– Köszönj szépen… előbb a néniknek!
+
+A kis fiut össze vissza csókolta a társaság, aztán aludni vitte a kis
+mamája. Néhány perc mulva visszatért, miután óvatosan, csöndesen tette
+be a verandaajtót.
+
+– Már alszik szegény… Annyit futkározott egész nap…
+
+És olyan boldogan mosolygott, hogy összeszorult a szivünk, nekünk,
+agglegényeknek, a kutató Szilvesztert sem véve ki, aki pedig nem volt
+nagy barátja a családi jeleneteknek.
+
+A szép doktorné azzal a helyére ült, fölkavarta a cukrot a limonádéjában
+és igy szólt:
+
+– Igaz! Hol is hagytuk el? Az apácák…
+
+– Igen, az apácák – szólt hirtelen Szilveszter, aki örült hogy
+folytathatja a vitát – igen, az apácáknál hagytuk el. Az én véleményem
+az…
+
+– Nos, mi a véleménye? – kérdezték az asszonyok.
+
+– Az én véleményem az, hogy ideális fölfogás szerint az apácáknak nem
+kell éppen a kolostorban élniök. Lehetne valaki apáca itt künn az
+életben is. Ha megvan benne az a rajongás, az a mélyenfekvő, külső
+jeleket nem kereső szent érzés, ami ugyis kell, ha az ember a kolostorba
+megy, itt künn is lehet apáca. De nem igy van. Csak a véghetetlen nagy
+gyöngeségükről tesznek tanuságot a nők, ha bezárják magukat a cellába,
+mert félnek, hogy elcsábitja őket a fényes világ zaja; nem bocsátanak
+férfiembert maguk közé, mert félnek, hogy szerelmet lop a szivükbe.
+Igenis, tisztelt doktorné asszony, hiába mosolyog, igen nagyon gyöngék
+az asszonyok. Arról nem is beszélek, hogy természetellenes, erőszakos
+dolog megfosztani egy nőt az anyaságtól és a világot egy anyától…
+
+– Régi dal… zugták az asszonyok.
+
+– Éppen azért nem is szólok róla – mondta Szilveszter – csak arról
+beszélek, hogy minden kolostor valóságos szimbolikus szobra, emlékköve a
+nők örök nagy gyöngeségének. Olyan ez kérem, mintha én levágnám a két
+kezemet, hogy ne lophassak…
+
+Erre aztán már fölzugtak az asszonyok.
+
+– Hohó! Ejnye!
+
+A doktorné finom szopránja belecsendült az általános ellentmondásba.
+
+– Nincs igaza Szilveszternek! Nincs igaza és én be fogom bizonyitani,
+hogy nincs igaza.
+
+– Halljuk!
+
+– Egy történettel fogom bebizonyitani, egy igaz történettel…
+
+Közelebb huzták hozzá a székeiket. Szilveszter is megadta magát, s
+minthogy róla volt szó, szorosan odaült a szép doktorné mellé, hogy egy
+szót se veszitsen el abból, amit mondani fog.
+
+És ahogy suhogott a nagy fák közt az esti szellő, rózsaillatot lopva
+közibünk, hogy elbujt a hold valami nagy, ezüstrojtos szürke felhő mögé,
+a hangulatos sötétségben mesemondó komolysággal kezdett beszélni a
+doktorné:
+
+– Idestova öt éve, hogy megtörtént… Bizarr história, és lesznek benne
+részletek, amelyeket el fogok hallgatni…
+
+– Az nem járja – szólt Szilveszter.
+
+– Ha nem tetszik, sajnálom, de ugy lesz. Mint mondom, idestova már öt
+esztendeje, hogy megtörtént. Volt egy apáca a kórházban, akiről igen
+sokan mondták, hogy nagyon szép. Két beteg szerelmes is volt bele. Az
+egyik pláne annyira ment, hogy az egész morfiumot ki akarta inni miatta.
+De az apáca bele avatkozott. Pedig igazi, rajongó apáca volt, igaz
+menyasszonya a Jézus Krisztusnak. Elvette tőle a morfiumot és
+megsimogatta a homlokát. Ez az apáca lesz az, akivel meg fogom cáfolni a
+maga elméletét, Szilveszter.
+
+Nos kérem, hogy, hogy nem, ez az apáca, aki olyan rajongó volt,
+beleszeretett a kórház egyik fiatal doktorába. Ez olyan mindennapi eset,
+amit már az ujságba se irnak ki. És a lelke mélyén viselte volna a
+halála pillanatáig ezt a nagy, első nagy szerelmet, ezt a titkok-titkát,
+ezt az édes-bus, reménytelen érzést, ha… ha a fiatal doktor viszont
+őbelé nem szeretett volna… Mert, amint mondtam, azt állitották az
+apácáról, hogy nagyon szép volt.
+
+És itt kezdődik az, amit már az ujságba is kiirnának. Nagyon szerették
+egymást, de nem szóltak egymásnak. Az apáca kötelességtudásból, a férfi
+a szent lány iránt való tiszteletből. Csak néha, amikor dolguk volt
+együtt, érezték, hogy nagyon de nagyon szeretik egymást.
+
+– Itt az orvosság – szólt a doktor – vigye el kedves testvér az ötös
+terembe.
+
+– Igenis doktor ur – szólt a testvér és sirni szeretett volna mind a
+kettő. Olyan szomoru dolog volt ez! Az apáca azonban nem volt közönséges
+lelkü lány. Urilány volt. Voltak bizarr ideái. Elhatározta, hogy kilép a
+rendből, a felesége lesz a doktornak és – mégis apáca marad. Látja
+Szilveszter? Hallja? Apáca marad az életben is, anélkül, hogy levágná a
+kezét.
+
+És meg is tette. Kilépett a rendből és még az esküvője napján nagy,
+szent fogadalmat tett, hogy tiszta marad. De szeretni fogja a férjét, a
+gondozója, az ápolója, a szerelmes testvére lesz. És a férfi is
+ritkalelkü ember volt. Beleegyezett. Az esküvő után elutaztak, de azt
+senki se tudta, hogy az első állomáson leszállott az apáca-menyasszony
+és éppen az ellenkező irányban elutazott az anyjához. A férje meg
+Olaszországba ment képeket nézni. És két hét mulva ott találkoztak azon
+a kis állomáson, és a férj hazahozta az apáca-feleségét ugy, ahogy
+elvitte. Mert rajongó volt az apáca és egyesiteni akarta az életben az ő
+két mélységes nagy szenvedélyét, a fehéret meg a pirosat. És ne higyje,
+Szilveszter, hogy azért váltak el az első állomáson, mert a lány félt
+önmagától! Nem. A férfi félt. És volt benne annyi rendkivüliség, annyi
+tisztelet és szeretet ez iránt a nő iránt, hogy elváljon tőle. Csak
+azért utaztak, hogy a világ ne tudjon semmit. Minek vicceljen a világ
+két fehér léleknek a rovására?
+
+És hazatértek a városba. Lakást vettek és két külön szobában aludtak… És
+a lány minden este ugy imádkozott, mint a kolostorban. A földön aludt, a
+kemény földön. És nyitva volt az ajtó, mert az apáca rajongó volt és nem
+félt önmagától. Nem vágta le a kezét, Szilveszter.
+
+Hanem levágta a hosszu, aranyszőke haját és mivelhogy bizarr lélek volt,
+ha csak a legkisebb árnyalatát, a leghalványabb jelét is érezte annak,
+hogy nagyon is szereti a férjét, felöltötte az apácaruháját… Magára
+vette a bőszabásu, esetlen kék ruháját, a fejére tette a szélesernyős
+fehér főkötőjét, a kezére füzte az olvasóját és odatérdelt a feszülete
+elé… Tükör nem volt az egész lakásukban.
+
+Nos, hitetlen Szilveszter, mit szól ehhez a históriához? Mit szól a
+fehér asszonyhoz, aki apáca tudott maradni az életben is?
+
+Szilveszter leverte a szivarjáról a hamut és gunyosan mosolygott.
+
+– Nos, mit szól hozzá? – zugták kórusban az asszonyok.
+
+– Tisztelt doktorné asszony, – kezdte Szilveszter – ön igen szép
+asszony. Csókolom a kezét…
+
+És megcsókolta egymásután a gömbölyü, puha két kezét a doktornénak.
+Aztán elhallgatott.
+
+– No hát beszéljen! – türelmetlenkedett a doktorné.
+
+– Már beszéltem. Ön igen szép asszony, doktorné, és ha akarja,
+megcsókolom még egyszer a kezét…
+
+– De hát mit akar ezzel mondani?
+
+Szilveszter fölállott a helyéről és a hölgyek közé ült, jó távol a
+doktornétól. Onnan beszélt:
+
+– Ön gyönyörü szép asszony, doktorné, de meg fog nekem bocsátani, ha
+udvariatlan leszek és őszintén meg fogom vallani, hogy nem hiszem az
+egész históriát…
+
+A hölgyek méltatlankodni kezdtek.
+
+– Csak nem hiszi, hogy hazudtam?
+
+– Oh, a világért sem… csak mint jó gazdasszony, gondos háziasszony,
+mulattatni akarta a vendégeit egy érdekes históriával. Miért nem ir
+novellákat?
+
+A doktorné elmosolyodott ezen a sok finom gorombaságon.
+
+– Hát akarja tudni az igazat? Akar bizonyitékokat?
+
+– Természetesen…
+
+– Nos hát, Szilveszter, én vagyok az az apáca… Igaz-e Gyuri?
+
+A férje, aki a sarokban, egy fa alatt cigarettázott, mosolyogva
+bólintott igent a fejével.
+
+– Mondd becsületszavadra, mert másképpen nem hiszi el ez a…
+
+– A becsületszavamra.
+
+Egyszerre csodálkozó moraj kelt a társaságban.
+
+Valahol a székek alatt, a porban egy kicsi, tarkára festett falovacska
+feküdt. A Gyuricáé volt, a doktorné kis fiáé. Szilveszter fölvette,
+lefutta róla a port és fölmutatta a társaságnak. Majd gunyos mosolylyal
+szólt:
+
+– Hát ez?…
+
+És a Gyurica hálószobája felé intett a fejével:
+
+– Hát az?…
+
+A doktorné a fehér csipkeköténye csücskével babrált és elpirult. Aztán
+halkan, szégyenlősen felelt:
+
+– No persze, aztán…
+
+És pirulva, karjával takarva el az arcát, beszaladt a házba. Odakünn a
+kertben, a nagy lámpás alatt mindenki mosolygott.
+
+Szilveszter pedig meglóbálta a kopott kicsi tarka falovat és mint valami
+diadalmas, győzelmi jelvényt tartotta magasra,
+
+A nagy kertilámpa fényében millió kis bogár, lipe táncolt. A hold megint
+előbujt és messze, a földeken ciripeltek a tücskök. Ha az egyik
+elhagyta, egyhanguan, élesen belevágott a másik. Aztán kórusban
+cirpeltek. És illatot hozott megint az esti szellő a rózsák felől, az
+akácok felől, és Szilveszter a bajszát pödörte. Aztán diadalmasan, a
+doktorné szégyenlős hangját utánozva szólt:
+
+– No persze, aztán…
+
+
+
+
+A KRAJCÁR.
+
+Arra a városliget felé, valami poros, homokos utcán jártam tikkasztó
+délben. Alig járt ember véges végig a gyalogjárón; aki járt, meghuzódott
+egy düledező ócska palánk silány árnyékában. A deszkák tövében kifakadt
+a fű gyatrán, ott élősködve a száraz homokban. Megülte, szürkére
+festette az utca pora.
+
+Odább nagy házat épitettek és a munkások déli pihenőn hevertek
+szerteszét. Az egyik homokdomb tövében egy pici gyerek játszott.
+Szegény, mezitlábos fiucska volt, kopott csikos vászonnadrág volt rajta,
+meg valami valaha kék trikóing, ami nagyon régen láthatott vizet. Ott
+ült a porban, a hátát égette a nap, s a feje bubjára tolta szakadt sárga
+szalmakalapját, ami a füléig ért.
+
+Először kört rajzolt valami fadarabbal a homokba. Aztán óvatosan
+kisöpört belőle minden kavicsot, fadarabkát, és kezdett körben a
+homokból falat épiteni. Balról különösen magasra kellett emelni az
+erőditést, mert valószinüleg onnan fognak jönni a katonák. Aztán, hogy
+megvolt köröskörül az egész fal, pici lyukat vágott benne. Ez a kapu.
+
+No és most jöttek a katonák. A zsebéből néhány fadarabkát szedett elő,
+szilánkokra hasogatta a krajcáros bicskájával, és szép sorjában
+kettőt-kettőt egymás mögött, a vár földjébe szurdalta valamennyit. Egyet
+a falba is szúrt, az volt a poszt, akinek a legexponáltabb helyzete
+vala. A kapitányt, mivelhogy nem volt érzéke a magasabb stratégia iránt,
+a csapatok élére állitotta. Kivül az ostrom már előrehaladt állapotban
+volt. Körülállták a fakatonák a várat, és ő maga, a szalmakalapos
+generális éppen a tenyerébe tütült, amikor egy krajcár repült a várudvar
+közepébe, nagy pusztitást vivén véghez a hadsorok között.
+
+A krajcárt egy arrahaladó uriember hajitotta oda, s azzal tovább ment;
+hátra sem nézett.
+
+Az én kis hadvezérem pedig eleinte nagy szemeket meresztett a rombolás
+láttára, aztán fölhuzta az alsó ajkát, szomoru arccal szepegni kezdett,
+majd kitört belőle a keserves zokogás és poros pici öklével törölgette
+szét a szeméből bőven omló könnyeket.
+
+Sirt egy ideig, aztán abbahagyta. A szeme még könnyes volt; szepegett,
+és a szájaszéle is megmaradt a siró állapotban. De azért már a
+csatasorok közé nyult, fölállitotta a lebombázott kapitányt, meg a többi
+hősi halált halt katonát, s akkor, ott a porból előkaparva azt a gyilkos
+valamit, tágra meresztett szemekkel, megdöbbenve vette észre, hogy az
+egy krajcár.
+
+Egy krajcár…
+
+A tenyerére fektette, lefujta róla a port és az ujjaival is
+megtörölgette, hogy igazán krajcár-e? Mert Istenem, hiszen… egy krajcár!
+
+Egy krajcár, amiért ő egész életében keserves munkákat végezett, jól
+viselte magát az önmegtagadásig s még azt a földöntuli élvezetet is
+megtagadta magától, hogy vadonatuj ruhájában meghengergőzzék az utca
+porában!…
+
+Egy krajcár, amiért máskor egész délutánokon, sőt napokon át jól viselte
+magát, vigyázott a ruhájára! Amiért ő a kezét számtalanszor megmosta –
+szappannal! Egy krajcár, ez a mérhetetlen vagyon, a kincsek kincse, a
+jóság jutalma, a tisztaság eredménye! Aztán kezdte a szemeivel keresni
+azt az urat. Mert lehetetlen, hogy valaki vagy nagyon gazdag, vagy
+király ne legyen, ha igy minden viszontszolgáltatás nélkül, hiába,
+ingyen valakinek egy krajcárt ad!…
+
+Az az ur már messze haladt a palánk silány árnyékában, levett kalappal,
+törölgetve az izzadtságot a homlokáról kék zsebkendőjével; valami kopott
+diurnista lehetett.
+
+De hát miért jár gyalog egy ilyen gazdag ur? Vagy talán – uram bocsáss –
+tévedés lett volna?
+
+Hirtelen, álmodozásából fölriadva körülnézett. Gyanakvó pillantást
+vetett rám, aki tanuja voltam az oktalan pazarlásnak, a nagy tévedésnek.
+Aztán óvatosan, lopva a zsebébe csusztatta a krajcárt, a szemére huzta a
+nagy, rongyos kalapot, s amikor mégegyszer körülnézve, észrevette hogy
+figyelem, pici lábainak minden erejéből lélekszakadva rohanni kezdett az
+ellenkező irányban. Az egyik kezével a kalapját tartotta, a másikat
+görcsösen szoritotta a zsebére…
+
+Aztán egyszerre nagy porfelleget verve megtorpant az utca közepén.
+Visszanézett arra felé, ahol még büszkén meredt a homokvár az ég felé és
+benne szomorkodtak a katonák. A tenyerét a szeme fölé tartotta, és igy
+még a kapitányt is látta legelől, büszkén, imponáló fensőségében…
+
+Hm. Hát érdemes azért a kopott krajcárért otthagyni mindezt a szép
+ostromállapotot?
+
+Megindult, lassan jött visszafelé. Szégyenkezve tekintgetett rám, aztán,
+hogy odaért a vára elé, belenyult a zsebébe, kihalászott belőle először
+egy bicskát, aztán két kavicsot, egy nagy üveggolyót, egy kopott,
+hegyetlen, elrágott plajbászt és végül a kincsek-kincsét, a krajcárt. A
+kezébe vette, ránézett még egyszer, aztán a gazdag ur után tekintett.
+Majd megvetőleg lebiggyesztve ajkát hátrahajlott, fölemelte a kezét és
+abban a pillanatban már ott röpült a krajcár nagy ivben arra felé, a
+merre a gazdag ur elment…
+
+Aztán ujra a porba ült és tovább piszkálta a várat.
+
+
+
+
+IRÁS A KIS ÉVÁRÓL.
+
+Suhog odakünn az eső, maholnap füteni kell. És én még sem a virágbontó
+nyárra gondolok, meg a meleg sugarakra, hanem én a télre gondolok,
+amikor behunyom a szememet.
+
+Akkor hó boritja az utcát, a közepén van csak sok hosszú, piszkos sáv,
+ahol a kocsik járnak. A gyalogjárón szépen elsimul a fehér pihe, ha
+összetapossák, hull helyébe másik csöndesen, lassan, szállingózva.
+Ilyenkor nagyon hallatszik a szó az utcán ugy estefelé, és a boltok
+előtt, ahonnan az izzadt üvegen át nagy fehér sugarak szóródnak ki a
+sötétbe, táncol, kergetőzik, cikázik az ezüstpihe a levegőben.
+
+Igen, a télre gondolok én, amikor kipirult arcocskákkal járnak a leányok
+és olyan jó, egészségesen hideg az arcuk, ha megcsókolják őket. Fiatal
+asszonyok meg-megállanak a kirakatok előtt, prémesszegélyű ruhájukat
+ügyesen megemelik és ugy vitáznak a mikulások, karácsonyfák előtt, hogy
+szinte öröm nézni.
+
+És olyan világos van éjszaka…
+
+Benn, az uri helyeken, csupa jókabátos ember, prémgalléros asszony jár.
+Nem is hiszem, hogy fázik egy is közülök.
+
+De a kis Éva fázni fog, mert neki nincs olyan ruhája és ezért is
+gondolok én a télre. Nem a kandallós, kedélyes, csöndes télre, hanem a
+zuzmarás, hóviharos, fagyasztó télre.
+
+*
+
+Csak ugy véletlenségből tudtam meg a kis Éva nevét. A hajón láttam
+először, napsugáros nyári vasárnapon, amikor háttal ült a Dunának és ugy
+félre hajtotta a fejét, mint valami hamis kis veréb. Mosolygott is
+hozzá, telt, rózsaszinű volt az arcocskája és hogy a piros kalapján
+átlopózott a fény, olyan pirosságot vont az arcára, mint aminő az
+egészséges őszi baracké.
+
+Ne higyjétek, hogy valami olyan gondolattal néztem az arcát, meg a
+leányos, szükvállu termetét… Én csak néztem, néztem a világoskék
+kartonruháját, amely alul tenyérnyi sötétkék sávban végződött,
+valószinüleg azért, mert rövid volt és hogy meg kellett toldani.
+
+Óh, mindjárt kitaláltam én, amikor ott ült és a háta mögött izzó
+rézvörös pikkelyek reszkettek a Dunán, hogy varróleány, vagy más ilyen.
+
+Mindjárt kitaláltam, mert szegény volt és mégis oly jókedvű, oly pajkos
+mint valami – megint csak az jut eszembe – mint valami hamis, okosszemü
+kis veréb.
+
+Dicséretére legyen mondva, rám se nézett az egész uton, csak kacagott
+csöndesen, elfojtva, ahogy a varrodában megszokta, mert a barátnője
+sugdosott neki.
+
+És oly édes volt, ugy hasonlitott valami napon sütkérező kis
+vadvirághoz, hogy aznap folyton rágondoltam. Budán kiszállottak, és
+láttam, amint igyekeznek a hegyek felé.
+
+Oly szép volt, oly egyszerü volt, és ugy félre volt taposva szegénynek a
+cipőcskéje…
+
+Jött, eltünt mint valami jelenés, az üde tisztaság illatát, a leányosság
+verőfényét hagyta maga után.
+
+*
+
+És már alig gondoltam rá, amikor a multkor megint találkoztunk. Szürke,
+csorgós idő volt, nem mondom, hogy esett az eső, mert nem láttam. Csak
+nedves volt minden, és az esernyőn is millió ezüstporszem képében
+csillogott a permeteg.
+
+És még mindig a kis kék kartonruhájában volt. Nagy, otromba esernyő
+alatt ment egy férfival, de a férfi csak öt éves lehetett. Biztosan a
+kis öcscse, ugy hasonlitott rá.
+
+Utána mentem jó darabon, és fájt nekem, amikor jókabátos, gummicipős,
+selyemernyős urak visszanéztek utána és aztán összebujtak mosolyogva. Az
+egyik utána is eredt, és én nagyon haragudtam rá, pedig neki legalább is
+annyi joga volt utána menni, mint nekem.
+
+Nem nézett hátra, csak le-lehajolt a kis fiuhoz, megigazitotta a bolyhos
+kendőt a kis fiunak a mellén, aztán megcsókolta és tovább ment.
+
+Az urak nézték, nézték és én cinikus lettem. Azt gondoltam, hogy hát mi
+lesz ennek a vége, én istenem… A virágok is elfagynak, ha nem teszik
+őket üvegházba, amikor a tél sikong a fák között és omlik, libben a hó…
+
+Mi lesz a vége?…
+
+*
+
+Aztán tegnap este a kávéházban ültünk. Már nem lesz többé csillag az
+égen – gondoltam – mert annyi a viz, az eső, a borulat… Most már esik,
+egyhanguan, zaj nélkül, örökösen.
+
+Ott virágárus lányok járnak a kávéházban este és reszket az ajakuk amint
+bejönnek a hidegről. Vendéglőből ki az esőre, onnan megint a melegbe,
+majd ismét ki az októberi éjszakába… Határolt piros folt izzik az
+arcukon, csillog a szemük és köhögnek…
+
+Kicsi kosárral, néhány szegfű, drótra fűzött tubarózsa volt benne,
+bejött a kis Éva a kávéházba. Most az ő mellén volt hátrakötve a bolyhos
+kendő és azért reszketett az ajaka. A kék kartonruha volt rajta.
+
+Benn, a füstben, olyanok voltak az emberek, mint valami festmény
+vázlatán, durva, szénnel rajzolt konturokban. Elnyujtották a lábukat,
+széles volt a válluk, szivaroztak. A pincér szaladgált, a kasziros lány
+osztályozta a cukrokat. Sáppadt sugárral fehérlettek a lámpák.
+
+Ugy vártam, hogy a mi asztalunkhoz jöjjön.
+
+Oda is jött és mosolygott:
+
+– Tetszik?
+
+– Nem tetszik – szólt röviden az egyik és tovább vitatkozott. A másik
+azt mondta, hogy gyászol, pedig sárga mellény volt rajta és fehér
+nyakkendő. Mulattak a kis Éván, ugy, hogy én pirultam el belé. Megfogták
+a kezét, cirogatták, rosszaságokat mondtak neki, de nem vettek tőle
+virágot.
+
+Hozzám jött:
+
+– Tetszik?
+
+Ha most rögtön virágot veszek tőle, elmegy és talán soha többé nem
+látom. Előbb beszélek vele.
+
+– Évának hivják, ugy-e?
+
+Elkomolyodott és gyerekesen nagy szemekkel nézett rám:
+
+– Honnan tudja?
+
+– Csak tudom.
+
+Az ujjai közt forgatott egy tubarózsát és zavartan nézegetett.
+
+– Ismerem – szóltam – nyáron, a Dunán, a hajón… akkor, vasárnap… hová
+ment?
+
+Elpirult. Aztán álmodozva szólt:
+
+– Nem tudom… akkor szerelmes voltam…
+
+Oh, rosszul esett ez nekem. Mintha féltékeny lettem volna arra, akibe ő
+szerelmes volt akkor. Nekibátorodtam, és szinte ugy szóltam, mintha
+felelősségre vonnám:
+
+– És őhozzá ment akkor?
+
+Fölemelte a fejét, és megcsillant a simán fejéhez fésült szőke haja:
+
+– Mi köze hozzá? És mit gondol, olyan lány vagyok én? Hát mindenki mer
+velem igy beszélni?
+
+Most éreztem csak, hogy jogom van megfogni a kezét, jogom van rossz
+vicceket csinálni vele, de nincs jogom a lelkébe nézni, ahol tiszta,
+ahová senki se ér. Mert hát utóvégre ki vagyok én, hogy igy merek vele
+beszélni?
+
+Csöndesen szóltam:
+
+– Hát legalább adjon egy virágot.
+
+Dacosan felelt:
+
+– Most már azt sem adok. Majd megveszi más. Ha nem veszi meg, itt marad.
+
+Elkeseredve beszélt, könnyezett is a szeme:
+
+– Idegen ember ilyesmit kérdez tőlem. Hát hogy mer maga éntőlem ilyet
+kérdezni? Mindent szabad maguknak, azt hiszik? Hát nem szabad… azért
+mert én keresem a pénzt… én keresem…
+
+Sirt.
+
+Aztán elment, belekavarodott a füstbe, a zajongásba, az elmázolt szinek
+közé, hogy csak kék foltnak látszott a ruhája.
+
+És éppen énvelem beszélt igy.
+
+*
+
+Nem is tudjátok, ti többi emberek, hogy nekünk, álmodozóknak, hogy
+elszomorodik a lelkünk az ilyen kicsiségekért…
+
+
+
+
+A PARASZT.
+
+
+I.
+
+Még a kaszinószobába is beszivárgott a nedvesség, úgy zuhogott künn az
+eső. A lapokat már végigolvasta mindenki, s éppen ezért, hogy átmenet
+legyen az olvasás és a kaláber között, jó ideig néztek a
+petróleumlámpába, amelynek nagyhasú üvegje mögött egyre ugrált a finom
+lángcafrang, mintha nyaldosta volna sárga nyelvével az üveget.
+
+Aztán a doktor alkalomszerűnek tartotta, hogy elővegye a kártyát. Ott
+ültek négyen-öten a nagy asztal körül, erős, robusztus alakok, csak a
+gyógyszerész volt nyápic. Csupa egészséges alak, aki mintha csak az
+anyaföldből szitta volna a nagy erejét, akinek nem árt a pipa a bor, az
+asszony. Egészséges mély hangja van mindnek, éppen olyan egészséges az
+eszejárása. Mondom, csak a gyógyszerész volt ideges, csak ő hordott
+cvikkert és csak ő olvasta Schopenhauert.
+
+A doktor elővette a kártyát. És hogy bevezesse a hangulatot, aforizmát
+mondott:
+
+– Fölsőst játszunk… az alsós komisz játék. Először jön a gyilkosság,
+második az alsós kaláber, és csak aztán jön a lopás…
+
+– Hát csak keverjen – idegeskedett a gyógyszerész.
+
+És éppen kevert a doktor, a többi meg elrendezkedett az asztal körül,
+hamutartót tett maga elé, közelebb huzta a székét, amikor a függönyös
+üvegajtó kinyilott. Talán kopogtattak is, de oly gyöngén, hogy senki se
+hallotta.
+
+És megjelent a füstös szobában egy csöpp asszony. Olyan finom csöpp
+városi asszony, aki eleven ellentéte a sok úri parasztnak. Megállott az
+ajtó előtt, föltolta a homlokára a fátyolát és minden félénkség nélkül
+szólt:
+
+– Balás Pált keresem.
+
+A szélesvállú jegyző nyugodtan fölállott, letette a szivarját az
+asztalra és nagyra meresztette a szemét. Aztán csodálkozó hangon szólt:
+
+– Én vagyok az.
+
+Erre már mind fölálltak. A gyógyszerész erőnek erejével be akart
+mutatkozni, úgy lökdöste vissza a többi. A jegyző ismételte:
+
+– Én vagyok Balás Pál.
+
+A csöpp asszony pedig kezet nyujtott neki, aztán belekapaszkodott a
+hatalmas karjába és vonszolta kifelé, miközben minden különösebb
+fölindulás nélkül megjegyezte:
+
+– Igen? én a sógornéja vagyok.
+
+Azzal kihuzta az előszobába. A jegyző nehány pillanat mulva visszatért.
+A vállát vonogatta:
+
+– Tényleg, a sógorném. Adjátok ide a kalapomat.
+
+Vette a kalapját és elment. Az ajtóból még visszanézett, és megint
+fölhuzta a vállát:
+
+– Ki az ördög számitott erre!
+
+Benn pedig egyelőre abbamaradt a kaláber, mindenki erről a jelenésről
+beszélt. Csak a gyógyszerész, aki adta a blazirtat, idegeskedett:
+
+– Keverjen doktor, keverjen…
+
+
+II.
+
+– Az az ostoba Árpád az utolsóelőtti állomáson leszállott, nem tudom én,
+valami süteményt akart hozni nekem. És lemaradt szegény a vonatról,
+mikor jön a legközelebbi vonat?…
+
+Pál csak ment mellette, szinte belefáradt abba, hogy nem merte szoritani
+a puha, leányos karját az asszonynak.
+
+– Holnap reggel… hajnalban… felelt.
+
+Hazamentek, a Balás Pál lakására, és az egész uton az asszony beszélt,
+nagyon örült neki szegény Pál. Azt gondolta azalatt magában, hogy mit
+jön ez az asszony ide az ő csöndes házába, ugyis fölzavar mindent,
+nyugalmat, kényelmet. Vigyázni kell, hogy még ingujjban se legyen az
+ember, a lábát se tegye föl a székre pipázni se szabad talán…
+
+– Mindjárt gondoltam, hogy maga a Pál – fecsegett a kicsi asszony –
+mindjárt gondoltam, mert hasonlit Árpádra… brr, de hideg van, adja ide a
+kezét…
+
+Megfogta, aztán halkan, elégedetten tette hozzá:
+
+– Oly jó meleg.
+
+Otthon aztán vacsorához ültek, Pál megint haragudott, de csak belül,
+kivül barátságos volt, finomkodott. Annyira nem volt paraszt, hogy ezt
+ne tudta volna tenni.
+
+Aztán, ahogy jóllakott, a vacsora után jól megnézte az asszonyt. Szép,
+finomarcu, francia tipusú kis teremtés volt, kicsit borzas a haja,
+rendetlen, mintha éppen most csókolták volna meg erős öleléssel. A nyaka
+fehér volt és finom hajlású, az álla is.
+
+Szép asszony volt, igen.
+
+És folyton beszélt.
+
+– Van szobám?
+
+– Hát van. Majd ott…
+
+És az üvegajtóra mutatott, amely mögött járt-kelt az öreg cseléd
+szilhuettje, vetette az ágyat.
+
+– Nagyon fáradt is vagyok már, ugy kimeritett az utazás. Ólmot érzek a
+térdeimben. Nem is tudja, micsoda strapa az, tizennyolc órát utazni!
+Sokat utazik?
+
+– Nem.
+
+– Jobb is…
+
+Az üvegajtó felé nézett.
+
+– Ez az én szobám? Már megyek is… jójcakát, Pál. Reggel költessen föl,
+kimegyünk az uram elé. Képzelem, milyen arcot fog vágni a bolond…
+
+A paraszt már nem is szólt, csak nézte az asszonyt. Ilyen finom
+teremtést még nem látott. Volt része az érett falusi gyümölcsökben,
+ölelt már asszonyt, nem is egyet… Aztán bakfislányoknak is adott
+szerenádot, ostoba fejjel, mámorosan, dáridó után. Sőt verset is irt. De
+ez az asszony finom volt, törékeny, és parfümje se volt, mégis, mintha
+érezte volna az illatát. Van olyan virág is, aminek érezni a szagát,
+pedig nincs. Aztán az öcscse felesége, tehát elérhetetlen, vagy legalább
+is…
+
+– Jójcakát…
+
+Pál fölállott és a kezét nyujtotta az asszonynak:
+
+– Szép álmokat.
+
+És a csöpp gyerekasszony mosolyogva állott meg a küszöbön, leányos bókot
+csinált. A paraszt érezte, hogy oda kell mennie és magához kell ölelni
+azt a teremtést. Tett is egy lépést feléje, de aztán megállott.
+Összeszoritotta az ajkát és csöndesen szólt:
+
+– Jójcakát.
+
+*
+
+Csodálatos dolog. Jól vacsorált és mégsem tudott aludni. Hánykolódott az
+ágyában, egyszer a vánkost találta nagyon melegnek, megforditotta. Aztán
+nagyon a fejébe ment a vér, hát lehajtotta a párna csücskét, de ugy se
+volt jó.
+
+Fölkelt, magára kapkodta a ruháját és kiment az udvarra. Esett még az
+eső csöndesen, igy éjszaka lehetett hallani a suhogását, locsogását is.
+Hangosan csorgott az eresz. Odament az asszony ablaka alá, de az már
+sötét volt. És ugy érezte, hogy oly jól esik ott az ablak alatt állni,
+jól esik meg fáj is.
+
+– Csak nem bolondultam meg – dörmögött és visszament az ágyába.
+
+– Aludjunk – szólt – arra fogok gondolni, hogy hogyan folyik a folyó…
+igy, ni… folyik, folyik…
+
+Ez nem volt jó módszer.
+
+– Számoljunk… egy, kettő… kilenc…
+
+Még a száztiznél is ébren volt, de aztán leragadt a szeme, és elaludt.
+
+
+III.
+
+Hajnalban nem esett az eső, csöndes volt minden és hüvös a levegő. Az
+asszony már fölöltözve várta, aztán mentek ki, a mezőn, a vasut felé.
+
+Csupa szomoruság végig a réteken. Az erdőszélen, a ritkás fák közt
+halovány köd, messze lilák voltak a hegyek. Alig van már zöld, csupa
+halványpiros, zöldeskék folt mindenfelé. De azért csupa szin mindenütt.
+Elmosott, szétmázolt, határozatlan halvány szinei az ősznek, amiket nem
+lehet különválasztani. Szürke az ég, nagyon szürke…
+
+Ment mellette az asszony, kicsit halványabb volt, de azért üde, friss.
+Fogta a karját, élvezte a puhaságát, néha a kezét is a kezébe vette a
+paraszt. És szomoru lett a lelke, ő sem tudta, miért. Csak eddig tartott
+az egész, mert mindjárt itt lesz a férj és megcsókolja a feleségét.
+Akkor aztán vége mindennek. Nem is tudta, hogy miért, de érezte, hogy
+nagyon szép ez az ő szerelme, ami tegnap este született, és már ma
+reggel meg fog halni. Olyan elmosott szinű, határozatlan őszies akkord,
+ami nincs bevégezve és ezért csengeni fog végig, mindvégig…
+
+Tudja isten.
+
+Megjött a férj és egymás nyakába borultak a feleségével ott az
+állomáson. Már el is ment a vonat, amikor Pálra került a sor. Aztán
+szépen, lassan megindultak vissza a falu felé, a férj karonfogta a
+feleségét, mellettük ment a paraszt.
+
+Sok mondanivalójuk volt a gyerekeknek, egyre beszéltek, úton-utfélen
+csókolóztak, ahogy muszáj a fiatal házasoknak. Mentek lassan az ut
+szélén, belegázoltak a piros gazba, lesorvadt, összegörbült falevélen
+jártak, nézték a szürke, kék vonalakat a látóhatáron.
+
+És szépen, lassan csak elmaradt tőlük Pál, észre se vették. Fecsegtek,
+kacagtak, és a paraszt hátrább jött néhány lépéssel. A nagy csizmájával
+megtaposta az útszéli gazt, piszkált a bokrok közt a botjával és
+mosolygott. Ugy mosolyogva temette hűvös őszi reggelen azt az
+elmosódott, halvány érzést, ami tegnap született a lelkében.
+
+Csak ment utánok, nézte őket, nézte az asszony fejét, amint ráhajlott az
+ura vállára, és igazán csak mosolygott, amikor mondta magában.
+
+– Jól van gyerekek… jól van…
+
+
+
+
+MAMZELL CLAIRETTE.
+
+Virágos kertben, virágos bokrok közt, most, amikor már lehullott a
+halovány szirompehely az almafákról és ott boritja a gyepet, mint valami
+illatos, tündérvilágból hullott gyönge hópihe, hogy már ott zümmög a
+méhe a virágbaborult bokrok fölött, hogy fehérbe, rózsaszinbe és
+halovány zöldbe öltöztek a gyümölcsfák a lugas mögött, most jut eszembe
+a mamzell Clairette szomoru története…
+
+Az almafák kivirágoztak az idén is és kivirágoznak jövőre, meg azután is
+mindig… Tavaszi párák szállanak föl a földből és elsuhannak a Clairette
+sirja fölött, ahol nincs más virág, mint az a néhány elszáradt, valaha
+édes illatu almavirágos ág, amit a masamódleányok vittek oda ki kora
+tavaszszal.
+
+Elhervadtak, elhaltak, mint a szegény Clairette, napsugáros tavaszon…
+
+*
+
+Fehérpárnás ágyában, amikor kockát rajzolt a dunnára a déli napsugár,
+belopózva a kis négyszögletes ablakon, megmozdult mamzell Clairette.
+Sovány fehér karját fölemelte és révedező, bizonytalan mozdulattal
+emelte ki a székre tett pohárból az almafavirágot. Be akarta szivni az
+illatát, de amig remegő gyönge kezével az arcáig vitte, lehullott a
+halovány szirma. Ott hevert aztán a dunnán az a néhány rószaszinű,
+lehelletkönnyű szirom és csak a porzós, megtépett szálnak szivta be édes
+illatát mamzell Clairette. Lehunyta a szemét és amint szivta, valami
+szerelmes borzongás remegtette meg sovány, beteg testét; halovány
+orcáján pir gyult ki; kitágultak az orrcimpái és összeharapta az ajakát.
+Aztán igy, még mindig görcsösen szoritva a megtépett virágszálat, halkan
+szólt:
+
+– Nyissátok ki az ablakot…
+
+A két kisirt szemű, borzas masamódleány, aki csupa jószivből ott
+virrasztott a mamzell ágya mellett, egyszerre ugrott az ablakhoz, hogy
+bebocsássa a friss levegőt. És amint az első derüs, napfénytől üde
+lehellet besuhant a vasrácsos kis nyiláson, szegény beteg mamzell fölült
+az ágyában, elsimitotta haját a homlokáról és bágyadt mosolylyal, teli
+tüdővel szivni kezdte, mintha nem is a zsibárus-utca udvaráról, hanem
+valami almavirágos tündérkertből lebbent volna oda. Aztán köhögni
+kezdett és visszaesett a párnájára.
+
+– Csukjátok be… csukd be Marika… suttogta fuldokolva. Aztán nagyot
+sóhajtott és mélységesen szomoru mosolylyal tette hozzá:
+
+– Meg fogok én halni, Marika… pedig most virágoznak az almafák…
+
+Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy Jutka, aki ott
+sirdogált a sarokban, hogy miért szereti ugy az almavirágot a mamzell.
+Csak azt tudták, hogy a mamzell beteg és azért a Verona szolgál ki a
+zsibárus-utcai kis boltban, amelyik ott szorong a többi között, amelynek
+az ajtajában éppen ugy állanak a kartonruhás, borzashajú lányok
+vajaskenyeret majszolva, mint a többiben, s amelynek a kirakatában éppen
+ugy sorakoznak a piros zöld, sárga kalapok, tollal, virággal, üvegszemű
+madarakkal…
+
+Mit tudta azt Marika, a borzas masamódleány, vagy a sirdogáló Jutka,
+hogy a mamzellnak a vánkosa alatt egy imakönyv van, annak egyik lapján
+pedig ott szárad, sárgul már évek óta egy szegény, könyvbe ölt
+almavirág, az _igazi_, az édes, a könnyekkel áztatott… Mit tudták ők
+azt, hogy ez a többi almavirág, amit a házmester hozott a mamzellnak,
+csak közönséges, nem az igazi és csupán arra való, hogy a mamzell
+almavirágot lásson, mert nem akarja mutatni a szárazat, az imakönyvbe
+préseltet, az igazit!
+
+Mert azt régen kapta. Virágos tavaszszal adta neki valaki, valahol egy
+szép zsendülő kertben, ahová kalapot vitt a nagyságának. Kicsi fekete
+bajusza volt annak a valakinek és édes volt a csókja… Egyszer ott
+suttogtak alkonyatkor a gyümölcsösben, akkor tépte le a fiu a fáról az
+almavirágot, ami ott szárad az imakönyvben.
+
+Akkor még masamódleány volt a mamzell, azóta már üzletet nyitott és ott
+ragyog az aranyos fölirás a portál fölött korrekt franciasággal:
+Mademoiselle Clairette. Akkor még Klárikának hivták… Óh régen volt az!
+Azóta már el is hagyta a fiú, már meg is nősült. Szép fiatal felesége
+van… sokszor látja őket, amint erre sétálnak…
+
+Csöndesen lihegett ott az ágyon és félig lehunyt szemével az ablak felé
+nézett. A Marika megigazgatta a feje alatt a párnát, aztán le akarta
+söpörni a dunnáról a szirmokat.
+
+– Ne bántsd Marika… hagyd itt őket… szólt a beteg és védőleg tette
+viaszfehér ujjait a gyönge szirmokra.
+
+Aztán csönd volt sokáig. A boltból, ahol egymás tetején állanak a nagy
+fehér skatulyák, néha be-behangzott a függönyös üvegajtón keresztül a
+masamódlányok vihogása. Aztán mintha az egyik figyelmeztette volna a
+többit, egyszerre elcsöndesett mind és halk suttogással folytatta a
+beszédet.
+
+Künn, az utcán tolongott a déli korzó vidám népe. Jobbról is, balról is
+látszott, amint az utca végén sétált a tömeg. Fehérruhás lányok,
+napernyős fiatal asszonyok, kettesével, hármasával tolongtak a
+gyalogjárón, amelynek a szélén mosolyogva állott sorban a férfiak
+kiöltözött, jókedvü serege. Néha-néha a váci-utcából meg a másikból is
+asszonyok, lányok fordultak be a zsibárus-utcába és szines napernyőik
+alatt ott vitatkoztak a kalapos kirakatok előtt.
+
+A mamzell Clairette kis szobájába nem hallatszott be a zaj. Csak az
+udvaron veszekedő cselédek hangja. A Marika regényt olvasott, a Jutka
+aludt a kopott pamlagon, a mamzell pedig még mindig azzal a szomoru
+mosolylyal az ajkán szunnyadozott a párnáin. A keze is ott volt még a
+szirmokon.
+
+Egyszerre aztán a fehér függönyös ajtón megjelent a Verona árnya, Marika
+odasietett lábujjhegyen és kinyitotta egy pillanatra az ajtót de csak
+azért, hogy odaszóljon:
+
+– Csöndesen, Verona… alszik…
+
+– De kuncsaft van – szólt Verona – és nem tudom, mit csináljak.
+
+Erre megmozdult Clairette és halkan szólt:
+
+– Dehogy alszom… mit akarsz?
+
+– Azt a piros moarészallagos kalapot akarja, de csak kilenc forintot
+igér érte…
+
+– Tizenegy – suttogta a mamzell – máskor talán odaadnám kilencért is… de
+most… kell orvosságra doktorra…
+
+Verona visszament. Az ajtó nyitva maradt és a mamzell félkarra
+könyökölve figyelt. A boltban folyton beszélt egy üde, fiatalos asszonyi
+hang:
+
+– De mit gondol, édes lelkem? csak nem gondolja, hogy ezért tizenegy
+forintot adok! Ugyan, hogy is képzelhet ilyet! Még kilencet sem igértem
+volna, de hát az uram beleszólt! Mit is beszélsz te, öreg buksi, amikor
+nem értesz hozzá!
+
+Erre aztán megszólalt a férfi is:
+
+– No jó, pici babám, hát ne haragudjál olyan nagyon…
+
+Benn, a fehér ágyon a beteg Clairette megvonaglott erre a hangra. Tágra
+meresztette a szemét, az alsó ajkába harapott és görcsösen kapaszkodott
+az ágy előtt álló szalmaszék támlájába. Hörögve, sajátos hangon susogta:
+
+– Menjetek ki… alkudjatok!
+
+A két lány csak bámult egy ideig, aztán kisompolygott, hogy a mamzell
+még egyszer rájuk szólt:
+
+– Menjetek már!
+
+Aztán amikor kimentek, Clairette gyönge, ingadozó testtel kihajolt az
+ágyból, hogy a boltba lásson. Megragadta a szék támláját és arra
+nyugtatta a fejét, bámult, merev tekintettel nézett a férfira. Az nem
+látta őt. Hörögve, a melléből fölszakadó sirással meresztette rá a
+szemét és csak bámulta, nézte… Nem is változott meg azóta. Csak a kis
+fekete bajusza lett nagyobb.
+
+Az asszonyka a tükör elé állott és a fejére tette a pirosszallagos
+kalapot.
+
+– Jól áll?
+
+A férfi odasimult melléje és hizelkedve beszélt:
+
+– Remekül… ahhoz a te göndör fekete hajadhoz, ahhoz az édes szép, nagy
+szemedhez…
+
+A mamzell benn lehunyta a szemét és önmagát csalva boldog volt egy
+pillanatig, ugy képzelte, mintha neki mondaná ezt a sok szerelmes szót
+az a férfi… de azért lehunyta a szemét, hogy ne lássa, mint cirógatja,
+becézi ott künn a feleségét. Aztán boldog mosoly szállott az ajakára. A
+férfi folytatta:
+
+– És igy profilban, akár egy angyal… Az a pici, csöpp száj… te édes…
+
+Clairette fölnyitotta a szemét és látta, amint a férfi a szép kis kövér
+asszonyt ott a boltban, a lányok előtt magához szoritotta és megcsókolta
+a pici husos ajakát. Csupa élet volt az a kettő: az erős, szép fiu, és a
+duzzadó, piros kis asszony, akinek kivillant fehér karja a ruhaujja
+alól.
+
+És ugy, egymást átölelve alkudtak tovább:
+
+– No lelkem, hát állapodjunk meg kilencben.
+
+– Nem lehet édes nagyságám…
+
+Ebben a pillanatban benn sikoltozni kezdett a szegény beteg mamzell:
+
+– Adjátok oda… vigye el!… csak ne halljam a hangját… ne lássam: adjátok
+oda… kilencért, nyolcért… ingyen! Vigye el, menjen!… óh én édes Istenem…
+
+És zokogva tört elő a sirás beteg melléből – ott vonaglott az ágyán, a
+vánkosát is a földre dobta:
+
+– Adjátok oda… menjenek!
+
+A kis kövér asszony nagyot nézett, aztán a férje karjába kapaszkodott és
+igy szólt:
+
+– Allons!
+
+És kisétáltak a boltból. Akkor már mind a négy lány ott volt a
+mamzellnál, aki görcsösen kapkodott egyiknek a vállához, másiknak a
+karjához.
+
+– Menjenek… óh én édes istenem!
+
+Verona, a legidősebb, csodálkozva suttogta:
+
+– Igazán nem értem, hogy ilyen semmiségért a mamzell igy esoffirozza
+magát…
+
+*
+
+Mit tudták ők, hogy a mamzellnak egy imakönyv van a vánkosa alatt…
+
+
+
+
+SZEPTEMBER.
+
+
+I.
+
+Megint süvöltöz a szél a házak között hajnalban, szürke hajnalon.
+Sáppadtarcu emberek, ki tudja honnan, ki tudja hová surrannak az utcán.
+Összehuzzák magukat, a kezüket a zsebükbe sülyesztik. Csak későn süt ki
+a nap, de nem fehér, sárga már a sugara; este piros, mint a dércsipte
+levél, nem melegit, ott haldoklik az aszfalton. Végigszaladoz az utakon,
+lángot gyujt ablakon, utcalámpán, szivébe lopja magát az embereknek.
+
+Sötét emberek az alkonyatban állnak, járnak és érzik a szeptembert.
+Vágyakozik a lelkük a tarlóra sárga mezőkre, ahol a nyár siránkozik,
+összehuzza virágos szárnyait, lepkehimes ruháját, szomoruan, lassan
+eltünik az erdőben alkonyatkor, amikor kipirul az ég.
+
+*
+
+Szomoru hajnalon indulásra készen áll a vonat. Kopogtatják a kerekeket.
+Az egyik mélyen szól, a másik magosan. Hosszu fekete sorban állanak a
+vaggonok, előttük füstöl, gőzölög a mozdony. A gépész törülgeti kóccal,
+olajos bádogedény van a másik kezében. Alól a kerekek közt sistereg,
+zug, forr valami, és vékony fehér gőzsugár tolakodik elő a feketeségből.
+
+Egyedül a perronon sötét ruhában, sürü fehér fátyollal egy asszony áll.
+Finom uri aszszony. A férjétől megy, szökik haza az anyjához, mert
+bántotta a férje nagyon, rosszasággal vádolta a szomoru asszonyt.
+
+Nem is sir. Szereti a férjét és semmivé szeretne válni, hogy se itt ne
+kelljen maradnia az uránál, se az anyjához ne kelljen mennie.
+
+Leszáll a lelkére a szeptember langyos sugarával, szomoru fényével.
+
+Beszáll a kupéba. Nedves, hideg minden. Egy szürkebajuszos ur ujságot
+olvas a sarokban. Jobb volna egyedül lenni, de most már mindegy.
+
+– Itt maradok.
+
+És odamegy az ablakhoz, kibámul a perronra. Nini, ott az ablak mögött
+lámpánál irkálnak a hivatalnokok. Ők itt maradnak, ebédelni mennek a
+városba, meg megint visszajönnek. Itt, ahol izzik a levegő az érkezések
+örömétől, a távozások fájdalmától, ők az érzéketlenek. Irnak, semmi
+közük az egészhez. Kitöltik a rubrikákat, mindegy ha sirnak, nevetnek is
+künn.
+
+Az egyik egyenruhás eldarálja az állomásokat. Az ajtón kitódul a pakkos,
+nagykabátos nép előrehajtott fővel, komoly sietéssel. A parasztasszonyok
+hosszu sorban kopognak végig csizmájukkal az aszfalton, a harmadik
+osztály felé.
+
+A mozdony egyre élesebben zug, forr, sistereg.
+
+Ott… ott… mintha a férje volna…
+
+Nem az.
+
+Már hogy jönne az ide. Nem jön utána. Pedig lett volna ideje, még nincs
+későn, de nem akart.
+
+Már beszállott mindenki. A hordárok a homlokukat törlik piros, kék, fakó
+zsebkendővel, néhány a pénzét számolja. Aztán elkullognak. A kalauz siet
+ide-oda.
+
+Még most is jöhetne, de nem nyilik az ajtó.
+
+– Eh, hát nem jön, ne is jöjjön.
+
+Bevetette magát a sarokba, a fejét a nagy bőrtámlára támasztotta és
+nézett, de nem látott. A szürkebajuszos öreg ur egyet lapozott az
+ujságjában. Aztán tovább bujta.
+
+Észre sem vették, már ment a vonat. Vagy talán az a másik megy, ami ott
+van mellettük? Nem, az övék megy. Előbb lassan, aztán gyorsabban.
+
+Föl akar ugrani, hogy még egyszer kinézzen, hátha érte jött.
+
+Künn aztán, hogy kiértek a csarnokból, bevagdosta a szél az esőt a
+kupéba. Az öreg ur letette az ujságot, kinézett a szemüvege fölött a
+bokrokra, fákra, fölhalmozott sinekre, aztán az asszony felé fordulva
+halkan szólt:
+
+– Megengedi, hogy becsukjam az ablakot?
+
+Szomoru mosolylyal bólintott igent. Az öreg cibálta a szijjat, amig
+egyszerre csak engedett és becsukódott az ablak.
+
+És kivűl maradt a lárma, zakatolás, süvités. Tompa, kábult bugás lett
+belőle, amelyhez a kerekek zökkenése verte a ritmust. És az asszony
+utánozta ezt a zökkenést:
+
+– Traramm, traramm…
+
+Igy fog ez zökkenni estig.
+
+Fojtogatta valami a mellét. A fátyolát fölhajtotta és ugy nézett az
+ablak felé. Semmire sem gondolt, zugott a feje a virrasztástól, egész
+éjszaka töprengett.
+
+És egyszerre csak észrevette, hogy az öreg ur részvéttel nézi a sáppadt,
+finom arcát, az idegességtől csodálatosan fénylő szemét, ugy a szemüvege
+fölött, meghajtott fővel, olyan komikusan…
+
+*
+
+Estefelé ott lesz a vonat, mind a sok kocsi, ahol az édes anyja lakik.
+Nem tudja senki, hogy jön, senki se jön elébe.
+
+Majd csak begyalogol szépen a faluba, bekopogtat az ajtón. Fehérhaju
+öreg mama ki fogja nyitni az ajtót, hátra fog lépni a csodálkozástól.
+
+Igen, ugy lesz, mint a novellákban:
+
+– Lili…
+
+– Anyám…
+
+Ez elkoptatott párbeszéd, de igy lesz, igy kell lennie. Aztán ledobja a
+kalapját és odaborul az anyja vállára. Sirva mondja el, elmondja mind,
+ami csak a szivén fekszik, és vele fog sirni az édesanyja estélig, bele
+a késő éjszakába. Annyit fognak beszélni, annyi mindent el fognak
+mondani, oly nagyon fog fájni, és az oly jó lesz…
+
+Csikorog a fék, megállanak oldalt a fák, póznák, sárga mezők. Az
+állomáson egyhangu kongással jelzik a következő állomásnak a vonatot. Az
+öreg ur mosolyog a szürke bajusza alatt és gondolja, hogy mily bolond az
+ifjuság.
+
+Végig a nagy mezőkön csönd szunnyadoz. Még nincs sötét, de ott
+leskelődik már a sötétség a hegyek mögött.
+
+
+II.
+
+Fehérhaju öreg mama az ablaknál ül, bőrpárnás széken. Künn a szőlők
+mögött alkonyodik, és az üvegen belopja magát a szines sugár. Olyan az
+ég, mintha üvegből volna, áttetsző. Alól vörös, mint a pipacs, följebb
+sárgul, halványzöldre ultramarinkékre válik. Egészen fönt még világos.
+De már előoson a hegyek mögül a szürkeség, és messze, tul a földeken
+sipol a csősz hosszan, bántóan.
+
+– Egy nagysága van itt – mondja a cseléd.
+
+És már ott áll a küszöbön Lili, ahogy a festők a megtérő bűnösöket
+rajzolják.
+
+Öreg mama kezéből kisiklik a kötés. Szürke fátyol hull a hegyekre. És
+borzongat a szél.
+
+– Megjöttem.
+
+Érti az öreg mama, szót sem szól, vele született a tapintatos jóság.
+Lili leül, a kalapját leveszi. Nincs drámai jelenet.
+
+– Fáradt vagyok… álmos. Nehéz a fejem…
+
+– Ej, ej kicsi lányom, dőlj le a pamlagra. Hozd ide azt a vánkost Teréz,
+ugy ni. Ide, ide picikém… följebb a fejecskédet… ugy. Pihend ki magad
+gyermekem. Hüvös van odakint.
+
+Szállnak, suhanva szállnak a rongyos fekete felhők a földek fölött. A
+hegyek peremén piros vonal.
+
+– Pszt, csöndesen Teréz… alszik… Hozd be a lámpát, majd meggyujtjuk, ha
+kell.
+
+– Nem alszom, anyám.
+
+Gyorsan feketedik minden kivül. Már égnek a csillagok a nagy boltozaton
+szerte. Sok csillag, millió csillag… A hold a felhők mögül leskelődik. A
+kis szobában álmos, bágyadt csönd, nesz se hallszik, pedig ugy dübörg,
+zug, csattog a lárma mindkettejük lelkében.
+
+Nem kérdezi, hogy miért jött a lánya. Tudja jól, mi hozta ide. És a lány
+se szól, minek szóljon, igy nem fáj olyan nagyon, ha senki se tudja.
+
+Öreg mama a pamlag szélén ül, a lánya lábánál. Lili a vánkosba buvik,
+fogja az ujjával a cihát, belecsuklik, belesir a puha tollba, csak ez a
+hang lüktet a sötétben,
+
+Mesebeli anyókák néznek ugy, mint a fehérhaju mama, akinek idecsöppent a
+fájdalom a lakásába. Eddig rendben volt minden, boldog a lánya, most
+sötét van és szomoru az ő öreg szive.
+
+Künn alkonyatra megered az eső. Csak akkor hallik, amikor az ereszről
+megindul a csöpögés. És csöpög pontosan, egyik csöpp a másik után hull a
+kopott téglára az eresz alatt.
+
+Mesemondó sötétség van, csak a kandalló tüze hiányzik. Nem alvó, nyugodt
+tél ez, de nyirkos, hüvös, szeptemberi est. Szeptember künn, szeptember
+a szivekben.
+
+Talán soha se gyujtják meg a lámpát, igy maradnak örökre a sötétben.
+
+Öreg mama nem sir, de érzi, hogy a vállára kapaszkodnak. Apró gyerekek,
+kicsi fiu, pici lány… Játszanak a hajával, kihuzgálják a hajtűjét,
+nevetnek, csókolják, kis dundi karjukkal átfogják a nyakát és mulatnak:
+
+– Tili-tili mamuka…
+
+Máskor beteg a kis lány. Ott piheg az ágyában, két kézre fogja, mohón
+iszsza a vizet, lehanyatlik, nyöszörög:
+
+– Mama…
+
+Öreg mama fölriad. Álom volt az egész. Künn kialudtak a csillagok és
+suhog az eső. Néha a szél is fuj, hosszan, süvitve, utána sóhajtanak a
+nagylombu akácok.
+
+– Mama…
+
+Ott bug, a párnákba nyomva fejét, Lili asszony. Remegő testtel fekszik a
+kopott, fakó pamlagon, borzas a haja, nem is látni szegénynek az arcát,
+mert beletemette a párnába, a tiszta, puha tollas falusi párnába és
+onnan nyöszörög mint ötéves korában:
+
+– Mama…
+
+Öreg mama néz, néz és bólogat a fejével. Künn csurog a viz, locsog az
+eső, amely mintha kioltotta volna a holdat, a csillagokat, hogy soha
+többé ne legyen reményteli világosság a völgyek fölött.
+
+
+
+
+TARTALOM:
+
+  Magdolna  7
+  A csók  25
+  Ádám, a hivatalnok  47
+  A bűn  63
+  A pierre madara  73
+  Az apáca  85
+  A krajcár  99
+  Irás a kis Éváról  107
+  A paraszt  119
+  Mamzell Clairette  131
+  Szeptember  145
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75236 ***