Initial commitHEADmain

1 files changed, 6260 insertions, 0 deletions

diff --git a/75207-0.txt b/75207-0.txt
new file mode 100644
index 0000000..f457464
--- /dev/null
+++ b/75207-0.txt
@@ -0,0 +1,6260 @@
+
+*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75207 ***
+
+
+HERCZEG FERENC MUNKÁI
+
+ÁLOMORSZÁG
+
+HERCZEG FERENC MUNKÁI
+
+ÁLOMORSZÁG
+
+REGÉNY
+
+BUDAPEST 1912
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+HERCZEG FERENC
+
+ÁLOMORSZÁG
+
+REGÉNY
+
+BUDAPEST 1912
+
+SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
+
+_Minden jogot fenntartunk_
+
+BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA.
+
+
+
+
+I.
+
+A művész, aki ezt a termet, a képviselőház tanácskozó termét,
+megépítette, tervezgetés közben bizonyára barna és önérzetes turáni
+fejekre, díszruhák keleti pompájára, a hazafias hevület, a bátorság és
+az áldozatkészség nemesen ívelt gesztusaira gondolt. Olyasmire
+gondolhatott, hogy a földszint tömör falívei között ülő képviselők
+szívdobogása állandó honfiimádsággá fog tömörülni, amely bús és követelő
+lendülettel áradozik a terem aranyos mennyezete felé. Megbűnhödte már e
+nép… A művész lelkületéhez ugyan meglehetősen idegen volt a kelet
+lázongó pátosza, de azért akadémikus lelkiismeretességgel számba vette,
+mint a megoldandó építészeti egyenlet egyik adott mennyiségét és a
+megnyugtató megoldást a tetőzet óriás ablaknyílásaiban konstruálta meg,
+amelyeknek ferdén beáradó ünnepélyes fénykévéi a népek atyjának áldását,
+a honfi-ima meghallgatását és a jobb jövő ígéretét szimbolizálhatnák.
+
+Ebben a pillanatban a terem képe egészen más volt, mint a minőnek a
+mester megálmodta. Soha még kép nem rítt ki annyira a keretéből, mint a
+mai ülés képe. A hetes karzaton ülő fehér asszony legalább úgy találta.
+Szürke, kicsi emberek könyököltek a padokban, emberek, akiket valami
+furcsa véletlen csődített az arany tetőzet alá és akik úgy is mozogtak,
+mintha ideiglenesen tartózkodnának itt, akár csak a vasúti váróteremben.
+Valaki az imént mondott valamit az egyik oldalon; a másik oldalon ezt
+kihívásnak vették és zajongani kezdtek. A váróterem fagyos unalma
+tomboló és csökönyös károgásban robbant föl. Némelyek elpirultak vagy
+elsápadtak, közbe nevetségesen mozgatták a fejüket meg az öklüket, mások
+rikoltó kiáltásokkal szították a barbár zürzavart, a laptudósítók pedik
+kaján mosollyal hajoltak jegyzeteik fölé: – Vihar a házban. – Az
+elhízott ember, aki a nemzet szuverénitását jelképező elnöki trónuson
+ült, és akinek a karzat párkányán áthajló fehér asszony csak a kopasz
+fejét látta, mérgesen rázta csöngetyűjét. És a mellett úgy a képviselők,
+mint a hírlapírók agyában ott lappangott a tudat, vagy legalább a gyanu,
+hogy ők most valamennyien egy nekik idegen színjáték hősei és hogy
+szerepüket csak valami láthatatlan rendező kivánságára, igazi énjük
+megtagadásával tudják végig játszani. Hiszen ha künn találkoznának a
+folyosókon, akkor az egész félreértést eloszlatnák két szóval, ha a
+vendéglőben vagy a klubban volnának együtt, akkor képtelenek volnának
+ilyen viselkedésre.
+
+A jobb jövőt igérő felső ablakok azalatt értelmetlenül és szakadatlanul
+szórták ragyogó áldásukat a kurjongató tömegre és oly félszegen
+hatottak, mint valami tévedésből itt felejtett színpadi díszlet.
+
+A dühtől és a gúnytól eltorzult arcok között csak egy ember arca maradt
+nyugodtan, azé, akinek kedvéért a fehér asszony ide jött: a
+miniszterelnöké. Nem ismerte személyesen, soha nem beszélt még vele, de
+ez a hideg férfiszem, amely oly közömbösen nézte a féktelenkedő
+embereket, ez a rosszul leplezett arisztokratikus megvetés, amely
+ilyenkor ott vonaglott az ajka szegélyén: mindez ellenállhatatlanul
+vonzotta a fehér asszonyt. Hát bizony az süldő leányhoz méltó ötlet
+volt, – maga is beismerte – hogy levelet írt neki, hogy bejelentette
+karzati látogatásait, hogy a sorok között fölajánlotta magát neki. Úgy
+képzelte, hogy neki, aki más, mint minden egyéb asszony, köze és joga
+van a férfihoz, a kiről csak ő tudta, hogy mennyire fölötte áll a
+tömegnek. Azonban a fagyos közömbösség, mely a miniszterelnököt megvédte
+a gyűlölet ellen, láthatólag hozzáférhetetlenné tette őt a szeretet
+számára is. Amióta a fehér asszony ott ült a hetes karzaton – pedig
+mostanában mindennap ott ült – egyszer sem fordult feléje a
+bársonyszékben ülő ember tekintete.
+
+Pedig a fehér asszony meg volt róla győződve, hogy olvasni tud még a
+gondolataiban is. Most éppen haza gondol, a réztetejü, ódon kastélyára,
+melynek parkját sárgás zöldre festi a tavasz. Egy vágy él benne:
+fölkelni, hazasietni, megfürödni – igen, megfürödni! – és nem törődni
+többet a mocskos galléru fiskálisokkal, akik leckét adnak neki a
+hazafiságból, nem többet a borotválatlan ujságírókkal, akik a
+ragaszkodásukkal untatják. Az ábrándos köd azonban csak egy pillanatig
+üli meg a lelkét. Onnan túlról valami ellenséges megjegyzés csap arcába
+és hideg szélroham erejével lesodorja róla mindazt, ami puha, erőtlen és
+meleg. Ami visszamarad, az kemény, hozzáférhetetlen és kopár, akár a
+havas orma. Óh nem, ő nem fog megfutamodni. Ha szégyenletes rabság is a
+hatalom, majd csak akkor dobja arany bilincseit ellenségeinek lába elé,
+ha magának is úgy tetszik. Makacsság, gúny és megvetés ül ki irgalmatlan
+condottiere-arcára. Elnézi az oktalan és céltalan izgalmat, amely
+körülötte tombol és talán arra gondol, hogy ebben a gyülekezetben, mely
+egy ország sorsát akarja intézni, nincs annyi erő és méltóság, mint a
+tört lábu játékbabában. Egy-egy pillanat talpra tudja még állítani, de
+azután rögtön elveszti megint egyensúlyát, lekonyul, összecsuklik és
+beleássa orrát a porba…
+
+Egy kipirult arcu fiatal képviselő a miniszter háta mögé kerül és egy
+nevet mond a fülébe.
+
+– Belizár szeretne veled beszélni.
+
+– Kicsoda?
+
+– Belizár. A folyosón van.
+
+Erre kissé kipirul a miniszter arca is. Fölkel és gyors katonaléptekkel
+kimegy a folyosóra.
+
+A hetes karzaton ülő fehér asszony egyszerre nagyon elhagyottnak érzi
+magát. Ahány messzilátó van a képviselőházban, az mind előkerült a
+fiókokból és feléje fordul. Az urak olyan fesztelenül nézegetik, mintha
+színházban volnának.
+
+– A híre után szebbnek hittem, – mondja valamelyik képviselő.
+
+Valóban, ez a különös hírességü asszony első látásra nem igen tud
+versenyezni a saját hírével. Keskeny arca barnának, szinte már zöldesnek
+látszik a fehér kalapja alatt, a két szeme pedig olyan elhagyottan
+világít, mint a pincében felejtett mécses. És mégis volt valami egész
+megjelenésében, ami kíváncsivá és nyugtalanná tette a legtompább
+idegzetü férfit is, valami, ami Éva ősi örökségeképpen szállott reá. És
+volt valami az öltözködésében is, abban a bátorságában, amellyel
+kihasználta és eltúlozta a napi divatot, ami arra vallott, hogy
+tudatában van erejének és élni óhajt vele. Aki egyszer találkozott vele,
+az később visszaemlékezett rá és emlékeiben megnőtt, kiszínesedett az
+asszony képe.
+
+A miniszterelnök, midőn elhagyta a termet, nagy csődületet talált a
+folyosón. Az urak – képviselők és hírlapírók vegyesen – fülledt csendben
+állottak együtt és valamennyien egy rettenetes koponyáju férfit néztek,
+aki zsebre tett kezekkel, izmos lábait szétvetve állott a piros
+futószőnyegen és mélyen dübörgő hangon beszélgetett a kereskedelmi
+miniszterrel, miközben nyugodtan elnézett a bámészkodók feje fölött,
+mint olyan ember, aki megszokta már, hogy minden társaság központja
+legyen.
+
+Ez Belizár, az amerikai hajótröszt megbizottja. Bár azt beszélik róla,
+hogy magyar vérből eredt, tipikus yankee benyomását teszi. Bozontos
+szemöldöke alatt villogó sárga szemével, kékesre borotvált széles
+állkapcsu arcával tengerentúli ragadozó madárra emlékeztet. A zömök
+termete egyenes, inas és kemény, mintha vasból kovácsolták volna, az
+arcán ott ül a kegyetlen energia kifejezése, melynek komorságát olykor
+megvető jókedv váltja föl. Az ember elhiszi róla, hogy sohasem félt,
+sohasem töprengett, sohasem imádkozott és sohasem volt beteg. Oly
+vállalkozás szolgálatában áll, amely vetekszik a babilóniai toronyépítők
+monstruózus merészségével: egyesíteni akarja a világ tengerhajózási
+vállalatait és urává akar lenni az oceánoknak. Fölújítani és egyesíteni
+akarja a régi normann tenger-királyok hatalmát egy kolosszális vízi
+rablócsászárság alakjában. Belizár végigjárta már az európai fővárosokat
+és a nagy kikötőket és mindenütt úgy fogadták, mint valami veszedelmes
+és éppen azért minden tiszteletre érdemes ellenség követjét. Itthon
+azonban szinte hízelgőnek találták, hogy a leviatán étvágya nem veti meg
+a mi szegényes tengeri flottánkat sem.
+
+A miniszterelnök megszorította látogatójának kezét.
+
+Jobb meggyőződése ellenére beletévedt a hagyományos
+pohárköszöntő-stílusba.
+
+– Örülök, hogy kezet foghatok ilyen kitünő honfitársammal!
+
+– Ön amerikai? – kérdezte Belizár.
+
+– Nem, de úgy tudom, hogy ön magyar.
+
+Belizár vállat vont.
+
+– Amerikai polgár vagyok.
+
+Ezzel a gesztussal elhárította magától a nemzeti hiúságot, amely
+hízelegve csóválta körül. A két férfi azzal bevonult a miniszter
+fogadószobájába.
+
+A mélységes csendet, melyet az amerikai rablómadár szárnylebbenése a
+baromfiudvaron teremtett, most izgatott hápogás és kotkodácsolás
+váltotta föl. A folyosón csoportosuló politikusok és írók élénk
+eszmecserébe merültek.
+
+– Kicsoda ez a furcsa nevü ember tulajdonképpen?
+
+– Úgy mondják, hogy magyar ember, valamit tud is magyarul, de biztosat
+senki sem hallott róla, ő maga pedig nem beszél a multjáról.
+
+– Lehet, hogy a magyarországi emlékei nem nagyon kellemesek?
+
+– Ez bizonyos. A valószínütlen hangzásu nevét is alkalmasint úgy szedte
+föl az útszélén.
+
+– Úgy hírlik, hogy valamikor kadét volt az osztrák-magyar
+haditengerészetnél, de valami okból ott kellett hagynia szolgálatát…
+
+– Valami inkorrektséget követett el? – kérdezte összeráncolt homlokkal
+egy föltünő elegánciával öltözködő képviselő.
+
+Az ujságíró, aki részt vett a társalgásban, kicsinylően legyintett a
+kezével.
+
+– Ha akkor, amikor elkövette, inkorrektség volt is, ma már nem az.
+Vannak magaslatok, ahol érvényüket vesztik a társadalmi definiciók. Ki
+kérné számon az uralkodó dinasztiáktól, hogy milyen eszközökkel
+szerezték meg a trónjukat? Akinek egy milliárdja van, az nem rabló,
+hanem hódító, nem emberölő, hanem hős.
+
+– És ez a Belizár?
+
+– Hódító és hős. Vagy tíz esztendővel ezelőtt olvastuk először a nevét.
+Akkor sztrájk tört ki a kazángyárában. Nagyon elkeseredettek lehettek a
+munkásai, mert több ezren formaszerint ostrom alá vették a gyártelepet.
+Belizár megvédte a gyárát, vissza is verte az ostromlókat, miután
+halomra lövetett néhány százat a gépfegyvereivel. Az elesettek között
+sok volt a magyar munkás.
+
+– Az ördögbe, ez az ember nem játszik babra!
+
+Egy a rendületlen szabadelvüségéről nevezetes képviselő lépett a
+csoporthoz.
+
+– Láttátok, hogyan fogadta a miniszterelnök Belizárt? Akár egy
+fejedelmet! Ez mégis nagy diadala a demokráciának!
+
+Az ujságíró elnevette magát.
+
+– Én ellenkezőleg úgy találom, hogy ez az arisztokrácia elvének diadala.
+Az emberiség nem tud ellenni urak és zsarnokok nélkül. A régiek, az
+európaiak, kissé már megkoptak és elpetyhüdtek, azért most újakat
+tenyésztenek Amerikában. Belizárokat. A régiek azonban elismerik az
+újakat, az újak pedig rokonokat látnak a régiekben, azért is érdeklődnek
+egymás iránt annyira és azért is házasítják össze oly szívesen
+gyermekeiket.
+
+Ebből a jó debatterek fészkében bizonyára igen hosszu vita fejlődött
+volna, ha azok, akikről beszéltek, időközben újból meg nem jelentek
+volna a folyóson. Belizár elhagyta a palotát és a miniszterelnök a
+szélfogó ajtóig kísérte. A karzati lépcső alján mozdulatlanul ott állott
+a fehér asszony. Ő egyetlen pillantással tisztán meglátta azt, amit az
+urak csak sejtettek: hogy a két férfi, a politikus és a kereskedő,
+mennyire hasonlít egymáshoz. Mindakettő húsevő ragadozó. A politikus
+valamivel kultiváltabb, símább, erőtlenebb és jobban táplált, egyébként
+azonban annyira rokona a kereskedőnek, amennyire valami főtt húson élő
+és tollasvánkoson pihenő luxus-állat rokona lehet az erdei vadnak, amely
+karmának ütésével össze tudja zúzni a bivaly gerincét és csontostúl
+falja föl a véres húst.
+
+A fehér asszony világító szeme most már nem a politikust nézte, hanem a
+kereskedőt. Annyira nézte, hogy még akkor is látta, mikor a tettek
+embere már régen elhagyta a szavak és álmok aranypalotáját és mikor
+odalenn, a téren, bömbölve és tülkölve indult meg alatta a gépkocsi.
+
+
+
+
+II.
+
+– Ha a fehér asszony ismerné önmagát, akkor soha sem mutatná magát
+nappal.
+
+– Kicsoda? Edit? És miért ne mutassa magát?
+
+– Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, szomorú.
+Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak eresztve, odabenn
+hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. Nézze, hogy lépked! Olyan
+puhán és biztosan, mint a macska, mikor holdas éjszakán végigsétál a
+háztetőn. Nem találja, báróné?
+
+– Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még sohasem
+sétáltam a háztetőn.
+
+– Most nekitámaszkodik a kandallónak. Milyen ideges és gyöngéd minden
+mozdulata! A dormogó macska végigdörgölődzik a kéményen. Az éjszaka
+minden rejtelmes szépsége ott ragyog a szemében és ott illatozik a
+hajában. Mondja, báróné, miért hívták meg tulajdonképpen Editet? Hiszen
+önök különben nem érintkeztek.
+
+– Hogy őszinte legyek: ő maga hívta meg magát hozzánk. Ma délután
+fölhívott telefonon és szinte erőszakoskodni kezdett. Azt mondta:
+Kedvesem, nekem föltétlenül nálatok kell lennem ma este…
+
+– Tudta, persze, hogy Belizár itt lesz?
+
+– Hiszen azért jött. Maga talán azt hitte, hogy magáért?
+
+– Semmit se hittem. Én régóta tudom, hogy Edit asszony a nyilvánosság
+mániákusa. Neki minden férfi tetszik, aki valamiképpen kimagaslik a
+tömegből. Roosevelt, Vilmos császár, Togo admirális. Mindenki, akiről
+sokat írnak a lapok. Érdekli a színész, aki föltünést keltett új
+szerepében, érdekli a politikus, aki nagy beszédet mondott, de érdekli a
+rablógyilkos is…
+
+Ez a párbeszéd Árkay báró estélyén folyt le, melyet Belizár úr
+tiszteletére rendeztek. A báró, mint egy hatalmas pénzcsoport
+vezérembere, és mint egyik hajózási vállalat főrészvényese, üzleti
+összeköttetésben volt a hajótröszt emberével.
+
+A hölgy a háziasszony volt, Árkay báróné, a fiatal úr pedig, akivel
+beszélgetett, egy Tihanyi nevü író. Árkayné nem tagadhatta meg
+északnémet eredetét; nagy, szőke, viruló, kissé fiús szépség volt.
+Inkább az ifju Szigfridre emlékeztetett, mint Szigelindére. Három
+lépésről megérzett rajta a hideg víz józan illata és meglátszott rajta,
+hogy hű feleség, gondos anya és szigoru háziasszony. Ő egyáltalában
+poroszos kötelességtudással, gondolkodás nélkül ment neki minden
+föladatnak, amely elé az állította.
+
+Tihanyi meglehetősen rossz hírü ember volt. Adósságcsináló és
+szoknyavadász. Egy ember, aki a férfiakat gyakran zavarba ejtette
+anarchista elveivel, a nőket pedig cinizmusával. Mindenki meg volt róla
+győződve, hogy fényes írói tehetség és mindenki sajnálta, hogy
+határtalan tunyasága miatt hanyagul odavetett vázlatokon kívül nem terem
+egyéb az íróasztalán. Tihanyi tulajdonképpen a társas élet áldozata volt
+és ezért őszintén meg is vetette önmagát. Elveszett embernek tartotta
+önmagát és ennek a révén különféle privilégiumokat követelt az élettől,
+mint a siralomházban ülő szegény legény, aki még egyszer, utoljára ki
+akarja magát mulatni. Árkay báró nem igen szenvedhette a merésznyelvü és
+üres zsebü írót, a maihoz hasonló nagy estéire azonban következetesen
+meg szokta hívni, mert Tihanyi végre is egy érdekes színárnyalattal
+gazdagította az embercsődület képét és szó ami szó, a hölgyek közül
+sokan szerették a társaságát.
+
+Igen különös volt a báróné viszonya az íróhoz. A tiszta, erős asszony
+határozottan vonzódott a romlott és hazug emberhez. Valami anyai
+részvétet és nagy asszonyi kiváncsiságot érzett iránta. Talán az
+ellentétes pólusok vonzási törvénye érvényesült rajtuk, de az is
+meglehet, hogy a német háziasszony szíve mélyében titkos, puha, színes
+vágyak rügyeztek, vágyak, amelyeknek csíráját a forró magyarországi szél
+vetette beléje és amelyekről soha senki nem fog tudomást szerezni,
+Tihanyi maga legkevésbbé.
+
+A háziasszony egy-két elkésetten érkezett vendégét köszöntötte, azután
+megint csak visszatalált a sarokba, ahol Tihanyi megtelepedett.
+
+– Mondja, Tihanyi, – érdekelne megtudni, – miféle asszony Edit?
+
+– Még mindig a fehér asszonynál tart, báróné? De hiszen maga mondta,
+hogy együtt volt vele a drezdai nevelőintézetben, hát ismerheti.
+
+– Annak az asszonynak, aki ott áll a kandalló mellett, nincs köze a zöld
+kis iskolásleányhoz, aki az emlékeimben él. Amióta asszony vagyok és
+Budapesten élek, soha sem beszéltem vele. Az uram nem akarta.
+
+– Nem lesz nagy különbség a hajdani kisleány és a mai Edit asszony
+között. Ez is szereti a nyalánkságokat, ez is tud hazudni, mint
+akármelyik kisleány. És a világgal is egyformán állanak szemben; vannak
+emberek, akiket minden érthető ok nélkül imádnak és vannak, akik soha
+sem bántották őket, azért mégis megvetik őket.
+
+– Maga melyik válfajhoz tartozik, Tihanyi?
+
+– Egyikhez sem. Még egyáltalában nem is vett tudomást arról, hogy én is
+a világon vagyok.
+
+– Ez kellemetlen lehet, de hiszen majd segít maga ezen, – mondta nem
+minden anyai féltékenység nélkül Árkayné. – De most beszéljen nekem
+Editről. Maga mindent tud, biztosan ismeri az ő múltját is. Miért vált
+el az urától?
+
+– Az ura nagyon derék ember volt. Imádta a feleségét és nem ismert más
+akaratot, mint Editét.
+
+– És azután mi történt?
+
+– Semmi sem történt. Úgy kell lenni, hogy Edit csömört kapott az örökös
+derekasságtól. Alkalmasint fölháborítónak és kétségbeejtőnek találta az
+ötletet, hogy neki most már a holta napjáig teljesülni fog minden
+gondolata, úgyannyira, hogy nem is lesz érdemes gondolkoznia. Szóval
+Edit otthagyta az urát. Ő a kereső asszonyok közé tartozik.
+
+– Kereső asszony? Mit keres?
+
+– Hiszen ha azt tudhatná az ember! Egyszer a hegyet, másszor a völgyet,
+egyszer a napfényt, máskor a sötétséget, – mindig azt, ami nincs a keze
+ügyében. A hóban virágot, a pocsolyában tisztaságot.
+
+– És a hegyet, a völgyet, a tisztaságot egy-egy férfi szimbolizálja?
+
+– Természetesen. Minden női fantáziában a férfi szimbolizálja az életet.
+
+– Egy férfi.
+
+– Nem, a férfi. Egy férfival nagyon hamar végez az önök fantáziája.
+
+Árkayné elnézően átsiklott a szavakban rejlő sértésen.
+
+– És mi igaz abból, amit Editről fecsegnek? – kérdezte.
+
+– Semmi, vagy nagyon kevés. Ami valóban igaz, arról nem igen fecsegnek
+az emberek.
+
+– Edit híre nem a legjobb.
+
+– Ez valóságos szerencse reá nézve. Egy független, gazdag és előkelő
+asszony élete csak akkor türhető, ha a híre nem a legjobb. A jóhírü
+asszony quasi ki van kapcsolva a forgalomból. Ő raktáron van, az erénye
+be van molyporozva. Csak akkor szellőztetik, ha egy-egy partiképes
+reflektáns mutat iránta némi bágyadt érdeklődést. A jóhírü asszonyok
+alapjában véve igen sajnálatra méltóak.
+
+– Ezt maga sem hiszi, barátom.
+
+– Ezt még ön is elhiszi, kedves barátnőm, ha nem is akarja bevallani. Én
+természetesen nem beszélek a férjes asszonyokról, akik a családjuknak
+élnek. Ők a szerelem önkéntes sivataglakói, szent aszkéták, velük nem
+lehet az életről beszélni. De maradjunk meg Edit asszonynál! Ő ott áll a
+forgalom kellő közepén, a szerelem fórumán. Minden épkézlábu férfi
+reflektál reá, mindenki jogot formál hozzá. Minden szó, minden
+pillantás, amely feléje száll, az élet egy forró hullámát sodorja hozzá.
+Ha van élet, amelyet végigélni érdemes, akkor ez az. Lehet azonban, hogy
+egyáltalában nincs is élet, amely megérné a lélegzetvétel fáradságát.
+
+– Az uram másképpen szokott ezekről a dolgokról beszélni. Én azt hiszem,
+neki van igaza.
+
+– Itthon másképpen szokott beszélni és itthon föltétlenül igaza is van.
+De lássa, az ura mégis kapva-kapott az alkalmon, hogy meghívja ma Editet
+a házába. Miért éppen ma? Mert ma különös gondja volt reá, hogy ékessé
+tegye a szalonját. Kiöltöztette a feleségét, meggyujtatta a csillárjait,
+virágokat rakatott a vázákba, Editet pedig odaültette a kandalló mellé.
+A férfiak, az idegenek úgy, mint a magyarok, hódolattal meghajolnak a
+szép és kifogástalan hírü háziasszony előtt, a szemük élvezettel
+végigsiklik a márvány, az arany és a selyem színharmoniáján, azután
+ösztönszerüen odahuzódnak a kandalló mellé, ahol az ugyancsak szép, de
+legkevésbbé sem kifogástalan hírü Edit trónol. Mert a társaság, a
+művészet, a fényüzés, szóval az élet célja és végpontja nem az erény,
+hanem a bűn. Lám, most már Belizár mester is odatalált a kandalló mellé.
+A szeme azt mondja: no lám! – Árkay báró mosolygó tekintete pedig így
+szól az amerikaihoz: no ugy-e?
+
+– Mondja, szerelmes maga Editbe? – kérdezte Árkayné váratlanul.
+
+Tihanyi vállat vont.
+
+– Mellékesen, igen. Minden férfi mellékesen szereti az ilyen asszonyt.
+De ez nem komoly dolog. Legalább addig nem, amíg Edit asszony nem
+akarja.
+
+A fehér asszony valóban nagyon érdekes volt az este. Úgy világított,
+mintha a bensejében lámpa gyulladt volna ki, amelynek meleg fénye ott
+játszott a szemében, az ajkán, a hajában és keresztül világított a
+meztelen bőre minden pórusán. Az ünnepi kivilágítás _egy_ embernek
+szólott, de a fényből bőven jutott a frakkos tömegnek is és az egész
+férfitársaság megint megegyezett egyszer abban, hogy hiába, ez az Edit
+mégis csak nagyszabásu asszony! Fél óra óta ott állott már a kandalló
+sarkában, túlságosan kivágott és túlságosan szűk ruhájában, a barna
+bőrével és a zománcos fényü nagy madárszemével némileg az egyiptomi
+királyleányokra emlékeztetett, akiket régi faliképekről ismerünk. Végre,
+végre ott állott előtte az az ember, akit félóra óta minden idegszálának
+magnetikus erejével maga felé vonzott. Belizár. A körülállók diszkrét
+mosollyal húzódtak vissza, mint az udvari bál vendégei, mikor a felség
+valakit megszólításával tüntet ki. Árkay báró pedig diadalmasan járatta
+körül tekintetét a háttérben: Mit szóltok hozzá, milyen jól érzi magát
+nálam a yankee?
+
+Mialatt Edittel beszélgetett, Belizár arcáról tényleg eltünt az
+imperátori blazirtság vonása. Az amerikaiak esetlen és túlzott, de
+nagyon rokonszenves és férfias udvariasságával vezette a társalgást.
+
+– Mikor önt az imént megpillantottam, asszonyom, megesküdtem volna, hogy
+amerikai hölgy, persze a déli államokból való.
+
+– Ez nem nagyon hízelgő reám nézve, – mosolygott Edit. – Az amerikai nők
+ugyan igen kiválóak, de nagyon sokan vannak és egy nőre nézve nem
+hízelgő, ha sokszorosított példányszámban forog a világban.
+
+– Akkor hát visszavonom azt, amit mondtam. De minél tovább nézem önt,
+annál biztosabb vagyok benne, hogy már láttam az önéhez hasonló szép
+arcot. Ezt is sértésnek fogja venni?
+
+– Bóknak veszem, mert az, amit látott, szerencsére nem duplikátum, hanem
+az én eredeti arcom volt. Ma reggel látta, a képviselőház folyosóján és
+örülök, hogy visszaemlékszik reá.
+
+Banális dolgokról kezdtek beszélgetni.
+
+– Minő benyomást tett önre a miniszter? – kérdezte Edit.
+
+– Érdemes férfinak látszik. De én nem értem azt az embert.
+
+– Mit nem ért rajta?
+
+– Ha valakinek olyan nagy poziciója van, mint önöknél a gazdag és eszes
+arisztokratának, akkor nem értem, hogy miért cseréli el azt olyan
+pozicióért, amely a tömeg szeszélyeitől függ?
+
+– De ha valaki úgy érzi, hogy kötelességei vannak az országgal szemben…
+
+– Hisz ön az ilyenekben? – kérdezte derült kicsinyléssel Belizár.
+
+Edit vállat vont.
+
+– Azt hiszem, nem nagyon hiszek az ilyenekben…
+
+Egy lakáj pezsgős poharakat tett a kandalló párkányára és ők ketten
+ittak. Még mindig a politikáról, mint élethivatásról beszélgettek,
+közben azonban mosolyogva néztek egymás szemébe, mintha más és
+érdekesebb dolgokat forgatnának a fejükben.
+
+– Kár, hogy el kell utaznom, – fakadt ki egyszerre Belizár, egy titkos
+gondolatát szőve tovább.
+
+Rövid szünet támadt.
+
+– Mikor utazik? – kérdezte Edit halkan.
+
+– Holnapután… Egypár olasz és görög kikötőt kell meglátogatnom… Fiuméban
+vár a yachtom.
+
+Edit összefonta a hátán a két karját és a szoba mennyezetére tekintett.
+
+– Görögország… de szeretném látni! – sóhajtotta alig hallhatóan.
+
+Az arca, a hangja csupa epedés és honvágy volt a kék görög tenger után.
+Belizár meghökkenve pillantott reá. Egy ideig küzködött magával, majd
+vérvörös arccal mondta:
+
+– Ha volnának hölgyek a hajómon, akkor nagy örömmel fölajánlanám önnek
+Arianet… Ariane a hajóm neve… De egyedül vagyok a titkárommal… Ámbár
+talán találkozik a barátnői között valaki…
+
+Edit a szavába vágott.
+
+– Nekem nincsenek barátnőim. Én mindig a komornámmal szoktam utazni…
+
+Megint elhallgattak, pedig lett volna sok mondanivalójuk. Végül
+megszólalt Belizár, óvatosan, tapogatódzva.
+
+– Az ilyen szép és előkelő hölgy persze fél a világ nyelvétől. A
+világgal azonban kétféleképpen lehet végezni. Az ember vagy kijátsza az
+éberségét, vagy pedig nem törődik vele. A fő az, hogy az embernek
+nyugodt legyen a lelkiismerete, nemde?
+
+Ez a metódista fordulat könnyű mosolyt csalt Edit ajkára. Némán állott
+ott, a karjait a hátán összefonva. Belizár tekintete végigsiklott rajta,
+a homlokától a lába hegyéig.
+
+– Nos, akarja látni Görögországot? – kérdezte fojtott hangon.
+
+Edit könnyedén bólintott a fejével.
+
+– Akkor tehát? – türelmetlenkedett Belizár.
+
+Edit egyszerre nagyon nyugodtnak és derültnek látszott.
+
+– Ha ki akarja játszani a világot, akkor valamivel halkabban kell
+beszélnie, – mondta mosolyogva. – Engem különben sem kell erőszakkal a
+hajója födélzetére hurcolnia, mivel elhatároztam, hogy magamtól megyek.
+Most igyék egy pohár pezsgőt, előbb kocintson velem magyar szokás
+szerint, így! – mint útitársaknak jó bajtársaknak kell lennünk! – azután
+keresse föl a háziasszonyt és mondjon neki egypár bókot… Dicsérje meg a
+lakását és tudakozódjék a gyerekei után… Igaz, küldjön az Ariane
+parancsnokának táviratot, hogy hajózza be azt a hölgyet, aki holnap
+éjjel a komornájával érkezik. Mert én a reggeli vonattal leutazom és a
+hajón várom meg önt.
+
+Belizár mélyen meghajolt, azután megkérte a háta mögött álló házigazdát,
+hogy vezesse a bárónéhoz. Mialatt Árkaynéval beszélgetett, jóformán már
+meg is feledkezett a kalandjáról. A dolog egyébként sem lepte meg
+túlságosan. Nagy nőbarát volt, az udvarláshoz azonban nem volt sem
+ideje, sem kedve. Erre nem is volt szüksége, amióta óriás vagyon ura
+volt. Az ilyenféle ügyek maguktól intéződtek, olykor a titkára
+közvetítésével, aki nála azt a szerepet töltötte be, amit
+viveur-királyok mellett a bizalmas szárnysegéd. A yacht-kirándulás
+mindenesetre kellemesnek igérkezik. Ez a szép asszony alkalmasint valami
+pillanatnyi pénzzavarban szenvedő úri hölgy, ilyenek nagy számmal vannak
+Európában, de Amerikában is. Nos, hat hét mulva majd kiszáll megint
+Velencében, a kufferjai tele lesznek csipkével és ékszerrel, az Ariane
+pedig tovább gőzölög.
+
+– Érdekes asszony az én Edit barátnőm, nemde? – kérdezte e pillanatban
+Árkay báróné.
+
+– Edit barátnője?
+
+– Igen, a szép asszony, akivel oly jól mulatott az imént. Ladányi Edit.
+
+Belizár nyersebb formában, mint maga is akarta, mondta ki azt, amit e
+pillanatban a nyelvén forgatott.
+
+– Érdekelne, hogy minő viszonyok közt él a barátnője?
+
+– Hogy érti ezt?
+
+– Hogy minő anyagi viszonyok között…
+
+A báróné elmosolyodott.
+
+– Nagyon megnyugtató az anyagi helyzete. A mi fogalmaink szerint
+vagyonos, sőt gazdag is.
+
+Úgy! Tehát nem a csipkék és nem az ékszerek kedvéért teszi?!
+
+
+
+
+III.
+
+Edit fölébredt mély álmából.
+
+Egy nagyon széles és nagyon kényelmes ágyban találta magát, az ágy
+olykor himbálva megindult alatta, ami némi édes szédülést okozott neki.
+Halk vízcsobogást hallott, ami úgy gyöngyözött, mint az elfojtott
+kacagás; idegen, finom lakkillatot érzett. Álomittasan körülnézett és
+egy óralapot látott, mely szeliden foszforeszkálva lebegett a fekete
+semmiben és melynek mutatója kettőn állott. Eleintén azt hitte, hogy
+világító toronyóra, mely valami nyitott ablakon át látszik be, de aztán
+kinyujtotta a kezét és ujjainak megnőtt árnyképe megérintette az óra
+üveglapját. Most meg nagy távolból valami vastüdejü szörnyeteg panaszos
+üvöltése hallatszott, mely óriás sivatagok fölött visszhangzott és Edit
+ekkor már tudta, hogy hol van: a tengeren, a fiumei kikötő előtt, az
+Ariane _ladys room_-jában. Most már visszaemlékezett mindenre. A feje
+fölött van a mahagóni mennyezetbe illesztett csillárgömb, melyet a
+komornája lefekvés előtt eloltott, jobb keze felől van a selyemkárpitos
+kis szalonja, balra a fehérlakkos fürdőszobája, azontúl alszik Nina, a
+komornája… Lefekvés előtt mindent megnézett.
+
+Az este érkezett meg a fővárosból. Belizár emberei a fiumei pályaudvaron
+várták. Ezek a tengerészek olyan jóltápláltak, tiszták és gőgösek
+voltak, akár egy utazó király testőrei. Motorcsónakkal vitték az
+Arianera, amely a kikötő előtt, az úszó bóján függött. Midőn Edit a
+tenger alaktalan éjszakájában hirtelen meglátta a villamos fényárban
+ragyogó fehér hajó kemény vonalait, különös izgalom fogta el. A hajó
+olyan hatalmas és idegenszerü volt, olyan magában bevégzett és
+környezetétől független, mint valami idegen bolygó, amely váratlanul a
+föld elérhető közelébe jutott.
+
+Egy fehérruhás angol, a yacht parancsnoka, átadta a vendéget egy
+csíkoskabátu franciának, a hajókomornyiknak, az pedig bevezette a hátsó
+födélzeten levő vendéglakásba. Jónevelésü emberek a tengerészek,
+hivatalos ábrázattal, halálos komolysággal hurcolják az óriási sárga
+bőröndöket, amelyekből diszkrét asszonyi illat árad.
+
+Edit megitta a teáját, azután a homály védelme alatt egyedül, nesztelen
+talpakon kalandozni kezdett a hajón, mint az elvarázsolt kastélyba
+toppant királyfi, vagy helyesebben: az idegen házba tévedt macska. Végig
+a mahagónival bevont szűk folyosólabirintuson, föl a kókuszszőnyeggel
+borított lépcsőkön. Ha valahol fényt látott és hangokat hallott, onnan
+visszahőkölt és óvatosan a homályba húzódott. Itt-ott benézett egy
+nyitott ajtón, exotikus műtárgyakkal és furcsaságokkal megtöltött néma
+termekbe, amelyek alkalmasint ama Ladányi Edit nevü asszonyság kedvéért
+ragyogtak most villamos fényözönben. Ő azonban, aki kandi kisleányként
+pislantott be a termekbe, úgy érezte, hogy semmi köze a hajó előkelő
+vendégéhez.
+
+Az idegen színek, amelyeket látott, az új illatok, amelyeket magába
+szítt, a tenger bolygójának multjából beszéltek neki, a távol ködében
+úszó azúr-szigetekről, szélesen ívelt öblökről, amelyekben pálmaerdők
+tükröződnek, kupolás keleti városokról, feketebőrü, meztelen emberekről,
+akik különös formáju lélekvesztőkön kerülgetik az Ariane fehér bordáit.
+Bolyongása közben eljutott a yacht közepére, hol világító-aknák fenekén
+fényesre csiszolt titán-gépeket látott aludni és ekkor szinte
+nyomasztónak találta a gondolatot, hogy ez az úszó köztársaság minden
+fegyelmezett erejével, halálos elszántságával és komplikált gépezetének
+szellemességével egyetlen ember szórakoztatására van hivatva.
+
+A ladys room keskeny ablakán most vörös fénykéve esett be: a kikötő
+világítótornyának átható és fenyegető tekintete. Valahol messzi szomoru
+mandolina cincogott. Edit fölült az ágyában.
+
+Hogyan is került ő ide, az idegen asszony ebbe az idegen világba? Úgy
+volt, hogy a csónakja reménytelenül bolyongott az únottság fekete
+tengerén. Évek óta, egy örökkévalóság óta. Egyszerre szilaj, férfias
+tengerész-rikoltás ütötte meg a fülét. Az éjszakában fényárban úszó,
+fehér hajó bukkant föl, – hajó, amely az erő és az előkelőség
+szimbólumaként hasította a vizet, – azután kemény nagy férfikéz nyúlt
+feléje… Hogyne ragadta volna meg a kezet? Megragadta gondolkodás nélkül,
+minden erejével, mintha sohasem akarná többet elereszteni.
+
+És most megint útban volt egy új jövő felé, melynek áthatlan ködfala
+mögött nagyszerű és rettenetes dolgokat sejtett. Minden csepp vérét
+fölforralja és pezsgésbe hozza a kíváncsisága és a félelme. De éppen ez
+az izgalom az, ami egyedül tudott tartalmat adni életének.
+
+Valami egyhangu, ritmikus dobogás rázkódtatta meg a hajót. Editet
+elálmosította ez a nesz.
+
+Mikor újból kinyitotta a szemét, sárga napfény áradt be az ablakon,
+valaki pedig ott motoszkált a fürdőszobájában.
+
+– Te vagy az, Nina?
+
+– Én vagyok.
+
+– Miféle dobogás az?
+
+– A hajócsavar.
+
+– Hát megyünk?
+
+– Hajnal óta útban vagyunk.
+
+– És hová megyünk?
+
+– Megkérdeztem a komornyikot, de nem tudja. Azt mondja, csak az úr
+tudja.
+
+– Miféle úr?
+
+– Belizár úr.
+
+– De hiszen ő Budapesten van?
+
+– A hajón van. Hajnalban megérkezett.
+
+– Álmodban beszélsz. Hajnalban nem jön vonat?
+
+– Belizár úr különvonattal jött.
+
+– Úgy?
+
+– Belizár úr rózsákat is hozott a nagyságos asszonynak. A szalonba
+tegyem őket?
+
+– Ide teheted őket az ágyam mellé.
+
+– A komornyik azt kérdezte, hogy hány órára parancsolja a nagyságos
+asszony a reggelijét. És hogy hol parancsol reggelizni – itt, vagy talán
+a könyvtárban, Belizár úr társaságában?…
+
+– Ments ki Belizár úrnál, jelentsd neki, hogy fáradt vagyok az úttól és
+délelőtt pihenni akarok…
+
+A komorna elfüggönyözte az ablakokat, Edit egyedül maradt a rózsáival és
+megpróbálta, hogy újból elaludjon. Érezte, hogy nagyon szépnek kell
+lennie, ha Belizárral találkozik. Ebben a vakmerő játékban az ő tétje a
+teste. Az olyan férfiak, mint az amerikai, nem sokat törődnek a nő
+lelkével. Ő alapjában véve nem sokra becsülte ugyan a szépségét, de
+azért olyan odaadó gonddal ápolgatta, mint az afrikautazó az
+üveggyöngyöt, amellyel a vadakat akarja megvesztegetni. A férfiak
+többé-kevésbbé mind vademberek.
+
+
+
+
+IV.
+
+Ez durvaság volt, annál is több: ostobaság. Az első estén, mialatt
+ketten ott ültek a sötét födélzeten és a vándorló fénykévéket nézték,
+melyeket egy láthatatlan hadihajó a mélyenjáró felhőkre vetett, Belizár
+minden bevezetés nélkül odatapasztotta mohó ajkát Edit meztelen vállára.
+Ez volt az első alkalom, hogy magukra voltak és az amerikai, aki elszánt
+volt, mint egy cowboy és elbizakodott, mint egy milliomos, nem
+vesztegette az idejét. Az asszony nem fortyant föl, nem is fakadt sírva,
+a mozdulata azonban, amellyel elhárította magától Belizárt, az undor
+gesztusa volt.
+
+– Haragszik? – kérdezte Belizár.
+
+Edit nem válaszolt. Az amerikai azonban megérezte a dermesztő
+hidegséget, amely feléje áradt. Nagysokára megszólalt az asszony.
+
+– Holnap partra fog tenni.
+
+Belizár, akit az ügyetlensége inkább fölbosszantott, mint lealázott,
+vérvörös arccal válaszolt:
+
+– Nem fogom partra tenni! Ezen a hajón én vagyok az úr és itt az
+történik, amit én akarok!
+
+Edit fölkelt és kicsinylően legyintett a kezével.
+
+– Ön rossz emberismerőnek látszik, – mondta száraz hangon. – Ön nem
+ismeri önmagát, még kevésbbé a szolgálatában lévő embereket. Tudja meg,
+hogy az ön zsarnoksága csak addig tart ezen a hajón, amíg tíz szót nem
+beszélek az ön tengerészeihez. Azok nem háremőrök, hanem szabad és
+szentimentális amerikai polgárok. Ha éppen akarom, megtehetem azt a
+tréfát, hogy a női erény liliomos zászlójával a kezemben olyan zendülést
+rendezek az ön hajóján, hogy hetek mulva is hasábos tudósításokat írnak
+róla az amerikai lapok.
+
+Belizár a meglepetéstől dermedten nézett Editre. Tudta egyébként, hogy
+amit az asszony beszél, az szóról-szóra igaz. Ma már nincsenek igazi
+Cézárok, mert nincsenek igazi szolgák. Cézárt a szolgája teszi úrrá.
+
+Edit a hajókorláthoz lépett és egy ideig a csavar nyomában
+foszforeszkáló tajtékot nézte, majd újból visszajött Belizárhoz és így
+szólt hozzá:
+
+– Ön valóban rossz emberismerő, Belizár.
+
+– Kezdem hinni, hogy önt félreismertem. Kicsoda ön tulajdonképpen?
+
+Edit vállat vont.
+
+– Nem akarom önt félrevezetni és azért őszintén bevallom, hogy ebben a
+pillanatban nincs bennem egy szikrányi erkölcsi fölháborodás sem. Én
+egyáltalában nem vagyok erényes asszony, sőt nem is igen értem, hogy mi
+az erény tulajdonképpen. Bennem csak nagy függetlenségi ösztön él és
+bizonyos esztétikai érzék. Ön pedig ezt a kettőt alázta meg bennem.
+
+Belizár haragosan rágta az ajka szélét.
+
+– Mondja meg, mit gondolt tulajdonképpen, mikor a hajómra jött?
+
+– Megmondom. Ha hazudni akarnék, akkor azt mondanám: egy önérzetes és
+független hölgy minden mellékgondolat nélkül elfogadhatja egy gentleman
+meghívását egy yacht-kirándulásra. Ez azonban hazugság volna, én
+legalább nem tudnék benne hinni.
+
+– Tehát?
+
+– Azért jöttem, mert ön érdekelt. Mert kétségbeejtőnek, vagy mondjuk
+így: leverőnek találtam a gondolatot, hogy ön keresztül siklik az
+életemen, mint egy látomás és hogy soha sem fogom megtudni, hogy kicsoda
+tulajdonképpen.
+
+– És most már tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Belizár gúnyosan.
+
+– Nem tudom és nem is fogom megtudni. Elvette a kedvemet ettől a
+tanulmánytól.
+
+Belizár kedvetlenül méregette az asszonyt. A saját ügyetlensége mégis
+jobban bosszantotta, mint amennyire az egész potomság megérte. Szó
+nélkül otthagyta Editet és nesztelen gummitalpain a parancsnoki hídra
+ment. Félóráig állott ott, senkivel sem beszélgetett, csak hallgatta a
+hajógép ritmikus dübörgését és élvezte a hideg légáramot, mely süvöltve
+horzsolta a fülét, miközben a hajó nyílsebesen hasította a fekete
+éjszakát.
+
+– Éjjeli halászok! – mondta a kapitány, állával egy csillagraj felé
+intve, mely a kormányoldalon bukkant föl.
+
+Belizár ekkor már tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Se ideje,
+se kedve hozzá, hogy egy szentimentális dramolett hőseként szerepeljen.
+A legközelebbi kikötőben partra fogja tenni őnagyságát minden
+podgyászával együtt. Ez nem éppen lovagias eljárás, de ha a lovag
+tisztje az aprólékos női szeszélyek és hazugságok legyezgetése, akkor
+neki nincs is tehetsége ehhez a tisztséghez.
+
+Az asszony neki annyi, mint a virág; ha megtetszik neki egy,
+leszakasztja, megfizet érte, szükség esetén habozás nélkül ellopja. Ha
+nem lehet, akkor sincs baj, ő tovább áll. Nem is kell másikat keresnie,
+hiszen a meleg tavaszi fuvallat olykor úgy szórja őket az arcába, hogy
+védekeznie kell ellenük.
+
+Visszament megint, de Edit már nem volt a hátsó födélzeten. A
+könyvtárban talált reá. A famennyezetü teremben egyetlen zöldernyős
+lámpa világított, Edit ott ült a kerek, meleg fénykörben egy óriási
+bőrszékben, a lábait maga alá húzta és Görögország térképét nézegette.
+
+Az amerikai odadobta a fehér yachtsapkáját az asztalra és szó nélkül
+szembeült az asszonynyal. A rövid matrózpipája most is a szájában
+füstölgött.
+
+– Igen rossz ötlet volt, hogy Görögországba akartam menni, – mondta Edit
+oly derülten és nyugodtan, mintha már semmire sem emlékeznék vissza. –
+Én ismerem Hellászt, benne élek gyermekkorom óta. Odysseus ködszínü
+tengere fölött Homerosz isteni közömbösségü ege mosolyog… Az
+azur-szigeteken, melyeknek formája olyan, mint a lefejezett szfinx,
+elefántcsontszínü oszlopsorok világítanak a ciprusligetek homályában…
+
+– Ha ilyennek képzeli Görögországot, akkor csalódni fog, – mondta
+Belizár.
+
+– Tudom, azért is volt rossz ötlet tőlem, hogy odakívánkoztam. A
+valóságban alkalmasint keleti mocskot és kopárságot, fakó romokat és
+brutálisan perzselő napfényt fogok találni. Akinek fantáziája van, az
+egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy szerencsétlen
+háboruval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én már elvesztettem a
+renaissance Itáliáját és a faraók Egyiptomát, most el fogom veszteni
+Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy Hindosztán, de oda sohasem
+fogok utazni, különben a fantáziám úgy járhat, mint Lear király: nem
+lesz hová lehajtania a fejét.
+
+Belizár akaratlanul elmosolyodott.
+
+– Ha hajléktalan lesz a fantáziája, akkor ajándékozok neki egy gazdátlan
+kis szigetet a Csendes-óceánon, ott végleg megtelepedhetik.
+
+– Szép a szigete?
+
+– Alkalmas arra, hogy rehabilitálja a költők és fantaszták által oly
+sokat rágalmazott valóságot. Egy hely, amely nem ismeri a kiábrándulást.
+
+Edit megrázta a fejét.
+
+– Tudom már: ön tropikus őserdőket, fenséges némaságu öblöket, biboros
+hajnalokat és gyöngyszínü estéket ajánl föl nekem. Köszönöm, azokból nem
+kérek. Bevallom, én egyáltalában nem szeretem, sőt meg sem értem a
+természetimádást. Én a természetben az élet keretét és hátterét látom,
+semmi egyebet. Emberekben és országokban is csak azokat kedvelem,
+amelyeknek nagy multjuk vagy nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén
+alkalmasint úgy érezném magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne
+a kérdés, hogy hol vannak a szinészek, hol a közönség, mikor kezdik már
+az előadást?
+
+– Szereti az embereket?
+
+– Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy függök
+tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az eszelősök műfaja.
+Nekem partnerekre van szükségem, hogy érvényesüljek.
+
+– Mit ért érvényesülés alatt?
+
+– A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a magam
+és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az ostobaságot, a
+bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom a halál.
+
+– Ön nem szokott, – hogy is mondjam csak? – nem szokott folytatólagosan
+élni?
+
+– Én csak megszakításokkal szoktam élni.
+
+– És ki ebben a hibás?
+
+– Részben magam – az érthetetlen apathia, amely olykor erőt vesz rajtam,
+– részben külső körülmények.
+
+– És ha nem él, mit csinál olyankor?
+
+– Tetszhalottként fekszem a kriptában és az életről álmodom.
+
+– Kellemetlen lehet, – mondta Belizár mosolyogva.
+
+– Nem is sejti, hogy milyen kellemetlen, – mosolygott vissza Edit.
+
+Belizár kissé pózolta a nagyon elfoglalt embert és olykor hölgyekkel is
+napoleoni stílusban beszélt.
+
+Az asszony fölkelt és ösztönszerü női rendszeretettel visszavitte a
+hajóatlaszt oda, ahonnan elhozta. Egy pillanatra kilépett a lámpa
+fényköréből és eltünt a könyves polcok barna homályában. Belizár
+ugyancsak fölemelkedett.
+
+– Szeretnék magától még valamit kérdezni, – mondta fojtott hangon, – de
+attól félek, hogy félreért…
+
+Edit halkan elnevette magát. A homály, amelyben meglapult mint a macska,
+bátorságot öntött beléje.
+
+– Maga túlságosan félénk természetü, hogy úgy mondjam, anyás, – mondta
+gúnyosan.
+
+– Azt szeretném tudni, hogy szokott-e hazudni? – kérdezte Belizár
+szokott napoleoni nyiltságával.
+
+– Őszintén felelek. De előbb feleljen ön ugyanerre a kérdésre: szokott
+hazudni?
+
+– Nem. Én nem szorultam rá, – hangzott a gőgös válasz.
+
+– Nos, én néhanapján még rászorulok, – felelt derült alázatossággal az
+asszony.
+
+Mindketten hangosan elnevették magukat és egyszerre oly jól megértették
+egymást és oly közel érezték magukat egymáshoz, mint két kis diák, aki
+almalopáson találkozott. Belizár két fénylő pontot látott a homályban;
+Edit szeme úgy csillogott, mint a macska szeme.
+
+– Mi lesz most már velünk? – kérdezte egyszerre Belizár. – Én ugyanis
+szeretem a tiszta számadást.
+
+A hanghordozásában lehetett valami, ami nem volt inyére az asszonynak.
+
+– Magam is. De a mi számadásunk már annyira tiszta, hogy nem is érdemes
+több szót rá vesztegetni. És mindenesetre meg fogom önnek köszönni
+szíves vendéglátását és Patraszban partra fogok szállani. Onnan vasúton
+elérem Athént. Mert odamegyek, hadd le gyen ezúttal teljes a
+kiábrándulásom.
+
+Belizár mélységes elkedvetlenedést érzett.
+
+– Azt nem fogja megtenni! – mondta kedvetlenül.
+
+– Meg fogom tenni. Ezúttal – beláthatja – semmi sem akadályoz meg abban,
+hogy meg ne engedjem magamnak az igazmondás fényüzését. Patraszban
+kiszállok. A becsületszavamra mondjam, megesküdjek reá, – hogyan szereti
+jobban? Mindegy, – szóval: kiszállok!
+
+Ennél aztán meg is maradt.
+
+Jobb is lesz, ha elmegy, – gondolta magában Belizár, aki fölötte
+kényelmetleneknek találta az örökös, apró izgalmakat.
+
+Az Ariane fáradhatatlanul hasította az indigókék tengert. Amerre ment,
+hosszu füstsáv maradt utána a levegőben és hófehér tajtéksáv a vízben.
+Kelet felől olykor szakgatott hegycsúcsok merültek föl a habokból, a
+színük olyan volt, mint az oxidált ezüsté. Dalmátország. Szó volt róla,
+hogy kikössenek itt vagy ott, megnézni egy régi várost. Edit azonban
+láthatólag nem igen érdeklődött az ilyen dolgok iránt.
+
+– Mi lehet ott künn a parton? A latin kultúra hulladékai. Elégedjünk meg
+az eredeti Velencével és az igazi Genovával.
+
+– Elégedjünk meg egymás társaságával, – gondolta Belizár és parancsot
+adott, hogy folytassák útjokat.
+
+Az amerikai kezdte magát igen jól érezni Edit társaságában. Az asszony
+ötletes szeretetreméltósága ünneppé avatott egy-egy napot és olykor
+megesett, hogy ketten órákig is együtt ültek az ebédlőterem csillára
+alatt. Szerelemről, illetőleg arról, amit Belizár szerelemnek szokott
+nevezni, nem igen volt szó, ahelyett valami igen kellemes barátságféle
+szövődött közöttük.
+
+Egy este, miután napközben a jóni szigeteket látták elvonulni a
+láthatáron, egy kupalaku, egészen kopár hegy jelent meg előttük a vörös
+alkonyi fényben.
+
+– A lepantói öböl bejárata. A heggyel szemben van Patrasz, – mondta
+Belizár, miközben figyelmesen nézte Edit arcát.
+
+– Patrasz? Ott én kiszállok! – szólt az asszony.
+
+– Tehát mégis?
+
+– Hiszen tudja. Megmondtam.
+
+Ez az érthetetlen asszonyi makacsság megvadította az amerikait.
+
+– Jól van. Amint parancsolja. A gőzcsónak rendelkezésére áll.
+
+Egy negyedóra mulva Edit a komornájával és minden podgyászával együtt a
+parton volt. Belizár az utolsó pillanatban erőt vett kedvetlenségén és
+maga is partra kísérte vendégét. Ezt meg kellett tennie már a
+hajóközvélemény kedvéért is, melyet a tengerészei és a cselédjei
+képviseltek.
+
+Az athéni vonat indulását várták és hallgatagon sétáltak föl-alá a kis
+pályaház előtt. Végül megszólalt Edit:
+
+– Most pedig meg kellene köszönnöm az ön szíves vendégszeretetét…
+
+Belizár azt hitte volna, hogy az asszony kötekedik vele, ha a hangja nem
+remegett volna olyan puhán. Reánézett. Edit mosolygott, a szeme azonban
+csupa könny volt és az asszony nem is vett magának annyi fáradságot,
+hogy elpalástolja megindultságát. Erre ugyan nem volt elkészülve az
+amerikai. Edit könnyeinek valami szimpatikus visszhangja támadt a
+szívében és – anélkül, hogy tudott volna róla – az asszony karja alá
+fűzte a kezét. Edit nem ellenkezett és így karonfogva folytatták
+sétájukat.
+
+– Mondja, Edit, nem oktalanság az, hogy elhagyja Arianet?
+
+– Ne beszéljen erről, úgyis tudom, hogy sokáig fogom siratni az ön okos
+fehér hajóját.
+
+– Akkor miért hagyja el?
+
+– Nem tehetek másképpen.
+
+– Hová megy Athénből?
+
+– Haza.
+
+– Mit csinál ott?
+
+– Azt még nem tudom. A legvalószínűbb, hogy visszafekszem megint a
+kriptámba és Arianeról álmodom.
+
+A kicsi vonat előállott a kávédaráló masinájával és a zsalugáteres
+ablaku kocsijaival. Egész csapat izgatott ember sürgött-forgott a sínek
+között, nem utasemberek, hanem ráérő hellén polgárok, akiket valami
+titokzatos parazita-ösztönük arra kényszerített, hogy minden vonat
+indulásakor kivegyék részüket más emberek utazási lázából.
+
+Belizár ott állott Edit kocsija előtt. A komorna odabenn a bőröndöket
+rakosgatta, az asszony pedig az ablakban állott és különös meghatott
+mosollyal nézett farkasszemet az amerikaival. A lármás türelmetlenség,
+amelytől a pályaudvar visszhangzott, ezúttal – életében talán először –
+indokolatlan szorongást okozott Belizárnak. Tíz perc múlva indulni fog a
+vonat, addig neki föltétlenül tennie vagy mondania kell valamit, amitől
+megenyhül ez a nevetséges és mégis fölötte kínos feszültség. Azzal már
+tisztában volt, hogy minden gőgje és ereje kevés arra, hogy letörje Edit
+szelid makacsságát. Az egész asszony különben is olyan hajlékony, lágy
+és szívós, hogy nincs reá hatása az erőszaknak. Akár karddal menjen neki
+a ködnek. Mosolyogva halad a maga titokzatos útján és Belizár sem
+eltéríteni, sem követni nem tudja.
+
+– Mikor fogjuk egymást viszontlátni? – kérdezte Belizár.
+
+Edit vállat vont, a borus tekintete azonban sehogy sem illett tettetett
+közömbösségéhez.
+
+– Miért kérdi tőlem, mikor nem tőlem függ? Én néhány napig mindenesetre
+Athénben maradok, a d’Angleterre fogadót kerestem ki a Baedeckerből, –
+ön pedig ura az elhatározásainak.
+
+– Akarja, hogy meglátogassam Athénben? – kérdezte Belizár.
+
+– Nem merem megkérni, mert olyasmit képzelek, hogy most végleg le akar
+velem számolni.
+
+– De szeretné?
+
+– Én Istenem, ha nem tudnám, hogy dolga van Pireuszban, a főváros
+tőszomszédságában, akkor nem is mennék Athénbe. Elég őszintének talál?
+
+Belizár gúnyosan nevetett, ezúttal azonban a meggyőződése ellenére.
+
+– Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt akarja, hogy
+kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy el?
+
+– Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan gondolkozom. De ha
+logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék mindig számot adni a
+gondolataimról. Mit mondjak még? Köztünk játék folyt, a chanceok azonban
+nagyon is egyenlőtlenek voltak. Tehát vagy abba kell hagynunk, vagy
+újból kell kevernünk a kártyát.
+
+– És azt hiszi, hogy a szárazföldön igazságosabbak lesznek a chanceok,
+mint a tengeren?
+
+– Azt hiszem. Amíg az ön hajóját éreztem a talpam alatt, némileg az ön
+hatalmában is éreztem magamat. Választanom kellett a szolgaság és a
+lázadás között, nekem azonban egyikhez sincs tehetségem.
+
+– Szóval, elővigyázatlan volt és most menekül meggondolatlanságának
+következményei elől, – gunyolódott Belizár.
+
+– Meggondolatlanságról, megbánásról nincs szó. Én egyáltalában nem is
+szoktam magamból nagy kázust csinálni. Tisztában voltam vele, hogy mit
+teszek, midőn belevetettem magamat az ön életébe, mint az úszó a vízben.
+Tudtam, hogy magával is sodorhat. Magamra kellett azonban terelnem az ön
+figyelmét és ezt csak azzal érhettem el, amit tettem. Most már tudja,
+hogy ki vagyok…
+
+– Dehogy tudom!
+
+– Mondjuk így: tudja, hogy egyáltalában vagyok. Szóval célt értem és
+most már visszakövetelem a függetlenségemet, szükségem van rá.
+
+– Mit fog kezdeni a függetlenségével? Feminista előadásokat tart?
+
+– Újból keverem a kártyát, elülről kezdem az ismeretségünket. Ezúttal
+azonban semleges helyen, mint a magam asszonya akarok önnel találkozni.
+
+– De ha nem követem a d’Angleterre halljába?
+
+– Akkor meg éppen igazolva lesz a szökésem. Mert mit keressek oly férfi
+társaságában, aki még annyira sem érdemesít, hogy megtegye kedvemért a
+harmincperces útat Pireusztól Athénig?
+
+– De hátha nem közömbösségből, hanem óvatosságból, mondjuk
+elővigyázatból fogom kerülni?
+
+– Ez az én rizikóm. Ki fog vetni az életéből, egy kis barázda azonban
+mégis csak marad utánam, akkora, mint a kitépett virággyökér után.
+
+– Maradjunk meg a kártyás hasonlat mellett, – szólt Belizár. – Biztos
+benne, hogy nyerni fog?
+
+Edit félig lehunyta a szemét, mint az álmos macska.
+
+– Ha veszítek, akkor is meg fog róla győződni, hogy elegáns pártnerrel
+volt dolga.
+
+Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és kissé
+ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények fehér
+asszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója.
+
+A vonat hirtelen lökéssel megindult és erőszakosan kitépte egymásból az
+összefogott két kezet.
+
+Mikor sötétedett be, mikor gyujtották meg a lámpákat? Edit semmit sem
+tudott minderről. A vonat a korintusi öböl árkádiai partján szaladt, az
+asszony azonban úgy érezte, hogy ő nincs is a kocsiban, ő beleadta egész
+valóját az áhitatos kíváncsiságába, amely szárnyra kelt, mint az éjjeli
+madár, nyílsebesen kóválygott a tengeröböl csendes víze fölött, versenyt
+repült a vonattal és a föld és a víz holt körvonalaiban kereste az élő
+Hellászt. Hellász azonban elrejtőzött előle. A tengerbe nyíló
+földnyelven ciprusok feketéltek, oly ünnepélyesen és komoran, mint a
+pogány papok, de ezek a Böcklin jól ismert fái voltak. És a
+kentaurcsapat is, amely nyerítő kacagással vágtatott versenyt a
+vonattal, német sörházak törzsvendégeinek vonásait viselte arcán. Az
+egész öböl régóta homályba borult már, csak odaát, a túlsó parton,
+világítottak még a hegyormok. Egy-egy fantasztikusan intimus fényfészek
+a zord magasságban mutatta a helyet, ahol az emberek valaha isteneket és
+múzsákat kerestek. Editnek úgy rémlett, hogy a hegyprofil vadregényes és
+mégis idilli vonalai régóta ott világítottak már a lelkében, százszor
+látta azokat barok metszeteken és plafondokon, és a szépség és az erő
+fantómjai, amelyekkel be akarja népesíteni a sziklákat és lejtőket, nem
+Hellász művészei, hanem édeskés és erőtlen színházi dekorátorok
+fantáziájának szülöttjei. Ah, a görög mitosz görögös jelmezbállá
+züllött!
+
+A rózsaszínü, banális képeket, melyekkel a fantáziája viaskodott,
+egyszerre fehér fényözön halványította el. Oly élesen villámlott végig a
+kocsifülke homályán és Edit éber álmadozásain, mint a gyémánt kardpenge.
+A vonat, mint a menekülő kígyó, most sűrű bozótba vetette magát, az
+üldöző fénykéve elvesztette nyomát és szikrázva tévelygett a lombrostély
+között, a következő pillanatban azonban a vonat megint kimerészkedett a
+kopár partra és ekkor a tenger felől leviatáni örömbőgés köszöntötte,
+amely hosszan hangzott a vízsivatag fölött. Edit megismerte az Ariane
+gőzszirénájának hangját. És most meglátta magát a yachtot is. A hajó
+fölbukkant a holdfényben és fehéren, repeső türelmetlenséggel, minden
+ereje megfeszítésével sietett a korintusi csatorna irányában. Arra vezet
+a legrövidebb út Athén felé! Világító füstfelhőt okádva, kerek
+kabinablakainak száz tüzes szemét az éjbe meresztve, hasította a
+tengert. Túlfeszített érctüdejének lihegése fölverte a parti hegyek
+visszhangját, reflektorának fehér csápja pedig izgatottan kutatta végig
+a parti ligeteket. Ha elfogta a vonatot, amely világító ablakkockáival
+tüzes kígyóként iramodott a parton, akkor hozzátapadt; ha valamely
+alagút torkában újból elkapta a menekülőt, akkor üvöltve köszöntötte.
+
+Hogy fölvillanyozta ez a heroikus vadászat Editet! Abbahagyta az éjjelre
+való készülődést, elküldte Ninát és kibomlott haját a szél játékának
+átengedve, kihajolt a kocsi ablakán. Egyszerre úgy érezte, hogy a
+nagyszerü hajsza láza mindent megértet vele, megérteti még a mitikus
+Hellász titkát is. Az örök férfi vágya, fantasztikus vízi madár
+alakjában kergeti a női ravaszságot, amely tüzes kígyó képében fut
+előle. Ő maga _egy_ a vasúti vonattal, a kerekek kattogása az ő repülő
+sietségének hangja, a tenger felől pedig az üldöző Belizár tüdejének
+monoton lihegése hallatszik. Ha elmarad mögötte az ellenség, akkor
+rémület száll a menekülő szívébe, ha azonban megint a nyomában liheg,
+akkor sebesebben siklik tovább. Mert ez a mitikus vadászat nem a
+vadásznak, hanem a futó vadnak szerez gyönyörűséget.
+
+
+
+
+V.
+
+Másnap késő délután az athéni fogadó kapujában találkoztak. Edit el
+akart menni hazulról, midőn eléje toppant Belizár.
+
+– Sétára indultam, mert egész nap itthon voltam, – mondta az asszony.
+
+– Elkisérhetem, – szólt Belizár.
+
+Cél nélkül jártak-keltek a városban, lassankint azután az Akropolisz
+lejtőjére jutottak.
+
+– Látott már valamit Athénből? – kérdezte az amerikai.
+
+– Semmit. Egész nap otthon voltam.
+
+Meredek utca-gádorokon másztak föl, apró viskók között, végül a háztetők
+fölött egy szikla-terraszra értek, ahonnan nem vezetett tovább az út. A
+lábuk alatt volt a város, amelynek terein éppen akkor gyulladtak ki a
+lámpák, a fejük fölött az Akropolisz. Közelebb jutni azonban nem
+lehetett innen. Edit epedve fölnézett a magasba és a rozsdabarna
+várfalak fölött, elérhetetlen magasságban, merészen kiszögellő
+kőoromzatot látott, amely skurzban erősen megrövidített oszlopokon
+pihent. Talán a vörös alkonyi fény, mely a márványt körülremegte, volt
+oka annak, hogy a kis épületrész elbüvölően érdekes és előkelő benyomást
+tett Editre. Nem tudta levenni róla a szemét.
+
+– Nézze a holdat, – mondta Belizár.
+
+A Hymettos hosszan elnyúló, alacsony gerince fölött hófehéren kelt föl a
+teli hold. Edit halkan elkiáltotta magát meglepetésében: a hegylejtő
+mély lilaszínü volt, az egész athéni völgy rózsaszínü, csak odafönn az
+Akropolisz volt sötétes aranysárga, akár a régi elefántcsont.
+
+Belizár meghökkenve vette észre, hogy Edit arca elhalványodott, a
+szeméből pedig szakadatlanul peregnek a könnyek. Érezte, hogy az asszony
+most nagyon távol van tőle és ezért némi féltékenység is fogta el.
+
+– Nem értem magát, – szólt, – hiszen úgy mondta, hogy nem lelkesedik
+természeti szépségekért?
+
+– Én az embereket nézem, – mormogta Edit.
+
+Valóban embereket látott, vagy legalább is emberarcu fantómokat. Az
+Akropolisz, mint az emberiesség tüzes vulkánja, a szépséget szimbolizáló
+alakok légióit vetette ki márványkráterjából, megtöltvén a zenitet a
+nemes érzékiség fényében ragyogó meztelen emberfelhőkkel, melyek
+diadalmasan vonultak távoli országok felé, hogy megvilágítsák azok
+homályát. Edit elszédült a saját viziójától, de azután kialudt odafönn a
+fény és véget ért a viziója is.
+
+Karonfogva mentek vissza a városba.
+
+Ha még élnének hellászi istenek, akkor irgalomból örökös alkonyba
+burkolnák Athént. A szemérmetlen napfény szörnyü dolgokat leplez le.
+Nappal a lekopasztott hegylejtők meztelenül, girhes bordákkal
+szégyenkeznek; az elsorvadt vizek ott hagyták medrüket az útszélen, mint
+a koldus a rongyait; a dombokon, amelyek mérföldekre ellátnak a
+kiméletlenül tiszta levegőben, barbár kéztől legyilkolt templomok
+csontvázai korhadoznak. Az egész völgy egy óriás sír, amelyet az
+évszázadok hiénafalkái dúltak föl. Az emberek pedig olyan idegenek és
+kellemetlenek, mint legyek a halottas házban. De ha bealkonyodik, akkor
+fátyolköntöst vesznek magukra a hegyek és a síkság, az Akropolisz
+szépsége pedig újból kivirágzik és kábítóan illatozik.
+
+– Nézzen oda! – mondta Edit.
+
+Már lenn voltak Belizárral a völgyben. Az alkonyi ég narancssárga
+tüzében, a távoli Akropolisz szilhuettje sötétlett.
+
+Most a keskeny oldalát látták s a Parthenon titáni és mégis légies
+arányai oly győzedelmesen uralkodtak a síkság fölött, mint a korona,
+melyet isteni kezek tettek a hegy homlokára.
+
+– A legmodernebb épület, melyet életemben láttam, – mondta Edit.
+
+– Köti magát jelzőihez? – kérdezte Belizár.
+
+– Ezúttal igen. A legifjabb művészet. A ma, a holnap, az örökkévalóság
+stilusa. Tökéletes, mint egy ifju isten meztelen teste. Mi jöhet még
+ezután? A gótika mellfüzője, a renaissance brokátja, a barok krinolinja
+– aggság, betegség, barbárság.
+
+– Én magasabbnak képzeltem az Akropoliszt, – mondta kaján mosollyal
+Belizár.
+
+– Belizár, – szólt Edit, – figyelmeztetem, hogy tavaly itt meggyilkoltak
+egy amerikait. Azt hiszem, ő is a görög építészetről beszélt.
+
+Az estebédet együtt költötték el Edit fogadójában. Az asszony átöltözött
+és Belizár megvárta a hallban. Midőn újra lejött a lépcsőn, divatosan
+kék selyemruha volt rajta. Belizár úgy találta, hogy ez a kékség olyan
+szikrázó és szomjas, mint az egyenlítő égboltja a pálmacsúcsok fölött. A
+zománcos fényü nagy szemével és a barna bőrével az asszony megint valami
+egyiptomi faliképre emlékeztette.
+
+– Maga most egyenesen Egyiptomból jön és ez Berenice királynő udvari
+kosztümje? – kérdezte Belizár.
+
+– Óh nem, én messzebbről jövök. Ophir-országból és ez a mindennapos
+ruhám. Nálunk az elvált asszonyok kékben járnak, a szüzek pedig piros
+selyemben.
+
+– És a férjes nők?
+
+– Szürkében.
+
+– Mi ujság a titkok országában?
+
+– Azért titkok országa, mert idegenek előtt sohasem szoktunk róla
+beszélni.
+
+– Közös erényeiknek, vagy közös bűneiknek köszönhetik az ophirbeliek ezt
+a lelki erőt?
+
+– Aki meg akarja tudni, annak el kell utaznia Ophirba.
+
+Belizár később egy kis vízfestményt vett elő, mely az Akropoliszt
+ábrázolta és odaadta Editnek. Az asszony figyelmesen nézte.
+
+– Azt hiszem, ha egy amerikai indiánusnak mutatná meg ezt a képet, az is
+eltalálná, hogy istenek lakóhelye, ha nem is olyan magas, mint a
+new-yorki felhőkarcolók, amelyekben szatócsok laknak.
+
+Belizár ellentmondó kedvében volt.
+
+– Isteneké lehet, de semmi esetre az olimpusiaké. Az Akropoliszon, főleg
+az Erechtheionban, ősidők óta valami titok lappangott és én azt hiszem,
+hogy ez a titokzatos kultusz építette meg magának a márványhéját, mint a
+csiga a házát. Az olimpusi csőcselék azonban sohasem volt arra méltó,
+hogy átlépje a Propyleák küszöbét. Én megvetem az ordináré isteneket. Ha
+valaki halhatatlan, akkor ne legyen canaille. Uranosz első nemzetségében
+még volt valami fenség, de Zeusszal egy parvenühad tolakodott az
+Olimpusra. Zeusz nem tud egyebet kezdeni a mindenhatóságával, mint
+áldozatokat zsarolni az emberektől, akikkel különben is úgy bánik, mint
+a jobbágy-nyúzó földesúr. Nevetséges gondolat, hogy ez az olimpusi róka,
+aki minden liba kedvéért elcserélte a bőrét, mennydörögni tudott volna.
+És nevetséges, hogy a szabad, elmés és előkelő hellászi népnek ilyen
+istenei voltak. Zeusz mellett Apollót gyülölöm leginkább az önhitt
+dandy-mosolya és az asszonyos csípői miatt. Ha ön ezt a szép olimpusi
+vigécet fehér tennisz-ruhában látná valamelyik fürdőhelyen, jó ízlésü
+asszony létére émelygést érezne…
+
+Edit még sohasem hallotta Belizárt ilyen hangon beszélni. Ezért meg
+lehetett neki bocsátani, hogy alacsonynak találta a Parthenont. Az
+asszony szemei maliciózus tűzben csillogtak, ajka körül pedig gonosz kis
+mosoly vonaglott. Nagyszerűnek találta, hogy ők ketten most leszólhatnak
+egy csomó istent a sárga földig.
+
+– Hihetetlen, – folytatta Belizár, – hogy egy népnek, amely ott volt a
+termopyléi szorosnál, Plateánál és Salamisnál, Mars lett volna az
+istene. Mars, aki vérengző, ostoba és gyáva is, mert mikor Ilionnál
+megsebesül, ordítozik és megszalad…
+
+Edit az asztalra támasztotta két könyökét és asszonyos pletykakedvvel
+tüzelte társát.
+
+– És az istennők? Róluk mit tud?
+
+– Ugyan menjen! Héra mintaképe a pöffeszkedő és korlátolt női snobnak…
+Ehhez az egész olimpusi karhoz Offenbach szerezte a stilszerü kísérő
+zenét.
+
+– De Afrodite! Nos?
+
+Nos, ez kemény dió volt. Belizár óvatosan körülnézett, hogy nem fülel-e
+valaki, ember vagy isten, majd fojtott hangon beszélt tovább.
+
+– Hallotta valamikor, hogy Afroditenak lelke lett volna? Csak teste
+volt.
+
+– De az gyönyörü volt.
+
+– Gyönyörü volt, de egyebe se volt és ennyi kevés egy asszonynak, pláne
+egy istennőnek.
+
+Belizár áthajolt az asztalon és suttogva mondta:
+
+– Tudja mit? Én degutánsnak találom az ostoba nőt!
+
+Edit úgy megijedt, hogy szinte belesápadt. De Belizár is megsokalta a
+saját őszinteségét.
+
+– Hagyjuk Afroditét, – mondta. – A gyermekkori kegyelet lehet oka, hogy
+nem esik jól róla rosszat beszélnem. Azt hiszem, ezek az istenek ifju
+korukban különbek lehettek, de mi már csak degenerált állapotukban
+ismerkedtünk meg velük.
+
+– Tudja mit hiszek én? – szólt Edit. – Őket valami eredendő bűnük vitte
+a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, sem a szenvedést.
+Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az ambróziás vályúk mellett,
+fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten sem lehet el rendes
+foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában csak Cerest becsülöm és
+Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az őskori megváltót. Ceres az
+igazi asszony, Prometeusz az igazi férfi. Nekik vannak a legszebb
+legendáik, az ő alakjukat megszépítette és emberiessé tette a fájdalom.
+
+– Szóval: az istenekben is az a nagy, ami emberi.
+
+– Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le kell
+szállnia a földre, vérét és könnyeit kell ontania.
+
+Belizár még az este kiment Pireuszba, mivel ott horgonyzott az Ariane.
+Az automobilján ment, amelyet soffőrjével együtt magával vitt a
+yachtján.
+
+
+
+
+VI.
+
+Istenkáromló kedvük akkor is eltartott még, mikor a muzeumban jártak és
+némelyik olimpusi halhatatlannak volt mit hallania. Egyik-másik kőarc
+fensége vagy bája azonban mégis lefegyverezte őket.
+
+Edit megállott egy kis Afrodite-fej előtt.
+
+– Ha ezt a knidoszi mosolyt látom, akkor úgy érzem, bocsánatot kell
+kérnem az istennőtől, hogy tegnap végighallgattam a maga rágalmait.
+
+– Itt megint valami titok lappang, – mondta Belizár. – Egyáltalában
+különös, hogy mennyi titok huzódik meg a napfényes templomok oszlopai
+között. Ennek a fönséges homloku Zeusznak például elhiszem, hogy
+Periklesz istene lehetett, a knidoszi Afroditét pedig egy Aszpázia is
+imádhatta. A hiteles mitológia lúdtolvajának és a sánta Vulkán
+feleségének azonban nincs sok közük ezekhez a képekhez. Úgy látszik, a
+hellászi művészek eretnekek voltak és saját izlésük szerint korrigálták
+a szentek életét. A művészet kiragadta a vallást a papok kezéből és a
+saját képére formálta az isteneket, így azután párhuzamos istenek
+uralkodtak az Olimpuson.
+
+Abban különben megegyeztek mind a ketten, hogy egyikük sem kedvelte a
+muzeumokat.
+
+– Ezeket az isteneket és heroszokat kivették eredeti miliőjükből, amely
+rájuk nézve az életet jelentette; egyiket agyonverették a másikkal és
+egy óriás kripta halottaivá tették, – vélekedett Edit. – Minden tömeg
+csőcselék és száz isten együtt véve tömeg. A kiválóságnak mindig egyedül
+kell lennie, életében is, halálában is. A régi fejedelmek ezt tudták, ők
+hegytetőkön és puszták méhében temetkeztek és a holtuk után is urak
+maradtak.
+
+Belizár megtoldotta:
+
+– Ezek az istenek kor és foglalkozás szerint vannak elrendezve.
+Egymással rivalizálva kínálgatják a védelmüket. Halhatatlansági verseny.
+Olimpusi bazár. Ez a didaktikai szándékosság és pedantéria tönkre teszi
+az illuzióimat.
+
+– Illuziókat is tart raktáron?
+
+– Úgylátszik, bár magam csak akkor szerzek róluk tudomást, mikor már
+tönkrementek.
+
+De nemcsak halhatatlanok, kőemberek is voltak a muzeumban és Edit ezeket
+nézte legszívesebben.
+
+– Tudja, hogy maga görög tipus? – mondta Belizárnak.
+
+– Fölfedezte már arcomon Apolló mosolyát?
+
+– Szerencséjére nem istenhez, hanem emberhez hasonlít. Úgylátszik, a
+régi hellének mind angol-szász földre menekültek az új görögök elől.
+Ifju Achilles Cambridgeben evez, ha megborotváltatja Odysseust, rá fog
+ismerni egyik yankee-barátjának elszánt és ravasz arcára, Agamemnon
+pedig borotválatlanul ott ül az angol felsőházban. Nézze meg az olimpusi
+győzők szobrait, úgy amint vannak besorozhatja őket amerikai
+tengerészeknek, vagy angol rendőröknek. A maga őse pedig itt van, ni!
+
+Egy sírkő előtt állottak, mely a dipyloni temetőből került ide. A
+dombormű egy katonát ábrázolt, aki utolsó csatája előtt búcsút mond
+édesapjának. Mind a ketten a nyitott ajtóban állnak, az öreg ember
+gyérszakállu álla szinte remeg a fájdalmas meghatottságtól, miközben
+sovány ujjai között szorongatja fiának izmos jobbját, a fiu pedig, erőt
+véve fölindulásán, elfordítja fejét és elborult arccal bámul ki a
+szabadba. Odakünn egy szolgafiu fogja a paripát. A lónak csak a feje
+látható, de a művész valami hihetetlen gonosz, démoni kifejezést tudott
+neki adni.
+
+Belizár elnézte a reliefet.
+
+– Úgy találja?…
+
+– Meglepő hasonlatosság. Nemcsak külső, de belső is.
+
+– Mit tud a katona belsejéről?
+
+– Annyit, mint az önéről, amennyi az arcára van írva. Ennek az embernek
+is megvan az a férfi-hiúsága, hogy akkor akar a legerősebbnek látszani,
+mikor leggyöngébb.
+
+– Mulat rajtam? – kérdezte Belizár.
+
+– Nem. Azt hiszem, megmondtam már, hogy én semmit sem veszek komolyan,
+csak a férfit. Mulathat a hal a vízen, a madár a levegőn? És most ön a
+víz, a levegő, a férfi.
+
+– Egy férfi.
+
+– Most nem _egy_, hanem _a_ férfi.
+
+Kissé elhalványodott, mikor ezt mondta, de azért mosolygott. Azután
+egyszerre egy gágogó és kotkodácsoló turista-raj tört be a terem szent
+csöndjébe, friss erőben levő utasok, akik piros könyvvel a kezükben
+szaladgáltak ide-oda a márványszobrok között.
+
+Az amerikai pénz-leviatán fölbukkanása igen fölkavarta Uj-Görögország
+sekély vízeit. Ahol Belizár megfordult, ott a halszemü angolszász
+túristák sorfalát rajongó tekintetü benszülöttek törték át, emberek,
+akik minden áron beszélni akartak a trösztemberrel. Belizár úgy vonzotta
+őket magához, mint a mesés mágneshegy a tengeri gályákat s ők
+kisérteties biztossággal eveztek be a d’Angleterre halljába, és
+kormányoztak az öblös karosszék felé, melyben Belizár szivarozgatott. A
+két elszánt képü yankee azonban, aki mellette a tikár szerepét vitte,
+úgy elmorogta mellőle ezt az alkalmatlan romantikát, mint a házőrző eb.
+Igy azután egyes vállalkozó szellemü ifjú görögöknek meg kellett
+elégedniök azzal, hogy semleges távolból, némán és szenvedélyesen
+cigarettázva, küldjék a pillantások epedő meteorraját az érdekes férfiú
+felé.
+
+Ezek a pillantások olykor csodálatosan beszédesek voltak. „Önnek van
+ezer milliója, vagy mondjuk ötszáz… Ha abból egyet nekem adna, maradna
+önnek még négyszázkilencvenkilenc… De én egy félmillióval is beérném,
+szükség esetén kétszázezerrel, sőt százezerrel is… Maradna önnek…“ és a
+többi. Ha Belizár csiklandós ember lett volna, akkor éreznie kellett
+volna a láthatatlan asztrál-kezeket, amelyek hizelegve és könyörögve
+tapogatták körül zsebeit.
+
+Edit tudomást vett a fantasztikus rohamról.
+
+– Ön olyan, mint az alexandriai világító-torony. A fáradt és éhes
+vándormadarak állandó ostrom alatt tartják. A lába körül ezer
+szegettszárnyú terv és reménység vonaglik.
+
+– A világító-tornyokat nem a madarak kedvéért építik.
+
+– Ezt meg kellene mondani a szegény madaraknak. Jól érzi magát legalább
+ott fönn a magasban?
+
+– Mondhatom, néhanapján igen kellemetlen a helyem.
+
+– Pedig ez a kellemetlenség adja meg a hatalom érzetét. Tegnap azt
+mondtam, hogy maga görög tipus, de vannak pillanatok, mikor inkább Budha
+szobrára emlékeztet. Azaz mégsem, mert Budha emberibb, szerénvebb, hogy
+úgy mondjam: szégyenlősebb, mint maga. Ő szegény örökké resteli, hogy
+nem tud segíteni a sok szerencsétlen flótáson, aki hozzá fohászkodik.
+Szégyenli, hogy túlbecsülik a hatalmát. Ez az istenek közös tragikuma.
+Maga azonban nem tartozik a szégyenlős istenek közé, maga afféle
+délamerikai aztekisten, nagyállkapcsú, emberevő ősbálvány.
+
+– Köszönöm. Mondja, Edit, miért haragszik tulajdonképpen reám? –
+kérdezte Belizár nevetve.
+
+– Mert az ön gőgös bálvány-mosolyának köszönhetem életem legnagyobb
+megalázását.
+
+– Esküszöm, hogy nem tudok erről semmit.
+
+– Hiszen ez az! Napok óta támadom, maga pedig annyi tudomást sem vesz az
+én heroikus amazonattakomról, mint a vastagbőrü a szunyogcsípésről, vagy
+az aztek-bálvány az imádságról.
+
+Estebédnél ültek éppen és Edit Belizár elé tette üres poharát. Az
+amerikai vizet töltött neki és nyugodtan mondta:
+
+– Tudja mit mondok, Edit? Ne pereljen velem, hanem jőjjön haza.
+
+– Hová – haza?
+
+– Ariane a mi közös hazánk.
+
+Edit arca egy másodpercre lángvörös lett.
+
+– Hiszen én egyebet sem akarok. Ezúttal azonban – ezt be kell látnia – a
+látogatásom nem a hajójának, hanem magának fog szólni.
+
+– Annál jobb! Minden ajtóm tárva-nyitva.
+
+– Volt már Pannonhalmán? – kérdezte váratlanul Edit.
+
+– Nem voltam.
+
+– A papok vára mellett, a kapun kívül, van egy épület, azt úgy hívják,
+hogy asszonyvár. Oda beeresztik a nőket, de tovább nem. Én azonban nem
+akarok megállani ott, ahol minden vászoncseléd megfordul, hanem be
+akarok menni oda, ahol maga egyedül van. Mondja, barátom, mit is
+rejteget tulajdonképpen a klauzurában? Talán azt a banális titkot, hogy
+maga is ember?
+
+– Meglehet.
+
+– Akkor mutassa magát olyannak, amilyen. Ez az egyetlen ellenérték, amit
+nekem adhat. Az asszony született társ. Ha kell bűntárs. Holttesteket
+dugdos a cellájában? Nem baj. Sőt annál jobb. Én virágok alá temetem
+azokat és illatfelhőkkel nyugtatom meg a lelkiismeretét.
+
+– Maga olykor csodálatosan romantikus, kedves Edit.
+
+– Én nagyon reális vagyok. Tudom, hogy csak relativ érték vagyok és
+annyit érek, amennyire tartom magamat. Én elajándékozhatom, de el nem
+dobhatom magamat. Az arany a sárban is arany, de én csak egy szegény
+virág vagyok. Ennyi az egész.
+
+– Alkalmasint rózsa, mert elég gyakran érezni a tüskéit. Nyugodjék meg
+különben, én nem rejtegetek a klauzurámban semmiféle titkot.
+
+– Csak azt a férfias elhatározását, hogy nem lesz játékszer semmiféle nő
+kezében? – kérdezte szándékos álpáthosszal Edit.
+
+– Ha játékszer volnék, akkor mindenesetre azt ambicionálnám, hogy az ön
+gyönyörű keze tépjen ronggyá.
+
+Edit csillogó körmü, finom, szinte törékeny ujjai játszadozva forgatták
+az irizáló poharat. Az asszony ajka szélén különös mosoly jelent meg.
+Sok melegség, némi szomorúság, egy csepp gonoszság volt a mosolyában.
+
+– Maga mégis rejteget valamit, – mondta makacsul. – Vannak aszkéta
+szerzetesek, akik pálinkát főznek és maga talán egy fanatikus, aki pénzt
+gyárt. Csak pénzt, mindig pénzt, azonkívül semmit.
+
+– Annál rosszabb reám nézve. De nem gondolja, hogy ön kissé kiméletlen
+velem szemben, hősies Atalanté?
+
+A kalydóniai vadkan-vadászatra gondolt, melyet egyik múzeumban látott és
+most tényleg úgy találta, hogy Edit sápadt profilja és a márványrelief
+párductestü, ruganyos, szép és vérengző amazonja között valami
+hasonlatosság van.
+
+– Szeretnék még kiméletlenebb lenni, – mosolygott Edit. – Szeretném
+magát megalázottnak, szenvedőnek, vérzőnek látni.
+
+– Hogy azután fölemeljen és meggyógyítson? – kérdezte kajánul Belizár.
+
+– Nem tudom, hogy mit tennék. Először mindenesetre megnézném, hogy mit
+rejteget a szívében. Lehet, hogy csak a nagy gyöngeségét. Az erő talán
+nem is egyéb, mint a gyöngeség álarca. Az erő a víg dal, melyet a sötét
+temetőben énekel a gyermek.
+
+Belizárnak eszébe jutott, hogy Edit őt az imént emberevőnek nevezte és
+hangosan elkacagta magát. Az asszony azonban nem jött zavarba, hanem
+tovább is rajta tartotta pillantását, mely ezúttal olyan vérszomjas
+volt, mint a párductagu Atalanté kőtekintete.
+
+– Belizár, – szólt később Edit, – maga talán okosan tenné, ha rövidesen
+túladna rajtam, ha faképnél hagyna és elutazna. Reménylem azonban, hogy
+nem hallgat a jótanácsomra és itt marad. Én ugyanis azt hiszem, hogy ha
+együtt maradunk, akkor mégis csak be fogok jutni azon a bizonyos kapun.
+
+– Selyemvánkoson viszem eléje a kulcsokat, – szavalta az amerikai.
+
+– Maga gránit-emberként szerepel. Ha én oda bejutok és azt találom, hogy
+megcsalta a világot és a lelke olcsó anyagból épült, – mi lesz akkor?
+
+– Mi lehet akkor?
+
+– Azt hiszem, hogy demolálni fogom önt, Belizár, kő kövön nem marad. Ne
+nevessen, kérem!
+
+– Maga a Ddzsengisz Khán-féle iskola növendéke. Amit meghódít, azt föl
+is dúlja. Azonban engedjen meg egy kérdést a békés szatócsnak, aki
+sohasem értette a háború logikáját: mit gyülöl a hódító és mit szeret?
+
+– Gyülöli a leleplezett gyöngeséget, amely azt állította magáról, hogy
+erő. És szereti az erőt, amely az ő kedvéért gyöngének tetette magát.
+
+– A görög szentírás mást tanít. Herakles gyöngének tetette magát a
+lydiai királynő kedvéért és Omphale asszonyi ruhát és rokkát adott neki.
+
+Edit elmosolyodott és jó ideig hallgatott. Végül halkan kérdezte:
+
+– Nos, és azt hiszi, hogy Herakles nagyon kellemetlenül érezte magát a
+selyemköntösben?
+
+– Azt éppen nem…
+
+– Ő magára vette a tréfás kis megalázást, hogy könnyűvé tegye Omphale
+számára a tragikus nagy megalázkodást. A rokka volt a hitehagyott
+királynő enyhítő körülménye. Ez a rokka különben nem akadályozta meg
+Heraklest abban, hogy olimpusi istenné ne legyen.
+
+Edit fölkelt és kezet nyujtott Belizárnak. Mára véget ért a kalydóniai
+vadászat. Az amazon fölment a hotel emeletére, a vadkan pedig vastag
+havannát dugott a szájába, azután fölkapaszkodott az automobiljára és
+elhajtatott Pireusz irányában.
+
+
+
+
+VII.
+
+Alkonyatkor furcsa nagy felhő vonaglott az Akropolisz fölött. Olyan
+volt, mint a repülő fúria, a lobogó kígyóhaja fölért a zenitig.
+
+Edit sápadt volt, nyomott kedvünek látszott. Szokása ellenére nem is
+öltözött estebédhez, hanem angol vászonruhában fogadta Belizárt.
+
+– El fogok utazni, – mondta. – Moreában tegnap földrengés volt és a
+lapok azt írják, hogy sok ember meghalt. Itt is éreztek valamit. A
+komornám mondta az este, miután maga már elment és én nem is sokat
+aludtam az éjjel.
+
+– Atalanté fél? – kérdezte Belizár mosolyogva.
+
+– A félelem nem kifejezés. Hideg undor és szomorúság szorítja össze a
+szívemet, ha arra gondolok, hogy van egy titok, egy erő, amely ezrével
+tiporhatja el az embereket, mint a hangyákat. Én nem félek a haláltól,
+legalább nem minden haláltól. Halála válogatja. De a halál legyen
+tragédia és nem katasztrófa. Engem fölháborít a véletlen hideg
+közömbössége.
+
+– Tudok egy biztos helyet, – mondta Belizár.
+
+Edit kérdőleg tekintett reá.
+
+– Hajófödélzeten, nyílt tengeren nincs földrengés.
+
+Edit kedvetlenül rázta a fejét.
+
+– Lássa, ha tegnap nem beszéltünk volna a hajóról, akkor ma reggel
+kimentem volna Pireuszba és megkértem volna, hogy vigyen magával. Hiszen
+eszembe jutott. De most már nem lehet.
+
+– Feketekávéig meggondolhatja még a dolgot, – szólt kötekedve Belizár.
+
+Az asszony hevesen rázta meg a fejét.
+
+– Nem, nem kéredzkedem be az asszonyvárba!
+
+Asztalhoz ültek. Belizár úgy evett, mint a farkas, Edit azonban alig
+nyúlt a tálakhoz. Szótalan és szórakozott volt, azt a benyomást tette,
+mintha a messzeségbe fülelne, ahol minden pillanatban megszólalhatnak
+valami lesben álló ellenség ütegei.
+
+Azután egyszerre rémült csend támadt az ebédlőteremben. Az a csend,
+amely a bányában megelőzi a robbanást. Edit valami gyönge villamos ütést
+érzett a térdeiben, egy kis szédülést a fejében, a csillár meglódult
+fölöttük, valaki leejtett egy tányért.
+
+– Itt van! – suttogta Edit krétafehér arccal.
+
+A vendégek meghökkenve néztek össze. Néhányan talpra ugrottak, a többiek
+követték a példát és a széklábak szakadatlanul nyikorogtak.
+
+Megint egy lökés! Ezúttal harsogó zúgás kísérte, mintha százezer óriási
+madár kelne szárnyra. Egy olasz pincérfiu az ajtóhoz rohant és
+fisztulázó hangon kiáltotta: terremoto!
+
+A fiu rikácsolása rettegéssel töltötte meg a levegőt. Az emberek a
+kijárás felé siettek. Eleintén rendben mentek, a hölgyeket előre
+eresztvén, a gyermekeket csitítgatva, de az ajtóban tolongás támadt és
+ekkor oly kétségbeesett türelmetlenség vett erőt a hátul állókon, mintha
+már szakadozna fejük fölött a mennyezet. Két perc mulva üres volt a
+terem.
+
+Belizár nem mozdult a helyéről. Megfogta Edit karját és megakadályozta
+abban, hogy fölkeljen.
+
+– Nos, Atalanté, itt a kalydóniai vadkan! Hallod a röfögését? Most
+lássuk a hősiességedet!
+
+– Belizár, az Istenért, – hebegte az asszony.
+
+Belizárban megvolt a ragadozók föltétlen fizikai bátorsága és a
+bátorsága kedvét lelte abban, hogy csillogtassa acélvértjét.
+Körülnézett: egyetlen pincér állott a pohárszék mellett, a félelemtől
+zsibbadt lábakon.
+
+– Miért nem hozza ide a tálat? – rivalt reá Belizár.
+
+A pincér, egy hatalmas akarat sugallata alatt, gépiesen fölvette a
+tálat. Jobb karját a hátára téve, kifogástalan mozdulattal kínálta meg
+az amerikait. Belizár evett, közbe az ő rendes kaján mosolyával kémlelte
+Editet.
+
+– Hőslelkü Atalanté, – mondta – ha ön netán félne a stukkós mennyezet
+alatt, amelyen tényleg némi repedések látszanak, akkor szakítsa félbe
+kalydoniai vadászatát és vonuljon a télikertbe, ott nem érheti baj. Az
+ön alázatos vadkanja most megebédel, de azután föl fogja keresni, addig
+csak tartsa készen nyílait.
+
+Egy csepp részvétet sem érzett Edittel. Ez most nem is asszony, csak egy
+halálra rémült kis állat, amelyben az önfentartás ösztöne elnyom minden
+emberi indulatot. Ha fölugrik és eltorzult arccal, félszeg mozdulatokkal
+szalad világgá: ő bizony útjára engedi.
+
+Edit a félelemtől tehetetlenül ült ott, mint a szepegő kisleány. Csak
+azért nem futott még ki a teremből, mert nem mert eltávozni ettől a nagy
+erőtől, amelybe úgy belekapaszkodott, mint a hajótörött a palánkba. Ez a
+nagy sugalló erő a biztonság érzetét terjesztette maga körül és
+lassankint édes melegséget öntött Edit ereibe. A melegség forrósággá
+növekedett és valami különös, diadalmas mámornak lett az okozója.
+
+– Nos, nem megy ki? – kérdezte Belizár.
+
+Edit sápadt mosollyal rázta meg a fejét.
+
+– Nem megyek!
+
+Aztán a pincérnek szólt.
+
+– Egy csepp pezsgőt szeretnék.
+
+A pincér, akin ugyanaz a heroikus mámor vett erőt, szolgálatkészen
+kirohant és a buffetben ugyancsak csillogtatta vadonatúj bátorságát. A
+dolognak híre ment: Belizárék odabenn pezsgőzni akarnak.
+
+Belizár sugalló erejét most már a télikertben is érezték. Néhány
+fiatalember visszajött a terembe, egypár hölgy is követte a példájukat.
+Olykor a bátorság is ragadós divathóborttá lesz és ahány snob lakott a
+szállodában, az mind halálos elszántságot érzett a szívében.
+
+– Lelkemre mondom, csodálom magát, Edit, – mondta Belizár. – Maga
+nagyszerü asszony és nagyon lefőzött.
+
+– Ne higyjen a látszatnak, – szólt Edit. – Én nagyon gyáva vagyok. A
+nyomorult kis önuralom, amelyet most fitogtatok, az ön elhullatott
+morzsáiból került. Én nem akarom önt lefőzni, hanem meg akarom valamiről
+győzni.
+
+– És mi az?
+
+– Ha arra kérem, hogy vigyen a hajójára, nem gyávaságból teszem, –
+hiszen látta, hogy le tudom küzdeni még a természetes ösztöneimet is, –
+hanem azért, hogy az ön közelében lehessek.
+
+Edit arca rózsás lett, Belizáré vérvörös.
+
+– És ha el akar vinni, akkor kérem, vigyen minél előbb, vigyen rögtön.
+
+Belizárnak nem is volt már kedve maradni. A terem különben is megtelt
+már emberekkel, akiknek arcán a bátorság hencegéssé züllött.
+
+Fél óra múlva az automobil zúgva és csattogva repült végig az Athén és
+Pireusz között elterülő ősrégi olajfaligeten. Az asszony lehunyt szemmel
+ült Belizár mellett. Egész úton egy szót sem beszéltek. Később Edit
+odahajtotta fáradt fejét Belizár vállára. Most már a gépkocsi lármáján
+kívül még valami állandó hangot hallott: Belizár szívének erős
+lüktetését.
+
+
+
+
+VIII.
+
+Egy tavaszi éjszakán annyi csillag hullott, hogy a föld megtermékenyült
+és a megvénült élet újjászületett. Hellász kövei rügyezni és virágozni
+kezdtek, a földből márványoszlopok bujtak ki, az oszlopokon kosszarvu
+oszlopfők nyiltak, az üres timpanonokban pedig virágzó fürtökben nőttek
+a kecses istenképek. Az azurszigeteken, melyeknek vonalai olyan merészen
+és harmonikusan olvadtak bele a tenger és az ég ércfényü mélységébe,
+mintha nem is valóság, hanem egy művész-isten muló viziói volnának,
+ismét kigyulladtak a régi istenek áldozati tüzei.
+
+Az Ariane diadalmas gályává változott, melyen a győző vitte a maga
+prédáját. A hajó orra előtt zordon tritonok lovagoltak merevszemü vizi
+szörnyetegeken és teli pofával fujták a tüskés csigatülköt; a hajócsapás
+tajtékförgetegében széphátu, nevető szemü najádok bukkantak föl. Egy-egy
+öböl ciprusfái alatt ujjongó emberfelhők gomolyogtak párducos fogatok
+körül. A parti sziklákról pedig fehér, fenséges fantómok tekintettek
+álmodozó szemmel a diadalmas gálya után.
+
+– Zenét hallok a part felől, – mondta Edit. – Furulya, csörgődob, ének.
+Egy világos női hang, – sötét férfikar kíséri…
+
+– A hajógép énekel, – válaszolt csendesen Belizár.
+
+A közeli sziklafalak ércesen visszaverték a kazánház ritmikusan dagadó
+és apadó hangzavarát és az ember valóban azt hihette, hogy a sötétségben
+nagy embertömeg énekel szilaj ditirambokat. A kormányos sípja és a
+gépész csengője úgy szólt bele a zajba, mint a syrinx és a csörgődob.
+Belizár lehunyta két szemét és maga is hallgatta az éjszaka énekét. A
+szíve mámorosan kalapálta hozzá az ütemet.
+
+– Mennyi csillag!
+
+Belizár azonban nem szerette mostanában, ha Edit elmerült a
+természetben. Ilyenkor megnyilt az asszony szíve, mint a kristályüveg,
+és ami forróság benne volt, az elpárolgott, akár az illó olaj. Most
+megint a csillagok szívták föl magukhoz és Belizárnak semmi sem maradt
+az asszonyból, csak a hüvös, élettelen kis keze, melyet fogva tartott.
+
+– Csillag a csók szinonimája, – kezdte megint Edit. – Kitől hallottam
+ezt? Ha két szerelmes száj találkozik, akkor lehull egy csillag. Ez
+rendjén való is, az utolsó csókkal legyen vége a világnak.
+
+Belizár föllázadt a csillagok ellen.
+
+– Ez olyan probléma, – mondta, – mint az angol kőszéné. Száz esztendő
+mulva elfogy, – mivel füt akkor az emberiség? Hiszen majd kitalálnak
+valamit a tudósok. Csillag azonban van még odafönn szépen, azért nem is
+kell velük fukarkodni.
+
+Az idő későre járt már és ők még mindig ott beszélgettek a sötét
+födélzeten. Az asszony a heverőszéken feküdt, Belizár mellette ült és
+tulajdonjogának szimbolumaként fogta a csillagok felé dezertálónak
+kezét.
+
+De most megint megszólalt Edit.
+
+– Tudja, mi volna jó?
+
+– Hogy mondtad?
+
+– Tudod, mi volna jó? Ha az Ariane hirtelen elsülyedne.
+
+– Megint a halál?
+
+– Nem tehetek róla, hogy az élet olyan szűk tömlöc. Amint megmozdulok,
+mindjárt beleütközöm a fekete falba. A szenvedés is, a szerelem is a
+halálban látja a maga fokozását.
+
+– Halkabban! – intette Belizár. – Szent helyen járunk: itt született
+Afrodite. Káromlásnak vehetné, amit mondasz.
+
+– Mi köze Afroditenak a szerelemhez? – kérdezte Edit ellenségesen.
+
+Belizár halkan elnevette magát.
+
+– Eretnek! Afrodite intellektusáról magamnak sincs valami jó véleményem,
+de a szerelemhez való tehetségét nem merném kétségbe vonni.
+
+– Én igen, – vágott vissza Edit. – Az ő édes mosolyának sohasem volt
+köze a szenvedélyhez. A szerelem egyáltalában nem mosolyog. Az halálosan
+komoly dolog, – az egyetlen komoly dolog a világon. Afrodite nem is a
+szerelem, hanem az élvezet istennője. Kikapós asszony, kalandok után
+futkos. Ki kell egyszer már mondani az igazságot: a hellének
+egyáltalában nem is tudták, hogy mi a szerelem. A szerelem Ázsiában
+született és a szerelem igaz istennője Astarte. A sápadt arcu, a
+haldokló szemü, a véresajku Astarte, a titokzatos, kiszámíthatatlan,
+félelmetes istennő. Ő a bűn királyi bíborpalástját viseli és sohasem
+mutatja magát meztelenül. Meztelenül csak az ártatlanság jár és Afrodite
+valóban olyan ártatlan, mint bármely más szép állat.
+
+– Bár beszélne tovább, – gondolta magában Belizár, akin valami nagyon
+kellemes tunyaság vett erőt. És Edit beszélt.
+
+– Tegnap szereztem valamit Naxos szigetén. Egy kőfejet. Egy pirosfezes
+kis ember hozta a hajóra. Azt mondta, hogy Praxiteles remekműve, a
+szőlejében találta, de az ember nem úgy festett, mintha szőleje volna.
+Megmutassam?
+
+– Hol van?
+
+– Itt a székem alatt. Gyujtsa meg a lámpát.
+
+Belizár tapogatva kereste meg a villamos kapcsolót, a következő
+pillanatban a fejük fölött levő tölcsérből vakító fehér fénysáv villant
+elő, szívén találva a megijedt éjszakát és kerek fénytányért vetve a
+fekete födélzetre. Belizár sietve visszavonult a homályba, Edit azonban
+ott maradt a fénykörben, megszeppenve és kissé megszégyenülten dörzsölve
+a pilláit.
+
+A két keskeny, ideges keze fölemelte a fekete kendőbe takart nehéz
+követ, azután óvatosan, szinte félénken kihámozta a selyemből. Belizár
+figyelmesen nézte, közbe kissé feszengett, mintha egy exhumálás
+szemtanúja volna. A szeme most két fehér kőszem meredt és üres
+tekintetével találkozott. A kőfej fiatal szép nőé volt, aki a rémülettől
+és a fájdalomtól dermedten, megsemmisülten és reménytelenül, félig
+nyitott szájjal, megtört szemmel bámult a villamos lámpába.
+
+Edit gyöngéden a két tenyere közé fogta a fejet és hosszan farkasszemet
+nézett vele.
+
+– Mit gondol, Belizár, – kérdezte halkan, – mit ábrázol?
+
+– Talán valamelyik Niobida halálát, vagy egy amazon agoniáját. Annyi
+bizonyos, hogy a szenvedés kifejezése rettenetesen igaz.
+
+– Ez először is nem eredeti munka, hanem másolat, hamisítás. Rögtön
+megismertem, mert Nápolyban egy ízben már megvettem a fej párját. Ott
+tucatszámra gyártják ezeket és az én görögöm is alkalmasint onnan
+hozatja. Az eredetije egyébként nem is görög, hanem késői római munka. A
+csókbolond nimfát vagy bacchánsnőt ábrázolja. Ezt az arcot nem a
+fájdalom, hanem a gyönyör dúlta föl. Ez nem agónia, hanem mámor. A halál
+fensége hajszálnyira hasonlít az élet őrjöngéséhez. Ezen nincs mit
+mosolyogni, édes barátom és én nagyon csodálom, hogy az ön Afroditejának
+kedve van nevetni. Úgylátszik, a derék olimpusi asszonyság sehogysem
+tudja megérteni, hogy itt miről is van szó tulajdonképpen.
+
+Edit ott ült a fénygömb közepén, mely még sötétebbnek mutatta a
+körülötte elterülő nagy éjszakát. Olyan volt, mint egy idegen kis
+csillag egyetlen lakója. Még egyre a kőfejet nézte, mintha annak arcáról
+olvasná le azt, amit mond.
+
+Később újból megszólalt.
+
+– Nekem bizony nincs kedvem nevetni. Én most _megint_ fölértem életem
+egyik csúcsára és tudom, hogy minden lépés, melyet ezután teszek, lejebb
+visz a mélységbe.
+
+Ez a _megint_, a visszautalás a multra, kissé megalázta Belizárt.
+
+– Mi van a mélységben? – kérdezte a homályból.
+
+– A megszokás, értsd: a halál.
+
+– Nem lehetne megállani a csúcson? – kérdezte Belizár.
+
+Edit olyan gyöngéden és fölényesen nevetett, mint a fiatal anya, mikor a
+gyermeke valami kedves naivságot mond. Egyszerre jókedvü és bizalmaskodó
+lett. Cigarettát kért és a fénykörben megjelent Belizár nagy keze a
+nyitott aranydobozzal.
+
+– Te, – mondta Edit, miközben kék füstfelhőt fújt a bacchánsnő szeme
+közé, – te Belizár, mondok neked valamit. Ne gondolj soha arra, hogy
+engem feleségül végy. Nem látom most az arcodat, de tudom, hogy kajánul
+mosolyogsz…
+
+– Oh, dehogy! – szabadkozott az amerikai.
+
+– Mosolyogsz, ha mondom, a hangod is elárulja, hogy mosolyogsz! Mindegy!
+Ne akarj engem feleségül venni. Tudom, tudom: nincs az Unióban az a
+kócsagtollas, gyémánt harisnyakötős Gibson-girl, aki édes-örömest hozzád
+nem menne. A vasutkirályok és petróleumcsászárok érzelmes leányai mind
+rólad és a bank-letétjeidről ábrándoznak. Azt hiszem, ha kissé
+lapozgatunk az Almanachban, találunk olyan megszorult uralkodó
+fejedelmet is, aki hozzádadná a leányát. Te mindenkit elérhetsz, akit
+akarsz, éppen csak engem nem, aki pedig a legolcsóbb asszony vagyok
+mindazok közül, akik valaha a nyakadba varrták magukat.
+
+Belizár nem tudott mit válaszolni. Mindenképpen kényesnek találta a
+tárgyat. Ha igazat ad Editnek, megbántja, ha ellentmond neki, sikos
+talajra lép. Edit jól titkolt perfidiával élvezte a zavarát, majd így
+folytatta:
+
+– Én szerelmesnek – ugyebár? – egészen tűrhető vagyok, de a házassághoz
+nincs semmi tehetségem. Bolond ember, aki a fejébe veszi, hogy jóravaló
+barátnőjét rossz feleséggé degradálja. Te nem vagy bolond és ezzel
+végeztünk is a kérdéssel, reménylem mindenkorra.
+
+– Különös nézeteid vannak, – mormogta Belizár még mindig óvatosan.
+
+Edit ajkán finom és gonosz kis mosoly jelent meg, miközben női
+Hamletként megint farkasszemet nézett a kezében levő kőfejjel.
+
+– Valamiért mégis irigyelhetjük ezeket, mi újak a régieket. Az ő pogány
+szemük kifelé nézett és amit láttak, az szép és tökéletes volt, mert a
+természet volt. Mi befelé tekintünk és furcsa, felemás dolgokat látunk.
+Mikor megölelsz, akkor is látom magamat és olykor így szólok magamhoz:
+Nini, Ladányi Edit, te most azzal az idegen úrral ölelkezel, akit
+egy-két héttel ezelőtt bemutattak neked egy budapesti szalonban…
+
+Valami haragos dübörgés hallatszott a sötétségben.
+
+– Idegen úr! Miféle beszéd ez? Ha én idegen vagyok, ugyan ki nem az?
+
+– Minden férfi az, – mondta Edit halkan.
+
+A többit már nem merte megmondani, pedig a nyelvén volt: Amióta nő
+vagyok, az életem örökös utazás a férfi felé. De minél közelebb érek
+hozzá, annál kevésbbé tudok rátalálni.
+
+Ezt azonban akkor sem mondhatta volna meg, ha bátorsága lett volna
+hozzá, mert Belizár hirtelen széttépte a fehér fénygömböt, melybe Edit
+begubózta magát, eloltotta a villamlámpát, magához ragadta az asszonyt
+és elnémította egy csókkal. Ebben a csókban több volt a sértett hiúság
+keserűsége és a zsarnoki harag, mint a gyöngédség. Ha nem lett volna
+olyan sötét, akkor Belizár megláthatta volna, hogy Edit arca e
+pillanatban csodálatosan hasonlít a kőfejhez, amely időközben kiesett az
+asszony öléből és dübörögve gurult végig a födélzeten.
+
+Az Ariane akkor már ázsiai vizeken járt, Chios szigete alatt. Pelinaeas
+hegyfok lejtőjén gigantikus templomfalak emelkedtek, amelyek még
+kormosak voltak Astarte oltárának tüzétől.
+
+
+
+
+IX.
+
+Edit megint egyszer fölgyujtotta maga mögött a múltját, „mint a menekülő
+indián-harcos az őserdőt“ – mondta maga. Az üldöző falka, a gyülölt
+hétköznapok elmaradtak az égig csapó tűzorkánban és a szive ujjongott,
+mintha most már végleges győzelmet aratott volna az élet fölött.
+
+Valami hallgatag megállapodás folytán Belizár nem avatta be az asszonyt
+úti tervébe. A _tenger ura_ – félig tréfás emfázissal így nevezte Edit –
+kedvét lelte abban, hogy bacchantikus diadalmenetben, látszólag terv és
+cél nélkül kóboroljon az azurszínü sivatagban. És Edit, aki félig
+rabnak, félig szultánának érezhette magát, annyit tudott csak, hogy
+útjok kelet felé visz, mindig a fölkelő nap irányában. Ehhez a lakomához
+csak Homér tengere énekelhette a méltó nászdalt.
+
+Belizár, aki ifjabb éveiben azzal volt elfoglalva, hogy farkaséhségü
+ambicióit etette, érettebb korában pedig saját góliát-podgyászának
+teherhordója lett, most végre egy időre le tudta rázni a rabságot,
+amelyben önmagát tartotta. A nőktől, bár annyit fogyasztott közülök,
+mint a kékszakállu herceg, az idejét mindenkor jobban sajnálta, mint a
+pénzét és tulajdonképpen Edit volt valamennyi közül az első, akitől nem
+tudta megvásárolni azt a jogot, hogy utólag megvesse.
+
+Belizár reggeltől-estig nyomon követte barátnőjét, „mint párját a
+hímoroszlán“, tréfálkozott Edit, – de azért volt az asszonynak mindennap
+egy órája, amikor egyedül volt önmagával. A hátsó födélzet alatt volt
+egy erkélyszerü sétafödélzet, – a szultána kertje, – amelyre csak a
+_ladys room_-on át lehetett jutni, ott minden hajnalban megvárta a
+napfölkeltét. (Héliosz kultuszának ezt a nemét angol turistanők
+terjesztik, akik így akarják megóvni bőrük üdeségét és idegeik
+acélosságát.) Könnyü pongyolában járt-kelt a hajnali fényben, hogy
+azután egy óra múlva, ha már vakítóvá lett a világosság, visszaosonjon
+homályos hálószobájába és visszabujjon az ágyába.
+
+Ezek a hajnali órák fölségesek voltak. A födélzeteken mély csend volt,
+az éjjeli őrség még nem jött elő a kormányházból, az Ariane érctüdeje
+egyenletesen lélegzett, mint a békés alvóé. Künn, a tengeren, a születő
+nagy fényesség első sejtelme derengett. A tájkép csodálatosan intimus
+volt, a felhők, a parti hegyek, az alvajárókként vonuló vitorlás hajók,
+a halászó sirálycsapatok mind a maguk helyén voltak, mint egy régi német
+tengerkép gondosan megfestett részletei. Edit levetette szándáljait és
+mezitláb járt a födélzet hűvös palánkjain, amelyeket barnára festett az
+éjjeli harmat. A könnyü ruha alatt érezte karcsu macskatestének minden
+izmát és gyönyörködött mozdulatainak ruganyos puhaságában. Úgy szívta
+magába a hajnali levegőt, mint valami részegítő italt. Soha oly
+megnyugtató távolban nem érezte magát az emberektől, Belizártól is, és
+soha oly mámorító közelségben önmagához, mint ilyenkor. Néha oly
+győzelmes érzés fogta el, mintha az élet, ez a kiszámíthatatlan és
+veszedelmes fenevad, most már a lábai előtt heverne és ő ráléphetne
+meztelen talpával a nyakára.
+
+Egyszer hajnalban partot látott a kormányoldalon.
+
+Váratlanul és közelről jelent meg a föld, mintha éppen most bukkant
+volna föl a tengerből. A görög tájaktól elütő, mélyfekvésü, barnazöld,
+ingoványos sikság volt, a háttérben dombokkal és komoly profilu
+hegyekkel. Egy eleven lélek nem mozdult a réten, lomha csöndesség ült
+fölötte, melyet alig-alig tudott megmozgatni a hajógép érces dübörgése.
+
+E pillanatban megszólalt Belizár hangja Edit feje fölött. A nagy
+födélzeten volt, alig néhány méternyire fölötte, de lelátni nem tudott
+onnan.
+
+– Fönn van már, Edit?
+
+– Fönn vagyok.
+
+Nem szerette, ha meglopják az ő napfölkeltét, Belizártól sem szerette.
+
+– Delfin-vadászatra megyek. Nem akar elkísérni?
+
+A delfincsapat, csupa öreg nagy hal, ott vonult a lapos part mentén.
+Nagyokat fujva, nehézkesen bukdácsoltak, mint az elhizott atléták.
+Editen erőt vett a vadászláz.
+
+– Várjon, mindjárt megleszek!
+
+Tíz perccel később már yachtsapkával a fején, indulásra készen
+jelentkezett.
+
+Motoros csónakba szállottak. Legényt nem is vittek magukkal; Edit, aki
+máskor is vezette már a kis hajót, a kormány mellett ült, Belizár pedig
+winchesterével a csónak orrán helyezkedett el. A benzines, több amerikai
+és európai verseny bajnoka, fanatikus buzgalommal hasította a vizet,
+szétfutó hullámgátakat túrva föl orrával.
+
+– Tudja, miféle vidék az? – kérdezte Belizár, állával a part felé intve.
+
+– A világ legbanálisabb tájképe.
+
+– A trójai sikság.
+
+Edit valami áhitatos kis szédülést érzett. Most már másképp hatott reá a
+vidék, mint két perccel előbb. A sívársága monumentális volt, a
+hallgatása sokatmondó, a távoli dombok földult oltárokra emlékeztették,
+a fönnúszó felhők pedig tragikus kórusba csoportosultak. Ez grandiózus
+színpad, melyet az emberiség első nagy passziójátéka szentelt föl.
+Évezredekkel ezelőtt valaki éneket mondott itt és aki erre jár,
+visszafojtja a lélegzetét és fülel, hogy nem zúg-e föl a visszhang.
+
+– Illik itt egyáltalában delfinekre vadászni? – kérdezte Edit.
+
+Belizár elnevette magát.
+
+– Lám, a miliő sugalló ereje! Olvastam egy keresztény püspökről, aki
+Julianus császár idejében itt élt Trója vidékén és titokban áldozatokat
+mutatott be Hektor szellemének.
+
+– Én Heléna szellemének áldoznék, – mondta Edit komoly arccal. – Ő
+találta ki a nő sexuális beszámíthatatlanságának divatos elméletét.
+Miután fölégették miatta Iliont és kiirtották a trójaiakat, hazament
+Lakedemonba és azzal magyarázta meg szökését, hogy a kegyetlen Afrodite
+bocsájtotta reá azt a csapást. Az achájok modern gondolkodásu emberek
+voltak és elfogadták a pszichopatikus magyarázatot. A budapestiek,
+sajnos, elmaradottabbak és én azt hiszem, mire hazakerülök Trójából,
+Árkayné ő méltósága már kimondta, hogy engem nem lehet teára hívni.
+
+– Tudok Árkayné ő méltósága ellen biztos ellenmérget, – szólt Belizár. –
+Ne menjen többet haza Budapestre.
+
+Edit vállat vont.
+
+– Előbb-utóbb csak visszakerülök megint oda. Ott van a családi kriptám.
+
+Többet nem akart erről beszélni.
+
+– A delfinjeink a mély vízbe vonultak, – mondta Belizár.
+
+Edit az Ariane felé kormányzott és ekkor észrevette, hogy a félgőzzel
+haladó yacht az orrát már nem kelet, hanem nyugat felé fordítja.
+
+– Hát arra van Konstantinápoly? – kérdezte.
+
+– Nem arra. De mi nem is megyünk Konstantinápolyba.
+
+– Én pedig azt hittem…
+
+– Vissza kell mennem Olaszországba, – magyarázta Belizár. – Ma éjjel
+radiotelegrammot fogtunk föl, amely Nápolyba szólít.
+
+Edit sokáig hallgatott, az arca mindjobban elborult.
+
+– És én azt hittem, hogy Konstantinápolyig még eltart, – mondta halkan
+és szomorúan.
+
+– A Seabird telegrafált Nápolyból, Macdonald yachtja. Macdonald
+üzlettársam és New-Yorkból jött, hogy velem beszéljen.
+
+– És miért nem jön utánunk Konstantinápolyba? Miért kell nekünk Nápolyba
+mennünk?
+
+– Ott most együtt vannak az összes olasz hajótársaságok képviselői,
+akikkel dolgunk van. De nem értem magát, mi kifogása Nápoly ellen?
+
+Edit nem válaszolt, a szeméből azonban könnyek peregtek, szakadatlanul
+és csillogva, mint a gyémántlánc szemei.
+
+– Edit! Miért sír?
+
+– Sírok, mert most már nem a fölkelő, hanem a lenyugvó nap irányában
+megyünk. Tudom, most már lenyugszik az én napom is.
+
+– Elment az esze? – csattant ki Belizár gorombán. – Egypár napi dolgom
+lesz Nápolyban, annyi az egész, – azután, ha akarja, visszajövünk ide és
+ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.
+
+Edit makacsul rázta a fejét.
+
+– Nem, barátom, ide én soha többé vissza nem jövök, hiszen az olyan
+szomoru volna, mint a látogatás a temetőben. Minden hegyfok, minden öböl
+egy-egy sír, melyben egy meghalt Belizár és egy föloszló Edit fekszik, a
+levegő pedig teli van kihült csókok kísérteteivel. Talán
+meghosszabbíthattuk volna életünket, de újból kezdeni nem lehet. Én meg
+sem próbálom, nem akarok hazajáró lélek lenni. Nápolyban partraszállok
+és tisztességes halotthoz illően hazavitetem magamat a családi
+sírboltomba.
+
+– Mindebből én semmit sem értek, – türelmetlenkedett Belizár.
+
+– Annál rosszabb reám nézve, – szólt Edit.
+
+Az amerikai már tudta, hogy Edit nőies lágysága olyan, mint a bársony
+hüvely, mely acélpengét takar és nyugtalankodni kezdett.
+
+Az asszony halvány arcán most gonosz kis mosoly jelent meg.
+
+– Mondja, fölebbvalója magának Macdonald?
+
+Belizár is elmosolyodott, de nem válaszolt.
+
+– Ha nem parancsolhat magának, – folytatta Edit – akkor miért megy
+Nápolyba? Tudom, örömest maradna velem.
+
+Belizár vállat vont.
+
+– Várnak reám és botrány lenne belőle, ha fölültetném őket.
+
+– Törődtem én a botránnyal, mikor magával jöttem? Mi a botrány? A
+frakkos és gyémántfülbevalós csőcselék fecsegése.
+
+– Magára nézve igen, de reám nézve –
+
+– Magára nézve egy csomó pléharcu, kavicsszívü uzsorás itélete.
+
+– Az üzlet komoly dolog Edit. Maga azt nem érti meg.
+
+– Üzlet az, amiből pénz lesz, ugyebár? Pénzre van szüksége? Vegye el az
+enyémet. Amerikai fogalmak szerint nem sok, de mégis annyi, hogy
+üzletszámba mehet. Cserébe hosszabbítsa meg az életemet két héttel.
+
+A sértő szándék olyan nyilvánvaló volt, hogy Belizár meg sem haragudott.
+Inkább sajnálta barátnőjét.
+
+– Köszönöm és szükség esetén igénybe is veszem jószívü ajánlatát.
+Egyelőre azonban még nem aktuális a dolog, mert ha ezer esztendeig élnék
+is, akkor sem tudnám elkölteni amim van, – mondta nagyszerü
+yankee-gőggel.
+
+– Akkor a pénzszerzés vágya magánál beteges mánia. Olyan, mint az
+alkoholizmus, vagy a morfiumdüh. Szegény ember, miért nem gyógyíttatja
+magát, miért nem próbál leszokni róla?
+
+Belizár most már kifogyott a türelméből.
+
+– Mérsékelje magát, Edit. Semmi egyébről, csak a becsületemről van szó.
+
+Edit keményen a szemébe nézett.
+
+– Mit beszél becsületről? Én nem értek hozzá, különben nem volnék a
+szeretője. Maga sem ért hozzá, különben nem volna milliárdos. Ne,
+Belizár, ne hazudjunk egymásnak, – mi ketten tudjuk, hogy a becsület nem
+egyéb, mint a gyöngék és a gyávák enyhítő körülménye. Amit az ember nem
+tud vagy nem mer megtenni, attól a becsülete tartja vissza.
+
+Belizár, aki a gyakorlatban lelkiismeretlen volt, mint bármely kalandor,
+elméleti dolgokban azonban hajlott az angolszász fölfogáshoz,
+visszahökkent ettől a rettenetes definiciótól.
+
+– Mondja, Edit, miben hisz maga tulajdonképpen? – kérdezte szelid
+fölénnyel.
+
+– Abban, amit emberben sohasem láttam még: az erőben!
+
+Nem beszélt többet, hanem minden figyelmét a kormányra fordította. A
+hajókormányzás törvényeit fejtetőre állítva, szeszélyes kígyóvonalban
+vezette a csónakot, majd pedig összefonódó iveket vágott a víztükrön,
+mint a műkorcsolyás a jégen. Belizár nevetve tiltakozott a játék ellen,
+Edit azonban nem hederített reá, a szeme ragyogott, az arca kipirult,
+láthatólag nagy élvezete telt a titáni erejü kis hajógép
+engedelmességében és megrészegedett a gyors rohanás gyönyörüségétől.
+
+A vadászatból nem lett semmi, a delfincsalád már valahol a
+Dardanellákban kergette a tonhalat.
+
+A csónak az asszony kezének engedelmeskedve, veszett berregéssel
+iramodott a part egy meredek agyagfala felé.
+
+– Mi lenne most, ha beleütköznénk a partba? – kérdezte Edit.
+
+– A csónak úgy járna, mint a falhoz vágott tojás.
+
+– És mi meghalnánk?
+
+– A halál nem helyes kifejezés. Gelée lenne belőlünk.
+
+Edit mélyen a kormánykerék fölé hajolva, sápadt arccal, összeharapott
+fogakkal nézte a nyílsebesen közeledő partot.
+
+A benzines hirtelen megrázkódott és oldalvást feküdt, miközben zúgó
+tajtékförgeteg szakadt a bennülők nyakába. Edit az utolsó pillanatban
+mégis elfordította a kormányt és a maga tengelye körül perdülő csónak
+nagy ívben a nyílt tenger felé iramodott. Az asszony azonban hamarosan
+megismételte a vakmerő attakot, hogy azután a döntő percben ujból
+megfusson. A sapkája elveszett, kibomlott haja a homlokába csapzott,
+mindaketten bőrig megáztak.
+
+Ez több volt a játéknál. Belizár éles tekintete leolvasta Edit arcáról
+az igazságot. A halál gondolata vezette a csónakot és az élet ösztöne
+kapott bele a kormányba. Mikor a megsemmisülés felé repült, Edit arca
+elszánt volt, mint a vadkant űző Atalanteé; mikor visszamenekült az
+életbe, a naxosi kőfej reménytelen és nőies tehetetlenségére
+emlékeztette. Az amazon-attak, a hősiességnek és a gyöngeségnek ez a
+küzködése, lenyügözte Belizárt és rászabadította szívére az ősi nagy
+részvétet, melyet a férfi készen tart a nő számára. Ime, a nő örökké
+csak ott kering saját szívében, mint a skatulyába zárt dongó.
+
+– Edit, hagyja ezt! – mondta csöndesen és melegen és kivette kezéből a
+kormányt.
+
+Visszatértek az Arianera és Edit, akin valami különös megszégyenülés
+vett erőt, szó nélkül a kabinjába vonult.
+
+Belizár később bement a könyvtárba és találomra a kezébe vett egy
+folyóiratot. Hamar letette azonban megint, mert valami finom, meleg
+illat vonta magára a figyelmét. Körülnézett és egyik nagy angol kerevet
+támlája mögött fölfedezte az asszonyt, aki némán és mozdulatlanul feküdt
+ott. Belizár hozzátelepedett és mikor föléje hajolt, ajkával érezte,
+hogy barátnőjének arca csupa könny.
+
+– Mit akarsz tulajdonképpen? – kérdezte halkan.
+
+Edit görcsös erővel a nyakába kapaszkodott.
+
+– Igy nem lehet élni. Én az első akarok lenni, az egyetlen, mindened.
+
+– Az vagy.
+
+Az asszony kétségbeesetten rázta a fejét.
+
+– Ma igen, de holnap már nem leszek az. Amíg a nagy magányban úsztunk,
+szembe a nappal, addig nem volt köztünk semmi idegen. Te király vagy
+ezen a hajón és én a te asszonyod vagyok. De most jön Nápoly a
+hoteljeivel, a turistáival, jön Macdonald és az üzlet. Jön az élet, a
+társaság, a divat, a pletyka, jön minden ami kicsi, mocskos és mérges.
+Te megint Mister Belizár leszel, a trösztember, nekem pedig ujra magamra
+kell vennem annak az idegen és ellenszenves budapesti asszonynak az
+álarcát, kinek Ladányi Edit a neve.
+
+– Nem bízol bennem? – kérdezte Belizár.
+
+– Magamban sem bízom, – válaszolt Edit zokogva.
+
+Hosszu szünet után újból megszólalt Belizár.
+
+– Konstantinápolyba akarsz menni?
+
+– Konstantinápoly!
+
+Mennyi honvágy, mennyi remény, mennyi ujjongás egy szóban! Edit lehunyta
+a szemét, kéjesen kinyujtotta a karmait és hangosan szívta a levegőt,
+mintha valami édes, forró, exotikus illatot érezne.
+
+Belizár tépelődve bámult a szoba mennyezetére. Később fölkelt és kiment.
+Edit azalatt mozdulatlanul feküdt a kereveten. De aztán hirtelen a
+könyökére támaszkodott és visszafojtott lélegzettel fülelt. Valami
+változás történt a hajó mozgásában! Fölpattant és nesztelen
+macskaugrással az olvasóasztal közepén lévő nagy delejtűhöz rohant. Az
+Ariane megint északkelet felé haladt, Konstantinápoly irányában!
+
+A visszatérő Belizár a kereveten találta az asszonyt. Lehunyt szemmel
+feküdt ott. Egy szót sem beszéltek, de az amerikainak az az érzése volt,
+mintha Edit szájából, hajából és testének minden pórusából tűz áradna. A
+kőarcu steward azután villásreggelihez szólította őket.
+
+Az egész délutánt a födélzet árnyékvető ponyvája alatt töltötték. Kivül
+lángoló és vakító napfény áradozott. Mindakettőjüknek könyv volt a
+kezükben, de nem sokat olvastak, inkább egymás arcát kémlelték.
+
+A hajó már akkor régen a Dardanellák keskeny tengerszalagját szántotta.
+
+– A galipoliszi világítótorony, – törte meg a csendet Belizár. – Szembe
+vele van Lampszakosz.
+
+Edit az ázsiai partot nézte, ahol valami, talán egy bádogtető vagy csak
+egy ablaküveg, vakítóan csillogott a napfényben.
+
+– A szerelmi őrjöngés metropólisa. Soha sehol a világon olyan táncot nem
+lejtettek, mint a lampszakoszi nők. Biztos vagyok benne, hogy Salome is
+azt járta el Heródes király előtt. Mert Heródesék hellén műveltségü
+emberek voltak és Salome mindenesetre valamelyik görög felsőbb
+leányiskolában nevelkedett.
+
+– Mi a késői születésünkkel sok érdekes látványtól elestünk, – mondta
+Belizár. – Jó volna látni azt a táncot.
+
+– Vigyázzon, – szólt Edit, – az a tánc emberfejekbe ment. Mert aki
+egyszer eljárta, az kimondta az utolsó szót, amit a nő kimondhat. Annak
+egész életére nem maradt több titkolni valója.
+
+Belizár összeráncolta a szemöldökét.
+
+– Akkor nem is volt több joga az élethez és Wilde nagyon jól tette, hogy
+megölette Salomet a tánc-pauzában.
+
+
+
+
+X.
+
+Miután napok óta a görög tenger kék-ezüstös kristálypusztáinak
+csöndjében kóborolt az Ariane, most egyszerre bíboros és aranyos fénybe
+jutott és milliók szívdobogásának félelmetes és nagyszerü harmóniáját
+halotta maga körül.
+
+A horgonylánc mennydörögve zuhant le a tengerfenékre, a karcsu nagy
+hajótest puhán ringott az Aranyszarv sodrában és elefántcsontszínü
+foltként olvadt bele Konstantinápoly tájképének közepébe.
+
+A víz sötétkék, az égboltozat világosan tündöklő, a parti hegylejtőkön
+fölkúszó házak pasztellszínűek, mint egy ódon szőnyeg öltései és
+százezer közömbös ablakszemmel bámulnak a tenger tükrébe, a magaslatokon
+ezer gyöngyszínü kupola és fehér minaret emelkedik a reggeli párába. A
+tetők és a tornyok, a hidak és a hajók vonalait izzó arannyal rajzolja
+körül a fölkelő nap és a Boszporuson sikló bárkák is vibráló
+aranycsapást vonnak maguk után.
+
+A város idegenszerü és mégis régóta ismerős, félelmetes és megkapó, mint
+a valóvá lett ifjúkori álom. Ez nem egy, hanem száz, különböző
+századokban és zónákban nőtt város összerakott mozaik képe. A
+szétugrasztott bábeli toronyépítők újra összeverődtek itt és mindegyikük
+magával hozta elmúlt évezredek lázas álmait.
+
+Ezek a szürke tornyok egykor gót hadak csatakiáltását verték vissza; a
+komor kapuívek alatt keresztes vitézek lovagoltak; az ősi platánfák
+bizánci császárnék illatos fejére hullatták hervadt lombjukat; a bazárok
+kaptárainak tízezer odujában kelet minden rongya és minden kincse
+szunnyadozik; a parton fehérlő márványpaloták aranyrácsos ablakából
+asszonyvirágok gondolata száll a vonuló hajók után; a nyugat
+söpredékének bűntanyái mellett zománcos napkeleti színekben égő,
+csipkés-közetü kutak csobogtatják vizüket; szurtos árúraktárak tövében
+fáradt hódítók alusszák örök álmukat; a kikötő pedig, ezer
+hajókéményének és árbócának józan, logikus vonalaival, gőzdaruinak és
+hajószirénáinak lármájával, szemérmetlen ébresztőóraként szól bele a
+kelet fülledt és fanatikus álomképeibe…
+
+A Valide-hídon, amely elmúlt évezredeket köt össze a mával, örökké tart
+az emberi indulatok titokzatos jelmezes menete. A gőg aranyhintója előtt
+a buzgalomtól lihegő szolgaság nyit utat, a nyomorúság sarlóvá
+görbülten, mankón vánszorog, a kapzsiság panaszosan üvöltő énekkel
+kínálgatja szegényes hazugságait, az erőszak gőgösen csillogtatja
+fegyvereit, a fanatizmus kevély alázattal halad útján, a vágy pedig
+fátyolos arccal, pézsmaillatot terjesztve suhan végig a tömegen. Tolongó
+sokaságban és mégis örökös egyedüllétben, egymáshoz szorulva és
+egymáshoz idegenül csoszognak végig az élet hídján Ádám gyermekei.
+
+– Ez az asszonyi élet igazi sava, – gondolta magában Edit –: egy férfi
+társaságában, akinek acél idegei és vas izmai vannak, bekalandozni a
+veszedelmes és ingerlő ismeretlenséget…
+
+Ő a vállára terítette Konstantinápolyt, mint a mesés fényü, bár kissé
+rongyos brokátot; megitta, mint a tüzes és kábító italt; belészállott,
+mint a párás, illatos fürdőbe.
+
+Minden lépése újabb meglepetés felé vezette. A faházak között kanyargó
+szűk sikátor nagyot fordul és a kalandozók visszahökkennek az eget
+elrekesztő kupola előtt, amely meredek lépcsők fölött trónol,
+kolosszális és lenyügöző plasztikával, mint a földre hullott idegen
+planéta. Majd omladozó boltív alatt haladnak át és a világváros viharzó
+zaja közepett az álmadozás szigetére toppannak, ahol óriás platánfa
+árnyékában száz alvó kutya társaságában száz komoly szemü férfi szívja a
+pipáját. Tovább! Órákig járnak a bazárváros labirintusában, mindig
+alacsony bolthajtások alatt, föl a dombnak, le a völgynek – egy-egy
+keresztúton mesésen derengő mélységekbe látnak – a felső ablakréseken át
+beszűrődő ferde fénykévék csodálatos holmikat világítanak meg, a
+homályban álomszerüen idegen emberek nyüzsögnek. A tömeg sodra megint
+kiragadja őket valamelyik főutcába, lovas csapatok és véget nem érő
+kocsimenetek között száz mesterember rohan és panaszos céhdalát énekelve
+kinálgatja portékáját. Láthatatlan tornyok magasságáról szemrehányóan és
+nyomatékosan, mint a lelkiismeret szava, Allah dícsérete zeng bele a
+kenyér himnuszába. Egyszerre megint magukra vannak a kalandozók, ájtatos
+ciprusfák alatt, fehérturbános sírkövek között, és a házkémények erdeje
+fölött belelátnak az arany messziségbe, ki az alvó Propontiszra, mely
+fölött parányi tűzszikrákként keringnek a sirályok, el a napfényben
+tündöklő ázsiai hegyekre.
+
+Edit megállott egy helyen.
+
+– Micsoda szag! – mondta kissé elfulladó hangon, ideges macskaorrának
+cimpáit mozgatva.
+
+– Egész Konstantinápoly rossz-szagú, – válaszolt Belizár.
+
+Edit azonban más véleményen volt és lándzsát tört a város jó szaga
+mellett.
+
+– Magának degenerált orra van. Az ilyen süket orr csak kétféle szagot
+ismer: jót és rosszat. Ennyi joggal a színeket is szépekre és csúnyákra
+oszthatná. Illat azonban van ezerféle, sokkal több, mint szín. Van vidám
+és szomorú, vonzó és ijesztő, naiv és raffinált, forró és hideg,
+zománcos fényü és nyers – mit mondjak még? – és van olyan érdekes illat
+is, amely élményszámba megy és amelyre évek múlva is visszaemlékezik az
+ember. De erről magának hiába beszélek, úgy sem érti meg.
+
+– Lehet, hogy valami téves nevelési rendszer áldozata vagyok. De milyen
+Konstantinápoly illata?
+
+– Megrendítő és káprázatos szimfónia. A pogány vadság és erő illatába
+forró és fényes ázsiai fűszerszagok vegyülnek. Vannak itt zúgok és
+közök, amelyek kábító vérszagot lehelnek. Ez rettenetes, de egyszersmind
+részegítő is. Sajnálom magát, hogy nem érzi az édes leánytest-illatokat,
+amelyek vékonyan a levegőben úsznak, mint ősszel az ökörnyál. Én itt már
+világtörténelmi szagot is szívtam magamba, megéreztem, vagy inkább csak
+megsejtettem a bizánci császárság megfakult illatát. Ünnepélyes és
+szomorú szag volt, hasonlított némileg a mirháéhoz, az volt az orrnak,
+ami a fülnek az angol kürt hangja.
+
+– Ebben a pillanatban milyen motivumot érez? – folytatta a kötekedést
+Belizár.
+
+– Konstantinápoly összes szagai elhalványodnak, most csak a bűn
+nagyszerü és gyalázatos szagát érzem.
+
+Edit nagyot lélegzett, majd így folytatta:
+
+– Ezt az illatot eddig csak egyszer éreztem, még pedig egy budapesti
+ember közelében, akit maga nem ismer, valami Tihanyi nevü író…
+
+Belizárt dühbe hozta, hogy Edit egy idegen férfi alakját szőtte bele
+intimus fantáziáiba.
+
+– Menjünk. A maga orra perverz, édesem. Én ezt a miliőt utálatosnak
+találom.
+
+Edit derűs mosollyal vont vállat.
+
+– Miért utálatos? Az élet illata soha sem az, csak a bomlásé utálatos.
+
+Belizár még az este bosszút vett Editen. Egy testes könyvet hozott a
+dohányzóba.
+
+– Most már tudom, honnan ered a maga vonzalma bizonyos illatok iránt. A
+macskafajokról olvasom, – hallgassa csak! – hogy sajátságos
+előszeretetet mutatnak egyes szagok, így a _Valeriana_ és a _Tenerium
+marum_ iránt.
+
+Kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett:
+
+– A macska – _felis catus_ – az ujjonjáró ragadozók közé tartozik. A
+selymes teste karcsu, de erős és szívós, a feje kerek, állkapcsa rövid,
+nesz nélkül jár, a sötétségben is lát és nagyon tiszta. Könnyen
+megszelídül, de vérengző hajlamáról nem mond le és mindig megbízhatatlan
+és kiszámíthatatlan marad…
+
+– Miért nem teszi hozzá, hogy hímzett lila foulard-ruhát visel,
+Hamid-cigarettát szí és dormog, ha megsímogatja a gazdája? – kérdezte
+Edit.
+
+Másnap folytatták a kalandozást és ekkor Fanar külváros egyik utcáján
+kis csődületet találtak.
+
+– Ni, hiszen ezek az Ariane legényei! – mondta Edit.
+
+Két hófehérbe öltöztetett angol volt a csődület központja. A matrózok,
+akik láthatólag kissé borosak voltak, a kikötőbe vezető útat tudakolták
+és egy tucat görög meg örmény suhanc egymással versenyezve ajánlgatta
+nekik szolgálatait.
+
+– Ezek az angolok úgy viselkednek idegen földön, mint a hülyék, –
+morogta nem minden bosszúság nélkül Belizár.
+
+Valóban olyanformán viselkedtek. Összekapaszkodva állottak, esetlenül,
+mintha terhükre volnának az izmaik, közbe komoran forgatták fénytelen
+halszemüket. Bár hajósinas koruk óta mindig a nagyvilágot járták, az
+angolon kívül semmiféle nyelvhez nem konyítottak, minden más beszéd
+értelmetlen madárcsicsergés volt az ő fülüknek. Az utcai suhancok finom
+arcélü, elmés szemü, fölényes mosolyu legénykék voltak. Különféle
+nyelveken faggatták az angolokat és akadt köztük olyan is, aki öt-hat
+európai nyelven kelepelt. Közbe egyetértő pillantásokat váltottak és oly
+fölségesen mulattak az angolokon, mint a gyermekek a cirkuszi bohócokon.
+
+Editnek szemet szúrt a két típus különböző volta.
+
+– Sehol sem látni annyi elmés arcot, mint keleten, – mondta.
+
+– És sehol annyi fatuskót, mint angolszászok között, – egészítette ki
+Belizár. – Bizonyos, hogy az angol alsóházban nem fordul meg annyi
+értelmes és tehetséges fej, mint itt a Fanar csapszékei körül.
+
+– Hogy van mégis, hogy nem a fanarioták a világ urai, hanem az alsóház?
+
+– Meg vagyok róla győződve, hogy az angolok éppen a nehézkességüknek, a
+fantáziahiányuknak, vagy ha tetszik: a tehetségtelen voltuknak
+köszönhetik sikereiket. Ők semmit sem tudnak, csak azt, amit kalapáccsal
+vertek a fejükbe és éppen azért jól is tanulják meg és soha sem felejtik
+el azt, amit tudniok kell. Olyan fantáziátlanok, hogy csak azt látják
+meg, ami az orruk előtt van és azért az életük és a politikájuk mindig a
+reális valósághoz igazodik, mint a jól vezetett hajó a delejtű után. A
+keleti ember pedig csupa fantázia és intuició. Ő ahhoz is ért, amit soha
+sem tanult, ennélfogva azt sem tanulja meg, amit tudnia kellene. Neki
+akkora fantáziája van, hogy meglátja azt is, ami nincs, a banális
+valóságot pedig többnyire bagatellizálja. Minden angol emberben egy
+korlátolt speciálista és minden keleti emberben egy geniális
+enciklopedista lappang. Az angol ember csavar valamelyik gépben, a
+keleti önálló és befejezett egész, mikrokozmosz, egyéniség. Már
+Magyarországon kezdődik az enciklopedisták hazája. Ott minden ember
+politikus, filozófus, nyelvész, szónok, költő, emberismerő és egy kissé
+színész is. Ott minden naplopó egyéniség és minden tökfilkó szellemes
+ember. A balkániak azonban még okosabb emberek, – de hát még csak a
+görögök, az örmények! A Levanteban minden dragomán nagyobb emberismerő,
+mint akármelyik angol államférfi és minden facchinó több nyelvet beszél,
+mint bármely amerikai diplomata. Szóval: a keletiek repülnek, az
+angolszászok pedig négykézláb járnak, a keletiek azonban cél és irány
+nélkül keringenek a pocsolyáik fölött, mint a bíbic, mialatt a nyugatiak
+körülkússzák a világgömböt. Maga pedig, édes barátnőm, nyugodtan alhatik
+a kabinjában, amíg két ilyen brit fatuskó virraszt a kormány mellett,
+mert azoknak nincs annyi fantáziájuk, hogy felhőnek nézzék a parti
+sziklát, vagy hogy a hajócsapás hullámaiban a kedvesük alakját keressék.
+
+Erről a tárgyról, az angolszászok faji tulajdonságairól, gyakran és
+szívesen beszélt Belizár. És ezzel árulta el leginkább, hogy maga nem
+angolszász eredetü, mert a tenger színjátékát mindenki ismerheti, csak a
+hal nem, amely benne él.
+
+– Minden a fantázián fordulna? – kérdezte Edit, akit láthatólag érdekelt
+a tárgy.
+
+– Azt hiszem igen, bár az is meglehet, hogy a fantázia túltengése nem
+oka, csak szimptomája a keleti sülyedésnek. A nagyfantáziáju népek
+olyanok, mint a rossz kazán: az energiájuk haszon nélkül sistereg el a
+réseken. Soha sem látnak tisztán, mert örökké forró gőzben járnak. A
+keleti országok többé-kevésbbé mind álomországok. Itt az erőt a gondolat
+vakmerősége pótolja, a tettet a szó. Ezek az országok a valóságban
+szegények és mocskosak, a polgáraik fantáziájában azonban nagyszerűek és
+csak valami gonosz történelmi véletlen akadályozza meg őket abban, hogy
+a civilizáció tetején ne álljanak. Beszéljen balkáni emberekkel és meg
+fogja tudni, hogy a bolgár a világ legtehetségesebb nemzete, a szerbek
+az emberiség virága, Cetinje a föld koronája. Ezek az emberek cserben
+hagyták a veszedelmes és lealázó valóságot és hazugságok tetején, a
+földtől távol élnek, mint az ősemberek cölöpépítményeik tetején.
+
+Estebéd után cigarettázva ültek künn a _ladys room_ födélzetén, „a
+szultána kertjében“.
+
+Edit a parton kigyulladó lámpákat nézte.
+
+– Vége a vásárnak, – mondta. – Sztambul most óriás temetővé lesz, ahol a
+kiszenvedett Bizánc emlék-mécsesei égnek.
+
+Azután minden átmenet nélkül visszatért a délutáni beszélgetésükre.
+
+– Szabad indiszkrétnek lennem? – kérdezte.
+
+– A hely és az idő szinte követeli, hogy az legyen, – biztatta Belizár.
+
+– Mondja, hová osztályozza önmagát – a keletiek, vagy a nyugatiak, a
+fantasztikusok, vagy a fegyelmezettek sorába?
+
+– Annak eldöntését a maga csodálatos keleti intuiciójára bízom, –
+tréfálkozott Belizár.
+
+Edit a csillagos ég felé fujta cigarettájának füstjét és hidegvérrel
+mondta:
+
+– A születésénél fogva keleti ember, tehát fantaszta.
+
+Belizár nem válaszolt, Edit azonban a csillagfény mellett is észrevette
+azt a gőgös vonást, mely megdermesztette arcát. Ebben az egyben némileg
+snob volt: szerette föntartani yankee voltának fikcióját.
+
+Edit azonban derüs kiméletlenséggel folytatta:
+
+– A nevelésénél fogva – én persze arról a nevelésről beszélek, melyet
+önmagának adott – fegyelmezett ember. Maga tehát a fegyelmezett
+fantaszták, mondjuk így: az álarcos keletiek közé tartozik.
+
+– Ez érdekes! – szólt nevetve Belizár.
+
+– Igazán érdekli? Akkor hát folytathatom. Magának abnormisan nagy, a mi
+átlagos keleti fantáziánknál sokkal nagyobb képzelőtehetsége lehet.
+Csakis így érthető, hogy annyira bele tudta magát élni a nyugati ember
+szerepébe. Maga külsőleg-belsőleg amerikaiabb, mondhatnám yankeebb, sőt
+angolszászabb, mint mindenki, akit eddig ismertem. Erről az ethnográfiai
+túlzásról ismerek rá az én magyaromra! Mi a mimikriben sem tartunk
+mértéket. Kolosszális termékenységü keleti fantázia lehet az, amely még
+a fantáziátlanságot is meg tudja magában konstruálni, még pedig olyan
+tökéletes kiadásban, hogy száz vagy nem tudom hány millió dollárra
+fölváltható. Ha szabadjára ereszti ezt a fantáziáját, talán új vallást
+alapít, mint Mohamed, vagy megírja Firduszi dalait, amit különben nagyon
+sajnálnék, mert akkor aligha ülnék a turbinás yachtja kosárszékében.
+
+Széles ívben kis hulló csillag repült a tengerbe: Belizár égő szivarja.
+
+Edit tovább beszélt:
+
+– Én hiszek az erkölcsi világrendben és azt hiszem, az ember nem
+születhetik büntetlenül magyarnak. A Kelet, a forrongásra, erjedésre és
+robbanásra mindig kész Kelet, a színes, édes, mérges és mocskos Kelet
+ott lappang a maga yankee-mellénye alatt. Maga ugyan hűtőkamrába tette,
+jégre rakta, megfagyasztotta. Én azonban a maga helyében nem tudnék
+nyugodtan aludni, mindig arra gondolnék, hogy Álomország egyszer még
+visszaköveteli hűtelen fiát. Azt tanácslom, hogy őrizkedjék mindentől,
+ami forró és fényes, mert ha beáll az olvadás, akkor derékban megroppan
+a tröszt-király, akár a márciusi hóember, elolvad és semmi sem marad
+belőle, csak egy érzelmes könnytócsa.
+
+Belizár ekkor megszólalt. Csöndes bonhomiával a hangjában, de haragos
+megvetéssel a szívében mondta:
+
+– Mialatt maga beszél, olykor úgy érzem, mintha a finom, lágy keze
+óvatosan keresgélne a mellemen, hogy hol ver a szívem. És önkéntelenül
+is arra gondolok, hogy talán kést tart a másik kezében. Mondja, kérem,
+tulajdonképpen ellenségek vagyunk mi, vagy jóbarátok?
+
+– Egyik sem, vagy mind a kettő, szóval mi tulajdonképpen szerelmesek
+vagyunk, – válaszolt Edit.
+
+
+
+
+XI.
+
+Minden hagyomány ellenére rosszra fordult a tavaszi idő és három napig
+hideg eső permetezett. Az Aranyszarv fölött függönyös volt az ég, az
+Ariane ázott kacsaként himbálódzott a kurta és nehéz kikötőhullámokon,
+horgonyláncai éjjel-nappal keservesen zörögtek.
+
+– Honnan fuj a szél? – kérdezte Edit.
+
+– Éjszak felöl, a Balkánról.
+
+– Azért van ilyen daróc- és pernyeszaga?
+
+Az eső lemosta, a szél lefujta a városról a meleg aranyzománcot,
+Konstantinápoly kihült és elfakult, meztelen és girhes lett, a
+városrészei pedig a párás levegőben messzire estek egymástól, mint a
+szétszórt hulladékdombok.
+
+– A nagy _lundi_, – mondta Edit. – Az ilyen időt át kellene aludni, vagy
+átdorbézolni. Aludni azonban nem akarok, mert félek az álmoktól, amiket
+a szürke felhők hoznak. Ha maga, Belizár, értene úrihölgyek
+mulattatásához, akkor estére álruhába öltöznénk, – maga hajófűtőnek, én
+cigányleánynak, – a sötét utcán meggyilkolnánk valakit, azután a vértől
+részegen mulatni mennénk. Talán vannak itt ópium-barlangok vagy
+korcsmák, ahol gályarabok gyülekeznek? Eltáncolnám magának és
+komitácsi-barátainknak a lampszakoszi táncot. Táncolni, forogni
+szeretnék reggelig, csörgődob és sípszó mellett – lélegzet nélkül, ész
+nélkül…
+
+– Holnap megint kisüt a nap, addig talán várhatnánk az emberöléssel, –
+inditványozta Belizár.
+
+Estebédhez Edit kiöltözött – az „ophirbeli“ kék ruháját vette magára, a
+nyakára és a meztelen karjára ékszert rakott – asztalnál megint merész
+és gonosz dolgokat fecsegett, egy csöpp pezsgőt is ivott. A szeme égett,
+a kék erei szinte láthatóan pihegtek a barna bőre alatt. Ez tüntetés és
+védekezés volt a hidegség és a szürkeség ellen. Más estéken a könyvtárba
+szoktak menni, ma azonban az asszony Belizár kabinjába kívánkozott.
+Kedve telt benne, hogy a divathölgy estélyi díszét a legénylakás
+öltöző-tükrének mutogassa. Oly szenvedélyesen vetette magát barátja
+nyakába, mint azelőtt talán soha. A szája forró volt, mint a lázbetegé,
+és szomjas, mint a vampiré. Az Ariane hajnalig csöndesen vesztegelt a
+fekete vizen, födélzetét hideg eső söpörte, azoknak odalenn a
+paliszander szagu alacsony szobában mégis az az érzésük volt, mintha a
+hajó tüzes orkánokkal vívna élet-halálharcot.
+
+Másnap este, mikor némán egymás mellett ültek a könyvtár homályában,
+Belizár, akiben a tegnapi emlékek erjedtek, az asszony száját kereste,
+de a gondolataiban megzavart Edit keményen eltaszította magától.
+
+– Ideges vagyok! – mondta azután engesztelő mosollyal.
+
+Az asztalon fekvő menetrendek között keresgélt.
+
+– Vajjon mikor indul az oriens-expresz? – kérdezte később közömbös
+hangon.
+
+Belizár, aki élesen szemmel tartotta, aggodalmasan és indulatosan
+fölkapta a fejét, mint az oroszlán, mikor nyíl süvölt el a füle mellett.
+
+– Mért érdekli? – kérdezte.
+
+– Egyszer haza is kell mennem és akkor az oriens-expresszel mehetnék.
+
+Hosszu szünet.
+
+– Mikor kell mennie? – kérdezte végül Belizár.
+
+– A dolog ma még nem sürgős. De talán a jövő héten…
+
+Belizár, aki a lámpa fényénél ült, visszahajtotta fejét a homályba, a
+tekintetét azonban nem vette le Edit arcáról.
+
+– Konstantinápolyban vagyunk, – mondta később az asszony. – Az utunk
+véget ért.
+
+– Az utunk akkor ér véget, amikor mi akarjuk. Nekem némi dolgom volna
+még a délorosz kikötőkben. Kisérjen el oda.
+
+Edit elszörnyűködött.
+
+– Oda _hátra_ menjünk, a Fekete tengerre? Hiszen az a hellászi világ
+hulladékos gödre. Ott skythák és paflagónok laknak, barbárok, akik
+embereket áldoznak és – ami még annál is rosszabb – állatbőrbe csavarják
+a lábszárukat…
+
+A Fekete tenger tehát elintézést nyert.
+
+– Hazaviszem az Ariane-nal Fiuméba. Akarja?
+
+Edit a fejét rázta.
+
+– Hogy útközben – mint a bécsiek mondják – _Verdauungs-vizitet_
+csináljunk Afroditénál és Astartenál? Nem, én nem merek egyhamar az
+Aegei-tenger szeme elé kerülni. Oda csak fiatalon menjen az ember, mikor
+az ajka még sebes az első csókoktól.
+
+– Megbánta az elsők után következő csókokat? – kérdezte Belizár.
+
+– Óh nem. Sőt mondok magának egy titkot, – de ne árulja el a jövendő
+feleségének! – nekem életemben csak azt volt alkalmam megbánni, amit nem
+tettem meg.
+
+– Tehát miért kivánkozik haza?
+
+– Én csak úgy kivánkozom haza, mint öreg ember a sírjába. Azonban higyje
+el, Belizár, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk egymásnak. Ránk virradt
+mulatás közben, most már hozzuk rendbe a számadásunkat és induljunk
+haza. Hiszen különben is úgy viselkedünk már, mint a hajnali korhelyek:
+ok nélkül ölelkezünk és ok nélkül marcangoljuk egymást. Ami pedig ezután
+jöhet, az még rosszabb lesz. A megszokás! Nem emlékszik, hogy mi történt
+ma reggel? Tanácsot adtam magának, hogy milyen ruhát vegyen magára.
+Szóval: kezdek beleavatkozni a maga öltözködésébe. Tudja, mit jelent ez?
+A vadházasság kezdetét. Én a kávét nem szeretem, hát cikóriával éljek?
+
+– Trójában nem így beszélt, – szólt Belizár halkan.
+
+Edit arcán különös mosoly jelent meg. A nő ősi perfidiája, talán ezer
+évvel ezelőtt élt rabasszonyok öröksége, kiáradt minden pórusából és
+szikrát vetett a szemében.
+
+– Mikor Trójában voltunk, még előttünk volt Konstantinápoly. Innen
+azonban legfölebb még Bujukderébe mehetnénk, de azért már nem érdemes a
+kazánokat füteni. Azontul a nagy semmi jön, a Pontus Euxinus, szóval a
+vadházasság. Trójában kár lett volna abba hagyni, mert akkor voltunk az
+út legérdekesebb fordulóján. De azóta már mindent láttam. Maga is ismeri
+már mind a tizenkét ruhámat, bőröm pedig csak egy van. Beírhatja a hajó
+naplójába, hogy kellemes és érdekes út volt, de nem találtunk olyan
+helyet, ahol hosszabb időre akarnánk letelepedni.
+
+Belizár mozdulatlanul és némán ült a homályban, Edit azonban mégis
+tudta, hogy harag és keserűség emészti. Ez volt az igazi lampszakoszi
+tánc: kegyetlen, lélegzet-elállító, mindent eláruló, mindent merő.
+
+Cigarettázva lépett Belizárhoz, fél térdét a kerevetre, egyik kezét a
+barátja vállára tette, a cigarettáját pedig magasan tartotta, hogy a
+füst az arcába ne menjen.
+
+– Maga most már haza fog menni New-Yorkba. Egy kaland parfümös emlékét
+fogja magával vinni és az nem is az utolsó dolog, amit a vén Európából
+vámmentesen exportálhat. Kaland azonban csak idegen emberek között
+lehetséges és mi már ismerjük egymást, tehát vége a kalandnak. A
+Broadway-n szólítsa meg az első csinos nőt és kérje tőle vissza a
+csókokat, amiket itt elvesztegetett. Én Velencébe megyek, a fürdőző
+magyarok közé és rajta leszek, hogy visszaszerezzem jóhíremet, nehogy a
+télen tea nélkül maradjak. A rossz hírnek az asszonyi irigykedés a
+szülőanyja és mivel maga miatt nagyon irigykednek reám az asszonyok,
+tehát úgy képzelem, hogy mostanában hajmeresztően rossz lehet a hírem.
+Legalább hat hétre lesz szükségem, míg kitatarozom. Addig mindig
+vénasszonyok társaságában kell forognom, szerénynek, figyelmesnek és
+jókedvünek kell lennem, akkor azután Árkayné ő méltósága kimondja az
+oldó szót: hiába, nem lehet komolyan haragudni arra az Editre! – A
+mennybéli angyalok pedig örömkönnyeket sírnak, mert ime, egy megtért
+bűnös előtt újból megnyíltak a Bajza- és Nagy-János-utcai paradicsomok
+kapui!
+
+Megint tovább sétált, könnyü, nesztelen macskaléptekkel, járásközben
+ütemesen ringatva a fejét.
+
+Belizárt tényleg a harag és a keserűség fojtogatta. Lehet, hogy
+elsősorban a megszokás volt az oka, de az asszony most már annyira „a
+vérében“ volt, hogy a válás gondolata érthetetlen volt előtte.
+Tulajdonképpen nem is hitt benne, hiszen a szívében ott élt a bősz és
+acélkemény elhatározás, hogy semmi áron sem fogja kiereszteni karmai
+közül. Nem is valami fenyegető veszedelem, inkább Edit hideg játékos
+kedve ingerelte. Olyasmitől félt, hogy a keserűsége lángot találna
+vetni, azért fölkelt, kurtán jóéjszakát kívánt és sietve el akart menni.
+
+Edit azonban utána szaladt.
+
+– Kezet sem ad? Hát nem vagyunk már jó cimborák?
+
+Aztán hozzátette:
+
+– Viselje jól magát és akkor jövő tavasszal megint együtt hajókázunk.
+Elmegyünk Spanyolországba bikaviadalt nézni, vagy Norvégiába éjféli
+napot.
+
+Mikor Belizár a kezében érezte a hűvös, lágy kis kezet, a vér a fejébe
+szökött és hirtelen magához ragadta Editet, erőszakosan, mint prédáját
+az oroszlán. Az asszony kibomló konttyal és megcsukló térddel roskadt a
+mellére. Ott szepegő kíváncsisággal hallgatta, mint kalapál odabenn a
+tüzes harag és a vérengző vágy.
+
+– Mért gyötörsz? – kérdezte fojtott, remegő hangon Belizár.
+
+Edit óvatosan fölemelte a fejét és igyekezett az arcába nézni. Ez
+vallomás volt, bevallása annak, hogy a helyzetük megváltozott és hogy
+kettőjük közül Edit az erősebbik fél.
+
+Belizár egy pillanatig az ajkán érezte az asszony apró, éles fogát.
+
+– Gyere hozzám, – könyörögte szédülő fejjel.
+
+Edit halkan és forrón nevetett.
+
+– Ebben a meghívásban nincs egy csöpp logika, de éppen azért elfogadom.
+
+
+
+
+XII.
+
+Másnap délben Edit, bár még egyre szitált az eső, partra kívánkozott.
+Fülig kaucsukban rótta Belizárral a csatakos utcákat. De nem láttak
+semmit, csak sárgaképü embereket, akik fekete odukban cigarettáztak és
+álmos nagy szemekkel nézték a csökönyös esőt.
+
+Bementek az Aja-Szófiába is. Meg-megállva keringtek az óriási kupola
+homályában, mint halak a vízmedence fenekén. Az asszony egyszerre
+megérintette Belizár karját és fojtott hangon, mozdulatlan ajakkal,
+mintha attól félne, hogy indiszkréciót követ el, mondta:
+
+– Ott van ő!
+
+Az arany mennyezetet nézte. Belizár eleintén csak formátlan nagy foltot
+látott odafönn, – vízfoltnak is nézhette volna, amely keresztülütődött a
+boltozat aranyozásán, – de azután megismerte a bizánci Krisztus-fej
+mereven stilizált körvonalait. A mozaik-fej akkora volt, mint egy nagy
+kapu és szabadon, akár a pogány Gorgo-fej, lebegett a főoltár hajdani
+helye fölött. A törökök, mikor négyszázötven esztendővel ezelőtt
+mecsetet csináltak a templomból, vastagon bearanyozták a szentképeket,
+idővel azonban a tüske-koronás fej újból megjelent az aranyréteg alatt.
+
+– Tulajdonképpen álomrontó gondolat, – suttogta Edit, – hogy ez a
+szomoru és világtalan arc mindenek fölött győzedelmeskedik.
+
+– Maga vallásos? – kérdezte Belizár némi humoros éllel.
+
+– Nem vallásról van szó, hanem egészen más valamiről. Arról, hogy a régi
+istenek mégis csak meghaltak, még pedig végérvényesen. Zeusz a muzeumba
+került, Afrodite a szemetes ládába. Az élet is meghalt, mi már csak
+hazajáró lelkek vagyunk, az élvezeteink is halálszagúak. Hiába hencegünk
+a pogány erőnkkel, hiába cifrázzuk és aranyozzuk az életünket,
+előbb-utóbb mindig keresztül üt rajta a nagy fájdalom. És ha nem is
+gondolunk rá, a tüske-korona akkor is ott lappang fölöttünk, érik,
+megnő, végül úrrá lesz fölöttünk…
+
+– Holnap kisüt a nap, addig talán várjunk a kolostorba-vonulással, –
+gúnyolódott Belizár.
+
+Este Belizár hiába várta barátnőjét az ebédlőbe. Edit korán lefeküdt,
+rosszul érezte magát. Az amerikai nem igen hitt a betegségében, inkább
+valami asszonyi sakkhúzásra gondolt, melynek jelentősége csak később fog
+kiderülni, és kedvetlenül ült asztalhoz. A forró és mozgékony levegő,
+melyet Edit maga körül terjesztett, annyira életelemévé lett már, hogy
+nem tudott ellenni nélküle.
+
+Korán reggel a _ladys room_ ajtaja előtt a hajóorvossal találkozott. A
+doktor, egy amerikai német ember, azt mondta, hogy a ladynak magasfoku
+láza van. Egyelőre nem tudni még, hogy mi lesz a dologból, de számolni
+kell komolyabb eshetőségekkel is, mivel Konstantinápolyban gyakori a
+tifusz…
+
+Tifusz! Belizárnak az az érzése volt, mintha csapóajtó nyílt volna meg a
+lába alatt és ő valami mocskos, hideg és fekete verembe zuhanna.
+
+Besietett a betegszobába. Az asszony félig eszméletlenül, cserepes
+ajakkal, lihegve feküdt ágyában. A láztól kipirult arca sötétnek
+látszott a fehér párnán. Félig lehunyt pillája alatt úgy vibrált a
+megtört szeme, mint a csapdába jutott madáré. Mikor nyugtalan kis keze
+megtalálta a paplanon barátja jobbját, bágyadtan magához kapcsolta és
+halkan pihegte: Belizár!
+
+Az amerikai nem tudta levenni tekintetét Edit arcáról. A betegség
+különös módon megváltoztatta, keskenyebbnek, fejletlenebbnek,
+tisztábbnak mutatta.
+
+– Tizenhároméves korában lehetett ilyen, – mondta magában.
+
+Ez a gondolat meghatotta, majdnem elérzékenyítette. Ott maradt mellette,
+a kezét fogta, a homlokát simogatta, szólt hozzá, – de éreznie kellett,
+hogy Edit ezer mérföldnyi távolságban van tőle, elhagyottan botorkál
+valami rettenetes labirintusban és egyedül viaskodik a láthatatlan
+ellenséggel. Ő pedig nem tud a segítségére sietni.
+
+A beteget azalatt zavaros és makacs viziók üldözték.
+
+Lázálmában úgy látta, hogy ők Belizárral ketten valami óriási nagy, üres
+templomban járnak, amelynek felső ablakain át szürke, hideg fény árad le
+rájuk.
+
+A barátja arra kérte, hogy bontsa ki a haját és ölelje meg és ő, bár a
+dologban nem telt semmi kedve, álmában mégis úgy tudta, hogy ez olyan
+kötelessége, amely alól nem illik magát kivonnia. Már ki is szedte a
+tűket hajából, de azután észrevette, hogy a kupola ablakán a
+tüskekoronásnak szomoru vak arca hajlik be és ekkor elszégyelte magát és
+fejét oldalvást szegve, fürtjeit a kezébe fogva, valami búvóhely után
+nézett.
+
+Úgy emlékezett, hogy van itt a közelben egy boudoir vagy dohányzó, ahol
+egyszer valamelyik udvarlója majd megfojtotta vad csókjával, ott most is
+észrevétlenül meghúzhatnák magukat. Nem tudta azonban megtalálni az
+ajtót, mindenütt kopár fal emelkedett és a tüskekoronás minden pontról
+látható volt.
+
+– Ne törődjék vele, – sziszegte a türelmetlen Belizár, – hiszen ő vak és
+nem lát semmit!
+
+– De én mindig látom és éppen ez a borzasztó! – suttogta Edit.
+
+Tovább bolyongtak, kopogó léptekkel a szürke, ünnepélyes csarnokban,
+félénken a kupola felé sandítva, mint csibék az udvar fölött keringő
+kányára.
+
+Végül mégis találtak ajtót, de az Edit szülőházának verandaajtaja volt.
+Az édesanyja nézett ki a résen és mérgesen pörölve hívta Editet a
+zongoraleckéhez.
+
+Edit ezen igen elcsodálkozott, mert eddig mindig úgy tudta, hogy
+édesanyja meghalt; valami tévedésnek kellett azonban lenni a dologban,
+lehet, hogy az öreg asszony csak előtte tagadta el, hogy él, mert
+megharagudott reá valamiért. Kínos iskolai szorongás gyötörte Editet;
+azon töprenkedett, hogy Belizárt valami ürüggyel el kellene küldenie,
+legalább a zongoraóra végéig, nehogy édesanyja és tanára neszét vegyék
+annak, hogy ő, a rövidszoknyás kis iskolás leány, milyen rettenetes
+kettős életet él. De Belizárnak sem szabad megtudnia, hogy ő még
+iskolába jár. Óh, az az örökös hazudozás!
+
+Edit betegsége két napig tartott. Belizár szinte szakadatlanul mellette
+volt. Néhányszor, mikor a beteg szeme nagyon zavaros, az arca pedig
+nagyon idegen volt, Belizárnak az a gyanúja támadt, hogy az asszony
+talán már hallja is a fekete víz csobogását. Második nap este azonban a
+hőfoka hirtelen leszállott, a láz elmult és a beteg mély és nyugodt
+álomba merült.
+
+Éjfélkor fölébredt és midőn megpillantotta ágya mellett Belizárt,
+elmosolyodott. A homloka hűvös volt, a tekintete tiszta.
+
+– Esik még? – kérdezte jókedvűen ásítozva.
+
+– Nem, – szép csillagos éjszaka van.
+
+– Szeretnék kiűlni a födélzetre.
+
+– Hogyisne! Majd holnap reggel.
+
+Edit a betegségéről kezdett beszélni.
+
+– Megijedtek egy kissé? Sajnálom, hogy nem jelentettem be előre. Ez a
+furcsa betegség, amelynek nincs neve, rámtámad minden tavasszal.
+Két-három napig tart, addig a szürke semmiben vergődöm, azután megint
+csak visszakapaszkodom a szilárd partra. A budapesti professzorom azt
+mondja, hogy ilyenkor bőrt váltok, mint a kígyó. Bizonyos, hogy úgy
+érzem, mintha újból kezdődnék minden, és mintha magam is megváltoztam
+volna.
+
+– Nem akar aludni? – kérdezte Belizár.
+
+– Én most nagy útról jövök és teli vagyok kiváncsisággal.
+
+– Meséljen az útjáról.
+
+– Nem, minden tagomban érzem még a vonatzakatolást és a lelkem is teli
+van vasúti korommal. Nem akarok rá visszagondolni. Beszéljünk inkább az
+itthonvalókról. Akar válaszolni a kérdéseimre?
+
+– Kérdezzen.
+
+– Mondja, Belizár, kicsoda maga tulajdonképpen? Mit akar tőlem? És miért
+vagyok én Konstantinápolyban, a maga hajóján?
+
+Belizár meghökkenve nézett reá.
+
+– Én mindezekből nem értek semmit, – egészítette ki Edit.
+
+Azután elmosolyodott.
+
+– Ne féljen, nem a láz beszél belőlem. Ez a kérdés régóta formálódik már
+bennem. Talán azért is jöttem vissza lóhalálába, hogy választ kapjak rá.
+Nem az a furcsa, hogy ilyet kérdezek, hanem az, hogy eddig soha sem
+kérdeztem még.
+
+Jó ideig hallgattak mind a ketten. Azután újra megszólalt Edit.
+
+– Zárja be az ajtót, kérem.
+
+Belizár engedelmeskedett.
+
+– Most oltsa el a lámpát és jőjjön ide.
+
+Belizár a sötétségben tapogatódzva ment vissza a székéhez. Edit keze már
+várta. Magához vonta, hozzábujt, súgva beszélt hozzá.
+
+– Ketten vagyunk. Mindenki alszik. Ott fönn csillagos az ég, alattunk a
+tenger. Ez a demaszkirozás órája. Ha most nem látjuk meg egymás arcát,
+akkor soha. Igérje meg, hogy őszinte lesz!
+
+Belizár némán bólintott a fejével, de Edit megérezte a homályban.
+
+– Mondja, Belizár, szeret engem?
+
+Valószínü, hogy az elmult héten már kérdezték ezt egymástól, anélkül,
+hogy a kérdésnek és a válasznak valami különösebb jelentőséget
+tulajdonítottak volna. Most azonban más volt. A kérdés úgy világított a
+homályban, mint a közeledő életmentő tűzcsóvája.
+
+Belizár pedig, aki eddig egyedül bolyongott a poláris éjszakában,
+megismerte a párja jeladását és rohanvást rohant feléje. Valami, amiről
+eddig nem tudott, amit elfojtott magában, most úrrá lett fölötte és
+magával ragadta. A második énje, aki megőrizte hidegvérét, ijedezve
+látta a fejetlen rohamot, de visszatartani nem tudta.
+
+– Szeret engem?
+
+Az amerikai válasz helyett oda tette nagy kezét az asszony torkára. De
+ebben a gesztusban több volt a simogatás, mint a fenyegetés.
+
+– Tudom, – suttogta Edit – ha most egy szikrányi léhaság van bennem,
+akkor meghalok. De nincs bennem egyéb, csak reszkető és imádkozó
+asszonyi várakozás.
+
+– Szeretlek, – mondta Belizár.
+
+– Szerettél már valakit így?
+
+– Senkit. Egy kutyám sem volt, melyhez ragaszkodtam volna.
+
+– Tudom, hogy úgy van, – suttogta Edit.
+
+– Én a szerelemről azt tartottam, hogy gyöngeség vagy betegség…
+
+Edit az izgatott kíváncsiságtól szepegve ostromolta:
+
+– Dehát ki vagy te tulajdonképpen? Honnan jösz? Hová mégy? Beszélj nekem
+a multadról! Senki sem hallja, csak az éjszaka és én.
+
+Belizár vállat vont.
+
+– Nincs arról mit beszélni…
+
+De azután mégis beszélt. Ez az őszinteség órája volt, amely
+kipattantotta szívének minden titkos ajtaját. Ami eddig hideg és kemény
+volt benne, az megolvadt és a mély férfihang zengésével, tűzpatakként
+ömlött keresztül a kis mahagóni-szoba enyhe, barna homályán. És magát
+Belizárt talán még jobban elmámorosította a saját őszintesége, mint
+Editet.
+
+Rettenetes beszámoló volt. A győztes atléta mégegyszer önként
+leereszkedett a tündöklő csúcsról, vissza a sötét posványba, ahonnan
+valamikor kiindult, csak azért, hogy megértesse egy asszonnyal, milyen
+lealázó, milyen verejtékes volt a kapaszkodás a magasba. Mohóbb,
+szívósabb és lelkiismeretlenebb volt mindenkinél, megtette azt is, amit
+más szeretett volna, de nem mert megtenni, azért is kerekedett a többi
+fölé. Mindent megtett a siker érdekében.
+
+– Embert is öltél?
+
+– Azt is.
+
+A jószagu asszony összerándult a homályban és görcsösen kapaszkodott
+Belizár kőkemény karjába.
+
+– Beszélj! Tudni akarom! Mindent –!
+
+Addig biztatta, míg ezt is elmondta. Úgy történt, hogy egy elszánt
+legény, a konkurrens cég mérnöke, meglopta Belizár újszerkezetü gépeinek
+titkát. Belizár ott érte a féltve őrzött műhelyben, a titkot már nem
+vehette vissza tőle, mert azt magával vitte volna a fejében, tehát –
+
+– Bántott a lelkiismeret? Álmodtál róla?
+
+– Nem gondoltam vele többet.
+
+Edit remegve simult hozzá.
+
+– De most beszélj a szerelmedről. Hetek óta a kedvesed vagyok és semmit
+sem tudok erről. Mondj el mindent, a legtitkosabbat, a legkülönösebbet
+is mondd el!
+
+Belizár hangja oly lehellethalk lett, hogy Editnek a beszélő szájához
+kellett szorítania szomjas fülét.
+
+– Ami azelőtt betöltötte az életemet, az mind értéktelenné lett, – nincs
+már semmi, csak te vagy egyedül… Mindig az az érzésem, mintha a te véred
+folyna az ereimben… A saját testem is szent előttem, amióta megöleltél…
+
+– Mit szeretsz rajtam?
+
+– Mindent, azt is, ami gonosz és bűnös benned. A romlottságodat is,
+amely keresztülvilágít a bőrödön, mint a tűzfény a selyemernyőn…
+
+– Mondd, miattam is tudnál ölni, nemcsak a pénzért?
+
+– Téged is meg tudnálak ölni.
+
+Mialatt beszélt, az ujjai megint átfogták Edit nyakát. Az asszony
+diadalmas rettegést érzett, mint az állatszelidítő, mikor először lép be
+az új fenevad ketrecébe.
+
+– Mondd, – de őszinte légy! – nem féltettél mostanában, hogy meghalok?
+
+– De igen, sokat gondoltam erre.
+
+– Nagyon szenvedtél?
+
+– Nem. Inkább megnyugtatott a gondolat, hogy mindennek vége lesz, sőt
+szinte örültem, hogy itt halsz meg nálam, nekem halsz meg.
+
+– Arra gondoltál-e, hogy mit tennél a holttestemmel? – faggatta Edit.
+
+– Arra is. Tegnap éjjel, mikor oly sokáig eszméletlen voltál, egész terv
+alakult ki a fejemben.
+
+– Mondd el! – biztatta borzongó kiváncsisággal az asszony.
+
+– Egy kis szigetet ismerek Melos mellett, azt megvásárlom neki,
+gondoltam… Fekete földet hordatok oda Sziciliából és teliültetem
+ciprusfákkal, borostyánnal… A sziklán kis márványtemplomot emeltetek, az
+akropoliszi Nike-templom mintájára… A timpanonban lesz a kalydoniai
+vadászat, Atalante persze a te vonásaidat viseli…
+
+– És a templomban?
+
+– Egy szfinx.
+
+– Az is én vagyok!
+
+Edit édesdeden fölsóhajtott.
+
+– Talán jobb is lett volna mindjárt odaköltözni a ciprusfák alá, az én
+templomomba.
+
+Majd gyöngéden elnevette magát.
+
+– Tudod, mi lesz a sziget neve? Álomország!
+
+Sokáig azonban nem tudott nyugton feküdni Álomország
+márványszárkofágjában. Hamar lerúgta magáról a fedelet és széttépte a
+szemfödőt.
+
+– Nem, Belizár, nekem nem tetszik az a sziget! Hiába áll ott a
+Nike-templom, mégis csak a milliárdos szeretőjének mauzoleuma lesz. És
+hiába nevezed a helyet Álomországnak, az csak a bolond amerikai szigete
+marad. Szörnyü gondolat, hogy Baedeker csillagot tesz a sziget mellé, az
+utazó Budapest pedig, ha arra veti a sorsa, meghatottan áll meg a
+mauzoleum előtt és így szól: Jaj de hangulatos!
+
+Belizár meg akarta csókolni, de Edit szelíden elhárította magától.
+
+– Lázszagu vagyok.
+
+Később azt mondta:
+
+– Ha akarod, elvihetsz Velencébe. Óh, mi azért még a szeme közé
+nézhetünk az Aegei-tengernek, – nem igaz?
+
+Csendesen símogatta Belizár fejét. Ezt eddig soha sem tette. Valami
+anyáskodó és kissé fölényes jóság volt a gesztusában.
+
+Azután jó ideig csendben voltak. Kivülről mérges zakatolás hallatszott,
+majd vízcsobogás, mintha megdühödött bálna korbácsolná farkával a
+tengert. Valamelyik Lloyd-gőzös készülődött éjszakai útjára.
+
+Belizár később óvatosan az asszonyhoz hajolt: az szelíden szunnyadozott.
+A fejét édes bizalommal a barátja karján nyugtatta. Hogy föl ne
+ébressze, Belizár reggelig mozdulatlanul maradt az ágya mellett.
+
+
+
+
+XIII.
+
+Az Ariane nyugatnak vette útját; orrmányárboca hanyatló csillagképek
+felé mutatott.
+
+Most is fehér csapást hasított a kék tengeren, de a csavar nyomában
+elterülő puha, pelyhes tajtékágyon már nem játszadoztak szilaj tritónok
+és nevető szemü nereidák. A kazánház érctüdeje most is az erő dalát
+énekelte, de a partokról már nem válaszolt a syrinx és a csörgődob.
+
+A hellászi ég gyöngéd, szivárványos ködkárpítját elperzselte, a hellászi
+istenek mámorát fölitta és elsorvasztotta a nyár, amely izzó átokként
+űlt a távoli hegyek fölött. A vízből kinyúló sziklafejek arcára dúlt
+proletár-ráncokat vésett az éles napfény, a tenger sisteregve főtt az
+örökös sirokkóban, semmi sem maradt meg, csak a víz- és kősivatagok
+gyászos valósága, a kiszenvedett Hellász csontváza.
+
+A hajógép lázas és mégis egyhangú lihegése elfárasztotta és
+elszomorította Editet. Olykor csodálkozással kérdezte magától, hogy mire
+való az örökös bolyongás a sirályok és delfinek pusztaságaiban? Az
+Ariane tegnapról mára úszó koporsóvá lett, mely az ő testét szállította,
+a lelke már régen befejezte hellászi útját és távoli hűvös, lombos
+kertek fölött szárnyalt.
+
+Ha magában volt, sokat nézegette a nagy tengerész-térképeket.
+Megtanulta, hogy az Ariane óránkint egy gyufaszálnyi útat tesz meg és
+Belizár gyakran látott gyujtót a kezében. Hogy mikor jött rá a nagy
+türelmetlenség, azt maga sem tudta; mikor észrevette, már rajta volt.
+
+– Mit fog Velencében csinálni? – kérdezte Belizár.
+
+– Egy-két hétig ott kell maradnom. Megpróbálom, hogy megint magamhoz
+szoktassam a szárazföldieket.
+
+– A hajómon fog lakni?
+
+– Hová gondol, Belizár? Az Ariane szirénája kétezer lóerővel trombitálná
+bele a világba, hogy Ladányi Edit ott van. Majd csak fogadóba szállok.
+
+– Mindennap meg fogom látogatni, persze titokban.
+
+– Magát nem lehet eltitkolni, különösen hotelban nem. Nagyon penetráns
+borravaló illata van.
+
+– Hol fogom hát látni? – türelmetlenkedett az amerikai.
+
+Edit elgondolkozott.
+
+– Majd kieszelünk valamit. Esti gondolázás közben talán eszembe fog
+jutni, hogy reconnaisance-látogatással tartozom Arianenak.
+
+– Minden este eszébe fog jutni? – kérdezte Belizár mohón.
+
+Edit nem válaszolt. Az irizáló szeme becsukódott, a sima, szilárd
+homloka mögött idegen gondolatok forogtak, amelyeket el kellett
+rejtenie. Belizár nem sejtette, hogy az asszony, aki tőle két arasznyira
+fekszik a födélzet kosárszékében, már megint ezer mérföldnyire van.
+
+Nemcsak a hellászi tengeren, hanem a Belizár lelkében tett körútjáról is
+visszaérkezett már. Mikor utána vetette magát ennek az embernek, akkor
+lázba ejtette és eszét vette a nagy kíváncsisága, amelyet olykor maga is
+szerelemnek nevezett. Akkor megint érezte a régi szent és édes
+nosztalgiát a férfi után. Mert hiszen kell valahol oly férfinak lenni,
+aki meg tudja váltani a nőt örökös magányából, akinek lelke egész
+világot fog magába: eget horzsoló ormokat, ahonnan az asszony, ha
+letekint, meglátja és megérti az életet, – rettenetes mélységeket,
+ahonnan nincs többé visszatérés. Ha nincs ilyen férfi a világon, akkor
+mi célja az asszonyi életnek?
+
+Konstantinápolyban azonban már tudta, hogy ez nem az a férfi, akiért
+élni és meghalni, akit legyőzni és szolgálni egyformán üdvösség volna.
+Mialatt amazon-kegyetlenséggel verte föl Belizár lelkének utolsó
+sűrüségeit, már tudta, hogy a kalydoniai vadászat eredménytelen lesz,
+megint üres kézzel és üres szívvel fog hazatérni. Rossz nyomon járt,
+midőn a nagy exploiteurök, az akarat- és siker-atléták között sejtette a
+maga prédáját. Ezek a férfiak, az éberek, az erősek, a kíméletlenek,
+gyermekleány kora óta hipnotikus erővel vonzották. Első nagy szenvedélye
+– erre most szánakozó és meghatott mosollyal emlékezett vissza – egy sír
+felé vezette, a párisi invalidusok dómjában levő sír felé, amelyet
+azután éveken át posthumus rajongással lengett körül, mint az éjjeli
+lepke a kripta mécsesét. Most azonban elvesztette hitét Napoleonban és
+az összes Napoleonidákban.
+
+Azzal kezdte őket gyanusítani, hogy dicsőségük nem egyéb, mint a
+közönségesnek diadala az előkelőség principiuma fölött. Nekik ahhoz,
+hogy érezzék az élet mámorát, a tömeg magasztalására és irigykedésére
+van szükségük. Milyen szegényes és sívár lehet a lelkük, hogy örökké
+önmaguk elől menekülnek, a külsőségekbe, a cselekvésbe. Editnek eszébe
+jutott a budapesti cifra nyomoruság, amely rideg otthona elől a
+kávéházba bujdosik. Azoknak a Napoleonoknak is koldusszegény lehet a
+lelki otthonok, hogy a világtörténelembe menekülnek.
+
+A Napoleonidák nem előkelő, de nem is erős emberek, – folytatta
+elmélkedését Edit, akinek most egyszerre kegyetlen gyönyörüsége telt a
+bálványdöntögetésben. – Az előkelőségnek és az erőnek nincs oka, hogy
+elrejtse igazi arcát, ők pedig mindig vasálarcot viselnek.
+
+Ők maguk valamennyien amoralisták, – helyes! – embertársaiknál azonban
+megkövetelik és kiuzsorázzák a vallás és az erkölcs minden babonáját. A
+hideg, önző, hitetlen korzikai, a legnagyobb exploiteur, csak lángoló,
+önfeláldozó, ideáljaikért halni kész emberek vállán tudott a magasságba
+emelkedni. Miféle oroszlánok azok, amelyek báránybégetéssel tévesztik
+meg áldozatukat? Miféle erő az, amely mások gyöngeségén élősködik?
+
+Az asszonyok mégis úgy hullanak a lábuk elé, mint tavasszal az
+almavirág. A Napoleonok azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy ezeket
+mind ők hódították meg. A nők mindig csak a saját fantáziájuk előtt
+kapitulálnak. Napoleonnak csak egy teendője van: titkolja el gondosan
+igazi mivoltát, a többit bátran rábízhatja a nőre. Mindegyikben van
+annyi fantázia, hogy megkonstruálja magának az egyetlen Napoleont,
+akinek nem képes ellenállani. A korzikait csak egy asszony ismerte ki
+életében: Josephine; ő ismerte, meg is csalta.
+
+De hát hol vannak az igazi előkelő, a gazdag lelkü férfiak? Talán az
+élet álmodozói és csavargói, a fölöslegesek között akadnak ilyenek. A
+lélek milliárdosai, akiknek dúsabb a kincstáruk, semhogy pénzre
+szorulnának; saját kegyelmükből való arisztokraták, akiknek nagyobb a
+lelki tisztaságérzetük, semhogy meg tudnák ragadni a szennyes valóságot.
+
+Belizár kiolvasott könyv volt Edit kezében, a polcra azonban még nem
+rakhatta vissza. Amióta nem tüzelte már a nagy kiváncsisága, nem is
+harcolt Belizár ellen többet, hanem szelíd udvariassággal tért ki minden
+összeütközés elől. Az amazon megint asszonnyá puhult. Talán egy csöpp
+részvétet is érzett a nagy gyerek iránt, akit a napoleoni vasálarc alól
+kihámozott magának. Az amerikai szenvedélye pedig napról-napra nőtt,
+izzóbb és követelőbb lett. Ez a szenvedély perzselő tűzharangként
+lobogta körül Editet és gyujtó csóvákat vetett álmaiba. A szerelem véget
+ért, a kaland még folyt. Az asszony szíve kihült, az ajkai még forrók
+voltak. Belizár „vérrel és mézes borral“ részegítette ezeket a szomjas
+ajkakat, mint Odysseus meghalt kedveseinek szellemeit.
+
+Az utolsó hajnalon, mikor már a lagunába kellett érkezniök, Belizár
+észrevette, hogy Edit sír. Mozdulatlanul, a keblén összetett kezekkel
+fekszik a reggeli fényben, mint a kőkép egy királyné koporsóján, a
+lehunyt pillái alól pedig könnyek szivárognak.
+
+Megint édes és forró honvágyat érzett valami után, amit elvesztett,
+mielőtt még az övé lett volna. Mit csinált önmagából? Hiszen olyan
+áhítattal hordozta szivében a szerelmet, mint valami világító szent
+kristálygömböt, a végén azonban az élet forró és szennyes posványába
+hullatta. Saját élet-talányának megoldását várta a férfitól és mindig
+csak nyers, zavaros és fájdalmas izgalmakat kapott tőle. Most egy idegen
+ember tartja őt rabságban. Miért? Hogyan jutott ő ide? És azt mondja
+neki, hogy szereti, pedig csak rászokott az ajkára, mint iszákos ember a
+kancsóra. Hogyan van az, hogy a legmagasztosabb érzés oly mélyre alázza
+az embert? Több az a fantázia játékánál, hogy még Zeusz isten is, ha
+szeretett, állattá változott? Nincs szerelem, amely büszke, tündöklő és
+örök volna? Mi áll a szerelem fölött? A lemondás, a szenvedés? De hiszen
+az nem az élet, hanem a halál erénye. Nem, ő nem érti ezt a dolgot, ő
+semmit sem ért az egészből, ő csak táncol eszeveszetten és egymásután
+hullatja szirmait. Virág a sirokkóviharban.
+
+Az Ariane időközben már közel érhetett céljához, mert sűrűn kanyarodott,
+félgőzzel dohogott, óvatos ángolnaúszással sikolván be a lagunákba.
+Egyszer valami nagy kőfal tövében járhatott, mert harsogó visszhang
+fogadta. Azután egy torpedónaszád üvöltött mellette, bőszülten, mint a
+sárkánykölyök.
+
+Belizár, aki még mindig az Edit pilláján csillogó könnyet nézte, halk,
+mély és megindult hangon megszólalt.
+
+– Miért sírsz?
+
+Edit nem nyitotta ki a szemét, de nem is szárította föl könnyeit, csak
+halványan mosolygott.
+
+– Semmiség, – mormogta. – Akkor is sirok, ha örülök valaminek, akkor is,
+ha sajnálkozom valamin. Az asszony könnye csak arra való, hogy
+fölcsókolja a férfi, ha úgy akarja.
+
+Belizár akarta és meg is tette.
+
+– Megbántad, hogy ideadtad nekem a becsületedet? – kérdezte később,
+halkan és óvatosan.
+
+Ez a medve-naivitás, amely oly pátetikusan az igazság mellé tapint és
+amely egyébként nem vallott a yankeere, mégis csak valami vígasztaló;
+meg is mosolyogtatta Editet, de némi részvéttel is töltötte el a szívét.
+Ujonnan fölvett szokása szerint anyailag megsimogatta Belizár fejét.
+
+– Szegény yankeem, hová jutottál? A mi becsületünk egészen más valami,
+mint hinnéd. Ha szeretünk és kellünk, akkor minden mindegy, a becsület
+is. Ha nem szeretünk vagy nem kellünk, akkor meg éppen minden mindegy.
+
+Belizárt azonban már nem lehetett eltéríteni útjából. Ő csak tovább
+cammogott.
+
+– Ha arról volna szó, – folytatta, – akkor segíthetnénk a dolgon…
+Föltéve persze, hogy az, amit egyizben a házasságról mondtál…
+
+Valami édes derü csapott Edit szívébe és járta át minden tagját.
+
+– Milyen malőröm van, – kiáltotta, a kitörő jókedvével viaskodva, – hogy
+most megint nincs itt az osztályom!
+
+– Miféle osztályod? – kérdezte Belizár idegesen.
+
+– Én egyszer iskolás leánykoromban azt álmodtam, hogy az angol király
+kezet csókolt nekem a marienbadi parkban. Álmomban is nagyon sajnáltam,
+hogy osztályunkból senki sem látta megdicsőülésemet. Most egy milliárdos
+kéri meg a kezemet és az osztály megint nem tud róla! Azt hiszem
+azonban, a budapesti asszonyok megérzik ezt, mint a szeizmográf a távoli
+földrengést. Harmincezer magyar honleány, aki mind hivatást érez magában
+arra, hogy kékróka prémet és ezerfrankos csipkeharisnyát viseljen, e
+pillanatban fölzokog álmában…
+
+Az Ariane horgonyláncai dübörögni kezdtek. A hajó útja véget ért.
+
+– Sia stai! – kiáltotta közvetlenül a nyitott ablak alatt egy melodikus
+mély hang.
+
+Egyszerre olyan lárma kerekedett, mintha a piazza közepén kötöttek volna
+ki. Edit megszeppent, az az érzése volt, mintha a hajó acélfala üveggé
+változnék és ezer kíváncsi szem fordulna feléje. Édeskés sárgadinnye-
+vagy ananász-szag vegyült a szoba paliszander-illatába. Editen egyszerre
+pezsgő kíváncsiság vett erőt, könnyedén felszökött, mezitláb az ablakhoz
+surrant, félrelebbentette sárga selyem függönyét és kidugta a fejét.
+
+A káprázó szeme csak egy darab vizet látott, amelyet rózsás tüzben izzó
+aranytükörré változtatott az ifju nap. Egy gondola karcsu és izmos
+árnyékképe siklott át éppen a vakító lángözönön. A vén _pope_
+föltekintett a kerek ablakon kihajló borzas női fejre, majd egy szakértő
+pillantást vetett a fehér hajón lengő óriás selyemzászlóra és reszelő
+mély torokhangon mondta:
+
+– Benvenuta, bell’ americana!
+
+Azután domboru mellel és feszülő karokkal nekilendült a hosszu evezőnek
+s a mozdulatában annyi könnyed erő, férfias szépség és idegenszerü
+előkelőség volt, mint az Olimpusra fölszállani készülő Hermesében.
+
+Edit szeme mohón szívta magába az aranyfényt, a tüdeje pedig megtelt a
+szűziesen fanyar reggeli levegővel. A testét és a lelkét acélos erő
+érzete járta át: ez megint a hajnali mámor volt, amelyet Trója alatt
+érzett utoljára.
+
+Hirtelen visszalépett a szobába, amelynek homályában lomhán és kedvetlen
+gondolatokba merülten gunnyasztott az amerikai.
+
+– Belizár, – mondta, – én szerényen be fogom érni a százfrankos
+harisnyáimmal, most azonban megyek és megmondom Ninának, hogy
+csomagoljon.
+
+
+
+
+XIV.
+
+Reggel ezüst, este arany vér folyik Velence áttetsző ereiben. Hogy
+délben milyen a város, azt senki sem tudja; délben visszafojtott
+lélegzettel, káprázó szemmel terül el a laguna, a nap pedig sárgán
+fenyegető oroszlánszemként hajlik föléje.
+
+Délután van, az arany órája már ütött, az azúr eget, a gyöngyszínü
+várost, a malachitszínü vizet átjárja Tizian ragyogó mámora. Ez a mámor
+most már mind lázasabb és követelőbb lesz, míg végül rá nem veti magát
+az éj, a barnaarany hajú, kábító illatu, szomjas, bacchansszáju éj.
+
+Egy kis Lidó-gőzös dohog a város felé, sietve, mintha attól félne, hogy
+eltéved és elolvad a lagúna félelmetesen fokozódó fényözönében. Az
+árnyékvető ponyva alatt, az izzó kazán körül, egyetlen tarka tömegbe
+szorult az emberek sokasága. Fürdővendégek, akik a Lidóról jönnek és
+estebédhez sietnek.
+
+A hajó végében, csöndes angol emberek között, fehérruhás asszony ül.
+Edit. A hímzett nagy kalapja alúl csak az álla látszik ki. Egy olasz
+verseskötetet tart a kezében: Orlando furioso-t. Nem érti meg egészen, –
+az olasz tudománya még meglehetősen szegényes, – de amint elolvas
+egy-egy stanzát, mindig az az érzése támad, mintha kerek, szilárd,
+arannyal erezett márványoszlopok erdejébe látna. A szeme káprázik a nagy
+fényben; becsukja a könyvét és lehunyja a pilláit. A katlan
+sistergésébe, a csavar dohogásába egyhangu emberi beszéd vegyül. Magyar
+beszéd. Edit nem látja a beszélőket, – ott ülnek a háta mögött, – de
+megérti minden szavukat. Csupa olyan dologról beszélnek, amihez maga is
+tud. És amint hallgatja őket, minden hanghoz egy-egy állati fejet rajzol
+szeszélyes fantáziája.
+
+Most két csikó társalog. Hogy miért éppen csikó, azt nem tudja, de a
+nyers és fiatalos hangok kócos sörényü, kiváncsi szemü, vékony bokáju,
+sovány parasztcsikók képét keltik föl Editben.
+
+– Az a nagy fehér gőzhajó ott a vámháznál, látod? az a Belizár yachtja.
+Az Ariane. Szombaton érkezett ide.
+
+– Tulajdonképpen hogyan ejtik: jáhtnak vagy zsáhtnak?
+
+– Jattnak angolosan. A zászlója selyem és az egész hajó villamosan van
+világítva.
+
+Edit a ponyva résén át látja a fehér hajót, amely oly diadalmasan
+lengeti az amerikai csillaglobogót a Giudeccán, mintha meghódította
+volna Velencét. Meg is hódította különben. Amióta itt van, a velenceiek
+és az idegenek igen sokat foglalkoznak vele, fehér bordái körül bámész
+gondolák keringenek, az ő kedvéért még a Canalazzo énekesei is
+átköltöztek a Salute-templomtól a Doganahoz.
+
+Most egy komondor kezd morogni.
+
+– Az, hogy villamosan van világítva, nem nagy dolog, mert maga állítja
+elő a villamerőt a gépeivel.
+
+Egy buldogg, amely eddig lesben feküdt, haragosan ráveti magát a
+komondorra.
+
+– Ohó és a szénfogyasztás? A szénfogyasztás semmi?
+
+Azok ketten most már nem látnak és nem hallanak, hanem marakodva
+vágtatnak tovább. Egyikük alighanem szakértő, mert sűrön használja a
+_kalória_ szót.
+
+A csikók ott folytatják a békés beszélgetést, ahol félbeszakadt.
+
+– Nem lehet belülről megnézni a hajót?
+
+– Nem engedik meg. Ligetiné megpróbálta, de nem eresztették föl. Pedig
+mondta, hogy az ura udvari tanácsos.
+
+Most megszólal egy szelídszemü, csillagos homloku kis borjú.
+
+– Kérem szépen, ki az a Belizár, akiről szó van?
+
+A csikók nevetnek.
+
+– Hát Kanizsán nem olvasnak ujságot? Belizár a világ egyik leggazdagabb
+embere.
+
+Szinte érzi Edit, mint dülled ki a két bociszem a csodálkozástól.
+
+– Amerikai? – kérdi ájtatosan.
+
+– Magyarországon született, mint a nagy Pulitzer is, de amerikaivá lett
+és nem sokat törődik Magyarországgal.
+
+A boci haragosan veti meg a fejét, mintha döfni akarna. Pedig még nincs
+szarva.
+
+– Nohát az nem szép tőle, akármilyen gazdag ember is, hogy megtagadja
+édes szülőhazáját!
+
+Újabb nevetés.
+
+– Jé, hát Kanizsán még ilyen patrióták az emberek?
+
+Most vén és tiszteletreméltó kérődzők brummogó hangja hallatszik.
+
+– Mit csinált az a Belizár a tavasszal Budapesten?
+
+– Üzleti dolga volt. Ő valami amerikai hajótröszt főembere és az Árkay
+báró hajóstársaságával tárgyalt.
+
+– Ennek a Árkaynak is hogy fölvitte Isten a dolgát! Én még emlékszem rá,
+mikor a hivatalokban kilincselt.
+
+– Hiszen majd kisül még róla is valami!
+
+Egy elbizakodottan és gúnyosan mekegő kecskehang veszi át a szót:
+
+– Érdekes pletykát tudok. Nem föltétlenül szükséges azonban, hogy
+leányok is meghallják. Jó is lesz, ha bedugják a fülecskéjüket. Arról
+van szó, hogy mikor Belizár elutazott Budapestről, valami emléket akart
+magával vinni szép magyar hazájából és vitt is egy budapesti asszonyt: a
+híres Ladányi Editet. Most itt vannak mind a ketten Velencében.
+
+Edit egy kis rémületet és egy kis undort érzett, mintha idegen kezek
+érintenék a testét.
+
+Azután gyors egymásutánban két csikórúgást kapott.
+
+– Hiszen az a Ladányi Edit hóbortos! – mondta az egyik.
+
+– Dehogy, nagyon is tudja, hogy mit csinál! – duplázott rá a másik.
+
+Azok a háta mögött még mindig ő róla beszélgetnek. De most – jaj! –
+rettenetes nőstény oroszlán rohanja meg Editet. Föltünően nagy és erős,
+nem egészen fiatal, nem éppen csunya, de ijesztően energikus külsejü
+asszonyság.
+
+– Mindabból, amit maga mond, Joanovics, egy szó sem igaz, – dübörögte
+oda a kecskének. – Belizár és Ladányi Edit között nincs semmi, én
+biztosan tudom.
+
+Edit, aki lehúnyt szemmel és visszafojtott lélegzettel, bizonyos félénk
+állatkák módjára halottnak téve magát, várta a túlhatalmas ellenséget,
+most csodálkozva nézett körül. Lám, hát tényleg vannak jószívü állatok,
+sőt – ami még csodálatosabb – vannak jószívü nőstények?
+
+A következő pillanatban azonban már a húsában érezte az oroszlánfogakat.
+
+– Belizár nem olyan bolond, hogy kikezdjen afféle beteg macskával. Az
+olyan férfi külömb nőket is talál!
+
+A beszélő gőgösen kidüllesztette széles oroszlánmellét.
+
+A női morálnak ez az őszinteségi rohama fölvidította Editet. Lám, az
+emberek mégis kedvesek: arra szorítják az embert, hogy ne törődjék velük
+és így kellemessé teszik az életet.
+
+Mielőtt kiszállott volna, megnézte őket. Kissé meglepődött, hogy a
+külsejük után ítélve még jóval jelentéktelenebb emberek, mint hitte
+volna. A nőstényoroszlán megtollasodott masseuse, vagy egy vagyonos öreg
+úr házvezetőnője lehet. A kecskebak nagyorrú, rosszul borotvált ifjú,
+gyűrött vászonruhát és sárga hálóinget visel.
+
+A kikötőhídon Árkay báróné várta Editet. A két kis fia is ott volt a
+tanítóval, két a tisztaságtól és az egészségtől ragyogó óriás-gyerek, a
+higienikus embertenyésztés kiállításos darabjai. A rózsás, kövér
+arcukkal, a selymes hajukkal, a széles csípőikkel és a fejlett
+lábszárukkal fiuruhás ballerináknak is nézhette volna őket az ember.
+Proletáranyákat keserűséggel tölthet el az ilyen látvány; az Árkay-fiúk
+olyanok, mintha egy egész munkás-utca gyerekeinek levegőjét és napfényét
+elfogyasztották volna.
+
+A báróné azt mondta Editnek, hogy valamennyien Belizárnál fogják
+elkölteni az estebédet, az Ariane födélzetén.
+
+– Mivel magadban vagy, én foglak gardirozni, – tette hozzá anyáskodó
+szeretetreméltósággal.
+
+Elkisérte Editet a fogadójába és a hallban várta meg, míg átöltözik.
+Mire Edit elkészült, ott volt már Árkay báró is. A báró igen kövér, de
+fiatalosan izmos és mozgékony, fölötte jóképü ember volt. Inkább afféle
+kvaterkázó, vadászgató vidéki úrnak nézhette volna az ember, mint annak
+a merész, hideg és kiméletlen pénzembernek, aki a valóságban volt.
+
+A báró egypár szép rózsát hozott Editnek.
+
+– A feleségem engedelmével, – mondta tréfás meghunyászkodással.
+
+Mindez elég különös volt. Edit, mikor visszakerült forró emlékekkel telt
+yachtkirándulásáról, némi szorongással gondolt a pletykaviharra,
+amellyel otthon majd szembe kell szállania. Persze nem a lelkiismerete,
+hanem csak a jóízlése szepegett. Leginkább Árkayéktól félt. A báró, ha
+maga nem is volt mentes minden emberi gyöngeségtől, kíméletlen
+szigorusággal tartott távol a családjától minden társaságot, amely
+kifogás alá eshetett. Ebben az egy dologban sohasem értette a tréfát.
+Árkayné pedig, ez a hideg, okos, szigoru és kötelességtudó asszony
+képviselte Edit szemében az erkölcsi világrendet. A molyporszagu,
+cikóriaízü világrendet. Őszinte meglepetésére azonban éppen Árkayék
+voltak azok, akik most Velencében rögtön a társaságukba és a védelmükbe
+fogadták. Pedig Edit kizártnak tartotta, hogy azok ne sejtsenek valamit
+az ő hellászi kirándulásáról.
+
+A dolog magyarázata különben egyszerü volt. Belizár olyan kolosszális
+financiális hatalom, hogy a vele való bizalmas érintkezés magában véve
+erkölcsi nyereség minden pénzembernek. Úgylátszik, hogy Árkaynak
+mostanában szüksége van ezekre az erkölcsi kamatokra, a báróné pedig
+annyira szent dolognak tartja urának üzleti érdekét, hogy mindent
+alárendel neki. Csak rá kell néznie arra a két komor és rózsás
+óriásgyerekre, akiknek jövője érdekében oly elszánt harcot folytat az
+ura, hogy anyai áldozatkészséggel ölelje szivére nem Belizár, hanem a
+sátán kedvesét is.
+
+A Velencében fürdő néhány budapesti család, amely Árkayék koteriájához
+tartozott, valóságos udvart alkotott Edit körül. A nagyszerü amerikai,
+akinek fejedelmi yachtja ott horgonyzott a város közepén és óriás
+arányaival, valamint fényüzésének modernségével kiméletlenül
+megszégyenítette a régi paloták kopottas pompáját, a barátságával
+fényessé, előkelővé és irigyeltté tudta varázsolni a budapestiek nyarát.
+Ezért meg kellett valamivel fizetniök és ők szivesen fizettek. Az ár nem
+volt nagy. Hiszen Edit előkelő és érdekes asszony volt, a róla keringő
+pletykák végre rágalmak is lehettek. Az embernek csak okosan, humánusan
+és fölvilágosodottan kellett gondolkoznia és minden rendben volt. És
+mindazok, akik az Ariane magas födélzetéről akartak lenézni a
+gondolákban szorongó kiváncsiakra, mindazok, akik részt akartak venni
+Belizár vacsoráin és kirándulásain, okosan, humánusan és
+fölvilágosodottan gondolkoztak.
+
+Voltak hölgyek, akik még többet is tettek, mint a mennyire föltétlenül
+szükség volt. Állandóan magasztalták Editet Belizárnak, valósággal
+fölkinálták neki, mert elképzelhetőnek tartották, hogy a yankee
+pruderiája még bíztatásra szorul. Mert ha szerelemről van szó, akkor
+mindenre elkészülhet az ember, még a legjobbra is. Minden pillantásuk
+csupa bátorítás, minden gondolatuk csupa alkalomcsinálás volt. Szerelmes
+menuettet lejtettek a kettő körül, melynek utolsó figurája talán az
+lesz, hogy a jóbarátnők a szoknyáikkal selyem- és batiszt-falat vonnak,
+amely mögött nyugodtan csókolódzhatnak a szerelmesek.
+
+Belizárnak, aki angolszász fejjel gondolkozott és aki azonfölül teli
+volt nyárspolgárias hajlamokkal, tetszett ez az állapot. Ő
+tulajdonképpen soha sem élt a társaságban – valamikor alatta, később
+fölötte állott, de benne soha – és asszonyi dolgokban túlbecsülte a
+társadalmi biróság súlyát. Anélkül, hogy tudta volna, előtáncosává lett
+a menuettnek. Szertartásos és kissé gyanúsan hangsúlyozott tisztelettel
+környékezte kedvesét, sőt a nyilvánosság előtt Edittel szemben kevesebb
+bizalmasságot engedett meg magának, mint a társaság többi hölgyeivel
+szemben. Olykor apró meséket eszelt ki, hogy fölösleges módon igazolja
+alibijét. Szóval a yankeeből kifogástalan lovagot csinált a szerelem.
+Közbe persze félig lehúnyt pillái alól mohón szívta magába Edit
+bálványozott macskatestének minden vonalát és arra gondolt, hogy egy
+órával később, miután már szertartásosan elbúcsuzott az asszonytól, az
+Ariane sötét födélzetén fog ülni és lesni fogja a halk evezőcsapásokat,
+amelyek visszahozzák neki a barátnőjét.
+
+Belizárnak tetszett az állapot, Editnek azonban nem. Ez a vigyorgó
+félnyilvánosság, ezek az émelyítő uriasszonyok és gyerekek, akik virágot
+és bűnbocsánatot hintettek a kedveséhez vezető útjára, ez a szeretkezés
+diszkrét családi asszisztencia mellett: lealázta és elszomorította. Ez
+nem a szabadság, hanem a rabság, nem a mámor, hanem a megalkuvás, ez nem
+a szerelem, hanem a molyporszagu és cikóriaízü jó erkölcs által eltürt
+vadházasság.
+
+A vérét megint fölkavarta a szabadság után való nagy és keserü
+vágyakozása, amely eszét vette már egy ízben, mikor elhagyta egykori
+férjét, aki épp olyan fülledt, rendszerető és hipokrita hitvesi
+szerelemmel szerette, mint most ez a Belizár. Összetörni, fölrobbantani
+és fölgyujtani mindent, elszaladni, fejjel beleugrani a szabadság zugó
+nagy folyóvizébe, vissza se nézni többet, hanem elpusztulni, vagy
+átvergődni a távoli idegen partokra…
+
+Egyszer azután egy idegen férfi felé fordultak cél nélkül keringő
+gondolatai. Egy ember felé, akit régóta nem látott, akit csak
+futólagosan ismert, akire különben alig gondolt.
+
+Úgy volt, hogy egy este betegséget színlelt és elmaradt a közös
+vacsoráról. A fogadóban maradt és késő éjszaka még ott ült a komornája
+szobájában, amelyet öltözőnek is használt és sorra nézegette a ruháit. A
+szoba teli volt selyem-, batiszt-, csipke-, és mousseline-hullámokkal.
+
+A nyitott ablakon át, amely a keskeny és sötét csatornára szolgált,
+tömören zengő férfihang szürődött be. Eleinte azt hitte, hogy valaki
+énekel odalenn, de azután megértette, hogy verseket recitál. Ismerős
+verseket, Ariostoból. A népies recitantek kevélyen és naivan pompázó
+pátoszával, hullámosan ejtvén a verseket és ragyogtatván a rímeket.
+
+Edit kendőt vetett meztelen vállára és kihajolt az ablakon. Odalenn egy
+parányi kis csillag, mindenesetre egy gondola jelzőlámpása, siklott
+végig puha lendülettel a vak sötétségen. Editnek az a benyomása volt,
+mintha mesés kincsekkel megrakott hajó vonulna végig a homályon, a
+láthatatlan hajós pedig a maga fölöslegéből szivárványos szóbuborékokat
+szór föl a kivilágított ablakokhoz. Most az ő ablaka alatt volt. A
+hangján hallatszott, hogy fölemeli hozzá a fejét.
+
+Le belle braccia al collo indi mi getta,
+
+El dolcemente strinse, e baccia in bocca…
+
+Különös, de való, soha még emberi hang nem tett Editre ilyen benyomást.
+
+A kis lámpás a csatorna fordulójához ért.
+
+– Sia premi! – kiáltotta a vontatott gondolásfigyelmeztetést ugyanaz a
+hang.
+
+Csönd lett, csak a hullámok csobogtak halkan odalenn.
+
+És Edit gondolatai egy budapesti ismerőse, egy Tihanyi nevü író felé
+fordultak. Maga sem tudta, hogy miért. Talán a recitante hangja
+emlékeztette reá, vagy mert Tihanyi volt az, aki egyszer, egy véletlen
+találkozásuk alkalmával, fölhívta figyelmét Ariostora. Elég annyi:
+Orlando arannyal erezett oszlopcsarnokából szembe jött vele az író.
+
+
+
+
+XV.
+
+Edit legújabban, olykor szinte sértő fölületességgel kieszelt ürüggyel,
+el-elmaradozott a közös estebédekről.
+
+Belizár vendégei ilyenkor fölöslegeseknek és idegeneknek érezhették
+magukat az Ariane födélzetén, akárcsak a megszökött szultána
+udvarhölgyei a palotában. Edit volt az aranylánc, amely összekötötte
+őket az amerikaival, egyébként azonban nem volt egymáshoz semmi közük. A
+hölgyek ugyan elszántan kísérleteztek, hátha el tudnák feledtetni a
+távollevőt, de Belizár sárga szeméből kolerikus padisah-unottság
+meredezett reájuk, tréfásan túlzott lovagiassága pedig, amellyel máskor
+tüntetni szokott, most iróniává ecetesedett.
+
+– Hová jutott ez az ember! – susogta egyizben Árkayné.
+
+A báró óvatosan rápisszentett. (A nagyúr gyöngeségeit az ember
+belevonhatja kombinációiba, de ezeket titkos pénzalap módjára kell
+kezelni és róluk beszélni nem raison.) Ez azonban túlzott óvatosság
+volt, mert kettőjükön kívül csak néhány skót _bluejacket_ volt még a
+motoros csónakban, amely az Arianeról a kivilágított Piazettára vitte
+őket. A skótok nem hogy a magyar beszédet, de a báró angol beszédét sem
+értették meg.
+
+A szökevény azalatt belevette magát a Merceriára szolgáló
+sikátor-junglebe. Jobbról-balról olyan tarkán és bizalmasan világítottak
+az alacsony kis boltok, mint száz kinai családi istenség szentélye. És
+majd minden boltban ugyanaz a kép: nyájas arcu, mozgékony, barna emberek
+rá akarnak valamire beszélni bizalmatlan, lomha, szőke embereket. A
+világító üvegtáblák között, a keskeny utcán, estebéd után levő, békés,
+fesztelen és ráérő tömeg csoszog. Idegen illatok vegyülnek össze, idegen
+szemek merülnek egymásba és idegen profilok gyorsan elmosódó emlékét
+viszik magukkal.
+
+A sokaságban lépked Edit is és mivel egyedül van, némi tavaszi
+szabadságmámort, egy kis kalandos kíváncsiságot és valami édes,
+nyújtózkodó elégedettséget érez, mint a macska, mikor enyhe holdvilágban
+végigoson az idegen háztetőkön. A fején olcsó szalmakalap van, melyet ő
+mamzell-kalapnak nevez, kabátját a karján viszi; nem néz sem jobbra, sem
+balra, de azért megérzi az asszonyok hideg és gyanusító, valamint a
+férfiak meleg és egyetértő pillantását.
+
+A Rialto hídjánál gyérülni kezd a tömeg és sötétedni az utca. Néhány
+boglyas fejü, vékony dongáju munkásleány velencei lacerta-kecsességgel
+kapaszkodik föl a lépcsőn és Edit gépiesen a nyomukban marad.
+
+Odaát a túlsó parton hirtelen eltünnek a leányok; a kelepelő beszédjük
+elhal távoli sikátorokban. Egy keskeny utcatorok homályából rettenetes
+prüsszentés hallatszik ki, – olyan, mintha a Minotaurusz prüsszentett
+volna a labirintus visszhangos méhében, – Edit megszeppen, sarkon fordul
+és visszakerül a híd felé.
+
+Egy fehér hálóréklis, fürtös fejü, nagyon kövér asszony rekeszti el a
+szűk utcát. Egy szalmakalapos férfival tereferél.
+
+– Addio zia, – mondja a szalmakalapos és gyöngéden lapockán csapja a
+kövér asszonyt, aki erre negédesen fölkacag.
+
+– ’ddio si’ore Zepe!
+
+A szalmakalapos fütyürészve megy odább, az utcai lámpás alatt azonban
+megáll és előkeresi kurta fapipáját. Editnek úgy tetszik, hogy ismeri
+azt az arcot. A sápadt, kevélyen közömbös, hidegszemü, aranypilláju
+vonásokon – melyeket egyízben Borgia-arcnak nevezett – most meleg,
+szinte gyöngéd mosoly fut végig.
+
+– Jó estét, fehér asszony! – mondja magyarul és megemeli kalapját.
+
+– Jó estét, Tihanyi!
+
+Valóban az író volt, akire Edit – miért, miért nem – többször is gondolt
+az elmúlt napokban. Kezet fogtak.
+
+– Mi hír Cythera szigetén? – kérdezte Tihanyi. – Turbékolnak még a szent
+galambok?
+
+Persze, ő is tudott Edit mitológiai tanulmányútjáról. Edit harag nélkül
+parirozta a prím-vágást.
+
+– A galambok már nem turbékolnak, _pigeon roti_ néven föltálalták őket a
+table d’hote-nál, a cytherai királynő pedig tisztelteti magát és azt
+üzeni, hogy sokáig már ne számítson a protekciójára.
+
+Ők ketten, bár tulajdonképpen csak futó ismerősök voltak, ritka
+találkozásaik alkalmával mégis olyan bizalmas hangon szoktak kötekedni,
+mintha valami titkos szövetség tagjai volnának. Edit ezen olykor maga is
+csodálkozott.
+
+– Szerelemről lévén szó, – kezdte megint Edit, – ki volt az a
+Veronese-tokáju hölgy, akivel az imént rajtakaptam?
+
+– Marcolina néne. Öt fia gondolás, ő maga zöldséggel kereskedik az
+Erberián, mellékesen meg ráér arra is, hogy rendben tartsa az én
+szállásomat.
+
+– Mikor érkezett meg ide? – faggatta tovább Edit.
+
+– Talán három hónappal ezelőtt.
+
+– De hiszen Árkayné egyszer sem beszélt magáról?
+
+– Nem tudja, hogy itt vagyok. És ha nem derogálna magának, hogy közös
+titka legyen velem, akkor arra kérném, ne is említse a budapestieknek,
+hogy látott. Azok a szegény emberek ugyanis mindig útban vannak, hogy
+megkeressék _az igazi_ Velencét és azt hiszik, hogy megközelítik
+céljukat, ha makarónit esznek és chiantit isznak a Gatto nero-ban, –
+„egész kedélyesen, csak szmokingban“. Ilyenkor a stilus kedveért
+meghívják bohém-ismerőseiket is.
+
+– Ez nevezetes dolog! – elmélkedett Edit. – Árkayné, az irodalom lady
+patronessze nem tudja, hogy a múzsák előtáncosa egy levegőt szí és egy
+vízben fürdik vele. És maga Zia Marcolina és az öt fia kedveért képes
+megtagadni Budapestet?
+
+– És maga ezt nem tudná megérteni? – adta vissza a kérdést Tihanyi.
+
+Edit elnevette magát.
+
+– Bizony Isten megértem. De nem fél attól, hogy a véletlen előbb-utóbb
+csak összehozza magukat és akkor mégis csak ki kell pakkolnia azt a
+szmokingot?
+
+– Árkayék most amerikai bálnákra halásznak és ilyenkor nagylelküek a
+magamformáju cigányhallal szemben. De különben is könnyü lesz magamra
+vigyáznom. Hiszen mi százötven esztendős távolságban lakunk egymástól.
+Én Velencében, ők pedig –
+
+Tihanyi abbahagyta, csak a kezével legyintett: nem érdemes erről
+beszélni. Editet azonban érdekelte a tárgy.
+
+– Maga Velencében lakik és ők hol?
+
+– Mindig ugyanabban a modern nemzetközi hotelban. A hall kapujából
+egyszer a Charing Crossra, máskor a Vendôme-térre, megint máskor a Canal
+grandera látnak, de ők maguk mindig egy helyben maradnak.
+
+– Szóval, a magyarok még nem tudták elfoglalni Velencét, pedig sokat
+próbálkoztak vele, amióta első izben tömlőkön akartak átusztatni a
+lagunán.
+
+– A többiek sem tudták elfoglalni, az angolok, a németek sem. Sőt a
+szárazföldi olaszok is elvesztették a Velencébe vezető utat. Itt
+nyüzsögnek a hotelekben, a Piazzán és a Lidón, de nincsenek Velencében.
+Ők csak vastag üvegtáblákon keresztül mereszthetik szemüket Velencére,
+mint a csavargó a pénzváltó aranyaira. És mivel nem találják meg, tehát
+konstruálnak maguknak valamit holdfény-díszletekből, málnaszörpből,
+Tizian-szőkeségből és édeskés gitárcincogásból, valami ál- és
+pót-Velencét. Ők a lagunák éjszakáinak varázsát tarka papirlámpákkal és
+nápolyi kuplékkal magyaráztatják meg maguknak. Ők azt hiszik, hogy
+belemélyednek a velencei nép lelkébe, ha makarónit és chiantit rendelnek
+a csapszékben. Ha pedig meg akarják lopni a lagunák érzéki mámorát,
+akkor idehozzák nászútra a feleségüket vagy a táncosnőjüket. Ezek a
+szegény ördögök tisztára talyigások volnának, ha nem lennének millióik.
+Különben mit sajnálom őket? Mindenki olyan Velencét kap, aminőt
+megérdemel.
+
+Hogy ez a naplopó megvetette hatalmas pártfogóit, az végre is rendjén
+való volt, meglepőnek legfölebb ellenszenvének támadó erejét találhatta
+Edit.
+
+– Tulajdonképpen miért gyűlöli őket olyan nagyon? – kérdezte.
+
+Tihanyi csodálkozva nézett reá.
+
+– Hát maga nem gyűlöli a csőcseléket, amely tisztátalan szemeivel
+megmérgezi a szépség és az élvezetek minden kútját? Én, bevallom,
+megértem Nero lelkiállapotát, ha a holdfényben gondolázó
+tőzsdematadorokat vagy kártya-grófokat látom.
+
+Árkayék és Belizár csőcselék! – Edit gyönyörünek találta az ötletet és
+hangosan elnevette magát.
+
+Beszélgetés közben szűkmellü házak közé szorított kis térre jutottak,
+amelyen Edit nem járt még, annyira el volt dugva az utcasikátorok
+labirintusában. A tér felét fehér fényben fürösztötte a holdvilág, másik
+felére enyhe, barna árnyék borult. Egyik ház előtt, alacsony
+zsámolyokon, nők és gyermekek csapatja kuporodott. Szaporán
+beszélgettek, többen is egyszerre, és a halk és egyhangu duruzsolások
+úgy beleillett az éj hangulatába, mint a magyar Alföldön a békák mélabús
+kuruttyolása. Most egyszerre elnémult az asszonyok kara. Egy fiatal nő,
+akinek fülében nagy karika csillogott, kellemes, kötekedő vidámsággal
+mondta:
+
+– Ahi, si’ ore Zepe!
+
+Tihanyi a kezével köszöntötte. A sétálók lassu léptekkel mentek tovább,
+az asszonyok egyhangu kelepelése pedig újból megeredt.
+
+A terecske tulsó végében ciszterna volt. A sarokban örök mécses
+pislogott a falifülke rozsdás drótrácsa előtt. Edit megállott a
+ciszternánál. Tücsökcirpelést hallott és kedve lett volna leülni a fehér
+kőlépcsőre. De még sem tette meg.
+
+– A boldogult nagyanyámnak volt egy üvegszekrénye, – mondta, – abban
+néhány muranoi üvegtárgyat őrzött. Gyermekkoromban gyakran elnézegettem
+a különös színü és idegen formáju poharakat és tisztán emlékszem, hogy
+akkoriban sokkal mámorosabb volt a szívem az ismeretlen Velencétől, mint
+ma, mikor itt járok a város utcáin. Ez szomoru ám. Szeretném néha
+megkérdezni valakitől, aki többet tud, mint én, hogy egyáltalában
+megvan-e még Velence?
+
+– Megvan, – válaszolt komoly arccal Tihanyi. – De nem lehet odajutni sem
+tömlővel, sem vasúttal, de még gőzyachttal sem. A csodálatos
+szigetvárosnak megvan az a tulajdonsága, hogy tengeri állatként elmerül
+a lagunában, mihelyt ellenség közeledik feléje. Halálos ellensége a
+falánk szemü csőcselék. Csak azokat engedi a közelébe, akik
+velenceieknek születtek. De nem mindenki született annak még azok közül
+sem, akik a városban látták meg a napvilágot.
+
+– És mi az, amit a város az idegenek elől rejteget?
+
+– A saját örökifju meztelensége. Az idegeneknek csak ezeresztendős
+kőrongyait mutogatja.
+
+Editnek úgy tetszett, mintha megint érezne valamit abból az idegenszerü
+mámorból, amit egykor nagyanyjának szines poharai okoztak neki.
+
+– Jó volna egyszer meglátni azt az örök ifjúságot, – mormogta halkan.
+
+Az író levette a szalmakalapját és indulatosan végig simított sűrü,
+selymes haján.
+
+– Milyen város ez! Hiszen ismeri teremtésének történetét? A lagunák
+Logosza kemény és merész istenkarmaival összeragadott mindent, ami
+értékes volt a világon és abból gyúrta össze Velencét. Hellász könnyed
+márványszépsége, Egyiptom titokzatossága, Bizánc merev aranypompája itt
+van… Nemcsak Salamon király oszlopait, a Hippodrom bronzlovait és a
+Pireusz kőoroszlánjait hozta el, hanem Hindosztán verőfényének aranyát,
+Ceylon távoli őserdeinek ünnepies zúgását, ősrégi keleti népek forró,
+vérszomjas és őrjöngő álmait is… Az illatfelhők, amelyek Semiramis
+palotáját betöltötték, a szelid fény, amelyet Kleopatra gyöngyei
+sugároztak, a csókok, amelyektől Aszpazia ajka kitüzesedett, a virágok,
+amelyek Messalina keblén elfonnyadtak, a zenehangok, amelyekre Salome
+táncolt, mind itt vannak valahol elraktározva a városban. Velence ismeri
+minden rejtély megoldását és minden valóság mögé újabb rejtélyt állít.
+Látja azt a kis házat a sarokban? Nem olyan, mintha a meghalt nagyanyánk
+laknék benne?
+
+Egy láthatatlan és óvatos kéz éppen ebben a pillanatban behuzta a kis
+ház ablakainak fatábláit. Vaskorlátos, keskeny lépcső vezetett föl a
+bádogtetős bejárathoz. A vaskorlát oszlopán szürke nagy macska ült. Az
+egész házacska tényleg olyan ősrégi, titokzatos, melankólikus és mégis
+olyan jó ismerős, vonzó és tisztes volt, hogy Edit elfogadhatónak
+találta az író megjegyzését.
+
+– Én – folytatta Tihanyi – megtaláltam itt majd minden értéket, amit
+életemben eltékozoltam. A csőcselék azonban nem talál semmit, csak
+nyirkos falakat, roskadozó odukat, megvakult ablakokat és azt mondja:
+megkéstünk egy-két száz esztendővel.
+
+– Hát nem késtünk meg? – kérdezte Edit szinte megindultan.
+
+– Soha nem késik az, aki megérkezik. A város megvan és fölkínálja az
+élet százezer csodálatos lehetőségét. A régi Velence szunnyadozik, de
+tüstént fölébred, mosolyog és él, mihelyt a Rion megkondul az igazi
+velencei lépése. Minden város holt háztömeg, élete az emberek lelkében
+folyik és mindegy, hogy millió vagy egy ember lelkében. Ez egy
+ezeresztendős orgona. Az értelmetlenek azt hiszik, hogy muzeumba való
+ócskaság, ha azonban eljön a művész, akkor újból megzendül az élet és az
+ifjúság szivettépően mély dala.
+
+Edit sohasem hallotta még így beszélni Tihanyit. Ki hitte volna, lám,
+hogy ez a hideg gunyolódó is fölfedezett magának egy álomországot?
+
+– Nem érzett még kedvet magában, hogy könyvet írjon Velencéről? –
+kérdezte.
+
+A következő pillanatban azonban már tisztában volt vele, hogy a
+kérdésében valami trivialitás, vagy gyöngédtelenség volt.
+
+– Én még sohasem éreztem kedvet magamban, hogy írjak valamiről, –
+válaszolt Tihanyi szárazon. – Nincs meg bennem a vérbeli költő
+corybant-szemérmetlensége, amely a maga mámorát odaveti a tömegnek.
+Ezért nem is vagyok író.
+
+– Hát micsoda? – szaladt ki az önkéntelen kérdés Edit száján.
+
+– Én vagyok a keleti mese elvarázsolt embere; télen kutya vagyok, nyáron
+királyfi. Télen ott lebzselek azoknak asztala körül, akiket meg kellene
+marnom. A tavasszal megrázom magamat és őszig megint velencei vagyok. A
+nyaram nem tud semmit a telemről, a kutya pedig nem emlékszik a
+királyfira. Ez a kettős természetem különben családi örökség. Az apám
+ugyanis magyar ember volt és hivatalnok, az édesanyám pedig fiumei olasz
+és művésznő. Az ő vérük sohasem tudott megegyezni, ma sem tud eggyé
+lenni az én ereimben.
+
+Szűk sikátorban jártak; Tihanyi elől ment, az asszony engedelmesen
+nyomon követte. Közbe azt a megfigyelést tette, hogy vezetőjének most
+más a testtartása és a járása, mint Budapesten. Mintha ez nem is Tihanyi
+volna, hanem valami laguna-diavoletto, aki az ingerkedés kedveért
+fölvette a pesti író maszkját.
+
+– Hol vagyunk most? – kérdezte Edit.
+
+– Ötven lépésnyire a hídtól. Onnan könnyen hazatalál a Britanniába.
+
+Tudja, hogy ott lakom, alkalmasint egyebet is tud, – gondolta magában
+Edit.
+
+A hídon búcsut mondtak egymásnak.
+
+– Köszönöm, hogy úgy beszélt velem, mintha nem számítana a csőcselékhez,
+– szólt Edit.
+
+– Magát? Ha volt már született veneziana, akkor maga az, – válaszolt
+Tihanyi. – Maga Velence tékozló leánya. Elkalandozott hazulról és
+büntetésül most sertések között kell élnie. Úgy kell magának! De egyszer
+majd haza jön megint a mi városunkba.
+
+– Tehát viszontlátásra Veneziában! – szólt Edit, kezet nyujtva az
+írónak.
+
+Az asszony a Merceria irányában ment, de alig, hogy öt lépést tett, már
+visszafordult megint.
+
+– Si’ore Zepe! Ugyebár _otthon_ én is mindent vissza fogok kapni, amit
+elherdáltam az idegenek között?
+
+– Az természetes, – nyugtatta meg Tihanyi.
+
+
+
+
+XVI.
+
+Edit első találkozásuk után megint jó ideig nem látta Tihanyit. Egy
+ízben nekiindult, hogy megkeresse azt a furcsa kis teret a San-Silvestro
+tájékán, ahol Tihanyi szerint a meghalt nagyanyák laknak, de semmiképpen
+sem tudott rátalálni.
+
+Egyszer azután mégis csak összetalálkoztak megint, még pedig igen
+különös körülmények között.
+
+Éjfél után az Ariane sötét födélzetéről valaki odafüttyentett egyet a
+gondolák közül, amelyek némán és makacsul keringtek a horgonyzó yacht
+körül, mint a konyhahulladékot leső halak. Maga Belizár levezette Editet
+a csapólépcsőn és besegítette a gondolába.
+
+– Ne kisérjelek el mégis? – suttogta magyarul.
+
+– Nem, nem! – tiltakozott Edit fojtott és indulatos hangon.
+
+– Holnap látlak?
+
+– Nem hiszem… Nem lehet…
+
+– Tehát holnapután… – mormogta meghúnyászkodva Belizár.
+
+A gondolásnak azt mondta:
+
+– A szállodába… Ne a vám előtt menj, hanem a kis csatornán át kerüld meg
+a Salute-templomot…
+
+A fekete bárka nesz nélkül kisiklott az Ariane árnyékából.
+
+Edit lehunyt pillákkal dőlt végig a bőrülésen. Idegei föl voltak
+zaklatva, ajkain még ott sajgott Belizár dühös csókjainak emléke, forró
+testét a nagy kabát alatt is megborzongatta a hűs éjjeli levegő. Az
+asszony egyszer-másszor türelmetlenül a homlokához nyúlt, mintha el
+akarná zavarni lealázó gondolatait. Nem, mindennek már nem volt köze a
+szerelemhez; ő Belizárnak csak rossz szokásává, betegségévé lett és az
+amerikai úgy ragaszkodott hozzá, mint a reménytelen alkoholista az
+italhoz.
+
+A széles Giudecca-csatornán két üres bárka jött szembe. A hajósok
+szorosan egymás mellett eveztek és csendes, röfögő torokhangon
+beszélgettek. Amint megpillantották az Ariane felől érkező gondolát,
+széles jókedvük kerekedett.
+
+– Avanti, gondolière! – kiáltotta az egyik.
+
+– Bravo, si’ore Zepe! – nevetett a másik.
+
+Edit ijedten visszafordult és azt hitte, hogy álmodik, midőn a saját
+gondolája végében, a hosszu evező mellett, ott látta Tihanyit.
+Hajadonfőtt és kabát nélkül volt, gondolás szokás szerint kendőt viselt
+a nyakán, a kék inge fölött. Amint a magas poppán állva, evezés közben
+ütemesen hol a jobb, hol a bal lábára vetette testsúlyát, olyan volt,
+mint a gladiátor, aki mindig ugyanazt a vívó-mozdulatot gyakorolja.
+
+Edit behunyta a szemét és visszafojtotta a lélegzetét. Úgy érezte, hogy
+ez az ember nemcsak mindent tud, de mindent is lát. Látja a szenvedély
+elvérző és kihülő emlékeit is, amelyeket Edit undorodva hurcol magával,
+mint a gyilkos a földarabolt holttestet.
+
+A rémület és a szégyen rázuhant a lelkére, mint valami fekete lavina.
+Mélyen lenn, a nagy sötétségben, egyetlen gondolata hadonászott és
+nyöszörgött még: Elsülyedni, elsülyedni a vízbe, a tenger fenekére!
+
+Tihanyi pedig némán és nyugodt arccal forgatta a hosszu lapátot.
+
+Ez az ember tényleg kétféle életet élt, akár az Ezeregyéj ember-kutyája.
+A lagunák opálos, erjedő levegője oly átalakító hatással volt reá, hogy
+itt le tudta magáról rázni a nagyvárosi korhely elpuhultságát és
+tunyaságát. Aki Budapesten képtelen volt arra, hogy két óráig
+egyfolytában dolgozzék, az Velencében inaszakadtáig gyakorolta Marcolina
+asszony fiaival az evezést. A gondolakormányzás nem olyan egyszerű
+dolog, mint hiszik az emberek. Sok időbe és fáradságba telik, míg az
+ember eltanulja azt az ezer gondolière-fogást, amely egyetlen hosszú
+evező segítségével gyorsan és lágyan úszó, a kanyargó sikátorokban
+torlódó hajók között okosan átsikló vízi állattá változtatja a nehézkes
+bárkát.
+
+A céhbeli gondolások évek óta jól ismerték és bár kissé megmosolyogták
+dilettáns evezését, mégis igen szerették signore Zepet, mert szépen
+recitálta Ariostot és mert ősrégi, nemes mesterségük megbecsülőjét
+látták benne. Némileg már a felekeztükhöz számították és ha az utcán
+ismeretlen nő vagy gyermek köszöntötte, akkor Tihanyi biztosra vehette,
+hogy valamelyik hajósnemzetségből való.
+
+– Sia stai! – hangzott most Tihanyi vontatott gondoláskiáltása és a hajó
+széles ívben a kis csatorna torka felé lendült.
+
+A sarkon, a vízbe nyúló, körülfalazott pergola alatt, vidám
+szegényemberek ültek a széllámpás körül. Öregek és fiatalok, nők és
+gyermekek, láthatólag egy népes család tagjai, oly szorosan és melegen
+együtt, mint vízi madarak a fészekben. A falon folyondár buggyant át, az
+asztal fölött rongyos, sárga chioggiota vitorla volt a tető.
+Valamelyikük megismerte Tihanyit és valamennyien sugárzó mosollyal
+köszöntötték. Egy inas, vékony szép leány, akinek nagy Napoleonida-orra
+volt, rájuk villogtatta a szemeit és a fehér fogait és egy marék
+gránátvirágot dobott a gondolába. Az egyik hűvös virág Edit arcát érte.
+
+A következő pillanatban az éj elnyelt minden fényt és mozgást és ők
+ketten benn voltak a néma, sötét csatornában.
+
+Edit most már kinyitotta a szemét. Óvatosan, mint a macska, amely az
+imént lezuhant a háztetőről. Úgy gondolta, hogy egy hirtelen, merész
+erőlködéssel talán talpra tudna megint szökni. Mindenesetre szólnia
+illenék. Talán haragosan, megvetéssel rá kellene támadni erre az
+emberre, aki végre is leselkedett utána, beletolakodott az életébe…
+
+A hajó csendes rángása azonban elálmosította akaraterejét. Nem szólt
+semmit, mert nem talált magában semmit, sem haragos tüzet, sem hazudó
+kedvet. Már szégyenkezést sem. Ő nem bánja, akármi volt és akármi lesz.
+A levetkőztetett lelke úgy belesímul a sötét laguna nagy és édes
+apátiájába, mint álmos gyermek a meleg, puha ágyba. Neki minden mindegy.
+
+A keskeny csatorna rendetlenül sorakozó, magas, fekete házak között
+kanyarodik. Ez a házsor olyan, mintha az élet háta mögött épült volna.
+Elárvult lámpák fényében, nyirkos, mély boltívek alatt, goromba
+vasveretü kapuk láthatók, kapuk, amelyek talán száz esztendő óta nem
+nyíltak meg.
+
+Editnek úgy rémlett, mintha halvány fényesség szűrődnék elő egyik-másik
+kapu résein. Lehet, hogy ott benn, titkos pincék méhében, őrzik a szent
+kincseket, amelyeket a régi Venezia összerabolt. Tyrus Bálszobrát,
+Heliopolis arany háromlábúit, Delphi elefántcsont Apollóját, Bizánc
+zománcos koronáit, India gyémántszemü bálványait. De Edit előtt most már
+nem fognak megnyílni a kapuk soha. Mindez elsiklik mellette, elmarad
+mögötte, a homályba vész, a lagunába sülyed. Mert a néma gondolás
+irgalmatlan lendítésekkel hajtja tovább a fekete hajót.
+
+Álmossá búsulta magát, mint a gyermek.
+
+Egyszerre fény és zaj vette körül, emberi arcok… Azzal a különös
+gondolattal riadt föl, hogy templomban van. A templomhajót víz borítja
+és a gondola a gyertyafényben csillogó főoltárnál kötött ki, ahol papok
+és ministránsok fogadják. De azután megismerte a hotel portását és a
+groomokat… Igen, hiszen otthon van. Kisegítik a gondolából, a portás
+hivatalos részvéttel kérdezi, hogy őnagysága talán rosszul van?
+
+Edit zavart mosollyal, kecsesen bólint a gondolás felé: – köszönöm, –
+azután szorosan összefogja a köpenyegét és nem nézve se jobbra, se
+balra, keresztül siklik a rámeredő szemek sorfalán és fölmenekül a
+lakására.
+
+
+
+
+XVII.
+
+Harmadnapra Belizár Ariane vízrebocsájtásának évfordulóját ünnepelte. Ez
+ugyan szokatlan és erőltetett ünnep volt, majdnem annyira, mint a
+megtiszteltetés, melyben egy római császár a hátaslovát részesítette, de
+az amerikai mostanában megragadott minden alkalmat, hogy vendégeket
+hívhasson. A legénység napok óta cicomázta a yachtot és Ariane hófehér
+ruhában, virágos födélzettel, selyem lobogók alatt várta tisztelőit és
+barátait, mint a milliomos apa bájos és elbizakodott leánya.
+
+Este „velencei éj“ volt az örömapa költségén. Kilenckor a Canal grande
+felöl nagy trombitálás és dobolás kerekedett, azután egy tízezer tarka
+lámpásból összerótt óriás csodapagoda úsztatott a yacht felé,
+beláthatatlan kiváncsi gondolasereget csalogatva maga után. A tündöklő
+vízipalota a zenekart és az énekeseket hozta. Mikor már közel volt, az
+Ariane födélzetén és árbocain is kigyulladt néhány ezer izzólámpa és
+mivel ezek az olasz nemzeti színeket mutatták, a gondolákban és a
+partokon szorongó közönség lelkesen tapsolni kezdett.
+
+Azután egyszerre csend lett. Olyan szent, lélegzetfojtó csend, amilyenre
+egyedül csak a világ leglármásabb népe képes, ha zenét készül hallgatni.
+Lola Cavalotti, a Fenice tagja és a gondolás céh bálványa, kivágott
+újvörös ruhában, kottatekerccsel a keztyűs kezében, megjelent a
+vízipagoda tűzkapujában, és miután sokatmondó mosollyal meghajtotta
+magát az Ariane előtt, elénekelte Tosca nagy áriáját. A hangja izzott és
+remegett az édes szenvedélytől, amelyet még fokozott a kisasszony ama
+reménye, hogy a gazdag barbár a kialkudott tiszteletdíjon felül valami
+szép gyémántékszert is fog neki ajándékozni.
+
+Lenn, a csendesen pihegő tengeren, nyüzsögve himbálódzott a bárkaraj,
+fönn, az Ariane magas Olimpusán, boldog, büszke és hozzáférhetetlen
+istenek karaként csoportosultak Belizár vendégei, a likörös üvegekkel és
+szivaros dobozokkal megrakott asztalok körül.
+
+Edit, fehér bársonyköpönyeggel a meztelen vállán, fölmászott a kapitányi
+hídra és cigarettázva könyökölt a magas korláton. Kritikus kedvében volt
+és kegyetlen macskakarmokkal szedte szét a velencei éj varázsát. Milyen
+koldus szegény a gazdag ember fantáziája! Még pénzét sem tudja eredeti
+módon a tengerbe dobni. Egyik azt teszi, amit a másik: yacht, tüzijáték,
+zene, virág, pezsgő… Az emléktárgyak is, amiket vendégeiknek adnak,
+mindig ugyanazok: legyező vagy karperec a nőknek, cigarettatárca a
+férfiaknak… Sehol egy ötlet a láthatáron! Ugy látszik, hogy az utolsó
+vendéglátó urak a renaissance meggazdagodott bankárai és zsoldosai
+voltak.
+
+Az ének időközben véget ért, a homályból viharzó taps hallatszott.
+Odalenn sűrü rajokban kerengtek a bámész emberekkel megrakott bárkák. A
+bennülők beleolvadtak a homályba, de a magasan álló gondolièrek
+belenyúltak az Ariane fénykörébe. Ezek a barna, kemény emberek az erő
+arisztokráciájaként uralkodtak a lomhán kuporodó tömeg fölött és azzal a
+kecses és erőteljes ringó-mozdulattal, amely Editet a repülni tanuló
+Hermesre emlékeztette, kerülgették az Ariane fehér bordafalait. Az ifjak
+olyanok voltak, mint a régi condottierek, az öregek pedig, – akik
+Editnek kiválóan tetszettek – barázdás, barna és fájdalmas
+apostol-fejeket viseltek széles vállukon. Ezer esztendő óta gyakorolják
+már a repülést és lehet, hogy a túlóvatos Ikaroszok egyszer mégis csak
+elrugják maguk alól a palánkot, fölemelkednek a levegőbe és akkor az
+övék lesz minden, az Ariane is, minden piros és zöld lámpásával és
+minden fehér asszonyával együtt.
+
+E pillanatban Árkay báró jelent meg a parancsnoki híd lépcsőjén. Kissé,
+de csak kissé pezsgős volt, szuszogott a mászástól, a kövér arca meg
+ragyogott a furfangos jókedvtől.
+
+– Megint egyedül, édes Edit? Miért nem törődik egy kicsit a többiekkel?
+Megérdemelnők ám, hiszen mi magát nagyon szeretjük… Vannak emberek,
+akiket boldoggá tehet egy mosolyával… Miért fukarkodik mégis? Hiszen
+maga különben nagyon okos asszony. Ha tudná, Edit, hogy milyen
+kolosszális árfolyama van most a maga mosolyának! Egyszer, ha kedve lesz
+hozzá, beszélhetnénk erről többet is… Beszélhetnénk bizalmasan…
+
+Szeretett volna még valamit mondani, de az Edit arcában volt valami
+fanyarság, ami elnémította. Csak sokatmondóan mosolygott, miközben a
+tekintetével szinte vetkőztetni kezdte az asszonyt, de persze nem a
+maga, hanem Kizlár aga módjára, a gazdája számára. A fiai, a két kövér
+csodagyerek, fölkiáltottak hozzá és ő lement megint.
+
+Edit utána nézett és most vette észre először, hogy a bárónak lúdtalpa
+van. Ez valami pudvás, plebejus benyomást keltett és Edit szemében
+értéktelenné, vagy legalább is gyanússá tett mindent, ami rajta
+egyébként férfias és erőteljes volt.
+
+– Ezeknek én kerestem meg a mai vacsorájukat, – mondta magában. – A
+pezsgőt is, a havannát is én kerestem meg. És az arany tárcájukat is, az
+Ariane zománcos, miniatür zászlójával…
+
+Megint a rézkorlátnak könyökölt és a vízen ringó sokaságot nézte,
+amelyet érdekesebbnek talált, mint Belizár vendégeit.
+
+És ekkor váratlanul megpillantotta őt, Tihanyit. Hajadonfőtt,
+gondolière-ingben jelent meg a lenn nyüzsgők feje fölött. A gondolája
+farán állott és félkézzel forgatta hosszu lapátját. Közbe – mialatt
+lassan ringatta testét a poppán – hideg és óvatos pillantásokkal
+méregette az Arianet, mintha a yacht valami fehérfalu, ellenséges vár
+volna.
+
+A bárkája keresztül siklott az Ariane lámpáinak fénykörén, majd
+beleveszett megint a homályba, a barna vízen forgó fénytányérokat
+kavarva föl evezőjével. Editet ekkor különös szomorúság fogta el; miért
+is nem szólott hozzá? Kis idő mulva újból közeledett a gondola. Most
+közvetlenül Edit alatt siklott el. Az asszony ekkor tölcsért csinált a
+két tenyeréből.
+
+– Allo! Si’ore Zepe! – kiáltotta az izgalomtól remegő hangon.
+
+Az író fölemelte hozzá arcát. A két szeme úgy ragyogott a lámpafényben,
+mint két nagy smaragd.
+
+– Szabad a gondolája? – kérdezte Edit.
+
+Tihanyi bólintott a fejével.
+
+– Várjon meg a hágcsó alatt…
+
+A kormányfödélzeten Edit összetalálkozott a hajókomornyikkal.
+
+– Belizár úr tudakozódott asszonyom után, – mondta a francia.
+
+Az ő ajkán is megjelent Kizlár aga édeskés kerítő mosolya.
+
+– Mondja meg Belizár úrnak, hogy elmentem, – válaszolt kurtán az
+asszony.
+
+Az őrtálló matróz vállára támaszkodva, ruháit fölkapva, fehércipős
+lábával óvatosan tapogatódzva, lement a hajólépcsőn. Tihanyi feléje
+nyújtotta kemény kezét.
+
+Odalenn az árnyékemberek olyan rokonszenves pillantásokkal fogadták,
+mint valami fehér istennőt, aki megszökött az olimpusról, mivel nem
+birta már az örökös dicsfényt.
+
+– A szállodába? – kérdezte Tihanyi.
+
+– Nem…
+
+– Hát hová?
+
+– Vigyen Veneziába.
+
+Az író egy pillanatig elgondolkozott, azután nekifeszült evezőjének és
+hátat fordítva a kivilágított városnak, elkanyarodott az Ariane orra
+alatt és hosszú, egyenletes evezőcsapásokkal a békén alvó San Giorgio
+szigete felé terelte hajóját.
+
+A kihalt Grazia-csatorna fordulóján elmaradt mögöttük az utolsó lámpás
+és az utolsó emberi hang.
+
+Most már künn bolyongtak az elhagyatott vízi országutakon, a laguna viva
+enyhén foszforeszkáló homályában, a Giudecca-sziget déli partja alatt,
+ahol hosszan elterülve, a saját lombjukkal takaródzva, aludtak az ősrégi
+kertek. Edit arcán érezte az alvó fák lehelletét.
+
+Egy helyen távoli hegedűszó hallatszott a fekete kertek felől. Az
+asszony lehunyta a szemét és ekkor tüzesen cikázó arabeszkek alakjában
+látta a zenét.
+
+Böcklin önarcképére gondolt: a művész fájdalmas gyönyörűséggel hallgatja
+a háta mögött álló halál hegedűjátékát. A hegedűn már csak egy húr van,
+a többi három elpattant. Vajjon hány húron muzsikál még a kertek
+titokzatos hegedűse? Mindegy, – a fő az, hogy a játéka édes és tüzes.
+
+A part most elmaradt mellettük, a gondola belefutott a határtalan
+szürkeségbe. Tihanyi később letette az evezőt, leült a bárka végébe és
+előkereste matrózpipáját. A hajó orrán az alabárd csendesen ringott;
+igen nagy távolságban egyetlen _faro_ fáradt mécsese volt még ébren.
+
+Valami csodálatosan mély, gyöngéd és meleg páratenger fogta körül a
+gondolát. A levegőben, a vízben aranypor csillant meg és Editnek úgy
+tetszett, mintha hajójuk fölemelkedett volna a felhők fölé és nyugodtan
+vonulna tovább a csillagok útjain. Valami félig áhítatos, félig pogány
+mámor érintette meg a szívét.
+
+De most megszólalt Tihanyi:
+
+– Velencét akarta. Itt van az egész. Az ősanyag, amelyből a várost
+mintázták.
+
+Edit most úgy látta, mintha az éj függönye meglebbenne és mintha alatta
+formát és szint keresve vajúdnék a gyöngyszürke pára. Paloták
+márványtagjai bukkannak föl a világító ködből, füstoszlopként futó, a
+helyüket kereső tornyok árnyékképe, aranygályák bíborvitorlája, fehéren
+világító szobrok, fejedelmi köntösök brokát foltjai… Közbe pedig valami
+pazarló vihar tündöklő szikraesőként és fehér hófúvásként röpíti a
+drágakövek, a muranói kristályok, a gyöngyszemek millióit. Még illatot
+is érzett és hangokat is hallott: talán „Szemirámisz ágyasházának
+illatát“ és „Salome táncának zenéjét“.
+
+Tihanyi megszólalt és a függöny rögtön összecsapódott Edit szeme előtt.
+
+– Nézzen vissza!
+
+Messzi, nagyon messzi mögöttük piros és zöld tűzférgek ficánkodtak az ég
+alján. Az Ariane tiszteletére rakétákat eregettek ott.
+
+– Milyen ostoba az, – mormogta Edit, aki most megint maga előtt látta a
+Belizár-féle velencei éjt, a díszletezőnél megrendelt romantikájával és
+szabott áru hangulataival. Tihanyi nerói gőgje már reá is átragadt.
+
+– Milyen viszonyban van maga a holddal? – kérdezte az író.
+
+– A lehető legjobb viszonyban. Miért?
+
+– Azért kérdezem, mert mindjárt itt lesz. Mindenesetre tudja, hogy a
+hold mostanában divatját multa? A hold épp úgy, mint a naplemente.
+Valaki, aki egyéniség volt, kiadta a jelszót, hogy az ilyen naiv hatások
+a tömegnek valók és azóta a tömeg émelygést érez, ha a holdat látja.
+Kérdezze meg például Árkay bárót, hogy mennyiért akasztana a szalónjába
+egy holdas tájképet? Egyáltalában: a tömegre nézve ma kötelező az
+eredeti és komplikált egyéniség. Az ilyen egyéniséget készen és olcsón
+lehet kapni az esztétaboltokban és olyan népszerü viseletté lett, mint a
+lódengallér. Mireánk nézve ez kellemes, mert most megint
+gyönyörködhetünk a naplementében, anélkül, hogy rossz társaságba
+keverednénk és a holdat is élvezhetjük, mivel nem homályosítja el millió
+banális sóhajtás köde. Attól félek azonban, hogy az örömünk rövid lesz.
+Az emberek hamarosan ki fogják sütni, hogy a holdvilág tulajdonképpen
+Biedermayer-motivum és a kárpitosok megint divatba fogják hozni.
+
+Edit jobban szerette volna, ha a kisérője csendben marad. A beszédje
+hideg légáramként szelte át az édes és meleg homályt.
+
+Tihanyi időközben megint kezébe vette az evezőt és miután lassan
+megkerülte a sziget csúcsát, dél felől bekanyarodott a széles
+Giudecca-csatornába.
+
+– Ezzel a várossal is körülbelül úgy vagyunk, mint a holddal, – mondta
+evezés közben. – Amióta az emberek úgy ellepték, mint a békanyál a
+tavat, kiment a divatból és senki sem látja, senki sem beszél róla
+többet. A város elveszett az ember-hinár alatt. Nekünk velenceieknek ez
+jó, mert magunkra maradtunk a mélységekben.
+
+De most már elhallgatott. Valahogyan mégis megérezte, hogy Edit nem
+figyel reá.
+
+Fehér báli ruhájában, köpenyegével a fél vállán ült a gondolában,
+meztelen könyökét az ülés hátára, állát pedig a keztyűs tenyerébe
+támasztotta és úgy nézte a holdat, amely most a hajó acélorra fölött
+lebegett.
+
+A hold némán vitte kihült vulkánjait a sziporkázó égboltozat alatt és
+valósággal elszédítette Editet a távolság és a magány képeivel. Kihülni
+és nem semmisülni meg: a legszomorúbb sors.
+
+A bárka szűk csatornába tért és Edit tudta, hogy közel járnak a
+szállóhoz. Most már fölrázta önmagát és leverte lelkéről a
+holdvilág-bilincseket. Az oldalülésre telepedett, hogy láthassa Tihanyit
+és cigarettát kért tőle. Most jutott ugyanis eszébe, hogy ez a signore
+Zepe, a ki cinikus és vakmerő legény hírében állott, egy fél éjszakát
+töltött vele a lagunában, anélkül, hogy közömbös dolgoknál egyebet
+beszélt volna. Pedig egy forró, szégyenletes titok fűzte őket egymáshoz
+és ő Tihanyi kezébe adta magát, midőn ma a bárkájába kívánkozott. De
+minden jól volt úgy, ahogy volt; az ember ugyan csodálatosan érdekelte
+Editet, a férfi azonban nem vonzotta.
+
+– Si’ore Zepe, szeretnék magától valamit kérdezni… De bele ne fordítson
+a tengerbe! Nem vegyül a maga gondolière-szenvedélyébe egy csepp póz
+vagy snobság?
+
+– Póz aligha, snobság talán igen. Ez az én nyári foglalkozásom módot ad
+nekem, hogy igazán előkelő, egész emberekhez dörgölődzem: hajósokhoz,
+halászokhoz. És még egy előnye van: leszoktat arról, hogy ilyenféle
+kérdéseket intézzek magamhoz, mint maga az imént. Volt idő, mikor igen
+sokat szoktam magamtól kérdezgetni. Ebből néhanapján kellemetlenség és
+botrány lett, mert csak ritkán tudtam magamnak kielégítő választ adni.
+
+– És az evezőhídon nem kérdez magától semmit?
+
+– Semmi olyat, ami zavarba ejthetne. Minden evezőcsapás megerősít abban,
+hogy semmihez semmi közöm, állatból lettem és állatnak kell maradnom.
+
+Edit elnevette magát.
+
+– Nem szégyenli magát, si’ore Zepe? Gondolière létére haeckeliánus!
+Állatból lett, megengedem, de istenné kell lennie, ha van magában
+szorgalom és igyekezet.
+
+Tihanyi mosolyogva rázta a fejét.
+
+– Az ember egy egész állatból és egy darabka istenből van
+összeragasztva. Ez az isten beteg, nyomorék és tehetetlen. Ha a saját
+isteni mivoltára gondol, akkor szédül a feje, ha meg a tehetetlenségére
+gondol, akkor megered az orra vére. Töprengő mániában és szívlágyulásban
+szenved. A ki isten, az legyen mindenható, de az enyémhez hasonló
+ispotály-istenségben nincs köszönet. Ha komolyan veszem magamban az
+istent, akkor elvesztem a lábam alól a földet és még sem érem el az
+eget. Pedig nincs szégyenletesebb dolog, mint a levegőben lógni. Inkább
+vagyok az állatok között legelső, mint az istenek között legutolsó.
+
+– Igazán nem szégyenli magát, si’ore Zepe?
+
+– Egy cseppet sem. Mert minden, ami az emberben nagy, szép és jó, az
+állati.
+
+– Példának okáért?
+
+– Az erő, az ifjúság, a bátorság, a hűség, a barátság, a szerelem, az
+anyaszeretet – szóval minden. E részben azonban még sokat kell tanulnunk
+állattársainktól. Mert kétségtelen, hogy nincs délcegebb ifjúság, mint a
+nemes paripáé, nincs vitézebb lovag, mint a párduc, nincs hűségesebb
+barátság, mint a kutyáé, nincs föláldozóbb anyaszeretet, mint a
+fogolymadáré.
+
+– És a művészet, si’ore Zepe, a művészet nem szép, nem nagy dolog?
+
+– Biztos benne, hogy nem állati eredetü? Ha a fülemile énekét hallom, ha
+a daru táncára gondolok, vagy a madár fészkét nézem, akkor nagyon
+gyanúsnak találom a dolgot. Különösen azok a fészeképítők! Fúrnak,
+faragnak, falaznak, varrnak, fonnak, szőnek…
+
+– Tehát becsületes mesteremberek, de nem művészek.
+
+– Van azonban madár, amely illatos fűből építi és virággal,
+papírszelettel ékesíti a fészkét. A sárgarigó. Ez a cifra felesleg, a
+fényűzés kezdete nem a művészet első próbálkozása? Persze: ösztön. De az
+igazán emberi művészek, a hellének, nem azokból a titokzatos, forró
+mélységekből merítettek, ahol az ösztön fészkel? És a középkori
+templomok építői nem sárgarigók? Reám még némely renaissance művész is
+elragadóan öntudatlan, gyönyörü állat benyomását teszi. Tehát tisztelet
+az állatnak! Hiszen ha magát megérteni és méltatni akarom, akkor is a
+legérdekesebb, legtitokzatosabb és legarisztokratikusabb állatcsaládra,
+a macskákéra kell gondolnom.
+
+– Maga hízeleg, – szerénykedett Edit.
+
+Később panaszos macskanyávogást hallottak a háztetőkről.
+
+– Ez az én Ninetta húgom, – mondta Edit. – Nagyon derék leány, de neki
+is megvan az a hibája, hogy szeret idegen kandurokkal a háztetőkön
+sétálni.
+
+– Amíg Ninetta macska, addig biztosan járhat a legmeredekebb tetőkön is,
+– vélekedett Tihanyi, – de ha egyszer fölébred benne az, ami isteni,
+akkor le fog gurulni a fekete lagunába. Attól pedig óvja meg minden
+állatok teremtője.
+
+Már a szálló kapuja előtt voltak. Tihanyi nekivetette testét a hosszu
+evezőnek és ez a mozdulata Editet a nagy macskák puha és szívós
+ruganyosságára emlékeztette.
+
+
+
+
+XVIII.
+
+Belizár teli volt haragos keserűséggel, az Árkay-koteria pedig
+megbotránkozással: Edit nyom nélkül eltünt a lagunában. Nappal még csak
+láthatták, ha rátörtek a fogadójában; az est homályában azonban szárnya
+nőtt, mint a denevérnek, és hirtelen elcikázott előlük a kanyargó
+sikátorok árnyékában.
+
+Az amerikai esténkint a hoppon maradt Pantalone kolerikus bánatával
+bolyongott a városban. Olykor megállott egy-egy meredek nyergü hídon és
+elboruló szemmel bámult bele az éjszakába. Milyen más is volt a hellászi
+éjszaka! A párduc hátán ülő, királynői tekintetü, meztelen Ariadne
+vonásait viselte. A velencei éj azonban sötét bársonyba burkolja
+tagjait, a mámoros szeme pedig selyemálarc hasadékaiból tüzel. Csupa
+bujaság, hűtlenség és rejtelem. Egyszer az elsuhanó gondolából küldi
+feléd illatát, máskor a templomajtó homályából vihog utánad, megint
+máskor a keskeny sikátorból hallod arany cipősarkának kopogását.
+
+Mialatt Pantalone álmatlanul rótta az utcákat, azalatt a hűtelen
+Colombina a Leon’d’oro nevü osteria asztalának támasztotta a két
+könyökét. Szembe vele ült Arlecchino, kurta matrózpipájával a fogai
+között.
+
+Az asszony alakoskodó szenvedélye legújabban egy farsangi ötleten
+mulatott: esténkint venezianának öltözött, hogy föltünés nélkül
+kóborolhasson Tihanyival. Most is kalap nélkül volt, a hetyke velencei
+kontya teli volt tűzdelve fésűkkel, egyszerü fekete ruhája fölött rojtos
+selyemkendőt viselt és papírlegyezőt forgatott a kezében. A barna
+arcbőrével és a fehér fogaival nem rítt ki a csinos nők közül, akik
+tengerészek és katonák társaságában sétálnak a Fondamentán.
+
+– Mia sposa, – súgta oda Tihanyi a léhűtő barátainak, ha kérdőleg
+tekintettek reá. (Sposa kitünő szó, mindent megmagyaráz és semmit sem
+mond, menyasszonyt is jelent, feleséget is, de szeretőt is.)
+
+Edit olyanformán érezte magát signore Zepe védelmében, mint a rémregény
+hőse, aki megfékezte és megnyergelte a kondorkeselyűt. Eleintén kissé
+szepegett, de miután úgy találta, hogy a szárnyas paripa egészen kezes,
+átadta magát az ismeretlen régiókban való kalandozás gyönyörűségének.
+
+Ezúttal a vízre kirúgó erkélyen ültek, az erős lámpafényben, melyet az
+alacsonyan feszített sárga ponyva vert arcukba.
+
+– Ma ostoba találkozásom volt, – mondta Tihanyi. – Árkay!… Dohányt
+vettem a Ziepolon, – de ki is hitte volna, hogy egy pesti méltóságos
+betéved abba a mocskos kis boltba?
+
+Edit szája kissé eltorzult, mintha fanyar gyümölcsre gondolna.
+
+– Említést tett rólam? – kérdezte.
+
+– Óh nem. Más valakiről beszélt: a _donna nera_ról… Mindenáron össze
+akarná hozni mister Belizárral.
+
+Zepe beszéd közben egy aranypénzzel labdázott.
+
+– Mi lesz azzal az arannyal? – kérdezte Edit idegesen.
+
+– Ezt magán kerestem, édes barátnőm. Az amerikai csúsztatta a markomba,
+akkor éjjel, mikor beültette a gondolámba. Ennek csak egy méltó
+rendeltetése lehet: megisszuk.
+
+Edit elvörösödött, de ugyanakkor gonosz kis mosoly jelent meg a szája
+szegletén. Colombina perfidiája stilszerűnek találta az ötletet.
+
+– Donna nera, donna nera – ki az? – kérdezte később, mikor a pezsgő már
+ott gyöngyözött a poharában.
+
+– Azt nehéz megmondani, – húzódozott Zepe.
+
+– Kísértse meg, hátha mégis sikerül?
+
+– Nera arról nevezetes, hogy senki sem tud róla biztosat. Biztos csak
+annyi, hogy nő… Lehet hercegnő, de lehet valami ügyes kokott is.
+
+– Én máris az utóbbi mellett szavazok, – vetette közbe Edit.
+
+– A nevét onnan kapta, hogy mindig csak álarc alatt mutatja magát és
+ilyenkor talpig feketében jár. Az elmult karneválon bukkant föl először.
+Úgy repült a mulató Velence közepébe, mint a lobogó tűzcsóva. A
+Ridottoban, a Fenice-bálon ott volt, a Veglionen pedig úgy járta a
+forlanat, a hogyan Velencében még nem láttak táncolni.
+
+– Csak táncolni szokott?
+
+– Ha megtetszik neki egy férfi, arra ráteszi a kezét egy rokokó-cárnő
+kecses és önérzetes gesztusával.
+
+– És _azoknak_ sem mutatja meg arcát?
+
+– Úgy hírlik, hogy nem. Nekem, sajnos, nincsenek személyes
+tapasztalataim.
+
+– Honnan vették azt, hogy úri asszony?
+
+– Nagyon jól öltözik és előkelően tud viselkedni. Azt mondják, hogy
+ragyogóan elmés. És megérzik rajta, hogy az élvezetet a maga kedveért
+keresi. Ennyi forróság és mohóság csak azok szívében gyülekszik össze,
+akik társadalmi bilincseket viselnek. Így élvezni csak az tud, akit a
+bűn tudata sarkantyúz és aki érzi, hogy az életével játszik.
+
+– Farsangon kívül nem látható?
+
+– Nagy időközökben meg-megjelenik. Úgylátszik – és ez is a
+kokott-elmélet ellen szól, – hogy csak nagy ritkán tudja magát szabaddá
+tenni. Tegnap megint szó volt róla. A Giardino előtt horgonyzó angol
+hadihajó egy szép tisztjét látogatta meg, aki soha még a hírét sem
+hallotta. Azt mondják, hogy ezúttal álarc helyett sűrü krepfátyolt
+viselt.
+
+– Hogyan tudja a kilétét olyan jól titkolni?
+
+– Velencében ez lehetséges. A gondola _felze_-je alatt láthatatlanul
+bejárhatja a várost, útközben akár ruhát is cserélhet. A csatornákra
+nyíló kis ajtón észrevétlenül jöhet-mehet. Hiszen azért a kalandok
+városa ez.
+
+– Pénzt elfogad?
+
+– A táncáért igen, de a csókjáért nem. A tavasszal egy orosz ember azt
+mondta, hogy szívesen adna nagyobb összeget, ha láthatná a forlanáját… A
+Nera valahogyan neszét vette a dolognak, légyottot adott a pénzeszsáknak
+egyik muranói osteriában és szaván fogta.
+
+– Ez egy kokott, aki tisztában van a férfiak snobságával.
+
+– Lehet úri hölgy is, akinek pénzre van szüksége. Lehet, hogy nincs is
+szüksége pénzre, csak valami cinikus ambició tüzeli. Nem tudja azt
+elképzelni?
+
+– Ha éppen muszáj, mindent el tudok képzelni.
+
+– A fürdővendégek és a velencei családok persze nem sokat tudnak róla.
+Azokban a körökben azonban, ahol mulatnak az emberek, sűrűn emlegetik. A
+férfinép édes veszedelmet lát benne, amely állandóan ott kóvályog a
+fejük fölött, és nem lehet tudni, hogy mikor csap le. Én, ha a
+templomban vagy a korzón kívánatos fiatal asszonyt, vagy érett szép
+leányt látok, akkor azt kérdezem magamban: vajjon nem ő a Nera? Giorgio,
+Marcolina néne legnagyobbik fia, már magát is gyanúba fogta, amióta
+velem látja. Pedig ő már vitte az igazi Nerat a gondoláján.
+
+Edit halkan elnevette magát.
+
+– Mondja meg Giorgio úrnak, hogy én nem tudok a levegőben kóvályogni, én
+nem vagyok boszorkány, csak szegény macska és legföljebb polgári
+háztetőkön tudok mászkálni.
+
+A dolog azonban nagyon érdekelte Editet.
+
+– Maga látta már a laguna-rémet? – kérdezte.
+
+– Egyszer táncolni láttam, egyszer pedig éjjel a gondolámon vittem.
+Éppen Giorgio adta át nekem a Rialton, azzal, hogy vigyem a Zatterere.
+Karcsú, magas nő, a termete remek. A haja lángvörös, de azt hiszem, hogy
+parókát visel. Reám azt a benyomást tette, hogy nagyon fiatal.
+
+– Beszélt valamit?
+
+– Mikor kiszállt, egy percig megállott a parton és a szemembe nézett.
+Azután a nevemen szólított és franciául mondott néhány szót.
+
+– Szép szeme van?
+
+– Tüzes, mint a parázs.
+
+– Azt a fekete álarc teszi… És mit mondott?
+
+– Jobbik kezéről lefejtette a keztyűt, ideadta nekem és azt mondta:
+tegye el, egyszer talán elviszem magának a párját is. A könyökéig láttam
+a karját és mondhatom: Praxiteles Afroditejának karja.
+
+– Maga igazi férfi, se több, se kevesebb. De megkapta már a keztyü
+párját?
+
+– Nem.
+
+– Nagyon várja?
+
+Signore Zepe vállat vont.
+
+– Az ilyen naplopónak az a mulatsága, hogy mindig vár valamit.
+
+Edit fölemelte a poharát, mintha inni akarna, de azután megint az
+asztalra koppantotta.
+
+– Maga szerelmes? – kérdezte.
+
+Tihanyi elnevette magát.
+
+– Vallja be, hogy ez furcsa kérdés.
+
+– Furcsa, mert fölösleges. Tudom, hogy bolondja ennek a városnak és azt
+is tudom, hogy a fekete hölgyben a régi Venezia titokzatos érzékiségének
+megtestesítőjét látja. A következtetés tehát világos. De tudja, mit
+gondolok én? A Nera nem is _egy_ asszony, hanem gyüjtőnév, ürügy,
+inkognitó. A fekete álarcot különböző unatkozó, kíváncsi, kalandszomjas
+vagy pillanatnyi pénzzavarban leledző hölgyek veszik magukra. Hölgyek,
+akik csak abban hasonlítanak egymáshoz, hogy valamennyien tudják, milyen
+naiv és hiu gyermekek a teremtés urai.
+
+– Lehet, hogy igaza van, – mondta Tihanyi, – de nem baj. A Nera a
+velencei lagunából nőtt ki, mint valami pompás és kábító illatu
+mocsárvirág, nem is most, hanem százötven esztendővel ezelőtt, mikor az
+egész város bacchantikus lázban remegett. Akkor a szép és szilaj muranói
+apácáknak selyemfészkeik voltak a városban, ahol aranyhímzésü indiai
+pongyolába öltöztek, a gavallérok pedig mind evezni tudtak, hogy maguk
+várhassák meg kedvesüket a vízi porta alatt. És aki ma magára veszi a
+fekete álarcot, az igazi Nera és igazi veneziana.
+
+– Teremtőm, – szólt Edit, – hiszen maga nem is az asszonyba, hanem a
+romlottságba szerelmes. Ez kissé utálatos ám.
+
+– Ha romlottságnak nevezi a régi velencei szellem lendületét, amely
+repülni és föléje emelkedni tud mindennek, amit mások megsüvegelnek és
+ami előtt mások térdet hajtanak…
+
+– Elég volt, – vágott közbe Edit. – Menjünk haza, ránk virrad és én
+elfelejtettem a Nera álarcát kölcsön kérni.
+
+Most már tudta, hogy signore Zepe miért viselkedik vele szemben olyan
+korrektül: ennek az embernek a fantáziáját egészen betöltik a laguna
+vampirszáju diavolettái. Ez romlottság vagy betegség, de mindenesetre
+Tihanyi baja.
+
+Már elhelyezkedtek a gondolában, mikor Editnek eszébe jutott
+megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi dolga Árkay bárónak a donna neraval?
+
+Tihanyi megmondta. A báró, aki mostanában Belizár mellett az udvari
+intendáns szerepét vitte, szeretné, ha a Nera táncolna az amerikai
+előtt. A nagy mogul unatkozik, Kizlár aga pedig neszét vette a muszka
+kalandjának.
+
+Már erősen hajnalodott, mikor csendesen végigeveztek a kihalt
+Canalazzon. Ekkor kitünt, hogy a konty és a rojtos kendő mégsem elegendő
+arra, hogy vérbeli venezianát csináljon az asszonyból.
+
+Zepe ugyanis szimatolni kezdett a hajnali levegőben.
+
+– Érzi a laguna illatát? – kérdezte egyszerre.
+
+Edit megborzongott.
+
+– Az egyetlen szag, amit nem tűrök. Ez a bomlás szaga. Olyan szomoru és
+gyalázatos, mint minden, ami a bomlásra emlékeztet.
+
+Signore Zepe azonban ellenkező nézeten volt és mivel pezsgőt ivott, nagy
+hévvel kifejtette a maga nézetét.
+
+– Gyalázatos és szomoru szaga akkor lehetett Velencének, amikor
+virágkorát élte. A bomlás azonban mindig szép és lélekemelő.
+
+Edit kedvetlenül vállat vont, a kisérője azonban tovább beszélt.
+
+– Velence virágkorában itt óriási munka folyt, a város világhatalmát
+alapozták és minden polgár a köz rabszolgája volt és a patrióta düh
+vaskorbácsa alatt görnyedezett. A hatalom előkészítése olyan, mint a
+sütés-főzés a lakoma előtt. A munka rossz szagu és soha sem lehet cél,
+csak eszköz. Cél maga a lakoma, az élvezet, szóval az, amit maga
+bomlásnak nevez. Mikor az bekövetkezik, akkor kigyulladnak az összes
+mécsesek, az asztalok megtelnek virággal, a serlegek borral. A vasból
+arany lesz, a darócból bársony. A férfiak, akik addig katonák és
+pedánsak voltak, költőkké és filozófusokká nemesednek. A nagylelkü
+pazarlás vágya megmámorosítja a várost és a nők az erényt, amelyet
+nagyanyáik évszázadokon át összekuporgattak, meghatóan nemes és
+graciózus gesztussal szórják a szélbe. Óh igen, Velence bomladozik, de a
+bomladozás nagyszerü és titokzatos szépségeket szabadít föl és a szomoru
+illat, mely az erjedő lagunából kiemelkedik, épp oly elragadó, mint a
+beteg gyöngykagylófény, amely a kupolák fölött reszket. Én mindenesetre
+hálát adok a sorsnak, hogy Velence bomlása és nem épülése idejében
+hozott ide.
+
+– Mert akkor a Nera nem a keztyűjét, hanem az olvasóját adta volna
+emlékül, – mondta Edit.
+
+De aztán hirtelen elharapta a szót és az arca elé emelte a
+papírlegyezőt.
+
+– Occhio! – hörögte fojtott hangon és nyomatékkal.
+
+A híd tetején, amely felé a gondola közeledett, Belizár állott. A
+szegény Pantalone keresztbe font karokkal ácsorgott ott, és elfakult,
+megkopott, elhízott és nyugdíjba küldött Napoleon módjára nézte az
+Erberia alatt rakodó kofahajókat. Alkalmasint nem sokat aludt az éjjel.
+Nem vette észre, hogy Colombina, akire e pillanatban is annyi
+keserűséggel és vágyakozással gondolt, megkövült arccal, behúzott
+nyakkal és leselkedő szemmel ül a gondolában, amely e pillanatban
+nesztelenül siklik el a lába alatt.
+
+Zepe megnyomta az evezőt és besurrant az első fordulón. Edit ekkor
+lerakta nagy veneziana-fésűit, fülkarikáit és rojtos kendőjét és magára
+vette megint a kalapját meg a kabátját. A nyaka belepirult az
+erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetést.
+
+– Engem keres és nem lát meg! Született férj!
+
+Tihanyi is viaskodott a jókedvével és midőn már nem bírta tovább és
+kicsattant, magával ragadta az asszonyt is.
+
+A gonosz kacagásuk úgy vonult végig a szürke falak között, mint
+hóförgeteg a sirokkó szárnyán.
+
+
+
+
+XIX.
+
+La Nera, la donna nera…
+
+Az igazság az, hogy senkisem beszélt róla, csak az egy signore Zepe. A
+fekete asszonyt, Velence ősi szatanikus tüzeinek papnőjét, ő idézte föl
+a laguna párájából és lakást is ő adott neki a légies városban, melyet
+ugyancsak az ő fantáziája vetített az ég alján ülő felhőfalra. Hiszen
+Árkayt is ő tette kiváncsivá a Nerára.
+
+A farsangon ugyan tényleg némi föltünést keltett egy féktelen fekete
+dominó, a tavasszal pedig szó esett valami titokzatos nőről, aki
+lefátyolozott arccal járt a férfiak után és léket vágott egy orosz
+pénzeszsákon, de ezek jelentéktelen dolgok voltak és még az sem volt
+bizonyos, hogy a kalandok hősnője ugyanegy asszony volt-e.
+
+Velencének esze ágában sem volt, hogy önmagára ismerjen a tovasuhogó
+selyemárnyékban. A város fantáziája különben is elsülyedt a történelmi
+katasztrófa örvényében, amely annak idején elnyelte San Marco
+köztársaságát. A kispolgári élet, mely ma virágos rétként terül el a
+régi Velence helyén, nem is sejti, hogy miféle mérges nagy virágok és
+rettenetes fogu szárnyas hüllők kövesednek odalenn a diluviumban.
+
+De akár szétfolyó köd, akár forró hús és vér volt a fekete dominó magja:
+Edit kedvet érzett, hogy magára öltse a laguna-boszorkány repülő
+köntösét. Repülni, föléje emelkedni a milliomos csőcseléknek, ez az élet
+farsangjának legfőbb diadala. Azt mondta Tihanyinak, hogy meg akarja
+tréfálni a Belizár-kotériát, a Nera álarca alatt táncolni fog az urak
+előtt, eljárja nekik a forlanát, természetesen pénzért, mert csak így
+lesz teljes a tréfa. Belesodorni álarcos komédiájába a féltékenységet,
+megcsalni Pantalonet magával Pantaloneval, egy csomó gazdag léhűtő
+szívébe a vágyak és sejtelmek szikraesőjét szórni, gyujtogatni és
+lángolni, közbe szamárfület mutatni Kizlár agának, azután hirtelen
+eltünni, belefoszlani a laguna homályába és csak egy csengő kacagás
+emlékét hagyni maga után: erre vágyódik minden Colombina.
+
+A tréfa kivihetőnek látszott és Tihanyi rögtön fölajánlotta segítségét.
+Ő, mint a lagunák opiumának betege, egyre a mult kísérteteit kereste
+Velencében és ha nem talált, kész volt ilyeneket teremteni.
+
+Másnap már Giorgio, az ő gondolière-barátja, fölkereste Árkay bárót.
+Titokzatos pofával – Giorgioban egy diplomata vagy egy kerítő veszett
+kárba – előadta, hogy egy előkelő hölgy, akinek ereiben régi dogek
+indigókék vére folyik, meg óhajt ismerkedni az amerikaival. Giorgio járt
+már az Ariane-nál is, de ott nem eresztették föl a hajólépcsőn. Mikor
+azt mondta, hogy a szóban forgó hölgy – tekintettel főrangu családjára –
+csak álarc alatt mutathatja magát, akkor a báró már tudta, hogy a
+Neráról van szó.
+
+Árkaynak azonban szkeptikus napja volt.
+
+– Ki biztosít engem, hogy ez nem becsapás? Előkelő hölgy?! Álarcot
+minden vászoncseléd tehet a képére.
+
+Ő a pénzeért valami igazán finomat akart.
+
+Giorgio azonban a helyzet magaslatán maradt.
+
+– A báró úr szakértő előkelőség dolgában és maga fog itélni. A donna el
+fogja táncolni a forlanát és ha az urak úgy találják, hogy becsapták
+őket, akkor az idejükön kívül semmit sem fognak veszíteni.
+
+Ez a nagy önbizalom lefegyverezte a bárót és igen fölizgatta a
+kiváncsiságát.
+
+Edit ezalatt buzgón készült a szerepére. Mint rendesen, úgy most is a
+saját fölcsigázott várakozásaiban kereste a dolog fontosságának mértékét
+és oly komolyan vette ötletét, hogy nem is tudott másra gondolni.
+
+Mivel egyelőre még fogalma sem volt róla, hogy mi legyen a forlana,
+signore Zepe hozott neki a Leon d’oro különszobájába egy friauli
+parasztasszonykát, aki eljárta előtte a hegylakók táncát. A menyecske
+komor és verejtékes kötelességtudással toppantotta, karikázta és
+cifrázta végig a tánc összes lehetőségeit, Edit azonban ebből a
+megmerevedett formalizmusból is ki tudta magának hámozni a forlana
+eleven jelentőségét.
+
+Harmadnap Árkay báró estebédre hívta a férfitársaságot. Tihanyival
+együtt heten voltak egy előkelő vendéglő emeleti szalonjában, és Belizár
+nélkül is sok milliót nyomtak. A vendéglátó kivánságára „egész
+kedélyesen, csak szmokingban“ jelentek meg.
+
+Asztalnál a báró a Nerára terelte a beszédet, de azután hamarosan
+Tihanyinak engedte át a szót, aki mintegy koronatanuként szerepelt ebben
+a titokzatos afférban. Tihanyi szerint egészen biztos, hogy a Nera főúri
+család sarjadéka, talán nem is asszony, hanem fiatal leány, az ereiben
+izzó tűz hajtja ki éjjelenkint a családi palotából… Árkay most már
+kijátszotta nagy ütőjét, bejelentvén, hogy fél óra múlva itt lesz a
+titokzatos hölgy. A gavallér házigazda desserthez a velencei dogék
+unokáját fogja átnyújtani mélyen tisztelt vendégeinek.
+
+Az urak nem vették a dolgot túlságos komolyan. Különösen a budapestiek
+nem. Ezeket egyáltalában nem lehet nőkkel becsapni, mert ha kétségük
+támad egy hölgy kiléte iránt, akkor elvből a legrosszabbat gondolják és
+ha történetesen Sába királynő jönne hozzájuk látogatóba, ők óvatosságból
+utcai leánynak néznék.
+
+Tihanyi, aki ebben a jómódu társaságban a szolgálatkész jó fiú szerepét
+adta, a báró kivánságára a vízre nyiló kis kapuban várta a vendéget.
+Cigarettázva állott a gótikus ív alatt, a sós víztől megrágott
+kőküszöbön, és kinézett a sötét csatornára, amelynek tükrén óriás arany
+fűrészként táncolt valami lámpa visszfénye. Végül – jókora késéssel –
+befordult Giorgio gondolája a sarkon és megállott a kapu kikötőkarói
+között.
+
+A Nera kibujt a fekete felze alól és Tihanyi oldalán fölsuhant az
+emeletre. A lépcsőn odasúgta neki:
+
+– Nagyon félek, pedig pezsgőt is ittam!
+
+Bő selyemköpeny volt a vállán és nagy cappa a fején; a ruhájából valami
+finom, forró parfüm áradt, melyet Zepe még soha sem érzett rajta.
+
+A domino megállott az ebédlő kandallója mellett és végigmustrálta a
+szivarozgató társaság minden tagját. A szeme végül hosszan megpihent
+Belizáron, akinek arca sárga és mogorva volt. Ez a feketearcu fantóm,
+melynek két szeme sötét tűzben ragyogott, valami furcsa, szorongó érzést
+terjesztett maga körül. A budapesti urak azonban mégis józanul
+mosolyogtak, Árkay pedig szükségesnek vélte, hogy valami bátorító és
+kissé szemérmetlen bókot mondjon. Nera a szavába vágott. Francia
+nyelven, mély és fojtott hangon, hogy a bárón kívül más nem is
+hallhatta, szólt:
+
+– Engem félrevezettek. Azt mondták, csak egy ember lesz itt. De most már
+mindegy! Hol a zene? Táncolni fogok – egy embernek.
+
+Ez is a szerepéhez tartozott.
+
+A zene – Tihanyi a stilus kedveért vak muzsikusokat hozott – játszani
+kezdett. A Nera egy ideig még mozdulatlanul állott egy helyen, majd
+megindult, mintha a zene ütemére körül akarná sétálni a termet, közbe
+lecsúsztatta válláról és a padlóra ejtette a dominót. A haja lángvörös
+volt, a ruhája fekete. A ruhadereka mélyen, nagyon mélyen ki volt vágva,
+a szoknyája idomaihoz tapadó vékony, igen vékony selyemkelméből készült.
+Némi habozás után egyszerre két lábbal beleugrott a forlanába, mint a
+hideg vízbe.
+
+– A gyöngyei azonban igaziak, – suttogta egyik budapesti.
+
+– Valami nagyklasszisu kokottnak látszik, – mormogta a másik.
+
+– A termete prima…
+
+Edit vékony és acélos Artemisz-termetének kecsessége meglepte Tihanyit
+is.
+
+Az asszony különben mesterileg értett hozzá, hogy fölismerhetetlenné
+tegye magát. Idegen illatszert használt; a gyöngyöket, amiket viselt,
+aznap vette kölcsön az ékszerésztől; még arra is kiterjedt a figyelme,
+hogy a vállára kis anyajegyet fessen – az „esetleg jobban tájékozottak
+félrevezetése céljából“. De Tihanyi megfigyelte azt is, hogy a
+testtartása és a járása is más, mint egyébkor: ma kissé hátravetette
+felső testét a csipőiben.
+
+A forlana tulajdonképpen táncparódia. A tizennyolcadik század
+Velencéjének támadt az a dekadens ötlete, hogy táncolva kifigurázza a
+friauli hegylakók esetlenségét. A selyemtopános könnyedség a havasi
+pásztorok bocskoros nehézkességével kacérkodott. Ez talán a nagy
+kurtizán válasza volt Rousseau természetimádására. Ennek a táncnak
+nincsenek szabályai és figurái. A forlana akkor igazi forlana, ha egy
+szeszélyes, vakmerő, önmagát gúnyoló szellem és egy acélinu, habkönnyü
+fizikum tombolja ki magát rögtönzött ötletességgel. Motivuma: a
+raffinement, amely együgyünek tetteti magát; a contessa, aki
+pesztonkának öltözik; a grácia, amely csetlik-botlik; az ügyetlen kis
+Psyche, aki orra bukik, de az utolsó pillanatban mégis eszébe jut, hogy
+szárnya van.
+
+A Nera mindjárt ezen kezdte: megbotlott és elcsúszott a parkettán – az
+urak kínosan szisszentek föl – de azután gúnyos és diadalmas
+könnyüséggel szállott tovább.
+
+A Nera táncolt és a nézők szemei lassankint kigyulladtak. Nem, ez nem
+volt álarcos ballerina, mint némelyek közülök gyanították. Semmi iskola,
+semmi rutin, csupa egyéniség és temperamentum. Egyikük-másikuk talán már
+látott is ilyesmit, otthon, bizalmas családi körben, mikor valami finom
+asszonyka vagy alamuszi leány, aki egy csepp pezsgőt ivott, azzal az
+ürüggyel, hogy utánozni fogja az operett-start, megijesztette és
+gondolkodóba ejtette a rokonságot a paródia medrén messzire túlcsapongó
+szilaj szenvedélyességével. A szikra, mely a táncosnő szemében vibrál,
+égő őserdők tűztengeréből került. Ehhez a tánchoz szinte hozzátartozik a
+férjek és fitestvérek meghökkent ábrázata.
+
+A Nera időközben már letépte magáról és messzire eldobta a paródia szűk
+bohócruháját. Ha paródia volt még a tánca, akkor nem az együgyü
+hegyipásztort figurázta, hanem valamit, ami milliószor komolyabb és
+érzékenyebb volt: az asszonyt. Valami volt a táncában a bacchansnő
+fájdalmas flagelláns-mámorából, amely kitép, szétfoszt és a világ szeme
+közé szór mindent, ami titokzatos, gyöngéd és sérthetetlen a nőben.
+
+A Nera táncolt és a férfiak vágyteljes pillantásai úgy lobogták körül
+vékony bokáit, mint tűzlángok a valkürt.
+
+Belizár, aki eleintén jóllakott yankee-közömbösséggel szívta a vastag
+havannáját, most ugyancsak figyelni kezdett. Egyszer valami sejtelmes
+rémület nyilalt át a lelkén: a táncot nézve úgy érezte magát, mintha
+megdagadt patak partján járna és a zúgó árban ismerős épülettörmelékeket
+látna vágtatni. Honnan kerültek a hirtelen fölbukkanó és hirtelen
+elmerülő emlékek? Vajjon miféle magasan álló házat sodort el a zavaros
+ár?
+
+A lámpszákoszi táncra gondolt, amelyről Edit beszélt hellászi útjukon.
+Igen, ilyenféle lehetett Salome tánca is. Az utolsó szó, amit a nő
+kimondhat.
+
+A zenészek fáradtak bele előbb, vagy a táncosnő? A tánc váratlanul véget
+ért és a Nera remegve és szédülve burkolta verejtékes vállát a köpenybe,
+melyet Árkay adott reá. A budapestiek eszeveszetten tapsoltak, bravo-t
+és bis-t kiáltottak, Belizár azonban zsebretett kezekkel ült a helyén,
+Tihanyi sápadt arca pedig ezúttal krétafehér volt az izgalomtól, mintha
+kísértetet látott volna.
+
+Árkay báró összekulcsolta két kövér kanonokkezét.
+
+– Pihenjen, madame, azután hadd gyönyörködjünk megint az ön páratlan
+művészetében!
+
+A dominó azonban a fejét rázta.
+
+– Assez! – mormogta.
+
+Tétova léptekkel megindult az ajtó felé, de azután meggondolta magát és
+Belizárhoz ment. Vakmerően, szinte fenyegetően belefúrta tüzes
+tekintetét az amerikai szemébe. Majd a vállára tette kezét és francia
+nyelven a fülébe súgta:
+
+– Önnek táncoltam. És most van egy órai időm, azt önnek ajándékozom.
+Akarja? Én többet érek, mint ezek itt hiszik.
+
+Valami édes illat áradt Belizár arcába, de ő idegennek és
+ellenszenvesnek találta ezt a szagot. Editre gondolt, még pedig meglepő
+közvetlenséggel, – ez a fekete rongy azonban, aki Editre merte
+emlékeztetni, rettegéssel és haraggal töltötte el.
+
+Gőgösen vállat vont és fojtott hangon mormogta:
+
+– Ha ön valamit ér, akkor miért dobálja el magát? Ha pedig eldobálja
+magát, akkor nem ér semmit.
+
+Ez a durvaság láthatólag meglepte a dominót. Kis ideig némán állott,
+majd vállat vont és szárazon mondta:
+
+– A szatócsok takarékoskodjanak, hogy a királyok pazarolhassanak!
+
+Azzal már ki is suhant az ajtón és szapora léptekkel ledobogott a
+falépcsőn. Árkay báró tulajdonképpen a yankee kedveért hívta ide a
+Nerat, de mikor észrevette, hogy azok nem tudnak megegyezni egymással,
+Ezopus koszthordó kutyájának példájára magának akart valamit megmenteni
+a lakomából és utána szaladt. De megkésett.
+
+Mialatt az urak, a hallgataggá lett Belizár kivételével, kiváncsi
+szóáradattal estek egymásnak, a Nera gondolája már befordult a csatorna
+sarkán. A budapestiek megegyeztek abban, hogy a fekete dominó magja csak
+valami nagyszabásu kokott lehet. Talán egy nagyúr barátnője, akit az
+unalom és a pénzvágy ösztökél kalandokra? Ladányi Editre egyikük sem
+gondolt, bár valamennyien ismerték.
+
+A Nera gondolája akkor már a Canal grande széles tükrén ringott. A
+gondolás egy percre letette hosszú evezőjét, hogy levethesse szmokingját
+és kék vászonzubbonyt húzzon a plasztrónja fölé. A Nera gyanúsnak
+találta a veszteglést és kidugta fejét a felze kis ajtaján.
+
+– Maga az, si’ore Zepe?
+
+Valóban Tihanyi állott Giorgio helyén.
+
+– Meg van elégedve a sikerével? – kérdezte Zepe.
+
+Edit leverten hajtotta le a fejét.
+
+– Nem így gondoltam… Sületlen dolog volt…
+
+– Mit mond, Edit? Hiszen minden nagyszerűen sikerült! Szinte túlságosan
+jól ment!
+
+Edit nem értette, hogy miért olyan elégedett Tihanyi, valamint azt sem
+értette, hogy miért elégedetlen ő maga. Napok óta olyan mámoros
+várakozásban élt, mint a játékos, aki mindenét föltette egy kártyára.
+Rendkívüli izgalmakra, fantasztikus nyereségre, megsemmisítő veszteségre
+volt elkészülve. De mi történt? Mindössze annyi, hogy egypár közömbös
+embernek vacsora utáni szórakozással szolgált. És bosszantotta az a
+lealázó józanság is, amellyel Pantalone őt elhessegette magától. De
+akárhogyan volt is: a komédia véget ért, megint itt volt a rettenetes,
+szürke _lundi_, Editben pedig még egyre fokozódott a vasárnapi
+várakozás, az ünnepi szomjúság.
+
+Hej, ha ennek a velencei éjszakának még egy titkos rekesze volna, egy
+mély és biztos földalatti boszorkány-barlangja, amelynek küszöbén a
+beavatott leveti mindazt, ami rajta banális, gyáva és idegen!
+
+De most megszólalt signore Zepe.
+
+– Donna Nera, – szólt, – hoztam pénzt a barbároktól. A kitünő messère
+Árkay egy kis erszényt küld önnek.
+
+Edit hallotta az aranypénz bágyadt csörgését.
+
+– A szatócsok takarékoskodnak, hogy a királyok pazarolhassanak, – mondta
+az asszony. – Vajjon el lehet ezt költeni egy éjszakán?
+
+– Legalább meg lehet próbálni, – szólt Tihanyi az evező után nyúlva.
+
+A gondola lassan siklott el az erkélyek alatt. Amint az ódon paloták
+álmos ablakszemei megpillantották az álarcos nőt, aki szétvetette
+köpenyét, hogy a tánctól ziháló mellét odakinálja a nyári éjszakának,
+régi, forró emlékek kezdtek bennük erjedezni. Visszaemlékeztek a hajdani
+velencei éjszakákra, amelyeknek bársonyos homályát a vágy kormányozta
+titokzatos hajók hasították.
+
+Az ódon paloták eszmélni kezdtek, megrokkant falaik kiegyenesedtek,
+megvakult ablakaik fölragyogtak.
+
+Velence a csatorna fölött lebegő, vékony holdsarló fényében ismét
+önmagára ismert. Óh igen, ez San-Marco városa, a lagunák gyöngyékes
+kurtizán-királynője. A köntösén viseli Bizánc arany pompáját, a testén
+Hellász márványszépségét, a lelkében Ázsia titokzatos, vérengző és
+önmarcangoló ösztönét.
+
+
+
+
+XX.
+
+A levegő nagyon átlátszó lett és a távoli szigetek egészen közel
+húzódtak a városhoz. Künn, a nagy Adria fölött, valami óriás szárnyas
+hadsereg sorakozott: a sirokkó. A Lidó felől chioggiota hajók osontak
+be, alázatosan leeresztve latin vitorlájukat és megkönnyebbülten, hogy
+idejében még beérhettek a biztos lagunába.
+
+Két nappal a Nera-estély után Árkayné a Piazettán véletlenül elfogta
+Editet. Estebéd idején volt. Edit egyedül evickélt a sétálok áradatában,
+a báróné két karjába két óriás gyereke kapaszkodott.
+
+– Csak nem voltál beteg? – aggodalmaskodott a jó barátnő. – Kissé mintha
+megfogytál volna…
+
+– Nincs semmi bajom…
+
+– Az imént elnéztelek, amint magadban jártál és – bocsáss meg ostoba
+ötletemért! – szinte elszomorodtam, hogy milyen árva vagy, – mondta
+Árkayné. – Soha sem ismertem asszonyt, akihez oly kevéssé illenék az
+egyedüllét, mint hozzád.
+
+– Igen, – adta vissza Edit, – az udvarlók kiegészítenek engemet, mint az
+angyalok a szent koronát. Sajnálom, hogy ma csonka benyomást kell reád
+tennem.
+
+– Van estére valami terved? Nem volna kedved megint egyszer velünk
+vacsorázni? – kérdezte Árkayné.
+
+A roham olyan váratlanul jött, hogy Edit nem tudott már védelmi állásba
+helyezkedni. Különben mindegy! Tényleg nem volt semmi terve.
+
+Úgylátszik, a titokzatos flirtje már véget ért, – állapította meg
+magában a báróné. – Mert hogy Edit hosszú bujdosásának ilyenféle oka
+volt, abban egyetlen asszony sem kételkedett.
+
+Árkayné megörült, hogy kellemes estét szerezhet Belizárnak és az
+amerikai a báróval együtt hamarosan elő is került a sétáló sokaságból.
+
+– A tékozló leányunk tiszteletére le fogjuk öletni a legkövérebb borjut,
+– mondta Árkay.
+
+Igazán nagyon gazdag vacsorát rendelt a fogadóban.
+
+Asztalnál a báró azzal mulattatta Editet, hogy töviről-hegyire elmondta
+neki a donna Nerával való kalandjukat. Azon kezdte, hogy „ez magának
+való eset, édes Edit“, – de hogy miért neki való, azt nem mondta meg. Az
+urak eredetileg úgy állapodtak meg, hogy otthon titokban fogják tartani
+az egész dolgot, mivel azonban a kaland váratlanul szelid lefolyást
+vett, mégis csak elfecsegték az asszonyoknak. És Árkaynak határozottan
+jól esett, mikor a felesége megfenyegette az ujjával: Nagy zsiványok
+vagytok ti férfiak!
+
+– A Nera, – magyarázta Editnek, – a Nera szépnövésü nő, fél fejjel
+nagyobb, mint maga és valamivel húsosabb…
+
+Árkayné fennakadt az ura stilusán. Ő különben állandóan úgy bánt
+Árkayval (a legelszántabb bankcápák egyikével), mintha az áldott szívü,
+de kissé parlagias ember volna, akinek magyaros szókimondása már nem
+illik bele a modern világba.
+
+– Ugyan öregem, miféle összehasonlítás ez? – fakadt ki bosszúsan.
+
+– Edit nem olyan prüd, mint te, – védekezett a báró.
+
+És meglátszott sugárzó arcán, mennyire örül neki, hogy Edit nem prüd és
+mennyire örül annak is, hogy a felesége prüd.
+
+Belizár nem szólt bele; a komor, sárga vércseszeme azonban egyre ott
+tévelygett Edit profilja körül.
+
+A yankee sejt valamit, – állapította meg magában Edit. Asszonyi módszer
+szerint most már tüntetve érdeklődött a kaland részletei iránt. Azért
+is. A báró, aki néhanapján a raffinált nőbarát babérjaira is pályázott,
+azt találta mondani, hogy a Nerának szép a lába, de a bokája karcsúbb is
+lehetne…
+
+Tökfilkó! – gondolta magában Edit, miközben az asztal alatt keresztbe
+tette finom rajzu két bokáját.
+
+Estebéd után a társaság megint kikivánkozott a csillagos ég alá. A
+lappangó sirokkó gyötrő fülledtséggel töltötte be a levegőt, amitől az
+embereknek az orruk és a tenyerük viszketett. Edit a társasággal maradt
+és Árkayné azt a benyomást nyerte, hogy a barátnője nem tud mit kezdeni
+az idejével.
+
+– Nem tudod véletlenül, hogy hol züllik mostanában Tihanyi? – kérdezte
+budapesti tájszólásban, a tapintatlannak született nő csalhatatlan
+ösztönével, de minden szándékosság nélkül.
+
+– Nem szolgálhatok vele, – válaszolt Edit fagyosan.
+
+A furcsa az volt, hogy ekkor nem Edit, hanem Árkayné pirult el.
+
+A Riván nagy csapat gondolás ácsorgott, hangos szóval kinálkozva a
+járókelőknek.
+
+– Ez utálatos! – mormogta Edit.
+
+– Micsoda? – csodálkozott a báróné.
+
+– Ez – minden – ezek a gondolások is… Evezéssel keresik a kenyerüket…
+Még ott tartanak, ahol dédapáik a lepantói csata napján… Egy kis motor
+jobban és olcsóbban elvégezhetné az ő dolgukat… Nem utálatos, hogy annyi
+erős nagy kamasz inaszakadtáig töri magát a fölösleges munkában?
+
+– Bocsánat! – vágott közbe Árkay, – én praktikus gondolkozásu ember
+vagyok, de azért mégis azt mondom, hogy nem szabad minden romantikát
+kipusztítani az életből…
+
+Edit szembe fordult vele, a sirokkó minden idegessége ott vibrált a bőre
+alatt.
+
+– Romantika az, ha talyigán utazom ott, ahol gyorsvonat is jár? Ez nem
+romantika, hanem bárgyuság, vagy pedig komédia! És egyáltalában: én az
+üzleti módszert, amellyel a velenceiek az ő romantikájukat kilószámra
+kimérik, valósággal sértőnek találom.
+
+– Miért volna sértő? – kedélyeskedett Árkay.
+
+– Velence valamikor tenger volt, de ma pocsolya és engem bosszant, hogy
+ezek a kis piócák itt mindig úgy beszélnek a hajdani emberevő cápákról,
+mint az ő néhai volt nagyapáikról. Velence – ugyebár? – az előkelőség és
+a szerelem városaként szerepel a köztudatban. De ez csak papirmasé
+utánzat, amit a vendéglősök ipartestülete szerzett be az idegenek
+számára. A velencei előkelőség üres kulissza, palotahomlokzat, mögötte
+nincs semmi, csak mocsok és korhadás…
+
+– És a velencei szerelem? – élhetetlenkedett Árkay.
+
+– Olyan, amilyennek az ipartestület elképzeli: gitár, galamb, gondola,
+holdfény.
+
+A báró azonban makacs romantikus volt.
+
+– Én bizony szeretem a titokzatos melanchóliát, amely ezt a várost
+jellemzi.
+
+Edit kajánul mosolygott.
+
+– A melanchóliát is az ipartestület csinálja. Ha a pikkoló elneveti
+magát, akkor fülön fogja a sápadt arcu főpincér: Nem tudod, te
+haszontalan, hogy mylord Árkay melanchóliát parancsolt? – Ezek különben
+nem is ismerik a saját városukat. Ők a rothadás foszlányait árulják, a
+melanchóliát, a gitárt, a galambokat és azt hiszik, hogy ez az igazi
+Velence.
+
+– Hát milyen az igazi Velence? – kérdezte Árkay.
+
+Valami keserü válasz torzította el Edit ajkát, az utolsó pillanatban
+azonban mégis elharapta. Kitérően mondta:
+
+– Mindenkinek olyan Velence jut, aminőt megérdemel.
+
+Belizárt, aki némán és figyelmesen végighallgatta a vitájukat,
+kellemesen érintette, hogy az asszony ellene fordult mindannak, amiben ő
+ösztönszerűleg a maga ellenségét látta, de ennyi keserü hév mégis
+meglepte.
+
+– Maga nem szereti Velencét? – kérdezte Edittől.
+
+Újabban már annyira elszoktak attól, hogy egyenesen egymáshoz intézzék a
+szót, hogy az asszony meglepődött, sőt némileg zavarba is jött. Válasz
+helyett lemondóan legyintett a kezével.
+
+– Ha nem szereti, akkor joggal kérdezhetném: miért van itt? – faggatta
+tovább szívósan és kiméletlenül az amerikai.
+
+Edit csodálkozva mérte végig. Mit akar ez? Amióta különben eltávolodtak
+egymástól, megint nagyobbnak és erősebbnek látta ezt az embert.
+
+– Miért vagyok itt? Hát tudom én? Én csak azt tudom, hogy holnap éjjel
+már nem leszek itt.
+
+Ez a kesernyés hangon tett kijelentése kínosan meglepte a társaság
+némely tagját. A budapestiek, amint észrevették, hogy Belizár és Edit
+komoly beszédbe elegyednek, összetanult diszkrécióval elmaradoztak
+mellőlük. Most már ketten úsztak az idegen emberek áradatában.
+
+– Komoly az, amit mondott? – kérdezte az amerikai.
+
+– Hogy holnap utazom? Komoly.
+
+– Akkor kérek magától valamit. Egy utolsó kegyet, – tette hozzá fanyar
+mosollyal.
+
+Edit kissé elhúzta az alsó ajkát.
+
+– Parancsoljon velem, mister, – mondta hasonló álpáthosszal.
+
+– Engedje meg, hogy az Ariane vihesse magát Fiuméba.
+
+Az asszony meghökkenve mérte végig.
+
+– Mire való volna az?
+
+Belizár körülnézett, de mivel csak fehér angolokat és szürke németeket
+látott maga körül, tovább beszélt.
+
+– Magam is hazamegyek Amerikába… Úgy gondolom, hogy nem fogjuk egymást
+többet viszontlátni ebben a rövid életben… Abba, hogy magától távol kell
+élnem, bele tudok törődni. Az én vállam nehezebb zsákokat is elbírt már.
+Van azonban valami, amibe semmiképpen sem tudok belenyugodni.
+
+Edit nem merte megkérdezni, hogy mi legyen az, de Belizár kérdezetlenül
+is elmondta.
+
+– Nem tudok belenyugodni a gondolatba, hogy magát talán csak valami
+véletlenség szakította el tőlem, esetleg valami ügyetlenségem, egy
+akaratlan mulasztásom…
+
+A hangja most annyira remegett az indulattól, hogy Edit riadtan
+tekintett reá.
+
+– Ilyesmiről szó sem lehet, Belizár. Magát semmi felelősség nem terheli
+a mi dolgunkban. Ellenkezőleg!
+
+– És még valamitől félek, – folytatta az amerikai. – A tetszhaláltól. A
+gondolattól, hogy talán nem is haltam meg végleg a maga számára, hogy
+bizonyos körülmények között megint föl fogok támadni…
+
+– És az félelmes volna? – kérdezte Edit különös mosollyal az ajka
+szélén.
+
+– Tűrhetetlen volna, mert akkor már késő volna. Én nem tudok már
+kivergődni a földhegy alól, amit reám szórt…
+
+Az asszony nem válaszolt, csak olyanféle befejező mozdulatot tett a
+kezével, mint a pap, mikor azt mondja: pax tecum.
+
+– Ne féljen tőlem, – folytatta Belizár. – Sem koldulni, sem zsarolni nem
+fogok. Egyszer ugyan ellágyultam életemben, de most megint férfi vagyok.
+Én megértek és elfogadok mindent, ami elkerülhetetlen. Ha megtölti a
+fegyvert, a szívemnek fordítja és meghúzza a ravaszt, akkor tudom miről
+van szó, meghalok, mert a dolog elkerülhetetlen. Mostanában azonban
+sötétségben botorkálok és nem tudom, hogy merre menjek. Az a lealázó
+érzés gyötör, hogy a kilincs itt van a kezem ügyében, kapkodok utána, de
+nem találom meg.
+
+Dühös mozdulatot tett a kezével, – ha most megkaphatta volna azt a
+bizonyos kilincset, az bizony darabokra tört volna.
+
+– És azt hiszi, hogy a mécses nálam van? – kérdezte Edit halkan. –
+Mennyire téved, Belizár! Én nem is botorkálok, hanem zuhanok, sőt
+meglehet, hogy már ki is törtem a nyakamat. Mondja, mit akar
+tulajdonképpen tőlem?
+
+– Le akarok számolni, nem magával, csak magammal, ön pedig legyen ebben
+a segítségemre. Isten hozzádot akarok mondani a multnak.
+
+Az asszony Belizár arcába tekintett és megszeppent egy kissé. Valami
+rettenetes keserü elszántság vonaglott ezen az arcon. A Kain
+elszántsága. Ő is testvérgyilkosságra gondol: a józan Belizár meg akarja
+fojtani a szerelmes Belizárt és azt kivánja, hogy az asszony tartsa neki
+a fáklyát.
+
+– Mi ketten, – kezdte megint az amerikai, – megittuk együtt Hellász
+legjobb borát. Most rendezzünk búcsulakomát és hívjuk meg harmadiknak
+nem a szerelmet, hanem az igazságot.
+
+Edit a fejét rázta.
+
+– Én azonban nem szeretem az igazságot, Belizár. Az igazság tolakodó
+udvari bolond, aki azzal keresi a kenyerét, hogy kellemetlenségeket mond
+az embereknek. Az éveinket és az adósságainkat hánytorgatja. Pedig az
+igazságnak nincs igaza, mert néha az évek az ifjúságot hozzák, az
+adósságok pedig a gazdagságot. Csak igen nagy urak engedhetik maguknak
+azt a fényűzést, hogy asztalukhoz engedjék ezt a veszedelmes bolondot.
+
+Kis szünet után újból kezdte:
+
+– Az igazság az asszony ősi ellensége. Ha együtt hívja meg őket, akkor
+az a lapíthák és kentaurok lakomája lesz: a vége gyilkolás. Vagy az
+asszony öli meg az igazságot, vagy az igazság az asszonyt.
+
+Most már Belizár is elmosolyodott, a mitológiai hasonlat régi emlékeket
+idézett föl benne.
+
+– Van egy másik igazság is, Edit, az nem emberi, hanem isteni
+természetü.
+
+– Tudom, a metódista papok igazsága, de az most fönn alszik a hetedik
+mennyországban és csak itélet napján fog a földre szállani.
+
+– Ha salvus conductus-t biztosít neki, talán most is leereszkedik. Nem
+gondolja, hogy isteneknek való lakoma lehetne? Bele fogunk nézni egymás
+szemébe és szívébe. Ami hazugság, fájdalom és bűn volt a szerelmünkben,
+attól meg fogunk tisztulni. Nem gondolja, hogy ez a legnemesebb módja
+annak, ahogyan két ember végezhet egymással? Végül pedig…
+
+– Végül pedig?
+
+– Kezet adunk egymásnak. Emberek vagyunk, testvérek. Kétfelé megyünk,
+maga Budapestre, én Amerikába.
+
+Edit, aki eddig teli volt ideges harci kedvvel, egyszerre valami
+ernyedtséget érzett. Megint túllépett valami csúcson és
+ellenállhatatlanul siklott lefelé. Tulajdonképpen miért is védekezik ő
+annyira Belizár kivánsága ellen? Hát nem mindegy, hogy így utazik-e,
+vagy úgy? Egészen mindegy!
+
+Belizár maga is meglepőnek találta, mikor az asszony így szólt:
+
+– Nem bánom… Amint akarja…
+
+Pedig valószínü, hogy a lakoma vége temetődúlás lesz. A halottak, akik
+oly régen pihentek, mind napfényre fognak megint kerülni. No de mindegy!
+
+
+
+
+XXI.
+
+Elutazása napján Editnek még meg kellett látogatnia egy leánykori
+barátnőjét, Titusz Klárát. Ez a Titusz Klára néhány esztendő óta özvegyi
+gyászával nagy, szinte, titokzatos visszavonultságban élt Velencében.
+Egy véletlen találkozásuk alkalmával, régi emlékek okozta ellágyulásának
+hatása alatt, Edit fölajánlotta neki, hogy föl fogja keresni – úgy
+érezte, hogy ezzel irgalmas cselekedetet művel – de ez a dolga is, mint
+annyi más, az utolsó órákra maradt.
+
+Tizenkét esztendővel ezelőtt Edit azt az irigységgel vegyes forró
+rajongást érezte „a boldog Klára“ iránt, amit iskolásleányok néha szép
+és előkelő társnőik iránt érezni szoktak. Ha szeretett volna valakivel
+cserélni, akkor Klára volt az. Leánya volt Titusznak, a nagy festőnek,
+akinek arcképe már régen ott függött a firenzei Uffiziben. Valamikor
+szomszédgyermekek voltak Budapesten és Edit boldog volt, ha átmehetett
+Tituszék kis palotájába, amely teli volt öblös régi bútorok, képek,
+állatbőrök, brokátszövetek és fegyverek színpompájával. Ezt a nagyszerü
+művészi miliőt irigyelte Klárától, de még inkább oroszlánfejü apját, aki
+csillogó, bőkezü és szeretetreméltó volt, mint egy renaissance-fejedelem
+és aki gyöngéd lovagiassággal tisztelte Klárában a nőt már akkor is,
+mikor az még rövidszoknyás leányka volt.
+
+Edit akkoriban magasabbrendü lényt látott barátnőjében, aki – bár eleget
+voltak együtt – lelkileg mégis idegen maradt hozzá. Nem volt kimondottan
+szép gyermek, de domboru homloku, halántékban keskeny fejével, előreálló
+állával, csodásan finom és egyenletesen sápadt bőrével olyan idegenszerü
+és előkelő benyomást tett, mint egy prerafaelita arkangyal.
+
+Néhány esztendővel ezelőtt felesége lett Vajda Györgynek, a fiatal
+zeneszerzőnek, akinek nevét már Európa minden zeneértője ismerte. Óh,
+hogy irigyelte Edit, aki már akkor is rajongott a híres emberekért!
+Esküvőjük után a fiatalok Velencébe jöttek, ahol Vajda be akarta fejezni
+zenés nagy passió-játékát. Velencében a művész hirtelen megbetegedett és
+mire betegségének híre eljutott Magyarországba, már meg is halt. Az
+emberek országos csapásként gyászolták az ifju lángész pályájának
+hirtelen megszakadását. Özvegye a velencei Cimeteroban temette el és
+azóta nem hagyta el többet a várost. Itt maradt, mint a gyermek az
+összetört korsó cserepei mellett. Edit velencei barátai nem is szerettek
+Kláráról beszélni; a boldog ember szívesen kerüli a gyász és a szenvedés
+emlékeit.
+
+Ennek az asszonynak szólt Edit utolsó velencei látogatása. Forró
+részvéttel a szívében lépett be az ódon ház kapuján, de – melyikünk
+felelhet a szíve mélyén lappangó ismeretlen szörnyetegekért? – némi be
+nem vallott elégtételt is érzett, hogy az, akit egykor oly nagyon
+irigyelt, most rászolgált az ő szánakozására.
+
+Egy kis csalódás érte azonban, amint bekopogtatott a harmadik emeleti
+lakásba. A barátnője nem rogyott könnyezve a nyakába, hanem fölemelt
+fejjel, mosolyogva nyujtott neki kezet. A multkoriban csak futólagosan
+látta Edit, de most megállapíthatta, hogy jó színben van, kissé meg is
+hízott és egyáltalában nem úgy fest, mintha megtörte volna a bánat. Most
+is csupa derüs nyugalom volt, csak a mélyen fekvő szép szeme volt
+fénytelenebb, mint hajdanában.
+
+– Szíve sohasem volt ennek a szelid, fehér asszonynak, – mondta Edit
+magában.
+
+Az ablak mellett festőállvány állott. Edit tudta, hogy a barátnője
+hajdanában festegetni szokott és egy pillantást vetett a félig
+befejezett képre. A meglehetősen édeskés, de jól megrajzolt genre
+mosolygó, rózsás nimfát ábrázolt, aki egy szurtos kis faunkölyköt mosdat
+a forrásban.
+
+– Megint művészettel foglalkozol? – kérdezte Edit.
+
+– Nem művészettel, hanem iparral, – válaszolt Klára. – Reklám-képeket
+festek. Ez itt egy szappangyár hirdetése lesz. Van egy berlini cég,
+amely kétszáz márkát fizet egy-egy ilyen képért. Havonkint hármat-négyet
+szállítok nekik, de keményen meg kell dolgoznom.
+
+A művészetnek ilyen módon való elárulása és saját tehetségének
+semmibevevése sehogysem vallott a régi Klárára.
+
+– Miért töröd magadat ilyen munkában? – csodálkozott Edit.
+
+– Szükségből. Gyurka legénykorából egypár ezer forint adósság maradt
+reánk és azt ki kell fizetni. Három-négy esztendő múlva rendben lesz ez
+a dolog.
+
+Edit még jobban elcsodálkozott.
+
+– És az édesapád? – Hiszen ő jómódu.
+
+– Az édesapám természetesen szívesen adna pénzt, de én nem tartom
+helyesnek, hogy ő fizesse ki Gyurka adósságait. Gyurka is igen kényes
+volt az ilyenekben…
+
+Edit érthetetlennek találta mindezt.
+
+– Tulajdonképpen miért élsz te itt Velencében, az apád pedig Budapesten?
+Hiszen ti nagyon szeretitek egymást.
+
+– Eleintén haza akart vinni, – magyarázta Klára, – de most már belátja,
+hogy jobb, ha itt maradok, míg mindent el nem rendeztem. Ő különben
+minden hónapban meg szokott látogatni.
+
+Egy kócos kis olasz leány teát hozott; Klára telitöltötte a csészéket,
+miközben a balkezében fogta a kannát.
+
+– Emlékszel még, hogy balkezes vagyok? – mondta csendesen mosolyogva. –
+Gyurka ezért sokat kötekedett velem, Balog Klárinak nevezett.
+
+Hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni. Klára egyáltalában nem beszélt
+az ura haláláról, a nevét azonban minduntalan emlegette. Ha véleményt
+mondott valamiről, mindjárt hozzátette azt is, hogy Gyurka hogyan
+vélekedett hasonló esetben. Ők ketten sok dologban nem értettek egyet,
+Gyurkának olykor furcsa nézetei voltak, amelyeket nem lehetett kiverni a
+fejéből. Ezt nevetve mondta az özvegy. Egészben véve úgy viselkedett,
+mintha az ura nem is halt volna meg, hanem künn sétálna valahol a Riván,
+vagy talán a Quadri előtt ülne, a feleségének pedig megvolna az a
+megnyugtató érzése, hogy estére majd haza fog jönni.
+
+A különös viselkedése hihetetlenül fölizgatta Edit fantáziáját. Mi ez?
+Miféle titokzatos erő keményíti meg ennek az asszonynak a szívét? Klára
+úgy viselkedett, mintha sikerült volna kifognia a halálon. A nagy tél
+elfagyasztotta minden vetését, de ő kunyhót épített magának a jégen,
+mint az eszkimó, és azt tőle telhetőleg lakályossá is tette. A szerelme
+meghalt, de a gondjai még éltek és míg az uráért dolgozhatott, addig még
+némileg feleségnek érezhette magát. Ennek az illuziójának föláldozott
+mindent, egyebek között a saját művészetét is, amelyet pedig annak
+előtte szentnek tekintett. Nem is mert hazamenni az édesapjához, mert
+tudta, hogy igazi és végleges özvegysége akkor fog kezdődni, ha elhagyja
+Velencét és megváltoztatja mostani életmódját.
+
+Edit mindezt inkább megsejtette, mint megértette. De ez a férj, aki
+láthatatlan volt és mégis betöltötte az egész házat és zsarnoksága alatt
+tartotta a felesége minden gondolatát, fölháborította. Ha valaki halott,
+akkor maradjon nyugton a sírjában.
+
+Rögtön meg is kezdte az ellenségeskedést a szegény Vajdával szemben.
+
+– Mondd csak, Klára, ki volt a te leánykori flörtöd? – kérdezte mosolygó
+perfidiával.
+
+Az özvegy derülten rázta a fejét.
+
+– Nekem nem volt flörtöm.
+
+– Ez tulajdonképpen gyalázatos igazságtalanság, – heveskedett Edit. – A
+férjeink elvárják tőlünk, hogy első ábrándjaink is az övék legyenek és
+ezeket néha meg is kapják, – ők pedig mocskos testtel és lélekkel
+közelednek hozzánk. És mind ilyenek, mind!
+
+– Ha mind ilyenek volnának, akkor én sohasem mentem volna férjhez, –
+mondta Klára csöndesen.
+
+– Hát te azt hiszed, te azt képzeled, hogy a te urad?…
+
+Klára fehér arca rózsás lett, amint halkan mondta:
+
+– Az én uram épp oly tisztán jött a házasságba, mint én… Nem tudom,
+ismered-e a házasságom előzményeit? Gyurka parasztgyerek volt és
+édesapám födözte föl a tehetségét. Ő is taníttatta. Tizenkét éves
+koromban már tudtam, hogy a felesége leszek… Ő is tudta… Bár négy
+esztendővel idősebb volt nálam, mégis én neveltem. Úgy bántam vele, mint
+a tulajdonommal. Édesapám bizonyos dolgokban különös ember volt, az ő
+kívánságára nekem leánykoromban már tisztában kellett lennem mindennel,
+ami fölséges és ami förtelmes az asszony életében. Ezek után talán meg
+fogod érteni, hogy én és Gyurka megígértük egymásnak, hogy megvárjuk
+egymást és meg is vártuk egymást…
+
+Az özvegy elhallgatott, az arca most már vérvörös volt. Ezt el kellett
+mondania, tartozott vele a saját büszkeségének. Edit pedig valami
+áhítatos szédülést érzett. Lehetséges ilyesmi? Amint maga elé képzelte
+Vajdát, akit egyszer-kétszer a hangversenyteremben látott, azt a tiszta
+homloku, gyermekszemü embert, – elhitte, hogy lehetséges.
+
+Ezek után már nem tudtak egymásnak mit mondani. Már esteledett – a
+gótikus pergola oszlopai mögött piros volt az ég – és Edit fölkelt, hogy
+búcsut mondjon barátnőjének. A zongora mellett állottak és Edit
+tekintete tentával teleírt kottapapirosra esett.
+
+– Elkészült valami a passiójátékból? – kérdezte.
+
+– Csak néhány vázlat…
+
+– Azok nem fognak a nyilvánosság elé kerülni?
+
+– Óh nem, megígértem, hogy egyszer majd elégetem…
+
+Klára, mintha féltené a kottáit Edit pillantásaitól, rájuk hajtotta a
+zongoratakarót.
+
+Edit azalatt benézett a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A vörhenyes esti
+fényben széles olasz ágyat látott. A fogason bársony házikabát és
+férfisapka függött. Edit szívén valami vidám kis gyanu nyilalt
+keresztül… Hátha ez az asszonyka nem is Gyurka kedvéért maradt
+Velencében? A következő pillanatban azonban már elhessegette magától ezt
+az ötletet. A finom orra megszimatolta az erény hervadt szagát. Ez az
+apácakolostorok illata. A házikabát bizonyára évek óta ott lóg már a
+fogason, olyan petyhüdt, kihült és szomoru, mint a lenyúzott állatbőr.
+Az ágy fölött a quatrocento valamelyik festőjének Veronika-kendője
+függött a falon. A sárga, elgyötört Krisztus-fej arca a rettenetes
+bizánci tüskekoronás fejre emlékeztette Editet, amely évszázadok multán
+megint keresztül ütötte magát a Hagia Szófia pogány aranyozásain. Az
+asszony szívét egyszerre forró fájdalom árasztotta el. Szeretett volna a
+mosolygó Klára keblére borulni és addig sírni, míg a barátnője szeméből
+is megerednek a könnyek. De nem merte megtenni. Úgy sejtette, hogy Klára
+nem eresztené a maga közelébe. Ez az asszony hihetetlenül önző a maga
+fájdalmában, egy morzsányit sem enged át belőle másnak. Igy hát csak
+megérintette ajkával az özvegy hűvös arcát és sietve eltávozott.
+
+A fogadójában már várta a komornája az elkészített podgyásszal. Bárkába
+ültek és a Dogana felé eveztek, ahol az Ariane fütött kazánokkal várta
+őket. Útjuk megint elvezetett a ház előtt, ahol Titusz Klára lakott. Az
+emeletről zongorajáték hallatszott. Tömör és vontatott akkordok
+szárnyaltak a homályba borult csatorna fölött. Ezek a hangok, amelyeket
+Edit kimondhatatlan édeseknek és szomorúknak talált, Vajda György
+lelkéből fakadtak.
+
+– Gyurka hazajött. Most öleli meg a feleségét, – mondta magában Edit.
+
+Lehunyta a szemét, visszatámaszkodott a bőrülésen és – mint egykor,
+kisleány korában – megint fájdalmas irigységet érzett Klára, a boldog
+Titusz Klára iránt. És most már tisztában volt azzal is, hogy a saját
+életét darabokra törte, mint a kristálygömböt, a szilánkjait pedig
+elszórta száz posványban.
+
+
+
+
+XXII.
+
+Estére megint erősebb lett a sirokkó.
+
+Künn a Lidón túl olyan zürzavar volt, mintha a mindenség kifordult volna
+sarkaiból. Minden atóm vágtató és zuhanó mozgásban volt, az ég
+kristálykupolája beszakadt és harsogó levegő-tömegeket zúdított a
+tengerbe, a hullámok pedig megháborodott paripákként ágaskodtak és
+rohanták meg egymást.
+
+Az Ariane fehér nagy tömege buzgó erőlködéssel törtetett keresztül a
+khaotikus éjszakán. Benn, a hajótest biztos méhében, a könyvtár
+lámpájának csendes zöld fényében, két ember ült, aki nem törődött a
+viharral, hanem halk hangon beszélgetett. Edit és Belizár. Harmadiknak
+ott ült közöttük az Igazság, de nem istenasszony, hanem halálfejü rém
+képében.
+
+– Reggel Fiuméban leszünk, – mondta az amerikai. – Maga Budapestre megy?
+
+– Budapestre. És most, hogy kimondom, kicsit furcsának találom. Az
+összes helyek közül, amelyeket ismerek, Budapestet szeretem legkevésbbé.
+De hát ott lakom.
+
+– Mit fog ott csinálni?
+
+– Visszafekszem a kriptámba.
+
+– Mennyi időre? – kérdezte Belizár epésen.
+
+– Legjobb volna, ha örökre. A legnagyobb szerencsétlenség, ami érhet, az
+volna, ha megint kikelnék, mert újra csak azt tapasztalnám, hogy
+hazajáró lélek vagyok, semmi keresnivalóm az emberek között.
+
+Ez a száraz és reménytelen hang különösen érintette Belizárt.
+
+– Mi történt magával, Edit? – kérdezte halkabban.
+
+– Elvesztettem egy csatát. Az egész eddigi életem csupa csatavesztés
+volt, de azt hiszem, ez az utolsó volt a döntő. Az én Mohácsom.
+
+– És annak én vagyok az oka?
+
+Edit kesernyésen és elnézően mosolygott.
+
+– Óh nem, magának mindehhez semmi köze.
+
+– Mondja, Edit, de őszintén: szeretett engem valaha?
+
+– Őszintén, – mert az én Mohácsomnál ott vesztek az én forró és színes
+hazugságaim is – akartam magát szeretni, szerettem volna szeretni, de
+nem sikerült. Az én egész életem örökös utazás volt a férfi felé, de nem
+tudtam megérkezni és most már biztosra veszem, hogy nem is fogok
+megérkezni soha.
+
+– Mondja, Edit, nem hóbortosságok ezek?
+
+– Meglehet, de annyi bizonyos, hogy sohasem vagyok olyan rettenetesen
+egyedül, mint mikor egy szerelmes férfit tartok a karjaimban.
+
+Egy kis undor torzította el Edit száját. Ez a cinikus általánosítás: egy
+szerelmes férfi, – Belizár arcába kergette a vért.
+
+Edit azonban tovább beszélt:
+
+– Eddig azzal áltattam magamat, hogy a férfiak hitványak. Azok, akikkel
+én találkoztam, nem értettek meg és nem érdemeltek meg engem. Én voltam
+a kereső asszony, a szent szerelem zarándoknője, akit zsiványok rohantak
+meg és térítettek el útjáról. Némileg mártirnak éreztem magamat,
+sajnálkoztam magamon és ez elviselhetővé tette életemet. Ez, és a
+fantasztikus sejtelem, hogy ő, az igazi, az erős, még vár rám valahol.
+Egyszer majd elém lép és akkor minden jó lesz megint, az én Messiásom
+meg fog váltani, föl fog oldozni a multam alól és tartalmat fog adni az
+én furcsa életemnek. De most már tudom, hogy mindez önámítás. A férfiak
+nem hitványak, csak azok hitványak, akiket a véletlen az én utamba hoz.
+És azokat én teszem hitványakká. Mert én vagyok a fordított Midás
+király: az én kezemben az arany is iszappá lesz. Ma délután tanultam meg
+egy asszonytól, hogy az ember azt találja a szerelemben, amit maga visz
+bele. Akiben van hit, az mindent találhat. Úgylátszik, a hit az egyetlen
+erő a földön. De akiben nincs hit – és bennem nincs – annak rossz vicc
+az élete és a szerelme. De minek erről beszélni?
+
+Edit elhallgatott és mereven nézett maga elé. Azután a kezével
+legyintett.
+
+– Adjon egy cigarettát! – mondta.
+
+Jó ideig csendesen füstöltek. Az asszony a famennyezetet nézte. Belizár
+pedig az asszony arcát.
+
+Egyszerre megint megszólalt az amerikai.
+
+– Tudja, hogy egyszer meg akartam magát ölni, Edit?
+
+Edit halkan elnevette magát.
+
+– Ilyen jó ötletei is voltak magának? Miért nem tette meg?
+
+– Én egy rettenetes krizisen mentem keresztül, – folytatta Belizár.
+
+– Pedig nem is szeretett, csak hozzám szokott, mint valami
+narkotikumhoz.
+
+– Meglehet. De mikor hirtelen megvonta tőlem a narkotikumot, a megőrülés
+környékezett. Ez szégyenletes dolog, – mindegy! maga előtt nincs miért
+titkolódznom… Én úgy szenvedtem akkoriban, mint egy elgyötört állat…
+Maga úgy viselkedett, mintha undorodnék tőlem, mintha megvetne… Nem is
+annyira a maga lelketlensége, mint inkább a saját érthetetlen
+gyöngeségem háborított föl és lobbantott gyilkos haragra… Én nem szoktam
+meg, hogy magamat a porban lássam. Üldözőbe vett a gondolat, hogy csak
+úgy állhatok megint talpra, ha megölöm magát. Elhagyni magát, menekülni:
+az nem ér semmit. Örökké bántana a tudat, hogy gyáva voltam és gyötörne
+a gondolat, hogy maga most más karjában nevet rajtam. Ezt nem bírnám el.
+
+– És miért nem ölt meg? – kérdezte Edit hüvös mosollyal, de csillogó
+szemmel.
+
+Belizár vállat vont.
+
+– Kerestem valami bizonyítékot. Kémkedtem és leselkedtem. Akkoriban
+egész éjszakákat talpon töltöttem. Óh, ha valami bizonyosat tudtam
+volna!
+
+Az amerikai rettenetes keze a levegőbe markolt.
+
+Edit kissé megborzongott. Eszébe jutott a velencei hajnal, mikor
+Belizárt a hidon látta. Akkor – még most is emlékezett a tekintetére –
+akkor vért látott a yankee…
+
+Ez a dolog különösen fölizgatta az asszony fantáziáját.
+
+– És hogyan akarta elkövetni? Megvolt a kész terve?
+
+– Valami ürüggyel az Arianera csaltam volna…
+
+– Lám, hisz most itt vagyok! És azután magát is megölte volna?
+
+Belizár a fejét rázta.
+
+– Én nem vagyok szerelmes boltossegéd. Én azért akartam ölni, hogy
+szabaddá tegyem magamat, hogy talpra álljak megint. A földön feküdtem,
+összetörve, meggyalázva – életemben először…
+
+Olyan indulat vett erőt rajta, hogy fölkelt és föl-alá kezdett járni a
+teremben. Később – mintha megfeledkezett volna a vendégéről, – kiment a
+födélzetre és nyitva hagyta az ajtót. Mikor ujra visszajött, megint
+nyugodtabbnak látszott. Még mosolygott is, amint letelepedett Edit
+mellé.
+
+– Nos, Edit, beszéljünk okosan. Hiszen mi jóbarátok vagyunk, nem igaz?
+
+– Óh igen, – hagyta rá Edit fáradt mosollyal.
+
+– Mondja, van rá lehetőség, hogy mi együtt maradjunk?
+
+Edit meglepetten nézett Belizárra.
+
+– Hát még ott tartunk? – kérdezte.
+
+– Ott. Én egyáltalában nem beszélek szerelemről. Ha akarja, megigérem,
+hogy a jövőben sem fogok róla beszélni. Én csak arra kérem, hogy ne
+hagyjon el. Én meg tudok lenni a maga gyöngédsége nélkül, de nem tudom
+elképzelni az életemet magától távol.
+
+– Betegápoló nővérnek akar szerződtetni? – kérdezte Edit kicsinylő
+mosollyal.
+
+– Maga mondta az imént, hogy nem szereti Budapestet. Semmi sem vonzza
+haza. Miért megy oda? Itt van a földgömb, tegye rá az ujját egy helyre
+és én odaviszem. Amit egy férfi gazdagsága és gyöngédsége megszerezhet
+egy nőnek, az mind a magáé lesz.
+
+Edit a fejét rázta.
+
+– Ne beszéljünk erről. Nem lehet.
+
+– Miért nem?
+
+Az asszony kis ideig hallgatott, de azután egyszerre a fejébe szökött a
+vére és indulatosan felszökött a helyéről.
+
+– Mert nem akarok többé senki rabszolgája lenni. Hiszen gyalázat, amit
+én magamból csináltam! Szánalomból, gyávaságból, lelki tunyaságból…
+Kérem, eresszen engem haza! Ami még megmaradt az önérzetemből, azt a pár
+tépett rongyot, ne sajnálja tőlem. Nekem nem kell több férfi, sem maga,
+sem más.
+
+Nem beszélt többet, pedig még telve volt haragos és fájdalmas
+indulatokkal, amelyek elemi erővel remegtették meg a testét és a lelkét.
+
+Napok óta a lázadó rabszolga nagy keserüsége dolgozott benne. A szerelem
+cselédje föltámadt zsarnoka ellen. Keserü szabadságmámorában igazán nem
+látta be, hogy miért kimélje a férfit, mikor oly kevéssé kimélte magában
+az asszonyt. A férfi! Edittel szemben eddig valamennyinek ugyanaz a
+szélhámos fogása volt: királynői koronát igértek neki, hogy azután a
+cselédjükké aljasítsák. Ha pedig megunta őket szolgálni, akkor ölésről
+és meghalásról beszéltek és pátétikus jelszavakat kerestek az
+állatiasságuk számára: szerelem, hűség, csalódás… Edit azonban most nem
+értette meg ezt a zsargont. Belső forradalmában fölülkerekedett valaki,
+akiről eddig nem sokat tudott, mert sápadt proletárként nyomorgott
+életének mélységeiben: az ember. Az asszony-ember, az amazon, aki
+megveti a nőben és gyűlöli a férfiban a nemet.
+
+Mialatt azonban letördelte magáról a láncokat, máris félelemmel és
+szégyennel töltötte el a sejtelem, hogy ez az ő amazon-ereje hamar ki
+fog merülni. Jól ismerte önmagát, tudta, hogy egy nap, egy hét vagy egy
+esztendő mulva megint az lesz, aki volt. Megint ott fog térdepelni a
+férfi lába előtt és vérének együgyü rajongásával oda fogja tartani fejét
+a cselédkorona alá. Mert hátha mégis ez az igazi?
+
+A francia komornyik bejött két lakájjal és a teát hozta. Most megint
+újabb nevetséges zsarnokság nehezedett rájuk: a kivasalt képü komornyik
+kedveért beszélniök kellett, közömbös dolgokról, barátságos hangon…
+
+Később fölmenekültek a hosszadalmasan rendezkedő cselédek elől a
+födélzetre. Edit különben is kiállhatatlannak találta a könyvtár
+fülledt, lakkszagu levegőjét. Odafönn a komornája jelentkezett, aki
+láthatólag nagyon szenvedett a tengertől, és Edit aludni küldte. Ő maga
+nem volt még álmos.
+
+Sok ideig némán ültek Belizárral az öblös kosárszékekben. Egy-egy öreg
+hullám, amely dörögve vágódott a hajó bordáihoz, finom esőt vetett a
+lábuk elé. A födélzeten egész víztócsa gyülekezett, amely a hajó ingása
+szerint ide-oda futott.
+
+Edit tág szemekkel bámult a zürzavaros éjszakába. Úgy érezte, hogy
+valami különös köze van ehhez a viharhoz. Ez az ő vihara. Az örökös
+ingadozás, a fejetlen ágaskodás és fölháborodás, az elkeseredett
+küzködés, a céltalan bomladozás és menekülés: ez mind ő maga. Ez az ő
+végső katasztrófája, az ő nagy hajótörése. Amit száz hajóján vitt, azt
+mind foszlánnyá tépi, elragadja és elmeríti a harsogó éjszaka. Künn a
+tajtékzó hullámsivatagban gyászos és nevetséges romok uszkálnak. Egy
+céltalan asszonyi élet százezer furcsa emléke. Tarka selyemrongyok,
+amelyek valaha boldoggá tették. Frakkos férfihullák, amelyekben egykor
+félisteneket sejtett és később éhes és lelketlen állatokat ismert meg.
+Egy óriás úszószekrényben egész interieurt látott: a lámpafényben
+ragyogó zongoraszobában valaki egy kivágott ruhás hölgyet csókolt és a
+hölgy Edit volt. Az éjszaka csúffá tett mindent, ami egykor drága volt
+neki. Konstantinápoly kupolái és Velence gyöngyszínü tornyai bukdácsolva
+táncoltak a vízen; a hullámok szilajon hengergették az Akropolisz
+márványoszlopait. Minden elveszett! Az Astarte-szobor, Atalanté, a
+mámoros bacchánsnő… És félig elmerülten, csonka árbocokkal ott
+hánykolódott a láthatáron az Ariane roncsa is. Ezt a neki oly kedves
+hajót is elvesztette örökre.
+
+Ő maga pedig most ott ül, kifosztottan, üresen és száraz szemmel nézi a
+maga pusztulását. Azzal akarja magát vigasztalni, hogy holnap a kelő nap
+majd jóvá tesz mindent, de nem tud komolyan hinni a holnapban. A holnap
+nem adhat neki vissza semmit, csak romokat és rongyokat, inkább hát ne
+is legyen többé holnap.
+
+Egyszerre azután csodálkozva emelte föl a fejét.
+
+Künn, messzire, a hajó orra előtt, szelíden derengő világosság áradozott
+az éjszakában. A hold rést talált a felhőkön és fehér fényszigetet
+vetett a sötét tengerre. Ott tündöklő sellőtáncot jártak a hullámok. A
+kép oly álomszerü és megkapó volt, hogy Edit nem tudta levenni róla a
+szemét, fölkelt és a korlátba kapaszkodva bámult előre.
+
+– Álomország!
+
+És most már csak az a gyerekes vágy töltötte be lelkét: bár oda vinné a
+hajó.
+
+Ariane egyenesen a fény felé futott. Hold sütötte kéményei hófehéren,
+rézkorlátjai aranyfényt szórva bontakoztak ki az éjszakából. Köröskörül
+táncoló kristály-várost építettek a hullámok, a következő pillanatban az
+áttetsző kupolák és tajtéktornyok vízporrá lettek, hogy újabb, még
+fantasztikusabb kristályépületeknek adjanak helyet.
+
+Álomország…
+
+De ekkor megszólalt valaki messziről, egy idegen ember, Belizár. A
+szavai oly rosszkor hullottak Edit lelkébe, mint a késői havazás a
+virágzó fákra.
+
+– Nézze, Edit, nekünk mégis meg kellene egymást értenünk…
+
+Az asszony idegesen fordította el a fejét. Mit akar ez? Mért van itt?
+
+Belizár tovább beszélt:
+
+– Lehet, megengedem, hogy rosszul kezdtük… De azért mi összetartozunk és
+nem hagyhatjuk el egymást. Ha akarja, kezdjünk új életet. Azt hiszem,
+tudnék a maga kedveért önzetlen és jó is lenni…
+
+Elhallgatott, a szokatlan fölindulás elfojtotta a hangját és ezt mégis
+szégyelte.
+
+Edit ajkán gonosz mosoly villant végig. Az önzetlenség és a megalázkodás
+mögött megint ott sejtette az ugrásra kész állatot. Ezek a férfiak
+joguknak tartják, hogy símogatással és ütésekkel kábítsák el a nőben az
+emberi öntudatot. Nem is cselédjüknek, hanem háziállatjuknak tekintik az
+asszonyt. Ezeknek semmi eszköz sem elég hitvány, ha egyszer éhesek…
+
+Belizár tovább beszélt.
+
+– Mindenem, amim van, értéktelenné lesz, ha arra gondolok, hogy el kell
+magát veszítenem. Lehet, hogy egyszer még másképp lesz, de ma úgy érzem,
+hogy nem tudok maga nélkül élni. Ez gyöngeség, betegség, őrület, mindegy
+akármi, de nem tudok és nem akarok tőle szabadulni. Maga az enyém és én
+nem fogok lemondani magáról. Az életemet elvehetik tőlem, de magát nem.
+
+Most már komor fenyegetés is volt a hangjában.
+
+Edit a fejét rázta. Hidegen, elutasítóan. Ez a hang, amely máskor talán
+az erő benyomását tette volna, most csak kihívásként hatott rá. Elég
+volt! A szökött rabszolga nem fog visszatérni volt gazdájához. Sőt
+mindjárt átúszik a nagy folyón, amely örökre elválasztja őket egymástól.
+
+– Engem nem vehetnek el magától? Vegye tudomásul, hogy már megtörtént.
+Elvettek magától.
+
+Belizár értelmetlenül bámult rá.
+
+– Nem igaz! Hazudsz! – morogta.
+
+– Igen, elvettek magától. Érdekli, hogy kicsoda? Megmondhatom: Tihanyi.
+Akkor éjjel, mikor a Nerát játszottam.
+
+Belizár a kőkemény karjaival hirtelen magához ragadta az asszonyt.
+Forró, szerelmes dühhel mondta:
+
+– Nem igaz! Hazudsz!
+
+Ebből az ölelésből, mellyel ösztönszerüleg meg akarta fékezni a lázadót,
+Edit csak a brutálitást érezte ki. Haragosan védekezett ellene. Nem volt
+most nő, csak ember.
+
+– Nem hiszi, hogy én voltam a Nera? Megmondhatom, hogy mit sugott maga a
+fülembe: „Ha maga érték volna, akkor nem dobálná el magát.“ Ezt mondta.
+És ebben az egyben igaza is volt, én nem voltam érték, mert még az éjjel
+eldobáltam magamat.
+
+Belizár eleresztette az asszonyt. Eltorzult arccal, nehezen lihegve
+állott előtte. Edit pedig tovább beszélt és most már nem az amerikaival,
+hanem önmagával kegyetlenkedett.
+
+– Nem maga akarta, hogy hívjuk meg búcsúlakománkhoz az igazságot? Most
+itt van, nézzen a szemébe… Tihanyit sohasem szerettem… Egy percig sem!
+Még rokonszenvesnek sem találtam. Hiába néz rám ilyen vadul, nem tudom
+megmondani, hogy miért tettem mégis… Mikor először a testemen éreztem a
+száját, már hideg undor rázott. De magát nem csaltam meg, én csak
+magamat csaltam.
+
+– Ezért megölöm a kutyát, – hörögte Belizár.
+
+Edit most már megértette, hogy milyen félelmetes vihar dühöng az
+amerikai lelkében. Mostani kedvében azonban a veszedelem inkább
+ingerelte, mintsem megijesztette.
+
+– Mért ölné meg? – kérdezte. – Elajándékoztam magam neki, épp úgy, mint
+előbb magának. Magát sem ölte meg az elődje. Ha ölni akar, öljön meg
+engem. Én már eljártam minden Salome-táncomat, nincs több mutogatni
+valóm, Herodes király inthet a hóhérnak.
+
+Egy óriás hullám vetette magát a hajónak. Edit megszédült és az amerikai
+felé botlott. Belizár egy pillanatig a mellén érezte az asszony illatos
+haját és karjával átfogta puha, fűzetlen testét. Sistergő fehér esőfelhő
+vette őket körül.
+
+Belizár egyedül állott a födélzeten.
+
+Egy halk sikoltás visszhangzott a fülében, olyan, mint a megijedt sirály
+hangja.
+
+Két remegő könyökével a korlátnak támaszkodott és kihajolva nézett a
+mélységbe.
+
+A tenger tajtékja forrt és világított. Köröskörül új nagy izgalom
+támadt. Szilaj lendületü, fehér sörényü hullámparipák egymás nyakába
+ágaskodva, mohón és dühösen nyerítve vágtattak össze egy helyen. Mintha
+prédát szimatolnának.
+
+A fehér Ariane azalatt föltartóztatlanul sietett tovább. Gépházában
+olykor közömbösen megcsendült a jelzőharang, kazánjai pedig érces
+lihegéssel énekelték az erő dalát.
+
+A hajó ura egyedül állott a homályban és hangosan lüktető szívén olvasta
+a muló másodperceket. A hajó most minden másodpercben tíz méternyit
+halad. Száztíz, – húsz, – harminc méter…
+
+A hold elborult, az Ariane ismét a sötétségben viaskodott a tengerrel.
+Belizár annyira kihajolt, hogy a mellén érezte a korlát nyomását.
+
+Minden szilaj mozgásban volt: a tenger, a hajó, a levegő, a felhők.
+Mozdulatlan csak a férfi lelke volt. Ez a dermedt lélek két homályosuló
+szemen keresztül bámult ki a maga reménytelen sötétségéből a tajtékos
+fehér tengerre.
+
+– Vége –
+
+
+
+
+*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75207 ***