diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | 75207-0.txt | 6260 | ||||
| -rw-r--r-- | 75207-h/75207-h.htm | 5497 | ||||
| -rw-r--r-- | 75207-h/images/cover.jpg | bin | 0 -> 159744 bytes | |||
| -rw-r--r-- | 75207-h/images/i001.png | bin | 0 -> 3218 bytes | |||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 |
7 files changed, 11774 insertions, 0 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/75207-0.txt b/75207-0.txt new file mode 100644 index 0000000..f457464 --- /dev/null +++ b/75207-0.txt @@ -0,0 +1,6260 @@ + +*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75207 *** + + +HERCZEG FERENC MUNKÁI + +ÁLOMORSZÁG + +HERCZEG FERENC MUNKÁI + +ÁLOMORSZÁG + +REGÉNY + +BUDAPEST 1912 + +SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA + +HERCZEG FERENC + +ÁLOMORSZÁG + +REGÉNY + +BUDAPEST 1912 + +SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA + +_Minden jogot fenntartunk_ + +BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. + + + + +I. + +A művész, aki ezt a termet, a képviselőház tanácskozó termét, +megépítette, tervezgetés közben bizonyára barna és önérzetes turáni +fejekre, díszruhák keleti pompájára, a hazafias hevület, a bátorság és +az áldozatkészség nemesen ívelt gesztusaira gondolt. Olyasmire +gondolhatott, hogy a földszint tömör falívei között ülő képviselők +szívdobogása állandó honfiimádsággá fog tömörülni, amely bús és követelő +lendülettel áradozik a terem aranyos mennyezete felé. Megbűnhödte már e +nép… A művész lelkületéhez ugyan meglehetősen idegen volt a kelet +lázongó pátosza, de azért akadémikus lelkiismeretességgel számba vette, +mint a megoldandó építészeti egyenlet egyik adott mennyiségét és a +megnyugtató megoldást a tetőzet óriás ablaknyílásaiban konstruálta meg, +amelyeknek ferdén beáradó ünnepélyes fénykévéi a népek atyjának áldását, +a honfi-ima meghallgatását és a jobb jövő ígéretét szimbolizálhatnák. + +Ebben a pillanatban a terem képe egészen más volt, mint a minőnek a +mester megálmodta. Soha még kép nem rítt ki annyira a keretéből, mint a +mai ülés képe. A hetes karzaton ülő fehér asszony legalább úgy találta. +Szürke, kicsi emberek könyököltek a padokban, emberek, akiket valami +furcsa véletlen csődített az arany tetőzet alá és akik úgy is mozogtak, +mintha ideiglenesen tartózkodnának itt, akár csak a vasúti váróteremben. +Valaki az imént mondott valamit az egyik oldalon; a másik oldalon ezt +kihívásnak vették és zajongani kezdtek. A váróterem fagyos unalma +tomboló és csökönyös károgásban robbant föl. Némelyek elpirultak vagy +elsápadtak, közbe nevetségesen mozgatták a fejüket meg az öklüket, mások +rikoltó kiáltásokkal szították a barbár zürzavart, a laptudósítók pedik +kaján mosollyal hajoltak jegyzeteik fölé: – Vihar a házban. – Az +elhízott ember, aki a nemzet szuverénitását jelképező elnöki trónuson +ült, és akinek a karzat párkányán áthajló fehér asszony csak a kopasz +fejét látta, mérgesen rázta csöngetyűjét. És a mellett úgy a képviselők, +mint a hírlapírók agyában ott lappangott a tudat, vagy legalább a gyanu, +hogy ők most valamennyien egy nekik idegen színjáték hősei és hogy +szerepüket csak valami láthatatlan rendező kivánságára, igazi énjük +megtagadásával tudják végig játszani. Hiszen ha künn találkoznának a +folyosókon, akkor az egész félreértést eloszlatnák két szóval, ha a +vendéglőben vagy a klubban volnának együtt, akkor képtelenek volnának +ilyen viselkedésre. + +A jobb jövőt igérő felső ablakok azalatt értelmetlenül és szakadatlanul +szórták ragyogó áldásukat a kurjongató tömegre és oly félszegen +hatottak, mint valami tévedésből itt felejtett színpadi díszlet. + +A dühtől és a gúnytól eltorzult arcok között csak egy ember arca maradt +nyugodtan, azé, akinek kedvéért a fehér asszony ide jött: a +miniszterelnöké. Nem ismerte személyesen, soha nem beszélt még vele, de +ez a hideg férfiszem, amely oly közömbösen nézte a féktelenkedő +embereket, ez a rosszul leplezett arisztokratikus megvetés, amely +ilyenkor ott vonaglott az ajka szegélyén: mindez ellenállhatatlanul +vonzotta a fehér asszonyt. Hát bizony az süldő leányhoz méltó ötlet +volt, – maga is beismerte – hogy levelet írt neki, hogy bejelentette +karzati látogatásait, hogy a sorok között fölajánlotta magát neki. Úgy +képzelte, hogy neki, aki más, mint minden egyéb asszony, köze és joga +van a férfihoz, a kiről csak ő tudta, hogy mennyire fölötte áll a +tömegnek. Azonban a fagyos közömbösség, mely a miniszterelnököt megvédte +a gyűlölet ellen, láthatólag hozzáférhetetlenné tette őt a szeretet +számára is. Amióta a fehér asszony ott ült a hetes karzaton – pedig +mostanában mindennap ott ült – egyszer sem fordult feléje a +bársonyszékben ülő ember tekintete. + +Pedig a fehér asszony meg volt róla győződve, hogy olvasni tud még a +gondolataiban is. Most éppen haza gondol, a réztetejü, ódon kastélyára, +melynek parkját sárgás zöldre festi a tavasz. Egy vágy él benne: +fölkelni, hazasietni, megfürödni – igen, megfürödni! – és nem törődni +többet a mocskos galléru fiskálisokkal, akik leckét adnak neki a +hazafiságból, nem többet a borotválatlan ujságírókkal, akik a +ragaszkodásukkal untatják. Az ábrándos köd azonban csak egy pillanatig +üli meg a lelkét. Onnan túlról valami ellenséges megjegyzés csap arcába +és hideg szélroham erejével lesodorja róla mindazt, ami puha, erőtlen és +meleg. Ami visszamarad, az kemény, hozzáférhetetlen és kopár, akár a +havas orma. Óh nem, ő nem fog megfutamodni. Ha szégyenletes rabság is a +hatalom, majd csak akkor dobja arany bilincseit ellenségeinek lába elé, +ha magának is úgy tetszik. Makacsság, gúny és megvetés ül ki irgalmatlan +condottiere-arcára. Elnézi az oktalan és céltalan izgalmat, amely +körülötte tombol és talán arra gondol, hogy ebben a gyülekezetben, mely +egy ország sorsát akarja intézni, nincs annyi erő és méltóság, mint a +tört lábu játékbabában. Egy-egy pillanat talpra tudja még állítani, de +azután rögtön elveszti megint egyensúlyát, lekonyul, összecsuklik és +beleássa orrát a porba… + +Egy kipirult arcu fiatal képviselő a miniszter háta mögé kerül és egy +nevet mond a fülébe. + +– Belizár szeretne veled beszélni. + +– Kicsoda? + +– Belizár. A folyosón van. + +Erre kissé kipirul a miniszter arca is. Fölkel és gyors katonaléptekkel +kimegy a folyosóra. + +A hetes karzaton ülő fehér asszony egyszerre nagyon elhagyottnak érzi +magát. Ahány messzilátó van a képviselőházban, az mind előkerült a +fiókokból és feléje fordul. Az urak olyan fesztelenül nézegetik, mintha +színházban volnának. + +– A híre után szebbnek hittem, – mondja valamelyik képviselő. + +Valóban, ez a különös hírességü asszony első látásra nem igen tud +versenyezni a saját hírével. Keskeny arca barnának, szinte már zöldesnek +látszik a fehér kalapja alatt, a két szeme pedig olyan elhagyottan +világít, mint a pincében felejtett mécses. És mégis volt valami egész +megjelenésében, ami kíváncsivá és nyugtalanná tette a legtompább +idegzetü férfit is, valami, ami Éva ősi örökségeképpen szállott reá. És +volt valami az öltözködésében is, abban a bátorságában, amellyel +kihasználta és eltúlozta a napi divatot, ami arra vallott, hogy +tudatában van erejének és élni óhajt vele. Aki egyszer találkozott vele, +az később visszaemlékezett rá és emlékeiben megnőtt, kiszínesedett az +asszony képe. + +A miniszterelnök, midőn elhagyta a termet, nagy csődületet talált a +folyosón. Az urak – képviselők és hírlapírók vegyesen – fülledt csendben +állottak együtt és valamennyien egy rettenetes koponyáju férfit néztek, +aki zsebre tett kezekkel, izmos lábait szétvetve állott a piros +futószőnyegen és mélyen dübörgő hangon beszélgetett a kereskedelmi +miniszterrel, miközben nyugodtan elnézett a bámészkodók feje fölött, +mint olyan ember, aki megszokta már, hogy minden társaság központja +legyen. + +Ez Belizár, az amerikai hajótröszt megbizottja. Bár azt beszélik róla, +hogy magyar vérből eredt, tipikus yankee benyomását teszi. Bozontos +szemöldöke alatt villogó sárga szemével, kékesre borotvált széles +állkapcsu arcával tengerentúli ragadozó madárra emlékeztet. A zömök +termete egyenes, inas és kemény, mintha vasból kovácsolták volna, az +arcán ott ül a kegyetlen energia kifejezése, melynek komorságát olykor +megvető jókedv váltja föl. Az ember elhiszi róla, hogy sohasem félt, +sohasem töprengett, sohasem imádkozott és sohasem volt beteg. Oly +vállalkozás szolgálatában áll, amely vetekszik a babilóniai toronyépítők +monstruózus merészségével: egyesíteni akarja a világ tengerhajózási +vállalatait és urává akar lenni az oceánoknak. Fölújítani és egyesíteni +akarja a régi normann tenger-királyok hatalmát egy kolosszális vízi +rablócsászárság alakjában. Belizár végigjárta már az európai fővárosokat +és a nagy kikötőket és mindenütt úgy fogadták, mint valami veszedelmes +és éppen azért minden tiszteletre érdemes ellenség követjét. Itthon +azonban szinte hízelgőnek találták, hogy a leviatán étvágya nem veti meg +a mi szegényes tengeri flottánkat sem. + +A miniszterelnök megszorította látogatójának kezét. + +Jobb meggyőződése ellenére beletévedt a hagyományos +pohárköszöntő-stílusba. + +– Örülök, hogy kezet foghatok ilyen kitünő honfitársammal! + +– Ön amerikai? – kérdezte Belizár. + +– Nem, de úgy tudom, hogy ön magyar. + +Belizár vállat vont. + +– Amerikai polgár vagyok. + +Ezzel a gesztussal elhárította magától a nemzeti hiúságot, amely +hízelegve csóválta körül. A két férfi azzal bevonult a miniszter +fogadószobájába. + +A mélységes csendet, melyet az amerikai rablómadár szárnylebbenése a +baromfiudvaron teremtett, most izgatott hápogás és kotkodácsolás +váltotta föl. A folyosón csoportosuló politikusok és írók élénk +eszmecserébe merültek. + +– Kicsoda ez a furcsa nevü ember tulajdonképpen? + +– Úgy mondják, hogy magyar ember, valamit tud is magyarul, de biztosat +senki sem hallott róla, ő maga pedig nem beszél a multjáról. + +– Lehet, hogy a magyarországi emlékei nem nagyon kellemesek? + +– Ez bizonyos. A valószínütlen hangzásu nevét is alkalmasint úgy szedte +föl az útszélén. + +– Úgy hírlik, hogy valamikor kadét volt az osztrák-magyar +haditengerészetnél, de valami okból ott kellett hagynia szolgálatát… + +– Valami inkorrektséget követett el? – kérdezte összeráncolt homlokkal +egy föltünő elegánciával öltözködő képviselő. + +Az ujságíró, aki részt vett a társalgásban, kicsinylően legyintett a +kezével. + +– Ha akkor, amikor elkövette, inkorrektség volt is, ma már nem az. +Vannak magaslatok, ahol érvényüket vesztik a társadalmi definiciók. Ki +kérné számon az uralkodó dinasztiáktól, hogy milyen eszközökkel +szerezték meg a trónjukat? Akinek egy milliárdja van, az nem rabló, +hanem hódító, nem emberölő, hanem hős. + +– És ez a Belizár? + +– Hódító és hős. Vagy tíz esztendővel ezelőtt olvastuk először a nevét. +Akkor sztrájk tört ki a kazángyárában. Nagyon elkeseredettek lehettek a +munkásai, mert több ezren formaszerint ostrom alá vették a gyártelepet. +Belizár megvédte a gyárát, vissza is verte az ostromlókat, miután +halomra lövetett néhány százat a gépfegyvereivel. Az elesettek között +sok volt a magyar munkás. + +– Az ördögbe, ez az ember nem játszik babra! + +Egy a rendületlen szabadelvüségéről nevezetes képviselő lépett a +csoporthoz. + +– Láttátok, hogyan fogadta a miniszterelnök Belizárt? Akár egy +fejedelmet! Ez mégis nagy diadala a demokráciának! + +Az ujságíró elnevette magát. + +– Én ellenkezőleg úgy találom, hogy ez az arisztokrácia elvének diadala. +Az emberiség nem tud ellenni urak és zsarnokok nélkül. A régiek, az +európaiak, kissé már megkoptak és elpetyhüdtek, azért most újakat +tenyésztenek Amerikában. Belizárokat. A régiek azonban elismerik az +újakat, az újak pedig rokonokat látnak a régiekben, azért is érdeklődnek +egymás iránt annyira és azért is házasítják össze oly szívesen +gyermekeiket. + +Ebből a jó debatterek fészkében bizonyára igen hosszu vita fejlődött +volna, ha azok, akikről beszéltek, időközben újból meg nem jelentek +volna a folyóson. Belizár elhagyta a palotát és a miniszterelnök a +szélfogó ajtóig kísérte. A karzati lépcső alján mozdulatlanul ott állott +a fehér asszony. Ő egyetlen pillantással tisztán meglátta azt, amit az +urak csak sejtettek: hogy a két férfi, a politikus és a kereskedő, +mennyire hasonlít egymáshoz. Mindakettő húsevő ragadozó. A politikus +valamivel kultiváltabb, símább, erőtlenebb és jobban táplált, egyébként +azonban annyira rokona a kereskedőnek, amennyire valami főtt húson élő +és tollasvánkoson pihenő luxus-állat rokona lehet az erdei vadnak, amely +karmának ütésével össze tudja zúzni a bivaly gerincét és csontostúl +falja föl a véres húst. + +A fehér asszony világító szeme most már nem a politikust nézte, hanem a +kereskedőt. Annyira nézte, hogy még akkor is látta, mikor a tettek +embere már régen elhagyta a szavak és álmok aranypalotáját és mikor +odalenn, a téren, bömbölve és tülkölve indult meg alatta a gépkocsi. + + + + +II. + +– Ha a fehér asszony ismerné önmagát, akkor soha sem mutatná magát +nappal. + +– Kicsoda? Edit? És miért ne mutassa magát? + +– Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, szomorú. +Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak eresztve, odabenn +hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. Nézze, hogy lépked! Olyan +puhán és biztosan, mint a macska, mikor holdas éjszakán végigsétál a +háztetőn. Nem találja, báróné? + +– Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még sohasem +sétáltam a háztetőn. + +– Most nekitámaszkodik a kandallónak. Milyen ideges és gyöngéd minden +mozdulata! A dormogó macska végigdörgölődzik a kéményen. Az éjszaka +minden rejtelmes szépsége ott ragyog a szemében és ott illatozik a +hajában. Mondja, báróné, miért hívták meg tulajdonképpen Editet? Hiszen +önök különben nem érintkeztek. + +– Hogy őszinte legyek: ő maga hívta meg magát hozzánk. Ma délután +fölhívott telefonon és szinte erőszakoskodni kezdett. Azt mondta: +Kedvesem, nekem föltétlenül nálatok kell lennem ma este… + +– Tudta, persze, hogy Belizár itt lesz? + +– Hiszen azért jött. Maga talán azt hitte, hogy magáért? + +– Semmit se hittem. Én régóta tudom, hogy Edit asszony a nyilvánosság +mániákusa. Neki minden férfi tetszik, aki valamiképpen kimagaslik a +tömegből. Roosevelt, Vilmos császár, Togo admirális. Mindenki, akiről +sokat írnak a lapok. Érdekli a színész, aki föltünést keltett új +szerepében, érdekli a politikus, aki nagy beszédet mondott, de érdekli a +rablógyilkos is… + +Ez a párbeszéd Árkay báró estélyén folyt le, melyet Belizár úr +tiszteletére rendeztek. A báró, mint egy hatalmas pénzcsoport +vezérembere, és mint egyik hajózási vállalat főrészvényese, üzleti +összeköttetésben volt a hajótröszt emberével. + +A hölgy a háziasszony volt, Árkay báróné, a fiatal úr pedig, akivel +beszélgetett, egy Tihanyi nevü író. Árkayné nem tagadhatta meg +északnémet eredetét; nagy, szőke, viruló, kissé fiús szépség volt. +Inkább az ifju Szigfridre emlékeztetett, mint Szigelindére. Három +lépésről megérzett rajta a hideg víz józan illata és meglátszott rajta, +hogy hű feleség, gondos anya és szigoru háziasszony. Ő egyáltalában +poroszos kötelességtudással, gondolkodás nélkül ment neki minden +föladatnak, amely elé az állította. + +Tihanyi meglehetősen rossz hírü ember volt. Adósságcsináló és +szoknyavadász. Egy ember, aki a férfiakat gyakran zavarba ejtette +anarchista elveivel, a nőket pedig cinizmusával. Mindenki meg volt róla +győződve, hogy fényes írói tehetség és mindenki sajnálta, hogy +határtalan tunyasága miatt hanyagul odavetett vázlatokon kívül nem terem +egyéb az íróasztalán. Tihanyi tulajdonképpen a társas élet áldozata volt +és ezért őszintén meg is vetette önmagát. Elveszett embernek tartotta +önmagát és ennek a révén különféle privilégiumokat követelt az élettől, +mint a siralomházban ülő szegény legény, aki még egyszer, utoljára ki +akarja magát mulatni. Árkay báró nem igen szenvedhette a merésznyelvü és +üres zsebü írót, a maihoz hasonló nagy estéire azonban következetesen +meg szokta hívni, mert Tihanyi végre is egy érdekes színárnyalattal +gazdagította az embercsődület képét és szó ami szó, a hölgyek közül +sokan szerették a társaságát. + +Igen különös volt a báróné viszonya az íróhoz. A tiszta, erős asszony +határozottan vonzódott a romlott és hazug emberhez. Valami anyai +részvétet és nagy asszonyi kiváncsiságot érzett iránta. Talán az +ellentétes pólusok vonzási törvénye érvényesült rajtuk, de az is +meglehet, hogy a német háziasszony szíve mélyében titkos, puha, színes +vágyak rügyeztek, vágyak, amelyeknek csíráját a forró magyarországi szél +vetette beléje és amelyekről soha senki nem fog tudomást szerezni, +Tihanyi maga legkevésbbé. + +A háziasszony egy-két elkésetten érkezett vendégét köszöntötte, azután +megint csak visszatalált a sarokba, ahol Tihanyi megtelepedett. + +– Mondja, Tihanyi, – érdekelne megtudni, – miféle asszony Edit? + +– Még mindig a fehér asszonynál tart, báróné? De hiszen maga mondta, +hogy együtt volt vele a drezdai nevelőintézetben, hát ismerheti. + +– Annak az asszonynak, aki ott áll a kandalló mellett, nincs köze a zöld +kis iskolásleányhoz, aki az emlékeimben él. Amióta asszony vagyok és +Budapesten élek, soha sem beszéltem vele. Az uram nem akarta. + +– Nem lesz nagy különbség a hajdani kisleány és a mai Edit asszony +között. Ez is szereti a nyalánkságokat, ez is tud hazudni, mint +akármelyik kisleány. És a világgal is egyformán állanak szemben; vannak +emberek, akiket minden érthető ok nélkül imádnak és vannak, akik soha +sem bántották őket, azért mégis megvetik őket. + +– Maga melyik válfajhoz tartozik, Tihanyi? + +– Egyikhez sem. Még egyáltalában nem is vett tudomást arról, hogy én is +a világon vagyok. + +– Ez kellemetlen lehet, de hiszen majd segít maga ezen, – mondta nem +minden anyai féltékenység nélkül Árkayné. – De most beszéljen nekem +Editről. Maga mindent tud, biztosan ismeri az ő múltját is. Miért vált +el az urától? + +– Az ura nagyon derék ember volt. Imádta a feleségét és nem ismert más +akaratot, mint Editét. + +– És azután mi történt? + +– Semmi sem történt. Úgy kell lenni, hogy Edit csömört kapott az örökös +derekasságtól. Alkalmasint fölháborítónak és kétségbeejtőnek találta az +ötletet, hogy neki most már a holta napjáig teljesülni fog minden +gondolata, úgyannyira, hogy nem is lesz érdemes gondolkoznia. Szóval +Edit otthagyta az urát. Ő a kereső asszonyok közé tartozik. + +– Kereső asszony? Mit keres? + +– Hiszen ha azt tudhatná az ember! Egyszer a hegyet, másszor a völgyet, +egyszer a napfényt, máskor a sötétséget, – mindig azt, ami nincs a keze +ügyében. A hóban virágot, a pocsolyában tisztaságot. + +– És a hegyet, a völgyet, a tisztaságot egy-egy férfi szimbolizálja? + +– Természetesen. Minden női fantáziában a férfi szimbolizálja az életet. + +– Egy férfi. + +– Nem, a férfi. Egy férfival nagyon hamar végez az önök fantáziája. + +Árkayné elnézően átsiklott a szavakban rejlő sértésen. + +– És mi igaz abból, amit Editről fecsegnek? – kérdezte. + +– Semmi, vagy nagyon kevés. Ami valóban igaz, arról nem igen fecsegnek +az emberek. + +– Edit híre nem a legjobb. + +– Ez valóságos szerencse reá nézve. Egy független, gazdag és előkelő +asszony élete csak akkor türhető, ha a híre nem a legjobb. A jóhírü +asszony quasi ki van kapcsolva a forgalomból. Ő raktáron van, az erénye +be van molyporozva. Csak akkor szellőztetik, ha egy-egy partiképes +reflektáns mutat iránta némi bágyadt érdeklődést. A jóhírü asszonyok +alapjában véve igen sajnálatra méltóak. + +– Ezt maga sem hiszi, barátom. + +– Ezt még ön is elhiszi, kedves barátnőm, ha nem is akarja bevallani. Én +természetesen nem beszélek a férjes asszonyokról, akik a családjuknak +élnek. Ők a szerelem önkéntes sivataglakói, szent aszkéták, velük nem +lehet az életről beszélni. De maradjunk meg Edit asszonynál! Ő ott áll a +forgalom kellő közepén, a szerelem fórumán. Minden épkézlábu férfi +reflektál reá, mindenki jogot formál hozzá. Minden szó, minden +pillantás, amely feléje száll, az élet egy forró hullámát sodorja hozzá. +Ha van élet, amelyet végigélni érdemes, akkor ez az. Lehet azonban, hogy +egyáltalában nincs is élet, amely megérné a lélegzetvétel fáradságát. + +– Az uram másképpen szokott ezekről a dolgokról beszélni. Én azt hiszem, +neki van igaza. + +– Itthon másképpen szokott beszélni és itthon föltétlenül igaza is van. +De lássa, az ura mégis kapva-kapott az alkalmon, hogy meghívja ma Editet +a házába. Miért éppen ma? Mert ma különös gondja volt reá, hogy ékessé +tegye a szalonját. Kiöltöztette a feleségét, meggyujtatta a csillárjait, +virágokat rakatott a vázákba, Editet pedig odaültette a kandalló mellé. +A férfiak, az idegenek úgy, mint a magyarok, hódolattal meghajolnak a +szép és kifogástalan hírü háziasszony előtt, a szemük élvezettel +végigsiklik a márvány, az arany és a selyem színharmoniáján, azután +ösztönszerüen odahuzódnak a kandalló mellé, ahol az ugyancsak szép, de +legkevésbbé sem kifogástalan hírü Edit trónol. Mert a társaság, a +művészet, a fényüzés, szóval az élet célja és végpontja nem az erény, +hanem a bűn. Lám, most már Belizár mester is odatalált a kandalló mellé. +A szeme azt mondja: no lám! – Árkay báró mosolygó tekintete pedig így +szól az amerikaihoz: no ugy-e? + +– Mondja, szerelmes maga Editbe? – kérdezte Árkayné váratlanul. + +Tihanyi vállat vont. + +– Mellékesen, igen. Minden férfi mellékesen szereti az ilyen asszonyt. +De ez nem komoly dolog. Legalább addig nem, amíg Edit asszony nem +akarja. + +A fehér asszony valóban nagyon érdekes volt az este. Úgy világított, +mintha a bensejében lámpa gyulladt volna ki, amelynek meleg fénye ott +játszott a szemében, az ajkán, a hajában és keresztül világított a +meztelen bőre minden pórusán. Az ünnepi kivilágítás _egy_ embernek +szólott, de a fényből bőven jutott a frakkos tömegnek is és az egész +férfitársaság megint megegyezett egyszer abban, hogy hiába, ez az Edit +mégis csak nagyszabásu asszony! Fél óra óta ott állott már a kandalló +sarkában, túlságosan kivágott és túlságosan szűk ruhájában, a barna +bőrével és a zománcos fényü nagy madárszemével némileg az egyiptomi +királyleányokra emlékeztetett, akiket régi faliképekről ismerünk. Végre, +végre ott állott előtte az az ember, akit félóra óta minden idegszálának +magnetikus erejével maga felé vonzott. Belizár. A körülállók diszkrét +mosollyal húzódtak vissza, mint az udvari bál vendégei, mikor a felség +valakit megszólításával tüntet ki. Árkay báró pedig diadalmasan járatta +körül tekintetét a háttérben: Mit szóltok hozzá, milyen jól érzi magát +nálam a yankee? + +Mialatt Edittel beszélgetett, Belizár arcáról tényleg eltünt az +imperátori blazirtság vonása. Az amerikaiak esetlen és túlzott, de +nagyon rokonszenves és férfias udvariasságával vezette a társalgást. + +– Mikor önt az imént megpillantottam, asszonyom, megesküdtem volna, hogy +amerikai hölgy, persze a déli államokból való. + +– Ez nem nagyon hízelgő reám nézve, – mosolygott Edit. – Az amerikai nők +ugyan igen kiválóak, de nagyon sokan vannak és egy nőre nézve nem +hízelgő, ha sokszorosított példányszámban forog a világban. + +– Akkor hát visszavonom azt, amit mondtam. De minél tovább nézem önt, +annál biztosabb vagyok benne, hogy már láttam az önéhez hasonló szép +arcot. Ezt is sértésnek fogja venni? + +– Bóknak veszem, mert az, amit látott, szerencsére nem duplikátum, hanem +az én eredeti arcom volt. Ma reggel látta, a képviselőház folyosóján és +örülök, hogy visszaemlékszik reá. + +Banális dolgokról kezdtek beszélgetni. + +– Minő benyomást tett önre a miniszter? – kérdezte Edit. + +– Érdemes férfinak látszik. De én nem értem azt az embert. + +– Mit nem ért rajta? + +– Ha valakinek olyan nagy poziciója van, mint önöknél a gazdag és eszes +arisztokratának, akkor nem értem, hogy miért cseréli el azt olyan +pozicióért, amely a tömeg szeszélyeitől függ? + +– De ha valaki úgy érzi, hogy kötelességei vannak az országgal szemben… + +– Hisz ön az ilyenekben? – kérdezte derült kicsinyléssel Belizár. + +Edit vállat vont. + +– Azt hiszem, nem nagyon hiszek az ilyenekben… + +Egy lakáj pezsgős poharakat tett a kandalló párkányára és ők ketten +ittak. Még mindig a politikáról, mint élethivatásról beszélgettek, +közben azonban mosolyogva néztek egymás szemébe, mintha más és +érdekesebb dolgokat forgatnának a fejükben. + +– Kár, hogy el kell utaznom, – fakadt ki egyszerre Belizár, egy titkos +gondolatát szőve tovább. + +Rövid szünet támadt. + +– Mikor utazik? – kérdezte Edit halkan. + +– Holnapután… Egypár olasz és görög kikötőt kell meglátogatnom… Fiuméban +vár a yachtom. + +Edit összefonta a hátán a két karját és a szoba mennyezetére tekintett. + +– Görögország… de szeretném látni! – sóhajtotta alig hallhatóan. + +Az arca, a hangja csupa epedés és honvágy volt a kék görög tenger után. +Belizár meghökkenve pillantott reá. Egy ideig küzködött magával, majd +vérvörös arccal mondta: + +– Ha volnának hölgyek a hajómon, akkor nagy örömmel fölajánlanám önnek +Arianet… Ariane a hajóm neve… De egyedül vagyok a titkárommal… Ámbár +talán találkozik a barátnői között valaki… + +Edit a szavába vágott. + +– Nekem nincsenek barátnőim. Én mindig a komornámmal szoktam utazni… + +Megint elhallgattak, pedig lett volna sok mondanivalójuk. Végül +megszólalt Belizár, óvatosan, tapogatódzva. + +– Az ilyen szép és előkelő hölgy persze fél a világ nyelvétől. A +világgal azonban kétféleképpen lehet végezni. Az ember vagy kijátsza az +éberségét, vagy pedig nem törődik vele. A fő az, hogy az embernek +nyugodt legyen a lelkiismerete, nemde? + +Ez a metódista fordulat könnyű mosolyt csalt Edit ajkára. Némán állott +ott, a karjait a hátán összefonva. Belizár tekintete végigsiklott rajta, +a homlokától a lába hegyéig. + +– Nos, akarja látni Görögországot? – kérdezte fojtott hangon. + +Edit könnyedén bólintott a fejével. + +– Akkor tehát? – türelmetlenkedett Belizár. + +Edit egyszerre nagyon nyugodtnak és derültnek látszott. + +– Ha ki akarja játszani a világot, akkor valamivel halkabban kell +beszélnie, – mondta mosolyogva. – Engem különben sem kell erőszakkal a +hajója födélzetére hurcolnia, mivel elhatároztam, hogy magamtól megyek. +Most igyék egy pohár pezsgőt, előbb kocintson velem magyar szokás +szerint, így! – mint útitársaknak jó bajtársaknak kell lennünk! – azután +keresse föl a háziasszonyt és mondjon neki egypár bókot… Dicsérje meg a +lakását és tudakozódjék a gyerekei után… Igaz, küldjön az Ariane +parancsnokának táviratot, hogy hajózza be azt a hölgyet, aki holnap +éjjel a komornájával érkezik. Mert én a reggeli vonattal leutazom és a +hajón várom meg önt. + +Belizár mélyen meghajolt, azután megkérte a háta mögött álló házigazdát, +hogy vezesse a bárónéhoz. Mialatt Árkaynéval beszélgetett, jóformán már +meg is feledkezett a kalandjáról. A dolog egyébként sem lepte meg +túlságosan. Nagy nőbarát volt, az udvarláshoz azonban nem volt sem +ideje, sem kedve. Erre nem is volt szüksége, amióta óriás vagyon ura +volt. Az ilyenféle ügyek maguktól intéződtek, olykor a titkára +közvetítésével, aki nála azt a szerepet töltötte be, amit +viveur-királyok mellett a bizalmas szárnysegéd. A yacht-kirándulás +mindenesetre kellemesnek igérkezik. Ez a szép asszony alkalmasint valami +pillanatnyi pénzzavarban szenvedő úri hölgy, ilyenek nagy számmal vannak +Európában, de Amerikában is. Nos, hat hét mulva majd kiszáll megint +Velencében, a kufferjai tele lesznek csipkével és ékszerrel, az Ariane +pedig tovább gőzölög. + +– Érdekes asszony az én Edit barátnőm, nemde? – kérdezte e pillanatban +Árkay báróné. + +– Edit barátnője? + +– Igen, a szép asszony, akivel oly jól mulatott az imént. Ladányi Edit. + +Belizár nyersebb formában, mint maga is akarta, mondta ki azt, amit e +pillanatban a nyelvén forgatott. + +– Érdekelne, hogy minő viszonyok közt él a barátnője? + +– Hogy érti ezt? + +– Hogy minő anyagi viszonyok között… + +A báróné elmosolyodott. + +– Nagyon megnyugtató az anyagi helyzete. A mi fogalmaink szerint +vagyonos, sőt gazdag is. + +Úgy! Tehát nem a csipkék és nem az ékszerek kedvéért teszi?! + + + + +III. + +Edit fölébredt mély álmából. + +Egy nagyon széles és nagyon kényelmes ágyban találta magát, az ágy +olykor himbálva megindult alatta, ami némi édes szédülést okozott neki. +Halk vízcsobogást hallott, ami úgy gyöngyözött, mint az elfojtott +kacagás; idegen, finom lakkillatot érzett. Álomittasan körülnézett és +egy óralapot látott, mely szeliden foszforeszkálva lebegett a fekete +semmiben és melynek mutatója kettőn állott. Eleintén azt hitte, hogy +világító toronyóra, mely valami nyitott ablakon át látszik be, de aztán +kinyujtotta a kezét és ujjainak megnőtt árnyképe megérintette az óra +üveglapját. Most meg nagy távolból valami vastüdejü szörnyeteg panaszos +üvöltése hallatszott, mely óriás sivatagok fölött visszhangzott és Edit +ekkor már tudta, hogy hol van: a tengeren, a fiumei kikötő előtt, az +Ariane _ladys room_-jában. Most már visszaemlékezett mindenre. A feje +fölött van a mahagóni mennyezetbe illesztett csillárgömb, melyet a +komornája lefekvés előtt eloltott, jobb keze felől van a selyemkárpitos +kis szalonja, balra a fehérlakkos fürdőszobája, azontúl alszik Nina, a +komornája… Lefekvés előtt mindent megnézett. + +Az este érkezett meg a fővárosból. Belizár emberei a fiumei pályaudvaron +várták. Ezek a tengerészek olyan jóltápláltak, tiszták és gőgösek +voltak, akár egy utazó király testőrei. Motorcsónakkal vitték az +Arianera, amely a kikötő előtt, az úszó bóján függött. Midőn Edit a +tenger alaktalan éjszakájában hirtelen meglátta a villamos fényárban +ragyogó fehér hajó kemény vonalait, különös izgalom fogta el. A hajó +olyan hatalmas és idegenszerü volt, olyan magában bevégzett és +környezetétől független, mint valami idegen bolygó, amely váratlanul a +föld elérhető közelébe jutott. + +Egy fehérruhás angol, a yacht parancsnoka, átadta a vendéget egy +csíkoskabátu franciának, a hajókomornyiknak, az pedig bevezette a hátsó +födélzeten levő vendéglakásba. Jónevelésü emberek a tengerészek, +hivatalos ábrázattal, halálos komolysággal hurcolják az óriási sárga +bőröndöket, amelyekből diszkrét asszonyi illat árad. + +Edit megitta a teáját, azután a homály védelme alatt egyedül, nesztelen +talpakon kalandozni kezdett a hajón, mint az elvarázsolt kastélyba +toppant királyfi, vagy helyesebben: az idegen házba tévedt macska. Végig +a mahagónival bevont szűk folyosólabirintuson, föl a kókuszszőnyeggel +borított lépcsőkön. Ha valahol fényt látott és hangokat hallott, onnan +visszahőkölt és óvatosan a homályba húzódott. Itt-ott benézett egy +nyitott ajtón, exotikus műtárgyakkal és furcsaságokkal megtöltött néma +termekbe, amelyek alkalmasint ama Ladányi Edit nevü asszonyság kedvéért +ragyogtak most villamos fényözönben. Ő azonban, aki kandi kisleányként +pislantott be a termekbe, úgy érezte, hogy semmi köze a hajó előkelő +vendégéhez. + +Az idegen színek, amelyeket látott, az új illatok, amelyeket magába +szítt, a tenger bolygójának multjából beszéltek neki, a távol ködében +úszó azúr-szigetekről, szélesen ívelt öblökről, amelyekben pálmaerdők +tükröződnek, kupolás keleti városokról, feketebőrü, meztelen emberekről, +akik különös formáju lélekvesztőkön kerülgetik az Ariane fehér bordáit. +Bolyongása közben eljutott a yacht közepére, hol világító-aknák fenekén +fényesre csiszolt titán-gépeket látott aludni és ekkor szinte +nyomasztónak találta a gondolatot, hogy ez az úszó köztársaság minden +fegyelmezett erejével, halálos elszántságával és komplikált gépezetének +szellemességével egyetlen ember szórakoztatására van hivatva. + +A ladys room keskeny ablakán most vörös fénykéve esett be: a kikötő +világítótornyának átható és fenyegető tekintete. Valahol messzi szomoru +mandolina cincogott. Edit fölült az ágyában. + +Hogyan is került ő ide, az idegen asszony ebbe az idegen világba? Úgy +volt, hogy a csónakja reménytelenül bolyongott az únottság fekete +tengerén. Évek óta, egy örökkévalóság óta. Egyszerre szilaj, férfias +tengerész-rikoltás ütötte meg a fülét. Az éjszakában fényárban úszó, +fehér hajó bukkant föl, – hajó, amely az erő és az előkelőség +szimbólumaként hasította a vizet, – azután kemény nagy férfikéz nyúlt +feléje… Hogyne ragadta volna meg a kezet? Megragadta gondolkodás nélkül, +minden erejével, mintha sohasem akarná többet elereszteni. + +És most megint útban volt egy új jövő felé, melynek áthatlan ködfala +mögött nagyszerű és rettenetes dolgokat sejtett. Minden csepp vérét +fölforralja és pezsgésbe hozza a kíváncsisága és a félelme. De éppen ez +az izgalom az, ami egyedül tudott tartalmat adni életének. + +Valami egyhangu, ritmikus dobogás rázkódtatta meg a hajót. Editet +elálmosította ez a nesz. + +Mikor újból kinyitotta a szemét, sárga napfény áradt be az ablakon, +valaki pedig ott motoszkált a fürdőszobájában. + +– Te vagy az, Nina? + +– Én vagyok. + +– Miféle dobogás az? + +– A hajócsavar. + +– Hát megyünk? + +– Hajnal óta útban vagyunk. + +– És hová megyünk? + +– Megkérdeztem a komornyikot, de nem tudja. Azt mondja, csak az úr +tudja. + +– Miféle úr? + +– Belizár úr. + +– De hiszen ő Budapesten van? + +– A hajón van. Hajnalban megérkezett. + +– Álmodban beszélsz. Hajnalban nem jön vonat? + +– Belizár úr különvonattal jött. + +– Úgy? + +– Belizár úr rózsákat is hozott a nagyságos asszonynak. A szalonba +tegyem őket? + +– Ide teheted őket az ágyam mellé. + +– A komornyik azt kérdezte, hogy hány órára parancsolja a nagyságos +asszony a reggelijét. És hogy hol parancsol reggelizni – itt, vagy talán +a könyvtárban, Belizár úr társaságában?… + +– Ments ki Belizár úrnál, jelentsd neki, hogy fáradt vagyok az úttól és +délelőtt pihenni akarok… + +A komorna elfüggönyözte az ablakokat, Edit egyedül maradt a rózsáival és +megpróbálta, hogy újból elaludjon. Érezte, hogy nagyon szépnek kell +lennie, ha Belizárral találkozik. Ebben a vakmerő játékban az ő tétje a +teste. Az olyan férfiak, mint az amerikai, nem sokat törődnek a nő +lelkével. Ő alapjában véve nem sokra becsülte ugyan a szépségét, de +azért olyan odaadó gonddal ápolgatta, mint az afrikautazó az +üveggyöngyöt, amellyel a vadakat akarja megvesztegetni. A férfiak +többé-kevésbbé mind vademberek. + + + + +IV. + +Ez durvaság volt, annál is több: ostobaság. Az első estén, mialatt +ketten ott ültek a sötét födélzeten és a vándorló fénykévéket nézték, +melyeket egy láthatatlan hadihajó a mélyenjáró felhőkre vetett, Belizár +minden bevezetés nélkül odatapasztotta mohó ajkát Edit meztelen vállára. +Ez volt az első alkalom, hogy magukra voltak és az amerikai, aki elszánt +volt, mint egy cowboy és elbizakodott, mint egy milliomos, nem +vesztegette az idejét. Az asszony nem fortyant föl, nem is fakadt sírva, +a mozdulata azonban, amellyel elhárította magától Belizárt, az undor +gesztusa volt. + +– Haragszik? – kérdezte Belizár. + +Edit nem válaszolt. Az amerikai azonban megérezte a dermesztő +hidegséget, amely feléje áradt. Nagysokára megszólalt az asszony. + +– Holnap partra fog tenni. + +Belizár, akit az ügyetlensége inkább fölbosszantott, mint lealázott, +vérvörös arccal válaszolt: + +– Nem fogom partra tenni! Ezen a hajón én vagyok az úr és itt az +történik, amit én akarok! + +Edit fölkelt és kicsinylően legyintett a kezével. + +– Ön rossz emberismerőnek látszik, – mondta száraz hangon. – Ön nem +ismeri önmagát, még kevésbbé a szolgálatában lévő embereket. Tudja meg, +hogy az ön zsarnoksága csak addig tart ezen a hajón, amíg tíz szót nem +beszélek az ön tengerészeihez. Azok nem háremőrök, hanem szabad és +szentimentális amerikai polgárok. Ha éppen akarom, megtehetem azt a +tréfát, hogy a női erény liliomos zászlójával a kezemben olyan zendülést +rendezek az ön hajóján, hogy hetek mulva is hasábos tudósításokat írnak +róla az amerikai lapok. + +Belizár a meglepetéstől dermedten nézett Editre. Tudta egyébként, hogy +amit az asszony beszél, az szóról-szóra igaz. Ma már nincsenek igazi +Cézárok, mert nincsenek igazi szolgák. Cézárt a szolgája teszi úrrá. + +Edit a hajókorláthoz lépett és egy ideig a csavar nyomában +foszforeszkáló tajtékot nézte, majd újból visszajött Belizárhoz és így +szólt hozzá: + +– Ön valóban rossz emberismerő, Belizár. + +– Kezdem hinni, hogy önt félreismertem. Kicsoda ön tulajdonképpen? + +Edit vállat vont. + +– Nem akarom önt félrevezetni és azért őszintén bevallom, hogy ebben a +pillanatban nincs bennem egy szikrányi erkölcsi fölháborodás sem. Én +egyáltalában nem vagyok erényes asszony, sőt nem is igen értem, hogy mi +az erény tulajdonképpen. Bennem csak nagy függetlenségi ösztön él és +bizonyos esztétikai érzék. Ön pedig ezt a kettőt alázta meg bennem. + +Belizár haragosan rágta az ajka szélét. + +– Mondja meg, mit gondolt tulajdonképpen, mikor a hajómra jött? + +– Megmondom. Ha hazudni akarnék, akkor azt mondanám: egy önérzetes és +független hölgy minden mellékgondolat nélkül elfogadhatja egy gentleman +meghívását egy yacht-kirándulásra. Ez azonban hazugság volna, én +legalább nem tudnék benne hinni. + +– Tehát? + +– Azért jöttem, mert ön érdekelt. Mert kétségbeejtőnek, vagy mondjuk +így: leverőnek találtam a gondolatot, hogy ön keresztül siklik az +életemen, mint egy látomás és hogy soha sem fogom megtudni, hogy kicsoda +tulajdonképpen. + +– És most már tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Belizár gúnyosan. + +– Nem tudom és nem is fogom megtudni. Elvette a kedvemet ettől a +tanulmánytól. + +Belizár kedvetlenül méregette az asszonyt. A saját ügyetlensége mégis +jobban bosszantotta, mint amennyire az egész potomság megérte. Szó +nélkül otthagyta Editet és nesztelen gummitalpain a parancsnoki hídra +ment. Félóráig állott ott, senkivel sem beszélgetett, csak hallgatta a +hajógép ritmikus dübörgését és élvezte a hideg légáramot, mely süvöltve +horzsolta a fülét, miközben a hajó nyílsebesen hasította a fekete +éjszakát. + +– Éjjeli halászok! – mondta a kapitány, állával egy csillagraj felé +intve, mely a kormányoldalon bukkant föl. + +Belizár ekkor már tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Se ideje, +se kedve hozzá, hogy egy szentimentális dramolett hőseként szerepeljen. +A legközelebbi kikötőben partra fogja tenni őnagyságát minden +podgyászával együtt. Ez nem éppen lovagias eljárás, de ha a lovag +tisztje az aprólékos női szeszélyek és hazugságok legyezgetése, akkor +neki nincs is tehetsége ehhez a tisztséghez. + +Az asszony neki annyi, mint a virág; ha megtetszik neki egy, +leszakasztja, megfizet érte, szükség esetén habozás nélkül ellopja. Ha +nem lehet, akkor sincs baj, ő tovább áll. Nem is kell másikat keresnie, +hiszen a meleg tavaszi fuvallat olykor úgy szórja őket az arcába, hogy +védekeznie kell ellenük. + +Visszament megint, de Edit már nem volt a hátsó födélzeten. A +könyvtárban talált reá. A famennyezetü teremben egyetlen zöldernyős +lámpa világított, Edit ott ült a kerek, meleg fénykörben egy óriási +bőrszékben, a lábait maga alá húzta és Görögország térképét nézegette. + +Az amerikai odadobta a fehér yachtsapkáját az asztalra és szó nélkül +szembeült az asszonynyal. A rövid matrózpipája most is a szájában +füstölgött. + +– Igen rossz ötlet volt, hogy Görögországba akartam menni, – mondta Edit +oly derülten és nyugodtan, mintha már semmire sem emlékeznék vissza. – +Én ismerem Hellászt, benne élek gyermekkorom óta. Odysseus ködszínü +tengere fölött Homerosz isteni közömbösségü ege mosolyog… Az +azur-szigeteken, melyeknek formája olyan, mint a lefejezett szfinx, +elefántcsontszínü oszlopsorok világítanak a ciprusligetek homályában… + +– Ha ilyennek képzeli Görögországot, akkor csalódni fog, – mondta +Belizár. + +– Tudom, azért is volt rossz ötlet tőlem, hogy odakívánkoztam. A +valóságban alkalmasint keleti mocskot és kopárságot, fakó romokat és +brutálisan perzselő napfényt fogok találni. Akinek fantáziája van, az +egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy szerencsétlen +háboruval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én már elvesztettem a +renaissance Itáliáját és a faraók Egyiptomát, most el fogom veszteni +Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy Hindosztán, de oda sohasem +fogok utazni, különben a fantáziám úgy járhat, mint Lear király: nem +lesz hová lehajtania a fejét. + +Belizár akaratlanul elmosolyodott. + +– Ha hajléktalan lesz a fantáziája, akkor ajándékozok neki egy gazdátlan +kis szigetet a Csendes-óceánon, ott végleg megtelepedhetik. + +– Szép a szigete? + +– Alkalmas arra, hogy rehabilitálja a költők és fantaszták által oly +sokat rágalmazott valóságot. Egy hely, amely nem ismeri a kiábrándulást. + +Edit megrázta a fejét. + +– Tudom már: ön tropikus őserdőket, fenséges némaságu öblöket, biboros +hajnalokat és gyöngyszínü estéket ajánl föl nekem. Köszönöm, azokból nem +kérek. Bevallom, én egyáltalában nem szeretem, sőt meg sem értem a +természetimádást. Én a természetben az élet keretét és hátterét látom, +semmi egyebet. Emberekben és országokban is csak azokat kedvelem, +amelyeknek nagy multjuk vagy nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén +alkalmasint úgy érezném magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne +a kérdés, hogy hol vannak a szinészek, hol a közönség, mikor kezdik már +az előadást? + +– Szereti az embereket? + +– Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy függök +tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az eszelősök műfaja. +Nekem partnerekre van szükségem, hogy érvényesüljek. + +– Mit ért érvényesülés alatt? + +– A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a magam +és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az ostobaságot, a +bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom a halál. + +– Ön nem szokott, – hogy is mondjam csak? – nem szokott folytatólagosan +élni? + +– Én csak megszakításokkal szoktam élni. + +– És ki ebben a hibás? + +– Részben magam – az érthetetlen apathia, amely olykor erőt vesz rajtam, +– részben külső körülmények. + +– És ha nem él, mit csinál olyankor? + +– Tetszhalottként fekszem a kriptában és az életről álmodom. + +– Kellemetlen lehet, – mondta Belizár mosolyogva. + +– Nem is sejti, hogy milyen kellemetlen, – mosolygott vissza Edit. + +Belizár kissé pózolta a nagyon elfoglalt embert és olykor hölgyekkel is +napoleoni stílusban beszélt. + +Az asszony fölkelt és ösztönszerü női rendszeretettel visszavitte a +hajóatlaszt oda, ahonnan elhozta. Egy pillanatra kilépett a lámpa +fényköréből és eltünt a könyves polcok barna homályában. Belizár +ugyancsak fölemelkedett. + +– Szeretnék magától még valamit kérdezni, – mondta fojtott hangon, – de +attól félek, hogy félreért… + +Edit halkan elnevette magát. A homály, amelyben meglapult mint a macska, +bátorságot öntött beléje. + +– Maga túlságosan félénk természetü, hogy úgy mondjam, anyás, – mondta +gúnyosan. + +– Azt szeretném tudni, hogy szokott-e hazudni? – kérdezte Belizár +szokott napoleoni nyiltságával. + +– Őszintén felelek. De előbb feleljen ön ugyanerre a kérdésre: szokott +hazudni? + +– Nem. Én nem szorultam rá, – hangzott a gőgös válasz. + +– Nos, én néhanapján még rászorulok, – felelt derült alázatossággal az +asszony. + +Mindketten hangosan elnevették magukat és egyszerre oly jól megértették +egymást és oly közel érezték magukat egymáshoz, mint két kis diák, aki +almalopáson találkozott. Belizár két fénylő pontot látott a homályban; +Edit szeme úgy csillogott, mint a macska szeme. + +– Mi lesz most már velünk? – kérdezte egyszerre Belizár. – Én ugyanis +szeretem a tiszta számadást. + +A hanghordozásában lehetett valami, ami nem volt inyére az asszonynak. + +– Magam is. De a mi számadásunk már annyira tiszta, hogy nem is érdemes +több szót rá vesztegetni. És mindenesetre meg fogom önnek köszönni +szíves vendéglátását és Patraszban partra fogok szállani. Onnan vasúton +elérem Athént. Mert odamegyek, hadd le gyen ezúttal teljes a +kiábrándulásom. + +Belizár mélységes elkedvetlenedést érzett. + +– Azt nem fogja megtenni! – mondta kedvetlenül. + +– Meg fogom tenni. Ezúttal – beláthatja – semmi sem akadályoz meg abban, +hogy meg ne engedjem magamnak az igazmondás fényüzését. Patraszban +kiszállok. A becsületszavamra mondjam, megesküdjek reá, – hogyan szereti +jobban? Mindegy, – szóval: kiszállok! + +Ennél aztán meg is maradt. + +Jobb is lesz, ha elmegy, – gondolta magában Belizár, aki fölötte +kényelmetleneknek találta az örökös, apró izgalmakat. + +Az Ariane fáradhatatlanul hasította az indigókék tengert. Amerre ment, +hosszu füstsáv maradt utána a levegőben és hófehér tajtéksáv a vízben. +Kelet felől olykor szakgatott hegycsúcsok merültek föl a habokból, a +színük olyan volt, mint az oxidált ezüsté. Dalmátország. Szó volt róla, +hogy kikössenek itt vagy ott, megnézni egy régi várost. Edit azonban +láthatólag nem igen érdeklődött az ilyen dolgok iránt. + +– Mi lehet ott künn a parton? A latin kultúra hulladékai. Elégedjünk meg +az eredeti Velencével és az igazi Genovával. + +– Elégedjünk meg egymás társaságával, – gondolta Belizár és parancsot +adott, hogy folytassák útjokat. + +Az amerikai kezdte magát igen jól érezni Edit társaságában. Az asszony +ötletes szeretetreméltósága ünneppé avatott egy-egy napot és olykor +megesett, hogy ketten órákig is együtt ültek az ebédlőterem csillára +alatt. Szerelemről, illetőleg arról, amit Belizár szerelemnek szokott +nevezni, nem igen volt szó, ahelyett valami igen kellemes barátságféle +szövődött közöttük. + +Egy este, miután napközben a jóni szigeteket látták elvonulni a +láthatáron, egy kupalaku, egészen kopár hegy jelent meg előttük a vörös +alkonyi fényben. + +– A lepantói öböl bejárata. A heggyel szemben van Patrasz, – mondta +Belizár, miközben figyelmesen nézte Edit arcát. + +– Patrasz? Ott én kiszállok! – szólt az asszony. + +– Tehát mégis? + +– Hiszen tudja. Megmondtam. + +Ez az érthetetlen asszonyi makacsság megvadította az amerikait. + +– Jól van. Amint parancsolja. A gőzcsónak rendelkezésére áll. + +Egy negyedóra mulva Edit a komornájával és minden podgyászával együtt a +parton volt. Belizár az utolsó pillanatban erőt vett kedvetlenségén és +maga is partra kísérte vendégét. Ezt meg kellett tennie már a +hajóközvélemény kedvéért is, melyet a tengerészei és a cselédjei +képviseltek. + +Az athéni vonat indulását várták és hallgatagon sétáltak föl-alá a kis +pályaház előtt. Végül megszólalt Edit: + +– Most pedig meg kellene köszönnöm az ön szíves vendégszeretetét… + +Belizár azt hitte volna, hogy az asszony kötekedik vele, ha a hangja nem +remegett volna olyan puhán. Reánézett. Edit mosolygott, a szeme azonban +csupa könny volt és az asszony nem is vett magának annyi fáradságot, +hogy elpalástolja megindultságát. Erre ugyan nem volt elkészülve az +amerikai. Edit könnyeinek valami szimpatikus visszhangja támadt a +szívében és – anélkül, hogy tudott volna róla – az asszony karja alá +fűzte a kezét. Edit nem ellenkezett és így karonfogva folytatták +sétájukat. + +– Mondja, Edit, nem oktalanság az, hogy elhagyja Arianet? + +– Ne beszéljen erről, úgyis tudom, hogy sokáig fogom siratni az ön okos +fehér hajóját. + +– Akkor miért hagyja el? + +– Nem tehetek másképpen. + +– Hová megy Athénből? + +– Haza. + +– Mit csinál ott? + +– Azt még nem tudom. A legvalószínűbb, hogy visszafekszem megint a +kriptámba és Arianeról álmodom. + +A kicsi vonat előállott a kávédaráló masinájával és a zsalugáteres +ablaku kocsijaival. Egész csapat izgatott ember sürgött-forgott a sínek +között, nem utasemberek, hanem ráérő hellén polgárok, akiket valami +titokzatos parazita-ösztönük arra kényszerített, hogy minden vonat +indulásakor kivegyék részüket más emberek utazási lázából. + +Belizár ott állott Edit kocsija előtt. A komorna odabenn a bőröndöket +rakosgatta, az asszony pedig az ablakban állott és különös meghatott +mosollyal nézett farkasszemet az amerikaival. A lármás türelmetlenség, +amelytől a pályaudvar visszhangzott, ezúttal – életében talán először – +indokolatlan szorongást okozott Belizárnak. Tíz perc múlva indulni fog a +vonat, addig neki föltétlenül tennie vagy mondania kell valamit, amitől +megenyhül ez a nevetséges és mégis fölötte kínos feszültség. Azzal már +tisztában volt, hogy minden gőgje és ereje kevés arra, hogy letörje Edit +szelid makacsságát. Az egész asszony különben is olyan hajlékony, lágy +és szívós, hogy nincs reá hatása az erőszaknak. Akár karddal menjen neki +a ködnek. Mosolyogva halad a maga titokzatos útján és Belizár sem +eltéríteni, sem követni nem tudja. + +– Mikor fogjuk egymást viszontlátni? – kérdezte Belizár. + +Edit vállat vont, a borus tekintete azonban sehogy sem illett tettetett +közömbösségéhez. + +– Miért kérdi tőlem, mikor nem tőlem függ? Én néhány napig mindenesetre +Athénben maradok, a d’Angleterre fogadót kerestem ki a Baedeckerből, – +ön pedig ura az elhatározásainak. + +– Akarja, hogy meglátogassam Athénben? – kérdezte Belizár. + +– Nem merem megkérni, mert olyasmit képzelek, hogy most végleg le akar +velem számolni. + +– De szeretné? + +– Én Istenem, ha nem tudnám, hogy dolga van Pireuszban, a főváros +tőszomszédságában, akkor nem is mennék Athénbe. Elég őszintének talál? + +Belizár gúnyosan nevetett, ezúttal azonban a meggyőződése ellenére. + +– Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt akarja, hogy +kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy el? + +– Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan gondolkozom. De ha +logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék mindig számot adni a +gondolataimról. Mit mondjak még? Köztünk játék folyt, a chanceok azonban +nagyon is egyenlőtlenek voltak. Tehát vagy abba kell hagynunk, vagy +újból kell kevernünk a kártyát. + +– És azt hiszi, hogy a szárazföldön igazságosabbak lesznek a chanceok, +mint a tengeren? + +– Azt hiszem. Amíg az ön hajóját éreztem a talpam alatt, némileg az ön +hatalmában is éreztem magamat. Választanom kellett a szolgaság és a +lázadás között, nekem azonban egyikhez sincs tehetségem. + +– Szóval, elővigyázatlan volt és most menekül meggondolatlanságának +következményei elől, – gunyolódott Belizár. + +– Meggondolatlanságról, megbánásról nincs szó. Én egyáltalában nem is +szoktam magamból nagy kázust csinálni. Tisztában voltam vele, hogy mit +teszek, midőn belevetettem magamat az ön életébe, mint az úszó a vízben. +Tudtam, hogy magával is sodorhat. Magamra kellett azonban terelnem az ön +figyelmét és ezt csak azzal érhettem el, amit tettem. Most már tudja, +hogy ki vagyok… + +– Dehogy tudom! + +– Mondjuk így: tudja, hogy egyáltalában vagyok. Szóval célt értem és +most már visszakövetelem a függetlenségemet, szükségem van rá. + +– Mit fog kezdeni a függetlenségével? Feminista előadásokat tart? + +– Újból keverem a kártyát, elülről kezdem az ismeretségünket. Ezúttal +azonban semleges helyen, mint a magam asszonya akarok önnel találkozni. + +– De ha nem követem a d’Angleterre halljába? + +– Akkor meg éppen igazolva lesz a szökésem. Mert mit keressek oly férfi +társaságában, aki még annyira sem érdemesít, hogy megtegye kedvemért a +harmincperces útat Pireusztól Athénig? + +– De hátha nem közömbösségből, hanem óvatosságból, mondjuk +elővigyázatból fogom kerülni? + +– Ez az én rizikóm. Ki fog vetni az életéből, egy kis barázda azonban +mégis csak marad utánam, akkora, mint a kitépett virággyökér után. + +– Maradjunk meg a kártyás hasonlat mellett, – szólt Belizár. – Biztos +benne, hogy nyerni fog? + +Edit félig lehunyta a szemét, mint az álmos macska. + +– Ha veszítek, akkor is meg fog róla győződni, hogy elegáns pártnerrel +volt dolga. + +Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és kissé +ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények fehér +asszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója. + +A vonat hirtelen lökéssel megindult és erőszakosan kitépte egymásból az +összefogott két kezet. + +Mikor sötétedett be, mikor gyujtották meg a lámpákat? Edit semmit sem +tudott minderről. A vonat a korintusi öböl árkádiai partján szaladt, az +asszony azonban úgy érezte, hogy ő nincs is a kocsiban, ő beleadta egész +valóját az áhitatos kíváncsiságába, amely szárnyra kelt, mint az éjjeli +madár, nyílsebesen kóválygott a tengeröböl csendes víze fölött, versenyt +repült a vonattal és a föld és a víz holt körvonalaiban kereste az élő +Hellászt. Hellász azonban elrejtőzött előle. A tengerbe nyíló +földnyelven ciprusok feketéltek, oly ünnepélyesen és komoran, mint a +pogány papok, de ezek a Böcklin jól ismert fái voltak. És a +kentaurcsapat is, amely nyerítő kacagással vágtatott versenyt a +vonattal, német sörházak törzsvendégeinek vonásait viselte arcán. Az +egész öböl régóta homályba borult már, csak odaát, a túlsó parton, +világítottak még a hegyormok. Egy-egy fantasztikusan intimus fényfészek +a zord magasságban mutatta a helyet, ahol az emberek valaha isteneket és +múzsákat kerestek. Editnek úgy rémlett, hogy a hegyprofil vadregényes és +mégis idilli vonalai régóta ott világítottak már a lelkében, százszor +látta azokat barok metszeteken és plafondokon, és a szépség és az erő +fantómjai, amelyekkel be akarja népesíteni a sziklákat és lejtőket, nem +Hellász művészei, hanem édeskés és erőtlen színházi dekorátorok +fantáziájának szülöttjei. Ah, a görög mitosz görögös jelmezbállá +züllött! + +A rózsaszínü, banális képeket, melyekkel a fantáziája viaskodott, +egyszerre fehér fényözön halványította el. Oly élesen villámlott végig a +kocsifülke homályán és Edit éber álmadozásain, mint a gyémánt kardpenge. +A vonat, mint a menekülő kígyó, most sűrű bozótba vetette magát, az +üldöző fénykéve elvesztette nyomát és szikrázva tévelygett a lombrostély +között, a következő pillanatban azonban a vonat megint kimerészkedett a +kopár partra és ekkor a tenger felől leviatáni örömbőgés köszöntötte, +amely hosszan hangzott a vízsivatag fölött. Edit megismerte az Ariane +gőzszirénájának hangját. És most meglátta magát a yachtot is. A hajó +fölbukkant a holdfényben és fehéren, repeső türelmetlenséggel, minden +ereje megfeszítésével sietett a korintusi csatorna irányában. Arra vezet +a legrövidebb út Athén felé! Világító füstfelhőt okádva, kerek +kabinablakainak száz tüzes szemét az éjbe meresztve, hasította a +tengert. Túlfeszített érctüdejének lihegése fölverte a parti hegyek +visszhangját, reflektorának fehér csápja pedig izgatottan kutatta végig +a parti ligeteket. Ha elfogta a vonatot, amely világító ablakkockáival +tüzes kígyóként iramodott a parton, akkor hozzátapadt; ha valamely +alagút torkában újból elkapta a menekülőt, akkor üvöltve köszöntötte. + +Hogy fölvillanyozta ez a heroikus vadászat Editet! Abbahagyta az éjjelre +való készülődést, elküldte Ninát és kibomlott haját a szél játékának +átengedve, kihajolt a kocsi ablakán. Egyszerre úgy érezte, hogy a +nagyszerü hajsza láza mindent megértet vele, megérteti még a mitikus +Hellász titkát is. Az örök férfi vágya, fantasztikus vízi madár +alakjában kergeti a női ravaszságot, amely tüzes kígyó képében fut +előle. Ő maga _egy_ a vasúti vonattal, a kerekek kattogása az ő repülő +sietségének hangja, a tenger felől pedig az üldöző Belizár tüdejének +monoton lihegése hallatszik. Ha elmarad mögötte az ellenség, akkor +rémület száll a menekülő szívébe, ha azonban megint a nyomában liheg, +akkor sebesebben siklik tovább. Mert ez a mitikus vadászat nem a +vadásznak, hanem a futó vadnak szerez gyönyörűséget. + + + + +V. + +Másnap késő délután az athéni fogadó kapujában találkoztak. Edit el +akart menni hazulról, midőn eléje toppant Belizár. + +– Sétára indultam, mert egész nap itthon voltam, – mondta az asszony. + +– Elkisérhetem, – szólt Belizár. + +Cél nélkül jártak-keltek a városban, lassankint azután az Akropolisz +lejtőjére jutottak. + +– Látott már valamit Athénből? – kérdezte az amerikai. + +– Semmit. Egész nap otthon voltam. + +Meredek utca-gádorokon másztak föl, apró viskók között, végül a háztetők +fölött egy szikla-terraszra értek, ahonnan nem vezetett tovább az út. A +lábuk alatt volt a város, amelynek terein éppen akkor gyulladtak ki a +lámpák, a fejük fölött az Akropolisz. Közelebb jutni azonban nem +lehetett innen. Edit epedve fölnézett a magasba és a rozsdabarna +várfalak fölött, elérhetetlen magasságban, merészen kiszögellő +kőoromzatot látott, amely skurzban erősen megrövidített oszlopokon +pihent. Talán a vörös alkonyi fény, mely a márványt körülremegte, volt +oka annak, hogy a kis épületrész elbüvölően érdekes és előkelő benyomást +tett Editre. Nem tudta levenni róla a szemét. + +– Nézze a holdat, – mondta Belizár. + +A Hymettos hosszan elnyúló, alacsony gerince fölött hófehéren kelt föl a +teli hold. Edit halkan elkiáltotta magát meglepetésében: a hegylejtő +mély lilaszínü volt, az egész athéni völgy rózsaszínü, csak odafönn az +Akropolisz volt sötétes aranysárga, akár a régi elefántcsont. + +Belizár meghökkenve vette észre, hogy Edit arca elhalványodott, a +szeméből pedig szakadatlanul peregnek a könnyek. Érezte, hogy az asszony +most nagyon távol van tőle és ezért némi féltékenység is fogta el. + +– Nem értem magát, – szólt, – hiszen úgy mondta, hogy nem lelkesedik +természeti szépségekért? + +– Én az embereket nézem, – mormogta Edit. + +Valóban embereket látott, vagy legalább is emberarcu fantómokat. Az +Akropolisz, mint az emberiesség tüzes vulkánja, a szépséget szimbolizáló +alakok légióit vetette ki márványkráterjából, megtöltvén a zenitet a +nemes érzékiség fényében ragyogó meztelen emberfelhőkkel, melyek +diadalmasan vonultak távoli országok felé, hogy megvilágítsák azok +homályát. Edit elszédült a saját viziójától, de azután kialudt odafönn a +fény és véget ért a viziója is. + +Karonfogva mentek vissza a városba. + +Ha még élnének hellászi istenek, akkor irgalomból örökös alkonyba +burkolnák Athént. A szemérmetlen napfény szörnyü dolgokat leplez le. +Nappal a lekopasztott hegylejtők meztelenül, girhes bordákkal +szégyenkeznek; az elsorvadt vizek ott hagyták medrüket az útszélen, mint +a koldus a rongyait; a dombokon, amelyek mérföldekre ellátnak a +kiméletlenül tiszta levegőben, barbár kéztől legyilkolt templomok +csontvázai korhadoznak. Az egész völgy egy óriás sír, amelyet az +évszázadok hiénafalkái dúltak föl. Az emberek pedig olyan idegenek és +kellemetlenek, mint legyek a halottas házban. De ha bealkonyodik, akkor +fátyolköntöst vesznek magukra a hegyek és a síkság, az Akropolisz +szépsége pedig újból kivirágzik és kábítóan illatozik. + +– Nézzen oda! – mondta Edit. + +Már lenn voltak Belizárral a völgyben. Az alkonyi ég narancssárga +tüzében, a távoli Akropolisz szilhuettje sötétlett. + +Most a keskeny oldalát látták s a Parthenon titáni és mégis légies +arányai oly győzedelmesen uralkodtak a síkság fölött, mint a korona, +melyet isteni kezek tettek a hegy homlokára. + +– A legmodernebb épület, melyet életemben láttam, – mondta Edit. + +– Köti magát jelzőihez? – kérdezte Belizár. + +– Ezúttal igen. A legifjabb művészet. A ma, a holnap, az örökkévalóság +stilusa. Tökéletes, mint egy ifju isten meztelen teste. Mi jöhet még +ezután? A gótika mellfüzője, a renaissance brokátja, a barok krinolinja +– aggság, betegség, barbárság. + +– Én magasabbnak képzeltem az Akropoliszt, – mondta kaján mosollyal +Belizár. + +– Belizár, – szólt Edit, – figyelmeztetem, hogy tavaly itt meggyilkoltak +egy amerikait. Azt hiszem, ő is a görög építészetről beszélt. + +Az estebédet együtt költötték el Edit fogadójában. Az asszony átöltözött +és Belizár megvárta a hallban. Midőn újra lejött a lépcsőn, divatosan +kék selyemruha volt rajta. Belizár úgy találta, hogy ez a kékség olyan +szikrázó és szomjas, mint az egyenlítő égboltja a pálmacsúcsok fölött. A +zománcos fényü nagy szemével és a barna bőrével az asszony megint valami +egyiptomi faliképre emlékeztette. + +– Maga most egyenesen Egyiptomból jön és ez Berenice királynő udvari +kosztümje? – kérdezte Belizár. + +– Óh nem, én messzebbről jövök. Ophir-országból és ez a mindennapos +ruhám. Nálunk az elvált asszonyok kékben járnak, a szüzek pedig piros +selyemben. + +– És a férjes nők? + +– Szürkében. + +– Mi ujság a titkok országában? + +– Azért titkok országa, mert idegenek előtt sohasem szoktunk róla +beszélni. + +– Közös erényeiknek, vagy közös bűneiknek köszönhetik az ophirbeliek ezt +a lelki erőt? + +– Aki meg akarja tudni, annak el kell utaznia Ophirba. + +Belizár később egy kis vízfestményt vett elő, mely az Akropoliszt +ábrázolta és odaadta Editnek. Az asszony figyelmesen nézte. + +– Azt hiszem, ha egy amerikai indiánusnak mutatná meg ezt a képet, az is +eltalálná, hogy istenek lakóhelye, ha nem is olyan magas, mint a +new-yorki felhőkarcolók, amelyekben szatócsok laknak. + +Belizár ellentmondó kedvében volt. + +– Isteneké lehet, de semmi esetre az olimpusiaké. Az Akropoliszon, főleg +az Erechtheionban, ősidők óta valami titok lappangott és én azt hiszem, +hogy ez a titokzatos kultusz építette meg magának a márványhéját, mint a +csiga a házát. Az olimpusi csőcselék azonban sohasem volt arra méltó, +hogy átlépje a Propyleák küszöbét. Én megvetem az ordináré isteneket. Ha +valaki halhatatlan, akkor ne legyen canaille. Uranosz első nemzetségében +még volt valami fenség, de Zeusszal egy parvenühad tolakodott az +Olimpusra. Zeusz nem tud egyebet kezdeni a mindenhatóságával, mint +áldozatokat zsarolni az emberektől, akikkel különben is úgy bánik, mint +a jobbágy-nyúzó földesúr. Nevetséges gondolat, hogy ez az olimpusi róka, +aki minden liba kedvéért elcserélte a bőrét, mennydörögni tudott volna. +És nevetséges, hogy a szabad, elmés és előkelő hellászi népnek ilyen +istenei voltak. Zeusz mellett Apollót gyülölöm leginkább az önhitt +dandy-mosolya és az asszonyos csípői miatt. Ha ön ezt a szép olimpusi +vigécet fehér tennisz-ruhában látná valamelyik fürdőhelyen, jó ízlésü +asszony létére émelygést érezne… + +Edit még sohasem hallotta Belizárt ilyen hangon beszélni. Ezért meg +lehetett neki bocsátani, hogy alacsonynak találta a Parthenont. Az +asszony szemei maliciózus tűzben csillogtak, ajka körül pedig gonosz kis +mosoly vonaglott. Nagyszerűnek találta, hogy ők ketten most leszólhatnak +egy csomó istent a sárga földig. + +– Hihetetlen, – folytatta Belizár, – hogy egy népnek, amely ott volt a +termopyléi szorosnál, Plateánál és Salamisnál, Mars lett volna az +istene. Mars, aki vérengző, ostoba és gyáva is, mert mikor Ilionnál +megsebesül, ordítozik és megszalad… + +Edit az asztalra támasztotta két könyökét és asszonyos pletykakedvvel +tüzelte társát. + +– És az istennők? Róluk mit tud? + +– Ugyan menjen! Héra mintaképe a pöffeszkedő és korlátolt női snobnak… +Ehhez az egész olimpusi karhoz Offenbach szerezte a stilszerü kísérő +zenét. + +– De Afrodite! Nos? + +Nos, ez kemény dió volt. Belizár óvatosan körülnézett, hogy nem fülel-e +valaki, ember vagy isten, majd fojtott hangon beszélt tovább. + +– Hallotta valamikor, hogy Afroditenak lelke lett volna? Csak teste +volt. + +– De az gyönyörü volt. + +– Gyönyörü volt, de egyebe se volt és ennyi kevés egy asszonynak, pláne +egy istennőnek. + +Belizár áthajolt az asztalon és suttogva mondta: + +– Tudja mit? Én degutánsnak találom az ostoba nőt! + +Edit úgy megijedt, hogy szinte belesápadt. De Belizár is megsokalta a +saját őszinteségét. + +– Hagyjuk Afroditét, – mondta. – A gyermekkori kegyelet lehet oka, hogy +nem esik jól róla rosszat beszélnem. Azt hiszem, ezek az istenek ifju +korukban különbek lehettek, de mi már csak degenerált állapotukban +ismerkedtünk meg velük. + +– Tudja mit hiszek én? – szólt Edit. – Őket valami eredendő bűnük vitte +a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, sem a szenvedést. +Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az ambróziás vályúk mellett, +fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten sem lehet el rendes +foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában csak Cerest becsülöm és +Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az őskori megváltót. Ceres az +igazi asszony, Prometeusz az igazi férfi. Nekik vannak a legszebb +legendáik, az ő alakjukat megszépítette és emberiessé tette a fájdalom. + +– Szóval: az istenekben is az a nagy, ami emberi. + +– Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le kell +szállnia a földre, vérét és könnyeit kell ontania. + +Belizár még az este kiment Pireuszba, mivel ott horgonyzott az Ariane. +Az automobilján ment, amelyet soffőrjével együtt magával vitt a +yachtján. + + + + +VI. + +Istenkáromló kedvük akkor is eltartott még, mikor a muzeumban jártak és +némelyik olimpusi halhatatlannak volt mit hallania. Egyik-másik kőarc +fensége vagy bája azonban mégis lefegyverezte őket. + +Edit megállott egy kis Afrodite-fej előtt. + +– Ha ezt a knidoszi mosolyt látom, akkor úgy érzem, bocsánatot kell +kérnem az istennőtől, hogy tegnap végighallgattam a maga rágalmait. + +– Itt megint valami titok lappang, – mondta Belizár. – Egyáltalában +különös, hogy mennyi titok huzódik meg a napfényes templomok oszlopai +között. Ennek a fönséges homloku Zeusznak például elhiszem, hogy +Periklesz istene lehetett, a knidoszi Afroditét pedig egy Aszpázia is +imádhatta. A hiteles mitológia lúdtolvajának és a sánta Vulkán +feleségének azonban nincs sok közük ezekhez a képekhez. Úgy látszik, a +hellászi művészek eretnekek voltak és saját izlésük szerint korrigálták +a szentek életét. A művészet kiragadta a vallást a papok kezéből és a +saját képére formálta az isteneket, így azután párhuzamos istenek +uralkodtak az Olimpuson. + +Abban különben megegyeztek mind a ketten, hogy egyikük sem kedvelte a +muzeumokat. + +– Ezeket az isteneket és heroszokat kivették eredeti miliőjükből, amely +rájuk nézve az életet jelentette; egyiket agyonverették a másikkal és +egy óriás kripta halottaivá tették, – vélekedett Edit. – Minden tömeg +csőcselék és száz isten együtt véve tömeg. A kiválóságnak mindig egyedül +kell lennie, életében is, halálában is. A régi fejedelmek ezt tudták, ők +hegytetőkön és puszták méhében temetkeztek és a holtuk után is urak +maradtak. + +Belizár megtoldotta: + +– Ezek az istenek kor és foglalkozás szerint vannak elrendezve. +Egymással rivalizálva kínálgatják a védelmüket. Halhatatlansági verseny. +Olimpusi bazár. Ez a didaktikai szándékosság és pedantéria tönkre teszi +az illuzióimat. + +– Illuziókat is tart raktáron? + +– Úgylátszik, bár magam csak akkor szerzek róluk tudomást, mikor már +tönkrementek. + +De nemcsak halhatatlanok, kőemberek is voltak a muzeumban és Edit ezeket +nézte legszívesebben. + +– Tudja, hogy maga görög tipus? – mondta Belizárnak. + +– Fölfedezte már arcomon Apolló mosolyát? + +– Szerencséjére nem istenhez, hanem emberhez hasonlít. Úgylátszik, a +régi hellének mind angol-szász földre menekültek az új görögök elől. +Ifju Achilles Cambridgeben evez, ha megborotváltatja Odysseust, rá fog +ismerni egyik yankee-barátjának elszánt és ravasz arcára, Agamemnon +pedig borotválatlanul ott ül az angol felsőházban. Nézze meg az olimpusi +győzők szobrait, úgy amint vannak besorozhatja őket amerikai +tengerészeknek, vagy angol rendőröknek. A maga őse pedig itt van, ni! + +Egy sírkő előtt állottak, mely a dipyloni temetőből került ide. A +dombormű egy katonát ábrázolt, aki utolsó csatája előtt búcsút mond +édesapjának. Mind a ketten a nyitott ajtóban állnak, az öreg ember +gyérszakállu álla szinte remeg a fájdalmas meghatottságtól, miközben +sovány ujjai között szorongatja fiának izmos jobbját, a fiu pedig, erőt +véve fölindulásán, elfordítja fejét és elborult arccal bámul ki a +szabadba. Odakünn egy szolgafiu fogja a paripát. A lónak csak a feje +látható, de a művész valami hihetetlen gonosz, démoni kifejezést tudott +neki adni. + +Belizár elnézte a reliefet. + +– Úgy találja?… + +– Meglepő hasonlatosság. Nemcsak külső, de belső is. + +– Mit tud a katona belsejéről? + +– Annyit, mint az önéről, amennyi az arcára van írva. Ennek az embernek +is megvan az a férfi-hiúsága, hogy akkor akar a legerősebbnek látszani, +mikor leggyöngébb. + +– Mulat rajtam? – kérdezte Belizár. + +– Nem. Azt hiszem, megmondtam már, hogy én semmit sem veszek komolyan, +csak a férfit. Mulathat a hal a vízen, a madár a levegőn? És most ön a +víz, a levegő, a férfi. + +– Egy férfi. + +– Most nem _egy_, hanem _a_ férfi. + +Kissé elhalványodott, mikor ezt mondta, de azért mosolygott. Azután +egyszerre egy gágogó és kotkodácsoló turista-raj tört be a terem szent +csöndjébe, friss erőben levő utasok, akik piros könyvvel a kezükben +szaladgáltak ide-oda a márványszobrok között. + +Az amerikai pénz-leviatán fölbukkanása igen fölkavarta Uj-Görögország +sekély vízeit. Ahol Belizár megfordult, ott a halszemü angolszász +túristák sorfalát rajongó tekintetü benszülöttek törték át, emberek, +akik minden áron beszélni akartak a trösztemberrel. Belizár úgy vonzotta +őket magához, mint a mesés mágneshegy a tengeri gályákat s ők +kisérteties biztossággal eveztek be a d’Angleterre halljába, és +kormányoztak az öblös karosszék felé, melyben Belizár szivarozgatott. A +két elszánt képü yankee azonban, aki mellette a tikár szerepét vitte, +úgy elmorogta mellőle ezt az alkalmatlan romantikát, mint a házőrző eb. +Igy azután egyes vállalkozó szellemü ifjú görögöknek meg kellett +elégedniök azzal, hogy semleges távolból, némán és szenvedélyesen +cigarettázva, küldjék a pillantások epedő meteorraját az érdekes férfiú +felé. + +Ezek a pillantások olykor csodálatosan beszédesek voltak. „Önnek van +ezer milliója, vagy mondjuk ötszáz… Ha abból egyet nekem adna, maradna +önnek még négyszázkilencvenkilenc… De én egy félmillióval is beérném, +szükség esetén kétszázezerrel, sőt százezerrel is… Maradna önnek…“ és a +többi. Ha Belizár csiklandós ember lett volna, akkor éreznie kellett +volna a láthatatlan asztrál-kezeket, amelyek hizelegve és könyörögve +tapogatták körül zsebeit. + +Edit tudomást vett a fantasztikus rohamról. + +– Ön olyan, mint az alexandriai világító-torony. A fáradt és éhes +vándormadarak állandó ostrom alatt tartják. A lába körül ezer +szegettszárnyú terv és reménység vonaglik. + +– A világító-tornyokat nem a madarak kedvéért építik. + +– Ezt meg kellene mondani a szegény madaraknak. Jól érzi magát legalább +ott fönn a magasban? + +– Mondhatom, néhanapján igen kellemetlen a helyem. + +– Pedig ez a kellemetlenség adja meg a hatalom érzetét. Tegnap azt +mondtam, hogy maga görög tipus, de vannak pillanatok, mikor inkább Budha +szobrára emlékeztet. Azaz mégsem, mert Budha emberibb, szerénvebb, hogy +úgy mondjam: szégyenlősebb, mint maga. Ő szegény örökké resteli, hogy +nem tud segíteni a sok szerencsétlen flótáson, aki hozzá fohászkodik. +Szégyenli, hogy túlbecsülik a hatalmát. Ez az istenek közös tragikuma. +Maga azonban nem tartozik a szégyenlős istenek közé, maga afféle +délamerikai aztekisten, nagyállkapcsú, emberevő ősbálvány. + +– Köszönöm. Mondja, Edit, miért haragszik tulajdonképpen reám? – +kérdezte Belizár nevetve. + +– Mert az ön gőgös bálvány-mosolyának köszönhetem életem legnagyobb +megalázását. + +– Esküszöm, hogy nem tudok erről semmit. + +– Hiszen ez az! Napok óta támadom, maga pedig annyi tudomást sem vesz az +én heroikus amazonattakomról, mint a vastagbőrü a szunyogcsípésről, vagy +az aztek-bálvány az imádságról. + +Estebédnél ültek éppen és Edit Belizár elé tette üres poharát. Az +amerikai vizet töltött neki és nyugodtan mondta: + +– Tudja mit mondok, Edit? Ne pereljen velem, hanem jőjjön haza. + +– Hová – haza? + +– Ariane a mi közös hazánk. + +Edit arca egy másodpercre lángvörös lett. + +– Hiszen én egyebet sem akarok. Ezúttal azonban – ezt be kell látnia – a +látogatásom nem a hajójának, hanem magának fog szólni. + +– Annál jobb! Minden ajtóm tárva-nyitva. + +– Volt már Pannonhalmán? – kérdezte váratlanul Edit. + +– Nem voltam. + +– A papok vára mellett, a kapun kívül, van egy épület, azt úgy hívják, +hogy asszonyvár. Oda beeresztik a nőket, de tovább nem. Én azonban nem +akarok megállani ott, ahol minden vászoncseléd megfordul, hanem be +akarok menni oda, ahol maga egyedül van. Mondja, barátom, mit is +rejteget tulajdonképpen a klauzurában? Talán azt a banális titkot, hogy +maga is ember? + +– Meglehet. + +– Akkor mutassa magát olyannak, amilyen. Ez az egyetlen ellenérték, amit +nekem adhat. Az asszony született társ. Ha kell bűntárs. Holttesteket +dugdos a cellájában? Nem baj. Sőt annál jobb. Én virágok alá temetem +azokat és illatfelhőkkel nyugtatom meg a lelkiismeretét. + +– Maga olykor csodálatosan romantikus, kedves Edit. + +– Én nagyon reális vagyok. Tudom, hogy csak relativ érték vagyok és +annyit érek, amennyire tartom magamat. Én elajándékozhatom, de el nem +dobhatom magamat. Az arany a sárban is arany, de én csak egy szegény +virág vagyok. Ennyi az egész. + +– Alkalmasint rózsa, mert elég gyakran érezni a tüskéit. Nyugodjék meg +különben, én nem rejtegetek a klauzurámban semmiféle titkot. + +– Csak azt a férfias elhatározását, hogy nem lesz játékszer semmiféle nő +kezében? – kérdezte szándékos álpáthosszal Edit. + +– Ha játékszer volnék, akkor mindenesetre azt ambicionálnám, hogy az ön +gyönyörű keze tépjen ronggyá. + +Edit csillogó körmü, finom, szinte törékeny ujjai játszadozva forgatták +az irizáló poharat. Az asszony ajka szélén különös mosoly jelent meg. +Sok melegség, némi szomorúság, egy csepp gonoszság volt a mosolyában. + +– Maga mégis rejteget valamit, – mondta makacsul. – Vannak aszkéta +szerzetesek, akik pálinkát főznek és maga talán egy fanatikus, aki pénzt +gyárt. Csak pénzt, mindig pénzt, azonkívül semmit. + +– Annál rosszabb reám nézve. De nem gondolja, hogy ön kissé kiméletlen +velem szemben, hősies Atalanté? + +A kalydóniai vadkan-vadászatra gondolt, melyet egyik múzeumban látott és +most tényleg úgy találta, hogy Edit sápadt profilja és a márványrelief +párductestü, ruganyos, szép és vérengző amazonja között valami +hasonlatosság van. + +– Szeretnék még kiméletlenebb lenni, – mosolygott Edit. – Szeretném +magát megalázottnak, szenvedőnek, vérzőnek látni. + +– Hogy azután fölemeljen és meggyógyítson? – kérdezte kajánul Belizár. + +– Nem tudom, hogy mit tennék. Először mindenesetre megnézném, hogy mit +rejteget a szívében. Lehet, hogy csak a nagy gyöngeségét. Az erő talán +nem is egyéb, mint a gyöngeség álarca. Az erő a víg dal, melyet a sötét +temetőben énekel a gyermek. + +Belizárnak eszébe jutott, hogy Edit őt az imént emberevőnek nevezte és +hangosan elkacagta magát. Az asszony azonban nem jött zavarba, hanem +tovább is rajta tartotta pillantását, mely ezúttal olyan vérszomjas +volt, mint a párductagu Atalanté kőtekintete. + +– Belizár, – szólt később Edit, – maga talán okosan tenné, ha rövidesen +túladna rajtam, ha faképnél hagyna és elutazna. Reménylem azonban, hogy +nem hallgat a jótanácsomra és itt marad. Én ugyanis azt hiszem, hogy ha +együtt maradunk, akkor mégis csak be fogok jutni azon a bizonyos kapun. + +– Selyemvánkoson viszem eléje a kulcsokat, – szavalta az amerikai. + +– Maga gránit-emberként szerepel. Ha én oda bejutok és azt találom, hogy +megcsalta a világot és a lelke olcsó anyagból épült, – mi lesz akkor? + +– Mi lehet akkor? + +– Azt hiszem, hogy demolálni fogom önt, Belizár, kő kövön nem marad. Ne +nevessen, kérem! + +– Maga a Ddzsengisz Khán-féle iskola növendéke. Amit meghódít, azt föl +is dúlja. Azonban engedjen meg egy kérdést a békés szatócsnak, aki +sohasem értette a háború logikáját: mit gyülöl a hódító és mit szeret? + +– Gyülöli a leleplezett gyöngeséget, amely azt állította magáról, hogy +erő. És szereti az erőt, amely az ő kedvéért gyöngének tetette magát. + +– A görög szentírás mást tanít. Herakles gyöngének tetette magát a +lydiai királynő kedvéért és Omphale asszonyi ruhát és rokkát adott neki. + +Edit elmosolyodott és jó ideig hallgatott. Végül halkan kérdezte: + +– Nos, és azt hiszi, hogy Herakles nagyon kellemetlenül érezte magát a +selyemköntösben? + +– Azt éppen nem… + +– Ő magára vette a tréfás kis megalázást, hogy könnyűvé tegye Omphale +számára a tragikus nagy megalázkodást. A rokka volt a hitehagyott +királynő enyhítő körülménye. Ez a rokka különben nem akadályozta meg +Heraklest abban, hogy olimpusi istenné ne legyen. + +Edit fölkelt és kezet nyujtott Belizárnak. Mára véget ért a kalydóniai +vadászat. Az amazon fölment a hotel emeletére, a vadkan pedig vastag +havannát dugott a szájába, azután fölkapaszkodott az automobiljára és +elhajtatott Pireusz irányában. + + + + +VII. + +Alkonyatkor furcsa nagy felhő vonaglott az Akropolisz fölött. Olyan +volt, mint a repülő fúria, a lobogó kígyóhaja fölért a zenitig. + +Edit sápadt volt, nyomott kedvünek látszott. Szokása ellenére nem is +öltözött estebédhez, hanem angol vászonruhában fogadta Belizárt. + +– El fogok utazni, – mondta. – Moreában tegnap földrengés volt és a +lapok azt írják, hogy sok ember meghalt. Itt is éreztek valamit. A +komornám mondta az este, miután maga már elment és én nem is sokat +aludtam az éjjel. + +– Atalanté fél? – kérdezte Belizár mosolyogva. + +– A félelem nem kifejezés. Hideg undor és szomorúság szorítja össze a +szívemet, ha arra gondolok, hogy van egy titok, egy erő, amely ezrével +tiporhatja el az embereket, mint a hangyákat. Én nem félek a haláltól, +legalább nem minden haláltól. Halála válogatja. De a halál legyen +tragédia és nem katasztrófa. Engem fölháborít a véletlen hideg +közömbössége. + +– Tudok egy biztos helyet, – mondta Belizár. + +Edit kérdőleg tekintett reá. + +– Hajófödélzeten, nyílt tengeren nincs földrengés. + +Edit kedvetlenül rázta a fejét. + +– Lássa, ha tegnap nem beszéltünk volna a hajóról, akkor ma reggel +kimentem volna Pireuszba és megkértem volna, hogy vigyen magával. Hiszen +eszembe jutott. De most már nem lehet. + +– Feketekávéig meggondolhatja még a dolgot, – szólt kötekedve Belizár. + +Az asszony hevesen rázta meg a fejét. + +– Nem, nem kéredzkedem be az asszonyvárba! + +Asztalhoz ültek. Belizár úgy evett, mint a farkas, Edit azonban alig +nyúlt a tálakhoz. Szótalan és szórakozott volt, azt a benyomást tette, +mintha a messzeségbe fülelne, ahol minden pillanatban megszólalhatnak +valami lesben álló ellenség ütegei. + +Azután egyszerre rémült csend támadt az ebédlőteremben. Az a csend, +amely a bányában megelőzi a robbanást. Edit valami gyönge villamos ütést +érzett a térdeiben, egy kis szédülést a fejében, a csillár meglódult +fölöttük, valaki leejtett egy tányért. + +– Itt van! – suttogta Edit krétafehér arccal. + +A vendégek meghökkenve néztek össze. Néhányan talpra ugrottak, a többiek +követték a példát és a széklábak szakadatlanul nyikorogtak. + +Megint egy lökés! Ezúttal harsogó zúgás kísérte, mintha százezer óriási +madár kelne szárnyra. Egy olasz pincérfiu az ajtóhoz rohant és +fisztulázó hangon kiáltotta: terremoto! + +A fiu rikácsolása rettegéssel töltötte meg a levegőt. Az emberek a +kijárás felé siettek. Eleintén rendben mentek, a hölgyeket előre +eresztvén, a gyermekeket csitítgatva, de az ajtóban tolongás támadt és +ekkor oly kétségbeesett türelmetlenség vett erőt a hátul állókon, mintha +már szakadozna fejük fölött a mennyezet. Két perc mulva üres volt a +terem. + +Belizár nem mozdult a helyéről. Megfogta Edit karját és megakadályozta +abban, hogy fölkeljen. + +– Nos, Atalanté, itt a kalydóniai vadkan! Hallod a röfögését? Most +lássuk a hősiességedet! + +– Belizár, az Istenért, – hebegte az asszony. + +Belizárban megvolt a ragadozók föltétlen fizikai bátorsága és a +bátorsága kedvét lelte abban, hogy csillogtassa acélvértjét. +Körülnézett: egyetlen pincér állott a pohárszék mellett, a félelemtől +zsibbadt lábakon. + +– Miért nem hozza ide a tálat? – rivalt reá Belizár. + +A pincér, egy hatalmas akarat sugallata alatt, gépiesen fölvette a +tálat. Jobb karját a hátára téve, kifogástalan mozdulattal kínálta meg +az amerikait. Belizár evett, közbe az ő rendes kaján mosolyával kémlelte +Editet. + +– Hőslelkü Atalanté, – mondta – ha ön netán félne a stukkós mennyezet +alatt, amelyen tényleg némi repedések látszanak, akkor szakítsa félbe +kalydoniai vadászatát és vonuljon a télikertbe, ott nem érheti baj. Az +ön alázatos vadkanja most megebédel, de azután föl fogja keresni, addig +csak tartsa készen nyílait. + +Egy csepp részvétet sem érzett Edittel. Ez most nem is asszony, csak egy +halálra rémült kis állat, amelyben az önfentartás ösztöne elnyom minden +emberi indulatot. Ha fölugrik és eltorzult arccal, félszeg mozdulatokkal +szalad világgá: ő bizony útjára engedi. + +Edit a félelemtől tehetetlenül ült ott, mint a szepegő kisleány. Csak +azért nem futott még ki a teremből, mert nem mert eltávozni ettől a nagy +erőtől, amelybe úgy belekapaszkodott, mint a hajótörött a palánkba. Ez a +nagy sugalló erő a biztonság érzetét terjesztette maga körül és +lassankint édes melegséget öntött Edit ereibe. A melegség forrósággá +növekedett és valami különös, diadalmas mámornak lett az okozója. + +– Nos, nem megy ki? – kérdezte Belizár. + +Edit sápadt mosollyal rázta meg a fejét. + +– Nem megyek! + +Aztán a pincérnek szólt. + +– Egy csepp pezsgőt szeretnék. + +A pincér, akin ugyanaz a heroikus mámor vett erőt, szolgálatkészen +kirohant és a buffetben ugyancsak csillogtatta vadonatúj bátorságát. A +dolognak híre ment: Belizárék odabenn pezsgőzni akarnak. + +Belizár sugalló erejét most már a télikertben is érezték. Néhány +fiatalember visszajött a terembe, egypár hölgy is követte a példájukat. +Olykor a bátorság is ragadós divathóborttá lesz és ahány snob lakott a +szállodában, az mind halálos elszántságot érzett a szívében. + +– Lelkemre mondom, csodálom magát, Edit, – mondta Belizár. – Maga +nagyszerü asszony és nagyon lefőzött. + +– Ne higyjen a látszatnak, – szólt Edit. – Én nagyon gyáva vagyok. A +nyomorult kis önuralom, amelyet most fitogtatok, az ön elhullatott +morzsáiból került. Én nem akarom önt lefőzni, hanem meg akarom valamiről +győzni. + +– És mi az? + +– Ha arra kérem, hogy vigyen a hajójára, nem gyávaságból teszem, – +hiszen látta, hogy le tudom küzdeni még a természetes ösztöneimet is, – +hanem azért, hogy az ön közelében lehessek. + +Edit arca rózsás lett, Belizáré vérvörös. + +– És ha el akar vinni, akkor kérem, vigyen minél előbb, vigyen rögtön. + +Belizárnak nem is volt már kedve maradni. A terem különben is megtelt +már emberekkel, akiknek arcán a bátorság hencegéssé züllött. + +Fél óra múlva az automobil zúgva és csattogva repült végig az Athén és +Pireusz között elterülő ősrégi olajfaligeten. Az asszony lehunyt szemmel +ült Belizár mellett. Egész úton egy szót sem beszéltek. Később Edit +odahajtotta fáradt fejét Belizár vállára. Most már a gépkocsi lármáján +kívül még valami állandó hangot hallott: Belizár szívének erős +lüktetését. + + + + +VIII. + +Egy tavaszi éjszakán annyi csillag hullott, hogy a föld megtermékenyült +és a megvénült élet újjászületett. Hellász kövei rügyezni és virágozni +kezdtek, a földből márványoszlopok bujtak ki, az oszlopokon kosszarvu +oszlopfők nyiltak, az üres timpanonokban pedig virágzó fürtökben nőttek +a kecses istenképek. Az azurszigeteken, melyeknek vonalai olyan merészen +és harmonikusan olvadtak bele a tenger és az ég ércfényü mélységébe, +mintha nem is valóság, hanem egy művész-isten muló viziói volnának, +ismét kigyulladtak a régi istenek áldozati tüzei. + +Az Ariane diadalmas gályává változott, melyen a győző vitte a maga +prédáját. A hajó orra előtt zordon tritonok lovagoltak merevszemü vizi +szörnyetegeken és teli pofával fujták a tüskés csigatülköt; a hajócsapás +tajtékförgetegében széphátu, nevető szemü najádok bukkantak föl. Egy-egy +öböl ciprusfái alatt ujjongó emberfelhők gomolyogtak párducos fogatok +körül. A parti sziklákról pedig fehér, fenséges fantómok tekintettek +álmodozó szemmel a diadalmas gálya után. + +– Zenét hallok a part felől, – mondta Edit. – Furulya, csörgődob, ének. +Egy világos női hang, – sötét férfikar kíséri… + +– A hajógép énekel, – válaszolt csendesen Belizár. + +A közeli sziklafalak ércesen visszaverték a kazánház ritmikusan dagadó +és apadó hangzavarát és az ember valóban azt hihette, hogy a sötétségben +nagy embertömeg énekel szilaj ditirambokat. A kormányos sípja és a +gépész csengője úgy szólt bele a zajba, mint a syrinx és a csörgődob. +Belizár lehunyta két szemét és maga is hallgatta az éjszaka énekét. A +szíve mámorosan kalapálta hozzá az ütemet. + +– Mennyi csillag! + +Belizár azonban nem szerette mostanában, ha Edit elmerült a +természetben. Ilyenkor megnyilt az asszony szíve, mint a kristályüveg, +és ami forróság benne volt, az elpárolgott, akár az illó olaj. Most +megint a csillagok szívták föl magukhoz és Belizárnak semmi sem maradt +az asszonyból, csak a hüvös, élettelen kis keze, melyet fogva tartott. + +– Csillag a csók szinonimája, – kezdte megint Edit. – Kitől hallottam +ezt? Ha két szerelmes száj találkozik, akkor lehull egy csillag. Ez +rendjén való is, az utolsó csókkal legyen vége a világnak. + +Belizár föllázadt a csillagok ellen. + +– Ez olyan probléma, – mondta, – mint az angol kőszéné. Száz esztendő +mulva elfogy, – mivel füt akkor az emberiség? Hiszen majd kitalálnak +valamit a tudósok. Csillag azonban van még odafönn szépen, azért nem is +kell velük fukarkodni. + +Az idő későre járt már és ők még mindig ott beszélgettek a sötét +födélzeten. Az asszony a heverőszéken feküdt, Belizár mellette ült és +tulajdonjogának szimbolumaként fogta a csillagok felé dezertálónak +kezét. + +De most megint megszólalt Edit. + +– Tudja, mi volna jó? + +– Hogy mondtad? + +– Tudod, mi volna jó? Ha az Ariane hirtelen elsülyedne. + +– Megint a halál? + +– Nem tehetek róla, hogy az élet olyan szűk tömlöc. Amint megmozdulok, +mindjárt beleütközöm a fekete falba. A szenvedés is, a szerelem is a +halálban látja a maga fokozását. + +– Halkabban! – intette Belizár. – Szent helyen járunk: itt született +Afrodite. Káromlásnak vehetné, amit mondasz. + +– Mi köze Afroditenak a szerelemhez? – kérdezte Edit ellenségesen. + +Belizár halkan elnevette magát. + +– Eretnek! Afrodite intellektusáról magamnak sincs valami jó véleményem, +de a szerelemhez való tehetségét nem merném kétségbe vonni. + +– Én igen, – vágott vissza Edit. – Az ő édes mosolyának sohasem volt +köze a szenvedélyhez. A szerelem egyáltalában nem mosolyog. Az halálosan +komoly dolog, – az egyetlen komoly dolog a világon. Afrodite nem is a +szerelem, hanem az élvezet istennője. Kikapós asszony, kalandok után +futkos. Ki kell egyszer már mondani az igazságot: a hellének +egyáltalában nem is tudták, hogy mi a szerelem. A szerelem Ázsiában +született és a szerelem igaz istennője Astarte. A sápadt arcu, a +haldokló szemü, a véresajku Astarte, a titokzatos, kiszámíthatatlan, +félelmetes istennő. Ő a bűn királyi bíborpalástját viseli és sohasem +mutatja magát meztelenül. Meztelenül csak az ártatlanság jár és Afrodite +valóban olyan ártatlan, mint bármely más szép állat. + +– Bár beszélne tovább, – gondolta magában Belizár, akin valami nagyon +kellemes tunyaság vett erőt. És Edit beszélt. + +– Tegnap szereztem valamit Naxos szigetén. Egy kőfejet. Egy pirosfezes +kis ember hozta a hajóra. Azt mondta, hogy Praxiteles remekműve, a +szőlejében találta, de az ember nem úgy festett, mintha szőleje volna. +Megmutassam? + +– Hol van? + +– Itt a székem alatt. Gyujtsa meg a lámpát. + +Belizár tapogatva kereste meg a villamos kapcsolót, a következő +pillanatban a fejük fölött levő tölcsérből vakító fehér fénysáv villant +elő, szívén találva a megijedt éjszakát és kerek fénytányért vetve a +fekete födélzetre. Belizár sietve visszavonult a homályba, Edit azonban +ott maradt a fénykörben, megszeppenve és kissé megszégyenülten dörzsölve +a pilláit. + +A két keskeny, ideges keze fölemelte a fekete kendőbe takart nehéz +követ, azután óvatosan, szinte félénken kihámozta a selyemből. Belizár +figyelmesen nézte, közbe kissé feszengett, mintha egy exhumálás +szemtanúja volna. A szeme most két fehér kőszem meredt és üres +tekintetével találkozott. A kőfej fiatal szép nőé volt, aki a rémülettől +és a fájdalomtól dermedten, megsemmisülten és reménytelenül, félig +nyitott szájjal, megtört szemmel bámult a villamos lámpába. + +Edit gyöngéden a két tenyere közé fogta a fejet és hosszan farkasszemet +nézett vele. + +– Mit gondol, Belizár, – kérdezte halkan, – mit ábrázol? + +– Talán valamelyik Niobida halálát, vagy egy amazon agoniáját. Annyi +bizonyos, hogy a szenvedés kifejezése rettenetesen igaz. + +– Ez először is nem eredeti munka, hanem másolat, hamisítás. Rögtön +megismertem, mert Nápolyban egy ízben már megvettem a fej párját. Ott +tucatszámra gyártják ezeket és az én görögöm is alkalmasint onnan +hozatja. Az eredetije egyébként nem is görög, hanem késői római munka. A +csókbolond nimfát vagy bacchánsnőt ábrázolja. Ezt az arcot nem a +fájdalom, hanem a gyönyör dúlta föl. Ez nem agónia, hanem mámor. A halál +fensége hajszálnyira hasonlít az élet őrjöngéséhez. Ezen nincs mit +mosolyogni, édes barátom és én nagyon csodálom, hogy az ön Afroditejának +kedve van nevetni. Úgylátszik, a derék olimpusi asszonyság sehogysem +tudja megérteni, hogy itt miről is van szó tulajdonképpen. + +Edit ott ült a fénygömb közepén, mely még sötétebbnek mutatta a +körülötte elterülő nagy éjszakát. Olyan volt, mint egy idegen kis +csillag egyetlen lakója. Még egyre a kőfejet nézte, mintha annak arcáról +olvasná le azt, amit mond. + +Később újból megszólalt. + +– Nekem bizony nincs kedvem nevetni. Én most _megint_ fölértem életem +egyik csúcsára és tudom, hogy minden lépés, melyet ezután teszek, lejebb +visz a mélységbe. + +Ez a _megint_, a visszautalás a multra, kissé megalázta Belizárt. + +– Mi van a mélységben? – kérdezte a homályból. + +– A megszokás, értsd: a halál. + +– Nem lehetne megállani a csúcson? – kérdezte Belizár. + +Edit olyan gyöngéden és fölényesen nevetett, mint a fiatal anya, mikor a +gyermeke valami kedves naivságot mond. Egyszerre jókedvü és bizalmaskodó +lett. Cigarettát kért és a fénykörben megjelent Belizár nagy keze a +nyitott aranydobozzal. + +– Te, – mondta Edit, miközben kék füstfelhőt fújt a bacchánsnő szeme +közé, – te Belizár, mondok neked valamit. Ne gondolj soha arra, hogy +engem feleségül végy. Nem látom most az arcodat, de tudom, hogy kajánul +mosolyogsz… + +– Oh, dehogy! – szabadkozott az amerikai. + +– Mosolyogsz, ha mondom, a hangod is elárulja, hogy mosolyogsz! Mindegy! +Ne akarj engem feleségül venni. Tudom, tudom: nincs az Unióban az a +kócsagtollas, gyémánt harisnyakötős Gibson-girl, aki édes-örömest hozzád +nem menne. A vasutkirályok és petróleumcsászárok érzelmes leányai mind +rólad és a bank-letétjeidről ábrándoznak. Azt hiszem, ha kissé +lapozgatunk az Almanachban, találunk olyan megszorult uralkodó +fejedelmet is, aki hozzádadná a leányát. Te mindenkit elérhetsz, akit +akarsz, éppen csak engem nem, aki pedig a legolcsóbb asszony vagyok +mindazok közül, akik valaha a nyakadba varrták magukat. + +Belizár nem tudott mit válaszolni. Mindenképpen kényesnek találta a +tárgyat. Ha igazat ad Editnek, megbántja, ha ellentmond neki, sikos +talajra lép. Edit jól titkolt perfidiával élvezte a zavarát, majd így +folytatta: + +– Én szerelmesnek – ugyebár? – egészen tűrhető vagyok, de a házassághoz +nincs semmi tehetségem. Bolond ember, aki a fejébe veszi, hogy jóravaló +barátnőjét rossz feleséggé degradálja. Te nem vagy bolond és ezzel +végeztünk is a kérdéssel, reménylem mindenkorra. + +– Különös nézeteid vannak, – mormogta Belizár még mindig óvatosan. + +Edit ajkán finom és gonosz kis mosoly jelent meg, miközben női +Hamletként megint farkasszemet nézett a kezében levő kőfejjel. + +– Valamiért mégis irigyelhetjük ezeket, mi újak a régieket. Az ő pogány +szemük kifelé nézett és amit láttak, az szép és tökéletes volt, mert a +természet volt. Mi befelé tekintünk és furcsa, felemás dolgokat látunk. +Mikor megölelsz, akkor is látom magamat és olykor így szólok magamhoz: +Nini, Ladányi Edit, te most azzal az idegen úrral ölelkezel, akit +egy-két héttel ezelőtt bemutattak neked egy budapesti szalonban… + +Valami haragos dübörgés hallatszott a sötétségben. + +– Idegen úr! Miféle beszéd ez? Ha én idegen vagyok, ugyan ki nem az? + +– Minden férfi az, – mondta Edit halkan. + +A többit már nem merte megmondani, pedig a nyelvén volt: Amióta nő +vagyok, az életem örökös utazás a férfi felé. De minél közelebb érek +hozzá, annál kevésbbé tudok rátalálni. + +Ezt azonban akkor sem mondhatta volna meg, ha bátorsága lett volna +hozzá, mert Belizár hirtelen széttépte a fehér fénygömböt, melybe Edit +begubózta magát, eloltotta a villamlámpát, magához ragadta az asszonyt +és elnémította egy csókkal. Ebben a csókban több volt a sértett hiúság +keserűsége és a zsarnoki harag, mint a gyöngédség. Ha nem lett volna +olyan sötét, akkor Belizár megláthatta volna, hogy Edit arca e +pillanatban csodálatosan hasonlít a kőfejhez, amely időközben kiesett az +asszony öléből és dübörögve gurult végig a födélzeten. + +Az Ariane akkor már ázsiai vizeken járt, Chios szigete alatt. Pelinaeas +hegyfok lejtőjén gigantikus templomfalak emelkedtek, amelyek még +kormosak voltak Astarte oltárának tüzétől. + + + + +IX. + +Edit megint egyszer fölgyujtotta maga mögött a múltját, „mint a menekülő +indián-harcos az őserdőt“ – mondta maga. Az üldöző falka, a gyülölt +hétköznapok elmaradtak az égig csapó tűzorkánban és a szive ujjongott, +mintha most már végleges győzelmet aratott volna az élet fölött. + +Valami hallgatag megállapodás folytán Belizár nem avatta be az asszonyt +úti tervébe. A _tenger ura_ – félig tréfás emfázissal így nevezte Edit – +kedvét lelte abban, hogy bacchantikus diadalmenetben, látszólag terv és +cél nélkül kóboroljon az azurszínü sivatagban. És Edit, aki félig +rabnak, félig szultánának érezhette magát, annyit tudott csak, hogy +útjok kelet felé visz, mindig a fölkelő nap irányában. Ehhez a lakomához +csak Homér tengere énekelhette a méltó nászdalt. + +Belizár, aki ifjabb éveiben azzal volt elfoglalva, hogy farkaséhségü +ambicióit etette, érettebb korában pedig saját góliát-podgyászának +teherhordója lett, most végre egy időre le tudta rázni a rabságot, +amelyben önmagát tartotta. A nőktől, bár annyit fogyasztott közülök, +mint a kékszakállu herceg, az idejét mindenkor jobban sajnálta, mint a +pénzét és tulajdonképpen Edit volt valamennyi közül az első, akitől nem +tudta megvásárolni azt a jogot, hogy utólag megvesse. + +Belizár reggeltől-estig nyomon követte barátnőjét, „mint párját a +hímoroszlán“, tréfálkozott Edit, – de azért volt az asszonynak mindennap +egy órája, amikor egyedül volt önmagával. A hátsó födélzet alatt volt +egy erkélyszerü sétafödélzet, – a szultána kertje, – amelyre csak a +_ladys room_-on át lehetett jutni, ott minden hajnalban megvárta a +napfölkeltét. (Héliosz kultuszának ezt a nemét angol turistanők +terjesztik, akik így akarják megóvni bőrük üdeségét és idegeik +acélosságát.) Könnyü pongyolában járt-kelt a hajnali fényben, hogy +azután egy óra múlva, ha már vakítóvá lett a világosság, visszaosonjon +homályos hálószobájába és visszabujjon az ágyába. + +Ezek a hajnali órák fölségesek voltak. A födélzeteken mély csend volt, +az éjjeli őrség még nem jött elő a kormányházból, az Ariane érctüdeje +egyenletesen lélegzett, mint a békés alvóé. Künn, a tengeren, a születő +nagy fényesség első sejtelme derengett. A tájkép csodálatosan intimus +volt, a felhők, a parti hegyek, az alvajárókként vonuló vitorlás hajók, +a halászó sirálycsapatok mind a maguk helyén voltak, mint egy régi német +tengerkép gondosan megfestett részletei. Edit levetette szándáljait és +mezitláb járt a födélzet hűvös palánkjain, amelyeket barnára festett az +éjjeli harmat. A könnyü ruha alatt érezte karcsu macskatestének minden +izmát és gyönyörködött mozdulatainak ruganyos puhaságában. Úgy szívta +magába a hajnali levegőt, mint valami részegítő italt. Soha oly +megnyugtató távolban nem érezte magát az emberektől, Belizártól is, és +soha oly mámorító közelségben önmagához, mint ilyenkor. Néha oly +győzelmes érzés fogta el, mintha az élet, ez a kiszámíthatatlan és +veszedelmes fenevad, most már a lábai előtt heverne és ő ráléphetne +meztelen talpával a nyakára. + +Egyszer hajnalban partot látott a kormányoldalon. + +Váratlanul és közelről jelent meg a föld, mintha éppen most bukkant +volna föl a tengerből. A görög tájaktól elütő, mélyfekvésü, barnazöld, +ingoványos sikság volt, a háttérben dombokkal és komoly profilu +hegyekkel. Egy eleven lélek nem mozdult a réten, lomha csöndesség ült +fölötte, melyet alig-alig tudott megmozgatni a hajógép érces dübörgése. + +E pillanatban megszólalt Belizár hangja Edit feje fölött. A nagy +födélzeten volt, alig néhány méternyire fölötte, de lelátni nem tudott +onnan. + +– Fönn van már, Edit? + +– Fönn vagyok. + +Nem szerette, ha meglopják az ő napfölkeltét, Belizártól sem szerette. + +– Delfin-vadászatra megyek. Nem akar elkísérni? + +A delfincsapat, csupa öreg nagy hal, ott vonult a lapos part mentén. +Nagyokat fujva, nehézkesen bukdácsoltak, mint az elhizott atléták. +Editen erőt vett a vadászláz. + +– Várjon, mindjárt megleszek! + +Tíz perccel később már yachtsapkával a fején, indulásra készen +jelentkezett. + +Motoros csónakba szállottak. Legényt nem is vittek magukkal; Edit, aki +máskor is vezette már a kis hajót, a kormány mellett ült, Belizár pedig +winchesterével a csónak orrán helyezkedett el. A benzines, több amerikai +és európai verseny bajnoka, fanatikus buzgalommal hasította a vizet, +szétfutó hullámgátakat túrva föl orrával. + +– Tudja, miféle vidék az? – kérdezte Belizár, állával a part felé intve. + +– A világ legbanálisabb tájképe. + +– A trójai sikság. + +Edit valami áhitatos kis szédülést érzett. Most már másképp hatott reá a +vidék, mint két perccel előbb. A sívársága monumentális volt, a +hallgatása sokatmondó, a távoli dombok földult oltárokra emlékeztették, +a fönnúszó felhők pedig tragikus kórusba csoportosultak. Ez grandiózus +színpad, melyet az emberiség első nagy passziójátéka szentelt föl. +Évezredekkel ezelőtt valaki éneket mondott itt és aki erre jár, +visszafojtja a lélegzetét és fülel, hogy nem zúg-e föl a visszhang. + +– Illik itt egyáltalában delfinekre vadászni? – kérdezte Edit. + +Belizár elnevette magát. + +– Lám, a miliő sugalló ereje! Olvastam egy keresztény püspökről, aki +Julianus császár idejében itt élt Trója vidékén és titokban áldozatokat +mutatott be Hektor szellemének. + +– Én Heléna szellemének áldoznék, – mondta Edit komoly arccal. – Ő +találta ki a nő sexuális beszámíthatatlanságának divatos elméletét. +Miután fölégették miatta Iliont és kiirtották a trójaiakat, hazament +Lakedemonba és azzal magyarázta meg szökését, hogy a kegyetlen Afrodite +bocsájtotta reá azt a csapást. Az achájok modern gondolkodásu emberek +voltak és elfogadták a pszichopatikus magyarázatot. A budapestiek, +sajnos, elmaradottabbak és én azt hiszem, mire hazakerülök Trójából, +Árkayné ő méltósága már kimondta, hogy engem nem lehet teára hívni. + +– Tudok Árkayné ő méltósága ellen biztos ellenmérget, – szólt Belizár. – +Ne menjen többet haza Budapestre. + +Edit vállat vont. + +– Előbb-utóbb csak visszakerülök megint oda. Ott van a családi kriptám. + +Többet nem akart erről beszélni. + +– A delfinjeink a mély vízbe vonultak, – mondta Belizár. + +Edit az Ariane felé kormányzott és ekkor észrevette, hogy a félgőzzel +haladó yacht az orrát már nem kelet, hanem nyugat felé fordítja. + +– Hát arra van Konstantinápoly? – kérdezte. + +– Nem arra. De mi nem is megyünk Konstantinápolyba. + +– Én pedig azt hittem… + +– Vissza kell mennem Olaszországba, – magyarázta Belizár. – Ma éjjel +radiotelegrammot fogtunk föl, amely Nápolyba szólít. + +Edit sokáig hallgatott, az arca mindjobban elborult. + +– És én azt hittem, hogy Konstantinápolyig még eltart, – mondta halkan +és szomorúan. + +– A Seabird telegrafált Nápolyból, Macdonald yachtja. Macdonald +üzlettársam és New-Yorkból jött, hogy velem beszéljen. + +– És miért nem jön utánunk Konstantinápolyba? Miért kell nekünk Nápolyba +mennünk? + +– Ott most együtt vannak az összes olasz hajótársaságok képviselői, +akikkel dolgunk van. De nem értem magát, mi kifogása Nápoly ellen? + +Edit nem válaszolt, a szeméből azonban könnyek peregtek, szakadatlanul +és csillogva, mint a gyémántlánc szemei. + +– Edit! Miért sír? + +– Sírok, mert most már nem a fölkelő, hanem a lenyugvó nap irányában +megyünk. Tudom, most már lenyugszik az én napom is. + +– Elment az esze? – csattant ki Belizár gorombán. – Egypár napi dolgom +lesz Nápolyban, annyi az egész, – azután, ha akarja, visszajövünk ide és +ott folytatjuk, ahol abbahagytuk. + +Edit makacsul rázta a fejét. + +– Nem, barátom, ide én soha többé vissza nem jövök, hiszen az olyan +szomoru volna, mint a látogatás a temetőben. Minden hegyfok, minden öböl +egy-egy sír, melyben egy meghalt Belizár és egy föloszló Edit fekszik, a +levegő pedig teli van kihült csókok kísérteteivel. Talán +meghosszabbíthattuk volna életünket, de újból kezdeni nem lehet. Én meg +sem próbálom, nem akarok hazajáró lélek lenni. Nápolyban partraszállok +és tisztességes halotthoz illően hazavitetem magamat a családi +sírboltomba. + +– Mindebből én semmit sem értek, – türelmetlenkedett Belizár. + +– Annál rosszabb reám nézve, – szólt Edit. + +Az amerikai már tudta, hogy Edit nőies lágysága olyan, mint a bársony +hüvely, mely acélpengét takar és nyugtalankodni kezdett. + +Az asszony halvány arcán most gonosz kis mosoly jelent meg. + +– Mondja, fölebbvalója magának Macdonald? + +Belizár is elmosolyodott, de nem válaszolt. + +– Ha nem parancsolhat magának, – folytatta Edit – akkor miért megy +Nápolyba? Tudom, örömest maradna velem. + +Belizár vállat vont. + +– Várnak reám és botrány lenne belőle, ha fölültetném őket. + +– Törődtem én a botránnyal, mikor magával jöttem? Mi a botrány? A +frakkos és gyémántfülbevalós csőcselék fecsegése. + +– Magára nézve igen, de reám nézve – + +– Magára nézve egy csomó pléharcu, kavicsszívü uzsorás itélete. + +– Az üzlet komoly dolog Edit. Maga azt nem érti meg. + +– Üzlet az, amiből pénz lesz, ugyebár? Pénzre van szüksége? Vegye el az +enyémet. Amerikai fogalmak szerint nem sok, de mégis annyi, hogy +üzletszámba mehet. Cserébe hosszabbítsa meg az életemet két héttel. + +A sértő szándék olyan nyilvánvaló volt, hogy Belizár meg sem haragudott. +Inkább sajnálta barátnőjét. + +– Köszönöm és szükség esetén igénybe is veszem jószívü ajánlatát. +Egyelőre azonban még nem aktuális a dolog, mert ha ezer esztendeig élnék +is, akkor sem tudnám elkölteni amim van, – mondta nagyszerü +yankee-gőggel. + +– Akkor a pénzszerzés vágya magánál beteges mánia. Olyan, mint az +alkoholizmus, vagy a morfiumdüh. Szegény ember, miért nem gyógyíttatja +magát, miért nem próbál leszokni róla? + +Belizár most már kifogyott a türelméből. + +– Mérsékelje magát, Edit. Semmi egyébről, csak a becsületemről van szó. + +Edit keményen a szemébe nézett. + +– Mit beszél becsületről? Én nem értek hozzá, különben nem volnék a +szeretője. Maga sem ért hozzá, különben nem volna milliárdos. Ne, +Belizár, ne hazudjunk egymásnak, – mi ketten tudjuk, hogy a becsület nem +egyéb, mint a gyöngék és a gyávák enyhítő körülménye. Amit az ember nem +tud vagy nem mer megtenni, attól a becsülete tartja vissza. + +Belizár, aki a gyakorlatban lelkiismeretlen volt, mint bármely kalandor, +elméleti dolgokban azonban hajlott az angolszász fölfogáshoz, +visszahökkent ettől a rettenetes definiciótól. + +– Mondja, Edit, miben hisz maga tulajdonképpen? – kérdezte szelid +fölénnyel. + +– Abban, amit emberben sohasem láttam még: az erőben! + +Nem beszélt többet, hanem minden figyelmét a kormányra fordította. A +hajókormányzás törvényeit fejtetőre állítva, szeszélyes kígyóvonalban +vezette a csónakot, majd pedig összefonódó iveket vágott a víztükrön, +mint a műkorcsolyás a jégen. Belizár nevetve tiltakozott a játék ellen, +Edit azonban nem hederített reá, a szeme ragyogott, az arca kipirult, +láthatólag nagy élvezete telt a titáni erejü kis hajógép +engedelmességében és megrészegedett a gyors rohanás gyönyörüségétől. + +A vadászatból nem lett semmi, a delfincsalád már valahol a +Dardanellákban kergette a tonhalat. + +A csónak az asszony kezének engedelmeskedve, veszett berregéssel +iramodott a part egy meredek agyagfala felé. + +– Mi lenne most, ha beleütköznénk a partba? – kérdezte Edit. + +– A csónak úgy járna, mint a falhoz vágott tojás. + +– És mi meghalnánk? + +– A halál nem helyes kifejezés. Gelée lenne belőlünk. + +Edit mélyen a kormánykerék fölé hajolva, sápadt arccal, összeharapott +fogakkal nézte a nyílsebesen közeledő partot. + +A benzines hirtelen megrázkódott és oldalvást feküdt, miközben zúgó +tajtékförgeteg szakadt a bennülők nyakába. Edit az utolsó pillanatban +mégis elfordította a kormányt és a maga tengelye körül perdülő csónak +nagy ívben a nyílt tenger felé iramodott. Az asszony azonban hamarosan +megismételte a vakmerő attakot, hogy azután a döntő percben ujból +megfusson. A sapkája elveszett, kibomlott haja a homlokába csapzott, +mindaketten bőrig megáztak. + +Ez több volt a játéknál. Belizár éles tekintete leolvasta Edit arcáról +az igazságot. A halál gondolata vezette a csónakot és az élet ösztöne +kapott bele a kormányba. Mikor a megsemmisülés felé repült, Edit arca +elszánt volt, mint a vadkant űző Atalanteé; mikor visszamenekült az +életbe, a naxosi kőfej reménytelen és nőies tehetetlenségére +emlékeztette. Az amazon-attak, a hősiességnek és a gyöngeségnek ez a +küzködése, lenyügözte Belizárt és rászabadította szívére az ősi nagy +részvétet, melyet a férfi készen tart a nő számára. Ime, a nő örökké +csak ott kering saját szívében, mint a skatulyába zárt dongó. + +– Edit, hagyja ezt! – mondta csöndesen és melegen és kivette kezéből a +kormányt. + +Visszatértek az Arianera és Edit, akin valami különös megszégyenülés +vett erőt, szó nélkül a kabinjába vonult. + +Belizár később bement a könyvtárba és találomra a kezébe vett egy +folyóiratot. Hamar letette azonban megint, mert valami finom, meleg +illat vonta magára a figyelmét. Körülnézett és egyik nagy angol kerevet +támlája mögött fölfedezte az asszonyt, aki némán és mozdulatlanul feküdt +ott. Belizár hozzátelepedett és mikor föléje hajolt, ajkával érezte, +hogy barátnőjének arca csupa könny. + +– Mit akarsz tulajdonképpen? – kérdezte halkan. + +Edit görcsös erővel a nyakába kapaszkodott. + +– Igy nem lehet élni. Én az első akarok lenni, az egyetlen, mindened. + +– Az vagy. + +Az asszony kétségbeesetten rázta a fejét. + +– Ma igen, de holnap már nem leszek az. Amíg a nagy magányban úsztunk, +szembe a nappal, addig nem volt köztünk semmi idegen. Te király vagy +ezen a hajón és én a te asszonyod vagyok. De most jön Nápoly a +hoteljeivel, a turistáival, jön Macdonald és az üzlet. Jön az élet, a +társaság, a divat, a pletyka, jön minden ami kicsi, mocskos és mérges. +Te megint Mister Belizár leszel, a trösztember, nekem pedig ujra magamra +kell vennem annak az idegen és ellenszenves budapesti asszonynak az +álarcát, kinek Ladányi Edit a neve. + +– Nem bízol bennem? – kérdezte Belizár. + +– Magamban sem bízom, – válaszolt Edit zokogva. + +Hosszu szünet után újból megszólalt Belizár. + +– Konstantinápolyba akarsz menni? + +– Konstantinápoly! + +Mennyi honvágy, mennyi remény, mennyi ujjongás egy szóban! Edit lehunyta +a szemét, kéjesen kinyujtotta a karmait és hangosan szívta a levegőt, +mintha valami édes, forró, exotikus illatot érezne. + +Belizár tépelődve bámult a szoba mennyezetére. Később fölkelt és kiment. +Edit azalatt mozdulatlanul feküdt a kereveten. De aztán hirtelen a +könyökére támaszkodott és visszafojtott lélegzettel fülelt. Valami +változás történt a hajó mozgásában! Fölpattant és nesztelen +macskaugrással az olvasóasztal közepén lévő nagy delejtűhöz rohant. Az +Ariane megint északkelet felé haladt, Konstantinápoly irányában! + +A visszatérő Belizár a kereveten találta az asszonyt. Lehunyt szemmel +feküdt ott. Egy szót sem beszéltek, de az amerikainak az az érzése volt, +mintha Edit szájából, hajából és testének minden pórusából tűz áradna. A +kőarcu steward azután villásreggelihez szólította őket. + +Az egész délutánt a födélzet árnyékvető ponyvája alatt töltötték. Kivül +lángoló és vakító napfény áradozott. Mindakettőjüknek könyv volt a +kezükben, de nem sokat olvastak, inkább egymás arcát kémlelték. + +A hajó már akkor régen a Dardanellák keskeny tengerszalagját szántotta. + +– A galipoliszi világítótorony, – törte meg a csendet Belizár. – Szembe +vele van Lampszakosz. + +Edit az ázsiai partot nézte, ahol valami, talán egy bádogtető vagy csak +egy ablaküveg, vakítóan csillogott a napfényben. + +– A szerelmi őrjöngés metropólisa. Soha sehol a világon olyan táncot nem +lejtettek, mint a lampszakoszi nők. Biztos vagyok benne, hogy Salome is +azt járta el Heródes király előtt. Mert Heródesék hellén műveltségü +emberek voltak és Salome mindenesetre valamelyik görög felsőbb +leányiskolában nevelkedett. + +– Mi a késői születésünkkel sok érdekes látványtól elestünk, – mondta +Belizár. – Jó volna látni azt a táncot. + +– Vigyázzon, – szólt Edit, – az a tánc emberfejekbe ment. Mert aki +egyszer eljárta, az kimondta az utolsó szót, amit a nő kimondhat. Annak +egész életére nem maradt több titkolni valója. + +Belizár összeráncolta a szemöldökét. + +– Akkor nem is volt több joga az élethez és Wilde nagyon jól tette, hogy +megölette Salomet a tánc-pauzában. + + + + +X. + +Miután napok óta a görög tenger kék-ezüstös kristálypusztáinak +csöndjében kóborolt az Ariane, most egyszerre bíboros és aranyos fénybe +jutott és milliók szívdobogásának félelmetes és nagyszerü harmóniáját +halotta maga körül. + +A horgonylánc mennydörögve zuhant le a tengerfenékre, a karcsu nagy +hajótest puhán ringott az Aranyszarv sodrában és elefántcsontszínü +foltként olvadt bele Konstantinápoly tájképének közepébe. + +A víz sötétkék, az égboltozat világosan tündöklő, a parti hegylejtőkön +fölkúszó házak pasztellszínűek, mint egy ódon szőnyeg öltései és +százezer közömbös ablakszemmel bámulnak a tenger tükrébe, a magaslatokon +ezer gyöngyszínü kupola és fehér minaret emelkedik a reggeli párába. A +tetők és a tornyok, a hidak és a hajók vonalait izzó arannyal rajzolja +körül a fölkelő nap és a Boszporuson sikló bárkák is vibráló +aranycsapást vonnak maguk után. + +A város idegenszerü és mégis régóta ismerős, félelmetes és megkapó, mint +a valóvá lett ifjúkori álom. Ez nem egy, hanem száz, különböző +századokban és zónákban nőtt város összerakott mozaik képe. A +szétugrasztott bábeli toronyépítők újra összeverődtek itt és mindegyikük +magával hozta elmúlt évezredek lázas álmait. + +Ezek a szürke tornyok egykor gót hadak csatakiáltását verték vissza; a +komor kapuívek alatt keresztes vitézek lovagoltak; az ősi platánfák +bizánci császárnék illatos fejére hullatták hervadt lombjukat; a bazárok +kaptárainak tízezer odujában kelet minden rongya és minden kincse +szunnyadozik; a parton fehérlő márványpaloták aranyrácsos ablakából +asszonyvirágok gondolata száll a vonuló hajók után; a nyugat +söpredékének bűntanyái mellett zománcos napkeleti színekben égő, +csipkés-közetü kutak csobogtatják vizüket; szurtos árúraktárak tövében +fáradt hódítók alusszák örök álmukat; a kikötő pedig, ezer +hajókéményének és árbócának józan, logikus vonalaival, gőzdaruinak és +hajószirénáinak lármájával, szemérmetlen ébresztőóraként szól bele a +kelet fülledt és fanatikus álomképeibe… + +A Valide-hídon, amely elmúlt évezredeket köt össze a mával, örökké tart +az emberi indulatok titokzatos jelmezes menete. A gőg aranyhintója előtt +a buzgalomtól lihegő szolgaság nyit utat, a nyomorúság sarlóvá +görbülten, mankón vánszorog, a kapzsiság panaszosan üvöltő énekkel +kínálgatja szegényes hazugságait, az erőszak gőgösen csillogtatja +fegyvereit, a fanatizmus kevély alázattal halad útján, a vágy pedig +fátyolos arccal, pézsmaillatot terjesztve suhan végig a tömegen. Tolongó +sokaságban és mégis örökös egyedüllétben, egymáshoz szorulva és +egymáshoz idegenül csoszognak végig az élet hídján Ádám gyermekei. + +– Ez az asszonyi élet igazi sava, – gondolta magában Edit –: egy férfi +társaságában, akinek acél idegei és vas izmai vannak, bekalandozni a +veszedelmes és ingerlő ismeretlenséget… + +Ő a vállára terítette Konstantinápolyt, mint a mesés fényü, bár kissé +rongyos brokátot; megitta, mint a tüzes és kábító italt; belészállott, +mint a párás, illatos fürdőbe. + +Minden lépése újabb meglepetés felé vezette. A faházak között kanyargó +szűk sikátor nagyot fordul és a kalandozók visszahökkennek az eget +elrekesztő kupola előtt, amely meredek lépcsők fölött trónol, +kolosszális és lenyügöző plasztikával, mint a földre hullott idegen +planéta. Majd omladozó boltív alatt haladnak át és a világváros viharzó +zaja közepett az álmadozás szigetére toppannak, ahol óriás platánfa +árnyékában száz alvó kutya társaságában száz komoly szemü férfi szívja a +pipáját. Tovább! Órákig járnak a bazárváros labirintusában, mindig +alacsony bolthajtások alatt, föl a dombnak, le a völgynek – egy-egy +keresztúton mesésen derengő mélységekbe látnak – a felső ablakréseken át +beszűrődő ferde fénykévék csodálatos holmikat világítanak meg, a +homályban álomszerüen idegen emberek nyüzsögnek. A tömeg sodra megint +kiragadja őket valamelyik főutcába, lovas csapatok és véget nem érő +kocsimenetek között száz mesterember rohan és panaszos céhdalát énekelve +kinálgatja portékáját. Láthatatlan tornyok magasságáról szemrehányóan és +nyomatékosan, mint a lelkiismeret szava, Allah dícsérete zeng bele a +kenyér himnuszába. Egyszerre megint magukra vannak a kalandozók, ájtatos +ciprusfák alatt, fehérturbános sírkövek között, és a házkémények erdeje +fölött belelátnak az arany messziségbe, ki az alvó Propontiszra, mely +fölött parányi tűzszikrákként keringnek a sirályok, el a napfényben +tündöklő ázsiai hegyekre. + +Edit megállott egy helyen. + +– Micsoda szag! – mondta kissé elfulladó hangon, ideges macskaorrának +cimpáit mozgatva. + +– Egész Konstantinápoly rossz-szagú, – válaszolt Belizár. + +Edit azonban más véleményen volt és lándzsát tört a város jó szaga +mellett. + +– Magának degenerált orra van. Az ilyen süket orr csak kétféle szagot +ismer: jót és rosszat. Ennyi joggal a színeket is szépekre és csúnyákra +oszthatná. Illat azonban van ezerféle, sokkal több, mint szín. Van vidám +és szomorú, vonzó és ijesztő, naiv és raffinált, forró és hideg, +zománcos fényü és nyers – mit mondjak még? – és van olyan érdekes illat +is, amely élményszámba megy és amelyre évek múlva is visszaemlékezik az +ember. De erről magának hiába beszélek, úgy sem érti meg. + +– Lehet, hogy valami téves nevelési rendszer áldozata vagyok. De milyen +Konstantinápoly illata? + +– Megrendítő és káprázatos szimfónia. A pogány vadság és erő illatába +forró és fényes ázsiai fűszerszagok vegyülnek. Vannak itt zúgok és +közök, amelyek kábító vérszagot lehelnek. Ez rettenetes, de egyszersmind +részegítő is. Sajnálom magát, hogy nem érzi az édes leánytest-illatokat, +amelyek vékonyan a levegőben úsznak, mint ősszel az ökörnyál. Én itt már +világtörténelmi szagot is szívtam magamba, megéreztem, vagy inkább csak +megsejtettem a bizánci császárság megfakult illatát. Ünnepélyes és +szomorú szag volt, hasonlított némileg a mirháéhoz, az volt az orrnak, +ami a fülnek az angol kürt hangja. + +– Ebben a pillanatban milyen motivumot érez? – folytatta a kötekedést +Belizár. + +– Konstantinápoly összes szagai elhalványodnak, most csak a bűn +nagyszerü és gyalázatos szagát érzem. + +Edit nagyot lélegzett, majd így folytatta: + +– Ezt az illatot eddig csak egyszer éreztem, még pedig egy budapesti +ember közelében, akit maga nem ismer, valami Tihanyi nevü író… + +Belizárt dühbe hozta, hogy Edit egy idegen férfi alakját szőtte bele +intimus fantáziáiba. + +– Menjünk. A maga orra perverz, édesem. Én ezt a miliőt utálatosnak +találom. + +Edit derűs mosollyal vont vállat. + +– Miért utálatos? Az élet illata soha sem az, csak a bomlásé utálatos. + +Belizár még az este bosszút vett Editen. Egy testes könyvet hozott a +dohányzóba. + +– Most már tudom, honnan ered a maga vonzalma bizonyos illatok iránt. A +macskafajokról olvasom, – hallgassa csak! – hogy sajátságos +előszeretetet mutatnak egyes szagok, így a _Valeriana_ és a _Tenerium +marum_ iránt. + +Kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett: + +– A macska – _felis catus_ – az ujjonjáró ragadozók közé tartozik. A +selymes teste karcsu, de erős és szívós, a feje kerek, állkapcsa rövid, +nesz nélkül jár, a sötétségben is lát és nagyon tiszta. Könnyen +megszelídül, de vérengző hajlamáról nem mond le és mindig megbízhatatlan +és kiszámíthatatlan marad… + +– Miért nem teszi hozzá, hogy hímzett lila foulard-ruhát visel, +Hamid-cigarettát szí és dormog, ha megsímogatja a gazdája? – kérdezte +Edit. + +Másnap folytatták a kalandozást és ekkor Fanar külváros egyik utcáján +kis csődületet találtak. + +– Ni, hiszen ezek az Ariane legényei! – mondta Edit. + +Két hófehérbe öltöztetett angol volt a csődület központja. A matrózok, +akik láthatólag kissé borosak voltak, a kikötőbe vezető útat tudakolták +és egy tucat görög meg örmény suhanc egymással versenyezve ajánlgatta +nekik szolgálatait. + +– Ezek az angolok úgy viselkednek idegen földön, mint a hülyék, – +morogta nem minden bosszúság nélkül Belizár. + +Valóban olyanformán viselkedtek. Összekapaszkodva állottak, esetlenül, +mintha terhükre volnának az izmaik, közbe komoran forgatták fénytelen +halszemüket. Bár hajósinas koruk óta mindig a nagyvilágot járták, az +angolon kívül semmiféle nyelvhez nem konyítottak, minden más beszéd +értelmetlen madárcsicsergés volt az ő fülüknek. Az utcai suhancok finom +arcélü, elmés szemü, fölényes mosolyu legénykék voltak. Különféle +nyelveken faggatták az angolokat és akadt köztük olyan is, aki öt-hat +európai nyelven kelepelt. Közbe egyetértő pillantásokat váltottak és oly +fölségesen mulattak az angolokon, mint a gyermekek a cirkuszi bohócokon. + +Editnek szemet szúrt a két típus különböző volta. + +– Sehol sem látni annyi elmés arcot, mint keleten, – mondta. + +– És sehol annyi fatuskót, mint angolszászok között, – egészítette ki +Belizár. – Bizonyos, hogy az angol alsóházban nem fordul meg annyi +értelmes és tehetséges fej, mint itt a Fanar csapszékei körül. + +– Hogy van mégis, hogy nem a fanarioták a világ urai, hanem az alsóház? + +– Meg vagyok róla győződve, hogy az angolok éppen a nehézkességüknek, a +fantáziahiányuknak, vagy ha tetszik: a tehetségtelen voltuknak +köszönhetik sikereiket. Ők semmit sem tudnak, csak azt, amit kalapáccsal +vertek a fejükbe és éppen azért jól is tanulják meg és soha sem felejtik +el azt, amit tudniok kell. Olyan fantáziátlanok, hogy csak azt látják +meg, ami az orruk előtt van és azért az életük és a politikájuk mindig a +reális valósághoz igazodik, mint a jól vezetett hajó a delejtű után. A +keleti ember pedig csupa fantázia és intuició. Ő ahhoz is ért, amit soha +sem tanult, ennélfogva azt sem tanulja meg, amit tudnia kellene. Neki +akkora fantáziája van, hogy meglátja azt is, ami nincs, a banális +valóságot pedig többnyire bagatellizálja. Minden angol emberben egy +korlátolt speciálista és minden keleti emberben egy geniális +enciklopedista lappang. Az angol ember csavar valamelyik gépben, a +keleti önálló és befejezett egész, mikrokozmosz, egyéniség. Már +Magyarországon kezdődik az enciklopedisták hazája. Ott minden ember +politikus, filozófus, nyelvész, szónok, költő, emberismerő és egy kissé +színész is. Ott minden naplopó egyéniség és minden tökfilkó szellemes +ember. A balkániak azonban még okosabb emberek, – de hát még csak a +görögök, az örmények! A Levanteban minden dragomán nagyobb emberismerő, +mint akármelyik angol államférfi és minden facchinó több nyelvet beszél, +mint bármely amerikai diplomata. Szóval: a keletiek repülnek, az +angolszászok pedig négykézláb járnak, a keletiek azonban cél és irány +nélkül keringenek a pocsolyáik fölött, mint a bíbic, mialatt a nyugatiak +körülkússzák a világgömböt. Maga pedig, édes barátnőm, nyugodtan alhatik +a kabinjában, amíg két ilyen brit fatuskó virraszt a kormány mellett, +mert azoknak nincs annyi fantáziájuk, hogy felhőnek nézzék a parti +sziklát, vagy hogy a hajócsapás hullámaiban a kedvesük alakját keressék. + +Erről a tárgyról, az angolszászok faji tulajdonságairól, gyakran és +szívesen beszélt Belizár. És ezzel árulta el leginkább, hogy maga nem +angolszász eredetü, mert a tenger színjátékát mindenki ismerheti, csak a +hal nem, amely benne él. + +– Minden a fantázián fordulna? – kérdezte Edit, akit láthatólag érdekelt +a tárgy. + +– Azt hiszem igen, bár az is meglehet, hogy a fantázia túltengése nem +oka, csak szimptomája a keleti sülyedésnek. A nagyfantáziáju népek +olyanok, mint a rossz kazán: az energiájuk haszon nélkül sistereg el a +réseken. Soha sem látnak tisztán, mert örökké forró gőzben járnak. A +keleti országok többé-kevésbbé mind álomországok. Itt az erőt a gondolat +vakmerősége pótolja, a tettet a szó. Ezek az országok a valóságban +szegények és mocskosak, a polgáraik fantáziájában azonban nagyszerűek és +csak valami gonosz történelmi véletlen akadályozza meg őket abban, hogy +a civilizáció tetején ne álljanak. Beszéljen balkáni emberekkel és meg +fogja tudni, hogy a bolgár a világ legtehetségesebb nemzete, a szerbek +az emberiség virága, Cetinje a föld koronája. Ezek az emberek cserben +hagyták a veszedelmes és lealázó valóságot és hazugságok tetején, a +földtől távol élnek, mint az ősemberek cölöpépítményeik tetején. + +Estebéd után cigarettázva ültek künn a _ladys room_ födélzetén, „a +szultána kertjében“. + +Edit a parton kigyulladó lámpákat nézte. + +– Vége a vásárnak, – mondta. – Sztambul most óriás temetővé lesz, ahol a +kiszenvedett Bizánc emlék-mécsesei égnek. + +Azután minden átmenet nélkül visszatért a délutáni beszélgetésükre. + +– Szabad indiszkrétnek lennem? – kérdezte. + +– A hely és az idő szinte követeli, hogy az legyen, – biztatta Belizár. + +– Mondja, hová osztályozza önmagát – a keletiek, vagy a nyugatiak, a +fantasztikusok, vagy a fegyelmezettek sorába? + +– Annak eldöntését a maga csodálatos keleti intuiciójára bízom, – +tréfálkozott Belizár. + +Edit a csillagos ég felé fujta cigarettájának füstjét és hidegvérrel +mondta: + +– A születésénél fogva keleti ember, tehát fantaszta. + +Belizár nem válaszolt, Edit azonban a csillagfény mellett is észrevette +azt a gőgös vonást, mely megdermesztette arcát. Ebben az egyben némileg +snob volt: szerette föntartani yankee voltának fikcióját. + +Edit azonban derüs kiméletlenséggel folytatta: + +– A nevelésénél fogva – én persze arról a nevelésről beszélek, melyet +önmagának adott – fegyelmezett ember. Maga tehát a fegyelmezett +fantaszták, mondjuk így: az álarcos keletiek közé tartozik. + +– Ez érdekes! – szólt nevetve Belizár. + +– Igazán érdekli? Akkor hát folytathatom. Magának abnormisan nagy, a mi +átlagos keleti fantáziánknál sokkal nagyobb képzelőtehetsége lehet. +Csakis így érthető, hogy annyira bele tudta magát élni a nyugati ember +szerepébe. Maga külsőleg-belsőleg amerikaiabb, mondhatnám yankeebb, sőt +angolszászabb, mint mindenki, akit eddig ismertem. Erről az ethnográfiai +túlzásról ismerek rá az én magyaromra! Mi a mimikriben sem tartunk +mértéket. Kolosszális termékenységü keleti fantázia lehet az, amely még +a fantáziátlanságot is meg tudja magában konstruálni, még pedig olyan +tökéletes kiadásban, hogy száz vagy nem tudom hány millió dollárra +fölváltható. Ha szabadjára ereszti ezt a fantáziáját, talán új vallást +alapít, mint Mohamed, vagy megírja Firduszi dalait, amit különben nagyon +sajnálnék, mert akkor aligha ülnék a turbinás yachtja kosárszékében. + +Széles ívben kis hulló csillag repült a tengerbe: Belizár égő szivarja. + +Edit tovább beszélt: + +– Én hiszek az erkölcsi világrendben és azt hiszem, az ember nem +születhetik büntetlenül magyarnak. A Kelet, a forrongásra, erjedésre és +robbanásra mindig kész Kelet, a színes, édes, mérges és mocskos Kelet +ott lappang a maga yankee-mellénye alatt. Maga ugyan hűtőkamrába tette, +jégre rakta, megfagyasztotta. Én azonban a maga helyében nem tudnék +nyugodtan aludni, mindig arra gondolnék, hogy Álomország egyszer még +visszaköveteli hűtelen fiát. Azt tanácslom, hogy őrizkedjék mindentől, +ami forró és fényes, mert ha beáll az olvadás, akkor derékban megroppan +a tröszt-király, akár a márciusi hóember, elolvad és semmi sem marad +belőle, csak egy érzelmes könnytócsa. + +Belizár ekkor megszólalt. Csöndes bonhomiával a hangjában, de haragos +megvetéssel a szívében mondta: + +– Mialatt maga beszél, olykor úgy érzem, mintha a finom, lágy keze +óvatosan keresgélne a mellemen, hogy hol ver a szívem. És önkéntelenül +is arra gondolok, hogy talán kést tart a másik kezében. Mondja, kérem, +tulajdonképpen ellenségek vagyunk mi, vagy jóbarátok? + +– Egyik sem, vagy mind a kettő, szóval mi tulajdonképpen szerelmesek +vagyunk, – válaszolt Edit. + + + + +XI. + +Minden hagyomány ellenére rosszra fordult a tavaszi idő és három napig +hideg eső permetezett. Az Aranyszarv fölött függönyös volt az ég, az +Ariane ázott kacsaként himbálódzott a kurta és nehéz kikötőhullámokon, +horgonyláncai éjjel-nappal keservesen zörögtek. + +– Honnan fuj a szél? – kérdezte Edit. + +– Éjszak felöl, a Balkánról. + +– Azért van ilyen daróc- és pernyeszaga? + +Az eső lemosta, a szél lefujta a városról a meleg aranyzománcot, +Konstantinápoly kihült és elfakult, meztelen és girhes lett, a +városrészei pedig a párás levegőben messzire estek egymástól, mint a +szétszórt hulladékdombok. + +– A nagy _lundi_, – mondta Edit. – Az ilyen időt át kellene aludni, vagy +átdorbézolni. Aludni azonban nem akarok, mert félek az álmoktól, amiket +a szürke felhők hoznak. Ha maga, Belizár, értene úrihölgyek +mulattatásához, akkor estére álruhába öltöznénk, – maga hajófűtőnek, én +cigányleánynak, – a sötét utcán meggyilkolnánk valakit, azután a vértől +részegen mulatni mennénk. Talán vannak itt ópium-barlangok vagy +korcsmák, ahol gályarabok gyülekeznek? Eltáncolnám magának és +komitácsi-barátainknak a lampszakoszi táncot. Táncolni, forogni +szeretnék reggelig, csörgődob és sípszó mellett – lélegzet nélkül, ész +nélkül… + +– Holnap megint kisüt a nap, addig talán várhatnánk az emberöléssel, – +inditványozta Belizár. + +Estebédhez Edit kiöltözött – az „ophirbeli“ kék ruháját vette magára, a +nyakára és a meztelen karjára ékszert rakott – asztalnál megint merész +és gonosz dolgokat fecsegett, egy csöpp pezsgőt is ivott. A szeme égett, +a kék erei szinte láthatóan pihegtek a barna bőre alatt. Ez tüntetés és +védekezés volt a hidegség és a szürkeség ellen. Más estéken a könyvtárba +szoktak menni, ma azonban az asszony Belizár kabinjába kívánkozott. +Kedve telt benne, hogy a divathölgy estélyi díszét a legénylakás +öltöző-tükrének mutogassa. Oly szenvedélyesen vetette magát barátja +nyakába, mint azelőtt talán soha. A szája forró volt, mint a lázbetegé, +és szomjas, mint a vampiré. Az Ariane hajnalig csöndesen vesztegelt a +fekete vizen, födélzetét hideg eső söpörte, azoknak odalenn a +paliszander szagu alacsony szobában mégis az az érzésük volt, mintha a +hajó tüzes orkánokkal vívna élet-halálharcot. + +Másnap este, mikor némán egymás mellett ültek a könyvtár homályában, +Belizár, akiben a tegnapi emlékek erjedtek, az asszony száját kereste, +de a gondolataiban megzavart Edit keményen eltaszította magától. + +– Ideges vagyok! – mondta azután engesztelő mosollyal. + +Az asztalon fekvő menetrendek között keresgélt. + +– Vajjon mikor indul az oriens-expresz? – kérdezte később közömbös +hangon. + +Belizár, aki élesen szemmel tartotta, aggodalmasan és indulatosan +fölkapta a fejét, mint az oroszlán, mikor nyíl süvölt el a füle mellett. + +– Mért érdekli? – kérdezte. + +– Egyszer haza is kell mennem és akkor az oriens-expresszel mehetnék. + +Hosszu szünet. + +– Mikor kell mennie? – kérdezte végül Belizár. + +– A dolog ma még nem sürgős. De talán a jövő héten… + +Belizár, aki a lámpa fényénél ült, visszahajtotta fejét a homályba, a +tekintetét azonban nem vette le Edit arcáról. + +– Konstantinápolyban vagyunk, – mondta később az asszony. – Az utunk +véget ért. + +– Az utunk akkor ér véget, amikor mi akarjuk. Nekem némi dolgom volna +még a délorosz kikötőkben. Kisérjen el oda. + +Edit elszörnyűködött. + +– Oda _hátra_ menjünk, a Fekete tengerre? Hiszen az a hellászi világ +hulladékos gödre. Ott skythák és paflagónok laknak, barbárok, akik +embereket áldoznak és – ami még annál is rosszabb – állatbőrbe csavarják +a lábszárukat… + +A Fekete tenger tehát elintézést nyert. + +– Hazaviszem az Ariane-nal Fiuméba. Akarja? + +Edit a fejét rázta. + +– Hogy útközben – mint a bécsiek mondják – _Verdauungs-vizitet_ +csináljunk Afroditénál és Astartenál? Nem, én nem merek egyhamar az +Aegei-tenger szeme elé kerülni. Oda csak fiatalon menjen az ember, mikor +az ajka még sebes az első csókoktól. + +– Megbánta az elsők után következő csókokat? – kérdezte Belizár. + +– Óh nem. Sőt mondok magának egy titkot, – de ne árulja el a jövendő +feleségének! – nekem életemben csak azt volt alkalmam megbánni, amit nem +tettem meg. + +– Tehát miért kivánkozik haza? + +– Én csak úgy kivánkozom haza, mint öreg ember a sírjába. Azonban higyje +el, Belizár, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk egymásnak. Ránk virradt +mulatás közben, most már hozzuk rendbe a számadásunkat és induljunk +haza. Hiszen különben is úgy viselkedünk már, mint a hajnali korhelyek: +ok nélkül ölelkezünk és ok nélkül marcangoljuk egymást. Ami pedig ezután +jöhet, az még rosszabb lesz. A megszokás! Nem emlékszik, hogy mi történt +ma reggel? Tanácsot adtam magának, hogy milyen ruhát vegyen magára. +Szóval: kezdek beleavatkozni a maga öltözködésébe. Tudja, mit jelent ez? +A vadházasság kezdetét. Én a kávét nem szeretem, hát cikóriával éljek? + +– Trójában nem így beszélt, – szólt Belizár halkan. + +Edit arcán különös mosoly jelent meg. A nő ősi perfidiája, talán ezer +évvel ezelőtt élt rabasszonyok öröksége, kiáradt minden pórusából és +szikrát vetett a szemében. + +– Mikor Trójában voltunk, még előttünk volt Konstantinápoly. Innen +azonban legfölebb még Bujukderébe mehetnénk, de azért már nem érdemes a +kazánokat füteni. Azontul a nagy semmi jön, a Pontus Euxinus, szóval a +vadházasság. Trójában kár lett volna abba hagyni, mert akkor voltunk az +út legérdekesebb fordulóján. De azóta már mindent láttam. Maga is ismeri +már mind a tizenkét ruhámat, bőröm pedig csak egy van. Beírhatja a hajó +naplójába, hogy kellemes és érdekes út volt, de nem találtunk olyan +helyet, ahol hosszabb időre akarnánk letelepedni. + +Belizár mozdulatlanul és némán ült a homályban, Edit azonban mégis +tudta, hogy harag és keserűség emészti. Ez volt az igazi lampszakoszi +tánc: kegyetlen, lélegzet-elállító, mindent eláruló, mindent merő. + +Cigarettázva lépett Belizárhoz, fél térdét a kerevetre, egyik kezét a +barátja vállára tette, a cigarettáját pedig magasan tartotta, hogy a +füst az arcába ne menjen. + +– Maga most már haza fog menni New-Yorkba. Egy kaland parfümös emlékét +fogja magával vinni és az nem is az utolsó dolog, amit a vén Európából +vámmentesen exportálhat. Kaland azonban csak idegen emberek között +lehetséges és mi már ismerjük egymást, tehát vége a kalandnak. A +Broadway-n szólítsa meg az első csinos nőt és kérje tőle vissza a +csókokat, amiket itt elvesztegetett. Én Velencébe megyek, a fürdőző +magyarok közé és rajta leszek, hogy visszaszerezzem jóhíremet, nehogy a +télen tea nélkül maradjak. A rossz hírnek az asszonyi irigykedés a +szülőanyja és mivel maga miatt nagyon irigykednek reám az asszonyok, +tehát úgy képzelem, hogy mostanában hajmeresztően rossz lehet a hírem. +Legalább hat hétre lesz szükségem, míg kitatarozom. Addig mindig +vénasszonyok társaságában kell forognom, szerénynek, figyelmesnek és +jókedvünek kell lennem, akkor azután Árkayné ő méltósága kimondja az +oldó szót: hiába, nem lehet komolyan haragudni arra az Editre! – A +mennybéli angyalok pedig örömkönnyeket sírnak, mert ime, egy megtért +bűnös előtt újból megnyíltak a Bajza- és Nagy-János-utcai paradicsomok +kapui! + +Megint tovább sétált, könnyü, nesztelen macskaléptekkel, járásközben +ütemesen ringatva a fejét. + +Belizárt tényleg a harag és a keserűség fojtogatta. Lehet, hogy +elsősorban a megszokás volt az oka, de az asszony most már annyira „a +vérében“ volt, hogy a válás gondolata érthetetlen volt előtte. +Tulajdonképpen nem is hitt benne, hiszen a szívében ott élt a bősz és +acélkemény elhatározás, hogy semmi áron sem fogja kiereszteni karmai +közül. Nem is valami fenyegető veszedelem, inkább Edit hideg játékos +kedve ingerelte. Olyasmitől félt, hogy a keserűsége lángot találna +vetni, azért fölkelt, kurtán jóéjszakát kívánt és sietve el akart menni. + +Edit azonban utána szaladt. + +– Kezet sem ad? Hát nem vagyunk már jó cimborák? + +Aztán hozzátette: + +– Viselje jól magát és akkor jövő tavasszal megint együtt hajókázunk. +Elmegyünk Spanyolországba bikaviadalt nézni, vagy Norvégiába éjféli +napot. + +Mikor Belizár a kezében érezte a hűvös, lágy kis kezet, a vér a fejébe +szökött és hirtelen magához ragadta Editet, erőszakosan, mint prédáját +az oroszlán. Az asszony kibomló konttyal és megcsukló térddel roskadt a +mellére. Ott szepegő kíváncsisággal hallgatta, mint kalapál odabenn a +tüzes harag és a vérengző vágy. + +– Mért gyötörsz? – kérdezte fojtott, remegő hangon Belizár. + +Edit óvatosan fölemelte a fejét és igyekezett az arcába nézni. Ez +vallomás volt, bevallása annak, hogy a helyzetük megváltozott és hogy +kettőjük közül Edit az erősebbik fél. + +Belizár egy pillanatig az ajkán érezte az asszony apró, éles fogát. + +– Gyere hozzám, – könyörögte szédülő fejjel. + +Edit halkan és forrón nevetett. + +– Ebben a meghívásban nincs egy csöpp logika, de éppen azért elfogadom. + + + + +XII. + +Másnap délben Edit, bár még egyre szitált az eső, partra kívánkozott. +Fülig kaucsukban rótta Belizárral a csatakos utcákat. De nem láttak +semmit, csak sárgaképü embereket, akik fekete odukban cigarettáztak és +álmos nagy szemekkel nézték a csökönyös esőt. + +Bementek az Aja-Szófiába is. Meg-megállva keringtek az óriási kupola +homályában, mint halak a vízmedence fenekén. Az asszony egyszerre +megérintette Belizár karját és fojtott hangon, mozdulatlan ajakkal, +mintha attól félne, hogy indiszkréciót követ el, mondta: + +– Ott van ő! + +Az arany mennyezetet nézte. Belizár eleintén csak formátlan nagy foltot +látott odafönn, – vízfoltnak is nézhette volna, amely keresztülütődött a +boltozat aranyozásán, – de azután megismerte a bizánci Krisztus-fej +mereven stilizált körvonalait. A mozaik-fej akkora volt, mint egy nagy +kapu és szabadon, akár a pogány Gorgo-fej, lebegett a főoltár hajdani +helye fölött. A törökök, mikor négyszázötven esztendővel ezelőtt +mecsetet csináltak a templomból, vastagon bearanyozták a szentképeket, +idővel azonban a tüske-koronás fej újból megjelent az aranyréteg alatt. + +– Tulajdonképpen álomrontó gondolat, – suttogta Edit, – hogy ez a +szomoru és világtalan arc mindenek fölött győzedelmeskedik. + +– Maga vallásos? – kérdezte Belizár némi humoros éllel. + +– Nem vallásról van szó, hanem egészen más valamiről. Arról, hogy a régi +istenek mégis csak meghaltak, még pedig végérvényesen. Zeusz a muzeumba +került, Afrodite a szemetes ládába. Az élet is meghalt, mi már csak +hazajáró lelkek vagyunk, az élvezeteink is halálszagúak. Hiába hencegünk +a pogány erőnkkel, hiába cifrázzuk és aranyozzuk az életünket, +előbb-utóbb mindig keresztül üt rajta a nagy fájdalom. És ha nem is +gondolunk rá, a tüske-korona akkor is ott lappang fölöttünk, érik, +megnő, végül úrrá lesz fölöttünk… + +– Holnap kisüt a nap, addig talán várjunk a kolostorba-vonulással, – +gúnyolódott Belizár. + +Este Belizár hiába várta barátnőjét az ebédlőbe. Edit korán lefeküdt, +rosszul érezte magát. Az amerikai nem igen hitt a betegségében, inkább +valami asszonyi sakkhúzásra gondolt, melynek jelentősége csak később fog +kiderülni, és kedvetlenül ült asztalhoz. A forró és mozgékony levegő, +melyet Edit maga körül terjesztett, annyira életelemévé lett már, hogy +nem tudott ellenni nélküle. + +Korán reggel a _ladys room_ ajtaja előtt a hajóorvossal találkozott. A +doktor, egy amerikai német ember, azt mondta, hogy a ladynak magasfoku +láza van. Egyelőre nem tudni még, hogy mi lesz a dologból, de számolni +kell komolyabb eshetőségekkel is, mivel Konstantinápolyban gyakori a +tifusz… + +Tifusz! Belizárnak az az érzése volt, mintha csapóajtó nyílt volna meg a +lába alatt és ő valami mocskos, hideg és fekete verembe zuhanna. + +Besietett a betegszobába. Az asszony félig eszméletlenül, cserepes +ajakkal, lihegve feküdt ágyában. A láztól kipirult arca sötétnek +látszott a fehér párnán. Félig lehunyt pillája alatt úgy vibrált a +megtört szeme, mint a csapdába jutott madáré. Mikor nyugtalan kis keze +megtalálta a paplanon barátja jobbját, bágyadtan magához kapcsolta és +halkan pihegte: Belizár! + +Az amerikai nem tudta levenni tekintetét Edit arcáról. A betegség +különös módon megváltoztatta, keskenyebbnek, fejletlenebbnek, +tisztábbnak mutatta. + +– Tizenhároméves korában lehetett ilyen, – mondta magában. + +Ez a gondolat meghatotta, majdnem elérzékenyítette. Ott maradt mellette, +a kezét fogta, a homlokát simogatta, szólt hozzá, – de éreznie kellett, +hogy Edit ezer mérföldnyi távolságban van tőle, elhagyottan botorkál +valami rettenetes labirintusban és egyedül viaskodik a láthatatlan +ellenséggel. Ő pedig nem tud a segítségére sietni. + +A beteget azalatt zavaros és makacs viziók üldözték. + +Lázálmában úgy látta, hogy ők Belizárral ketten valami óriási nagy, üres +templomban járnak, amelynek felső ablakain át szürke, hideg fény árad le +rájuk. + +A barátja arra kérte, hogy bontsa ki a haját és ölelje meg és ő, bár a +dologban nem telt semmi kedve, álmában mégis úgy tudta, hogy ez olyan +kötelessége, amely alól nem illik magát kivonnia. Már ki is szedte a +tűket hajából, de azután észrevette, hogy a kupola ablakán a +tüskekoronásnak szomoru vak arca hajlik be és ekkor elszégyelte magát és +fejét oldalvást szegve, fürtjeit a kezébe fogva, valami búvóhely után +nézett. + +Úgy emlékezett, hogy van itt a közelben egy boudoir vagy dohányzó, ahol +egyszer valamelyik udvarlója majd megfojtotta vad csókjával, ott most is +észrevétlenül meghúzhatnák magukat. Nem tudta azonban megtalálni az +ajtót, mindenütt kopár fal emelkedett és a tüskekoronás minden pontról +látható volt. + +– Ne törődjék vele, – sziszegte a türelmetlen Belizár, – hiszen ő vak és +nem lát semmit! + +– De én mindig látom és éppen ez a borzasztó! – suttogta Edit. + +Tovább bolyongtak, kopogó léptekkel a szürke, ünnepélyes csarnokban, +félénken a kupola felé sandítva, mint csibék az udvar fölött keringő +kányára. + +Végül mégis találtak ajtót, de az Edit szülőházának verandaajtaja volt. +Az édesanyja nézett ki a résen és mérgesen pörölve hívta Editet a +zongoraleckéhez. + +Edit ezen igen elcsodálkozott, mert eddig mindig úgy tudta, hogy +édesanyja meghalt; valami tévedésnek kellett azonban lenni a dologban, +lehet, hogy az öreg asszony csak előtte tagadta el, hogy él, mert +megharagudott reá valamiért. Kínos iskolai szorongás gyötörte Editet; +azon töprenkedett, hogy Belizárt valami ürüggyel el kellene küldenie, +legalább a zongoraóra végéig, nehogy édesanyja és tanára neszét vegyék +annak, hogy ő, a rövidszoknyás kis iskolás leány, milyen rettenetes +kettős életet él. De Belizárnak sem szabad megtudnia, hogy ő még +iskolába jár. Óh, az az örökös hazudozás! + +Edit betegsége két napig tartott. Belizár szinte szakadatlanul mellette +volt. Néhányszor, mikor a beteg szeme nagyon zavaros, az arca pedig +nagyon idegen volt, Belizárnak az a gyanúja támadt, hogy az asszony +talán már hallja is a fekete víz csobogását. Második nap este azonban a +hőfoka hirtelen leszállott, a láz elmult és a beteg mély és nyugodt +álomba merült. + +Éjfélkor fölébredt és midőn megpillantotta ágya mellett Belizárt, +elmosolyodott. A homloka hűvös volt, a tekintete tiszta. + +– Esik még? – kérdezte jókedvűen ásítozva. + +– Nem, – szép csillagos éjszaka van. + +– Szeretnék kiűlni a födélzetre. + +– Hogyisne! Majd holnap reggel. + +Edit a betegségéről kezdett beszélni. + +– Megijedtek egy kissé? Sajnálom, hogy nem jelentettem be előre. Ez a +furcsa betegség, amelynek nincs neve, rámtámad minden tavasszal. +Két-három napig tart, addig a szürke semmiben vergődöm, azután megint +csak visszakapaszkodom a szilárd partra. A budapesti professzorom azt +mondja, hogy ilyenkor bőrt váltok, mint a kígyó. Bizonyos, hogy úgy +érzem, mintha újból kezdődnék minden, és mintha magam is megváltoztam +volna. + +– Nem akar aludni? – kérdezte Belizár. + +– Én most nagy útról jövök és teli vagyok kiváncsisággal. + +– Meséljen az útjáról. + +– Nem, minden tagomban érzem még a vonatzakatolást és a lelkem is teli +van vasúti korommal. Nem akarok rá visszagondolni. Beszéljünk inkább az +itthonvalókról. Akar válaszolni a kérdéseimre? + +– Kérdezzen. + +– Mondja, Belizár, kicsoda maga tulajdonképpen? Mit akar tőlem? És miért +vagyok én Konstantinápolyban, a maga hajóján? + +Belizár meghökkenve nézett reá. + +– Én mindezekből nem értek semmit, – egészítette ki Edit. + +Azután elmosolyodott. + +– Ne féljen, nem a láz beszél belőlem. Ez a kérdés régóta formálódik már +bennem. Talán azért is jöttem vissza lóhalálába, hogy választ kapjak rá. +Nem az a furcsa, hogy ilyet kérdezek, hanem az, hogy eddig soha sem +kérdeztem még. + +Jó ideig hallgattak mind a ketten. Azután újra megszólalt Edit. + +– Zárja be az ajtót, kérem. + +Belizár engedelmeskedett. + +– Most oltsa el a lámpát és jőjjön ide. + +Belizár a sötétségben tapogatódzva ment vissza a székéhez. Edit keze már +várta. Magához vonta, hozzábujt, súgva beszélt hozzá. + +– Ketten vagyunk. Mindenki alszik. Ott fönn csillagos az ég, alattunk a +tenger. Ez a demaszkirozás órája. Ha most nem látjuk meg egymás arcát, +akkor soha. Igérje meg, hogy őszinte lesz! + +Belizár némán bólintott a fejével, de Edit megérezte a homályban. + +– Mondja, Belizár, szeret engem? + +Valószínü, hogy az elmult héten már kérdezték ezt egymástól, anélkül, +hogy a kérdésnek és a válasznak valami különösebb jelentőséget +tulajdonítottak volna. Most azonban más volt. A kérdés úgy világított a +homályban, mint a közeledő életmentő tűzcsóvája. + +Belizár pedig, aki eddig egyedül bolyongott a poláris éjszakában, +megismerte a párja jeladását és rohanvást rohant feléje. Valami, amiről +eddig nem tudott, amit elfojtott magában, most úrrá lett fölötte és +magával ragadta. A második énje, aki megőrizte hidegvérét, ijedezve +látta a fejetlen rohamot, de visszatartani nem tudta. + +– Szeret engem? + +Az amerikai válasz helyett oda tette nagy kezét az asszony torkára. De +ebben a gesztusban több volt a simogatás, mint a fenyegetés. + +– Tudom, – suttogta Edit – ha most egy szikrányi léhaság van bennem, +akkor meghalok. De nincs bennem egyéb, csak reszkető és imádkozó +asszonyi várakozás. + +– Szeretlek, – mondta Belizár. + +– Szerettél már valakit így? + +– Senkit. Egy kutyám sem volt, melyhez ragaszkodtam volna. + +– Tudom, hogy úgy van, – suttogta Edit. + +– Én a szerelemről azt tartottam, hogy gyöngeség vagy betegség… + +Edit az izgatott kíváncsiságtól szepegve ostromolta: + +– Dehát ki vagy te tulajdonképpen? Honnan jösz? Hová mégy? Beszélj nekem +a multadról! Senki sem hallja, csak az éjszaka és én. + +Belizár vállat vont. + +– Nincs arról mit beszélni… + +De azután mégis beszélt. Ez az őszinteség órája volt, amely +kipattantotta szívének minden titkos ajtaját. Ami eddig hideg és kemény +volt benne, az megolvadt és a mély férfihang zengésével, tűzpatakként +ömlött keresztül a kis mahagóni-szoba enyhe, barna homályán. És magát +Belizárt talán még jobban elmámorosította a saját őszintesége, mint +Editet. + +Rettenetes beszámoló volt. A győztes atléta mégegyszer önként +leereszkedett a tündöklő csúcsról, vissza a sötét posványba, ahonnan +valamikor kiindult, csak azért, hogy megértesse egy asszonnyal, milyen +lealázó, milyen verejtékes volt a kapaszkodás a magasba. Mohóbb, +szívósabb és lelkiismeretlenebb volt mindenkinél, megtette azt is, amit +más szeretett volna, de nem mert megtenni, azért is kerekedett a többi +fölé. Mindent megtett a siker érdekében. + +– Embert is öltél? + +– Azt is. + +A jószagu asszony összerándult a homályban és görcsösen kapaszkodott +Belizár kőkemény karjába. + +– Beszélj! Tudni akarom! Mindent –! + +Addig biztatta, míg ezt is elmondta. Úgy történt, hogy egy elszánt +legény, a konkurrens cég mérnöke, meglopta Belizár újszerkezetü gépeinek +titkát. Belizár ott érte a féltve őrzött műhelyben, a titkot már nem +vehette vissza tőle, mert azt magával vitte volna a fejében, tehát – + +– Bántott a lelkiismeret? Álmodtál róla? + +– Nem gondoltam vele többet. + +Edit remegve simult hozzá. + +– De most beszélj a szerelmedről. Hetek óta a kedvesed vagyok és semmit +sem tudok erről. Mondj el mindent, a legtitkosabbat, a legkülönösebbet +is mondd el! + +Belizár hangja oly lehellethalk lett, hogy Editnek a beszélő szájához +kellett szorítania szomjas fülét. + +– Ami azelőtt betöltötte az életemet, az mind értéktelenné lett, – nincs +már semmi, csak te vagy egyedül… Mindig az az érzésem, mintha a te véred +folyna az ereimben… A saját testem is szent előttem, amióta megöleltél… + +– Mit szeretsz rajtam? + +– Mindent, azt is, ami gonosz és bűnös benned. A romlottságodat is, +amely keresztülvilágít a bőrödön, mint a tűzfény a selyemernyőn… + +– Mondd, miattam is tudnál ölni, nemcsak a pénzért? + +– Téged is meg tudnálak ölni. + +Mialatt beszélt, az ujjai megint átfogták Edit nyakát. Az asszony +diadalmas rettegést érzett, mint az állatszelidítő, mikor először lép be +az új fenevad ketrecébe. + +– Mondd, – de őszinte légy! – nem féltettél mostanában, hogy meghalok? + +– De igen, sokat gondoltam erre. + +– Nagyon szenvedtél? + +– Nem. Inkább megnyugtatott a gondolat, hogy mindennek vége lesz, sőt +szinte örültem, hogy itt halsz meg nálam, nekem halsz meg. + +– Arra gondoltál-e, hogy mit tennél a holttestemmel? – faggatta Edit. + +– Arra is. Tegnap éjjel, mikor oly sokáig eszméletlen voltál, egész terv +alakult ki a fejemben. + +– Mondd el! – biztatta borzongó kiváncsisággal az asszony. + +– Egy kis szigetet ismerek Melos mellett, azt megvásárlom neki, +gondoltam… Fekete földet hordatok oda Sziciliából és teliültetem +ciprusfákkal, borostyánnal… A sziklán kis márványtemplomot emeltetek, az +akropoliszi Nike-templom mintájára… A timpanonban lesz a kalydoniai +vadászat, Atalante persze a te vonásaidat viseli… + +– És a templomban? + +– Egy szfinx. + +– Az is én vagyok! + +Edit édesdeden fölsóhajtott. + +– Talán jobb is lett volna mindjárt odaköltözni a ciprusfák alá, az én +templomomba. + +Majd gyöngéden elnevette magát. + +– Tudod, mi lesz a sziget neve? Álomország! + +Sokáig azonban nem tudott nyugton feküdni Álomország +márványszárkofágjában. Hamar lerúgta magáról a fedelet és széttépte a +szemfödőt. + +– Nem, Belizár, nekem nem tetszik az a sziget! Hiába áll ott a +Nike-templom, mégis csak a milliárdos szeretőjének mauzoleuma lesz. És +hiába nevezed a helyet Álomországnak, az csak a bolond amerikai szigete +marad. Szörnyü gondolat, hogy Baedeker csillagot tesz a sziget mellé, az +utazó Budapest pedig, ha arra veti a sorsa, meghatottan áll meg a +mauzoleum előtt és így szól: Jaj de hangulatos! + +Belizár meg akarta csókolni, de Edit szelíden elhárította magától. + +– Lázszagu vagyok. + +Később azt mondta: + +– Ha akarod, elvihetsz Velencébe. Óh, mi azért még a szeme közé +nézhetünk az Aegei-tengernek, – nem igaz? + +Csendesen símogatta Belizár fejét. Ezt eddig soha sem tette. Valami +anyáskodó és kissé fölényes jóság volt a gesztusában. + +Azután jó ideig csendben voltak. Kivülről mérges zakatolás hallatszott, +majd vízcsobogás, mintha megdühödött bálna korbácsolná farkával a +tengert. Valamelyik Lloyd-gőzös készülődött éjszakai útjára. + +Belizár később óvatosan az asszonyhoz hajolt: az szelíden szunnyadozott. +A fejét édes bizalommal a barátja karján nyugtatta. Hogy föl ne +ébressze, Belizár reggelig mozdulatlanul maradt az ágya mellett. + + + + +XIII. + +Az Ariane nyugatnak vette útját; orrmányárboca hanyatló csillagképek +felé mutatott. + +Most is fehér csapást hasított a kék tengeren, de a csavar nyomában +elterülő puha, pelyhes tajtékágyon már nem játszadoztak szilaj tritónok +és nevető szemü nereidák. A kazánház érctüdeje most is az erő dalát +énekelte, de a partokról már nem válaszolt a syrinx és a csörgődob. + +A hellászi ég gyöngéd, szivárványos ködkárpítját elperzselte, a hellászi +istenek mámorát fölitta és elsorvasztotta a nyár, amely izzó átokként +űlt a távoli hegyek fölött. A vízből kinyúló sziklafejek arcára dúlt +proletár-ráncokat vésett az éles napfény, a tenger sisteregve főtt az +örökös sirokkóban, semmi sem maradt meg, csak a víz- és kősivatagok +gyászos valósága, a kiszenvedett Hellász csontváza. + +A hajógép lázas és mégis egyhangú lihegése elfárasztotta és +elszomorította Editet. Olykor csodálkozással kérdezte magától, hogy mire +való az örökös bolyongás a sirályok és delfinek pusztaságaiban? Az +Ariane tegnapról mára úszó koporsóvá lett, mely az ő testét szállította, +a lelke már régen befejezte hellászi útját és távoli hűvös, lombos +kertek fölött szárnyalt. + +Ha magában volt, sokat nézegette a nagy tengerész-térképeket. +Megtanulta, hogy az Ariane óránkint egy gyufaszálnyi útat tesz meg és +Belizár gyakran látott gyujtót a kezében. Hogy mikor jött rá a nagy +türelmetlenség, azt maga sem tudta; mikor észrevette, már rajta volt. + +– Mit fog Velencében csinálni? – kérdezte Belizár. + +– Egy-két hétig ott kell maradnom. Megpróbálom, hogy megint magamhoz +szoktassam a szárazföldieket. + +– A hajómon fog lakni? + +– Hová gondol, Belizár? Az Ariane szirénája kétezer lóerővel trombitálná +bele a világba, hogy Ladányi Edit ott van. Majd csak fogadóba szállok. + +– Mindennap meg fogom látogatni, persze titokban. + +– Magát nem lehet eltitkolni, különösen hotelban nem. Nagyon penetráns +borravaló illata van. + +– Hol fogom hát látni? – türelmetlenkedett az amerikai. + +Edit elgondolkozott. + +– Majd kieszelünk valamit. Esti gondolázás közben talán eszembe fog +jutni, hogy reconnaisance-látogatással tartozom Arianenak. + +– Minden este eszébe fog jutni? – kérdezte Belizár mohón. + +Edit nem válaszolt. Az irizáló szeme becsukódott, a sima, szilárd +homloka mögött idegen gondolatok forogtak, amelyeket el kellett +rejtenie. Belizár nem sejtette, hogy az asszony, aki tőle két arasznyira +fekszik a födélzet kosárszékében, már megint ezer mérföldnyire van. + +Nemcsak a hellászi tengeren, hanem a Belizár lelkében tett körútjáról is +visszaérkezett már. Mikor utána vetette magát ennek az embernek, akkor +lázba ejtette és eszét vette a nagy kíváncsisága, amelyet olykor maga is +szerelemnek nevezett. Akkor megint érezte a régi szent és édes +nosztalgiát a férfi után. Mert hiszen kell valahol oly férfinak lenni, +aki meg tudja váltani a nőt örökös magányából, akinek lelke egész +világot fog magába: eget horzsoló ormokat, ahonnan az asszony, ha +letekint, meglátja és megérti az életet, – rettenetes mélységeket, +ahonnan nincs többé visszatérés. Ha nincs ilyen férfi a világon, akkor +mi célja az asszonyi életnek? + +Konstantinápolyban azonban már tudta, hogy ez nem az a férfi, akiért +élni és meghalni, akit legyőzni és szolgálni egyformán üdvösség volna. +Mialatt amazon-kegyetlenséggel verte föl Belizár lelkének utolsó +sűrüségeit, már tudta, hogy a kalydoniai vadászat eredménytelen lesz, +megint üres kézzel és üres szívvel fog hazatérni. Rossz nyomon járt, +midőn a nagy exploiteurök, az akarat- és siker-atléták között sejtette a +maga prédáját. Ezek a férfiak, az éberek, az erősek, a kíméletlenek, +gyermekleány kora óta hipnotikus erővel vonzották. Első nagy szenvedélye +– erre most szánakozó és meghatott mosollyal emlékezett vissza – egy sír +felé vezette, a párisi invalidusok dómjában levő sír felé, amelyet +azután éveken át posthumus rajongással lengett körül, mint az éjjeli +lepke a kripta mécsesét. Most azonban elvesztette hitét Napoleonban és +az összes Napoleonidákban. + +Azzal kezdte őket gyanusítani, hogy dicsőségük nem egyéb, mint a +közönségesnek diadala az előkelőség principiuma fölött. Nekik ahhoz, +hogy érezzék az élet mámorát, a tömeg magasztalására és irigykedésére +van szükségük. Milyen szegényes és sívár lehet a lelkük, hogy örökké +önmaguk elől menekülnek, a külsőségekbe, a cselekvésbe. Editnek eszébe +jutott a budapesti cifra nyomoruság, amely rideg otthona elől a +kávéházba bujdosik. Azoknak a Napoleonoknak is koldusszegény lehet a +lelki otthonok, hogy a világtörténelembe menekülnek. + +A Napoleonidák nem előkelő, de nem is erős emberek, – folytatta +elmélkedését Edit, akinek most egyszerre kegyetlen gyönyörüsége telt a +bálványdöntögetésben. – Az előkelőségnek és az erőnek nincs oka, hogy +elrejtse igazi arcát, ők pedig mindig vasálarcot viselnek. + +Ők maguk valamennyien amoralisták, – helyes! – embertársaiknál azonban +megkövetelik és kiuzsorázzák a vallás és az erkölcs minden babonáját. A +hideg, önző, hitetlen korzikai, a legnagyobb exploiteur, csak lángoló, +önfeláldozó, ideáljaikért halni kész emberek vállán tudott a magasságba +emelkedni. Miféle oroszlánok azok, amelyek báránybégetéssel tévesztik +meg áldozatukat? Miféle erő az, amely mások gyöngeségén élősködik? + +Az asszonyok mégis úgy hullanak a lábuk elé, mint tavasszal az +almavirág. A Napoleonok azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy ezeket +mind ők hódították meg. A nők mindig csak a saját fantáziájuk előtt +kapitulálnak. Napoleonnak csak egy teendője van: titkolja el gondosan +igazi mivoltát, a többit bátran rábízhatja a nőre. Mindegyikben van +annyi fantázia, hogy megkonstruálja magának az egyetlen Napoleont, +akinek nem képes ellenállani. A korzikait csak egy asszony ismerte ki +életében: Josephine; ő ismerte, meg is csalta. + +De hát hol vannak az igazi előkelő, a gazdag lelkü férfiak? Talán az +élet álmodozói és csavargói, a fölöslegesek között akadnak ilyenek. A +lélek milliárdosai, akiknek dúsabb a kincstáruk, semhogy pénzre +szorulnának; saját kegyelmükből való arisztokraták, akiknek nagyobb a +lelki tisztaságérzetük, semhogy meg tudnák ragadni a szennyes valóságot. + +Belizár kiolvasott könyv volt Edit kezében, a polcra azonban még nem +rakhatta vissza. Amióta nem tüzelte már a nagy kiváncsisága, nem is +harcolt Belizár ellen többet, hanem szelíd udvariassággal tért ki minden +összeütközés elől. Az amazon megint asszonnyá puhult. Talán egy csöpp +részvétet is érzett a nagy gyerek iránt, akit a napoleoni vasálarc alól +kihámozott magának. Az amerikai szenvedélye pedig napról-napra nőtt, +izzóbb és követelőbb lett. Ez a szenvedély perzselő tűzharangként +lobogta körül Editet és gyujtó csóvákat vetett álmaiba. A szerelem véget +ért, a kaland még folyt. Az asszony szíve kihült, az ajkai még forrók +voltak. Belizár „vérrel és mézes borral“ részegítette ezeket a szomjas +ajkakat, mint Odysseus meghalt kedveseinek szellemeit. + +Az utolsó hajnalon, mikor már a lagunába kellett érkezniök, Belizár +észrevette, hogy Edit sír. Mozdulatlanul, a keblén összetett kezekkel +fekszik a reggeli fényben, mint a kőkép egy királyné koporsóján, a +lehunyt pillái alól pedig könnyek szivárognak. + +Megint édes és forró honvágyat érzett valami után, amit elvesztett, +mielőtt még az övé lett volna. Mit csinált önmagából? Hiszen olyan +áhítattal hordozta szivében a szerelmet, mint valami világító szent +kristálygömböt, a végén azonban az élet forró és szennyes posványába +hullatta. Saját élet-talányának megoldását várta a férfitól és mindig +csak nyers, zavaros és fájdalmas izgalmakat kapott tőle. Most egy idegen +ember tartja őt rabságban. Miért? Hogyan jutott ő ide? És azt mondja +neki, hogy szereti, pedig csak rászokott az ajkára, mint iszákos ember a +kancsóra. Hogyan van az, hogy a legmagasztosabb érzés oly mélyre alázza +az embert? Több az a fantázia játékánál, hogy még Zeusz isten is, ha +szeretett, állattá változott? Nincs szerelem, amely büszke, tündöklő és +örök volna? Mi áll a szerelem fölött? A lemondás, a szenvedés? De hiszen +az nem az élet, hanem a halál erénye. Nem, ő nem érti ezt a dolgot, ő +semmit sem ért az egészből, ő csak táncol eszeveszetten és egymásután +hullatja szirmait. Virág a sirokkóviharban. + +Az Ariane időközben már közel érhetett céljához, mert sűrűn kanyarodott, +félgőzzel dohogott, óvatos ángolnaúszással sikolván be a lagunákba. +Egyszer valami nagy kőfal tövében járhatott, mert harsogó visszhang +fogadta. Azután egy torpedónaszád üvöltött mellette, bőszülten, mint a +sárkánykölyök. + +Belizár, aki még mindig az Edit pilláján csillogó könnyet nézte, halk, +mély és megindult hangon megszólalt. + +– Miért sírsz? + +Edit nem nyitotta ki a szemét, de nem is szárította föl könnyeit, csak +halványan mosolygott. + +– Semmiség, – mormogta. – Akkor is sirok, ha örülök valaminek, akkor is, +ha sajnálkozom valamin. Az asszony könnye csak arra való, hogy +fölcsókolja a férfi, ha úgy akarja. + +Belizár akarta és meg is tette. + +– Megbántad, hogy ideadtad nekem a becsületedet? – kérdezte később, +halkan és óvatosan. + +Ez a medve-naivitás, amely oly pátetikusan az igazság mellé tapint és +amely egyébként nem vallott a yankeere, mégis csak valami vígasztaló; +meg is mosolyogtatta Editet, de némi részvéttel is töltötte el a szívét. +Ujonnan fölvett szokása szerint anyailag megsimogatta Belizár fejét. + +– Szegény yankeem, hová jutottál? A mi becsületünk egészen más valami, +mint hinnéd. Ha szeretünk és kellünk, akkor minden mindegy, a becsület +is. Ha nem szeretünk vagy nem kellünk, akkor meg éppen minden mindegy. + +Belizárt azonban már nem lehetett eltéríteni útjából. Ő csak tovább +cammogott. + +– Ha arról volna szó, – folytatta, – akkor segíthetnénk a dolgon… +Föltéve persze, hogy az, amit egyizben a házasságról mondtál… + +Valami édes derü csapott Edit szívébe és járta át minden tagját. + +– Milyen malőröm van, – kiáltotta, a kitörő jókedvével viaskodva, – hogy +most megint nincs itt az osztályom! + +– Miféle osztályod? – kérdezte Belizár idegesen. + +– Én egyszer iskolás leánykoromban azt álmodtam, hogy az angol király +kezet csókolt nekem a marienbadi parkban. Álmomban is nagyon sajnáltam, +hogy osztályunkból senki sem látta megdicsőülésemet. Most egy milliárdos +kéri meg a kezemet és az osztály megint nem tud róla! Azt hiszem +azonban, a budapesti asszonyok megérzik ezt, mint a szeizmográf a távoli +földrengést. Harmincezer magyar honleány, aki mind hivatást érez magában +arra, hogy kékróka prémet és ezerfrankos csipkeharisnyát viseljen, e +pillanatban fölzokog álmában… + +Az Ariane horgonyláncai dübörögni kezdtek. A hajó útja véget ért. + +– Sia stai! – kiáltotta közvetlenül a nyitott ablak alatt egy melodikus +mély hang. + +Egyszerre olyan lárma kerekedett, mintha a piazza közepén kötöttek volna +ki. Edit megszeppent, az az érzése volt, mintha a hajó acélfala üveggé +változnék és ezer kíváncsi szem fordulna feléje. Édeskés sárgadinnye- +vagy ananász-szag vegyült a szoba paliszander-illatába. Editen egyszerre +pezsgő kíváncsiság vett erőt, könnyedén felszökött, mezitláb az ablakhoz +surrant, félrelebbentette sárga selyem függönyét és kidugta a fejét. + +A káprázó szeme csak egy darab vizet látott, amelyet rózsás tüzben izzó +aranytükörré változtatott az ifju nap. Egy gondola karcsu és izmos +árnyékképe siklott át éppen a vakító lángözönön. A vén _pope_ +föltekintett a kerek ablakon kihajló borzas női fejre, majd egy szakértő +pillantást vetett a fehér hajón lengő óriás selyemzászlóra és reszelő +mély torokhangon mondta: + +– Benvenuta, bell’ americana! + +Azután domboru mellel és feszülő karokkal nekilendült a hosszu evezőnek +s a mozdulatában annyi könnyed erő, férfias szépség és idegenszerü +előkelőség volt, mint az Olimpusra fölszállani készülő Hermesében. + +Edit szeme mohón szívta magába az aranyfényt, a tüdeje pedig megtelt a +szűziesen fanyar reggeli levegővel. A testét és a lelkét acélos erő +érzete járta át: ez megint a hajnali mámor volt, amelyet Trója alatt +érzett utoljára. + +Hirtelen visszalépett a szobába, amelynek homályában lomhán és kedvetlen +gondolatokba merülten gunnyasztott az amerikai. + +– Belizár, – mondta, – én szerényen be fogom érni a százfrankos +harisnyáimmal, most azonban megyek és megmondom Ninának, hogy +csomagoljon. + + + + +XIV. + +Reggel ezüst, este arany vér folyik Velence áttetsző ereiben. Hogy +délben milyen a város, azt senki sem tudja; délben visszafojtott +lélegzettel, káprázó szemmel terül el a laguna, a nap pedig sárgán +fenyegető oroszlánszemként hajlik föléje. + +Délután van, az arany órája már ütött, az azúr eget, a gyöngyszínü +várost, a malachitszínü vizet átjárja Tizian ragyogó mámora. Ez a mámor +most már mind lázasabb és követelőbb lesz, míg végül rá nem veti magát +az éj, a barnaarany hajú, kábító illatu, szomjas, bacchansszáju éj. + +Egy kis Lidó-gőzös dohog a város felé, sietve, mintha attól félne, hogy +eltéved és elolvad a lagúna félelmetesen fokozódó fényözönében. Az +árnyékvető ponyva alatt, az izzó kazán körül, egyetlen tarka tömegbe +szorult az emberek sokasága. Fürdővendégek, akik a Lidóról jönnek és +estebédhez sietnek. + +A hajó végében, csöndes angol emberek között, fehérruhás asszony ül. +Edit. A hímzett nagy kalapja alúl csak az álla látszik ki. Egy olasz +verseskötetet tart a kezében: Orlando furioso-t. Nem érti meg egészen, – +az olasz tudománya még meglehetősen szegényes, – de amint elolvas +egy-egy stanzát, mindig az az érzése támad, mintha kerek, szilárd, +arannyal erezett márványoszlopok erdejébe látna. A szeme káprázik a nagy +fényben; becsukja a könyvét és lehunyja a pilláit. A katlan +sistergésébe, a csavar dohogásába egyhangu emberi beszéd vegyül. Magyar +beszéd. Edit nem látja a beszélőket, – ott ülnek a háta mögött, – de +megérti minden szavukat. Csupa olyan dologról beszélnek, amihez maga is +tud. És amint hallgatja őket, minden hanghoz egy-egy állati fejet rajzol +szeszélyes fantáziája. + +Most két csikó társalog. Hogy miért éppen csikó, azt nem tudja, de a +nyers és fiatalos hangok kócos sörényü, kiváncsi szemü, vékony bokáju, +sovány parasztcsikók képét keltik föl Editben. + +– Az a nagy fehér gőzhajó ott a vámháznál, látod? az a Belizár yachtja. +Az Ariane. Szombaton érkezett ide. + +– Tulajdonképpen hogyan ejtik: jáhtnak vagy zsáhtnak? + +– Jattnak angolosan. A zászlója selyem és az egész hajó villamosan van +világítva. + +Edit a ponyva résén át látja a fehér hajót, amely oly diadalmasan +lengeti az amerikai csillaglobogót a Giudeccán, mintha meghódította +volna Velencét. Meg is hódította különben. Amióta itt van, a velenceiek +és az idegenek igen sokat foglalkoznak vele, fehér bordái körül bámész +gondolák keringenek, az ő kedvéért még a Canalazzo énekesei is +átköltöztek a Salute-templomtól a Doganahoz. + +Most egy komondor kezd morogni. + +– Az, hogy villamosan van világítva, nem nagy dolog, mert maga állítja +elő a villamerőt a gépeivel. + +Egy buldogg, amely eddig lesben feküdt, haragosan ráveti magát a +komondorra. + +– Ohó és a szénfogyasztás? A szénfogyasztás semmi? + +Azok ketten most már nem látnak és nem hallanak, hanem marakodva +vágtatnak tovább. Egyikük alighanem szakértő, mert sűrön használja a +_kalória_ szót. + +A csikók ott folytatják a békés beszélgetést, ahol félbeszakadt. + +– Nem lehet belülről megnézni a hajót? + +– Nem engedik meg. Ligetiné megpróbálta, de nem eresztették föl. Pedig +mondta, hogy az ura udvari tanácsos. + +Most megszólal egy szelídszemü, csillagos homloku kis borjú. + +– Kérem szépen, ki az a Belizár, akiről szó van? + +A csikók nevetnek. + +– Hát Kanizsán nem olvasnak ujságot? Belizár a világ egyik leggazdagabb +embere. + +Szinte érzi Edit, mint dülled ki a két bociszem a csodálkozástól. + +– Amerikai? – kérdi ájtatosan. + +– Magyarországon született, mint a nagy Pulitzer is, de amerikaivá lett +és nem sokat törődik Magyarországgal. + +A boci haragosan veti meg a fejét, mintha döfni akarna. Pedig még nincs +szarva. + +– Nohát az nem szép tőle, akármilyen gazdag ember is, hogy megtagadja +édes szülőhazáját! + +Újabb nevetés. + +– Jé, hát Kanizsán még ilyen patrióták az emberek? + +Most vén és tiszteletreméltó kérődzők brummogó hangja hallatszik. + +– Mit csinált az a Belizár a tavasszal Budapesten? + +– Üzleti dolga volt. Ő valami amerikai hajótröszt főembere és az Árkay +báró hajóstársaságával tárgyalt. + +– Ennek a Árkaynak is hogy fölvitte Isten a dolgát! Én még emlékszem rá, +mikor a hivatalokban kilincselt. + +– Hiszen majd kisül még róla is valami! + +Egy elbizakodottan és gúnyosan mekegő kecskehang veszi át a szót: + +– Érdekes pletykát tudok. Nem föltétlenül szükséges azonban, hogy +leányok is meghallják. Jó is lesz, ha bedugják a fülecskéjüket. Arról +van szó, hogy mikor Belizár elutazott Budapestről, valami emléket akart +magával vinni szép magyar hazájából és vitt is egy budapesti asszonyt: a +híres Ladányi Editet. Most itt vannak mind a ketten Velencében. + +Edit egy kis rémületet és egy kis undort érzett, mintha idegen kezek +érintenék a testét. + +Azután gyors egymásutánban két csikórúgást kapott. + +– Hiszen az a Ladányi Edit hóbortos! – mondta az egyik. + +– Dehogy, nagyon is tudja, hogy mit csinál! – duplázott rá a másik. + +Azok a háta mögött még mindig ő róla beszélgetnek. De most – jaj! – +rettenetes nőstény oroszlán rohanja meg Editet. Föltünően nagy és erős, +nem egészen fiatal, nem éppen csunya, de ijesztően energikus külsejü +asszonyság. + +– Mindabból, amit maga mond, Joanovics, egy szó sem igaz, – dübörögte +oda a kecskének. – Belizár és Ladányi Edit között nincs semmi, én +biztosan tudom. + +Edit, aki lehúnyt szemmel és visszafojtott lélegzettel, bizonyos félénk +állatkák módjára halottnak téve magát, várta a túlhatalmas ellenséget, +most csodálkozva nézett körül. Lám, hát tényleg vannak jószívü állatok, +sőt – ami még csodálatosabb – vannak jószívü nőstények? + +A következő pillanatban azonban már a húsában érezte az oroszlánfogakat. + +– Belizár nem olyan bolond, hogy kikezdjen afféle beteg macskával. Az +olyan férfi külömb nőket is talál! + +A beszélő gőgösen kidüllesztette széles oroszlánmellét. + +A női morálnak ez az őszinteségi rohama fölvidította Editet. Lám, az +emberek mégis kedvesek: arra szorítják az embert, hogy ne törődjék velük +és így kellemessé teszik az életet. + +Mielőtt kiszállott volna, megnézte őket. Kissé meglepődött, hogy a +külsejük után ítélve még jóval jelentéktelenebb emberek, mint hitte +volna. A nőstényoroszlán megtollasodott masseuse, vagy egy vagyonos öreg +úr házvezetőnője lehet. A kecskebak nagyorrú, rosszul borotvált ifjú, +gyűrött vászonruhát és sárga hálóinget visel. + +A kikötőhídon Árkay báróné várta Editet. A két kis fia is ott volt a +tanítóval, két a tisztaságtól és az egészségtől ragyogó óriás-gyerek, a +higienikus embertenyésztés kiállításos darabjai. A rózsás, kövér +arcukkal, a selymes hajukkal, a széles csípőikkel és a fejlett +lábszárukkal fiuruhás ballerináknak is nézhette volna őket az ember. +Proletáranyákat keserűséggel tölthet el az ilyen látvány; az Árkay-fiúk +olyanok, mintha egy egész munkás-utca gyerekeinek levegőjét és napfényét +elfogyasztották volna. + +A báróné azt mondta Editnek, hogy valamennyien Belizárnál fogják +elkölteni az estebédet, az Ariane födélzetén. + +– Mivel magadban vagy, én foglak gardirozni, – tette hozzá anyáskodó +szeretetreméltósággal. + +Elkisérte Editet a fogadójába és a hallban várta meg, míg átöltözik. +Mire Edit elkészült, ott volt már Árkay báró is. A báró igen kövér, de +fiatalosan izmos és mozgékony, fölötte jóképü ember volt. Inkább afféle +kvaterkázó, vadászgató vidéki úrnak nézhette volna az ember, mint annak +a merész, hideg és kiméletlen pénzembernek, aki a valóságban volt. + +A báró egypár szép rózsát hozott Editnek. + +– A feleségem engedelmével, – mondta tréfás meghunyászkodással. + +Mindez elég különös volt. Edit, mikor visszakerült forró emlékekkel telt +yachtkirándulásáról, némi szorongással gondolt a pletykaviharra, +amellyel otthon majd szembe kell szállania. Persze nem a lelkiismerete, +hanem csak a jóízlése szepegett. Leginkább Árkayéktól félt. A báró, ha +maga nem is volt mentes minden emberi gyöngeségtől, kíméletlen +szigorusággal tartott távol a családjától minden társaságot, amely +kifogás alá eshetett. Ebben az egy dologban sohasem értette a tréfát. +Árkayné pedig, ez a hideg, okos, szigoru és kötelességtudó asszony +képviselte Edit szemében az erkölcsi világrendet. A molyporszagu, +cikóriaízü világrendet. Őszinte meglepetésére azonban éppen Árkayék +voltak azok, akik most Velencében rögtön a társaságukba és a védelmükbe +fogadták. Pedig Edit kizártnak tartotta, hogy azok ne sejtsenek valamit +az ő hellászi kirándulásáról. + +A dolog magyarázata különben egyszerü volt. Belizár olyan kolosszális +financiális hatalom, hogy a vele való bizalmas érintkezés magában véve +erkölcsi nyereség minden pénzembernek. Úgylátszik, hogy Árkaynak +mostanában szüksége van ezekre az erkölcsi kamatokra, a báróné pedig +annyira szent dolognak tartja urának üzleti érdekét, hogy mindent +alárendel neki. Csak rá kell néznie arra a két komor és rózsás +óriásgyerekre, akiknek jövője érdekében oly elszánt harcot folytat az +ura, hogy anyai áldozatkészséggel ölelje szivére nem Belizár, hanem a +sátán kedvesét is. + +A Velencében fürdő néhány budapesti család, amely Árkayék koteriájához +tartozott, valóságos udvart alkotott Edit körül. A nagyszerü amerikai, +akinek fejedelmi yachtja ott horgonyzott a város közepén és óriás +arányaival, valamint fényüzésének modernségével kiméletlenül +megszégyenítette a régi paloták kopottas pompáját, a barátságával +fényessé, előkelővé és irigyeltté tudta varázsolni a budapestiek nyarát. +Ezért meg kellett valamivel fizetniök és ők szivesen fizettek. Az ár nem +volt nagy. Hiszen Edit előkelő és érdekes asszony volt, a róla keringő +pletykák végre rágalmak is lehettek. Az embernek csak okosan, humánusan +és fölvilágosodottan kellett gondolkoznia és minden rendben volt. És +mindazok, akik az Ariane magas födélzetéről akartak lenézni a +gondolákban szorongó kiváncsiakra, mindazok, akik részt akartak venni +Belizár vacsoráin és kirándulásain, okosan, humánusan és +fölvilágosodottan gondolkoztak. + +Voltak hölgyek, akik még többet is tettek, mint a mennyire föltétlenül +szükség volt. Állandóan magasztalták Editet Belizárnak, valósággal +fölkinálták neki, mert elképzelhetőnek tartották, hogy a yankee +pruderiája még bíztatásra szorul. Mert ha szerelemről van szó, akkor +mindenre elkészülhet az ember, még a legjobbra is. Minden pillantásuk +csupa bátorítás, minden gondolatuk csupa alkalomcsinálás volt. Szerelmes +menuettet lejtettek a kettő körül, melynek utolsó figurája talán az +lesz, hogy a jóbarátnők a szoknyáikkal selyem- és batiszt-falat vonnak, +amely mögött nyugodtan csókolódzhatnak a szerelmesek. + +Belizárnak, aki angolszász fejjel gondolkozott és aki azonfölül teli +volt nyárspolgárias hajlamokkal, tetszett ez az állapot. Ő +tulajdonképpen soha sem élt a társaságban – valamikor alatta, később +fölötte állott, de benne soha – és asszonyi dolgokban túlbecsülte a +társadalmi biróság súlyát. Anélkül, hogy tudta volna, előtáncosává lett +a menuettnek. Szertartásos és kissé gyanúsan hangsúlyozott tisztelettel +környékezte kedvesét, sőt a nyilvánosság előtt Edittel szemben kevesebb +bizalmasságot engedett meg magának, mint a társaság többi hölgyeivel +szemben. Olykor apró meséket eszelt ki, hogy fölösleges módon igazolja +alibijét. Szóval a yankeeből kifogástalan lovagot csinált a szerelem. +Közbe persze félig lehúnyt pillái alól mohón szívta magába Edit +bálványozott macskatestének minden vonalát és arra gondolt, hogy egy +órával később, miután már szertartásosan elbúcsuzott az asszonytól, az +Ariane sötét födélzetén fog ülni és lesni fogja a halk evezőcsapásokat, +amelyek visszahozzák neki a barátnőjét. + +Belizárnak tetszett az állapot, Editnek azonban nem. Ez a vigyorgó +félnyilvánosság, ezek az émelyítő uriasszonyok és gyerekek, akik virágot +és bűnbocsánatot hintettek a kedveséhez vezető útjára, ez a szeretkezés +diszkrét családi asszisztencia mellett: lealázta és elszomorította. Ez +nem a szabadság, hanem a rabság, nem a mámor, hanem a megalkuvás, ez nem +a szerelem, hanem a molyporszagu és cikóriaízü jó erkölcs által eltürt +vadházasság. + +A vérét megint fölkavarta a szabadság után való nagy és keserü +vágyakozása, amely eszét vette már egy ízben, mikor elhagyta egykori +férjét, aki épp olyan fülledt, rendszerető és hipokrita hitvesi +szerelemmel szerette, mint most ez a Belizár. Összetörni, fölrobbantani +és fölgyujtani mindent, elszaladni, fejjel beleugrani a szabadság zugó +nagy folyóvizébe, vissza se nézni többet, hanem elpusztulni, vagy +átvergődni a távoli idegen partokra… + +Egyszer azután egy idegen férfi felé fordultak cél nélkül keringő +gondolatai. Egy ember felé, akit régóta nem látott, akit csak +futólagosan ismert, akire különben alig gondolt. + +Úgy volt, hogy egy este betegséget színlelt és elmaradt a közös +vacsoráról. A fogadóban maradt és késő éjszaka még ott ült a komornája +szobájában, amelyet öltözőnek is használt és sorra nézegette a ruháit. A +szoba teli volt selyem-, batiszt-, csipke-, és mousseline-hullámokkal. + +A nyitott ablakon át, amely a keskeny és sötét csatornára szolgált, +tömören zengő férfihang szürődött be. Eleinte azt hitte, hogy valaki +énekel odalenn, de azután megértette, hogy verseket recitál. Ismerős +verseket, Ariostoból. A népies recitantek kevélyen és naivan pompázó +pátoszával, hullámosan ejtvén a verseket és ragyogtatván a rímeket. + +Edit kendőt vetett meztelen vállára és kihajolt az ablakon. Odalenn egy +parányi kis csillag, mindenesetre egy gondola jelzőlámpása, siklott +végig puha lendülettel a vak sötétségen. Editnek az a benyomása volt, +mintha mesés kincsekkel megrakott hajó vonulna végig a homályon, a +láthatatlan hajós pedig a maga fölöslegéből szivárványos szóbuborékokat +szór föl a kivilágított ablakokhoz. Most az ő ablaka alatt volt. A +hangján hallatszott, hogy fölemeli hozzá a fejét. + +Le belle braccia al collo indi mi getta, + +El dolcemente strinse, e baccia in bocca… + +Különös, de való, soha még emberi hang nem tett Editre ilyen benyomást. + +A kis lámpás a csatorna fordulójához ért. + +– Sia premi! – kiáltotta a vontatott gondolásfigyelmeztetést ugyanaz a +hang. + +Csönd lett, csak a hullámok csobogtak halkan odalenn. + +És Edit gondolatai egy budapesti ismerőse, egy Tihanyi nevü író felé +fordultak. Maga sem tudta, hogy miért. Talán a recitante hangja +emlékeztette reá, vagy mert Tihanyi volt az, aki egyszer, egy véletlen +találkozásuk alkalmával, fölhívta figyelmét Ariostora. Elég annyi: +Orlando arannyal erezett oszlopcsarnokából szembe jött vele az író. + + + + +XV. + +Edit legújabban, olykor szinte sértő fölületességgel kieszelt ürüggyel, +el-elmaradozott a közös estebédekről. + +Belizár vendégei ilyenkor fölöslegeseknek és idegeneknek érezhették +magukat az Ariane födélzetén, akárcsak a megszökött szultána +udvarhölgyei a palotában. Edit volt az aranylánc, amely összekötötte +őket az amerikaival, egyébként azonban nem volt egymáshoz semmi közük. A +hölgyek ugyan elszántan kísérleteztek, hátha el tudnák feledtetni a +távollevőt, de Belizár sárga szeméből kolerikus padisah-unottság +meredezett reájuk, tréfásan túlzott lovagiassága pedig, amellyel máskor +tüntetni szokott, most iróniává ecetesedett. + +– Hová jutott ez az ember! – susogta egyizben Árkayné. + +A báró óvatosan rápisszentett. (A nagyúr gyöngeségeit az ember +belevonhatja kombinációiba, de ezeket titkos pénzalap módjára kell +kezelni és róluk beszélni nem raison.) Ez azonban túlzott óvatosság +volt, mert kettőjükön kívül csak néhány skót _bluejacket_ volt még a +motoros csónakban, amely az Arianeról a kivilágított Piazettára vitte +őket. A skótok nem hogy a magyar beszédet, de a báró angol beszédét sem +értették meg. + +A szökevény azalatt belevette magát a Merceriára szolgáló +sikátor-junglebe. Jobbról-balról olyan tarkán és bizalmasan világítottak +az alacsony kis boltok, mint száz kinai családi istenség szentélye. És +majd minden boltban ugyanaz a kép: nyájas arcu, mozgékony, barna emberek +rá akarnak valamire beszélni bizalmatlan, lomha, szőke embereket. A +világító üvegtáblák között, a keskeny utcán, estebéd után levő, békés, +fesztelen és ráérő tömeg csoszog. Idegen illatok vegyülnek össze, idegen +szemek merülnek egymásba és idegen profilok gyorsan elmosódó emlékét +viszik magukkal. + +A sokaságban lépked Edit is és mivel egyedül van, némi tavaszi +szabadságmámort, egy kis kalandos kíváncsiságot és valami édes, +nyújtózkodó elégedettséget érez, mint a macska, mikor enyhe holdvilágban +végigoson az idegen háztetőkön. A fején olcsó szalmakalap van, melyet ő +mamzell-kalapnak nevez, kabátját a karján viszi; nem néz sem jobbra, sem +balra, de azért megérzi az asszonyok hideg és gyanusító, valamint a +férfiak meleg és egyetértő pillantását. + +A Rialto hídjánál gyérülni kezd a tömeg és sötétedni az utca. Néhány +boglyas fejü, vékony dongáju munkásleány velencei lacerta-kecsességgel +kapaszkodik föl a lépcsőn és Edit gépiesen a nyomukban marad. + +Odaát a túlsó parton hirtelen eltünnek a leányok; a kelepelő beszédjük +elhal távoli sikátorokban. Egy keskeny utcatorok homályából rettenetes +prüsszentés hallatszik ki, – olyan, mintha a Minotaurusz prüsszentett +volna a labirintus visszhangos méhében, – Edit megszeppen, sarkon fordul +és visszakerül a híd felé. + +Egy fehér hálóréklis, fürtös fejü, nagyon kövér asszony rekeszti el a +szűk utcát. Egy szalmakalapos férfival tereferél. + +– Addio zia, – mondja a szalmakalapos és gyöngéden lapockán csapja a +kövér asszonyt, aki erre negédesen fölkacag. + +– ’ddio si’ore Zepe! + +A szalmakalapos fütyürészve megy odább, az utcai lámpás alatt azonban +megáll és előkeresi kurta fapipáját. Editnek úgy tetszik, hogy ismeri +azt az arcot. A sápadt, kevélyen közömbös, hidegszemü, aranypilláju +vonásokon – melyeket egyízben Borgia-arcnak nevezett – most meleg, +szinte gyöngéd mosoly fut végig. + +– Jó estét, fehér asszony! – mondja magyarul és megemeli kalapját. + +– Jó estét, Tihanyi! + +Valóban az író volt, akire Edit – miért, miért nem – többször is gondolt +az elmúlt napokban. Kezet fogtak. + +– Mi hír Cythera szigetén? – kérdezte Tihanyi. – Turbékolnak még a szent +galambok? + +Persze, ő is tudott Edit mitológiai tanulmányútjáról. Edit harag nélkül +parirozta a prím-vágást. + +– A galambok már nem turbékolnak, _pigeon roti_ néven föltálalták őket a +table d’hote-nál, a cytherai királynő pedig tisztelteti magát és azt +üzeni, hogy sokáig már ne számítson a protekciójára. + +Ők ketten, bár tulajdonképpen csak futó ismerősök voltak, ritka +találkozásaik alkalmával mégis olyan bizalmas hangon szoktak kötekedni, +mintha valami titkos szövetség tagjai volnának. Edit ezen olykor maga is +csodálkozott. + +– Szerelemről lévén szó, – kezdte megint Edit, – ki volt az a +Veronese-tokáju hölgy, akivel az imént rajtakaptam? + +– Marcolina néne. Öt fia gondolás, ő maga zöldséggel kereskedik az +Erberián, mellékesen meg ráér arra is, hogy rendben tartsa az én +szállásomat. + +– Mikor érkezett meg ide? – faggatta tovább Edit. + +– Talán három hónappal ezelőtt. + +– De hiszen Árkayné egyszer sem beszélt magáról? + +– Nem tudja, hogy itt vagyok. És ha nem derogálna magának, hogy közös +titka legyen velem, akkor arra kérném, ne is említse a budapestieknek, +hogy látott. Azok a szegény emberek ugyanis mindig útban vannak, hogy +megkeressék _az igazi_ Velencét és azt hiszik, hogy megközelítik +céljukat, ha makarónit esznek és chiantit isznak a Gatto nero-ban, – +„egész kedélyesen, csak szmokingban“. Ilyenkor a stilus kedveért +meghívják bohém-ismerőseiket is. + +– Ez nevezetes dolog! – elmélkedett Edit. – Árkayné, az irodalom lady +patronessze nem tudja, hogy a múzsák előtáncosa egy levegőt szí és egy +vízben fürdik vele. És maga Zia Marcolina és az öt fia kedveért képes +megtagadni Budapestet? + +– És maga ezt nem tudná megérteni? – adta vissza a kérdést Tihanyi. + +Edit elnevette magát. + +– Bizony Isten megértem. De nem fél attól, hogy a véletlen előbb-utóbb +csak összehozza magukat és akkor mégis csak ki kell pakkolnia azt a +szmokingot? + +– Árkayék most amerikai bálnákra halásznak és ilyenkor nagylelküek a +magamformáju cigányhallal szemben. De különben is könnyü lesz magamra +vigyáznom. Hiszen mi százötven esztendős távolságban lakunk egymástól. +Én Velencében, ők pedig – + +Tihanyi abbahagyta, csak a kezével legyintett: nem érdemes erről +beszélni. Editet azonban érdekelte a tárgy. + +– Maga Velencében lakik és ők hol? + +– Mindig ugyanabban a modern nemzetközi hotelban. A hall kapujából +egyszer a Charing Crossra, máskor a Vendôme-térre, megint máskor a Canal +grandera látnak, de ők maguk mindig egy helyben maradnak. + +– Szóval, a magyarok még nem tudták elfoglalni Velencét, pedig sokat +próbálkoztak vele, amióta első izben tömlőkön akartak átusztatni a +lagunán. + +– A többiek sem tudták elfoglalni, az angolok, a németek sem. Sőt a +szárazföldi olaszok is elvesztették a Velencébe vezető utat. Itt +nyüzsögnek a hotelekben, a Piazzán és a Lidón, de nincsenek Velencében. +Ők csak vastag üvegtáblákon keresztül mereszthetik szemüket Velencére, +mint a csavargó a pénzváltó aranyaira. És mivel nem találják meg, tehát +konstruálnak maguknak valamit holdfény-díszletekből, málnaszörpből, +Tizian-szőkeségből és édeskés gitárcincogásból, valami ál- és +pót-Velencét. Ők a lagunák éjszakáinak varázsát tarka papirlámpákkal és +nápolyi kuplékkal magyaráztatják meg maguknak. Ők azt hiszik, hogy +belemélyednek a velencei nép lelkébe, ha makarónit és chiantit rendelnek +a csapszékben. Ha pedig meg akarják lopni a lagunák érzéki mámorát, +akkor idehozzák nászútra a feleségüket vagy a táncosnőjüket. Ezek a +szegény ördögök tisztára talyigások volnának, ha nem lennének millióik. +Különben mit sajnálom őket? Mindenki olyan Velencét kap, aminőt +megérdemel. + +Hogy ez a naplopó megvetette hatalmas pártfogóit, az végre is rendjén +való volt, meglepőnek legfölebb ellenszenvének támadó erejét találhatta +Edit. + +– Tulajdonképpen miért gyűlöli őket olyan nagyon? – kérdezte. + +Tihanyi csodálkozva nézett reá. + +– Hát maga nem gyűlöli a csőcseléket, amely tisztátalan szemeivel +megmérgezi a szépség és az élvezetek minden kútját? Én, bevallom, +megértem Nero lelkiállapotát, ha a holdfényben gondolázó +tőzsdematadorokat vagy kártya-grófokat látom. + +Árkayék és Belizár csőcselék! – Edit gyönyörünek találta az ötletet és +hangosan elnevette magát. + +Beszélgetés közben szűkmellü házak közé szorított kis térre jutottak, +amelyen Edit nem járt még, annyira el volt dugva az utcasikátorok +labirintusában. A tér felét fehér fényben fürösztötte a holdvilág, másik +felére enyhe, barna árnyék borult. Egyik ház előtt, alacsony +zsámolyokon, nők és gyermekek csapatja kuporodott. Szaporán +beszélgettek, többen is egyszerre, és a halk és egyhangu duruzsolások +úgy beleillett az éj hangulatába, mint a magyar Alföldön a békák mélabús +kuruttyolása. Most egyszerre elnémult az asszonyok kara. Egy fiatal nő, +akinek fülében nagy karika csillogott, kellemes, kötekedő vidámsággal +mondta: + +– Ahi, si’ ore Zepe! + +Tihanyi a kezével köszöntötte. A sétálók lassu léptekkel mentek tovább, +az asszonyok egyhangu kelepelése pedig újból megeredt. + +A terecske tulsó végében ciszterna volt. A sarokban örök mécses +pislogott a falifülke rozsdás drótrácsa előtt. Edit megállott a +ciszternánál. Tücsökcirpelést hallott és kedve lett volna leülni a fehér +kőlépcsőre. De még sem tette meg. + +– A boldogult nagyanyámnak volt egy üvegszekrénye, – mondta, – abban +néhány muranoi üvegtárgyat őrzött. Gyermekkoromban gyakran elnézegettem +a különös színü és idegen formáju poharakat és tisztán emlékszem, hogy +akkoriban sokkal mámorosabb volt a szívem az ismeretlen Velencétől, mint +ma, mikor itt járok a város utcáin. Ez szomoru ám. Szeretném néha +megkérdezni valakitől, aki többet tud, mint én, hogy egyáltalában +megvan-e még Velence? + +– Megvan, – válaszolt komoly arccal Tihanyi. – De nem lehet odajutni sem +tömlővel, sem vasúttal, de még gőzyachttal sem. A csodálatos +szigetvárosnak megvan az a tulajdonsága, hogy tengeri állatként elmerül +a lagunában, mihelyt ellenség közeledik feléje. Halálos ellensége a +falánk szemü csőcselék. Csak azokat engedi a közelébe, akik +velenceieknek születtek. De nem mindenki született annak még azok közül +sem, akik a városban látták meg a napvilágot. + +– És mi az, amit a város az idegenek elől rejteget? + +– A saját örökifju meztelensége. Az idegeneknek csak ezeresztendős +kőrongyait mutogatja. + +Editnek úgy tetszett, mintha megint érezne valamit abból az idegenszerü +mámorból, amit egykor nagyanyjának szines poharai okoztak neki. + +– Jó volna egyszer meglátni azt az örök ifjúságot, – mormogta halkan. + +Az író levette a szalmakalapját és indulatosan végig simított sűrü, +selymes haján. + +– Milyen város ez! Hiszen ismeri teremtésének történetét? A lagunák +Logosza kemény és merész istenkarmaival összeragadott mindent, ami +értékes volt a világon és abból gyúrta össze Velencét. Hellász könnyed +márványszépsége, Egyiptom titokzatossága, Bizánc merev aranypompája itt +van… Nemcsak Salamon király oszlopait, a Hippodrom bronzlovait és a +Pireusz kőoroszlánjait hozta el, hanem Hindosztán verőfényének aranyát, +Ceylon távoli őserdeinek ünnepies zúgását, ősrégi keleti népek forró, +vérszomjas és őrjöngő álmait is… Az illatfelhők, amelyek Semiramis +palotáját betöltötték, a szelid fény, amelyet Kleopatra gyöngyei +sugároztak, a csókok, amelyektől Aszpazia ajka kitüzesedett, a virágok, +amelyek Messalina keblén elfonnyadtak, a zenehangok, amelyekre Salome +táncolt, mind itt vannak valahol elraktározva a városban. Velence ismeri +minden rejtély megoldását és minden valóság mögé újabb rejtélyt állít. +Látja azt a kis házat a sarokban? Nem olyan, mintha a meghalt nagyanyánk +laknék benne? + +Egy láthatatlan és óvatos kéz éppen ebben a pillanatban behuzta a kis +ház ablakainak fatábláit. Vaskorlátos, keskeny lépcső vezetett föl a +bádogtetős bejárathoz. A vaskorlát oszlopán szürke nagy macska ült. Az +egész házacska tényleg olyan ősrégi, titokzatos, melankólikus és mégis +olyan jó ismerős, vonzó és tisztes volt, hogy Edit elfogadhatónak +találta az író megjegyzését. + +– Én – folytatta Tihanyi – megtaláltam itt majd minden értéket, amit +életemben eltékozoltam. A csőcselék azonban nem talál semmit, csak +nyirkos falakat, roskadozó odukat, megvakult ablakokat és azt mondja: +megkéstünk egy-két száz esztendővel. + +– Hát nem késtünk meg? – kérdezte Edit szinte megindultan. + +– Soha nem késik az, aki megérkezik. A város megvan és fölkínálja az +élet százezer csodálatos lehetőségét. A régi Velence szunnyadozik, de +tüstént fölébred, mosolyog és él, mihelyt a Rion megkondul az igazi +velencei lépése. Minden város holt háztömeg, élete az emberek lelkében +folyik és mindegy, hogy millió vagy egy ember lelkében. Ez egy +ezeresztendős orgona. Az értelmetlenek azt hiszik, hogy muzeumba való +ócskaság, ha azonban eljön a művész, akkor újból megzendül az élet és az +ifjúság szivettépően mély dala. + +Edit sohasem hallotta még így beszélni Tihanyit. Ki hitte volna, lám, +hogy ez a hideg gunyolódó is fölfedezett magának egy álomországot? + +– Nem érzett még kedvet magában, hogy könyvet írjon Velencéről? – +kérdezte. + +A következő pillanatban azonban már tisztában volt vele, hogy a +kérdésében valami trivialitás, vagy gyöngédtelenség volt. + +– Én még sohasem éreztem kedvet magamban, hogy írjak valamiről, – +válaszolt Tihanyi szárazon. – Nincs meg bennem a vérbeli költő +corybant-szemérmetlensége, amely a maga mámorát odaveti a tömegnek. +Ezért nem is vagyok író. + +– Hát micsoda? – szaladt ki az önkéntelen kérdés Edit száján. + +– Én vagyok a keleti mese elvarázsolt embere; télen kutya vagyok, nyáron +királyfi. Télen ott lebzselek azoknak asztala körül, akiket meg kellene +marnom. A tavasszal megrázom magamat és őszig megint velencei vagyok. A +nyaram nem tud semmit a telemről, a kutya pedig nem emlékszik a +királyfira. Ez a kettős természetem különben családi örökség. Az apám +ugyanis magyar ember volt és hivatalnok, az édesanyám pedig fiumei olasz +és művésznő. Az ő vérük sohasem tudott megegyezni, ma sem tud eggyé +lenni az én ereimben. + +Szűk sikátorban jártak; Tihanyi elől ment, az asszony engedelmesen +nyomon követte. Közbe azt a megfigyelést tette, hogy vezetőjének most +más a testtartása és a járása, mint Budapesten. Mintha ez nem is Tihanyi +volna, hanem valami laguna-diavoletto, aki az ingerkedés kedveért +fölvette a pesti író maszkját. + +– Hol vagyunk most? – kérdezte Edit. + +– Ötven lépésnyire a hídtól. Onnan könnyen hazatalál a Britanniába. + +Tudja, hogy ott lakom, alkalmasint egyebet is tud, – gondolta magában +Edit. + +A hídon búcsut mondtak egymásnak. + +– Köszönöm, hogy úgy beszélt velem, mintha nem számítana a csőcselékhez, +– szólt Edit. + +– Magát? Ha volt már született veneziana, akkor maga az, – válaszolt +Tihanyi. – Maga Velence tékozló leánya. Elkalandozott hazulról és +büntetésül most sertések között kell élnie. Úgy kell magának! De egyszer +majd haza jön megint a mi városunkba. + +– Tehát viszontlátásra Veneziában! – szólt Edit, kezet nyujtva az +írónak. + +Az asszony a Merceria irányában ment, de alig, hogy öt lépést tett, már +visszafordult megint. + +– Si’ore Zepe! Ugyebár _otthon_ én is mindent vissza fogok kapni, amit +elherdáltam az idegenek között? + +– Az természetes, – nyugtatta meg Tihanyi. + + + + +XVI. + +Edit első találkozásuk után megint jó ideig nem látta Tihanyit. Egy +ízben nekiindult, hogy megkeresse azt a furcsa kis teret a San-Silvestro +tájékán, ahol Tihanyi szerint a meghalt nagyanyák laknak, de semmiképpen +sem tudott rátalálni. + +Egyszer azután mégis csak összetalálkoztak megint, még pedig igen +különös körülmények között. + +Éjfél után az Ariane sötét födélzetéről valaki odafüttyentett egyet a +gondolák közül, amelyek némán és makacsul keringtek a horgonyzó yacht +körül, mint a konyhahulladékot leső halak. Maga Belizár levezette Editet +a csapólépcsőn és besegítette a gondolába. + +– Ne kisérjelek el mégis? – suttogta magyarul. + +– Nem, nem! – tiltakozott Edit fojtott és indulatos hangon. + +– Holnap látlak? + +– Nem hiszem… Nem lehet… + +– Tehát holnapután… – mormogta meghúnyászkodva Belizár. + +A gondolásnak azt mondta: + +– A szállodába… Ne a vám előtt menj, hanem a kis csatornán át kerüld meg +a Salute-templomot… + +A fekete bárka nesz nélkül kisiklott az Ariane árnyékából. + +Edit lehunyt pillákkal dőlt végig a bőrülésen. Idegei föl voltak +zaklatva, ajkain még ott sajgott Belizár dühös csókjainak emléke, forró +testét a nagy kabát alatt is megborzongatta a hűs éjjeli levegő. Az +asszony egyszer-másszor türelmetlenül a homlokához nyúlt, mintha el +akarná zavarni lealázó gondolatait. Nem, mindennek már nem volt köze a +szerelemhez; ő Belizárnak csak rossz szokásává, betegségévé lett és az +amerikai úgy ragaszkodott hozzá, mint a reménytelen alkoholista az +italhoz. + +A széles Giudecca-csatornán két üres bárka jött szembe. A hajósok +szorosan egymás mellett eveztek és csendes, röfögő torokhangon +beszélgettek. Amint megpillantották az Ariane felől érkező gondolát, +széles jókedvük kerekedett. + +– Avanti, gondolière! – kiáltotta az egyik. + +– Bravo, si’ore Zepe! – nevetett a másik. + +Edit ijedten visszafordult és azt hitte, hogy álmodik, midőn a saját +gondolája végében, a hosszu evező mellett, ott látta Tihanyit. +Hajadonfőtt és kabát nélkül volt, gondolás szokás szerint kendőt viselt +a nyakán, a kék inge fölött. Amint a magas poppán állva, evezés közben +ütemesen hol a jobb, hol a bal lábára vetette testsúlyát, olyan volt, +mint a gladiátor, aki mindig ugyanazt a vívó-mozdulatot gyakorolja. + +Edit behunyta a szemét és visszafojtotta a lélegzetét. Úgy érezte, hogy +ez az ember nemcsak mindent tud, de mindent is lát. Látja a szenvedély +elvérző és kihülő emlékeit is, amelyeket Edit undorodva hurcol magával, +mint a gyilkos a földarabolt holttestet. + +A rémület és a szégyen rázuhant a lelkére, mint valami fekete lavina. +Mélyen lenn, a nagy sötétségben, egyetlen gondolata hadonászott és +nyöszörgött még: Elsülyedni, elsülyedni a vízbe, a tenger fenekére! + +Tihanyi pedig némán és nyugodt arccal forgatta a hosszu lapátot. + +Ez az ember tényleg kétféle életet élt, akár az Ezeregyéj ember-kutyája. +A lagunák opálos, erjedő levegője oly átalakító hatással volt reá, hogy +itt le tudta magáról rázni a nagyvárosi korhely elpuhultságát és +tunyaságát. Aki Budapesten képtelen volt arra, hogy két óráig +egyfolytában dolgozzék, az Velencében inaszakadtáig gyakorolta Marcolina +asszony fiaival az evezést. A gondolakormányzás nem olyan egyszerű +dolog, mint hiszik az emberek. Sok időbe és fáradságba telik, míg az +ember eltanulja azt az ezer gondolière-fogást, amely egyetlen hosszú +evező segítségével gyorsan és lágyan úszó, a kanyargó sikátorokban +torlódó hajók között okosan átsikló vízi állattá változtatja a nehézkes +bárkát. + +A céhbeli gondolások évek óta jól ismerték és bár kissé megmosolyogták +dilettáns evezését, mégis igen szerették signore Zepet, mert szépen +recitálta Ariostot és mert ősrégi, nemes mesterségük megbecsülőjét +látták benne. Némileg már a felekeztükhöz számították és ha az utcán +ismeretlen nő vagy gyermek köszöntötte, akkor Tihanyi biztosra vehette, +hogy valamelyik hajósnemzetségből való. + +– Sia stai! – hangzott most Tihanyi vontatott gondoláskiáltása és a hajó +széles ívben a kis csatorna torka felé lendült. + +A sarkon, a vízbe nyúló, körülfalazott pergola alatt, vidám +szegényemberek ültek a széllámpás körül. Öregek és fiatalok, nők és +gyermekek, láthatólag egy népes család tagjai, oly szorosan és melegen +együtt, mint vízi madarak a fészekben. A falon folyondár buggyant át, az +asztal fölött rongyos, sárga chioggiota vitorla volt a tető. +Valamelyikük megismerte Tihanyit és valamennyien sugárzó mosollyal +köszöntötték. Egy inas, vékony szép leány, akinek nagy Napoleonida-orra +volt, rájuk villogtatta a szemeit és a fehér fogait és egy marék +gránátvirágot dobott a gondolába. Az egyik hűvös virág Edit arcát érte. + +A következő pillanatban az éj elnyelt minden fényt és mozgást és ők +ketten benn voltak a néma, sötét csatornában. + +Edit most már kinyitotta a szemét. Óvatosan, mint a macska, amely az +imént lezuhant a háztetőről. Úgy gondolta, hogy egy hirtelen, merész +erőlködéssel talán talpra tudna megint szökni. Mindenesetre szólnia +illenék. Talán haragosan, megvetéssel rá kellene támadni erre az +emberre, aki végre is leselkedett utána, beletolakodott az életébe… + +A hajó csendes rángása azonban elálmosította akaraterejét. Nem szólt +semmit, mert nem talált magában semmit, sem haragos tüzet, sem hazudó +kedvet. Már szégyenkezést sem. Ő nem bánja, akármi volt és akármi lesz. +A levetkőztetett lelke úgy belesímul a sötét laguna nagy és édes +apátiájába, mint álmos gyermek a meleg, puha ágyba. Neki minden mindegy. + +A keskeny csatorna rendetlenül sorakozó, magas, fekete házak között +kanyarodik. Ez a házsor olyan, mintha az élet háta mögött épült volna. +Elárvult lámpák fényében, nyirkos, mély boltívek alatt, goromba +vasveretü kapuk láthatók, kapuk, amelyek talán száz esztendő óta nem +nyíltak meg. + +Editnek úgy rémlett, mintha halvány fényesség szűrődnék elő egyik-másik +kapu résein. Lehet, hogy ott benn, titkos pincék méhében, őrzik a szent +kincseket, amelyeket a régi Venezia összerabolt. Tyrus Bálszobrát, +Heliopolis arany háromlábúit, Delphi elefántcsont Apollóját, Bizánc +zománcos koronáit, India gyémántszemü bálványait. De Edit előtt most már +nem fognak megnyílni a kapuk soha. Mindez elsiklik mellette, elmarad +mögötte, a homályba vész, a lagunába sülyed. Mert a néma gondolás +irgalmatlan lendítésekkel hajtja tovább a fekete hajót. + +Álmossá búsulta magát, mint a gyermek. + +Egyszerre fény és zaj vette körül, emberi arcok… Azzal a különös +gondolattal riadt föl, hogy templomban van. A templomhajót víz borítja +és a gondola a gyertyafényben csillogó főoltárnál kötött ki, ahol papok +és ministránsok fogadják. De azután megismerte a hotel portását és a +groomokat… Igen, hiszen otthon van. Kisegítik a gondolából, a portás +hivatalos részvéttel kérdezi, hogy őnagysága talán rosszul van? + +Edit zavart mosollyal, kecsesen bólint a gondolás felé: – köszönöm, – +azután szorosan összefogja a köpenyegét és nem nézve se jobbra, se +balra, keresztül siklik a rámeredő szemek sorfalán és fölmenekül a +lakására. + + + + +XVII. + +Harmadnapra Belizár Ariane vízrebocsájtásának évfordulóját ünnepelte. Ez +ugyan szokatlan és erőltetett ünnep volt, majdnem annyira, mint a +megtiszteltetés, melyben egy római császár a hátaslovát részesítette, de +az amerikai mostanában megragadott minden alkalmat, hogy vendégeket +hívhasson. A legénység napok óta cicomázta a yachtot és Ariane hófehér +ruhában, virágos födélzettel, selyem lobogók alatt várta tisztelőit és +barátait, mint a milliomos apa bájos és elbizakodott leánya. + +Este „velencei éj“ volt az örömapa költségén. Kilenckor a Canal grande +felöl nagy trombitálás és dobolás kerekedett, azután egy tízezer tarka +lámpásból összerótt óriás csodapagoda úsztatott a yacht felé, +beláthatatlan kiváncsi gondolasereget csalogatva maga után. A tündöklő +vízipalota a zenekart és az énekeseket hozta. Mikor már közel volt, az +Ariane födélzetén és árbocain is kigyulladt néhány ezer izzólámpa és +mivel ezek az olasz nemzeti színeket mutatták, a gondolákban és a +partokon szorongó közönség lelkesen tapsolni kezdett. + +Azután egyszerre csend lett. Olyan szent, lélegzetfojtó csend, amilyenre +egyedül csak a világ leglármásabb népe képes, ha zenét készül hallgatni. +Lola Cavalotti, a Fenice tagja és a gondolás céh bálványa, kivágott +újvörös ruhában, kottatekerccsel a keztyűs kezében, megjelent a +vízipagoda tűzkapujában, és miután sokatmondó mosollyal meghajtotta +magát az Ariane előtt, elénekelte Tosca nagy áriáját. A hangja izzott és +remegett az édes szenvedélytől, amelyet még fokozott a kisasszony ama +reménye, hogy a gazdag barbár a kialkudott tiszteletdíjon felül valami +szép gyémántékszert is fog neki ajándékozni. + +Lenn, a csendesen pihegő tengeren, nyüzsögve himbálódzott a bárkaraj, +fönn, az Ariane magas Olimpusán, boldog, büszke és hozzáférhetetlen +istenek karaként csoportosultak Belizár vendégei, a likörös üvegekkel és +szivaros dobozokkal megrakott asztalok körül. + +Edit, fehér bársonyköpönyeggel a meztelen vállán, fölmászott a kapitányi +hídra és cigarettázva könyökölt a magas korláton. Kritikus kedvében volt +és kegyetlen macskakarmokkal szedte szét a velencei éj varázsát. Milyen +koldus szegény a gazdag ember fantáziája! Még pénzét sem tudja eredeti +módon a tengerbe dobni. Egyik azt teszi, amit a másik: yacht, tüzijáték, +zene, virág, pezsgő… Az emléktárgyak is, amiket vendégeiknek adnak, +mindig ugyanazok: legyező vagy karperec a nőknek, cigarettatárca a +férfiaknak… Sehol egy ötlet a láthatáron! Ugy látszik, hogy az utolsó +vendéglátó urak a renaissance meggazdagodott bankárai és zsoldosai +voltak. + +Az ének időközben véget ért, a homályból viharzó taps hallatszott. +Odalenn sűrü rajokban kerengtek a bámész emberekkel megrakott bárkák. A +bennülők beleolvadtak a homályba, de a magasan álló gondolièrek +belenyúltak az Ariane fénykörébe. Ezek a barna, kemény emberek az erő +arisztokráciájaként uralkodtak a lomhán kuporodó tömeg fölött és azzal a +kecses és erőteljes ringó-mozdulattal, amely Editet a repülni tanuló +Hermesre emlékeztette, kerülgették az Ariane fehér bordafalait. Az ifjak +olyanok voltak, mint a régi condottierek, az öregek pedig, – akik +Editnek kiválóan tetszettek – barázdás, barna és fájdalmas +apostol-fejeket viseltek széles vállukon. Ezer esztendő óta gyakorolják +már a repülést és lehet, hogy a túlóvatos Ikaroszok egyszer mégis csak +elrugják maguk alól a palánkot, fölemelkednek a levegőbe és akkor az +övék lesz minden, az Ariane is, minden piros és zöld lámpásával és +minden fehér asszonyával együtt. + +E pillanatban Árkay báró jelent meg a parancsnoki híd lépcsőjén. Kissé, +de csak kissé pezsgős volt, szuszogott a mászástól, a kövér arca meg +ragyogott a furfangos jókedvtől. + +– Megint egyedül, édes Edit? Miért nem törődik egy kicsit a többiekkel? +Megérdemelnők ám, hiszen mi magát nagyon szeretjük… Vannak emberek, +akiket boldoggá tehet egy mosolyával… Miért fukarkodik mégis? Hiszen +maga különben nagyon okos asszony. Ha tudná, Edit, hogy milyen +kolosszális árfolyama van most a maga mosolyának! Egyszer, ha kedve lesz +hozzá, beszélhetnénk erről többet is… Beszélhetnénk bizalmasan… + +Szeretett volna még valamit mondani, de az Edit arcában volt valami +fanyarság, ami elnémította. Csak sokatmondóan mosolygott, miközben a +tekintetével szinte vetkőztetni kezdte az asszonyt, de persze nem a +maga, hanem Kizlár aga módjára, a gazdája számára. A fiai, a két kövér +csodagyerek, fölkiáltottak hozzá és ő lement megint. + +Edit utána nézett és most vette észre először, hogy a bárónak lúdtalpa +van. Ez valami pudvás, plebejus benyomást keltett és Edit szemében +értéktelenné, vagy legalább is gyanússá tett mindent, ami rajta +egyébként férfias és erőteljes volt. + +– Ezeknek én kerestem meg a mai vacsorájukat, – mondta magában. – A +pezsgőt is, a havannát is én kerestem meg. És az arany tárcájukat is, az +Ariane zománcos, miniatür zászlójával… + +Megint a rézkorlátnak könyökölt és a vízen ringó sokaságot nézte, +amelyet érdekesebbnek talált, mint Belizár vendégeit. + +És ekkor váratlanul megpillantotta őt, Tihanyit. Hajadonfőtt, +gondolière-ingben jelent meg a lenn nyüzsgők feje fölött. A gondolája +farán állott és félkézzel forgatta hosszu lapátját. Közbe – mialatt +lassan ringatta testét a poppán – hideg és óvatos pillantásokkal +méregette az Arianet, mintha a yacht valami fehérfalu, ellenséges vár +volna. + +A bárkája keresztül siklott az Ariane lámpáinak fénykörén, majd +beleveszett megint a homályba, a barna vízen forgó fénytányérokat +kavarva föl evezőjével. Editet ekkor különös szomorúság fogta el; miért +is nem szólott hozzá? Kis idő mulva újból közeledett a gondola. Most +közvetlenül Edit alatt siklott el. Az asszony ekkor tölcsért csinált a +két tenyeréből. + +– Allo! Si’ore Zepe! – kiáltotta az izgalomtól remegő hangon. + +Az író fölemelte hozzá arcát. A két szeme úgy ragyogott a lámpafényben, +mint két nagy smaragd. + +– Szabad a gondolája? – kérdezte Edit. + +Tihanyi bólintott a fejével. + +– Várjon meg a hágcsó alatt… + +A kormányfödélzeten Edit összetalálkozott a hajókomornyikkal. + +– Belizár úr tudakozódott asszonyom után, – mondta a francia. + +Az ő ajkán is megjelent Kizlár aga édeskés kerítő mosolya. + +– Mondja meg Belizár úrnak, hogy elmentem, – válaszolt kurtán az +asszony. + +Az őrtálló matróz vállára támaszkodva, ruháit fölkapva, fehércipős +lábával óvatosan tapogatódzva, lement a hajólépcsőn. Tihanyi feléje +nyújtotta kemény kezét. + +Odalenn az árnyékemberek olyan rokonszenves pillantásokkal fogadták, +mint valami fehér istennőt, aki megszökött az olimpusról, mivel nem +birta már az örökös dicsfényt. + +– A szállodába? – kérdezte Tihanyi. + +– Nem… + +– Hát hová? + +– Vigyen Veneziába. + +Az író egy pillanatig elgondolkozott, azután nekifeszült evezőjének és +hátat fordítva a kivilágított városnak, elkanyarodott az Ariane orra +alatt és hosszú, egyenletes evezőcsapásokkal a békén alvó San Giorgio +szigete felé terelte hajóját. + +A kihalt Grazia-csatorna fordulóján elmaradt mögöttük az utolsó lámpás +és az utolsó emberi hang. + +Most már künn bolyongtak az elhagyatott vízi országutakon, a laguna viva +enyhén foszforeszkáló homályában, a Giudecca-sziget déli partja alatt, +ahol hosszan elterülve, a saját lombjukkal takaródzva, aludtak az ősrégi +kertek. Edit arcán érezte az alvó fák lehelletét. + +Egy helyen távoli hegedűszó hallatszott a fekete kertek felől. Az +asszony lehunyta a szemét és ekkor tüzesen cikázó arabeszkek alakjában +látta a zenét. + +Böcklin önarcképére gondolt: a művész fájdalmas gyönyörűséggel hallgatja +a háta mögött álló halál hegedűjátékát. A hegedűn már csak egy húr van, +a többi három elpattant. Vajjon hány húron muzsikál még a kertek +titokzatos hegedűse? Mindegy, – a fő az, hogy a játéka édes és tüzes. + +A part most elmaradt mellettük, a gondola belefutott a határtalan +szürkeségbe. Tihanyi később letette az evezőt, leült a bárka végébe és +előkereste matrózpipáját. A hajó orrán az alabárd csendesen ringott; +igen nagy távolságban egyetlen _faro_ fáradt mécsese volt még ébren. + +Valami csodálatosan mély, gyöngéd és meleg páratenger fogta körül a +gondolát. A levegőben, a vízben aranypor csillant meg és Editnek úgy +tetszett, mintha hajójuk fölemelkedett volna a felhők fölé és nyugodtan +vonulna tovább a csillagok útjain. Valami félig áhítatos, félig pogány +mámor érintette meg a szívét. + +De most megszólalt Tihanyi: + +– Velencét akarta. Itt van az egész. Az ősanyag, amelyből a várost +mintázták. + +Edit most úgy látta, mintha az éj függönye meglebbenne és mintha alatta +formát és szint keresve vajúdnék a gyöngyszürke pára. Paloták +márványtagjai bukkannak föl a világító ködből, füstoszlopként futó, a +helyüket kereső tornyok árnyékképe, aranygályák bíborvitorlája, fehéren +világító szobrok, fejedelmi köntösök brokát foltjai… Közbe pedig valami +pazarló vihar tündöklő szikraesőként és fehér hófúvásként röpíti a +drágakövek, a muranói kristályok, a gyöngyszemek millióit. Még illatot +is érzett és hangokat is hallott: talán „Szemirámisz ágyasházának +illatát“ és „Salome táncának zenéjét“. + +Tihanyi megszólalt és a függöny rögtön összecsapódott Edit szeme előtt. + +– Nézzen vissza! + +Messzi, nagyon messzi mögöttük piros és zöld tűzférgek ficánkodtak az ég +alján. Az Ariane tiszteletére rakétákat eregettek ott. + +– Milyen ostoba az, – mormogta Edit, aki most megint maga előtt látta a +Belizár-féle velencei éjt, a díszletezőnél megrendelt romantikájával és +szabott áru hangulataival. Tihanyi nerói gőgje már reá is átragadt. + +– Milyen viszonyban van maga a holddal? – kérdezte az író. + +– A lehető legjobb viszonyban. Miért? + +– Azért kérdezem, mert mindjárt itt lesz. Mindenesetre tudja, hogy a +hold mostanában divatját multa? A hold épp úgy, mint a naplemente. +Valaki, aki egyéniség volt, kiadta a jelszót, hogy az ilyen naiv hatások +a tömegnek valók és azóta a tömeg émelygést érez, ha a holdat látja. +Kérdezze meg például Árkay bárót, hogy mennyiért akasztana a szalónjába +egy holdas tájképet? Egyáltalában: a tömegre nézve ma kötelező az +eredeti és komplikált egyéniség. Az ilyen egyéniséget készen és olcsón +lehet kapni az esztétaboltokban és olyan népszerü viseletté lett, mint a +lódengallér. Mireánk nézve ez kellemes, mert most megint +gyönyörködhetünk a naplementében, anélkül, hogy rossz társaságba +keverednénk és a holdat is élvezhetjük, mivel nem homályosítja el millió +banális sóhajtás köde. Attól félek azonban, hogy az örömünk rövid lesz. +Az emberek hamarosan ki fogják sütni, hogy a holdvilág tulajdonképpen +Biedermayer-motivum és a kárpitosok megint divatba fogják hozni. + +Edit jobban szerette volna, ha a kisérője csendben marad. A beszédje +hideg légáramként szelte át az édes és meleg homályt. + +Tihanyi időközben megint kezébe vette az evezőt és miután lassan +megkerülte a sziget csúcsát, dél felől bekanyarodott a széles +Giudecca-csatornába. + +– Ezzel a várossal is körülbelül úgy vagyunk, mint a holddal, – mondta +evezés közben. – Amióta az emberek úgy ellepték, mint a békanyál a +tavat, kiment a divatból és senki sem látja, senki sem beszél róla +többet. A város elveszett az ember-hinár alatt. Nekünk velenceieknek ez +jó, mert magunkra maradtunk a mélységekben. + +De most már elhallgatott. Valahogyan mégis megérezte, hogy Edit nem +figyel reá. + +Fehér báli ruhájában, köpenyegével a fél vállán ült a gondolában, +meztelen könyökét az ülés hátára, állát pedig a keztyűs tenyerébe +támasztotta és úgy nézte a holdat, amely most a hajó acélorra fölött +lebegett. + +A hold némán vitte kihült vulkánjait a sziporkázó égboltozat alatt és +valósággal elszédítette Editet a távolság és a magány képeivel. Kihülni +és nem semmisülni meg: a legszomorúbb sors. + +A bárka szűk csatornába tért és Edit tudta, hogy közel járnak a +szállóhoz. Most már fölrázta önmagát és leverte lelkéről a +holdvilág-bilincseket. Az oldalülésre telepedett, hogy láthassa Tihanyit +és cigarettát kért tőle. Most jutott ugyanis eszébe, hogy ez a signore +Zepe, a ki cinikus és vakmerő legény hírében állott, egy fél éjszakát +töltött vele a lagunában, anélkül, hogy közömbös dolgoknál egyebet +beszélt volna. Pedig egy forró, szégyenletes titok fűzte őket egymáshoz +és ő Tihanyi kezébe adta magát, midőn ma a bárkájába kívánkozott. De +minden jól volt úgy, ahogy volt; az ember ugyan csodálatosan érdekelte +Editet, a férfi azonban nem vonzotta. + +– Si’ore Zepe, szeretnék magától valamit kérdezni… De bele ne fordítson +a tengerbe! Nem vegyül a maga gondolière-szenvedélyébe egy csepp póz +vagy snobság? + +– Póz aligha, snobság talán igen. Ez az én nyári foglalkozásom módot ad +nekem, hogy igazán előkelő, egész emberekhez dörgölődzem: hajósokhoz, +halászokhoz. És még egy előnye van: leszoktat arról, hogy ilyenféle +kérdéseket intézzek magamhoz, mint maga az imént. Volt idő, mikor igen +sokat szoktam magamtól kérdezgetni. Ebből néhanapján kellemetlenség és +botrány lett, mert csak ritkán tudtam magamnak kielégítő választ adni. + +– És az evezőhídon nem kérdez magától semmit? + +– Semmi olyat, ami zavarba ejthetne. Minden evezőcsapás megerősít abban, +hogy semmihez semmi közöm, állatból lettem és állatnak kell maradnom. + +Edit elnevette magát. + +– Nem szégyenli magát, si’ore Zepe? Gondolière létére haeckeliánus! +Állatból lett, megengedem, de istenné kell lennie, ha van magában +szorgalom és igyekezet. + +Tihanyi mosolyogva rázta a fejét. + +– Az ember egy egész állatból és egy darabka istenből van +összeragasztva. Ez az isten beteg, nyomorék és tehetetlen. Ha a saját +isteni mivoltára gondol, akkor szédül a feje, ha meg a tehetetlenségére +gondol, akkor megered az orra vére. Töprengő mániában és szívlágyulásban +szenved. A ki isten, az legyen mindenható, de az enyémhez hasonló +ispotály-istenségben nincs köszönet. Ha komolyan veszem magamban az +istent, akkor elvesztem a lábam alól a földet és még sem érem el az +eget. Pedig nincs szégyenletesebb dolog, mint a levegőben lógni. Inkább +vagyok az állatok között legelső, mint az istenek között legutolsó. + +– Igazán nem szégyenli magát, si’ore Zepe? + +– Egy cseppet sem. Mert minden, ami az emberben nagy, szép és jó, az +állati. + +– Példának okáért? + +– Az erő, az ifjúság, a bátorság, a hűség, a barátság, a szerelem, az +anyaszeretet – szóval minden. E részben azonban még sokat kell tanulnunk +állattársainktól. Mert kétségtelen, hogy nincs délcegebb ifjúság, mint a +nemes paripáé, nincs vitézebb lovag, mint a párduc, nincs hűségesebb +barátság, mint a kutyáé, nincs föláldozóbb anyaszeretet, mint a +fogolymadáré. + +– És a művészet, si’ore Zepe, a művészet nem szép, nem nagy dolog? + +– Biztos benne, hogy nem állati eredetü? Ha a fülemile énekét hallom, ha +a daru táncára gondolok, vagy a madár fészkét nézem, akkor nagyon +gyanúsnak találom a dolgot. Különösen azok a fészeképítők! Fúrnak, +faragnak, falaznak, varrnak, fonnak, szőnek… + +– Tehát becsületes mesteremberek, de nem művészek. + +– Van azonban madár, amely illatos fűből építi és virággal, +papírszelettel ékesíti a fészkét. A sárgarigó. Ez a cifra felesleg, a +fényűzés kezdete nem a művészet első próbálkozása? Persze: ösztön. De az +igazán emberi művészek, a hellének, nem azokból a titokzatos, forró +mélységekből merítettek, ahol az ösztön fészkel? És a középkori +templomok építői nem sárgarigók? Reám még némely renaissance művész is +elragadóan öntudatlan, gyönyörü állat benyomását teszi. Tehát tisztelet +az állatnak! Hiszen ha magát megérteni és méltatni akarom, akkor is a +legérdekesebb, legtitokzatosabb és legarisztokratikusabb állatcsaládra, +a macskákéra kell gondolnom. + +– Maga hízeleg, – szerénykedett Edit. + +Később panaszos macskanyávogást hallottak a háztetőkről. + +– Ez az én Ninetta húgom, – mondta Edit. – Nagyon derék leány, de neki +is megvan az a hibája, hogy szeret idegen kandurokkal a háztetőkön +sétálni. + +– Amíg Ninetta macska, addig biztosan járhat a legmeredekebb tetőkön is, +– vélekedett Tihanyi, – de ha egyszer fölébred benne az, ami isteni, +akkor le fog gurulni a fekete lagunába. Attól pedig óvja meg minden +állatok teremtője. + +Már a szálló kapuja előtt voltak. Tihanyi nekivetette testét a hosszu +evezőnek és ez a mozdulata Editet a nagy macskák puha és szívós +ruganyosságára emlékeztette. + + + + +XVIII. + +Belizár teli volt haragos keserűséggel, az Árkay-koteria pedig +megbotránkozással: Edit nyom nélkül eltünt a lagunában. Nappal még csak +láthatták, ha rátörtek a fogadójában; az est homályában azonban szárnya +nőtt, mint a denevérnek, és hirtelen elcikázott előlük a kanyargó +sikátorok árnyékában. + +Az amerikai esténkint a hoppon maradt Pantalone kolerikus bánatával +bolyongott a városban. Olykor megállott egy-egy meredek nyergü hídon és +elboruló szemmel bámult bele az éjszakába. Milyen más is volt a hellászi +éjszaka! A párduc hátán ülő, királynői tekintetü, meztelen Ariadne +vonásait viselte. A velencei éj azonban sötét bársonyba burkolja +tagjait, a mámoros szeme pedig selyemálarc hasadékaiból tüzel. Csupa +bujaság, hűtlenség és rejtelem. Egyszer az elsuhanó gondolából küldi +feléd illatát, máskor a templomajtó homályából vihog utánad, megint +máskor a keskeny sikátorból hallod arany cipősarkának kopogását. + +Mialatt Pantalone álmatlanul rótta az utcákat, azalatt a hűtelen +Colombina a Leon’d’oro nevü osteria asztalának támasztotta a két +könyökét. Szembe vele ült Arlecchino, kurta matrózpipájával a fogai +között. + +Az asszony alakoskodó szenvedélye legújabban egy farsangi ötleten +mulatott: esténkint venezianának öltözött, hogy föltünés nélkül +kóborolhasson Tihanyival. Most is kalap nélkül volt, a hetyke velencei +kontya teli volt tűzdelve fésűkkel, egyszerü fekete ruhája fölött rojtos +selyemkendőt viselt és papírlegyezőt forgatott a kezében. A barna +arcbőrével és a fehér fogaival nem rítt ki a csinos nők közül, akik +tengerészek és katonák társaságában sétálnak a Fondamentán. + +– Mia sposa, – súgta oda Tihanyi a léhűtő barátainak, ha kérdőleg +tekintettek reá. (Sposa kitünő szó, mindent megmagyaráz és semmit sem +mond, menyasszonyt is jelent, feleséget is, de szeretőt is.) + +Edit olyanformán érezte magát signore Zepe védelmében, mint a rémregény +hőse, aki megfékezte és megnyergelte a kondorkeselyűt. Eleintén kissé +szepegett, de miután úgy találta, hogy a szárnyas paripa egészen kezes, +átadta magát az ismeretlen régiókban való kalandozás gyönyörűségének. + +Ezúttal a vízre kirúgó erkélyen ültek, az erős lámpafényben, melyet az +alacsonyan feszített sárga ponyva vert arcukba. + +– Ma ostoba találkozásom volt, – mondta Tihanyi. – Árkay!… Dohányt +vettem a Ziepolon, – de ki is hitte volna, hogy egy pesti méltóságos +betéved abba a mocskos kis boltba? + +Edit szája kissé eltorzult, mintha fanyar gyümölcsre gondolna. + +– Említést tett rólam? – kérdezte. + +– Óh nem. Más valakiről beszélt: a _donna nera_ról… Mindenáron össze +akarná hozni mister Belizárral. + +Zepe beszéd közben egy aranypénzzel labdázott. + +– Mi lesz azzal az arannyal? – kérdezte Edit idegesen. + +– Ezt magán kerestem, édes barátnőm. Az amerikai csúsztatta a markomba, +akkor éjjel, mikor beültette a gondolámba. Ennek csak egy méltó +rendeltetése lehet: megisszuk. + +Edit elvörösödött, de ugyanakkor gonosz kis mosoly jelent meg a szája +szegletén. Colombina perfidiája stilszerűnek találta az ötletet. + +– Donna nera, donna nera – ki az? – kérdezte később, mikor a pezsgő már +ott gyöngyözött a poharában. + +– Azt nehéz megmondani, – húzódozott Zepe. + +– Kísértse meg, hátha mégis sikerül? + +– Nera arról nevezetes, hogy senki sem tud róla biztosat. Biztos csak +annyi, hogy nő… Lehet hercegnő, de lehet valami ügyes kokott is. + +– Én máris az utóbbi mellett szavazok, – vetette közbe Edit. + +– A nevét onnan kapta, hogy mindig csak álarc alatt mutatja magát és +ilyenkor talpig feketében jár. Az elmult karneválon bukkant föl először. +Úgy repült a mulató Velence közepébe, mint a lobogó tűzcsóva. A +Ridottoban, a Fenice-bálon ott volt, a Veglionen pedig úgy járta a +forlanat, a hogyan Velencében még nem láttak táncolni. + +– Csak táncolni szokott? + +– Ha megtetszik neki egy férfi, arra ráteszi a kezét egy rokokó-cárnő +kecses és önérzetes gesztusával. + +– És _azoknak_ sem mutatja meg arcát? + +– Úgy hírlik, hogy nem. Nekem, sajnos, nincsenek személyes +tapasztalataim. + +– Honnan vették azt, hogy úri asszony? + +– Nagyon jól öltözik és előkelően tud viselkedni. Azt mondják, hogy +ragyogóan elmés. És megérzik rajta, hogy az élvezetet a maga kedveért +keresi. Ennyi forróság és mohóság csak azok szívében gyülekszik össze, +akik társadalmi bilincseket viselnek. Így élvezni csak az tud, akit a +bűn tudata sarkantyúz és aki érzi, hogy az életével játszik. + +– Farsangon kívül nem látható? + +– Nagy időközökben meg-megjelenik. Úgylátszik – és ez is a +kokott-elmélet ellen szól, – hogy csak nagy ritkán tudja magát szabaddá +tenni. Tegnap megint szó volt róla. A Giardino előtt horgonyzó angol +hadihajó egy szép tisztjét látogatta meg, aki soha még a hírét sem +hallotta. Azt mondják, hogy ezúttal álarc helyett sűrü krepfátyolt +viselt. + +– Hogyan tudja a kilétét olyan jól titkolni? + +– Velencében ez lehetséges. A gondola _felze_-je alatt láthatatlanul +bejárhatja a várost, útközben akár ruhát is cserélhet. A csatornákra +nyíló kis ajtón észrevétlenül jöhet-mehet. Hiszen azért a kalandok +városa ez. + +– Pénzt elfogad? + +– A táncáért igen, de a csókjáért nem. A tavasszal egy orosz ember azt +mondta, hogy szívesen adna nagyobb összeget, ha láthatná a forlanáját… A +Nera valahogyan neszét vette a dolognak, légyottot adott a pénzeszsáknak +egyik muranói osteriában és szaván fogta. + +– Ez egy kokott, aki tisztában van a férfiak snobságával. + +– Lehet úri hölgy is, akinek pénzre van szüksége. Lehet, hogy nincs is +szüksége pénzre, csak valami cinikus ambició tüzeli. Nem tudja azt +elképzelni? + +– Ha éppen muszáj, mindent el tudok képzelni. + +– A fürdővendégek és a velencei családok persze nem sokat tudnak róla. +Azokban a körökben azonban, ahol mulatnak az emberek, sűrűn emlegetik. A +férfinép édes veszedelmet lát benne, amely állandóan ott kóvályog a +fejük fölött, és nem lehet tudni, hogy mikor csap le. Én, ha a +templomban vagy a korzón kívánatos fiatal asszonyt, vagy érett szép +leányt látok, akkor azt kérdezem magamban: vajjon nem ő a Nera? Giorgio, +Marcolina néne legnagyobbik fia, már magát is gyanúba fogta, amióta +velem látja. Pedig ő már vitte az igazi Nerat a gondoláján. + +Edit halkan elnevette magát. + +– Mondja meg Giorgio úrnak, hogy én nem tudok a levegőben kóvályogni, én +nem vagyok boszorkány, csak szegény macska és legföljebb polgári +háztetőkön tudok mászkálni. + +A dolog azonban nagyon érdekelte Editet. + +– Maga látta már a laguna-rémet? – kérdezte. + +– Egyszer táncolni láttam, egyszer pedig éjjel a gondolámon vittem. +Éppen Giorgio adta át nekem a Rialton, azzal, hogy vigyem a Zatterere. +Karcsú, magas nő, a termete remek. A haja lángvörös, de azt hiszem, hogy +parókát visel. Reám azt a benyomást tette, hogy nagyon fiatal. + +– Beszélt valamit? + +– Mikor kiszállt, egy percig megállott a parton és a szemembe nézett. +Azután a nevemen szólított és franciául mondott néhány szót. + +– Szép szeme van? + +– Tüzes, mint a parázs. + +– Azt a fekete álarc teszi… És mit mondott? + +– Jobbik kezéről lefejtette a keztyűt, ideadta nekem és azt mondta: +tegye el, egyszer talán elviszem magának a párját is. A könyökéig láttam +a karját és mondhatom: Praxiteles Afroditejának karja. + +– Maga igazi férfi, se több, se kevesebb. De megkapta már a keztyü +párját? + +– Nem. + +– Nagyon várja? + +Signore Zepe vállat vont. + +– Az ilyen naplopónak az a mulatsága, hogy mindig vár valamit. + +Edit fölemelte a poharát, mintha inni akarna, de azután megint az +asztalra koppantotta. + +– Maga szerelmes? – kérdezte. + +Tihanyi elnevette magát. + +– Vallja be, hogy ez furcsa kérdés. + +– Furcsa, mert fölösleges. Tudom, hogy bolondja ennek a városnak és azt +is tudom, hogy a fekete hölgyben a régi Venezia titokzatos érzékiségének +megtestesítőjét látja. A következtetés tehát világos. De tudja, mit +gondolok én? A Nera nem is _egy_ asszony, hanem gyüjtőnév, ürügy, +inkognitó. A fekete álarcot különböző unatkozó, kíváncsi, kalandszomjas +vagy pillanatnyi pénzzavarban leledző hölgyek veszik magukra. Hölgyek, +akik csak abban hasonlítanak egymáshoz, hogy valamennyien tudják, milyen +naiv és hiu gyermekek a teremtés urai. + +– Lehet, hogy igaza van, – mondta Tihanyi, – de nem baj. A Nera a +velencei lagunából nőtt ki, mint valami pompás és kábító illatu +mocsárvirág, nem is most, hanem százötven esztendővel ezelőtt, mikor az +egész város bacchantikus lázban remegett. Akkor a szép és szilaj muranói +apácáknak selyemfészkeik voltak a városban, ahol aranyhímzésü indiai +pongyolába öltöztek, a gavallérok pedig mind evezni tudtak, hogy maguk +várhassák meg kedvesüket a vízi porta alatt. És aki ma magára veszi a +fekete álarcot, az igazi Nera és igazi veneziana. + +– Teremtőm, – szólt Edit, – hiszen maga nem is az asszonyba, hanem a +romlottságba szerelmes. Ez kissé utálatos ám. + +– Ha romlottságnak nevezi a régi velencei szellem lendületét, amely +repülni és föléje emelkedni tud mindennek, amit mások megsüvegelnek és +ami előtt mások térdet hajtanak… + +– Elég volt, – vágott közbe Edit. – Menjünk haza, ránk virrad és én +elfelejtettem a Nera álarcát kölcsön kérni. + +Most már tudta, hogy signore Zepe miért viselkedik vele szemben olyan +korrektül: ennek az embernek a fantáziáját egészen betöltik a laguna +vampirszáju diavolettái. Ez romlottság vagy betegség, de mindenesetre +Tihanyi baja. + +Már elhelyezkedtek a gondolában, mikor Editnek eszébe jutott +megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi dolga Árkay bárónak a donna neraval? + +Tihanyi megmondta. A báró, aki mostanában Belizár mellett az udvari +intendáns szerepét vitte, szeretné, ha a Nera táncolna az amerikai +előtt. A nagy mogul unatkozik, Kizlár aga pedig neszét vette a muszka +kalandjának. + +Már erősen hajnalodott, mikor csendesen végigeveztek a kihalt +Canalazzon. Ekkor kitünt, hogy a konty és a rojtos kendő mégsem elegendő +arra, hogy vérbeli venezianát csináljon az asszonyból. + +Zepe ugyanis szimatolni kezdett a hajnali levegőben. + +– Érzi a laguna illatát? – kérdezte egyszerre. + +Edit megborzongott. + +– Az egyetlen szag, amit nem tűrök. Ez a bomlás szaga. Olyan szomoru és +gyalázatos, mint minden, ami a bomlásra emlékeztet. + +Signore Zepe azonban ellenkező nézeten volt és mivel pezsgőt ivott, nagy +hévvel kifejtette a maga nézetét. + +– Gyalázatos és szomoru szaga akkor lehetett Velencének, amikor +virágkorát élte. A bomlás azonban mindig szép és lélekemelő. + +Edit kedvetlenül vállat vont, a kisérője azonban tovább beszélt. + +– Velence virágkorában itt óriási munka folyt, a város világhatalmát +alapozták és minden polgár a köz rabszolgája volt és a patrióta düh +vaskorbácsa alatt görnyedezett. A hatalom előkészítése olyan, mint a +sütés-főzés a lakoma előtt. A munka rossz szagu és soha sem lehet cél, +csak eszköz. Cél maga a lakoma, az élvezet, szóval az, amit maga +bomlásnak nevez. Mikor az bekövetkezik, akkor kigyulladnak az összes +mécsesek, az asztalok megtelnek virággal, a serlegek borral. A vasból +arany lesz, a darócból bársony. A férfiak, akik addig katonák és +pedánsak voltak, költőkké és filozófusokká nemesednek. A nagylelkü +pazarlás vágya megmámorosítja a várost és a nők az erényt, amelyet +nagyanyáik évszázadokon át összekuporgattak, meghatóan nemes és +graciózus gesztussal szórják a szélbe. Óh igen, Velence bomladozik, de a +bomladozás nagyszerü és titokzatos szépségeket szabadít föl és a szomoru +illat, mely az erjedő lagunából kiemelkedik, épp oly elragadó, mint a +beteg gyöngykagylófény, amely a kupolák fölött reszket. Én mindenesetre +hálát adok a sorsnak, hogy Velence bomlása és nem épülése idejében +hozott ide. + +– Mert akkor a Nera nem a keztyűjét, hanem az olvasóját adta volna +emlékül, – mondta Edit. + +De aztán hirtelen elharapta a szót és az arca elé emelte a +papírlegyezőt. + +– Occhio! – hörögte fojtott hangon és nyomatékkal. + +A híd tetején, amely felé a gondola közeledett, Belizár állott. A +szegény Pantalone keresztbe font karokkal ácsorgott ott, és elfakult, +megkopott, elhízott és nyugdíjba küldött Napoleon módjára nézte az +Erberia alatt rakodó kofahajókat. Alkalmasint nem sokat aludt az éjjel. +Nem vette észre, hogy Colombina, akire e pillanatban is annyi +keserűséggel és vágyakozással gondolt, megkövült arccal, behúzott +nyakkal és leselkedő szemmel ül a gondolában, amely e pillanatban +nesztelenül siklik el a lába alatt. + +Zepe megnyomta az evezőt és besurrant az első fordulón. Edit ekkor +lerakta nagy veneziana-fésűit, fülkarikáit és rojtos kendőjét és magára +vette megint a kalapját meg a kabátját. A nyaka belepirult az +erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetést. + +– Engem keres és nem lát meg! Született férj! + +Tihanyi is viaskodott a jókedvével és midőn már nem bírta tovább és +kicsattant, magával ragadta az asszonyt is. + +A gonosz kacagásuk úgy vonult végig a szürke falak között, mint +hóförgeteg a sirokkó szárnyán. + + + + +XIX. + +La Nera, la donna nera… + +Az igazság az, hogy senkisem beszélt róla, csak az egy signore Zepe. A +fekete asszonyt, Velence ősi szatanikus tüzeinek papnőjét, ő idézte föl +a laguna párájából és lakást is ő adott neki a légies városban, melyet +ugyancsak az ő fantáziája vetített az ég alján ülő felhőfalra. Hiszen +Árkayt is ő tette kiváncsivá a Nerára. + +A farsangon ugyan tényleg némi föltünést keltett egy féktelen fekete +dominó, a tavasszal pedig szó esett valami titokzatos nőről, aki +lefátyolozott arccal járt a férfiak után és léket vágott egy orosz +pénzeszsákon, de ezek jelentéktelen dolgok voltak és még az sem volt +bizonyos, hogy a kalandok hősnője ugyanegy asszony volt-e. + +Velencének esze ágában sem volt, hogy önmagára ismerjen a tovasuhogó +selyemárnyékban. A város fantáziája különben is elsülyedt a történelmi +katasztrófa örvényében, amely annak idején elnyelte San Marco +köztársaságát. A kispolgári élet, mely ma virágos rétként terül el a +régi Velence helyén, nem is sejti, hogy miféle mérges nagy virágok és +rettenetes fogu szárnyas hüllők kövesednek odalenn a diluviumban. + +De akár szétfolyó köd, akár forró hús és vér volt a fekete dominó magja: +Edit kedvet érzett, hogy magára öltse a laguna-boszorkány repülő +köntösét. Repülni, föléje emelkedni a milliomos csőcseléknek, ez az élet +farsangjának legfőbb diadala. Azt mondta Tihanyinak, hogy meg akarja +tréfálni a Belizár-kotériát, a Nera álarca alatt táncolni fog az urak +előtt, eljárja nekik a forlanát, természetesen pénzért, mert csak így +lesz teljes a tréfa. Belesodorni álarcos komédiájába a féltékenységet, +megcsalni Pantalonet magával Pantaloneval, egy csomó gazdag léhűtő +szívébe a vágyak és sejtelmek szikraesőjét szórni, gyujtogatni és +lángolni, közbe szamárfület mutatni Kizlár agának, azután hirtelen +eltünni, belefoszlani a laguna homályába és csak egy csengő kacagás +emlékét hagyni maga után: erre vágyódik minden Colombina. + +A tréfa kivihetőnek látszott és Tihanyi rögtön fölajánlotta segítségét. +Ő, mint a lagunák opiumának betege, egyre a mult kísérteteit kereste +Velencében és ha nem talált, kész volt ilyeneket teremteni. + +Másnap már Giorgio, az ő gondolière-barátja, fölkereste Árkay bárót. +Titokzatos pofával – Giorgioban egy diplomata vagy egy kerítő veszett +kárba – előadta, hogy egy előkelő hölgy, akinek ereiben régi dogek +indigókék vére folyik, meg óhajt ismerkedni az amerikaival. Giorgio járt +már az Ariane-nál is, de ott nem eresztették föl a hajólépcsőn. Mikor +azt mondta, hogy a szóban forgó hölgy – tekintettel főrangu családjára – +csak álarc alatt mutathatja magát, akkor a báró már tudta, hogy a +Neráról van szó. + +Árkaynak azonban szkeptikus napja volt. + +– Ki biztosít engem, hogy ez nem becsapás? Előkelő hölgy?! Álarcot +minden vászoncseléd tehet a képére. + +Ő a pénzeért valami igazán finomat akart. + +Giorgio azonban a helyzet magaslatán maradt. + +– A báró úr szakértő előkelőség dolgában és maga fog itélni. A donna el +fogja táncolni a forlanát és ha az urak úgy találják, hogy becsapták +őket, akkor az idejükön kívül semmit sem fognak veszíteni. + +Ez a nagy önbizalom lefegyverezte a bárót és igen fölizgatta a +kiváncsiságát. + +Edit ezalatt buzgón készült a szerepére. Mint rendesen, úgy most is a +saját fölcsigázott várakozásaiban kereste a dolog fontosságának mértékét +és oly komolyan vette ötletét, hogy nem is tudott másra gondolni. + +Mivel egyelőre még fogalma sem volt róla, hogy mi legyen a forlana, +signore Zepe hozott neki a Leon d’oro különszobájába egy friauli +parasztasszonykát, aki eljárta előtte a hegylakók táncát. A menyecske +komor és verejtékes kötelességtudással toppantotta, karikázta és +cifrázta végig a tánc összes lehetőségeit, Edit azonban ebből a +megmerevedett formalizmusból is ki tudta magának hámozni a forlana +eleven jelentőségét. + +Harmadnap Árkay báró estebédre hívta a férfitársaságot. Tihanyival +együtt heten voltak egy előkelő vendéglő emeleti szalonjában, és Belizár +nélkül is sok milliót nyomtak. A vendéglátó kivánságára „egész +kedélyesen, csak szmokingban“ jelentek meg. + +Asztalnál a báró a Nerára terelte a beszédet, de azután hamarosan +Tihanyinak engedte át a szót, aki mintegy koronatanuként szerepelt ebben +a titokzatos afférban. Tihanyi szerint egészen biztos, hogy a Nera főúri +család sarjadéka, talán nem is asszony, hanem fiatal leány, az ereiben +izzó tűz hajtja ki éjjelenkint a családi palotából… Árkay most már +kijátszotta nagy ütőjét, bejelentvén, hogy fél óra múlva itt lesz a +titokzatos hölgy. A gavallér házigazda desserthez a velencei dogék +unokáját fogja átnyújtani mélyen tisztelt vendégeinek. + +Az urak nem vették a dolgot túlságos komolyan. Különösen a budapestiek +nem. Ezeket egyáltalában nem lehet nőkkel becsapni, mert ha kétségük +támad egy hölgy kiléte iránt, akkor elvből a legrosszabbat gondolják és +ha történetesen Sába királynő jönne hozzájuk látogatóba, ők óvatosságból +utcai leánynak néznék. + +Tihanyi, aki ebben a jómódu társaságban a szolgálatkész jó fiú szerepét +adta, a báró kivánságára a vízre nyiló kis kapuban várta a vendéget. +Cigarettázva állott a gótikus ív alatt, a sós víztől megrágott +kőküszöbön, és kinézett a sötét csatornára, amelynek tükrén óriás arany +fűrészként táncolt valami lámpa visszfénye. Végül – jókora késéssel – +befordult Giorgio gondolája a sarkon és megállott a kapu kikötőkarói +között. + +A Nera kibujt a fekete felze alól és Tihanyi oldalán fölsuhant az +emeletre. A lépcsőn odasúgta neki: + +– Nagyon félek, pedig pezsgőt is ittam! + +Bő selyemköpeny volt a vállán és nagy cappa a fején; a ruhájából valami +finom, forró parfüm áradt, melyet Zepe még soha sem érzett rajta. + +A domino megállott az ebédlő kandallója mellett és végigmustrálta a +szivarozgató társaság minden tagját. A szeme végül hosszan megpihent +Belizáron, akinek arca sárga és mogorva volt. Ez a feketearcu fantóm, +melynek két szeme sötét tűzben ragyogott, valami furcsa, szorongó érzést +terjesztett maga körül. A budapesti urak azonban mégis józanul +mosolyogtak, Árkay pedig szükségesnek vélte, hogy valami bátorító és +kissé szemérmetlen bókot mondjon. Nera a szavába vágott. Francia +nyelven, mély és fojtott hangon, hogy a bárón kívül más nem is +hallhatta, szólt: + +– Engem félrevezettek. Azt mondták, csak egy ember lesz itt. De most már +mindegy! Hol a zene? Táncolni fogok – egy embernek. + +Ez is a szerepéhez tartozott. + +A zene – Tihanyi a stilus kedveért vak muzsikusokat hozott – játszani +kezdett. A Nera egy ideig még mozdulatlanul állott egy helyen, majd +megindult, mintha a zene ütemére körül akarná sétálni a termet, közbe +lecsúsztatta válláról és a padlóra ejtette a dominót. A haja lángvörös +volt, a ruhája fekete. A ruhadereka mélyen, nagyon mélyen ki volt vágva, +a szoknyája idomaihoz tapadó vékony, igen vékony selyemkelméből készült. +Némi habozás után egyszerre két lábbal beleugrott a forlanába, mint a +hideg vízbe. + +– A gyöngyei azonban igaziak, – suttogta egyik budapesti. + +– Valami nagyklasszisu kokottnak látszik, – mormogta a másik. + +– A termete prima… + +Edit vékony és acélos Artemisz-termetének kecsessége meglepte Tihanyit +is. + +Az asszony különben mesterileg értett hozzá, hogy fölismerhetetlenné +tegye magát. Idegen illatszert használt; a gyöngyöket, amiket viselt, +aznap vette kölcsön az ékszerésztől; még arra is kiterjedt a figyelme, +hogy a vállára kis anyajegyet fessen – az „esetleg jobban tájékozottak +félrevezetése céljából“. De Tihanyi megfigyelte azt is, hogy a +testtartása és a járása is más, mint egyébkor: ma kissé hátravetette +felső testét a csipőiben. + +A forlana tulajdonképpen táncparódia. A tizennyolcadik század +Velencéjének támadt az a dekadens ötlete, hogy táncolva kifigurázza a +friauli hegylakók esetlenségét. A selyemtopános könnyedség a havasi +pásztorok bocskoros nehézkességével kacérkodott. Ez talán a nagy +kurtizán válasza volt Rousseau természetimádására. Ennek a táncnak +nincsenek szabályai és figurái. A forlana akkor igazi forlana, ha egy +szeszélyes, vakmerő, önmagát gúnyoló szellem és egy acélinu, habkönnyü +fizikum tombolja ki magát rögtönzött ötletességgel. Motivuma: a +raffinement, amely együgyünek tetteti magát; a contessa, aki +pesztonkának öltözik; a grácia, amely csetlik-botlik; az ügyetlen kis +Psyche, aki orra bukik, de az utolsó pillanatban mégis eszébe jut, hogy +szárnya van. + +A Nera mindjárt ezen kezdte: megbotlott és elcsúszott a parkettán – az +urak kínosan szisszentek föl – de azután gúnyos és diadalmas +könnyüséggel szállott tovább. + +A Nera táncolt és a nézők szemei lassankint kigyulladtak. Nem, ez nem +volt álarcos ballerina, mint némelyek közülök gyanították. Semmi iskola, +semmi rutin, csupa egyéniség és temperamentum. Egyikük-másikuk talán már +látott is ilyesmit, otthon, bizalmas családi körben, mikor valami finom +asszonyka vagy alamuszi leány, aki egy csepp pezsgőt ivott, azzal az +ürüggyel, hogy utánozni fogja az operett-start, megijesztette és +gondolkodóba ejtette a rokonságot a paródia medrén messzire túlcsapongó +szilaj szenvedélyességével. A szikra, mely a táncosnő szemében vibrál, +égő őserdők tűztengeréből került. Ehhez a tánchoz szinte hozzátartozik a +férjek és fitestvérek meghökkent ábrázata. + +A Nera időközben már letépte magáról és messzire eldobta a paródia szűk +bohócruháját. Ha paródia volt még a tánca, akkor nem az együgyü +hegyipásztort figurázta, hanem valamit, ami milliószor komolyabb és +érzékenyebb volt: az asszonyt. Valami volt a táncában a bacchansnő +fájdalmas flagelláns-mámorából, amely kitép, szétfoszt és a világ szeme +közé szór mindent, ami titokzatos, gyöngéd és sérthetetlen a nőben. + +A Nera táncolt és a férfiak vágyteljes pillantásai úgy lobogták körül +vékony bokáit, mint tűzlángok a valkürt. + +Belizár, aki eleintén jóllakott yankee-közömbösséggel szívta a vastag +havannáját, most ugyancsak figyelni kezdett. Egyszer valami sejtelmes +rémület nyilalt át a lelkén: a táncot nézve úgy érezte magát, mintha +megdagadt patak partján járna és a zúgó árban ismerős épülettörmelékeket +látna vágtatni. Honnan kerültek a hirtelen fölbukkanó és hirtelen +elmerülő emlékek? Vajjon miféle magasan álló házat sodort el a zavaros +ár? + +A lámpszákoszi táncra gondolt, amelyről Edit beszélt hellászi útjukon. +Igen, ilyenféle lehetett Salome tánca is. Az utolsó szó, amit a nő +kimondhat. + +A zenészek fáradtak bele előbb, vagy a táncosnő? A tánc váratlanul véget +ért és a Nera remegve és szédülve burkolta verejtékes vállát a köpenybe, +melyet Árkay adott reá. A budapestiek eszeveszetten tapsoltak, bravo-t +és bis-t kiáltottak, Belizár azonban zsebretett kezekkel ült a helyén, +Tihanyi sápadt arca pedig ezúttal krétafehér volt az izgalomtól, mintha +kísértetet látott volna. + +Árkay báró összekulcsolta két kövér kanonokkezét. + +– Pihenjen, madame, azután hadd gyönyörködjünk megint az ön páratlan +művészetében! + +A dominó azonban a fejét rázta. + +– Assez! – mormogta. + +Tétova léptekkel megindult az ajtó felé, de azután meggondolta magát és +Belizárhoz ment. Vakmerően, szinte fenyegetően belefúrta tüzes +tekintetét az amerikai szemébe. Majd a vállára tette kezét és francia +nyelven a fülébe súgta: + +– Önnek táncoltam. És most van egy órai időm, azt önnek ajándékozom. +Akarja? Én többet érek, mint ezek itt hiszik. + +Valami édes illat áradt Belizár arcába, de ő idegennek és +ellenszenvesnek találta ezt a szagot. Editre gondolt, még pedig meglepő +közvetlenséggel, – ez a fekete rongy azonban, aki Editre merte +emlékeztetni, rettegéssel és haraggal töltötte el. + +Gőgösen vállat vont és fojtott hangon mormogta: + +– Ha ön valamit ér, akkor miért dobálja el magát? Ha pedig eldobálja +magát, akkor nem ér semmit. + +Ez a durvaság láthatólag meglepte a dominót. Kis ideig némán állott, +majd vállat vont és szárazon mondta: + +– A szatócsok takarékoskodjanak, hogy a királyok pazarolhassanak! + +Azzal már ki is suhant az ajtón és szapora léptekkel ledobogott a +falépcsőn. Árkay báró tulajdonképpen a yankee kedveért hívta ide a +Nerat, de mikor észrevette, hogy azok nem tudnak megegyezni egymással, +Ezopus koszthordó kutyájának példájára magának akart valamit megmenteni +a lakomából és utána szaladt. De megkésett. + +Mialatt az urak, a hallgataggá lett Belizár kivételével, kiváncsi +szóáradattal estek egymásnak, a Nera gondolája már befordult a csatorna +sarkán. A budapestiek megegyeztek abban, hogy a fekete dominó magja csak +valami nagyszabásu kokott lehet. Talán egy nagyúr barátnője, akit az +unalom és a pénzvágy ösztökél kalandokra? Ladányi Editre egyikük sem +gondolt, bár valamennyien ismerték. + +A Nera gondolája akkor már a Canal grande széles tükrén ringott. A +gondolás egy percre letette hosszú evezőjét, hogy levethesse szmokingját +és kék vászonzubbonyt húzzon a plasztrónja fölé. A Nera gyanúsnak +találta a veszteglést és kidugta fejét a felze kis ajtaján. + +– Maga az, si’ore Zepe? + +Valóban Tihanyi állott Giorgio helyén. + +– Meg van elégedve a sikerével? – kérdezte Zepe. + +Edit leverten hajtotta le a fejét. + +– Nem így gondoltam… Sületlen dolog volt… + +– Mit mond, Edit? Hiszen minden nagyszerűen sikerült! Szinte túlságosan +jól ment! + +Edit nem értette, hogy miért olyan elégedett Tihanyi, valamint azt sem +értette, hogy miért elégedetlen ő maga. Napok óta olyan mámoros +várakozásban élt, mint a játékos, aki mindenét föltette egy kártyára. +Rendkívüli izgalmakra, fantasztikus nyereségre, megsemmisítő veszteségre +volt elkészülve. De mi történt? Mindössze annyi, hogy egypár közömbös +embernek vacsora utáni szórakozással szolgált. És bosszantotta az a +lealázó józanság is, amellyel Pantalone őt elhessegette magától. De +akárhogyan volt is: a komédia véget ért, megint itt volt a rettenetes, +szürke _lundi_, Editben pedig még egyre fokozódott a vasárnapi +várakozás, az ünnepi szomjúság. + +Hej, ha ennek a velencei éjszakának még egy titkos rekesze volna, egy +mély és biztos földalatti boszorkány-barlangja, amelynek küszöbén a +beavatott leveti mindazt, ami rajta banális, gyáva és idegen! + +De most megszólalt signore Zepe. + +– Donna Nera, – szólt, – hoztam pénzt a barbároktól. A kitünő messère +Árkay egy kis erszényt küld önnek. + +Edit hallotta az aranypénz bágyadt csörgését. + +– A szatócsok takarékoskodnak, hogy a királyok pazarolhassanak, – mondta +az asszony. – Vajjon el lehet ezt költeni egy éjszakán? + +– Legalább meg lehet próbálni, – szólt Tihanyi az evező után nyúlva. + +A gondola lassan siklott el az erkélyek alatt. Amint az ódon paloták +álmos ablakszemei megpillantották az álarcos nőt, aki szétvetette +köpenyét, hogy a tánctól ziháló mellét odakinálja a nyári éjszakának, +régi, forró emlékek kezdtek bennük erjedezni. Visszaemlékeztek a hajdani +velencei éjszakákra, amelyeknek bársonyos homályát a vágy kormányozta +titokzatos hajók hasították. + +Az ódon paloták eszmélni kezdtek, megrokkant falaik kiegyenesedtek, +megvakult ablakaik fölragyogtak. + +Velence a csatorna fölött lebegő, vékony holdsarló fényében ismét +önmagára ismert. Óh igen, ez San-Marco városa, a lagunák gyöngyékes +kurtizán-királynője. A köntösén viseli Bizánc arany pompáját, a testén +Hellász márványszépségét, a lelkében Ázsia titokzatos, vérengző és +önmarcangoló ösztönét. + + + + +XX. + +A levegő nagyon átlátszó lett és a távoli szigetek egészen közel +húzódtak a városhoz. Künn, a nagy Adria fölött, valami óriás szárnyas +hadsereg sorakozott: a sirokkó. A Lidó felől chioggiota hajók osontak +be, alázatosan leeresztve latin vitorlájukat és megkönnyebbülten, hogy +idejében még beérhettek a biztos lagunába. + +Két nappal a Nera-estély után Árkayné a Piazettán véletlenül elfogta +Editet. Estebéd idején volt. Edit egyedül evickélt a sétálok áradatában, +a báróné két karjába két óriás gyereke kapaszkodott. + +– Csak nem voltál beteg? – aggodalmaskodott a jó barátnő. – Kissé mintha +megfogytál volna… + +– Nincs semmi bajom… + +– Az imént elnéztelek, amint magadban jártál és – bocsáss meg ostoba +ötletemért! – szinte elszomorodtam, hogy milyen árva vagy, – mondta +Árkayné. – Soha sem ismertem asszonyt, akihez oly kevéssé illenék az +egyedüllét, mint hozzád. + +– Igen, – adta vissza Edit, – az udvarlók kiegészítenek engemet, mint az +angyalok a szent koronát. Sajnálom, hogy ma csonka benyomást kell reád +tennem. + +– Van estére valami terved? Nem volna kedved megint egyszer velünk +vacsorázni? – kérdezte Árkayné. + +A roham olyan váratlanul jött, hogy Edit nem tudott már védelmi állásba +helyezkedni. Különben mindegy! Tényleg nem volt semmi terve. + +Úgylátszik, a titokzatos flirtje már véget ért, – állapította meg +magában a báróné. – Mert hogy Edit hosszú bujdosásának ilyenféle oka +volt, abban egyetlen asszony sem kételkedett. + +Árkayné megörült, hogy kellemes estét szerezhet Belizárnak és az +amerikai a báróval együtt hamarosan elő is került a sétáló sokaságból. + +– A tékozló leányunk tiszteletére le fogjuk öletni a legkövérebb borjut, +– mondta Árkay. + +Igazán nagyon gazdag vacsorát rendelt a fogadóban. + +Asztalnál a báró azzal mulattatta Editet, hogy töviről-hegyire elmondta +neki a donna Nerával való kalandjukat. Azon kezdte, hogy „ez magának +való eset, édes Edit“, – de hogy miért neki való, azt nem mondta meg. Az +urak eredetileg úgy állapodtak meg, hogy otthon titokban fogják tartani +az egész dolgot, mivel azonban a kaland váratlanul szelid lefolyást +vett, mégis csak elfecsegték az asszonyoknak. És Árkaynak határozottan +jól esett, mikor a felesége megfenyegette az ujjával: Nagy zsiványok +vagytok ti férfiak! + +– A Nera, – magyarázta Editnek, – a Nera szépnövésü nő, fél fejjel +nagyobb, mint maga és valamivel húsosabb… + +Árkayné fennakadt az ura stilusán. Ő különben állandóan úgy bánt +Árkayval (a legelszántabb bankcápák egyikével), mintha az áldott szívü, +de kissé parlagias ember volna, akinek magyaros szókimondása már nem +illik bele a modern világba. + +– Ugyan öregem, miféle összehasonlítás ez? – fakadt ki bosszúsan. + +– Edit nem olyan prüd, mint te, – védekezett a báró. + +És meglátszott sugárzó arcán, mennyire örül neki, hogy Edit nem prüd és +mennyire örül annak is, hogy a felesége prüd. + +Belizár nem szólt bele; a komor, sárga vércseszeme azonban egyre ott +tévelygett Edit profilja körül. + +A yankee sejt valamit, – állapította meg magában Edit. Asszonyi módszer +szerint most már tüntetve érdeklődött a kaland részletei iránt. Azért +is. A báró, aki néhanapján a raffinált nőbarát babérjaira is pályázott, +azt találta mondani, hogy a Nerának szép a lába, de a bokája karcsúbb is +lehetne… + +Tökfilkó! – gondolta magában Edit, miközben az asztal alatt keresztbe +tette finom rajzu két bokáját. + +Estebéd után a társaság megint kikivánkozott a csillagos ég alá. A +lappangó sirokkó gyötrő fülledtséggel töltötte be a levegőt, amitől az +embereknek az orruk és a tenyerük viszketett. Edit a társasággal maradt +és Árkayné azt a benyomást nyerte, hogy a barátnője nem tud mit kezdeni +az idejével. + +– Nem tudod véletlenül, hogy hol züllik mostanában Tihanyi? – kérdezte +budapesti tájszólásban, a tapintatlannak született nő csalhatatlan +ösztönével, de minden szándékosság nélkül. + +– Nem szolgálhatok vele, – válaszolt Edit fagyosan. + +A furcsa az volt, hogy ekkor nem Edit, hanem Árkayné pirult el. + +A Riván nagy csapat gondolás ácsorgott, hangos szóval kinálkozva a +járókelőknek. + +– Ez utálatos! – mormogta Edit. + +– Micsoda? – csodálkozott a báróné. + +– Ez – minden – ezek a gondolások is… Evezéssel keresik a kenyerüket… +Még ott tartanak, ahol dédapáik a lepantói csata napján… Egy kis motor +jobban és olcsóbban elvégezhetné az ő dolgukat… Nem utálatos, hogy annyi +erős nagy kamasz inaszakadtáig töri magát a fölösleges munkában? + +– Bocsánat! – vágott közbe Árkay, – én praktikus gondolkozásu ember +vagyok, de azért mégis azt mondom, hogy nem szabad minden romantikát +kipusztítani az életből… + +Edit szembe fordult vele, a sirokkó minden idegessége ott vibrált a bőre +alatt. + +– Romantika az, ha talyigán utazom ott, ahol gyorsvonat is jár? Ez nem +romantika, hanem bárgyuság, vagy pedig komédia! És egyáltalában: én az +üzleti módszert, amellyel a velenceiek az ő romantikájukat kilószámra +kimérik, valósággal sértőnek találom. + +– Miért volna sértő? – kedélyeskedett Árkay. + +– Velence valamikor tenger volt, de ma pocsolya és engem bosszant, hogy +ezek a kis piócák itt mindig úgy beszélnek a hajdani emberevő cápákról, +mint az ő néhai volt nagyapáikról. Velence – ugyebár? – az előkelőség és +a szerelem városaként szerepel a köztudatban. De ez csak papirmasé +utánzat, amit a vendéglősök ipartestülete szerzett be az idegenek +számára. A velencei előkelőség üres kulissza, palotahomlokzat, mögötte +nincs semmi, csak mocsok és korhadás… + +– És a velencei szerelem? – élhetetlenkedett Árkay. + +– Olyan, amilyennek az ipartestület elképzeli: gitár, galamb, gondola, +holdfény. + +A báró azonban makacs romantikus volt. + +– Én bizony szeretem a titokzatos melanchóliát, amely ezt a várost +jellemzi. + +Edit kajánul mosolygott. + +– A melanchóliát is az ipartestület csinálja. Ha a pikkoló elneveti +magát, akkor fülön fogja a sápadt arcu főpincér: Nem tudod, te +haszontalan, hogy mylord Árkay melanchóliát parancsolt? – Ezek különben +nem is ismerik a saját városukat. Ők a rothadás foszlányait árulják, a +melanchóliát, a gitárt, a galambokat és azt hiszik, hogy ez az igazi +Velence. + +– Hát milyen az igazi Velence? – kérdezte Árkay. + +Valami keserü válasz torzította el Edit ajkát, az utolsó pillanatban +azonban mégis elharapta. Kitérően mondta: + +– Mindenkinek olyan Velence jut, aminőt megérdemel. + +Belizárt, aki némán és figyelmesen végighallgatta a vitájukat, +kellemesen érintette, hogy az asszony ellene fordult mindannak, amiben ő +ösztönszerűleg a maga ellenségét látta, de ennyi keserü hév mégis +meglepte. + +– Maga nem szereti Velencét? – kérdezte Edittől. + +Újabban már annyira elszoktak attól, hogy egyenesen egymáshoz intézzék a +szót, hogy az asszony meglepődött, sőt némileg zavarba is jött. Válasz +helyett lemondóan legyintett a kezével. + +– Ha nem szereti, akkor joggal kérdezhetném: miért van itt? – faggatta +tovább szívósan és kiméletlenül az amerikai. + +Edit csodálkozva mérte végig. Mit akar ez? Amióta különben eltávolodtak +egymástól, megint nagyobbnak és erősebbnek látta ezt az embert. + +– Miért vagyok itt? Hát tudom én? Én csak azt tudom, hogy holnap éjjel +már nem leszek itt. + +Ez a kesernyés hangon tett kijelentése kínosan meglepte a társaság +némely tagját. A budapestiek, amint észrevették, hogy Belizár és Edit +komoly beszédbe elegyednek, összetanult diszkrécióval elmaradoztak +mellőlük. Most már ketten úsztak az idegen emberek áradatában. + +– Komoly az, amit mondott? – kérdezte az amerikai. + +– Hogy holnap utazom? Komoly. + +– Akkor kérek magától valamit. Egy utolsó kegyet, – tette hozzá fanyar +mosollyal. + +Edit kissé elhúzta az alsó ajkát. + +– Parancsoljon velem, mister, – mondta hasonló álpáthosszal. + +– Engedje meg, hogy az Ariane vihesse magát Fiuméba. + +Az asszony meghökkenve mérte végig. + +– Mire való volna az? + +Belizár körülnézett, de mivel csak fehér angolokat és szürke németeket +látott maga körül, tovább beszélt. + +– Magam is hazamegyek Amerikába… Úgy gondolom, hogy nem fogjuk egymást +többet viszontlátni ebben a rövid életben… Abba, hogy magától távol kell +élnem, bele tudok törődni. Az én vállam nehezebb zsákokat is elbírt már. +Van azonban valami, amibe semmiképpen sem tudok belenyugodni. + +Edit nem merte megkérdezni, hogy mi legyen az, de Belizár kérdezetlenül +is elmondta. + +– Nem tudok belenyugodni a gondolatba, hogy magát talán csak valami +véletlenség szakította el tőlem, esetleg valami ügyetlenségem, egy +akaratlan mulasztásom… + +A hangja most annyira remegett az indulattól, hogy Edit riadtan +tekintett reá. + +– Ilyesmiről szó sem lehet, Belizár. Magát semmi felelősség nem terheli +a mi dolgunkban. Ellenkezőleg! + +– És még valamitől félek, – folytatta az amerikai. – A tetszhaláltól. A +gondolattól, hogy talán nem is haltam meg végleg a maga számára, hogy +bizonyos körülmények között megint föl fogok támadni… + +– És az félelmes volna? – kérdezte Edit különös mosollyal az ajka +szélén. + +– Tűrhetetlen volna, mert akkor már késő volna. Én nem tudok már +kivergődni a földhegy alól, amit reám szórt… + +Az asszony nem válaszolt, csak olyanféle befejező mozdulatot tett a +kezével, mint a pap, mikor azt mondja: pax tecum. + +– Ne féljen tőlem, – folytatta Belizár. – Sem koldulni, sem zsarolni nem +fogok. Egyszer ugyan ellágyultam életemben, de most megint férfi vagyok. +Én megértek és elfogadok mindent, ami elkerülhetetlen. Ha megtölti a +fegyvert, a szívemnek fordítja és meghúzza a ravaszt, akkor tudom miről +van szó, meghalok, mert a dolog elkerülhetetlen. Mostanában azonban +sötétségben botorkálok és nem tudom, hogy merre menjek. Az a lealázó +érzés gyötör, hogy a kilincs itt van a kezem ügyében, kapkodok utána, de +nem találom meg. + +Dühös mozdulatot tett a kezével, – ha most megkaphatta volna azt a +bizonyos kilincset, az bizony darabokra tört volna. + +– És azt hiszi, hogy a mécses nálam van? – kérdezte Edit halkan. – +Mennyire téved, Belizár! Én nem is botorkálok, hanem zuhanok, sőt +meglehet, hogy már ki is törtem a nyakamat. Mondja, mit akar +tulajdonképpen tőlem? + +– Le akarok számolni, nem magával, csak magammal, ön pedig legyen ebben +a segítségemre. Isten hozzádot akarok mondani a multnak. + +Az asszony Belizár arcába tekintett és megszeppent egy kissé. Valami +rettenetes keserü elszántság vonaglott ezen az arcon. A Kain +elszántsága. Ő is testvérgyilkosságra gondol: a józan Belizár meg akarja +fojtani a szerelmes Belizárt és azt kivánja, hogy az asszony tartsa neki +a fáklyát. + +– Mi ketten, – kezdte megint az amerikai, – megittuk együtt Hellász +legjobb borát. Most rendezzünk búcsulakomát és hívjuk meg harmadiknak +nem a szerelmet, hanem az igazságot. + +Edit a fejét rázta. + +– Én azonban nem szeretem az igazságot, Belizár. Az igazság tolakodó +udvari bolond, aki azzal keresi a kenyerét, hogy kellemetlenségeket mond +az embereknek. Az éveinket és az adósságainkat hánytorgatja. Pedig az +igazságnak nincs igaza, mert néha az évek az ifjúságot hozzák, az +adósságok pedig a gazdagságot. Csak igen nagy urak engedhetik maguknak +azt a fényűzést, hogy asztalukhoz engedjék ezt a veszedelmes bolondot. + +Kis szünet után újból kezdte: + +– Az igazság az asszony ősi ellensége. Ha együtt hívja meg őket, akkor +az a lapíthák és kentaurok lakomája lesz: a vége gyilkolás. Vagy az +asszony öli meg az igazságot, vagy az igazság az asszonyt. + +Most már Belizár is elmosolyodott, a mitológiai hasonlat régi emlékeket +idézett föl benne. + +– Van egy másik igazság is, Edit, az nem emberi, hanem isteni +természetü. + +– Tudom, a metódista papok igazsága, de az most fönn alszik a hetedik +mennyországban és csak itélet napján fog a földre szállani. + +– Ha salvus conductus-t biztosít neki, talán most is leereszkedik. Nem +gondolja, hogy isteneknek való lakoma lehetne? Bele fogunk nézni egymás +szemébe és szívébe. Ami hazugság, fájdalom és bűn volt a szerelmünkben, +attól meg fogunk tisztulni. Nem gondolja, hogy ez a legnemesebb módja +annak, ahogyan két ember végezhet egymással? Végül pedig… + +– Végül pedig? + +– Kezet adunk egymásnak. Emberek vagyunk, testvérek. Kétfelé megyünk, +maga Budapestre, én Amerikába. + +Edit, aki eddig teli volt ideges harci kedvvel, egyszerre valami +ernyedtséget érzett. Megint túllépett valami csúcson és +ellenállhatatlanul siklott lefelé. Tulajdonképpen miért is védekezik ő +annyira Belizár kivánsága ellen? Hát nem mindegy, hogy így utazik-e, +vagy úgy? Egészen mindegy! + +Belizár maga is meglepőnek találta, mikor az asszony így szólt: + +– Nem bánom… Amint akarja… + +Pedig valószínü, hogy a lakoma vége temetődúlás lesz. A halottak, akik +oly régen pihentek, mind napfényre fognak megint kerülni. No de mindegy! + + + + +XXI. + +Elutazása napján Editnek még meg kellett látogatnia egy leánykori +barátnőjét, Titusz Klárát. Ez a Titusz Klára néhány esztendő óta özvegyi +gyászával nagy, szinte, titokzatos visszavonultságban élt Velencében. +Egy véletlen találkozásuk alkalmával, régi emlékek okozta ellágyulásának +hatása alatt, Edit fölajánlotta neki, hogy föl fogja keresni – úgy +érezte, hogy ezzel irgalmas cselekedetet művel – de ez a dolga is, mint +annyi más, az utolsó órákra maradt. + +Tizenkét esztendővel ezelőtt Edit azt az irigységgel vegyes forró +rajongást érezte „a boldog Klára“ iránt, amit iskolásleányok néha szép +és előkelő társnőik iránt érezni szoktak. Ha szeretett volna valakivel +cserélni, akkor Klára volt az. Leánya volt Titusznak, a nagy festőnek, +akinek arcképe már régen ott függött a firenzei Uffiziben. Valamikor +szomszédgyermekek voltak Budapesten és Edit boldog volt, ha átmehetett +Tituszék kis palotájába, amely teli volt öblös régi bútorok, képek, +állatbőrök, brokátszövetek és fegyverek színpompájával. Ezt a nagyszerü +művészi miliőt irigyelte Klárától, de még inkább oroszlánfejü apját, aki +csillogó, bőkezü és szeretetreméltó volt, mint egy renaissance-fejedelem +és aki gyöngéd lovagiassággal tisztelte Klárában a nőt már akkor is, +mikor az még rövidszoknyás leányka volt. + +Edit akkoriban magasabbrendü lényt látott barátnőjében, aki – bár eleget +voltak együtt – lelkileg mégis idegen maradt hozzá. Nem volt kimondottan +szép gyermek, de domboru homloku, halántékban keskeny fejével, előreálló +állával, csodásan finom és egyenletesen sápadt bőrével olyan idegenszerü +és előkelő benyomást tett, mint egy prerafaelita arkangyal. + +Néhány esztendővel ezelőtt felesége lett Vajda Györgynek, a fiatal +zeneszerzőnek, akinek nevét már Európa minden zeneértője ismerte. Óh, +hogy irigyelte Edit, aki már akkor is rajongott a híres emberekért! +Esküvőjük után a fiatalok Velencébe jöttek, ahol Vajda be akarta fejezni +zenés nagy passió-játékát. Velencében a művész hirtelen megbetegedett és +mire betegségének híre eljutott Magyarországba, már meg is halt. Az +emberek országos csapásként gyászolták az ifju lángész pályájának +hirtelen megszakadását. Özvegye a velencei Cimeteroban temette el és +azóta nem hagyta el többet a várost. Itt maradt, mint a gyermek az +összetört korsó cserepei mellett. Edit velencei barátai nem is szerettek +Kláráról beszélni; a boldog ember szívesen kerüli a gyász és a szenvedés +emlékeit. + +Ennek az asszonynak szólt Edit utolsó velencei látogatása. Forró +részvéttel a szívében lépett be az ódon ház kapuján, de – melyikünk +felelhet a szíve mélyén lappangó ismeretlen szörnyetegekért? – némi be +nem vallott elégtételt is érzett, hogy az, akit egykor oly nagyon +irigyelt, most rászolgált az ő szánakozására. + +Egy kis csalódás érte azonban, amint bekopogtatott a harmadik emeleti +lakásba. A barátnője nem rogyott könnyezve a nyakába, hanem fölemelt +fejjel, mosolyogva nyujtott neki kezet. A multkoriban csak futólagosan +látta Edit, de most megállapíthatta, hogy jó színben van, kissé meg is +hízott és egyáltalában nem úgy fest, mintha megtörte volna a bánat. Most +is csupa derüs nyugalom volt, csak a mélyen fekvő szép szeme volt +fénytelenebb, mint hajdanában. + +– Szíve sohasem volt ennek a szelid, fehér asszonynak, – mondta Edit +magában. + +Az ablak mellett festőállvány állott. Edit tudta, hogy a barátnője +hajdanában festegetni szokott és egy pillantást vetett a félig +befejezett képre. A meglehetősen édeskés, de jól megrajzolt genre +mosolygó, rózsás nimfát ábrázolt, aki egy szurtos kis faunkölyköt mosdat +a forrásban. + +– Megint művészettel foglalkozol? – kérdezte Edit. + +– Nem művészettel, hanem iparral, – válaszolt Klára. – Reklám-képeket +festek. Ez itt egy szappangyár hirdetése lesz. Van egy berlini cég, +amely kétszáz márkát fizet egy-egy ilyen képért. Havonkint hármat-négyet +szállítok nekik, de keményen meg kell dolgoznom. + +A művészetnek ilyen módon való elárulása és saját tehetségének +semmibevevése sehogysem vallott a régi Klárára. + +– Miért töröd magadat ilyen munkában? – csodálkozott Edit. + +– Szükségből. Gyurka legénykorából egypár ezer forint adósság maradt +reánk és azt ki kell fizetni. Három-négy esztendő múlva rendben lesz ez +a dolog. + +Edit még jobban elcsodálkozott. + +– És az édesapád? – Hiszen ő jómódu. + +– Az édesapám természetesen szívesen adna pénzt, de én nem tartom +helyesnek, hogy ő fizesse ki Gyurka adósságait. Gyurka is igen kényes +volt az ilyenekben… + +Edit érthetetlennek találta mindezt. + +– Tulajdonképpen miért élsz te itt Velencében, az apád pedig Budapesten? +Hiszen ti nagyon szeretitek egymást. + +– Eleintén haza akart vinni, – magyarázta Klára, – de most már belátja, +hogy jobb, ha itt maradok, míg mindent el nem rendeztem. Ő különben +minden hónapban meg szokott látogatni. + +Egy kócos kis olasz leány teát hozott; Klára telitöltötte a csészéket, +miközben a balkezében fogta a kannát. + +– Emlékszel még, hogy balkezes vagyok? – mondta csendesen mosolyogva. – +Gyurka ezért sokat kötekedett velem, Balog Klárinak nevezett. + +Hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni. Klára egyáltalában nem beszélt +az ura haláláról, a nevét azonban minduntalan emlegette. Ha véleményt +mondott valamiről, mindjárt hozzátette azt is, hogy Gyurka hogyan +vélekedett hasonló esetben. Ők ketten sok dologban nem értettek egyet, +Gyurkának olykor furcsa nézetei voltak, amelyeket nem lehetett kiverni a +fejéből. Ezt nevetve mondta az özvegy. Egészben véve úgy viselkedett, +mintha az ura nem is halt volna meg, hanem künn sétálna valahol a Riván, +vagy talán a Quadri előtt ülne, a feleségének pedig megvolna az a +megnyugtató érzése, hogy estére majd haza fog jönni. + +A különös viselkedése hihetetlenül fölizgatta Edit fantáziáját. Mi ez? +Miféle titokzatos erő keményíti meg ennek az asszonynak a szívét? Klára +úgy viselkedett, mintha sikerült volna kifognia a halálon. A nagy tél +elfagyasztotta minden vetését, de ő kunyhót épített magának a jégen, +mint az eszkimó, és azt tőle telhetőleg lakályossá is tette. A szerelme +meghalt, de a gondjai még éltek és míg az uráért dolgozhatott, addig még +némileg feleségnek érezhette magát. Ennek az illuziójának föláldozott +mindent, egyebek között a saját művészetét is, amelyet pedig annak +előtte szentnek tekintett. Nem is mert hazamenni az édesapjához, mert +tudta, hogy igazi és végleges özvegysége akkor fog kezdődni, ha elhagyja +Velencét és megváltoztatja mostani életmódját. + +Edit mindezt inkább megsejtette, mint megértette. De ez a férj, aki +láthatatlan volt és mégis betöltötte az egész házat és zsarnoksága alatt +tartotta a felesége minden gondolatát, fölháborította. Ha valaki halott, +akkor maradjon nyugton a sírjában. + +Rögtön meg is kezdte az ellenségeskedést a szegény Vajdával szemben. + +– Mondd csak, Klára, ki volt a te leánykori flörtöd? – kérdezte mosolygó +perfidiával. + +Az özvegy derülten rázta a fejét. + +– Nekem nem volt flörtöm. + +– Ez tulajdonképpen gyalázatos igazságtalanság, – heveskedett Edit. – A +férjeink elvárják tőlünk, hogy első ábrándjaink is az övék legyenek és +ezeket néha meg is kapják, – ők pedig mocskos testtel és lélekkel +közelednek hozzánk. És mind ilyenek, mind! + +– Ha mind ilyenek volnának, akkor én sohasem mentem volna férjhez, – +mondta Klára csöndesen. + +– Hát te azt hiszed, te azt képzeled, hogy a te urad?… + +Klára fehér arca rózsás lett, amint halkan mondta: + +– Az én uram épp oly tisztán jött a házasságba, mint én… Nem tudom, +ismered-e a házasságom előzményeit? Gyurka parasztgyerek volt és +édesapám födözte föl a tehetségét. Ő is taníttatta. Tizenkét éves +koromban már tudtam, hogy a felesége leszek… Ő is tudta… Bár négy +esztendővel idősebb volt nálam, mégis én neveltem. Úgy bántam vele, mint +a tulajdonommal. Édesapám bizonyos dolgokban különös ember volt, az ő +kívánságára nekem leánykoromban már tisztában kellett lennem mindennel, +ami fölséges és ami förtelmes az asszony életében. Ezek után talán meg +fogod érteni, hogy én és Gyurka megígértük egymásnak, hogy megvárjuk +egymást és meg is vártuk egymást… + +Az özvegy elhallgatott, az arca most már vérvörös volt. Ezt el kellett +mondania, tartozott vele a saját büszkeségének. Edit pedig valami +áhítatos szédülést érzett. Lehetséges ilyesmi? Amint maga elé képzelte +Vajdát, akit egyszer-kétszer a hangversenyteremben látott, azt a tiszta +homloku, gyermekszemü embert, – elhitte, hogy lehetséges. + +Ezek után már nem tudtak egymásnak mit mondani. Már esteledett – a +gótikus pergola oszlopai mögött piros volt az ég – és Edit fölkelt, hogy +búcsut mondjon barátnőjének. A zongora mellett állottak és Edit +tekintete tentával teleírt kottapapirosra esett. + +– Elkészült valami a passiójátékból? – kérdezte. + +– Csak néhány vázlat… + +– Azok nem fognak a nyilvánosság elé kerülni? + +– Óh nem, megígértem, hogy egyszer majd elégetem… + +Klára, mintha féltené a kottáit Edit pillantásaitól, rájuk hajtotta a +zongoratakarót. + +Edit azalatt benézett a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A vörhenyes esti +fényben széles olasz ágyat látott. A fogason bársony házikabát és +férfisapka függött. Edit szívén valami vidám kis gyanu nyilalt +keresztül… Hátha ez az asszonyka nem is Gyurka kedvéért maradt +Velencében? A következő pillanatban azonban már elhessegette magától ezt +az ötletet. A finom orra megszimatolta az erény hervadt szagát. Ez az +apácakolostorok illata. A házikabát bizonyára évek óta ott lóg már a +fogason, olyan petyhüdt, kihült és szomoru, mint a lenyúzott állatbőr. +Az ágy fölött a quatrocento valamelyik festőjének Veronika-kendője +függött a falon. A sárga, elgyötört Krisztus-fej arca a rettenetes +bizánci tüskekoronás fejre emlékeztette Editet, amely évszázadok multán +megint keresztül ütötte magát a Hagia Szófia pogány aranyozásain. Az +asszony szívét egyszerre forró fájdalom árasztotta el. Szeretett volna a +mosolygó Klára keblére borulni és addig sírni, míg a barátnője szeméből +is megerednek a könnyek. De nem merte megtenni. Úgy sejtette, hogy Klára +nem eresztené a maga közelébe. Ez az asszony hihetetlenül önző a maga +fájdalmában, egy morzsányit sem enged át belőle másnak. Igy hát csak +megérintette ajkával az özvegy hűvös arcát és sietve eltávozott. + +A fogadójában már várta a komornája az elkészített podgyásszal. Bárkába +ültek és a Dogana felé eveztek, ahol az Ariane fütött kazánokkal várta +őket. Útjuk megint elvezetett a ház előtt, ahol Titusz Klára lakott. Az +emeletről zongorajáték hallatszott. Tömör és vontatott akkordok +szárnyaltak a homályba borult csatorna fölött. Ezek a hangok, amelyeket +Edit kimondhatatlan édeseknek és szomorúknak talált, Vajda György +lelkéből fakadtak. + +– Gyurka hazajött. Most öleli meg a feleségét, – mondta magában Edit. + +Lehunyta a szemét, visszatámaszkodott a bőrülésen és – mint egykor, +kisleány korában – megint fájdalmas irigységet érzett Klára, a boldog +Titusz Klára iránt. És most már tisztában volt azzal is, hogy a saját +életét darabokra törte, mint a kristálygömböt, a szilánkjait pedig +elszórta száz posványban. + + + + +XXII. + +Estére megint erősebb lett a sirokkó. + +Künn a Lidón túl olyan zürzavar volt, mintha a mindenség kifordult volna +sarkaiból. Minden atóm vágtató és zuhanó mozgásban volt, az ég +kristálykupolája beszakadt és harsogó levegő-tömegeket zúdított a +tengerbe, a hullámok pedig megháborodott paripákként ágaskodtak és +rohanták meg egymást. + +Az Ariane fehér nagy tömege buzgó erőlködéssel törtetett keresztül a +khaotikus éjszakán. Benn, a hajótest biztos méhében, a könyvtár +lámpájának csendes zöld fényében, két ember ült, aki nem törődött a +viharral, hanem halk hangon beszélgetett. Edit és Belizár. Harmadiknak +ott ült közöttük az Igazság, de nem istenasszony, hanem halálfejü rém +képében. + +– Reggel Fiuméban leszünk, – mondta az amerikai. – Maga Budapestre megy? + +– Budapestre. És most, hogy kimondom, kicsit furcsának találom. Az +összes helyek közül, amelyeket ismerek, Budapestet szeretem legkevésbbé. +De hát ott lakom. + +– Mit fog ott csinálni? + +– Visszafekszem a kriptámba. + +– Mennyi időre? – kérdezte Belizár epésen. + +– Legjobb volna, ha örökre. A legnagyobb szerencsétlenség, ami érhet, az +volna, ha megint kikelnék, mert újra csak azt tapasztalnám, hogy +hazajáró lélek vagyok, semmi keresnivalóm az emberek között. + +Ez a száraz és reménytelen hang különösen érintette Belizárt. + +– Mi történt magával, Edit? – kérdezte halkabban. + +– Elvesztettem egy csatát. Az egész eddigi életem csupa csatavesztés +volt, de azt hiszem, ez az utolsó volt a döntő. Az én Mohácsom. + +– És annak én vagyok az oka? + +Edit kesernyésen és elnézően mosolygott. + +– Óh nem, magának mindehhez semmi köze. + +– Mondja, Edit, de őszintén: szeretett engem valaha? + +– Őszintén, – mert az én Mohácsomnál ott vesztek az én forró és színes +hazugságaim is – akartam magát szeretni, szerettem volna szeretni, de +nem sikerült. Az én egész életem örökös utazás volt a férfi felé, de nem +tudtam megérkezni és most már biztosra veszem, hogy nem is fogok +megérkezni soha. + +– Mondja, Edit, nem hóbortosságok ezek? + +– Meglehet, de annyi bizonyos, hogy sohasem vagyok olyan rettenetesen +egyedül, mint mikor egy szerelmes férfit tartok a karjaimban. + +Egy kis undor torzította el Edit száját. Ez a cinikus általánosítás: egy +szerelmes férfi, – Belizár arcába kergette a vért. + +Edit azonban tovább beszélt: + +– Eddig azzal áltattam magamat, hogy a férfiak hitványak. Azok, akikkel +én találkoztam, nem értettek meg és nem érdemeltek meg engem. Én voltam +a kereső asszony, a szent szerelem zarándoknője, akit zsiványok rohantak +meg és térítettek el útjáról. Némileg mártirnak éreztem magamat, +sajnálkoztam magamon és ez elviselhetővé tette életemet. Ez, és a +fantasztikus sejtelem, hogy ő, az igazi, az erős, még vár rám valahol. +Egyszer majd elém lép és akkor minden jó lesz megint, az én Messiásom +meg fog váltani, föl fog oldozni a multam alól és tartalmat fog adni az +én furcsa életemnek. De most már tudom, hogy mindez önámítás. A férfiak +nem hitványak, csak azok hitványak, akiket a véletlen az én utamba hoz. +És azokat én teszem hitványakká. Mert én vagyok a fordított Midás +király: az én kezemben az arany is iszappá lesz. Ma délután tanultam meg +egy asszonytól, hogy az ember azt találja a szerelemben, amit maga visz +bele. Akiben van hit, az mindent találhat. Úgylátszik, a hit az egyetlen +erő a földön. De akiben nincs hit – és bennem nincs – annak rossz vicc +az élete és a szerelme. De minek erről beszélni? + +Edit elhallgatott és mereven nézett maga elé. Azután a kezével +legyintett. + +– Adjon egy cigarettát! – mondta. + +Jó ideig csendesen füstöltek. Az asszony a famennyezetet nézte. Belizár +pedig az asszony arcát. + +Egyszerre megint megszólalt az amerikai. + +– Tudja, hogy egyszer meg akartam magát ölni, Edit? + +Edit halkan elnevette magát. + +– Ilyen jó ötletei is voltak magának? Miért nem tette meg? + +– Én egy rettenetes krizisen mentem keresztül, – folytatta Belizár. + +– Pedig nem is szeretett, csak hozzám szokott, mint valami +narkotikumhoz. + +– Meglehet. De mikor hirtelen megvonta tőlem a narkotikumot, a megőrülés +környékezett. Ez szégyenletes dolog, – mindegy! maga előtt nincs miért +titkolódznom… Én úgy szenvedtem akkoriban, mint egy elgyötört állat… +Maga úgy viselkedett, mintha undorodnék tőlem, mintha megvetne… Nem is +annyira a maga lelketlensége, mint inkább a saját érthetetlen +gyöngeségem háborított föl és lobbantott gyilkos haragra… Én nem szoktam +meg, hogy magamat a porban lássam. Üldözőbe vett a gondolat, hogy csak +úgy állhatok megint talpra, ha megölöm magát. Elhagyni magát, menekülni: +az nem ér semmit. Örökké bántana a tudat, hogy gyáva voltam és gyötörne +a gondolat, hogy maga most más karjában nevet rajtam. Ezt nem bírnám el. + +– És miért nem ölt meg? – kérdezte Edit hüvös mosollyal, de csillogó +szemmel. + +Belizár vállat vont. + +– Kerestem valami bizonyítékot. Kémkedtem és leselkedtem. Akkoriban +egész éjszakákat talpon töltöttem. Óh, ha valami bizonyosat tudtam +volna! + +Az amerikai rettenetes keze a levegőbe markolt. + +Edit kissé megborzongott. Eszébe jutott a velencei hajnal, mikor +Belizárt a hidon látta. Akkor – még most is emlékezett a tekintetére – +akkor vért látott a yankee… + +Ez a dolog különösen fölizgatta az asszony fantáziáját. + +– És hogyan akarta elkövetni? Megvolt a kész terve? + +– Valami ürüggyel az Arianera csaltam volna… + +– Lám, hisz most itt vagyok! És azután magát is megölte volna? + +Belizár a fejét rázta. + +– Én nem vagyok szerelmes boltossegéd. Én azért akartam ölni, hogy +szabaddá tegyem magamat, hogy talpra álljak megint. A földön feküdtem, +összetörve, meggyalázva – életemben először… + +Olyan indulat vett erőt rajta, hogy fölkelt és föl-alá kezdett járni a +teremben. Később – mintha megfeledkezett volna a vendégéről, – kiment a +födélzetre és nyitva hagyta az ajtót. Mikor ujra visszajött, megint +nyugodtabbnak látszott. Még mosolygott is, amint letelepedett Edit +mellé. + +– Nos, Edit, beszéljünk okosan. Hiszen mi jóbarátok vagyunk, nem igaz? + +– Óh igen, – hagyta rá Edit fáradt mosollyal. + +– Mondja, van rá lehetőség, hogy mi együtt maradjunk? + +Edit meglepetten nézett Belizárra. + +– Hát még ott tartunk? – kérdezte. + +– Ott. Én egyáltalában nem beszélek szerelemről. Ha akarja, megigérem, +hogy a jövőben sem fogok róla beszélni. Én csak arra kérem, hogy ne +hagyjon el. Én meg tudok lenni a maga gyöngédsége nélkül, de nem tudom +elképzelni az életemet magától távol. + +– Betegápoló nővérnek akar szerződtetni? – kérdezte Edit kicsinylő +mosollyal. + +– Maga mondta az imént, hogy nem szereti Budapestet. Semmi sem vonzza +haza. Miért megy oda? Itt van a földgömb, tegye rá az ujját egy helyre +és én odaviszem. Amit egy férfi gazdagsága és gyöngédsége megszerezhet +egy nőnek, az mind a magáé lesz. + +Edit a fejét rázta. + +– Ne beszéljünk erről. Nem lehet. + +– Miért nem? + +Az asszony kis ideig hallgatott, de azután egyszerre a fejébe szökött a +vére és indulatosan felszökött a helyéről. + +– Mert nem akarok többé senki rabszolgája lenni. Hiszen gyalázat, amit +én magamból csináltam! Szánalomból, gyávaságból, lelki tunyaságból… +Kérem, eresszen engem haza! Ami még megmaradt az önérzetemből, azt a pár +tépett rongyot, ne sajnálja tőlem. Nekem nem kell több férfi, sem maga, +sem más. + +Nem beszélt többet, pedig még telve volt haragos és fájdalmas +indulatokkal, amelyek elemi erővel remegtették meg a testét és a lelkét. + +Napok óta a lázadó rabszolga nagy keserüsége dolgozott benne. A szerelem +cselédje föltámadt zsarnoka ellen. Keserü szabadságmámorában igazán nem +látta be, hogy miért kimélje a férfit, mikor oly kevéssé kimélte magában +az asszonyt. A férfi! Edittel szemben eddig valamennyinek ugyanaz a +szélhámos fogása volt: királynői koronát igértek neki, hogy azután a +cselédjükké aljasítsák. Ha pedig megunta őket szolgálni, akkor ölésről +és meghalásról beszéltek és pátétikus jelszavakat kerestek az +állatiasságuk számára: szerelem, hűség, csalódás… Edit azonban most nem +értette meg ezt a zsargont. Belső forradalmában fölülkerekedett valaki, +akiről eddig nem sokat tudott, mert sápadt proletárként nyomorgott +életének mélységeiben: az ember. Az asszony-ember, az amazon, aki +megveti a nőben és gyűlöli a férfiban a nemet. + +Mialatt azonban letördelte magáról a láncokat, máris félelemmel és +szégyennel töltötte el a sejtelem, hogy ez az ő amazon-ereje hamar ki +fog merülni. Jól ismerte önmagát, tudta, hogy egy nap, egy hét vagy egy +esztendő mulva megint az lesz, aki volt. Megint ott fog térdepelni a +férfi lába előtt és vérének együgyü rajongásával oda fogja tartani fejét +a cselédkorona alá. Mert hátha mégis ez az igazi? + +A francia komornyik bejött két lakájjal és a teát hozta. Most megint +újabb nevetséges zsarnokság nehezedett rájuk: a kivasalt képü komornyik +kedveért beszélniök kellett, közömbös dolgokról, barátságos hangon… + +Később fölmenekültek a hosszadalmasan rendezkedő cselédek elől a +födélzetre. Edit különben is kiállhatatlannak találta a könyvtár +fülledt, lakkszagu levegőjét. Odafönn a komornája jelentkezett, aki +láthatólag nagyon szenvedett a tengertől, és Edit aludni küldte. Ő maga +nem volt még álmos. + +Sok ideig némán ültek Belizárral az öblös kosárszékekben. Egy-egy öreg +hullám, amely dörögve vágódott a hajó bordáihoz, finom esőt vetett a +lábuk elé. A födélzeten egész víztócsa gyülekezett, amely a hajó ingása +szerint ide-oda futott. + +Edit tág szemekkel bámult a zürzavaros éjszakába. Úgy érezte, hogy +valami különös köze van ehhez a viharhoz. Ez az ő vihara. Az örökös +ingadozás, a fejetlen ágaskodás és fölháborodás, az elkeseredett +küzködés, a céltalan bomladozás és menekülés: ez mind ő maga. Ez az ő +végső katasztrófája, az ő nagy hajótörése. Amit száz hajóján vitt, azt +mind foszlánnyá tépi, elragadja és elmeríti a harsogó éjszaka. Künn a +tajtékzó hullámsivatagban gyászos és nevetséges romok uszkálnak. Egy +céltalan asszonyi élet százezer furcsa emléke. Tarka selyemrongyok, +amelyek valaha boldoggá tették. Frakkos férfihullák, amelyekben egykor +félisteneket sejtett és később éhes és lelketlen állatokat ismert meg. +Egy óriás úszószekrényben egész interieurt látott: a lámpafényben +ragyogó zongoraszobában valaki egy kivágott ruhás hölgyet csókolt és a +hölgy Edit volt. Az éjszaka csúffá tett mindent, ami egykor drága volt +neki. Konstantinápoly kupolái és Velence gyöngyszínü tornyai bukdácsolva +táncoltak a vízen; a hullámok szilajon hengergették az Akropolisz +márványoszlopait. Minden elveszett! Az Astarte-szobor, Atalanté, a +mámoros bacchánsnő… És félig elmerülten, csonka árbocokkal ott +hánykolódott a láthatáron az Ariane roncsa is. Ezt a neki oly kedves +hajót is elvesztette örökre. + +Ő maga pedig most ott ül, kifosztottan, üresen és száraz szemmel nézi a +maga pusztulását. Azzal akarja magát vigasztalni, hogy holnap a kelő nap +majd jóvá tesz mindent, de nem tud komolyan hinni a holnapban. A holnap +nem adhat neki vissza semmit, csak romokat és rongyokat, inkább hát ne +is legyen többé holnap. + +Egyszerre azután csodálkozva emelte föl a fejét. + +Künn, messzire, a hajó orra előtt, szelíden derengő világosság áradozott +az éjszakában. A hold rést talált a felhőkön és fehér fényszigetet +vetett a sötét tengerre. Ott tündöklő sellőtáncot jártak a hullámok. A +kép oly álomszerü és megkapó volt, hogy Edit nem tudta levenni róla a +szemét, fölkelt és a korlátba kapaszkodva bámult előre. + +– Álomország! + +És most már csak az a gyerekes vágy töltötte be lelkét: bár oda vinné a +hajó. + +Ariane egyenesen a fény felé futott. Hold sütötte kéményei hófehéren, +rézkorlátjai aranyfényt szórva bontakoztak ki az éjszakából. Köröskörül +táncoló kristály-várost építettek a hullámok, a következő pillanatban az +áttetsző kupolák és tajtéktornyok vízporrá lettek, hogy újabb, még +fantasztikusabb kristályépületeknek adjanak helyet. + +Álomország… + +De ekkor megszólalt valaki messziről, egy idegen ember, Belizár. A +szavai oly rosszkor hullottak Edit lelkébe, mint a késői havazás a +virágzó fákra. + +– Nézze, Edit, nekünk mégis meg kellene egymást értenünk… + +Az asszony idegesen fordította el a fejét. Mit akar ez? Mért van itt? + +Belizár tovább beszélt: + +– Lehet, megengedem, hogy rosszul kezdtük… De azért mi összetartozunk és +nem hagyhatjuk el egymást. Ha akarja, kezdjünk új életet. Azt hiszem, +tudnék a maga kedveért önzetlen és jó is lenni… + +Elhallgatott, a szokatlan fölindulás elfojtotta a hangját és ezt mégis +szégyelte. + +Edit ajkán gonosz mosoly villant végig. Az önzetlenség és a megalázkodás +mögött megint ott sejtette az ugrásra kész állatot. Ezek a férfiak +joguknak tartják, hogy símogatással és ütésekkel kábítsák el a nőben az +emberi öntudatot. Nem is cselédjüknek, hanem háziállatjuknak tekintik az +asszonyt. Ezeknek semmi eszköz sem elég hitvány, ha egyszer éhesek… + +Belizár tovább beszélt. + +– Mindenem, amim van, értéktelenné lesz, ha arra gondolok, hogy el kell +magát veszítenem. Lehet, hogy egyszer még másképp lesz, de ma úgy érzem, +hogy nem tudok maga nélkül élni. Ez gyöngeség, betegség, őrület, mindegy +akármi, de nem tudok és nem akarok tőle szabadulni. Maga az enyém és én +nem fogok lemondani magáról. Az életemet elvehetik tőlem, de magát nem. + +Most már komor fenyegetés is volt a hangjában. + +Edit a fejét rázta. Hidegen, elutasítóan. Ez a hang, amely máskor talán +az erő benyomását tette volna, most csak kihívásként hatott rá. Elég +volt! A szökött rabszolga nem fog visszatérni volt gazdájához. Sőt +mindjárt átúszik a nagy folyón, amely örökre elválasztja őket egymástól. + +– Engem nem vehetnek el magától? Vegye tudomásul, hogy már megtörtént. +Elvettek magától. + +Belizár értelmetlenül bámult rá. + +– Nem igaz! Hazudsz! – morogta. + +– Igen, elvettek magától. Érdekli, hogy kicsoda? Megmondhatom: Tihanyi. +Akkor éjjel, mikor a Nerát játszottam. + +Belizár a kőkemény karjaival hirtelen magához ragadta az asszonyt. +Forró, szerelmes dühhel mondta: + +– Nem igaz! Hazudsz! + +Ebből az ölelésből, mellyel ösztönszerüleg meg akarta fékezni a lázadót, +Edit csak a brutálitást érezte ki. Haragosan védekezett ellene. Nem volt +most nő, csak ember. + +– Nem hiszi, hogy én voltam a Nera? Megmondhatom, hogy mit sugott maga a +fülembe: „Ha maga érték volna, akkor nem dobálná el magát.“ Ezt mondta. +És ebben az egyben igaza is volt, én nem voltam érték, mert még az éjjel +eldobáltam magamat. + +Belizár eleresztette az asszonyt. Eltorzult arccal, nehezen lihegve +állott előtte. Edit pedig tovább beszélt és most már nem az amerikaival, +hanem önmagával kegyetlenkedett. + +– Nem maga akarta, hogy hívjuk meg búcsúlakománkhoz az igazságot? Most +itt van, nézzen a szemébe… Tihanyit sohasem szerettem… Egy percig sem! +Még rokonszenvesnek sem találtam. Hiába néz rám ilyen vadul, nem tudom +megmondani, hogy miért tettem mégis… Mikor először a testemen éreztem a +száját, már hideg undor rázott. De magát nem csaltam meg, én csak +magamat csaltam. + +– Ezért megölöm a kutyát, – hörögte Belizár. + +Edit most már megértette, hogy milyen félelmetes vihar dühöng az +amerikai lelkében. Mostani kedvében azonban a veszedelem inkább +ingerelte, mintsem megijesztette. + +– Mért ölné meg? – kérdezte. – Elajándékoztam magam neki, épp úgy, mint +előbb magának. Magát sem ölte meg az elődje. Ha ölni akar, öljön meg +engem. Én már eljártam minden Salome-táncomat, nincs több mutogatni +valóm, Herodes király inthet a hóhérnak. + +Egy óriás hullám vetette magát a hajónak. Edit megszédült és az amerikai +felé botlott. Belizár egy pillanatig a mellén érezte az asszony illatos +haját és karjával átfogta puha, fűzetlen testét. Sistergő fehér esőfelhő +vette őket körül. + +Belizár egyedül állott a födélzeten. + +Egy halk sikoltás visszhangzott a fülében, olyan, mint a megijedt sirály +hangja. + +Két remegő könyökével a korlátnak támaszkodott és kihajolva nézett a +mélységbe. + +A tenger tajtékja forrt és világított. Köröskörül új nagy izgalom +támadt. Szilaj lendületü, fehér sörényü hullámparipák egymás nyakába +ágaskodva, mohón és dühösen nyerítve vágtattak össze egy helyen. Mintha +prédát szimatolnának. + +A fehér Ariane azalatt föltartóztatlanul sietett tovább. Gépházában +olykor közömbösen megcsendült a jelzőharang, kazánjai pedig érces +lihegéssel énekelték az erő dalát. + +A hajó ura egyedül állott a homályban és hangosan lüktető szívén olvasta +a muló másodperceket. A hajó most minden másodpercben tíz méternyit +halad. Száztíz, – húsz, – harminc méter… + +A hold elborult, az Ariane ismét a sötétségben viaskodott a tengerrel. +Belizár annyira kihajolt, hogy a mellén érezte a korlát nyomását. + +Minden szilaj mozgásban volt: a tenger, a hajó, a levegő, a felhők. +Mozdulatlan csak a férfi lelke volt. Ez a dermedt lélek két homályosuló +szemen keresztül bámult ki a maga reménytelen sötétségéből a tajtékos +fehér tengerre. + +– Vége – + + + + +*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75207 *** diff --git a/75207-h/75207-h.htm b/75207-h/75207-h.htm new file mode 100644 index 0000000..924de1e --- /dev/null +++ b/75207-h/75207-h.htm @@ -0,0 +1,5497 @@ +<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" + "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> +<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> +<head> +<meta name="generator" content= +"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> +<meta http-equiv="Content-Type" content= +"text/html; charset=utf-8" /> +<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> +<title>Álomország by Ferenc Herczeg | Project Gutenberg</title> + +<style type="text/css"> +/*<![CDATA[*/ +body { + margin-left: 10%; + margin-right: 10%; +} + +h1,h2 { + text-align: center; + clear: both; + line-height: 200%; +} + +h2 { + margin-top: 2em; +} + +p { + margin-top: 0.75em; + margin-bottom: 0.75em; +} + +body > p { + text-align: justify; + text-indent: 1.5em; +} + +hr { + width: 33%; + margin-top: 2em; + margin-bottom: 2em; + margin-left: auto; + margin-right: auto; + clear: both; +} + +hr.chap {width: 65%} + +.pagenum { +/* visibility: hidden; */ +/* display: none; */ + position: absolute; + right: 2%; + color: gray; + font-size: smaller; + text-align: right; + text-indent:0; +} + +.center { + text-align: center; + text-indent: 0; +} + +em.gesperrt { + font-style: normal; + letter-spacing: 0.2em; + padding-left: 0.2em; +} + +.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} + +.caption {font-weight: bold;} + +.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} + +.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} + +.figcenter { + margin: auto; + text-align: center; +} + +.figcenter, .figcenter img { + max-width: 100%; +} +/*]]>*/ +</style> +</head> +<body> +<div style='text-align:center'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75207 ***</div> +<hr class="chap" /> +<div class="chapter"></div> +<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= +"" /></div> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption">HERCZEG FERENC +MUNKÁI</span></p> +<p class="center"><span class="caption-large">ÁLOMORSZÁG</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG FERENC +MUNKÁI</span></p> +<p class="center"><span class= +"caption-largest">ÁLOMORSZÁG</span></p> +<p class="center"><span class="caption">REGÉNY</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<div class="figcenter" style="width: 78px;"><img src= +"images/i001.png" alt="Magyart a magyarnak" title= +"Magyart a magyarnak" /></div> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1912</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER +KIADÁSA</span></p> +<hr class="chap" /> +<p class="center"><span class="caption-large">HERCZEG +FERENC</span></p> +<h1>ÁLOMORSZÁG</h1> +<p class="center"><span class="caption">REGÉNY</span></p> +<p> </p> +<p> </p> +<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1912</span></p> +<p class="center"><span class="caption-small">SINGER ÉS WOLFNER +KIADÁSA</span></p> +<p class="center"><i>Minden jogot fenntartunk</i></p> +<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP +NYOMDÁJA.</span></p> +<hr class="chap" /> +<p><span class="pagenum"><a name="Page_5" id= +"Page_5">-5-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>I.</h2> +</div> +<p>A művész, aki ezt a termet, a képviselőház tanácskozó termét, +megépítette, tervezgetés közben bizonyára barna és önérzetes turáni +fejekre, díszruhák keleti pompájára, a hazafias hevület, a bátorság +és az áldozatkészség nemesen ívelt gesztusaira gondolt. Olyasmire +gondolhatott, hogy a földszint tömör falívei között ülő képviselők +szívdobogása állandó honfiimádsággá fog tömörülni, amely bús és +követelő lendülettel áradozik a terem aranyos mennyezete felé. +Megbűnhödte már e nép… A művész lelkületéhez ugyan meglehetősen +idegen volt a kelet lázongó pátosza, de azért akadémikus +lelkiismeretességgel számba vette, mint a megoldandó építészeti +egyenlet egyik adott mennyiségét és a megnyugtató megoldást a +tetőzet óriás ablaknyílásaiban konstruálta meg, amelyeknek ferdén +beáradó ünnepélyes fénykévéi a népek atyjának áldását, a honfi-ima +meghallgatását és a jobb jövő ígéretét szimbolizálhatnák.</p> +<p>Ebben a pillanatban a terem képe egészen más volt, mint a +minőnek a mester megálmodta. Soha még <span class= +"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> kép nem rítt +ki annyira a keretéből, mint a mai ülés képe. A hetes karzaton ülő +fehér asszony legalább úgy találta. Szürke, kicsi emberek +könyököltek a padokban, emberek, akiket valami furcsa véletlen +csődített az arany tetőzet alá és akik úgy is mozogtak, mintha +ideiglenesen tartózkodnának itt, akár csak a vasúti váróteremben. +Valaki az imént mondott valamit az egyik oldalon; a másik oldalon +ezt kihívásnak vették és zajongani kezdtek. A váróterem fagyos +unalma tomboló és csökönyös károgásban robbant föl. Némelyek +elpirultak vagy elsápadtak, közbe nevetségesen mozgatták a fejüket +meg az öklüket, mások rikoltó kiáltásokkal szították a barbár +zürzavart, a laptudósítók pedik kaján mosollyal hajoltak jegyzeteik +fölé: – Vihar a házban. – Az elhízott ember, aki a nemzet +szuverénitását jelképező elnöki trónuson ült, és akinek a karzat +párkányán áthajló fehér asszony csak a kopasz fejét látta, mérgesen +rázta csöngetyűjét. És a mellett úgy a képviselők, mint a +hírlapírók agyában ott lappangott a tudat, vagy legalább a gyanu, +hogy ők most valamennyien egy nekik idegen színjáték hősei és hogy +szerepüket csak valami láthatatlan rendező kivánságára, igazi énjük +megtagadásával tudják végig játszani. Hiszen ha künn találkoznának +a folyosókon, akkor az egész félreértést eloszlatnák két szóval, ha +a vendéglőben vagy a klubban volnának együtt, akkor képtelenek +volnának ilyen viselkedésre.</p> +<p>A jobb jövőt igérő felső ablakok azalatt értelmetlenül és +szakadatlanul szórták ragyogó áldásukat a kurjongató tömegre és oly +félszegen hatottak, mint valami tévedésből itt felejtett színpadi +díszlet. <span class="pagenum"><a name="Page_7" id= +"Page_7">-7-</a></span></p> +<p>A dühtől és a gúnytól eltorzult arcok között csak egy ember arca +maradt nyugodtan, azé, akinek kedvéért a fehér asszony ide jött: a +miniszterelnöké. Nem ismerte személyesen, soha nem beszélt még +vele, de ez a hideg férfiszem, amely oly közömbösen nézte a +féktelenkedő embereket, ez a rosszul leplezett arisztokratikus +megvetés, amely ilyenkor ott vonaglott az ajka szegélyén: mindez +ellenállhatatlanul vonzotta a fehér asszonyt. Hát bizony az süldő +leányhoz méltó ötlet volt, – maga is beismerte – hogy levelet írt +neki, hogy bejelentette karzati látogatásait, hogy a sorok között +fölajánlotta magát neki. Úgy képzelte, hogy neki, aki más, mint +minden egyéb asszony, köze és joga van a férfihoz, a kiről csak ő +tudta, hogy mennyire fölötte áll a tömegnek. Azonban a fagyos +közömbösség, mely a miniszterelnököt megvédte a gyűlölet ellen, +láthatólag hozzáférhetetlenné tette őt a szeretet számára is. +Amióta a fehér asszony ott ült a hetes karzaton – pedig mostanában +mindennap ott ült – egyszer sem fordult feléje a bársonyszékben ülő +ember tekintete.</p> +<p>Pedig a fehér asszony meg volt róla győződve, hogy olvasni tud +még a gondolataiban is. Most éppen haza gondol, a réztetejü, ódon +kastélyára, melynek parkját sárgás zöldre festi a tavasz. Egy vágy +él benne: fölkelni, hazasietni, megfürödni – igen, megfürödni! – és +nem törődni többet a mocskos galléru fiskálisokkal, akik leckét +adnak neki a hazafiságból, nem többet a borotválatlan ujságírókkal, +akik a ragaszkodásukkal untatják. Az ábrándos köd azonban csak egy +pillanatig üli meg a lelkét. Onnan túlról valami ellenséges +megjegyzés csap arcába és hideg szélroham erejével <span class= +"pagenum"><a name="Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> lesodorja +róla mindazt, ami puha, erőtlen és meleg. Ami visszamarad, az +kemény, hozzáférhetetlen és kopár, akár a havas orma. Óh nem, ő nem +fog megfutamodni. Ha szégyenletes rabság is a hatalom, majd csak +akkor dobja arany bilincseit ellenségeinek lába elé, ha magának is +úgy tetszik. Makacsság, gúny és megvetés ül ki irgalmatlan +condottiere-arcára. Elnézi az oktalan és céltalan izgalmat, amely +körülötte tombol és talán arra gondol, hogy ebben a gyülekezetben, +mely egy ország sorsát akarja intézni, nincs annyi erő és méltóság, +mint a tört lábu játékbabában. Egy-egy pillanat talpra tudja még +állítani, de azután rögtön elveszti megint egyensúlyát, lekonyul, +összecsuklik és beleássa orrát a porba…</p> +<p>Egy kipirult arcu fiatal képviselő a miniszter háta mögé kerül +és egy nevet mond a fülébe.</p> +<p>– Belizár szeretne veled beszélni.</p> +<p>– Kicsoda?</p> +<p>– Belizár. A folyosón van.</p> +<p>Erre kissé kipirul a miniszter arca is. Fölkel és gyors +katonaléptekkel kimegy a folyosóra.</p> +<p>A hetes karzaton ülő fehér asszony egyszerre nagyon elhagyottnak +érzi magát. Ahány messzilátó van a képviselőházban, az mind +előkerült a fiókokból és feléje fordul. Az urak olyan fesztelenül +nézegetik, mintha színházban volnának.</p> +<p>– A híre után szebbnek hittem, – mondja valamelyik +képviselő.</p> +<p>Valóban, ez a különös hírességü asszony első látásra nem igen +tud versenyezni a saját hírével. Keskeny <span class= +"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> arca +barnának, szinte már zöldesnek látszik a fehér kalapja alatt, a két +szeme pedig olyan elhagyottan világít, mint a pincében felejtett +mécses. És mégis volt valami egész megjelenésében, ami kíváncsivá +és nyugtalanná tette a legtompább idegzetü férfit is, valami, ami +Éva ősi örökségeképpen szállott reá. És volt valami az +öltözködésében is, abban a bátorságában, amellyel kihasználta és +eltúlozta a napi divatot, ami arra vallott, hogy tudatában van +erejének és élni óhajt vele. Aki egyszer találkozott vele, az +később visszaemlékezett rá és emlékeiben megnőtt, kiszínesedett az +asszony képe.</p> +<p>A miniszterelnök, midőn elhagyta a termet, nagy csődületet +talált a folyosón. Az urak – képviselők és hírlapírók vegyesen – +fülledt csendben állottak együtt és valamennyien egy rettenetes +koponyáju férfit néztek, aki zsebre tett kezekkel, izmos lábait +szétvetve állott a piros futószőnyegen és mélyen dübörgő hangon +beszélgetett a kereskedelmi miniszterrel, miközben nyugodtan +elnézett a bámészkodók feje fölött, mint olyan ember, aki megszokta +már, hogy minden társaság központja legyen.</p> +<p>Ez Belizár, az amerikai hajótröszt megbizottja. Bár azt beszélik +róla, hogy magyar vérből eredt, tipikus yankee benyomását teszi. +Bozontos szemöldöke alatt villogó sárga szemével, kékesre borotvált +széles állkapcsu arcával tengerentúli ragadozó madárra emlékeztet. +A zömök termete egyenes, inas és kemény, mintha vasból kovácsolták +volna, az arcán ott ül a kegyetlen energia kifejezése, melynek +komorságát olykor megvető jókedv váltja föl. Az ember elhiszi róla, +hogy <span class="pagenum"><a name="Page_10" id= +"Page_10">-10-</a></span> sohasem félt, sohasem töprengett, sohasem +imádkozott és sohasem volt beteg. Oly vállalkozás szolgálatában +áll, amely vetekszik a babilóniai toronyépítők monstruózus +merészségével: egyesíteni akarja a világ tengerhajózási vállalatait +és urává akar lenni az oceánoknak. Fölújítani és egyesíteni akarja +a régi normann tenger-királyok hatalmát egy kolosszális vízi +rablócsászárság alakjában. Belizár végigjárta már az európai +fővárosokat és a nagy kikötőket és mindenütt úgy fogadták, mint +valami veszedelmes és éppen azért minden tiszteletre érdemes +ellenség követjét. Itthon azonban szinte hízelgőnek találták, hogy +a leviatán étvágya nem veti meg a mi szegényes tengeri flottánkat +sem.</p> +<p>A miniszterelnök megszorította látogatójának kezét.</p> +<p>Jobb meggyőződése ellenére beletévedt a hagyományos +pohárköszöntő-stílusba.</p> +<p>– Örülök, hogy kezet foghatok ilyen kitünő honfitársammal!</p> +<p>– Ön amerikai? – kérdezte Belizár.</p> +<p>– Nem, de úgy tudom, hogy ön magyar.</p> +<p>Belizár vállat vont.</p> +<p>– Amerikai polgár vagyok.</p> +<p>Ezzel a gesztussal elhárította magától a nemzeti hiúságot, amely +hízelegve csóválta körül. A két férfi azzal bevonult a miniszter +fogadószobájába.</p> +<p>A mélységes csendet, melyet az amerikai rablómadár +szárnylebbenése a baromfiudvaron teremtett, most izgatott hápogás +és kotkodácsolás váltotta föl. A <span class="pagenum"><a name= +"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> folyosón csoportosuló +politikusok és írók élénk eszmecserébe merültek.</p> +<p>– Kicsoda ez a furcsa nevü ember tulajdonképpen?</p> +<p>– Úgy mondják, hogy magyar ember, valamit tud is magyarul, de +biztosat senki sem hallott róla, ő maga pedig nem beszél a +multjáról.</p> +<p>– Lehet, hogy a magyarországi emlékei nem nagyon kellemesek?</p> +<p>– Ez bizonyos. A valószínütlen hangzásu nevét is alkalmasint úgy +szedte föl az útszélén.</p> +<p>– Úgy hírlik, hogy valamikor kadét volt az osztrák-magyar +haditengerészetnél, de valami okból ott kellett hagynia +szolgálatát…</p> +<p>– Valami inkorrektséget követett el? – kérdezte összeráncolt +homlokkal egy föltünő elegánciával öltözködő képviselő.</p> +<p>Az ujságíró, aki részt vett a társalgásban, kicsinylően +legyintett a kezével.</p> +<p>– Ha akkor, amikor elkövette, inkorrektség volt is, ma már nem +az. Vannak magaslatok, ahol érvényüket vesztik a társadalmi +definiciók. Ki kérné számon az uralkodó dinasztiáktól, hogy milyen +eszközökkel szerezték meg a trónjukat? Akinek egy milliárdja van, +az nem rabló, hanem hódító, nem emberölő, hanem hős.</p> +<p>– És ez a Belizár?</p> +<p>– Hódító és hős. Vagy tíz esztendővel ezelőtt olvastuk először a +nevét. Akkor sztrájk tört ki a kazángyárában. Nagyon elkeseredettek +lehettek a munkásai, mert több ezren formaszerint ostrom alá vették +<span class="pagenum"><a name="Page_12" id= +"Page_12">-12-</a></span> a gyártelepet. Belizár megvédte a gyárát, +vissza is verte az ostromlókat, miután halomra lövetett néhány +százat a gépfegyvereivel. Az elesettek között sok volt a magyar +munkás.</p> +<p>– Az ördögbe, ez az ember nem játszik babra!</p> +<p>Egy a rendületlen szabadelvüségéről nevezetes képviselő lépett a +csoporthoz.</p> +<p>– Láttátok, hogyan fogadta a miniszterelnök Belizárt? Akár egy +fejedelmet! Ez mégis nagy diadala a demokráciának!</p> +<p>Az ujságíró elnevette magát.</p> +<p>– Én ellenkezőleg úgy találom, hogy ez az arisztokrácia elvének +diadala. Az emberiség nem tud ellenni urak és zsarnokok nélkül. A +régiek, az európaiak, kissé már megkoptak és elpetyhüdtek, azért +most újakat tenyésztenek Amerikában. Belizárokat. A régiek azonban +elismerik az újakat, az újak pedig rokonokat látnak a régiekben, +azért is érdeklődnek egymás iránt annyira és azért is házasítják +össze oly szívesen gyermekeiket.</p> +<p>Ebből a jó debatterek fészkében bizonyára igen hosszu vita +fejlődött volna, ha azok, akikről beszéltek, időközben újból meg +nem jelentek volna a folyóson. Belizár elhagyta a palotát és a +miniszterelnök a szélfogó ajtóig kísérte. A karzati lépcső alján +mozdulatlanul ott állott a fehér asszony. Ő egyetlen pillantással +tisztán meglátta azt, amit az urak csak sejtettek: hogy a két +férfi, a politikus és a kereskedő, mennyire hasonlít egymáshoz. +Mindakettő húsevő ragadozó. A politikus valamivel kultiváltabb, +símább, erőtlenebb <span class="pagenum"><a name="Page_13" id= +"Page_13">-13-</a></span> és jobban táplált, egyébként azonban +annyira rokona a kereskedőnek, amennyire valami főtt húson élő és +tollasvánkoson pihenő luxus-állat rokona lehet az erdei vadnak, +amely karmának ütésével össze tudja zúzni a bivaly gerincét és +csontostúl falja föl a véres húst.</p> +<p>A fehér asszony világító szeme most már nem a politikust nézte, +hanem a kereskedőt. Annyira nézte, hogy még akkor is látta, mikor a +tettek embere már régen elhagyta a szavak és álmok aranypalotáját +és mikor odalenn, a téren, bömbölve és tülkölve indult meg alatta a +gépkocsi.</p> +<div class="chapter"> +<h2>II.</h2> +</div> +<p>– Ha a fehér asszony ismerné önmagát, akkor soha sem mutatná +magát nappal.</p> +<p>– Kicsoda? Edit? És miért ne mutassa magát?</p> +<p>– Az ő birodalma az éjszaka. Nappal jelentéktelen, kopár, +szomorú. Olyan, mint a nyárilak télen. A redőnyök le vannak +eresztve, odabenn hideg és sötét van. Este azonban csodálatos. +Nézze, hogy lépked! Olyan puhán és biztosan, mint a macska, mikor +holdas éjszakán végigsétál a háztetőn. Nem találja, báróné?</p> +<p>– Nem vagyok szakértő az ilyenekben. Én holdas éjszakán még +sohasem sétáltam a háztetőn.</p> +<p>– Most nekitámaszkodik a kandallónak. Milyen ideges és gyöngéd +minden mozdulata! A dormogó macska végigdörgölődzik a kéményen. Az +éjszaka <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= +"Page_14">-14-</a></span> minden rejtelmes szépsége ott ragyog a +szemében és ott illatozik a hajában. Mondja, báróné, miért hívták +meg tulajdonképpen Editet? Hiszen önök különben nem +érintkeztek.</p> +<p>– Hogy őszinte legyek: ő maga hívta meg magát hozzánk. Ma +délután fölhívott telefonon és szinte erőszakoskodni kezdett. Azt +mondta: Kedvesem, nekem föltétlenül nálatok kell lennem ma +este…</p> +<p>– Tudta, persze, hogy Belizár itt lesz?</p> +<p>– Hiszen azért jött. Maga talán azt hitte, hogy magáért?</p> +<p>– Semmit se hittem. Én régóta tudom, hogy Edit asszony a +nyilvánosság mániákusa. Neki minden férfi tetszik, aki valamiképpen +kimagaslik a tömegből. Roosevelt, Vilmos császár, Togo admirális. +Mindenki, akiről sokat írnak a lapok. Érdekli a színész, aki +föltünést keltett új szerepében, érdekli a politikus, aki nagy +beszédet mondott, de érdekli a rablógyilkos is…</p> +<p>Ez a párbeszéd Árkay báró estélyén folyt le, melyet Belizár úr +tiszteletére rendeztek. A báró, mint egy hatalmas pénzcsoport +vezérembere, és mint egyik hajózási vállalat főrészvényese, üzleti +összeköttetésben volt a hajótröszt emberével.</p> +<p>A hölgy a háziasszony volt, Árkay báróné, a fiatal úr pedig, +akivel beszélgetett, egy Tihanyi nevü író. Árkayné nem tagadhatta +meg északnémet eredetét; nagy, szőke, viruló, kissé fiús szépség +volt. Inkább az ifju Szigfridre emlékeztetett, mint Szigelindére. +Három lépésről megérzett rajta a hideg víz józan illata és +meglátszott rajta, hogy hű feleség, gondos anya és <span class= +"pagenum"><a name="Page_15" id="Page_15">-15-</a></span> szigoru +háziasszony. Ő egyáltalában poroszos kötelességtudással, +gondolkodás nélkül ment neki minden föladatnak, amely elé az +állította.</p> +<p>Tihanyi meglehetősen rossz hírü ember volt. Adósságcsináló és +szoknyavadász. Egy ember, aki a férfiakat gyakran zavarba ejtette +anarchista elveivel, a nőket pedig cinizmusával. Mindenki meg volt +róla győződve, hogy fényes írói tehetség és mindenki sajnálta, hogy +határtalan tunyasága miatt hanyagul odavetett vázlatokon kívül nem +terem egyéb az íróasztalán. Tihanyi tulajdonképpen a társas élet +áldozata volt és ezért őszintén meg is vetette önmagát. Elveszett +embernek tartotta önmagát és ennek a révén különféle +privilégiumokat követelt az élettől, mint a siralomházban ülő +szegény legény, aki még egyszer, utoljára ki akarja magát mulatni. +Árkay báró nem igen szenvedhette a merésznyelvü és üres zsebü írót, +a maihoz hasonló nagy estéire azonban következetesen meg szokta +hívni, mert Tihanyi végre is egy érdekes színárnyalattal +gazdagította az embercsődület képét és szó ami szó, a hölgyek közül +sokan szerették a társaságát.</p> +<p>Igen különös volt a báróné viszonya az íróhoz. A tiszta, erős +asszony határozottan vonzódott a romlott és hazug emberhez. Valami +anyai részvétet és nagy asszonyi kiváncsiságot érzett iránta. Talán +az ellentétes pólusok vonzási törvénye érvényesült rajtuk, de az is +meglehet, hogy a német háziasszony szíve mélyében titkos, puha, +színes vágyak rügyeztek, vágyak, amelyeknek csíráját a forró +magyarországi szél vetette beléje és amelyekről soha <span class= +"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> senki nem +fog tudomást szerezni, Tihanyi maga legkevésbbé.</p> +<p>A háziasszony egy-két elkésetten érkezett vendégét köszöntötte, +azután megint csak visszatalált a sarokba, ahol Tihanyi +megtelepedett.</p> +<p>– Mondja, Tihanyi, – érdekelne megtudni, – miféle asszony +Edit?</p> +<p>– Még mindig a fehér asszonynál tart, báróné? De hiszen maga +mondta, hogy együtt volt vele a drezdai nevelőintézetben, hát +ismerheti.</p> +<p>– Annak az asszonynak, aki ott áll a kandalló mellett, nincs +köze a zöld kis iskolásleányhoz, aki az emlékeimben él. Amióta +asszony vagyok és Budapesten élek, soha sem beszéltem vele. Az uram +nem akarta.</p> +<p>– Nem lesz nagy különbség a hajdani kisleány és a mai Edit +asszony között. Ez is szereti a nyalánkságokat, ez is tud hazudni, +mint akármelyik kisleány. És a világgal is egyformán állanak +szemben; vannak emberek, akiket minden érthető ok nélkül imádnak és +vannak, akik soha sem bántották őket, azért mégis megvetik +őket.</p> +<p>– Maga melyik válfajhoz tartozik, Tihanyi?</p> +<p>– Egyikhez sem. Még egyáltalában nem is vett tudomást arról, +hogy én is a világon vagyok.</p> +<p>– Ez kellemetlen lehet, de hiszen majd segít maga ezen, – mondta +nem minden anyai féltékenység nélkül Árkayné. – De most beszéljen +nekem Editről. Maga mindent tud, biztosan ismeri az ő múltját is. +Miért vált el az urától? <span class="pagenum"><a name="Page_17" +id="Page_17">-17-</a></span></p> +<p>– Az ura nagyon derék ember volt. Imádta a feleségét és nem +ismert más akaratot, mint Editét.</p> +<p>– És azután mi történt?</p> +<p>– Semmi sem történt. Úgy kell lenni, hogy Edit csömört kapott az +örökös derekasságtól. Alkalmasint fölháborítónak és kétségbeejtőnek +találta az ötletet, hogy neki most már a holta napjáig teljesülni +fog minden gondolata, úgyannyira, hogy nem is lesz érdemes +gondolkoznia. Szóval Edit otthagyta az urát. Ő a kereső asszonyok +közé tartozik.</p> +<p>– Kereső asszony? Mit keres?</p> +<p>– Hiszen ha azt tudhatná az ember! Egyszer a hegyet, másszor a +völgyet, egyszer a napfényt, máskor a sötétséget, – mindig azt, ami +nincs a keze ügyében. A hóban virágot, a pocsolyában +tisztaságot.</p> +<p>– És a hegyet, a völgyet, a tisztaságot egy-egy férfi +szimbolizálja?</p> +<p>– Természetesen. Minden női fantáziában a férfi szimbolizálja az +életet.</p> +<p>– Egy férfi.</p> +<p>– Nem, a férfi. Egy férfival nagyon hamar végez az önök +fantáziája.</p> +<p>Árkayné elnézően átsiklott a szavakban rejlő sértésen.</p> +<p>– És mi igaz abból, amit Editről fecsegnek? – kérdezte.</p> +<p>– Semmi, vagy nagyon kevés. Ami valóban igaz, arról nem igen +fecsegnek az emberek.</p> +<p>– Edit híre nem a legjobb.</p> +<p>– Ez valóságos szerencse reá nézve. Egy független, gazdag és +előkelő asszony élete csak akkor türhető, <span class= +"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> ha a híre +nem a legjobb. A jóhírü asszony quasi ki van kapcsolva a +forgalomból. Ő raktáron van, az erénye be van molyporozva. Csak +akkor szellőztetik, ha egy-egy partiképes reflektáns mutat iránta +némi bágyadt érdeklődést. A jóhírü asszonyok alapjában véve igen +sajnálatra méltóak.</p> +<p>– Ezt maga sem hiszi, barátom.</p> +<p>– Ezt még ön is elhiszi, kedves barátnőm, ha nem is akarja +bevallani. Én természetesen nem beszélek a férjes asszonyokról, +akik a családjuknak élnek. Ők a szerelem önkéntes sivataglakói, +szent aszkéták, velük nem lehet az életről beszélni. De maradjunk +meg Edit asszonynál! Ő ott áll a forgalom kellő közepén, a szerelem +fórumán. Minden épkézlábu férfi reflektál reá, mindenki jogot +formál hozzá. Minden szó, minden pillantás, amely feléje száll, az +élet egy forró hullámát sodorja hozzá. Ha van élet, amelyet +végigélni érdemes, akkor ez az. Lehet azonban, hogy egyáltalában +nincs is élet, amely megérné a lélegzetvétel fáradságát.</p> +<p>– Az uram másképpen szokott ezekről a dolgokról beszélni. Én azt +hiszem, neki van igaza.</p> +<p>– Itthon másképpen szokott beszélni és itthon föltétlenül igaza +is van. De lássa, az ura mégis kapva-kapott az alkalmon, hogy +meghívja ma Editet a házába. Miért éppen ma? Mert ma különös gondja +volt reá, hogy ékessé tegye a szalonját. Kiöltöztette a feleségét, +meggyujtatta a csillárjait, virágokat rakatott a vázákba, Editet +pedig odaültette a kandalló mellé. A férfiak, az idegenek úgy, mint +a magyarok, hódolattal meghajolnak a szép és kifogástalan hírü +háziasszony <span class="pagenum"><a name="Page_19" id= +"Page_19">-19-</a></span> előtt, a szemük élvezettel végigsiklik a +márvány, az arany és a selyem színharmoniáján, azután ösztönszerüen +odahuzódnak a kandalló mellé, ahol az ugyancsak szép, de +legkevésbbé sem kifogástalan hírü Edit trónol. Mert a társaság, a +művészet, a fényüzés, szóval az élet célja és végpontja nem az +erény, hanem a bűn. Lám, most már Belizár mester is odatalált a +kandalló mellé. A szeme azt mondja: no lám! – Árkay báró mosolygó +tekintete pedig így szól az amerikaihoz: no ugy-e?</p> +<p>– Mondja, szerelmes maga Editbe? – kérdezte Árkayné +váratlanul.</p> +<p>Tihanyi vállat vont.</p> +<p>– Mellékesen, igen. Minden férfi mellékesen szereti az ilyen +asszonyt. De ez nem komoly dolog. Legalább addig nem, amíg Edit +asszony nem akarja.</p> +<p>A fehér asszony valóban nagyon érdekes volt az este. Úgy +világított, mintha a bensejében lámpa gyulladt volna ki, amelynek +meleg fénye ott játszott a szemében, az ajkán, a hajában és +keresztül világított a meztelen bőre minden pórusán. Az ünnepi +kivilágítás <i>egy</i> embernek szólott, de a fényből bőven jutott +a frakkos tömegnek is és az egész férfitársaság megint megegyezett +egyszer abban, hogy hiába, ez az Edit mégis csak nagyszabásu +asszony! Fél óra óta ott állott már a kandalló sarkában, túlságosan +kivágott és túlságosan szűk ruhájában, a barna bőrével és a +zománcos fényü nagy madárszemével némileg az egyiptomi +királyleányokra emlékeztetett, akiket régi faliképekről ismerünk. +Végre, végre ott állott előtte az az ember, akit félóra óta minden +idegszálának magnetikus erejével <span class="pagenum"><a name= +"Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> maga felé vonzott. Belizár. +A körülállók diszkrét mosollyal húzódtak vissza, mint az udvari bál +vendégei, mikor a felség valakit megszólításával tüntet ki. Árkay +báró pedig diadalmasan járatta körül tekintetét a háttérben: Mit +szóltok hozzá, milyen jól érzi magát nálam a yankee?</p> +<p>Mialatt Edittel beszélgetett, Belizár arcáról tényleg eltünt az +imperátori blazirtság vonása. Az amerikaiak esetlen és túlzott, de +nagyon rokonszenves és férfias udvariasságával vezette a +társalgást.</p> +<p>– Mikor önt az imént megpillantottam, asszonyom, megesküdtem +volna, hogy amerikai hölgy, persze a déli államokból való.</p> +<p>– Ez nem nagyon hízelgő reám nézve, – mosolygott Edit. – Az +amerikai nők ugyan igen kiválóak, de nagyon sokan vannak és egy +nőre nézve nem hízelgő, ha sokszorosított példányszámban forog a +világban.</p> +<p>– Akkor hát visszavonom azt, amit mondtam. De minél tovább nézem +önt, annál biztosabb vagyok benne, hogy már láttam az önéhez +hasonló szép arcot. Ezt is sértésnek fogja venni?</p> +<p>– Bóknak veszem, mert az, amit látott, szerencsére nem +duplikátum, hanem az én eredeti arcom volt. Ma reggel látta, a +képviselőház folyosóján és örülök, hogy visszaemlékszik reá.</p> +<p>Banális dolgokról kezdtek beszélgetni.</p> +<p>– Minő benyomást tett önre a miniszter? – kérdezte Edit.</p> +<p>– Érdemes férfinak látszik. De én nem értem azt az embert. +<span class="pagenum"><a name="Page_21" id= +"Page_21">-21-</a></span></p> +<p>– Mit nem ért rajta?</p> +<p>– Ha valakinek olyan nagy poziciója van, mint önöknél a gazdag +és eszes arisztokratának, akkor nem értem, hogy miért cseréli el +azt olyan pozicióért, amely a tömeg szeszélyeitől függ?</p> +<p>– De ha valaki úgy érzi, hogy kötelességei vannak az országgal +szemben…</p> +<p>– Hisz ön az ilyenekben? – kérdezte derült kicsinyléssel +Belizár.</p> +<p>Edit vállat vont.</p> +<p>– Azt hiszem, nem nagyon hiszek az ilyenekben…</p> +<p>Egy lakáj pezsgős poharakat tett a kandalló párkányára és ők +ketten ittak. Még mindig a politikáról, mint élethivatásról +beszélgettek, közben azonban mosolyogva néztek egymás szemébe, +mintha más és érdekesebb dolgokat forgatnának a fejükben.</p> +<p>– Kár, hogy el kell utaznom, – fakadt ki egyszerre Belizár, egy +titkos gondolatát szőve tovább.</p> +<p>Rövid szünet támadt.</p> +<p>– Mikor utazik? – kérdezte Edit halkan.</p> +<p>– Holnapután… Egypár olasz és görög kikötőt kell meglátogatnom… +Fiuméban vár a yachtom.</p> +<p>Edit összefonta a hátán a két karját és a szoba mennyezetére +tekintett.</p> +<p>– Görögország… de szeretném látni! – sóhajtotta alig +hallhatóan.</p> +<p>Az arca, a hangja csupa epedés és honvágy volt a kék görög +tenger után. Belizár meghökkenve pillantott reá. Egy ideig +küzködött magával, majd vérvörös arccal mondta:</p> +<p>– Ha volnának hölgyek a hajómon, akkor nagy <span class= +"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> örömmel +fölajánlanám önnek Arianet… Ariane a hajóm neve… De egyedül vagyok +a titkárommal… Ámbár talán találkozik a barátnői között valaki…</p> +<p>Edit a szavába vágott.</p> +<p>– Nekem nincsenek barátnőim. Én mindig a komornámmal szoktam +utazni…</p> +<p>Megint elhallgattak, pedig lett volna sok mondanivalójuk. Végül +megszólalt Belizár, óvatosan, tapogatódzva.</p> +<p>– Az ilyen szép és előkelő hölgy persze fél a világ nyelvétől. A +világgal azonban kétféleképpen lehet végezni. Az ember vagy +kijátsza az éberségét, vagy pedig nem törődik vele. A fő az, hogy +az embernek nyugodt legyen a lelkiismerete, nemde?</p> +<p>Ez a metódista fordulat könnyű mosolyt csalt Edit ajkára. Némán +állott ott, a karjait a hátán összefonva. Belizár tekintete +végigsiklott rajta, a homlokától a lába hegyéig.</p> +<p>– Nos, akarja látni Görögországot? – kérdezte fojtott +hangon.</p> +<p>Edit könnyedén bólintott a fejével.</p> +<p>– Akkor tehát? – türelmetlenkedett Belizár.</p> +<p>Edit egyszerre nagyon nyugodtnak és derültnek látszott.</p> +<p>– Ha ki akarja játszani a világot, akkor valamivel halkabban +kell beszélnie, – mondta mosolyogva. – Engem különben sem kell +erőszakkal a hajója födélzetére hurcolnia, mivel elhatároztam, hogy +magamtól megyek. Most igyék egy pohár pezsgőt, előbb kocintson +velem magyar szokás szerint, így! – mint <span class= +"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> +útitársaknak jó bajtársaknak kell lennünk! – azután keresse föl a +háziasszonyt és mondjon neki egypár bókot… Dicsérje meg a lakását +és tudakozódjék a gyerekei után… Igaz, küldjön az Ariane +parancsnokának táviratot, hogy hajózza be azt a hölgyet, aki holnap +éjjel a komornájával érkezik. Mert én a reggeli vonattal leutazom +és a hajón várom meg önt.</p> +<p>Belizár mélyen meghajolt, azután megkérte a háta mögött álló +házigazdát, hogy vezesse a bárónéhoz. Mialatt Árkaynéval +beszélgetett, jóformán már meg is feledkezett a kalandjáról. A +dolog egyébként sem lepte meg túlságosan. Nagy nőbarát volt, az +udvarláshoz azonban nem volt sem ideje, sem kedve. Erre nem is volt +szüksége, amióta óriás vagyon ura volt. Az ilyenféle ügyek maguktól +intéződtek, olykor a titkára közvetítésével, aki nála azt a +szerepet töltötte be, amit viveur-királyok mellett a bizalmas +szárnysegéd. A yacht-kirándulás mindenesetre kellemesnek igérkezik. +Ez a szép asszony alkalmasint valami pillanatnyi pénzzavarban +szenvedő úri hölgy, ilyenek nagy számmal vannak Európában, de +Amerikában is. Nos, hat hét mulva majd kiszáll megint Velencében, a +kufferjai tele lesznek csipkével és ékszerrel, az Ariane pedig +tovább gőzölög.</p> +<p>– Érdekes asszony az én Edit barátnőm, nemde? – kérdezte e +pillanatban Árkay báróné.</p> +<p>– Edit barátnője?</p> +<p>– Igen, a szép asszony, akivel oly jól mulatott az imént. +Ladányi Edit.</p> +<p>Belizár nyersebb formában, mint maga is akarta, mondta ki azt, +amit e pillanatban a nyelvén forgatott. <span class= +"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p> +<p>– Érdekelne, hogy minő viszonyok közt él a barátnője?</p> +<p>– Hogy érti ezt?</p> +<p>– Hogy minő anyagi viszonyok között…</p> +<p>A báróné elmosolyodott.</p> +<p>– Nagyon megnyugtató az anyagi helyzete. A mi fogalmaink szerint +vagyonos, sőt gazdag is.</p> +<p>Úgy! Tehát nem a csipkék és nem az ékszerek kedvéért teszi?!</p> +<div class="chapter"> +<h2>III.</h2> +</div> +<p>Edit fölébredt mély álmából.</p> +<p>Egy nagyon széles és nagyon kényelmes ágyban találta magát, az +ágy olykor himbálva megindult alatta, ami némi édes szédülést +okozott neki. Halk vízcsobogást hallott, ami úgy gyöngyözött, mint +az elfojtott kacagás; idegen, finom lakkillatot érzett. Álomittasan +körülnézett és egy óralapot látott, mely szeliden foszforeszkálva +lebegett a fekete semmiben és melynek mutatója kettőn állott. +Eleintén azt hitte, hogy világító toronyóra, mely valami nyitott +ablakon át látszik be, de aztán kinyujtotta a kezét és ujjainak +megnőtt árnyképe megérintette az óra üveglapját. Most meg nagy +távolból valami vastüdejü szörnyeteg panaszos üvöltése hallatszott, +mely óriás sivatagok fölött visszhangzott és Edit ekkor már tudta, +hogy hol van: a tengeren, a fiumei kikötő előtt, az Ariane <i>ladys +room</i>-jában. Most már visszaemlékezett mindenre. A feje fölött +van a mahagóni mennyezetbe illesztett csillárgömb, <span class= +"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> melyet a +komornája lefekvés előtt eloltott, jobb keze felől van a +selyemkárpitos kis szalonja, balra a fehérlakkos fürdőszobája, +azontúl alszik Nina, a komornája… Lefekvés előtt mindent +megnézett.</p> +<p>Az este érkezett meg a fővárosból. Belizár emberei a fiumei +pályaudvaron várták. Ezek a tengerészek olyan jóltápláltak, tiszták +és gőgösek voltak, akár egy utazó király testőrei. Motorcsónakkal +vitték az Arianera, amely a kikötő előtt, az úszó bóján függött. +Midőn Edit a tenger alaktalan éjszakájában hirtelen meglátta a +villamos fényárban ragyogó fehér hajó kemény vonalait, különös +izgalom fogta el. A hajó olyan hatalmas és idegenszerü volt, olyan +magában bevégzett és környezetétől független, mint valami idegen +bolygó, amely váratlanul a föld elérhető közelébe jutott.</p> +<p>Egy fehérruhás angol, a yacht parancsnoka, átadta a vendéget egy +csíkoskabátu franciának, a hajókomornyiknak, az pedig bevezette a +hátsó födélzeten levő vendéglakásba. Jónevelésü emberek a +tengerészek, hivatalos ábrázattal, halálos komolysággal hurcolják +az óriási sárga bőröndöket, amelyekből diszkrét asszonyi illat +árad.</p> +<p>Edit megitta a teáját, azután a homály védelme alatt egyedül, +nesztelen talpakon kalandozni kezdett a hajón, mint az elvarázsolt +kastélyba toppant királyfi, vagy helyesebben: az idegen házba +tévedt macska. Végig a mahagónival bevont szűk folyosólabirintuson, +föl a kókuszszőnyeggel borított lépcsőkön. Ha valahol fényt látott +és hangokat hallott, onnan visszahőkölt és óvatosan a homályba +húzódott. Itt-ott benézett <span class="pagenum"><a name="Page_26" +id="Page_26">-26-</a></span> egy nyitott ajtón, exotikus +műtárgyakkal és furcsaságokkal megtöltött néma termekbe, amelyek +alkalmasint ama Ladányi Edit nevü asszonyság kedvéért ragyogtak +most villamos fényözönben. Ő azonban, aki kandi kisleányként +pislantott be a termekbe, úgy érezte, hogy semmi köze a hajó +előkelő vendégéhez.</p> +<p>Az idegen színek, amelyeket látott, az új illatok, amelyeket +magába szítt, a tenger bolygójának multjából beszéltek neki, a +távol ködében úszó azúr-szigetekről, szélesen ívelt öblökről, +amelyekben pálmaerdők tükröződnek, kupolás keleti városokról, +feketebőrü, meztelen emberekről, akik különös formáju +lélekvesztőkön kerülgetik az Ariane fehér bordáit. Bolyongása +közben eljutott a yacht közepére, hol világító-aknák fenekén +fényesre csiszolt titán-gépeket látott aludni és ekkor szinte +nyomasztónak találta a gondolatot, hogy ez az úszó köztársaság +minden fegyelmezett erejével, halálos elszántságával és komplikált +gépezetének szellemességével egyetlen ember szórakoztatására van +hivatva.</p> +<p>A ladys room keskeny ablakán most vörös fénykéve esett be: a +kikötő világítótornyának átható és fenyegető tekintete. Valahol +messzi szomoru mandolina cincogott. Edit fölült az ágyában.</p> +<p>Hogyan is került ő ide, az idegen asszony ebbe az idegen +világba? Úgy volt, hogy a csónakja reménytelenül bolyongott az +únottság fekete tengerén. Évek óta, egy örökkévalóság óta. +Egyszerre szilaj, férfias tengerész-rikoltás ütötte meg a fülét. Az +éjszakában fényárban úszó, fehér hajó bukkant föl, – hajó, amely az +erő és az előkelőség szimbólumaként hasította a <span class= +"pagenum"><a name="Page_27" id="Page_27">-27-</a></span> vizet, – +azután kemény nagy férfikéz nyúlt feléje… Hogyne ragadta volna meg +a kezet? Megragadta gondolkodás nélkül, minden erejével, mintha +sohasem akarná többet elereszteni.</p> +<p>És most megint útban volt egy új jövő felé, melynek áthatlan +ködfala mögött nagyszerű és rettenetes dolgokat sejtett. Minden +csepp vérét fölforralja és pezsgésbe hozza a kíváncsisága és a +félelme. De éppen ez az izgalom az, ami egyedül tudott tartalmat +adni életének.</p> +<p>Valami egyhangu, ritmikus dobogás rázkódtatta meg a hajót. +Editet elálmosította ez a nesz.</p> +<p>Mikor újból kinyitotta a szemét, sárga napfény áradt be az +ablakon, valaki pedig ott motoszkált a fürdőszobájában.</p> +<p>– Te vagy az, Nina?</p> +<p>– Én vagyok.</p> +<p>– Miféle dobogás az?</p> +<p>– A hajócsavar.</p> +<p>– Hát megyünk?</p> +<p>– Hajnal óta útban vagyunk.</p> +<p>– És hová megyünk?</p> +<p>– Megkérdeztem a komornyikot, de nem tudja. Azt mondja, csak az +úr tudja.</p> +<p>– Miféle úr?</p> +<p>– Belizár úr.</p> +<p>– De hiszen ő Budapesten van?</p> +<p>– A hajón van. Hajnalban megérkezett.</p> +<p>– Álmodban beszélsz. Hajnalban nem jön vonat?</p> +<p>– Belizár úr különvonattal jött.</p> +<p>– Úgy? <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= +"Page_28">-28-</a></span></p> +<p>– Belizár úr rózsákat is hozott a nagyságos asszonynak. A +szalonba tegyem őket?</p> +<p>– Ide teheted őket az ágyam mellé.</p> +<p>– A komornyik azt kérdezte, hogy hány órára parancsolja a +nagyságos asszony a reggelijét. És hogy hol parancsol reggelizni – +itt, vagy talán a könyvtárban, Belizár úr társaságában?…</p> +<p>– Ments ki Belizár úrnál, jelentsd neki, hogy fáradt vagyok az +úttól és délelőtt pihenni akarok…</p> +<p>A komorna elfüggönyözte az ablakokat, Edit egyedül maradt a +rózsáival és megpróbálta, hogy újból elaludjon. Érezte, hogy nagyon +szépnek kell lennie, ha Belizárral találkozik. Ebben a vakmerő +játékban az ő tétje a teste. Az olyan férfiak, mint az amerikai, +nem sokat törődnek a nő lelkével. Ő alapjában véve nem sokra +becsülte ugyan a szépségét, de azért olyan odaadó gonddal +ápolgatta, mint az afrikautazó az üveggyöngyöt, amellyel a vadakat +akarja megvesztegetni. A férfiak többé-kevésbbé mind +vademberek.</p> +<div class="chapter"> +<h2>IV.</h2> +</div> +<p>Ez durvaság volt, annál is több: ostobaság. Az első estén, +mialatt ketten ott ültek a sötét födélzeten és a vándorló +fénykévéket nézték, melyeket egy láthatatlan hadihajó a mélyenjáró +felhőkre vetett, Belizár minden bevezetés nélkül odatapasztotta +mohó ajkát Edit meztelen vállára. Ez volt az első alkalom, hogy +magukra voltak és az amerikai, aki elszánt volt, mint egy cowboy és +elbizakodott, mint egy milliomos, nem <span class= +"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> +vesztegette az idejét. Az asszony nem fortyant föl, nem is fakadt +sírva, a mozdulata azonban, amellyel elhárította magától Belizárt, +az undor gesztusa volt.</p> +<p>– Haragszik? – kérdezte Belizár.</p> +<p>Edit nem válaszolt. Az amerikai azonban megérezte a dermesztő +hidegséget, amely feléje áradt. Nagysokára megszólalt az +asszony.</p> +<p>– Holnap partra fog tenni.</p> +<p>Belizár, akit az ügyetlensége inkább fölbosszantott, mint +lealázott, vérvörös arccal válaszolt:</p> +<p>– Nem fogom partra tenni! Ezen a hajón én vagyok az úr és itt az +történik, amit én akarok!</p> +<p>Edit fölkelt és kicsinylően legyintett a kezével.</p> +<p>– Ön rossz emberismerőnek látszik, – mondta száraz hangon. – Ön +nem ismeri önmagát, még kevésbbé a szolgálatában lévő embereket. +Tudja meg, hogy az ön zsarnoksága csak addig tart ezen a hajón, +amíg tíz szót nem beszélek az ön tengerészeihez. Azok nem +háremőrök, hanem szabad és szentimentális amerikai polgárok. Ha +éppen akarom, megtehetem azt a tréfát, hogy a női erény liliomos +zászlójával a kezemben olyan zendülést rendezek az ön hajóján, hogy +hetek mulva is hasábos tudósításokat írnak róla az amerikai +lapok.</p> +<p>Belizár a meglepetéstől dermedten nézett Editre. Tudta +egyébként, hogy amit az asszony beszél, az szóról-szóra igaz. Ma +már nincsenek igazi Cézárok, mert nincsenek igazi szolgák. Cézárt a +szolgája teszi úrrá.</p> +<p>Edit a hajókorláthoz lépett és egy ideig a csavar nyomában +foszforeszkáló tajtékot nézte, majd újból visszajött Belizárhoz és +így szólt hozzá: <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= +"Page_30">-30-</a></span></p> +<p>– Ön valóban rossz emberismerő, Belizár.</p> +<p>– Kezdem hinni, hogy önt félreismertem. Kicsoda ön +tulajdonképpen?</p> +<p>Edit vállat vont.</p> +<p>– Nem akarom önt félrevezetni és azért őszintén bevallom, hogy +ebben a pillanatban nincs bennem egy szikrányi erkölcsi +fölháborodás sem. Én egyáltalában nem vagyok erényes asszony, sőt +nem is igen értem, hogy mi az erény tulajdonképpen. Bennem csak +nagy függetlenségi ösztön él és bizonyos esztétikai érzék. Ön pedig +ezt a kettőt alázta meg bennem.</p> +<p>Belizár haragosan rágta az ajka szélét.</p> +<p>– Mondja meg, mit gondolt tulajdonképpen, mikor a hajómra +jött?</p> +<p>– Megmondom. Ha hazudni akarnék, akkor azt mondanám: egy +önérzetes és független hölgy minden mellékgondolat nélkül +elfogadhatja egy gentleman meghívását egy yacht-kirándulásra. Ez +azonban hazugság volna, én legalább nem tudnék benne hinni.</p> +<p>– Tehát?</p> +<p>– Azért jöttem, mert ön érdekelt. Mert kétségbeejtőnek, vagy +mondjuk így: leverőnek találtam a gondolatot, hogy ön keresztül +siklik az életemen, mint egy látomás és hogy soha sem fogom +megtudni, hogy kicsoda tulajdonképpen.</p> +<p>– És most már tudja, hogy ki vagyok? – kérdezte Belizár +gúnyosan.</p> +<p>– Nem tudom és nem is fogom megtudni. Elvette a kedvemet ettől a +tanulmánytól.</p> +<p>Belizár kedvetlenül méregette az asszonyt. A saját ügyetlensége +mégis jobban bosszantotta, mint amennyire <span class= +"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> az egész +potomság megérte. Szó nélkül otthagyta Editet és nesztelen +gummitalpain a parancsnoki hídra ment. Félóráig állott ott, +senkivel sem beszélgetett, csak hallgatta a hajógép ritmikus +dübörgését és élvezte a hideg légáramot, mely süvöltve horzsolta a +fülét, miközben a hajó nyílsebesen hasította a fekete éjszakát.</p> +<p>– Éjjeli halászok! – mondta a kapitány, állával egy csillagraj +felé intve, mely a kormányoldalon bukkant föl.</p> +<p>Belizár ekkor már tisztában volt vele, hogy mit kell tennie. Se +ideje, se kedve hozzá, hogy egy szentimentális dramolett hőseként +szerepeljen. A legközelebbi kikötőben partra fogja tenni őnagyságát +minden podgyászával együtt. Ez nem éppen lovagias eljárás, de ha a +lovag tisztje az aprólékos női szeszélyek és hazugságok +legyezgetése, akkor neki nincs is tehetsége ehhez a +tisztséghez.</p> +<p>Az asszony neki annyi, mint a virág; ha megtetszik neki egy, +leszakasztja, megfizet érte, szükség esetén habozás nélkül ellopja. +Ha nem lehet, akkor sincs baj, ő tovább áll. Nem is kell másikat +keresnie, hiszen a meleg tavaszi fuvallat olykor úgy szórja őket az +arcába, hogy védekeznie kell ellenük.</p> +<p>Visszament megint, de Edit már nem volt a hátsó födélzeten. A +könyvtárban talált reá. A famennyezetü teremben egyetlen zöldernyős +lámpa világított, Edit ott ült a kerek, meleg fénykörben egy óriási +bőrszékben, a lábait maga alá húzta és Görögország térképét +nézegette.</p> +<p>Az amerikai odadobta a fehér yachtsapkáját az <span class= +"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span> asztalra +és szó nélkül szembeült az asszonynyal. A rövid matrózpipája most +is a szájában füstölgött.</p> +<p>– Igen rossz ötlet volt, hogy Görögországba akartam menni, – +mondta Edit oly derülten és nyugodtan, mintha már semmire sem +emlékeznék vissza. – Én ismerem Hellászt, benne élek gyermekkorom +óta. Odysseus ködszínü tengere fölött Homerosz isteni közömbösségü +ege mosolyog… Az azur-szigeteken, melyeknek formája olyan, mint a +lefejezett szfinx, elefántcsontszínü oszlopsorok világítanak a +ciprusligetek homályában…</p> +<p>– Ha ilyennek képzeli Görögországot, akkor csalódni fog, – +mondta Belizár.</p> +<p>– Tudom, azért is volt rossz ötlet tőlem, hogy odakívánkoztam. A +valóságban alkalmasint keleti mocskot és kopárságot, fakó romokat +és brutálisan perzselő napfényt fogok találni. Akinek fantáziája +van, az egyáltalában ne is utazzék, mert minden utazás fölér egy +szerencsétlen háboruval, amelyben elvesztünk egy-egy országot. Én +már elvesztettem a renaissance Itáliáját és a faraók Egyiptomát, +most el fogom veszteni Aszpázia Görögországát is. Marad még az egy +Hindosztán, de oda sohasem fogok utazni, különben a fantáziám úgy +járhat, mint Lear király: nem lesz hová lehajtania a fejét.</p> +<p>Belizár akaratlanul elmosolyodott.</p> +<p>– Ha hajléktalan lesz a fantáziája, akkor ajándékozok neki egy +gazdátlan kis szigetet a Csendes-óceánon, ott végleg +megtelepedhetik.</p> +<p>– Szép a szigete? <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= +"Page_33">-33-</a></span></p> +<p>– Alkalmas arra, hogy rehabilitálja a költők és fantaszták által +oly sokat rágalmazott valóságot. Egy hely, amely nem ismeri a +kiábrándulást.</p> +<p>Edit megrázta a fejét.</p> +<p>– Tudom már: ön tropikus őserdőket, fenséges némaságu öblöket, +biboros hajnalokat és gyöngyszínü estéket ajánl föl nekem. +Köszönöm, azokból nem kérek. Bevallom, én egyáltalában nem +szeretem, sőt meg sem értem a természetimádást. Én a természetben +az élet keretét és hátterét látom, semmi egyebet. Emberekben és +országokban is csak azokat kedvelem, amelyeknek nagy multjuk vagy +nagy jövőjük van. Az ön névtelen szigetén alkalmasint úgy érezném +magamat, mint az üres színpadon. Örökké gyötörne a kérdés, hogy hol +vannak a szinészek, hol a közönség, mikor kezdik már az +előadást?</p> +<p>– Szereti az embereket?</p> +<p>– Olykor szeretem, olykor gyűlölöm őket, de mindig érzem, hogy +függök tőlük és hogy nem tudok ellenni nélkülök. A monológ az +eszelősök műfaja. Nekem partnerekre van szükségem, hogy +érvényesüljek.</p> +<p>– Mit ért érvényesülés alatt?</p> +<p>– A magam szemében akkor érvényesülök, ha érzem, hogy élek. Ha a +magam és mások sorsát befolyásolom. Azért többre becsülöm az +ostobaságot, a bűnt, a gyalázatot is a nyugalomnál. Mert a nyugalom +a halál.</p> +<p>– Ön nem szokott, – hogy is mondjam csak? – nem szokott +folytatólagosan élni?</p> +<p>– Én csak megszakításokkal szoktam élni.</p> +<p>– És ki ebben a hibás? <span class="pagenum"><a name="Page_34" +id="Page_34">-34-</a></span></p> +<p>– Részben magam – az érthetetlen apathia, amely olykor erőt vesz +rajtam, – részben külső körülmények.</p> +<p>– És ha nem él, mit csinál olyankor?</p> +<p>– Tetszhalottként fekszem a kriptában és az életről álmodom.</p> +<p>– Kellemetlen lehet, – mondta Belizár mosolyogva.</p> +<p>– Nem is sejti, hogy milyen kellemetlen, – mosolygott vissza +Edit.</p> +<p>Belizár kissé pózolta a nagyon elfoglalt embert és olykor +hölgyekkel is napoleoni stílusban beszélt.</p> +<p>Az asszony fölkelt és ösztönszerü női rendszeretettel +visszavitte a hajóatlaszt oda, ahonnan elhozta. Egy pillanatra +kilépett a lámpa fényköréből és eltünt a könyves polcok barna +homályában. Belizár ugyancsak fölemelkedett.</p> +<p>– Szeretnék magától még valamit kérdezni, – mondta fojtott +hangon, – de attól félek, hogy félreért…</p> +<p>Edit halkan elnevette magát. A homály, amelyben meglapult mint a +macska, bátorságot öntött beléje.</p> +<p>– Maga túlságosan félénk természetü, hogy úgy mondjam, anyás, – +mondta gúnyosan.</p> +<p>– Azt szeretném tudni, hogy szokott-e hazudni? – kérdezte +Belizár szokott napoleoni nyiltságával.</p> +<p>– Őszintén felelek. De előbb feleljen ön ugyanerre a kérdésre: +szokott hazudni?</p> +<p>– Nem. Én nem szorultam rá, – hangzott a gőgös válasz. +<span class="pagenum"><a name="Page_35" id= +"Page_35">-35-</a></span></p> +<p>– Nos, én néhanapján még rászorulok, – felelt derült +alázatossággal az asszony.</p> +<p>Mindketten hangosan elnevették magukat és egyszerre oly jól +megértették egymást és oly közel érezték magukat egymáshoz, mint +két kis diák, aki almalopáson találkozott. Belizár két fénylő +pontot látott a homályban; Edit szeme úgy csillogott, mint a macska +szeme.</p> +<p>– Mi lesz most már velünk? – kérdezte egyszerre Belizár. – Én +ugyanis szeretem a tiszta számadást.</p> +<p>A hanghordozásában lehetett valami, ami nem volt inyére az +asszonynak.</p> +<p>– Magam is. De a mi számadásunk már annyira tiszta, hogy nem is +érdemes több szót rá vesztegetni. És mindenesetre meg fogom önnek +köszönni szíves vendéglátását és Patraszban partra fogok szállani. +Onnan vasúton elérem Athént. Mert odamegyek, hadd le gyen ezúttal +teljes a kiábrándulásom.</p> +<p>Belizár mélységes elkedvetlenedést érzett.</p> +<p>– Azt nem fogja megtenni! – mondta kedvetlenül.</p> +<p>– Meg fogom tenni. Ezúttal – beláthatja – semmi sem akadályoz +meg abban, hogy meg ne engedjem magamnak az igazmondás fényüzését. +Patraszban kiszállok. A becsületszavamra mondjam, megesküdjek reá, +– hogyan szereti jobban? Mindegy, – szóval: kiszállok!</p> +<p>Ennél aztán meg is maradt.</p> +<p>Jobb is lesz, ha elmegy, – gondolta magában <span class= +"pagenum"><a name="Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> Belizár, +aki fölötte kényelmetleneknek találta az örökös, apró +izgalmakat.</p> +<p>Az Ariane fáradhatatlanul hasította az indigókék tengert. Amerre +ment, hosszu füstsáv maradt utána a levegőben és hófehér tajtéksáv +a vízben. Kelet felől olykor szakgatott hegycsúcsok merültek föl a +habokból, a színük olyan volt, mint az oxidált ezüsté. +Dalmátország. Szó volt róla, hogy kikössenek itt vagy ott, megnézni +egy régi várost. Edit azonban láthatólag nem igen érdeklődött az +ilyen dolgok iránt.</p> +<p>– Mi lehet ott künn a parton? A latin kultúra hulladékai. +Elégedjünk meg az eredeti Velencével és az igazi Genovával.</p> +<p>– Elégedjünk meg egymás társaságával, – gondolta Belizár és +parancsot adott, hogy folytassák útjokat.</p> +<p>Az amerikai kezdte magát igen jól érezni Edit társaságában. Az +asszony ötletes szeretetreméltósága ünneppé avatott egy-egy napot +és olykor megesett, hogy ketten órákig is együtt ültek az +ebédlőterem csillára alatt. Szerelemről, illetőleg arról, amit +Belizár szerelemnek szokott nevezni, nem igen volt szó, ahelyett +valami igen kellemes barátságféle szövődött közöttük.</p> +<p>Egy este, miután napközben a jóni szigeteket látták elvonulni a +láthatáron, egy kupalaku, egészen kopár hegy jelent meg előttük a +vörös alkonyi fényben.</p> +<p>– A lepantói öböl bejárata. A heggyel szemben van Patrasz, – +mondta Belizár, miközben figyelmesen nézte Edit arcát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p> +<p>– Patrasz? Ott én kiszállok! – szólt az asszony.</p> +<p>– Tehát mégis?</p> +<p>– Hiszen tudja. Megmondtam.</p> +<p>Ez az érthetetlen asszonyi makacsság megvadította az +amerikait.</p> +<p>– Jól van. Amint parancsolja. A gőzcsónak rendelkezésére +áll.</p> +<p>Egy negyedóra mulva Edit a komornájával és minden podgyászával +együtt a parton volt. Belizár az utolsó pillanatban erőt vett +kedvetlenségén és maga is partra kísérte vendégét. Ezt meg kellett +tennie már a hajóközvélemény kedvéért is, melyet a tengerészei és a +cselédjei képviseltek.</p> +<p>Az athéni vonat indulását várták és hallgatagon sétáltak föl-alá +a kis pályaház előtt. Végül megszólalt Edit:</p> +<p>– Most pedig meg kellene köszönnöm az ön szíves +vendégszeretetét…</p> +<p>Belizár azt hitte volna, hogy az asszony kötekedik vele, ha a +hangja nem remegett volna olyan puhán. Reánézett. Edit mosolygott, +a szeme azonban csupa könny volt és az asszony nem is vett magának +annyi fáradságot, hogy elpalástolja megindultságát. Erre ugyan nem +volt elkészülve az amerikai. Edit könnyeinek valami szimpatikus +visszhangja támadt a szívében és – anélkül, hogy tudott volna róla +– az asszony karja alá fűzte a kezét. Edit nem ellenkezett és így +karonfogva folytatták sétájukat.</p> +<p>– Mondja, Edit, nem oktalanság az, hogy elhagyja Arianet? +<span class="pagenum"><a name="Page_38" id= +"Page_38">-38-</a></span></p> +<p>– Ne beszéljen erről, úgyis tudom, hogy sokáig fogom siratni az +ön okos fehér hajóját.</p> +<p>– Akkor miért hagyja el?</p> +<p>– Nem tehetek másképpen.</p> +<p>– Hová megy Athénből?</p> +<p>– Haza.</p> +<p>– Mit csinál ott?</p> +<p>– Azt még nem tudom. A legvalószínűbb, hogy visszafekszem megint +a kriptámba és Arianeról álmodom.</p> +<p>A kicsi vonat előállott a kávédaráló masinájával és a +zsalugáteres ablaku kocsijaival. Egész csapat izgatott ember +sürgött-forgott a sínek között, nem utasemberek, hanem ráérő hellén +polgárok, akiket valami titokzatos parazita-ösztönük arra +kényszerített, hogy minden vonat indulásakor kivegyék részüket más +emberek utazási lázából.</p> +<p>Belizár ott állott Edit kocsija előtt. A komorna odabenn a +bőröndöket rakosgatta, az asszony pedig az ablakban állott és +különös meghatott mosollyal nézett farkasszemet az amerikaival. A +lármás türelmetlenség, amelytől a pályaudvar visszhangzott, ezúttal +– életében talán először – indokolatlan szorongást okozott +Belizárnak. Tíz perc múlva indulni fog a vonat, addig neki +föltétlenül tennie vagy mondania kell valamit, amitől megenyhül ez +a nevetséges és mégis fölötte kínos feszültség. Azzal már tisztában +volt, hogy minden gőgje és ereje kevés arra, hogy letörje Edit +szelid makacsságát. Az egész asszony különben is olyan hajlékony, +lágy és szívós, hogy nincs reá hatása az erőszaknak. Akár karddal +menjen neki a ködnek. Mosolyogva <span class="pagenum"><a name= +"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> halad a maga titokzatos +útján és Belizár sem eltéríteni, sem követni nem tudja.</p> +<p>– Mikor fogjuk egymást viszontlátni? – kérdezte Belizár.</p> +<p>Edit vállat vont, a borus tekintete azonban sehogy sem illett +tettetett közömbösségéhez.</p> +<p>– Miért kérdi tőlem, mikor nem tőlem függ? Én néhány napig +mindenesetre Athénben maradok, a d’Angleterre fogadót kerestem ki a +Baedeckerből, – ön pedig ura az elhatározásainak.</p> +<p>– Akarja, hogy meglátogassam Athénben? – kérdezte Belizár.</p> +<p>– Nem merem megkérni, mert olyasmit képzelek, hogy most végleg +le akar velem számolni.</p> +<p>– De szeretné?</p> +<p>– Én Istenem, ha nem tudnám, hogy dolga van Pireuszban, a +főváros tőszomszédságában, akkor nem is mennék Athénbe. Elég +őszintének talál?</p> +<p>Belizár gúnyosan nevetett, ezúttal azonban a meggyőződése +ellenére.</p> +<p>– Mondja, Edit, nem komédia ez? Maga elhagy engem, de azt +akarja, hogy kövessem. Ha igazán azt akarja, akkor miért hagy +el?</p> +<p>– Kedves barátom, én sohasem mondtam, hogy logikusan +gondolkozom. De ha logikusan gondolkoznám is, akkor sem tudnék +mindig számot adni a gondolataimról. Mit mondjak még? Köztünk játék +folyt, a chanceok azonban nagyon is egyenlőtlenek voltak. Tehát +vagy abba kell hagynunk, vagy újból kell kevernünk a kártyát. +<span class="pagenum"><a name="Page_40" id= +"Page_40">-40-</a></span></p> +<p>– És azt hiszi, hogy a szárazföldön igazságosabbak lesznek a +chanceok, mint a tengeren?</p> +<p>– Azt hiszem. Amíg az ön hajóját éreztem a talpam alatt, némileg +az ön hatalmában is éreztem magamat. Választanom kellett a +szolgaság és a lázadás között, nekem azonban egyikhez sincs +tehetségem.</p> +<p>– Szóval, elővigyázatlan volt és most menekül +meggondolatlanságának következményei elől, – gunyolódott +Belizár.</p> +<p>– Meggondolatlanságról, megbánásról nincs szó. Én egyáltalában +nem is szoktam magamból nagy kázust csinálni. Tisztában voltam +vele, hogy mit teszek, midőn belevetettem magamat az ön életébe, +mint az úszó a vízben. Tudtam, hogy magával is sodorhat. Magamra +kellett azonban terelnem az ön figyelmét és ezt csak azzal érhettem +el, amit tettem. Most már tudja, hogy ki vagyok…</p> +<p>– Dehogy tudom!</p> +<p>– Mondjuk így: tudja, hogy egyáltalában vagyok. Szóval célt +értem és most már visszakövetelem a függetlenségemet, szükségem van +rá.</p> +<p>– Mit fog kezdeni a függetlenségével? Feminista előadásokat +tart?</p> +<p>– Újból keverem a kártyát, elülről kezdem az ismeretségünket. +Ezúttal azonban semleges helyen, mint a magam asszonya akarok önnel +találkozni.</p> +<p>– De ha nem követem a d’Angleterre halljába?</p> +<p>– Akkor meg éppen igazolva lesz a szökésem. Mert mit keressek +oly férfi társaságában, aki még annyira sem érdemesít, hogy +megtegye kedvemért a harmincperces útat Pireusztól Athénig? +<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= +"Page_41">-41-</a></span></p> +<p>– De hátha nem közömbösségből, hanem óvatosságból, mondjuk +elővigyázatból fogom kerülni?</p> +<p>– Ez az én rizikóm. Ki fog vetni az életéből, egy kis barázda +azonban mégis csak marad utánam, akkora, mint a kitépett +virággyökér után.</p> +<p>– Maradjunk meg a kártyás hasonlat mellett, – szólt Belizár. – +Biztos benne, hogy nyerni fog?</p> +<p>Edit félig lehunyta a szemét, mint az álmos macska.</p> +<p>– Ha veszítek, akkor is meg fog róla győződni, hogy elegáns +pártnerrel volt dolga.</p> +<p>Ez a kihívó megjegyzés ugyan sehogy sem illett bele a meleg és +kissé ködös búcsúhangulatba. Edit azonban, mint a lovagregények +fehér asszonya, sohasem állott ott, ahol kereste támadója.</p> +<p>A vonat hirtelen lökéssel megindult és erőszakosan kitépte +egymásból az összefogott két kezet.</p> +<p>Mikor sötétedett be, mikor gyujtották meg a lámpákat? Edit +semmit sem tudott minderről. A vonat a korintusi öböl árkádiai +partján szaladt, az asszony azonban úgy érezte, hogy ő nincs is a +kocsiban, ő beleadta egész valóját az áhitatos kíváncsiságába, +amely szárnyra kelt, mint az éjjeli madár, nyílsebesen kóválygott a +tengeröböl csendes víze fölött, versenyt repült a vonattal és a +föld és a víz holt körvonalaiban kereste az élő Hellászt. Hellász +azonban elrejtőzött előle. A tengerbe nyíló földnyelven ciprusok +feketéltek, oly ünnepélyesen és komoran, mint a pogány papok, de +ezek a Böcklin jól ismert fái voltak. És a kentaurcsapat is, amely +nyerítő kacagással vágtatott versenyt <span class= +"pagenum"><a name="Page_42" id="Page_42">-42-</a></span> a +vonattal, német sörházak törzsvendégeinek vonásait viselte arcán. +Az egész öböl régóta homályba borult már, csak odaát, a túlsó +parton, világítottak még a hegyormok. Egy-egy fantasztikusan +intimus fényfészek a zord magasságban mutatta a helyet, ahol az +emberek valaha isteneket és múzsákat kerestek. Editnek úgy rémlett, +hogy a hegyprofil vadregényes és mégis idilli vonalai régóta ott +világítottak már a lelkében, százszor látta azokat barok +metszeteken és plafondokon, és a szépség és az erő fantómjai, +amelyekkel be akarja népesíteni a sziklákat és lejtőket, nem +Hellász művészei, hanem édeskés és erőtlen színházi dekorátorok +fantáziájának szülöttjei. Ah, a görög mitosz görögös jelmezbállá +züllött!</p> +<p>A rózsaszínü, banális képeket, melyekkel a fantáziája +viaskodott, egyszerre fehér fényözön halványította el. Oly élesen +villámlott végig a kocsifülke homályán és Edit éber álmadozásain, +mint a gyémánt kardpenge. A vonat, mint a menekülő kígyó, most sűrű +bozótba vetette magát, az üldöző fénykéve elvesztette nyomát és +szikrázva tévelygett a lombrostély között, a következő pillanatban +azonban a vonat megint kimerészkedett a kopár partra és ekkor a +tenger felől leviatáni örömbőgés köszöntötte, amely hosszan +hangzott a vízsivatag fölött. Edit megismerte az Ariane +gőzszirénájának hangját. És most meglátta magát a yachtot is. A +hajó fölbukkant a holdfényben és fehéren, repeső türelmetlenséggel, +minden ereje megfeszítésével sietett a korintusi csatorna +irányában. Arra vezet a legrövidebb út Athén felé! Világító +füstfelhőt okádva, kerek kabinablakainak száz tüzes szemét az +<span class="pagenum"><a name="Page_43" id= +"Page_43">-43-</a></span> éjbe meresztve, hasította a tengert. +Túlfeszített érctüdejének lihegése fölverte a parti hegyek +visszhangját, reflektorának fehér csápja pedig izgatottan kutatta +végig a parti ligeteket. Ha elfogta a vonatot, amely világító +ablakkockáival tüzes kígyóként iramodott a parton, akkor +hozzátapadt; ha valamely alagút torkában újból elkapta a menekülőt, +akkor üvöltve köszöntötte.</p> +<p>Hogy fölvillanyozta ez a heroikus vadászat Editet! Abbahagyta az +éjjelre való készülődést, elküldte Ninát és kibomlott haját a szél +játékának átengedve, kihajolt a kocsi ablakán. Egyszerre úgy +érezte, hogy a nagyszerü hajsza láza mindent megértet vele, +megérteti még a mitikus Hellász titkát is. Az örök férfi vágya, +fantasztikus vízi madár alakjában kergeti a női ravaszságot, amely +tüzes kígyó képében fut előle. Ő maga <i>egy</i> a vasúti vonattal, +a kerekek kattogása az ő repülő sietségének hangja, a tenger felől +pedig az üldöző Belizár tüdejének monoton lihegése hallatszik. Ha +elmarad mögötte az ellenség, akkor rémület száll a menekülő +szívébe, ha azonban megint a nyomában liheg, akkor sebesebben +siklik tovább. Mert ez a mitikus vadászat nem a vadásznak, hanem a +futó vadnak szerez gyönyörűséget.</p> +<div class="chapter"> +<h2>V.</h2> +</div> +<p>Másnap késő délután az athéni fogadó kapujában találkoztak. Edit +el akart menni hazulról, midőn eléje toppant Belizár. <span class= +"pagenum"><a name="Page_44" id="Page_44">-44-</a></span></p> +<p>– Sétára indultam, mert egész nap itthon voltam, – mondta az +asszony.</p> +<p>– Elkisérhetem, – szólt Belizár.</p> +<p>Cél nélkül jártak-keltek a városban, lassankint azután az +Akropolisz lejtőjére jutottak.</p> +<p>– Látott már valamit Athénből? – kérdezte az amerikai.</p> +<p>– Semmit. Egész nap otthon voltam.</p> +<p>Meredek utca-gádorokon másztak föl, apró viskók között, végül a +háztetők fölött egy szikla-terraszra értek, ahonnan nem vezetett +tovább az út. A lábuk alatt volt a város, amelynek terein éppen +akkor gyulladtak ki a lámpák, a fejük fölött az Akropolisz. +Közelebb jutni azonban nem lehetett innen. Edit epedve fölnézett a +magasba és a rozsdabarna várfalak fölött, elérhetetlen magasságban, +merészen kiszögellő kőoromzatot látott, amely skurzban erősen +megrövidített oszlopokon pihent. Talán a vörös alkonyi fény, mely a +márványt körülremegte, volt oka annak, hogy a kis épületrész +elbüvölően érdekes és előkelő benyomást tett Editre. Nem tudta +levenni róla a szemét.</p> +<p>– Nézze a holdat, – mondta Belizár.</p> +<p>A Hymettos hosszan elnyúló, alacsony gerince fölött hófehéren +kelt föl a teli hold. Edit halkan elkiáltotta magát meglepetésében: +a hegylejtő mély lilaszínü volt, az egész athéni völgy rózsaszínü, +csak odafönn az Akropolisz volt sötétes aranysárga, akár a régi +elefántcsont.</p> +<p>Belizár meghökkenve vette észre, hogy Edit arca elhalványodott, +a szeméből pedig szakadatlanul peregnek <span class= +"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> a könnyek. +Érezte, hogy az asszony most nagyon távol van tőle és ezért némi +féltékenység is fogta el.</p> +<p>– Nem értem magát, – szólt, – hiszen úgy mondta, hogy nem +lelkesedik természeti szépségekért?</p> +<p>– Én az embereket nézem, – mormogta Edit.</p> +<p>Valóban embereket látott, vagy legalább is emberarcu fantómokat. +Az Akropolisz, mint az emberiesség tüzes vulkánja, a szépséget +szimbolizáló alakok légióit vetette ki márványkráterjából, +megtöltvén a zenitet a nemes érzékiség fényében ragyogó meztelen +emberfelhőkkel, melyek diadalmasan vonultak távoli országok felé, +hogy megvilágítsák azok homályát. Edit elszédült a saját +viziójától, de azután kialudt odafönn a fény és véget ért a viziója +is.</p> +<p>Karonfogva mentek vissza a városba.</p> +<p>Ha még élnének hellászi istenek, akkor irgalomból örökös +alkonyba burkolnák Athént. A szemérmetlen napfény szörnyü dolgokat +leplez le. Nappal a lekopasztott hegylejtők meztelenül, girhes +bordákkal szégyenkeznek; az elsorvadt vizek ott hagyták medrüket az +útszélen, mint a koldus a rongyait; a dombokon, amelyek mérföldekre +ellátnak a kiméletlenül tiszta levegőben, barbár kéztől legyilkolt +templomok csontvázai korhadoznak. Az egész völgy egy óriás sír, +amelyet az évszázadok hiénafalkái dúltak föl. Az emberek pedig +olyan idegenek és kellemetlenek, mint legyek a halottas házban. De +ha bealkonyodik, akkor fátyolköntöst vesznek magukra a hegyek és a +síkság, az Akropolisz szépsége pedig újból kivirágzik és kábítóan +illatozik.</p> +<p>– Nézzen oda! – mondta Edit. <span class="pagenum"><a name= +"Page_46" id="Page_46">-46-</a></span></p> +<p>Már lenn voltak Belizárral a völgyben. Az alkonyi ég +narancssárga tüzében, a távoli Akropolisz szilhuettje +sötétlett.</p> +<p>Most a keskeny oldalát látták s a Parthenon titáni és mégis +légies arányai oly győzedelmesen uralkodtak a síkság fölött, mint a +korona, melyet isteni kezek tettek a hegy homlokára.</p> +<p>– A legmodernebb épület, melyet életemben láttam, – mondta +Edit.</p> +<p>– Köti magát jelzőihez? – kérdezte Belizár.</p> +<p>– Ezúttal igen. A legifjabb művészet. A ma, a holnap, az +örökkévalóság stilusa. Tökéletes, mint egy ifju isten meztelen +teste. Mi jöhet még ezután? A gótika mellfüzője, a renaissance +brokátja, a barok krinolinja – aggság, betegség, barbárság.</p> +<p>– Én magasabbnak képzeltem az Akropoliszt, – mondta kaján +mosollyal Belizár.</p> +<p>– Belizár, – szólt Edit, – figyelmeztetem, hogy tavaly itt +meggyilkoltak egy amerikait. Azt hiszem, ő is a görög építészetről +beszélt.</p> +<p>Az estebédet együtt költötték el Edit fogadójában. Az asszony +átöltözött és Belizár megvárta a hallban. Midőn újra lejött a +lépcsőn, divatosan kék selyemruha volt rajta. Belizár úgy találta, +hogy ez a kékség olyan szikrázó és szomjas, mint az egyenlítő +égboltja a pálmacsúcsok fölött. A zománcos fényü nagy szemével és a +barna bőrével az asszony megint valami egyiptomi faliképre +emlékeztette.</p> +<p>– Maga most egyenesen Egyiptomból jön és ez Berenice királynő +udvari kosztümje? – kérdezte Belizár. <span class= +"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span></p> +<p>– Óh nem, én messzebbről jövök. Ophir-országból és ez a +mindennapos ruhám. Nálunk az elvált asszonyok kékben járnak, a +szüzek pedig piros selyemben.</p> +<p>– És a férjes nők?</p> +<p>– Szürkében.</p> +<p>– Mi ujság a titkok országában?</p> +<p>– Azért titkok országa, mert idegenek előtt sohasem szoktunk +róla beszélni.</p> +<p>– Közös erényeiknek, vagy közös bűneiknek köszönhetik az +ophirbeliek ezt a lelki erőt?</p> +<p>– Aki meg akarja tudni, annak el kell utaznia Ophirba.</p> +<p>Belizár később egy kis vízfestményt vett elő, mely az +Akropoliszt ábrázolta és odaadta Editnek. Az asszony figyelmesen +nézte.</p> +<p>– Azt hiszem, ha egy amerikai indiánusnak mutatná meg ezt a +képet, az is eltalálná, hogy istenek lakóhelye, ha nem is olyan +magas, mint a new-yorki felhőkarcolók, amelyekben szatócsok +laknak.</p> +<p>Belizár ellentmondó kedvében volt.</p> +<p>– Isteneké lehet, de semmi esetre az olimpusiaké. Az +Akropoliszon, főleg az Erechtheionban, ősidők óta valami titok +lappangott és én azt hiszem, hogy ez a titokzatos kultusz építette +meg magának a márványhéját, mint a csiga a házát. Az olimpusi +csőcselék azonban sohasem volt arra méltó, hogy átlépje a Propyleák +küszöbét. Én megvetem az ordináré isteneket. Ha valaki halhatatlan, +akkor ne legyen canaille. Uranosz első nemzetségében még volt +valami fenség, de Zeusszal <span class="pagenum"><a name="Page_48" +id="Page_48">-48-</a></span> egy parvenühad tolakodott az +Olimpusra. Zeusz nem tud egyebet kezdeni a mindenhatóságával, mint +áldozatokat zsarolni az emberektől, akikkel különben is úgy bánik, +mint a jobbágy-nyúzó földesúr. Nevetséges gondolat, hogy ez az +olimpusi róka, aki minden liba kedvéért elcserélte a bőrét, +mennydörögni tudott volna. És nevetséges, hogy a szabad, elmés és +előkelő hellászi népnek ilyen istenei voltak. Zeusz mellett Apollót +gyülölöm leginkább az önhitt dandy-mosolya és az asszonyos csípői +miatt. Ha ön ezt a szép olimpusi vigécet fehér tennisz-ruhában +látná valamelyik fürdőhelyen, jó ízlésü asszony létére émelygést +érezne…</p> +<p>Edit még sohasem hallotta Belizárt ilyen hangon beszélni. Ezért +meg lehetett neki bocsátani, hogy alacsonynak találta a Parthenont. +Az asszony szemei maliciózus tűzben csillogtak, ajka körül pedig +gonosz kis mosoly vonaglott. Nagyszerűnek találta, hogy ők ketten +most leszólhatnak egy csomó istent a sárga földig.</p> +<p>– Hihetetlen, – folytatta Belizár, – hogy egy népnek, amely ott +volt a termopyléi szorosnál, Plateánál és Salamisnál, Mars lett +volna az istene. Mars, aki vérengző, ostoba és gyáva is, mert mikor +Ilionnál megsebesül, ordítozik és megszalad…</p> +<p>Edit az asztalra támasztotta két könyökét és asszonyos +pletykakedvvel tüzelte társát.</p> +<p>– És az istennők? Róluk mit tud?</p> +<p>– Ugyan menjen! Héra mintaképe a pöffeszkedő és korlátolt női +snobnak… Ehhez az egész olimpusi karhoz Offenbach szerezte a +stilszerü kísérő zenét.</p> +<p>– De Afrodite! Nos? <span class="pagenum"><a name="Page_49" id= +"Page_49">-49-</a></span></p> +<p>Nos, ez kemény dió volt. Belizár óvatosan körülnézett, hogy nem +fülel-e valaki, ember vagy isten, majd fojtott hangon beszélt +tovább.</p> +<p>– Hallotta valamikor, hogy Afroditenak lelke lett volna? Csak +teste volt.</p> +<p>– De az gyönyörü volt.</p> +<p>– Gyönyörü volt, de egyebe se volt és ennyi kevés egy +asszonynak, pláne egy istennőnek.</p> +<p>Belizár áthajolt az asztalon és suttogva mondta:</p> +<p>– Tudja mit? Én degutánsnak találom az ostoba nőt!</p> +<p>Edit úgy megijedt, hogy szinte belesápadt. De Belizár is +megsokalta a saját őszinteségét.</p> +<p>– Hagyjuk Afroditét, – mondta. – A gyermekkori kegyelet lehet +oka, hogy nem esik jól róla rosszat beszélnem. Azt hiszem, ezek az +istenek ifju korukban különbek lehettek, de mi már csak degenerált +állapotukban ismerkedtünk meg velük.</p> +<p>– Tudja mit hiszek én? – szólt Edit. – Őket valami eredendő +bűnük vitte a züllésbe, az, hogy nem ismerték sem a szenvedélyt, +sem a szenvedést. Túltáplált tenyészállatok módjára éltek az +ambróziás vályúk mellett, fájdalom és remény nélkül. Pedig az isten +sem lehet el rendes foglalkozás nélkül. Én az egész mitológiában +csak Cerest becsülöm és Prometeuszt. A pogány mater dolorosát és az +őskori megváltót. Ceres az igazi asszony, Prometeusz az igazi +férfi. Nekik vannak a legszebb legendáik, az ő alakjukat +megszépítette és emberiessé tette a fájdalom.</p> +<p>– Szóval: az istenekben is az a nagy, ami emberi. <span class= +"pagenum"><a name="Page_50" id="Page_50">-50-</a></span></p> +<p>– Ha valamelyik halhatatlan igazi istenné akar lenni, akkor le +kell szállnia a földre, vérét és könnyeit kell ontania.</p> +<p>Belizár még az este kiment Pireuszba, mivel ott horgonyzott az +Ariane. Az automobilján ment, amelyet soffőrjével együtt magával +vitt a yachtján.</p> +<div class="chapter"> +<h2>VI.</h2> +</div> +<p>Istenkáromló kedvük akkor is eltartott még, mikor a muzeumban +jártak és némelyik olimpusi halhatatlannak volt mit hallania. +Egyik-másik kőarc fensége vagy bája azonban mégis lefegyverezte +őket.</p> +<p>Edit megállott egy kis Afrodite-fej előtt.</p> +<p>– Ha ezt a knidoszi mosolyt látom, akkor úgy érzem, bocsánatot +kell kérnem az istennőtől, hogy tegnap végighallgattam a maga +rágalmait.</p> +<p>– Itt megint valami titok lappang, – mondta Belizár. – +Egyáltalában különös, hogy mennyi titok huzódik meg a napfényes +templomok oszlopai között. Ennek a fönséges homloku Zeusznak +például elhiszem, hogy Periklesz istene lehetett, a knidoszi +Afroditét pedig egy Aszpázia is imádhatta. A hiteles mitológia +lúdtolvajának és a sánta Vulkán feleségének azonban nincs sok közük +ezekhez a képekhez. Úgy látszik, a hellászi művészek eretnekek +voltak és saját izlésük szerint korrigálták a szentek életét. A +művészet kiragadta a vallást a papok kezéből és a saját képére +formálta az isteneket, így azután párhuzamos istenek uralkodtak az +Olimpuson. <span class="pagenum"><a name="Page_51" id= +"Page_51">-51-</a></span></p> +<p>Abban különben megegyeztek mind a ketten, hogy egyikük sem +kedvelte a muzeumokat.</p> +<p>– Ezeket az isteneket és heroszokat kivették eredeti +miliőjükből, amely rájuk nézve az életet jelentette; egyiket +agyonverették a másikkal és egy óriás kripta halottaivá tették, – +vélekedett Edit. – Minden tömeg csőcselék és száz isten együtt véve +tömeg. A kiválóságnak mindig egyedül kell lennie, életében is, +halálában is. A régi fejedelmek ezt tudták, ők hegytetőkön és +puszták méhében temetkeztek és a holtuk után is urak maradtak.</p> +<p>Belizár megtoldotta:</p> +<p>– Ezek az istenek kor és foglalkozás szerint vannak elrendezve. +Egymással rivalizálva kínálgatják a védelmüket. Halhatatlansági +verseny. Olimpusi bazár. Ez a didaktikai szándékosság és pedantéria +tönkre teszi az illuzióimat.</p> +<p>– Illuziókat is tart raktáron?</p> +<p>– Úgylátszik, bár magam csak akkor szerzek róluk tudomást, mikor +már tönkrementek.</p> +<p>De nemcsak halhatatlanok, kőemberek is voltak a muzeumban és +Edit ezeket nézte legszívesebben.</p> +<p>– Tudja, hogy maga görög tipus? – mondta Belizárnak.</p> +<p>– Fölfedezte már arcomon Apolló mosolyát?</p> +<p>– Szerencséjére nem istenhez, hanem emberhez hasonlít. +Úgylátszik, a régi hellének mind angol-szász földre menekültek az +új görögök elől. Ifju Achilles Cambridgeben evez, ha +megborotváltatja Odysseust, rá fog ismerni egyik yankee-barátjának +elszánt és ravasz arcára, Agamemnon pedig borotválatlanul ott +<span class="pagenum"><a name="Page_52" id= +"Page_52">-52-</a></span> ül az angol felsőházban. Nézze meg az +olimpusi győzők szobrait, úgy amint vannak besorozhatja őket +amerikai tengerészeknek, vagy angol rendőröknek. A maga őse pedig +itt van, ni!</p> +<p>Egy sírkő előtt állottak, mely a dipyloni temetőből került ide. +A dombormű egy katonát ábrázolt, aki utolsó csatája előtt búcsút +mond édesapjának. Mind a ketten a nyitott ajtóban állnak, az öreg +ember gyérszakállu álla szinte remeg a fájdalmas meghatottságtól, +miközben sovány ujjai között szorongatja fiának izmos jobbját, a +fiu pedig, erőt véve fölindulásán, elfordítja fejét és elborult +arccal bámul ki a szabadba. Odakünn egy szolgafiu fogja a paripát. +A lónak csak a feje látható, de a művész valami hihetetlen gonosz, +démoni kifejezést tudott neki adni.</p> +<p>Belizár elnézte a reliefet.</p> +<p>– Úgy találja?…</p> +<p>– Meglepő hasonlatosság. Nemcsak külső, de belső is.</p> +<p>– Mit tud a katona belsejéről?</p> +<p>– Annyit, mint az önéről, amennyi az arcára van írva. Ennek az +embernek is megvan az a férfi-hiúsága, hogy akkor akar a +legerősebbnek látszani, mikor leggyöngébb.</p> +<p>– Mulat rajtam? – kérdezte Belizár.</p> +<p>– Nem. Azt hiszem, megmondtam már, hogy én semmit sem veszek +komolyan, csak a férfit. Mulathat a hal a vízen, a madár a levegőn? +És most ön a víz, a levegő, a férfi.</p> +<p>– Egy férfi.</p> +<p>– Most nem <i>egy</i>, hanem <i>a</i> férfi. <span class= +"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span></p> +<p>Kissé elhalványodott, mikor ezt mondta, de azért mosolygott. +Azután egyszerre egy gágogó és kotkodácsoló turista-raj tört be a +terem szent csöndjébe, friss erőben levő utasok, akik piros +könyvvel a kezükben szaladgáltak ide-oda a márványszobrok +között.</p> +<p>Az amerikai pénz-leviatán fölbukkanása igen fölkavarta +Uj-Görögország sekély vízeit. Ahol Belizár megfordult, ott a +halszemü angolszász túristák sorfalát rajongó tekintetü +benszülöttek törték át, emberek, akik minden áron beszélni akartak +a trösztemberrel. Belizár úgy vonzotta őket magához, mint a mesés +mágneshegy a tengeri gályákat s ők kisérteties biztossággal eveztek +be a d’Angleterre halljába, és kormányoztak az öblös karosszék +felé, melyben Belizár szivarozgatott. A két elszánt képü yankee +azonban, aki mellette a tikár szerepét vitte, úgy elmorogta mellőle +ezt az alkalmatlan romantikát, mint a házőrző eb. Igy azután egyes +vállalkozó szellemü ifjú görögöknek meg kellett elégedniök azzal, +hogy semleges távolból, némán és szenvedélyesen cigarettázva, +küldjék a pillantások epedő meteorraját az érdekes férfiú felé.</p> +<p>Ezek a pillantások olykor csodálatosan beszédesek voltak. „Önnek +van ezer milliója, vagy mondjuk ötszáz… Ha abból egyet nekem adna, +maradna önnek még négyszázkilencvenkilenc… De én egy félmillióval +is beérném, szükség esetén kétszázezerrel, sőt százezerrel is… +Maradna önnek…“ és a többi. Ha Belizár csiklandós ember lett volna, +akkor éreznie kellett volna a láthatatlan asztrál-kezeket, amelyek +hizelegve és könyörögve tapogatták körül zsebeit.</p> +<p>Edit tudomást vett a fantasztikus rohamról. <span class= +"pagenum"><a name="Page_54" id="Page_54">-54-</a></span></p> +<p>– Ön olyan, mint az alexandriai világító-torony. A fáradt és +éhes vándormadarak állandó ostrom alatt tartják. A lába körül ezer +szegettszárnyú terv és reménység vonaglik.</p> +<p>– A világító-tornyokat nem a madarak kedvéért építik.</p> +<p>– Ezt meg kellene mondani a szegény madaraknak. Jól érzi magát +legalább ott fönn a magasban?</p> +<p>– Mondhatom, néhanapján igen kellemetlen a helyem.</p> +<p>– Pedig ez a kellemetlenség adja meg a hatalom érzetét. Tegnap +azt mondtam, hogy maga görög tipus, de vannak pillanatok, mikor +inkább Budha szobrára emlékeztet. Azaz mégsem, mert Budha emberibb, +szerénvebb, hogy úgy mondjam: szégyenlősebb, mint maga. Ő szegény +örökké resteli, hogy nem tud segíteni a sok szerencsétlen flótáson, +aki hozzá fohászkodik. Szégyenli, hogy túlbecsülik a hatalmát. Ez +az istenek közös tragikuma. Maga azonban nem tartozik a szégyenlős +istenek közé, maga afféle délamerikai aztekisten, nagyállkapcsú, +emberevő ősbálvány.</p> +<p>– Köszönöm. Mondja, Edit, miért haragszik tulajdonképpen reám? – +kérdezte Belizár nevetve.</p> +<p>– Mert az ön gőgös bálvány-mosolyának köszönhetem életem +legnagyobb megalázását.</p> +<p>– Esküszöm, hogy nem tudok erről semmit.</p> +<p>– Hiszen ez az! Napok óta támadom, maga pedig annyi tudomást sem +vesz az én heroikus amazonattakomról, mint a vastagbőrü a +szunyogcsípésről, vagy az aztek-bálvány az imádságról. <span class= +"pagenum"><a name="Page_55" id="Page_55">-55-</a></span></p> +<p>Estebédnél ültek éppen és Edit Belizár elé tette üres poharát. +Az amerikai vizet töltött neki és nyugodtan mondta:</p> +<p>– Tudja mit mondok, Edit? Ne pereljen velem, hanem jőjjön +haza.</p> +<p>– Hová – haza?</p> +<p>– Ariane a mi közös hazánk.</p> +<p>Edit arca egy másodpercre lángvörös lett.</p> +<p>– Hiszen én egyebet sem akarok. Ezúttal azonban – ezt be kell +látnia – a látogatásom nem a hajójának, hanem magának fog +szólni.</p> +<p>– Annál jobb! Minden ajtóm tárva-nyitva.</p> +<p>– Volt már Pannonhalmán? – kérdezte váratlanul Edit.</p> +<p>– Nem voltam.</p> +<p>– A papok vára mellett, a kapun kívül, van egy épület, azt úgy +hívják, hogy asszonyvár. Oda beeresztik a nőket, de tovább nem. Én +azonban nem akarok megállani ott, ahol minden vászoncseléd +megfordul, hanem be akarok menni oda, ahol maga egyedül van. +Mondja, barátom, mit is rejteget tulajdonképpen a klauzurában? +Talán azt a banális titkot, hogy maga is ember?</p> +<p>– Meglehet.</p> +<p>– Akkor mutassa magát olyannak, amilyen. Ez az egyetlen +ellenérték, amit nekem adhat. Az asszony született társ. Ha kell +bűntárs. Holttesteket dugdos a cellájában? Nem baj. Sőt annál jobb. +Én virágok alá temetem azokat és illatfelhőkkel nyugtatom meg a +lelkiismeretét. <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= +"Page_56">-56-</a></span></p> +<p>– Maga olykor csodálatosan romantikus, kedves Edit.</p> +<p>– Én nagyon reális vagyok. Tudom, hogy csak relativ érték vagyok +és annyit érek, amennyire tartom magamat. Én elajándékozhatom, de +el nem dobhatom magamat. Az arany a sárban is arany, de én csak egy +szegény virág vagyok. Ennyi az egész.</p> +<p>– Alkalmasint rózsa, mert elég gyakran érezni a tüskéit. +Nyugodjék meg különben, én nem rejtegetek a klauzurámban semmiféle +titkot.</p> +<p>– Csak azt a férfias elhatározását, hogy nem lesz játékszer +semmiféle nő kezében? – kérdezte szándékos álpáthosszal Edit.</p> +<p>– Ha játékszer volnék, akkor mindenesetre azt ambicionálnám, +hogy az ön gyönyörű keze tépjen ronggyá.</p> +<p>Edit csillogó körmü, finom, szinte törékeny ujjai játszadozva +forgatták az irizáló poharat. Az asszony ajka szélén különös mosoly +jelent meg. Sok melegség, némi szomorúság, egy csepp gonoszság volt +a mosolyában.</p> +<p>– Maga mégis rejteget valamit, – mondta makacsul. – Vannak +aszkéta szerzetesek, akik pálinkát főznek és maga talán egy +fanatikus, aki pénzt gyárt. Csak pénzt, mindig pénzt, azonkívül +semmit.</p> +<p>– Annál rosszabb reám nézve. De nem gondolja, hogy ön kissé +kiméletlen velem szemben, hősies Atalanté?</p> +<p>A kalydóniai vadkan-vadászatra gondolt, melyet egyik múzeumban +látott és most tényleg úgy találta, <span class="pagenum"><a name= +"Page_57" id="Page_57">-57-</a></span> hogy Edit sápadt profilja és +a márványrelief párductestü, ruganyos, szép és vérengző amazonja +között valami hasonlatosság van.</p> +<p>– Szeretnék még kiméletlenebb lenni, – mosolygott Edit. – +Szeretném magát megalázottnak, szenvedőnek, vérzőnek látni.</p> +<p>– Hogy azután fölemeljen és meggyógyítson? – kérdezte kajánul +Belizár.</p> +<p>– Nem tudom, hogy mit tennék. Először mindenesetre megnézném, +hogy mit rejteget a szívében. Lehet, hogy csak a nagy gyöngeségét. +Az erő talán nem is egyéb, mint a gyöngeség álarca. Az erő a víg +dal, melyet a sötét temetőben énekel a gyermek.</p> +<p>Belizárnak eszébe jutott, hogy Edit őt az imént emberevőnek +nevezte és hangosan elkacagta magát. Az asszony azonban nem jött +zavarba, hanem tovább is rajta tartotta pillantását, mely ezúttal +olyan vérszomjas volt, mint a párductagu Atalanté kőtekintete.</p> +<p>– Belizár, – szólt később Edit, – maga talán okosan tenné, ha +rövidesen túladna rajtam, ha faképnél hagyna és elutazna. Reménylem +azonban, hogy nem hallgat a jótanácsomra és itt marad. Én ugyanis +azt hiszem, hogy ha együtt maradunk, akkor mégis csak be fogok +jutni azon a bizonyos kapun.</p> +<p>– Selyemvánkoson viszem eléje a kulcsokat, – szavalta az +amerikai.</p> +<p>– Maga gránit-emberként szerepel. Ha én oda bejutok és azt +találom, hogy megcsalta a világot és a lelke olcsó anyagból épült, +– mi lesz akkor?</p> +<p>– Mi lehet akkor? <span class="pagenum"><a name="Page_58" id= +"Page_58">-58-</a></span></p> +<p>– Azt hiszem, hogy demolálni fogom önt, Belizár, kő kövön nem +marad. Ne nevessen, kérem!</p> +<p>– Maga a Ddzsengisz Khán-féle iskola növendéke. Amit meghódít, +azt föl is dúlja. Azonban engedjen meg egy kérdést a békés +szatócsnak, aki sohasem értette a háború logikáját: mit gyülöl a +hódító és mit szeret?</p> +<p>– Gyülöli a leleplezett gyöngeséget, amely azt állította +magáról, hogy erő. És szereti az erőt, amely az ő kedvéért +gyöngének tetette magát.</p> +<p>– A görög szentírás mást tanít. Herakles gyöngének tetette magát +a lydiai királynő kedvéért és Omphale asszonyi ruhát és rokkát +adott neki.</p> +<p>Edit elmosolyodott és jó ideig hallgatott. Végül halkan +kérdezte:</p> +<p>– Nos, és azt hiszi, hogy Herakles nagyon kellemetlenül érezte +magát a selyemköntösben?</p> +<p>– Azt éppen nem…</p> +<p>– Ő magára vette a tréfás kis megalázást, hogy könnyűvé tegye +Omphale számára a tragikus nagy megalázkodást. A rokka volt a +hitehagyott királynő enyhítő körülménye. Ez a rokka különben nem +akadályozta meg Heraklest abban, hogy olimpusi istenné ne +legyen.</p> +<p>Edit fölkelt és kezet nyujtott Belizárnak. Mára véget ért a +kalydóniai vadászat. Az amazon fölment a hotel emeletére, a vadkan +pedig vastag havannát dugott a szájába, azután fölkapaszkodott az +automobiljára és elhajtatott Pireusz irányában. <span class= +"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>VII.</h2> +</div> +<p>Alkonyatkor furcsa nagy felhő vonaglott az Akropolisz fölött. +Olyan volt, mint a repülő fúria, a lobogó kígyóhaja fölért a +zenitig.</p> +<p>Edit sápadt volt, nyomott kedvünek látszott. Szokása ellenére +nem is öltözött estebédhez, hanem angol vászonruhában fogadta +Belizárt.</p> +<p>– El fogok utazni, – mondta. – Moreában tegnap földrengés volt +és a lapok azt írják, hogy sok ember meghalt. Itt is éreztek +valamit. A komornám mondta az este, miután maga már elment és én +nem is sokat aludtam az éjjel.</p> +<p>– Atalanté fél? – kérdezte Belizár mosolyogva.</p> +<p>– A félelem nem kifejezés. Hideg undor és szomorúság szorítja +össze a szívemet, ha arra gondolok, hogy van egy titok, egy erő, +amely ezrével tiporhatja el az embereket, mint a hangyákat. Én nem +félek a haláltól, legalább nem minden haláltól. Halála válogatja. +De a halál legyen tragédia és nem katasztrófa. Engem fölháborít a +véletlen hideg közömbössége.</p> +<p>– Tudok egy biztos helyet, – mondta Belizár.</p> +<p>Edit kérdőleg tekintett reá.</p> +<p>– Hajófödélzeten, nyílt tengeren nincs földrengés.</p> +<p>Edit kedvetlenül rázta a fejét.</p> +<p>– Lássa, ha tegnap nem beszéltünk volna a hajóról, akkor ma +reggel kimentem volna Pireuszba és megkértem volna, hogy vigyen +magával. Hiszen eszembe jutott. De most már nem lehet. <span class= +"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p> +<p>– Feketekávéig meggondolhatja még a dolgot, – szólt kötekedve +Belizár.</p> +<p>Az asszony hevesen rázta meg a fejét.</p> +<p>– Nem, nem kéredzkedem be az asszonyvárba!</p> +<p>Asztalhoz ültek. Belizár úgy evett, mint a farkas, Edit azonban +alig nyúlt a tálakhoz. Szótalan és szórakozott volt, azt a +benyomást tette, mintha a messzeségbe fülelne, ahol minden +pillanatban megszólalhatnak valami lesben álló ellenség ütegei.</p> +<p>Azután egyszerre rémült csend támadt az ebédlőteremben. Az a +csend, amely a bányában megelőzi a robbanást. Edit valami gyönge +villamos ütést érzett a térdeiben, egy kis szédülést a fejében, a +csillár meglódult fölöttük, valaki leejtett egy tányért.</p> +<p>– Itt van! – suttogta Edit krétafehér arccal.</p> +<p>A vendégek meghökkenve néztek össze. Néhányan talpra ugrottak, a +többiek követték a példát és a széklábak szakadatlanul +nyikorogtak.</p> +<p>Megint egy lökés! Ezúttal harsogó zúgás kísérte, mintha százezer +óriási madár kelne szárnyra. Egy olasz pincérfiu az ajtóhoz rohant +és fisztulázó hangon kiáltotta: terremoto!</p> +<p>A fiu rikácsolása rettegéssel töltötte meg a levegőt. Az emberek +a kijárás felé siettek. Eleintén rendben mentek, a hölgyeket előre +eresztvén, a gyermekeket csitítgatva, de az ajtóban tolongás támadt +és ekkor oly kétségbeesett türelmetlenség vett erőt a hátul +állókon, mintha már szakadozna fejük fölött a mennyezet. Két perc +mulva üres volt a terem.</p> +<p>Belizár nem mozdult a helyéről. Megfogta Edit karját és +megakadályozta abban, hogy fölkeljen. <span class= +"pagenum"><a name="Page_61" id="Page_61">-61-</a></span></p> +<p>– Nos, Atalanté, itt a kalydóniai vadkan! Hallod a röfögését? +Most lássuk a hősiességedet!</p> +<p>– Belizár, az Istenért, – hebegte az asszony.</p> +<p>Belizárban megvolt a ragadozók föltétlen fizikai bátorsága és a +bátorsága kedvét lelte abban, hogy csillogtassa acélvértjét. +Körülnézett: egyetlen pincér állott a pohárszék mellett, a +félelemtől zsibbadt lábakon.</p> +<p>– Miért nem hozza ide a tálat? – rivalt reá Belizár.</p> +<p>A pincér, egy hatalmas akarat sugallata alatt, gépiesen fölvette +a tálat. Jobb karját a hátára téve, kifogástalan mozdulattal +kínálta meg az amerikait. Belizár evett, közbe az ő rendes kaján +mosolyával kémlelte Editet.</p> +<p>– Hőslelkü Atalanté, – mondta – ha ön netán félne a stukkós +mennyezet alatt, amelyen tényleg némi repedések látszanak, akkor +szakítsa félbe kalydoniai vadászatát és vonuljon a télikertbe, ott +nem érheti baj. Az ön alázatos vadkanja most megebédel, de azután +föl fogja keresni, addig csak tartsa készen nyílait.</p> +<p>Egy csepp részvétet sem érzett Edittel. Ez most nem is asszony, +csak egy halálra rémült kis állat, amelyben az önfentartás ösztöne +elnyom minden emberi indulatot. Ha fölugrik és eltorzult arccal, +félszeg mozdulatokkal szalad világgá: ő bizony útjára engedi.</p> +<p>Edit a félelemtől tehetetlenül ült ott, mint a szepegő kisleány. +Csak azért nem futott még ki a teremből, mert nem mert eltávozni +ettől a nagy erőtől, amelybe úgy belekapaszkodott, mint a +hajótörött a palánkba. Ez a nagy sugalló erő a biztonság érzetét +terjesztette <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= +"Page_62">-62-</a></span> maga körül és lassankint édes melegséget +öntött Edit ereibe. A melegség forrósággá növekedett és valami +különös, diadalmas mámornak lett az okozója.</p> +<p>– Nos, nem megy ki? – kérdezte Belizár.</p> +<p>Edit sápadt mosollyal rázta meg a fejét.</p> +<p>– Nem megyek!</p> +<p>Aztán a pincérnek szólt.</p> +<p>– Egy csepp pezsgőt szeretnék.</p> +<p>A pincér, akin ugyanaz a heroikus mámor vett erőt, +szolgálatkészen kirohant és a buffetben ugyancsak csillogtatta +vadonatúj bátorságát. A dolognak híre ment: Belizárék odabenn +pezsgőzni akarnak.</p> +<p>Belizár sugalló erejét most már a télikertben is érezték. Néhány +fiatalember visszajött a terembe, egypár hölgy is követte a +példájukat. Olykor a bátorság is ragadós divathóborttá lesz és +ahány snob lakott a szállodában, az mind halálos elszántságot +érzett a szívében.</p> +<p>– Lelkemre mondom, csodálom magát, Edit, – mondta Belizár. – +Maga nagyszerü asszony és nagyon lefőzött.</p> +<p>– Ne higyjen a látszatnak, – szólt Edit. – Én nagyon gyáva +vagyok. A nyomorult kis önuralom, amelyet most fitogtatok, az ön +elhullatott morzsáiból került. Én nem akarom önt lefőzni, hanem meg +akarom valamiről győzni.</p> +<p>– És mi az?</p> +<p>– Ha arra kérem, hogy vigyen a hajójára, nem gyávaságból teszem, +– hiszen látta, hogy le tudom <span class="pagenum"><a name= +"Page_63" id="Page_63">-63-</a></span> küzdeni még a természetes +ösztöneimet is, – hanem azért, hogy az ön közelében lehessek.</p> +<p>Edit arca rózsás lett, Belizáré vérvörös.</p> +<p>– És ha el akar vinni, akkor kérem, vigyen minél előbb, vigyen +rögtön.</p> +<p>Belizárnak nem is volt már kedve maradni. A terem különben is +megtelt már emberekkel, akiknek arcán a bátorság hencegéssé +züllött.</p> +<p>Fél óra múlva az automobil zúgva és csattogva repült végig az +Athén és Pireusz között elterülő ősrégi olajfaligeten. Az asszony +lehunyt szemmel ült Belizár mellett. Egész úton egy szót sem +beszéltek. Később Edit odahajtotta fáradt fejét Belizár vállára. +Most már a gépkocsi lármáján kívül még valami állandó hangot +hallott: Belizár szívének erős lüktetését.</p> +<div class="chapter"> +<h2>VIII.</h2> +</div> +<p>Egy tavaszi éjszakán annyi csillag hullott, hogy a föld +megtermékenyült és a megvénült élet újjászületett. Hellász kövei +rügyezni és virágozni kezdtek, a földből márványoszlopok bujtak ki, +az oszlopokon kosszarvu oszlopfők nyiltak, az üres timpanonokban +pedig virágzó fürtökben nőttek a kecses istenképek. Az +azurszigeteken, melyeknek vonalai olyan merészen és harmonikusan +olvadtak bele a tenger és az ég ércfényü mélységébe, mintha nem is +valóság, hanem egy művész-isten muló viziói volnának, ismét +kigyulladtak a régi istenek áldozati tüzei. <span class= +"pagenum"><a name="Page_64" id="Page_64">-64-</a></span></p> +<p>Az Ariane diadalmas gályává változott, melyen a győző vitte a +maga prédáját. A hajó orra előtt zordon tritonok lovagoltak +merevszemü vizi szörnyetegeken és teli pofával fujták a tüskés +csigatülköt; a hajócsapás tajtékförgetegében széphátu, nevető szemü +najádok bukkantak föl. Egy-egy öböl ciprusfái alatt ujjongó +emberfelhők gomolyogtak párducos fogatok körül. A parti sziklákról +pedig fehér, fenséges fantómok tekintettek álmodozó szemmel a +diadalmas gálya után.</p> +<p>– Zenét hallok a part felől, – mondta Edit. – Furulya, +csörgődob, ének. Egy világos női hang, – sötét férfikar kíséri…</p> +<p>– A hajógép énekel, – válaszolt csendesen Belizár.</p> +<p>A közeli sziklafalak ércesen visszaverték a kazánház ritmikusan +dagadó és apadó hangzavarát és az ember valóban azt hihette, hogy a +sötétségben nagy embertömeg énekel szilaj ditirambokat. A kormányos +sípja és a gépész csengője úgy szólt bele a zajba, mint a syrinx és +a csörgődob. Belizár lehunyta két szemét és maga is hallgatta az +éjszaka énekét. A szíve mámorosan kalapálta hozzá az ütemet.</p> +<p>– Mennyi csillag!</p> +<p>Belizár azonban nem szerette mostanában, ha Edit elmerült a +természetben. Ilyenkor megnyilt az asszony szíve, mint a +kristályüveg, és ami forróság benne volt, az elpárolgott, akár az +illó olaj. Most megint a csillagok szívták föl magukhoz és +Belizárnak semmi sem maradt az asszonyból, csak a hüvös, élettelen +kis keze, melyet fogva tartott. <span class="pagenum"><a name= +"Page_65" id="Page_65">-65-</a></span></p> +<p>– Csillag a csók szinonimája, – kezdte megint Edit. – Kitől +hallottam ezt? Ha két szerelmes száj találkozik, akkor lehull egy +csillag. Ez rendjén való is, az utolsó csókkal legyen vége a +világnak.</p> +<p>Belizár föllázadt a csillagok ellen.</p> +<p>– Ez olyan probléma, – mondta, – mint az angol kőszéné. Száz +esztendő mulva elfogy, – mivel füt akkor az emberiség? Hiszen majd +kitalálnak valamit a tudósok. Csillag azonban van még odafönn +szépen, azért nem is kell velük fukarkodni.</p> +<p>Az idő későre járt már és ők még mindig ott beszélgettek a sötét +födélzeten. Az asszony a heverőszéken feküdt, Belizár mellette ült +és tulajdonjogának szimbolumaként fogta a csillagok felé +dezertálónak kezét.</p> +<p>De most megint megszólalt Edit.</p> +<p>– Tudja, mi volna jó?</p> +<p>– Hogy mondtad?</p> +<p>– Tudod, mi volna jó? Ha az Ariane hirtelen elsülyedne.</p> +<p>– Megint a halál?</p> +<p>– Nem tehetek róla, hogy az élet olyan szűk tömlöc. Amint +megmozdulok, mindjárt beleütközöm a fekete falba. A szenvedés is, a +szerelem is a halálban látja a maga fokozását.</p> +<p>– Halkabban! – intette Belizár. – Szent helyen járunk: itt +született Afrodite. Káromlásnak vehetné, amit mondasz.</p> +<p>– Mi köze Afroditenak a szerelemhez? – kérdezte Edit +ellenségesen. <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= +"Page_66">-66-</a></span></p> +<p>Belizár halkan elnevette magát.</p> +<p>– Eretnek! Afrodite intellektusáról magamnak sincs valami jó +véleményem, de a szerelemhez való tehetségét nem merném kétségbe +vonni.</p> +<p>– Én igen, – vágott vissza Edit. – Az ő édes mosolyának sohasem +volt köze a szenvedélyhez. A szerelem egyáltalában nem mosolyog. Az +halálosan komoly dolog, – az egyetlen komoly dolog a világon. +Afrodite nem is a szerelem, hanem az élvezet istennője. Kikapós +asszony, kalandok után futkos. Ki kell egyszer már mondani az +igazságot: a hellének egyáltalában nem is tudták, hogy mi a +szerelem. A szerelem Ázsiában született és a szerelem igaz +istennője Astarte. A sápadt arcu, a haldokló szemü, a véresajku +Astarte, a titokzatos, kiszámíthatatlan, félelmetes istennő. Ő a +bűn királyi bíborpalástját viseli és sohasem mutatja magát +meztelenül. Meztelenül csak az ártatlanság jár és Afrodite valóban +olyan ártatlan, mint bármely más szép állat.</p> +<p>– Bár beszélne tovább, – gondolta magában Belizár, akin valami +nagyon kellemes tunyaság vett erőt. És Edit beszélt.</p> +<p>– Tegnap szereztem valamit Naxos szigetén. Egy kőfejet. Egy +pirosfezes kis ember hozta a hajóra. Azt mondta, hogy Praxiteles +remekműve, a szőlejében találta, de az ember nem úgy festett, +mintha szőleje volna. Megmutassam?</p> +<p>– Hol van?</p> +<p>– Itt a székem alatt. Gyujtsa meg a lámpát.</p> +<p>Belizár tapogatva kereste meg a villamos kapcsolót, <span class= +"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> a +következő pillanatban a fejük fölött levő tölcsérből vakító fehér +fénysáv villant elő, szívén találva a megijedt éjszakát és kerek +fénytányért vetve a fekete födélzetre. Belizár sietve visszavonult +a homályba, Edit azonban ott maradt a fénykörben, megszeppenve és +kissé megszégyenülten dörzsölve a pilláit.</p> +<p>A két keskeny, ideges keze fölemelte a fekete kendőbe takart +nehéz követ, azután óvatosan, szinte félénken kihámozta a +selyemből. Belizár figyelmesen nézte, közbe kissé feszengett, +mintha egy exhumálás szemtanúja volna. A szeme most két fehér +kőszem meredt és üres tekintetével találkozott. A kőfej fiatal szép +nőé volt, aki a rémülettől és a fájdalomtól dermedten, +megsemmisülten és reménytelenül, félig nyitott szájjal, megtört +szemmel bámult a villamos lámpába.</p> +<p>Edit gyöngéden a két tenyere közé fogta a fejet és hosszan +farkasszemet nézett vele.</p> +<p>– Mit gondol, Belizár, – kérdezte halkan, – mit ábrázol?</p> +<p>– Talán valamelyik Niobida halálát, vagy egy amazon agoniáját. +Annyi bizonyos, hogy a szenvedés kifejezése rettenetesen igaz.</p> +<p>– Ez először is nem eredeti munka, hanem másolat, hamisítás. +Rögtön megismertem, mert Nápolyban egy ízben már megvettem a fej +párját. Ott tucatszámra gyártják ezeket és az én görögöm is +alkalmasint onnan hozatja. Az eredetije egyébként nem is görög, +hanem késői római munka. A csókbolond nimfát vagy bacchánsnőt +ábrázolja. Ezt az arcot nem a fájdalom, hanem a gyönyör dúlta föl. +Ez nem agónia, hanem mámor. A halál fensége hajszálnyira hasonlít +az élet őrjöngéséhez. <span class="pagenum"><a name="Page_68" id= +"Page_68">-68-</a></span> Ezen nincs mit mosolyogni, édes barátom +és én nagyon csodálom, hogy az ön Afroditejának kedve van nevetni. +Úgylátszik, a derék olimpusi asszonyság sehogysem tudja megérteni, +hogy itt miről is van szó tulajdonképpen.</p> +<p>Edit ott ült a fénygömb közepén, mely még sötétebbnek mutatta a +körülötte elterülő nagy éjszakát. Olyan volt, mint egy idegen kis +csillag egyetlen lakója. Még egyre a kőfejet nézte, mintha annak +arcáról olvasná le azt, amit mond.</p> +<p>Később újból megszólalt.</p> +<p>– Nekem bizony nincs kedvem nevetni. Én most <i>megint</i> +fölértem életem egyik csúcsára és tudom, hogy minden lépés, melyet +ezután teszek, lejebb visz a mélységbe.</p> +<p>Ez a <i>megint</i>, a visszautalás a multra, kissé megalázta +Belizárt.</p> +<p>– Mi van a mélységben? – kérdezte a homályból.</p> +<p>– A megszokás, értsd: a halál.</p> +<p>– Nem lehetne megállani a csúcson? – kérdezte Belizár.</p> +<p>Edit olyan gyöngéden és fölényesen nevetett, mint a fiatal anya, +mikor a gyermeke valami kedves naivságot mond. Egyszerre jókedvü és +bizalmaskodó lett. Cigarettát kért és a fénykörben megjelent +Belizár nagy keze a nyitott aranydobozzal.</p> +<p>– Te, – mondta Edit, miközben kék füstfelhőt fújt a bacchánsnő +szeme közé, – te Belizár, mondok neked valamit. Ne gondolj soha +arra, hogy engem <span class="pagenum"><a name="Page_69" id= +"Page_69">-69-</a></span> feleségül végy. Nem látom most az +arcodat, de tudom, hogy kajánul mosolyogsz…</p> +<p>– Oh, dehogy! – szabadkozott az amerikai.</p> +<p>– Mosolyogsz, ha mondom, a hangod is elárulja, hogy mosolyogsz! +Mindegy! Ne akarj engem feleségül venni. Tudom, tudom: nincs az +Unióban az a kócsagtollas, gyémánt harisnyakötős Gibson-girl, aki +édes-örömest hozzád nem menne. A vasutkirályok és +petróleumcsászárok érzelmes leányai mind rólad és a +bank-letétjeidről ábrándoznak. Azt hiszem, ha kissé lapozgatunk az +Almanachban, találunk olyan megszorult uralkodó fejedelmet is, aki +hozzádadná a leányát. Te mindenkit elérhetsz, akit akarsz, éppen +csak engem nem, aki pedig a legolcsóbb asszony vagyok mindazok +közül, akik valaha a nyakadba varrták magukat.</p> +<p>Belizár nem tudott mit válaszolni. Mindenképpen kényesnek +találta a tárgyat. Ha igazat ad Editnek, megbántja, ha ellentmond +neki, sikos talajra lép. Edit jól titkolt perfidiával élvezte a +zavarát, majd így folytatta:</p> +<p>– Én szerelmesnek – ugyebár? – egészen tűrhető vagyok, de a +házassághoz nincs semmi tehetségem. Bolond ember, aki a fejébe +veszi, hogy jóravaló barátnőjét rossz feleséggé degradálja. Te nem +vagy bolond és ezzel végeztünk is a kérdéssel, reménylem +mindenkorra.</p> +<p>– Különös nézeteid vannak, – mormogta Belizár még mindig +óvatosan.</p> +<p>Edit ajkán finom és gonosz kis mosoly jelent meg, miközben női +Hamletként megint farkasszemet nézett a kezében levő kőfejjel. +<span class="pagenum"><a name="Page_70" id= +"Page_70">-70-</a></span></p> +<p>– Valamiért mégis irigyelhetjük ezeket, mi újak a régieket. Az ő +pogány szemük kifelé nézett és amit láttak, az szép és tökéletes +volt, mert a természet volt. Mi befelé tekintünk és furcsa, felemás +dolgokat látunk. Mikor megölelsz, akkor is látom magamat és olykor +így szólok magamhoz: Nini, Ladányi Edit, te most azzal az idegen +úrral ölelkezel, akit egy-két héttel ezelőtt bemutattak neked egy +budapesti szalonban…</p> +<p>Valami haragos dübörgés hallatszott a sötétségben.</p> +<p>– Idegen úr! Miféle beszéd ez? Ha én idegen vagyok, ugyan ki nem +az?</p> +<p>– Minden férfi az, – mondta Edit halkan.</p> +<p>A többit már nem merte megmondani, pedig a nyelvén volt: Amióta +nő vagyok, az életem örökös utazás a férfi felé. De minél közelebb +érek hozzá, annál kevésbbé tudok rátalálni.</p> +<p>Ezt azonban akkor sem mondhatta volna meg, ha bátorsága lett +volna hozzá, mert Belizár hirtelen széttépte a fehér fénygömböt, +melybe Edit begubózta magát, eloltotta a villamlámpát, magához +ragadta az asszonyt és elnémította egy csókkal. Ebben a csókban +több volt a sértett hiúság keserűsége és a zsarnoki harag, mint a +gyöngédség. Ha nem lett volna olyan sötét, akkor Belizár +megláthatta volna, hogy Edit arca e pillanatban csodálatosan +hasonlít a kőfejhez, amely időközben kiesett az asszony öléből és +dübörögve gurult végig a födélzeten.</p> +<p>Az Ariane akkor már ázsiai vizeken járt, Chios szigete alatt. +Pelinaeas hegyfok lejtőjén gigantikus templomfalak emelkedtek, +amelyek még kormosak voltak Astarte oltárának tüzétől. <span class= +"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>IX.</h2> +</div> +<p>Edit megint egyszer fölgyujtotta maga mögött a múltját, „mint a +menekülő indián-harcos az őserdőt“ – mondta maga. Az üldöző falka, +a gyülölt hétköznapok elmaradtak az égig csapó tűzorkánban és a +szive ujjongott, mintha most már végleges győzelmet aratott volna +az élet fölött.</p> +<p>Valami hallgatag megállapodás folytán Belizár nem avatta be az +asszonyt úti tervébe. A <i>tenger ura</i> – félig tréfás emfázissal +így nevezte Edit – kedvét lelte abban, hogy bacchantikus +diadalmenetben, látszólag terv és cél nélkül kóboroljon az +azurszínü sivatagban. És Edit, aki félig rabnak, félig szultánának +érezhette magát, annyit tudott csak, hogy útjok kelet felé visz, +mindig a fölkelő nap irányában. Ehhez a lakomához csak Homér +tengere énekelhette a méltó nászdalt.</p> +<p>Belizár, aki ifjabb éveiben azzal volt elfoglalva, hogy +farkaséhségü ambicióit etette, érettebb korában pedig saját +góliát-podgyászának teherhordója lett, most végre egy időre le +tudta rázni a rabságot, amelyben önmagát tartotta. A nőktől, bár +annyit fogyasztott közülök, mint a kékszakállu herceg, az idejét +mindenkor jobban sajnálta, mint a pénzét és tulajdonképpen Edit +volt valamennyi közül az első, akitől nem tudta megvásárolni azt a +jogot, hogy utólag megvesse.</p> +<p>Belizár reggeltől-estig nyomon követte barátnőjét, „mint párját +a hímoroszlán“, tréfálkozott Edit, – de azért volt az asszonynak +mindennap egy órája, <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= +"Page_72">-72-</a></span> amikor egyedül volt önmagával. A hátsó +födélzet alatt volt egy erkélyszerü sétafödélzet, – a szultána +kertje, – amelyre csak a <i>ladys room</i>-on át lehetett jutni, +ott minden hajnalban megvárta a napfölkeltét. (Héliosz kultuszának +ezt a nemét angol turistanők terjesztik, akik így akarják megóvni +bőrük üdeségét és idegeik acélosságát.) Könnyü pongyolában +járt-kelt a hajnali fényben, hogy azután egy óra múlva, ha már +vakítóvá lett a világosság, visszaosonjon homályos hálószobájába és +visszabujjon az ágyába.</p> +<p>Ezek a hajnali órák fölségesek voltak. A födélzeteken mély csend +volt, az éjjeli őrség még nem jött elő a kormányházból, az Ariane +érctüdeje egyenletesen lélegzett, mint a békés alvóé. Künn, a +tengeren, a születő nagy fényesség első sejtelme derengett. A +tájkép csodálatosan intimus volt, a felhők, a parti hegyek, az +alvajárókként vonuló vitorlás hajók, a halászó sirálycsapatok mind +a maguk helyén voltak, mint egy régi német tengerkép gondosan +megfestett részletei. Edit levetette szándáljait és mezitláb járt a +födélzet hűvös palánkjain, amelyeket barnára festett az éjjeli +harmat. A könnyü ruha alatt érezte karcsu macskatestének minden +izmát és gyönyörködött mozdulatainak ruganyos puhaságában. Úgy +szívta magába a hajnali levegőt, mint valami részegítő italt. Soha +oly megnyugtató távolban nem érezte magát az emberektől, Belizártól +is, és soha oly mámorító közelségben önmagához, mint ilyenkor. Néha +oly győzelmes érzés fogta el, mintha az élet, ez a kiszámíthatatlan +és veszedelmes fenevad, most már a lábai előtt heverne és ő +ráléphetne meztelen talpával a nyakára. <span class= +"pagenum"><a name="Page_73" id="Page_73">-73-</a></span></p> +<p>Egyszer hajnalban partot látott a kormányoldalon.</p> +<p>Váratlanul és közelről jelent meg a föld, mintha éppen most +bukkant volna föl a tengerből. A görög tájaktól elütő, mélyfekvésü, +barnazöld, ingoványos sikság volt, a háttérben dombokkal és komoly +profilu hegyekkel. Egy eleven lélek nem mozdult a réten, lomha +csöndesség ült fölötte, melyet alig-alig tudott megmozgatni a +hajógép érces dübörgése.</p> +<p>E pillanatban megszólalt Belizár hangja Edit feje fölött. A nagy +födélzeten volt, alig néhány méternyire fölötte, de lelátni nem +tudott onnan.</p> +<p>– Fönn van már, Edit?</p> +<p>– Fönn vagyok.</p> +<p>Nem szerette, ha meglopják az ő napfölkeltét, Belizártól sem +szerette.</p> +<p>– Delfin-vadászatra megyek. Nem akar elkísérni?</p> +<p>A delfincsapat, csupa öreg nagy hal, ott vonult a lapos part +mentén. Nagyokat fujva, nehézkesen bukdácsoltak, mint az elhizott +atléták. Editen erőt vett a vadászláz.</p> +<p>– Várjon, mindjárt megleszek!</p> +<p>Tíz perccel később már yachtsapkával a fején, indulásra készen +jelentkezett.</p> +<p>Motoros csónakba szállottak. Legényt nem is vittek magukkal; +Edit, aki máskor is vezette már a kis hajót, a kormány mellett ült, +Belizár pedig winchesterével a csónak orrán helyezkedett el. A +benzines, több amerikai és európai verseny bajnoka, fanatikus +buzgalommal hasította a vizet, szétfutó hullámgátakat túrva föl +orrával. <span class="pagenum"><a name="Page_74" id= +"Page_74">-74-</a></span></p> +<p>– Tudja, miféle vidék az? – kérdezte Belizár, állával a part +felé intve.</p> +<p>– A világ legbanálisabb tájképe.</p> +<p>– A trójai sikság.</p> +<p>Edit valami áhitatos kis szédülést érzett. Most már másképp +hatott reá a vidék, mint két perccel előbb. A sívársága +monumentális volt, a hallgatása sokatmondó, a távoli dombok földult +oltárokra emlékeztették, a fönnúszó felhők pedig tragikus kórusba +csoportosultak. Ez grandiózus színpad, melyet az emberiség első +nagy passziójátéka szentelt föl. Évezredekkel ezelőtt valaki éneket +mondott itt és aki erre jár, visszafojtja a lélegzetét és fülel, +hogy nem zúg-e föl a visszhang.</p> +<p>– Illik itt egyáltalában delfinekre vadászni? – kérdezte +Edit.</p> +<p>Belizár elnevette magát.</p> +<p>– Lám, a miliő sugalló ereje! Olvastam egy keresztény püspökről, +aki Julianus császár idejében itt élt Trója vidékén és titokban +áldozatokat mutatott be Hektor szellemének.</p> +<p>– Én Heléna szellemének áldoznék, – mondta Edit komoly arccal. – +Ő találta ki a nő sexuális beszámíthatatlanságának divatos +elméletét. Miután fölégették miatta Iliont és kiirtották a +trójaiakat, hazament Lakedemonba és azzal magyarázta meg szökését, +hogy a kegyetlen Afrodite bocsájtotta reá azt a csapást. Az achájok +modern gondolkodásu emberek voltak és elfogadták a pszichopatikus +magyarázatot. A budapestiek, sajnos, elmaradottabbak és én azt +hiszem, <span class="pagenum"><a name="Page_75" id= +"Page_75">-75-</a></span> mire hazakerülök Trójából, Árkayné ő +méltósága már kimondta, hogy engem nem lehet teára hívni.</p> +<p>– Tudok Árkayné ő méltósága ellen biztos ellenmérget, – szólt +Belizár. – Ne menjen többet haza Budapestre.</p> +<p>Edit vállat vont.</p> +<p>– Előbb-utóbb csak visszakerülök megint oda. Ott van a családi +kriptám.</p> +<p>Többet nem akart erről beszélni.</p> +<p>– A delfinjeink a mély vízbe vonultak, – mondta Belizár.</p> +<p>Edit az Ariane felé kormányzott és ekkor észrevette, hogy a +félgőzzel haladó yacht az orrát már nem kelet, hanem nyugat felé +fordítja.</p> +<p>– Hát arra van Konstantinápoly? – kérdezte.</p> +<p>– Nem arra. De mi nem is megyünk Konstantinápolyba.</p> +<p>– Én pedig azt hittem…</p> +<p>– Vissza kell mennem Olaszországba, – magyarázta Belizár. – Ma +éjjel radiotelegrammot fogtunk föl, amely Nápolyba szólít.</p> +<p>Edit sokáig hallgatott, az arca mindjobban elborult.</p> +<p>– És én azt hittem, hogy Konstantinápolyig még eltart, – mondta +halkan és szomorúan.</p> +<p>– A Seabird telegrafált Nápolyból, Macdonald yachtja. Macdonald +üzlettársam és New-Yorkból jött, hogy velem beszéljen.</p> +<p>– És miért nem jön utánunk Konstantinápolyba? Miért kell nekünk +Nápolyba mennünk? <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= +"Page_76">-76-</a></span></p> +<p>– Ott most együtt vannak az összes olasz hajótársaságok +képviselői, akikkel dolgunk van. De nem értem magát, mi kifogása +Nápoly ellen?</p> +<p>Edit nem válaszolt, a szeméből azonban könnyek peregtek, +szakadatlanul és csillogva, mint a gyémántlánc szemei.</p> +<p>– Edit! Miért sír?</p> +<p>– Sírok, mert most már nem a fölkelő, hanem a lenyugvó nap +irányában megyünk. Tudom, most már lenyugszik az én napom is.</p> +<p>– Elment az esze? – csattant ki Belizár gorombán. – Egypár napi +dolgom lesz Nápolyban, annyi az egész, – azután, ha akarja, +visszajövünk ide és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk.</p> +<p>Edit makacsul rázta a fejét.</p> +<p>– Nem, barátom, ide én soha többé vissza nem jövök, hiszen az +olyan szomoru volna, mint a látogatás a temetőben. Minden hegyfok, +minden öböl egy-egy sír, melyben egy meghalt Belizár és egy +föloszló Edit fekszik, a levegő pedig teli van kihült csókok +kísérteteivel. Talán meghosszabbíthattuk volna életünket, de újból +kezdeni nem lehet. Én meg sem próbálom, nem akarok hazajáró lélek +lenni. Nápolyban partraszállok és tisztességes halotthoz illően +hazavitetem magamat a családi sírboltomba.</p> +<p>– Mindebből én semmit sem értek, – türelmetlenkedett +Belizár.</p> +<p>– Annál rosszabb reám nézve, – szólt Edit.</p> +<p>Az amerikai már tudta, hogy Edit nőies lágysága olyan, mint a +bársony hüvely, mely acélpengét takar és nyugtalankodni kezdett. +<span class="pagenum"><a name="Page_77" id= +"Page_77">-77-</a></span></p> +<p>Az asszony halvány arcán most gonosz kis mosoly jelent meg.</p> +<p>– Mondja, fölebbvalója magának Macdonald?</p> +<p>Belizár is elmosolyodott, de nem válaszolt.</p> +<p>– Ha nem parancsolhat magának, – folytatta Edit – akkor miért +megy Nápolyba? Tudom, örömest maradna velem.</p> +<p>Belizár vállat vont.</p> +<p>– Várnak reám és botrány lenne belőle, ha fölültetném őket.</p> +<p>– Törődtem én a botránnyal, mikor magával jöttem? Mi a botrány? +A frakkos és gyémántfülbevalós csőcselék fecsegése.</p> +<p>– Magára nézve igen, de reám nézve –</p> +<p>– Magára nézve egy csomó pléharcu, kavicsszívü uzsorás +itélete.</p> +<p>– Az üzlet komoly dolog Edit. Maga azt nem érti meg.</p> +<p>– Üzlet az, amiből pénz lesz, ugyebár? Pénzre van szüksége? +Vegye el az enyémet. Amerikai fogalmak szerint nem sok, de mégis +annyi, hogy üzletszámba mehet. Cserébe hosszabbítsa meg az életemet +két héttel.</p> +<p>A sértő szándék olyan nyilvánvaló volt, hogy Belizár meg sem +haragudott. Inkább sajnálta barátnőjét.</p> +<p>– Köszönöm és szükség esetén igénybe is veszem jószívü +ajánlatát. Egyelőre azonban még nem aktuális a dolog, mert ha ezer +esztendeig élnék is, akkor sem tudnám elkölteni amim van, – mondta +nagyszerü yankee-gőggel. <span class="pagenum"><a name="Page_78" +id="Page_78">-78-</a></span></p> +<p>– Akkor a pénzszerzés vágya magánál beteges mánia. Olyan, mint +az alkoholizmus, vagy a morfiumdüh. Szegény ember, miért nem +gyógyíttatja magát, miért nem próbál leszokni róla?</p> +<p>Belizár most már kifogyott a türelméből.</p> +<p>– Mérsékelje magát, Edit. Semmi egyébről, csak a becsületemről +van szó.</p> +<p>Edit keményen a szemébe nézett.</p> +<p>– Mit beszél becsületről? Én nem értek hozzá, különben nem +volnék a szeretője. Maga sem ért hozzá, különben nem volna +milliárdos. Ne, Belizár, ne hazudjunk egymásnak, – mi ketten +tudjuk, hogy a becsület nem egyéb, mint a gyöngék és a gyávák +enyhítő körülménye. Amit az ember nem tud vagy nem mer megtenni, +attól a becsülete tartja vissza.</p> +<p>Belizár, aki a gyakorlatban lelkiismeretlen volt, mint bármely +kalandor, elméleti dolgokban azonban hajlott az angolszász +fölfogáshoz, visszahökkent ettől a rettenetes definiciótól.</p> +<p>– Mondja, Edit, miben hisz maga tulajdonképpen? – kérdezte +szelid fölénnyel.</p> +<p>– Abban, amit emberben sohasem láttam még: az erőben!</p> +<p>Nem beszélt többet, hanem minden figyelmét a kormányra +fordította. A hajókormányzás törvényeit fejtetőre állítva, +szeszélyes kígyóvonalban vezette a csónakot, majd pedig összefonódó +iveket vágott a víztükrön, mint a műkorcsolyás a jégen. Belizár +nevetve tiltakozott a játék ellen, Edit azonban nem hederített +<span class="pagenum"><a name="Page_79" id= +"Page_79">-79-</a></span> reá, a szeme ragyogott, az arca kipirult, +láthatólag nagy élvezete telt a titáni erejü kis hajógép +engedelmességében és megrészegedett a gyors rohanás +gyönyörüségétől.</p> +<p>A vadászatból nem lett semmi, a delfincsalád már valahol a +Dardanellákban kergette a tonhalat.</p> +<p>A csónak az asszony kezének engedelmeskedve, veszett berregéssel +iramodott a part egy meredek agyagfala felé.</p> +<p>– Mi lenne most, ha beleütköznénk a partba? – kérdezte Edit.</p> +<p>– A csónak úgy járna, mint a falhoz vágott tojás.</p> +<p>– És mi meghalnánk?</p> +<p>– A halál nem helyes kifejezés. Gelée lenne belőlünk.</p> +<p>Edit mélyen a kormánykerék fölé hajolva, sápadt arccal, +összeharapott fogakkal nézte a nyílsebesen közeledő partot.</p> +<p>A benzines hirtelen megrázkódott és oldalvást feküdt, miközben +zúgó tajtékförgeteg szakadt a bennülők nyakába. Edit az utolsó +pillanatban mégis elfordította a kormányt és a maga tengelye körül +perdülő csónak nagy ívben a nyílt tenger felé iramodott. Az asszony +azonban hamarosan megismételte a vakmerő attakot, hogy azután a +döntő percben ujból megfusson. A sapkája elveszett, kibomlott haja +a homlokába csapzott, mindaketten bőrig megáztak.</p> +<p>Ez több volt a játéknál. Belizár éles tekintete leolvasta Edit +arcáról az igazságot. A halál gondolata vezette a csónakot és az +élet ösztöne kapott bele a kormányba. Mikor a megsemmisülés felé +repült, Edit <span class="pagenum"><a name="Page_80" id= +"Page_80">-80-</a></span> arca elszánt volt, mint a vadkant űző +Atalanteé; mikor visszamenekült az életbe, a naxosi kőfej +reménytelen és nőies tehetetlenségére emlékeztette. Az +amazon-attak, a hősiességnek és a gyöngeségnek ez a küzködése, +lenyügözte Belizárt és rászabadította szívére az ősi nagy +részvétet, melyet a férfi készen tart a nő számára. Ime, a nő +örökké csak ott kering saját szívében, mint a skatulyába zárt +dongó.</p> +<p>– Edit, hagyja ezt! – mondta csöndesen és melegen és kivette +kezéből a kormányt.</p> +<p>Visszatértek az Arianera és Edit, akin valami különös +megszégyenülés vett erőt, szó nélkül a kabinjába vonult.</p> +<p>Belizár később bement a könyvtárba és találomra a kezébe vett +egy folyóiratot. Hamar letette azonban megint, mert valami finom, +meleg illat vonta magára a figyelmét. Körülnézett és egyik nagy +angol kerevet támlája mögött fölfedezte az asszonyt, aki némán és +mozdulatlanul feküdt ott. Belizár hozzátelepedett és mikor föléje +hajolt, ajkával érezte, hogy barátnőjének arca csupa könny.</p> +<p>– Mit akarsz tulajdonképpen? – kérdezte halkan.</p> +<p>Edit görcsös erővel a nyakába kapaszkodott.</p> +<p>– Igy nem lehet élni. Én az első akarok lenni, az egyetlen, +mindened.</p> +<p>– Az vagy.</p> +<p>Az asszony kétségbeesetten rázta a fejét.</p> +<p>– Ma igen, de holnap már nem leszek az. Amíg a nagy magányban +úsztunk, szembe a nappal, addig nem volt köztünk semmi idegen. Te +király vagy ezen <span class="pagenum"><a name="Page_81" id= +"Page_81">-81-</a></span> a hajón és én a te asszonyod vagyok. De +most jön Nápoly a hoteljeivel, a turistáival, jön Macdonald és az +üzlet. Jön az élet, a társaság, a divat, a pletyka, jön minden ami +kicsi, mocskos és mérges. Te megint Mister Belizár leszel, a +trösztember, nekem pedig ujra magamra kell vennem annak az idegen +és ellenszenves budapesti asszonynak az álarcát, kinek Ladányi Edit +a neve.</p> +<p>– Nem bízol bennem? – kérdezte Belizár.</p> +<p>– Magamban sem bízom, – válaszolt Edit zokogva.</p> +<p>Hosszu szünet után újból megszólalt Belizár.</p> +<p>– Konstantinápolyba akarsz menni?</p> +<p>– Konstantinápoly!</p> +<p>Mennyi honvágy, mennyi remény, mennyi ujjongás egy szóban! Edit +lehunyta a szemét, kéjesen kinyujtotta a karmait és hangosan szívta +a levegőt, mintha valami édes, forró, exotikus illatot érezne.</p> +<p>Belizár tépelődve bámult a szoba mennyezetére. Később fölkelt és +kiment. Edit azalatt mozdulatlanul feküdt a kereveten. De aztán +hirtelen a könyökére támaszkodott és visszafojtott lélegzettel +fülelt. Valami változás történt a hajó mozgásában! Fölpattant és +nesztelen macskaugrással az olvasóasztal közepén lévő nagy +delejtűhöz rohant. Az Ariane megint északkelet felé haladt, +Konstantinápoly irányában!</p> +<p>A visszatérő Belizár a kereveten találta az asszonyt. Lehunyt +szemmel feküdt ott. Egy szót sem beszéltek, de az amerikainak az az +érzése volt, mintha Edit szájából, hajából és testének minden +pórusából <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= +"Page_82">-82-</a></span> tűz áradna. A kőarcu steward azután +villásreggelihez szólította őket.</p> +<p>Az egész délutánt a födélzet árnyékvető ponyvája alatt +töltötték. Kivül lángoló és vakító napfény áradozott. +Mindakettőjüknek könyv volt a kezükben, de nem sokat olvastak, +inkább egymás arcát kémlelték.</p> +<p>A hajó már akkor régen a Dardanellák keskeny tengerszalagját +szántotta.</p> +<p>– A galipoliszi világítótorony, – törte meg a csendet Belizár. – +Szembe vele van Lampszakosz.</p> +<p>Edit az ázsiai partot nézte, ahol valami, talán egy bádogtető +vagy csak egy ablaküveg, vakítóan csillogott a napfényben.</p> +<p>– A szerelmi őrjöngés metropólisa. Soha sehol a világon olyan +táncot nem lejtettek, mint a lampszakoszi nők. Biztos vagyok benne, +hogy Salome is azt járta el Heródes király előtt. Mert Heródesék +hellén műveltségü emberek voltak és Salome mindenesetre valamelyik +görög felsőbb leányiskolában nevelkedett.</p> +<p>– Mi a késői születésünkkel sok érdekes látványtól elestünk, – +mondta Belizár. – Jó volna látni azt a táncot.</p> +<p>– Vigyázzon, – szólt Edit, – az a tánc emberfejekbe ment. Mert +aki egyszer eljárta, az kimondta az utolsó szót, amit a nő +kimondhat. Annak egész életére nem maradt több titkolni valója.</p> +<p>Belizár összeráncolta a szemöldökét.</p> +<p>– Akkor nem is volt több joga az élethez és Wilde nagyon jól +tette, hogy megölette Salomet a tánc-pauzában. <span class= +"pagenum"><a name="Page_83" id="Page_83">-83-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>X.</h2> +</div> +<p>Miután napok óta a görög tenger kék-ezüstös kristálypusztáinak +csöndjében kóborolt az Ariane, most egyszerre bíboros és aranyos +fénybe jutott és milliók szívdobogásának félelmetes és nagyszerü +harmóniáját halotta maga körül.</p> +<p>A horgonylánc mennydörögve zuhant le a tengerfenékre, a karcsu +nagy hajótest puhán ringott az Aranyszarv sodrában és +elefántcsontszínü foltként olvadt bele Konstantinápoly tájképének +közepébe.</p> +<p>A víz sötétkék, az égboltozat világosan tündöklő, a parti +hegylejtőkön fölkúszó házak pasztellszínűek, mint egy ódon szőnyeg +öltései és százezer közömbös ablakszemmel bámulnak a tenger +tükrébe, a magaslatokon ezer gyöngyszínü kupola és fehér minaret +emelkedik a reggeli párába. A tetők és a tornyok, a hidak és a +hajók vonalait izzó arannyal rajzolja körül a fölkelő nap és a +Boszporuson sikló bárkák is vibráló aranycsapást vonnak maguk +után.</p> +<p>A város idegenszerü és mégis régóta ismerős, félelmetes és +megkapó, mint a valóvá lett ifjúkori álom. Ez nem egy, hanem száz, +különböző századokban és zónákban nőtt város összerakott mozaik +képe. A szétugrasztott bábeli toronyépítők újra összeverődtek itt +és mindegyikük magával hozta elmúlt évezredek lázas álmait.</p> +<p>Ezek a szürke tornyok egykor gót hadak csatakiáltását verték +vissza; a komor kapuívek alatt keresztes vitézek lovagoltak; az ősi +platánfák bizánci császárnék illatos fejére hullatták hervadt +lombjukat; a <span class="pagenum"><a name="Page_84" id= +"Page_84">-84-</a></span> bazárok kaptárainak tízezer odujában +kelet minden rongya és minden kincse szunnyadozik; a parton fehérlő +márványpaloták aranyrácsos ablakából asszonyvirágok gondolata száll +a vonuló hajók után; a nyugat söpredékének bűntanyái mellett +zománcos napkeleti színekben égő, csipkés-közetü kutak csobogtatják +vizüket; szurtos árúraktárak tövében fáradt hódítók alusszák örök +álmukat; a kikötő pedig, ezer hajókéményének és árbócának józan, +logikus vonalaival, gőzdaruinak és hajószirénáinak lármájával, +szemérmetlen ébresztőóraként szól bele a kelet fülledt és fanatikus +álomképeibe…</p> +<p>A Valide-hídon, amely elmúlt évezredeket köt össze a mával, +örökké tart az emberi indulatok titokzatos jelmezes menete. A gőg +aranyhintója előtt a buzgalomtól lihegő szolgaság nyit utat, a +nyomorúság sarlóvá görbülten, mankón vánszorog, a kapzsiság +panaszosan üvöltő énekkel kínálgatja szegényes hazugságait, az +erőszak gőgösen csillogtatja fegyvereit, a fanatizmus kevély +alázattal halad útján, a vágy pedig fátyolos arccal, pézsmaillatot +terjesztve suhan végig a tömegen. Tolongó sokaságban és mégis +örökös egyedüllétben, egymáshoz szorulva és egymáshoz idegenül +csoszognak végig az élet hídján Ádám gyermekei.</p> +<p>– Ez az asszonyi élet igazi sava, – gondolta magában Edit –: egy +férfi társaságában, akinek acél idegei és vas izmai vannak, +bekalandozni a veszedelmes és ingerlő ismeretlenséget…</p> +<p>Ő a vállára terítette Konstantinápolyt, mint a mesés fényü, bár +kissé rongyos brokátot; megitta, mint <span class= +"pagenum"><a name="Page_85" id="Page_85">-85-</a></span> a tüzes és +kábító italt; belészállott, mint a párás, illatos fürdőbe.</p> +<p>Minden lépése újabb meglepetés felé vezette. A faházak között +kanyargó szűk sikátor nagyot fordul és a kalandozók visszahökkennek +az eget elrekesztő kupola előtt, amely meredek lépcsők fölött +trónol, kolosszális és lenyügöző plasztikával, mint a földre +hullott idegen planéta. Majd omladozó boltív alatt haladnak át és a +világváros viharzó zaja közepett az álmadozás szigetére toppannak, +ahol óriás platánfa árnyékában száz alvó kutya társaságában száz +komoly szemü férfi szívja a pipáját. Tovább! Órákig járnak a +bazárváros labirintusában, mindig alacsony bolthajtások alatt, föl +a dombnak, le a völgynek – egy-egy keresztúton mesésen derengő +mélységekbe látnak – a felső ablakréseken át beszűrődő ferde +fénykévék csodálatos holmikat világítanak meg, a homályban +álomszerüen idegen emberek nyüzsögnek. A tömeg sodra megint +kiragadja őket valamelyik főutcába, lovas csapatok és véget nem érő +kocsimenetek között száz mesterember rohan és panaszos céhdalát +énekelve kinálgatja portékáját. Láthatatlan tornyok magasságáról +szemrehányóan és nyomatékosan, mint a lelkiismeret szava, Allah +dícsérete zeng bele a kenyér himnuszába. Egyszerre megint magukra +vannak a kalandozók, ájtatos ciprusfák alatt, fehérturbános +sírkövek között, és a házkémények erdeje fölött belelátnak az arany +messziségbe, ki az alvó Propontiszra, mely fölött parányi +tűzszikrákként keringnek a sirályok, el a napfényben tündöklő +ázsiai hegyekre.</p> +<p>Edit megállott egy helyen. <span class="pagenum"><a name= +"Page_86" id="Page_86">-86-</a></span></p> +<p>– Micsoda szag! – mondta kissé elfulladó hangon, ideges +macskaorrának cimpáit mozgatva.</p> +<p>– Egész Konstantinápoly rossz-szagú, – válaszolt Belizár.</p> +<p>Edit azonban más véleményen volt és lándzsát tört a város jó +szaga mellett.</p> +<p>– Magának degenerált orra van. Az ilyen süket orr csak kétféle +szagot ismer: jót és rosszat. Ennyi joggal a színeket is szépekre +és csúnyákra oszthatná. Illat azonban van ezerféle, sokkal több, +mint szín. Van vidám és szomorú, vonzó és ijesztő, naiv és +raffinált, forró és hideg, zománcos fényü és nyers – mit mondjak +még? – és van olyan érdekes illat is, amely élményszámba megy és +amelyre évek múlva is visszaemlékezik az ember. De erről magának +hiába beszélek, úgy sem érti meg.</p> +<p>– Lehet, hogy valami téves nevelési rendszer áldozata vagyok. De +milyen Konstantinápoly illata?</p> +<p>– Megrendítő és káprázatos szimfónia. A pogány vadság és erő +illatába forró és fényes ázsiai fűszerszagok vegyülnek. Vannak itt +zúgok és közök, amelyek kábító vérszagot lehelnek. Ez rettenetes, +de egyszersmind részegítő is. Sajnálom magát, hogy nem érzi az édes +leánytest-illatokat, amelyek vékonyan a levegőben úsznak, mint +ősszel az ökörnyál. Én itt már világtörténelmi szagot is szívtam +magamba, megéreztem, vagy inkább csak megsejtettem a bizánci +császárság megfakult illatát. Ünnepélyes és szomorú szag volt, +hasonlított némileg a mirháéhoz, az volt az orrnak, ami a fülnek az +angol kürt hangja. <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= +"Page_87">-87-</a></span></p> +<p>– Ebben a pillanatban milyen motivumot érez? – folytatta a +kötekedést Belizár.</p> +<p>– Konstantinápoly összes szagai elhalványodnak, most csak a bűn +nagyszerü és gyalázatos szagát érzem.</p> +<p>Edit nagyot lélegzett, majd így folytatta:</p> +<p>– Ezt az illatot eddig csak egyszer éreztem, még pedig egy +budapesti ember közelében, akit maga nem ismer, valami Tihanyi nevü +író…</p> +<p>Belizárt dühbe hozta, hogy Edit egy idegen férfi alakját szőtte +bele intimus fantáziáiba.</p> +<p>– Menjünk. A maga orra perverz, édesem. Én ezt a miliőt +utálatosnak találom.</p> +<p>Edit derűs mosollyal vont vállat.</p> +<p>– Miért utálatos? Az élet illata soha sem az, csak a bomlásé +utálatos.</p> +<p>Belizár még az este bosszút vett Editen. Egy testes könyvet +hozott a dohányzóba.</p> +<p>– Most már tudom, honnan ered a maga vonzalma bizonyos illatok +iránt. A macskafajokról olvasom, – hallgassa csak! – hogy +sajátságos előszeretetet mutatnak egyes szagok, így a +<i>Valeriana</i> és a <i>Tenerium marum</i> iránt.</p> +<p>Kinyitotta a könyvet és olvasni kezdett:</p> +<p>– A macska – <i>felis catus</i> – az ujjonjáró ragadozók közé +tartozik. A selymes teste karcsu, de erős és szívós, a feje kerek, +állkapcsa rövid, nesz nélkül jár, a sötétségben is lát és nagyon +tiszta. Könnyen megszelídül, de vérengző hajlamáról nem mond le és +mindig megbízhatatlan és kiszámíthatatlan marad… <span class= +"pagenum"><a name="Page_88" id="Page_88">-88-</a></span></p> +<p>– Miért nem teszi hozzá, hogy hímzett lila foulard-ruhát visel, +Hamid-cigarettát szí és dormog, ha megsímogatja a gazdája? – +kérdezte Edit.</p> +<p>Másnap folytatták a kalandozást és ekkor Fanar külváros egyik +utcáján kis csődületet találtak.</p> +<p>– Ni, hiszen ezek az Ariane legényei! – mondta Edit.</p> +<p>Két hófehérbe öltöztetett angol volt a csődület központja. A +matrózok, akik láthatólag kissé borosak voltak, a kikötőbe vezető +útat tudakolták és egy tucat görög meg örmény suhanc egymással +versenyezve ajánlgatta nekik szolgálatait.</p> +<p>– Ezek az angolok úgy viselkednek idegen földön, mint a hülyék, +– morogta nem minden bosszúság nélkül Belizár.</p> +<p>Valóban olyanformán viselkedtek. Összekapaszkodva állottak, +esetlenül, mintha terhükre volnának az izmaik, közbe komoran +forgatták fénytelen halszemüket. Bár hajósinas koruk óta mindig a +nagyvilágot járták, az angolon kívül semmiféle nyelvhez nem +konyítottak, minden más beszéd értelmetlen madárcsicsergés volt az +ő fülüknek. Az utcai suhancok finom arcélü, elmés szemü, fölényes +mosolyu legénykék voltak. Különféle nyelveken faggatták az +angolokat és akadt köztük olyan is, aki öt-hat európai nyelven +kelepelt. Közbe egyetértő pillantásokat váltottak és oly fölségesen +mulattak az angolokon, mint a gyermekek a cirkuszi bohócokon.</p> +<p>Editnek szemet szúrt a két típus különböző volta.</p> +<p>– Sehol sem látni annyi elmés arcot, mint keleten, – mondta. +<span class="pagenum"><a name="Page_89" id= +"Page_89">-89-</a></span></p> +<p>– És sehol annyi fatuskót, mint angolszászok között, – +egészítette ki Belizár. – Bizonyos, hogy az angol alsóházban nem +fordul meg annyi értelmes és tehetséges fej, mint itt a Fanar +csapszékei körül.</p> +<p>– Hogy van mégis, hogy nem a fanarioták a világ urai, hanem az +alsóház?</p> +<p>– Meg vagyok róla győződve, hogy az angolok éppen a +nehézkességüknek, a fantáziahiányuknak, vagy ha tetszik: a +tehetségtelen voltuknak köszönhetik sikereiket. Ők semmit sem +tudnak, csak azt, amit kalapáccsal vertek a fejükbe és éppen azért +jól is tanulják meg és soha sem felejtik el azt, amit tudniok kell. +Olyan fantáziátlanok, hogy csak azt látják meg, ami az orruk előtt +van és azért az életük és a politikájuk mindig a reális valósághoz +igazodik, mint a jól vezetett hajó a delejtű után. A keleti ember +pedig csupa fantázia és intuició. Ő ahhoz is ért, amit soha sem +tanult, ennélfogva azt sem tanulja meg, amit tudnia kellene. Neki +akkora fantáziája van, hogy meglátja azt is, ami nincs, a banális +valóságot pedig többnyire bagatellizálja. Minden angol emberben egy +korlátolt speciálista és minden keleti emberben egy geniális +enciklopedista lappang. Az angol ember csavar valamelyik gépben, a +keleti önálló és befejezett egész, mikrokozmosz, egyéniség. Már +Magyarországon kezdődik az enciklopedisták hazája. Ott minden ember +politikus, filozófus, nyelvész, szónok, költő, emberismerő és egy +kissé színész is. Ott minden naplopó egyéniség és minden tökfilkó +szellemes ember. A balkániak azonban még okosabb emberek, – de hát +még csak a görögök, az örmények! A Levanteban minden dragomán +nagyobb <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= +"Page_90">-90-</a></span> emberismerő, mint akármelyik angol +államférfi és minden facchinó több nyelvet beszél, mint bármely +amerikai diplomata. Szóval: a keletiek repülnek, az angolszászok +pedig négykézláb járnak, a keletiek azonban cél és irány nélkül +keringenek a pocsolyáik fölött, mint a bíbic, mialatt a nyugatiak +körülkússzák a világgömböt. Maga pedig, édes barátnőm, nyugodtan +alhatik a kabinjában, amíg két ilyen brit fatuskó virraszt a +kormány mellett, mert azoknak nincs annyi fantáziájuk, hogy +felhőnek nézzék a parti sziklát, vagy hogy a hajócsapás hullámaiban +a kedvesük alakját keressék.</p> +<p>Erről a tárgyról, az angolszászok faji tulajdonságairól, gyakran +és szívesen beszélt Belizár. És ezzel árulta el leginkább, hogy +maga nem angolszász eredetü, mert a tenger színjátékát mindenki +ismerheti, csak a hal nem, amely benne él.</p> +<p>– Minden a fantázián fordulna? – kérdezte Edit, akit láthatólag +érdekelt a tárgy.</p> +<p>– Azt hiszem igen, bár az is meglehet, hogy a fantázia +túltengése nem oka, csak szimptomája a keleti sülyedésnek. A +nagyfantáziáju népek olyanok, mint a rossz kazán: az energiájuk +haszon nélkül sistereg el a réseken. Soha sem látnak tisztán, mert +örökké forró gőzben járnak. A keleti országok többé-kevésbbé mind +álomországok. Itt az erőt a gondolat vakmerősége pótolja, a tettet +a szó. Ezek az országok a valóságban szegények és mocskosak, a +polgáraik fantáziájában azonban nagyszerűek és csak valami gonosz +történelmi véletlen akadályozza meg őket abban, hogy a civilizáció +tetején ne álljanak. Beszéljen balkáni emberekkel <span class= +"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> és meg +fogja tudni, hogy a bolgár a világ legtehetségesebb nemzete, a +szerbek az emberiség virága, Cetinje a föld koronája. Ezek az +emberek cserben hagyták a veszedelmes és lealázó valóságot és +hazugságok tetején, a földtől távol élnek, mint az ősemberek +cölöpépítményeik tetején.</p> +<p>Estebéd után cigarettázva ültek künn a <i>ladys room</i> +födélzetén, „a szultána kertjében“.</p> +<p>Edit a parton kigyulladó lámpákat nézte.</p> +<p>– Vége a vásárnak, – mondta. – Sztambul most óriás temetővé +lesz, ahol a kiszenvedett Bizánc emlék-mécsesei égnek.</p> +<p>Azután minden átmenet nélkül visszatért a délutáni +beszélgetésükre.</p> +<p>– Szabad indiszkrétnek lennem? – kérdezte.</p> +<p>– A hely és az idő szinte követeli, hogy az legyen, – biztatta +Belizár.</p> +<p>– Mondja, hová osztályozza önmagát – a keletiek, vagy a +nyugatiak, a fantasztikusok, vagy a fegyelmezettek sorába?</p> +<p>– Annak eldöntését a maga csodálatos keleti intuiciójára bízom, +– tréfálkozott Belizár.</p> +<p>Edit a csillagos ég felé fujta cigarettájának füstjét és +hidegvérrel mondta:</p> +<p>– A születésénél fogva keleti ember, tehát fantaszta.</p> +<p>Belizár nem válaszolt, Edit azonban a csillagfény mellett is +észrevette azt a gőgös vonást, mely megdermesztette arcát. Ebben az +egyben némileg snob volt: szerette föntartani yankee voltának +fikcióját. <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= +"Page_92">-92-</a></span></p> +<p>Edit azonban derüs kiméletlenséggel folytatta:</p> +<p>– A nevelésénél fogva – én persze arról a nevelésről beszélek, +melyet önmagának adott – fegyelmezett ember. Maga tehát a +fegyelmezett fantaszták, mondjuk így: az álarcos keletiek közé +tartozik.</p> +<p>– Ez érdekes! – szólt nevetve Belizár.</p> +<p>– Igazán érdekli? Akkor hát folytathatom. Magának abnormisan +nagy, a mi átlagos keleti fantáziánknál sokkal nagyobb +képzelőtehetsége lehet. Csakis így érthető, hogy annyira bele tudta +magát élni a nyugati ember szerepébe. Maga külsőleg-belsőleg +amerikaiabb, mondhatnám yankeebb, sőt angolszászabb, mint mindenki, +akit eddig ismertem. Erről az ethnográfiai túlzásról ismerek rá az +én magyaromra! Mi a mimikriben sem tartunk mértéket. Kolosszális +termékenységü keleti fantázia lehet az, amely még a +fantáziátlanságot is meg tudja magában konstruálni, még pedig olyan +tökéletes kiadásban, hogy száz vagy nem tudom hány millió dollárra +fölváltható. Ha szabadjára ereszti ezt a fantáziáját, talán új +vallást alapít, mint Mohamed, vagy megírja Firduszi dalait, amit +különben nagyon sajnálnék, mert akkor aligha ülnék a turbinás +yachtja kosárszékében.</p> +<p>Széles ívben kis hulló csillag repült a tengerbe: Belizár égő +szivarja.</p> +<p>Edit tovább beszélt:</p> +<p>– Én hiszek az erkölcsi világrendben és azt hiszem, az ember nem +születhetik büntetlenül magyarnak. A Kelet, a forrongásra, +erjedésre és robbanásra mindig kész Kelet, a színes, édes, mérges +és mocskos Kelet ott lappang a maga yankee-mellénye alatt. Maga +<span class="pagenum"><a name="Page_93" id= +"Page_93">-93-</a></span> ugyan hűtőkamrába tette, jégre rakta, +megfagyasztotta. Én azonban a maga helyében nem tudnék nyugodtan +aludni, mindig arra gondolnék, hogy Álomország egyszer még +visszaköveteli hűtelen fiát. Azt tanácslom, hogy őrizkedjék +mindentől, ami forró és fényes, mert ha beáll az olvadás, akkor +derékban megroppan a tröszt-király, akár a márciusi hóember, +elolvad és semmi sem marad belőle, csak egy érzelmes +könnytócsa.</p> +<p>Belizár ekkor megszólalt. Csöndes bonhomiával a hangjában, de +haragos megvetéssel a szívében mondta:</p> +<p>– Mialatt maga beszél, olykor úgy érzem, mintha a finom, lágy +keze óvatosan keresgélne a mellemen, hogy hol ver a szívem. És +önkéntelenül is arra gondolok, hogy talán kést tart a másik +kezében. Mondja, kérem, tulajdonképpen ellenségek vagyunk mi, vagy +jóbarátok?</p> +<p>– Egyik sem, vagy mind a kettő, szóval mi tulajdonképpen +szerelmesek vagyunk, – válaszolt Edit.</p> +<div class="chapter"> +<h2>XI.</h2> +</div> +<p>Minden hagyomány ellenére rosszra fordult a tavaszi idő és három +napig hideg eső permetezett. Az Aranyszarv fölött függönyös volt az +ég, az Ariane ázott kacsaként himbálódzott a kurta és nehéz +kikötőhullámokon, horgonyláncai éjjel-nappal keservesen +zörögtek.</p> +<p>– Honnan fuj a szél? – kérdezte Edit.</p> +<p>– Éjszak felöl, a Balkánról. <span class="pagenum"><a name= +"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span></p> +<p>– Azért van ilyen daróc- és pernyeszaga?</p> +<p>Az eső lemosta, a szél lefujta a városról a meleg aranyzománcot, +Konstantinápoly kihült és elfakult, meztelen és girhes lett, a +városrészei pedig a párás levegőben messzire estek egymástól, mint +a szétszórt hulladékdombok.</p> +<p>– A nagy <i>lundi</i>, – mondta Edit. – Az ilyen időt át kellene +aludni, vagy átdorbézolni. Aludni azonban nem akarok, mert félek az +álmoktól, amiket a szürke felhők hoznak. Ha maga, Belizár, értene +úrihölgyek mulattatásához, akkor estére álruhába öltöznénk, – maga +hajófűtőnek, én cigányleánynak, – a sötét utcán meggyilkolnánk +valakit, azután a vértől részegen mulatni mennénk. Talán vannak itt +ópium-barlangok vagy korcsmák, ahol gályarabok gyülekeznek? +Eltáncolnám magának és komitácsi-barátainknak a lampszakoszi +táncot. Táncolni, forogni szeretnék reggelig, csörgődob és sípszó +mellett – lélegzet nélkül, ész nélkül…</p> +<p>– Holnap megint kisüt a nap, addig talán várhatnánk az +emberöléssel, – inditványozta Belizár.</p> +<p>Estebédhez Edit kiöltözött – az „ophirbeli“ kék ruháját vette +magára, a nyakára és a meztelen karjára ékszert rakott – asztalnál +megint merész és gonosz dolgokat fecsegett, egy csöpp pezsgőt is +ivott. A szeme égett, a kék erei szinte láthatóan pihegtek a barna +bőre alatt. Ez tüntetés és védekezés volt a hidegség és a szürkeség +ellen. Más estéken a könyvtárba szoktak menni, ma azonban az +asszony Belizár kabinjába kívánkozott. Kedve telt benne, hogy a +divathölgy estélyi díszét a legénylakás öltöző-tükrének mutogassa. +Oly <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= +"Page_95">-95-</a></span> szenvedélyesen vetette magát barátja +nyakába, mint azelőtt talán soha. A szája forró volt, mint a +lázbetegé, és szomjas, mint a vampiré. Az Ariane hajnalig csöndesen +vesztegelt a fekete vizen, födélzetét hideg eső söpörte, azoknak +odalenn a paliszander szagu alacsony szobában mégis az az érzésük +volt, mintha a hajó tüzes orkánokkal vívna élet-halálharcot.</p> +<p>Másnap este, mikor némán egymás mellett ültek a könyvtár +homályában, Belizár, akiben a tegnapi emlékek erjedtek, az asszony +száját kereste, de a gondolataiban megzavart Edit keményen +eltaszította magától.</p> +<p>– Ideges vagyok! – mondta azután engesztelő mosollyal.</p> +<p>Az asztalon fekvő menetrendek között keresgélt.</p> +<p>– Vajjon mikor indul az oriens-expresz? – kérdezte később +közömbös hangon.</p> +<p>Belizár, aki élesen szemmel tartotta, aggodalmasan és +indulatosan fölkapta a fejét, mint az oroszlán, mikor nyíl süvölt +el a füle mellett.</p> +<p>– Mért érdekli? – kérdezte.</p> +<p>– Egyszer haza is kell mennem és akkor az oriens-expresszel +mehetnék.</p> +<p>Hosszu szünet.</p> +<p>– Mikor kell mennie? – kérdezte végül Belizár.</p> +<p>– A dolog ma még nem sürgős. De talán a jövő héten…</p> +<p>Belizár, aki a lámpa fényénél ült, visszahajtotta fejét a +homályba, a tekintetét azonban nem vette le Edit arcáról.</p> +<p>– Konstantinápolyban vagyunk, – mondta később az asszony. – Az +utunk véget ért. <span class="pagenum"><a name="Page_96" id= +"Page_96">-96-</a></span></p> +<p>– Az utunk akkor ér véget, amikor mi akarjuk. Nekem némi dolgom +volna még a délorosz kikötőkben. Kisérjen el oda.</p> +<p>Edit elszörnyűködött.</p> +<p>– Oda <i>hátra</i> menjünk, a Fekete tengerre? Hiszen az a +hellászi világ hulladékos gödre. Ott skythák és paflagónok laknak, +barbárok, akik embereket áldoznak és – ami még annál is rosszabb – +állatbőrbe csavarják a lábszárukat…</p> +<p>A Fekete tenger tehát elintézést nyert.</p> +<p>– Hazaviszem az Ariane-nal Fiuméba. Akarja?</p> +<p>Edit a fejét rázta.</p> +<p>– Hogy útközben – mint a bécsiek mondják – +<i>Verdauungs-vizitet</i> csináljunk Afroditénál és Astartenál? +Nem, én nem merek egyhamar az Aegei-tenger szeme elé kerülni. Oda +csak fiatalon menjen az ember, mikor az ajka még sebes az első +csókoktól.</p> +<p>– Megbánta az elsők után következő csókokat? – kérdezte +Belizár.</p> +<p>– Óh nem. Sőt mondok magának egy titkot, – de ne árulja el a +jövendő feleségének! – nekem életemben csak azt volt alkalmam +megbánni, amit nem tettem meg.</p> +<p>– Tehát miért kivánkozik haza?</p> +<p>– Én csak úgy kivánkozom haza, mint öreg ember a sírjába. +Azonban higyje el, Belizár, itt az ideje, hogy búcsút mondjunk +egymásnak. Ránk virradt mulatás közben, most már hozzuk rendbe a +számadásunkat és induljunk haza. Hiszen különben is úgy viselkedünk +már, mint a hajnali korhelyek: ok nélkül ölelkezünk és ok nélkül +marcangoljuk egymást. Ami pedig ezután <span class= +"pagenum"><a name="Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> jöhet, az +még rosszabb lesz. A megszokás! Nem emlékszik, hogy mi történt ma +reggel? Tanácsot adtam magának, hogy milyen ruhát vegyen magára. +Szóval: kezdek beleavatkozni a maga öltözködésébe. Tudja, mit +jelent ez? A vadházasság kezdetét. Én a kávét nem szeretem, hát +cikóriával éljek?</p> +<p>– Trójában nem így beszélt, – szólt Belizár halkan.</p> +<p>Edit arcán különös mosoly jelent meg. A nő ősi perfidiája, talán +ezer évvel ezelőtt élt rabasszonyok öröksége, kiáradt minden +pórusából és szikrát vetett a szemében.</p> +<p>– Mikor Trójában voltunk, még előttünk volt Konstantinápoly. +Innen azonban legfölebb még Bujukderébe mehetnénk, de azért már nem +érdemes a kazánokat füteni. Azontul a nagy semmi jön, a Pontus +Euxinus, szóval a vadházasság. Trójában kár lett volna abba hagyni, +mert akkor voltunk az út legérdekesebb fordulóján. De azóta már +mindent láttam. Maga is ismeri már mind a tizenkét ruhámat, bőröm +pedig csak egy van. Beírhatja a hajó naplójába, hogy kellemes és +érdekes út volt, de nem találtunk olyan helyet, ahol hosszabb időre +akarnánk letelepedni.</p> +<p>Belizár mozdulatlanul és némán ült a homályban, Edit azonban +mégis tudta, hogy harag és keserűség emészti. Ez volt az igazi +lampszakoszi tánc: kegyetlen, lélegzet-elállító, mindent eláruló, +mindent merő.</p> +<p>Cigarettázva lépett Belizárhoz, fél térdét a kerevetre, egyik +kezét a barátja vállára tette, a cigarettáját pedig magasan +tartotta, hogy a füst az arcába ne menjen. <span class= +"pagenum"><a name="Page_98" id="Page_98">-98-</a></span></p> +<p>– Maga most már haza fog menni New-Yorkba. Egy kaland parfümös +emlékét fogja magával vinni és az nem is az utolsó dolog, amit a +vén Európából vámmentesen exportálhat. Kaland azonban csak idegen +emberek között lehetséges és mi már ismerjük egymást, tehát vége a +kalandnak. A Broadway-n szólítsa meg az első csinos nőt és kérje +tőle vissza a csókokat, amiket itt elvesztegetett. Én Velencébe +megyek, a fürdőző magyarok közé és rajta leszek, hogy +visszaszerezzem jóhíremet, nehogy a télen tea nélkül maradjak. A +rossz hírnek az asszonyi irigykedés a szülőanyja és mivel maga +miatt nagyon irigykednek reám az asszonyok, tehát úgy képzelem, +hogy mostanában hajmeresztően rossz lehet a hírem. Legalább hat +hétre lesz szükségem, míg kitatarozom. Addig mindig vénasszonyok +társaságában kell forognom, szerénynek, figyelmesnek és jókedvünek +kell lennem, akkor azután Árkayné ő méltósága kimondja az oldó +szót: hiába, nem lehet komolyan haragudni arra az Editre! – A +mennybéli angyalok pedig örömkönnyeket sírnak, mert ime, egy +megtért bűnös előtt újból megnyíltak a Bajza- és Nagy-János-utcai +paradicsomok kapui!</p> +<p>Megint tovább sétált, könnyü, nesztelen macskaléptekkel, +járásközben ütemesen ringatva a fejét.</p> +<p>Belizárt tényleg a harag és a keserűség fojtogatta. Lehet, hogy +elsősorban a megszokás volt az oka, de az asszony most már annyira +„a vérében“ volt, hogy a válás gondolata érthetetlen volt előtte. +Tulajdonképpen nem is hitt benne, hiszen a szívében ott élt a bősz +és acélkemény elhatározás, hogy semmi áron sem fogja kiereszteni +karmai közül. Nem is valami fenyegető <span class= +"pagenum"><a name="Page_99" id="Page_99">-99-</a></span> +veszedelem, inkább Edit hideg játékos kedve ingerelte. Olyasmitől +félt, hogy a keserűsége lángot találna vetni, azért fölkelt, kurtán +jóéjszakát kívánt és sietve el akart menni.</p> +<p>Edit azonban utána szaladt.</p> +<p>– Kezet sem ad? Hát nem vagyunk már jó cimborák?</p> +<p>Aztán hozzátette:</p> +<p>– Viselje jól magát és akkor jövő tavasszal megint együtt +hajókázunk. Elmegyünk Spanyolországba bikaviadalt nézni, vagy +Norvégiába éjféli napot.</p> +<p>Mikor Belizár a kezében érezte a hűvös, lágy kis kezet, a vér a +fejébe szökött és hirtelen magához ragadta Editet, erőszakosan, +mint prédáját az oroszlán. Az asszony kibomló konttyal és megcsukló +térddel roskadt a mellére. Ott szepegő kíváncsisággal hallgatta, +mint kalapál odabenn a tüzes harag és a vérengző vágy.</p> +<p>– Mért gyötörsz? – kérdezte fojtott, remegő hangon Belizár.</p> +<p>Edit óvatosan fölemelte a fejét és igyekezett az arcába nézni. +Ez vallomás volt, bevallása annak, hogy a helyzetük megváltozott és +hogy kettőjük közül Edit az erősebbik fél.</p> +<p>Belizár egy pillanatig az ajkán érezte az asszony apró, éles +fogát.</p> +<p>– Gyere hozzám, – könyörögte szédülő fejjel.</p> +<p>Edit halkan és forrón nevetett.</p> +<p>– Ebben a meghívásban nincs egy csöpp logika, de éppen azért +elfogadom. <span class="pagenum"><a name="Page_100" id= +"Page_100">-100-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>XII.</h2> +</div> +<p>Másnap délben Edit, bár még egyre szitált az eső, partra +kívánkozott. Fülig kaucsukban rótta Belizárral a csatakos utcákat. +De nem láttak semmit, csak sárgaképü embereket, akik fekete odukban +cigarettáztak és álmos nagy szemekkel nézték a csökönyös esőt.</p> +<p>Bementek az Aja-Szófiába is. Meg-megállva keringtek az óriási +kupola homályában, mint halak a vízmedence fenekén. Az asszony +egyszerre megérintette Belizár karját és fojtott hangon, +mozdulatlan ajakkal, mintha attól félne, hogy indiszkréciót követ +el, mondta:</p> +<p>– Ott van ő!</p> +<p>Az arany mennyezetet nézte. Belizár eleintén csak formátlan nagy +foltot látott odafönn, – vízfoltnak is nézhette volna, amely +keresztülütődött a boltozat aranyozásán, – de azután megismerte a +bizánci Krisztus-fej mereven stilizált körvonalait. A mozaik-fej +akkora volt, mint egy nagy kapu és szabadon, akár a pogány +Gorgo-fej, lebegett a főoltár hajdani helye fölött. A törökök, +mikor négyszázötven esztendővel ezelőtt mecsetet csináltak a +templomból, vastagon bearanyozták a szentképeket, idővel azonban a +tüske-koronás fej újból megjelent az aranyréteg alatt.</p> +<p>– Tulajdonképpen álomrontó gondolat, – suttogta Edit, – hogy ez +a szomoru és világtalan arc mindenek fölött győzedelmeskedik.</p> +<p>– Maga vallásos? – kérdezte Belizár némi humoros éllel.</p> +<p>– Nem vallásról van szó, hanem egészen más valamiről. Arról, +hogy a régi istenek mégis csak meghaltak, <span class= +"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> még +pedig végérvényesen. Zeusz a muzeumba került, Afrodite a szemetes +ládába. Az élet is meghalt, mi már csak hazajáró lelkek vagyunk, az +élvezeteink is halálszagúak. Hiába hencegünk a pogány erőnkkel, +hiába cifrázzuk és aranyozzuk az életünket, előbb-utóbb mindig +keresztül üt rajta a nagy fájdalom. És ha nem is gondolunk rá, a +tüske-korona akkor is ott lappang fölöttünk, érik, megnő, végül +úrrá lesz fölöttünk…</p> +<p>– Holnap kisüt a nap, addig talán várjunk a +kolostorba-vonulással, – gúnyolódott Belizár.</p> +<p>Este Belizár hiába várta barátnőjét az ebédlőbe. Edit korán +lefeküdt, rosszul érezte magát. Az amerikai nem igen hitt a +betegségében, inkább valami asszonyi sakkhúzásra gondolt, melynek +jelentősége csak később fog kiderülni, és kedvetlenül ült +asztalhoz. A forró és mozgékony levegő, melyet Edit maga körül +terjesztett, annyira életelemévé lett már, hogy nem tudott ellenni +nélküle.</p> +<p>Korán reggel a <i>ladys room</i> ajtaja előtt a hajóorvossal +találkozott. A doktor, egy amerikai német ember, azt mondta, hogy a +ladynak magasfoku láza van. Egyelőre nem tudni még, hogy mi lesz a +dologból, de számolni kell komolyabb eshetőségekkel is, mivel +Konstantinápolyban gyakori a tifusz…</p> +<p>Tifusz! Belizárnak az az érzése volt, mintha csapóajtó nyílt +volna meg a lába alatt és ő valami mocskos, hideg és fekete verembe +zuhanna.</p> +<p>Besietett a betegszobába. Az asszony félig eszméletlenül, +cserepes ajakkal, lihegve feküdt ágyában. A láztól kipirult arca +sötétnek látszott a fehér párnán. Félig lehunyt pillája alatt úgy +vibrált a megtört szeme, <span class="pagenum"><a name="Page_102" +id="Page_102">-102-</a></span> mint a csapdába jutott madáré. Mikor +nyugtalan kis keze megtalálta a paplanon barátja jobbját, bágyadtan +magához kapcsolta és halkan pihegte: Belizár!</p> +<p>Az amerikai nem tudta levenni tekintetét Edit arcáról. A +betegség különös módon megváltoztatta, keskenyebbnek, +fejletlenebbnek, tisztábbnak mutatta.</p> +<p>– Tizenhároméves korában lehetett ilyen, – mondta magában.</p> +<p>Ez a gondolat meghatotta, majdnem elérzékenyítette. Ott maradt +mellette, a kezét fogta, a homlokát simogatta, szólt hozzá, – de +éreznie kellett, hogy Edit ezer mérföldnyi távolságban van tőle, +elhagyottan botorkál valami rettenetes labirintusban és egyedül +viaskodik a láthatatlan ellenséggel. Ő pedig nem tud a segítségére +sietni.</p> +<p>A beteget azalatt zavaros és makacs viziók üldözték.</p> +<p>Lázálmában úgy látta, hogy ők Belizárral ketten valami óriási +nagy, üres templomban járnak, amelynek felső ablakain át szürke, +hideg fény árad le rájuk.</p> +<p>A barátja arra kérte, hogy bontsa ki a haját és ölelje meg és ő, +bár a dologban nem telt semmi kedve, álmában mégis úgy tudta, hogy +ez olyan kötelessége, amely alól nem illik magát kivonnia. Már ki +is szedte a tűket hajából, de azután észrevette, hogy a kupola +ablakán a tüskekoronásnak szomoru vak arca hajlik be és ekkor +elszégyelte magát és fejét oldalvást szegve, fürtjeit a kezébe +fogva, valami búvóhely után nézett.</p> +<p>Úgy emlékezett, hogy van itt a közelben egy boudoir vagy +dohányzó, ahol egyszer valamelyik udvarlója majd megfojtotta vad +csókjával, ott most is <span class="pagenum"><a name="Page_103" id= +"Page_103">-103-</a></span> észrevétlenül meghúzhatnák magukat. Nem +tudta azonban megtalálni az ajtót, mindenütt kopár fal emelkedett +és a tüskekoronás minden pontról látható volt.</p> +<p>– Ne törődjék vele, – sziszegte a türelmetlen Belizár, – hiszen +ő vak és nem lát semmit!</p> +<p>– De én mindig látom és éppen ez a borzasztó! – suttogta +Edit.</p> +<p>Tovább bolyongtak, kopogó léptekkel a szürke, ünnepélyes +csarnokban, félénken a kupola felé sandítva, mint csibék az udvar +fölött keringő kányára.</p> +<p>Végül mégis találtak ajtót, de az Edit szülőházának +verandaajtaja volt. Az édesanyja nézett ki a résen és mérgesen +pörölve hívta Editet a zongoraleckéhez.</p> +<p>Edit ezen igen elcsodálkozott, mert eddig mindig úgy tudta, hogy +édesanyja meghalt; valami tévedésnek kellett azonban lenni a +dologban, lehet, hogy az öreg asszony csak előtte tagadta el, hogy +él, mert megharagudott reá valamiért. Kínos iskolai szorongás +gyötörte Editet; azon töprenkedett, hogy Belizárt valami ürüggyel +el kellene küldenie, legalább a zongoraóra végéig, nehogy édesanyja +és tanára neszét vegyék annak, hogy ő, a rövidszoknyás kis iskolás +leány, milyen rettenetes kettős életet él. De Belizárnak sem szabad +megtudnia, hogy ő még iskolába jár. Óh, az az örökös hazudozás!</p> +<p>Edit betegsége két napig tartott. Belizár szinte szakadatlanul +mellette volt. Néhányszor, mikor a beteg szeme nagyon zavaros, az +arca pedig nagyon idegen volt, Belizárnak az a gyanúja támadt, hogy +az <span class="pagenum"><a name="Page_104" id= +"Page_104">-104-</a></span> asszony talán már hallja is a fekete +víz csobogását. Második nap este azonban a hőfoka hirtelen +leszállott, a láz elmult és a beteg mély és nyugodt álomba +merült.</p> +<p>Éjfélkor fölébredt és midőn megpillantotta ágya mellett +Belizárt, elmosolyodott. A homloka hűvös volt, a tekintete +tiszta.</p> +<p>– Esik még? – kérdezte jókedvűen ásítozva.</p> +<p>– Nem, – szép csillagos éjszaka van.</p> +<p>– Szeretnék kiűlni a födélzetre.</p> +<p>– Hogyisne! Majd holnap reggel.</p> +<p>Edit a betegségéről kezdett beszélni.</p> +<p>– Megijedtek egy kissé? Sajnálom, hogy nem jelentettem be előre. +Ez a furcsa betegség, amelynek nincs neve, rámtámad minden +tavasszal. Két-három napig tart, addig a szürke semmiben vergődöm, +azután megint csak visszakapaszkodom a szilárd partra. A budapesti +professzorom azt mondja, hogy ilyenkor bőrt váltok, mint a kígyó. +Bizonyos, hogy úgy érzem, mintha újból kezdődnék minden, és mintha +magam is megváltoztam volna.</p> +<p>– Nem akar aludni? – kérdezte Belizár.</p> +<p>– Én most nagy útról jövök és teli vagyok kiváncsisággal.</p> +<p>– Meséljen az útjáról.</p> +<p>– Nem, minden tagomban érzem még a vonatzakatolást és a lelkem +is teli van vasúti korommal. Nem akarok rá visszagondolni. +Beszéljünk inkább az itthonvalókról. Akar válaszolni a +kérdéseimre?</p> +<p>– Kérdezzen.</p> +<p>– Mondja, Belizár, kicsoda maga tulajdonképpen? <span class= +"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> Mit +akar tőlem? És miért vagyok én Konstantinápolyban, a maga +hajóján?</p> +<p>Belizár meghökkenve nézett reá.</p> +<p>– Én mindezekből nem értek semmit, – egészítette ki Edit.</p> +<p>Azután elmosolyodott.</p> +<p>– Ne féljen, nem a láz beszél belőlem. Ez a kérdés régóta +formálódik már bennem. Talán azért is jöttem vissza lóhalálába, +hogy választ kapjak rá. Nem az a furcsa, hogy ilyet kérdezek, hanem +az, hogy eddig soha sem kérdeztem még.</p> +<p>Jó ideig hallgattak mind a ketten. Azután újra megszólalt +Edit.</p> +<p>– Zárja be az ajtót, kérem.</p> +<p>Belizár engedelmeskedett.</p> +<p>– Most oltsa el a lámpát és jőjjön ide.</p> +<p>Belizár a sötétségben tapogatódzva ment vissza a székéhez. Edit +keze már várta. Magához vonta, hozzábujt, súgva beszélt hozzá.</p> +<p>– Ketten vagyunk. Mindenki alszik. Ott fönn csillagos az ég, +alattunk a tenger. Ez a demaszkirozás órája. Ha most nem látjuk meg +egymás arcát, akkor soha. Igérje meg, hogy őszinte lesz!</p> +<p>Belizár némán bólintott a fejével, de Edit megérezte a +homályban.</p> +<p>– Mondja, Belizár, szeret engem?</p> +<p>Valószínü, hogy az elmult héten már kérdezték ezt egymástól, +anélkül, hogy a kérdésnek és a válasznak valami különösebb +jelentőséget tulajdonítottak volna. Most azonban más volt. A kérdés +úgy világított <span class="pagenum"><a name="Page_106" id= +"Page_106">-106-</a></span> a homályban, mint a közeledő életmentő +tűzcsóvája.</p> +<p>Belizár pedig, aki eddig egyedül bolyongott a poláris +éjszakában, megismerte a párja jeladását és rohanvást rohant +feléje. Valami, amiről eddig nem tudott, amit elfojtott magában, +most úrrá lett fölötte és magával ragadta. A második énje, aki +megőrizte hidegvérét, ijedezve látta a fejetlen rohamot, de +visszatartani nem tudta.</p> +<p>– Szeret engem?</p> +<p>Az amerikai válasz helyett oda tette nagy kezét az asszony +torkára. De ebben a gesztusban több volt a simogatás, mint a +fenyegetés.</p> +<p>– Tudom, – suttogta Edit – ha most egy szikrányi léhaság van +bennem, akkor meghalok. De nincs bennem egyéb, csak reszkető és +imádkozó asszonyi várakozás.</p> +<p>– Szeretlek, – mondta Belizár.</p> +<p>– Szerettél már valakit így?</p> +<p>– Senkit. Egy kutyám sem volt, melyhez ragaszkodtam volna.</p> +<p>– Tudom, hogy úgy van, – suttogta Edit.</p> +<p>– Én a szerelemről azt tartottam, hogy gyöngeség vagy +betegség…</p> +<p>Edit az izgatott kíváncsiságtól szepegve ostromolta:</p> +<p>– Dehát ki vagy te tulajdonképpen? Honnan jösz? Hová mégy? +Beszélj nekem a multadról! Senki sem hallja, csak az éjszaka és +én.</p> +<p>Belizár vállat vont. <span class="pagenum"><a name="Page_107" +id="Page_107">-107-</a></span></p> +<p>– Nincs arról mit beszélni…</p> +<p>De azután mégis beszélt. Ez az őszinteség órája volt, amely +kipattantotta szívének minden titkos ajtaját. Ami eddig hideg és +kemény volt benne, az megolvadt és a mély férfihang zengésével, +tűzpatakként ömlött keresztül a kis mahagóni-szoba enyhe, barna +homályán. És magát Belizárt talán még jobban elmámorosította a +saját őszintesége, mint Editet.</p> +<p>Rettenetes beszámoló volt. A győztes atléta mégegyszer önként +leereszkedett a tündöklő csúcsról, vissza a sötét posványba, +ahonnan valamikor kiindult, csak azért, hogy megértesse egy +asszonnyal, milyen lealázó, milyen verejtékes volt a kapaszkodás a +magasba. Mohóbb, szívósabb és lelkiismeretlenebb volt mindenkinél, +megtette azt is, amit más szeretett volna, de nem mert megtenni, +azért is kerekedett a többi fölé. Mindent megtett a siker +érdekében.</p> +<p>– Embert is öltél?</p> +<p>– Azt is.</p> +<p>A jószagu asszony összerándult a homályban és görcsösen +kapaszkodott Belizár kőkemény karjába.</p> +<p>– Beszélj! Tudni akarom! Mindent –!</p> +<p>Addig biztatta, míg ezt is elmondta. Úgy történt, hogy egy +elszánt legény, a konkurrens cég mérnöke, meglopta Belizár +újszerkezetü gépeinek titkát. Belizár ott érte a féltve őrzött +műhelyben, a titkot már nem vehette vissza tőle, mert azt magával +vitte volna a fejében, tehát –</p> +<p>– Bántott a lelkiismeret? Álmodtál róla?</p> +<p>– Nem gondoltam vele többet.</p> +<p>Edit remegve simult hozzá. <span class="pagenum"><a name= +"Page_108" id="Page_108">-108-</a></span></p> +<p>– De most beszélj a szerelmedről. Hetek óta a kedvesed vagyok és +semmit sem tudok erről. Mondj el mindent, a legtitkosabbat, a +legkülönösebbet is mondd el!</p> +<p>Belizár hangja oly lehellethalk lett, hogy Editnek a beszélő +szájához kellett szorítania szomjas fülét.</p> +<p>– Ami azelőtt betöltötte az életemet, az mind értéktelenné lett, +– nincs már semmi, csak te vagy egyedül… Mindig az az érzésem, +mintha a te véred folyna az ereimben… A saját testem is szent +előttem, amióta megöleltél…</p> +<p>– Mit szeretsz rajtam?</p> +<p>– Mindent, azt is, ami gonosz és bűnös benned. A romlottságodat +is, amely keresztülvilágít a bőrödön, mint a tűzfény a +selyemernyőn…</p> +<p>– Mondd, miattam is tudnál ölni, nemcsak a pénzért?</p> +<p>– Téged is meg tudnálak ölni.</p> +<p>Mialatt beszélt, az ujjai megint átfogták Edit nyakát. Az +asszony diadalmas rettegést érzett, mint az állatszelidítő, mikor +először lép be az új fenevad ketrecébe.</p> +<p>– Mondd, – de őszinte légy! – nem féltettél mostanában, hogy +meghalok?</p> +<p>– De igen, sokat gondoltam erre.</p> +<p>– Nagyon szenvedtél?</p> +<p>– Nem. Inkább megnyugtatott a gondolat, hogy mindennek vége +lesz, sőt szinte örültem, hogy itt halsz meg nálam, nekem halsz +meg.</p> +<p>– Arra gondoltál-e, hogy mit tennél a holttestemmel? – faggatta +Edit. <span class="pagenum"><a name="Page_109" id= +"Page_109">-109-</a></span></p> +<p>– Arra is. Tegnap éjjel, mikor oly sokáig eszméletlen voltál, +egész terv alakult ki a fejemben.</p> +<p>– Mondd el! – biztatta borzongó kiváncsisággal az asszony.</p> +<p>– Egy kis szigetet ismerek Melos mellett, azt megvásárlom neki, +gondoltam… Fekete földet hordatok oda Sziciliából és teliültetem +ciprusfákkal, borostyánnal… A sziklán kis márványtemplomot +emeltetek, az akropoliszi Nike-templom mintájára… A timpanonban +lesz a kalydoniai vadászat, Atalante persze a te vonásaidat +viseli…</p> +<p>– És a templomban?</p> +<p>– Egy szfinx.</p> +<p>– Az is én vagyok!</p> +<p>Edit édesdeden fölsóhajtott.</p> +<p>– Talán jobb is lett volna mindjárt odaköltözni a ciprusfák alá, +az én templomomba.</p> +<p>Majd gyöngéden elnevette magát.</p> +<p>– Tudod, mi lesz a sziget neve? Álomország!</p> +<p>Sokáig azonban nem tudott nyugton feküdni Álomország +márványszárkofágjában. Hamar lerúgta magáról a fedelet és széttépte +a szemfödőt.</p> +<p>– Nem, Belizár, nekem nem tetszik az a sziget! Hiába áll ott a +Nike-templom, mégis csak a milliárdos szeretőjének mauzoleuma lesz. +És hiába nevezed a helyet Álomországnak, az csak a bolond amerikai +szigete marad. Szörnyü gondolat, hogy Baedeker csillagot tesz a +sziget mellé, az utazó Budapest pedig, ha arra veti a sorsa, +meghatottan áll meg a mauzoleum előtt és így szól: Jaj de +hangulatos! <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= +"Page_110">-110-</a></span></p> +<p>Belizár meg akarta csókolni, de Edit szelíden elhárította +magától.</p> +<p>– Lázszagu vagyok.</p> +<p>Később azt mondta:</p> +<p>– Ha akarod, elvihetsz Velencébe. Óh, mi azért még a szeme közé +nézhetünk az Aegei-tengernek, – nem igaz?</p> +<p>Csendesen símogatta Belizár fejét. Ezt eddig soha sem tette. +Valami anyáskodó és kissé fölényes jóság volt a gesztusában.</p> +<p>Azután jó ideig csendben voltak. Kivülről mérges zakatolás +hallatszott, majd vízcsobogás, mintha megdühödött bálna korbácsolná +farkával a tengert. Valamelyik Lloyd-gőzös készülődött éjszakai +útjára.</p> +<p>Belizár később óvatosan az asszonyhoz hajolt: az szelíden +szunnyadozott. A fejét édes bizalommal a barátja karján nyugtatta. +Hogy föl ne ébressze, Belizár reggelig mozdulatlanul maradt az ágya +mellett.</p> +<div class="chapter"> +<h2>XIII.</h2> +</div> +<p>Az Ariane nyugatnak vette útját; orrmányárboca hanyatló +csillagképek felé mutatott.</p> +<p>Most is fehér csapást hasított a kék tengeren, de a csavar +nyomában elterülő puha, pelyhes tajtékágyon már nem játszadoztak +szilaj tritónok és nevető szemü nereidák. A kazánház érctüdeje most +is az erő dalát énekelte, de a partokról már nem válaszolt a syrinx +és a csörgődob. <span class="pagenum"><a name="Page_111" id= +"Page_111">-111-</a></span></p> +<p>A hellászi ég gyöngéd, szivárványos ködkárpítját elperzselte, a +hellászi istenek mámorát fölitta és elsorvasztotta a nyár, amely +izzó átokként űlt a távoli hegyek fölött. A vízből kinyúló +sziklafejek arcára dúlt proletár-ráncokat vésett az éles napfény, a +tenger sisteregve főtt az örökös sirokkóban, semmi sem maradt meg, +csak a víz- és kősivatagok gyászos valósága, a kiszenvedett Hellász +csontváza.</p> +<p>A hajógép lázas és mégis egyhangú lihegése elfárasztotta és +elszomorította Editet. Olykor csodálkozással kérdezte magától, hogy +mire való az örökös bolyongás a sirályok és delfinek +pusztaságaiban? Az Ariane tegnapról mára úszó koporsóvá lett, mely +az ő testét szállította, a lelke már régen befejezte hellászi útját +és távoli hűvös, lombos kertek fölött szárnyalt.</p> +<p>Ha magában volt, sokat nézegette a nagy tengerész-térképeket. +Megtanulta, hogy az Ariane óránkint egy gyufaszálnyi útat tesz meg +és Belizár gyakran látott gyujtót a kezében. Hogy mikor jött rá a +nagy türelmetlenség, azt maga sem tudta; mikor észrevette, már +rajta volt.</p> +<p>– Mit fog Velencében csinálni? – kérdezte Belizár.</p> +<p>– Egy-két hétig ott kell maradnom. Megpróbálom, hogy megint +magamhoz szoktassam a szárazföldieket.</p> +<p>– A hajómon fog lakni?</p> +<p>– Hová gondol, Belizár? Az Ariane szirénája kétezer lóerővel +trombitálná bele a világba, hogy Ladányi Edit ott van. Majd csak +fogadóba szállok. <span class="pagenum"><a name="Page_112" id= +"Page_112">-112-</a></span></p> +<p>– Mindennap meg fogom látogatni, persze titokban.</p> +<p>– Magát nem lehet eltitkolni, különösen hotelban nem. Nagyon +penetráns borravaló illata van.</p> +<p>– Hol fogom hát látni? – türelmetlenkedett az amerikai.</p> +<p>Edit elgondolkozott.</p> +<p>– Majd kieszelünk valamit. Esti gondolázás közben talán eszembe +fog jutni, hogy reconnaisance-látogatással tartozom Arianenak.</p> +<p>– Minden este eszébe fog jutni? – kérdezte Belizár mohón.</p> +<p>Edit nem válaszolt. Az irizáló szeme becsukódott, a sima, +szilárd homloka mögött idegen gondolatok forogtak, amelyeket el +kellett rejtenie. Belizár nem sejtette, hogy az asszony, aki tőle +két arasznyira fekszik a födélzet kosárszékében, már megint ezer +mérföldnyire van.</p> +<p>Nemcsak a hellászi tengeren, hanem a Belizár lelkében tett +körútjáról is visszaérkezett már. Mikor utána vetette magát ennek +az embernek, akkor lázba ejtette és eszét vette a nagy +kíváncsisága, amelyet olykor maga is szerelemnek nevezett. Akkor +megint érezte a régi szent és édes nosztalgiát a férfi után. Mert +hiszen kell valahol oly férfinak lenni, aki meg tudja váltani a nőt +örökös magányából, akinek lelke egész világot fog magába: eget +horzsoló ormokat, ahonnan az asszony, ha letekint, meglátja és +megérti az életet, – rettenetes mélységeket, ahonnan nincs többé +visszatérés. Ha nincs ilyen férfi a világon, akkor mi célja az +asszonyi életnek? <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= +"Page_113">-113-</a></span></p> +<p>Konstantinápolyban azonban már tudta, hogy ez nem az a férfi, +akiért élni és meghalni, akit legyőzni és szolgálni egyformán +üdvösség volna. Mialatt amazon-kegyetlenséggel verte föl Belizár +lelkének utolsó sűrüségeit, már tudta, hogy a kalydoniai vadászat +eredménytelen lesz, megint üres kézzel és üres szívvel fog +hazatérni. Rossz nyomon járt, midőn a nagy exploiteurök, az akarat- +és siker-atléták között sejtette a maga prédáját. Ezek a férfiak, +az éberek, az erősek, a kíméletlenek, gyermekleány kora óta +hipnotikus erővel vonzották. Első nagy szenvedélye – erre most +szánakozó és meghatott mosollyal emlékezett vissza – egy sír felé +vezette, a párisi invalidusok dómjában levő sír felé, amelyet +azután éveken át posthumus rajongással lengett körül, mint az +éjjeli lepke a kripta mécsesét. Most azonban elvesztette hitét +Napoleonban és az összes Napoleonidákban.</p> +<p>Azzal kezdte őket gyanusítani, hogy dicsőségük nem egyéb, mint a +közönségesnek diadala az előkelőség principiuma fölött. Nekik +ahhoz, hogy érezzék az élet mámorát, a tömeg magasztalására és +irigykedésére van szükségük. Milyen szegényes és sívár lehet a +lelkük, hogy örökké önmaguk elől menekülnek, a külsőségekbe, a +cselekvésbe. Editnek eszébe jutott a budapesti cifra nyomoruság, +amely rideg otthona elől a kávéházba bujdosik. Azoknak a +Napoleonoknak is koldusszegény lehet a lelki otthonok, hogy a +világtörténelembe menekülnek.</p> +<p>A Napoleonidák nem előkelő, de nem is erős emberek, – folytatta +elmélkedését Edit, akinek most egyszerre kegyetlen gyönyörüsége +telt a bálványdöntögetésben. <span class="pagenum"><a name= +"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span> – Az előkelőségnek és az +erőnek nincs oka, hogy elrejtse igazi arcát, ők pedig mindig +vasálarcot viselnek.</p> +<p>Ők maguk valamennyien amoralisták, – helyes! – embertársaiknál +azonban megkövetelik és kiuzsorázzák a vallás és az erkölcs minden +babonáját. A hideg, önző, hitetlen korzikai, a legnagyobb +exploiteur, csak lángoló, önfeláldozó, ideáljaikért halni kész +emberek vállán tudott a magasságba emelkedni. Miféle oroszlánok +azok, amelyek báránybégetéssel tévesztik meg áldozatukat? Miféle +erő az, amely mások gyöngeségén élősködik?</p> +<p>Az asszonyok mégis úgy hullanak a lábuk elé, mint tavasszal az +almavirág. A Napoleonok azonban tévednek, ha azt hiszik, hogy +ezeket mind ők hódították meg. A nők mindig csak a saját +fantáziájuk előtt kapitulálnak. Napoleonnak csak egy teendője van: +titkolja el gondosan igazi mivoltát, a többit bátran rábízhatja a +nőre. Mindegyikben van annyi fantázia, hogy megkonstruálja magának +az egyetlen Napoleont, akinek nem képes ellenállani. A korzikait +csak egy asszony ismerte ki életében: Josephine; ő ismerte, meg is +csalta.</p> +<p>De hát hol vannak az igazi előkelő, a gazdag lelkü férfiak? +Talán az élet álmodozói és csavargói, a fölöslegesek között akadnak +ilyenek. A lélek milliárdosai, akiknek dúsabb a kincstáruk, semhogy +pénzre szorulnának; saját kegyelmükből való arisztokraták, akiknek +nagyobb a lelki tisztaságérzetük, semhogy meg tudnák ragadni a +szennyes valóságot.</p> +<p>Belizár kiolvasott könyv volt Edit kezében, a <span class= +"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span> polcra +azonban még nem rakhatta vissza. Amióta nem tüzelte már a nagy +kiváncsisága, nem is harcolt Belizár ellen többet, hanem szelíd +udvariassággal tért ki minden összeütközés elől. Az amazon megint +asszonnyá puhult. Talán egy csöpp részvétet is érzett a nagy gyerek +iránt, akit a napoleoni vasálarc alól kihámozott magának. Az +amerikai szenvedélye pedig napról-napra nőtt, izzóbb és követelőbb +lett. Ez a szenvedély perzselő tűzharangként lobogta körül Editet +és gyujtó csóvákat vetett álmaiba. A szerelem véget ért, a kaland +még folyt. Az asszony szíve kihült, az ajkai még forrók voltak. +Belizár „vérrel és mézes borral“ részegítette ezeket a szomjas +ajkakat, mint Odysseus meghalt kedveseinek szellemeit.</p> +<p>Az utolsó hajnalon, mikor már a lagunába kellett érkezniök, +Belizár észrevette, hogy Edit sír. Mozdulatlanul, a keblén +összetett kezekkel fekszik a reggeli fényben, mint a kőkép egy +királyné koporsóján, a lehunyt pillái alól pedig könnyek +szivárognak.</p> +<p>Megint édes és forró honvágyat érzett valami után, amit +elvesztett, mielőtt még az övé lett volna. Mit csinált önmagából? +Hiszen olyan áhítattal hordozta szivében a szerelmet, mint valami +világító szent kristálygömböt, a végén azonban az élet forró és +szennyes posványába hullatta. Saját élet-talányának megoldását +várta a férfitól és mindig csak nyers, zavaros és fájdalmas +izgalmakat kapott tőle. Most egy idegen ember tartja őt rabságban. +Miért? Hogyan jutott ő ide? És azt mondja neki, hogy szereti, pedig +csak rászokott az ajkára, mint iszákos ember a kancsóra. Hogyan van +az, hogy a legmagasztosabb érzés <span class="pagenum"><a name= +"Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> oly mélyre alázza az +embert? Több az a fantázia játékánál, hogy még Zeusz isten is, ha +szeretett, állattá változott? Nincs szerelem, amely büszke, +tündöklő és örök volna? Mi áll a szerelem fölött? A lemondás, a +szenvedés? De hiszen az nem az élet, hanem a halál erénye. Nem, ő +nem érti ezt a dolgot, ő semmit sem ért az egészből, ő csak táncol +eszeveszetten és egymásután hullatja szirmait. Virág a +sirokkóviharban.</p> +<p>Az Ariane időközben már közel érhetett céljához, mert sűrűn +kanyarodott, félgőzzel dohogott, óvatos ángolnaúszással sikolván be +a lagunákba. Egyszer valami nagy kőfal tövében járhatott, mert +harsogó visszhang fogadta. Azután egy torpedónaszád üvöltött +mellette, bőszülten, mint a sárkánykölyök.</p> +<p>Belizár, aki még mindig az Edit pilláján csillogó könnyet nézte, +halk, mély és megindult hangon megszólalt.</p> +<p>– Miért sírsz?</p> +<p>Edit nem nyitotta ki a szemét, de nem is szárította föl +könnyeit, csak halványan mosolygott.</p> +<p>– Semmiség, – mormogta. – Akkor is sirok, ha örülök valaminek, +akkor is, ha sajnálkozom valamin. Az asszony könnye csak arra való, +hogy fölcsókolja a férfi, ha úgy akarja.</p> +<p>Belizár akarta és meg is tette.</p> +<p>– Megbántad, hogy ideadtad nekem a becsületedet? – kérdezte +később, halkan és óvatosan.</p> +<p>Ez a medve-naivitás, amely oly pátetikusan az igazság mellé +tapint és amely egyébként nem vallott a yankeere, mégis csak valami +vígasztaló; meg is mosolyogtatta Editet, de némi részvéttel is +töltötte <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= +"Page_117">-117-</a></span> el a szívét. Ujonnan fölvett szokása +szerint anyailag megsimogatta Belizár fejét.</p> +<p>– Szegény yankeem, hová jutottál? A mi becsületünk egészen más +valami, mint hinnéd. Ha szeretünk és kellünk, akkor minden mindegy, +a becsület is. Ha nem szeretünk vagy nem kellünk, akkor meg éppen +minden mindegy.</p> +<p>Belizárt azonban már nem lehetett eltéríteni útjából. Ő csak +tovább cammogott.</p> +<p>– Ha arról volna szó, – folytatta, – akkor segíthetnénk a +dolgon… Föltéve persze, hogy az, amit egyizben a házasságról +mondtál…</p> +<p>Valami édes derü csapott Edit szívébe és járta át minden +tagját.</p> +<p>– Milyen malőröm van, – kiáltotta, a kitörő jókedvével +viaskodva, – hogy most megint nincs itt az osztályom!</p> +<p>– Miféle osztályod? – kérdezte Belizár idegesen.</p> +<p>– Én egyszer iskolás leánykoromban azt álmodtam, hogy az angol +király kezet csókolt nekem a marienbadi parkban. Álmomban is nagyon +sajnáltam, hogy osztályunkból senki sem látta megdicsőülésemet. +Most egy milliárdos kéri meg a kezemet és az osztály megint nem tud +róla! Azt hiszem azonban, a budapesti asszonyok megérzik ezt, mint +a szeizmográf a távoli földrengést. Harmincezer magyar honleány, +aki mind hivatást érez magában arra, hogy kékróka prémet és +ezerfrankos csipkeharisnyát viseljen, e pillanatban fölzokog +álmában… <span class="pagenum"><a name="Page_118" id= +"Page_118">-118-</a></span></p> +<p>Az Ariane horgonyláncai dübörögni kezdtek. A hajó útja véget +ért.</p> +<p>– Sia stai! – kiáltotta közvetlenül a nyitott ablak alatt egy +melodikus mély hang.</p> +<p>Egyszerre olyan lárma kerekedett, mintha a piazza közepén +kötöttek volna ki. Edit megszeppent, az az érzése volt, mintha a +hajó acélfala üveggé változnék és ezer kíváncsi szem fordulna +feléje. Édeskés sárgadinnye- vagy ananász-szag vegyült a szoba +paliszander-illatába. Editen egyszerre pezsgő kíváncsiság vett +erőt, könnyedén felszökött, mezitláb az ablakhoz surrant, +félrelebbentette sárga selyem függönyét és kidugta a fejét.</p> +<p>A káprázó szeme csak egy darab vizet látott, amelyet rózsás +tüzben izzó aranytükörré változtatott az ifju nap. Egy gondola +karcsu és izmos árnyékképe siklott át éppen a vakító lángözönön. A +vén <i>pope</i> föltekintett a kerek ablakon kihajló borzas női +fejre, majd egy szakértő pillantást vetett a fehér hajón lengő +óriás selyemzászlóra és reszelő mély torokhangon mondta:</p> +<p>– Benvenuta, bell’ americana!</p> +<p>Azután domboru mellel és feszülő karokkal nekilendült a hosszu +evezőnek s a mozdulatában annyi könnyed erő, férfias szépség és +idegenszerü előkelőség volt, mint az Olimpusra fölszállani készülő +Hermesében.</p> +<p>Edit szeme mohón szívta magába az aranyfényt, a tüdeje pedig +megtelt a szűziesen fanyar reggeli levegővel. A testét és a lelkét +acélos erő érzete járta át: <span class="pagenum"><a name= +"Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> ez megint a hajnali mámor +volt, amelyet Trója alatt érzett utoljára.</p> +<p>Hirtelen visszalépett a szobába, amelynek homályában lomhán és +kedvetlen gondolatokba merülten gunnyasztott az amerikai.</p> +<p>– Belizár, – mondta, – én szerényen be fogom érni a százfrankos +harisnyáimmal, most azonban megyek és megmondom Ninának, hogy +csomagoljon.</p> +<div class="chapter"> +<h2>XIV.</h2> +</div> +<p>Reggel ezüst, este arany vér folyik Velence áttetsző ereiben. +Hogy délben milyen a város, azt senki sem tudja; délben +visszafojtott lélegzettel, káprázó szemmel terül el a laguna, a nap +pedig sárgán fenyegető oroszlánszemként hajlik föléje.</p> +<p>Délután van, az arany órája már ütött, az azúr eget, a +gyöngyszínü várost, a malachitszínü vizet átjárja Tizian ragyogó +mámora. Ez a mámor most már mind lázasabb és követelőbb lesz, míg +végül rá nem veti magát az éj, a barnaarany hajú, kábító illatu, +szomjas, bacchansszáju éj.</p> +<p>Egy kis Lidó-gőzös dohog a város felé, sietve, mintha attól +félne, hogy eltéved és elolvad a lagúna félelmetesen fokozódó +fényözönében. Az árnyékvető ponyva alatt, az izzó kazán körül, +egyetlen tarka tömegbe szorult az emberek sokasága. Fürdővendégek, +akik a Lidóról jönnek és estebédhez sietnek.</p> +<p>A hajó végében, csöndes angol emberek között, <span class= +"pagenum"><a name="Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> +fehérruhás asszony ül. Edit. A hímzett nagy kalapja alúl csak az +álla látszik ki. Egy olasz verseskötetet tart a kezében: Orlando +furioso-t. Nem érti meg egészen, – az olasz tudománya még +meglehetősen szegényes, – de amint elolvas egy-egy stanzát, mindig +az az érzése támad, mintha kerek, szilárd, arannyal erezett +márványoszlopok erdejébe látna. A szeme káprázik a nagy fényben; +becsukja a könyvét és lehunyja a pilláit. A katlan sistergésébe, a +csavar dohogásába egyhangu emberi beszéd vegyül. Magyar beszéd. +Edit nem látja a beszélőket, – ott ülnek a háta mögött, – de +megérti minden szavukat. Csupa olyan dologról beszélnek, amihez +maga is tud. És amint hallgatja őket, minden hanghoz egy-egy állati +fejet rajzol szeszélyes fantáziája.</p> +<p>Most két csikó társalog. Hogy miért éppen csikó, azt nem tudja, +de a nyers és fiatalos hangok kócos sörényü, kiváncsi szemü, vékony +bokáju, sovány parasztcsikók képét keltik föl Editben.</p> +<p>– Az a nagy fehér gőzhajó ott a vámháznál, látod? az a Belizár +yachtja. Az Ariane. Szombaton érkezett ide.</p> +<p>– Tulajdonképpen hogyan ejtik: jáhtnak vagy zsáhtnak?</p> +<p>– Jattnak angolosan. A zászlója selyem és az egész hajó +villamosan van világítva.</p> +<p>Edit a ponyva résén át látja a fehér hajót, amely oly +diadalmasan lengeti az amerikai csillaglobogót a Giudeccán, mintha +meghódította volna Velencét. Meg is hódította különben. Amióta itt +van, a velenceiek és az idegenek igen sokat foglalkoznak vele, +fehér bordái <span class="pagenum"><a name="Page_121" id= +"Page_121">-121-</a></span> körül bámész gondolák keringenek, az ő +kedvéért még a Canalazzo énekesei is átköltöztek a +Salute-templomtól a Doganahoz.</p> +<p>Most egy komondor kezd morogni.</p> +<p>– Az, hogy villamosan van világítva, nem nagy dolog, mert maga +állítja elő a villamerőt a gépeivel.</p> +<p>Egy buldogg, amely eddig lesben feküdt, haragosan ráveti magát a +komondorra.</p> +<p>– Ohó és a szénfogyasztás? A szénfogyasztás semmi?</p> +<p>Azok ketten most már nem látnak és nem hallanak, hanem marakodva +vágtatnak tovább. Egyikük alighanem szakértő, mert sűrön használja +a <i>kalória</i> szót.</p> +<p>A csikók ott folytatják a békés beszélgetést, ahol +félbeszakadt.</p> +<p>– Nem lehet belülről megnézni a hajót?</p> +<p>– Nem engedik meg. Ligetiné megpróbálta, de nem eresztették föl. +Pedig mondta, hogy az ura udvari tanácsos.</p> +<p>Most megszólal egy szelídszemü, csillagos homloku kis borjú.</p> +<p>– Kérem szépen, ki az a Belizár, akiről szó van?</p> +<p>A csikók nevetnek.</p> +<p>– Hát Kanizsán nem olvasnak ujságot? Belizár a világ egyik +leggazdagabb embere.</p> +<p>Szinte érzi Edit, mint dülled ki a két bociszem a +csodálkozástól.</p> +<p>– Amerikai? – kérdi ájtatosan.</p> +<p>– Magyarországon született, mint a nagy Pulitzer <span class= +"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span> is, de +amerikaivá lett és nem sokat törődik Magyarországgal.</p> +<p>A boci haragosan veti meg a fejét, mintha döfni akarna. Pedig +még nincs szarva.</p> +<p>– Nohát az nem szép tőle, akármilyen gazdag ember is, hogy +megtagadja édes szülőhazáját!</p> +<p>Újabb nevetés.</p> +<p>– Jé, hát Kanizsán még ilyen patrióták az emberek?</p> +<p>Most vén és tiszteletreméltó kérődzők brummogó hangja +hallatszik.</p> +<p>– Mit csinált az a Belizár a tavasszal Budapesten?</p> +<p>– Üzleti dolga volt. Ő valami amerikai hajótröszt főembere és az +Árkay báró hajóstársaságával tárgyalt.</p> +<p>– Ennek a Árkaynak is hogy fölvitte Isten a dolgát! Én még +emlékszem rá, mikor a hivatalokban kilincselt.</p> +<p>– Hiszen majd kisül még róla is valami!</p> +<p>Egy elbizakodottan és gúnyosan mekegő kecskehang veszi át a +szót:</p> +<p>– Érdekes pletykát tudok. Nem föltétlenül szükséges azonban, +hogy leányok is meghallják. Jó is lesz, ha bedugják a +fülecskéjüket. Arról van szó, hogy mikor Belizár elutazott +Budapestről, valami emléket akart magával vinni szép magyar +hazájából és vitt is egy budapesti asszonyt: a híres Ladányi +Editet. Most itt vannak mind a ketten Velencében.</p> +<p>Edit egy kis rémületet és egy kis undort érzett, mintha idegen +kezek érintenék a testét. <span class="pagenum"><a name="Page_123" +id="Page_123">-123-</a></span></p> +<p>Azután gyors egymásutánban két csikórúgást kapott.</p> +<p>– Hiszen az a Ladányi Edit hóbortos! – mondta az egyik.</p> +<p>– Dehogy, nagyon is tudja, hogy mit csinál! – duplázott rá a +másik.</p> +<p>Azok a háta mögött még mindig ő róla beszélgetnek. De most – +jaj! – rettenetes nőstény oroszlán rohanja meg Editet. Föltünően +nagy és erős, nem egészen fiatal, nem éppen csunya, de ijesztően +energikus külsejü asszonyság.</p> +<p>– Mindabból, amit maga mond, Joanovics, egy szó sem igaz, – +dübörögte oda a kecskének. – Belizár és Ladányi Edit között nincs +semmi, én biztosan tudom.</p> +<p>Edit, aki lehúnyt szemmel és visszafojtott lélegzettel, bizonyos +félénk állatkák módjára halottnak téve magát, várta a túlhatalmas +ellenséget, most csodálkozva nézett körül. Lám, hát tényleg vannak +jószívü állatok, sőt – ami még csodálatosabb – vannak jószívü +nőstények?</p> +<p>A következő pillanatban azonban már a húsában érezte az +oroszlánfogakat.</p> +<p>– Belizár nem olyan bolond, hogy kikezdjen afféle beteg +macskával. Az olyan férfi külömb nőket is talál!</p> +<p>A beszélő gőgösen kidüllesztette széles oroszlánmellét.</p> +<p>A női morálnak ez az őszinteségi rohama fölvidította Editet. +Lám, az emberek mégis kedvesek: arra <span class="pagenum"><a name= +"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> szorítják az embert, hogy +ne törődjék velük és így kellemessé teszik az életet.</p> +<p>Mielőtt kiszállott volna, megnézte őket. Kissé meglepődött, hogy +a külsejük után ítélve még jóval jelentéktelenebb emberek, mint +hitte volna. A nőstényoroszlán megtollasodott masseuse, vagy egy +vagyonos öreg úr házvezetőnője lehet. A kecskebak nagyorrú, rosszul +borotvált ifjú, gyűrött vászonruhát és sárga hálóinget visel.</p> +<p>A kikötőhídon Árkay báróné várta Editet. A két kis fia is ott +volt a tanítóval, két a tisztaságtól és az egészségtől ragyogó +óriás-gyerek, a higienikus embertenyésztés kiállításos darabjai. A +rózsás, kövér arcukkal, a selymes hajukkal, a széles csípőikkel és +a fejlett lábszárukkal fiuruhás ballerináknak is nézhette volna +őket az ember. Proletáranyákat keserűséggel tölthet el az ilyen +látvány; az Árkay-fiúk olyanok, mintha egy egész munkás-utca +gyerekeinek levegőjét és napfényét elfogyasztották volna.</p> +<p>A báróné azt mondta Editnek, hogy valamennyien Belizárnál fogják +elkölteni az estebédet, az Ariane födélzetén.</p> +<p>– Mivel magadban vagy, én foglak gardirozni, – tette hozzá +anyáskodó szeretetreméltósággal.</p> +<p>Elkisérte Editet a fogadójába és a hallban várta meg, míg +átöltözik. Mire Edit elkészült, ott volt már Árkay báró is. A báró +igen kövér, de fiatalosan izmos és mozgékony, fölötte jóképü ember +volt. Inkább afféle kvaterkázó, vadászgató vidéki úrnak nézhette +volna az ember, mint annak a merész, hideg és kiméletlen +pénzembernek, aki a valóságban volt. <span class="pagenum"><a name= +"Page_125" id="Page_125">-125-</a></span></p> +<p>A báró egypár szép rózsát hozott Editnek.</p> +<p>– A feleségem engedelmével, – mondta tréfás +meghunyászkodással.</p> +<p>Mindez elég különös volt. Edit, mikor visszakerült forró +emlékekkel telt yachtkirándulásáról, némi szorongással gondolt a +pletykaviharra, amellyel otthon majd szembe kell szállania. Persze +nem a lelkiismerete, hanem csak a jóízlése szepegett. Leginkább +Árkayéktól félt. A báró, ha maga nem is volt mentes minden emberi +gyöngeségtől, kíméletlen szigorusággal tartott távol a családjától +minden társaságot, amely kifogás alá eshetett. Ebben az egy +dologban sohasem értette a tréfát. Árkayné pedig, ez a hideg, okos, +szigoru és kötelességtudó asszony képviselte Edit szemében az +erkölcsi világrendet. A molyporszagu, cikóriaízü világrendet. +Őszinte meglepetésére azonban éppen Árkayék voltak azok, akik most +Velencében rögtön a társaságukba és a védelmükbe fogadták. Pedig +Edit kizártnak tartotta, hogy azok ne sejtsenek valamit az ő +hellászi kirándulásáról.</p> +<p>A dolog magyarázata különben egyszerü volt. Belizár olyan +kolosszális financiális hatalom, hogy a vele való bizalmas +érintkezés magában véve erkölcsi nyereség minden pénzembernek. +Úgylátszik, hogy Árkaynak mostanában szüksége van ezekre az +erkölcsi kamatokra, a báróné pedig annyira szent dolognak tartja +urának üzleti érdekét, hogy mindent alárendel neki. Csak rá kell +néznie arra a két komor és rózsás óriásgyerekre, akiknek jövője +érdekében oly elszánt harcot folytat az ura, hogy anyai +áldozatkészséggel ölelje szivére nem Belizár, hanem a sátán +kedvesét is. <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= +"Page_126">-126-</a></span></p> +<p>A Velencében fürdő néhány budapesti család, amely Árkayék +koteriájához tartozott, valóságos udvart alkotott Edit körül. A +nagyszerü amerikai, akinek fejedelmi yachtja ott horgonyzott a +város közepén és óriás arányaival, valamint fényüzésének +modernségével kiméletlenül megszégyenítette a régi paloták kopottas +pompáját, a barátságával fényessé, előkelővé és irigyeltté tudta +varázsolni a budapestiek nyarát. Ezért meg kellett valamivel +fizetniök és ők szivesen fizettek. Az ár nem volt nagy. Hiszen Edit +előkelő és érdekes asszony volt, a róla keringő pletykák végre +rágalmak is lehettek. Az embernek csak okosan, humánusan és +fölvilágosodottan kellett gondolkoznia és minden rendben volt. És +mindazok, akik az Ariane magas födélzetéről akartak lenézni a +gondolákban szorongó kiváncsiakra, mindazok, akik részt akartak +venni Belizár vacsoráin és kirándulásain, okosan, humánusan és +fölvilágosodottan gondolkoztak.</p> +<p>Voltak hölgyek, akik még többet is tettek, mint a mennyire +föltétlenül szükség volt. Állandóan magasztalták Editet Belizárnak, +valósággal fölkinálták neki, mert elképzelhetőnek tartották, hogy a +yankee pruderiája még bíztatásra szorul. Mert ha szerelemről van +szó, akkor mindenre elkészülhet az ember, még a legjobbra is. +Minden pillantásuk csupa bátorítás, minden gondolatuk csupa +alkalomcsinálás volt. Szerelmes menuettet lejtettek a kettő körül, +melynek utolsó figurája talán az lesz, hogy a jóbarátnők a +szoknyáikkal selyem- és batiszt-falat vonnak, amely mögött +nyugodtan csókolódzhatnak a szerelmesek.</p> +<p>Belizárnak, aki angolszász fejjel gondolkozott és <span class= +"pagenum"><a name="Page_127" id="Page_127">-127-</a></span> aki +azonfölül teli volt nyárspolgárias hajlamokkal, tetszett ez az +állapot. Ő tulajdonképpen soha sem élt a társaságban – valamikor +alatta, később fölötte állott, de benne soha – és asszonyi +dolgokban túlbecsülte a társadalmi biróság súlyát. Anélkül, hogy +tudta volna, előtáncosává lett a menuettnek. Szertartásos és kissé +gyanúsan hangsúlyozott tisztelettel környékezte kedvesét, sőt a +nyilvánosság előtt Edittel szemben kevesebb bizalmasságot engedett +meg magának, mint a társaság többi hölgyeivel szemben. Olykor apró +meséket eszelt ki, hogy fölösleges módon igazolja alibijét. Szóval +a yankeeből kifogástalan lovagot csinált a szerelem. Közbe persze +félig lehúnyt pillái alól mohón szívta magába Edit bálványozott +macskatestének minden vonalát és arra gondolt, hogy egy órával +később, miután már szertartásosan elbúcsuzott az asszonytól, az +Ariane sötét födélzetén fog ülni és lesni fogja a halk +evezőcsapásokat, amelyek visszahozzák neki a barátnőjét.</p> +<p>Belizárnak tetszett az állapot, Editnek azonban nem. Ez a +vigyorgó félnyilvánosság, ezek az émelyítő uriasszonyok és +gyerekek, akik virágot és bűnbocsánatot hintettek a kedveséhez +vezető útjára, ez a szeretkezés diszkrét családi asszisztencia +mellett: lealázta és elszomorította. Ez nem a szabadság, hanem a +rabság, nem a mámor, hanem a megalkuvás, ez nem a szerelem, hanem a +molyporszagu és cikóriaízü jó erkölcs által eltürt vadházasság.</p> +<p>A vérét megint fölkavarta a szabadság után való nagy és keserü +vágyakozása, amely eszét vette már egy ízben, mikor elhagyta +egykori férjét, aki épp olyan <span class="pagenum"><a name= +"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> fülledt, rendszerető és +hipokrita hitvesi szerelemmel szerette, mint most ez a Belizár. +Összetörni, fölrobbantani és fölgyujtani mindent, elszaladni, +fejjel beleugrani a szabadság zugó nagy folyóvizébe, vissza se +nézni többet, hanem elpusztulni, vagy átvergődni a távoli idegen +partokra…</p> +<p>Egyszer azután egy idegen férfi felé fordultak cél nélkül +keringő gondolatai. Egy ember felé, akit régóta nem látott, akit +csak futólagosan ismert, akire különben alig gondolt.</p> +<p>Úgy volt, hogy egy este betegséget színlelt és elmaradt a közös +vacsoráról. A fogadóban maradt és késő éjszaka még ott ült a +komornája szobájában, amelyet öltözőnek is használt és sorra +nézegette a ruháit. A szoba teli volt selyem-, batiszt-, csipke-, +és mousseline-hullámokkal.</p> +<p>A nyitott ablakon át, amely a keskeny és sötét csatornára +szolgált, tömören zengő férfihang szürődött be. Eleinte azt hitte, +hogy valaki énekel odalenn, de azután megértette, hogy verseket +recitál. Ismerős verseket, Ariostoból. A népies recitantek kevélyen +és naivan pompázó pátoszával, hullámosan ejtvén a verseket és +ragyogtatván a rímeket.</p> +<p>Edit kendőt vetett meztelen vállára és kihajolt az ablakon. +Odalenn egy parányi kis csillag, mindenesetre egy gondola +jelzőlámpása, siklott végig puha lendülettel a vak sötétségen. +Editnek az a benyomása volt, mintha mesés kincsekkel megrakott hajó +vonulna végig a homályon, a láthatatlan hajós pedig a maga +fölöslegéből szivárványos szóbuborékokat szór föl a kivilágított +ablakokhoz. Most az ő ablaka alatt <span class="pagenum"><a name= +"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span> volt. A hangján +hallatszott, hogy fölemeli hozzá a fejét.</p> +<p>Le belle braccia al collo indi mi getta,</p> +<p>El dolcemente strinse, e baccia in bocca…</p> +<p>Különös, de való, soha még emberi hang nem tett Editre ilyen +benyomást.</p> +<p>A kis lámpás a csatorna fordulójához ért.</p> +<p>– Sia premi! – kiáltotta a vontatott gondolásfigyelmeztetést +ugyanaz a hang.</p> +<p>Csönd lett, csak a hullámok csobogtak halkan odalenn.</p> +<p>És Edit gondolatai egy budapesti ismerőse, egy Tihanyi nevü író +felé fordultak. Maga sem tudta, hogy miért. Talán a recitante +hangja emlékeztette reá, vagy mert Tihanyi volt az, aki egyszer, +egy véletlen találkozásuk alkalmával, fölhívta figyelmét Ariostora. +Elég annyi: Orlando arannyal erezett oszlopcsarnokából szembe jött +vele az író.</p> +<div class="chapter"> +<h2>XV.</h2> +</div> +<p>Edit legújabban, olykor szinte sértő fölületességgel kieszelt +ürüggyel, el-elmaradozott a közös estebédekről.</p> +<p>Belizár vendégei ilyenkor fölöslegeseknek és idegeneknek +érezhették magukat az Ariane födélzetén, akárcsak a megszökött +szultána udvarhölgyei a palotában. Edit volt az aranylánc, amely +összekötötte őket az amerikaival, egyébként azonban nem volt +egymáshoz <span class="pagenum"><a name="Page_130" id= +"Page_130">-130-</a></span> semmi közük. A hölgyek ugyan elszántan +kísérleteztek, hátha el tudnák feledtetni a távollevőt, de Belizár +sárga szeméből kolerikus padisah-unottság meredezett reájuk, +tréfásan túlzott lovagiassága pedig, amellyel máskor tüntetni +szokott, most iróniává ecetesedett.</p> +<p>– Hová jutott ez az ember! – susogta egyizben Árkayné.</p> +<p>A báró óvatosan rápisszentett. (A nagyúr gyöngeségeit az ember +belevonhatja kombinációiba, de ezeket titkos pénzalap módjára kell +kezelni és róluk beszélni nem raison.) Ez azonban túlzott óvatosság +volt, mert kettőjükön kívül csak néhány skót <i>bluejacket</i> volt +még a motoros csónakban, amely az Arianeról a kivilágított +Piazettára vitte őket. A skótok nem hogy a magyar beszédet, de a +báró angol beszédét sem értették meg.</p> +<p>A szökevény azalatt belevette magát a Merceriára szolgáló +sikátor-junglebe. Jobbról-balról olyan tarkán és bizalmasan +világítottak az alacsony kis boltok, mint száz kinai családi +istenség szentélye. És majd minden boltban ugyanaz a kép: nyájas +arcu, mozgékony, barna emberek rá akarnak valamire beszélni +bizalmatlan, lomha, szőke embereket. A világító üvegtáblák között, +a keskeny utcán, estebéd után levő, békés, fesztelen és ráérő tömeg +csoszog. Idegen illatok vegyülnek össze, idegen szemek merülnek +egymásba és idegen profilok gyorsan elmosódó emlékét viszik +magukkal.</p> +<p>A sokaságban lépked Edit is és mivel egyedül van, némi tavaszi +szabadságmámort, egy kis kalandos kíváncsiságot <span class= +"pagenum"><a name="Page_131" id="Page_131">-131-</a></span> és +valami édes, nyújtózkodó elégedettséget érez, mint a macska, mikor +enyhe holdvilágban végigoson az idegen háztetőkön. A fején olcsó +szalmakalap van, melyet ő mamzell-kalapnak nevez, kabátját a karján +viszi; nem néz sem jobbra, sem balra, de azért megérzi az asszonyok +hideg és gyanusító, valamint a férfiak meleg és egyetértő +pillantását.</p> +<p>A Rialto hídjánál gyérülni kezd a tömeg és sötétedni az utca. +Néhány boglyas fejü, vékony dongáju munkásleány velencei +lacerta-kecsességgel kapaszkodik föl a lépcsőn és Edit gépiesen a +nyomukban marad.</p> +<p>Odaát a túlsó parton hirtelen eltünnek a leányok; a kelepelő +beszédjük elhal távoli sikátorokban. Egy keskeny utcatorok +homályából rettenetes prüsszentés hallatszik ki, – olyan, mintha a +Minotaurusz prüsszentett volna a labirintus visszhangos méhében, – +Edit megszeppen, sarkon fordul és visszakerül a híd felé.</p> +<p>Egy fehér hálóréklis, fürtös fejü, nagyon kövér asszony rekeszti +el a szűk utcát. Egy szalmakalapos férfival tereferél.</p> +<p>– Addio zia, – mondja a szalmakalapos és gyöngéden lapockán +csapja a kövér asszonyt, aki erre negédesen fölkacag.</p> +<p>– ’ddio si’ore Zepe!</p> +<p>A szalmakalapos fütyürészve megy odább, az utcai lámpás alatt +azonban megáll és előkeresi kurta fapipáját. Editnek úgy tetszik, +hogy ismeri azt az arcot. A sápadt, kevélyen közömbös, hidegszemü, +aranypilláju vonásokon – melyeket egyízben Borgia-arcnak nevezett – +most meleg, szinte gyöngéd mosoly fut végig. <span class= +"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p> +<p>– Jó estét, fehér asszony! – mondja magyarul és megemeli +kalapját.</p> +<p>– Jó estét, Tihanyi!</p> +<p>Valóban az író volt, akire Edit – miért, miért nem – többször is +gondolt az elmúlt napokban. Kezet fogtak.</p> +<p>– Mi hír Cythera szigetén? – kérdezte Tihanyi. – Turbékolnak még +a szent galambok?</p> +<p>Persze, ő is tudott Edit mitológiai tanulmányútjáról. Edit harag +nélkül parirozta a prím-vágást.</p> +<p>– A galambok már nem turbékolnak, <i>pigeon roti</i> néven +föltálalták őket a table d’hote-nál, a cytherai királynő pedig +tisztelteti magát és azt üzeni, hogy sokáig már ne számítson a +protekciójára.</p> +<p>Ők ketten, bár tulajdonképpen csak futó ismerősök voltak, ritka +találkozásaik alkalmával mégis olyan bizalmas hangon szoktak +kötekedni, mintha valami titkos szövetség tagjai volnának. Edit +ezen olykor maga is csodálkozott.</p> +<p>– Szerelemről lévén szó, – kezdte megint Edit, – ki volt az a +Veronese-tokáju hölgy, akivel az imént rajtakaptam?</p> +<p>– Marcolina néne. Öt fia gondolás, ő maga zöldséggel kereskedik +az Erberián, mellékesen meg ráér arra is, hogy rendben tartsa az én +szállásomat.</p> +<p>– Mikor érkezett meg ide? – faggatta tovább Edit.</p> +<p>– Talán három hónappal ezelőtt.</p> +<p>– De hiszen Árkayné egyszer sem beszélt magáról? <span class= +"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span></p> +<p>– Nem tudja, hogy itt vagyok. És ha nem derogálna magának, hogy +közös titka legyen velem, akkor arra kérném, ne is említse a +budapestieknek, hogy látott. Azok a szegény emberek ugyanis mindig +útban vannak, hogy megkeressék <i>az igazi</i> Velencét és azt +hiszik, hogy megközelítik céljukat, ha makarónit esznek és chiantit +isznak a Gatto nero-ban, – „egész kedélyesen, csak szmokingban“. +Ilyenkor a stilus kedveért meghívják bohém-ismerőseiket is.</p> +<p>– Ez nevezetes dolog! – elmélkedett Edit. – Árkayné, az irodalom +lady patronessze nem tudja, hogy a múzsák előtáncosa egy levegőt +szí és egy vízben fürdik vele. És maga Zia Marcolina és az öt fia +kedveért képes megtagadni Budapestet?</p> +<p>– És maga ezt nem tudná megérteni? – adta vissza a kérdést +Tihanyi.</p> +<p>Edit elnevette magát.</p> +<p>– Bizony Isten megértem. De nem fél attól, hogy a véletlen +előbb-utóbb csak összehozza magukat és akkor mégis csak ki kell +pakkolnia azt a szmokingot?</p> +<p>– Árkayék most amerikai bálnákra halásznak és ilyenkor +nagylelküek a magamformáju cigányhallal szemben. De különben is +könnyü lesz magamra vigyáznom. Hiszen mi százötven esztendős +távolságban lakunk egymástól. Én Velencében, ők pedig –</p> +<p>Tihanyi abbahagyta, csak a kezével legyintett: nem érdemes erről +beszélni. Editet azonban érdekelte a tárgy.</p> +<p>– Maga Velencében lakik és ők hol?</p> +<p>– Mindig ugyanabban a modern nemzetközi hotelban. A hall +kapujából egyszer a Charing Crossra, <span class="pagenum"><a name= +"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> máskor a Vendôme-térre, +megint máskor a Canal grandera látnak, de ők maguk mindig egy +helyben maradnak.</p> +<p>– Szóval, a magyarok még nem tudták elfoglalni Velencét, pedig +sokat próbálkoztak vele, amióta első izben tömlőkön akartak +átusztatni a lagunán.</p> +<p>– A többiek sem tudták elfoglalni, az angolok, a németek sem. +Sőt a szárazföldi olaszok is elvesztették a Velencébe vezető utat. +Itt nyüzsögnek a hotelekben, a Piazzán és a Lidón, de nincsenek +Velencében. Ők csak vastag üvegtáblákon keresztül mereszthetik +szemüket Velencére, mint a csavargó a pénzváltó aranyaira. És mivel +nem találják meg, tehát konstruálnak maguknak valamit +holdfény-díszletekből, málnaszörpből, Tizian-szőkeségből és édeskés +gitárcincogásból, valami ál- és pót-Velencét. Ők a lagunák +éjszakáinak varázsát tarka papirlámpákkal és nápolyi kuplékkal +magyaráztatják meg maguknak. Ők azt hiszik, hogy belemélyednek a +velencei nép lelkébe, ha makarónit és chiantit rendelnek a +csapszékben. Ha pedig meg akarják lopni a lagunák érzéki mámorát, +akkor idehozzák nászútra a feleségüket vagy a táncosnőjüket. Ezek a +szegény ördögök tisztára talyigások volnának, ha nem lennének +millióik. Különben mit sajnálom őket? Mindenki olyan Velencét kap, +aminőt megérdemel.</p> +<p>Hogy ez a naplopó megvetette hatalmas pártfogóit, az végre is +rendjén való volt, meglepőnek legfölebb ellenszenvének támadó +erejét találhatta Edit.</p> +<p>– Tulajdonképpen miért gyűlöli őket olyan nagyon? – +kérdezte.</p> +<p>Tihanyi csodálkozva nézett reá. <span class="pagenum"><a name= +"Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p> +<p>– Hát maga nem gyűlöli a csőcseléket, amely tisztátalan +szemeivel megmérgezi a szépség és az élvezetek minden kútját? Én, +bevallom, megértem Nero lelkiállapotát, ha a holdfényben gondolázó +tőzsdematadorokat vagy kártya-grófokat látom.</p> +<p>Árkayék és Belizár csőcselék! – Edit gyönyörünek találta az +ötletet és hangosan elnevette magát.</p> +<p>Beszélgetés közben szűkmellü házak közé szorított kis térre +jutottak, amelyen Edit nem járt még, annyira el volt dugva az +utcasikátorok labirintusában. A tér felét fehér fényben fürösztötte +a holdvilág, másik felére enyhe, barna árnyék borult. Egyik ház +előtt, alacsony zsámolyokon, nők és gyermekek csapatja kuporodott. +Szaporán beszélgettek, többen is egyszerre, és a halk és egyhangu +duruzsolások úgy beleillett az éj hangulatába, mint a magyar +Alföldön a békák mélabús kuruttyolása. Most egyszerre elnémult az +asszonyok kara. Egy fiatal nő, akinek fülében nagy karika +csillogott, kellemes, kötekedő vidámsággal mondta:</p> +<p>– Ahi, si’ ore Zepe!</p> +<p>Tihanyi a kezével köszöntötte. A sétálók lassu léptekkel mentek +tovább, az asszonyok egyhangu kelepelése pedig újból megeredt.</p> +<p>A terecske tulsó végében ciszterna volt. A sarokban örök mécses +pislogott a falifülke rozsdás drótrácsa előtt. Edit megállott a +ciszternánál. Tücsökcirpelést hallott és kedve lett volna leülni a +fehér kőlépcsőre. De még sem tette meg.</p> +<p>– A boldogult nagyanyámnak volt egy üvegszekrénye, – mondta, – +abban néhány muranoi üvegtárgyat őrzött. Gyermekkoromban gyakran +elnézegettem <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= +"Page_136">-136-</a></span> a különös színü és idegen formáju +poharakat és tisztán emlékszem, hogy akkoriban sokkal mámorosabb +volt a szívem az ismeretlen Velencétől, mint ma, mikor itt járok a +város utcáin. Ez szomoru ám. Szeretném néha megkérdezni valakitől, +aki többet tud, mint én, hogy egyáltalában megvan-e még +Velence?</p> +<p>– Megvan, – válaszolt komoly arccal Tihanyi. – De nem lehet +odajutni sem tömlővel, sem vasúttal, de még gőzyachttal sem. A +csodálatos szigetvárosnak megvan az a tulajdonsága, hogy tengeri +állatként elmerül a lagunában, mihelyt ellenség közeledik feléje. +Halálos ellensége a falánk szemü csőcselék. Csak azokat engedi a +közelébe, akik velenceieknek születtek. De nem mindenki született +annak még azok közül sem, akik a városban látták meg a +napvilágot.</p> +<p>– És mi az, amit a város az idegenek elől rejteget?</p> +<p>– A saját örökifju meztelensége. Az idegeneknek csak +ezeresztendős kőrongyait mutogatja.</p> +<p>Editnek úgy tetszett, mintha megint érezne valamit abból az +idegenszerü mámorból, amit egykor nagyanyjának szines poharai +okoztak neki.</p> +<p>– Jó volna egyszer meglátni azt az örök ifjúságot, – mormogta +halkan.</p> +<p>Az író levette a szalmakalapját és indulatosan végig simított +sűrü, selymes haján.</p> +<p>– Milyen város ez! Hiszen ismeri teremtésének történetét? A +lagunák Logosza kemény és merész istenkarmaival összeragadott +mindent, ami értékes volt a világon és abból gyúrta össze Velencét. +Hellász könnyed <span class="pagenum"><a name="Page_137" id= +"Page_137">-137-</a></span> márványszépsége, Egyiptom +titokzatossága, Bizánc merev aranypompája itt van… Nemcsak Salamon +király oszlopait, a Hippodrom bronzlovait és a Pireusz +kőoroszlánjait hozta el, hanem Hindosztán verőfényének aranyát, +Ceylon távoli őserdeinek ünnepies zúgását, ősrégi keleti népek +forró, vérszomjas és őrjöngő álmait is… Az illatfelhők, amelyek +Semiramis palotáját betöltötték, a szelid fény, amelyet Kleopatra +gyöngyei sugároztak, a csókok, amelyektől Aszpazia ajka +kitüzesedett, a virágok, amelyek Messalina keblén elfonnyadtak, a +zenehangok, amelyekre Salome táncolt, mind itt vannak valahol +elraktározva a városban. Velence ismeri minden rejtély megoldását +és minden valóság mögé újabb rejtélyt állít. Látja azt a kis házat +a sarokban? Nem olyan, mintha a meghalt nagyanyánk laknék +benne?</p> +<p>Egy láthatatlan és óvatos kéz éppen ebben a pillanatban behuzta +a kis ház ablakainak fatábláit. Vaskorlátos, keskeny lépcső +vezetett föl a bádogtetős bejárathoz. A vaskorlát oszlopán szürke +nagy macska ült. Az egész házacska tényleg olyan ősrégi, +titokzatos, melankólikus és mégis olyan jó ismerős, vonzó és +tisztes volt, hogy Edit elfogadhatónak találta az író +megjegyzését.</p> +<p>– Én – folytatta Tihanyi – megtaláltam itt majd minden értéket, +amit életemben eltékozoltam. A csőcselék azonban nem talál semmit, +csak nyirkos falakat, roskadozó odukat, megvakult ablakokat és azt +mondja: megkéstünk egy-két száz esztendővel.</p> +<p>– Hát nem késtünk meg? – kérdezte Edit szinte megindultan. +<span class="pagenum"><a name="Page_138" id= +"Page_138">-138-</a></span></p> +<p>– Soha nem késik az, aki megérkezik. A város megvan és +fölkínálja az élet százezer csodálatos lehetőségét. A régi Velence +szunnyadozik, de tüstént fölébred, mosolyog és él, mihelyt a Rion +megkondul az igazi velencei lépése. Minden város holt háztömeg, +élete az emberek lelkében folyik és mindegy, hogy millió vagy egy +ember lelkében. Ez egy ezeresztendős orgona. Az értelmetlenek azt +hiszik, hogy muzeumba való ócskaság, ha azonban eljön a művész, +akkor újból megzendül az élet és az ifjúság szivettépően mély +dala.</p> +<p>Edit sohasem hallotta még így beszélni Tihanyit. Ki hitte volna, +lám, hogy ez a hideg gunyolódó is fölfedezett magának egy +álomországot?</p> +<p>– Nem érzett még kedvet magában, hogy könyvet írjon Velencéről? +– kérdezte.</p> +<p>A következő pillanatban azonban már tisztában volt vele, hogy a +kérdésében valami trivialitás, vagy gyöngédtelenség volt.</p> +<p>– Én még sohasem éreztem kedvet magamban, hogy írjak valamiről, +– válaszolt Tihanyi szárazon. – Nincs meg bennem a vérbeli költő +corybant-szemérmetlensége, amely a maga mámorát odaveti a tömegnek. +Ezért nem is vagyok író.</p> +<p>– Hát micsoda? – szaladt ki az önkéntelen kérdés Edit +száján.</p> +<p>– Én vagyok a keleti mese elvarázsolt embere; télen kutya +vagyok, nyáron királyfi. Télen ott lebzselek azoknak asztala körül, +akiket meg kellene marnom. A tavasszal megrázom magamat és őszig +megint velencei vagyok. A nyaram nem tud semmit a telemről, +<span class="pagenum"><a name="Page_139" id= +"Page_139">-139-</a></span> a kutya pedig nem emlékszik a +királyfira. Ez a kettős természetem különben családi örökség. Az +apám ugyanis magyar ember volt és hivatalnok, az édesanyám pedig +fiumei olasz és művésznő. Az ő vérük sohasem tudott megegyezni, ma +sem tud eggyé lenni az én ereimben.</p> +<p>Szűk sikátorban jártak; Tihanyi elől ment, az asszony +engedelmesen nyomon követte. Közbe azt a megfigyelést tette, hogy +vezetőjének most más a testtartása és a járása, mint Budapesten. +Mintha ez nem is Tihanyi volna, hanem valami laguna-diavoletto, aki +az ingerkedés kedveért fölvette a pesti író maszkját.</p> +<p>– Hol vagyunk most? – kérdezte Edit.</p> +<p>– Ötven lépésnyire a hídtól. Onnan könnyen hazatalál a +Britanniába.</p> +<p>Tudja, hogy ott lakom, alkalmasint egyebet is tud, – gondolta +magában Edit.</p> +<p>A hídon búcsut mondtak egymásnak.</p> +<p>– Köszönöm, hogy úgy beszélt velem, mintha nem számítana a +csőcselékhez, – szólt Edit.</p> +<p>– Magát? Ha volt már született veneziana, akkor maga az, – +válaszolt Tihanyi. – Maga Velence tékozló leánya. Elkalandozott +hazulról és büntetésül most sertések között kell élnie. Úgy kell +magának! De egyszer majd haza jön megint a mi városunkba.</p> +<p>– Tehát viszontlátásra Veneziában! – szólt Edit, kezet nyujtva +az írónak.</p> +<p>Az asszony a Merceria irányában ment, de alig, hogy öt lépést +tett, már visszafordult megint.</p> +<p>– Si’ore Zepe! Ugyebár <i>otthon</i> én is mindent <span class= +"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> vissza +fogok kapni, amit elherdáltam az idegenek között?</p> +<p>– Az természetes, – nyugtatta meg Tihanyi.</p> +<div class="chapter"> +<h2>XVI.</h2> +</div> +<p>Edit első találkozásuk után megint jó ideig nem látta Tihanyit. +Egy ízben nekiindult, hogy megkeresse azt a furcsa kis teret a +San-Silvestro tájékán, ahol Tihanyi szerint a meghalt nagyanyák +laknak, de semmiképpen sem tudott rátalálni.</p> +<p>Egyszer azután mégis csak összetalálkoztak megint, még pedig +igen különös körülmények között.</p> +<p>Éjfél után az Ariane sötét födélzetéről valaki odafüttyentett +egyet a gondolák közül, amelyek némán és makacsul keringtek a +horgonyzó yacht körül, mint a konyhahulladékot leső halak. Maga +Belizár levezette Editet a csapólépcsőn és besegítette a +gondolába.</p> +<p>– Ne kisérjelek el mégis? – suttogta magyarul.</p> +<p>– Nem, nem! – tiltakozott Edit fojtott és indulatos hangon.</p> +<p>– Holnap látlak?</p> +<p>– Nem hiszem… Nem lehet…</p> +<p>– Tehát holnapután… – mormogta meghúnyászkodva Belizár.</p> +<p>A gondolásnak azt mondta:</p> +<p>– A szállodába… Ne a vám előtt menj, hanem a kis csatornán át +kerüld meg a Salute-templomot… <span class="pagenum"><a name= +"Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p> +<p>A fekete bárka nesz nélkül kisiklott az Ariane árnyékából.</p> +<p>Edit lehunyt pillákkal dőlt végig a bőrülésen. Idegei föl voltak +zaklatva, ajkain még ott sajgott Belizár dühös csókjainak emléke, +forró testét a nagy kabát alatt is megborzongatta a hűs éjjeli +levegő. Az asszony egyszer-másszor türelmetlenül a homlokához +nyúlt, mintha el akarná zavarni lealázó gondolatait. Nem, mindennek +már nem volt köze a szerelemhez; ő Belizárnak csak rossz szokásává, +betegségévé lett és az amerikai úgy ragaszkodott hozzá, mint a +reménytelen alkoholista az italhoz.</p> +<p>A széles Giudecca-csatornán két üres bárka jött szembe. A +hajósok szorosan egymás mellett eveztek és csendes, röfögő +torokhangon beszélgettek. Amint megpillantották az Ariane felől +érkező gondolát, széles jókedvük kerekedett.</p> +<p>– Avanti, gondolière! – kiáltotta az egyik.</p> +<p>– Bravo, si’ore Zepe! – nevetett a másik.</p> +<p>Edit ijedten visszafordult és azt hitte, hogy álmodik, midőn a +saját gondolája végében, a hosszu evező mellett, ott látta +Tihanyit. Hajadonfőtt és kabát nélkül volt, gondolás szokás szerint +kendőt viselt a nyakán, a kék inge fölött. Amint a magas poppán +állva, evezés közben ütemesen hol a jobb, hol a bal lábára vetette +testsúlyát, olyan volt, mint a gladiátor, aki mindig ugyanazt a +vívó-mozdulatot gyakorolja.</p> +<p>Edit behunyta a szemét és visszafojtotta a lélegzetét. Úgy +érezte, hogy ez az ember nemcsak mindent tud, de mindent is lát. +Látja a szenvedély elvérző és kihülő <span class="pagenum"><a name= +"Page_142" id="Page_142">-142-</a></span> emlékeit is, amelyeket +Edit undorodva hurcol magával, mint a gyilkos a földarabolt +holttestet.</p> +<p>A rémület és a szégyen rázuhant a lelkére, mint valami fekete +lavina. Mélyen lenn, a nagy sötétségben, egyetlen gondolata +hadonászott és nyöszörgött még: Elsülyedni, elsülyedni a vízbe, a +tenger fenekére!</p> +<p>Tihanyi pedig némán és nyugodt arccal forgatta a hosszu +lapátot.</p> +<p>Ez az ember tényleg kétféle életet élt, akár az Ezeregyéj +ember-kutyája. A lagunák opálos, erjedő levegője oly átalakító +hatással volt reá, hogy itt le tudta magáról rázni a nagyvárosi +korhely elpuhultságát és tunyaságát. Aki Budapesten képtelen volt +arra, hogy két óráig egyfolytában dolgozzék, az Velencében +inaszakadtáig gyakorolta Marcolina asszony fiaival az evezést. A +gondolakormányzás nem olyan egyszerű dolog, mint hiszik az emberek. +Sok időbe és fáradságba telik, míg az ember eltanulja azt az ezer +gondolière-fogást, amely egyetlen hosszú evező segítségével gyorsan +és lágyan úszó, a kanyargó sikátorokban torlódó hajók között okosan +átsikló vízi állattá változtatja a nehézkes bárkát.</p> +<p>A céhbeli gondolások évek óta jól ismerték és bár kissé +megmosolyogták dilettáns evezését, mégis igen szerették signore +Zepet, mert szépen recitálta Ariostot és mert ősrégi, nemes +mesterségük megbecsülőjét látták benne. Némileg már a felekeztükhöz +számították és ha az utcán ismeretlen nő vagy gyermek köszöntötte, +akkor Tihanyi biztosra vehette, hogy valamelyik hajósnemzetségből +való.</p> +<p>– Sia stai! – hangzott most Tihanyi vontatott <span class= +"pagenum"><a name="Page_143" id="Page_143">-143-</a></span> +gondoláskiáltása és a hajó széles ívben a kis csatorna torka felé +lendült.</p> +<p>A sarkon, a vízbe nyúló, körülfalazott pergola alatt, vidám +szegényemberek ültek a széllámpás körül. Öregek és fiatalok, nők és +gyermekek, láthatólag egy népes család tagjai, oly szorosan és +melegen együtt, mint vízi madarak a fészekben. A falon folyondár +buggyant át, az asztal fölött rongyos, sárga chioggiota vitorla +volt a tető. Valamelyikük megismerte Tihanyit és valamennyien +sugárzó mosollyal köszöntötték. Egy inas, vékony szép leány, akinek +nagy Napoleonida-orra volt, rájuk villogtatta a szemeit és a fehér +fogait és egy marék gránátvirágot dobott a gondolába. Az egyik +hűvös virág Edit arcát érte.</p> +<p>A következő pillanatban az éj elnyelt minden fényt és mozgást és +ők ketten benn voltak a néma, sötét csatornában.</p> +<p>Edit most már kinyitotta a szemét. Óvatosan, mint a macska, +amely az imént lezuhant a háztetőről. Úgy gondolta, hogy egy +hirtelen, merész erőlködéssel talán talpra tudna megint szökni. +Mindenesetre szólnia illenék. Talán haragosan, megvetéssel rá +kellene támadni erre az emberre, aki végre is leselkedett utána, +beletolakodott az életébe…</p> +<p>A hajó csendes rángása azonban elálmosította akaraterejét. Nem +szólt semmit, mert nem talált magában semmit, sem haragos tüzet, +sem hazudó kedvet. Már szégyenkezést sem. Ő nem bánja, akármi volt +és akármi lesz. A levetkőztetett lelke úgy belesímul a sötét laguna +nagy és édes apátiájába, mint álmos gyermek a meleg, puha ágyba. +Neki minden mindegy. <span class="pagenum"><a name="Page_144" id= +"Page_144">-144-</a></span></p> +<p>A keskeny csatorna rendetlenül sorakozó, magas, fekete házak +között kanyarodik. Ez a házsor olyan, mintha az élet háta mögött +épült volna. Elárvult lámpák fényében, nyirkos, mély boltívek +alatt, goromba vasveretü kapuk láthatók, kapuk, amelyek talán száz +esztendő óta nem nyíltak meg.</p> +<p>Editnek úgy rémlett, mintha halvány fényesség szűrődnék elő +egyik-másik kapu résein. Lehet, hogy ott benn, titkos pincék +méhében, őrzik a szent kincseket, amelyeket a régi Venezia +összerabolt. Tyrus Bálszobrát, Heliopolis arany háromlábúit, Delphi +elefántcsont Apollóját, Bizánc zománcos koronáit, India +gyémántszemü bálványait. De Edit előtt most már nem fognak +megnyílni a kapuk soha. Mindez elsiklik mellette, elmarad mögötte, +a homályba vész, a lagunába sülyed. Mert a néma gondolás +irgalmatlan lendítésekkel hajtja tovább a fekete hajót.</p> +<p>Álmossá búsulta magát, mint a gyermek.</p> +<p>Egyszerre fény és zaj vette körül, emberi arcok… Azzal a különös +gondolattal riadt föl, hogy templomban van. A templomhajót víz +borítja és a gondola a gyertyafényben csillogó főoltárnál kötött +ki, ahol papok és ministránsok fogadják. De azután megismerte a +hotel portását és a groomokat… Igen, hiszen otthon van. Kisegítik a +gondolából, a portás hivatalos részvéttel kérdezi, hogy őnagysága +talán rosszul van?</p> +<p>Edit zavart mosollyal, kecsesen bólint a gondolás felé: – +köszönöm, – azután szorosan összefogja a köpenyegét és nem nézve se +jobbra, se balra, keresztül siklik a rámeredő szemek sorfalán és +fölmenekül a lakására. <span class="pagenum"><a name="Page_145" id= +"Page_145">-145-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>XVII.</h2> +</div> +<p>Harmadnapra Belizár Ariane vízrebocsájtásának évfordulóját +ünnepelte. Ez ugyan szokatlan és erőltetett ünnep volt, majdnem +annyira, mint a megtiszteltetés, melyben egy római császár a +hátaslovát részesítette, de az amerikai mostanában megragadott +minden alkalmat, hogy vendégeket hívhasson. A legénység napok óta +cicomázta a yachtot és Ariane hófehér ruhában, virágos födélzettel, +selyem lobogók alatt várta tisztelőit és barátait, mint a milliomos +apa bájos és elbizakodott leánya.</p> +<p>Este „velencei éj“ volt az örömapa költségén. Kilenckor a Canal +grande felöl nagy trombitálás és dobolás kerekedett, azután egy +tízezer tarka lámpásból összerótt óriás csodapagoda úsztatott a +yacht felé, beláthatatlan kiváncsi gondolasereget csalogatva maga +után. A tündöklő vízipalota a zenekart és az énekeseket hozta. +Mikor már közel volt, az Ariane födélzetén és árbocain is +kigyulladt néhány ezer izzólámpa és mivel ezek az olasz nemzeti +színeket mutatták, a gondolákban és a partokon szorongó közönség +lelkesen tapsolni kezdett.</p> +<p>Azután egyszerre csend lett. Olyan szent, lélegzetfojtó csend, +amilyenre egyedül csak a világ leglármásabb népe képes, ha zenét +készül hallgatni. Lola Cavalotti, a Fenice tagja és a gondolás céh +bálványa, kivágott újvörös ruhában, kottatekerccsel a keztyűs +kezében, megjelent a vízipagoda tűzkapujában, és miután sokatmondó +mosollyal meghajtotta magát az Ariane előtt, elénekelte Tosca nagy +áriáját. A hangja izzott és <span class="pagenum"><a name= +"Page_146" id="Page_146">-146-</a></span> remegett az édes +szenvedélytől, amelyet még fokozott a kisasszony ama reménye, hogy +a gazdag barbár a kialkudott tiszteletdíjon felül valami szép +gyémántékszert is fog neki ajándékozni.</p> +<p>Lenn, a csendesen pihegő tengeren, nyüzsögve himbálódzott a +bárkaraj, fönn, az Ariane magas Olimpusán, boldog, büszke és +hozzáférhetetlen istenek karaként csoportosultak Belizár vendégei, +a likörös üvegekkel és szivaros dobozokkal megrakott asztalok +körül.</p> +<p>Edit, fehér bársonyköpönyeggel a meztelen vállán, fölmászott a +kapitányi hídra és cigarettázva könyökölt a magas korláton. +Kritikus kedvében volt és kegyetlen macskakarmokkal szedte szét a +velencei éj varázsát. Milyen koldus szegény a gazdag ember +fantáziája! Még pénzét sem tudja eredeti módon a tengerbe dobni. +Egyik azt teszi, amit a másik: yacht, tüzijáték, zene, virág, +pezsgő… Az emléktárgyak is, amiket vendégeiknek adnak, mindig +ugyanazok: legyező vagy karperec a nőknek, cigarettatárca a +férfiaknak… Sehol egy ötlet a láthatáron! Ugy látszik, hogy az +utolsó vendéglátó urak a renaissance meggazdagodott bankárai és +zsoldosai voltak.</p> +<p>Az ének időközben véget ért, a homályból viharzó taps +hallatszott. Odalenn sűrü rajokban kerengtek a bámész emberekkel +megrakott bárkák. A bennülők beleolvadtak a homályba, de a magasan +álló gondolièrek belenyúltak az Ariane fénykörébe. Ezek a barna, +kemény emberek az erő arisztokráciájaként uralkodtak a lomhán +kuporodó tömeg fölött és azzal a kecses és erőteljes +ringó-mozdulattal, amely Editet a repülni tanuló <span class= +"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> +Hermesre emlékeztette, kerülgették az Ariane fehér bordafalait. Az +ifjak olyanok voltak, mint a régi condottierek, az öregek pedig, – +akik Editnek kiválóan tetszettek – barázdás, barna és fájdalmas +apostol-fejeket viseltek széles vállukon. Ezer esztendő óta +gyakorolják már a repülést és lehet, hogy a túlóvatos Ikaroszok +egyszer mégis csak elrugják maguk alól a palánkot, fölemelkednek a +levegőbe és akkor az övék lesz minden, az Ariane is, minden piros +és zöld lámpásával és minden fehér asszonyával együtt.</p> +<p>E pillanatban Árkay báró jelent meg a parancsnoki híd lépcsőjén. +Kissé, de csak kissé pezsgős volt, szuszogott a mászástól, a kövér +arca meg ragyogott a furfangos jókedvtől.</p> +<p>– Megint egyedül, édes Edit? Miért nem törődik egy kicsit a +többiekkel? Megérdemelnők ám, hiszen mi magát nagyon szeretjük… +Vannak emberek, akiket boldoggá tehet egy mosolyával… Miért +fukarkodik mégis? Hiszen maga különben nagyon okos asszony. Ha +tudná, Edit, hogy milyen kolosszális árfolyama van most a maga +mosolyának! Egyszer, ha kedve lesz hozzá, beszélhetnénk erről +többet is… Beszélhetnénk bizalmasan…</p> +<p>Szeretett volna még valamit mondani, de az Edit arcában volt +valami fanyarság, ami elnémította. Csak sokatmondóan mosolygott, +miközben a tekintetével szinte vetkőztetni kezdte az asszonyt, de +persze nem a maga, hanem Kizlár aga módjára, a gazdája számára. A +fiai, a két kövér csodagyerek, fölkiáltottak hozzá és ő lement +megint.</p> +<p>Edit utána nézett és most vette észre először, hogy <span class= +"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> a +bárónak lúdtalpa van. Ez valami pudvás, plebejus benyomást keltett +és Edit szemében értéktelenné, vagy legalább is gyanússá tett +mindent, ami rajta egyébként férfias és erőteljes volt.</p> +<p>– Ezeknek én kerestem meg a mai vacsorájukat, – mondta magában. +– A pezsgőt is, a havannát is én kerestem meg. És az arany +tárcájukat is, az Ariane zománcos, miniatür zászlójával…</p> +<p>Megint a rézkorlátnak könyökölt és a vízen ringó sokaságot +nézte, amelyet érdekesebbnek talált, mint Belizár vendégeit.</p> +<p>És ekkor váratlanul megpillantotta őt, Tihanyit. Hajadonfőtt, +gondolière-ingben jelent meg a lenn nyüzsgők feje fölött. A +gondolája farán állott és félkézzel forgatta hosszu lapátját. Közbe +– mialatt lassan ringatta testét a poppán – hideg és óvatos +pillantásokkal méregette az Arianet, mintha a yacht valami +fehérfalu, ellenséges vár volna.</p> +<p>A bárkája keresztül siklott az Ariane lámpáinak fénykörén, majd +beleveszett megint a homályba, a barna vízen forgó fénytányérokat +kavarva föl evezőjével. Editet ekkor különös szomorúság fogta el; +miért is nem szólott hozzá? Kis idő mulva újból közeledett a +gondola. Most közvetlenül Edit alatt siklott el. Az asszony ekkor +tölcsért csinált a két tenyeréből.</p> +<p>– Allo! Si’ore Zepe! – kiáltotta az izgalomtól remegő +hangon.</p> +<p>Az író fölemelte hozzá arcát. A két szeme úgy ragyogott a +lámpafényben, mint két nagy smaragd.</p> +<p>– Szabad a gondolája? – kérdezte Edit.</p> +<p>Tihanyi bólintott a fejével. <span class="pagenum"><a name= +"Page_149" id="Page_149">-149-</a></span></p> +<p>– Várjon meg a hágcsó alatt…</p> +<p>A kormányfödélzeten Edit összetalálkozott a +hajókomornyikkal.</p> +<p>– Belizár úr tudakozódott asszonyom után, – mondta a +francia.</p> +<p>Az ő ajkán is megjelent Kizlár aga édeskés kerítő mosolya.</p> +<p>– Mondja meg Belizár úrnak, hogy elmentem, – válaszolt kurtán az +asszony.</p> +<p>Az őrtálló matróz vállára támaszkodva, ruháit fölkapva, +fehércipős lábával óvatosan tapogatódzva, lement a hajólépcsőn. +Tihanyi feléje nyújtotta kemény kezét.</p> +<p>Odalenn az árnyékemberek olyan rokonszenves pillantásokkal +fogadták, mint valami fehér istennőt, aki megszökött az olimpusról, +mivel nem birta már az örökös dicsfényt.</p> +<p>– A szállodába? – kérdezte Tihanyi.</p> +<p>– Nem…</p> +<p>– Hát hová?</p> +<p>– Vigyen Veneziába.</p> +<p>Az író egy pillanatig elgondolkozott, azután nekifeszült +evezőjének és hátat fordítva a kivilágított városnak, elkanyarodott +az Ariane orra alatt és hosszú, egyenletes evezőcsapásokkal a békén +alvó San Giorgio szigete felé terelte hajóját.</p> +<p>A kihalt Grazia-csatorna fordulóján elmaradt mögöttük az utolsó +lámpás és az utolsó emberi hang.</p> +<p>Most már künn bolyongtak az elhagyatott vízi országutakon, a +laguna viva enyhén foszforeszkáló <span class="pagenum"><a name= +"Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> homályában, a +Giudecca-sziget déli partja alatt, ahol hosszan elterülve, a saját +lombjukkal takaródzva, aludtak az ősrégi kertek. Edit arcán érezte +az alvó fák lehelletét.</p> +<p>Egy helyen távoli hegedűszó hallatszott a fekete kertek felől. +Az asszony lehunyta a szemét és ekkor tüzesen cikázó arabeszkek +alakjában látta a zenét.</p> +<p>Böcklin önarcképére gondolt: a művész fájdalmas gyönyörűséggel +hallgatja a háta mögött álló halál hegedűjátékát. A hegedűn már +csak egy húr van, a többi három elpattant. Vajjon hány húron +muzsikál még a kertek titokzatos hegedűse? Mindegy, – a fő az, hogy +a játéka édes és tüzes.</p> +<p>A part most elmaradt mellettük, a gondola belefutott a +határtalan szürkeségbe. Tihanyi később letette az evezőt, leült a +bárka végébe és előkereste matrózpipáját. A hajó orrán az alabárd +csendesen ringott; igen nagy távolságban egyetlen <i>faro</i> +fáradt mécsese volt még ébren.</p> +<p>Valami csodálatosan mély, gyöngéd és meleg páratenger fogta +körül a gondolát. A levegőben, a vízben aranypor csillant meg és +Editnek úgy tetszett, mintha hajójuk fölemelkedett volna a felhők +fölé és nyugodtan vonulna tovább a csillagok útjain. Valami félig +áhítatos, félig pogány mámor érintette meg a szívét.</p> +<p>De most megszólalt Tihanyi:</p> +<p>– Velencét akarta. Itt van az egész. Az ősanyag, amelyből a +várost mintázták.</p> +<p>Edit most úgy látta, mintha az éj függönye meglebbenne és mintha +alatta formát és szint keresve vajúdnék <span class= +"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> a +gyöngyszürke pára. Paloták márványtagjai bukkannak föl a világító +ködből, füstoszlopként futó, a helyüket kereső tornyok árnyékképe, +aranygályák bíborvitorlája, fehéren világító szobrok, fejedelmi +köntösök brokát foltjai… Közbe pedig valami pazarló vihar tündöklő +szikraesőként és fehér hófúvásként röpíti a drágakövek, a muranói +kristályok, a gyöngyszemek millióit. Még illatot is érzett és +hangokat is hallott: talán „Szemirámisz ágyasházának illatát“ és +„Salome táncának zenéjét“.</p> +<p>Tihanyi megszólalt és a függöny rögtön összecsapódott Edit szeme +előtt.</p> +<p>– Nézzen vissza!</p> +<p>Messzi, nagyon messzi mögöttük piros és zöld tűzférgek +ficánkodtak az ég alján. Az Ariane tiszteletére rakétákat eregettek +ott.</p> +<p>– Milyen ostoba az, – mormogta Edit, aki most megint maga előtt +látta a Belizár-féle velencei éjt, a díszletezőnél megrendelt +romantikájával és szabott áru hangulataival. Tihanyi nerói gőgje +már reá is átragadt.</p> +<p>– Milyen viszonyban van maga a holddal? – kérdezte az író.</p> +<p>– A lehető legjobb viszonyban. Miért?</p> +<p>– Azért kérdezem, mert mindjárt itt lesz. Mindenesetre tudja, +hogy a hold mostanában divatját multa? A hold épp úgy, mint a +naplemente. Valaki, aki egyéniség volt, kiadta a jelszót, hogy az +ilyen naiv hatások a tömegnek valók és azóta a tömeg émelygést +érez, ha a holdat látja. Kérdezze meg például Árkay bárót, hogy +mennyiért akasztana a szalónjába egy holdas <span class= +"pagenum"><a name="Page_152" id="Page_152">-152-</a></span> +tájképet? Egyáltalában: a tömegre nézve ma kötelező az eredeti és +komplikált egyéniség. Az ilyen egyéniséget készen és olcsón lehet +kapni az esztétaboltokban és olyan népszerü viseletté lett, mint a +lódengallér. Mireánk nézve ez kellemes, mert most megint +gyönyörködhetünk a naplementében, anélkül, hogy rossz társaságba +keverednénk és a holdat is élvezhetjük, mivel nem homályosítja el +millió banális sóhajtás köde. Attól félek azonban, hogy az örömünk +rövid lesz. Az emberek hamarosan ki fogják sütni, hogy a holdvilág +tulajdonképpen Biedermayer-motivum és a kárpitosok megint divatba +fogják hozni.</p> +<p>Edit jobban szerette volna, ha a kisérője csendben marad. A +beszédje hideg légáramként szelte át az édes és meleg homályt.</p> +<p>Tihanyi időközben megint kezébe vette az evezőt és miután lassan +megkerülte a sziget csúcsát, dél felől bekanyarodott a széles +Giudecca-csatornába.</p> +<p>– Ezzel a várossal is körülbelül úgy vagyunk, mint a holddal, – +mondta evezés közben. – Amióta az emberek úgy ellepték, mint a +békanyál a tavat, kiment a divatból és senki sem látja, senki sem +beszél róla többet. A város elveszett az ember-hinár alatt. Nekünk +velenceieknek ez jó, mert magunkra maradtunk a mélységekben.</p> +<p>De most már elhallgatott. Valahogyan mégis megérezte, hogy Edit +nem figyel reá.</p> +<p>Fehér báli ruhájában, köpenyegével a fél vállán ült a +gondolában, meztelen könyökét az ülés hátára, állát pedig a keztyűs +tenyerébe támasztotta és úgy <span class="pagenum"><a name= +"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> nézte a holdat, amely +most a hajó acélorra fölött lebegett.</p> +<p>A hold némán vitte kihült vulkánjait a sziporkázó égboltozat +alatt és valósággal elszédítette Editet a távolság és a magány +képeivel. Kihülni és nem semmisülni meg: a legszomorúbb sors.</p> +<p>A bárka szűk csatornába tért és Edit tudta, hogy közel járnak a +szállóhoz. Most már fölrázta önmagát és leverte lelkéről a +holdvilág-bilincseket. Az oldalülésre telepedett, hogy láthassa +Tihanyit és cigarettát kért tőle. Most jutott ugyanis eszébe, hogy +ez a signore Zepe, a ki cinikus és vakmerő legény hírében állott, +egy fél éjszakát töltött vele a lagunában, anélkül, hogy közömbös +dolgoknál egyebet beszélt volna. Pedig egy forró, szégyenletes +titok fűzte őket egymáshoz és ő Tihanyi kezébe adta magát, midőn ma +a bárkájába kívánkozott. De minden jól volt úgy, ahogy volt; az +ember ugyan csodálatosan érdekelte Editet, a férfi azonban nem +vonzotta.</p> +<p>– Si’ore Zepe, szeretnék magától valamit kérdezni… De bele ne +fordítson a tengerbe! Nem vegyül a maga gondolière-szenvedélyébe +egy csepp póz vagy snobság?</p> +<p>– Póz aligha, snobság talán igen. Ez az én nyári foglalkozásom +módot ad nekem, hogy igazán előkelő, egész emberekhez dörgölődzem: +hajósokhoz, halászokhoz. És még egy előnye van: leszoktat arról, +hogy ilyenféle kérdéseket intézzek magamhoz, mint maga az imént. +Volt idő, mikor igen sokat szoktam magamtól kérdezgetni. Ebből +néhanapján kellemetlenség <span class="pagenum"><a name="Page_154" +id="Page_154">-154-</a></span> és botrány lett, mert csak ritkán +tudtam magamnak kielégítő választ adni.</p> +<p>– És az evezőhídon nem kérdez magától semmit?</p> +<p>– Semmi olyat, ami zavarba ejthetne. Minden evezőcsapás +megerősít abban, hogy semmihez semmi közöm, állatból lettem és +állatnak kell maradnom.</p> +<p>Edit elnevette magát.</p> +<p>– Nem szégyenli magát, si’ore Zepe? Gondolière létére +haeckeliánus! Állatból lett, megengedem, de istenné kell lennie, ha +van magában szorgalom és igyekezet.</p> +<p>Tihanyi mosolyogva rázta a fejét.</p> +<p>– Az ember egy egész állatból és egy darabka istenből van +összeragasztva. Ez az isten beteg, nyomorék és tehetetlen. Ha a +saját isteni mivoltára gondol, akkor szédül a feje, ha meg a +tehetetlenségére gondol, akkor megered az orra vére. Töprengő +mániában és szívlágyulásban szenved. A ki isten, az legyen +mindenható, de az enyémhez hasonló ispotály-istenségben nincs +köszönet. Ha komolyan veszem magamban az istent, akkor elvesztem a +lábam alól a földet és még sem érem el az eget. Pedig nincs +szégyenletesebb dolog, mint a levegőben lógni. Inkább vagyok az +állatok között legelső, mint az istenek között legutolsó.</p> +<p>– Igazán nem szégyenli magát, si’ore Zepe?</p> +<p>– Egy cseppet sem. Mert minden, ami az emberben nagy, szép és +jó, az állati.</p> +<p>– Példának okáért?</p> +<p>– Az erő, az ifjúság, a bátorság, a hűség, a barátság, a +szerelem, az anyaszeretet – szóval minden. <span class= +"pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> E +részben azonban még sokat kell tanulnunk állattársainktól. Mert +kétségtelen, hogy nincs délcegebb ifjúság, mint a nemes paripáé, +nincs vitézebb lovag, mint a párduc, nincs hűségesebb barátság, +mint a kutyáé, nincs föláldozóbb anyaszeretet, mint a +fogolymadáré.</p> +<p>– És a művészet, si’ore Zepe, a művészet nem szép, nem nagy +dolog?</p> +<p>– Biztos benne, hogy nem állati eredetü? Ha a fülemile énekét +hallom, ha a daru táncára gondolok, vagy a madár fészkét nézem, +akkor nagyon gyanúsnak találom a dolgot. Különösen azok a +fészeképítők! Fúrnak, faragnak, falaznak, varrnak, fonnak, +szőnek…</p> +<p>– Tehát becsületes mesteremberek, de nem művészek.</p> +<p>– Van azonban madár, amely illatos fűből építi és virággal, +papírszelettel ékesíti a fészkét. A sárgarigó. Ez a cifra felesleg, +a fényűzés kezdete nem a művészet első próbálkozása? Persze: +ösztön. De az igazán emberi művészek, a hellének, nem azokból a +titokzatos, forró mélységekből merítettek, ahol az ösztön fészkel? +És a középkori templomok építői nem sárgarigók? Reám még némely +renaissance művész is elragadóan öntudatlan, gyönyörü állat +benyomását teszi. Tehát tisztelet az állatnak! Hiszen ha magát +megérteni és méltatni akarom, akkor is a legérdekesebb, +legtitokzatosabb és legarisztokratikusabb állatcsaládra, a +macskákéra kell gondolnom.</p> +<p>– Maga hízeleg, – szerénykedett Edit.</p> +<p>Később panaszos macskanyávogást hallottak a háztetőkről. +<span class="pagenum"><a name="Page_156" id= +"Page_156">-156-</a></span></p> +<p>– Ez az én Ninetta húgom, – mondta Edit. – Nagyon derék leány, +de neki is megvan az a hibája, hogy szeret idegen kandurokkal a +háztetőkön sétálni.</p> +<p>– Amíg Ninetta macska, addig biztosan járhat a legmeredekebb +tetőkön is, – vélekedett Tihanyi, – de ha egyszer fölébred benne +az, ami isteni, akkor le fog gurulni a fekete lagunába. Attól pedig +óvja meg minden állatok teremtője.</p> +<p>Már a szálló kapuja előtt voltak. Tihanyi nekivetette testét a +hosszu evezőnek és ez a mozdulata Editet a nagy macskák puha és +szívós ruganyosságára emlékeztette.</p> +<div class="chapter"> +<h2>XVIII.</h2> +</div> +<p>Belizár teli volt haragos keserűséggel, az Árkay-koteria pedig +megbotránkozással: Edit nyom nélkül eltünt a lagunában. Nappal még +csak láthatták, ha rátörtek a fogadójában; az est homályában +azonban szárnya nőtt, mint a denevérnek, és hirtelen elcikázott +előlük a kanyargó sikátorok árnyékában.</p> +<p>Az amerikai esténkint a hoppon maradt Pantalone kolerikus +bánatával bolyongott a városban. Olykor megállott egy-egy meredek +nyergü hídon és elboruló szemmel bámult bele az éjszakába. Milyen +más is volt a hellászi éjszaka! A párduc hátán ülő, királynői +tekintetü, meztelen Ariadne vonásait viselte. A velencei éj azonban +sötét bársonyba burkolja tagjait, a mámoros szeme pedig selyemálarc +hasadékaiból tüzel. <span class="pagenum"><a name="Page_157" id= +"Page_157">-157-</a></span> Csupa bujaság, hűtlenség és rejtelem. +Egyszer az elsuhanó gondolából küldi feléd illatát, máskor a +templomajtó homályából vihog utánad, megint máskor a keskeny +sikátorból hallod arany cipősarkának kopogását.</p> +<p>Mialatt Pantalone álmatlanul rótta az utcákat, azalatt a hűtelen +Colombina a Leon’d’oro nevü osteria asztalának támasztotta a két +könyökét. Szembe vele ült Arlecchino, kurta matrózpipájával a fogai +között.</p> +<p>Az asszony alakoskodó szenvedélye legújabban egy farsangi +ötleten mulatott: esténkint venezianának öltözött, hogy föltünés +nélkül kóborolhasson Tihanyival. Most is kalap nélkül volt, a +hetyke velencei kontya teli volt tűzdelve fésűkkel, egyszerü fekete +ruhája fölött rojtos selyemkendőt viselt és papírlegyezőt forgatott +a kezében. A barna arcbőrével és a fehér fogaival nem rítt ki a +csinos nők közül, akik tengerészek és katonák társaságában sétálnak +a Fondamentán.</p> +<p>– Mia sposa, – súgta oda Tihanyi a léhűtő barátainak, ha +kérdőleg tekintettek reá. (Sposa kitünő szó, mindent megmagyaráz és +semmit sem mond, menyasszonyt is jelent, feleséget is, de szeretőt +is.)</p> +<p>Edit olyanformán érezte magát signore Zepe védelmében, mint a +rémregény hőse, aki megfékezte és megnyergelte a kondorkeselyűt. +Eleintén kissé szepegett, de miután úgy találta, hogy a szárnyas +paripa egészen kezes, átadta magát az ismeretlen régiókban való +kalandozás gyönyörűségének.</p> +<p>Ezúttal a vízre kirúgó erkélyen ültek, az erős lámpafényben, +melyet az alacsonyan feszített sárga ponyva vert arcukba. +<span class="pagenum"><a name="Page_158" id= +"Page_158">-158-</a></span></p> +<p>– Ma ostoba találkozásom volt, – mondta Tihanyi. – Árkay!… +Dohányt vettem a Ziepolon, – de ki is hitte volna, hogy egy pesti +méltóságos betéved abba a mocskos kis boltba?</p> +<p>Edit szája kissé eltorzult, mintha fanyar gyümölcsre +gondolna.</p> +<p>– Említést tett rólam? – kérdezte.</p> +<p>– Óh nem. Más valakiről beszélt: a <i>donna nera</i>ról… +Mindenáron össze akarná hozni mister Belizárral.</p> +<p>Zepe beszéd közben egy aranypénzzel labdázott.</p> +<p>– Mi lesz azzal az arannyal? – kérdezte Edit idegesen.</p> +<p>– Ezt magán kerestem, édes barátnőm. Az amerikai csúsztatta a +markomba, akkor éjjel, mikor beültette a gondolámba. Ennek csak egy +méltó rendeltetése lehet: megisszuk.</p> +<p>Edit elvörösödött, de ugyanakkor gonosz kis mosoly jelent meg a +szája szegletén. Colombina perfidiája stilszerűnek találta az +ötletet.</p> +<p>– Donna nera, donna nera – ki az? – kérdezte később, mikor a +pezsgő már ott gyöngyözött a poharában.</p> +<p>– Azt nehéz megmondani, – húzódozott Zepe.</p> +<p>– Kísértse meg, hátha mégis sikerül?</p> +<p>– Nera arról nevezetes, hogy senki sem tud róla biztosat. Biztos +csak annyi, hogy nő… Lehet hercegnő, de lehet valami ügyes kokott +is.</p> +<p>– Én máris az utóbbi mellett szavazok, – vetette közbe Edit. +<span class="pagenum"><a name="Page_159" id= +"Page_159">-159-</a></span></p> +<p>– A nevét onnan kapta, hogy mindig csak álarc alatt mutatja +magát és ilyenkor talpig feketében jár. Az elmult karneválon +bukkant föl először. Úgy repült a mulató Velence közepébe, mint a +lobogó tűzcsóva. A Ridottoban, a Fenice-bálon ott volt, a Veglionen +pedig úgy járta a forlanat, a hogyan Velencében még nem láttak +táncolni.</p> +<p>– Csak táncolni szokott?</p> +<p>– Ha megtetszik neki egy férfi, arra ráteszi a kezét egy +rokokó-cárnő kecses és önérzetes gesztusával.</p> +<p>– És <i>azoknak</i> sem mutatja meg arcát?</p> +<p>– Úgy hírlik, hogy nem. Nekem, sajnos, nincsenek személyes +tapasztalataim.</p> +<p>– Honnan vették azt, hogy úri asszony?</p> +<p>– Nagyon jól öltözik és előkelően tud viselkedni. Azt mondják, +hogy ragyogóan elmés. És megérzik rajta, hogy az élvezetet a maga +kedveért keresi. Ennyi forróság és mohóság csak azok szívében +gyülekszik össze, akik társadalmi bilincseket viselnek. Így élvezni +csak az tud, akit a bűn tudata sarkantyúz és aki érzi, hogy az +életével játszik.</p> +<p>– Farsangon kívül nem látható?</p> +<p>– Nagy időközökben meg-megjelenik. Úgylátszik – és ez is a +kokott-elmélet ellen szól, – hogy csak nagy ritkán tudja magát +szabaddá tenni. Tegnap megint szó volt róla. A Giardino előtt +horgonyzó angol hadihajó egy szép tisztjét látogatta meg, aki soha +még a hírét sem hallotta. Azt mondják, hogy ezúttal álarc helyett +sűrü krepfátyolt viselt.</p> +<p>– Hogyan tudja a kilétét olyan jól titkolni? <span class= +"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span></p> +<p>– Velencében ez lehetséges. A gondola <i>felze</i>-je alatt +láthatatlanul bejárhatja a várost, útközben akár ruhát is +cserélhet. A csatornákra nyíló kis ajtón észrevétlenül jöhet-mehet. +Hiszen azért a kalandok városa ez.</p> +<p>– Pénzt elfogad?</p> +<p>– A táncáért igen, de a csókjáért nem. A tavasszal egy orosz +ember azt mondta, hogy szívesen adna nagyobb összeget, ha láthatná +a forlanáját… A Nera valahogyan neszét vette a dolognak, légyottot +adott a pénzeszsáknak egyik muranói osteriában és szaván fogta.</p> +<p>– Ez egy kokott, aki tisztában van a férfiak snobságával.</p> +<p>– Lehet úri hölgy is, akinek pénzre van szüksége. Lehet, hogy +nincs is szüksége pénzre, csak valami cinikus ambició tüzeli. Nem +tudja azt elképzelni?</p> +<p>– Ha éppen muszáj, mindent el tudok képzelni.</p> +<p>– A fürdővendégek és a velencei családok persze nem sokat tudnak +róla. Azokban a körökben azonban, ahol mulatnak az emberek, sűrűn +emlegetik. A férfinép édes veszedelmet lát benne, amely állandóan +ott kóvályog a fejük fölött, és nem lehet tudni, hogy mikor csap +le. Én, ha a templomban vagy a korzón kívánatos fiatal asszonyt, +vagy érett szép leányt látok, akkor azt kérdezem magamban: vajjon +nem ő a Nera? Giorgio, Marcolina néne legnagyobbik fia, már magát +is gyanúba fogta, amióta velem látja. Pedig ő már vitte az igazi +Nerat a gondoláján.</p> +<p>Edit halkan elnevette magát. <span class="pagenum"><a name= +"Page_161" id="Page_161">-161-</a></span></p> +<p>– Mondja meg Giorgio úrnak, hogy én nem tudok a levegőben +kóvályogni, én nem vagyok boszorkány, csak szegény macska és +legföljebb polgári háztetőkön tudok mászkálni.</p> +<p>A dolog azonban nagyon érdekelte Editet.</p> +<p>– Maga látta már a laguna-rémet? – kérdezte.</p> +<p>– Egyszer táncolni láttam, egyszer pedig éjjel a gondolámon +vittem. Éppen Giorgio adta át nekem a Rialton, azzal, hogy vigyem a +Zatterere. Karcsú, magas nő, a termete remek. A haja lángvörös, de +azt hiszem, hogy parókát visel. Reám azt a benyomást tette, hogy +nagyon fiatal.</p> +<p>– Beszélt valamit?</p> +<p>– Mikor kiszállt, egy percig megállott a parton és a szemembe +nézett. Azután a nevemen szólított és franciául mondott néhány +szót.</p> +<p>– Szép szeme van?</p> +<p>– Tüzes, mint a parázs.</p> +<p>– Azt a fekete álarc teszi… És mit mondott?</p> +<p>– Jobbik kezéről lefejtette a keztyűt, ideadta nekem és azt +mondta: tegye el, egyszer talán elviszem magának a párját is. A +könyökéig láttam a karját és mondhatom: Praxiteles Afroditejának +karja.</p> +<p>– Maga igazi férfi, se több, se kevesebb. De megkapta már a +keztyü párját?</p> +<p>– Nem.</p> +<p>– Nagyon várja?</p> +<p>Signore Zepe vállat vont.</p> +<p>– Az ilyen naplopónak az a mulatsága, hogy mindig vár valamit. +<span class="pagenum"><a name="Page_162" id= +"Page_162">-162-</a></span></p> +<p>Edit fölemelte a poharát, mintha inni akarna, de azután megint +az asztalra koppantotta.</p> +<p>– Maga szerelmes? – kérdezte.</p> +<p>Tihanyi elnevette magát.</p> +<p>– Vallja be, hogy ez furcsa kérdés.</p> +<p>– Furcsa, mert fölösleges. Tudom, hogy bolondja ennek a városnak +és azt is tudom, hogy a fekete hölgyben a régi Venezia titokzatos +érzékiségének megtestesítőjét látja. A következtetés tehát világos. +De tudja, mit gondolok én? A Nera nem is <i>egy</i> asszony, hanem +gyüjtőnév, ürügy, inkognitó. A fekete álarcot különböző unatkozó, +kíváncsi, kalandszomjas vagy pillanatnyi pénzzavarban leledző +hölgyek veszik magukra. Hölgyek, akik csak abban hasonlítanak +egymáshoz, hogy valamennyien tudják, milyen naiv és hiu gyermekek a +teremtés urai.</p> +<p>– Lehet, hogy igaza van, – mondta Tihanyi, – de nem baj. A Nera +a velencei lagunából nőtt ki, mint valami pompás és kábító illatu +mocsárvirág, nem is most, hanem százötven esztendővel ezelőtt, +mikor az egész város bacchantikus lázban remegett. Akkor a szép és +szilaj muranói apácáknak selyemfészkeik voltak a városban, ahol +aranyhímzésü indiai pongyolába öltöztek, a gavallérok pedig mind +evezni tudtak, hogy maguk várhassák meg kedvesüket a vízi porta +alatt. És aki ma magára veszi a fekete álarcot, az igazi Nera és +igazi veneziana.</p> +<p>– Teremtőm, – szólt Edit, – hiszen maga nem is az asszonyba, +hanem a romlottságba szerelmes. Ez kissé utálatos ám. <span class= +"pagenum"><a name="Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p> +<p>– Ha romlottságnak nevezi a régi velencei szellem lendületét, +amely repülni és föléje emelkedni tud mindennek, amit mások +megsüvegelnek és ami előtt mások térdet hajtanak…</p> +<p>– Elég volt, – vágott közbe Edit. – Menjünk haza, ránk virrad és +én elfelejtettem a Nera álarcát kölcsön kérni.</p> +<p>Most már tudta, hogy signore Zepe miért viselkedik vele szemben +olyan korrektül: ennek az embernek a fantáziáját egészen betöltik a +laguna vampirszáju diavolettái. Ez romlottság vagy betegség, de +mindenesetre Tihanyi baja.</p> +<p>Már elhelyezkedtek a gondolában, mikor Editnek eszébe jutott +megkérdezni, hogy tulajdonképpen mi dolga Árkay bárónak a donna +neraval?</p> +<p>Tihanyi megmondta. A báró, aki mostanában Belizár mellett az +udvari intendáns szerepét vitte, szeretné, ha a Nera táncolna az +amerikai előtt. A nagy mogul unatkozik, Kizlár aga pedig neszét +vette a muszka kalandjának.</p> +<p>Már erősen hajnalodott, mikor csendesen végigeveztek a kihalt +Canalazzon. Ekkor kitünt, hogy a konty és a rojtos kendő mégsem +elegendő arra, hogy vérbeli venezianát csináljon az asszonyból.</p> +<p>Zepe ugyanis szimatolni kezdett a hajnali levegőben.</p> +<p>– Érzi a laguna illatát? – kérdezte egyszerre.</p> +<p>Edit megborzongott.</p> +<p>– Az egyetlen szag, amit nem tűrök. Ez a bomlás szaga. Olyan +szomoru és gyalázatos, mint minden, ami a bomlásra emlékeztet. +<span class="pagenum"><a name="Page_164" id= +"Page_164">-164-</a></span></p> +<p>Signore Zepe azonban ellenkező nézeten volt és mivel pezsgőt +ivott, nagy hévvel kifejtette a maga nézetét.</p> +<p>– Gyalázatos és szomoru szaga akkor lehetett Velencének, amikor +virágkorát élte. A bomlás azonban mindig szép és lélekemelő.</p> +<p>Edit kedvetlenül vállat vont, a kisérője azonban tovább +beszélt.</p> +<p>– Velence virágkorában itt óriási munka folyt, a város +világhatalmát alapozták és minden polgár a köz rabszolgája volt és +a patrióta düh vaskorbácsa alatt görnyedezett. A hatalom +előkészítése olyan, mint a sütés-főzés a lakoma előtt. A munka +rossz szagu és soha sem lehet cél, csak eszköz. Cél maga a lakoma, +az élvezet, szóval az, amit maga bomlásnak nevez. Mikor az +bekövetkezik, akkor kigyulladnak az összes mécsesek, az asztalok +megtelnek virággal, a serlegek borral. A vasból arany lesz, a +darócból bársony. A férfiak, akik addig katonák és pedánsak voltak, +költőkké és filozófusokká nemesednek. A nagylelkü pazarlás vágya +megmámorosítja a várost és a nők az erényt, amelyet nagyanyáik +évszázadokon át összekuporgattak, meghatóan nemes és graciózus +gesztussal szórják a szélbe. Óh igen, Velence bomladozik, de a +bomladozás nagyszerü és titokzatos szépségeket szabadít föl és a +szomoru illat, mely az erjedő lagunából kiemelkedik, épp oly +elragadó, mint a beteg gyöngykagylófény, amely a kupolák fölött +reszket. Én mindenesetre hálát adok a sorsnak, hogy Velence bomlása +és nem épülése idejében hozott ide. <span class="pagenum"><a name= +"Page_165" id="Page_165">-165-</a></span></p> +<p>– Mert akkor a Nera nem a keztyűjét, hanem az olvasóját adta +volna emlékül, – mondta Edit.</p> +<p>De aztán hirtelen elharapta a szót és az arca elé emelte a +papírlegyezőt.</p> +<p>– Occhio! – hörögte fojtott hangon és nyomatékkal.</p> +<p>A híd tetején, amely felé a gondola közeledett, Belizár állott. +A szegény Pantalone keresztbe font karokkal ácsorgott ott, és +elfakult, megkopott, elhízott és nyugdíjba küldött Napoleon módjára +nézte az Erberia alatt rakodó kofahajókat. Alkalmasint nem sokat +aludt az éjjel. Nem vette észre, hogy Colombina, akire e +pillanatban is annyi keserűséggel és vágyakozással gondolt, +megkövült arccal, behúzott nyakkal és leselkedő szemmel ül a +gondolában, amely e pillanatban nesztelenül siklik el a lába +alatt.</p> +<p>Zepe megnyomta az evezőt és besurrant az első fordulón. Edit +ekkor lerakta nagy veneziana-fésűit, fülkarikáit és rojtos kendőjét +és magára vette megint a kalapját meg a kabátját. A nyaka +belepirult az erőlködésbe, hogy elfojtsa a nevetést.</p> +<p>– Engem keres és nem lát meg! Született férj!</p> +<p>Tihanyi is viaskodott a jókedvével és midőn már nem bírta tovább +és kicsattant, magával ragadta az asszonyt is.</p> +<p>A gonosz kacagásuk úgy vonult végig a szürke falak között, mint +hóförgeteg a sirokkó szárnyán. <span class="pagenum"><a name= +"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p> +<div class="chapter"> +<h2>XIX.</h2> +</div> +<p>La Nera, la donna nera…</p> +<p>Az igazság az, hogy senkisem beszélt róla, csak az egy signore +Zepe. A fekete asszonyt, Velence ősi szatanikus tüzeinek papnőjét, +ő idézte föl a laguna párájából és lakást is ő adott neki a légies +városban, melyet ugyancsak az ő fantáziája vetített az ég alján ülő +felhőfalra. Hiszen Árkayt is ő tette kiváncsivá a Nerára.</p> +<p>A farsangon ugyan tényleg némi föltünést keltett egy féktelen +fekete dominó, a tavasszal pedig szó esett valami titokzatos nőről, +aki lefátyolozott arccal járt a férfiak után és léket vágott egy +orosz pénzeszsákon, de ezek jelentéktelen dolgok voltak és még az +sem volt bizonyos, hogy a kalandok hősnője ugyanegy asszony +volt-e.</p> +<p>Velencének esze ágában sem volt, hogy önmagára ismerjen a +tovasuhogó selyemárnyékban. A város fantáziája különben is +elsülyedt a történelmi katasztrófa örvényében, amely annak idején +elnyelte San Marco köztársaságát. A kispolgári élet, mely ma +virágos rétként terül el a régi Velence helyén, nem is sejti, hogy +miféle mérges nagy virágok és rettenetes fogu szárnyas hüllők +kövesednek odalenn a diluviumban.</p> +<p>De akár szétfolyó köd, akár forró hús és vér volt a fekete +dominó magja: Edit kedvet érzett, hogy magára öltse a +laguna-boszorkány repülő köntösét. Repülni, föléje emelkedni a +milliomos csőcseléknek, ez az élet farsangjának legfőbb diadala. +Azt mondta Tihanyinak, <span class="pagenum"><a name="Page_167" id= +"Page_167">-167-</a></span> hogy meg akarja tréfálni a +Belizár-kotériát, a Nera álarca alatt táncolni fog az urak előtt, +eljárja nekik a forlanát, természetesen pénzért, mert csak így lesz +teljes a tréfa. Belesodorni álarcos komédiájába a féltékenységet, +megcsalni Pantalonet magával Pantaloneval, egy csomó gazdag léhűtő +szívébe a vágyak és sejtelmek szikraesőjét szórni, gyujtogatni és +lángolni, közbe szamárfület mutatni Kizlár agának, azután hirtelen +eltünni, belefoszlani a laguna homályába és csak egy csengő kacagás +emlékét hagyni maga után: erre vágyódik minden Colombina.</p> +<p>A tréfa kivihetőnek látszott és Tihanyi rögtön fölajánlotta +segítségét. Ő, mint a lagunák opiumának betege, egyre a mult +kísérteteit kereste Velencében és ha nem talált, kész volt +ilyeneket teremteni.</p> +<p>Másnap már Giorgio, az ő gondolière-barátja, fölkereste Árkay +bárót. Titokzatos pofával – Giorgioban egy diplomata vagy egy +kerítő veszett kárba – előadta, hogy egy előkelő hölgy, akinek +ereiben régi dogek indigókék vére folyik, meg óhajt ismerkedni az +amerikaival. Giorgio járt már az Ariane-nál is, de ott nem +eresztették föl a hajólépcsőn. Mikor azt mondta, hogy a szóban +forgó hölgy – tekintettel főrangu családjára – csak álarc alatt +mutathatja magát, akkor a báró már tudta, hogy a Neráról van +szó.</p> +<p>Árkaynak azonban szkeptikus napja volt.</p> +<p>– Ki biztosít engem, hogy ez nem becsapás? Előkelő hölgy?! +Álarcot minden vászoncseléd tehet a képére.</p> +<p>Ő a pénzeért valami igazán finomat akart. <span class= +"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span></p> +<p>Giorgio azonban a helyzet magaslatán maradt.</p> +<p>– A báró úr szakértő előkelőség dolgában és maga fog itélni. A +donna el fogja táncolni a forlanát és ha az urak úgy találják, hogy +becsapták őket, akkor az idejükön kívül semmit sem fognak +veszíteni.</p> +<p>Ez a nagy önbizalom lefegyverezte a bárót és igen fölizgatta a +kiváncsiságát.</p> +<p>Edit ezalatt buzgón készült a szerepére. Mint rendesen, úgy most +is a saját fölcsigázott várakozásaiban kereste a dolog +fontosságának mértékét és oly komolyan vette ötletét, hogy nem is +tudott másra gondolni.</p> +<p>Mivel egyelőre még fogalma sem volt róla, hogy mi legyen a +forlana, signore Zepe hozott neki a Leon d’oro különszobájába egy +friauli parasztasszonykát, aki eljárta előtte a hegylakók táncát. A +menyecske komor és verejtékes kötelességtudással toppantotta, +karikázta és cifrázta végig a tánc összes lehetőségeit, Edit +azonban ebből a megmerevedett formalizmusból is ki tudta magának +hámozni a forlana eleven jelentőségét.</p> +<p>Harmadnap Árkay báró estebédre hívta a férfitársaságot. +Tihanyival együtt heten voltak egy előkelő vendéglő emeleti +szalonjában, és Belizár nélkül is sok milliót nyomtak. A vendéglátó +kivánságára „egész kedélyesen, csak szmokingban“ jelentek meg.</p> +<p>Asztalnál a báró a Nerára terelte a beszédet, de azután +hamarosan Tihanyinak engedte át a szót, aki mintegy koronatanuként +szerepelt ebben a titokzatos afférban. Tihanyi szerint egészen +biztos, hogy a Nera főúri család sarjadéka, talán nem is asszony, +hanem <span class="pagenum"><a name="Page_169" id= +"Page_169">-169-</a></span> fiatal leány, az ereiben izzó tűz +hajtja ki éjjelenkint a családi palotából… Árkay most már +kijátszotta nagy ütőjét, bejelentvén, hogy fél óra múlva itt lesz a +titokzatos hölgy. A gavallér házigazda desserthez a velencei dogék +unokáját fogja átnyújtani mélyen tisztelt vendégeinek.</p> +<p>Az urak nem vették a dolgot túlságos komolyan. Különösen a +budapestiek nem. Ezeket egyáltalában nem lehet nőkkel becsapni, +mert ha kétségük támad egy hölgy kiléte iránt, akkor elvből a +legrosszabbat gondolják és ha történetesen Sába királynő jönne +hozzájuk látogatóba, ők óvatosságból utcai leánynak néznék.</p> +<p>Tihanyi, aki ebben a jómódu társaságban a szolgálatkész jó fiú +szerepét adta, a báró kivánságára a vízre nyiló kis kapuban várta a +vendéget. Cigarettázva állott a gótikus ív alatt, a sós víztől +megrágott kőküszöbön, és kinézett a sötét csatornára, amelynek +tükrén óriás arany fűrészként táncolt valami lámpa visszfénye. +Végül – jókora késéssel – befordult Giorgio gondolája a sarkon és +megállott a kapu kikötőkarói között.</p> +<p>A Nera kibujt a fekete felze alól és Tihanyi oldalán fölsuhant +az emeletre. A lépcsőn odasúgta neki:</p> +<p>– Nagyon félek, pedig pezsgőt is ittam!</p> +<p>Bő selyemköpeny volt a vállán és nagy cappa a fején; a ruhájából +valami finom, forró parfüm áradt, melyet Zepe még soha sem érzett +rajta.</p> +<p>A domino megállott az ebédlő kandallója mellett és +végigmustrálta a szivarozgató társaság minden tagját. <span class= +"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> A szeme +végül hosszan megpihent Belizáron, akinek arca sárga és mogorva +volt. Ez a feketearcu fantóm, melynek két szeme sötét tűzben +ragyogott, valami furcsa, szorongó érzést terjesztett maga körül. A +budapesti urak azonban mégis józanul mosolyogtak, Árkay pedig +szükségesnek vélte, hogy valami bátorító és kissé szemérmetlen +bókot mondjon. Nera a szavába vágott. Francia nyelven, mély és +fojtott hangon, hogy a bárón kívül más nem is hallhatta, szólt:</p> +<p>– Engem félrevezettek. Azt mondták, csak egy ember lesz itt. De +most már mindegy! Hol a zene? Táncolni fogok – egy embernek.</p> +<p>Ez is a szerepéhez tartozott.</p> +<p>A zene – Tihanyi a stilus kedveért vak muzsikusokat hozott – +játszani kezdett. A Nera egy ideig még mozdulatlanul állott egy +helyen, majd megindult, mintha a zene ütemére körül akarná sétálni +a termet, közbe lecsúsztatta válláról és a padlóra ejtette a +dominót. A haja lángvörös volt, a ruhája fekete. A ruhadereka +mélyen, nagyon mélyen ki volt vágva, a szoknyája idomaihoz tapadó +vékony, igen vékony selyemkelméből készült. Némi habozás után +egyszerre két lábbal beleugrott a forlanába, mint a hideg +vízbe.</p> +<p>– A gyöngyei azonban igaziak, – suttogta egyik budapesti.</p> +<p>– Valami nagyklasszisu kokottnak látszik, – mormogta a +másik.</p> +<p>– A termete prima…</p> +<p>Edit vékony és acélos Artemisz-termetének kecsessége meglepte +Tihanyit is. <span class="pagenum"><a name="Page_171" id= +"Page_171">-171-</a></span></p> +<p>Az asszony különben mesterileg értett hozzá, hogy +fölismerhetetlenné tegye magát. Idegen illatszert használt; a +gyöngyöket, amiket viselt, aznap vette kölcsön az ékszerésztől; még +arra is kiterjedt a figyelme, hogy a vállára kis anyajegyet fessen +– az „esetleg jobban tájékozottak félrevezetése céljából“. De +Tihanyi megfigyelte azt is, hogy a testtartása és a járása is más, +mint egyébkor: ma kissé hátravetette felső testét a csipőiben.</p> +<p>A forlana tulajdonképpen táncparódia. A tizennyolcadik század +Velencéjének támadt az a dekadens ötlete, hogy táncolva kifigurázza +a friauli hegylakók esetlenségét. A selyemtopános könnyedség a +havasi pásztorok bocskoros nehézkességével kacérkodott. Ez talán a +nagy kurtizán válasza volt Rousseau természetimádására. Ennek a +táncnak nincsenek szabályai és figurái. A forlana akkor igazi +forlana, ha egy szeszélyes, vakmerő, önmagát gúnyoló szellem és egy +acélinu, habkönnyü fizikum tombolja ki magát rögtönzött +ötletességgel. Motivuma: a raffinement, amely együgyünek tetteti +magát; a contessa, aki pesztonkának öltözik; a grácia, amely +csetlik-botlik; az ügyetlen kis Psyche, aki orra bukik, de az +utolsó pillanatban mégis eszébe jut, hogy szárnya van.</p> +<p>A Nera mindjárt ezen kezdte: megbotlott és elcsúszott a +parkettán – az urak kínosan szisszentek föl – de azután gúnyos és +diadalmas könnyüséggel szállott tovább.</p> +<p>A Nera táncolt és a nézők szemei lassankint kigyulladtak. Nem, +ez nem volt álarcos ballerina, mint némelyek közülök gyanították. +Semmi iskola, semmi <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= +"Page_172">-172-</a></span> rutin, csupa egyéniség és +temperamentum. Egyikük-másikuk talán már látott is ilyesmit, +otthon, bizalmas családi körben, mikor valami finom asszonyka vagy +alamuszi leány, aki egy csepp pezsgőt ivott, azzal az ürüggyel, +hogy utánozni fogja az operett-start, megijesztette és gondolkodóba +ejtette a rokonságot a paródia medrén messzire túlcsapongó szilaj +szenvedélyességével. A szikra, mely a táncosnő szemében vibrál, égő +őserdők tűztengeréből került. Ehhez a tánchoz szinte hozzátartozik +a férjek és fitestvérek meghökkent ábrázata.</p> +<p>A Nera időközben már letépte magáról és messzire eldobta a +paródia szűk bohócruháját. Ha paródia volt még a tánca, akkor nem +az együgyü hegyipásztort figurázta, hanem valamit, ami milliószor +komolyabb és érzékenyebb volt: az asszonyt. Valami volt a táncában +a bacchansnő fájdalmas flagelláns-mámorából, amely kitép, szétfoszt +és a világ szeme közé szór mindent, ami titokzatos, gyöngéd és +sérthetetlen a nőben.</p> +<p>A Nera táncolt és a férfiak vágyteljes pillantásai úgy lobogták +körül vékony bokáit, mint tűzlángok a valkürt.</p> +<p>Belizár, aki eleintén jóllakott yankee-közömbösséggel szívta a +vastag havannáját, most ugyancsak figyelni kezdett. Egyszer valami +sejtelmes rémület nyilalt át a lelkén: a táncot nézve úgy érezte +magát, mintha megdagadt patak partján járna és a zúgó árban ismerős +épülettörmelékeket látna vágtatni. Honnan kerültek a hirtelen +fölbukkanó és hirtelen elmerülő <span class="pagenum"><a name= +"Page_173" id="Page_173">-173-</a></span> emlékek? Vajjon miféle +magasan álló házat sodort el a zavaros ár?</p> +<p>A lámpszákoszi táncra gondolt, amelyről Edit beszélt hellászi +útjukon. Igen, ilyenféle lehetett Salome tánca is. Az utolsó szó, +amit a nő kimondhat.</p> +<p>A zenészek fáradtak bele előbb, vagy a táncosnő? A tánc +váratlanul véget ért és a Nera remegve és szédülve burkolta +verejtékes vállát a köpenybe, melyet Árkay adott reá. A budapestiek +eszeveszetten tapsoltak, bravo-t és bis-t kiáltottak, Belizár +azonban zsebretett kezekkel ült a helyén, Tihanyi sápadt arca pedig +ezúttal krétafehér volt az izgalomtól, mintha kísértetet látott +volna.</p> +<p>Árkay báró összekulcsolta két kövér kanonokkezét.</p> +<p>– Pihenjen, madame, azután hadd gyönyörködjünk megint az ön +páratlan művészetében!</p> +<p>A dominó azonban a fejét rázta.</p> +<p>– Assez! – mormogta.</p> +<p>Tétova léptekkel megindult az ajtó felé, de azután meggondolta +magát és Belizárhoz ment. Vakmerően, szinte fenyegetően belefúrta +tüzes tekintetét az amerikai szemébe. Majd a vállára tette kezét és +francia nyelven a fülébe súgta:</p> +<p>– Önnek táncoltam. És most van egy órai időm, azt önnek +ajándékozom. Akarja? Én többet érek, mint ezek itt hiszik.</p> +<p>Valami édes illat áradt Belizár arcába, de ő idegennek és +ellenszenvesnek találta ezt a szagot. Editre gondolt, még pedig +meglepő közvetlenséggel, – ez a fekete <span class= +"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> rongy +azonban, aki Editre merte emlékeztetni, rettegéssel és haraggal +töltötte el.</p> +<p>Gőgösen vállat vont és fojtott hangon mormogta:</p> +<p>– Ha ön valamit ér, akkor miért dobálja el magát? Ha pedig +eldobálja magát, akkor nem ér semmit.</p> +<p>Ez a durvaság láthatólag meglepte a dominót. Kis ideig némán +állott, majd vállat vont és szárazon mondta:</p> +<p>– A szatócsok takarékoskodjanak, hogy a királyok +pazarolhassanak!</p> +<p>Azzal már ki is suhant az ajtón és szapora léptekkel ledobogott +a falépcsőn. Árkay báró tulajdonképpen a yankee kedveért hívta ide +a Nerat, de mikor észrevette, hogy azok nem tudnak megegyezni +egymással, Ezopus koszthordó kutyájának példájára magának akart +valamit megmenteni a lakomából és utána szaladt. De megkésett.</p> +<p>Mialatt az urak, a hallgataggá lett Belizár kivételével, +kiváncsi szóáradattal estek egymásnak, a Nera gondolája már +befordult a csatorna sarkán. A budapestiek megegyeztek abban, hogy +a fekete dominó magja csak valami nagyszabásu kokott lehet. Talán +egy nagyúr barátnője, akit az unalom és a pénzvágy ösztökél +kalandokra? Ladányi Editre egyikük sem gondolt, bár valamennyien +ismerték.</p> +<p>A Nera gondolája akkor már a Canal grande széles tükrén ringott. +A gondolás egy percre letette hosszú evezőjét, hogy levethesse +szmokingját és kék vászonzubbonyt húzzon a plasztrónja fölé. A Nera +gyanúsnak <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= +"Page_175">-175-</a></span> találta a veszteglést és kidugta fejét +a felze kis ajtaján.</p> +<p>– Maga az, si’ore Zepe?</p> +<p>Valóban Tihanyi állott Giorgio helyén.</p> +<p>– Meg van elégedve a sikerével? – kérdezte Zepe.</p> +<p>Edit leverten hajtotta le a fejét.</p> +<p>– Nem így gondoltam… Sületlen dolog volt…</p> +<p>– Mit mond, Edit? Hiszen minden nagyszerűen sikerült! Szinte +túlságosan jól ment!</p> +<p>Edit nem értette, hogy miért olyan elégedett Tihanyi, valamint +azt sem értette, hogy miért elégedetlen ő maga. Napok óta olyan +mámoros várakozásban élt, mint a játékos, aki mindenét föltette egy +kártyára. Rendkívüli izgalmakra, fantasztikus nyereségre, +megsemmisítő veszteségre volt elkészülve. De mi történt? Mindössze +annyi, hogy egypár közömbös embernek vacsora utáni szórakozással +szolgált. És bosszantotta az a lealázó józanság is, amellyel +Pantalone őt elhessegette magától. De akárhogyan volt is: a komédia +véget ért, megint itt volt a rettenetes, szürke <i>lundi</i>, +Editben pedig még egyre fokozódott a vasárnapi várakozás, az ünnepi +szomjúság.</p> +<p>Hej, ha ennek a velencei éjszakának még egy titkos rekesze +volna, egy mély és biztos földalatti boszorkány-barlangja, amelynek +küszöbén a beavatott leveti mindazt, ami rajta banális, gyáva és +idegen!</p> +<p>De most megszólalt signore Zepe.</p> +<p>– Donna Nera, – szólt, – hoztam pénzt a barbároktól. +<span class="pagenum"><a name="Page_176" id= +"Page_176">-176-</a></span> A kitünő messère Árkay egy kis erszényt +küld önnek.</p> +<p>Edit hallotta az aranypénz bágyadt csörgését.</p> +<p>– A szatócsok takarékoskodnak, hogy a királyok pazarolhassanak, +– mondta az asszony. – Vajjon el lehet ezt költeni egy +éjszakán?</p> +<p>– Legalább meg lehet próbálni, – szólt Tihanyi az evező után +nyúlva.</p> +<p>A gondola lassan siklott el az erkélyek alatt. Amint az ódon +paloták álmos ablakszemei megpillantották az álarcos nőt, aki +szétvetette köpenyét, hogy a tánctól ziháló mellét odakinálja a +nyári éjszakának, régi, forró emlékek kezdtek bennük erjedezni. +Visszaemlékeztek a hajdani velencei éjszakákra, amelyeknek +bársonyos homályát a vágy kormányozta titokzatos hajók +hasították.</p> +<p>Az ódon paloták eszmélni kezdtek, megrokkant falaik +kiegyenesedtek, megvakult ablakaik fölragyogtak.</p> +<p>Velence a csatorna fölött lebegő, vékony holdsarló fényében +ismét önmagára ismert. Óh igen, ez San-Marco városa, a lagunák +gyöngyékes kurtizán-királynője. A köntösén viseli Bizánc arany +pompáját, a testén Hellász márványszépségét, a lelkében Ázsia +titokzatos, vérengző és önmarcangoló ösztönét.</p> +<div class="chapter"> +<h2>XX.</h2> +</div> +<p>A levegő nagyon átlátszó lett és a távoli szigetek egészen közel +húzódtak a városhoz. Künn, a nagy Adria <span class= +"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> fölött, +valami óriás szárnyas hadsereg sorakozott: a sirokkó. A Lidó felől +chioggiota hajók osontak be, alázatosan leeresztve latin +vitorlájukat és megkönnyebbülten, hogy idejében még beérhettek a +biztos lagunába.</p> +<p>Két nappal a Nera-estély után Árkayné a Piazettán véletlenül +elfogta Editet. Estebéd idején volt. Edit egyedül evickélt a +sétálok áradatában, a báróné két karjába két óriás gyereke +kapaszkodott.</p> +<p>– Csak nem voltál beteg? – aggodalmaskodott a jó barátnő. – +Kissé mintha megfogytál volna…</p> +<p>– Nincs semmi bajom…</p> +<p>– Az imént elnéztelek, amint magadban jártál és – bocsáss meg +ostoba ötletemért! – szinte elszomorodtam, hogy milyen árva vagy, – +mondta Árkayné. – Soha sem ismertem asszonyt, akihez oly kevéssé +illenék az egyedüllét, mint hozzád.</p> +<p>– Igen, – adta vissza Edit, – az udvarlók kiegészítenek engemet, +mint az angyalok a szent koronát. Sajnálom, hogy ma csonka +benyomást kell reád tennem.</p> +<p>– Van estére valami terved? Nem volna kedved megint egyszer +velünk vacsorázni? – kérdezte Árkayné.</p> +<p>A roham olyan váratlanul jött, hogy Edit nem tudott már védelmi +állásba helyezkedni. Különben mindegy! Tényleg nem volt semmi +terve.</p> +<p>Úgylátszik, a titokzatos flirtje már véget ért, – állapította +meg magában a báróné. – Mert hogy Edit hosszú bujdosásának +ilyenféle oka volt, abban egyetlen asszony sem kételkedett. +<span class="pagenum"><a name="Page_178" id= +"Page_178">-178-</a></span></p> +<p>Árkayné megörült, hogy kellemes estét szerezhet Belizárnak és az +amerikai a báróval együtt hamarosan elő is került a sétáló +sokaságból.</p> +<p>– A tékozló leányunk tiszteletére le fogjuk öletni a legkövérebb +borjut, – mondta Árkay.</p> +<p>Igazán nagyon gazdag vacsorát rendelt a fogadóban.</p> +<p>Asztalnál a báró azzal mulattatta Editet, hogy töviről-hegyire +elmondta neki a donna Nerával való kalandjukat. Azon kezdte, hogy +„ez magának való eset, édes Edit“, – de hogy miért neki való, azt +nem mondta meg. Az urak eredetileg úgy állapodtak meg, hogy otthon +titokban fogják tartani az egész dolgot, mivel azonban a kaland +váratlanul szelid lefolyást vett, mégis csak elfecsegték az +asszonyoknak. És Árkaynak határozottan jól esett, mikor a felesége +megfenyegette az ujjával: Nagy zsiványok vagytok ti férfiak!</p> +<p>– A Nera, – magyarázta Editnek, – a Nera szépnövésü nő, fél +fejjel nagyobb, mint maga és valamivel húsosabb…</p> +<p>Árkayné fennakadt az ura stilusán. Ő különben állandóan úgy bánt +Árkayval (a legelszántabb bankcápák egyikével), mintha az áldott +szívü, de kissé parlagias ember volna, akinek magyaros szókimondása +már nem illik bele a modern világba.</p> +<p>– Ugyan öregem, miféle összehasonlítás ez? – fakadt ki +bosszúsan.</p> +<p>– Edit nem olyan prüd, mint te, – védekezett a báró.</p> +<p>És meglátszott sugárzó arcán, mennyire örül neki, <span class= +"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span> hogy +Edit nem prüd és mennyire örül annak is, hogy a felesége prüd.</p> +<p>Belizár nem szólt bele; a komor, sárga vércseszeme azonban egyre +ott tévelygett Edit profilja körül.</p> +<p>A yankee sejt valamit, – állapította meg magában Edit. Asszonyi +módszer szerint most már tüntetve érdeklődött a kaland részletei +iránt. Azért is. A báró, aki néhanapján a raffinált nőbarát +babérjaira is pályázott, azt találta mondani, hogy a Nerának szép a +lába, de a bokája karcsúbb is lehetne…</p> +<p>Tökfilkó! – gondolta magában Edit, miközben az asztal alatt +keresztbe tette finom rajzu két bokáját.</p> +<p>Estebéd után a társaság megint kikivánkozott a csillagos ég alá. +A lappangó sirokkó gyötrő fülledtséggel töltötte be a levegőt, +amitől az embereknek az orruk és a tenyerük viszketett. Edit a +társasággal maradt és Árkayné azt a benyomást nyerte, hogy a +barátnője nem tud mit kezdeni az idejével.</p> +<p>– Nem tudod véletlenül, hogy hol züllik mostanában Tihanyi? – +kérdezte budapesti tájszólásban, a tapintatlannak született nő +csalhatatlan ösztönével, de minden szándékosság nélkül.</p> +<p>– Nem szolgálhatok vele, – válaszolt Edit fagyosan.</p> +<p>A furcsa az volt, hogy ekkor nem Edit, hanem Árkayné pirult +el.</p> +<p>A Riván nagy csapat gondolás ácsorgott, hangos szóval kinálkozva +a járókelőknek.</p> +<p>– Ez utálatos! – mormogta Edit. <span class="pagenum"><a name= +"Page_180" id="Page_180">-180-</a></span></p> +<p>– Micsoda? – csodálkozott a báróné.</p> +<p>– Ez – minden – ezek a gondolások is… Evezéssel keresik a +kenyerüket… Még ott tartanak, ahol dédapáik a lepantói csata +napján… Egy kis motor jobban és olcsóbban elvégezhetné az ő +dolgukat… Nem utálatos, hogy annyi erős nagy kamasz inaszakadtáig +töri magát a fölösleges munkában?</p> +<p>– Bocsánat! – vágott közbe Árkay, – én praktikus gondolkozásu +ember vagyok, de azért mégis azt mondom, hogy nem szabad minden +romantikát kipusztítani az életből…</p> +<p>Edit szembe fordult vele, a sirokkó minden idegessége ott +vibrált a bőre alatt.</p> +<p>– Romantika az, ha talyigán utazom ott, ahol gyorsvonat is jár? +Ez nem romantika, hanem bárgyuság, vagy pedig komédia! És +egyáltalában: én az üzleti módszert, amellyel a velenceiek az ő +romantikájukat kilószámra kimérik, valósággal sértőnek találom.</p> +<p>– Miért volna sértő? – kedélyeskedett Árkay.</p> +<p>– Velence valamikor tenger volt, de ma pocsolya és engem +bosszant, hogy ezek a kis piócák itt mindig úgy beszélnek a hajdani +emberevő cápákról, mint az ő néhai volt nagyapáikról. Velence – +ugyebár? – az előkelőség és a szerelem városaként szerepel a +köztudatban. De ez csak papirmasé utánzat, amit a vendéglősök +ipartestülete szerzett be az idegenek számára. A velencei +előkelőség üres kulissza, palotahomlokzat, mögötte nincs semmi, +csak mocsok és korhadás…</p> +<p>– És a velencei szerelem? – élhetetlenkedett Árkay. <span class= +"pagenum"><a name="Page_181" id="Page_181">-181-</a></span></p> +<p>– Olyan, amilyennek az ipartestület elképzeli: gitár, galamb, +gondola, holdfény.</p> +<p>A báró azonban makacs romantikus volt.</p> +<p>– Én bizony szeretem a titokzatos melanchóliát, amely ezt a +várost jellemzi.</p> +<p>Edit kajánul mosolygott.</p> +<p>– A melanchóliát is az ipartestület csinálja. Ha a pikkoló +elneveti magát, akkor fülön fogja a sápadt arcu főpincér: Nem +tudod, te haszontalan, hogy mylord Árkay melanchóliát parancsolt? – +Ezek különben nem is ismerik a saját városukat. Ők a rothadás +foszlányait árulják, a melanchóliát, a gitárt, a galambokat és azt +hiszik, hogy ez az igazi Velence.</p> +<p>– Hát milyen az igazi Velence? – kérdezte Árkay.</p> +<p>Valami keserü válasz torzította el Edit ajkát, az utolsó +pillanatban azonban mégis elharapta. Kitérően mondta:</p> +<p>– Mindenkinek olyan Velence jut, aminőt megérdemel.</p> +<p>Belizárt, aki némán és figyelmesen végighallgatta a vitájukat, +kellemesen érintette, hogy az asszony ellene fordult mindannak, +amiben ő ösztönszerűleg a maga ellenségét látta, de ennyi keserü +hév mégis meglepte.</p> +<p>– Maga nem szereti Velencét? – kérdezte Edittől.</p> +<p>Újabban már annyira elszoktak attól, hogy egyenesen egymáshoz +intézzék a szót, hogy az asszony meglepődött, sőt némileg zavarba +is jött. Válasz helyett lemondóan legyintett a kezével. +<span class="pagenum"><a name="Page_182" id= +"Page_182">-182-</a></span></p> +<p>– Ha nem szereti, akkor joggal kérdezhetném: miért van itt? – +faggatta tovább szívósan és kiméletlenül az amerikai.</p> +<p>Edit csodálkozva mérte végig. Mit akar ez? Amióta különben +eltávolodtak egymástól, megint nagyobbnak és erősebbnek látta ezt +az embert.</p> +<p>– Miért vagyok itt? Hát tudom én? Én csak azt tudom, hogy holnap +éjjel már nem leszek itt.</p> +<p>Ez a kesernyés hangon tett kijelentése kínosan meglepte a +társaság némely tagját. A budapestiek, amint észrevették, hogy +Belizár és Edit komoly beszédbe elegyednek, összetanult +diszkrécióval elmaradoztak mellőlük. Most már ketten úsztak az +idegen emberek áradatában.</p> +<p>– Komoly az, amit mondott? – kérdezte az amerikai.</p> +<p>– Hogy holnap utazom? Komoly.</p> +<p>– Akkor kérek magától valamit. Egy utolsó kegyet, – tette hozzá +fanyar mosollyal.</p> +<p>Edit kissé elhúzta az alsó ajkát.</p> +<p>– Parancsoljon velem, mister, – mondta hasonló álpáthosszal.</p> +<p>– Engedje meg, hogy az Ariane vihesse magát Fiuméba.</p> +<p>Az asszony meghökkenve mérte végig.</p> +<p>– Mire való volna az?</p> +<p>Belizár körülnézett, de mivel csak fehér angolokat és szürke +németeket látott maga körül, tovább beszélt. <span class= +"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span></p> +<p>– Magam is hazamegyek Amerikába… Úgy gondolom, hogy nem fogjuk +egymást többet viszontlátni ebben a rövid életben… Abba, hogy +magától távol kell élnem, bele tudok törődni. Az én vállam nehezebb +zsákokat is elbírt már. Van azonban valami, amibe semmiképpen sem +tudok belenyugodni.</p> +<p>Edit nem merte megkérdezni, hogy mi legyen az, de Belizár +kérdezetlenül is elmondta.</p> +<p>– Nem tudok belenyugodni a gondolatba, hogy magát talán csak +valami véletlenség szakította el tőlem, esetleg valami +ügyetlenségem, egy akaratlan mulasztásom…</p> +<p>A hangja most annyira remegett az indulattól, hogy Edit riadtan +tekintett reá.</p> +<p>– Ilyesmiről szó sem lehet, Belizár. Magát semmi felelősség nem +terheli a mi dolgunkban. Ellenkezőleg!</p> +<p>– És még valamitől félek, – folytatta az amerikai. – A +tetszhaláltól. A gondolattól, hogy talán nem is haltam meg végleg a +maga számára, hogy bizonyos körülmények között megint föl fogok +támadni…</p> +<p>– És az félelmes volna? – kérdezte Edit különös mosollyal az +ajka szélén.</p> +<p>– Tűrhetetlen volna, mert akkor már késő volna. Én nem tudok már +kivergődni a földhegy alól, amit reám szórt…</p> +<p>Az asszony nem válaszolt, csak olyanféle befejező mozdulatot +tett a kezével, mint a pap, mikor azt mondja: pax tecum.</p> +<p>– Ne féljen tőlem, – folytatta Belizár. – Sem <span class= +"pagenum"><a name="Page_184" id="Page_184">-184-</a></span> +koldulni, sem zsarolni nem fogok. Egyszer ugyan ellágyultam +életemben, de most megint férfi vagyok. Én megértek és elfogadok +mindent, ami elkerülhetetlen. Ha megtölti a fegyvert, a szívemnek +fordítja és meghúzza a ravaszt, akkor tudom miről van szó, +meghalok, mert a dolog elkerülhetetlen. Mostanában azonban +sötétségben botorkálok és nem tudom, hogy merre menjek. Az a +lealázó érzés gyötör, hogy a kilincs itt van a kezem ügyében, +kapkodok utána, de nem találom meg.</p> +<p>Dühös mozdulatot tett a kezével, – ha most megkaphatta volna azt +a bizonyos kilincset, az bizony darabokra tört volna.</p> +<p>– És azt hiszi, hogy a mécses nálam van? – kérdezte Edit halkan. +– Mennyire téved, Belizár! Én nem is botorkálok, hanem zuhanok, sőt +meglehet, hogy már ki is törtem a nyakamat. Mondja, mit akar +tulajdonképpen tőlem?</p> +<p>– Le akarok számolni, nem magával, csak magammal, ön pedig +legyen ebben a segítségemre. Isten hozzádot akarok mondani a +multnak.</p> +<p>Az asszony Belizár arcába tekintett és megszeppent egy kissé. +Valami rettenetes keserü elszántság vonaglott ezen az arcon. A Kain +elszántsága. Ő is testvérgyilkosságra gondol: a józan Belizár meg +akarja fojtani a szerelmes Belizárt és azt kivánja, hogy az asszony +tartsa neki a fáklyát.</p> +<p>– Mi ketten, – kezdte megint az amerikai, – megittuk együtt +Hellász legjobb borát. Most rendezzünk búcsulakomát és hívjuk meg +harmadiknak nem a szerelmet, hanem az igazságot. <span class= +"pagenum"><a name="Page_185" id="Page_185">-185-</a></span></p> +<p>Edit a fejét rázta.</p> +<p>– Én azonban nem szeretem az igazságot, Belizár. Az igazság +tolakodó udvari bolond, aki azzal keresi a kenyerét, hogy +kellemetlenségeket mond az embereknek. Az éveinket és az +adósságainkat hánytorgatja. Pedig az igazságnak nincs igaza, mert +néha az évek az ifjúságot hozzák, az adósságok pedig a gazdagságot. +Csak igen nagy urak engedhetik maguknak azt a fényűzést, hogy +asztalukhoz engedjék ezt a veszedelmes bolondot.</p> +<p>Kis szünet után újból kezdte:</p> +<p>– Az igazság az asszony ősi ellensége. Ha együtt hívja meg őket, +akkor az a lapíthák és kentaurok lakomája lesz: a vége gyilkolás. +Vagy az asszony öli meg az igazságot, vagy az igazság az +asszonyt.</p> +<p>Most már Belizár is elmosolyodott, a mitológiai hasonlat régi +emlékeket idézett föl benne.</p> +<p>– Van egy másik igazság is, Edit, az nem emberi, hanem isteni +természetü.</p> +<p>– Tudom, a metódista papok igazsága, de az most fönn alszik a +hetedik mennyországban és csak itélet napján fog a földre +szállani.</p> +<p>– Ha salvus conductus-t biztosít neki, talán most is +leereszkedik. Nem gondolja, hogy isteneknek való lakoma lehetne? +Bele fogunk nézni egymás szemébe és szívébe. Ami hazugság, fájdalom +és bűn volt a szerelmünkben, attól meg fogunk tisztulni. Nem +gondolja, hogy ez a legnemesebb módja annak, ahogyan két ember +végezhet egymással? Végül pedig…</p> +<p>– Végül pedig? <span class="pagenum"><a name="Page_186" id= +"Page_186">-186-</a></span></p> +<p>– Kezet adunk egymásnak. Emberek vagyunk, testvérek. Kétfelé +megyünk, maga Budapestre, én Amerikába.</p> +<p>Edit, aki eddig teli volt ideges harci kedvvel, egyszerre valami +ernyedtséget érzett. Megint túllépett valami csúcson és +ellenállhatatlanul siklott lefelé. Tulajdonképpen miért is +védekezik ő annyira Belizár kivánsága ellen? Hát nem mindegy, hogy +így utazik-e, vagy úgy? Egészen mindegy!</p> +<p>Belizár maga is meglepőnek találta, mikor az asszony így +szólt:</p> +<p>– Nem bánom… Amint akarja…</p> +<p>Pedig valószínü, hogy a lakoma vége temetődúlás lesz. A +halottak, akik oly régen pihentek, mind napfényre fognak megint +kerülni. No de mindegy!</p> +<div class="chapter"> +<h2>XXI.</h2> +</div> +<p>Elutazása napján Editnek még meg kellett látogatnia egy +leánykori barátnőjét, Titusz Klárát. Ez a Titusz Klára néhány +esztendő óta özvegyi gyászával nagy, szinte, titokzatos +visszavonultságban élt Velencében. Egy véletlen találkozásuk +alkalmával, régi emlékek okozta ellágyulásának hatása alatt, Edit +fölajánlotta neki, hogy föl fogja keresni – úgy érezte, hogy ezzel +irgalmas cselekedetet művel – de ez a dolga is, mint annyi más, az +utolsó órákra maradt.</p> +<p>Tizenkét esztendővel ezelőtt Edit azt az irigységgel vegyes +forró rajongást érezte „a boldog Klára“ <span class= +"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> iránt, +amit iskolásleányok néha szép és előkelő társnőik iránt érezni +szoktak. Ha szeretett volna valakivel cserélni, akkor Klára volt +az. Leánya volt Titusznak, a nagy festőnek, akinek arcképe már +régen ott függött a firenzei Uffiziben. Valamikor szomszédgyermekek +voltak Budapesten és Edit boldog volt, ha átmehetett Tituszék kis +palotájába, amely teli volt öblös régi bútorok, képek, állatbőrök, +brokátszövetek és fegyverek színpompájával. Ezt a nagyszerü művészi +miliőt irigyelte Klárától, de még inkább oroszlánfejü apját, aki +csillogó, bőkezü és szeretetreméltó volt, mint egy +renaissance-fejedelem és aki gyöngéd lovagiassággal tisztelte +Klárában a nőt már akkor is, mikor az még rövidszoknyás leányka +volt.</p> +<p>Edit akkoriban magasabbrendü lényt látott barátnőjében, aki – +bár eleget voltak együtt – lelkileg mégis idegen maradt hozzá. Nem +volt kimondottan szép gyermek, de domboru homloku, halántékban +keskeny fejével, előreálló állával, csodásan finom és egyenletesen +sápadt bőrével olyan idegenszerü és előkelő benyomást tett, mint +egy prerafaelita arkangyal.</p> +<p>Néhány esztendővel ezelőtt felesége lett Vajda Györgynek, a +fiatal zeneszerzőnek, akinek nevét már Európa minden zeneértője +ismerte. Óh, hogy irigyelte Edit, aki már akkor is rajongott a +híres emberekért! Esküvőjük után a fiatalok Velencébe jöttek, ahol +Vajda be akarta fejezni zenés nagy passió-játékát. Velencében a +művész hirtelen megbetegedett és mire betegségének híre eljutott +Magyarországba, már meg is halt. Az emberek országos csapásként +gyászolták az ifju lángész pályájának hirtelen megszakadását. +Özvegye <span class="pagenum"><a name="Page_188" id= +"Page_188">-188-</a></span> a velencei Cimeteroban temette el és +azóta nem hagyta el többet a várost. Itt maradt, mint a gyermek az +összetört korsó cserepei mellett. Edit velencei barátai nem is +szerettek Kláráról beszélni; a boldog ember szívesen kerüli a gyász +és a szenvedés emlékeit.</p> +<p>Ennek az asszonynak szólt Edit utolsó velencei látogatása. Forró +részvéttel a szívében lépett be az ódon ház kapuján, de – melyikünk +felelhet a szíve mélyén lappangó ismeretlen szörnyetegekért? – némi +be nem vallott elégtételt is érzett, hogy az, akit egykor oly +nagyon irigyelt, most rászolgált az ő szánakozására.</p> +<p>Egy kis csalódás érte azonban, amint bekopogtatott a harmadik +emeleti lakásba. A barátnője nem rogyott könnyezve a nyakába, hanem +fölemelt fejjel, mosolyogva nyujtott neki kezet. A multkoriban csak +futólagosan látta Edit, de most megállapíthatta, hogy jó színben +van, kissé meg is hízott és egyáltalában nem úgy fest, mintha +megtörte volna a bánat. Most is csupa derüs nyugalom volt, csak a +mélyen fekvő szép szeme volt fénytelenebb, mint hajdanában.</p> +<p>– Szíve sohasem volt ennek a szelid, fehér asszonynak, – mondta +Edit magában.</p> +<p>Az ablak mellett festőállvány állott. Edit tudta, hogy a +barátnője hajdanában festegetni szokott és egy pillantást vetett a +félig befejezett képre. A meglehetősen édeskés, de jól megrajzolt +genre mosolygó, rózsás nimfát ábrázolt, aki egy szurtos kis +faunkölyköt mosdat a forrásban.</p> +<p>– Megint művészettel foglalkozol? – kérdezte Edit. <span class= +"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span></p> +<p>– Nem művészettel, hanem iparral, – válaszolt Klára. – +Reklám-képeket festek. Ez itt egy szappangyár hirdetése lesz. Van +egy berlini cég, amely kétszáz márkát fizet egy-egy ilyen képért. +Havonkint hármat-négyet szállítok nekik, de keményen meg kell +dolgoznom.</p> +<p>A művészetnek ilyen módon való elárulása és saját tehetségének +semmibevevése sehogysem vallott a régi Klárára.</p> +<p>– Miért töröd magadat ilyen munkában? – csodálkozott Edit.</p> +<p>– Szükségből. Gyurka legénykorából egypár ezer forint adósság +maradt reánk és azt ki kell fizetni. Három-négy esztendő múlva +rendben lesz ez a dolog.</p> +<p>Edit még jobban elcsodálkozott.</p> +<p>– És az édesapád? – Hiszen ő jómódu.</p> +<p>– Az édesapám természetesen szívesen adna pénzt, de én nem +tartom helyesnek, hogy ő fizesse ki Gyurka adósságait. Gyurka is +igen kényes volt az ilyenekben…</p> +<p>Edit érthetetlennek találta mindezt.</p> +<p>– Tulajdonképpen miért élsz te itt Velencében, az apád pedig +Budapesten? Hiszen ti nagyon szeretitek egymást.</p> +<p>– Eleintén haza akart vinni, – magyarázta Klára, – de most már +belátja, hogy jobb, ha itt maradok, míg mindent el nem rendeztem. Ő +különben minden hónapban meg szokott látogatni.</p> +<p>Egy kócos kis olasz leány teát hozott; Klára telitöltötte a +csészéket, miközben a balkezében fogta a kannát. <span class= +"pagenum"><a name="Page_190" id="Page_190">-190-</a></span></p> +<p>– Emlékszel még, hogy balkezes vagyok? – mondta csendesen +mosolyogva. – Gyurka ezért sokat kötekedett velem, Balog Klárinak +nevezett.</p> +<p>Hétköznapi dolgokról kezdtek beszélgetni. Klára egyáltalában nem +beszélt az ura haláláról, a nevét azonban minduntalan emlegette. Ha +véleményt mondott valamiről, mindjárt hozzátette azt is, hogy +Gyurka hogyan vélekedett hasonló esetben. Ők ketten sok dologban +nem értettek egyet, Gyurkának olykor furcsa nézetei voltak, +amelyeket nem lehetett kiverni a fejéből. Ezt nevetve mondta az +özvegy. Egészben véve úgy viselkedett, mintha az ura nem is halt +volna meg, hanem künn sétálna valahol a Riván, vagy talán a Quadri +előtt ülne, a feleségének pedig megvolna az a megnyugtató érzése, +hogy estére majd haza fog jönni.</p> +<p>A különös viselkedése hihetetlenül fölizgatta Edit fantáziáját. +Mi ez? Miféle titokzatos erő keményíti meg ennek az asszonynak a +szívét? Klára úgy viselkedett, mintha sikerült volna kifognia a +halálon. A nagy tél elfagyasztotta minden vetését, de ő kunyhót +épített magának a jégen, mint az eszkimó, és azt tőle telhetőleg +lakályossá is tette. A szerelme meghalt, de a gondjai még éltek és +míg az uráért dolgozhatott, addig még némileg feleségnek érezhette +magát. Ennek az illuziójának föláldozott mindent, egyebek között a +saját művészetét is, amelyet pedig annak előtte szentnek tekintett. +Nem is mert hazamenni az édesapjához, mert tudta, hogy igazi és +végleges özvegysége akkor fog kezdődni, ha elhagyja Velencét és +megváltoztatja mostani életmódját.</p> +<p>Edit mindezt inkább megsejtette, mint megértette. <span class= +"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> De ez a +férj, aki láthatatlan volt és mégis betöltötte az egész házat és +zsarnoksága alatt tartotta a felesége minden gondolatát, +fölháborította. Ha valaki halott, akkor maradjon nyugton a +sírjában.</p> +<p>Rögtön meg is kezdte az ellenségeskedést a szegény Vajdával +szemben.</p> +<p>– Mondd csak, Klára, ki volt a te leánykori flörtöd? – kérdezte +mosolygó perfidiával.</p> +<p>Az özvegy derülten rázta a fejét.</p> +<p>– Nekem nem volt flörtöm.</p> +<p>– Ez tulajdonképpen gyalázatos igazságtalanság, – heveskedett +Edit. – A férjeink elvárják tőlünk, hogy első ábrándjaink is az +övék legyenek és ezeket néha meg is kapják, – ők pedig mocskos +testtel és lélekkel közelednek hozzánk. És mind ilyenek, mind!</p> +<p>– Ha mind ilyenek volnának, akkor én sohasem mentem volna +férjhez, – mondta Klára csöndesen.</p> +<p>– Hát te azt hiszed, te azt képzeled, hogy a te urad?…</p> +<p>Klára fehér arca rózsás lett, amint halkan mondta:</p> +<p>– Az én uram épp oly tisztán jött a házasságba, mint én… Nem +tudom, ismered-e a házasságom előzményeit? Gyurka parasztgyerek +volt és édesapám födözte föl a tehetségét. Ő is taníttatta. +Tizenkét éves koromban már tudtam, hogy a felesége leszek… Ő is +tudta… Bár négy esztendővel idősebb volt nálam, mégis én neveltem. +Úgy bántam vele, mint a tulajdonommal. Édesapám bizonyos dolgokban +különös ember volt, az ő kívánságára nekem leánykoromban már +tisztában kellett lennem mindennel, ami fölséges <span class= +"pagenum"><a name="Page_192" id="Page_192">-192-</a></span> és ami +förtelmes az asszony életében. Ezek után talán meg fogod érteni, +hogy én és Gyurka megígértük egymásnak, hogy megvárjuk egymást és +meg is vártuk egymást…</p> +<p>Az özvegy elhallgatott, az arca most már vérvörös volt. Ezt el +kellett mondania, tartozott vele a saját büszkeségének. Edit pedig +valami áhítatos szédülést érzett. Lehetséges ilyesmi? Amint maga +elé képzelte Vajdát, akit egyszer-kétszer a hangversenyteremben +látott, azt a tiszta homloku, gyermekszemü embert, – elhitte, hogy +lehetséges.</p> +<p>Ezek után már nem tudtak egymásnak mit mondani. Már esteledett – +a gótikus pergola oszlopai mögött piros volt az ég – és Edit +fölkelt, hogy búcsut mondjon barátnőjének. A zongora mellett +állottak és Edit tekintete tentával teleírt kottapapirosra +esett.</p> +<p>– Elkészült valami a passiójátékból? – kérdezte.</p> +<p>– Csak néhány vázlat…</p> +<p>– Azok nem fognak a nyilvánosság elé kerülni?</p> +<p>– Óh nem, megígértem, hogy egyszer majd elégetem…</p> +<p>Klára, mintha féltené a kottáit Edit pillantásaitól, rájuk +hajtotta a zongoratakarót.</p> +<p>Edit azalatt benézett a szomszéd szoba nyitott ajtaján. A +vörhenyes esti fényben széles olasz ágyat látott. A fogason bársony +házikabát és férfisapka függött. Edit szívén valami vidám kis gyanu +nyilalt keresztül… Hátha ez az asszonyka nem is Gyurka kedvéért +maradt Velencében? A következő pillanatban azonban <span class= +"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span> már +elhessegette magától ezt az ötletet. A finom orra megszimatolta az +erény hervadt szagát. Ez az apácakolostorok illata. A házikabát +bizonyára évek óta ott lóg már a fogason, olyan petyhüdt, kihült és +szomoru, mint a lenyúzott állatbőr. Az ágy fölött a quatrocento +valamelyik festőjének Veronika-kendője függött a falon. A sárga, +elgyötört Krisztus-fej arca a rettenetes bizánci tüskekoronás fejre +emlékeztette Editet, amely évszázadok multán megint keresztül +ütötte magát a Hagia Szófia pogány aranyozásain. Az asszony szívét +egyszerre forró fájdalom árasztotta el. Szeretett volna a mosolygó +Klára keblére borulni és addig sírni, míg a barátnője szeméből is +megerednek a könnyek. De nem merte megtenni. Úgy sejtette, hogy +Klára nem eresztené a maga közelébe. Ez az asszony hihetetlenül +önző a maga fájdalmában, egy morzsányit sem enged át belőle másnak. +Igy hát csak megérintette ajkával az özvegy hűvös arcát és sietve +eltávozott.</p> +<p>A fogadójában már várta a komornája az elkészített podgyásszal. +Bárkába ültek és a Dogana felé eveztek, ahol az Ariane fütött +kazánokkal várta őket. Útjuk megint elvezetett a ház előtt, ahol +Titusz Klára lakott. Az emeletről zongorajáték hallatszott. Tömör +és vontatott akkordok szárnyaltak a homályba borult csatorna +fölött. Ezek a hangok, amelyeket Edit kimondhatatlan édeseknek és +szomorúknak talált, Vajda György lelkéből fakadtak.</p> +<p>– Gyurka hazajött. Most öleli meg a feleségét, – mondta magában +Edit.</p> +<p>Lehunyta a szemét, visszatámaszkodott a bőrülésen <span class= +"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> és – +mint egykor, kisleány korában – megint fájdalmas irigységet érzett +Klára, a boldog Titusz Klára iránt. És most már tisztában volt +azzal is, hogy a saját életét darabokra törte, mint a +kristálygömböt, a szilánkjait pedig elszórta száz posványban.</p> +<div class="chapter"> +<h2>XXII.</h2> +</div> +<p>Estére megint erősebb lett a sirokkó.</p> +<p>Künn a Lidón túl olyan zürzavar volt, mintha a mindenség +kifordult volna sarkaiból. Minden atóm vágtató és zuhanó mozgásban +volt, az ég kristálykupolája beszakadt és harsogó levegő-tömegeket +zúdított a tengerbe, a hullámok pedig megháborodott paripákként +ágaskodtak és rohanták meg egymást.</p> +<p>Az Ariane fehér nagy tömege buzgó erőlködéssel törtetett +keresztül a khaotikus éjszakán. Benn, a hajótest biztos méhében, a +könyvtár lámpájának csendes zöld fényében, két ember ült, aki nem +törődött a viharral, hanem halk hangon beszélgetett. Edit és +Belizár. Harmadiknak ott ült közöttük az Igazság, de nem +istenasszony, hanem halálfejü rém képében.</p> +<p>– Reggel Fiuméban leszünk, – mondta az amerikai. – Maga +Budapestre megy?</p> +<p>– Budapestre. És most, hogy kimondom, kicsit furcsának találom. +Az összes helyek közül, amelyeket ismerek, Budapestet szeretem +legkevésbbé. De hát ott lakom.</p> +<p>– Mit fog ott csinálni? <span class="pagenum"><a name="Page_195" +id="Page_195">-195-</a></span></p> +<p>– Visszafekszem a kriptámba.</p> +<p>– Mennyi időre? – kérdezte Belizár epésen.</p> +<p>– Legjobb volna, ha örökre. A legnagyobb szerencsétlenség, ami +érhet, az volna, ha megint kikelnék, mert újra csak azt +tapasztalnám, hogy hazajáró lélek vagyok, semmi keresnivalóm az +emberek között.</p> +<p>Ez a száraz és reménytelen hang különösen érintette +Belizárt.</p> +<p>– Mi történt magával, Edit? – kérdezte halkabban.</p> +<p>– Elvesztettem egy csatát. Az egész eddigi életem csupa +csatavesztés volt, de azt hiszem, ez az utolsó volt a döntő. Az én +Mohácsom.</p> +<p>– És annak én vagyok az oka?</p> +<p>Edit kesernyésen és elnézően mosolygott.</p> +<p>– Óh nem, magának mindehhez semmi köze.</p> +<p>– Mondja, Edit, de őszintén: szeretett engem valaha?</p> +<p>– Őszintén, – mert az én Mohácsomnál ott vesztek az én forró és +színes hazugságaim is – akartam magát szeretni, szerettem volna +szeretni, de nem sikerült. Az én egész életem örökös utazás volt a +férfi felé, de nem tudtam megérkezni és most már biztosra veszem, +hogy nem is fogok megérkezni soha.</p> +<p>– Mondja, Edit, nem hóbortosságok ezek?</p> +<p>– Meglehet, de annyi bizonyos, hogy sohasem vagyok olyan +rettenetesen egyedül, mint mikor egy szerelmes férfit tartok a +karjaimban.</p> +<p>Egy kis undor torzította el Edit száját. Ez a cinikus +általánosítás: egy szerelmes férfi, – Belizár arcába kergette a +vért. <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= +"Page_196">-196-</a></span></p> +<p>Edit azonban tovább beszélt:</p> +<p>– Eddig azzal áltattam magamat, hogy a férfiak hitványak. Azok, +akikkel én találkoztam, nem értettek meg és nem érdemeltek meg +engem. Én voltam a kereső asszony, a szent szerelem zarándoknője, +akit zsiványok rohantak meg és térítettek el útjáról. Némileg +mártirnak éreztem magamat, sajnálkoztam magamon és ez elviselhetővé +tette életemet. Ez, és a fantasztikus sejtelem, hogy ő, az igazi, +az erős, még vár rám valahol. Egyszer majd elém lép és akkor minden +jó lesz megint, az én Messiásom meg fog váltani, föl fog oldozni a +multam alól és tartalmat fog adni az én furcsa életemnek. De most +már tudom, hogy mindez önámítás. A férfiak nem hitványak, csak azok +hitványak, akiket a véletlen az én utamba hoz. És azokat én teszem +hitványakká. Mert én vagyok a fordított Midás király: az én +kezemben az arany is iszappá lesz. Ma délután tanultam meg egy +asszonytól, hogy az ember azt találja a szerelemben, amit maga visz +bele. Akiben van hit, az mindent találhat. Úgylátszik, a hit az +egyetlen erő a földön. De akiben nincs hit – és bennem nincs – +annak rossz vicc az élete és a szerelme. De minek erről +beszélni?</p> +<p>Edit elhallgatott és mereven nézett maga elé. Azután a kezével +legyintett.</p> +<p>– Adjon egy cigarettát! – mondta.</p> +<p>Jó ideig csendesen füstöltek. Az asszony a famennyezetet nézte. +Belizár pedig az asszony arcát.</p> +<p>Egyszerre megint megszólalt az amerikai.</p> +<p>– Tudja, hogy egyszer meg akartam magát ölni, Edit? <span class= +"pagenum"><a name="Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p> +<p>Edit halkan elnevette magát.</p> +<p>– Ilyen jó ötletei is voltak magának? Miért nem tette meg?</p> +<p>– Én egy rettenetes krizisen mentem keresztül, – folytatta +Belizár.</p> +<p>– Pedig nem is szeretett, csak hozzám szokott, mint valami +narkotikumhoz.</p> +<p>– Meglehet. De mikor hirtelen megvonta tőlem a narkotikumot, a +megőrülés környékezett. Ez szégyenletes dolog, – mindegy! maga +előtt nincs miért titkolódznom… Én úgy szenvedtem akkoriban, mint +egy elgyötört állat… Maga úgy viselkedett, mintha undorodnék tőlem, +mintha megvetne… Nem is annyira a maga lelketlensége, mint inkább a +saját érthetetlen gyöngeségem háborított föl és lobbantott gyilkos +haragra… Én nem szoktam meg, hogy magamat a porban lássam. Üldözőbe +vett a gondolat, hogy csak úgy állhatok megint talpra, ha megölöm +magát. Elhagyni magát, menekülni: az nem ér semmit. Örökké bántana +a tudat, hogy gyáva voltam és gyötörne a gondolat, hogy maga most +más karjában nevet rajtam. Ezt nem bírnám el.</p> +<p>– És miért nem ölt meg? – kérdezte Edit hüvös mosollyal, de +csillogó szemmel.</p> +<p>Belizár vállat vont.</p> +<p>– Kerestem valami bizonyítékot. Kémkedtem és leselkedtem. +Akkoriban egész éjszakákat talpon töltöttem. Óh, ha valami +bizonyosat tudtam volna!</p> +<p>Az amerikai rettenetes keze a levegőbe markolt.</p> +<p>Edit kissé megborzongott. Eszébe jutott a velencei <span class= +"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> hajnal, +mikor Belizárt a hidon látta. Akkor – még most is emlékezett a +tekintetére – akkor vért látott a yankee…</p> +<p>Ez a dolog különösen fölizgatta az asszony fantáziáját.</p> +<p>– És hogyan akarta elkövetni? Megvolt a kész terve?</p> +<p>– Valami ürüggyel az Arianera csaltam volna…</p> +<p>– Lám, hisz most itt vagyok! És azután magát is megölte +volna?</p> +<p>Belizár a fejét rázta.</p> +<p>– Én nem vagyok szerelmes boltossegéd. Én azért akartam ölni, +hogy szabaddá tegyem magamat, hogy talpra álljak megint. A földön +feküdtem, összetörve, meggyalázva – életemben először…</p> +<p>Olyan indulat vett erőt rajta, hogy fölkelt és föl-alá kezdett +járni a teremben. Később – mintha megfeledkezett volna a +vendégéről, – kiment a födélzetre és nyitva hagyta az ajtót. Mikor +ujra visszajött, megint nyugodtabbnak látszott. Még mosolygott is, +amint letelepedett Edit mellé.</p> +<p>– Nos, Edit, beszéljünk okosan. Hiszen mi jóbarátok vagyunk, nem +igaz?</p> +<p>– Óh igen, – hagyta rá Edit fáradt mosollyal.</p> +<p>– Mondja, van rá lehetőség, hogy mi együtt maradjunk?</p> +<p>Edit meglepetten nézett Belizárra.</p> +<p>– Hát még ott tartunk? – kérdezte.</p> +<p>– Ott. Én egyáltalában nem beszélek szerelemről. Ha akarja, +megigérem, hogy a jövőben sem fogok <span class="pagenum"><a name= +"Page_199" id="Page_199">-199-</a></span> róla beszélni. Én csak +arra kérem, hogy ne hagyjon el. Én meg tudok lenni a maga +gyöngédsége nélkül, de nem tudom elképzelni az életemet magától +távol.</p> +<p>– Betegápoló nővérnek akar szerződtetni? – kérdezte Edit +kicsinylő mosollyal.</p> +<p>– Maga mondta az imént, hogy nem szereti Budapestet. Semmi sem +vonzza haza. Miért megy oda? Itt van a földgömb, tegye rá az ujját +egy helyre és én odaviszem. Amit egy férfi gazdagsága és +gyöngédsége megszerezhet egy nőnek, az mind a magáé lesz.</p> +<p>Edit a fejét rázta.</p> +<p>– Ne beszéljünk erről. Nem lehet.</p> +<p>– Miért nem?</p> +<p>Az asszony kis ideig hallgatott, de azután egyszerre a fejébe +szökött a vére és indulatosan felszökött a helyéről.</p> +<p>– Mert nem akarok többé senki rabszolgája lenni. Hiszen +gyalázat, amit én magamból csináltam! Szánalomból, gyávaságból, +lelki tunyaságból… Kérem, eresszen engem haza! Ami még megmaradt az +önérzetemből, azt a pár tépett rongyot, ne sajnálja tőlem. Nekem +nem kell több férfi, sem maga, sem más.</p> +<p>Nem beszélt többet, pedig még telve volt haragos és fájdalmas +indulatokkal, amelyek elemi erővel remegtették meg a testét és a +lelkét.</p> +<p>Napok óta a lázadó rabszolga nagy keserüsége dolgozott benne. A +szerelem cselédje föltámadt zsarnoka ellen. Keserü +szabadságmámorában igazán nem látta be, hogy miért kimélje a +férfit, mikor oly kevéssé <span class="pagenum"><a name="Page_200" +id="Page_200">-200-</a></span> kimélte magában az asszonyt. A +férfi! Edittel szemben eddig valamennyinek ugyanaz a szélhámos +fogása volt: királynői koronát igértek neki, hogy azután a +cselédjükké aljasítsák. Ha pedig megunta őket szolgálni, akkor +ölésről és meghalásról beszéltek és pátétikus jelszavakat kerestek +az állatiasságuk számára: szerelem, hűség, csalódás… Edit azonban +most nem értette meg ezt a zsargont. Belső forradalmában +fölülkerekedett valaki, akiről eddig nem sokat tudott, mert sápadt +proletárként nyomorgott életének mélységeiben: az ember. Az +asszony-ember, az amazon, aki megveti a nőben és gyűlöli a férfiban +a nemet.</p> +<p>Mialatt azonban letördelte magáról a láncokat, máris félelemmel +és szégyennel töltötte el a sejtelem, hogy ez az ő amazon-ereje +hamar ki fog merülni. Jól ismerte önmagát, tudta, hogy egy nap, egy +hét vagy egy esztendő mulva megint az lesz, aki volt. Megint ott +fog térdepelni a férfi lába előtt és vérének együgyü rajongásával +oda fogja tartani fejét a cselédkorona alá. Mert hátha mégis ez az +igazi?</p> +<p>A francia komornyik bejött két lakájjal és a teát hozta. Most +megint újabb nevetséges zsarnokság nehezedett rájuk: a kivasalt +képü komornyik kedveért beszélniök kellett, közömbös dolgokról, +barátságos hangon…</p> +<p>Később fölmenekültek a hosszadalmasan rendezkedő cselédek elől a +födélzetre. Edit különben is kiállhatatlannak találta a könyvtár +fülledt, lakkszagu levegőjét. Odafönn a komornája jelentkezett, aki +láthatólag nagyon szenvedett a tengertől, és Edit aludni küldte. Ő +maga nem volt még álmos. <span class="pagenum"><a name="Page_201" +id="Page_201">-201-</a></span></p> +<p>Sok ideig némán ültek Belizárral az öblös kosárszékekben. +Egy-egy öreg hullám, amely dörögve vágódott a hajó bordáihoz, finom +esőt vetett a lábuk elé. A födélzeten egész víztócsa gyülekezett, +amely a hajó ingása szerint ide-oda futott.</p> +<p>Edit tág szemekkel bámult a zürzavaros éjszakába. Úgy érezte, +hogy valami különös köze van ehhez a viharhoz. Ez az ő vihara. Az +örökös ingadozás, a fejetlen ágaskodás és fölháborodás, az +elkeseredett küzködés, a céltalan bomladozás és menekülés: ez mind +ő maga. Ez az ő végső katasztrófája, az ő nagy hajótörése. Amit +száz hajóján vitt, azt mind foszlánnyá tépi, elragadja és elmeríti +a harsogó éjszaka. Künn a tajtékzó hullámsivatagban gyászos és +nevetséges romok uszkálnak. Egy céltalan asszonyi élet százezer +furcsa emléke. Tarka selyemrongyok, amelyek valaha boldoggá tették. +Frakkos férfihullák, amelyekben egykor félisteneket sejtett és +később éhes és lelketlen állatokat ismert meg. Egy óriás +úszószekrényben egész interieurt látott: a lámpafényben ragyogó +zongoraszobában valaki egy kivágott ruhás hölgyet csókolt és a +hölgy Edit volt. Az éjszaka csúffá tett mindent, ami egykor drága +volt neki. Konstantinápoly kupolái és Velence gyöngyszínü tornyai +bukdácsolva táncoltak a vízen; a hullámok szilajon hengergették az +Akropolisz márványoszlopait. Minden elveszett! Az Astarte-szobor, +Atalanté, a mámoros bacchánsnő… És félig elmerülten, csonka +árbocokkal ott hánykolódott a láthatáron az Ariane roncsa is. Ezt a +neki oly kedves hajót is elvesztette örökre.</p> +<p>Ő maga pedig most ott ül, kifosztottan, üresen és <span class= +"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> száraz +szemmel nézi a maga pusztulását. Azzal akarja magát vigasztalni, +hogy holnap a kelő nap majd jóvá tesz mindent, de nem tud komolyan +hinni a holnapban. A holnap nem adhat neki vissza semmit, csak +romokat és rongyokat, inkább hát ne is legyen többé holnap.</p> +<p>Egyszerre azután csodálkozva emelte föl a fejét.</p> +<p>Künn, messzire, a hajó orra előtt, szelíden derengő világosság +áradozott az éjszakában. A hold rést talált a felhőkön és fehér +fényszigetet vetett a sötét tengerre. Ott tündöklő sellőtáncot +jártak a hullámok. A kép oly álomszerü és megkapó volt, hogy Edit +nem tudta levenni róla a szemét, fölkelt és a korlátba kapaszkodva +bámult előre.</p> +<p>– Álomország!</p> +<p>És most már csak az a gyerekes vágy töltötte be lelkét: bár oda +vinné a hajó.</p> +<p>Ariane egyenesen a fény felé futott. Hold sütötte kéményei +hófehéren, rézkorlátjai aranyfényt szórva bontakoztak ki az +éjszakából. Köröskörül táncoló kristály-várost építettek a +hullámok, a következő pillanatban az áttetsző kupolák és +tajtéktornyok vízporrá lettek, hogy újabb, még fantasztikusabb +kristályépületeknek adjanak helyet.</p> +<p>Álomország…</p> +<p>De ekkor megszólalt valaki messziről, egy idegen ember, Belizár. +A szavai oly rosszkor hullottak Edit lelkébe, mint a késői havazás +a virágzó fákra.</p> +<p>– Nézze, Edit, nekünk mégis meg kellene egymást értenünk… +<span class="pagenum"><a name="Page_203" id= +"Page_203">-203-</a></span></p> +<p>Az asszony idegesen fordította el a fejét. Mit akar ez? Mért van +itt?</p> +<p>Belizár tovább beszélt:</p> +<p>– Lehet, megengedem, hogy rosszul kezdtük… De azért mi +összetartozunk és nem hagyhatjuk el egymást. Ha akarja, kezdjünk új +életet. Azt hiszem, tudnék a maga kedveért önzetlen és jó is +lenni…</p> +<p>Elhallgatott, a szokatlan fölindulás elfojtotta a hangját és ezt +mégis szégyelte.</p> +<p>Edit ajkán gonosz mosoly villant végig. Az önzetlenség és a +megalázkodás mögött megint ott sejtette az ugrásra kész állatot. +Ezek a férfiak joguknak tartják, hogy símogatással és ütésekkel +kábítsák el a nőben az emberi öntudatot. Nem is cselédjüknek, hanem +háziállatjuknak tekintik az asszonyt. Ezeknek semmi eszköz sem elég +hitvány, ha egyszer éhesek…</p> +<p>Belizár tovább beszélt.</p> +<p>– Mindenem, amim van, értéktelenné lesz, ha arra gondolok, hogy +el kell magát veszítenem. Lehet, hogy egyszer még másképp lesz, de +ma úgy érzem, hogy nem tudok maga nélkül élni. Ez gyöngeség, +betegség, őrület, mindegy akármi, de nem tudok és nem akarok tőle +szabadulni. Maga az enyém és én nem fogok lemondani magáról. Az +életemet elvehetik tőlem, de magát nem.</p> +<p>Most már komor fenyegetés is volt a hangjában.</p> +<p>Edit a fejét rázta. Hidegen, elutasítóan. Ez a hang, amely +máskor talán az erő benyomását tette volna, most csak kihívásként +hatott rá. Elég volt! A szökött rabszolga nem fog visszatérni volt +gazdájához. <span class="pagenum"><a name="Page_204" id= +"Page_204">-204-</a></span> Sőt mindjárt átúszik a nagy folyón, +amely örökre elválasztja őket egymástól.</p> +<p>– Engem nem vehetnek el magától? Vegye tudomásul, hogy már +megtörtént. Elvettek magától.</p> +<p>Belizár értelmetlenül bámult rá.</p> +<p>– Nem igaz! Hazudsz! – morogta.</p> +<p>– Igen, elvettek magától. Érdekli, hogy kicsoda? Megmondhatom: +Tihanyi. Akkor éjjel, mikor a Nerát játszottam.</p> +<p>Belizár a kőkemény karjaival hirtelen magához ragadta az +asszonyt. Forró, szerelmes dühhel mondta:</p> +<p>– Nem igaz! Hazudsz!</p> +<p>Ebből az ölelésből, mellyel ösztönszerüleg meg akarta fékezni a +lázadót, Edit csak a brutálitást érezte ki. Haragosan védekezett +ellene. Nem volt most nő, csak ember.</p> +<p>– Nem hiszi, hogy én voltam a Nera? Megmondhatom, hogy mit +sugott maga a fülembe: „Ha maga érték volna, akkor nem dobálná el +magát.“ Ezt mondta. És ebben az egyben igaza is volt, én nem voltam +érték, mert még az éjjel eldobáltam magamat.</p> +<p>Belizár eleresztette az asszonyt. Eltorzult arccal, nehezen +lihegve állott előtte. Edit pedig tovább beszélt és most már nem az +amerikaival, hanem önmagával kegyetlenkedett.</p> +<p>– Nem maga akarta, hogy hívjuk meg búcsúlakománkhoz az +igazságot? Most itt van, nézzen a szemébe… Tihanyit sohasem +szerettem… Egy percig sem! Még rokonszenvesnek sem találtam. Hiába +néz rám ilyen vadul, nem tudom megmondani, hogy miért tettem mégis… +Mikor először a testemen éreztem a <span class="pagenum"><a name= +"Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> száját, már hideg undor +rázott. De magát nem csaltam meg, én csak magamat csaltam.</p> +<p>– Ezért megölöm a kutyát, – hörögte Belizár.</p> +<p>Edit most már megértette, hogy milyen félelmetes vihar dühöng az +amerikai lelkében. Mostani kedvében azonban a veszedelem inkább +ingerelte, mintsem megijesztette.</p> +<p>– Mért ölné meg? – kérdezte. – Elajándékoztam magam neki, épp +úgy, mint előbb magának. Magát sem ölte meg az elődje. Ha ölni +akar, öljön meg engem. Én már eljártam minden Salome-táncomat, +nincs több mutogatni valóm, Herodes király inthet a hóhérnak.</p> +<p>Egy óriás hullám vetette magát a hajónak. Edit megszédült és az +amerikai felé botlott. Belizár egy pillanatig a mellén érezte az +asszony illatos haját és karjával átfogta puha, fűzetlen testét. +Sistergő fehér esőfelhő vette őket körül.</p> +<p>Belizár egyedül állott a födélzeten.</p> +<p>Egy halk sikoltás visszhangzott a fülében, olyan, mint a +megijedt sirály hangja.</p> +<p>Két remegő könyökével a korlátnak támaszkodott és kihajolva +nézett a mélységbe.</p> +<p>A tenger tajtékja forrt és világított. Köröskörül új nagy +izgalom támadt. Szilaj lendületü, fehér sörényü hullámparipák +egymás nyakába ágaskodva, mohón és dühösen nyerítve vágtattak össze +egy helyen. Mintha prédát szimatolnának.</p> +<p>A fehér Ariane azalatt föltartóztatlanul sietett tovább. +Gépházában olykor közömbösen megcsendült a <span class= +"pagenum"><a name="Page_206" id="Page_206">-206-</a></span> +jelzőharang, kazánjai pedig érces lihegéssel énekelték az erő +dalát.</p> +<p>A hajó ura egyedül állott a homályban és hangosan lüktető szívén +olvasta a muló másodperceket. A hajó most minden másodpercben tíz +méternyit halad. Száztíz, – húsz, – harminc méter…</p> +<p>A hold elborult, az Ariane ismét a sötétségben viaskodott a +tengerrel. Belizár annyira kihajolt, hogy a mellén érezte a korlát +nyomását.</p> +<p>Minden szilaj mozgásban volt: a tenger, a hajó, a levegő, a +felhők. Mozdulatlan csak a férfi lelke volt. Ez a dermedt lélek két +homályosuló szemen keresztül bámult ki a maga reménytelen +sötétségéből a tajtékos fehér tengerre.</p> +<p class="center">– <em class="gesperrt">Vége</em> –</p> +<hr class="chap" /> +<div style='text-align:center'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK 75207 ***</div> +</body> +</html> + diff --git a/75207-h/images/cover.jpg b/75207-h/images/cover.jpg Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..a32e0b4 --- /dev/null +++ b/75207-h/images/cover.jpg diff --git a/75207-h/images/i001.png b/75207-h/images/i001.png Binary files differnew file mode 100644 index 0000000..f5dd60b --- /dev/null +++ b/75207-h/images/i001.png diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..4aab3b8 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #75207 (https://www.gutenberg.org/ebooks/75207) |
