diff options
Diffstat (limited to 'old/68288-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/68288-0.txt | 9432 |
1 files changed, 0 insertions, 9432 deletions
diff --git a/old/68288-0.txt b/old/68288-0.txt deleted file mode 100644 index 6382bb5..0000000 --- a/old/68288-0.txt +++ /dev/null @@ -1,9432 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Színházi esték, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Színházi esték - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: June 11, 2022 [eBook #68288] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Hungarian National Digital Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZÍNHÁZI ESTÉK *** - - -AZ „ÉLET“ KÖNYVEI - -AMBRUS ZOLTÁN - -SZINHÁZI ESTÉK - -BIBLIOTHECA VITAE - -AZ ÉLET KÖNYVEI - -SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG - -AMBRUS ZOLTÁN - -SZINHÁZI ESTÉK - -KIADTA - -AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS. - -BUDAPEST 1914 - -– MINDEN JOG FENTARTVA – - -A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE - -„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG - -Budapest, I., Fehérvári-út 15/c. - - - - -I. SZOFOKLESZ. Oedipus király. - -Szofoklesznek azok a tragédiái, melyeket a Nemzeti Színház igazgatósága -ugyanegy este adatott elő az Operaház színpadán: _Oedipus király, -Oedipus Kolonosban_ és _Antigone_ nem alkotnak valóságos trilógiát a -szónak szokott értelmében. Egyik úgy, mint a másik, önálló egész; s hogy -Szofoklesznek a drámai tárgy trilógikus földolgozása semmi esetre se -volt a szándékában, annyival kevésbé tagadható, mert ismeretes, hogy e -darabok közül a középső: _Oedipus Kolonosban_ Szofoklesznek egyik -legutolsó munkája volt és jóval később keletkezett, mint _Antigone_, a -drámai hármasnak utolsó része. Mindamellett ezt a három darabot szorosan -egymáshoz fűzi az az egységes mese, melynek egyes harmadai, majd -_Oedipus király_nak, majd az _Oedipus Kolonosban_ című tragédiának, majd -végre _Antigone_nak szolgálnak alaptémául. A mai néző előtt, aki kevésbé -tájékozódik e tragédiák mondavilágában, az első darab magyarázza a -másodikat s a második magyarázza a harmadikat. Ez egymagában igazolja a -Nemzeti Színháznak azt a vállalkozását, hogy a három darabot egymás után -s egy lélekzetre adatta elő. Csak az a kár, hogy a három darab -egyfolytában hosszú, mint a szentiváni ének; merész nyirbálások nélkül -mind a hármat lehetetlen volt színre vinni, különösen, minthogy -_Antigone_ előadását a Mendelssohn szép muzsikája is lassítja. Nem -maradt tehát más választás, mint föláldozni a kolonosi _Oedipus_ zenéjét -és másodszor: rövidíteni, húzni és kihagyni, a lehetőség legszélső -határáig. Ugy, hogy a megkurtított _Oedipus király_ s a hasonlóképpen -járt _Oedipus Kolonosban_ voltaképpen csak úgy kerültek szinre, mint -_Antigone_ prológusai, zenei cifrázat nélkül, sőt szóhoz is alig jutva. -Ami ékesenszóló bizonysága annak, hogy a Nemzeti Színháznál is -olyanformán vélekedtek, mint Szofoklesz kortársai, akik a költőt -_Antigone_ért hadvezérré tették, míg _Oedipus király_t, az akkori -Karácsonyi-díjtól elütötték, s mint a kommentátorok vélekednek, akik -_Antigone_t jobban megbecsülik, mint a kolonosi költő bármelyik -munkáját. - -Ezt a predilekciót kissé önkényesnek tartom és sajnálom, hogy _Oedipus -király_ a rövidebbet húzta. De ha így történt is, ám örvendezzünk rajta, -hogy megfogyva bár, elérkezett hozzánk. - -Igyekezzünk beletalálni magunkat a huszonhárom század előtti néző -hangulatába. Képzeljük el, hogy amott a tenger, hogy itt, az Isten -szabad ege alatt, tízezer néző, akik közül akárhány ott volt a salamisi -csatában, aggódva, szorongva figyel a színpadon mozgó roppant figurákra, -kiknek sorsát az a rejtelmes hatalom intézi, melyre ez a tízezer is -remegve gondol… s íme, a szinpadon egy hatalmas alak ragadja meg a -figyelmünket, aki tehetetlenül vergődik, gyötrődik és átkozza önmagát -egy szörnyű végzet súlya alatt, hogy utoljára, kétségbeesésében, kioltsa -önmagának a szemevilágát… - -De nem, nem tudjuk beletalálni magunkat ebbe a hangulatba. A mai néző, -akinek fejében mindenféle reminiszcencia zsong, nem látja ezeket a -klasszikus remekeket a maguk eredetiségében, hanem olyanokként, -aminőknek a kommentátorok festették le előtte. Ezek a csodálatos munkák -egészen megváltozottan kerültek ki a magyarázók keze közül, -eléktelenedve, bibirccsel tele, mint azok a féregjárta szép gyümölcsök, -melyek apró dudorodásain meglátszik a pákosztosok nyoma. - -S azért hiába minden erőlködésünk, ebben a végzet-tragédiában is benne -látjuk, mert beleolvassuk, azt a mótort, amely nélkül az esztétikai -hipokrizis nem tűr meg drámai remeket. Keressük és megtaláljuk benne a -tragikumot, nem az aristotelesi, hanem a modern értelemben vett -tragikumot; keressük és megtaláljuk benne az embert, aki föltámad a -világrend ellen, küzd és elbukik. Keressük és megtaláljuk Szofokleszben -– a shaksperei hőst. - -Az ember azt képzelné, hogy az aiszküloszi remekekkel szemben, de akár -_Oedipus király_lyal szemben is, tehetetlen ez az erőlködés. Azok az -alakok, akiket ezek a színdarabok szerepeltetnek, a végzet játékszerei. -Oedipus királyról elvégeztetett, hogy megölje apját s nőül vegye anyját. -Hiába fut sorsától, sorsát el nem kerülheti. S ha betelik a végzet, -Oedipus olyan ártatlan benne, mint a ma született bárány. Bűnösnek -mondja ugyan magát, de minthogy a vétek az akarattól s nem a materiális -aktustól függ, a morális felelősség nem terheli. Ha vádolja magát, ha -kínlódik, ha kétségbe esik, mindez a végzet kegyetlensége. De a -kommentátorok mégis erősködnek, hogy az Oedipus kegyetlen sorsának -kovácsa ő maga s hogy sorsa voltaképpen csak a saját szívébe volt írva. -S e végből rásütnek Oedipusra egy sereg rossz tulajdonságot; -bizalmatlanság, lobbanékonyság s még nem tudom mi, ezek az Oedipus -tragikus bűnei. - -Ez a tradició, mely sokkal többet tud az Oedipus szenvedélyeiről és -bűneiről, mint Szofoklesz maga, olyan erős, hogy alig tűr ellenmondást. -– Csiky Gergely, aki Szofoklesznek nemcsak kitünő fordítója, hanem -kitünő magyarázója is, maga is tesz annyi engedményt a konvenciónak, -hogy a felelősséget megosztja a végzet és a tragédia hőse közt, s úgy -találja, hogy Oedipus szomorú sorsát nem egyedül a végzet rendelésének, -hanem önmagának is, saját indulatának, jellemének, hibáinak -tulajdoníthatja. - -Pedig Szofoklesz aligha gondolt az Oedipus tragikus hibáira, mert -különben nem felejtette volna el ezeket hangsúlyozni. A kérdéses -indulatokat bele lehet ugyan olvasni Oedipusba (ha az ember maga nem -impeccabilis, mért legyen az egy színpadi alak?), de kifejezetten -nincsenek benne. Oedipus Szofoklesznél egyszerű áldozata a végzetnek, -amint hogy Szofoklesz, alakjaival és közönségével egyetemben, hiszi is a -Végzetet. Csiky Gergely, hogy szabadabbá tegye a szofokleszi alakok -egyéniségét, Szofoklesz fordításaihoz írt előszavában azt mondja e -tárgyról: „Szofoklesz nem zárja ki a végzetet, de mivel személyeinek -cselekvése, mely végül mindig a végzet jelölte célhoz vezet, -egyéniségöknek természetes kifejezése, sorsuk mégis saját szívökbe be -van írva, nem kívülök álló vak hatalom intézi.“ Ez azonban már oly -szubtilis magyarázat, mely magamagában hordja cáfolatát. Azok az alakok, -akiknek sorsa saját szívökbe van írva, először Anaxagoras szkeptikus -tanítványánál, a szomorú Euripidesnél lépnek fel; Szofoklesz még hívő, s -Oedipusa egy vak hatalom szerencsétlen játékszere. - -Hogy a Végzetnek ez a szerencsétlen áldozata, akit csak a materiális -aktusban találunk bűnösnek, oly mélyen meg tudja indítani a mai nézőt -is, az nem onnan van, mintha a mieinkkel közös hibákat (tragikus -indulatokat) fedeznénk fel benne, hanem onnan, mert szenvedésében (s az -egész darab csak szenvedéseiből áll) tökéletesen olyan, mint mi, mint a -huszonhárom század előtti, vagy mint a mai ember. Oedipus a mind erősebb -és erősebb szenvedések súlya alatt ugyanazokat a jajhangokat hallatja, -amelyeket az örök ember, aki (bármely világban) mind mélyebbre és -mélyebbre roskad az elementáris hatalmak csapásai alatt. - -Olyan ember áll előttünk, aki szinte akarata ellenére s mind -kétségbeesettebben keresi, kutatja, fürkészi azt, ami őt olyan -kimondhatatlanul boldogtalanná fogja tenni. Olyan ember, aki fujja azt, -ami még nem égeti; olyan, akit gyötör a bizonytalanság, s aki inkább a -borzasztó valót akarja tudni, mint tovább szenvedni azt a sötét -sejtelmet, mely boszorkány-nyomásként ül rajta. Olyan szerencsétlen -férge a Végzetnek, aki folyton ott kering a gyilkos gyertyaláng körül; -de morális lény, akinek lelke a miénkkel rokon, mert inkább választja a -legkegyetlenebb expiációt, minthogy a hitvány életet akként mentse meg, -amiképpen a strucc, amely bedugja a fejét a homokba, csakhogy ne lásson. -Oedipus látni, tudni akar. Ez a morális aggódás az, mellyel szívünket -mindig megragadja. S mily igaz, milyen nagyszerű pszichológiai találmány -Oedipusnak a morális nyugtalanságával szemben a Jokaste racionálizmusa! -Míg Oedipus minden áron szembe akar nézni a rémmel, hogy igyekszik e -rémet elűzni Jokaste! Ahogy Oedipust tévútra vezeti okoskodása, Jokaste -rögtön kész a megnyugtatással: - -_Jokaste_. - - Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked? - -_Oedipus_. - - Mondtad, de engem megzavart a félelem. - -_Jokaste_. - - Ne engedj hát most ennek szívedben helyet. - – – – – – – – – – – – – – – - Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet, - De a jövőben nem lát semmit biztosan? - _Legjobb vaktában élni, amint csak lehet._ - -Az ellentét már itt nagyszerű s a titok kipattanásakor csakugyan -magasztossá fokozódik. - -És itt van az az egyéni vonás, mellyel Oedipus imponál; itt az a -tulajdonsága, mellyel szívünkhöz megtalálja az utat. A vétkei dajkamesék -ránk nézve; de a szenvedése teljesen olyan, mint a miénk. - -Ismeretes, hogy _Oedipus király_ egész cselekvénye csak e titok körül -forog. Egy rejtélyről van szó benne, mint a mondavilág számos meséiben, -mint a _Szép Meluziná_ban, vagy a _Kékszakállú herceg_ben. Egy -rejtélyről, melyet jobb nem tudni, de amelyet akarva, nem akarva, -önkéntelenül folyton kutatunk, éppen azért, mert emberek vagyunk. S -éppen jobb részünk az, mely nem engedi, hogy a rejtély rejtély maradjon… -íme, itt találhatjuk meg _Oedipus király_ tragikumát, ha már minden áron -tragikumot keresünk benne, s nem elégszünk meg az egyszerű szofokleszi -tanulsággal. - -Mert hisz Szofoklesz főcélja az volt, hogy tanulságokat vonjon le a -Végzet játékszereinek szomorú vergődéséből. És végső tanulsága az, -amivel egy nagy egyházi szónok kezdte meg híres gyászbeszédét: „Csak az -Isten nagy!“ Ime, nézzétek ezt a nagy embert! Ez az, aki a Sphynx -rejtélyét megoldotta! Aki zsebében hordta a bölcsesség kövét! Nézzétek -ezt a hatalmas lényt, aki előtt porig hajolt mindenki! Nyomorultabb, -mint az utolsó koldus, és kétségbeesésében még meghalni sem tud! A -Sphynx rejtélyeibe látó kivájt, üres szemgödrökkel rohan a pusztaságba, -mint egy kivert, veszett eb! - -Nem lelkesítő ez a megoldás, amint nem is vonzó. Amit Szofoklesz a -mondából vett át, ma már kissé zavarja a nézőt, aki ezt a mondát nem -tekinti szentírásnak, mint tekintette a görög néző. A mese kissé -gyerekes; mert hisz Oedipusnak, hogy sorsát kikerülje, csak kettőt -kellett volna szem előtt tartania: először, hogy ne öljön meg vén -embereket; másodszor, hogy ne vegyen feleségül csak fiatal leányt. De a -megoldás erőtlensége, és ez a mese csak napfoltok. - - - - -II. PLAUTUS. A hetvenkedő. - -(Miles gloriosus.) - -(Plautus vígjátéka 5 felvonásban, fordította Csiky Gergely. Első -előadása a Nemzeti Színházban 1882 október 13.-án.) - -A _Miles gloriosus_ kétségen kívül egyik legjellemzőbb kifejezése a -plautusi komédiának. Nem lehet ugyan állítani, hogy az umbriai -kómikusnak legértékesebb s legtökéletesebb alkotása volna. Ami az -intrigua művészetét s a szerkezet technikáját illeti, jóval alacsonyabb -fejlődési fokot mutat, mint _Amphitruo_, a jellemzésben meg éppen alatta -áll az _Aululariá_nak; cselekvénye nem oly ügyes, mint az előbbié, -alakjai közel sem járnak az utóbbinak _Euklio_jához. De kedv, vidámság, -elmésség dolgában nem enged egyiknek sem; a kómikai felfogást, a -dialógok élénkségét s az élcek bőségét tekintve pedig kiállja a versenyt -bármelyikkel az említettek közül. Az a nyers, durva, de csupa gondtalan -jókedvet lehelő, ellenállhatatlan kómikai erő, mely Maccius Plautus -színműköltői babérait a maga frisseségében őrizte meg két ezredéven -keresztül, egyik legteljesebb s legtisztább kifejezését a _Gloriosus_ban -találta meg. Azután meg a hetvenkedő katona minden hibája mellett is -talán legkevésbé trágár Plautus alakjai közt, s azért több joggal -kivánhat belépési engedélyt a modern színpadra, mint a többi -Plautus-darab, A comoedia tabernaria főzászlóvivőjén mindig érezhetni -valamit a szatir bűzéből; mégis legkevesebbet akkor, mikor -Pyrgopolinices felsülését érzékíti előttünk; az ügyes jelenetezésnek -tehát legkönnyebben _Gloriosus_ból sikerül kiirtani azt, ami benne a -faunra emlékeztet. De mindez előnyökön kívül még van e vígjátéknak egy -jó tulajdona, mely teljesen igazolja, ha rá esik a választás: az, hogy -míg a többi színre hozható plautusi komédia jobbára csak egy oldaláról -jellemzi a költőt, a _Gloriosus_ a legtökéletesebb képet adja róla. -Teljesen megismerhetjük belőle a modern vígjáték ősapját, akiről ma már -nem lehet kétféle vélemény, mint az ókorban, mikor Horatius csak -Epikharmosz utánzóját látta benne, míg Varro (Quintilianus szerint) azt -hitte, hogy a múzsák az ő nyelvén szólalnának meg latinul. De egészen -megismerhetni a _Gloriosus_ból a fejlődésnek azt a fázisát is, amelyet a -római komédiában a Plautus neve fejez ki. Figyeljük meg először az -intriguát, azután a jellemzést. - -Bizony távol vagyunk attól az időtől, mikor Livius Andronicus, a római -dráma Ádámja, ez a görög eredetű szabados, maga recitálja darabjait -fuvola-kiséret mellett, hogy ne is említsük a csecsemőkort, mikor -etruriai histriók minden drámai beszélgetés nélkül való pantomimekkel -engesztelik az istenek haragját, mely dögvésszel sújtotta a várost. A -naiv „ludi scenici,“ a pajkos fescenai versek, a megtisztult és már -farce-szerű satura, az exodiumok műfajjá alakultak; a görög befolyásból -új életnedvet szítt comoedia motoria már teljes virágjában van. Comoedia -motoria, azaz rendes vígjáték cselekvénnyel és bonyodalommal. A közép -görög vígjáték hatása nélkül még messze volna e fejlődési fok. A római -szigorú állami viszonyok nem kedveztek a szép mesterségeknek; de nem -maga a népfaj jelleme sem. A görög filozófusokat, akik énekre és táncra -is oktattak, a szenátus elkergettette, hogy az ifjúságot el ne vonják a -hadi mesterségektől; magának a népnek nem vált még életszükségletévé, -hisz még századokkal később is akárhányszor félbeszakította a közönség a -színielőadásokat s követelte gladiátorait. A kómikus költőket éppen nem -becsülték meg, mint Görögországban, ami szintén nem szolgált előnyére a -komédia haladásának. A természetes fejlődést azonban leginkább az -akadályozta, hogy a latin nyelv híjával volt a görög bájának, -hajlékonyságának, nemességének s a római észjárás sajnosan nélkülözte a -görög leleményét, fordulatait, kellemét. Görög mesterektől tanulták el -tehát a drámának cselekvényben nyilvánuló alakját, de még Menandrosz és -Epikharmosz hatása után is akadtak példái a puszta dialógokból álló, -bonyodalom nélkül való „comoedia stataria“-nak. De Plautusban ennek -ellentéte, a haladottabb comoedia motoria megtalálta a mesterét. Az -intrigua nála sem mindig gazdag, de hogy mennyi mozgalom, milyen -élénkség van néha szegényes cselekvényében is, annak jó példája a -_Gloriosus_. - -Az intrigua két szálra bontható. Az egyik abból áll, hogy Palaestrio, a -ravasz rabszolga mint szedi rá Periplectomenes segítségével az együgyű -Sceledrust, hogy elősegítse két szerető találkozását, kik közül az -egyik, egy Philocomasium nevű leány, a hetvenkedő rabszolgája, Sceledrus -őrizetére van bízva. A bambával, aki a leányt kedvesével ölelkezve látta -Periplectomenes házában, elhitetik, hogy Philocomasiumnak hozzá -csodálatosan hasonló ikertestvére volt az, akit ő megcsodált, s -rábírják, hogy ne merje a dolgot gazdájának elbeszélni. Látnivaló, hogy -a cselekvény e részletében, mely a komédiának mintegy felét foglalja el, -a hetvenkedő éppen nem vesz részt. Aktiv szereplése csak a cselekvény -második felében kezdődik, mely az ő megszégyenítését tartalmazza. Az -intrigua e másik szála úgy bonyolódik le, hogy egy jókedvű leány -szerelmet színlel a magát ellenállhatatlannak hívő Pyrgopolinices iránt, -aki Philocomasiumot, hogy új szerelmében gátul ne álljon, (persze a -furfangos Palaestrio tanácsára) szabadon bocsátja. Azután kinevetik, -megütlegelik ez utóbbit olyan fenyegetés közben, mely már a vadság -határát érinti. Itt már a komikum elsötétedik, elveszti derűjét. Ez a -széles szájú, teli torkú, vad hahota bennünket már elijeszt s nem hat -nevető idegeinkre: Mandulcusra, a gyermekijesztő torzalakra emlékeztet, -melynek halálszínű, felfújt arca, mozgatható vörös szeme, nyílt szája és -hegyes fogai megkacagtatták a véneket s a hideglelésig rémítgették a -gyermekeket. És bizony a modern közönség gyönge idegeivel valóságos -gyermek a Plautus kétezer év előtti hallgatóihoz képest. - -A cselekvénynek tehát nemcsak egy gyöngéje van. Egészében megszakított, -első részében teljesen fölösleges, másik felében sértő hatású. De -bármily ferde is e mű csontváza; ehhez a csontvázhoz valóságos élő hús -tapad. Nem választhatjuk el tőle. A _Gloriosus_ húsát alakjai adják meg. -Figyeljük meg tehát a _Gloriosus_ s ez által a plautusi komédia másik -fő-elemét: a jellemzést. Az atellai játékokban a szereplő személyek -Maccust, az egyedüli eredeti mimust kivéve, mind a görög szatirjátékok -alakjainak utánzatai voltak; a régi együgyű Bakko, Dorsennus, Pappus s a -szatirok családjából származott többi alak szerepelt bennök új maszk -alatt. A comoedia palliata tehát, mely amint alakját egészen a görög -vígjátéktól vette kölcsön, anyagát is a görög vígjátéktól s ezen kívül -csak az atellai játékokból merítette, szükségképpen csak görög típusokat -tartalmazhatott. A Plautus alakjai tehát nemcsak névleg görögök, mint a -comoedia palliata alakjai egyáltalában, de származásukat illetőleg is -görög karakterek. Ezekből állott ki a _Gloriosus_ egész személyzete is. - -Magában a hazug, dicsekvő Pyrgopolinicesben, aki elhagyva kétezer éves -sírját, egész parazita és rabszolga kiséretével jelent meg Nemzeti -Színházunk deszkáin, a szájhős katonán is fedezhetünk föl egyes -vonásokat, melyek közösek az irodalom-történet által a görög -Dorsennus-típusról följegyzett adatokkal. Pedig a hetvenkedő maga a -komédia leghatározottabban jellemzett alakja. Hazugsága, nagy szája, -gyávasága, aljas szenvedélyei, képzelgő önhittsége élesen -karakterizálják. Ha nem is törvényes fia Dorsennusnak, kétségen kívül -ősapja Capitanonak, a Commedia dell’arte állandó hazug hetvenkedőjének, -akit Arlecchino minden darab végén megütlegel. - -De csaknem annyi rokonsága van Pantaloneval is; legalább Philocomasium -őrizése, gyors szerelmi lobbanása, nevetségessé tétele (azáltal, hogy -mindenki ellene esküszik, mint Pantalone ellen szokás), – mind a vén -velencei kereskedőre emlékeztetnek. De amint Plautus magvetője volt az -egész modern komédiának, Pyrgopolinices is ősévé vált egy egész irodalmi -családnak. Ez mutatja életerejét. Királyi ivadékok: sir John Falstaff, -sir Andrew Aguecheek stb. tőle származtak. - -Pyrgopolinices mellett a parazita méltó különösebb figyelemre. -Tudvalevőleg az élősdi állandó alakja volt a görög s a római színpadnak, -úgy, hogy többféle fajúakat lehetett köztük megkülönböztetni. A -_Gloriosus_ Artrogusa a gelotopoioszok közül való; mindenkit gúnyoló, s -minden gúnyt tűrő mulatságos fickó, aki csak azért adta magát a parazita -aljas szolgálataira, hogy gyomrának élhessen. Igen jó alakok még a -rabszolgák is: az eszes, agyafúrt Palaestrio, őse a Zanniknak, -Scapinonak, a Sganarelleknek s a clownok és graciosok egész gárdájának. -A másik szolga, Sceledrus, a comedia dell’arte milanoi Beltramjának és -Narcissimojának élőképe; együgyű bohóc, a kómikus alakok leggroteszkebb -fajából. Ez a négy főszereplő mozgatja a darab elég gyorsan járó -gépezetét, a szerelmes párok, a kedélyes öreg, a víg leányok stb. -elmosódnak. - - - - -III. SHAKSPERE. A Velencei Kalmár. - -(Shakspere S felvonásos komédiája, fordította Ács Zsigmond. Új -betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1889 szeptember 6.-án.) - -A _Velencei Kalmár_ Portiája, mikor találós meséjét sem a marokkói, sem -az aragoni herceg nem tudja megfejteni, így fakad ki: - - Oh bölcs bolondok! im itéletökben - Oly eszesek, hogy a miatt veszítnek. - -Ezzel a mondással Shakspere mintha kommentátorai nagy tömegét akarta -volna előre jellemezni. - -Hogy egy pillanatra még Portiánál maradjak: később ugyanolyan joggal -nevezhetné bölcs bolondnak a „szívkirályt“, Bassaniot is, mint ahogy -csúffá tette a két herceget. Mert Bassanionak az okoskodása, mellyel a -rejtelem nyitjához jut, nem különb, mint a két szerencsétlen hercegé. -Ugyanazzal a hétköznapi filozófiával nyer, amellyel amazok veszítenek. -Az ő elméssége is a közmondások bölcseségében tetőzik: „Nem mind arany, -a mi fénylik“ és „Legjobb az egyenes út“-féle reflexiókban. A szép -Bassanionak nem a feje, csak az orra jobb, mint a két hercegé. Mindegy; -a siker igazolja Bassaniot. És a mai Bassanioknak is előny, szemben a -többi bölcs bolonddal, ha legalább a szimatjuk jobb, mint amazoknak. - -A modern marokkói és aragoni hercegek (a kommentátorok nagy részét -értem), annyi raffinériával, éleslátással és szőrszálhasogatással -elemezték a _Velencei Kalmár_t, hogy fényesen bebizonyították a -legképtelenebb ellenmondásokat. Az ember elámul: mi mindent tudtak -kisütni ebből a kitünő komédiából. Shakspere maga álmélkodna rajta -leginkább: mi mindent tudtak beleolvasni. - -Hogy tisztán láthassuk: mi van igazán a _Velencei Kalmár_ban s mi az, -amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának), próbáljuk meg -elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül a magunkévá -tettünk. Nézzük mint újságot, s határozzuk el, hogy (legalább egy órára) -a Rialtora se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd -kávéházra. - -Mint azok a bűvös levélszekrények, melyek a legegyszerűbb mozdulatra egy -egész sereg apró szekrénnyé bomlanak, a _Velencei Kalmár_ a -legprimitivebb elemzésre három külön darabbá válik, aszerint a három -különböző anyag szerint, melyekből Shakspere dolgozott. Az első darab -magában foglalja a három szekrény históriáját; a második darab a -velencei zsidóról szóló balladát dolgozza fel; végre a harmadik darab: -az ismeretes renaissance-novella az eltévedt, de igaz kezekbe jutott -gyűrűkről. Tudvalevő, hogy ez a három darab nem forrt egybe a _Velencei -Kalmár_ban, csak együvé került; a szálak, melyek e három históriát -összefűzik, az első érintésre szétfoszolnak; akármelyik darabot elő -lehetne adni (pár szó változtatással) a másik kettő nélkül. Az első -darab mintegy harmadát teszi a _Velencei Kalmár_ négy első felvonásának, -a második két harmadát; az ötödik felvonásban van a harmadik darab. - -Nem könnyű megérteni, hogy a kommentátorok miért hanyagolták el olyan -egyértelműen a harmadik darabot. Míg a másodikban csodás aranybányára -találtak, míg az elsőben leltek egy elragadó arcképet (a Portiáét), ezt -a harmadik darabot sokáig s majdnem kivétel nélkül cafatnak, vagy -szebben szólva, fölösleges uszálynak tekintették a _Velencei Kalmár_ -fényes ruházatán. Az utolsó fölvonást jóformán csak kegyelettel nézték; -sőt a legtöbb helyütt ki is hagyták Shylock darabja mellől. Sokáig divat -volt a _Velencei Kalmár_t utolsó felvonása nélkül játszani. Csak újabban -találkoztak egyszerű lelkek, akiknek az az ötletük támadt, hogy: „Ejnye, -be kár volna nem is hederíteni erre a harmadik darabra!“… Amely ötlet -pedig nem bolondság. - -Mert ebben a harmadik darabban sok báj van. Két lovag készül nászát -ülni. Mielőtt hozzájutnak kedveseikhez, elszólítja őket a kötelesség. -Búcsúzáskor megfogadják, hogy jegygyűrűiktől nem válnak meg soha. De nem -tudnak szavuknak állani. Elcsalják tőlük a gyűrűket: ismeretlen -jóltevőik, akiknek a kérését lehetetlen megtagadni. Persze az ismeretlen -jóltevők: a két átöltözött menyasszony, akik, mint travesztikhez illik, -hamarább otthon vannak, mint vőlegényeik. Mikor a két lovag megjön, égve -a vágytól, hogy vőlegényekből férjekké váljanak: követelik tőlük a -gyűrűket. Dépit amoureux; fellegtelen szerelmi kötődés. A hölgyek -(csalfán mondva az igazat) gyanusítják imádóikat s elingerkednek velük. -Ezek nagy ártatlanul védekeznek, kötik az ebet a karóhoz, izzadnak és -főnek, míg végre a jótékony asszonyi szív megszánja őket s talán meg is -elégeli a komédiát, mert „az idő már későre jár“. Ez a szerelmi -viszálykodás, mely késő éjjel folyik le, mialatt a kerítő hold égeti -tolvajlámpását, tele van érzéki bájjal. Az asszonyok replikái igen -gazdagok ötletben és fordulatban, a férfiak védekezésében csupa mohóság -és fiatalság. Az ember érzi a délvidéki nyári éj meleg levegőjét; a -díszlet flórája mögül Boccaccio örökkön fiatal szelleme vigyorog ki. S -mintha a háttérből egy sycomore vetné előre árnyékát: az érzéki kép -forró színeit megenyhíti az ábrándozó angol szelleme. Amivel ismét több -egy bájjal, s végre is, mindez nem elemezhető, mindez egyszerűen -gyönyörű. - -Hajdan nagyon méltatták az elmésségnek azt a fajtáját is, mellyel -Shakspere a három szekrény históriáját ékesgette föl. És pedig hosszú -időn át méltatták. A három szekrény meséje ős, mint a világ. Az ó-kornak -és a renaissancenak egyformán kedves témája. - -Belmontban van egy gazdag örökösnő, akinek a kezét csak úgy lehet -elnyerni, ha a kérő lovag kitalálja a titkát három szekrénynek. Az egyik -arany, a másik ezüst, a harmadik ólom; mindegyiken rejtelmes feliratok. -Egyikben van a belmonti hölgy képe. Melyikben? Aki kitalálja, azé a -Portia keze; aki nem találja el, az nem nősülhet meg soha, s titokban -tartozik tartani, hogy melyik szekrényt választotta. Igy szól a -gyermekes lelkű apa végrendelete. Portia is tudja a titkot, de (a mi -szép, bár nem éppen drámai) szívkirályának sem árulja el. Akik jártasak -a meseirodalomban, nem mennek tévútra, mint a marokkói és az aragoni -hercegek; kitalálják a szívkirállyal, hogy az ólomszekrény rejti Portia -képét. Ez minden és ez szépapáinknak mondhatatlan örömet okozott. Akkor -még élt a hit, hogy ésszel hódítják a női szívet. És ésszel ki ne -rendelkeznék? - -Azóta kissé megingott a hit abban, hogy a férfielmének ilyen csodatevő -hatalma volna. Ha nem is haladt előre a világ a női szív megismerésében, -odáig eljutott, hogy ez a terrénum, ha nem is hozzáférhetetlen, de -kiszámíthatatlanul süppedékes s hogy ennek a terrénumnak a -megismeréséhez gyönge szerszám minden matematika és minden filozófia. Az -egykor nagyratartott hódító szer kissé gyanússá lett. Ugy tünt fel, hogy -ezt a kérdést többnyire egészen más, részben rejtelmes, részben nagyon -is ismert tényezők döntik el. A példázat kevésbé érdekes, mert nem olyan -biztató. Példázat ide vagy oda: a „miként“ határozza meg a szellemi -bajvívás érdekességét. És a _Velencei Kalmár_ban szerencsétlen és -szerencsés kérők egyformán szerencsétlenül elméskednek. E tudákos -galanteriák, a könyvmoly-udvarlók színehagyott szóvirágai, előttünk -teljesen értelmetlenekké váltak. Nincs is e részben más érdekes, csak -maga Portia, akiben, ha nincs olyan rettentő mélység, mint amekkorát -beléje magyaráztak, van élc és természetes jókedv. Nagy ördög ez a -Portia s egészben igen kedves gyerek. Nem Vittoria Colonna s nem is -Madame Récamier, de méltó párja Pucknak, azaz Robin pajtásnak. - -Hanem Portiáról minden időben elhódította a néző figyelmét Shylock, a -_Velencei Kalmár_ legelevenebben, a legtöbb nagyszerű vonással s -legszínesebben festett alakja, aki a darab derekán dominál. A harmadik -darabban egy uzsorást látunk, aki bosszút akar állni egy kalmáron, mert -emez megvetőleg bánt vele s népével, vagy talán a leginkább azért, mert -a kalmár oktalan pénzkölcsönzéseivel lenyomta a kamatlábat s így kárt -okozott az uzsorásnak. A kalmárnak pénzre van szüksége s az uzsoráshoz -folyamodik. Shylock kész a kölcsönt megadni, oly föltétellel, hogy a -kalmár adóslevelet ir alá, melyben arra az esetre, ha pontosan nem -fizetne, jogot ad Shylocknak, hogy emez egy font húst kivágjon testéből. -A kalmárt szerencsétlenségek érik, híre érkezik, hogy hajói elsülyedtek; -nem tud fizetni. Shylock ragaszkodik jogához. Az ügy a doge elé kerül, -aki tehetetlen az uzsorással szemben, mert Velence, a kereskedőváros, ha -rossz hírbe nem akar kerülni, kénytelen a Shylock jogát is tiszteletben -tartani. Shylock már feni kését, mikor megjelen Portia, egy jogtudor -álöltözetében s rabulista fogással oldja meg a csomót. Shylock -kivághatja a font húst, de vért ne ontson, s egy szemernyivel se vágjon -többet vagy kevesebbet, mint amennyihez joga van, mert különben úgy -bánnak el vele, mint gyilkossal. A bosszúszomjas uzsorás felsül. S -ráadásul, minthogy egy velencei polgár életére tört, lefoglalják a -vagyonát is (megszökött leánya részére) s gyámság alá helyezik az öreg -urat. S így amit zsidó furfang összegabalyított, asszonyi furfang oldja -meg. - -Akadt kommentátor, aki Shylockban mártirt látott; volt olyan, aki egy -elnyomott faj tragikus képviselőjét fedezte föl benne; mások kitalálták, -hogy a kapzsiság és a bosszú tragikus hőse; s a teljesség kedvéért -rábizonyították azt is, hogy voltaképpen komikus alak. S mindezt -bámulatos elmeéllel tudták vitatni. - -A mártiromság abban állana, hogy megszöktetik a lányát, elütik a -jogától, s elveszik a vagyonát. De csak nagyítóüveg segítségével lehet -észrevenni ezt a mártiromságot. Leánya önként szökik s Shylock nem veszi -nagyon szívére a dolgot. Nem a leányát siratja, hanem az ékszereit. A -Tuballal való jelenetből ez kétségtelen. Ami a jogát illeti, ez a jog -nemcsak képtelen, de semmis, mert erkölcstelen, minden klasszikus és -modern jogi fogalom szerint. Minden mártiromsága vagyona elvesztéséből -állhat, e mártiromság keserűségét is mérsékelheti a tudat, hogy vagyona -annak a kezébe kerül, aki különben is örökölte volna. Az elnyomott faj -tragikus képviselőjének is csak nagyzoló okoskodás tarthatja Shylockot. -Századokon át szenvedett elnyomatásért, gyötrődésekért nem lehet bosszút -állani ilyen kicsinyesen. Mert föltéve, hogy terve sikerül, mi az az egy -font keresztény hús, vagy annak az egy kereszténynek az élete, szemben -azzal a szenvedéssel, melyet népe kiállott? Shylockon különben csak a -drapéria zsidó. De nem lehet a bírvágy és a bosszú tragikus alakjának se -tekinteni. Ez a bosszúterv olyan képtelen, hogy lehetetlen komolyan -venni. Shylocknak édeskevés kilátása van arra, hogy valaha talán -valóságra válthatja a pokoli ötletét és mégis megengedi magának azt a -fényűzést, hogy háromezer aranyat kockáztat meg, csak azért, hogy -talán-talán, ha a kapanyél is elsül, mégis bosszút állhat. Egész -számítása rossz. Mit tudja, hogy Antonio hajóiról rossz hírek fognak -érkezni, hogy Antonio nem fog fizetni? Szó sincs itt tragikumról. -Shylock ügyetlen intrikus, akinek a terve őrült, de akinek az indulatai -hatalmasak. S ezeknek az indulatoknak az erővel teljes kifejezése, az az -igazság, mellyel ezek az indulatok a külsőségekben megnyilatkoznak: ez -már elég dicsősége akármelyik nagy irónak, még Shaksperenek is. - - - - -IV. SHAKSPERE A Makrancos Hölgy. - -(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Lévay József. Új betanulással adták -a Nemzeti Színházban 1886 október 10.-én.) - -A _Makrancos Hölgy_ témájának legeslegmélyén nagyon komoly és nagyon -ismeretes örök igazság rejlik. Ezt az igazságot Stendhal a szerelemről -irt könyvében a következő paradoxonnal fejezi ki: - -Egy tó partján két úr sétál. Nevezzük őket A.-nak és B.-nek. Vitatkoznak -a szerelemről. A. úgy tartja, hogy a nők csak azokat a férfiakat -szeretik igazán, akik őrülten, meggondolatlanul, amint ma mondanók: -idegeikkel szeretnek. B. az ellenkező véleményen van; azt vallja, hogy a -szerelemben is okosnak, számítónak, körültekintőnek kell lenni. -Ezenközben észreveszik, hogy a tavon egy úr meg egy hölgy csónakáznak -valami kis lélekvesztőben. Embereink folytatják az akadémikus vitát. -Egyszerre csak azt látják, hogy a csónakázó úr fölemelkedik, derékon -kapja a hölgyet s belehajítja a tóba. „Meg kell menteni!“ – ez a -gondolata A.-nak is, B.-nek is. A. habozás nélkül beugrik a vízbe s -úszni kezd a fuldokló hölgy felé. B. körülnéz; nem messzire egy kikötött -ladikot pillant meg; ott terem, nekidől az evezőnek s kimenti a hölgyet, -később pedig A.-t is, aki már-már ott veszett a habokban. Feltéve, hogy -ez a jelenet mély benyomást tett a megmentett hölgyre, olyan mélyet, -hogy embereink valamelyike iránt szerelem fakad szívében, kit fog -szeretni? A.-t, aki életét kockáztatta miatta? Vagy B.-t, aki nem -kockáztatott semmit, de megmentette a haláltól? – Nem. C.-t fogja -szeretni, azt, aki beledobta a vízbe. - -_Ajánlás:_ Ha azt akarod, hogy a nők szeressenek, légy urokká. A -szerelemben csak tirannus lehetsz vagy rabszolga. Boldogok a tirannusok -és jaj a rabszolgáknak. (És az újabb moralisták talán így kerekítenék ki -a doktrinát:) Igyekezzél áldott tirannus lenni, amolyan Perikles-féle. - -Mióta emberek élnek, szeretnek és írnak, ezt a szerelmi sarkigazságot és -az ehhez fűződő mellék igazságokat miriád és miriád formában fejezték -ki. A szerelemben szerencsések a gyakorlatban vallották ezt az elvet; -filozófok és vallásalapítók, szociológok és költők, mindenkor -tekintettel voltak azokra a tapasztalatokra, melyek ezt az igazságot -kiabálták, valahányszor csak a két nem egymáshoz való viszonyáról -tünődtek. A moralisták iratainak fele csak ezt a sarkigazságot hirdeti; -mindannyian felfedezik százszor, kezdve Szent Ágostontól, aki abszolut -uralmat ajánl s óva int: „… ne dederis mulieribus essentiam tuam“ – -Gyp-ig, aki – nő létére – ezer novellában figyelmeztet, hogy az -asszonnyal úgy bánj, mint a paripával, melyet jól kell tartani abrakkal -s melytől nem kell kimélni a vesszőt. Ez a sarkigazság az emberiség -közkincsévé vált, mint a nehézkedés törvényének ismerete, részét teszi -annak a néhány száz gondolatnak, annak a parva sapientianak, mellyel -mundus regitur, mióta áll. - -Természetesen bővében vagyunk a variációknak is, melyeket ebből az -ismert témából komponáltak. Az irodalomban ezek a variációk hemzsegnek a -legtömegesebben. Belőlük kapjuk a legelső doktrinát, melyet az iskolából -kijövet megtanulunk. Megtalálhatjuk őket ötezeréves keleti -elbeszélésekben. Megismertetnek velük a legszimplexebb Mentorok, akik -nem éppen Minervák. Az epikuri élet tücskei ezt cirpelik a toga virilist -magukra öltő ifjak fülébe: - -– A nő olyan, mint az árnyékod. Szaladj utána, elfut előled. Fuss előle -és nyomon követ. – Ne heverj Omphale lábánál, mint egy halvány apród, ki -királynőjének lábvánkosán tesped, egy rangban a kedvenc agárral, hanem -igázd le a fúriákat. – Légy, mint Don Juan, nézz hidegen a jajongó, -kezöket tördelő asszonyokra, áldozataidra; mennél irgalmatlanabb vagy, -annál jobban fognak imádni. – A dió törve, az asszony verve jó. - -Hanem mindig akadnak, akiknek semmi sem szent, még a közmondások -filozófiája sem; akik szélmalomcsatákat vívnak a sarkigazságok ellen. -Akik így vitatkoznak: - -– Ezek a paradoxonok azt vallják, hogy a nő csak másodrendű lény, akit -bizonyos lelki tornával kell céljainkra idomítani. Szóval megállapítják -az erősebb nem nagy felsőbbségét a másikkal szemben. Quo jure? Tudom, -hogy az agyformációra szokás hivatkozni. De ez nevetséges. Legfeljebb a -különbséget lehet megállapítani; ámbár ez se lehet valami horribilis. -Ami a fődolgot, az agy működését illeti, – mi az, amit a tudomány erről -bizonyosságként mondhat?! Sötétség és sötétség. Vagy az a pszichológia -bizonyítson valamit, amely most még a dadogás korát éli? Ki mondhat -ellent, valami pozitívvel, ha megkockáztatom azt a föltevést, hogy az -erősebb nem általánosan elismert felsőbbsége annak az ős-korszaknak a -mindinkább visszafejlődő maradványa, mikor még csak a muskulusok -döntöttek s az intelligencia keveset határozott?! Ki bizonyítja be, hogy -a nőnek az a rabszolgaszerű gyöngesége, mely meghódol a kemény kéznek, -nem történelmi, hanem természeti produktum? A nő fejlődése a -történelemben, az alárendelt helyzet ellenére is, nem lassubb, mint a -férfié. Tegnapelőtt még csak nőnemű lény, tegnap női alak s ma már női -individuum. És ha a nő sorsát ma is a férfi formálja, ez nem -szükségképpen a szellemi inferioritás, hanem talán a társadalmi helyzet, -a történelmi eredmények folyománya. Mikor eszembe jutnak Jacqueline -Pascal, Fanny Mendelssohn, vagy Madame Récamier, meg még egy pár tucat -kivétel: fellázít az a tétel, mely természeti törvénynek vallja, hogy a -női gyöngeség a zsarnok, az idomító, a szelidítő szerepét kényszeríti a -férfira… annyival inkább fellázít, mert nem lehet tagadni, hogy van -valami a dologban!… - -Az ilyen újkori Don Quijote-knak az érzékenységét a _Makrancos Hölgy_ -bizony nem igen kiméli. - -Látunk egy lányt, aki az első öt sorban exponálja a jellemét, elárulván, -hogy barátja az erősebb szólamoknak. Amit mond, nagyon hidegen hagyja a -mai nézőt, – mi már egyebeket is hallottunk a legújabb színműirodalom -kisasszonyaitól – de környezete nem győz eléggé csodálkozni rajta, hogy -Kata mily bősz és konok. Ne felejtsük, hogy Shakspere korában a polgári -nő helyzete még meglehetősen alárendelt. A szabad beszéd, az amerikaias -modor, – mint most jellemeznők – a nyerseség a nő ajkán – mind: -horrendum dictu; mert a férfi még erősebben ül tirannusi székében, mint -manapság. Tehát Kata oly bősz, hogy csodájára jár egész környezete. -Apja, csakhogy túladhasson rajta, elvégzi, hogy ifjabbik leányát, a -szende Biankát, akinek három kérője is van, nem adja férjhez mindaddig, -míg Katát el nem viszik a háztól, nehogy a bősz leány a nyakán maradjon. -A kérők tehát kerítenek Katának jövendőbelit. Ott van Petruchio úr, aki -elveszi az ördög nagyanyját is, csak hozománya legyen. Katának van. A -két ellenfél szemben áll. Petruchio tullicitálja a Kata gorombaságait s -észrevéteti magát. Kötődik vele – néha kissé kocsis-stilben – s úgy -tesz, mintha elragadónak találná. Katát ingerli a „félbolond“ s végre is -kijön a sodrából. A menyegzőt megtartják. Petruchio a Don Caesar de -Bazan rongyos köpenyegében jelenik meg a lakzin, azután elcipeli -feleségét otthonába, egy sereg szolga közé, akikkel úgy bánik, mint a -kutyákkal, csakhogy a felesége előtt megmutassa az erélyét. Kata -holdkórosként engedelmeskedik. Itt következik az „asszonyszelidítés“, -amelyhez, Petruchio szerint, ha valaki jobban ért, mint ő, ám álljon elő -a maga módszerével. A Petruchio metódusa az, hogy mindenféle nyájas -ürügy alatt kiéhezteti a feleségét, nem engedi aludni, megsétáltatja a -kimerülésig és ruha helyett bókkal fizeti ki – mindaddig, míg a szegény -asszony beadja a derekát, holdnak vallja a napot, szép leánynak az -öregembert, hogy férje-urának ellent ne mondjon, végül pedig prédikálni -kezd a férjnek tartozó engedelmességről két más asszony előtt, akik nem -részesültek ilyen jó nevelésben. Ime, ez a shaksperei _Makrancos Hölgy_. - -(– És ő nevet ezen! – mondhatják az újkori Don Quijotek.) - -Legalább ez az, amit a textusból kiolvashatunk. „A férfi örök gonoszsága -a maga primitív nyerseségében.“ Ha azonban elmélázunk a sorok közt, a -kép nagyban megváltozik. - -Mert íme, ez a Petruchio, minden hozományhajhászata, minden -szájhősködése és durvasága mellett sem olyan szörnyű legény, mint -amilyennek első pillanatra látszik. Sőt inkább kedves, eredeti fickó, -akinek helyén van a szíve is, az esze is s akinek a durvaság csak -eszköze, de nem második természete. Petruchio kötődésében nagyon gyöngéd -is tud lenni. Az „asszonyszelidítés“-re sem annyira a hozományért -vállalkozik, mint inkább a leányért. Már akkor, mikor még Katát nem is -látta, nagyon megtetszik neki mindaz, amit a leányról hall. Utóbb látja, -hogy jól sejtett: Kata nagyon helyre, jóravaló leány, amerikaias modora -mellett is. Csak ekkor vállalkozik Kata megfékezésére; eddig csak a -kiváncsiság ingerelte. Viszont Katának is megtetszik a különös udvarló; -Petruchio módos, derék, urias legény, szép és férfias, elegáns és -szeretetreméltó. A mód, mellyel Katához közeledik, eleinte meglepi, -utóbb izgatja s végül lefegyverezi a leányt, aki nem szokott ehhez a -szabad és merész, vidám és enyelgő hanghoz, mert eddig csak Gremiókat -látott. Büszkesége fel-fellázad; restelli, hogy ez az ember ily könnyen -túljár az eszén; de másrészt jólesik neki, hogy kifognak rajta és hogy -ez az ember fog ki rajta. És mikor Petruchio a materiális eszközökhöz -nyúl: Kata már meg van „szelidítve“; a negyedik felvonás már csak -teljesebbé teszi a komikumot és a vacsora-jelenet még éppen csak a -pontot rakja fel az i-re. A darabnak vége van már a harmadik -felvonásban. Ami következik, az már csak a derék angolszásznak szól, aki -teli torokkal nevet Kata utolsó felszisszenésein és tökéletes -önmegadásán. - -A _Makrancos Hölgy_ csak ebben a sorok közt is tartalmas formájában -lehet érdekes a mai színpadon. Azért előadásában két dologra kell -különösen ügyelni. Egyik az, hogy Petruchio kedves, megnyerő, elegáns, -játszi, pompás legyen – mert különben ez az asszonyszelidítés cirkuszi -mulatság. A másik pedig az, hogy a párja igazán komikus legyen – mert ha -Kata érzelmes hangokat hallat, akkor vége a komédiának; pedig a -_Makrancos Hölgy_nek komédiának kell maradnia, hogy ne csak mulattasson, -hanem egyszersmind gyönyörködtessen, gondolkodóba ejtsen és – -elbűvöljön. - - - - -V. LOPE DE VEGA. Király és pór. - -(Színmű 4 felvonásban, Förster átdolgozásából fordította Sziklai János. -Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 március 8.-án.) - -Lope de Vega, nem lehet tagadni, meglehetősen haszontalan úriember volt. -Tizenöt éves korában élcel a fogantatására, s megénekli azt a -féltékenységet, mellyel anyja az idősb Vega urat gyötörte. Valamivel -később hasznot húz a szeretői féltékenységéből. _Dorotea_jában van egy -jelenet, melyben a hős Fernando, valami szörnyű Rittersgeschichtet -hazudik a szeretőjének, hogy a szegény leány ékszereit megkaparítsa; a -leány szánalmában, szerelmében oda is adja ezeket az értékeket, amire -Fernando kereket old, még pedig végképpen; a leányt faképnél hagyja, az -ékszerek árával pedig apró szerelmi költségeit fedezi. Lope de Vega -egyik munkáját sem szerette annyira, mint ezt a _Dorotea_t; úgy -hivatkozik rá, mint arra a munkájára, melynek anyagát a maga életéből -merítette Mindamellett szívesen elhinnők – egyéb adatok híján, – hogy a -Marfisával való furcsa jelenet puszta fikció. De fájdalom, Fauriel, a -kitünő tudós (a színi kritikusok nagy őse) bebizonyítja, hogy ez a -história csakugyan megesett Lope de Vegaval. Tehát a lelki finomság nem -tartozik költőnk jellemző tulajdonai közé. Élete viszontagságos. Hol -katona, hol titkár egyik vagy másik nagy úrnál. Hamar házasodik, hamar -megcsalja a feleségét, s mikor a szegény Isabela, akivel a féltékenység -minden kínját megízleltette, elköltözik erről az árnyékvilágról – hamar -vígasztalódik. 1588-ban útra kel a győzhetetlen armádával, s egyik -verset a másik után írja a szép Filis dicséretére. A győzhetetlen -armádát elverik, mint a kétfenekű dobot, s Lope de Vega, nem valami -díszes kalandok után, pártfogótól pártfogóhoz vándorol, a mindennapiért. -Később pappá lesz; felavatják _familiar de Santo Oficio_nak, az -Inquisitió tartalékos tisztjének. Immár az eklézsia gondoskodik róla, s -ő maga élhet kedves foglalkozásának, hasonlóan Madrid védőszentjéhez, -Földmíves Szent Izidorhoz, aki olyan kegyes életet élt, hogy az angyalok -leszálltak az égből s felszántották helyette a földjét, mert a szent -ember a kegyes gyakorlatok miatt elhanyagolta az ekét. Földmíves Szent -Izidort Lope de Vega nem kevesebb, mint három színdarabban aknázza ki. -Van rá ideje és módja; a familiar de Santo Oficio nem kénytelen -szakítani a világgal és gyönyöreivel. Sőt inkább, mint Ticknor írja, ezt -az egyházi állást olyannak tekintették, mely mindenekfelett arra való, -hogy tehetséges embereknek jövedelmet nyújtson s egyszersmind szabad -időt az irodalom művelésére. Lope él a szabad idővel. Időközben meghal a -fia, aki második házasságából származott. A gyászesetet tengeri idillben -énekli meg, minden nagyobb meghatottság nélkül. Annál több -érzelmességgel tüntet abban a költeményében, melyben törvénytelen -leányáról, Marceláról énekel, aki tizenhat éves korában fölvette az -apácák fátyolát. Az a nagy lelki megelégedés, mellyel e versében a -ceremónia fényéről áradozik, az a nagy gondosság, mellyel a király és -Seza herceg megjelenésének leírására kiterjeszkedik – Delobellere -emlékeztet. Később kifejezést ad a nemzeti gyűlölségnek s Sir Francis -Draket, a legjobb angol tengerészt, ki éppen akkor veszett el, -elrágalmazza egy epikus költeményben, a _Dragontea_ban. Majd megtámadja -az _estilo culto_ művelőit, noha ő maga is közéjük tartozik. Cervantest, -kinek Algériában tanusított hősi viseletére s szenvedéseire megindulás -nélkül gondolni alig lehet, Cervantest, akit számtalanszor meglopott – -Lope egyik darabjában alaposan csúffá teszi, a nevén említve, -nyilvánságosan. Nem, a mi Lopenk nem volt valami nagy gavallér. - -Nem volt valami jeles költő sem. Rendkívül könnyen tudott verselni, -leleményes fej volt, s valamely csodálatos, igazán rendkívüli -improvizáló tehetségnél fogva, páratlan termékenységet fejtett ki. -Hamarább írta meg a munkáját, mint más a tervét készíti; egy-egy -színdarabja három-öt napig készült; s följegyezték róla, hogy egyszer -két hét alatt öt darabot írt. Igy nem csoda, ha ugyan igaz, amit -Montalván állít, hogy egyéb munkáin kívül ezerszáz színdarabot írt; az -ezerszázból háromszáz egynehány, ami megmaradt, mindenesetre valóság. De -e sok írásnak végtelen sok az alja. Persze a sok között akad egynehány -kellemes látnivaló, amelyeket ma is érdemes hébe-hóba megnézni. Lope -ízléssel és jó anyagból dolgozott. S mert egész lélekkel közönsége -kedvét kereste (hatszorosan elzárva Terentiust és Plautust), még ma is -hathat némelykor. A mai közönség nem különbözik annyira a három -századdal ezelőtt élt közönségtől, mint a mai egyes ember az akkoritól. -Az összesség mindig inferiorisabb, mint az egyes; s az összesség mindig -lassabban fejlődik, mint az egyén. Lope a konvenciónak dolgozott -konvencionális eszközökkel. A fődolgot, amit drámaírónak ismernie kell, -az emberi szívet nem ismerte. Honnan is ismerte volna? A gyémántot csak -gyémánttal lehet megismerni. - -És mily példátlan siker! Ez az ember, akinek a lelki finomság ugyancsak -nem volt a legerősebb oldala, – ez az író, aki maga a megtestesült -középszerűség, – a legnagyobb irodalmi dicsőséget élvezte, mely valaha -embernek adatott. A maga korának valóságos irodalmi pápája volt, -irodalmi pápa, akit éppen úgy elismertek a királyi kastélyokban, mint a -viskókban. VIII. Orbán pápa elküldte neki a Szent-János-rendet, -theológiai doktorrá tette, s életjáradékot utalványozott neki; a király -oly fénnyel állíttatta ki színdarabjait, hogy egyes előadások mesés -költségbe kerültek, a birodalom nagyjai pártfogóiból barátjaivá lettek, -a tömeg az utcán utána rohant, s Madrid asszonyai a balkonhoz siettek, -mikor a nagy Lope végigment az utcán. Színdarabjai temérdek vagyont -hajtottak neki, s mecenásaitól még több jóban részesült. Híre elhatott -idegen országokba is; darabjait még életében lefordították olaszra, -franciára. S emlékét jó sokáig őrizte a nép; munkáinak egyes részletei -mind e mai napig nem törlődtek ki az alsóbb néposztály emlékezetéből; -vallásos románcait ma is éneklik a madridi koldusok. Halála olyan nagy -esemény volt, mint mikor a föld valamelyik hatalmasa száll a sírba, -Ezernyi vers és apotheozis jelent meg halálának hírére. Temetése kilenc -napig tartott. Három püspök tartotta a gyászszertartást és Spanyolország -legelső nemesei követték koporsóját. A sokaság zokogva kísérte utolsó -útján. Lánya – az apáca – kívánságára a hosszú temetési menet ott vonult -el a zárda előtt, hogy Marcela még egyszer láthassa apjának arcát… -Százszor szerencsés ember! Még szerették is. Vannak végzetek. - -Azoknak a kivételes sikereknek, melyeket Lope megért, kulcsát abban -találhatjuk, hogy Lope egyformán hívséges és kitartó szolgája volt az -Egyháznak és a Színpadnak. Akkor, Spanyolországban, az Egyház és a -Színpad szövetségesek voltak. Ami a Színpadot illeti, kénytelen, de -készséges szövetségese a hatalmas Egyháznak. A Színpad, mely addig csak -tengődött, szívesen teljesítette a szolgálatot, melyet az Egyház tőle -követelt, mert emez lelket, életet öntött belé. Nagy fa árnyékában -pihenni jó. Viszont az Egyház céljaira a Színpad még többet tehetett, -mint a szószék, mert a circenses a népnek uralkodó szenvedélye volt. Ez -okból az Egyház nemcsak hogy erélyessen ügyelt a szépművészetekre, hanem -aktív befolyást is gyakorolt a színészek előadásaira. Akkortájt -mindennaposak voltak az olyan látványosságok, melyekről ma bajos volna -eldönteni: vallási szertartások voltak-e inkább, vagy színházi -előadások? Lope rendezett olyan processziókat (a király ment az élén), -mely félig vallási körmenet, félig látványosság volt. Egyházi ünnepek, -nagyúri házasságok, s hasonló alkalmatosságok idején a színi előadás -volt a programm legfontosabb száma, amely nem annyira külön szám volt, -mint az egyházi szertartás egy függeléke. Másrészt a színpadon a -vallásos elem dominált. Oly annyira, hogy az akkori színpadra gondolva, -sekrestyébe képzelhetjük magunkat. Mikor a színpadi Szent Antal elmondja -„Confiteor“-ját, a közöség térdre hull, mellét veri és „mea culpa“-t -kiált. Mindezeknek a félig vallási, félig profán ceremóniáknak mestere -Lope. Minden ilyes látványosságnak a lelke; az egyikben, mint pap, a -másikban, mint bohóc vesz részt. (Följegyezték róla, hogy a -gracioso-szerepeket gyakran maga játszotta a darabjaiban, s hogy a -körmeneten, mely III. Fülöp és Ausztriai Margit házasságát ünnepelte, -bohóc-jelmezben vett részt.) A „junta poetica“-kon, az irodalmi -versenyeken, melyeket az Egyház felügyelete mellett rendeztek, a -legtöbbször Lope volt a győztes, a legájtatosabb s a legünnepeltebb író. -Becses ember volt az Egyházra nézve, de a nép előtt meg valósággal -providenciális férfiú volt: az egyetlen, a kimeríthetetlen produkáló, -aki a nép őrült színházi szenvedélyét kielégítette. Hogy micsoda -mohósággal lesték akkor a színpadi látnivalókat, s mennyire megragadtak -mindenféle alkalmat a circenses élvezésére: mutatja az a példa, mellyel -Lope maga szolgál egyik darabjában. Ebben a darabban (Los cautivos de -Argel) az algériai keresztény foglyok tágas börtönükben színi előadást -rendeznek, hogy III. Fülöp házasságát megünnepeljék. A börtönben is! -Ezek a viszonyok érthetővé teszik, hogy Lope a maga idejében -providenciális férfiú volt, érthetővé, hogy olyan dicsőségre tett szert, -mint a föld nagyjai. S azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a dicsőség -majdnem csorbítatlan maradt, hogy a spanyol irodalomnak Lope mai napig -egyik legnagyobb alakja. Bármily rikító Lope fölületessége Cervantes -mélysége mellett, bármennyire megalázza Lope sekélyes szóáradatát -Calderon ereje és művészete, bármily érdekteleneknek tűnnek fel Lope -dialogizált anekdotái Tirso de Molina darabjai mellett, melyekben minden -csupa drámaiság: Lopet klasszikussá tette az idő. És minden klasszikus -szent. Az igazán nagyok munkái is szentek és szentek a többiek könyvei -is. Szentek a Voltaire szava szerint: mert senki sem mer hozzájuk -nyúlni. Lopet detronizálni roppant fáradságba kerülne. Hátha éppen a -háromszáztizedik darabja az, melyből kiderül, hogy nem lehet -detronizálni? Hátha nem is a közönséges darabjaiban, hanem valamelyik -autojában lappang a remeke? (Ezek is vagy négyszázan vannak.) Nem, -inkább hajoljunk meg háromszázados dicsősége előtt és ne keressük az -ismeretlen remeket. - -E réven valószínűleg még jó sokáig fog élni a Lope hírneve. -Népszerűsége, ha meghidegülten is, meg fog maradni Spanyolországban. És -koronkint külföldön is látni fogjuk egyik-másik darabját, amelyet azután -illő tisztelettel hallgatunk. Habent sua fata… S ha meggondoljuk, hogy a -kigúnyolt Cervantes így vígasztalhatta magát: „Az utókor igazságot fog -szolgáltatni!“ Az utókor! Van is utókor! Utódaink gyarló, sötétben -botorkáló, örökkön tévedő emberek, mint magunk. A bölcsek kövét ők sem -fogják a zsebükben hordani. - -Nos, ha „utókorunk“ a _Király és pór_ban akarta a Lope remekét -megtalálni, ugyan rossz helyre nyult. Ez a darab egy a Lope dialogizált -anekdotái közül, amilyet temérdeket írt. IV. Henrik, inkognitóban, -meglátogatja egyik alattvalóját, a boldog, elégedett és büszke Jean -Gomardt. A paraszt – úr a szemétdombján – méltóságosan viselkedik Páris -bírájával szemben, de viszont elmondja előtte, loyalitásból mi mindenre -volna képes. A király próbára teszi emberét. Jean Gomard megállja a -sarat. IV. Henrik azután egy kicsit kinyújtózkodik, méltósággal -tromfolja le Jean Gomardt – könnyű neki! – s végre elárasztja -kegyességgel, ami Jean Gomardnak édeskeveset ér. A paraszt lányát -összeházasítja egy gróffal, a fiát lovaggá teszi. Agyonboldogítja őket, -mert bizonyos, hogy szét fognak zülleni. Ez az egész. Efféle anekdoták -abban az időben nagyon divatosak voltak. Nem mintha napirenden lettek -volna: hanem a nép szerette, ha ilyen ábrándokkal vígasztalták. Keserű -kenyere volt az akkori spanyol Jean Gomardoknak. (Az eredeti darab -Spanyolországban játszik.) A királyoknak és a parasztoknak ez a -fraternizálása akkor még nagyobb képtelenség volt, mint monstanság. (És -ebből a szempontból a darab nem igen avult, sőt inkább javult.) A -zsarnokság idején azonban a nép mindig gyártott ilyen vígasztaló -mondákat, nem sejtve, hogy az ilyen anekdotákban rá nézve van valami -nagyon megalázó. - -A jellemzés ebben a darabban sokkal primitivebb, hogysem sokat lehetne -vele foglalkozni Ezek marionette-figurák, a helyesebb, a csínosabb -marionette-figurák közül. A szavak símák, könnyen folyók, színtelenek, -üresek, konvencionálisak, ezerszer hallottak, mint azok az átdolgozott -imák, melyeket régi imádságokból szabadon állítnak össze a serdültebb -ifjúság használatára. Ah, Lope, kár volt annyira bálványozni a -közönséget, s különösen kár volt olyan jól elzárni Plautust és -Terentiust! - - - - -VI. ALARCON. A hazug. - -(Vígjáték 3 felvonásban, írta Don Juan Ruiz de Alarcon, fordította Győri -Vilmos. Első előadása a Nemzeti Színházban 1891 szeptember 9.-én.) - -Alarcon a spanyol drámairodalom aranykorában élt. Lope de Vegát, kinek -egyik legtehetségesebb tanítványa volt, csak négy esztendővel élte túl; -s ha részese nem is, de tanuja volt a legnagyobbszerű sikereknek, -amelyek valaha drámaírók osztályrészéül kijutottak. Mikor _A hazug_ját -megírta, a spanyol irodalom hihetetlenül gyors fejlődésének éppen a -tetőpontján volt; s Alarcon azzal a meggyőződéssel komponálhatta -természetesen ömlő redondilláit, hogy vígjátékot írva, a nemzeti -művelődés leghatalmasabb faktorának lesz a munkása. A színháznak talán -sohase volt nagyobb jelentősége, mint ebben a korban. Főmulatsága, -uralkodó élvezete volt az egész népnek; s a vallási és politikai -tényezők kénytelenek voltak megalkudni vele, ha hatni akartak a népre, -melynek szívéhez ebben az időben csak a színész szólhatott. A színház -szenvedélye volt a társadalmi osztályok mindegyikének; a nagyurak, akik -kényelmes páholyokból nézték az előadást, s a szegény emberek, akik -fedetlen helyen, forró nap alatt, egymáshoz préselve, három maravédiért -szemlélték (a többnyire nappal játszott) komédiát: egyformán bolondjai -voltak Tháliának. Ez a mánia oly hirtelen keletkezett, oly általánosan -elterjedt, s oly lassan szünt meg, mint valami nagy epidémia. Mikor Lope -de Vega föllépett, Madridben csak két csűr-féle helyiség volt, ahol egy -pár halódó vándor-színész produkálta magát; akkor meg, mikor Alarcon -meghalt, Madrid tele volt színházzal, a színészek otthon voltak s -játszottak a nagyúri palotákban is és a komédiások száma csupán a -fővárosban meghaladta a kétezret. S ez a temérdek múzsafi mind nagy -tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. A _Don Quijote_ olvasói -emlékezhetnek rá, amit Sancho Pansa mond, hogy: „a színészeket mindenki -dédelgeti, tenyerén hordozza, protezsálja, magasztalja; a legtöbben -közülök, ruházat és magatartás dolgában, valóságos hercegek“. S ha már a -színésznek is jó dolga volt, a drámaírót még inkább megbecsülték. -Olyanformán tekintettek rájok, mint ma a miniszterekre szokás. Lope de -Vega a pápa áldásával s fejedelmi kegyekkel elhalmozva szállott sírjába. -Tehetségesebb tanítványainak egy-egy sikerült vígjáték vagy egy-egy -alkalmi darab magas tisztségeket, kitüntetéseket s nagy társadalmi -poziciót szerzett. Igy nem csoda, hogy csak a XVII. századból nem -kevesebb, mint harmincezer spanyol színdarab maradt ránk. - -Alarcon munkái e harmincezer színdarab legjava részéhez tartoznak. -Alarconnal szemben csak a posteritás kezd igazságos lenni. Kortársai -közül, a leggyöngébbeket is számítva, egynek se volt a színen mostohább -sorsa, mint neki. Míg Lope többi tanítványai: Tirso de Molina, -Montalvan, Antonio de Mendoza, Valdivielso és Mira de Mescua sikert -sikerre halmoztak, Alarcon sohase tudott népszerűvé lenni. Az utókor -megadja neki azt az elkésett elégtételt, hogy a költői stilust, a -verselés tisztaságát, természetességét és festői voltát illetőleg -magasan túlszárnyalja Lopet valamennyi tanítványával egyetemben s csak -Calderonban talál méltó versenytársra. De vígjátékainak nemcsak ez az -egy érdeme van. Előkelő helyet foglal el Alarcon kortársai között a -jellemzés művészetét, a kómikai leleményt s az ötletbőséget tekintve is. -Bizonyára méltó rá ma is, hogy színre hozzák; s a művelt néző, aki képes -megérteni és akceptálni az elavult színpadi konvenciókat is, Alarcon -vígjátékaiban csak élvezetet találhat. - -_A hazug_jának a hírét inkább imitátorai tartották fenn, mint a tulajdon -sikere. - -_A hazug_, vagy _az igazság is gyanus_, eredeti címén: _La verdad -sospechosa_ az a bizonyos spanyol _comedia famosa_, melyből a -halhatatlan Corneille _Menteur_jét kreálta, lerakván ezzel a francia -klasszikus vígjáték alapjait, amint hogy néhány esztendővel korábban -megteremtette a francia klasszikus tragédiát a _Cid_del, amelynek -anyagát hasonlóképpen spanyol írótól: Guillen de Castrotól kölcsönözte. -De a _Menteur_ön kívül egész sereg vígjátéknak lett szülőjévé a _Verdad -sospechosa_, többek közt a Goldoni _Bugiardo_jának is, s általában a -legtöbb olyan vígjátéknak, mely a hazudozást teszi nevetségessé. Ennyi -meglehetősen ismeretes volt a _Verdad sospechosá_ról. Ami magát a munkát -illeti, erről már nem mondhatjuk, mintha szintén ismeretes lett volna -régebben is. _A hazug_ eredeti formájában nem hatolt el idegen -színpadokra. Könyvalakban se sokat forgott a közönség kezén; eddigelé -mindössze egy német fordítása foglalkoztatta a spanyol drámairodalom -iránt érdeklődőket. Ruiz de Alarconnak, amint életében nem, halála után, -az irodalmi halhatatlanság versenyterén sem volt szerencséje. A -közönséget sohase birta meghódítani. Nemcsak hogy rendre buktak a -legügyesebb vígjátékai, köztük _A hazug_ s ennek pár-darabja: _Las -paredes ojen_ (A falak is hallanak) és hogy későbbi munkássága jóformán -csak a közönséggel meg a szerencsés vetélytársakkal való polémiák hosszú -sorából állott. Az utókor se sietett a mellőzött költőnek elégtételt -adni; s meglehet, hogy Corneille nélkül (aki mellesleg szólván, azt -hitte, hogy Lope de Vegából merít) ma már a nevét se ismernők Ruiz de -Alarconnak. - -Pedig _A hazug_ nagyon kedves vígjáték. - -Ez az első darab, mely a magyar közönséggel Lope de Vega _iskoláját_, -tehát a spanyol dráma egyik legnagyobb korszakát valamelyest -megismerteti. Mert különös, de az idegenben a spanyol drámának legelőbb -is a hanyatlási korszakát kezdték megismerni. Tudvalevő, hogy a német -színpadot s vele együtt a miénket is először a dekadencia legnagyobb -alakjának: Moretonak _El desden con el desden_je hódította meg, -valamennyi spanyol darab közül. A _Közönyt közönnyel_ után megismertük -Moretonak egy másik érdekes vígjátékát: _El lindo Don Diego_t is, majd -kedvet kaptunk megbarátkozni Moreto elődjével, a legnagyobb spanyol -drámairóval: Calderonnal is. Calderon három remekműve: _La vida es -sueno_ (Az élet álom), _El principe constante_ (Az állhatatos fejedelem) -és _El alcalde de Zalamea_ (A zalamei bíró) meg tudta hódítani a -nagyközönséget is, mely a többi spanyol darabot csak kevéssé értékelte. -Végre kisérletet tett a Nemzeti Színház Lope de Vega egy darabjával is, -amelynek idillikus részletei szintén tetszettek. De a Lope de Vega és -Calderon közötti korszak, melyet a Tirso de Molina, Mira de Muesca, -Antonio de Mendoza és Ruiz de Alarcon nevei tettek fényessé, mindeddig -ismeretlen maradt előttünk. - -Alarcon életéről keveset tudni. Ismeretes, hogy Mexikóban született, -hogy 1622 táján jelent meg Madridban, hogy a _fiscal del real consejo de -Indias_ zsíros hivatalát viselte, hogy míg Antonio de Mendoza egyik -diadalt a másik után aratta, neki a színen sohasem volt szerencséje, s -hogy végre 1639-ben halt meg. - -A _Verdad sospechosa_, mely emlékezetét megóvta a teljes feledségtől, -stíl, elmésség, ötletek és karakterfestés tekintetében is kiállja a -versenyt kortársai jobb munkáival, talán a Tirso de Molina két -remekművét leszámítva. Nagyon ügyes kis vígjáték ez a _Verdad -sospechosa_. Hőse (ha ugyan lehet beszélni a hazugság hőseiről is) -megnyerő, szimpátikus fiatal ember, akinek azonban egy rettentő hibája -van: az, hogy szüntelen hazudozik. Különben bátor, lovagias érzésű, -derék fiú, de a fantáziáját egy cseppet se tudja fékezni. Mert Don -Garciát ma inkább költőnek mondanák, mint hazugnak. Don Garcia bámulatos -leleményt fejt ki mindenféle regény kitalálásában, amivel eleinte nem -igen van más célja, mint dicsekedni vagy kellemeteskedni. Később, mikor -korábbi hazugságai ellene fordulnak, már védekezésből is kénytelen -tovább hazudozni s ebben a küzdelemben, melyet az igazság ellen folytat, -egyre nagyobb és nagyobb zsenialitásról tesz bizonyságot, de hiába, mert -a tények mind hatalmasabb és hatalmasabb ékesszólással cáfolják meg. A -darab pointje azután az, hogy mikor már senki se hisz neki, sehogy se -tudja elhitetni, hogy egy főbenjáró dologban jóhiszeműleg tévedett s -ennek következtében örökre elveszti azt a nőt, akit igazán szeret. -Persze, kevés a kilátás rá, hogy ez Don Garciát ki fogja gyógyítani -csunya mániájából. A megrögzött hazug azzal a sóhajtással végzi, hogy -hazudhatott akárhányat, mindig kivágta magát, de mikor, életében -először, igaz volt a szerelmében, íme, csúful megjárta. - -A vígjáték meséjét apróra elbeszélni nagyon bajos volna, mert a Don -Garcia hazugságai meglehetősen komplikáltak. De lényegében mondani el -annál könnyebb. Ime, egy pár szóval. A tiszteletreméltó, derék Don -Beltran fia, Don Garcia, aki különben jóravaló, vídám, szeretetreméltó, -nemesszívű és lovagias fiatalember, igen csunya hibát hoz haza a -salamancai egyetemről. Don Garcia hazudik, sőt hazudozik, mindig hazudik -és hazudozik dicsekvésből, hencegésből s talán maga se tudja miért. -Kissé élénk a képzelme s ami csak megfordul a fejében, az ott van a -száján is. A derék Don Beltran kétségbe van esve. Arra gondol, hogy ha -megházasítaná a fiát, az élet komoly gondjai talán leszoktatnák Don -Garciát diákos rossz tempójáról. S mindjárt ki is szemel számára egy -nagyon kedves menyasszonyt, Jacintha kisasszonyt. Jacintha véletlenül -éppen az, akibe Don Garcia igazán szerelmes, de az úrfi, egy félreértés -következtében, meg van győződve arról, hogy azt, akit ő szeret, -Lucreziának hívják. Tudni se akar tehát apja házassági tervéről, s hogy -minden további erőlködésnek elejét vegye, azt hazudja apjának, hogy ő -már nős, hogy kényszerítették a házasságra s hogy a felesége áldott -állapotban van. Csakhogy a turpisság kiderül, s napfényre kerül Don -Garciának minden egyéb hazugsága is. Ugy, hogy mikor Don Garcia végre -előáll az igazsággal, senki se hisz neki. Se az apja, se a leány, se a -többiek. Mert hisz azt erősíti, hogy Lucreziába szerelmes és ime, -Jacintha előtt térdepel le. Hogy jóhiszeműleg tévedett s hogy most az -egyszer semmi hazugság sincs a fejében, nem tudja elhitetni többé -senkivel. Jacintha férjhez megy egy másikhoz s Don Garcia ám boldoguljon -Lucreziával, hogyha tud. Igy veszti el a hazug azt a nőt, akit szeret, a -tulajdon hibája következtében, a mi bizonyára elég morális befejezés. A -végszó frappáns. Don Garcia felsóhajt: „Hányszor vágtam ki magamat -mindenféle hazugságból! S mily igaz volt hő szerelmem! És tessék, ebbe -az első igazságba milyen csúfosan belevesztettem!“ A javulásra tehát -csekély a kilátás. - -A vígjáték cselekvénye mindenesetre sovány, különösen a mai -elkényeztetett, raffinált nézőnek. De a Don Garcia jellemzése sokért -kárpótol. Az a bámulatos találékonyság, melyet Don Garcia a hazugságban -kifejt, szinte _panache_t ad neki. Don Garcia impozánsul, szédítően -hazug; valóságos hérosz a hazugok között. Az, hogy hazugsága majdnem -önkéntelen és teljesen ártatlan, nagyon komikussá, az pedig, hogy -különben sok jótulajdonsága is van, – Don Garcia vitéz, nemesszívű stb. -– nagyon kedvessé teszi. Maga a darab élénk s végig elmés. Az a jelenet, -mikor Don Garcia bolonddá teszi nagyon bizalmatlankodó apját, meg az a -másik, mikor lóvá teszi az intimusát is, a ki tudója minden -huncfutságának – igazán fényesek. - -Alarcon vígjátékírói leleményét és ügyességét semmi se bizonyíthatja -jobban, mint hogy a főalakja kezdettől végig érdekes, következetes s -minden hazugsága mellett is folyvást szeretetreméltó marad. De különben -is ebben a vígjátékban sokkal több fantázia, ötlet és invenció van, -semhogy a ránehezedő fátumot egész teljességében megérthetnők. - -De azért meg kell állapítanunk, hogy _A hazug_ nálunk sem hatott. Ennek -a fatális jelenségnek egyik oka bizonyára a darab tónusában van. A -spanyol vígjáték tónusa olyannyira idegen nekünk, hogy az ezzel -fölkeltett antipátiát csak a drámai cselekvés gazdagsága győzheti le. -Ezzel a tulajdonsággal pedig _A hazug_ nem dicsekedhetik. - -De ha _A hazug_ Madridban olyan formában került volna színre, mint -nálunk: Ruiz de Alarcon aligha kerüli el az uborkával való -megdobáltatást, ami a madridi színházakban nem tartozott a szokatlan -dolgok közé. (Minél jobb sora volt a népszerű drámaírónak, annál -rosszabb a bukottnak.) És hiába állott volna ki a színház kapujába a -gratulációkat fogadni, amint így bizonyára megtette, ha csekély -eredménnyel is: mert a _mosquetero_k, a spanyol színházi közönség -hangadói, alkalmasint a testi fenyítésig fajuló kritikai megjegyzésekkel -illették volna. Ez a vígjáték ugyanis, így, magában, kissé sovány -táplálék egy színházi estére. A spanyol közönségnek az ilyen kis -vígjátékokat nem tálalták fel csak így szárazon, a maga rövidségében és -pusztaságában, hanem mindenféle drámai töltelékkel bővítetten, vagy -többféle körítéssel felcicomázottan: bevezető románccal, elmés -prológussal (_loa_val), az egyes jornadák között _entremes_ekkel -(közjátékokkal), táncokkal, _danza hablada_val és egy kis -_zarabanda_val, a mi kiadósabb volt, mint ma a közönséges ballet-betét. -Ehhez a szokáshoz minden drámaíró alkalmazkodott; Alarcon is. S ha az -akkori darabok, a legjobbak is, előttünk kissé vázlatosaknak tetszenek, -legnagyobb részt ennek a szokásnak lehet tulajdonítani. - - - - -VII. CALDERON. A zalameai bíró. - -(Színmű 3 felvonásban, a spanyol eredetiből fordította Győry Vilmos. Uj -betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1883 március 24.-én.) - -_A zalameai bíró_ drámája abban a jelenetben tetőzik, a hol Pedro -Crespo, felmagasodva megalázkodó helyzetéből, mellyel hasztalan -igyekezett a könyörtelen Don Alvarot meglágyítani, szembeszáll a nemes -úrral, aki elrabolta s nem akarja helyreállítani leánya becsületét és -teljes „tisztelettel“ bitófát igér neki. Ez a hely a darab fókusza, ide -futnak össze a cselekvény egyes szálai; innen járhatunk leghamarabb -végére, milyen eszmét akart Calderon az alcalde példájában -megtestesíteni. Mert szemben azzal a sokféle s nagyon is eltérő -magyarázgatással, melyre a comedia heroicának ez a kitünő példánya -alkalmat adott, nem egészen felesleges az alapvető gondolatot -megvilágítani. - -Az a modern szemüveg alatt feltűnt látszat, mintha Calderon Izabel -szomorú sorsa által akart volna részvétet kelteni, magától foszlik szét. -Nemcsak a cím s egyéb külsőségek bizonyítják ezt, hanem a színmű egész -organizmusa. Izabel szereplése nem csupán passzív, hanem olyannyira -jelentéktelen, hogy a költő csak egyszer látta szükségesnek előtérbe -állítani, még pedig egy epikus természetű s a cselekvényt kiegészítő, de -egyszersmind megállító jelenetben. De nem állhat meg ez a vélemény azért -sem, mert ha Izabel esete foglalná le figyelmünket, nem találhatnók -megnyugtatónak a befejezést. A zárda még a tizenhetedik századbeli -spanyol felfogás szerint sem az a hely, ahová a fiatal lányok sokasága -jobban kívánkoznék, mint a szent házasságba, de igenis, az a hely, ahol -a szerencsétlen leghamarabb föllelheti a vígasztalódást, a megnyugvást -és a békességet. - -Nem jó helyen tapogat az a másik, sokkal elterjedtebb – s meg kell -vallani megokoltabb – nézet sem, mely amolyan Zách Felicián-féle -tragikumot keres e színdarabban és Pedro Crespoban csak a becsületében -sértett és _becsületéért síkra szálló apát_ látja. Ez a felfogás -racionálisabb, mint az előbbi; sok van a darabban, ami mintha támogatná. -Mellette szól a spanyol becsületkérdés ismert fanatizmusa is. De, nem is -tekintve azt, hogy ha Pedro csupán becsületének bosszulója, akkor a -drámának nincs következménye – mert hisz csak nem számíthatni -bűnhődésnek azt, hogy a király megerősíti hivatalában – van egy erősebb -ok is a darabban, amely e nézet helytelenségét, vagy részben -hézagosságát kellőleg feltünteti. Vajjon miért tette Calderon hősét -éppen bíróvá? Azután miért fenyíti meg Crespo fiát? Miért mondja a -következő szavakat Juanról: - - Büntetést szabok reá - Fegyverével hogy merészlé - Sérteni a kapitányt, - Bár igaz, hogy a becsület - Kényszerítheté reá, - _Más egyéb módon tehette_… - -ha az ugyanazt tette, amit ő, – ha az huga becsületét boszulta meg, mint -ő leányáét? - -E kérdésekre csak akkor adhatunk választ, ha e két téves magyarázat -elvetésével, ez előbb említett nagy jelenetet kellő figyelemmel kísérjük -s abból következtetünk, amit itt hallunk. Pedro azért könyörög a -kapitány előtt, hogy állítsa helyre leánya elorzott becsületét: vegye -feleségül. Ami a helyzetet élére állítja: Alvaro tagadó felelete. Nem -veszi nőül Izabelt, mert ez paraszt leány, ő pedig nemes ember; nem fél -Crespo haragjától, mert ő kiváltságos, s nem tartozik a paraszt hatósága -alá. Látnivaló, hogy Alvaro nemesi származásán fordul meg a dolog; ha -Izabel szégyenét paraszt okozta volna, a becsületét őrző apa nem tehetne -a drámában egyebet, minthogy összeadná leányát a bűntevővel. De ime: itt -a nemes és a paraszt, aki jogtalanságot szenved, állanak egymással -szemben. Az apa térdelt, de csak a paraszt egyenesedik fel, aki -„rátartóbb s kevélyebb, mint Leonnak trónutódja“ s „tisztelettel“ vereti -vasra a nemest, ama hatalom nevében, melyet társaitól, a parasztoktól, a -néptől kapott, Crespo hát lényegében a _paraszt, akit jogában -megsértettek, s aki maga szerez magának igazságot_. Ezen a helyzeten s -ez által az ebben kifejezett gondolaton semmit sem változtatna, ha a -sértés másnemű volna is. Ha Alvaro nem tesz erőszakot Izabelen, hanem -Cresponak csak a buzáját gázolja le s azután ezért vonakodik kárpótlást -adni, a darab alapjában ugyanaz marad. A jogtalanság számos elképzelhető -esete közül a becsület ilynemű megbántását, a költő csak mint drámailag -legerősebb motívumot választotta a már kész idea kifejezéseül. _A -zalameai bíró_ a nép önvédelmének drámája s azért tárgyában inkább rokon -Tell Vilmossal, mint Galotti Emiliával. - -Csak ezen az alapon magyarázhatjuk meg az imént felvetett kérdéseket. A -nép képviselőjének bíróvá kell lennie, hogy birtokában legyen a -hatalomnak, mely a parasztnak a maga védelmében egyetlen fegyvere. Ez -által nemcsak a jogot és a méltányosságot, a törvényt is magához -ragadja. A törvény értelmében ítéli el Crespo fiát, aki csak bitorolva -élt a hatalommal, amelyet ő a törvény, a néphatározat szentesítése -mellett használt. - -_A zalameai bíró_ tehát alapjában véve a feudalizmus követeléseinek a -megtagadása. A jelenség Calderonnál, a középkori Spanyolország -legspanyolabb költőjénél mindenesetre különös és egyedülálló. Az ő -világa még egészen a feudális; történeti színjátékaiban éppen oly -hűséges tükrét találjuk kora politikai állapotainak, mint autoiban amaz -idők vallásos miszticizmusának. Az elkülönzés a nemesség és a parasztság -közt csak _A zalameai bíró_ lapjain van feltűnőben. De itt Pedro Crespo -kiállja a versenyt Don Lopeval s a háttérbe szorítja Don Alvarot. Persze -ez a szellemi áramlat a kor jellemző észiránya ellen olyan nagy -mértékben korlátolt ennek ellentálló hatalma s a költő gondolkozásvilága -által, hogy éppen csak a minimumra szorítkozik. Nézzük Pedro Crespot, -vagy ha úgy tetszik: a népet a királlyal szemben – I. felvonás, 17. -jelenet – ismét a feudalizmus árjában úszunk. A nép eszméje megsemmisül -a korlátlan egyedurasággal szemben. II. Fülöp úgy jelenik meg az -összecsapásra készült felek között, mint az ókori „deus ex machina“. -Mindnyájan fejet hajtanak előtte s a költő rábízza, döntse a drámát -jobbra vagy balra. A korlátlan egyedúr kegyes hangulatban van s a nép -javára billenti a mérleget. A feudális szellem tehát _A zalameai -bíró_ban is uralkodó marad. Mindamellett a főideának az uralkodó -szellemtől divergáló iránya eltagadhatatlan. Az egész darab ezzel van -tele. Az ellenképek, melyet Crespo alakjához egyfelől Don Lope, másfelől -Don Mendo szolgáltatnak, ugyanezt magyarázzák. Don Lope a -hasonlatosságok, Don Mendo a különbözetek által világítja meg a bíró -alakját. Amaz a nemes úr – erényeiben, emez – végső elsatnyulásában. _A -zalameai bíró_ amannak egálisává magasodik előttünk, emezt mélyen maga -alatt hagyja. Főképpen Don Mendo szereplése beszél határozottan a költő -intenciói mellett. Egyéb feladata nincs, minthogy éhenkórász -hitványságával, és komikus hiúságával árnyékul szolgáljon arra a célra, -hogy a Crespo erélye, hatalma és önérzetes büszkesége annál élénkebben -fényeskedjék. Ime, megfordult a hősi színjáték egyezményes formája: a -paraszt a hős, és a nemes a gracioso. Persze az a nemes, aki -„szakasztott olyan arcra s termetére, mint a híres Don Quijote, akinek -kalandjait nagy Cervantesünk megirta“. - -Nem tekinthetjük tehát másnak _A zalameai bíró_t, mint a tehetős, derék, -megizmosodott parasztság és a dologtalan, elszegényedett és főképpen -(Alvaroban) garázdává lett nemesség szembeállításának. Ez a darab -kétségenkívül azt kívánta legelső sorban kifejteni, hogy az ilyképpen -elaljasodott nemesség ellen a tulajdonában, jogaiban vagy becsületében -megsértett parasztság a királytól nyert hatalma következtében jogosítva -van az önsegély védelméhez nyúlni. A költői eszme kifejezése -természetesen amaz idők szellemének megfelelően történt, oly -megoldással, mely ma a szétvágással egyértelmű. Mennyiben érdekel hát e -darab bennünket régi eszméjével, ószerű köntösében? - -Amennyiben egy nagy, bámulatos karakternek példája századoknak szól. -Pedro Cresporól ma is csak a csodálat szavaival lehet megemlékezni. Ez a -jellem oly egyszerűen igaz s oly művészileg sokoldalú, hogy hasonlóan az -_Állhatatos fejedelem_ szelleméhez, mintha fénnyel környezetten vezetné -a spanyol dráma legkiválóbb alakjait. A legnemesebb emberi tulajdonok: a -jóság, a szeretet, az erély, a becsületérzés kifejezéseiből van szőve -rokonszenves alakja. A legspanyolabb sajátságok: a mindenen túlható -akaraterő és az okoskodó hajlam nemzeti szempontból is becsessé teszi. -(Az előbbi vonásra az egész színmű, az utóbbira Juanhoz intézett bölcs -szavai szolgálnak példával.) - -Ilyen nagy és sok vonásból összefont jellemet személyesíteni még sokáig -ambíciója lesz a merészebb színészeknek. - - - - -VIII. MORETO. Közönyt közönnyel. - -(Vígjáték 3 felvonásban, írta Moreto, fordította Győry Vilmos. Új -betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1892 február 12.-én.) - -A mi Molièrenak Marivaux, az Lope de Vegának Moreto A tanítvány, aki -erőtlenebb, de finomabb, kevésbé bőséges, nem oly zseniális, de -szubtilisabb, mint a mester. - -Csakhogy Lope de Vega nem csupán mestere Moretonak, hanem egyszersmind -forrása is. Marivaux, aki egy századdal később érkezett, mint Molière, a -világért se nyúlt volna a nagy mester anyagához, ellenben Moreto, aki -úgyszólván kortársa volt Lopenak, – Lope nagy sikerei s a Moreto -darabjai között csak néhány évtized van – Moreto két kézzel markolt bele -a Lope kincsesládájába. Általában Moreto nagy tolvaj hírében állott. Egy -abból a korból maradt karrikatura úgy ábrázolja, amint aggódva néz az -ajtóra, hogy nem lepik-e meg s nagy buzgalommal gyömöszöli tele a -zsebeit a kollégái műveiből kivágott lapokkal. Drámaíró könnyen kerül -plagizátor hírébe, de Moretot különösen kitüntették ezzel a -gyanusítással. - -Nem is alaptalanul. Csakugyan onnan vette az anyagát, ahol találta. Így -_Valiente Justiciero_ja közönséges plágiuma Lope _Infanzon de -Illescas_ának. A _Közönyt közönnyel_, spanyolul _El desden con el -desden_ című vígjátékát, azt a darabját, mely nevének a mi századunkban -új fényt szerzett, szintén Lope egy darabjából lopta, a _Milagros del -desprecio_ból. Lopetól szerezte másik ismert vígjátékát _El lindo Don -Diego_t (A szép Diegot). Hanem hát: habent sua fata libelli. Míg a nagy -Lope eredetijeit még az irodalomkutatók is elfelejtették, a plágiumok -vagy tíz német s egy sereg másnyelvű fordítás révén bejárták a mi korunk -minden színpadját, s a _Közönyt közönnyel_ diadalmasan foglalt helyett a -„nagy műsor“-ban. Moreto ugyanis remekművet lopott a Lope szalmájából. - -Meglehet, egy kissé tudtán kívül. Az elmúlt századok remekeit mi már -alig tudjuk elfogulatlanul nézni. Nemcsak azt látjuk bennök, amit az író -tett bele, hanem azt is, amit magunk teszünk bele a nekünk legkedvesebb -képzetekből. Századok, íróemberek ezrei, és nézők milliói munkáltak -közre, hogy olyan képzeteket keltsenek fel, amelyek nekünk különösen -kedvesek. A Vesta-láng ma is ugyanaz; de talán már nem az az olaj ég -bennök, amit meggyujtójuk tett belé. - -Nézzük csak a darabot. Barcellona grófjának van egy szép leánya, Diana, -akinek hiába udvarolnak, kellemeteskednek Spanyolország legjobb, -legszebb gavallérjai: semmi áron sem akar férjhez menni. Borzad a -szerelemtől és a házasságtól, mert ez szerinte a nő rabszolgasága. Egy -kissé pedáns, de nagyon kedves, s meg van győződve a maga igazáról. -Különben tökéletes Éva leánya. - -A lovagok majd kétfelé szakadnak, hogy kedvében járjanak, ami -szeretetreméltóan primitív asszonyismeretről tesz tanúságot. Asszony- és -általában emberismerő azonban a darab gráciozója: Pollila, aki -megjegyezvén magának annak idején, hogy a szőlőt nem akkor kívánta meg, -mikor a tőkén bőségben hevert előtte, hanem akkor, midőn télen -elérhetetlen spárgára volt akasztva, fölfedezi azt az ősi, ma már -banálissá vált igazságot, melyet úgyszólván a drámai sarkigazságok -egyikének lehet mondani. Ehhez képest Polilla azt tanácsolja szerelmes -gazdájának, hogy titkolja el szerelmét s játssza a közömböst Dianával -szemben. Világos, hogy így belé fog szeretni. Az úr szót is fogad, s bár -ő a legkomolyabb szerelmes, kijelenti, hogy ő hideg, mint a jégcsap, s -csak udvarol és mókázik. - -Dianát természetesen bosszantja az, hogy Carlos, Urgel grófja ennyire -fumigálja az ő szépségét, s fölteszi magában, hogy ezt az urat meg fogja -őrjíteni. De Carlos jól játssza szerepét, s addig izgatja Dianát, míg a -hideg szépség maga válik szerelmessé. - -Ez a szerelmi küzdelem érdekes, művészien rajzolt, a jellemzés -bővelkedik finomságokban s a darabnak van egy fényes, gyönyörű jelenete, -mely ritkítja párját a vígjáték-irodalomban. - -Carlos szerelmi hevében már-már elsieti a dolgát s abban a hitben, hogy -Diana mindjárt kapitulálni fog, föltárja szívét s lángoló vallomásban -tör ki; Diana triumfál, de Carlos még idejekorán észreveszi magát s -mikor hölgye nagy osztentációval visszautasítja, figyelmezteti, hogy -csak komédia volt az egész. Diana azt hiszi, hogy beugrott s vérig -felingerelve, megalázottan hagyja el a szerelmi csatatért. A tulajdon -fegyvereivel vereti meg magát, mikor már a győzelem a zsebében volt. - -A _Közönyt közönnyel_ új keletű sikerét bizonyára első sorban ennek a -pompás jelenetnek köszönheti, mert eklatánsan csak ebben nyilvánul a -vígjátékíró kiváló jellemző ereje. Ismételjük, jellemzésbeli finomságok -vannak a darabban bőven, de vannak ilyenek a _Szép Diego_ban is, melynek -sikere meg se közelíti a _Közönyt közönnyel_ példátlan drámai -karrierjét. - -S annak magyarázatára, hogy valamennyi spanyol darab közül mért éppen -csak ez az egy vígjáték jutott hozzá az európai diadalmenet -szerencséjéhez, egy kitünő jelenet, ha az bármily tökéletes is, magában -véve még nem volna elegendő. Hozzá járulhatott ehhez a kivételes -sikerhez a _Közönyt közönnyel_ egy olyan tulajdonsága, melynek talán a -legtöbb része van a maradandóságban, tudnillik: szerencsés anyaga, mely -módot nyújt rá, hogy gyakoroljuk rajta szimbolizálási passziónkat. - -Egy úr, aki ellenállhatatlannak képzeli magát, ha akármilyen remekül -jellemzett is, soha se érdekelhet bennünket annyira, mint ez a két alak: -a hideg kacér, akit a saját fegyvereivel vernek meg, meg a férfi, aki -_kiküzdi_ a lány szerelmét; mert ez az örök téma, mely _mindnyájunkat_ -közelről érdekel. - -Minél gyakrabban látjuk a _Közönyt közönnyel_t, annál jobban tetszik, -mert annál inkább feltünik a _Makrancos hölgy_gyel való rokonsága, amely -darabnak mintha csak egy déliesen színes, napsugaras pendantja volna; s -annál inkább meggyőződünk róla (vagy annál inkább belebeszéljük -magunkba), hogy Diana az örök asszonyinak egyik legkedvesebb s -legderüsebb reprezentánsa, s hogy Carlos (a szerelem e pirosszalagos -Robinzonja, aki a fából tüzet tud kicsalni) tulajdonképpen az örök -ember, nem a beau male, hanem a férfi, aki lelkének, eszének és szívének -erejével akarja megnyerni a nőt, aki az ő sorsa és rendeltetése. - -(Petruchionak bizonnyára van egy nagy felsőbbsége: az, hogy neki nincsen -Polillája.) - - - - -IX. RACINE. Britannicus. - -Régebben gyakran volt rá eset, hogy az irodalom munkásainak kellett -kioktatniok a színészeket a remekművek megbecsülésére. A színészek -sokszor inkább csak a szerepet nézik s nem magát a darabot; vannak -köztük, akik nem igen „studérozzák a matematikát“ és más egyebeket -(művelődés- és irodalom-történet s a többi); ami pedig az úgynevezett -„elite“ ízlését illeti, az egészségesebb tüdejű színészek többnyire -fütyülnek az úgynevezett élite ízlésére s ennél sokkal inkább értékelik -a nagyközönség és a közízlés tapsait, szükség esetén a köz-ízléstelenség -tapsait is. Ez érthető és nem szokatlan dolog. - -Arra azonban csak ritkán akad példa, hogy valamely irodalmi remeket egy -_színésznek_ kell megvédelmeznie az irodalom, vagy hogy ne nagyzoljunk, -az újságok színházi kritikusaival szemben. Ez történt _Britannicus_ -magyar bemutatója alkalmával. _Britannicus_nak ez alkalommal sem volt -„siker“-e, amint nem volt akkor se, mikor a híres Floridor kreálta Néró -szerepet. Ez nem baj; Champmeslé kedvese ki fogja heverni legújabb -balsikerét, amint kiheverte a kétszázharminc évvel ezelőtt megért bukást -is. Nem baj és nem is meglepő. Corneille és Racine Budapesten sohase -csináltak „teli házakat“, amit meg lehet magyarázni. Végre is: -gyémántjaik nélkül jelennek meg nálunk. Az érdekes a dologban csak az, -hogy ez ünnepies alkalomból színházi kritikánk olyan hangon irt -Racineról s _Britannicus_ előadásáért olyan felháborodással vonta -kérdőre a Nemzeti Színházat, hogy a darab fordítója: Ivánfi Jenő -szükségesnek látta nyilatkozni és védelmezni a vállalkozást. - -A fordító megmaradt amellett, hogy _Britannicus_ előadása jogosult az -olyan színházban, amelynek irodalmi és művészeti kötelezettségei is -vannak; nem hallgatta el azt a véleményét, hogy a francia -klasszikusokról kárhoztató ítéletet mondani annyi, mint sutba dobni egy -nagy korszak szellemi kincseit; s még azt a nézetet is megkockáztatta, -hogy művelt elmének csak gyönyörűségére lehet az olyan költői munka, -mely egy nagy század történetébe, szellemébe világít vissza. És mintha -egy kicsit csodálkozott volna, hogy a kritikus urak így bánnak el -Racinenal. De ha Racinet _Britannicus_ budapesti bemutatója alkalmával -mentegetni kellett, Schiller se járt jobban, mint Racine s aligha kerül -bele a Schiller-évkönyvekbe, ami _Britannicus_ kivégzése után pár héttel -az _Ármány és Szerelem_ről jelent meg a budapesti lapokban. - -Honnan ez a hirtelen szigorúság a klasszikusokkal szemben? Olyan -szerzőkkel szemben, akiknek a legrosszabb esetben is van egy -jótulajdonságuk: az, hogy senkinek se csinálnak konkurrenciát s akik -darabjaiknak hét-nyolcszázadik előadása után már úgy se kérik se a -tantièmet, se azt, hogy valami sokszor adják a darabjaikat. - -Vannak, akik e kérdésre azt felelik: c’est pour embêter Gugusse, a -színházi kritika egyszerűen boszantani akarja a színház vezetőségét, -hogy minden rendelkezésére álló eszközzel üldözze s végül -megbuktathassa. Rendes élettani jelenség, hogy a színház vezető -rezsímjének nyolcadik-kilencedik hónapjától fogva, sorra magára bőszít -minden Sarceyt; a Sarceyk morognak, fegyverkeznek, fölkelnek, -összeállnak, elkezdik a tüzelést s mikor a színházvezető megünnepli -hivatalba lépésének két évi jubileumát, már minden vonalon nagyban -szólnak a dum-dum lövegek. Ez így tart mindaddig, míg a rezsím harmadik -vagy negyedik évében szenilitásban kimúlik s a színházvezetés mártirja -ott hagyja színházat. Jaj annak a klasszikusnak, akit egy már kétéves -színházvezető karol fel! És néha ostromállapot van; kivételes állapot, -amikor senki se várhat kiméletet. - -Úgy hisszük tévednek, akik ekképpen gyanúsítják meg színházi -kritikánkat. E téren a rosszhiszeműség még ritkaság; gyakoribb az, hogy -akit rosszhiszeműnek vélünk, elfogult és önmagát is áltatja. Több -igazság van abban a másik – nem új – véleményben, amely a szóban forgó -felfogást és tónust színházi kritikánk nívójának a sülyedésével szereti -magyarázni. Ha talán nem is mondhatjuk, hogy színházi kritikánkban az -analfabéta-irányzat kezd diadalmaskodni, tagadhatatlan, hogy a commis -voyageur-ízlés és gondolkozás már ezen a téren is hódít. A szinházi -kritika nálunk divatos újabb formája inkább szerkesztőségi, mint -irodalmi, terhes és néha lázas munkát követel; természetes tehát, hogy -ezen a téren egyre kevesbednek a Gyulai Pálok és Péterfy Jenők. De az -említett ízlés, felfogás és hang színházi kritikánkban még ma is csak -kivétel; a jelentékenyebb lapoknál ezt a rovatot most is jeles írók -vezetik. És a _Britannicus_ meg az _Ármány és Szerelem_ ezeknek a jeles -íróknak se kellett. - -Miért haragudtak hát az utóbbiak? Ha tévedtek, mi ejtette őket -tévedésbe? - -Alighanem: a Sarcey álláspontja. Az az álláspont, mely a színházban első -sorban a nyilvános helyiséget látja, nem a kulturális intézményt s ehhez -képest a színház istenségének a nagyközönséget tekinti. E szerint az elv -szerint: ami ennek a nagyközönségnek tetszik, az szükségképpen jó és -megfordítva. Pedig a nagyközönség hangulata szeszélyes és változó. Néha -jó neki ugyanaz, ami máskor nem jó. De nem vitatkozunk erről a témáról s -ennek a világ- és színháznézetnek az érvényesülését addig, míg olyan -színházakról van szó, amelyek csak a szórakozás céljaira épültek, -érthetőnek találjuk. - -De olyan színházakban, amelyeknek más magasabbrendű és határozott céljai -vannak, ez a kritizáló módszer veszedelmes. A nagyközönség hangulata, -amelyet számtalan – az irodalomra és művészetre nem tartozó – körülmény -befolyásol, könnyen tévedésbe ejtheti azt a kritikust, aki megszokta a -százfejű areopághoz alkalmazkodni s érzését, gondolkozását eleve -alárendeli a _suffrage universel_nek Mintha a művészetet a demokrácia -növelte volna nagyra s tenné virágzóvá! - -S a mi színházi kritikánkat túlságosan szuggerálja és irányítja egy -olyan közönség, amelyet a Nemzeti Színháznak még nevelnie kellene. A nép -szava, mely bizony nem mindig Isten szava, mód felett imponál azoknak -is, akik nem mindig éreznek együtt az _ad hoc_ majoritással. A majoritás -pedig ebben az esetben olyan, mint a jégcsap. Néró, Agrippina, Junia és -Britannicus – letünt idők alakjai, akik egy ismeretlen udvar nyelvén -beszélnek, korszakok óta tárgytalan szenvedélyek és tónusa egy elsöprött -civilizációnak: mintha csak kínai nyelven szavalnának az areopág előtt. -Tessék ehhez hozzáképzelni a talán éppen nem franciás, hűvös előadást; -színészeket, akik nem hisznek a költőben, vagy színészeket, akik együtt -éreznek vele, de akiknek nincs elég auktoritásuk, hogy per tanta -discrimina meg tudják ragadni a hallgatót. Csoda-e, ha ennek a fagyasztó -hangulatnak a hatása alatt a kritikus is úgy beszél, mintha sohase -olvasta volna Racinet s mintha csak ezen a kellemetlen estén ismerte -volna meg a messziről csak udvarias és kimért franciát? - -A megzavart jury-tag keresni kezdi, hogy egyetemben az egész nézőtérrel, -miért maradt hideg? S aki keres, talál. Kisüti, hogy ebben a darabban -nincs hős és nincs cselekvés. Hogy semmi sincsen benne az író korából. -Hogy az egész csak iskolás dramatizálása egy római históriának, melynek -gyújtó porral teli anyagát az óvatos és józan francia nem tudta -kiaknázni. - -Keres s talál egyebeket is. Végül megharagszik és felfortyan. - -Micsoda kifogások! Néhányan számon kérik Racinetól Néró állítólagos -incestusát s hivatkoznak Suetoniusra, holott ez a nagy pletyka csak on -dit-t emleget, rossz szándékot, egy Agrippinához hasonló kurtizánt, meg -gyanus viselkedést. (XXIII. fejezet.) Ezeknek a nehéz biráknak a -szenvedély, úgy látszik, az incestusnál kezdődik. Mások szelídnek -találják a francia Nérót s a vérfürdőt követelnék. Viszont találkoznak, -akik sokalják a hanyatló Rómát s XIV. Lajos korát keresnék a darabban, -de hiába. Az utóbbiak még azokat a sorokat se veszik észre, melyeket -Racine a Colbert kivánságára írt s melyek hallatára XIV. Lajos letett a -ballet-táncolásról. („Pour toute ambition, pour vertu singulière, Il -excelle à conduire un char dans la carrière“ stb.) Mintha bizony a költő -nem a maga korát írná le akkor is, amikor anyagot, mesét és dekorációt a -multból kölcsönöz! - -Bizonyára _Britannicus_ nem tökéletes darab; sohase tartották ilyennek. -A költőnek a maga korában is szemére vetették, hogy Britannicusból -hiányzik a históriai nagyság; s hogy a megoldás nem méltó a darabhoz. Az -is kétségtelen, hogy Racine nem állja ki a versenyt Shaksperevel. De -már-már Shakspere az egyetlen klasszikus, akit nem derogál megnéznünk. -Mit adjon a színház – mely nem adhatja folytonosan Shaksperet – ha már -Racine se talál előttünk kegyelmet? Az egyik ezt a klasszikus darabot -ajánlja, a másik amazt; de nincs két ember, aki megegyeznék ugyanabban a -klasszikus darabban. Ha a színház nem azokat a darabokat adatja, -amelyeket mi is értékelünk: mondjuk, hogy a színház rossz, rendben van. -De ne kivánjunk a színháztól két Shaksperet, három Shaksperet, tizenöt -Shaksperet, mert Shakspere csak egy van. És kit tiszteljünk, ha Racinet -meg Schillert lehurrogjuk? - -Felbőszülni – amiért Racinet és Schillert adják! De hát lehetséges-e meg -nem látni _Britannicus_ban a pszichológia gazdagságát, lehetséges-e meg -nem becsülnünk azt a (nekünk nagyon is francia) költőt, akit Taine _le -secrétaire de l’esprit humain_nek nevezett? Lehetséges-e észre nem venni -Schillerben – avult formái ellenére is – a drámai erőt? Hogy csak egyet -mondjunk, ki sző ma olyan mesét, aminő az _Ármány és Szerelem_é? -Gondoljunk csak az újabb darabokra. Melyikben van annyi drámai anyag, -amennyi ebben az elavult német darabban, mely kritikusainkat annyira -idegessé tette? Melyikben vannak olyan markánsan rajzolt alakok, mint -Kalb vagy az elnök? Melyik tükrözi korunkat csak annyira is, mint ez a -német kis udvarok életét? Melyiknek írója érez velünk csak olyan -általánosságban is, mint az Amerikába eladott katonák ügyvédje, a kis -zsarnokok firkáló ellensége? - -Ugy látszik, lehetséges mindezt meg nem látni. Klasszikus előadásokkal -akarjuk nevelni az ifjúságot. Helyesen; tudjanak többet, mint elődeik. -És tanulják egy kissé megismerni azt, amit nagyon megkritizálnak. (1900 -január.) - - - - -X. MOLIÈRE. A képzelt beteg. - -(Vígjáték 3 felvonásban, írta Molière, fordította Berczik Árpád. A -Nemzeti Színházban először adták 1894 május 11.-én.) - -A nevezetesebb molièrei színdarabok közül bizonyára _A képzelt beteg_ -az, amely után a legkevesebb amatőr áhítozik. A nagy mesternek -éppenséggel nem ez a legsikerültebb alkotása, ellenben nem igen van -nagyobb dolga, mely a mai ízlést többször sértené, mint ez a táncos -komédia, különösen ha tánc, mókák és komédiázás nélkül adják. A kritika -Diafoirusai szépítsék a dolgot így vagy amúgy, annyi bizonyos, hogy -Argan a mai néző előtt inkább szánalomraméltó, mint mulatságos. -Bohózatnak hidegleléses, ijesztő és unalmas, vígjátéknak torz dolgokkal -teli, „fantaisie“-nak felületes és összefüggéstelen ez az egész _Képzelt -beteg_. A komédia anyaga sovány; a kompozició fáradtságra valló, -hosszadalmasságokkal és ismétlésekkel teli; a szemernyi cselekvés -példátlanul vontatott; az alaptónus kényszeredetten keserű. Ennek a -keserűséggel teli nagy írónak ez a legsötétebb színezetű darabja; a -szomorú clown, akinek semmi sem imponál, csak az ifjúság és az egészség, -ebben az utolsó erőlködésében minduntalan arra gondol, hogy az ifjúsága -s az egészsége elveszett, s mint egyéb festett mókázók, akik ijesztő -soványságukkal vagy félbemaradtságukkal állnak ki a porondra, -megröhögtetni a tömeget: mikor egyéb már nem érdekli, a bajával -hozakodik elő, hogy mulattasson, hogy mesterségét mindvégig folytassa. S -az álarca alól minduntalan kihallatszik az ünnepélyrendező nyögése: -tessék mégis vigan lenni, tisztelt közönség. Ebben a hangulatban persze -kissé zavarólag hatnak ránk az őrült kalamajkák. Meglepő a sok váratlan -bukfencezés; s az elképpesztő ötletek tömege, az alakok őrült -Vitus-tánca szinte érthetetlen volna előttünk, ha nem vennők észre, hogy -mulattatónk túl akarja humorizálni felejthetetlen baját. Tessék azután a -darabban gyönyörködni! - -Mit ér a jellemzés igazsága s a szatíra ereje!… De nincs ok rá, hogy -hosszabban értekezzünk _A képzelt beteg_nek sok aprólékos jellességéről -és egyetlen, de nagy hibájáról. Ugy látszik, amellett a vélemény -mellett, amelyet érintettünk, legalább egyelőre, megállapodott a világ s -_A képzelt beteg_et nem igen adják már Párisban sem. Csak nagyritkán -veszik elő a _Français_ban vagy az _Odéon_ban, ha Molière halálának -évfordulójára jobb ötlet nem találkozik s ezt az ideig-óráig való -megemlékezést is nem annyira a tulajdon értékének, mint inkább a -véletlennek köszönheti _A képzelt beteg_, annak a véletlennek, amely úgy -akarta, hogy Molière ennek a darabnak az előadása idején, a színpadon -múljon ki. Ilyenkor persze a Françaisban vagy Odéonban az előadás -érdekessége abból áll, hogy a produkció tökéletesen hasonlatos legyen -amahhoz a történeti nevezetességű este mutatványához: a szöveget teljes -épségében mondják, eljátsszák a közjátékokat, tánc, dal, móka mind éppen -úgy járja, mint hajdanán. És csak így lehet értelme _A képzelt beteg_ -előadásának. - - - - -XI. LESSING. Bölcs Náthán. - -(Drámai költemény 5 felvonásban, fordította Zichy Antal. Először adták a -Nemzeti Színházban 1888 december 28.-án.) - -Egy jólelkű, kövér szívű öreg zsidó, aki csak azért bölcs, mert nem -olvas, magához veszi egy keresztény barátjának elárvult kis leányát. És -fölneveli, mintha a tulajdon lánya, mintha zsidó leány volna. Bizonyára -megtehette volna, hogy másokra, keresztényekre bízza a leány nevelését, -de akkor nem szerette volna meg a szegény kis porontyot. - - Und Kinder brauchen Liebe, - Wär’s eines wilden Thieres Lieb’ auch nur, - In solchen Jahren mehr, als Christenthum. - -A _Bölcs Náthán_ról nevezett költemény magva ezekben a szép sorokban -van, melyeket a darab másik bölcse mond: a lovász, aki szerzetessé lett. -Ami drámaiság van Lessing költeményében: Náthánnak ezen az elhatározásán -sarkallik. Náthán talán nem tesz okosan, mert: „rossz csillagok járnak“ -a dologból baj is keletkezhetik, – de szíve szerint tesz. Akár csak a -XIX. századbeli Sylvestre Bonnard, Antole France Sylvestre Bonnardja, a -nyugati bölcs, aki hajdani ideáljának leányát a kolostorból, hol a -szegény teremtéssel rosszul bánnak, megszökteti, ami által -összeütközésbe keveredik a Büntető Törvénykönyvvel, ő, aki soha egy -légynek se vétett világéletében. Bizony, hibázott Sylvestre Bonnard is, -hibázott Náthán is – de ez az a hiba, amelybe nekünk kedvünk telik. -Náthánnak ez a cselekvése határozza meg minden későbbi cselekvését, -mindazt, ami a darabban történik. Azok az érzések, melyeket Náthánnak e -miatt a hiba miatt meg kell ismernie – boldogító érzések és szorongató -érzések vegyest –: íme, ez _Bölcs Náthán_ban a fődolog. A többi már csak -arabeszk a nemes stílű munkán. Közbejátszik egy történet, melyet ma -talán kissé melodrámai ízűnek mondanánk, de amely nagyon megszokott -történet volt a XVIII. században, még a leginkább „polgári“ darabokban -is. Templomos vitézről van szó, aki megment a tűzből egy leányt; az -életmentő és a megszabadított kissé ábrándoznak egymásról, de kiderül, -hogy testvérek, s a halvány szerelmi regény nem válik Lothario és -Sperata-féle történetté. Oh, messze vagyunk attól a világtól, melyben a -Catulle Mendés „Zohar“-ja terem! Megismerkedünk egy szultánnal, aki -már-már kivégezteti egyik foglyát, a rab keresztény harcost, de mikor -jobban megnézi a templomost, rég siratott testvére vonásait látja a rab -ember arcán. A templomos ép bőrrel menekül s nemsokára a szultánban -ázsiai nagybácsit talál. Látunk egy patriarchát, aki eldörgi a -rettenetes szót: „a zsidónak égnie kell“, de nyugodjunk meg, ez a -patriarcha csak mumus. Itt-ott fenyegetőznek a darabban hol ezzel, hol -azzal a kínos látvánnyal, de bátorodjunk, nem fog baj esni. Amott, nagy -messze borong valami, de a közelben csupa nyugalom. Előttünk olajfák, -fölöttünk palesztinai ég, bárányfellegekkel, melyek hamarosan -eloszlanak. Az emberek jók, szelídek, okosak; némelyikük maga a -nemesség. Náthán és Recha, a szultán és Sittah, a templomos, a barát, -Daja – mind csupa jó lélek; Al-Hafi szinte kisötétlik közülök. (Mert a -patriarcha csak mulatságos.) Pálmaligetben járunk s halljuk a bérc-útról -jövő karavánok zaját. A hová nézünk: sakkozó emberek; s a sakktáblára -ráhajlik egy Scheherezáde arca is. A képekben, melyeket látunk, keleti, -de nem azok a buja színek, amelyeket a természet mutat; hanem enyhébbek, -halványabbak, olyanok, aminőket egy öregedő szemű bölcs ember láthatott -rózsás álmaiban. Ez a rokokó keletje. Diszkrét fény, üvegházi meleg. És -mindez igen szép, igen gyönyörködtető, annyival inkább, mert mai napság -kissé szokatlan. De mindez csak háttér; háttér, melynek láttára kedvünk -volna felkiáltani: minden mi derült, minden mi világos dalodban, -újságirók őse! – kedves és bőséges háttér. Térjünk a fődologra. - -_Bölcs Náthán_ ránk nézve mindenekelőtt: a jó Náthán. Mert az a -cselekedet, mellyel érdeklődésünket megragadja s mely a drámának -kiindulási pontja, jó szívéből és nem bölcsességéből ered. Nem akarom -vitatni a melléknevét, mint a darabban teszik. Náthán okoskodó hajlamú -ember, aki nem veti meg a metafizikai elmélkedéseket; s mert ezekkel a -szellemi tornagyakorlatokkal szívesen előáll, rászolgál epitetonjára. De -ránk, nézőkre nézve, hibája a legkedvesebb; s bölcsességének jóformán -csak annyi szerepe van a darabban, hogy igazolja ezt a hibát nemcsak -önmaga, hanem egy ellentétes felfogás előtt is, melyet Szaladin -képvisel. Mai nap persze a Náthán hibája csak drámai szempontból -mondható hibának. Mi nem aggódunk többé a Recha lelki üdvéért, amért -zsidó hitben nevelkedett. 1779-ben, mikor „Náthán“ először került -színpadra Berlinben, nem így áll a dolog. Tíz évvel vagyunk a francia -forradalom előtt, az enciklopédisták eszméinek erős hatása alatt, de – -nem az egész világ. Náthánnak nemcsak Szaladint, közönségét is meg kell -győznie, hogy: Istenem, sohasem tudhatjuk meg voltaképpen, hogy a három -vallás: a keresztény, a zsidó és a muzulmán között melyik az igazi opál? -A közönség soraiban ül néhány ember, akinek a lelke nem mond ellent, -mikor Náthán elejti a kételkedés szavát, hogy: meglehet, a három közül -már egy sem igazi; de a nagy többség előtt még idején van hangoztatni, -hogy: nekem legjobb a magam vallása, mint neked a tied, ergo, éljünk -békességben és barátságban. De ha a jó és bölcs Náthán első közönségében -akadt olyan is, akinek a szívéhez és eszéhez nem férkőzhettek a „három -gyűrű“ szép szavai: azóta nagyot fordult a világ. Ha akkor még volt fej, -melyet Náthán nem győzhetett meg, melyben megmaradt a kételkedés vagy az -ellenmondás: azóta e kételkedés kérdőjelére egy hatalmas, sohasem -hallott óriási feleletet adott az idő, s ezt az ellenmondást elfújta a -vihar. Facta locuta sunt. Trombitaszó, dobpergés, halottak milliói, a -dolog el van intézve. S „Náthán“ mai közönsége legnagyobb részt olyan -hallgatókból áll, akiknek a szép parabola semmit sem mond többé. Akik -így csökönyösködnek: Mit nekem a Náthán vallása, mit a Szaladiné, vagy -akár a baráté?! „Szerelmem annál többet ér, mint a jó király dala -mondja.“ Igen, éljünk békességben; s ez a jó Náthán is békét hagyhatna -nekünk bölcs parabolájával. – Mert tagadhatatlan: nem éljük többé a -vallási gyűlölködés korát. - -Rosszul mondom, hogy tagadhatatlan. Ma már nincs az a nyilvánvalóság, -melynek tagadói nem volnának. És valaki ellenvetheti: - -– Nincs vallási gyűlölködés? Hogyan? A kultúrharcok korában nincs -vallási gyűlölködés? Nincsenek emberek, akik megúnták a „Szabadság, -Egyenlőség, Testvériség“ örök nótáját is, ezt a gyönyörű, de régi -„chanson du ricochet“-t? Nincsenek emberek, akiknek szívébe beférkőzött -a vallási türelmetlenség. Eh, uram, nézzen körül a világban! Majd -meglátja, hogy Náthán parabolája, a tolerancia e fényes szava, nem multa -idejét. - -S mintha „Náthán“ közönsége néha igazat adna ennek az ellenvetésnek. -Mintha nemcsak Lessinget élvezné; mintha jól esnék neki a parabola. - -Nem, nincs vallási gyűlölködés. A kultúrharcok politikai természetűek. A -reakció, ha van, ahol van, pusztán szociális. Mindez nem tartozik ránk. -De igenis ránk tartozik, hogy a vallás ma már nem különböztet. Nem -szólhatunk a tömegekről. De amaz emberek között, akik „Bölcs Náthán“ -előadásai alkalmával a nézőtért megtöltik, nincs olyan, akinek szíve és -esze a Náthán igazának ellentmond. Nincs vallási gyűlölség. És ha a -Náthán bölcsessége csak egy vallást védene, ha csak a tolerancia mellett -ügyvédeskednék: bizonyára hidegen hagyná a mai közönséget. Nem kellene a -nóta, melyet elfú minden orgue de Barbarie. De a parabola nemcsak a -türelem szava: Náthán nem egyedül vallását, magát is védi. És szívünk -Náthánnal van. Mert Náthán az egyik legjobb ama jó emberek között, -akiknek valaha költői képzelet életet adott. - -Késő volna Lessinget felfedezni. Ámbár nálunk minden Lessing-előadás egy -kissé reveláció. „Náthán“ költője nem az a klasszikus, akit -Magyarországon a legtöbben olvasnak. S közönségünkben még sokáig fognak -találkozni olyanok, akiknek „Náthán“ egy-egy előadása ilyenféle -meditációkra ad alkalmat: „Lám, lám, ez a Lessing nem is olyan hideg, -mint gondolná az ember. Kár volna a tanárok zsákmányául engednünk. Úgy -látszik, az az ötlet, mely már-már előítéletté vált, hogy: Lessing -valójában nem is költő, hogy csak az eszével írta a darabjait – ez az -ötlet csak egy csizmadia fejében támadhatott“. - -A nagyközönségé, az egész világé azonban sohase lesz. Mint egy sem azok -közül az előkelő szellemek közül, akik a nagy vonásokkal, az erős -vonásokkal való hatást megvetették. Akik szívesen ereszkedtek a -mélységekbe, de a legnemesebb rezignációval letettek róla, hogy a -magasba törjenek. Akik megelégedtek vele, hogy a legjobbakra hassanak, a -lehető legegyszerűbb eszközökkel, a lehető legpuritánabb formában. - -Ime egy drámai költemény, mely színházi közönségnek szól, a szeretetről. -Természetesen vékony cselekvényben. A szeretet, még a legférfiasabb, a -legrobusztusabb szeretet is, meglehetősen passzív érzés, mely nem indít -bonyodalmas cselekvésekre. Náthán negyedfél óra alatt a lehető legtöbbet -teszi, amire a jóság valakit késztethet. Pedig Náthánban – ne felejtsük -el – mindig a jó embert kell meglátnunk mindenekelőtt. Haladjunk végig -hirtelen a drámai költemény fejlődésének egyes étapejain. Első pont: -Náthán ijedelme, hogy Recha veszedelemben forgott. Öröme a lány -szabadulásán. Második pont: Atyai beszélgetés Rechával, szeretettel teli -beszédek. Tovább: Örömet akar szerezni nevelt leányának. Megbarátkozik a -templomossal. Majd: Jóság vezeti a szultánhoz. Megbarátkozik -Szaladinnal. (A darab tele van barátkozással, melyeknek mestere Náthán.) -És így tovább, a kifejlésig, mely szinte apoteózisa a szeretetnek. - -S a szavakból, melyeket Lessing Náthán szájába ad, valóban bölcs ember -szól. Bölcs ember, aki régebben sokat verekedett, s aki elérkezett arra -az emelkedettségre, ahonnan lenézve az emberi dolgokra, mindennel -elégedetlenül és mindennel kibékülve, az ember megelégszik a pathmoszi -vizionárius naiv bölcsességével. Ez a hosszú élet, a sok törekvés és -fáradság, a sok érzés és csalódás, a sok hányattatás és tévedés, a -lemondás és megnyugvás bölcsessége. - -Ez a bölcsesség mindenkor hidegnek fog tetszeni ama fázékony lelkek -előtt, amelyek csak a nagy szenvedélyek tüzénél tudnak kissé -fölmelegedni. Nem tartozik ránk bizonyítani, hogy Lessing belenézett a -szenvedélyek olvasztókemencéibe is. De megjegyezhetjük, hogy éppen oly -hevenyészett az az előitélet is, mely Lessingnek a szavát szintoly -hidegnek füllenti, mint bölcsességét. Im, a „Náthán“ nyelve, a maga -szobrietásában, csupa erő és kecsesség. A parabola stílus tekintetében -is mestermű. Vagy hideg szavúnak lehet mondani a „Schlafende Laura“-t -is? - - Sie schlief, und weit und breit - Erschallten keine Nachtigallen - Aus weiser Furchtsamkeit, - Ihr minder zu gefallen, - Als ihr der Schlaf gefiel, - Als ihr der Traum gefiel – etc. - -Mintha az örökké éber ész nem tűrné meg a bájt. - - - - -XII. HUGO VIKTOR. Borgia Lukrécia. - -(Dráma 3 felvonásban, fordította Szász Károly. Új betanulással először -adták a Nemzeti Színházban 1882 március 16.-án.) - -Hugo Viktor felesége abban a könyvben, melyben férje életének történetét -beszéli el, érdekes dolgokat közöl _Borgia Lukrécia_nak a -Porte-Saint-Martinban tartott előadásáról. Amit elmesél, kétségtelenné -teszi, hogy _Borgia Lukrécia_ 1833.-i első előadása az akkori közönségre -nagy hatással volt. - -Ellenkezőleg _Hernani_val, melynek minden előadása alatt valóságos -harcot kellett vívni a tisztes sikerért, _Marion De Lorme_mal, mely -minden fáradság ellenére is megbukott és a _Roi s’amuse_zel is, melyet -közvetetlenül a premiér után betiltottak, _Borgia Lukrécia_ diadalát -teljesnek és zavartalannak lehetett mondani. Az érdeklődés a darabbal -szemben erősebb volt, mint Hugo Viktornak bármelyik más premiérjén; az -irodalmi harcban szünet állott be. Klasszikusok és romantikusok egyforma -kiváncsisággal várták, mi fog történni; nem vitatkoztak sem a -tragédiáról, sem a drámáról; nem törődtek sem az íróval, sem a -színészekkel. A közönség az utolsó felvonás alatt nem látott egyebet, -csak egy fiút, akit a saját anyja mérgezett meg; a tapslárma hirtelen -elrekedt s mikor a kacagás és víg dal közepett felhangzott a barátok -zsolozsmája, borzadály futott végig a nézőtéren. A barátok megjelenése, -Lukrécia bosszú-lihegése, Gennaro rémítő szavai, midőn Lukrécia a -koporsókat számlálja: „Egy hatodik is kell, asszonyom!“ – és az utolsó -jelenet a maga szörnyűségében, rendkívüli hatást keltettek. -Fölemelkedtek a páholyokban, a zenekari és földszinti székeken, -karzatokon, mindenki tapsolt és éljenzett; a színt bokrétával -árasztották el; a szerző nevével nem elégedtek meg s őt magát kivánták -látni. A kocsiból, melyen a költő nejével és leányával haza készült, -kifogták a lovakat, s a díszmenet roppant tömeg kiséretében ért a költő -lakására. Rég nem látott barátok jelentek meg ez estén; ismeretlenek -jöttek egy kézszorítást kérni, s az ovációnak nem volt se vége, se -hossza. Nagyobb triumfust csak ritkán élt meg a különben eléggé -elkényeztetett költő. - -A részletek, melyeket a kétségen kívül jól értesült életíró felsorol, a -legnagyobb lelkesültség és mámor kifejezései. Nem reprodukálhatjuk -ezeket, mert bennünket csak másodsorban érdekelnek. Ma már alig -képzelhetjük el az ujjongásnak azt az általánosságát, mellyel _Borgia -Lukréciá_t fogadták. Csak éppen az hiányzott, hogy Théophile Gautier -szemetszúró – s később legendássá vált – skarlátvörös mellényében, -megbotránkoztatóan hosszú aranyszőke hajával leszálljon a második -karzatról, mint Mózes a Sinai hegyről, s a színpadon felolvassa a -romanticizmusnak a mestertől átvett tíz parancsolatát, melyet Hugo -Viktor _Cromwell_ előszavának alapvető ideáiból így állíthatott volna -össze: - -I. Én vagyok a nagy mester, aki a _természetet és igazságot_ hirdetem. -Szabályaid és mintáid ne legyenek én előttem. Mert _nincsenek -szabályok_, csak a természet általános törvényei, melyek kihatnak az -egész művészetre és a különös törvények, melyek minden alkotásra -vonatkozólag, minden tárgynak saját létföltételeiből következnek. - -II. A három nagy korszaknak: a kezdetleges, az antik és modern kornak -három költészeti faj felel meg: a líra, az epika és a dráma, másképpen a -Biblia, Homér és Shakspere. - -III. A keresztény vallás, mely az antik művelődés mélyébe hatolva, ezt -megölte, a modern művelődés és költészet alapjává lett. Ez a vallás a -maga spiritualizmusában teljes, mert igaz. Örvényt vet a test és lélek -közé, s a népek szellemébe egy új érzelmet vezet be: a _melankóliát_, -melynek kifolyása a _keresztény szemlélődés_. - -IV. A kereszténység a költészetet az igazsághoz vezeti. A modern múzsa -érzi, hogy nem minden szép a természetben, hogy a _rút a széppel_, az -idomtalan a bájossal, a jó a rosszal, a fény az árnnyal, a groteszk a -fenségessel együtt jelentkezik. Ennek megfelelőleg a költészet is a -fenségest a groteszkkel, más szóval a lelket a testtel köti össze -alkotásaiban. - -V. A modern, vagyis a drámai költészet egy új elemet fogad el, a -_groteszket_. Ez a fenséges okjektuma, az ellentét eszköze. Az új -formában a fenséges a keresztény moráltól megtisztult lelket képviseli, -a groteszk pedig az állatot, a testet. - -VI. A szépnek csak egy típusa van, a rútnak ezer. Azért a modern -korszakban a _groteszk dominál_. - -VII. A drámát a _realitás_ jellemzi; a realitás a két típusnak: a -fenségesnek és a groteszknek természetes összeegyeztetéséből keletkezik. -Az új forma: a _dráma_, emez új elemnek, a groteszknek felvétele által -különbözik az elavult _tragédiától_. - -VIII. A tökéletes költészet az _ellentétek_ összhangjában van. - -IX. A realitás egyik legelső eleme a _környezet_. A megfelelő _helyi -színezet_ a drámától elválaszthatatlan. - -X. A modern költő művében nem a szép, hanem a jellemzetes vonásokat -keresi. Ez megment a _közönségességtől_, mely a rövidlátó és kurta -lélekzetű költők bűne. - -Ezek a dogmák, melyek a klasszicizmus törvényeit helyettesíteni voltak -hivatva, _Borgia Lukrécia_ színrehozatala idejében érték el -népszerűségök legfelső fokát. Az új darabban is ezek megtestesülését -látták s a Porte-Saint-Martinban túlnyomó számban a hívek és a -katekumenek ültek. Hogy a császárság klasszicizmusa, mely a forradalom -után a hagyomány és ízlés tekintélyét állította helyre, valaha jó -szolgálatot tett az irodalomnak – senki sem akarta tudni. A romantikus -iskola, mely idegen irodalmak befolyásának segítségével új, éltető -inspirációt adott az ingadozó szellemeknek, ekkor jutott hozzá -legerősebb rugékonyságához. Elvekért küzdöttek s ezeket csak _Borgia -Lukrécia_ premiérjén sikerült érvényre juttatniok; a zajra, mely e híres -előadást fogadta, a drámának jobb vagy rosszabb megszerkesztése alig -volt befolyással. - -Bennünket, késő utódokat pedig, csupán ez érdekel. Nagy idő mult el -azóta. Az elv, mely akkor diadalmaskodott, megtette szolgálatát s nagy -eredményeket hozott létre. A teoria azonban, mely akkor titokzatos -lepelként fedte e drámai kolosszusokat, szétfoszlott; a tagokat, -melyeket ezelőtt a bámulat miatt alig mertek közelebről vizsgálni, ma -fedetlenül látjuk. Cromwell előszavát mostanság olyan skolasztikus -szabályzatnak találjuk, mely után senki sem indulhat. Egész elméletét -csak egy nagy költői zseni szép álmának tekinthetjük; komoly kritikát s -esztétikai elvet nem kereshetünk benne. Azután egészben véve ma már igen -kevésnek látjuk azt, a miért a harmincas években annyi tinta folyt. Ez a -szó: „groteszk“, mely akkor a modern kor szellemének kifejezője volt, ma -mélységes szimboluma eltüntével nem jelent egyebet, mint egy költői -fajjelleget, melyre ráismerhetünk minden kor költői műveiben. Az -„ellentét“ szerepe még kicsinyesebbnek tetszik; egy véletlenül -kiválasztott költészeti figurában nehéz feltalálnunk a költészet -ősforrását. Egyáltalában a természetnek, igazságnak és realitásnak -gyakori hangsúlyozását meg sem értenők e legjobb esetben retorikai -programmnak mondható nyilatkozatban, ha nem tudnók, hogy a romantikus -dráma cselekvényt, mozgalmat és szenvedélyeket, tehát csakugyan bizonyos -értelemben vett realitást vitt be a francia drámai költészetbe. - -Ma tehát már mindenki elfogultság nélkül vizsgálja ama kolosszális -arányú színi termékeket, melyek e költői föltevések láncolatát ismerték -el szabályozónak. Ezek az elvek többé nem lelkesítenek, s nem vetnek -fátyolt senki szemére. Azzal a tisztelettel nézünk fel rájok, mellyel -minden rengeteg torzó látása eltölt bennünket, de egyszersmind azzal az -elemző aprólékoskodással, mely korunk természetének jellemvonása. - -„Az anyai érzelem, mely megtisztítja az erkölcsi szörnyeteget“ – íme -_Borgia Lukrécia_. E szavakkal fejezi ki ideáját a költő a drámához írt -jegyzetben, ahol kifejti, hogy a téma, melyet érzékített, -alapgondolatában rokon azzal, melyből a _Roi s’amuse_t alkotta. -„Vegyétek a legteljesebb, legvisszataszítóbb erkölcsi elvetemültséget – -folytatja odább – helyezzétek oda, ahonnan a leginkább kirí: egy asszony -szívébe, vegyétek körül a szépség és nagyság fényével, keverjetek ez -erkölcsi nyomorultságba egy tiszta érzelmet, a legtisztábbat, melyre a -nő képes lehet, az anyai érzést: tegyétek a szörnyet anyává és a szörny -érdekelni fog, a szörny meg fog ríkatni, s a nyomorult lélek csaknem -széppé válik szemetek előtt.“ Majd utóbb általánosságban jegyzi meg, -hogy abban keresi legnemesebb hivatását, hogy mindarra, ami az emberiség -nyomorának borzalmaiban gyűlöletes, egy vigasztaló és komoly eszme -fátyolát igyekszik borítani. - -A dráma azonban ezt a programmot csak nagyon hézagosan váltja be. Melyik -az a vigasztaló és komoly gondolat, mely a darabot áthatja, csak -találgatni lehet. Mert az, hogy a női szörnyeteg, akit az anyai érzés -megtisztított, visszaesik eredeti alakjába és ördögi bosszút akar állni, -melyben maga is elvész, komolynak elég komoly, de nem vigasztaló, -különösen ha ez a női alak a megtisztulás magasztos ideáját van hivatva -kifejezni. Egyébként Lukrécia nem is az a drámai személy, akit az előszó -igér. Nehezen tudjuk elképzelni, milyen lehetne az erkölcsi nyomorúság -és a legfenségesebb érzelem sajátságos vegyüléke, de az bizonyos, hogy -Hugo Viktor nem ezt állította elénk. Lukrécia néha szörny – egy-egy -hatásos megjelenésben – néha anya – egy-egy gyönyörű lírai sóhajtásban s -a második felvonás nagy jelenetében, – de sohasem egyszerre mind a -kettő. - -Két alak és nem egy. Az a merengő, érzelgős ábrándozó, akinek a bűn -terhe fáj s az a női rém, aki mint a halál angyala jelen meg a koporsók -között, jobban különböznek egymástól, mint a jelmezek, melyekben más és -más lélekállapotoknak megfelelően öltözve Lukrécia megjelenik. (Ebben is -láthatjuk, mily fontos eleme volt a romantikus drámának a dekoráció, -melyet _Cromwell_ előszava „a környezet és helyi színezet“ ürügye alatt -követelt.) És az az anyaság! A helyzetek olyanok, hogy Lukréciának majd -Gubetta, majd a herceg, majd meg éppen Gennaro előtt meg _kellene_ -vallania, hogy Gennaro ismeretlen anyja ő maga. Gubetta legmeghittebb -bizalmasa, tanuja volt minden gonoszságának s e dologban még sem -szerezhet tőle felvilágosítást, holott az csak Gennaronak válhatnék -javára. A hercegnek meg kellene tudnia az igazat; a vallomás véget -vethetne Lukrécia kínos helyzetének. De a herceg nem hinne neki – így -hangzanék az ellenvetés. A dráma ebben az esetben bizonnyal más irányba -fordulna, de ez csak a költőt alterálhatta s nem Lukréciát, akinek -mindent meg kellene kisérelnie fia megmentésére. És meg kellene vallania -anyaságát főképpen Gennaro előtt, aki gyanakszik rá, hogy meg akarja -mérgezni. Ez a vonakodás, mellyel csaknem gyilkosává válik fiának, -szinte irtózatos és mégsem mondja ki a mindent megoldó szavakat, hanem -az utolsó jelenetre hagyja, hogy a _finálé_ valahogy korábban ne -következzék be, mint azt a költő kiszámította. Azt lehetne ellenvetni, -hogy Lukréciára megsemmisítő lenne, ha fia őt egész nyomorultságában -megismerné. De ez csak magyarázgatás, s nem drámai döntő ok, mert hisz -az anyára semmi sem lehet borzasztóbb, mint fia halála. Ha Lukréciára -nézve a felfedezés borzasztóbb, akkor ez nem az anyaság, hanem a bánat -és szégyen drámája volna, melyet azonban szintén nem így kellene elénk -állítani. A főalak nem is érthető tehát, nem hogy megríkatna s széppé -válnék szemünk előtt. Az elemek, melyekből alkotva van, -összeférhetetlenek. Szemétdomb glóriával körülvéve. - -A dráma alapja tehát nem állhat meg, a rá épített helyzetek a levegőben -függnek, mint Mahomet koporsója. - -Ezek külön-külön sem állják ki az elemzést, legalább nem mindannyian. -Gennaro szituációja Estével szemben megmagyarázhatatlan; a költő maga is -érezte ezt, mert jegyzeteiben történeti példával akarta érthetővé tenni. -Gennaro e szerint ritkaság; előttünk csak egy operai tenorságra -predesztinált fogalomkifejezés. Csupa lírai versből áll s egyedül az -utolsó jelenetben kezd érdekelni, ha csak előbb nem nyert meg, midőn -kardjával szójátékot írt a falra. A készség azonban, mellyel Maffiot a -korhelykedésre követi, előnyére válik a drámának, mely különben csak egy -diszharmonikus hanggal végződnék. A többi karakter nem számít; Este a -hidegvérű gazember, aki különben rajongással szereti vérfertőző nejét és -Gubetta, a gonoszságában kéjelgő bandita, csak drámai kísértetek. - -Nem, ebben a drámában nincs igazság, csak szép és igaz helyzetek, -amilyen a Lukréciáé, midőn bosszút követel a sértésért, vagy mikor -csábító szépségét felhasználva, fia életét akarja férjétől -_kihízelegni_. Ezek is inkább csak nagyszerűségükkel hatnak. Eszünkbe -juttatják, amit később Hugo Viktor _Marie Tudor_hoz bevezetőleg írt: „A -tömeget csak kétféleképpen lehet megnyerni; az igazság, vagy a -nagyszerűség által.“ – Drámáiban ő mindig csak ezzel az utóbbi eszközzel -igyekezett hatni s innen van, hogy ezek nem érik el magasabb költői -céljukat. Sőt, úgy látszik, néha a bizonyosnak tartott hatást sem. - - - - -XIII. HUGO VIKTOR. Angelo. - -(Dráma 3 felvonásban, fordította Endrődi Sándor. Új betanulással először -1892 január 4.-én.) - -_Angelo_ a hála drámája. A háladatosság, hogy egy rettentő grammatikai -szóval éljünk, meglehetősen _benható_ érzelem; világos tehát, hogy -drámai akcióban csak úgy nyilatkozhatik meg, ha egy más, erősen _átható_ -érzelemmel ütközik össze, például a szerelmi féltés bosszúvágyával. Az -persze, hogy ha a hála győzedelmeskedik a féltés bosszúvágyán, -megnyilvánulhat egyszerű lemondásban is, de éppen úgy kifejezést -találhat megindító, szép és elérzékenyítő tettekben, melyeknek nagyságot -éppen a hála ad. Ez az összeütközés a dolog természeténél fogva csak -kivételes lehet, de mindig érdekes marad, s csak a drámaírótól függ, -hogy ezt az összeütközést minden kivételessége mellett is _igaznak_ -ismertesse el velünk. - -A Tiszbe hálája nem igaz. Az a lelki küzdelem, melyet Hugo Viktor fest, -nem folyt le és nem folyhatott le soha semmiféle emberi lélekben. -Angelonak a drámai összeütközése hamis. - -Miért? Erre a felelet nem az, hogy a Coraliekon, a kis bárókon és a -kereveteken kívül minden csak mese. Nem is az, hogy ahol drámai -eszközökként titkos kémek, sbirrek, tizek tanácsa, méreg és gyilok, -podeszta és kóbor színésznő szerepelnek, az már eo ipso nem igaz. - -Így csak a felületesség beszélhet. A sbirrek, méreg és gyilok, a -csapóajtók és ez az egész páduai dekoráció nagyon szerencsésen -választott keret _Angelo_ drámájához. Annak a kivételes drámai akciónak, -melyet a kivételes lelki összeütközés involvál, kivételes időkben, -kivételes erkölcsök uralkodása alatt kell megesnie, olyan világban, -amelyről a néző eleve föltételezi, hogy akkor a levegőben voltak a mai -nap már szokatlan dolgok. - -Hogy miért hamis _Angelo_nak a drámai összeütközése, arra a felelet -egészen más. A dolog nem érdektelen; jellemző az egész romantikus -irodalomra. Lássuk tehát. Ime a darab, in nuce: Tiszbének, a kóbor -színésznőnek, Angelo podeszta kedvesének anyját egykor megmentette -Bragadini Katalin, a podeszta felesége. Tiszbe tudja a dolgot, de nem -tudja, hogy ki volt a megmentő. Ma pedig Katalin és Tiszbe ugyanegy -férfit szeretnek, Rodolfot. Rodolfo nem szereti Tiszbét, de szánalomból -nem utasítja vissza s nem tagadja meg tőle az ölelését. Ezért Tiszbe -jogot formál a Rodolfo szívére. Rodolfo azonban Katalint szereti s -Tiszbe nyomára jő a viszonyuknak. Katalin és Rodolfo között ugyan csak -plátói viszony van, de a Tiszbe féltése fellobog és a Rodolfo nyomaiban -behatol a Katalin hálószobájába. Rodolfo el van rejtve. Egy perc és a -gyanakvó podeszta meglepi Katalint, előhalássza Rodolfot és -keresztülgázol mind a kettőn. Ebben a kritikus pillanatban Tiszbe -megtudja egy feszületről, hogy Katalin az, aki az ő anyját megmentette. -(Ebben a jelenetben minden rekvizitum s minden szó csupa drámaiság.) Mi -történik? - -Ha ez a csomó egy mai regényíró elé kerülne, az illető bizonyára két -dolog közül választana. Vagy olyannak festené Tiszbét, akiben a szerelmi -furor erősebb mint a hála, s ebben az esetben a modern Tiszbe -kiszolgáltatná Katalint Angelonak, azután pedig lelkifurdalásokat érezne -és így tovább. Vagy olyan emelkedett léleknek mutatná be Tiszbét, aki a -hálaérzetének fel tudja áldozni szerelmét s ebben az esetben Tiszbe -megmentené Katalint, megáldaná, azután utóbb, meglehet, késő bánat -szállná meg. De ebben az utóbbi esetben a modern Tiszbében – érdekesen -festett lelki küzdelem után – csakugyan győzedelmeskednék a hálaérzet; a -szerelmi láng, a bosszúvágy, az erős ellenáram hatása alatt legalább egy -pillanatra elcsitulna s helyet adna az erősebb és emelkedettebb -érzelemnek. Tiszbe megfékezné bosszúvágyát, féltékenységét és szerelmét, -s legalább egy percre, míg cselekszik, _szívének engedne_, mikor -_hálából_ megmenti Katalint. - -Mert a modern irodalmi felfogás szerint (ahogy ma látjuk a lelki dolgok -igazságát) érzéseink relativek, egyik erősebb, másik gyöngébb, továbbá -változók; a meglehetősen egyforma jelentőségű érzések közül, a különféle -impressziók hatása alatt, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. - -A romantikusoknál nem így van. A romantikusok maguk kreáltak a lelki -dolgokra törvényeket (csupán a Szépre, a Nagyszerűre és a Meglepőre való -tekintettel) és elhanyagolták azt, amit megláthattak volna, amit mi -igaznak, természetesnek, normálisnak nevezünk. A romantikusoknál az -érzések – esztétikai elveiknek megfelelőleg – abszolutak, változatlanok, -határokon felülállók. Sőt ami különösen jellemző, érzéseket csak -superlativusokban ismernek. A romantikus hősöknek nincsenek erősebb vagy -gyöngébb érzéseik (azoknak se, akikben két vagy három szenvedély -küzködik) nekik _csak legerősebb érzéseik_ vannak. - -Tehát Tiszbében is superlativusban van meg úgy a szerelmi bosszúvágy, -mint a hálaérzet. Hogyan győzedelmeskedjék akkor az egyik a másikon, ha -mind a kettő legyőzhetetlenül erős? - -Nem is győzedelmeskedik. Tiszbe nem a szívének enged, hanem egy -jelszónak, amely a romantikusoknál a konvenciók közé tartozott. - -Nézzük a jelenetet. Tiszbe bizonyos a dolgáról. Ég a gyűlölettől és -megfojtaná Katalint egy kanál vízben. _Akkor is, mikor már tudja, hogy -Katalin mentette meg az anyját_. Megmenteni és ott hagyni neki Rodolfot -reggelig? Jobban szeretné megölni Katalint, mint hogy ezt megérje. Most -jő az okoskodás. Igen, de neki meg _kell_ mentenie Katalint. Miért? Mert -_muszáj_. Mert hálásnak, sőt leghálásabbnak kell lennie, mert így hozza -magával _a becsület, a kötelesség_. Ha belenézünk a lelkébe, meglepetve -látjuk, hogy nincs abban egy szikrányi igazi hálaérzet se; nincs abban -csak szerelem és gyűlölet (abszolut szerelem és abszolut gyűlölet). De -megmenti Katalint, mert így kell tennie, mondjuk ki a szót, mert: -_tartozik vele_, mint Hernani megöli magát a kürtszóra, mert így hozza -magával a castiliai becsület, az adott szó szentsége, a point d’honneur -kultusza. A romantikus hősök és hősnők, ha nagy tetteket művelnek, mind -_fizetnek_. Megteszik, mert _tartoznak vele_ a romantikusok erkölcsi -fogalmainak. Ezek az erkölcsi fogalmak szépek, nemesek, a nagyszerűig -emelkedettek. És éppen ebben rejlik a romantikusok egyik örök -érdekessége. Az ember morális lény. - -De tagadhatatlan, hogy azok az emberek, akiket mi ismerünk, akiknek a -cselekvéseiből megállapítjuk magunknak a lelki dolgok kis kátéját, nem -cselekesznek a romantikusok erkölcsi fogalmai szerint. Azért az ő -akcióik, elhatározásaik ránk nézve nem igazak és nem igazak a lelki -küzdelmeik sem. - -Nem igaz a Tiszbe küzdelme és elhatározása sem. Mi legalább már nem -hiszünk neki. Úgy találjuk, hogy Tiszbében nincs hála, Tiszbe csak -hálásnak mondja magát. Nem a szívének enged, csak egy mot-d’ordrenak. -Nem fékezi meg, nem küzdi le a szenvedélyét, csak skartba teszi; ami -előttünk megérthetetlen, természetellenes. Ezért nem hiszünk az -áldozatában sem és ettől fogva nem hiszünk azután semmit. - -Ami következik, az már csak fokozás. Angelo – Rodolfo elsikkasztott -leveléből – nyomára jut annak, amit gyanított s titkos kivégzésre ítéli -a feleségét. Tiszbe azonban még egyszer megmenti Katalint s most még -frappánsabban, mint előbb. Méreg helyet altatót ad neki. Végül pedig, az -önfeláldozás koronája az, hogy Tiszbe megöleti magát Rodolfoval, aki őt -Katalin gyilkosának hiszi, „hadd legyenek boldogok“. - -Minderről csak fokozottan ismételhetnők, amit fentebb kifejtettünk. - -De az következik-e ebből, hogy ilyen darabokat mint _Angelo_, ne is -adjanak elő? Mintha a modern darabokban csak úgy dühöngene az igazság! - -Előadják a francia vaudeville-eket és bohózatokat, melyekben minden, még -az elmésség is konvenció, előadják a német familia-vígjátékokat, -amelyekben már elmésség sincsen, csak konvenció, előadják minden magyar -tollpróbálgató diákos színi tréfáit, melyekben se elmésség, se -konvenció, se semmi a világon, legfeljebb a drámaírásban való -járatlanság és rokonszenves gyámoltalanság; előadnak mindent, – és csak -éppen Hugo Viktort ne adják elő?! Különös kivánság. - - - - -XIV. HUGO VIKTOR. Tudor Mária. - -(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. Új betanulással adták a -Nemzeti Színházban 1893 október 6.-án.) - -Tudor Mária, Anglia királynője, Hugo Viktor darabjában megtudja, hogy a -kedvese, Fabiano Fabiani, egy olasz kalandor, elcsábította Janet, -Gilbert vésőmunkás gyámleányát, aki tulajdonképpen Talbot -grófkisasszony. Első dühében ki akarja végeztetni hűtlen szeretőjét s -eszközül használván Gilbertet, aki bosszút áll gyámleánya és imádottja -megrontásáért, halálra itéli Fabianit, azon a címen, hogy ez Gilberttel -meg akarta gyilkoltatni őt, a királynőt. Anglia főnemesei úgy -örvendeznek, mint örvendeznének Petur és társai a meráni herceg bukásán. -Tudor Mária azonban megbánja a dolgot s szeretne megkegyelmezni a -nyomorultnak, akit minden hitványsága ellenére is szeret, forró vére -egész hatalmával. De immár neki sem áll hatalmában megkegyelmezni -kedvesének. A népet felizgatták s ez a kívül zajongó nép Fabiani fejét -követeli. A királynőnek bele kell nyugodnia, hogy nyilvánosan nem -kegyelmezhet meg szeretőjének. Ez nem zárja ki, hogy meg ne -szöktethesse. A fekete lepel alatt le fogják ütni egy másik embernek a -fejét, a Gilbertét, aki úgyis eladta az életét a királynőnek. De vajjon -nem játsszák-e ki? – riad meg az utolsó pillanatban. És halálos -aggodalmakat áll ki, valamint Jane is, aki meg Gilbertet félti, mert -emezt szereti „igazán“, nem a csábítóját. És Jane a szerencsés. - -A királynőt kijátszották, a Fabiani feje hullt le, Anglia meg van -mentve. - -– Ki merészelte ezt tenni?! – ordít fel a királynő. - -– Én – szól Simon Renard, a világboldogító s finita la commedia. - -* * * - -Aki szeszélyből elolvasta, tudta, aki csak a tanáraitól hallott róla, -szívesen elhitte, hogy ez a _Tudor Mária_ Hugo Viktornak a -legeslegrosszabbik darabja; kiváncsi nem volt rá senki, se nálunk, se -Franciaországban. Párisban, ahol pedig még mindig kegyelettel vannak -Hugo Viktor iránt (ha ennek a nagy névnek a nimbusa már feloszladozik -is) _Tudor Máriá_t nem játsszák évtizedek óta. - -Igazi sikere nem volt soha; nem tetszett akkor sem, amikor a romantika -még virágjában volt s _Ruy Blas_t, _Hernani_t vagy _Marion Delorme_ot -fanatikus csodálók tapsolták. Akkortájt előadták néhányszor a mi Nemzeti -Színházunkban is, hogy azután ad akta tegyék; s egy félszázadon át senki -se kívánkozott utána. Miért adták hát elő, akkor, amikor már egy -félszázad múlt el a bukása óta, akkor, amikor a romantika már végképpen -lejárta magát, nálunk, ahol Hugo Viktornak még _Hernani_ja sem tetszett -igazán soha?! A felelet nyilvánvaló. Azért, mert egy parádés szerep van -benne, s ez a szerep, a címszerep, nagyon alkalmas arra, hogy a kiváló -színésznők egész nagyságában mutathassák meg benne a művészi -egyéniségüket. A szerep három, nagyon különböző lelkiállapot érzékiségét -kívánja meg alakítójától. Első étape: a tomboló harag, második: a -reakció, harmadik: a vergődés az aggodalomban. Amikor Tudor Mária így -kiált fel: - -– Csak a lábammal kell dobbantanom s vérpad nő ki a földből! – előadója -olyan hangot hallathat, mely a nézőre azt az impressziót teszi, mintha a -vérpad már valósággal ott volna a színpadon. - -Éppen ilyen nagy hatást kínálgat az a két szó, amellyel Tudor Mária a -hóhérnak ajándékozza kedvese fejét: - -– Neked adom!… - -Az utolsó felkiáltásával pedig: - -– Ki merészelte ezt tenni?!… – Tudor Mária alakítója úgy -megborzongathatja a nézőt, hogy ennek a nőstény oroszlánra kell -gondolni, amelyet párjától fosztott meg a golyó. - -Természetes tehát, ha ez a szerep vonzza a színésznőket s ezek közül -éppen a legnagyobbakat; és természetes az is, ha a nagy színésznő, hogy -nekivaló szerephez juthasson, ki-kiemeli pompás sírboltjából a már rég -eltemetett darabot. - -Nem igen volna igazolható, ha valaki az ilyen alkalommal hosszan és -részletesen bírálgatná _Tudor Máriá_t. Ez a darab tele van gigászi -furcsaságokkal; ezekre vadászni nagyon olcsó és nagyon haszontalan dolog -volna. A dráma képtelenségei toronymagasságúak; a gyerek is megütődik -rajtok. És a mi közönségünk éppenséggel nem naiv kedélyű; ellenkezőleg, -a legszkeptikusabb közönség a világon. Kegyetlen, mint maga Tudor Mária; -néha szeszélyből, vannak türelmes órái, de jaj annak a szerzőnek, aki -nem a türelmes órájában találja. - -_Tudor Mária_ reprize alkalmával nem volt elnéző kedvében s minduntalan -kinevette a költőt. Megbotránkozott benne, hogy ezek a históriai figurák -nem „igazi emberek“, akik erényeikben és gyöngeségeikben hasonlatosak -volnának a zártszékbérlőkhöz, hanem cifra vagy sötét ruhákba, fénybe -vagy árnyékba öltöztetett bábuk, akiknek szörnyű még az erényük is s -akiknek a gonoszsága már nem is hátborsóztató, hanem mulatságosan -ördögi. Emberek – Hugo Viktor darabjaiban! Hogy, honnan kerülnének oda? -Ez a csodálatos zseni oly kevéssé ismerte az embereket, mint a Montblanc -csúcsa. - -Miért? Talán, mert nem méltóztatott megismernie őket. Kitelhetett a -gőgjétől. És emberismeret híján a tulajdon nagyságát osztogatta szét az -alakjainak, nagyságot adva a szentképeinek és nagyságot a zsiványainak. -Ez a mi kicsinyes korunk pedig, mely nem hisz többé semmi nagyban, még a -nagy zsiványokban sem, sohase kegyetlenebb, mint ha azt akarják -elhitetni vele, hogy a nagy dolgok és a nagy emberek csak úgy -lökdösődnek ezen az eladósodott világon. - -Színdarabot, ha csak ideig-óráig is, kétféle dolog éltet. Ha az ember -nem ragad benne, megejtheti a nézőt még a mesteri machináció is. Hugo -Viktor nagy drámacsináló volt s ebben a _Tudor Máriá_ban is vannak -jelenetek, amelyek egykor frappánsak lehettek. De semmi se avul el olyan -hamar, mint a színpadi machináció; s a romanticizmus félszázados színi -masinériái ugyancsak megkoptak. Új emberek jöttek azóta, akik sokkal -ügyesebb, bonyodalmasabb masinériákat találtak fel s a romantikus -raffinéria ma már gyermekesnek tetszik. - -Ez a záporesője az orgyiloknak, ezek a titkos kijárások, amelyekbe -beleszédül az ember feje, ezek a váratlan megjelenések s a bűnöst -megremegtető találkozásai a véletlennek, ezek a titokzatos zsidók, -trónteremben járkáló munkások és börtönökben bujkáló királynék, ezek a -lordok, akik úgy esküdöznek, mint a cigányok, ezek a telegrafikus -gyorsaságú színváltozások: hóhér és barcarola, gitár és félrevert -harangok, szőke haj villanása az éjben és elitéltek fekete leplei a -csillárok alatt – ma már az Árgirus királyfi viccei, amelyek nem lepnek -meg többé senkit. Az egykor oly rémes dominókat, amelyeknek láttára -elakadt a néhai nézők lélekzete, ma azzal fogadja a zártszékbérlő: -„Ismerlek szép maszk, abból a maskarabálból, ahol húsz évvel ezelőtt -találkoztunk!“ - -S hozzá a romantika divatjamúlt stílusa, ez a temérdek ellentét – a -kontrasztkeresés folytonos ismétlődése – ez a mindig egyformán váltakozó -fehér és fekete, amelyek jelentkezését már előre tudja a mai hallgató, -aki fordulatosabb, változatosabb s amellett diszkrétebb, józanabb -stílushoz szokott! Nem, nem csoda, ha sokan nevetnek _Tudor Máriá_n. - -De a hébe-hóba kitörő derültséget kissé mérsékelni lehetett volna apró -törlésekkel. Igy ki lehetett volna húzni azt a félezer angol nevet, mely -Hugo Viktornál megannyi nagyság kifejezése akart lenni. Ezeknek a jó -angolsággal kiejtett furcsa neveknek, kivált a szenvedélyes beszédben, -például a dühöngő királynő ajkán, komikusan kellett hatniok. Mikor -valaki tombol, bizonyára felhagy minden affektálással. Már pedig a -magyar beszédben az idegen szavak és nevek helyes kiejtésének pontos -betartása csak mesterkélt lehet. Ez a mesterkéltség, mikor egy -lélekzetre egész tucat idegen nevet hallunk, annyira feltünő, hogy véget -vet minden komoly hangulatnak s minél inkább megdöbbentő akart lenni, -annál nagyobb az ellenkező hatás. - - - - -XV. DUMAS FILS. A bagdadi hercegnő. - -(Színmű 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1882 április -16.-án.) - -Ismét egy dráma, mely társadalmi problémákat fejteget. Dumas fils, a -fáradhatatlan vitatkozó ismét megjelent előttünk, hogy csillogó -dialógokba öltöztetett hamis érveléseivel, hideg okoskodásával elhitesse -velünk felvetett tézise helyességét. A módszer, mellyel témáját -bizonyítgatta, a régi volt; eszközei is ugyanazok. Megint nagy ügyességű -színpadi szemfényvesztőnek bizonyult; ugyanazokkal a fogásokkal, -melyeket már régóta s nagy szerencsével használ, sikerült a közönség -szemét elkápráztatnia. Mindenben a réginek mutatta magát, csak a témája -volt új s nekünk nem lehet egyéb feladatunk, mint lehetőleg híven -regisztrálni azokat az argumentumokat, melyekkel tételét védelmezte. - -Ezt a tételt, melyet Dumas fils csak bizonyítékai előadása után s nem -éppen világosan darabja végén süt ki, legrövidebben talán így lehetne -kifejezni: Egy nő, akit vére, neveltetése, körülményei mind arra -kárhoztatnak, hogy elbukjék, az örvény széléről visszatántorul, ha -igazán – anya. - -Lássuk a bizonyítást. - -Képzeljenek önök, így szól Dumas fils, egy nőt, akinek ereiben királyi -vér foly s aki egy – lupanarban született. Volt valaha egy királyfi, -akinek búskomorságát nem tudták eloszlatni székvárosának (mondjuk: -Bagdad) gyönyörei s királyi atyjától Párisba küldetve, a francia -fővárosban gyúl először szerelemre, még pedig egy szívtelen, ledér nő -iránt. Gyermekük atyjától királyi büszkeséget, anyjától forró vért -kapott örökségbe. Büszkesége megóvja, hogy tisztátalan legyen; forró -vére – de ezt később. Ime, ez a hősnő. - -A hipotézisekben nem lehet nagyon válogatnunk; el kell fogadnunk, hogy -az örök nőiességet ez a kivételes lény képviselje. Nem könnyen, de végre -is el tudjuk képzelni azt a másik főszereplőt is, akit Dumas hősnőjével -szembe állít. A Nourvadyak, akik azzal a jó tulajdonsággal -dicsekedhetnek, hogy negyven millióval rendelkeznek s lövéseik ötven -galamb közül ötvenet szoktak eltalálni – szintén nem mindennapi lények. -De ne feledjük, hogy ez még mind föltevés s a dráma ilyen exotikus -alakokkal is megalkotható. A harmadik alak, a férj, aki a cselekvény -trióját kiegészíti, úgyis elég közönséges alak, ha az együgyűséget -közönségesnek ismerjük el. De a férjeknek joguk van ostobáknak lenniök. - -Lássuk, hogy e három főszemély cselekvése miképpen érvel a Dumas tétele -mellett. - -Lionette, a „bagdadi hercegnő“, szerelemből férjhez ment Jean de Hun -grófhoz, aki e házassággal egész családja haragját vonta magára. Egy -ideig boldogok; szeretik egymást s még jobban gyermeköket. De Lionette -fényűzése a csődbejutás küszöbére juttatja őket. Még mindig a -hipotézisek talaján állunk, mert e pénzkérdés nélkül a drámai bonyodalom -nem indulna meg. Férj és feleség elhatározzák, hogy inkább meghalnak, -mint hogy hitelezőik károsodásával mentsék meg vagyonuk egy részét, -szegényen pedig nem élhetnek. Ezt az időpontot igen alkalmasnak találja -tervei megvalósítására Nourvady, Lionette negyvenmilliomos imádója. Egy -sajátságosan durva, hosszú mondókában, mely azt juttatja a néző eszébe, -hogy mesés gazdagságu papájától jobb nevelést is kaphatott volna, -tudtára adja Lionettenek, hogy egy palotát rendeztetett be számára s ez -előtte és csakis előtte minden pillanatban tárva van. Átadja a palota -kulcsát, rendelkezzék vele – bármikor. Minden becsületes és józan -gondolkozású asszony félbeszakította volna a nábobot harmadik szava után -s ha ez esetleg folytatja, inasaival dobatja ki. Lionette, bár a harag -tüze s a megszégyenülés égetik, nem tehet így, mert akkor – nincs dráma. -Végighallgatja tehát a lealázó ajánlatot s megelégszik azzal, hogy a -kulcsot a nábob előtt kihajítja az ablakon. Nourvady cinikusan jegyzi -meg, hogy az ablak a kertre s nem az utcára nyílik: amikor szüksége lesz -rá, előkeresheti a kulcsot. Lionette azt a rövid megjegyzést teszi: -„Szemtelen“ s otthagyja a milliomost. De ez nem engedi magát ilyen -könnyen elriasztani s kifizeti a bagdadi hercegnő minden adósságát. Ezt -először a férj tudja meg. Jean de Hun gróf nem hallgatva a józan ész -szavára, rögtön elhiszi, hogy neje, aki pár perccel előbb még készebb -lett volna meghalni, mint hogy hitelezői megrövidüljenek, eladta magát a -milliomosnak. Oly durván támadja meg, hogy Lionette – a király leánya – -méltóságán alul valónak találja védekezni. Egy pár szó mindent -megmagyarázna, de Lionette nem mondja ki e pár szót, mert különben – -nincs dráma. Némán tűri férje szemrehányásait s találóan azt mondja -róla: „Ostoba.“ - -A második felvonásban azonban oly lépést tesz, mely kevésbé -magyarázható, mint férje oktalan féltékenykedése. Elmegy Nourvadyhoz, -természetesen csak azért, hogy megleckéztesse merészségéért, amellyel -adósságát kifizette. Higyjük el, hogy ez megeshetik; tegyük fel, hogy -férje durva fellépése zavarba ejtette s maga sem tudja, mit cselekszik. -De mi történik? Mikor éppen visszautasítja Nourvady tolakodását s -királyi büszkeséggel megérteti a nábobbal, hogy sohasem lesz az övé: jön -a férje s rendőrökkel töreti be az ajtót, hogy gyanújáról -megbizonyosodjék. Mindenáron rajta akarja érni nejét a házasságtörésen, -mintha sejtelme se volna arról, hogy ezzel nemcsak nejét, de önmagát is -megalázza. De mondjuk, hogy a féltékenység, ez a leghatalmasabb s -legőrültebb szenvedély nem ismer logikát s fogadjuk el még e föltevést -is. Mit tesz Lionette? Mikor hallja, hogyan vezényli férje a rendőröket -az ajtó betörésére, feltámad női önérzete s ez a legesztelenebb tanácsot -sugallja neki. Ahelyett, hogy elrejtőznék, vagy a mellékkijáráson, -melyről később említés történik, menekülne, marad s levetve felső -öltönyét, úgy viselkedik az elősiető rendőrbiztos előtt, mintha -csakugyan bűnös volna abban a vétekben, mellyel oktalan férje vádolja. A -büszkesége arra sarkantyúzza, hogy a jóhírnevét áldozza fel! – Ez -valóban csak a bagdadi hercegnőkkel történhetik meg. S dacból olyan -buzgón vádolja magamagát, hogy a rendőrbiztos, a színmű egyetlen józan -embere, gyanakodva fogadja vallomását. Nourvady becsületére állítja, -hogy Lionette ártatlan; de az elkeseredett grófné azonban hazugnak -mondja ezt a védelmet s a nábob szeretőjének vallja magát. Aláírja az -okmányt, mely őt a ház úrnőjévé teszi s férje elé dobálja azokat az -aranyakat, melyekkel Nourvady előbb megkinálta. A rendőrbiztos megiratja -a tényállást, távozásra szólítja a nábobot, félrevonulásra kéri -Lionettet s azután tudtára adja de Hun grófnak, hogy jó lesz valamely -félreeső utcán keresztül távoznia, mert Franciaországban nem népszerűek -az olyan férjek, akik rendőrbiztossal járnak a feleségük után. - -Lionette pedig elhatározza, hogy tovább halad azon a lejtőn, melyre -férje megokolatlan féltékenysége s a saját esztelensége sodorta. -Elfogadja Nourvady ajánlatát; kész elhagyni férjét, aki őt oly mélyen -megsértette, gyermekét, aki őt alig szereti, hisz játszani ment, mikor -anyja meg akarta csókolni – kész odadobni magát egy utált embernek és -mindezt – csupa sértett önérzetből. Egy asszony, aki elbukik, mert -becsületében kételkedni mertek – ez legalább eredeti dolog. Már a -harmadik felvonásban vagyunk s még egyre csak a föltevések szaporodnak; -e föltevések pedig oly természetűek, hogy már a legnaivabb lelkű néző is -kételkedik bennök. De most jő a kulmináció, a jelenet, melyért Dumas -fils darabját írta s mely hivatva van tézisét bebizonyítani. Ezt a döntő -momentumot az a véletlen idézi elő, hogy Richard közjegyző, aki -jóakarója Lionettenek, éppen jelen van, mikor a becsületében sértett nő -férje házát Nourvadyval elhagyni készül. Hogy meglágyítsa, beküldi hozzá -hat éves kis gyermekét. A kis fiú anyjához fut, kéri, vigye magával s -mikor anyja szelíden megtagadja kérését, belécsimpaszkodik. Nourvady -megunja a dolgot s veleszületett durvaságával eltolja a gyermeket, úgy -hogy az a földre esik. És ez az aljasság felkölti Lionetteben az anyát. -Nemcsak az anyát, hanem az asszonyt is s a hővérű bagdadi hercegnő az -anyaoroszlán dühével ragadja torkon a férfit, aki gyermekét megütötte. -Most, ebben a hamis helyzetben, halljuk tőle az első igaz hangot, -melynek kitörése végre is nem bizonyít semmit, de legalább igaz. De -ehhez egy kissé későn jutottunk hozzá, mert a darabnak már a végére -jutottunk. Lionette meg van mentve. A jóakaratú Richard kibékíti -férjével; hogy elmezavarukból kigyógyíthatja-e őket, nem valószínű. A -színmű holnap újra kezdődhetik egy másik Nourvadyval; igaz, hogy a -negyvenmilliomos emberek Bagdadban sem járnak seregestől. - -És Dumas fils nem bizonyított semmit, csak hipotézisekkel s gyönge -érvekkel kínálta meg a nézőt. Ugyan van-e, aki elmondhatná, hogy valami -tanulságot szerzett ebből a meséből? A dráma pedig nincs sehol. Nem -látjuk szenvedélyek összeütközését, csak lázbetegek ide-oda járkálását. -A szereplők mindannyian úgy viselkednek, mintha őrültek volnának, -anélkül, hogy igazi okuk volna a – felindulásra. Figyelemmel kisérjük -szavaikat, vagy mert fogékonyak vagyunk a meglepetések iránt, melyekben -ez a színmű gazdag, vagy mert a maga teljességében akarjuk élvezni a -művészi előadást, de érdeklődni nem érdeklődünk soha egészen az utolsó -jelenetig. Ki érezne részvétet ezek iránt az exotikus lények iránt, akik -tőlünk annyira idegenek, hogy valóságukat sem hihetjük el?! - -A felvetett téma megoldatlan marad. - - - - -XVI. DUMAS FILS. A nők barátja. - -(Színmű 5 felvonásban, fordította Kürthy Emil. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1895 november 29.-én.) - -Simerose Jane olyan nevelést kapott, hogy mikor kezét Simerose úrnak -nyújtotta, a házasságról nem tudott többet, mint egy gyermek, s tegyük -hozzá, mint egy nagyon jó gyermek. Szerette Simerose urat, de a -házasságot nem képzelte egyébnek két lélek egyesülésénél, s ahogy -Simerose úr az esküvő után belépett szobájába a férj jogaival, Janenak a -szűziessége megrémült, szemérme fellázadt. „Halasztást kért a -valóságtól“ – mondja Dumas a klasszikusok nyelvén. Amiről szó van, olyan -delikát dolog, hogy nem tudhatjuk tisztára, mi volt a Simerose úr első -gondolata ebben a kényes, de nem vigasztalan helyzetben; annyi bizonyos, -hogy az utolsó gondolata rossz volt, mert ahelyett, hogy úgy tett volna, -mint helyében minden boldog és finomlelkületű férj, egy hónappal az -esküvője után megcsalta kisasszony-feleségét. Jane megtudta a dolgot, s -ott hagyta a faképnél Simerose urat. Látnivaló, hogy ez az eset -kivételes. - -De ne aggatódzunk a kiinduló pontnál. Az alapföltétel rendkívüli, de nem -érthetetlen. S amikor Jane felpanaszolja az életnek, hogy: „senkinek -sincs joga nem hasonlítani a többiekhez“, ezzel a gyönyörű mondással -Dumas elejét vette minden hétköznapi kifogásnak. Az, amit látni fogunk, -csak az előkelő lelkek világában történhetik meg, de legyünk hálásak -érte, hogy a szerző éppen ebbe a világba vezet. - -Mi fog történni? Az, hogy Jane szívében fel fog támadni a hajlandóság az -első hevesvérű s barnaarcbőrű férfi iránt, aki emberölésre s -öngyilkosságra kész szenvedelemmel közeledik hozzá; aki a szerelmi -dolgokban kedveli a regényességet, a sétákat az ablak alatt, a rejtekben -való várakozást, s a féltékenykedési jeleneteket; aki végre nem jobb a -többinél, csak ostobább. A gondviselés, akit darabunkban Ryons úrnak -hívnak, leleplezi a regényes Montégre urat, s mikor ez gyanusításokkal -támadja meg szerelmesét, Jane kiábrándul. A gyanusításokra csak ez az -egy szava van: „Ostoba!“ – s kiadja az utat Montégrenek, készen rá, hogy -_par dépit_ a karjaiba omoljon a legközelebb levő férfinak, aki jelenleg -nem lehet más, mint a gondviselést játszó Ryons úr. Mindebben nincsen -semmi logika – mondja Dumas, illetőleg szóvivője Ryons úr – s -mindamellett ez a legtermészetesebb dolog a világon. Amiben mélységesen -igaza van, nem lehet benne kétség. - -Csakhogy Ryons úr – s ez már nem olyan természetes, ámbár annál szebb – -nem az az ember, aki megrabolja a szerelem csatáiban elhullottakat, s -visszavezeti Janet a férj karjaiba. Megmagyarázza, amit hamarább -kitalált, mint Jane maga, hogy a szegény kisasszony-feleség -tulajdonképpen csak a férjét szereti, s áldását adja rájok. - -Ime drámánk. A téma – méltóztattak észrevenni – sokban emlékeztet a -_Váljunk el_ szüzséjére. Itt is, ott is, egy megtévelyedésnek induló női -lélekről van szó, egy női lélekről, amelyet vissza kell vezetni az igaz -ösvényre. S a _Váljunk el_nek sok az előnye a Dumas darabjával szemben. -Itt kivételes a kázus; a _Váljunk el_ kiinduló pontja pedig az, ami a -legtöbb regényé, a legtöbb drámáé, s a legtöbb szerencsétlen házasságé -az életben is. Sardounak ebben a főmunkája univerzális összeütközést old -meg új és frappáns módon, a legtermészetesebb eszközökkel. Azután meg a -_Váljunk el_ben a legilletékesebb személy, a férj az, aki a -megtévelyedőt a jó útra vezeti; itt pedig a férj ajándékba kapja a -feleségét s ha nem is lehet gyanakodnia, Ryons úr bizonyára mindig -feszélyezni fogja egy kissé, mert az voltaképpen kegyelmet gyakorolt -vele szemben, s mert az a férj, akinek a felesége szemében valamelyik -barát, hacsak egy pillanatra is, felsőbb lénynek tűnt fel mindenkinél, -magánál a férjnél is, minduntalan elmondhatja magában: „Timeo Danaos et -dona ferentes.“ Végre, nagy előnye a _Váljunk el_nek, hogy itt az -asszony megtérését _látjuk_, a dolog a szemünk előtt fejlődik a -színpadon, s a megoldás egészen természetes, mert Sardou nemcsak -Cypriennet győzi meg, bennünket is meggyőz, hogy más megoldás nem is -képzelhető. Ellenben a _Nők barátjá_ban a megoldás csak félig -természetes; mert csak azt láttuk, miért nem bukik el Jane, de arról, -hogy a férjéhez kell visszatérnie, bennünket nem győz meg se Ryons úr, -akinek ez eszébe se jut, se Jane, mert hisz ez a szerelem ránk nézve -meglepetés. - -Mégis _A nők barátjá_nak, a _Divorçons_nal szemben való felsőbbsége -kétségtelen. Ezek az emberek sokkal különb fából vannak faragva, mint a -_Váljunk el_ alakjai; Montégre nem olyan fajankó, mint Adhémár, ha -ostoba is, csakugyan azok közül az alakok közül való, akik iránt a -Janeok érdeklődnek. És Jane, Jane oly igaz, finom és előkelő lélek, hogy -Cyprienne valóban nagyon szegényesnek tűnik fel mellette. És más a dolog -tárgyalása is; ha kivételes is az eset, itt mindent komolyan kell -vennünk, mert az iró alakjainak a lelkéből nemcsak a felületet mutatja; -a darab tónusa is sokkal magasabb rendű, mint a Divorçonsé; és azután a -Dumas elméssége! - -Az ő szelleme nem szikrázik, hanem sugárkévékben özönlik; képei, -hasonlatai, mint a villamos fény, egész horizonokat világítanak be; a -mot-i nem mulattatnak, hanem gyújtanak. Ez a csodálatos, páratlan -elmésség valóságos orgiákat ül _A nők barátjá_ban. Az elmésségnek a -pazarsága itt szinte nehézkessé teszi a darabot, Ryons úr majdnem -túlságosan elmés; azonkívül, hogy oly nagylelkű, mint csak egy cinikus s -a sorstól elkényeztetett ember lehet, azonkívül, hogy önzetlenségével s -agilitásával kissé minden lében kanálnak tűnik fel, észrevehetőleg -nagyon szereti, ha magát hallhatja. De nincs jogunk rossz néven venni a -beszélő kedvét; ez a beszéd nem ezüst, ez a beszéd arany. - - - - -XVII. DUMAS FILS. A tékozló apa. - -(Színmű 5 felvonásban, fordította Fái J. Béla. Először adták a Nemzeti -Színházban 1900 október 5.-én.) - -Azok között a sokat emlegetett, ideában és ötletben gazdag „előljáró -beszéd“-ek között, amelyeket Dumas fils a színdarabjai elé írt, mikor -ezeket könyvben is kiadta, van egy, mely tartalomra nagyon elüt a -többitől: _A tékozló apá_ról szóló. A többiekben darabjainak a tárgyát -fejtegeti, a drámájában kifejezett alapgondolatot igyekszik -megvilágítani minél több oldalról, a témáját feszegeti tovább, -moralizál, változik és összegezi a vita eredményét. Mikor _A tékozló -apá_ra kerül a sor, letesz arról, hogy a munkáját kommentálja, hangot -változtat és így ír: „Ma pedig szíves engedelmökkel, beszéljünk a -drámaírás mesterségéről“. - -Miért tesz kivételt ezzel a szüzséjével, miért nem elemzi _A tékozló -apa_ tárgyát? Kitalálhatjuk: mert ebben a színművében van egy cseppnyi -líra is s nem beszélhetne a szüzséről intimitások nélkül. Volt egy -időszak, mikor az öregebbik és az ifjabbik Dumas olyanformán éltek -együtt mint _A tékozló apa_ első felvonásában De la Rivonnière gróf és -André, a fia; Dumas père, aki gazdag temperamentumával, könnyű vérével, -nagylelkűségével és nemes szívével, különösen pedig a félistenekre -emlékeztető egészségével nagyon hasonlított Fernand de la Rivonnière -grófhoz, Monte Christo módjára szórta a pénzt és húsz frankokat -kölcsönözgetett a fiától; s meglehet, ebben az időszakban történt valami -a két Dumas életében, amit a fiú sohase akart nyiltan feszegetni, s ami -a két zseniális író közül a komolyabbiknak azt a témát juttatta eszébe, -hogy: micsoda lelkiállapotok következhetnek abból, ha egy fiatalos apa -és egy komoly fiú azonegy leányt szeretnek meg, ha nem is tragikusan? - -Bizonyára volt ennyi líra a _Kaméliás hölgy_ben is, amelyet Dumas fils, -egy nagy szerelmi regény után huszonkét esztendős korában írt. De mikor -az előljáró beszédek írására került a sor, az az érzés, melynek a -_Kaméliás hölgy_et s ezzel a drámaírás művészetének egy újabb étape-ját -köszönhetjük: már csak emlék, mult, történelem volt. A _Kaméliás hölgy_ -gondolatáról az öregedő Dumas fils nyugodtan beszélhetett, de az a -bálványozás, amellyel apja emléke íránt mindhalálig viseltetett, nem -engedte, hogy _A tékozló apa_ tárgyáról többet mondjon, mint amennyit a -színdarab elárul. - -Hogy azonban _A tékozló apa_ mégse maradjon előszó nélkül, ez alkalommal -a drámaírás mesterségéről beszélt. Véletlenül választotta ezt a témát s -nem egy másikat? Meglehet. De annyi bizonyos, soha sem olyan -alkalomszerű erről a témáról beszélni, mint amikor _A tékozló apá_ról -van szó. - -Mi ennek a színműnek a tárgya, a veleje, a lényege, mi az, amit, in -ultima analysi, le lehet szűrni belőle? Egy félreértés, mely -szenvedésekkel jár, egy félreértés, két nemes s egymást nem szerető -lélek közt, az apa és a fiú közt, akik ugyanegy leányt szeretnek – -ugyanegy pillanatban, Mert – jegyezzük meg mindjárt, hisz ez szembeszökő -– nem valami végzetes, hatalmas érzésekről van szó, amelyek felbontják a -vér kötelékeit is s ezáltal tragikus összeütközéseket idézhetnek elő. -André szinte öntudatlanul szereti Helént; semmi se távolítja el tőle s -egy lépést se tesz feléje; gyermekkorának érzéseit csak a leány látása s -a leány vonzalma lobbantja fel újra; ha nem vehetné el Helént, kiheverné -ezt a kis balszerencsét, hisz annyira tud uralkodni az érzésén, hogy ő -maga kéri meg apjának a leányt. A gróf is le tud mondani azonnal; ő -találja ki először, hogy Helén a fiának s nem neki való, akármilyen -fiatalnak maradt is szívben és egészségben. Szerelmök okos és nem -drámai. - -Félreértések és mégis szenvedés? Gyöngéd, lemondó érzések és mégis -drámai összeütközés! Vajjon kinek jutna eszébe azok közül is, akik -minden évben megirnak egy-két színdarabot s ahol csak lehet, vadásznak a -témára, hogy ebből a vékonyka tárgyból színművet lehet csinálni, még -pedig nagyon szép színművet?! Nem alkalomszerű-e, hogy szíves -engedelmükkel elgondolkozzunk egy kicsit a drámaírás mesterségéről?! - -Szemeljünk ki tehát egy pár megjegyzést ebből az előljáró beszédből: „A -gondolat különböző formái közül a színdarab van legközelebb a plasztikus -művészetekhez, annak a révén, hogy bizonyos materiális eljárás ismerete -nélkül, se ezeket a művészeteket, se a színműírás mesterségét nem -gyakorolhatjuk. A különbség itt csak az, hogy a többi művésznek meg kell -tanulnia ezt az eljárást, a színműirónak már ezzel a tudással kell a -világra jönnie. Festővé, szobrásszá, zenésszé lehet az ember pusztán -tanulással is; drámaíróvá nem lehet. Az ember vagy mindjárt drámaíró, -vagy sohase lesz drámairóvá, amint hogy az ember szőkének vagy barnának -születik s nem tehet róla. A természet szeszélye formálja a szemet úgy, -hogy az ember bizonyos módon lásson; a látásnak ez a módja megcsalhatja -az embert és mégis, csakis, ha ezen a módon látunk, akkor láttathatjuk -másokkal, amit magunk láttunk. A hivatott drámaírónak már az első -kisérletén is meglátszik ez az igen ritka képesség, ha valami kollégiumi -bolondságot, vagy ha valami szalon-tréfát ír is. Az optikának és a -távlatnak a tudománya teszi ennek a képességnek a lényegét; annak a -tudománya, hogy le tudjunk rajzolni egy személyt, egy jellemet, egy -szenvedélyt, egy indulatot – egyetlen tollvonással… A -mennyezet-festéshez lehetne a drámairást hasonlítani: jaj a festőnek, -aki elfelejti, hogy kompozícióját messziről fogják nézni, alulról -fölfelé, s hogy képe a világítást alulról kapja… Valaki, aki teljesen -értéktelen, mint gondolkodó, mint moralista, mint bölcsész, mint író, -elsőrendű drámaíró lehet; másfelől, ha a gondolkodó, a moralista, a -bölcsész, az író darabot akar írni, s azt akarja, hogy meghallgassák: -okvetetlenül meg kell lennie benne az előbb említett értéktelen ember -veleszületett, külön képességének, röviden, hogy: valaki mester legyen -ebben a művészetben, ügyesnek kell lennie a mesterségben…“ stb. - -Scribe, akit ugyanebben az előszóban a chinai árnyképek Shaksperejének -nevez, talán – nem bizonyos – Dumas filsnél is ügyesebb volt a -mesterségben; mint „mestert ebben a művészetben“ Dumas filst eddig még -nem hagyta maga mögött senki. S hogy drámaírói érzéke mily tökéletes -volt, annak kitünő példája _A tékozló apa_, az a színdarabja, melynek -pompás épületét, mint színpadi varázslóhoz illik, egy semmiségnek látszó -gondolatból alkotta. - -A meseszövés újságában, a cselekvény bőségében, a kompozíció -szabatosságában, a színmű arányos tagoltságában rejlenék ez a varázslat? -Nem. Az alapvetés nem mintaszerű. A két első felvonás csupa expozíció, s -e felvonások nem is rövidek. Az ember azt hinné: nagyon nehézkes -talapzat ez annak, amit rá akarnak építeni. A mese nem banális, de a -régi motívumokból szőtt; történetünk a szerelem, a párbaj és a pénz -untig ismert világában zajlik le. A cselekvés nem sok; csakhogy éppen -elég. S hogy a darab mennyire nem _secundum regulas artis_ készült, -mutatja az, hogy a legvitathatóbb benne: a cselekvés első bonyolódása. A -gróf nagyon könnyű szerrel mond le házasságáról; André nagyon hirtelen -ugrik bele. Itt érezhető leginkább, hogy a konvenció a _vieux jeu_nak -egyik nélkülözhetetlen alkateleme. - -De lássuk tovább, hogy mi fejlődik ebből a bogból; talán megleshetünk -valamit a szerző titkából. Ami következik, az már logikusan folyik az -előzményekből. Abból, hogy ez a három ember szereti egymást, nagyon -ferde helyzet származik. Andrét bosszantja apjának feleségével való nagy -bizalmaskodása; tudja, hogy az asszonyka imádja őt s hogy apja csak egy -kedves nagy gyerek, de sejteni kezdi azt is, hogy kettőjük nagy -mulatozását az örök rosszaság nem ilyen ártatlanul kommentálja. Az is -bántja, hogy apja, akinek sejtelme sincs róla, hogy már a fia tőkéjét -költi, folytatja könnyelmű pazarlását. Elég egy semmiség, valami, ami -szinte ürügy, hogy rossz kedve kifakadjon s megjelennek az első -fellegek. A többi magától következik. A gróf, akit a világ persze -figyelmessé tesz, kezd gyanupörrel élni, hogy a fiú nem a régi többé. És -íme: André csakugyan örül, mikor azt hallja, hogy apja egy időre el akar -utazni. Tehát infámiával gyanusítja őt: az édesapját! Mélyen megsértődik -szeretetében, de lenyeli keserű csalódását s hogy önkéntes -elhagyatottságában vígasztalódást találjon, összeadja magát egy -courtisanenal, aki segítségére van abban, hogy mihamarább nyakára hágjon -egy vagyonnak, amely voltaképpen a fiáé, de ennek a gyöngédségéből -kettőjüké. André természetesen nem nyugszik bele, hogy mindannyian -koldusbotra jussanak, s most már a courtisane körül folyik a harc, -melyben egyik fél se akarja a másikat bántani s melyben mégis mind a -kettő szenved. Világos, úgy-e, hogy rá kell jönniök, minő félreértés van -közöttük? Rá kell jönniök, hogy most is csupa nagylelkűséggel harcolnak -egymás ellen; hogy a fiú a magáéval áll helyt a tékozló apáért, akit -imád; s hogy az apa meg akar verekedni a fia helyett, az életével -kívánva fedezni azt, akivel már csak „ön“ beszélget. Mily gyönyörű -vonás, hogy: nem várják meg, míg erre rájönnek, nem háborúznak addig, -míg a félreértés kiderül, hanem harc és háború közepett, az első -találkozás alkalmával, megölelik egymást és kibékülnek, csak mert nem -tudnak egymásra haragudni! - -Ekkorára mi is rájövünk a szerző titkára. Varázslata a jelenítés, az -érzékeltetés rendkívüli erejében rejlik. Az alatt a két első felvonás -alatt, mely egy-egy pillanatig tán hosszadalmasnak tűnt föl, olyan -biztossággal rajzolta meg alakjait, úgy megfogta számokra szimpatiánkat, -a puszta könnyedségeknek látszó _tollvonásokkal_ annyira megvilágította -a helyzetet, hogy mindazt, ami történik, várjuk, óhajtjuk. Az ilyen -hajtások kielégülése teszi a színdarab élvezetének a lényegét. De -azonkívül is gondoskodik rólunk. Mily szép logikus sora az érdekes, -eleven jeleneteknek! S mily gyönyörű dialógok! Talán irrealitás, sőt -tisztára lehetetlenség: ennyi elmés ember egy csomóban, amint, meglehet, -fikció az a sok megragadó vonás és kedvesség a főalakokban, a példaszerű -nemesség, finomság, nagylelkűség stb., de lehet-e nagyobb színházi öröm, -mint ilyen nívójú beszélgetést hallgatni s gyönyörködni a gyújtó -mondások e pompás tűzijátékában? - -Az észak felől érkező komoly férfiak, akik Dumas fils halála óta -birtokukba vették a színpadot s a drámairodalomban magukhoz ragadták a -vezetést, nagyobb fákba vágják a fejszéjüket, mint Dumas fils, nagyobb -hegyeket mozgatnak, nagyobb problémákat firtatnak, igaz. De mialatt -fárasztó részletességgel adják elő pontról-pontra vitatható új -eszméiket, gyönyörködtetnek-e ennyire, akár a tartalom világosságával, -akár a forma pompájával? Hogy alakjaik „reálisabbak“? Hogy nem aggatnak -magukra színes színpadi köntöst s hogy ellenkezőleg a _vieux jeu_ összes -figuráin van némi theatrális kendőzés: meglehet. De vajjon ama szigorúan -„reális“ alakok, komplex lelkükkel, melynek mélyén – minden erőlködés -ellenére is – a legtöbbször csak homályosságot látni, meg tudnak-e -ragadni bennünket azzal az erővel, amellyel ezek a derűsebb, régi módi -jellemek? És mikor egyéniségük jogaiért mély fejtegetésekbe bocsátkoznak -vagy rideg önzéssel marakodnak, van-e annyi _élet a színpadon_, amennyi -a _vieux jeu_ e megkapó figuráiról sugárzik felénk? - - - - -XVIII. SARDOU. Az agglegények. - -(Vígjáték 5 felvonásban. Új betanulással adták a Nemzeti Színházban 1891 -szeptember 18.-án.) - -Nálunk az olyan fajta darabokat, aminő _Az agglegények_, „színmű“-nek -szokás nevezni. De amellett, hogy a „színmű“ megjelölés kissé -határozatlan – mert hiszen az, amit a színpadon előadnak, majdnem -kivétel nélkül színmű szokott lenni, – ez a szó éppen oly hűtlenül -fejezi ki a darab tónusát, mint a „vígjáték“ elnevezés. Egyetlen szóval -bajos is volna meghatározni _Az agglegények_ műfaját. Bizonyára inkább -vígjáték, mint bármi más, de olyan vígjáték, melybe egy másik darab, még -pedig: egy valóságos dráma van ékelve. - -Maga a vígjáték Sardounak a remekeiből való, tele kitünően rajzolt -kómikus figurákkal, ötlettel és mulatságos szituációkkal. Ezek az -alakok, helyzetek és ötletek, azóta, mióta _Az agglegények_et először -adták, számtalanszor cseréltek ruhát; mindannyit láttuk már -másolatokban, hol itt, hol ott, mert hisz a jó francia darabokra nézve a -lélekvándorlásról szóló legenda kétségtelen valóság. Mindamellett – s -_Az agglegények_ értékét ez bizonyítja a legjobban – úgy az alakok, mint -a szituációk és az ötletek teljesen megőrizték frisseségöket; harminc -esztendő óta nem kopott rajtuk semmi. Már arról a drámáról, melyet -Sardou – nagy művészettel ugyan, de csak – beleillesztett e vígjátékba, -nem mondhatjuk ugyanezt. _Az agglegények_ drámai része meglehetősen -_démodé_nak tűnik fel előttünk, mert azok a konvenciók, melyekre -támaszkodik, nem használatosak többé. - -Lássuk először is ezt a drámát. - -Mortemer úr kedves, finom, gavallérember, aki sokat élt és sokat -szeretett, s aki ötven esztendejének ellenére, rá se gondol, hogy végre -nyugalomra térjen. Nem érez bűnbánatot, nincsenek skrupulusai, s akkor -se hisz a jóban, hogy ha látja. Ovatos és merész, kitanult és -megriaszthatatlan, szóval: félelmetes tudós a szerelmi tudományokban. Ez -a vén farkas, aki szüntelen a szép asszonyok kertje körül kullog, egy -ambicióval teljes napon ráveti a szemét Chavenay Antoinette -kisasszonyra, aki maga a megtestesült Ágnes. Antoinette a három -csillagos ártatlanságok közül való: még csak sejtelmei sincsenek. -Mortemernek tehát nem sok fáradságba kerül magához csalnia. Antoinette -megjelenik; csakhogy – jön, nem lát semmit és győz. Ugyszólván álmában -menekül meg, mint azok, akiket a rabló csak azért kímél meg, mert -szenderükben meg se moccannak a gyilkoló tőr mellett. Ez az égi naivság -lefegyverzi, meghatja, elérzékenyíti Mortemert. Szeme megnyílik e -mennyei fényesség láttára: Saulusból Paulus lesz. És Antoinette úgy -hagyja el a farkasbarlangot, hogy a legcsekélyebb sejtelme sincs róla, -minő veszedelemben forgott. - -Ez a találkozó idézi elő a bonyodalmat. Antoinettet meglátták, amint -Mortemertől távozott, s aki meglátta az maga a vőlegénye, Nantya úr. -Nantya föllázadva rohan be Mortemerhez s elégtételt követel tőle. -Mortemer megnevezi a segédeit, anélkül, hogy tudná, hogy ez a bizonyos -Nantya úr az ő tulajdon fia. - -Mortemer ugyanis hajdanában szerencsétlenné tett egy szép fiatal -asszonyt, aki őt imádta. A férj nyomára jött a viszonyuknak, -eltaszította magától a feleségét; kedvesének e válságos helyzetében -Mortemernek nem volt más dolga, mint hogy külföldre utazzék – egy másik -hölggyel. Nem is sejtette, hogy a szerencsétlen asszonyt áldott -állapotban hagyja hátra. Az elhagyott szerető, kitől a férje elvált, -visszavonult egyik falusi jószágára, s fia, mikor felnőtt és megtudta, -hogy a név, melyet visel, őt nem illeti meg, ettől a jószágtól -kölcsönzött magának nevet. Így történt, hogy apa és fiú három felvonáson -át folyvást farkasszemet néztek egymással, anélkül, hogy gyanították -volna, minő viszony fűzi őket egymáshoz. - -Mortemer, akit Nantya egy levelének a pecsétje tesz figyelmessé, a -párbaj-segédek magyarázataiból tudja meg, hogy Nantya az ő fia. S abban -a pillanatban, mikor már indulnia kellene a párbajra, kijelenti, hogy -nem verekszik. Az okot azonban nem meri megvallani. Fia mindig -gyűlölettel viseltetett iránta; most is egyik sértés után a másikat -vágja a szemébe; hogyan vallhatná meg neki azt a megbocsáthatatlan -vétket, melyet egykor az anyja ellen követett el?… Nantya, aki a -Mortemer vonakodását gyávaságra magyarázza, már kezet emel rá: Mortemer -meg van törve, de hallgat. - -A megoldás előre látható. Antoinettenek csak egy pár szavába kerül, s -Nantya meggyőződik róla, hogy Mortemer igazat mondott, mikor a kis leány -tökéletes ártatlanságát erősítgette. Meggyőződése oly mély, hogy -Antoinettet mindjárt meg is kéri. Ez után természetesen semmi oka -Mortemerre haragudnia. A szerencsétlen apa, aki, bár nem meri kérni, de -mégis reméli a bocsánatot, úgy találja, hogy Antoinette megegyengette -vallomásának az útját. Gyónni kezd tehát Nantyának – aki eleinte azt -hiszi, hogy a gyermek, akiről szó van: Antoinette – s látva, hogy Nantya -maga is mélyen meg van indulva, elmondja a teljes igazságot. Nantya -persze megbocsát anyjáért is, mert nem felejtette el, hogy haldokló -anyjának „bocsánat“ volt utolsó szava. - -Ennek a drámának a gyöngéi szemet szúrók. A Mortemer hirtelen magába -térése nem éppen természetes; a vén róka, aki egyszerre szelíd -báránykává változik át, legalább is nagyon meglepő. Az se könnyen -magyarázható meg, hogy ezt a teljességgel nem érzelgős embert, aki eddig -egy cseppet se törődött szeszélyének áldozataival, fiának a látása -tüstént elolvasztja. Az pedig, hogy olyan állhatatosan vonakodik magát -revelálni a fia előtt, bár Sardou igen raffináltan magyarázza a dolgot, -kissé mesterkéltnek tűnik fel, úgy hogy ezekben a jelenetekben szinte -látni véljük a színpadi technikus kezét. Az utólsó szcénák kissé ríkató -célzatúak; általában ebben az egész drámai részben sok a csinált, a -keresett, a kiszámított. - -Hogy azonban ez a drámai rész is nagy virtuozitással van megkomponálva, -nem lehet tagadni. Ami pedig magát a vígjátékot illeti, ez igazán -elsőrangú kompozició. Mortemer agglegény-társai: a dekrepit, vén és -hülye Veaucourtois, aki már alig tud vánszorogni, s még mindig -vágyakozik a hódító babéraira, meg az önző, kényelemkereső s örökké -zaklatott Clavières pompás kómikus figurák. Mulatságos alakok az -ellenlábasok: a három különböző férj is. A szituációk mindig élénkek, -helyenkint nagyerejűen kómikusak. Hogy a dialogusokban igazi elmésség -szikrázik, azt talán fölösleges is külön felemlíteni. - - - - -XIX. SARDOU. Thermidor. - -(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1892 március 23.-án.) - -A közönség olyan, mint az asszony: „add neki a szívedet, ki fog nevetni; -ne adj neki, csak egy kihívó mosolyt, bomlani fog utánad“. Tizenkét -tökéletes bukás után a fiatal és kiéhezett Sardou megértette ezt az -útszéli bölcsességet; megértette és nem írt többé poétikus, lehetetlen -színdarabokat, hanem megírta az _Utolsó level_et. Később egyszer még -visszatért a régi szerelméhez, s ennek az eltévelyedésnek köszönhető a -_Gyűlölség_, mely talán a _Hazá_n kívül a legértékesebb dolga Sardounak. -A _Gyűlölség_ is megbukott, s Sardou okult a példából: elzárta a szívét -hét lakattal. Olyan jól elzárta, hogy mikor vénségére, egyszer, -kivételképpen szüksége lett volna rá, nem találta többé sehol. - -Akkor lett volna szüksége rá, mikor a _Thermidor_t írta meg. Ez a -dialogizált tiltakozás a tömeg, vagy ha úgy tetszik: a csőcselék -zsarnoksága ellen, Sardounak a lelke legmélyéről fakadt. Nincs drámaíró, -akiben az arisztokrata érzület erősebb és következetesebb volna, mint -benne. Ami az első pillanatra talán különösnek tetszik egy olyan írónál, -akit az egész világ a tenyerén hord, de megérthető, ha számba vesszük, -hogy ha paktált is a tömeggel, volt idő, mikor keservesen kellett -sinylenie a „csőcselék zsarnokságát“. - -Bizonyára azok közé tartozott, akik teljesen egyet értettek Tainenel a -rémuralom megítélésében. És úgy gondolkozhatott, hogy a rémuralom már -elég messzire van tőlünk, hogy el lehessen róla mondani a magunkét úgy, -hogy a menyem is értsen belőle. Csalódott; ha a történetírónak is sok -kellemetlenséget kellett kiállania merész, minden tradiciónak -ellentmondó kritikájáért, a drámaíró, ha elég bátor volt szelet vetni, -vihart aratott. Minden drámaíróra nézve tanulságos és sokáig -emlékezetes, hogy _Thermidor_ első és egyetlen párisi előadása minő -botrányokat idézett elő. A régi küzdelem megújult s a csőcselék ismét -győzedelmeskedett. - -Nálunk nem kellett az írónak küzdenie semmiféle ellenséggel, semmiféle -előitélettel; a mi közönségünk nem készült egyébre, csak hogy -tapsolhasson. Méltán azt várhattuk tehát, hogy a diadala tökéletes lesz. -Nem volt tökéletes; csak nagy sikerről referálhatunk, nem többről. (A -„csak“ elég elviselhető.) A darab érdekelt, izgatott, vitatkozásokat -provokált, helyenkint nagyon tetszett is, de nem gyújtott, legalább nem -gyújtott eléggé. A színpadon több volt a tűz, mint a nézőtéren; s az a -jelenet, ahol a darab tetőzik – Labussière és Martial kettőse – az -általános humánus érzés és az önzően szerető ember küzdelme kevésbé -hatott, mint egyes, tisztán a kort rajzoló, mozgalommal teli jelenetek. - -Valami hiányzott ebből a remekül konstruált, ideggyilkoló, agitátori -munkából: az író szíve, mely éppen olyan hatalmas hangokat talált volna -a maga ügyét képviselő alakok megszerettetésére, mint amily hatalmas -hangokat talált az ellenfél vádolására. A vádbeszéd _Thermidor_ban -remek; az a rész azonban, amellyel meg akar indítani, amely arra való -volna, hogy a neki és nekünk egyaránt kedves alakok sorsán fellázadjunk, -már halványabb. Minden erejét a vádra, a rémuralom, a csőcselék -jellemzésére fordította s drámánk főalakjaival kevésbé törődött. Ezeket -az alakokat jóformán csak banalitásokkal ruházza, s ezek a banalitások -helyenkint bántók. Bizonyos, hogy Sardou nem így számított; de aki -túlságosan sokat dolgozik konvencióban, annak az ujjaira olyankor is -ragad valami a konvencióból, mikor vasárnapiasan ki akar öltözködni. - -Azt mondhatnók, hogy a darab főszemélye Robespierre, aki meg sem jelenik -a színpadon, mint ahogy Hugo Viktor _Marion Dalorme_jában a főszemély: -Richelieu, akinek csak vörös gyaloghintóját látjuk, amint a színen -elvonul. Az ő cselekvéseik idézik elő, hogy egyik szenzációt a másik -után álljuk ki, hogy elfojtott lélekzettel figyelünk a színpadra s -lessük a szavukra mozgó tömeg minden mozdulatát. - -Ahol a színfalak mögött ülő alakoknak ilyen nagy a hatáskörük, ott -persze a szemünk előtt lévők húzzák a rövidebbet. Igy van _Thermidor_ban -is. Robespierretől nem látjuk úgy, ahogy óhajtanók, Labussièret, aki -darabunkban Robespierrenek az ellenlábasa. - -Labussière történeti alak, akiről a forradalmi legenda azt tartja, hogy -mint a jóléti bizottság irattárosa, ezreket mentett meg a haláltól -akképpen, hogy a vizsgálati iratokat elsinkófálta. Állítólag színész -volt, akinek nevét az tartotta fenn, hogy ő mentette meg a Comédie -művészeinek életét is. _Themidor_ párisi előadása idején egy tudós -színházi könyvtárostól a _Temps_ban hosszú cikksorozat jelent meg a -hisztórikus alakról, s e cikkek szerint a legendának csak a második -része igaz, tudniillik, hogy Labussière – aki nem volt színész, csak -műkedvelő – a Comédienak több előkelő tagját mentette meg az említett -módon. Ezreket szabadítani meg, fájdalom, nem volt módjában, ami -különben semmit sem von le érdeméből. S ami a fő: Labussière a história -tanúsága szerint is ugyanaz a szimpátikus, nemeslelkű ember, akit -Sardounál látunk. Hozzátehetnők, hogy a cikkekben Labussière még -érdekesebb alak, mint Sardou darabjában. - -Itt persze a legendai alakot ismerjük meg, aki reggelenkint a Szajnába -sülyeszti az elsikkasztható iratokat. Ez a szép szokása ránk nézve -különben mellékes, mert azt, akiért mi aggódunk, lehetetlen ekképpen -megmenteni. Fabienne Lecoulteux kisasszonyt ugyanis Hérault de -Séchelles, a Terreur hiénája, különös figyelemmel kiséri. Nagy az ő -bűne: félig-meddig apáca, aki már azon a ponton volt, hogy fogadalmat -tegyen. Fabienne álöltözetben bujkál; szerelmese, Martial rejtegeti, -Labussière segítségével, aki Martialnak lekötelezettje. De fölfedezik, s -Fabienne, aki hallja, hogy az apácák, testvérei a Salve Reginát énekelve -mennek a vérpadra (a Ca irat bömbölő vadállatok közt): méltóságán -alulvalónak tartja tovább titkolni, hogy kicsoda. Elfogják. Martial és -Labussière mindenáron meg akarja menteni, de Labussièret nem viszi rá a -lelke, hogy Fabienne helyett más – hasonló nevű – vádlottat küldjön a -vérpadra, s így csak egy mentség marad, ráfogni Fabiennere, hogy jó -reménységben van. Így a kivégzést el lehet halasztani, s ezzel minden -meg van nyerve, mert Robespierre és vérebei holnap már bukott, talán -halott emberek. Csakhogy Fabienne nem vállalja a hazugságot, mely őt -szűzi méltóságában megalázza, s megy a vérpadra. - -Ezt a drámát kissé keveselte a Nemzeti Színház közönsége. És ha sohase -vitatkozunk a közönséggel, éppen ez alkalommal térni el a szokásunktól, -nagyon rossz ötlet volna. - - - - -XX. MEILHAC. Pépa. - -(Vígjáték 3 felvonásban, írták Meilhac és Ganderax. Első előadása a -Nemzeti Színházban 1889 május 17.-én.) - -Miként hódítja vissza Chambreuil úr szerető és szeretett feleségét, aki -tőle mindörökre elszakadni akar: íme, e körül forog az érdeklődés -Meilhac és Ganderax _Pépa_ című vígjátékában. Ez a női név itt nem -akarja azt jelenteni, hogy ennek a darabnak a főalakja Pépa Vasquez -kisasszony; csak annyit jelent, hogy e komédiában gyakran van szó a -nevezett Pépáról, mint gyakran van szó három kalapról a _Három kalap_ -című bohózatban. Meilhac és Ganderax vígjátékában Pépa csak egy _dame de -coeur_, a kártya, melyet Chambreuil úr kijátszik felesége ellen, hogy -megnyerje a partiet. Nagyon csinos, színes, szépen pingált kártyafigura, -de apróság, mely nincs arra szánva, hogy elterelje az érdeklődést a -Chambreuil úr és neje partiejától. - -Ez a cím, mely semmit sem mond, s a „vígjáték“ megjelölés, mely kissé -határozatlan és sok mindenfélét sejtet, – annál inkább, mert a francia -„comédie“ szó nem csak a vígjátékot jelenti, hanem a „színmű“-vet is, -szóval minden színdarabot, ami nem tragédia – olyan várakozásokat -kelthet fel, amelyeket ez a darab nem tud kielégíteni. Az efféle -várakozások ellen a szerzők ma már nem védekezhetnek olyan előre való -figyelmeztetéssel, aminőt régebben a színlapokon meg-megkockáztattak; ma -a színlapnak sem illik beszédesnek lennie. De ha még megvolna ez a régi -szokás, _Pépa_ szerzői bizonyára elejét vehetik az efféle várakozásoknak -valami ilyenforma hirdetéssel: - -– A róka és a szerelmes asszony, vagyis a nagyon tiszteletreméltó és -derék Chambreuil úrnak meg az ő feleségének, az erényes, nagyon -tiszteletreméltó és szép Chambreuilné asszonynak beszélgetései, XIX. -századbeli fabliau, melyet nem versekben ugyan, de annál litterátusabb -stílusban költöttek és dialogusokba foglalva jó társaságbeli hölgyek és -urak mulattatására megírtak: sieur Meilhac, főexpertus a párisiasság -mesterségében és sieur Ganderax, első klerikus a Revue Des Deux Mondes -ítélőszékénél. - -Tehát ne tessék várni: legelőször is problémát. Ezek az urak nem akarnak -tanítani, csak mulattatni. Meilhac, amilyen mélyen látó szemlélő, éppen -olyan türelmes filozóf, aki nem kutatja fáradhatatlan hévvel a -társadalmi lét nagy igazságait, hanem az akadémiában is megelégszik a -_Vie parisienne_ filozófiájával, melynek főjellemvonása a közömbös és -kellemetes szkepszis. Ne tessék várni egységes cselekvényt se; ezek az -urak olyan keveset törődnek a cselekvényükkel, hogy a kátyuban hagyják a -legelső apró ötletért, mely az emberi természet valamely örök vonását -csinos és irónikus formában érzékelteti előttünk. Sőt ne tessék várni -jellemzést se _abban_ az értelemben, mely megköveteli, hogy a színdarab -főalakja valami határozott szenvedély, hiba vagy tulajdonság -megtestesülése legyen. A mi embereink nem vágják nagy fába a -fejszéjöket. Ők a részletek mesterei. Az, amit mondanak, jelentéktelen; -de annál jelentékenyebb az: _ahogyan_ mondják. - -Vázlatosan olyan munkát jellemezni, melynek értéke a részletekben -rejlik, kissé hálátlan feladat. De azért megkíséreljük rámutatni erre a -„hogyan“-ra is. - -A szerelmes asszonyt Chambreuilnének hívják, a rókát Chambreuilnek. A -spanyol közmondás azt tartja, hogy sokat tud a róka, de még többet a -szerelmes asszony. A mi darabunkban a róka tud többet. Igaz, hogy itt a -róka védi a szerelem ügyét. Mert a szerelmes asszonynak éppen az a -hibája, hogy meg akarja tagadni a szerelmét. - -Két galamb nagyon szerette egymást. Egyikük, unatkozván a fészekben… a -Chambreuilék története is úgy kezdődik, mint Lafontaine meséje. -Chambreuil úr, egy évi boldog házasság után, egyhangúnak kezdte találni -a boldogságot. Nem mintha különös hibája lett volna a léhaság és a -könnyelműség. Ez a Chambreuil úr nagyon derék, meleg szívű, -szeretetreméltó és eszes ember, aki fajtájának minden jó tulajdonságát -egyesíti magában, pedig az Olivier de Jalinek és a Presle marquisk -fajtájából való, ami nem keveset jelent. De az ember nem tökéletes. És -ennek a nyomorúságos emberi természetnek egyik sajátsága, hogy ostobán -keresi a változatosságot, hogy a „semper idem“, ha még olyan kedves is, -mindinkább veszti előtte vonzóerejét. A kielégített vágy nem úgy -születik újra, mint a phoenix, hanem úgy, mint az az indiai istenség, -mely minden egyes földi lét után alacsonyabb rendű állat képében jelenik -meg ezen a rögös világon. Csak a bölcsek, tehát a fáradtak tudnak az -egyformaságban üdvöt lelni, azok, akik rendszert csinálnak a -megszokottnak a kultuszából, mert a változatosban mindig ugyanannak a -rossznak új alakban való invázióját látják, míg a megszokottban mégis -csak tudnak egy kis jót fölfedezni, azt: hogy már az övék. Csakhogy -Chambreuil úr nem bölcs, vagy nem eléggé fáradt: java korában levő -ember, akinek még egy pár kitünő esztendeje van hátra. S ha rászorul még -egyéb mentségre is: úgy mellette szól az az életmód, amelyet társadalmi -helyzeténél fogva folytatnia kell. A munkásembernek, akinek alig van -annyi ideje, hogy becsületesen kibeszélje magát a feleségével, könnyű -hűségesnek lennie; de annál nehezebb annak a szerencsétlennek, aki -kénytelen élvezetekkel tölteni be ezt a hosszú életet. - -Természetesen, Chambreuilné megtudja, hogy férje ki-kirúg a hámból. -Egyszer-kétszer megbocsát, de végre is megsokalja a dolgot. Nem a -materiális hűtlenség miatt: éppen ez az, amit megbocsátott. Hanem -megsokalja a dolgot, mert azt kell éreznie, hogy ő is oda sülyedt a -férje szívében, ahova azok a többiek olyan könnyen feljuthattak. -Megalázza a föltevés, hogy férje amazoknak is ugyanazokat a szerelmi -szavakat mondja, amelyeket neki, pirulva gondol rá, hogy férje a hitvány -szerelmek mámorában összetévesztheti az ő keresztnevét egy máséval s az -ő nevét ejtheti ki akárkié helyett, akárhol. És ezt tűrhetetlennek -találja. Chambreuil ugyan azt mondhatná, s talán mondja is neki: – Azért -én mégis forrón szeretlek. És csakis téged szeretlek. De ez egészen más. -Feleségül ma is csak téged vennélek „minden asszonyok közül“. Neked van -egy végtelen felsőbbséged: a fejkötő glóriája. És minthogy nem lehet két -feleségem, neked nem lehet vetélytársad. Minden más asszonynak, akit a -magamévá tehetek, hiába, van egy mocsokja. – Valószínűleg elmondja -mindezt és jobban, a szerető szív ékesszólásával, de azért nem nyugtatja -meg a feleségét. Ez a Chambreuilné nagyon delikát érzésű asszony: csupa -nemesség és szerelem. De a szárnyaszegett szerelemnek nincs meg a régi -hatalma. És azután ő sem tökéletes. A bocsánat csak azok erénye, akik -sokat szenvedtek. Chambreuilné még csak a pohár víz zivatarait ismeri. -Minduntalan megsértődve asszonyi önérzetében, végre is a válásra gondol. -Chambreuil eleinte ellenkezik, de végre is megadja magát. Hát legyen, -annál jobb, éljen a változatosság! Az új törvény óta a válás nem is -olyan nehéz. És Yvonne egy klastromba vonul, ahol előkelő váló hölgyek -illedelmesen pihenik ki a házasság nyomorúságait. - -Chambreuil úr – oh, emberi természet! – még csak most kezdi igazán -szeretni a feleségét, mikor már-már elveszett reá nézve. Pláne, mikor -megtudja, hogy Yvonne férjhez menni készül Jacques de Guerche úrhoz. -Yvonne ugyanis nem azért vált el, hogy a klastromban szomorkodjék: elég -volt a szomorúságból. S azután meg az a baja, ami a Divorçons -Cypriennejének: a férje nem sajnálja eléggé. Hát hadd sajnálja jobban. A -férje miatt vált el s a férjéért megy nőül Guerche úrhoz. Sohasem -szeretett mást, mint a férjét, ma sem érdeklődik, csak a férje iránt. -Guerche urat sem szereti jobban, mint akárkit, de Guerche úr kitünő -ember második férjnek és madárijesztőnek. Guerche úr régóta udvarol -neki; távoli rokona s míg Chambreuil úrral élt, házi barátjuk volt. -Chambreuil észrevette az udvarlást, de mindvégig ártalmatlannak -tekintette a házi barátot. Ártalmatlannak tekinti Yvonne is és ez az -oka, hogy éppen Guerche urat választotta. Ez ugyan nem fog neki -gyötrelmeket okozni. Előérzetét meg is mondja Guerche úrnak, amiben van -némi önkénytelen, szubtilis irónia. A szegény Guerche úgy van vele, mint -volt Arthus király: az a hibája, hogy nincs egy hibája sem. - -A második házasság azonban nem történhetik meg csak úgy simán. -Chambreuil és Yvonne elváltak ugyan törvényesen, de ma is férj és -feleség az egyház előtt. A pap nem adja rá áldását az Yvonne második -házasságára. Yvonnenak pedig van annyi finom érzéke, hogy nem elégszik -meg amolyan talmi-házassággal. Ő, aki, mikor esküdött, harangzúgás -között, fehér ruhában, oldala mellett két herceggel vonult be a -Madelainebe, ahol a tömjén illatával a „holtomiglan“ kéjes és ríkató -érzetét szívta be, ő, akit ornátusba öltözött főpap esketett: nem fog -második házasságot kötni polgármester előtt, aki azelőtt fotografus -volt, fülledt szobában, ahol a felsőbb hatalmakat csak a maire nagy -hasán átkötött háromszínű öv jelképezi. Nem így mondja, de így érezheti. - -Szóval, el akar válni pour de bon, az egyház előtt is, hogy második -házasságára megnyerje a pap áldását. Érvénytelennek kell kimondatnia -első házasságát, s e célra van kéznél egy kardinálisa. Nem hiányzik más, -csak egy nyilatkozat Chambreuil részéről: hogy kényszerítették. Azaz -hiányzik a Chambreuil beleegyezése. De Chambreuil gavallérember s Yvonne -számít rá. - -Chambreuil tehát végre megtalálja a várva várt alkalmat, hogy -hozzáfogjon neje visszahódításához. Ah, nagyon szereti ezt a már-már -elveszett kedves teremtést, örömmel látja, hogy Yvonne éppen úgy viszont -szereti, mint egykor, de érzi, hogy nagy óvatossággal kell végeznie -dolgát, hogy vigyáznia kell Yvonnera, mint egy sebzett madárra, hogy egy -ügyetlen szó, egy helytelen szó s mindennek vége: a róka örökre -elvesztette kis rókanőjét. De éppen az az ember, aki ilyen feladatra -termett. - -Felesége delicatesse-érzékét kell hatalmába kerítenie. - -Kedve volna tiltakozni: dehogy egyezik bele, dehogy szakítja el a végső -szálat, dehogy hazudja kényszerítettnek most is sajnált szerelmi -házasságát! De hogy Yvonnenak a lelkét megnyerhesse, közel kell jutnia a -felesége lelkéhez, el kell fogadtatnia az első szavait, hogy később -megérthessék egymást s hogy tovább tárgyalhasson, elfogadja felesége -ajánlatát. Beleegyezik. Csupa engedékenység, szeretetreméltóság és -galantéria. Ilyen elvált férjjel bátran el lehet beszélgetni egy-egy -félórát. És lassan-lassan visszacsalja feleségét a régi tónusba. Mikor -azután Yvonne egy bizalmas összenevetésben hirtelen közel találja magát -a férjéhez, úgy elkomolyodik, mintha a bondyi erdő közepén, éjfélkor, -két zsarátnokként égő szemmel nézett volna össze. Az első lépés meg van -nyerve. - -Chambreuil jó képet mutat a morózus Guerche úrnak is és kárpótlásul -megtudja, hogy Guerche voltaképpen nem Yvonnet szereti, hanem Pépa -Vasquez kisasszonyt, amit nem csak Pépa nem tud, de maga Guerche úr sem. -Chambreuil előtt nincs többé komoly akadály és hirtelen segítsége akad -Pépa kisasszonyban, akit Yvonne és Guerche tervezett házassága nagyon -elkeserített. „Tudja mit – szól Chambreuil Pépához, a _Vasgyáros_t -parodizálva – tudja mit, jőjön hozzám feleségül!“ – „Vigyázzon, mert -igent mondok“ – ilyenformán Pépa. „Kezet rá!“ Egy kissé sajnálják -egymást. „Olyan gáláns ember! Kár volna, ha az lenne belőle, amivé én -akarom tenni a férjemet“ – így gondolkozik Pépa. „Szegény leány! Kár -volna érte, ha mégis nekem maradna“ – így Chambreuil. De azért lelkük -mélyén meg vannak győződve, hogy: nincs veszedelem, sohasem lesznek -egymáséi. - -Guerche úr felpattan s Yvonne szívében is megmozdul valami, mikor a -revanche-házasság tervét megtudja. Ah, az eszköz régi, a féltékennyé -tevés intrikája nagyon elcsépelt, de azért még mindig hatásos. Vén -tyúkból készül a legjobb leves – így tartja a francia példaszó. A talaj -elő van készítve. - -Yvonne ellenvetést tesz. Mind a két pár nem esküdhetik egyszerre. Ez -nevetséges volna. „Tehát esküdjünk más-más időben“ – ajánlja Chambreuil. -– „Hogyan, ön beleegyezik?“ – „Bizonyára. Mi esküszünk három hét mulva, -önök egy félév multán.“ – „De a mi házassági tervünk a régibb.“ – „Olyan -sietős?“ – „Nem, de…“ – „Nekem nincs vesztegetni való időm, ön mondta“ – -végzi Chambreuil. A vad föl van verve. - -És itt Chambreuil úr magasan fölébe emelkedik a Divorçons Des -Prunellesjének. Emez, hogy győzhessen, kénytelen előbb nagyon -nevetségessé tenni az amúgy is nevetséges vetélytársat. A finom -Chambreuilnek nincs szüksége ilyen kovás puskára. A maga erejével győz. - -Yvonne föl van zaklatva, védtelenül hagyja a szívét és Chambreuil végre -hozzáférkőzhetik felesége legbenső érzéseihez. És ilyenféleképpen kezdi: - -– Ön másodszor akar férjhez menni?! Ön másnak akarja ismételni azokat a -szavakat, amelyeket egykor nekem mondott?! És ha egykor véletlenül annak -a neve helyett az én nevemet találja kiejteni…?! Azt hittem, az olyan -lelkű nő, mint ön, nem gondolhat a válásra és visszariad a második -házasság gondolatától. - -És megérteti vele, amit amaz érez, hogy a házasság csak addig házasság, -amíg első és utolsó, – hogy a második eskü már nem eskü, – hogy az olyan -szívnek, mint az Yvonneé, csak egy szerelme lehet: a férje iránt érzett -szerelem. - -Hogyan mondja el mindezt: azt már hallani kell. Ez egy kis remeke a -finom ékesszólásnak. Chambreuil úr megnyeri ügyét Yvonne előtt is, -előttünk is. - -Chambreuil úr játékának ezeket a részleteit Meilhac és Ganderax éppen -olyan elmés, mint színpadi tekintetben tökéletes formában fejezték ki. A -többi mellékes. Láthatni, Pépa és paraguayi tempó nagyon másodrendű -dolgok a róla nevezett vígjátékban. A rastaquouère meg éppen fantoche, -de igen finoman rajzolt fantoche. Mindegy; ha a vígjáték tónusa nem is -egységes, ez a tónus helyenkint a Beaumarchaisét közelíti meg. - - - - -XXI. MEILHAC. Frou-Frou. - -(Színmű 5 felvonásban, írták Meilhac és Halévy. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1890 március 21.-én.) - -„Rizsporba mártott égetőszer“ – így jellemezték megjelenése idején -_Frou-Frou_t. A „comédie“-nek mondott igénytelen színdarabban a korabeli -kritika nagy szatirikus erőt, íróiban pedig világfimezbe bujt -moralistákat fedezett fel, akiknek a munkáját az egyházi szónokok -működésével egyforma jelentőségűnek találták. Úgy tetszett akkor, hogy -ama kor sajátos „erkölcseit“ soha senki se ostorozta könnyedebb kézzel s -egyszersmind könyörtelenebbül, mint a Frou-Frou szerzői, az akkor még -diadalmas operett nagymoguljai. - -1869 óta, amikor _Frou-Frou_t először adták elő a Gymnase-színházban, -látott már a világ sokkal erősebb irodalmi égetőszereket is, mint a -Meilhac-ék darabja, de e húsz év alatt nagyon kevés színdarab -találkozott, mely a _Frou-Frou_val finomságban versenyezni tudna. Ha e -színdarabot nem találjuk is oly mélynek, mint a kortársak, annyi -bizonyos, hogy ma is éppen olyan graciózusnak tűnik fel előttünk, mint -amilyennek megjelenésekor találták. - -Húsz év alatt az ízlés sokat változik, de ennek a színműnek az -elmésségén az idő nem hagyott nyomot. A legtisztább, a legpezsgőbb s -legkifinomodottabb párisi szellemet találjuk benne; ebből az -export-cikkből jobb, raffináltabb árú azóta se igen jött forgalomba. - -Mindazáltal, magával a drámával szemben, mi, húsz évvel elkésett nézők, -csak akkor lehetünk igazságosak, ha szem előtt tartjuk, hogy e két -évtized alatt _Frou-Frou_ közpréda volt, ha nem felejtjük el, hogy -azokat az alakokat s azokat a szituációkat, melyeket Meilhac-ék e -darabjukban kreáltak, mi már láttuk jó és rossz másolatokban, -elképzelhetetlenül számos variációban, másod-, harmad-, tizedkézből. A -jó darabok sorsa az, hogy jellemeit, helyzeteit az epigonok -széjjelhordják a világba s az, ami benne eredeti volt, rövid időn -útszélivé válik. _Frou-Frou_ban is vannak szcénák, melyek viseleteseknek -és halványaknak tűnhetnek fel, – például a két utolsó felvonás egyes -jelenetei – de nem szabad elfelejtenünk, hogy e szcénákat illetőleg is a -_Frou-Frou_ szerzőit illeti az eredetiség. - -Ha az alcímek még divatban volnának, e kifejező és elfelejthetetlen cím -alá ilyen második címet lehetne írni: „Egy párisi nő tragédiája.“ - -Frou-Frou a mai drámairodalomnak egyik legelevenebb, legigazabb -egyénisége. (S ezek közt talán a legbájosabb alak.) Ilyen egész karakter -alig kettő-három van még a jelenkori francia színműben. Csak Poirier és -még egy pár vetekedik vele. De Frou-Frou, mint e kiváló színpadi -egyéniségek általában, nemcsak egyén, hanem típus is. Típusa annak a -nőnek, aki megtalálható bárhol a világon, de akinek a „Parisienne“ a -legfejlettebb, a legraffináltabb, vagy ha úgy tetszik, a legdepraváltabb -képviselője. - -A nagyvilági nő: az a gazdag, munkátalan, elkényeztetett teremtés, -akinek betegsége az, hogy az életét üresnek találja, – az a madárszívű, -szenvedélytelen lény, aki képtelen a nagy érzésekre, – az az „enfant -vicieux“, aki csupa ideg, szeszély és hóbort, – az a lázbeteg, aki -semmiségekért él és semmiségekért hal meg. - -Ki ne ismerné ezt a típust? Az egész jelenkori irodalom tele van vele. A -mai francia regény, novella és színdarab, sőt a _Vie Parisienne_ -életképei is, tömérdek kis _Frou-Frou_ról tudnak, akik mindannyian -Gilberte Brigardtól származnak. - -Gilberte Brigard: elkényeztetett gyermek, kiszámíthatatlan szeszélyű, -meggondolatlan, szeles kis teremtés, aki azonkívül olyan bájos, olyan -ennivaló, hogy aki látja, belészeret. Szinte magától értetődik, hogy aki -a közelébe jut, nem szabadulhat a varázsától; a tulajdon apja se -képzeli, hogy aki Gilberte-et is láthatja, azért járjon a házába, hogy a -másik házikisasszonynak, Gilberte testvérének udvaroljon. - -Gilberte-et nagyon elrontották. Anyátlanul nőtt fel. Idősebb testvére, -Louise nevelte fel, aki nagyon okos, derék teremtés, de az anya -pótolhatatlan. És azután Louise is kényeztette, mint mindenki, de -legfőképpen az apja. - -Brigard papa olyan élettel teli alak, hogy szinte vetélkedik magával -_Frou-Frou_val. Ez a haszontalanságokért élő vén gyerek, aki festi a -haját, akire – könnyűvérűségéért – a tulajdon gyermeke csinál rossz -vicceket, aki ballerinákért utazgat és vállalkozik rá, hogy leányának a -kérőjét „megszabadítsa“ a maitresse-étől, aki műkedvelői előadásokon -pajkos kuplékat énekel a leányával s aki valóságos majomszeretettel -bálványozza parádés gyermekét – a legbrilliánsabb magyarázat a -_Frou-Frou_ jelleméhez. (Milyen más ez az „öröklés“, mint a Nora -„öröklés“-e!) Brigard alakjában van egy pár vonás, mely a mai néző előtt -karrikaturaszerűnek tűnhetik fel (különösen, ha az előadó nem elég -diszkrét), de ne felejtsük el, hogy _Frou-Frou_: „comédie de moeurs“ s a -második császárság korában tömérdek Brigard volt, akik nem is ilyen -Meilhac-tónusban beszéltek, hanem igazán az operett nyelvén. - -De lássuk a drámát. - -Gilberte-et, akinek a ruhasusogásával, szeleskedésével tele van a ház, -(innen az enyelgő név: _Frou-Frou_) egyszerre két ember kéri meg. Az -egyik hozzávaló, kedves, bolondos ember, Valréas úr, akit azonban -Frou-Frou, bár érdeklődik iránta, nem vesz komolyan, a másik ennek éppen -az ellenkezője: Sartorys úr, komoly, szelíd ember, aki az ellentétek -törvényénél fogva halálosan szerelmes Frou-Frouba. - -Frou-Frou nagyot néz, mikor meghallja, hogy Sartorys úr őt szereti. Úgy -rémlett neki, mintha testvére, az okos, derék Louise szerelmes volna -Sartorysba s természetesnek találta, hogy ez is viszontszereti -Louise-ot. De ime, éppen Louise az, aki kezét Sartorysnak kéri. „És te -mit szólsz hozzá?“ – kérdi az álmélkodó Gilberte testvérétől. Louise -nagyon melegen beszél Sartorys mellett. Nos, Gilberte megszokta azt, -hogy komoly dolgokban úgy van jól, ahogy Louise határoz. Nála tartja az -eszét. Ha Louise azt mondja, hogy ennek és ennek így kell lennie, akkor -nincs mit tanakodni, hanem bele kell nyugodni, mert így kivánja az -okosság, a világ rendje. És beleegyezik. - -Pedig bizony végzetes hibát követ el az okos Louise is, aki nagylelkűleg -eltitkolja az érzéseit s az okos Sartorys is, aki azt hiszi, hogy az ő -kis szeleburdi feleségét meg fogja nevelni. - -Négy év multán, mikor Frou-Frout viszontlátjuk, Sartorys még mindig nem -tudta a feleségét megnevelni. Gilbertenek gyermeke is van, de azért se -anya, se feleség. Csak a nagyvilágnak, mulatságnak, a piperének és a -műkedvelői előadásoknak él. A férjét semmi szín alatt nem akarja -Karlsruheba követni, – Frou-Frou Páris nélkül! – sőt a gyermekét is -elhanyagolja. Nem mintha rossz asszony volna, mintha egy csipetnyi érzés -se volna a szívében. Minden becsületes nő – és Gilberte még az – szereti -a férjét valamennyire; aki egy tiszta leányt asszonnyá tesz, mindig -fölkelti a szerelemnek egy nemét abban a szívben, melyben ő a „primus -occupans“. És Gilberte is szereti a maga módja szerint ezt a komoly -urat, ezt a hivatalos félistent, akit férjéül rendeltek, csakhogy kissé -szigorúnak és unalmasnak találta. A gyermekével se tud eléggé -foglalkozni. Egy nagy baba ő maga is – mit tehet róla szegény?! De ha -olyan nagy baj az, hogy nincs a házban asszony, hát azon lehet segíteni. -Ott az okos Louise, aki most egyedül maradt, mert Brigard elment -Csehországba egy táncosnővel. És bár Louise eleinte vonakodik s nem -akarja a kivánságát teljesíteni, végre is, Sartorys nagy megelégedésére, -beinstallálja testvérét a saját helyére, maga pedig elmegy műkedvelősdit -játszani Valréas úrral, akivel már annyit eltréfálkozott, hogy utoljára -is nagyon komolyan találtak egymásnak szemébe nézni. - -Előrelátható, mi történik a harmadik felvonásban. Louise komolyan vette -a feladatát, ellátja a kis Georgesot, mintha az édesanyja volna, rendben -tartja a házat stb., nagy megelégedésére Sartorysnak és mind nagyobb -keserűségére Gilbertenek, akiben fölébred a féltékenység. Nem jut -eszébe, hogy az történik, amit maga kivánt, hanem csak azt látja, hogy -testvére elfoglalja a helyét a gyermeke és a férje szívében s az -elkeseredés egy krizisében, mikor Louise megvallja neki, hogy egykor -szerette Sartoryst – ott hagyja a férjét, a gyermekét és elmegy -Velencébe Valréas úrral, aki éppen kéznél volt. - -A dráma itt, a derekán, kettéroppan. Ami következik, már közönséges -dolog, csak finomabban van írva, mint a hasonló színdarabokban. Sartorys -nagy betegséget áll ki s mikor meggyógyul, elmegy Velencébe, párbajra -hívja Valréast és megöli. Frou-Frou pedig bűnbánóan tér haza, bocsánatot -kérni – és meghalni. - - - - -XXII. MEILHAC. A rendjel. - -(Vígjáték 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1891 május -29.-én.) - -Meilhac _décore_jának a hőse a manchai lovagok nemes családjából való; s -tegyük hozzá mindjárt, hogy Andrésy úr a lehető legmodernebb kiadása Don -Quijotenak. Derék fiú, aki nagyon hajlandó a nemes föllobbanásokra s -képes minden önfeláldozásra: de ezt a Quijotei erélyt valami sajátos és -igen megnyerő bonhomia szelidíti nála. A bonhomia a mi korunk embereinek -az erénye; valamint a mi korunk embereinek a gyöngéi azok a nagyszámú, -apró lelki ellenmondások is, melyeket megtalálunk Andrésy Edouardban is. -Ime mindjárt egy ilyen ellenmondás: Ez a derék fiú, akinek mániája az, -hogy minduntalan kockára teszi az életét a legelső idegen érdekében, s -aki sportszerűleg menti meg a felebarátjai életét: ez az újkori Don -Quijote tehát minden lelkifurdalás nélkül udvarol a legjobb barátja -feleségének, akit különben komolyan szeret, s üres óráiban folyton csak -azon van, hogy kiüsse a nyeregből tisztelt barátját, akiért egyébiránt -szintén kockára tette az életét. - -Edouard az egyik dolgot éppen olyan természetesnek találja mint a -másikat; s amint a legkedvesebb öntudatlansággal szokott engedelmeskedni -a veleszületett nemes ösztönnek, éppen olyan lelki harmóniával mászik át -a kerítésen, hogy a szomszéd almáját a magáévá tegye. Ez a lelki -ellentmondás élesen megkülönbözteti a mi kis Don Quijoténkat halhatatlan -ősapjától. Don Quijote mindenekelőtt igazságszolgáltató volt; s azután: -fanatikus, nem alkuvó, képtelen bárminemű apró perfidiára. S ha -kirántotta derék spádéját a veszedelemben levők védelmére, tette azért, -mert igazságot akart szolgáltatni a gyöngének a hatalmassal, az -elnyomóval szemben; viszont ő maga sohase lett volna képes olyat követni -el, ami lelkiismerete szerint igazságtalanság lett volna felebarátjával -szemben. A mai ember nem hiszi többé, hogy az igazság erről a világról -való. Meg van győződve róla, hogy a természet maga sem szolgáltat -igazságot; s szomorúan nyugszik bele, hogy e földön nem mérik ki a -halandónak azt, ami neki dukál. Ő maga sem vállalkozik tehát a -_justicier_ lehetetlen szerepére, s ha akár atavizmusból, akár lelki -lágyságból képes az önfeláldozásra, a nemes fellobbanásokra, a -nagylelkűségi rohamokra, életének egy kellemes érzésért való -kockáztatására; lelki rugója bizonyára csak a részvét, az együttérzés a -többi szegény vétkezővel és szenvedővel – akik mindannyian, velünk -együtt, egy ismeretlen nagyhatalom áldozatai – a türelmesség minden -emberi iránt s az ellentállás ingere minden elementárissal szemben. -Szóval: _az emberi szenvedés religiója_, ahogy egy századunkbeli, -elegáns filozófus nevezi a dolgot. Ezzel a religióval persze nagyon -megfér a türelmesség önön gyengéink iránt. Megfér vele a beletörődés egy -olyan hibába, mely a maga nevén említve nem hangzik ugyan valami szépen, -de amelynek sok mentsége van, s amely következményeiben sem magunkra, -sem másokra nem igérkezik veszedelmesnek. Ennek a religiónak az -öntudatlan hívei nem a régi ethikai elvek szerint mérlegelik a hibákat, -hanem csak a szerint, hogy e hibák minő konzekvenciákkal járnak rájok és -felebarátjaikra nézve. A türelmességet, melyet gyakorolnak, átviszik az -ethikai fogalmakra is. Bizonyára, elvben a derék Andrésy sem tartja a -legszebb dolognak, elszeretni egy jó barátunknak a feleségét; de -mindenekelőtt megvan az a mentsége – gondolja – hogy komolyan szeret és -azután azzal bíztatja magát, hogy a férj úgy se tudja meg a dolgot soha, -már pedig az a baj, melyről valaki nem tud, szerinte nem is létezik. -Minthogy nem ismer el egyebet nagy dolognak, csak azt, ami másnak -szenvedést okoz: ez a peccadille nem nagyon terhelné a lelkiismeretét. -Meglehet, minderről nem is ad számot magának: de mindez él benne -öntudatlanul. S jegyezzük meg, hogy a modernitásnak ez a cachetja egy -olyan lélekben, melyben az alap-ösztön romantikus, sőt mondhatni -középkorias színezetű, ama pikantériák közé tartozik, melyekben Meilhac -mester legnagyobb kedvét találja. Mert hisz ismeretes a párisiasság -mesterének főpassziója. Elmondani egy dajkamesét, egy lehetetlen -históriát, s ebben a fantasztikus keretben megelevenítni a képzelhető -legigazabb alakokat, akiknek minden második szava bevilágít a lélek -mélységeibe, akiknek minden motja egy-egy fényes megfigyelést rejt -magában (_Cigale, Réveillon, Ma camarade_); egy nagyvilági, vídám, -szeretetreméltó, lustálkodó társaságban feltüntetni a megdöbbentőbb -erkölcsi nihilizmust, s egy pillanatra el nem komolyodva, a lehető -legtöbb kellemmel a világon, folyton ironizálva, s folyton elmés és léha -tónusban, szigorúan morális „Méne-Tékelt“-t suttogni a fülünkbe (_Ma -cousine_); könnyed szcénában, mely unalomból flörtölő párt vezet elénk, -megriasztani bennünket az élet kérlelhetetlen logikájával; véges-végig -ironizálni egy-egy darabban és csak akkor vétetni észre, mikor mi már -mélyen meg vagyunk hatva, hogy az író maga is meg volt indulva -(_Margot_): ime, ezek Meilhac mesternek fő-főmulatságai. Főképpen -ironizálni. És ne felejtsük el megjegyezni, hogy Meilhac folyton -csúfolódik a mi Andrésynkkal is. Összes alakjait, a végzetet, a dolgok -rendjét, a véletlent, mindent fölhasznál rá, hogy rajta csúfot tegyen; -folyvást mókázik ezzel a nagy kamasz Don Quijotéval, de kissé szereti is -ezt a nagy kamaszt. - -S mi azon vesszük észre magunkat, hogy az egész fantaisiet komolyabban -vettük, mint maga Meilhac. De ennek az érdekes szellemnek, aki először -is filozófus és moralista, s mellesleg a graciozitások és elmésségek -nagymestere, éppen az a sajátsága, hogy legalább is annyira nyugtalanít, -mint amennyire gyönyörködtet, elkápráztat és álmodozóvá tesz. - -De lássuk ezt a lenge, semmis kis vígjátékot, mely azonban olyan, mint -egy Worth-ruha: tessék utána csinálni! - -Andrésy tehát komolyan udvarol a legjobb barátja feleségének, s az -ostromlott Henriette nem is idegenkedik ettől a derék és nemesszívű -fickótól. Sőt annyira megtetszik neki, hogy meghúzza a vészjelzőt és -alarmot kiált a férjének. Megvallja Collineaunak, hogy van egy -udvarlója, aki ugyancsak üti a vasat, s azzal egészíti ki ezt a -vallomást, hogy sokkal inkább szüksége van a férje szeretetére és -gyámolítására, mint eddig bármikor. Collineau fel se veszi a dolgot, s -azt ajánlja Henriettenek, hogy utazzék el pár napra Barentinbe, egy -cousinejához. Henriette abban a hitben, hogy Andrésy a férjével marad, -szót fogad Collineaunak és elutazik. De alig teszi ki a lábát Henriette -hazulról, Collineau elküldi Andrésyt, s rohan a lyoni vasút pályaházába. -A barentini utazást ugyanis Collineau csak azért eszelte ki, hogy -megszabaduljon a feleségétől s elutazhassék Maconba, ahol egy olasz -grófnővel néhány boldog órát szándékozik tölteni. Andrésy viszont ily -könnyű szerrel menekülve kirendelt őrétől, a havrei vasút pályaházába -siet, hogy még ugyanazzal a vonattal indulhasson el, amellyel Henriette -megy. A terve az, hogy Henriettet nem engedi Barentinben kiszállani, -hanem tovább viszi Harfleurbe, ahol nincs ugyan cousine, de vannak -fogadók. - -A terv csak félig sikerül. Mert bár Henriette nem szállt ki Barentinben -– elvétette az állomást – Harfleurben Edouardra nem pásztoróra vár, -hanem egész sora a mindenféle kalandoknak. Ezek a kalandok azzal -kezdődnek, hogy Edouard utána ugrik egy vízbeesett embernek, s kimenti a -habokból; azután pedig nekimegy az állatseregletből kiszabadult -oroszlánnak s megmenti egy afrikai herceg életét. Az első hőstett nem -válik előnyére a Henriette szemében. Először is a szép asszony úgy -találja, hogy kompromittálva van, mert a hotel pincérje, aki -Collineaunét Párisból ismerte, mint Collineau urat és nejét írta be őket -a vendégkönyvbe. Azután meg Edouard, aki, míg a ruhája szárad, a köpcös -vendéglőstől kölcsön kért kosztümben igyekszik a Henriette szívét -meglágyítani, kissé kómikus alaknak tűnik föl a szép asszony előtt. A -második hőstett azonban már majdnem megejti a szívét. Edouard olyan -szerényen, olyan egyszerűen meséli el neki az oroszlánnal való kómikus -kalandot, hogy Henriette meg van illetődve. A bolondos fiú az imént még -kövér könnyeket hullatott előtte, siratva elvesztett reménységeit, s ime -most egy esernyő roncsaival tér vissza az oroszlánnal való diadalmas -küzdelemből! Egy férfi, aki sír a szeretett asszonnyal szemben s -nyugodtan néz az oroszlán szemébe, hisz ez maga az ideál! (Ne felejtsük -el, Meilhac mosolyog az Edouard hőstettén, s mosolyog a Henriette -lelkesedésén is.) - -De meg volt írva, hogy Edouard sohase érhesse el célját. A mi Don -Quijotenkat nemes föllobanásai éppen olyan bajokba sodorják, mint a -minők halhatatlan ősét üldözték egykoron. - -A sous-préfet ugyanis, megilletődve ennyi hőstettől, telegrafált a -miniszternek, s a miniszer hasonló úton válaszolt, hogy a kitünő -Collineau urat, aki Frankhon barátjának, a szenegambiai hercegnek az -életét megmentette, kinevezi a becsületrend lovagjává. A szenegambiai -herceg maga is megjelenik, kifejezni köszönetét megmentőjének, a -souspréfettel együtt, aki gratulál az ál-Collineaunak, s tudatja vele, -hogy a kinevezés holnap benne lesz a hivatalos lapban. Henriette halálra -van rémülve. Mit szól majd a férje, ha olvassa, hogy kitüntették azért a -hőstettért, melyet Harfleurben, kedves neje társaságában követett el?! -Nem marad más választás, mint a legelső vonattal hazasietni, s reparálni -a dolgot, hogyha még lehet. Ilyképpen persze Edouard elesik hőstetteinek -várt jutalmától. - -Henriette, hazaérkezve, a védekezésnek a legjobb módjához folyamodik: -vádolni kezd. Megtudja, hogy férje úton volt; belekapaszkodik tehát ebbe -a szalmaszálba s hozzáfog az inkviráláshoz. Collineau, aki nem akarja -bevallani maconi turpisságait, hazudozik, mint egy cigány, amíg bele -zavarodik. Az újságok tele vannak a harfleuri esettel: Collineau úr -tehát Harfleurban volt, egy nővel, akit a feleségének adott ki. -Collineau persze semmit se tud a dologról: bizonyosan valami más -Collineauról lesz szó az újságokban. Egyszerre jelentik, hogy itt van az -a pincér, aki az úrnak tegnap este fölszolgált; Collineau megijed, azt -hiszi, hogy a maconi pincér került elő. Eszeágában sincs elfogadni; -megkéri Andrésyt, hogy expediálja el az alkalmatlan embert. Andrésy és -Henriette természetesen sietnek eleget tenni a kivánságának. De -megérkezik a kitüntető irat is a miniszteriumtól; s most már Collineau -igazán nem érti a dolgot. Szerencséjére kap egy névtelen levelet, melyet -Edouard sokkal könnyebben olvas, mint ő, s ebben azt tudatják vele, hogy -valaki, aki egy férjes asszonnyal utazott, szorultságból használta az ő -nevét. Az illető kéri, hogy vállalja magára a dolgot, a -következményekkel, tudniillik a kitüntetéssel egyetemben. Ezzel a -levéllel végre sikerül Collineaunak tisztára mosnia magát; Henriette -megelégszik a magyarázattal, s megbocsát azzal a föltétellel, hogy -Collineau elviszi utazni Spanyolországba. Edouard azalatt elmehet -Rómába, Maconon keresztül. - -Ime ez a száraz váz, a finom megfigyelések és a fényes mot-k ama légiója -nélkül, melyek ennek a kis remekműnek legfőbb ékességét teszik. Az -analízis semmit se mond erről a darabról; hisz a cselekvényt maga az író -sem veszi komolyan. De mennyi gazdagság a détailokban! Mily bámulatos -könnyedség, s amellett mily biztonság és mélység a jellemzésben! Az -ironizált alakokban mily virtuozitással vannak érzékítve a kómikus -vonások, s ezek közepette mennyi gyöngédséggel egy-egy megnyerő, költői -vonás! Az egész csupa báj és finomság, arany- és selyemhímzések -gazdagsága egy habkönnyűségű szöveten. - -A darab tetszett, de nem tett olyan nagy hatást, a minőt megérdemelt -volna. A párisiasság nagymesterének ezt a remekét csak párisi közönség -élvezheti teljesen, mely rögtön elért minden nuanceot, s mely követni -tudja a legdiszkrétebb célzást is. - - - - -XXIII. PAILLERON. Komédiások. - -(Színmű 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1895 március -8.-án.) - -A _Komédiások_ban sok olyan jelenet van, melyek a fődologgal csak igen -lazán függenek össze s melyek kiküszöbölhetők anélkül, hogy a néző -észrevenné a színmű megrövidülését. De a szóban forgó, henye jelenetek a -darab fő-fő ékességei s éppen a fődolog az, ami ebben a darabban a -legkevesebbet ér. - -A fődolog egy nem annyira drámai természetű, mint inkább fölötte -banális, csupa elkoptatott motivumból összehabart, minduntalan -elérzékenyítő mese, mely premisszáiban a melodrámákra emlékeztet s -amelyet mindazonáltal Pailleron oly ügyesen, oly kicicomázottan tud -feltálalni, mint egy elsőrangú maître d’hôtel a régi ételeket. Ime: - -Volt egyszer egy festő, aki imádta a feleségét. Ez az asszony azonban -nem tudta őt megérteni. Az asszonyok csak a sikert látják s a pingáló -szegény ördög semmitől sem volt távolabb, mint éppen a sikertől. -Történetük úgy végződött, hogy az asszony egyszer csak megszökött tőle, -mire a szerelmes férj bánatában elbujdokolt Olaszországba. Ott azután, -nyolc hónap multán azt olvassa, hogy a hűtlen meghalt: most már ismét -imádhatja szabadon s imádni is fogja örökkön. A hasisnak adja magát s -álmaiban ismét találkozik a kedves alakkal, akit úgy lát mind hajdan, -mert hisz szerelmében semmit se akart megismerni az asszony „multjából“. - -Csakhogy az asszonynak gyermeke maradt: egy kis leány, anyjának -tökéletes hasonmása, valaki, aki „nyolc hónapra“ született. A festő húsz -év mulva összetalálkozik ezzel a leánnyal. Ráismer. S ki tudja, hátha ez -a gyermek az övé?! És ha nem is, annyi bizonyos, hogy: egészen az anyja -az a lény, akit a festő ma is, örökkön imád. Ó, a szegény ember! Mit -mondhat ennek a gyermeknek?! Semmit; tehát csak messziről fogja imádni s -ürügyeket keres, hogy koronkint láthassa. Mi fog történni? Ugy-e az, -hogy a leány ki fogja találni a szegény ember titkát?! Igen. Ime: a -Grigneux név alá bújt Raymond festő és a kis Valentine története. - -De Valentine húsz éves s neki van egy másik története is. - -Anyja egy Laversée nevű nagy férfiú gondjaiba ajánlotta a csecsemőt s -bizonyára volt oka rá, hogy ezt cselekedte. A nagy férfiú fölneveltette -a gyermeket, sőt mert akkor közoktatásügyi miniszter volt, évjáradékot -is eszközölt ki számára a közoktatásügyi minisztériumtól. Azután meghalt -s Valentinet unokaöccse, illetőleg ennek felesége vette pártfogása alá. -A gyermeket kényeztették a Laversée-házban, de mikor fölserdül, az -asszony féltékenykedni kezd rá s az árva teremtésnek meg kell tudnia, -milyen keserves a kegyelemkenyér. Szeles, temperamentumos s a környezete -meggondolatlanná tette. Ebből a hibáiból az következik, hogy egy kicsit -kompromittálta magát az első emberrel, aki feleségül akarta venni, aki -azonban tüstént tovább állott, mikor megtudta, hogy a szegény gyermeknek -nincsen hozománya. Valentine ártatlan, de senki sem hisz az -ártatlanságában s a tempói olyanok, hogy rossz hírét éppenséggel nem -cáfolja meg velök. - -Pierre Cardevent, aki beleszeretett, alighanem az első látásra, maga se -tudja, mit gondoljon róla. A leány nem biztatja; anyja, egy derék, -becsületes öreg parasztasszony, akinek azonban egészséges ítélete van s -aki úgy imádja fiát, mind ez őt, remeg ennek a házasságnak még csak a -gondolatától is. És elválnának örökre, ha a véletlen közbe nem jő. De a -véletlen úgy akarja, hogy Laverséené, aki nagyon oktalanul azzal -gyanúsítja Valentinet, hogy elszerette az ő kedvesét, kiűzze házából a -gyermeket s az elhagyott teremtés Cardeventnénál keressen menedéket, -annak az anyjánál, akit szeret. Mi fog történni? Ugy-e az, hogy -Valentine le fogja győzni az anyai szív előitéleteit s meghódítja -Pierret teljesen?! Igen; Pierre megadja magát kényre-kegyre s mikor -Valentine amellett marad, hogy nem akar feleségül menni hozzá, maga az -öreg parasztasszony világosítja fel fiát: „Hát nem látod, hogy -hazudik?!“ - -Mese, mese, meskete. S ha Pailleron sok boszorkánysággal mindezt bele is -tudja csempészni a nagyközönség szívébe, ez nem válik az ő drámaírói -művészetének valami nagy dicsőségére. Valentine csak egy sápadtabb -Suzanne (Unatkozó világ); Pierre a tucatszerelmes, aki ezuttal nem a -kabilok ellen küzd, hanem a nagy medáliát nyeri meg; Cardeventnéban -vannak kedves vonások, de rokolyája kissé viseletes színpadi ruhadarab. - -A legérdekesebb volna köztük Grigneux, aki folyvást siratja, hogy -művészete, szerelme, apasága, mind a kimérák világából valók, de az öreg -is szinte bosszantóvá válik változatlanul komor arculatával s azzal, -hogy a multat minden percben ki-kipakolja a zsebéből. - -Szerencsére van a darabnak egy második része is, amelyről eddig nem -szóltunk. Ebben a második részben nincsen cselekvés – mert abból, hogy -Pégomas úr minden stréberek mintaképe, hogyan férkőzik be Laverséehoz -titkárnak, hogyan vezeti azt orránál fogva s hogyan választatja meg -magát képviselőnek a Laversée pénzén: csak igen vékony darab telnék ki – -de milyen pompásak ezek az egymással alig-alig összefüggő jelenetek és -milyen találó, elmés a bennök szereplő típusok rajza! Mindjárt maga -Pégomas is remek, noha délvidéki beszédességével, szónokló kedvével s -azzal a tulajdonságával, hogy koronkint megrészegszik a saját szavaitól, -nagyon is emlékeztet Numa Roumestanra, míg ügyessége és találékonysága a -magyar nézőnek Zákány Napoleont juttatja eszébe. (Az élet komédiásai.) -És a többiek: Saint-Manin, a doktor, aki a nők vállain emelkedik feljebb -és feljebb s aki reklámot váj ki mindegyik flörtjéből, – Caracel, aki -gyalázatosságokat fest, mert így okvetlenül észreveszik, – Larvejol, az -író, akinek legnagyobb vágya az, hogy a regényeit a közerkölcs -megsértése címén elkobozzák s aki lekritizál minden színházat, amely nem -fogadja el a darabjait, – az öreg Hugon, aki folyvást magasztalja a -fiatalokat, csak azért, hogy ezek visszamagasztalják, – Brascommie, az -ügyész, akinek az apja minduntalan miniszterré lesz s aki apjának minden -bukásával fölfelé bukik, – s mindezek királya: a nagy Laversée, a -halott, aki azonban még folyton jelen van, a nagy Laversée, akit -irodalmi működése miniszterré, a minisztersége pedig nagy költővé tett… -Mindez gyönyörű. Ezeknek az alakoknak, a siker lovagjainak, a komédiázó -reklám-vitézeknek a jellemzésében ismerünk csak rá igazán az _Unatkozó -világ_ szerzőjére, arra az íróra, aki valóságos Juvenálisa a hiúságnak, -a jogosulatlan ambiciónak, meg a tudományt és művészetet kizsákmányoló -kártékony középszerűségnek. - - - - -XXIV. DAUDET. A létért való küzdelem. - -(Dráma 5 felvonásban, fordította A. V. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1894 december 7.-én.) - - Ils pleuraient tous les deux, aieux du genre humain, - Le pére sur Abel, la mére sur Cain. - -Ez a két sor Hugo Viktorból való; nem én idézem, hanem Daudet Alfonz, -aki Padovani hercegnő szájába adja, először, hogy előkészítse a nézőt a -hercegnének arra az elhatározására, amely elhatározásban ez az egész -dráma tetőzik, másodszor, hogy e két sornyi jelige segítségével -rámutasson, tulajdonképpen mit is akart ebben a drámában mondani, amivel -– úgy látszik, Daudet maga is belátta – nem minden néző lesz egészen -tisztában. - -Tehát, midőn ősszülőink az első testvérpár kezdetleges módon elintézett -párharcán siránkoztak, Ádám Ábelt siratta, Éva pedig Káint. Nem -kételkedünk benne, hogy egészen így történt; miért ne? Az első -asszonynak imponálhatott az első struggleforlifeur – hogy a Daudet -anglo-francia szavát használjuk, – aki bizonnyal a szebbik, erősebbik, -elegánsabbik, s kevésbé szőke fia volt. Hugo Viktor és Daudet nem így -magyarázzák a dolgot. Ők úgy értik ezt a lelki mozdulatot, hogy az Éva -női, gyöngédebb szívében már inkább élt a bocsánat erénye, mint az Adám -durvább s még egészen primitív lelkületében. Úgy találjuk, hogy ez nem -olyan bizonyos. A bocsánat – legalább eddig minden morálista ebben a -véleményben volt – nem éppen különleges asszonyi erény; kivált, ha arról -a bocsánatról van szó, melynek magalegyőzés, lelki erőfeszítés s nem -gyöngédség, nem megadás, nem a materiális viszonyokhoz való -alkalmazkodás teszi az alapját. Tartunk tőle, hogy ha az első asszony -(legyen áldott a neve) csakugyan a rosszabbik fiát siratta, nem azért -cselekedte ezt, mintha jobban élt volna benne a megbocsátás erénye, mint -a zord Ádámban, hanem mert gondolkozása talán materiálisabb s morális -érzéke valamivel gyöngébb volt, mint aminő a zord Ádámé lehetett. - -De ne profanizáljuk a Bibliát, egyszerűen jegyezzük meg, hogy Padovani -hercegnőben már igazán él ez a ritka erény, s ez a kitünő tulajdonság őt -egy igen szép lelki mozdulathoz segíti. Az ötven esztendős asszony -megszeretett egy fiatal férfit egészen, először inkább talán az -érzékeivel, de bizonyára a szívével is; nőknél az utóbbi talán hamarabb -szólal meg, mint az érzékiség, s ha véletlenül emez jár elől, a szív -rendesen „behozza“ a mulasztást. Megszerette tehát a fiatal férfit, s -magához emelte a „sárból“. A sár itt talán túlzás, de legyünk -igazságosak s ismerjük el, hogy az asszonyi szív szívesebben „emel fel -magához“ valakit, mint a férfilélek, ami északról nézve talán -inferioritás, de délről nézve, úgy tetszik, felsőbbség. Szóval, embert -csinált a kis sárosból. A kis sáros azonban nagyon hálátlan kis féreg s -rosszal fizeti meg a jótéteményt. A madám útjában áll, ergo meg akarja -ölni. Csakhogy emez rájő a turpisságra. S ekkor az ötven esztendős -asszony, aki előbb az érzékeivel szeretett s még most is szeret a -szívével, átváltozik anyává, aki a szeretet kegyelmi paragrafusának -alkalmazásával, egyszerűen megbocsát a kis hálátlannak. – „Én -megbocsátok, de az _élet_ nem fog megbocsátani.“ Ugy hiszem, ezek a szép -szavak fejezik ki a szerző alapgondolatát. Paul Astiernek az élet -csakugyan nem bocsát meg, s ha a hercegnő azt mondja neki, hogy -akasztasd fel magad másutt, ez valóban megtörténik. Lelövik, mint egy -kutyát, s a néző nem kárhoztatja ezt az igazságszolgáltatást. - -A téma szép, s az a jelenet, melyben Padovani hercegnő megismertet -bennünket a darab moráljával, gyönyörű. Majdnem olyan gyönyörű, mint a -darab egy epizódja, amelyet nagyon ki lehetne hagyni a drámából (igaz, -hogy kár volna érte). De akármilyen szép is ez a két jelenet, -elszigeteltségük és változatosságuk azt a gondolatot kelti fel bennünk: -„Istenem, milyen szép regényt írt volna Daudet ebből a témából!“ - -Kár, hogy nem regényt, hanem drámát írt belőle. De még így is jobb, -mintha egyáltalán nem írja meg. - -Íme, a darab dióhéjban: - -Paul Astier, akit Daudet olvasói a _Halhatatlan_ról írt szép könyvből -már jól ismernek, csakugyan elvette az ott szintén szereplő Padovani -hercegnőt, aki ötven esztendős és ötven milliomos. Az ötven milliónak -azonban már körülbelül vége, míg az ötven esztendő megmaradt. Igazán -csodálatos egy ilyen ügyes struggleforlifeurtól – magyarul strébernek -mondanók, – de meg kell nyugodnunk benne, hogy Paul Astier úr az ötven -milliót elspekulálta. Igaz ugyan, hogy a pénz segítségével már vitte -valamire, – államtitkárrá emelkedik előttünk, ami Franciaországban elég -kevés ötven millióért, – de ezt kevesli. Hatalmat akar s még több pénzt; -mindent akar. E célból nagyon szeretne elvenni egy másik ötven milliót – -Sélény kisasszonyt Bécsből, egy bankárnak a leánya, – de az ötven -esztendő ötven millió nélkül nagyon útjában van. A hercegnő hallani se -akar válásról; nem engedi a vallásos érzése; úgy tartja, hogy elég -botrány volt nőül menni hozzá, nem akar egy másik botrányt azzal, hogy -elváljon s végre szereti a kis ocsmányt. Meg egy kicsit bosszút is akar -állni rajta. Tudja, hogy Paul megcsalja, ahol lehet, tudja például, hogy -Paul elcsábította Lydiet, a felolvasónőjét; s a darab elején háborúban -van a kis kapaszkodóval. - -Ez az akasztófára predesztinált Napoleon azonban nagyon jól tudja, hogy -a válás nélkül vége minden uraságnak. S azt a nagyravágyó tervet eszeli -ki, hogy a hercegnő el fog tőle válni szerelemből. Ahogy Josephine vált -el Napoleontól. Hozzá fog a dologhoz, elmegy Mousseauxba, a feleségéhez -s kibékíti, elbolondítja azzal, hogy még most is szereti. Rábírja, hogy -térjen vissza vele Párisba, de ezen a csapáson egyéb nem történik. - -A Sélény kisasszonnyal való házasságnak egy másik akadálya is van, a -szintén régebben ismeretes pápai testőr uniformisa. Paul Astiert az a -veszedelem környékezi, hogy ez a rikító uniformis elüti kezéről a gazdag -zsidó leányt, s hogy az uniformis végzetes hatásának útját állja, -provokálja a testőrt. - -Ezen a csapáson volnánk, midőn Paul Astier – mást gondol. Egy méreggel -teli üveg kerül a kezébe s eszébe jut, hogy ez mennyire gyorsíthatná -ügyei lebonyolítását. Megkínálja feleségét egy pohár vízzel, melyet -előbb megfűszerezett, de felesége keresztüllát rajta. És megbocsát, -amint már mondottuk. Az élet azonban, amelyet e darabban az elcsábított -felolvasónő apja perszonifikál, nem bocsát meg, hanem igazságot -szolgáltat. - -Íme, mindaz, ami drámánkban szorosan a tárgyhoz tartozik. Látnivaló, -hogy ebből csak vékonyka dráma telhetik ki. Az egész mindössze két -jelenetre szolgáltat alkalmat. Az egyik az, mikor Paul kibékíti a -feleségét, s a másik, mikor meg akarja mérgezni. Ismételjük, az utóbbi -szcéna igen szép; a másik jelentéktelen. A hercegnőnek gyönge órája van; -enged, mert szeret. Paul igen közepesen komédiázik, s a hercegnő olyan -keveset mond, hogy a lelkéből ugyan nem sokat olvashatunk ki. Maradna -tehát egyetlenegy igen szép jelenet. Egy jelenet egy drámára bizonyára -kevés. - -Ebből is világos, hogy a „dráma“ ügye ugyancsak gyenge lábon áll a -darabunkban. Még világosabbá teszi ezt, hogy mindaz, amit elbeszéltünk, -a darabnak a felét sem teszi. Az egyik főalakot, a hercegnőt, -tulajdonképpen csak ebben a két jelenetben látjuk. - -Daudet úgy írta meg ezt a színdarabot, mint ahogy regényt szokás írni. S -ha regényt mondunk, a régi stílű regényre gondolunk, arra, melynek őse a -lovag-epika, s amelyben a szerző így szokott más nótára gyújtani: -„Hagyjuk most hőseinket s keressük fel az öreg Vaillant, az ő sápadt -leányát, meg a szegény hebegő fiút, aki olyan reménytelenül szereti ezt -a sápadt leányt.“ - -A darab nagyobbik s szebbik része epizódokból áll. De ezekben az -epizódokban annyi a szín, a jellemzetes vonás, hogy voltaképpen ezek az -epizódok teszik a darab érdekességét. Így gyönyörű az elcsábított Lydie, -s szerencsétlen szerelmesének nagy jelenete. Lydie „hosszú útra készül“, -meg akarja mérgezni magát; a szegény hebegő pedig azt hiszi, hogy szökni -akar Astierral, akit szeret, s előbb le akarja beszélni szándékáról, -azután megadással ajánlja fel, hogy Lydiet legalább a vasútig hadd -kisérje el az ő (a hebegő) szegény, édesanyja, aki annyi nyomorúságot -látott már, hogy mindent megért és mindent megbocsát! - -Ebben a jelenetben annyi a bensőség és a keresetlen ékesszólás, hogy -vetekszik _Sapho_ és _Jack_ legfényesebb lapjaival. Kár, hogy az egész – -akármilyen érdekes s akármilyen gazdag pittoreszk részletekben – nem -harmonikus, hanem fölötte egyenetlen, félsikerű munka. - - - - -XXV. DAUDET. Sapho. - -_Sapho_ budapesti bemutatója alkalmával többen azt hangoztatták, hogy: -ez a bemutató nagyon elkésett, mert Daudet _Sapho_ja, mely ifjúságunkban -mindnyájunknak tetszett, azóta már elavult. Azoknak, akiket a budapesti -_Sapho_ untatott, inkább azt kellett volna mondaniok: nem volt hiba, ha -1885-ben, amikor a párisi Gymnase-színház először adatta elő Daudet és -Belot _Sapho_ját, a Nemzeti Színház nem sietett ezt a színdarabot -elhódítani; de ha új korában nem kellett, most, amikor a párisi -felújítás újra rá irányozta a figyelmet, egészen fölösleges volt -Budapesten is eljátszani. Mert ez a színdarab már elavultnak született s -_Sapho_, a regény, meg az ebből kinyirbált színdarab: ég és föld. - -_Sapho_, a regény se tökéletes alkotás, de gyönyörű, élettel teli, -színes, az irodalom minden érzéki varázsával teljes kifejezése egy – ha -nem is éppen alantjáró, de – nem valami magasra szárnyaló gondolatnak, -amely Daudet-t sokszor és több munkájában foglalkoztatta. Ez a zseniális -író, aki különben sohase volt nagy filozófus, élete végéig nem tudta -elfelejteni egy ifjú- és bohémkori megfigyelését: azt, hogy hány, jobb -sorsra érdemes fiatalembernek az életét rontotta meg a „collage“. A -collage, mely Daudet húszéveskori küzdelmeinek idején nagyon divatos -dolog volt a Quartier Latin bohém-világában, de azóta (s ebben része -lehet _Sapho_ hatásának is) már a Quartier Latin területén sem divat… -vagyis az a rossz szokás, hogy a Párisba kerülő naiv, vidéki diákgyerek, -érzékeinek a legelső lázában, közös háztartásra lépett egy nála rendesen -öregebb, viharos multú s minden hájjal megkent nőszeméllyel, aki azután -az egész életére _rátehénkedett_, akit hiába akart lerázni a nyakáról, -mert beléje ragadt, mint a bogáncs, s akitől, miután majdnem kezdettől -fogva folyton csak küzködött, veszekedett vele, végül vagy egyáltalán -nem vagy csak súlyos sebekkel tudott megszabadulni. Daudet _Sapho_t a -fiainak ajánlotta, akkorra, „ha majd húszévesek lesznek“ s ez a nevelő -szándék sok helyütt meglátszik a regényen. - -Hogy Fanny Legrand, aki egy kocsis leánya s modellkedéssel kezdte, hogy -azután egyik fiatalembernek a karjából a másikéba kerüljön, hogyan -rontja meg érzéki szerelmével a tapasztalatlan Jean Gaussin életét. – -mekkora szégyenkezést és megalázást állat ki vele, valahányszor szóba -kerül a multja, melyet mindenki ismer, – micsoda pokollá teszi az -életét, mikor ki-kitör belőle az utcai leány, meg a párisi -csirkefogó-vér, – hogyan vonja el a munkától, az ambiciójától, azoktól a -komoly dolgoktól, amelyek a férfinak életszükségek, mert a -szerelmeskedés és érzékiség csak egy nőnek az életét tölthetik be, – -hogyan őrli meg lassankint minden energiáját, – hogyan vonja el -mindentől, ami neki kedves s amit szépnek talál, – minő -lelkifurdalásokkal és önutálattal ismerteti meg, mikor az áldozat -kénytelen észrevenni, hogy hiába minden erőlködése és szabadulni -törekvése, mert az érzékisége minduntalan visszasülyeszti abba a -mocsárba, melyet megszokott, mint a disznó, – s végül milyen fájdalmat -okoz neki még akkor is, amikor felülkerekedve, ő csapja el magától -áldozatát, aki már beletörődött abba, hogy egész életére disznaja lesz a -Kirkéjének, – milyen sajgó, égető, szégyenletes pofonnal vet véget a -sokáig gyötrelmes szerelemnek, már akár azért, hogy egy régi, jobban -hozzávaló szeretőjéhez visszatérjen, akár azért, hogy Gautier Margit -nagylelkűségét parodizáló mozdulattal adja vissza a kifacsart citromot -régóta várakozó menyasszonyának: mindez a szándékosságot olyan erősen -éreztető példázat, aminőket Schmidt Kristóf írt, amikor hosszú -történetekben adja elő, hogyan bűnhődik meg az, aki vétkezik. - -Mindenkinek észre kell vennie, hogy Daudet a Fanny Legrandokkal szemben -éppen olyan igazságtalan, mint a művészek élettársairól írt -elbeszéléseiben, mert a nő rovására írja azt is, ami már csak a férfi -idegessége és energiátlansága, vagy a művész férfiatlansága és -erotomaniákus gyöngesége. Mindenkinek észre kell vennie, hogy _Sapho_ -líráját voltaképpen ugyanaz a – kétségtelenül keleti eredetű – -öntudatlan férfiönzés inspirálta, mely azon a címen, hogy a férfimunka -mindig valami isteni dolog volna, a Krizantémum asszonyságoktól, meg a -Fanny Legrandoktól még ma is valami megadással teli rabszolgaságot -követel és minden jogot megtagad tőlük, még azt a jogot is, hogy úgy -igyekezzenek élni a rendeltetésüknek, ahogyan tudnak… amely felfogás -csak olyan írónál érthető, aki mint Daudet, a legcsekélyebb filozófiai -elmélyedésre se mutat hajlandóságot. Mindenkinek észre kell vennie, -milyen kicsinyesnek láttatja _Sapho_ alapgondolatát az a tapasztalat, -hogy az az – úgyszólván – népszokás, melyet Daudet ebben a legszebb -regényében olyan vehemensen támad, nem sokkal élte túl a miatta való -lamentálás megjelenését. Észre kell vennie végül, hogy még a regény -élvezetét is csökkenti itt-ott a didaktikus szándéknak a meséből való -minduntalan ki-kiütközése. De ez a regény annyira gazdag szépségben, -hogy mindez már csak igen kevéssé csorbíthatja a hatását. Mert amilyen -gyönge Daudet filozófusnak, olyan elsőrangú művésznek. Ellentétben -azokkal az írókkal, akik a lét legnagyobb problémáit akarják megoldani a -dadogásukkal, hebegésükkel, makogásukkal: amit mond, az jelentéktelen, -de ahogyan mondja, az az élet-jelenítés, amellyel tanítását példázza, – -csodálatos, nagyszerű. Ha az az életbölcseség, amelyet hirdet, nem -sokkal magasabb színvonalú, mint bármelyik jó nagybácsi intelme, azok az -élettel teli képek, amelyekkel oktatását illusztrálja, nagy erővel, -felejthetetlenül, a képzeletet gyönyörködtetve és a gondolkozást is -megtermékenyítően vésődnek bele emlékezetünkbe. Művészösztöne és -hatalmas intuiciója az alakok megelevenítésében és ezek lelki -indítékainak feltüntetésében, a természeti és társadalmi környezet -impressziókat sugárzó, színekben gazdag, ragyogó érzékeltetésében, a -meseszövés és bonyolítás természetességében, az előadás érdekességében -és a világító vagy gyujtó szavakkal való kifejezés erejében, szóval -mindabban, ami a művészi megalkotáshoz tartozik, olyan megkapó, elbájoló -finomságok megvillantatására teszi képessé, amelyek varázsa alól csak az -az olvasó vonhatja ki magát, aki nem most tette le kezéből _Sapho_t, -hanem közel harminc esztendővel ezelőtt és már nem bízik a régi -impresszióiban. - -Milyen finom érzékkel találta meg Daudet Jean Gaussin egyetlen mentségét -Caoudal és Déchelette alakjának a regénybe beállításával! Minden -magyarázgatás nélkül, milyen művészi erővel érteti meg olvasójával, hogy -nem csak éppen az érzékiség teszi Jean Gaussint energiátlanná, hanem az -is, hogy minduntalan hallja az öregedő Caoudalok „Ohé, la -jeunesse!…“-ét, mely arra emlékezteti, hogy a szerelmeskedés ideje hamar -eljár, meg az, hogy a Décheletteek, akiknek a példáját szívesen követné, -néha megjárják a „Pas de lendemain!…“-jökkel. A Fanny Legrandok -öngyilkossággal való fenyegetőzésének, Daudet szerint, azért van olyan -nagy hatása a Jean Gaussinekre, mert néha csakugyan találkozik egy-egy -kis grizett, aki leugrik a harmadik emeletről, amikor elhagyják. Ha ez a -Déchelette-Alice-epizód nagyon is romantikusnak tűnik fel, – kivált -annál a Daudetnál, akit a naturalisták mindig maguk közé számítottak, -akármennyi romantikával állott is elő, – mindenesetre fényesen -illusztrálja az író gondolatát. Vagy milyen művészi formában világítja -meg azt a tételét, hogy a Fanny Legrandok nem a száraz lelkű -tucatemberek, hanem a nemesszívű, gyöngéd érzésű, részvétre hajlamos, -megérteni, megbocsátani tudó s éppen ezért energiátlan fiatalemberek -veszedelme, tehát azoké, akik a legértékesebbek s a legkevésbé érdemlik -meg a végzetöket, akikért a leginkább kár! És minő intuicióval mélyíti -el példázatának a perspektíváját az, hogy Fanny Legrand semmivel se -rosszabb, mint általában azok a nők, akiket reprezentál, sőt gyöngédebb -érzésekre is képes, a gyerekével, apjával, Flamantnal szemben, de -Gaussinnel szemben is! Azután – és ez a fődolog – milyen eleven, milyen -kedves, érdekes és színben pompázó a regénynek úgyszólván valamennyi -alakja s milyen költői erőre valló, bájos és ragyogóan művészi az -előadása! - -_Sapho_ban, a regényben, tehát tanköltészetének és naiv filozófiájának -ellenére is sokkal több az egyáltalán nem, vagy csak lassan változó -irodalmi érték, semhogy már elavultnak volna mondható, ami csupán azt -jelenthetné, hogy a mai olvasó már nem lelhet benne akkora -gyönyörűséget, aminőt a már élemedettek találtak benne harminc évvel -ezelőtt. Ha ma talán kevesebben olvassák, mint akkor, ez még nem az -elavultságot jelenti; az irodalomban az új mindig háttérbe szorítja a -régibbet a sokaság elől, mert hamar megérthető, de csak hosszasan -determinálható okoknál fogva az olvasók új generációja mindig az -egyívásúak irodalmi produkciója iránt érdeklődik a legjobban, akkor is, -ha ez nyilván kevésbé becses, mint a régibb nemzedékek munkássága. Annak -pedig, hogy a mai olvasóközönség színe-java már nem tudná úgy élvezni -Daudet regényeit és elbeszéléseit, mint ahogy élvezték Daudet kortársai, -egyelőre semmi jelét nem látni. Ez nem is volna könnyen megérthető; -annál kevésbé, mert a francia regényirodalom Daudet és Guy de Maupassant -halála óta nem állott elő olyan alkotásokkal, amelyek fényességei -elhomályosíthatnák a _Sapho_éhoz hasonló kötetek dicsőségét. Mennyivel -erőtlenebb feldolgozása Camille Lemonnier _L’homme en amour_ja -ugyanannak a témának, amelyiké _Sapho!_ Pedig ezt a belga Lemonniert a -franciák s kivált a francia írók ugyancsak nagyrabecsülik. - -Hanem _Sapho_t, a regényt, vétek összetéveszteni a belőle ácsolt -színdarabbal. Belot ugyan nagy ügyességgel ültetett át a regényből a -színműbe egyes jeleneteket s a főalakok a színpadon sem veszítették el -minden érdekességüket; de azt, ami a regényben elsőrangú jelentőségű, -ami itt csupa élet, szín és ragyogás: a legügyesebb dramatizálás sem -emelhette ki a regényből. Azt lehetne mondani: a hús, a vér, a bőr -tejfehérsége s az élet piros színe elveszett, csak a csontváz maradt -meg. Ez a regény és a dráma alkat-különbözőségének megfelelő, -természetes következés s nem hibája a dramatizálónak; de nem változtat -azon, hogy _Sapho_, a színdarab, éppen olyan élettelen és értéktelen -valami, amilyen élettel teli és becses a regény. Hogy csak egyetlen -példa mutassa meg a nagy különbözőséget: minthogy a színpadról a néző -csak azt fogadja el megokolásnak, amit jelenetekben lát és a regényből -jóformán semmi se volt átvihető a színdarabba annak a művészi -festéséből, hogy mi igázza le, keseríti el és töri össze Gaussint, ez, -aki a színdarabban látható, érzékelhető ok nélkül felel utálkozással -Fannynak a sok kedveskedésére s ott, ahol az érzés a legnagyobb erővel -tör ki belőle, egy gyerek ellen tombol, szinte kellemetlen alaknak tűnik -fel a néző előtt s vele ellentétben Fanny valósággal szimpátikusnak. A -dramatizáló tehát szinte az ellenkező hatást érné el – ba ugyan igazán -hatni tudna a néző képzeletére s gondolkozására – és teljességgel nem -azt a hatást, amelyre a regényíró törekedett s amelyet a regény el is -ér. Ha a néző ismeri a regényt s ennek még emlékezetében lévő -szépségeivel ki tudja tölteni a színdarab hézagait, úgy a színdarabban -is megtalálhatja legalább azt a gyönyörűséget, amelyet a szép emlékek -varázslatának köszönünk; de ilyen közönségre nálunk nem lehetett -számítani, inkább olyanra, amelyet a darabnak három felvonáson át erősen -novellisztikus szerkezete untat és idegessé tesz. Azután ebben a -darabban alig van egyéb, mint sok hálás szerep; ilyenek, Fannyn kívül: -Déchelette, Caoudal, Oncle Césaire, Jean is. Ezeket Párisban megannyi -kiváló művész a regény szépségeitől inspirált jellemző erővel -személyesíti; nálunk e parádés szerepek előadói közül Fanny alakítóján -kívül senki se volt helyén. (1913 január.) - - - - -XXVI. ROSTAND. Cyrano de Bergerac. - - -I. - -_Cyrano de Bergerac_[1] az utolsó félszázad legnagyobb színházi sikere; -mi több: emberemlékezet óta nem történt, hogy verses munka hasonló -szenzációt keltett volna. _Cyrano de Bergerac_ot 1897 december 28.-án -adták először a párisi Porte-Saint-Martin-színházban; azután folyvást -teli házak előtt játszották s mert vasár- és ünnepnapokon kétszer is -színre került, már 1898-ban megérte kétszázadik előadását. Ez a -kétszázadik előadás a premiér után való napon már előrelátható volt; a -premier közönsége tompoló tetszés hangjai közepett, ujjongva, szinte -mámorosan hallgatta végig a darabot; a szerzőt és Coquelint, Cyrano -személyesítőjét, nem győzték eléggé ünnepelni; s másnap a párisi sajtó -temérdek harsonája majdnem egyértelműen zengette, hogy _Cyrano_val a -francia színműírásnak egy új s bizonyára dicsőséges korszaka kezdődik. A -színházi kritika korifeusai (az igazán jelesek) között találkoztak -ugyan, akik tartózkodással szóltak az új darabról, de ezek maguk is -színműírók s noha udvarias dicséreteikből ki lehetett olvasni, hogy csak -azért kiabálnak a farkasokkal, mert nem akarják kitenni magukat az -irígység vádjának, ezek tartózkodása és mérséklete nem igen számított. -(Az egy Jules Lemaitreben volt elég önérzet és erkölcsi bátorság, -megkérdezni a gyönyörűségében ájuldozó Faguettól, hogy mi az ördög az, -ami _Cyrano_ban korszakot nyit?) És a siker nőttön-nőtt; amint ezen -senkise csodálkozhatik, aki ismeri a párisi emberben lakó sok -gyerekességet és azt az általános nagyvárosi hajlandóságot, mely oly -hálás minden szemfényvesztéssel, _blague_gal és _fanfaronnade_dal -szemben. A századik előadás után Edmond Rostand, aki időközben -meggazdagodott darabjának a tantiémejeiből, vendégségre hívta -színészeit, kritikusait, a színház barátjait, úgyszólván az egész -közönséget; s a kétszázadik után, mint egy Derbynyerő úr, pénzt osztott -ki Páris szegényei között. Ami kétségtelenül szép biztatásul szolgálhat -a meg nem értett verselőknek és sokszor bukott színműíróknak. Rostand -1896-ban még kollégájuk volt és íme! 1898-ban ötven francia város -színháza hirdette és játszotta egyhuzamban a híres _Cyrano_t.[2] - -Távol attól, hogy új medret ásna a francia színműírásnak, _Cyrano de -Bergerac_ elkésett darab. Tisztára romantikus dráma, amelyen első -pillantásra – ha a fölépítés raffinériája nem oly feltünő benne – a -harmincas vagy a negyvenes évek vignettáját keresnők. De az, hogy „vieux -jeu“, nem gyöngéje, hanem egyik erőssége. Közvetlenül a romanticizmus -elvirágzása után, Adolphe D’Ennery ácsolt össze ily stílű darabokat, a -közönség második és harmadik osztálya számára, igaz, hogy nem versben, -hanem prózában, de szintén igen ügyesen. Rostand – D’Ennery versben, -azzal a nagy különbséggel, hogy inspirációjának forrása: nem Hugo -Viktor, hanem: Dumas père. Ahogy a D’Ennery _Don César de Bazan_ja -viszonylik _Ruy Blas_hoz, amelyből főalakja, vezér-motívuma, tárgya és -stílusa eredett, úgy viszonylik _Cyrano de Bergerac_ a Dumas père -regényeihez _(Három testőr, Párisi mohikánok)_ és főképpen drámáihoz -_(Henri III., Charles VII. chez ses grands vassaux, La Dame de -Montsoreau)_. Edmond Rostand Cyrano de Bergeracja félig D’Artagnan, -félig a _Párisi mohikánok_ Salvatora; kalandjai azok, amelyeket a Dumas -père mesevilágából ismerünk, allürjei, érzelmessége, par force ötletes -hangja szintén _de genere_ Dumas, csak a Saint-Mégrin, Guise herceg, -Antony és Yacoub szenvedélye hiányzik belőle. Érdekes, hogy azok, akiket -talán másodlagos romantikusoknak lehetne nevezni, kivétel nélkül -elejtették a romanticizmus egyik fő vallási tételét: a halálos -szenvedélyek kultuszát, ellenben rendre megőrízték a romantikusok -külsőségeit. A „kis ködmen“, a köpenyeg, a kard és a tollforgó itt is -túlélte az ősöket. Ime, a mi darabunk is a festői szituációk, a -meglepetések, a teatrális villámlások egymásra halmozása; ha a technika -nem oly raffinált, ha a korfestés nem oly lelkiismeretes, ha a verselés -nem oly keresetten gondos s ha végre a cselekvés fejlesztésében nem oly -feltünő a józanság, minduntalan azt képzelhetnők, hogy Dumas pèret -hallgatjuk. Ugyanez a józanság, amelyet legutóbb említettünk, választja -el Edmond Rostand-t a parnassienektől, akiktől a verselés mesterségét -tanulta; a parnassienek sok álmodozással helyettesítették elődeik -szenvedélyét; Rostand csak _cum grano salis_ álmodozó, néha a -szárazságig józan. Enélkül legtöbb jelenete azt a hatást tenné, hogy a -_Trois mousquetaires_t látjuk, amelyet D’Ennery dramatizált s Théodore -de Banville öntött versekbe. - -A romanticizmust korán sirattuk el; varázslata örök, legalább is -beláthatatlan időkig tartó. Amíg a közönség nagy többségben naiv (s a -színház, mely egy időben csak az arisztokraták mulatsága volt, ma a -legdemokratikusabb szellemű intézmény, úgy hogy a könyvet e tekintetben -a színdarabbal össze se lehet hasonlítani), addig a romantika eszközeit -nem lehet végképpen elkopott, hasznavehetetlen rekvizitumoknak -tekinteni. Vannak, akik ma is felhasználják ezeket a rekvizitumokat s -szerencsével. Aminthogy az, aki – akár naivságból, akár tudatosan – a -szellemi táplálékban csak vigasztalást keres, nem fogja beérni magával -„a természettel, amint egy nagy egyéniségben tükröződik“, és sohase fog -önként lemondani a hősökről, akik éppen olyan hatalmasak és vidámak, -amilyen gyöngék és szomorúak vagyunk mi mindnyájan s akiknek minden -sikerül, olyan bizonyossággal, mint aminővel ebben a szomorú világban a -legtöbb erőfeszítés hiábavaló. - -A józan franciák pláne külön kedvvel gyönyörködnek a jólelkű -matamoreokban, akik a fizikai és szellemi erő egy álmodott teljességével -gyűrik le a színpadi bábuk százait; nyilván nem a tulajdon képmásaikat, -hanem ellenségeik s talán barátjaik személyesítését látván azokban, -akiket a kissé autokratikus hajlandóságú matamore lefőz vagy legyőz. -Nos, azok számára, akiknek a színházban ez a vigasztalás a fődolog, -_Cyrano de Bergerac_ csupa gyönyörűség. - -Nagyon szereti a francia közönség a versek, kivált a zengő rímek -muzsikáját is; ránézve ez igazán a zene egy neme. S Rostand, bár nem -könnyen, nagy gonddal versel. Rímei ugyanazok a komikusan jó rímek, -amelyeket nálunk kín-rímeknek szokás mondani, de a francia vers törvénye -más, mint a mienk s maga a „kín-rím“ a francia hallgató előtt nem -fülsértő, nem mulatságos. Rímelésének erőltetettsége bizonyára derogált -volna a parnassieneknek. Lépten-nyomon látnivaló, hogy rímei nem önként -fakadnak a gondolatból s az is, hogy összehidalásuk sok henye, -semmitmondó sornak és még több verejtékes elmésségnek adott életet. De -az ilyen rímeken: „un pareil nasigère – il exagère!“ „Pulcinella – quel -nez que ce nez-là!“, „au soleil ne se fane! – Aristophane“, „Nanain: – -melon nain!“, „nez magistral – le mistral“, „une rose muscade – en -embuscade!“, „C’est diaphane – oui, Roxane“ stb., a nagyközönség nem -akad fenn. Mindaz, ami e rímek közt van, pusztán a rímek kedvéért került -a szövegbe, c’est diaphane! De az egész cseng-bong s ez a fő. - -Képei, hasonlatai, elmésségei éppen ilyen mesterkéltek. Ha azt mondja, -hogy Cyranonak a kardja „a Párkák ollójának a fele“, s ha Roxanet, aki -„oly friss, hogy közelében szív-náthát kap az ember“, így mutatja be: -„mintha az őszibarack egy eperrel mosolyogna“, ezzel bizonyára csak a -précieuseök nyelvét akarja jellemezni, de Cyrano és a vidéki Neuvillette -is ilyen stílusban beszélnek s a darab teli van eféle „ötlet“-ekkel, -képekkel és hasonlatokkal. Ami talán kissé sok a jellemzésből. De -ismeretes, hogy az efajta játék mindig kedves volt a franciáknak. - -A litterátus embereket végre azzal kapja meg Rostand, hogy _Cyrano de -Bergerac_ja korrajznak csakugyan kitünő. Minden aprósága a tudós -pontosságára valló. Általában, ha szabad a drámaírás -„segéd-tudományairól“ beszélni, tagadhatatlan, hogy Rostand tanára -lehetne az összes színházi tudományoknak. S még sok egyéb jót mondhatni -_Cyrano de Bergerac_ról. Ha valaki azt állítaná, hogy ama sokat -emlegetett „abszolut belbecs“, melyet a Karácsonyi-pályázatnak nevezett -aggszűz oly régóta vár, itt van ebben a _Cyrano de Bergerac_ban, nem -sokat túlozna. Egy első eminens darabja ez, aki jelesen komponál, -secundum regulas artis, sőt rendkívül ügyesen „jelenetez“, nagy gonddal -költ, elméskedik és versel, egy első eminensé, aki azonban lelke -mélyében maga a középszerűség. - - -II. - -Ismeretes, hogy Salvinien Cyrano de Bergerac a tizenhetedik század egyik -legelmésebb poétája volt. _Pédant joue_ját az a szerencse érte, hogy -Molière benne találta _Scapin csínyjei_t; s valószínű, hogy -_Agrippine_jét a nagy Corneille felhasználta. Gúnyos szellem, mint -Scarron, akinek ellensége s akivel heves polémiát folytat; tanítványa -Gassendinak, hű olvasója Descartes könyveinek, s igaz tisztelője az ókor -filozófusainak, különösen Pirrhonnak, a nagy szkeptikusnak. Művelt és -invenciózus elme, s kitünő verselő, aki nincs fantázia nélkül. Egyik -munkáját: a _Histoire comique des États et empires de la Lune et du -Soleil_t ma is el lehet olvasni; mondhatni chef d’oeuvreje egy akkor -divatos, azóta teljesen elavult genrenek. (Erre a munkára céloz Rostand, -a Guichesel való jelenetben, amikor Cyrano Guichet azzal a mesével -tartja vissza, hogy a holdból pottyant a földre.) - -Cyrano emlékezetét azonban nem munkái tartották fenn, hanem párbajai, s -híres nagy orra, mely mindig össze volt szabdalva. Ő a francia -irodalom-történet rettenthetetlen hőse, akit kortársai _le démon de la -bravoure_nak neveztek. Csak harmincöt évet élt (1620–1655), de -verekedéseinek se szere, se száma. Húszéves korában gárdista; ott van a -Champagne határánál vívott csatában, ahol egy muskétagolyót lőnek a -hasába. Arras ostrománál egy kardszúrás a torkát találja; mindezt -kiheveri. Legnevezetesebb hőstette, midőn a neslei kapunál száz ember -ellen védelmezi meg a poéta Lignièret, akin egy nagy úr valami csípős -epigrammot akar megbosszulni bérelt spadassinekkel. Végre is úgy hal -meg, hogy egy tégla esik a fejére. - -Állítólag nagy korhely volt; Lebret barátja azonban e vád ellen tűzzel -védelmezi. Mindamellett nem valószínű, hogy szerelmeiben oly éteri s oly -nagylelkűen önfeláldozó lett volna, mint aminőnek Rostandnál látjuk. A -D’Artagnan és Bonaciexné szerelmi regénye mindenesetre szokottabb volt -azokban az időkben. - -Paul Lacroix, Viktor Fournel, Pierre Brun stb. kissé másnak festik -Cyranot, mint Rostand. Egy Cyrano-tudós a _Revue Bleue_ben azt írja, -hogy a dokumentumok Cyranot határozottan más színben tüntetik fel, mint -a Rostand darabja, melyet különben kitünőnek talál. Ez mindegy. Ránk -nézve közömbös, hogy a Rostand évszámai helyesek-e, s hogy Cyrano sokat -ivott-e vagy csak keveset. Ha nem ilyen volt, amilyennek Rostand festi: -ilyen lehetett volna s ez elég. A fő dolog az, hogy olyan érdekesnek s -olyan megnyerőnek festi-e, akinek ezt a légies szerelmet elhisszük? - -Nos, a bemutatót nem tartom szerencsésnek. Az Hotel de Bourgogneban -vagyunk, egy színielőadás előtt. A nézőtéren nemesek, polgárok, -marquisk, précieuseök, testőrök, apródok, lakájok, csirkefogók. Az -előadás előtt vívnak, kockáznak, fecsegnek, kergetőznek a lányokkal stb. -Megtudjuk, hogy Christian de Neuvillette, aki csak most jött Párisba, -hogy a testőrök közé lépjen, szerelmes egy Roxane nevű précieusebe -(igazi nevén Magdeleine Robin). Erre a Roxanera szemet vetett a hatalmas -Guiche gróf, Richelieu unokaöccse, s egy emberéhez, Valvert vicomtehoz -feleségül akarja kényszeríteni – nem tisztes szándékból. Megtudjuk azt -is, hogy ugyanez a Guiche gróf meg akarja gyilkoltatni az iszákos -Lignière poétát, aki Cyrano barátja, száz emberrel, a neslei kapunál, -abból az okból, amelyet Cyrano életrajzából már ismerünk. Megtudjuk -végre, hogy Cyrano megtiltotta egy Montfleury nevű kövér színésznek, -hogy ki merjen jönni a színpadra egy hónapig, mert a kövér színész nagy -szemeket meresztett Roxanera, akibe Cyrano titokban szerelmes. S a -nézőtéren fogadnak, vajjon Cyrano eljön-e Montfleuryt terrorizálni, mert -az előadás már kezdődik, s íme Montfleury megjelenik a színen. - -Igen, eljön. Már itt van. Először csak a hangja hallik: „Gazember, nem -megmondtam, hogy egy hónapig ne mutasd magad?“ A közönség indignálódik, -Montfleury folytatni akarja, de a hang folytatja: „Takarodjál innen!… -Megbotozzalak?“ S egy kar, egy kéz, meg ebben a kézben egy bot válik -láthatóvá. A színész, a parterre bíztatására, tovább szaval, s erre -Cyrano beront a nézőtérre, feláll egy székre, s Rostand, egy -instrukcióban, hozzáteszi, hogy: a bajusza fel van borzolódva, s az orra -ijesztő… Montfleury kéri a közönséget, hogy segítsenek rajta; a -marquisok csendre intik Cyranot, de Cyrano fenyegetőzik s mindenkit -lehurrog vagy lenyelvel. Egy polgár azt kiáltja neki: „Hisz ön se -Sámson!“ – „Nem volna szíves idekölcsönözni az állkapcáját?“ – felel -Cyrano. Ebben a stílusban torkol le mindenkit, aki az előadást sürgeti. -Akinek nem tetszik a dolog, jelentkezzék. Mindenkivel kész megverekedni -s számokat kínál a jelentkezésre. Senki se ad életjelt. Nos Montfleury: -„Egy, kettő, három!“ – S Montfleury a „három“-ra ijedten ugrik ki a -színpadról. Nagy lárma, miákolás; Cyranot az egész közönség -meginterpellálja, miért zavarta meg a mulatságot: Cyrano felesel -mindenkivel. Az egyik színész megjegyzi, hogy a helyek árát vissza kell -fizetniök; Cyrano odadobja nekik kövér erszényét. Valakit, aki szemtelen -kérdéseket intéz hozzá, azzal terrorizál, hogy rámordul: „Nem tetszik -önnek az orrom? Szemölcs van rajta? Vagy nagynak találja?“ – „O dehogy! -– kiált amaz ijedten – kicsinek találom, egész picinek!“ Erre Cyrano: -„Micsoda? Hogy én ilyen nevetséges vagyok? Kicsiny? Az én orrom? Az én -orrom rengeteg, s büszke vagyok rá, mert jele, hogy nyájas, jólelkű, -udvarias, elmés, türelmes és bátor vagyok!“ S pofonvágja az ipsét. Végre -Guiche gróf előretolja Valvert vicomteot, aki vállalkozik annak bátor -kijelentésére, hogy neki nem tetszik a Cyrano orra. De csak annyit tud -mondani róla, hogy: nagy, igen nagy. Itt következik a felvonás parádés -tirádája. Cyrano azt kérdi Valvertől, hogy ennél többet nem tud mondani? -S leckét tart a vicomtenak, mit kellett volna mondania. Vagy ötvenféle -gúnyolódást rögtönöz a tulajdon orráról; s bár ötletei nagyobbrészt -fölötte keresettek, tirádája hatásos, mulattató. „Önnek keztyűje sincs!“ -– kötekedik tovább a vicomte, akit Rostand ugyancsak árván hagy hőse -kedvéért. „Valakinek az arcán felejtettem“ – felel Cyrano. Valvert erre -kifakad: „Pimasz, gazember stb.“ Cyrano leveszi a kalapját és köszön, -mintha a vicomte bemutatta volna magát: „Én pedig Cyrano Salvinien -Hercule de Bergerac vagyok!“ A vicomte erre pojácának nevezi Cyranot s -mi, az előzmények után, úgy érezzük, hogy ez a megjegyzés talál. -„Hangyák vannak a kardomban!“ – szól hősünk s immár azt reméljük, hogy -elfáradt a nyelve. Ó, nem. Vívni fog a vicomtetal, de egyszersmind egy -balladát rögtönöz ezalatt a vívás részleteiről s mikor az utolsó sorhoz -ér, meg fogja sebezni a vicomteot. És úgy tesz, ahogy mondja. Általános -elragadtatás; senkise gondol arra, hogy ebben a szcénában amennyi a -hősiesség, majdnem ugyanannyi a csepűrágás. Mindenki lelkesedik; a -hölgyek páholyaikban kendőjüket lobogtatják, egy muskétás gratulál -Cyranonak. „Ki ez az úr?“ – kérdi Cyrano a szomszédjától. „A neve: -D’Artagnan.“ - -És ezt nem tudjuk elhinni. D’Artagnan, akinek Rostand három sort szorít -a darabjában, nem gratulált volna ehhez a kóklerséghez; D Artagnan nem a -galéria kedvéért, hanem a maga örömére szakripántkodott, mert nemes -volt, mint Don Quijote, s mert tele volt élettel. D’Artagnan nem -rendezett előadásokat egy színházi közönség mulattatására, nem jelent -meg sehol tempóra, mint Lucifer, a zöld ördög, nem aknázta ki -komédiázásokra karjának hatalmát, mint egy bűvész a keze ügyességét, s -talán az igazi Cyrano sem. - -Rostand, miután kissé lealacsonyította, siet fölemelni hősét vagy -jongleurjét. Nem vacsorál? – kérdik tőle. Nem, mert nincs pénze. Csak -annyi volt, amennyit a színészeknek adott. S hogy kellőképpen -appreciáljuk ezt a vonást, Rostand figyelmeztet bennünket még egy -détailra. A frissítőárús leány, akit elragadtatásba ejtett az előbbi -jelenet, felajánlja a hősnek, ami a buffetjén van. Cyrano elfogad egy -szem szőlőt, egy pohár vizet, s megcsókolja a leány kezét, „ahogy egy -hercegnőét csókolná“, magyarázza Rostand az instrukcióban. „Cyrano lelke -önbe szállt, Coquelin“ – mondja szerzőnk az ajánlásban. Nekünk, e -jelenetben, úgy tetszik, mintha ellenkezőleg Coquelin lelke szállt volna -_Cyrano de Bergerac_ba. - - -III. - -Cyrano továbbra is hű marad pózához: olvasva is mindig Coquelint látjuk. -Az első felvonás így végződik: Egy duenna üzenetet hoz Cyranonak -Roxanetól, hogy hol találkozhatnék vele titokban? Cyrano, aki -reménytelenül szereti Roxanet (Roxane szép, mint Cleopatra s Cyrano -éppenséggel nem Antonius) magánkívül van az örömtől; egy pillanatra azt -képzeli, hogy szép cousineját vitézségével meghódította. Úgy érzi, hogy -tíz szíve és húsz karja van s óriásokkal szeretne verekedni. Nos, itt az -alkalom. Beront Lignière s kéri, engedje meg, hogy nála aludjék; nem -mehet haza, száz ember les rá a neslei kapunál. „Vedd ezt a lámpát! – -szól Cyrano – most legalább is száz emberre van szükségem!“ Haza fogja -kísérni az iszákost. A többiek le akarják beszélni erről a merőben -fölösleges legénykedésről s valaki azt kérdi, miért protezsálja ennyire -a részeges poétát? Azért, mert Lignière egyszer az utolsó cseppig -megitta a szenteltvíztartó vizét, amelyet szerelmesének ujjai -érintettek, ő, a borissza!… „Előre, cimbora!“ – biztatja Lignièret. -Barátjai, néhány tiszt, a színészek és a színésznők elkísérik; egy egész -farsangi menet. De Cyrano megtiltja nekik, hogy segítségére legyenek, -bármily veszedelemben. Azután így szól a szubretthez: „Ön nem is kérdi, -kisasszony, miért mozgósítottak száz embert ez ellen az egy szegény -rímelő ellen? Mert tudják, hogy barátom!“ – s a függöny legördül. - -Mindez pittoreszk, mozgalmas, teatrális; teatrálisabb már nem is -lehetne. De mégse megkapó, mert a néző nem tudja elképzelni, mire jó ez -a sok tour de force. Szerzőnk a cselekvést még alig pedzi; s a sok coup -d’épée, franciásan szólván, megannyi „coup d’épée dans l’eau“-nak tünik -fel. Ahhoz képest, ami eddig történt, Cyrano túlságosan sokat szaval; s -hallván, mennyire keresi a pointe-eket, Gustav Freytag „Schmock“-nak -nevezné ezt a Cyranot. Az igazi Cyrano, aki aligha kísértette magát a -neslei kapuhoz ilyen álarcosbáli bandával, a szép szavak vadászatában -sem volt ennyire mértéktelen. - -Második felvonás. Roxane a találkozón tudtára adja Cyranonak, – aki -időközben elbánt a száz spadassinnel (vagy nyolcat leterített közülök, a -többit megszalasztotta) – hogy Christian de Neuvillette-et szereti, aki -most lépett be abba a századba, ahol Cyrano is szolgál. Arra kéri -cousinjét, protezsálja egy kissé Christiant, mert a gascogneiak nem -szívesen látják maguk közt a „gólyát“ s az Észak-Franciaországból való -jövevényt; már pedig, ha ezek a kemény legények kikezdik Christiant, a -szegény fiúnak nehéz sora lesz. Cyrano mintha a felhőkből cseppenne le; -de nem árulja el szerelmét és fájdalmát s mindent megigér. Nem engedi, -hogy bántsák Christiant; esküszik, hogy a szép fiúnak nem kell majd -párbajoznia; sőt azt is meg fogja mondani neki, hogy Roxane levelet vár -tőle. Valóban, azok a regényhősök, akik a Roxane olvasmányaiban -szerepeltek, nem lehettek lovagiasabbak. Ez a platonikus szerelmes, aki -önfeláldozó egész az alkalomszerzésig, már nem is a romantika, hanem az -Amadis világából való. S mily megpróbáltatás! A gascogneiak csakugyan -ignorálják Christiant s ez, hogy bebizonyítsa a bátorságát, elhatározza, -hogy beleköt Cyranoba. És mialatt a hérosz elbeszéli társainak a neslei -kapunál való kalandját, Christian egy sereg gúnyos célzást tesz Cyrano -orrára. A többiek méltó bámulatára, Cyrano egy darabig nem akarja -észrevenni a kötekedést, de végre nem állhatja tovább. Kiküldi cimboráit -s magára maradva Christiannal, teljesíti, amit Roxanenak megigért. -Christian nem tud hová lenni a boldogságtól, szégyenkezve kér Cyranotól -bocsánatot s ha Roxane nem volt túlságosan delikát Cyranoval szemben, -most rajta a sor. A szép fiú ugyanis nagy zavarban van; nem sok -elmésséggel rendelkezik s ezt maga is tudja; hogyan írjon hát az -elkényeztetett précieuse-nek? Nos, Cyrano majd megírja helyette a -szerelmes levelet (már van is egy készletben; Christian nyugodt lehet, -illeni fog Roxanera), csak el kell küldeni. Az elmésség híján szűkölködő -szerelmes hálásan szorongatja új barátja kezét; Cyranot pedig -vigasztalja, hogy akit imád, anélkül, hogy sejtené, az ő szívét és az ő -szellemét fogja szeretni… A gascogneiak, akik azt hiszik, hogy Cyrano -azóta fasirozottá vagdalta Christiant, visszajönnek s álmélkodva látják, -hogy akik az előbb meg akarták enni egymást, íme ölelkeznek. A kapitány, -aki szintén elmésségben dolgozik, mint ebben a darabban mindenki, azt -kérdi Cyranotól: „Hogyan, a mi démonunk szelíd, mint egy apostol? Ha -megütik az egyik orrlyukát, odatartja a másikat?“ Egy muskétás pedig, -aki hősködni akar kedvese, a pékné előtt, abban a hitben, hogy Cyrano -csak szájhős, mint ő maga, még erősebb szavakkal inzultálja. Cyrano, -szerelmi bánatában, pofonvágja a muskétást, mint a juhász, aki -elkeseredésében – mi telhetett tőle? – botjával nagyot ütött a szamár -fejére. - -Ebben a második felvonásban van sok ügyes dolog. Az irodalmi pék, az -éhes poéták, a Mikulás-szerű, joviálisan mord gascogneiak jó figurák s a -kuplé, mellyel Cyrano Guiche grófnak bemutatja őket: - - Ce sont les cadets de Gascogne - De Carbon de Castel-Jaloux etc. - -csupa verve s a hetvenkedés és szájasság e nagy operájának legszebb -áriája. Ezt az áriát még egyszer halljuk a negyedik kép végén, a csatába -rohanó Cyranotól s mily hatást tud kihozni helyénvaló ismétléssel ez a -ravasz színházi róka! Úgy hat ott, mint a _Troubadour_ strettája. - -Szóval a második felvonás elég szórakoztató; de jellemző, hogy a fődolog -ér benne a legkevesebbet. - -A harmadik felvonásban Cyrano az eleven Szerelmi Levelező. Roxane -erkélye előtt vagyunk. Christian jön a légyottra; nyomában, mint -Mephisto, Cyrano. Christian már unja ezt a csöndes társat, aki szerelmi -levelezését szerzi, de ő maga mindössze annyit tud mondani hölgyének, -hogy: „szeretlek!… imádlak!…“ s a précieuse már-már kiábrándul belőle. -Pedig nagyon várja a szépen hangzó vallomásokat. Mit tehetne hát -egyebet? Belenyugszik, hogy nem lehet másképpen. Az éj sötétjében Cyrano -szaval helyette, míg Roxane csak a szép Christiant látja. Cyrano bezzeg -tud a précieuse-ök nyelvén: - -_Roxane_: Ha a szerelem kegyetlen, miért nem fojtotta meg bölcsőjében? - -_Christian_ (akinek Cyrano de Bergerac súgja a szavakat): -Megkisérlettem, de hiába. Mert ez újszülött, Madame, egy kis… Herkules! - -_Roxane_: Lám, ez már szebben hangzik! - -_Christian_ (mint fentebb): Úgy, hogy… könnyűszerrel fojtott meg két -kigyót… a Büszkeséget… és a Kételkedést. - -Olyan folyékonyan beszél ezen a nyelven, hogy önkéntelenül azt -kérdezgetjük magunktól, hogy: vajjon tud-e más nyelven is? S tud-e -másképpen Rostand, a fősúgó? Ez végig rébusz marad. Amit Cyrano szaval, -sok helyütt csinos; vallomásában a sok erőltetett dolog között van -egy-két kedves hasonlat s egy-két megkapó fordulat is; de mindez inkább -csak elmésség, mint egyszersmind poézis. Sőt nem is mindig elsőrangú -elmésség, amint már meggyőződhettünk róla. - -De elég a líráról; lássuk a cselekvést; a kis Herkulest. - -Roxane rábirja a kapucinus barátot, akit Guiche gróf egészen más célból -küldött hozzá, hogy eskesse össze Christiannal. Mást olvas fel neki a -Guiche gróf leveléből, mint ami benne van; egy kis pénzzel is ösztökéli -a barát buzgalmát. De Guiche gróf már jön s még megakadályozhatja az -esketési szertartást. Cyrano azonban feltartóztatja a grófot, mint -Figaro Bartolot; szcéna, melyben Coquelin és Cyrano már egészen egyek. A -hatalmas úr, aki azóta feljebbvalója lett a gárdistáinknak, bosszút áll, -amiért kijátszották; elküldi Christian és Cyrano századát a csatába, egy -jó veszedelmes posztra, még pedig rögtön, a nászéjszaka előtt. Roxane -megigérteti Cyranoval, hogy Christian óvatos lesz, nem fog meghűlni, hű -marad hozzá és hogy sokszor fog írni. Cyrano mindezt megigéri. És -teljesíti az igéretét; ír kétszer is egy nap Christian nevében és -Christian tudta nélkül, bár mindannyiszor az élete kockáztatásával küldi -el a leveleit. (Már szinte fásultak vagyunk a hősiessége iránt.) S -levelei felizgatják Roxanet: látnia kell a férjét, minden áron. Kocsiba -ül s keresztülvonul a spanyol táboron, azzal, hogy: „Megyek a szeretőm -után.“ Élelmiszert is visz a kiéhezett gascogneiaknak. Az itt következő -kép a darab legsikerültebb része. Hiába küldik vissza a veszedelmes -helyről, Roxane ott akar maradni a férjével s jelenléte átalakítja az -egész tábort, mely egyszerre „iriszillattal van tele“. - -– Olyan kalapot tettem fel, mely éppen csatába való! – kacérkodik Roxane -s bemutatják neki az éhes, sáros gascogneiakat; mind báró s mindnek -egész litánia a neve. - -Minden „superbe“ ti; meggyőződünk róla, hogy az intrikus Guiche gróf is -grand-seigneur ízről-ízre. - -Mondom, a kép megkapó. A drámácska is kezd fejlődni, de csak azért, hogy -hamarosan véget érjen. - -Christiannak eszébe jut, hogy nem úri dolog visszaélnie a barátja -szellemével. - -– Már nem a szép fejedet szeretem, – mondja neki Roxane – hanem a -szívedet, a lelkedet. - -Tehát a Cyrano szívét, lelkét; s nem őt. Kitalálja, hogy Cyrano is -szereti Roxanet. - -_Christian_: Mond meg neki! - -_Cyrano_: Nem! - -_Christian_: Miért? - -_Cyrano_: Nézz az arcomra! - -_Christian_: Szeretne akkor is, ha rút volnék… - -_Cyrano_: Azt mondta? - -_Christian_: Itt ezen a helyen. - -_Cyrano_: O, mily jól esik, hogy ezt mondta! De ne hidd el ezt az -esztelenséget! Ne fogd a szaván, ne tedd próbára, megharagudnék rám! - -_Christian_: Majd meglátjuk!… Hadd válasszon. Mondj meg neki mindent!… -Azt akarom, hogy ha szeret, vagy magamért vagy sehogy! Válasszon -közülünk. - -_Cyrano_: Téged fog választani. - -_Christian_: Remélem! Roxane! - -_Roxane_ (jön): Mi az? - -_Christian_: Cyranonak fontos közlenivalója van veled… - -S elrohan egy olyan pontra, ahol a legjobban röpködnek a golyók. Cyrano -már-már szót fogadna Christiannak, de mire idáig gyöngül: hozzák -Christian holttestét. Az ellenség első golyója őt találta. Cyrano tehát -meg fogja őrizni titkát… Christian egy pillanatra magához tér; Cyrano -odahajlik hozzá s azt súgja a fülébe: „Mindent megmondtam neki. Azért -mégis szeret!“ Christian meghal, Roxane ráborul, a drámának vége. -Csatakép, sok francia hazafiasság, a stretta és – bizonyára tapsorkán. - -De még egy epilogunk van: az ötödik felvonás. Tizenöt esztendő mulva -Cyrano mégis csak elárulja titkát. A haldokló Christiannál Roxane egy -levelet talált, egy búcsú-levelet, az utolsót, amelyet Cyrano barátja -kérésére írt. Ez a levél Roxane legkedvesebb ereklyéje. Egy este, amikor -Cyrano szokása szerint meglátogatja, elolvastatja vele ezt a kedves -iratot: oly jól esik hallgatnia; már sötét van, de Cyrano a sötétben is -tovább olvassa a búcsúszavakat. S végre Roxane megtudja szerelmese -önfeláldozását. Éppen jókor. Aznap reggel valami lakáj egy fatuskót -ejtett ki az ablakon s ez éppen Cyrano fejére esett. Cyranot hazavitték -s kérték, hogy ne moccanjon, mert másképp halál fia. De Cyrano fölkelt, -hogy Roxanet láthassa s ott hal meg ideálja előtt. A haldoklót azzal -vigasztalja valaki, hogy Molièrenek egy új darabja került színre s az új -darab egy jelenete szóról-szóra Cyranotól való. „Oui, ma vie ce fut -d’étre celui qui souffle – et qu’on oublie!“ - -O, milyen megható volna ez a jelenet, ha hősünk felényit szaval, ha nem -gyártja mindhalálig az elmésségeket, ha nem a legfőbb vágya: „tomber la -pointe au coeur en même temps qu’aux lèvres!“ ha éhségét nem oly -tüntetve csillapítja az _Iliász_szal, ha levelein nincsenek oly nagy -könnycseppek, szóval, ha kevesebbet színészkedik! Az igazi Cyrano is -nagyon haragudott Montfleuryre, a kövér színészre. Nem terrorizálta -ugyan, de nem is utánozta. - - - - -XXVII. LAVEDAN. Sire. - -_Sire_, Lavedan történeti színműve, a bemutatóját követő héten lekerült -a Nemzeti Színház játékrendjéről. Ugyanarra a sorsra jutott, amelyre -Lavedannak valamennyi Budapesten előadott darabja. Lavedan, ha -véletlenül tudja, hogy mennyire nincs szerencséje Budapesten, némelyes -vigasztalódást találhat abban, hogy Hervieunek, Lemaîtrenek, Donnaynak, -Capusnek ugyanez a sorsa. Sorra megbuktak Budapesten ezeknek olyan -darabjai is, amelyeket Párisban több százszor játszottak el. De nem volt -szerencséje nálunk, akár francia társulatok előadásában, akár magyarul -kerültek színre, Porto-Riche, Curel s a már régóta halott, de Párisban -ma is sokat emlegetett Becque darabjainak sem. Nem szólva a -bohózatírókról, Rostandon kívül, akinek különben csak _Cyrano_ja volt -nálunk is tartós hatású és nem számítva Maeterlincket, aki itt -legkétesebb értékű darabjával, _Monna Vanná_val tett szert sikerre, -nagyobb hatást Budapesten a francia szerzők közül újabban csak Bataille -és Bernstein értek el. Kívülük még csak a Flers-Caillavet-szövetségnek -volt egy nagy sikere és Pierre Wolffnak egy-két darabja tetszett. -Egy-két kivétel figyelmen kívül hagyásával el lehet mondani, hogy -mostanában éppen azoknak a francia drámaíróknak van Budapesten a -legcsekélyebb sikerük, akiket Párisban leginkább értékelnek. Ha az ember -ennek a példáit sokáig gyűjtögeti, hajlandóvá válik elhinni, hogy a -párisi közönségnek színdarabok dolgában nincsen jóízlése. Honnan a -színdarabok megitélésének ez a divergenciája? – ez alkalommal nem -keresgéljük. Csak azt akarjuk e helyütt megjegyezni, hogy a budapesti -közönség mostanában szívesebben értékeli az angol és a német színdarabok -közül még a közepesebbeket is, mint a francia drámaírók újabb -produkcióját. Sőt talán még tovább lehet menni és el lehet mondani azt -is, hogy a budapesti közönség mindinkább elfordul a francia -drámairodalomtól. A nemrégen még nagy hatású francia darabok reprizének -feltünő balsikere legalább erre vall. A változás annál jelentősebb, mert -még nem nagy idő választ el bennünket attól a kortól, amikor nálunk -igazi, mélyebb hatása csak francia színműveknek volt. Ebben a nagy -fordulatban bizonyára része van annak is, hogy a francia drámairodalom -más drámairodalmak fejlődésével elveszítette, ha a kiválóságát nem is, -de legalább a hegemóniáját; de ez magában még nem magyarázhatja meg a -nem is feltűnő, hanem szembeszökő változást. Hogy ezen kívül a budapesti -közönséget az olvasmányai vagy más hatások térítették-e el a -franciáktól? – vagy, ha ma szívesebben nézi még a gyöngébb német, angol -vagy északi színműírókat is, mint a franciákat, s ezek közül éppen a -jobbakat, főképpen annak tulajdonítható-e, mert megnagyobbodásával maga -a közönség változott meg, erre most nem terjeszkedünk ki. Most csak azt -a letagadhatatlan jelenséget említjük meg, hogy a budapesti közönség az -újabb francia drámairodalomnak éppen a java részével szemben határozott -antipátiát tanusít. - -Ezen az antipátián kívül befolyással lehetett Lavedan darabjának sorsára -az az idegenkedés is, amellyel mostanában minden történeti regénynek -vagy színdarabnak találkoznia kell. Hogy van ilyen idegenkedés, senki se -tagadja, de a szokásos magyarázat rá az, hogy az új történeti regények -vagy színdarabok jóval gyöngébbek, mint a régiek. Nagy igazságtalanság -nélkül bajos így ütni el a dolgot. Teremnek jó történeti regények és -színdarabok ma is; ami például a Lavedan darabjában korkép, az ellen nem -igen lehet kifogás. De vannak idők, amikor az emberek elfordulnak a -multtól s csak a jövőbe néznek; a jelen és a jövő problémái olyan erősen -foglalkoztatják őket, hogy értök elhanyagolják a multat, amely pedig a -legjobb segítséget nyújtaná az új problémák megoldásához is. Ma ilyen -időket élünk, sőt ma számolni kell még azzal a kérdéssel is, hogy -egyáltalán szükséges-e a mult ismerete? A történelmi regény vagy -színdarab írója tehát csak fél-figyelemre számíthat. Végre is ahhoz, -hogy a közönség méltathassa a történelmi munkát, okvetetlenül szükséges -némi érdeklődés a história iránt, valamelyes fogalom a kort jellemző -alakokról, s ha egyéb nem, legalább a nagy események ismerete. S a -februári forradalom alakjai a mai Budapestnek megannyi Hekuba. - -Árthatott Lavedan darabjának más is. Csodálatosképpen találkoztak, még a -kitünő ítéletűek között is, akik klerikális és reakciós szellemet -fedeztek fel benne. Pedig ezt az irányzatot lehetetlen a darabra -rábizonyítani. Mert az, hogy egy jólelkű abbé szerepel benne, meg az, -hogy a hősnő, a rajongásának élő öreg grófkisasszony, vallásos érzésű – -ez talán még csak nem klerikális szellem? Reakciós szelleműnek se lehet -mondani, egyes-egyedül azért, mert Lavedan a forradalmár összeesküvőket -néhány szelíden irónikus vonással is jellemzi. Hiszen ebből a csöndes -iróniából kijut a darab royalista érzésű alakjainak is! Ellenkezőleg, -Lavedan talán a nagy objektivitásával ártott a darabjának. Az -osztályharcok kiélesedése idején a színdarabíró is csak úgy -prosperálhat, ha határozott pártállást foglal s hevesen, akár -igazságtalanul is, de szenvedelmesen védi a maga igazát, amely talán -csupa egyoldalúság; mert így, ha más hatásra nem is számíthat, a maga -pártjához tartozók lelkesedését könnyen a maga javára hódíthatja. Akkor, -amikor mindenki akarva nem akarva pártember, a mérsékeltek pórul járnak, -a pártok fölé akarva emelkedni, a pártok alá kerülnek. Igy járt Lavedan -is. Ahol pártokkal találta magát szemben, felsőbbséges kritikájával -eljátszotta mindegyik párt érdeklődését. Forradalmi időkben a -mérsékelteknek, a született girondistáknak, az igazságot a pártokon -kívül keresőknek nem lehet igazuk. - -Lavedan darabjának mindenesetre van egy kardinális hibája, mondhatni: -eredendő bűne. Regényből lett s megmaradt regénynek; színdarab -formájában is szépen jelenetezett és dialogizált regény, de nem igazi -dráma. Pedig a tárgyból nem hiányzik a drámaiság, de Lavedan nem tudott -szakítani a regényírónak a drámaíróéval szinte ellentétes komponáló -módszerével. Nagyon hosszan veszi igénybe a néző figyelmét, mielőtt -hozzáfog a dráma kifejlesztéséhez. A színházi est nagy részét -elpazarolja s két hosszú felvonást tölt meg a drámához szorosan nem -tartozó dolgokkal. Csak azért, hogy kimagyarázza, miért vállalkozik a -könnyűvérű, de jóravaló Roulette a szegény öreg grófkisasszony -elbolondítására, Roulette életéből órákat lefoglaló epizódokat láttat, -noha a nézőnek már tudnia kell, hogy a dráma középpontja tulajdonképpen -az a sokáig mellőzött öreg grófkisasszony. A jellemzésnek ezt a módját -nem bírja meg a drámai forma, akármilyen szórakoztatók is különben azok -a henye jelenetek. Mi több, Lavedan még az előadási mód tempója dolgában -is ragaszkodik az elbeszélő módszeréhez; el-elidőzik részleteknél, -amelyek nem tartoznak a fődologra, s mondat a szereplőivel sok olyat, -amit egyszerűen ki lehetne hagyni a darabból az egész kompoziciónak -sérelme nélkül. Ez több helyütt fárasztóvá teszi a darabot, kivált az -olyan nézőre nézve, aki figyelmének az odaadásával fösvénykedni szokott. -Pedig azok az epizódok, részletek és mondások magukban is megérdemelnék -a figyelmet, mert vagy az alakokat, vagy a kort érdekesen, elmésen -jellemző apróságok. Hanem a színházi nézőt, akinek a figyelme úgyis -könnyen szerteszóródik, azzal tenni próbára, hogy figyelmét maga a -szerző is minduntalan eltéríti a fődologtól, mindennél veszedelmesebb -dolog a színdarab sorsára nézve. - -Azonkívül Lavedan darabja csupa finomság s a finomság a színházban ma -már nem a legkapósabb portéka, sőt kissé diszkreditált valami, mert nem -mindenki számára hozzáférhető. A színházban végre is a legvegyesebb -elemek ítélnek holtakról és elevenekről; nagyon különböző gondolkodású -és érzésű emberek, akiknek még az elmésségről is különbözők a fogalmaik -és akik a tekintetben, hogy a kifejezésnek minő formáját találják -tetszetősnek, a legkülönbözőbb igényeket és a legváltozatosabb ízlést -tanusítják. Kinek ne tűnt volna fel, hogy ma akár a nyers tréfának, akár -annak a száraz kifejezésnek, amelyben tömeg-szenvedelem nyilatkozik meg, -nagyobb hatása van, kivált a színházban, mint akár a csillogó mezű -elmésségnek, akár a csöndes, szelíd iróniának!? - -Milyen különbözőképpen lehet látni ugyanazokat a dolgokat! A színházban -még olyanok is ülnek, akik a megkínzott, szenvedő gyermektől is meg -tudják tagadni a részvétüket, ha ez véletlenül királyi gyermek, s akik -Simon vargát szimpátikusabb alaknak találják, mint XVI. Lajos -szerencsétlen fiát, akinek a rövid élete a legritkább mártiromságok -egyikében végződött. Az ilyenek, vagy a sokban hasonló gondolkozásúak -Simon vargában olyan bosszúállónak az inkarnációját látják, aki a nép -jogos ítéletét hajtja végre, a XVII. Lajosnak mondott szegény kis -gyermek sorsában pedig nem akarnak észrevenni egyebet, csak az -expiációt, a Lajosok bűneinek és hibáinak szükségszerű következését. -Elfelejtik, hogy amikor így megállapítják a bűn és bűnhődés -örökölhetőségét, ugyanannak a világfelfogásnak az álláspontjára -helyezkednek, amelynek a jogosultságát egyebekben mindig és -következetesen tagadják. - -Hogy ez a felfogás Saint-Salbi grófnő sorsában kómikumot talál s ő benne -magában eszelős személyt lát, annál természetesebb, mert a Naundorffok -ügyének története nem mindenütt ismeretes. Pedig Lajos Fülöp korában még -nem egy olyan öreg grófkisasszony élhetett, aki egyre várta XVII. -Lajost. Lavedan Saint-Salbi grófnője gyermekkorában még látta a kis -dauphint, egyszer együtt játszhatott vele, ezt a találkozást nem -felejtette el, s a rémuralom idején növekedve fel, bár sokat hallott -rokonsága s a királyi család szomorú sorsáról, nem tudta elhinni, hogy a -kis dauphinnak is el kellett pusztulnia. Azután öregleányos -magányosságában mindinkább foglalkoztatja az a gondolat, hogy az, akinek -XVII. Lajos néven a trónon kellene ülnie, még bizonyára él valahol. Mért -volna eszelősség ez a rögeszme? Azokban az időkben, amelyeket igen -érthetően sohase tud felejteni, a rejtelmes eltűnések és a meglepő -feltámadások úgyszólván napirenden voltak. És mért volna ellenszenves ez -az öreg kisasszony, aki soha a légynek se vétett? Csak azért, mert nem -nyomorog? Mégis, úgy látszik, vannak, akik Saint-Salbi grófnő alakjában -csak kómikumot találtak, mert _Sire_nek budapesti bemutatóján sokan -kacagtak olyan mondásokon, amelyek inkább csak mosolyt keltők volnának, -sőt olyanokon is, amelyek inkább meghatóak, mint nevettetőek. - -Az a kritika mindenesetre hozzáfér Lavedan darabjához, hogy az öreg -grófkisasszony orvosa meg az abbé, akik a cselekvést megindítják, nagy -hibát követnek el, mikor arra a kegyes csalásra szánják el magukat, hogy -kerítenek egy embert, aki hajlandó egy negyedórára eljátszani XVII. -Lajos szerepét és elhitetik az öreg kisasszonnyal, hogy fixa ideájának -igazat ad a valóság. A színdarabból bajos megérteni, hogy az orvos, aki -páciensének már az eszét kezdi félteni, ha szükségesnek tart is valami -szuggeszciót, mért tartja jónak és célszerűnek ezt a veszedelmes -kockázatot, amely, ha nem sikerül, könnyen előidézheti azt, amitől fél. -Végre is tudhatná, hogy – ha már más megnyugtatást nem tud kieszelni – -jobb, kevésbé veszedelmes, ha semmit se csinál s egyszerűen meghagyja -betegét a képzelgésében, mint ezzel a kockázattal olyan kiábrándulásnak -és olyan lelki izgalmaknak viszi elébe, amelyek sokkal könnyebben -végzetessé válhatnak rá nézve, mintha sorsára bízza. Menti azonban -Lavedant, hogy az ilyen megtévedéseket sokkal nagyobb számban produkálja -az élet, semhogy a dráma vagy a regény sohase támaszkodhatnék rájok. - -És ha tagadhatatlan, hogy _Sire_ben is megvannak azok a hibák, amelyek a -regényből átformált színdarabok közös hibái, viszont Lavedan színművében -sokkal több az érdekes s a költői erővel írt, derűs vagy megható -jelenet, mint amennyit a hasonló származású színdarabokban szoktunk -találni. Kár, hogy olyan hamar le kellett tűnnie a műsorról. (1911 -április.) - - - - -XXVIII. LAVEDAN. Édes a bűn. - -Ezen a nem éppen kifejező címen: _Édes a bűn_, Lavedannak talán legszebb -darabját mutatta be a Nemzeti Színház: a _Le Goût du Vice_t, egy olyan – -színműnek nevezett – ragyogóan elmés erkölcsrajzot, a mai társadalmi -életnek olyan felsőbbséges, józan, mélyreható kritikáját, mely élénken -emlékeztet a _Tudós nők_re és Pailleron _Unatkozó világ_ára. Korunknak -azt a betegségét szedi fel itt a tolla hegyére, amely betegséget talán a -bűnnel való tetszelgésnek lehetne nevezni. Fejlettebb civilizációk -bajáról van szó – és meglehet, igazuk van azoknak, akik azt állítják, -hogy ennek az abnormitásnak jelenségei nálunk még nem oly észrevehetőek, -mint Párisban, bár a darabnak számtalan kis részlete a mi viszonyainkra -is találó – olyan valamiről, ami alapjában véve csak fonákság, -visszásság, őszinteség hiánya, konvencionális hazugság, ami azonban -könnyen betegséggé (és súlyos betegséggé) is válhatik és erre -figyelmeztet Lavedan nemcsak okosan, hanem egyszersmind mesteri módon. - -Arról van szó, hogy a közönségességtől való félelem, a felsőbbség -látszatának keresése, a nyárspolgáriasságtól való különbözőség -áhítozása, annak a tüntetése, hogy fölébe kerekedtünk minden -előítéletnek és – ha valami mentsége is van ennek a fonákságnak – a -kicsinyességtől és a sablonosságtól való iszonyodás, a -mindennapiasságból való kiszabadulni vágyásnak valamelyest menthető -erőfeszítése, tehát valami szellemi ösztön is, arra bírja rá a valójában -nem erkölcstelen gondolkozású és nem bűnre született emberek egész -sokaságát, hogy úgy beszéljenek, viselkedjenek s olyan életmód -látszatával pózoljanak, mintha amoralisztikus vagy éppen immorális volna -a gondolkozásuk, mintha természetesnek tartanák a bűnt és mintha örömöt -találnának a bűnben. Milyen badarság és micsoda ízléstelenség! – mondja -Lavedan. – Mert azokról, akik csakugyan erkölcstelenek és csakugyan a -bűnben élnek, ne essék itt szó. De játszani a bűnt! Akik voltaképpen -romlatlanok, de a romlottságot affektálják! Micsoda esztelen hazugság! -És egyszersmind milyen veszedelmes hazugság! Mert aki a bűnös életmód -látszatával pózol, az nemcsak könnyebben belesodródik a bűnbe, mint aki -természetesen él, hanem majdnem bizonyosan belekerül, a saját tüntetése -következtében, olyan körülmények közé, amelyek közt fölötte nehéz meg -nem tennie, amit eddig csak hazudozott. És így válik ez a visszásság -igazi betegséggé. Pedig mennyire általános hiba ez az ostoba tüntetés, -az erkölcstelenség fitogtatása, a bűnnel való kacérkodás! Nézzünk körül -és mindenfelé találunk ilyen alakokat. Miért? A divat bolondítja meg az -embereket; annak látása, hogy a bűn néha szemérmetlenül kevélykedhetik -és naiv bámulókra talál, megkótyagosít más naivakat is; és az emberek -szuggesztiv hatással vannak egymásra; ragadós betegség ez. - -Két alakon mutatja meg ugyanezt a fonákságot; egy fiatal leányon, aki -úgy öltözködik, viselkedik és beszél, mint a kokottok, mert mindenfelé -azt látta, hogy ennek a „modor“-nak van legtöbb csodálója, és csak azért -játssza a romlottat, noha tulajdonképpen Pál és Virginia idilljéről -álmodozik, mert ennek az affektálásnak lépten-nyomon észreveheti a -hódító hatását, meg egy fiatal emberen, aki alapjában véve csupa -érzelmesség és tele van nyárspolgár-hajlandóságokkal, de a mindenen -felülemelkedőt játssza, mert így érdekes alaknak tartják, és erősen -pornografikus ízű regényeket ír, nagy kínlódással, mert ezek kapósak, s -mert így nemcsak hogy észreveszik, ünneplik, hanem önmaga előtt is -érdekes, eredeti, kiváló férfiúnak tűnik fel. Mind a két fiatal csak -bolondítja magát, másokat és egymást is; mindegyik beleszeret a másik -maszkjába és összekelnek. Ezen a két alakon demonstrálja Lavedan a -szemügyre vett visszásság veszedelmességét. Azért kerültek össze, mert -el voltak ragadtatva attól a szereptől, amelyet a másik játszott, s mert -azzal áltatták magukat, hogy ilyen párnak az oldalán élhetnek nagyobb -stilusú, „magasabbrendű“ életet; és, noha igazán szeretik egymást s csak -a legközönségesebb boldogságról ábrándoznak, majdnem elveszítik egymást, -mert hívek akarnak maradni szerepükhöz. A darab bonyolítása nagyon is -egyszerű s nem valami új; annak az okos és nemeslelkű jóbarátnak -szerepeltetése, aki visszavezeti őket egymás karjaiba s megmagyarázza -nekik, hogy tulajdonképpen milyenek ők és mit akarnak valójában, erősen -láttatja magát az írót, de mindig életet látunk a színpadon, az alakok -nagyszerűen jellemzettek, a tartalom megvilágítása ragyogó, az egész -jelentőségében kimélyített téma kifejtése klasszikusan művészi; és -kezdettől végig keresetlenül elmés és fontoskodás nélkül bölcs, okos, -tartalmas dialogusban gyönyörködhetünk, a legfinomabb és legszebb -beszélgetésben, amelyet ma színpadról hallani. - -Nem is valószínű, hogy csak annak volna tulajdonítható, ha ennek a -nagyon értékes darabnak nálunk nem volt megfelelő hatása, mintha az a -fonákság, amelyet Lavedan kigúnyol, erre mifelénk még ismeretlen valami -volna. Nálunk is vannak, akik elragadtatással olvassák, ha egy-egy -kertésznek sikerült büdös rózsát állítani elő. Ha ez a szép darab itt -nem hatott eléggé, ennek főoka ugyanaz, ami a többi Lavedan-darab -budapesti balsikeréé. A mi közönségünk egy részének kissé „magas“ az a -tónus, amelyen Lavedan szól és az is, amit mond; de a világon mindenütt -a legfinomabb holmi az, amelynek a legkevesebb a fogyasztója; a -bazárokban mindenütt nagyobb a forgalom, mint az ékszeresboltokban. - -Az akadémiában Lavedant azzal a kritikával fogadja Costa de Beauregard, -hogy Lavedan túlságos előszeretettel foglalkozik azzal, amit ostoroz. -Hogy hasonlít ahhoz a gyóntatóhoz, aki élénken érdeklődik a bűn -részletei iránt. Ez a kritika nemcsak a _Nouveau jeu_höz, hanem talán -még a _Le Goût du Vice_hez is hozzáférhet. – Lavedannak azonban -bizonyára meg lehet bocsátani, ha moralizáló kedve olyan elmésségben -nyilatkozik meg, amely néha-néha még most is el-elárulja, hogy első -fiatalságában nem a szigorúsággal kezdte. A _Nouveau jeu_ben is megvolt -az az elkomolyodás, mely már a javulás kezdete; a _Sire_ben és legkivált -a _Le Goût du Vice_ben – ha Lavedannak a szavajárása itt-ott a régi -Saulusra emlékeztet is – annyi és olyan őszinte a komolyság, hogy az -akadémiai maliciának se lehet oka, továbbra is gyanakodva nézni a valaha -kissé félénken fogadott kolléga úrra. (1911 november.) - - - - -XXIX. BRIEUX. A bölcső. - -(Színmű 3 felvonásban, írta Eugène Brieux, fordította Gábor Ignác. -Bemutató a Nemzeti Színházban 1900 november 16.-án.) - -Azok közt az újabb francia drámaírók közt, akik a Dumas fils utain -haladva nagyobb sikerekre tettek szert, Brieux a leginkább feltünő -jelenségek egyike, talán: a legjelentékenyebb színműíró tehetség. -Mintegy tíz esztendővel ezelőtt lépett először a nyilvánosság elé egy -_Ménages d’artistes_ című darabbal, melyet azután a _Blanchette_ és -_Monsieur de Réboval_ című darabok követtek. Ezek közül _Monsieur de -Réboval_ már értékes, kimagasló alkotás; kényes, sőt kellemetlen témája -ellenére is egyike az újabb francia dráma legkülönb termékeinek. Attól -fogva, hogy e darabokkal figyelmet és respektust keltett, Brieuxnek az -első nagy, eklatáns sikerig még esztendőkig kellett várakoznia. De ezt -is elérte, előbb a _Berceau_, majd a _Robe rouge_ című színművekkel, -amelyek közül az utóbbi olyan hatást tett, – aminőre e téren – az utolsó -tíz évben nem volt példa. E darabból kitűnt, hogy Brieux méltó követője -mesterének, akivel különben az összes Dumas-epigonok közül neki van a -legtöbb lelkirokonsága. A mesterrel való hasonlatossága különösen két -pontban feltünő. Az egyik az, hogy az erkölcsi világ és a társadalmi -berendezkedés nagy kérdéseinek hasonlóképpen intranzigens fejtegetője; a -másik pedig, hogy a morális nyugtalansággal és a dialektika erejével -olyan drámaírói érzéket egyesít, amely még a francia drámairodalomban is -a ritka kivételek közé tartozik. - -_A bölcső_ első felvonásában Brieux oly helyzettel ismertet meg -bennünket, mely amilyen érthető, éppen olyan erősen drámai. Marsanne -Laurenceot két férfi szerette: az idősebb s komolyabb, szolíd Girieu és -a fiatal Chantrez, aki egy kissé rendetlen életű. Laurence szülei azt -szerették volna, ha Girieuhöz megy nőül, de Laurencenak a szíve -Chantrezhez hajlott. A korkülönbségen nincs nagy súly: Girieu éppen -olyan egész férfi, mint Chantrez Raymond; a kor és jellembeli különbség -nem akar egyebet jelenteni, minthogy Girieu, több életbölcsesség, -tapasztalás és jellemerő birtokában, nehezebben – vagy talán ügyesebben? -– követte volna el azt a hibát, amelyet Chantrez egy kissé korán, egy -kissé meggondolatlanul s egy kissé ügyetlenül követ el. Elég az hozzá, -Laurence Raymondhoz megy, mert őt szereti s Raymond házasságának ötödik -évében megcsalja gyermekének az anyját. Megcsalja, nem mintha már nem -szeretné, hanem, mert ez a világ sora. Laurencenak igaza van, közös -sorsa ez az asszonyoknak. Bizonyára vannak kivételek s talán Girieu -ilyen kivétel volna, de a Raymondok, akik igazán, mélyen, „másképpen“ -szeretik a feleségüket, mint a többi asszonyt s akik csak az elkövetett -hiba után ébrednek annak tudatára, hogy micsoda csúnyaságot követtek el, -a Raymondok többen vannak. Laurence megtudja, hogy mi történt s mert az -egekből hull le, mert másnak képzelte férjét s az egész világot, nem tud -megbocsátani. Elhagyja férjét s nem hallgat a bűnbánó esdekléseire. A -szüleihez menekül, sír és csak a kis fiának akar élni. Azt képzeli, hogy -már nem szereti a férjét. Nem akarja szeretni, nincs annak tudatában, -hogy szereti akaratának, kiábrándultságának s mindennek ellenére. Előtte -mindez olyan természetes, mint az, ha esik az eső. - -Szóval elválnak s mert Raymond, ahogy illik, minden hibát magára vállal, -amint hogy az első hiba csakugyan az övé is volt, a törvény a gyermeket -az anyjának ítéli. Jegyezzük meg mindjárt, hogy szerzőnk gondolata ez: -Raymond csak az első hibát követte el, de a nagy hiba Laurenceé. Ez a -válás a darab kiinduló pontja s a Laurence tragikuma. Mert annak a -hitvesnek, aki anya is, Brieux szerint nem szabad elválnia s -Laurencenak, a darab folyamán annak belátásához kell eljutnia, hogy ő is -vétkezett s ha szenved: bűnhődik. S miért nem szabad elválnia annak a -hitvesnek, aki anya is? Nem „a gyermek nevelése érdekében“ stb., hanem -mert: – így tanít Brieux – „a _csókjaitokból_ született gyermek _örökre_ -összekapcsolta testeteket és lelketeket. Ez a kapocs mindig össze fog -hozni benneteket; egymáshoz valók vagytok örökkön, mert az olyan -asszony, mint te, Laurence, csak egyszer szerethet igazán s mindig -szeretni fogja gyermekének az apját, ha néha nem is tudja, hogy -szereti.“ - -Elváltak s akkor „közbejő“ Girieu, a hajdan visszautasított kérő, aki ó -milyen más embernek látszik! Girieu még most is szereti Laurenceot s -feleségül akarja venni az elvált asszonyt. Laurence szüleinek nagyon -tetszik ez a terv s rajta vannak, hogy Girieu vágya teljesüljön. A darab -végén Laurence szüleit okolja, hogy nem békítették ki férjével, hogy nem -magyarázták meg neki, mi volna nemcsak a kötelessége, hanem a -legokosabb, amit tehet, a leginkább hozzávaló s az okvetetlenül -szükséges, hogy ehelyett rábeszélték a második házasságra. De jegyezzük -meg, hogy a szerző, mikor a tényekből a szülőket illető részt rájuk -hárítja, nem mentegeti Laurencet, főképpen Laurencet okolja s a Laurence -tapasztalatlanságát és később, ugyanakkor, mikor okol, hogy -mentegetődzék, így tesz maga Laurence is. Ha akkor is igazán szerette -Raymondt, mi birhatta rá, hogy mégis hozzá menjen Girieuhöz? – -kérdezheti a hétköznapi ellenvetés. Az öregek beszéde? Amivel olyan -keveset törődött, mikor először ment férjhez? Ugy-e nem? Vagy talán az, -hogy apát akart adni a gyermekének és Girieu nagyon ügyesen udvarolt a -kis fiúnak? Eh, az emberek sohase házasodnak a gyerekük érdekében, -mindig csak a maguk érdekében házasodnak! Vagy az, hogy egyedül lenni s -elvált asszonynak lenni nem jó? Nos, mindez s talán főképpen az utóbb -említett dolog, amiről a darabban a legkevesebbet beszélnek. Laurencet -egy kicsit kapacitálták, azzal áltatta magát, hogy a gyermeke érdeke -kivánja így s meglehet, gondolt rá, vagy legalább érezte, hogy elvált -asszonynak lenni nem jó – valljuk meg mindez érthető, tökéletesen -érthető. - -Az antecedenciákból pedig a következő helyzet áll elő. A gyermek, akit -apja bálványoz s akiért néha eljön a Girieu házához, hogy onnan magával -vigye, egy napon a nagyszülei lakásán súlyosan megbetegszik. Influenzás -tüdőgyuladást kapott, lehet, hogy egy-két nap alatt meghal. Az apjának, -aki éppen érte jön s lenn vár a kocsiban, maga az orvos viszi meg a -rettenetes hírt. Raymond visszaküldi az orvost, kérje meg Girieut, -engedje meg, hogy a gyermeke mellett lehessen, amíg jobban lesz. Girieu -nem szereti a gyermeket s gyűlöli Raymondt. Féltékeny rájok. Először -nemet mond, de szemben az egész világ érzésével végre is lehetetlen ezt -a kérést megtagadni. S az expozíció ott csúcsosodik ki, hogy a beteg -gyermek bölcsője közelében az apa és anya közös aggodalomban tanakodnak, -milyen alakban veszi be gyermekük az orvosságot és Girieu úr e -pillanatban nincsen rájok nézve. Az aggodalmuk, a gondolatuk már közös, -a dráma folyamán ki kell tudódnia, hogy közösnek kell lennie köztük -mindennek. - -Igy történik. Az érthető és drámai expozícióból önként, természetesen, -drámai folyamatossággal és drámai vehemenciából következik a _scène à -faire_. A második felvonás elején, mikor boldogságukban, hogy a gyermek -meg van mentve, egymás karjai közé omlanak, a drámának már kellős -közepében vagyunk. A becsületes Laurence nem titkolhatja el ezt a -féltékeny Girieu előtt; Girieunek a faggatása, a gyermek iránt való -hidegsége kicsikarja belőle azt a vallomást is, hogy csalódott -Girieuben, aki azt igérte, hogy szeretni fogja a gyermeket, de csalódott -magában is, mert hisz ő sohase szerette Girieut; igen, az igaz, hogy ezt -maga se tudta, de most tudja már, hogy amikor hozzáment Girieuhöz, csak -a gyermeke érdekét tartotta szem előtt. Girieunek mindez persze nem -tetszik. Raymond és Laurence azt hiszik, hogy utoljára találkoznak. -Raymond szenvedélyesebb és ékesebben szóló, mint valaha; kitalálja, hogy -Laurence tudtán kívül most is szereti őt. A bravurosan csinált nagy -jelenetben Laurencenek is be kell ezt látnia. „Igaz, imádlak, de annál -nagyobb a mi boldogtalanságunk!“ - -Nem. A két szív drámája után, mely itt már bevégződött s a néző óhajtása -szerint végződött be, a társadalmi megoldás is csak kibékítő lehet. -Világos, hogy a két férfi egymásra rohan. Girieu inzultusokkal halmozza -el Raymondt. Raymondt azt feleli: „Ön engem nem sért, mert tudom, hogy -önből csak a fájdalom beszél.“ És Girieunek rá kell jönnie, hogy a -legokosabb, amit tehet, az, ha azt mondja az asszonynak: „Szabad vagy!“ -Meg is cselekszi. - -Mindez megkapó, folyton érdekes, természetes, drámai és megindító. Hogy -ezek az emberek mind hibáztak? Hogy Raymond viselte volna magát jobban? -Hogy Laurence ne ment volna férjhez másodszor? Hogy Girieu ne vett volna -feleségül elvált asszonyt, hanem leányt, aki ép szívet visz hozzá? Igaz. -De ha az emberek ilyen hibákat nem követnének el minduntalan, minden -okosságuk és becsületességük ellenére, akkor nem történnének drámák s a -drámaírók se érdekelnének. - - - - -XXX. BRIEUX. Suzette. - -Eugène Brieuxnek nálunk az a rossz híre, hogy komoly, erkölcsös érzésű -író, aki szeret moralizálni és oktalan ambicióval néha még tanítgatni is -akar. S talán legnagyobb részben ennek a rossz hírnek lehet -tulajdonítani, hogy erre mifelénk, meglehetősen általános lebecsülésben -részesül, még olyan körökben is, amelyeknek nem éppen a szigorúság a -főjellemvonása, s amelyekben még a dilettantizmus erőlködéseit is -nemcsak jóakaratú elnézéssel, hanem az elismerésnek ritka bőkezűségével -szokták fogadni. Ez a majdnem unisono lesajnálás feltűnhetik, ha arra -gondolunk, hogy Brieuxt másutt nem nézik le annyira, mint a mi színházi -kritikáinkban és hogy nemcsak otthon tartják kiváló drámaírónak, hanem -ilyennek mondja – sőt a mi korunk két nagy drámaírója közül az egyiknek! -– „maga Shaw Bernát is“, a budapesti sajtó és közönség bálványa. De ha -feltűnhetik az a fölötte gúnyos kevésrebecsülés, amely különben nálunk -nemcsak Brieuxnek, hanem a régi és az új francia drámaírók egész -sokaságának a sorsa, ez az ítélet vitát nem provokál. Azon sincs mért -fennakadni, hogy komolyság és erkölcsös érzés, moralizáló hajlandóság és -tanító szándék ma rossz hírbe keverhet valakit, míg valaha mindez nem -volt szégyen. Ma divatos mindennél többre becsülni a cikázó ötletességet -s a komolyságot a szellemi nehézkesség, sőt a tompaelméjűség -szinonimjának tekinteni; divatos képmutatásnak tartani az erkölcs -természetességében való hitet, bár az amoralisztikus világfelfogásnak -nincsenek olyan tételei, amelyek megmagyaráznák a fanatikus -türelmetlenséget; divatos, hogy ugyanazok akarják kiüldözni az -irodalomból a moralizáló hajlandóságot, akik a legnyomatékosabban -követelik, hogy az irodalom ne adja át magát a lirizálásnak, hanem az -embernek a társadalomhoz való viszonyára és a szociális fejlődésre -irányítsa a főfigyelmét; és divatos az az igyekezet is, mely ki akarja -rekeszteni az irodalomból az oktatásnak bélyegzett vitatkozó elemet, bár -az irodalom nagyszerűsége éppen abban áll, hogy megmaradó erővé tudja -konzerválni mindazt, ami az író egyéniségében értékes volt, – bár a -tudásra és az egyéni látásra, a képzeletre egyformán támaszkodó meggyőző -erő nem tartozik az egyéniség utolsó értékei közé, – és bár a -sokaságról, de kivált a színházban összegyülekező tömegről ma még nem -igen lehet elmondani, hogy fölötte állana mindannak, amit egy-egy kiváló -erejű és nem közönséges szellemi nívón álló író meggyőző szándékkal -mondhatna neki. Mindez divat, amint divat Ibsenről szólva tökéletesen az -ellenkezőjét mondani annak, amit a Dumas fils vagy a Brieux -lekicsinyítésére szokás mondogatni; és mert divat, nincs mért hadakozni -ellene, majd elmúlik magától. - -Tehát: igen, a rossz hír igazat mond: Brieuxben több a komolyság, mint a -legtöbb színpadi szerzőben; a komolyság néha nehézkessé is teszi; nem -tud, de nem is akar folyton cikázni, mint Flers és Caillavet. Sok -moralizáló hajlandóság is van benne és a morálja csakugyan közelebb áll -ahhoz a morálhoz, amely már eléggé ismeretes, mint ahhoz az új morálhoz, -mely egyes rapszódikus megnyilatkozásai után is még kissé ködborított. -Az amoralisztikus világfelfogásra meg éppen nem mutat semmiféle -hajlandóságot. Tudnivaló továbbá, hogy régebben több olyan darabot írt, -amelyeknek meggyőző célzata is volt. Az ilyen darabokat tételes -daraboknak nevezzük akkor, ha a tételt elutasítjuk; s a „problémá“-t -magasztaljuk benne ha dícsérni akarjuk. Szóval Brieux tételes darabokat -írt. - -_Suzette_jében nincs tétel, nincs vitatkozás és „dialektika“, nem akart -bizonyítani semmit, nem akarta a nézőt meggyőzni semmiről. Sokan, akik -nem akarták elhinni, hogy Brieux le tud tenni a bizonyítgatásról, azt -állapították meg erről a darabról: „úgy látszik“, Brieux azt akarta -bebizonyítani benne, hogy a gyermek kedvéért a legrosszabb házasságot is -fenn kell tartani – már pedig ezt hirdetni erkölcstelenség. Csakhogy nem -látszik úgy, mintha ezt akarta volna bebizonyítani. Ellenkezőleg, -belemagyarázni is nehéz a darabba ezt a tételt, rábizonyítani meg éppen -lehetetlen. - -_Suzette_ben nincs egyéb, mint néhány kitünően, éles emberlátással -megfigyelt és sok színnel festett nagyon finoman jellemzett főalak, egy -kis környezetrajz, meg egy dráma, amelyet egy kevés jóakarattal nem -nehéz érdekesnek találni. Nálunk úgy találták, hogy a főalakok nem -szimpátikusak, mert megannyi csupa gyarlóság, a környezetrajz nem új s a -dráma köznapi. Csakhogy Brieux szándékosan választott főalakjaiul -egészen közönséges embereket, amilyen a legtöbb a világon, akiknek a -gyarlóságai a legáltalánosabb, a leggyakoribb gyarlóságok, mert éppen az -teszi drámáját általános jelentőségűvé, hogy nem kivételes, hanem -átlagemberekkel, mondhatni, a két legismertebb tipikus jelenséggel -játszatja le ezt a drámát, s a művészete, amellyel ezeknek az -átlag-embereknek minden szavát érthetővé tudja tenni, sokkal közelebb -tudja hozni alakjait a nézőhöz, semhogy ez ne érezné, hogy antipátiája -voltaképpen csak az általános gyarlósággal szemben való túlságos -szigorúság. Antipátikusak-e a Teniers vagy a Van Ostade parasztjai? Hogy -a környezetrajz nem új? Nem lehet nagyon új, mert a környezetrajzot -szolgáltató másodrendű alakokban Brieux azt a két ellentétes -gondolkozást akarta megtestesíteni, amelyek a mai emberek közt a legtöbb -összeütközést idézik elő, s amelyeknek a képviselői a legtöbb példányban -szaladgálnak a világon. Ha nagyon újak volnának ezek az alakok, nem -volnának e világból valók; de új a szembeállításuk, új a küzdelmük s új -annak a hatásnak a rajza, amellyel a főalakokra vannak. A dráma, igenis, -köznapi, mert mindössze ennyi: a hős, hogy az üzletét lendítse ezzel -előbbre, abba a világba viszi a feleségét, ahol az asszonyt kinevetik -azért, ha hű marad az urához s ahol a férj mindig attól remeg, hogy -nevetségesnek találják, ha félti a feleségét. Az asszony szívesen megy -ebbe a világba s azután egy kicsit megszédül benne, de szerencséjére nem -odáig, hogy elkövetné a házasságtörést. Ezen azután összekülönböznek, de -végül mégis csak megbékülnek, főképpen attól való félelmükben, hogy a -gyermekük elvesz rájok nézve, de azért is, mert a történtek ellenére is -még mindig húzódnak egymáshoz, hiszen olyan hasonlók, annyira egymáshoz -valók, hogy a kölcsönös megbocsátás náluk természetes, érezhetik, hogy -nincsen joguk felsőbbséggel ítélkezhetniök egymásról. - -Mindenesetre köznapi dráma, talán az a dráma, mely ma minden dráma közül -a leggyakrabban esik meg, de nagyszerűen eleven s lelkök legmélyéig -érthető alakokat mozgató, tehát az igazság erejével ható dráma, az -életet tükröző színpadi munkákban gyönyörködni tudó néző számára -érdekesebb dráma azoknál, amelyekben fölötte díszesen extravagáns -alakokkal adatja elő a szerző a maga paradoxonait, a bábjátékok -mozgolódására emlékeztető tarka-barka és mindig elképpesztő -jelenésekben. (1911 október.) - - - - -XXXI. CAPUS. Pénzt vagy életet! - -(Vígjáték 4 felvonásban, 5 képben, írta Alfred Capus, fordította Bálint -Dezső. Bemutatója a Vígszínházban 1901 április 18.-án.) - -Vannak asszonyok, akiknek a szívük, lelkük egészen becsületes s a -férjüket meg nem csalnák a világért, akiknek a gondolkozása azonban, -különösen azokra a kérdésekre nézve, melyek kívül esnek az ő -kedélyviláguk körén, teljességgel nem állja ki a kritikát. A társadalmi -rend nagy törvényei nem férnek bele az ő kis fejükbe, az „Enyém, Tied, -Övé“-ről való fogalmaik egy kicsit zavarosak. Képtelenek bármely komoly -perfidiára, de ha a férjük pénztárcájából eltüntetnek némi apró vagy -nagyobb pénzt, ez nem zavarja őket túlságosan. Vagy ha ez mégis -valamelyes lelkifurdalást okoz nekik, azt már, hogy mi bűn van: például -a könnyelmű adósságcsinálásban, nem képesek megérteni. Nem mondhatni, -hogy az asszonyoknak ez a fajtája antipátikus volna: a legszigorúbb -moralisták is megbocsátottak nekik. Ki ítélné el Norát azért, hogy -váltót hamisított? Nem lehet elitélni, mert nem tudta, mit cselekszik. - -Jacques Herbaultnak a felesége, Helén, Norának egy cousineja. A legjobb -asszonyok közül való s abban a boldog tudatban, hogy imádja a férjét, -nyugodtan alszik. Ez az ő becsülete; hogy a társadalmi Becsület mit -kiván, arról fogalma sincs. Ez azt kivánná, hogy miután tücsökmódra -eltékozolták, amijök volt, ezentúl csak odáig nyújtózkodjanak, ameddig a -takaró ér. Menjenek haza Limogesba s míveljék a kertjüket. De Helén -Párisban akar élni s mikor a számlákat már nem igen tudják fizetni, még -arra is rábírja férjét, hogy pumpolják meg azt a groomot, aki a Jacques -klubjában szolgál. - -Második fejezet. Helén egy szép nap találkozik Juliette Boursier-val, -aki a nevelőben iskolatársa volt. Juliette Boursiert most Pervenche -kisasszonynak nevezik. Ez a Pervenche kisasszony is jó figura. Alma, -ábrándja: hogy férjhez mehessen. Elve: hogy csak a férjét fogja -szeretni. De a mirtuskoszorú igéretével Juliette kisasszonyt mindig be -lehet csapni. Csak az csábítja el, aki házasságot igér neki; az ő -becsülete ez. De olyan sokszor bolonddá teszik, hogy végre is Pervenche -kisasszonnyá, kokottá lesz. Most Brassac barátnője. - -Uj fejezet. Ez a Brassac fölötte modern alak. A tőzsdetippek -körülrajongott osztogatója. Szédelgő, aki kedves fiú s akinek éppen ez a -specialitása. Belenyugszik a világ sorába: azelőtt harcoltak az emberek, -most börzén játszanak. Azelőtt elhulltak az emberek, most kifosztják -őket. Azelőtt az elesett nem tudta, hogy ki lőtte le, most a kifosztott -nem sejti, hogy kinek a zsebébe vándorol a pénze. Brassac nem akar a -legyőzöttek közé tartozni, Brassac győzni akar. S mert szeretetreméltó, -felhasználja ezt a tulajdonságát. A kenyérkeresete az, hogy mindenkivel -kedves, mindenkivel tegeződik, mindenkit ismer s úgy megy az utcán, hogy -hol az egyik, hol a másik kezét nyújtja. Mert egy darabig szerencséje -van: tőzsdezseninek tartják s mindenki rábízza a pénzét, pedig Brassac a -nyereségről alaposan leszedi a tejfelt. De olyan jó cimbora! S nem is -csinál titkot a szélhámosságából; az ő becsülete az, hogy olyan őszinte, -mint egy bohém. Ezzel a Brassackal Pervenche megismerteti Herbaultnét, -azzal a célzattal, hogy Brassac majd tőzsdetippeket ad nekik. Pénzre -mindenkinek szüksége van; Herbaultné jó volt Pervenchehoz s Pervenche -hálás természetű. - -Negyedik rész: Megismerkedünk Herbault úrral, a férjjel. Herbault -tisztán lát, de mint a nagyon világosan látó embereknek egyáltalán, neki -sincs akarata. És Brassacnak, akinek Herbaulték kapóra jöttek, könnyű -elbánnia vele. Brassac ugyanis arra gondolt, hogy Herbault-t társává -teszi. Ilyenformán akar bejutni a Herbault klubjába, hogy klientéláját -növelje. Erre a célra elég Herbault-t egy kicsit leitatnia s Herbault -aláírja a társulási szerződést. A mámor egy lucidum intervallumában -azután azzal szerez magának elégtételt, hogy minduntalan legazemberezi -Brassacot. Mint az akarat nélkül való szkeptikusoknak általában, neki is -az a becsülete, hogy mindig kimondja, amit igaznak gondol. „Előre -örülök, hogy micsoda bajaink származnak ebből!“ – biztatja a feleségét. - -Új fordulat. Brassac rosszul spekulált, megugrott Belgiumba; a társát le -kell tartóztatni, bár világos, hogy ez utóbbi ártatlan. Uj figura lép az -előtérbe: a rendőrtiszt, akinek mániája, ambiciója, vágya s becsülete -az, hogy ő elsősorban világfi s csak azután rendőrtiszt. Nagyon jó alak. -A letartóztatás rokokóudvariasságai rendkívül mulatságossak. - -Az a feladat, hogy szegény Herbault-t ki kell szabadítani a fogságból, -ismét új alakot vezet elénk. Ez Le Houssel, a milliomos, akinek hibája: -a pénze. Azt hiszi, hogy pénzen mindent meg lehet vásárolni. S mikor -Helén azzal a kéréssel fordul hozzá, az egyetlen tehetős barátjukhoz, -hogy kölcsönözzön nekik háromszázezer frankot – ennyi kellene a Jacques -kiszabadításához – menten előáll a szerelmével s azzal, hogy mi az ára -ennek a „kölcsön“-nek. Herbaultné erre nagyot néz s kiutasítja a jó -barátot. Most Le Houssel bámészkodik el: arra nem gondol, hogy ez is -lehetséges. És könyörögnie kell, hogy Helén elfogadja a kölcsönt, minden -föltétel – s megbocsásson, minden reménynyujtás nélkül. De Le Houssel -megteszi ezt; az ő becsülete az, hogy belátja, ha galádul viselkedett. - -Herbault ez egyszer nem vehető rá, hogy elfogadja ezt a kölcsönt. De -nincs is rá szükség, mert Brassacot is elcsípték s Brassac ideálja, egy -perui grófnő, az egyetlen, aki nem bízta rá a pénzét, megjelenik, -kirántja Brassacot a pácból s kártalanítja a becsapottakat. De előbb még -egy nyolcadik alakkal kell megismerkednünk. Ez a fogházigazgató, akinek -az intézetében Herbault és Brassac ülnek s akinek a büszkesége az, hogy -az ő fogháza olyan nagyúri kényelmet nyújt, mint a világ legjobb hôtele -s hogy az ő fogházában nincsenek rabok, csak urak. Ez az alak s vele az -egész utolsó felvonás: pompás karrikaturája annak az állítólagos -humanizmusnak, melyet a frakkos banditákkal szemben az egész világon -tanúsítanak. - -Még az epizódisták közt is sok a mulatságos alak. A groom, aki kölcsönt -ad a rosszhiszemű kölcsönkérnek, mert bizonyos benne, hogy be fogja -vasalni a tartozást; a fogházfelügyelő, Pervenche első szerelme, aki -végül feleségül veszi a kis kokottot, meghajolva az előtt az okoskodás -előtt, hogy a fődolog a házasságban ez: „_a férj előtt_ senkise ismerte -legyen a feleséget“ és a többi, mindezek a figurák éppen annyi ötletre, -mint emberismeretre, életbölcsességre és szatírikus erőre vallanak. Hogy -mit ér Alfred Capus, mint moralista, – más kérdés; de hogy a kép, melyet -napjaink erkölcseiről elénk állít, találó, finom, elmés és szórakoztató, -azt bajos letagadni. - - - - -XXXII. FLERS ÉS CAILLAVET. Papa. - -Flers és Caillavet _Papá_ja a legkülönb színműirodalmi árúcikk, amit -mostanában Párisból hozatni lehet. A még nem vénülő, de mindinkább -finomodó Flers és Caillavet ebben a mostanáig legértékesebb darabjukban -a törvénytelen gyermek sorsán humorizálnak, párisi fölületességel, de -egyszersmind azzal a színjózansággal és életbölcsességgel, amely a gall -szellemnek mindig dicsősége volt. A néha agyonpatetizált, máskor pedig -zavaros filozofálgatásokkal meglehetősen kompromitált témáról nekik -mindössze ennyi a mondanivalójuk: - -A társadalom megbántotta a törvénytelen gyermekeket, de a törvénytelen -gyermekek ezért ugyancsak megbosszulták magukat a színdarabokban és az -irodalomban. Természetes gyermekeknek is hívják őket, de csak a -születésük pillanatában természetesek; azontúl a -legtermészetellenesebben viselkednek, követelőző, furcsa, sötét -mivoltukban. Pedig, föltéve, hogy anyagilag tisztességesen gondoskodtak -róluk, semmi okuk se lehet a panaszra, mert nyugodtabban, -zavartalanabbul, nagyobb békességben élhetnek, mint azok, akik a -családban nőttek fel. Annyira, hogy ha felnőtt korukban családot adnak -nekik, adoptálják, törvényesítik őket, ez csak terhet ró rájok, -megrövidíti őket a szabadságukban, a békességükben és csak kis vagy nagy -kellemetlenségeket szerezhet nekik. Ime a Jean esete. Az apja, Larzac -gróf egyszer hazakisért egy hölgyet és ott maradt nála négy évig… Jean -megszületett, az anyja még kicsi korában meghalt, az apjának nyolc évig -Japánban kellett élnie a követségnél és amikor onnan visszatért, akkor -se kereste fel a fiát, mert nem akarta belekeverni a maga kalandos -életébe. De anyagiakban gondoskodott róla, birtokot juttatott neki s a -fia még huszonöt éves korában is egyedül él ezen a birtokon, annak a -munkának, amelyet a legjobban kedvel, dolgosan, igénytelenül, -megelégedetten, nagy nyugalomban. Az apjának csak akkor jut eszébe, hogy -fölkeresse fiát, amikor észreveszi, hogy öregedni kezd, mert először -történt meg vele, hogy egy nő nevetni tudott rajta. De mit nyer vele a -fiú, hogy az apja adoptálja? Csak azt, hogy ez a fordulat kiforgatja a -megszokott és neki kedves életből, az apja rá akarja oktrojálni a maga -életmódját, a rangjához méltó életmódot és végül még a menyasszonyát is -elüti a kezéről, mert ő egyszerű, derék, munkás, falusi ember, az -apjában pedig, aki mindig csak a nőknek, az udvarlásnak, a szép dolgok -kultuszának és a bókfaragásnak élt, még öregedése idején is több a -hódító vonás, mint ő benne. Persze, ezt a megoldást már Jean maga -diktálja rá menyasszonyára és apjára… ő maga kényszeríti őket egymás -karjaiba… némi lemondással, de már egy másik szerelem reményében… -belenyugodva abba, hogy: „szülék és gyermekek közt mindig az volt a -viszony, hogy az egyik feláldozta magát a másikért… ezt hívják -szeretetnek. Rendszerint a szülő áldozza fel magát a gyermekeiért. Hát -most az egyszer megfordítva lesz… nem tesz semmit… alapjában véve -mindegy“. Szóval főképpen nobilitásból mond le, mert ebben a darabban -mindenki nobilis és kedves… még a rendkívül finom apa is, bár ennek az -önzésében van egy kis hajlandóság még a brutalitásra is… de a -legnobilisabb lény mégis csak a törvénytelen fiú. - -A _Papa_ alakjai valamennyien régi ismerőseink. Ez a fiú is a régi _Fils -Naturel_, közel rokona a _Fourchambault-család_ Bernardjának, a -_Demimonde_ Nanjacjának és az _Agglegények_ Nantyájának; Jocas abbét -_Constantin abbé_ néven ismerjük; számtalan változatban láttuk már -Georginát is, akit nem az erény, nem az elvek tartanak meg a -tisztességben, hanem a jó ösztöne, az, hogy a jobb sorsra érdemes -fiatalságának önkéntelenül el kell nevetnie magát, amikor véletlenül -megpillantja, milyen csunyává tette a merénylő öreget nagy igyekezete, -arcának feldúltsága s összefésültségéből való kiborzolódása… De a -legjobb ismerősünk: Larzac gróf, aki félig a régi Olivier de Jalin, -Mortemer és Ryons úr, a _Nők barátja_, félig pedig a _Père prodigue_. - -Mindezek a régi ismerőseink azonban, ha nem is továbbfinomodott -érzésvilággal, de divatosabb ruhában jelennek meg előttünk és olyan -nyelven szólnak hozzánk, amelyet jobban értünk, mint a felsorolt régi -színpadi alakok szólásmóját, amely a mai közönségnek már szinte -eufonisztikus beszédként hangzik. (Semmi se vénül olyan hamar, mint a -színpadi nyelv, mert hiszen ennek kell leginkább tartania a rokonságot -az utca nyelvével, amely minden természetes beszéd közül a -legtermészetesebb beszédnek tűnik fel a sokaság előtt.) És Larzac gróf -nemcsak megvesztegetően kedves, hanem igazán ragyogóan elmés is. Annyira -sugározza az elmésséget, minden második mondatában, hogy ez már majdnem -sok a jóból; s a _Papa_ meghallgatása után valami olyas utóérzésünk van, -mint annak a gyermeknek, aki többet lakmározott a krémes édességből, -mint kellett volna s hamarosan nem tud szabadulni a kesernyés szájíztől. -(1911 december.) - - - - -XXXIII. FLERS ÉS CAILLAVET. Primerose kisasszony. - -Az újabb irodalomban szinte tipikus alak az irodalmi „marchand de -frivolités“. (A „frivolité“ szó itt éppen úgy jelentheti a finom -kézimunkát, mint a könnyű portékát, a jelentéktelen holmit, a -haszontalanságot, sőt a frivolitást is.) És amióta ez a kalmárkodás -nemcsak megszokott, hanem egyszersmind gyorsan gyümölcsöző valami, -gyakori jelenség az irodalmi „marchand de frivolités“ megtérése vagy -mondjuk: színváltozása is. Az íróban, miután hosszabb időt töltött a -léhaság szolgálatában s ezzel fényes hírnevet, talán vagyont is -szerzett, egyszerre egészen más ambíció támad fel. A komolyság felé -fordul, sőt elérzékenyedik. S mintha azt mondaná: „Voltaképpen ez az -igazi én-em, a sokáig eltitkolt nemesebb hajlandóságom, amelynek eddig -csak azért nem éltem, mert nem volt módom benne. Ha tudniillik mindjárt -a komolykodással kezdem, megkockáztatom azt, hogy sohase válhatik -belőlem nevezetes ember: a közönség nem szívesen figyel egy ismeretlen -írónak komoly szavaira, annak a kezéből azonban, aki a sokaság -mulattatásával már hírnevet szerzett, beveszi a komolyság piluláit is. -Most már megengedhetem magamnak ezt a fényűzést.“ S mint azok a -meggazdagodott self made-man-ek, akik nem voltak válogatósak a -vagyonszerzésben, céljukat elérve egy nagyot kanyarodnak, a közhasznú -tevékenység, a pazar jótékonykodás s más honores virányai felé: a már -fényes nevű irodalmi „marchand de frivolités“-k egyszerre csak a -halhatatlanságnak vagy legalább is az akadémiának kezdenek dolgozni. -Mint az ördög, ki vénségére remetének megy, a hirhedt _Vie Parisienne_ -írói közül a legtehetségesebbek és a legmerészebb szájúak az erény meg a -jóság áldozópapjaiként végzik, s miután az akadémia csúfolgatásában -őszültek meg, ha véletlenül maguk is bekerülnek az akadémiába, az -erény-díjról ők írják a legfinomabban zengő jelentéseket. - -Meilhachoz és Halévyhez, Donnayhoz és Lavedanhoz, Marcel Prévosthoz meg -a többi Saulusból Paulussá lett kitünőségekhez, most Flers és Caillavet -csatlakoznak. - -Ezek az elmés, könnyed szavú írók, akiknek a színpadi kézügyessége a -híres sebészprofesszorok biztos kezére emlékeztet, már a _L’Amour -veille_ben nagyot komolyodtak, hogy a Théâtre Françaisban is helyet -foglalhassanak; s azóta írt darabjaik: a _Le Roi_ és a _Papa_, mintha -feledtetni igyekeznék a _Les Sentiers de la Vertu_, a _L’Ange du Foyer_, -_Miquette et sa Mère_, _Le Sire de Vergy_ meg a _Les Travaux d’Hercule_ -kicsapongásait, azzal, hogy ugyanaz a hang itt már más életfelfogást -hangoztat s nem azt, amelynek Flers és Caillavet a feltűnést, a nagy -sikereiket és hírüket köszönhetik. De _Primerose kisasszony_ már -egyenesen az akadémiára kacsintgat. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy -Flers és Caillavet – már _Primerose kisasszony_ után írt és – -legutóljára előadott darabjukban, a _L’Habit Vert_ben mintha gúnyolnák -az akadémiát. A _L’Habit Vert_ csak szelíd kötődés; incselkedése: inkább -enyelgés és kacérkodás; „Haragszom rád“-játék: „Haragszom rád, mert -olyan zöld a frakkod!“… Szatírája annyira mosolygós, mintha a haragos -szatírikusok már alig várnák, hogy megengeszteljék őket; mintha már csak -azért rosszalkodnának, hogy emlékeztessenek egy kissé a multjokra, -számítva rá, hogy az akadémiának is, a legfinomabb közönségnek is -kedvesebb az előkelő megtérő, mint az, aki mindig igaz volt. - -De büntetlenül nem tölthetnek éveket Vénusz barlangjában a Tannhäuserek; -a multját mindenüvé magával viszi az ember. - -És amikor nagyon is gyöngéden, diszkrét meghatottsággal, titkolgatott -elérzékenyedéssel akar beszélni, ízléssel kerülgetve az érzelgősséget -meg a kenetes hangot, akkor árulja el magát legkönnyebben a pörge nyelvű -tömeg-mulattató, aki a legnagyobb munkásság éveit a léhaság -csiklandozgatásával töltötte el s akinek eközben vérévé vált a mókázó -beszéd. - -_Primerose kisasszony_ban Flers és Caillavet a lehető legfehérebb -darabot, de egyszersmind a képzelhető legfinomabb munkát tervelték, -amely elbájolja a gyöngédszívűeket, meghódítsa a szigorúakat, de a -szkeptikusokat is lefegyverezze. Tiszta levegőjű, finoman illedelmes, -nemes érzésekről szóló darabot, előkelő, elragadóan kedves, derék és jó -emberekről, akik mind szép lelkek, akik azonban imponáljanak annak a -nagy közönségnek is, amely a tisztességet unalmasnak, az érzelmességet -pedig együgyűnek találja. Eszükbe juthatott, hogy Meilhac, a -megtérésekor, az _Attaché_val jelent meg, aki annyira finomlelkű, hogy -semmi szín alatt nem akarja feleségül venni a nagyon gazdag hölgyet, -akármennyire imádja is ezt; és eszükbe juthatott Halévy, aki miután húsz -évig sétáltatta meg az irodalomban a rettenetes Cardinal-családot, -_Constantin abbé_t keltette életre, hogy ez bocsánatot eszközöljön ki -számára az előkelőktől és az akadémiától. A felhőben járó attachénak -Amerikából érkező s különben praktikus üzletemberré modernizálásával -máris könnyűnek tűnhetett fel előttük a feladat; Constantin abbénak -jólelkűséggel és milliókkal hájas környezetét is használható miliőnek -találhatták; csak éppen a jámbor és kissé totyakos Constantin abbét -kellett átformálniok olyan modern főpappá, akinek az érzelmességét -jókora szkepszis, a radikálizmussal szemben nagy türelmesség s -valamelyest, de elég rosszult titkolt hitetlenség mentse. - -Ez a ravasz számítás azonban, amely minden elképzelhető lelki -diszpoziciót ki akart elégíteni s a közönségnek mindegyik elemére hatni -kívánva, azon igyekezett, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is -megmaradjon: csak félig-meddig vált be. A fehér darabon Flers és -Caillavet minden ügyessége és elméssége ellenére is megérzik a -meggyőződés és az őszinteség hiánya; az, hogy a szerzők maguk is -hihetetlennek tartják a meséjöket vagy legalább is holdvilágfalóknak, -érthetetlenül oktalanoknak tekintik a főalakjaikat és hogy kételkedésel, -hidegen okoskodták ki mindazokat az érzelmességeket, amelyeknek diszkrét -előadását kínos feladatként sózzák rá a főalakjaikra. - -A Meilhac és Halévy-féle reminiszcenciák náluk így alakulnak -színdarabbá: a hótiszta Primerose maga ajánlja fel kezét Pierrenek. De -Pierre, abban a hiszemben, hogy a vagyona elveszett, finomlelkűségből -lehazudja szerelmét s nem fogadja el a feléje nyújtott kezet. Mikor -azután vagyonának nagy részét mégis sikerül megmentenie, Primerose már -zárdába vonult s Pierre hiába tudatja vele, hogy (így mondhatná:) „csak -a legrosszabbkor érkezett téves információ okozta, ha szerelméről cáfoló -nyilatkozatot tett közzé“, Primerose, bár még nem tett fogadalmat, -kosarat ad neki, mert az Úr menyasszonyának tekinti magát s azt hiszi, -az Egyházat most már nem illenék cserben hagynia. - -De (amint Budapesten mondani szokás:) pont ekkor történik meg -Franciaországban a kongregációk megszüntetése és az, hogy Combes Emil -úr, becéző nevén: Combes tata, a radikálisok öröme, szétkergeti a -szerzeteseket meg az apácákat. Pierrenek az első gondolata az, hogy -szembeszállva az új törvénnyel és Combes tatával, egymagában is meg -fogja védelmezni Primerose zárdáját, de miután ezzel az ötlettel -szerencsésen elintézte a felvonásvég kérdését, okosabbat gondol s a régi -jó recipe szerint más hölgynek udvarolva igyekszik Primerosenak a -szívére hatni. A sokszázados csodatévő szer ezúttal is beválik; -Primeroseban fölébred a féltékenységnek az a fajtája, melyben az -öntudatlan hiúságnak és az irígységnek majdnem akkora szerepe van, mint -a szerelemnek s a darab végén, leszámolva azzal, hogy az Egyház majd -csak ki fogja heverni az ő elvesztését, már újra a földé, amely itt -természetesen Pierret jelenti. - -A mesének ebből a kivonatából is látni, hogy Flers és Caillavet -_Primerose kisasszony_ban két gyertyát gyújtottak, nem az ördögnek, -hanem a szenteknek, az akadémiának, az előkelőknek vagy ha úgy tetszik: -a vieux jeu-nek. Az egyik az a koncesszió, hogy: a „csuhások“ is emberek -és ha talán parancsoló állami szükség volt, hogy a Combes tata -„providenciális“ keze szétoperálja az államot és az egyházat, a -szerzetesrendek eltörléséről szóló törvény szomorúságot okozott sok -olyan jó léleknek is, akik nem vétettek senkinek a világon. A másik -gyertya… nos, ugyan meddig mehet el a szkeptikus, amikor engedményt akar -tenni az ósdi felfogásnak, a babonának, azoknak az embereknek, akiket a -régi világ ittfelejtett s akiknek a létezése már anakronizmus? A -szkeptikus megengedi, hogy az olyan ártatlan lélekben, amilyen a -Primeroseé, igenis, elképzelhető a mély és tartósan ugyanegy lény felé -irányuló, hűséges és tiszta szerelmi érzés is, amely, ha öntudatlanul -szintén csak földi, nagyon is földi érzelem, azért nem kevésbé megható -és gyönyörködtető. - -De vajjon érdekelheti-e egy minden viszontagságot legyőző, hű -szerelemnek a története a közönségnek azt az elemét is, amelyet a mozi -már ugyancsak elkényeztetett?! Vajjon nem szisszennek-e fel azok, akik a -Flers és Caillavet szövetséget a _M. de la Palisse_ és a _Le Sire de -Vergy_ óta tisztelik, ha a régi események csúfolgatásáról híres szerzők -új darabjában egyszerre csak Héloïset a nagyon is mondaine-életet élő -apáca-növendék kackiás öltözetében látják, Abailardt pedig frakkban, de -mind a kettőt a régi komolyságában?! Vajjon nem fogja-e ezek szerelmi -regényét nagyon is édeskés históriának találni az a közönség, amelyet a -legszorgalmasabban éppen Flers és Caillavet tanítgattak arra, hogy ezen -a világon minden, de minden csak csúfolódás anyaga?! S még hozzá azt is -érezhették Flers és Caillavet, hogy ők csak legújabban kezdenek érteni a -tiszta szerelemhez, nem volna tehát csoda, ha rosszul intonálnának, -amikor a még jól meg nem tanult románcot kezdik énekelni és sokan úgy -találhatják, hogy: nini, ezek a gyakorlatlan kezdők nagyon is magas -hangból kezdték! Ők maguk vehették észre legelőször, hogy Primerosenak -és Pierrenek az ajakáról szinte csöpög a szirup. - -Hogy ezen a közönség fenn ne akadjon, a régi Flers és Caillavet nem -tagadhatták meg magukat. Nem állhatták meg, hogy Héloïseunkat és -Abailardjukat körül ne bástyázzák mindazzal, amiben közönségüknek valaha -öröme telt. Azért beállítottak a darabjukba: 1. egy paraszt-apácát, aki -csak egy szegény kis némber s akinek a feladata (és egyetlen hivatása), -azt illusztrálni, hogy ha a csuhások is emberek, viszont a legtisztább -hitű s csak a jótettnek élő ártatlan lények emellett igen közönséges -teremtések lehetnek, – 2. két arisztokratát, akik a korlátoltságot és a -rövidlátást képviselik, idősebb és ifjabb kiadásban, – 3. egy öreg -nagyúri dámát, aki a morál kérdéseiben annyira türelmes és elnéző, mint -a Pailleron finom elméjű Réville hercegnéje s szavai, ráadásul, a -nagyobb hangsúly kedvéért, olyan viharos szerelmi multat sejtetnek, -aminőt a Régence legelszántabb hölgyei élhettek, – végül, 4. egy -hasonlóképpen bölcs és hasonlóképpen még ki nem hamvadt tüzű, fölötte -eszes, javakorbeli bíborost. - -Mindez meg is teszi a hatását. De minél csípősebb ez a pikáns mártás, -annál inkább feltűnik, hogy az, amit „garníroz“, nagyon is rászorul az -ízesítésre. Minél józanabb vagy közönségesebb Primerosenak a környezete, -annál inkább feltűnik, hogy a főalakok érzelmessége mennyire hamis -hangokat ad. Azután a néző nem győz eleget csodálkozni azon, hogyan -nevelhette Primeroset ilyen tökéletes angyallá ez a minden hájjal -megkent környezet és ez a bíboros, aki minden elődje közül a legjobban -Dubois bíborosra emlékeztet. - -Ez a bíboros különben is gyanus. Minduntalan azt a kérdést juttatja a -néző eszébe, hogy vajjon nem a Montmartre brasseriejeiben töltötte-e a -fiatalságát s nemcsak a Flers és Caillavet álarc- és jelmezkölcsönző -intézetéből szerezte-e a bíborosi kalapját? Mert az igazi bíborosok nem -úgy szoktak viselkedni és kivált nem úgy szoktak beszélni, mint -Primerose bácsikája. Ha minden áron le akarja beszélni búslakodó hugát -arról, hogy a zárdába menjen, ezt még meg lehet érteni, bár (amint -láthatjuk) nincsen igaza, ha attól tart, hogy Primerosenak a zárdában -rosszabb dolga lesz, mint otthon; mert, íme, a kolostori élet -szórakozást és egy kis eledést ad Primerosenak s hamarabb megenyhíti -szerelmi bánatát, mintha csalódása után otthon a keringőző párok körül -forgolódnék, irígy szemmel nézve ezek örömét. Érthető még az is, ha a -bíboros később, amikor látja, hogy Primerose és Pierre egybekelésének -nincs komoly akadálya, egy házasító asszony buzgalmával fáradozik azon, -hogy Primerose „engedjen az élet hívó szavának“. De az igazi bíborosok -nem beszélnek olyan cinikusan, mint azok az egykori bohémek, akik valaha -a „Chat noir“-ban tették le a vizsgálatukat és nem mondanak oly -ostobaságot, hogy: „Ha valami ostobaságot kell elkövetnünk, még legjobb, -ha az Istennel követjük el, mert vele a dolgot mindíg rendbe lehet -hozni.“ Lehetnek istentelen papok; még gyilkos papok is akadnak. De -olyan papok, akik minden második szavukkal a vallás dolgait figuráznák -ki, nincsenek. Olyan bíborost, aki az Istenről viccel, Flers és -Caillavet csak a saját darabjukban láthattak. - -Az elmésség sokat kiment, de _Primerose kisasszony_ ugyancsak rászorul -erre a mentségre. Flers és Caillavet ez alkalommal egy kissé elvétették -a számításukat. Régi közönségük hűségét jobban próbára teszik, mint -valaha, mert ennek sok a jóból, amit Primerose és Pierre szavalgatnak -neki; azt a közönséget pedig, amelyet előszörre _Primerose -kisasszony_nyal akartak meghódítani, inkább megrőkönyítik, mint -elbájolják, mert ez a közönség mindjárt észreveszi, hogy bíborosuknak -lólába van. (1913 február.) - - - - -XXXIV. BERNSTEIN. Az ostrom. - -_Az ostrom_ budapesti bemutatója nagy érdeklődéssel találkozott, de ezt -az érdeklődést inkább a szerző neve keltette fel, mint maga a mű. -Budapesten, ahol a nagyközönség semmit se értékel jobban a színpadon, -mint a mozgalmat, a fordulatosságot s általában az ügyeskedést, -Bernstein igen népszerű színműíró. - -_Az ostrom_ban azt látjuk, hogy egy politikus, akit, mikor pártvezérré s -miniszterré küzdötte fel magát, erkölcsi halottá akarnak tenni -fiatalkori botlásának felkutatásával, hogyan fegyverzi le megtámadóját. -Ugy, hogy barátai körében kezdi szimatolgatni, vajjon ezek közül melyik -lehet az a rejtőzködő ellenség, aki értelmi szerzője és titokban -financiális támogatója az ellene egy zuglapban indított s nyilván -határozott céllal folytatatt sajtó-kampánynak; mikor azután az okoskodás -rávezeti, melyik barátjának áll útjában s érvényesülése kit hátráltat az -előmenetelében, ő is felkutatja ennek a barátjának multját, kövér -panamákat talál benne, megszerzi a barátja ellen szóló, megsemmisítő -bizonyítékokat, az orra alá dörgöli ezeket a barátot játszó ellenségnek -s rákényszeríti ezt, hogy pénzzel, amivel szította, szerelje le az -ellene folytatott háborút, mert ha a botrány következtében elbukik, -viszont ő is meg fogja fojtani tisztelt barátom uramat. Ez -fogcsikorgatva adja meg magát s intézkedik, hogy a zugfirkász, aki csak -eszköze volt, a biróság előtt tökéletes elégtételt adjon a -megtámadottnak. - -Itt van a darab veleje; ez a foglalatja _Az ostrom_ középső és -legérdekesebb felvonásának. - -Számoljunk le vele, micsoda életbölcsességeket tartalmaz ez a kis mese. - -Mindenekelőtt azt, hogy: aki fiatalkorában egyszer megbotlott, ettől még -igen tisztességes ember lehet, vagy legalább is: a könnyelmű ifjúból -derék ember válhatik, aki hasznos tagja a társadalomnak. Ha tehát egy -ilyen valaki harminc évi derék munkával expiálta a fiatalkori botlását, -meg kellene védelmezni attól, hogy azért a fiatalkori megtévedésért, -amelyet az érdekeltek azonnal megbocsátottak neki s amelyet -minta-élettel iparkodott elfelejtetni, harminc évi tisztes munka után is -pellengérre állíthassa akármelyik gazember. Hogy meg lehessen bélyegezni -az egész világ előtt, amelynek harminc éven át csak a javára szolgált, -meg lehessen szégyeníteni a családja előtt, amely mindent neki -köszönhet, s tönkre lehessen tenni kitartó munkásságának, harminc évi -érdemszerzésének minden eredményét, csupán azért, mert első -fiatalságában, a meggondolatlanság, a könnyelműségek idején, volt egy -negyedórája, amikor nem volt elég erős. - -Ez régi, kedves témája a költőknek is. Az élet ugyan arra tanít meg -bennünket, hogy ilyen igazságtalanság csak nagyritkán történik, mert -azok közül, akiket a rossz negyedóra megtántorított, csak igen kevésben -van annyi erő, hogy utóbb talpra tud állani, a legtöbbnél, sajnos, az -első elbotlást nyomon követi a második meg a harmadik, minthogy itt is -csak az első lépés nehéz: de amíg elvétve, kivételesen, mégis -meg-megtörténik néha ez az igazságtalanság, addig a költőnek szent joga, -hogy újra meg újra reklamálhasson annak érdekében, aki már nem csak a -bocsánatra szolgált rá, hanem azt is kiverejtékezte, hogy becsülés -illesse meg. A téma ellen tehát nem lehet semmi kifogás és ha Bernstein -véletlenül csak azzal foglalkoztatja a nézőt, hogy egy szerencsétlen -negyedóráért harminc évvel később micsoda szenvedéseket kell kiállania -az ő politikus Valjean Jánosának, olyan drámával állhatott volna elő, -aminőket a költőknél találunk. - -De Bernsteinnál ez csak a kiinduló pont. Az ő Valjean Jánosa nem -mártírja a társadalomnak; az ő hőse nem hagyja magát. S a második -életbölcsesség, mely Bernsteinnak a meséjéből kimosolyog, már ez: Segíts -magadon s az Isten is megsegít! A harmadik pedig: Legyetek okosok, mint -a kígyók! Azután: A barátod legtöbbször versenytársad is, tehát az -ellenséged, mihelyt az érdeke úgy hozza magával. Az ellenséget pedig a -maga fegyverével kell megölni. Azért, ha az ellenséged a multaddal akar -megfojtani, szép csöndben, hogy ne is gyanítsa, mit művelsz, ásd fel az -ő multját. Mérget vehetsz rá, hogy szörnyűségeket találsz benne, mert -mindenkinek vaj van a fején… amely legutolsó életbölcsesség már nem -lehet nagyon szimpátikus azok előtt, akik tudják, hogy nem csak -gazemberek vannak a világon. - -Mit cselekszik _Az ostrom_ hőse a néző szemeláttára? Gyanusítani kezdi -magában egyik barátját, de tovább is nyájasan mosolyogva szorongatja a -kezét. Míg folyvást a barát képében mutatkozik előtte, kémekkel -felkutattatja ennek az embernek multját. Megvásárolja egy megszorult -gentlemantől azokat az okiratokat, amelyek ellenségének bűnét -bizonyítják. Azután kelepcébe csalja és gáncsot vet neki. Mikor amaz -elárulja magát, gyomrozni kezdi, torkon ragadja s addig szorongatja a -gégéjét, míg amaz hanyatt vágódik s egy utolsó nyekkenéssel megadja -magát. Ekkor kiszedi a letepert ember méregfogait s végül kiemeli a -beleit: Voilà!… Tapsoljatok! - -Akármilyen elvetemedett gazemberrel bánik el, ez az „eljárás“ nem teheti -szimpátikussá előttünk. Még csak érdekessé se. Azt, hogy harminc évig -derék munkát végzett, nem láttuk, csak hallottuk, tőle magától. De hogy -sintérmunkát végez, azt látjuk; ez már előttünk történik a színpadon. -Miért érdeklődjünk hát sorsa iránt különösebben? Azért, mert nem hagyja -magát, mert furfangos, mert túljár a másiknak eszén, mert a gazemberrel -gazember módra küzd meg? – Igen – mondja Bernstein. Tehát nyilvánvaló, -hogy ez a darab: az élelmesség dicsőítése. Már pedig ez még magában véve -nem mindenkit lelkesít. - -„Bocsánat – mondhatná valaki – ezt a nagy jelenetet nem etikai -nézőpontból kell megítélni. Azért, hogy a megtámadott tisztességes ember -a gazemberrel gazember módra bánik el, vagy hogy nem húz keztyűt, mikor -a rárohanó fenevadat lesakterolja, azért ez a küzdelem, két agyafúrt -ember küzdelme, két ész párbaja, érdekes lehet, sőt a maga nemében szép -is. És minden itt dől el, hogy érdekes és szép-e az a párbaj, amelyet -Bernstein darabjában látunk?“ - -Nos, ez a küzdelem izgató hatású lehet azokra nézve, akiket izgat két -kakas viaskodásának látása is, de Bernstein _Az ostrom_ nagy jelenetében -nem igen mond többet, mint amennyit Gaboriau közöl olvasójával, mikor -Lecocq úrral valakit leálcáztat. Vagy hogy újabb példára hivatkozzunk: -Nick Carter cselekszik és beszél úgy, ahogyan _Az ostrom_ hőse, amikor -az intrikust le- és kiteríti. Ügyesen derít fel egy nem nagyon érdekes -régi eseményt, logikusan következtet és vitatkozik, el tud kerülni -minden nagyobb ízléstelenséget, de ennyi az egész; olyasmit, ami -megvilágítaná, hogy régente mi ment és most mi megy végbe a színpadon -élet-halálharcot vívók lelkében, Bernstein minél kevesebbet mond a -nézőnek. - -Igaz, a drámának van még egy másik szála is – talán főképpen azért, hogy -a nem éppen vonzó cselekvés sivárabb jeleneteinek hatását valamelyest -megenyhíthesse egy-két női szereplőnek megjelenése – de a drámának ebből -a másik szálából se fejlődnek ki érdekesebb vagy legalább olyan -jelenetek, amelyek méltán számítnak a néző szimpátiájára. Itt egy fiatal -nőről van szó, aki igaz szerelemmel szereti _Az ostrom_ öregedő hősét s -még akkor is rendületlenül hisz Méritalnak ártatlanságában, amikor ebben -már Méritalnak a gyermekei is kételkednek. Bernstein annál kevésbé tudja -megmagyarázni, hogy Renée, akit Mérital a fiának szánt, egyszerre csak -szerelmet vall neki és elárulja, hogy nem apósául, hanem férjéül kívánja -– mert amivel ez az öregedő ember a legnagyobb hatást teheti egy fiatal -nőre, a sokat emlegetett lelki kiválósága meglehetősen a színfalak közt -marad. Mérital hódító tulajdonságai közül csak éppen az eszességét hozza -a színpadra; s a néző a körmönfont Mérital igazolható, de nem éppen -gyönyörű színpadi szereplése láttán sehogy se értheti meg, hogy ha már -Renéet jobban vonzza az ötven éves ember, mint a fiatal, mért éppen ezt -az öreget választja, aki ugyancsak verejtékezik és rugdalódzik előttünk, -hogy a fiatalkori lopása titokban maradjon? Éppen ilyen bajos megérteni -a mi Méritalunkban azt a fenséget, amellyel megilletődve és -elérzékenyedve azon, hogy milyen rendületlenül bízik Renée az ő -multjának tisztaságában, önként vallja meg Renéenek – akkor, amikor a -mult feltámadó kisértetének már kitekerte a nyakát – hogy: de igen, ő -valaha vétkezett. Hogy Renéenek a szerelmét csak megerősíti ez a -nagylelkű nyíltság – mely az eszes Mérital előtt annál fölöslegesebbnek -tűnhetik fel, mert hiszen csak izgalmakat, aggodalmakat, csalódást, a -legjobb esetben is: csak rossz érzést szerezhet vele a szerelmesének – -ez már könnyebben megérthető, kivált abban a furcsa nőben, akit úgy -látszik, jobban vonzanak az öreg urak, mint az ifjúság. Ha valaki már -ilyen természettel született, nem lepheti meg az embert azzal sem, hogy -ha a nagylelkűség rohama egyebekben is krónikusan jelentkezik nála. - -A dráma tehát abban a fenséges elhatározásban kulminál, hogy a hős a -benne vakon bízó nőnek akkor vallja meg a multját, amikor már senki se -vádolja s amikor a vallomása legalább is fölöslegesnek tűnik fel és -mégis megvallja, mert szerelmesének vak bizodalmában megnyilatkozó lelki -nemessége tökéletes őszinteségre és egy kis vezeklésre kényszeríti. Ez a -bonyodalom pedig egy másik fenséges elhatározással oldódik meg: azzal, -hogy Renée most már még jobban fogja szeretni öreg szerelmesét, aki a -boldogsága kockára vetésével is képes volt a legteljesebb nyiltságra, -hogy még a hallgatásával se csalja meg azt, akit élettársául kíván. Az -egyik fenséges mozdulat nem könnyen érthető, mert Mérital előbb nem -éppen az idealizmusával tündökölt, a másik is váratlan, mert Renéenek -előbb nem igen volt módja tájékoztatnia a nézőt arról, hogy mennyi -heroizmus rejtőzik a lelkében és mindaz, amit e közt a két fenséges -gesztus között a darabban látunk, akármi, csak nem fenséges. - -És nem is lehetne egykönnyen megérteni, miért traktálja a szerző -közönségét ennyire elidegenítő, szinte visszataszító jelenetekkel, ha -nem volna ismeretes, hogy ennek az ügyes technikázással készített -darabnak megírásában Bernsteinnak a szubjektivitása is szerepelt. _Az -ostrom_ban felel azoknak, akik szemére vetették, hogy valaha -katonaszökevény volt. Ezért válik hőssé Mérital, aki ifjúságában -elbotlott s ezért annak az életbölcsességnek a hangoztatása, hogy: „Csak -lassan a váddal, mert mindenkinek vaj van a fején!“… Különös, de ez a -csunya darab: egy kissé líra. (1913 február.) - - - - -XXXV. BATAILLE. A szerelem gyermeke. - -Rantz, mikor államtitkárrá nevezik ki, szakítani akar Lianenal, akivel -tizenhét évig élt vadházasságban, mert megúnta és most már terhére is -van. Azért, miután a barátaik előtt kocsis és kofa módjára veszekedték -ki magukat, kiadja neki az útját és félmilliónyi végkielégítést küld -neki. Lianet ez kétségbeejti; ez a sok vihart látott kokott, aki hajdan -egészen közönséges hetéra volt, olyan végzetes szerelemmel szereti az -aggulni kezdő parlamenti törtetőt, hogy elkeseredésében minduntalan -medeai hangokat hallat. Van neki egy törvénytelen fia, Maurice, akinek -egy derék pincér volt az apja. Ezzel a fiúval eddig nem sokat törődött; -a tífuszában nem ápolta, Mauricenak csak a cselédlépcsőn volt szabad -feljárnia hozzá, ha hallotta, hogy az anyja egyedül van; a gondoskodása -Mauriceszal szemben arra szorítkozott, hogy ellátta pénzzel, mert ügyelt -rá, hogy a fiú érzékei kielégüléshez jussanak, de erre azután annyira -ügyelt, hogy nem győzte a lelkére kötni a fiának meg a fia babájának, -akit megindultan cirógatott, hogy buzgón szeressék egymást, hiszen ez az -egyetlen jó dolog a világon!… Bajában végre eszébe jut ez az elhanyagolt -fiú; hirtelen fölfedezi, hogy ő anya is s a fiának sírja el szerelmi -bánatát meg azt, hogy milyen olthatatlan szerelmi vágyakozással csüng -Rantzon. Mi több, azzal is megtiszteli most már a fiát, hogy egyenesen -azért megy el hozzá, hogy öngyilkosságot kisérelhessen meg nála. Ezt a -Mauricot pedig a cselédek, akik úgy látszik, kitünő pedagógusok, -rendkívül érző lelkű fiatalembernek nevelték. Nem túlságosan önérzetes -ugyan, mert nem csinál semmit, csak lóversenyre jár s abból a pénzből -él, amelyet anyja Rantztól kap, de mindenkinek vannak gyöngéi. Maurice -tehát, aki eddig úgy tudta, hogy anyja már több szerelmi -elhagyatottságát és ezen való bánatát sikerrel győzte le, miután -meggyóntatta anyját s ennek szerelmi előéletéről alaposabb és részletes -információt szerzett, – magától édes szüléjétől! – elhatározza, hogy -viszonozni fogja mamájának róla való gondoskodását s vissza fogja -szerezni neki azt a férfit, aki nélkül nem tud meglenni. - -Ezt két, nem egészen tisztes oktalansággal akarja elérni. Véletlenül -bizonyítékai vannak rá, hogy Rantz valaha, kezdő politikus korában, egy -kis lóversenycsalást követett el. Meg akarja zsarolni tehát Rantzot; ha -nem fogadja vissza a mamáját, akkor kíméletlenül leleplezi. A szerelmi -bánatában szublimissé váló Liane ugyan elcseni fiától és Rantzhoz -juttatja ezeket a kompromittáló iratokat, – minden egyébbel, amit -mostanában tőle kapott, az ékszereivel és a félmilliós csekkel -egyetemben! – de Maurice még idejében újra kezébe keríti érzelmességtől -csepegő zsarolása eszközét és neki szegzi a revolvert Rantznak. A -fenyegetőzés azonban nem hat. A viharedzett panamista bízik abban, hogy -az ilyen csekélyebb szépségfolton már nem akad fenn a világ, kineveti a -naív ifjút s Maurice kénytelen a másik revolveréhez folyamodni. Van -Rantznak egy törvénytelen leánya (ebben a darabban a törvénytelen -gyermekekből egész gyűjteményt kapunk, minden nevezetesebb megokolás, -probléma-feszegetés stb. nélkül), akit most készül férjhez adni. Ezt a -balga szűzet már korábban is érdekelte papája kedvesének a fia, de most -már olyan olthatatlan, végzetes szerelmi vággyal ég Mauriceért, mint -ennek az anyja az ő papájáért. Minden áron rá akarja kötni magát -imádottja nyakára; közvetetlenül az esküvője előtt elmegy Mauricenak a -lakására, hogy még narancsvirágostul kínálhassa fel neki magát. Azután -addig ismételgeti Mauricenak, hogy: „Tehet velem, amit akar!“… amíg -ennek eszébe jut, hogy a dühösen szerelmes leánykát is fel lehet -használni papájának a megzsarolására. A cél szentesíti az eszközöket; -mit ez a kis zsarolás, mikor a fiúi szeretet nagyszerű -megnyilvánulásáról van szó!… Minthogy ő más leányért eped, nem él vissza -a balga szűz ajándékozásával, hanem a leányt – aki előbb a kávéházban -várakozott sokáig a fatális szerelemre s most a legénylakásban cselekszi -ezt türelmesen – magánál fogja éjszakára, azután bezárja, magához veszi -a lakás kulcsát, elmegy Rantzhoz, és azt mondja neki, hogy: vagy -visszaveszi Liane mamát, vagy a leánya, mint leány, nem jön ki Maurice -lakásából. A finom Rantz erre is vállat von, azután arcába vágja -Mauricenak a származását, meg azt, hogy most is olyan ruha van rajta, -amely az ő pénzéből került ki és kiutasítja a fiatal zsarolót. Erre -Maurice térdre esik és zokogva kezd könyörögni neki, hogy ne hagyja el -az anyját. Rantz pedig, aki szembeszállott a meghurcoltatással, s akit -nem nagyon alterált a leánya sorsa sem, ezen annyira megindul, hogy azt -mondja a szegény ifjúnak: „Jöjjön!…“ Kiderül, hogy az érző szívek -versenyében ő a legérzőbb szívű, ha nem is néztük ki belőle. De – még -utóbb – az is kiderült, hogy rendkívül alkalmatlannak találja a nemes -érzésekben oly gazdag ifjút. Annyira elérzékenyedik, ha csak látja is, -hogy kénytelen eltávolítani. Azért abban állapodik meg Lianenal, akit -ismét keblére ölelt, hogy Mauricet elküldik egy braziliai bányába, -igazgatónak, huszonnyolcezer frank évi fizetéssel. (Szép üzlet lehet, -amelyet ilyen előképzettséggel igazgatnak!) Oda magával viheti a -kedvesét is, hogy ne kelljen annyira szomorkodnia, a mamájától távol. -Liane, akinek most már nincs szüksége a fiára, azon való örömében, hogy -visszakapta a férfiját, szívesen beleegyezik abba, hogy a fiát, aki -visszavezette hozzá a kedvesét, elhanyagolt s tisztességes keresetre nem -képes gyermekét, akinek a megélhetéséről előbb csak úgy gondoskodott, -hogy az utolsó gyűrűjét is visszadobta Rantznak – ezentúl nem fogja -látni többé. Helyette, vígaszul, egy nyolc éves kis fiút kap ajándékba -Rantztól, hogy a ház ne maradjon törvénytelen gyermek nélkül. Maurice -pedig könnyű szívvel mond le forrón szeretett, imádott mamájáról, mert -vele lesz a babája s végre is ez a fődolog és elfogadja a -kegyelemkenyeret attól a kipróbált vén panamistától, aki őt olyan -csunyán lefőzte, de azután mégis csak megkönyörült rajta. Nehéz volna -hamarjában megmondani, hogy ebben a _Szerelem gyermeke_ című drámában mi -több: az-e, ami utálatos is, vagy az, ami csak hazugság. Ne is keressük. - -Két jelenete mutatja a színpadot jól ismerő, ügyes drámaírót: az a -jelenet, amelyikben Rantz hajba kap Lianenal a barátaik jelenlétében, -meg az, ahol Liane Rantznak a lakásán dühöng, tör-zúz, döngeti az -ajtókat, sír, s tombol, ahogyan csak hiszterika tud. Ezt a két jelenetet -igaznak lehet találni, de egyszersmind közönségesnek is. De a darab -minden jelenete mutatja a ravasz színházi mesterembert, aki addig -ugrándozik gyorsan a cselekvés egyik fordulatától a másikhoz, -minduntalan apró meglepetésekkel traktálva a nézőt s addig beszél -terjengősen, áradozva, de a szóáradat hatalmas gördülékenységével, a -színpadi ékesszólás forró szavakat lihegő s fojtogatott indulatot mímelő -színlelt tüzével, míg végre is belopja sablonosságainak ügyes keverékét -a sokaság érdeklődésébe. (1911 december.) - - - - -XXXVI. ECHEGARAY. Őrült vagy szent. - -(Dráma 3 felvonásban, spanyolból fordította dr. Szalai Emil. Bemutató a -Vígszínházban 1898 október 11.-én.) - -Az a könnyfacsaró színdarab, melynek Echegaray az _Őrült vagy szent_ -címet adta, egy pokoli félreértésben tetőzik. Olyan félreértésben, amely -bizonyára tőke volna a bohózatirónak, de a drámaírót csak -nyugtalaníthatta. Hogy ezt a félreértést plauzibilissé tegye, José -Echegaraynak egy meglehetősen komplikált s valószínűség dolgában kissé -fogyatékos regényre, egy kivételesen jellemes, de egyszersmind -kivételesen gyöngeélméjű hősre, végül igen sok színpadi ravaszkodásra -volt szüksége, amely ravaszkodások közül még a világítási effektusok és -a „jelképies“ színpadi csoportosulások sem hiányzanak. - -Nézzük mindenekelőtt a regényt. - -A gazdag Avendano úrnak nem volt gyermeke s úgy őt, mint feleségét igen -bántotta az a gondolat, hogy kire is marad hát a kis ködmen? Annyira -bántotta őket, hogy utoljára nem tudtak kitalálni okosabbat, mint azt, -hogy: gyermeket csempésznek az Avendano-családba. Avendanoné magáénak -színlelte egy Juana nevű dajka gyermekét s Avendano úr vállalta a -dolgot. A gyermek felnőtt s ő a nagy vagyon ura; persze sejtelme sincs -róla, hogy kétszeresen is kakukfiú. Ez nem is tudódnék ki soha, de -Avendanonét furdalja az a gondolat, hogy a titok sírba szálljon vele s -kevéssel a halála előtt levelet ír annak, aki őt anyjának véli, fölfedi -ebben a levélben az igazat s ezt a kellemes meglepetést elrejti a -médaillonjába. Az igazi anya, Juana, hatalmába keríti Avendanoné -levelét, a célból, hogy halála órájában, először és utoljára, fiának -nevezhesse azt, aki őt csak egy öreg cselédnek képzeli. A levél -megszerzése abba a gyanúba keverte, hogy el akarta lopni a médaillont; -be is csukták ezért, de Juana hallgatott s megelégedett azzal, hogy fia -sohase tartotta őt bűnösnek. De íme, közeleg az utolsó óra; s Juana: -vall, sőt bizonyít a levéllel. Teszi ezt abban a föltevésben, hogy az -egész kettőjük, sőt egy pár óra mulva már egyedül a fia titka marad. -Mert ha az egész világ előtt ismeretessé válnék a dolog, ez jókora -csapás volna az ál-Avendanora; különösen most, amikor nagyobb szüksége -van a vagyonára és a presztizsére, mint eddig bármikor. Mert férjhez -akarja adni a leányát Almonze hercegné fiához s a hercegné bizony nem -egyezik bele akárminő összeköttetésbe. Már pedig a kis leány belehal, de -mindjárt, ha nem lehet azé, akit szeret. Tudja-e mindezt Juana vagy sem, -mindegy; Juana egyáltalán nem gondol rá, hogy ha ő előáll a -leleplezésével, fiának ez a kis „család elleni vétség“ aligha fog örömet -szerezni. Szóval, Juana halálát közeledni érezvén, megmutatja fiának -Avendanoné levelét s olyanformán szól „félre“, mint ahogy Nestroy hőse -szólt, távozóban, a néphez: „Meinen Namen werdet Ihr nie erfahren!… Ich -bin Kaiser Josef der Zweite!“ José Echegaray, Sardouval, azt tartja, -hogy sohase árt, ha egy drámának valamely hosszadalmas regény a -premisszuma. Amíg a cselekvést megelőző regény szép lassan, -részletenkint kitudódik, a néző érdeklődésére bizton számíthatni; s -azután a bonyodalmas, sötét mult olyan árnyékot vet máskülönben közömbös -jelenetekre is, amely csak segítségére lehet a drámai hangulatnak. -Sokkal inkább, legalább is sokkal korábban érezzük, hogy a helyzet -komoly, ha az előttünk folyó szcénára bűnnel és veszedelemmel teli mult -nehezedik, mint ha a végzet előttünk szövődik. S ebben van valami. De -hasonló esetekben igen kívánatos, hogy a bonyodalmas premisszum -elfogadható legyen s ne töltsön el bennünket eleve kételkedéssel. Az -Echegaray regényében pedig igen kevés a valószínűség. Az a lelki -szükség, amelynek Avendanoné enged, alig érthető; a Juana multját se -tudja hihetővé tenni a szerző. Mindez nem fontos, de már jellemző. Ne -felejtsük el továbbá, hogy Echegaray a többi antecendencia dolgában is -követelőző. Ha nem hisszük el, hogy Inés okvetlenül belehal, ha nem -adják Eduardohoz, nincs dráma. Ám jó. - -De ha a mult kissé homályos, ami előttünk történik, az egyre -hihetetlenebb. Echegaray így szól: Don Lorenzo Avendano a Don Quijote-ek -nemes családjából való. Csupa igazság és becsület. Et si fractus -illabatur orbis. Ez az ember, ha megtudja, hogy a nevét bitorolja, hogy -a vagyona nem illeti meg, odadobja a vagyonát és a nevét s elmegy a -bizonytalanságba, a nyomorúságba, dolgozni. Amiben még nincs semmi -lehetetlenség. Vannak ilyen emberek. A legtöbb polgártársunk ugyan, a -Don Lorenzo helyében, végső búcsút vesz haldokló anyjától, elégeti a -famózus levelet s a temetés után hallgat, mintha semmi se történt volna, -de vannak Don Quijote-ék is többen, mint képzeljük. Nem itt a hiba. - -A Don Lorenzo cselekvése mégis hihetetlen, mert Don Lorenzo le van -sujtva, kétségbe van esve s három felvonáson át folyvást a falba veri a -fejét. Olyan pipotyának látjuk, hogy tőle csak azt találnók -természetesnek, ha hallgat. Igen ám, de hisz nem olyan kis dolog ez! – -magyarázza Echegaray. Ha a kötelességét teljesíti, nemcsak az említett -javakról mond le, hanem feláldozza a gyermeke boldogságát, kiteszi magát -annak, hogy anyját börtönbe juttatja (Juana ugyanis két felvonáson át -haldoklik s a „család elleni vétség“ nem tréfa) stb. – Nos, ez -rabulisztika. Ha Don Lorenzo nemcsak jellemes, de egyszersmind normális -elméjű ember, nem olyan nehéz elszámolni a bajokkal, amelyek becsületes -eljárásából következnek. Azt fogja mondani: A kis leány nem fog meghalni -tüstént. Sőt bizonyosan túl fogja élni a csapást. Az ilyenekbe nem -halnak bele a leányok, különösen, ha szerelmük éppenséggel nem -reménytelen. Várjunk valamit a jövőtől is. S ha a párti összemegy, az is -jobb a lelkiismeretfurdalásoknál. Kérdés, csakugyan olyan boldog lenne-e -a kellemetlen Eduardoval? Némelyik leány jobban jár, ha pártában marad, -mint ha férjhez megy. A haldoklót se fogják elzárni, ha véletlenül -életben marad. És a többi. Szóval, ha lárma nélkül becsületes akar -lenni, ez nem olyan nehéz. Azért nem kell a földhöz vágnia magát. De hol -akkor a dráma, ha Don Lorenzo nem tompaelméjű s ha becsületessége nem -csak arra való, hogy szónokoljon róla? - -Elég az hozzá, Don Lorenzo két felvonáson át úgy viselkedik, hogy a -távolabb állók méltán bolondnak nézik. Tessék még elképzelni, hogy -megzavaró világítási effektusok közepett olyképpen ölelgette Juanát, -hogy messziről úgy tetszett, mintha fojtogatta volna. Ez a kisebb stílű, -kissé komikus félreértés preparálja a nagy félreértést. Család, -jóbarátok, minden lében kanálok, azt hiszik, hogy Don Lorenzo megőrült; -Don Lorenzo viszont azt hiszi, hogy családja be akarja záratni a -bolondokházába, csakhogy ne kelljen visszaadniok a nevet és a vagyont. -Ez a félreértés annyira szomorú, hogy szinte mulatságos. Mert ha Don -Lorenzo normális elméjű ember, mikor észreveszi, hogy ápolókat küldtek -hozzá az őrültekházából, nem kacag fel félig tébolyodottan, hanem -megkérdezi a feleségét, hogy: ki volt az a túlontúl figyelmes férfiú, -aki ennyire sietett gondoskodni orvosról és ápolóról? A felesége -megmondta volna neki, hogy: Don Tomas. Erre Don Lorenzo egyszerűen azt -tanácsolja Don Tomasnak, hogy jövőre ne avatkozzék a más dolgába, hanem -töltse üres idejét otthon és a dolog rendben van. Ehelyett Don Lorenzo -addig ágál, míg végül lefogják s elhurcolják az őrültek házába. Akárhogy -szörnyűködjék szerzőnk, nem nagy igazságtalanság esik rajta. - -Bohózatba illő csattanó, mely bosszant, ahelyett, hogy megrázna, -szertelen tónus, hatásvadászó jelenetezés, lázat affektáló, de -voltaképpen malomtaposáshoz hasonló mozgalmasság, lehetetlen vagy -bábszerű alakok – ki várta volna mindezt José Echegaraytól? Bele kell -nyugodnunk. Az _Őrült vagy szent_ben két-három szép mondaton kívül alig -van valami, ami eszünkbe juttatná, hogy ezt a darabot a _Nagy Galeotto_ -költője írta. - - - - -XXXVII. ECHEGARAY. Mariana. - -(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1896 december -18.-án.) - -Mariana a spanyol _Idegen nő_. Anyját, aki férjes asszony volt, -elcsábították; regényének a vége: elhagyatottság, nyomorúság, halál. -Mariana imádta az anyját; s megesküdött, mint Mrs. Clarkson, hogy anyja -balsorsáért bosszút fog állani az egész férfinemen. De nemcsak az anyját -kell megbosszulnia, hanem önmagát is. Anyja halála után visszakerült -apjához s ez a rideg ember férjhez adta őt valakihez, akit életében nem -látott soha, csak egyetlenegyszer látott: a halálban. Vőlegényével -tudniillik _per procura_ esküdött meg, s mikor először kellett volna -találkozniok, férje már halott volt: megölték párbajban, egy ballerina -miatt. Bizonyára érthető, hogy ezek után a tapasztalatok után Mariana -egy cseppet se bízik a férfiakban, s érthető az is, hogy bosszúvágyában -nagyon elgyötri a szegény Danielt, aki halálosan szerelmes belé. - -Az efféle női bosszú sohase szokott sikerülni; mert: nem jó a tűzzel -játszani, stb. Szóval Mariana maga is beleszeret Danielbe. Egy kis -híjja, hogy feleségül nem megy hozzá; ekkor azonban, fölötte nehézkesen, -két múmia segítségével kiderül, hogy Daniel Montoya fia, annak a Don -Felix d’Alfaradonak, aki Mariana anyját tönkretette. - -Mikor ez a titok kipattan, Mariana szakít Daniellel s férjhez megy Don -Pablohoz. - -Amit elmondtunk: az _Mariana_ első, második és harmadik felvonása. - -A harmadik felvonás végén a néző azt kérdi magától: - -– Az expozicióhoz tehát eljutottunk volna. De hol marad a dráma? A -negyedik felvonásban? S ha igen, miért ez a példátlanul hosszadalmas -cirkumspektus, óvatos expozició? Bizonyára Mariana rendkívüli dolgokat -fog cselekedni, mert különben a szerző nem tartotta volna szükségesnek, -hogy végső elhatározását ilyen hosszan magyarázza. - -A dráma csakugyan a negyedik felvonásban rejtőzik, s tagadhatatlan, hogy -ez a negyedik felvonás bővelkedik szép momentumokban. De akik a -kivételesen óvatos preparáció után valami rendkívülit várnak, alighanem -megcsalatkoznak. S végezetül így sóhajtanak fel: - -– Tant de bruit pour une omelette! Hát ez a sok mesterkedés, ez a sok -retorika, lázongás és mennydörgés mind csak arra való volt, hogy végre -is be kellessen érnünk a házasságtöréses drámák egy hétköznapi -sütetével? Azért kellett lélekzetvisszafojtva figyelnünk három -felvonáson át, hogy ugyanazt kapjuk, amit a _Nagy Galeotto_ban s -_Bernardo Montilla_ban már láttunk, majdnem így s minden megpróbáltatás -nélkül?! Végre is, ez a férj, aki férfiúi büszkeségében megsértődve -felmagasodik, ezek a vétkes szeretők, akik nem vétkesek, ez a szerelmes, -aki lopja a szerelmet, de egész életét odaadná a lopott csókért, meg ez -az asszony, aki szeret a halálban is, s meghal, hogy ne szeressen: -voltaképpen régi ismerőseink, s ez a párbaj, Istenem, ezt a párbajt a -harmadik kiadásban látjuk! - -A negyedik felvonásban tudniillik a következő történik: - -Mikor Mariana Don Pablonak nyújtotta a kezét, Daniel egyszerűen nem -értette meg, hogy mi történik vele. Egy perccel előbb még arról -beszéltek, hogy egymáséi lesznek s alig múlt el egy pár pillanat, íme, -Mariana kijelenti, hogy az örök Derblayhez megy nőül! Tehát ez az -asszony kegyetlen játékot űzött vele. Felháborodik, kifakad, s azzal -rohan el, hogy Marianáék meg fogják emlegetni Daniel Montoyát. Ennek a -jelenetnek persze párbaj a következése; a párbajban Daniel megsebesül, -de mire a függöny felgördül, már ki is gyógyult sebéből. - -Don Pablo és Mariana éppen most érkezett vissza az esküvőről. Mariana -nyugalmat óhajt s a spanyol Derblay nem vágódik a földhöz, de legalább -magyarázatot kér. „Tudom, hogy nem szeretsz; de hát miért jöttél hozzám -feleségül?“ Mariana megadja a magyarázatot. „Mert gyönge vagyok. Azt -akartam, hogy legyen kire támaszkodnom. Hogy legyen valakim, aki ne -engedjen elbuknom“. Don Pablo megelégszik ezzel a magyarázattal s -visszavonul. Jő Dániel; belopózott az új házasok lakásába, mindenre -kész. Valentine és Raoul kettőse. Mariana megrendül; megbán mindent: -hisz csak Danielt szereti. Amaz követeli, hogy szökjék meg vele. Mariana -már erre is kész. De ahogy az öltözteti, sürgeti, zaklatja, feltámad a -gyermekkori emléke; eszébe jut, mikor Don Felix megszöktette anyját. -Nem, soha! Beszólítja a férjét, s oda kiált neki: „Tudd meg, hogy _ezt_ -szeretem, s hogy mindig fogom szeretni…“ Don Pablo megtartja, amit -igért, s megvédi jogait. És pedig fegyverrel. Marianának meg kell -halnia, mert máskülönben a Danielé. A férfiak azután majd újra -párbajoznak. - -Ez a negyedik felvonás bizonyára érdekes, de hiába, az érdeklődés -akkorára már kimerül, mire idáig jutunk. Igaz, hogy az első három -felvonás se üres; a párbeszédek elmések, s mily megvesztegető az -Echegaray retorikája! Mégis, ez a darab sokkal bágyadtabb mint édes -testvérei, a _Nagy Galeotto_ és _Bernardo Montilla_, Nem is tett olyan -rendívüli hatást, mint amazok. - - - - -XXXVIII. VERGA. A farkas. - -(Népdráma 2 felvonásban, fordította Radó Antal. Első előadása a -Vígszínházban 1900 november 3.-án.) - -_A farkas_ szereplői bizonyára egy cseppet se szimpátikusak. Nanni, a -primo amoroso, csupa önzés és földhözragadtság; a farkas, akinek a -vérében van ez az egészséges legény, nem barátja a gyöngéd és légies -érzéseknek; s Mara, a drámai hármas egyetlen büntetlen alakja, mikor -választania kell férje és anyja között, minden habozás nélkül a férfit -választja s szinte állatias gyűlölettel fordul az anyja ellen. A -másodrendű szereplők is mind durvák, együgyűek, kérges szívűek; megannyi -csupa gyöngédtelenség, állatiasság, testi és lelki szegénység. Az egész -miliő sivár. Az istenáldotta ég alatt tisztátalan nyomorultak -majszolnak, lármáznak, bőgnek, röhögnek és fenekednek egymásra; -korlátolt elméjű, durva lelkű szegények, akik együtt élnek az -állatjaikkal s baromi munkával, izzadva, verejtékezve kaparják ki a -földből sovány ennivalójukat, miközben egész életök abban nyilvánul meg, -hogy marakodásaik, verekedéseik közepett sűrűn hányják magukra a -keresztet. A cselekvés szinte visszataszító. Egy már nem fiatal asszony -ráköti magát egy fiatal legényre, még pedig úgy, hogy a leányát -feleségül adja neki, csak azért, hogy közelebb férkőzzék hozzá; azután -nem tud meglenni a legény nélkül s mikor ez, aki csak a holmiért -házasodott meg s a holmiért járt kedvében a felesége anyjának, le akarja -rázni nyakáról a kullancsot: amaz nem tágít. A legény hiába érteti meg -vele, hogy már nem kell se testének, se lelkének, mert cinkostársa most -már csak a bűntudatot és a szégyenérzést kelti föl benne: az, aki a -tulajdon leányának a vetélytársa, még mindig remél s nem tud békén -maradni. Úgy, hogy a legényben, akit a végsőkig elkeserít helyzetének -kínossága, szégyene, utálatossága, végre is föltámad a vadállat, fölkap -egy fejszét s levágja vele az asszonyt, mint ahogy egy tehenet vágnak -le. Mindez borzalmas, visszatetsző. Visszatetsző még maga a szenvedély -is, melynek a tragikuma lelket ad az egész műnek, mert hisz ez a -szenvedély nem egy kiváló, érdekes emberé, csak egy nőstényfarkasé. -Mégis Giovanni Verga drámája hatalmas, szép és megrázó hatású s a -visszatetsző Lena asszonyban van valami, ami Phaedrára emlékeztet. - -Hatalmas a darab, mert elejétől végig igaz. Igen, ezek parasztok, és -olasz parasztok; az egész szóról-szóra megtörténhetett így, ahogy -látjuk. Így mozognak, így beszélnek, így tülekednek! se egy szó, se egy -mozdulat, motivum se, ami konvenciós volna, ami az író önkényéből -eredne. Zola, mikor naturalizmust követelt a színpadon, azt álmodhatta, -amit Verga ebben s darabban megírt. Valaki az mondta: szép, de mindez -nem művészet, csak fotográfia. Dehogy is nem művészet, dehogy -fotográfia! - -Mindez nemcsak igaz, nemcsak valószerű, hanem egyszersmind rendkívül -jellemzetes; csupa művészi elevenség, s szinte tökéletes a maga -artisztikus részében. Mennyi levegőt éreztet s e mellett mily mélyre -világít Verga néhány tömör sorban!… sehol egy henye részlet, sehol egy -fölösleges sor. Minden mondat bővíti látókörünket vagy mélyíti a hatást, -melyet a figurák ránk tesznek. Látjuk a környezetet, ahol élnek és -meghalnak, megtudjuk, mivel töltötték egész életüket, megismerjük egész -szűk lelkivilágukat, szinte azt is érezzük, miben nevelődtek s mily -elődöktől lettek. Ez már magában intenzivvé tenné a hatást, de -mindenekfölött ott az a hatalmas, mindeneket magával ragadó és mindennel -kibékítő szenvedély, mely valami csodás foszforeszcenciát ad e dráma -sötét hullámainak. És jegyezzük meg, hogy ez a szenvedély nem olyan -természet ellen való, mint némelyeknek első pillanatra tetszett. Hogy -vén asszony szenvedélyéről van szó? Miért volna Léna vénasszony? Mert -felnőtt leánya van? Hisz Olaszországban a nők igen fiatalon anyák, s -lehet, hogy Léna nem több harmincnégy évesnél. Nem, Lénát csak az élet -súlya, a sanyarú kenyér, a terhes munka, a paraszti élet öregítette meg, -s kiváltképpen a forró vér, amely ellen nem bír küzdeni. - -S e szenvedély nyilvánulása éppen olyan nagyszerű a maga szinte biblikus -egyszerűségében és elementáris voltában, mint amilyen megragadó a belőle -szerteáradó erkölcsi tanulság. Amilyen ősi a végzet, mely ezt a lobogó -vérű szegény olasz parasztasszonyt pusztulásba viszi, olyan örök -tanulságot lehel minden sor, mely e lelki sötétségben botorkáló -szerencsétlenek égbe vágyódását s földhöz ragadtságát oly komoran és -egyszersmind példázatában annyi világossággal, formájában pedig azzal a -tökéletességgel jellemzi, mely csak a latin faj íróinak a sajátsága s -ezek közül is csak a legjobbaké. - - - - -XXXIX. IBSEN. Nora. - -(Dráma 3 felvonásban, fordította Reviczky Gyula. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1889 október 4.-én.) - - -I. - -_Norá_nak az eredetiben s a német fordításban van egy második címe is, -melyet magyarul tán a _Babaszoba_ vagy a _Babavilág_ címmel lehetne -megközelíteni. A _Babaszoba_ Helmer Róbertnek az otthonát jelenti. Három -apró gyerek, meg egy nagy baba, a mamájok: ezek a Helmer baba szobájának -lakói. A legnagyobb gyerek köztük a mama, Helmer kedves kis felesége, -aki férjének, a pedáns, korrekt bankigazgatónak „pacsirtá“-ja, -„mucuská“-ja, röviden: inkább kedves játékszere, mint felesége. Drága -játékszer, mert Nora kissé sok pénzbe kerül. - -Pedig Helmerék nemrégen még szűk időket láttak. A családfő azelőtt -ügyvédkedett s bizony rosszul ment a mestersége. Mikor darabunk -kezdődik, az a szerencse éri őket, hogy Helmert egy nagy -részvénytársaság igazgatójává választja meg: a jólét és kényelem végre -beköszönt a házba. - -Éppen karácsony estéjén vagyunk. Nora a városból jön haza, ahol -meglehetősen kiköltekezte magát az ünnepi meglepetésekre. Biztatja -magát, hogy ezentúl úgyis telik: újévtől fogva járni fog a nagy fizetés -és a nagy tantième. Helmer kissé dörmög, (nagyon szelíden és sok -szeretettel) de megadja magát. Megtudjuk, hogy az adósságcsinálásról -Helmer úgy gondolkozik, mint egy bankigazgató, Nora pedig úgy, mint egy -baba. - -Váratlan vendég érkezik: Lindenné, Nora leánykori barátnője. Éppen az -ellenkezője annak, aminek Norát látjuk. Csupa komolyság, csupa öntudat, -csupa önfeláldozás, szóval: valaki, aki igen erős morális egyéniség. -Feláldozza magát anyjáért, testvéreiért, férjéért, aki az áldozatot -legkevésbé sem érdemelte meg, egész élete munka és lemondás volt s most -is, hogy özvegyen és egyedül maradt, csak azért találja üresnek és -sivárnak az életét, mert nincs kiért dolgoznia, nincs kiért lemondania. - -Nora bámulattal adózik barátnőjének, de tiltakozik az ellen, hogy amaz -őt olyannyira gyereknek nézze. Ő is képes az effélére s hogy ezt -bebizonyítsa, kikottyant Lindenné előtt egy titkot, melyet évek óta -őrzött. - -Ez a titok, mely a hiú kis baba oldalát kifúrja, az, hogy pár -esztendővel azelőtt „megmentette a férje életét“. Helmer akkor nagyon -beteg volt; az orvosok azt mondták, hogy egészségét csak a délvidék -adhatja vissza. Nora, hogy férjét megmentse, Helmer tudtán kívül kölcsön -vett ezernyolcszáz tallért s ezzel a pénzzel elutaztak Olaszországba. -(Helmer azt hiszi, hogy a pénzt Nóra apjától kapják.) Azóta Nóra a -ruhapénzéből dugdos el, hogy fizethesse a kamatokat és a törlesztéseket. - -Ennek a dolognak (és ezt Nóra csak később vallja meg Lindennének) egy -kis bibije is van. A nagy összeget egy alantas banktisztviselőtől vette -kölcsön, aki uzsoráskodásra adta magát. Ez az ember Norától azt kivánta, -hogy szerezze meg apjának a kezességét. Csakhogy Norának az apja éppen -akkor haldoklott. Ha egészséges, bizonyára aláirja (úgy halljuk róla, -hogy nem igen szokott skrupulizálni, ha egy váltót kellett aláírnia), de -Nora csak nem állíthatott be ezzel a kéréssel a halálos ágyához! A baba -nem sokat habozott, hanem odaírta az apja nevét is a kötelezvényre, ő -maga. Nem is sejti, mit cselekedett. - -Ime, a kiinduló pont. Színházi konvenció, hogy a kiinduló pont lehet -akármi, amint a szerző kívánja; itt még nem szabad akadékoskodni; kell, -hogy a szerző valamire támaszkodhassék. S bármennyire ellensége is Ibsen -a konvencióknak, ez még nem ok, hogy nála már a kiinduló pontban -megkezdjük az akadékoskodást. Az alaptételt tehát nem vitatjuk. Csak a -jellemekre nézve vonjuk le belőle következtetéseinket. - -Látnivaló, hogy Nora, ha baba, kissé norvég módra baba s mindenekelőtt -exaltált baba. Neki is megvan a maga titkolt egyénisége; érzéke van a -romantikus önfeláldozások iránt. Sőt néha áldozata is nemes indulatának, -amely meg-megtévesztette. - -De mindenekelőtt miért titkolja az egyéniségét? Mert úgy tetszett -papájának és férjének, hogy baba legyen? Honnan tudja, hogy ha a maga -valójában mutatja magát, akkor nem tetszett volna a papájának meg a -férjének? Hiszen mikor egyénisége először bontakozik ki burkából a -bámuló Helmer előtt, férje nem sokáig opponál, azonnal megvallja: „sok -igaz van abban, amit mondasz, Nora“ s később alkalmazkodik a Nora -egyéniségéhez: „ezentúl hát másképpen fogunk élni, Nora“ stb. Szóval -teljességgel nem visszautasító. Honnan tudja Nora, hogy Helmer nem -respektálta volna egyéniségét, ha korábban revelálja magát? Hogy -Helmernek ezt ki kellett volna találnia? Jól van; csakhogy Helmer ehhez -korlátoltabb, semhogy kitalálhatná felesége értékét, de azért nem -kapacitálhatatlan. Nora nem várja tőle, hogy őt meg fogja érteni? -Ennyire csak nem tartja korlátoltnak, hisz szereti? És éppen az a Nora -nagy csalódása, hogy férjét sokkal különbnek tartja, mint aminő. Tehát, -ismételjük, miért nem revelálta magát annak, akit azelőtt valóságos -romantikus hősnek tartott, mert, mint meglátjuk, romantikus elhatározást -vár tőle? Itt egy kérdőjel marad. - -Különben jegyezzük meg, a Nora babasága Ibsennél nem tiszta és világos. -Nem tekintve a kiinduló pontot, Nora előttünk szóban és cselekvésben -babának mutatkozik ugyan, de olyan babának, akinek néha a Gyp -Paulettejéhez méltó ötletei vannak. S ott, ahol Nora a maga babaságáról -nyilatkozik, azt vallja, maga sem tudja, mi volt babázásában a -természetes, a megszokott s mi a színlelt, a kedveskedő. Volt benne – -úgymond – egyik is, másik is. Mindez elég határozatlan. (Regényben talán -jellemző is lehet a dolog, de ott is bővebben kell bennünket -felvilágosítani az ilyen Zwiespalt der Naturról.) Színpadon azonban -semmiesetre sem világos. Hogy a művelt és okos nézőnek e misztikus -homályban is tisztán kell látnia? Hogy nemcsak azt kell megértenünk, -amit a személyek mondanak, hanem azt is, amit elhallgatnak? Bene. Hanem -azért kissé sok rébuszt ad fel. - -Még egy kérdőjel. S ezt a Nora „egyéniségé“-nek első nyilvánulásához -tesszük. Oh, teljességgel respektáljuk a Nora egyéniségének összes -jogait! Sőt szívesen igazat adunk Ibsennek mindabban, amit a nőkérdésre -vonatkozólag mond. Megadjuk, hogy a nő egyéniségét ugyanazok a jogok -illetik meg, mint a férfiét; de… ennek a női egyéniségnek is csak -respektálnia kell a másik ember egyéniségét. Itt a Helmerét. E másik -egyéniségnek éppen úgy joga van visszautasítani, mint amannak meghozni -az áldozatot. A szabályok és a betű szerinti törvények emberéről -föltehető, hogy az élet nem kell neki ezen az áron. A pia fraus mégis -csak fraus marad. Igaz, hogy Nora a szeretet jogán cselekszik, mely – a -drámában bizonyára – mindenekfelett való jog, de bárha nemes, nagylelkű -cselekedetében a peccadille még oly parányi is, azért mégis csak hibát -követett el férje ellen, mert a házasságnak éppen amaz ideális felfogása -szerint, melyre Ibsen figyelmünket irányítja – ebben a szövetségben -nincs helye semmi áltatásnak. Leborulunk Norának a hibája előtt; de -egyéniségének emez első megnyilatkozása még nem biztosít neki -felsőbbséget amannak az egyéniségével szemben. - -Különben, – siessünk megállapítani – a paragrafusok emberére, akivel -Ibsen igen mostohán bánt el, nem a legszebb világot veti, hogy elfogadja -az olaszországi utat. Helmer azt hiszi, hogy Nora apjának a pénzén -utaznak. Pedig erről az emberről Helmer (s jegyezzük meg: Nora előtt) -többször is bizonyos megítéléssel s határozott morális felsőbbséggel -beszél. Olyan természetesnek találja a pénzét elfogadni? Mindez csak a -Helmer lelki szegénységét karakterizálja – így felelnek az -Ibsen-rajongók. De ha Helmer ilyen mértéktelenül rászolgál a biblia -gyöngédségére: hogy-hogy nincsenek Norának kételyei, hogyan várhatja -tőle a Ferréolok és a Szegény ifjúk hőstettét? Nora maga a bizalom, mert -maga a szeretet, mondhatná valaki. Helyes, de ha előbb ennyire vak, -miért lát később, egyszerre, pythonissa szemmel, ibseni szemmel, -szeretnők mondani, mélyrehatóan, keresztül a szeretett ember lelkének -ködein? Hogy Nora szeme fölnyíljék, Helmernek nagyot kell vétkeznie -ellene; mint később látjuk, az, amit Helmer tesz, nem olyan szörnyen -rettenetes. Buta és hitvány fölgerjedésnek enged, annyi igaz, de -cselekvése nem rosszabb, nem jobban kiábrándító, mint nyolc év óta -bármelyik lépése. - -És, mint megjegyeztük, mintha Nora kissé rászedettje is volna nagy -áldozatának. Az a föltétlen bizonyosság, mellyel hízeleg magának, hogy -férjének az életét megmentette, kissé egoista gondolkozásra vall. -Istenem, az orvosok nem éppen csalhatatlanok; lehet, hogy Helmer életben -maradt volna a délvidék nélkül is. Bizonyos, hogy azért a Nora -áldozatának megmarad az értéke, mert erre nézve még az eredmény is -közömbös; de Nora nem szerzett vele kétségtelen jogot: ezt az életet úgy -úgy tekinteni, mint amelyet ő tartott meg, mint amely tehát némi részben -az ő tulajdona. A Helmer élete őt sem többé, sem kevésbé nem illeti meg, -mint bármelyik férjé megilleti a hitestársat. A norvég baba egy kissé -túlságos mértékben tulajdonít hathatósságot az emberi cselekedeteknek. - -Mindezt – ezzel kezdtük – nem vesszük zokon, csak azért soroltuk elő, -hogy joggal mondhassuk exaltáltnak. - -Ami a hamisítás tényét illeti: senki sem veszi ezt komolyan a mi kis -norvég babánktól. „Trallala“, hisz ez oly természetes! Ez a trallala -többet mond minden megokolásnál s a vén bírák készséggel rakják a szép -kis Nora lábához a legtökéletesebb abszoluciót. Vagy utóbb: „A -törvényekben benne kell lenni, hogy a nő megmenthesse férje életét s -kímélhesse haldokló apját.“ Bravó, ez többet ér Cicero egyik-másik -védőbeszédénél. Sőt, úgy hiszem, Nora esete a jus strictum szempontjából -sem olyan nagyon veszedelmes. De ha veszedelmes volna is, mit nekünk a -jog! Ha úgy tetszik, Ibsennel együtt a code pénal-okra is megharagszunk -egy kicsit. Elsóhajtjuk, hogy ha a büntetőjogi teóriák közt inkább a -felelősség, a beszámítás, az akaratszabadság dominál a rideg retorzió -elmélete fölött: miért nincs a kodexnek paragrafusa a mókuskákra is? -Például ilyen: „térdig érő szőke hajjal, cseresnyeajakkal, égi kék -szemmel hamisítani szabad, az illendőség határai között“. Sőt alkalmat -szerezhetünk annak az ötletnek a megkockáztatására is, hogy ha a büntető -törvénykönyv külön intézkedik a gyermekekről, külön kellene intézkednie -az asszonyokról is. Mert ha a köznézet tagadja a nők szellemi és -akaratbeli képességeinek a férfiéval való egyenrangúságát, akkor másnak -kell lennie rájok nézve a büntetőjogi beszámításnak is. (Mi persze, -Ibsennel együtt, nem tagadjuk az egyenrangúságot, ha a beszámítást -másképpen követeljük is.) És szerét ejthetjük keveselni, kicsinyelni és -ironizálni a kodexek összes enyhítő paragrafusait. - -Kár, hogy Nora _maga is_ célozgat arra, hogy a törvénynek egy más dolga -volna az „indító okokkal“. Ah, kedves kis norvég baba, ez már nem az ön -hangja! A hang Jákobé! Szerény kis ruhácskája alól, mellyel oly kedvesen -takarékoskodott, az északi prédikátor, a mogorva puritán lólába kandikál -ki. Kedves kis norvég baba, felelje annak, akitől ezt a frázist -hallotta: „oh, ez messzire vezetne!“ Ám, vicceljük a kodexeket, de ne -gyújtogassuk meg őket, mert bizony isten, kell valamit a helyükbe tenni -s ezt a valamit nem olyan könnyű megtalálni. A dolgok rendje ellen nincs -mit ágálni! - -De hagyjuk a kodexeket. Nora diadalmasan tarantelláz el közöttük; s még -csak egy kérdőjelünk marad. - -Miért nem vallja be férjének a dolgot, később, nyolc esztendeig? Hisz -tudjuk, hogy a hamisítással nem sokat gondol. De végre is, egy kis -peccadillet követett el férje ellen; titka van előtte, áltatta, miért? S -azután ott a materiális teher is, a törlesztés. Ha férje tudna a -teherről, bizonyára sietne lesegíteni a Nora nyakáról. - -Ibsen erre kettőt felel. Sokat, tehát keveset. - -Egyik, hogy Norának hiúsága, vagy mondjuk büszkesége az, hogy férje ne -tudjon áldozatáról s hogy a terhet ő maga viselje. - -Másik, hogy férje sokkal merevebb, sokkal ridegebb ember, semhogy Nora -ezt a szabálytalanságot meg merné vallani. - -Az első felelet nem állhat meg. Nora maga sem tart rá, hogy a dolog -örökre titok maradjon. Majd egyszer elmondja, ha nem lesz ilyen csinos, -mint most. S ezt az ötletét is bolondságnak nevezi. Ha elmondhatja húsz -év mulva, ez nem olyan erős ok, hogy hét-nyolc év multán titokban -tartsa. Az pedig, hogy a terhet maga akarja viselni, fikció. Az a -törlesztés mindenképpen egy zsebből telik. Ha Nora nem duggatja el a -ruhapénzből, hanem bevallja az állapotot, Helmer kifizeti az adósságot s -a szűk háztartásból – kevesebb telik ruhapénzre. S ha neki öröm férjéért -valamit tenni (annak a pénzén): miért nem szerezhetné meg Helmernek azt -az örömet, hogy ez ne a sokat hibáztatott após emlékének köszönje, hanem -önmaga szolgálja meg gyógyulását? - -A másik ok erősebb. De itt megint kérdőjel ágaskodik előttünk, ugyanaz, -mint előbb, csakhogy kövérebben. - -Ha Nora olyan rideg üzletembernek tartja Helmert, hogy ezt az apróságot -(mert az ő szemében az) nem meri neki megvallani: hogyan remélheti ettől -az embertől, hogy ha majd a játék a tűzzel komollyá válik: Kettős -Könyvvitel úr helyette a lángok közé fog ugrani? - -Hiszen, igaz, vannak ilyen apró ellentmondások egy nő, pláne egy baba -lelkében s ki tudná körvonalozni, milyennek képzeli a szerető asszony a -szeretett férfit, ha ez az utolsó fajankó is; de a drámában az ilyen -ellentmondásoknak csak akkor van értékük, ha hatásuk van, ha élükre, ha -szembe vannak állítva. (Míg a dolog Ibsennél zavaros.) S bizony ennél az -esetnél is jobb, ha az a női lélek a drámában csak egy vágányon halad -célja felé. Azért nem tudjuk hibáztatni azokat a bourgeoiskat, akik azt -vallják: szereti, tehát vallania kell. Előbb vagy utóbb. - -De Nora nem vallja meg sem előbb, sem utóbb. - -Most már lássuk, hogyan fejleszti a fonalat Ibsen s hogyan vágja ketté. -Mint Nagy Sándor vágja ketté, de ketté vágja. - - -II. - -Nora története egy pár nap alatt zajlik le. Karácsonykor látjuk először -a babaszobában, s az újév már nem találja Helmer lakásán. Epizód nincs a -darabban. A két főszereplőn kívül még csak három alakkal ismerkedünk -meg, akik csakis akkor foglalják le érdeklődésünket, amikor valójában -beleavatkoznak Nora sorsába. - -(Rank búcsúzó-jelenete volna a kivétel; de ez sem fölösleges; -ünnepélyesebbé, komorabbá teszi Nora leszámolását férjével.) - -Úgy maguknak az alakoknak, mint szereplésüknek Nora életében, nagyon -különböző értékük van ránk nézve; míg Lindenné és Günther szereplése -elhatározó, a Ranké jelentéktelen, s míg ennek az alakjában sok a -költött s a banálisan költött, amazoktól _Norá_nak legbrillánsabb, -legegyszerűbb, legigazabb sorait halljuk. De mindannyian megegyeznek -abban, hogy mindjárt diszkréten osonnak el előlünk, mihelyest Nora -ügyében elvégezték a dolgukat. Mellesleg szólva, fényes jele az Ibsen -szublimis _drámaírói érzékének;_ másutt alkalmunk lesz rámutatni, hogy e -kiváló érzék nem nyert kellő kifejlődést Ibsennek a technikájában; mert -jelenetezése néhol meglepően tétova, szeszélyes. Ámbár vigyázzunk, ez a -quaker néha keresetten félszeg és szögletes. - -Minthogy tehát a másodrangú szereplők csupán ott és akként mutatkoznak, -ahol és amint a _Nora_ ügyébe beleavatkoznak: teljes képet adhatunk a -drámáról úgy is, ha tisztán a hősnő történetével foglalkozunk. - -Lindenné megkéri Norát, hogy szerezzen neki irodai munkát. Helmernek -módja van hivatalokat osztogatni; mint új bankigazgató, éppen rostálni -akarja a társaság személyzetét. Meg is igéri Norának, hogy alkalmazza -Lindennét; egy bizonyos Günther helyét szánta neki. Ez a Günther rovott -multú ember; valaha hamisítást követett el; azóta újra kezdte az életet, -de nem nagyon biztató módon. Gyanus pénzüzletekkel foglalkozik, egy -kissé (nem nagyban) uzsorával is. S ezért kifelé áll szekerének a rúdja -a hivatalból. Helmernek nem ez a legnagyobb kifogása ellene, hanem az, -hogy valaha jó lábon állottak. Alkalmatlan neki. Ismételjük, Ibsen kissé -mostohán bánik Helmerrel; nagyon erősködik, hogy sorsát megérdemelje. -Pedig hiába; mert ha Helmer százszor megérdemli is, Norának, mikor házi -tűzhelyét elhagyja, csak akkor adunk igazat, ha elég hatalmasnak -találjuk a célt, amiért elhagyja. Ah, ez a cél! Hiszen ha sejtőnek! De -nem is álmodjuk végig! - -Megtudjuk, hogy a megrendült állású Günther ugyanaz, aki Norának a hamis -aláírásra pénzt kölcsönzött. Ez az ember tehát markában tartja a még -gyanútlan Norát. És él is a hatalmával. Meg akar maradni a banknál; nem -annyira a fizetésért, mint inkább a tisztességért. Cseperedő gyerekei -vannak; rehabilitációra vágyik; ha elcsapják, visszaesik a sárba, tehát -küzdeni fog s élni a fegyverével. Günther négyszer jelenik meg előttünk, -míg végre élére állítja Nora előtt az alternatívát; pedig mindig -ugyanazt akarja s ezt mindjárt az első alkalommal is kifejezi. Ez egy -_Norá_nak ama technikai félszegségei közül, melyekre céloztunk. Francia -drámaíró, például Sardou ezt egyetlen jelenetben intézte volna el. Igaz, -hogy a francia drámaíró nem is habozott volna Güntherben közönséges -tucat-gazembert mutatni be, simán és szellemesen. Ibsen távol jár ettől -a banalitástól. Az ő embere nem sötét fantóm, hanem érthető pária. -Inkább elveszett, mint megromlott ember, aki ha az élet kevésbé mostoha -iránta, talán tisztességes maradt volna. S éppen azért kell ennyiszer -megjelennie előttünk, hogy ne legyen kénytelen Norával szemben -kegyetlenebbnek lenni, mint amennyire (a maga szempontjából) a szükség -kívánja. - -Ibsennek különben még egy másik oka is volt rá, hogy Güntherrel ilyen -sok ostyában adassa be Norának a keserű pilulát. És pedig az, hogy -jobban megfigyelhessük Norának a színeváltozását. - -Nora, mikor Günther megérteti vele, hogy miért tartja a hatalmában, alig -akarja hinni a dolgot. Hogy ő olyan nagy hibát követett volna el, mikor -megmentette a férje életét, s megkímélte haldokló atyját az -aggodalomtól! De azért a baba mégis csak megilletődik. Az ember azt -hinné, hogy ha valaha, végre előáll a titkával, s megmondja férjének, -hogy fenyegetik azért az ártatlanságért, amit jó szándékból cselekedett; -segítsen az állapoton. Annyit már sejthet, minden babasága mellett is, -hogy a dolog nem tréfa, vagy ha tréfa, ideje a tréfának véget vetni. Az -áldozattal nincs ok tovább is büszkélkedni, mert íme hátulütője is van a -dolognak. Hogy sejti a helyzet komolyságát, mutatja az, hogy tart tőle, -mit mondana hozzá Helmer! Minél inkább tart tőle, annál inkább szólnia -kellene. Nem teszi, egyszerűen protegálja Günthert. Helmer udvarias és -hideg, mint maga a bank. Az újabb ostromra azután Helmer bővebben -nyilatkozik Güntherről. Ez az ember hamisított, de nem tartott -nyilvánosan bűnvallást, hanem kibúvót keresett; tehát folytonosan -hazudott; álarcot viselt, képmutatóskodott a családjában, a gyermekei -előtt – az ördögbe! csak nem mulattathatta a gyermekeit a hamisítása -történetével?! – hazugsággal mételyezte be a levegőt, melyet gyerekei -szívtak stb. Az ilyen ember – úgy véli Helmer – szükségképpen megmérgezi -a házát, depraválja a gyermekeit. - -Nora megrémül. De magunk is. Ilyet csak Skandináviában mondhat komolyan -az ember. Ha ezután nem vall Nora, azt már valahogy meg tudjuk érteni. -De annál inkább valljuk, hogy; debuisset pridem. Ha Nora előbb áll elő a -titokkal, Helmernek aligha fordulnak meg a fejében ilyen karakán, -skandináv ideák. - -A második felvonásban Nora kétségbeesett lépésre szánja el magát. Hogy -kifizethesse Günthernek az adósságot, kölcsön akarja venni az ehhez -szükséges összeget egy barátjától. Ezt a lépését nem sikerül egészen -megértenünk. Menekülést nem várhat ettől a tervtől, mert Günther már -előbb kijelentette, hogy nem kell pénz, hanem hivatal és emelkedés, s -hogy a hamis aláírástól a pénzért sem akar megválni. Mindegy; az egészen -természetes, hogy ettől a tehertől szabadulni akar; csak a drámaiság -nézőpontjából óhajtanók, ha Nora menekülni s nem csak lelkiismeretét -megnyugtatni igyekeznék. Arra, ami következik, nem Norának, hanem -Ibsennek volt szüksége. - -Nora Rank doktorra gondol, házuknak legjobb barátjára s mindennapos -vendégére. Ez a doktor agglegény és vagyonos ember, aki ha tudná Norának -a zavarát, bizonyára boldog volna, hogy szolgálatot tehet neki. Csak az -a bökkenő, hogy a doktor a gerincagybetegek légies, lemondó s diszkrét -szerelmével tiszteli meg a szép asszonyt, akinek tűzhelye mellett (csak -úgy távolról) melegedni szokott, s ezt Nora tudja. Nos, a derék Rank, -akinek nincs egyéb hibája, minthogy túlságos hangsúllyal jósolgatja -közeli halálát, – ami csak északon lehet jó ízlés – Rank azt az -ügyetlenséget követi el, hogy éppen akkor, mikor Nora hozzá akar -folyamodni, bevallja földöntúli szerelmét. Norának torkán akad a kérés. -Nora magatartása itt gyönyörű, az egész jelenet olyan szobrietással, -annyi delikatesszel van írva, hogy el vagyunk ragadtatva, de legyünk -őszinték, Rank kissé diszgusztál s elveszi a kedvünket. - -Rankban, mint a _Hazajáró lelkek_ Oswaldjában, Ibsen az öröklés -rettenetességét akarja szemünk elé állítani. Ez a téma kedves -vesszőparipája, mint Zolának, a nagy nyugotinak. Mindegyik alakjánál -inszisztál ebben a pontban, (így Noránál is) hogy a bibliai -„hetediziglen“-t dokumentálja s hogy olcsó bizonyítékaival ránk -ijesszen. Ha nem volna északiasan komoly, azt hinnők, csúfolódik velünk. -Mert ez a bizonyítgatás puszta játék, mely éppen olyan könnyű, mint -fiktiv, hogy ne mondjuk: hazug. Ime Rank. Elpanaszolja: mily -rettenetesen bűnhődik apjának hadnagykori víg napjaiért, mily ijesztő -bizonyossággal lakol az ős bűnéért, ő, az ártatlan ivadék. - -Úgy hiszem, hogy ha Ranknak álmában megjelennék apja szelleme, az -ex-hadnagy ilyen formán szólna fiához: - -– Igazságtalan vagy irántam. Mert ha olyan bizonyosan ki tudod -számítani, hogy az én kicsapongásaim az ok s a te betegséged a -következmény, tekintetbe kellene venned, hogy én is örököltem a véremet. -Ártatlan áldozat voltam én is; a te bajodnak nem első okozója, hanem -csak szállítója. Hogy én kicsapongó voltam, az nem az én hibám, hanem -logikai következménye annak, hogy negyedik öregapám, a generális, igen -szerette a szép lányokat. Ezt mi a túlvilágon világosan tudjuk. Én nem -ítélem el szegényt, mert ő viszont a nagyapjától örökölte a bajt, aki -maga is ártatlan volt a dologban, mert olyan mamától született, aki -bizonyos időben kiesett a kocsijából s az ijedségbe belebetegedett. -Különben, hidd el, mindnyájan örökölünk valamit: ki erre, ki amarra a -betegségre és bűnre örökli a hajlandóságot. De a természet jóságos s -minden új generációnál igyekszik kikorrigálni a hibát, mindegyik félnek -a jó tulajdonságaiból foldozgatva ki a jövevényt. Egyik persze jobban -jár, mint a másik. Azért mégis csak kockajáték az élet minden -újszülöttnek. Lásd, az ezrednél volt nálunk egy kapitány, aki még -nagyobb korhely volt, mint én; és ennek a fia (serfőző Christiániában) -valóságos dromedár, akit majd külön kell agyonverni. A szárnysegéd meg -szörnyen szolíd, robusztus ember volt; tavaly halt meg a fia mint irnok -tüdővészben. Az ezredes fia még ennyire se vitte; félesztendős korában -pusztult el agykéreggyuladásban; pedig az apja se nem ivott, se nem -dorbézolt, ma is él a feleségével valahol a sarkvidéken, mind a ketten -kilencvenesek. Látod, neked van egy nagy előnyöd a tüdővészes fiú -fölött; nemcsak hogy tovább vitted (végre is negyvenkét esztendő is -valami), de te, mint doktor jobban megismerkedhettél a halállal, aki nem -olyan szörnyű legény, mint festik. Megtanulhattad, hogy meghalni (ránk, -magunkra nézve) sem nem jó, sem nem rossz, s hogy néha az nyer, aki a -rövidebbet húzza. Hadnagyi szavamra, csak az írók félnek a haláltól. - -És hozzáfűzhetné, az írókról szólva, hogy az öröklés szörnyű -jelenségeinek ez a kipécézése a lehető legcsúnyább lutri, mert hamis -játék. A természet hieroglifáiban nem olyan könnyű olvasni, hogy -mindjárt bizonyítgatni lehessen velök. Az emberi dokumentumokban olvasni -nem tanít meg semmi paleográfia. S ez a hamis játék különösen feltűnő az -olyan írónál, aki elindul az igazságot keresni – miféle igazságot? a -bölcsek kövét? – amint Don Quijote elindul az elnyomottakat védelmezni s -amint Pickwick útra kel embert szeretni. - -De térjünk vissza Norához. - -Nora nem talál kibúvót, Günther megkísérli a legvégsőt. Az áruló sorok -ott hevernek Helmer levélszekrényében, melyhez csak neki magának van -kulcsa. Norának minden igyekezete az, hogy Helmer a szekrényt ne nyissa -ki mindaddig, míg Lindenné valami expedienst nem talál. - -Következik egy jelenet, mely majdnem annyira önkényes, mint banális. -Nora „életre-halálra“ táncolja a tarantellát, szilajul és -kétségbeesetten, hogy lefoglalja Helmert. Mindez teatrális és hatásos. -Régi, de biztos: a vén tyúkokból készül a legjobb leves. Semmi kifogás. -Csakhogy Sardou, aki pedig nem ellensége a konvencióknak, aligha -méltóztatott volna megírni a jelenetet. Öreg színpadi tréfa ez, _Marie -Tudor_ vagy _Marion Delorme_ stílusban. Azonkívül kissé kényes tréfa is. -Hagyján az ötlet (ámbár Nora csak nem reméli, hogy egy egész nap -táncolva fogja férjét lefoglalni? ehhez a _Háromcsőrű kacsa_ -polgármestere kellene; egy-két perc pedig nem határoz), hagyján az -ötlet, de ez a nagy bizalom a színpadban? Ez a tapogatózó drámaíró -tévedése, aki látja ugyan maga előtt az alakjait, de úgy, amint élnek s -nem úgy, amint a színpadon mozognak. Ha _Nora_ személyesítője magában a -táncban nem tudja kifejezni az alak báját és varázsát, a hatás könnyen -az író ellen fordulhat. - -De ha Sardounak nem méltóztatott volna megcsinálnia a -tarantella-szcénát, a harmadik felvonás első jelenetét – Lindenné és -Günther között – sohase tudta volna megírni. A két hajótörött -szövetségkötése a legmagasabb rendű dolgok közé tartozik, melyeket -színpadon láthatni. A maga egyszerűségében a legnemesebb fajta chef -d’oeuvre a chef d’oeuvreben. - -Lindenné és Günther valaha szerették egymást, csak a sors kegyetlensége -választotta el őket. Az ilyesmi sohasem múlik el egészen. A régi érzés -árnya, a szánalom az elbukott iránt, meg a hit, hogy ezt az embert még -meg lehet menteni: megtermik gyümölcsüket a Lindenné termékeny, -tettrekész lelkében. „Természetében van az áldás, mint az elemeknek“, -ahogy Shakspere mondja Desdemonáról. És itt Lindennének kettős -önfeláldozásra nyílik alkalma, azonkívül, hogy lesz mivel betöltenie -életének ürességét. (Nem én mondom, a puritán mondja.) Günther vele, -mellette új életet kezdhet, és Nora is visszakaphatja a veszedelmes -aláírást. Günther megörül az ajánlatnak. Ahogy Lindenné megkínálja a -kezével, abban van valami evangéliumi. Mindez gyönyörű, csakhogy… - -Igen, megint van egy „csakhogy.“ Ibsen itt olyan nagyot bonyolít a -csomón, hogy majdnem megoldja akarata ellenére. Mert hisz most már csak -materiális akadálya van a Nora szabadulásának. A levél abban a -szekrényben. (Hogy is nem lopják el azt a szekrényt mindenestől?!) -Norának pedig nem szabad menekülnie; hol volna akkor a dráma? De Ibsen -azt sem engedhette, hogy a katasztrófát csak egy materiális dolog idézze -elő. S azért itt egyet fordít a dolgon. - -A levelet Günther vissza akarja kérni Helmertől olvasatlanul. Lindenné -erre azt mondja: „Nem, jobb lesz, ha a levél megérkezik. Hadd -magyarázzák ki magukat.“ – Lindenné okos asszony, s a szándék bölcs. De -Nora szeretné megsemmisítve látni a levelet s Lindenné, a jó barát, -eddig szintén így gondolta. Úgy látszik, meg van írva, hogy a jó barát -legyen az, aki a legjobban serénykedik a családi katasztrófák -előidézésén. - -Elérkeztünk a nagy jelenethez. - - -III. - -Az áruló levél megérkezett rendeltetése helyére. Kettős Könyvvitel úr, -aki eddig olyan síma, olyan helyes volt, mint azok az újdonatúj -bankjegyek, melyeknek immár parancsnokává lett, a nyájas Helmer kiront -dolgozószobájából mókuskájához, és ilyenforma brutális szavakra fakad: - -– Boldogtalan! Mit cselekedtél?! Oh, mily borzasztó ébredés! Nyolc -esztendeig szememfénye volt, és mit kellett megérnem! Nyolc évi -képmutatás, hazugság! Megmételyezte a levegőt, amelyet gyermekeim -beleheltek… És nemcsak a hazugság, de a bűntett is!… Tönkretettél, el -vagyok veszve: Ennek a gazembernek a karmaiból ki nem szabadulhatok!… És -ha meghalnál is, az sem segítene rajtam. Gyanusítanának, hogy bűntársad -voltam!… Itt maradsz a házamban, de a gyermekeimet nem nevelheted többé! - -Nora csak néz. - -Biz ezek kemény szavak, Helmer úr. Ibsen ugyan előre készített önnek egy -mentséget, azt, hogy ön most nincs normális állapotban. A jelmezbálon -kissé mámorossá lett, az imént egy kis érzéki fölindulást állott ki, s -barátjának a pártija is fölizgathatta. Ilyenkor az ember hamarább -heveskedik. Hanem azért mégis nagyon kemény szavak ezek, Helmer úr, -különösen az olyan szerelmes férj szájában, aminőnek az imént -mutatkozott. Gyávaságát, önzését és szívtelenségét legalább -leleplezhette volna egy kissé; attól még nagyon haszontalan ember -maradhatna. Ismételjük, Ibsen nagyon mostohán bánt önnel, csak azért, -hogy a Nora elhatározó lépését előkészíthesse. De így meg azt nem -értjük, hogy tudott ön ezzel a természettel nyolc esztendeig olyan -korrekt maradni?! Hogy esett az, hogy ez a jókora brutalitás mindeddig -semmi életjelt sem adott?! – Menjünk tovább. - -Günther visszaküldte a hamis aláírást. Helmer föllélegzik. A megrémült -állat abbahagyja az üvöltözést; s a korlátolt ember alantas öröme -valóságos áradozásban tör ki. Kitárja karját, mindent megbocsát. - -Erre Nora ilyenformán felel: - -– Köszönöm a bocsánatodat. Ülj le. Beszélni valónk van. Nyolc éve -vagyunk férj és feleség. Nem tűnik fel előtted, hogy azóta most -beszélünk először egymással komolyan?… Te engemet sohasem szerettél, -csak örömet okozott neked, hogy belém voltál bódulva… Nagyot vétettél -irányomban… Bábuja voltam a papának is, bábud voltam neked is; igaz, -hogy nekem is megvoltak a bábuim, a gyermekeim… Nem voltam boldog, csak -hittem, hogy boldog vagyok… Vidám voltam, de nem boldog. - -Álljunk meg egy kicsit. Előbb, mikor a szegény kis norvég baba csak néz, -mialatt a másik ágál, és megint csak néz, kerekre nyílt szemmel, mintha -nem hinne látásának, mintha meg akarna győződni róla, hogy azt az embert -látja-e, akitől nyolc év alatt három gyermeke született? – Ibsen már -megkapott bennünket. Itt meg már éppen közel vagyunk az elragadtatáshoz. -Az a mozdulat, mellyel Nora, mikor már végképpen fölnyílt a szeme, leül -komolykodni, hogy a mélységes csalódásán érzett keserűséget -madárfejecskéje minden logikájával meghányja-vesse férje előtt – oly -szép és oly igaz! S nagyon természetes az is, amivel kezdi. Azt -mondhatnók ugyan neki: – Kedves kis Nora, ha ön nyolc esztendeig azt -hitte, hogy boldog, akkor ön csakugyan boldog is volt. Fájdalom, az -illúziók emez árnyékvilágában nem jut osztályrészünkül másféle -boldogság, csak az, hogy időnkint boldogoknak képzeljük magunkat. És már -kivételesen boldog az, akinek szép rész jut ezekből az illúziókból. -Önnek nincs igaza, ha a multat is panaszolja. Elég baja van önnek a -jelennel. Átkozza ezt. - -Mindegy. A jelenet gyönyörű. Annál inkább, mert Nora igazságtalansága a -mult iránt nagyon is érthető. Mikor valakit olyan nagy keserűség ér, -mint amilyen a szegény kis norvég babát érte, akkor könnyen azt képzeli, -hogy fájdalma nem fér el a jelen szűk medrébe, hogy keserűsége kezdet -nélkül való és véget nem érő, hogy szíve, mióta dobog, üldözöttje volt a -sorsnak; ilyenkor könnyen úgy rémlik, hogy a boldog órák mindössze is -csak boldog percek voltak. Ez igaz, az egész nagyon szép, siessünk -gyönyörködni benne. Mert haj, a mi örömünkről is mindjárt kiderül, hogy -illúzióban ringattuk magunkat, mikor tartósabbnak reméltük. - -Helmer mentegetőzik. És mentségében sok az elfogadható. Elítéli magát -felindulásáért, hivatkozik az enyhítő körülményekre; emlékezteti Norát, -hogy sohasem mutatta, mintha másféle életre vágynék; sőt ígéri -jóakaratát, hogy ezentúl minden úgy lesz, amint Nora kívánja. - -Valamivel lejebb, mint Skandináviában, valami olyan országban, ahol az -elhatározások ingadozóbbak s az akarat gyöngébb mint odafönn, a baba, -valami kedves kis Frou-Frou, itt már megadná magát. Végre is a fájdalom -kemény volt, de első és talán utolsó. Olyan kedvesen fogadkozik ez az -ember, aki azonkívül férj is s aki nyolc esztendeig mindig gyöngéd és -figyelmes volt. Azután meg ebből a férjből szerető is szól, akit a mi -babánk sokáig nagyon szeretett. Frou-Frou talán már itt megadná magát. - -De lehet, hogy Frou-Frout is rágalmazzuk, hogy ez nagyon közönséges -gondolkodás; s Ibsen azt mondhatná, hogy az ilyen asszonyokról nem -érdemes drámát írni. Sőt bizonyos az is, hogy a mi kis norvég babánktól -egészen más elhatározást várunk. Valami eredetit, valami ideálist, -valami északit. - -Nora azt válaszolja Helmernek: - -– Hiába. Nem hiszek neked többé. S én azon vagyok, hogy új életet -kezdjek; nevelni akarom magamat. Te nem vagy az az ember, aki engem -nevelhetnél. Magamnak kell hozzálátnom. És ezért elhagylak. - -Patvarba, ez az ötlet már ugyancsak északi! Nem az elhatározás, hanem a -megokolás. De lássuk közelebbről. - -Helmer figyelmezteti kötelességeire. - -– Vannak más kötelességeim is, éppen olyan szentek, mint amazok: magam -iránt. Nemcsak anya és feleség vagyok, de mindenekelőtt emberi lény, -éppen olyan, mint te, legalább megkísértem azzá lenni. Nem tudom, mi a -vallás, majd gondolkozni fogok rajta, ha egyedül leszek. Nem tudok -semmit, csak azt, hogy az én gondolkozásom egészen más, mint a tied. Azt -is megtudtam, hogy a törvények nem olyanok, mint aminőknek képzeltem; de -sehogy se fér a fejembe, hogy ezek a törvények igazságosak. Meg akarom -tudni, kinek van igaza: nekem-e, vagy a társadalomnak? - -Ah, szegény kis Nora, ezek nekünk már nagyon is norvég, sőt khinai -szavak. Hogy jut mindez eszébe? Szociológiai könyveket olvasott, s a -feminizmus ügyét védő munkák nagyon is termékeny talajra találtak bájos -fejecskéjében? Ezt ugyan éppenséggel nem sejtettük eddig. És hogy -képzeli tervének a megvalósítását? Herbert Spencert fogja olvasni, vagy -a Revue des Deux Mondes-ot? Ej, ej!… Hogy egy olyan jó kis asszonyka, -mint Nora, elhagyhassa a házi tűzhelyét, ahhoz valami nagyon erős ok -kell. S nem csak erős ok, de valami cél is. Az ok, mely a kis norvég -babát hűtlenné teszi a babaszobához, még csak hagyján. Ámbár a -bourgeois-felfogásra, mely azt vallja, hogy nincs olyan ok, amiért három -kis babát az édesanyjok elhagyhatna, nem tudok anathémát mondani. De -respektáljuk Norának az érzékeny természetét, s fogadjuk el az okot, -remélve, hogy majd visszatér, ha fájdalma enyhül. Hanem a cél? Ha még -egy ideál volna, mint Frou-Frounál?! Ebben a puritán világban, úgy -látszik, az egyetlen ideál, akiért az asszonyok elhagyják férjeiket: -Pierre Leroux. Honnan az önnevelésnek ez a hirtelen vágya? Miért nem -nyugszik bele a házi nevelésbe? Mit vár az idegentől: miféle iskolát? - -Aggódva figyelünk a mi kis lázadónkra, hátha valamely erősebb okot, meg -valamely magasabb célt fog kideríteni. Az egyik óhajtásunk teljesül. -Megvallja, hogyha elhagyja férje házát, azért teszi, mert már nem -szereti Helmert. Nem szereti, mert Helmer nem tette meg, amit a kis -norvég baba tőle várt. Nora azt remélte, hogy Helmer meg fogja őt védeni -s magára vállalja a hamisítás bűnét. Nem fogadta volna el ezt az -áldozatot, de mit használt volna tagadása? Hogy ezt megakadályozza, -megölte volna magát. Ez a sok „volna“, ez az ő nagy csalódása. - -Ah, ez már a női szív univerzális nyelvén van mondva! Ezt már megértjük. -(S most világosodik ki előttünk, miért kacérkodott Nora a halállal, a -Rank jelenlétében. Ez akkor kissé zavaros volt, ami szintén egy kis -technikai botlás.) Csodálkozunk ugyan, hogy várhatta Nora ezt a regényes -önfeláldozást az ő szörnyen prózai férjétől, akit maga is a nagy -pedánsnak ismert? De hát, akit nagyon szeretünk, attól sok olyat -remélünk, amire csak képzelődésünk ad képességet a szeretett embernek. -Hanem, ha ennyire szerette, hogy veszhetett el ez a nagy szerelem olyan -rögtönösen? Sem nagy csalódása, sem Helmer brutalitása nem elegendő -magyarázat erre. - -És időzzünk egy percig ennél a pontnál. Ilyen áldozatot csak a nagy -szerelem jogán kívánhatni. „Én úgy képzeltem a szerelmet és a -házasságot, hogy ezt természetesnek találtam.“ Valami effélét mond Nora. -Rendben van. Aki így gondolkozik és érez, az nagyon szeret, mindent -kíván, mert mindent ad. De ha ennyire szereti férjét, ha mindenre képes -érte, akkor megbocsát. Megbocsát, nem a három gyermekért, nem a jövő -reményében, hanem megbocsát, mert szeret. Eltemeti magába keserűségét, -talán egy szóval sem sejteti, minő csalódást ért meg, szerelme „szárnyát -veszti“, de ha olyan nagy szerelem volt, akkor valami megmarad belőle, s -ez elég arra, hogy megbocsásson. - -Ám fogadjuk el, hogy a Nora szerelme gyöngéd növény volt, mely meghalt -egy karcolástól. Még akkor sem látjuk, mi az a cél, amiért megtagadja -nagy kötelességeit. Azok a rideg, tudákos szavak nem arra valók, hogy -valami magasztos cél gyanánt tüntessék fel azt, amit Nora a Helmer házán -kívül keres. - -– Te nem úgy gondolkozol, mint én. Mikor elmúlt a veszély, nem amely -engem fenyegetett, de amely rád várakozott, te mindent elfeledtél… Úgy -tetszik nekem, mintha nyolc évig éltem volna együtt egy idegennel, -akitől három gyermeket szültem… - -Hiába Helmer minden könyörgése. Norának csak egy vigasztaló szava van -hozzá: - -– Igen, még találkozhatunk. De akkor a legnagyobb csodának kell -megtörténnie. És elmegy. - -– A legnagyobb csoda! – tünődik Helmer, s a függöny legördül, a darabnak -vége. - -„A legnagyobb csoda!“ – tünődünk mi is azon a rébuszon, melynek -megfejtését Ibsen a nézőre vagy az olvasóra bizza. - -Ha ez a csoda a Helmer lelki átalakulását jelenti, úgy erre kevés a -kilátás. De talán inkább ez a magyarázat: - -Hogy mit jelent „a legnagyobb csoda?“ Semmit se jelent. A kis norvég -baba nem fogja ezt megérni. Egy darabig vergődik, azután elpusztul belé. -Ugy két hét mulva elemészti magát. Szegény kis költöző madár! Egyszerre -csak lebukik valahol s eltűnik a harasztban. - -Higyjük a jobbat. Reméljük, hogy Lindenné akinél Nora szállást keres az -első éjszakára, más nézetekre fogja téríteni. Ennek a tapasztalt -asszonynak legalább, mikor a fejét vesztett kis baba késő éjjel beállít -hozzá, ilyenformán kell szólnia Norához: - -– Nagy fába vágod a fejszét, édes kis Nora. Új életet kezdeni, -elfelejteni mindazt, ami a könyvekben van, önálló, eredeti ideákat -alkotni mindenről, megoldani a társadalmi és vallási problémákat – -mindez nem olyan könnyű dolog. A jó szándék nem elég hozzá. És azután, -ha tisztán látnád is a dolgokat? Ha úgy találnád is, hogy neked van -igazad, s „nem a társadalomnak“, ugyan mit érnél vele? A dolgok rendje -ellen nincs mit küzdeni. Az eredmény nem érdemli meg a fáradságot. Ha -nem volnál most is a régi baba, ha ahelyett, hogy Bobbal és Ervinnel -hancuroztál, s valamit olvastál volna, úgy ma türelmesebben -gondolkoznál. Ámbár jobban töltötted idődet a babaszobában, mint a -könyvtárban töltötted volna. De sem az élet, sem a könyvek nem -taníthatnak egyébre, mint megnyugvásra. Ott kell érvényesülnie a te -egyéniségednek a babaszobában. Vannak más feladatok is, de ez -biztosabban vezet eredményhez. Igaz, hogy házasságod nem volt a -legszerencsésebb, mert férjed nem tudott megérteni. Igaz, hogy van a -tiédnél ideálisabb házasság is, az, amely két egymáshoz való szívnek és -léleknek szövetsége. De ha csak olyan emberek kelhetnének össze, akik -előbb „az összes szociális és vallási problémákat megoldották“, akkor a -világ tele volna törvénytelen gyerekkel. S azután a te férjed nem is a -legrosszabb emberek közül való. Mindenesetre megvan az a jó -tulajdonsága, hogy a tiéd. S nem jó az embernek egyedül lenni, Nora. - -Bizzunk Lindennében: másnap haza viszi Norát. - - - - -XL. IBSEN. A társadalom támaszai. - -(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1890 április -18.-án.) - -„Ez a darab _mértéken túl norvég!_“ – mondta valaki a bemutatón s mintha -ez a mondás jellemző volna arra a hatásra, amellyel Ibsen darabjai -Budapesten találkoztak. - -Az az új stílű jellemzés ugyanis, hogy valami: „norvég“, tudvalevőleg -ilyenformát akar jelenteni: - -– Milyen szép! Milyen elragadó szép!… Ámbár nehéz volna megmondani, mi -benne a szép, de éppen azért szép, mert ilyen bizonytalan érzetet keltő, -mert nyugtalanító, mert megzavaró… És mennyire igaz! Mily rettenetesen -igaz!… Ámbár csak azért tűnik fel oly szertelenül igaznak, mert -különösen váratlan és idegenszerű, mert a hihetetlenségig meglepő, mert -álmélkodásba ejti az embert!… Szóval gyönyörű!… - -Mindezt Ibsen budapesti rajongói néha így mondják röviden: „Mennyire -norvég!“ - -A közönség mindig odaadó csodálója minden exotikumnak. Minél kevésbé -érti meg az exotikus merészségeket, annál szívesebben lelkesedik értök. -Igy okoskodik: - -– Lám! Az ember azt hinné, hogy ez képtelenség, pedig hát úgy látszik, -éppen ez a jellemző! Persze, ott, azon a vidéken másféle emberek laknak, -mint mi!… Istenem, mennyire igaz lehet ez!… Mennyire igaznak kell -lennie!… – mert hisz egészen más, mint a mi ismeretes, közönséges, lapos -igazságunk!… Oh, be gyönyörű!… - -De a _Társadalom támaszai_ban vannak jelenetek, amelyek egyike-másika -kissé túlságosan szépnek és túlságosan igaznak tűnhetik fel. - -Ibsen a _Társadalom támaszai_ban egy nagyszabású képmutatót akar -festeni, aki hatalmas struggleforlife-er, ahogy a Daudet Paul Astierja -óta mondani szokás. A dráma az volna, hogy ez a nagystílű -„self-made-man“ elszörnyed a tulajdon létének a „hazugságától“ s -nyilvános gyónásban keres vezeklést. - -Bernicknek hívják. Konzul Norvégiának valamelyik tengerparti -városkájában. - -Bernick úr viselt dolgai a következők: - -Megcsalta az édesanyját és a hugát. Kitudta őket a kis vagyonkájukból. - -Pénzért házasodott. És pedig elég csinos nyíltsággal. Olyan házhoz járt -„háztűznézőbe“, ahol két leány volt. Először az idősebbnek udvarolt, de -mikor megtudta, hogy egy gazdag nagynéni a vagyonát a fiatalabbra akarja -hagyni, egyet gondolt s megkérte a kisebbiket, akit meg is kapott. A -nagyobbik leány, mikor megtudta Bernicknek ezt az elhatározását, fölkelt -ülőhelyéből és pofonvágta a közös vőlegényt. - -Elhódította egy vándorszínésztől a feleségét, aki azután egy kis -leánynak adott életet. A vándor-színész meglepte a szerelmes párt; -Bernick kénytelen volt kiugrani az ablakon. Hogy ezt a botrányt -elpalástolja (mert ha a dolog kitudódnék, le kellene mondania a szép -pártiról), ráveszi a menyasszonya öccsét, hogy a stiklit vállalja -magára. Pedig ez nem kis vállalkozás. Mert az a következése, hogy az -önfeláldozó sógornak ki kell vándorolnia Amerikába (a faképnél hagyott -menyasszonnyal), természetesen, hogy „új életet kezdjen“. Tönnesen János -vállalja ezt. - -Milyen ostoba ez a János! – ütődünk meg. De van-e mélységesebb emberi -vonás, mint az ostobaság? – magyarázzuk meg magunknak a lelkesedésünket. - -Bernick nem volna tökéletes hamis „csőd“ nélkül. Úgy látszik a „csőd“ -szülőhazája Norvégia. De Bernick itt is magasabbrendű lénynek -mutatkozik, mint a Björnson Tjälde-je. Mikor fizetésre képtelenné válik, -azt a hírt terjeszti el, hogy a fizetésre kész összeget ellopták tőle. -Hadd higyjék, hogy a most már „föld nélküli“ János volt a tolvaj! Tehát: -becsapja a sógorát, csal és tolvajnak rágalmazza a sógorság mártírját. - -Mikor a darab kezdődik, még nagyobb huncfutságon töri a fejét. Vicinális -vasutat akar építeni. Tavaly még ellenezte a dolgot, mert a vállalat -idegeneknek vált volna hasznára, most azonban lelkesen üti mellette a -vasat, mert az ő zsebének fog gyümölcsözni. Derék norvég honfitársai -mindamellett nem kételkednek benne, sőt ellenkezőleg bálványozzák. Ő a -„társadalom“ „legfőbb támasza“, az első törvényhozó és ítélő bíró -morális dolgokban, stb. stb. Miért? Mert promenádot csináltatott a -városnak. A derék norvégok! - -De itt következik a dráma. - -Mikor a társadalom legfőbb támasza a legerősebben munkál rajta, hogy -becsapja a társadalom többi támaszát, beüt a menykő. Megérkeznek az -amerikaiak. - -A nem éppen szívesen látott vendégek kompromittálni kezdik Bernicket. A -társadalom cölöpjei megfordulnak árkukban s elfordulnak a konzultól. Az -ujságok rátámadnak. - -Még más baj is van. A bélyeges János el akarja venni Dinát, a -megboldogult vándorszínésznőnek Bernicktől való felnőtt leányát. Micsoda -botrány! S még hozzá János elkezd handa-bandázni; fenyegetőzik. - -Bernicknek egy bibliai ötlete kerekedik. Gyöngéden gondol a Dávid király -és Urias esetére s elhatározza, hogy az alkalmatlan sógort és sógornőt -visszautaztatja Amerikába, egy rozzant hajón, amely majd szíves lesz -elsülyedni. - -(Bizonyára csak növelheti az exotikumokért lelkesedő elragadtatását, -hogy ez a Bernick a legnagyobb gazember, akinek író valaha életet adott. -Bernickhez képest Rocambole valóságos Murillo-angyalka.) - -De, íme, a fordulat. - -Az a hír érkezik, hogy Bernicknek a tizenhárom esztendős szökevény fia -ugyanazon a hajón van, amelyet a konzul a sógorság kiirtásának a céljára -rendezett be. Oda van a fia! S erre a hírre a nagy bűnös megtörik. A fiú -megkerül ugyan, sőt kiderül az is, hogy a szeretett rokonok se a -rémbárkán utaztak, de Bernicknek a színváltozása már megtörtént. -Meggyónik nyilvánosan, Jánost igazolja s a vicinális vasutat áldozatul -viszi az eszmények oltárára. - -Bernickben a következetesség akkora, hogy még akkor is, mikor megtér, -becsapja a kompanistáit. Bizonyosak lehetünk benne, hogy haldokolva meg -fogja csalni a papot. Ne sokat higyjünk a megváltozásában: Bernick -recidivistának született. - -Különös, hogy az egyetlen jelenettel, mely csakugyan drámai volna ebben -a kietlen darabban, milyen üzleti gyorsasággal végez a költő. Arról a -jelenetről van szó, amikor Bernicknek hírül hozzák, hogy Olaf az „Indian -Girl“-ön van. Alig hogy megvan ez a kis, drámainak tetsző konfliktus, a -szerző siet vele, hogy megnyugtasson bennünket. Pedig Bernicknek a -pálfordulása közvetetlenül ennek a hírnek a hatása alatt sokkal -magyarázhatóbb volna, mint akkor, mikor már minden dolga jobbra fordult. -A gyöngéd érzés, melyet a számító üzér meglehetősen páncélozott szívében -táplált, amúgy is Hugo Viktor-szerű. - -Sok szép vonás van a Dina Dorff s a konzul hugának alakjában. A -szcenéria ügyes; a darab egésze azonban sokkal elnyújtottabb, semhogy -unalmassá ne válnék. - - - - -XLI. IBSEN. A tenger asszonya. - -(Bemutatója a Nemzeti Színházban 1901 szeptember 20.-án.) - -Ellida, egy világítótorony őrének a leánya, férjhez ment Wangel -doktorhoz, akinek első házasságából két nagyocska leánya van. Férjhez -ment hozzá, mert akkor éppen nem volt kosárosztó hangulatában, mert -tiszteli, becsüli Wangel doktort s mert ez holtáig eltartja őt. De nem -boldog vele; nem tud anyja lenni a gyermekeknek, utóbb a feleség -kötelességeinek se akar megfelelni. Nem akar megfelelni azért, mert -rájön, hogy lelke nem a férjéé. Ellidának multja van. Egyszer egy idegen -hajóssal találkozott, aki a sarkvidék csodálatos szépségeiről beszélt -vele. Ellida örömmel hallgatta a rozmárokról s más egyebekről szóló -elbeszéléseket: a tengert járó ember képzeletében eggyé vált a -tengerrel, szimbolumával annak, ami borzalmas és vonz. S az idegen -eljegyezte őt. Összekötötte gyűrűjét Ellida gyűrűjével s a két gyűrűt -bedobta a tengerbe jó messzire. Azután az mondta neki: „Most elmegyek, -de majd egyszer eljövök érted.“ Azóta Ellida a tengeré. Minden -gondolatát a végtelen foglalja le; gyermeke születik s a gyermek szeme -színeket vált; olyan, mint a tenger, elborul, földerül; olyan mint az -idegen szeme. Ellida megérti, hogy bűnt követett el, mikor feleségül -ment a doktorhoz, mert hisz az önként adott ígéret szerinte jobban -leköt, mint az esküvő formaságai s bezárja ajtaját férje elől. - -Mindez „premissza“; mindez esztendőkkel azelőtt történt, hogy a függöny -először felgördül, Nos, mi történik az után? A harmadik felvonás végén -megjelenik az idegen s szól, mint vitéz Bor: „Jöttem érted.“ Wangel nem -megy vele birokra, hanem elkezd feleségével tárgyalni, mint egy ügyvéd. -De hiába, Ellida úgy érzi, hogy neki el kell mennie azzal az emberrel, -mert hozzája tartozik, mint amaz a tengerhez, s mint ő is a tengerhez és -a tengerlakókhoz, mert a tenger emberei külön faj, életföltételeik -mások, mint a szárazföldi embereké. Ekkor Wangelnek az jut eszébe, hogy -az asszony _választhat_. (Mintha már eddig nem választott volna.) A -rabulistának ez a fogása imponál a tenger asszonyának. Ha ő szabad, ha ő -választhat, akkor hát marad Wangelnél. Ami az első pillanatra úgy -látszik, mintha mélységesen igaz volna, mert: _nitimur in vetitum_, s -igen asszonyi: olyanra vágyódni, ami nincs. De akit a szavak nem -kápráztatnak el, mint a hisztérikus és egy kicsit komédiás Ellidát, az -fölismeri a közönséges színpadi fogást. Mert: szabadság ide, szabadság -oda, hol maradt – a tenger? Az őserő varázsereje a pipogya férj egy -szavára megszűnt? - -A cselekvés, mint ebből is kitetszik, az idegen megjelenéséből s a -„választás“ nagy szcénájából áll. A harmadik felvonás közepéig csak -arról értesülünk, apró dózisokban, hogy mi történt előbb. Később is -mellékalakok ügyei foglalnak le sok jelenetet. Ennyi cselekvés egy öt -felvonásos drámára bizonyára kevés. De, ha egyéb nem, már a darab -fölépítése is megérteti velünk: miért nyilatkozott Sardou olyan sok -maliciával a norvég hódítóról, amikor ennek munkái Párisba is -eljutottak. - -Mert a színpad francia nagymesterének a hódító norvég drámaíró volt a -legnagyobb konkurrense. A fjordokon elábrándozó excentrikus ősz, bár -szüntelen poétizált és imponálóan komolykodott, tulajdonképpen a -színpadi bűvészkedés terén produkálta a legborzalmasabbat. „Mi a -szimbólum a színpadon?!… A ködösség semmit se tesz poétikusabbá… Ez a -sok, „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes“ lélek nem a színpad lámpái -elé való; a nézőnek tisztán kell látnia, s a szerzőnek úgy kell -beszélnie, hogy ne lehessen félreérteni…“ Ilyenformán beszélt Sardou és -sok visszhangra talált. Pedig a vetélytárs beszélt belőle, mert neki -látnia kellett, milyen kápráztatóan ügyes ez a norvég, aki úgy tesz, -mintha semmi se érdekelné, csak a tulajdon szárnyaló gondolata s mintha -– ahogy költőhöz illik – mélységesen megvetne minden színpadi -csalafintaságot. - -Igaz, a _Tenger asszonyá_nak hosszú párbeszédei minden színességük -mellett is fárasztók. De már maga az is bámulatos, hogy e kevés -cselekvés földíszítésével s az elbeszélések ravasz összefonásával oly -hosszú időn át ébren tudja tartani ha nem is az érdeklődést, legalább a -figyelmet. Még több színpadi művészet nyilatkozik abban, hogy nem -találhat ki olyan abszurdumot, amelynek hangulatot ne tudna csinálni: a -tonus igazságával s a háttér részleteinek realizmusával. Ha analizálni -akarnók a fentebb vázolt drámát: a szüzsé szappanbuborékként oszlik el -előttünk. A legnaivabb nézőnek is eszébe jutnak kérdések, melyekre ez a -dráma nem felel meg. Ha az idegen szerette Ellidát és viszont, ha mind a -ketten úgy eggyé váltak a tengerrel, miért nem vitte el az idegen -Ellidát magával a hajójára, ki a végtelenbe? Ellida, ha lelke a -tengerjáró emberé, miért adja oda magát Wangelnek, akit nem szeret; a -végtelenség leányának hogy juthat eszébe, hogy: „élni csak kell!“, -hogyan gondolhat a jövőre, a penzióra, az elhervadásra stb.? Wangel, ha -egy kissé korcsmázó jellem is, hogy tudta elvenni ezt az asszonyt, -akiről lerí, hogy csak rossz mostoha lehet belőle, akitől mindent -várhatott, csak szerelmet nem? Ellida nem volt szabad előbb, hogy a -dokumentált szabadság egyszerre eloltja a végtelenség után való minden -szomjúhozását? És így tovább. A kérdések egész raja tolul elénk, s e -kérdésekre a darab nem ad semminő feleletet; mintha le is nézné -kérdéseinket. S az Ibsen-fanatikusok hasonlóképpen. Együgyű -kérdezősködés! Hisz a három fő-alak apró magánkörülményei egyáltalán nem -számítanak! Ők megannyian nagy emberi indulatokat szimbolizálnak: ezek a -részletek olyan kicsinységek, amelyekkel a pretor nem törődik; a néző -képzeletére bízza a mese hézagainak a kitöltését. Ellida, Wangel és az -idegen története lezajlik sok polgári családban; a tenger, a borzalmas, -az olthatatlan vágy, az álomkép, aki várat magára, az örök félreértések -és csalódások, a férj és a második feleség, az örök antipátiák a -gyermekek és mostohájok, a második feleség és a halott asszony között, -lekötöttség és szabad szerelem… Hisz mindez: szimbolum, a mese nem -realitás, hanem stílszerű díszlet. - -De ezt a sok szimbolizálást, amitől a szórakozni vágyó néző -ösztönszerűleg idegenkedik, Ibsen úgy adja be közönségének, hogy mikor a -fantazmagóriák régióiban kalandozunk, a néző akkor is azt véli, hogy -valami realitás van előtte, realitás, amelyet csak félig ért meg s amely -csak félig érdekli. Ibsen ezt azzal éri el, hogy míg a nagy dolgokban -szabadjára fantaszta, a staffázst valóban mesteri igazsággal festi meg. -Hangulatot tehát akkor kelt, mikor megragadni nem tudja a nézőt. - - - - -XLII. HAUPTMANN. Crampton mester. - -(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Karczag Vilmos. Első előadása a -Nemzeti Színházban 1897 október 8.-án.) - -Régente a vidéki színpadokon nagyon sokszor adtak egy ócska francia -drámát, amelynek a címe ez volt: _Harminc év egy játékos életéből_. -Főszerepét, a játékost, még maga a nagy Frédérick-Lemaitre kreálta, aki -a könnyfacsarásnak örök időkre legnagyobb művésze volt; de pompáztak s -tapsorkánokat idéztek elő ebben a szerepben jóval kisebb talentumok is, -Páristól Nisni-Novgorodig, mindenütt a világon, ahol színházak s jó -emberek vannak. - -A _College Crampton_ több tekintetben emlékeztet erre a francia -ócskaságra. A darab fölépítése szakasztott olyan; főalakja a lelki -haszontalanság és bravúros kirohanások dolgában édes testvére ama híres -spillernek; a cselekvése is afféle, jobban mondva, a két darab abban is -hasonlít, hogy egyikben sincs egységes akció. Se ez, se az nem dráma; -hanem mintha egy nagyon hosszú s bonyodalmas regényből hallanánk egyes -párbeszédeket. – A Hauptmann darabjának helyes címe ez volna: _Öt nap -egy iszákos életéből_. - -Öt nap, vagy öt kép, sőt képecske, mert ennyi az egész. Még jelenetekről -se igen beszélhetünk, mert nagyobb szcéna is csak egy van a darabban, -az, amelyben elhagyja műtermét s családját. A többi felvonás, Crampton -három-négy különböző szituációban, rosszban és jóban, többször rosszban, -mint jóban. Crampton, aki mindenféle szituációban haszontalan, de elég -változatosan haszontalan. A többi szereplő csak _utilité_ (az újabb -képekben új és új szereplők lépnek föl Cramptonnak statisztálni, mint a -régimódi regényekben szokás); ami történik, az mellékes; ha szigorúan -ítélünk, nem történik semmi. - -Egy iszákos öreg piktort, aki tanár egy művészeti akadémián, elcsapnak -az állásából s a vén korhely végképpen elzüllik. De elhagyatott, szegény -kis leányába beleszeret egy jóravaló fiatalember, aki véletlenül jómódú -is, s ez a derék amorózó felkutatja a vén tékozló fiút, kiemeli a -nyomorúságából s visszaadja neki műtermét, amelyet egykor ellicitáltak, -ez az egész regény. Minden egyebet ki lehetne hagyni a darabból, -anélkül, hogy ez akármit változtatna a dolgon, mert minden egyéb csak -esetleges, a tárgyhoz nem tartozó. Arra való, hogy túlságos gonddal -részletezze az öreg iszákos mizériáit. - -„Drámát“ hiába keresnénk ebben a darabban; még csak drámai anyag sincs -benne. Mi van hát benne? Egy pompás figura, a Crampton hatalmas alakja. -Ezért van az egész darab; nyilvánvaló, hogy a szerző nem is törekedett a -szüzséjéből drámát kovácsolni, s jeleneteket konstruálni. Csak a -főalakkal törődött; hatásos összeütközéseket, szcénákat nem keresett. - -S a főalakja igazán kitünő. Jóval több ez egy színes bravúr-szerepnél. -Crampton eleven, komplikált és mélyen igaz. Ha nem ismernők Delobellet, -a Dickens Micawberjét, Dosztojevszkij Marmeladovját (Szónya apja a -_Raszkolnikov_ban) csodálatraméltónak mondanók. Ezekkel való szemetszúró -rokonsága azonban kissé lehűt bennünket. - -Nem hűthet le annyira, hogy el ne ismerjük e karakter-kép igazságát s -tónusainak gazdagságát. Ez a haszontalan, hazug, léha, vén munkakerülő a -Hauptmann szófukar előadásában csudálatosan megelevenedik előttünk; -feneketlen önzése, hamis bonómiája, jóhiszemű, de mégis csinált -lelkesültsége a művészet iránt, szándékos és önkéntelen pózolásai, -előkelősködése, nagyzolása és kishitűsége, fizikai és lelki -elzüllöttsége, amelyet affektált melankóliával igyekszik szépítgetni; -munkagyűlölete s a munkát magasztaló fecsegései, úri tempói és önérzet -nélkül való lelki közönségessége, üldözési mániája és szívbeli üressége -stb. szép harmoniában olvadnak össze. Az egész alak oly kompozit s oly -sokfelől megvilágított, mintha Crampton az egész Bohéme kritikája volna. - -Ha csakugyan erre gondolt Hauptmann: úgy kissé igazságtalan. A Bohéme -jobb hírénél; bár ha a Crampton képét tartják eléje, sokban találva -érezheti magát. Hauptmann egyet elhallgat: van-e, vagy volt-e talentum -Cramptonban? Ha nem, ha Crampton csak közönséges mázoló, úgy nem érdemes -ily részletező érdeklődésre. Viszont, ha Cramptonban egykor művészi -lélek lakott: hová tudott ez elbújni ebben a csunya vén -„Saufbruder“-ben?! Crampton lehet: típus, de a Bohémenek erényei is -vannak s Crampton csak a bohémbetegségek gyűjteménye. - -Igy, vagy úgy, az alak érdekes, megkapó s ha Hauptmann (mint a Strähler -Adolffal való ellentétből látszik) a nyárspolgár nézőpontjából -kritizálja is testvéreit Bohémiában, – amit rosszul tesz, mert a -nyárspolgár nem méltathatja eléggé a bohémerényeket s nem lehet -kellőképpen elnéző a bohémgyöngékkel szemben – ez nem változtat azon, -hogy a Cramptonok amily fölöslegesek az életben, oly becsesek a -színpadon. Színésznek és közönségnek egyformán öröme az ilyen figura s a -Crampton alakjáért meg lehet bocsátani a Hauptmann darabjának úgy -szándékos fogyatkozásait, mint szándék nélkül való gyöngeségeit. - -Bennünket a művészeti iskolák kérdése sokkal kevésbé foglalkoztat, mint -a németeket; ami a színdarabban szatíra, az nálunk kárba veszett, -Crampton azonban hatott; s még hatni fog sokáig. - - - - -XLIII. SUDERMANN. Rejtett boldogság. - -(Színmű 3 felvonásban, írta Sudermann Hermann. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1896 július 10.-én.) - -Milyen hálás dolog volna ezt a darabot kifigurázni! Egy férj, aki -megtudja, hogy a felesége meg akar tőle szökni – soha egy rossz szó se -volt közöttük – s ahelyett, hogy büntetne, mint Odettenek a férje, vagy -ölne, mint ahogy _Klaudiusz feleségé_ben cselekszik a férj, odaadja -feleségének a kapukulcsot s azt mondja neki: „Urnő vagy a házadban; -elmész, vagy itt maradsz, amint akarsz!…“ Egy férj, aki lehorgasztott -fejjel hallgat, mikor a felesége elmondja neki, hogy nem tehet -másképpen, kénytelen engedni egy idegen akaratnak, mely erősebb, mint az -övé!… Egy vén bolond, aki ebben a szituációban nem tud egyebet mondani, -mint hogy: „Ne menj el, maradj itt; majd meglátod, jobb lesz itt!…“ Egy -férfi, akinek az imádott asszony azt mondja: „Engem tegnap -megölelgettek; nem tehetek róla“ s aki erre ilyenformán felel: „Mikor -elvettelek, azt hittem, hogy áldozata vagy valami gavallérnak; nem is -reméltem, hogy ilyen kitünően állunk!…“ - -Csakugyan, néha igazán nehéz nem gúnyolódni. Ha az efféle témákról van -szó, minden aktív szolgálatban álló színházi referensben feltámad a -perszifláló hajlandóság, s ez a hajlandóság meglehet, csak háborog, de -meglehet, kitör s elsöpör mindent, amit útjában talál. S valljuk meg, a -csúfolódásnak volna némi mentsége. Csak egy tanár lehet annyira járatlan -az élet nagy dolgaiban, hogy a lakodalma után is ilyen vastag tévedésben -éljen a feleségét illetőleg; s viszont, csak egy vén német professzor -lehet ennyire béketűrő, vagy ha vannak másféle emberek is, akiket -hasonló béketűrésre kényszerít a vénség, a megszokás s a mellök -kívánsága: csak egy vén német professzor tud béketűrő lenni ilyen -felemelt homlokkal… - -Szóval, ez a darab szinte csábít rá, hogy ha módunk van benne, -kiparodizáljuk. - -Mondjunk le erről az örömről. Másutt úgyis sok változatban olvashatjuk a -darab persziflázsát és bármennyire csábít az alkalom, kissé -fölöslegesnek tűnik fel ez a nagy nekibuzdulás, mert az egész darabból -látni, hogy Sudermann előre látta csúfolódásainkat, s mindent megtett, -ami egy íróművésztől telik, hogy meggyöngítse csúfondárosan kifejezett, -de valójában komoly kifogásainkat. - -Hogy a punctum saliensnél kezdjem, Sudermann nem akarja fenségesnek -tüntetni fel az ő saját külön Bernardo Montilláját, aki megbocsát s nem -mondja se azt, hogy: „Lám, milyen magasztos a bocsánat!“ se azt, hogy: -„Lám, mire nem képes a határtalan szerelem!“, Sudermann csak azt mondja: -„Lám, ilyen szegény, nyomorult emberek is exisztálnak, még pedig nem -okvetetlenül a bűnös Babylonban, hanem a provincián, melyet boldognak -mondunk!“ - -Nem akarja fölkelteni a csodálatunkat s lefegyverez a művészi -becsületességével. Nem állít fel tételeket, nem szerepeltet egyszínű, -egy dolgot kiáltó figurákat: a détailművészetével hat, elmond az -alakjairól kis és nagy dolgot, amit egy jószemű, filozófálni szerető, a -lelki válságokat kitünően ismerő, nagyon okos és előítéletek nélkül való -német ember csak megláthat bennök. Talán sohase volt drámaíró (még Ibsen -sem), aki ennyire hódolt volna a détailnak. S e tekintetben nagyon -lelkiismeretes; a részletei majdnem kivétel nélkül igazak. Amivel nem -akarom azt mondani, hogy mihelyt nagy vonással fest, azonnal -szerencsétlen. - -Röcknitz bárója, aki a szegény vidéki professzornéra ráerőszakolja az -akaratát s aki a végső fordulatig valósággal hipnotizálja ezt a német -Bovary Emmát, az újabb színműirodalomnak kétségenkívül egyik legjobb -alakja. Erényeiben és bűneiben egyformán érdekes külsőségei s a hang, -melyet használ, kivételesen szerencsések. Röcknitz báró apoteózisa és -egyszersmind éles kritikája a porosz Junkernek, aki Sudermann szerint a -rablólovagok ivadékának vallja magát, ama Ritterek ivadékának, akik -mindent elvettek, amit akartak, de nyíltan, szemtől-szembe támadtak, -kivált ha okvetetlenül szükség volt rá, hogy szemtől-szembe támadjanak. -A nyíltság és a ravaszság, a nyers erő s a praktikus ész egy különös -keveréke, mely mindenekelőtt: akarat, afféle kemény akarat, aminő a -ragadozóké. Csupa tetterő és vállalkozás; folyton munkában van, de -eközben ráér minden szoknyát megcsípni s éppen olyan szerencsés a -munkájában, mint a szoknyák körül. Amellett kapzsi, s örökké kész -mindenkit kizsákmányolni, legyen szó akár a zsidó erszényéről, akár -valamelyik falusi hajadon erényéről. Nagy kupec s nagy -asszony-bolondító; mind a kettőben a tiszta lelkiismeretlenség s a gyors -elhatározások embere. Rusztikus és nyers, de eszes és ötletes: hatalmas -és durva, de sok érzékkel a humor iránt; a fiatal Bismarck lehetett -ilyen, vásott kamasz korában. - -Ennek a Röcknitz bárónak egy kis málészájú felesége van, aki a báró -szerint mindig alszik s akit férje mélységesen lenéz. Egy kis nulla, -akinek Röcknitz a _mindene_. - -Milyen más a tanárné! A másik ménageban az asszony az erősebb fél, aki -szépségénél és észbeli felsőbbségénél fogva úrnője egész környezetének. -A tanár boldog volt, hogy feleségül kaphatta s már tudjuk, minő kétségek -között vette el. Ő nagysága viszont csak kényszerűségből mondott igent; -nem volt maradása a házban, ahol nevelőnő volt, üldözték s becsületes -akart maradni. A tanár véletlenül olyankor kérte meg, mikor a rossz -órájában volt; a jó órájában nemet mondott volna. Öt év óta élnek, -eltemetve a provincián, „boldogan“. Minő kétes boldogság! A férj özvegy -ember, akinek három gyereke van, köztük egy vak leány; minden óráját -elfoglalja a munka s már nem fiatal. Szegények, alig látnak embert s az -asszony nevelőnő korában úri társasághoz szokott; szép volt, -körülrajongták. Ah, az unalmas téli esték!… S a nyári esték, amikor -rejtelmes vágyak támadnak az asszonyok kebelében!… Meg a messzi -nagyváros!… Az elhagyott előkelő világ!… Mondom, egy német Bovary -Emmáról van szó, aki szerencsésebb, mint a francia. - -S a tanár is erősen hasonlít Bovary Károlyhoz. Milyen szegény, milyen -alázatos s milyen félszeg!… Tessék még figyelembe venni, hogy az a -fiatal ember, aki miatt az egykori nevelőnőnek nem volt maradása a -nagyúri házban, éppen Röcknitz báró volt: s a dráma nyilvánvaló. - -A báró _akarja_ egykori ideálját s ez mint érett gyümölcs hullanék a -Röcknitz zöld vadászkalapjába, de… s itt van a dráma bökkenője. - -A báró ahelyett, hogy mint máskor szokta, jönne, látna, győzne, azt -mondja neki: „Holnap elvárlak“, s a függöny legördül. Mindenki érzi, -hogy ez a részlet nem igaz; a „holnap“ nem a bárónak, hanem Sudermannak -kellett, mert különben: nincsen harmadik felvonás. S mégis, ezen a kis -hazugságon sarkallik a darab. - -Az a jelenet viszont, mely olyan sok paródiára ad alkalmat, bravurral -van megcsinálva; a szánnivaló vén ember szavai igazán megkapók. S az -asszony is érthető, ha marad. De innen már nincs kivezető út; a szerző -zsákutcába vitt bennünket. Az asszony ma még maradt; vajjon holnap nem -fog-e mást gondolni? S ha Röcknitz letesz róla, nem jön-e más udvarló s -harmadik, negyedik? Egy szép nap bizonyára el fog tűnni a fészekből, -mert hisz, ha hajlott is a férje szavaira, a lelkében semmi se változott -meg. Olyanformán beszél ugyan, hogy amint Nora balra át-ot, ő most -jobbra át-ot csinált, de ezt a változást nem látjuk. - -Mindamellett a darab a maga egészében érdekes s egyes részleteiben szép. -Az alakok mind egy szálig jók; Röcknitz maga is megmenti a darabot s -megbocsáttatja a dráma minden alkathibáját. - - - - -XLIV. HARTLEBEN. Farsang utólja. - -(Dráma 5 felvonásban, fordította Beőthy László. Bemutatója a Nemzeti -Színházban 1901 április 29.-én.) - -Azok a finnyásak, akik sportszerűleg űzik a legkülönbözőbb fajtájú és -értékű színdarabok egyforma szavakkal való lekritizálását, így vagy -ilyenformán mondhatják el a _Farsang utólja_ meséjét – kettős -öngyilkosságról szóló rendőri hírré devalválva Hartleben darabját – -amint következik: - -Egy katonatiszt, abban a hitben hogy a kedvese megcsalta, megfogadja -becsületszavára, hogy örökre szakít a leánnyal. Kiderül azonban, hogy a -leány nem csalta meg. Erre a katonatiszt újra nyájaskodni kezd vele, s -minthogy ennek következtében a hadsereg kötelékében nem maradhat, -másképpen pedig nem akar vagy nem tud megélni, öngyilkosságot követ el, -magával vivén a halálba kedvesét is, mint a borbélylegények szokták. - -Nincs a világirodalomnak olyan remeke, amely kibírná az efajta -kivonatolást és „ismertetést“-t. Igy le lehet szólni akármit; olcsó -mulatság ez, amelyhez nem kell különös elmeél. Ha azonban igazságosak -akarunk lenni s ehhez képest nem hallgatunk a malicia és a -kényelemszeretet csábításaira, hanem annyi figyelmességgel adózunk a -színdarabnak, amennyire a szerző rászolgált: a _Farsang utólja_ című -„Offizierstragödie“ meséje is egészen másképpen fog festeni, mint az a -rendőri hír. - -Ime tehát a részletek: - -Hans Rudorff hadnagynak az apja is, a nagyapja is katona volt; nagyapja -Mars-La-Tournál esett el, arcképe ott függ a tiszti kaszinó falán. A -harmadik generációban a hős tábornok katonai erényei kissé megfakultak. -Hans egy kicsit föllengős természetű; nagy zenebarát, aki a kaszárnyában -harmóniumot tart; titokban verseket is ír, amiért – semmi se maradhatván -titok – a társai lemosolyogják és kiviccelik. - -De van Hansnak egy nagyobb hibája is. Az, hogy komolyan belébonyolódott -egy liaisonba, melyet társai hozzá nem méltónak és veszedelmesnek -ítélnek. Kedvesévé tette Reimann Gertrúdot, aki egy mesterember -özvegyének a leánya. Kezdetben maga Hans se vette komolyan ezt a -viszonyt, de azután látta, hogy Trautéja a Gretchenek fajtájából való, s -igazán, egész lelkével, ragaszkodik hozzá. Ez nem imponál mindenkinek, -de imponál azoknak, akik Wagnert és a szép, érzelmes verseket kedvelik. -Szóval Hans is beleszeret a leányba, s abban a gondolatban él, hogy ha -kedvesét nem is teheti feleségévé, nem fognak elválni soha. Természetes, -hogy minél komolyabbá válik a „futó viszony“, Hans tiszttársai csak -annál kevesebbre becsülik Gertrúdot, akit pajtásuk megrontójának -tekintenek. - -Még kevésbé tetszik az állapot Hans családjának s különösen -nagyanyjának, a hős tábornok özvegyének, aki fő-fő mozgatója a -történőknek s mint ahogy az istenség lebeg a vizek fölött, láthatatlanul -uralkodik a dráma alakjain. A szerző leplezetlen iróniával mutat rá, -hogy ámbátor egy egész kaszárnya „schneidig“ katona mozog és -handabandázik előttünk, ezt a temérdek férfit, ezt a büszke, cifra -népséget, mely különb helyzetet és nagyobb tiszteletet arrogál, mint más -emberfia, véges-végig egy nyolcvannyolc esztendős öregasszonynak az -akarata foglalkoztatja. - -A vezényléshez nagyon is hozzászokott nagymamának, aki, hogy Hansot -megházasíthassa, a szerelmeseket mindenáron el akarja választani -egymástól, még két másik unokája is van az ezrednél: a két Ramberg fiú. -Ezek, hogy a nagymamának kedvében járjanak, Hansnak pedig, akarata -ellenére is, szolgálatot tegyenek, katonákhoz nem méltó intrikát -eszelnek ki „a család érdekében“. Menti vagy legalább is magyarázza -tettüket az, hogy: nem tudják, mit cselekszenek. Nem minden tiszt nagy -lúmen, s valóban látni eféle Rambergeket. - -Hansnak egy hónapra Erfurtba kellett mennie, szolgálati ügyben, a -fegyvergyárba. Ahogy az „Ueber Land und Meer“-nek sok olvasója megtenné, -kedvesét ez időre unokatestvéreinek oltalmába ajánlja. A két Ramberg fiú -rútul visszaél ezzel a bizalommal. Körülfogják a Trautét, Hansról -beszélnek vele és tőrbe ejtik a következőképpen: Rábirják, hogy Hansnak -a születésnapját ünnepelje meg velük s apró hazugságokkal elcsalják egy -tiszttársuknak: Grobitsch főhadnagynak a lakására. Ott előbb le akarják -itatni, de mivel így nem érik el a kitűzött célt, azzal állanak elő, -hogy Hans megbízta őket, tudassák vele, hogy Hansnak meg kell házasodnia -s így szakítaniok kell. Gertrúd erre a hírre elájul, ájultan fekszik -reggelig s mire magához tér és elrohan, már el van veszve, mert többen -látták Grobitschnak a lakásán. - -A premisszáknak, melyekből Hartleben kiindul, itt van a sebes pontja. -Valóban a Traute naivitása túlságos; akármilyen Gretchen, gondolnia kell -rá, hogy az ilyen kirándulást könnyen félreérthetik. És mi szüksége volt -erre a születésnapi mulatságra? Csak nem képzelte, hogy ezzel örömet -okoz a kedvesének? Az a hosszú ájulás is homályos és gyanús. Még -kétségünk is marad. Az a makacs hallgatás, melyet Grobitsch egy -félesztendő multán sem akar megtörni, egyébként is magyarázható, de -előttünk arra vall, hogy a Ramberg fiúk a koronát is föltették -intrikájukra s Traute maga se tudja, mi történt vele. Mindezt nem tudjuk -meg tisztán; ami e jelenetről bizonyos, az egy kicsit hihetetlenül -hangzik. De erre a szerző azt felelhetné, hogy: így vagy úgy, a leány -mindenképpen áldozat, s nem bűnös; ami pedig a meggondolatlanságát -illeti, ennyi meggondolatlansághoz egy naív Gretchennek, s ennyi -föltevéshez egy katonahistória írójának mindenesetre jussa van, mert ha -az emberek folyton-folyvást okosan cselekednének, egyáltalán nem -történnének drámák, s ha a néző a szerzőnek már a premisszáiba is -beleköt, akkor nincs drámaíró, aki megértethesse, amit mondani akar. - -Mert még folyton a premisszáknál tartunk, s mint látni fogjuk, ez a -darab egyik sajátsága. Hogy ez a sok előzmény nem fojtja-e meg magát a -drámát? Nem; utóbb meggyőződünk róla. - -De lássuk tovább a drámaelőtti idők történetét. Gertrúd, aki a fatális -születésnap előtt hűségesen írt Hansnak, nem ad több életjelt. Megtörte -ez a csapás és kiváltképpen: mélyen sértette a női lélek és a szerelmes -szív jogos méltóságérzetét, hogy puszta üzenet útján kellett értesülnie -arról, amit különben meg tud érteni. Viszont Hans azt hiszi, hogy -Gertrúd gyalázatosan megcsalta. Sokan látták Grobitsch lakásán; úgy -beszélnek róla, mint szemétnépről. Grobitsch hallgat s Hans kétségbe van -esve. Látni se akarja többé kedvesét, pedig érthető volna, ha még -egyszer, utóljára, szóba áll vele, E helyett ivásnak adja magát, -kártyázik, adósságokat csinál, szolgálatát elhanyagolja s olyan -életmódot folytat, hogy végre idegbajba esik. Mikor a legnagyobb -bolondságokat csinálja, az ezredese, aki tud a botrányról, magához -hivatja s ünnepiesen megfogadtatja vele, _tiszti becsületszavára_, hogy -örökre szakít a leánnyal, aki e sok baj okozója s aki oly méltatlan -hozzá. Hans, abban a hitben, hogy úgyis vége van mindennek; gondolkozás -nélkül leköti szavát. Félesztendei szabadságot kap, kigyógyítják s -hazamegy a nagymamájához. - -A nagymamája azután végképpen megpuhítja. Megismerteti azzal a -kisasszonnyal, akit feleségül szánt; a kisasszony, Schmitz kereskedelmi -tanácsos leánya, csinos leány és kitünő parti. Hansnak tetszik is, nem -is; de ez vagy az, neki már mindegy. Az „Ueber Land und Meer“ olvasója -végre is meghajlik a nyolcvannyolc éves nagymama vasakarata előtt. -Eljegyzi a kisasszonyt, mikor a szabadsága letelik, visszamegy az -ezredéhez, magával vivén a menyasszonya arcképét. Úgy egyeztek meg, hogy -nemsokára, farsang utólján, menyasszonya és ennek rokonsága meg fogják -látogatni a tiszti kaszinóban. S a függöny felgördül. - -Mert az első felvonás csak most kezdődik, amikor Hans visszatér -ezredéhez. E naptól fogva, farsang utóljáig, az ötfelvonásos dráma -rohamosan, pár nap alatt zajlik le. A darab első felében azt látjuk, -hogyan tudja meg Hans lassankint, sok részletben az egész igazságot. Az -ember azt képzelné, hogy ez több, hosszú elbeszéléssel járván, igen -unalmas lehet. Szó sincs róla. Ez a szokatlan kompozíció amilyen -sajátságos, olyan érdekes. És ha egyéb nem bizonyítaná, ez a különös, s -nagy drámaírói érzékre való szerkezet, amellyel Hartleben igazán -művészien, egyre nagyobb érdeklődést keltő jelenetekben bogozza ki -előttünk a mult történetét, kétségtelenné teszi, hogy a „Rosenmontag“ -szerzője nem közepes tehetségű drámaíró, hanem színpadon is az az erős -valaki, akinek sok finomsággal írt, mély humorú novelláiban mutatkozott. -Mozgalmas jelenetek, s szinte lázas párbeszédek kaparják ki az igazságot -előttünk és mialatt Hans először néz farkasszemet Grobitschcsal, kit -kedvese elcsábítójának tekint, mialatt jövendőbeli apósának fölfedi, -hogy viszonya nem szimpla katona-szórakozás volt, mialatt a becsületes -Harold, Hans barátja, a Rambergek fecsegéséből megtudva a valót, -fölháborodásában önkéntelenül felnyitja Hans szemét, mialatt Hans az -inkvizíciót megkezdi, folytatja és bevégzi, kérdőre vonva Grobitschot, -és kivallatva Gertrúdot: pompás miliő-rajzot kapunk, a porosz tisztek -kaszárnya-életének jellemző vonásokban gazdag, eleven, színes képét. - -A harmadik felvonás végén a tragédia már kikerülhetetlen. Grobitsch, aki -katona tout simplement, minden „Ueber Land und Meer“ nélkül, s aki arra -a kérdésre, mi történt a Trautéval való találkozáskor, néma maradt, mint -a szfinx, megtudja, hogy Hans újra beszélt Trautéval s erről katonai -kötelességéhez képest jelentést tesz az ezredesnek. Ezt még ki lehetne -mosni valahogy, ha ugyan ennyiben maradna a dolog. De Hansnak esze -ágában sincs belenyugodni sorsába. Harold adott szaváról beszél előtte s -ő így felel: „Tudod mi a _szív becsülete?_ Szeretni azt, aki bennünket -szeret!“ S meggyőződvén róla, hogy Trautéval milyen rettenetes -igazságtalanság történt, szerelme nagyobb erővel támad fel, mint valaha. -Harold elborzadva hallja barátjától, hogy ez, föllángolásában megszegte -a szavát. Még a becsületes Harold is szeretné eltussolni a dolgot. -„Szerencsétlen! Tudja-e valaki?…“ Hans fölegyenesedik: „Mit?!… Engem -Rudorff Hansnak hívnak! A nagyapám képe itt függ a kaszinótok falán. Mit -törődöm vele, hogy tudja-e valaki vagy nem?!“ Tehát vége. „Akkor hát -eredj ki Amerikába s légy pincér!“ – indignálódik Harold. És amikor -látja, hogy barátja gyógyíthatatlan, komolyan rá akarja birni, hogy -lépjen ki a hadseregből s kezdjen új életet. Ad neki pénzt, mindenben -segítségére lesz. De Hans nem fogadja el az ajánlatot. Ha nem tudott úgy -élni, ahogy katonához illik, meghalni tud úgy. Kár, hogy nagyon is -ragaszkodik a szerelmi boldogságnak még néhány órájához s ezalatt a -verselő ismét kitör belőle. Azért kár, mert Traute így megtudja a -szándékát s addig könyörög neki, míg ráveszi, hogy őt is vigye magával a -halálba. Ez már nem illik ahhoz a Rudorffhoz, akinek a nagyapja -mindenkoron példát ad a tiszti kaszinónak. Elég az hozzá, mire a -menyasszony családja farsang utólján megérkezik, két holttestet találnak -a hadnagy szobájában. - -Mi volna ebből a tanulság? Hogy vannak, akik – mert nagyon érzékeny -lélekkel születtek – kiváló postatisztekké válhatnak, de legyen -bármennyi katona-ősük, mindig alkalmatlanok lesznek a katonai pályára? -Aligha. Inkább talán az, hogy a katonai becsület parancsolatjai -túlságosan merevek s könnyű szerrel idéznek elő tragédiákat, mert -lépten-nyomon összeütközésbe kerülhetnek azzal, amit szerzőnk „a szív -becsületé“-nek nevez. Ez még Rudorff Hans esete után is bizonyításra -szorul. Hogy az ezredes nagy oktalanságot követett el, midőn, kissé -indiszkrét jóakaratból, Hansnak a becsületszavát kérte; hogy Hans is -nagy oktalanságot cselekedett, midőn, nem sejtve, hogy egy -„Bubenstreich“ áldozata, becsületszavát adta olyan valamire, amit -megtartani később nem állott módjában, mert a szív hatalmasabb úr, mint -a becsületszó s „erős, mint a halál“, – hogy a katonatisztek világában -az ilyen oktalanság nem éppen ritka kivétel s „Bubenstreich“ is történik -néha-néha: mindebben szerzőnknek igaza lehet, de ezzel még semmit se -bizonyított. Meglehet, hogy a katonatisztek között sok az üreslelkű (s -talán azért, mert ez a hivatás csak a test tréningjét követeli, az elme -miatta parlagon heverhet), meglehet az is, hogy arra, akinek gazdagabb a -lelki élete, ez a hivatás sok penitenciát ró, de végre is a -katonatisztnek első sorban csakugyan a jellemben való erősségre van -szüksége s nem éles észre vagy szép érzésvilágra. Szerzőnk, ha tőle -függne, bizonyára maga se tenné enyhébbekké a katonai becsület -törvényeit; ezek a törvények nem tűrhetik az enyhítő körülményeket, a -kegyelmi paragrafusokat, a megalkuvást és a rabulizálást. Ha nem -szigorúak és merevek, nincs értelmük. Már pedig, amíg e világnak -szüksége van katonákra, szüksége van arra is, hogy ennek a státusnak a -státusban meglegyen a maga külön – s szigorú – kódexe. S ha így van, ha -nem az intézményekben van a hiba, hanem esetről-esetre az emberekben, -akkor mit bizonyít a _Farsang utólja?_ - -Ha semmit is, maga a dráma gondolatának merészségével, hangjának és -alakjainak igazságával, a részletrajzban való becsületességével s -színszerűség dolgában való ritka jelességeivel: érdekes, megkapó és -mélyebb benyomást keltő – ha ugyan jól játsszák. - - - - -XLV. SCHNITZLER. Az élet szava. - -_Az élet szava_ a maga keresett komorságában minduntalan az ősrégi -anekdota vidám ladyjére emlékeztet, aki azzal dicsekedett, hogy ő -hatszáz ember életét mentette meg, mert ha nem hallgatja meg a -hajóskapitányt, ez a levegőbe röpítette volna a hajót, mind a hatszáz -utasával együtt. - -Először akkor emlékeztet rá, amikor a hetvenkilenc esztendős öreg Moser -eldicsekszik benne – mert nem panaszkodik, hanem dicsekszik – hogy -harminc esztendővel ezelőtt ő veszítette el a lindachi csatát. -Figyeljünk erre az öreges hencegésre; ez a darab kiinduló pontja s -conditio sine qua non-ja, amely nélkül nincs dráma. Tehát: Moser vezette -a harmadik eszkadront, a lindachi domb tövében álltak és vártak. Tudták, -hogy a csata már megkezdődött, de nem tudták, hogy mi történik, s a -csend rémes volt. Olyan sokáig kellett állniok és várniok, olyan -idegesen várták az előre szólító parancsot, s a síkság olyan csendes, -félelmetes mozdulatlansággal volt előttük, hogy Mosert, aki különben -edzett katona volt, egyszerre csak irtózatos félelem fogta el. „Szóval – -mondhatná az öreg Moser – az történt velem, amit Tolsztoj olyan hosszan -és olyan gyönyörűen ír le a _Háború és béké_ben; ezt tehát Schnitzlernek -igazán fölösleges volna részleteznie, hiszen mindnyájan olvastuk -Tolsztojt, önök is, tisztelt közönség.“ A Moser érdeme ott kezdődik, -amikor a holtra ijedtség olyan ordítozásban tört ki belőle, hogy -artikulátlan hangjainak a katonák nem tulajdoníthattak más értelmet, -minthogy: „A fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás!“ És erre a -legényeit, akik különben bátran követték volna a halálba, a pokolba, -szintén elfogta a páni félelem; Mosert az eszeveszett futásba követte -először a harmadik eszkadron, azután a kék küraszirok valamennyien, s -végül az egész osztrák sereg… ahogy a magyar népmesében az állatok -szaladnak meg, mind nagyobb sereget vonva maguk után: „Szaladj te is -pajtás!…“ (Magyar „gyerek ezt hallgatja örömmel“…) Igy vesztette el -Moser a lindachi csatát személyesen, egyedül, hogy egész életére legyen -legalább egy szép emléke; és így történhetik meg, hogy harminc évvel -később, a porosz-osztrák háború idején, bizonyos megelégedettséggel, sőt -a vidám ladyre emlékeztető büszkélkedéssel emlékezik meg életének erről -a legnevezetesebb eseményéről, a leánya előtt, egy olyan alkalommal, -mely ezt az emléket még ez előtt a nagyon sajátságos nyugalmazott -katonatiszt előtt is gyűlöletessé tehetné. Persze nem sejti, hogy leánya -– túlontúl méltatva apjának azt az érdemét, hogy ez, ha nem nyerhetett -csatákat, mint Napoleon, legalább elveszített egyet – azzal fogja -honorálni a bizalmas közlést, hogy ennek hallatára és ennek -következtében nyomban megmérgezi az apját, amihez különben már régebben -is nagy kedvet érzett. - -Tartsunk egy kis pauzát a Moser csatavesztésénél, mert ez jellemző arra -nézve, hogy _Az élet szava_ szerzője hogyan tömi ki a figuráit. -Nyilvánvaló, hogy „a bölcs csak henceg“ s Moser, bármennyire büszke rá, -hogy egyéni megriadtságának világtörténelmi következései lettek, nem -veszíthette el a lindachi csatát. Nem, már csak azért sem, mert annál -fogva – amire Schnitzler is hivatkozik Tolsztoj nyomán, szabadon – hogy -tudniillik az újkori csata nagy területen zajlik le s a katonák nem -tudják, hogy mi történik körülöttük, még jóformán azt sem, hogy mi -történik velök: egy ember hirtelen megrémülésének nem lehet ilyen minden -epidémiánál gyorsabb hatása, s ilyen elhatározó, végzetes befolyása egy -csata sorsára nézve. De általában, amit az újkori hadviselés tudománya -lényegesnek, fontosnak, elhatározónak ismer el, kizárja az ilyen esetnek -a lehetőségét és ha nem is szükséges katonának lennünk ahhoz, hogy ezt -megérthessük, egy olyan nagyobb rangú katonatisztnek, amilyen Moser is -volt, ezt jobban kell tudnia, mint másnak. De minthogy egy színdarabban -másodrendű jelentőségű, hogy az események csoportosítása és megítélése -megfelel-e annak, amit a dologhoz értő lehetségesnek ismer el, tegyük -fel, hogy a stratégia nem zárja ki egészen az ilyen eset lehetőségét, s -érjük be annyival, hogy a Moser esete katonai nézőpontból egy cseppet se -látszik valószínűnek. Sokkal fontosabb ennél, hogy Moser, akármennyire -tehetségtelen katona vagy mondjuk: rossz látású, monomaniákus ember – -nem is áltathatja magát azzal, hogy ő volna az az operetthős, aki -elveszítette a lindachi csatát. Ennek a föltételezett képzelődésnek -ellentmond az emberi természet; ennek úgy a lényege, mint minden -velejárója. Még az is, aki tisztán láthatja és jól tudja, hogy az ő -elhatározó, egyetlen, nyers cselekedete volt az előidézője valamely -szerencsétlenségnek: amennyire csak lehetséges, elhárítani igyekszik -magától a felelősséget; gondosan megkeresi, kik vagy legalább mely -körülmények osztozhatnak vele a felelősségben; megkeresi minden -elképzelhető mentségét és meg is találja a maga abszolucióját vagy -legalább tettének az enyhítő körülményeit, mások okolásában, -bűnbakokban, a körülmények vádolásában, a társadalom, a világrend -felelősségre vonásában, s ha másban nem lehet: egy olyan filozófiában, -mely valamely, a természetbe kapaszkodó elmélettel még az ő tettét is -igazolni tudja. Nincs tettes, aki miután meghallgatta önmagában úgy a -védőt, mint a vádlót, ne úgy hozná meg az ítéletét a maga tettéről, hogy -mindenben appreciálja a védelmet s redukálja a vádat, amennyire csak -lehet. Kivált idő multán, amikor a szerencsétlenség borzalmai már -elhalványodtak az emlékezetben, amikor a tett következtében beállott -változások képei már nem izgatják az idegrendszert s a lelkiismeretet -nem nyugtalanítja többé az a hatás is, amelyet a tett és -következményeinek látása a tettes pszichéjére tesz. Hát még az, akinek -semmi bizonyossága sincs afelől, hogy mekkora része volt valamely -szerencsétlenség bekövetkezésében s volt-e ebben része egyáltalán?! Akit -mások szemében is csak minimális felelősség terhel s aki joggal teheti -fel, hogy talán éppen semmi se terheli, mert az ő viselkedésének már nem -lehetett befolyása a más okokból szükségszerű események egymásutánjára!… -Hogy az ilyen ember ne hallgassa meg magában azt a védelmet, amelyet -mindenki megítélne neki, egészében vállalja magára azt a vádat, amely a -legrosszabb esetben is csak részben nehezedhetik rá és ha önmaga előtt -is, de magamagának követelje az egész felelősséget olyasmiért, amiben -másoknak a dolog természeténél fogva okvetetlenül nagyobb részük volt -mint neki: ez pszichológiai lehetetlenség. Hogy valaki -ellenségeskedéssel, rosszakarattal, az igazságérzetnek a tulajdon maga -rovására való arculcsapásával ítélje meg magát, ez normális lelkű -embernél abszurdum. Bizonyára lehetséges ilyen lelkibetegség vagy -elmebaj is; de Mosernél ezt egyebekben nem látjuk s a szerző nemcsak -hogy nem is jelzi azt, mintha erre célozna, ellenkezőleg, úgy -szerepelteti Mosert, mint akiben az átlagos ember túltengő önzésére akar -rámutatni. Úgy állítja be, mint gonosz, vén embert, akinek a -rosszlelkűség az uralkodó vonása, s akinek a féktelen önzése néróiasan -édeleg abban a gondolatban, hogy miatta számtalan ember pusztult el -annak idején, hogy azóta számtalan fiatalember halt meg s ő még most is -él és hogy az ő harminc évvel ezelőtt történt hirtelen elgyávulása -következtében, késő aggságának nagy örömére, még most is számtalan -fiatal élet fog elpusztulni. Hát ilyen szadista csak az orvosi -ismereteket népszerűsítő rossz könyvekben van; a valóságban még a -kegyetlenség monomaniákusai is, még a Nérók is, az önigazolásnak egész -tömegét, a magukat a saját szemükben abszolváló mentségeknek egész -sokaságát hordozzák magukban. Ez a Moser nem ember, hanem csak kísértet; -mumus nagy gyermekek számára; az első, de nem az utolsó, ami _Az élet -szavá_ban, Schnitzlernek minden modernkedése ellenére, Raupachra -emlékeztet. - -Higyjük el, amit _Az élet szava_ nézőinek le kell nyelniök: hogy a -hadvezetőség, ha nem is éppen Mosert, de a kék küraszirokat okolta a -lindachi csata elvesztésével, ahelyett azonban, hogy már annak idején -büntette volna meg a kék küraszirokat szigorított szolgálattal, -áthelyezéssel stb., harminc évig várt a megbüntetésükkel, mert, úgy -látszik, nem a gyávaságban bűnös egyéneket, hanem magát a kék -szimbolumot akarta megbüntetni; higyjük el, hogy most, harminc év -multán, példásan akarja megfenyíteni a kék kürasziroknál szolgáló fiatal -embereket, akik olyan ártatlanok voltak a lindachi csata elvesztésében, -hogy akkor még meg se születtek: higyjük el, hogy büntetésből mind egy -szálig le akarja kaszaboltatni őket az ellenséggel… azaz hogy, -akármilyen szívesen hisz is el a magyar ember az osztrák hadvezetőségről -bármi bolondot, ezt már mégis csak bajos elhinni. Minden időben, -mindenhol lehettek, akiket az Uriás szerepére kárhoztattak; az is -szokásos lehet, valamennyi hadseregben, hogy a legveszedelmesebb -pontokra olyan csapatokat küldenek, amelyek büntetésre szolgáltak rá. De -hogy, amint _Az élet szavá_ban látjuk, egy hadvezetőség azt határozza -el, hogy – hetek mulva! – seregének egy részét a kérlelhetetlen, a -bizonyos halálba fogja küldeni, egy olyan szituációba, amelyből hírmondó -se kerülhet haza: ezt már csak igen naív nagy gyerekekkel lehet -elhitetni. Ha föl is teszünk, bármely hadvezetőségről minden -kegyetlenséget, meg kelt hőkölnünk annak a föltételezése előtt, hogy -ilyen szörnyű ostobaságra tartsuk képesnek; mert hiszen lehet-e értelme -az ilyen, hetekkel előbb elhatározott roppant áldozatnak?! Ha nem is -sejtünk semmit a stratégiáról, a hadviselési taktikáról stb., annyit -tudatlanul is kitalálhatunk, hogy ekkora emberanyagnak az ennyire -bizonyos pusztulásba küldése, csak céltalan áldozat, csak monstruózusan -együgyű taktika, csak öngyilkos stratégia lehet. Elhigyjük-e, bármely -hadvezetőségről, hogy maga alatt vágja a fát, csak azért, hogy -büntethessen?!… Hát higyjük el és nyeljük le, hogy minden kék küraszir -és körülöttük az egész város, az egész Bécs tudja, hogy a kék -kürasziroknak egy hét mulva olyan helyre kell megérkezniök, ahol semmi -szolgálatot nem tehetnek az ármádiának, ahol azonban az utolsó legényig -el kell pusztulniok, az ármádiának minden legcsekélyebb haszna nélkül. -(Mert hiszen az ilyen önfeláldozó szolgálat csak úgy képzelhető el, hogy -a testükkel, az életük feláldozásával, ideig-óráig fel kell -tartóztatniok az ellenséget, hogy az ármádia haladékot nyerhessen… de -lehet-e szó ennek a szükségéről, amikor a lemészároltatásuk csak egy hét -mulva vagy még később válik esedékessé?!) - -A kék küraszirok iránt érdeklődő bécsi leányok és maguk a kék küraszirok -csak éppen azt az egyet nem tudják, hogy a szegény katonák halálra -ítéltetésüket tulajdonképpen nem a lindachi csatának és nem Mosernek -köszönhetik (Moser ezzel is csak áltatja magát), hanem: egy szép -asszonynak. A kék küraszirok ezredese tudja, hogy a felesége megcsalja -valamelyik tisztjével; csak azt nem tudja, hogy melyikkel. Hogy mégis -bosszút állhasson házasélete megrontásáért, azt a szép tervet főzi ki -elméjének boszorkánykonyháján, hogy: ha valamennyi kék küraszir -elpusztul, úgy ő, mint az egész legénység és valamennyi tiszt: hát akkor -a csábító is okvetlenül köztük lesz. És hogy az egy ismeretlen is -bizonyosan meghaljon, ezüst tálcán viszi a rábízott sok száz életet az -ördögnek; ő könyörgi ki a hadvezetőségtől, hogy a kék küraszirokat oda -küldjék, ahonnan nincs visszatérés; hivatkozik a lindachi csatára, -amelyről a hadvezetőség talán már megfeledkezett volna vagy amelyért más -„a propos“-ból szelídebb büntetést mért volna a kék küraszirokra; ő -magyarázza meg a hadvezetőségnek, hogy az osztrák hadseregnek semmi se -válhatik nagyobb hasznára, mintha vagy kétezer emberét átvezényeli a -bizonyos halálba. És mindezt csak azért, hogy az ismeretlen egér ki ne -bújhassék a csapdából! Ez a második kísértet szörnyűségre még Moseren is -túltesz. Megint az anekdota ladyjére kell emlékeznünk; íme, itt van a jó -asszonynak a mulatságosságig hihetetlen ellentéte, a rémes pendantja; -aki kész a levegőbe röpíteni vagy kétezer embert s ezekkel önmagát is, -csakhogy ki ne szabaduljon a halálból az az egy, akit nem tud -megtalálni. Kell-e mondani, hogy ez a második kísértet is csinos -meglepetéseket tartogat a néző számára? Mert amikor az ezredesné, a maga -kék küraszirját meg akarva menteni, belopózik a tisztjéhez s az ezredes -meglepi őket: ez a második kísértet hirtelen ahhoz a felfogáshoz -kanyarodik át, hogy: de mégis csak a házasságtörő asszonyt kell -büntetni, s nem a csábítót!… Mint aki csak egy rébusznak a megfejtését -várta, minden értekezés nélkül lelövi az asszonyt, ellenben felesége -kedvesének nagylelkűen felajánlja, hogy jelentsen beteget s ezzel -kerülje ki a kék küraszirok sorsát (akik miatta jutottak a halál -torkába). Miért? Ezt a Schnitzler-darabokban sohase kell kérdezni. A -szerző, úgy látszik, azt tartja, hogy: egy bolond többet tud kérdezni, -mint amennyire száz bölcs megfelelhet. - -De találunk ebben a darabban több kísértetet is. Mindjárt az első -felvonásban megismerkedünk egy orvossal, doktor Schindlerrel, aki -Mirákolóként csörteti a kezében méreggel teli orvosságos üvegeit s azt -szuggerálja meghalni sehogy se akaró páciense leányának, hogy ölje meg -az apját, mert: minek olyan túlzottan sokáig élni s nem okosabb-e egy -fiatal leányra nézve a betegápolásnál, ha a hejehujának adja át magát?! -Ez a kísérteties orvos azzal lepi meg a nézőt, hogy egy kicsit szerelmes -a leányba, azért tanácsolta neki az apagyilkosságot. Azután ott van maga -ez a leány, aki hallgatag, de nem kevésbé mély gyűlölettel ápolja az -apját, s nagy kedve volna megfogadni a különös gyógyító mester tanácsát… -de még valamire vár és egyelőre jégre teszi a méreggel teli üvegcsét. -Amíg vár, a néző azt kérdi magától: ha annyira terhére van ennek a -leánynak a betegápolás s olyan nagyon vágyódik a hejehujára, nem -szelídebb és természetesebb dolog volna-e az apagyilkosságnál, ha egy -kissé elhanyagolná a betegápolást s több időt szakítana magának a -szerelmeskedésre?… Különben a betegápolás nem láncolhatja le olyan -nagyon, hogy lázongását és az apagyilkosságon való tűnődését valami nagy -részvéttel lehetne kísérni, mert hamarosan két bált táncolt végig s mind -a két alkalommal olyan jól mulatott, hogy az egyik éjjel egy, a másik -éjjel más fiatalembernek ajándékozta el a szívét. - -A Raupach-szerű történet különben azért indul meg olyan lassan, mert a -szerző gondját mindenekelőtt a hangulatcsinálás foglalja le. Ezt persze -a modernek recipéje szerint eszközli. Mint Maeterlincknál látjuk, a -végzetes események nagy, sötét árnyékot borítanak maguk elé mindenre. -Várakozással, sejtelmességgel, titokzatossággal van tele a levegő; az -általános hangulat fojtogatott, nyomott; mindenki ok nélkül szomorú s -mindenkinek valami rejtelmes fülledtség-okozta szívelszorulás hápog ki a -szavából; az emberek nehezen lélekzenek; éreznek valami számumot, ami -közeleg. Ezt a maeterlinckizmust Schnitzler bécsi doktor, így adagolja, -ötpercenkint egy kávéskanállal: „Lentről lódobogás hallatszik… Csak a -lovak dobogása hallatszik, folyton csak az… Lent lódobogás… Az utcáról -gyalogság masirozása és kiabálás hallatszik… Lent az utcán katonák -vonulnak. Trombitaharsogás, dobpergés, kiáltások, azután elhalkul minden -és csend…“ Folyton hallani az elvonuló csapatok dübörgését s a lovak -patkóinak a kövezeten kopogását… hogy minden ló belerugjon Marinak a -szívébe… noha a kék küraszirok még meg se mozdultak, mert különben kútba -esnék a dráma. De Schnitzler nem felejtkezhetik meg Wilde Oszkár -vívmányairól sem. És amint Wilde refrainként ismételgeti, sokat sejtető -példálózással, mondjuk azt, hogy: „A hold vörös úszónadrágban úszik az -égen… Jó estét, Salome!… Vörös úszónadrágban úszik a hold az égen!… Jó -estét, jó estét!… Az égen úszik, vörös úszónadrágban!… Salome, a hold!… -Salome az égen!… Salome vörös úszónadrágban!…“ – Schnitzler se -mulaszthatja el, belemártani, beledöfni, belegyomrozni, belemasszirozni -a néző gyomrába, hogy: „a kék küraszirok mennek a halálba“, „mennek a -halálba a kék küraszirok“, „a halálba mennek a kék küraszirok!…“ Avagy: -„Viseld hát a sorsodat. Aki másokkal törődik, el van tiltva a -boldogságtól. Viseld a sorsodat… Reggel négy órakor mind mennek a -halálba“. - -És ha a néző nem találta ki rögtön, mindjárt megtudja, miért kellett a -nagyzás hóbortjában szenvedő Mosernek, élete hetvenkilencedik évében -eldicsekednie a leánya előtt az álmodott csatavesztésével, éppen a -„moment psychologique“-ban. Azért, hogy a leánya ezt mondhassa magában: -„Igen? Te voltál az, aki miatt a kék küraszirokat harminc év multán -megbüntetik? Miattad mennek a kék küraszirok a halálba, vörös -úszónadrágban, és Te még túl akarod élni őket? Te akarsz elvonni engem a -betegápolás undokságaival attól a fiatal kék küraszirtól, akinek a -karjaiban egy egész éjszaka suhantam fel s alá egy nagy teremben, ezer -gyertya lángjánál?… No, jó!…“ És hogy az aggodalmaskodó leány ne -habozzék tovább, hanem mindjárt beadja apjának a patkánymérget!… Hiszen -már olyan öreg! - -Ah, mily érdekes kísértet! Ha már nem mentheti meg a kék küraszirokat a -bizonyos haláltól a rendelkezésére álló eszközzel, mint a lady a hajó -utasait a levegőbe repüléstől, minden áron meg akarja menteni azt a kék -küraszirt, akinek a karján egy egész éjszaka suhant a bálteremben, ezer -gyertya lángjánál, attól, hogy ez a szerelmi kiéhezettség keserves -állapotában legyen kénytelen a halálba dobogni. És nemcsak hogy -meggyilkolt apja holtteste mellől, ezt gondosan beskatulyázva és egy -cseppet se diszgusztálódva attól, hogy otthon a lakás nincs kitakarítva, -siet a hejehujába, hanem egy függöny mögött leskelődve, türelmesen -megvárja, amíg a másik akadályt – azt a nőt, aki elsőbbségi igényt -jelentett be – a halálba távolítják el az útjából s csak azután jelenti -a kék küraszirnak, hogy: eljött s most már mehetnek a garniba (mert a -kék küraszir lakása sincs még kitakarítva, ebben is holttest van). Na -ja, az élet hívja! - -És a kék küraszir, az méltó párja. Ezt az ötödik kísértetet szintén nem -diszgusztálja, hogy éppen most halt meg miatta egy nő, csakis azért, -mert az ő életét, a kék küraszir életét minden áron meg akarta menteni, -ha már nem menthetett meg legalább hatszáz életet, mint a lady („Bár -volna erőm, hogy valamennyit visszatartsam!… Mennyi ifjú élet enyészik -el bután a világból!…“ – utóljára is ezt sóhajtotta, szegény, nagy -életismerettel méltatva a fiatal férfiasságot)… mindez nem diszgusztálja -a kék küraszirt, hanem siet a hejehujába azzal a leánnyal, akire -ráismer, mert még emlékszik rá, hogy egy éjszaka vele suhant a -bálteremben, ezer gyertya lángjánál. „Igazán kár ezekért a kék -küraszirokért! – gondolja a néző. – Milyen kitünő idegzetű fiúk voltak! -Lehet-e mentsége a hadvezetőségnek, amely ezeknek az egész ezredét -feláldozta, minden cél nélkül, csak éppen példaadás okából?!…“ És az -ötödik kísértet eltűnik a kísértet-leánnyal, a garni irányába, mert -akármilyen szépen játszotta a hőst, részegen akar a halálba menni, mint -a Dickens matrózai, akik megitták az egész hajórakomány rumot, hogy ne -tudjanak magukról, amikor elsülyednek. A disznónak is ez lehet a -filozófiája: „Ha már leölnek bennünket, maradjunk a vályú mellett -ameddig lehet! Ha már meg kell dögölni, legalább jóllakottan dögöljünk -meg!“ - -Nincs mit szólni a másodsorban megjelenő kisértetekről, akik csak arra -valók, hogy szinte kórusban fújják, amiről a szerző ebben a darabban fel -akarja világosítani a nézőt, hogy tudniillik élni jobb, mint meghalni. -Se a másik leányról, aki a Moser-leánynak példát adva, a kék küraszirok -utolsó bécsi éjszakáján szintén kitombolja magát, mert tudja, hogy -tüdővészes és hogy úgy mondjuk: tőkét akar gyűjteni a sírjába, így -okoskodva: „Csak akik sokra emlékezhetnek, azok alusznak nyugodtan a -földben… és én nyugodtan akarok aludni“. Ez azt a meglepetést tartogatja -a néző számára, hogy nem tüdővészben hal meg, hanem Ophélia módjára, -őrülten, de modernebb szecessziós látomások közt s a kellő pillanatban -megérkezve, a színpadon – hogy annál nagyobb legyen a kísérteties -hangulat – bár az őrültségét csak fölötte hézagosan magyarázza meg, hogy -ő is elveszítette a maga kék küraszirját, akit kétszer látott: először a -bálteremben s másodszor, amikor a kék küraszirok a halálba indulásuk -előtt utóljára dáridóztak Bécsben; se az, hogy azóta egy kissé -megfürdött a posványban… És nincs mit szólni a gyakornokról sem, aki ezt -a másik leányt még a kék küraszirok haláltánca előtt elhagyta a -Moser-leányért és az egész darabon át nem tudja megérteni, hogy ennek -pedig ő nem kell, főképpen azért nem, mert a betegápolásba idejekorán -belefáradt nő nem kívánkozik az erdő magánosságába. A néző se tudja -megérteni, hogy ez a gyakornok hogyan és miért került bele ebbe a -darabba. - -A fejlemények is csak valami hosszú epilógnak a minimumig lemérsékelt -hatását tehetik a nézőre. Hogy a kék kürasztirok mind egy szálig -áldozatául estek érthetetlen kiküldetésüknek és csodás véletlenségből -csak egy ember menekült meg közülök, éppen az, aki – élnivágyásból – -egyedül debachált a rendelés ellen, de ez az egy is, szíves meglepetésül -a nézőnek, modernül elmés következetlenséggel, agyonlőtte magát, hogy -doktor Schindler-Mirákoló szamárnak deklarálhassa – már csak tudomásul -szolgál, mint a jegyzőkönyvekben szokás mondani. Hasonlóképpen: hogy egy -darab egyetlen maradi alakja, Richterné, Kata-Ophéliának az anyja, -továbbra is mindennap eljár a templomba. - -A nézőt most már csak a Moser-leány sorsa érdekelheti. Tehát: a kék -küraszirja visszautasította azt a kivánságát, hogy haljanak meg együtt; -a katona elment a csatába, hogy büntetésül és példaadás okából halhasson -meg, a leány pedig egyedül nem tudott meghalni; és minthogy Mirákoló -mester azt a kis apagyilkossági ügyet szerencsésen elsimította a -hatóságok előtt, tovább él, virágot szed, de nem tud felejteni. A jó -Mirákoló, aki továbbra is atyailag gondoskodik róla, azt a tanácsot adja -neki, hogy ha már a szíve ellenállhatatlanul a katonasághoz vonja, -álljon be az egészségügyi csapatokhoz betegápolónőnek. „De hát akkor -miért öltem meg az apámat?! – kérdhetné tőle Moser Mari – ha továbbra is -betegápolónőnek kell maradnom!“ - -És most már a szerző áll elő a maga meglepetésével. Kiderül ugyanis a -darab végén, hogy mindez azt a tanácsot kivánta példázni, hogy: -„Hallgassátok meg, amikor az élet szava hí benneteket!“ Hát hiszen ezek -mind hallgattak az élet szavára!… De vajjon kívánatos-e az élet szavára -hallgatni, ha ennek a szófogadásnak ilyen gyors pusztulás, az apostoli -igék áhítatos hallgatóinak ilyen tömeges halála jár a nyomában?! („Majd -szépen fogunk hallgatni erre a hivogatásra!…“ – mondanák sokan -Budapesten.) De pardon!… „Félreértés!… – folytatja Schnitzler doktor – -Életnek én csak a szerelmi életet nevezem! És ennek az igazi életnek -egyetlen órájáért, az élet minden örömének egyetlen éjszakába való -belesűrűsítéséért érdemes feláldozni mindent, a hosszú életet, a -tartalom nélküli évek egész értéktelen sokaságát és minden tekintetet, -amelyeket komolyan szoktatok venni, amelyekért közületek olyan sokan -tartózkodnak az élet kéjeinek egyetlen éjszakába való komprimálásától!“ -Vagy úgy?! Az már más. Hanem erről az _Élet szava_ című drámából kissé -bajos meggyőződni. Mert Moser Mari a harmadik felvonásban csak egyetlen -mondatban nyilatkozik az éjszakájáról: „azután megértem üdvösséget, -ahogy soha nem is álmodtam, kétségbeesést, ahogy ember el nem -képzelheti… mi keresni valóm van még a földön?“ – de nem mondja, hogy az -az üdvösség fölért minden utána következő kétségbeeséssel és hogy -szívesen vállalja a hosszú kétségbeesést, mint annak a rövid üdvösségnek -az árát, váltságdíját. (Amint hogy a véralkata szerint mindig -különbözőképpen ítéli meg az ember, hogy az élet örömeivel való sokféle -gazdálkodás közül melyik a helyes; s a legtöbb embernek erről -minduntalan más-más a véleménye, a körülményekhez képest.) Ahogy pedig -Kata agyongyönyörködi magát, az erősen hasonlít a sárba fulladáshoz; ez -a kép se meggyőző, még csak nem is csábító. De ne tünődjünk ezen -hosszan, mert mire lélekzetet vehetünk, Schnitzler doktor már maga is -ellentmond magának. Mégis csak jó életben maradni, mert: „Lássa – mondja -Schnitzler doktor Marinak – ma virágot szed az erdő szélén és odanyújtja -a homlokát a nyári szellőnek…“ „Maga él, Mari, a többi csak volt. Amaz -éjszaka és ama reggel óta is nappalok következtek az éjszakára… virágot -szed, a ragyogó déli égbolt alatt beszél velem, stb., mindez élet… és ki -tudja, nem fogja-e egyszer, idővel, sokkal tisztábban és mélyebben -hallani az élet szavát, mint azon az éjjelen, mikor dolgokat élt át, -melyek oly félelmes és izzó nevűek, mint gyilkosság és szerelem?!…“ -Tehát a hosszú élet, a tartalom nélküli évek egész értéktelen sokasága -se kutya?!… már csak azért sem, mert még sokszor lehet hallani benne „az -élet hívó szavát“?! De hát melyik a választani való, amikor választani -kell: minden földi gyönyörűségnek egyetlen fenséges éjszakába való -komprimálása vagy a tartalom nélküli, de napsütéses és várandós élet -sokasága? Hiszen a darabjának erre a kérdésére kellene felelnie!… hiszen -a szerző maga vetette fel a kérdést!… De Schnitzler doktor úgy felel a -saját kérdésére, mint a fázódó és éhes cigány, akitől azt kérdezték, -hogy mit választ: melegedni akar-e inkább, vagy enni? A legjobb – mondja -– a tűznél szalonnát pirítani! Bizonyára, de mintha tréfálna, mikor a -maga kérdésére nem akar felelni. Vagy maga se tudja, hogy tulajdonképpen -mit kiván mondani?!… Semmi különöset, csak egy kicsit kacérkodni -óhajtott az epikureizmussal és egyben az amoralista világfelfogással?! - -Utoljára, mintha mégis jobban húzna a hosszú élethez, az akár tartalom -nélkül való, de nem reménytelen évek nem egészen értéktelen sokaságához, -mint az élvezeteknek huszonnégy órába való kögítéséhez. Mert azt -mondatja Schindler doktorral Marinak Kata holttesténél: „Az, hogy én jó -ember vagyok… hogy maga gonosztevő… és hogy ez a halott bűnös volt… -csak: szavak! Magának még süt a nap és nekem… és azoknak (a gyerekekre -mutat, akik átszaladnak a réten). Ennek már nem. Más egyebet semmi -bizonyosat se tudok a világon! (Gyerekek nevetve szaladnak át a réten és -eltünnek az erdőben.)“ Vége. - -Hát éppen ez az okoskodás – amelyet Schindler doktor tanulságul bök ki a -darab pointejének – az a valami, amire joggal lehet elmondani, hogy -csak: Szavak!… Üres beszéd!… Frivol játék a gondolattal és a -kifejezéssel!… Mert régi útszéli igazság, hogy kevés a bizonyosságunk, -de nem igaz, hogy az emberi elmének sok ezer éves nyugtalansága -teljességgel semmi eredményhez nem vezetett volna s hogy mindazok a -fogalmak, amelyekhez a jó és rossz kérdése dolgában az emberek -mindezidáig eljutottak: csupa fallácia. Csakhogy arra, hogy ehhez a -kérdéshez hozzászólhasson, Schitzler Arthurban nincs meg a kellő -komolyság. (1911 november.) - - - - -XLVI. SCHÖNHERR. Hit és haza. - -_Die Tragödie eines Volkes_ – ez az alcíme Schönherr _Hit és haza_ című -színművének. Ezt Katona írhatta volna _Bánk bán_ról. A Schönherr darabja -lehet mártirológia, de nem tragédia; még csak nem is dráma. - -Ennek a darabnak már a tárgyválasztása is kompromittálja szerzőjét. Az -ellenreformáció borzalmasságairól ír, tendenciózusan – és ez magában -véve is lemondatja a szerzőt a kifogástalan írói szereplésről, mert vagy -elmaradottságról, vagy rosszhiszeműségről tesz bizonyságot. A -vallásháborúk rettenetességei már századokkal ezelőtt befejeződtek; -akinek most jut eszébe gyászolni: az, ha őszinte, későn született a -világra. Ha pedig ez a tárgyválasztás a felekezeti elfogultság érzéseire -spekulál, úgy még inkább elítéli az írót. _Az inkvizició titkai_, vagy -más hasonló könyvekben felhatalmazott rémségek csak kinyomtatott -szószátyárság, de nem irodalom; csak alsórendű propaganda-csinálás, de -nem história írás. - -Ezekről a dolgokról most már csakis a nyugodt, elfogulatlan, pártatlan -történetírásnak szabad beszélnie, amely nem ismer tendenciát. És ha a -történeti dráma írója elszakad a historikustól, akkor elszakad az -irodalomtól is. Schönherr darabja az említett nyomtatványokra -emlékeztet, amelyek kritika nélkül csoportosított vádaskodások halmazát -foglalják magukban, – amelyek a teljesen tajékozatlanok között való -hangulatcsinálásra törekednek azzal, hogy szentírásként adják elő a meg -nem vizsgált adatok közűl a legritkábbakat. - -De, noha Schönherr nem támaszkodhatik se az oknyomozó történetírásra, se -a köztudatra, fogadjuk el históriának mindazt, ami nagyobb részben csak -a képzeletéből sarjadzott, higyjük el, vita nélkül, hogy az -ellenreformáció az osztrák Alpes-vidéken csakugyan elkövette mindazokat -a borzalmasságokat, amelyekkel ez a darab vádolja, s nézzük csak azt, -hogy kétes eredetű adataiból milyen drámát szerkesztett a szerző. - -Sokáig azt hisszük: semmilyent. A darab elején felcsillan valami, ami -összeütközést, küzdelmet sejtet, de ennek az elkövetkezésére a darab -végéig várhatunk. Egy császári poroszló járja be a falvakat; a -megbizatása az, hogy minden olyan parasztot, aki Luther tanát vallja, -üldözzön ki az otthonából és térítsen tűzzel-vassal!… Ennek a parancsnak -a poroszló szörnyű kegyetlenséggel felel meg; csurog róla a vér. A -szerző, hogy kiélezze a tendenciát, hangsúlyozza, hogy ez a véreb nem -csupán megbízást teljesít, hanem egyszersmind fanatizmusának a -szenvedélyét elégíti ki. Volnának benne emberi érzések; csak a -vakbuzgósága teszi ilyen rémségesen kegyetlenné. A dráma ott kezdődnék, -hogy olyan parasztok közt, akik szívesen eltitkolnák lutheránus hitüket, -meggyőződésüket azért, hogy ne kergessék ki őket az otthonukból, ne -legyenek kénytelenek elveszíteni a földjüket, hogy ott halhassanak meg, -ahol születtek, ennek a fiók-Arbueznek a rémtettei sok emberből -kikényszerítik az őszinte hitvallást. Egy Rott Kristóf nevű paraszt -látszik a dráma főalakjának; ez, mikor látja, hogy a véreb megöl egy -asszonyt csak azért, mert ez se élve, se halva nem akarja kiereszteni a -Bibliát a kezéből, lelkiismerete fellázadásában szint vall. Hát neki és -az ő népének is mennie kell. De az első felvonásban még meg se indul a -dráma s máris megreked; a főalak, Rott Kristóf, a darab végéig a -háttérbe szorúl, mert más parasztokat látunk, új, meg új parasztokat, -akikkel ugyanaz történik, fölötte csekély változattal, fölötte -egyhangúan újra meg újra ugyanaz. És mindezek az alakok, akik a síralmas -kántálás vezérszólamát egymástól átveszik, csupa szánalomraméltó, -tehetetlen áldozat, megannyi vértanú, megannyi minden küzdelemre -képtelen, eltiport porszem. Egyik se kelthet részvétet, annyira -porszemszerűen egyformák és passzivak. És epizód epizódra következik; -mindegyik majdnem egészen ugyanaz, ami az előtte való; sehol semmi -fordulat; plus ça change, plus c’est la même chose. Mindez harmadfél -felvonáson át. - -Végül a szerző egyet gondol s a harmadik felvonás végén megkezdődik a -dráma, hogy mindjárt be is fejeződjék. A poroszlónak el kell üldöznie a -lutheránus parasztokat, de vissza kell tartania a gyermekeket, mert -ezeket még meg lehet téríteni. De Rott Kristóf fia, a kis veréb, nem -akar elszakadni szüleitől, s hogy megmeneküljön a poroszlótól, beleugrik -a patakba, de a sebes ár oda vágja a malom kerekéhez s beleful a vízbe. -Rott apai fájdalmában leteperi a poroszlót s már agyonvágná a -szekercéjével, de a poroszló azt hörgi: „Szent Szűz, mint hű szolgád -halok meg!“ Erre Rott, látva, hogy a poroszló minden kegyetlenségét -vakbuzgóságból cselekedte, elereszti az embert és… kézfogással búcsúzik -el tőle! A poroszló pedig bámulva néz utána, mintha Jézus Krisztust -látta volna és széttöri a kardját. Hát ez a későn érkezett, -miniatűr-dráma elrettentő példánya a minden lélektani igazság nélkül -való írói kieszelésnek; cifra és nyilvánvaló hazugság – mert hiszen az -annyira friss apai fájdalom, amilyen a Rotté, nem lehet hajlandó arra a -nyugodt filozofálgatásra, amely a hasonló lelki átalakulás előfeltétele, -nem lehet hajlandó hasonló, nem is annyira humanizmusból vagy -evangéliumi érzületből, mint inkább történetfilozófiából eredő rögtönös -megbocsátásra, s azt a poroszlót, akit a Schönherr darabjában láttunk, -nem forgathatja ki egész gondolkozásvilágából a valójában érthetetlen -nagylelkűségi rohamnak semmiféle póza, annál kevésbé az ilyen attitüd, -amelyet csak századokkal később tettek divatossá a Jockey-Clubok. És -mindez szemmelláthatóan csak azért, hogy a szerző tendenciájához híven -azzal állhasson az elképpedt néző elé, hogy lám, milyen dicséretesen -előzte meg korát ez az egyszerű paraszt!… lám, milyen nemeslelkűek -voltak ezek a vértanúk, akiket tűzzel-vassal irtottak!… lám, milyen -gazságot csinált az ellenreformáció!… Hát jól van, de mit csináljunk az -ellenreformációval, amelynek már úgyis olyan régen vége van?! - -Hogy ez a tartalomtalan, sivár, írói verejtékszagú színdarab, – amelynek -minden érdeme: a gondos környezetrajz és bizonyos ügyesség a jelenetek -csoportosításában – Bécsben és Berlinben kivételesen tetszett, ezen nem -érdemes sokat tanakodni. Bécsben nagyon szeretnék Schönherr Károlyt -világhíres osztrák íróvá nevelni vagy felfújni, ami érthető, mert ilyen -már régóta nincsen. Berlinben pedig még ma sem tudnak betelni azokkal a -német vagy osztrák parasztokkal, akik mintha csak a Zola Terrejéből -tanultak volna földéhséget, állatias földhözragadtságot és egyben -romantikus érzést, de különösen stílust. Berlinben tökéletesen elég a -dialektus, az ilyen tónus: „Bader, mein Bauch ist gespannt wie ein’ -Trommel! Nimm mir ’s Wasser, dass ich wieder schnaufen Kann!“… – hogy -sokan így ujjongjanak: „Ez, ez a színtiszta igazság! Voilà, la vraie -comédie!…“ Azután a berlini sikerben része lehetett a felekezeti -elfogultságnak is: korlátolt emberek mindenütt vannak a világon. (1911 -december.) - - - - -XLVII. BARRIE. Egyenlőség. - -A legtöbb új színpadi munkának közös hibája, hogy minden lelemény nélkül -valók. Nagyon egyformák s nagyon egyhangúak. Az egyik a másiknak -jóformán csak variációja s tulajdonképpen nap-nap után csupán annyi -darabot látunk, ahány a műfaj. Van egy drámánk s ennek száz mása; egy -bohózatunk és ennek száz ikertestvére; egy vígjátékunk és száz más -hasonló; egy történelmi darabunk s ennek száz, nem nagyon különböző -kiadása és így tovább. Az ugyanegy műfajhoz tartozó darabok untatóan -hasonlítanak egymásra rokonok a témáik, közösek a motívumaik, ugyanazok -az alakjaik, egyforma a tónusuk. Ebben az általános s már régibb eredetű -monotoniában szinte felfrissítően hat az olyan darab, amelyben van egy -kis lelemény is. Amelynek tárgya nem egy régi témának a századik -variánsa, hangja nem az untig megszokott, motívumai frissek és -eredetiek, figurái nem sablonosak. Barrie komédiájának a legfőbb érdeme -ebben a frisseségben rejlik, bár megemlíteni való az az érdeme is, hogy -nem nagyképű darab és mégis tartalmasabb sok másnál, továbbá, hogy ami -benne gondolatot kelt s hosszasabban foglalkoztatja a néző képzeletét, -gondolkozását, az nem cafrang a darabon, hanem magának a cselekvésnek, a -mesének a kisugárzása, a darabban megelevenített helyzetek folyománya, a -színpadi képekből fakadó tanulság. - -De főérdeme mégis csak a benne megnyilvánuló invenció, mely megérzik -motivumain, hangján, alakjainak színén és a tárgyán is. Mert tévedés, – -amit kritikaképpen mondtak róla, – hogy a tárgya elcsépelt vagy legalább -is igen ismeretes volna. Ez a tárgy nem ismeretlen, nem új az elbeszélő -irodalomban, de új a színpadon. Színdarabnál pedig csak az számít, amit -a színpadon láttunk vagy látunk. A nem új ötletet színpadra vinni talán -Columbus tojása volt, de ilyen Columbus tojások találása a legritkább -ügyesség. Számítsuk ehhez, hogy Barrie friss és elmés motívumokat -szerepeltet, amelyek a tárgynak törvényes leszármazói; hogy fantocheai -mulatságosan eredetiek s hogy e vidám fantazmegóriának a tónusa is, bár -erősen emlékeztet az operett tónusára, sajátos, nem közönséges és -amellett a tárgynak megfelelő. - -Más kérdés ennek az invenciónak az irodalmi értéke. Ebből a szempontból -csak másodrendű és második kézből való leleményről beszélhetünk. Az -_Egyenlőség_ egyike a számtalan _robinzonád_nak; azoknak a munkáknak, -amelyek De Foe alapötletét szőtték tovább; amelyek Robinson nélkül -sohase íródtak volna meg. Színpadon talán az első robinzonád, de semmi -esetre se olyan elsőrangú, olyan nagy erejű fantázia alkotása, amilyen -például maga a Robinsonról szóló elbeszélés. - -Az is kétségtelen, hogy ami a Barrie saját külön invencióját illeti, ez -– a tárgy természeténél fogva – jobban érvényesült volna egy -fantasztikus regény vagy hosszabb elbeszélés keretében. Néhol a nézőnek -az az impressziója, mintha egy hosszú és érdekes részletekben gazdag -történetnek négy színpadi képpé való átdolgozásával volna dolga, amely -színpadi képek jobban hatnának, ha annak a hosszú históriának a legtöbb -részlete nem maradna ismeretlen előttünk. A szerző elsuhan olyan -részletek mellett, amelyek mögött mintha a kalandok egész sora -rejtőznék. - -Kár, hogy ezt a pompás anyagot nem regénnyé dolgozta fel. A téma szinte -kívánkozik a novellisztikus forma után; a tárgy természete nem a nagy -vonásokkal való festést, hanem a részletező tárgyalást hozta volna -magával. Maga a kissé felszínes filozoféma, – hogy nincsen egyenlőség… -hogy mindenütt szükség van parancsolókra és olyanokra, akik csak -engedelmeskednek… hogy a természet ölén az lesz az úr, a király, aki a -leginkább arra való, aki a legtöbbet tudja és bírja… hogy a puszta -szigeten leomlanak a társadalmi választófalak s viszont a civilizált -miliőben elfelejtődik minden érdem s magától feltámad a társadalmi -tagoltság, stb. – ez a kissé szűk látókörre való tétel egyforma sikerrel -tárgyalható színdarabban és elbeszélésben, de az a mese, melyet Barrie -tétele illusztrálására választott, novellisztikus formát kivánna, -ilyenben sokkal hatásosabb volna. - -Mert a komédiában, ahol nem láthatjuk, hogy a két esztendős robinzonság -hogyan formálja át az urakat és szolgákat lassanként és fokozatosan -egészen más emberekké, ahol – két képben, mindössze néhány jelenet során -– jóformán csak az eredményeket láthatjuk, de nem magát az átalakulást, -ahol a szolga robinzoni értékét csak sejthetjük s az urak -megszelídülését csak egy-egy drasztikus vonás láttatja: az egymásra -gyorsan következő, nagyon változott helyzetek egy kissé meglepik a -nézőt, az alakok kellő megvilágítás híjján, minden új jelenetben újra és -mindig idegenszerűen hatnak, a cselekvés egyre többet veszít -valószerűségéből s az évek hatását rikítóan festő színpadi képek -operett-szcénákká válnak. Amint hogy ez a darab valójában operett zene -nélkül. Természetesen, a szónak jó értelmében. Vidám persziflázs, -melyben nem kell túlságosan komolyan venni se a mesét, se az alakokat, -könnyed persziflázs, mely azonban nincs minden komolyság nélkül s melyet -ügyesen szőtt mese, sok jellemzetesség és még több ötlet tesz elevenné. -(1904 január.) - - - - -XLVIII. PINERO. Ne váljunk el. - -Arthur Pinero abban a darabjában, amelyet a Nemzeti Színház _Ne váljunk -el_ címen mutatott be, két gondosan megrajzolt női alakot vezet a néző -elé. Az egyik női alak: a megtestesült féltékenykedés. Az az asszony, -aki annyira nem tud urává lenni a képzelődésének és a véralkatának, hogy -a legtürelmesebb férjet is kiugrasztja a pokollá tett együttélésből, de -örökkön lobogó féltékenységével, – melynek tüzét tovább is táplálja -folyvást nyugtalan, mindig izzó képzelete – még azután is üldözi és -gyötri szerencsétlen férjét, sőt nem csak éppen ezt, hanem mindazokat, -akik férjével valamelyes összeköttetésbe keverednek. Ez a típus -bizonyára nem új, de a színpadon alighanem mindig új marad. És Pineronál -a típus nagyon egyéni és eleven alakká válik. Ez az Olive, akinek a -féltékenykedése még akkor is minduntalan fel-fellángol, amikor a -legjobban fáradozik azon, hogy kedvességével kibékítse és visszahódítsa -a férjét, nem olyan sablonosan beszél és cselekszik, mint ezer meg ezer -színpadi figura, amelyet lelkesen tapsolnak. És „könyörgő áriá“-jában, -amelyben megalázkodás és szemrehányás váltakozik, amelyben hol -elbájoltan turbékol, hol vércseként víjjong és esik neki egy-egy szónak, -aszerint, amint férje egyformán kedveskedő mondásaiban hol csak -hízelgést, hol új gyanakvást talál, többet is lelhetünk ügyes -műsorszámnál. Ha olyan szigorúan ítélünk, hogy Olive féltékenykedésének -a rajzát nagyon is könnyedvonalúnak találjuk, mit mondjunk a mai -drámaírásban szokásos jellemrajzolásról?! Könnyedvonalú, talán azért, -mert egy kissé vígjátéki marad s mert nem juthat tragikus -akcentusokhoz?! De hiszen csak így igaz és így nem bántó a dolog, mert -ne felejtsük el, hogy Olive féltékenységének az alapja: az oktalanság, a -kicsinyesség, a magában való érthető bizalmatlanság és nem afféle -nagyszerű tévedés, aminő az Othellóé. És ha Olivenak a mentsége – -amellyel számot tarthat az érdeklődésünkre – az, hogy: ő maga is -szenved, amíg szenvedést okoz, sőt az ő szenvedései nagyobbak, mint -amelyeket másokra mér, a mentsége kisebb volna, ha az oktalansága -halálos sebeket okozna, ha az érzésében is megnyilvánuló kicsinyesség -megölné őt magát, vagy megölne másokat. - -A másik női alakkal szintén ismeretes típus jelenik meg Pinero -darabjában. (De hol vannak az új drámaírásban új alakok s egyáltalán -olyan új valami, ami nem puszta külsőség?!) Az az asszony, aki nem -tartja tiszteletben a konvenciókat s beérve öntudatának a tisztaságával, -túlteszi magát az apró illemszabályokon, de ahhoz nem elég erős, hogy -nyugalommal tudja viselni ennek természetes következéseit, mert – ha nem -is esik kétségbe azon, hogy az egész világ megítéli, még a bíró is – -fájdalmat érez és egész lelkében megrendül, mikor azt látja, hogy a -férje kételkedni kezd benne. Pinero így egyéníti az ismeretes típust: -Theophila nem tud örömet találni azokban a falusi mulatságokban, amelyek -férjét vonzzák s nem tud a nagyvároson kívül élni (ami talán hiba, de -nem a durvább lelkű asszonyok hibája); elhagyatottságában szívesen -barátkozik John Allinghammel, akit feleségének a féltékenykedése -minduntalan kikerget az otthonából s bár nincs köztük semmi egyéb, mint -barátság, még azt is megengedi Johnnak, hogy ez egyszer éjnek idején is -ellátogasson hozzá, elpanaszolni a házi bajait (aminek a megengedése -kétségtelenül nagy meggondolatlanság volt, de kevés „felvilágosodott“ -vagy „emancipált“ asszony van, aki sohase követ el semmi könnyelműséget, -úgy, hogy ezért a végzetes éjféli látogatásért inkább Johnt kell -hibáztatni); azután szinte hősies megadással viseli el, hogy – amikor -ezért az oktalanságért a féltékeny feleség a biróság elé hurcolja – -nemcsak „az egész világ“ elitéli s a környezete is meggyanusítja, nem -még a bíró is megbélyegzi, de a Nóra elcsodálkozásával és -kiábrándulásával látja, hogy a látszatot megvető viselkedése férjének a -bizalmát is megrendítette (ami következetlenség ugyan, de először is -nincs minden ráció nélkül, mert a férjnek mindenkinél jobban kell -ismernie a feleségét s azután meg a szívnek néha több követelése van, -mint az értelemnek); végül Theo, miután Nóra példájára ott hagyta -férjét, aki őt nem értette meg, talán oda sodródnék, hogy csakugyan -elkövesse azt, amivel a biró is meggyanusította (mert csak bizonyíték -hiányában mentette fel a házasságtörés vádja alól), azért a hibájáért, -hogy nem tudott ott maradni folyton pöfékelő férjének az oldala mellett, -a lehető legkeményebben bűnhődik (mert semmisem lehet fájóbb az önérzet -és a hiúság sebeinél): meg kell szégyenülnie Allingham feleségével -szemben, akivel John időközben kibékült, azzal az asszonnyal szemben, -aki őt igazságtalanul vádolta és meghurcolta az egész világ előtt, még a -biróság előtt is. - -Ha Theo s vele együtt Pinero nálunk elvesztette a perét, ennek a főoka -az lehet, hogy a mi közönségünk a John és Theo barátságára, ami a -bonyodalom kiinduló pontja, csak a legnagyobb szkepszissel tudott -gondolni. A mi közönségünk nem hiszi el, hogy fiatal férfi és csinos nő -közt barátság is lehetséges, nemcsak szerelem. Az ilyen barátság -csakugyan nem mindennapos jelenség s ha nálunk csak hitetlenséggel -találkozhatik, Angliában sem lehet megszokott valami, hiszen az angol -bíró se hisz Theonak az ártatlanságában. De az angol néző Theo és John -barátságát még se tekintheti olyan képtelenségnek, aminőnek nálunk tűnt -fel a nézők többsége előtt, amely főképpen ezért fogadta -hitetlenkedéssel Pinero meséjét. Ha Pinero ilyes ritka viszonyra -hivatkozik, ennek nálunk csak abban találták meg valamelyes -magyarázatát, hogy az angol férfi véralkata kevésbé heves s az önuralma -nagyobb, mint a kontinentális emberé, a nő tehát, ha a szokottnál több -bizalmasságot enged meg magának a férfivel szemben, Angliában kevésbé -provokálja a veszedelmet, mint másutt bárhol. Pedig abban, hogy az angol -nő átlagos műveltsége jóval nagyobb, mint kontinentális versenytársaié, -egy második magyarázat is rejlik. Az az értelmi harmónia, mely a -barátság alapja, férfi és nő közt is könnyebben képzelhető el ott, ahol -a férfi és nő közt kisebb a szellemi távolság, mint ott, ahol a nő -megmaradt puszta szerelmi játékszernek s csak öltözködése elegánciájával -különbözik a kelet asszonyától. Pinero továbbá hangsúlyozza ennek a -szokatlan barátkozásnak az alkalmiságát. Ez a férfi és nő – elmondja – -azért keresik önkéntelenül egymás barátságát, mert mind a kettő annak a -bajnak az áldozatát látja a másikban, amelyikben ő maga is laborál; és: -solamen est miseris socios habuisse malorum. A férfi, aki az otthon -békéjére sóvárog s akit felesége féltékenysége kiüldöz az otthonából, -meg a nő, aki a maga otthonának a levegőjét nem tudta megszokni s -elhanyagoltnak vagy „meg nem értett“-nek képzeli magát (mint annyi meg -annyi nő!): öntudatlanul keresik a vigasztalódást egymás társaságában -vagy inkább abban, hogy elbeszélgethetnek a közös bajról, melynek a -tárgyalása másokra nézve unalmas volna, őket pedig mindennél jobban -érdekli. És végül Pinero nem is mondja azt, hogy a kényszerűségből -társtalanná vált férfi és a kedve ellenére társtalanná lett nő -barátságába nem játszik bele a szerelmi vonzódás. Ellenkezőleg, a meséje -arra alludál, hogy ez a barátság csak szerelemhez vezethetne, ha a -viszálykodó házastársakat nem kötné s nem vonná vissza erős érzés, -kit-kit a maga párjához. Pinero csak annyit mond, hogy se Theo, se John -nem tudja, ha barátkozásuk természetszerűen szerelmet csiráztat ki -bennük; hogy mind a kettő jóhiszemű, amikor azt képzeli, hogy csak a -barátot keresi a másikban. És ez talán nem olyan képtelenség, mint -amilyennek nálunk sokan látták. - -Túlságosnak tűnik fel az a megütközés is, amely nálunk mintha -megpecsételte volna Pinero darabjának sorsát. Akik hihetetlennek -találták John és Theo barátságát, megbotránkoztak azon is, hogy Theo -elkeseredésében és izgalmában, egy kissé becsíp Johnnak a lakásán, hogy -annál inkább meg kelljen szégyenülnie Oliveval szemben. Pedig Pinero -ennek a magyarázatával nem marad adós. - -Pineronak, ha nálunk nem is mindenki vette észre, igenis, van -tendenciája. Egy angol speciálitás, a „Crim. Con.“-pörök ellen izgat. -Ismeretes, hogy Angliában a törvény a házasságtörést, úgy a férfiét, -mint az asszonyét, súlyosan bünteti és hogy ebben a büntetésben nem a -legkevesebb: maga a tárgyalás. Az angol peres eljárás merev -formalizmusa, az a minuciózus gondosság, amellyel a bíró a tényállás -minden részletét a homályból kiásni és napfényre vinni iparkodik, -továbbá az a körülmény, hogy minden ilyen tárgyalás a tanuk, szakértők -és ügyvédek egész raját mozgósítja, tehát mindig olyan nagy nyilvánosság -előtt zajlik le, mint egy színházi előadás, végül az, hogy okvetetlenül -a legnagyobb botránnyal jár, mert az angol prüdéria, a túlságosan -szigorú közvélemény, a szenzációra éhes újságok és újságolvasó tömeg -számára egy „Crim. Con.“-per a legédesebb csemege – az ilyen tárgyalást -mindig rettenetes torturává teszik a váldottra nézve. És ha Angliában a -házastársak egyike mindenáron bosszút akar állni a másikon vagy azon, -akit a házasélete feldúlásával gyanusít, mihelyt vélt igazában rászánja -magát, hogy megindítsa ezt a pert, akármibe kerül, mihelyt vállalja azt -a kockázatot, hogy egész vagyont kell fizetnie abban az esetben, ha nem -sikerül a vádját bebizonyítania, mert ez a tréfa mindig tenger pénzbe -kerül: akkor okvetlenül rettenetesen meg fogja gyötörni a másikat és a -harmadikat. - -Nyilvánvaló, hogy a régi intézmény csak nagy vagyonú emberek fejére -zúdíthat bajokat. Hanem azért – ha a szegény emberre nézve nincs is -jelentősége a dolognak – az angol írók már régóta izgatnak a „Crim. -Con.“-pörök ellen. Pinero, mikor a reformot követelők nyomába lép, a sok -régi kifogás közül ezeket hangoztatja: 1. Szörnyűség az ilyen per, mert -a vádlottak közt ártatlanok is vannak s az eljárás ezekre is olyan -torturát mér, amely jóvátehetetlen s amelyért semmisem adhat kárpótlást. -2. Szörnyűség, mert az eljárás olyan részletekre is kiterjeszti a -legnagyobb nyilvánosság előtt való vizsgálódást és olyan módon -szellőzteti a családi otthont, hogy ez a lelki motozás az ártatlant is -megbélyegzi. A felmentés esetében is semper aliquid haeret. És a bírónak -nem lehet feladata, hogy gyanussá tegye olyan nők hírnevét, akikre semmi -rosszat sem tud rábizonyítani. A bíró kételkedése gyanakvást kelthet -olyan családtagokban, akik előbb nem gyanakodtak, a botrány lehetetlenné -teheti olyanok együttélését, akiket az érzéseik egymásra utalnak; a -bírónak nem lehet feladata bizalmatlanságot kelteni, amikor a női -tisztességről van szó és nem lehet tiszte egy minden perköltség -fizetésére kész vádló kedvéért feldúlni családok életét. 3. És a -fődolog: ez a kegyetlen eljárás, mely százezer kiváncsinak enged -bepillantást a családi élet szentélyébe, mely az otthont úgy kutatja át, -mint egy orgazda barlangját, mely a legnagyobb nyilvánosság előtt -firtatja a nő szemérméhez tartozó dolgokat – demoralizál. Éppen annyira, -mintha a megvádolt ártatlan nőt pőrére vetkőztetnék le a sokaság előtt. -Mint a nagy Galeotto, ez a hatósági lélek- és testmotozás is annak -elkövetéséhez hajthatja az ártatlant, – mert ez már úgyis -beszennyezettnek látja magát, – aminek az elkövetésével előbb -igazságtalanul vádolták. Ez nem lehet feladata az -igazságszolgáltatásnak. - -Pinero nem juttatja idáig hősnőjét s ha jelzi hogy Theo is erre az útra -kerülhet, rajta van, hogy minél több mentséget keressen Theo számára. A -főmentséget persze Theo rosszul titkolt nagy érzékenységében, -elkeseredésében, vigasztalanságában és reményvesztettségében találja -meg; de nem tartja feleslegesnek az alkalmi mentséget sem s azt hiszi, -hogy Theo legelső nagy felizgultságában juthat legkönnyebben -veszedelembe, kivált ha keserű érzésének, bánatának és idegességének -legyőzése végett, anélkül, hogy észrevenné, mit csinál, a „szíverősítő“ -narkotikumához téved. Azon való megütődésünket, hogy az előkelő angol -hölgy itt a Falu rosszával találkozik, mérsékelheti annak a tudata, hogy -az antialkoholizmus – talán legkivált a klimatikus viszonyok -következéseképpen – Angliában hódít a leglassabban, hogy a szigetlakók -előkelői jobban rabjai maradtak az ivásnak, mint a kontinensen lakó -kiváltságosok és hogy angol földön régidő óta a nők között is – még a -felsőbb körök asszonyait sem véve ki – elterjedtebb ez a szenvedély, -mint másutt. Angol néző, mert nem talál benne valami nagyon szokatlant, -nem is akad fenn Theonak a becsípettségén és annak találja ezt, aminek -Pinero szánta: mentségnek, nem pedig súlyosbító körülménynek, mint mi. - -Ez csak egyik s talán legburleszkebb példája annak, hogy ami Pinero -darabjában a londoni közönségnek igen tetszhetett, az nálunk fonákul -hatott; de több ilyen példát lehetne felsorolni. Az angol ember százados -intézmények és hagyományos szokások ma is hatalmas erejénél fogva sokban -különbözik attól az átlagos európaitól, akit mi megismertünk, -megszoktunk. És minél speciálisabban angol figurákat visz Pinero a -színpadra (már pedig ma jóformán ő az egyetlen angol drámaíró, aki -színdarabjaiban igazán angol életet rajzol): a mi közönségünk annál -kevesebb megértéssel, annál hidegebben áll vele szemben. - -Kár. Mert tagadhatatlan ugyan, hogy Pinero darabjában maga a dráma kissé -szegényes, hiszen csak a második felvonás nagyjára szorítkozik s -mindössze néhány szép jelenetet foglal le – de hol vannak az új -színműirodalomban azok a drámák, amelyek fordulatosságban gazdagabbak és -ehhez a gazdagsághoz nem a pszichológiai igazság rovására jutnak el?! Az -is vitathatlan, hogy Pinero ebben a darabjában, kevés színpadi -ügyességet fejtve ki, a novella-író módjára dolgozta ki témáját, mert -egy hosszú felvonás alatt se tud elkészülni az expoziciójával, sok időt -pazarol el a puszta jellemzésre és az unalmasságig hosszadalmasan -állapítja meg vékonyka drámájának az antecedenciáit: mindamellett ez a -darab több figyelmet érdemelt volna, mint aminőben nálunk részesült. -Mert – ami a mai színműirásban már ritkaság – igazi emberek szerepelnek -benne, akik úgy beszélnek és úgy cselekesznek, ahogy az életben szokás. -(1913 január.) - - - - -XLIX. SHAW. Nem lehessen tudni. - -Crampton úr valaha olyan nőt vett feleségül, aki nem szerette őt. Bár az -asszony a fajfentartáshoz a szerelmet fölöslegesnek tartja, férjének azt -a bűnét, hogy őt a feleségévé tette, jónak látja minden rendelkezésére -álló eszközzel megtorolni. Nemcsak hogy a legteljesebben kielégíti -önállóságra törő hajlamait, nemcsak hogy a közéleti szereplésnek él és -szónoklatokat tart a nők jogairól, hanem üres óráiban azzal szórakozik, -hogy agyonbosszantja a férjét. Mikor már három gyermekük van, Crampton -úrnak elfogy a türelme és megszökik a családjától. Nyugodt -lelkiismerettel teszi ezt, mert a felesége is gazdag. Az asszony -elköltözik Madeirába s itt a maga elveinek szellemében, exotikus -nevelésben részesíti a gyermekeit, akik exotikus állatkákká növekednek -fel. Tizennyolc év telik el így. Végre az asszony, aki férje eltűnése -óta a leánykori nevét használja, a gyermekeivel egy angolországi -fürdőhelyre utazik s ott a családot egy kacskaringós véletlen összehozza -Cramptonnal. - -A kisebbik leánynak ugyanis megfájul a foga s egy ifjú, éhenkórász -fogorvoshoz kerülnek, akit meghívnak ebédre. A derék ifjú, aki különben -sem tudja fékezni azt a mániáját, hogy folytonosan -locsoghasson-fecseghessen, annyival inkább szeretné elfogadni a -meghívást, mert nyomban beleszeretett a nagyobbik kisasszonyba s az -egész családról szerteáradó gazdagság-illatba, de malőrje van -szegénynek. A háziura, akinek már jókora összegű házbérrel tartozik, -szintén aznap huzatta ki vele a fogát s a háziura is meghívja ebédre, -ugyanakkorra, amikorra amazok. A Buridán szamárnak szituációjában lévő, -mindenkit elbájoló éhenkórász nem meri visszautasítani háziurának a -meghívását s a nagyérdekességű bonyodalmat csak úgy véli megoldhatónak, -ha a háziura is a madeirai családnál fog ebédelni. A háziúr se talál más -kivezető utat a nehéz esetből, mint hogy a kellemes fogorvos kedvéért -megegye az ismeretlen család ebédjét. - -A háziúr persze éppen Mr. Crampton. Mikor ez a gentleman észreveszi, -hogy hová jutott, az első percben el akar illanni, de utóbb, -gyermekeinek láttán, valami nosztalgia-féle fogja el a családi élet -után. Tulajdonképpen maga se tudja, hogy mit akar, de azért diadalmasan -versenyezve a legtürelmesebb szamárral, végigvárja ezt a felvonást. Nos -ahogyan a kedves család a véletlenül előkerült férjet és apát fogadja, -az már nem farsangi tréfa, nem is kutyakomédia, hanem valóságos -szaturnália. Pedig kivált a gyerekeknek, ezeknek a talán nem is -Madeirából, hanem a Fidzsi-szigetekről érkezett infámis kölyköknek semmi -egyéb okuk nincs az apjukkal cudarkodniok, csak az, hogy kitálalhassák, -mennyire kiállhatatlanok tudnak lenni, milyen borzasztóan -neveletleneknek nevelte őket az anyjuk, és hogy mennyivel alávalóbbak -tudnak lenni a gazdagság minden kényelmében élő, jól öltözött fiatal -lények a kannibál-gyerekeknél vagy növekedni kezdő párduc-ivadékoknál. -Mintha valami perverz gyönyörűséget találnának annak exhibiciójában, -hogy mekkora szemtelenségre képesek és milyen magasfokú utálatosságot -tudnak kifejteni. Crampton pedig ahelyett, hogy visszafutballozná őket -Madeira kapujába, szelíden elégedetlenkedik velök vagy babuskálja őket. - -Eközben a nézőnek végig kell hallgatnia, hogy dr. Valentine, aki -alighanem egy madeirai borbélyműhelyben végezte a fogászati -tanulmányait, micsoda szóáradattal vall szerelmet, a „szerelem“ szó -használata nélkül, de nem csupa _e_ vagy _i_ hangzó alkalmazásával, a -„szerelem“ szótól iszonyodó és különben rendkívül együgyű Glória -kisasszonynak. Azonkívül végig kell néznie egy Pry Pál-szerűen minden -lében kanál, tűrhetetlenül konfidens és szánalmas életbölcsességeket -kenetesen szónokolgató pincérnek a színpadon való folytonos -lábatlankodását, noha ez a pincér éppen olyan lehetetlen pincérnek, mint -színpadi rezonőrnek, mert ezt a kotnyeles, teliszájú és siralmasan -ostoba fickót jóravaló gazdák már borfiú korában végleg leboxolták volna -a pincérpályáról, mely mindenekelőtt jó modort és ügyes viselkedést -kíván. - -A kibonyolódás azután az, hogy sok, éppen olyan kevéssé jellemzetes, -mint amilyen semmitmondó vitatkozás és szócsatározás után megérkezik a -pincér ügyvéd fia, álarcosbáli kosztűmben, leveszi a hamis orrát, s -elmondja mindazokat a közhelyeket, amelyektől G. Bernard Shaw, ha más -írónál találkozik velök, a legjobban irtózik, azután megint fölcsapja a -hamis orrot s el balfenéken. Amire a madeirai anya elméjében az kezd -derengeni, hogy elvei és a természet között valami ellenkezésnek kell -rejtőznie, Crampton boldogan veszi vissza a feleségét, aki végre is -tizennyolc évet öregedett, gyöngült, szelídült, öt percre a fiatal -fenevadak is megjuhászkodnak. Dr. Valentine pedig feleségül veszi a -növendék szüffrazsettet; ezentúl lesz miből megélnie, anélkül, hogy -lyukat kelljen beszélnie pácienseinek a hasába, a házbért se kell -megfizetnie, s így rendben van az egyetlen dolog is, amin a néző eddig -aggódhatott. - -Mi ez? - -Könnyű volna, de nem érdemes bizonyítgatni, hogy mindenekelőtt olyas -valami, ami kívül van, vagy ha úgy tetszik: túl van minden valóságon. A -mese: a kieszelésnek olyan szegényes szövevénye, amellyel tizedrangú -angol regényírónők nem mernének előállani, attól való félelmükben, hogy -ósdiaknak fogják bélyegezni őket; az alakok: operettfigurák, amelyek -azt, ami vidámságukból hiányzik, excentric-ugrándozással akarják -pótolni. Mindaz, amit a néző lát és hall, mindaz, amit a szereplők -cselekesznek vagy mondanak, csupa képtelenség, mert nem azt teszik és -mondják, amit a helyzetükhöz s – ha a jellemükről nem lehet szó – amit a -színházi maszkjukhoz képest tenniök és mondaniok kellene, hanem azt, -amit a szerző pillanatnyi szeszélye parancsol rájok. Bábfigurák, amelyek -a hopszaszázó következetlenségek balletjét ugrándozzák el előttünk. -Tehát: bohózat, csakhogy soha se mulattató, egy cseppet se vidám, hanem -hol szomorú, hol csak unalmas, hol fanyar viccelődéssel spékelt, hol -savanyú humorral rezonáló, de mindvégig rosszkedvű és rossz kedvet -gerjesztő, vidámság helyett hóborttal, ugrándozással és durva mókákkal -operáló bohózat, mely azokra a falusi tréfálkozókra emlékeztet, akik a -hónaljnak és a hasnak boxolva csiklandozással akarják a nevetést -kierőszakolni. - -– Eh, – mondják a Shaw-imádók – mit valóság, mese, alakok! Törődik is -Shaw ezekkel az ócskaságokkal! Neki figurák és történés, mind csak -kanevász! Neki nincs másra gondja, mint hogy darabjaiban a maga -egyéniségét adja és őt ebben a darabjában is meg lehet találni! - -Hol? A darab tendenciájának a kifejtésében? Már magát a tendenciát se -könnyű megtalálni sok jóakarat nélkül. Annyit egy kis figyelmességgel -mindenesetre észre lehet venni, hogy a nagy csufondáros itt leginkább a -feminizmus törekvéseinek a rovására akar csúfolódni. Ez a szándék nem -meglepő, mert hiszen a modernizmusnak ez a prófétája a modernizmusnak -nem egy törekvését gúnyolja, az új tendenciákat csakúgy lenézi, mint a -régi dolgokat, amint hogy mindent lenéz a világon, G. Bernard Shaw-t -kivéve (ami ugyancsak rossz ízlésre vall). De hogy a madeirai anya -figurájában valami sikerülten gúnyolná a feminizmus törekvéseit, ezt a -feminizmus legelkeseredettebb ellensége se állíthatja. Erre irányuló -iróniája annyira halvány és bágyadt, hogy a legtöbb néző előtt maga a -tendencia se tűnik föl és ha a feminizmusról valami különösen gyilkos -dolgokat akart mondani, többet és különbet azoknál a közhelyeknél, -amelyeket előtte már százan is elmondtak: ez a gyilkos szatíra, ez a -választóvíz az észrevehetetlenségig felszívódott a darab szóáradatába. -Ha a feminizmus törekvéseiben nincs több kigúnyolni való, mint amennyit -Shaw tud mondani róla, akkor a feminizmus diadala már teljes. - -Erre az az ellenvetés, hogy a _Nem lehessen tudni_ szörnyű magyar címen -adott színdarab Shawnak a legszelídebb, legártatlanabb művei közé -tartozik; Shaw maga is a legjelentéktelenebb munkáihoz számítja ezt az -igénytelen „komédiá“-ját. Shawt itt s benne a darab minden erejét a -dialógusokban kell keresni. - -Őt magát csakugyan meg lehet találni ezekben – amint elégedetten mondja -– „Shawosan szokrateszi dialógusokban“, de minden ötletessége ellenére -is ki és mi ő alapjában véve!?… és a kuriózus egyéniségével való -találkozás kárpótlást adhat-e annak a sok, különböző dolognak a -hiányáért, amelyeket a színdarabokban még ma is sok néző keres és éppen -a műveltebbek? - -Ő az a szó-zsonglőr, aki soha semmit se gondol igazán és fogad arra, -hogy akármit bebizonyít, aki mindig mindent csak a hatás kedvéért mond s -mindezeknek az ellenkezőjét szintén. - -Egyik, háromszáz nyomtatott oldalra elhízott színdarabjában, amelyet -száz oldalnyi „filozófiá“-val kísér és hatvan oldalnyi előhanggal vezet -be, sokkal teljesebben adja magát, mint itt. Ennek a nevezetesebb -munkájának a harmadik felvonásában álomképekként viszi a színre Don -Juant, a szobrot, Anát meg az ördögöt s krokinyelven beszélteti őket, de -omnibus et quibusdam aliis, a nő, a szerelem s a házasság kérdésein -kezdve az aktualitásokig, mindarról, amit filozófia, szociológia, -közgazdaság, história, politika, irodalom, művészet és a legújabb -események csak eszébe juttathatnak; a filozófiai függelékben – tizenegy -fejezetnyi fejtegetés és egy kosárra való aforizma parittyaköveivel – -lebírál mindent, ami mult, jelen és jövő, mert neki a haladás is -illuzió; az előszóban pedig olyan nézeteket nyilvánít a -világirodalomról, aminőket tizenhárom éves diákoktól és részeg -artistáktól hallani. De ebben az előszóban, ami nála szokatlan, elejt -nyilvánvaló őszinteségeket is. Hogy neki az irodalom: a hatásos állítás -és hogy az ő célja: épater le bourgeois. Ez a kulcsa, bírálata mindent -lefütyülgető modorosságának és annak, hogy szertelen hiúsága -korlátoltságában semmit se vesz komolyan a saját szellemi ugrándozásain -kívül, noha a leggyöngébb bourgeois is átláthatja, hogy ami szellemi -értéket eddig produkált a világ, az nem fűződhetik mind a G. Bernard -Shaw személyéhez. Aki szeret a logikátlanságra és a következetlenségre -vadászni, annak semmi se kínál annyi zsákmányt, mint a G. Bernard Shaw -úgynevezett filozófiai fejtegetései, amelyek valójában csak sekélyes -okoskodások, afféle felszínes rögtönzések, amelyeket a budapesti -újságírózsargon „hóhmecolások“-nak szokott nevezni. De mit, -következetesség! Hiszen már Bismarck megmondta stb. – mondják a -Shaw-bámulók. Ennek a minden kicsúfoló, mindenen felülemelkedő, -felsőbbséges iróniának nincs más törvénye, mint a saját ötletessége? De -milyen nehézkes ez az ötletesség, mennyire egy húron pendülő s a -gyermekes minden-negáción kívül milyen keveset mondó! „Shawosan -szokrateszi dialógusai“-ban való filozofálgatása pedig csupa -tartalmatlanság, a szavakkal való olyan játék, aminőt a macska produkál -a pamutgombolyaggal. Shaw forradalmár! Shaw filozóf! De hiszen a -forradalmár akar valamit, Shaw pedig nem akar semmit! És a filozóf mond -valamit, Shaw pedig csak beszél. - -Hogy mégis sikerül ámulatba ejtenie a bourgeoist és hogy „állítás“-ainak -megvan a maga hatása, sokféle és jókora közönségre? Ezen nem -csodálkozhatik az, aki csak valamelyest ismeri a mai tömeglélek -iránytűvesztettségét. És talán semmi se magyarázza meg ezt a – nálunk -egyébként a valóságosnál nagyobbnak emlegetett – hatást annyira, -minthogy amiképpen az átlagos ember, gyöngeségének érzetében, örömmel -hallja, ha rosszat mondanak a többiekről, a sokaság lelkét is úgy lehet -a legkönnyebben megejteni, ha rosszat mondanak előtte azokról az -eszmékről, amelyekhez még nem tudott fölemelkedni és általában a -megismerés, az emberi szellem nyugtalankodásának és fáradozásának -tiszteletreméltó eredményeiről, mindarról, ami a sokaságnak: csak gyanus -idegen. (1912 február.) - - - - -L. ZANGWILL. Marjorie nénike. - -_Marjorie néniké_nek édeskevés köze van az irodalomhoz, ha ugyan az -„irodalom“ szóba bele nem értjük a többrendbeli ponyvairodalmat is; még -mint színházi ipartermék se annak a közönségnek szól, amelynek tetszését -Londonban Pinero, Barrie s kivált (a nálunk különben túlbecsült) Shaw -szokta meghódítgatni. Ez a darabot London lelkiszegényeinek szánta -szerzője; annak a közönségnek, mely a jobb angol szerzőket, az igazi -színműírókat meg sem érti. Zangwill meg a hozzá hasonlók színműveit -azokban a londoni színházakban, amelyek nemcsak mindenekelőtt, hanem -csakis üzleti vállalkozások, az a szegény nép látogatja – nem az -épülésére, hanem örömmel elegyes szórakozására – amelynek szellemi élete -a legnaívabb álmodozásra szorítkozik. Örömtelen, robottal teli életet -élő elárúsító kisasszonyoknak, akik két pohár rum kimérése közben -füzetes regényeket olvasgatnak édes, bájos Penészvirágokról, akiket -hercegek kérnek meg a pálinkásboltban, vagy Erős Jánosokról, akik -győzelmes verekedéseik jutalmául királykisasszonyokat kapnak feleségül, -meg ezekhez a sápadt kisasszonyokhoz hasonló más, szomorú alakoknak – -nemcsak szórakozás, öröm is a _Marjorie nénike_-féle színdarabokat -látni. Illuzióik táplálékát, gyermekes hitük és reménykedésük -igazolását, a keresett narkotikumot találják meg benne. Az édes méreg -örömöt is nyújt annak, akit lassan megőröl. - -Tehát bizonyos tekintetben hasznos munkát végeznek azok az íróféle -emberek, akik olcsón árulják az ilyen örömöket a szegény sokaságnak? Nem -hihető. Inkább, úgy látszik, ezek a szellemi kuruzslók, akik a gyermekes -illuziók táplálgatásával szereznek maguknak keresetet, ugyanúgy csak -éppen áltatják és csak éppen megrövidítik a klienseiket, mint azok a -valóságos kuruzslók, akik azt hirdetik, hogy ők a legsúlyosabb -betegséget is meggyógyítják három nap alatt, potom pénzért. A művelt -ember tudja, hogy a minden emberben benne élő és több-kevesebb -energia-kifejtésben megnyilatkozó természetes előretörekvésnek éppen -olyan kérlelhetetlen törvényei, feltételei vannak, mint amilyen -kérlelhetetlenek a természet törvényei. A műveletlen embernek is csak -javára válhatik, ha minél hamarabb megtudja ezt, mert ez a tudat csak a -rendelkezésére álló energiának minél teljesebb kifejtésére sarkalhatja. -Ha meg is örvendezteti vele, aligha tesz jót a szegény emberrel, aki -megerősíti abban az illuziójában, hogy előrehaladásának akadályain nem -csupán erejének kifejtésével juthat keresztül, – aki azzal áltatja, hogy -például a szerelem úgynevezett mindenhatóságának valami olyan bűvös -ereje van, amely előtt minden korlát és sorompó kártyavárként omlik le -és hogy az embernek már a puszta fizikumában, a férfinak testi erejében -és a nőnek szépségében benne van a legsímább és a legmesésebb boldogulás -minden föltétele s annak a lehetősége, hogy a társadalmi létra -legaljáról a tetejére juttathatja az embert, – aki elhiteti vele, hogy a -dolgok rendje volna az, ami valójában a legnagyobb ritkaság, mert csak -számtalan erő és számtalan szerencsés körülmény összetalálkozásának -eredménye lehet. És ne is szóljunk az emberek egyenlőségének az -illuziójáról!… mintha nem volna bizonyos, hogy minden ember más -erőmennyiség!… - -De hát hogyan lehet táplálni a kártékony illuziókat? A babonákban való -hit ápolásával, a realitás figyelmen kívül hagyásával. _Marjorie nénike_ -szerzője is kívül helyezkedik mindazon, amire az ember- és az -életismeret tanít. Mindjárt első szavával átnyújt a nézőnek egy -bokrétát, amelybe mintha nagy gondossággal gyűjtötte volna össze -mindazt, ami legkevésbé valószínű. Egy hercegkisasszony él-hal a népért; -példát akar adni a szegény leányoknak; derogál neki, hogy apja pénzéből -kell élnie; azért beáll egy szanatóriumba ápolónőnek, hogy maga keresse -meg kenyerét és ott addig ápolgatja egyik betegét, az ifjú, de máris -híres munkáspárti képviselőt, míg egymásba szeretnek. Az első lélekzetre -el kell hinni a következőket: hogy ez a hercegkisasszony nem tudta -megérteni és nem volt senki, aki megértetni tudja vele, mennyivel -okosabb dolog volna az apja pénzéből élni, mint szükség nélkül vállalni -a nehéz kenyérkeresettel járó sokfajta kellemetlenséget és -megaláztatást. Hogy erre főképpen a nép iránt való rajongása bírta rá, -noha gondolhatta volna, hogy ezzel nem sokat használ a népnek és noha a -neveltetésénél fogva nem könnyű kitalálni, mi keltett benne ekkora -áldozatra kész, heves rokonérzést az iránt a sokaság iránt, amellyel -csak akkor juthatott valamelyes érintkezésbe, ha ez véletlenül beverte -az ablakaikat. Hogy ez a hercegkisasszony nem félt, nem riadt vissza az -ápolónő súlyos és utálatosságoktól sem ment munkájától, mert hiszen ha a -szanatóriumban jobb helyzete is van az ápolónőnek, mint a kórházakban, a -szanatóriumban sem azért tartják az ápolónőt, hogy a betegekkel -cicázzék. Hogy képességet és erőt érzett magában mindarra, amire -vállalkozott. Hogy véletlenül aféle szanatóriumba került, ahol olyan -mulatozás folyik, mint a zenés kávéházban. Hogy ez a különben minden -tökéletességgel megáldott hölgy mindjárt az első napon nem szökött meg -ebből a különös szanatóriumból, ahol beteg és szolga egyforma -tolakodással közeledik feléje és ahol meglehetősen védtelenül áll sok -olyan illetlenkedéssel szemben, amely neki, ha annyira finom lélek, mint -halljuk, csak alkalmatlan és rendkívül kellemetlen lehet. Hogy ez a -fölötte nemes érzésű és finom gondolkozású hölgy a sajátságos -szanatóriumban olyan hancúrozást visz végbe, amely annak a veszedelemnek -teszi ki, hogy őt magát is el fogják helyezni egy más szanatóriumba, de -olyanba, ahol az idegbajosokat komolyan kezelik. Hogy a csodálatos -szanatóriumban a csodáslelkű hercegkisasszony olyan alakoskodást, -színészkedést, komédiázást, ugrabugrálást ereszt meg, amely a mamáját -abba a gyanúba keveri, hogy annak idején Fregoli igen nagy hatást tett -rá és hogy egyetlen doktor sem ütődik meg azon, milyen élénken -emlékeztet ez a modern gondolkozású ifjú hölgy, aki hercegkisasszony és -műkedvelő ápolónő, a régimódi színésznőkre. Hogy végre, miután a maga -körében sohase látott fiatalembert, aki felkelthette volna a -szimpátiáját, az első percben, mielőtt a szemébe nézhettek volna -egymásnak, beleszeret egy bekötött szemű úrba, akit csak arról a kedves -tulajdonságáról ismer, hogy nem hajóépítő fiához illő tisztességgel, -hanem halsütői durvasággal bánik az ápolónőjével, mert öregasszonynak -tartja. - -És azután a meginduló színjáték eseményei! Mikor a beteg meggyógyul s -leveszik szeméről a kötést, a híres munkáspárti vezér látja, amit a -hangból nem tudott kitalálni, hogy az ápolónő, akitől eddig borzadt, -irtózott, fiatal és csinos hölgy. Visszarántja szemére a kötést; már -beleszeretett, igazán „első látásra“. Egy perccel előbb csak menekülni -óhajtott, annyira undorodott ápolónője hangjától és kezének érintésétől; -most már mindenáron maradni akar. És ebben a mókás szanatóriumban persze -maradhat is. Második felvonás: Marjorie nénike, amint Budapesten ma -szokás mondani „megfőzi“ a híres pártvezért s a jeles politikus, aki -különben nem titkolja, milyen nagy vágya minél előbb kariért csinálni, -habozás nélkül kész rá azzal nehezíteni meg az előretörtetését, hogy -megkéri a fiatal ápolónő kezét. Harmadik felvonás de Marjorie nénike -próbára teszi kérőjét. Elviszi a volt dajkájához – akinek a teje -különben a hercegkisasszony jellemének egyetlen magyarázata – ezt az -anyjaként mutatja be s a röhejfakasztóan ordináré asszonyság, aki annak -idején furcsán festhetett és meglehetősen hiába élt a hercegi palotában, -elhiteti a kérővel, hogy Marjorienek egyik testvére teherhordó, a másik -marhabéltisztogató, a harmadik most is a börtön lakója, szóval, hogy -jövendőbelijének a családja legkevésbé se vonzó alakokból áll. De ebben -a sajátságos néptribunban nincs semmi finnyásság s diadalmasan állja ki -a megpróbáltatást. Ekkor végre előáll Marjorie nénike azzal, hogy ő -voltaképpen hercegkisasszony, amire a szerelmes ifjúban fölébred úgy a -hős, mint a stréber. Hogy ő, a munkáspárti vezér, az ünnepelt szónok egy -hercegkisasszonynak férjévé bénuljon, ezt nem viselheti el a tettereje -és hogy az ezzel együtt járó nehéz helyzet, a csúfolódást provokáló -kontraszt útját szegheti a kariérjének; hát inkább hősiesen lemond -imádottja kezéről. Negyedik felvonás: de ott van a jólelkű s -egyszersmind kissé számító hercegi család és miután a szerelmes ifjú a -gyakorlatban is bebizonyította hősiességét azzal, hogy elébe állott a -sztrájkoló munkások golyóinak, a fantasztikus hercegi pár egy kis szelíd -erőszakkal rátukmálja leánya kezét az ifjú pártvezérre, akiből elvégre -még miniszter is lehet. Miért ne? Ha nem mindig fél a saját -párthíveitől. - -Ezekben az eseményekben éppen olyan kevés a valószínűség, mint azokban a -népmesékben, amelyek a csodákat nem a szimbolizálás céljára, hanem csak -magáért a csodálatosság kedvéért emlegetik. A realitásra, az életre, -ebben a darabban semmi se emlékeztet azon a motívumon kívül, hogy az -ifjú pártvezér kancsal volt s azért operáltatta meg magát, mert rontotta -szónoklatainak hatását, hogy amikor szava dörgésével a világot akarta -kiforgatni a sarkaiból, ugyanakkor mindig a káposztáskertbe nézett. - -Az alakok régi almanachokból kinyírt figurák vagy azzal az útszéli -humorral jellemzett groteszk, de nem felvidító karrikatúrák, amelyekkel -az olcsó füzetes vállalatok ajándékozták meg az inkább csak a -mennyiségével, mint a minőségével ható irodalmat s amelyeknek a -legalsóbb angol néprétegekben még ma is van közönségük. A drámai -szerkezet gyöngéiről nem érdemes szólni; az a közönség, amely _Marjorie -nénike_ történetében élvezetet talál, e tekintetben nem követelő. Tréfa, -móka, ötlet van a darabban, de ezek a legkevésbé se válogatottak: mintha -egy nem éppen kiváló élclapnak valamelyik igen régi évfolyamából -hallgatna a néző szemelvényeket, a legheterogénebb dolgokról. - -Olyankor, ha a Shaw sikereit magyarázgatjuk, úgy szoktuk emlegetni a -londoni közönséget, mint az irodalmi gourmet-k gyülekezetét, amely az -ötletek merész röptét s a vagdalkozó persziflázs éles gúnyolódását -mindennél többre becsüli s ügyet sem vet az avultas színházi regulákra. -Amikor pedig a _Marjorie néniké_hez hasonló angol darabok kerülnek -elibénk, amelyeknek egyetlen jótulajdonságuk, hogy bizonyos -mesterségbeli ügyeskedéssel készített színpadi ácsmunkák, amelyek csak a -legkevésbé művelt közönség igényeit elégíthetik ki, szeretetreméltónak -nevezgetett szimplicitásukkal és jámbornak látszó tömegbolondításukkal: -minthogy az angolokat minden áron magasztalnunk illik, azzal -dícsérgetjük az angol közönséget, hogy milyen irígyelnivalóan -egészséges, milyen jókedvű, milyen igénytelen! Pedig fölösleges ebbe az -ellentmondásba esnünk, mert a _Marjorie nénike_-féle darabok londoni -sikereit eléggé megmagyarázza az, hogy Londonban is vannak műveletlen -néprétegek, mint mindenütt a világon s ennek a tömegnek éppen az ilyen -portéka kell, amely hízeleg ösztöneinek, vágyódásainak, gyermekes -reménykedéseinek, megerősíti az illuzióba vetett hitét s könnyen -érthetőségénél fogva az ízlésének is megfelel. De ezt a portékát igazán -nem érdemes importálni. (1911 november.) - - - - -LI. KNOBLAUCH. A faun. - -_A faun_ban, Edward Knoblauch vígjátékában, először is: megjelenik a -lord. Elvesztette, lóversenyen, azt az összeget, amelyet a menyasszonya -hozományára előlegül kapott s ezen kívül egy még nagyobb összeget, ami -nincs. A lord dzsentlmen; hogy ne legyen kénytelen megcsalni hölgyeket, -egy uzsorást fog megcsalni. De az ettől kölcsönzött pénz csak a -menyasszonya kifizetésére elég; hát mégis főbe kell lőnie magát. -Becsöngeti az inasát és vicces utasításokat ad neki, hogy mit csináljon, -ha majd őt holtan találja. A szolga egy pillanatra meghökken, de azután -megérti, hogy ezért az emberért nem kár s megigéri, hogy mindent -teljesíteni fog, a lord nyugodtan főbelőheti magát. De jön lady -Alexandra is, a lord unokanővére, aki szüffrazsett, mert ez a sport -nagyon jó soványító kúrának. Lady Alexandra meg a lord, anélkül, hogy -tudnák ezt, szeretik egymást. Azért a lady kéri a lordot, hogy legyen -olyan szíves, ne ölje meg magát, de a lord könyörtelen s minthogy a Lady -a hiányzó pénzt nem tudja kiguberálni, elismeri, hogy: bizony, hja -persze, akkor hát más nincs hátra, itt a sírás nem használ, szervusz -öregem, alásszolgája. A lord egy darabig még vár, de se a derék inas, se -az okos lady nem siet vissza, megakadályozni az öngyilkosságát; a lord -tehát hosszasan piszkálja a fogát, azután még hosszabban végrendelkezik, -úgy a vagyonáról, mint arról, hogy hányadik osztályú temetést kíván s -melyik cipőjében földeljék el, majd búcsúzó levelet ír fűnek-fának, -tisztelteti a nagypapát, tisztelteti a nagymamát, kérdezteti, hogy van a -Samu bácsi… s végre-valahára megjelenik a faun. Ebben a faunban a -legérdekesebb az, hogy részint látomás, részint valóságos faun, ahogy a -nézőnek jobban esik. A lord, bár az utóbbi karakterét is gyanítja, így -szól magában: „Nini, egy rokonszenves hallucináció!… Az élet még ki nem -élvezett örömeinek visszahivogató megtestesülése! De minthogy huszadik -századbeli ember vagyok, illik egy kissé kételkednem a jelenés -valóságában.“ Beszédbe ereszkedik a faunnal – hiszen ráér! – kikérdezi, -vallatja s felszólítja, hogy igazolja természetfölötti voltát. A -faunnak, mint minden csirkefogónak, valamennyi irata rendben van. -Elmondja, hogy került Angliába, hol tanult meg angolul s mi van a -lexikonban a Faun szó magyarázataképpen. Hogy pedig valóságos faun s nem -puszta látomás, bebizonyítja azzal, hogy kiáll a lord pisztolyának a -golyója elé és megmondja, hogy az utolsó versenyt, amelyet a lord már -otthagyott, melyik ló nyerte meg. „Na ja – szól a lord – az már más, ha -nem egyszerű kis látomás!…“ A néző pedig azt kérdezgeti magától: „Ki az -ördögöt tesznek itt bolonddá?!…“ A faun most kapacitálni kezdi a lordot, -hogy: ne vesse el magától az életet, hiszen az élet oly szép, das Leben -ist doch zu schön!… „Nekem mondja, a tanárnak?! – felel a lord. – Aber -theuer!“ A faun bíztatja, hogy majd szerez ő pénzt!… még pedig olyan -formán, hogy mindig megmondja a lordnak, melyik ló fog nyerni. Ő ezt -tudja a szellő suttogásából, a méh döngicséléséből, a bogár -zümmögéséből, a ló patájának a szagából, a ló nyerítéséből. („Hiszen ha -a lovak tudnák, hogy melyikük fog nyerni!… Akkor a tapasztalt turf-róka -minden versenyeredményt leolvasna róluk!…“ – sóhajtják a földszinten -sokan.) Így a lord lekráglizhatja a többi lóverseny-játékost; a -veséjüket is kiszedheti. „Ez már derekabb dal a többinél“ – mondja a -lord Shakspere Cassio-jával. És szerződést köt a faunnal, aki nagyon -szeretné közelebbről is megismerni az embereket, de ezt nem érheti el a -lord nélkül, mert: csak kell, hogy valaki bemutassa nekik?! Abban -alkusznak meg, hogy a lord mindenben engedelmeskedni fog a faunnak, -viszont a faun nem hagyja el a lordot addig, amíg ez ki nem adja neki az -elbocsátó levelet. És ezzel vége az első felvonásnak. - -Nyilvánvaló, hogy ez nem a mindennapi életnek a mása és hogy az alakok -annál fantasztikusabbak, minél aggodalmasabb szkepszissel követeli a -lord, hogy a faun legitimálja magát és minél verejtékesebb fáradozással -bakugrándozza ki a faun ezt a maga-igazolást. De ha Molnár Ferenc nagy -sikert tudott elérni a vágy személyesítésével, ha a _Niobe_ szerzője -nagy hatással szerepeltethette együtt a mithológiai alakot és a mai -embereket, akkor e két kitünő ötlet felhasználásának a jogát Edward -Knoblauchtól se lehet elvitatni. Az is kétségtelen, hogy: igenis, -elképzelhető érdekes és hatásos, tartalmas és költői vígjáték, amelyben -a mese mellékes és lehet akárminő képtelenségek sorozata, – amelyben az -alakok is mellékesek és lehetnek akárminő fantasztikusak (paradoxonoknak -a személyesítései is, mint Shawnál látni), – amelyben a fődolog: nem az -életszín s nem a jellemzés, hanem az, hogy mit mond a szerző és hogyan, -mekkora tartalmassággal, mennyi elmésséggel, milyen érdekesen mondatja -el mindezt. - -De ezt a vígjátékot nem találhatjuk meg a _Faun_ban. - -A második felvonásban az történik, hogy a faun, dongó-követek útján -szerezve tippeket, a színfalak közt sok pénzt nyer a lordnak, a -színpadon pedig sikeresen versenyez a Reichsrath obstruktoraival. -Hihetetlen bőbeszédűséggel szónokolja végig az egész felvonást, hol -kenetes prédikációkat tartva, hol pedig szotizokkal traktálva az elébe -vetődő hölgyeket és urakat, akik minden gorombaságot lenyelnek, mert a -faunt hercegnek hiszik s egy hercegnek mindent szabad. Mikor goromba, -akkor útszéli igazságokkal áll elő. Fölfedezi, hogy a nagyvilági emberek -nem őszinték, hogy a szüffrazsettek nem születtek családanyáknak, hogy a -konvenciók hazugságok, hogy a házasságot nem csak szerelemből kötik, -hogy az emberek képmutatók és szeretik a pénzt, hogy mindenkiben benne -lappang az érzékiség, stb. stb. Amikor pedig prédikál, vagy ismét -banalitásokat mond egy feltaláló lelkesedésével (ilyeneket, hogy: milyen -szép az erdő, a madárdal, a holdfény meg a tücskök cirpelése s milyen -szomorú, ha a civilizált emberben az önzés néha még a természet szavát -is elfojtja!…) vagy nyilvánvaló hamisságokat, például, hogy az -erkölcsért vissza kell menni a dicső természethez, – holott a természet -maga az amoralizmus, csupa kegyetlenség az élettel szemben s ami emberi -erőfeszítés szóra érdemes, az mind: csupa emancipálódás a természet -ridegsége alól. - -De Knoblauch darabjában nincs, aki a faun szóárjával szemben -megkísérelné a vitát vagy meg merné jegyezni, hogy: „Mindezt már ezer és -ezer évek óta tudjuk!“… és így a faun háborítatlanul protezsálja a -természetet meg az életörömöt, mindaddig, míg el nem áll a színész -lélekzete. Végre, miután sokáig rágta két szerelmes fülét, akik különben -érdekházasságot kötöttek volna, miután meggyomrozta az uzsorást s miután -érzékivé csókolta a hideg Alexandrát – aki egy szüffrazsettben bámulatos -naivitással nem is sejtette, mi fog történni vele, ha rogyásig -csókoltatja magát fogadásból – a második felvonás végén befejezi a darab -cselekvését. - -A harmadik felvonásban már csak az történik, hogy: a faun megutálja az -embereket; rimánkodni kezd a lordnak, hogy bocsássa vissza a természet -ölébe; a lord, aki a faun tippjeivel betegre nyerte magát, megadja az -engedelmet s a faun boldog bőgéssel rohan el. - -Nagyon érthető, hogy a _Faun_ ügyeskedésével és bakugrásaival mulattatja -a sokaságot, de az már kevésbé, hogy okos, művelt, kitünő emberek is -találkoztak, akik költészetet fedeztek fel benne. Mi mindent nem jelent -számunkra ez a rendkívül nyúlékony szó: „költészet“. (1913 január.) - - - - -LII. TOLSZTOJ. Az élő halott. - -Tolsztoj _Élő holttest_je, amelyet a Magyar Színház a -ráismerhetetlenségig elnyomorított alakban és _Élő halott_ címen adott -elő, Tolsztoj halála után került színre először, Moszkvában. Kevéssel a -moszkvai bemutató után előállott egy orosz tollforgató, aki magának -reklamálta az _Élő holttest_ szerzőségét. A tantiémekre igényt bejelentő -úr elmondta, hogy ő tizenkét évvel ezelőtt egy színdarabot küldött -Tolsztojnak elolvasás és megbírálás végett, de feleletet sohase kapott -Tolsztojtól; később maga is megfelejtkezett az egész dologról és most -azt kell látnia, hogy az _Élő holttest_, amely Tolsztoj darabjaként -került színre, az ő darabjának csak egy variánsa. - -Könnyen meglehet, hogy ez az igény-bejelentés nem éppen csalás kísérlete -és hogy az ismeretlenség homályából előfurakodó orosz jóhiszemű ember, -aki csak rosszul emlékszik a saját darabjára. Legalább nem zárhatjuk ki -ennek a lehetőségét, ha ismerjük az _Élő holttest_ genezisét. - -Tizenöt esztendővel ezelőtt ugyanis valósággal megtörtént, ha nem éppen -az, ami az _Élő holttest_ben történik, hanem egy ehhez nagyon hasonló -eset. Egy ember, hogy a felesége férjhez mehessen ahhoz, akit szeretett, -eljátszotta az öngyilkosság komédiáját, de miután holtnak nyilvánították -és amazok összekeltek, zsarolni kezdte az új párt. Ebből bűnügy lett; -amazok, bigámiával vádoltan, a törvényszék elé kerültek s pörük nemcsak -Moszkvában, ahol az ügyet tárgyalták, hanem egész Oroszországban roppant -szenzációt keltett. Az orosz lapok napokig kolumnás tudósításokat -közöltek a tárgyalásról s innen az egész középeurópai sajtót bejárta a -furcsa eset híre. - -Maga a bíró figyelmeztette rá Tolsztojt, hogy ebben e törvényszéki -históriában egy drámának a magva rejlik; sokan gondolkozhattak akkor -így, nem csupán a most jelentkező titkos drámaíró. De Tolsztojnak a -képzeletét csak akkor kezdte foglalkoztatni az eset, amikor – a -Tolsztojhoz zarándokló ezrek példájára – fölkereste őt bűnbánatával az -eset főszereplője is, az az ember, akinek a zsarolása a vádlottak -padjára juttatta a feleségét és ennek második férjét. Tolsztojt ebben a -történetben nem is a pszichológiai talány érdekelte, hogy miképpen -sülyedhet a zsarolásig ugyanaz az ember, aki előbb kész volt a -legtökéletesebb önmegtagadásra és lemondásra? – hanem az az ötlete, -melyet ez a história juttatott eszébe, hogy tudniillik, íme, lehet, van -eset rá, hogy a társadalom, az intézmények még akkor sem engedik meg két -jóhiszemű embernek a boldogulását, amikor az ezeket szétválasztó s a -természet kívánalmának teljesedését akadályozó érdek önként félreállott -útjukból. Ebben a szellemben írta meg az _Élő holttest_et s minthogy a -környezete sohase tudta megakadályozni, hogy a reporterek ne -értesüljenek róla, min dolgozik, az újságok megírták, hogy új munkájának -mi a meséje. Ekkor a még általánosan ismert eset szenvedő hősnője -kereste föl Tolsztojt, azzal a kéréssel, hogy ne vigye az ő történetét -színpadra, mert ez újra felkavarná azt a nagy port, amely miatt már a -pör tárgyalása idején is sok keserűséget kellett kiállania. Tolsztoj -teljesítette ezt a kérést, mint minden kérést: eltette a darabját a -fiókja mélyére s onnan az _Élő holttest_ csak a halála után került a -színpadra akkor, amikor arra a bizonyos esetre a színházi közönség már -nem emlékezhetett. Tolsztojnak valószínűleg sejtelme se volt róla, hogy -abban a kézirat-tengerben, amelynek özönét a világ minden részéből -folytonosan feléje zúdították – s amelyen nagy jóakaratával keresztül -akart úszni, mert hiszen mindig a lehetetlenre tört és sokszor meg is -csinálta a másnak lehetetlent – van egy olyan színdarab is, amely -szintén az _Élő holttest_ alapjául szolgáló esetnek drámai feldolgozása. -És el lehet képzelni, hogy a jóhiszemű titkos drámaírónak milyen nagy -volt az elképedése, amikor az _Élő holttest_ előadását hallgatva és nem -jól emlékezve többé tizenkét évvel ezelőtt írt darabjára, örömmel -láthatta, hogy akaratlanul is milyen nagyszerűen sikerült neki Tolsztojt -utánoznia! - -Érthető, ha görcsösen ragaszkodik a magáénak vélt _Élő holttest_hez. -Tolsztojnak, ha kivesszük podgyászából ezt a darabot, jut is, marad is; -a névtelennek pedig ez az egy darab is elég volna ahhoz, hogy egész -életére híressé váljék s e hír segítségével elsüthesse azokat a -darabjait is, amelyeket könnyei már fölötte összeáztathattak. - -Mert az _Élő holttest_ben, ha nem is tartozik az orosz óriás legremekebb -művei közé, tolsztoji szépségek vannak. Benne van mindenekelőtt a -Tolsztoj nagyszerű emberlátása. Ebben a színdarabban mindenki mindig azt -cselekszi, amit a szituációjában a jelleméhez képest cselekednie kell és -ez itt annál nagyobb dolog, mert nemcsak hogy csupa érthető és mindig -igazolható viselkedésű alak szerepel a darabban, hanem a fő alakjai éber -lelkiismeretű, erősen morális érzésű, nemesen gondolkodó és finoman érző -lények. Benne van a Tolsztoj nagy igazságszeretete és a kifejezésen való -hatalma is. Alakjai sohase mondanak olyasmit, ami csak a művész céljait -szolgálná, amit csak az artisztikus hatás kedvéért mondanának; mindig -csak azt és éppen azt mondják, amit a helyzetükben mondaniok kell s amit -a legnagyobb skrupulózitás várhat tőlük; és ezt úgy mondják, egyetlen -elbicsaklás nélkül, hogy noha soha egy hamis hangot nem hallunk, -álmélkodunk rajta, milyen mesteri tömörséggel és színgazdagsággal adták -elő, amit meg kell tudnunk. Benne van végül az az intenzív fény, -amellyel Tolsztoj a léleknek legmélyére is be tud világítani. Amit Fedja -a lelkiéltéről mond, meg Liza érzéshullámzásainak kifejeződései -ugyanolyan szépségek, aminőket a _Háború és béke_ vagy _Karenin Anna_ -revelált. - -A zsaroló esete Tolsztojnál ilyen drámai alakot öltött: Protaszov már -akkor észrevette, hogy felesége egy leánykori imádóját szereti, amikor -az asszony ezt még magamagának se merte megvallani. Ez árnyékot vont a -házasságuk fölé; „a kalácsukból hiányzott a mazsola“; az, hogy a -szerelme nem talál teljes viszonzásra, a Protaszov szerelmét is -meggyöngítette, kifárasztotta; elkeseredett emiatt és ez az elkeseredés -volt a főoka annak, hogy lassankint elzüllött, bár az elzüllését -helyesebben is meg tudja magyarázni; szóval az italban kezdte keresni -minden bajának felejtését. A mindinkább fokozódó züllésében azután -megismerkedik egy cigányleánnyal, aki teljes odaadással szereti. Ez a -szerelem jólesik Protaszovnak, egyre jobban magához vonzza s végre -elhagyja a feleségét: hát váljanak el!… Lizát mind jobban elhidegíti -férjétől ennek a züllése s még ennél is inkább, mikor a cigányleányról -hall; már-már beleegyezik, hogy hát váljanak szét, de megbánja ezt, még -egyre azt hiszi, hogy minden ellenére csak az urát szereti és elküldi -férjéért a a jó barátjukat, a néma imádót: hozza vissza!… ő nem akar -elválni, ki akar békülni a férjével. De Fedja tudja, hogy ő már nem -lehet boldog a feleségével és a felesége is csak akkor lesz boldog, ha -ahhoz mehet feleségül, akit jobban szeret, mint őt és a derék Karenin -hiába fáradozik a legnagyobb önzetlenséggel azon, hogy kibékítse a -házastársakat, Fedja nem megy haza. Ez után a visszautasítás után Liza -lassankint tudatára jut annak, hogy mit érez, de úgy az ő érzésük, mint -a hozzájuk tartozók gondolkodásvilága úgy kivánja, hogy csak akkor lehet -a Kareniné, ha az egyház is megáldja a házasságukat; erre pedig nem -lehet reményük. Fedja rajta van, hogy eltüntesse az akadályt, de ahhoz, -hogy megölje magát, az elhatározó pillanatban nincs meg a kellő -bátorsága s a cigányleány rábeszélésére csak színleli az öngyilkosságot. -Amazok összekelnek, de nemsokára kitudódik, hogy Fedja él s egy sötét -alak, aki megtudja a titkot, azon való dühében, hogy a fölfedezését nem -használhatta fel zsarolásra, a vádlottak padjára juttatja Lizát, -Karenint és Fedját. Fedja, aki időközben átlátta, hogy az ő végső -elzüllése feltartóztathatatlan és hogy „megérett“ a halálra, most már -igazán megöli magát; és annak tudatában, hogy neki is jobb így, de nem -is pusztul el hasztalanul, mert így legalább Liza és Karenin nem -kínlódnak tovább, hanem zavartalanul boldogok lesznek, megelégedetten -hal meg: „Milyen boldog vagyok!…“ - -Hogy ez a dráma nem válhatott a Tolsztoj mesterműveivel egyenrangú -remekké, bizonyára főképpen az, vagy talán csakis az tette, hogy -Tolsztoj ezzel a munkával, a művészetről öregkorában vallott nézeteihez -képest, nem annyira gyönyörködtetni akar, mint inkább meggyőzni -bennünket valamiről – meggyőzni az embereket „egészen a cselekvésig“ – -és a bizonyítást nagyon hézagosnak kell találnunk. Ennek a darabnak van -egy néma főszereplője, aki mindvégig a homályban marad: a társadalom. -Csakis ez az egy, – a társadalom szerepe, befolyása a többi szereplő -cselekvésére és élete sorsára – ami homályos a drámában, de minthogy -Tolsztoj nemcsak legelsőrangú szerepet juttat ennek a néma -főszereplőjének, hanem őt teszi az előttünk tárgyalt ügy egyetlen -vádlottjává, ez a homály végzetessé válhat a keresett lelki hatásra -nézve. Azt, hogy Protaszovnak, mihelyt az első lelki sebesülést -megkapta, menthetetlenül el kell züllenie (pedig ez a darab vezető -motívuma), Tolsztoj egyenesen és egészen a társadalom rovására írja; de -azt, hogy miképpen gyakorol a társadalom ilyen gyilkos befolyást -Protaszovnak a sorsára, a darabban – s kivált drámai cselekvés -formájában – semmi se láttatja. Azért, ha könnyen elhihetőnek találjuk -is, hogy a rosszhírű s az egyes embernél természetszerűen élesebben -kritizált társadalomnak sok része lehetett Protaszov megrontásában: a -képzeletünk dolga marad, hogy az előttünk lejátszódó romlásból mekkora -részt tulajdonítsunk amannak az elemi erőnek és mekkorát a Protaszov – -bár részvétre méltó – gyöngeségének; mert Tolsztojnak vádló föllépése, a -kellő magyarázat és argumentálás híjján, nem meggyőző. Igaz, -képzeletünknek nagy segítségére van, hogy Protaszov tíz sorban annyi -felvilágosítást tud adni az orosz állapotokról, amennyihez a -nagytehetségű Arcübásevnek kötetek kellenek, de ahhoz, hogy a drámaíró -meggyőződését a magunkévá tehessük, sokkal több felvilágosításra -szorulnánk. Természetesen, előttünk, idegen nézők előtt, még homályosabb -marad, hogy micsoda szerepet játszhatott itt a társadalom a kulisszák -mögött és erre nem is lehet súlyt helyezni; a mi tájékozatlanságunkért -nem okolhatjuk Tolsztojt és érthető, hogy Tolsztoj, aki mindenekelőtt az -orosz közönséghez szólt és ezt akarta meggyőzni, számított ennek a -tisztább látására. Könnyen meglehet például, hogy az orosz tisztviselői -státus híres korrupciója sokkal több szállal gabalyodhatik az egyes -ember sorsa köré és erősebben fojtogathatja ezt, mint a messze élők -képzelete sejtheti. De éreznünk kell, hogy Tolsztojnak a „J’accuse“-e -itt az orosz gondolkodóra nézve se lehet meggyőző. Mert, hogy csak egyre -hivatkozzunk: ha különös, rendkívül komplikált, ritka esetekben -csakugyan az intézményeket lehet is vádolni azzal, hogy útját állották a -többiek ellen semmit se vétő emberek természetes boldogulásának, ez a -kivételes kár még nem ítélheti halálra ezeket az intézményeket, -mindaddig, amíg föltételezhető, hogy ezek megszámlálhatatlanul sokkal -több esetben, vagyis rendesen, az összesség és az egyes javára működnek -s ha elvétve egyszeregyszer, kivételképpen bajt is okoznak, a -legtöbbször, általában, temérdek visszaélést, bajt, életrontást stb. -akadályoznak meg. Amint nem szólhat a sebészet ellen az -operáció-eseteknek az az ezreléke vagy tízezreléke, amelyben éppen az -operatőr kése szólítja elő, ahelyett, hogy hosszú időre elűzné, a -halált. - -De ha az _Élő holttest_ nem is győz meg arról, amiről Tolsztoj – -„egészen a cselekvésig“ – meg akarta győzni hallgatóit, sokkal inkább -gyönyörködtet igazi életet művészien tükröző szépségeivel, semhogy -előadása ne számíthatna az idegen néző érdeklődésére is. Bemutatásától -sok helyütt csak azért riadnak vissza, mert Tolsztoj, fontosabbnak -tartva a közönség szórakoztatásánál, érdeklődése szokásos ébren -tartásánál, szóval a hatáskeresésnél azt, hogy darabját úgy írja meg, -amint a téma ezt természetszerűvé tette, beérte a shaksperei -színpadtechnikával és drámáját tizenkét képre tagolta, amit a mai -közönség, nem éppen lelki megfinomodásánál fogva, hanem inkább csak -azért, mert szuverén, nem szeret. Az orosz kolosszusnak azonban szűk -volt a modern színpad-technika kis kalitkája és túltette magát ezen a -követelésen. Hogy azért a darabját mégis nagy hatással lehet adni, ezt -megmutatta a bécsi Burgszínház, mely az _Élő holttest_et eredeti -alakjában vitte színpadra, a szerzőt megillető tisztelettel. (1911 -december.) - - - - -Lábjegyzetek. - -[Footnote 1: Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac. Comédie héroique en -cinq actes, en vers. 62-me mille. Paris, Librairie Charpentier et -Fasquelle, 1898.] - -[Footnote 2: 1913 május havában a Porte-Saint-Martin-színházban -ezredszer játszották el _Cyrano_t.] - - - - -TARTALOM. - - I. _Szofoklesz:_ Oedipus király 1 - II. _Plautus:_ A hetvenkedő (Miles glóriósus) 9 - III. _Shakspere:_ A velencei kalmár 16 - IV. _Shakspere:_ A makrancos hölgy 24 - V. _Lope de Vega:_ Király és a pór 32 - VI. _Alarcon:_ A hazug 41 - VII. _Calderon:_ A zalameai bíró 50 - VIII. _Moreto:_ Közönyt közönnyel 57 - IX. _Racine:_ Britannicus 62 - X. _Molière:_ A képzelt beteg 70 - XI. _Lessing:_ Bölcs Náthán 73 - XII. _Hugo Viktor:_ Borgia Lukrécia 81 - XIII. _Hugo Viktor:_ Angelo 90 - XIV. _Hugo Viktor:_ Tudor Mária 96 - XV. _Dumas fils:_ A bagdadi hercegnő 102 - XVI. _Dumas fils:_ A nők barátja 109 - XVII. _Dumas fils:_ A tékozló apa 114 - XVIII. _Sardou:_ Az agglegények 122 - XIX. _Sardou:_ Thermidor 127 - XX. _Meilhac:_ Pépa 132 - XXI. _Meilhac:_ Frou-Frou 142 - XXII. _Meilhac:_ A rendjel 149 - XXIII. _Pailleron:_ Komédiások 158 - XXIV. _Daudet:_ A létért való küzdelem 163 - XXV. _Daudet:_ Sapho 170 - XXVI. _Rostand:_ Cyrano de Bergerac 179 - XXVII. _Lavedan:_ Sire 199 - XXVIII. _Lavedan:_ Édes a bűn 208 - XXIX. _Brieux:_ A bölcső 213 - XXX. _Brieux:_ Suzette 220 - XXXI. _Capus:_ Pénzt vagy életet 225 - XXXII. _Flers és Caillavet:_ Papa 230 - XXXIII. _Flers és Caillavet:_ Primerose kisasszony 234 - XXXIV. _Bernstein:_ Az ostrom 244 - XXXV. _Bataille:_ A szerelem gyermeke 252 - XXXVI. _Echegaray:_ Őrült vagy szent 257 - XXXVII. _Echegaray:_ Marianna 263 - XXXVIII. _Verga:_ A farkas 267 - XXXIX. _Ibsen:_ Nora 271 - XL. _Ibsen:_ A társadalom támaszai 300 - XLI. _Ibsen:_ A tenger asszonya 306 - XLII. _Hauptmann:_ Crampton mester 311 - XLIII. _Sudermann:_ Rejtett boldogság 315 - XLIV. _Hartleben:_ Farsang utólja 321 - XLV. _Schnitzler:_ Az élet szava 331 - XLVI. _Schönherr:_ Hit és haza 350 - XLVII. _Barrie:_ Egyenlőség 355 - XLVIII. _Pinero:_ Ne váljunk el 359 - XLIX. _Shaw:_ Nem lehessen tudni 369 - L. _Zangwill:_ Marjorie nénike 378 - LI. _Knoblauch:_ A faun 386 - LII. _Tolsztoj:_ Az élő halott 392 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -57 |Altalában |Általában - -130 |Allítólag |Állítólag - -142 |5 felvonában |5 felvonásban - -145 |„öröklés“-e!“ |„öröklés“-e! - -158 |XXXIII. |XXIII. - -184 |Altalában |Általában - -188 |Micsoda? |„Micsoda? - -217 |expozicíóból |expozícióból - -275 |felvilvilágosítani |felvilágosítani - -276 |Nogy Nora |Hogy Nora - -282 |inkábbb |inkább - -300 |Ambár |Ámbár - -318 |O nagysága |Ő nagysága - -319 |Mindennki |Mindenki - -341 |kíáltások |kiáltások - -365 |nyilvánossság |nyilvánosság - -380 |legsímábbb |legsímább - -393 |Elő holttest |Élő holttest - -395 |mindeenekelőtt |mindenekelőtt - -396 |ferjétől |férjétől - -397 |píllanatban |pillanatban - -400 |iakább |inkább] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZÍNHÁZI ESTÉK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |