diff options
| -rw-r--r-- | .gitattributes | 4 | ||||
| -rw-r--r-- | LICENSE.txt | 11 | ||||
| -rw-r--r-- | README.md | 2 | ||||
| -rw-r--r-- | old/68288-0.txt | 9432 | ||||
| -rw-r--r-- | old/68288-0.zip | bin | 241302 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68288-h.zip | bin | 696039 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68288-h/68288-h.htm | 10347 | ||||
| -rw-r--r-- | old/68288-h/images/cover.jpg | bin | 145723 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68288-h/images/i001.jpg | bin | 150942 -> 0 bytes | |||
| -rw-r--r-- | old/68288-h/images/i002.jpg | bin | 145919 -> 0 bytes |
10 files changed, 17 insertions, 19779 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..41f7096 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #68288 (https://www.gutenberg.org/ebooks/68288) diff --git a/old/68288-0.txt b/old/68288-0.txt deleted file mode 100644 index 6382bb5..0000000 --- a/old/68288-0.txt +++ /dev/null @@ -1,9432 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Színházi esték, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Színházi esték - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: June 11, 2022 [eBook #68288] - -Language: Hungarian - -Produced by: Albert László from page images generously made available - by the Hungarian National Digital Archive - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZÍNHÁZI ESTÉK *** - - -AZ „ÉLET“ KÖNYVEI - -AMBRUS ZOLTÁN - -SZINHÁZI ESTÉK - -BIBLIOTHECA VITAE - -AZ ÉLET KÖNYVEI - -SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG - -AMBRUS ZOLTÁN - -SZINHÁZI ESTÉK - -KIADTA - -AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZV. TÁRS. - -BUDAPEST 1914 - -– MINDEN JOG FENTARTVA – - -A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN KÉSZÍTETTE - -„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG - -Budapest, I., Fehérvári-út 15/c. - - - - -I. SZOFOKLESZ. Oedipus király. - -Szofoklesznek azok a tragédiái, melyeket a Nemzeti Színház igazgatósága -ugyanegy este adatott elő az Operaház színpadán: _Oedipus király, -Oedipus Kolonosban_ és _Antigone_ nem alkotnak valóságos trilógiát a -szónak szokott értelmében. Egyik úgy, mint a másik, önálló egész; s hogy -Szofoklesznek a drámai tárgy trilógikus földolgozása semmi esetre se -volt a szándékában, annyival kevésbé tagadható, mert ismeretes, hogy e -darabok közül a középső: _Oedipus Kolonosban_ Szofoklesznek egyik -legutolsó munkája volt és jóval később keletkezett, mint _Antigone_, a -drámai hármasnak utolsó része. Mindamellett ezt a három darabot szorosan -egymáshoz fűzi az az egységes mese, melynek egyes harmadai, majd -_Oedipus király_nak, majd az _Oedipus Kolonosban_ című tragédiának, majd -végre _Antigone_nak szolgálnak alaptémául. A mai néző előtt, aki kevésbé -tájékozódik e tragédiák mondavilágában, az első darab magyarázza a -másodikat s a második magyarázza a harmadikat. Ez egymagában igazolja a -Nemzeti Színháznak azt a vállalkozását, hogy a három darabot egymás után -s egy lélekzetre adatta elő. Csak az a kár, hogy a három darab -egyfolytában hosszú, mint a szentiváni ének; merész nyirbálások nélkül -mind a hármat lehetetlen volt színre vinni, különösen, minthogy -_Antigone_ előadását a Mendelssohn szép muzsikája is lassítja. Nem -maradt tehát más választás, mint föláldozni a kolonosi _Oedipus_ zenéjét -és másodszor: rövidíteni, húzni és kihagyni, a lehetőség legszélső -határáig. Ugy, hogy a megkurtított _Oedipus király_ s a hasonlóképpen -járt _Oedipus Kolonosban_ voltaképpen csak úgy kerültek szinre, mint -_Antigone_ prológusai, zenei cifrázat nélkül, sőt szóhoz is alig jutva. -Ami ékesenszóló bizonysága annak, hogy a Nemzeti Színháznál is -olyanformán vélekedtek, mint Szofoklesz kortársai, akik a költőt -_Antigone_ért hadvezérré tették, míg _Oedipus király_t, az akkori -Karácsonyi-díjtól elütötték, s mint a kommentátorok vélekednek, akik -_Antigone_t jobban megbecsülik, mint a kolonosi költő bármelyik -munkáját. - -Ezt a predilekciót kissé önkényesnek tartom és sajnálom, hogy _Oedipus -király_ a rövidebbet húzta. De ha így történt is, ám örvendezzünk rajta, -hogy megfogyva bár, elérkezett hozzánk. - -Igyekezzünk beletalálni magunkat a huszonhárom század előtti néző -hangulatába. Képzeljük el, hogy amott a tenger, hogy itt, az Isten -szabad ege alatt, tízezer néző, akik közül akárhány ott volt a salamisi -csatában, aggódva, szorongva figyel a színpadon mozgó roppant figurákra, -kiknek sorsát az a rejtelmes hatalom intézi, melyre ez a tízezer is -remegve gondol… s íme, a szinpadon egy hatalmas alak ragadja meg a -figyelmünket, aki tehetetlenül vergődik, gyötrődik és átkozza önmagát -egy szörnyű végzet súlya alatt, hogy utoljára, kétségbeesésében, kioltsa -önmagának a szemevilágát… - -De nem, nem tudjuk beletalálni magunkat ebbe a hangulatba. A mai néző, -akinek fejében mindenféle reminiszcencia zsong, nem látja ezeket a -klasszikus remekeket a maguk eredetiségében, hanem olyanokként, -aminőknek a kommentátorok festették le előtte. Ezek a csodálatos munkák -egészen megváltozottan kerültek ki a magyarázók keze közül, -eléktelenedve, bibirccsel tele, mint azok a féregjárta szép gyümölcsök, -melyek apró dudorodásain meglátszik a pákosztosok nyoma. - -S azért hiába minden erőlködésünk, ebben a végzet-tragédiában is benne -látjuk, mert beleolvassuk, azt a mótort, amely nélkül az esztétikai -hipokrizis nem tűr meg drámai remeket. Keressük és megtaláljuk benne a -tragikumot, nem az aristotelesi, hanem a modern értelemben vett -tragikumot; keressük és megtaláljuk benne az embert, aki föltámad a -világrend ellen, küzd és elbukik. Keressük és megtaláljuk Szofokleszben -– a shaksperei hőst. - -Az ember azt képzelné, hogy az aiszküloszi remekekkel szemben, de akár -_Oedipus király_lyal szemben is, tehetetlen ez az erőlködés. Azok az -alakok, akiket ezek a színdarabok szerepeltetnek, a végzet játékszerei. -Oedipus királyról elvégeztetett, hogy megölje apját s nőül vegye anyját. -Hiába fut sorsától, sorsát el nem kerülheti. S ha betelik a végzet, -Oedipus olyan ártatlan benne, mint a ma született bárány. Bűnösnek -mondja ugyan magát, de minthogy a vétek az akarattól s nem a materiális -aktustól függ, a morális felelősség nem terheli. Ha vádolja magát, ha -kínlódik, ha kétségbe esik, mindez a végzet kegyetlensége. De a -kommentátorok mégis erősködnek, hogy az Oedipus kegyetlen sorsának -kovácsa ő maga s hogy sorsa voltaképpen csak a saját szívébe volt írva. -S e végből rásütnek Oedipusra egy sereg rossz tulajdonságot; -bizalmatlanság, lobbanékonyság s még nem tudom mi, ezek az Oedipus -tragikus bűnei. - -Ez a tradició, mely sokkal többet tud az Oedipus szenvedélyeiről és -bűneiről, mint Szofoklesz maga, olyan erős, hogy alig tűr ellenmondást. -– Csiky Gergely, aki Szofoklesznek nemcsak kitünő fordítója, hanem -kitünő magyarázója is, maga is tesz annyi engedményt a konvenciónak, -hogy a felelősséget megosztja a végzet és a tragédia hőse közt, s úgy -találja, hogy Oedipus szomorú sorsát nem egyedül a végzet rendelésének, -hanem önmagának is, saját indulatának, jellemének, hibáinak -tulajdoníthatja. - -Pedig Szofoklesz aligha gondolt az Oedipus tragikus hibáira, mert -különben nem felejtette volna el ezeket hangsúlyozni. A kérdéses -indulatokat bele lehet ugyan olvasni Oedipusba (ha az ember maga nem -impeccabilis, mért legyen az egy színpadi alak?), de kifejezetten -nincsenek benne. Oedipus Szofoklesznél egyszerű áldozata a végzetnek, -amint hogy Szofoklesz, alakjaival és közönségével egyetemben, hiszi is a -Végzetet. Csiky Gergely, hogy szabadabbá tegye a szofokleszi alakok -egyéniségét, Szofoklesz fordításaihoz írt előszavában azt mondja e -tárgyról: „Szofoklesz nem zárja ki a végzetet, de mivel személyeinek -cselekvése, mely végül mindig a végzet jelölte célhoz vezet, -egyéniségöknek természetes kifejezése, sorsuk mégis saját szívökbe be -van írva, nem kívülök álló vak hatalom intézi.“ Ez azonban már oly -szubtilis magyarázat, mely magamagában hordja cáfolatát. Azok az alakok, -akiknek sorsa saját szívökbe van írva, először Anaxagoras szkeptikus -tanítványánál, a szomorú Euripidesnél lépnek fel; Szofoklesz még hívő, s -Oedipusa egy vak hatalom szerencsétlen játékszere. - -Hogy a Végzetnek ez a szerencsétlen áldozata, akit csak a materiális -aktusban találunk bűnösnek, oly mélyen meg tudja indítani a mai nézőt -is, az nem onnan van, mintha a mieinkkel közös hibákat (tragikus -indulatokat) fedeznénk fel benne, hanem onnan, mert szenvedésében (s az -egész darab csak szenvedéseiből áll) tökéletesen olyan, mint mi, mint a -huszonhárom század előtti, vagy mint a mai ember. Oedipus a mind erősebb -és erősebb szenvedések súlya alatt ugyanazokat a jajhangokat hallatja, -amelyeket az örök ember, aki (bármely világban) mind mélyebbre és -mélyebbre roskad az elementáris hatalmak csapásai alatt. - -Olyan ember áll előttünk, aki szinte akarata ellenére s mind -kétségbeesettebben keresi, kutatja, fürkészi azt, ami őt olyan -kimondhatatlanul boldogtalanná fogja tenni. Olyan ember, aki fujja azt, -ami még nem égeti; olyan, akit gyötör a bizonytalanság, s aki inkább a -borzasztó valót akarja tudni, mint tovább szenvedni azt a sötét -sejtelmet, mely boszorkány-nyomásként ül rajta. Olyan szerencsétlen -férge a Végzetnek, aki folyton ott kering a gyilkos gyertyaláng körül; -de morális lény, akinek lelke a miénkkel rokon, mert inkább választja a -legkegyetlenebb expiációt, minthogy a hitvány életet akként mentse meg, -amiképpen a strucc, amely bedugja a fejét a homokba, csakhogy ne lásson. -Oedipus látni, tudni akar. Ez a morális aggódás az, mellyel szívünket -mindig megragadja. S mily igaz, milyen nagyszerű pszichológiai találmány -Oedipusnak a morális nyugtalanságával szemben a Jokaste racionálizmusa! -Míg Oedipus minden áron szembe akar nézni a rémmel, hogy igyekszik e -rémet elűzni Jokaste! Ahogy Oedipust tévútra vezeti okoskodása, Jokaste -rögtön kész a megnyugtatással: - -_Jokaste_. - - Nem mondtam én ezt régtől fogva már neked? - -_Oedipus_. - - Mondtad, de engem megzavart a félelem. - -_Jokaste_. - - Ne engedj hát most ennek szívedben helyet. - – – – – – – – – – – – – – – - Mit féljen az, kit a véletlen sors vezet, - De a jövőben nem lát semmit biztosan? - _Legjobb vaktában élni, amint csak lehet._ - -Az ellentét már itt nagyszerű s a titok kipattanásakor csakugyan -magasztossá fokozódik. - -És itt van az az egyéni vonás, mellyel Oedipus imponál; itt az a -tulajdonsága, mellyel szívünkhöz megtalálja az utat. A vétkei dajkamesék -ránk nézve; de a szenvedése teljesen olyan, mint a miénk. - -Ismeretes, hogy _Oedipus király_ egész cselekvénye csak e titok körül -forog. Egy rejtélyről van szó benne, mint a mondavilág számos meséiben, -mint a _Szép Meluziná_ban, vagy a _Kékszakállú herceg_ben. Egy -rejtélyről, melyet jobb nem tudni, de amelyet akarva, nem akarva, -önkéntelenül folyton kutatunk, éppen azért, mert emberek vagyunk. S -éppen jobb részünk az, mely nem engedi, hogy a rejtély rejtély maradjon… -íme, itt találhatjuk meg _Oedipus király_ tragikumát, ha már minden áron -tragikumot keresünk benne, s nem elégszünk meg az egyszerű szofokleszi -tanulsággal. - -Mert hisz Szofoklesz főcélja az volt, hogy tanulságokat vonjon le a -Végzet játékszereinek szomorú vergődéséből. És végső tanulsága az, -amivel egy nagy egyházi szónok kezdte meg híres gyászbeszédét: „Csak az -Isten nagy!“ Ime, nézzétek ezt a nagy embert! Ez az, aki a Sphynx -rejtélyét megoldotta! Aki zsebében hordta a bölcsesség kövét! Nézzétek -ezt a hatalmas lényt, aki előtt porig hajolt mindenki! Nyomorultabb, -mint az utolsó koldus, és kétségbeesésében még meghalni sem tud! A -Sphynx rejtélyeibe látó kivájt, üres szemgödrökkel rohan a pusztaságba, -mint egy kivert, veszett eb! - -Nem lelkesítő ez a megoldás, amint nem is vonzó. Amit Szofoklesz a -mondából vett át, ma már kissé zavarja a nézőt, aki ezt a mondát nem -tekinti szentírásnak, mint tekintette a görög néző. A mese kissé -gyerekes; mert hisz Oedipusnak, hogy sorsát kikerülje, csak kettőt -kellett volna szem előtt tartania: először, hogy ne öljön meg vén -embereket; másodszor, hogy ne vegyen feleségül csak fiatal leányt. De a -megoldás erőtlensége, és ez a mese csak napfoltok. - - - - -II. PLAUTUS. A hetvenkedő. - -(Miles gloriosus.) - -(Plautus vígjátéka 5 felvonásban, fordította Csiky Gergely. Első -előadása a Nemzeti Színházban 1882 október 13.-án.) - -A _Miles gloriosus_ kétségen kívül egyik legjellemzőbb kifejezése a -plautusi komédiának. Nem lehet ugyan állítani, hogy az umbriai -kómikusnak legértékesebb s legtökéletesebb alkotása volna. Ami az -intrigua művészetét s a szerkezet technikáját illeti, jóval alacsonyabb -fejlődési fokot mutat, mint _Amphitruo_, a jellemzésben meg éppen alatta -áll az _Aululariá_nak; cselekvénye nem oly ügyes, mint az előbbié, -alakjai közel sem járnak az utóbbinak _Euklio_jához. De kedv, vidámság, -elmésség dolgában nem enged egyiknek sem; a kómikai felfogást, a -dialógok élénkségét s az élcek bőségét tekintve pedig kiállja a versenyt -bármelyikkel az említettek közül. Az a nyers, durva, de csupa gondtalan -jókedvet lehelő, ellenállhatatlan kómikai erő, mely Maccius Plautus -színműköltői babérait a maga frisseségében őrizte meg két ezredéven -keresztül, egyik legteljesebb s legtisztább kifejezését a _Gloriosus_ban -találta meg. Azután meg a hetvenkedő katona minden hibája mellett is -talán legkevésbé trágár Plautus alakjai közt, s azért több joggal -kivánhat belépési engedélyt a modern színpadra, mint a többi -Plautus-darab, A comoedia tabernaria főzászlóvivőjén mindig érezhetni -valamit a szatir bűzéből; mégis legkevesebbet akkor, mikor -Pyrgopolinices felsülését érzékíti előttünk; az ügyes jelenetezésnek -tehát legkönnyebben _Gloriosus_ból sikerül kiirtani azt, ami benne a -faunra emlékeztet. De mindez előnyökön kívül még van e vígjátéknak egy -jó tulajdona, mely teljesen igazolja, ha rá esik a választás: az, hogy -míg a többi színre hozható plautusi komédia jobbára csak egy oldaláról -jellemzi a költőt, a _Gloriosus_ a legtökéletesebb képet adja róla. -Teljesen megismerhetjük belőle a modern vígjáték ősapját, akiről ma már -nem lehet kétféle vélemény, mint az ókorban, mikor Horatius csak -Epikharmosz utánzóját látta benne, míg Varro (Quintilianus szerint) azt -hitte, hogy a múzsák az ő nyelvén szólalnának meg latinul. De egészen -megismerhetni a _Gloriosus_ból a fejlődésnek azt a fázisát is, amelyet a -római komédiában a Plautus neve fejez ki. Figyeljük meg először az -intriguát, azután a jellemzést. - -Bizony távol vagyunk attól az időtől, mikor Livius Andronicus, a római -dráma Ádámja, ez a görög eredetű szabados, maga recitálja darabjait -fuvola-kiséret mellett, hogy ne is említsük a csecsemőkort, mikor -etruriai histriók minden drámai beszélgetés nélkül való pantomimekkel -engesztelik az istenek haragját, mely dögvésszel sújtotta a várost. A -naiv „ludi scenici,“ a pajkos fescenai versek, a megtisztult és már -farce-szerű satura, az exodiumok műfajjá alakultak; a görög befolyásból -új életnedvet szítt comoedia motoria már teljes virágjában van. Comoedia -motoria, azaz rendes vígjáték cselekvénnyel és bonyodalommal. A közép -görög vígjáték hatása nélkül még messze volna e fejlődési fok. A római -szigorú állami viszonyok nem kedveztek a szép mesterségeknek; de nem -maga a népfaj jelleme sem. A görög filozófusokat, akik énekre és táncra -is oktattak, a szenátus elkergettette, hogy az ifjúságot el ne vonják a -hadi mesterségektől; magának a népnek nem vált még életszükségletévé, -hisz még századokkal később is akárhányszor félbeszakította a közönség a -színielőadásokat s követelte gladiátorait. A kómikus költőket éppen nem -becsülték meg, mint Görögországban, ami szintén nem szolgált előnyére a -komédia haladásának. A természetes fejlődést azonban leginkább az -akadályozta, hogy a latin nyelv híjával volt a görög bájának, -hajlékonyságának, nemességének s a római észjárás sajnosan nélkülözte a -görög leleményét, fordulatait, kellemét. Görög mesterektől tanulták el -tehát a drámának cselekvényben nyilvánuló alakját, de még Menandrosz és -Epikharmosz hatása után is akadtak példái a puszta dialógokból álló, -bonyodalom nélkül való „comoedia stataria“-nak. De Plautusban ennek -ellentéte, a haladottabb comoedia motoria megtalálta a mesterét. Az -intrigua nála sem mindig gazdag, de hogy mennyi mozgalom, milyen -élénkség van néha szegényes cselekvényében is, annak jó példája a -_Gloriosus_. - -Az intrigua két szálra bontható. Az egyik abból áll, hogy Palaestrio, a -ravasz rabszolga mint szedi rá Periplectomenes segítségével az együgyű -Sceledrust, hogy elősegítse két szerető találkozását, kik közül az -egyik, egy Philocomasium nevű leány, a hetvenkedő rabszolgája, Sceledrus -őrizetére van bízva. A bambával, aki a leányt kedvesével ölelkezve látta -Periplectomenes házában, elhitetik, hogy Philocomasiumnak hozzá -csodálatosan hasonló ikertestvére volt az, akit ő megcsodált, s -rábírják, hogy ne merje a dolgot gazdájának elbeszélni. Látnivaló, hogy -a cselekvény e részletében, mely a komédiának mintegy felét foglalja el, -a hetvenkedő éppen nem vesz részt. Aktiv szereplése csak a cselekvény -második felében kezdődik, mely az ő megszégyenítését tartalmazza. Az -intrigua e másik szála úgy bonyolódik le, hogy egy jókedvű leány -szerelmet színlel a magát ellenállhatatlannak hívő Pyrgopolinices iránt, -aki Philocomasiumot, hogy új szerelmében gátul ne álljon, (persze a -furfangos Palaestrio tanácsára) szabadon bocsátja. Azután kinevetik, -megütlegelik ez utóbbit olyan fenyegetés közben, mely már a vadság -határát érinti. Itt már a komikum elsötétedik, elveszti derűjét. Ez a -széles szájú, teli torkú, vad hahota bennünket már elijeszt s nem hat -nevető idegeinkre: Mandulcusra, a gyermekijesztő torzalakra emlékeztet, -melynek halálszínű, felfújt arca, mozgatható vörös szeme, nyílt szája és -hegyes fogai megkacagtatták a véneket s a hideglelésig rémítgették a -gyermekeket. És bizony a modern közönség gyönge idegeivel valóságos -gyermek a Plautus kétezer év előtti hallgatóihoz képest. - -A cselekvénynek tehát nemcsak egy gyöngéje van. Egészében megszakított, -első részében teljesen fölösleges, másik felében sértő hatású. De -bármily ferde is e mű csontváza; ehhez a csontvázhoz valóságos élő hús -tapad. Nem választhatjuk el tőle. A _Gloriosus_ húsát alakjai adják meg. -Figyeljük meg tehát a _Gloriosus_ s ez által a plautusi komédia másik -fő-elemét: a jellemzést. Az atellai játékokban a szereplő személyek -Maccust, az egyedüli eredeti mimust kivéve, mind a görög szatirjátékok -alakjainak utánzatai voltak; a régi együgyű Bakko, Dorsennus, Pappus s a -szatirok családjából származott többi alak szerepelt bennök új maszk -alatt. A comoedia palliata tehát, mely amint alakját egészen a görög -vígjátéktól vette kölcsön, anyagát is a görög vígjátéktól s ezen kívül -csak az atellai játékokból merítette, szükségképpen csak görög típusokat -tartalmazhatott. A Plautus alakjai tehát nemcsak névleg görögök, mint a -comoedia palliata alakjai egyáltalában, de származásukat illetőleg is -görög karakterek. Ezekből állott ki a _Gloriosus_ egész személyzete is. - -Magában a hazug, dicsekvő Pyrgopolinicesben, aki elhagyva kétezer éves -sírját, egész parazita és rabszolga kiséretével jelent meg Nemzeti -Színházunk deszkáin, a szájhős katonán is fedezhetünk föl egyes -vonásokat, melyek közösek az irodalom-történet által a görög -Dorsennus-típusról följegyzett adatokkal. Pedig a hetvenkedő maga a -komédia leghatározottabban jellemzett alakja. Hazugsága, nagy szája, -gyávasága, aljas szenvedélyei, képzelgő önhittsége élesen -karakterizálják. Ha nem is törvényes fia Dorsennusnak, kétségen kívül -ősapja Capitanonak, a Commedia dell’arte állandó hazug hetvenkedőjének, -akit Arlecchino minden darab végén megütlegel. - -De csaknem annyi rokonsága van Pantaloneval is; legalább Philocomasium -őrizése, gyors szerelmi lobbanása, nevetségessé tétele (azáltal, hogy -mindenki ellene esküszik, mint Pantalone ellen szokás), – mind a vén -velencei kereskedőre emlékeztetnek. De amint Plautus magvetője volt az -egész modern komédiának, Pyrgopolinices is ősévé vált egy egész irodalmi -családnak. Ez mutatja életerejét. Királyi ivadékok: sir John Falstaff, -sir Andrew Aguecheek stb. tőle származtak. - -Pyrgopolinices mellett a parazita méltó különösebb figyelemre. -Tudvalevőleg az élősdi állandó alakja volt a görög s a római színpadnak, -úgy, hogy többféle fajúakat lehetett köztük megkülönböztetni. A -_Gloriosus_ Artrogusa a gelotopoioszok közül való; mindenkit gúnyoló, s -minden gúnyt tűrő mulatságos fickó, aki csak azért adta magát a parazita -aljas szolgálataira, hogy gyomrának élhessen. Igen jó alakok még a -rabszolgák is: az eszes, agyafúrt Palaestrio, őse a Zanniknak, -Scapinonak, a Sganarelleknek s a clownok és graciosok egész gárdájának. -A másik szolga, Sceledrus, a comedia dell’arte milanoi Beltramjának és -Narcissimojának élőképe; együgyű bohóc, a kómikus alakok leggroteszkebb -fajából. Ez a négy főszereplő mozgatja a darab elég gyorsan járó -gépezetét, a szerelmes párok, a kedélyes öreg, a víg leányok stb. -elmosódnak. - - - - -III. SHAKSPERE. A Velencei Kalmár. - -(Shakspere S felvonásos komédiája, fordította Ács Zsigmond. Új -betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1889 szeptember 6.-án.) - -A _Velencei Kalmár_ Portiája, mikor találós meséjét sem a marokkói, sem -az aragoni herceg nem tudja megfejteni, így fakad ki: - - Oh bölcs bolondok! im itéletökben - Oly eszesek, hogy a miatt veszítnek. - -Ezzel a mondással Shakspere mintha kommentátorai nagy tömegét akarta -volna előre jellemezni. - -Hogy egy pillanatra még Portiánál maradjak: később ugyanolyan joggal -nevezhetné bölcs bolondnak a „szívkirályt“, Bassaniot is, mint ahogy -csúffá tette a két herceget. Mert Bassanionak az okoskodása, mellyel a -rejtelem nyitjához jut, nem különb, mint a két szerencsétlen hercegé. -Ugyanazzal a hétköznapi filozófiával nyer, amellyel amazok veszítenek. -Az ő elméssége is a közmondások bölcseségében tetőzik: „Nem mind arany, -a mi fénylik“ és „Legjobb az egyenes út“-féle reflexiókban. A szép -Bassanionak nem a feje, csak az orra jobb, mint a két hercegé. Mindegy; -a siker igazolja Bassaniot. És a mai Bassanioknak is előny, szemben a -többi bölcs bolonddal, ha legalább a szimatjuk jobb, mint amazoknak. - -A modern marokkói és aragoni hercegek (a kommentátorok nagy részét -értem), annyi raffinériával, éleslátással és szőrszálhasogatással -elemezték a _Velencei Kalmár_t, hogy fényesen bebizonyították a -legképtelenebb ellenmondásokat. Az ember elámul: mi mindent tudtak -kisütni ebből a kitünő komédiából. Shakspere maga álmélkodna rajta -leginkább: mi mindent tudtak beleolvasni. - -Hogy tisztán láthassuk: mi van igazán a _Velencei Kalmár_ban s mi az, -amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó litteraturának), próbáljuk meg -elfelejteni mindazt, amit erről a darabról észrevétlenül a magunkévá -tettünk. Nézzük mint újságot, s határozzuk el, hogy (legalább egy órára) -a Rialtora se tekintsünk több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd -kávéházra. - -Mint azok a bűvös levélszekrények, melyek a legegyszerűbb mozdulatra egy -egész sereg apró szekrénnyé bomlanak, a _Velencei Kalmár_ a -legprimitivebb elemzésre három külön darabbá válik, aszerint a három -különböző anyag szerint, melyekből Shakspere dolgozott. Az első darab -magában foglalja a három szekrény históriáját; a második darab a -velencei zsidóról szóló balladát dolgozza fel; végre a harmadik darab: -az ismeretes renaissance-novella az eltévedt, de igaz kezekbe jutott -gyűrűkről. Tudvalevő, hogy ez a három darab nem forrt egybe a _Velencei -Kalmár_ban, csak együvé került; a szálak, melyek e három históriát -összefűzik, az első érintésre szétfoszolnak; akármelyik darabot elő -lehetne adni (pár szó változtatással) a másik kettő nélkül. Az első -darab mintegy harmadát teszi a _Velencei Kalmár_ négy első felvonásának, -a második két harmadát; az ötödik felvonásban van a harmadik darab. - -Nem könnyű megérteni, hogy a kommentátorok miért hanyagolták el olyan -egyértelműen a harmadik darabot. Míg a másodikban csodás aranybányára -találtak, míg az elsőben leltek egy elragadó arcképet (a Portiáét), ezt -a harmadik darabot sokáig s majdnem kivétel nélkül cafatnak, vagy -szebben szólva, fölösleges uszálynak tekintették a _Velencei Kalmár_ -fényes ruházatán. Az utolsó fölvonást jóformán csak kegyelettel nézték; -sőt a legtöbb helyütt ki is hagyták Shylock darabja mellől. Sokáig divat -volt a _Velencei Kalmár_t utolsó felvonása nélkül játszani. Csak újabban -találkoztak egyszerű lelkek, akiknek az az ötletük támadt, hogy: „Ejnye, -be kár volna nem is hederíteni erre a harmadik darabra!“… Amely ötlet -pedig nem bolondság. - -Mert ebben a harmadik darabban sok báj van. Két lovag készül nászát -ülni. Mielőtt hozzájutnak kedveseikhez, elszólítja őket a kötelesség. -Búcsúzáskor megfogadják, hogy jegygyűrűiktől nem válnak meg soha. De nem -tudnak szavuknak állani. Elcsalják tőlük a gyűrűket: ismeretlen -jóltevőik, akiknek a kérését lehetetlen megtagadni. Persze az ismeretlen -jóltevők: a két átöltözött menyasszony, akik, mint travesztikhez illik, -hamarább otthon vannak, mint vőlegényeik. Mikor a két lovag megjön, égve -a vágytól, hogy vőlegényekből férjekké váljanak: követelik tőlük a -gyűrűket. Dépit amoureux; fellegtelen szerelmi kötődés. A hölgyek -(csalfán mondva az igazat) gyanusítják imádóikat s elingerkednek velük. -Ezek nagy ártatlanul védekeznek, kötik az ebet a karóhoz, izzadnak és -főnek, míg végre a jótékony asszonyi szív megszánja őket s talán meg is -elégeli a komédiát, mert „az idő már későre jár“. Ez a szerelmi -viszálykodás, mely késő éjjel folyik le, mialatt a kerítő hold égeti -tolvajlámpását, tele van érzéki bájjal. Az asszonyok replikái igen -gazdagok ötletben és fordulatban, a férfiak védekezésében csupa mohóság -és fiatalság. Az ember érzi a délvidéki nyári éj meleg levegőjét; a -díszlet flórája mögül Boccaccio örökkön fiatal szelleme vigyorog ki. S -mintha a háttérből egy sycomore vetné előre árnyékát: az érzéki kép -forró színeit megenyhíti az ábrándozó angol szelleme. Amivel ismét több -egy bájjal, s végre is, mindez nem elemezhető, mindez egyszerűen -gyönyörű. - -Hajdan nagyon méltatták az elmésségnek azt a fajtáját is, mellyel -Shakspere a három szekrény históriáját ékesgette föl. És pedig hosszú -időn át méltatták. A három szekrény meséje ős, mint a világ. Az ó-kornak -és a renaissancenak egyformán kedves témája. - -Belmontban van egy gazdag örökösnő, akinek a kezét csak úgy lehet -elnyerni, ha a kérő lovag kitalálja a titkát három szekrénynek. Az egyik -arany, a másik ezüst, a harmadik ólom; mindegyiken rejtelmes feliratok. -Egyikben van a belmonti hölgy képe. Melyikben? Aki kitalálja, azé a -Portia keze; aki nem találja el, az nem nősülhet meg soha, s titokban -tartozik tartani, hogy melyik szekrényt választotta. Igy szól a -gyermekes lelkű apa végrendelete. Portia is tudja a titkot, de (a mi -szép, bár nem éppen drámai) szívkirályának sem árulja el. Akik jártasak -a meseirodalomban, nem mennek tévútra, mint a marokkói és az aragoni -hercegek; kitalálják a szívkirállyal, hogy az ólomszekrény rejti Portia -képét. Ez minden és ez szépapáinknak mondhatatlan örömet okozott. Akkor -még élt a hit, hogy ésszel hódítják a női szívet. És ésszel ki ne -rendelkeznék? - -Azóta kissé megingott a hit abban, hogy a férfielmének ilyen csodatevő -hatalma volna. Ha nem is haladt előre a világ a női szív megismerésében, -odáig eljutott, hogy ez a terrénum, ha nem is hozzáférhetetlen, de -kiszámíthatatlanul süppedékes s hogy ennek a terrénumnak a -megismeréséhez gyönge szerszám minden matematika és minden filozófia. Az -egykor nagyratartott hódító szer kissé gyanússá lett. Ugy tünt fel, hogy -ezt a kérdést többnyire egészen más, részben rejtelmes, részben nagyon -is ismert tényezők döntik el. A példázat kevésbé érdekes, mert nem olyan -biztató. Példázat ide vagy oda: a „miként“ határozza meg a szellemi -bajvívás érdekességét. És a _Velencei Kalmár_ban szerencsétlen és -szerencsés kérők egyformán szerencsétlenül elméskednek. E tudákos -galanteriák, a könyvmoly-udvarlók színehagyott szóvirágai, előttünk -teljesen értelmetlenekké váltak. Nincs is e részben más érdekes, csak -maga Portia, akiben, ha nincs olyan rettentő mélység, mint amekkorát -beléje magyaráztak, van élc és természetes jókedv. Nagy ördög ez a -Portia s egészben igen kedves gyerek. Nem Vittoria Colonna s nem is -Madame Récamier, de méltó párja Pucknak, azaz Robin pajtásnak. - -Hanem Portiáról minden időben elhódította a néző figyelmét Shylock, a -_Velencei Kalmár_ legelevenebben, a legtöbb nagyszerű vonással s -legszínesebben festett alakja, aki a darab derekán dominál. A harmadik -darabban egy uzsorást látunk, aki bosszút akar állni egy kalmáron, mert -emez megvetőleg bánt vele s népével, vagy talán a leginkább azért, mert -a kalmár oktalan pénzkölcsönzéseivel lenyomta a kamatlábat s így kárt -okozott az uzsorásnak. A kalmárnak pénzre van szüksége s az uzsoráshoz -folyamodik. Shylock kész a kölcsönt megadni, oly föltétellel, hogy a -kalmár adóslevelet ir alá, melyben arra az esetre, ha pontosan nem -fizetne, jogot ad Shylocknak, hogy emez egy font húst kivágjon testéből. -A kalmárt szerencsétlenségek érik, híre érkezik, hogy hajói elsülyedtek; -nem tud fizetni. Shylock ragaszkodik jogához. Az ügy a doge elé kerül, -aki tehetetlen az uzsorással szemben, mert Velence, a kereskedőváros, ha -rossz hírbe nem akar kerülni, kénytelen a Shylock jogát is tiszteletben -tartani. Shylock már feni kését, mikor megjelen Portia, egy jogtudor -álöltözetében s rabulista fogással oldja meg a csomót. Shylock -kivághatja a font húst, de vért ne ontson, s egy szemernyivel se vágjon -többet vagy kevesebbet, mint amennyihez joga van, mert különben úgy -bánnak el vele, mint gyilkossal. A bosszúszomjas uzsorás felsül. S -ráadásul, minthogy egy velencei polgár életére tört, lefoglalják a -vagyonát is (megszökött leánya részére) s gyámság alá helyezik az öreg -urat. S így amit zsidó furfang összegabalyított, asszonyi furfang oldja -meg. - -Akadt kommentátor, aki Shylockban mártirt látott; volt olyan, aki egy -elnyomott faj tragikus képviselőjét fedezte föl benne; mások kitalálták, -hogy a kapzsiság és a bosszú tragikus hőse; s a teljesség kedvéért -rábizonyították azt is, hogy voltaképpen komikus alak. S mindezt -bámulatos elmeéllel tudták vitatni. - -A mártiromság abban állana, hogy megszöktetik a lányát, elütik a -jogától, s elveszik a vagyonát. De csak nagyítóüveg segítségével lehet -észrevenni ezt a mártiromságot. Leánya önként szökik s Shylock nem veszi -nagyon szívére a dolgot. Nem a leányát siratja, hanem az ékszereit. A -Tuballal való jelenetből ez kétségtelen. Ami a jogát illeti, ez a jog -nemcsak képtelen, de semmis, mert erkölcstelen, minden klasszikus és -modern jogi fogalom szerint. Minden mártiromsága vagyona elvesztéséből -állhat, e mártiromság keserűségét is mérsékelheti a tudat, hogy vagyona -annak a kezébe kerül, aki különben is örökölte volna. Az elnyomott faj -tragikus képviselőjének is csak nagyzoló okoskodás tarthatja Shylockot. -Századokon át szenvedett elnyomatásért, gyötrődésekért nem lehet bosszút -állani ilyen kicsinyesen. Mert föltéve, hogy terve sikerül, mi az az egy -font keresztény hús, vagy annak az egy kereszténynek az élete, szemben -azzal a szenvedéssel, melyet népe kiállott? Shylockon különben csak a -drapéria zsidó. De nem lehet a bírvágy és a bosszú tragikus alakjának se -tekinteni. Ez a bosszúterv olyan képtelen, hogy lehetetlen komolyan -venni. Shylocknak édeskevés kilátása van arra, hogy valaha talán -valóságra válthatja a pokoli ötletét és mégis megengedi magának azt a -fényűzést, hogy háromezer aranyat kockáztat meg, csak azért, hogy -talán-talán, ha a kapanyél is elsül, mégis bosszút állhat. Egész -számítása rossz. Mit tudja, hogy Antonio hajóiról rossz hírek fognak -érkezni, hogy Antonio nem fog fizetni? Szó sincs itt tragikumról. -Shylock ügyetlen intrikus, akinek a terve őrült, de akinek az indulatai -hatalmasak. S ezeknek az indulatoknak az erővel teljes kifejezése, az az -igazság, mellyel ezek az indulatok a külsőségekben megnyilatkoznak: ez -már elég dicsősége akármelyik nagy irónak, még Shaksperenek is. - - - - -IV. SHAKSPERE A Makrancos Hölgy. - -(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Lévay József. Új betanulással adták -a Nemzeti Színházban 1886 október 10.-én.) - -A _Makrancos Hölgy_ témájának legeslegmélyén nagyon komoly és nagyon -ismeretes örök igazság rejlik. Ezt az igazságot Stendhal a szerelemről -irt könyvében a következő paradoxonnal fejezi ki: - -Egy tó partján két úr sétál. Nevezzük őket A.-nak és B.-nek. Vitatkoznak -a szerelemről. A. úgy tartja, hogy a nők csak azokat a férfiakat -szeretik igazán, akik őrülten, meggondolatlanul, amint ma mondanók: -idegeikkel szeretnek. B. az ellenkező véleményen van; azt vallja, hogy a -szerelemben is okosnak, számítónak, körültekintőnek kell lenni. -Ezenközben észreveszik, hogy a tavon egy úr meg egy hölgy csónakáznak -valami kis lélekvesztőben. Embereink folytatják az akadémikus vitát. -Egyszerre csak azt látják, hogy a csónakázó úr fölemelkedik, derékon -kapja a hölgyet s belehajítja a tóba. „Meg kell menteni!“ – ez a -gondolata A.-nak is, B.-nek is. A. habozás nélkül beugrik a vízbe s -úszni kezd a fuldokló hölgy felé. B. körülnéz; nem messzire egy kikötött -ladikot pillant meg; ott terem, nekidől az evezőnek s kimenti a hölgyet, -később pedig A.-t is, aki már-már ott veszett a habokban. Feltéve, hogy -ez a jelenet mély benyomást tett a megmentett hölgyre, olyan mélyet, -hogy embereink valamelyike iránt szerelem fakad szívében, kit fog -szeretni? A.-t, aki életét kockáztatta miatta? Vagy B.-t, aki nem -kockáztatott semmit, de megmentette a haláltól? – Nem. C.-t fogja -szeretni, azt, aki beledobta a vízbe. - -_Ajánlás:_ Ha azt akarod, hogy a nők szeressenek, légy urokká. A -szerelemben csak tirannus lehetsz vagy rabszolga. Boldogok a tirannusok -és jaj a rabszolgáknak. (És az újabb moralisták talán így kerekítenék ki -a doktrinát:) Igyekezzél áldott tirannus lenni, amolyan Perikles-féle. - -Mióta emberek élnek, szeretnek és írnak, ezt a szerelmi sarkigazságot és -az ehhez fűződő mellék igazságokat miriád és miriád formában fejezték -ki. A szerelemben szerencsések a gyakorlatban vallották ezt az elvet; -filozófok és vallásalapítók, szociológok és költők, mindenkor -tekintettel voltak azokra a tapasztalatokra, melyek ezt az igazságot -kiabálták, valahányszor csak a két nem egymáshoz való viszonyáról -tünődtek. A moralisták iratainak fele csak ezt a sarkigazságot hirdeti; -mindannyian felfedezik százszor, kezdve Szent Ágostontól, aki abszolut -uralmat ajánl s óva int: „… ne dederis mulieribus essentiam tuam“ – -Gyp-ig, aki – nő létére – ezer novellában figyelmeztet, hogy az -asszonnyal úgy bánj, mint a paripával, melyet jól kell tartani abrakkal -s melytől nem kell kimélni a vesszőt. Ez a sarkigazság az emberiség -közkincsévé vált, mint a nehézkedés törvényének ismerete, részét teszi -annak a néhány száz gondolatnak, annak a parva sapientianak, mellyel -mundus regitur, mióta áll. - -Természetesen bővében vagyunk a variációknak is, melyeket ebből az -ismert témából komponáltak. Az irodalomban ezek a variációk hemzsegnek a -legtömegesebben. Belőlük kapjuk a legelső doktrinát, melyet az iskolából -kijövet megtanulunk. Megtalálhatjuk őket ötezeréves keleti -elbeszélésekben. Megismertetnek velük a legszimplexebb Mentorok, akik -nem éppen Minervák. Az epikuri élet tücskei ezt cirpelik a toga virilist -magukra öltő ifjak fülébe: - -– A nő olyan, mint az árnyékod. Szaladj utána, elfut előled. Fuss előle -és nyomon követ. – Ne heverj Omphale lábánál, mint egy halvány apród, ki -királynőjének lábvánkosán tesped, egy rangban a kedvenc agárral, hanem -igázd le a fúriákat. – Légy, mint Don Juan, nézz hidegen a jajongó, -kezöket tördelő asszonyokra, áldozataidra; mennél irgalmatlanabb vagy, -annál jobban fognak imádni. – A dió törve, az asszony verve jó. - -Hanem mindig akadnak, akiknek semmi sem szent, még a közmondások -filozófiája sem; akik szélmalomcsatákat vívnak a sarkigazságok ellen. -Akik így vitatkoznak: - -– Ezek a paradoxonok azt vallják, hogy a nő csak másodrendű lény, akit -bizonyos lelki tornával kell céljainkra idomítani. Szóval megállapítják -az erősebb nem nagy felsőbbségét a másikkal szemben. Quo jure? Tudom, -hogy az agyformációra szokás hivatkozni. De ez nevetséges. Legfeljebb a -különbséget lehet megállapítani; ámbár ez se lehet valami horribilis. -Ami a fődolgot, az agy működését illeti, – mi az, amit a tudomány erről -bizonyosságként mondhat?! Sötétség és sötétség. Vagy az a pszichológia -bizonyítson valamit, amely most még a dadogás korát éli? Ki mondhat -ellent, valami pozitívvel, ha megkockáztatom azt a föltevést, hogy az -erősebb nem általánosan elismert felsőbbsége annak az ős-korszaknak a -mindinkább visszafejlődő maradványa, mikor még csak a muskulusok -döntöttek s az intelligencia keveset határozott?! Ki bizonyítja be, hogy -a nőnek az a rabszolgaszerű gyöngesége, mely meghódol a kemény kéznek, -nem történelmi, hanem természeti produktum? A nő fejlődése a -történelemben, az alárendelt helyzet ellenére is, nem lassubb, mint a -férfié. Tegnapelőtt még csak nőnemű lény, tegnap női alak s ma már női -individuum. És ha a nő sorsát ma is a férfi formálja, ez nem -szükségképpen a szellemi inferioritás, hanem talán a társadalmi helyzet, -a történelmi eredmények folyománya. Mikor eszembe jutnak Jacqueline -Pascal, Fanny Mendelssohn, vagy Madame Récamier, meg még egy pár tucat -kivétel: fellázít az a tétel, mely természeti törvénynek vallja, hogy a -női gyöngeség a zsarnok, az idomító, a szelidítő szerepét kényszeríti a -férfira… annyival inkább fellázít, mert nem lehet tagadni, hogy van -valami a dologban!… - -Az ilyen újkori Don Quijote-knak az érzékenységét a _Makrancos Hölgy_ -bizony nem igen kiméli. - -Látunk egy lányt, aki az első öt sorban exponálja a jellemét, elárulván, -hogy barátja az erősebb szólamoknak. Amit mond, nagyon hidegen hagyja a -mai nézőt, – mi már egyebeket is hallottunk a legújabb színműirodalom -kisasszonyaitól – de környezete nem győz eléggé csodálkozni rajta, hogy -Kata mily bősz és konok. Ne felejtsük, hogy Shakspere korában a polgári -nő helyzete még meglehetősen alárendelt. A szabad beszéd, az amerikaias -modor, – mint most jellemeznők – a nyerseség a nő ajkán – mind: -horrendum dictu; mert a férfi még erősebben ül tirannusi székében, mint -manapság. Tehát Kata oly bősz, hogy csodájára jár egész környezete. -Apja, csakhogy túladhasson rajta, elvégzi, hogy ifjabbik leányát, a -szende Biankát, akinek három kérője is van, nem adja férjhez mindaddig, -míg Katát el nem viszik a háztól, nehogy a bősz leány a nyakán maradjon. -A kérők tehát kerítenek Katának jövendőbelit. Ott van Petruchio úr, aki -elveszi az ördög nagyanyját is, csak hozománya legyen. Katának van. A -két ellenfél szemben áll. Petruchio tullicitálja a Kata gorombaságait s -észrevéteti magát. Kötődik vele – néha kissé kocsis-stilben – s úgy -tesz, mintha elragadónak találná. Katát ingerli a „félbolond“ s végre is -kijön a sodrából. A menyegzőt megtartják. Petruchio a Don Caesar de -Bazan rongyos köpenyegében jelenik meg a lakzin, azután elcipeli -feleségét otthonába, egy sereg szolga közé, akikkel úgy bánik, mint a -kutyákkal, csakhogy a felesége előtt megmutassa az erélyét. Kata -holdkórosként engedelmeskedik. Itt következik az „asszonyszelidítés“, -amelyhez, Petruchio szerint, ha valaki jobban ért, mint ő, ám álljon elő -a maga módszerével. A Petruchio metódusa az, hogy mindenféle nyájas -ürügy alatt kiéhezteti a feleségét, nem engedi aludni, megsétáltatja a -kimerülésig és ruha helyett bókkal fizeti ki – mindaddig, míg a szegény -asszony beadja a derekát, holdnak vallja a napot, szép leánynak az -öregembert, hogy férje-urának ellent ne mondjon, végül pedig prédikálni -kezd a férjnek tartozó engedelmességről két más asszony előtt, akik nem -részesültek ilyen jó nevelésben. Ime, ez a shaksperei _Makrancos Hölgy_. - -(– És ő nevet ezen! – mondhatják az újkori Don Quijotek.) - -Legalább ez az, amit a textusból kiolvashatunk. „A férfi örök gonoszsága -a maga primitív nyerseségében.“ Ha azonban elmélázunk a sorok közt, a -kép nagyban megváltozik. - -Mert íme, ez a Petruchio, minden hozományhajhászata, minden -szájhősködése és durvasága mellett sem olyan szörnyű legény, mint -amilyennek első pillanatra látszik. Sőt inkább kedves, eredeti fickó, -akinek helyén van a szíve is, az esze is s akinek a durvaság csak -eszköze, de nem második természete. Petruchio kötődésében nagyon gyöngéd -is tud lenni. Az „asszonyszelidítés“-re sem annyira a hozományért -vállalkozik, mint inkább a leányért. Már akkor, mikor még Katát nem is -látta, nagyon megtetszik neki mindaz, amit a leányról hall. Utóbb látja, -hogy jól sejtett: Kata nagyon helyre, jóravaló leány, amerikaias modora -mellett is. Csak ekkor vállalkozik Kata megfékezésére; eddig csak a -kiváncsiság ingerelte. Viszont Katának is megtetszik a különös udvarló; -Petruchio módos, derék, urias legény, szép és férfias, elegáns és -szeretetreméltó. A mód, mellyel Katához közeledik, eleinte meglepi, -utóbb izgatja s végül lefegyverezi a leányt, aki nem szokott ehhez a -szabad és merész, vidám és enyelgő hanghoz, mert eddig csak Gremiókat -látott. Büszkesége fel-fellázad; restelli, hogy ez az ember ily könnyen -túljár az eszén; de másrészt jólesik neki, hogy kifognak rajta és hogy -ez az ember fog ki rajta. És mikor Petruchio a materiális eszközökhöz -nyúl: Kata már meg van „szelidítve“; a negyedik felvonás már csak -teljesebbé teszi a komikumot és a vacsora-jelenet még éppen csak a -pontot rakja fel az i-re. A darabnak vége van már a harmadik -felvonásban. Ami következik, az már csak a derék angolszásznak szól, aki -teli torokkal nevet Kata utolsó felszisszenésein és tökéletes -önmegadásán. - -A _Makrancos Hölgy_ csak ebben a sorok közt is tartalmas formájában -lehet érdekes a mai színpadon. Azért előadásában két dologra kell -különösen ügyelni. Egyik az, hogy Petruchio kedves, megnyerő, elegáns, -játszi, pompás legyen – mert különben ez az asszonyszelidítés cirkuszi -mulatság. A másik pedig az, hogy a párja igazán komikus legyen – mert ha -Kata érzelmes hangokat hallat, akkor vége a komédiának; pedig a -_Makrancos Hölgy_nek komédiának kell maradnia, hogy ne csak mulattasson, -hanem egyszersmind gyönyörködtessen, gondolkodóba ejtsen és – -elbűvöljön. - - - - -V. LOPE DE VEGA. Király és pór. - -(Színmű 4 felvonásban, Förster átdolgozásából fordította Sziklai János. -Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 március 8.-án.) - -Lope de Vega, nem lehet tagadni, meglehetősen haszontalan úriember volt. -Tizenöt éves korában élcel a fogantatására, s megénekli azt a -féltékenységet, mellyel anyja az idősb Vega urat gyötörte. Valamivel -később hasznot húz a szeretői féltékenységéből. _Dorotea_jában van egy -jelenet, melyben a hős Fernando, valami szörnyű Rittersgeschichtet -hazudik a szeretőjének, hogy a szegény leány ékszereit megkaparítsa; a -leány szánalmában, szerelmében oda is adja ezeket az értékeket, amire -Fernando kereket old, még pedig végképpen; a leányt faképnél hagyja, az -ékszerek árával pedig apró szerelmi költségeit fedezi. Lope de Vega -egyik munkáját sem szerette annyira, mint ezt a _Dorotea_t; úgy -hivatkozik rá, mint arra a munkájára, melynek anyagát a maga életéből -merítette Mindamellett szívesen elhinnők – egyéb adatok híján, – hogy a -Marfisával való furcsa jelenet puszta fikció. De fájdalom, Fauriel, a -kitünő tudós (a színi kritikusok nagy őse) bebizonyítja, hogy ez a -história csakugyan megesett Lope de Vegaval. Tehát a lelki finomság nem -tartozik költőnk jellemző tulajdonai közé. Élete viszontagságos. Hol -katona, hol titkár egyik vagy másik nagy úrnál. Hamar házasodik, hamar -megcsalja a feleségét, s mikor a szegény Isabela, akivel a féltékenység -minden kínját megízleltette, elköltözik erről az árnyékvilágról – hamar -vígasztalódik. 1588-ban útra kel a győzhetetlen armádával, s egyik -verset a másik után írja a szép Filis dicséretére. A győzhetetlen -armádát elverik, mint a kétfenekű dobot, s Lope de Vega, nem valami -díszes kalandok után, pártfogótól pártfogóhoz vándorol, a mindennapiért. -Később pappá lesz; felavatják _familiar de Santo Oficio_nak, az -Inquisitió tartalékos tisztjének. Immár az eklézsia gondoskodik róla, s -ő maga élhet kedves foglalkozásának, hasonlóan Madrid védőszentjéhez, -Földmíves Szent Izidorhoz, aki olyan kegyes életet élt, hogy az angyalok -leszálltak az égből s felszántották helyette a földjét, mert a szent -ember a kegyes gyakorlatok miatt elhanyagolta az ekét. Földmíves Szent -Izidort Lope de Vega nem kevesebb, mint három színdarabban aknázza ki. -Van rá ideje és módja; a familiar de Santo Oficio nem kénytelen -szakítani a világgal és gyönyöreivel. Sőt inkább, mint Ticknor írja, ezt -az egyházi állást olyannak tekintették, mely mindenekfelett arra való, -hogy tehetséges embereknek jövedelmet nyújtson s egyszersmind szabad -időt az irodalom művelésére. Lope él a szabad idővel. Időközben meghal a -fia, aki második házasságából származott. A gyászesetet tengeri idillben -énekli meg, minden nagyobb meghatottság nélkül. Annál több -érzelmességgel tüntet abban a költeményében, melyben törvénytelen -leányáról, Marceláról énekel, aki tizenhat éves korában fölvette az -apácák fátyolát. Az a nagy lelki megelégedés, mellyel e versében a -ceremónia fényéről áradozik, az a nagy gondosság, mellyel a király és -Seza herceg megjelenésének leírására kiterjeszkedik – Delobellere -emlékeztet. Később kifejezést ad a nemzeti gyűlölségnek s Sir Francis -Draket, a legjobb angol tengerészt, ki éppen akkor veszett el, -elrágalmazza egy epikus költeményben, a _Dragontea_ban. Majd megtámadja -az _estilo culto_ művelőit, noha ő maga is közéjük tartozik. Cervantest, -kinek Algériában tanusított hősi viseletére s szenvedéseire megindulás -nélkül gondolni alig lehet, Cervantest, akit számtalanszor meglopott – -Lope egyik darabjában alaposan csúffá teszi, a nevén említve, -nyilvánságosan. Nem, a mi Lopenk nem volt valami nagy gavallér. - -Nem volt valami jeles költő sem. Rendkívül könnyen tudott verselni, -leleményes fej volt, s valamely csodálatos, igazán rendkívüli -improvizáló tehetségnél fogva, páratlan termékenységet fejtett ki. -Hamarább írta meg a munkáját, mint más a tervét készíti; egy-egy -színdarabja három-öt napig készült; s följegyezték róla, hogy egyszer -két hét alatt öt darabot írt. Igy nem csoda, ha ugyan igaz, amit -Montalván állít, hogy egyéb munkáin kívül ezerszáz színdarabot írt; az -ezerszázból háromszáz egynehány, ami megmaradt, mindenesetre valóság. De -e sok írásnak végtelen sok az alja. Persze a sok között akad egynehány -kellemes látnivaló, amelyeket ma is érdemes hébe-hóba megnézni. Lope -ízléssel és jó anyagból dolgozott. S mert egész lélekkel közönsége -kedvét kereste (hatszorosan elzárva Terentiust és Plautust), még ma is -hathat némelykor. A mai közönség nem különbözik annyira a három -századdal ezelőtt élt közönségtől, mint a mai egyes ember az akkoritól. -Az összesség mindig inferiorisabb, mint az egyes; s az összesség mindig -lassabban fejlődik, mint az egyén. Lope a konvenciónak dolgozott -konvencionális eszközökkel. A fődolgot, amit drámaírónak ismernie kell, -az emberi szívet nem ismerte. Honnan is ismerte volna? A gyémántot csak -gyémánttal lehet megismerni. - -És mily példátlan siker! Ez az ember, akinek a lelki finomság ugyancsak -nem volt a legerősebb oldala, – ez az író, aki maga a megtestesült -középszerűség, – a legnagyobb irodalmi dicsőséget élvezte, mely valaha -embernek adatott. A maga korának valóságos irodalmi pápája volt, -irodalmi pápa, akit éppen úgy elismertek a királyi kastélyokban, mint a -viskókban. VIII. Orbán pápa elküldte neki a Szent-János-rendet, -theológiai doktorrá tette, s életjáradékot utalványozott neki; a király -oly fénnyel állíttatta ki színdarabjait, hogy egyes előadások mesés -költségbe kerültek, a birodalom nagyjai pártfogóiból barátjaivá lettek, -a tömeg az utcán utána rohant, s Madrid asszonyai a balkonhoz siettek, -mikor a nagy Lope végigment az utcán. Színdarabjai temérdek vagyont -hajtottak neki, s mecenásaitól még több jóban részesült. Híre elhatott -idegen országokba is; darabjait még életében lefordították olaszra, -franciára. S emlékét jó sokáig őrizte a nép; munkáinak egyes részletei -mind e mai napig nem törlődtek ki az alsóbb néposztály emlékezetéből; -vallásos románcait ma is éneklik a madridi koldusok. Halála olyan nagy -esemény volt, mint mikor a föld valamelyik hatalmasa száll a sírba, -Ezernyi vers és apotheozis jelent meg halálának hírére. Temetése kilenc -napig tartott. Három püspök tartotta a gyászszertartást és Spanyolország -legelső nemesei követték koporsóját. A sokaság zokogva kísérte utolsó -útján. Lánya – az apáca – kívánságára a hosszú temetési menet ott vonult -el a zárda előtt, hogy Marcela még egyszer láthassa apjának arcát… -Százszor szerencsés ember! Még szerették is. Vannak végzetek. - -Azoknak a kivételes sikereknek, melyeket Lope megért, kulcsát abban -találhatjuk, hogy Lope egyformán hívséges és kitartó szolgája volt az -Egyháznak és a Színpadnak. Akkor, Spanyolországban, az Egyház és a -Színpad szövetségesek voltak. Ami a Színpadot illeti, kénytelen, de -készséges szövetségese a hatalmas Egyháznak. A Színpad, mely addig csak -tengődött, szívesen teljesítette a szolgálatot, melyet az Egyház tőle -követelt, mert emez lelket, életet öntött belé. Nagy fa árnyékában -pihenni jó. Viszont az Egyház céljaira a Színpad még többet tehetett, -mint a szószék, mert a circenses a népnek uralkodó szenvedélye volt. Ez -okból az Egyház nemcsak hogy erélyessen ügyelt a szépművészetekre, hanem -aktív befolyást is gyakorolt a színészek előadásaira. Akkortájt -mindennaposak voltak az olyan látványosságok, melyekről ma bajos volna -eldönteni: vallási szertartások voltak-e inkább, vagy színházi -előadások? Lope rendezett olyan processziókat (a király ment az élén), -mely félig vallási körmenet, félig látványosság volt. Egyházi ünnepek, -nagyúri házasságok, s hasonló alkalmatosságok idején a színi előadás -volt a programm legfontosabb száma, amely nem annyira külön szám volt, -mint az egyházi szertartás egy függeléke. Másrészt a színpadon a -vallásos elem dominált. Oly annyira, hogy az akkori színpadra gondolva, -sekrestyébe képzelhetjük magunkat. Mikor a színpadi Szent Antal elmondja -„Confiteor“-ját, a közöség térdre hull, mellét veri és „mea culpa“-t -kiált. Mindezeknek a félig vallási, félig profán ceremóniáknak mestere -Lope. Minden ilyes látványosságnak a lelke; az egyikben, mint pap, a -másikban, mint bohóc vesz részt. (Följegyezték róla, hogy a -gracioso-szerepeket gyakran maga játszotta a darabjaiban, s hogy a -körmeneten, mely III. Fülöp és Ausztriai Margit házasságát ünnepelte, -bohóc-jelmezben vett részt.) A „junta poetica“-kon, az irodalmi -versenyeken, melyeket az Egyház felügyelete mellett rendeztek, a -legtöbbször Lope volt a győztes, a legájtatosabb s a legünnepeltebb író. -Becses ember volt az Egyházra nézve, de a nép előtt meg valósággal -providenciális férfiú volt: az egyetlen, a kimeríthetetlen produkáló, -aki a nép őrült színházi szenvedélyét kielégítette. Hogy micsoda -mohósággal lesték akkor a színpadi látnivalókat, s mennyire megragadtak -mindenféle alkalmat a circenses élvezésére: mutatja az a példa, mellyel -Lope maga szolgál egyik darabjában. Ebben a darabban (Los cautivos de -Argel) az algériai keresztény foglyok tágas börtönükben színi előadást -rendeznek, hogy III. Fülöp házasságát megünnepeljék. A börtönben is! -Ezek a viszonyok érthetővé teszik, hogy Lope a maga idejében -providenciális férfiú volt, érthetővé, hogy olyan dicsőségre tett szert, -mint a föld nagyjai. S azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a dicsőség -majdnem csorbítatlan maradt, hogy a spanyol irodalomnak Lope mai napig -egyik legnagyobb alakja. Bármily rikító Lope fölületessége Cervantes -mélysége mellett, bármennyire megalázza Lope sekélyes szóáradatát -Calderon ereje és művészete, bármily érdekteleneknek tűnnek fel Lope -dialogizált anekdotái Tirso de Molina darabjai mellett, melyekben minden -csupa drámaiság: Lopet klasszikussá tette az idő. És minden klasszikus -szent. Az igazán nagyok munkái is szentek és szentek a többiek könyvei -is. Szentek a Voltaire szava szerint: mert senki sem mer hozzájuk -nyúlni. Lopet detronizálni roppant fáradságba kerülne. Hátha éppen a -háromszáztizedik darabja az, melyből kiderül, hogy nem lehet -detronizálni? Hátha nem is a közönséges darabjaiban, hanem valamelyik -autojában lappang a remeke? (Ezek is vagy négyszázan vannak.) Nem, -inkább hajoljunk meg háromszázados dicsősége előtt és ne keressük az -ismeretlen remeket. - -E réven valószínűleg még jó sokáig fog élni a Lope hírneve. -Népszerűsége, ha meghidegülten is, meg fog maradni Spanyolországban. És -koronkint külföldön is látni fogjuk egyik-másik darabját, amelyet azután -illő tisztelettel hallgatunk. Habent sua fata… S ha meggondoljuk, hogy a -kigúnyolt Cervantes így vígasztalhatta magát: „Az utókor igazságot fog -szolgáltatni!“ Az utókor! Van is utókor! Utódaink gyarló, sötétben -botorkáló, örökkön tévedő emberek, mint magunk. A bölcsek kövét ők sem -fogják a zsebükben hordani. - -Nos, ha „utókorunk“ a _Király és pór_ban akarta a Lope remekét -megtalálni, ugyan rossz helyre nyult. Ez a darab egy a Lope dialogizált -anekdotái közül, amilyet temérdeket írt. IV. Henrik, inkognitóban, -meglátogatja egyik alattvalóját, a boldog, elégedett és büszke Jean -Gomardt. A paraszt – úr a szemétdombján – méltóságosan viselkedik Páris -bírájával szemben, de viszont elmondja előtte, loyalitásból mi mindenre -volna képes. A király próbára teszi emberét. Jean Gomard megállja a -sarat. IV. Henrik azután egy kicsit kinyújtózkodik, méltósággal -tromfolja le Jean Gomardt – könnyű neki! – s végre elárasztja -kegyességgel, ami Jean Gomardnak édeskeveset ér. A paraszt lányát -összeházasítja egy gróffal, a fiát lovaggá teszi. Agyonboldogítja őket, -mert bizonyos, hogy szét fognak zülleni. Ez az egész. Efféle anekdoták -abban az időben nagyon divatosak voltak. Nem mintha napirenden lettek -volna: hanem a nép szerette, ha ilyen ábrándokkal vígasztalták. Keserű -kenyere volt az akkori spanyol Jean Gomardoknak. (Az eredeti darab -Spanyolországban játszik.) A királyoknak és a parasztoknak ez a -fraternizálása akkor még nagyobb képtelenség volt, mint monstanság. (És -ebből a szempontból a darab nem igen avult, sőt inkább javult.) A -zsarnokság idején azonban a nép mindig gyártott ilyen vígasztaló -mondákat, nem sejtve, hogy az ilyen anekdotákban rá nézve van valami -nagyon megalázó. - -A jellemzés ebben a darabban sokkal primitivebb, hogysem sokat lehetne -vele foglalkozni Ezek marionette-figurák, a helyesebb, a csínosabb -marionette-figurák közül. A szavak símák, könnyen folyók, színtelenek, -üresek, konvencionálisak, ezerszer hallottak, mint azok az átdolgozott -imák, melyeket régi imádságokból szabadon állítnak össze a serdültebb -ifjúság használatára. Ah, Lope, kár volt annyira bálványozni a -közönséget, s különösen kár volt olyan jól elzárni Plautust és -Terentiust! - - - - -VI. ALARCON. A hazug. - -(Vígjáték 3 felvonásban, írta Don Juan Ruiz de Alarcon, fordította Győri -Vilmos. Első előadása a Nemzeti Színházban 1891 szeptember 9.-én.) - -Alarcon a spanyol drámairodalom aranykorában élt. Lope de Vegát, kinek -egyik legtehetségesebb tanítványa volt, csak négy esztendővel élte túl; -s ha részese nem is, de tanuja volt a legnagyobbszerű sikereknek, -amelyek valaha drámaírók osztályrészéül kijutottak. Mikor _A hazug_ját -megírta, a spanyol irodalom hihetetlenül gyors fejlődésének éppen a -tetőpontján volt; s Alarcon azzal a meggyőződéssel komponálhatta -természetesen ömlő redondilláit, hogy vígjátékot írva, a nemzeti -művelődés leghatalmasabb faktorának lesz a munkása. A színháznak talán -sohase volt nagyobb jelentősége, mint ebben a korban. Főmulatsága, -uralkodó élvezete volt az egész népnek; s a vallási és politikai -tényezők kénytelenek voltak megalkudni vele, ha hatni akartak a népre, -melynek szívéhez ebben az időben csak a színész szólhatott. A színház -szenvedélye volt a társadalmi osztályok mindegyikének; a nagyurak, akik -kényelmes páholyokból nézték az előadást, s a szegény emberek, akik -fedetlen helyen, forró nap alatt, egymáshoz préselve, három maravédiért -szemlélték (a többnyire nappal játszott) komédiát: egyformán bolondjai -voltak Tháliának. Ez a mánia oly hirtelen keletkezett, oly általánosan -elterjedt, s oly lassan szünt meg, mint valami nagy epidémia. Mikor Lope -de Vega föllépett, Madridben csak két csűr-féle helyiség volt, ahol egy -pár halódó vándor-színész produkálta magát; akkor meg, mikor Alarcon -meghalt, Madrid tele volt színházzal, a színészek otthon voltak s -játszottak a nagyúri palotákban is és a komédiások száma csupán a -fővárosban meghaladta a kétezret. S ez a temérdek múzsafi mind nagy -tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. A _Don Quijote_ olvasói -emlékezhetnek rá, amit Sancho Pansa mond, hogy: „a színészeket mindenki -dédelgeti, tenyerén hordozza, protezsálja, magasztalja; a legtöbben -közülök, ruházat és magatartás dolgában, valóságos hercegek“. S ha már a -színésznek is jó dolga volt, a drámaírót még inkább megbecsülték. -Olyanformán tekintettek rájok, mint ma a miniszterekre szokás. Lope de -Vega a pápa áldásával s fejedelmi kegyekkel elhalmozva szállott sírjába. -Tehetségesebb tanítványainak egy-egy sikerült vígjáték vagy egy-egy -alkalmi darab magas tisztségeket, kitüntetéseket s nagy társadalmi -poziciót szerzett. Igy nem csoda, hogy csak a XVII. századból nem -kevesebb, mint harmincezer spanyol színdarab maradt ránk. - -Alarcon munkái e harmincezer színdarab legjava részéhez tartoznak. -Alarconnal szemben csak a posteritás kezd igazságos lenni. Kortársai -közül, a leggyöngébbeket is számítva, egynek se volt a színen mostohább -sorsa, mint neki. Míg Lope többi tanítványai: Tirso de Molina, -Montalvan, Antonio de Mendoza, Valdivielso és Mira de Mescua sikert -sikerre halmoztak, Alarcon sohase tudott népszerűvé lenni. Az utókor -megadja neki azt az elkésett elégtételt, hogy a költői stilust, a -verselés tisztaságát, természetességét és festői voltát illetőleg -magasan túlszárnyalja Lopet valamennyi tanítványával egyetemben s csak -Calderonban talál méltó versenytársra. De vígjátékainak nemcsak ez az -egy érdeme van. Előkelő helyet foglal el Alarcon kortársai között a -jellemzés művészetét, a kómikai leleményt s az ötletbőséget tekintve is. -Bizonyára méltó rá ma is, hogy színre hozzák; s a művelt néző, aki képes -megérteni és akceptálni az elavult színpadi konvenciókat is, Alarcon -vígjátékaiban csak élvezetet találhat. - -_A hazug_jának a hírét inkább imitátorai tartották fenn, mint a tulajdon -sikere. - -_A hazug_, vagy _az igazság is gyanus_, eredeti címén: _La verdad -sospechosa_ az a bizonyos spanyol _comedia famosa_, melyből a -halhatatlan Corneille _Menteur_jét kreálta, lerakván ezzel a francia -klasszikus vígjáték alapjait, amint hogy néhány esztendővel korábban -megteremtette a francia klasszikus tragédiát a _Cid_del, amelynek -anyagát hasonlóképpen spanyol írótól: Guillen de Castrotól kölcsönözte. -De a _Menteur_ön kívül egész sereg vígjátéknak lett szülőjévé a _Verdad -sospechosa_, többek közt a Goldoni _Bugiardo_jának is, s általában a -legtöbb olyan vígjátéknak, mely a hazudozást teszi nevetségessé. Ennyi -meglehetősen ismeretes volt a _Verdad sospechosá_ról. Ami magát a munkát -illeti, erről már nem mondhatjuk, mintha szintén ismeretes lett volna -régebben is. _A hazug_ eredeti formájában nem hatolt el idegen -színpadokra. Könyvalakban se sokat forgott a közönség kezén; eddigelé -mindössze egy német fordítása foglalkoztatta a spanyol drámairodalom -iránt érdeklődőket. Ruiz de Alarconnak, amint életében nem, halála után, -az irodalmi halhatatlanság versenyterén sem volt szerencséje. A -közönséget sohase birta meghódítani. Nemcsak hogy rendre buktak a -legügyesebb vígjátékai, köztük _A hazug_ s ennek pár-darabja: _Las -paredes ojen_ (A falak is hallanak) és hogy későbbi munkássága jóformán -csak a közönséggel meg a szerencsés vetélytársakkal való polémiák hosszú -sorából állott. Az utókor se sietett a mellőzött költőnek elégtételt -adni; s meglehet, hogy Corneille nélkül (aki mellesleg szólván, azt -hitte, hogy Lope de Vegából merít) ma már a nevét se ismernők Ruiz de -Alarconnak. - -Pedig _A hazug_ nagyon kedves vígjáték. - -Ez az első darab, mely a magyar közönséggel Lope de Vega _iskoláját_, -tehát a spanyol dráma egyik legnagyobb korszakát valamelyest -megismerteti. Mert különös, de az idegenben a spanyol drámának legelőbb -is a hanyatlási korszakát kezdték megismerni. Tudvalevő, hogy a német -színpadot s vele együtt a miénket is először a dekadencia legnagyobb -alakjának: Moretonak _El desden con el desden_je hódította meg, -valamennyi spanyol darab közül. A _Közönyt közönnyel_ után megismertük -Moretonak egy másik érdekes vígjátékát: _El lindo Don Diego_t is, majd -kedvet kaptunk megbarátkozni Moreto elődjével, a legnagyobb spanyol -drámairóval: Calderonnal is. Calderon három remekműve: _La vida es -sueno_ (Az élet álom), _El principe constante_ (Az állhatatos fejedelem) -és _El alcalde de Zalamea_ (A zalamei bíró) meg tudta hódítani a -nagyközönséget is, mely a többi spanyol darabot csak kevéssé értékelte. -Végre kisérletet tett a Nemzeti Színház Lope de Vega egy darabjával is, -amelynek idillikus részletei szintén tetszettek. De a Lope de Vega és -Calderon közötti korszak, melyet a Tirso de Molina, Mira de Muesca, -Antonio de Mendoza és Ruiz de Alarcon nevei tettek fényessé, mindeddig -ismeretlen maradt előttünk. - -Alarcon életéről keveset tudni. Ismeretes, hogy Mexikóban született, -hogy 1622 táján jelent meg Madridban, hogy a _fiscal del real consejo de -Indias_ zsíros hivatalát viselte, hogy míg Antonio de Mendoza egyik -diadalt a másik után aratta, neki a színen sohasem volt szerencséje, s -hogy végre 1639-ben halt meg. - -A _Verdad sospechosa_, mely emlékezetét megóvta a teljes feledségtől, -stíl, elmésség, ötletek és karakterfestés tekintetében is kiállja a -versenyt kortársai jobb munkáival, talán a Tirso de Molina két -remekművét leszámítva. Nagyon ügyes kis vígjáték ez a _Verdad -sospechosa_. Hőse (ha ugyan lehet beszélni a hazugság hőseiről is) -megnyerő, szimpátikus fiatal ember, akinek azonban egy rettentő hibája -van: az, hogy szüntelen hazudozik. Különben bátor, lovagias érzésű, -derék fiú, de a fantáziáját egy cseppet se tudja fékezni. Mert Don -Garciát ma inkább költőnek mondanák, mint hazugnak. Don Garcia bámulatos -leleményt fejt ki mindenféle regény kitalálásában, amivel eleinte nem -igen van más célja, mint dicsekedni vagy kellemeteskedni. Később, mikor -korábbi hazugságai ellene fordulnak, már védekezésből is kénytelen -tovább hazudozni s ebben a küzdelemben, melyet az igazság ellen folytat, -egyre nagyobb és nagyobb zsenialitásról tesz bizonyságot, de hiába, mert -a tények mind hatalmasabb és hatalmasabb ékesszólással cáfolják meg. A -darab pointje azután az, hogy mikor már senki se hisz neki, sehogy se -tudja elhitetni, hogy egy főbenjáró dologban jóhiszeműleg tévedett s -ennek következtében örökre elveszti azt a nőt, akit igazán szeret. -Persze, kevés a kilátás rá, hogy ez Don Garciát ki fogja gyógyítani -csunya mániájából. A megrögzött hazug azzal a sóhajtással végzi, hogy -hazudhatott akárhányat, mindig kivágta magát, de mikor, életében -először, igaz volt a szerelmében, íme, csúful megjárta. - -A vígjáték meséjét apróra elbeszélni nagyon bajos volna, mert a Don -Garcia hazugságai meglehetősen komplikáltak. De lényegében mondani el -annál könnyebb. Ime, egy pár szóval. A tiszteletreméltó, derék Don -Beltran fia, Don Garcia, aki különben jóravaló, vídám, szeretetreméltó, -nemesszívű és lovagias fiatalember, igen csunya hibát hoz haza a -salamancai egyetemről. Don Garcia hazudik, sőt hazudozik, mindig hazudik -és hazudozik dicsekvésből, hencegésből s talán maga se tudja miért. -Kissé élénk a képzelme s ami csak megfordul a fejében, az ott van a -száján is. A derék Don Beltran kétségbe van esve. Arra gondol, hogy ha -megházasítaná a fiát, az élet komoly gondjai talán leszoktatnák Don -Garciát diákos rossz tempójáról. S mindjárt ki is szemel számára egy -nagyon kedves menyasszonyt, Jacintha kisasszonyt. Jacintha véletlenül -éppen az, akibe Don Garcia igazán szerelmes, de az úrfi, egy félreértés -következtében, meg van győződve arról, hogy azt, akit ő szeret, -Lucreziának hívják. Tudni se akar tehát apja házassági tervéről, s hogy -minden további erőlködésnek elejét vegye, azt hazudja apjának, hogy ő -már nős, hogy kényszerítették a házasságra s hogy a felesége áldott -állapotban van. Csakhogy a turpisság kiderül, s napfényre kerül Don -Garciának minden egyéb hazugsága is. Ugy, hogy mikor Don Garcia végre -előáll az igazsággal, senki se hisz neki. Se az apja, se a leány, se a -többiek. Mert hisz azt erősíti, hogy Lucreziába szerelmes és ime, -Jacintha előtt térdepel le. Hogy jóhiszeműleg tévedett s hogy most az -egyszer semmi hazugság sincs a fejében, nem tudja elhitetni többé -senkivel. Jacintha férjhez megy egy másikhoz s Don Garcia ám boldoguljon -Lucreziával, hogyha tud. Igy veszti el a hazug azt a nőt, akit szeret, a -tulajdon hibája következtében, a mi bizonyára elég morális befejezés. A -végszó frappáns. Don Garcia felsóhajt: „Hányszor vágtam ki magamat -mindenféle hazugságból! S mily igaz volt hő szerelmem! És tessék, ebbe -az első igazságba milyen csúfosan belevesztettem!“ A javulásra tehát -csekély a kilátás. - -A vígjáték cselekvénye mindenesetre sovány, különösen a mai -elkényeztetett, raffinált nézőnek. De a Don Garcia jellemzése sokért -kárpótol. Az a bámulatos találékonyság, melyet Don Garcia a hazugságban -kifejt, szinte _panache_t ad neki. Don Garcia impozánsul, szédítően -hazug; valóságos hérosz a hazugok között. Az, hogy hazugsága majdnem -önkéntelen és teljesen ártatlan, nagyon komikussá, az pedig, hogy -különben sok jótulajdonsága is van, – Don Garcia vitéz, nemesszívű stb. -– nagyon kedvessé teszi. Maga a darab élénk s végig elmés. Az a jelenet, -mikor Don Garcia bolonddá teszi nagyon bizalmatlankodó apját, meg az a -másik, mikor lóvá teszi az intimusát is, a ki tudója minden -huncfutságának – igazán fényesek. - -Alarcon vígjátékírói leleményét és ügyességét semmi se bizonyíthatja -jobban, mint hogy a főalakja kezdettől végig érdekes, következetes s -minden hazugsága mellett is folyvást szeretetreméltó marad. De különben -is ebben a vígjátékban sokkal több fantázia, ötlet és invenció van, -semhogy a ránehezedő fátumot egész teljességében megérthetnők. - -De azért meg kell állapítanunk, hogy _A hazug_ nálunk sem hatott. Ennek -a fatális jelenségnek egyik oka bizonyára a darab tónusában van. A -spanyol vígjáték tónusa olyannyira idegen nekünk, hogy az ezzel -fölkeltett antipátiát csak a drámai cselekvés gazdagsága győzheti le. -Ezzel a tulajdonsággal pedig _A hazug_ nem dicsekedhetik. - -De ha _A hazug_ Madridban olyan formában került volna színre, mint -nálunk: Ruiz de Alarcon aligha kerüli el az uborkával való -megdobáltatást, ami a madridi színházakban nem tartozott a szokatlan -dolgok közé. (Minél jobb sora volt a népszerű drámaírónak, annál -rosszabb a bukottnak.) És hiába állott volna ki a színház kapujába a -gratulációkat fogadni, amint így bizonyára megtette, ha csekély -eredménnyel is: mert a _mosquetero_k, a spanyol színházi közönség -hangadói, alkalmasint a testi fenyítésig fajuló kritikai megjegyzésekkel -illették volna. Ez a vígjáték ugyanis, így, magában, kissé sovány -táplálék egy színházi estére. A spanyol közönségnek az ilyen kis -vígjátékokat nem tálalták fel csak így szárazon, a maga rövidségében és -pusztaságában, hanem mindenféle drámai töltelékkel bővítetten, vagy -többféle körítéssel felcicomázottan: bevezető románccal, elmés -prológussal (_loa_val), az egyes jornadák között _entremes_ekkel -(közjátékokkal), táncokkal, _danza hablada_val és egy kis -_zarabanda_val, a mi kiadósabb volt, mint ma a közönséges ballet-betét. -Ehhez a szokáshoz minden drámaíró alkalmazkodott; Alarcon is. S ha az -akkori darabok, a legjobbak is, előttünk kissé vázlatosaknak tetszenek, -legnagyobb részt ennek a szokásnak lehet tulajdonítani. - - - - -VII. CALDERON. A zalameai bíró. - -(Színmű 3 felvonásban, a spanyol eredetiből fordította Győry Vilmos. Uj -betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1883 március 24.-én.) - -_A zalameai bíró_ drámája abban a jelenetben tetőzik, a hol Pedro -Crespo, felmagasodva megalázkodó helyzetéből, mellyel hasztalan -igyekezett a könyörtelen Don Alvarot meglágyítani, szembeszáll a nemes -úrral, aki elrabolta s nem akarja helyreállítani leánya becsületét és -teljes „tisztelettel“ bitófát igér neki. Ez a hely a darab fókusza, ide -futnak össze a cselekvény egyes szálai; innen járhatunk leghamarabb -végére, milyen eszmét akart Calderon az alcalde példájában -megtestesíteni. Mert szemben azzal a sokféle s nagyon is eltérő -magyarázgatással, melyre a comedia heroicának ez a kitünő példánya -alkalmat adott, nem egészen felesleges az alapvető gondolatot -megvilágítani. - -Az a modern szemüveg alatt feltűnt látszat, mintha Calderon Izabel -szomorú sorsa által akart volna részvétet kelteni, magától foszlik szét. -Nemcsak a cím s egyéb külsőségek bizonyítják ezt, hanem a színmű egész -organizmusa. Izabel szereplése nem csupán passzív, hanem olyannyira -jelentéktelen, hogy a költő csak egyszer látta szükségesnek előtérbe -állítani, még pedig egy epikus természetű s a cselekvényt kiegészítő, de -egyszersmind megállító jelenetben. De nem állhat meg ez a vélemény azért -sem, mert ha Izabel esete foglalná le figyelmünket, nem találhatnók -megnyugtatónak a befejezést. A zárda még a tizenhetedik századbeli -spanyol felfogás szerint sem az a hely, ahová a fiatal lányok sokasága -jobban kívánkoznék, mint a szent házasságba, de igenis, az a hely, ahol -a szerencsétlen leghamarabb föllelheti a vígasztalódást, a megnyugvást -és a békességet. - -Nem jó helyen tapogat az a másik, sokkal elterjedtebb – s meg kell -vallani megokoltabb – nézet sem, mely amolyan Zách Felicián-féle -tragikumot keres e színdarabban és Pedro Crespoban csak a becsületében -sértett és _becsületéért síkra szálló apát_ látja. Ez a felfogás -racionálisabb, mint az előbbi; sok van a darabban, ami mintha támogatná. -Mellette szól a spanyol becsületkérdés ismert fanatizmusa is. De, nem is -tekintve azt, hogy ha Pedro csupán becsületének bosszulója, akkor a -drámának nincs következménye – mert hisz csak nem számíthatni -bűnhődésnek azt, hogy a király megerősíti hivatalában – van egy erősebb -ok is a darabban, amely e nézet helytelenségét, vagy részben -hézagosságát kellőleg feltünteti. Vajjon miért tette Calderon hősét -éppen bíróvá? Azután miért fenyíti meg Crespo fiát? Miért mondja a -következő szavakat Juanról: - - Büntetést szabok reá - Fegyverével hogy merészlé - Sérteni a kapitányt, - Bár igaz, hogy a becsület - Kényszerítheté reá, - _Más egyéb módon tehette_… - -ha az ugyanazt tette, amit ő, – ha az huga becsületét boszulta meg, mint -ő leányáét? - -E kérdésekre csak akkor adhatunk választ, ha e két téves magyarázat -elvetésével, ez előbb említett nagy jelenetet kellő figyelemmel kísérjük -s abból következtetünk, amit itt hallunk. Pedro azért könyörög a -kapitány előtt, hogy állítsa helyre leánya elorzott becsületét: vegye -feleségül. Ami a helyzetet élére állítja: Alvaro tagadó felelete. Nem -veszi nőül Izabelt, mert ez paraszt leány, ő pedig nemes ember; nem fél -Crespo haragjától, mert ő kiváltságos, s nem tartozik a paraszt hatósága -alá. Látnivaló, hogy Alvaro nemesi származásán fordul meg a dolog; ha -Izabel szégyenét paraszt okozta volna, a becsületét őrző apa nem tehetne -a drámában egyebet, minthogy összeadná leányát a bűntevővel. De ime: itt -a nemes és a paraszt, aki jogtalanságot szenved, állanak egymással -szemben. Az apa térdelt, de csak a paraszt egyenesedik fel, aki -„rátartóbb s kevélyebb, mint Leonnak trónutódja“ s „tisztelettel“ vereti -vasra a nemest, ama hatalom nevében, melyet társaitól, a parasztoktól, a -néptől kapott, Crespo hát lényegében a _paraszt, akit jogában -megsértettek, s aki maga szerez magának igazságot_. Ezen a helyzeten s -ez által az ebben kifejezett gondolaton semmit sem változtatna, ha a -sértés másnemű volna is. Ha Alvaro nem tesz erőszakot Izabelen, hanem -Cresponak csak a buzáját gázolja le s azután ezért vonakodik kárpótlást -adni, a darab alapjában ugyanaz marad. A jogtalanság számos elképzelhető -esete közül a becsület ilynemű megbántását, a költő csak mint drámailag -legerősebb motívumot választotta a már kész idea kifejezéseül. _A -zalameai bíró_ a nép önvédelmének drámája s azért tárgyában inkább rokon -Tell Vilmossal, mint Galotti Emiliával. - -Csak ezen az alapon magyarázhatjuk meg az imént felvetett kérdéseket. A -nép képviselőjének bíróvá kell lennie, hogy birtokában legyen a -hatalomnak, mely a parasztnak a maga védelmében egyetlen fegyvere. Ez -által nemcsak a jogot és a méltányosságot, a törvényt is magához -ragadja. A törvény értelmében ítéli el Crespo fiát, aki csak bitorolva -élt a hatalommal, amelyet ő a törvény, a néphatározat szentesítése -mellett használt. - -_A zalameai bíró_ tehát alapjában véve a feudalizmus követeléseinek a -megtagadása. A jelenség Calderonnál, a középkori Spanyolország -legspanyolabb költőjénél mindenesetre különös és egyedülálló. Az ő -világa még egészen a feudális; történeti színjátékaiban éppen oly -hűséges tükrét találjuk kora politikai állapotainak, mint autoiban amaz -idők vallásos miszticizmusának. Az elkülönzés a nemesség és a parasztság -közt csak _A zalameai bíró_ lapjain van feltűnőben. De itt Pedro Crespo -kiállja a versenyt Don Lopeval s a háttérbe szorítja Don Alvarot. Persze -ez a szellemi áramlat a kor jellemző észiránya ellen olyan nagy -mértékben korlátolt ennek ellentálló hatalma s a költő gondolkozásvilága -által, hogy éppen csak a minimumra szorítkozik. Nézzük Pedro Crespot, -vagy ha úgy tetszik: a népet a királlyal szemben – I. felvonás, 17. -jelenet – ismét a feudalizmus árjában úszunk. A nép eszméje megsemmisül -a korlátlan egyedurasággal szemben. II. Fülöp úgy jelenik meg az -összecsapásra készült felek között, mint az ókori „deus ex machina“. -Mindnyájan fejet hajtanak előtte s a költő rábízza, döntse a drámát -jobbra vagy balra. A korlátlan egyedúr kegyes hangulatban van s a nép -javára billenti a mérleget. A feudális szellem tehát _A zalameai -bíró_ban is uralkodó marad. Mindamellett a főideának az uralkodó -szellemtől divergáló iránya eltagadhatatlan. Az egész darab ezzel van -tele. Az ellenképek, melyet Crespo alakjához egyfelől Don Lope, másfelől -Don Mendo szolgáltatnak, ugyanezt magyarázzák. Don Lope a -hasonlatosságok, Don Mendo a különbözetek által világítja meg a bíró -alakját. Amaz a nemes úr – erényeiben, emez – végső elsatnyulásában. _A -zalameai bíró_ amannak egálisává magasodik előttünk, emezt mélyen maga -alatt hagyja. Főképpen Don Mendo szereplése beszél határozottan a költő -intenciói mellett. Egyéb feladata nincs, minthogy éhenkórász -hitványságával, és komikus hiúságával árnyékul szolgáljon arra a célra, -hogy a Crespo erélye, hatalma és önérzetes büszkesége annál élénkebben -fényeskedjék. Ime, megfordult a hősi színjáték egyezményes formája: a -paraszt a hős, és a nemes a gracioso. Persze az a nemes, aki -„szakasztott olyan arcra s termetére, mint a híres Don Quijote, akinek -kalandjait nagy Cervantesünk megirta“. - -Nem tekinthetjük tehát másnak _A zalameai bíró_t, mint a tehetős, derék, -megizmosodott parasztság és a dologtalan, elszegényedett és főképpen -(Alvaroban) garázdává lett nemesség szembeállításának. Ez a darab -kétségenkívül azt kívánta legelső sorban kifejteni, hogy az ilyképpen -elaljasodott nemesség ellen a tulajdonában, jogaiban vagy becsületében -megsértett parasztság a királytól nyert hatalma következtében jogosítva -van az önsegély védelméhez nyúlni. A költői eszme kifejezése -természetesen amaz idők szellemének megfelelően történt, oly -megoldással, mely ma a szétvágással egyértelmű. Mennyiben érdekel hát e -darab bennünket régi eszméjével, ószerű köntösében? - -Amennyiben egy nagy, bámulatos karakternek példája századoknak szól. -Pedro Cresporól ma is csak a csodálat szavaival lehet megemlékezni. Ez a -jellem oly egyszerűen igaz s oly művészileg sokoldalú, hogy hasonlóan az -_Állhatatos fejedelem_ szelleméhez, mintha fénnyel környezetten vezetné -a spanyol dráma legkiválóbb alakjait. A legnemesebb emberi tulajdonok: a -jóság, a szeretet, az erély, a becsületérzés kifejezéseiből van szőve -rokonszenves alakja. A legspanyolabb sajátságok: a mindenen túlható -akaraterő és az okoskodó hajlam nemzeti szempontból is becsessé teszi. -(Az előbbi vonásra az egész színmű, az utóbbira Juanhoz intézett bölcs -szavai szolgálnak példával.) - -Ilyen nagy és sok vonásból összefont jellemet személyesíteni még sokáig -ambíciója lesz a merészebb színészeknek. - - - - -VIII. MORETO. Közönyt közönnyel. - -(Vígjáték 3 felvonásban, írta Moreto, fordította Győry Vilmos. Új -betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1892 február 12.-én.) - -A mi Molièrenak Marivaux, az Lope de Vegának Moreto A tanítvány, aki -erőtlenebb, de finomabb, kevésbé bőséges, nem oly zseniális, de -szubtilisabb, mint a mester. - -Csakhogy Lope de Vega nem csupán mestere Moretonak, hanem egyszersmind -forrása is. Marivaux, aki egy századdal később érkezett, mint Molière, a -világért se nyúlt volna a nagy mester anyagához, ellenben Moreto, aki -úgyszólván kortársa volt Lopenak, – Lope nagy sikerei s a Moreto -darabjai között csak néhány évtized van – Moreto két kézzel markolt bele -a Lope kincsesládájába. Általában Moreto nagy tolvaj hírében állott. Egy -abból a korból maradt karrikatura úgy ábrázolja, amint aggódva néz az -ajtóra, hogy nem lepik-e meg s nagy buzgalommal gyömöszöli tele a -zsebeit a kollégái műveiből kivágott lapokkal. Drámaíró könnyen kerül -plagizátor hírébe, de Moretot különösen kitüntették ezzel a -gyanusítással. - -Nem is alaptalanul. Csakugyan onnan vette az anyagát, ahol találta. Így -_Valiente Justiciero_ja közönséges plágiuma Lope _Infanzon de -Illescas_ának. A _Közönyt közönnyel_, spanyolul _El desden con el -desden_ című vígjátékát, azt a darabját, mely nevének a mi századunkban -új fényt szerzett, szintén Lope egy darabjából lopta, a _Milagros del -desprecio_ból. Lopetól szerezte másik ismert vígjátékát _El lindo Don -Diego_t (A szép Diegot). Hanem hát: habent sua fata libelli. Míg a nagy -Lope eredetijeit még az irodalomkutatók is elfelejtették, a plágiumok -vagy tíz német s egy sereg másnyelvű fordítás révén bejárták a mi korunk -minden színpadját, s a _Közönyt közönnyel_ diadalmasan foglalt helyett a -„nagy műsor“-ban. Moreto ugyanis remekművet lopott a Lope szalmájából. - -Meglehet, egy kissé tudtán kívül. Az elmúlt századok remekeit mi már -alig tudjuk elfogulatlanul nézni. Nemcsak azt látjuk bennök, amit az író -tett bele, hanem azt is, amit magunk teszünk bele a nekünk legkedvesebb -képzetekből. Századok, íróemberek ezrei, és nézők milliói munkáltak -közre, hogy olyan képzeteket keltsenek fel, amelyek nekünk különösen -kedvesek. A Vesta-láng ma is ugyanaz; de talán már nem az az olaj ég -bennök, amit meggyujtójuk tett belé. - -Nézzük csak a darabot. Barcellona grófjának van egy szép leánya, Diana, -akinek hiába udvarolnak, kellemeteskednek Spanyolország legjobb, -legszebb gavallérjai: semmi áron sem akar férjhez menni. Borzad a -szerelemtől és a házasságtól, mert ez szerinte a nő rabszolgasága. Egy -kissé pedáns, de nagyon kedves, s meg van győződve a maga igazáról. -Különben tökéletes Éva leánya. - -A lovagok majd kétfelé szakadnak, hogy kedvében járjanak, ami -szeretetreméltóan primitív asszonyismeretről tesz tanúságot. Asszony- és -általában emberismerő azonban a darab gráciozója: Pollila, aki -megjegyezvén magának annak idején, hogy a szőlőt nem akkor kívánta meg, -mikor a tőkén bőségben hevert előtte, hanem akkor, midőn télen -elérhetetlen spárgára volt akasztva, fölfedezi azt az ősi, ma már -banálissá vált igazságot, melyet úgyszólván a drámai sarkigazságok -egyikének lehet mondani. Ehhez képest Polilla azt tanácsolja szerelmes -gazdájának, hogy titkolja el szerelmét s játssza a közömböst Dianával -szemben. Világos, hogy így belé fog szeretni. Az úr szót is fogad, s bár -ő a legkomolyabb szerelmes, kijelenti, hogy ő hideg, mint a jégcsap, s -csak udvarol és mókázik. - -Dianát természetesen bosszantja az, hogy Carlos, Urgel grófja ennyire -fumigálja az ő szépségét, s fölteszi magában, hogy ezt az urat meg fogja -őrjíteni. De Carlos jól játssza szerepét, s addig izgatja Dianát, míg a -hideg szépség maga válik szerelmessé. - -Ez a szerelmi küzdelem érdekes, művészien rajzolt, a jellemzés -bővelkedik finomságokban s a darabnak van egy fényes, gyönyörű jelenete, -mely ritkítja párját a vígjáték-irodalomban. - -Carlos szerelmi hevében már-már elsieti a dolgát s abban a hitben, hogy -Diana mindjárt kapitulálni fog, föltárja szívét s lángoló vallomásban -tör ki; Diana triumfál, de Carlos még idejekorán észreveszi magát s -mikor hölgye nagy osztentációval visszautasítja, figyelmezteti, hogy -csak komédia volt az egész. Diana azt hiszi, hogy beugrott s vérig -felingerelve, megalázottan hagyja el a szerelmi csatatért. A tulajdon -fegyvereivel vereti meg magát, mikor már a győzelem a zsebében volt. - -A _Közönyt közönnyel_ új keletű sikerét bizonyára első sorban ennek a -pompás jelenetnek köszönheti, mert eklatánsan csak ebben nyilvánul a -vígjátékíró kiváló jellemző ereje. Ismételjük, jellemzésbeli finomságok -vannak a darabban bőven, de vannak ilyenek a _Szép Diego_ban is, melynek -sikere meg se közelíti a _Közönyt közönnyel_ példátlan drámai -karrierjét. - -S annak magyarázatára, hogy valamennyi spanyol darab közül mért éppen -csak ez az egy vígjáték jutott hozzá az európai diadalmenet -szerencséjéhez, egy kitünő jelenet, ha az bármily tökéletes is, magában -véve még nem volna elegendő. Hozzá járulhatott ehhez a kivételes -sikerhez a _Közönyt közönnyel_ egy olyan tulajdonsága, melynek talán a -legtöbb része van a maradandóságban, tudnillik: szerencsés anyaga, mely -módot nyújt rá, hogy gyakoroljuk rajta szimbolizálási passziónkat. - -Egy úr, aki ellenállhatatlannak képzeli magát, ha akármilyen remekül -jellemzett is, soha se érdekelhet bennünket annyira, mint ez a két alak: -a hideg kacér, akit a saját fegyvereivel vernek meg, meg a férfi, aki -_kiküzdi_ a lány szerelmét; mert ez az örök téma, mely _mindnyájunkat_ -közelről érdekel. - -Minél gyakrabban látjuk a _Közönyt közönnyel_t, annál jobban tetszik, -mert annál inkább feltünik a _Makrancos hölgy_gyel való rokonsága, amely -darabnak mintha csak egy déliesen színes, napsugaras pendantja volna; s -annál inkább meggyőződünk róla (vagy annál inkább belebeszéljük -magunkba), hogy Diana az örök asszonyinak egyik legkedvesebb s -legderüsebb reprezentánsa, s hogy Carlos (a szerelem e pirosszalagos -Robinzonja, aki a fából tüzet tud kicsalni) tulajdonképpen az örök -ember, nem a beau male, hanem a férfi, aki lelkének, eszének és szívének -erejével akarja megnyerni a nőt, aki az ő sorsa és rendeltetése. - -(Petruchionak bizonnyára van egy nagy felsőbbsége: az, hogy neki nincsen -Polillája.) - - - - -IX. RACINE. Britannicus. - -Régebben gyakran volt rá eset, hogy az irodalom munkásainak kellett -kioktatniok a színészeket a remekművek megbecsülésére. A színészek -sokszor inkább csak a szerepet nézik s nem magát a darabot; vannak -köztük, akik nem igen „studérozzák a matematikát“ és más egyebeket -(művelődés- és irodalom-történet s a többi); ami pedig az úgynevezett -„elite“ ízlését illeti, az egészségesebb tüdejű színészek többnyire -fütyülnek az úgynevezett élite ízlésére s ennél sokkal inkább értékelik -a nagyközönség és a közízlés tapsait, szükség esetén a köz-ízléstelenség -tapsait is. Ez érthető és nem szokatlan dolog. - -Arra azonban csak ritkán akad példa, hogy valamely irodalmi remeket egy -_színésznek_ kell megvédelmeznie az irodalom, vagy hogy ne nagyzoljunk, -az újságok színházi kritikusaival szemben. Ez történt _Britannicus_ -magyar bemutatója alkalmával. _Britannicus_nak ez alkalommal sem volt -„siker“-e, amint nem volt akkor se, mikor a híres Floridor kreálta Néró -szerepet. Ez nem baj; Champmeslé kedvese ki fogja heverni legújabb -balsikerét, amint kiheverte a kétszázharminc évvel ezelőtt megért bukást -is. Nem baj és nem is meglepő. Corneille és Racine Budapesten sohase -csináltak „teli házakat“, amit meg lehet magyarázni. Végre is: -gyémántjaik nélkül jelennek meg nálunk. Az érdekes a dologban csak az, -hogy ez ünnepies alkalomból színházi kritikánk olyan hangon irt -Racineról s _Britannicus_ előadásáért olyan felháborodással vonta -kérdőre a Nemzeti Színházat, hogy a darab fordítója: Ivánfi Jenő -szükségesnek látta nyilatkozni és védelmezni a vállalkozást. - -A fordító megmaradt amellett, hogy _Britannicus_ előadása jogosult az -olyan színházban, amelynek irodalmi és művészeti kötelezettségei is -vannak; nem hallgatta el azt a véleményét, hogy a francia -klasszikusokról kárhoztató ítéletet mondani annyi, mint sutba dobni egy -nagy korszak szellemi kincseit; s még azt a nézetet is megkockáztatta, -hogy művelt elmének csak gyönyörűségére lehet az olyan költői munka, -mely egy nagy század történetébe, szellemébe világít vissza. És mintha -egy kicsit csodálkozott volna, hogy a kritikus urak így bánnak el -Racinenal. De ha Racinet _Britannicus_ budapesti bemutatója alkalmával -mentegetni kellett, Schiller se járt jobban, mint Racine s aligha kerül -bele a Schiller-évkönyvekbe, ami _Britannicus_ kivégzése után pár héttel -az _Ármány és Szerelem_ről jelent meg a budapesti lapokban. - -Honnan ez a hirtelen szigorúság a klasszikusokkal szemben? Olyan -szerzőkkel szemben, akiknek a legrosszabb esetben is van egy -jótulajdonságuk: az, hogy senkinek se csinálnak konkurrenciát s akik -darabjaiknak hét-nyolcszázadik előadása után már úgy se kérik se a -tantièmet, se azt, hogy valami sokszor adják a darabjaikat. - -Vannak, akik e kérdésre azt felelik: c’est pour embêter Gugusse, a -színházi kritika egyszerűen boszantani akarja a színház vezetőségét, -hogy minden rendelkezésére álló eszközzel üldözze s végül -megbuktathassa. Rendes élettani jelenség, hogy a színház vezető -rezsímjének nyolcadik-kilencedik hónapjától fogva, sorra magára bőszít -minden Sarceyt; a Sarceyk morognak, fegyverkeznek, fölkelnek, -összeállnak, elkezdik a tüzelést s mikor a színházvezető megünnepli -hivatalba lépésének két évi jubileumát, már minden vonalon nagyban -szólnak a dum-dum lövegek. Ez így tart mindaddig, míg a rezsím harmadik -vagy negyedik évében szenilitásban kimúlik s a színházvezetés mártirja -ott hagyja színházat. Jaj annak a klasszikusnak, akit egy már kétéves -színházvezető karol fel! És néha ostromállapot van; kivételes állapot, -amikor senki se várhat kiméletet. - -Úgy hisszük tévednek, akik ekképpen gyanúsítják meg színházi -kritikánkat. E téren a rosszhiszeműség még ritkaság; gyakoribb az, hogy -akit rosszhiszeműnek vélünk, elfogult és önmagát is áltatja. Több -igazság van abban a másik – nem új – véleményben, amely a szóban forgó -felfogást és tónust színházi kritikánk nívójának a sülyedésével szereti -magyarázni. Ha talán nem is mondhatjuk, hogy színházi kritikánkban az -analfabéta-irányzat kezd diadalmaskodni, tagadhatatlan, hogy a commis -voyageur-ízlés és gondolkozás már ezen a téren is hódít. A szinházi -kritika nálunk divatos újabb formája inkább szerkesztőségi, mint -irodalmi, terhes és néha lázas munkát követel; természetes tehát, hogy -ezen a téren egyre kevesbednek a Gyulai Pálok és Péterfy Jenők. De az -említett ízlés, felfogás és hang színházi kritikánkban még ma is csak -kivétel; a jelentékenyebb lapoknál ezt a rovatot most is jeles írók -vezetik. És a _Britannicus_ meg az _Ármány és Szerelem_ ezeknek a jeles -íróknak se kellett. - -Miért haragudtak hát az utóbbiak? Ha tévedtek, mi ejtette őket -tévedésbe? - -Alighanem: a Sarcey álláspontja. Az az álláspont, mely a színházban első -sorban a nyilvános helyiséget látja, nem a kulturális intézményt s ehhez -képest a színház istenségének a nagyközönséget tekinti. E szerint az elv -szerint: ami ennek a nagyközönségnek tetszik, az szükségképpen jó és -megfordítva. Pedig a nagyközönség hangulata szeszélyes és változó. Néha -jó neki ugyanaz, ami máskor nem jó. De nem vitatkozunk erről a témáról s -ennek a világ- és színháznézetnek az érvényesülését addig, míg olyan -színházakról van szó, amelyek csak a szórakozás céljaira épültek, -érthetőnek találjuk. - -De olyan színházakban, amelyeknek más magasabbrendű és határozott céljai -vannak, ez a kritizáló módszer veszedelmes. A nagyközönség hangulata, -amelyet számtalan – az irodalomra és művészetre nem tartozó – körülmény -befolyásol, könnyen tévedésbe ejtheti azt a kritikust, aki megszokta a -százfejű areopághoz alkalmazkodni s érzését, gondolkozását eleve -alárendeli a _suffrage universel_nek Mintha a művészetet a demokrácia -növelte volna nagyra s tenné virágzóvá! - -S a mi színházi kritikánkat túlságosan szuggerálja és irányítja egy -olyan közönség, amelyet a Nemzeti Színháznak még nevelnie kellene. A nép -szava, mely bizony nem mindig Isten szava, mód felett imponál azoknak -is, akik nem mindig éreznek együtt az _ad hoc_ majoritással. A majoritás -pedig ebben az esetben olyan, mint a jégcsap. Néró, Agrippina, Junia és -Britannicus – letünt idők alakjai, akik egy ismeretlen udvar nyelvén -beszélnek, korszakok óta tárgytalan szenvedélyek és tónusa egy elsöprött -civilizációnak: mintha csak kínai nyelven szavalnának az areopág előtt. -Tessék ehhez hozzáképzelni a talán éppen nem franciás, hűvös előadást; -színészeket, akik nem hisznek a költőben, vagy színészeket, akik együtt -éreznek vele, de akiknek nincs elég auktoritásuk, hogy per tanta -discrimina meg tudják ragadni a hallgatót. Csoda-e, ha ennek a fagyasztó -hangulatnak a hatása alatt a kritikus is úgy beszél, mintha sohase -olvasta volna Racinet s mintha csak ezen a kellemetlen estén ismerte -volna meg a messziről csak udvarias és kimért franciát? - -A megzavart jury-tag keresni kezdi, hogy egyetemben az egész nézőtérrel, -miért maradt hideg? S aki keres, talál. Kisüti, hogy ebben a darabban -nincs hős és nincs cselekvés. Hogy semmi sincsen benne az író korából. -Hogy az egész csak iskolás dramatizálása egy római históriának, melynek -gyújtó porral teli anyagát az óvatos és józan francia nem tudta -kiaknázni. - -Keres s talál egyebeket is. Végül megharagszik és felfortyan. - -Micsoda kifogások! Néhányan számon kérik Racinetól Néró állítólagos -incestusát s hivatkoznak Suetoniusra, holott ez a nagy pletyka csak on -dit-t emleget, rossz szándékot, egy Agrippinához hasonló kurtizánt, meg -gyanus viselkedést. (XXIII. fejezet.) Ezeknek a nehéz biráknak a -szenvedély, úgy látszik, az incestusnál kezdődik. Mások szelídnek -találják a francia Nérót s a vérfürdőt követelnék. Viszont találkoznak, -akik sokalják a hanyatló Rómát s XIV. Lajos korát keresnék a darabban, -de hiába. Az utóbbiak még azokat a sorokat se veszik észre, melyeket -Racine a Colbert kivánságára írt s melyek hallatára XIV. Lajos letett a -ballet-táncolásról. („Pour toute ambition, pour vertu singulière, Il -excelle à conduire un char dans la carrière“ stb.) Mintha bizony a költő -nem a maga korát írná le akkor is, amikor anyagot, mesét és dekorációt a -multból kölcsönöz! - -Bizonyára _Britannicus_ nem tökéletes darab; sohase tartották ilyennek. -A költőnek a maga korában is szemére vetették, hogy Britannicusból -hiányzik a históriai nagyság; s hogy a megoldás nem méltó a darabhoz. Az -is kétségtelen, hogy Racine nem állja ki a versenyt Shaksperevel. De -már-már Shakspere az egyetlen klasszikus, akit nem derogál megnéznünk. -Mit adjon a színház – mely nem adhatja folytonosan Shaksperet – ha már -Racine se talál előttünk kegyelmet? Az egyik ezt a klasszikus darabot -ajánlja, a másik amazt; de nincs két ember, aki megegyeznék ugyanabban a -klasszikus darabban. Ha a színház nem azokat a darabokat adatja, -amelyeket mi is értékelünk: mondjuk, hogy a színház rossz, rendben van. -De ne kivánjunk a színháztól két Shaksperet, három Shaksperet, tizenöt -Shaksperet, mert Shakspere csak egy van. És kit tiszteljünk, ha Racinet -meg Schillert lehurrogjuk? - -Felbőszülni – amiért Racinet és Schillert adják! De hát lehetséges-e meg -nem látni _Britannicus_ban a pszichológia gazdagságát, lehetséges-e meg -nem becsülnünk azt a (nekünk nagyon is francia) költőt, akit Taine _le -secrétaire de l’esprit humain_nek nevezett? Lehetséges-e észre nem venni -Schillerben – avult formái ellenére is – a drámai erőt? Hogy csak egyet -mondjunk, ki sző ma olyan mesét, aminő az _Ármány és Szerelem_é? -Gondoljunk csak az újabb darabokra. Melyikben van annyi drámai anyag, -amennyi ebben az elavult német darabban, mely kritikusainkat annyira -idegessé tette? Melyikben vannak olyan markánsan rajzolt alakok, mint -Kalb vagy az elnök? Melyik tükrözi korunkat csak annyira is, mint ez a -német kis udvarok életét? Melyiknek írója érez velünk csak olyan -általánosságban is, mint az Amerikába eladott katonák ügyvédje, a kis -zsarnokok firkáló ellensége? - -Ugy látszik, lehetséges mindezt meg nem látni. Klasszikus előadásokkal -akarjuk nevelni az ifjúságot. Helyesen; tudjanak többet, mint elődeik. -És tanulják egy kissé megismerni azt, amit nagyon megkritizálnak. (1900 -január.) - - - - -X. MOLIÈRE. A képzelt beteg. - -(Vígjáték 3 felvonásban, írta Molière, fordította Berczik Árpád. A -Nemzeti Színházban először adták 1894 május 11.-én.) - -A nevezetesebb molièrei színdarabok közül bizonyára _A képzelt beteg_ -az, amely után a legkevesebb amatőr áhítozik. A nagy mesternek -éppenséggel nem ez a legsikerültebb alkotása, ellenben nem igen van -nagyobb dolga, mely a mai ízlést többször sértené, mint ez a táncos -komédia, különösen ha tánc, mókák és komédiázás nélkül adják. A kritika -Diafoirusai szépítsék a dolgot így vagy amúgy, annyi bizonyos, hogy -Argan a mai néző előtt inkább szánalomraméltó, mint mulatságos. -Bohózatnak hidegleléses, ijesztő és unalmas, vígjátéknak torz dolgokkal -teli, „fantaisie“-nak felületes és összefüggéstelen ez az egész _Képzelt -beteg_. A komédia anyaga sovány; a kompozició fáradtságra valló, -hosszadalmasságokkal és ismétlésekkel teli; a szemernyi cselekvés -példátlanul vontatott; az alaptónus kényszeredetten keserű. Ennek a -keserűséggel teli nagy írónak ez a legsötétebb színezetű darabja; a -szomorú clown, akinek semmi sem imponál, csak az ifjúság és az egészség, -ebben az utolsó erőlködésében minduntalan arra gondol, hogy az ifjúsága -s az egészsége elveszett, s mint egyéb festett mókázók, akik ijesztő -soványságukkal vagy félbemaradtságukkal állnak ki a porondra, -megröhögtetni a tömeget: mikor egyéb már nem érdekli, a bajával -hozakodik elő, hogy mulattasson, hogy mesterségét mindvégig folytassa. S -az álarca alól minduntalan kihallatszik az ünnepélyrendező nyögése: -tessék mégis vigan lenni, tisztelt közönség. Ebben a hangulatban persze -kissé zavarólag hatnak ránk az őrült kalamajkák. Meglepő a sok váratlan -bukfencezés; s az elképpesztő ötletek tömege, az alakok őrült -Vitus-tánca szinte érthetetlen volna előttünk, ha nem vennők észre, hogy -mulattatónk túl akarja humorizálni felejthetetlen baját. Tessék azután a -darabban gyönyörködni! - -Mit ér a jellemzés igazsága s a szatíra ereje!… De nincs ok rá, hogy -hosszabban értekezzünk _A képzelt beteg_nek sok aprólékos jellességéről -és egyetlen, de nagy hibájáról. Ugy látszik, amellett a vélemény -mellett, amelyet érintettünk, legalább egyelőre, megállapodott a világ s -_A képzelt beteg_et nem igen adják már Párisban sem. Csak nagyritkán -veszik elő a _Français_ban vagy az _Odéon_ban, ha Molière halálának -évfordulójára jobb ötlet nem találkozik s ezt az ideig-óráig való -megemlékezést is nem annyira a tulajdon értékének, mint inkább a -véletlennek köszönheti _A képzelt beteg_, annak a véletlennek, amely úgy -akarta, hogy Molière ennek a darabnak az előadása idején, a színpadon -múljon ki. Ilyenkor persze a Françaisban vagy Odéonban az előadás -érdekessége abból áll, hogy a produkció tökéletesen hasonlatos legyen -amahhoz a történeti nevezetességű este mutatványához: a szöveget teljes -épségében mondják, eljátsszák a közjátékokat, tánc, dal, móka mind éppen -úgy járja, mint hajdanán. És csak így lehet értelme _A képzelt beteg_ -előadásának. - - - - -XI. LESSING. Bölcs Náthán. - -(Drámai költemény 5 felvonásban, fordította Zichy Antal. Először adták a -Nemzeti Színházban 1888 december 28.-án.) - -Egy jólelkű, kövér szívű öreg zsidó, aki csak azért bölcs, mert nem -olvas, magához veszi egy keresztény barátjának elárvult kis leányát. És -fölneveli, mintha a tulajdon lánya, mintha zsidó leány volna. Bizonyára -megtehette volna, hogy másokra, keresztényekre bízza a leány nevelését, -de akkor nem szerette volna meg a szegény kis porontyot. - - Und Kinder brauchen Liebe, - Wär’s eines wilden Thieres Lieb’ auch nur, - In solchen Jahren mehr, als Christenthum. - -A _Bölcs Náthán_ról nevezett költemény magva ezekben a szép sorokban -van, melyeket a darab másik bölcse mond: a lovász, aki szerzetessé lett. -Ami drámaiság van Lessing költeményében: Náthánnak ezen az elhatározásán -sarkallik. Náthán talán nem tesz okosan, mert: „rossz csillagok járnak“ -a dologból baj is keletkezhetik, – de szíve szerint tesz. Akár csak a -XIX. századbeli Sylvestre Bonnard, Antole France Sylvestre Bonnardja, a -nyugati bölcs, aki hajdani ideáljának leányát a kolostorból, hol a -szegény teremtéssel rosszul bánnak, megszökteti, ami által -összeütközésbe keveredik a Büntető Törvénykönyvvel, ő, aki soha egy -légynek se vétett világéletében. Bizony, hibázott Sylvestre Bonnard is, -hibázott Náthán is – de ez az a hiba, amelybe nekünk kedvünk telik. -Náthánnak ez a cselekvése határozza meg minden későbbi cselekvését, -mindazt, ami a darabban történik. Azok az érzések, melyeket Náthánnak e -miatt a hiba miatt meg kell ismernie – boldogító érzések és szorongató -érzések vegyest –: íme, ez _Bölcs Náthán_ban a fődolog. A többi már csak -arabeszk a nemes stílű munkán. Közbejátszik egy történet, melyet ma -talán kissé melodrámai ízűnek mondanánk, de amely nagyon megszokott -történet volt a XVIII. században, még a leginkább „polgári“ darabokban -is. Templomos vitézről van szó, aki megment a tűzből egy leányt; az -életmentő és a megszabadított kissé ábrándoznak egymásról, de kiderül, -hogy testvérek, s a halvány szerelmi regény nem válik Lothario és -Sperata-féle történetté. Oh, messze vagyunk attól a világtól, melyben a -Catulle Mendés „Zohar“-ja terem! Megismerkedünk egy szultánnal, aki -már-már kivégezteti egyik foglyát, a rab keresztény harcost, de mikor -jobban megnézi a templomost, rég siratott testvére vonásait látja a rab -ember arcán. A templomos ép bőrrel menekül s nemsokára a szultánban -ázsiai nagybácsit talál. Látunk egy patriarchát, aki eldörgi a -rettenetes szót: „a zsidónak égnie kell“, de nyugodjunk meg, ez a -patriarcha csak mumus. Itt-ott fenyegetőznek a darabban hol ezzel, hol -azzal a kínos látvánnyal, de bátorodjunk, nem fog baj esni. Amott, nagy -messze borong valami, de a közelben csupa nyugalom. Előttünk olajfák, -fölöttünk palesztinai ég, bárányfellegekkel, melyek hamarosan -eloszlanak. Az emberek jók, szelídek, okosak; némelyikük maga a -nemesség. Náthán és Recha, a szultán és Sittah, a templomos, a barát, -Daja – mind csupa jó lélek; Al-Hafi szinte kisötétlik közülök. (Mert a -patriarcha csak mulatságos.) Pálmaligetben járunk s halljuk a bérc-útról -jövő karavánok zaját. A hová nézünk: sakkozó emberek; s a sakktáblára -ráhajlik egy Scheherezáde arca is. A képekben, melyeket látunk, keleti, -de nem azok a buja színek, amelyeket a természet mutat; hanem enyhébbek, -halványabbak, olyanok, aminőket egy öregedő szemű bölcs ember láthatott -rózsás álmaiban. Ez a rokokó keletje. Diszkrét fény, üvegházi meleg. És -mindez igen szép, igen gyönyörködtető, annyival inkább, mert mai napság -kissé szokatlan. De mindez csak háttér; háttér, melynek láttára kedvünk -volna felkiáltani: minden mi derült, minden mi világos dalodban, -újságirók őse! – kedves és bőséges háttér. Térjünk a fődologra. - -_Bölcs Náthán_ ránk nézve mindenekelőtt: a jó Náthán. Mert az a -cselekedet, mellyel érdeklődésünket megragadja s mely a drámának -kiindulási pontja, jó szívéből és nem bölcsességéből ered. Nem akarom -vitatni a melléknevét, mint a darabban teszik. Náthán okoskodó hajlamú -ember, aki nem veti meg a metafizikai elmélkedéseket; s mert ezekkel a -szellemi tornagyakorlatokkal szívesen előáll, rászolgál epitetonjára. De -ránk, nézőkre nézve, hibája a legkedvesebb; s bölcsességének jóformán -csak annyi szerepe van a darabban, hogy igazolja ezt a hibát nemcsak -önmaga, hanem egy ellentétes felfogás előtt is, melyet Szaladin -képvisel. Mai nap persze a Náthán hibája csak drámai szempontból -mondható hibának. Mi nem aggódunk többé a Recha lelki üdvéért, amért -zsidó hitben nevelkedett. 1779-ben, mikor „Náthán“ először került -színpadra Berlinben, nem így áll a dolog. Tíz évvel vagyunk a francia -forradalom előtt, az enciklopédisták eszméinek erős hatása alatt, de – -nem az egész világ. Náthánnak nemcsak Szaladint, közönségét is meg kell -győznie, hogy: Istenem, sohasem tudhatjuk meg voltaképpen, hogy a három -vallás: a keresztény, a zsidó és a muzulmán között melyik az igazi opál? -A közönség soraiban ül néhány ember, akinek a lelke nem mond ellent, -mikor Náthán elejti a kételkedés szavát, hogy: meglehet, a három közül -már egy sem igazi; de a nagy többség előtt még idején van hangoztatni, -hogy: nekem legjobb a magam vallása, mint neked a tied, ergo, éljünk -békességben és barátságban. De ha a jó és bölcs Náthán első közönségében -akadt olyan is, akinek a szívéhez és eszéhez nem férkőzhettek a „három -gyűrű“ szép szavai: azóta nagyot fordult a világ. Ha akkor még volt fej, -melyet Náthán nem győzhetett meg, melyben megmaradt a kételkedés vagy az -ellenmondás: azóta e kételkedés kérdőjelére egy hatalmas, sohasem -hallott óriási feleletet adott az idő, s ezt az ellenmondást elfújta a -vihar. Facta locuta sunt. Trombitaszó, dobpergés, halottak milliói, a -dolog el van intézve. S „Náthán“ mai közönsége legnagyobb részt olyan -hallgatókból áll, akiknek a szép parabola semmit sem mond többé. Akik -így csökönyösködnek: Mit nekem a Náthán vallása, mit a Szaladiné, vagy -akár a baráté?! „Szerelmem annál többet ér, mint a jó király dala -mondja.“ Igen, éljünk békességben; s ez a jó Náthán is békét hagyhatna -nekünk bölcs parabolájával. – Mert tagadhatatlan: nem éljük többé a -vallási gyűlölködés korát. - -Rosszul mondom, hogy tagadhatatlan. Ma már nincs az a nyilvánvalóság, -melynek tagadói nem volnának. És valaki ellenvetheti: - -– Nincs vallási gyűlölködés? Hogyan? A kultúrharcok korában nincs -vallási gyűlölködés? Nincsenek emberek, akik megúnták a „Szabadság, -Egyenlőség, Testvériség“ örök nótáját is, ezt a gyönyörű, de régi -„chanson du ricochet“-t? Nincsenek emberek, akiknek szívébe beférkőzött -a vallási türelmetlenség. Eh, uram, nézzen körül a világban! Majd -meglátja, hogy Náthán parabolája, a tolerancia e fényes szava, nem multa -idejét. - -S mintha „Náthán“ közönsége néha igazat adna ennek az ellenvetésnek. -Mintha nemcsak Lessinget élvezné; mintha jól esnék neki a parabola. - -Nem, nincs vallási gyűlölködés. A kultúrharcok politikai természetűek. A -reakció, ha van, ahol van, pusztán szociális. Mindez nem tartozik ránk. -De igenis ránk tartozik, hogy a vallás ma már nem különböztet. Nem -szólhatunk a tömegekről. De amaz emberek között, akik „Bölcs Náthán“ -előadásai alkalmával a nézőtért megtöltik, nincs olyan, akinek szíve és -esze a Náthán igazának ellentmond. Nincs vallási gyűlölség. És ha a -Náthán bölcsessége csak egy vallást védene, ha csak a tolerancia mellett -ügyvédeskednék: bizonyára hidegen hagyná a mai közönséget. Nem kellene a -nóta, melyet elfú minden orgue de Barbarie. De a parabola nemcsak a -türelem szava: Náthán nem egyedül vallását, magát is védi. És szívünk -Náthánnal van. Mert Náthán az egyik legjobb ama jó emberek között, -akiknek valaha költői képzelet életet adott. - -Késő volna Lessinget felfedezni. Ámbár nálunk minden Lessing-előadás egy -kissé reveláció. „Náthán“ költője nem az a klasszikus, akit -Magyarországon a legtöbben olvasnak. S közönségünkben még sokáig fognak -találkozni olyanok, akiknek „Náthán“ egy-egy előadása ilyenféle -meditációkra ad alkalmat: „Lám, lám, ez a Lessing nem is olyan hideg, -mint gondolná az ember. Kár volna a tanárok zsákmányául engednünk. Úgy -látszik, az az ötlet, mely már-már előítéletté vált, hogy: Lessing -valójában nem is költő, hogy csak az eszével írta a darabjait – ez az -ötlet csak egy csizmadia fejében támadhatott“. - -A nagyközönségé, az egész világé azonban sohase lesz. Mint egy sem azok -közül az előkelő szellemek közül, akik a nagy vonásokkal, az erős -vonásokkal való hatást megvetették. Akik szívesen ereszkedtek a -mélységekbe, de a legnemesebb rezignációval letettek róla, hogy a -magasba törjenek. Akik megelégedtek vele, hogy a legjobbakra hassanak, a -lehető legegyszerűbb eszközökkel, a lehető legpuritánabb formában. - -Ime egy drámai költemény, mely színházi közönségnek szól, a szeretetről. -Természetesen vékony cselekvényben. A szeretet, még a legférfiasabb, a -legrobusztusabb szeretet is, meglehetősen passzív érzés, mely nem indít -bonyodalmas cselekvésekre. Náthán negyedfél óra alatt a lehető legtöbbet -teszi, amire a jóság valakit késztethet. Pedig Náthánban – ne felejtsük -el – mindig a jó embert kell meglátnunk mindenekelőtt. Haladjunk végig -hirtelen a drámai költemény fejlődésének egyes étapejain. Első pont: -Náthán ijedelme, hogy Recha veszedelemben forgott. Öröme a lány -szabadulásán. Második pont: Atyai beszélgetés Rechával, szeretettel teli -beszédek. Tovább: Örömet akar szerezni nevelt leányának. Megbarátkozik a -templomossal. Majd: Jóság vezeti a szultánhoz. Megbarátkozik -Szaladinnal. (A darab tele van barátkozással, melyeknek mestere Náthán.) -És így tovább, a kifejlésig, mely szinte apoteózisa a szeretetnek. - -S a szavakból, melyeket Lessing Náthán szájába ad, valóban bölcs ember -szól. Bölcs ember, aki régebben sokat verekedett, s aki elérkezett arra -az emelkedettségre, ahonnan lenézve az emberi dolgokra, mindennel -elégedetlenül és mindennel kibékülve, az ember megelégszik a pathmoszi -vizionárius naiv bölcsességével. Ez a hosszú élet, a sok törekvés és -fáradság, a sok érzés és csalódás, a sok hányattatás és tévedés, a -lemondás és megnyugvás bölcsessége. - -Ez a bölcsesség mindenkor hidegnek fog tetszeni ama fázékony lelkek -előtt, amelyek csak a nagy szenvedélyek tüzénél tudnak kissé -fölmelegedni. Nem tartozik ránk bizonyítani, hogy Lessing belenézett a -szenvedélyek olvasztókemencéibe is. De megjegyezhetjük, hogy éppen oly -hevenyészett az az előitélet is, mely Lessingnek a szavát szintoly -hidegnek füllenti, mint bölcsességét. Im, a „Náthán“ nyelve, a maga -szobrietásában, csupa erő és kecsesség. A parabola stílus tekintetében -is mestermű. Vagy hideg szavúnak lehet mondani a „Schlafende Laura“-t -is? - - Sie schlief, und weit und breit - Erschallten keine Nachtigallen - Aus weiser Furchtsamkeit, - Ihr minder zu gefallen, - Als ihr der Schlaf gefiel, - Als ihr der Traum gefiel – etc. - -Mintha az örökké éber ész nem tűrné meg a bájt. - - - - -XII. HUGO VIKTOR. Borgia Lukrécia. - -(Dráma 3 felvonásban, fordította Szász Károly. Új betanulással először -adták a Nemzeti Színházban 1882 március 16.-án.) - -Hugo Viktor felesége abban a könyvben, melyben férje életének történetét -beszéli el, érdekes dolgokat közöl _Borgia Lukrécia_nak a -Porte-Saint-Martinban tartott előadásáról. Amit elmesél, kétségtelenné -teszi, hogy _Borgia Lukrécia_ 1833.-i első előadása az akkori közönségre -nagy hatással volt. - -Ellenkezőleg _Hernani_val, melynek minden előadása alatt valóságos -harcot kellett vívni a tisztes sikerért, _Marion De Lorme_mal, mely -minden fáradság ellenére is megbukott és a _Roi s’amuse_zel is, melyet -közvetetlenül a premiér után betiltottak, _Borgia Lukrécia_ diadalát -teljesnek és zavartalannak lehetett mondani. Az érdeklődés a darabbal -szemben erősebb volt, mint Hugo Viktornak bármelyik más premiérjén; az -irodalmi harcban szünet állott be. Klasszikusok és romantikusok egyforma -kiváncsisággal várták, mi fog történni; nem vitatkoztak sem a -tragédiáról, sem a drámáról; nem törődtek sem az íróval, sem a -színészekkel. A közönség az utolsó felvonás alatt nem látott egyebet, -csak egy fiút, akit a saját anyja mérgezett meg; a tapslárma hirtelen -elrekedt s mikor a kacagás és víg dal közepett felhangzott a barátok -zsolozsmája, borzadály futott végig a nézőtéren. A barátok megjelenése, -Lukrécia bosszú-lihegése, Gennaro rémítő szavai, midőn Lukrécia a -koporsókat számlálja: „Egy hatodik is kell, asszonyom!“ – és az utolsó -jelenet a maga szörnyűségében, rendkívüli hatást keltettek. -Fölemelkedtek a páholyokban, a zenekari és földszinti székeken, -karzatokon, mindenki tapsolt és éljenzett; a színt bokrétával -árasztották el; a szerző nevével nem elégedtek meg s őt magát kivánták -látni. A kocsiból, melyen a költő nejével és leányával haza készült, -kifogták a lovakat, s a díszmenet roppant tömeg kiséretében ért a költő -lakására. Rég nem látott barátok jelentek meg ez estén; ismeretlenek -jöttek egy kézszorítást kérni, s az ovációnak nem volt se vége, se -hossza. Nagyobb triumfust csak ritkán élt meg a különben eléggé -elkényeztetett költő. - -A részletek, melyeket a kétségen kívül jól értesült életíró felsorol, a -legnagyobb lelkesültség és mámor kifejezései. Nem reprodukálhatjuk -ezeket, mert bennünket csak másodsorban érdekelnek. Ma már alig -képzelhetjük el az ujjongásnak azt az általánosságát, mellyel _Borgia -Lukréciá_t fogadták. Csak éppen az hiányzott, hogy Théophile Gautier -szemetszúró – s később legendássá vált – skarlátvörös mellényében, -megbotránkoztatóan hosszú aranyszőke hajával leszálljon a második -karzatról, mint Mózes a Sinai hegyről, s a színpadon felolvassa a -romanticizmusnak a mestertől átvett tíz parancsolatát, melyet Hugo -Viktor _Cromwell_ előszavának alapvető ideáiból így állíthatott volna -össze: - -I. Én vagyok a nagy mester, aki a _természetet és igazságot_ hirdetem. -Szabályaid és mintáid ne legyenek én előttem. Mert _nincsenek -szabályok_, csak a természet általános törvényei, melyek kihatnak az -egész művészetre és a különös törvények, melyek minden alkotásra -vonatkozólag, minden tárgynak saját létföltételeiből következnek. - -II. A három nagy korszaknak: a kezdetleges, az antik és modern kornak -három költészeti faj felel meg: a líra, az epika és a dráma, másképpen a -Biblia, Homér és Shakspere. - -III. A keresztény vallás, mely az antik művelődés mélyébe hatolva, ezt -megölte, a modern művelődés és költészet alapjává lett. Ez a vallás a -maga spiritualizmusában teljes, mert igaz. Örvényt vet a test és lélek -közé, s a népek szellemébe egy új érzelmet vezet be: a _melankóliát_, -melynek kifolyása a _keresztény szemlélődés_. - -IV. A kereszténység a költészetet az igazsághoz vezeti. A modern múzsa -érzi, hogy nem minden szép a természetben, hogy a _rút a széppel_, az -idomtalan a bájossal, a jó a rosszal, a fény az árnnyal, a groteszk a -fenségessel együtt jelentkezik. Ennek megfelelőleg a költészet is a -fenségest a groteszkkel, más szóval a lelket a testtel köti össze -alkotásaiban. - -V. A modern, vagyis a drámai költészet egy új elemet fogad el, a -_groteszket_. Ez a fenséges okjektuma, az ellentét eszköze. Az új -formában a fenséges a keresztény moráltól megtisztult lelket képviseli, -a groteszk pedig az állatot, a testet. - -VI. A szépnek csak egy típusa van, a rútnak ezer. Azért a modern -korszakban a _groteszk dominál_. - -VII. A drámát a _realitás_ jellemzi; a realitás a két típusnak: a -fenségesnek és a groteszknek természetes összeegyeztetéséből keletkezik. -Az új forma: a _dráma_, emez új elemnek, a groteszknek felvétele által -különbözik az elavult _tragédiától_. - -VIII. A tökéletes költészet az _ellentétek_ összhangjában van. - -IX. A realitás egyik legelső eleme a _környezet_. A megfelelő _helyi -színezet_ a drámától elválaszthatatlan. - -X. A modern költő művében nem a szép, hanem a jellemzetes vonásokat -keresi. Ez megment a _közönségességtől_, mely a rövidlátó és kurta -lélekzetű költők bűne. - -Ezek a dogmák, melyek a klasszicizmus törvényeit helyettesíteni voltak -hivatva, _Borgia Lukrécia_ színrehozatala idejében érték el -népszerűségök legfelső fokát. Az új darabban is ezek megtestesülését -látták s a Porte-Saint-Martinban túlnyomó számban a hívek és a -katekumenek ültek. Hogy a császárság klasszicizmusa, mely a forradalom -után a hagyomány és ízlés tekintélyét állította helyre, valaha jó -szolgálatot tett az irodalomnak – senki sem akarta tudni. A romantikus -iskola, mely idegen irodalmak befolyásának segítségével új, éltető -inspirációt adott az ingadozó szellemeknek, ekkor jutott hozzá -legerősebb rugékonyságához. Elvekért küzdöttek s ezeket csak _Borgia -Lukrécia_ premiérjén sikerült érvényre juttatniok; a zajra, mely e híres -előadást fogadta, a drámának jobb vagy rosszabb megszerkesztése alig -volt befolyással. - -Bennünket, késő utódokat pedig, csupán ez érdekel. Nagy idő mult el -azóta. Az elv, mely akkor diadalmaskodott, megtette szolgálatát s nagy -eredményeket hozott létre. A teoria azonban, mely akkor titokzatos -lepelként fedte e drámai kolosszusokat, szétfoszlott; a tagokat, -melyeket ezelőtt a bámulat miatt alig mertek közelebről vizsgálni, ma -fedetlenül látjuk. Cromwell előszavát mostanság olyan skolasztikus -szabályzatnak találjuk, mely után senki sem indulhat. Egész elméletét -csak egy nagy költői zseni szép álmának tekinthetjük; komoly kritikát s -esztétikai elvet nem kereshetünk benne. Azután egészben véve ma már igen -kevésnek látjuk azt, a miért a harmincas években annyi tinta folyt. Ez a -szó: „groteszk“, mely akkor a modern kor szellemének kifejezője volt, ma -mélységes szimboluma eltüntével nem jelent egyebet, mint egy költői -fajjelleget, melyre ráismerhetünk minden kor költői műveiben. Az -„ellentét“ szerepe még kicsinyesebbnek tetszik; egy véletlenül -kiválasztott költészeti figurában nehéz feltalálnunk a költészet -ősforrását. Egyáltalában a természetnek, igazságnak és realitásnak -gyakori hangsúlyozását meg sem értenők e legjobb esetben retorikai -programmnak mondható nyilatkozatban, ha nem tudnók, hogy a romantikus -dráma cselekvényt, mozgalmat és szenvedélyeket, tehát csakugyan bizonyos -értelemben vett realitást vitt be a francia drámai költészetbe. - -Ma tehát már mindenki elfogultság nélkül vizsgálja ama kolosszális -arányú színi termékeket, melyek e költői föltevések láncolatát ismerték -el szabályozónak. Ezek az elvek többé nem lelkesítenek, s nem vetnek -fátyolt senki szemére. Azzal a tisztelettel nézünk fel rájok, mellyel -minden rengeteg torzó látása eltölt bennünket, de egyszersmind azzal az -elemző aprólékoskodással, mely korunk természetének jellemvonása. - -„Az anyai érzelem, mely megtisztítja az erkölcsi szörnyeteget“ – íme -_Borgia Lukrécia_. E szavakkal fejezi ki ideáját a költő a drámához írt -jegyzetben, ahol kifejti, hogy a téma, melyet érzékített, -alapgondolatában rokon azzal, melyből a _Roi s’amuse_t alkotta. -„Vegyétek a legteljesebb, legvisszataszítóbb erkölcsi elvetemültséget – -folytatja odább – helyezzétek oda, ahonnan a leginkább kirí: egy asszony -szívébe, vegyétek körül a szépség és nagyság fényével, keverjetek ez -erkölcsi nyomorultságba egy tiszta érzelmet, a legtisztábbat, melyre a -nő képes lehet, az anyai érzést: tegyétek a szörnyet anyává és a szörny -érdekelni fog, a szörny meg fog ríkatni, s a nyomorult lélek csaknem -széppé válik szemetek előtt.“ Majd utóbb általánosságban jegyzi meg, -hogy abban keresi legnemesebb hivatását, hogy mindarra, ami az emberiség -nyomorának borzalmaiban gyűlöletes, egy vigasztaló és komoly eszme -fátyolát igyekszik borítani. - -A dráma azonban ezt a programmot csak nagyon hézagosan váltja be. Melyik -az a vigasztaló és komoly gondolat, mely a darabot áthatja, csak -találgatni lehet. Mert az, hogy a női szörnyeteg, akit az anyai érzés -megtisztított, visszaesik eredeti alakjába és ördögi bosszút akar állni, -melyben maga is elvész, komolynak elég komoly, de nem vigasztaló, -különösen ha ez a női alak a megtisztulás magasztos ideáját van hivatva -kifejezni. Egyébként Lukrécia nem is az a drámai személy, akit az előszó -igér. Nehezen tudjuk elképzelni, milyen lehetne az erkölcsi nyomorúság -és a legfenségesebb érzelem sajátságos vegyüléke, de az bizonyos, hogy -Hugo Viktor nem ezt állította elénk. Lukrécia néha szörny – egy-egy -hatásos megjelenésben – néha anya – egy-egy gyönyörű lírai sóhajtásban s -a második felvonás nagy jelenetében, – de sohasem egyszerre mind a -kettő. - -Két alak és nem egy. Az a merengő, érzelgős ábrándozó, akinek a bűn -terhe fáj s az a női rém, aki mint a halál angyala jelen meg a koporsók -között, jobban különböznek egymástól, mint a jelmezek, melyekben más és -más lélekállapotoknak megfelelően öltözve Lukrécia megjelenik. (Ebben is -láthatjuk, mily fontos eleme volt a romantikus drámának a dekoráció, -melyet _Cromwell_ előszava „a környezet és helyi színezet“ ürügye alatt -követelt.) És az az anyaság! A helyzetek olyanok, hogy Lukréciának majd -Gubetta, majd a herceg, majd meg éppen Gennaro előtt meg _kellene_ -vallania, hogy Gennaro ismeretlen anyja ő maga. Gubetta legmeghittebb -bizalmasa, tanuja volt minden gonoszságának s e dologban még sem -szerezhet tőle felvilágosítást, holott az csak Gennaronak válhatnék -javára. A hercegnek meg kellene tudnia az igazat; a vallomás véget -vethetne Lukrécia kínos helyzetének. De a herceg nem hinne neki – így -hangzanék az ellenvetés. A dráma ebben az esetben bizonnyal más irányba -fordulna, de ez csak a költőt alterálhatta s nem Lukréciát, akinek -mindent meg kellene kisérelnie fia megmentésére. És meg kellene vallania -anyaságát főképpen Gennaro előtt, aki gyanakszik rá, hogy meg akarja -mérgezni. Ez a vonakodás, mellyel csaknem gyilkosává válik fiának, -szinte irtózatos és mégsem mondja ki a mindent megoldó szavakat, hanem -az utolsó jelenetre hagyja, hogy a _finálé_ valahogy korábban ne -következzék be, mint azt a költő kiszámította. Azt lehetne ellenvetni, -hogy Lukréciára megsemmisítő lenne, ha fia őt egész nyomorultságában -megismerné. De ez csak magyarázgatás, s nem drámai döntő ok, mert hisz -az anyára semmi sem lehet borzasztóbb, mint fia halála. Ha Lukréciára -nézve a felfedezés borzasztóbb, akkor ez nem az anyaság, hanem a bánat -és szégyen drámája volna, melyet azonban szintén nem így kellene elénk -állítani. A főalak nem is érthető tehát, nem hogy megríkatna s széppé -válnék szemünk előtt. Az elemek, melyekből alkotva van, -összeférhetetlenek. Szemétdomb glóriával körülvéve. - -A dráma alapja tehát nem állhat meg, a rá épített helyzetek a levegőben -függnek, mint Mahomet koporsója. - -Ezek külön-külön sem állják ki az elemzést, legalább nem mindannyian. -Gennaro szituációja Estével szemben megmagyarázhatatlan; a költő maga is -érezte ezt, mert jegyzeteiben történeti példával akarta érthetővé tenni. -Gennaro e szerint ritkaság; előttünk csak egy operai tenorságra -predesztinált fogalomkifejezés. Csupa lírai versből áll s egyedül az -utolsó jelenetben kezd érdekelni, ha csak előbb nem nyert meg, midőn -kardjával szójátékot írt a falra. A készség azonban, mellyel Maffiot a -korhelykedésre követi, előnyére válik a drámának, mely különben csak egy -diszharmonikus hanggal végződnék. A többi karakter nem számít; Este a -hidegvérű gazember, aki különben rajongással szereti vérfertőző nejét és -Gubetta, a gonoszságában kéjelgő bandita, csak drámai kísértetek. - -Nem, ebben a drámában nincs igazság, csak szép és igaz helyzetek, -amilyen a Lukréciáé, midőn bosszút követel a sértésért, vagy mikor -csábító szépségét felhasználva, fia életét akarja férjétől -_kihízelegni_. Ezek is inkább csak nagyszerűségükkel hatnak. Eszünkbe -juttatják, amit később Hugo Viktor _Marie Tudor_hoz bevezetőleg írt: „A -tömeget csak kétféleképpen lehet megnyerni; az igazság, vagy a -nagyszerűség által.“ – Drámáiban ő mindig csak ezzel az utóbbi eszközzel -igyekezett hatni s innen van, hogy ezek nem érik el magasabb költői -céljukat. Sőt, úgy látszik, néha a bizonyosnak tartott hatást sem. - - - - -XIII. HUGO VIKTOR. Angelo. - -(Dráma 3 felvonásban, fordította Endrődi Sándor. Új betanulással először -1892 január 4.-én.) - -_Angelo_ a hála drámája. A háladatosság, hogy egy rettentő grammatikai -szóval éljünk, meglehetősen _benható_ érzelem; világos tehát, hogy -drámai akcióban csak úgy nyilatkozhatik meg, ha egy más, erősen _átható_ -érzelemmel ütközik össze, például a szerelmi féltés bosszúvágyával. Az -persze, hogy ha a hála győzedelmeskedik a féltés bosszúvágyán, -megnyilvánulhat egyszerű lemondásban is, de éppen úgy kifejezést -találhat megindító, szép és elérzékenyítő tettekben, melyeknek nagyságot -éppen a hála ad. Ez az összeütközés a dolog természeténél fogva csak -kivételes lehet, de mindig érdekes marad, s csak a drámaírótól függ, -hogy ezt az összeütközést minden kivételessége mellett is _igaznak_ -ismertesse el velünk. - -A Tiszbe hálája nem igaz. Az a lelki küzdelem, melyet Hugo Viktor fest, -nem folyt le és nem folyhatott le soha semmiféle emberi lélekben. -Angelonak a drámai összeütközése hamis. - -Miért? Erre a felelet nem az, hogy a Coraliekon, a kis bárókon és a -kereveteken kívül minden csak mese. Nem is az, hogy ahol drámai -eszközökként titkos kémek, sbirrek, tizek tanácsa, méreg és gyilok, -podeszta és kóbor színésznő szerepelnek, az már eo ipso nem igaz. - -Így csak a felületesség beszélhet. A sbirrek, méreg és gyilok, a -csapóajtók és ez az egész páduai dekoráció nagyon szerencsésen -választott keret _Angelo_ drámájához. Annak a kivételes drámai akciónak, -melyet a kivételes lelki összeütközés involvál, kivételes időkben, -kivételes erkölcsök uralkodása alatt kell megesnie, olyan világban, -amelyről a néző eleve föltételezi, hogy akkor a levegőben voltak a mai -nap már szokatlan dolgok. - -Hogy miért hamis _Angelo_nak a drámai összeütközése, arra a felelet -egészen más. A dolog nem érdektelen; jellemző az egész romantikus -irodalomra. Lássuk tehát. Ime a darab, in nuce: Tiszbének, a kóbor -színésznőnek, Angelo podeszta kedvesének anyját egykor megmentette -Bragadini Katalin, a podeszta felesége. Tiszbe tudja a dolgot, de nem -tudja, hogy ki volt a megmentő. Ma pedig Katalin és Tiszbe ugyanegy -férfit szeretnek, Rodolfot. Rodolfo nem szereti Tiszbét, de szánalomból -nem utasítja vissza s nem tagadja meg tőle az ölelését. Ezért Tiszbe -jogot formál a Rodolfo szívére. Rodolfo azonban Katalint szereti s -Tiszbe nyomára jő a viszonyuknak. Katalin és Rodolfo között ugyan csak -plátói viszony van, de a Tiszbe féltése fellobog és a Rodolfo nyomaiban -behatol a Katalin hálószobájába. Rodolfo el van rejtve. Egy perc és a -gyanakvó podeszta meglepi Katalint, előhalássza Rodolfot és -keresztülgázol mind a kettőn. Ebben a kritikus pillanatban Tiszbe -megtudja egy feszületről, hogy Katalin az, aki az ő anyját megmentette. -(Ebben a jelenetben minden rekvizitum s minden szó csupa drámaiság.) Mi -történik? - -Ha ez a csomó egy mai regényíró elé kerülne, az illető bizonyára két -dolog közül választana. Vagy olyannak festené Tiszbét, akiben a szerelmi -furor erősebb mint a hála, s ebben az esetben a modern Tiszbe -kiszolgáltatná Katalint Angelonak, azután pedig lelkifurdalásokat érezne -és így tovább. Vagy olyan emelkedett léleknek mutatná be Tiszbét, aki a -hálaérzetének fel tudja áldozni szerelmét s ebben az esetben Tiszbe -megmentené Katalint, megáldaná, azután utóbb, meglehet, késő bánat -szállná meg. De ebben az utóbbi esetben a modern Tiszbében – érdekesen -festett lelki küzdelem után – csakugyan győzedelmeskednék a hálaérzet; a -szerelmi láng, a bosszúvágy, az erős ellenáram hatása alatt legalább egy -pillanatra elcsitulna s helyet adna az erősebb és emelkedettebb -érzelemnek. Tiszbe megfékezné bosszúvágyát, féltékenységét és szerelmét, -s legalább egy percre, míg cselekszik, _szívének engedne_, mikor -_hálából_ megmenti Katalint. - -Mert a modern irodalmi felfogás szerint (ahogy ma látjuk a lelki dolgok -igazságát) érzéseink relativek, egyik erősebb, másik gyöngébb, továbbá -változók; a meglehetősen egyforma jelentőségű érzések közül, a különféle -impressziók hatása alatt, hol az egyik, hol a másik kerekedik felül. - -A romantikusoknál nem így van. A romantikusok maguk kreáltak a lelki -dolgokra törvényeket (csupán a Szépre, a Nagyszerűre és a Meglepőre való -tekintettel) és elhanyagolták azt, amit megláthattak volna, amit mi -igaznak, természetesnek, normálisnak nevezünk. A romantikusoknál az -érzések – esztétikai elveiknek megfelelőleg – abszolutak, változatlanok, -határokon felülállók. Sőt ami különösen jellemző, érzéseket csak -superlativusokban ismernek. A romantikus hősöknek nincsenek erősebb vagy -gyöngébb érzéseik (azoknak se, akikben két vagy három szenvedély -küzködik) nekik _csak legerősebb érzéseik_ vannak. - -Tehát Tiszbében is superlativusban van meg úgy a szerelmi bosszúvágy, -mint a hálaérzet. Hogyan győzedelmeskedjék akkor az egyik a másikon, ha -mind a kettő legyőzhetetlenül erős? - -Nem is győzedelmeskedik. Tiszbe nem a szívének enged, hanem egy -jelszónak, amely a romantikusoknál a konvenciók közé tartozott. - -Nézzük a jelenetet. Tiszbe bizonyos a dolgáról. Ég a gyűlölettől és -megfojtaná Katalint egy kanál vízben. _Akkor is, mikor már tudja, hogy -Katalin mentette meg az anyját_. Megmenteni és ott hagyni neki Rodolfot -reggelig? Jobban szeretné megölni Katalint, mint hogy ezt megérje. Most -jő az okoskodás. Igen, de neki meg _kell_ mentenie Katalint. Miért? Mert -_muszáj_. Mert hálásnak, sőt leghálásabbnak kell lennie, mert így hozza -magával _a becsület, a kötelesség_. Ha belenézünk a lelkébe, meglepetve -látjuk, hogy nincs abban egy szikrányi igazi hálaérzet se; nincs abban -csak szerelem és gyűlölet (abszolut szerelem és abszolut gyűlölet). De -megmenti Katalint, mert így kell tennie, mondjuk ki a szót, mert: -_tartozik vele_, mint Hernani megöli magát a kürtszóra, mert így hozza -magával a castiliai becsület, az adott szó szentsége, a point d’honneur -kultusza. A romantikus hősök és hősnők, ha nagy tetteket művelnek, mind -_fizetnek_. Megteszik, mert _tartoznak vele_ a romantikusok erkölcsi -fogalmainak. Ezek az erkölcsi fogalmak szépek, nemesek, a nagyszerűig -emelkedettek. És éppen ebben rejlik a romantikusok egyik örök -érdekessége. Az ember morális lény. - -De tagadhatatlan, hogy azok az emberek, akiket mi ismerünk, akiknek a -cselekvéseiből megállapítjuk magunknak a lelki dolgok kis kátéját, nem -cselekesznek a romantikusok erkölcsi fogalmai szerint. Azért az ő -akcióik, elhatározásaik ránk nézve nem igazak és nem igazak a lelki -küzdelmeik sem. - -Nem igaz a Tiszbe küzdelme és elhatározása sem. Mi legalább már nem -hiszünk neki. Úgy találjuk, hogy Tiszbében nincs hála, Tiszbe csak -hálásnak mondja magát. Nem a szívének enged, csak egy mot-d’ordrenak. -Nem fékezi meg, nem küzdi le a szenvedélyét, csak skartba teszi; ami -előttünk megérthetetlen, természetellenes. Ezért nem hiszünk az -áldozatában sem és ettől fogva nem hiszünk azután semmit. - -Ami következik, az már csak fokozás. Angelo – Rodolfo elsikkasztott -leveléből – nyomára jut annak, amit gyanított s titkos kivégzésre ítéli -a feleségét. Tiszbe azonban még egyszer megmenti Katalint s most még -frappánsabban, mint előbb. Méreg helyet altatót ad neki. Végül pedig, az -önfeláldozás koronája az, hogy Tiszbe megöleti magát Rodolfoval, aki őt -Katalin gyilkosának hiszi, „hadd legyenek boldogok“. - -Minderről csak fokozottan ismételhetnők, amit fentebb kifejtettünk. - -De az következik-e ebből, hogy ilyen darabokat mint _Angelo_, ne is -adjanak elő? Mintha a modern darabokban csak úgy dühöngene az igazság! - -Előadják a francia vaudeville-eket és bohózatokat, melyekben minden, még -az elmésség is konvenció, előadják a német familia-vígjátékokat, -amelyekben már elmésség sincsen, csak konvenció, előadják minden magyar -tollpróbálgató diákos színi tréfáit, melyekben se elmésség, se -konvenció, se semmi a világon, legfeljebb a drámaírásban való -járatlanság és rokonszenves gyámoltalanság; előadnak mindent, – és csak -éppen Hugo Viktort ne adják elő?! Különös kivánság. - - - - -XIV. HUGO VIKTOR. Tudor Mária. - -(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. Új betanulással adták a -Nemzeti Színházban 1893 október 6.-án.) - -Tudor Mária, Anglia királynője, Hugo Viktor darabjában megtudja, hogy a -kedvese, Fabiano Fabiani, egy olasz kalandor, elcsábította Janet, -Gilbert vésőmunkás gyámleányát, aki tulajdonképpen Talbot -grófkisasszony. Első dühében ki akarja végeztetni hűtlen szeretőjét s -eszközül használván Gilbertet, aki bosszút áll gyámleánya és imádottja -megrontásáért, halálra itéli Fabianit, azon a címen, hogy ez Gilberttel -meg akarta gyilkoltatni őt, a királynőt. Anglia főnemesei úgy -örvendeznek, mint örvendeznének Petur és társai a meráni herceg bukásán. -Tudor Mária azonban megbánja a dolgot s szeretne megkegyelmezni a -nyomorultnak, akit minden hitványsága ellenére is szeret, forró vére -egész hatalmával. De immár neki sem áll hatalmában megkegyelmezni -kedvesének. A népet felizgatták s ez a kívül zajongó nép Fabiani fejét -követeli. A királynőnek bele kell nyugodnia, hogy nyilvánosan nem -kegyelmezhet meg szeretőjének. Ez nem zárja ki, hogy meg ne -szöktethesse. A fekete lepel alatt le fogják ütni egy másik embernek a -fejét, a Gilbertét, aki úgyis eladta az életét a királynőnek. De vajjon -nem játsszák-e ki? – riad meg az utolsó pillanatban. És halálos -aggodalmakat áll ki, valamint Jane is, aki meg Gilbertet félti, mert -emezt szereti „igazán“, nem a csábítóját. És Jane a szerencsés. - -A királynőt kijátszották, a Fabiani feje hullt le, Anglia meg van -mentve. - -– Ki merészelte ezt tenni?! – ordít fel a királynő. - -– Én – szól Simon Renard, a világboldogító s finita la commedia. - -* * * - -Aki szeszélyből elolvasta, tudta, aki csak a tanáraitól hallott róla, -szívesen elhitte, hogy ez a _Tudor Mária_ Hugo Viktornak a -legeslegrosszabbik darabja; kiváncsi nem volt rá senki, se nálunk, se -Franciaországban. Párisban, ahol pedig még mindig kegyelettel vannak -Hugo Viktor iránt (ha ennek a nagy névnek a nimbusa már feloszladozik -is) _Tudor Máriá_t nem játsszák évtizedek óta. - -Igazi sikere nem volt soha; nem tetszett akkor sem, amikor a romantika -még virágjában volt s _Ruy Blas_t, _Hernani_t vagy _Marion Delorme_ot -fanatikus csodálók tapsolták. Akkortájt előadták néhányszor a mi Nemzeti -Színházunkban is, hogy azután ad akta tegyék; s egy félszázadon át senki -se kívánkozott utána. Miért adták hát elő, akkor, amikor már egy -félszázad múlt el a bukása óta, akkor, amikor a romantika már végképpen -lejárta magát, nálunk, ahol Hugo Viktornak még _Hernani_ja sem tetszett -igazán soha?! A felelet nyilvánvaló. Azért, mert egy parádés szerep van -benne, s ez a szerep, a címszerep, nagyon alkalmas arra, hogy a kiváló -színésznők egész nagyságában mutathassák meg benne a művészi -egyéniségüket. A szerep három, nagyon különböző lelkiállapot érzékiségét -kívánja meg alakítójától. Első étape: a tomboló harag, második: a -reakció, harmadik: a vergődés az aggodalomban. Amikor Tudor Mária így -kiált fel: - -– Csak a lábammal kell dobbantanom s vérpad nő ki a földből! – előadója -olyan hangot hallathat, mely a nézőre azt az impressziót teszi, mintha a -vérpad már valósággal ott volna a színpadon. - -Éppen ilyen nagy hatást kínálgat az a két szó, amellyel Tudor Mária a -hóhérnak ajándékozza kedvese fejét: - -– Neked adom!… - -Az utolsó felkiáltásával pedig: - -– Ki merészelte ezt tenni?!… – Tudor Mária alakítója úgy -megborzongathatja a nézőt, hogy ennek a nőstény oroszlánra kell -gondolni, amelyet párjától fosztott meg a golyó. - -Természetes tehát, ha ez a szerep vonzza a színésznőket s ezek közül -éppen a legnagyobbakat; és természetes az is, ha a nagy színésznő, hogy -nekivaló szerephez juthasson, ki-kiemeli pompás sírboltjából a már rég -eltemetett darabot. - -Nem igen volna igazolható, ha valaki az ilyen alkalommal hosszan és -részletesen bírálgatná _Tudor Máriá_t. Ez a darab tele van gigászi -furcsaságokkal; ezekre vadászni nagyon olcsó és nagyon haszontalan dolog -volna. A dráma képtelenségei toronymagasságúak; a gyerek is megütődik -rajtok. És a mi közönségünk éppenséggel nem naiv kedélyű; ellenkezőleg, -a legszkeptikusabb közönség a világon. Kegyetlen, mint maga Tudor Mária; -néha szeszélyből, vannak türelmes órái, de jaj annak a szerzőnek, aki -nem a türelmes órájában találja. - -_Tudor Mária_ reprize alkalmával nem volt elnéző kedvében s minduntalan -kinevette a költőt. Megbotránkozott benne, hogy ezek a históriai figurák -nem „igazi emberek“, akik erényeikben és gyöngeségeikben hasonlatosak -volnának a zártszékbérlőkhöz, hanem cifra vagy sötét ruhákba, fénybe -vagy árnyékba öltöztetett bábuk, akiknek szörnyű még az erényük is s -akiknek a gonoszsága már nem is hátborsóztató, hanem mulatságosan -ördögi. Emberek – Hugo Viktor darabjaiban! Hogy, honnan kerülnének oda? -Ez a csodálatos zseni oly kevéssé ismerte az embereket, mint a Montblanc -csúcsa. - -Miért? Talán, mert nem méltóztatott megismernie őket. Kitelhetett a -gőgjétől. És emberismeret híján a tulajdon nagyságát osztogatta szét az -alakjainak, nagyságot adva a szentképeinek és nagyságot a zsiványainak. -Ez a mi kicsinyes korunk pedig, mely nem hisz többé semmi nagyban, még a -nagy zsiványokban sem, sohase kegyetlenebb, mint ha azt akarják -elhitetni vele, hogy a nagy dolgok és a nagy emberek csak úgy -lökdösődnek ezen az eladósodott világon. - -Színdarabot, ha csak ideig-óráig is, kétféle dolog éltet. Ha az ember -nem ragad benne, megejtheti a nézőt még a mesteri machináció is. Hugo -Viktor nagy drámacsináló volt s ebben a _Tudor Máriá_ban is vannak -jelenetek, amelyek egykor frappánsak lehettek. De semmi se avul el olyan -hamar, mint a színpadi machináció; s a romanticizmus félszázados színi -masinériái ugyancsak megkoptak. Új emberek jöttek azóta, akik sokkal -ügyesebb, bonyodalmasabb masinériákat találtak fel s a romantikus -raffinéria ma már gyermekesnek tetszik. - -Ez a záporesője az orgyiloknak, ezek a titkos kijárások, amelyekbe -beleszédül az ember feje, ezek a váratlan megjelenések s a bűnöst -megremegtető találkozásai a véletlennek, ezek a titokzatos zsidók, -trónteremben járkáló munkások és börtönökben bujkáló királynék, ezek a -lordok, akik úgy esküdöznek, mint a cigányok, ezek a telegrafikus -gyorsaságú színváltozások: hóhér és barcarola, gitár és félrevert -harangok, szőke haj villanása az éjben és elitéltek fekete leplei a -csillárok alatt – ma már az Árgirus királyfi viccei, amelyek nem lepnek -meg többé senkit. Az egykor oly rémes dominókat, amelyeknek láttára -elakadt a néhai nézők lélekzete, ma azzal fogadja a zártszékbérlő: -„Ismerlek szép maszk, abból a maskarabálból, ahol húsz évvel ezelőtt -találkoztunk!“ - -S hozzá a romantika divatjamúlt stílusa, ez a temérdek ellentét – a -kontrasztkeresés folytonos ismétlődése – ez a mindig egyformán váltakozó -fehér és fekete, amelyek jelentkezését már előre tudja a mai hallgató, -aki fordulatosabb, változatosabb s amellett diszkrétebb, józanabb -stílushoz szokott! Nem, nem csoda, ha sokan nevetnek _Tudor Máriá_n. - -De a hébe-hóba kitörő derültséget kissé mérsékelni lehetett volna apró -törlésekkel. Igy ki lehetett volna húzni azt a félezer angol nevet, mely -Hugo Viktornál megannyi nagyság kifejezése akart lenni. Ezeknek a jó -angolsággal kiejtett furcsa neveknek, kivált a szenvedélyes beszédben, -például a dühöngő királynő ajkán, komikusan kellett hatniok. Mikor -valaki tombol, bizonyára felhagy minden affektálással. Már pedig a -magyar beszédben az idegen szavak és nevek helyes kiejtésének pontos -betartása csak mesterkélt lehet. Ez a mesterkéltség, mikor egy -lélekzetre egész tucat idegen nevet hallunk, annyira feltünő, hogy véget -vet minden komoly hangulatnak s minél inkább megdöbbentő akart lenni, -annál nagyobb az ellenkező hatás. - - - - -XV. DUMAS FILS. A bagdadi hercegnő. - -(Színmű 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1882 április -16.-án.) - -Ismét egy dráma, mely társadalmi problémákat fejteget. Dumas fils, a -fáradhatatlan vitatkozó ismét megjelent előttünk, hogy csillogó -dialógokba öltöztetett hamis érveléseivel, hideg okoskodásával elhitesse -velünk felvetett tézise helyességét. A módszer, mellyel témáját -bizonyítgatta, a régi volt; eszközei is ugyanazok. Megint nagy ügyességű -színpadi szemfényvesztőnek bizonyult; ugyanazokkal a fogásokkal, -melyeket már régóta s nagy szerencsével használ, sikerült a közönség -szemét elkápráztatnia. Mindenben a réginek mutatta magát, csak a témája -volt új s nekünk nem lehet egyéb feladatunk, mint lehetőleg híven -regisztrálni azokat az argumentumokat, melyekkel tételét védelmezte. - -Ezt a tételt, melyet Dumas fils csak bizonyítékai előadása után s nem -éppen világosan darabja végén süt ki, legrövidebben talán így lehetne -kifejezni: Egy nő, akit vére, neveltetése, körülményei mind arra -kárhoztatnak, hogy elbukjék, az örvény széléről visszatántorul, ha -igazán – anya. - -Lássuk a bizonyítást. - -Képzeljenek önök, így szól Dumas fils, egy nőt, akinek ereiben királyi -vér foly s aki egy – lupanarban született. Volt valaha egy királyfi, -akinek búskomorságát nem tudták eloszlatni székvárosának (mondjuk: -Bagdad) gyönyörei s királyi atyjától Párisba küldetve, a francia -fővárosban gyúl először szerelemre, még pedig egy szívtelen, ledér nő -iránt. Gyermekük atyjától királyi büszkeséget, anyjától forró vért -kapott örökségbe. Büszkesége megóvja, hogy tisztátalan legyen; forró -vére – de ezt később. Ime, ez a hősnő. - -A hipotézisekben nem lehet nagyon válogatnunk; el kell fogadnunk, hogy -az örök nőiességet ez a kivételes lény képviselje. Nem könnyen, de végre -is el tudjuk képzelni azt a másik főszereplőt is, akit Dumas hősnőjével -szembe állít. A Nourvadyak, akik azzal a jó tulajdonsággal -dicsekedhetnek, hogy negyven millióval rendelkeznek s lövéseik ötven -galamb közül ötvenet szoktak eltalálni – szintén nem mindennapi lények. -De ne feledjük, hogy ez még mind föltevés s a dráma ilyen exotikus -alakokkal is megalkotható. A harmadik alak, a férj, aki a cselekvény -trióját kiegészíti, úgyis elég közönséges alak, ha az együgyűséget -közönségesnek ismerjük el. De a férjeknek joguk van ostobáknak lenniök. - -Lássuk, hogy e három főszemély cselekvése miképpen érvel a Dumas tétele -mellett. - -Lionette, a „bagdadi hercegnő“, szerelemből férjhez ment Jean de Hun -grófhoz, aki e házassággal egész családja haragját vonta magára. Egy -ideig boldogok; szeretik egymást s még jobban gyermeköket. De Lionette -fényűzése a csődbejutás küszöbére juttatja őket. Még mindig a -hipotézisek talaján állunk, mert e pénzkérdés nélkül a drámai bonyodalom -nem indulna meg. Férj és feleség elhatározzák, hogy inkább meghalnak, -mint hogy hitelezőik károsodásával mentsék meg vagyonuk egy részét, -szegényen pedig nem élhetnek. Ezt az időpontot igen alkalmasnak találja -tervei megvalósítására Nourvady, Lionette negyvenmilliomos imádója. Egy -sajátságosan durva, hosszú mondókában, mely azt juttatja a néző eszébe, -hogy mesés gazdagságu papájától jobb nevelést is kaphatott volna, -tudtára adja Lionettenek, hogy egy palotát rendeztetett be számára s ez -előtte és csakis előtte minden pillanatban tárva van. Átadja a palota -kulcsát, rendelkezzék vele – bármikor. Minden becsületes és józan -gondolkozású asszony félbeszakította volna a nábobot harmadik szava után -s ha ez esetleg folytatja, inasaival dobatja ki. Lionette, bár a harag -tüze s a megszégyenülés égetik, nem tehet így, mert akkor – nincs dráma. -Végighallgatja tehát a lealázó ajánlatot s megelégszik azzal, hogy a -kulcsot a nábob előtt kihajítja az ablakon. Nourvady cinikusan jegyzi -meg, hogy az ablak a kertre s nem az utcára nyílik: amikor szüksége lesz -rá, előkeresheti a kulcsot. Lionette azt a rövid megjegyzést teszi: -„Szemtelen“ s otthagyja a milliomost. De ez nem engedi magát ilyen -könnyen elriasztani s kifizeti a bagdadi hercegnő minden adósságát. Ezt -először a férj tudja meg. Jean de Hun gróf nem hallgatva a józan ész -szavára, rögtön elhiszi, hogy neje, aki pár perccel előbb még készebb -lett volna meghalni, mint hogy hitelezői megrövidüljenek, eladta magát a -milliomosnak. Oly durván támadja meg, hogy Lionette – a király leánya – -méltóságán alul valónak találja védekezni. Egy pár szó mindent -megmagyarázna, de Lionette nem mondja ki e pár szót, mert különben – -nincs dráma. Némán tűri férje szemrehányásait s találóan azt mondja -róla: „Ostoba.“ - -A második felvonásban azonban oly lépést tesz, mely kevésbé -magyarázható, mint férje oktalan féltékenykedése. Elmegy Nourvadyhoz, -természetesen csak azért, hogy megleckéztesse merészségéért, amellyel -adósságát kifizette. Higyjük el, hogy ez megeshetik; tegyük fel, hogy -férje durva fellépése zavarba ejtette s maga sem tudja, mit cselekszik. -De mi történik? Mikor éppen visszautasítja Nourvady tolakodását s -királyi büszkeséggel megérteti a nábobbal, hogy sohasem lesz az övé: jön -a férje s rendőrökkel töreti be az ajtót, hogy gyanújáról -megbizonyosodjék. Mindenáron rajta akarja érni nejét a házasságtörésen, -mintha sejtelme se volna arról, hogy ezzel nemcsak nejét, de önmagát is -megalázza. De mondjuk, hogy a féltékenység, ez a leghatalmasabb s -legőrültebb szenvedély nem ismer logikát s fogadjuk el még e föltevést -is. Mit tesz Lionette? Mikor hallja, hogyan vezényli férje a rendőröket -az ajtó betörésére, feltámad női önérzete s ez a legesztelenebb tanácsot -sugallja neki. Ahelyett, hogy elrejtőznék, vagy a mellékkijáráson, -melyről később említés történik, menekülne, marad s levetve felső -öltönyét, úgy viselkedik az elősiető rendőrbiztos előtt, mintha -csakugyan bűnös volna abban a vétekben, mellyel oktalan férje vádolja. A -büszkesége arra sarkantyúzza, hogy a jóhírnevét áldozza fel! – Ez -valóban csak a bagdadi hercegnőkkel történhetik meg. S dacból olyan -buzgón vádolja magamagát, hogy a rendőrbiztos, a színmű egyetlen józan -embere, gyanakodva fogadja vallomását. Nourvady becsületére állítja, -hogy Lionette ártatlan; de az elkeseredett grófné azonban hazugnak -mondja ezt a védelmet s a nábob szeretőjének vallja magát. Aláírja az -okmányt, mely őt a ház úrnőjévé teszi s férje elé dobálja azokat az -aranyakat, melyekkel Nourvady előbb megkinálta. A rendőrbiztos megiratja -a tényállást, távozásra szólítja a nábobot, félrevonulásra kéri -Lionettet s azután tudtára adja de Hun grófnak, hogy jó lesz valamely -félreeső utcán keresztül távoznia, mert Franciaországban nem népszerűek -az olyan férjek, akik rendőrbiztossal járnak a feleségük után. - -Lionette pedig elhatározza, hogy tovább halad azon a lejtőn, melyre -férje megokolatlan féltékenysége s a saját esztelensége sodorta. -Elfogadja Nourvady ajánlatát; kész elhagyni férjét, aki őt oly mélyen -megsértette, gyermekét, aki őt alig szereti, hisz játszani ment, mikor -anyja meg akarta csókolni – kész odadobni magát egy utált embernek és -mindezt – csupa sértett önérzetből. Egy asszony, aki elbukik, mert -becsületében kételkedni mertek – ez legalább eredeti dolog. Már a -harmadik felvonásban vagyunk s még egyre csak a föltevések szaporodnak; -e föltevések pedig oly természetűek, hogy már a legnaivabb lelkű néző is -kételkedik bennök. De most jő a kulmináció, a jelenet, melyért Dumas -fils darabját írta s mely hivatva van tézisét bebizonyítani. Ezt a döntő -momentumot az a véletlen idézi elő, hogy Richard közjegyző, aki -jóakarója Lionettenek, éppen jelen van, mikor a becsületében sértett nő -férje házát Nourvadyval elhagyni készül. Hogy meglágyítsa, beküldi hozzá -hat éves kis gyermekét. A kis fiú anyjához fut, kéri, vigye magával s -mikor anyja szelíden megtagadja kérését, belécsimpaszkodik. Nourvady -megunja a dolgot s veleszületett durvaságával eltolja a gyermeket, úgy -hogy az a földre esik. És ez az aljasság felkölti Lionetteben az anyát. -Nemcsak az anyát, hanem az asszonyt is s a hővérű bagdadi hercegnő az -anyaoroszlán dühével ragadja torkon a férfit, aki gyermekét megütötte. -Most, ebben a hamis helyzetben, halljuk tőle az első igaz hangot, -melynek kitörése végre is nem bizonyít semmit, de legalább igaz. De -ehhez egy kissé későn jutottunk hozzá, mert a darabnak már a végére -jutottunk. Lionette meg van mentve. A jóakaratú Richard kibékíti -férjével; hogy elmezavarukból kigyógyíthatja-e őket, nem valószínű. A -színmű holnap újra kezdődhetik egy másik Nourvadyval; igaz, hogy a -negyvenmilliomos emberek Bagdadban sem járnak seregestől. - -És Dumas fils nem bizonyított semmit, csak hipotézisekkel s gyönge -érvekkel kínálta meg a nézőt. Ugyan van-e, aki elmondhatná, hogy valami -tanulságot szerzett ebből a meséből? A dráma pedig nincs sehol. Nem -látjuk szenvedélyek összeütközését, csak lázbetegek ide-oda járkálását. -A szereplők mindannyian úgy viselkednek, mintha őrültek volnának, -anélkül, hogy igazi okuk volna a – felindulásra. Figyelemmel kisérjük -szavaikat, vagy mert fogékonyak vagyunk a meglepetések iránt, melyekben -ez a színmű gazdag, vagy mert a maga teljességében akarjuk élvezni a -művészi előadást, de érdeklődni nem érdeklődünk soha egészen az utolsó -jelenetig. Ki érezne részvétet ezek iránt az exotikus lények iránt, akik -tőlünk annyira idegenek, hogy valóságukat sem hihetjük el?! - -A felvetett téma megoldatlan marad. - - - - -XVI. DUMAS FILS. A nők barátja. - -(Színmű 5 felvonásban, fordította Kürthy Emil. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1895 november 29.-én.) - -Simerose Jane olyan nevelést kapott, hogy mikor kezét Simerose úrnak -nyújtotta, a házasságról nem tudott többet, mint egy gyermek, s tegyük -hozzá, mint egy nagyon jó gyermek. Szerette Simerose urat, de a -házasságot nem képzelte egyébnek két lélek egyesülésénél, s ahogy -Simerose úr az esküvő után belépett szobájába a férj jogaival, Janenak a -szűziessége megrémült, szemérme fellázadt. „Halasztást kért a -valóságtól“ – mondja Dumas a klasszikusok nyelvén. Amiről szó van, olyan -delikát dolog, hogy nem tudhatjuk tisztára, mi volt a Simerose úr első -gondolata ebben a kényes, de nem vigasztalan helyzetben; annyi bizonyos, -hogy az utolsó gondolata rossz volt, mert ahelyett, hogy úgy tett volna, -mint helyében minden boldog és finomlelkületű férj, egy hónappal az -esküvője után megcsalta kisasszony-feleségét. Jane megtudta a dolgot, s -ott hagyta a faképnél Simerose urat. Látnivaló, hogy ez az eset -kivételes. - -De ne aggatódzunk a kiinduló pontnál. Az alapföltétel rendkívüli, de nem -érthetetlen. S amikor Jane felpanaszolja az életnek, hogy: „senkinek -sincs joga nem hasonlítani a többiekhez“, ezzel a gyönyörű mondással -Dumas elejét vette minden hétköznapi kifogásnak. Az, amit látni fogunk, -csak az előkelő lelkek világában történhetik meg, de legyünk hálásak -érte, hogy a szerző éppen ebbe a világba vezet. - -Mi fog történni? Az, hogy Jane szívében fel fog támadni a hajlandóság az -első hevesvérű s barnaarcbőrű férfi iránt, aki emberölésre s -öngyilkosságra kész szenvedelemmel közeledik hozzá; aki a szerelmi -dolgokban kedveli a regényességet, a sétákat az ablak alatt, a rejtekben -való várakozást, s a féltékenykedési jeleneteket; aki végre nem jobb a -többinél, csak ostobább. A gondviselés, akit darabunkban Ryons úrnak -hívnak, leleplezi a regényes Montégre urat, s mikor ez gyanusításokkal -támadja meg szerelmesét, Jane kiábrándul. A gyanusításokra csak ez az -egy szava van: „Ostoba!“ – s kiadja az utat Montégrenek, készen rá, hogy -_par dépit_ a karjaiba omoljon a legközelebb levő férfinak, aki jelenleg -nem lehet más, mint a gondviselést játszó Ryons úr. Mindebben nincsen -semmi logika – mondja Dumas, illetőleg szóvivője Ryons úr – s -mindamellett ez a legtermészetesebb dolog a világon. Amiben mélységesen -igaza van, nem lehet benne kétség. - -Csakhogy Ryons úr – s ez már nem olyan természetes, ámbár annál szebb – -nem az az ember, aki megrabolja a szerelem csatáiban elhullottakat, s -visszavezeti Janet a férj karjaiba. Megmagyarázza, amit hamarább -kitalált, mint Jane maga, hogy a szegény kisasszony-feleség -tulajdonképpen csak a férjét szereti, s áldását adja rájok. - -Ime drámánk. A téma – méltóztattak észrevenni – sokban emlékeztet a -_Váljunk el_ szüzséjére. Itt is, ott is, egy megtévelyedésnek induló női -lélekről van szó, egy női lélekről, amelyet vissza kell vezetni az igaz -ösvényre. S a _Váljunk el_nek sok az előnye a Dumas darabjával szemben. -Itt kivételes a kázus; a _Váljunk el_ kiinduló pontja pedig az, ami a -legtöbb regényé, a legtöbb drámáé, s a legtöbb szerencsétlen házasságé -az életben is. Sardounak ebben a főmunkája univerzális összeütközést old -meg új és frappáns módon, a legtermészetesebb eszközökkel. Azután meg a -_Váljunk el_ben a legilletékesebb személy, a férj az, aki a -megtévelyedőt a jó útra vezeti; itt pedig a férj ajándékba kapja a -feleségét s ha nem is lehet gyanakodnia, Ryons úr bizonyára mindig -feszélyezni fogja egy kissé, mert az voltaképpen kegyelmet gyakorolt -vele szemben, s mert az a férj, akinek a felesége szemében valamelyik -barát, hacsak egy pillanatra is, felsőbb lénynek tűnt fel mindenkinél, -magánál a férjnél is, minduntalan elmondhatja magában: „Timeo Danaos et -dona ferentes.“ Végre, nagy előnye a _Váljunk el_nek, hogy itt az -asszony megtérését _látjuk_, a dolog a szemünk előtt fejlődik a -színpadon, s a megoldás egészen természetes, mert Sardou nemcsak -Cypriennet győzi meg, bennünket is meggyőz, hogy más megoldás nem is -képzelhető. Ellenben a _Nők barátjá_ban a megoldás csak félig -természetes; mert csak azt láttuk, miért nem bukik el Jane, de arról, -hogy a férjéhez kell visszatérnie, bennünket nem győz meg se Ryons úr, -akinek ez eszébe se jut, se Jane, mert hisz ez a szerelem ránk nézve -meglepetés. - -Mégis _A nők barátjá_nak, a _Divorçons_nal szemben való felsőbbsége -kétségtelen. Ezek az emberek sokkal különb fából vannak faragva, mint a -_Váljunk el_ alakjai; Montégre nem olyan fajankó, mint Adhémár, ha -ostoba is, csakugyan azok közül az alakok közül való, akik iránt a -Janeok érdeklődnek. És Jane, Jane oly igaz, finom és előkelő lélek, hogy -Cyprienne valóban nagyon szegényesnek tűnik fel mellette. És más a dolog -tárgyalása is; ha kivételes is az eset, itt mindent komolyan kell -vennünk, mert az iró alakjainak a lelkéből nemcsak a felületet mutatja; -a darab tónusa is sokkal magasabb rendű, mint a Divorçonsé; és azután a -Dumas elméssége! - -Az ő szelleme nem szikrázik, hanem sugárkévékben özönlik; képei, -hasonlatai, mint a villamos fény, egész horizonokat világítanak be; a -mot-i nem mulattatnak, hanem gyújtanak. Ez a csodálatos, páratlan -elmésség valóságos orgiákat ül _A nők barátjá_ban. Az elmésségnek a -pazarsága itt szinte nehézkessé teszi a darabot, Ryons úr majdnem -túlságosan elmés; azonkívül, hogy oly nagylelkű, mint csak egy cinikus s -a sorstól elkényeztetett ember lehet, azonkívül, hogy önzetlenségével s -agilitásával kissé minden lében kanálnak tűnik fel, észrevehetőleg -nagyon szereti, ha magát hallhatja. De nincs jogunk rossz néven venni a -beszélő kedvét; ez a beszéd nem ezüst, ez a beszéd arany. - - - - -XVII. DUMAS FILS. A tékozló apa. - -(Színmű 5 felvonásban, fordította Fái J. Béla. Először adták a Nemzeti -Színházban 1900 október 5.-én.) - -Azok között a sokat emlegetett, ideában és ötletben gazdag „előljáró -beszéd“-ek között, amelyeket Dumas fils a színdarabjai elé írt, mikor -ezeket könyvben is kiadta, van egy, mely tartalomra nagyon elüt a -többitől: _A tékozló apá_ról szóló. A többiekben darabjainak a tárgyát -fejtegeti, a drámájában kifejezett alapgondolatot igyekszik -megvilágítani minél több oldalról, a témáját feszegeti tovább, -moralizál, változik és összegezi a vita eredményét. Mikor _A tékozló -apá_ra kerül a sor, letesz arról, hogy a munkáját kommentálja, hangot -változtat és így ír: „Ma pedig szíves engedelmökkel, beszéljünk a -drámaírás mesterségéről“. - -Miért tesz kivételt ezzel a szüzséjével, miért nem elemzi _A tékozló -apa_ tárgyát? Kitalálhatjuk: mert ebben a színművében van egy cseppnyi -líra is s nem beszélhetne a szüzséről intimitások nélkül. Volt egy -időszak, mikor az öregebbik és az ifjabbik Dumas olyanformán éltek -együtt mint _A tékozló apa_ első felvonásában De la Rivonnière gróf és -André, a fia; Dumas père, aki gazdag temperamentumával, könnyű vérével, -nagylelkűségével és nemes szívével, különösen pedig a félistenekre -emlékeztető egészségével nagyon hasonlított Fernand de la Rivonnière -grófhoz, Monte Christo módjára szórta a pénzt és húsz frankokat -kölcsönözgetett a fiától; s meglehet, ebben az időszakban történt valami -a két Dumas életében, amit a fiú sohase akart nyiltan feszegetni, s ami -a két zseniális író közül a komolyabbiknak azt a témát juttatta eszébe, -hogy: micsoda lelkiállapotok következhetnek abból, ha egy fiatalos apa -és egy komoly fiú azonegy leányt szeretnek meg, ha nem is tragikusan? - -Bizonyára volt ennyi líra a _Kaméliás hölgy_ben is, amelyet Dumas fils, -egy nagy szerelmi regény után huszonkét esztendős korában írt. De mikor -az előljáró beszédek írására került a sor, az az érzés, melynek a -_Kaméliás hölgy_et s ezzel a drámaírás művészetének egy újabb étape-ját -köszönhetjük: már csak emlék, mult, történelem volt. A _Kaméliás hölgy_ -gondolatáról az öregedő Dumas fils nyugodtan beszélhetett, de az a -bálványozás, amellyel apja emléke íránt mindhalálig viseltetett, nem -engedte, hogy _A tékozló apa_ tárgyáról többet mondjon, mint amennyit a -színdarab elárul. - -Hogy azonban _A tékozló apa_ mégse maradjon előszó nélkül, ez alkalommal -a drámaírás mesterségéről beszélt. Véletlenül választotta ezt a témát s -nem egy másikat? Meglehet. De annyi bizonyos, soha sem olyan -alkalomszerű erről a témáról beszélni, mint amikor _A tékozló apá_ról -van szó. - -Mi ennek a színműnek a tárgya, a veleje, a lényege, mi az, amit, in -ultima analysi, le lehet szűrni belőle? Egy félreértés, mely -szenvedésekkel jár, egy félreértés, két nemes s egymást nem szerető -lélek közt, az apa és a fiú közt, akik ugyanegy leányt szeretnek – -ugyanegy pillanatban, Mert – jegyezzük meg mindjárt, hisz ez szembeszökő -– nem valami végzetes, hatalmas érzésekről van szó, amelyek felbontják a -vér kötelékeit is s ezáltal tragikus összeütközéseket idézhetnek elő. -André szinte öntudatlanul szereti Helént; semmi se távolítja el tőle s -egy lépést se tesz feléje; gyermekkorának érzéseit csak a leány látása s -a leány vonzalma lobbantja fel újra; ha nem vehetné el Helént, kiheverné -ezt a kis balszerencsét, hisz annyira tud uralkodni az érzésén, hogy ő -maga kéri meg apjának a leányt. A gróf is le tud mondani azonnal; ő -találja ki először, hogy Helén a fiának s nem neki való, akármilyen -fiatalnak maradt is szívben és egészségben. Szerelmök okos és nem -drámai. - -Félreértések és mégis szenvedés? Gyöngéd, lemondó érzések és mégis -drámai összeütközés! Vajjon kinek jutna eszébe azok közül is, akik -minden évben megirnak egy-két színdarabot s ahol csak lehet, vadásznak a -témára, hogy ebből a vékonyka tárgyból színművet lehet csinálni, még -pedig nagyon szép színművet?! Nem alkalomszerű-e, hogy szíves -engedelmükkel elgondolkozzunk egy kicsit a drámaírás mesterségéről?! - -Szemeljünk ki tehát egy pár megjegyzést ebből az előljáró beszédből: „A -gondolat különböző formái közül a színdarab van legközelebb a plasztikus -művészetekhez, annak a révén, hogy bizonyos materiális eljárás ismerete -nélkül, se ezeket a művészeteket, se a színműírás mesterségét nem -gyakorolhatjuk. A különbség itt csak az, hogy a többi művésznek meg kell -tanulnia ezt az eljárást, a színműirónak már ezzel a tudással kell a -világra jönnie. Festővé, szobrásszá, zenésszé lehet az ember pusztán -tanulással is; drámaíróvá nem lehet. Az ember vagy mindjárt drámaíró, -vagy sohase lesz drámairóvá, amint hogy az ember szőkének vagy barnának -születik s nem tehet róla. A természet szeszélye formálja a szemet úgy, -hogy az ember bizonyos módon lásson; a látásnak ez a módja megcsalhatja -az embert és mégis, csakis, ha ezen a módon látunk, akkor láttathatjuk -másokkal, amit magunk láttunk. A hivatott drámaírónak már az első -kisérletén is meglátszik ez az igen ritka képesség, ha valami kollégiumi -bolondságot, vagy ha valami szalon-tréfát ír is. Az optikának és a -távlatnak a tudománya teszi ennek a képességnek a lényegét; annak a -tudománya, hogy le tudjunk rajzolni egy személyt, egy jellemet, egy -szenvedélyt, egy indulatot – egyetlen tollvonással… A -mennyezet-festéshez lehetne a drámairást hasonlítani: jaj a festőnek, -aki elfelejti, hogy kompozícióját messziről fogják nézni, alulról -fölfelé, s hogy képe a világítást alulról kapja… Valaki, aki teljesen -értéktelen, mint gondolkodó, mint moralista, mint bölcsész, mint író, -elsőrendű drámaíró lehet; másfelől, ha a gondolkodó, a moralista, a -bölcsész, az író darabot akar írni, s azt akarja, hogy meghallgassák: -okvetetlenül meg kell lennie benne az előbb említett értéktelen ember -veleszületett, külön képességének, röviden, hogy: valaki mester legyen -ebben a művészetben, ügyesnek kell lennie a mesterségben…“ stb. - -Scribe, akit ugyanebben az előszóban a chinai árnyképek Shaksperejének -nevez, talán – nem bizonyos – Dumas filsnél is ügyesebb volt a -mesterségben; mint „mestert ebben a művészetben“ Dumas filst eddig még -nem hagyta maga mögött senki. S hogy drámaírói érzéke mily tökéletes -volt, annak kitünő példája _A tékozló apa_, az a színdarabja, melynek -pompás épületét, mint színpadi varázslóhoz illik, egy semmiségnek látszó -gondolatból alkotta. - -A meseszövés újságában, a cselekvény bőségében, a kompozíció -szabatosságában, a színmű arányos tagoltságában rejlenék ez a varázslat? -Nem. Az alapvetés nem mintaszerű. A két első felvonás csupa expozíció, s -e felvonások nem is rövidek. Az ember azt hinné: nagyon nehézkes -talapzat ez annak, amit rá akarnak építeni. A mese nem banális, de a -régi motívumokból szőtt; történetünk a szerelem, a párbaj és a pénz -untig ismert világában zajlik le. A cselekvés nem sok; csakhogy éppen -elég. S hogy a darab mennyire nem _secundum regulas artis_ készült, -mutatja az, hogy a legvitathatóbb benne: a cselekvés első bonyolódása. A -gróf nagyon könnyű szerrel mond le házasságáról; André nagyon hirtelen -ugrik bele. Itt érezhető leginkább, hogy a konvenció a _vieux jeu_nak -egyik nélkülözhetetlen alkateleme. - -De lássuk tovább, hogy mi fejlődik ebből a bogból; talán megleshetünk -valamit a szerző titkából. Ami következik, az már logikusan folyik az -előzményekből. Abból, hogy ez a három ember szereti egymást, nagyon -ferde helyzet származik. Andrét bosszantja apjának feleségével való nagy -bizalmaskodása; tudja, hogy az asszonyka imádja őt s hogy apja csak egy -kedves nagy gyerek, de sejteni kezdi azt is, hogy kettőjük nagy -mulatozását az örök rosszaság nem ilyen ártatlanul kommentálja. Az is -bántja, hogy apja, akinek sejtelme sincs róla, hogy már a fia tőkéjét -költi, folytatja könnyelmű pazarlását. Elég egy semmiség, valami, ami -szinte ürügy, hogy rossz kedve kifakadjon s megjelennek az első -fellegek. A többi magától következik. A gróf, akit a világ persze -figyelmessé tesz, kezd gyanupörrel élni, hogy a fiú nem a régi többé. És -íme: André csakugyan örül, mikor azt hallja, hogy apja egy időre el akar -utazni. Tehát infámiával gyanusítja őt: az édesapját! Mélyen megsértődik -szeretetében, de lenyeli keserű csalódását s hogy önkéntes -elhagyatottságában vígasztalódást találjon, összeadja magát egy -courtisanenal, aki segítségére van abban, hogy mihamarább nyakára hágjon -egy vagyonnak, amely voltaképpen a fiáé, de ennek a gyöngédségéből -kettőjüké. André természetesen nem nyugszik bele, hogy mindannyian -koldusbotra jussanak, s most már a courtisane körül folyik a harc, -melyben egyik fél se akarja a másikat bántani s melyben mégis mind a -kettő szenved. Világos, úgy-e, hogy rá kell jönniök, minő félreértés van -közöttük? Rá kell jönniök, hogy most is csupa nagylelkűséggel harcolnak -egymás ellen; hogy a fiú a magáéval áll helyt a tékozló apáért, akit -imád; s hogy az apa meg akar verekedni a fia helyett, az életével -kívánva fedezni azt, akivel már csak „ön“ beszélget. Mily gyönyörű -vonás, hogy: nem várják meg, míg erre rájönnek, nem háborúznak addig, -míg a félreértés kiderül, hanem harc és háború közepett, az első -találkozás alkalmával, megölelik egymást és kibékülnek, csak mert nem -tudnak egymásra haragudni! - -Ekkorára mi is rájövünk a szerző titkára. Varázslata a jelenítés, az -érzékeltetés rendkívüli erejében rejlik. Az alatt a két első felvonás -alatt, mely egy-egy pillanatig tán hosszadalmasnak tűnt föl, olyan -biztossággal rajzolta meg alakjait, úgy megfogta számokra szimpatiánkat, -a puszta könnyedségeknek látszó _tollvonásokkal_ annyira megvilágította -a helyzetet, hogy mindazt, ami történik, várjuk, óhajtjuk. Az ilyen -hajtások kielégülése teszi a színdarab élvezetének a lényegét. De -azonkívül is gondoskodik rólunk. Mily szép logikus sora az érdekes, -eleven jeleneteknek! S mily gyönyörű dialógok! Talán irrealitás, sőt -tisztára lehetetlenség: ennyi elmés ember egy csomóban, amint, meglehet, -fikció az a sok megragadó vonás és kedvesség a főalakokban, a példaszerű -nemesség, finomság, nagylelkűség stb., de lehet-e nagyobb színházi öröm, -mint ilyen nívójú beszélgetést hallgatni s gyönyörködni a gyújtó -mondások e pompás tűzijátékában? - -Az észak felől érkező komoly férfiak, akik Dumas fils halála óta -birtokukba vették a színpadot s a drámairodalomban magukhoz ragadták a -vezetést, nagyobb fákba vágják a fejszéjüket, mint Dumas fils, nagyobb -hegyeket mozgatnak, nagyobb problémákat firtatnak, igaz. De mialatt -fárasztó részletességgel adják elő pontról-pontra vitatható új -eszméiket, gyönyörködtetnek-e ennyire, akár a tartalom világosságával, -akár a forma pompájával? Hogy alakjaik „reálisabbak“? Hogy nem aggatnak -magukra színes színpadi köntöst s hogy ellenkezőleg a _vieux jeu_ összes -figuráin van némi theatrális kendőzés: meglehet. De vajjon ama szigorúan -„reális“ alakok, komplex lelkükkel, melynek mélyén – minden erőlködés -ellenére is – a legtöbbször csak homályosságot látni, meg tudnak-e -ragadni bennünket azzal az erővel, amellyel ezek a derűsebb, régi módi -jellemek? És mikor egyéniségük jogaiért mély fejtegetésekbe bocsátkoznak -vagy rideg önzéssel marakodnak, van-e annyi _élet a színpadon_, amennyi -a _vieux jeu_ e megkapó figuráiról sugárzik felénk? - - - - -XVIII. SARDOU. Az agglegények. - -(Vígjáték 5 felvonásban. Új betanulással adták a Nemzeti Színházban 1891 -szeptember 18.-án.) - -Nálunk az olyan fajta darabokat, aminő _Az agglegények_, „színmű“-nek -szokás nevezni. De amellett, hogy a „színmű“ megjelölés kissé -határozatlan – mert hiszen az, amit a színpadon előadnak, majdnem -kivétel nélkül színmű szokott lenni, – ez a szó éppen oly hűtlenül -fejezi ki a darab tónusát, mint a „vígjáték“ elnevezés. Egyetlen szóval -bajos is volna meghatározni _Az agglegények_ műfaját. Bizonyára inkább -vígjáték, mint bármi más, de olyan vígjáték, melybe egy másik darab, még -pedig: egy valóságos dráma van ékelve. - -Maga a vígjáték Sardounak a remekeiből való, tele kitünően rajzolt -kómikus figurákkal, ötlettel és mulatságos szituációkkal. Ezek az -alakok, helyzetek és ötletek, azóta, mióta _Az agglegények_et először -adták, számtalanszor cseréltek ruhát; mindannyit láttuk már -másolatokban, hol itt, hol ott, mert hisz a jó francia darabokra nézve a -lélekvándorlásról szóló legenda kétségtelen valóság. Mindamellett – s -_Az agglegények_ értékét ez bizonyítja a legjobban – úgy az alakok, mint -a szituációk és az ötletek teljesen megőrizték frisseségöket; harminc -esztendő óta nem kopott rajtuk semmi. Már arról a drámáról, melyet -Sardou – nagy művészettel ugyan, de csak – beleillesztett e vígjátékba, -nem mondhatjuk ugyanezt. _Az agglegények_ drámai része meglehetősen -_démodé_nak tűnik fel előttünk, mert azok a konvenciók, melyekre -támaszkodik, nem használatosak többé. - -Lássuk először is ezt a drámát. - -Mortemer úr kedves, finom, gavallérember, aki sokat élt és sokat -szeretett, s aki ötven esztendejének ellenére, rá se gondol, hogy végre -nyugalomra térjen. Nem érez bűnbánatot, nincsenek skrupulusai, s akkor -se hisz a jóban, hogy ha látja. Ovatos és merész, kitanult és -megriaszthatatlan, szóval: félelmetes tudós a szerelmi tudományokban. Ez -a vén farkas, aki szüntelen a szép asszonyok kertje körül kullog, egy -ambicióval teljes napon ráveti a szemét Chavenay Antoinette -kisasszonyra, aki maga a megtestesült Ágnes. Antoinette a három -csillagos ártatlanságok közül való: még csak sejtelmei sincsenek. -Mortemernek tehát nem sok fáradságba kerül magához csalnia. Antoinette -megjelenik; csakhogy – jön, nem lát semmit és győz. Ugyszólván álmában -menekül meg, mint azok, akiket a rabló csak azért kímél meg, mert -szenderükben meg se moccannak a gyilkoló tőr mellett. Ez az égi naivság -lefegyverzi, meghatja, elérzékenyíti Mortemert. Szeme megnyílik e -mennyei fényesség láttára: Saulusból Paulus lesz. És Antoinette úgy -hagyja el a farkasbarlangot, hogy a legcsekélyebb sejtelme sincs róla, -minő veszedelemben forgott. - -Ez a találkozó idézi elő a bonyodalmat. Antoinettet meglátták, amint -Mortemertől távozott, s aki meglátta az maga a vőlegénye, Nantya úr. -Nantya föllázadva rohan be Mortemerhez s elégtételt követel tőle. -Mortemer megnevezi a segédeit, anélkül, hogy tudná, hogy ez a bizonyos -Nantya úr az ő tulajdon fia. - -Mortemer ugyanis hajdanában szerencsétlenné tett egy szép fiatal -asszonyt, aki őt imádta. A férj nyomára jött a viszonyuknak, -eltaszította magától a feleségét; kedvesének e válságos helyzetében -Mortemernek nem volt más dolga, mint hogy külföldre utazzék – egy másik -hölggyel. Nem is sejtette, hogy a szerencsétlen asszonyt áldott -állapotban hagyja hátra. Az elhagyott szerető, kitől a férje elvált, -visszavonult egyik falusi jószágára, s fia, mikor felnőtt és megtudta, -hogy a név, melyet visel, őt nem illeti meg, ettől a jószágtól -kölcsönzött magának nevet. Így történt, hogy apa és fiú három felvonáson -át folyvást farkasszemet néztek egymással, anélkül, hogy gyanították -volna, minő viszony fűzi őket egymáshoz. - -Mortemer, akit Nantya egy levelének a pecsétje tesz figyelmessé, a -párbaj-segédek magyarázataiból tudja meg, hogy Nantya az ő fia. S abban -a pillanatban, mikor már indulnia kellene a párbajra, kijelenti, hogy -nem verekszik. Az okot azonban nem meri megvallani. Fia mindig -gyűlölettel viseltetett iránta; most is egyik sértés után a másikat -vágja a szemébe; hogyan vallhatná meg neki azt a megbocsáthatatlan -vétket, melyet egykor az anyja ellen követett el?… Nantya, aki a -Mortemer vonakodását gyávaságra magyarázza, már kezet emel rá: Mortemer -meg van törve, de hallgat. - -A megoldás előre látható. Antoinettenek csak egy pár szavába kerül, s -Nantya meggyőződik róla, hogy Mortemer igazat mondott, mikor a kis leány -tökéletes ártatlanságát erősítgette. Meggyőződése oly mély, hogy -Antoinettet mindjárt meg is kéri. Ez után természetesen semmi oka -Mortemerre haragudnia. A szerencsétlen apa, aki, bár nem meri kérni, de -mégis reméli a bocsánatot, úgy találja, hogy Antoinette megegyengette -vallomásának az útját. Gyónni kezd tehát Nantyának – aki eleinte azt -hiszi, hogy a gyermek, akiről szó van: Antoinette – s látva, hogy Nantya -maga is mélyen meg van indulva, elmondja a teljes igazságot. Nantya -persze megbocsát anyjáért is, mert nem felejtette el, hogy haldokló -anyjának „bocsánat“ volt utolsó szava. - -Ennek a drámának a gyöngéi szemet szúrók. A Mortemer hirtelen magába -térése nem éppen természetes; a vén róka, aki egyszerre szelíd -báránykává változik át, legalább is nagyon meglepő. Az se könnyen -magyarázható meg, hogy ezt a teljességgel nem érzelgős embert, aki eddig -egy cseppet se törődött szeszélyének áldozataival, fiának a látása -tüstént elolvasztja. Az pedig, hogy olyan állhatatosan vonakodik magát -revelálni a fia előtt, bár Sardou igen raffináltan magyarázza a dolgot, -kissé mesterkéltnek tűnik fel, úgy hogy ezekben a jelenetekben szinte -látni véljük a színpadi technikus kezét. Az utólsó szcénák kissé ríkató -célzatúak; általában ebben az egész drámai részben sok a csinált, a -keresett, a kiszámított. - -Hogy azonban ez a drámai rész is nagy virtuozitással van megkomponálva, -nem lehet tagadni. Ami pedig magát a vígjátékot illeti, ez igazán -elsőrangú kompozició. Mortemer agglegény-társai: a dekrepit, vén és -hülye Veaucourtois, aki már alig tud vánszorogni, s még mindig -vágyakozik a hódító babéraira, meg az önző, kényelemkereső s örökké -zaklatott Clavières pompás kómikus figurák. Mulatságos alakok az -ellenlábasok: a három különböző férj is. A szituációk mindig élénkek, -helyenkint nagyerejűen kómikusak. Hogy a dialogusokban igazi elmésség -szikrázik, azt talán fölösleges is külön felemlíteni. - - - - -XIX. SARDOU. Thermidor. - -(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1892 március 23.-án.) - -A közönség olyan, mint az asszony: „add neki a szívedet, ki fog nevetni; -ne adj neki, csak egy kihívó mosolyt, bomlani fog utánad“. Tizenkét -tökéletes bukás után a fiatal és kiéhezett Sardou megértette ezt az -útszéli bölcsességet; megértette és nem írt többé poétikus, lehetetlen -színdarabokat, hanem megírta az _Utolsó level_et. Később egyszer még -visszatért a régi szerelméhez, s ennek az eltévelyedésnek köszönhető a -_Gyűlölség_, mely talán a _Hazá_n kívül a legértékesebb dolga Sardounak. -A _Gyűlölség_ is megbukott, s Sardou okult a példából: elzárta a szívét -hét lakattal. Olyan jól elzárta, hogy mikor vénségére, egyszer, -kivételképpen szüksége lett volna rá, nem találta többé sehol. - -Akkor lett volna szüksége rá, mikor a _Thermidor_t írta meg. Ez a -dialogizált tiltakozás a tömeg, vagy ha úgy tetszik: a csőcselék -zsarnoksága ellen, Sardounak a lelke legmélyéről fakadt. Nincs drámaíró, -akiben az arisztokrata érzület erősebb és következetesebb volna, mint -benne. Ami az első pillanatra talán különösnek tetszik egy olyan írónál, -akit az egész világ a tenyerén hord, de megérthető, ha számba vesszük, -hogy ha paktált is a tömeggel, volt idő, mikor keservesen kellett -sinylenie a „csőcselék zsarnokságát“. - -Bizonyára azok közé tartozott, akik teljesen egyet értettek Tainenel a -rémuralom megítélésében. És úgy gondolkozhatott, hogy a rémuralom már -elég messzire van tőlünk, hogy el lehessen róla mondani a magunkét úgy, -hogy a menyem is értsen belőle. Csalódott; ha a történetírónak is sok -kellemetlenséget kellett kiállania merész, minden tradiciónak -ellentmondó kritikájáért, a drámaíró, ha elég bátor volt szelet vetni, -vihart aratott. Minden drámaíróra nézve tanulságos és sokáig -emlékezetes, hogy _Thermidor_ első és egyetlen párisi előadása minő -botrányokat idézett elő. A régi küzdelem megújult s a csőcselék ismét -győzedelmeskedett. - -Nálunk nem kellett az írónak küzdenie semmiféle ellenséggel, semmiféle -előitélettel; a mi közönségünk nem készült egyébre, csak hogy -tapsolhasson. Méltán azt várhattuk tehát, hogy a diadala tökéletes lesz. -Nem volt tökéletes; csak nagy sikerről referálhatunk, nem többről. (A -„csak“ elég elviselhető.) A darab érdekelt, izgatott, vitatkozásokat -provokált, helyenkint nagyon tetszett is, de nem gyújtott, legalább nem -gyújtott eléggé. A színpadon több volt a tűz, mint a nézőtéren; s az a -jelenet, ahol a darab tetőzik – Labussière és Martial kettőse – az -általános humánus érzés és az önzően szerető ember küzdelme kevésbé -hatott, mint egyes, tisztán a kort rajzoló, mozgalommal teli jelenetek. - -Valami hiányzott ebből a remekül konstruált, ideggyilkoló, agitátori -munkából: az író szíve, mely éppen olyan hatalmas hangokat talált volna -a maga ügyét képviselő alakok megszerettetésére, mint amily hatalmas -hangokat talált az ellenfél vádolására. A vádbeszéd _Thermidor_ban -remek; az a rész azonban, amellyel meg akar indítani, amely arra való -volna, hogy a neki és nekünk egyaránt kedves alakok sorsán fellázadjunk, -már halványabb. Minden erejét a vádra, a rémuralom, a csőcselék -jellemzésére fordította s drámánk főalakjaival kevésbé törődött. Ezeket -az alakokat jóformán csak banalitásokkal ruházza, s ezek a banalitások -helyenkint bántók. Bizonyos, hogy Sardou nem így számított; de aki -túlságosan sokat dolgozik konvencióban, annak az ujjaira olyankor is -ragad valami a konvencióból, mikor vasárnapiasan ki akar öltözködni. - -Azt mondhatnók, hogy a darab főszemélye Robespierre, aki meg sem jelenik -a színpadon, mint ahogy Hugo Viktor _Marion Dalorme_jában a főszemély: -Richelieu, akinek csak vörös gyaloghintóját látjuk, amint a színen -elvonul. Az ő cselekvéseik idézik elő, hogy egyik szenzációt a másik -után álljuk ki, hogy elfojtott lélekzettel figyelünk a színpadra s -lessük a szavukra mozgó tömeg minden mozdulatát. - -Ahol a színfalak mögött ülő alakoknak ilyen nagy a hatáskörük, ott -persze a szemünk előtt lévők húzzák a rövidebbet. Igy van _Thermidor_ban -is. Robespierretől nem látjuk úgy, ahogy óhajtanók, Labussièret, aki -darabunkban Robespierrenek az ellenlábasa. - -Labussière történeti alak, akiről a forradalmi legenda azt tartja, hogy -mint a jóléti bizottság irattárosa, ezreket mentett meg a haláltól -akképpen, hogy a vizsgálati iratokat elsinkófálta. Állítólag színész -volt, akinek nevét az tartotta fenn, hogy ő mentette meg a Comédie -művészeinek életét is. _Themidor_ párisi előadása idején egy tudós -színházi könyvtárostól a _Temps_ban hosszú cikksorozat jelent meg a -hisztórikus alakról, s e cikkek szerint a legendának csak a második -része igaz, tudniillik, hogy Labussière – aki nem volt színész, csak -műkedvelő – a Comédienak több előkelő tagját mentette meg az említett -módon. Ezreket szabadítani meg, fájdalom, nem volt módjában, ami -különben semmit sem von le érdeméből. S ami a fő: Labussière a história -tanúsága szerint is ugyanaz a szimpátikus, nemeslelkű ember, akit -Sardounál látunk. Hozzátehetnők, hogy a cikkekben Labussière még -érdekesebb alak, mint Sardou darabjában. - -Itt persze a legendai alakot ismerjük meg, aki reggelenkint a Szajnába -sülyeszti az elsikkasztható iratokat. Ez a szép szokása ránk nézve -különben mellékes, mert azt, akiért mi aggódunk, lehetetlen ekképpen -megmenteni. Fabienne Lecoulteux kisasszonyt ugyanis Hérault de -Séchelles, a Terreur hiénája, különös figyelemmel kiséri. Nagy az ő -bűne: félig-meddig apáca, aki már azon a ponton volt, hogy fogadalmat -tegyen. Fabienne álöltözetben bujkál; szerelmese, Martial rejtegeti, -Labussière segítségével, aki Martialnak lekötelezettje. De fölfedezik, s -Fabienne, aki hallja, hogy az apácák, testvérei a Salve Reginát énekelve -mennek a vérpadra (a Ca irat bömbölő vadállatok közt): méltóságán -alulvalónak tartja tovább titkolni, hogy kicsoda. Elfogják. Martial és -Labussière mindenáron meg akarja menteni, de Labussièret nem viszi rá a -lelke, hogy Fabienne helyett más – hasonló nevű – vádlottat küldjön a -vérpadra, s így csak egy mentség marad, ráfogni Fabiennere, hogy jó -reménységben van. Így a kivégzést el lehet halasztani, s ezzel minden -meg van nyerve, mert Robespierre és vérebei holnap már bukott, talán -halott emberek. Csakhogy Fabienne nem vállalja a hazugságot, mely őt -szűzi méltóságában megalázza, s megy a vérpadra. - -Ezt a drámát kissé keveselte a Nemzeti Színház közönsége. És ha sohase -vitatkozunk a közönséggel, éppen ez alkalommal térni el a szokásunktól, -nagyon rossz ötlet volna. - - - - -XX. MEILHAC. Pépa. - -(Vígjáték 3 felvonásban, írták Meilhac és Ganderax. Első előadása a -Nemzeti Színházban 1889 május 17.-én.) - -Miként hódítja vissza Chambreuil úr szerető és szeretett feleségét, aki -tőle mindörökre elszakadni akar: íme, e körül forog az érdeklődés -Meilhac és Ganderax _Pépa_ című vígjátékában. Ez a női név itt nem -akarja azt jelenteni, hogy ennek a darabnak a főalakja Pépa Vasquez -kisasszony; csak annyit jelent, hogy e komédiában gyakran van szó a -nevezett Pépáról, mint gyakran van szó három kalapról a _Három kalap_ -című bohózatban. Meilhac és Ganderax vígjátékában Pépa csak egy _dame de -coeur_, a kártya, melyet Chambreuil úr kijátszik felesége ellen, hogy -megnyerje a partiet. Nagyon csinos, színes, szépen pingált kártyafigura, -de apróság, mely nincs arra szánva, hogy elterelje az érdeklődést a -Chambreuil úr és neje partiejától. - -Ez a cím, mely semmit sem mond, s a „vígjáték“ megjelölés, mely kissé -határozatlan és sok mindenfélét sejtet, – annál inkább, mert a francia -„comédie“ szó nem csak a vígjátékot jelenti, hanem a „színmű“-vet is, -szóval minden színdarabot, ami nem tragédia – olyan várakozásokat -kelthet fel, amelyeket ez a darab nem tud kielégíteni. Az efféle -várakozások ellen a szerzők ma már nem védekezhetnek olyan előre való -figyelmeztetéssel, aminőt régebben a színlapokon meg-megkockáztattak; ma -a színlapnak sem illik beszédesnek lennie. De ha még megvolna ez a régi -szokás, _Pépa_ szerzői bizonyára elejét vehetik az efféle várakozásoknak -valami ilyenforma hirdetéssel: - -– A róka és a szerelmes asszony, vagyis a nagyon tiszteletreméltó és -derék Chambreuil úrnak meg az ő feleségének, az erényes, nagyon -tiszteletreméltó és szép Chambreuilné asszonynak beszélgetései, XIX. -századbeli fabliau, melyet nem versekben ugyan, de annál litterátusabb -stílusban költöttek és dialogusokba foglalva jó társaságbeli hölgyek és -urak mulattatására megírtak: sieur Meilhac, főexpertus a párisiasság -mesterségében és sieur Ganderax, első klerikus a Revue Des Deux Mondes -ítélőszékénél. - -Tehát ne tessék várni: legelőször is problémát. Ezek az urak nem akarnak -tanítani, csak mulattatni. Meilhac, amilyen mélyen látó szemlélő, éppen -olyan türelmes filozóf, aki nem kutatja fáradhatatlan hévvel a -társadalmi lét nagy igazságait, hanem az akadémiában is megelégszik a -_Vie parisienne_ filozófiájával, melynek főjellemvonása a közömbös és -kellemetes szkepszis. Ne tessék várni egységes cselekvényt se; ezek az -urak olyan keveset törődnek a cselekvényükkel, hogy a kátyuban hagyják a -legelső apró ötletért, mely az emberi természet valamely örök vonását -csinos és irónikus formában érzékelteti előttünk. Sőt ne tessék várni -jellemzést se _abban_ az értelemben, mely megköveteli, hogy a színdarab -főalakja valami határozott szenvedély, hiba vagy tulajdonság -megtestesülése legyen. A mi embereink nem vágják nagy fába a -fejszéjöket. Ők a részletek mesterei. Az, amit mondanak, jelentéktelen; -de annál jelentékenyebb az: _ahogyan_ mondják. - -Vázlatosan olyan munkát jellemezni, melynek értéke a részletekben -rejlik, kissé hálátlan feladat. De azért megkíséreljük rámutatni erre a -„hogyan“-ra is. - -A szerelmes asszonyt Chambreuilnének hívják, a rókát Chambreuilnek. A -spanyol közmondás azt tartja, hogy sokat tud a róka, de még többet a -szerelmes asszony. A mi darabunkban a róka tud többet. Igaz, hogy itt a -róka védi a szerelem ügyét. Mert a szerelmes asszonynak éppen az a -hibája, hogy meg akarja tagadni a szerelmét. - -Két galamb nagyon szerette egymást. Egyikük, unatkozván a fészekben… a -Chambreuilék története is úgy kezdődik, mint Lafontaine meséje. -Chambreuil úr, egy évi boldog házasság után, egyhangúnak kezdte találni -a boldogságot. Nem mintha különös hibája lett volna a léhaság és a -könnyelműség. Ez a Chambreuil úr nagyon derék, meleg szívű, -szeretetreméltó és eszes ember, aki fajtájának minden jó tulajdonságát -egyesíti magában, pedig az Olivier de Jalinek és a Presle marquisk -fajtájából való, ami nem keveset jelent. De az ember nem tökéletes. És -ennek a nyomorúságos emberi természetnek egyik sajátsága, hogy ostobán -keresi a változatosságot, hogy a „semper idem“, ha még olyan kedves is, -mindinkább veszti előtte vonzóerejét. A kielégített vágy nem úgy -születik újra, mint a phoenix, hanem úgy, mint az az indiai istenség, -mely minden egyes földi lét után alacsonyabb rendű állat képében jelenik -meg ezen a rögös világon. Csak a bölcsek, tehát a fáradtak tudnak az -egyformaságban üdvöt lelni, azok, akik rendszert csinálnak a -megszokottnak a kultuszából, mert a változatosban mindig ugyanannak a -rossznak új alakban való invázióját látják, míg a megszokottban mégis -csak tudnak egy kis jót fölfedezni, azt: hogy már az övék. Csakhogy -Chambreuil úr nem bölcs, vagy nem eléggé fáradt: java korában levő -ember, akinek még egy pár kitünő esztendeje van hátra. S ha rászorul még -egyéb mentségre is: úgy mellette szól az az életmód, amelyet társadalmi -helyzeténél fogva folytatnia kell. A munkásembernek, akinek alig van -annyi ideje, hogy becsületesen kibeszélje magát a feleségével, könnyű -hűségesnek lennie; de annál nehezebb annak a szerencsétlennek, aki -kénytelen élvezetekkel tölteni be ezt a hosszú életet. - -Természetesen, Chambreuilné megtudja, hogy férje ki-kirúg a hámból. -Egyszer-kétszer megbocsát, de végre is megsokalja a dolgot. Nem a -materiális hűtlenség miatt: éppen ez az, amit megbocsátott. Hanem -megsokalja a dolgot, mert azt kell éreznie, hogy ő is oda sülyedt a -férje szívében, ahova azok a többiek olyan könnyen feljuthattak. -Megalázza a föltevés, hogy férje amazoknak is ugyanazokat a szerelmi -szavakat mondja, amelyeket neki, pirulva gondol rá, hogy férje a hitvány -szerelmek mámorában összetévesztheti az ő keresztnevét egy máséval s az -ő nevét ejtheti ki akárkié helyett, akárhol. És ezt tűrhetetlennek -találja. Chambreuil ugyan azt mondhatná, s talán mondja is neki: – Azért -én mégis forrón szeretlek. És csakis téged szeretlek. De ez egészen más. -Feleségül ma is csak téged vennélek „minden asszonyok közül“. Neked van -egy végtelen felsőbbséged: a fejkötő glóriája. És minthogy nem lehet két -feleségem, neked nem lehet vetélytársad. Minden más asszonynak, akit a -magamévá tehetek, hiába, van egy mocsokja. – Valószínűleg elmondja -mindezt és jobban, a szerető szív ékesszólásával, de azért nem nyugtatja -meg a feleségét. Ez a Chambreuilné nagyon delikát érzésű asszony: csupa -nemesség és szerelem. De a szárnyaszegett szerelemnek nincs meg a régi -hatalma. És azután ő sem tökéletes. A bocsánat csak azok erénye, akik -sokat szenvedtek. Chambreuilné még csak a pohár víz zivatarait ismeri. -Minduntalan megsértődve asszonyi önérzetében, végre is a válásra gondol. -Chambreuil eleinte ellenkezik, de végre is megadja magát. Hát legyen, -annál jobb, éljen a változatosság! Az új törvény óta a válás nem is -olyan nehéz. És Yvonne egy klastromba vonul, ahol előkelő váló hölgyek -illedelmesen pihenik ki a házasság nyomorúságait. - -Chambreuil úr – oh, emberi természet! – még csak most kezdi igazán -szeretni a feleségét, mikor már-már elveszett reá nézve. Pláne, mikor -megtudja, hogy Yvonne férjhez menni készül Jacques de Guerche úrhoz. -Yvonne ugyanis nem azért vált el, hogy a klastromban szomorkodjék: elég -volt a szomorúságból. S azután meg az a baja, ami a Divorçons -Cypriennejének: a férje nem sajnálja eléggé. Hát hadd sajnálja jobban. A -férje miatt vált el s a férjéért megy nőül Guerche úrhoz. Sohasem -szeretett mást, mint a férjét, ma sem érdeklődik, csak a férje iránt. -Guerche urat sem szereti jobban, mint akárkit, de Guerche úr kitünő -ember második férjnek és madárijesztőnek. Guerche úr régóta udvarol -neki; távoli rokona s míg Chambreuil úrral élt, házi barátjuk volt. -Chambreuil észrevette az udvarlást, de mindvégig ártalmatlannak -tekintette a házi barátot. Ártalmatlannak tekinti Yvonne is és ez az -oka, hogy éppen Guerche urat választotta. Ez ugyan nem fog neki -gyötrelmeket okozni. Előérzetét meg is mondja Guerche úrnak, amiben van -némi önkénytelen, szubtilis irónia. A szegény Guerche úgy van vele, mint -volt Arthus király: az a hibája, hogy nincs egy hibája sem. - -A második házasság azonban nem történhetik meg csak úgy simán. -Chambreuil és Yvonne elváltak ugyan törvényesen, de ma is férj és -feleség az egyház előtt. A pap nem adja rá áldását az Yvonne második -házasságára. Yvonnenak pedig van annyi finom érzéke, hogy nem elégszik -meg amolyan talmi-házassággal. Ő, aki, mikor esküdött, harangzúgás -között, fehér ruhában, oldala mellett két herceggel vonult be a -Madelainebe, ahol a tömjén illatával a „holtomiglan“ kéjes és ríkató -érzetét szívta be, ő, akit ornátusba öltözött főpap esketett: nem fog -második házasságot kötni polgármester előtt, aki azelőtt fotografus -volt, fülledt szobában, ahol a felsőbb hatalmakat csak a maire nagy -hasán átkötött háromszínű öv jelképezi. Nem így mondja, de így érezheti. - -Szóval, el akar válni pour de bon, az egyház előtt is, hogy második -házasságára megnyerje a pap áldását. Érvénytelennek kell kimondatnia -első házasságát, s e célra van kéznél egy kardinálisa. Nem hiányzik más, -csak egy nyilatkozat Chambreuil részéről: hogy kényszerítették. Azaz -hiányzik a Chambreuil beleegyezése. De Chambreuil gavallérember s Yvonne -számít rá. - -Chambreuil tehát végre megtalálja a várva várt alkalmat, hogy -hozzáfogjon neje visszahódításához. Ah, nagyon szereti ezt a már-már -elveszett kedves teremtést, örömmel látja, hogy Yvonne éppen úgy viszont -szereti, mint egykor, de érzi, hogy nagy óvatossággal kell végeznie -dolgát, hogy vigyáznia kell Yvonnera, mint egy sebzett madárra, hogy egy -ügyetlen szó, egy helytelen szó s mindennek vége: a róka örökre -elvesztette kis rókanőjét. De éppen az az ember, aki ilyen feladatra -termett. - -Felesége delicatesse-érzékét kell hatalmába kerítenie. - -Kedve volna tiltakozni: dehogy egyezik bele, dehogy szakítja el a végső -szálat, dehogy hazudja kényszerítettnek most is sajnált szerelmi -házasságát! De hogy Yvonnenak a lelkét megnyerhesse, közel kell jutnia a -felesége lelkéhez, el kell fogadtatnia az első szavait, hogy később -megérthessék egymást s hogy tovább tárgyalhasson, elfogadja felesége -ajánlatát. Beleegyezik. Csupa engedékenység, szeretetreméltóság és -galantéria. Ilyen elvált férjjel bátran el lehet beszélgetni egy-egy -félórát. És lassan-lassan visszacsalja feleségét a régi tónusba. Mikor -azután Yvonne egy bizalmas összenevetésben hirtelen közel találja magát -a férjéhez, úgy elkomolyodik, mintha a bondyi erdő közepén, éjfélkor, -két zsarátnokként égő szemmel nézett volna össze. Az első lépés meg van -nyerve. - -Chambreuil jó képet mutat a morózus Guerche úrnak is és kárpótlásul -megtudja, hogy Guerche voltaképpen nem Yvonnet szereti, hanem Pépa -Vasquez kisasszonyt, amit nem csak Pépa nem tud, de maga Guerche úr sem. -Chambreuil előtt nincs többé komoly akadály és hirtelen segítsége akad -Pépa kisasszonyban, akit Yvonne és Guerche tervezett házassága nagyon -elkeserített. „Tudja mit – szól Chambreuil Pépához, a _Vasgyáros_t -parodizálva – tudja mit, jőjön hozzám feleségül!“ – „Vigyázzon, mert -igent mondok“ – ilyenformán Pépa. „Kezet rá!“ Egy kissé sajnálják -egymást. „Olyan gáláns ember! Kár volna, ha az lenne belőle, amivé én -akarom tenni a férjemet“ – így gondolkozik Pépa. „Szegény leány! Kár -volna érte, ha mégis nekem maradna“ – így Chambreuil. De azért lelkük -mélyén meg vannak győződve, hogy: nincs veszedelem, sohasem lesznek -egymáséi. - -Guerche úr felpattan s Yvonne szívében is megmozdul valami, mikor a -revanche-házasság tervét megtudja. Ah, az eszköz régi, a féltékennyé -tevés intrikája nagyon elcsépelt, de azért még mindig hatásos. Vén -tyúkból készül a legjobb leves – így tartja a francia példaszó. A talaj -elő van készítve. - -Yvonne ellenvetést tesz. Mind a két pár nem esküdhetik egyszerre. Ez -nevetséges volna. „Tehát esküdjünk más-más időben“ – ajánlja Chambreuil. -– „Hogyan, ön beleegyezik?“ – „Bizonyára. Mi esküszünk három hét mulva, -önök egy félév multán.“ – „De a mi házassági tervünk a régibb.“ – „Olyan -sietős?“ – „Nem, de…“ – „Nekem nincs vesztegetni való időm, ön mondta“ – -végzi Chambreuil. A vad föl van verve. - -És itt Chambreuil úr magasan fölébe emelkedik a Divorçons Des -Prunellesjének. Emez, hogy győzhessen, kénytelen előbb nagyon -nevetségessé tenni az amúgy is nevetséges vetélytársat. A finom -Chambreuilnek nincs szüksége ilyen kovás puskára. A maga erejével győz. - -Yvonne föl van zaklatva, védtelenül hagyja a szívét és Chambreuil végre -hozzáférkőzhetik felesége legbenső érzéseihez. És ilyenféleképpen kezdi: - -– Ön másodszor akar férjhez menni?! Ön másnak akarja ismételni azokat a -szavakat, amelyeket egykor nekem mondott?! És ha egykor véletlenül annak -a neve helyett az én nevemet találja kiejteni…?! Azt hittem, az olyan -lelkű nő, mint ön, nem gondolhat a válásra és visszariad a második -házasság gondolatától. - -És megérteti vele, amit amaz érez, hogy a házasság csak addig házasság, -amíg első és utolsó, – hogy a második eskü már nem eskü, – hogy az olyan -szívnek, mint az Yvonneé, csak egy szerelme lehet: a férje iránt érzett -szerelem. - -Hogyan mondja el mindezt: azt már hallani kell. Ez egy kis remeke a -finom ékesszólásnak. Chambreuil úr megnyeri ügyét Yvonne előtt is, -előttünk is. - -Chambreuil úr játékának ezeket a részleteit Meilhac és Ganderax éppen -olyan elmés, mint színpadi tekintetben tökéletes formában fejezték ki. A -többi mellékes. Láthatni, Pépa és paraguayi tempó nagyon másodrendű -dolgok a róla nevezett vígjátékban. A rastaquouère meg éppen fantoche, -de igen finoman rajzolt fantoche. Mindegy; ha a vígjáték tónusa nem is -egységes, ez a tónus helyenkint a Beaumarchaisét közelíti meg. - - - - -XXI. MEILHAC. Frou-Frou. - -(Színmű 5 felvonásban, írták Meilhac és Halévy. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1890 március 21.-én.) - -„Rizsporba mártott égetőszer“ – így jellemezték megjelenése idején -_Frou-Frou_t. A „comédie“-nek mondott igénytelen színdarabban a korabeli -kritika nagy szatirikus erőt, íróiban pedig világfimezbe bujt -moralistákat fedezett fel, akiknek a munkáját az egyházi szónokok -működésével egyforma jelentőségűnek találták. Úgy tetszett akkor, hogy -ama kor sajátos „erkölcseit“ soha senki se ostorozta könnyedebb kézzel s -egyszersmind könyörtelenebbül, mint a Frou-Frou szerzői, az akkor még -diadalmas operett nagymoguljai. - -1869 óta, amikor _Frou-Frou_t először adták elő a Gymnase-színházban, -látott már a világ sokkal erősebb irodalmi égetőszereket is, mint a -Meilhac-ék darabja, de e húsz év alatt nagyon kevés színdarab -találkozott, mely a _Frou-Frou_val finomságban versenyezni tudna. Ha e -színdarabot nem találjuk is oly mélynek, mint a kortársak, annyi -bizonyos, hogy ma is éppen olyan graciózusnak tűnik fel előttünk, mint -amilyennek megjelenésekor találták. - -Húsz év alatt az ízlés sokat változik, de ennek a színműnek az -elmésségén az idő nem hagyott nyomot. A legtisztább, a legpezsgőbb s -legkifinomodottabb párisi szellemet találjuk benne; ebből az -export-cikkből jobb, raffináltabb árú azóta se igen jött forgalomba. - -Mindazáltal, magával a drámával szemben, mi, húsz évvel elkésett nézők, -csak akkor lehetünk igazságosak, ha szem előtt tartjuk, hogy e két -évtized alatt _Frou-Frou_ közpréda volt, ha nem felejtjük el, hogy -azokat az alakokat s azokat a szituációkat, melyeket Meilhac-ék e -darabjukban kreáltak, mi már láttuk jó és rossz másolatokban, -elképzelhetetlenül számos variációban, másod-, harmad-, tizedkézből. A -jó darabok sorsa az, hogy jellemeit, helyzeteit az epigonok -széjjelhordják a világba s az, ami benne eredeti volt, rövid időn -útszélivé válik. _Frou-Frou_ban is vannak szcénák, melyek viseleteseknek -és halványaknak tűnhetnek fel, – például a két utolsó felvonás egyes -jelenetei – de nem szabad elfelejtenünk, hogy e szcénákat illetőleg is a -_Frou-Frou_ szerzőit illeti az eredetiség. - -Ha az alcímek még divatban volnának, e kifejező és elfelejthetetlen cím -alá ilyen második címet lehetne írni: „Egy párisi nő tragédiája.“ - -Frou-Frou a mai drámairodalomnak egyik legelevenebb, legigazabb -egyénisége. (S ezek közt talán a legbájosabb alak.) Ilyen egész karakter -alig kettő-három van még a jelenkori francia színműben. Csak Poirier és -még egy pár vetekedik vele. De Frou-Frou, mint e kiváló színpadi -egyéniségek általában, nemcsak egyén, hanem típus is. Típusa annak a -nőnek, aki megtalálható bárhol a világon, de akinek a „Parisienne“ a -legfejlettebb, a legraffináltabb, vagy ha úgy tetszik, a legdepraváltabb -képviselője. - -A nagyvilági nő: az a gazdag, munkátalan, elkényeztetett teremtés, -akinek betegsége az, hogy az életét üresnek találja, – az a madárszívű, -szenvedélytelen lény, aki képtelen a nagy érzésekre, – az az „enfant -vicieux“, aki csupa ideg, szeszély és hóbort, – az a lázbeteg, aki -semmiségekért él és semmiségekért hal meg. - -Ki ne ismerné ezt a típust? Az egész jelenkori irodalom tele van vele. A -mai francia regény, novella és színdarab, sőt a _Vie Parisienne_ -életképei is, tömérdek kis _Frou-Frou_ról tudnak, akik mindannyian -Gilberte Brigardtól származnak. - -Gilberte Brigard: elkényeztetett gyermek, kiszámíthatatlan szeszélyű, -meggondolatlan, szeles kis teremtés, aki azonkívül olyan bájos, olyan -ennivaló, hogy aki látja, belészeret. Szinte magától értetődik, hogy aki -a közelébe jut, nem szabadulhat a varázsától; a tulajdon apja se -képzeli, hogy aki Gilberte-et is láthatja, azért járjon a házába, hogy a -másik házikisasszonynak, Gilberte testvérének udvaroljon. - -Gilberte-et nagyon elrontották. Anyátlanul nőtt fel. Idősebb testvére, -Louise nevelte fel, aki nagyon okos, derék teremtés, de az anya -pótolhatatlan. És azután Louise is kényeztette, mint mindenki, de -legfőképpen az apja. - -Brigard papa olyan élettel teli alak, hogy szinte vetélkedik magával -_Frou-Frou_val. Ez a haszontalanságokért élő vén gyerek, aki festi a -haját, akire – könnyűvérűségéért – a tulajdon gyermeke csinál rossz -vicceket, aki ballerinákért utazgat és vállalkozik rá, hogy leányának a -kérőjét „megszabadítsa“ a maitresse-étől, aki műkedvelői előadásokon -pajkos kuplékat énekel a leányával s aki valóságos majomszeretettel -bálványozza parádés gyermekét – a legbrilliánsabb magyarázat a -_Frou-Frou_ jelleméhez. (Milyen más ez az „öröklés“, mint a Nora -„öröklés“-e!) Brigard alakjában van egy pár vonás, mely a mai néző előtt -karrikaturaszerűnek tűnhetik fel (különösen, ha az előadó nem elég -diszkrét), de ne felejtsük el, hogy _Frou-Frou_: „comédie de moeurs“ s a -második császárság korában tömérdek Brigard volt, akik nem is ilyen -Meilhac-tónusban beszéltek, hanem igazán az operett nyelvén. - -De lássuk a drámát. - -Gilberte-et, akinek a ruhasusogásával, szeleskedésével tele van a ház, -(innen az enyelgő név: _Frou-Frou_) egyszerre két ember kéri meg. Az -egyik hozzávaló, kedves, bolondos ember, Valréas úr, akit azonban -Frou-Frou, bár érdeklődik iránta, nem vesz komolyan, a másik ennek éppen -az ellenkezője: Sartorys úr, komoly, szelíd ember, aki az ellentétek -törvényénél fogva halálosan szerelmes Frou-Frouba. - -Frou-Frou nagyot néz, mikor meghallja, hogy Sartorys úr őt szereti. Úgy -rémlett neki, mintha testvére, az okos, derék Louise szerelmes volna -Sartorysba s természetesnek találta, hogy ez is viszontszereti -Louise-ot. De ime, éppen Louise az, aki kezét Sartorysnak kéri. „És te -mit szólsz hozzá?“ – kérdi az álmélkodó Gilberte testvérétől. Louise -nagyon melegen beszél Sartorys mellett. Nos, Gilberte megszokta azt, -hogy komoly dolgokban úgy van jól, ahogy Louise határoz. Nála tartja az -eszét. Ha Louise azt mondja, hogy ennek és ennek így kell lennie, akkor -nincs mit tanakodni, hanem bele kell nyugodni, mert így kivánja az -okosság, a világ rendje. És beleegyezik. - -Pedig bizony végzetes hibát követ el az okos Louise is, aki nagylelkűleg -eltitkolja az érzéseit s az okos Sartorys is, aki azt hiszi, hogy az ő -kis szeleburdi feleségét meg fogja nevelni. - -Négy év multán, mikor Frou-Frout viszontlátjuk, Sartorys még mindig nem -tudta a feleségét megnevelni. Gilbertenek gyermeke is van, de azért se -anya, se feleség. Csak a nagyvilágnak, mulatságnak, a piperének és a -műkedvelői előadásoknak él. A férjét semmi szín alatt nem akarja -Karlsruheba követni, – Frou-Frou Páris nélkül! – sőt a gyermekét is -elhanyagolja. Nem mintha rossz asszony volna, mintha egy csipetnyi érzés -se volna a szívében. Minden becsületes nő – és Gilberte még az – szereti -a férjét valamennyire; aki egy tiszta leányt asszonnyá tesz, mindig -fölkelti a szerelemnek egy nemét abban a szívben, melyben ő a „primus -occupans“. És Gilberte is szereti a maga módja szerint ezt a komoly -urat, ezt a hivatalos félistent, akit férjéül rendeltek, csakhogy kissé -szigorúnak és unalmasnak találta. A gyermekével se tud eléggé -foglalkozni. Egy nagy baba ő maga is – mit tehet róla szegény?! De ha -olyan nagy baj az, hogy nincs a házban asszony, hát azon lehet segíteni. -Ott az okos Louise, aki most egyedül maradt, mert Brigard elment -Csehországba egy táncosnővel. És bár Louise eleinte vonakodik s nem -akarja a kivánságát teljesíteni, végre is, Sartorys nagy megelégedésére, -beinstallálja testvérét a saját helyére, maga pedig elmegy műkedvelősdit -játszani Valréas úrral, akivel már annyit eltréfálkozott, hogy utoljára -is nagyon komolyan találtak egymásnak szemébe nézni. - -Előrelátható, mi történik a harmadik felvonásban. Louise komolyan vette -a feladatát, ellátja a kis Georgesot, mintha az édesanyja volna, rendben -tartja a házat stb., nagy megelégedésére Sartorysnak és mind nagyobb -keserűségére Gilbertenek, akiben fölébred a féltékenység. Nem jut -eszébe, hogy az történik, amit maga kivánt, hanem csak azt látja, hogy -testvére elfoglalja a helyét a gyermeke és a férje szívében s az -elkeseredés egy krizisében, mikor Louise megvallja neki, hogy egykor -szerette Sartoryst – ott hagyja a férjét, a gyermekét és elmegy -Velencébe Valréas úrral, aki éppen kéznél volt. - -A dráma itt, a derekán, kettéroppan. Ami következik, már közönséges -dolog, csak finomabban van írva, mint a hasonló színdarabokban. Sartorys -nagy betegséget áll ki s mikor meggyógyul, elmegy Velencébe, párbajra -hívja Valréast és megöli. Frou-Frou pedig bűnbánóan tér haza, bocsánatot -kérni – és meghalni. - - - - -XXII. MEILHAC. A rendjel. - -(Vígjáték 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1891 május -29.-én.) - -Meilhac _décore_jának a hőse a manchai lovagok nemes családjából való; s -tegyük hozzá mindjárt, hogy Andrésy úr a lehető legmodernebb kiadása Don -Quijotenak. Derék fiú, aki nagyon hajlandó a nemes föllobbanásokra s -képes minden önfeláldozásra: de ezt a Quijotei erélyt valami sajátos és -igen megnyerő bonhomia szelidíti nála. A bonhomia a mi korunk embereinek -az erénye; valamint a mi korunk embereinek a gyöngéi azok a nagyszámú, -apró lelki ellenmondások is, melyeket megtalálunk Andrésy Edouardban is. -Ime mindjárt egy ilyen ellenmondás: Ez a derék fiú, akinek mániája az, -hogy minduntalan kockára teszi az életét a legelső idegen érdekében, s -aki sportszerűleg menti meg a felebarátjai életét: ez az újkori Don -Quijote tehát minden lelkifurdalás nélkül udvarol a legjobb barátja -feleségének, akit különben komolyan szeret, s üres óráiban folyton csak -azon van, hogy kiüsse a nyeregből tisztelt barátját, akiért egyébiránt -szintén kockára tette az életét. - -Edouard az egyik dolgot éppen olyan természetesnek találja mint a -másikat; s amint a legkedvesebb öntudatlansággal szokott engedelmeskedni -a veleszületett nemes ösztönnek, éppen olyan lelki harmóniával mászik át -a kerítésen, hogy a szomszéd almáját a magáévá tegye. Ez a lelki -ellentmondás élesen megkülönbözteti a mi kis Don Quijoténkat halhatatlan -ősapjától. Don Quijote mindenekelőtt igazságszolgáltató volt; s azután: -fanatikus, nem alkuvó, képtelen bárminemű apró perfidiára. S ha -kirántotta derék spádéját a veszedelemben levők védelmére, tette azért, -mert igazságot akart szolgáltatni a gyöngének a hatalmassal, az -elnyomóval szemben; viszont ő maga sohase lett volna képes olyat követni -el, ami lelkiismerete szerint igazságtalanság lett volna felebarátjával -szemben. A mai ember nem hiszi többé, hogy az igazság erről a világról -való. Meg van győződve róla, hogy a természet maga sem szolgáltat -igazságot; s szomorúan nyugszik bele, hogy e földön nem mérik ki a -halandónak azt, ami neki dukál. Ő maga sem vállalkozik tehát a -_justicier_ lehetetlen szerepére, s ha akár atavizmusból, akár lelki -lágyságból képes az önfeláldozásra, a nemes fellobbanásokra, a -nagylelkűségi rohamokra, életének egy kellemes érzésért való -kockáztatására; lelki rugója bizonyára csak a részvét, az együttérzés a -többi szegény vétkezővel és szenvedővel – akik mindannyian, velünk -együtt, egy ismeretlen nagyhatalom áldozatai – a türelmesség minden -emberi iránt s az ellentállás ingere minden elementárissal szemben. -Szóval: _az emberi szenvedés religiója_, ahogy egy századunkbeli, -elegáns filozófus nevezi a dolgot. Ezzel a religióval persze nagyon -megfér a türelmesség önön gyengéink iránt. Megfér vele a beletörődés egy -olyan hibába, mely a maga nevén említve nem hangzik ugyan valami szépen, -de amelynek sok mentsége van, s amely következményeiben sem magunkra, -sem másokra nem igérkezik veszedelmesnek. Ennek a religiónak az -öntudatlan hívei nem a régi ethikai elvek szerint mérlegelik a hibákat, -hanem csak a szerint, hogy e hibák minő konzekvenciákkal járnak rájok és -felebarátjaikra nézve. A türelmességet, melyet gyakorolnak, átviszik az -ethikai fogalmakra is. Bizonyára, elvben a derék Andrésy sem tartja a -legszebb dolognak, elszeretni egy jó barátunknak a feleségét; de -mindenekelőtt megvan az a mentsége – gondolja – hogy komolyan szeret és -azután azzal bíztatja magát, hogy a férj úgy se tudja meg a dolgot soha, -már pedig az a baj, melyről valaki nem tud, szerinte nem is létezik. -Minthogy nem ismer el egyebet nagy dolognak, csak azt, ami másnak -szenvedést okoz: ez a peccadille nem nagyon terhelné a lelkiismeretét. -Meglehet, minderről nem is ad számot magának: de mindez él benne -öntudatlanul. S jegyezzük meg, hogy a modernitásnak ez a cachetja egy -olyan lélekben, melyben az alap-ösztön romantikus, sőt mondhatni -középkorias színezetű, ama pikantériák közé tartozik, melyekben Meilhac -mester legnagyobb kedvét találja. Mert hisz ismeretes a párisiasság -mesterének főpassziója. Elmondani egy dajkamesét, egy lehetetlen -históriát, s ebben a fantasztikus keretben megelevenítni a képzelhető -legigazabb alakokat, akiknek minden második szava bevilágít a lélek -mélységeibe, akiknek minden motja egy-egy fényes megfigyelést rejt -magában (_Cigale, Réveillon, Ma camarade_); egy nagyvilági, vídám, -szeretetreméltó, lustálkodó társaságban feltüntetni a megdöbbentőbb -erkölcsi nihilizmust, s egy pillanatra el nem komolyodva, a lehető -legtöbb kellemmel a világon, folyton ironizálva, s folyton elmés és léha -tónusban, szigorúan morális „Méne-Tékelt“-t suttogni a fülünkbe (_Ma -cousine_); könnyed szcénában, mely unalomból flörtölő párt vezet elénk, -megriasztani bennünket az élet kérlelhetetlen logikájával; véges-végig -ironizálni egy-egy darabban és csak akkor vétetni észre, mikor mi már -mélyen meg vagyunk hatva, hogy az író maga is meg volt indulva -(_Margot_): ime, ezek Meilhac mesternek fő-főmulatságai. Főképpen -ironizálni. És ne felejtsük el megjegyezni, hogy Meilhac folyton -csúfolódik a mi Andrésynkkal is. Összes alakjait, a végzetet, a dolgok -rendjét, a véletlent, mindent fölhasznál rá, hogy rajta csúfot tegyen; -folyvást mókázik ezzel a nagy kamasz Don Quijotéval, de kissé szereti is -ezt a nagy kamaszt. - -S mi azon vesszük észre magunkat, hogy az egész fantaisiet komolyabban -vettük, mint maga Meilhac. De ennek az érdekes szellemnek, aki először -is filozófus és moralista, s mellesleg a graciozitások és elmésségek -nagymestere, éppen az a sajátsága, hogy legalább is annyira nyugtalanít, -mint amennyire gyönyörködtet, elkápráztat és álmodozóvá tesz. - -De lássuk ezt a lenge, semmis kis vígjátékot, mely azonban olyan, mint -egy Worth-ruha: tessék utána csinálni! - -Andrésy tehát komolyan udvarol a legjobb barátja feleségének, s az -ostromlott Henriette nem is idegenkedik ettől a derék és nemesszívű -fickótól. Sőt annyira megtetszik neki, hogy meghúzza a vészjelzőt és -alarmot kiált a férjének. Megvallja Collineaunak, hogy van egy -udvarlója, aki ugyancsak üti a vasat, s azzal egészíti ki ezt a -vallomást, hogy sokkal inkább szüksége van a férje szeretetére és -gyámolítására, mint eddig bármikor. Collineau fel se veszi a dolgot, s -azt ajánlja Henriettenek, hogy utazzék el pár napra Barentinbe, egy -cousinejához. Henriette abban a hitben, hogy Andrésy a férjével marad, -szót fogad Collineaunak és elutazik. De alig teszi ki a lábát Henriette -hazulról, Collineau elküldi Andrésyt, s rohan a lyoni vasút pályaházába. -A barentini utazást ugyanis Collineau csak azért eszelte ki, hogy -megszabaduljon a feleségétől s elutazhassék Maconba, ahol egy olasz -grófnővel néhány boldog órát szándékozik tölteni. Andrésy viszont ily -könnyű szerrel menekülve kirendelt őrétől, a havrei vasút pályaházába -siet, hogy még ugyanazzal a vonattal indulhasson el, amellyel Henriette -megy. A terve az, hogy Henriettet nem engedi Barentinben kiszállani, -hanem tovább viszi Harfleurbe, ahol nincs ugyan cousine, de vannak -fogadók. - -A terv csak félig sikerül. Mert bár Henriette nem szállt ki Barentinben -– elvétette az állomást – Harfleurben Edouardra nem pásztoróra vár, -hanem egész sora a mindenféle kalandoknak. Ezek a kalandok azzal -kezdődnek, hogy Edouard utána ugrik egy vízbeesett embernek, s kimenti a -habokból; azután pedig nekimegy az állatseregletből kiszabadult -oroszlánnak s megmenti egy afrikai herceg életét. Az első hőstett nem -válik előnyére a Henriette szemében. Először is a szép asszony úgy -találja, hogy kompromittálva van, mert a hotel pincérje, aki -Collineaunét Párisból ismerte, mint Collineau urat és nejét írta be őket -a vendégkönyvbe. Azután meg Edouard, aki, míg a ruhája szárad, a köpcös -vendéglőstől kölcsön kért kosztümben igyekszik a Henriette szívét -meglágyítani, kissé kómikus alaknak tűnik föl a szép asszony előtt. A -második hőstett azonban már majdnem megejti a szívét. Edouard olyan -szerényen, olyan egyszerűen meséli el neki az oroszlánnal való kómikus -kalandot, hogy Henriette meg van illetődve. A bolondos fiú az imént még -kövér könnyeket hullatott előtte, siratva elvesztett reménységeit, s ime -most egy esernyő roncsaival tér vissza az oroszlánnal való diadalmas -küzdelemből! Egy férfi, aki sír a szeretett asszonnyal szemben s -nyugodtan néz az oroszlán szemébe, hisz ez maga az ideál! (Ne felejtsük -el, Meilhac mosolyog az Edouard hőstettén, s mosolyog a Henriette -lelkesedésén is.) - -De meg volt írva, hogy Edouard sohase érhesse el célját. A mi Don -Quijotenkat nemes föllobanásai éppen olyan bajokba sodorják, mint a -minők halhatatlan ősét üldözték egykoron. - -A sous-préfet ugyanis, megilletődve ennyi hőstettől, telegrafált a -miniszternek, s a miniszer hasonló úton válaszolt, hogy a kitünő -Collineau urat, aki Frankhon barátjának, a szenegambiai hercegnek az -életét megmentette, kinevezi a becsületrend lovagjává. A szenegambiai -herceg maga is megjelenik, kifejezni köszönetét megmentőjének, a -souspréfettel együtt, aki gratulál az ál-Collineaunak, s tudatja vele, -hogy a kinevezés holnap benne lesz a hivatalos lapban. Henriette halálra -van rémülve. Mit szól majd a férje, ha olvassa, hogy kitüntették azért a -hőstettért, melyet Harfleurben, kedves neje társaságában követett el?! -Nem marad más választás, mint a legelső vonattal hazasietni, s reparálni -a dolgot, hogyha még lehet. Ilyképpen persze Edouard elesik hőstetteinek -várt jutalmától. - -Henriette, hazaérkezve, a védekezésnek a legjobb módjához folyamodik: -vádolni kezd. Megtudja, hogy férje úton volt; belekapaszkodik tehát ebbe -a szalmaszálba s hozzáfog az inkviráláshoz. Collineau, aki nem akarja -bevallani maconi turpisságait, hazudozik, mint egy cigány, amíg bele -zavarodik. Az újságok tele vannak a harfleuri esettel: Collineau úr -tehát Harfleurban volt, egy nővel, akit a feleségének adott ki. -Collineau persze semmit se tud a dologról: bizonyosan valami más -Collineauról lesz szó az újságokban. Egyszerre jelentik, hogy itt van az -a pincér, aki az úrnak tegnap este fölszolgált; Collineau megijed, azt -hiszi, hogy a maconi pincér került elő. Eszeágában sincs elfogadni; -megkéri Andrésyt, hogy expediálja el az alkalmatlan embert. Andrésy és -Henriette természetesen sietnek eleget tenni a kivánságának. De -megérkezik a kitüntető irat is a miniszteriumtól; s most már Collineau -igazán nem érti a dolgot. Szerencséjére kap egy névtelen levelet, melyet -Edouard sokkal könnyebben olvas, mint ő, s ebben azt tudatják vele, hogy -valaki, aki egy férjes asszonnyal utazott, szorultságból használta az ő -nevét. Az illető kéri, hogy vállalja magára a dolgot, a -következményekkel, tudniillik a kitüntetéssel egyetemben. Ezzel a -levéllel végre sikerül Collineaunak tisztára mosnia magát; Henriette -megelégszik a magyarázattal, s megbocsát azzal a föltétellel, hogy -Collineau elviszi utazni Spanyolországba. Edouard azalatt elmehet -Rómába, Maconon keresztül. - -Ime ez a száraz váz, a finom megfigyelések és a fényes mot-k ama légiója -nélkül, melyek ennek a kis remekműnek legfőbb ékességét teszik. Az -analízis semmit se mond erről a darabról; hisz a cselekvényt maga az író -sem veszi komolyan. De mennyi gazdagság a détailokban! Mily bámulatos -könnyedség, s amellett mily biztonság és mélység a jellemzésben! Az -ironizált alakokban mily virtuozitással vannak érzékítve a kómikus -vonások, s ezek közepette mennyi gyöngédséggel egy-egy megnyerő, költői -vonás! Az egész csupa báj és finomság, arany- és selyemhímzések -gazdagsága egy habkönnyűségű szöveten. - -A darab tetszett, de nem tett olyan nagy hatást, a minőt megérdemelt -volna. A párisiasság nagymesterének ezt a remekét csak párisi közönség -élvezheti teljesen, mely rögtön elért minden nuanceot, s mely követni -tudja a legdiszkrétebb célzást is. - - - - -XXIII. PAILLERON. Komédiások. - -(Színmű 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1895 március -8.-án.) - -A _Komédiások_ban sok olyan jelenet van, melyek a fődologgal csak igen -lazán függenek össze s melyek kiküszöbölhetők anélkül, hogy a néző -észrevenné a színmű megrövidülését. De a szóban forgó, henye jelenetek a -darab fő-fő ékességei s éppen a fődolog az, ami ebben a darabban a -legkevesebbet ér. - -A fődolog egy nem annyira drámai természetű, mint inkább fölötte -banális, csupa elkoptatott motivumból összehabart, minduntalan -elérzékenyítő mese, mely premisszáiban a melodrámákra emlékeztet s -amelyet mindazonáltal Pailleron oly ügyesen, oly kicicomázottan tud -feltálalni, mint egy elsőrangú maître d’hôtel a régi ételeket. Ime: - -Volt egyszer egy festő, aki imádta a feleségét. Ez az asszony azonban -nem tudta őt megérteni. Az asszonyok csak a sikert látják s a pingáló -szegény ördög semmitől sem volt távolabb, mint éppen a sikertől. -Történetük úgy végződött, hogy az asszony egyszer csak megszökött tőle, -mire a szerelmes férj bánatában elbujdokolt Olaszországba. Ott azután, -nyolc hónap multán azt olvassa, hogy a hűtlen meghalt: most már ismét -imádhatja szabadon s imádni is fogja örökkön. A hasisnak adja magát s -álmaiban ismét találkozik a kedves alakkal, akit úgy lát mind hajdan, -mert hisz szerelmében semmit se akart megismerni az asszony „multjából“. - -Csakhogy az asszonynak gyermeke maradt: egy kis leány, anyjának -tökéletes hasonmása, valaki, aki „nyolc hónapra“ született. A festő húsz -év mulva összetalálkozik ezzel a leánnyal. Ráismer. S ki tudja, hátha ez -a gyermek az övé?! És ha nem is, annyi bizonyos, hogy: egészen az anyja -az a lény, akit a festő ma is, örökkön imád. Ó, a szegény ember! Mit -mondhat ennek a gyermeknek?! Semmit; tehát csak messziről fogja imádni s -ürügyeket keres, hogy koronkint láthassa. Mi fog történni? Ugy-e az, -hogy a leány ki fogja találni a szegény ember titkát?! Igen. Ime: a -Grigneux név alá bújt Raymond festő és a kis Valentine története. - -De Valentine húsz éves s neki van egy másik története is. - -Anyja egy Laversée nevű nagy férfiú gondjaiba ajánlotta a csecsemőt s -bizonyára volt oka rá, hogy ezt cselekedte. A nagy férfiú fölneveltette -a gyermeket, sőt mert akkor közoktatásügyi miniszter volt, évjáradékot -is eszközölt ki számára a közoktatásügyi minisztériumtól. Azután meghalt -s Valentinet unokaöccse, illetőleg ennek felesége vette pártfogása alá. -A gyermeket kényeztették a Laversée-házban, de mikor fölserdül, az -asszony féltékenykedni kezd rá s az árva teremtésnek meg kell tudnia, -milyen keserves a kegyelemkenyér. Szeles, temperamentumos s a környezete -meggondolatlanná tette. Ebből a hibáiból az következik, hogy egy kicsit -kompromittálta magát az első emberrel, aki feleségül akarta venni, aki -azonban tüstént tovább állott, mikor megtudta, hogy a szegény gyermeknek -nincsen hozománya. Valentine ártatlan, de senki sem hisz az -ártatlanságában s a tempói olyanok, hogy rossz hírét éppenséggel nem -cáfolja meg velök. - -Pierre Cardevent, aki beleszeretett, alighanem az első látásra, maga se -tudja, mit gondoljon róla. A leány nem biztatja; anyja, egy derék, -becsületes öreg parasztasszony, akinek azonban egészséges ítélete van s -aki úgy imádja fiát, mind ez őt, remeg ennek a házasságnak még csak a -gondolatától is. És elválnának örökre, ha a véletlen közbe nem jő. De a -véletlen úgy akarja, hogy Laverséené, aki nagyon oktalanul azzal -gyanúsítja Valentinet, hogy elszerette az ő kedvesét, kiűzze házából a -gyermeket s az elhagyott teremtés Cardeventnénál keressen menedéket, -annak az anyjánál, akit szeret. Mi fog történni? Ugy-e az, hogy -Valentine le fogja győzni az anyai szív előitéleteit s meghódítja -Pierret teljesen?! Igen; Pierre megadja magát kényre-kegyre s mikor -Valentine amellett marad, hogy nem akar feleségül menni hozzá, maga az -öreg parasztasszony világosítja fel fiát: „Hát nem látod, hogy -hazudik?!“ - -Mese, mese, meskete. S ha Pailleron sok boszorkánysággal mindezt bele is -tudja csempészni a nagyközönség szívébe, ez nem válik az ő drámaírói -művészetének valami nagy dicsőségére. Valentine csak egy sápadtabb -Suzanne (Unatkozó világ); Pierre a tucatszerelmes, aki ezuttal nem a -kabilok ellen küzd, hanem a nagy medáliát nyeri meg; Cardeventnéban -vannak kedves vonások, de rokolyája kissé viseletes színpadi ruhadarab. - -A legérdekesebb volna köztük Grigneux, aki folyvást siratja, hogy -művészete, szerelme, apasága, mind a kimérák világából valók, de az öreg -is szinte bosszantóvá válik változatlanul komor arculatával s azzal, -hogy a multat minden percben ki-kipakolja a zsebéből. - -Szerencsére van a darabnak egy második része is, amelyről eddig nem -szóltunk. Ebben a második részben nincsen cselekvés – mert abból, hogy -Pégomas úr minden stréberek mintaképe, hogyan férkőzik be Laverséehoz -titkárnak, hogyan vezeti azt orránál fogva s hogyan választatja meg -magát képviselőnek a Laversée pénzén: csak igen vékony darab telnék ki – -de milyen pompásak ezek az egymással alig-alig összefüggő jelenetek és -milyen találó, elmés a bennök szereplő típusok rajza! Mindjárt maga -Pégomas is remek, noha délvidéki beszédességével, szónokló kedvével s -azzal a tulajdonságával, hogy koronkint megrészegszik a saját szavaitól, -nagyon is emlékeztet Numa Roumestanra, míg ügyessége és találékonysága a -magyar nézőnek Zákány Napoleont juttatja eszébe. (Az élet komédiásai.) -És a többiek: Saint-Manin, a doktor, aki a nők vállain emelkedik feljebb -és feljebb s aki reklámot váj ki mindegyik flörtjéből, – Caracel, aki -gyalázatosságokat fest, mert így okvetlenül észreveszik, – Larvejol, az -író, akinek legnagyobb vágya az, hogy a regényeit a közerkölcs -megsértése címén elkobozzák s aki lekritizál minden színházat, amely nem -fogadja el a darabjait, – az öreg Hugon, aki folyvást magasztalja a -fiatalokat, csak azért, hogy ezek visszamagasztalják, – Brascommie, az -ügyész, akinek az apja minduntalan miniszterré lesz s aki apjának minden -bukásával fölfelé bukik, – s mindezek királya: a nagy Laversée, a -halott, aki azonban még folyton jelen van, a nagy Laversée, akit -irodalmi működése miniszterré, a minisztersége pedig nagy költővé tett… -Mindez gyönyörű. Ezeknek az alakoknak, a siker lovagjainak, a komédiázó -reklám-vitézeknek a jellemzésében ismerünk csak rá igazán az _Unatkozó -világ_ szerzőjére, arra az íróra, aki valóságos Juvenálisa a hiúságnak, -a jogosulatlan ambiciónak, meg a tudományt és művészetet kizsákmányoló -kártékony középszerűségnek. - - - - -XXIV. DAUDET. A létért való küzdelem. - -(Dráma 5 felvonásban, fordította A. V. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1894 december 7.-én.) - - Ils pleuraient tous les deux, aieux du genre humain, - Le pére sur Abel, la mére sur Cain. - -Ez a két sor Hugo Viktorból való; nem én idézem, hanem Daudet Alfonz, -aki Padovani hercegnő szájába adja, először, hogy előkészítse a nézőt a -hercegnének arra az elhatározására, amely elhatározásban ez az egész -dráma tetőzik, másodszor, hogy e két sornyi jelige segítségével -rámutasson, tulajdonképpen mit is akart ebben a drámában mondani, amivel -– úgy látszik, Daudet maga is belátta – nem minden néző lesz egészen -tisztában. - -Tehát, midőn ősszülőink az első testvérpár kezdetleges módon elintézett -párharcán siránkoztak, Ádám Ábelt siratta, Éva pedig Káint. Nem -kételkedünk benne, hogy egészen így történt; miért ne? Az első -asszonynak imponálhatott az első struggleforlifeur – hogy a Daudet -anglo-francia szavát használjuk, – aki bizonnyal a szebbik, erősebbik, -elegánsabbik, s kevésbé szőke fia volt. Hugo Viktor és Daudet nem így -magyarázzák a dolgot. Ők úgy értik ezt a lelki mozdulatot, hogy az Éva -női, gyöngédebb szívében már inkább élt a bocsánat erénye, mint az Adám -durvább s még egészen primitív lelkületében. Úgy találjuk, hogy ez nem -olyan bizonyos. A bocsánat – legalább eddig minden morálista ebben a -véleményben volt – nem éppen különleges asszonyi erény; kivált, ha arról -a bocsánatról van szó, melynek magalegyőzés, lelki erőfeszítés s nem -gyöngédség, nem megadás, nem a materiális viszonyokhoz való -alkalmazkodás teszi az alapját. Tartunk tőle, hogy ha az első asszony -(legyen áldott a neve) csakugyan a rosszabbik fiát siratta, nem azért -cselekedte ezt, mintha jobban élt volna benne a megbocsátás erénye, mint -a zord Ádámban, hanem mert gondolkozása talán materiálisabb s morális -érzéke valamivel gyöngébb volt, mint aminő a zord Ádámé lehetett. - -De ne profanizáljuk a Bibliát, egyszerűen jegyezzük meg, hogy Padovani -hercegnőben már igazán él ez a ritka erény, s ez a kitünő tulajdonság őt -egy igen szép lelki mozdulathoz segíti. Az ötven esztendős asszony -megszeretett egy fiatal férfit egészen, először inkább talán az -érzékeivel, de bizonyára a szívével is; nőknél az utóbbi talán hamarabb -szólal meg, mint az érzékiség, s ha véletlenül emez jár elől, a szív -rendesen „behozza“ a mulasztást. Megszerette tehát a fiatal férfit, s -magához emelte a „sárból“. A sár itt talán túlzás, de legyünk -igazságosak s ismerjük el, hogy az asszonyi szív szívesebben „emel fel -magához“ valakit, mint a férfilélek, ami északról nézve talán -inferioritás, de délről nézve, úgy tetszik, felsőbbség. Szóval, embert -csinált a kis sárosból. A kis sáros azonban nagyon hálátlan kis féreg s -rosszal fizeti meg a jótéteményt. A madám útjában áll, ergo meg akarja -ölni. Csakhogy emez rájő a turpisságra. S ekkor az ötven esztendős -asszony, aki előbb az érzékeivel szeretett s még most is szeret a -szívével, átváltozik anyává, aki a szeretet kegyelmi paragrafusának -alkalmazásával, egyszerűen megbocsát a kis hálátlannak. – „Én -megbocsátok, de az _élet_ nem fog megbocsátani.“ Ugy hiszem, ezek a szép -szavak fejezik ki a szerző alapgondolatát. Paul Astiernek az élet -csakugyan nem bocsát meg, s ha a hercegnő azt mondja neki, hogy -akasztasd fel magad másutt, ez valóban megtörténik. Lelövik, mint egy -kutyát, s a néző nem kárhoztatja ezt az igazságszolgáltatást. - -A téma szép, s az a jelenet, melyben Padovani hercegnő megismertet -bennünket a darab moráljával, gyönyörű. Majdnem olyan gyönyörű, mint a -darab egy epizódja, amelyet nagyon ki lehetne hagyni a drámából (igaz, -hogy kár volna érte). De akármilyen szép is ez a két jelenet, -elszigeteltségük és változatosságuk azt a gondolatot kelti fel bennünk: -„Istenem, milyen szép regényt írt volna Daudet ebből a témából!“ - -Kár, hogy nem regényt, hanem drámát írt belőle. De még így is jobb, -mintha egyáltalán nem írja meg. - -Íme, a darab dióhéjban: - -Paul Astier, akit Daudet olvasói a _Halhatatlan_ról írt szép könyvből -már jól ismernek, csakugyan elvette az ott szintén szereplő Padovani -hercegnőt, aki ötven esztendős és ötven milliomos. Az ötven milliónak -azonban már körülbelül vége, míg az ötven esztendő megmaradt. Igazán -csodálatos egy ilyen ügyes struggleforlifeurtól – magyarul strébernek -mondanók, – de meg kell nyugodnunk benne, hogy Paul Astier úr az ötven -milliót elspekulálta. Igaz ugyan, hogy a pénz segítségével már vitte -valamire, – államtitkárrá emelkedik előttünk, ami Franciaországban elég -kevés ötven millióért, – de ezt kevesli. Hatalmat akar s még több pénzt; -mindent akar. E célból nagyon szeretne elvenni egy másik ötven milliót – -Sélény kisasszonyt Bécsből, egy bankárnak a leánya, – de az ötven -esztendő ötven millió nélkül nagyon útjában van. A hercegnő hallani se -akar válásról; nem engedi a vallásos érzése; úgy tartja, hogy elég -botrány volt nőül menni hozzá, nem akar egy másik botrányt azzal, hogy -elváljon s végre szereti a kis ocsmányt. Meg egy kicsit bosszút is akar -állni rajta. Tudja, hogy Paul megcsalja, ahol lehet, tudja például, hogy -Paul elcsábította Lydiet, a felolvasónőjét; s a darab elején háborúban -van a kis kapaszkodóval. - -Ez az akasztófára predesztinált Napoleon azonban nagyon jól tudja, hogy -a válás nélkül vége minden uraságnak. S azt a nagyravágyó tervet eszeli -ki, hogy a hercegnő el fog tőle válni szerelemből. Ahogy Josephine vált -el Napoleontól. Hozzá fog a dologhoz, elmegy Mousseauxba, a feleségéhez -s kibékíti, elbolondítja azzal, hogy még most is szereti. Rábírja, hogy -térjen vissza vele Párisba, de ezen a csapáson egyéb nem történik. - -A Sélény kisasszonnyal való házasságnak egy másik akadálya is van, a -szintén régebben ismeretes pápai testőr uniformisa. Paul Astiert az a -veszedelem környékezi, hogy ez a rikító uniformis elüti kezéről a gazdag -zsidó leányt, s hogy az uniformis végzetes hatásának útját állja, -provokálja a testőrt. - -Ezen a csapáson volnánk, midőn Paul Astier – mást gondol. Egy méreggel -teli üveg kerül a kezébe s eszébe jut, hogy ez mennyire gyorsíthatná -ügyei lebonyolítását. Megkínálja feleségét egy pohár vízzel, melyet -előbb megfűszerezett, de felesége keresztüllát rajta. És megbocsát, -amint már mondottuk. Az élet azonban, amelyet e darabban az elcsábított -felolvasónő apja perszonifikál, nem bocsát meg, hanem igazságot -szolgáltat. - -Íme, mindaz, ami drámánkban szorosan a tárgyhoz tartozik. Látnivaló, -hogy ebből csak vékonyka dráma telhetik ki. Az egész mindössze két -jelenetre szolgáltat alkalmat. Az egyik az, mikor Paul kibékíti a -feleségét, s a másik, mikor meg akarja mérgezni. Ismételjük, az utóbbi -szcéna igen szép; a másik jelentéktelen. A hercegnőnek gyönge órája van; -enged, mert szeret. Paul igen közepesen komédiázik, s a hercegnő olyan -keveset mond, hogy a lelkéből ugyan nem sokat olvashatunk ki. Maradna -tehát egyetlenegy igen szép jelenet. Egy jelenet egy drámára bizonyára -kevés. - -Ebből is világos, hogy a „dráma“ ügye ugyancsak gyenge lábon áll a -darabunkban. Még világosabbá teszi ezt, hogy mindaz, amit elbeszéltünk, -a darabnak a felét sem teszi. Az egyik főalakot, a hercegnőt, -tulajdonképpen csak ebben a két jelenetben látjuk. - -Daudet úgy írta meg ezt a színdarabot, mint ahogy regényt szokás írni. S -ha regényt mondunk, a régi stílű regényre gondolunk, arra, melynek őse a -lovag-epika, s amelyben a szerző így szokott más nótára gyújtani: -„Hagyjuk most hőseinket s keressük fel az öreg Vaillant, az ő sápadt -leányát, meg a szegény hebegő fiút, aki olyan reménytelenül szereti ezt -a sápadt leányt.“ - -A darab nagyobbik s szebbik része epizódokból áll. De ezekben az -epizódokban annyi a szín, a jellemzetes vonás, hogy voltaképpen ezek az -epizódok teszik a darab érdekességét. Így gyönyörű az elcsábított Lydie, -s szerencsétlen szerelmesének nagy jelenete. Lydie „hosszú útra készül“, -meg akarja mérgezni magát; a szegény hebegő pedig azt hiszi, hogy szökni -akar Astierral, akit szeret, s előbb le akarja beszélni szándékáról, -azután megadással ajánlja fel, hogy Lydiet legalább a vasútig hadd -kisérje el az ő (a hebegő) szegény, édesanyja, aki annyi nyomorúságot -látott már, hogy mindent megért és mindent megbocsát! - -Ebben a jelenetben annyi a bensőség és a keresetlen ékesszólás, hogy -vetekszik _Sapho_ és _Jack_ legfényesebb lapjaival. Kár, hogy az egész – -akármilyen érdekes s akármilyen gazdag pittoreszk részletekben – nem -harmonikus, hanem fölötte egyenetlen, félsikerű munka. - - - - -XXV. DAUDET. Sapho. - -_Sapho_ budapesti bemutatója alkalmával többen azt hangoztatták, hogy: -ez a bemutató nagyon elkésett, mert Daudet _Sapho_ja, mely ifjúságunkban -mindnyájunknak tetszett, azóta már elavult. Azoknak, akiket a budapesti -_Sapho_ untatott, inkább azt kellett volna mondaniok: nem volt hiba, ha -1885-ben, amikor a párisi Gymnase-színház először adatta elő Daudet és -Belot _Sapho_ját, a Nemzeti Színház nem sietett ezt a színdarabot -elhódítani; de ha új korában nem kellett, most, amikor a párisi -felújítás újra rá irányozta a figyelmet, egészen fölösleges volt -Budapesten is eljátszani. Mert ez a színdarab már elavultnak született s -_Sapho_, a regény, meg az ebből kinyirbált színdarab: ég és föld. - -_Sapho_, a regény se tökéletes alkotás, de gyönyörű, élettel teli, -színes, az irodalom minden érzéki varázsával teljes kifejezése egy – ha -nem is éppen alantjáró, de – nem valami magasra szárnyaló gondolatnak, -amely Daudet-t sokszor és több munkájában foglalkoztatta. Ez a zseniális -író, aki különben sohase volt nagy filozófus, élete végéig nem tudta -elfelejteni egy ifjú- és bohémkori megfigyelését: azt, hogy hány, jobb -sorsra érdemes fiatalembernek az életét rontotta meg a „collage“. A -collage, mely Daudet húszéveskori küzdelmeinek idején nagyon divatos -dolog volt a Quartier Latin bohém-világában, de azóta (s ebben része -lehet _Sapho_ hatásának is) már a Quartier Latin területén sem divat… -vagyis az a rossz szokás, hogy a Párisba kerülő naiv, vidéki diákgyerek, -érzékeinek a legelső lázában, közös háztartásra lépett egy nála rendesen -öregebb, viharos multú s minden hájjal megkent nőszeméllyel, aki azután -az egész életére _rátehénkedett_, akit hiába akart lerázni a nyakáról, -mert beléje ragadt, mint a bogáncs, s akitől, miután majdnem kezdettől -fogva folyton csak küzködött, veszekedett vele, végül vagy egyáltalán -nem vagy csak súlyos sebekkel tudott megszabadulni. Daudet _Sapho_t a -fiainak ajánlotta, akkorra, „ha majd húszévesek lesznek“ s ez a nevelő -szándék sok helyütt meglátszik a regényen. - -Hogy Fanny Legrand, aki egy kocsis leánya s modellkedéssel kezdte, hogy -azután egyik fiatalembernek a karjából a másikéba kerüljön, hogyan -rontja meg érzéki szerelmével a tapasztalatlan Jean Gaussin életét. – -mekkora szégyenkezést és megalázást állat ki vele, valahányszor szóba -kerül a multja, melyet mindenki ismer, – micsoda pokollá teszi az -életét, mikor ki-kitör belőle az utcai leány, meg a párisi -csirkefogó-vér, – hogyan vonja el a munkától, az ambiciójától, azoktól a -komoly dolgoktól, amelyek a férfinak életszükségek, mert a -szerelmeskedés és érzékiség csak egy nőnek az életét tölthetik be, – -hogyan őrli meg lassankint minden energiáját, – hogyan vonja el -mindentől, ami neki kedves s amit szépnek talál, – minő -lelkifurdalásokkal és önutálattal ismerteti meg, mikor az áldozat -kénytelen észrevenni, hogy hiába minden erőlködése és szabadulni -törekvése, mert az érzékisége minduntalan visszasülyeszti abba a -mocsárba, melyet megszokott, mint a disznó, – s végül milyen fájdalmat -okoz neki még akkor is, amikor felülkerekedve, ő csapja el magától -áldozatát, aki már beletörődött abba, hogy egész életére disznaja lesz a -Kirkéjének, – milyen sajgó, égető, szégyenletes pofonnal vet véget a -sokáig gyötrelmes szerelemnek, már akár azért, hogy egy régi, jobban -hozzávaló szeretőjéhez visszatérjen, akár azért, hogy Gautier Margit -nagylelkűségét parodizáló mozdulattal adja vissza a kifacsart citromot -régóta várakozó menyasszonyának: mindez a szándékosságot olyan erősen -éreztető példázat, aminőket Schmidt Kristóf írt, amikor hosszú -történetekben adja elő, hogyan bűnhődik meg az, aki vétkezik. - -Mindenkinek észre kell vennie, hogy Daudet a Fanny Legrandokkal szemben -éppen olyan igazságtalan, mint a művészek élettársairól írt -elbeszéléseiben, mert a nő rovására írja azt is, ami már csak a férfi -idegessége és energiátlansága, vagy a művész férfiatlansága és -erotomaniákus gyöngesége. Mindenkinek észre kell vennie, hogy _Sapho_ -líráját voltaképpen ugyanaz a – kétségtelenül keleti eredetű – -öntudatlan férfiönzés inspirálta, mely azon a címen, hogy a férfimunka -mindig valami isteni dolog volna, a Krizantémum asszonyságoktól, meg a -Fanny Legrandoktól még ma is valami megadással teli rabszolgaságot -követel és minden jogot megtagad tőlük, még azt a jogot is, hogy úgy -igyekezzenek élni a rendeltetésüknek, ahogyan tudnak… amely felfogás -csak olyan írónál érthető, aki mint Daudet, a legcsekélyebb filozófiai -elmélyedésre se mutat hajlandóságot. Mindenkinek észre kell vennie, -milyen kicsinyesnek láttatja _Sapho_ alapgondolatát az a tapasztalat, -hogy az az – úgyszólván – népszokás, melyet Daudet ebben a legszebb -regényében olyan vehemensen támad, nem sokkal élte túl a miatta való -lamentálás megjelenését. Észre kell vennie végül, hogy még a regény -élvezetét is csökkenti itt-ott a didaktikus szándéknak a meséből való -minduntalan ki-kiütközése. De ez a regény annyira gazdag szépségben, -hogy mindez már csak igen kevéssé csorbíthatja a hatását. Mert amilyen -gyönge Daudet filozófusnak, olyan elsőrangú művésznek. Ellentétben -azokkal az írókkal, akik a lét legnagyobb problémáit akarják megoldani a -dadogásukkal, hebegésükkel, makogásukkal: amit mond, az jelentéktelen, -de ahogyan mondja, az az élet-jelenítés, amellyel tanítását példázza, – -csodálatos, nagyszerű. Ha az az életbölcseség, amelyet hirdet, nem -sokkal magasabb színvonalú, mint bármelyik jó nagybácsi intelme, azok az -élettel teli képek, amelyekkel oktatását illusztrálja, nagy erővel, -felejthetetlenül, a képzeletet gyönyörködtetve és a gondolkozást is -megtermékenyítően vésődnek bele emlékezetünkbe. Művészösztöne és -hatalmas intuiciója az alakok megelevenítésében és ezek lelki -indítékainak feltüntetésében, a természeti és társadalmi környezet -impressziókat sugárzó, színekben gazdag, ragyogó érzékeltetésében, a -meseszövés és bonyolítás természetességében, az előadás érdekességében -és a világító vagy gyujtó szavakkal való kifejezés erejében, szóval -mindabban, ami a művészi megalkotáshoz tartozik, olyan megkapó, elbájoló -finomságok megvillantatására teszi képessé, amelyek varázsa alól csak az -az olvasó vonhatja ki magát, aki nem most tette le kezéből _Sapho_t, -hanem közel harminc esztendővel ezelőtt és már nem bízik a régi -impresszióiban. - -Milyen finom érzékkel találta meg Daudet Jean Gaussin egyetlen mentségét -Caoudal és Déchelette alakjának a regénybe beállításával! Minden -magyarázgatás nélkül, milyen művészi erővel érteti meg olvasójával, hogy -nem csak éppen az érzékiség teszi Jean Gaussint energiátlanná, hanem az -is, hogy minduntalan hallja az öregedő Caoudalok „Ohé, la -jeunesse!…“-ét, mely arra emlékezteti, hogy a szerelmeskedés ideje hamar -eljár, meg az, hogy a Décheletteek, akiknek a példáját szívesen követné, -néha megjárják a „Pas de lendemain!…“-jökkel. A Fanny Legrandok -öngyilkossággal való fenyegetőzésének, Daudet szerint, azért van olyan -nagy hatása a Jean Gaussinekre, mert néha csakugyan találkozik egy-egy -kis grizett, aki leugrik a harmadik emeletről, amikor elhagyják. Ha ez a -Déchelette-Alice-epizód nagyon is romantikusnak tűnik fel, – kivált -annál a Daudetnál, akit a naturalisták mindig maguk közé számítottak, -akármennyi romantikával állott is elő, – mindenesetre fényesen -illusztrálja az író gondolatát. Vagy milyen művészi formában világítja -meg azt a tételét, hogy a Fanny Legrandok nem a száraz lelkű -tucatemberek, hanem a nemesszívű, gyöngéd érzésű, részvétre hajlamos, -megérteni, megbocsátani tudó s éppen ezért energiátlan fiatalemberek -veszedelme, tehát azoké, akik a legértékesebbek s a legkevésbé érdemlik -meg a végzetöket, akikért a leginkább kár! És minő intuicióval mélyíti -el példázatának a perspektíváját az, hogy Fanny Legrand semmivel se -rosszabb, mint általában azok a nők, akiket reprezentál, sőt gyöngédebb -érzésekre is képes, a gyerekével, apjával, Flamantnal szemben, de -Gaussinnel szemben is! Azután – és ez a fődolog – milyen eleven, milyen -kedves, érdekes és színben pompázó a regénynek úgyszólván valamennyi -alakja s milyen költői erőre valló, bájos és ragyogóan művészi az -előadása! - -_Sapho_ban, a regényben, tehát tanköltészetének és naiv filozófiájának -ellenére is sokkal több az egyáltalán nem, vagy csak lassan változó -irodalmi érték, semhogy már elavultnak volna mondható, ami csupán azt -jelenthetné, hogy a mai olvasó már nem lelhet benne akkora -gyönyörűséget, aminőt a már élemedettek találtak benne harminc évvel -ezelőtt. Ha ma talán kevesebben olvassák, mint akkor, ez még nem az -elavultságot jelenti; az irodalomban az új mindig háttérbe szorítja a -régibbet a sokaság elől, mert hamar megérthető, de csak hosszasan -determinálható okoknál fogva az olvasók új generációja mindig az -egyívásúak irodalmi produkciója iránt érdeklődik a legjobban, akkor is, -ha ez nyilván kevésbé becses, mint a régibb nemzedékek munkássága. Annak -pedig, hogy a mai olvasóközönség színe-java már nem tudná úgy élvezni -Daudet regényeit és elbeszéléseit, mint ahogy élvezték Daudet kortársai, -egyelőre semmi jelét nem látni. Ez nem is volna könnyen megérthető; -annál kevésbé, mert a francia regényirodalom Daudet és Guy de Maupassant -halála óta nem állott elő olyan alkotásokkal, amelyek fényességei -elhomályosíthatnák a _Sapho_éhoz hasonló kötetek dicsőségét. Mennyivel -erőtlenebb feldolgozása Camille Lemonnier _L’homme en amour_ja -ugyanannak a témának, amelyiké _Sapho!_ Pedig ezt a belga Lemonniert a -franciák s kivált a francia írók ugyancsak nagyrabecsülik. - -Hanem _Sapho_t, a regényt, vétek összetéveszteni a belőle ácsolt -színdarabbal. Belot ugyan nagy ügyességgel ültetett át a regényből a -színműbe egyes jeleneteket s a főalakok a színpadon sem veszítették el -minden érdekességüket; de azt, ami a regényben elsőrangú jelentőségű, -ami itt csupa élet, szín és ragyogás: a legügyesebb dramatizálás sem -emelhette ki a regényből. Azt lehetne mondani: a hús, a vér, a bőr -tejfehérsége s az élet piros színe elveszett, csak a csontváz maradt -meg. Ez a regény és a dráma alkat-különbözőségének megfelelő, -természetes következés s nem hibája a dramatizálónak; de nem változtat -azon, hogy _Sapho_, a színdarab, éppen olyan élettelen és értéktelen -valami, amilyen élettel teli és becses a regény. Hogy csak egyetlen -példa mutassa meg a nagy különbözőséget: minthogy a színpadról a néző -csak azt fogadja el megokolásnak, amit jelenetekben lát és a regényből -jóformán semmi se volt átvihető a színdarabba annak a művészi -festéséből, hogy mi igázza le, keseríti el és töri össze Gaussint, ez, -aki a színdarabban látható, érzékelhető ok nélkül felel utálkozással -Fannynak a sok kedveskedésére s ott, ahol az érzés a legnagyobb erővel -tör ki belőle, egy gyerek ellen tombol, szinte kellemetlen alaknak tűnik -fel a néző előtt s vele ellentétben Fanny valósággal szimpátikusnak. A -dramatizáló tehát szinte az ellenkező hatást érné el – ba ugyan igazán -hatni tudna a néző képzeletére s gondolkozására – és teljességgel nem -azt a hatást, amelyre a regényíró törekedett s amelyet a regény el is -ér. Ha a néző ismeri a regényt s ennek még emlékezetében lévő -szépségeivel ki tudja tölteni a színdarab hézagait, úgy a színdarabban -is megtalálhatja legalább azt a gyönyörűséget, amelyet a szép emlékek -varázslatának köszönünk; de ilyen közönségre nálunk nem lehetett -számítani, inkább olyanra, amelyet a darabnak három felvonáson át erősen -novellisztikus szerkezete untat és idegessé tesz. Azután ebben a -darabban alig van egyéb, mint sok hálás szerep; ilyenek, Fannyn kívül: -Déchelette, Caoudal, Oncle Césaire, Jean is. Ezeket Párisban megannyi -kiváló művész a regény szépségeitől inspirált jellemző erővel -személyesíti; nálunk e parádés szerepek előadói közül Fanny alakítóján -kívül senki se volt helyén. (1913 január.) - - - - -XXVI. ROSTAND. Cyrano de Bergerac. - - -I. - -_Cyrano de Bergerac_[1] az utolsó félszázad legnagyobb színházi sikere; -mi több: emberemlékezet óta nem történt, hogy verses munka hasonló -szenzációt keltett volna. _Cyrano de Bergerac_ot 1897 december 28.-án -adták először a párisi Porte-Saint-Martin-színházban; azután folyvást -teli házak előtt játszották s mert vasár- és ünnepnapokon kétszer is -színre került, már 1898-ban megérte kétszázadik előadását. Ez a -kétszázadik előadás a premiér után való napon már előrelátható volt; a -premier közönsége tompoló tetszés hangjai közepett, ujjongva, szinte -mámorosan hallgatta végig a darabot; a szerzőt és Coquelint, Cyrano -személyesítőjét, nem győzték eléggé ünnepelni; s másnap a párisi sajtó -temérdek harsonája majdnem egyértelműen zengette, hogy _Cyrano_val a -francia színműírásnak egy új s bizonyára dicsőséges korszaka kezdődik. A -színházi kritika korifeusai (az igazán jelesek) között találkoztak -ugyan, akik tartózkodással szóltak az új darabról, de ezek maguk is -színműírók s noha udvarias dicséreteikből ki lehetett olvasni, hogy csak -azért kiabálnak a farkasokkal, mert nem akarják kitenni magukat az -irígység vádjának, ezek tartózkodása és mérséklete nem igen számított. -(Az egy Jules Lemaitreben volt elég önérzet és erkölcsi bátorság, -megkérdezni a gyönyörűségében ájuldozó Faguettól, hogy mi az ördög az, -ami _Cyrano_ban korszakot nyit?) És a siker nőttön-nőtt; amint ezen -senkise csodálkozhatik, aki ismeri a párisi emberben lakó sok -gyerekességet és azt az általános nagyvárosi hajlandóságot, mely oly -hálás minden szemfényvesztéssel, _blague_gal és _fanfaronnade_dal -szemben. A századik előadás után Edmond Rostand, aki időközben -meggazdagodott darabjának a tantiémejeiből, vendégségre hívta -színészeit, kritikusait, a színház barátjait, úgyszólván az egész -közönséget; s a kétszázadik után, mint egy Derbynyerő úr, pénzt osztott -ki Páris szegényei között. Ami kétségtelenül szép biztatásul szolgálhat -a meg nem értett verselőknek és sokszor bukott színműíróknak. Rostand -1896-ban még kollégájuk volt és íme! 1898-ban ötven francia város -színháza hirdette és játszotta egyhuzamban a híres _Cyrano_t.[2] - -Távol attól, hogy új medret ásna a francia színműírásnak, _Cyrano de -Bergerac_ elkésett darab. Tisztára romantikus dráma, amelyen első -pillantásra – ha a fölépítés raffinériája nem oly feltünő benne – a -harmincas vagy a negyvenes évek vignettáját keresnők. De az, hogy „vieux -jeu“, nem gyöngéje, hanem egyik erőssége. Közvetlenül a romanticizmus -elvirágzása után, Adolphe D’Ennery ácsolt össze ily stílű darabokat, a -közönség második és harmadik osztálya számára, igaz, hogy nem versben, -hanem prózában, de szintén igen ügyesen. Rostand – D’Ennery versben, -azzal a nagy különbséggel, hogy inspirációjának forrása: nem Hugo -Viktor, hanem: Dumas père. Ahogy a D’Ennery _Don César de Bazan_ja -viszonylik _Ruy Blas_hoz, amelyből főalakja, vezér-motívuma, tárgya és -stílusa eredett, úgy viszonylik _Cyrano de Bergerac_ a Dumas père -regényeihez _(Három testőr, Párisi mohikánok)_ és főképpen drámáihoz -_(Henri III., Charles VII. chez ses grands vassaux, La Dame de -Montsoreau)_. Edmond Rostand Cyrano de Bergeracja félig D’Artagnan, -félig a _Párisi mohikánok_ Salvatora; kalandjai azok, amelyeket a Dumas -père mesevilágából ismerünk, allürjei, érzelmessége, par force ötletes -hangja szintén _de genere_ Dumas, csak a Saint-Mégrin, Guise herceg, -Antony és Yacoub szenvedélye hiányzik belőle. Érdekes, hogy azok, akiket -talán másodlagos romantikusoknak lehetne nevezni, kivétel nélkül -elejtették a romanticizmus egyik fő vallási tételét: a halálos -szenvedélyek kultuszát, ellenben rendre megőrízték a romantikusok -külsőségeit. A „kis ködmen“, a köpenyeg, a kard és a tollforgó itt is -túlélte az ősöket. Ime, a mi darabunk is a festői szituációk, a -meglepetések, a teatrális villámlások egymásra halmozása; ha a technika -nem oly raffinált, ha a korfestés nem oly lelkiismeretes, ha a verselés -nem oly keresetten gondos s ha végre a cselekvés fejlesztésében nem oly -feltünő a józanság, minduntalan azt képzelhetnők, hogy Dumas pèret -hallgatjuk. Ugyanez a józanság, amelyet legutóbb említettünk, választja -el Edmond Rostand-t a parnassienektől, akiktől a verselés mesterségét -tanulta; a parnassienek sok álmodozással helyettesítették elődeik -szenvedélyét; Rostand csak _cum grano salis_ álmodozó, néha a -szárazságig józan. Enélkül legtöbb jelenete azt a hatást tenné, hogy a -_Trois mousquetaires_t látjuk, amelyet D’Ennery dramatizált s Théodore -de Banville öntött versekbe. - -A romanticizmust korán sirattuk el; varázslata örök, legalább is -beláthatatlan időkig tartó. Amíg a közönség nagy többségben naiv (s a -színház, mely egy időben csak az arisztokraták mulatsága volt, ma a -legdemokratikusabb szellemű intézmény, úgy hogy a könyvet e tekintetben -a színdarabbal össze se lehet hasonlítani), addig a romantika eszközeit -nem lehet végképpen elkopott, hasznavehetetlen rekvizitumoknak -tekinteni. Vannak, akik ma is felhasználják ezeket a rekvizitumokat s -szerencsével. Aminthogy az, aki – akár naivságból, akár tudatosan – a -szellemi táplálékban csak vigasztalást keres, nem fogja beérni magával -„a természettel, amint egy nagy egyéniségben tükröződik“, és sohase fog -önként lemondani a hősökről, akik éppen olyan hatalmasak és vidámak, -amilyen gyöngék és szomorúak vagyunk mi mindnyájan s akiknek minden -sikerül, olyan bizonyossággal, mint aminővel ebben a szomorú világban a -legtöbb erőfeszítés hiábavaló. - -A józan franciák pláne külön kedvvel gyönyörködnek a jólelkű -matamoreokban, akik a fizikai és szellemi erő egy álmodott teljességével -gyűrik le a színpadi bábuk százait; nyilván nem a tulajdon képmásaikat, -hanem ellenségeik s talán barátjaik személyesítését látván azokban, -akiket a kissé autokratikus hajlandóságú matamore lefőz vagy legyőz. -Nos, azok számára, akiknek a színházban ez a vigasztalás a fődolog, -_Cyrano de Bergerac_ csupa gyönyörűség. - -Nagyon szereti a francia közönség a versek, kivált a zengő rímek -muzsikáját is; ránézve ez igazán a zene egy neme. S Rostand, bár nem -könnyen, nagy gonddal versel. Rímei ugyanazok a komikusan jó rímek, -amelyeket nálunk kín-rímeknek szokás mondani, de a francia vers törvénye -más, mint a mienk s maga a „kín-rím“ a francia hallgató előtt nem -fülsértő, nem mulatságos. Rímelésének erőltetettsége bizonyára derogált -volna a parnassieneknek. Lépten-nyomon látnivaló, hogy rímei nem önként -fakadnak a gondolatból s az is, hogy összehidalásuk sok henye, -semmitmondó sornak és még több verejtékes elmésségnek adott életet. De -az ilyen rímeken: „un pareil nasigère – il exagère!“ „Pulcinella – quel -nez que ce nez-là!“, „au soleil ne se fane! – Aristophane“, „Nanain: – -melon nain!“, „nez magistral – le mistral“, „une rose muscade – en -embuscade!“, „C’est diaphane – oui, Roxane“ stb., a nagyközönség nem -akad fenn. Mindaz, ami e rímek közt van, pusztán a rímek kedvéért került -a szövegbe, c’est diaphane! De az egész cseng-bong s ez a fő. - -Képei, hasonlatai, elmésségei éppen ilyen mesterkéltek. Ha azt mondja, -hogy Cyranonak a kardja „a Párkák ollójának a fele“, s ha Roxanet, aki -„oly friss, hogy közelében szív-náthát kap az ember“, így mutatja be: -„mintha az őszibarack egy eperrel mosolyogna“, ezzel bizonyára csak a -précieuseök nyelvét akarja jellemezni, de Cyrano és a vidéki Neuvillette -is ilyen stílusban beszélnek s a darab teli van eféle „ötlet“-ekkel, -képekkel és hasonlatokkal. Ami talán kissé sok a jellemzésből. De -ismeretes, hogy az efajta játék mindig kedves volt a franciáknak. - -A litterátus embereket végre azzal kapja meg Rostand, hogy _Cyrano de -Bergerac_ja korrajznak csakugyan kitünő. Minden aprósága a tudós -pontosságára valló. Általában, ha szabad a drámaírás -„segéd-tudományairól“ beszélni, tagadhatatlan, hogy Rostand tanára -lehetne az összes színházi tudományoknak. S még sok egyéb jót mondhatni -_Cyrano de Bergerac_ról. Ha valaki azt állítaná, hogy ama sokat -emlegetett „abszolut belbecs“, melyet a Karácsonyi-pályázatnak nevezett -aggszűz oly régóta vár, itt van ebben a _Cyrano de Bergerac_ban, nem -sokat túlozna. Egy első eminens darabja ez, aki jelesen komponál, -secundum regulas artis, sőt rendkívül ügyesen „jelenetez“, nagy gonddal -költ, elméskedik és versel, egy első eminensé, aki azonban lelke -mélyében maga a középszerűség. - - -II. - -Ismeretes, hogy Salvinien Cyrano de Bergerac a tizenhetedik század egyik -legelmésebb poétája volt. _Pédant joue_ját az a szerencse érte, hogy -Molière benne találta _Scapin csínyjei_t; s valószínű, hogy -_Agrippine_jét a nagy Corneille felhasználta. Gúnyos szellem, mint -Scarron, akinek ellensége s akivel heves polémiát folytat; tanítványa -Gassendinak, hű olvasója Descartes könyveinek, s igaz tisztelője az ókor -filozófusainak, különösen Pirrhonnak, a nagy szkeptikusnak. Művelt és -invenciózus elme, s kitünő verselő, aki nincs fantázia nélkül. Egyik -munkáját: a _Histoire comique des États et empires de la Lune et du -Soleil_t ma is el lehet olvasni; mondhatni chef d’oeuvreje egy akkor -divatos, azóta teljesen elavult genrenek. (Erre a munkára céloz Rostand, -a Guichesel való jelenetben, amikor Cyrano Guichet azzal a mesével -tartja vissza, hogy a holdból pottyant a földre.) - -Cyrano emlékezetét azonban nem munkái tartották fenn, hanem párbajai, s -híres nagy orra, mely mindig össze volt szabdalva. Ő a francia -irodalom-történet rettenthetetlen hőse, akit kortársai _le démon de la -bravoure_nak neveztek. Csak harmincöt évet élt (1620–1655), de -verekedéseinek se szere, se száma. Húszéves korában gárdista; ott van a -Champagne határánál vívott csatában, ahol egy muskétagolyót lőnek a -hasába. Arras ostrománál egy kardszúrás a torkát találja; mindezt -kiheveri. Legnevezetesebb hőstette, midőn a neslei kapunál száz ember -ellen védelmezi meg a poéta Lignièret, akin egy nagy úr valami csípős -epigrammot akar megbosszulni bérelt spadassinekkel. Végre is úgy hal -meg, hogy egy tégla esik a fejére. - -Állítólag nagy korhely volt; Lebret barátja azonban e vád ellen tűzzel -védelmezi. Mindamellett nem valószínű, hogy szerelmeiben oly éteri s oly -nagylelkűen önfeláldozó lett volna, mint aminőnek Rostandnál látjuk. A -D’Artagnan és Bonaciexné szerelmi regénye mindenesetre szokottabb volt -azokban az időkben. - -Paul Lacroix, Viktor Fournel, Pierre Brun stb. kissé másnak festik -Cyranot, mint Rostand. Egy Cyrano-tudós a _Revue Bleue_ben azt írja, -hogy a dokumentumok Cyranot határozottan más színben tüntetik fel, mint -a Rostand darabja, melyet különben kitünőnek talál. Ez mindegy. Ránk -nézve közömbös, hogy a Rostand évszámai helyesek-e, s hogy Cyrano sokat -ivott-e vagy csak keveset. Ha nem ilyen volt, amilyennek Rostand festi: -ilyen lehetett volna s ez elég. A fő dolog az, hogy olyan érdekesnek s -olyan megnyerőnek festi-e, akinek ezt a légies szerelmet elhisszük? - -Nos, a bemutatót nem tartom szerencsésnek. Az Hotel de Bourgogneban -vagyunk, egy színielőadás előtt. A nézőtéren nemesek, polgárok, -marquisk, précieuseök, testőrök, apródok, lakájok, csirkefogók. Az -előadás előtt vívnak, kockáznak, fecsegnek, kergetőznek a lányokkal stb. -Megtudjuk, hogy Christian de Neuvillette, aki csak most jött Párisba, -hogy a testőrök közé lépjen, szerelmes egy Roxane nevű précieusebe -(igazi nevén Magdeleine Robin). Erre a Roxanera szemet vetett a hatalmas -Guiche gróf, Richelieu unokaöccse, s egy emberéhez, Valvert vicomtehoz -feleségül akarja kényszeríteni – nem tisztes szándékból. Megtudjuk azt -is, hogy ugyanez a Guiche gróf meg akarja gyilkoltatni az iszákos -Lignière poétát, aki Cyrano barátja, száz emberrel, a neslei kapunál, -abból az okból, amelyet Cyrano életrajzából már ismerünk. Megtudjuk -végre, hogy Cyrano megtiltotta egy Montfleury nevű kövér színésznek, -hogy ki merjen jönni a színpadra egy hónapig, mert a kövér színész nagy -szemeket meresztett Roxanera, akibe Cyrano titokban szerelmes. S a -nézőtéren fogadnak, vajjon Cyrano eljön-e Montfleuryt terrorizálni, mert -az előadás már kezdődik, s íme Montfleury megjelenik a színen. - -Igen, eljön. Már itt van. Először csak a hangja hallik: „Gazember, nem -megmondtam, hogy egy hónapig ne mutasd magad?“ A közönség indignálódik, -Montfleury folytatni akarja, de a hang folytatja: „Takarodjál innen!… -Megbotozzalak?“ S egy kar, egy kéz, meg ebben a kézben egy bot válik -láthatóvá. A színész, a parterre bíztatására, tovább szaval, s erre -Cyrano beront a nézőtérre, feláll egy székre, s Rostand, egy -instrukcióban, hozzáteszi, hogy: a bajusza fel van borzolódva, s az orra -ijesztő… Montfleury kéri a közönséget, hogy segítsenek rajta; a -marquisok csendre intik Cyranot, de Cyrano fenyegetőzik s mindenkit -lehurrog vagy lenyelvel. Egy polgár azt kiáltja neki: „Hisz ön se -Sámson!“ – „Nem volna szíves idekölcsönözni az állkapcáját?“ – felel -Cyrano. Ebben a stílusban torkol le mindenkit, aki az előadást sürgeti. -Akinek nem tetszik a dolog, jelentkezzék. Mindenkivel kész megverekedni -s számokat kínál a jelentkezésre. Senki se ad életjelt. Nos Montfleury: -„Egy, kettő, három!“ – S Montfleury a „három“-ra ijedten ugrik ki a -színpadról. Nagy lárma, miákolás; Cyranot az egész közönség -meginterpellálja, miért zavarta meg a mulatságot: Cyrano felesel -mindenkivel. Az egyik színész megjegyzi, hogy a helyek árát vissza kell -fizetniök; Cyrano odadobja nekik kövér erszényét. Valakit, aki szemtelen -kérdéseket intéz hozzá, azzal terrorizál, hogy rámordul: „Nem tetszik -önnek az orrom? Szemölcs van rajta? Vagy nagynak találja?“ – „O dehogy! -– kiált amaz ijedten – kicsinek találom, egész picinek!“ Erre Cyrano: -„Micsoda? Hogy én ilyen nevetséges vagyok? Kicsiny? Az én orrom? Az én -orrom rengeteg, s büszke vagyok rá, mert jele, hogy nyájas, jólelkű, -udvarias, elmés, türelmes és bátor vagyok!“ S pofonvágja az ipsét. Végre -Guiche gróf előretolja Valvert vicomteot, aki vállalkozik annak bátor -kijelentésére, hogy neki nem tetszik a Cyrano orra. De csak annyit tud -mondani róla, hogy: nagy, igen nagy. Itt következik a felvonás parádés -tirádája. Cyrano azt kérdi Valvertől, hogy ennél többet nem tud mondani? -S leckét tart a vicomtenak, mit kellett volna mondania. Vagy ötvenféle -gúnyolódást rögtönöz a tulajdon orráról; s bár ötletei nagyobbrészt -fölötte keresettek, tirádája hatásos, mulattató. „Önnek keztyűje sincs!“ -– kötekedik tovább a vicomte, akit Rostand ugyancsak árván hagy hőse -kedvéért. „Valakinek az arcán felejtettem“ – felel Cyrano. Valvert erre -kifakad: „Pimasz, gazember stb.“ Cyrano leveszi a kalapját és köszön, -mintha a vicomte bemutatta volna magát: „Én pedig Cyrano Salvinien -Hercule de Bergerac vagyok!“ A vicomte erre pojácának nevezi Cyranot s -mi, az előzmények után, úgy érezzük, hogy ez a megjegyzés talál. -„Hangyák vannak a kardomban!“ – szól hősünk s immár azt reméljük, hogy -elfáradt a nyelve. Ó, nem. Vívni fog a vicomtetal, de egyszersmind egy -balladát rögtönöz ezalatt a vívás részleteiről s mikor az utolsó sorhoz -ér, meg fogja sebezni a vicomteot. És úgy tesz, ahogy mondja. Általános -elragadtatás; senkise gondol arra, hogy ebben a szcénában amennyi a -hősiesség, majdnem ugyanannyi a csepűrágás. Mindenki lelkesedik; a -hölgyek páholyaikban kendőjüket lobogtatják, egy muskétás gratulál -Cyranonak. „Ki ez az úr?“ – kérdi Cyrano a szomszédjától. „A neve: -D’Artagnan.“ - -És ezt nem tudjuk elhinni. D’Artagnan, akinek Rostand három sort szorít -a darabjában, nem gratulált volna ehhez a kóklerséghez; D Artagnan nem a -galéria kedvéért, hanem a maga örömére szakripántkodott, mert nemes -volt, mint Don Quijote, s mert tele volt élettel. D’Artagnan nem -rendezett előadásokat egy színházi közönség mulattatására, nem jelent -meg sehol tempóra, mint Lucifer, a zöld ördög, nem aknázta ki -komédiázásokra karjának hatalmát, mint egy bűvész a keze ügyességét, s -talán az igazi Cyrano sem. - -Rostand, miután kissé lealacsonyította, siet fölemelni hősét vagy -jongleurjét. Nem vacsorál? – kérdik tőle. Nem, mert nincs pénze. Csak -annyi volt, amennyit a színészeknek adott. S hogy kellőképpen -appreciáljuk ezt a vonást, Rostand figyelmeztet bennünket még egy -détailra. A frissítőárús leány, akit elragadtatásba ejtett az előbbi -jelenet, felajánlja a hősnek, ami a buffetjén van. Cyrano elfogad egy -szem szőlőt, egy pohár vizet, s megcsókolja a leány kezét, „ahogy egy -hercegnőét csókolná“, magyarázza Rostand az instrukcióban. „Cyrano lelke -önbe szállt, Coquelin“ – mondja szerzőnk az ajánlásban. Nekünk, e -jelenetben, úgy tetszik, mintha ellenkezőleg Coquelin lelke szállt volna -_Cyrano de Bergerac_ba. - - -III. - -Cyrano továbbra is hű marad pózához: olvasva is mindig Coquelint látjuk. -Az első felvonás így végződik: Egy duenna üzenetet hoz Cyranonak -Roxanetól, hogy hol találkozhatnék vele titokban? Cyrano, aki -reménytelenül szereti Roxanet (Roxane szép, mint Cleopatra s Cyrano -éppenséggel nem Antonius) magánkívül van az örömtől; egy pillanatra azt -képzeli, hogy szép cousineját vitézségével meghódította. Úgy érzi, hogy -tíz szíve és húsz karja van s óriásokkal szeretne verekedni. Nos, itt az -alkalom. Beront Lignière s kéri, engedje meg, hogy nála aludjék; nem -mehet haza, száz ember les rá a neslei kapunál. „Vedd ezt a lámpát! – -szól Cyrano – most legalább is száz emberre van szükségem!“ Haza fogja -kísérni az iszákost. A többiek le akarják beszélni erről a merőben -fölösleges legénykedésről s valaki azt kérdi, miért protezsálja ennyire -a részeges poétát? Azért, mert Lignière egyszer az utolsó cseppig -megitta a szenteltvíztartó vizét, amelyet szerelmesének ujjai -érintettek, ő, a borissza!… „Előre, cimbora!“ – biztatja Lignièret. -Barátjai, néhány tiszt, a színészek és a színésznők elkísérik; egy egész -farsangi menet. De Cyrano megtiltja nekik, hogy segítségére legyenek, -bármily veszedelemben. Azután így szól a szubretthez: „Ön nem is kérdi, -kisasszony, miért mozgósítottak száz embert ez ellen az egy szegény -rímelő ellen? Mert tudják, hogy barátom!“ – s a függöny legördül. - -Mindez pittoreszk, mozgalmas, teatrális; teatrálisabb már nem is -lehetne. De mégse megkapó, mert a néző nem tudja elképzelni, mire jó ez -a sok tour de force. Szerzőnk a cselekvést még alig pedzi; s a sok coup -d’épée, franciásan szólván, megannyi „coup d’épée dans l’eau“-nak tünik -fel. Ahhoz képest, ami eddig történt, Cyrano túlságosan sokat szaval; s -hallván, mennyire keresi a pointe-eket, Gustav Freytag „Schmock“-nak -nevezné ezt a Cyranot. Az igazi Cyrano, aki aligha kísértette magát a -neslei kapuhoz ilyen álarcosbáli bandával, a szép szavak vadászatában -sem volt ennyire mértéktelen. - -Második felvonás. Roxane a találkozón tudtára adja Cyranonak, – aki -időközben elbánt a száz spadassinnel (vagy nyolcat leterített közülök, a -többit megszalasztotta) – hogy Christian de Neuvillette-et szereti, aki -most lépett be abba a századba, ahol Cyrano is szolgál. Arra kéri -cousinjét, protezsálja egy kissé Christiant, mert a gascogneiak nem -szívesen látják maguk közt a „gólyát“ s az Észak-Franciaországból való -jövevényt; már pedig, ha ezek a kemény legények kikezdik Christiant, a -szegény fiúnak nehéz sora lesz. Cyrano mintha a felhőkből cseppenne le; -de nem árulja el szerelmét és fájdalmát s mindent megigér. Nem engedi, -hogy bántsák Christiant; esküszik, hogy a szép fiúnak nem kell majd -párbajoznia; sőt azt is meg fogja mondani neki, hogy Roxane levelet vár -tőle. Valóban, azok a regényhősök, akik a Roxane olvasmányaiban -szerepeltek, nem lehettek lovagiasabbak. Ez a platonikus szerelmes, aki -önfeláldozó egész az alkalomszerzésig, már nem is a romantika, hanem az -Amadis világából való. S mily megpróbáltatás! A gascogneiak csakugyan -ignorálják Christiant s ez, hogy bebizonyítsa a bátorságát, elhatározza, -hogy beleköt Cyranoba. És mialatt a hérosz elbeszéli társainak a neslei -kapunál való kalandját, Christian egy sereg gúnyos célzást tesz Cyrano -orrára. A többiek méltó bámulatára, Cyrano egy darabig nem akarja -észrevenni a kötekedést, de végre nem állhatja tovább. Kiküldi cimboráit -s magára maradva Christiannal, teljesíti, amit Roxanenak megigért. -Christian nem tud hová lenni a boldogságtól, szégyenkezve kér Cyranotól -bocsánatot s ha Roxane nem volt túlságosan delikát Cyranoval szemben, -most rajta a sor. A szép fiú ugyanis nagy zavarban van; nem sok -elmésséggel rendelkezik s ezt maga is tudja; hogyan írjon hát az -elkényeztetett précieuse-nek? Nos, Cyrano majd megírja helyette a -szerelmes levelet (már van is egy készletben; Christian nyugodt lehet, -illeni fog Roxanera), csak el kell küldeni. Az elmésség híján szűkölködő -szerelmes hálásan szorongatja új barátja kezét; Cyranot pedig -vigasztalja, hogy akit imád, anélkül, hogy sejtené, az ő szívét és az ő -szellemét fogja szeretni… A gascogneiak, akik azt hiszik, hogy Cyrano -azóta fasirozottá vagdalta Christiant, visszajönnek s álmélkodva látják, -hogy akik az előbb meg akarták enni egymást, íme ölelkeznek. A kapitány, -aki szintén elmésségben dolgozik, mint ebben a darabban mindenki, azt -kérdi Cyranotól: „Hogyan, a mi démonunk szelíd, mint egy apostol? Ha -megütik az egyik orrlyukát, odatartja a másikat?“ Egy muskétás pedig, -aki hősködni akar kedvese, a pékné előtt, abban a hitben, hogy Cyrano -csak szájhős, mint ő maga, még erősebb szavakkal inzultálja. Cyrano, -szerelmi bánatában, pofonvágja a muskétást, mint a juhász, aki -elkeseredésében – mi telhetett tőle? – botjával nagyot ütött a szamár -fejére. - -Ebben a második felvonásban van sok ügyes dolog. Az irodalmi pék, az -éhes poéták, a Mikulás-szerű, joviálisan mord gascogneiak jó figurák s a -kuplé, mellyel Cyrano Guiche grófnak bemutatja őket: - - Ce sont les cadets de Gascogne - De Carbon de Castel-Jaloux etc. - -csupa verve s a hetvenkedés és szájasság e nagy operájának legszebb -áriája. Ezt az áriát még egyszer halljuk a negyedik kép végén, a csatába -rohanó Cyranotól s mily hatást tud kihozni helyénvaló ismétléssel ez a -ravasz színházi róka! Úgy hat ott, mint a _Troubadour_ strettája. - -Szóval a második felvonás elég szórakoztató; de jellemző, hogy a fődolog -ér benne a legkevesebbet. - -A harmadik felvonásban Cyrano az eleven Szerelmi Levelező. Roxane -erkélye előtt vagyunk. Christian jön a légyottra; nyomában, mint -Mephisto, Cyrano. Christian már unja ezt a csöndes társat, aki szerelmi -levelezését szerzi, de ő maga mindössze annyit tud mondani hölgyének, -hogy: „szeretlek!… imádlak!…“ s a précieuse már-már kiábrándul belőle. -Pedig nagyon várja a szépen hangzó vallomásokat. Mit tehetne hát -egyebet? Belenyugszik, hogy nem lehet másképpen. Az éj sötétjében Cyrano -szaval helyette, míg Roxane csak a szép Christiant látja. Cyrano bezzeg -tud a précieuse-ök nyelvén: - -_Roxane_: Ha a szerelem kegyetlen, miért nem fojtotta meg bölcsőjében? - -_Christian_ (akinek Cyrano de Bergerac súgja a szavakat): -Megkisérlettem, de hiába. Mert ez újszülött, Madame, egy kis… Herkules! - -_Roxane_: Lám, ez már szebben hangzik! - -_Christian_ (mint fentebb): Úgy, hogy… könnyűszerrel fojtott meg két -kigyót… a Büszkeséget… és a Kételkedést. - -Olyan folyékonyan beszél ezen a nyelven, hogy önkéntelenül azt -kérdezgetjük magunktól, hogy: vajjon tud-e más nyelven is? S tud-e -másképpen Rostand, a fősúgó? Ez végig rébusz marad. Amit Cyrano szaval, -sok helyütt csinos; vallomásában a sok erőltetett dolog között van -egy-két kedves hasonlat s egy-két megkapó fordulat is; de mindez inkább -csak elmésség, mint egyszersmind poézis. Sőt nem is mindig elsőrangú -elmésség, amint már meggyőződhettünk róla. - -De elég a líráról; lássuk a cselekvést; a kis Herkulest. - -Roxane rábirja a kapucinus barátot, akit Guiche gróf egészen más célból -küldött hozzá, hogy eskesse össze Christiannal. Mást olvas fel neki a -Guiche gróf leveléből, mint ami benne van; egy kis pénzzel is ösztökéli -a barát buzgalmát. De Guiche gróf már jön s még megakadályozhatja az -esketési szertartást. Cyrano azonban feltartóztatja a grófot, mint -Figaro Bartolot; szcéna, melyben Coquelin és Cyrano már egészen egyek. A -hatalmas úr, aki azóta feljebbvalója lett a gárdistáinknak, bosszút áll, -amiért kijátszották; elküldi Christian és Cyrano századát a csatába, egy -jó veszedelmes posztra, még pedig rögtön, a nászéjszaka előtt. Roxane -megigérteti Cyranoval, hogy Christian óvatos lesz, nem fog meghűlni, hű -marad hozzá és hogy sokszor fog írni. Cyrano mindezt megigéri. És -teljesíti az igéretét; ír kétszer is egy nap Christian nevében és -Christian tudta nélkül, bár mindannyiszor az élete kockáztatásával küldi -el a leveleit. (Már szinte fásultak vagyunk a hősiessége iránt.) S -levelei felizgatják Roxanet: látnia kell a férjét, minden áron. Kocsiba -ül s keresztülvonul a spanyol táboron, azzal, hogy: „Megyek a szeretőm -után.“ Élelmiszert is visz a kiéhezett gascogneiaknak. Az itt következő -kép a darab legsikerültebb része. Hiába küldik vissza a veszedelmes -helyről, Roxane ott akar maradni a férjével s jelenléte átalakítja az -egész tábort, mely egyszerre „iriszillattal van tele“. - -– Olyan kalapot tettem fel, mely éppen csatába való! – kacérkodik Roxane -s bemutatják neki az éhes, sáros gascogneiakat; mind báró s mindnek -egész litánia a neve. - -Minden „superbe“ ti; meggyőződünk róla, hogy az intrikus Guiche gróf is -grand-seigneur ízről-ízre. - -Mondom, a kép megkapó. A drámácska is kezd fejlődni, de csak azért, hogy -hamarosan véget érjen. - -Christiannak eszébe jut, hogy nem úri dolog visszaélnie a barátja -szellemével. - -– Már nem a szép fejedet szeretem, – mondja neki Roxane – hanem a -szívedet, a lelkedet. - -Tehát a Cyrano szívét, lelkét; s nem őt. Kitalálja, hogy Cyrano is -szereti Roxanet. - -_Christian_: Mond meg neki! - -_Cyrano_: Nem! - -_Christian_: Miért? - -_Cyrano_: Nézz az arcomra! - -_Christian_: Szeretne akkor is, ha rút volnék… - -_Cyrano_: Azt mondta? - -_Christian_: Itt ezen a helyen. - -_Cyrano_: O, mily jól esik, hogy ezt mondta! De ne hidd el ezt az -esztelenséget! Ne fogd a szaván, ne tedd próbára, megharagudnék rám! - -_Christian_: Majd meglátjuk!… Hadd válasszon. Mondj meg neki mindent!… -Azt akarom, hogy ha szeret, vagy magamért vagy sehogy! Válasszon -közülünk. - -_Cyrano_: Téged fog választani. - -_Christian_: Remélem! Roxane! - -_Roxane_ (jön): Mi az? - -_Christian_: Cyranonak fontos közlenivalója van veled… - -S elrohan egy olyan pontra, ahol a legjobban röpködnek a golyók. Cyrano -már-már szót fogadna Christiannak, de mire idáig gyöngül: hozzák -Christian holttestét. Az ellenség első golyója őt találta. Cyrano tehát -meg fogja őrizni titkát… Christian egy pillanatra magához tér; Cyrano -odahajlik hozzá s azt súgja a fülébe: „Mindent megmondtam neki. Azért -mégis szeret!“ Christian meghal, Roxane ráborul, a drámának vége. -Csatakép, sok francia hazafiasság, a stretta és – bizonyára tapsorkán. - -De még egy epilogunk van: az ötödik felvonás. Tizenöt esztendő mulva -Cyrano mégis csak elárulja titkát. A haldokló Christiannál Roxane egy -levelet talált, egy búcsú-levelet, az utolsót, amelyet Cyrano barátja -kérésére írt. Ez a levél Roxane legkedvesebb ereklyéje. Egy este, amikor -Cyrano szokása szerint meglátogatja, elolvastatja vele ezt a kedves -iratot: oly jól esik hallgatnia; már sötét van, de Cyrano a sötétben is -tovább olvassa a búcsúszavakat. S végre Roxane megtudja szerelmese -önfeláldozását. Éppen jókor. Aznap reggel valami lakáj egy fatuskót -ejtett ki az ablakon s ez éppen Cyrano fejére esett. Cyranot hazavitték -s kérték, hogy ne moccanjon, mert másképp halál fia. De Cyrano fölkelt, -hogy Roxanet láthassa s ott hal meg ideálja előtt. A haldoklót azzal -vigasztalja valaki, hogy Molièrenek egy új darabja került színre s az új -darab egy jelenete szóról-szóra Cyranotól való. „Oui, ma vie ce fut -d’étre celui qui souffle – et qu’on oublie!“ - -O, milyen megható volna ez a jelenet, ha hősünk felényit szaval, ha nem -gyártja mindhalálig az elmésségeket, ha nem a legfőbb vágya: „tomber la -pointe au coeur en même temps qu’aux lèvres!“ ha éhségét nem oly -tüntetve csillapítja az _Iliász_szal, ha levelein nincsenek oly nagy -könnycseppek, szóval, ha kevesebbet színészkedik! Az igazi Cyrano is -nagyon haragudott Montfleuryre, a kövér színészre. Nem terrorizálta -ugyan, de nem is utánozta. - - - - -XXVII. LAVEDAN. Sire. - -_Sire_, Lavedan történeti színműve, a bemutatóját követő héten lekerült -a Nemzeti Színház játékrendjéről. Ugyanarra a sorsra jutott, amelyre -Lavedannak valamennyi Budapesten előadott darabja. Lavedan, ha -véletlenül tudja, hogy mennyire nincs szerencséje Budapesten, némelyes -vigasztalódást találhat abban, hogy Hervieunek, Lemaîtrenek, Donnaynak, -Capusnek ugyanez a sorsa. Sorra megbuktak Budapesten ezeknek olyan -darabjai is, amelyeket Párisban több százszor játszottak el. De nem volt -szerencséje nálunk, akár francia társulatok előadásában, akár magyarul -kerültek színre, Porto-Riche, Curel s a már régóta halott, de Párisban -ma is sokat emlegetett Becque darabjainak sem. Nem szólva a -bohózatírókról, Rostandon kívül, akinek különben csak _Cyrano_ja volt -nálunk is tartós hatású és nem számítva Maeterlincket, aki itt -legkétesebb értékű darabjával, _Monna Vanná_val tett szert sikerre, -nagyobb hatást Budapesten a francia szerzők közül újabban csak Bataille -és Bernstein értek el. Kívülük még csak a Flers-Caillavet-szövetségnek -volt egy nagy sikere és Pierre Wolffnak egy-két darabja tetszett. -Egy-két kivétel figyelmen kívül hagyásával el lehet mondani, hogy -mostanában éppen azoknak a francia drámaíróknak van Budapesten a -legcsekélyebb sikerük, akiket Párisban leginkább értékelnek. Ha az ember -ennek a példáit sokáig gyűjtögeti, hajlandóvá válik elhinni, hogy a -párisi közönségnek színdarabok dolgában nincsen jóízlése. Honnan a -színdarabok megitélésének ez a divergenciája? – ez alkalommal nem -keresgéljük. Csak azt akarjuk e helyütt megjegyezni, hogy a budapesti -közönség mostanában szívesebben értékeli az angol és a német színdarabok -közül még a közepesebbeket is, mint a francia drámaírók újabb -produkcióját. Sőt talán még tovább lehet menni és el lehet mondani azt -is, hogy a budapesti közönség mindinkább elfordul a francia -drámairodalomtól. A nemrégen még nagy hatású francia darabok reprizének -feltünő balsikere legalább erre vall. A változás annál jelentősebb, mert -még nem nagy idő választ el bennünket attól a kortól, amikor nálunk -igazi, mélyebb hatása csak francia színműveknek volt. Ebben a nagy -fordulatban bizonyára része van annak is, hogy a francia drámairodalom -más drámairodalmak fejlődésével elveszítette, ha a kiválóságát nem is, -de legalább a hegemóniáját; de ez magában még nem magyarázhatja meg a -nem is feltűnő, hanem szembeszökő változást. Hogy ezen kívül a budapesti -közönséget az olvasmányai vagy más hatások térítették-e el a -franciáktól? – vagy, ha ma szívesebben nézi még a gyöngébb német, angol -vagy északi színműírókat is, mint a franciákat, s ezek közül éppen a -jobbakat, főképpen annak tulajdonítható-e, mert megnagyobbodásával maga -a közönség változott meg, erre most nem terjeszkedünk ki. Most csak azt -a letagadhatatlan jelenséget említjük meg, hogy a budapesti közönség az -újabb francia drámairodalomnak éppen a java részével szemben határozott -antipátiát tanusít. - -Ezen az antipátián kívül befolyással lehetett Lavedan darabjának sorsára -az az idegenkedés is, amellyel mostanában minden történeti regénynek -vagy színdarabnak találkoznia kell. Hogy van ilyen idegenkedés, senki se -tagadja, de a szokásos magyarázat rá az, hogy az új történeti regények -vagy színdarabok jóval gyöngébbek, mint a régiek. Nagy igazságtalanság -nélkül bajos így ütni el a dolgot. Teremnek jó történeti regények és -színdarabok ma is; ami például a Lavedan darabjában korkép, az ellen nem -igen lehet kifogás. De vannak idők, amikor az emberek elfordulnak a -multtól s csak a jövőbe néznek; a jelen és a jövő problémái olyan erősen -foglalkoztatják őket, hogy értök elhanyagolják a multat, amely pedig a -legjobb segítséget nyújtaná az új problémák megoldásához is. Ma ilyen -időket élünk, sőt ma számolni kell még azzal a kérdéssel is, hogy -egyáltalán szükséges-e a mult ismerete? A történelmi regény vagy -színdarab írója tehát csak fél-figyelemre számíthat. Végre is ahhoz, -hogy a közönség méltathassa a történelmi munkát, okvetetlenül szükséges -némi érdeklődés a história iránt, valamelyes fogalom a kort jellemző -alakokról, s ha egyéb nem, legalább a nagy események ismerete. S a -februári forradalom alakjai a mai Budapestnek megannyi Hekuba. - -Árthatott Lavedan darabjának más is. Csodálatosképpen találkoztak, még a -kitünő ítéletűek között is, akik klerikális és reakciós szellemet -fedeztek fel benne. Pedig ezt az irányzatot lehetetlen a darabra -rábizonyítani. Mert az, hogy egy jólelkű abbé szerepel benne, meg az, -hogy a hősnő, a rajongásának élő öreg grófkisasszony, vallásos érzésű – -ez talán még csak nem klerikális szellem? Reakciós szelleműnek se lehet -mondani, egyes-egyedül azért, mert Lavedan a forradalmár összeesküvőket -néhány szelíden irónikus vonással is jellemzi. Hiszen ebből a csöndes -iróniából kijut a darab royalista érzésű alakjainak is! Ellenkezőleg, -Lavedan talán a nagy objektivitásával ártott a darabjának. Az -osztályharcok kiélesedése idején a színdarabíró is csak úgy -prosperálhat, ha határozott pártállást foglal s hevesen, akár -igazságtalanul is, de szenvedelmesen védi a maga igazát, amely talán -csupa egyoldalúság; mert így, ha más hatásra nem is számíthat, a maga -pártjához tartozók lelkesedését könnyen a maga javára hódíthatja. Akkor, -amikor mindenki akarva nem akarva pártember, a mérsékeltek pórul járnak, -a pártok fölé akarva emelkedni, a pártok alá kerülnek. Igy járt Lavedan -is. Ahol pártokkal találta magát szemben, felsőbbséges kritikájával -eljátszotta mindegyik párt érdeklődését. Forradalmi időkben a -mérsékelteknek, a született girondistáknak, az igazságot a pártokon -kívül keresőknek nem lehet igazuk. - -Lavedan darabjának mindenesetre van egy kardinális hibája, mondhatni: -eredendő bűne. Regényből lett s megmaradt regénynek; színdarab -formájában is szépen jelenetezett és dialogizált regény, de nem igazi -dráma. Pedig a tárgyból nem hiányzik a drámaiság, de Lavedan nem tudott -szakítani a regényírónak a drámaíróéval szinte ellentétes komponáló -módszerével. Nagyon hosszan veszi igénybe a néző figyelmét, mielőtt -hozzáfog a dráma kifejlesztéséhez. A színházi est nagy részét -elpazarolja s két hosszú felvonást tölt meg a drámához szorosan nem -tartozó dolgokkal. Csak azért, hogy kimagyarázza, miért vállalkozik a -könnyűvérű, de jóravaló Roulette a szegény öreg grófkisasszony -elbolondítására, Roulette életéből órákat lefoglaló epizódokat láttat, -noha a nézőnek már tudnia kell, hogy a dráma középpontja tulajdonképpen -az a sokáig mellőzött öreg grófkisasszony. A jellemzésnek ezt a módját -nem bírja meg a drámai forma, akármilyen szórakoztatók is különben azok -a henye jelenetek. Mi több, Lavedan még az előadási mód tempója dolgában -is ragaszkodik az elbeszélő módszeréhez; el-elidőzik részleteknél, -amelyek nem tartoznak a fődologra, s mondat a szereplőivel sok olyat, -amit egyszerűen ki lehetne hagyni a darabból az egész kompoziciónak -sérelme nélkül. Ez több helyütt fárasztóvá teszi a darabot, kivált az -olyan nézőre nézve, aki figyelmének az odaadásával fösvénykedni szokott. -Pedig azok az epizódok, részletek és mondások magukban is megérdemelnék -a figyelmet, mert vagy az alakokat, vagy a kort érdekesen, elmésen -jellemző apróságok. Hanem a színházi nézőt, akinek a figyelme úgyis -könnyen szerteszóródik, azzal tenni próbára, hogy figyelmét maga a -szerző is minduntalan eltéríti a fődologtól, mindennél veszedelmesebb -dolog a színdarab sorsára nézve. - -Azonkívül Lavedan darabja csupa finomság s a finomság a színházban ma -már nem a legkapósabb portéka, sőt kissé diszkreditált valami, mert nem -mindenki számára hozzáférhető. A színházban végre is a legvegyesebb -elemek ítélnek holtakról és elevenekről; nagyon különböző gondolkodású -és érzésű emberek, akiknek még az elmésségről is különbözők a fogalmaik -és akik a tekintetben, hogy a kifejezésnek minő formáját találják -tetszetősnek, a legkülönbözőbb igényeket és a legváltozatosabb ízlést -tanusítják. Kinek ne tűnt volna fel, hogy ma akár a nyers tréfának, akár -annak a száraz kifejezésnek, amelyben tömeg-szenvedelem nyilatkozik meg, -nagyobb hatása van, kivált a színházban, mint akár a csillogó mezű -elmésségnek, akár a csöndes, szelíd iróniának!? - -Milyen különbözőképpen lehet látni ugyanazokat a dolgokat! A színházban -még olyanok is ülnek, akik a megkínzott, szenvedő gyermektől is meg -tudják tagadni a részvétüket, ha ez véletlenül királyi gyermek, s akik -Simon vargát szimpátikusabb alaknak találják, mint XVI. Lajos -szerencsétlen fiát, akinek a rövid élete a legritkább mártiromságok -egyikében végződött. Az ilyenek, vagy a sokban hasonló gondolkozásúak -Simon vargában olyan bosszúállónak az inkarnációját látják, aki a nép -jogos ítéletét hajtja végre, a XVII. Lajosnak mondott szegény kis -gyermek sorsában pedig nem akarnak észrevenni egyebet, csak az -expiációt, a Lajosok bűneinek és hibáinak szükségszerű következését. -Elfelejtik, hogy amikor így megállapítják a bűn és bűnhődés -örökölhetőségét, ugyanannak a világfelfogásnak az álláspontjára -helyezkednek, amelynek a jogosultságát egyebekben mindig és -következetesen tagadják. - -Hogy ez a felfogás Saint-Salbi grófnő sorsában kómikumot talál s ő benne -magában eszelős személyt lát, annál természetesebb, mert a Naundorffok -ügyének története nem mindenütt ismeretes. Pedig Lajos Fülöp korában még -nem egy olyan öreg grófkisasszony élhetett, aki egyre várta XVII. -Lajost. Lavedan Saint-Salbi grófnője gyermekkorában még látta a kis -dauphint, egyszer együtt játszhatott vele, ezt a találkozást nem -felejtette el, s a rémuralom idején növekedve fel, bár sokat hallott -rokonsága s a királyi család szomorú sorsáról, nem tudta elhinni, hogy a -kis dauphinnak is el kellett pusztulnia. Azután öregleányos -magányosságában mindinkább foglalkoztatja az a gondolat, hogy az, akinek -XVII. Lajos néven a trónon kellene ülnie, még bizonyára él valahol. Mért -volna eszelősség ez a rögeszme? Azokban az időkben, amelyeket igen -érthetően sohase tud felejteni, a rejtelmes eltűnések és a meglepő -feltámadások úgyszólván napirenden voltak. És mért volna ellenszenves ez -az öreg kisasszony, aki soha a légynek se vétett? Csak azért, mert nem -nyomorog? Mégis, úgy látszik, vannak, akik Saint-Salbi grófnő alakjában -csak kómikumot találtak, mert _Sire_nek budapesti bemutatóján sokan -kacagtak olyan mondásokon, amelyek inkább csak mosolyt keltők volnának, -sőt olyanokon is, amelyek inkább meghatóak, mint nevettetőek. - -Az a kritika mindenesetre hozzáfér Lavedan darabjához, hogy az öreg -grófkisasszony orvosa meg az abbé, akik a cselekvést megindítják, nagy -hibát követnek el, mikor arra a kegyes csalásra szánják el magukat, hogy -kerítenek egy embert, aki hajlandó egy negyedórára eljátszani XVII. -Lajos szerepét és elhitetik az öreg kisasszonnyal, hogy fixa ideájának -igazat ad a valóság. A színdarabból bajos megérteni, hogy az orvos, aki -páciensének már az eszét kezdi félteni, ha szükségesnek tart is valami -szuggeszciót, mért tartja jónak és célszerűnek ezt a veszedelmes -kockázatot, amely, ha nem sikerül, könnyen előidézheti azt, amitől fél. -Végre is tudhatná, hogy – ha már más megnyugtatást nem tud kieszelni – -jobb, kevésbé veszedelmes, ha semmit se csinál s egyszerűen meghagyja -betegét a képzelgésében, mint ezzel a kockázattal olyan kiábrándulásnak -és olyan lelki izgalmaknak viszi elébe, amelyek sokkal könnyebben -végzetessé válhatnak rá nézve, mintha sorsára bízza. Menti azonban -Lavedant, hogy az ilyen megtévedéseket sokkal nagyobb számban produkálja -az élet, semhogy a dráma vagy a regény sohase támaszkodhatnék rájok. - -És ha tagadhatatlan, hogy _Sire_ben is megvannak azok a hibák, amelyek a -regényből átformált színdarabok közös hibái, viszont Lavedan színművében -sokkal több az érdekes s a költői erővel írt, derűs vagy megható -jelenet, mint amennyit a hasonló származású színdarabokban szoktunk -találni. Kár, hogy olyan hamar le kellett tűnnie a műsorról. (1911 -április.) - - - - -XXVIII. LAVEDAN. Édes a bűn. - -Ezen a nem éppen kifejező címen: _Édes a bűn_, Lavedannak talán legszebb -darabját mutatta be a Nemzeti Színház: a _Le Goût du Vice_t, egy olyan – -színműnek nevezett – ragyogóan elmés erkölcsrajzot, a mai társadalmi -életnek olyan felsőbbséges, józan, mélyreható kritikáját, mely élénken -emlékeztet a _Tudós nők_re és Pailleron _Unatkozó világ_ára. Korunknak -azt a betegségét szedi fel itt a tolla hegyére, amely betegséget talán a -bűnnel való tetszelgésnek lehetne nevezni. Fejlettebb civilizációk -bajáról van szó – és meglehet, igazuk van azoknak, akik azt állítják, -hogy ennek az abnormitásnak jelenségei nálunk még nem oly észrevehetőek, -mint Párisban, bár a darabnak számtalan kis részlete a mi viszonyainkra -is találó – olyan valamiről, ami alapjában véve csak fonákság, -visszásság, őszinteség hiánya, konvencionális hazugság, ami azonban -könnyen betegséggé (és súlyos betegséggé) is válhatik és erre -figyelmeztet Lavedan nemcsak okosan, hanem egyszersmind mesteri módon. - -Arról van szó, hogy a közönségességtől való félelem, a felsőbbség -látszatának keresése, a nyárspolgáriasságtól való különbözőség -áhítozása, annak a tüntetése, hogy fölébe kerekedtünk minden -előítéletnek és – ha valami mentsége is van ennek a fonákságnak – a -kicsinyességtől és a sablonosságtól való iszonyodás, a -mindennapiasságból való kiszabadulni vágyásnak valamelyest menthető -erőfeszítése, tehát valami szellemi ösztön is, arra bírja rá a valójában -nem erkölcstelen gondolkozású és nem bűnre született emberek egész -sokaságát, hogy úgy beszéljenek, viselkedjenek s olyan életmód -látszatával pózoljanak, mintha amoralisztikus vagy éppen immorális volna -a gondolkozásuk, mintha természetesnek tartanák a bűnt és mintha örömöt -találnának a bűnben. Milyen badarság és micsoda ízléstelenség! – mondja -Lavedan. – Mert azokról, akik csakugyan erkölcstelenek és csakugyan a -bűnben élnek, ne essék itt szó. De játszani a bűnt! Akik voltaképpen -romlatlanok, de a romlottságot affektálják! Micsoda esztelen hazugság! -És egyszersmind milyen veszedelmes hazugság! Mert aki a bűnös életmód -látszatával pózol, az nemcsak könnyebben belesodródik a bűnbe, mint aki -természetesen él, hanem majdnem bizonyosan belekerül, a saját tüntetése -következtében, olyan körülmények közé, amelyek közt fölötte nehéz meg -nem tennie, amit eddig csak hazudozott. És így válik ez a visszásság -igazi betegséggé. Pedig mennyire általános hiba ez az ostoba tüntetés, -az erkölcstelenség fitogtatása, a bűnnel való kacérkodás! Nézzünk körül -és mindenfelé találunk ilyen alakokat. Miért? A divat bolondítja meg az -embereket; annak látása, hogy a bűn néha szemérmetlenül kevélykedhetik -és naiv bámulókra talál, megkótyagosít más naivakat is; és az emberek -szuggesztiv hatással vannak egymásra; ragadós betegség ez. - -Két alakon mutatja meg ugyanezt a fonákságot; egy fiatal leányon, aki -úgy öltözködik, viselkedik és beszél, mint a kokottok, mert mindenfelé -azt látta, hogy ennek a „modor“-nak van legtöbb csodálója, és csak azért -játssza a romlottat, noha tulajdonképpen Pál és Virginia idilljéről -álmodozik, mert ennek az affektálásnak lépten-nyomon észreveheti a -hódító hatását, meg egy fiatal emberen, aki alapjában véve csupa -érzelmesség és tele van nyárspolgár-hajlandóságokkal, de a mindenen -felülemelkedőt játssza, mert így érdekes alaknak tartják, és erősen -pornografikus ízű regényeket ír, nagy kínlódással, mert ezek kapósak, s -mert így nemcsak hogy észreveszik, ünneplik, hanem önmaga előtt is -érdekes, eredeti, kiváló férfiúnak tűnik fel. Mind a két fiatal csak -bolondítja magát, másokat és egymást is; mindegyik beleszeret a másik -maszkjába és összekelnek. Ezen a két alakon demonstrálja Lavedan a -szemügyre vett visszásság veszedelmességét. Azért kerültek össze, mert -el voltak ragadtatva attól a szereptől, amelyet a másik játszott, s mert -azzal áltatták magukat, hogy ilyen párnak az oldalán élhetnek nagyobb -stilusú, „magasabbrendű“ életet; és, noha igazán szeretik egymást s csak -a legközönségesebb boldogságról ábrándoznak, majdnem elveszítik egymást, -mert hívek akarnak maradni szerepükhöz. A darab bonyolítása nagyon is -egyszerű s nem valami új; annak az okos és nemeslelkű jóbarátnak -szerepeltetése, aki visszavezeti őket egymás karjaiba s megmagyarázza -nekik, hogy tulajdonképpen milyenek ők és mit akarnak valójában, erősen -láttatja magát az írót, de mindig életet látunk a színpadon, az alakok -nagyszerűen jellemzettek, a tartalom megvilágítása ragyogó, az egész -jelentőségében kimélyített téma kifejtése klasszikusan művészi; és -kezdettől végig keresetlenül elmés és fontoskodás nélkül bölcs, okos, -tartalmas dialogusban gyönyörködhetünk, a legfinomabb és legszebb -beszélgetésben, amelyet ma színpadról hallani. - -Nem is valószínű, hogy csak annak volna tulajdonítható, ha ennek a -nagyon értékes darabnak nálunk nem volt megfelelő hatása, mintha az a -fonákság, amelyet Lavedan kigúnyol, erre mifelénk még ismeretlen valami -volna. Nálunk is vannak, akik elragadtatással olvassák, ha egy-egy -kertésznek sikerült büdös rózsát állítani elő. Ha ez a szép darab itt -nem hatott eléggé, ennek főoka ugyanaz, ami a többi Lavedan-darab -budapesti balsikeréé. A mi közönségünk egy részének kissé „magas“ az a -tónus, amelyen Lavedan szól és az is, amit mond; de a világon mindenütt -a legfinomabb holmi az, amelynek a legkevesebb a fogyasztója; a -bazárokban mindenütt nagyobb a forgalom, mint az ékszeresboltokban. - -Az akadémiában Lavedant azzal a kritikával fogadja Costa de Beauregard, -hogy Lavedan túlságos előszeretettel foglalkozik azzal, amit ostoroz. -Hogy hasonlít ahhoz a gyóntatóhoz, aki élénken érdeklődik a bűn -részletei iránt. Ez a kritika nemcsak a _Nouveau jeu_höz, hanem talán -még a _Le Goût du Vice_hez is hozzáférhet. – Lavedannak azonban -bizonyára meg lehet bocsátani, ha moralizáló kedve olyan elmésségben -nyilatkozik meg, amely néha-néha még most is el-elárulja, hogy első -fiatalságában nem a szigorúsággal kezdte. A _Nouveau jeu_ben is megvolt -az az elkomolyodás, mely már a javulás kezdete; a _Sire_ben és legkivált -a _Le Goût du Vice_ben – ha Lavedannak a szavajárása itt-ott a régi -Saulusra emlékeztet is – annyi és olyan őszinte a komolyság, hogy az -akadémiai maliciának se lehet oka, továbbra is gyanakodva nézni a valaha -kissé félénken fogadott kolléga úrra. (1911 november.) - - - - -XXIX. BRIEUX. A bölcső. - -(Színmű 3 felvonásban, írta Eugène Brieux, fordította Gábor Ignác. -Bemutató a Nemzeti Színházban 1900 november 16.-án.) - -Azok közt az újabb francia drámaírók közt, akik a Dumas fils utain -haladva nagyobb sikerekre tettek szert, Brieux a leginkább feltünő -jelenségek egyike, talán: a legjelentékenyebb színműíró tehetség. -Mintegy tíz esztendővel ezelőtt lépett először a nyilvánosság elé egy -_Ménages d’artistes_ című darabbal, melyet azután a _Blanchette_ és -_Monsieur de Réboval_ című darabok követtek. Ezek közül _Monsieur de -Réboval_ már értékes, kimagasló alkotás; kényes, sőt kellemetlen témája -ellenére is egyike az újabb francia dráma legkülönb termékeinek. Attól -fogva, hogy e darabokkal figyelmet és respektust keltett, Brieuxnek az -első nagy, eklatáns sikerig még esztendőkig kellett várakoznia. De ezt -is elérte, előbb a _Berceau_, majd a _Robe rouge_ című színművekkel, -amelyek közül az utóbbi olyan hatást tett, – aminőre e téren – az utolsó -tíz évben nem volt példa. E darabból kitűnt, hogy Brieux méltó követője -mesterének, akivel különben az összes Dumas-epigonok közül neki van a -legtöbb lelkirokonsága. A mesterrel való hasonlatossága különösen két -pontban feltünő. Az egyik az, hogy az erkölcsi világ és a társadalmi -berendezkedés nagy kérdéseinek hasonlóképpen intranzigens fejtegetője; a -másik pedig, hogy a morális nyugtalansággal és a dialektika erejével -olyan drámaírói érzéket egyesít, amely még a francia drámairodalomban is -a ritka kivételek közé tartozik. - -_A bölcső_ első felvonásában Brieux oly helyzettel ismertet meg -bennünket, mely amilyen érthető, éppen olyan erősen drámai. Marsanne -Laurenceot két férfi szerette: az idősebb s komolyabb, szolíd Girieu és -a fiatal Chantrez, aki egy kissé rendetlen életű. Laurence szülei azt -szerették volna, ha Girieuhöz megy nőül, de Laurencenak a szíve -Chantrezhez hajlott. A korkülönbségen nincs nagy súly: Girieu éppen -olyan egész férfi, mint Chantrez Raymond; a kor és jellembeli különbség -nem akar egyebet jelenteni, minthogy Girieu, több életbölcsesség, -tapasztalás és jellemerő birtokában, nehezebben – vagy talán ügyesebben? -– követte volna el azt a hibát, amelyet Chantrez egy kissé korán, egy -kissé meggondolatlanul s egy kissé ügyetlenül követ el. Elég az hozzá, -Laurence Raymondhoz megy, mert őt szereti s Raymond házasságának ötödik -évében megcsalja gyermekének az anyját. Megcsalja, nem mintha már nem -szeretné, hanem, mert ez a világ sora. Laurencenak igaza van, közös -sorsa ez az asszonyoknak. Bizonyára vannak kivételek s talán Girieu -ilyen kivétel volna, de a Raymondok, akik igazán, mélyen, „másképpen“ -szeretik a feleségüket, mint a többi asszonyt s akik csak az elkövetett -hiba után ébrednek annak tudatára, hogy micsoda csúnyaságot követtek el, -a Raymondok többen vannak. Laurence megtudja, hogy mi történt s mert az -egekből hull le, mert másnak képzelte férjét s az egész világot, nem tud -megbocsátani. Elhagyja férjét s nem hallgat a bűnbánó esdekléseire. A -szüleihez menekül, sír és csak a kis fiának akar élni. Azt képzeli, hogy -már nem szereti a férjét. Nem akarja szeretni, nincs annak tudatában, -hogy szereti akaratának, kiábrándultságának s mindennek ellenére. Előtte -mindez olyan természetes, mint az, ha esik az eső. - -Szóval elválnak s mert Raymond, ahogy illik, minden hibát magára vállal, -amint hogy az első hiba csakugyan az övé is volt, a törvény a gyermeket -az anyjának ítéli. Jegyezzük meg mindjárt, hogy szerzőnk gondolata ez: -Raymond csak az első hibát követte el, de a nagy hiba Laurenceé. Ez a -válás a darab kiinduló pontja s a Laurence tragikuma. Mert annak a -hitvesnek, aki anya is, Brieux szerint nem szabad elválnia s -Laurencenak, a darab folyamán annak belátásához kell eljutnia, hogy ő is -vétkezett s ha szenved: bűnhődik. S miért nem szabad elválnia annak a -hitvesnek, aki anya is? Nem „a gyermek nevelése érdekében“ stb., hanem -mert: – így tanít Brieux – „a _csókjaitokból_ született gyermek _örökre_ -összekapcsolta testeteket és lelketeket. Ez a kapocs mindig össze fog -hozni benneteket; egymáshoz valók vagytok örökkön, mert az olyan -asszony, mint te, Laurence, csak egyszer szerethet igazán s mindig -szeretni fogja gyermekének az apját, ha néha nem is tudja, hogy -szereti.“ - -Elváltak s akkor „közbejő“ Girieu, a hajdan visszautasított kérő, aki ó -milyen más embernek látszik! Girieu még most is szereti Laurenceot s -feleségül akarja venni az elvált asszonyt. Laurence szüleinek nagyon -tetszik ez a terv s rajta vannak, hogy Girieu vágya teljesüljön. A darab -végén Laurence szüleit okolja, hogy nem békítették ki férjével, hogy nem -magyarázták meg neki, mi volna nemcsak a kötelessége, hanem a -legokosabb, amit tehet, a leginkább hozzávaló s az okvetetlenül -szükséges, hogy ehelyett rábeszélték a második házasságra. De jegyezzük -meg, hogy a szerző, mikor a tényekből a szülőket illető részt rájuk -hárítja, nem mentegeti Laurencet, főképpen Laurencet okolja s a Laurence -tapasztalatlanságát és később, ugyanakkor, mikor okol, hogy -mentegetődzék, így tesz maga Laurence is. Ha akkor is igazán szerette -Raymondt, mi birhatta rá, hogy mégis hozzá menjen Girieuhöz? – -kérdezheti a hétköznapi ellenvetés. Az öregek beszéde? Amivel olyan -keveset törődött, mikor először ment férjhez? Ugy-e nem? Vagy talán az, -hogy apát akart adni a gyermekének és Girieu nagyon ügyesen udvarolt a -kis fiúnak? Eh, az emberek sohase házasodnak a gyerekük érdekében, -mindig csak a maguk érdekében házasodnak! Vagy az, hogy egyedül lenni s -elvált asszonynak lenni nem jó? Nos, mindez s talán főképpen az utóbb -említett dolog, amiről a darabban a legkevesebbet beszélnek. Laurencet -egy kicsit kapacitálták, azzal áltatta magát, hogy a gyermeke érdeke -kivánja így s meglehet, gondolt rá, vagy legalább érezte, hogy elvált -asszonynak lenni nem jó – valljuk meg mindez érthető, tökéletesen -érthető. - -Az antecedenciákból pedig a következő helyzet áll elő. A gyermek, akit -apja bálványoz s akiért néha eljön a Girieu házához, hogy onnan magával -vigye, egy napon a nagyszülei lakásán súlyosan megbetegszik. Influenzás -tüdőgyuladást kapott, lehet, hogy egy-két nap alatt meghal. Az apjának, -aki éppen érte jön s lenn vár a kocsiban, maga az orvos viszi meg a -rettenetes hírt. Raymond visszaküldi az orvost, kérje meg Girieut, -engedje meg, hogy a gyermeke mellett lehessen, amíg jobban lesz. Girieu -nem szereti a gyermeket s gyűlöli Raymondt. Féltékeny rájok. Először -nemet mond, de szemben az egész világ érzésével végre is lehetetlen ezt -a kérést megtagadni. S az expozíció ott csúcsosodik ki, hogy a beteg -gyermek bölcsője közelében az apa és anya közös aggodalomban tanakodnak, -milyen alakban veszi be gyermekük az orvosságot és Girieu úr e -pillanatban nincsen rájok nézve. Az aggodalmuk, a gondolatuk már közös, -a dráma folyamán ki kell tudódnia, hogy közösnek kell lennie köztük -mindennek. - -Igy történik. Az érthető és drámai expozícióból önként, természetesen, -drámai folyamatossággal és drámai vehemenciából következik a _scène à -faire_. A második felvonás elején, mikor boldogságukban, hogy a gyermek -meg van mentve, egymás karjai közé omlanak, a drámának már kellős -közepében vagyunk. A becsületes Laurence nem titkolhatja el ezt a -féltékeny Girieu előtt; Girieunek a faggatása, a gyermek iránt való -hidegsége kicsikarja belőle azt a vallomást is, hogy csalódott -Girieuben, aki azt igérte, hogy szeretni fogja a gyermeket, de csalódott -magában is, mert hisz ő sohase szerette Girieut; igen, az igaz, hogy ezt -maga se tudta, de most tudja már, hogy amikor hozzáment Girieuhöz, csak -a gyermeke érdekét tartotta szem előtt. Girieunek mindez persze nem -tetszik. Raymond és Laurence azt hiszik, hogy utoljára találkoznak. -Raymond szenvedélyesebb és ékesebben szóló, mint valaha; kitalálja, hogy -Laurence tudtán kívül most is szereti őt. A bravurosan csinált nagy -jelenetben Laurencenek is be kell ezt látnia. „Igaz, imádlak, de annál -nagyobb a mi boldogtalanságunk!“ - -Nem. A két szív drámája után, mely itt már bevégződött s a néző óhajtása -szerint végződött be, a társadalmi megoldás is csak kibékítő lehet. -Világos, hogy a két férfi egymásra rohan. Girieu inzultusokkal halmozza -el Raymondt. Raymondt azt feleli: „Ön engem nem sért, mert tudom, hogy -önből csak a fájdalom beszél.“ És Girieunek rá kell jönnie, hogy a -legokosabb, amit tehet, az, ha azt mondja az asszonynak: „Szabad vagy!“ -Meg is cselekszi. - -Mindez megkapó, folyton érdekes, természetes, drámai és megindító. Hogy -ezek az emberek mind hibáztak? Hogy Raymond viselte volna magát jobban? -Hogy Laurence ne ment volna férjhez másodszor? Hogy Girieu ne vett volna -feleségül elvált asszonyt, hanem leányt, aki ép szívet visz hozzá? Igaz. -De ha az emberek ilyen hibákat nem követnének el minduntalan, minden -okosságuk és becsületességük ellenére, akkor nem történnének drámák s a -drámaírók se érdekelnének. - - - - -XXX. BRIEUX. Suzette. - -Eugène Brieuxnek nálunk az a rossz híre, hogy komoly, erkölcsös érzésű -író, aki szeret moralizálni és oktalan ambicióval néha még tanítgatni is -akar. S talán legnagyobb részben ennek a rossz hírnek lehet -tulajdonítani, hogy erre mifelénk, meglehetősen általános lebecsülésben -részesül, még olyan körökben is, amelyeknek nem éppen a szigorúság a -főjellemvonása, s amelyekben még a dilettantizmus erőlködéseit is -nemcsak jóakaratú elnézéssel, hanem az elismerésnek ritka bőkezűségével -szokták fogadni. Ez a majdnem unisono lesajnálás feltűnhetik, ha arra -gondolunk, hogy Brieuxt másutt nem nézik le annyira, mint a mi színházi -kritikáinkban és hogy nemcsak otthon tartják kiváló drámaírónak, hanem -ilyennek mondja – sőt a mi korunk két nagy drámaírója közül az egyiknek! -– „maga Shaw Bernát is“, a budapesti sajtó és közönség bálványa. De ha -feltűnhetik az a fölötte gúnyos kevésrebecsülés, amely különben nálunk -nemcsak Brieuxnek, hanem a régi és az új francia drámaírók egész -sokaságának a sorsa, ez az ítélet vitát nem provokál. Azon sincs mért -fennakadni, hogy komolyság és erkölcsös érzés, moralizáló hajlandóság és -tanító szándék ma rossz hírbe keverhet valakit, míg valaha mindez nem -volt szégyen. Ma divatos mindennél többre becsülni a cikázó ötletességet -s a komolyságot a szellemi nehézkesség, sőt a tompaelméjűség -szinonimjának tekinteni; divatos képmutatásnak tartani az erkölcs -természetességében való hitet, bár az amoralisztikus világfelfogásnak -nincsenek olyan tételei, amelyek megmagyaráznák a fanatikus -türelmetlenséget; divatos, hogy ugyanazok akarják kiüldözni az -irodalomból a moralizáló hajlandóságot, akik a legnyomatékosabban -követelik, hogy az irodalom ne adja át magát a lirizálásnak, hanem az -embernek a társadalomhoz való viszonyára és a szociális fejlődésre -irányítsa a főfigyelmét; és divatos az az igyekezet is, mely ki akarja -rekeszteni az irodalomból az oktatásnak bélyegzett vitatkozó elemet, bár -az irodalom nagyszerűsége éppen abban áll, hogy megmaradó erővé tudja -konzerválni mindazt, ami az író egyéniségében értékes volt, – bár a -tudásra és az egyéni látásra, a képzeletre egyformán támaszkodó meggyőző -erő nem tartozik az egyéniség utolsó értékei közé, – és bár a -sokaságról, de kivált a színházban összegyülekező tömegről ma még nem -igen lehet elmondani, hogy fölötte állana mindannak, amit egy-egy kiváló -erejű és nem közönséges szellemi nívón álló író meggyőző szándékkal -mondhatna neki. Mindez divat, amint divat Ibsenről szólva tökéletesen az -ellenkezőjét mondani annak, amit a Dumas fils vagy a Brieux -lekicsinyítésére szokás mondogatni; és mert divat, nincs mért hadakozni -ellene, majd elmúlik magától. - -Tehát: igen, a rossz hír igazat mond: Brieuxben több a komolyság, mint a -legtöbb színpadi szerzőben; a komolyság néha nehézkessé is teszi; nem -tud, de nem is akar folyton cikázni, mint Flers és Caillavet. Sok -moralizáló hajlandóság is van benne és a morálja csakugyan közelebb áll -ahhoz a morálhoz, amely már eléggé ismeretes, mint ahhoz az új morálhoz, -mely egyes rapszódikus megnyilatkozásai után is még kissé ködborított. -Az amoralisztikus világfelfogásra meg éppen nem mutat semmiféle -hajlandóságot. Tudnivaló továbbá, hogy régebben több olyan darabot írt, -amelyeknek meggyőző célzata is volt. Az ilyen darabokat tételes -daraboknak nevezzük akkor, ha a tételt elutasítjuk; s a „problémá“-t -magasztaljuk benne ha dícsérni akarjuk. Szóval Brieux tételes darabokat -írt. - -_Suzette_jében nincs tétel, nincs vitatkozás és „dialektika“, nem akart -bizonyítani semmit, nem akarta a nézőt meggyőzni semmiről. Sokan, akik -nem akarták elhinni, hogy Brieux le tud tenni a bizonyítgatásról, azt -állapították meg erről a darabról: „úgy látszik“, Brieux azt akarta -bebizonyítani benne, hogy a gyermek kedvéért a legrosszabb házasságot is -fenn kell tartani – már pedig ezt hirdetni erkölcstelenség. Csakhogy nem -látszik úgy, mintha ezt akarta volna bebizonyítani. Ellenkezőleg, -belemagyarázni is nehéz a darabba ezt a tételt, rábizonyítani meg éppen -lehetetlen. - -_Suzette_ben nincs egyéb, mint néhány kitünően, éles emberlátással -megfigyelt és sok színnel festett nagyon finoman jellemzett főalak, egy -kis környezetrajz, meg egy dráma, amelyet egy kevés jóakarattal nem -nehéz érdekesnek találni. Nálunk úgy találták, hogy a főalakok nem -szimpátikusak, mert megannyi csupa gyarlóság, a környezetrajz nem új s a -dráma köznapi. Csakhogy Brieux szándékosan választott főalakjaiul -egészen közönséges embereket, amilyen a legtöbb a világon, akiknek a -gyarlóságai a legáltalánosabb, a leggyakoribb gyarlóságok, mert éppen az -teszi drámáját általános jelentőségűvé, hogy nem kivételes, hanem -átlagemberekkel, mondhatni, a két legismertebb tipikus jelenséggel -játszatja le ezt a drámát, s a művészete, amellyel ezeknek az -átlag-embereknek minden szavát érthetővé tudja tenni, sokkal közelebb -tudja hozni alakjait a nézőhöz, semhogy ez ne érezné, hogy antipátiája -voltaképpen csak az általános gyarlósággal szemben való túlságos -szigorúság. Antipátikusak-e a Teniers vagy a Van Ostade parasztjai? Hogy -a környezetrajz nem új? Nem lehet nagyon új, mert a környezetrajzot -szolgáltató másodrendű alakokban Brieux azt a két ellentétes -gondolkozást akarta megtestesíteni, amelyek a mai emberek közt a legtöbb -összeütközést idézik elő, s amelyeknek a képviselői a legtöbb példányban -szaladgálnak a világon. Ha nagyon újak volnának ezek az alakok, nem -volnának e világból valók; de új a szembeállításuk, új a küzdelmük s új -annak a hatásnak a rajza, amellyel a főalakokra vannak. A dráma, igenis, -köznapi, mert mindössze ennyi: a hős, hogy az üzletét lendítse ezzel -előbbre, abba a világba viszi a feleségét, ahol az asszonyt kinevetik -azért, ha hű marad az urához s ahol a férj mindig attól remeg, hogy -nevetségesnek találják, ha félti a feleségét. Az asszony szívesen megy -ebbe a világba s azután egy kicsit megszédül benne, de szerencséjére nem -odáig, hogy elkövetné a házasságtörést. Ezen azután összekülönböznek, de -végül mégis csak megbékülnek, főképpen attól való félelmükben, hogy a -gyermekük elvesz rájok nézve, de azért is, mert a történtek ellenére is -még mindig húzódnak egymáshoz, hiszen olyan hasonlók, annyira egymáshoz -valók, hogy a kölcsönös megbocsátás náluk természetes, érezhetik, hogy -nincsen joguk felsőbbséggel ítélkezhetniök egymásról. - -Mindenesetre köznapi dráma, talán az a dráma, mely ma minden dráma közül -a leggyakrabban esik meg, de nagyszerűen eleven s lelkök legmélyéig -érthető alakokat mozgató, tehát az igazság erejével ható dráma, az -életet tükröző színpadi munkákban gyönyörködni tudó néző számára -érdekesebb dráma azoknál, amelyekben fölötte díszesen extravagáns -alakokkal adatja elő a szerző a maga paradoxonait, a bábjátékok -mozgolódására emlékeztető tarka-barka és mindig elképpesztő -jelenésekben. (1911 október.) - - - - -XXXI. CAPUS. Pénzt vagy életet! - -(Vígjáték 4 felvonásban, 5 képben, írta Alfred Capus, fordította Bálint -Dezső. Bemutatója a Vígszínházban 1901 április 18.-án.) - -Vannak asszonyok, akiknek a szívük, lelkük egészen becsületes s a -férjüket meg nem csalnák a világért, akiknek a gondolkozása azonban, -különösen azokra a kérdésekre nézve, melyek kívül esnek az ő -kedélyviláguk körén, teljességgel nem állja ki a kritikát. A társadalmi -rend nagy törvényei nem férnek bele az ő kis fejükbe, az „Enyém, Tied, -Övé“-ről való fogalmaik egy kicsit zavarosak. Képtelenek bármely komoly -perfidiára, de ha a férjük pénztárcájából eltüntetnek némi apró vagy -nagyobb pénzt, ez nem zavarja őket túlságosan. Vagy ha ez mégis -valamelyes lelkifurdalást okoz nekik, azt már, hogy mi bűn van: például -a könnyelmű adósságcsinálásban, nem képesek megérteni. Nem mondhatni, -hogy az asszonyoknak ez a fajtája antipátikus volna: a legszigorúbb -moralisták is megbocsátottak nekik. Ki ítélné el Norát azért, hogy -váltót hamisított? Nem lehet elitélni, mert nem tudta, mit cselekszik. - -Jacques Herbaultnak a felesége, Helén, Norának egy cousineja. A legjobb -asszonyok közül való s abban a boldog tudatban, hogy imádja a férjét, -nyugodtan alszik. Ez az ő becsülete; hogy a társadalmi Becsület mit -kiván, arról fogalma sincs. Ez azt kivánná, hogy miután tücsökmódra -eltékozolták, amijök volt, ezentúl csak odáig nyújtózkodjanak, ameddig a -takaró ér. Menjenek haza Limogesba s míveljék a kertjüket. De Helén -Párisban akar élni s mikor a számlákat már nem igen tudják fizetni, még -arra is rábírja férjét, hogy pumpolják meg azt a groomot, aki a Jacques -klubjában szolgál. - -Második fejezet. Helén egy szép nap találkozik Juliette Boursier-val, -aki a nevelőben iskolatársa volt. Juliette Boursiert most Pervenche -kisasszonynak nevezik. Ez a Pervenche kisasszony is jó figura. Alma, -ábrándja: hogy férjhez mehessen. Elve: hogy csak a férjét fogja -szeretni. De a mirtuskoszorú igéretével Juliette kisasszonyt mindig be -lehet csapni. Csak az csábítja el, aki házasságot igér neki; az ő -becsülete ez. De olyan sokszor bolonddá teszik, hogy végre is Pervenche -kisasszonnyá, kokottá lesz. Most Brassac barátnője. - -Uj fejezet. Ez a Brassac fölötte modern alak. A tőzsdetippek -körülrajongott osztogatója. Szédelgő, aki kedves fiú s akinek éppen ez a -specialitása. Belenyugszik a világ sorába: azelőtt harcoltak az emberek, -most börzén játszanak. Azelőtt elhulltak az emberek, most kifosztják -őket. Azelőtt az elesett nem tudta, hogy ki lőtte le, most a kifosztott -nem sejti, hogy kinek a zsebébe vándorol a pénze. Brassac nem akar a -legyőzöttek közé tartozni, Brassac győzni akar. S mert szeretetreméltó, -felhasználja ezt a tulajdonságát. A kenyérkeresete az, hogy mindenkivel -kedves, mindenkivel tegeződik, mindenkit ismer s úgy megy az utcán, hogy -hol az egyik, hol a másik kezét nyújtja. Mert egy darabig szerencséje -van: tőzsdezseninek tartják s mindenki rábízza a pénzét, pedig Brassac a -nyereségről alaposan leszedi a tejfelt. De olyan jó cimbora! S nem is -csinál titkot a szélhámosságából; az ő becsülete az, hogy olyan őszinte, -mint egy bohém. Ezzel a Brassackal Pervenche megismerteti Herbaultnét, -azzal a célzattal, hogy Brassac majd tőzsdetippeket ad nekik. Pénzre -mindenkinek szüksége van; Herbaultné jó volt Pervenchehoz s Pervenche -hálás természetű. - -Negyedik rész: Megismerkedünk Herbault úrral, a férjjel. Herbault -tisztán lát, de mint a nagyon világosan látó embereknek egyáltalán, neki -sincs akarata. És Brassacnak, akinek Herbaulték kapóra jöttek, könnyű -elbánnia vele. Brassac ugyanis arra gondolt, hogy Herbault-t társává -teszi. Ilyenformán akar bejutni a Herbault klubjába, hogy klientéláját -növelje. Erre a célra elég Herbault-t egy kicsit leitatnia s Herbault -aláírja a társulási szerződést. A mámor egy lucidum intervallumában -azután azzal szerez magának elégtételt, hogy minduntalan legazemberezi -Brassacot. Mint az akarat nélkül való szkeptikusoknak általában, neki is -az a becsülete, hogy mindig kimondja, amit igaznak gondol. „Előre -örülök, hogy micsoda bajaink származnak ebből!“ – biztatja a feleségét. - -Új fordulat. Brassac rosszul spekulált, megugrott Belgiumba; a társát le -kell tartóztatni, bár világos, hogy ez utóbbi ártatlan. Uj figura lép az -előtérbe: a rendőrtiszt, akinek mániája, ambiciója, vágya s becsülete -az, hogy ő elsősorban világfi s csak azután rendőrtiszt. Nagyon jó alak. -A letartóztatás rokokóudvariasságai rendkívül mulatságossak. - -Az a feladat, hogy szegény Herbault-t ki kell szabadítani a fogságból, -ismét új alakot vezet elénk. Ez Le Houssel, a milliomos, akinek hibája: -a pénze. Azt hiszi, hogy pénzen mindent meg lehet vásárolni. S mikor -Helén azzal a kéréssel fordul hozzá, az egyetlen tehetős barátjukhoz, -hogy kölcsönözzön nekik háromszázezer frankot – ennyi kellene a Jacques -kiszabadításához – menten előáll a szerelmével s azzal, hogy mi az ára -ennek a „kölcsön“-nek. Herbaultné erre nagyot néz s kiutasítja a jó -barátot. Most Le Houssel bámészkodik el: arra nem gondol, hogy ez is -lehetséges. És könyörögnie kell, hogy Helén elfogadja a kölcsönt, minden -föltétel – s megbocsásson, minden reménynyujtás nélkül. De Le Houssel -megteszi ezt; az ő becsülete az, hogy belátja, ha galádul viselkedett. - -Herbault ez egyszer nem vehető rá, hogy elfogadja ezt a kölcsönt. De -nincs is rá szükség, mert Brassacot is elcsípték s Brassac ideálja, egy -perui grófnő, az egyetlen, aki nem bízta rá a pénzét, megjelenik, -kirántja Brassacot a pácból s kártalanítja a becsapottakat. De előbb még -egy nyolcadik alakkal kell megismerkednünk. Ez a fogházigazgató, akinek -az intézetében Herbault és Brassac ülnek s akinek a büszkesége az, hogy -az ő fogháza olyan nagyúri kényelmet nyújt, mint a világ legjobb hôtele -s hogy az ő fogházában nincsenek rabok, csak urak. Ez az alak s vele az -egész utolsó felvonás: pompás karrikaturája annak az állítólagos -humanizmusnak, melyet a frakkos banditákkal szemben az egész világon -tanúsítanak. - -Még az epizódisták közt is sok a mulatságos alak. A groom, aki kölcsönt -ad a rosszhiszemű kölcsönkérnek, mert bizonyos benne, hogy be fogja -vasalni a tartozást; a fogházfelügyelő, Pervenche első szerelme, aki -végül feleségül veszi a kis kokottot, meghajolva az előtt az okoskodás -előtt, hogy a fődolog a házasságban ez: „_a férj előtt_ senkise ismerte -legyen a feleséget“ és a többi, mindezek a figurák éppen annyi ötletre, -mint emberismeretre, életbölcsességre és szatírikus erőre vallanak. Hogy -mit ér Alfred Capus, mint moralista, – más kérdés; de hogy a kép, melyet -napjaink erkölcseiről elénk állít, találó, finom, elmés és szórakoztató, -azt bajos letagadni. - - - - -XXXII. FLERS ÉS CAILLAVET. Papa. - -Flers és Caillavet _Papá_ja a legkülönb színműirodalmi árúcikk, amit -mostanában Párisból hozatni lehet. A még nem vénülő, de mindinkább -finomodó Flers és Caillavet ebben a mostanáig legértékesebb darabjukban -a törvénytelen gyermek sorsán humorizálnak, párisi fölületességel, de -egyszersmind azzal a színjózansággal és életbölcsességgel, amely a gall -szellemnek mindig dicsősége volt. A néha agyonpatetizált, máskor pedig -zavaros filozofálgatásokkal meglehetősen kompromitált témáról nekik -mindössze ennyi a mondanivalójuk: - -A társadalom megbántotta a törvénytelen gyermekeket, de a törvénytelen -gyermekek ezért ugyancsak megbosszulták magukat a színdarabokban és az -irodalomban. Természetes gyermekeknek is hívják őket, de csak a -születésük pillanatában természetesek; azontúl a -legtermészetellenesebben viselkednek, követelőző, furcsa, sötét -mivoltukban. Pedig, föltéve, hogy anyagilag tisztességesen gondoskodtak -róluk, semmi okuk se lehet a panaszra, mert nyugodtabban, -zavartalanabbul, nagyobb békességben élhetnek, mint azok, akik a -családban nőttek fel. Annyira, hogy ha felnőtt korukban családot adnak -nekik, adoptálják, törvényesítik őket, ez csak terhet ró rájok, -megrövidíti őket a szabadságukban, a békességükben és csak kis vagy nagy -kellemetlenségeket szerezhet nekik. Ime a Jean esete. Az apja, Larzac -gróf egyszer hazakisért egy hölgyet és ott maradt nála négy évig… Jean -megszületett, az anyja még kicsi korában meghalt, az apjának nyolc évig -Japánban kellett élnie a követségnél és amikor onnan visszatért, akkor -se kereste fel a fiát, mert nem akarta belekeverni a maga kalandos -életébe. De anyagiakban gondoskodott róla, birtokot juttatott neki s a -fia még huszonöt éves korában is egyedül él ezen a birtokon, annak a -munkának, amelyet a legjobban kedvel, dolgosan, igénytelenül, -megelégedetten, nagy nyugalomban. Az apjának csak akkor jut eszébe, hogy -fölkeresse fiát, amikor észreveszi, hogy öregedni kezd, mert először -történt meg vele, hogy egy nő nevetni tudott rajta. De mit nyer vele a -fiú, hogy az apja adoptálja? Csak azt, hogy ez a fordulat kiforgatja a -megszokott és neki kedves életből, az apja rá akarja oktrojálni a maga -életmódját, a rangjához méltó életmódot és végül még a menyasszonyát is -elüti a kezéről, mert ő egyszerű, derék, munkás, falusi ember, az -apjában pedig, aki mindig csak a nőknek, az udvarlásnak, a szép dolgok -kultuszának és a bókfaragásnak élt, még öregedése idején is több a -hódító vonás, mint ő benne. Persze, ezt a megoldást már Jean maga -diktálja rá menyasszonyára és apjára… ő maga kényszeríti őket egymás -karjaiba… némi lemondással, de már egy másik szerelem reményében… -belenyugodva abba, hogy: „szülék és gyermekek közt mindig az volt a -viszony, hogy az egyik feláldozta magát a másikért… ezt hívják -szeretetnek. Rendszerint a szülő áldozza fel magát a gyermekeiért. Hát -most az egyszer megfordítva lesz… nem tesz semmit… alapjában véve -mindegy“. Szóval főképpen nobilitásból mond le, mert ebben a darabban -mindenki nobilis és kedves… még a rendkívül finom apa is, bár ennek az -önzésében van egy kis hajlandóság még a brutalitásra is… de a -legnobilisabb lény mégis csak a törvénytelen fiú. - -A _Papa_ alakjai valamennyien régi ismerőseink. Ez a fiú is a régi _Fils -Naturel_, közel rokona a _Fourchambault-család_ Bernardjának, a -_Demimonde_ Nanjacjának és az _Agglegények_ Nantyájának; Jocas abbét -_Constantin abbé_ néven ismerjük; számtalan változatban láttuk már -Georginát is, akit nem az erény, nem az elvek tartanak meg a -tisztességben, hanem a jó ösztöne, az, hogy a jobb sorsra érdemes -fiatalságának önkéntelenül el kell nevetnie magát, amikor véletlenül -megpillantja, milyen csunyává tette a merénylő öreget nagy igyekezete, -arcának feldúltsága s összefésültségéből való kiborzolódása… De a -legjobb ismerősünk: Larzac gróf, aki félig a régi Olivier de Jalin, -Mortemer és Ryons úr, a _Nők barátja_, félig pedig a _Père prodigue_. - -Mindezek a régi ismerőseink azonban, ha nem is továbbfinomodott -érzésvilággal, de divatosabb ruhában jelennek meg előttünk és olyan -nyelven szólnak hozzánk, amelyet jobban értünk, mint a felsorolt régi -színpadi alakok szólásmóját, amely a mai közönségnek már szinte -eufonisztikus beszédként hangzik. (Semmi se vénül olyan hamar, mint a -színpadi nyelv, mert hiszen ennek kell leginkább tartania a rokonságot -az utca nyelvével, amely minden természetes beszéd közül a -legtermészetesebb beszédnek tűnik fel a sokaság előtt.) És Larzac gróf -nemcsak megvesztegetően kedves, hanem igazán ragyogóan elmés is. Annyira -sugározza az elmésséget, minden második mondatában, hogy ez már majdnem -sok a jóból; s a _Papa_ meghallgatása után valami olyas utóérzésünk van, -mint annak a gyermeknek, aki többet lakmározott a krémes édességből, -mint kellett volna s hamarosan nem tud szabadulni a kesernyés szájíztől. -(1911 december.) - - - - -XXXIII. FLERS ÉS CAILLAVET. Primerose kisasszony. - -Az újabb irodalomban szinte tipikus alak az irodalmi „marchand de -frivolités“. (A „frivolité“ szó itt éppen úgy jelentheti a finom -kézimunkát, mint a könnyű portékát, a jelentéktelen holmit, a -haszontalanságot, sőt a frivolitást is.) És amióta ez a kalmárkodás -nemcsak megszokott, hanem egyszersmind gyorsan gyümölcsöző valami, -gyakori jelenség az irodalmi „marchand de frivolités“ megtérése vagy -mondjuk: színváltozása is. Az íróban, miután hosszabb időt töltött a -léhaság szolgálatában s ezzel fényes hírnevet, talán vagyont is -szerzett, egyszerre egészen más ambíció támad fel. A komolyság felé -fordul, sőt elérzékenyedik. S mintha azt mondaná: „Voltaképpen ez az -igazi én-em, a sokáig eltitkolt nemesebb hajlandóságom, amelynek eddig -csak azért nem éltem, mert nem volt módom benne. Ha tudniillik mindjárt -a komolykodással kezdem, megkockáztatom azt, hogy sohase válhatik -belőlem nevezetes ember: a közönség nem szívesen figyel egy ismeretlen -írónak komoly szavaira, annak a kezéből azonban, aki a sokaság -mulattatásával már hírnevet szerzett, beveszi a komolyság piluláit is. -Most már megengedhetem magamnak ezt a fényűzést.“ S mint azok a -meggazdagodott self made-man-ek, akik nem voltak válogatósak a -vagyonszerzésben, céljukat elérve egy nagyot kanyarodnak, a közhasznú -tevékenység, a pazar jótékonykodás s más honores virányai felé: a már -fényes nevű irodalmi „marchand de frivolités“-k egyszerre csak a -halhatatlanságnak vagy legalább is az akadémiának kezdenek dolgozni. -Mint az ördög, ki vénségére remetének megy, a hirhedt _Vie Parisienne_ -írói közül a legtehetségesebbek és a legmerészebb szájúak az erény meg a -jóság áldozópapjaiként végzik, s miután az akadémia csúfolgatásában -őszültek meg, ha véletlenül maguk is bekerülnek az akadémiába, az -erény-díjról ők írják a legfinomabban zengő jelentéseket. - -Meilhachoz és Halévyhez, Donnayhoz és Lavedanhoz, Marcel Prévosthoz meg -a többi Saulusból Paulussá lett kitünőségekhez, most Flers és Caillavet -csatlakoznak. - -Ezek az elmés, könnyed szavú írók, akiknek a színpadi kézügyessége a -híres sebészprofesszorok biztos kezére emlékeztet, már a _L’Amour -veille_ben nagyot komolyodtak, hogy a Théâtre Françaisban is helyet -foglalhassanak; s azóta írt darabjaik: a _Le Roi_ és a _Papa_, mintha -feledtetni igyekeznék a _Les Sentiers de la Vertu_, a _L’Ange du Foyer_, -_Miquette et sa Mère_, _Le Sire de Vergy_ meg a _Les Travaux d’Hercule_ -kicsapongásait, azzal, hogy ugyanaz a hang itt már más életfelfogást -hangoztat s nem azt, amelynek Flers és Caillavet a feltűnést, a nagy -sikereiket és hírüket köszönhetik. De _Primerose kisasszony_ már -egyenesen az akadémiára kacsintgat. Ne tévesszen meg bennünket az, hogy -Flers és Caillavet – már _Primerose kisasszony_ után írt és – -legutóljára előadott darabjukban, a _L’Habit Vert_ben mintha gúnyolnák -az akadémiát. A _L’Habit Vert_ csak szelíd kötődés; incselkedése: inkább -enyelgés és kacérkodás; „Haragszom rád“-játék: „Haragszom rád, mert -olyan zöld a frakkod!“… Szatírája annyira mosolygós, mintha a haragos -szatírikusok már alig várnák, hogy megengeszteljék őket; mintha már csak -azért rosszalkodnának, hogy emlékeztessenek egy kissé a multjokra, -számítva rá, hogy az akadémiának is, a legfinomabb közönségnek is -kedvesebb az előkelő megtérő, mint az, aki mindig igaz volt. - -De büntetlenül nem tölthetnek éveket Vénusz barlangjában a Tannhäuserek; -a multját mindenüvé magával viszi az ember. - -És amikor nagyon is gyöngéden, diszkrét meghatottsággal, titkolgatott -elérzékenyedéssel akar beszélni, ízléssel kerülgetve az érzelgősséget -meg a kenetes hangot, akkor árulja el magát legkönnyebben a pörge nyelvű -tömeg-mulattató, aki a legnagyobb munkásság éveit a léhaság -csiklandozgatásával töltötte el s akinek eközben vérévé vált a mókázó -beszéd. - -_Primerose kisasszony_ban Flers és Caillavet a lehető legfehérebb -darabot, de egyszersmind a képzelhető legfinomabb munkát tervelték, -amely elbájolja a gyöngédszívűeket, meghódítsa a szigorúakat, de a -szkeptikusokat is lefegyverezze. Tiszta levegőjű, finoman illedelmes, -nemes érzésekről szóló darabot, előkelő, elragadóan kedves, derék és jó -emberekről, akik mind szép lelkek, akik azonban imponáljanak annak a -nagy közönségnek is, amely a tisztességet unalmasnak, az érzelmességet -pedig együgyűnek találja. Eszükbe juthatott, hogy Meilhac, a -megtérésekor, az _Attaché_val jelent meg, aki annyira finomlelkű, hogy -semmi szín alatt nem akarja feleségül venni a nagyon gazdag hölgyet, -akármennyire imádja is ezt; és eszükbe juthatott Halévy, aki miután húsz -évig sétáltatta meg az irodalomban a rettenetes Cardinal-családot, -_Constantin abbé_t keltette életre, hogy ez bocsánatot eszközöljön ki -számára az előkelőktől és az akadémiától. A felhőben járó attachénak -Amerikából érkező s különben praktikus üzletemberré modernizálásával -máris könnyűnek tűnhetett fel előttük a feladat; Constantin abbénak -jólelkűséggel és milliókkal hájas környezetét is használható miliőnek -találhatták; csak éppen a jámbor és kissé totyakos Constantin abbét -kellett átformálniok olyan modern főpappá, akinek az érzelmességét -jókora szkepszis, a radikálizmussal szemben nagy türelmesség s -valamelyest, de elég rosszult titkolt hitetlenség mentse. - -Ez a ravasz számítás azonban, amely minden elképzelhető lelki -diszpoziciót ki akart elégíteni s a közönségnek mindegyik elemére hatni -kívánva, azon igyekezett, hogy a kecske is jóllakjék, a káposzta is -megmaradjon: csak félig-meddig vált be. A fehér darabon Flers és -Caillavet minden ügyessége és elméssége ellenére is megérzik a -meggyőződés és az őszinteség hiánya; az, hogy a szerzők maguk is -hihetetlennek tartják a meséjöket vagy legalább is holdvilágfalóknak, -érthetetlenül oktalanoknak tekintik a főalakjaikat és hogy kételkedésel, -hidegen okoskodták ki mindazokat az érzelmességeket, amelyeknek diszkrét -előadását kínos feladatként sózzák rá a főalakjaikra. - -A Meilhac és Halévy-féle reminiszcenciák náluk így alakulnak -színdarabbá: a hótiszta Primerose maga ajánlja fel kezét Pierrenek. De -Pierre, abban a hiszemben, hogy a vagyona elveszett, finomlelkűségből -lehazudja szerelmét s nem fogadja el a feléje nyújtott kezet. Mikor -azután vagyonának nagy részét mégis sikerül megmentenie, Primerose már -zárdába vonult s Pierre hiába tudatja vele, hogy (így mondhatná:) „csak -a legrosszabbkor érkezett téves információ okozta, ha szerelméről cáfoló -nyilatkozatot tett közzé“, Primerose, bár még nem tett fogadalmat, -kosarat ad neki, mert az Úr menyasszonyának tekinti magát s azt hiszi, -az Egyházat most már nem illenék cserben hagynia. - -De (amint Budapesten mondani szokás:) pont ekkor történik meg -Franciaországban a kongregációk megszüntetése és az, hogy Combes Emil -úr, becéző nevén: Combes tata, a radikálisok öröme, szétkergeti a -szerzeteseket meg az apácákat. Pierrenek az első gondolata az, hogy -szembeszállva az új törvénnyel és Combes tatával, egymagában is meg -fogja védelmezni Primerose zárdáját, de miután ezzel az ötlettel -szerencsésen elintézte a felvonásvég kérdését, okosabbat gondol s a régi -jó recipe szerint más hölgynek udvarolva igyekszik Primerosenak a -szívére hatni. A sokszázados csodatévő szer ezúttal is beválik; -Primeroseban fölébred a féltékenységnek az a fajtája, melyben az -öntudatlan hiúságnak és az irígységnek majdnem akkora szerepe van, mint -a szerelemnek s a darab végén, leszámolva azzal, hogy az Egyház majd -csak ki fogja heverni az ő elvesztését, már újra a földé, amely itt -természetesen Pierret jelenti. - -A mesének ebből a kivonatából is látni, hogy Flers és Caillavet -_Primerose kisasszony_ban két gyertyát gyújtottak, nem az ördögnek, -hanem a szenteknek, az akadémiának, az előkelőknek vagy ha úgy tetszik: -a vieux jeu-nek. Az egyik az a koncesszió, hogy: a „csuhások“ is emberek -és ha talán parancsoló állami szükség volt, hogy a Combes tata -„providenciális“ keze szétoperálja az államot és az egyházat, a -szerzetesrendek eltörléséről szóló törvény szomorúságot okozott sok -olyan jó léleknek is, akik nem vétettek senkinek a világon. A másik -gyertya… nos, ugyan meddig mehet el a szkeptikus, amikor engedményt akar -tenni az ósdi felfogásnak, a babonának, azoknak az embereknek, akiket a -régi világ ittfelejtett s akiknek a létezése már anakronizmus? A -szkeptikus megengedi, hogy az olyan ártatlan lélekben, amilyen a -Primeroseé, igenis, elképzelhető a mély és tartósan ugyanegy lény felé -irányuló, hűséges és tiszta szerelmi érzés is, amely, ha öntudatlanul -szintén csak földi, nagyon is földi érzelem, azért nem kevésbé megható -és gyönyörködtető. - -De vajjon érdekelheti-e egy minden viszontagságot legyőző, hű -szerelemnek a története a közönségnek azt az elemét is, amelyet a mozi -már ugyancsak elkényeztetett?! Vajjon nem szisszennek-e fel azok, akik a -Flers és Caillavet szövetséget a _M. de la Palisse_ és a _Le Sire de -Vergy_ óta tisztelik, ha a régi események csúfolgatásáról híres szerzők -új darabjában egyszerre csak Héloïset a nagyon is mondaine-életet élő -apáca-növendék kackiás öltözetében látják, Abailardt pedig frakkban, de -mind a kettőt a régi komolyságában?! Vajjon nem fogja-e ezek szerelmi -regényét nagyon is édeskés históriának találni az a közönség, amelyet a -legszorgalmasabban éppen Flers és Caillavet tanítgattak arra, hogy ezen -a világon minden, de minden csak csúfolódás anyaga?! S még hozzá azt is -érezhették Flers és Caillavet, hogy ők csak legújabban kezdenek érteni a -tiszta szerelemhez, nem volna tehát csoda, ha rosszul intonálnának, -amikor a még jól meg nem tanult románcot kezdik énekelni és sokan úgy -találhatják, hogy: nini, ezek a gyakorlatlan kezdők nagyon is magas -hangból kezdték! Ők maguk vehették észre legelőször, hogy Primerosenak -és Pierrenek az ajakáról szinte csöpög a szirup. - -Hogy ezen a közönség fenn ne akadjon, a régi Flers és Caillavet nem -tagadhatták meg magukat. Nem állhatták meg, hogy Héloïseunkat és -Abailardjukat körül ne bástyázzák mindazzal, amiben közönségüknek valaha -öröme telt. Azért beállítottak a darabjukba: 1. egy paraszt-apácát, aki -csak egy szegény kis némber s akinek a feladata (és egyetlen hivatása), -azt illusztrálni, hogy ha a csuhások is emberek, viszont a legtisztább -hitű s csak a jótettnek élő ártatlan lények emellett igen közönséges -teremtések lehetnek, – 2. két arisztokratát, akik a korlátoltságot és a -rövidlátást képviselik, idősebb és ifjabb kiadásban, – 3. egy öreg -nagyúri dámát, aki a morál kérdéseiben annyira türelmes és elnéző, mint -a Pailleron finom elméjű Réville hercegnéje s szavai, ráadásul, a -nagyobb hangsúly kedvéért, olyan viharos szerelmi multat sejtetnek, -aminőt a Régence legelszántabb hölgyei élhettek, – végül, 4. egy -hasonlóképpen bölcs és hasonlóképpen még ki nem hamvadt tüzű, fölötte -eszes, javakorbeli bíborost. - -Mindez meg is teszi a hatását. De minél csípősebb ez a pikáns mártás, -annál inkább feltűnik, hogy az, amit „garníroz“, nagyon is rászorul az -ízesítésre. Minél józanabb vagy közönségesebb Primerosenak a környezete, -annál inkább feltűnik, hogy a főalakok érzelmessége mennyire hamis -hangokat ad. Azután a néző nem győz eleget csodálkozni azon, hogyan -nevelhette Primeroset ilyen tökéletes angyallá ez a minden hájjal -megkent környezet és ez a bíboros, aki minden elődje közül a legjobban -Dubois bíborosra emlékeztet. - -Ez a bíboros különben is gyanus. Minduntalan azt a kérdést juttatja a -néző eszébe, hogy vajjon nem a Montmartre brasseriejeiben töltötte-e a -fiatalságát s nemcsak a Flers és Caillavet álarc- és jelmezkölcsönző -intézetéből szerezte-e a bíborosi kalapját? Mert az igazi bíborosok nem -úgy szoktak viselkedni és kivált nem úgy szoktak beszélni, mint -Primerose bácsikája. Ha minden áron le akarja beszélni búslakodó hugát -arról, hogy a zárdába menjen, ezt még meg lehet érteni, bár (amint -láthatjuk) nincsen igaza, ha attól tart, hogy Primerosenak a zárdában -rosszabb dolga lesz, mint otthon; mert, íme, a kolostori élet -szórakozást és egy kis eledést ad Primerosenak s hamarabb megenyhíti -szerelmi bánatát, mintha csalódása után otthon a keringőző párok körül -forgolódnék, irígy szemmel nézve ezek örömét. Érthető még az is, ha a -bíboros később, amikor látja, hogy Primerose és Pierre egybekelésének -nincs komoly akadálya, egy házasító asszony buzgalmával fáradozik azon, -hogy Primerose „engedjen az élet hívó szavának“. De az igazi bíborosok -nem beszélnek olyan cinikusan, mint azok az egykori bohémek, akik valaha -a „Chat noir“-ban tették le a vizsgálatukat és nem mondanak oly -ostobaságot, hogy: „Ha valami ostobaságot kell elkövetnünk, még legjobb, -ha az Istennel követjük el, mert vele a dolgot mindíg rendbe lehet -hozni.“ Lehetnek istentelen papok; még gyilkos papok is akadnak. De -olyan papok, akik minden második szavukkal a vallás dolgait figuráznák -ki, nincsenek. Olyan bíborost, aki az Istenről viccel, Flers és -Caillavet csak a saját darabjukban láthattak. - -Az elmésség sokat kiment, de _Primerose kisasszony_ ugyancsak rászorul -erre a mentségre. Flers és Caillavet ez alkalommal egy kissé elvétették -a számításukat. Régi közönségük hűségét jobban próbára teszik, mint -valaha, mert ennek sok a jóból, amit Primerose és Pierre szavalgatnak -neki; azt a közönséget pedig, amelyet előszörre _Primerose -kisasszony_nyal akartak meghódítani, inkább megrőkönyítik, mint -elbájolják, mert ez a közönség mindjárt észreveszi, hogy bíborosuknak -lólába van. (1913 február.) - - - - -XXXIV. BERNSTEIN. Az ostrom. - -_Az ostrom_ budapesti bemutatója nagy érdeklődéssel találkozott, de ezt -az érdeklődést inkább a szerző neve keltette fel, mint maga a mű. -Budapesten, ahol a nagyközönség semmit se értékel jobban a színpadon, -mint a mozgalmat, a fordulatosságot s általában az ügyeskedést, -Bernstein igen népszerű színműíró. - -_Az ostrom_ban azt látjuk, hogy egy politikus, akit, mikor pártvezérré s -miniszterré küzdötte fel magát, erkölcsi halottá akarnak tenni -fiatalkori botlásának felkutatásával, hogyan fegyverzi le megtámadóját. -Ugy, hogy barátai körében kezdi szimatolgatni, vajjon ezek közül melyik -lehet az a rejtőzködő ellenség, aki értelmi szerzője és titokban -financiális támogatója az ellene egy zuglapban indított s nyilván -határozott céllal folytatatt sajtó-kampánynak; mikor azután az okoskodás -rávezeti, melyik barátjának áll útjában s érvényesülése kit hátráltat az -előmenetelében, ő is felkutatja ennek a barátjának multját, kövér -panamákat talál benne, megszerzi a barátja ellen szóló, megsemmisítő -bizonyítékokat, az orra alá dörgöli ezeket a barátot játszó ellenségnek -s rákényszeríti ezt, hogy pénzzel, amivel szította, szerelje le az -ellene folytatott háborút, mert ha a botrány következtében elbukik, -viszont ő is meg fogja fojtani tisztelt barátom uramat. Ez -fogcsikorgatva adja meg magát s intézkedik, hogy a zugfirkász, aki csak -eszköze volt, a biróság előtt tökéletes elégtételt adjon a -megtámadottnak. - -Itt van a darab veleje; ez a foglalatja _Az ostrom_ középső és -legérdekesebb felvonásának. - -Számoljunk le vele, micsoda életbölcsességeket tartalmaz ez a kis mese. - -Mindenekelőtt azt, hogy: aki fiatalkorában egyszer megbotlott, ettől még -igen tisztességes ember lehet, vagy legalább is: a könnyelmű ifjúból -derék ember válhatik, aki hasznos tagja a társadalomnak. Ha tehát egy -ilyen valaki harminc évi derék munkával expiálta a fiatalkori botlását, -meg kellene védelmezni attól, hogy azért a fiatalkori megtévedésért, -amelyet az érdekeltek azonnal megbocsátottak neki s amelyet -minta-élettel iparkodott elfelejtetni, harminc évi tisztes munka után is -pellengérre állíthassa akármelyik gazember. Hogy meg lehessen bélyegezni -az egész világ előtt, amelynek harminc éven át csak a javára szolgált, -meg lehessen szégyeníteni a családja előtt, amely mindent neki -köszönhet, s tönkre lehessen tenni kitartó munkásságának, harminc évi -érdemszerzésének minden eredményét, csupán azért, mert első -fiatalságában, a meggondolatlanság, a könnyelműségek idején, volt egy -negyedórája, amikor nem volt elég erős. - -Ez régi, kedves témája a költőknek is. Az élet ugyan arra tanít meg -bennünket, hogy ilyen igazságtalanság csak nagyritkán történik, mert -azok közül, akiket a rossz negyedóra megtántorított, csak igen kevésben -van annyi erő, hogy utóbb talpra tud állani, a legtöbbnél, sajnos, az -első elbotlást nyomon követi a második meg a harmadik, minthogy itt is -csak az első lépés nehéz: de amíg elvétve, kivételesen, mégis -meg-megtörténik néha ez az igazságtalanság, addig a költőnek szent joga, -hogy újra meg újra reklamálhasson annak érdekében, aki már nem csak a -bocsánatra szolgált rá, hanem azt is kiverejtékezte, hogy becsülés -illesse meg. A téma ellen tehát nem lehet semmi kifogás és ha Bernstein -véletlenül csak azzal foglalkoztatja a nézőt, hogy egy szerencsétlen -negyedóráért harminc évvel később micsoda szenvedéseket kell kiállania -az ő politikus Valjean Jánosának, olyan drámával állhatott volna elő, -aminőket a költőknél találunk. - -De Bernsteinnál ez csak a kiinduló pont. Az ő Valjean Jánosa nem -mártírja a társadalomnak; az ő hőse nem hagyja magát. S a második -életbölcsesség, mely Bernsteinnak a meséjéből kimosolyog, már ez: Segíts -magadon s az Isten is megsegít! A harmadik pedig: Legyetek okosok, mint -a kígyók! Azután: A barátod legtöbbször versenytársad is, tehát az -ellenséged, mihelyt az érdeke úgy hozza magával. Az ellenséget pedig a -maga fegyverével kell megölni. Azért, ha az ellenséged a multaddal akar -megfojtani, szép csöndben, hogy ne is gyanítsa, mit művelsz, ásd fel az -ő multját. Mérget vehetsz rá, hogy szörnyűségeket találsz benne, mert -mindenkinek vaj van a fején… amely legutolsó életbölcsesség már nem -lehet nagyon szimpátikus azok előtt, akik tudják, hogy nem csak -gazemberek vannak a világon. - -Mit cselekszik _Az ostrom_ hőse a néző szemeláttára? Gyanusítani kezdi -magában egyik barátját, de tovább is nyájasan mosolyogva szorongatja a -kezét. Míg folyvást a barát képében mutatkozik előtte, kémekkel -felkutattatja ennek az embernek multját. Megvásárolja egy megszorult -gentlemantől azokat az okiratokat, amelyek ellenségének bűnét -bizonyítják. Azután kelepcébe csalja és gáncsot vet neki. Mikor amaz -elárulja magát, gyomrozni kezdi, torkon ragadja s addig szorongatja a -gégéjét, míg amaz hanyatt vágódik s egy utolsó nyekkenéssel megadja -magát. Ekkor kiszedi a letepert ember méregfogait s végül kiemeli a -beleit: Voilà!… Tapsoljatok! - -Akármilyen elvetemedett gazemberrel bánik el, ez az „eljárás“ nem teheti -szimpátikussá előttünk. Még csak érdekessé se. Azt, hogy harminc évig -derék munkát végzett, nem láttuk, csak hallottuk, tőle magától. De hogy -sintérmunkát végez, azt látjuk; ez már előttünk történik a színpadon. -Miért érdeklődjünk hát sorsa iránt különösebben? Azért, mert nem hagyja -magát, mert furfangos, mert túljár a másiknak eszén, mert a gazemberrel -gazember módra küzd meg? – Igen – mondja Bernstein. Tehát nyilvánvaló, -hogy ez a darab: az élelmesség dicsőítése. Már pedig ez még magában véve -nem mindenkit lelkesít. - -„Bocsánat – mondhatná valaki – ezt a nagy jelenetet nem etikai -nézőpontból kell megítélni. Azért, hogy a megtámadott tisztességes ember -a gazemberrel gazember módra bánik el, vagy hogy nem húz keztyűt, mikor -a rárohanó fenevadat lesakterolja, azért ez a küzdelem, két agyafúrt -ember küzdelme, két ész párbaja, érdekes lehet, sőt a maga nemében szép -is. És minden itt dől el, hogy érdekes és szép-e az a párbaj, amelyet -Bernstein darabjában látunk?“ - -Nos, ez a küzdelem izgató hatású lehet azokra nézve, akiket izgat két -kakas viaskodásának látása is, de Bernstein _Az ostrom_ nagy jelenetében -nem igen mond többet, mint amennyit Gaboriau közöl olvasójával, mikor -Lecocq úrral valakit leálcáztat. Vagy hogy újabb példára hivatkozzunk: -Nick Carter cselekszik és beszél úgy, ahogyan _Az ostrom_ hőse, amikor -az intrikust le- és kiteríti. Ügyesen derít fel egy nem nagyon érdekes -régi eseményt, logikusan következtet és vitatkozik, el tud kerülni -minden nagyobb ízléstelenséget, de ennyi az egész; olyasmit, ami -megvilágítaná, hogy régente mi ment és most mi megy végbe a színpadon -élet-halálharcot vívók lelkében, Bernstein minél kevesebbet mond a -nézőnek. - -Igaz, a drámának van még egy másik szála is – talán főképpen azért, hogy -a nem éppen vonzó cselekvés sivárabb jeleneteinek hatását valamelyest -megenyhíthesse egy-két női szereplőnek megjelenése – de a drámának ebből -a másik szálából se fejlődnek ki érdekesebb vagy legalább olyan -jelenetek, amelyek méltán számítnak a néző szimpátiájára. Itt egy fiatal -nőről van szó, aki igaz szerelemmel szereti _Az ostrom_ öregedő hősét s -még akkor is rendületlenül hisz Méritalnak ártatlanságában, amikor ebben -már Méritalnak a gyermekei is kételkednek. Bernstein annál kevésbé tudja -megmagyarázni, hogy Renée, akit Mérital a fiának szánt, egyszerre csak -szerelmet vall neki és elárulja, hogy nem apósául, hanem férjéül kívánja -– mert amivel ez az öregedő ember a legnagyobb hatást teheti egy fiatal -nőre, a sokat emlegetett lelki kiválósága meglehetősen a színfalak közt -marad. Mérital hódító tulajdonságai közül csak éppen az eszességét hozza -a színpadra; s a néző a körmönfont Mérital igazolható, de nem éppen -gyönyörű színpadi szereplése láttán sehogy se értheti meg, hogy ha már -Renéet jobban vonzza az ötven éves ember, mint a fiatal, mért éppen ezt -az öreget választja, aki ugyancsak verejtékezik és rugdalódzik előttünk, -hogy a fiatalkori lopása titokban maradjon? Éppen ilyen bajos megérteni -a mi Méritalunkban azt a fenséget, amellyel megilletődve és -elérzékenyedve azon, hogy milyen rendületlenül bízik Renée az ő -multjának tisztaságában, önként vallja meg Renéenek – akkor, amikor a -mult feltámadó kisértetének már kitekerte a nyakát – hogy: de igen, ő -valaha vétkezett. Hogy Renéenek a szerelmét csak megerősíti ez a -nagylelkű nyíltság – mely az eszes Mérital előtt annál fölöslegesebbnek -tűnhetik fel, mert hiszen csak izgalmakat, aggodalmakat, csalódást, a -legjobb esetben is: csak rossz érzést szerezhet vele a szerelmesének – -ez már könnyebben megérthető, kivált abban a furcsa nőben, akit úgy -látszik, jobban vonzanak az öreg urak, mint az ifjúság. Ha valaki már -ilyen természettel született, nem lepheti meg az embert azzal sem, hogy -ha a nagylelkűség rohama egyebekben is krónikusan jelentkezik nála. - -A dráma tehát abban a fenséges elhatározásban kulminál, hogy a hős a -benne vakon bízó nőnek akkor vallja meg a multját, amikor már senki se -vádolja s amikor a vallomása legalább is fölöslegesnek tűnik fel és -mégis megvallja, mert szerelmesének vak bizodalmában megnyilatkozó lelki -nemessége tökéletes őszinteségre és egy kis vezeklésre kényszeríti. Ez a -bonyodalom pedig egy másik fenséges elhatározással oldódik meg: azzal, -hogy Renée most már még jobban fogja szeretni öreg szerelmesét, aki a -boldogsága kockára vetésével is képes volt a legteljesebb nyiltságra, -hogy még a hallgatásával se csalja meg azt, akit élettársául kíván. Az -egyik fenséges mozdulat nem könnyen érthető, mert Mérital előbb nem -éppen az idealizmusával tündökölt, a másik is váratlan, mert Renéenek -előbb nem igen volt módja tájékoztatnia a nézőt arról, hogy mennyi -heroizmus rejtőzik a lelkében és mindaz, amit e közt a két fenséges -gesztus között a darabban látunk, akármi, csak nem fenséges. - -És nem is lehetne egykönnyen megérteni, miért traktálja a szerző -közönségét ennyire elidegenítő, szinte visszataszító jelenetekkel, ha -nem volna ismeretes, hogy ennek az ügyes technikázással készített -darabnak megírásában Bernsteinnak a szubjektivitása is szerepelt. _Az -ostrom_ban felel azoknak, akik szemére vetették, hogy valaha -katonaszökevény volt. Ezért válik hőssé Mérital, aki ifjúságában -elbotlott s ezért annak az életbölcsességnek a hangoztatása, hogy: „Csak -lassan a váddal, mert mindenkinek vaj van a fején!“… Különös, de ez a -csunya darab: egy kissé líra. (1913 február.) - - - - -XXXV. BATAILLE. A szerelem gyermeke. - -Rantz, mikor államtitkárrá nevezik ki, szakítani akar Lianenal, akivel -tizenhét évig élt vadházasságban, mert megúnta és most már terhére is -van. Azért, miután a barátaik előtt kocsis és kofa módjára veszekedték -ki magukat, kiadja neki az útját és félmilliónyi végkielégítést küld -neki. Lianet ez kétségbeejti; ez a sok vihart látott kokott, aki hajdan -egészen közönséges hetéra volt, olyan végzetes szerelemmel szereti az -aggulni kezdő parlamenti törtetőt, hogy elkeseredésében minduntalan -medeai hangokat hallat. Van neki egy törvénytelen fia, Maurice, akinek -egy derék pincér volt az apja. Ezzel a fiúval eddig nem sokat törődött; -a tífuszában nem ápolta, Mauricenak csak a cselédlépcsőn volt szabad -feljárnia hozzá, ha hallotta, hogy az anyja egyedül van; a gondoskodása -Mauriceszal szemben arra szorítkozott, hogy ellátta pénzzel, mert ügyelt -rá, hogy a fiú érzékei kielégüléshez jussanak, de erre azután annyira -ügyelt, hogy nem győzte a lelkére kötni a fiának meg a fia babájának, -akit megindultan cirógatott, hogy buzgón szeressék egymást, hiszen ez az -egyetlen jó dolog a világon!… Bajában végre eszébe jut ez az elhanyagolt -fiú; hirtelen fölfedezi, hogy ő anya is s a fiának sírja el szerelmi -bánatát meg azt, hogy milyen olthatatlan szerelmi vágyakozással csüng -Rantzon. Mi több, azzal is megtiszteli most már a fiát, hogy egyenesen -azért megy el hozzá, hogy öngyilkosságot kisérelhessen meg nála. Ezt a -Mauricot pedig a cselédek, akik úgy látszik, kitünő pedagógusok, -rendkívül érző lelkű fiatalembernek nevelték. Nem túlságosan önérzetes -ugyan, mert nem csinál semmit, csak lóversenyre jár s abból a pénzből -él, amelyet anyja Rantztól kap, de mindenkinek vannak gyöngéi. Maurice -tehát, aki eddig úgy tudta, hogy anyja már több szerelmi -elhagyatottságát és ezen való bánatát sikerrel győzte le, miután -meggyóntatta anyját s ennek szerelmi előéletéről alaposabb és részletes -információt szerzett, – magától édes szüléjétől! – elhatározza, hogy -viszonozni fogja mamájának róla való gondoskodását s vissza fogja -szerezni neki azt a férfit, aki nélkül nem tud meglenni. - -Ezt két, nem egészen tisztes oktalansággal akarja elérni. Véletlenül -bizonyítékai vannak rá, hogy Rantz valaha, kezdő politikus korában, egy -kis lóversenycsalást követett el. Meg akarja zsarolni tehát Rantzot; ha -nem fogadja vissza a mamáját, akkor kíméletlenül leleplezi. A szerelmi -bánatában szublimissé váló Liane ugyan elcseni fiától és Rantzhoz -juttatja ezeket a kompromittáló iratokat, – minden egyébbel, amit -mostanában tőle kapott, az ékszereivel és a félmilliós csekkel -egyetemben! – de Maurice még idejében újra kezébe keríti érzelmességtől -csepegő zsarolása eszközét és neki szegzi a revolvert Rantznak. A -fenyegetőzés azonban nem hat. A viharedzett panamista bízik abban, hogy -az ilyen csekélyebb szépségfolton már nem akad fenn a világ, kineveti a -naív ifjút s Maurice kénytelen a másik revolveréhez folyamodni. Van -Rantznak egy törvénytelen leánya (ebben a darabban a törvénytelen -gyermekekből egész gyűjteményt kapunk, minden nevezetesebb megokolás, -probléma-feszegetés stb. nélkül), akit most készül férjhez adni. Ezt a -balga szűzet már korábban is érdekelte papája kedvesének a fia, de most -már olyan olthatatlan, végzetes szerelmi vággyal ég Mauriceért, mint -ennek az anyja az ő papájáért. Minden áron rá akarja kötni magát -imádottja nyakára; közvetetlenül az esküvője előtt elmegy Mauricenak a -lakására, hogy még narancsvirágostul kínálhassa fel neki magát. Azután -addig ismételgeti Mauricenak, hogy: „Tehet velem, amit akar!“… amíg -ennek eszébe jut, hogy a dühösen szerelmes leánykát is fel lehet -használni papájának a megzsarolására. A cél szentesíti az eszközöket; -mit ez a kis zsarolás, mikor a fiúi szeretet nagyszerű -megnyilvánulásáról van szó!… Minthogy ő más leányért eped, nem él vissza -a balga szűz ajándékozásával, hanem a leányt – aki előbb a kávéházban -várakozott sokáig a fatális szerelemre s most a legénylakásban cselekszi -ezt türelmesen – magánál fogja éjszakára, azután bezárja, magához veszi -a lakás kulcsát, elmegy Rantzhoz, és azt mondja neki, hogy: vagy -visszaveszi Liane mamát, vagy a leánya, mint leány, nem jön ki Maurice -lakásából. A finom Rantz erre is vállat von, azután arcába vágja -Mauricenak a származását, meg azt, hogy most is olyan ruha van rajta, -amely az ő pénzéből került ki és kiutasítja a fiatal zsarolót. Erre -Maurice térdre esik és zokogva kezd könyörögni neki, hogy ne hagyja el -az anyját. Rantz pedig, aki szembeszállott a meghurcoltatással, s akit -nem nagyon alterált a leánya sorsa sem, ezen annyira megindul, hogy azt -mondja a szegény ifjúnak: „Jöjjön!…“ Kiderül, hogy az érző szívek -versenyében ő a legérzőbb szívű, ha nem is néztük ki belőle. De – még -utóbb – az is kiderült, hogy rendkívül alkalmatlannak találja a nemes -érzésekben oly gazdag ifjút. Annyira elérzékenyedik, ha csak látja is, -hogy kénytelen eltávolítani. Azért abban állapodik meg Lianenal, akit -ismét keblére ölelt, hogy Mauricet elküldik egy braziliai bányába, -igazgatónak, huszonnyolcezer frank évi fizetéssel. (Szép üzlet lehet, -amelyet ilyen előképzettséggel igazgatnak!) Oda magával viheti a -kedvesét is, hogy ne kelljen annyira szomorkodnia, a mamájától távol. -Liane, akinek most már nincs szüksége a fiára, azon való örömében, hogy -visszakapta a férfiját, szívesen beleegyezik abba, hogy a fiát, aki -visszavezette hozzá a kedvesét, elhanyagolt s tisztességes keresetre nem -képes gyermekét, akinek a megélhetéséről előbb csak úgy gondoskodott, -hogy az utolsó gyűrűjét is visszadobta Rantznak – ezentúl nem fogja -látni többé. Helyette, vígaszul, egy nyolc éves kis fiút kap ajándékba -Rantztól, hogy a ház ne maradjon törvénytelen gyermek nélkül. Maurice -pedig könnyű szívvel mond le forrón szeretett, imádott mamájáról, mert -vele lesz a babája s végre is ez a fődolog és elfogadja a -kegyelemkenyeret attól a kipróbált vén panamistától, aki őt olyan -csunyán lefőzte, de azután mégis csak megkönyörült rajta. Nehéz volna -hamarjában megmondani, hogy ebben a _Szerelem gyermeke_ című drámában mi -több: az-e, ami utálatos is, vagy az, ami csak hazugság. Ne is keressük. - -Két jelenete mutatja a színpadot jól ismerő, ügyes drámaírót: az a -jelenet, amelyikben Rantz hajba kap Lianenal a barátaik jelenlétében, -meg az, ahol Liane Rantznak a lakásán dühöng, tör-zúz, döngeti az -ajtókat, sír, s tombol, ahogyan csak hiszterika tud. Ezt a két jelenetet -igaznak lehet találni, de egyszersmind közönségesnek is. De a darab -minden jelenete mutatja a ravasz színházi mesterembert, aki addig -ugrándozik gyorsan a cselekvés egyik fordulatától a másikhoz, -minduntalan apró meglepetésekkel traktálva a nézőt s addig beszél -terjengősen, áradozva, de a szóáradat hatalmas gördülékenységével, a -színpadi ékesszólás forró szavakat lihegő s fojtogatott indulatot mímelő -színlelt tüzével, míg végre is belopja sablonosságainak ügyes keverékét -a sokaság érdeklődésébe. (1911 december.) - - - - -XXXVI. ECHEGARAY. Őrült vagy szent. - -(Dráma 3 felvonásban, spanyolból fordította dr. Szalai Emil. Bemutató a -Vígszínházban 1898 október 11.-én.) - -Az a könnyfacsaró színdarab, melynek Echegaray az _Őrült vagy szent_ -címet adta, egy pokoli félreértésben tetőzik. Olyan félreértésben, amely -bizonyára tőke volna a bohózatirónak, de a drámaírót csak -nyugtalaníthatta. Hogy ezt a félreértést plauzibilissé tegye, José -Echegaraynak egy meglehetősen komplikált s valószínűség dolgában kissé -fogyatékos regényre, egy kivételesen jellemes, de egyszersmind -kivételesen gyöngeélméjű hősre, végül igen sok színpadi ravaszkodásra -volt szüksége, amely ravaszkodások közül még a világítási effektusok és -a „jelképies“ színpadi csoportosulások sem hiányzanak. - -Nézzük mindenekelőtt a regényt. - -A gazdag Avendano úrnak nem volt gyermeke s úgy őt, mint feleségét igen -bántotta az a gondolat, hogy kire is marad hát a kis ködmen? Annyira -bántotta őket, hogy utoljára nem tudtak kitalálni okosabbat, mint azt, -hogy: gyermeket csempésznek az Avendano-családba. Avendanoné magáénak -színlelte egy Juana nevű dajka gyermekét s Avendano úr vállalta a -dolgot. A gyermek felnőtt s ő a nagy vagyon ura; persze sejtelme sincs -róla, hogy kétszeresen is kakukfiú. Ez nem is tudódnék ki soha, de -Avendanonét furdalja az a gondolat, hogy a titok sírba szálljon vele s -kevéssel a halála előtt levelet ír annak, aki őt anyjának véli, fölfedi -ebben a levélben az igazat s ezt a kellemes meglepetést elrejti a -médaillonjába. Az igazi anya, Juana, hatalmába keríti Avendanoné -levelét, a célból, hogy halála órájában, először és utoljára, fiának -nevezhesse azt, aki őt csak egy öreg cselédnek képzeli. A levél -megszerzése abba a gyanúba keverte, hogy el akarta lopni a médaillont; -be is csukták ezért, de Juana hallgatott s megelégedett azzal, hogy fia -sohase tartotta őt bűnösnek. De íme, közeleg az utolsó óra; s Juana: -vall, sőt bizonyít a levéllel. Teszi ezt abban a föltevésben, hogy az -egész kettőjük, sőt egy pár óra mulva már egyedül a fia titka marad. -Mert ha az egész világ előtt ismeretessé válnék a dolog, ez jókora -csapás volna az ál-Avendanora; különösen most, amikor nagyobb szüksége -van a vagyonára és a presztizsére, mint eddig bármikor. Mert férjhez -akarja adni a leányát Almonze hercegné fiához s a hercegné bizony nem -egyezik bele akárminő összeköttetésbe. Már pedig a kis leány belehal, de -mindjárt, ha nem lehet azé, akit szeret. Tudja-e mindezt Juana vagy sem, -mindegy; Juana egyáltalán nem gondol rá, hogy ha ő előáll a -leleplezésével, fiának ez a kis „család elleni vétség“ aligha fog örömet -szerezni. Szóval, Juana halálát közeledni érezvén, megmutatja fiának -Avendanoné levelét s olyanformán szól „félre“, mint ahogy Nestroy hőse -szólt, távozóban, a néphez: „Meinen Namen werdet Ihr nie erfahren!… Ich -bin Kaiser Josef der Zweite!“ José Echegaray, Sardouval, azt tartja, -hogy sohase árt, ha egy drámának valamely hosszadalmas regény a -premisszuma. Amíg a cselekvést megelőző regény szép lassan, -részletenkint kitudódik, a néző érdeklődésére bizton számíthatni; s -azután a bonyodalmas, sötét mult olyan árnyékot vet máskülönben közömbös -jelenetekre is, amely csak segítségére lehet a drámai hangulatnak. -Sokkal inkább, legalább is sokkal korábban érezzük, hogy a helyzet -komoly, ha az előttünk folyó szcénára bűnnel és veszedelemmel teli mult -nehezedik, mint ha a végzet előttünk szövődik. S ebben van valami. De -hasonló esetekben igen kívánatos, hogy a bonyodalmas premisszum -elfogadható legyen s ne töltsön el bennünket eleve kételkedéssel. Az -Echegaray regényében pedig igen kevés a valószínűség. Az a lelki -szükség, amelynek Avendanoné enged, alig érthető; a Juana multját se -tudja hihetővé tenni a szerző. Mindez nem fontos, de már jellemző. Ne -felejtsük el továbbá, hogy Echegaray a többi antecendencia dolgában is -követelőző. Ha nem hisszük el, hogy Inés okvetlenül belehal, ha nem -adják Eduardohoz, nincs dráma. Ám jó. - -De ha a mult kissé homályos, ami előttünk történik, az egyre -hihetetlenebb. Echegaray így szól: Don Lorenzo Avendano a Don Quijote-ek -nemes családjából való. Csupa igazság és becsület. Et si fractus -illabatur orbis. Ez az ember, ha megtudja, hogy a nevét bitorolja, hogy -a vagyona nem illeti meg, odadobja a vagyonát és a nevét s elmegy a -bizonytalanságba, a nyomorúságba, dolgozni. Amiben még nincs semmi -lehetetlenség. Vannak ilyen emberek. A legtöbb polgártársunk ugyan, a -Don Lorenzo helyében, végső búcsút vesz haldokló anyjától, elégeti a -famózus levelet s a temetés után hallgat, mintha semmi se történt volna, -de vannak Don Quijote-ék is többen, mint képzeljük. Nem itt a hiba. - -A Don Lorenzo cselekvése mégis hihetetlen, mert Don Lorenzo le van -sujtva, kétségbe van esve s három felvonáson át folyvást a falba veri a -fejét. Olyan pipotyának látjuk, hogy tőle csak azt találnók -természetesnek, ha hallgat. Igen ám, de hisz nem olyan kis dolog ez! – -magyarázza Echegaray. Ha a kötelességét teljesíti, nemcsak az említett -javakról mond le, hanem feláldozza a gyermeke boldogságát, kiteszi magát -annak, hogy anyját börtönbe juttatja (Juana ugyanis két felvonáson át -haldoklik s a „család elleni vétség“ nem tréfa) stb. – Nos, ez -rabulisztika. Ha Don Lorenzo nemcsak jellemes, de egyszersmind normális -elméjű ember, nem olyan nehéz elszámolni a bajokkal, amelyek becsületes -eljárásából következnek. Azt fogja mondani: A kis leány nem fog meghalni -tüstént. Sőt bizonyosan túl fogja élni a csapást. Az ilyenekbe nem -halnak bele a leányok, különösen, ha szerelmük éppenséggel nem -reménytelen. Várjunk valamit a jövőtől is. S ha a párti összemegy, az is -jobb a lelkiismeretfurdalásoknál. Kérdés, csakugyan olyan boldog lenne-e -a kellemetlen Eduardoval? Némelyik leány jobban jár, ha pártában marad, -mint ha férjhez megy. A haldoklót se fogják elzárni, ha véletlenül -életben marad. És a többi. Szóval, ha lárma nélkül becsületes akar -lenni, ez nem olyan nehéz. Azért nem kell a földhöz vágnia magát. De hol -akkor a dráma, ha Don Lorenzo nem tompaelméjű s ha becsületessége nem -csak arra való, hogy szónokoljon róla? - -Elég az hozzá, Don Lorenzo két felvonáson át úgy viselkedik, hogy a -távolabb állók méltán bolondnak nézik. Tessék még elképzelni, hogy -megzavaró világítási effektusok közepett olyképpen ölelgette Juanát, -hogy messziről úgy tetszett, mintha fojtogatta volna. Ez a kisebb stílű, -kissé komikus félreértés preparálja a nagy félreértést. Család, -jóbarátok, minden lében kanálok, azt hiszik, hogy Don Lorenzo megőrült; -Don Lorenzo viszont azt hiszi, hogy családja be akarja záratni a -bolondokházába, csakhogy ne kelljen visszaadniok a nevet és a vagyont. -Ez a félreértés annyira szomorú, hogy szinte mulatságos. Mert ha Don -Lorenzo normális elméjű ember, mikor észreveszi, hogy ápolókat küldtek -hozzá az őrültekházából, nem kacag fel félig tébolyodottan, hanem -megkérdezi a feleségét, hogy: ki volt az a túlontúl figyelmes férfiú, -aki ennyire sietett gondoskodni orvosról és ápolóról? A felesége -megmondta volna neki, hogy: Don Tomas. Erre Don Lorenzo egyszerűen azt -tanácsolja Don Tomasnak, hogy jövőre ne avatkozzék a más dolgába, hanem -töltse üres idejét otthon és a dolog rendben van. Ehelyett Don Lorenzo -addig ágál, míg végül lefogják s elhurcolják az őrültek házába. Akárhogy -szörnyűködjék szerzőnk, nem nagy igazságtalanság esik rajta. - -Bohózatba illő csattanó, mely bosszant, ahelyett, hogy megrázna, -szertelen tónus, hatásvadászó jelenetezés, lázat affektáló, de -voltaképpen malomtaposáshoz hasonló mozgalmasság, lehetetlen vagy -bábszerű alakok – ki várta volna mindezt José Echegaraytól? Bele kell -nyugodnunk. Az _Őrült vagy szent_ben két-három szép mondaton kívül alig -van valami, ami eszünkbe juttatná, hogy ezt a darabot a _Nagy Galeotto_ -költője írta. - - - - -XXXVII. ECHEGARAY. Mariana. - -(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1896 december -18.-án.) - -Mariana a spanyol _Idegen nő_. Anyját, aki férjes asszony volt, -elcsábították; regényének a vége: elhagyatottság, nyomorúság, halál. -Mariana imádta az anyját; s megesküdött, mint Mrs. Clarkson, hogy anyja -balsorsáért bosszút fog állani az egész férfinemen. De nemcsak az anyját -kell megbosszulnia, hanem önmagát is. Anyja halála után visszakerült -apjához s ez a rideg ember férjhez adta őt valakihez, akit életében nem -látott soha, csak egyetlenegyszer látott: a halálban. Vőlegényével -tudniillik _per procura_ esküdött meg, s mikor először kellett volna -találkozniok, férje már halott volt: megölték párbajban, egy ballerina -miatt. Bizonyára érthető, hogy ezek után a tapasztalatok után Mariana -egy cseppet se bízik a férfiakban, s érthető az is, hogy bosszúvágyában -nagyon elgyötri a szegény Danielt, aki halálosan szerelmes belé. - -Az efféle női bosszú sohase szokott sikerülni; mert: nem jó a tűzzel -játszani, stb. Szóval Mariana maga is beleszeret Danielbe. Egy kis -híjja, hogy feleségül nem megy hozzá; ekkor azonban, fölötte nehézkesen, -két múmia segítségével kiderül, hogy Daniel Montoya fia, annak a Don -Felix d’Alfaradonak, aki Mariana anyját tönkretette. - -Mikor ez a titok kipattan, Mariana szakít Daniellel s férjhez megy Don -Pablohoz. - -Amit elmondtunk: az _Mariana_ első, második és harmadik felvonása. - -A harmadik felvonás végén a néző azt kérdi magától: - -– Az expozicióhoz tehát eljutottunk volna. De hol marad a dráma? A -negyedik felvonásban? S ha igen, miért ez a példátlanul hosszadalmas -cirkumspektus, óvatos expozició? Bizonyára Mariana rendkívüli dolgokat -fog cselekedni, mert különben a szerző nem tartotta volna szükségesnek, -hogy végső elhatározását ilyen hosszan magyarázza. - -A dráma csakugyan a negyedik felvonásban rejtőzik, s tagadhatatlan, hogy -ez a negyedik felvonás bővelkedik szép momentumokban. De akik a -kivételesen óvatos preparáció után valami rendkívülit várnak, alighanem -megcsalatkoznak. S végezetül így sóhajtanak fel: - -– Tant de bruit pour une omelette! Hát ez a sok mesterkedés, ez a sok -retorika, lázongás és mennydörgés mind csak arra való volt, hogy végre -is be kellessen érnünk a házasságtöréses drámák egy hétköznapi -sütetével? Azért kellett lélekzetvisszafojtva figyelnünk három -felvonáson át, hogy ugyanazt kapjuk, amit a _Nagy Galeotto_ban s -_Bernardo Montilla_ban már láttunk, majdnem így s minden megpróbáltatás -nélkül?! Végre is, ez a férj, aki férfiúi büszkeségében megsértődve -felmagasodik, ezek a vétkes szeretők, akik nem vétkesek, ez a szerelmes, -aki lopja a szerelmet, de egész életét odaadná a lopott csókért, meg ez -az asszony, aki szeret a halálban is, s meghal, hogy ne szeressen: -voltaképpen régi ismerőseink, s ez a párbaj, Istenem, ezt a párbajt a -harmadik kiadásban látjuk! - -A negyedik felvonásban tudniillik a következő történik: - -Mikor Mariana Don Pablonak nyújtotta a kezét, Daniel egyszerűen nem -értette meg, hogy mi történik vele. Egy perccel előbb még arról -beszéltek, hogy egymáséi lesznek s alig múlt el egy pár pillanat, íme, -Mariana kijelenti, hogy az örök Derblayhez megy nőül! Tehát ez az -asszony kegyetlen játékot űzött vele. Felháborodik, kifakad, s azzal -rohan el, hogy Marianáék meg fogják emlegetni Daniel Montoyát. Ennek a -jelenetnek persze párbaj a következése; a párbajban Daniel megsebesül, -de mire a függöny felgördül, már ki is gyógyult sebéből. - -Don Pablo és Mariana éppen most érkezett vissza az esküvőről. Mariana -nyugalmat óhajt s a spanyol Derblay nem vágódik a földhöz, de legalább -magyarázatot kér. „Tudom, hogy nem szeretsz; de hát miért jöttél hozzám -feleségül?“ Mariana megadja a magyarázatot. „Mert gyönge vagyok. Azt -akartam, hogy legyen kire támaszkodnom. Hogy legyen valakim, aki ne -engedjen elbuknom“. Don Pablo megelégszik ezzel a magyarázattal s -visszavonul. Jő Dániel; belopózott az új házasok lakásába, mindenre -kész. Valentine és Raoul kettőse. Mariana megrendül; megbán mindent: -hisz csak Danielt szereti. Amaz követeli, hogy szökjék meg vele. Mariana -már erre is kész. De ahogy az öltözteti, sürgeti, zaklatja, feltámad a -gyermekkori emléke; eszébe jut, mikor Don Felix megszöktette anyját. -Nem, soha! Beszólítja a férjét, s oda kiált neki: „Tudd meg, hogy _ezt_ -szeretem, s hogy mindig fogom szeretni…“ Don Pablo megtartja, amit -igért, s megvédi jogait. És pedig fegyverrel. Marianának meg kell -halnia, mert máskülönben a Danielé. A férfiak azután majd újra -párbajoznak. - -Ez a negyedik felvonás bizonyára érdekes, de hiába, az érdeklődés -akkorára már kimerül, mire idáig jutunk. Igaz, hogy az első három -felvonás se üres; a párbeszédek elmések, s mily megvesztegető az -Echegaray retorikája! Mégis, ez a darab sokkal bágyadtabb mint édes -testvérei, a _Nagy Galeotto_ és _Bernardo Montilla_, Nem is tett olyan -rendívüli hatást, mint amazok. - - - - -XXXVIII. VERGA. A farkas. - -(Népdráma 2 felvonásban, fordította Radó Antal. Első előadása a -Vígszínházban 1900 november 3.-án.) - -_A farkas_ szereplői bizonyára egy cseppet se szimpátikusak. Nanni, a -primo amoroso, csupa önzés és földhözragadtság; a farkas, akinek a -vérében van ez az egészséges legény, nem barátja a gyöngéd és légies -érzéseknek; s Mara, a drámai hármas egyetlen büntetlen alakja, mikor -választania kell férje és anyja között, minden habozás nélkül a férfit -választja s szinte állatias gyűlölettel fordul az anyja ellen. A -másodrendű szereplők is mind durvák, együgyűek, kérges szívűek; megannyi -csupa gyöngédtelenség, állatiasság, testi és lelki szegénység. Az egész -miliő sivár. Az istenáldotta ég alatt tisztátalan nyomorultak -majszolnak, lármáznak, bőgnek, röhögnek és fenekednek egymásra; -korlátolt elméjű, durva lelkű szegények, akik együtt élnek az -állatjaikkal s baromi munkával, izzadva, verejtékezve kaparják ki a -földből sovány ennivalójukat, miközben egész életök abban nyilvánul meg, -hogy marakodásaik, verekedéseik közepett sűrűn hányják magukra a -keresztet. A cselekvés szinte visszataszító. Egy már nem fiatal asszony -ráköti magát egy fiatal legényre, még pedig úgy, hogy a leányát -feleségül adja neki, csak azért, hogy közelebb férkőzzék hozzá; azután -nem tud meglenni a legény nélkül s mikor ez, aki csak a holmiért -házasodott meg s a holmiért járt kedvében a felesége anyjának, le akarja -rázni nyakáról a kullancsot: amaz nem tágít. A legény hiába érteti meg -vele, hogy már nem kell se testének, se lelkének, mert cinkostársa most -már csak a bűntudatot és a szégyenérzést kelti föl benne: az, aki a -tulajdon leányának a vetélytársa, még mindig remél s nem tud békén -maradni. Úgy, hogy a legényben, akit a végsőkig elkeserít helyzetének -kínossága, szégyene, utálatossága, végre is föltámad a vadállat, fölkap -egy fejszét s levágja vele az asszonyt, mint ahogy egy tehenet vágnak -le. Mindez borzalmas, visszatetsző. Visszatetsző még maga a szenvedély -is, melynek a tragikuma lelket ad az egész műnek, mert hisz ez a -szenvedély nem egy kiváló, érdekes emberé, csak egy nőstényfarkasé. -Mégis Giovanni Verga drámája hatalmas, szép és megrázó hatású s a -visszatetsző Lena asszonyban van valami, ami Phaedrára emlékeztet. - -Hatalmas a darab, mert elejétől végig igaz. Igen, ezek parasztok, és -olasz parasztok; az egész szóról-szóra megtörténhetett így, ahogy -látjuk. Így mozognak, így beszélnek, így tülekednek! se egy szó, se egy -mozdulat, motivum se, ami konvenciós volna, ami az író önkényéből -eredne. Zola, mikor naturalizmust követelt a színpadon, azt álmodhatta, -amit Verga ebben s darabban megírt. Valaki az mondta: szép, de mindez -nem művészet, csak fotográfia. Dehogy is nem művészet, dehogy -fotográfia! - -Mindez nemcsak igaz, nemcsak valószerű, hanem egyszersmind rendkívül -jellemzetes; csupa művészi elevenség, s szinte tökéletes a maga -artisztikus részében. Mennyi levegőt éreztet s e mellett mily mélyre -világít Verga néhány tömör sorban!… sehol egy henye részlet, sehol egy -fölösleges sor. Minden mondat bővíti látókörünket vagy mélyíti a hatást, -melyet a figurák ránk tesznek. Látjuk a környezetet, ahol élnek és -meghalnak, megtudjuk, mivel töltötték egész életüket, megismerjük egész -szűk lelkivilágukat, szinte azt is érezzük, miben nevelődtek s mily -elődöktől lettek. Ez már magában intenzivvé tenné a hatást, de -mindenekfölött ott az a hatalmas, mindeneket magával ragadó és mindennel -kibékítő szenvedély, mely valami csodás foszforeszcenciát ad e dráma -sötét hullámainak. És jegyezzük meg, hogy ez a szenvedély nem olyan -természet ellen való, mint némelyeknek első pillanatra tetszett. Hogy -vén asszony szenvedélyéről van szó? Miért volna Léna vénasszony? Mert -felnőtt leánya van? Hisz Olaszországban a nők igen fiatalon anyák, s -lehet, hogy Léna nem több harmincnégy évesnél. Nem, Lénát csak az élet -súlya, a sanyarú kenyér, a terhes munka, a paraszti élet öregítette meg, -s kiváltképpen a forró vér, amely ellen nem bír küzdeni. - -S e szenvedély nyilvánulása éppen olyan nagyszerű a maga szinte biblikus -egyszerűségében és elementáris voltában, mint amilyen megragadó a belőle -szerteáradó erkölcsi tanulság. Amilyen ősi a végzet, mely ezt a lobogó -vérű szegény olasz parasztasszonyt pusztulásba viszi, olyan örök -tanulságot lehel minden sor, mely e lelki sötétségben botorkáló -szerencsétlenek égbe vágyódását s földhöz ragadtságát oly komoran és -egyszersmind példázatában annyi világossággal, formájában pedig azzal a -tökéletességgel jellemzi, mely csak a latin faj íróinak a sajátsága s -ezek közül is csak a legjobbaké. - - - - -XXXIX. IBSEN. Nora. - -(Dráma 3 felvonásban, fordította Reviczky Gyula. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1889 október 4.-én.) - - -I. - -_Norá_nak az eredetiben s a német fordításban van egy második címe is, -melyet magyarul tán a _Babaszoba_ vagy a _Babavilág_ címmel lehetne -megközelíteni. A _Babaszoba_ Helmer Róbertnek az otthonát jelenti. Három -apró gyerek, meg egy nagy baba, a mamájok: ezek a Helmer baba szobájának -lakói. A legnagyobb gyerek köztük a mama, Helmer kedves kis felesége, -aki férjének, a pedáns, korrekt bankigazgatónak „pacsirtá“-ja, -„mucuská“-ja, röviden: inkább kedves játékszere, mint felesége. Drága -játékszer, mert Nora kissé sok pénzbe kerül. - -Pedig Helmerék nemrégen még szűk időket láttak. A családfő azelőtt -ügyvédkedett s bizony rosszul ment a mestersége. Mikor darabunk -kezdődik, az a szerencse éri őket, hogy Helmert egy nagy -részvénytársaság igazgatójává választja meg: a jólét és kényelem végre -beköszönt a házba. - -Éppen karácsony estéjén vagyunk. Nora a városból jön haza, ahol -meglehetősen kiköltekezte magát az ünnepi meglepetésekre. Biztatja -magát, hogy ezentúl úgyis telik: újévtől fogva járni fog a nagy fizetés -és a nagy tantième. Helmer kissé dörmög, (nagyon szelíden és sok -szeretettel) de megadja magát. Megtudjuk, hogy az adósságcsinálásról -Helmer úgy gondolkozik, mint egy bankigazgató, Nora pedig úgy, mint egy -baba. - -Váratlan vendég érkezik: Lindenné, Nora leánykori barátnője. Éppen az -ellenkezője annak, aminek Norát látjuk. Csupa komolyság, csupa öntudat, -csupa önfeláldozás, szóval: valaki, aki igen erős morális egyéniség. -Feláldozza magát anyjáért, testvéreiért, férjéért, aki az áldozatot -legkevésbé sem érdemelte meg, egész élete munka és lemondás volt s most -is, hogy özvegyen és egyedül maradt, csak azért találja üresnek és -sivárnak az életét, mert nincs kiért dolgoznia, nincs kiért lemondania. - -Nora bámulattal adózik barátnőjének, de tiltakozik az ellen, hogy amaz -őt olyannyira gyereknek nézze. Ő is képes az effélére s hogy ezt -bebizonyítsa, kikottyant Lindenné előtt egy titkot, melyet évek óta -őrzött. - -Ez a titok, mely a hiú kis baba oldalát kifúrja, az, hogy pár -esztendővel azelőtt „megmentette a férje életét“. Helmer akkor nagyon -beteg volt; az orvosok azt mondták, hogy egészségét csak a délvidék -adhatja vissza. Nora, hogy férjét megmentse, Helmer tudtán kívül kölcsön -vett ezernyolcszáz tallért s ezzel a pénzzel elutaztak Olaszországba. -(Helmer azt hiszi, hogy a pénzt Nóra apjától kapják.) Azóta Nóra a -ruhapénzéből dugdos el, hogy fizethesse a kamatokat és a törlesztéseket. - -Ennek a dolognak (és ezt Nóra csak később vallja meg Lindennének) egy -kis bibije is van. A nagy összeget egy alantas banktisztviselőtől vette -kölcsön, aki uzsoráskodásra adta magát. Ez az ember Norától azt kivánta, -hogy szerezze meg apjának a kezességét. Csakhogy Norának az apja éppen -akkor haldoklott. Ha egészséges, bizonyára aláirja (úgy halljuk róla, -hogy nem igen szokott skrupulizálni, ha egy váltót kellett aláírnia), de -Nora csak nem állíthatott be ezzel a kéréssel a halálos ágyához! A baba -nem sokat habozott, hanem odaírta az apja nevét is a kötelezvényre, ő -maga. Nem is sejti, mit cselekedett. - -Ime, a kiinduló pont. Színházi konvenció, hogy a kiinduló pont lehet -akármi, amint a szerző kívánja; itt még nem szabad akadékoskodni; kell, -hogy a szerző valamire támaszkodhassék. S bármennyire ellensége is Ibsen -a konvencióknak, ez még nem ok, hogy nála már a kiinduló pontban -megkezdjük az akadékoskodást. Az alaptételt tehát nem vitatjuk. Csak a -jellemekre nézve vonjuk le belőle következtetéseinket. - -Látnivaló, hogy Nora, ha baba, kissé norvég módra baba s mindenekelőtt -exaltált baba. Neki is megvan a maga titkolt egyénisége; érzéke van a -romantikus önfeláldozások iránt. Sőt néha áldozata is nemes indulatának, -amely meg-megtévesztette. - -De mindenekelőtt miért titkolja az egyéniségét? Mert úgy tetszett -papájának és férjének, hogy baba legyen? Honnan tudja, hogy ha a maga -valójában mutatja magát, akkor nem tetszett volna a papájának meg a -férjének? Hiszen mikor egyénisége először bontakozik ki burkából a -bámuló Helmer előtt, férje nem sokáig opponál, azonnal megvallja: „sok -igaz van abban, amit mondasz, Nora“ s később alkalmazkodik a Nora -egyéniségéhez: „ezentúl hát másképpen fogunk élni, Nora“ stb. Szóval -teljességgel nem visszautasító. Honnan tudja Nora, hogy Helmer nem -respektálta volna egyéniségét, ha korábban revelálja magát? Hogy -Helmernek ezt ki kellett volna találnia? Jól van; csakhogy Helmer ehhez -korlátoltabb, semhogy kitalálhatná felesége értékét, de azért nem -kapacitálhatatlan. Nora nem várja tőle, hogy őt meg fogja érteni? -Ennyire csak nem tartja korlátoltnak, hisz szereti? És éppen az a Nora -nagy csalódása, hogy férjét sokkal különbnek tartja, mint aminő. Tehát, -ismételjük, miért nem revelálta magát annak, akit azelőtt valóságos -romantikus hősnek tartott, mert, mint meglátjuk, romantikus elhatározást -vár tőle? Itt egy kérdőjel marad. - -Különben jegyezzük meg, a Nora babasága Ibsennél nem tiszta és világos. -Nem tekintve a kiinduló pontot, Nora előttünk szóban és cselekvésben -babának mutatkozik ugyan, de olyan babának, akinek néha a Gyp -Paulettejéhez méltó ötletei vannak. S ott, ahol Nora a maga babaságáról -nyilatkozik, azt vallja, maga sem tudja, mi volt babázásában a -természetes, a megszokott s mi a színlelt, a kedveskedő. Volt benne – -úgymond – egyik is, másik is. Mindez elég határozatlan. (Regényben talán -jellemző is lehet a dolog, de ott is bővebben kell bennünket -felvilágosítani az ilyen Zwiespalt der Naturról.) Színpadon azonban -semmiesetre sem világos. Hogy a művelt és okos nézőnek e misztikus -homályban is tisztán kell látnia? Hogy nemcsak azt kell megértenünk, -amit a személyek mondanak, hanem azt is, amit elhallgatnak? Bene. Hanem -azért kissé sok rébuszt ad fel. - -Még egy kérdőjel. S ezt a Nora „egyéniségé“-nek első nyilvánulásához -tesszük. Oh, teljességgel respektáljuk a Nora egyéniségének összes -jogait! Sőt szívesen igazat adunk Ibsennek mindabban, amit a nőkérdésre -vonatkozólag mond. Megadjuk, hogy a nő egyéniségét ugyanazok a jogok -illetik meg, mint a férfiét; de… ennek a női egyéniségnek is csak -respektálnia kell a másik ember egyéniségét. Itt a Helmerét. E másik -egyéniségnek éppen úgy joga van visszautasítani, mint amannak meghozni -az áldozatot. A szabályok és a betű szerinti törvények emberéről -föltehető, hogy az élet nem kell neki ezen az áron. A pia fraus mégis -csak fraus marad. Igaz, hogy Nora a szeretet jogán cselekszik, mely – a -drámában bizonyára – mindenekfelett való jog, de bárha nemes, nagylelkű -cselekedetében a peccadille még oly parányi is, azért mégis csak hibát -követett el férje ellen, mert a házasságnak éppen amaz ideális felfogása -szerint, melyre Ibsen figyelmünket irányítja – ebben a szövetségben -nincs helye semmi áltatásnak. Leborulunk Norának a hibája előtt; de -egyéniségének emez első megnyilatkozása még nem biztosít neki -felsőbbséget amannak az egyéniségével szemben. - -Különben, – siessünk megállapítani – a paragrafusok emberére, akivel -Ibsen igen mostohán bánt el, nem a legszebb világot veti, hogy elfogadja -az olaszországi utat. Helmer azt hiszi, hogy Nora apjának a pénzén -utaznak. Pedig erről az emberről Helmer (s jegyezzük meg: Nora előtt) -többször is bizonyos megítéléssel s határozott morális felsőbbséggel -beszél. Olyan természetesnek találja a pénzét elfogadni? Mindez csak a -Helmer lelki szegénységét karakterizálja – így felelnek az -Ibsen-rajongók. De ha Helmer ilyen mértéktelenül rászolgál a biblia -gyöngédségére: hogy-hogy nincsenek Norának kételyei, hogyan várhatja -tőle a Ferréolok és a Szegény ifjúk hőstettét? Nora maga a bizalom, mert -maga a szeretet, mondhatná valaki. Helyes, de ha előbb ennyire vak, -miért lát később, egyszerre, pythonissa szemmel, ibseni szemmel, -szeretnők mondani, mélyrehatóan, keresztül a szeretett ember lelkének -ködein? Hogy Nora szeme fölnyíljék, Helmernek nagyot kell vétkeznie -ellene; mint később látjuk, az, amit Helmer tesz, nem olyan szörnyen -rettenetes. Buta és hitvány fölgerjedésnek enged, annyi igaz, de -cselekvése nem rosszabb, nem jobban kiábrándító, mint nyolc év óta -bármelyik lépése. - -És, mint megjegyeztük, mintha Nora kissé rászedettje is volna nagy -áldozatának. Az a föltétlen bizonyosság, mellyel hízeleg magának, hogy -férjének az életét megmentette, kissé egoista gondolkozásra vall. -Istenem, az orvosok nem éppen csalhatatlanok; lehet, hogy Helmer életben -maradt volna a délvidék nélkül is. Bizonyos, hogy azért a Nora -áldozatának megmarad az értéke, mert erre nézve még az eredmény is -közömbös; de Nora nem szerzett vele kétségtelen jogot: ezt az életet úgy -úgy tekinteni, mint amelyet ő tartott meg, mint amely tehát némi részben -az ő tulajdona. A Helmer élete őt sem többé, sem kevésbé nem illeti meg, -mint bármelyik férjé megilleti a hitestársat. A norvég baba egy kissé -túlságos mértékben tulajdonít hathatósságot az emberi cselekedeteknek. - -Mindezt – ezzel kezdtük – nem vesszük zokon, csak azért soroltuk elő, -hogy joggal mondhassuk exaltáltnak. - -Ami a hamisítás tényét illeti: senki sem veszi ezt komolyan a mi kis -norvég babánktól. „Trallala“, hisz ez oly természetes! Ez a trallala -többet mond minden megokolásnál s a vén bírák készséggel rakják a szép -kis Nora lábához a legtökéletesebb abszoluciót. Vagy utóbb: „A -törvényekben benne kell lenni, hogy a nő megmenthesse férje életét s -kímélhesse haldokló apját.“ Bravó, ez többet ér Cicero egyik-másik -védőbeszédénél. Sőt, úgy hiszem, Nora esete a jus strictum szempontjából -sem olyan nagyon veszedelmes. De ha veszedelmes volna is, mit nekünk a -jog! Ha úgy tetszik, Ibsennel együtt a code pénal-okra is megharagszunk -egy kicsit. Elsóhajtjuk, hogy ha a büntetőjogi teóriák közt inkább a -felelősség, a beszámítás, az akaratszabadság dominál a rideg retorzió -elmélete fölött: miért nincs a kodexnek paragrafusa a mókuskákra is? -Például ilyen: „térdig érő szőke hajjal, cseresnyeajakkal, égi kék -szemmel hamisítani szabad, az illendőség határai között“. Sőt alkalmat -szerezhetünk annak az ötletnek a megkockáztatására is, hogy ha a büntető -törvénykönyv külön intézkedik a gyermekekről, külön kellene intézkednie -az asszonyokról is. Mert ha a köznézet tagadja a nők szellemi és -akaratbeli képességeinek a férfiéval való egyenrangúságát, akkor másnak -kell lennie rájok nézve a büntetőjogi beszámításnak is. (Mi persze, -Ibsennel együtt, nem tagadjuk az egyenrangúságot, ha a beszámítást -másképpen követeljük is.) És szerét ejthetjük keveselni, kicsinyelni és -ironizálni a kodexek összes enyhítő paragrafusait. - -Kár, hogy Nora _maga is_ célozgat arra, hogy a törvénynek egy más dolga -volna az „indító okokkal“. Ah, kedves kis norvég baba, ez már nem az ön -hangja! A hang Jákobé! Szerény kis ruhácskája alól, mellyel oly kedvesen -takarékoskodott, az északi prédikátor, a mogorva puritán lólába kandikál -ki. Kedves kis norvég baba, felelje annak, akitől ezt a frázist -hallotta: „oh, ez messzire vezetne!“ Ám, vicceljük a kodexeket, de ne -gyújtogassuk meg őket, mert bizony isten, kell valamit a helyükbe tenni -s ezt a valamit nem olyan könnyű megtalálni. A dolgok rendje ellen nincs -mit ágálni! - -De hagyjuk a kodexeket. Nora diadalmasan tarantelláz el közöttük; s még -csak egy kérdőjelünk marad. - -Miért nem vallja be férjének a dolgot, később, nyolc esztendeig? Hisz -tudjuk, hogy a hamisítással nem sokat gondol. De végre is, egy kis -peccadillet követett el férje ellen; titka van előtte, áltatta, miért? S -azután ott a materiális teher is, a törlesztés. Ha férje tudna a -teherről, bizonyára sietne lesegíteni a Nora nyakáról. - -Ibsen erre kettőt felel. Sokat, tehát keveset. - -Egyik, hogy Norának hiúsága, vagy mondjuk büszkesége az, hogy férje ne -tudjon áldozatáról s hogy a terhet ő maga viselje. - -Másik, hogy férje sokkal merevebb, sokkal ridegebb ember, semhogy Nora -ezt a szabálytalanságot meg merné vallani. - -Az első felelet nem állhat meg. Nora maga sem tart rá, hogy a dolog -örökre titok maradjon. Majd egyszer elmondja, ha nem lesz ilyen csinos, -mint most. S ezt az ötletét is bolondságnak nevezi. Ha elmondhatja húsz -év mulva, ez nem olyan erős ok, hogy hét-nyolc év multán titokban -tartsa. Az pedig, hogy a terhet maga akarja viselni, fikció. Az a -törlesztés mindenképpen egy zsebből telik. Ha Nora nem duggatja el a -ruhapénzből, hanem bevallja az állapotot, Helmer kifizeti az adósságot s -a szűk háztartásból – kevesebb telik ruhapénzre. S ha neki öröm férjéért -valamit tenni (annak a pénzén): miért nem szerezhetné meg Helmernek azt -az örömet, hogy ez ne a sokat hibáztatott após emlékének köszönje, hanem -önmaga szolgálja meg gyógyulását? - -A másik ok erősebb. De itt megint kérdőjel ágaskodik előttünk, ugyanaz, -mint előbb, csakhogy kövérebben. - -Ha Nora olyan rideg üzletembernek tartja Helmert, hogy ezt az apróságot -(mert az ő szemében az) nem meri neki megvallani: hogyan remélheti ettől -az embertől, hogy ha majd a játék a tűzzel komollyá válik: Kettős -Könyvvitel úr helyette a lángok közé fog ugrani? - -Hiszen, igaz, vannak ilyen apró ellentmondások egy nő, pláne egy baba -lelkében s ki tudná körvonalozni, milyennek képzeli a szerető asszony a -szeretett férfit, ha ez az utolsó fajankó is; de a drámában az ilyen -ellentmondásoknak csak akkor van értékük, ha hatásuk van, ha élükre, ha -szembe vannak állítva. (Míg a dolog Ibsennél zavaros.) S bizony ennél az -esetnél is jobb, ha az a női lélek a drámában csak egy vágányon halad -célja felé. Azért nem tudjuk hibáztatni azokat a bourgeoiskat, akik azt -vallják: szereti, tehát vallania kell. Előbb vagy utóbb. - -De Nora nem vallja meg sem előbb, sem utóbb. - -Most már lássuk, hogyan fejleszti a fonalat Ibsen s hogyan vágja ketté. -Mint Nagy Sándor vágja ketté, de ketté vágja. - - -II. - -Nora története egy pár nap alatt zajlik le. Karácsonykor látjuk először -a babaszobában, s az újév már nem találja Helmer lakásán. Epizód nincs a -darabban. A két főszereplőn kívül még csak három alakkal ismerkedünk -meg, akik csakis akkor foglalják le érdeklődésünket, amikor valójában -beleavatkoznak Nora sorsába. - -(Rank búcsúzó-jelenete volna a kivétel; de ez sem fölösleges; -ünnepélyesebbé, komorabbá teszi Nora leszámolását férjével.) - -Úgy maguknak az alakoknak, mint szereplésüknek Nora életében, nagyon -különböző értékük van ránk nézve; míg Lindenné és Günther szereplése -elhatározó, a Ranké jelentéktelen, s míg ennek az alakjában sok a -költött s a banálisan költött, amazoktól _Norá_nak legbrillánsabb, -legegyszerűbb, legigazabb sorait halljuk. De mindannyian megegyeznek -abban, hogy mindjárt diszkréten osonnak el előlünk, mihelyest Nora -ügyében elvégezték a dolgukat. Mellesleg szólva, fényes jele az Ibsen -szublimis _drámaírói érzékének;_ másutt alkalmunk lesz rámutatni, hogy e -kiváló érzék nem nyert kellő kifejlődést Ibsennek a technikájában; mert -jelenetezése néhol meglepően tétova, szeszélyes. Ámbár vigyázzunk, ez a -quaker néha keresetten félszeg és szögletes. - -Minthogy tehát a másodrangú szereplők csupán ott és akként mutatkoznak, -ahol és amint a _Nora_ ügyébe beleavatkoznak: teljes képet adhatunk a -drámáról úgy is, ha tisztán a hősnő történetével foglalkozunk. - -Lindenné megkéri Norát, hogy szerezzen neki irodai munkát. Helmernek -módja van hivatalokat osztogatni; mint új bankigazgató, éppen rostálni -akarja a társaság személyzetét. Meg is igéri Norának, hogy alkalmazza -Lindennét; egy bizonyos Günther helyét szánta neki. Ez a Günther rovott -multú ember; valaha hamisítást követett el; azóta újra kezdte az életet, -de nem nagyon biztató módon. Gyanus pénzüzletekkel foglalkozik, egy -kissé (nem nagyban) uzsorával is. S ezért kifelé áll szekerének a rúdja -a hivatalból. Helmernek nem ez a legnagyobb kifogása ellene, hanem az, -hogy valaha jó lábon állottak. Alkalmatlan neki. Ismételjük, Ibsen kissé -mostohán bánik Helmerrel; nagyon erősködik, hogy sorsát megérdemelje. -Pedig hiába; mert ha Helmer százszor megérdemli is, Norának, mikor házi -tűzhelyét elhagyja, csak akkor adunk igazat, ha elég hatalmasnak -találjuk a célt, amiért elhagyja. Ah, ez a cél! Hiszen ha sejtőnek! De -nem is álmodjuk végig! - -Megtudjuk, hogy a megrendült állású Günther ugyanaz, aki Norának a hamis -aláírásra pénzt kölcsönzött. Ez az ember tehát markában tartja a még -gyanútlan Norát. És él is a hatalmával. Meg akar maradni a banknál; nem -annyira a fizetésért, mint inkább a tisztességért. Cseperedő gyerekei -vannak; rehabilitációra vágyik; ha elcsapják, visszaesik a sárba, tehát -küzdeni fog s élni a fegyverével. Günther négyszer jelenik meg előttünk, -míg végre élére állítja Nora előtt az alternatívát; pedig mindig -ugyanazt akarja s ezt mindjárt az első alkalommal is kifejezi. Ez egy -_Norá_nak ama technikai félszegségei közül, melyekre céloztunk. Francia -drámaíró, például Sardou ezt egyetlen jelenetben intézte volna el. Igaz, -hogy a francia drámaíró nem is habozott volna Güntherben közönséges -tucat-gazembert mutatni be, simán és szellemesen. Ibsen távol jár ettől -a banalitástól. Az ő embere nem sötét fantóm, hanem érthető pária. -Inkább elveszett, mint megromlott ember, aki ha az élet kevésbé mostoha -iránta, talán tisztességes maradt volna. S éppen azért kell ennyiszer -megjelennie előttünk, hogy ne legyen kénytelen Norával szemben -kegyetlenebbnek lenni, mint amennyire (a maga szempontjából) a szükség -kívánja. - -Ibsennek különben még egy másik oka is volt rá, hogy Güntherrel ilyen -sok ostyában adassa be Norának a keserű pilulát. És pedig az, hogy -jobban megfigyelhessük Norának a színeváltozását. - -Nora, mikor Günther megérteti vele, hogy miért tartja a hatalmában, alig -akarja hinni a dolgot. Hogy ő olyan nagy hibát követett volna el, mikor -megmentette a férje életét, s megkímélte haldokló atyját az -aggodalomtól! De azért a baba mégis csak megilletődik. Az ember azt -hinné, hogy ha valaha, végre előáll a titkával, s megmondja férjének, -hogy fenyegetik azért az ártatlanságért, amit jó szándékból cselekedett; -segítsen az állapoton. Annyit már sejthet, minden babasága mellett is, -hogy a dolog nem tréfa, vagy ha tréfa, ideje a tréfának véget vetni. Az -áldozattal nincs ok tovább is büszkélkedni, mert íme hátulütője is van a -dolognak. Hogy sejti a helyzet komolyságát, mutatja az, hogy tart tőle, -mit mondana hozzá Helmer! Minél inkább tart tőle, annál inkább szólnia -kellene. Nem teszi, egyszerűen protegálja Günthert. Helmer udvarias és -hideg, mint maga a bank. Az újabb ostromra azután Helmer bővebben -nyilatkozik Güntherről. Ez az ember hamisított, de nem tartott -nyilvánosan bűnvallást, hanem kibúvót keresett; tehát folytonosan -hazudott; álarcot viselt, képmutatóskodott a családjában, a gyermekei -előtt – az ördögbe! csak nem mulattathatta a gyermekeit a hamisítása -történetével?! – hazugsággal mételyezte be a levegőt, melyet gyerekei -szívtak stb. Az ilyen ember – úgy véli Helmer – szükségképpen megmérgezi -a házát, depraválja a gyermekeit. - -Nora megrémül. De magunk is. Ilyet csak Skandináviában mondhat komolyan -az ember. Ha ezután nem vall Nora, azt már valahogy meg tudjuk érteni. -De annál inkább valljuk, hogy; debuisset pridem. Ha Nora előbb áll elő a -titokkal, Helmernek aligha fordulnak meg a fejében ilyen karakán, -skandináv ideák. - -A második felvonásban Nora kétségbeesett lépésre szánja el magát. Hogy -kifizethesse Günthernek az adósságot, kölcsön akarja venni az ehhez -szükséges összeget egy barátjától. Ezt a lépését nem sikerül egészen -megértenünk. Menekülést nem várhat ettől a tervtől, mert Günther már -előbb kijelentette, hogy nem kell pénz, hanem hivatal és emelkedés, s -hogy a hamis aláírástól a pénzért sem akar megválni. Mindegy; az egészen -természetes, hogy ettől a tehertől szabadulni akar; csak a drámaiság -nézőpontjából óhajtanók, ha Nora menekülni s nem csak lelkiismeretét -megnyugtatni igyekeznék. Arra, ami következik, nem Norának, hanem -Ibsennek volt szüksége. - -Nora Rank doktorra gondol, házuknak legjobb barátjára s mindennapos -vendégére. Ez a doktor agglegény és vagyonos ember, aki ha tudná Norának -a zavarát, bizonyára boldog volna, hogy szolgálatot tehet neki. Csak az -a bökkenő, hogy a doktor a gerincagybetegek légies, lemondó s diszkrét -szerelmével tiszteli meg a szép asszonyt, akinek tűzhelye mellett (csak -úgy távolról) melegedni szokott, s ezt Nora tudja. Nos, a derék Rank, -akinek nincs egyéb hibája, minthogy túlságos hangsúllyal jósolgatja -közeli halálát, – ami csak északon lehet jó ízlés – Rank azt az -ügyetlenséget követi el, hogy éppen akkor, mikor Nora hozzá akar -folyamodni, bevallja földöntúli szerelmét. Norának torkán akad a kérés. -Nora magatartása itt gyönyörű, az egész jelenet olyan szobrietással, -annyi delikatesszel van írva, hogy el vagyunk ragadtatva, de legyünk -őszinték, Rank kissé diszgusztál s elveszi a kedvünket. - -Rankban, mint a _Hazajáró lelkek_ Oswaldjában, Ibsen az öröklés -rettenetességét akarja szemünk elé állítani. Ez a téma kedves -vesszőparipája, mint Zolának, a nagy nyugotinak. Mindegyik alakjánál -inszisztál ebben a pontban, (így Noránál is) hogy a bibliai -„hetediziglen“-t dokumentálja s hogy olcsó bizonyítékaival ránk -ijesszen. Ha nem volna északiasan komoly, azt hinnők, csúfolódik velünk. -Mert ez a bizonyítgatás puszta játék, mely éppen olyan könnyű, mint -fiktiv, hogy ne mondjuk: hazug. Ime Rank. Elpanaszolja: mily -rettenetesen bűnhődik apjának hadnagykori víg napjaiért, mily ijesztő -bizonyossággal lakol az ős bűnéért, ő, az ártatlan ivadék. - -Úgy hiszem, hogy ha Ranknak álmában megjelennék apja szelleme, az -ex-hadnagy ilyen formán szólna fiához: - -– Igazságtalan vagy irántam. Mert ha olyan bizonyosan ki tudod -számítani, hogy az én kicsapongásaim az ok s a te betegséged a -következmény, tekintetbe kellene venned, hogy én is örököltem a véremet. -Ártatlan áldozat voltam én is; a te bajodnak nem első okozója, hanem -csak szállítója. Hogy én kicsapongó voltam, az nem az én hibám, hanem -logikai következménye annak, hogy negyedik öregapám, a generális, igen -szerette a szép lányokat. Ezt mi a túlvilágon világosan tudjuk. Én nem -ítélem el szegényt, mert ő viszont a nagyapjától örökölte a bajt, aki -maga is ártatlan volt a dologban, mert olyan mamától született, aki -bizonyos időben kiesett a kocsijából s az ijedségbe belebetegedett. -Különben, hidd el, mindnyájan örökölünk valamit: ki erre, ki amarra a -betegségre és bűnre örökli a hajlandóságot. De a természet jóságos s -minden új generációnál igyekszik kikorrigálni a hibát, mindegyik félnek -a jó tulajdonságaiból foldozgatva ki a jövevényt. Egyik persze jobban -jár, mint a másik. Azért mégis csak kockajáték az élet minden -újszülöttnek. Lásd, az ezrednél volt nálunk egy kapitány, aki még -nagyobb korhely volt, mint én; és ennek a fia (serfőző Christiániában) -valóságos dromedár, akit majd külön kell agyonverni. A szárnysegéd meg -szörnyen szolíd, robusztus ember volt; tavaly halt meg a fia mint irnok -tüdővészben. Az ezredes fia még ennyire se vitte; félesztendős korában -pusztult el agykéreggyuladásban; pedig az apja se nem ivott, se nem -dorbézolt, ma is él a feleségével valahol a sarkvidéken, mind a ketten -kilencvenesek. Látod, neked van egy nagy előnyöd a tüdővészes fiú -fölött; nemcsak hogy tovább vitted (végre is negyvenkét esztendő is -valami), de te, mint doktor jobban megismerkedhettél a halállal, aki nem -olyan szörnyű legény, mint festik. Megtanulhattad, hogy meghalni (ránk, -magunkra nézve) sem nem jó, sem nem rossz, s hogy néha az nyer, aki a -rövidebbet húzza. Hadnagyi szavamra, csak az írók félnek a haláltól. - -És hozzáfűzhetné, az írókról szólva, hogy az öröklés szörnyű -jelenségeinek ez a kipécézése a lehető legcsúnyább lutri, mert hamis -játék. A természet hieroglifáiban nem olyan könnyű olvasni, hogy -mindjárt bizonyítgatni lehessen velök. Az emberi dokumentumokban olvasni -nem tanít meg semmi paleográfia. S ez a hamis játék különösen feltűnő az -olyan írónál, aki elindul az igazságot keresni – miféle igazságot? a -bölcsek kövét? – amint Don Quijote elindul az elnyomottakat védelmezni s -amint Pickwick útra kel embert szeretni. - -De térjünk vissza Norához. - -Nora nem talál kibúvót, Günther megkísérli a legvégsőt. Az áruló sorok -ott hevernek Helmer levélszekrényében, melyhez csak neki magának van -kulcsa. Norának minden igyekezete az, hogy Helmer a szekrényt ne nyissa -ki mindaddig, míg Lindenné valami expedienst nem talál. - -Következik egy jelenet, mely majdnem annyira önkényes, mint banális. -Nora „életre-halálra“ táncolja a tarantellát, szilajul és -kétségbeesetten, hogy lefoglalja Helmert. Mindez teatrális és hatásos. -Régi, de biztos: a vén tyúkokból készül a legjobb leves. Semmi kifogás. -Csakhogy Sardou, aki pedig nem ellensége a konvencióknak, aligha -méltóztatott volna megírni a jelenetet. Öreg színpadi tréfa ez, _Marie -Tudor_ vagy _Marion Delorme_ stílusban. Azonkívül kissé kényes tréfa is. -Hagyján az ötlet (ámbár Nora csak nem reméli, hogy egy egész nap -táncolva fogja férjét lefoglalni? ehhez a _Háromcsőrű kacsa_ -polgármestere kellene; egy-két perc pedig nem határoz), hagyján az -ötlet, de ez a nagy bizalom a színpadban? Ez a tapogatózó drámaíró -tévedése, aki látja ugyan maga előtt az alakjait, de úgy, amint élnek s -nem úgy, amint a színpadon mozognak. Ha _Nora_ személyesítője magában a -táncban nem tudja kifejezni az alak báját és varázsát, a hatás könnyen -az író ellen fordulhat. - -De ha Sardounak nem méltóztatott volna megcsinálnia a -tarantella-szcénát, a harmadik felvonás első jelenetét – Lindenné és -Günther között – sohase tudta volna megírni. A két hajótörött -szövetségkötése a legmagasabb rendű dolgok közé tartozik, melyeket -színpadon láthatni. A maga egyszerűségében a legnemesebb fajta chef -d’oeuvre a chef d’oeuvreben. - -Lindenné és Günther valaha szerették egymást, csak a sors kegyetlensége -választotta el őket. Az ilyesmi sohasem múlik el egészen. A régi érzés -árnya, a szánalom az elbukott iránt, meg a hit, hogy ezt az embert még -meg lehet menteni: megtermik gyümölcsüket a Lindenné termékeny, -tettrekész lelkében. „Természetében van az áldás, mint az elemeknek“, -ahogy Shakspere mondja Desdemonáról. És itt Lindennének kettős -önfeláldozásra nyílik alkalma, azonkívül, hogy lesz mivel betöltenie -életének ürességét. (Nem én mondom, a puritán mondja.) Günther vele, -mellette új életet kezdhet, és Nora is visszakaphatja a veszedelmes -aláírást. Günther megörül az ajánlatnak. Ahogy Lindenné megkínálja a -kezével, abban van valami evangéliumi. Mindez gyönyörű, csakhogy… - -Igen, megint van egy „csakhogy.“ Ibsen itt olyan nagyot bonyolít a -csomón, hogy majdnem megoldja akarata ellenére. Mert hisz most már csak -materiális akadálya van a Nora szabadulásának. A levél abban a -szekrényben. (Hogy is nem lopják el azt a szekrényt mindenestől?!) -Norának pedig nem szabad menekülnie; hol volna akkor a dráma? De Ibsen -azt sem engedhette, hogy a katasztrófát csak egy materiális dolog idézze -elő. S azért itt egyet fordít a dolgon. - -A levelet Günther vissza akarja kérni Helmertől olvasatlanul. Lindenné -erre azt mondja: „Nem, jobb lesz, ha a levél megérkezik. Hadd -magyarázzák ki magukat.“ – Lindenné okos asszony, s a szándék bölcs. De -Nora szeretné megsemmisítve látni a levelet s Lindenné, a jó barát, -eddig szintén így gondolta. Úgy látszik, meg van írva, hogy a jó barát -legyen az, aki a legjobban serénykedik a családi katasztrófák -előidézésén. - -Elérkeztünk a nagy jelenethez. - - -III. - -Az áruló levél megérkezett rendeltetése helyére. Kettős Könyvvitel úr, -aki eddig olyan síma, olyan helyes volt, mint azok az újdonatúj -bankjegyek, melyeknek immár parancsnokává lett, a nyájas Helmer kiront -dolgozószobájából mókuskájához, és ilyenforma brutális szavakra fakad: - -– Boldogtalan! Mit cselekedtél?! Oh, mily borzasztó ébredés! Nyolc -esztendeig szememfénye volt, és mit kellett megérnem! Nyolc évi -képmutatás, hazugság! Megmételyezte a levegőt, amelyet gyermekeim -beleheltek… És nemcsak a hazugság, de a bűntett is!… Tönkretettél, el -vagyok veszve: Ennek a gazembernek a karmaiból ki nem szabadulhatok!… És -ha meghalnál is, az sem segítene rajtam. Gyanusítanának, hogy bűntársad -voltam!… Itt maradsz a házamban, de a gyermekeimet nem nevelheted többé! - -Nora csak néz. - -Biz ezek kemény szavak, Helmer úr. Ibsen ugyan előre készített önnek egy -mentséget, azt, hogy ön most nincs normális állapotban. A jelmezbálon -kissé mámorossá lett, az imént egy kis érzéki fölindulást állott ki, s -barátjának a pártija is fölizgathatta. Ilyenkor az ember hamarább -heveskedik. Hanem azért mégis nagyon kemény szavak ezek, Helmer úr, -különösen az olyan szerelmes férj szájában, aminőnek az imént -mutatkozott. Gyávaságát, önzését és szívtelenségét legalább -leleplezhette volna egy kissé; attól még nagyon haszontalan ember -maradhatna. Ismételjük, Ibsen nagyon mostohán bánt önnel, csak azért, -hogy a Nora elhatározó lépését előkészíthesse. De így meg azt nem -értjük, hogy tudott ön ezzel a természettel nyolc esztendeig olyan -korrekt maradni?! Hogy esett az, hogy ez a jókora brutalitás mindeddig -semmi életjelt sem adott?! – Menjünk tovább. - -Günther visszaküldte a hamis aláírást. Helmer föllélegzik. A megrémült -állat abbahagyja az üvöltözést; s a korlátolt ember alantas öröme -valóságos áradozásban tör ki. Kitárja karját, mindent megbocsát. - -Erre Nora ilyenformán felel: - -– Köszönöm a bocsánatodat. Ülj le. Beszélni valónk van. Nyolc éve -vagyunk férj és feleség. Nem tűnik fel előtted, hogy azóta most -beszélünk először egymással komolyan?… Te engemet sohasem szerettél, -csak örömet okozott neked, hogy belém voltál bódulva… Nagyot vétettél -irányomban… Bábuja voltam a papának is, bábud voltam neked is; igaz, -hogy nekem is megvoltak a bábuim, a gyermekeim… Nem voltam boldog, csak -hittem, hogy boldog vagyok… Vidám voltam, de nem boldog. - -Álljunk meg egy kicsit. Előbb, mikor a szegény kis norvég baba csak néz, -mialatt a másik ágál, és megint csak néz, kerekre nyílt szemmel, mintha -nem hinne látásának, mintha meg akarna győződni róla, hogy azt az embert -látja-e, akitől nyolc év alatt három gyermeke született? – Ibsen már -megkapott bennünket. Itt meg már éppen közel vagyunk az elragadtatáshoz. -Az a mozdulat, mellyel Nora, mikor már végképpen fölnyílt a szeme, leül -komolykodni, hogy a mélységes csalódásán érzett keserűséget -madárfejecskéje minden logikájával meghányja-vesse férje előtt – oly -szép és oly igaz! S nagyon természetes az is, amivel kezdi. Azt -mondhatnók ugyan neki: – Kedves kis Nora, ha ön nyolc esztendeig azt -hitte, hogy boldog, akkor ön csakugyan boldog is volt. Fájdalom, az -illúziók emez árnyékvilágában nem jut osztályrészünkül másféle -boldogság, csak az, hogy időnkint boldogoknak képzeljük magunkat. És már -kivételesen boldog az, akinek szép rész jut ezekből az illúziókból. -Önnek nincs igaza, ha a multat is panaszolja. Elég baja van önnek a -jelennel. Átkozza ezt. - -Mindegy. A jelenet gyönyörű. Annál inkább, mert Nora igazságtalansága a -mult iránt nagyon is érthető. Mikor valakit olyan nagy keserűség ér, -mint amilyen a szegény kis norvég babát érte, akkor könnyen azt képzeli, -hogy fájdalma nem fér el a jelen szűk medrébe, hogy keserűsége kezdet -nélkül való és véget nem érő, hogy szíve, mióta dobog, üldözöttje volt a -sorsnak; ilyenkor könnyen úgy rémlik, hogy a boldog órák mindössze is -csak boldog percek voltak. Ez igaz, az egész nagyon szép, siessünk -gyönyörködni benne. Mert haj, a mi örömünkről is mindjárt kiderül, hogy -illúzióban ringattuk magunkat, mikor tartósabbnak reméltük. - -Helmer mentegetőzik. És mentségében sok az elfogadható. Elítéli magát -felindulásáért, hivatkozik az enyhítő körülményekre; emlékezteti Norát, -hogy sohasem mutatta, mintha másféle életre vágynék; sőt ígéri -jóakaratát, hogy ezentúl minden úgy lesz, amint Nora kívánja. - -Valamivel lejebb, mint Skandináviában, valami olyan országban, ahol az -elhatározások ingadozóbbak s az akarat gyöngébb mint odafönn, a baba, -valami kedves kis Frou-Frou, itt már megadná magát. Végre is a fájdalom -kemény volt, de első és talán utolsó. Olyan kedvesen fogadkozik ez az -ember, aki azonkívül férj is s aki nyolc esztendeig mindig gyöngéd és -figyelmes volt. Azután meg ebből a férjből szerető is szól, akit a mi -babánk sokáig nagyon szeretett. Frou-Frou talán már itt megadná magát. - -De lehet, hogy Frou-Frout is rágalmazzuk, hogy ez nagyon közönséges -gondolkodás; s Ibsen azt mondhatná, hogy az ilyen asszonyokról nem -érdemes drámát írni. Sőt bizonyos az is, hogy a mi kis norvég babánktól -egészen más elhatározást várunk. Valami eredetit, valami ideálist, -valami északit. - -Nora azt válaszolja Helmernek: - -– Hiába. Nem hiszek neked többé. S én azon vagyok, hogy új életet -kezdjek; nevelni akarom magamat. Te nem vagy az az ember, aki engem -nevelhetnél. Magamnak kell hozzálátnom. És ezért elhagylak. - -Patvarba, ez az ötlet már ugyancsak északi! Nem az elhatározás, hanem a -megokolás. De lássuk közelebbről. - -Helmer figyelmezteti kötelességeire. - -– Vannak más kötelességeim is, éppen olyan szentek, mint amazok: magam -iránt. Nemcsak anya és feleség vagyok, de mindenekelőtt emberi lény, -éppen olyan, mint te, legalább megkísértem azzá lenni. Nem tudom, mi a -vallás, majd gondolkozni fogok rajta, ha egyedül leszek. Nem tudok -semmit, csak azt, hogy az én gondolkozásom egészen más, mint a tied. Azt -is megtudtam, hogy a törvények nem olyanok, mint aminőknek képzeltem; de -sehogy se fér a fejembe, hogy ezek a törvények igazságosak. Meg akarom -tudni, kinek van igaza: nekem-e, vagy a társadalomnak? - -Ah, szegény kis Nora, ezek nekünk már nagyon is norvég, sőt khinai -szavak. Hogy jut mindez eszébe? Szociológiai könyveket olvasott, s a -feminizmus ügyét védő munkák nagyon is termékeny talajra találtak bájos -fejecskéjében? Ezt ugyan éppenséggel nem sejtettük eddig. És hogy -képzeli tervének a megvalósítását? Herbert Spencert fogja olvasni, vagy -a Revue des Deux Mondes-ot? Ej, ej!… Hogy egy olyan jó kis asszonyka, -mint Nora, elhagyhassa a házi tűzhelyét, ahhoz valami nagyon erős ok -kell. S nem csak erős ok, de valami cél is. Az ok, mely a kis norvég -babát hűtlenné teszi a babaszobához, még csak hagyján. Ámbár a -bourgeois-felfogásra, mely azt vallja, hogy nincs olyan ok, amiért három -kis babát az édesanyjok elhagyhatna, nem tudok anathémát mondani. De -respektáljuk Norának az érzékeny természetét, s fogadjuk el az okot, -remélve, hogy majd visszatér, ha fájdalma enyhül. Hanem a cél? Ha még -egy ideál volna, mint Frou-Frounál?! Ebben a puritán világban, úgy -látszik, az egyetlen ideál, akiért az asszonyok elhagyják férjeiket: -Pierre Leroux. Honnan az önnevelésnek ez a hirtelen vágya? Miért nem -nyugszik bele a házi nevelésbe? Mit vár az idegentől: miféle iskolát? - -Aggódva figyelünk a mi kis lázadónkra, hátha valamely erősebb okot, meg -valamely magasabb célt fog kideríteni. Az egyik óhajtásunk teljesül. -Megvallja, hogyha elhagyja férje házát, azért teszi, mert már nem -szereti Helmert. Nem szereti, mert Helmer nem tette meg, amit a kis -norvég baba tőle várt. Nora azt remélte, hogy Helmer meg fogja őt védeni -s magára vállalja a hamisítás bűnét. Nem fogadta volna el ezt az -áldozatot, de mit használt volna tagadása? Hogy ezt megakadályozza, -megölte volna magát. Ez a sok „volna“, ez az ő nagy csalódása. - -Ah, ez már a női szív univerzális nyelvén van mondva! Ezt már megértjük. -(S most világosodik ki előttünk, miért kacérkodott Nora a halállal, a -Rank jelenlétében. Ez akkor kissé zavaros volt, ami szintén egy kis -technikai botlás.) Csodálkozunk ugyan, hogy várhatta Nora ezt a regényes -önfeláldozást az ő szörnyen prózai férjétől, akit maga is a nagy -pedánsnak ismert? De hát, akit nagyon szeretünk, attól sok olyat -remélünk, amire csak képzelődésünk ad képességet a szeretett embernek. -Hanem, ha ennyire szerette, hogy veszhetett el ez a nagy szerelem olyan -rögtönösen? Sem nagy csalódása, sem Helmer brutalitása nem elegendő -magyarázat erre. - -És időzzünk egy percig ennél a pontnál. Ilyen áldozatot csak a nagy -szerelem jogán kívánhatni. „Én úgy képzeltem a szerelmet és a -házasságot, hogy ezt természetesnek találtam.“ Valami effélét mond Nora. -Rendben van. Aki így gondolkozik és érez, az nagyon szeret, mindent -kíván, mert mindent ad. De ha ennyire szereti férjét, ha mindenre képes -érte, akkor megbocsát. Megbocsát, nem a három gyermekért, nem a jövő -reményében, hanem megbocsát, mert szeret. Eltemeti magába keserűségét, -talán egy szóval sem sejteti, minő csalódást ért meg, szerelme „szárnyát -veszti“, de ha olyan nagy szerelem volt, akkor valami megmarad belőle, s -ez elég arra, hogy megbocsásson. - -Ám fogadjuk el, hogy a Nora szerelme gyöngéd növény volt, mely meghalt -egy karcolástól. Még akkor sem látjuk, mi az a cél, amiért megtagadja -nagy kötelességeit. Azok a rideg, tudákos szavak nem arra valók, hogy -valami magasztos cél gyanánt tüntessék fel azt, amit Nora a Helmer házán -kívül keres. - -– Te nem úgy gondolkozol, mint én. Mikor elmúlt a veszély, nem amely -engem fenyegetett, de amely rád várakozott, te mindent elfeledtél… Úgy -tetszik nekem, mintha nyolc évig éltem volna együtt egy idegennel, -akitől három gyermeket szültem… - -Hiába Helmer minden könyörgése. Norának csak egy vigasztaló szava van -hozzá: - -– Igen, még találkozhatunk. De akkor a legnagyobb csodának kell -megtörténnie. És elmegy. - -– A legnagyobb csoda! – tünődik Helmer, s a függöny legördül, a darabnak -vége. - -„A legnagyobb csoda!“ – tünődünk mi is azon a rébuszon, melynek -megfejtését Ibsen a nézőre vagy az olvasóra bizza. - -Ha ez a csoda a Helmer lelki átalakulását jelenti, úgy erre kevés a -kilátás. De talán inkább ez a magyarázat: - -Hogy mit jelent „a legnagyobb csoda?“ Semmit se jelent. A kis norvég -baba nem fogja ezt megérni. Egy darabig vergődik, azután elpusztul belé. -Ugy két hét mulva elemészti magát. Szegény kis költöző madár! Egyszerre -csak lebukik valahol s eltűnik a harasztban. - -Higyjük a jobbat. Reméljük, hogy Lindenné akinél Nora szállást keres az -első éjszakára, más nézetekre fogja téríteni. Ennek a tapasztalt -asszonynak legalább, mikor a fejét vesztett kis baba késő éjjel beállít -hozzá, ilyenformán kell szólnia Norához: - -– Nagy fába vágod a fejszét, édes kis Nora. Új életet kezdeni, -elfelejteni mindazt, ami a könyvekben van, önálló, eredeti ideákat -alkotni mindenről, megoldani a társadalmi és vallási problémákat – -mindez nem olyan könnyű dolog. A jó szándék nem elég hozzá. És azután, -ha tisztán látnád is a dolgokat? Ha úgy találnád is, hogy neked van -igazad, s „nem a társadalomnak“, ugyan mit érnél vele? A dolgok rendje -ellen nincs mit küzdeni. Az eredmény nem érdemli meg a fáradságot. Ha -nem volnál most is a régi baba, ha ahelyett, hogy Bobbal és Ervinnel -hancuroztál, s valamit olvastál volna, úgy ma türelmesebben -gondolkoznál. Ámbár jobban töltötted idődet a babaszobában, mint a -könyvtárban töltötted volna. De sem az élet, sem a könyvek nem -taníthatnak egyébre, mint megnyugvásra. Ott kell érvényesülnie a te -egyéniségednek a babaszobában. Vannak más feladatok is, de ez -biztosabban vezet eredményhez. Igaz, hogy házasságod nem volt a -legszerencsésebb, mert férjed nem tudott megérteni. Igaz, hogy van a -tiédnél ideálisabb házasság is, az, amely két egymáshoz való szívnek és -léleknek szövetsége. De ha csak olyan emberek kelhetnének össze, akik -előbb „az összes szociális és vallási problémákat megoldották“, akkor a -világ tele volna törvénytelen gyerekkel. S azután a te férjed nem is a -legrosszabb emberek közül való. Mindenesetre megvan az a jó -tulajdonsága, hogy a tiéd. S nem jó az embernek egyedül lenni, Nora. - -Bizzunk Lindennében: másnap haza viszi Norát. - - - - -XL. IBSEN. A társadalom támaszai. - -(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti Színházban 1890 április -18.-án.) - -„Ez a darab _mértéken túl norvég!_“ – mondta valaki a bemutatón s mintha -ez a mondás jellemző volna arra a hatásra, amellyel Ibsen darabjai -Budapesten találkoztak. - -Az az új stílű jellemzés ugyanis, hogy valami: „norvég“, tudvalevőleg -ilyenformát akar jelenteni: - -– Milyen szép! Milyen elragadó szép!… Ámbár nehéz volna megmondani, mi -benne a szép, de éppen azért szép, mert ilyen bizonytalan érzetet keltő, -mert nyugtalanító, mert megzavaró… És mennyire igaz! Mily rettenetesen -igaz!… Ámbár csak azért tűnik fel oly szertelenül igaznak, mert -különösen váratlan és idegenszerű, mert a hihetetlenségig meglepő, mert -álmélkodásba ejti az embert!… Szóval gyönyörű!… - -Mindezt Ibsen budapesti rajongói néha így mondják röviden: „Mennyire -norvég!“ - -A közönség mindig odaadó csodálója minden exotikumnak. Minél kevésbé -érti meg az exotikus merészségeket, annál szívesebben lelkesedik értök. -Igy okoskodik: - -– Lám! Az ember azt hinné, hogy ez képtelenség, pedig hát úgy látszik, -éppen ez a jellemző! Persze, ott, azon a vidéken másféle emberek laknak, -mint mi!… Istenem, mennyire igaz lehet ez!… Mennyire igaznak kell -lennie!… – mert hisz egészen más, mint a mi ismeretes, közönséges, lapos -igazságunk!… Oh, be gyönyörű!… - -De a _Társadalom támaszai_ban vannak jelenetek, amelyek egyike-másika -kissé túlságosan szépnek és túlságosan igaznak tűnhetik fel. - -Ibsen a _Társadalom támaszai_ban egy nagyszabású képmutatót akar -festeni, aki hatalmas struggleforlife-er, ahogy a Daudet Paul Astierja -óta mondani szokás. A dráma az volna, hogy ez a nagystílű -„self-made-man“ elszörnyed a tulajdon létének a „hazugságától“ s -nyilvános gyónásban keres vezeklést. - -Bernicknek hívják. Konzul Norvégiának valamelyik tengerparti -városkájában. - -Bernick úr viselt dolgai a következők: - -Megcsalta az édesanyját és a hugát. Kitudta őket a kis vagyonkájukból. - -Pénzért házasodott. És pedig elég csinos nyíltsággal. Olyan házhoz járt -„háztűznézőbe“, ahol két leány volt. Először az idősebbnek udvarolt, de -mikor megtudta, hogy egy gazdag nagynéni a vagyonát a fiatalabbra akarja -hagyni, egyet gondolt s megkérte a kisebbiket, akit meg is kapott. A -nagyobbik leány, mikor megtudta Bernicknek ezt az elhatározását, fölkelt -ülőhelyéből és pofonvágta a közös vőlegényt. - -Elhódította egy vándorszínésztől a feleségét, aki azután egy kis -leánynak adott életet. A vándor-színész meglepte a szerelmes párt; -Bernick kénytelen volt kiugrani az ablakon. Hogy ezt a botrányt -elpalástolja (mert ha a dolog kitudódnék, le kellene mondania a szép -pártiról), ráveszi a menyasszonya öccsét, hogy a stiklit vállalja -magára. Pedig ez nem kis vállalkozás. Mert az a következése, hogy az -önfeláldozó sógornak ki kell vándorolnia Amerikába (a faképnél hagyott -menyasszonnyal), természetesen, hogy „új életet kezdjen“. Tönnesen János -vállalja ezt. - -Milyen ostoba ez a János! – ütődünk meg. De van-e mélységesebb emberi -vonás, mint az ostobaság? – magyarázzuk meg magunknak a lelkesedésünket. - -Bernick nem volna tökéletes hamis „csőd“ nélkül. Úgy látszik a „csőd“ -szülőhazája Norvégia. De Bernick itt is magasabbrendű lénynek -mutatkozik, mint a Björnson Tjälde-je. Mikor fizetésre képtelenné válik, -azt a hírt terjeszti el, hogy a fizetésre kész összeget ellopták tőle. -Hadd higyjék, hogy a most már „föld nélküli“ János volt a tolvaj! Tehát: -becsapja a sógorát, csal és tolvajnak rágalmazza a sógorság mártírját. - -Mikor a darab kezdődik, még nagyobb huncfutságon töri a fejét. Vicinális -vasutat akar építeni. Tavaly még ellenezte a dolgot, mert a vállalat -idegeneknek vált volna hasznára, most azonban lelkesen üti mellette a -vasat, mert az ő zsebének fog gyümölcsözni. Derék norvég honfitársai -mindamellett nem kételkednek benne, sőt ellenkezőleg bálványozzák. Ő a -„társadalom“ „legfőbb támasza“, az első törvényhozó és ítélő bíró -morális dolgokban, stb. stb. Miért? Mert promenádot csináltatott a -városnak. A derék norvégok! - -De itt következik a dráma. - -Mikor a társadalom legfőbb támasza a legerősebben munkál rajta, hogy -becsapja a társadalom többi támaszát, beüt a menykő. Megérkeznek az -amerikaiak. - -A nem éppen szívesen látott vendégek kompromittálni kezdik Bernicket. A -társadalom cölöpjei megfordulnak árkukban s elfordulnak a konzultól. Az -ujságok rátámadnak. - -Még más baj is van. A bélyeges János el akarja venni Dinát, a -megboldogult vándorszínésznőnek Bernicktől való felnőtt leányát. Micsoda -botrány! S még hozzá János elkezd handa-bandázni; fenyegetőzik. - -Bernicknek egy bibliai ötlete kerekedik. Gyöngéden gondol a Dávid király -és Urias esetére s elhatározza, hogy az alkalmatlan sógort és sógornőt -visszautaztatja Amerikába, egy rozzant hajón, amely majd szíves lesz -elsülyedni. - -(Bizonyára csak növelheti az exotikumokért lelkesedő elragadtatását, -hogy ez a Bernick a legnagyobb gazember, akinek író valaha életet adott. -Bernickhez képest Rocambole valóságos Murillo-angyalka.) - -De, íme, a fordulat. - -Az a hír érkezik, hogy Bernicknek a tizenhárom esztendős szökevény fia -ugyanazon a hajón van, amelyet a konzul a sógorság kiirtásának a céljára -rendezett be. Oda van a fia! S erre a hírre a nagy bűnös megtörik. A fiú -megkerül ugyan, sőt kiderül az is, hogy a szeretett rokonok se a -rémbárkán utaztak, de Bernicknek a színváltozása már megtörtént. -Meggyónik nyilvánosan, Jánost igazolja s a vicinális vasutat áldozatul -viszi az eszmények oltárára. - -Bernickben a következetesség akkora, hogy még akkor is, mikor megtér, -becsapja a kompanistáit. Bizonyosak lehetünk benne, hogy haldokolva meg -fogja csalni a papot. Ne sokat higyjünk a megváltozásában: Bernick -recidivistának született. - -Különös, hogy az egyetlen jelenettel, mely csakugyan drámai volna ebben -a kietlen darabban, milyen üzleti gyorsasággal végez a költő. Arról a -jelenetről van szó, amikor Bernicknek hírül hozzák, hogy Olaf az „Indian -Girl“-ön van. Alig hogy megvan ez a kis, drámainak tetsző konfliktus, a -szerző siet vele, hogy megnyugtasson bennünket. Pedig Bernicknek a -pálfordulása közvetetlenül ennek a hírnek a hatása alatt sokkal -magyarázhatóbb volna, mint akkor, mikor már minden dolga jobbra fordult. -A gyöngéd érzés, melyet a számító üzér meglehetősen páncélozott szívében -táplált, amúgy is Hugo Viktor-szerű. - -Sok szép vonás van a Dina Dorff s a konzul hugának alakjában. A -szcenéria ügyes; a darab egésze azonban sokkal elnyújtottabb, semhogy -unalmassá ne válnék. - - - - -XLI. IBSEN. A tenger asszonya. - -(Bemutatója a Nemzeti Színházban 1901 szeptember 20.-án.) - -Ellida, egy világítótorony őrének a leánya, férjhez ment Wangel -doktorhoz, akinek első házasságából két nagyocska leánya van. Férjhez -ment hozzá, mert akkor éppen nem volt kosárosztó hangulatában, mert -tiszteli, becsüli Wangel doktort s mert ez holtáig eltartja őt. De nem -boldog vele; nem tud anyja lenni a gyermekeknek, utóbb a feleség -kötelességeinek se akar megfelelni. Nem akar megfelelni azért, mert -rájön, hogy lelke nem a férjéé. Ellidának multja van. Egyszer egy idegen -hajóssal találkozott, aki a sarkvidék csodálatos szépségeiről beszélt -vele. Ellida örömmel hallgatta a rozmárokról s más egyebekről szóló -elbeszéléseket: a tengert járó ember képzeletében eggyé vált a -tengerrel, szimbolumával annak, ami borzalmas és vonz. S az idegen -eljegyezte őt. Összekötötte gyűrűjét Ellida gyűrűjével s a két gyűrűt -bedobta a tengerbe jó messzire. Azután az mondta neki: „Most elmegyek, -de majd egyszer eljövök érted.“ Azóta Ellida a tengeré. Minden -gondolatát a végtelen foglalja le; gyermeke születik s a gyermek szeme -színeket vált; olyan, mint a tenger, elborul, földerül; olyan mint az -idegen szeme. Ellida megérti, hogy bűnt követett el, mikor feleségül -ment a doktorhoz, mert hisz az önként adott ígéret szerinte jobban -leköt, mint az esküvő formaságai s bezárja ajtaját férje elől. - -Mindez „premissza“; mindez esztendőkkel azelőtt történt, hogy a függöny -először felgördül, Nos, mi történik az után? A harmadik felvonás végén -megjelenik az idegen s szól, mint vitéz Bor: „Jöttem érted.“ Wangel nem -megy vele birokra, hanem elkezd feleségével tárgyalni, mint egy ügyvéd. -De hiába, Ellida úgy érzi, hogy neki el kell mennie azzal az emberrel, -mert hozzája tartozik, mint amaz a tengerhez, s mint ő is a tengerhez és -a tengerlakókhoz, mert a tenger emberei külön faj, életföltételeik -mások, mint a szárazföldi embereké. Ekkor Wangelnek az jut eszébe, hogy -az asszony _választhat_. (Mintha már eddig nem választott volna.) A -rabulistának ez a fogása imponál a tenger asszonyának. Ha ő szabad, ha ő -választhat, akkor hát marad Wangelnél. Ami az első pillanatra úgy -látszik, mintha mélységesen igaz volna, mert: _nitimur in vetitum_, s -igen asszonyi: olyanra vágyódni, ami nincs. De akit a szavak nem -kápráztatnak el, mint a hisztérikus és egy kicsit komédiás Ellidát, az -fölismeri a közönséges színpadi fogást. Mert: szabadság ide, szabadság -oda, hol maradt – a tenger? Az őserő varázsereje a pipogya férj egy -szavára megszűnt? - -A cselekvés, mint ebből is kitetszik, az idegen megjelenéséből s a -„választás“ nagy szcénájából áll. A harmadik felvonás közepéig csak -arról értesülünk, apró dózisokban, hogy mi történt előbb. Később is -mellékalakok ügyei foglalnak le sok jelenetet. Ennyi cselekvés egy öt -felvonásos drámára bizonyára kevés. De, ha egyéb nem, már a darab -fölépítése is megérteti velünk: miért nyilatkozott Sardou olyan sok -maliciával a norvég hódítóról, amikor ennek munkái Párisba is -eljutottak. - -Mert a színpad francia nagymesterének a hódító norvég drámaíró volt a -legnagyobb konkurrense. A fjordokon elábrándozó excentrikus ősz, bár -szüntelen poétizált és imponálóan komolykodott, tulajdonképpen a -színpadi bűvészkedés terén produkálta a legborzalmasabbat. „Mi a -szimbólum a színpadon?!… A ködösség semmit se tesz poétikusabbá… Ez a -sok, „ha akarom vemhes, ha akarom nem vemhes“ lélek nem a színpad lámpái -elé való; a nézőnek tisztán kell látnia, s a szerzőnek úgy kell -beszélnie, hogy ne lehessen félreérteni…“ Ilyenformán beszélt Sardou és -sok visszhangra talált. Pedig a vetélytárs beszélt belőle, mert neki -látnia kellett, milyen kápráztatóan ügyes ez a norvég, aki úgy tesz, -mintha semmi se érdekelné, csak a tulajdon szárnyaló gondolata s mintha -– ahogy költőhöz illik – mélységesen megvetne minden színpadi -csalafintaságot. - -Igaz, a _Tenger asszonyá_nak hosszú párbeszédei minden színességük -mellett is fárasztók. De már maga az is bámulatos, hogy e kevés -cselekvés földíszítésével s az elbeszélések ravasz összefonásával oly -hosszú időn át ébren tudja tartani ha nem is az érdeklődést, legalább a -figyelmet. Még több színpadi művészet nyilatkozik abban, hogy nem -találhat ki olyan abszurdumot, amelynek hangulatot ne tudna csinálni: a -tonus igazságával s a háttér részleteinek realizmusával. Ha analizálni -akarnók a fentebb vázolt drámát: a szüzsé szappanbuborékként oszlik el -előttünk. A legnaivabb nézőnek is eszébe jutnak kérdések, melyekre ez a -dráma nem felel meg. Ha az idegen szerette Ellidát és viszont, ha mind a -ketten úgy eggyé váltak a tengerrel, miért nem vitte el az idegen -Ellidát magával a hajójára, ki a végtelenbe? Ellida, ha lelke a -tengerjáró emberé, miért adja oda magát Wangelnek, akit nem szeret; a -végtelenség leányának hogy juthat eszébe, hogy: „élni csak kell!“, -hogyan gondolhat a jövőre, a penzióra, az elhervadásra stb.? Wangel, ha -egy kissé korcsmázó jellem is, hogy tudta elvenni ezt az asszonyt, -akiről lerí, hogy csak rossz mostoha lehet belőle, akitől mindent -várhatott, csak szerelmet nem? Ellida nem volt szabad előbb, hogy a -dokumentált szabadság egyszerre eloltja a végtelenség után való minden -szomjúhozását? És így tovább. A kérdések egész raja tolul elénk, s e -kérdésekre a darab nem ad semminő feleletet; mintha le is nézné -kérdéseinket. S az Ibsen-fanatikusok hasonlóképpen. Együgyű -kérdezősködés! Hisz a három fő-alak apró magánkörülményei egyáltalán nem -számítanak! Ők megannyian nagy emberi indulatokat szimbolizálnak: ezek a -részletek olyan kicsinységek, amelyekkel a pretor nem törődik; a néző -képzeletére bízza a mese hézagainak a kitöltését. Ellida, Wangel és az -idegen története lezajlik sok polgári családban; a tenger, a borzalmas, -az olthatatlan vágy, az álomkép, aki várat magára, az örök félreértések -és csalódások, a férj és a második feleség, az örök antipátiák a -gyermekek és mostohájok, a második feleség és a halott asszony között, -lekötöttség és szabad szerelem… Hisz mindez: szimbolum, a mese nem -realitás, hanem stílszerű díszlet. - -De ezt a sok szimbolizálást, amitől a szórakozni vágyó néző -ösztönszerűleg idegenkedik, Ibsen úgy adja be közönségének, hogy mikor a -fantazmagóriák régióiban kalandozunk, a néző akkor is azt véli, hogy -valami realitás van előtte, realitás, amelyet csak félig ért meg s amely -csak félig érdekli. Ibsen ezt azzal éri el, hogy míg a nagy dolgokban -szabadjára fantaszta, a staffázst valóban mesteri igazsággal festi meg. -Hangulatot tehát akkor kelt, mikor megragadni nem tudja a nézőt. - - - - -XLII. HAUPTMANN. Crampton mester. - -(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Karczag Vilmos. Első előadása a -Nemzeti Színházban 1897 október 8.-án.) - -Régente a vidéki színpadokon nagyon sokszor adtak egy ócska francia -drámát, amelynek a címe ez volt: _Harminc év egy játékos életéből_. -Főszerepét, a játékost, még maga a nagy Frédérick-Lemaitre kreálta, aki -a könnyfacsarásnak örök időkre legnagyobb művésze volt; de pompáztak s -tapsorkánokat idéztek elő ebben a szerepben jóval kisebb talentumok is, -Páristól Nisni-Novgorodig, mindenütt a világon, ahol színházak s jó -emberek vannak. - -A _College Crampton_ több tekintetben emlékeztet erre a francia -ócskaságra. A darab fölépítése szakasztott olyan; főalakja a lelki -haszontalanság és bravúros kirohanások dolgában édes testvére ama híres -spillernek; a cselekvése is afféle, jobban mondva, a két darab abban is -hasonlít, hogy egyikben sincs egységes akció. Se ez, se az nem dráma; -hanem mintha egy nagyon hosszú s bonyodalmas regényből hallanánk egyes -párbeszédeket. – A Hauptmann darabjának helyes címe ez volna: _Öt nap -egy iszákos életéből_. - -Öt nap, vagy öt kép, sőt képecske, mert ennyi az egész. Még jelenetekről -se igen beszélhetünk, mert nagyobb szcéna is csak egy van a darabban, -az, amelyben elhagyja műtermét s családját. A többi felvonás, Crampton -három-négy különböző szituációban, rosszban és jóban, többször rosszban, -mint jóban. Crampton, aki mindenféle szituációban haszontalan, de elég -változatosan haszontalan. A többi szereplő csak _utilité_ (az újabb -képekben új és új szereplők lépnek föl Cramptonnak statisztálni, mint a -régimódi regényekben szokás); ami történik, az mellékes; ha szigorúan -ítélünk, nem történik semmi. - -Egy iszákos öreg piktort, aki tanár egy művészeti akadémián, elcsapnak -az állásából s a vén korhely végképpen elzüllik. De elhagyatott, szegény -kis leányába beleszeret egy jóravaló fiatalember, aki véletlenül jómódú -is, s ez a derék amorózó felkutatja a vén tékozló fiút, kiemeli a -nyomorúságából s visszaadja neki műtermét, amelyet egykor ellicitáltak, -ez az egész regény. Minden egyebet ki lehetne hagyni a darabból, -anélkül, hogy ez akármit változtatna a dolgon, mert minden egyéb csak -esetleges, a tárgyhoz nem tartozó. Arra való, hogy túlságos gonddal -részletezze az öreg iszákos mizériáit. - -„Drámát“ hiába keresnénk ebben a darabban; még csak drámai anyag sincs -benne. Mi van hát benne? Egy pompás figura, a Crampton hatalmas alakja. -Ezért van az egész darab; nyilvánvaló, hogy a szerző nem is törekedett a -szüzséjéből drámát kovácsolni, s jeleneteket konstruálni. Csak a -főalakkal törődött; hatásos összeütközéseket, szcénákat nem keresett. - -S a főalakja igazán kitünő. Jóval több ez egy színes bravúr-szerepnél. -Crampton eleven, komplikált és mélyen igaz. Ha nem ismernők Delobellet, -a Dickens Micawberjét, Dosztojevszkij Marmeladovját (Szónya apja a -_Raszkolnikov_ban) csodálatraméltónak mondanók. Ezekkel való szemetszúró -rokonsága azonban kissé lehűt bennünket. - -Nem hűthet le annyira, hogy el ne ismerjük e karakter-kép igazságát s -tónusainak gazdagságát. Ez a haszontalan, hazug, léha, vén munkakerülő a -Hauptmann szófukar előadásában csudálatosan megelevenedik előttünk; -feneketlen önzése, hamis bonómiája, jóhiszemű, de mégis csinált -lelkesültsége a művészet iránt, szándékos és önkéntelen pózolásai, -előkelősködése, nagyzolása és kishitűsége, fizikai és lelki -elzüllöttsége, amelyet affektált melankóliával igyekszik szépítgetni; -munkagyűlölete s a munkát magasztaló fecsegései, úri tempói és önérzet -nélkül való lelki közönségessége, üldözési mániája és szívbeli üressége -stb. szép harmoniában olvadnak össze. Az egész alak oly kompozit s oly -sokfelől megvilágított, mintha Crampton az egész Bohéme kritikája volna. - -Ha csakugyan erre gondolt Hauptmann: úgy kissé igazságtalan. A Bohéme -jobb hírénél; bár ha a Crampton képét tartják eléje, sokban találva -érezheti magát. Hauptmann egyet elhallgat: van-e, vagy volt-e talentum -Cramptonban? Ha nem, ha Crampton csak közönséges mázoló, úgy nem érdemes -ily részletező érdeklődésre. Viszont, ha Cramptonban egykor művészi -lélek lakott: hová tudott ez elbújni ebben a csunya vén -„Saufbruder“-ben?! Crampton lehet: típus, de a Bohémenek erényei is -vannak s Crampton csak a bohémbetegségek gyűjteménye. - -Igy, vagy úgy, az alak érdekes, megkapó s ha Hauptmann (mint a Strähler -Adolffal való ellentétből látszik) a nyárspolgár nézőpontjából -kritizálja is testvéreit Bohémiában, – amit rosszul tesz, mert a -nyárspolgár nem méltathatja eléggé a bohémerényeket s nem lehet -kellőképpen elnéző a bohémgyöngékkel szemben – ez nem változtat azon, -hogy a Cramptonok amily fölöslegesek az életben, oly becsesek a -színpadon. Színésznek és közönségnek egyformán öröme az ilyen figura s a -Crampton alakjáért meg lehet bocsátani a Hauptmann darabjának úgy -szándékos fogyatkozásait, mint szándék nélkül való gyöngeségeit. - -Bennünket a művészeti iskolák kérdése sokkal kevésbé foglalkoztat, mint -a németeket; ami a színdarabban szatíra, az nálunk kárba veszett, -Crampton azonban hatott; s még hatni fog sokáig. - - - - -XLIII. SUDERMANN. Rejtett boldogság. - -(Színmű 3 felvonásban, írta Sudermann Hermann. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1896 július 10.-én.) - -Milyen hálás dolog volna ezt a darabot kifigurázni! Egy férj, aki -megtudja, hogy a felesége meg akar tőle szökni – soha egy rossz szó se -volt közöttük – s ahelyett, hogy büntetne, mint Odettenek a férje, vagy -ölne, mint ahogy _Klaudiusz feleségé_ben cselekszik a férj, odaadja -feleségének a kapukulcsot s azt mondja neki: „Urnő vagy a házadban; -elmész, vagy itt maradsz, amint akarsz!…“ Egy férj, aki lehorgasztott -fejjel hallgat, mikor a felesége elmondja neki, hogy nem tehet -másképpen, kénytelen engedni egy idegen akaratnak, mely erősebb, mint az -övé!… Egy vén bolond, aki ebben a szituációban nem tud egyebet mondani, -mint hogy: „Ne menj el, maradj itt; majd meglátod, jobb lesz itt!…“ Egy -férfi, akinek az imádott asszony azt mondja: „Engem tegnap -megölelgettek; nem tehetek róla“ s aki erre ilyenformán felel: „Mikor -elvettelek, azt hittem, hogy áldozata vagy valami gavallérnak; nem is -reméltem, hogy ilyen kitünően állunk!…“ - -Csakugyan, néha igazán nehéz nem gúnyolódni. Ha az efféle témákról van -szó, minden aktív szolgálatban álló színházi referensben feltámad a -perszifláló hajlandóság, s ez a hajlandóság meglehet, csak háborog, de -meglehet, kitör s elsöpör mindent, amit útjában talál. S valljuk meg, a -csúfolódásnak volna némi mentsége. Csak egy tanár lehet annyira járatlan -az élet nagy dolgaiban, hogy a lakodalma után is ilyen vastag tévedésben -éljen a feleségét illetőleg; s viszont, csak egy vén német professzor -lehet ennyire béketűrő, vagy ha vannak másféle emberek is, akiket -hasonló béketűrésre kényszerít a vénség, a megszokás s a mellök -kívánsága: csak egy vén német professzor tud béketűrő lenni ilyen -felemelt homlokkal… - -Szóval, ez a darab szinte csábít rá, hogy ha módunk van benne, -kiparodizáljuk. - -Mondjunk le erről az örömről. Másutt úgyis sok változatban olvashatjuk a -darab persziflázsát és bármennyire csábít az alkalom, kissé -fölöslegesnek tűnik fel ez a nagy nekibuzdulás, mert az egész darabból -látni, hogy Sudermann előre látta csúfolódásainkat, s mindent megtett, -ami egy íróművésztől telik, hogy meggyöngítse csúfondárosan kifejezett, -de valójában komoly kifogásainkat. - -Hogy a punctum saliensnél kezdjem, Sudermann nem akarja fenségesnek -tüntetni fel az ő saját külön Bernardo Montilláját, aki megbocsát s nem -mondja se azt, hogy: „Lám, milyen magasztos a bocsánat!“ se azt, hogy: -„Lám, mire nem képes a határtalan szerelem!“, Sudermann csak azt mondja: -„Lám, ilyen szegény, nyomorult emberek is exisztálnak, még pedig nem -okvetetlenül a bűnös Babylonban, hanem a provincián, melyet boldognak -mondunk!“ - -Nem akarja fölkelteni a csodálatunkat s lefegyverez a művészi -becsületességével. Nem állít fel tételeket, nem szerepeltet egyszínű, -egy dolgot kiáltó figurákat: a détailművészetével hat, elmond az -alakjairól kis és nagy dolgot, amit egy jószemű, filozófálni szerető, a -lelki válságokat kitünően ismerő, nagyon okos és előítéletek nélkül való -német ember csak megláthat bennök. Talán sohase volt drámaíró (még Ibsen -sem), aki ennyire hódolt volna a détailnak. S e tekintetben nagyon -lelkiismeretes; a részletei majdnem kivétel nélkül igazak. Amivel nem -akarom azt mondani, hogy mihelyt nagy vonással fest, azonnal -szerencsétlen. - -Röcknitz bárója, aki a szegény vidéki professzornéra ráerőszakolja az -akaratát s aki a végső fordulatig valósággal hipnotizálja ezt a német -Bovary Emmát, az újabb színműirodalomnak kétségenkívül egyik legjobb -alakja. Erényeiben és bűneiben egyformán érdekes külsőségei s a hang, -melyet használ, kivételesen szerencsések. Röcknitz báró apoteózisa és -egyszersmind éles kritikája a porosz Junkernek, aki Sudermann szerint a -rablólovagok ivadékának vallja magát, ama Ritterek ivadékának, akik -mindent elvettek, amit akartak, de nyíltan, szemtől-szembe támadtak, -kivált ha okvetetlenül szükség volt rá, hogy szemtől-szembe támadjanak. -A nyíltság és a ravaszság, a nyers erő s a praktikus ész egy különös -keveréke, mely mindenekelőtt: akarat, afféle kemény akarat, aminő a -ragadozóké. Csupa tetterő és vállalkozás; folyton munkában van, de -eközben ráér minden szoknyát megcsípni s éppen olyan szerencsés a -munkájában, mint a szoknyák körül. Amellett kapzsi, s örökké kész -mindenkit kizsákmányolni, legyen szó akár a zsidó erszényéről, akár -valamelyik falusi hajadon erényéről. Nagy kupec s nagy -asszony-bolondító; mind a kettőben a tiszta lelkiismeretlenség s a gyors -elhatározások embere. Rusztikus és nyers, de eszes és ötletes: hatalmas -és durva, de sok érzékkel a humor iránt; a fiatal Bismarck lehetett -ilyen, vásott kamasz korában. - -Ennek a Röcknitz bárónak egy kis málészájú felesége van, aki a báró -szerint mindig alszik s akit férje mélységesen lenéz. Egy kis nulla, -akinek Röcknitz a _mindene_. - -Milyen más a tanárné! A másik ménageban az asszony az erősebb fél, aki -szépségénél és észbeli felsőbbségénél fogva úrnője egész környezetének. -A tanár boldog volt, hogy feleségül kaphatta s már tudjuk, minő kétségek -között vette el. Ő nagysága viszont csak kényszerűségből mondott igent; -nem volt maradása a házban, ahol nevelőnő volt, üldözték s becsületes -akart maradni. A tanár véletlenül olyankor kérte meg, mikor a rossz -órájában volt; a jó órájában nemet mondott volna. Öt év óta élnek, -eltemetve a provincián, „boldogan“. Minő kétes boldogság! A férj özvegy -ember, akinek három gyereke van, köztük egy vak leány; minden óráját -elfoglalja a munka s már nem fiatal. Szegények, alig látnak embert s az -asszony nevelőnő korában úri társasághoz szokott; szép volt, -körülrajongták. Ah, az unalmas téli esték!… S a nyári esték, amikor -rejtelmes vágyak támadnak az asszonyok kebelében!… Meg a messzi -nagyváros!… Az elhagyott előkelő világ!… Mondom, egy német Bovary -Emmáról van szó, aki szerencsésebb, mint a francia. - -S a tanár is erősen hasonlít Bovary Károlyhoz. Milyen szegény, milyen -alázatos s milyen félszeg!… Tessék még figyelembe venni, hogy az a -fiatal ember, aki miatt az egykori nevelőnőnek nem volt maradása a -nagyúri házban, éppen Röcknitz báró volt: s a dráma nyilvánvaló. - -A báró _akarja_ egykori ideálját s ez mint érett gyümölcs hullanék a -Röcknitz zöld vadászkalapjába, de… s itt van a dráma bökkenője. - -A báró ahelyett, hogy mint máskor szokta, jönne, látna, győzne, azt -mondja neki: „Holnap elvárlak“, s a függöny legördül. Mindenki érzi, -hogy ez a részlet nem igaz; a „holnap“ nem a bárónak, hanem Sudermannak -kellett, mert különben: nincsen harmadik felvonás. S mégis, ezen a kis -hazugságon sarkallik a darab. - -Az a jelenet viszont, mely olyan sok paródiára ad alkalmat, bravurral -van megcsinálva; a szánnivaló vén ember szavai igazán megkapók. S az -asszony is érthető, ha marad. De innen már nincs kivezető út; a szerző -zsákutcába vitt bennünket. Az asszony ma még maradt; vajjon holnap nem -fog-e mást gondolni? S ha Röcknitz letesz róla, nem jön-e más udvarló s -harmadik, negyedik? Egy szép nap bizonyára el fog tűnni a fészekből, -mert hisz, ha hajlott is a férje szavaira, a lelkében semmi se változott -meg. Olyanformán beszél ugyan, hogy amint Nora balra át-ot, ő most -jobbra át-ot csinált, de ezt a változást nem látjuk. - -Mindamellett a darab a maga egészében érdekes s egyes részleteiben szép. -Az alakok mind egy szálig jók; Röcknitz maga is megmenti a darabot s -megbocsáttatja a dráma minden alkathibáját. - - - - -XLIV. HARTLEBEN. Farsang utólja. - -(Dráma 5 felvonásban, fordította Beőthy László. Bemutatója a Nemzeti -Színházban 1901 április 29.-én.) - -Azok a finnyásak, akik sportszerűleg űzik a legkülönbözőbb fajtájú és -értékű színdarabok egyforma szavakkal való lekritizálását, így vagy -ilyenformán mondhatják el a _Farsang utólja_ meséjét – kettős -öngyilkosságról szóló rendőri hírré devalválva Hartleben darabját – -amint következik: - -Egy katonatiszt, abban a hitben hogy a kedvese megcsalta, megfogadja -becsületszavára, hogy örökre szakít a leánnyal. Kiderül azonban, hogy a -leány nem csalta meg. Erre a katonatiszt újra nyájaskodni kezd vele, s -minthogy ennek következtében a hadsereg kötelékében nem maradhat, -másképpen pedig nem akar vagy nem tud megélni, öngyilkosságot követ el, -magával vivén a halálba kedvesét is, mint a borbélylegények szokták. - -Nincs a világirodalomnak olyan remeke, amely kibírná az efajta -kivonatolást és „ismertetést“-t. Igy le lehet szólni akármit; olcsó -mulatság ez, amelyhez nem kell különös elmeél. Ha azonban igazságosak -akarunk lenni s ehhez képest nem hallgatunk a malicia és a -kényelemszeretet csábításaira, hanem annyi figyelmességgel adózunk a -színdarabnak, amennyire a szerző rászolgált: a _Farsang utólja_ című -„Offizierstragödie“ meséje is egészen másképpen fog festeni, mint az a -rendőri hír. - -Ime tehát a részletek: - -Hans Rudorff hadnagynak az apja is, a nagyapja is katona volt; nagyapja -Mars-La-Tournál esett el, arcképe ott függ a tiszti kaszinó falán. A -harmadik generációban a hős tábornok katonai erényei kissé megfakultak. -Hans egy kicsit föllengős természetű; nagy zenebarát, aki a kaszárnyában -harmóniumot tart; titokban verseket is ír, amiért – semmi se maradhatván -titok – a társai lemosolyogják és kiviccelik. - -De van Hansnak egy nagyobb hibája is. Az, hogy komolyan belébonyolódott -egy liaisonba, melyet társai hozzá nem méltónak és veszedelmesnek -ítélnek. Kedvesévé tette Reimann Gertrúdot, aki egy mesterember -özvegyének a leánya. Kezdetben maga Hans se vette komolyan ezt a -viszonyt, de azután látta, hogy Trautéja a Gretchenek fajtájából való, s -igazán, egész lelkével, ragaszkodik hozzá. Ez nem imponál mindenkinek, -de imponál azoknak, akik Wagnert és a szép, érzelmes verseket kedvelik. -Szóval Hans is beleszeret a leányba, s abban a gondolatban él, hogy ha -kedvesét nem is teheti feleségévé, nem fognak elválni soha. Természetes, -hogy minél komolyabbá válik a „futó viszony“, Hans tiszttársai csak -annál kevesebbre becsülik Gertrúdot, akit pajtásuk megrontójának -tekintenek. - -Még kevésbé tetszik az állapot Hans családjának s különösen -nagyanyjának, a hős tábornok özvegyének, aki fő-fő mozgatója a -történőknek s mint ahogy az istenség lebeg a vizek fölött, láthatatlanul -uralkodik a dráma alakjain. A szerző leplezetlen iróniával mutat rá, -hogy ámbátor egy egész kaszárnya „schneidig“ katona mozog és -handabandázik előttünk, ezt a temérdek férfit, ezt a büszke, cifra -népséget, mely különb helyzetet és nagyobb tiszteletet arrogál, mint más -emberfia, véges-végig egy nyolcvannyolc esztendős öregasszonynak az -akarata foglalkoztatja. - -A vezényléshez nagyon is hozzászokott nagymamának, aki, hogy Hansot -megházasíthassa, a szerelmeseket mindenáron el akarja választani -egymástól, még két másik unokája is van az ezrednél: a két Ramberg fiú. -Ezek, hogy a nagymamának kedvében járjanak, Hansnak pedig, akarata -ellenére is, szolgálatot tegyenek, katonákhoz nem méltó intrikát -eszelnek ki „a család érdekében“. Menti vagy legalább is magyarázza -tettüket az, hogy: nem tudják, mit cselekszenek. Nem minden tiszt nagy -lúmen, s valóban látni eféle Rambergeket. - -Hansnak egy hónapra Erfurtba kellett mennie, szolgálati ügyben, a -fegyvergyárba. Ahogy az „Ueber Land und Meer“-nek sok olvasója megtenné, -kedvesét ez időre unokatestvéreinek oltalmába ajánlja. A két Ramberg fiú -rútul visszaél ezzel a bizalommal. Körülfogják a Trautét, Hansról -beszélnek vele és tőrbe ejtik a következőképpen: Rábirják, hogy Hansnak -a születésnapját ünnepelje meg velük s apró hazugságokkal elcsalják egy -tiszttársuknak: Grobitsch főhadnagynak a lakására. Ott előbb le akarják -itatni, de mivel így nem érik el a kitűzött célt, azzal állanak elő, -hogy Hans megbízta őket, tudassák vele, hogy Hansnak meg kell házasodnia -s így szakítaniok kell. Gertrúd erre a hírre elájul, ájultan fekszik -reggelig s mire magához tér és elrohan, már el van veszve, mert többen -látták Grobitschnak a lakásán. - -A premisszáknak, melyekből Hartleben kiindul, itt van a sebes pontja. -Valóban a Traute naivitása túlságos; akármilyen Gretchen, gondolnia kell -rá, hogy az ilyen kirándulást könnyen félreérthetik. És mi szüksége volt -erre a születésnapi mulatságra? Csak nem képzelte, hogy ezzel örömet -okoz a kedvesének? Az a hosszú ájulás is homályos és gyanús. Még -kétségünk is marad. Az a makacs hallgatás, melyet Grobitsch egy -félesztendő multán sem akar megtörni, egyébként is magyarázható, de -előttünk arra vall, hogy a Ramberg fiúk a koronát is föltették -intrikájukra s Traute maga se tudja, mi történt vele. Mindezt nem tudjuk -meg tisztán; ami e jelenetről bizonyos, az egy kicsit hihetetlenül -hangzik. De erre a szerző azt felelhetné, hogy: így vagy úgy, a leány -mindenképpen áldozat, s nem bűnös; ami pedig a meggondolatlanságát -illeti, ennyi meggondolatlansághoz egy naív Gretchennek, s ennyi -föltevéshez egy katonahistória írójának mindenesetre jussa van, mert ha -az emberek folyton-folyvást okosan cselekednének, egyáltalán nem -történnének drámák, s ha a néző a szerzőnek már a premisszáiba is -beleköt, akkor nincs drámaíró, aki megértethesse, amit mondani akar. - -Mert még folyton a premisszáknál tartunk, s mint látni fogjuk, ez a -darab egyik sajátsága. Hogy ez a sok előzmény nem fojtja-e meg magát a -drámát? Nem; utóbb meggyőződünk róla. - -De lássuk tovább a drámaelőtti idők történetét. Gertrúd, aki a fatális -születésnap előtt hűségesen írt Hansnak, nem ad több életjelt. Megtörte -ez a csapás és kiváltképpen: mélyen sértette a női lélek és a szerelmes -szív jogos méltóságérzetét, hogy puszta üzenet útján kellett értesülnie -arról, amit különben meg tud érteni. Viszont Hans azt hiszi, hogy -Gertrúd gyalázatosan megcsalta. Sokan látták Grobitsch lakásán; úgy -beszélnek róla, mint szemétnépről. Grobitsch hallgat s Hans kétségbe van -esve. Látni se akarja többé kedvesét, pedig érthető volna, ha még -egyszer, utóljára, szóba áll vele, E helyett ivásnak adja magát, -kártyázik, adósságokat csinál, szolgálatát elhanyagolja s olyan -életmódot folytat, hogy végre idegbajba esik. Mikor a legnagyobb -bolondságokat csinálja, az ezredese, aki tud a botrányról, magához -hivatja s ünnepiesen megfogadtatja vele, _tiszti becsületszavára_, hogy -örökre szakít a leánnyal, aki e sok baj okozója s aki oly méltatlan -hozzá. Hans, abban a hitben, hogy úgyis vége van mindennek; gondolkozás -nélkül leköti szavát. Félesztendei szabadságot kap, kigyógyítják s -hazamegy a nagymamájához. - -A nagymamája azután végképpen megpuhítja. Megismerteti azzal a -kisasszonnyal, akit feleségül szánt; a kisasszony, Schmitz kereskedelmi -tanácsos leánya, csinos leány és kitünő parti. Hansnak tetszik is, nem -is; de ez vagy az, neki már mindegy. Az „Ueber Land und Meer“ olvasója -végre is meghajlik a nyolcvannyolc éves nagymama vasakarata előtt. -Eljegyzi a kisasszonyt, mikor a szabadsága letelik, visszamegy az -ezredéhez, magával vivén a menyasszonya arcképét. Úgy egyeztek meg, hogy -nemsokára, farsang utólján, menyasszonya és ennek rokonsága meg fogják -látogatni a tiszti kaszinóban. S a függöny felgördül. - -Mert az első felvonás csak most kezdődik, amikor Hans visszatér -ezredéhez. E naptól fogva, farsang utóljáig, az ötfelvonásos dráma -rohamosan, pár nap alatt zajlik le. A darab első felében azt látjuk, -hogyan tudja meg Hans lassankint, sok részletben az egész igazságot. Az -ember azt képzelné, hogy ez több, hosszú elbeszéléssel járván, igen -unalmas lehet. Szó sincs róla. Ez a szokatlan kompozíció amilyen -sajátságos, olyan érdekes. És ha egyéb nem bizonyítaná, ez a különös, s -nagy drámaírói érzékre való szerkezet, amellyel Hartleben igazán -művészien, egyre nagyobb érdeklődést keltő jelenetekben bogozza ki -előttünk a mult történetét, kétségtelenné teszi, hogy a „Rosenmontag“ -szerzője nem közepes tehetségű drámaíró, hanem színpadon is az az erős -valaki, akinek sok finomsággal írt, mély humorú novelláiban mutatkozott. -Mozgalmas jelenetek, s szinte lázas párbeszédek kaparják ki az igazságot -előttünk és mialatt Hans először néz farkasszemet Grobitschcsal, kit -kedvese elcsábítójának tekint, mialatt jövendőbeli apósának fölfedi, -hogy viszonya nem szimpla katona-szórakozás volt, mialatt a becsületes -Harold, Hans barátja, a Rambergek fecsegéséből megtudva a valót, -fölháborodásában önkéntelenül felnyitja Hans szemét, mialatt Hans az -inkvizíciót megkezdi, folytatja és bevégzi, kérdőre vonva Grobitschot, -és kivallatva Gertrúdot: pompás miliő-rajzot kapunk, a porosz tisztek -kaszárnya-életének jellemző vonásokban gazdag, eleven, színes képét. - -A harmadik felvonás végén a tragédia már kikerülhetetlen. Grobitsch, aki -katona tout simplement, minden „Ueber Land und Meer“ nélkül, s aki arra -a kérdésre, mi történt a Trautéval való találkozáskor, néma maradt, mint -a szfinx, megtudja, hogy Hans újra beszélt Trautéval s erről katonai -kötelességéhez képest jelentést tesz az ezredesnek. Ezt még ki lehetne -mosni valahogy, ha ugyan ennyiben maradna a dolog. De Hansnak esze -ágában sincs belenyugodni sorsába. Harold adott szaváról beszél előtte s -ő így felel: „Tudod mi a _szív becsülete?_ Szeretni azt, aki bennünket -szeret!“ S meggyőződvén róla, hogy Trautéval milyen rettenetes -igazságtalanság történt, szerelme nagyobb erővel támad fel, mint valaha. -Harold elborzadva hallja barátjától, hogy ez, föllángolásában megszegte -a szavát. Még a becsületes Harold is szeretné eltussolni a dolgot. -„Szerencsétlen! Tudja-e valaki?…“ Hans fölegyenesedik: „Mit?!… Engem -Rudorff Hansnak hívnak! A nagyapám képe itt függ a kaszinótok falán. Mit -törődöm vele, hogy tudja-e valaki vagy nem?!“ Tehát vége. „Akkor hát -eredj ki Amerikába s légy pincér!“ – indignálódik Harold. És amikor -látja, hogy barátja gyógyíthatatlan, komolyan rá akarja birni, hogy -lépjen ki a hadseregből s kezdjen új életet. Ad neki pénzt, mindenben -segítségére lesz. De Hans nem fogadja el az ajánlatot. Ha nem tudott úgy -élni, ahogy katonához illik, meghalni tud úgy. Kár, hogy nagyon is -ragaszkodik a szerelmi boldogságnak még néhány órájához s ezalatt a -verselő ismét kitör belőle. Azért kár, mert Traute így megtudja a -szándékát s addig könyörög neki, míg ráveszi, hogy őt is vigye magával a -halálba. Ez már nem illik ahhoz a Rudorffhoz, akinek a nagyapja -mindenkoron példát ad a tiszti kaszinónak. Elég az hozzá, mire a -menyasszony családja farsang utólján megérkezik, két holttestet találnak -a hadnagy szobájában. - -Mi volna ebből a tanulság? Hogy vannak, akik – mert nagyon érzékeny -lélekkel születtek – kiváló postatisztekké válhatnak, de legyen -bármennyi katona-ősük, mindig alkalmatlanok lesznek a katonai pályára? -Aligha. Inkább talán az, hogy a katonai becsület parancsolatjai -túlságosan merevek s könnyű szerrel idéznek elő tragédiákat, mert -lépten-nyomon összeütközésbe kerülhetnek azzal, amit szerzőnk „a szív -becsületé“-nek nevez. Ez még Rudorff Hans esete után is bizonyításra -szorul. Hogy az ezredes nagy oktalanságot követett el, midőn, kissé -indiszkrét jóakaratból, Hansnak a becsületszavát kérte; hogy Hans is -nagy oktalanságot cselekedett, midőn, nem sejtve, hogy egy -„Bubenstreich“ áldozata, becsületszavát adta olyan valamire, amit -megtartani később nem állott módjában, mert a szív hatalmasabb úr, mint -a becsületszó s „erős, mint a halál“, – hogy a katonatisztek világában -az ilyen oktalanság nem éppen ritka kivétel s „Bubenstreich“ is történik -néha-néha: mindebben szerzőnknek igaza lehet, de ezzel még semmit se -bizonyított. Meglehet, hogy a katonatisztek között sok az üreslelkű (s -talán azért, mert ez a hivatás csak a test tréningjét követeli, az elme -miatta parlagon heverhet), meglehet az is, hogy arra, akinek gazdagabb a -lelki élete, ez a hivatás sok penitenciát ró, de végre is a -katonatisztnek első sorban csakugyan a jellemben való erősségre van -szüksége s nem éles észre vagy szép érzésvilágra. Szerzőnk, ha tőle -függne, bizonyára maga se tenné enyhébbekké a katonai becsület -törvényeit; ezek a törvények nem tűrhetik az enyhítő körülményeket, a -kegyelmi paragrafusokat, a megalkuvást és a rabulizálást. Ha nem -szigorúak és merevek, nincs értelmük. Már pedig, amíg e világnak -szüksége van katonákra, szüksége van arra is, hogy ennek a státusnak a -státusban meglegyen a maga külön – s szigorú – kódexe. S ha így van, ha -nem az intézményekben van a hiba, hanem esetről-esetre az emberekben, -akkor mit bizonyít a _Farsang utólja?_ - -Ha semmit is, maga a dráma gondolatának merészségével, hangjának és -alakjainak igazságával, a részletrajzban való becsületességével s -színszerűség dolgában való ritka jelességeivel: érdekes, megkapó és -mélyebb benyomást keltő – ha ugyan jól játsszák. - - - - -XLV. SCHNITZLER. Az élet szava. - -_Az élet szava_ a maga keresett komorságában minduntalan az ősrégi -anekdota vidám ladyjére emlékeztet, aki azzal dicsekedett, hogy ő -hatszáz ember életét mentette meg, mert ha nem hallgatja meg a -hajóskapitányt, ez a levegőbe röpítette volna a hajót, mind a hatszáz -utasával együtt. - -Először akkor emlékeztet rá, amikor a hetvenkilenc esztendős öreg Moser -eldicsekszik benne – mert nem panaszkodik, hanem dicsekszik – hogy -harminc esztendővel ezelőtt ő veszítette el a lindachi csatát. -Figyeljünk erre az öreges hencegésre; ez a darab kiinduló pontja s -conditio sine qua non-ja, amely nélkül nincs dráma. Tehát: Moser vezette -a harmadik eszkadront, a lindachi domb tövében álltak és vártak. Tudták, -hogy a csata már megkezdődött, de nem tudták, hogy mi történik, s a -csend rémes volt. Olyan sokáig kellett állniok és várniok, olyan -idegesen várták az előre szólító parancsot, s a síkság olyan csendes, -félelmetes mozdulatlansággal volt előttük, hogy Mosert, aki különben -edzett katona volt, egyszerre csak irtózatos félelem fogta el. „Szóval – -mondhatná az öreg Moser – az történt velem, amit Tolsztoj olyan hosszan -és olyan gyönyörűen ír le a _Háború és béké_ben; ezt tehát Schnitzlernek -igazán fölösleges volna részleteznie, hiszen mindnyájan olvastuk -Tolsztojt, önök is, tisztelt közönség.“ A Moser érdeme ott kezdődik, -amikor a holtra ijedtség olyan ordítozásban tört ki belőle, hogy -artikulátlan hangjainak a katonák nem tulajdoníthattak más értelmet, -minthogy: „A fejemen egy koppanás, szaladj te is pajtás!“ És erre a -legényeit, akik különben bátran követték volna a halálba, a pokolba, -szintén elfogta a páni félelem; Mosert az eszeveszett futásba követte -először a harmadik eszkadron, azután a kék küraszirok valamennyien, s -végül az egész osztrák sereg… ahogy a magyar népmesében az állatok -szaladnak meg, mind nagyobb sereget vonva maguk után: „Szaladj te is -pajtás!…“ (Magyar „gyerek ezt hallgatja örömmel“…) Igy vesztette el -Moser a lindachi csatát személyesen, egyedül, hogy egész életére legyen -legalább egy szép emléke; és így történhetik meg, hogy harminc évvel -később, a porosz-osztrák háború idején, bizonyos megelégedettséggel, sőt -a vidám ladyre emlékeztető büszkélkedéssel emlékezik meg életének erről -a legnevezetesebb eseményéről, a leánya előtt, egy olyan alkalommal, -mely ezt az emléket még ez előtt a nagyon sajátságos nyugalmazott -katonatiszt előtt is gyűlöletessé tehetné. Persze nem sejti, hogy leánya -– túlontúl méltatva apjának azt az érdemét, hogy ez, ha nem nyerhetett -csatákat, mint Napoleon, legalább elveszített egyet – azzal fogja -honorálni a bizalmas közlést, hogy ennek hallatára és ennek -következtében nyomban megmérgezi az apját, amihez különben már régebben -is nagy kedvet érzett. - -Tartsunk egy kis pauzát a Moser csatavesztésénél, mert ez jellemző arra -nézve, hogy _Az élet szava_ szerzője hogyan tömi ki a figuráit. -Nyilvánvaló, hogy „a bölcs csak henceg“ s Moser, bármennyire büszke rá, -hogy egyéni megriadtságának világtörténelmi következései lettek, nem -veszíthette el a lindachi csatát. Nem, már csak azért sem, mert annál -fogva – amire Schnitzler is hivatkozik Tolsztoj nyomán, szabadon – hogy -tudniillik az újkori csata nagy területen zajlik le s a katonák nem -tudják, hogy mi történik körülöttük, még jóformán azt sem, hogy mi -történik velök: egy ember hirtelen megrémülésének nem lehet ilyen minden -epidémiánál gyorsabb hatása, s ilyen elhatározó, végzetes befolyása egy -csata sorsára nézve. De általában, amit az újkori hadviselés tudománya -lényegesnek, fontosnak, elhatározónak ismer el, kizárja az ilyen esetnek -a lehetőségét és ha nem is szükséges katonának lennünk ahhoz, hogy ezt -megérthessük, egy olyan nagyobb rangú katonatisztnek, amilyen Moser is -volt, ezt jobban kell tudnia, mint másnak. De minthogy egy színdarabban -másodrendű jelentőségű, hogy az események csoportosítása és megítélése -megfelel-e annak, amit a dologhoz értő lehetségesnek ismer el, tegyük -fel, hogy a stratégia nem zárja ki egészen az ilyen eset lehetőségét, s -érjük be annyival, hogy a Moser esete katonai nézőpontból egy cseppet se -látszik valószínűnek. Sokkal fontosabb ennél, hogy Moser, akármennyire -tehetségtelen katona vagy mondjuk: rossz látású, monomaniákus ember – -nem is áltathatja magát azzal, hogy ő volna az az operetthős, aki -elveszítette a lindachi csatát. Ennek a föltételezett képzelődésnek -ellentmond az emberi természet; ennek úgy a lényege, mint minden -velejárója. Még az is, aki tisztán láthatja és jól tudja, hogy az ő -elhatározó, egyetlen, nyers cselekedete volt az előidézője valamely -szerencsétlenségnek: amennyire csak lehetséges, elhárítani igyekszik -magától a felelősséget; gondosan megkeresi, kik vagy legalább mely -körülmények osztozhatnak vele a felelősségben; megkeresi minden -elképzelhető mentségét és meg is találja a maga abszolucióját vagy -legalább tettének az enyhítő körülményeit, mások okolásában, -bűnbakokban, a körülmények vádolásában, a társadalom, a világrend -felelősségre vonásában, s ha másban nem lehet: egy olyan filozófiában, -mely valamely, a természetbe kapaszkodó elmélettel még az ő tettét is -igazolni tudja. Nincs tettes, aki miután meghallgatta önmagában úgy a -védőt, mint a vádlót, ne úgy hozná meg az ítéletét a maga tettéről, hogy -mindenben appreciálja a védelmet s redukálja a vádat, amennyire csak -lehet. Kivált idő multán, amikor a szerencsétlenség borzalmai már -elhalványodtak az emlékezetben, amikor a tett következtében beállott -változások képei már nem izgatják az idegrendszert s a lelkiismeretet -nem nyugtalanítja többé az a hatás is, amelyet a tett és -következményeinek látása a tettes pszichéjére tesz. Hát még az, akinek -semmi bizonyossága sincs afelől, hogy mekkora része volt valamely -szerencsétlenség bekövetkezésében s volt-e ebben része egyáltalán?! Akit -mások szemében is csak minimális felelősség terhel s aki joggal teheti -fel, hogy talán éppen semmi se terheli, mert az ő viselkedésének már nem -lehetett befolyása a más okokból szükségszerű események egymásutánjára!… -Hogy az ilyen ember ne hallgassa meg magában azt a védelmet, amelyet -mindenki megítélne neki, egészében vállalja magára azt a vádat, amely a -legrosszabb esetben is csak részben nehezedhetik rá és ha önmaga előtt -is, de magamagának követelje az egész felelősséget olyasmiért, amiben -másoknak a dolog természeténél fogva okvetetlenül nagyobb részük volt -mint neki: ez pszichológiai lehetetlenség. Hogy valaki -ellenségeskedéssel, rosszakarattal, az igazságérzetnek a tulajdon maga -rovására való arculcsapásával ítélje meg magát, ez normális lelkű -embernél abszurdum. Bizonyára lehetséges ilyen lelkibetegség vagy -elmebaj is; de Mosernél ezt egyebekben nem látjuk s a szerző nemcsak -hogy nem is jelzi azt, mintha erre célozna, ellenkezőleg, úgy -szerepelteti Mosert, mint akiben az átlagos ember túltengő önzésére akar -rámutatni. Úgy állítja be, mint gonosz, vén embert, akinek a -rosszlelkűség az uralkodó vonása, s akinek a féktelen önzése néróiasan -édeleg abban a gondolatban, hogy miatta számtalan ember pusztult el -annak idején, hogy azóta számtalan fiatalember halt meg s ő még most is -él és hogy az ő harminc évvel ezelőtt történt hirtelen elgyávulása -következtében, késő aggságának nagy örömére, még most is számtalan -fiatal élet fog elpusztulni. Hát ilyen szadista csak az orvosi -ismereteket népszerűsítő rossz könyvekben van; a valóságban még a -kegyetlenség monomaniákusai is, még a Nérók is, az önigazolásnak egész -tömegét, a magukat a saját szemükben abszolváló mentségeknek egész -sokaságát hordozzák magukban. Ez a Moser nem ember, hanem csak kísértet; -mumus nagy gyermekek számára; az első, de nem az utolsó, ami _Az élet -szavá_ban, Schnitzlernek minden modernkedése ellenére, Raupachra -emlékeztet. - -Higyjük el, amit _Az élet szava_ nézőinek le kell nyelniök: hogy a -hadvezetőség, ha nem is éppen Mosert, de a kék küraszirokat okolta a -lindachi csata elvesztésével, ahelyett azonban, hogy már annak idején -büntette volna meg a kék küraszirokat szigorított szolgálattal, -áthelyezéssel stb., harminc évig várt a megbüntetésükkel, mert, úgy -látszik, nem a gyávaságban bűnös egyéneket, hanem magát a kék -szimbolumot akarta megbüntetni; higyjük el, hogy most, harminc év -multán, példásan akarja megfenyíteni a kék kürasziroknál szolgáló fiatal -embereket, akik olyan ártatlanok voltak a lindachi csata elvesztésében, -hogy akkor még meg se születtek: higyjük el, hogy büntetésből mind egy -szálig le akarja kaszaboltatni őket az ellenséggel… azaz hogy, -akármilyen szívesen hisz is el a magyar ember az osztrák hadvezetőségről -bármi bolondot, ezt már mégis csak bajos elhinni. Minden időben, -mindenhol lehettek, akiket az Uriás szerepére kárhoztattak; az is -szokásos lehet, valamennyi hadseregben, hogy a legveszedelmesebb -pontokra olyan csapatokat küldenek, amelyek büntetésre szolgáltak rá. De -hogy, amint _Az élet szavá_ban látjuk, egy hadvezetőség azt határozza -el, hogy – hetek mulva! – seregének egy részét a kérlelhetetlen, a -bizonyos halálba fogja küldeni, egy olyan szituációba, amelyből hírmondó -se kerülhet haza: ezt már csak igen naív nagy gyerekekkel lehet -elhitetni. Ha föl is teszünk, bármely hadvezetőségről minden -kegyetlenséget, meg kelt hőkölnünk annak a föltételezése előtt, hogy -ilyen szörnyű ostobaságra tartsuk képesnek; mert hiszen lehet-e értelme -az ilyen, hetekkel előbb elhatározott roppant áldozatnak?! Ha nem is -sejtünk semmit a stratégiáról, a hadviselési taktikáról stb., annyit -tudatlanul is kitalálhatunk, hogy ekkora emberanyagnak az ennyire -bizonyos pusztulásba küldése, csak céltalan áldozat, csak monstruózusan -együgyű taktika, csak öngyilkos stratégia lehet. Elhigyjük-e, bármely -hadvezetőségről, hogy maga alatt vágja a fát, csak azért, hogy -büntethessen?!… Hát higyjük el és nyeljük le, hogy minden kék küraszir -és körülöttük az egész város, az egész Bécs tudja, hogy a kék -kürasziroknak egy hét mulva olyan helyre kell megérkezniök, ahol semmi -szolgálatot nem tehetnek az ármádiának, ahol azonban az utolsó legényig -el kell pusztulniok, az ármádiának minden legcsekélyebb haszna nélkül. -(Mert hiszen az ilyen önfeláldozó szolgálat csak úgy képzelhető el, hogy -a testükkel, az életük feláldozásával, ideig-óráig fel kell -tartóztatniok az ellenséget, hogy az ármádia haladékot nyerhessen… de -lehet-e szó ennek a szükségéről, amikor a lemészároltatásuk csak egy hét -mulva vagy még később válik esedékessé?!) - -A kék küraszirok iránt érdeklődő bécsi leányok és maguk a kék küraszirok -csak éppen azt az egyet nem tudják, hogy a szegény katonák halálra -ítéltetésüket tulajdonképpen nem a lindachi csatának és nem Mosernek -köszönhetik (Moser ezzel is csak áltatja magát), hanem: egy szép -asszonynak. A kék küraszirok ezredese tudja, hogy a felesége megcsalja -valamelyik tisztjével; csak azt nem tudja, hogy melyikkel. Hogy mégis -bosszút állhasson házasélete megrontásáért, azt a szép tervet főzi ki -elméjének boszorkánykonyháján, hogy: ha valamennyi kék küraszir -elpusztul, úgy ő, mint az egész legénység és valamennyi tiszt: hát akkor -a csábító is okvetlenül köztük lesz. És hogy az egy ismeretlen is -bizonyosan meghaljon, ezüst tálcán viszi a rábízott sok száz életet az -ördögnek; ő könyörgi ki a hadvezetőségtől, hogy a kék küraszirokat oda -küldjék, ahonnan nincs visszatérés; hivatkozik a lindachi csatára, -amelyről a hadvezetőség talán már megfeledkezett volna vagy amelyért más -„a propos“-ból szelídebb büntetést mért volna a kék küraszirokra; ő -magyarázza meg a hadvezetőségnek, hogy az osztrák hadseregnek semmi se -válhatik nagyobb hasznára, mintha vagy kétezer emberét átvezényeli a -bizonyos halálba. És mindezt csak azért, hogy az ismeretlen egér ki ne -bújhassék a csapdából! Ez a második kísértet szörnyűségre még Moseren is -túltesz. Megint az anekdota ladyjére kell emlékeznünk; íme, itt van a jó -asszonynak a mulatságosságig hihetetlen ellentéte, a rémes pendantja; -aki kész a levegőbe röpíteni vagy kétezer embert s ezekkel önmagát is, -csakhogy ki ne szabaduljon a halálból az az egy, akit nem tud -megtalálni. Kell-e mondani, hogy ez a második kísértet is csinos -meglepetéseket tartogat a néző számára? Mert amikor az ezredesné, a maga -kék küraszirját meg akarva menteni, belopózik a tisztjéhez s az ezredes -meglepi őket: ez a második kísértet hirtelen ahhoz a felfogáshoz -kanyarodik át, hogy: de mégis csak a házasságtörő asszonyt kell -büntetni, s nem a csábítót!… Mint aki csak egy rébusznak a megfejtését -várta, minden értekezés nélkül lelövi az asszonyt, ellenben felesége -kedvesének nagylelkűen felajánlja, hogy jelentsen beteget s ezzel -kerülje ki a kék küraszirok sorsát (akik miatta jutottak a halál -torkába). Miért? Ezt a Schnitzler-darabokban sohase kell kérdezni. A -szerző, úgy látszik, azt tartja, hogy: egy bolond többet tud kérdezni, -mint amennyire száz bölcs megfelelhet. - -De találunk ebben a darabban több kísértetet is. Mindjárt az első -felvonásban megismerkedünk egy orvossal, doktor Schindlerrel, aki -Mirákolóként csörteti a kezében méreggel teli orvosságos üvegeit s azt -szuggerálja meghalni sehogy se akaró páciense leányának, hogy ölje meg -az apját, mert: minek olyan túlzottan sokáig élni s nem okosabb-e egy -fiatal leányra nézve a betegápolásnál, ha a hejehujának adja át magát?! -Ez a kísérteties orvos azzal lepi meg a nézőt, hogy egy kicsit szerelmes -a leányba, azért tanácsolta neki az apagyilkosságot. Azután ott van maga -ez a leány, aki hallgatag, de nem kevésbé mély gyűlölettel ápolja az -apját, s nagy kedve volna megfogadni a különös gyógyító mester tanácsát… -de még valamire vár és egyelőre jégre teszi a méreggel teli üvegcsét. -Amíg vár, a néző azt kérdi magától: ha annyira terhére van ennek a -leánynak a betegápolás s olyan nagyon vágyódik a hejehujára, nem -szelídebb és természetesebb dolog volna-e az apagyilkosságnál, ha egy -kissé elhanyagolná a betegápolást s több időt szakítana magának a -szerelmeskedésre?… Különben a betegápolás nem láncolhatja le olyan -nagyon, hogy lázongását és az apagyilkosságon való tűnődését valami nagy -részvéttel lehetne kísérni, mert hamarosan két bált táncolt végig s mind -a két alkalommal olyan jól mulatott, hogy az egyik éjjel egy, a másik -éjjel más fiatalembernek ajándékozta el a szívét. - -A Raupach-szerű történet különben azért indul meg olyan lassan, mert a -szerző gondját mindenekelőtt a hangulatcsinálás foglalja le. Ezt persze -a modernek recipéje szerint eszközli. Mint Maeterlincknál látjuk, a -végzetes események nagy, sötét árnyékot borítanak maguk elé mindenre. -Várakozással, sejtelmességgel, titokzatossággal van tele a levegő; az -általános hangulat fojtogatott, nyomott; mindenki ok nélkül szomorú s -mindenkinek valami rejtelmes fülledtség-okozta szívelszorulás hápog ki a -szavából; az emberek nehezen lélekzenek; éreznek valami számumot, ami -közeleg. Ezt a maeterlinckizmust Schnitzler bécsi doktor, így adagolja, -ötpercenkint egy kávéskanállal: „Lentről lódobogás hallatszik… Csak a -lovak dobogása hallatszik, folyton csak az… Lent lódobogás… Az utcáról -gyalogság masirozása és kiabálás hallatszik… Lent az utcán katonák -vonulnak. Trombitaharsogás, dobpergés, kiáltások, azután elhalkul minden -és csend…“ Folyton hallani az elvonuló csapatok dübörgését s a lovak -patkóinak a kövezeten kopogását… hogy minden ló belerugjon Marinak a -szívébe… noha a kék küraszirok még meg se mozdultak, mert különben kútba -esnék a dráma. De Schnitzler nem felejtkezhetik meg Wilde Oszkár -vívmányairól sem. És amint Wilde refrainként ismételgeti, sokat sejtető -példálózással, mondjuk azt, hogy: „A hold vörös úszónadrágban úszik az -égen… Jó estét, Salome!… Vörös úszónadrágban úszik a hold az égen!… Jó -estét, jó estét!… Az égen úszik, vörös úszónadrágban!… Salome, a hold!… -Salome az égen!… Salome vörös úszónadrágban!…“ – Schnitzler se -mulaszthatja el, belemártani, beledöfni, belegyomrozni, belemasszirozni -a néző gyomrába, hogy: „a kék küraszirok mennek a halálba“, „mennek a -halálba a kék küraszirok“, „a halálba mennek a kék küraszirok!…“ Avagy: -„Viseld hát a sorsodat. Aki másokkal törődik, el van tiltva a -boldogságtól. Viseld a sorsodat… Reggel négy órakor mind mennek a -halálba“. - -És ha a néző nem találta ki rögtön, mindjárt megtudja, miért kellett a -nagyzás hóbortjában szenvedő Mosernek, élete hetvenkilencedik évében -eldicsekednie a leánya előtt az álmodott csatavesztésével, éppen a -„moment psychologique“-ban. Azért, hogy a leánya ezt mondhassa magában: -„Igen? Te voltál az, aki miatt a kék küraszirokat harminc év multán -megbüntetik? Miattad mennek a kék küraszirok a halálba, vörös -úszónadrágban, és Te még túl akarod élni őket? Te akarsz elvonni engem a -betegápolás undokságaival attól a fiatal kék küraszirtól, akinek a -karjaiban egy egész éjszaka suhantam fel s alá egy nagy teremben, ezer -gyertya lángjánál?… No, jó!…“ És hogy az aggodalmaskodó leány ne -habozzék tovább, hanem mindjárt beadja apjának a patkánymérget!… Hiszen -már olyan öreg! - -Ah, mily érdekes kísértet! Ha már nem mentheti meg a kék küraszirokat a -bizonyos haláltól a rendelkezésére álló eszközzel, mint a lady a hajó -utasait a levegőbe repüléstől, minden áron meg akarja menteni azt a kék -küraszirt, akinek a karján egy egész éjszaka suhant a bálteremben, ezer -gyertya lángjánál, attól, hogy ez a szerelmi kiéhezettség keserves -állapotában legyen kénytelen a halálba dobogni. És nemcsak hogy -meggyilkolt apja holtteste mellől, ezt gondosan beskatulyázva és egy -cseppet se diszgusztálódva attól, hogy otthon a lakás nincs kitakarítva, -siet a hejehujába, hanem egy függöny mögött leskelődve, türelmesen -megvárja, amíg a másik akadályt – azt a nőt, aki elsőbbségi igényt -jelentett be – a halálba távolítják el az útjából s csak azután jelenti -a kék küraszirnak, hogy: eljött s most már mehetnek a garniba (mert a -kék küraszir lakása sincs még kitakarítva, ebben is holttest van). Na -ja, az élet hívja! - -És a kék küraszir, az méltó párja. Ezt az ötödik kísértetet szintén nem -diszgusztálja, hogy éppen most halt meg miatta egy nő, csakis azért, -mert az ő életét, a kék küraszir életét minden áron meg akarta menteni, -ha már nem menthetett meg legalább hatszáz életet, mint a lady („Bár -volna erőm, hogy valamennyit visszatartsam!… Mennyi ifjú élet enyészik -el bután a világból!…“ – utóljára is ezt sóhajtotta, szegény, nagy -életismerettel méltatva a fiatal férfiasságot)… mindez nem diszgusztálja -a kék küraszirt, hanem siet a hejehujába azzal a leánnyal, akire -ráismer, mert még emlékszik rá, hogy egy éjszaka vele suhant a -bálteremben, ezer gyertya lángjánál. „Igazán kár ezekért a kék -küraszirokért! – gondolja a néző. – Milyen kitünő idegzetű fiúk voltak! -Lehet-e mentsége a hadvezetőségnek, amely ezeknek az egész ezredét -feláldozta, minden cél nélkül, csak éppen példaadás okából?!…“ És az -ötödik kísértet eltűnik a kísértet-leánnyal, a garni irányába, mert -akármilyen szépen játszotta a hőst, részegen akar a halálba menni, mint -a Dickens matrózai, akik megitták az egész hajórakomány rumot, hogy ne -tudjanak magukról, amikor elsülyednek. A disznónak is ez lehet a -filozófiája: „Ha már leölnek bennünket, maradjunk a vályú mellett -ameddig lehet! Ha már meg kell dögölni, legalább jóllakottan dögöljünk -meg!“ - -Nincs mit szólni a másodsorban megjelenő kisértetekről, akik csak arra -valók, hogy szinte kórusban fújják, amiről a szerző ebben a darabban fel -akarja világosítani a nézőt, hogy tudniillik élni jobb, mint meghalni. -Se a másik leányról, aki a Moser-leánynak példát adva, a kék küraszirok -utolsó bécsi éjszakáján szintén kitombolja magát, mert tudja, hogy -tüdővészes és hogy úgy mondjuk: tőkét akar gyűjteni a sírjába, így -okoskodva: „Csak akik sokra emlékezhetnek, azok alusznak nyugodtan a -földben… és én nyugodtan akarok aludni“. Ez azt a meglepetést tartogatja -a néző számára, hogy nem tüdővészben hal meg, hanem Ophélia módjára, -őrülten, de modernebb szecessziós látomások közt s a kellő pillanatban -megérkezve, a színpadon – hogy annál nagyobb legyen a kísérteties -hangulat – bár az őrültségét csak fölötte hézagosan magyarázza meg, hogy -ő is elveszítette a maga kék küraszirját, akit kétszer látott: először a -bálteremben s másodszor, amikor a kék küraszirok a halálba indulásuk -előtt utóljára dáridóztak Bécsben; se az, hogy azóta egy kissé -megfürdött a posványban… És nincs mit szólni a gyakornokról sem, aki ezt -a másik leányt még a kék küraszirok haláltánca előtt elhagyta a -Moser-leányért és az egész darabon át nem tudja megérteni, hogy ennek -pedig ő nem kell, főképpen azért nem, mert a betegápolásba idejekorán -belefáradt nő nem kívánkozik az erdő magánosságába. A néző se tudja -megérteni, hogy ez a gyakornok hogyan és miért került bele ebbe a -darabba. - -A fejlemények is csak valami hosszú epilógnak a minimumig lemérsékelt -hatását tehetik a nézőre. Hogy a kék kürasztirok mind egy szálig -áldozatául estek érthetetlen kiküldetésüknek és csodás véletlenségből -csak egy ember menekült meg közülök, éppen az, aki – élnivágyásból – -egyedül debachált a rendelés ellen, de ez az egy is, szíves meglepetésül -a nézőnek, modernül elmés következetlenséggel, agyonlőtte magát, hogy -doktor Schindler-Mirákoló szamárnak deklarálhassa – már csak tudomásul -szolgál, mint a jegyzőkönyvekben szokás mondani. Hasonlóképpen: hogy egy -darab egyetlen maradi alakja, Richterné, Kata-Ophéliának az anyja, -továbbra is mindennap eljár a templomba. - -A nézőt most már csak a Moser-leány sorsa érdekelheti. Tehát: a kék -küraszirja visszautasította azt a kivánságát, hogy haljanak meg együtt; -a katona elment a csatába, hogy büntetésül és példaadás okából halhasson -meg, a leány pedig egyedül nem tudott meghalni; és minthogy Mirákoló -mester azt a kis apagyilkossági ügyet szerencsésen elsimította a -hatóságok előtt, tovább él, virágot szed, de nem tud felejteni. A jó -Mirákoló, aki továbbra is atyailag gondoskodik róla, azt a tanácsot adja -neki, hogy ha már a szíve ellenállhatatlanul a katonasághoz vonja, -álljon be az egészségügyi csapatokhoz betegápolónőnek. „De hát akkor -miért öltem meg az apámat?! – kérdhetné tőle Moser Mari – ha továbbra is -betegápolónőnek kell maradnom!“ - -És most már a szerző áll elő a maga meglepetésével. Kiderül ugyanis a -darab végén, hogy mindez azt a tanácsot kivánta példázni, hogy: -„Hallgassátok meg, amikor az élet szava hí benneteket!“ Hát hiszen ezek -mind hallgattak az élet szavára!… De vajjon kívánatos-e az élet szavára -hallgatni, ha ennek a szófogadásnak ilyen gyors pusztulás, az apostoli -igék áhítatos hallgatóinak ilyen tömeges halála jár a nyomában?! („Majd -szépen fogunk hallgatni erre a hivogatásra!…“ – mondanák sokan -Budapesten.) De pardon!… „Félreértés!… – folytatja Schnitzler doktor – -Életnek én csak a szerelmi életet nevezem! És ennek az igazi életnek -egyetlen órájáért, az élet minden örömének egyetlen éjszakába való -belesűrűsítéséért érdemes feláldozni mindent, a hosszú életet, a -tartalom nélküli évek egész értéktelen sokaságát és minden tekintetet, -amelyeket komolyan szoktatok venni, amelyekért közületek olyan sokan -tartózkodnak az élet kéjeinek egyetlen éjszakába való komprimálásától!“ -Vagy úgy?! Az már más. Hanem erről az _Élet szava_ című drámából kissé -bajos meggyőződni. Mert Moser Mari a harmadik felvonásban csak egyetlen -mondatban nyilatkozik az éjszakájáról: „azután megértem üdvösséget, -ahogy soha nem is álmodtam, kétségbeesést, ahogy ember el nem -képzelheti… mi keresni valóm van még a földön?“ – de nem mondja, hogy az -az üdvösség fölért minden utána következő kétségbeeséssel és hogy -szívesen vállalja a hosszú kétségbeesést, mint annak a rövid üdvösségnek -az árát, váltságdíját. (Amint hogy a véralkata szerint mindig -különbözőképpen ítéli meg az ember, hogy az élet örömeivel való sokféle -gazdálkodás közül melyik a helyes; s a legtöbb embernek erről -minduntalan más-más a véleménye, a körülményekhez képest.) Ahogy pedig -Kata agyongyönyörködi magát, az erősen hasonlít a sárba fulladáshoz; ez -a kép se meggyőző, még csak nem is csábító. De ne tünődjünk ezen -hosszan, mert mire lélekzetet vehetünk, Schnitzler doktor már maga is -ellentmond magának. Mégis csak jó életben maradni, mert: „Lássa – mondja -Schnitzler doktor Marinak – ma virágot szed az erdő szélén és odanyújtja -a homlokát a nyári szellőnek…“ „Maga él, Mari, a többi csak volt. Amaz -éjszaka és ama reggel óta is nappalok következtek az éjszakára… virágot -szed, a ragyogó déli égbolt alatt beszél velem, stb., mindez élet… és ki -tudja, nem fogja-e egyszer, idővel, sokkal tisztábban és mélyebben -hallani az élet szavát, mint azon az éjjelen, mikor dolgokat élt át, -melyek oly félelmes és izzó nevűek, mint gyilkosság és szerelem?!…“ -Tehát a hosszú élet, a tartalom nélküli évek egész értéktelen sokasága -se kutya?!… már csak azért sem, mert még sokszor lehet hallani benne „az -élet hívó szavát“?! De hát melyik a választani való, amikor választani -kell: minden földi gyönyörűségnek egyetlen fenséges éjszakába való -komprimálása vagy a tartalom nélküli, de napsütéses és várandós élet -sokasága? Hiszen a darabjának erre a kérdésére kellene felelnie!… hiszen -a szerző maga vetette fel a kérdést!… De Schnitzler doktor úgy felel a -saját kérdésére, mint a fázódó és éhes cigány, akitől azt kérdezték, -hogy mit választ: melegedni akar-e inkább, vagy enni? A legjobb – mondja -– a tűznél szalonnát pirítani! Bizonyára, de mintha tréfálna, mikor a -maga kérdésére nem akar felelni. Vagy maga se tudja, hogy tulajdonképpen -mit kiván mondani?!… Semmi különöset, csak egy kicsit kacérkodni -óhajtott az epikureizmussal és egyben az amoralista világfelfogással?! - -Utoljára, mintha mégis jobban húzna a hosszú élethez, az akár tartalom -nélkül való, de nem reménytelen évek nem egészen értéktelen sokaságához, -mint az élvezeteknek huszonnégy órába való kögítéséhez. Mert azt -mondatja Schindler doktorral Marinak Kata holttesténél: „Az, hogy én jó -ember vagyok… hogy maga gonosztevő… és hogy ez a halott bűnös volt… -csak: szavak! Magának még süt a nap és nekem… és azoknak (a gyerekekre -mutat, akik átszaladnak a réten). Ennek már nem. Más egyebet semmi -bizonyosat se tudok a világon! (Gyerekek nevetve szaladnak át a réten és -eltünnek az erdőben.)“ Vége. - -Hát éppen ez az okoskodás – amelyet Schindler doktor tanulságul bök ki a -darab pointejének – az a valami, amire joggal lehet elmondani, hogy -csak: Szavak!… Üres beszéd!… Frivol játék a gondolattal és a -kifejezéssel!… Mert régi útszéli igazság, hogy kevés a bizonyosságunk, -de nem igaz, hogy az emberi elmének sok ezer éves nyugtalansága -teljességgel semmi eredményhez nem vezetett volna s hogy mindazok a -fogalmak, amelyekhez a jó és rossz kérdése dolgában az emberek -mindezidáig eljutottak: csupa fallácia. Csakhogy arra, hogy ehhez a -kérdéshez hozzászólhasson, Schitzler Arthurban nincs meg a kellő -komolyság. (1911 november.) - - - - -XLVI. SCHÖNHERR. Hit és haza. - -_Die Tragödie eines Volkes_ – ez az alcíme Schönherr _Hit és haza_ című -színművének. Ezt Katona írhatta volna _Bánk bán_ról. A Schönherr darabja -lehet mártirológia, de nem tragédia; még csak nem is dráma. - -Ennek a darabnak már a tárgyválasztása is kompromittálja szerzőjét. Az -ellenreformáció borzalmasságairól ír, tendenciózusan – és ez magában -véve is lemondatja a szerzőt a kifogástalan írói szereplésről, mert vagy -elmaradottságról, vagy rosszhiszeműségről tesz bizonyságot. A -vallásháborúk rettenetességei már századokkal ezelőtt befejeződtek; -akinek most jut eszébe gyászolni: az, ha őszinte, későn született a -világra. Ha pedig ez a tárgyválasztás a felekezeti elfogultság érzéseire -spekulál, úgy még inkább elítéli az írót. _Az inkvizició titkai_, vagy -más hasonló könyvekben felhatalmazott rémségek csak kinyomtatott -szószátyárság, de nem irodalom; csak alsórendű propaganda-csinálás, de -nem história írás. - -Ezekről a dolgokról most már csakis a nyugodt, elfogulatlan, pártatlan -történetírásnak szabad beszélnie, amely nem ismer tendenciát. És ha a -történeti dráma írója elszakad a historikustól, akkor elszakad az -irodalomtól is. Schönherr darabja az említett nyomtatványokra -emlékeztet, amelyek kritika nélkül csoportosított vádaskodások halmazát -foglalják magukban, – amelyek a teljesen tajékozatlanok között való -hangulatcsinálásra törekednek azzal, hogy szentírásként adják elő a meg -nem vizsgált adatok közűl a legritkábbakat. - -De, noha Schönherr nem támaszkodhatik se az oknyomozó történetírásra, se -a köztudatra, fogadjuk el históriának mindazt, ami nagyobb részben csak -a képzeletéből sarjadzott, higyjük el, vita nélkül, hogy az -ellenreformáció az osztrák Alpes-vidéken csakugyan elkövette mindazokat -a borzalmasságokat, amelyekkel ez a darab vádolja, s nézzük csak azt, -hogy kétes eredetű adataiból milyen drámát szerkesztett a szerző. - -Sokáig azt hisszük: semmilyent. A darab elején felcsillan valami, ami -összeütközést, küzdelmet sejtet, de ennek az elkövetkezésére a darab -végéig várhatunk. Egy császári poroszló járja be a falvakat; a -megbizatása az, hogy minden olyan parasztot, aki Luther tanát vallja, -üldözzön ki az otthonából és térítsen tűzzel-vassal!… Ennek a parancsnak -a poroszló szörnyű kegyetlenséggel felel meg; csurog róla a vér. A -szerző, hogy kiélezze a tendenciát, hangsúlyozza, hogy ez a véreb nem -csupán megbízást teljesít, hanem egyszersmind fanatizmusának a -szenvedélyét elégíti ki. Volnának benne emberi érzések; csak a -vakbuzgósága teszi ilyen rémségesen kegyetlenné. A dráma ott kezdődnék, -hogy olyan parasztok közt, akik szívesen eltitkolnák lutheránus hitüket, -meggyőződésüket azért, hogy ne kergessék ki őket az otthonukból, ne -legyenek kénytelenek elveszíteni a földjüket, hogy ott halhassanak meg, -ahol születtek, ennek a fiók-Arbueznek a rémtettei sok emberből -kikényszerítik az őszinte hitvallást. Egy Rott Kristóf nevű paraszt -látszik a dráma főalakjának; ez, mikor látja, hogy a véreb megöl egy -asszonyt csak azért, mert ez se élve, se halva nem akarja kiereszteni a -Bibliát a kezéből, lelkiismerete fellázadásában szint vall. Hát neki és -az ő népének is mennie kell. De az első felvonásban még meg se indul a -dráma s máris megreked; a főalak, Rott Kristóf, a darab végéig a -háttérbe szorúl, mert más parasztokat látunk, új, meg új parasztokat, -akikkel ugyanaz történik, fölötte csekély változattal, fölötte -egyhangúan újra meg újra ugyanaz. És mindezek az alakok, akik a síralmas -kántálás vezérszólamát egymástól átveszik, csupa szánalomraméltó, -tehetetlen áldozat, megannyi vértanú, megannyi minden küzdelemre -képtelen, eltiport porszem. Egyik se kelthet részvétet, annyira -porszemszerűen egyformák és passzivak. És epizód epizódra következik; -mindegyik majdnem egészen ugyanaz, ami az előtte való; sehol semmi -fordulat; plus ça change, plus c’est la même chose. Mindez harmadfél -felvonáson át. - -Végül a szerző egyet gondol s a harmadik felvonás végén megkezdődik a -dráma, hogy mindjárt be is fejeződjék. A poroszlónak el kell üldöznie a -lutheránus parasztokat, de vissza kell tartania a gyermekeket, mert -ezeket még meg lehet téríteni. De Rott Kristóf fia, a kis veréb, nem -akar elszakadni szüleitől, s hogy megmeneküljön a poroszlótól, beleugrik -a patakba, de a sebes ár oda vágja a malom kerekéhez s beleful a vízbe. -Rott apai fájdalmában leteperi a poroszlót s már agyonvágná a -szekercéjével, de a poroszló azt hörgi: „Szent Szűz, mint hű szolgád -halok meg!“ Erre Rott, látva, hogy a poroszló minden kegyetlenségét -vakbuzgóságból cselekedte, elereszti az embert és… kézfogással búcsúzik -el tőle! A poroszló pedig bámulva néz utána, mintha Jézus Krisztust -látta volna és széttöri a kardját. Hát ez a későn érkezett, -miniatűr-dráma elrettentő példánya a minden lélektani igazság nélkül -való írói kieszelésnek; cifra és nyilvánvaló hazugság – mert hiszen az -annyira friss apai fájdalom, amilyen a Rotté, nem lehet hajlandó arra a -nyugodt filozofálgatásra, amely a hasonló lelki átalakulás előfeltétele, -nem lehet hajlandó hasonló, nem is annyira humanizmusból vagy -evangéliumi érzületből, mint inkább történetfilozófiából eredő rögtönös -megbocsátásra, s azt a poroszlót, akit a Schönherr darabjában láttunk, -nem forgathatja ki egész gondolkozásvilágából a valójában érthetetlen -nagylelkűségi rohamnak semmiféle póza, annál kevésbé az ilyen attitüd, -amelyet csak századokkal később tettek divatossá a Jockey-Clubok. És -mindez szemmelláthatóan csak azért, hogy a szerző tendenciájához híven -azzal állhasson az elképpedt néző elé, hogy lám, milyen dicséretesen -előzte meg korát ez az egyszerű paraszt!… lám, milyen nemeslelkűek -voltak ezek a vértanúk, akiket tűzzel-vassal irtottak!… lám, milyen -gazságot csinált az ellenreformáció!… Hát jól van, de mit csináljunk az -ellenreformációval, amelynek már úgyis olyan régen vége van?! - -Hogy ez a tartalomtalan, sivár, írói verejtékszagú színdarab, – amelynek -minden érdeme: a gondos környezetrajz és bizonyos ügyesség a jelenetek -csoportosításában – Bécsben és Berlinben kivételesen tetszett, ezen nem -érdemes sokat tanakodni. Bécsben nagyon szeretnék Schönherr Károlyt -világhíres osztrák íróvá nevelni vagy felfújni, ami érthető, mert ilyen -már régóta nincsen. Berlinben pedig még ma sem tudnak betelni azokkal a -német vagy osztrák parasztokkal, akik mintha csak a Zola Terrejéből -tanultak volna földéhséget, állatias földhözragadtságot és egyben -romantikus érzést, de különösen stílust. Berlinben tökéletesen elég a -dialektus, az ilyen tónus: „Bader, mein Bauch ist gespannt wie ein’ -Trommel! Nimm mir ’s Wasser, dass ich wieder schnaufen Kann!“… – hogy -sokan így ujjongjanak: „Ez, ez a színtiszta igazság! Voilà, la vraie -comédie!…“ Azután a berlini sikerben része lehetett a felekezeti -elfogultságnak is: korlátolt emberek mindenütt vannak a világon. (1911 -december.) - - - - -XLVII. BARRIE. Egyenlőség. - -A legtöbb új színpadi munkának közös hibája, hogy minden lelemény nélkül -valók. Nagyon egyformák s nagyon egyhangúak. Az egyik a másiknak -jóformán csak variációja s tulajdonképpen nap-nap után csupán annyi -darabot látunk, ahány a műfaj. Van egy drámánk s ennek száz mása; egy -bohózatunk és ennek száz ikertestvére; egy vígjátékunk és száz más -hasonló; egy történelmi darabunk s ennek száz, nem nagyon különböző -kiadása és így tovább. Az ugyanegy műfajhoz tartozó darabok untatóan -hasonlítanak egymásra rokonok a témáik, közösek a motívumaik, ugyanazok -az alakjaik, egyforma a tónusuk. Ebben az általános s már régibb eredetű -monotoniában szinte felfrissítően hat az olyan darab, amelyben van egy -kis lelemény is. Amelynek tárgya nem egy régi témának a századik -variánsa, hangja nem az untig megszokott, motívumai frissek és -eredetiek, figurái nem sablonosak. Barrie komédiájának a legfőbb érdeme -ebben a frisseségben rejlik, bár megemlíteni való az az érdeme is, hogy -nem nagyképű darab és mégis tartalmasabb sok másnál, továbbá, hogy ami -benne gondolatot kelt s hosszasabban foglalkoztatja a néző képzeletét, -gondolkozását, az nem cafrang a darabon, hanem magának a cselekvésnek, a -mesének a kisugárzása, a darabban megelevenített helyzetek folyománya, a -színpadi képekből fakadó tanulság. - -De főérdeme mégis csak a benne megnyilvánuló invenció, mely megérzik -motivumain, hangján, alakjainak színén és a tárgyán is. Mert tévedés, – -amit kritikaképpen mondtak róla, – hogy a tárgya elcsépelt vagy legalább -is igen ismeretes volna. Ez a tárgy nem ismeretlen, nem új az elbeszélő -irodalomban, de új a színpadon. Színdarabnál pedig csak az számít, amit -a színpadon láttunk vagy látunk. A nem új ötletet színpadra vinni talán -Columbus tojása volt, de ilyen Columbus tojások találása a legritkább -ügyesség. Számítsuk ehhez, hogy Barrie friss és elmés motívumokat -szerepeltet, amelyek a tárgynak törvényes leszármazói; hogy fantocheai -mulatságosan eredetiek s hogy e vidám fantazmegóriának a tónusa is, bár -erősen emlékeztet az operett tónusára, sajátos, nem közönséges és -amellett a tárgynak megfelelő. - -Más kérdés ennek az invenciónak az irodalmi értéke. Ebből a szempontból -csak másodrendű és második kézből való leleményről beszélhetünk. Az -_Egyenlőség_ egyike a számtalan _robinzonád_nak; azoknak a munkáknak, -amelyek De Foe alapötletét szőtték tovább; amelyek Robinson nélkül -sohase íródtak volna meg. Színpadon talán az első robinzonád, de semmi -esetre se olyan elsőrangú, olyan nagy erejű fantázia alkotása, amilyen -például maga a Robinsonról szóló elbeszélés. - -Az is kétségtelen, hogy ami a Barrie saját külön invencióját illeti, ez -– a tárgy természeténél fogva – jobban érvényesült volna egy -fantasztikus regény vagy hosszabb elbeszélés keretében. Néhol a nézőnek -az az impressziója, mintha egy hosszú és érdekes részletekben gazdag -történetnek négy színpadi képpé való átdolgozásával volna dolga, amely -színpadi képek jobban hatnának, ha annak a hosszú históriának a legtöbb -részlete nem maradna ismeretlen előttünk. A szerző elsuhan olyan -részletek mellett, amelyek mögött mintha a kalandok egész sora -rejtőznék. - -Kár, hogy ezt a pompás anyagot nem regénnyé dolgozta fel. A téma szinte -kívánkozik a novellisztikus forma után; a tárgy természete nem a nagy -vonásokkal való festést, hanem a részletező tárgyalást hozta volna -magával. Maga a kissé felszínes filozoféma, – hogy nincsen egyenlőség… -hogy mindenütt szükség van parancsolókra és olyanokra, akik csak -engedelmeskednek… hogy a természet ölén az lesz az úr, a király, aki a -leginkább arra való, aki a legtöbbet tudja és bírja… hogy a puszta -szigeten leomlanak a társadalmi választófalak s viszont a civilizált -miliőben elfelejtődik minden érdem s magától feltámad a társadalmi -tagoltság, stb. – ez a kissé szűk látókörre való tétel egyforma sikerrel -tárgyalható színdarabban és elbeszélésben, de az a mese, melyet Barrie -tétele illusztrálására választott, novellisztikus formát kivánna, -ilyenben sokkal hatásosabb volna. - -Mert a komédiában, ahol nem láthatjuk, hogy a két esztendős robinzonság -hogyan formálja át az urakat és szolgákat lassanként és fokozatosan -egészen más emberekké, ahol – két képben, mindössze néhány jelenet során -– jóformán csak az eredményeket láthatjuk, de nem magát az átalakulást, -ahol a szolga robinzoni értékét csak sejthetjük s az urak -megszelídülését csak egy-egy drasztikus vonás láttatja: az egymásra -gyorsan következő, nagyon változott helyzetek egy kissé meglepik a -nézőt, az alakok kellő megvilágítás híjján, minden új jelenetben újra és -mindig idegenszerűen hatnak, a cselekvés egyre többet veszít -valószerűségéből s az évek hatását rikítóan festő színpadi képek -operett-szcénákká válnak. Amint hogy ez a darab valójában operett zene -nélkül. Természetesen, a szónak jó értelmében. Vidám persziflázs, -melyben nem kell túlságosan komolyan venni se a mesét, se az alakokat, -könnyed persziflázs, mely azonban nincs minden komolyság nélkül s melyet -ügyesen szőtt mese, sok jellemzetesség és még több ötlet tesz elevenné. -(1904 január.) - - - - -XLVIII. PINERO. Ne váljunk el. - -Arthur Pinero abban a darabjában, amelyet a Nemzeti Színház _Ne váljunk -el_ címen mutatott be, két gondosan megrajzolt női alakot vezet a néző -elé. Az egyik női alak: a megtestesült féltékenykedés. Az az asszony, -aki annyira nem tud urává lenni a képzelődésének és a véralkatának, hogy -a legtürelmesebb férjet is kiugrasztja a pokollá tett együttélésből, de -örökkön lobogó féltékenységével, – melynek tüzét tovább is táplálja -folyvást nyugtalan, mindig izzó képzelete – még azután is üldözi és -gyötri szerencsétlen férjét, sőt nem csak éppen ezt, hanem mindazokat, -akik férjével valamelyes összeköttetésbe keverednek. Ez a típus -bizonyára nem új, de a színpadon alighanem mindig új marad. És Pineronál -a típus nagyon egyéni és eleven alakká válik. Ez az Olive, akinek a -féltékenykedése még akkor is minduntalan fel-fellángol, amikor a -legjobban fáradozik azon, hogy kedvességével kibékítse és visszahódítsa -a férjét, nem olyan sablonosan beszél és cselekszik, mint ezer meg ezer -színpadi figura, amelyet lelkesen tapsolnak. És „könyörgő áriá“-jában, -amelyben megalázkodás és szemrehányás váltakozik, amelyben hol -elbájoltan turbékol, hol vércseként víjjong és esik neki egy-egy szónak, -aszerint, amint férje egyformán kedveskedő mondásaiban hol csak -hízelgést, hol új gyanakvást talál, többet is lelhetünk ügyes -műsorszámnál. Ha olyan szigorúan ítélünk, hogy Olive féltékenykedésének -a rajzát nagyon is könnyedvonalúnak találjuk, mit mondjunk a mai -drámaírásban szokásos jellemrajzolásról?! Könnyedvonalú, talán azért, -mert egy kissé vígjátéki marad s mert nem juthat tragikus -akcentusokhoz?! De hiszen csak így igaz és így nem bántó a dolog, mert -ne felejtsük el, hogy Olive féltékenységének az alapja: az oktalanság, a -kicsinyesség, a magában való érthető bizalmatlanság és nem afféle -nagyszerű tévedés, aminő az Othellóé. És ha Olivenak a mentsége – -amellyel számot tarthat az érdeklődésünkre – az, hogy: ő maga is -szenved, amíg szenvedést okoz, sőt az ő szenvedései nagyobbak, mint -amelyeket másokra mér, a mentsége kisebb volna, ha az oktalansága -halálos sebeket okozna, ha az érzésében is megnyilvánuló kicsinyesség -megölné őt magát, vagy megölne másokat. - -A másik női alakkal szintén ismeretes típus jelenik meg Pinero -darabjában. (De hol vannak az új drámaírásban új alakok s egyáltalán -olyan új valami, ami nem puszta külsőség?!) Az az asszony, aki nem -tartja tiszteletben a konvenciókat s beérve öntudatának a tisztaságával, -túlteszi magát az apró illemszabályokon, de ahhoz nem elég erős, hogy -nyugalommal tudja viselni ennek természetes következéseit, mert – ha nem -is esik kétségbe azon, hogy az egész világ megítéli, még a bíró is – -fájdalmat érez és egész lelkében megrendül, mikor azt látja, hogy a -férje kételkedni kezd benne. Pinero így egyéníti az ismeretes típust: -Theophila nem tud örömet találni azokban a falusi mulatságokban, amelyek -férjét vonzzák s nem tud a nagyvároson kívül élni (ami talán hiba, de -nem a durvább lelkű asszonyok hibája); elhagyatottságában szívesen -barátkozik John Allinghammel, akit feleségének a féltékenykedése -minduntalan kikerget az otthonából s bár nincs köztük semmi egyéb, mint -barátság, még azt is megengedi Johnnak, hogy ez egyszer éjnek idején is -ellátogasson hozzá, elpanaszolni a házi bajait (aminek a megengedése -kétségtelenül nagy meggondolatlanság volt, de kevés „felvilágosodott“ -vagy „emancipált“ asszony van, aki sohase követ el semmi könnyelműséget, -úgy, hogy ezért a végzetes éjféli látogatásért inkább Johnt kell -hibáztatni); azután szinte hősies megadással viseli el, hogy – amikor -ezért az oktalanságért a féltékeny feleség a biróság elé hurcolja – -nemcsak „az egész világ“ elitéli s a környezete is meggyanusítja, nem -még a bíró is megbélyegzi, de a Nóra elcsodálkozásával és -kiábrándulásával látja, hogy a látszatot megvető viselkedése férjének a -bizalmát is megrendítette (ami következetlenség ugyan, de először is -nincs minden ráció nélkül, mert a férjnek mindenkinél jobban kell -ismernie a feleségét s azután meg a szívnek néha több követelése van, -mint az értelemnek); végül Theo, miután Nóra példájára ott hagyta -férjét, aki őt nem értette meg, talán oda sodródnék, hogy csakugyan -elkövesse azt, amivel a biró is meggyanusította (mert csak bizonyíték -hiányában mentette fel a házasságtörés vádja alól), azért a hibájáért, -hogy nem tudott ott maradni folyton pöfékelő férjének az oldala mellett, -a lehető legkeményebben bűnhődik (mert semmisem lehet fájóbb az önérzet -és a hiúság sebeinél): meg kell szégyenülnie Allingham feleségével -szemben, akivel John időközben kibékült, azzal az asszonnyal szemben, -aki őt igazságtalanul vádolta és meghurcolta az egész világ előtt, még a -biróság előtt is. - -Ha Theo s vele együtt Pinero nálunk elvesztette a perét, ennek a főoka -az lehet, hogy a mi közönségünk a John és Theo barátságára, ami a -bonyodalom kiinduló pontja, csak a legnagyobb szkepszissel tudott -gondolni. A mi közönségünk nem hiszi el, hogy fiatal férfi és csinos nő -közt barátság is lehetséges, nemcsak szerelem. Az ilyen barátság -csakugyan nem mindennapos jelenség s ha nálunk csak hitetlenséggel -találkozhatik, Angliában sem lehet megszokott valami, hiszen az angol -bíró se hisz Theonak az ártatlanságában. De az angol néző Theo és John -barátságát még se tekintheti olyan képtelenségnek, aminőnek nálunk tűnt -fel a nézők többsége előtt, amely főképpen ezért fogadta -hitetlenkedéssel Pinero meséjét. Ha Pinero ilyes ritka viszonyra -hivatkozik, ennek nálunk csak abban találták meg valamelyes -magyarázatát, hogy az angol férfi véralkata kevésbé heves s az önuralma -nagyobb, mint a kontinentális emberé, a nő tehát, ha a szokottnál több -bizalmasságot enged meg magának a férfivel szemben, Angliában kevésbé -provokálja a veszedelmet, mint másutt bárhol. Pedig abban, hogy az angol -nő átlagos műveltsége jóval nagyobb, mint kontinentális versenytársaié, -egy második magyarázat is rejlik. Az az értelmi harmónia, mely a -barátság alapja, férfi és nő közt is könnyebben képzelhető el ott, ahol -a férfi és nő közt kisebb a szellemi távolság, mint ott, ahol a nő -megmaradt puszta szerelmi játékszernek s csak öltözködése elegánciájával -különbözik a kelet asszonyától. Pinero továbbá hangsúlyozza ennek a -szokatlan barátkozásnak az alkalmiságát. Ez a férfi és nő – elmondja – -azért keresik önkéntelenül egymás barátságát, mert mind a kettő annak a -bajnak az áldozatát látja a másikban, amelyikben ő maga is laborál; és: -solamen est miseris socios habuisse malorum. A férfi, aki az otthon -békéjére sóvárog s akit felesége féltékenysége kiüldöz az otthonából, -meg a nő, aki a maga otthonának a levegőjét nem tudta megszokni s -elhanyagoltnak vagy „meg nem értett“-nek képzeli magát (mint annyi meg -annyi nő!): öntudatlanul keresik a vigasztalódást egymás társaságában -vagy inkább abban, hogy elbeszélgethetnek a közös bajról, melynek a -tárgyalása másokra nézve unalmas volna, őket pedig mindennél jobban -érdekli. És végül Pinero nem is mondja azt, hogy a kényszerűségből -társtalanná vált férfi és a kedve ellenére társtalanná lett nő -barátságába nem játszik bele a szerelmi vonzódás. Ellenkezőleg, a meséje -arra alludál, hogy ez a barátság csak szerelemhez vezethetne, ha a -viszálykodó házastársakat nem kötné s nem vonná vissza erős érzés, -kit-kit a maga párjához. Pinero csak annyit mond, hogy se Theo, se John -nem tudja, ha barátkozásuk természetszerűen szerelmet csiráztat ki -bennük; hogy mind a kettő jóhiszemű, amikor azt képzeli, hogy csak a -barátot keresi a másikban. És ez talán nem olyan képtelenség, mint -amilyennek nálunk sokan látták. - -Túlságosnak tűnik fel az a megütközés is, amely nálunk mintha -megpecsételte volna Pinero darabjának sorsát. Akik hihetetlennek -találták John és Theo barátságát, megbotránkoztak azon is, hogy Theo -elkeseredésében és izgalmában, egy kissé becsíp Johnnak a lakásán, hogy -annál inkább meg kelljen szégyenülnie Oliveval szemben. Pedig Pinero -ennek a magyarázatával nem marad adós. - -Pineronak, ha nálunk nem is mindenki vette észre, igenis, van -tendenciája. Egy angol speciálitás, a „Crim. Con.“-pörök ellen izgat. -Ismeretes, hogy Angliában a törvény a házasságtörést, úgy a férfiét, -mint az asszonyét, súlyosan bünteti és hogy ebben a büntetésben nem a -legkevesebb: maga a tárgyalás. Az angol peres eljárás merev -formalizmusa, az a minuciózus gondosság, amellyel a bíró a tényállás -minden részletét a homályból kiásni és napfényre vinni iparkodik, -továbbá az a körülmény, hogy minden ilyen tárgyalás a tanuk, szakértők -és ügyvédek egész raját mozgósítja, tehát mindig olyan nagy nyilvánosság -előtt zajlik le, mint egy színházi előadás, végül az, hogy okvetetlenül -a legnagyobb botránnyal jár, mert az angol prüdéria, a túlságosan -szigorú közvélemény, a szenzációra éhes újságok és újságolvasó tömeg -számára egy „Crim. Con.“-per a legédesebb csemege – az ilyen tárgyalást -mindig rettenetes torturává teszik a váldottra nézve. És ha Angliában a -házastársak egyike mindenáron bosszút akar állni a másikon vagy azon, -akit a házasélete feldúlásával gyanusít, mihelyt vélt igazában rászánja -magát, hogy megindítsa ezt a pert, akármibe kerül, mihelyt vállalja azt -a kockázatot, hogy egész vagyont kell fizetnie abban az esetben, ha nem -sikerül a vádját bebizonyítania, mert ez a tréfa mindig tenger pénzbe -kerül: akkor okvetlenül rettenetesen meg fogja gyötörni a másikat és a -harmadikat. - -Nyilvánvaló, hogy a régi intézmény csak nagy vagyonú emberek fejére -zúdíthat bajokat. Hanem azért – ha a szegény emberre nézve nincs is -jelentősége a dolognak – az angol írók már régóta izgatnak a „Crim. -Con.“-pörök ellen. Pinero, mikor a reformot követelők nyomába lép, a sok -régi kifogás közül ezeket hangoztatja: 1. Szörnyűség az ilyen per, mert -a vádlottak közt ártatlanok is vannak s az eljárás ezekre is olyan -torturát mér, amely jóvátehetetlen s amelyért semmisem adhat kárpótlást. -2. Szörnyűség, mert az eljárás olyan részletekre is kiterjeszti a -legnagyobb nyilvánosság előtt való vizsgálódást és olyan módon -szellőzteti a családi otthont, hogy ez a lelki motozás az ártatlant is -megbélyegzi. A felmentés esetében is semper aliquid haeret. És a bírónak -nem lehet feladata, hogy gyanussá tegye olyan nők hírnevét, akikre semmi -rosszat sem tud rábizonyítani. A bíró kételkedése gyanakvást kelthet -olyan családtagokban, akik előbb nem gyanakodtak, a botrány lehetetlenné -teheti olyanok együttélését, akiket az érzéseik egymásra utalnak; a -bírónak nem lehet feladata bizalmatlanságot kelteni, amikor a női -tisztességről van szó és nem lehet tiszte egy minden perköltség -fizetésére kész vádló kedvéért feldúlni családok életét. 3. És a -fődolog: ez a kegyetlen eljárás, mely százezer kiváncsinak enged -bepillantást a családi élet szentélyébe, mely az otthont úgy kutatja át, -mint egy orgazda barlangját, mely a legnagyobb nyilvánosság előtt -firtatja a nő szemérméhez tartozó dolgokat – demoralizál. Éppen annyira, -mintha a megvádolt ártatlan nőt pőrére vetkőztetnék le a sokaság előtt. -Mint a nagy Galeotto, ez a hatósági lélek- és testmotozás is annak -elkövetéséhez hajthatja az ártatlant, – mert ez már úgyis -beszennyezettnek látja magát, – aminek az elkövetésével előbb -igazságtalanul vádolták. Ez nem lehet feladata az -igazságszolgáltatásnak. - -Pinero nem juttatja idáig hősnőjét s ha jelzi hogy Theo is erre az útra -kerülhet, rajta van, hogy minél több mentséget keressen Theo számára. A -főmentséget persze Theo rosszul titkolt nagy érzékenységében, -elkeseredésében, vigasztalanságában és reményvesztettségében találja -meg; de nem tartja feleslegesnek az alkalmi mentséget sem s azt hiszi, -hogy Theo legelső nagy felizgultságában juthat legkönnyebben -veszedelembe, kivált ha keserű érzésének, bánatának és idegességének -legyőzése végett, anélkül, hogy észrevenné, mit csinál, a „szíverősítő“ -narkotikumához téved. Azon való megütődésünket, hogy az előkelő angol -hölgy itt a Falu rosszával találkozik, mérsékelheti annak a tudata, hogy -az antialkoholizmus – talán legkivált a klimatikus viszonyok -következéseképpen – Angliában hódít a leglassabban, hogy a szigetlakók -előkelői jobban rabjai maradtak az ivásnak, mint a kontinensen lakó -kiváltságosok és hogy angol földön régidő óta a nők között is – még a -felsőbb körök asszonyait sem véve ki – elterjedtebb ez a szenvedély, -mint másutt. Angol néző, mert nem talál benne valami nagyon szokatlant, -nem is akad fenn Theonak a becsípettségén és annak találja ezt, aminek -Pinero szánta: mentségnek, nem pedig súlyosbító körülménynek, mint mi. - -Ez csak egyik s talán legburleszkebb példája annak, hogy ami Pinero -darabjában a londoni közönségnek igen tetszhetett, az nálunk fonákul -hatott; de több ilyen példát lehetne felsorolni. Az angol ember százados -intézmények és hagyományos szokások ma is hatalmas erejénél fogva sokban -különbözik attól az átlagos európaitól, akit mi megismertünk, -megszoktunk. És minél speciálisabban angol figurákat visz Pinero a -színpadra (már pedig ma jóformán ő az egyetlen angol drámaíró, aki -színdarabjaiban igazán angol életet rajzol): a mi közönségünk annál -kevesebb megértéssel, annál hidegebben áll vele szemben. - -Kár. Mert tagadhatatlan ugyan, hogy Pinero darabjában maga a dráma kissé -szegényes, hiszen csak a második felvonás nagyjára szorítkozik s -mindössze néhány szép jelenetet foglal le – de hol vannak az új -színműirodalomban azok a drámák, amelyek fordulatosságban gazdagabbak és -ehhez a gazdagsághoz nem a pszichológiai igazság rovására jutnak el?! Az -is vitathatlan, hogy Pinero ebben a darabjában, kevés színpadi -ügyességet fejtve ki, a novella-író módjára dolgozta ki témáját, mert -egy hosszú felvonás alatt se tud elkészülni az expoziciójával, sok időt -pazarol el a puszta jellemzésre és az unalmasságig hosszadalmasan -állapítja meg vékonyka drámájának az antecedenciáit: mindamellett ez a -darab több figyelmet érdemelt volna, mint aminőben nálunk részesült. -Mert – ami a mai színműirásban már ritkaság – igazi emberek szerepelnek -benne, akik úgy beszélnek és úgy cselekesznek, ahogy az életben szokás. -(1913 január.) - - - - -XLIX. SHAW. Nem lehessen tudni. - -Crampton úr valaha olyan nőt vett feleségül, aki nem szerette őt. Bár az -asszony a fajfentartáshoz a szerelmet fölöslegesnek tartja, férjének azt -a bűnét, hogy őt a feleségévé tette, jónak látja minden rendelkezésére -álló eszközzel megtorolni. Nemcsak hogy a legteljesebben kielégíti -önállóságra törő hajlamait, nemcsak hogy a közéleti szereplésnek él és -szónoklatokat tart a nők jogairól, hanem üres óráiban azzal szórakozik, -hogy agyonbosszantja a férjét. Mikor már három gyermekük van, Crampton -úrnak elfogy a türelme és megszökik a családjától. Nyugodt -lelkiismerettel teszi ezt, mert a felesége is gazdag. Az asszony -elköltözik Madeirába s itt a maga elveinek szellemében, exotikus -nevelésben részesíti a gyermekeit, akik exotikus állatkákká növekednek -fel. Tizennyolc év telik el így. Végre az asszony, aki férje eltűnése -óta a leánykori nevét használja, a gyermekeivel egy angolországi -fürdőhelyre utazik s ott a családot egy kacskaringós véletlen összehozza -Cramptonnal. - -A kisebbik leánynak ugyanis megfájul a foga s egy ifjú, éhenkórász -fogorvoshoz kerülnek, akit meghívnak ebédre. A derék ifjú, aki különben -sem tudja fékezni azt a mániáját, hogy folytonosan -locsoghasson-fecseghessen, annyival inkább szeretné elfogadni a -meghívást, mert nyomban beleszeretett a nagyobbik kisasszonyba s az -egész családról szerteáradó gazdagság-illatba, de malőrje van -szegénynek. A háziura, akinek már jókora összegű házbérrel tartozik, -szintén aznap huzatta ki vele a fogát s a háziura is meghívja ebédre, -ugyanakkorra, amikorra amazok. A Buridán szamárnak szituációjában lévő, -mindenkit elbájoló éhenkórász nem meri visszautasítani háziurának a -meghívását s a nagyérdekességű bonyodalmat csak úgy véli megoldhatónak, -ha a háziura is a madeirai családnál fog ebédelni. A háziúr se talál más -kivezető utat a nehéz esetből, mint hogy a kellemes fogorvos kedvéért -megegye az ismeretlen család ebédjét. - -A háziúr persze éppen Mr. Crampton. Mikor ez a gentleman észreveszi, -hogy hová jutott, az első percben el akar illanni, de utóbb, -gyermekeinek láttán, valami nosztalgia-féle fogja el a családi élet -után. Tulajdonképpen maga se tudja, hogy mit akar, de azért diadalmasan -versenyezve a legtürelmesebb szamárral, végigvárja ezt a felvonást. Nos -ahogyan a kedves család a véletlenül előkerült férjet és apát fogadja, -az már nem farsangi tréfa, nem is kutyakomédia, hanem valóságos -szaturnália. Pedig kivált a gyerekeknek, ezeknek a talán nem is -Madeirából, hanem a Fidzsi-szigetekről érkezett infámis kölyköknek semmi -egyéb okuk nincs az apjukkal cudarkodniok, csak az, hogy kitálalhassák, -mennyire kiállhatatlanok tudnak lenni, milyen borzasztóan -neveletleneknek nevelte őket az anyjuk, és hogy mennyivel alávalóbbak -tudnak lenni a gazdagság minden kényelmében élő, jól öltözött fiatal -lények a kannibál-gyerekeknél vagy növekedni kezdő párduc-ivadékoknál. -Mintha valami perverz gyönyörűséget találnának annak exhibiciójában, -hogy mekkora szemtelenségre képesek és milyen magasfokú utálatosságot -tudnak kifejteni. Crampton pedig ahelyett, hogy visszafutballozná őket -Madeira kapujába, szelíden elégedetlenkedik velök vagy babuskálja őket. - -Eközben a nézőnek végig kell hallgatnia, hogy dr. Valentine, aki -alighanem egy madeirai borbélyműhelyben végezte a fogászati -tanulmányait, micsoda szóáradattal vall szerelmet, a „szerelem“ szó -használata nélkül, de nem csupa _e_ vagy _i_ hangzó alkalmazásával, a -„szerelem“ szótól iszonyodó és különben rendkívül együgyű Glória -kisasszonynak. Azonkívül végig kell néznie egy Pry Pál-szerűen minden -lében kanál, tűrhetetlenül konfidens és szánalmas életbölcsességeket -kenetesen szónokolgató pincérnek a színpadon való folytonos -lábatlankodását, noha ez a pincér éppen olyan lehetetlen pincérnek, mint -színpadi rezonőrnek, mert ezt a kotnyeles, teliszájú és siralmasan -ostoba fickót jóravaló gazdák már borfiú korában végleg leboxolták volna -a pincérpályáról, mely mindenekelőtt jó modort és ügyes viselkedést -kíván. - -A kibonyolódás azután az, hogy sok, éppen olyan kevéssé jellemzetes, -mint amilyen semmitmondó vitatkozás és szócsatározás után megérkezik a -pincér ügyvéd fia, álarcosbáli kosztűmben, leveszi a hamis orrát, s -elmondja mindazokat a közhelyeket, amelyektől G. Bernard Shaw, ha más -írónál találkozik velök, a legjobban irtózik, azután megint fölcsapja a -hamis orrot s el balfenéken. Amire a madeirai anya elméjében az kezd -derengeni, hogy elvei és a természet között valami ellenkezésnek kell -rejtőznie, Crampton boldogan veszi vissza a feleségét, aki végre is -tizennyolc évet öregedett, gyöngült, szelídült, öt percre a fiatal -fenevadak is megjuhászkodnak. Dr. Valentine pedig feleségül veszi a -növendék szüffrazsettet; ezentúl lesz miből megélnie, anélkül, hogy -lyukat kelljen beszélnie pácienseinek a hasába, a házbért se kell -megfizetnie, s így rendben van az egyetlen dolog is, amin a néző eddig -aggódhatott. - -Mi ez? - -Könnyű volna, de nem érdemes bizonyítgatni, hogy mindenekelőtt olyas -valami, ami kívül van, vagy ha úgy tetszik: túl van minden valóságon. A -mese: a kieszelésnek olyan szegényes szövevénye, amellyel tizedrangú -angol regényírónők nem mernének előállani, attól való félelmükben, hogy -ósdiaknak fogják bélyegezni őket; az alakok: operettfigurák, amelyek -azt, ami vidámságukból hiányzik, excentric-ugrándozással akarják -pótolni. Mindaz, amit a néző lát és hall, mindaz, amit a szereplők -cselekesznek vagy mondanak, csupa képtelenség, mert nem azt teszik és -mondják, amit a helyzetükhöz s – ha a jellemükről nem lehet szó – amit a -színházi maszkjukhoz képest tenniök és mondaniok kellene, hanem azt, -amit a szerző pillanatnyi szeszélye parancsol rájok. Bábfigurák, amelyek -a hopszaszázó következetlenségek balletjét ugrándozzák el előttünk. -Tehát: bohózat, csakhogy soha se mulattató, egy cseppet se vidám, hanem -hol szomorú, hol csak unalmas, hol fanyar viccelődéssel spékelt, hol -savanyú humorral rezonáló, de mindvégig rosszkedvű és rossz kedvet -gerjesztő, vidámság helyett hóborttal, ugrándozással és durva mókákkal -operáló bohózat, mely azokra a falusi tréfálkozókra emlékeztet, akik a -hónaljnak és a hasnak boxolva csiklandozással akarják a nevetést -kierőszakolni. - -– Eh, – mondják a Shaw-imádók – mit valóság, mese, alakok! Törődik is -Shaw ezekkel az ócskaságokkal! Neki figurák és történés, mind csak -kanevász! Neki nincs másra gondja, mint hogy darabjaiban a maga -egyéniségét adja és őt ebben a darabjában is meg lehet találni! - -Hol? A darab tendenciájának a kifejtésében? Már magát a tendenciát se -könnyű megtalálni sok jóakarat nélkül. Annyit egy kis figyelmességgel -mindenesetre észre lehet venni, hogy a nagy csufondáros itt leginkább a -feminizmus törekvéseinek a rovására akar csúfolódni. Ez a szándék nem -meglepő, mert hiszen a modernizmusnak ez a prófétája a modernizmusnak -nem egy törekvését gúnyolja, az új tendenciákat csakúgy lenézi, mint a -régi dolgokat, amint hogy mindent lenéz a világon, G. Bernard Shaw-t -kivéve (ami ugyancsak rossz ízlésre vall). De hogy a madeirai anya -figurájában valami sikerülten gúnyolná a feminizmus törekvéseit, ezt a -feminizmus legelkeseredettebb ellensége se állíthatja. Erre irányuló -iróniája annyira halvány és bágyadt, hogy a legtöbb néző előtt maga a -tendencia se tűnik föl és ha a feminizmusról valami különösen gyilkos -dolgokat akart mondani, többet és különbet azoknál a közhelyeknél, -amelyeket előtte már százan is elmondtak: ez a gyilkos szatíra, ez a -választóvíz az észrevehetetlenségig felszívódott a darab szóáradatába. -Ha a feminizmus törekvéseiben nincs több kigúnyolni való, mint amennyit -Shaw tud mondani róla, akkor a feminizmus diadala már teljes. - -Erre az az ellenvetés, hogy a _Nem lehessen tudni_ szörnyű magyar címen -adott színdarab Shawnak a legszelídebb, legártatlanabb művei közé -tartozik; Shaw maga is a legjelentéktelenebb munkáihoz számítja ezt az -igénytelen „komédiá“-ját. Shawt itt s benne a darab minden erejét a -dialógusokban kell keresni. - -Őt magát csakugyan meg lehet találni ezekben – amint elégedetten mondja -– „Shawosan szokrateszi dialógusokban“, de minden ötletessége ellenére -is ki és mi ő alapjában véve!?… és a kuriózus egyéniségével való -találkozás kárpótlást adhat-e annak a sok, különböző dolognak a -hiányáért, amelyeket a színdarabokban még ma is sok néző keres és éppen -a műveltebbek? - -Ő az a szó-zsonglőr, aki soha semmit se gondol igazán és fogad arra, -hogy akármit bebizonyít, aki mindig mindent csak a hatás kedvéért mond s -mindezeknek az ellenkezőjét szintén. - -Egyik, háromszáz nyomtatott oldalra elhízott színdarabjában, amelyet -száz oldalnyi „filozófiá“-val kísér és hatvan oldalnyi előhanggal vezet -be, sokkal teljesebben adja magát, mint itt. Ennek a nevezetesebb -munkájának a harmadik felvonásában álomképekként viszi a színre Don -Juant, a szobrot, Anát meg az ördögöt s krokinyelven beszélteti őket, de -omnibus et quibusdam aliis, a nő, a szerelem s a házasság kérdésein -kezdve az aktualitásokig, mindarról, amit filozófia, szociológia, -közgazdaság, história, politika, irodalom, művészet és a legújabb -események csak eszébe juttathatnak; a filozófiai függelékben – tizenegy -fejezetnyi fejtegetés és egy kosárra való aforizma parittyaköveivel – -lebírál mindent, ami mult, jelen és jövő, mert neki a haladás is -illuzió; az előszóban pedig olyan nézeteket nyilvánít a -világirodalomról, aminőket tizenhárom éves diákoktól és részeg -artistáktól hallani. De ebben az előszóban, ami nála szokatlan, elejt -nyilvánvaló őszinteségeket is. Hogy neki az irodalom: a hatásos állítás -és hogy az ő célja: épater le bourgeois. Ez a kulcsa, bírálata mindent -lefütyülgető modorosságának és annak, hogy szertelen hiúsága -korlátoltságában semmit se vesz komolyan a saját szellemi ugrándozásain -kívül, noha a leggyöngébb bourgeois is átláthatja, hogy ami szellemi -értéket eddig produkált a világ, az nem fűződhetik mind a G. Bernard -Shaw személyéhez. Aki szeret a logikátlanságra és a következetlenségre -vadászni, annak semmi se kínál annyi zsákmányt, mint a G. Bernard Shaw -úgynevezett filozófiai fejtegetései, amelyek valójában csak sekélyes -okoskodások, afféle felszínes rögtönzések, amelyeket a budapesti -újságírózsargon „hóhmecolások“-nak szokott nevezni. De mit, -következetesség! Hiszen már Bismarck megmondta stb. – mondják a -Shaw-bámulók. Ennek a minden kicsúfoló, mindenen felülemelkedő, -felsőbbséges iróniának nincs más törvénye, mint a saját ötletessége? De -milyen nehézkes ez az ötletesség, mennyire egy húron pendülő s a -gyermekes minden-negáción kívül milyen keveset mondó! „Shawosan -szokrateszi dialógusai“-ban való filozofálgatása pedig csupa -tartalmatlanság, a szavakkal való olyan játék, aminőt a macska produkál -a pamutgombolyaggal. Shaw forradalmár! Shaw filozóf! De hiszen a -forradalmár akar valamit, Shaw pedig nem akar semmit! És a filozóf mond -valamit, Shaw pedig csak beszél. - -Hogy mégis sikerül ámulatba ejtenie a bourgeoist és hogy „állítás“-ainak -megvan a maga hatása, sokféle és jókora közönségre? Ezen nem -csodálkozhatik az, aki csak valamelyest ismeri a mai tömeglélek -iránytűvesztettségét. És talán semmi se magyarázza meg ezt a – nálunk -egyébként a valóságosnál nagyobbnak emlegetett – hatást annyira, -minthogy amiképpen az átlagos ember, gyöngeségének érzetében, örömmel -hallja, ha rosszat mondanak a többiekről, a sokaság lelkét is úgy lehet -a legkönnyebben megejteni, ha rosszat mondanak előtte azokról az -eszmékről, amelyekhez még nem tudott fölemelkedni és általában a -megismerés, az emberi szellem nyugtalankodásának és fáradozásának -tiszteletreméltó eredményeiről, mindarról, ami a sokaságnak: csak gyanus -idegen. (1912 február.) - - - - -L. ZANGWILL. Marjorie nénike. - -_Marjorie néniké_nek édeskevés köze van az irodalomhoz, ha ugyan az -„irodalom“ szóba bele nem értjük a többrendbeli ponyvairodalmat is; még -mint színházi ipartermék se annak a közönségnek szól, amelynek tetszését -Londonban Pinero, Barrie s kivált (a nálunk különben túlbecsült) Shaw -szokta meghódítgatni. Ez a darabot London lelkiszegényeinek szánta -szerzője; annak a közönségnek, mely a jobb angol szerzőket, az igazi -színműírókat meg sem érti. Zangwill meg a hozzá hasonlók színműveit -azokban a londoni színházakban, amelyek nemcsak mindenekelőtt, hanem -csakis üzleti vállalkozások, az a szegény nép látogatja – nem az -épülésére, hanem örömmel elegyes szórakozására – amelynek szellemi élete -a legnaívabb álmodozásra szorítkozik. Örömtelen, robottal teli életet -élő elárúsító kisasszonyoknak, akik két pohár rum kimérése közben -füzetes regényeket olvasgatnak édes, bájos Penészvirágokról, akiket -hercegek kérnek meg a pálinkásboltban, vagy Erős Jánosokról, akik -győzelmes verekedéseik jutalmául királykisasszonyokat kapnak feleségül, -meg ezekhez a sápadt kisasszonyokhoz hasonló más, szomorú alakoknak – -nemcsak szórakozás, öröm is a _Marjorie nénike_-féle színdarabokat -látni. Illuzióik táplálékát, gyermekes hitük és reménykedésük -igazolását, a keresett narkotikumot találják meg benne. Az édes méreg -örömöt is nyújt annak, akit lassan megőröl. - -Tehát bizonyos tekintetben hasznos munkát végeznek azok az íróféle -emberek, akik olcsón árulják az ilyen örömöket a szegény sokaságnak? Nem -hihető. Inkább, úgy látszik, ezek a szellemi kuruzslók, akik a gyermekes -illuziók táplálgatásával szereznek maguknak keresetet, ugyanúgy csak -éppen áltatják és csak éppen megrövidítik a klienseiket, mint azok a -valóságos kuruzslók, akik azt hirdetik, hogy ők a legsúlyosabb -betegséget is meggyógyítják három nap alatt, potom pénzért. A művelt -ember tudja, hogy a minden emberben benne élő és több-kevesebb -energia-kifejtésben megnyilatkozó természetes előretörekvésnek éppen -olyan kérlelhetetlen törvényei, feltételei vannak, mint amilyen -kérlelhetetlenek a természet törvényei. A műveletlen embernek is csak -javára válhatik, ha minél hamarabb megtudja ezt, mert ez a tudat csak a -rendelkezésére álló energiának minél teljesebb kifejtésére sarkalhatja. -Ha meg is örvendezteti vele, aligha tesz jót a szegény emberrel, aki -megerősíti abban az illuziójában, hogy előrehaladásának akadályain nem -csupán erejének kifejtésével juthat keresztül, – aki azzal áltatja, hogy -például a szerelem úgynevezett mindenhatóságának valami olyan bűvös -ereje van, amely előtt minden korlát és sorompó kártyavárként omlik le -és hogy az embernek már a puszta fizikumában, a férfinak testi erejében -és a nőnek szépségében benne van a legsímább és a legmesésebb boldogulás -minden föltétele s annak a lehetősége, hogy a társadalmi létra -legaljáról a tetejére juttathatja az embert, – aki elhiteti vele, hogy a -dolgok rendje volna az, ami valójában a legnagyobb ritkaság, mert csak -számtalan erő és számtalan szerencsés körülmény összetalálkozásának -eredménye lehet. És ne is szóljunk az emberek egyenlőségének az -illuziójáról!… mintha nem volna bizonyos, hogy minden ember más -erőmennyiség!… - -De hát hogyan lehet táplálni a kártékony illuziókat? A babonákban való -hit ápolásával, a realitás figyelmen kívül hagyásával. _Marjorie nénike_ -szerzője is kívül helyezkedik mindazon, amire az ember- és az -életismeret tanít. Mindjárt első szavával átnyújt a nézőnek egy -bokrétát, amelybe mintha nagy gondossággal gyűjtötte volna össze -mindazt, ami legkevésbé valószínű. Egy hercegkisasszony él-hal a népért; -példát akar adni a szegény leányoknak; derogál neki, hogy apja pénzéből -kell élnie; azért beáll egy szanatóriumba ápolónőnek, hogy maga keresse -meg kenyerét és ott addig ápolgatja egyik betegét, az ifjú, de máris -híres munkáspárti képviselőt, míg egymásba szeretnek. Az első lélekzetre -el kell hinni a következőket: hogy ez a hercegkisasszony nem tudta -megérteni és nem volt senki, aki megértetni tudja vele, mennyivel -okosabb dolog volna az apja pénzéből élni, mint szükség nélkül vállalni -a nehéz kenyérkeresettel járó sokfajta kellemetlenséget és -megaláztatást. Hogy erre főképpen a nép iránt való rajongása bírta rá, -noha gondolhatta volna, hogy ezzel nem sokat használ a népnek és noha a -neveltetésénél fogva nem könnyű kitalálni, mi keltett benne ekkora -áldozatra kész, heves rokonérzést az iránt a sokaság iránt, amellyel -csak akkor juthatott valamelyes érintkezésbe, ha ez véletlenül beverte -az ablakaikat. Hogy ez a hercegkisasszony nem félt, nem riadt vissza az -ápolónő súlyos és utálatosságoktól sem ment munkájától, mert hiszen ha a -szanatóriumban jobb helyzete is van az ápolónőnek, mint a kórházakban, a -szanatóriumban sem azért tartják az ápolónőt, hogy a betegekkel -cicázzék. Hogy képességet és erőt érzett magában mindarra, amire -vállalkozott. Hogy véletlenül aféle szanatóriumba került, ahol olyan -mulatozás folyik, mint a zenés kávéházban. Hogy ez a különben minden -tökéletességgel megáldott hölgy mindjárt az első napon nem szökött meg -ebből a különös szanatóriumból, ahol beteg és szolga egyforma -tolakodással közeledik feléje és ahol meglehetősen védtelenül áll sok -olyan illetlenkedéssel szemben, amely neki, ha annyira finom lélek, mint -halljuk, csak alkalmatlan és rendkívül kellemetlen lehet. Hogy ez a -fölötte nemes érzésű és finom gondolkozású hölgy a sajátságos -szanatóriumban olyan hancúrozást visz végbe, amely annak a veszedelemnek -teszi ki, hogy őt magát is el fogják helyezni egy más szanatóriumba, de -olyanba, ahol az idegbajosokat komolyan kezelik. Hogy a csodálatos -szanatóriumban a csodáslelkű hercegkisasszony olyan alakoskodást, -színészkedést, komédiázást, ugrabugrálást ereszt meg, amely a mamáját -abba a gyanúba keveri, hogy annak idején Fregoli igen nagy hatást tett -rá és hogy egyetlen doktor sem ütődik meg azon, milyen élénken -emlékeztet ez a modern gondolkozású ifjú hölgy, aki hercegkisasszony és -műkedvelő ápolónő, a régimódi színésznőkre. Hogy végre, miután a maga -körében sohase látott fiatalembert, aki felkelthette volna a -szimpátiáját, az első percben, mielőtt a szemébe nézhettek volna -egymásnak, beleszeret egy bekötött szemű úrba, akit csak arról a kedves -tulajdonságáról ismer, hogy nem hajóépítő fiához illő tisztességgel, -hanem halsütői durvasággal bánik az ápolónőjével, mert öregasszonynak -tartja. - -És azután a meginduló színjáték eseményei! Mikor a beteg meggyógyul s -leveszik szeméről a kötést, a híres munkáspárti vezér látja, amit a -hangból nem tudott kitalálni, hogy az ápolónő, akitől eddig borzadt, -irtózott, fiatal és csinos hölgy. Visszarántja szemére a kötést; már -beleszeretett, igazán „első látásra“. Egy perccel előbb csak menekülni -óhajtott, annyira undorodott ápolónője hangjától és kezének érintésétől; -most már mindenáron maradni akar. És ebben a mókás szanatóriumban persze -maradhat is. Második felvonás: Marjorie nénike, amint Budapesten ma -szokás mondani „megfőzi“ a híres pártvezért s a jeles politikus, aki -különben nem titkolja, milyen nagy vágya minél előbb kariért csinálni, -habozás nélkül kész rá azzal nehezíteni meg az előretörtetését, hogy -megkéri a fiatal ápolónő kezét. Harmadik felvonás de Marjorie nénike -próbára teszi kérőjét. Elviszi a volt dajkájához – akinek a teje -különben a hercegkisasszony jellemének egyetlen magyarázata – ezt az -anyjaként mutatja be s a röhejfakasztóan ordináré asszonyság, aki annak -idején furcsán festhetett és meglehetősen hiába élt a hercegi palotában, -elhiteti a kérővel, hogy Marjorienek egyik testvére teherhordó, a másik -marhabéltisztogató, a harmadik most is a börtön lakója, szóval, hogy -jövendőbelijének a családja legkevésbé se vonzó alakokból áll. De ebben -a sajátságos néptribunban nincs semmi finnyásság s diadalmasan állja ki -a megpróbáltatást. Ekkor végre előáll Marjorie nénike azzal, hogy ő -voltaképpen hercegkisasszony, amire a szerelmes ifjúban fölébred úgy a -hős, mint a stréber. Hogy ő, a munkáspárti vezér, az ünnepelt szónok egy -hercegkisasszonynak férjévé bénuljon, ezt nem viselheti el a tettereje -és hogy az ezzel együtt járó nehéz helyzet, a csúfolódást provokáló -kontraszt útját szegheti a kariérjének; hát inkább hősiesen lemond -imádottja kezéről. Negyedik felvonás: de ott van a jólelkű s -egyszersmind kissé számító hercegi család és miután a szerelmes ifjú a -gyakorlatban is bebizonyította hősiességét azzal, hogy elébe állott a -sztrájkoló munkások golyóinak, a fantasztikus hercegi pár egy kis szelíd -erőszakkal rátukmálja leánya kezét az ifjú pártvezérre, akiből elvégre -még miniszter is lehet. Miért ne? Ha nem mindig fél a saját -párthíveitől. - -Ezekben az eseményekben éppen olyan kevés a valószínűség, mint azokban a -népmesékben, amelyek a csodákat nem a szimbolizálás céljára, hanem csak -magáért a csodálatosság kedvéért emlegetik. A realitásra, az életre, -ebben a darabban semmi se emlékeztet azon a motívumon kívül, hogy az -ifjú pártvezér kancsal volt s azért operáltatta meg magát, mert rontotta -szónoklatainak hatását, hogy amikor szava dörgésével a világot akarta -kiforgatni a sarkaiból, ugyanakkor mindig a káposztáskertbe nézett. - -Az alakok régi almanachokból kinyírt figurák vagy azzal az útszéli -humorral jellemzett groteszk, de nem felvidító karrikatúrák, amelyekkel -az olcsó füzetes vállalatok ajándékozták meg az inkább csak a -mennyiségével, mint a minőségével ható irodalmat s amelyeknek a -legalsóbb angol néprétegekben még ma is van közönségük. A drámai -szerkezet gyöngéiről nem érdemes szólni; az a közönség, amely _Marjorie -nénike_ történetében élvezetet talál, e tekintetben nem követelő. Tréfa, -móka, ötlet van a darabban, de ezek a legkevésbé se válogatottak: mintha -egy nem éppen kiváló élclapnak valamelyik igen régi évfolyamából -hallgatna a néző szemelvényeket, a legheterogénebb dolgokról. - -Olyankor, ha a Shaw sikereit magyarázgatjuk, úgy szoktuk emlegetni a -londoni közönséget, mint az irodalmi gourmet-k gyülekezetét, amely az -ötletek merész röptét s a vagdalkozó persziflázs éles gúnyolódását -mindennél többre becsüli s ügyet sem vet az avultas színházi regulákra. -Amikor pedig a _Marjorie néniké_hez hasonló angol darabok kerülnek -elibénk, amelyeknek egyetlen jótulajdonságuk, hogy bizonyos -mesterségbeli ügyeskedéssel készített színpadi ácsmunkák, amelyek csak a -legkevésbé művelt közönség igényeit elégíthetik ki, szeretetreméltónak -nevezgetett szimplicitásukkal és jámbornak látszó tömegbolondításukkal: -minthogy az angolokat minden áron magasztalnunk illik, azzal -dícsérgetjük az angol közönséget, hogy milyen irígyelnivalóan -egészséges, milyen jókedvű, milyen igénytelen! Pedig fölösleges ebbe az -ellentmondásba esnünk, mert a _Marjorie nénike_-féle darabok londoni -sikereit eléggé megmagyarázza az, hogy Londonban is vannak műveletlen -néprétegek, mint mindenütt a világon s ennek a tömegnek éppen az ilyen -portéka kell, amely hízeleg ösztöneinek, vágyódásainak, gyermekes -reménykedéseinek, megerősíti az illuzióba vetett hitét s könnyen -érthetőségénél fogva az ízlésének is megfelel. De ezt a portékát igazán -nem érdemes importálni. (1911 november.) - - - - -LI. KNOBLAUCH. A faun. - -_A faun_ban, Edward Knoblauch vígjátékában, először is: megjelenik a -lord. Elvesztette, lóversenyen, azt az összeget, amelyet a menyasszonya -hozományára előlegül kapott s ezen kívül egy még nagyobb összeget, ami -nincs. A lord dzsentlmen; hogy ne legyen kénytelen megcsalni hölgyeket, -egy uzsorást fog megcsalni. De az ettől kölcsönzött pénz csak a -menyasszonya kifizetésére elég; hát mégis főbe kell lőnie magát. -Becsöngeti az inasát és vicces utasításokat ad neki, hogy mit csináljon, -ha majd őt holtan találja. A szolga egy pillanatra meghökken, de azután -megérti, hogy ezért az emberért nem kár s megigéri, hogy mindent -teljesíteni fog, a lord nyugodtan főbelőheti magát. De jön lady -Alexandra is, a lord unokanővére, aki szüffrazsett, mert ez a sport -nagyon jó soványító kúrának. Lady Alexandra meg a lord, anélkül, hogy -tudnák ezt, szeretik egymást. Azért a lady kéri a lordot, hogy legyen -olyan szíves, ne ölje meg magát, de a lord könyörtelen s minthogy a Lady -a hiányzó pénzt nem tudja kiguberálni, elismeri, hogy: bizony, hja -persze, akkor hát más nincs hátra, itt a sírás nem használ, szervusz -öregem, alásszolgája. A lord egy darabig még vár, de se a derék inas, se -az okos lady nem siet vissza, megakadályozni az öngyilkosságát; a lord -tehát hosszasan piszkálja a fogát, azután még hosszabban végrendelkezik, -úgy a vagyonáról, mint arról, hogy hányadik osztályú temetést kíván s -melyik cipőjében földeljék el, majd búcsúzó levelet ír fűnek-fának, -tisztelteti a nagypapát, tisztelteti a nagymamát, kérdezteti, hogy van a -Samu bácsi… s végre-valahára megjelenik a faun. Ebben a faunban a -legérdekesebb az, hogy részint látomás, részint valóságos faun, ahogy a -nézőnek jobban esik. A lord, bár az utóbbi karakterét is gyanítja, így -szól magában: „Nini, egy rokonszenves hallucináció!… Az élet még ki nem -élvezett örömeinek visszahivogató megtestesülése! De minthogy huszadik -századbeli ember vagyok, illik egy kissé kételkednem a jelenés -valóságában.“ Beszédbe ereszkedik a faunnal – hiszen ráér! – kikérdezi, -vallatja s felszólítja, hogy igazolja természetfölötti voltát. A -faunnak, mint minden csirkefogónak, valamennyi irata rendben van. -Elmondja, hogy került Angliába, hol tanult meg angolul s mi van a -lexikonban a Faun szó magyarázataképpen. Hogy pedig valóságos faun s nem -puszta látomás, bebizonyítja azzal, hogy kiáll a lord pisztolyának a -golyója elé és megmondja, hogy az utolsó versenyt, amelyet a lord már -otthagyott, melyik ló nyerte meg. „Na ja – szól a lord – az már más, ha -nem egyszerű kis látomás!…“ A néző pedig azt kérdezgeti magától: „Ki az -ördögöt tesznek itt bolonddá?!…“ A faun most kapacitálni kezdi a lordot, -hogy: ne vesse el magától az életet, hiszen az élet oly szép, das Leben -ist doch zu schön!… „Nekem mondja, a tanárnak?! – felel a lord. – Aber -theuer!“ A faun bíztatja, hogy majd szerez ő pénzt!… még pedig olyan -formán, hogy mindig megmondja a lordnak, melyik ló fog nyerni. Ő ezt -tudja a szellő suttogásából, a méh döngicséléséből, a bogár -zümmögéséből, a ló patájának a szagából, a ló nyerítéséből. („Hiszen ha -a lovak tudnák, hogy melyikük fog nyerni!… Akkor a tapasztalt turf-róka -minden versenyeredményt leolvasna róluk!…“ – sóhajtják a földszinten -sokan.) Így a lord lekráglizhatja a többi lóverseny-játékost; a -veséjüket is kiszedheti. „Ez már derekabb dal a többinél“ – mondja a -lord Shakspere Cassio-jával. És szerződést köt a faunnal, aki nagyon -szeretné közelebbről is megismerni az embereket, de ezt nem érheti el a -lord nélkül, mert: csak kell, hogy valaki bemutassa nekik?! Abban -alkusznak meg, hogy a lord mindenben engedelmeskedni fog a faunnak, -viszont a faun nem hagyja el a lordot addig, amíg ez ki nem adja neki az -elbocsátó levelet. És ezzel vége az első felvonásnak. - -Nyilvánvaló, hogy ez nem a mindennapi életnek a mása és hogy az alakok -annál fantasztikusabbak, minél aggodalmasabb szkepszissel követeli a -lord, hogy a faun legitimálja magát és minél verejtékesebb fáradozással -bakugrándozza ki a faun ezt a maga-igazolást. De ha Molnár Ferenc nagy -sikert tudott elérni a vágy személyesítésével, ha a _Niobe_ szerzője -nagy hatással szerepeltethette együtt a mithológiai alakot és a mai -embereket, akkor e két kitünő ötlet felhasználásának a jogát Edward -Knoblauchtól se lehet elvitatni. Az is kétségtelen, hogy: igenis, -elképzelhető érdekes és hatásos, tartalmas és költői vígjáték, amelyben -a mese mellékes és lehet akárminő képtelenségek sorozata, – amelyben az -alakok is mellékesek és lehetnek akárminő fantasztikusak (paradoxonoknak -a személyesítései is, mint Shawnál látni), – amelyben a fődolog: nem az -életszín s nem a jellemzés, hanem az, hogy mit mond a szerző és hogyan, -mekkora tartalmassággal, mennyi elmésséggel, milyen érdekesen mondatja -el mindezt. - -De ezt a vígjátékot nem találhatjuk meg a _Faun_ban. - -A második felvonásban az történik, hogy a faun, dongó-követek útján -szerezve tippeket, a színfalak közt sok pénzt nyer a lordnak, a -színpadon pedig sikeresen versenyez a Reichsrath obstruktoraival. -Hihetetlen bőbeszédűséggel szónokolja végig az egész felvonást, hol -kenetes prédikációkat tartva, hol pedig szotizokkal traktálva az elébe -vetődő hölgyeket és urakat, akik minden gorombaságot lenyelnek, mert a -faunt hercegnek hiszik s egy hercegnek mindent szabad. Mikor goromba, -akkor útszéli igazságokkal áll elő. Fölfedezi, hogy a nagyvilági emberek -nem őszinték, hogy a szüffrazsettek nem születtek családanyáknak, hogy a -konvenciók hazugságok, hogy a házasságot nem csak szerelemből kötik, -hogy az emberek képmutatók és szeretik a pénzt, hogy mindenkiben benne -lappang az érzékiség, stb. stb. Amikor pedig prédikál, vagy ismét -banalitásokat mond egy feltaláló lelkesedésével (ilyeneket, hogy: milyen -szép az erdő, a madárdal, a holdfény meg a tücskök cirpelése s milyen -szomorú, ha a civilizált emberben az önzés néha még a természet szavát -is elfojtja!…) vagy nyilvánvaló hamisságokat, például, hogy az -erkölcsért vissza kell menni a dicső természethez, – holott a természet -maga az amoralizmus, csupa kegyetlenség az élettel szemben s ami emberi -erőfeszítés szóra érdemes, az mind: csupa emancipálódás a természet -ridegsége alól. - -De Knoblauch darabjában nincs, aki a faun szóárjával szemben -megkísérelné a vitát vagy meg merné jegyezni, hogy: „Mindezt már ezer és -ezer évek óta tudjuk!“… és így a faun háborítatlanul protezsálja a -természetet meg az életörömöt, mindaddig, míg el nem áll a színész -lélekzete. Végre, miután sokáig rágta két szerelmes fülét, akik különben -érdekházasságot kötöttek volna, miután meggyomrozta az uzsorást s miután -érzékivé csókolta a hideg Alexandrát – aki egy szüffrazsettben bámulatos -naivitással nem is sejtette, mi fog történni vele, ha rogyásig -csókoltatja magát fogadásból – a második felvonás végén befejezi a darab -cselekvését. - -A harmadik felvonásban már csak az történik, hogy: a faun megutálja az -embereket; rimánkodni kezd a lordnak, hogy bocsássa vissza a természet -ölébe; a lord, aki a faun tippjeivel betegre nyerte magát, megadja az -engedelmet s a faun boldog bőgéssel rohan el. - -Nagyon érthető, hogy a _Faun_ ügyeskedésével és bakugrásaival mulattatja -a sokaságot, de az már kevésbé, hogy okos, művelt, kitünő emberek is -találkoztak, akik költészetet fedeztek fel benne. Mi mindent nem jelent -számunkra ez a rendkívül nyúlékony szó: „költészet“. (1913 január.) - - - - -LII. TOLSZTOJ. Az élő halott. - -Tolsztoj _Élő holttest_je, amelyet a Magyar Színház a -ráismerhetetlenségig elnyomorított alakban és _Élő halott_ címen adott -elő, Tolsztoj halála után került színre először, Moszkvában. Kevéssel a -moszkvai bemutató után előállott egy orosz tollforgató, aki magának -reklamálta az _Élő holttest_ szerzőségét. A tantiémekre igényt bejelentő -úr elmondta, hogy ő tizenkét évvel ezelőtt egy színdarabot küldött -Tolsztojnak elolvasás és megbírálás végett, de feleletet sohase kapott -Tolsztojtól; később maga is megfelejtkezett az egész dologról és most -azt kell látnia, hogy az _Élő holttest_, amely Tolsztoj darabjaként -került színre, az ő darabjának csak egy variánsa. - -Könnyen meglehet, hogy ez az igény-bejelentés nem éppen csalás kísérlete -és hogy az ismeretlenség homályából előfurakodó orosz jóhiszemű ember, -aki csak rosszul emlékszik a saját darabjára. Legalább nem zárhatjuk ki -ennek a lehetőségét, ha ismerjük az _Élő holttest_ genezisét. - -Tizenöt esztendővel ezelőtt ugyanis valósággal megtörtént, ha nem éppen -az, ami az _Élő holttest_ben történik, hanem egy ehhez nagyon hasonló -eset. Egy ember, hogy a felesége férjhez mehessen ahhoz, akit szeretett, -eljátszotta az öngyilkosság komédiáját, de miután holtnak nyilvánították -és amazok összekeltek, zsarolni kezdte az új párt. Ebből bűnügy lett; -amazok, bigámiával vádoltan, a törvényszék elé kerültek s pörük nemcsak -Moszkvában, ahol az ügyet tárgyalták, hanem egész Oroszországban roppant -szenzációt keltett. Az orosz lapok napokig kolumnás tudósításokat -közöltek a tárgyalásról s innen az egész középeurópai sajtót bejárta a -furcsa eset híre. - -Maga a bíró figyelmeztette rá Tolsztojt, hogy ebben e törvényszéki -históriában egy drámának a magva rejlik; sokan gondolkozhattak akkor -így, nem csupán a most jelentkező titkos drámaíró. De Tolsztojnak a -képzeletét csak akkor kezdte foglalkoztatni az eset, amikor – a -Tolsztojhoz zarándokló ezrek példájára – fölkereste őt bűnbánatával az -eset főszereplője is, az az ember, akinek a zsarolása a vádlottak -padjára juttatta a feleségét és ennek második férjét. Tolsztojt ebben a -történetben nem is a pszichológiai talány érdekelte, hogy miképpen -sülyedhet a zsarolásig ugyanaz az ember, aki előbb kész volt a -legtökéletesebb önmegtagadásra és lemondásra? – hanem az az ötlete, -melyet ez a história juttatott eszébe, hogy tudniillik, íme, lehet, van -eset rá, hogy a társadalom, az intézmények még akkor sem engedik meg két -jóhiszemű embernek a boldogulását, amikor az ezeket szétválasztó s a -természet kívánalmának teljesedését akadályozó érdek önként félreállott -útjukból. Ebben a szellemben írta meg az _Élő holttest_et s minthogy a -környezete sohase tudta megakadályozni, hogy a reporterek ne -értesüljenek róla, min dolgozik, az újságok megírták, hogy új munkájának -mi a meséje. Ekkor a még általánosan ismert eset szenvedő hősnője -kereste föl Tolsztojt, azzal a kéréssel, hogy ne vigye az ő történetét -színpadra, mert ez újra felkavarná azt a nagy port, amely miatt már a -pör tárgyalása idején is sok keserűséget kellett kiállania. Tolsztoj -teljesítette ezt a kérést, mint minden kérést: eltette a darabját a -fiókja mélyére s onnan az _Élő holttest_ csak a halála után került a -színpadra akkor, amikor arra a bizonyos esetre a színházi közönség már -nem emlékezhetett. Tolsztojnak valószínűleg sejtelme se volt róla, hogy -abban a kézirat-tengerben, amelynek özönét a világ minden részéből -folytonosan feléje zúdították – s amelyen nagy jóakaratával keresztül -akart úszni, mert hiszen mindig a lehetetlenre tört és sokszor meg is -csinálta a másnak lehetetlent – van egy olyan színdarab is, amely -szintén az _Élő holttest_ alapjául szolgáló esetnek drámai feldolgozása. -És el lehet képzelni, hogy a jóhiszemű titkos drámaírónak milyen nagy -volt az elképedése, amikor az _Élő holttest_ előadását hallgatva és nem -jól emlékezve többé tizenkét évvel ezelőtt írt darabjára, örömmel -láthatta, hogy akaratlanul is milyen nagyszerűen sikerült neki Tolsztojt -utánoznia! - -Érthető, ha görcsösen ragaszkodik a magáénak vélt _Élő holttest_hez. -Tolsztojnak, ha kivesszük podgyászából ezt a darabot, jut is, marad is; -a névtelennek pedig ez az egy darab is elég volna ahhoz, hogy egész -életére híressé váljék s e hír segítségével elsüthesse azokat a -darabjait is, amelyeket könnyei már fölötte összeáztathattak. - -Mert az _Élő holttest_ben, ha nem is tartozik az orosz óriás legremekebb -művei közé, tolsztoji szépségek vannak. Benne van mindenekelőtt a -Tolsztoj nagyszerű emberlátása. Ebben a színdarabban mindenki mindig azt -cselekszi, amit a szituációjában a jelleméhez képest cselekednie kell és -ez itt annál nagyobb dolog, mert nemcsak hogy csupa érthető és mindig -igazolható viselkedésű alak szerepel a darabban, hanem a fő alakjai éber -lelkiismeretű, erősen morális érzésű, nemesen gondolkodó és finoman érző -lények. Benne van a Tolsztoj nagy igazságszeretete és a kifejezésen való -hatalma is. Alakjai sohase mondanak olyasmit, ami csak a művész céljait -szolgálná, amit csak az artisztikus hatás kedvéért mondanának; mindig -csak azt és éppen azt mondják, amit a helyzetükben mondaniok kell s amit -a legnagyobb skrupulózitás várhat tőlük; és ezt úgy mondják, egyetlen -elbicsaklás nélkül, hogy noha soha egy hamis hangot nem hallunk, -álmélkodunk rajta, milyen mesteri tömörséggel és színgazdagsággal adták -elő, amit meg kell tudnunk. Benne van végül az az intenzív fény, -amellyel Tolsztoj a léleknek legmélyére is be tud világítani. Amit Fedja -a lelkiéltéről mond, meg Liza érzéshullámzásainak kifejeződései -ugyanolyan szépségek, aminőket a _Háború és béke_ vagy _Karenin Anna_ -revelált. - -A zsaroló esete Tolsztojnál ilyen drámai alakot öltött: Protaszov már -akkor észrevette, hogy felesége egy leánykori imádóját szereti, amikor -az asszony ezt még magamagának se merte megvallani. Ez árnyékot vont a -házasságuk fölé; „a kalácsukból hiányzott a mazsola“; az, hogy a -szerelme nem talál teljes viszonzásra, a Protaszov szerelmét is -meggyöngítette, kifárasztotta; elkeseredett emiatt és ez az elkeseredés -volt a főoka annak, hogy lassankint elzüllött, bár az elzüllését -helyesebben is meg tudja magyarázni; szóval az italban kezdte keresni -minden bajának felejtését. A mindinkább fokozódó züllésében azután -megismerkedik egy cigányleánnyal, aki teljes odaadással szereti. Ez a -szerelem jólesik Protaszovnak, egyre jobban magához vonzza s végre -elhagyja a feleségét: hát váljanak el!… Lizát mind jobban elhidegíti -férjétől ennek a züllése s még ennél is inkább, mikor a cigányleányról -hall; már-már beleegyezik, hogy hát váljanak szét, de megbánja ezt, még -egyre azt hiszi, hogy minden ellenére csak az urát szereti és elküldi -férjéért a a jó barátjukat, a néma imádót: hozza vissza!… ő nem akar -elválni, ki akar békülni a férjével. De Fedja tudja, hogy ő már nem -lehet boldog a feleségével és a felesége is csak akkor lesz boldog, ha -ahhoz mehet feleségül, akit jobban szeret, mint őt és a derék Karenin -hiába fáradozik a legnagyobb önzetlenséggel azon, hogy kibékítse a -házastársakat, Fedja nem megy haza. Ez után a visszautasítás után Liza -lassankint tudatára jut annak, hogy mit érez, de úgy az ő érzésük, mint -a hozzájuk tartozók gondolkodásvilága úgy kivánja, hogy csak akkor lehet -a Kareniné, ha az egyház is megáldja a házasságukat; erre pedig nem -lehet reményük. Fedja rajta van, hogy eltüntesse az akadályt, de ahhoz, -hogy megölje magát, az elhatározó pillanatban nincs meg a kellő -bátorsága s a cigányleány rábeszélésére csak színleli az öngyilkosságot. -Amazok összekelnek, de nemsokára kitudódik, hogy Fedja él s egy sötét -alak, aki megtudja a titkot, azon való dühében, hogy a fölfedezését nem -használhatta fel zsarolásra, a vádlottak padjára juttatja Lizát, -Karenint és Fedját. Fedja, aki időközben átlátta, hogy az ő végső -elzüllése feltartóztathatatlan és hogy „megérett“ a halálra, most már -igazán megöli magát; és annak tudatában, hogy neki is jobb így, de nem -is pusztul el hasztalanul, mert így legalább Liza és Karenin nem -kínlódnak tovább, hanem zavartalanul boldogok lesznek, megelégedetten -hal meg: „Milyen boldog vagyok!…“ - -Hogy ez a dráma nem válhatott a Tolsztoj mesterműveivel egyenrangú -remekké, bizonyára főképpen az, vagy talán csakis az tette, hogy -Tolsztoj ezzel a munkával, a művészetről öregkorában vallott nézeteihez -képest, nem annyira gyönyörködtetni akar, mint inkább meggyőzni -bennünket valamiről – meggyőzni az embereket „egészen a cselekvésig“ – -és a bizonyítást nagyon hézagosnak kell találnunk. Ennek a darabnak van -egy néma főszereplője, aki mindvégig a homályban marad: a társadalom. -Csakis ez az egy, – a társadalom szerepe, befolyása a többi szereplő -cselekvésére és élete sorsára – ami homályos a drámában, de minthogy -Tolsztoj nemcsak legelsőrangú szerepet juttat ennek a néma -főszereplőjének, hanem őt teszi az előttünk tárgyalt ügy egyetlen -vádlottjává, ez a homály végzetessé válhat a keresett lelki hatásra -nézve. Azt, hogy Protaszovnak, mihelyt az első lelki sebesülést -megkapta, menthetetlenül el kell züllenie (pedig ez a darab vezető -motívuma), Tolsztoj egyenesen és egészen a társadalom rovására írja; de -azt, hogy miképpen gyakorol a társadalom ilyen gyilkos befolyást -Protaszovnak a sorsára, a darabban – s kivált drámai cselekvés -formájában – semmi se láttatja. Azért, ha könnyen elhihetőnek találjuk -is, hogy a rosszhírű s az egyes embernél természetszerűen élesebben -kritizált társadalomnak sok része lehetett Protaszov megrontásában: a -képzeletünk dolga marad, hogy az előttünk lejátszódó romlásból mekkora -részt tulajdonítsunk amannak az elemi erőnek és mekkorát a Protaszov – -bár részvétre méltó – gyöngeségének; mert Tolsztojnak vádló föllépése, a -kellő magyarázat és argumentálás híjján, nem meggyőző. Igaz, -képzeletünknek nagy segítségére van, hogy Protaszov tíz sorban annyi -felvilágosítást tud adni az orosz állapotokról, amennyihez a -nagytehetségű Arcübásevnek kötetek kellenek, de ahhoz, hogy a drámaíró -meggyőződését a magunkévá tehessük, sokkal több felvilágosításra -szorulnánk. Természetesen, előttünk, idegen nézők előtt, még homályosabb -marad, hogy micsoda szerepet játszhatott itt a társadalom a kulisszák -mögött és erre nem is lehet súlyt helyezni; a mi tájékozatlanságunkért -nem okolhatjuk Tolsztojt és érthető, hogy Tolsztoj, aki mindenekelőtt az -orosz közönséghez szólt és ezt akarta meggyőzni, számított ennek a -tisztább látására. Könnyen meglehet például, hogy az orosz tisztviselői -státus híres korrupciója sokkal több szállal gabalyodhatik az egyes -ember sorsa köré és erősebben fojtogathatja ezt, mint a messze élők -képzelete sejtheti. De éreznünk kell, hogy Tolsztojnak a „J’accuse“-e -itt az orosz gondolkodóra nézve se lehet meggyőző. Mert, hogy csak egyre -hivatkozzunk: ha különös, rendkívül komplikált, ritka esetekben -csakugyan az intézményeket lehet is vádolni azzal, hogy útját állották a -többiek ellen semmit se vétő emberek természetes boldogulásának, ez a -kivételes kár még nem ítélheti halálra ezeket az intézményeket, -mindaddig, amíg föltételezhető, hogy ezek megszámlálhatatlanul sokkal -több esetben, vagyis rendesen, az összesség és az egyes javára működnek -s ha elvétve egyszeregyszer, kivételképpen bajt is okoznak, a -legtöbbször, általában, temérdek visszaélést, bajt, életrontást stb. -akadályoznak meg. Amint nem szólhat a sebészet ellen az -operáció-eseteknek az az ezreléke vagy tízezreléke, amelyben éppen az -operatőr kése szólítja elő, ahelyett, hogy hosszú időre elűzné, a -halált. - -De ha az _Élő holttest_ nem is győz meg arról, amiről Tolsztoj – -„egészen a cselekvésig“ – meg akarta győzni hallgatóit, sokkal inkább -gyönyörködtet igazi életet művészien tükröző szépségeivel, semhogy -előadása ne számíthatna az idegen néző érdeklődésére is. Bemutatásától -sok helyütt csak azért riadnak vissza, mert Tolsztoj, fontosabbnak -tartva a közönség szórakoztatásánál, érdeklődése szokásos ébren -tartásánál, szóval a hatáskeresésnél azt, hogy darabját úgy írja meg, -amint a téma ezt természetszerűvé tette, beérte a shaksperei -színpadtechnikával és drámáját tizenkét képre tagolta, amit a mai -közönség, nem éppen lelki megfinomodásánál fogva, hanem inkább csak -azért, mert szuverén, nem szeret. Az orosz kolosszusnak azonban szűk -volt a modern színpad-technika kis kalitkája és túltette magát ezen a -követelésen. Hogy azért a darabját mégis nagy hatással lehet adni, ezt -megmutatta a bécsi Burgszínház, mely az _Élő holttest_et eredeti -alakjában vitte színpadra, a szerzőt megillető tisztelettel. (1911 -december.) - - - - -Lábjegyzetek. - -[Footnote 1: Edmond Rostand: Cyrano de Bergerac. Comédie héroique en -cinq actes, en vers. 62-me mille. Paris, Librairie Charpentier et -Fasquelle, 1898.] - -[Footnote 2: 1913 május havában a Porte-Saint-Martin-színházban -ezredszer játszották el _Cyrano_t.] - - - - -TARTALOM. - - I. _Szofoklesz:_ Oedipus király 1 - II. _Plautus:_ A hetvenkedő (Miles glóriósus) 9 - III. _Shakspere:_ A velencei kalmár 16 - IV. _Shakspere:_ A makrancos hölgy 24 - V. _Lope de Vega:_ Király és a pór 32 - VI. _Alarcon:_ A hazug 41 - VII. _Calderon:_ A zalameai bíró 50 - VIII. _Moreto:_ Közönyt közönnyel 57 - IX. _Racine:_ Britannicus 62 - X. _Molière:_ A képzelt beteg 70 - XI. _Lessing:_ Bölcs Náthán 73 - XII. _Hugo Viktor:_ Borgia Lukrécia 81 - XIII. _Hugo Viktor:_ Angelo 90 - XIV. _Hugo Viktor:_ Tudor Mária 96 - XV. _Dumas fils:_ A bagdadi hercegnő 102 - XVI. _Dumas fils:_ A nők barátja 109 - XVII. _Dumas fils:_ A tékozló apa 114 - XVIII. _Sardou:_ Az agglegények 122 - XIX. _Sardou:_ Thermidor 127 - XX. _Meilhac:_ Pépa 132 - XXI. _Meilhac:_ Frou-Frou 142 - XXII. _Meilhac:_ A rendjel 149 - XXIII. _Pailleron:_ Komédiások 158 - XXIV. _Daudet:_ A létért való küzdelem 163 - XXV. _Daudet:_ Sapho 170 - XXVI. _Rostand:_ Cyrano de Bergerac 179 - XXVII. _Lavedan:_ Sire 199 - XXVIII. _Lavedan:_ Édes a bűn 208 - XXIX. _Brieux:_ A bölcső 213 - XXX. _Brieux:_ Suzette 220 - XXXI. _Capus:_ Pénzt vagy életet 225 - XXXII. _Flers és Caillavet:_ Papa 230 - XXXIII. _Flers és Caillavet:_ Primerose kisasszony 234 - XXXIV. _Bernstein:_ Az ostrom 244 - XXXV. _Bataille:_ A szerelem gyermeke 252 - XXXVI. _Echegaray:_ Őrült vagy szent 257 - XXXVII. _Echegaray:_ Marianna 263 - XXXVIII. _Verga:_ A farkas 267 - XXXIX. _Ibsen:_ Nora 271 - XL. _Ibsen:_ A társadalom támaszai 300 - XLI. _Ibsen:_ A tenger asszonya 306 - XLII. _Hauptmann:_ Crampton mester 311 - XLIII. _Sudermann:_ Rejtett boldogság 315 - XLIV. _Hartleben:_ Farsang utólja 321 - XLV. _Schnitzler:_ Az élet szava 331 - XLVI. _Schönherr:_ Hit és haza 350 - XLVII. _Barrie:_ Egyenlőség 355 - XLVIII. _Pinero:_ Ne váljunk el 359 - XLIX. _Shaw:_ Nem lehessen tudni 369 - L. _Zangwill:_ Marjorie nénike 378 - LI. _Knoblauch:_ A faun 386 - LII. _Tolsztoj:_ Az élő halott 392 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -57 |Altalában |Általában - -130 |Allítólag |Állítólag - -142 |5 felvonában |5 felvonásban - -145 |„öröklés“-e!“ |„öröklés“-e! - -158 |XXXIII. |XXIII. - -184 |Altalában |Általában - -188 |Micsoda? |„Micsoda? - -217 |expozicíóból |expozícióból - -275 |felvilvilágosítani |felvilágosítani - -276 |Nogy Nora |Hogy Nora - -282 |inkábbb |inkább - -300 |Ambár |Ámbár - -318 |O nagysága |Ő nagysága - -319 |Mindennki |Mindenki - -341 |kíáltások |kiáltások - -365 |nyilvánossság |nyilvánosság - -380 |legsímábbb |legsímább - -393 |Elő holttest |Élő holttest - -395 |mindeenekelőtt |mindenekelőtt - -396 |ferjétől |férjétől - -397 |píllanatban |pillanatban - -400 |iakább |inkább] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK SZÍNHÁZI ESTÉK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. diff --git a/old/68288-0.zip b/old/68288-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 401cdd3..0000000 --- a/old/68288-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/68288-h.zip b/old/68288-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 8527712..0000000 --- a/old/68288-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/68288-h/68288-h.htm b/old/68288-h/68288-h.htm deleted file mode 100644 index 4e1bc65..0000000 --- a/old/68288-h/68288-h.htm +++ /dev/null @@ -1,10347 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.45" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Színházi esték by Zoltán -Ambrus</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; - line-height: 200%; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -h2 span.smaller { - font-size: 80%; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -p.i0 { - text-indent: 0; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.blockquot { - margin: 2em 0; - text-align: justify; - font-size: 0.9em; - text-indent: 1.5em; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.summary { - text-align: center; - text-indent: 0; - width: 90%; - margin: auto; - margin-bottom: 1.5em; - font-size: 0.9em; -} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-large {font-weight: bold; font-size: large;} - -.caption-largest {font-weight: bold; font-size: 2em;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.figcenter, .figcenter img { - max-width: 100%; -} - -.footnotes { - border: dashed 1px; -} - -.footnote { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; - font-size: 0.9em; - text-align: justify; -} - -.footnote .label { - position: absolute; - right: 84%; - text-align: right; -} - -.fnanchor { - vertical-align: super; - font-size: .8em; - text-decoration: none; -} - -.poem { - font-size: 0.9em; - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem p { - margin: 1em auto 1em auto; -} - -.poem p.center { - max-width: 30em; - text-align: center; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} - -ul.TOC { - list-style-type: none; - padding-left: 10%; - text-indent: -5%; - width: 70%; - text-align: justify; -} - -ul.TOC li { - margin-top: 0.25em; -} - -.TOC .roman { - width: 4em; - display: inline-block; - text-align: right; -} - -span.ralign { - position: absolute; - text-align: right; - right: 15%; - top: auto; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<p style='text-align:center; font-size:1.2em; font-weight:bold'>The Project Gutenberg eBook of <span lang='hu' xml:lang='hu'>Színházi esték</span>, by Zoltán Ambrus</p> -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online -at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you -are not located in the United States, you will have to check the laws of the -country where you are located before using this eBook. -</div> -</div> - -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:1em; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Title: <span lang='hu' xml:lang='hu'>Színházi esték</span></p> -<p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em'>Author: Zoltán Ambrus</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Release Date: June 11, 2022 [eBook #68288]</p> -<p style='display:block; text-indent:0; margin:1em 0'>Language: Hungarian</p> - <p style='display:block; margin-top:1em; margin-bottom:0; margin-left:2em; text-indent:-2em; text-align:left'>Produced by: Albert László from page images generously made available by the Hungarian National Digital Archive</p> -<div style='margin-top:2em; margin-bottom:4em'>*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>SZÍNHÁZI ESTÉK</span> ***</div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Megjegyzés:</span></p> -<p>A tartalomjegyzék a <a href="#Page_401">401</a>. oldalon -található.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= -"" /></div> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150">AZ „ÉLET“ -KÖNYVEI</span></p> -<p class="center"><span class="caption-150">AMBRUS -ZOLTÁN</span></p> -<p class="center"><span class="caption-largest">SZINHÁZI -ESTÉK</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="figcenter" style="width: 691px;"><img src= -"images/i001.jpg" alt="" title="" /></div> -<hr class="chap" /> -<div class="figcenter" style="width: 691px;"><img src= -"images/i002.jpg" alt="" title="" /></div> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption">BIBLIOTHECA -VITAE</span></p> -<p class="center"><span class="caption">AZ ÉLET KÖNYVEI</span></p> -<p class="center"><span class="caption">SZERKESZTETTE AZ „ÉLET“ -ÍRÓIBÓL ALAKULT SZERKESZTŐ BIZOTTSÁG</span></p> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-large">AMBRUS -ZOLTÁN</span></p> -<h1>SZINHÁZI ESTÉK</h1> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">KIADTA</span></p> -<p class="center"><span class="caption">AZ „ÉLET“ IRODALMI ÉS -NYOMDA RÉSZV. TÁRS.</span></p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1914</span></p> -<hr class="chap" /> -<p class="center">– MINDEN JOG FENTARTVA –</p> -<p class="center">A BEKÖTÉS ÉS CÍMLAP RAJZÁT ZÁDOR ISTVÁN -KÉSZÍTETTE</p> -<p class="center">„ÉLET“ IRODALMI ÉS NYOMDA RÉSZVÉNYTÁRSASÁG</p> -<p class="center">Budapest, I., Fehérvári-út 15/c.</p> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_1" id= -"Page_1">-1-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">I.<br /> -SZOFOKLESZ.</span><br /> -Oedipus király.</h2> -</div> -<p>Szofoklesznek azok a tragédiái, melyeket a Nemzeti Színház -igazgatósága ugyanegy este adatott elő az Operaház színpadán: -<i>Oedipus király, Oedipus Kolonosban</i> és <i>Antigone</i> nem -alkotnak valóságos trilógiát a szónak szokott értelmében. Egyik -úgy, mint a másik, önálló egész; s hogy Szofoklesznek a drámai -tárgy trilógikus földolgozása semmi esetre se volt a szándékában, -annyival kevésbé tagadható, mert ismeretes, hogy e darabok közül a -középső: <i>Oedipus Kolonosban</i> Szofoklesznek egyik legutolsó -munkája volt és jóval később keletkezett, mint <i>Antigone</i>, a -drámai hármasnak utolsó része. Mindamellett ezt a három darabot -szorosan egymáshoz fűzi az az egységes mese, melynek egyes -harmadai, majd <i>Oedipus király</i>nak, majd az <i>Oedipus -Kolonosban</i> című tragédiának, majd végre <i>Antigone</i>nak -szolgálnak alaptémául. A mai néző előtt, aki kevésbé tájékozódik e -tragédiák mondavilágában, az első darab magyarázza a másodikat s a -második <span class="pagenum"><a name="Page_2" id= -"Page_2">-2-</a></span> magyarázza a harmadikat. Ez egymagában -igazolja a Nemzeti Színháznak azt a vállalkozását, hogy a három -darabot egymás után s egy lélekzetre adatta elő. Csak az a kár, -hogy a három darab egyfolytában hosszú, mint a szentiváni ének; -merész nyirbálások nélkül mind a hármat lehetetlen volt színre -vinni, különösen, minthogy <i>Antigone</i> előadását a Mendelssohn -szép muzsikája is lassítja. Nem maradt tehát más választás, mint -föláldozni a kolonosi <i>Oedipus</i> zenéjét és másodszor: -rövidíteni, húzni és kihagyni, a lehetőség legszélső határáig. Ugy, -hogy a megkurtított <i>Oedipus király</i> s a hasonlóképpen járt -<i>Oedipus Kolonosban</i> voltaképpen csak úgy kerültek szinre, -mint <i>Antigone</i> prológusai, zenei cifrázat nélkül, sőt szóhoz -is alig jutva. Ami ékesenszóló bizonysága annak, hogy a Nemzeti -Színháznál is olyanformán vélekedtek, mint Szofoklesz kortársai, -akik a költőt <i>Antigone</i>ért hadvezérré tették, míg <i>Oedipus -király</i>t, az akkori Karácsonyi-díjtól elütötték, s mint a -kommentátorok vélekednek, akik <i>Antigone</i>t jobban megbecsülik, -mint a kolonosi költő bármelyik munkáját.</p> -<p>Ezt a predilekciót kissé önkényesnek tartom és sajnálom, hogy -<i>Oedipus király</i> a rövidebbet húzta. De ha így történt is, ám -örvendezzünk rajta, hogy megfogyva bár, elérkezett hozzánk.</p> -<p>Igyekezzünk beletalálni magunkat a huszonhárom század előtti -néző hangulatába. Képzeljük el, hogy amott a tenger, hogy itt, az -Isten szabad ege alatt, tízezer néző, akik közül akárhány ott volt -a salamisi csatában, aggódva, szorongva figyel a színpadon -<span class="pagenum"><a name="Page_3" id="Page_3">-3-</a></span> -mozgó roppant figurákra, kiknek sorsát az a rejtelmes hatalom -intézi, melyre ez a tízezer is remegve gondol… s íme, a szinpadon -egy hatalmas alak ragadja meg a figyelmünket, aki tehetetlenül -vergődik, gyötrődik és átkozza önmagát egy szörnyű végzet súlya -alatt, hogy utoljára, kétségbeesésében, kioltsa önmagának a -szemevilágát…</p> -<p>De nem, nem tudjuk beletalálni magunkat ebbe a hangulatba. A mai -néző, akinek fejében mindenféle reminiszcencia zsong, nem látja -ezeket a klasszikus remekeket a maguk eredetiségében, hanem -olyanokként, aminőknek a kommentátorok festették le előtte. Ezek a -csodálatos munkák egészen megváltozottan kerültek ki a magyarázók -keze közül, eléktelenedve, bibirccsel tele, mint azok a féregjárta -szép gyümölcsök, melyek apró dudorodásain meglátszik a pákosztosok -nyoma.</p> -<p>S azért hiába minden erőlködésünk, ebben a végzet-tragédiában is -benne látjuk, mert beleolvassuk, azt a mótort, amely nélkül az -esztétikai hipokrizis nem tűr meg drámai remeket. Keressük és -megtaláljuk benne a tragikumot, nem az aristotelesi, hanem a modern -értelemben vett tragikumot; keressük és megtaláljuk benne az -embert, aki föltámad a világrend ellen, küzd és elbukik. Keressük -és megtaláljuk Szofokleszben – a shaksperei hőst.</p> -<p>Az ember azt képzelné, hogy az aiszküloszi remekekkel szemben, -de akár <i>Oedipus király</i>lyal szemben is, tehetetlen ez az -erőlködés. Azok az alakok, akiket ezek a színdarabok -szerepeltetnek, a végzet játékszerei. Oedipus királyról -elvégeztetett, <span class="pagenum"><a name="Page_4" id= -"Page_4">-4-</a></span> hogy megölje apját s nőül vegye anyját. -Hiába fut sorsától, sorsát el nem kerülheti. S ha betelik a végzet, -Oedipus olyan ártatlan benne, mint a ma született bárány. Bűnösnek -mondja ugyan magát, de minthogy a vétek az akarattól s nem a -materiális aktustól függ, a morális felelősség nem terheli. Ha -vádolja magát, ha kínlódik, ha kétségbe esik, mindez a végzet -kegyetlensége. De a kommentátorok mégis erősködnek, hogy az Oedipus -kegyetlen sorsának kovácsa ő maga s hogy sorsa voltaképpen csak a -saját szívébe volt írva. S e végből rásütnek Oedipusra egy sereg -rossz tulajdonságot; bizalmatlanság, lobbanékonyság s még nem tudom -mi, ezek az Oedipus tragikus bűnei.</p> -<p>Ez a tradició, mely sokkal többet tud az Oedipus szenvedélyeiről -és bűneiről, mint Szofoklesz maga, olyan erős, hogy alig tűr -ellenmondást. – Csiky Gergely, aki Szofoklesznek nemcsak kitünő -fordítója, hanem kitünő magyarázója is, maga is tesz annyi -engedményt a konvenciónak, hogy a felelősséget megosztja a végzet -és a tragédia hőse közt, s úgy találja, hogy Oedipus szomorú sorsát -nem egyedül a végzet rendelésének, hanem önmagának is, saját -indulatának, jellemének, hibáinak tulajdoníthatja.</p> -<p>Pedig Szofoklesz aligha gondolt az Oedipus tragikus hibáira, -mert különben nem felejtette volna el ezeket hangsúlyozni. A -kérdéses indulatokat bele lehet ugyan olvasni Oedipusba (ha az -ember maga nem impeccabilis, mért legyen az egy színpadi alak?), de -kifejezetten nincsenek benne. Oedipus Szofoklesznél egyszerű -áldozata a végzetnek, amint <span class="pagenum"><a name="Page_5" -id="Page_5">-5-</a></span> hogy Szofoklesz, alakjaival és -közönségével egyetemben, hiszi is a Végzetet. Csiky Gergely, hogy -szabadabbá tegye a szofokleszi alakok egyéniségét, Szofoklesz -fordításaihoz írt előszavában azt mondja e tárgyról: „Szofoklesz -nem zárja ki a végzetet, de mivel személyeinek cselekvése, mely -végül mindig a végzet jelölte célhoz vezet, egyéniségöknek -természetes kifejezése, sorsuk mégis saját szívökbe be van írva, -nem kívülök álló vak hatalom intézi.“ Ez azonban már oly szubtilis -magyarázat, mely magamagában hordja cáfolatát. Azok az alakok, -akiknek sorsa saját szívökbe van írva, először Anaxagoras -szkeptikus tanítványánál, a szomorú Euripidesnél lépnek fel; -Szofoklesz még hívő, s Oedipusa egy vak hatalom szerencsétlen -játékszere.</p> -<p>Hogy a Végzetnek ez a szerencsétlen áldozata, akit csak a -materiális aktusban találunk bűnösnek, oly mélyen meg tudja -indítani a mai nézőt is, az nem onnan van, mintha a mieinkkel közös -hibákat (tragikus indulatokat) fedeznénk fel benne, hanem onnan, -mert szenvedésében (s az egész darab csak szenvedéseiből áll) -tökéletesen olyan, mint mi, mint a huszonhárom század előtti, vagy -mint a mai ember. Oedipus a mind erősebb és erősebb szenvedések -súlya alatt ugyanazokat a jajhangokat hallatja, amelyeket az örök -ember, aki (bármely világban) mind mélyebbre és mélyebbre roskad az -elementáris hatalmak csapásai alatt.</p> -<p>Olyan ember áll előttünk, aki szinte akarata ellenére s mind -kétségbeesettebben keresi, kutatja, fürkészi azt, ami őt olyan -kimondhatatlanul boldogtalanná <span class="pagenum"><a name= -"Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> fogja tenni. Olyan ember, aki -fujja azt, ami még nem égeti; olyan, akit gyötör a bizonytalanság, -s aki inkább a borzasztó valót akarja tudni, mint tovább szenvedni -azt a sötét sejtelmet, mely boszorkány-nyomásként ül rajta. Olyan -szerencsétlen férge a Végzetnek, aki folyton ott kering a gyilkos -gyertyaláng körül; de morális lény, akinek lelke a miénkkel rokon, -mert inkább választja a legkegyetlenebb expiációt, minthogy a -hitvány életet akként mentse meg, amiképpen a strucc, amely bedugja -a fejét a homokba, csakhogy ne lásson. Oedipus látni, tudni akar. -Ez a morális aggódás az, mellyel szívünket mindig megragadja. S -mily igaz, milyen nagyszerű pszichológiai találmány Oedipusnak a -morális nyugtalanságával szemben a Jokaste racionálizmusa! Míg -Oedipus minden áron szembe akar nézni a rémmel, hogy igyekszik e -rémet elűzni Jokaste! Ahogy Oedipust tévútra vezeti okoskodása, -Jokaste rögtön kész a megnyugtatással:</p> -<div class="poem"> -<p class="center"><i>Jokaste</i>.</p> -<div class="stanza"><span class="i0">Nem mondtam én ezt régtől -fogva már neked?<br /></span></div> -<p class="center"><i>Oedipus</i>.</p> -<div class="stanza"><span class="i0">Mondtad, de engem megzavart a -félelem.<br /></span></div> -<p class="center"><i>Jokaste</i>.</p> -<div class="stanza"><span class="i0">Ne engedj hát most ennek -szívedben helyet.<br /></span> <span class="i0">– – – – – – – – – – -– – – –<br /></span> <span class="i0">Mit féljen az, kit a véletlen -sors vezet,<br /></span> <span class="i0">De a jövőben nem lát -semmit biztosan?<br /></span> <span class="i0"><i>Legjobb vaktában -élni, amint csak lehet.</i><br /></span></div> -</div> -<p>Az ellentét már itt nagyszerű s a titok kipattanásakor csakugyan -magasztossá fokozódik. <span class="pagenum"><a name="Page_7" id= -"Page_7">-7-</a></span></p> -<p>És itt van az az egyéni vonás, mellyel Oedipus imponál; itt az a -tulajdonsága, mellyel szívünkhöz megtalálja az utat. A vétkei -dajkamesék ránk nézve; de a szenvedése teljesen olyan, mint a -miénk.</p> -<p>Ismeretes, hogy <i>Oedipus király</i> egész cselekvénye csak e -titok körül forog. Egy rejtélyről van szó benne, mint a mondavilág -számos meséiben, mint a <i>Szép Meluziná</i>ban, vagy a -<i>Kékszakállú herceg</i>ben. Egy rejtélyről, melyet jobb nem -tudni, de amelyet akarva, nem akarva, önkéntelenül folyton -kutatunk, éppen azért, mert emberek vagyunk. S éppen jobb részünk -az, mely nem engedi, hogy a rejtély rejtély maradjon… íme, itt -találhatjuk meg <i>Oedipus király</i> tragikumát, ha már minden -áron tragikumot keresünk benne, s nem elégszünk meg az egyszerű -szofokleszi tanulsággal.</p> -<p>Mert hisz Szofoklesz főcélja az volt, hogy tanulságokat vonjon -le a Végzet játékszereinek szomorú vergődéséből. És végső tanulsága -az, amivel egy nagy egyházi szónok kezdte meg híres gyászbeszédét: -„Csak az Isten nagy!“ Ime, nézzétek ezt a nagy embert! Ez az, aki a -Sphynx rejtélyét megoldotta! Aki zsebében hordta a bölcsesség -kövét! Nézzétek ezt a hatalmas lényt, aki előtt porig hajolt -mindenki! Nyomorultabb, mint az utolsó koldus, és kétségbeesésében -még meghalni sem tud! A Sphynx rejtélyeibe látó kivájt, üres -szemgödrökkel rohan a pusztaságba, mint egy kivert, veszett eb!</p> -<p>Nem lelkesítő ez a megoldás, amint nem is vonzó. Amit Szofoklesz -a mondából vett át, ma már kissé <span class="pagenum"><a name= -"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span> zavarja a nézőt, aki ezt a -mondát nem tekinti szentírásnak, mint tekintette a görög néző. A -mese kissé gyerekes; mert hisz Oedipusnak, hogy sorsát kikerülje, -csak kettőt kellett volna szem előtt tartania: először, hogy ne -öljön meg vén embereket; másodszor, hogy ne vegyen feleségül csak -fiatal leányt. De a megoldás erőtlensége, és ez a mese csak -napfoltok. <span class="pagenum"><a name="Page_9" id= -"Page_9">-9-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">II.<br /> -PLAUTUS.</span><br /> -A hetvenkedő.</h2> -</div> -<p class="summary">(Miles gloriosus.)</p> -<p class="summary">(Plautus vígjátéka 5 felvonásban, fordította -Csiky Gergely. Első előadása a Nemzeti Színházban 1882 október -13.-án.)</p> -<p>A <i>Miles gloriosus</i> kétségen kívül egyik legjellemzőbb -kifejezése a plautusi komédiának. Nem lehet ugyan állítani, hogy az -umbriai kómikusnak legértékesebb s legtökéletesebb alkotása volna. -Ami az intrigua művészetét s a szerkezet technikáját illeti, jóval -alacsonyabb fejlődési fokot mutat, mint <i>Amphitruo</i>, a -jellemzésben meg éppen alatta áll az <i>Aululariá</i>nak; -cselekvénye nem oly ügyes, mint az előbbié, alakjai közel sem -járnak az utóbbinak <i>Euklio</i>jához. De kedv, vidámság, elmésség -dolgában nem enged egyiknek sem; a kómikai felfogást, a dialógok -élénkségét s az élcek bőségét tekintve pedig kiállja a versenyt -bármelyikkel az említettek közül. Az a nyers, durva, de csupa -gondtalan jókedvet lehelő, ellenállhatatlan kómikai erő, mely -Maccius Plautus színműköltői babérait a maga <span class= -"pagenum"><a name="Page_10" id="Page_10">-10-</a></span> -frisseségében őrizte meg két ezredéven keresztül, egyik -legteljesebb s legtisztább kifejezését a <i>Gloriosus</i>ban -találta meg. Azután meg a hetvenkedő katona minden hibája mellett -is talán legkevésbé trágár Plautus alakjai közt, s azért több -joggal kivánhat belépési engedélyt a modern színpadra, mint a többi -Plautus-darab, A comoedia tabernaria főzászlóvivőjén mindig -érezhetni valamit a szatir bűzéből; mégis legkevesebbet akkor, -mikor Pyrgopolinices felsülését érzékíti előttünk; az ügyes -jelenetezésnek tehát legkönnyebben <i>Gloriosus</i>ból sikerül -kiirtani azt, ami benne a faunra emlékeztet. De mindez előnyökön -kívül még van e vígjátéknak egy jó tulajdona, mely teljesen -igazolja, ha rá esik a választás: az, hogy míg a többi színre -hozható plautusi komédia jobbára csak egy oldaláról jellemzi a -költőt, a <i>Gloriosus</i> a legtökéletesebb képet adja róla. -Teljesen megismerhetjük belőle a modern vígjáték ősapját, akiről ma -már nem lehet kétféle vélemény, mint az ókorban, mikor Horatius -csak Epikharmosz utánzóját látta benne, míg Varro (Quintilianus -szerint) azt hitte, hogy a múzsák az ő nyelvén szólalnának meg -latinul. De egészen megismerhetni a <i>Gloriosus</i>ból a -fejlődésnek azt a fázisát is, amelyet a római komédiában a Plautus -neve fejez ki. Figyeljük meg először az intriguát, azután a -jellemzést.</p> -<p>Bizony távol vagyunk attól az időtől, mikor Livius Andronicus, a -római dráma Ádámja, ez a görög eredetű szabados, maga recitálja -darabjait fuvola-kiséret mellett, hogy ne is említsük a -csecsemőkort, mikor etruriai histriók minden drámai <span class= -"pagenum"><a name="Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> -beszélgetés nélkül való pantomimekkel engesztelik az istenek -haragját, mely dögvésszel sújtotta a várost. A naiv „ludi scenici,“ -a pajkos fescenai versek, a megtisztult és már farce-szerű satura, -az exodiumok műfajjá alakultak; a görög befolyásból új életnedvet -szítt comoedia motoria már teljes virágjában van. Comoedia motoria, -azaz rendes vígjáték cselekvénnyel és bonyodalommal. A közép görög -vígjáték hatása nélkül még messze volna e fejlődési fok. A római -szigorú állami viszonyok nem kedveztek a szép mesterségeknek; de -nem maga a népfaj jelleme sem. A görög filozófusokat, akik énekre -és táncra is oktattak, a szenátus elkergettette, hogy az ifjúságot -el ne vonják a hadi mesterségektől; magának a népnek nem vált még -életszükségletévé, hisz még századokkal később is akárhányszor -félbeszakította a közönség a színielőadásokat s követelte -gladiátorait. A kómikus költőket éppen nem becsülték meg, mint -Görögországban, ami szintén nem szolgált előnyére a komédia -haladásának. A természetes fejlődést azonban leginkább az -akadályozta, hogy a latin nyelv híjával volt a görög bájának, -hajlékonyságának, nemességének s a római észjárás sajnosan -nélkülözte a görög leleményét, fordulatait, kellemét. Görög -mesterektől tanulták el tehát a drámának cselekvényben nyilvánuló -alakját, de még Menandrosz és Epikharmosz hatása után is akadtak -példái a puszta dialógokból álló, bonyodalom nélkül való „comoedia -stataria“-nak. De Plautusban ennek ellentéte, a haladottabb -comoedia motoria <span class="pagenum"><a name="Page_12" id= -"Page_12">-12-</a></span> megtalálta a mesterét. Az intrigua nála -sem mindig gazdag, de hogy mennyi mozgalom, milyen élénkség van -néha szegényes cselekvényében is, annak jó példája a -<i>Gloriosus</i>.</p> -<p>Az intrigua két szálra bontható. Az egyik abból áll, hogy -Palaestrio, a ravasz rabszolga mint szedi rá Periplectomenes -segítségével az együgyű Sceledrust, hogy elősegítse két szerető -találkozását, kik közül az egyik, egy Philocomasium nevű leány, a -hetvenkedő rabszolgája, Sceledrus őrizetére van bízva. A bambával, -aki a leányt kedvesével ölelkezve látta Periplectomenes házában, -elhitetik, hogy Philocomasiumnak hozzá csodálatosan hasonló -ikertestvére volt az, akit ő megcsodált, s rábírják, hogy ne merje -a dolgot gazdájának elbeszélni. Látnivaló, hogy a cselekvény e -részletében, mely a komédiának mintegy felét foglalja el, a -hetvenkedő éppen nem vesz részt. Aktiv szereplése csak a cselekvény -második felében kezdődik, mely az ő megszégyenítését tartalmazza. -Az intrigua e másik szála úgy bonyolódik le, hogy egy jókedvű leány -szerelmet színlel a magát ellenállhatatlannak hívő Pyrgopolinices -iránt, aki Philocomasiumot, hogy új szerelmében gátul ne álljon, -(persze a furfangos Palaestrio tanácsára) szabadon bocsátja. Azután -kinevetik, megütlegelik ez utóbbit olyan fenyegetés közben, mely -már a vadság határát érinti. Itt már a komikum elsötétedik, -elveszti derűjét. Ez a széles szájú, teli torkú, vad hahota -bennünket már elijeszt s nem hat nevető idegeinkre: Mandulcusra, a -gyermekijesztő torzalakra emlékeztet, melynek <span class= -"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> -halálszínű, felfújt arca, mozgatható vörös szeme, nyílt szája és -hegyes fogai megkacagtatták a véneket s a hideglelésig rémítgették -a gyermekeket. És bizony a modern közönség gyönge idegeivel -valóságos gyermek a Plautus kétezer év előtti hallgatóihoz -képest.</p> -<p>A cselekvénynek tehát nemcsak egy gyöngéje van. Egészében -megszakított, első részében teljesen fölösleges, másik felében -sértő hatású. De bármily ferde is e mű csontváza; ehhez a -csontvázhoz valóságos élő hús tapad. Nem választhatjuk el tőle. A -<i>Gloriosus</i> húsát alakjai adják meg. Figyeljük meg tehát a -<i>Gloriosus</i> s ez által a plautusi komédia másik fő-elemét: a -jellemzést. Az atellai játékokban a szereplő személyek Maccust, az -egyedüli eredeti mimust kivéve, mind a görög szatirjátékok -alakjainak utánzatai voltak; a régi együgyű Bakko, Dorsennus, -Pappus s a szatirok családjából származott többi alak szerepelt -bennök új maszk alatt. A comoedia palliata tehát, mely amint -alakját egészen a görög vígjátéktól vette kölcsön, anyagát is a -görög vígjátéktól s ezen kívül csak az atellai játékokból -merítette, szükségképpen csak görög típusokat tartalmazhatott. A -Plautus alakjai tehát nemcsak névleg görögök, mint a comoedia -palliata alakjai egyáltalában, de származásukat illetőleg is görög -karakterek. Ezekből állott ki a <i>Gloriosus</i> egész személyzete -is.</p> -<p>Magában a hazug, dicsekvő Pyrgopolinicesben, aki elhagyva -kétezer éves sírját, egész parazita és rabszolga kiséretével jelent -meg Nemzeti Színházunk <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= -"Page_14">-14-</a></span> deszkáin, a szájhős katonán is -fedezhetünk föl egyes vonásokat, melyek közösek az -irodalom-történet által a görög Dorsennus-típusról följegyzett -adatokkal. Pedig a hetvenkedő maga a komédia leghatározottabban -jellemzett alakja. Hazugsága, nagy szája, gyávasága, aljas -szenvedélyei, képzelgő önhittsége élesen karakterizálják. Ha nem is -törvényes fia Dorsennusnak, kétségen kívül ősapja Capitanonak, a -Commedia dell’arte állandó hazug hetvenkedőjének, akit Arlecchino -minden darab végén megütlegel.</p> -<p>De csaknem annyi rokonsága van Pantaloneval is; legalább -Philocomasium őrizése, gyors szerelmi lobbanása, nevetségessé -tétele (azáltal, hogy mindenki ellene esküszik, mint Pantalone -ellen szokás), – mind a vén velencei kereskedőre emlékeztetnek. De -amint Plautus magvetője volt az egész modern komédiának, -Pyrgopolinices is ősévé vált egy egész irodalmi családnak. Ez -mutatja életerejét. Királyi ivadékok: sir John Falstaff, sir Andrew -Aguecheek stb. tőle származtak.</p> -<p>Pyrgopolinices mellett a parazita méltó különösebb figyelemre. -Tudvalevőleg az élősdi állandó alakja volt a görög s a római -színpadnak, úgy, hogy többféle fajúakat lehetett köztük -megkülönböztetni. A <i>Gloriosus</i> Artrogusa a gelotopoioszok -közül való; mindenkit gúnyoló, s minden gúnyt tűrő mulatságos -fickó, aki csak azért adta magát a parazita aljas szolgálataira, -hogy gyomrának élhessen. Igen jó alakok még a rabszolgák is: az -eszes, agyafúrt Palaestrio, őse a Zanniknak, Scapinonak, -<span class="pagenum"><a name="Page_15" id= -"Page_15">-15-</a></span> a Sganarelleknek s a clownok és graciosok -egész gárdájának. A másik szolga, Sceledrus, a comedia dell’arte -milanoi Beltramjának és Narcissimojának élőképe; együgyű bohóc, a -kómikus alakok leggroteszkebb fajából. Ez a négy főszereplő -mozgatja a darab elég gyorsan járó gépezetét, a szerelmes párok, a -kedélyes öreg, a víg leányok stb. elmosódnak. <span class= -"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">III.<br /> -SHAKSPERE.</span><br /> -A Velencei Kalmár.</h2> -</div> -<p class="summary">(Shakspere S felvonásos komédiája, fordította -Ács Zsigmond. Új betanulással először adták a Nemzeti Színházban -1889 szeptember 6.-án.)</p> -<p>A <i>Velencei Kalmár</i> Portiája, mikor találós meséjét sem a -marokkói, sem az aragoni herceg nem tudja megfejteni, így fakad -ki:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Oh bölcs bolondok! im -itéletökben<br /></span> <span class="i0">Oly eszesek, hogy a miatt -veszítnek.<br /></span></div> -</div> -<p>Ezzel a mondással Shakspere mintha kommentátorai nagy tömegét -akarta volna előre jellemezni.</p> -<p>Hogy egy pillanatra még Portiánál maradjak: később ugyanolyan -joggal nevezhetné bölcs bolondnak a „szívkirályt“, Bassaniot is, -mint ahogy csúffá tette a két herceget. Mert Bassanionak az -okoskodása, mellyel a rejtelem nyitjához jut, nem különb, mint a -két szerencsétlen hercegé. Ugyanazzal a hétköznapi filozófiával -nyer, amellyel amazok veszítenek. Az ő elméssége is a közmondások -bölcseségében <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span> tetőzik: „Nem mind arany, a mi fénylik“ -és „Legjobb az egyenes út“-féle reflexiókban. A szép Bassanionak -nem a feje, csak az orra jobb, mint a két hercegé. Mindegy; a siker -igazolja Bassaniot. És a mai Bassanioknak is előny, szemben a többi -bölcs bolonddal, ha legalább a szimatjuk jobb, mint amazoknak.</p> -<p>A modern marokkói és aragoni hercegek (a kommentátorok nagy -részét értem), annyi raffinériával, éleslátással és -szőrszálhasogatással elemezték a <i>Velencei Kalmár</i>t, hogy -fényesen bebizonyították a legképtelenebb ellenmondásokat. Az ember -elámul: mi mindent tudtak kisütni ebből a kitünő komédiából. -Shakspere maga álmélkodna rajta leginkább: mi mindent tudtak -beleolvasni.</p> -<p>Hogy tisztán láthassuk: mi van igazán a <i>Velencei -Kalmár</i>ban s mi az, amit csak beleképzelünk (hála a magyarázó -litteraturának), próbáljuk meg elfelejteni mindazt, amit erről a -darabról észrevétlenül a magunkévá tettünk. Nézzük mint újságot, s -határozzuk el, hogy (legalább egy órára) a Rialtora se tekintsünk -több áhítattal, mint a Duna-partra s a Lloyd kávéházra.</p> -<p>Mint azok a bűvös levélszekrények, melyek a legegyszerűbb -mozdulatra egy egész sereg apró szekrénnyé bomlanak, a <i>Velencei -Kalmár</i> a legprimitivebb elemzésre három külön darabbá válik, -aszerint a három különböző anyag szerint, melyekből Shakspere -dolgozott. Az első darab magában foglalja a három szekrény -históriáját; a második darab a velencei zsidóról szóló balladát -dolgozza fel; <span class="pagenum"><a name="Page_18" id= -"Page_18">-18-</a></span> végre a harmadik darab: az ismeretes -renaissance-novella az eltévedt, de igaz kezekbe jutott gyűrűkről. -Tudvalevő, hogy ez a három darab nem forrt egybe a <i>Velencei -Kalmár</i>ban, csak együvé került; a szálak, melyek e három -históriát összefűzik, az első érintésre szétfoszolnak; akármelyik -darabot elő lehetne adni (pár szó változtatással) a másik kettő -nélkül. Az első darab mintegy harmadát teszi a <i>Velencei -Kalmár</i> négy első felvonásának, a második két harmadát; az -ötödik felvonásban van a harmadik darab.</p> -<p>Nem könnyű megérteni, hogy a kommentátorok miért hanyagolták el -olyan egyértelműen a harmadik darabot. Míg a másodikban csodás -aranybányára találtak, míg az elsőben leltek egy elragadó arcképet -(a Portiáét), ezt a harmadik darabot sokáig s majdnem kivétel -nélkül cafatnak, vagy szebben szólva, fölösleges uszálynak -tekintették a <i>Velencei Kalmár</i> fényes ruházatán. Az utolsó -fölvonást jóformán csak kegyelettel nézték; sőt a legtöbb helyütt -ki is hagyták Shylock darabja mellől. Sokáig divat volt a -<i>Velencei Kalmár</i>t utolsó felvonása nélkül játszani. Csak -újabban találkoztak egyszerű lelkek, akiknek az az ötletük támadt, -hogy: „Ejnye, be kár volna nem is hederíteni erre a harmadik -darabra!“… Amely ötlet pedig nem bolondság.</p> -<p>Mert ebben a harmadik darabban sok báj van. Két lovag készül -nászát ülni. Mielőtt hozzájutnak kedveseikhez, elszólítja őket a -kötelesség. Búcsúzáskor megfogadják, hogy jegygyűrűiktől nem válnak -meg soha. De nem tudnak szavuknak állani. <span class= -"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> Elcsalják -tőlük a gyűrűket: ismeretlen jóltevőik, akiknek a kérését -lehetetlen megtagadni. Persze az ismeretlen jóltevők: a két -átöltözött menyasszony, akik, mint travesztikhez illik, hamarább -otthon vannak, mint vőlegényeik. Mikor a két lovag megjön, égve a -vágytól, hogy vőlegényekből férjekké váljanak: követelik tőlük a -gyűrűket. Dépit amoureux; fellegtelen szerelmi kötődés. A hölgyek -(csalfán mondva az igazat) gyanusítják imádóikat s elingerkednek -velük. Ezek nagy ártatlanul védekeznek, kötik az ebet a karóhoz, -izzadnak és főnek, míg végre a jótékony asszonyi szív megszánja -őket s talán meg is elégeli a komédiát, mert „az idő már későre -jár“. Ez a szerelmi viszálykodás, mely késő éjjel folyik le, -mialatt a kerítő hold égeti tolvajlámpását, tele van érzéki bájjal. -Az asszonyok replikái igen gazdagok ötletben és fordulatban, a -férfiak védekezésében csupa mohóság és fiatalság. Az ember érzi a -délvidéki nyári éj meleg levegőjét; a díszlet flórája mögül -Boccaccio örökkön fiatal szelleme vigyorog ki. S mintha a háttérből -egy sycomore vetné előre árnyékát: az érzéki kép forró színeit -megenyhíti az ábrándozó angol szelleme. Amivel ismét több egy -bájjal, s végre is, mindez nem elemezhető, mindez egyszerűen -gyönyörű.</p> -<p>Hajdan nagyon méltatták az elmésségnek azt a fajtáját is, -mellyel Shakspere a három szekrény históriáját ékesgette föl. És -pedig hosszú időn át méltatták. A három szekrény meséje ős, mint a -világ. Az ó-kornak és a renaissancenak egyformán kedves témája. -<span class="pagenum"><a name="Page_20" id= -"Page_20">-20-</a></span></p> -<p>Belmontban van egy gazdag örökösnő, akinek a kezét csak úgy -lehet elnyerni, ha a kérő lovag kitalálja a titkát három -szekrénynek. Az egyik arany, a másik ezüst, a harmadik ólom; -mindegyiken rejtelmes feliratok. Egyikben van a belmonti hölgy -képe. Melyikben? Aki kitalálja, azé a Portia keze; aki nem találja -el, az nem nősülhet meg soha, s titokban tartozik tartani, hogy -melyik szekrényt választotta. Igy szól a gyermekes lelkű apa -végrendelete. Portia is tudja a titkot, de (a mi szép, bár nem -éppen drámai) szívkirályának sem árulja el. Akik jártasak a -meseirodalomban, nem mennek tévútra, mint a marokkói és az aragoni -hercegek; kitalálják a szívkirállyal, hogy az ólomszekrény rejti -Portia képét. Ez minden és ez szépapáinknak mondhatatlan örömet -okozott. Akkor még élt a hit, hogy ésszel hódítják a női szívet. És -ésszel ki ne rendelkeznék?</p> -<p>Azóta kissé megingott a hit abban, hogy a férfielmének ilyen -csodatevő hatalma volna. Ha nem is haladt előre a világ a női szív -megismerésében, odáig eljutott, hogy ez a terrénum, ha nem is -hozzáférhetetlen, de kiszámíthatatlanul süppedékes s hogy ennek a -terrénumnak a megismeréséhez gyönge szerszám minden matematika és -minden filozófia. Az egykor nagyratartott hódító szer kissé -gyanússá lett. Ugy tünt fel, hogy ezt a kérdést többnyire egészen -más, részben rejtelmes, részben nagyon is ismert tényezők döntik -el. A példázat kevésbé érdekes, mert nem olyan biztató. Példázat -ide vagy oda: a „miként“ határozza meg a szellemi <span class= -"pagenum"><a name="Page_21" id="Page_21">-21-</a></span> bajvívás -érdekességét. És a <i>Velencei Kalmár</i>ban szerencsétlen és -szerencsés kérők egyformán szerencsétlenül elméskednek. E tudákos -galanteriák, a könyvmoly-udvarlók színehagyott szóvirágai, előttünk -teljesen értelmetlenekké váltak. Nincs is e részben más érdekes, -csak maga Portia, akiben, ha nincs olyan rettentő mélység, mint -amekkorát beléje magyaráztak, van élc és természetes jókedv. Nagy -ördög ez a Portia s egészben igen kedves gyerek. Nem Vittoria -Colonna s nem is Madame Récamier, de méltó párja Pucknak, azaz -Robin pajtásnak.</p> -<p>Hanem Portiáról minden időben elhódította a néző figyelmét -Shylock, a <i>Velencei Kalmár</i> legelevenebben, a legtöbb -nagyszerű vonással s legszínesebben festett alakja, aki a darab -derekán dominál. A harmadik darabban egy uzsorást látunk, aki -bosszút akar állni egy kalmáron, mert emez megvetőleg bánt vele s -népével, vagy talán a leginkább azért, mert a kalmár oktalan -pénzkölcsönzéseivel lenyomta a kamatlábat s így kárt okozott az -uzsorásnak. A kalmárnak pénzre van szüksége s az uzsoráshoz -folyamodik. Shylock kész a kölcsönt megadni, oly föltétellel, hogy -a kalmár adóslevelet ir alá, melyben arra az esetre, ha pontosan -nem fizetne, jogot ad Shylocknak, hogy emez egy font húst kivágjon -testéből. A kalmárt szerencsétlenségek érik, híre érkezik, hogy -hajói elsülyedtek; nem tud fizetni. Shylock ragaszkodik jogához. Az -ügy a doge elé kerül, aki tehetetlen az uzsorással szemben, mert -Velence, a kereskedőváros, ha rossz <span class="pagenum"><a name= -"Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> hírbe nem akar kerülni, -kénytelen a Shylock jogát is tiszteletben tartani. Shylock már feni -kését, mikor megjelen Portia, egy jogtudor álöltözetében s -rabulista fogással oldja meg a csomót. Shylock kivághatja a font -húst, de vért ne ontson, s egy szemernyivel se vágjon többet vagy -kevesebbet, mint amennyihez joga van, mert különben úgy bánnak el -vele, mint gyilkossal. A bosszúszomjas uzsorás felsül. S ráadásul, -minthogy egy velencei polgár életére tört, lefoglalják a vagyonát -is (megszökött leánya részére) s gyámság alá helyezik az öreg urat. -S így amit zsidó furfang összegabalyított, asszonyi furfang oldja -meg.</p> -<p>Akadt kommentátor, aki Shylockban mártirt látott; volt olyan, -aki egy elnyomott faj tragikus képviselőjét fedezte föl benne; -mások kitalálták, hogy a kapzsiság és a bosszú tragikus hőse; s a -teljesség kedvéért rábizonyították azt is, hogy voltaképpen komikus -alak. S mindezt bámulatos elmeéllel tudták vitatni.</p> -<p>A mártiromság abban állana, hogy megszöktetik a lányát, elütik a -jogától, s elveszik a vagyonát. De csak nagyítóüveg segítségével -lehet észrevenni ezt a mártiromságot. Leánya önként szökik s -Shylock nem veszi nagyon szívére a dolgot. Nem a leányát siratja, -hanem az ékszereit. A Tuballal való jelenetből ez kétségtelen. Ami -a jogát illeti, ez a jog nemcsak képtelen, de semmis, mert -erkölcstelen, minden klasszikus és modern jogi fogalom szerint. -Minden mártiromsága vagyona elvesztéséből állhat, e mártiromság -keserűségét is mérsékelheti a tudat, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> vagyona -annak a kezébe kerül, aki különben is örökölte volna. Az elnyomott -faj tragikus képviselőjének is csak nagyzoló okoskodás tarthatja -Shylockot. Századokon át szenvedett elnyomatásért, gyötrődésekért -nem lehet bosszút állani ilyen kicsinyesen. Mert föltéve, hogy -terve sikerül, mi az az egy font keresztény hús, vagy annak az egy -kereszténynek az élete, szemben azzal a szenvedéssel, melyet népe -kiállott? Shylockon különben csak a drapéria zsidó. De nem lehet a -bírvágy és a bosszú tragikus alakjának se tekinteni. Ez a -bosszúterv olyan képtelen, hogy lehetetlen komolyan venni. -Shylocknak édeskevés kilátása van arra, hogy valaha talán valóságra -válthatja a pokoli ötletét és mégis megengedi magának azt a -fényűzést, hogy háromezer aranyat kockáztat meg, csak azért, hogy -talán-talán, ha a kapanyél is elsül, mégis bosszút állhat. Egész -számítása rossz. Mit tudja, hogy Antonio hajóiról rossz hírek -fognak érkezni, hogy Antonio nem fog fizetni? Szó sincs itt -tragikumról. Shylock ügyetlen intrikus, akinek a terve őrült, de -akinek az indulatai hatalmasak. S ezeknek az indulatoknak az erővel -teljes kifejezése, az az igazság, mellyel ezek az indulatok a -külsőségekben megnyilatkoznak: ez már elég dicsősége akármelyik -nagy irónak, még Shaksperenek is. <span class="pagenum"><a name= -"Page_24" id="Page_24">-24-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">IV.<br /> -SHAKSPERE</span><br /> -A Makrancos Hölgy.</h2> -</div> -<p class="summary">(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Lévay -József. Új betanulással adták a Nemzeti Színházban 1886 október -10.-én.)</p> -<p>A <i>Makrancos Hölgy</i> témájának legeslegmélyén nagyon komoly -és nagyon ismeretes örök igazság rejlik. Ezt az igazságot Stendhal -a szerelemről irt könyvében a következő paradoxonnal fejezi ki:</p> -<p>Egy tó partján két úr sétál. Nevezzük őket A.-nak és B.-nek. -Vitatkoznak a szerelemről. A. úgy tartja, hogy a nők csak azokat a -férfiakat szeretik igazán, akik őrülten, meggondolatlanul, amint ma -mondanók: idegeikkel szeretnek. B. az ellenkező véleményen van; azt -vallja, hogy a szerelemben is okosnak, számítónak, körültekintőnek -kell lenni. Ezenközben észreveszik, hogy a tavon egy úr meg egy -hölgy csónakáznak valami kis lélekvesztőben. Embereink folytatják -az akadémikus vitát. Egyszerre csak azt látják, hogy a csónakázó úr -fölemelkedik, derékon kapja a hölgyet s belehajítja a tóba. „Meg -kell menteni!“ – ez a gondolata A.-nak is, B.-nek is. <span class= -"pagenum"><a name="Page_25" id="Page_25">-25-</a></span> A. habozás -nélkül beugrik a vízbe s úszni kezd a fuldokló hölgy felé. B. -körülnéz; nem messzire egy kikötött ladikot pillant meg; ott terem, -nekidől az evezőnek s kimenti a hölgyet, később pedig A.-t is, aki -már-már ott veszett a habokban. Feltéve, hogy ez a jelenet mély -benyomást tett a megmentett hölgyre, olyan mélyet, hogy embereink -valamelyike iránt szerelem fakad szívében, kit fog szeretni? A.-t, -aki életét kockáztatta miatta? Vagy B.-t, aki nem kockáztatott -semmit, de megmentette a haláltól? – Nem. C.-t fogja szeretni, azt, -aki beledobta a vízbe.</p> -<p><i>Ajánlás:</i> Ha azt akarod, hogy a nők szeressenek, légy -urokká. A szerelemben csak tirannus lehetsz vagy rabszolga. -Boldogok a tirannusok és jaj a rabszolgáknak. (És az újabb -moralisták talán így kerekítenék ki a doktrinát:) Igyekezzél áldott -tirannus lenni, amolyan Perikles-féle.</p> -<p>Mióta emberek élnek, szeretnek és írnak, ezt a szerelmi -sarkigazságot és az ehhez fűződő mellék igazságokat miriád és -miriád formában fejezték ki. A szerelemben szerencsések a -gyakorlatban vallották ezt az elvet; filozófok és vallásalapítók, -szociológok és költők, mindenkor tekintettel voltak azokra a -tapasztalatokra, melyek ezt az igazságot kiabálták, valahányszor -csak a két nem egymáshoz való viszonyáról tünődtek. A moralisták -iratainak fele csak ezt a sarkigazságot hirdeti; mindannyian -felfedezik százszor, kezdve Szent Ágostontól, aki abszolut uralmat -ajánl s óva int: „… ne dederis mulieribus essentiam tuam“ – Gyp-ig, -aki – nő <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span> létére – ezer novellában figyelmeztet, -hogy az asszonnyal úgy bánj, mint a paripával, melyet jól kell -tartani abrakkal s melytől nem kell kimélni a vesszőt. Ez a -sarkigazság az emberiség közkincsévé vált, mint a nehézkedés -törvényének ismerete, részét teszi annak a néhány száz gondolatnak, -annak a parva sapientianak, mellyel mundus regitur, mióta áll.</p> -<p>Természetesen bővében vagyunk a variációknak is, melyeket ebből -az ismert témából komponáltak. Az irodalomban ezek a variációk -hemzsegnek a legtömegesebben. Belőlük kapjuk a legelső doktrinát, -melyet az iskolából kijövet megtanulunk. Megtalálhatjuk őket -ötezeréves keleti elbeszélésekben. Megismertetnek velük a -legszimplexebb Mentorok, akik nem éppen Minervák. Az epikuri élet -tücskei ezt cirpelik a toga virilist magukra öltő ifjak fülébe:</p> -<p>– A nő olyan, mint az árnyékod. Szaladj utána, elfut előled. -Fuss előle és nyomon követ. – Ne heverj Omphale lábánál, mint egy -halvány apród, ki királynőjének lábvánkosán tesped, egy rangban a -kedvenc agárral, hanem igázd le a fúriákat. – Légy, mint Don Juan, -nézz hidegen a jajongó, kezöket tördelő asszonyokra, áldozataidra; -mennél irgalmatlanabb vagy, annál jobban fognak imádni. – A dió -törve, az asszony verve jó.</p> -<p>Hanem mindig akadnak, akiknek semmi sem szent, még a közmondások -filozófiája sem; akik szélmalomcsatákat vívnak a sarkigazságok -ellen. Akik így vitatkoznak: <span class="pagenum"><a name= -"Page_27" id="Page_27">-27-</a></span></p> -<p>– Ezek a paradoxonok azt vallják, hogy a nő csak másodrendű -lény, akit bizonyos lelki tornával kell céljainkra idomítani. -Szóval megállapítják az erősebb nem nagy felsőbbségét a másikkal -szemben. Quo jure? Tudom, hogy az agyformációra szokás hivatkozni. -De ez nevetséges. Legfeljebb a különbséget lehet megállapítani; -ámbár ez se lehet valami horribilis. Ami a fődolgot, az agy -működését illeti, – mi az, amit a tudomány erről bizonyosságként -mondhat?! Sötétség és sötétség. Vagy az a pszichológia bizonyítson -valamit, amely most még a dadogás korát éli? Ki mondhat ellent, -valami pozitívvel, ha megkockáztatom azt a föltevést, hogy az -erősebb nem általánosan elismert felsőbbsége annak az ős-korszaknak -a mindinkább visszafejlődő maradványa, mikor még csak a muskulusok -döntöttek s az intelligencia keveset határozott?! Ki bizonyítja be, -hogy a nőnek az a rabszolgaszerű gyöngesége, mely meghódol a kemény -kéznek, nem történelmi, hanem természeti produktum? A nő fejlődése -a történelemben, az alárendelt helyzet ellenére is, nem lassubb, -mint a férfié. Tegnapelőtt még csak nőnemű lény, tegnap női alak s -ma már női individuum. És ha a nő sorsát ma is a férfi formálja, ez -nem szükségképpen a szellemi inferioritás, hanem talán a társadalmi -helyzet, a történelmi eredmények folyománya. Mikor eszembe jutnak -Jacqueline Pascal, Fanny Mendelssohn, vagy Madame Récamier, meg még -egy pár tucat kivétel: fellázít az a tétel, mely természeti -törvénynek vallja, hogy a női gyöngeség a zsarnok, az idomító, a -szelidítő <span class="pagenum"><a name="Page_28" id= -"Page_28">-28-</a></span> szerepét kényszeríti a férfira… annyival -inkább fellázít, mert nem lehet tagadni, hogy van valami a -dologban!…</p> -<p>Az ilyen újkori Don Quijote-knak az érzékenységét a <i>Makrancos -Hölgy</i> bizony nem igen kiméli.</p> -<p>Látunk egy lányt, aki az első öt sorban exponálja a jellemét, -elárulván, hogy barátja az erősebb szólamoknak. Amit mond, nagyon -hidegen hagyja a mai nézőt, – mi már egyebeket is hallottunk a -legújabb színműirodalom kisasszonyaitól – de környezete nem győz -eléggé csodálkozni rajta, hogy Kata mily bősz és konok. Ne -felejtsük, hogy Shakspere korában a polgári nő helyzete még -meglehetősen alárendelt. A szabad beszéd, az amerikaias modor, – -mint most jellemeznők – a nyerseség a nő ajkán – mind: horrendum -dictu; mert a férfi még erősebben ül tirannusi székében, mint -manapság. Tehát Kata oly bősz, hogy csodájára jár egész környezete. -Apja, csakhogy túladhasson rajta, elvégzi, hogy ifjabbik leányát, a -szende Biankát, akinek három kérője is van, nem adja férjhez -mindaddig, míg Katát el nem viszik a háztól, nehogy a bősz leány a -nyakán maradjon. A kérők tehát kerítenek Katának jövendőbelit. Ott -van Petruchio úr, aki elveszi az ördög nagyanyját is, csak -hozománya legyen. Katának van. A két ellenfél szemben áll. -Petruchio tullicitálja a Kata gorombaságait s észrevéteti magát. -Kötődik vele – néha kissé kocsis-stilben – s úgy tesz, mintha -elragadónak találná. Katát ingerli a „félbolond“ s végre is kijön a -sodrából. A menyegzőt megtartják. Petruchio <span class= -"pagenum"><a name="Page_29" id="Page_29">-29-</a></span> a Don -Caesar de Bazan rongyos köpenyegében jelenik meg a lakzin, azután -elcipeli feleségét otthonába, egy sereg szolga közé, akikkel úgy -bánik, mint a kutyákkal, csakhogy a felesége előtt megmutassa az -erélyét. Kata holdkórosként engedelmeskedik. Itt következik az -„asszonyszelidítés“, amelyhez, Petruchio szerint, ha valaki jobban -ért, mint ő, ám álljon elő a maga módszerével. A Petruchio metódusa -az, hogy mindenféle nyájas ürügy alatt kiéhezteti a feleségét, nem -engedi aludni, megsétáltatja a kimerülésig és ruha helyett bókkal -fizeti ki – mindaddig, míg a szegény asszony beadja a derekát, -holdnak vallja a napot, szép leánynak az öregembert, hogy -férje-urának ellent ne mondjon, végül pedig prédikálni kezd a -férjnek tartozó engedelmességről két más asszony előtt, akik nem -részesültek ilyen jó nevelésben. Ime, ez a shaksperei <i>Makrancos -Hölgy</i>.</p> -<p>(– És ő nevet ezen! – mondhatják az újkori Don Quijotek.)</p> -<p>Legalább ez az, amit a textusból kiolvashatunk. „A férfi örök -gonoszsága a maga primitív nyerseségében.“ Ha azonban elmélázunk a -sorok közt, a kép nagyban megváltozik.</p> -<p>Mert íme, ez a Petruchio, minden hozományhajhászata, minden -szájhősködése és durvasága mellett sem olyan szörnyű legény, mint -amilyennek első pillanatra látszik. Sőt inkább kedves, eredeti -fickó, akinek helyén van a szíve is, az esze is s akinek a durvaság -csak eszköze, de nem második természete. Petruchio kötődésében -nagyon gyöngéd <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span> is tud lenni. Az „asszonyszelidítés“-re -sem annyira a hozományért vállalkozik, mint inkább a leányért. Már -akkor, mikor még Katát nem is látta, nagyon megtetszik neki mindaz, -amit a leányról hall. Utóbb látja, hogy jól sejtett: Kata nagyon -helyre, jóravaló leány, amerikaias modora mellett is. Csak ekkor -vállalkozik Kata megfékezésére; eddig csak a kiváncsiság ingerelte. -Viszont Katának is megtetszik a különös udvarló; Petruchio módos, -derék, urias legény, szép és férfias, elegáns és szeretetreméltó. A -mód, mellyel Katához közeledik, eleinte meglepi, utóbb izgatja s -végül lefegyverezi a leányt, aki nem szokott ehhez a szabad és -merész, vidám és enyelgő hanghoz, mert eddig csak Gremiókat látott. -Büszkesége fel-fellázad; restelli, hogy ez az ember ily könnyen -túljár az eszén; de másrészt jólesik neki, hogy kifognak rajta és -hogy ez az ember fog ki rajta. És mikor Petruchio a materiális -eszközökhöz nyúl: Kata már meg van „szelidítve“; a negyedik -felvonás már csak teljesebbé teszi a komikumot és a vacsora-jelenet -még éppen csak a pontot rakja fel az i-re. A darabnak vége van már -a harmadik felvonásban. Ami következik, az már csak a derék -angolszásznak szól, aki teli torokkal nevet Kata utolsó -felszisszenésein és tökéletes önmegadásán.</p> -<p>A <i>Makrancos Hölgy</i> csak ebben a sorok közt is tartalmas -formájában lehet érdekes a mai színpadon. Azért előadásában két -dologra kell különösen ügyelni. Egyik az, hogy Petruchio kedves, -megnyerő, elegáns, játszi, pompás legyen – mert különben -<span class="pagenum"><a name="Page_31" id= -"Page_31">-31-</a></span> ez az asszonyszelidítés cirkuszi -mulatság. A másik pedig az, hogy a párja igazán komikus legyen – -mert ha Kata érzelmes hangokat hallat, akkor vége a komédiának; -pedig a <i>Makrancos Hölgy</i>nek komédiának kell maradnia, hogy ne -csak mulattasson, hanem egyszersmind gyönyörködtessen, gondolkodóba -ejtsen és – elbűvöljön. <span class="pagenum"><a name="Page_32" id= -"Page_32">-32-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">V.<br /> -LOPE DE VEGA.</span><br /> -Király és pór.</h2> -</div> -<p class="summary">(Színmű 4 felvonásban, Förster átdolgozásából -fordította Sziklai János. Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 -március 8.-án.)</p> -<p>Lope de Vega, nem lehet tagadni, meglehetősen haszontalan -úriember volt. Tizenöt éves korában élcel a fogantatására, s -megénekli azt a féltékenységet, mellyel anyja az idősb Vega urat -gyötörte. Valamivel később hasznot húz a szeretői féltékenységéből. -<i>Dorotea</i>jában van egy jelenet, melyben a hős Fernando, valami -szörnyű Rittersgeschichtet hazudik a szeretőjének, hogy a szegény -leány ékszereit megkaparítsa; a leány szánalmában, szerelmében oda -is adja ezeket az értékeket, amire Fernando kereket old, még pedig -végképpen; a leányt faképnél hagyja, az ékszerek árával pedig apró -szerelmi költségeit fedezi. Lope de Vega egyik munkáját sem -szerette annyira, mint ezt a <i>Dorotea</i>t; úgy hivatkozik rá, -mint arra a munkájára, melynek anyagát a maga életéből merítette -Mindamellett <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span> szívesen elhinnők – egyéb adatok híján, – -hogy a Marfisával való furcsa jelenet puszta fikció. De fájdalom, -Fauriel, a kitünő tudós (a színi kritikusok nagy őse) bebizonyítja, -hogy ez a história csakugyan megesett Lope de Vegaval. Tehát a -lelki finomság nem tartozik költőnk jellemző tulajdonai közé. Élete -viszontagságos. Hol katona, hol titkár egyik vagy másik nagy úrnál. -Hamar házasodik, hamar megcsalja a feleségét, s mikor a szegény -Isabela, akivel a féltékenység minden kínját megízleltette, -elköltözik erről az árnyékvilágról – hamar vígasztalódik. 1588-ban -útra kel a győzhetetlen armádával, s egyik verset a másik után írja -a szép Filis dicséretére. A győzhetetlen armádát elverik, mint a -kétfenekű dobot, s Lope de Vega, nem valami díszes kalandok után, -pártfogótól pártfogóhoz vándorol, a mindennapiért. Később pappá -lesz; felavatják <i>familiar de Santo Oficio</i>nak, az Inquisitió -tartalékos tisztjének. Immár az eklézsia gondoskodik róla, s ő maga -élhet kedves foglalkozásának, hasonlóan Madrid védőszentjéhez, -Földmíves Szent Izidorhoz, aki olyan kegyes életet élt, hogy az -angyalok leszálltak az égből s felszántották helyette a földjét, -mert a szent ember a kegyes gyakorlatok miatt elhanyagolta az ekét. -Földmíves Szent Izidort Lope de Vega nem kevesebb, mint három -színdarabban aknázza ki. Van rá ideje és módja; a familiar de Santo -Oficio nem kénytelen szakítani a világgal és gyönyöreivel. Sőt -inkább, mint Ticknor írja, ezt az egyházi állást olyannak -tekintették, mely mindenekfelett <span class="pagenum"><a name= -"Page_34" id="Page_34">-34-</a></span> arra való, hogy tehetséges -embereknek jövedelmet nyújtson s egyszersmind szabad időt az -irodalom művelésére. Lope él a szabad idővel. Időközben meghal a -fia, aki második házasságából származott. A gyászesetet tengeri -idillben énekli meg, minden nagyobb meghatottság nélkül. Annál több -érzelmességgel tüntet abban a költeményében, melyben törvénytelen -leányáról, Marceláról énekel, aki tizenhat éves korában fölvette az -apácák fátyolát. Az a nagy lelki megelégedés, mellyel e versében a -ceremónia fényéről áradozik, az a nagy gondosság, mellyel a király -és Seza herceg megjelenésének leírására kiterjeszkedik – -Delobellere emlékeztet. Később kifejezést ad a nemzeti gyűlölségnek -s Sir Francis Draket, a legjobb angol tengerészt, ki éppen akkor -veszett el, elrágalmazza egy epikus költeményben, a -<i>Dragontea</i>ban. Majd megtámadja az <i>estilo culto</i> -művelőit, noha ő maga is közéjük tartozik. Cervantest, kinek -Algériában tanusított hősi viseletére s szenvedéseire megindulás -nélkül gondolni alig lehet, Cervantest, akit számtalanszor -meglopott – Lope egyik darabjában alaposan csúffá teszi, a nevén -említve, nyilvánságosan. Nem, a mi Lopenk nem volt valami nagy -gavallér.</p> -<p>Nem volt valami jeles költő sem. Rendkívül könnyen tudott -verselni, leleményes fej volt, s valamely csodálatos, igazán -rendkívüli improvizáló tehetségnél fogva, páratlan termékenységet -fejtett ki. Hamarább írta meg a munkáját, mint más a tervét -készíti; egy-egy színdarabja három-öt napig készült; s följegyezték -róla, hogy egyszer két hét alatt öt <span class="pagenum"><a name= -"Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> darabot írt. Igy nem csoda, -ha ugyan igaz, amit Montalván állít, hogy egyéb munkáin kívül -ezerszáz színdarabot írt; az ezerszázból háromszáz egynehány, ami -megmaradt, mindenesetre valóság. De e sok írásnak végtelen sok az -alja. Persze a sok között akad egynehány kellemes látnivaló, -amelyeket ma is érdemes hébe-hóba megnézni. Lope ízléssel és jó -anyagból dolgozott. S mert egész lélekkel közönsége kedvét kereste -(hatszorosan elzárva Terentiust és Plautust), még ma is hathat -némelykor. A mai közönség nem különbözik annyira a három századdal -ezelőtt élt közönségtől, mint a mai egyes ember az akkoritól. Az -összesség mindig inferiorisabb, mint az egyes; s az összesség -mindig lassabban fejlődik, mint az egyén. Lope a konvenciónak -dolgozott konvencionális eszközökkel. A fődolgot, amit drámaírónak -ismernie kell, az emberi szívet nem ismerte. Honnan is ismerte -volna? A gyémántot csak gyémánttal lehet megismerni.</p> -<p>És mily példátlan siker! Ez az ember, akinek a lelki finomság -ugyancsak nem volt a legerősebb oldala, – ez az író, aki maga a -megtestesült középszerűség, – a legnagyobb irodalmi dicsőséget -élvezte, mely valaha embernek adatott. A maga korának valóságos -irodalmi pápája volt, irodalmi pápa, akit éppen úgy elismertek a -királyi kastélyokban, mint a viskókban. VIII. Orbán pápa elküldte -neki a Szent-János-rendet, theológiai doktorrá tette, s -életjáradékot utalványozott neki; a király oly fénnyel állíttatta -ki színdarabjait, hogy egyes <span class="pagenum"><a name= -"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> előadások mesés költségbe -kerültek, a birodalom nagyjai pártfogóiból barátjaivá lettek, a -tömeg az utcán utána rohant, s Madrid asszonyai a balkonhoz -siettek, mikor a nagy Lope végigment az utcán. Színdarabjai -temérdek vagyont hajtottak neki, s mecenásaitól még több jóban -részesült. Híre elhatott idegen országokba is; darabjait még -életében lefordították olaszra, franciára. S emlékét jó sokáig -őrizte a nép; munkáinak egyes részletei mind e mai napig nem -törlődtek ki az alsóbb néposztály emlékezetéből; vallásos románcait -ma is éneklik a madridi koldusok. Halála olyan nagy esemény volt, -mint mikor a föld valamelyik hatalmasa száll a sírba, Ezernyi vers -és apotheozis jelent meg halálának hírére. Temetése kilenc napig -tartott. Három püspök tartotta a gyászszertartást és Spanyolország -legelső nemesei követték koporsóját. A sokaság zokogva kísérte -utolsó útján. Lánya – az apáca – kívánságára a hosszú temetési -menet ott vonult el a zárda előtt, hogy Marcela még egyszer -láthassa apjának arcát… Százszor szerencsés ember! Még szerették -is. Vannak végzetek.</p> -<p>Azoknak a kivételes sikereknek, melyeket Lope megért, kulcsát -abban találhatjuk, hogy Lope egyformán hívséges és kitartó szolgája -volt az Egyháznak és a Színpadnak. Akkor, Spanyolországban, az -Egyház és a Színpad szövetségesek voltak. Ami a Színpadot illeti, -kénytelen, de készséges szövetségese a hatalmas Egyháznak. A -Színpad, mely addig csak tengődött, szívesen teljesítette a -szolgálatot, melyet az Egyház tőle követelt, mert <span class= -"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span> emez -lelket, életet öntött belé. Nagy fa árnyékában pihenni jó. Viszont -az Egyház céljaira a Színpad még többet tehetett, mint a szószék, -mert a circenses a népnek uralkodó szenvedélye volt. Ez okból az -Egyház nemcsak hogy erélyessen ügyelt a szépművészetekre, hanem -aktív befolyást is gyakorolt a színészek előadásaira. Akkortájt -mindennaposak voltak az olyan látványosságok, melyekről ma bajos -volna eldönteni: vallási szertartások voltak-e inkább, vagy -színházi előadások? Lope rendezett olyan processziókat (a király -ment az élén), mely félig vallási körmenet, félig látványosság -volt. Egyházi ünnepek, nagyúri házasságok, s hasonló -alkalmatosságok idején a színi előadás volt a programm legfontosabb -száma, amely nem annyira külön szám volt, mint az egyházi -szertartás egy függeléke. Másrészt a színpadon a vallásos elem -dominált. Oly annyira, hogy az akkori színpadra gondolva, -sekrestyébe képzelhetjük magunkat. Mikor a színpadi Szent Antal -elmondja „Confiteor“-ját, a közöség térdre hull, mellét veri és -„mea culpa“-t kiált. Mindezeknek a félig vallási, félig profán -ceremóniáknak mestere Lope. Minden ilyes látványosságnak a lelke; -az egyikben, mint pap, a másikban, mint bohóc vesz részt. -(Följegyezték róla, hogy a gracioso-szerepeket gyakran maga -játszotta a darabjaiban, s hogy a körmeneten, mely III. Fülöp és -Ausztriai Margit házasságát ünnepelte, bohóc-jelmezben vett részt.) -A „junta poetica“-kon, az irodalmi versenyeken, melyeket az Egyház -felügyelete mellett rendeztek, a legtöbbször <span class= -"pagenum"><a name="Page_38" id="Page_38">-38-</a></span> Lope volt -a győztes, a legájtatosabb s a legünnepeltebb író. Becses ember -volt az Egyházra nézve, de a nép előtt meg valósággal -providenciális férfiú volt: az egyetlen, a kimeríthetetlen -produkáló, aki a nép őrült színházi szenvedélyét kielégítette. Hogy -micsoda mohósággal lesték akkor a színpadi látnivalókat, s mennyire -megragadtak mindenféle alkalmat a circenses élvezésére: mutatja az -a példa, mellyel Lope maga szolgál egyik darabjában. Ebben a -darabban (Los cautivos de Argel) az algériai keresztény foglyok -tágas börtönükben színi előadást rendeznek, hogy III. Fülöp -házasságát megünnepeljék. A börtönben is! Ezek a viszonyok -érthetővé teszik, hogy Lope a maga idejében providenciális férfiú -volt, érthetővé, hogy olyan dicsőségre tett szert, mint a föld -nagyjai. S azon sem csodálkozhatunk, hogy ez a dicsőség majdnem -csorbítatlan maradt, hogy a spanyol irodalomnak Lope mai napig -egyik legnagyobb alakja. Bármily rikító Lope fölületessége -Cervantes mélysége mellett, bármennyire megalázza Lope sekélyes -szóáradatát Calderon ereje és művészete, bármily érdekteleneknek -tűnnek fel Lope dialogizált anekdotái Tirso de Molina darabjai -mellett, melyekben minden csupa drámaiság: Lopet klasszikussá tette -az idő. És minden klasszikus szent. Az igazán nagyok munkái is -szentek és szentek a többiek könyvei is. Szentek a Voltaire szava -szerint: mert senki sem mer hozzájuk nyúlni. Lopet detronizálni -roppant fáradságba kerülne. Hátha éppen a háromszáztizedik darabja -az, melyből kiderül, hogy nem lehet <span class="pagenum"><a name= -"Page_39" id="Page_39">-39-</a></span> detronizálni? Hátha nem is a -közönséges darabjaiban, hanem valamelyik autojában lappang a -remeke? (Ezek is vagy négyszázan vannak.) Nem, inkább hajoljunk meg -háromszázados dicsősége előtt és ne keressük az ismeretlen -remeket.</p> -<p>E réven valószínűleg még jó sokáig fog élni a Lope hírneve. -Népszerűsége, ha meghidegülten is, meg fog maradni -Spanyolországban. És koronkint külföldön is látni fogjuk -egyik-másik darabját, amelyet azután illő tisztelettel hallgatunk. -Habent sua fata… S ha meggondoljuk, hogy a kigúnyolt Cervantes így -vígasztalhatta magát: „Az utókor igazságot fog szolgáltatni!“ Az -utókor! Van is utókor! Utódaink gyarló, sötétben botorkáló, örökkön -tévedő emberek, mint magunk. A bölcsek kövét ők sem fogják a -zsebükben hordani.</p> -<p>Nos, ha „utókorunk“ a <i>Király és pór</i>ban akarta a Lope -remekét megtalálni, ugyan rossz helyre nyult. Ez a darab egy a Lope -dialogizált anekdotái közül, amilyet temérdeket írt. IV. Henrik, -inkognitóban, meglátogatja egyik alattvalóját, a boldog, elégedett -és büszke Jean Gomardt. A paraszt – úr a szemétdombján – -méltóságosan viselkedik Páris bírájával szemben, de viszont -elmondja előtte, loyalitásból mi mindenre volna képes. A király -próbára teszi emberét. Jean Gomard megállja a sarat. IV. Henrik -azután egy kicsit kinyújtózkodik, méltósággal tromfolja le Jean -Gomardt – könnyű neki! – s végre elárasztja kegyességgel, ami Jean -Gomardnak édeskeveset ér. A paraszt lányát összeházasítja egy -gróffal, a fiát lovaggá <span class="pagenum"><a name="Page_40" id= -"Page_40">-40-</a></span> teszi. Agyonboldogítja őket, mert -bizonyos, hogy szét fognak zülleni. Ez az egész. Efféle anekdoták -abban az időben nagyon divatosak voltak. Nem mintha napirenden -lettek volna: hanem a nép szerette, ha ilyen ábrándokkal -vígasztalták. Keserű kenyere volt az akkori spanyol Jean -Gomardoknak. (Az eredeti darab Spanyolországban játszik.) A -királyoknak és a parasztoknak ez a fraternizálása akkor még nagyobb -képtelenség volt, mint monstanság. (És ebből a szempontból a darab -nem igen avult, sőt inkább javult.) A zsarnokság idején azonban a -nép mindig gyártott ilyen vígasztaló mondákat, nem sejtve, hogy az -ilyen anekdotákban rá nézve van valami nagyon megalázó.</p> -<p>A jellemzés ebben a darabban sokkal primitivebb, hogysem sokat -lehetne vele foglalkozni Ezek marionette-figurák, a helyesebb, a -csínosabb marionette-figurák közül. A szavak símák, könnyen folyók, -színtelenek, üresek, konvencionálisak, ezerszer hallottak, mint -azok az átdolgozott imák, melyeket régi imádságokból szabadon -állítnak össze a serdültebb ifjúság használatára. Ah, Lope, kár -volt annyira bálványozni a közönséget, s különösen kár volt olyan -jól elzárni Plautust és Terentiust! <span class="pagenum"><a name= -"Page_41" id="Page_41">-41-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">VI.<br /> -ALARCON.</span><br /> -A hazug.</h2> -</div> -<p class="summary">(Vígjáték 3 felvonásban, írta Don Juan Ruiz de -Alarcon, fordította Győri Vilmos. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1891 szeptember 9.-én.)</p> -<p>Alarcon a spanyol drámairodalom aranykorában élt. Lope de Vegát, -kinek egyik legtehetségesebb tanítványa volt, csak négy esztendővel -élte túl; s ha részese nem is, de tanuja volt a legnagyobbszerű -sikereknek, amelyek valaha drámaírók osztályrészéül kijutottak. -Mikor <i>A hazug</i>ját megírta, a spanyol irodalom hihetetlenül -gyors fejlődésének éppen a tetőpontján volt; s Alarcon azzal a -meggyőződéssel komponálhatta természetesen ömlő redondilláit, hogy -vígjátékot írva, a nemzeti művelődés leghatalmasabb faktorának lesz -a munkása. A színháznak talán sohase volt nagyobb jelentősége, mint -ebben a korban. Főmulatsága, uralkodó élvezete volt az egész -népnek; s a vallási és politikai tényezők kénytelenek voltak -megalkudni vele, ha hatni akartak a népre, melynek szívéhez ebben -az időben csak a színész szólhatott. A színház szenvedélye -<span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span> volt a társadalmi osztályok -mindegyikének; a nagyurak, akik kényelmes páholyokból nézték az -előadást, s a szegény emberek, akik fedetlen helyen, forró nap -alatt, egymáshoz préselve, három maravédiért szemlélték (a -többnyire nappal játszott) komédiát: egyformán bolondjai voltak -Tháliának. Ez a mánia oly hirtelen keletkezett, oly általánosan -elterjedt, s oly lassan szünt meg, mint valami nagy epidémia. Mikor -Lope de Vega föllépett, Madridben csak két csűr-féle helyiség volt, -ahol egy pár halódó vándor-színész produkálta magát; akkor meg, -mikor Alarcon meghalt, Madrid tele volt színházzal, a színészek -otthon voltak s játszottak a nagyúri palotákban is és a komédiások -száma csupán a fővárosban meghaladta a kétezret. S ez a temérdek -múzsafi mind nagy tiszteletnek és megbecsülésnek örvendett. A -<i>Don Quijote</i> olvasói emlékezhetnek rá, amit Sancho Pansa -mond, hogy: „a színészeket mindenki dédelgeti, tenyerén hordozza, -protezsálja, magasztalja; a legtöbben közülök, ruházat és -magatartás dolgában, valóságos hercegek“. S ha már a színésznek is -jó dolga volt, a drámaírót még inkább megbecsülték. Olyanformán -tekintettek rájok, mint ma a miniszterekre szokás. Lope de Vega a -pápa áldásával s fejedelmi kegyekkel elhalmozva szállott sírjába. -Tehetségesebb tanítványainak egy-egy sikerült vígjáték vagy egy-egy -alkalmi darab magas tisztségeket, kitüntetéseket s nagy társadalmi -poziciót szerzett. Igy nem csoda, hogy csak a XVII. századból nem -kevesebb, mint harmincezer spanyol színdarab maradt ránk. -<span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span></p> -<p>Alarcon munkái e harmincezer színdarab legjava részéhez -tartoznak. Alarconnal szemben csak a posteritás kezd igazságos -lenni. Kortársai közül, a leggyöngébbeket is számítva, egynek se -volt a színen mostohább sorsa, mint neki. Míg Lope többi -tanítványai: Tirso de Molina, Montalvan, Antonio de Mendoza, -Valdivielso és Mira de Mescua sikert sikerre halmoztak, Alarcon -sohase tudott népszerűvé lenni. Az utókor megadja neki azt az -elkésett elégtételt, hogy a költői stilust, a verselés tisztaságát, -természetességét és festői voltát illetőleg magasan túlszárnyalja -Lopet valamennyi tanítványával egyetemben s csak Calderonban talál -méltó versenytársra. De vígjátékainak nemcsak ez az egy érdeme van. -Előkelő helyet foglal el Alarcon kortársai között a jellemzés -művészetét, a kómikai leleményt s az ötletbőséget tekintve is. -Bizonyára méltó rá ma is, hogy színre hozzák; s a művelt néző, aki -képes megérteni és akceptálni az elavult színpadi konvenciókat is, -Alarcon vígjátékaiban csak élvezetet találhat.</p> -<p><i>A hazug</i>jának a hírét inkább imitátorai tartották fenn, -mint a tulajdon sikere.</p> -<p><i>A hazug</i>, vagy <i>az igazság is gyanus</i>, eredeti címén: -<i>La verdad sospechosa</i> az a bizonyos spanyol <i>comedia -famosa</i>, melyből a halhatatlan Corneille <i>Menteur</i>jét -kreálta, lerakván ezzel a francia klasszikus vígjáték alapjait, -amint hogy néhány esztendővel korábban megteremtette a francia -klasszikus tragédiát a <i>Cid</i>del, amelynek anyagát -hasonlóképpen spanyol írótól: Guillen de Castrotól kölcsönözte. -<span class="pagenum"><a name="Page_44" id= -"Page_44">-44-</a></span> De a <i>Menteur</i>ön kívül egész sereg -vígjátéknak lett szülőjévé a <i>Verdad sospechosa</i>, többek közt -a Goldoni <i>Bugiardo</i>jának is, s általában a legtöbb olyan -vígjátéknak, mely a hazudozást teszi nevetségessé. Ennyi -meglehetősen ismeretes volt a <i>Verdad sospechosá</i>ról. Ami -magát a munkát illeti, erről már nem mondhatjuk, mintha szintén -ismeretes lett volna régebben is. <i>A hazug</i> eredeti formájában -nem hatolt el idegen színpadokra. Könyvalakban se sokat forgott a -közönség kezén; eddigelé mindössze egy német fordítása -foglalkoztatta a spanyol drámairodalom iránt érdeklődőket. Ruiz de -Alarconnak, amint életében nem, halála után, az irodalmi -halhatatlanság versenyterén sem volt szerencséje. A közönséget -sohase birta meghódítani. Nemcsak hogy rendre buktak a legügyesebb -vígjátékai, köztük <i>A hazug</i> s ennek pár-darabja: <i>Las -paredes ojen</i> (A falak is hallanak) és hogy későbbi munkássága -jóformán csak a közönséggel meg a szerencsés vetélytársakkal való -polémiák hosszú sorából állott. Az utókor se sietett a mellőzött -költőnek elégtételt adni; s meglehet, hogy Corneille nélkül (aki -mellesleg szólván, azt hitte, hogy Lope de Vegából merít) ma már a -nevét se ismernők Ruiz de Alarconnak.</p> -<p>Pedig <i>A hazug</i> nagyon kedves vígjáték.</p> -<p>Ez az első darab, mely a magyar közönséggel Lope de Vega -<i>iskoláját</i>, tehát a spanyol dráma egyik legnagyobb korszakát -valamelyest megismerteti. Mert különös, de az idegenben a spanyol -drámának legelőbb is a hanyatlási korszakát kezdték megismerni. -Tudvalevő, hogy a német színpadot s <span class="pagenum"><a name= -"Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> vele együtt a miénket is -először a dekadencia legnagyobb alakjának: Moretonak <i>El desden -con el desden</i>je hódította meg, valamennyi spanyol darab közül. -A <i>Közönyt közönnyel</i> után megismertük Moretonak egy másik -érdekes vígjátékát: <i>El lindo Don Diego</i>t is, majd kedvet -kaptunk megbarátkozni Moreto elődjével, a legnagyobb spanyol -drámairóval: Calderonnal is. Calderon három remekműve: <i>La vida -es sueno</i> (Az élet álom), <i>El principe constante</i> (Az -állhatatos fejedelem) és <i>El alcalde de Zalamea</i> (A zalamei -bíró) meg tudta hódítani a nagyközönséget is, mely a többi spanyol -darabot csak kevéssé értékelte. Végre kisérletet tett a Nemzeti -Színház Lope de Vega egy darabjával is, amelynek idillikus -részletei szintén tetszettek. De a Lope de Vega és Calderon közötti -korszak, melyet a Tirso de Molina, Mira de Muesca, Antonio de -Mendoza és Ruiz de Alarcon nevei tettek fényessé, mindeddig -ismeretlen maradt előttünk.</p> -<p>Alarcon életéről keveset tudni. Ismeretes, hogy Mexikóban -született, hogy 1622 táján jelent meg Madridban, hogy a <i>fiscal -del real consejo de Indias</i> zsíros hivatalát viselte, hogy míg -Antonio de Mendoza egyik diadalt a másik után aratta, neki a színen -sohasem volt szerencséje, s hogy végre 1639-ben halt meg.</p> -<p>A <i>Verdad sospechosa</i>, mely emlékezetét megóvta a teljes -feledségtől, stíl, elmésség, ötletek és karakterfestés tekintetében -is kiállja a versenyt kortársai jobb munkáival, talán a Tirso de -Molina két remekművét leszámítva. Nagyon ügyes kis vígjáték ez a -<span class="pagenum"><a name="Page_46" id= -"Page_46">-46-</a></span> <i>Verdad sospechosa</i>. Hőse (ha ugyan -lehet beszélni a hazugság hőseiről is) megnyerő, szimpátikus fiatal -ember, akinek azonban egy rettentő hibája van: az, hogy szüntelen -hazudozik. Különben bátor, lovagias érzésű, derék fiú, de a -fantáziáját egy cseppet se tudja fékezni. Mert Don Garciát ma -inkább költőnek mondanák, mint hazugnak. Don Garcia bámulatos -leleményt fejt ki mindenféle regény kitalálásában, amivel eleinte -nem igen van más célja, mint dicsekedni vagy kellemeteskedni. -Később, mikor korábbi hazugságai ellene fordulnak, már védekezésből -is kénytelen tovább hazudozni s ebben a küzdelemben, melyet az -igazság ellen folytat, egyre nagyobb és nagyobb zsenialitásról tesz -bizonyságot, de hiába, mert a tények mind hatalmasabb és -hatalmasabb ékesszólással cáfolják meg. A darab pointje azután az, -hogy mikor már senki se hisz neki, sehogy se tudja elhitetni, hogy -egy főbenjáró dologban jóhiszeműleg tévedett s ennek következtében -örökre elveszti azt a nőt, akit igazán szeret. Persze, kevés a -kilátás rá, hogy ez Don Garciát ki fogja gyógyítani csunya -mániájából. A megrögzött hazug azzal a sóhajtással végzi, hogy -hazudhatott akárhányat, mindig kivágta magát, de mikor, életében -először, igaz volt a szerelmében, íme, csúful megjárta.</p> -<p>A vígjáték meséjét apróra elbeszélni nagyon bajos volna, mert a -Don Garcia hazugságai meglehetősen komplikáltak. De lényegében -mondani el annál könnyebb. Ime, egy pár szóval. A tiszteletreméltó, -derék Don Beltran fia, Don Garcia, aki <span class= -"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> különben -jóravaló, vídám, szeretetreméltó, nemesszívű és lovagias -fiatalember, igen csunya hibát hoz haza a salamancai egyetemről. -Don Garcia hazudik, sőt hazudozik, mindig hazudik és hazudozik -dicsekvésből, hencegésből s talán maga se tudja miért. Kissé élénk -a képzelme s ami csak megfordul a fejében, az ott van a száján is. -A derék Don Beltran kétségbe van esve. Arra gondol, hogy ha -megházasítaná a fiát, az élet komoly gondjai talán leszoktatnák Don -Garciát diákos rossz tempójáról. S mindjárt ki is szemel számára -egy nagyon kedves menyasszonyt, Jacintha kisasszonyt. Jacintha -véletlenül éppen az, akibe Don Garcia igazán szerelmes, de az úrfi, -egy félreértés következtében, meg van győződve arról, hogy azt, -akit ő szeret, Lucreziának hívják. Tudni se akar tehát apja -házassági tervéről, s hogy minden további erőlködésnek elejét -vegye, azt hazudja apjának, hogy ő már nős, hogy kényszerítették a -házasságra s hogy a felesége áldott állapotban van. Csakhogy a -turpisság kiderül, s napfényre kerül Don Garciának minden egyéb -hazugsága is. Ugy, hogy mikor Don Garcia végre előáll az -igazsággal, senki se hisz neki. Se az apja, se a leány, se a -többiek. Mert hisz azt erősíti, hogy Lucreziába szerelmes és ime, -Jacintha előtt térdepel le. Hogy jóhiszeműleg tévedett s hogy most -az egyszer semmi hazugság sincs a fejében, nem tudja elhitetni -többé senkivel. Jacintha férjhez megy egy másikhoz s Don Garcia ám -boldoguljon Lucreziával, hogyha tud. Igy veszti el a hazug azt a -nőt, akit szeret, a tulajdon hibája <span class="pagenum"><a name= -"Page_48" id="Page_48">-48-</a></span> következtében, a mi -bizonyára elég morális befejezés. A végszó frappáns. Don Garcia -felsóhajt: „Hányszor vágtam ki magamat mindenféle hazugságból! S -mily igaz volt hő szerelmem! És tessék, ebbe az első igazságba -milyen csúfosan belevesztettem!“ A javulásra tehát csekély a -kilátás.</p> -<p>A vígjáték cselekvénye mindenesetre sovány, különösen a mai -elkényeztetett, raffinált nézőnek. De a Don Garcia jellemzése -sokért kárpótol. Az a bámulatos találékonyság, melyet Don Garcia a -hazugságban kifejt, szinte <i>panache</i>t ad neki. Don Garcia -impozánsul, szédítően hazug; valóságos hérosz a hazugok között. Az, -hogy hazugsága majdnem önkéntelen és teljesen ártatlan, nagyon -komikussá, az pedig, hogy különben sok jótulajdonsága is van, – Don -Garcia vitéz, nemesszívű stb. – nagyon kedvessé teszi. Maga a darab -élénk s végig elmés. Az a jelenet, mikor Don Garcia bolonddá teszi -nagyon bizalmatlankodó apját, meg az a másik, mikor lóvá teszi az -intimusát is, a ki tudója minden huncfutságának – igazán -fényesek.</p> -<p>Alarcon vígjátékírói leleményét és ügyességét semmi se -bizonyíthatja jobban, mint hogy a főalakja kezdettől végig érdekes, -következetes s minden hazugsága mellett is folyvást szeretetreméltó -marad. De különben is ebben a vígjátékban sokkal több fantázia, -ötlet és invenció van, semhogy a ránehezedő fátumot egész -teljességében megérthetnők.</p> -<p>De azért meg kell állapítanunk, hogy <i>A hazug</i> nálunk sem -hatott. Ennek a fatális jelenségnek <span class="pagenum"><a name= -"Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> egyik oka bizonyára a darab -tónusában van. A spanyol vígjáték tónusa olyannyira idegen nekünk, -hogy az ezzel fölkeltett antipátiát csak a drámai cselekvés -gazdagsága győzheti le. Ezzel a tulajdonsággal pedig <i>A hazug</i> -nem dicsekedhetik.</p> -<p>De ha <i>A hazug</i> Madridban olyan formában került volna -színre, mint nálunk: Ruiz de Alarcon aligha kerüli el az uborkával -való megdobáltatást, ami a madridi színházakban nem tartozott a -szokatlan dolgok közé. (Minél jobb sora volt a népszerű -drámaírónak, annál rosszabb a bukottnak.) És hiába állott volna ki -a színház kapujába a gratulációkat fogadni, amint így bizonyára -megtette, ha csekély eredménnyel is: mert a <i>mosquetero</i>k, a -spanyol színházi közönség hangadói, alkalmasint a testi fenyítésig -fajuló kritikai megjegyzésekkel illették volna. Ez a vígjáték -ugyanis, így, magában, kissé sovány táplálék egy színházi estére. A -spanyol közönségnek az ilyen kis vígjátékokat nem tálalták fel csak -így szárazon, a maga rövidségében és pusztaságában, hanem -mindenféle drámai töltelékkel bővítetten, vagy többféle körítéssel -felcicomázottan: bevezető románccal, elmés prológussal -(<i>loa</i>val), az egyes jornadák között <i>entremes</i>ekkel -(közjátékokkal), táncokkal, <i>danza hablada</i>val és egy kis -<i>zarabanda</i>val, a mi kiadósabb volt, mint ma a közönséges -ballet-betét. Ehhez a szokáshoz minden drámaíró alkalmazkodott; -Alarcon is. S ha az akkori darabok, a legjobbak is, előttünk kissé -vázlatosaknak tetszenek, legnagyobb részt ennek a szokásnak lehet -tulajdonítani. <span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">VII.<br /> -CALDERON.</span><br /> -A zalameai bíró.</h2> -</div> -<p class="summary">(Színmű 3 felvonásban, a spanyol eredetiből -fordította Győry Vilmos. Uj betanulással először adták a Nemzeti -Színházban 1883 március 24.-én.)</p> -<p><i>A zalameai bíró</i> drámája abban a jelenetben tetőzik, a hol -Pedro Crespo, felmagasodva megalázkodó helyzetéből, mellyel -hasztalan igyekezett a könyörtelen Don Alvarot meglágyítani, -szembeszáll a nemes úrral, aki elrabolta s nem akarja -helyreállítani leánya becsületét és teljes „tisztelettel“ bitófát -igér neki. Ez a hely a darab fókusza, ide futnak össze a cselekvény -egyes szálai; innen járhatunk leghamarabb végére, milyen eszmét -akart Calderon az alcalde példájában megtestesíteni. Mert szemben -azzal a sokféle s nagyon is eltérő magyarázgatással, melyre a -comedia heroicának ez a kitünő példánya alkalmat adott, nem egészen -felesleges az alapvető gondolatot megvilágítani.</p> -<p>Az a modern szemüveg alatt feltűnt látszat, mintha Calderon -Izabel szomorú sorsa által akart <span class="pagenum"><a name= -"Page_51" id="Page_51">-51-</a></span> volna részvétet kelteni, -magától foszlik szét. Nemcsak a cím s egyéb külsőségek bizonyítják -ezt, hanem a színmű egész organizmusa. Izabel szereplése nem csupán -passzív, hanem olyannyira jelentéktelen, hogy a költő csak egyszer -látta szükségesnek előtérbe állítani, még pedig egy epikus -természetű s a cselekvényt kiegészítő, de egyszersmind megállító -jelenetben. De nem állhat meg ez a vélemény azért sem, mert ha -Izabel esete foglalná le figyelmünket, nem találhatnók -megnyugtatónak a befejezést. A zárda még a tizenhetedik századbeli -spanyol felfogás szerint sem az a hely, ahová a fiatal lányok -sokasága jobban kívánkoznék, mint a szent házasságba, de igenis, az -a hely, ahol a szerencsétlen leghamarabb föllelheti a -vígasztalódást, a megnyugvást és a békességet.</p> -<p>Nem jó helyen tapogat az a másik, sokkal elterjedtebb – s meg -kell vallani megokoltabb – nézet sem, mely amolyan Zách -Felicián-féle tragikumot keres e színdarabban és Pedro Crespoban -csak a becsületében sértett és <i>becsületéért síkra szálló -apát</i> látja. Ez a felfogás racionálisabb, mint az előbbi; sok -van a darabban, ami mintha támogatná. Mellette szól a spanyol -becsületkérdés ismert fanatizmusa is. De, nem is tekintve azt, hogy -ha Pedro csupán becsületének bosszulója, akkor a drámának nincs -következménye – mert hisz csak nem számíthatni bűnhődésnek azt, -hogy a király megerősíti hivatalában – van egy erősebb ok is a -darabban, amely e nézet helytelenségét, vagy <span class= -"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> részben -hézagosságát kellőleg feltünteti. Vajjon miért tette Calderon hősét -éppen bíróvá? Azután miért fenyíti meg Crespo fiát? Miért mondja a -következő szavakat Juanról:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Büntetést szabok -reá<br /></span> <span class="i0">Fegyverével hogy -merészlé<br /></span> <span class="i0">Sérteni a -kapitányt,<br /></span> <span class="i0">Bár igaz, hogy a -becsület<br /></span> <span class="i0">Kényszerítheté -reá,<br /></span> <span class="i0"><i>Más egyéb módon -tehette</i>…<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">ha az ugyanazt tette, amit ő, – ha az huga becsületét -boszulta meg, mint ő leányáét?</p> -<p>E kérdésekre csak akkor adhatunk választ, ha e két téves -magyarázat elvetésével, ez előbb említett nagy jelenetet kellő -figyelemmel kísérjük s abból következtetünk, amit itt hallunk. -Pedro azért könyörög a kapitány előtt, hogy állítsa helyre leánya -elorzott becsületét: vegye feleségül. Ami a helyzetet élére -állítja: Alvaro tagadó felelete. Nem veszi nőül Izabelt, mert ez -paraszt leány, ő pedig nemes ember; nem fél Crespo haragjától, mert -ő kiváltságos, s nem tartozik a paraszt hatósága alá. Látnivaló, -hogy Alvaro nemesi származásán fordul meg a dolog; ha Izabel -szégyenét paraszt okozta volna, a becsületét őrző apa nem tehetne a -drámában egyebet, minthogy összeadná leányát a bűntevővel. De ime: -itt a nemes és a paraszt, aki jogtalanságot szenved, állanak -egymással szemben. Az apa térdelt, de csak a paraszt egyenesedik -fel, aki „rátartóbb s kevélyebb, mint Leonnak trónutódja“ s -„tisztelettel“ vereti vasra a nemest, ama hatalom <span class= -"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span> nevében, -melyet társaitól, a parasztoktól, a néptől kapott, Crespo hát -lényegében a <i>paraszt, akit jogában megsértettek, s aki maga -szerez magának igazságot</i>. Ezen a helyzeten s ez által az ebben -kifejezett gondolaton semmit sem változtatna, ha a sértés másnemű -volna is. Ha Alvaro nem tesz erőszakot Izabelen, hanem Cresponak -csak a buzáját gázolja le s azután ezért vonakodik kárpótlást adni, -a darab alapjában ugyanaz marad. A jogtalanság számos elképzelhető -esete közül a becsület ilynemű megbántását, a költő csak mint -drámailag legerősebb motívumot választotta a már kész idea -kifejezéseül. <i>A zalameai bíró</i> a nép önvédelmének drámája s -azért tárgyában inkább rokon Tell Vilmossal, mint Galotti -Emiliával.</p> -<p>Csak ezen az alapon magyarázhatjuk meg az imént felvetett -kérdéseket. A nép képviselőjének bíróvá kell lennie, hogy -birtokában legyen a hatalomnak, mely a parasztnak a maga védelmében -egyetlen fegyvere. Ez által nemcsak a jogot és a méltányosságot, a -törvényt is magához ragadja. A törvény értelmében ítéli el Crespo -fiát, aki csak bitorolva élt a hatalommal, amelyet ő a törvény, a -néphatározat szentesítése mellett használt.</p> -<p><i>A zalameai bíró</i> tehát alapjában véve a feudalizmus -követeléseinek a megtagadása. A jelenség Calderonnál, a középkori -Spanyolország legspanyolabb költőjénél mindenesetre különös és -egyedülálló. Az ő világa még egészen a feudális; történeti -színjátékaiban éppen oly hűséges tükrét találjuk kora politikai -állapotainak, mint autoiban amaz <span class="pagenum"><a name= -"Page_54" id="Page_54">-54-</a></span> idők vallásos -miszticizmusának. Az elkülönzés a nemesség és a parasztság közt -csak <i>A zalameai bíró</i> lapjain van feltűnőben. De itt Pedro -Crespo kiállja a versenyt Don Lopeval s a háttérbe szorítja Don -Alvarot. Persze ez a szellemi áramlat a kor jellemző észiránya -ellen olyan nagy mértékben korlátolt ennek ellentálló hatalma s a -költő gondolkozásvilága által, hogy éppen csak a minimumra -szorítkozik. Nézzük Pedro Crespot, vagy ha úgy tetszik: a népet a -királlyal szemben – I. felvonás, 17. jelenet – ismét a feudalizmus -árjában úszunk. A nép eszméje megsemmisül a korlátlan -egyedurasággal szemben. II. Fülöp úgy jelenik meg az összecsapásra -készült felek között, mint az ókori „deus ex machina“. Mindnyájan -fejet hajtanak előtte s a költő rábízza, döntse a drámát jobbra -vagy balra. A korlátlan egyedúr kegyes hangulatban van s a nép -javára billenti a mérleget. A feudális szellem tehát <i>A zalameai -bíró</i>ban is uralkodó marad. Mindamellett a főideának az uralkodó -szellemtől divergáló iránya eltagadhatatlan. Az egész darab ezzel -van tele. Az ellenképek, melyet Crespo alakjához egyfelől Don Lope, -másfelől Don Mendo szolgáltatnak, ugyanezt magyarázzák. Don Lope a -hasonlatosságok, Don Mendo a különbözetek által világítja meg a -bíró alakját. Amaz a nemes úr – erényeiben, emez – végső -elsatnyulásában. <i>A zalameai bíró</i> amannak egálisává magasodik -előttünk, emezt mélyen maga alatt hagyja. Főképpen Don Mendo -szereplése beszél határozottan a költő intenciói mellett. Egyéb -feladata <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span> nincs, minthogy éhenkórász -hitványságával, és komikus hiúságával árnyékul szolgáljon arra a -célra, hogy a Crespo erélye, hatalma és önérzetes büszkesége annál -élénkebben fényeskedjék. Ime, megfordult a hősi színjáték -egyezményes formája: a paraszt a hős, és a nemes a gracioso. Persze -az a nemes, aki „szakasztott olyan arcra s termetére, mint a híres -Don Quijote, akinek kalandjait nagy Cervantesünk megirta“.</p> -<p>Nem tekinthetjük tehát másnak <i>A zalameai bíró</i>t, mint a -tehetős, derék, megizmosodott parasztság és a dologtalan, -elszegényedett és főképpen (Alvaroban) garázdává lett nemesség -szembeállításának. Ez a darab kétségenkívül azt kívánta legelső -sorban kifejteni, hogy az ilyképpen elaljasodott nemesség ellen a -tulajdonában, jogaiban vagy becsületében megsértett parasztság a -királytól nyert hatalma következtében jogosítva van az önsegély -védelméhez nyúlni. A költői eszme kifejezése természetesen amaz -idők szellemének megfelelően történt, oly megoldással, mely ma a -szétvágással egyértelmű. Mennyiben érdekel hát e darab bennünket -régi eszméjével, ószerű köntösében?</p> -<p>Amennyiben egy nagy, bámulatos karakternek példája századoknak -szól. Pedro Cresporól ma is csak a csodálat szavaival lehet -megemlékezni. Ez a jellem oly egyszerűen igaz s oly művészileg -sokoldalú, hogy hasonlóan az <i>Állhatatos fejedelem</i> -szelleméhez, mintha fénnyel környezetten vezetné a spanyol dráma -legkiválóbb alakjait. A legnemesebb emberi tulajdonok: a jóság, a -szeretet, az <span class="pagenum"><a name="Page_56" id= -"Page_56">-56-</a></span> erély, a becsületérzés kifejezéseiből van -szőve rokonszenves alakja. A legspanyolabb sajátságok: a mindenen -túlható akaraterő és az okoskodó hajlam nemzeti szempontból is -becsessé teszi. (Az előbbi vonásra az egész színmű, az utóbbira -Juanhoz intézett bölcs szavai szolgálnak példával.)</p> -<p>Ilyen nagy és sok vonásból összefont jellemet személyesíteni még -sokáig ambíciója lesz a merészebb színészeknek. <span class= -"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">VIII.<br /> -MORETO.</span><br /> -Közönyt közönnyel.</h2> -</div> -<p class="summary">(Vígjáték 3 felvonásban, írta Moreto, fordította -Győry Vilmos. Új betanulással először adták a Nemzeti Színházban -1892 február 12.-én.)</p> -<p>A mi Molièrenak Marivaux, az Lope de Vegának Moreto A tanítvány, -aki erőtlenebb, de finomabb, kevésbé bőséges, nem oly zseniális, de -szubtilisabb, mint a mester.</p> -<p>Csakhogy Lope de Vega nem csupán mestere Moretonak, hanem -egyszersmind forrása is. Marivaux, aki egy századdal később -érkezett, mint Molière, a világért se nyúlt volna a nagy mester -anyagához, ellenben Moreto, aki úgyszólván kortársa volt Lopenak, – -Lope nagy sikerei s a Moreto darabjai között csak néhány évtized -van – Moreto két kézzel markolt bele a Lope kincsesládájába. -Általában Moreto nagy tolvaj hírében állott. Egy abból a korból -maradt karrikatura úgy ábrázolja, amint aggódva néz az ajtóra, hogy -nem lepik-e meg s nagy buzgalommal gyömöszöli tele a zsebeit a -<span class="pagenum"><a name="Page_58" id= -"Page_58">-58-</a></span> kollégái műveiből kivágott lapokkal. -Drámaíró könnyen kerül plagizátor hírébe, de Moretot különösen -kitüntették ezzel a gyanusítással.</p> -<p>Nem is alaptalanul. Csakugyan onnan vette az anyagát, ahol -találta. Így <i>Valiente Justiciero</i>ja közönséges plágiuma Lope -<i>Infanzon de Illescas</i>ának. A <i>Közönyt közönnyel</i>, -spanyolul <i>El desden con el desden</i> című vígjátékát, azt a -darabját, mely nevének a mi századunkban új fényt szerzett, szintén -Lope egy darabjából lopta, a <i>Milagros del desprecio</i>ból. -Lopetól szerezte másik ismert vígjátékát <i>El lindo Don Diego</i>t -(A szép Diegot). Hanem hát: habent sua fata libelli. Míg a nagy -Lope eredetijeit még az irodalomkutatók is elfelejtették, a -plágiumok vagy tíz német s egy sereg másnyelvű fordítás révén -bejárták a mi korunk minden színpadját, s a <i>Közönyt -közönnyel</i> diadalmasan foglalt helyett a „nagy műsor“-ban. -Moreto ugyanis remekművet lopott a Lope szalmájából.</p> -<p>Meglehet, egy kissé tudtán kívül. Az elmúlt századok remekeit mi -már alig tudjuk elfogulatlanul nézni. Nemcsak azt látjuk bennök, -amit az író tett bele, hanem azt is, amit magunk teszünk bele a -nekünk legkedvesebb képzetekből. Századok, íróemberek ezrei, és -nézők milliói munkáltak közre, hogy olyan képzeteket keltsenek fel, -amelyek nekünk különösen kedvesek. A Vesta-láng ma is ugyanaz; de -talán már nem az az olaj ég bennök, amit meggyujtójuk tett -belé.</p> -<p>Nézzük csak a darabot. Barcellona grófjának van egy szép leánya, -Diana, akinek hiába udvarolnak, <span class="pagenum"><a name= -"Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> kellemeteskednek -Spanyolország legjobb, legszebb gavallérjai: semmi áron sem akar -férjhez menni. Borzad a szerelemtől és a házasságtól, mert ez -szerinte a nő rabszolgasága. Egy kissé pedáns, de nagyon kedves, s -meg van győződve a maga igazáról. Különben tökéletes Éva -leánya.</p> -<p>A lovagok majd kétfelé szakadnak, hogy kedvében járjanak, ami -szeretetreméltóan primitív asszonyismeretről tesz tanúságot. -Asszony- és általában emberismerő azonban a darab gráciozója: -Pollila, aki megjegyezvén magának annak idején, hogy a szőlőt nem -akkor kívánta meg, mikor a tőkén bőségben hevert előtte, hanem -akkor, midőn télen elérhetetlen spárgára volt akasztva, fölfedezi -azt az ősi, ma már banálissá vált igazságot, melyet úgyszólván a -drámai sarkigazságok egyikének lehet mondani. Ehhez képest Polilla -azt tanácsolja szerelmes gazdájának, hogy titkolja el szerelmét s -játssza a közömböst Dianával szemben. Világos, hogy így belé fog -szeretni. Az úr szót is fogad, s bár ő a legkomolyabb szerelmes, -kijelenti, hogy ő hideg, mint a jégcsap, s csak udvarol és -mókázik.</p> -<p>Dianát természetesen bosszantja az, hogy Carlos, Urgel grófja -ennyire fumigálja az ő szépségét, s fölteszi magában, hogy ezt az -urat meg fogja őrjíteni. De Carlos jól játssza szerepét, s addig -izgatja Dianát, míg a hideg szépség maga válik szerelmessé.</p> -<p>Ez a szerelmi küzdelem érdekes, művészien rajzolt, a jellemzés -bővelkedik finomságokban s a darabnak van egy fényes, gyönyörű -jelenete, mely ritkítja párját a vígjáték-irodalomban. <span class= -"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p> -<p>Carlos szerelmi hevében már-már elsieti a dolgát s abban a -hitben, hogy Diana mindjárt kapitulálni fog, föltárja szívét s -lángoló vallomásban tör ki; Diana triumfál, de Carlos még -idejekorán észreveszi magát s mikor hölgye nagy osztentációval -visszautasítja, figyelmezteti, hogy csak komédia volt az egész. -Diana azt hiszi, hogy beugrott s vérig felingerelve, megalázottan -hagyja el a szerelmi csatatért. A tulajdon fegyvereivel vereti meg -magát, mikor már a győzelem a zsebében volt.</p> -<p>A <i>Közönyt közönnyel</i> új keletű sikerét bizonyára első -sorban ennek a pompás jelenetnek köszönheti, mert eklatánsan csak -ebben nyilvánul a vígjátékíró kiváló jellemző ereje. Ismételjük, -jellemzésbeli finomságok vannak a darabban bőven, de vannak ilyenek -a <i>Szép Diego</i>ban is, melynek sikere meg se közelíti a -<i>Közönyt közönnyel</i> példátlan drámai karrierjét.</p> -<p>S annak magyarázatára, hogy valamennyi spanyol darab közül mért -éppen csak ez az egy vígjáték jutott hozzá az európai diadalmenet -szerencséjéhez, egy kitünő jelenet, ha az bármily tökéletes is, -magában véve még nem volna elegendő. Hozzá járulhatott ehhez a -kivételes sikerhez a <i>Közönyt közönnyel</i> egy olyan -tulajdonsága, melynek talán a legtöbb része van a maradandóságban, -tudnillik: szerencsés anyaga, mely módot nyújt rá, hogy gyakoroljuk -rajta szimbolizálási passziónkat.</p> -<p>Egy úr, aki ellenállhatatlannak képzeli magát, ha akármilyen -remekül jellemzett is, soha se érdekelhet bennünket annyira, mint -ez a két alak: <span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span> a hideg kacér, akit a saját fegyvereivel -vernek meg, meg a férfi, aki <i>kiküzdi</i> a lány szerelmét; mert -ez az örök téma, mely <i>mindnyájunkat</i> közelről érdekel.</p> -<p>Minél gyakrabban látjuk a <i>Közönyt közönnyel</i>t, annál -jobban tetszik, mert annál inkább feltünik a <i>Makrancos -hölgy</i>gyel való rokonsága, amely darabnak mintha csak egy -déliesen színes, napsugaras pendantja volna; s annál inkább -meggyőződünk róla (vagy annál inkább belebeszéljük magunkba), hogy -Diana az örök asszonyinak egyik legkedvesebb s legderüsebb -reprezentánsa, s hogy Carlos (a szerelem e pirosszalagos -Robinzonja, aki a fából tüzet tud kicsalni) tulajdonképpen az örök -ember, nem a beau male, hanem a férfi, aki lelkének, eszének és -szívének erejével akarja megnyerni a nőt, aki az ő sorsa és -rendeltetése.</p> -<p>(Petruchionak bizonnyára van egy nagy felsőbbsége: az, hogy neki -nincsen Polillája.) <span class="pagenum"><a name="Page_62" id= -"Page_62">-62-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">IX.<br /> -RACINE.</span><br /> -Britannicus.</h2> -</div> -<p>Régebben gyakran volt rá eset, hogy az irodalom munkásainak -kellett kioktatniok a színészeket a remekművek megbecsülésére. A -színészek sokszor inkább csak a szerepet nézik s nem magát a -darabot; vannak köztük, akik nem igen „studérozzák a matematikát“ -és más egyebeket (művelődés- és irodalom-történet s a többi); ami -pedig az úgynevezett „elite“ ízlését illeti, az egészségesebb -tüdejű színészek többnyire fütyülnek az úgynevezett élite ízlésére -s ennél sokkal inkább értékelik a nagyközönség és a közízlés -tapsait, szükség esetén a köz-ízléstelenség tapsait is. Ez érthető -és nem szokatlan dolog.</p> -<p>Arra azonban csak ritkán akad példa, hogy valamely irodalmi -remeket egy <i>színésznek</i> kell megvédelmeznie az irodalom, vagy -hogy ne nagyzoljunk, az újságok színházi kritikusaival szemben. Ez -történt <i>Britannicus</i> magyar bemutatója alkalmával. -<i>Britannicus</i>nak ez alkalommal sem volt „siker“-e, amint -<span class="pagenum"><a name="Page_63" id= -"Page_63">-63-</a></span> nem volt akkor se, mikor a híres Floridor -kreálta Néró szerepet. Ez nem baj; Champmeslé kedvese ki fogja -heverni legújabb balsikerét, amint kiheverte a kétszázharminc évvel -ezelőtt megért bukást is. Nem baj és nem is meglepő. Corneille és -Racine Budapesten sohase csináltak „teli házakat“, amit meg lehet -magyarázni. Végre is: gyémántjaik nélkül jelennek meg nálunk. Az -érdekes a dologban csak az, hogy ez ünnepies alkalomból színházi -kritikánk olyan hangon irt Racineról s <i>Britannicus</i> -előadásáért olyan felháborodással vonta kérdőre a Nemzeti -Színházat, hogy a darab fordítója: Ivánfi Jenő szükségesnek látta -nyilatkozni és védelmezni a vállalkozást.</p> -<p>A fordító megmaradt amellett, hogy <i>Britannicus</i> előadása -jogosult az olyan színházban, amelynek irodalmi és művészeti -kötelezettségei is vannak; nem hallgatta el azt a véleményét, hogy -a francia klasszikusokról kárhoztató ítéletet mondani annyi, mint -sutba dobni egy nagy korszak szellemi kincseit; s még azt a nézetet -is megkockáztatta, hogy művelt elmének csak gyönyörűségére lehet az -olyan költői munka, mely egy nagy század történetébe, szellemébe -világít vissza. És mintha egy kicsit csodálkozott volna, hogy a -kritikus urak így bánnak el Racinenal. De ha Racinet -<i>Britannicus</i> budapesti bemutatója alkalmával mentegetni -kellett, Schiller se járt jobban, mint Racine s aligha kerül bele a -Schiller-évkönyvekbe, ami <i>Britannicus</i> kivégzése után pár -héttel az <i>Ármány és Szerelem</i>ről jelent meg a budapesti -lapokban. <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span></p> -<p>Honnan ez a hirtelen szigorúság a klasszikusokkal szemben? Olyan -szerzőkkel szemben, akiknek a legrosszabb esetben is van egy -jótulajdonságuk: az, hogy senkinek se csinálnak konkurrenciát s -akik darabjaiknak hét-nyolcszázadik előadása után már úgy se kérik -se a tantièmet, se azt, hogy valami sokszor adják a -darabjaikat.</p> -<p>Vannak, akik e kérdésre azt felelik: c’est pour embêter Gugusse, -a színházi kritika egyszerűen boszantani akarja a színház -vezetőségét, hogy minden rendelkezésére álló eszközzel üldözze s -végül megbuktathassa. Rendes élettani jelenség, hogy a színház -vezető rezsímjének nyolcadik-kilencedik hónapjától fogva, sorra -magára bőszít minden Sarceyt; a Sarceyk morognak, fegyverkeznek, -fölkelnek, összeállnak, elkezdik a tüzelést s mikor a színházvezető -megünnepli hivatalba lépésének két évi jubileumát, már minden -vonalon nagyban szólnak a dum-dum lövegek. Ez így tart mindaddig, -míg a rezsím harmadik vagy negyedik évében szenilitásban kimúlik s -a színházvezetés mártirja ott hagyja színházat. Jaj annak a -klasszikusnak, akit egy már kétéves színházvezető karol fel! És -néha ostromállapot van; kivételes állapot, amikor senki se várhat -kiméletet.</p> -<p>Úgy hisszük tévednek, akik ekképpen gyanúsítják meg színházi -kritikánkat. E téren a rosszhiszeműség még ritkaság; gyakoribb az, -hogy akit rosszhiszeműnek vélünk, elfogult és önmagát is áltatja. -Több igazság van abban a másik – nem új – véleményben, amely a -szóban forgó felfogást és <span class="pagenum"><a name="Page_65" -id="Page_65">-65-</a></span> tónust színházi kritikánk nívójának a -sülyedésével szereti magyarázni. Ha talán nem is mondhatjuk, hogy -színházi kritikánkban az analfabéta-irányzat kezd diadalmaskodni, -tagadhatatlan, hogy a commis voyageur-ízlés és gondolkozás már ezen -a téren is hódít. A szinházi kritika nálunk divatos újabb formája -inkább szerkesztőségi, mint irodalmi, terhes és néha lázas munkát -követel; természetes tehát, hogy ezen a téren egyre kevesbednek a -Gyulai Pálok és Péterfy Jenők. De az említett ízlés, felfogás és -hang színházi kritikánkban még ma is csak kivétel; a jelentékenyebb -lapoknál ezt a rovatot most is jeles írók vezetik. És a -<i>Britannicus</i> meg az <i>Ármány és Szerelem</i> ezeknek a jeles -íróknak se kellett.</p> -<p>Miért haragudtak hát az utóbbiak? Ha tévedtek, mi ejtette őket -tévedésbe?</p> -<p>Alighanem: a Sarcey álláspontja. Az az álláspont, mely a -színházban első sorban a nyilvános helyiséget látja, nem a -kulturális intézményt s ehhez képest a színház istenségének a -nagyközönséget tekinti. E szerint az elv szerint: ami ennek a -nagyközönségnek tetszik, az szükségképpen jó és megfordítva. Pedig -a nagyközönség hangulata szeszélyes és változó. Néha jó neki -ugyanaz, ami máskor nem jó. De nem vitatkozunk erről a témáról s -ennek a világ- és színháznézetnek az érvényesülését addig, míg -olyan színházakról van szó, amelyek csak a szórakozás céljaira -épültek, érthetőnek találjuk.</p> -<p>De olyan színházakban, amelyeknek más magasabbrendű és -határozott céljai vannak, ez a kritizáló módszer veszedelmes. A -nagyközönség hangulata, <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= -"Page_66">-66-</a></span> amelyet számtalan – az irodalomra és -művészetre nem tartozó – körülmény befolyásol, könnyen tévedésbe -ejtheti azt a kritikust, aki megszokta a százfejű areopághoz -alkalmazkodni s érzését, gondolkozását eleve alárendeli a -<i>suffrage universel</i>nek Mintha a művészetet a demokrácia -növelte volna nagyra s tenné virágzóvá!</p> -<p>S a mi színházi kritikánkat túlságosan szuggerálja és irányítja -egy olyan közönség, amelyet a Nemzeti Színháznak még nevelnie -kellene. A nép szava, mely bizony nem mindig Isten szava, mód -felett imponál azoknak is, akik nem mindig éreznek együtt az <i>ad -hoc</i> majoritással. A majoritás pedig ebben az esetben olyan, -mint a jégcsap. Néró, Agrippina, Junia és Britannicus – letünt idők -alakjai, akik egy ismeretlen udvar nyelvén beszélnek, korszakok óta -tárgytalan szenvedélyek és tónusa egy elsöprött civilizációnak: -mintha csak kínai nyelven szavalnának az areopág előtt. Tessék -ehhez hozzáképzelni a talán éppen nem franciás, hűvös előadást; -színészeket, akik nem hisznek a költőben, vagy színészeket, akik -együtt éreznek vele, de akiknek nincs elég auktoritásuk, hogy per -tanta discrimina meg tudják ragadni a hallgatót. Csoda-e, ha ennek -a fagyasztó hangulatnak a hatása alatt a kritikus is úgy beszél, -mintha sohase olvasta volna Racinet s mintha csak ezen a -kellemetlen estén ismerte volna meg a messziről csak udvarias és -kimért franciát?</p> -<p>A megzavart jury-tag keresni kezdi, hogy egyetemben az egész -nézőtérrel, miért maradt hideg? <span class="pagenum"><a name= -"Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> S aki keres, talál. Kisüti, -hogy ebben a darabban nincs hős és nincs cselekvés. Hogy semmi -sincsen benne az író korából. Hogy az egész csak iskolás -dramatizálása egy római históriának, melynek gyújtó porral teli -anyagát az óvatos és józan francia nem tudta kiaknázni.</p> -<p>Keres s talál egyebeket is. Végül megharagszik és -felfortyan.</p> -<p>Micsoda kifogások! Néhányan számon kérik Racinetól Néró -állítólagos incestusát s hivatkoznak Suetoniusra, holott ez a nagy -pletyka csak on dit-t emleget, rossz szándékot, egy Agrippinához -hasonló kurtizánt, meg gyanus viselkedést. (XXIII. fejezet.) -Ezeknek a nehéz biráknak a szenvedély, úgy látszik, az incestusnál -kezdődik. Mások szelídnek találják a francia Nérót s a vérfürdőt -követelnék. Viszont találkoznak, akik sokalják a hanyatló Rómát s -XIV. Lajos korát keresnék a darabban, de hiába. Az utóbbiak még -azokat a sorokat se veszik észre, melyeket Racine a Colbert -kivánságára írt s melyek hallatára XIV. Lajos letett a -ballet-táncolásról. („Pour toute ambition, pour vertu singulière, -Il excelle à conduire un char dans la carrière“ stb.) Mintha bizony -a költő nem a maga korát írná le akkor is, amikor anyagot, mesét és -dekorációt a multból kölcsönöz!</p> -<p>Bizonyára <i>Britannicus</i> nem tökéletes darab; sohase -tartották ilyennek. A költőnek a maga korában is szemére vetették, -hogy Britannicusból hiányzik a históriai nagyság; s hogy a megoldás -nem méltó a darabhoz. Az is kétségtelen, hogy Racine nem -<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span> állja ki a versenyt Shaksperevel. De -már-már Shakspere az egyetlen klasszikus, akit nem derogál -megnéznünk. Mit adjon a színház – mely nem adhatja folytonosan -Shaksperet – ha már Racine se talál előttünk kegyelmet? Az egyik -ezt a klasszikus darabot ajánlja, a másik amazt; de nincs két -ember, aki megegyeznék ugyanabban a klasszikus darabban. Ha a -színház nem azokat a darabokat adatja, amelyeket mi is értékelünk: -mondjuk, hogy a színház rossz, rendben van. De ne kivánjunk a -színháztól két Shaksperet, három Shaksperet, tizenöt Shaksperet, -mert Shakspere csak egy van. És kit tiszteljünk, ha Racinet meg -Schillert lehurrogjuk?</p> -<p>Felbőszülni – amiért Racinet és Schillert adják! De hát -lehetséges-e meg nem látni <i>Britannicus</i>ban a pszichológia -gazdagságát, lehetséges-e meg nem becsülnünk azt a (nekünk nagyon -is francia) költőt, akit Taine <i>le secrétaire de l’esprit -humain</i>nek nevezett? Lehetséges-e észre nem venni Schillerben – -avult formái ellenére is – a drámai erőt? Hogy csak egyet mondjunk, -ki sző ma olyan mesét, aminő az <i>Ármány és Szerelem</i>é? -Gondoljunk csak az újabb darabokra. Melyikben van annyi drámai -anyag, amennyi ebben az elavult német darabban, mely kritikusainkat -annyira idegessé tette? Melyikben vannak olyan markánsan rajzolt -alakok, mint Kalb vagy az elnök? Melyik tükrözi korunkat csak -annyira is, mint ez a német kis udvarok életét? Melyiknek írója -érez velünk csak olyan általánosságban is, mint az Amerikába -eladott katonák ügyvédje, a kis zsarnokok firkáló ellensége? -<span class="pagenum"><a name="Page_69" id= -"Page_69">-69-</a></span></p> -<p>Ugy látszik, lehetséges mindezt meg nem látni. Klasszikus -előadásokkal akarjuk nevelni az ifjúságot. Helyesen; tudjanak -többet, mint elődeik. És tanulják egy kissé megismerni azt, amit -nagyon megkritizálnak. (1900 január.) <span class= -"pagenum"><a name="Page_70" id="Page_70">-70-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">X.<br /> -MOLIÈRE.</span><br /> -A képzelt beteg.</h2> -</div> -<p class="summary">(Vígjáték 3 felvonásban, írta Molière, -fordította Berczik Árpád. A Nemzeti Színházban először adták 1894 -május 11.-én.)</p> -<p>A nevezetesebb molièrei színdarabok közül bizonyára <i>A képzelt -beteg</i> az, amely után a legkevesebb amatőr áhítozik. A nagy -mesternek éppenséggel nem ez a legsikerültebb alkotása, ellenben -nem igen van nagyobb dolga, mely a mai ízlést többször sértené, -mint ez a táncos komédia, különösen ha tánc, mókák és komédiázás -nélkül adják. A kritika Diafoirusai szépítsék a dolgot így vagy -amúgy, annyi bizonyos, hogy Argan a mai néző előtt inkább -szánalomraméltó, mint mulatságos. Bohózatnak hidegleléses, ijesztő -és unalmas, vígjátéknak torz dolgokkal teli, „fantaisie“-nak -felületes és összefüggéstelen ez az egész <i>Képzelt beteg</i>. A -komédia anyaga sovány; a kompozició fáradtságra valló, -hosszadalmasságokkal és ismétlésekkel teli; a szemernyi cselekvés -példátlanul vontatott; az alaptónus kényszeredetten keserű. Ennek a -<span class="pagenum"><a name="Page_71" id= -"Page_71">-71-</a></span> keserűséggel teli nagy írónak ez a -legsötétebb színezetű darabja; a szomorú clown, akinek semmi sem -imponál, csak az ifjúság és az egészség, ebben az utolsó -erőlködésében minduntalan arra gondol, hogy az ifjúsága s az -egészsége elveszett, s mint egyéb festett mókázók, akik ijesztő -soványságukkal vagy félbemaradtságukkal állnak ki a porondra, -megröhögtetni a tömeget: mikor egyéb már nem érdekli, a bajával -hozakodik elő, hogy mulattasson, hogy mesterségét mindvégig -folytassa. S az álarca alól minduntalan kihallatszik az -ünnepélyrendező nyögése: tessék mégis vigan lenni, tisztelt -közönség. Ebben a hangulatban persze kissé zavarólag hatnak ránk az -őrült kalamajkák. Meglepő a sok váratlan bukfencezés; s az -elképpesztő ötletek tömege, az alakok őrült Vitus-tánca szinte -érthetetlen volna előttünk, ha nem vennők észre, hogy mulattatónk -túl akarja humorizálni felejthetetlen baját. Tessék azután a -darabban gyönyörködni!</p> -<p>Mit ér a jellemzés igazsága s a szatíra ereje!… De nincs ok rá, -hogy hosszabban értekezzünk <i>A képzelt beteg</i>nek sok aprólékos -jellességéről és egyetlen, de nagy hibájáról. Ugy látszik, amellett -a vélemény mellett, amelyet érintettünk, legalább egyelőre, -megállapodott a világ s <i>A képzelt beteg</i>et nem igen adják már -Párisban sem. Csak nagyritkán veszik elő a <i>Français</i>ban vagy -az <i>Odéon</i>ban, ha Molière halálának évfordulójára jobb ötlet -nem találkozik s ezt az ideig-óráig való megemlékezést is nem -annyira a tulajdon értékének, mint inkább a véletlennek köszönheti -<i>A képzelt beteg</i>, annak a <span class="pagenum"><a name= -"Page_72" id="Page_72">-72-</a></span> véletlennek, amely úgy -akarta, hogy Molière ennek a darabnak az előadása idején, a -színpadon múljon ki. Ilyenkor persze a Françaisban vagy Odéonban az -előadás érdekessége abból áll, hogy a produkció tökéletesen -hasonlatos legyen amahhoz a történeti nevezetességű este -mutatványához: a szöveget teljes épségében mondják, eljátsszák a -közjátékokat, tánc, dal, móka mind éppen úgy járja, mint hajdanán. -És csak így lehet értelme <i>A képzelt beteg</i> előadásának. -<span class="pagenum"><a name="Page_73" id= -"Page_73">-73-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XI.<br /> -LESSING.</span><br /> -Bölcs Náthán.</h2> -</div> -<p class="summary">(Drámai költemény 5 felvonásban, fordította -Zichy Antal. Először adták a Nemzeti Színházban 1888 december -28.-án.)</p> -<p>Egy jólelkű, kövér szívű öreg zsidó, aki csak azért bölcs, mert -nem olvas, magához veszi egy keresztény barátjának elárvult kis -leányát. És fölneveli, mintha a tulajdon lánya, mintha zsidó leány -volna. Bizonyára megtehette volna, hogy másokra, keresztényekre -bízza a leány nevelését, de akkor nem szerette volna meg a szegény -kis porontyot.</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Und Kinder brauchen -Liebe,<br /></span> <span class="i0">Wär’s eines wilden Thieres -Lieb’ auch nur,<br /></span> <span class="i0">In solchen Jahren -mehr, als Christenthum.<br /></span></div> -</div> -<p>A <i>Bölcs Náthán</i>ról nevezett költemény magva ezekben a szép -sorokban van, melyeket a darab másik bölcse mond: a lovász, aki -szerzetessé lett. Ami drámaiság van Lessing költeményében: -Náthánnak ezen az elhatározásán sarkallik. Náthán talán nem tesz -okosan, mert: „rossz csillagok járnak“ <span class= -"pagenum"><a name="Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> a dologból -baj is keletkezhetik, – de szíve szerint tesz. Akár csak a XIX. -századbeli Sylvestre Bonnard, Antole France Sylvestre Bonnardja, a -nyugati bölcs, aki hajdani ideáljának leányát a kolostorból, hol a -szegény teremtéssel rosszul bánnak, megszökteti, ami által -összeütközésbe keveredik a Büntető Törvénykönyvvel, ő, aki soha egy -légynek se vétett világéletében. Bizony, hibázott Sylvestre Bonnard -is, hibázott Náthán is – de ez az a hiba, amelybe nekünk kedvünk -telik. Náthánnak ez a cselekvése határozza meg minden későbbi -cselekvését, mindazt, ami a darabban történik. Azok az érzések, -melyeket Náthánnak e miatt a hiba miatt meg kell ismernie – -boldogító érzések és szorongató érzések vegyest –: íme, ez <i>Bölcs -Náthán</i>ban a fődolog. A többi már csak arabeszk a nemes stílű -munkán. Közbejátszik egy történet, melyet ma talán kissé melodrámai -ízűnek mondanánk, de amely nagyon megszokott történet volt a XVIII. -században, még a leginkább „polgári“ darabokban is. Templomos -vitézről van szó, aki megment a tűzből egy leányt; az életmentő és -a megszabadított kissé ábrándoznak egymásról, de kiderül, hogy -testvérek, s a halvány szerelmi regény nem válik Lothario és -Sperata-féle történetté. Oh, messze vagyunk attól a világtól, -melyben a Catulle Mendés „Zohar“-ja terem! Megismerkedünk egy -szultánnal, aki már-már kivégezteti egyik foglyát, a rab keresztény -harcost, de mikor jobban megnézi a templomost, rég siratott -testvére vonásait látja a rab ember arcán. A templomos ép bőrrel -menekül s nemsokára <span class="pagenum"><a name="Page_75" id= -"Page_75">-75-</a></span> a szultánban ázsiai nagybácsit talál. -Látunk egy patriarchát, aki eldörgi a rettenetes szót: „a zsidónak -égnie kell“, de nyugodjunk meg, ez a patriarcha csak mumus. Itt-ott -fenyegetőznek a darabban hol ezzel, hol azzal a kínos látvánnyal, -de bátorodjunk, nem fog baj esni. Amott, nagy messze borong valami, -de a közelben csupa nyugalom. Előttünk olajfák, fölöttünk -palesztinai ég, bárányfellegekkel, melyek hamarosan eloszlanak. Az -emberek jók, szelídek, okosak; némelyikük maga a nemesség. Náthán -és Recha, a szultán és Sittah, a templomos, a barát, Daja – mind -csupa jó lélek; Al-Hafi szinte kisötétlik közülök. (Mert a -patriarcha csak mulatságos.) Pálmaligetben járunk s halljuk a -bérc-útról jövő karavánok zaját. A hová nézünk: sakkozó emberek; s -a sakktáblára ráhajlik egy Scheherezáde arca is. A képekben, -melyeket látunk, keleti, de nem azok a buja színek, amelyeket a -természet mutat; hanem enyhébbek, halványabbak, olyanok, aminőket -egy öregedő szemű bölcs ember láthatott rózsás álmaiban. Ez a -rokokó keletje. Diszkrét fény, üvegházi meleg. És mindez igen szép, -igen gyönyörködtető, annyival inkább, mert mai napság kissé -szokatlan. De mindez csak háttér; háttér, melynek láttára kedvünk -volna felkiáltani: minden mi derült, minden mi világos dalodban, -újságirók őse! – kedves és bőséges háttér. Térjünk a fődologra.</p> -<p><i>Bölcs Náthán</i> ránk nézve mindenekelőtt: a jó Náthán. Mert -az a cselekedet, mellyel érdeklődésünket megragadja s mely a -drámának kiindulási <span class="pagenum"><a name="Page_76" id= -"Page_76">-76-</a></span> pontja, jó szívéből és nem bölcsességéből -ered. Nem akarom vitatni a melléknevét, mint a darabban teszik. -Náthán okoskodó hajlamú ember, aki nem veti meg a metafizikai -elmélkedéseket; s mert ezekkel a szellemi tornagyakorlatokkal -szívesen előáll, rászolgál epitetonjára. De ránk, nézőkre nézve, -hibája a legkedvesebb; s bölcsességének jóformán csak annyi szerepe -van a darabban, hogy igazolja ezt a hibát nemcsak önmaga, hanem egy -ellentétes felfogás előtt is, melyet Szaladin képvisel. Mai nap -persze a Náthán hibája csak drámai szempontból mondható hibának. Mi -nem aggódunk többé a Recha lelki üdvéért, amért zsidó hitben -nevelkedett. 1779-ben, mikor „Náthán“ először került színpadra -Berlinben, nem így áll a dolog. Tíz évvel vagyunk a francia -forradalom előtt, az enciklopédisták eszméinek erős hatása alatt, -de – nem az egész világ. Náthánnak nemcsak Szaladint, közönségét is -meg kell győznie, hogy: Istenem, sohasem tudhatjuk meg voltaképpen, -hogy a három vallás: a keresztény, a zsidó és a muzulmán között -melyik az igazi opál? A közönség soraiban ül néhány ember, akinek a -lelke nem mond ellent, mikor Náthán elejti a kételkedés szavát, -hogy: meglehet, a három közül már egy sem igazi; de a nagy többség -előtt még idején van hangoztatni, hogy: nekem legjobb a magam -vallása, mint neked a tied, ergo, éljünk békességben és -barátságban. De ha a jó és bölcs Náthán első közönségében akadt -olyan is, akinek a szívéhez és eszéhez nem férkőzhettek a „három -gyűrű“ szép szavai: azóta <span class="pagenum"><a name="Page_77" -id="Page_77">-77-</a></span> nagyot fordult a világ. Ha akkor még -volt fej, melyet Náthán nem győzhetett meg, melyben megmaradt a -kételkedés vagy az ellenmondás: azóta e kételkedés kérdőjelére egy -hatalmas, sohasem hallott óriási feleletet adott az idő, s ezt az -ellenmondást elfújta a vihar. Facta locuta sunt. Trombitaszó, -dobpergés, halottak milliói, a dolog el van intézve. S „Náthán“ mai -közönsége legnagyobb részt olyan hallgatókból áll, akiknek a szép -parabola semmit sem mond többé. Akik így csökönyösködnek: Mit nekem -a Náthán vallása, mit a Szaladiné, vagy akár a baráté?! „Szerelmem -annál többet ér, mint a jó király dala mondja.“ Igen, éljünk -békességben; s ez a jó Náthán is békét hagyhatna nekünk bölcs -parabolájával. – Mert tagadhatatlan: nem éljük többé a vallási -gyűlölködés korát.</p> -<p>Rosszul mondom, hogy tagadhatatlan. Ma már nincs az a -nyilvánvalóság, melynek tagadói nem volnának. És valaki -ellenvetheti:</p> -<p>– Nincs vallási gyűlölködés? Hogyan? A kultúrharcok korában -nincs vallási gyűlölködés? Nincsenek emberek, akik megúnták a -„Szabadság, Egyenlőség, Testvériség“ örök nótáját is, ezt a -gyönyörű, de régi „chanson du ricochet“-t? Nincsenek emberek, -akiknek szívébe beférkőzött a vallási türelmetlenség. Eh, uram, -nézzen körül a világban! Majd meglátja, hogy Náthán parabolája, a -tolerancia e fényes szava, nem multa idejét.</p> -<p>S mintha „Náthán“ közönsége néha igazat adna ennek az -ellenvetésnek. Mintha nemcsak Lessinget élvezné; mintha jól esnék -neki a parabola. <span class="pagenum"><a name="Page_78" id= -"Page_78">-78-</a></span></p> -<p>Nem, nincs vallási gyűlölködés. A kultúrharcok politikai -természetűek. A reakció, ha van, ahol van, pusztán szociális. -Mindez nem tartozik ránk. De igenis ránk tartozik, hogy a vallás ma -már nem különböztet. Nem szólhatunk a tömegekről. De amaz emberek -között, akik „Bölcs Náthán“ előadásai alkalmával a nézőtért -megtöltik, nincs olyan, akinek szíve és esze a Náthán igazának -ellentmond. Nincs vallási gyűlölség. És ha a Náthán bölcsessége -csak egy vallást védene, ha csak a tolerancia mellett -ügyvédeskednék: bizonyára hidegen hagyná a mai közönséget. Nem -kellene a nóta, melyet elfú minden orgue de Barbarie. De a parabola -nemcsak a türelem szava: Náthán nem egyedül vallását, magát is -védi. És szívünk Náthánnal van. Mert Náthán az egyik legjobb ama jó -emberek között, akiknek valaha költői képzelet életet adott.</p> -<p>Késő volna Lessinget felfedezni. Ámbár nálunk minden -Lessing-előadás egy kissé reveláció. „Náthán“ költője nem az a -klasszikus, akit Magyarországon a legtöbben olvasnak. S -közönségünkben még sokáig fognak találkozni olyanok, akiknek -„Náthán“ egy-egy előadása ilyenféle meditációkra ad alkalmat: „Lám, -lám, ez a Lessing nem is olyan hideg, mint gondolná az ember. Kár -volna a tanárok zsákmányául engednünk. Úgy látszik, az az ötlet, -mely már-már előítéletté vált, hogy: Lessing valójában nem is -költő, hogy csak az eszével írta a darabjait – ez az ötlet csak egy -csizmadia fejében támadhatott“. <span class="pagenum"><a name= -"Page_79" id="Page_79">-79-</a></span></p> -<p>A nagyközönségé, az egész világé azonban sohase lesz. Mint egy -sem azok közül az előkelő szellemek közül, akik a nagy vonásokkal, -az erős vonásokkal való hatást megvetették. Akik szívesen -ereszkedtek a mélységekbe, de a legnemesebb rezignációval letettek -róla, hogy a magasba törjenek. Akik megelégedtek vele, hogy a -legjobbakra hassanak, a lehető legegyszerűbb eszközökkel, a lehető -legpuritánabb formában.</p> -<p>Ime egy drámai költemény, mely színházi közönségnek szól, a -szeretetről. Természetesen vékony cselekvényben. A szeretet, még a -legférfiasabb, a legrobusztusabb szeretet is, meglehetősen passzív -érzés, mely nem indít bonyodalmas cselekvésekre. Náthán negyedfél -óra alatt a lehető legtöbbet teszi, amire a jóság valakit -késztethet. Pedig Náthánban – ne felejtsük el – mindig a jó embert -kell meglátnunk mindenekelőtt. Haladjunk végig hirtelen a drámai -költemény fejlődésének egyes étapejain. Első pont: Náthán ijedelme, -hogy Recha veszedelemben forgott. Öröme a lány szabadulásán. -Második pont: Atyai beszélgetés Rechával, szeretettel teli -beszédek. Tovább: Örömet akar szerezni nevelt leányának. -Megbarátkozik a templomossal. Majd: Jóság vezeti a szultánhoz. -Megbarátkozik Szaladinnal. (A darab tele van barátkozással, -melyeknek mestere Náthán.) És így tovább, a kifejlésig, mely szinte -apoteózisa a szeretetnek.</p> -<p>S a szavakból, melyeket Lessing Náthán szájába ad, valóban bölcs -ember szól. Bölcs ember, aki <span class="pagenum"><a name= -"Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> régebben sokat verekedett, s -aki elérkezett arra az emelkedettségre, ahonnan lenézve az emberi -dolgokra, mindennel elégedetlenül és mindennel kibékülve, az ember -megelégszik a pathmoszi vizionárius naiv bölcsességével. Ez a -hosszú élet, a sok törekvés és fáradság, a sok érzés és csalódás, a -sok hányattatás és tévedés, a lemondás és megnyugvás -bölcsessége.</p> -<p>Ez a bölcsesség mindenkor hidegnek fog tetszeni ama fázékony -lelkek előtt, amelyek csak a nagy szenvedélyek tüzénél tudnak kissé -fölmelegedni. Nem tartozik ránk bizonyítani, hogy Lessing -belenézett a szenvedélyek olvasztókemencéibe is. De -megjegyezhetjük, hogy éppen oly hevenyészett az az előitélet is, -mely Lessingnek a szavát szintoly hidegnek füllenti, mint -bölcsességét. Im, a „Náthán“ nyelve, a maga szobrietásában, csupa -erő és kecsesség. A parabola stílus tekintetében is mestermű. Vagy -hideg szavúnak lehet mondani a „Schlafende Laura“-t is?</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Sie schlief, und weit und -breit<br /></span> <span class="i0">Erschallten keine -Nachtigallen<br /></span> <span class="i0">Aus weiser -Furchtsamkeit,<br /></span> <span class="i0">Ihr minder zu -gefallen,<br /></span> <span class="i0">Als ihr der Schlaf -gefiel,<br /></span> <span class="i0">Als ihr der Traum gefiel – -etc.<br /></span></div> -</div> -<p>Mintha az örökké éber ész nem tűrné meg a bájt. <span class= -"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XII.<br /> -HUGO VIKTOR.</span><br /> -Borgia Lukrécia.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 3 felvonásban, fordította Szász Károly. -Új betanulással először adták a Nemzeti Színházban 1882 március -16.-án.)</p> -<p>Hugo Viktor felesége abban a könyvben, melyben férje életének -történetét beszéli el, érdekes dolgokat közöl <i>Borgia -Lukrécia</i>nak a Porte-Saint-Martinban tartott előadásáról. Amit -elmesél, kétségtelenné teszi, hogy <i>Borgia Lukrécia</i> 1833.-i -első előadása az akkori közönségre nagy hatással volt.</p> -<p>Ellenkezőleg <i>Hernani</i>val, melynek minden előadása alatt -valóságos harcot kellett vívni a tisztes sikerért, <i>Marion De -Lorme</i>mal, mely minden fáradság ellenére is megbukott és a -<i>Roi s’amuse</i>zel is, melyet közvetetlenül a premiér után -betiltottak, <i>Borgia Lukrécia</i> diadalát teljesnek és -zavartalannak lehetett mondani. Az érdeklődés a darabbal szemben -erősebb volt, mint Hugo Viktornak bármelyik más premiérjén; az -irodalmi harcban szünet állott be. Klasszikusok és romantikusok -egyforma kiváncsisággal várták, mi fog történni; nem vitatkoztak -sem a <span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span> tragédiáról, sem a drámáról; nem törődtek -sem az íróval, sem a színészekkel. A közönség az utolsó felvonás -alatt nem látott egyebet, csak egy fiút, akit a saját anyja -mérgezett meg; a tapslárma hirtelen elrekedt s mikor a kacagás és -víg dal közepett felhangzott a barátok zsolozsmája, borzadály -futott végig a nézőtéren. A barátok megjelenése, Lukrécia -bosszú-lihegése, Gennaro rémítő szavai, midőn Lukrécia a koporsókat -számlálja: „Egy hatodik is kell, asszonyom!“ – és az utolsó jelenet -a maga szörnyűségében, rendkívüli hatást keltettek. Fölemelkedtek a -páholyokban, a zenekari és földszinti székeken, karzatokon, -mindenki tapsolt és éljenzett; a színt bokrétával árasztották el; a -szerző nevével nem elégedtek meg s őt magát kivánták látni. A -kocsiból, melyen a költő nejével és leányával haza készült, -kifogták a lovakat, s a díszmenet roppant tömeg kiséretében ért a -költő lakására. Rég nem látott barátok jelentek meg ez estén; -ismeretlenek jöttek egy kézszorítást kérni, s az ovációnak nem volt -se vége, se hossza. Nagyobb triumfust csak ritkán élt meg a -különben eléggé elkényeztetett költő.</p> -<p>A részletek, melyeket a kétségen kívül jól értesült életíró -felsorol, a legnagyobb lelkesültség és mámor kifejezései. Nem -reprodukálhatjuk ezeket, mert bennünket csak másodsorban -érdekelnek. Ma már alig képzelhetjük el az ujjongásnak azt az -általánosságát, mellyel <i>Borgia Lukréciá</i>t fogadták. Csak -éppen az hiányzott, hogy Théophile Gautier szemetszúró – s később -legendássá vált – skarlátvörös <span class="pagenum"><a name= -"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> mellényében, -megbotránkoztatóan hosszú aranyszőke hajával leszálljon a második -karzatról, mint Mózes a Sinai hegyről, s a színpadon felolvassa a -romanticizmusnak a mestertől átvett tíz parancsolatát, melyet Hugo -Viktor <i>Cromwell</i> előszavának alapvető ideáiból így -állíthatott volna össze:</p> -<p>I. Én vagyok a nagy mester, aki a <i>természetet és -igazságot</i> hirdetem. Szabályaid és mintáid ne legyenek én -előttem. Mert <i>nincsenek szabályok</i>, csak a természet -általános törvényei, melyek kihatnak az egész művészetre és a -különös törvények, melyek minden alkotásra vonatkozólag, minden -tárgynak saját létföltételeiből következnek.</p> -<p>II. A három nagy korszaknak: a kezdetleges, az antik és modern -kornak három költészeti faj felel meg: a líra, az epika és a dráma, -másképpen a Biblia, Homér és Shakspere.</p> -<p>III. A keresztény vallás, mely az antik művelődés mélyébe -hatolva, ezt megölte, a modern művelődés és költészet alapjává -lett. Ez a vallás a maga spiritualizmusában teljes, mert igaz. -Örvényt vet a test és lélek közé, s a népek szellemébe egy új -érzelmet vezet be: a <i>melankóliát</i>, melynek kifolyása a -<i>keresztény szemlélődés</i>.</p> -<p>IV. A kereszténység a költészetet az igazsághoz vezeti. A modern -múzsa érzi, hogy nem minden szép a természetben, hogy a <i>rút a -széppel</i>, az idomtalan a bájossal, a jó a rosszal, a fény az -árnnyal, a groteszk a fenségessel együtt jelentkezik. Ennek -megfelelőleg a költészet is a fenségest a groteszkkel, más szóval a -lelket a testtel köti össze alkotásaiban. <span class= -"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span></p> -<p>V. A modern, vagyis a drámai költészet egy új elemet fogad el, a -<i>groteszket</i>. Ez a fenséges okjektuma, az ellentét eszköze. Az -új formában a fenséges a keresztény moráltól megtisztult lelket -képviseli, a groteszk pedig az állatot, a testet.</p> -<p>VI. A szépnek csak egy típusa van, a rútnak ezer. Azért a modern -korszakban a <i>groteszk dominál</i>.</p> -<p>VII. A drámát a <i>realitás</i> jellemzi; a realitás a két -típusnak: a fenségesnek és a groteszknek természetes -összeegyeztetéséből keletkezik. Az új forma: a <i>dráma</i>, emez -új elemnek, a groteszknek felvétele által különbözik az elavult -<i>tragédiától</i>.</p> -<p>VIII. A tökéletes költészet az <i>ellentétek</i> összhangjában -van.</p> -<p>IX. A realitás egyik legelső eleme a <i>környezet</i>. A -megfelelő <i>helyi színezet</i> a drámától elválaszthatatlan.</p> -<p>X. A modern költő művében nem a szép, hanem a jellemzetes -vonásokat keresi. Ez megment a <i>közönségességtől</i>, mely a -rövidlátó és kurta lélekzetű költők bűne.</p> -<p>Ezek a dogmák, melyek a klasszicizmus törvényeit helyettesíteni -voltak hivatva, <i>Borgia Lukrécia</i> színrehozatala idejében -érték el népszerűségök legfelső fokát. Az új darabban is ezek -megtestesülését látták s a Porte-Saint-Martinban túlnyomó számban a -hívek és a katekumenek ültek. Hogy a császárság klasszicizmusa, -mely a forradalom után a hagyomány és ízlés tekintélyét állította -helyre, valaha jó szolgálatot tett az irodalomnak – senki -<span class="pagenum"><a name="Page_85" id= -"Page_85">-85-</a></span> sem akarta tudni. A romantikus iskola, -mely idegen irodalmak befolyásának segítségével új, éltető -inspirációt adott az ingadozó szellemeknek, ekkor jutott hozzá -legerősebb rugékonyságához. Elvekért küzdöttek s ezeket csak -<i>Borgia Lukrécia</i> premiérjén sikerült érvényre juttatniok; a -zajra, mely e híres előadást fogadta, a drámának jobb vagy rosszabb -megszerkesztése alig volt befolyással.</p> -<p>Bennünket, késő utódokat pedig, csupán ez érdekel. Nagy idő mult -el azóta. Az elv, mely akkor diadalmaskodott, megtette szolgálatát -s nagy eredményeket hozott létre. A teoria azonban, mely akkor -titokzatos lepelként fedte e drámai kolosszusokat, szétfoszlott; a -tagokat, melyeket ezelőtt a bámulat miatt alig mertek közelebről -vizsgálni, ma fedetlenül látjuk. Cromwell előszavát mostanság olyan -skolasztikus szabályzatnak találjuk, mely után senki sem indulhat. -Egész elméletét csak egy nagy költői zseni szép álmának -tekinthetjük; komoly kritikát s esztétikai elvet nem kereshetünk -benne. Azután egészben véve ma már igen kevésnek látjuk azt, a -miért a harmincas években annyi tinta folyt. Ez a szó: „groteszk“, -mely akkor a modern kor szellemének kifejezője volt, ma mélységes -szimboluma eltüntével nem jelent egyebet, mint egy költői -fajjelleget, melyre ráismerhetünk minden kor költői műveiben. Az -„ellentét“ szerepe még kicsinyesebbnek tetszik; egy véletlenül -kiválasztott költészeti figurában nehéz feltalálnunk a költészet -ősforrását. Egyáltalában a természetnek, igazságnak és realitásnak -gyakori hangsúlyozását meg sem értenők e <span class= -"pagenum"><a name="Page_86" id="Page_86">-86-</a></span> legjobb -esetben retorikai programmnak mondható nyilatkozatban, ha nem -tudnók, hogy a romantikus dráma cselekvényt, mozgalmat és -szenvedélyeket, tehát csakugyan bizonyos értelemben vett realitást -vitt be a francia drámai költészetbe.</p> -<p>Ma tehát már mindenki elfogultság nélkül vizsgálja ama -kolosszális arányú színi termékeket, melyek e költői föltevések -láncolatát ismerték el szabályozónak. Ezek az elvek többé nem -lelkesítenek, s nem vetnek fátyolt senki szemére. Azzal a -tisztelettel nézünk fel rájok, mellyel minden rengeteg torzó látása -eltölt bennünket, de egyszersmind azzal az elemző -aprólékoskodással, mely korunk természetének jellemvonása.</p> -<p>„Az anyai érzelem, mely megtisztítja az erkölcsi szörnyeteget“ – -íme <i>Borgia Lukrécia</i>. E szavakkal fejezi ki ideáját a költő a -drámához írt jegyzetben, ahol kifejti, hogy a téma, melyet -érzékített, alapgondolatában rokon azzal, melyből a <i>Roi -s’amuse</i>t alkotta. „Vegyétek a legteljesebb, legvisszataszítóbb -erkölcsi elvetemültséget – folytatja odább – helyezzétek oda, -ahonnan a leginkább kirí: egy asszony szívébe, vegyétek körül a -szépség és nagyság fényével, keverjetek ez erkölcsi nyomorultságba -egy tiszta érzelmet, a legtisztábbat, melyre a nő képes lehet, az -anyai érzést: tegyétek a szörnyet anyává és a szörny érdekelni fog, -a szörny meg fog ríkatni, s a nyomorult lélek csaknem széppé válik -szemetek előtt.“ Majd utóbb általánosságban jegyzi meg, hogy abban -keresi legnemesebb hivatását, hogy mindarra, ami az emberiség -nyomorának <span class="pagenum"><a name="Page_87" id= -"Page_87">-87-</a></span> borzalmaiban gyűlöletes, egy vigasztaló -és komoly eszme fátyolát igyekszik borítani.</p> -<p>A dráma azonban ezt a programmot csak nagyon hézagosan váltja -be. Melyik az a vigasztaló és komoly gondolat, mely a darabot -áthatja, csak találgatni lehet. Mert az, hogy a női szörnyeteg, -akit az anyai érzés megtisztított, visszaesik eredeti alakjába és -ördögi bosszút akar állni, melyben maga is elvész, komolynak elég -komoly, de nem vigasztaló, különösen ha ez a női alak a -megtisztulás magasztos ideáját van hivatva kifejezni. Egyébként -Lukrécia nem is az a drámai személy, akit az előszó igér. Nehezen -tudjuk elképzelni, milyen lehetne az erkölcsi nyomorúság és a -legfenségesebb érzelem sajátságos vegyüléke, de az bizonyos, hogy -Hugo Viktor nem ezt állította elénk. Lukrécia néha szörny – egy-egy -hatásos megjelenésben – néha anya – egy-egy gyönyörű lírai -sóhajtásban s a második felvonás nagy jelenetében, – de sohasem -egyszerre mind a kettő.</p> -<p>Két alak és nem egy. Az a merengő, érzelgős ábrándozó, akinek a -bűn terhe fáj s az a női rém, aki mint a halál angyala jelen meg a -koporsók között, jobban különböznek egymástól, mint a jelmezek, -melyekben más és más lélekállapotoknak megfelelően öltözve Lukrécia -megjelenik. (Ebben is láthatjuk, mily fontos eleme volt a -romantikus drámának a dekoráció, melyet <i>Cromwell</i> előszava „a -környezet és helyi színezet“ ürügye alatt követelt.) És az az -anyaság! A helyzetek olyanok, hogy Lukréciának majd Gubetta, majd a -herceg, majd <span class="pagenum"><a name="Page_88" id= -"Page_88">-88-</a></span> meg éppen Gennaro előtt meg -<i>kellene</i> vallania, hogy Gennaro ismeretlen anyja ő maga. -Gubetta legmeghittebb bizalmasa, tanuja volt minden gonoszságának s -e dologban még sem szerezhet tőle felvilágosítást, holott az csak -Gennaronak válhatnék javára. A hercegnek meg kellene tudnia az -igazat; a vallomás véget vethetne Lukrécia kínos helyzetének. De a -herceg nem hinne neki – így hangzanék az ellenvetés. A dráma ebben -az esetben bizonnyal más irányba fordulna, de ez csak a költőt -alterálhatta s nem Lukréciát, akinek mindent meg kellene kisérelnie -fia megmentésére. És meg kellene vallania anyaságát főképpen -Gennaro előtt, aki gyanakszik rá, hogy meg akarja mérgezni. Ez a -vonakodás, mellyel csaknem gyilkosává válik fiának, szinte -irtózatos és mégsem mondja ki a mindent megoldó szavakat, hanem az -utolsó jelenetre hagyja, hogy a <i>finálé</i> valahogy korábban ne -következzék be, mint azt a költő kiszámította. Azt lehetne -ellenvetni, hogy Lukréciára megsemmisítő lenne, ha fia őt egész -nyomorultságában megismerné. De ez csak magyarázgatás, s nem drámai -döntő ok, mert hisz az anyára semmi sem lehet borzasztóbb, mint fia -halála. Ha Lukréciára nézve a felfedezés borzasztóbb, akkor ez nem -az anyaság, hanem a bánat és szégyen drámája volna, melyet azonban -szintén nem így kellene elénk állítani. A főalak nem is érthető -tehát, nem hogy megríkatna s széppé válnék szemünk előtt. Az -elemek, melyekből alkotva van, összeférhetetlenek. Szemétdomb -glóriával körülvéve. <span class="pagenum"><a name="Page_89" id= -"Page_89">-89-</a></span></p> -<p>A dráma alapja tehát nem állhat meg, a rá épített helyzetek a -levegőben függnek, mint Mahomet koporsója.</p> -<p>Ezek külön-külön sem állják ki az elemzést, legalább nem -mindannyian. Gennaro szituációja Estével szemben -megmagyarázhatatlan; a költő maga is érezte ezt, mert jegyzeteiben -történeti példával akarta érthetővé tenni. Gennaro e szerint -ritkaság; előttünk csak egy operai tenorságra predesztinált -fogalomkifejezés. Csupa lírai versből áll s egyedül az utolsó -jelenetben kezd érdekelni, ha csak előbb nem nyert meg, midőn -kardjával szójátékot írt a falra. A készség azonban, mellyel -Maffiot a korhelykedésre követi, előnyére válik a drámának, mely -különben csak egy diszharmonikus hanggal végződnék. A többi -karakter nem számít; Este a hidegvérű gazember, aki különben -rajongással szereti vérfertőző nejét és Gubetta, a gonoszságában -kéjelgő bandita, csak drámai kísértetek.</p> -<p>Nem, ebben a drámában nincs igazság, csak szép és igaz -helyzetek, amilyen a Lukréciáé, midőn bosszút követel a sértésért, -vagy mikor csábító szépségét felhasználva, fia életét akarja -férjétől <i>kihízelegni</i>. Ezek is inkább csak nagyszerűségükkel -hatnak. Eszünkbe juttatják, amit később Hugo Viktor <i>Marie -Tudor</i>hoz bevezetőleg írt: „A tömeget csak kétféleképpen lehet -megnyerni; az igazság, vagy a nagyszerűség által.“ – Drámáiban ő -mindig csak ezzel az utóbbi eszközzel igyekezett hatni s innen van, -hogy ezek nem érik el magasabb költői céljukat. Sőt, úgy látszik, -néha a bizonyosnak tartott hatást sem. <span class= -"pagenum"><a name="Page_90" id="Page_90">-90-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XIII.<br /> -HUGO VIKTOR.</span><br /> -Angelo.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 3 felvonásban, fordította Endrődi Sándor. -Új betanulással először 1892 január 4.-én.)</p> -<p><i>Angelo</i> a hála drámája. A háladatosság, hogy egy rettentő -grammatikai szóval éljünk, meglehetősen <i>benható</i> érzelem; -világos tehát, hogy drámai akcióban csak úgy nyilatkozhatik meg, ha -egy más, erősen <i>átható</i> érzelemmel ütközik össze, például a -szerelmi féltés bosszúvágyával. Az persze, hogy ha a hála -győzedelmeskedik a féltés bosszúvágyán, megnyilvánulhat egyszerű -lemondásban is, de éppen úgy kifejezést találhat megindító, szép és -elérzékenyítő tettekben, melyeknek nagyságot éppen a hála ad. Ez az -összeütközés a dolog természeténél fogva csak kivételes lehet, de -mindig érdekes marad, s csak a drámaírótól függ, hogy ezt az -összeütközést minden kivételessége mellett is <i>igaznak</i> -ismertesse el velünk.</p> -<p>A Tiszbe hálája nem igaz. Az a lelki küzdelem, melyet Hugo -Viktor fest, nem folyt le és nem folyhatott <span class= -"pagenum"><a name="Page_91" id="Page_91">-91-</a></span> le soha -semmiféle emberi lélekben. Angelonak a drámai összeütközése -hamis.</p> -<p>Miért? Erre a felelet nem az, hogy a Coraliekon, a kis bárókon -és a kereveteken kívül minden csak mese. Nem is az, hogy ahol -drámai eszközökként titkos kémek, sbirrek, tizek tanácsa, méreg és -gyilok, podeszta és kóbor színésznő szerepelnek, az már eo ipso nem -igaz.</p> -<p>Így csak a felületesség beszélhet. A sbirrek, méreg és gyilok, a -csapóajtók és ez az egész páduai dekoráció nagyon szerencsésen -választott keret <i>Angelo</i> drámájához. Annak a kivételes drámai -akciónak, melyet a kivételes lelki összeütközés involvál, kivételes -időkben, kivételes erkölcsök uralkodása alatt kell megesnie, olyan -világban, amelyről a néző eleve föltételezi, hogy akkor a levegőben -voltak a mai nap már szokatlan dolgok.</p> -<p>Hogy miért hamis <i>Angelo</i>nak a drámai összeütközése, arra a -felelet egészen más. A dolog nem érdektelen; jellemző az egész -romantikus irodalomra. Lássuk tehát. Ime a darab, in nuce: -Tiszbének, a kóbor színésznőnek, Angelo podeszta kedvesének anyját -egykor megmentette Bragadini Katalin, a podeszta felesége. Tiszbe -tudja a dolgot, de nem tudja, hogy ki volt a megmentő. Ma pedig -Katalin és Tiszbe ugyanegy férfit szeretnek, Rodolfot. Rodolfo nem -szereti Tiszbét, de szánalomból nem utasítja vissza s nem tagadja -meg tőle az ölelését. Ezért Tiszbe jogot formál a Rodolfo szívére. -Rodolfo azonban Katalint szereti s Tiszbe nyomára jő a -viszonyuknak. Katalin és Rodolfo között ugyan <span class= -"pagenum"><a name="Page_92" id="Page_92">-92-</a></span> csak -plátói viszony van, de a Tiszbe féltése fellobog és a Rodolfo -nyomaiban behatol a Katalin hálószobájába. Rodolfo el van rejtve. -Egy perc és a gyanakvó podeszta meglepi Katalint, előhalássza -Rodolfot és keresztülgázol mind a kettőn. Ebben a kritikus -pillanatban Tiszbe megtudja egy feszületről, hogy Katalin az, aki -az ő anyját megmentette. (Ebben a jelenetben minden rekvizitum s -minden szó csupa drámaiság.) Mi történik?</p> -<p>Ha ez a csomó egy mai regényíró elé kerülne, az illető bizonyára -két dolog közül választana. Vagy olyannak festené Tiszbét, akiben a -szerelmi furor erősebb mint a hála, s ebben az esetben a modern -Tiszbe kiszolgáltatná Katalint Angelonak, azután pedig -lelkifurdalásokat érezne és így tovább. Vagy olyan emelkedett -léleknek mutatná be Tiszbét, aki a hálaérzetének fel tudja áldozni -szerelmét s ebben az esetben Tiszbe megmentené Katalint, megáldaná, -azután utóbb, meglehet, késő bánat szállná meg. De ebben az utóbbi -esetben a modern Tiszbében – érdekesen festett lelki küzdelem után -– csakugyan győzedelmeskednék a hálaérzet; a szerelmi láng, a -bosszúvágy, az erős ellenáram hatása alatt legalább egy pillanatra -elcsitulna s helyet adna az erősebb és emelkedettebb érzelemnek. -Tiszbe megfékezné bosszúvágyát, féltékenységét és szerelmét, s -legalább egy percre, míg cselekszik, <i>szívének engedne</i>, mikor -<i>hálából</i> megmenti Katalint.</p> -<p>Mert a modern irodalmi felfogás szerint (ahogy ma látjuk a lelki -dolgok igazságát) érzéseink relativek, <span class= -"pagenum"><a name="Page_93" id="Page_93">-93-</a></span> egyik -erősebb, másik gyöngébb, továbbá változók; a meglehetősen egyforma -jelentőségű érzések közül, a különféle impressziók hatása alatt, -hol az egyik, hol a másik kerekedik felül.</p> -<p>A romantikusoknál nem így van. A romantikusok maguk kreáltak a -lelki dolgokra törvényeket (csupán a Szépre, a Nagyszerűre és a -Meglepőre való tekintettel) és elhanyagolták azt, amit megláthattak -volna, amit mi igaznak, természetesnek, normálisnak nevezünk. A -romantikusoknál az érzések – esztétikai elveiknek megfelelőleg – -abszolutak, változatlanok, határokon felülállók. Sőt ami különösen -jellemző, érzéseket csak superlativusokban ismernek. A romantikus -hősöknek nincsenek erősebb vagy gyöngébb érzéseik (azoknak se, -akikben két vagy három szenvedély küzködik) nekik <i>csak -legerősebb érzéseik</i> vannak.</p> -<p>Tehát Tiszbében is superlativusban van meg úgy a szerelmi -bosszúvágy, mint a hálaérzet. Hogyan győzedelmeskedjék akkor az -egyik a másikon, ha mind a kettő legyőzhetetlenül erős?</p> -<p>Nem is győzedelmeskedik. Tiszbe nem a szívének enged, hanem egy -jelszónak, amely a romantikusoknál a konvenciók közé tartozott.</p> -<p>Nézzük a jelenetet. Tiszbe bizonyos a dolgáról. Ég a gyűlölettől -és megfojtaná Katalint egy kanál vízben. <i>Akkor is, mikor már -tudja, hogy Katalin mentette meg az anyját</i>. Megmenteni és ott -hagyni neki Rodolfot reggelig? Jobban szeretné megölni Katalint, -mint hogy ezt megérje. Most jő az okoskodás. Igen, de neki meg -<i>kell</i> mentenie Katalint. <span class="pagenum"><a name= -"Page_94" id="Page_94">-94-</a></span> Miért? Mert <i>muszáj</i>. -Mert hálásnak, sőt leghálásabbnak kell lennie, mert így hozza -magával <i>a becsület, a kötelesség</i>. Ha belenézünk a lelkébe, -meglepetve látjuk, hogy nincs abban egy szikrányi igazi hálaérzet -se; nincs abban csak szerelem és gyűlölet (abszolut szerelem és -abszolut gyűlölet). De megmenti Katalint, mert így kell tennie, -mondjuk ki a szót, mert: <i>tartozik vele</i>, mint Hernani megöli -magát a kürtszóra, mert így hozza magával a castiliai becsület, az -adott szó szentsége, a point d’honneur kultusza. A romantikus hősök -és hősnők, ha nagy tetteket művelnek, mind <i>fizetnek</i>. -Megteszik, mert <i>tartoznak vele</i> a romantikusok erkölcsi -fogalmainak. Ezek az erkölcsi fogalmak szépek, nemesek, a -nagyszerűig emelkedettek. És éppen ebben rejlik a romantikusok -egyik örök érdekessége. Az ember morális lény.</p> -<p>De tagadhatatlan, hogy azok az emberek, akiket mi ismerünk, -akiknek a cselekvéseiből megállapítjuk magunknak a lelki dolgok kis -kátéját, nem cselekesznek a romantikusok erkölcsi fogalmai szerint. -Azért az ő akcióik, elhatározásaik ránk nézve nem igazak és nem -igazak a lelki küzdelmeik sem.</p> -<p>Nem igaz a Tiszbe küzdelme és elhatározása sem. Mi legalább már -nem hiszünk neki. Úgy találjuk, hogy Tiszbében nincs hála, Tiszbe -csak hálásnak mondja magát. Nem a szívének enged, csak egy -mot-d’ordrenak. Nem fékezi meg, nem küzdi le a szenvedélyét, csak -skartba teszi; ami előttünk megérthetetlen, természetellenes. Ezért -nem hiszünk <span class="pagenum"><a name="Page_95" id= -"Page_95">-95-</a></span> az áldozatában sem és ettől fogva nem -hiszünk azután semmit.</p> -<p>Ami következik, az már csak fokozás. Angelo – Rodolfo -elsikkasztott leveléből – nyomára jut annak, amit gyanított s -titkos kivégzésre ítéli a feleségét. Tiszbe azonban még egyszer -megmenti Katalint s most még frappánsabban, mint előbb. Méreg -helyet altatót ad neki. Végül pedig, az önfeláldozás koronája az, -hogy Tiszbe megöleti magát Rodolfoval, aki őt Katalin gyilkosának -hiszi, „hadd legyenek boldogok“.</p> -<p>Minderről csak fokozottan ismételhetnők, amit fentebb -kifejtettünk.</p> -<p>De az következik-e ebből, hogy ilyen darabokat mint -<i>Angelo</i>, ne is adjanak elő? Mintha a modern darabokban csak -úgy dühöngene az igazság!</p> -<p>Előadják a francia vaudeville-eket és bohózatokat, melyekben -minden, még az elmésség is konvenció, előadják a német -familia-vígjátékokat, amelyekben már elmésség sincsen, csak -konvenció, előadják minden magyar tollpróbálgató diákos színi -tréfáit, melyekben se elmésség, se konvenció, se semmi a világon, -legfeljebb a drámaírásban való járatlanság és rokonszenves -gyámoltalanság; előadnak mindent, – és csak éppen Hugo Viktort ne -adják elő?! Különös kivánság. <span class="pagenum"><a name= -"Page_96" id="Page_96">-96-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XIV.<br /> -HUGO VIKTOR.</span><br /> -Tudor Mária.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. Új -betanulással adták a Nemzeti Színházban 1893 október 6.-án.)</p> -<p>Tudor Mária, Anglia királynője, Hugo Viktor darabjában megtudja, -hogy a kedvese, Fabiano Fabiani, egy olasz kalandor, elcsábította -Janet, Gilbert vésőmunkás gyámleányát, aki tulajdonképpen Talbot -grófkisasszony. Első dühében ki akarja végeztetni hűtlen szeretőjét -s eszközül használván Gilbertet, aki bosszút áll gyámleánya és -imádottja megrontásáért, halálra itéli Fabianit, azon a címen, hogy -ez Gilberttel meg akarta gyilkoltatni őt, a királynőt. Anglia -főnemesei úgy örvendeznek, mint örvendeznének Petur és társai a -meráni herceg bukásán. Tudor Mária azonban megbánja a dolgot s -szeretne megkegyelmezni a nyomorultnak, akit minden hitványsága -ellenére is szeret, forró vére egész hatalmával. De immár neki sem -áll hatalmában megkegyelmezni kedvesének. A népet felizgatták s ez -a kívül zajongó nép Fabiani fejét <span class="pagenum"><a name= -"Page_97" id="Page_97">-97-</a></span> követeli. A királynőnek bele -kell nyugodnia, hogy nyilvánosan nem kegyelmezhet meg szeretőjének. -Ez nem zárja ki, hogy meg ne szöktethesse. A fekete lepel alatt le -fogják ütni egy másik embernek a fejét, a Gilbertét, aki úgyis -eladta az életét a királynőnek. De vajjon nem játsszák-e ki? – riad -meg az utolsó pillanatban. És halálos aggodalmakat áll ki, valamint -Jane is, aki meg Gilbertet félti, mert emezt szereti „igazán“, nem -a csábítóját. És Jane a szerencsés.</p> -<p>A királynőt kijátszották, a Fabiani feje hullt le, Anglia meg -van mentve.</p> -<p>– Ki merészelte ezt tenni?! – ordít fel a királynő.</p> -<p>– Én – szól Simon Renard, a világboldogító s finita la -commedia.</p> -<p class="center">* * *</p> -<p>Aki szeszélyből elolvasta, tudta, aki csak a tanáraitól hallott -róla, szívesen elhitte, hogy ez a <i>Tudor Mária</i> Hugo Viktornak -a legeslegrosszabbik darabja; kiváncsi nem volt rá senki, se -nálunk, se Franciaországban. Párisban, ahol pedig még mindig -kegyelettel vannak Hugo Viktor iránt (ha ennek a nagy névnek a -nimbusa már feloszladozik is) <i>Tudor Máriá</i>t nem játsszák -évtizedek óta.</p> -<p>Igazi sikere nem volt soha; nem tetszett akkor sem, amikor a -romantika még virágjában volt s <i>Ruy Blas</i>t, <i>Hernani</i>t -vagy <i>Marion Delorme</i>ot fanatikus csodálók tapsolták. -Akkortájt előadták néhányszor a mi Nemzeti Színházunkban is, hogy -azután ad akta <span class="pagenum"><a name="Page_98" id= -"Page_98">-98-</a></span> tegyék; s egy félszázadon át senki se -kívánkozott utána. Miért adták hát elő, akkor, amikor már egy -félszázad múlt el a bukása óta, akkor, amikor a romantika már -végképpen lejárta magát, nálunk, ahol Hugo Viktornak még -<i>Hernani</i>ja sem tetszett igazán soha?! A felelet nyilvánvaló. -Azért, mert egy parádés szerep van benne, s ez a szerep, a -címszerep, nagyon alkalmas arra, hogy a kiváló színésznők egész -nagyságában mutathassák meg benne a művészi egyéniségüket. A szerep -három, nagyon különböző lelkiállapot érzékiségét kívánja meg -alakítójától. Első étape: a tomboló harag, második: a reakció, -harmadik: a vergődés az aggodalomban. Amikor Tudor Mária így kiált -fel:</p> -<p>– Csak a lábammal kell dobbantanom s vérpad nő ki a földből! – -előadója olyan hangot hallathat, mely a nézőre azt az impressziót -teszi, mintha a vérpad már valósággal ott volna a színpadon.</p> -<p>Éppen ilyen nagy hatást kínálgat az a két szó, amellyel Tudor -Mária a hóhérnak ajándékozza kedvese fejét:</p> -<p>– Neked adom!…</p> -<p>Az utolsó felkiáltásával pedig:</p> -<p>– Ki merészelte ezt tenni?!… – Tudor Mária alakítója úgy -megborzongathatja a nézőt, hogy ennek a nőstény oroszlánra kell -gondolni, amelyet párjától fosztott meg a golyó.</p> -<p>Természetes tehát, ha ez a szerep vonzza a színésznőket s ezek -közül éppen a legnagyobbakat; és természetes az is, ha a nagy -színésznő, hogy <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= -"Page_99">-99-</a></span> nekivaló szerephez juthasson, ki-kiemeli -pompás sírboltjából a már rég eltemetett darabot.</p> -<p>Nem igen volna igazolható, ha valaki az ilyen alkalommal hosszan -és részletesen bírálgatná <i>Tudor Máriá</i>t. Ez a darab tele van -gigászi furcsaságokkal; ezekre vadászni nagyon olcsó és nagyon -haszontalan dolog volna. A dráma képtelenségei toronymagasságúak; a -gyerek is megütődik rajtok. És a mi közönségünk éppenséggel nem -naiv kedélyű; ellenkezőleg, a legszkeptikusabb közönség a világon. -Kegyetlen, mint maga Tudor Mária; néha szeszélyből, vannak türelmes -órái, de jaj annak a szerzőnek, aki nem a türelmes órájában -találja.</p> -<p><i>Tudor Mária</i> reprize alkalmával nem volt elnéző kedvében s -minduntalan kinevette a költőt. Megbotránkozott benne, hogy ezek a -históriai figurák nem „igazi emberek“, akik erényeikben és -gyöngeségeikben hasonlatosak volnának a zártszékbérlőkhöz, hanem -cifra vagy sötét ruhákba, fénybe vagy árnyékba öltöztetett bábuk, -akiknek szörnyű még az erényük is s akiknek a gonoszsága már nem is -hátborsóztató, hanem mulatságosan ördögi. Emberek – Hugo Viktor -darabjaiban! Hogy, honnan kerülnének oda? Ez a csodálatos zseni oly -kevéssé ismerte az embereket, mint a Montblanc csúcsa.</p> -<p>Miért? Talán, mert nem méltóztatott megismernie őket. -Kitelhetett a gőgjétől. És emberismeret híján a tulajdon nagyságát -osztogatta szét az alakjainak, nagyságot adva a szentképeinek és -nagyságot a zsiványainak. Ez a mi kicsinyes korunk pedig, mely nem -hisz többé semmi nagyban, még a nagy <span class="pagenum"><a name= -"Page_100" id="Page_100">-100-</a></span> zsiványokban sem, sohase -kegyetlenebb, mint ha azt akarják elhitetni vele, hogy a nagy -dolgok és a nagy emberek csak úgy lökdösődnek ezen az eladósodott -világon.</p> -<p>Színdarabot, ha csak ideig-óráig is, kétféle dolog éltet. Ha az -ember nem ragad benne, megejtheti a nézőt még a mesteri machináció -is. Hugo Viktor nagy drámacsináló volt s ebben a <i>Tudor -Máriá</i>ban is vannak jelenetek, amelyek egykor frappánsak -lehettek. De semmi se avul el olyan hamar, mint a színpadi -machináció; s a romanticizmus félszázados színi masinériái -ugyancsak megkoptak. Új emberek jöttek azóta, akik sokkal ügyesebb, -bonyodalmasabb masinériákat találtak fel s a romantikus raffinéria -ma már gyermekesnek tetszik.</p> -<p>Ez a záporesője az orgyiloknak, ezek a titkos kijárások, -amelyekbe beleszédül az ember feje, ezek a váratlan megjelenések s -a bűnöst megremegtető találkozásai a véletlennek, ezek a titokzatos -zsidók, trónteremben járkáló munkások és börtönökben bujkáló -királynék, ezek a lordok, akik úgy esküdöznek, mint a cigányok, -ezek a telegrafikus gyorsaságú színváltozások: hóhér és barcarola, -gitár és félrevert harangok, szőke haj villanása az éjben és -elitéltek fekete leplei a csillárok alatt – ma már az Árgirus -királyfi viccei, amelyek nem lepnek meg többé senkit. Az egykor oly -rémes dominókat, amelyeknek láttára elakadt a néhai nézők -lélekzete, ma azzal fogadja a zártszékbérlő: „Ismerlek szép maszk, -abból a maskarabálból, ahol húsz évvel ezelőtt találkoztunk!“ -<span class="pagenum"><a name="Page_101" id= -"Page_101">-101-</a></span></p> -<p>S hozzá a romantika divatjamúlt stílusa, ez a temérdek ellentét -– a kontrasztkeresés folytonos ismétlődése – ez a mindig egyformán -váltakozó fehér és fekete, amelyek jelentkezését már előre tudja a -mai hallgató, aki fordulatosabb, változatosabb s amellett -diszkrétebb, józanabb stílushoz szokott! Nem, nem csoda, ha sokan -nevetnek <i>Tudor Máriá</i>n.</p> -<p>De a hébe-hóba kitörő derültséget kissé mérsékelni lehetett -volna apró törlésekkel. Igy ki lehetett volna húzni azt a félezer -angol nevet, mely Hugo Viktornál megannyi nagyság kifejezése akart -lenni. Ezeknek a jó angolsággal kiejtett furcsa neveknek, kivált a -szenvedélyes beszédben, például a dühöngő királynő ajkán, komikusan -kellett hatniok. Mikor valaki tombol, bizonyára felhagy minden -affektálással. Már pedig a magyar beszédben az idegen szavak és -nevek helyes kiejtésének pontos betartása csak mesterkélt lehet. Ez -a mesterkéltség, mikor egy lélekzetre egész tucat idegen nevet -hallunk, annyira feltünő, hogy véget vet minden komoly hangulatnak -s minél inkább megdöbbentő akart lenni, annál nagyobb az ellenkező -hatás. <span class="pagenum"><a name="Page_102" id= -"Page_102">-102-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XV.<br /> -DUMAS FILS.</span><br /> -A bagdadi hercegnő.</h2> -</div> -<p class="summary">(Színmű 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1882 április 16.-án.)</p> -<p>Ismét egy dráma, mely társadalmi problémákat fejteget. Dumas -fils, a fáradhatatlan vitatkozó ismét megjelent előttünk, hogy -csillogó dialógokba öltöztetett hamis érveléseivel, hideg -okoskodásával elhitesse velünk felvetett tézise helyességét. A -módszer, mellyel témáját bizonyítgatta, a régi volt; eszközei is -ugyanazok. Megint nagy ügyességű színpadi szemfényvesztőnek -bizonyult; ugyanazokkal a fogásokkal, melyeket már régóta s nagy -szerencsével használ, sikerült a közönség szemét elkápráztatnia. -Mindenben a réginek mutatta magát, csak a témája volt új s nekünk -nem lehet egyéb feladatunk, mint lehetőleg híven regisztrálni -azokat az argumentumokat, melyekkel tételét védelmezte.</p> -<p>Ezt a tételt, melyet Dumas fils csak bizonyítékai előadása után -s nem éppen világosan darabja végén <span class="pagenum"><a name= -"Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> süt ki, legrövidebben -talán így lehetne kifejezni: Egy nő, akit vére, neveltetése, -körülményei mind arra kárhoztatnak, hogy elbukjék, az örvény -széléről visszatántorul, ha igazán – anya.</p> -<p>Lássuk a bizonyítást.</p> -<p>Képzeljenek önök, így szól Dumas fils, egy nőt, akinek ereiben -királyi vér foly s aki egy – lupanarban született. Volt valaha egy -királyfi, akinek búskomorságát nem tudták eloszlatni székvárosának -(mondjuk: Bagdad) gyönyörei s királyi atyjától Párisba küldetve, a -francia fővárosban gyúl először szerelemre, még pedig egy -szívtelen, ledér nő iránt. Gyermekük atyjától királyi büszkeséget, -anyjától forró vért kapott örökségbe. Büszkesége megóvja, hogy -tisztátalan legyen; forró vére – de ezt később. Ime, ez a -hősnő.</p> -<p>A hipotézisekben nem lehet nagyon válogatnunk; el kell -fogadnunk, hogy az örök nőiességet ez a kivételes lény képviselje. -Nem könnyen, de végre is el tudjuk képzelni azt a másik főszereplőt -is, akit Dumas hősnőjével szembe állít. A Nourvadyak, akik azzal a -jó tulajdonsággal dicsekedhetnek, hogy negyven millióval -rendelkeznek s lövéseik ötven galamb közül ötvenet szoktak -eltalálni – szintén nem mindennapi lények. De ne feledjük, hogy ez -még mind föltevés s a dráma ilyen exotikus alakokkal is -megalkotható. A harmadik alak, a férj, aki a cselekvény trióját -kiegészíti, úgyis elég közönséges alak, ha az együgyűséget -közönségesnek ismerjük el. De a férjeknek joguk van ostobáknak -lenniök. <span class="pagenum"><a name="Page_104" id= -"Page_104">-104-</a></span></p> -<p>Lássuk, hogy e három főszemély cselekvése miképpen érvel a Dumas -tétele mellett.</p> -<p>Lionette, a „bagdadi hercegnő“, szerelemből férjhez ment Jean de -Hun grófhoz, aki e házassággal egész családja haragját vonta -magára. Egy ideig boldogok; szeretik egymást s még jobban -gyermeköket. De Lionette fényűzése a csődbejutás küszöbére juttatja -őket. Még mindig a hipotézisek talaján állunk, mert e pénzkérdés -nélkül a drámai bonyodalom nem indulna meg. Férj és feleség -elhatározzák, hogy inkább meghalnak, mint hogy hitelezőik -károsodásával mentsék meg vagyonuk egy részét, szegényen pedig nem -élhetnek. Ezt az időpontot igen alkalmasnak találja tervei -megvalósítására Nourvady, Lionette negyvenmilliomos imádója. Egy -sajátságosan durva, hosszú mondókában, mely azt juttatja a néző -eszébe, hogy mesés gazdagságu papájától jobb nevelést is kaphatott -volna, tudtára adja Lionettenek, hogy egy palotát rendeztetett be -számára s ez előtte és csakis előtte minden pillanatban tárva van. -Átadja a palota kulcsát, rendelkezzék vele – bármikor. Minden -becsületes és józan gondolkozású asszony félbeszakította volna a -nábobot harmadik szava után s ha ez esetleg folytatja, inasaival -dobatja ki. Lionette, bár a harag tüze s a megszégyenülés égetik, -nem tehet így, mert akkor – nincs dráma. Végighallgatja tehát a -lealázó ajánlatot s megelégszik azzal, hogy a kulcsot a nábob előtt -kihajítja az ablakon. Nourvady cinikusan jegyzi meg, hogy az ablak -a kertre s nem az utcára nyílik: amikor szüksége <span class= -"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> lesz -rá, előkeresheti a kulcsot. Lionette azt a rövid megjegyzést teszi: -„Szemtelen“ s otthagyja a milliomost. De ez nem engedi magát ilyen -könnyen elriasztani s kifizeti a bagdadi hercegnő minden adósságát. -Ezt először a férj tudja meg. Jean de Hun gróf nem hallgatva a -józan ész szavára, rögtön elhiszi, hogy neje, aki pár perccel előbb -még készebb lett volna meghalni, mint hogy hitelezői -megrövidüljenek, eladta magát a milliomosnak. Oly durván támadja -meg, hogy Lionette – a király leánya – méltóságán alul valónak -találja védekezni. Egy pár szó mindent megmagyarázna, de Lionette -nem mondja ki e pár szót, mert különben – nincs dráma. Némán tűri -férje szemrehányásait s találóan azt mondja róla: „Ostoba.“</p> -<p>A második felvonásban azonban oly lépést tesz, mely kevésbé -magyarázható, mint férje oktalan féltékenykedése. Elmegy -Nourvadyhoz, természetesen csak azért, hogy megleckéztesse -merészségéért, amellyel adósságát kifizette. Higyjük el, hogy ez -megeshetik; tegyük fel, hogy férje durva fellépése zavarba ejtette -s maga sem tudja, mit cselekszik. De mi történik? Mikor éppen -visszautasítja Nourvady tolakodását s királyi büszkeséggel -megérteti a nábobbal, hogy sohasem lesz az övé: jön a férje s -rendőrökkel töreti be az ajtót, hogy gyanújáról megbizonyosodjék. -Mindenáron rajta akarja érni nejét a házasságtörésen, mintha -sejtelme se volna arról, hogy ezzel nemcsak nejét, de önmagát is -megalázza. De mondjuk, hogy a féltékenység, ez a leghatalmasabb s -legőrültebb szenvedély nem ismer <span class="pagenum"><a name= -"Page_106" id="Page_106">-106-</a></span> logikát s fogadjuk el még -e föltevést is. Mit tesz Lionette? Mikor hallja, hogyan vezényli -férje a rendőröket az ajtó betörésére, feltámad női önérzete s ez a -legesztelenebb tanácsot sugallja neki. Ahelyett, hogy elrejtőznék, -vagy a mellékkijáráson, melyről később említés történik, menekülne, -marad s levetve felső öltönyét, úgy viselkedik az elősiető -rendőrbiztos előtt, mintha csakugyan bűnös volna abban a vétekben, -mellyel oktalan férje vádolja. A büszkesége arra sarkantyúzza, hogy -a jóhírnevét áldozza fel! – Ez valóban csak a bagdadi hercegnőkkel -történhetik meg. S dacból olyan buzgón vádolja magamagát, hogy a -rendőrbiztos, a színmű egyetlen józan embere, gyanakodva fogadja -vallomását. Nourvady becsületére állítja, hogy Lionette ártatlan; -de az elkeseredett grófné azonban hazugnak mondja ezt a védelmet s -a nábob szeretőjének vallja magát. Aláírja az okmányt, mely őt a -ház úrnőjévé teszi s férje elé dobálja azokat az aranyakat, -melyekkel Nourvady előbb megkinálta. A rendőrbiztos megiratja a -tényállást, távozásra szólítja a nábobot, félrevonulásra kéri -Lionettet s azután tudtára adja de Hun grófnak, hogy jó lesz -valamely félreeső utcán keresztül távoznia, mert Franciaországban -nem népszerűek az olyan férjek, akik rendőrbiztossal járnak a -feleségük után.</p> -<p>Lionette pedig elhatározza, hogy tovább halad azon a lejtőn, -melyre férje megokolatlan féltékenysége s a saját esztelensége -sodorta. Elfogadja Nourvady ajánlatát; kész elhagyni férjét, aki őt -oly mélyen megsértette, gyermekét, aki őt alig <span class= -"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span> -szereti, hisz játszani ment, mikor anyja meg akarta csókolni – kész -odadobni magát egy utált embernek és mindezt – csupa sértett -önérzetből. Egy asszony, aki elbukik, mert becsületében kételkedni -mertek – ez legalább eredeti dolog. Már a harmadik felvonásban -vagyunk s még egyre csak a föltevések szaporodnak; e föltevések -pedig oly természetűek, hogy már a legnaivabb lelkű néző is -kételkedik bennök. De most jő a kulmináció, a jelenet, melyért -Dumas fils darabját írta s mely hivatva van tézisét bebizonyítani. -Ezt a döntő momentumot az a véletlen idézi elő, hogy Richard -közjegyző, aki jóakarója Lionettenek, éppen jelen van, mikor a -becsületében sértett nő férje házát Nourvadyval elhagyni készül. -Hogy meglágyítsa, beküldi hozzá hat éves kis gyermekét. A kis fiú -anyjához fut, kéri, vigye magával s mikor anyja szelíden megtagadja -kérését, belécsimpaszkodik. Nourvady megunja a dolgot s -veleszületett durvaságával eltolja a gyermeket, úgy hogy az a -földre esik. És ez az aljasság felkölti Lionetteben az anyát. -Nemcsak az anyát, hanem az asszonyt is s a hővérű bagdadi hercegnő -az anyaoroszlán dühével ragadja torkon a férfit, aki gyermekét -megütötte. Most, ebben a hamis helyzetben, halljuk tőle az első -igaz hangot, melynek kitörése végre is nem bizonyít semmit, de -legalább igaz. De ehhez egy kissé későn jutottunk hozzá, mert a -darabnak már a végére jutottunk. Lionette meg van mentve. A -jóakaratú Richard kibékíti férjével; hogy elmezavarukból -kigyógyíthatja-e őket, nem valószínű. <span class= -"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> A -színmű holnap újra kezdődhetik egy másik Nourvadyval; igaz, hogy a -negyvenmilliomos emberek Bagdadban sem járnak seregestől.</p> -<p>És Dumas fils nem bizonyított semmit, csak hipotézisekkel s -gyönge érvekkel kínálta meg a nézőt. Ugyan van-e, aki elmondhatná, -hogy valami tanulságot szerzett ebből a meséből? A dráma pedig -nincs sehol. Nem látjuk szenvedélyek összeütközését, csak -lázbetegek ide-oda járkálását. A szereplők mindannyian úgy -viselkednek, mintha őrültek volnának, anélkül, hogy igazi okuk -volna a – felindulásra. Figyelemmel kisérjük szavaikat, vagy mert -fogékonyak vagyunk a meglepetések iránt, melyekben ez a színmű -gazdag, vagy mert a maga teljességében akarjuk élvezni a művészi -előadást, de érdeklődni nem érdeklődünk soha egészen az utolsó -jelenetig. Ki érezne részvétet ezek iránt az exotikus lények iránt, -akik tőlünk annyira idegenek, hogy valóságukat sem hihetjük -el?!</p> -<p>A felvetett téma megoldatlan marad. <span class= -"pagenum"><a name="Page_109" id="Page_109">-109-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XVI.<br /> -DUMAS FILS.</span><br /> -A nők barátja.</h2> -</div> -<p class="summary">(Színmű 5 felvonásban, fordította Kürthy Emil. -Első előadása a Nemzeti Színházban 1895 november 29.-én.)</p> -<p>Simerose Jane olyan nevelést kapott, hogy mikor kezét Simerose -úrnak nyújtotta, a házasságról nem tudott többet, mint egy gyermek, -s tegyük hozzá, mint egy nagyon jó gyermek. Szerette Simerose urat, -de a házasságot nem képzelte egyébnek két lélek egyesülésénél, s -ahogy Simerose úr az esküvő után belépett szobájába a férj -jogaival, Janenak a szűziessége megrémült, szemérme fellázadt. -„Halasztást kért a valóságtól“ – mondja Dumas a klasszikusok -nyelvén. Amiről szó van, olyan delikát dolog, hogy nem tudhatjuk -tisztára, mi volt a Simerose úr első gondolata ebben a kényes, de -nem vigasztalan helyzetben; annyi bizonyos, hogy az utolsó -gondolata rossz volt, mert ahelyett, hogy úgy tett volna, mint -helyében minden boldog és finomlelkületű férj, egy hónappal az -esküvője után megcsalta kisasszony-feleségét. Jane megtudta a -<span class="pagenum"><a name="Page_110" id= -"Page_110">-110-</a></span> dolgot, s ott hagyta a faképnél -Simerose urat. Látnivaló, hogy ez az eset kivételes.</p> -<p>De ne aggatódzunk a kiinduló pontnál. Az alapföltétel -rendkívüli, de nem érthetetlen. S amikor Jane felpanaszolja az -életnek, hogy: „senkinek sincs joga nem hasonlítani a többiekhez“, -ezzel a gyönyörű mondással Dumas elejét vette minden hétköznapi -kifogásnak. Az, amit látni fogunk, csak az előkelő lelkek világában -történhetik meg, de legyünk hálásak érte, hogy a szerző éppen ebbe -a világba vezet.</p> -<p>Mi fog történni? Az, hogy Jane szívében fel fog támadni a -hajlandóság az első hevesvérű s barnaarcbőrű férfi iránt, aki -emberölésre s öngyilkosságra kész szenvedelemmel közeledik hozzá; -aki a szerelmi dolgokban kedveli a regényességet, a sétákat az -ablak alatt, a rejtekben való várakozást, s a féltékenykedési -jeleneteket; aki végre nem jobb a többinél, csak ostobább. A -gondviselés, akit darabunkban Ryons úrnak hívnak, leleplezi a -regényes Montégre urat, s mikor ez gyanusításokkal támadja meg -szerelmesét, Jane kiábrándul. A gyanusításokra csak ez az egy szava -van: „Ostoba!“ – s kiadja az utat Montégrenek, készen rá, hogy -<i>par dépit</i> a karjaiba omoljon a legközelebb levő férfinak, -aki jelenleg nem lehet más, mint a gondviselést játszó Ryons úr. -Mindebben nincsen semmi logika – mondja Dumas, illetőleg szóvivője -Ryons úr – s mindamellett ez a legtermészetesebb dolog a világon. -Amiben mélységesen igaza van, nem lehet benne kétség. <span class= -"pagenum"><a name="Page_111" id="Page_111">-111-</a></span></p> -<p>Csakhogy Ryons úr – s ez már nem olyan természetes, ámbár annál -szebb – nem az az ember, aki megrabolja a szerelem csatáiban -elhullottakat, s visszavezeti Janet a férj karjaiba. Megmagyarázza, -amit hamarább kitalált, mint Jane maga, hogy a szegény -kisasszony-feleség tulajdonképpen csak a férjét szereti, s áldását -adja rájok.</p> -<p>Ime drámánk. A téma – méltóztattak észrevenni – sokban -emlékeztet a <i>Váljunk el</i> szüzséjére. Itt is, ott is, egy -megtévelyedésnek induló női lélekről van szó, egy női lélekről, -amelyet vissza kell vezetni az igaz ösvényre. S a <i>Váljunk -el</i>nek sok az előnye a Dumas darabjával szemben. Itt kivételes a -kázus; a <i>Váljunk el</i> kiinduló pontja pedig az, ami a legtöbb -regényé, a legtöbb drámáé, s a legtöbb szerencsétlen házasságé az -életben is. Sardounak ebben a főmunkája univerzális összeütközést -old meg új és frappáns módon, a legtermészetesebb eszközökkel. -Azután meg a <i>Váljunk el</i>ben a legilletékesebb személy, a férj -az, aki a megtévelyedőt a jó útra vezeti; itt pedig a férj -ajándékba kapja a feleségét s ha nem is lehet gyanakodnia, Ryons úr -bizonyára mindig feszélyezni fogja egy kissé, mert az voltaképpen -kegyelmet gyakorolt vele szemben, s mert az a férj, akinek a -felesége szemében valamelyik barát, hacsak egy pillanatra is, -felsőbb lénynek tűnt fel mindenkinél, magánál a férjnél is, -minduntalan elmondhatja magában: „Timeo Danaos et dona ferentes.“ -Végre, nagy előnye a <i>Váljunk el</i>nek, hogy itt az asszony -megtérését <i>látjuk</i>, a dolog a szemünk előtt <span class= -"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> -fejlődik a színpadon, s a megoldás egészen természetes, mert Sardou -nemcsak Cypriennet győzi meg, bennünket is meggyőz, hogy más -megoldás nem is képzelhető. Ellenben a <i>Nők barátjá</i>ban a -megoldás csak félig természetes; mert csak azt láttuk, miért nem -bukik el Jane, de arról, hogy a férjéhez kell visszatérnie, -bennünket nem győz meg se Ryons úr, akinek ez eszébe se jut, se -Jane, mert hisz ez a szerelem ránk nézve meglepetés.</p> -<p>Mégis <i>A nők barátjá</i>nak, a <i>Divorçons</i>nal szemben -való felsőbbsége kétségtelen. Ezek az emberek sokkal különb fából -vannak faragva, mint a <i>Váljunk el</i> alakjai; Montégre nem -olyan fajankó, mint Adhémár, ha ostoba is, csakugyan azok közül az -alakok közül való, akik iránt a Janeok érdeklődnek. És Jane, Jane -oly igaz, finom és előkelő lélek, hogy Cyprienne valóban nagyon -szegényesnek tűnik fel mellette. És más a dolog tárgyalása is; ha -kivételes is az eset, itt mindent komolyan kell vennünk, mert az -iró alakjainak a lelkéből nemcsak a felületet mutatja; a darab -tónusa is sokkal magasabb rendű, mint a Divorçonsé; és azután a -Dumas elméssége!</p> -<p>Az ő szelleme nem szikrázik, hanem sugárkévékben özönlik; képei, -hasonlatai, mint a villamos fény, egész horizonokat világítanak be; -a mot-i nem mulattatnak, hanem gyújtanak. Ez a csodálatos, páratlan -elmésség valóságos orgiákat ül <i>A nők barátjá</i>ban. Az -elmésségnek a pazarsága itt szinte nehézkessé teszi a darabot, -Ryons úr majdnem túlságosan elmés; azonkívül, hogy oly nagylelkű, -<span class="pagenum"><a name="Page_113" id= -"Page_113">-113-</a></span> mint csak egy cinikus s a sorstól -elkényeztetett ember lehet, azonkívül, hogy önzetlenségével s -agilitásával kissé minden lében kanálnak tűnik fel, észrevehetőleg -nagyon szereti, ha magát hallhatja. De nincs jogunk rossz néven -venni a beszélő kedvét; ez a beszéd nem ezüst, ez a beszéd arany. -<span class="pagenum"><a name="Page_114" id= -"Page_114">-114-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XVII.<br /> -DUMAS FILS.</span><br /> -A tékozló apa.</h2> -</div> -<p class="summary">(Színmű 5 felvonásban, fordította Fái J. Béla. -Először adták a Nemzeti Színházban 1900 október 5.-én.)</p> -<p>Azok között a sokat emlegetett, ideában és ötletben gazdag -„előljáró beszéd“-ek között, amelyeket Dumas fils a színdarabjai -elé írt, mikor ezeket könyvben is kiadta, van egy, mely tartalomra -nagyon elüt a többitől: <i>A tékozló apá</i>ról szóló. A többiekben -darabjainak a tárgyát fejtegeti, a drámájában kifejezett -alapgondolatot igyekszik megvilágítani minél több oldalról, a -témáját feszegeti tovább, moralizál, változik és összegezi a vita -eredményét. Mikor <i>A tékozló apá</i>ra kerül a sor, letesz arról, -hogy a munkáját kommentálja, hangot változtat és így ír: „Ma pedig -szíves engedelmökkel, beszéljünk a drámaírás mesterségéről“.</p> -<p>Miért tesz kivételt ezzel a szüzséjével, miért nem elemzi <i>A -tékozló apa</i> tárgyát? Kitalálhatjuk: mert ebben a színművében -van egy cseppnyi líra is s nem beszélhetne a szüzséről intimitások -nélkül. Volt <span class="pagenum"><a name="Page_115" id= -"Page_115">-115-</a></span> egy időszak, mikor az öregebbik és az -ifjabbik Dumas olyanformán éltek együtt mint <i>A tékozló apa</i> -első felvonásában De la Rivonnière gróf és André, a fia; Dumas -père, aki gazdag temperamentumával, könnyű vérével, -nagylelkűségével és nemes szívével, különösen pedig a félistenekre -emlékeztető egészségével nagyon hasonlított Fernand de la -Rivonnière grófhoz, Monte Christo módjára szórta a pénzt és húsz -frankokat kölcsönözgetett a fiától; s meglehet, ebben az időszakban -történt valami a két Dumas életében, amit a fiú sohase akart -nyiltan feszegetni, s ami a két zseniális író közül a -komolyabbiknak azt a témát juttatta eszébe, hogy: micsoda -lelkiállapotok következhetnek abból, ha egy fiatalos apa és egy -komoly fiú azonegy leányt szeretnek meg, ha nem is tragikusan?</p> -<p>Bizonyára volt ennyi líra a <i>Kaméliás hölgy</i>ben is, amelyet -Dumas fils, egy nagy szerelmi regény után huszonkét esztendős -korában írt. De mikor az előljáró beszédek írására került a sor, az -az érzés, melynek a <i>Kaméliás hölgy</i>et s ezzel a drámaírás -művészetének egy újabb étape-ját köszönhetjük: már csak emlék, -mult, történelem volt. A <i>Kaméliás hölgy</i> gondolatáról az -öregedő Dumas fils nyugodtan beszélhetett, de az a bálványozás, -amellyel apja emléke íránt mindhalálig viseltetett, nem engedte, -hogy <i>A tékozló apa</i> tárgyáról többet mondjon, mint amennyit a -színdarab elárul.</p> -<p>Hogy azonban <i>A tékozló apa</i> mégse maradjon előszó nélkül, -ez alkalommal a drámaírás mesterségéről <span class= -"pagenum"><a name="Page_116" id="Page_116">-116-</a></span> -beszélt. Véletlenül választotta ezt a témát s nem egy másikat? -Meglehet. De annyi bizonyos, soha sem olyan alkalomszerű erről a -témáról beszélni, mint amikor <i>A tékozló apá</i>ról van szó.</p> -<p>Mi ennek a színműnek a tárgya, a veleje, a lényege, mi az, amit, -in ultima analysi, le lehet szűrni belőle? Egy félreértés, mely -szenvedésekkel jár, egy félreértés, két nemes s egymást nem szerető -lélek közt, az apa és a fiú közt, akik ugyanegy leányt szeretnek – -ugyanegy pillanatban, Mert – jegyezzük meg mindjárt, hisz ez -szembeszökő – nem valami végzetes, hatalmas érzésekről van szó, -amelyek felbontják a vér kötelékeit is s ezáltal tragikus -összeütközéseket idézhetnek elő. André szinte öntudatlanul szereti -Helént; semmi se távolítja el tőle s egy lépést se tesz feléje; -gyermekkorának érzéseit csak a leány látása s a leány vonzalma -lobbantja fel újra; ha nem vehetné el Helént, kiheverné ezt a kis -balszerencsét, hisz annyira tud uralkodni az érzésén, hogy ő maga -kéri meg apjának a leányt. A gróf is le tud mondani azonnal; ő -találja ki először, hogy Helén a fiának s nem neki való, akármilyen -fiatalnak maradt is szívben és egészségben. Szerelmök okos és nem -drámai.</p> -<p>Félreértések és mégis szenvedés? Gyöngéd, lemondó érzések és -mégis drámai összeütközés! Vajjon kinek jutna eszébe azok közül is, -akik minden évben megirnak egy-két színdarabot s ahol csak lehet, -vadásznak a témára, hogy ebből a vékonyka tárgyból színművet lehet -csinálni, még <span class="pagenum"><a name="Page_117" id= -"Page_117">-117-</a></span> pedig nagyon szép színművet?! Nem -alkalomszerű-e, hogy szíves engedelmükkel elgondolkozzunk egy -kicsit a drámaírás mesterségéről?!</p> -<p>Szemeljünk ki tehát egy pár megjegyzést ebből az előljáró -beszédből: „A gondolat különböző formái közül a színdarab van -legközelebb a plasztikus művészetekhez, annak a révén, hogy -bizonyos materiális eljárás ismerete nélkül, se ezeket a -művészeteket, se a színműírás mesterségét nem gyakorolhatjuk. A -különbség itt csak az, hogy a többi művésznek meg kell tanulnia ezt -az eljárást, a színműirónak már ezzel a tudással kell a világra -jönnie. Festővé, szobrásszá, zenésszé lehet az ember pusztán -tanulással is; drámaíróvá nem lehet. Az ember vagy mindjárt -drámaíró, vagy sohase lesz drámairóvá, amint hogy az ember szőkének -vagy barnának születik s nem tehet róla. A természet szeszélye -formálja a szemet úgy, hogy az ember bizonyos módon lásson; a -látásnak ez a módja megcsalhatja az embert és mégis, csakis, ha -ezen a módon látunk, akkor láttathatjuk másokkal, amit magunk -láttunk. A hivatott drámaírónak már az első kisérletén is -meglátszik ez az igen ritka képesség, ha valami kollégiumi -bolondságot, vagy ha valami szalon-tréfát ír is. Az optikának és a -távlatnak a tudománya teszi ennek a képességnek a lényegét; annak a -tudománya, hogy le tudjunk rajzolni egy személyt, egy jellemet, egy -szenvedélyt, egy indulatot – egyetlen tollvonással… A -mennyezet-festéshez lehetne a drámairást hasonlítani: jaj a -festőnek, aki elfelejti, hogy kompozícióját <span class= -"pagenum"><a name="Page_118" id="Page_118">-118-</a></span> -messziről fogják nézni, alulról fölfelé, s hogy képe a világítást -alulról kapja… Valaki, aki teljesen értéktelen, mint gondolkodó, -mint moralista, mint bölcsész, mint író, elsőrendű drámaíró lehet; -másfelől, ha a gondolkodó, a moralista, a bölcsész, az író darabot -akar írni, s azt akarja, hogy meghallgassák: okvetetlenül meg kell -lennie benne az előbb említett értéktelen ember veleszületett, -külön képességének, röviden, hogy: valaki mester legyen ebben a -művészetben, ügyesnek kell lennie a mesterségben…“ stb.</p> -<p>Scribe, akit ugyanebben az előszóban a chinai árnyképek -Shaksperejének nevez, talán – nem bizonyos – Dumas filsnél is -ügyesebb volt a mesterségben; mint „mestert ebben a művészetben“ -Dumas filst eddig még nem hagyta maga mögött senki. S hogy -drámaírói érzéke mily tökéletes volt, annak kitünő példája <i>A -tékozló apa</i>, az a színdarabja, melynek pompás épületét, mint -színpadi varázslóhoz illik, egy semmiségnek látszó gondolatból -alkotta.</p> -<p>A meseszövés újságában, a cselekvény bőségében, a kompozíció -szabatosságában, a színmű arányos tagoltságában rejlenék ez a -varázslat? Nem. Az alapvetés nem mintaszerű. A két első felvonás -csupa expozíció, s e felvonások nem is rövidek. Az ember azt hinné: -nagyon nehézkes talapzat ez annak, amit rá akarnak építeni. A mese -nem banális, de a régi motívumokból szőtt; történetünk a szerelem, -a párbaj és a pénz untig ismert világában zajlik le. A cselekvés -nem sok; csakhogy <span class="pagenum"><a name="Page_119" id= -"Page_119">-119-</a></span> éppen elég. S hogy a darab mennyire nem -<i>secundum regulas artis</i> készült, mutatja az, hogy a -legvitathatóbb benne: a cselekvés első bonyolódása. A gróf nagyon -könnyű szerrel mond le házasságáról; André nagyon hirtelen ugrik -bele. Itt érezhető leginkább, hogy a konvenció a <i>vieux -jeu</i>nak egyik nélkülözhetetlen alkateleme.</p> -<p>De lássuk tovább, hogy mi fejlődik ebből a bogból; talán -megleshetünk valamit a szerző titkából. Ami következik, az már -logikusan folyik az előzményekből. Abból, hogy ez a három ember -szereti egymást, nagyon ferde helyzet származik. Andrét bosszantja -apjának feleségével való nagy bizalmaskodása; tudja, hogy az -asszonyka imádja őt s hogy apja csak egy kedves nagy gyerek, de -sejteni kezdi azt is, hogy kettőjük nagy mulatozását az örök -rosszaság nem ilyen ártatlanul kommentálja. Az is bántja, hogy -apja, akinek sejtelme sincs róla, hogy már a fia tőkéjét költi, -folytatja könnyelmű pazarlását. Elég egy semmiség, valami, ami -szinte ürügy, hogy rossz kedve kifakadjon s megjelennek az első -fellegek. A többi magától következik. A gróf, akit a világ persze -figyelmessé tesz, kezd gyanupörrel élni, hogy a fiú nem a régi -többé. És íme: André csakugyan örül, mikor azt hallja, hogy apja -egy időre el akar utazni. Tehát infámiával gyanusítja őt: az -édesapját! Mélyen megsértődik szeretetében, de lenyeli keserű -csalódását s hogy önkéntes elhagyatottságában vígasztalódást -találjon, összeadja magát egy courtisanenal, aki segítségére van -abban, hogy mihamarább nyakára <span class="pagenum"><a name= -"Page_120" id="Page_120">-120-</a></span> hágjon egy vagyonnak, -amely voltaképpen a fiáé, de ennek a gyöngédségéből kettőjüké. -André természetesen nem nyugszik bele, hogy mindannyian koldusbotra -jussanak, s most már a courtisane körül folyik a harc, melyben -egyik fél se akarja a másikat bántani s melyben mégis mind a kettő -szenved. Világos, úgy-e, hogy rá kell jönniök, minő félreértés van -közöttük? Rá kell jönniök, hogy most is csupa nagylelkűséggel -harcolnak egymás ellen; hogy a fiú a magáéval áll helyt a tékozló -apáért, akit imád; s hogy az apa meg akar verekedni a fia helyett, -az életével kívánva fedezni azt, akivel már csak „ön“ beszélget. -Mily gyönyörű vonás, hogy: nem várják meg, míg erre rájönnek, nem -háborúznak addig, míg a félreértés kiderül, hanem harc és háború -közepett, az első találkozás alkalmával, megölelik egymást és -kibékülnek, csak mert nem tudnak egymásra haragudni!</p> -<p>Ekkorára mi is rájövünk a szerző titkára. Varázslata a -jelenítés, az érzékeltetés rendkívüli erejében rejlik. Az alatt a -két első felvonás alatt, mely egy-egy pillanatig tán -hosszadalmasnak tűnt föl, olyan biztossággal rajzolta meg alakjait, -úgy megfogta számokra szimpatiánkat, a puszta könnyedségeknek -látszó <i>tollvonásokkal</i> annyira megvilágította a helyzetet, -hogy mindazt, ami történik, várjuk, óhajtjuk. Az ilyen hajtások -kielégülése teszi a színdarab élvezetének a lényegét. De azonkívül -is gondoskodik rólunk. Mily szép logikus sora az érdekes, eleven -jeleneteknek! S mily gyönyörű dialógok! Talán irrealitás, sőt -tisztára lehetetlenség: <span class="pagenum"><a name="Page_121" -id="Page_121">-121-</a></span> ennyi elmés ember egy csomóban, -amint, meglehet, fikció az a sok megragadó vonás és kedvesség a -főalakokban, a példaszerű nemesség, finomság, nagylelkűség stb., de -lehet-e nagyobb színházi öröm, mint ilyen nívójú beszélgetést -hallgatni s gyönyörködni a gyújtó mondások e pompás -tűzijátékában?</p> -<p>Az észak felől érkező komoly férfiak, akik Dumas fils halála óta -birtokukba vették a színpadot s a drámairodalomban magukhoz -ragadták a vezetést, nagyobb fákba vágják a fejszéjüket, mint Dumas -fils, nagyobb hegyeket mozgatnak, nagyobb problémákat firtatnak, -igaz. De mialatt fárasztó részletességgel adják elő pontról-pontra -vitatható új eszméiket, gyönyörködtetnek-e ennyire, akár a tartalom -világosságával, akár a forma pompájával? Hogy alakjaik -„reálisabbak“? Hogy nem aggatnak magukra színes színpadi köntöst s -hogy ellenkezőleg a <i>vieux jeu</i> összes figuráin van némi -theatrális kendőzés: meglehet. De vajjon ama szigorúan „reális“ -alakok, komplex lelkükkel, melynek mélyén – minden erőlködés -ellenére is – a legtöbbször csak homályosságot látni, meg tudnak-e -ragadni bennünket azzal az erővel, amellyel ezek a derűsebb, régi -módi jellemek? És mikor egyéniségük jogaiért mély fejtegetésekbe -bocsátkoznak vagy rideg önzéssel marakodnak, van-e annyi <i>élet a -színpadon</i>, amennyi a <i>vieux jeu</i> e megkapó figuráiról -sugárzik felénk? <span class="pagenum"><a name="Page_122" id= -"Page_122">-122-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XVIII.<br /> -SARDOU.</span><br /> -Az agglegények.</h2> -</div> -<p class="summary">(Vígjáték 5 felvonásban. Új betanulással adták a -Nemzeti Színházban 1891 szeptember 18.-án.)</p> -<p>Nálunk az olyan fajta darabokat, aminő <i>Az agglegények</i>, -„színmű“-nek szokás nevezni. De amellett, hogy a „színmű“ -megjelölés kissé határozatlan – mert hiszen az, amit a színpadon -előadnak, majdnem kivétel nélkül színmű szokott lenni, – ez a szó -éppen oly hűtlenül fejezi ki a darab tónusát, mint a „vígjáték“ -elnevezés. Egyetlen szóval bajos is volna meghatározni <i>Az -agglegények</i> műfaját. Bizonyára inkább vígjáték, mint bármi más, -de olyan vígjáték, melybe egy másik darab, még pedig: egy valóságos -dráma van ékelve.</p> -<p>Maga a vígjáték Sardounak a remekeiből való, tele kitünően -rajzolt kómikus figurákkal, ötlettel és mulatságos szituációkkal. -Ezek az alakok, helyzetek és ötletek, azóta, mióta <i>Az -agglegények</i>et először adták, számtalanszor cseréltek ruhát; -mindannyit láttuk már másolatokban, hol itt, hol ott, <span class= -"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> mert -hisz a jó francia darabokra nézve a lélekvándorlásról szóló legenda -kétségtelen valóság. Mindamellett – s <i>Az agglegények</i> értékét -ez bizonyítja a legjobban – úgy az alakok, mint a szituációk és az -ötletek teljesen megőrizték frisseségöket; harminc esztendő óta nem -kopott rajtuk semmi. Már arról a drámáról, melyet Sardou – nagy -művészettel ugyan, de csak – beleillesztett e vígjátékba, nem -mondhatjuk ugyanezt. <i>Az agglegények</i> drámai része -meglehetősen <i>démodé</i>nak tűnik fel előttünk, mert azok a -konvenciók, melyekre támaszkodik, nem használatosak többé.</p> -<p>Lássuk először is ezt a drámát.</p> -<p>Mortemer úr kedves, finom, gavallérember, aki sokat élt és sokat -szeretett, s aki ötven esztendejének ellenére, rá se gondol, hogy -végre nyugalomra térjen. Nem érez bűnbánatot, nincsenek -skrupulusai, s akkor se hisz a jóban, hogy ha látja. Ovatos és -merész, kitanult és megriaszthatatlan, szóval: félelmetes tudós a -szerelmi tudományokban. Ez a vén farkas, aki szüntelen a szép -asszonyok kertje körül kullog, egy ambicióval teljes napon ráveti a -szemét Chavenay Antoinette kisasszonyra, aki maga a megtestesült -Ágnes. Antoinette a három csillagos ártatlanságok közül való: még -csak sejtelmei sincsenek. Mortemernek tehát nem sok fáradságba -kerül magához csalnia. Antoinette megjelenik; csakhogy – jön, nem -lát semmit és győz. Ugyszólván álmában menekül meg, mint azok, -akiket a rabló csak azért kímél meg, mert szenderükben meg se -moccannak a gyilkoló <span class="pagenum"><a name="Page_124" id= -"Page_124">-124-</a></span> tőr mellett. Ez az égi naivság -lefegyverzi, meghatja, elérzékenyíti Mortemert. Szeme megnyílik e -mennyei fényesség láttára: Saulusból Paulus lesz. És Antoinette úgy -hagyja el a farkasbarlangot, hogy a legcsekélyebb sejtelme sincs -róla, minő veszedelemben forgott.</p> -<p>Ez a találkozó idézi elő a bonyodalmat. Antoinettet meglátták, -amint Mortemertől távozott, s aki meglátta az maga a vőlegénye, -Nantya úr. Nantya föllázadva rohan be Mortemerhez s elégtételt -követel tőle. Mortemer megnevezi a segédeit, anélkül, hogy tudná, -hogy ez a bizonyos Nantya úr az ő tulajdon fia.</p> -<p>Mortemer ugyanis hajdanában szerencsétlenné tett egy szép fiatal -asszonyt, aki őt imádta. A férj nyomára jött a viszonyuknak, -eltaszította magától a feleségét; kedvesének e válságos helyzetében -Mortemernek nem volt más dolga, mint hogy külföldre utazzék – egy -másik hölggyel. Nem is sejtette, hogy a szerencsétlen asszonyt -áldott állapotban hagyja hátra. Az elhagyott szerető, kitől a férje -elvált, visszavonult egyik falusi jószágára, s fia, mikor felnőtt -és megtudta, hogy a név, melyet visel, őt nem illeti meg, ettől a -jószágtól kölcsönzött magának nevet. Így történt, hogy apa és fiú -három felvonáson át folyvást farkasszemet néztek egymással, -anélkül, hogy gyanították volna, minő viszony fűzi őket -egymáshoz.</p> -<p>Mortemer, akit Nantya egy levelének a pecsétje tesz figyelmessé, -a párbaj-segédek magyarázataiból tudja meg, hogy Nantya az ő fia. S -abban a pillanatban, mikor már indulnia kellene a párbajra, -<span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span> kijelenti, hogy nem verekszik. Az okot -azonban nem meri megvallani. Fia mindig gyűlölettel viseltetett -iránta; most is egyik sértés után a másikat vágja a szemébe; hogyan -vallhatná meg neki azt a megbocsáthatatlan vétket, melyet egykor az -anyja ellen követett el?… Nantya, aki a Mortemer vonakodását -gyávaságra magyarázza, már kezet emel rá: Mortemer meg van törve, -de hallgat.</p> -<p>A megoldás előre látható. Antoinettenek csak egy pár szavába -kerül, s Nantya meggyőződik róla, hogy Mortemer igazat mondott, -mikor a kis leány tökéletes ártatlanságát erősítgette. Meggyőződése -oly mély, hogy Antoinettet mindjárt meg is kéri. Ez után -természetesen semmi oka Mortemerre haragudnia. A szerencsétlen apa, -aki, bár nem meri kérni, de mégis reméli a bocsánatot, úgy találja, -hogy Antoinette megegyengette vallomásának az útját. Gyónni kezd -tehát Nantyának – aki eleinte azt hiszi, hogy a gyermek, akiről szó -van: Antoinette – s látva, hogy Nantya maga is mélyen meg van -indulva, elmondja a teljes igazságot. Nantya persze megbocsát -anyjáért is, mert nem felejtette el, hogy haldokló anyjának -„bocsánat“ volt utolsó szava.</p> -<p>Ennek a drámának a gyöngéi szemet szúrók. A Mortemer hirtelen -magába térése nem éppen természetes; a vén róka, aki egyszerre -szelíd báránykává változik át, legalább is nagyon meglepő. Az se -könnyen magyarázható meg, hogy ezt a teljességgel nem érzelgős -embert, aki eddig egy cseppet se törődött szeszélyének -áldozataival, fiának <span class="pagenum"><a name="Page_126" id= -"Page_126">-126-</a></span> a látása tüstént elolvasztja. Az pedig, -hogy olyan állhatatosan vonakodik magát revelálni a fia előtt, bár -Sardou igen raffináltan magyarázza a dolgot, kissé mesterkéltnek -tűnik fel, úgy hogy ezekben a jelenetekben szinte látni véljük a -színpadi technikus kezét. Az utólsó szcénák kissé ríkató célzatúak; -általában ebben az egész drámai részben sok a csinált, a keresett, -a kiszámított.</p> -<p>Hogy azonban ez a drámai rész is nagy virtuozitással van -megkomponálva, nem lehet tagadni. Ami pedig magát a vígjátékot -illeti, ez igazán elsőrangú kompozició. Mortemer agglegény-társai: -a dekrepit, vén és hülye Veaucourtois, aki már alig tud -vánszorogni, s még mindig vágyakozik a hódító babéraira, meg az -önző, kényelemkereső s örökké zaklatott Clavières pompás kómikus -figurák. Mulatságos alakok az ellenlábasok: a három különböző férj -is. A szituációk mindig élénkek, helyenkint nagyerejűen kómikusak. -Hogy a dialogusokban igazi elmésség szikrázik, azt talán fölösleges -is külön felemlíteni. <span class="pagenum"><a name="Page_127" id= -"Page_127">-127-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XIX.<br /> -SARDOU.</span><br /> -Thermidor.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 4 felvonásban, fordította Paulay Ede. -Első előadása a Nemzeti Színházban 1892 március 23.-án.)</p> -<p>A közönség olyan, mint az asszony: „add neki a szívedet, ki fog -nevetni; ne adj neki, csak egy kihívó mosolyt, bomlani fog utánad“. -Tizenkét tökéletes bukás után a fiatal és kiéhezett Sardou -megértette ezt az útszéli bölcsességet; megértette és nem írt többé -poétikus, lehetetlen színdarabokat, hanem megírta az <i>Utolsó -level</i>et. Később egyszer még visszatért a régi szerelméhez, s -ennek az eltévelyedésnek köszönhető a <i>Gyűlölség</i>, mely talán -a <i>Hazá</i>n kívül a legértékesebb dolga Sardounak. A -<i>Gyűlölség</i> is megbukott, s Sardou okult a példából: elzárta a -szívét hét lakattal. Olyan jól elzárta, hogy mikor vénségére, -egyszer, kivételképpen szüksége lett volna rá, nem találta többé -sehol.</p> -<p>Akkor lett volna szüksége rá, mikor a <i>Thermidor</i>t írta -meg. Ez a dialogizált tiltakozás a tömeg, vagy ha úgy tetszik: a -csőcselék zsarnoksága ellen, <span class="pagenum"><a name= -"Page_128" id="Page_128">-128-</a></span> Sardounak a lelke -legmélyéről fakadt. Nincs drámaíró, akiben az arisztokrata érzület -erősebb és következetesebb volna, mint benne. Ami az első -pillanatra talán különösnek tetszik egy olyan írónál, akit az egész -világ a tenyerén hord, de megérthető, ha számba vesszük, hogy ha -paktált is a tömeggel, volt idő, mikor keservesen kellett sinylenie -a „csőcselék zsarnokságát“.</p> -<p>Bizonyára azok közé tartozott, akik teljesen egyet értettek -Tainenel a rémuralom megítélésében. És úgy gondolkozhatott, hogy a -rémuralom már elég messzire van tőlünk, hogy el lehessen róla -mondani a magunkét úgy, hogy a menyem is értsen belőle. Csalódott; -ha a történetírónak is sok kellemetlenséget kellett kiállania -merész, minden tradiciónak ellentmondó kritikájáért, a drámaíró, ha -elég bátor volt szelet vetni, vihart aratott. Minden drámaíróra -nézve tanulságos és sokáig emlékezetes, hogy <i>Thermidor</i> első -és egyetlen párisi előadása minő botrányokat idézett elő. A régi -küzdelem megújult s a csőcselék ismét győzedelmeskedett.</p> -<p>Nálunk nem kellett az írónak küzdenie semmiféle ellenséggel, -semmiféle előitélettel; a mi közönségünk nem készült egyébre, csak -hogy tapsolhasson. Méltán azt várhattuk tehát, hogy a diadala -tökéletes lesz. Nem volt tökéletes; csak nagy sikerről -referálhatunk, nem többről. (A „csak“ elég elviselhető.) A darab -érdekelt, izgatott, vitatkozásokat provokált, helyenkint nagyon -tetszett is, de nem gyújtott, legalább nem gyújtott eléggé. -<span class="pagenum"><a name="Page_129" id= -"Page_129">-129-</a></span> A színpadon több volt a tűz, mint a -nézőtéren; s az a jelenet, ahol a darab tetőzik – Labussière és -Martial kettőse – az általános humánus érzés és az önzően szerető -ember küzdelme kevésbé hatott, mint egyes, tisztán a kort rajzoló, -mozgalommal teli jelenetek.</p> -<p>Valami hiányzott ebből a remekül konstruált, ideggyilkoló, -agitátori munkából: az író szíve, mely éppen olyan hatalmas -hangokat talált volna a maga ügyét képviselő alakok -megszerettetésére, mint amily hatalmas hangokat talált az ellenfél -vádolására. A vádbeszéd <i>Thermidor</i>ban remek; az a rész -azonban, amellyel meg akar indítani, amely arra való volna, hogy a -neki és nekünk egyaránt kedves alakok sorsán fellázadjunk, már -halványabb. Minden erejét a vádra, a rémuralom, a csőcselék -jellemzésére fordította s drámánk főalakjaival kevésbé törődött. -Ezeket az alakokat jóformán csak banalitásokkal ruházza, s ezek a -banalitások helyenkint bántók. Bizonyos, hogy Sardou nem így -számított; de aki túlságosan sokat dolgozik konvencióban, annak az -ujjaira olyankor is ragad valami a konvencióból, mikor -vasárnapiasan ki akar öltözködni.</p> -<p>Azt mondhatnók, hogy a darab főszemélye Robespierre, aki meg sem -jelenik a színpadon, mint ahogy Hugo Viktor <i>Marion -Dalorme</i>jában a főszemély: Richelieu, akinek csak vörös -gyaloghintóját látjuk, amint a színen elvonul. Az ő cselekvéseik -idézik elő, hogy egyik szenzációt a másik után álljuk ki, hogy -elfojtott lélekzettel figyelünk <span class="pagenum"><a name= -"Page_130" id="Page_130">-130-</a></span> a színpadra s lessük a -szavukra mozgó tömeg minden mozdulatát.</p> -<p>Ahol a színfalak mögött ülő alakoknak ilyen nagy a hatáskörük, -ott persze a szemünk előtt lévők húzzák a rövidebbet. Igy van -<i>Thermidor</i>ban is. Robespierretől nem látjuk úgy, ahogy -óhajtanók, Labussièret, aki darabunkban Robespierrenek az -ellenlábasa.</p> -<p>Labussière történeti alak, akiről a forradalmi legenda azt -tartja, hogy mint a jóléti bizottság irattárosa, ezreket mentett -meg a haláltól akképpen, hogy a vizsgálati iratokat elsinkófálta. -Állítólag színész volt, akinek nevét az tartotta fenn, hogy ő -mentette meg a Comédie művészeinek életét is. <i>Themidor</i> -párisi előadása idején egy tudós színházi könyvtárostól a -<i>Temps</i>ban hosszú cikksorozat jelent meg a hisztórikus -alakról, s e cikkek szerint a legendának csak a második része igaz, -tudniillik, hogy Labussière – aki nem volt színész, csak műkedvelő -– a Comédienak több előkelő tagját mentette meg az említett módon. -Ezreket szabadítani meg, fájdalom, nem volt módjában, ami különben -semmit sem von le érdeméből. S ami a fő: Labussière a história -tanúsága szerint is ugyanaz a szimpátikus, nemeslelkű ember, akit -Sardounál látunk. Hozzátehetnők, hogy a cikkekben Labussière még -érdekesebb alak, mint Sardou darabjában.</p> -<p>Itt persze a legendai alakot ismerjük meg, aki reggelenkint a -Szajnába sülyeszti az elsikkasztható iratokat. Ez a szép szokása -ránk nézve különben mellékes, mert azt, akiért mi aggódunk, -lehetetlen <span class="pagenum"><a name="Page_131" id= -"Page_131">-131-</a></span> ekképpen megmenteni. Fabienne -Lecoulteux kisasszonyt ugyanis Hérault de Séchelles, a Terreur -hiénája, különös figyelemmel kiséri. Nagy az ő bűne: félig-meddig -apáca, aki már azon a ponton volt, hogy fogadalmat tegyen. Fabienne -álöltözetben bujkál; szerelmese, Martial rejtegeti, Labussière -segítségével, aki Martialnak lekötelezettje. De fölfedezik, s -Fabienne, aki hallja, hogy az apácák, testvérei a Salve Reginát -énekelve mennek a vérpadra (a Ca irat bömbölő vadállatok közt): -méltóságán alulvalónak tartja tovább titkolni, hogy kicsoda. -Elfogják. Martial és Labussière mindenáron meg akarja menteni, de -Labussièret nem viszi rá a lelke, hogy Fabienne helyett más – -hasonló nevű – vádlottat küldjön a vérpadra, s így csak egy mentség -marad, ráfogni Fabiennere, hogy jó reménységben van. Így a -kivégzést el lehet halasztani, s ezzel minden meg van nyerve, mert -Robespierre és vérebei holnap már bukott, talán halott emberek. -Csakhogy Fabienne nem vállalja a hazugságot, mely őt szűzi -méltóságában megalázza, s megy a vérpadra.</p> -<p>Ezt a drámát kissé keveselte a Nemzeti Színház közönsége. És ha -sohase vitatkozunk a közönséggel, éppen ez alkalommal térni el a -szokásunktól, nagyon rossz ötlet volna. <span class= -"pagenum"><a name="Page_132" id="Page_132">-132-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XX.<br /> -MEILHAC.</span><br /> -Pépa.</h2> -</div> -<p class="summary">(Vígjáték 3 felvonásban, írták Meilhac és -Ganderax. Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 május -17.-én.)</p> -<p>Miként hódítja vissza Chambreuil úr szerető és szeretett -feleségét, aki tőle mindörökre elszakadni akar: íme, e körül forog -az érdeklődés Meilhac és Ganderax <i>Pépa</i> című vígjátékában. Ez -a női név itt nem akarja azt jelenteni, hogy ennek a darabnak a -főalakja Pépa Vasquez kisasszony; csak annyit jelent, hogy e -komédiában gyakran van szó a nevezett Pépáról, mint gyakran van szó -három kalapról a <i>Három kalap</i> című bohózatban. Meilhac és -Ganderax vígjátékában Pépa csak egy <i>dame de coeur</i>, a kártya, -melyet Chambreuil úr kijátszik felesége ellen, hogy megnyerje a -partiet. Nagyon csinos, színes, szépen pingált kártyafigura, de -apróság, mely nincs arra szánva, hogy elterelje az érdeklődést a -Chambreuil úr és neje partiejától.</p> -<p>Ez a cím, mely semmit sem mond, s a „vígjáték“ megjelölés, mely -kissé határozatlan és sok mindenfélét <span class= -"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> sejtet, -– annál inkább, mert a francia „comédie“ szó nem csak a vígjátékot -jelenti, hanem a „színmű“-vet is, szóval minden színdarabot, ami -nem tragédia – olyan várakozásokat kelthet fel, amelyeket ez a -darab nem tud kielégíteni. Az efféle várakozások ellen a szerzők ma -már nem védekezhetnek olyan előre való figyelmeztetéssel, aminőt -régebben a színlapokon meg-megkockáztattak; ma a színlapnak sem -illik beszédesnek lennie. De ha még megvolna ez a régi szokás, -<i>Pépa</i> szerzői bizonyára elejét vehetik az efféle -várakozásoknak valami ilyenforma hirdetéssel:</p> -<p>– A róka és a szerelmes asszony, vagyis a nagyon -tiszteletreméltó és derék Chambreuil úrnak meg az ő feleségének, az -erényes, nagyon tiszteletreméltó és szép Chambreuilné asszonynak -beszélgetései, XIX. századbeli fabliau, melyet nem versekben ugyan, -de annál litterátusabb stílusban költöttek és dialogusokba foglalva -jó társaságbeli hölgyek és urak mulattatására megírtak: sieur -Meilhac, főexpertus a párisiasság mesterségében és sieur Ganderax, -első klerikus a Revue Des Deux Mondes ítélőszékénél.</p> -<p>Tehát ne tessék várni: legelőször is problémát. Ezek az urak nem -akarnak tanítani, csak mulattatni. Meilhac, amilyen mélyen látó -szemlélő, éppen olyan türelmes filozóf, aki nem kutatja -fáradhatatlan hévvel a társadalmi lét nagy igazságait, hanem az -akadémiában is megelégszik a <i>Vie parisienne</i> filozófiájával, -melynek főjellemvonása a közömbös és kellemetes szkepszis. Ne -tessék várni egységes cselekvényt <span class="pagenum"><a name= -"Page_134" id="Page_134">-134-</a></span> se; ezek az urak olyan -keveset törődnek a cselekvényükkel, hogy a kátyuban hagyják a -legelső apró ötletért, mely az emberi természet valamely örök -vonását csinos és irónikus formában érzékelteti előttünk. Sőt ne -tessék várni jellemzést se <i>abban</i> az értelemben, mely -megköveteli, hogy a színdarab főalakja valami határozott -szenvedély, hiba vagy tulajdonság megtestesülése legyen. A mi -embereink nem vágják nagy fába a fejszéjöket. Ők a részletek -mesterei. Az, amit mondanak, jelentéktelen; de annál jelentékenyebb -az: <i>ahogyan</i> mondják.</p> -<p>Vázlatosan olyan munkát jellemezni, melynek értéke a -részletekben rejlik, kissé hálátlan feladat. De azért megkíséreljük -rámutatni erre a „hogyan“-ra is.</p> -<p>A szerelmes asszonyt Chambreuilnének hívják, a rókát -Chambreuilnek. A spanyol közmondás azt tartja, hogy sokat tud a -róka, de még többet a szerelmes asszony. A mi darabunkban a róka -tud többet. Igaz, hogy itt a róka védi a szerelem ügyét. Mert a -szerelmes asszonynak éppen az a hibája, hogy meg akarja tagadni a -szerelmét.</p> -<p>Két galamb nagyon szerette egymást. Egyikük, unatkozván a -fészekben… a Chambreuilék története is úgy kezdődik, mint -Lafontaine meséje. Chambreuil úr, egy évi boldog házasság után, -egyhangúnak kezdte találni a boldogságot. Nem mintha különös hibája -lett volna a léhaság és a könnyelműség. Ez a Chambreuil úr nagyon -derék, meleg szívű, szeretetreméltó és eszes ember, aki -<span class="pagenum"><a name="Page_135" id= -"Page_135">-135-</a></span> fajtájának minden jó tulajdonságát -egyesíti magában, pedig az Olivier de Jalinek és a Presle marquisk -fajtájából való, ami nem keveset jelent. De az ember nem tökéletes. -És ennek a nyomorúságos emberi természetnek egyik sajátsága, hogy -ostobán keresi a változatosságot, hogy a „semper idem“, ha még -olyan kedves is, mindinkább veszti előtte vonzóerejét. A -kielégített vágy nem úgy születik újra, mint a phoenix, hanem úgy, -mint az az indiai istenség, mely minden egyes földi lét után -alacsonyabb rendű állat képében jelenik meg ezen a rögös világon. -Csak a bölcsek, tehát a fáradtak tudnak az egyformaságban üdvöt -lelni, azok, akik rendszert csinálnak a megszokottnak a -kultuszából, mert a változatosban mindig ugyanannak a rossznak új -alakban való invázióját látják, míg a megszokottban mégis csak -tudnak egy kis jót fölfedezni, azt: hogy már az övék. Csakhogy -Chambreuil úr nem bölcs, vagy nem eléggé fáradt: java korában levő -ember, akinek még egy pár kitünő esztendeje van hátra. S ha -rászorul még egyéb mentségre is: úgy mellette szól az az életmód, -amelyet társadalmi helyzeténél fogva folytatnia kell. A -munkásembernek, akinek alig van annyi ideje, hogy becsületesen -kibeszélje magát a feleségével, könnyű hűségesnek lennie; de annál -nehezebb annak a szerencsétlennek, aki kénytelen élvezetekkel -tölteni be ezt a hosszú életet.</p> -<p>Természetesen, Chambreuilné megtudja, hogy férje ki-kirúg a -hámból. Egyszer-kétszer megbocsát, de végre is megsokalja a dolgot. -Nem a materiális <span class="pagenum"><a name="Page_136" id= -"Page_136">-136-</a></span> hűtlenség miatt: éppen ez az, amit -megbocsátott. Hanem megsokalja a dolgot, mert azt kell éreznie, -hogy ő is oda sülyedt a férje szívében, ahova azok a többiek olyan -könnyen feljuthattak. Megalázza a föltevés, hogy férje amazoknak is -ugyanazokat a szerelmi szavakat mondja, amelyeket neki, pirulva -gondol rá, hogy férje a hitvány szerelmek mámorában -összetévesztheti az ő keresztnevét egy máséval s az ő nevét ejtheti -ki akárkié helyett, akárhol. És ezt tűrhetetlennek találja. -Chambreuil ugyan azt mondhatná, s talán mondja is neki: – Azért én -mégis forrón szeretlek. És csakis téged szeretlek. De ez egészen -más. Feleségül ma is csak téged vennélek „minden asszonyok közül“. -Neked van egy végtelen felsőbbséged: a fejkötő glóriája. És -minthogy nem lehet két feleségem, neked nem lehet vetélytársad. -Minden más asszonynak, akit a magamévá tehetek, hiába, van egy -mocsokja. – Valószínűleg elmondja mindezt és jobban, a szerető szív -ékesszólásával, de azért nem nyugtatja meg a feleségét. Ez a -Chambreuilné nagyon delikát érzésű asszony: csupa nemesség és -szerelem. De a szárnyaszegett szerelemnek nincs meg a régi hatalma. -És azután ő sem tökéletes. A bocsánat csak azok erénye, akik sokat -szenvedtek. Chambreuilné még csak a pohár víz zivatarait ismeri. -Minduntalan megsértődve asszonyi önérzetében, végre is a válásra -gondol. Chambreuil eleinte ellenkezik, de végre is megadja magát. -Hát legyen, annál jobb, éljen a változatosság! Az új törvény óta a -válás nem is olyan nehéz. És Yvonne egy klastromba vonul, -<span class="pagenum"><a name="Page_137" id= -"Page_137">-137-</a></span> ahol előkelő váló hölgyek illedelmesen -pihenik ki a házasság nyomorúságait.</p> -<p>Chambreuil úr – oh, emberi természet! – még csak most kezdi -igazán szeretni a feleségét, mikor már-már elveszett reá nézve. -Pláne, mikor megtudja, hogy Yvonne férjhez menni készül Jacques de -Guerche úrhoz. Yvonne ugyanis nem azért vált el, hogy a klastromban -szomorkodjék: elég volt a szomorúságból. S azután meg az a baja, -ami a Divorçons Cypriennejének: a férje nem sajnálja eléggé. Hát -hadd sajnálja jobban. A férje miatt vált el s a férjéért megy nőül -Guerche úrhoz. Sohasem szeretett mást, mint a férjét, ma sem -érdeklődik, csak a férje iránt. Guerche urat sem szereti jobban, -mint akárkit, de Guerche úr kitünő ember második férjnek és -madárijesztőnek. Guerche úr régóta udvarol neki; távoli rokona s -míg Chambreuil úrral élt, házi barátjuk volt. Chambreuil észrevette -az udvarlást, de mindvégig ártalmatlannak tekintette a házi -barátot. Ártalmatlannak tekinti Yvonne is és ez az oka, hogy éppen -Guerche urat választotta. Ez ugyan nem fog neki gyötrelmeket -okozni. Előérzetét meg is mondja Guerche úrnak, amiben van némi -önkénytelen, szubtilis irónia. A szegény Guerche úgy van vele, mint -volt Arthus király: az a hibája, hogy nincs egy hibája sem.</p> -<p>A második házasság azonban nem történhetik meg csak úgy simán. -Chambreuil és Yvonne elváltak ugyan törvényesen, de ma is férj és -feleség az egyház előtt. A pap nem adja rá áldását az Yvonne -második házasságára. Yvonnenak pedig <span class="pagenum"><a name= -"Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> van annyi finom érzéke, -hogy nem elégszik meg amolyan talmi-házassággal. Ő, aki, mikor -esküdött, harangzúgás között, fehér ruhában, oldala mellett két -herceggel vonult be a Madelainebe, ahol a tömjén illatával a -„holtomiglan“ kéjes és ríkató érzetét szívta be, ő, akit ornátusba -öltözött főpap esketett: nem fog második házasságot kötni -polgármester előtt, aki azelőtt fotografus volt, fülledt szobában, -ahol a felsőbb hatalmakat csak a maire nagy hasán átkötött -háromszínű öv jelképezi. Nem így mondja, de így érezheti.</p> -<p>Szóval, el akar válni pour de bon, az egyház előtt is, hogy -második házasságára megnyerje a pap áldását. Érvénytelennek kell -kimondatnia első házasságát, s e célra van kéznél egy kardinálisa. -Nem hiányzik más, csak egy nyilatkozat Chambreuil részéről: hogy -kényszerítették. Azaz hiányzik a Chambreuil beleegyezése. De -Chambreuil gavallérember s Yvonne számít rá.</p> -<p>Chambreuil tehát végre megtalálja a várva várt alkalmat, hogy -hozzáfogjon neje visszahódításához. Ah, nagyon szereti ezt a -már-már elveszett kedves teremtést, örömmel látja, hogy Yvonne -éppen úgy viszont szereti, mint egykor, de érzi, hogy nagy -óvatossággal kell végeznie dolgát, hogy vigyáznia kell Yvonnera, -mint egy sebzett madárra, hogy egy ügyetlen szó, egy helytelen szó -s mindennek vége: a róka örökre elvesztette kis rókanőjét. De éppen -az az ember, aki ilyen feladatra termett.</p> -<p>Felesége delicatesse-érzékét kell hatalmába kerítenie. -<span class="pagenum"><a name="Page_139" id= -"Page_139">-139-</a></span></p> -<p>Kedve volna tiltakozni: dehogy egyezik bele, dehogy szakítja el -a végső szálat, dehogy hazudja kényszerítettnek most is sajnált -szerelmi házasságát! De hogy Yvonnenak a lelkét megnyerhesse, közel -kell jutnia a felesége lelkéhez, el kell fogadtatnia az első -szavait, hogy később megérthessék egymást s hogy tovább -tárgyalhasson, elfogadja felesége ajánlatát. Beleegyezik. Csupa -engedékenység, szeretetreméltóság és galantéria. Ilyen elvált -férjjel bátran el lehet beszélgetni egy-egy félórát. És -lassan-lassan visszacsalja feleségét a régi tónusba. Mikor azután -Yvonne egy bizalmas összenevetésben hirtelen közel találja magát a -férjéhez, úgy elkomolyodik, mintha a bondyi erdő közepén, éjfélkor, -két zsarátnokként égő szemmel nézett volna össze. Az első lépés meg -van nyerve.</p> -<p>Chambreuil jó képet mutat a morózus Guerche úrnak is és -kárpótlásul megtudja, hogy Guerche voltaképpen nem Yvonnet szereti, -hanem Pépa Vasquez kisasszonyt, amit nem csak Pépa nem tud, de maga -Guerche úr sem. Chambreuil előtt nincs többé komoly akadály és -hirtelen segítsége akad Pépa kisasszonyban, akit Yvonne és Guerche -tervezett házassága nagyon elkeserített. „Tudja mit – szól -Chambreuil Pépához, a <i>Vasgyáros</i>t parodizálva – tudja mit, -jőjön hozzám feleségül!“ – „Vigyázzon, mert igent mondok“ – -ilyenformán Pépa. „Kezet rá!“ Egy kissé sajnálják egymást. „Olyan -gáláns ember! Kár volna, ha az lenne belőle, amivé én akarom tenni -a férjemet“ – így gondolkozik Pépa. „Szegény leány! Kár volna érte, -ha <span class="pagenum"><a name="Page_140" id= -"Page_140">-140-</a></span> mégis nekem maradna“ – így Chambreuil. -De azért lelkük mélyén meg vannak győződve, hogy: nincs veszedelem, -sohasem lesznek egymáséi.</p> -<p>Guerche úr felpattan s Yvonne szívében is megmozdul valami, -mikor a revanche-házasság tervét megtudja. Ah, az eszköz régi, a -féltékennyé tevés intrikája nagyon elcsépelt, de azért még mindig -hatásos. Vén tyúkból készül a legjobb leves – így tartja a francia -példaszó. A talaj elő van készítve.</p> -<p>Yvonne ellenvetést tesz. Mind a két pár nem esküdhetik -egyszerre. Ez nevetséges volna. „Tehát esküdjünk más-más időben“ – -ajánlja Chambreuil. – „Hogyan, ön beleegyezik?“ – „Bizonyára. Mi -esküszünk három hét mulva, önök egy félév multán.“ – „De a mi -házassági tervünk a régibb.“ – „Olyan sietős?“ – „Nem, de…“ – -„Nekem nincs vesztegetni való időm, ön mondta“ – végzi Chambreuil. -A vad föl van verve.</p> -<p>És itt Chambreuil úr magasan fölébe emelkedik a Divorçons Des -Prunellesjének. Emez, hogy győzhessen, kénytelen előbb nagyon -nevetségessé tenni az amúgy is nevetséges vetélytársat. A finom -Chambreuilnek nincs szüksége ilyen kovás puskára. A maga erejével -győz.</p> -<p>Yvonne föl van zaklatva, védtelenül hagyja a szívét és -Chambreuil végre hozzáférkőzhetik felesége legbenső érzéseihez. És -ilyenféleképpen kezdi:</p> -<p>– Ön másodszor akar férjhez menni?! Ön másnak akarja ismételni -azokat a szavakat, amelyeket egykor nekem mondott?! És ha egykor -véletlenül annak a neve helyett az én nevemet találja <span class= -"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span> -kiejteni…?! Azt hittem, az olyan lelkű nő, mint ön, nem gondolhat a -válásra és visszariad a második házasság gondolatától.</p> -<p>És megérteti vele, amit amaz érez, hogy a házasság csak addig -házasság, amíg első és utolsó, – hogy a második eskü már nem eskü, -– hogy az olyan szívnek, mint az Yvonneé, csak egy szerelme lehet: -a férje iránt érzett szerelem.</p> -<p>Hogyan mondja el mindezt: azt már hallani kell. Ez egy kis -remeke a finom ékesszólásnak. Chambreuil úr megnyeri ügyét Yvonne -előtt is, előttünk is.</p> -<p>Chambreuil úr játékának ezeket a részleteit Meilhac és Ganderax -éppen olyan elmés, mint színpadi tekintetben tökéletes formában -fejezték ki. A többi mellékes. Láthatni, Pépa és paraguayi tempó -nagyon másodrendű dolgok a róla nevezett vígjátékban. A -rastaquouère meg éppen fantoche, de igen finoman rajzolt fantoche. -Mindegy; ha a vígjáték tónusa nem is egységes, ez a tónus -helyenkint a Beaumarchaisét közelíti meg. <span class= -"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXI.<br /> -MEILHAC.</span><br /> -Frou-Frou.</h2> -</div> -<p class="summary">(Színmű 5 felvonásban, írták Meilhac és Halévy. -Első előadása a Nemzeti Színházban 1890 március 21.-én.)</p> -<p>„Rizsporba mártott égetőszer“ – így jellemezték megjelenése -idején <i>Frou-Frou</i>t. A „comédie“-nek mondott igénytelen -színdarabban a korabeli kritika nagy szatirikus erőt, íróiban pedig -világfimezbe bujt moralistákat fedezett fel, akiknek a munkáját az -egyházi szónokok működésével egyforma jelentőségűnek találták. Úgy -tetszett akkor, hogy ama kor sajátos „erkölcseit“ soha senki se -ostorozta könnyedebb kézzel s egyszersmind könyörtelenebbül, mint a -Frou-Frou szerzői, az akkor még diadalmas operett nagymoguljai.</p> -<p>1869 óta, amikor <i>Frou-Frou</i>t először adták elő a -Gymnase-színházban, látott már a világ sokkal erősebb irodalmi -égetőszereket is, mint a Meilhac-ék darabja, de e húsz év alatt -nagyon kevés színdarab találkozott, mely a <i>Frou-Frou</i>val -finomságban versenyezni tudna. Ha e színdarabot nem találjuk is -<span class="pagenum"><a name="Page_143" id= -"Page_143">-143-</a></span> oly mélynek, mint a kortársak, annyi -bizonyos, hogy ma is éppen olyan graciózusnak tűnik fel előttünk, -mint amilyennek megjelenésekor találták.</p> -<p>Húsz év alatt az ízlés sokat változik, de ennek a színműnek az -elmésségén az idő nem hagyott nyomot. A legtisztább, a legpezsgőbb -s legkifinomodottabb párisi szellemet találjuk benne; ebből az -export-cikkből jobb, raffináltabb árú azóta se igen jött -forgalomba.</p> -<p>Mindazáltal, magával a drámával szemben, mi, húsz évvel elkésett -nézők, csak akkor lehetünk igazságosak, ha szem előtt tartjuk, hogy -e két évtized alatt <i>Frou-Frou</i> közpréda volt, ha nem -felejtjük el, hogy azokat az alakokat s azokat a szituációkat, -melyeket Meilhac-ék e darabjukban kreáltak, mi már láttuk jó és -rossz másolatokban, elképzelhetetlenül számos variációban, másod-, -harmad-, tizedkézből. A jó darabok sorsa az, hogy jellemeit, -helyzeteit az epigonok széjjelhordják a világba s az, ami benne -eredeti volt, rövid időn útszélivé válik. <i>Frou-Frou</i>ban is -vannak szcénák, melyek viseleteseknek és halványaknak tűnhetnek -fel, – például a két utolsó felvonás egyes jelenetei – de nem -szabad elfelejtenünk, hogy e szcénákat illetőleg is a -<i>Frou-Frou</i> szerzőit illeti az eredetiség.</p> -<p>Ha az alcímek még divatban volnának, e kifejező és -elfelejthetetlen cím alá ilyen második címet lehetne írni: „Egy -párisi nő tragédiája.“</p> -<p>Frou-Frou a mai drámairodalomnak egyik legelevenebb, legigazabb -egyénisége. (S ezek közt talán a legbájosabb alak.) Ilyen egész -karakter alig <span class="pagenum"><a name="Page_144" id= -"Page_144">-144-</a></span> kettő-három van még a jelenkori francia -színműben. Csak Poirier és még egy pár vetekedik vele. De -Frou-Frou, mint e kiváló színpadi egyéniségek általában, nemcsak -egyén, hanem típus is. Típusa annak a nőnek, aki megtalálható -bárhol a világon, de akinek a „Parisienne“ a legfejlettebb, a -legraffináltabb, vagy ha úgy tetszik, a legdepraváltabb -képviselője.</p> -<p>A nagyvilági nő: az a gazdag, munkátalan, elkényeztetett -teremtés, akinek betegsége az, hogy az életét üresnek találja, – az -a madárszívű, szenvedélytelen lény, aki képtelen a nagy érzésekre, -– az az „enfant vicieux“, aki csupa ideg, szeszély és hóbort, – az -a lázbeteg, aki semmiségekért él és semmiségekért hal meg.</p> -<p>Ki ne ismerné ezt a típust? Az egész jelenkori irodalom tele van -vele. A mai francia regény, novella és színdarab, sőt a <i>Vie -Parisienne</i> életképei is, tömérdek kis <i>Frou-Frou</i>ról -tudnak, akik mindannyian Gilberte Brigardtól származnak.</p> -<p>Gilberte Brigard: elkényeztetett gyermek, kiszámíthatatlan -szeszélyű, meggondolatlan, szeles kis teremtés, aki azonkívül olyan -bájos, olyan ennivaló, hogy aki látja, belészeret. Szinte magától -értetődik, hogy aki a közelébe jut, nem szabadulhat a varázsától; a -tulajdon apja se képzeli, hogy aki Gilberte-et is láthatja, azért -járjon a házába, hogy a másik házikisasszonynak, Gilberte -testvérének udvaroljon.</p> -<p>Gilberte-et nagyon elrontották. Anyátlanul nőtt fel. Idősebb -testvére, Louise nevelte fel, aki nagyon <span class= -"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> okos, -derék teremtés, de az anya pótolhatatlan. És azután Louise is -kényeztette, mint mindenki, de legfőképpen az apja.</p> -<p>Brigard papa olyan élettel teli alak, hogy szinte vetélkedik -magával <i>Frou-Frou</i>val. Ez a haszontalanságokért élő vén -gyerek, aki festi a haját, akire – könnyűvérűségéért – a tulajdon -gyermeke csinál rossz vicceket, aki ballerinákért utazgat és -vállalkozik rá, hogy leányának a kérőjét „megszabadítsa“ a -maitresse-étől, aki műkedvelői előadásokon pajkos kuplékat énekel a -leányával s aki valóságos majomszeretettel bálványozza parádés -gyermekét – a legbrilliánsabb magyarázat a <i>Frou-Frou</i> -jelleméhez. (Milyen más ez az „öröklés“, mint a Nora „öröklés“-e!) -Brigard alakjában van egy pár vonás, mely a mai néző előtt -karrikaturaszerűnek tűnhetik fel (különösen, ha az előadó nem elég -diszkrét), de ne felejtsük el, hogy <i>Frou-Frou</i>: „comédie de -moeurs“ s a második császárság korában tömérdek Brigard volt, akik -nem is ilyen Meilhac-tónusban beszéltek, hanem igazán az operett -nyelvén.</p> -<p>De lássuk a drámát.</p> -<p>Gilberte-et, akinek a ruhasusogásával, szeleskedésével tele van -a ház, (innen az enyelgő név: <i>Frou-Frou</i>) egyszerre két ember -kéri meg. Az egyik hozzávaló, kedves, bolondos ember, Valréas úr, -akit azonban Frou-Frou, bár érdeklődik iránta, nem vesz komolyan, a -másik ennek éppen az ellenkezője: Sartorys úr, komoly, szelíd -ember, aki az ellentétek törvényénél fogva halálosan szerelmes -Frou-Frouba. <span class="pagenum"><a name="Page_146" id= -"Page_146">-146-</a></span></p> -<p>Frou-Frou nagyot néz, mikor meghallja, hogy Sartorys úr őt -szereti. Úgy rémlett neki, mintha testvére, az okos, derék Louise -szerelmes volna Sartorysba s természetesnek találta, hogy ez is -viszontszereti Louise-ot. De ime, éppen Louise az, aki kezét -Sartorysnak kéri. „És te mit szólsz hozzá?“ – kérdi az álmélkodó -Gilberte testvérétől. Louise nagyon melegen beszél Sartorys -mellett. Nos, Gilberte megszokta azt, hogy komoly dolgokban úgy van -jól, ahogy Louise határoz. Nála tartja az eszét. Ha Louise azt -mondja, hogy ennek és ennek így kell lennie, akkor nincs mit -tanakodni, hanem bele kell nyugodni, mert így kivánja az okosság, a -világ rendje. És beleegyezik.</p> -<p>Pedig bizony végzetes hibát követ el az okos Louise is, aki -nagylelkűleg eltitkolja az érzéseit s az okos Sartorys is, aki azt -hiszi, hogy az ő kis szeleburdi feleségét meg fogja nevelni.</p> -<p>Négy év multán, mikor Frou-Frout viszontlátjuk, Sartorys még -mindig nem tudta a feleségét megnevelni. Gilbertenek gyermeke is -van, de azért se anya, se feleség. Csak a nagyvilágnak, -mulatságnak, a piperének és a műkedvelői előadásoknak él. A férjét -semmi szín alatt nem akarja Karlsruheba követni, – Frou-Frou Páris -nélkül! – sőt a gyermekét is elhanyagolja. Nem mintha rossz asszony -volna, mintha egy csipetnyi érzés se volna a szívében. Minden -becsületes nő – és Gilberte még az – szereti a férjét valamennyire; -aki egy tiszta leányt asszonnyá tesz, mindig fölkelti a szerelemnek -egy nemét abban a szívben, melyben ő a <span class= -"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span> „primus -occupans“. És Gilberte is szereti a maga módja szerint ezt a komoly -urat, ezt a hivatalos félistent, akit férjéül rendeltek, csakhogy -kissé szigorúnak és unalmasnak találta. A gyermekével se tud eléggé -foglalkozni. Egy nagy baba ő maga is – mit tehet róla szegény?! De -ha olyan nagy baj az, hogy nincs a házban asszony, hát azon lehet -segíteni. Ott az okos Louise, aki most egyedül maradt, mert Brigard -elment Csehországba egy táncosnővel. És bár Louise eleinte -vonakodik s nem akarja a kivánságát teljesíteni, végre is, Sartorys -nagy megelégedésére, beinstallálja testvérét a saját helyére, maga -pedig elmegy műkedvelősdit játszani Valréas úrral, akivel már -annyit eltréfálkozott, hogy utoljára is nagyon komolyan találtak -egymásnak szemébe nézni.</p> -<p>Előrelátható, mi történik a harmadik felvonásban. Louise -komolyan vette a feladatát, ellátja a kis Georgesot, mintha az -édesanyja volna, rendben tartja a házat stb., nagy megelégedésére -Sartorysnak és mind nagyobb keserűségére Gilbertenek, akiben -fölébred a féltékenység. Nem jut eszébe, hogy az történik, amit -maga kivánt, hanem csak azt látja, hogy testvére elfoglalja a -helyét a gyermeke és a férje szívében s az elkeseredés egy -krizisében, mikor Louise megvallja neki, hogy egykor szerette -Sartoryst – ott hagyja a férjét, a gyermekét és elmegy Velencébe -Valréas úrral, aki éppen kéznél volt.</p> -<p>A dráma itt, a derekán, kettéroppan. Ami következik, már -közönséges dolog, csak finomabban van <span class= -"pagenum"><a name="Page_148" id="Page_148">-148-</a></span> írva, -mint a hasonló színdarabokban. Sartorys nagy betegséget áll ki s -mikor meggyógyul, elmegy Velencébe, párbajra hívja Valréast és -megöli. Frou-Frou pedig bűnbánóan tér haza, bocsánatot kérni – és -meghalni. <span class="pagenum"><a name="Page_149" id= -"Page_149">-149-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXII.<br /> -MEILHAC.</span><br /> -A rendjel.</h2> -</div> -<p class="summary">(Vígjáték 3 felvonásban. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1891 május 29.-én.)</p> -<p>Meilhac <i>décore</i>jának a hőse a manchai lovagok nemes -családjából való; s tegyük hozzá mindjárt, hogy Andrésy úr a lehető -legmodernebb kiadása Don Quijotenak. Derék fiú, aki nagyon hajlandó -a nemes föllobbanásokra s képes minden önfeláldozásra: de ezt a -Quijotei erélyt valami sajátos és igen megnyerő bonhomia szelidíti -nála. A bonhomia a mi korunk embereinek az erénye; valamint a mi -korunk embereinek a gyöngéi azok a nagyszámú, apró lelki -ellenmondások is, melyeket megtalálunk Andrésy Edouardban is. Ime -mindjárt egy ilyen ellenmondás: Ez a derék fiú, akinek mániája az, -hogy minduntalan kockára teszi az életét a legelső idegen -érdekében, s aki sportszerűleg menti meg a felebarátjai életét: ez -az újkori Don Quijote tehát minden lelkifurdalás nélkül udvarol a -legjobb barátja feleségének, akit <span class="pagenum"><a name= -"Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> különben komolyan szeret, -s üres óráiban folyton csak azon van, hogy kiüsse a nyeregből -tisztelt barátját, akiért egyébiránt szintén kockára tette az -életét.</p> -<p>Edouard az egyik dolgot éppen olyan természetesnek találja mint -a másikat; s amint a legkedvesebb öntudatlansággal szokott -engedelmeskedni a veleszületett nemes ösztönnek, éppen olyan lelki -harmóniával mászik át a kerítésen, hogy a szomszéd almáját a -magáévá tegye. Ez a lelki ellentmondás élesen megkülönbözteti a mi -kis Don Quijoténkat halhatatlan ősapjától. Don Quijote -mindenekelőtt igazságszolgáltató volt; s azután: fanatikus, nem -alkuvó, képtelen bárminemű apró perfidiára. S ha kirántotta derék -spádéját a veszedelemben levők védelmére, tette azért, mert -igazságot akart szolgáltatni a gyöngének a hatalmassal, az -elnyomóval szemben; viszont ő maga sohase lett volna képes olyat -követni el, ami lelkiismerete szerint igazságtalanság lett volna -felebarátjával szemben. A mai ember nem hiszi többé, hogy az -igazság erről a világról való. Meg van győződve róla, hogy a -természet maga sem szolgáltat igazságot; s szomorúan nyugszik bele, -hogy e földön nem mérik ki a halandónak azt, ami neki dukál. Ő maga -sem vállalkozik tehát a <i>justicier</i> lehetetlen szerepére, s ha -akár atavizmusból, akár lelki lágyságból képes az önfeláldozásra, a -nemes fellobbanásokra, a nagylelkűségi rohamokra, életének egy -kellemes érzésért való kockáztatására; lelki rugója bizonyára csak -a részvét, az együttérzés <span class="pagenum"><a name="Page_151" -id="Page_151">-151-</a></span> a többi szegény vétkezővel és -szenvedővel – akik mindannyian, velünk együtt, egy ismeretlen -nagyhatalom áldozatai – a türelmesség minden emberi iránt s az -ellentállás ingere minden elementárissal szemben. Szóval: <i>az -emberi szenvedés religiója</i>, ahogy egy századunkbeli, elegáns -filozófus nevezi a dolgot. Ezzel a religióval persze nagyon megfér -a türelmesség önön gyengéink iránt. Megfér vele a beletörődés egy -olyan hibába, mely a maga nevén említve nem hangzik ugyan valami -szépen, de amelynek sok mentsége van, s amely következményeiben sem -magunkra, sem másokra nem igérkezik veszedelmesnek. Ennek a -religiónak az öntudatlan hívei nem a régi ethikai elvek szerint -mérlegelik a hibákat, hanem csak a szerint, hogy e hibák minő -konzekvenciákkal járnak rájok és felebarátjaikra nézve. A -türelmességet, melyet gyakorolnak, átviszik az ethikai fogalmakra -is. Bizonyára, elvben a derék Andrésy sem tartja a legszebb -dolognak, elszeretni egy jó barátunknak a feleségét; de -mindenekelőtt megvan az a mentsége – gondolja – hogy komolyan -szeret és azután azzal bíztatja magát, hogy a férj úgy se tudja meg -a dolgot soha, már pedig az a baj, melyről valaki nem tud, szerinte -nem is létezik. Minthogy nem ismer el egyebet nagy dolognak, csak -azt, ami másnak szenvedést okoz: ez a peccadille nem nagyon -terhelné a lelkiismeretét. Meglehet, minderről nem is ad számot -magának: de mindez él benne öntudatlanul. S jegyezzük meg, hogy a -modernitásnak ez a cachetja egy olyan lélekben, melyben az -<span class="pagenum"><a name="Page_152" id= -"Page_152">-152-</a></span> alap-ösztön romantikus, sőt mondhatni -középkorias színezetű, ama pikantériák közé tartozik, melyekben -Meilhac mester legnagyobb kedvét találja. Mert hisz ismeretes a -párisiasság mesterének főpassziója. Elmondani egy dajkamesét, egy -lehetetlen históriát, s ebben a fantasztikus keretben megelevenítni -a képzelhető legigazabb alakokat, akiknek minden második szava -bevilágít a lélek mélységeibe, akiknek minden motja egy-egy fényes -megfigyelést rejt magában (<i>Cigale, Réveillon, Ma camarade</i>); -egy nagyvilági, vídám, szeretetreméltó, lustálkodó társaságban -feltüntetni a megdöbbentőbb erkölcsi nihilizmust, s egy pillanatra -el nem komolyodva, a lehető legtöbb kellemmel a világon, folyton -ironizálva, s folyton elmés és léha tónusban, szigorúan morális -„Méne-Tékelt“-t suttogni a fülünkbe (<i>Ma cousine</i>); könnyed -szcénában, mely unalomból flörtölő párt vezet elénk, megriasztani -bennünket az élet kérlelhetetlen logikájával; véges-végig -ironizálni egy-egy darabban és csak akkor vétetni észre, mikor mi -már mélyen meg vagyunk hatva, hogy az író maga is meg volt indulva -(<i>Margot</i>): ime, ezek Meilhac mesternek fő-főmulatságai. -Főképpen ironizálni. És ne felejtsük el megjegyezni, hogy Meilhac -folyton csúfolódik a mi Andrésynkkal is. Összes alakjait, a -végzetet, a dolgok rendjét, a véletlent, mindent fölhasznál rá, -hogy rajta csúfot tegyen; folyvást mókázik ezzel a nagy kamasz Don -Quijotéval, de kissé szereti is ezt a nagy kamaszt.</p> -<p>S mi azon vesszük észre magunkat, hogy az egész fantaisiet -komolyabban vettük, mint maga <span class="pagenum"><a name= -"Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> Meilhac. De ennek az -érdekes szellemnek, aki először is filozófus és moralista, s -mellesleg a graciozitások és elmésségek nagymestere, éppen az a -sajátsága, hogy legalább is annyira nyugtalanít, mint amennyire -gyönyörködtet, elkápráztat és álmodozóvá tesz.</p> -<p>De lássuk ezt a lenge, semmis kis vígjátékot, mely azonban -olyan, mint egy Worth-ruha: tessék utána csinálni!</p> -<p>Andrésy tehát komolyan udvarol a legjobb barátja feleségének, s -az ostromlott Henriette nem is idegenkedik ettől a derék és -nemesszívű fickótól. Sőt annyira megtetszik neki, hogy meghúzza a -vészjelzőt és alarmot kiált a férjének. Megvallja Collineaunak, -hogy van egy udvarlója, aki ugyancsak üti a vasat, s azzal egészíti -ki ezt a vallomást, hogy sokkal inkább szüksége van a férje -szeretetére és gyámolítására, mint eddig bármikor. Collineau fel se -veszi a dolgot, s azt ajánlja Henriettenek, hogy utazzék el pár -napra Barentinbe, egy cousinejához. Henriette abban a hitben, hogy -Andrésy a férjével marad, szót fogad Collineaunak és elutazik. De -alig teszi ki a lábát Henriette hazulról, Collineau elküldi -Andrésyt, s rohan a lyoni vasút pályaházába. A barentini utazást -ugyanis Collineau csak azért eszelte ki, hogy megszabaduljon a -feleségétől s elutazhassék Maconba, ahol egy olasz grófnővel néhány -boldog órát szándékozik tölteni. Andrésy viszont ily könnyű szerrel -menekülve kirendelt őrétől, a havrei vasút pályaházába siet, hogy -még ugyanazzal a vonattal indulhasson el, amellyel <span class= -"pagenum"><a name="Page_154" id="Page_154">-154-</a></span> -Henriette megy. A terve az, hogy Henriettet nem engedi Barentinben -kiszállani, hanem tovább viszi Harfleurbe, ahol nincs ugyan -cousine, de vannak fogadók.</p> -<p>A terv csak félig sikerül. Mert bár Henriette nem szállt ki -Barentinben – elvétette az állomást – Harfleurben Edouardra nem -pásztoróra vár, hanem egész sora a mindenféle kalandoknak. Ezek a -kalandok azzal kezdődnek, hogy Edouard utána ugrik egy vízbeesett -embernek, s kimenti a habokból; azután pedig nekimegy az -állatseregletből kiszabadult oroszlánnak s megmenti egy afrikai -herceg életét. Az első hőstett nem válik előnyére a Henriette -szemében. Először is a szép asszony úgy találja, hogy -kompromittálva van, mert a hotel pincérje, aki Collineaunét -Párisból ismerte, mint Collineau urat és nejét írta be őket a -vendégkönyvbe. Azután meg Edouard, aki, míg a ruhája szárad, a -köpcös vendéglőstől kölcsön kért kosztümben igyekszik a Henriette -szívét meglágyítani, kissé kómikus alaknak tűnik föl a szép asszony -előtt. A második hőstett azonban már majdnem megejti a szívét. -Edouard olyan szerényen, olyan egyszerűen meséli el neki az -oroszlánnal való kómikus kalandot, hogy Henriette meg van -illetődve. A bolondos fiú az imént még kövér könnyeket hullatott -előtte, siratva elvesztett reménységeit, s ime most egy esernyő -roncsaival tér vissza az oroszlánnal való diadalmas küzdelemből! -Egy férfi, aki sír a szeretett asszonnyal szemben s nyugodtan néz -az oroszlán szemébe, hisz ez maga az ideál! (Ne <span class= -"pagenum"><a name="Page_155" id="Page_155">-155-</a></span> -felejtsük el, Meilhac mosolyog az Edouard hőstettén, s mosolyog a -Henriette lelkesedésén is.)</p> -<p>De meg volt írva, hogy Edouard sohase érhesse el célját. A mi -Don Quijotenkat nemes föllobanásai éppen olyan bajokba sodorják, -mint a minők halhatatlan ősét üldözték egykoron.</p> -<p>A sous-préfet ugyanis, megilletődve ennyi hőstettől, telegrafált -a miniszternek, s a miniszer hasonló úton válaszolt, hogy a kitünő -Collineau urat, aki Frankhon barátjának, a szenegambiai hercegnek -az életét megmentette, kinevezi a becsületrend lovagjává. A -szenegambiai herceg maga is megjelenik, kifejezni köszönetét -megmentőjének, a souspréfettel együtt, aki gratulál az -ál-Collineaunak, s tudatja vele, hogy a kinevezés holnap benne lesz -a hivatalos lapban. Henriette halálra van rémülve. Mit szól majd a -férje, ha olvassa, hogy kitüntették azért a hőstettért, melyet -Harfleurben, kedves neje társaságában követett el?! Nem marad más -választás, mint a legelső vonattal hazasietni, s reparálni a -dolgot, hogyha még lehet. Ilyképpen persze Edouard elesik -hőstetteinek várt jutalmától.</p> -<p>Henriette, hazaérkezve, a védekezésnek a legjobb módjához -folyamodik: vádolni kezd. Megtudja, hogy férje úton volt; -belekapaszkodik tehát ebbe a szalmaszálba s hozzáfog az -inkviráláshoz. Collineau, aki nem akarja bevallani maconi -turpisságait, hazudozik, mint egy cigány, amíg bele zavarodik. Az -újságok tele vannak a harfleuri esettel: Collineau úr tehát -Harfleurban volt, egy nővel, akit a feleségének adott ki. Collineau -persze semmit se tud a dologról: <span class="pagenum"><a name= -"Page_156" id="Page_156">-156-</a></span> bizonyosan valami más -Collineauról lesz szó az újságokban. Egyszerre jelentik, hogy itt -van az a pincér, aki az úrnak tegnap este fölszolgált; Collineau -megijed, azt hiszi, hogy a maconi pincér került elő. Eszeágában -sincs elfogadni; megkéri Andrésyt, hogy expediálja el az -alkalmatlan embert. Andrésy és Henriette természetesen sietnek -eleget tenni a kivánságának. De megérkezik a kitüntető irat is a -miniszteriumtól; s most már Collineau igazán nem érti a dolgot. -Szerencséjére kap egy névtelen levelet, melyet Edouard sokkal -könnyebben olvas, mint ő, s ebben azt tudatják vele, hogy valaki, -aki egy férjes asszonnyal utazott, szorultságból használta az ő -nevét. Az illető kéri, hogy vállalja magára a dolgot, a -következményekkel, tudniillik a kitüntetéssel egyetemben. Ezzel a -levéllel végre sikerül Collineaunak tisztára mosnia magát; -Henriette megelégszik a magyarázattal, s megbocsát azzal a -föltétellel, hogy Collineau elviszi utazni Spanyolországba. Edouard -azalatt elmehet Rómába, Maconon keresztül.</p> -<p>Ime ez a száraz váz, a finom megfigyelések és a fényes mot-k ama -légiója nélkül, melyek ennek a kis remekműnek legfőbb ékességét -teszik. Az analízis semmit se mond erről a darabról; hisz a -cselekvényt maga az író sem veszi komolyan. De mennyi gazdagság a -détailokban! Mily bámulatos könnyedség, s amellett mily biztonság -és mélység a jellemzésben! Az ironizált alakokban mily -virtuozitással vannak érzékítve a kómikus vonások, s ezek közepette -mennyi gyöngédséggel <span class="pagenum"><a name="Page_157" id= -"Page_157">-157-</a></span> egy-egy megnyerő, költői vonás! Az -egész csupa báj és finomság, arany- és selyemhímzések gazdagsága -egy habkönnyűségű szöveten.</p> -<p>A darab tetszett, de nem tett olyan nagy hatást, a minőt -megérdemelt volna. A párisiasság nagymesterének ezt a remekét csak -párisi közönség élvezheti teljesen, mely rögtön elért minden -nuanceot, s mely követni tudja a legdiszkrétebb célzást is. -<span class="pagenum"><a name="Page_158" id= -"Page_158">-158-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXIII.<br /> -PAILLERON.</span><br /> -Komédiások.</h2> -</div> -<p class="summary">(Színmű 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1895 március 8.-án.)</p> -<p>A <i>Komédiások</i>ban sok olyan jelenet van, melyek a -fődologgal csak igen lazán függenek össze s melyek kiküszöbölhetők -anélkül, hogy a néző észrevenné a színmű megrövidülését. De a -szóban forgó, henye jelenetek a darab fő-fő ékességei s éppen a -fődolog az, ami ebben a darabban a legkevesebbet ér.</p> -<p>A fődolog egy nem annyira drámai természetű, mint inkább fölötte -banális, csupa elkoptatott motivumból összehabart, minduntalan -elérzékenyítő mese, mely premisszáiban a melodrámákra emlékeztet s -amelyet mindazonáltal Pailleron oly ügyesen, oly kicicomázottan tud -feltálalni, mint egy elsőrangú maître d’hôtel a régi ételeket. -Ime:</p> -<p>Volt egyszer egy festő, aki imádta a feleségét. Ez az asszony -azonban nem tudta őt megérteni. Az asszonyok csak a sikert látják s -a pingáló szegény <span class="pagenum"><a name="Page_159" id= -"Page_159">-159-</a></span> ördög semmitől sem volt távolabb, mint -éppen a sikertől. Történetük úgy végződött, hogy az asszony egyszer -csak megszökött tőle, mire a szerelmes férj bánatában elbujdokolt -Olaszországba. Ott azután, nyolc hónap multán azt olvassa, hogy a -hűtlen meghalt: most már ismét imádhatja szabadon s imádni is fogja -örökkön. A hasisnak adja magát s álmaiban ismét találkozik a kedves -alakkal, akit úgy lát mind hajdan, mert hisz szerelmében semmit se -akart megismerni az asszony „multjából“.</p> -<p>Csakhogy az asszonynak gyermeke maradt: egy kis leány, anyjának -tökéletes hasonmása, valaki, aki „nyolc hónapra“ született. A festő -húsz év mulva összetalálkozik ezzel a leánnyal. Ráismer. S ki -tudja, hátha ez a gyermek az övé?! És ha nem is, annyi bizonyos, -hogy: egészen az anyja az a lény, akit a festő ma is, örökkön imád. -Ó, a szegény ember! Mit mondhat ennek a gyermeknek?! Semmit; tehát -csak messziről fogja imádni s ürügyeket keres, hogy koronkint -láthassa. Mi fog történni? Ugy-e az, hogy a leány ki fogja találni -a szegény ember titkát?! Igen. Ime: a Grigneux név alá bújt Raymond -festő és a kis Valentine története.</p> -<p>De Valentine húsz éves s neki van egy másik története is.</p> -<p>Anyja egy Laversée nevű nagy férfiú gondjaiba ajánlotta a -csecsemőt s bizonyára volt oka rá, hogy ezt cselekedte. A nagy -férfiú fölneveltette a gyermeket, sőt mert akkor közoktatásügyi -miniszter <span class="pagenum"><a name="Page_160" id= -"Page_160">-160-</a></span> volt, évjáradékot is eszközölt ki -számára a közoktatásügyi minisztériumtól. Azután meghalt s -Valentinet unokaöccse, illetőleg ennek felesége vette pártfogása -alá. A gyermeket kényeztették a Laversée-házban, de mikor -fölserdül, az asszony féltékenykedni kezd rá s az árva teremtésnek -meg kell tudnia, milyen keserves a kegyelemkenyér. Szeles, -temperamentumos s a környezete meggondolatlanná tette. Ebből a -hibáiból az következik, hogy egy kicsit kompromittálta magát az -első emberrel, aki feleségül akarta venni, aki azonban tüstént -tovább állott, mikor megtudta, hogy a szegény gyermeknek nincsen -hozománya. Valentine ártatlan, de senki sem hisz az ártatlanságában -s a tempói olyanok, hogy rossz hírét éppenséggel nem cáfolja meg -velök.</p> -<p>Pierre Cardevent, aki beleszeretett, alighanem az első látásra, -maga se tudja, mit gondoljon róla. A leány nem biztatja; anyja, egy -derék, becsületes öreg parasztasszony, akinek azonban egészséges -ítélete van s aki úgy imádja fiát, mind ez őt, remeg ennek a -házasságnak még csak a gondolatától is. És elválnának örökre, ha a -véletlen közbe nem jő. De a véletlen úgy akarja, hogy Laverséené, -aki nagyon oktalanul azzal gyanúsítja Valentinet, hogy elszerette -az ő kedvesét, kiűzze házából a gyermeket s az elhagyott teremtés -Cardeventnénál keressen menedéket, annak az anyjánál, akit szeret. -Mi fog történni? Ugy-e az, hogy Valentine le fogja győzni az anyai -szív előitéleteit s meghódítja Pierret teljesen?! Igen; Pierre -megadja magát <span class="pagenum"><a name="Page_161" id= -"Page_161">-161-</a></span> kényre-kegyre s mikor Valentine -amellett marad, hogy nem akar feleségül menni hozzá, maga az öreg -parasztasszony világosítja fel fiát: „Hát nem látod, hogy -hazudik?!“</p> -<p>Mese, mese, meskete. S ha Pailleron sok boszorkánysággal mindezt -bele is tudja csempészni a nagyközönség szívébe, ez nem válik az ő -drámaírói művészetének valami nagy dicsőségére. Valentine csak egy -sápadtabb Suzanne (Unatkozó világ); Pierre a tucatszerelmes, aki -ezuttal nem a kabilok ellen küzd, hanem a nagy medáliát nyeri meg; -Cardeventnéban vannak kedves vonások, de rokolyája kissé viseletes -színpadi ruhadarab.</p> -<p>A legérdekesebb volna köztük Grigneux, aki folyvást siratja, -hogy művészete, szerelme, apasága, mind a kimérák világából valók, -de az öreg is szinte bosszantóvá válik változatlanul komor -arculatával s azzal, hogy a multat minden percben ki-kipakolja a -zsebéből.</p> -<p>Szerencsére van a darabnak egy második része is, amelyről eddig -nem szóltunk. Ebben a második részben nincsen cselekvés – mert -abból, hogy Pégomas úr minden stréberek mintaképe, hogyan férkőzik -be Laverséehoz titkárnak, hogyan vezeti azt orránál fogva s hogyan -választatja meg magát képviselőnek a Laversée pénzén: csak igen -vékony darab telnék ki – de milyen pompásak ezek az egymással -alig-alig összefüggő jelenetek és milyen találó, elmés a bennök -szereplő típusok rajza! Mindjárt maga Pégomas is remek, noha -délvidéki beszédességével, szónokló kedvével s azzal a -tulajdonságával, <span class="pagenum"><a name="Page_162" id= -"Page_162">-162-</a></span> hogy koronkint megrészegszik a saját -szavaitól, nagyon is emlékeztet Numa Roumestanra, míg ügyessége és -találékonysága a magyar nézőnek Zákány Napoleont juttatja eszébe. -(Az élet komédiásai.) És a többiek: Saint-Manin, a doktor, aki a -nők vállain emelkedik feljebb és feljebb s aki reklámot váj ki -mindegyik flörtjéből, – Caracel, aki gyalázatosságokat fest, mert -így okvetlenül észreveszik, – Larvejol, az író, akinek legnagyobb -vágya az, hogy a regényeit a közerkölcs megsértése címén elkobozzák -s aki lekritizál minden színházat, amely nem fogadja el a -darabjait, – az öreg Hugon, aki folyvást magasztalja a fiatalokat, -csak azért, hogy ezek visszamagasztalják, – Brascommie, az ügyész, -akinek az apja minduntalan miniszterré lesz s aki apjának minden -bukásával fölfelé bukik, – s mindezek királya: a nagy Laversée, a -halott, aki azonban még folyton jelen van, a nagy Laversée, akit -irodalmi működése miniszterré, a minisztersége pedig nagy költővé -tett… Mindez gyönyörű. Ezeknek az alakoknak, a siker lovagjainak, a -komédiázó reklám-vitézeknek a jellemzésében ismerünk csak rá igazán -az <i>Unatkozó világ</i> szerzőjére, arra az íróra, aki valóságos -Juvenálisa a hiúságnak, a jogosulatlan ambiciónak, meg a tudományt -és művészetet kizsákmányoló kártékony középszerűségnek. -<span class="pagenum"><a name="Page_163" id= -"Page_163">-163-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXIV.<br /> -DAUDET.</span><br /> -A létért való küzdelem.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 5 felvonásban, fordította A. V. Első -előadása a Nemzeti Színházban 1894 december 7.-én.)</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Ils pleuraient tous les deux, -aieux du genre humain,<br /></span> <span class="i0">Le pére sur -Abel, la mére sur Cain.<br /></span></div> -</div> -<p>Ez a két sor Hugo Viktorból való; nem én idézem, hanem Daudet -Alfonz, aki Padovani hercegnő szájába adja, először, hogy -előkészítse a nézőt a hercegnének arra az elhatározására, amely -elhatározásban ez az egész dráma tetőzik, másodszor, hogy e két -sornyi jelige segítségével rámutasson, tulajdonképpen mit is akart -ebben a drámában mondani, amivel – úgy látszik, Daudet maga is -belátta – nem minden néző lesz egészen tisztában.</p> -<p>Tehát, midőn ősszülőink az első testvérpár kezdetleges módon -elintézett párharcán siránkoztak, Ádám Ábelt siratta, Éva pedig -Káint. Nem kételkedünk benne, hogy egészen így történt; miért ne? -Az első asszonynak imponálhatott az első struggleforlifeur -<span class="pagenum"><a name="Page_164" id= -"Page_164">-164-</a></span> – hogy a Daudet anglo-francia szavát -használjuk, – aki bizonnyal a szebbik, erősebbik, elegánsabbik, s -kevésbé szőke fia volt. Hugo Viktor és Daudet nem így magyarázzák a -dolgot. Ők úgy értik ezt a lelki mozdulatot, hogy az Éva női, -gyöngédebb szívében már inkább élt a bocsánat erénye, mint az Adám -durvább s még egészen primitív lelkületében. Úgy találjuk, hogy ez -nem olyan bizonyos. A bocsánat – legalább eddig minden morálista -ebben a véleményben volt – nem éppen különleges asszonyi erény; -kivált, ha arról a bocsánatról van szó, melynek magalegyőzés, lelki -erőfeszítés s nem gyöngédség, nem megadás, nem a materiális -viszonyokhoz való alkalmazkodás teszi az alapját. Tartunk tőle, -hogy ha az első asszony (legyen áldott a neve) csakugyan a -rosszabbik fiát siratta, nem azért cselekedte ezt, mintha jobban -élt volna benne a megbocsátás erénye, mint a zord Ádámban, hanem -mert gondolkozása talán materiálisabb s morális érzéke valamivel -gyöngébb volt, mint aminő a zord Ádámé lehetett.</p> -<p>De ne profanizáljuk a Bibliát, egyszerűen jegyezzük meg, hogy -Padovani hercegnőben már igazán él ez a ritka erény, s ez a kitünő -tulajdonság őt egy igen szép lelki mozdulathoz segíti. Az ötven -esztendős asszony megszeretett egy fiatal férfit egészen, először -inkább talán az érzékeivel, de bizonyára a szívével is; nőknél az -utóbbi talán hamarabb szólal meg, mint az érzékiség, s ha -véletlenül emez jár elől, a szív rendesen „behozza“ a mulasztást. -Megszerette <span class="pagenum"><a name="Page_165" id= -"Page_165">-165-</a></span> tehát a fiatal férfit, s magához emelte -a „sárból“. A sár itt talán túlzás, de legyünk igazságosak s -ismerjük el, hogy az asszonyi szív szívesebben „emel fel magához“ -valakit, mint a férfilélek, ami északról nézve talán inferioritás, -de délről nézve, úgy tetszik, felsőbbség. Szóval, embert csinált a -kis sárosból. A kis sáros azonban nagyon hálátlan kis féreg s -rosszal fizeti meg a jótéteményt. A madám útjában áll, ergo meg -akarja ölni. Csakhogy emez rájő a turpisságra. S ekkor az ötven -esztendős asszony, aki előbb az érzékeivel szeretett s még most is -szeret a szívével, átváltozik anyává, aki a szeretet kegyelmi -paragrafusának alkalmazásával, egyszerűen megbocsát a kis -hálátlannak. – „Én megbocsátok, de az <i>élet</i> nem fog -megbocsátani.“ Ugy hiszem, ezek a szép szavak fejezik ki a szerző -alapgondolatát. Paul Astiernek az élet csakugyan nem bocsát meg, s -ha a hercegnő azt mondja neki, hogy akasztasd fel magad másutt, ez -valóban megtörténik. Lelövik, mint egy kutyát, s a néző nem -kárhoztatja ezt az igazságszolgáltatást.</p> -<p>A téma szép, s az a jelenet, melyben Padovani hercegnő -megismertet bennünket a darab moráljával, gyönyörű. Majdnem olyan -gyönyörű, mint a darab egy epizódja, amelyet nagyon ki lehetne -hagyni a drámából (igaz, hogy kár volna érte). De akármilyen szép -is ez a két jelenet, elszigeteltségük és változatosságuk azt a -gondolatot kelti fel bennünk: „Istenem, milyen szép regényt írt -volna Daudet ebből a témából!“ <span class="pagenum"><a name= -"Page_166" id="Page_166">-166-</a></span></p> -<p>Kár, hogy nem regényt, hanem drámát írt belőle. De még így is -jobb, mintha egyáltalán nem írja meg.</p> -<p>Íme, a darab dióhéjban:</p> -<p>Paul Astier, akit Daudet olvasói a <i>Halhatatlan</i>ról írt -szép könyvből már jól ismernek, csakugyan elvette az ott szintén -szereplő Padovani hercegnőt, aki ötven esztendős és ötven -milliomos. Az ötven milliónak azonban már körülbelül vége, míg az -ötven esztendő megmaradt. Igazán csodálatos egy ilyen ügyes -struggleforlifeurtól – magyarul strébernek mondanók, – de meg kell -nyugodnunk benne, hogy Paul Astier úr az ötven milliót -elspekulálta. Igaz ugyan, hogy a pénz segítségével már vitte -valamire, – államtitkárrá emelkedik előttünk, ami Franciaországban -elég kevés ötven millióért, – de ezt kevesli. Hatalmat akar s még -több pénzt; mindent akar. E célból nagyon szeretne elvenni egy -másik ötven milliót – Sélény kisasszonyt Bécsből, egy bankárnak a -leánya, – de az ötven esztendő ötven millió nélkül nagyon útjában -van. A hercegnő hallani se akar válásról; nem engedi a vallásos -érzése; úgy tartja, hogy elég botrány volt nőül menni hozzá, nem -akar egy másik botrányt azzal, hogy elváljon s végre szereti a kis -ocsmányt. Meg egy kicsit bosszút is akar állni rajta. Tudja, hogy -Paul megcsalja, ahol lehet, tudja például, hogy Paul elcsábította -Lydiet, a felolvasónőjét; s a darab elején háborúban van a kis -kapaszkodóval.</p> -<p>Ez az akasztófára predesztinált Napoleon azonban nagyon jól -tudja, hogy a válás nélkül vége <span class="pagenum"><a name= -"Page_167" id="Page_167">-167-</a></span> minden uraságnak. S azt a -nagyravágyó tervet eszeli ki, hogy a hercegnő el fog tőle válni -szerelemből. Ahogy Josephine vált el Napoleontól. Hozzá fog a -dologhoz, elmegy Mousseauxba, a feleségéhez s kibékíti, -elbolondítja azzal, hogy még most is szereti. Rábírja, hogy térjen -vissza vele Párisba, de ezen a csapáson egyéb nem történik.</p> -<p>A Sélény kisasszonnyal való házasságnak egy másik akadálya is -van, a szintén régebben ismeretes pápai testőr uniformisa. Paul -Astiert az a veszedelem környékezi, hogy ez a rikító uniformis -elüti kezéről a gazdag zsidó leányt, s hogy az uniformis végzetes -hatásának útját állja, provokálja a testőrt.</p> -<p>Ezen a csapáson volnánk, midőn Paul Astier – mást gondol. Egy -méreggel teli üveg kerül a kezébe s eszébe jut, hogy ez mennyire -gyorsíthatná ügyei lebonyolítását. Megkínálja feleségét egy pohár -vízzel, melyet előbb megfűszerezett, de felesége keresztüllát -rajta. És megbocsát, amint már mondottuk. Az élet azonban, amelyet -e darabban az elcsábított felolvasónő apja perszonifikál, nem -bocsát meg, hanem igazságot szolgáltat.</p> -<p>Íme, mindaz, ami drámánkban szorosan a tárgyhoz tartozik. -Látnivaló, hogy ebből csak vékonyka dráma telhetik ki. Az egész -mindössze két jelenetre szolgáltat alkalmat. Az egyik az, mikor -Paul kibékíti a feleségét, s a másik, mikor meg akarja mérgezni. -Ismételjük, az utóbbi szcéna igen szép; a másik jelentéktelen. A -hercegnőnek gyönge órája van; enged, mert szeret. Paul igen -közepesen <span class="pagenum"><a name="Page_168" id= -"Page_168">-168-</a></span> komédiázik, s a hercegnő olyan keveset -mond, hogy a lelkéből ugyan nem sokat olvashatunk ki. Maradna tehát -egyetlenegy igen szép jelenet. Egy jelenet egy drámára bizonyára -kevés.</p> -<p>Ebből is világos, hogy a „dráma“ ügye ugyancsak gyenge lábon áll -a darabunkban. Még világosabbá teszi ezt, hogy mindaz, amit -elbeszéltünk, a darabnak a felét sem teszi. Az egyik főalakot, a -hercegnőt, tulajdonképpen csak ebben a két jelenetben látjuk.</p> -<p>Daudet úgy írta meg ezt a színdarabot, mint ahogy regényt szokás -írni. S ha regényt mondunk, a régi stílű regényre gondolunk, arra, -melynek őse a lovag-epika, s amelyben a szerző így szokott más -nótára gyújtani: „Hagyjuk most hőseinket s keressük fel az öreg -Vaillant, az ő sápadt leányát, meg a szegény hebegő fiút, aki olyan -reménytelenül szereti ezt a sápadt leányt.“</p> -<p>A darab nagyobbik s szebbik része epizódokból áll. De ezekben az -epizódokban annyi a szín, a jellemzetes vonás, hogy voltaképpen -ezek az epizódok teszik a darab érdekességét. Így gyönyörű az -elcsábított Lydie, s szerencsétlen szerelmesének nagy jelenete. -Lydie „hosszú útra készül“, meg akarja mérgezni magát; a szegény -hebegő pedig azt hiszi, hogy szökni akar Astierral, akit szeret, s -előbb le akarja beszélni szándékáról, azután megadással ajánlja -fel, hogy Lydiet legalább a vasútig hadd kisérje el az ő (a hebegő) -szegény, édesanyja, aki annyi nyomorúságot látott már, hogy mindent -megért és mindent megbocsát! <span class="pagenum"><a name= -"Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p> -<p>Ebben a jelenetben annyi a bensőség és a keresetlen ékesszólás, -hogy vetekszik <i>Sapho</i> és <i>Jack</i> legfényesebb lapjaival. -Kár, hogy az egész – akármilyen érdekes s akármilyen gazdag -pittoreszk részletekben – nem harmonikus, hanem fölötte egyenetlen, -félsikerű munka. <span class="pagenum"><a name="Page_170" id= -"Page_170">-170-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXV.<br /> -DAUDET.</span><br /> -Sapho.</h2> -</div> -<p><i>Sapho</i> budapesti bemutatója alkalmával többen azt -hangoztatták, hogy: ez a bemutató nagyon elkésett, mert Daudet -<i>Sapho</i>ja, mely ifjúságunkban mindnyájunknak tetszett, azóta -már elavult. Azoknak, akiket a budapesti <i>Sapho</i> untatott, -inkább azt kellett volna mondaniok: nem volt hiba, ha 1885-ben, -amikor a párisi Gymnase-színház először adatta elő Daudet és Belot -<i>Sapho</i>ját, a Nemzeti Színház nem sietett ezt a színdarabot -elhódítani; de ha új korában nem kellett, most, amikor a párisi -felújítás újra rá irányozta a figyelmet, egészen fölösleges volt -Budapesten is eljátszani. Mert ez a színdarab már elavultnak -született s <i>Sapho</i>, a regény, meg az ebből kinyirbált -színdarab: ég és föld.</p> -<p><i>Sapho</i>, a regény se tökéletes alkotás, de gyönyörű, -élettel teli, színes, az irodalom minden érzéki varázsával teljes -kifejezése egy – ha nem is éppen alantjáró, de – nem valami magasra -szárnyaló gondolatnak, amely Daudet-t sokszor és több <span class= -"pagenum"><a name="Page_171" id="Page_171">-171-</a></span> -munkájában foglalkoztatta. Ez a zseniális író, aki különben sohase -volt nagy filozófus, élete végéig nem tudta elfelejteni egy ifjú- -és bohémkori megfigyelését: azt, hogy hány, jobb sorsra érdemes -fiatalembernek az életét rontotta meg a „collage“. A collage, mely -Daudet húszéveskori küzdelmeinek idején nagyon divatos dolog volt a -Quartier Latin bohém-világában, de azóta (s ebben része lehet -<i>Sapho</i> hatásának is) már a Quartier Latin területén sem -divat… vagyis az a rossz szokás, hogy a Párisba kerülő naiv, vidéki -diákgyerek, érzékeinek a legelső lázában, közös háztartásra lépett -egy nála rendesen öregebb, viharos multú s minden hájjal megkent -nőszeméllyel, aki azután az egész életére <i>rátehénkedett</i>, -akit hiába akart lerázni a nyakáról, mert beléje ragadt, mint a -bogáncs, s akitől, miután majdnem kezdettől fogva folyton csak -küzködött, veszekedett vele, végül vagy egyáltalán nem vagy csak -súlyos sebekkel tudott megszabadulni. Daudet <i>Sapho</i>t a -fiainak ajánlotta, akkorra, „ha majd húszévesek lesznek“ s ez a -nevelő szándék sok helyütt meglátszik a regényen.</p> -<p>Hogy Fanny Legrand, aki egy kocsis leánya s modellkedéssel -kezdte, hogy azután egyik fiatalembernek a karjából a másikéba -kerüljön, hogyan rontja meg érzéki szerelmével a tapasztalatlan -Jean Gaussin életét. – mekkora szégyenkezést és megalázást állat ki -vele, valahányszor szóba kerül a multja, melyet mindenki ismer, – -micsoda pokollá teszi az életét, mikor ki-kitör belőle az utcai -leány, meg a párisi csirkefogó-vér, – hogyan vonja el a -<span class="pagenum"><a name="Page_172" id= -"Page_172">-172-</a></span> munkától, az ambiciójától, azoktól a -komoly dolgoktól, amelyek a férfinak életszükségek, mert a -szerelmeskedés és érzékiség csak egy nőnek az életét tölthetik be, -– hogyan őrli meg lassankint minden energiáját, – hogyan vonja el -mindentől, ami neki kedves s amit szépnek talál, – minő -lelkifurdalásokkal és önutálattal ismerteti meg, mikor az áldozat -kénytelen észrevenni, hogy hiába minden erőlködése és szabadulni -törekvése, mert az érzékisége minduntalan visszasülyeszti abba a -mocsárba, melyet megszokott, mint a disznó, – s végül milyen -fájdalmat okoz neki még akkor is, amikor felülkerekedve, ő csapja -el magától áldozatát, aki már beletörődött abba, hogy egész életére -disznaja lesz a Kirkéjének, – milyen sajgó, égető, szégyenletes -pofonnal vet véget a sokáig gyötrelmes szerelemnek, már akár azért, -hogy egy régi, jobban hozzávaló szeretőjéhez visszatérjen, akár -azért, hogy Gautier Margit nagylelkűségét parodizáló mozdulattal -adja vissza a kifacsart citromot régóta várakozó menyasszonyának: -mindez a szándékosságot olyan erősen éreztető példázat, aminőket -Schmidt Kristóf írt, amikor hosszú történetekben adja elő, hogyan -bűnhődik meg az, aki vétkezik.</p> -<p>Mindenkinek észre kell vennie, hogy Daudet a Fanny Legrandokkal -szemben éppen olyan igazságtalan, mint a művészek élettársairól írt -elbeszéléseiben, mert a nő rovására írja azt is, ami már csak a -férfi idegessége és energiátlansága, vagy a művész férfiatlansága -és erotomaniákus gyöngesége. Mindenkinek észre kell vennie, hogy -<i>Sapho</i> líráját <span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span> voltaképpen ugyanaz a – kétségtelenül -keleti eredetű – öntudatlan férfiönzés inspirálta, mely azon a -címen, hogy a férfimunka mindig valami isteni dolog volna, a -Krizantémum asszonyságoktól, meg a Fanny Legrandoktól még ma is -valami megadással teli rabszolgaságot követel és minden jogot -megtagad tőlük, még azt a jogot is, hogy úgy igyekezzenek élni a -rendeltetésüknek, ahogyan tudnak… amely felfogás csak olyan írónál -érthető, aki mint Daudet, a legcsekélyebb filozófiai elmélyedésre -se mutat hajlandóságot. Mindenkinek észre kell vennie, milyen -kicsinyesnek láttatja <i>Sapho</i> alapgondolatát az a tapasztalat, -hogy az az – úgyszólván – népszokás, melyet Daudet ebben a legszebb -regényében olyan vehemensen támad, nem sokkal élte túl a miatta -való lamentálás megjelenését. Észre kell vennie végül, hogy még a -regény élvezetét is csökkenti itt-ott a didaktikus szándéknak a -meséből való minduntalan ki-kiütközése. De ez a regény annyira -gazdag szépségben, hogy mindez már csak igen kevéssé csorbíthatja a -hatását. Mert amilyen gyönge Daudet filozófusnak, olyan elsőrangú -művésznek. Ellentétben azokkal az írókkal, akik a lét legnagyobb -problémáit akarják megoldani a dadogásukkal, hebegésükkel, -makogásukkal: amit mond, az jelentéktelen, de ahogyan mondja, az az -élet-jelenítés, amellyel tanítását példázza, – csodálatos, -nagyszerű. Ha az az életbölcseség, amelyet hirdet, nem sokkal -magasabb színvonalú, mint bármelyik jó nagybácsi intelme, azok az -élettel teli képek, amelyekkel oktatását <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span> -illusztrálja, nagy erővel, felejthetetlenül, a képzeletet -gyönyörködtetve és a gondolkozást is megtermékenyítően vésődnek -bele emlékezetünkbe. Művészösztöne és hatalmas intuiciója az alakok -megelevenítésében és ezek lelki indítékainak feltüntetésében, a -természeti és társadalmi környezet impressziókat sugárzó, színekben -gazdag, ragyogó érzékeltetésében, a meseszövés és bonyolítás -természetességében, az előadás érdekességében és a világító vagy -gyujtó szavakkal való kifejezés erejében, szóval mindabban, ami a -művészi megalkotáshoz tartozik, olyan megkapó, elbájoló finomságok -megvillantatására teszi képessé, amelyek varázsa alól csak az az -olvasó vonhatja ki magát, aki nem most tette le kezéből -<i>Sapho</i>t, hanem közel harminc esztendővel ezelőtt és már nem -bízik a régi impresszióiban.</p> -<p>Milyen finom érzékkel találta meg Daudet Jean Gaussin egyetlen -mentségét Caoudal és Déchelette alakjának a regénybe beállításával! -Minden magyarázgatás nélkül, milyen művészi erővel érteti meg -olvasójával, hogy nem csak éppen az érzékiség teszi Jean Gaussint -energiátlanná, hanem az is, hogy minduntalan hallja az öregedő -Caoudalok „Ohé, la jeunesse!…“-ét, mely arra emlékezteti, hogy a -szerelmeskedés ideje hamar eljár, meg az, hogy a Décheletteek, -akiknek a példáját szívesen követné, néha megjárják a „Pas de -lendemain!…“-jökkel. A Fanny Legrandok öngyilkossággal való -fenyegetőzésének, Daudet szerint, azért van olyan nagy hatása a -Jean Gaussinekre, mert néha csakugyan találkozik egy-egy kis -grizett, aki leugrik a <span class="pagenum"><a name="Page_175" id= -"Page_175">-175-</a></span> harmadik emeletről, amikor elhagyják. -Ha ez a Déchelette-Alice-epizód nagyon is romantikusnak tűnik fel, -– kivált annál a Daudetnál, akit a naturalisták mindig maguk közé -számítottak, akármennyi romantikával állott is elő, – mindenesetre -fényesen illusztrálja az író gondolatát. Vagy milyen művészi -formában világítja meg azt a tételét, hogy a Fanny Legrandok nem a -száraz lelkű tucatemberek, hanem a nemesszívű, gyöngéd érzésű, -részvétre hajlamos, megérteni, megbocsátani tudó s éppen ezért -energiátlan fiatalemberek veszedelme, tehát azoké, akik a -legértékesebbek s a legkevésbé érdemlik meg a végzetöket, akikért a -leginkább kár! És minő intuicióval mélyíti el példázatának a -perspektíváját az, hogy Fanny Legrand semmivel se rosszabb, mint -általában azok a nők, akiket reprezentál, sőt gyöngédebb érzésekre -is képes, a gyerekével, apjával, Flamantnal szemben, de Gaussinnel -szemben is! Azután – és ez a fődolog – milyen eleven, milyen -kedves, érdekes és színben pompázó a regénynek úgyszólván -valamennyi alakja s milyen költői erőre valló, bájos és ragyogóan -művészi az előadása!</p> -<p><i>Sapho</i>ban, a regényben, tehát tanköltészetének és naiv -filozófiájának ellenére is sokkal több az egyáltalán nem, vagy csak -lassan változó irodalmi érték, semhogy már elavultnak volna -mondható, ami csupán azt jelenthetné, hogy a mai olvasó már nem -lelhet benne akkora gyönyörűséget, aminőt a már élemedettek -találtak benne harminc évvel ezelőtt. Ha ma talán kevesebben -olvassák, mint <span class="pagenum"><a name="Page_176" id= -"Page_176">-176-</a></span> akkor, ez még nem az elavultságot -jelenti; az irodalomban az új mindig háttérbe szorítja a régibbet a -sokaság elől, mert hamar megérthető, de csak hosszasan -determinálható okoknál fogva az olvasók új generációja mindig az -egyívásúak irodalmi produkciója iránt érdeklődik a legjobban, akkor -is, ha ez nyilván kevésbé becses, mint a régibb nemzedékek -munkássága. Annak pedig, hogy a mai olvasóközönség színe-java már -nem tudná úgy élvezni Daudet regényeit és elbeszéléseit, mint ahogy -élvezték Daudet kortársai, egyelőre semmi jelét nem látni. Ez nem -is volna könnyen megérthető; annál kevésbé, mert a francia -regényirodalom Daudet és Guy de Maupassant halála óta nem állott -elő olyan alkotásokkal, amelyek fényességei elhomályosíthatnák a -<i>Sapho</i>éhoz hasonló kötetek dicsőségét. Mennyivel erőtlenebb -feldolgozása Camille Lemonnier <i>L’homme en amour</i>ja ugyanannak -a témának, amelyiké <i>Sapho!</i> Pedig ezt a belga Lemonniert a -franciák s kivált a francia írók ugyancsak nagyrabecsülik.</p> -<p>Hanem <i>Sapho</i>t, a regényt, vétek összetéveszteni a belőle -ácsolt színdarabbal. Belot ugyan nagy ügyességgel ültetett át a -regényből a színműbe egyes jeleneteket s a főalakok a színpadon sem -veszítették el minden érdekességüket; de azt, ami a regényben -elsőrangú jelentőségű, ami itt csupa élet, szín és ragyogás: a -legügyesebb dramatizálás sem emelhette ki a regényből. Azt lehetne -mondani: a hús, a vér, a bőr tejfehérsége s az élet piros színe -elveszett, csak a csontváz maradt meg. Ez a <span class= -"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> regény -és a dráma alkat-különbözőségének megfelelő, természetes következés -s nem hibája a dramatizálónak; de nem változtat azon, hogy -<i>Sapho</i>, a színdarab, éppen olyan élettelen és értéktelen -valami, amilyen élettel teli és becses a regény. Hogy csak egyetlen -példa mutassa meg a nagy különbözőséget: minthogy a színpadról a -néző csak azt fogadja el megokolásnak, amit jelenetekben lát és a -regényből jóformán semmi se volt átvihető a színdarabba annak a -művészi festéséből, hogy mi igázza le, keseríti el és töri össze -Gaussint, ez, aki a színdarabban látható, érzékelhető ok nélkül -felel utálkozással Fannynak a sok kedveskedésére s ott, ahol az -érzés a legnagyobb erővel tör ki belőle, egy gyerek ellen tombol, -szinte kellemetlen alaknak tűnik fel a néző előtt s vele -ellentétben Fanny valósággal szimpátikusnak. A dramatizáló tehát -szinte az ellenkező hatást érné el – ba ugyan igazán hatni tudna a -néző képzeletére s gondolkozására – és teljességgel nem azt a -hatást, amelyre a regényíró törekedett s amelyet a regény el is ér. -Ha a néző ismeri a regényt s ennek még emlékezetében lévő -szépségeivel ki tudja tölteni a színdarab hézagait, úgy a -színdarabban is megtalálhatja legalább azt a gyönyörűséget, amelyet -a szép emlékek varázslatának köszönünk; de ilyen közönségre nálunk -nem lehetett számítani, inkább olyanra, amelyet a darabnak három -felvonáson át erősen novellisztikus szerkezete untat és idegessé -tesz. Azután ebben a darabban alig van egyéb, mint sok hálás -szerep; ilyenek, Fannyn kívül: Déchelette, <span class= -"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span> -Caoudal, Oncle Césaire, Jean is. Ezeket Párisban megannyi kiváló -művész a regény szépségeitől inspirált jellemző erővel -személyesíti; nálunk e parádés szerepek előadói közül Fanny -alakítóján kívül senki se volt helyén. (1913 január.) <span class= -"pagenum"><a name="Page_179" id="Page_179">-179-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXVI.<br /> -ROSTAND.</span><br /> -Cyrano de Bergerac.</h2> -</div> -<h3>I.</h3> -<p><i>Cyrano de Bergerac</i><a name="FNanchor_1" id= -"FNanchor_1"></a><a href="#Footnote_1" class="fnanchor">1)</a> az -utolsó félszázad legnagyobb színházi sikere; mi több: -emberemlékezet óta nem történt, hogy verses munka hasonló -szenzációt keltett volna. <i>Cyrano de Bergerac</i>ot 1897 december -28.-án adták először a párisi Porte-Saint-Martin-színházban; azután -folyvást teli házak előtt játszották s mert vasár- és ünnepnapokon -kétszer is színre került, már 1898-ban megérte kétszázadik -előadását. Ez a kétszázadik előadás a premiér után való napon már -előrelátható volt; a premier közönsége tompoló tetszés hangjai -közepett, ujjongva, szinte mámorosan hallgatta végig a darabot; a -szerzőt és Coquelint, Cyrano személyesítőjét, nem győzték eléggé -ünnepelni; s másnap a párisi sajtó temérdek harsonája majdnem -egyértelműen zengette, <span class="pagenum"><a name="Page_180" id= -"Page_180">-180-</a></span> hogy <i>Cyrano</i>val a francia -színműírásnak egy új s bizonyára dicsőséges korszaka kezdődik. A -színházi kritika korifeusai (az igazán jelesek) között találkoztak -ugyan, akik tartózkodással szóltak az új darabról, de ezek maguk is -színműírók s noha udvarias dicséreteikből ki lehetett olvasni, hogy -csak azért kiabálnak a farkasokkal, mert nem akarják kitenni -magukat az irígység vádjának, ezek tartózkodása és mérséklete nem -igen számított. (Az egy Jules Lemaitreben volt elég önérzet és -erkölcsi bátorság, megkérdezni a gyönyörűségében ájuldozó -Faguettól, hogy mi az ördög az, ami <i>Cyrano</i>ban korszakot -nyit?) És a siker nőttön-nőtt; amint ezen senkise csodálkozhatik, -aki ismeri a párisi emberben lakó sok gyerekességet és azt az -általános nagyvárosi hajlandóságot, mely oly hálás minden -szemfényvesztéssel, <i>blague</i>gal és <i>fanfaronnade</i>dal -szemben. A századik előadás után Edmond Rostand, aki időközben -meggazdagodott darabjának a tantiémejeiből, vendégségre hívta -színészeit, kritikusait, a színház barátjait, úgyszólván az egész -közönséget; s a kétszázadik után, mint egy Derbynyerő úr, pénzt -osztott ki Páris szegényei között. Ami kétségtelenül szép -biztatásul szolgálhat a meg nem értett verselőknek és sokszor -bukott színműíróknak. Rostand 1896-ban még kollégájuk volt és íme! -1898-ban ötven francia város színháza hirdette és játszotta -egyhuzamban a híres <i>Cyrano</i>t.<a name="FNanchor_2" id= -"FNanchor_2"></a><a href="#Footnote_2" class="fnanchor">2)</a> -<span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span></p> -<p>Távol attól, hogy új medret ásna a francia színműírásnak, -<i>Cyrano de Bergerac</i> elkésett darab. Tisztára romantikus -dráma, amelyen első pillantásra – ha a fölépítés raffinériája nem -oly feltünő benne – a harmincas vagy a negyvenes évek vignettáját -keresnők. De az, hogy „vieux jeu“, nem gyöngéje, hanem egyik -erőssége. Közvetlenül a romanticizmus elvirágzása után, Adolphe -D’Ennery ácsolt össze ily stílű darabokat, a közönség második és -harmadik osztálya számára, igaz, hogy nem versben, hanem prózában, -de szintén igen ügyesen. Rostand – D’Ennery versben, azzal a nagy -különbséggel, hogy inspirációjának forrása: nem Hugo Viktor, hanem: -Dumas père. Ahogy a D’Ennery <i>Don César de Bazan</i>ja viszonylik -<i>Ruy Blas</i>hoz, amelyből főalakja, vezér-motívuma, tárgya és -stílusa eredett, úgy viszonylik <i>Cyrano de Bergerac</i> a Dumas -père regényeihez <i>(Három testőr, Párisi mohikánok)</i> és -főképpen drámáihoz <i>(Henri III., Charles VII. chez ses grands -vassaux, La Dame de Montsoreau)</i>. Edmond Rostand Cyrano de -Bergeracja félig D’Artagnan, félig a <i>Párisi mohikánok</i> -Salvatora; kalandjai azok, amelyeket a Dumas père mesevilágából -ismerünk, allürjei, érzelmessége, par force ötletes hangja szintén -<i>de genere</i> Dumas, csak a Saint-Mégrin, Guise herceg, Antony -és Yacoub szenvedélye hiányzik belőle. Érdekes, hogy azok, akiket -talán másodlagos romantikusoknak lehetne nevezni, kivétel nélkül -elejtették a romanticizmus egyik fő vallási tételét: a halálos -szenvedélyek kultuszát, ellenben rendre megőrízték a romantikusok -külsőségeit. A „kis ködmen“, <span class="pagenum"><a name= -"Page_182" id="Page_182">-182-</a></span> a köpenyeg, a kard és a -tollforgó itt is túlélte az ősöket. Ime, a mi darabunk is a festői -szituációk, a meglepetések, a teatrális villámlások egymásra -halmozása; ha a technika nem oly raffinált, ha a korfestés nem oly -lelkiismeretes, ha a verselés nem oly keresetten gondos s ha végre -a cselekvés fejlesztésében nem oly feltünő a józanság, minduntalan -azt képzelhetnők, hogy Dumas pèret hallgatjuk. Ugyanez a józanság, -amelyet legutóbb említettünk, választja el Edmond Rostand-t a -parnassienektől, akiktől a verselés mesterségét tanulta; a -parnassienek sok álmodozással helyettesítették elődeik -szenvedélyét; Rostand csak <i>cum grano salis</i> álmodozó, néha a -szárazságig józan. Enélkül legtöbb jelenete azt a hatást tenné, -hogy a <i>Trois mousquetaires</i>t látjuk, amelyet D’Ennery -dramatizált s Théodore de Banville öntött versekbe.</p> -<p>A romanticizmust korán sirattuk el; varázslata örök, legalább is -beláthatatlan időkig tartó. Amíg a közönség nagy többségben naiv (s -a színház, mely egy időben csak az arisztokraták mulatsága volt, ma -a legdemokratikusabb szellemű intézmény, úgy hogy a könyvet e -tekintetben a színdarabbal össze se lehet hasonlítani), addig a -romantika eszközeit nem lehet végképpen elkopott, hasznavehetetlen -rekvizitumoknak tekinteni. Vannak, akik ma is felhasználják ezeket -a rekvizitumokat s szerencsével. Aminthogy az, aki – akár -naivságból, akár tudatosan – a szellemi táplálékban csak -vigasztalást keres, nem fogja beérni magával „a természettel, amint -egy nagy egyéniségben tükröződik“, és sohase <span class= -"pagenum"><a name="Page_183" id="Page_183">-183-</a></span> fog -önként lemondani a hősökről, akik éppen olyan hatalmasak és -vidámak, amilyen gyöngék és szomorúak vagyunk mi mindnyájan s -akiknek minden sikerül, olyan bizonyossággal, mint aminővel ebben a -szomorú világban a legtöbb erőfeszítés hiábavaló.</p> -<p>A józan franciák pláne külön kedvvel gyönyörködnek a jólelkű -matamoreokban, akik a fizikai és szellemi erő egy álmodott -teljességével gyűrik le a színpadi bábuk százait; nyilván nem a -tulajdon képmásaikat, hanem ellenségeik s talán barátjaik -személyesítését látván azokban, akiket a kissé autokratikus -hajlandóságú matamore lefőz vagy legyőz. Nos, azok számára, akiknek -a színházban ez a vigasztalás a fődolog, <i>Cyrano de Bergerac</i> -csupa gyönyörűség.</p> -<p>Nagyon szereti a francia közönség a versek, kivált a zengő rímek -muzsikáját is; ránézve ez igazán a zene egy neme. S Rostand, bár -nem könnyen, nagy gonddal versel. Rímei ugyanazok a komikusan jó -rímek, amelyeket nálunk kín-rímeknek szokás mondani, de a francia -vers törvénye más, mint a mienk s maga a „kín-rím“ a francia -hallgató előtt nem fülsértő, nem mulatságos. Rímelésének -erőltetettsége bizonyára derogált volna a parnassieneknek. -Lépten-nyomon látnivaló, hogy rímei nem önként fakadnak a -gondolatból s az is, hogy összehidalásuk sok henye, semmitmondó -sornak és még több verejtékes elmésségnek adott életet. De az ilyen -rímeken: „un pareil nasigère – il exagère!“ „Pulcinella – quel nez -que ce nez-là!“, „au soleil ne se fane! – Aristophane“, -<span class="pagenum"><a name="Page_184" id= -"Page_184">-184-</a></span> „Nanain: – melon nain!“, „nez magistral -– le mistral“, „une rose muscade – en embuscade!“, „C’est diaphane -– oui, Roxane“ stb., a nagyközönség nem akad fenn. Mindaz, ami e -rímek közt van, pusztán a rímek kedvéért került a szövegbe, c’est -diaphane! De az egész cseng-bong s ez a fő.</p> -<p>Képei, hasonlatai, elmésségei éppen ilyen mesterkéltek. Ha azt -mondja, hogy Cyranonak a kardja „a Párkák ollójának a fele“, s ha -Roxanet, aki „oly friss, hogy közelében szív-náthát kap az ember“, -így mutatja be: „mintha az őszibarack egy eperrel mosolyogna“, -ezzel bizonyára csak a précieuseök nyelvét akarja jellemezni, de -Cyrano és a vidéki Neuvillette is ilyen stílusban beszélnek s a -darab teli van eféle „ötlet“-ekkel, képekkel és hasonlatokkal. Ami -talán kissé sok a jellemzésből. De ismeretes, hogy az efajta játék -mindig kedves volt a franciáknak.</p> -<p>A litterátus embereket végre azzal kapja meg Rostand, hogy -<i>Cyrano de Bergerac</i>ja korrajznak csakugyan kitünő. Minden -aprósága a tudós pontosságára valló. Általában, ha szabad a -drámaírás „segéd-tudományairól“ beszélni, tagadhatatlan, hogy -Rostand tanára lehetne az összes színházi tudományoknak. S még sok -egyéb jót mondhatni <i>Cyrano de Bergerac</i>ról. Ha valaki azt -állítaná, hogy ama sokat emlegetett „abszolut belbecs“, melyet a -Karácsonyi-pályázatnak nevezett aggszűz oly régóta vár, itt van -ebben a <i>Cyrano de Bergerac</i>ban, nem sokat túlozna. Egy első -eminens darabja ez, aki jelesen <span class="pagenum"><a name= -"Page_185" id="Page_185">-185-</a></span> komponál, secundum -regulas artis, sőt rendkívül ügyesen „jelenetez“, nagy gonddal -költ, elméskedik és versel, egy első eminensé, aki azonban lelke -mélyében maga a középszerűség.</p> -<h3>II.</h3> -<p>Ismeretes, hogy Salvinien Cyrano de Bergerac a tizenhetedik -század egyik legelmésebb poétája volt. <i>Pédant joue</i>ját az a -szerencse érte, hogy Molière benne találta <i>Scapin csínyjei</i>t; -s valószínű, hogy <i>Agrippine</i>jét a nagy Corneille -felhasználta. Gúnyos szellem, mint Scarron, akinek ellensége s -akivel heves polémiát folytat; tanítványa Gassendinak, hű olvasója -Descartes könyveinek, s igaz tisztelője az ókor filozófusainak, -különösen Pirrhonnak, a nagy szkeptikusnak. Művelt és invenciózus -elme, s kitünő verselő, aki nincs fantázia nélkül. Egyik munkáját: -a <i>Histoire comique des États et empires de la Lune et du -Soleil</i>t ma is el lehet olvasni; mondhatni chef d’oeuvreje egy -akkor divatos, azóta teljesen elavult genrenek. (Erre a munkára -céloz Rostand, a Guichesel való jelenetben, amikor Cyrano Guichet -azzal a mesével tartja vissza, hogy a holdból pottyant a -földre.)</p> -<p>Cyrano emlékezetét azonban nem munkái tartották fenn, hanem -párbajai, s híres nagy orra, mely mindig össze volt szabdalva. Ő a -francia irodalom-történet rettenthetetlen hőse, akit kortársai -<i>le démon de la bravoure</i>nak neveztek. Csak harmincöt évet élt -(1620–1655), de verekedéseinek <span class="pagenum"><a name= -"Page_186" id="Page_186">-186-</a></span> se szere, se száma. -Húszéves korában gárdista; ott van a Champagne határánál vívott -csatában, ahol egy muskétagolyót lőnek a hasába. Arras ostrománál -egy kardszúrás a torkát találja; mindezt kiheveri. Legnevezetesebb -hőstette, midőn a neslei kapunál száz ember ellen védelmezi meg a -poéta Lignièret, akin egy nagy úr valami csípős epigrammot akar -megbosszulni bérelt spadassinekkel. Végre is úgy hal meg, hogy egy -tégla esik a fejére.</p> -<p>Állítólag nagy korhely volt; Lebret barátja azonban e vád ellen -tűzzel védelmezi. Mindamellett nem valószínű, hogy szerelmeiben oly -éteri s oly nagylelkűen önfeláldozó lett volna, mint aminőnek -Rostandnál látjuk. A D’Artagnan és Bonaciexné szerelmi regénye -mindenesetre szokottabb volt azokban az időkben.</p> -<p>Paul Lacroix, Viktor Fournel, Pierre Brun stb. kissé másnak -festik Cyranot, mint Rostand. Egy Cyrano-tudós a <i>Revue -Bleue</i>ben azt írja, hogy a dokumentumok Cyranot határozottan más -színben tüntetik fel, mint a Rostand darabja, melyet különben -kitünőnek talál. Ez mindegy. Ránk nézve közömbös, hogy a Rostand -évszámai helyesek-e, s hogy Cyrano sokat ivott-e vagy csak keveset. -Ha nem ilyen volt, amilyennek Rostand festi: ilyen lehetett volna s -ez elég. A fő dolog az, hogy olyan érdekesnek s olyan megnyerőnek -festi-e, akinek ezt a légies szerelmet elhisszük?</p> -<p>Nos, a bemutatót nem tartom szerencsésnek. Az Hotel de -Bourgogneban vagyunk, egy színielőadás <span class= -"pagenum"><a name="Page_187" id="Page_187">-187-</a></span> előtt. -A nézőtéren nemesek, polgárok, marquisk, précieuseök, testőrök, -apródok, lakájok, csirkefogók. Az előadás előtt vívnak, kockáznak, -fecsegnek, kergetőznek a lányokkal stb. Megtudjuk, hogy Christian -de Neuvillette, aki csak most jött Párisba, hogy a testőrök közé -lépjen, szerelmes egy Roxane nevű précieusebe (igazi nevén -Magdeleine Robin). Erre a Roxanera szemet vetett a hatalmas Guiche -gróf, Richelieu unokaöccse, s egy emberéhez, Valvert vicomtehoz -feleségül akarja kényszeríteni – nem tisztes szándékból. Megtudjuk -azt is, hogy ugyanez a Guiche gróf meg akarja gyilkoltatni az -iszákos Lignière poétát, aki Cyrano barátja, száz emberrel, a -neslei kapunál, abból az okból, amelyet Cyrano életrajzából már -ismerünk. Megtudjuk végre, hogy Cyrano megtiltotta egy Montfleury -nevű kövér színésznek, hogy ki merjen jönni a színpadra egy -hónapig, mert a kövér színész nagy szemeket meresztett Roxanera, -akibe Cyrano titokban szerelmes. S a nézőtéren fogadnak, vajjon -Cyrano eljön-e Montfleuryt terrorizálni, mert az előadás már -kezdődik, s íme Montfleury megjelenik a színen.</p> -<p>Igen, eljön. Már itt van. Először csak a hangja hallik: -„Gazember, nem megmondtam, hogy egy hónapig ne mutasd magad?“ A -közönség indignálódik, Montfleury folytatni akarja, de a hang -folytatja: „Takarodjál innen!… Megbotozzalak?“ S egy kar, egy kéz, -meg ebben a kézben egy bot válik láthatóvá. A színész, a parterre -bíztatására, tovább szaval, s erre Cyrano beront a nézőtérre, -<span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span> feláll egy székre, s Rostand, egy -instrukcióban, hozzáteszi, hogy: a bajusza fel van borzolódva, s az -orra ijesztő… Montfleury kéri a közönséget, hogy segítsenek rajta; -a marquisok csendre intik Cyranot, de Cyrano fenyegetőzik s -mindenkit lehurrog vagy lenyelvel. Egy polgár azt kiáltja neki: -„Hisz ön se Sámson!“ – „Nem volna szíves idekölcsönözni az -állkapcáját?“ – felel Cyrano. Ebben a stílusban torkol le -mindenkit, aki az előadást sürgeti. Akinek nem tetszik a dolog, -jelentkezzék. Mindenkivel kész megverekedni s számokat kínál a -jelentkezésre. Senki se ad életjelt. Nos Montfleury: „Egy, kettő, -három!“ – S Montfleury a „három“-ra ijedten ugrik ki a színpadról. -Nagy lárma, miákolás; Cyranot az egész közönség meginterpellálja, -miért zavarta meg a mulatságot: Cyrano felesel mindenkivel. Az -egyik színész megjegyzi, hogy a helyek árát vissza kell fizetniök; -Cyrano odadobja nekik kövér erszényét. Valakit, aki szemtelen -kérdéseket intéz hozzá, azzal terrorizál, hogy rámordul: „Nem -tetszik önnek az orrom? Szemölcs van rajta? Vagy nagynak találja?“ -– „O dehogy! – kiált amaz ijedten – kicsinek találom, egész -picinek!“ Erre Cyrano: „Micsoda? Hogy én ilyen nevetséges vagyok? -Kicsiny? Az én orrom? Az én orrom rengeteg, s büszke vagyok rá, -mert jele, hogy nyájas, jólelkű, udvarias, elmés, türelmes és bátor -vagyok!“ S pofonvágja az ipsét. Végre Guiche gróf előretolja -Valvert vicomteot, aki vállalkozik annak bátor kijelentésére, hogy -neki nem tetszik a Cyrano orra. De csak annyit tud mondani -<span class="pagenum"><a name="Page_189" id= -"Page_189">-189-</a></span> róla, hogy: nagy, igen nagy. Itt -következik a felvonás parádés tirádája. Cyrano azt kérdi Valvertől, -hogy ennél többet nem tud mondani? S leckét tart a vicomtenak, mit -kellett volna mondania. Vagy ötvenféle gúnyolódást rögtönöz a -tulajdon orráról; s bár ötletei nagyobbrészt fölötte keresettek, -tirádája hatásos, mulattató. „Önnek keztyűje sincs!“ – kötekedik -tovább a vicomte, akit Rostand ugyancsak árván hagy hőse kedvéért. -„Valakinek az arcán felejtettem“ – felel Cyrano. Valvert erre -kifakad: „Pimasz, gazember stb.“ Cyrano leveszi a kalapját és -köszön, mintha a vicomte bemutatta volna magát: „Én pedig Cyrano -Salvinien Hercule de Bergerac vagyok!“ A vicomte erre pojácának -nevezi Cyranot s mi, az előzmények után, úgy érezzük, hogy ez a -megjegyzés talál. „Hangyák vannak a kardomban!“ – szól hősünk s -immár azt reméljük, hogy elfáradt a nyelve. Ó, nem. Vívni fog a -vicomtetal, de egyszersmind egy balladát rögtönöz ezalatt a vívás -részleteiről s mikor az utolsó sorhoz ér, meg fogja sebezni a -vicomteot. És úgy tesz, ahogy mondja. Általános elragadtatás; -senkise gondol arra, hogy ebben a szcénában amennyi a hősiesség, -majdnem ugyanannyi a csepűrágás. Mindenki lelkesedik; a hölgyek -páholyaikban kendőjüket lobogtatják, egy muskétás gratulál -Cyranonak. „Ki ez az úr?“ – kérdi Cyrano a szomszédjától. „A neve: -D’Artagnan.“</p> -<p>És ezt nem tudjuk elhinni. D’Artagnan, akinek Rostand három sort -szorít a darabjában, nem gratulált volna ehhez a kóklerséghez; D -Artagnan <span class="pagenum"><a name="Page_190" id= -"Page_190">-190-</a></span> nem a galéria kedvéért, hanem a maga -örömére szakripántkodott, mert nemes volt, mint Don Quijote, s mert -tele volt élettel. D’Artagnan nem rendezett előadásokat egy -színházi közönség mulattatására, nem jelent meg sehol tempóra, mint -Lucifer, a zöld ördög, nem aknázta ki komédiázásokra karjának -hatalmát, mint egy bűvész a keze ügyességét, s talán az igazi -Cyrano sem.</p> -<p>Rostand, miután kissé lealacsonyította, siet fölemelni hősét -vagy jongleurjét. Nem vacsorál? – kérdik tőle. Nem, mert nincs -pénze. Csak annyi volt, amennyit a színészeknek adott. S hogy -kellőképpen appreciáljuk ezt a vonást, Rostand figyelmeztet -bennünket még egy détailra. A frissítőárús leány, akit -elragadtatásba ejtett az előbbi jelenet, felajánlja a hősnek, ami a -buffetjén van. Cyrano elfogad egy szem szőlőt, egy pohár vizet, s -megcsókolja a leány kezét, „ahogy egy hercegnőét csókolná“, -magyarázza Rostand az instrukcióban. „Cyrano lelke önbe szállt, -Coquelin“ – mondja szerzőnk az ajánlásban. Nekünk, e jelenetben, -úgy tetszik, mintha ellenkezőleg Coquelin lelke szállt volna -<i>Cyrano de Bergerac</i>ba.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Cyrano továbbra is hű marad pózához: olvasva is mindig Coquelint -látjuk. Az első felvonás így végződik: Egy duenna üzenetet hoz -Cyranonak Roxanetól, hogy hol találkozhatnék vele titokban? Cyrano, -aki reménytelenül szereti Roxanet (Roxane <span class= -"pagenum"><a name="Page_191" id="Page_191">-191-</a></span> szép, -mint Cleopatra s Cyrano éppenséggel nem Antonius) magánkívül van az -örömtől; egy pillanatra azt képzeli, hogy szép cousineját -vitézségével meghódította. Úgy érzi, hogy tíz szíve és húsz karja -van s óriásokkal szeretne verekedni. Nos, itt az alkalom. Beront -Lignière s kéri, engedje meg, hogy nála aludjék; nem mehet haza, -száz ember les rá a neslei kapunál. „Vedd ezt a lámpát! – szól -Cyrano – most legalább is száz emberre van szükségem!“ Haza fogja -kísérni az iszákost. A többiek le akarják beszélni erről a merőben -fölösleges legénykedésről s valaki azt kérdi, miért protezsálja -ennyire a részeges poétát? Azért, mert Lignière egyszer az utolsó -cseppig megitta a szenteltvíztartó vizét, amelyet szerelmesének -ujjai érintettek, ő, a borissza!… „Előre, cimbora!“ – biztatja -Lignièret. Barátjai, néhány tiszt, a színészek és a színésznők -elkísérik; egy egész farsangi menet. De Cyrano megtiltja nekik, -hogy segítségére legyenek, bármily veszedelemben. Azután így szól a -szubretthez: „Ön nem is kérdi, kisasszony, miért mozgósítottak száz -embert ez ellen az egy szegény rímelő ellen? Mert tudják, hogy -barátom!“ – s a függöny legördül.</p> -<p>Mindez pittoreszk, mozgalmas, teatrális; teatrálisabb már nem is -lehetne. De mégse megkapó, mert a néző nem tudja elképzelni, mire -jó ez a sok tour de force. Szerzőnk a cselekvést még alig pedzi; s -a sok coup d’épée, franciásan szólván, megannyi „coup d’épée dans -l’eau“-nak tünik fel. Ahhoz képest, ami eddig történt, Cyrano -túlságosan sokat <span class="pagenum"><a name="Page_192" id= -"Page_192">-192-</a></span> szaval; s hallván, mennyire keresi a -pointe-eket, Gustav Freytag „Schmock“-nak nevezné ezt a Cyranot. Az -igazi Cyrano, aki aligha kísértette magát a neslei kapuhoz ilyen -álarcosbáli bandával, a szép szavak vadászatában sem volt ennyire -mértéktelen.</p> -<p>Második felvonás. Roxane a találkozón tudtára adja Cyranonak, – -aki időközben elbánt a száz spadassinnel (vagy nyolcat leterített -közülök, a többit megszalasztotta) – hogy Christian de -Neuvillette-et szereti, aki most lépett be abba a századba, ahol -Cyrano is szolgál. Arra kéri cousinjét, protezsálja egy kissé -Christiant, mert a gascogneiak nem szívesen látják maguk közt a -„gólyát“ s az Észak-Franciaországból való jövevényt; már pedig, ha -ezek a kemény legények kikezdik Christiant, a szegény fiúnak nehéz -sora lesz. Cyrano mintha a felhőkből cseppenne le; de nem árulja el -szerelmét és fájdalmát s mindent megigér. Nem engedi, hogy bántsák -Christiant; esküszik, hogy a szép fiúnak nem kell majd párbajoznia; -sőt azt is meg fogja mondani neki, hogy Roxane levelet vár tőle. -Valóban, azok a regényhősök, akik a Roxane olvasmányaiban -szerepeltek, nem lehettek lovagiasabbak. Ez a platonikus szerelmes, -aki önfeláldozó egész az alkalomszerzésig, már nem is a romantika, -hanem az Amadis világából való. S mily megpróbáltatás! A -gascogneiak csakugyan ignorálják Christiant s ez, hogy bebizonyítsa -a bátorságát, elhatározza, hogy beleköt Cyranoba. És mialatt a -hérosz elbeszéli társainak a neslei kapunál való <span class= -"pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193">-193-</a></span> -kalandját, Christian egy sereg gúnyos célzást tesz Cyrano orrára. A -többiek méltó bámulatára, Cyrano egy darabig nem akarja észrevenni -a kötekedést, de végre nem állhatja tovább. Kiküldi cimboráit s -magára maradva Christiannal, teljesíti, amit Roxanenak megigért. -Christian nem tud hová lenni a boldogságtól, szégyenkezve kér -Cyranotól bocsánatot s ha Roxane nem volt túlságosan delikát -Cyranoval szemben, most rajta a sor. A szép fiú ugyanis nagy -zavarban van; nem sok elmésséggel rendelkezik s ezt maga is tudja; -hogyan írjon hát az elkényeztetett précieuse-nek? Nos, Cyrano majd -megírja helyette a szerelmes levelet (már van is egy készletben; -Christian nyugodt lehet, illeni fog Roxanera), csak el kell -küldeni. Az elmésség híján szűkölködő szerelmes hálásan szorongatja -új barátja kezét; Cyranot pedig vigasztalja, hogy akit imád, -anélkül, hogy sejtené, az ő szívét és az ő szellemét fogja -szeretni… A gascogneiak, akik azt hiszik, hogy Cyrano azóta -fasirozottá vagdalta Christiant, visszajönnek s álmélkodva látják, -hogy akik az előbb meg akarták enni egymást, íme ölelkeznek. A -kapitány, aki szintén elmésségben dolgozik, mint ebben a darabban -mindenki, azt kérdi Cyranotól: „Hogyan, a mi démonunk szelíd, mint -egy apostol? Ha megütik az egyik orrlyukát, odatartja a másikat?“ -Egy muskétás pedig, aki hősködni akar kedvese, a pékné előtt, abban -a hitben, hogy Cyrano csak szájhős, mint ő maga, még erősebb -szavakkal inzultálja. Cyrano, szerelmi bánatában, pofonvágja a -muskétást, mint a juhász, aki elkeseredésében – <span class= -"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> mi -telhetett tőle? – botjával nagyot ütött a szamár fejére.</p> -<p>Ebben a második felvonásban van sok ügyes dolog. Az irodalmi -pék, az éhes poéták, a Mikulás-szerű, joviálisan mord gascogneiak -jó figurák s a kuplé, mellyel Cyrano Guiche grófnak bemutatja -őket:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0">Ce sont les cadets de -Gascogne<br /></span> <span class="i0">De Carbon de Castel-Jaloux -etc.<br /></span></div> -</div> -<p class="i0">csupa verve s a hetvenkedés és szájasság e nagy -operájának legszebb áriája. Ezt az áriát még egyszer halljuk a -negyedik kép végén, a csatába rohanó Cyranotól s mily hatást tud -kihozni helyénvaló ismétléssel ez a ravasz színházi róka! Úgy hat -ott, mint a <i>Troubadour</i> strettája.</p> -<p>Szóval a második felvonás elég szórakoztató; de jellemző, hogy a -fődolog ér benne a legkevesebbet.</p> -<p>A harmadik felvonásban Cyrano az eleven Szerelmi Levelező. -Roxane erkélye előtt vagyunk. Christian jön a légyottra; nyomában, -mint Mephisto, Cyrano. Christian már unja ezt a csöndes társat, aki -szerelmi levelezését szerzi, de ő maga mindössze annyit tud mondani -hölgyének, hogy: „szeretlek!… imádlak!…“ s a précieuse már-már -kiábrándul belőle. Pedig nagyon várja a szépen hangzó vallomásokat. -Mit tehetne hát egyebet? Belenyugszik, hogy nem lehet másképpen. Az -éj sötétjében Cyrano szaval helyette, míg Roxane csak a szép -Christiant látja. Cyrano bezzeg tud a précieuse-ök nyelvén: -<span class="pagenum"><a name="Page_195" id= -"Page_195">-195-</a></span></p> -<div class="blockquot"> -<p><i>Roxane</i>: Ha a szerelem kegyetlen, miért nem fojtotta meg -bölcsőjében?</p> -<p><i>Christian</i> (akinek Cyrano de Bergerac súgja a szavakat): -Megkisérlettem, de hiába. Mert ez újszülött, Madame, egy kis… -Herkules!</p> -<p><i>Roxane</i>: Lám, ez már szebben hangzik!</p> -<p><i>Christian</i> (mint fentebb): Úgy, hogy… könnyűszerrel -fojtott meg két kigyót… a Büszkeséget… és a Kételkedést.</p> -</div> -<p>Olyan folyékonyan beszél ezen a nyelven, hogy önkéntelenül azt -kérdezgetjük magunktól, hogy: vajjon tud-e más nyelven is? S tud-e -másképpen Rostand, a fősúgó? Ez végig rébusz marad. Amit Cyrano -szaval, sok helyütt csinos; vallomásában a sok erőltetett dolog -között van egy-két kedves hasonlat s egy-két megkapó fordulat is; -de mindez inkább csak elmésség, mint egyszersmind poézis. Sőt nem -is mindig elsőrangú elmésség, amint már meggyőződhettünk róla.</p> -<p>De elég a líráról; lássuk a cselekvést; a kis Herkulest.</p> -<p>Roxane rábirja a kapucinus barátot, akit Guiche gróf egészen más -célból küldött hozzá, hogy eskesse össze Christiannal. Mást olvas -fel neki a Guiche gróf leveléből, mint ami benne van; egy kis -pénzzel is ösztökéli a barát buzgalmát. De Guiche gróf már jön s -még megakadályozhatja az esketési szertartást. Cyrano azonban -feltartóztatja a grófot, mint Figaro Bartolot; szcéna, melyben -Coquelin és Cyrano már egészen egyek. A hatalmas úr, aki azóta -feljebbvalója lett a gárdistáinknak, bosszút áll, amiért -kijátszották; elküldi Christian és Cyrano századát a csatába, egy -jó veszedelmes posztra, még pedig <span class="pagenum"><a name= -"Page_196" id="Page_196">-196-</a></span> rögtön, a nászéjszaka -előtt. Roxane megigérteti Cyranoval, hogy Christian óvatos lesz, -nem fog meghűlni, hű marad hozzá és hogy sokszor fog írni. Cyrano -mindezt megigéri. És teljesíti az igéretét; ír kétszer is egy nap -Christian nevében és Christian tudta nélkül, bár mindannyiszor az -élete kockáztatásával küldi el a leveleit. (Már szinte fásultak -vagyunk a hősiessége iránt.) S levelei felizgatják Roxanet: látnia -kell a férjét, minden áron. Kocsiba ül s keresztülvonul a spanyol -táboron, azzal, hogy: „Megyek a szeretőm után.“ Élelmiszert is visz -a kiéhezett gascogneiaknak. Az itt következő kép a darab -legsikerültebb része. Hiába küldik vissza a veszedelmes helyről, -Roxane ott akar maradni a férjével s jelenléte átalakítja az egész -tábort, mely egyszerre „iriszillattal van tele“.</p> -<p>– Olyan kalapot tettem fel, mely éppen csatába való! – -kacérkodik Roxane s bemutatják neki az éhes, sáros gascogneiakat; -mind báró s mindnek egész litánia a neve.</p> -<p>Minden „superbe“ ti; meggyőződünk róla, hogy az intrikus Guiche -gróf is grand-seigneur ízről-ízre.</p> -<p>Mondom, a kép megkapó. A drámácska is kezd fejlődni, de csak -azért, hogy hamarosan véget érjen.</p> -<p>Christiannak eszébe jut, hogy nem úri dolog visszaélnie a -barátja szellemével.</p> -<p>– Már nem a szép fejedet szeretem, – mondja neki Roxane – hanem -a szívedet, a lelkedet.</p> -<p>Tehát a Cyrano szívét, lelkét; s nem őt. Kitalálja, hogy Cyrano -is szereti Roxanet. <span class="pagenum"><a name="Page_197" id= -"Page_197">-197-</a></span></p> -<div class="blockquot"> -<p><i>Christian</i>: Mond meg neki!</p> -<p><i>Cyrano</i>: Nem!</p> -<p><i>Christian</i>: Miért?</p> -<p><i>Cyrano</i>: Nézz az arcomra!</p> -<p><i>Christian</i>: Szeretne akkor is, ha rút volnék…</p> -<p><i>Cyrano</i>: Azt mondta?</p> -<p><i>Christian</i>: Itt ezen a helyen.</p> -<p><i>Cyrano</i>: O, mily jól esik, hogy ezt mondta! De ne hidd el -ezt az esztelenséget! Ne fogd a szaván, ne tedd próbára, -megharagudnék rám!</p> -<p><i>Christian</i>: Majd meglátjuk!… Hadd válasszon. Mondj meg -neki mindent!… Azt akarom, hogy ha szeret, vagy magamért vagy -sehogy! Válasszon közülünk.</p> -<p><i>Cyrano</i>: Téged fog választani.</p> -<p><i>Christian</i>: Remélem! Roxane!</p> -<p><i>Roxane</i> (jön): Mi az?</p> -<p><i>Christian</i>: Cyranonak fontos közlenivalója van veled…</p> -</div> -<p>S elrohan egy olyan pontra, ahol a legjobban röpködnek a golyók. -Cyrano már-már szót fogadna Christiannak, de mire idáig gyöngül: -hozzák Christian holttestét. Az ellenség első golyója őt találta. -Cyrano tehát meg fogja őrizni titkát… Christian egy pillanatra -magához tér; Cyrano odahajlik hozzá s azt súgja a fülébe: „Mindent -megmondtam neki. Azért mégis szeret!“ Christian meghal, Roxane -ráborul, a drámának vége. Csatakép, sok francia hazafiasság, a -stretta és – bizonyára tapsorkán.</p> -<p>De még egy epilogunk van: az ötödik felvonás. Tizenöt esztendő -mulva Cyrano mégis csak elárulja titkát. A haldokló Christiannál -Roxane egy levelet talált, egy búcsú-levelet, az utolsót, amelyet -Cyrano barátja kérésére írt. Ez a levél Roxane legkedvesebb -ereklyéje. Egy este, amikor Cyrano szokása <span class= -"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> szerint -meglátogatja, elolvastatja vele ezt a kedves iratot: oly jól esik -hallgatnia; már sötét van, de Cyrano a sötétben is tovább olvassa a -búcsúszavakat. S végre Roxane megtudja szerelmese önfeláldozását. -Éppen jókor. Aznap reggel valami lakáj egy fatuskót ejtett ki az -ablakon s ez éppen Cyrano fejére esett. Cyranot hazavitték s -kérték, hogy ne moccanjon, mert másképp halál fia. De Cyrano -fölkelt, hogy Roxanet láthassa s ott hal meg ideálja előtt. A -haldoklót azzal vigasztalja valaki, hogy Molièrenek egy új darabja -került színre s az új darab egy jelenete szóról-szóra Cyranotól -való. „Oui, ma vie ce fut d’étre celui qui souffle – et qu’on -oublie!“</p> -<p>O, milyen megható volna ez a jelenet, ha hősünk felényit szaval, -ha nem gyártja mindhalálig az elmésségeket, ha nem a legfőbb vágya: -„tomber la pointe au coeur en même temps qu’aux lèvres!“ ha éhségét -nem oly tüntetve csillapítja az <i>Iliász</i>szal, ha levelein -nincsenek oly nagy könnycseppek, szóval, ha kevesebbet -színészkedik! Az igazi Cyrano is nagyon haragudott Montfleuryre, a -kövér színészre. Nem terrorizálta ugyan, de nem is utánozta. -<span class="pagenum"><a name="Page_199" id= -"Page_199">-199-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXVII.<br /> -LAVEDAN.</span><br /> -Sire.</h2> -</div> -<p><i>Sire</i>, Lavedan történeti színműve, a bemutatóját követő -héten lekerült a Nemzeti Színház játékrendjéről. Ugyanarra a sorsra -jutott, amelyre Lavedannak valamennyi Budapesten előadott darabja. -Lavedan, ha véletlenül tudja, hogy mennyire nincs szerencséje -Budapesten, némelyes vigasztalódást találhat abban, hogy -Hervieunek, Lemaîtrenek, Donnaynak, Capusnek ugyanez a sorsa. Sorra -megbuktak Budapesten ezeknek olyan darabjai is, amelyeket Párisban -több százszor játszottak el. De nem volt szerencséje nálunk, akár -francia társulatok előadásában, akár magyarul kerültek színre, -Porto-Riche, Curel s a már régóta halott, de Párisban ma is sokat -emlegetett Becque darabjainak sem. Nem szólva a bohózatírókról, -Rostandon kívül, akinek különben csak <i>Cyrano</i>ja volt nálunk -is tartós hatású és nem számítva Maeterlincket, aki itt legkétesebb -értékű darabjával, <i>Monna Vanná</i>val tett szert sikerre, -nagyobb hatást Budapesten a <span class="pagenum"><a name= -"Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> francia szerzők közül -újabban csak Bataille és Bernstein értek el. Kívülük még csak a -Flers-Caillavet-szövetségnek volt egy nagy sikere és Pierre -Wolffnak egy-két darabja tetszett. Egy-két kivétel figyelmen kívül -hagyásával el lehet mondani, hogy mostanában éppen azoknak a -francia drámaíróknak van Budapesten a legcsekélyebb sikerük, akiket -Párisban leginkább értékelnek. Ha az ember ennek a példáit sokáig -gyűjtögeti, hajlandóvá válik elhinni, hogy a párisi közönségnek -színdarabok dolgában nincsen jóízlése. Honnan a színdarabok -megitélésének ez a divergenciája? – ez alkalommal nem keresgéljük. -Csak azt akarjuk e helyütt megjegyezni, hogy a budapesti közönség -mostanában szívesebben értékeli az angol és a német színdarabok -közül még a közepesebbeket is, mint a francia drámaírók újabb -produkcióját. Sőt talán még tovább lehet menni és el lehet mondani -azt is, hogy a budapesti közönség mindinkább elfordul a francia -drámairodalomtól. A nemrégen még nagy hatású francia darabok -reprizének feltünő balsikere legalább erre vall. A változás annál -jelentősebb, mert még nem nagy idő választ el bennünket attól a -kortól, amikor nálunk igazi, mélyebb hatása csak francia -színműveknek volt. Ebben a nagy fordulatban bizonyára része van -annak is, hogy a francia drámairodalom más drámairodalmak -fejlődésével elveszítette, ha a kiválóságát nem is, de legalább a -hegemóniáját; de ez magában még nem magyarázhatja meg a nem is -feltűnő, hanem szembeszökő változást. Hogy ezen kívül a budapesti -közönséget az olvasmányai <span class="pagenum"><a name="Page_201" -id="Page_201">-201-</a></span> vagy más hatások térítették-e el a -franciáktól? – vagy, ha ma szívesebben nézi még a gyöngébb német, -angol vagy északi színműírókat is, mint a franciákat, s ezek közül -éppen a jobbakat, főképpen annak tulajdonítható-e, mert -megnagyobbodásával maga a közönség változott meg, erre most nem -terjeszkedünk ki. Most csak azt a letagadhatatlan jelenséget -említjük meg, hogy a budapesti közönség az újabb francia -drámairodalomnak éppen a java részével szemben határozott -antipátiát tanusít.</p> -<p>Ezen az antipátián kívül befolyással lehetett Lavedan darabjának -sorsára az az idegenkedés is, amellyel mostanában minden történeti -regénynek vagy színdarabnak találkoznia kell. Hogy van ilyen -idegenkedés, senki se tagadja, de a szokásos magyarázat rá az, hogy -az új történeti regények vagy színdarabok jóval gyöngébbek, mint a -régiek. Nagy igazságtalanság nélkül bajos így ütni el a dolgot. -Teremnek jó történeti regények és színdarabok ma is; ami például a -Lavedan darabjában korkép, az ellen nem igen lehet kifogás. De -vannak idők, amikor az emberek elfordulnak a multtól s csak a -jövőbe néznek; a jelen és a jövő problémái olyan erősen -foglalkoztatják őket, hogy értök elhanyagolják a multat, amely -pedig a legjobb segítséget nyújtaná az új problémák megoldásához -is. Ma ilyen időket élünk, sőt ma számolni kell még azzal a -kérdéssel is, hogy egyáltalán szükséges-e a mult ismerete? A -történelmi regény vagy színdarab írója tehát csak fél-figyelemre -számíthat. Végre is ahhoz, <span class="pagenum"><a name="Page_202" -id="Page_202">-202-</a></span> hogy a közönség méltathassa a -történelmi munkát, okvetetlenül szükséges némi érdeklődés a -história iránt, valamelyes fogalom a kort jellemző alakokról, s ha -egyéb nem, legalább a nagy események ismerete. S a februári -forradalom alakjai a mai Budapestnek megannyi Hekuba.</p> -<p>Árthatott Lavedan darabjának más is. Csodálatosképpen -találkoztak, még a kitünő ítéletűek között is, akik klerikális és -reakciós szellemet fedeztek fel benne. Pedig ezt az irányzatot -lehetetlen a darabra rábizonyítani. Mert az, hogy egy jólelkű abbé -szerepel benne, meg az, hogy a hősnő, a rajongásának élő öreg -grófkisasszony, vallásos érzésű – ez talán még csak nem klerikális -szellem? Reakciós szelleműnek se lehet mondani, egyes-egyedül -azért, mert Lavedan a forradalmár összeesküvőket néhány szelíden -irónikus vonással is jellemzi. Hiszen ebből a csöndes iróniából -kijut a darab royalista érzésű alakjainak is! Ellenkezőleg, Lavedan -talán a nagy objektivitásával ártott a darabjának. Az osztályharcok -kiélesedése idején a színdarabíró is csak úgy prosperálhat, ha -határozott pártállást foglal s hevesen, akár igazságtalanul is, de -szenvedelmesen védi a maga igazát, amely talán csupa egyoldalúság; -mert így, ha más hatásra nem is számíthat, a maga pártjához -tartozók lelkesedését könnyen a maga javára hódíthatja. Akkor, -amikor mindenki akarva nem akarva pártember, a mérsékeltek pórul -járnak, a pártok fölé akarva emelkedni, a pártok alá kerülnek. Igy -járt Lavedan is. Ahol pártokkal találta magát szemben, felsőbbséges -<span class="pagenum"><a name="Page_203" id= -"Page_203">-203-</a></span> kritikájával eljátszotta mindegyik párt -érdeklődését. Forradalmi időkben a mérsékelteknek, a született -girondistáknak, az igazságot a pártokon kívül keresőknek nem lehet -igazuk.</p> -<p>Lavedan darabjának mindenesetre van egy kardinális hibája, -mondhatni: eredendő bűne. Regényből lett s megmaradt regénynek; -színdarab formájában is szépen jelenetezett és dialogizált regény, -de nem igazi dráma. Pedig a tárgyból nem hiányzik a drámaiság, de -Lavedan nem tudott szakítani a regényírónak a drámaíróéval szinte -ellentétes komponáló módszerével. Nagyon hosszan veszi igénybe a -néző figyelmét, mielőtt hozzáfog a dráma kifejlesztéséhez. A -színházi est nagy részét elpazarolja s két hosszú felvonást tölt -meg a drámához szorosan nem tartozó dolgokkal. Csak azért, hogy -kimagyarázza, miért vállalkozik a könnyűvérű, de jóravaló Roulette -a szegény öreg grófkisasszony elbolondítására, Roulette életéből -órákat lefoglaló epizódokat láttat, noha a nézőnek már tudnia kell, -hogy a dráma középpontja tulajdonképpen az a sokáig mellőzött öreg -grófkisasszony. A jellemzésnek ezt a módját nem bírja meg a drámai -forma, akármilyen szórakoztatók is különben azok a henye jelenetek. -Mi több, Lavedan még az előadási mód tempója dolgában is -ragaszkodik az elbeszélő módszeréhez; el-elidőzik részleteknél, -amelyek nem tartoznak a fődologra, s mondat a szereplőivel sok -olyat, amit egyszerűen ki lehetne hagyni a darabból az egész -kompoziciónak sérelme nélkül. Ez több helyütt fárasztóvá teszi a -darabot, kivált az olyan <span class="pagenum"><a name="Page_204" -id="Page_204">-204-</a></span> nézőre nézve, aki figyelmének az -odaadásával fösvénykedni szokott. Pedig azok az epizódok, részletek -és mondások magukban is megérdemelnék a figyelmet, mert vagy az -alakokat, vagy a kort érdekesen, elmésen jellemző apróságok. Hanem -a színházi nézőt, akinek a figyelme úgyis könnyen szerteszóródik, -azzal tenni próbára, hogy figyelmét maga a szerző is minduntalan -eltéríti a fődologtól, mindennél veszedelmesebb dolog a színdarab -sorsára nézve.</p> -<p>Azonkívül Lavedan darabja csupa finomság s a finomság a -színházban ma már nem a legkapósabb portéka, sőt kissé -diszkreditált valami, mert nem mindenki számára hozzáférhető. A -színházban végre is a legvegyesebb elemek ítélnek holtakról és -elevenekről; nagyon különböző gondolkodású és érzésű emberek, -akiknek még az elmésségről is különbözők a fogalmaik és akik a -tekintetben, hogy a kifejezésnek minő formáját találják -tetszetősnek, a legkülönbözőbb igényeket és a legváltozatosabb -ízlést tanusítják. Kinek ne tűnt volna fel, hogy ma akár a nyers -tréfának, akár annak a száraz kifejezésnek, amelyben -tömeg-szenvedelem nyilatkozik meg, nagyobb hatása van, kivált a -színházban, mint akár a csillogó mezű elmésségnek, akár a csöndes, -szelíd iróniának!?</p> -<p>Milyen különbözőképpen lehet látni ugyanazokat a dolgokat! A -színházban még olyanok is ülnek, akik a megkínzott, szenvedő -gyermektől is meg tudják tagadni a részvétüket, ha ez véletlenül -királyi gyermek, s akik Simon vargát szimpátikusabb <span class= -"pagenum"><a name="Page_205" id="Page_205">-205-</a></span> alaknak -találják, mint XVI. Lajos szerencsétlen fiát, akinek a rövid élete -a legritkább mártiromságok egyikében végződött. Az ilyenek, vagy a -sokban hasonló gondolkozásúak Simon vargában olyan bosszúállónak az -inkarnációját látják, aki a nép jogos ítéletét hajtja végre, a -XVII. Lajosnak mondott szegény kis gyermek sorsában pedig nem -akarnak észrevenni egyebet, csak az expiációt, a Lajosok bűneinek -és hibáinak szükségszerű következését. Elfelejtik, hogy amikor így -megállapítják a bűn és bűnhődés örökölhetőségét, ugyanannak a -világfelfogásnak az álláspontjára helyezkednek, amelynek a -jogosultságát egyebekben mindig és következetesen tagadják.</p> -<p>Hogy ez a felfogás Saint-Salbi grófnő sorsában kómikumot talál s -ő benne magában eszelős személyt lát, annál természetesebb, mert a -Naundorffok ügyének története nem mindenütt ismeretes. Pedig Lajos -Fülöp korában még nem egy olyan öreg grófkisasszony élhetett, aki -egyre várta XVII. Lajost. Lavedan Saint-Salbi grófnője -gyermekkorában még látta a kis dauphint, egyszer együtt játszhatott -vele, ezt a találkozást nem felejtette el, s a rémuralom idején -növekedve fel, bár sokat hallott rokonsága s a királyi család -szomorú sorsáról, nem tudta elhinni, hogy a kis dauphinnak is el -kellett pusztulnia. Azután öregleányos magányosságában mindinkább -foglalkoztatja az a gondolat, hogy az, akinek XVII. Lajos néven a -trónon kellene ülnie, még bizonyára él valahol. Mért volna -eszelősség ez a rögeszme? Azokban az időkben, amelyeket -<span class="pagenum"><a name="Page_206" id= -"Page_206">-206-</a></span> igen érthetően sohase tud felejteni, a -rejtelmes eltűnések és a meglepő feltámadások úgyszólván napirenden -voltak. És mért volna ellenszenves ez az öreg kisasszony, aki soha -a légynek se vétett? Csak azért, mert nem nyomorog? Mégis, úgy -látszik, vannak, akik Saint-Salbi grófnő alakjában csak kómikumot -találtak, mert <i>Sire</i>nek budapesti bemutatóján sokan kacagtak -olyan mondásokon, amelyek inkább csak mosolyt keltők volnának, sőt -olyanokon is, amelyek inkább meghatóak, mint nevettetőek.</p> -<p>Az a kritika mindenesetre hozzáfér Lavedan darabjához, hogy az -öreg grófkisasszony orvosa meg az abbé, akik a cselekvést -megindítják, nagy hibát követnek el, mikor arra a kegyes csalásra -szánják el magukat, hogy kerítenek egy embert, aki hajlandó egy -negyedórára eljátszani XVII. Lajos szerepét és elhitetik az öreg -kisasszonnyal, hogy fixa ideájának igazat ad a valóság. A -színdarabból bajos megérteni, hogy az orvos, aki páciensének már az -eszét kezdi félteni, ha szükségesnek tart is valami szuggeszciót, -mért tartja jónak és célszerűnek ezt a veszedelmes kockázatot, -amely, ha nem sikerül, könnyen előidézheti azt, amitől fél. Végre -is tudhatná, hogy – ha már más megnyugtatást nem tud kieszelni – -jobb, kevésbé veszedelmes, ha semmit se csinál s egyszerűen -meghagyja betegét a képzelgésében, mint ezzel a kockázattal olyan -kiábrándulásnak és olyan lelki izgalmaknak viszi elébe, amelyek -sokkal könnyebben végzetessé válhatnak rá nézve, mintha sorsára -bízza. Menti azonban Lavedant, hogy az ilyen megtévedéseket sokkal -<span class="pagenum"><a name="Page_207" id= -"Page_207">-207-</a></span> nagyobb számban produkálja az élet, -semhogy a dráma vagy a regény sohase támaszkodhatnék rájok.</p> -<p>És ha tagadhatatlan, hogy <i>Sire</i>ben is megvannak azok a -hibák, amelyek a regényből átformált színdarabok közös hibái, -viszont Lavedan színművében sokkal több az érdekes s a költői -erővel írt, derűs vagy megható jelenet, mint amennyit a hasonló -származású színdarabokban szoktunk találni. Kár, hogy olyan hamar -le kellett tűnnie a műsorról. (1911 április.) <span class= -"pagenum"><a name="Page_208" id="Page_208">-208-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXVIII.<br /> -LAVEDAN.</span><br /> -Édes a bűn.</h2> -</div> -<p>Ezen a nem éppen kifejező címen: <i>Édes a bűn</i>, Lavedannak -talán legszebb darabját mutatta be a Nemzeti Színház: a <i>Le Goût -du Vice</i>t, egy olyan – színműnek nevezett – ragyogóan elmés -erkölcsrajzot, a mai társadalmi életnek olyan felsőbbséges, józan, -mélyreható kritikáját, mely élénken emlékeztet a <i>Tudós nők</i>re -és Pailleron <i>Unatkozó világ</i>ára. Korunknak azt a betegségét -szedi fel itt a tolla hegyére, amely betegséget talán a bűnnel való -tetszelgésnek lehetne nevezni. Fejlettebb civilizációk bajáról van -szó – és meglehet, igazuk van azoknak, akik azt állítják, hogy -ennek az abnormitásnak jelenségei nálunk még nem oly észrevehetőek, -mint Párisban, bár a darabnak számtalan kis részlete a mi -viszonyainkra is találó – olyan valamiről, ami alapjában véve csak -fonákság, visszásság, őszinteség hiánya, konvencionális hazugság, -ami azonban könnyen betegséggé (és súlyos betegséggé) is válhatik -és erre figyelmeztet Lavedan <span class="pagenum"><a name= -"Page_209" id="Page_209">-209-</a></span> nemcsak okosan, hanem -egyszersmind mesteri módon.</p> -<p>Arról van szó, hogy a közönségességtől való félelem, a -felsőbbség látszatának keresése, a nyárspolgáriasságtól való -különbözőség áhítozása, annak a tüntetése, hogy fölébe kerekedtünk -minden előítéletnek és – ha valami mentsége is van ennek a -fonákságnak – a kicsinyességtől és a sablonosságtól való -iszonyodás, a mindennapiasságból való kiszabadulni vágyásnak -valamelyest menthető erőfeszítése, tehát valami szellemi ösztön is, -arra bírja rá a valójában nem erkölcstelen gondolkozású és nem -bűnre született emberek egész sokaságát, hogy úgy beszéljenek, -viselkedjenek s olyan életmód látszatával pózoljanak, mintha -amoralisztikus vagy éppen immorális volna a gondolkozásuk, mintha -természetesnek tartanák a bűnt és mintha örömöt találnának a -bűnben. Milyen badarság és micsoda ízléstelenség! – mondja Lavedan. -– Mert azokról, akik csakugyan erkölcstelenek és csakugyan a bűnben -élnek, ne essék itt szó. De játszani a bűnt! Akik voltaképpen -romlatlanok, de a romlottságot affektálják! Micsoda esztelen -hazugság! És egyszersmind milyen veszedelmes hazugság! Mert aki a -bűnös életmód látszatával pózol, az nemcsak könnyebben belesodródik -a bűnbe, mint aki természetesen él, hanem majdnem bizonyosan -belekerül, a saját tüntetése következtében, olyan körülmények közé, -amelyek közt fölötte nehéz meg nem tennie, amit eddig csak -hazudozott. És így válik ez a visszásság igazi betegséggé. Pedig -mennyire <span class="pagenum"><a name="Page_210" id= -"Page_210">-210-</a></span> általános hiba ez az ostoba tüntetés, -az erkölcstelenség fitogtatása, a bűnnel való kacérkodás! Nézzünk -körül és mindenfelé találunk ilyen alakokat. Miért? A divat -bolondítja meg az embereket; annak látása, hogy a bűn néha -szemérmetlenül kevélykedhetik és naiv bámulókra talál, -megkótyagosít más naivakat is; és az emberek szuggesztiv hatással -vannak egymásra; ragadós betegség ez.</p> -<p>Két alakon mutatja meg ugyanezt a fonákságot; egy fiatal -leányon, aki úgy öltözködik, viselkedik és beszél, mint a kokottok, -mert mindenfelé azt látta, hogy ennek a „modor“-nak van legtöbb -csodálója, és csak azért játssza a romlottat, noha tulajdonképpen -Pál és Virginia idilljéről álmodozik, mert ennek az affektálásnak -lépten-nyomon észreveheti a hódító hatását, meg egy fiatal emberen, -aki alapjában véve csupa érzelmesség és tele van -nyárspolgár-hajlandóságokkal, de a mindenen felülemelkedőt játssza, -mert így érdekes alaknak tartják, és erősen pornografikus ízű -regényeket ír, nagy kínlódással, mert ezek kapósak, s mert így -nemcsak hogy észreveszik, ünneplik, hanem önmaga előtt is érdekes, -eredeti, kiváló férfiúnak tűnik fel. Mind a két fiatal csak -bolondítja magát, másokat és egymást is; mindegyik beleszeret a -másik maszkjába és összekelnek. Ezen a két alakon demonstrálja -Lavedan a szemügyre vett visszásság veszedelmességét. Azért -kerültek össze, mert el voltak ragadtatva attól a szereptől, -amelyet a másik játszott, s mert azzal áltatták magukat, hogy -<span class="pagenum"><a name="Page_211" id= -"Page_211">-211-</a></span> ilyen párnak az oldalán élhetnek -nagyobb stilusú, „magasabbrendű“ életet; és, noha igazán szeretik -egymást s csak a legközönségesebb boldogságról ábrándoznak, majdnem -elveszítik egymást, mert hívek akarnak maradni szerepükhöz. A darab -bonyolítása nagyon is egyszerű s nem valami új; annak az okos és -nemeslelkű jóbarátnak szerepeltetése, aki visszavezeti őket egymás -karjaiba s megmagyarázza nekik, hogy tulajdonképpen milyenek ők és -mit akarnak valójában, erősen láttatja magát az írót, de mindig -életet látunk a színpadon, az alakok nagyszerűen jellemzettek, a -tartalom megvilágítása ragyogó, az egész jelentőségében kimélyített -téma kifejtése klasszikusan művészi; és kezdettől végig -keresetlenül elmés és fontoskodás nélkül bölcs, okos, tartalmas -dialogusban gyönyörködhetünk, a legfinomabb és legszebb -beszélgetésben, amelyet ma színpadról hallani.</p> -<p>Nem is valószínű, hogy csak annak volna tulajdonítható, ha ennek -a nagyon értékes darabnak nálunk nem volt megfelelő hatása, mintha -az a fonákság, amelyet Lavedan kigúnyol, erre mifelénk még -ismeretlen valami volna. Nálunk is vannak, akik elragadtatással -olvassák, ha egy-egy kertésznek sikerült büdös rózsát állítani elő. -Ha ez a szép darab itt nem hatott eléggé, ennek főoka ugyanaz, ami -a többi Lavedan-darab budapesti balsikeréé. A mi közönségünk egy -részének kissé „magas“ az a tónus, amelyen Lavedan szól és az is, -amit mond; de a világon mindenütt a legfinomabb holmi az, amelynek -a legkevesebb a fogyasztója; <span class="pagenum"><a name= -"Page_212" id="Page_212">-212-</a></span> a bazárokban mindenütt -nagyobb a forgalom, mint az ékszeresboltokban.</p> -<p>Az akadémiában Lavedant azzal a kritikával fogadja Costa de -Beauregard, hogy Lavedan túlságos előszeretettel foglalkozik azzal, -amit ostoroz. Hogy hasonlít ahhoz a gyóntatóhoz, aki élénken -érdeklődik a bűn részletei iránt. Ez a kritika nemcsak a <i>Nouveau -jeu</i>höz, hanem talán még a <i>Le Goût du Vice</i>hez is -hozzáférhet. – Lavedannak azonban bizonyára meg lehet bocsátani, ha -moralizáló kedve olyan elmésségben nyilatkozik meg, amely néha-néha -még most is el-elárulja, hogy első fiatalságában nem a -szigorúsággal kezdte. A <i>Nouveau jeu</i>ben is megvolt az az -elkomolyodás, mely már a javulás kezdete; a <i>Sire</i>ben és -legkivált a <i>Le Goût du Vice</i>ben – ha Lavedannak a szavajárása -itt-ott a régi Saulusra emlékeztet is – annyi és olyan őszinte a -komolyság, hogy az akadémiai maliciának se lehet oka, továbbra is -gyanakodva nézni a valaha kissé félénken fogadott kolléga úrra. -(1911 november.) <span class="pagenum"><a name="Page_213" id= -"Page_213">-213-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXIX.<br /> -BRIEUX.</span><br /> -A bölcső.</h2> -</div> -<p class="summary">(Színmű 3 felvonásban, írta Eugène Brieux, -fordította Gábor Ignác. Bemutató a Nemzeti Színházban 1900 november -16.-án.)</p> -<p>Azok közt az újabb francia drámaírók közt, akik a Dumas fils -utain haladva nagyobb sikerekre tettek szert, Brieux a leginkább -feltünő jelenségek egyike, talán: a legjelentékenyebb színműíró -tehetség. Mintegy tíz esztendővel ezelőtt lépett először a -nyilvánosság elé egy <i>Ménages d’artistes</i> című darabbal, -melyet azután a <i>Blanchette</i> és <i>Monsieur de Réboval</i> -című darabok követtek. Ezek közül <i>Monsieur de Réboval</i> már -értékes, kimagasló alkotás; kényes, sőt kellemetlen témája ellenére -is egyike az újabb francia dráma legkülönb termékeinek. Attól -fogva, hogy e darabokkal figyelmet és respektust keltett, Brieuxnek -az első nagy, eklatáns sikerig még esztendőkig kellett várakoznia. -De ezt is elérte, előbb a <i>Berceau</i>, majd a <i>Robe rouge</i> -című színművekkel, amelyek közül az utóbbi olyan hatást tett, – -aminőre e téren – az utolsó tíz évben <span class= -"pagenum"><a name="Page_214" id="Page_214">-214-</a></span> nem -volt példa. E darabból kitűnt, hogy Brieux méltó követője -mesterének, akivel különben az összes Dumas-epigonok közül neki van -a legtöbb lelkirokonsága. A mesterrel való hasonlatossága különösen -két pontban feltünő. Az egyik az, hogy az erkölcsi világ és a -társadalmi berendezkedés nagy kérdéseinek hasonlóképpen -intranzigens fejtegetője; a másik pedig, hogy a morális -nyugtalansággal és a dialektika erejével olyan drámaírói érzéket -egyesít, amely még a francia drámairodalomban is a ritka kivételek -közé tartozik.</p> -<p><i>A bölcső</i> első felvonásában Brieux oly helyzettel ismertet -meg bennünket, mely amilyen érthető, éppen olyan erősen drámai. -Marsanne Laurenceot két férfi szerette: az idősebb s komolyabb, -szolíd Girieu és a fiatal Chantrez, aki egy kissé rendetlen életű. -Laurence szülei azt szerették volna, ha Girieuhöz megy nőül, de -Laurencenak a szíve Chantrezhez hajlott. A korkülönbségen nincs -nagy súly: Girieu éppen olyan egész férfi, mint Chantrez Raymond; a -kor és jellembeli különbség nem akar egyebet jelenteni, minthogy -Girieu, több életbölcsesség, tapasztalás és jellemerő birtokában, -nehezebben – vagy talán ügyesebben? – követte volna el azt a hibát, -amelyet Chantrez egy kissé korán, egy kissé meggondolatlanul s egy -kissé ügyetlenül követ el. Elég az hozzá, Laurence Raymondhoz megy, -mert őt szereti s Raymond házasságának ötödik évében megcsalja -gyermekének az anyját. Megcsalja, nem mintha már nem szeretné, -hanem, mert ez a világ sora. Laurencenak igaza van, közös -<span class="pagenum"><a name="Page_215" id= -"Page_215">-215-</a></span> sorsa ez az asszonyoknak. Bizonyára -vannak kivételek s talán Girieu ilyen kivétel volna, de a -Raymondok, akik igazán, mélyen, „másképpen“ szeretik a feleségüket, -mint a többi asszonyt s akik csak az elkövetett hiba után ébrednek -annak tudatára, hogy micsoda csúnyaságot követtek el, a Raymondok -többen vannak. Laurence megtudja, hogy mi történt s mert az egekből -hull le, mert másnak képzelte férjét s az egész világot, nem tud -megbocsátani. Elhagyja férjét s nem hallgat a bűnbánó esdekléseire. -A szüleihez menekül, sír és csak a kis fiának akar élni. Azt -képzeli, hogy már nem szereti a férjét. Nem akarja szeretni, nincs -annak tudatában, hogy szereti akaratának, kiábrándultságának s -mindennek ellenére. Előtte mindez olyan természetes, mint az, ha -esik az eső.</p> -<p>Szóval elválnak s mert Raymond, ahogy illik, minden hibát magára -vállal, amint hogy az első hiba csakugyan az övé is volt, a törvény -a gyermeket az anyjának ítéli. Jegyezzük meg mindjárt, hogy -szerzőnk gondolata ez: Raymond csak az első hibát követte el, de a -nagy hiba Laurenceé. Ez a válás a darab kiinduló pontja s a -Laurence tragikuma. Mert annak a hitvesnek, aki anya is, Brieux -szerint nem szabad elválnia s Laurencenak, a darab folyamán annak -belátásához kell eljutnia, hogy ő is vétkezett s ha szenved: -bűnhődik. S miért nem szabad elválnia annak a hitvesnek, aki anya -is? Nem „a gyermek nevelése érdekében“ stb., hanem mert: – így -tanít Brieux – „a <i>csókjaitokból</i> született gyermek -<i>örökre</i> összekapcsolta testeteket <span class= -"pagenum"><a name="Page_216" id="Page_216">-216-</a></span> és -lelketeket. Ez a kapocs mindig össze fog hozni benneteket; -egymáshoz valók vagytok örökkön, mert az olyan asszony, mint te, -Laurence, csak egyszer szerethet igazán s mindig szeretni fogja -gyermekének az apját, ha néha nem is tudja, hogy szereti.“</p> -<p>Elváltak s akkor „közbejő“ Girieu, a hajdan visszautasított -kérő, aki ó milyen más embernek látszik! Girieu még most is szereti -Laurenceot s feleségül akarja venni az elvált asszonyt. Laurence -szüleinek nagyon tetszik ez a terv s rajta vannak, hogy Girieu -vágya teljesüljön. A darab végén Laurence szüleit okolja, hogy nem -békítették ki férjével, hogy nem magyarázták meg neki, mi volna -nemcsak a kötelessége, hanem a legokosabb, amit tehet, a leginkább -hozzávaló s az okvetetlenül szükséges, hogy ehelyett rábeszélték a -második házasságra. De jegyezzük meg, hogy a szerző, mikor a -tényekből a szülőket illető részt rájuk hárítja, nem mentegeti -Laurencet, főképpen Laurencet okolja s a Laurence -tapasztalatlanságát és később, ugyanakkor, mikor okol, hogy -mentegetődzék, így tesz maga Laurence is. Ha akkor is igazán -szerette Raymondt, mi birhatta rá, hogy mégis hozzá menjen -Girieuhöz? – kérdezheti a hétköznapi ellenvetés. Az öregek beszéde? -Amivel olyan keveset törődött, mikor először ment férjhez? Ugy-e -nem? Vagy talán az, hogy apát akart adni a gyermekének és Girieu -nagyon ügyesen udvarolt a kis fiúnak? Eh, az emberek sohase -házasodnak a gyerekük érdekében, mindig csak a maguk érdekében -házasodnak! <span class="pagenum"><a name="Page_217" id= -"Page_217">-217-</a></span> Vagy az, hogy egyedül lenni s elvált -asszonynak lenni nem jó? Nos, mindez s talán főképpen az utóbb -említett dolog, amiről a darabban a legkevesebbet beszélnek. -Laurencet egy kicsit kapacitálták, azzal áltatta magát, hogy a -gyermeke érdeke kivánja így s meglehet, gondolt rá, vagy legalább -érezte, hogy elvált asszonynak lenni nem jó – valljuk meg mindez -érthető, tökéletesen érthető.</p> -<p>Az antecedenciákból pedig a következő helyzet áll elő. A -gyermek, akit apja bálványoz s akiért néha eljön a Girieu házához, -hogy onnan magával vigye, egy napon a nagyszülei lakásán súlyosan -megbetegszik. Influenzás tüdőgyuladást kapott, lehet, hogy egy-két -nap alatt meghal. Az apjának, aki éppen érte jön s lenn vár a -kocsiban, maga az orvos viszi meg a rettenetes hírt. Raymond -visszaküldi az orvost, kérje meg Girieut, engedje meg, hogy a -gyermeke mellett lehessen, amíg jobban lesz. Girieu nem szereti a -gyermeket s gyűlöli Raymondt. Féltékeny rájok. Először nemet mond, -de szemben az egész világ érzésével végre is lehetetlen ezt a -kérést megtagadni. S az expozíció ott csúcsosodik ki, hogy a beteg -gyermek bölcsője közelében az apa és anya közös aggodalomban -tanakodnak, milyen alakban veszi be gyermekük az orvosságot és -Girieu úr e pillanatban nincsen rájok nézve. Az aggodalmuk, a -gondolatuk már közös, a dráma folyamán ki kell tudódnia, hogy -közösnek kell lennie köztük mindennek.</p> -<p>Igy történik. Az érthető és drámai expozícióból önként, -természetesen, drámai folyamatossággal és <span class= -"pagenum"><a name="Page_218" id="Page_218">-218-</a></span> drámai -vehemenciából következik a <i>scène à faire</i>. A második felvonás -elején, mikor boldogságukban, hogy a gyermek meg van mentve, egymás -karjai közé omlanak, a drámának már kellős közepében vagyunk. A -becsületes Laurence nem titkolhatja el ezt a féltékeny Girieu -előtt; Girieunek a faggatása, a gyermek iránt való hidegsége -kicsikarja belőle azt a vallomást is, hogy csalódott Girieuben, aki -azt igérte, hogy szeretni fogja a gyermeket, de csalódott magában -is, mert hisz ő sohase szerette Girieut; igen, az igaz, hogy ezt -maga se tudta, de most tudja már, hogy amikor hozzáment Girieuhöz, -csak a gyermeke érdekét tartotta szem előtt. Girieunek mindez -persze nem tetszik. Raymond és Laurence azt hiszik, hogy utoljára -találkoznak. Raymond szenvedélyesebb és ékesebben szóló, mint -valaha; kitalálja, hogy Laurence tudtán kívül most is szereti őt. A -bravurosan csinált nagy jelenetben Laurencenek is be kell ezt -látnia. „Igaz, imádlak, de annál nagyobb a mi -boldogtalanságunk!“</p> -<p>Nem. A két szív drámája után, mely itt már bevégződött s a néző -óhajtása szerint végződött be, a társadalmi megoldás is csak -kibékítő lehet. Világos, hogy a két férfi egymásra rohan. Girieu -inzultusokkal halmozza el Raymondt. Raymondt azt feleli: „Ön engem -nem sért, mert tudom, hogy önből csak a fájdalom beszél.“ És -Girieunek rá kell jönnie, hogy a legokosabb, amit tehet, az, ha azt -mondja az asszonynak: „Szabad vagy!“ Meg is cselekszi.</p> -<p>Mindez megkapó, folyton érdekes, természetes, <span class= -"pagenum"><a name="Page_219" id="Page_219">-219-</a></span> drámai -és megindító. Hogy ezek az emberek mind hibáztak? Hogy Raymond -viselte volna magát jobban? Hogy Laurence ne ment volna férjhez -másodszor? Hogy Girieu ne vett volna feleségül elvált asszonyt, -hanem leányt, aki ép szívet visz hozzá? Igaz. De ha az emberek -ilyen hibákat nem követnének el minduntalan, minden okosságuk és -becsületességük ellenére, akkor nem történnének drámák s a -drámaírók se érdekelnének. <span class="pagenum"><a name="Page_220" -id="Page_220">-220-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXX.<br /> -BRIEUX.</span><br /> -Suzette.</h2> -</div> -<p>Eugène Brieuxnek nálunk az a rossz híre, hogy komoly, erkölcsös -érzésű író, aki szeret moralizálni és oktalan ambicióval néha még -tanítgatni is akar. S talán legnagyobb részben ennek a rossz hírnek -lehet tulajdonítani, hogy erre mifelénk, meglehetősen általános -lebecsülésben részesül, még olyan körökben is, amelyeknek nem éppen -a szigorúság a főjellemvonása, s amelyekben még a dilettantizmus -erőlködéseit is nemcsak jóakaratú elnézéssel, hanem az elismerésnek -ritka bőkezűségével szokták fogadni. Ez a majdnem unisono -lesajnálás feltűnhetik, ha arra gondolunk, hogy Brieuxt másutt nem -nézik le annyira, mint a mi színházi kritikáinkban és hogy nemcsak -otthon tartják kiváló drámaírónak, hanem ilyennek mondja – sőt a mi -korunk két nagy drámaírója közül az egyiknek! – „maga Shaw Bernát -is“, a budapesti sajtó és közönség bálványa. De ha feltűnhetik az a -fölötte gúnyos kevésrebecsülés, amely különben nálunk nemcsak -<span class="pagenum"><a name="Page_221" id= -"Page_221">-221-</a></span> Brieuxnek, hanem a régi és az új -francia drámaírók egész sokaságának a sorsa, ez az ítélet vitát nem -provokál. Azon sincs mért fennakadni, hogy komolyság és erkölcsös -érzés, moralizáló hajlandóság és tanító szándék ma rossz hírbe -keverhet valakit, míg valaha mindez nem volt szégyen. Ma divatos -mindennél többre becsülni a cikázó ötletességet s a komolyságot a -szellemi nehézkesség, sőt a tompaelméjűség szinonimjának tekinteni; -divatos képmutatásnak tartani az erkölcs természetességében való -hitet, bár az amoralisztikus világfelfogásnak nincsenek olyan -tételei, amelyek megmagyaráznák a fanatikus türelmetlenséget; -divatos, hogy ugyanazok akarják kiüldözni az irodalomból a -moralizáló hajlandóságot, akik a legnyomatékosabban követelik, hogy -az irodalom ne adja át magát a lirizálásnak, hanem az embernek a -társadalomhoz való viszonyára és a szociális fejlődésre irányítsa a -főfigyelmét; és divatos az az igyekezet is, mely ki akarja -rekeszteni az irodalomból az oktatásnak bélyegzett vitatkozó -elemet, bár az irodalom nagyszerűsége éppen abban áll, hogy -megmaradó erővé tudja konzerválni mindazt, ami az író egyéniségében -értékes volt, – bár a tudásra és az egyéni látásra, a képzeletre -egyformán támaszkodó meggyőző erő nem tartozik az egyéniség utolsó -értékei közé, – és bár a sokaságról, de kivált a színházban -összegyülekező tömegről ma még nem igen lehet elmondani, hogy -fölötte állana mindannak, amit egy-egy kiváló erejű és nem -közönséges szellemi nívón álló író meggyőző szándékkal mondhatna -<span class="pagenum"><a name="Page_222" id= -"Page_222">-222-</a></span> neki. Mindez divat, amint divat -Ibsenről szólva tökéletesen az ellenkezőjét mondani annak, amit a -Dumas fils vagy a Brieux lekicsinyítésére szokás mondogatni; és -mert divat, nincs mért hadakozni ellene, majd elmúlik magától.</p> -<p>Tehát: igen, a rossz hír igazat mond: Brieuxben több a -komolyság, mint a legtöbb színpadi szerzőben; a komolyság néha -nehézkessé is teszi; nem tud, de nem is akar folyton cikázni, mint -Flers és Caillavet. Sok moralizáló hajlandóság is van benne és a -morálja csakugyan közelebb áll ahhoz a morálhoz, amely már eléggé -ismeretes, mint ahhoz az új morálhoz, mely egyes rapszódikus -megnyilatkozásai után is még kissé ködborított. Az amoralisztikus -világfelfogásra meg éppen nem mutat semmiféle hajlandóságot. -Tudnivaló továbbá, hogy régebben több olyan darabot írt, amelyeknek -meggyőző célzata is volt. Az ilyen darabokat tételes daraboknak -nevezzük akkor, ha a tételt elutasítjuk; s a „problémá“-t -magasztaljuk benne ha dícsérni akarjuk. Szóval Brieux tételes -darabokat írt.</p> -<p><i>Suzette</i>jében nincs tétel, nincs vitatkozás és -„dialektika“, nem akart bizonyítani semmit, nem akarta a nézőt -meggyőzni semmiről. Sokan, akik nem akarták elhinni, hogy Brieux le -tud tenni a bizonyítgatásról, azt állapították meg erről a -darabról: „úgy látszik“, Brieux azt akarta bebizonyítani benne, -hogy a gyermek kedvéért a legrosszabb házasságot is fenn kell -tartani – már pedig ezt hirdetni erkölcstelenség. Csakhogy nem -<span class="pagenum"><a name="Page_223" id= -"Page_223">-223-</a></span> látszik úgy, mintha ezt akarta volna -bebizonyítani. Ellenkezőleg, belemagyarázni is nehéz a darabba ezt -a tételt, rábizonyítani meg éppen lehetetlen.</p> -<p><i>Suzette</i>ben nincs egyéb, mint néhány kitünően, éles -emberlátással megfigyelt és sok színnel festett nagyon finoman -jellemzett főalak, egy kis környezetrajz, meg egy dráma, amelyet -egy kevés jóakarattal nem nehéz érdekesnek találni. Nálunk úgy -találták, hogy a főalakok nem szimpátikusak, mert megannyi csupa -gyarlóság, a környezetrajz nem új s a dráma köznapi. Csakhogy -Brieux szándékosan választott főalakjaiul egészen közönséges -embereket, amilyen a legtöbb a világon, akiknek a gyarlóságai a -legáltalánosabb, a leggyakoribb gyarlóságok, mert éppen az teszi -drámáját általános jelentőségűvé, hogy nem kivételes, hanem -átlagemberekkel, mondhatni, a két legismertebb tipikus jelenséggel -játszatja le ezt a drámát, s a művészete, amellyel ezeknek az -átlag-embereknek minden szavát érthetővé tudja tenni, sokkal -közelebb tudja hozni alakjait a nézőhöz, semhogy ez ne érezné, hogy -antipátiája voltaképpen csak az általános gyarlósággal szemben való -túlságos szigorúság. Antipátikusak-e a Teniers vagy a Van Ostade -parasztjai? Hogy a környezetrajz nem új? Nem lehet nagyon új, mert -a környezetrajzot szolgáltató másodrendű alakokban Brieux azt a két -ellentétes gondolkozást akarta megtestesíteni, amelyek a mai -emberek közt a legtöbb összeütközést idézik elő, s amelyeknek a -képviselői a legtöbb példányban szaladgálnak a világon. Ha nagyon -újak volnának <span class="pagenum"><a name="Page_224" id= -"Page_224">-224-</a></span> ezek az alakok, nem volnának e világból -valók; de új a szembeállításuk, új a küzdelmük s új annak a -hatásnak a rajza, amellyel a főalakokra vannak. A dráma, igenis, -köznapi, mert mindössze ennyi: a hős, hogy az üzletét lendítse -ezzel előbbre, abba a világba viszi a feleségét, ahol az asszonyt -kinevetik azért, ha hű marad az urához s ahol a férj mindig attól -remeg, hogy nevetségesnek találják, ha félti a feleségét. Az -asszony szívesen megy ebbe a világba s azután egy kicsit megszédül -benne, de szerencséjére nem odáig, hogy elkövetné a házasságtörést. -Ezen azután összekülönböznek, de végül mégis csak megbékülnek, -főképpen attól való félelmükben, hogy a gyermekük elvesz rájok -nézve, de azért is, mert a történtek ellenére is még mindig -húzódnak egymáshoz, hiszen olyan hasonlók, annyira egymáshoz valók, -hogy a kölcsönös megbocsátás náluk természetes, érezhetik, hogy -nincsen joguk felsőbbséggel ítélkezhetniök egymásról.</p> -<p>Mindenesetre köznapi dráma, talán az a dráma, mely ma minden -dráma közül a leggyakrabban esik meg, de nagyszerűen eleven s -lelkök legmélyéig érthető alakokat mozgató, tehát az igazság -erejével ható dráma, az életet tükröző színpadi munkákban -gyönyörködni tudó néző számára érdekesebb dráma azoknál, amelyekben -fölötte díszesen extravagáns alakokkal adatja elő a szerző a maga -paradoxonait, a bábjátékok mozgolódására emlékeztető tarka-barka és -mindig elképpesztő jelenésekben. (1911 október.) <span class= -"pagenum"><a name="Page_225" id="Page_225">-225-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXXI.<br /> -CAPUS.</span><br /> -Pénzt vagy életet!</h2> -</div> -<p class="summary">(Vígjáték 4 felvonásban, 5 képben, írta Alfred -Capus, fordította Bálint Dezső. Bemutatója a Vígszínházban 1901 -április 18.-án.)</p> -<p>Vannak asszonyok, akiknek a szívük, lelkük egészen becsületes s -a férjüket meg nem csalnák a világért, akiknek a gondolkozása -azonban, különösen azokra a kérdésekre nézve, melyek kívül esnek az -ő kedélyviláguk körén, teljességgel nem állja ki a kritikát. A -társadalmi rend nagy törvényei nem férnek bele az ő kis fejükbe, az -„Enyém, Tied, Övé“-ről való fogalmaik egy kicsit zavarosak. -Képtelenek bármely komoly perfidiára, de ha a férjük pénztárcájából -eltüntetnek némi apró vagy nagyobb pénzt, ez nem zavarja őket -túlságosan. Vagy ha ez mégis valamelyes lelkifurdalást okoz nekik, -azt már, hogy mi bűn van: például a könnyelmű adósságcsinálásban, -nem képesek megérteni. Nem mondhatni, hogy az asszonyoknak ez a -fajtája antipátikus volna: a legszigorúbb moralisták is -megbocsátottak nekik. Ki ítélné el Norát azért, hogy váltót -<span class="pagenum"><a name="Page_226" id= -"Page_226">-226-</a></span> hamisított? Nem lehet elitélni, mert -nem tudta, mit cselekszik.</p> -<p>Jacques Herbaultnak a felesége, Helén, Norának egy cousineja. A -legjobb asszonyok közül való s abban a boldog tudatban, hogy imádja -a férjét, nyugodtan alszik. Ez az ő becsülete; hogy a társadalmi -Becsület mit kiván, arról fogalma sincs. Ez azt kivánná, hogy -miután tücsökmódra eltékozolták, amijök volt, ezentúl csak odáig -nyújtózkodjanak, ameddig a takaró ér. Menjenek haza Limogesba s -míveljék a kertjüket. De Helén Párisban akar élni s mikor a -számlákat már nem igen tudják fizetni, még arra is rábírja férjét, -hogy pumpolják meg azt a groomot, aki a Jacques klubjában -szolgál.</p> -<p>Második fejezet. Helén egy szép nap találkozik Juliette -Boursier-val, aki a nevelőben iskolatársa volt. Juliette Boursiert -most Pervenche kisasszonynak nevezik. Ez a Pervenche kisasszony is -jó figura. Alma, ábrándja: hogy férjhez mehessen. Elve: hogy csak a -férjét fogja szeretni. De a mirtuskoszorú igéretével Juliette -kisasszonyt mindig be lehet csapni. Csak az csábítja el, aki -házasságot igér neki; az ő becsülete ez. De olyan sokszor bolonddá -teszik, hogy végre is Pervenche kisasszonnyá, kokottá lesz. Most -Brassac barátnője.</p> -<p>Uj fejezet. Ez a Brassac fölötte modern alak. A tőzsdetippek -körülrajongott osztogatója. Szédelgő, aki kedves fiú s akinek éppen -ez a specialitása. Belenyugszik a világ sorába: azelőtt harcoltak -az emberek, most börzén játszanak. Azelőtt elhulltak az emberek, -<span class="pagenum"><a name="Page_227" id= -"Page_227">-227-</a></span> most kifosztják őket. Azelőtt az -elesett nem tudta, hogy ki lőtte le, most a kifosztott nem sejti, -hogy kinek a zsebébe vándorol a pénze. Brassac nem akar a -legyőzöttek közé tartozni, Brassac győzni akar. S mert -szeretetreméltó, felhasználja ezt a tulajdonságát. A kenyérkeresete -az, hogy mindenkivel kedves, mindenkivel tegeződik, mindenkit ismer -s úgy megy az utcán, hogy hol az egyik, hol a másik kezét nyújtja. -Mert egy darabig szerencséje van: tőzsdezseninek tartják s mindenki -rábízza a pénzét, pedig Brassac a nyereségről alaposan leszedi a -tejfelt. De olyan jó cimbora! S nem is csinál titkot a -szélhámosságából; az ő becsülete az, hogy olyan őszinte, mint egy -bohém. Ezzel a Brassackal Pervenche megismerteti Herbaultnét, azzal -a célzattal, hogy Brassac majd tőzsdetippeket ad nekik. Pénzre -mindenkinek szüksége van; Herbaultné jó volt Pervenchehoz s -Pervenche hálás természetű.</p> -<p>Negyedik rész: Megismerkedünk Herbault úrral, a férjjel. -Herbault tisztán lát, de mint a nagyon világosan látó embereknek -egyáltalán, neki sincs akarata. És Brassacnak, akinek Herbaulték -kapóra jöttek, könnyű elbánnia vele. Brassac ugyanis arra gondolt, -hogy Herbault-t társává teszi. Ilyenformán akar bejutni a Herbault -klubjába, hogy klientéláját növelje. Erre a célra elég Herbault-t -egy kicsit leitatnia s Herbault aláírja a társulási szerződést. A -mámor egy lucidum intervallumában azután azzal szerez magának -elégtételt, hogy minduntalan legazemberezi Brassacot. Mint az -akarat nélkül való szkeptikusoknak általában, neki is az a -becsülete, <span class="pagenum"><a name="Page_228" id= -"Page_228">-228-</a></span> hogy mindig kimondja, amit igaznak -gondol. „Előre örülök, hogy micsoda bajaink származnak ebből!“ – -biztatja a feleségét.</p> -<p>Új fordulat. Brassac rosszul spekulált, megugrott Belgiumba; a -társát le kell tartóztatni, bár világos, hogy ez utóbbi ártatlan. -Uj figura lép az előtérbe: a rendőrtiszt, akinek mániája, -ambiciója, vágya s becsülete az, hogy ő elsősorban világfi s csak -azután rendőrtiszt. Nagyon jó alak. A letartóztatás -rokokóudvariasságai rendkívül mulatságossak.</p> -<p>Az a feladat, hogy szegény Herbault-t ki kell szabadítani a -fogságból, ismét új alakot vezet elénk. Ez Le Houssel, a milliomos, -akinek hibája: a pénze. Azt hiszi, hogy pénzen mindent meg lehet -vásárolni. S mikor Helén azzal a kéréssel fordul hozzá, az egyetlen -tehetős barátjukhoz, hogy kölcsönözzön nekik háromszázezer frankot -– ennyi kellene a Jacques kiszabadításához – menten előáll a -szerelmével s azzal, hogy mi az ára ennek a „kölcsön“-nek. -Herbaultné erre nagyot néz s kiutasítja a jó barátot. Most Le -Houssel bámészkodik el: arra nem gondol, hogy ez is lehetséges. És -könyörögnie kell, hogy Helén elfogadja a kölcsönt, minden föltétel -– s megbocsásson, minden reménynyujtás nélkül. De Le Houssel -megteszi ezt; az ő becsülete az, hogy belátja, ha galádul -viselkedett.</p> -<p>Herbault ez egyszer nem vehető rá, hogy elfogadja ezt a -kölcsönt. De nincs is rá szükség, mert Brassacot is elcsípték s -Brassac ideálja, egy perui grófnő, az egyetlen, aki nem bízta rá a -pénzét, megjelenik, kirántja Brassacot a pácból s kártalanítja -<span class="pagenum"><a name="Page_229" id= -"Page_229">-229-</a></span> a becsapottakat. De előbb még egy -nyolcadik alakkal kell megismerkednünk. Ez a fogházigazgató, akinek -az intézetében Herbault és Brassac ülnek s akinek a büszkesége az, -hogy az ő fogháza olyan nagyúri kényelmet nyújt, mint a világ -legjobb hôtele s hogy az ő fogházában nincsenek rabok, csak urak. -Ez az alak s vele az egész utolsó felvonás: pompás karrikaturája -annak az állítólagos humanizmusnak, melyet a frakkos banditákkal -szemben az egész világon tanúsítanak.</p> -<p>Még az epizódisták közt is sok a mulatságos alak. A groom, aki -kölcsönt ad a rosszhiszemű kölcsönkérnek, mert bizonyos benne, hogy -be fogja vasalni a tartozást; a fogházfelügyelő, Pervenche első -szerelme, aki végül feleségül veszi a kis kokottot, meghajolva az -előtt az okoskodás előtt, hogy a fődolog a házasságban ez: „<i>a -férj előtt</i> senkise ismerte legyen a feleséget“ és a többi, -mindezek a figurák éppen annyi ötletre, mint emberismeretre, -életbölcsességre és szatírikus erőre vallanak. Hogy mit ér Alfred -Capus, mint moralista, – más kérdés; de hogy a kép, melyet napjaink -erkölcseiről elénk állít, találó, finom, elmés és szórakoztató, azt -bajos letagadni. <span class="pagenum"><a name="Page_230" id= -"Page_230">-230-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXXII.<br /> -FLERS ÉS CAILLAVET.</span><br /> -Papa.</h2> -</div> -<p>Flers és Caillavet <i>Papá</i>ja a legkülönb színműirodalmi -árúcikk, amit mostanában Párisból hozatni lehet. A még nem vénülő, -de mindinkább finomodó Flers és Caillavet ebben a mostanáig -legértékesebb darabjukban a törvénytelen gyermek sorsán -humorizálnak, párisi fölületességel, de egyszersmind azzal a -színjózansággal és életbölcsességgel, amely a gall szellemnek -mindig dicsősége volt. A néha agyonpatetizált, máskor pedig zavaros -filozofálgatásokkal meglehetősen kompromitált témáról nekik -mindössze ennyi a mondanivalójuk:</p> -<p>A társadalom megbántotta a törvénytelen gyermekeket, de a -törvénytelen gyermekek ezért ugyancsak megbosszulták magukat a -színdarabokban és az irodalomban. Természetes gyermekeknek is -hívják őket, de csak a születésük pillanatában természetesek; -azontúl a legtermészetellenesebben viselkednek, követelőző, furcsa, -sötét mivoltukban. Pedig, föltéve, hogy anyagilag tisztességesen -gondoskodtak <span class="pagenum"><a name="Page_231" id= -"Page_231">-231-</a></span> róluk, semmi okuk se lehet a panaszra, -mert nyugodtabban, zavartalanabbul, nagyobb békességben élhetnek, -mint azok, akik a családban nőttek fel. Annyira, hogy ha felnőtt -korukban családot adnak nekik, adoptálják, törvényesítik őket, ez -csak terhet ró rájok, megrövidíti őket a szabadságukban, a -békességükben és csak kis vagy nagy kellemetlenségeket szerezhet -nekik. Ime a Jean esete. Az apja, Larzac gróf egyszer hazakisért -egy hölgyet és ott maradt nála négy évig… Jean megszületett, az -anyja még kicsi korában meghalt, az apjának nyolc évig Japánban -kellett élnie a követségnél és amikor onnan visszatért, akkor se -kereste fel a fiát, mert nem akarta belekeverni a maga kalandos -életébe. De anyagiakban gondoskodott róla, birtokot juttatott neki -s a fia még huszonöt éves korában is egyedül él ezen a birtokon, -annak a munkának, amelyet a legjobban kedvel, dolgosan, -igénytelenül, megelégedetten, nagy nyugalomban. Az apjának csak -akkor jut eszébe, hogy fölkeresse fiát, amikor észreveszi, hogy -öregedni kezd, mert először történt meg vele, hogy egy nő nevetni -tudott rajta. De mit nyer vele a fiú, hogy az apja adoptálja? Csak -azt, hogy ez a fordulat kiforgatja a megszokott és neki kedves -életből, az apja rá akarja oktrojálni a maga életmódját, a -rangjához méltó életmódot és végül még a menyasszonyát is elüti a -kezéről, mert ő egyszerű, derék, munkás, falusi ember, az apjában -pedig, aki mindig csak a nőknek, az udvarlásnak, a szép dolgok -kultuszának és a bókfaragásnak élt, még öregedése idején is több a -hódító vonás, mint <span class="pagenum"><a name="Page_232" id= -"Page_232">-232-</a></span> ő benne. Persze, ezt a megoldást már -Jean maga diktálja rá menyasszonyára és apjára… ő maga kényszeríti -őket egymás karjaiba… némi lemondással, de már egy másik szerelem -reményében… belenyugodva abba, hogy: „szülék és gyermekek közt -mindig az volt a viszony, hogy az egyik feláldozta magát a -másikért… ezt hívják szeretetnek. Rendszerint a szülő áldozza fel -magát a gyermekeiért. Hát most az egyszer megfordítva lesz… nem -tesz semmit… alapjában véve mindegy“. Szóval főképpen nobilitásból -mond le, mert ebben a darabban mindenki nobilis és kedves… még a -rendkívül finom apa is, bár ennek az önzésében van egy kis -hajlandóság még a brutalitásra is… de a legnobilisabb lény mégis -csak a törvénytelen fiú.</p> -<p>A <i>Papa</i> alakjai valamennyien régi ismerőseink. Ez a fiú is -a régi <i>Fils Naturel</i>, közel rokona a -<i>Fourchambault-család</i> Bernardjának, a <i>Demimonde</i> -Nanjacjának és az <i>Agglegények</i> Nantyájának; Jocas abbét -<i>Constantin abbé</i> néven ismerjük; számtalan változatban láttuk -már Georginát is, akit nem az erény, nem az elvek tartanak meg a -tisztességben, hanem a jó ösztöne, az, hogy a jobb sorsra érdemes -fiatalságának önkéntelenül el kell nevetnie magát, amikor -véletlenül megpillantja, milyen csunyává tette a merénylő öreget -nagy igyekezete, arcának feldúltsága s összefésültségéből való -kiborzolódása… De a legjobb ismerősünk: Larzac gróf, aki félig a -régi Olivier de Jalin, Mortemer és Ryons úr, a <i>Nők barátja</i>, -félig pedig a <i>Père prodigue</i>. <span class="pagenum"><a name= -"Page_233" id="Page_233">-233-</a></span></p> -<p>Mindezek a régi ismerőseink azonban, ha nem is továbbfinomodott -érzésvilággal, de divatosabb ruhában jelennek meg előttünk és olyan -nyelven szólnak hozzánk, amelyet jobban értünk, mint a felsorolt -régi színpadi alakok szólásmóját, amely a mai közönségnek már -szinte eufonisztikus beszédként hangzik. (Semmi se vénül olyan -hamar, mint a színpadi nyelv, mert hiszen ennek kell leginkább -tartania a rokonságot az utca nyelvével, amely minden természetes -beszéd közül a legtermészetesebb beszédnek tűnik fel a sokaság -előtt.) És Larzac gróf nemcsak megvesztegetően kedves, hanem igazán -ragyogóan elmés is. Annyira sugározza az elmésséget, minden második -mondatában, hogy ez már majdnem sok a jóból; s a <i>Papa</i> -meghallgatása után valami olyas utóérzésünk van, mint annak a -gyermeknek, aki többet lakmározott a krémes édességből, mint -kellett volna s hamarosan nem tud szabadulni a kesernyés szájíztől. -(1911 december.) <span class="pagenum"><a name="Page_234" id= -"Page_234">-234-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXXIII.<br /> -FLERS ÉS CAILLAVET.</span><br /> -Primerose kisasszony.</h2> -</div> -<p>Az újabb irodalomban szinte tipikus alak az irodalmi „marchand -de frivolités“. (A „frivolité“ szó itt éppen úgy jelentheti a finom -kézimunkát, mint a könnyű portékát, a jelentéktelen holmit, a -haszontalanságot, sőt a frivolitást is.) És amióta ez a kalmárkodás -nemcsak megszokott, hanem egyszersmind gyorsan gyümölcsöző valami, -gyakori jelenség az irodalmi „marchand de frivolités“ megtérése -vagy mondjuk: színváltozása is. Az íróban, miután hosszabb időt -töltött a léhaság szolgálatában s ezzel fényes hírnevet, talán -vagyont is szerzett, egyszerre egészen más ambíció támad fel. A -komolyság felé fordul, sőt elérzékenyedik. S mintha azt mondaná: -„Voltaképpen ez az igazi én-em, a sokáig eltitkolt nemesebb -hajlandóságom, amelynek eddig csak azért nem éltem, mert nem volt -módom benne. Ha tudniillik mindjárt a komolykodással kezdem, -megkockáztatom azt, hogy sohase válhatik belőlem nevezetes ember: a -közönség nem <span class="pagenum"><a name="Page_235" id= -"Page_235">-235-</a></span> szívesen figyel egy ismeretlen írónak -komoly szavaira, annak a kezéből azonban, aki a sokaság -mulattatásával már hírnevet szerzett, beveszi a komolyság piluláit -is. Most már megengedhetem magamnak ezt a fényűzést.“ S mint azok a -meggazdagodott self made-man-ek, akik nem voltak válogatósak a -vagyonszerzésben, céljukat elérve egy nagyot kanyarodnak, a -közhasznú tevékenység, a pazar jótékonykodás s más honores virányai -felé: a már fényes nevű irodalmi „marchand de frivolités“-k -egyszerre csak a halhatatlanságnak vagy legalább is az akadémiának -kezdenek dolgozni. Mint az ördög, ki vénségére remetének megy, a -hirhedt <i>Vie Parisienne</i> írói közül a legtehetségesebbek és a -legmerészebb szájúak az erény meg a jóság áldozópapjaiként végzik, -s miután az akadémia csúfolgatásában őszültek meg, ha véletlenül -maguk is bekerülnek az akadémiába, az erény-díjról ők írják a -legfinomabban zengő jelentéseket.</p> -<p>Meilhachoz és Halévyhez, Donnayhoz és Lavedanhoz, Marcel -Prévosthoz meg a többi Saulusból Paulussá lett kitünőségekhez, most -Flers és Caillavet csatlakoznak.</p> -<p>Ezek az elmés, könnyed szavú írók, akiknek a színpadi -kézügyessége a híres sebészprofesszorok biztos kezére emlékeztet, -már a <i>L’Amour veille</i>ben nagyot komolyodtak, hogy a Théâtre -Françaisban is helyet foglalhassanak; s azóta írt darabjaik: a -<i>Le Roi</i> és a <i>Papa</i>, mintha feledtetni igyekeznék a -<i>Les Sentiers de la Vertu</i>, a <i>L’Ange du Foyer</i>, -<i>Miquette et sa Mère</i>, <i>Le Sire de Vergy</i> meg a -<span class="pagenum"><a name="Page_236" id= -"Page_236">-236-</a></span> <i>Les Travaux d’Hercule</i> -kicsapongásait, azzal, hogy ugyanaz a hang itt már más -életfelfogást hangoztat s nem azt, amelynek Flers és Caillavet a -feltűnést, a nagy sikereiket és hírüket köszönhetik. De -<i>Primerose kisasszony</i> már egyenesen az akadémiára kacsintgat. -Ne tévesszen meg bennünket az, hogy Flers és Caillavet – már -<i>Primerose kisasszony</i> után írt és – legutóljára előadott -darabjukban, a <i>L’Habit Vert</i>ben mintha gúnyolnák az -akadémiát. A <i>L’Habit Vert</i> csak szelíd kötődés; incselkedése: -inkább enyelgés és kacérkodás; „Haragszom rád“-játék: „Haragszom -rád, mert olyan zöld a frakkod!“… Szatírája annyira mosolygós, -mintha a haragos szatírikusok már alig várnák, hogy megengeszteljék -őket; mintha már csak azért rosszalkodnának, hogy emlékeztessenek -egy kissé a multjokra, számítva rá, hogy az akadémiának is, a -legfinomabb közönségnek is kedvesebb az előkelő megtérő, mint az, -aki mindig igaz volt.</p> -<p>De büntetlenül nem tölthetnek éveket Vénusz barlangjában a -Tannhäuserek; a multját mindenüvé magával viszi az ember.</p> -<p>És amikor nagyon is gyöngéden, diszkrét meghatottsággal, -titkolgatott elérzékenyedéssel akar beszélni, ízléssel kerülgetve -az érzelgősséget meg a kenetes hangot, akkor árulja el magát -legkönnyebben a pörge nyelvű tömeg-mulattató, aki a legnagyobb -munkásság éveit a léhaság csiklandozgatásával töltötte el s akinek -eközben vérévé vált a mókázó beszéd.</p> -<p><i>Primerose kisasszony</i>ban Flers és Caillavet a lehető -<span class="pagenum"><a name="Page_237" id= -"Page_237">-237-</a></span> legfehérebb darabot, de egyszersmind a -képzelhető legfinomabb munkát tervelték, amely elbájolja a -gyöngédszívűeket, meghódítsa a szigorúakat, de a szkeptikusokat is -lefegyverezze. Tiszta levegőjű, finoman illedelmes, nemes -érzésekről szóló darabot, előkelő, elragadóan kedves, derék és jó -emberekről, akik mind szép lelkek, akik azonban imponáljanak annak -a nagy közönségnek is, amely a tisztességet unalmasnak, az -érzelmességet pedig együgyűnek találja. Eszükbe juthatott, hogy -Meilhac, a megtérésekor, az <i>Attaché</i>val jelent meg, aki -annyira finomlelkű, hogy semmi szín alatt nem akarja feleségül -venni a nagyon gazdag hölgyet, akármennyire imádja is ezt; és -eszükbe juthatott Halévy, aki miután húsz évig sétáltatta meg az -irodalomban a rettenetes Cardinal-családot, <i>Constantin abbé</i>t -keltette életre, hogy ez bocsánatot eszközöljön ki számára az -előkelőktől és az akadémiától. A felhőben járó attachénak -Amerikából érkező s különben praktikus üzletemberré -modernizálásával máris könnyűnek tűnhetett fel előttük a feladat; -Constantin abbénak jólelkűséggel és milliókkal hájas környezetét is -használható miliőnek találhatták; csak éppen a jámbor és kissé -totyakos Constantin abbét kellett átformálniok olyan modern -főpappá, akinek az érzelmességét jókora szkepszis, a -radikálizmussal szemben nagy türelmesség s valamelyest, de elég -rosszult titkolt hitetlenség mentse.</p> -<p>Ez a ravasz számítás azonban, amely minden elképzelhető lelki -diszpoziciót ki akart elégíteni s a közönségnek mindegyik elemére -hatni kívánva, <span class="pagenum"><a name="Page_238" id= -"Page_238">-238-</a></span> azon igyekezett, hogy a kecske is -jóllakjék, a káposzta is megmaradjon: csak félig-meddig vált be. A -fehér darabon Flers és Caillavet minden ügyessége és elméssége -ellenére is megérzik a meggyőződés és az őszinteség hiánya; az, -hogy a szerzők maguk is hihetetlennek tartják a meséjöket vagy -legalább is holdvilágfalóknak, érthetetlenül oktalanoknak tekintik -a főalakjaikat és hogy kételkedésel, hidegen okoskodták ki -mindazokat az érzelmességeket, amelyeknek diszkrét előadását kínos -feladatként sózzák rá a főalakjaikra.</p> -<p>A Meilhac és Halévy-féle reminiszcenciák náluk így alakulnak -színdarabbá: a hótiszta Primerose maga ajánlja fel kezét Pierrenek. -De Pierre, abban a hiszemben, hogy a vagyona elveszett, -finomlelkűségből lehazudja szerelmét s nem fogadja el a feléje -nyújtott kezet. Mikor azután vagyonának nagy részét mégis sikerül -megmentenie, Primerose már zárdába vonult s Pierre hiába tudatja -vele, hogy (így mondhatná:) „csak a legrosszabbkor érkezett téves -információ okozta, ha szerelméről cáfoló nyilatkozatot tett közzé“, -Primerose, bár még nem tett fogadalmat, kosarat ad neki, mert az Úr -menyasszonyának tekinti magát s azt hiszi, az Egyházat most már nem -illenék cserben hagynia.</p> -<p>De (amint Budapesten mondani szokás:) pont ekkor történik meg -Franciaországban a kongregációk megszüntetése és az, hogy Combes -Emil úr, becéző nevén: Combes tata, a radikálisok öröme, -szétkergeti a szerzeteseket meg az apácákat. Pierrenek az első -gondolata az, hogy szembeszállva az új törvénnyel <span class= -"pagenum"><a name="Page_239" id="Page_239">-239-</a></span> és -Combes tatával, egymagában is meg fogja védelmezni Primerose -zárdáját, de miután ezzel az ötlettel szerencsésen elintézte a -felvonásvég kérdését, okosabbat gondol s a régi jó recipe szerint -más hölgynek udvarolva igyekszik Primerosenak a szívére hatni. A -sokszázados csodatévő szer ezúttal is beválik; Primeroseban -fölébred a féltékenységnek az a fajtája, melyben az öntudatlan -hiúságnak és az irígységnek majdnem akkora szerepe van, mint a -szerelemnek s a darab végén, leszámolva azzal, hogy az Egyház majd -csak ki fogja heverni az ő elvesztését, már újra a földé, amely itt -természetesen Pierret jelenti.</p> -<p>A mesének ebből a kivonatából is látni, hogy Flers és Caillavet -<i>Primerose kisasszony</i>ban két gyertyát gyújtottak, nem az -ördögnek, hanem a szenteknek, az akadémiának, az előkelőknek vagy -ha úgy tetszik: a vieux jeu-nek. Az egyik az a koncesszió, hogy: a -„csuhások“ is emberek és ha talán parancsoló állami szükség volt, -hogy a Combes tata „providenciális“ keze szétoperálja az államot és -az egyházat, a szerzetesrendek eltörléséről szóló törvény -szomorúságot okozott sok olyan jó léleknek is, akik nem vétettek -senkinek a világon. A másik gyertya… nos, ugyan meddig mehet el a -szkeptikus, amikor engedményt akar tenni az ósdi felfogásnak, a -babonának, azoknak az embereknek, akiket a régi világ ittfelejtett -s akiknek a létezése már anakronizmus? A szkeptikus megengedi, hogy -az olyan ártatlan lélekben, amilyen a Primeroseé, igenis, -elképzelhető a mély és tartósan <span class="pagenum"><a name= -"Page_240" id="Page_240">-240-</a></span> ugyanegy lény felé -irányuló, hűséges és tiszta szerelmi érzés is, amely, ha -öntudatlanul szintén csak földi, nagyon is földi érzelem, azért nem -kevésbé megható és gyönyörködtető.</p> -<p>De vajjon érdekelheti-e egy minden viszontagságot legyőző, hű -szerelemnek a története a közönségnek azt az elemét is, amelyet a -mozi már ugyancsak elkényeztetett?! Vajjon nem szisszennek-e fel -azok, akik a Flers és Caillavet szövetséget a <i>M. de la -Palisse</i> és a <i>Le Sire de Vergy</i> óta tisztelik, ha a régi -események csúfolgatásáról híres szerzők új darabjában egyszerre -csak Héloïset a nagyon is mondaine-életet élő apáca-növendék -kackiás öltözetében látják, Abailardt pedig frakkban, de mind a -kettőt a régi komolyságában?! Vajjon nem fogja-e ezek szerelmi -regényét nagyon is édeskés históriának találni az a közönség, -amelyet a legszorgalmasabban éppen Flers és Caillavet tanítgattak -arra, hogy ezen a világon minden, de minden csak csúfolódás -anyaga?! S még hozzá azt is érezhették Flers és Caillavet, hogy ők -csak legújabban kezdenek érteni a tiszta szerelemhez, nem volna -tehát csoda, ha rosszul intonálnának, amikor a még jól meg nem -tanult románcot kezdik énekelni és sokan úgy találhatják, hogy: -nini, ezek a gyakorlatlan kezdők nagyon is magas hangból kezdték! -Ők maguk vehették észre legelőször, hogy Primerosenak és Pierrenek -az ajakáról szinte csöpög a szirup.</p> -<p>Hogy ezen a közönség fenn ne akadjon, a régi Flers és Caillavet -nem tagadhatták meg magukat. Nem állhatták meg, hogy Héloïseunkat -és Abailardjukat <span class="pagenum"><a name="Page_241" id= -"Page_241">-241-</a></span> körül ne bástyázzák mindazzal, amiben -közönségüknek valaha öröme telt. Azért beállítottak a darabjukba: -1. egy paraszt-apácát, aki csak egy szegény kis némber s akinek a -feladata (és egyetlen hivatása), azt illusztrálni, hogy ha a -csuhások is emberek, viszont a legtisztább hitű s csak a jótettnek -élő ártatlan lények emellett igen közönséges teremtések lehetnek, – -2. két arisztokratát, akik a korlátoltságot és a rövidlátást -képviselik, idősebb és ifjabb kiadásban, – 3. egy öreg nagyúri -dámát, aki a morál kérdéseiben annyira türelmes és elnéző, mint a -Pailleron finom elméjű Réville hercegnéje s szavai, ráadásul, a -nagyobb hangsúly kedvéért, olyan viharos szerelmi multat sejtetnek, -aminőt a Régence legelszántabb hölgyei élhettek, – végül, 4. egy -hasonlóképpen bölcs és hasonlóképpen még ki nem hamvadt tüzű, -fölötte eszes, javakorbeli bíborost.</p> -<p>Mindez meg is teszi a hatását. De minél csípősebb ez a pikáns -mártás, annál inkább feltűnik, hogy az, amit „garníroz“, nagyon is -rászorul az ízesítésre. Minél józanabb vagy közönségesebb -Primerosenak a környezete, annál inkább feltűnik, hogy a főalakok -érzelmessége mennyire hamis hangokat ad. Azután a néző nem győz -eleget csodálkozni azon, hogyan nevelhette Primeroset ilyen -tökéletes angyallá ez a minden hájjal megkent környezet és ez a -bíboros, aki minden elődje közül a legjobban Dubois bíborosra -emlékeztet.</p> -<p>Ez a bíboros különben is gyanus. Minduntalan azt a kérdést -juttatja a néző eszébe, hogy vajjon <span class="pagenum"><a name= -"Page_242" id="Page_242">-242-</a></span> nem a Montmartre -brasseriejeiben töltötte-e a fiatalságát s nemcsak a Flers és -Caillavet álarc- és jelmezkölcsönző intézetéből szerezte-e a -bíborosi kalapját? Mert az igazi bíborosok nem úgy szoktak -viselkedni és kivált nem úgy szoktak beszélni, mint Primerose -bácsikája. Ha minden áron le akarja beszélni búslakodó hugát arról, -hogy a zárdába menjen, ezt még meg lehet érteni, bár (amint -láthatjuk) nincsen igaza, ha attól tart, hogy Primerosenak a -zárdában rosszabb dolga lesz, mint otthon; mert, íme, a kolostori -élet szórakozást és egy kis eledést ad Primerosenak s hamarabb -megenyhíti szerelmi bánatát, mintha csalódása után otthon a -keringőző párok körül forgolódnék, irígy szemmel nézve ezek örömét. -Érthető még az is, ha a bíboros később, amikor látja, hogy -Primerose és Pierre egybekelésének nincs komoly akadálya, egy -házasító asszony buzgalmával fáradozik azon, hogy Primerose -„engedjen az élet hívó szavának“. De az igazi bíborosok nem -beszélnek olyan cinikusan, mint azok az egykori bohémek, akik -valaha a „Chat noir“-ban tették le a vizsgálatukat és nem mondanak -oly ostobaságot, hogy: „Ha valami ostobaságot kell elkövetnünk, még -legjobb, ha az Istennel követjük el, mert vele a dolgot mindíg -rendbe lehet hozni.“ Lehetnek istentelen papok; még gyilkos papok -is akadnak. De olyan papok, akik minden második szavukkal a vallás -dolgait figuráznák ki, nincsenek. Olyan bíborost, aki az Istenről -viccel, Flers és Caillavet csak a saját darabjukban láthattak.</p> -<p>Az elmésség sokat kiment, de <i>Primerose kisasszony</i> -<span class="pagenum"><a name="Page_243" id= -"Page_243">-243-</a></span> ugyancsak rászorul erre a mentségre. -Flers és Caillavet ez alkalommal egy kissé elvétették a -számításukat. Régi közönségük hűségét jobban próbára teszik, mint -valaha, mert ennek sok a jóból, amit Primerose és Pierre -szavalgatnak neki; azt a közönséget pedig, amelyet előszörre -<i>Primerose kisasszony</i>nyal akartak meghódítani, inkább -megrőkönyítik, mint elbájolják, mert ez a közönség mindjárt -észreveszi, hogy bíborosuknak lólába van. (1913 február.) -<span class="pagenum"><a name="Page_244" id= -"Page_244">-244-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXXIV.<br /> -BERNSTEIN.</span><br /> -Az ostrom.</h2> -</div> -<p><i>Az ostrom</i> budapesti bemutatója nagy érdeklődéssel -találkozott, de ezt az érdeklődést inkább a szerző neve keltette -fel, mint maga a mű. Budapesten, ahol a nagyközönség semmit se -értékel jobban a színpadon, mint a mozgalmat, a fordulatosságot s -általában az ügyeskedést, Bernstein igen népszerű színműíró.</p> -<p><i>Az ostrom</i>ban azt látjuk, hogy egy politikus, akit, mikor -pártvezérré s miniszterré küzdötte fel magát, erkölcsi halottá -akarnak tenni fiatalkori botlásának felkutatásával, hogyan -fegyverzi le megtámadóját. Ugy, hogy barátai körében kezdi -szimatolgatni, vajjon ezek közül melyik lehet az a rejtőzködő -ellenség, aki értelmi szerzője és titokban financiális támogatója -az ellene egy zuglapban indított s nyilván határozott céllal -folytatatt sajtó-kampánynak; mikor azután az okoskodás rávezeti, -melyik barátjának áll útjában s érvényesülése kit hátráltat az -előmenetelében, ő is felkutatja ennek a barátjának <span class= -"pagenum"><a name="Page_245" id="Page_245">-245-</a></span> -multját, kövér panamákat talál benne, megszerzi a barátja ellen -szóló, megsemmisítő bizonyítékokat, az orra alá dörgöli ezeket a -barátot játszó ellenségnek s rákényszeríti ezt, hogy pénzzel, -amivel szította, szerelje le az ellene folytatott háborút, mert ha -a botrány következtében elbukik, viszont ő is meg fogja fojtani -tisztelt barátom uramat. Ez fogcsikorgatva adja meg magát s -intézkedik, hogy a zugfirkász, aki csak eszköze volt, a biróság -előtt tökéletes elégtételt adjon a megtámadottnak.</p> -<p>Itt van a darab veleje; ez a foglalatja <i>Az ostrom</i> középső -és legérdekesebb felvonásának.</p> -<p>Számoljunk le vele, micsoda életbölcsességeket tartalmaz ez a -kis mese.</p> -<p>Mindenekelőtt azt, hogy: aki fiatalkorában egyszer megbotlott, -ettől még igen tisztességes ember lehet, vagy legalább is: a -könnyelmű ifjúból derék ember válhatik, aki hasznos tagja a -társadalomnak. Ha tehát egy ilyen valaki harminc évi derék munkával -expiálta a fiatalkori botlását, meg kellene védelmezni attól, hogy -azért a fiatalkori megtévedésért, amelyet az érdekeltek azonnal -megbocsátottak neki s amelyet minta-élettel iparkodott -elfelejtetni, harminc évi tisztes munka után is pellengérre -állíthassa akármelyik gazember. Hogy meg lehessen bélyegezni az -egész világ előtt, amelynek harminc éven át csak a javára szolgált, -meg lehessen szégyeníteni a családja előtt, amely mindent neki -köszönhet, s tönkre lehessen tenni kitartó munkásságának, harminc -évi érdemszerzésének minden eredményét, csupán azért, mert első -fiatalságában, <span class="pagenum"><a name="Page_246" id= -"Page_246">-246-</a></span> a meggondolatlanság, a könnyelműségek -idején, volt egy negyedórája, amikor nem volt elég erős.</p> -<p>Ez régi, kedves témája a költőknek is. Az élet ugyan arra tanít -meg bennünket, hogy ilyen igazságtalanság csak nagyritkán történik, -mert azok közül, akiket a rossz negyedóra megtántorított, csak igen -kevésben van annyi erő, hogy utóbb talpra tud állani, a legtöbbnél, -sajnos, az első elbotlást nyomon követi a második meg a harmadik, -minthogy itt is csak az első lépés nehéz: de amíg elvétve, -kivételesen, mégis meg-megtörténik néha ez az igazságtalanság, -addig a költőnek szent joga, hogy újra meg újra reklamálhasson -annak érdekében, aki már nem csak a bocsánatra szolgált rá, hanem -azt is kiverejtékezte, hogy becsülés illesse meg. A téma ellen -tehát nem lehet semmi kifogás és ha Bernstein véletlenül csak azzal -foglalkoztatja a nézőt, hogy egy szerencsétlen negyedóráért harminc -évvel később micsoda szenvedéseket kell kiállania az ő politikus -Valjean Jánosának, olyan drámával állhatott volna elő, aminőket a -költőknél találunk.</p> -<p>De Bernsteinnál ez csak a kiinduló pont. Az ő Valjean Jánosa nem -mártírja a társadalomnak; az ő hőse nem hagyja magát. S a második -életbölcsesség, mely Bernsteinnak a meséjéből kimosolyog, már ez: -Segíts magadon s az Isten is megsegít! A harmadik pedig: Legyetek -okosok, mint a kígyók! Azután: A barátod legtöbbször versenytársad -is, tehát az ellenséged, mihelyt az érdeke úgy hozza magával. Az -ellenséget pedig a maga <span class="pagenum"><a name="Page_247" -id="Page_247">-247-</a></span> fegyverével kell megölni. Azért, ha -az ellenséged a multaddal akar megfojtani, szép csöndben, hogy ne -is gyanítsa, mit művelsz, ásd fel az ő multját. Mérget vehetsz rá, -hogy szörnyűségeket találsz benne, mert mindenkinek vaj van a -fején… amely legutolsó életbölcsesség már nem lehet nagyon -szimpátikus azok előtt, akik tudják, hogy nem csak gazemberek -vannak a világon.</p> -<p>Mit cselekszik <i>Az ostrom</i> hőse a néző szemeláttára? -Gyanusítani kezdi magában egyik barátját, de tovább is nyájasan -mosolyogva szorongatja a kezét. Míg folyvást a barát képében -mutatkozik előtte, kémekkel felkutattatja ennek az embernek -multját. Megvásárolja egy megszorult gentlemantől azokat az -okiratokat, amelyek ellenségének bűnét bizonyítják. Azután -kelepcébe csalja és gáncsot vet neki. Mikor amaz elárulja magát, -gyomrozni kezdi, torkon ragadja s addig szorongatja a gégéjét, míg -amaz hanyatt vágódik s egy utolsó nyekkenéssel megadja magát. Ekkor -kiszedi a letepert ember méregfogait s végül kiemeli a beleit: -Voilà!… Tapsoljatok!</p> -<p>Akármilyen elvetemedett gazemberrel bánik el, ez az „eljárás“ -nem teheti szimpátikussá előttünk. Még csak érdekessé se. Azt, hogy -harminc évig derék munkát végzett, nem láttuk, csak hallottuk, tőle -magától. De hogy sintérmunkát végez, azt látjuk; ez már előttünk -történik a színpadon. Miért érdeklődjünk hát sorsa iránt -különösebben? Azért, mert nem hagyja magát, mert furfangos, mert -túljár a másiknak eszén, mert a gazemberrel gazember <span class= -"pagenum"><a name="Page_248" id="Page_248">-248-</a></span> módra -küzd meg? – Igen – mondja Bernstein. Tehát nyilvánvaló, hogy ez a -darab: az élelmesség dicsőítése. Már pedig ez még magában véve nem -mindenkit lelkesít.</p> -<p>„Bocsánat – mondhatná valaki – ezt a nagy jelenetet nem etikai -nézőpontból kell megítélni. Azért, hogy a megtámadott tisztességes -ember a gazemberrel gazember módra bánik el, vagy hogy nem húz -keztyűt, mikor a rárohanó fenevadat lesakterolja, azért ez a -küzdelem, két agyafúrt ember küzdelme, két ész párbaja, érdekes -lehet, sőt a maga nemében szép is. És minden itt dől el, hogy -érdekes és szép-e az a párbaj, amelyet Bernstein darabjában -látunk?“</p> -<p>Nos, ez a küzdelem izgató hatású lehet azokra nézve, akiket -izgat két kakas viaskodásának látása is, de Bernstein <i>Az -ostrom</i> nagy jelenetében nem igen mond többet, mint amennyit -Gaboriau közöl olvasójával, mikor Lecocq úrral valakit leálcáztat. -Vagy hogy újabb példára hivatkozzunk: Nick Carter cselekszik és -beszél úgy, ahogyan <i>Az ostrom</i> hőse, amikor az intrikust le- -és kiteríti. Ügyesen derít fel egy nem nagyon érdekes régi -eseményt, logikusan következtet és vitatkozik, el tud kerülni -minden nagyobb ízléstelenséget, de ennyi az egész; olyasmit, ami -megvilágítaná, hogy régente mi ment és most mi megy végbe a -színpadon élet-halálharcot vívók lelkében, Bernstein minél -kevesebbet mond a nézőnek.</p> -<p>Igaz, a drámának van még egy másik szála is – talán főképpen -azért, hogy a nem éppen vonzó <span class="pagenum"><a name= -"Page_249" id="Page_249">-249-</a></span> cselekvés sivárabb -jeleneteinek hatását valamelyest megenyhíthesse egy-két női -szereplőnek megjelenése – de a drámának ebből a másik szálából se -fejlődnek ki érdekesebb vagy legalább olyan jelenetek, amelyek -méltán számítnak a néző szimpátiájára. Itt egy fiatal nőről van -szó, aki igaz szerelemmel szereti <i>Az ostrom</i> öregedő hősét s -még akkor is rendületlenül hisz Méritalnak ártatlanságában, amikor -ebben már Méritalnak a gyermekei is kételkednek. Bernstein annál -kevésbé tudja megmagyarázni, hogy Renée, akit Mérital a fiának -szánt, egyszerre csak szerelmet vall neki és elárulja, hogy nem -apósául, hanem férjéül kívánja – mert amivel ez az öregedő ember a -legnagyobb hatást teheti egy fiatal nőre, a sokat emlegetett lelki -kiválósága meglehetősen a színfalak közt marad. Mérital hódító -tulajdonságai közül csak éppen az eszességét hozza a színpadra; s a -néző a körmönfont Mérital igazolható, de nem éppen gyönyörű -színpadi szereplése láttán sehogy se értheti meg, hogy ha már -Renéet jobban vonzza az ötven éves ember, mint a fiatal, mért éppen -ezt az öreget választja, aki ugyancsak verejtékezik és rugdalódzik -előttünk, hogy a fiatalkori lopása titokban maradjon? Éppen ilyen -bajos megérteni a mi Méritalunkban azt a fenséget, amellyel -megilletődve és elérzékenyedve azon, hogy milyen rendületlenül -bízik Renée az ő multjának tisztaságában, önként vallja meg -Renéenek – akkor, amikor a mult feltámadó kisértetének már -kitekerte a nyakát – hogy: de igen, ő valaha vétkezett. Hogy -Renéenek a szerelmét csak megerősíti ez a <span class= -"pagenum"><a name="Page_250" id="Page_250">-250-</a></span> -nagylelkű nyíltság – mely az eszes Mérital előtt annál -fölöslegesebbnek tűnhetik fel, mert hiszen csak izgalmakat, -aggodalmakat, csalódást, a legjobb esetben is: csak rossz érzést -szerezhet vele a szerelmesének – ez már könnyebben megérthető, -kivált abban a furcsa nőben, akit úgy látszik, jobban vonzanak az -öreg urak, mint az ifjúság. Ha valaki már ilyen természettel -született, nem lepheti meg az embert azzal sem, hogy ha a -nagylelkűség rohama egyebekben is krónikusan jelentkezik nála.</p> -<p>A dráma tehát abban a fenséges elhatározásban kulminál, hogy a -hős a benne vakon bízó nőnek akkor vallja meg a multját, amikor már -senki se vádolja s amikor a vallomása legalább is fölöslegesnek -tűnik fel és mégis megvallja, mert szerelmesének vak bizodalmában -megnyilatkozó lelki nemessége tökéletes őszinteségre és egy kis -vezeklésre kényszeríti. Ez a bonyodalom pedig egy másik fenséges -elhatározással oldódik meg: azzal, hogy Renée most már még jobban -fogja szeretni öreg szerelmesét, aki a boldogsága kockára vetésével -is képes volt a legteljesebb nyiltságra, hogy még a hallgatásával -se csalja meg azt, akit élettársául kíván. Az egyik fenséges -mozdulat nem könnyen érthető, mert Mérital előbb nem éppen az -idealizmusával tündökölt, a másik is váratlan, mert Renéenek előbb -nem igen volt módja tájékoztatnia a nézőt arról, hogy mennyi -heroizmus rejtőzik a lelkében és mindaz, amit e közt a két fenséges -gesztus között a darabban látunk, akármi, csak nem fenséges. -<span class="pagenum"><a name="Page_251" id= -"Page_251">-251-</a></span></p> -<p>És nem is lehetne egykönnyen megérteni, miért traktálja a szerző -közönségét ennyire elidegenítő, szinte visszataszító jelenetekkel, -ha nem volna ismeretes, hogy ennek az ügyes technikázással -készített darabnak megírásában Bernsteinnak a szubjektivitása is -szerepelt. <i>Az ostrom</i>ban felel azoknak, akik szemére -vetették, hogy valaha katonaszökevény volt. Ezért válik hőssé -Mérital, aki ifjúságában elbotlott s ezért annak az -életbölcsességnek a hangoztatása, hogy: „Csak lassan a váddal, mert -mindenkinek vaj van a fején!“… Különös, de ez a csunya darab: egy -kissé líra. (1913 február.) <span class="pagenum"><a name= -"Page_252" id="Page_252">-252-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXXV.<br /> -BATAILLE.</span><br /> -A szerelem gyermeke.</h2> -</div> -<p>Rantz, mikor államtitkárrá nevezik ki, szakítani akar Lianenal, -akivel tizenhét évig élt vadházasságban, mert megúnta és most már -terhére is van. Azért, miután a barátaik előtt kocsis és kofa -módjára veszekedték ki magukat, kiadja neki az útját és -félmilliónyi végkielégítést küld neki. Lianet ez kétségbeejti; ez a -sok vihart látott kokott, aki hajdan egészen közönséges hetéra -volt, olyan végzetes szerelemmel szereti az aggulni kezdő -parlamenti törtetőt, hogy elkeseredésében minduntalan medeai -hangokat hallat. Van neki egy törvénytelen fia, Maurice, akinek egy -derék pincér volt az apja. Ezzel a fiúval eddig nem sokat törődött; -a tífuszában nem ápolta, Mauricenak csak a cselédlépcsőn volt -szabad feljárnia hozzá, ha hallotta, hogy az anyja egyedül van; a -gondoskodása Mauriceszal szemben arra szorítkozott, hogy ellátta -pénzzel, mert ügyelt rá, hogy a fiú érzékei kielégüléshez jussanak, -de erre azután annyira ügyelt, hogy nem <span class= -"pagenum"><a name="Page_253" id="Page_253">-253-</a></span> győzte -a lelkére kötni a fiának meg a fia babájának, akit megindultan -cirógatott, hogy buzgón szeressék egymást, hiszen ez az egyetlen jó -dolog a világon!… Bajában végre eszébe jut ez az elhanyagolt fiú; -hirtelen fölfedezi, hogy ő anya is s a fiának sírja el szerelmi -bánatát meg azt, hogy milyen olthatatlan szerelmi vágyakozással -csüng Rantzon. Mi több, azzal is megtiszteli most már a fiát, hogy -egyenesen azért megy el hozzá, hogy öngyilkosságot kisérelhessen -meg nála. Ezt a Mauricot pedig a cselédek, akik úgy látszik, kitünő -pedagógusok, rendkívül érző lelkű fiatalembernek nevelték. Nem -túlságosan önérzetes ugyan, mert nem csinál semmit, csak -lóversenyre jár s abból a pénzből él, amelyet anyja Rantztól kap, -de mindenkinek vannak gyöngéi. Maurice tehát, aki eddig úgy tudta, -hogy anyja már több szerelmi elhagyatottságát és ezen való bánatát -sikerrel győzte le, miután meggyóntatta anyját s ennek szerelmi -előéletéről alaposabb és részletes információt szerzett, – magától -édes szüléjétől! – elhatározza, hogy viszonozni fogja mamájának -róla való gondoskodását s vissza fogja szerezni neki azt a férfit, -aki nélkül nem tud meglenni.</p> -<p>Ezt két, nem egészen tisztes oktalansággal akarja elérni. -Véletlenül bizonyítékai vannak rá, hogy Rantz valaha, kezdő -politikus korában, egy kis lóversenycsalást követett el. Meg akarja -zsarolni tehát Rantzot; ha nem fogadja vissza a mamáját, akkor -kíméletlenül leleplezi. A szerelmi bánatában szublimissé váló Liane -ugyan elcseni fiától és <span class="pagenum"><a name="Page_254" -id="Page_254">-254-</a></span> Rantzhoz juttatja ezeket a -kompromittáló iratokat, – minden egyébbel, amit mostanában tőle -kapott, az ékszereivel és a félmilliós csekkel egyetemben! – de -Maurice még idejében újra kezébe keríti érzelmességtől csepegő -zsarolása eszközét és neki szegzi a revolvert Rantznak. A -fenyegetőzés azonban nem hat. A viharedzett panamista bízik abban, -hogy az ilyen csekélyebb szépségfolton már nem akad fenn a világ, -kineveti a naív ifjút s Maurice kénytelen a másik revolveréhez -folyamodni. Van Rantznak egy törvénytelen leánya (ebben a darabban -a törvénytelen gyermekekből egész gyűjteményt kapunk, minden -nevezetesebb megokolás, probléma-feszegetés stb. nélkül), akit most -készül férjhez adni. Ezt a balga szűzet már korábban is érdekelte -papája kedvesének a fia, de most már olyan olthatatlan, végzetes -szerelmi vággyal ég Mauriceért, mint ennek az anyja az ő papájáért. -Minden áron rá akarja kötni magát imádottja nyakára; közvetetlenül -az esküvője előtt elmegy Mauricenak a lakására, hogy még -narancsvirágostul kínálhassa fel neki magát. Azután addig -ismételgeti Mauricenak, hogy: „Tehet velem, amit akar!“… amíg ennek -eszébe jut, hogy a dühösen szerelmes leánykát is fel lehet -használni papájának a megzsarolására. A cél szentesíti az -eszközöket; mit ez a kis zsarolás, mikor a fiúi szeretet nagyszerű -megnyilvánulásáról van szó!… Minthogy ő más leányért eped, nem él -vissza a balga szűz ajándékozásával, hanem a leányt – aki előbb a -kávéházban várakozott sokáig a fatális szerelemre <span class= -"pagenum"><a name="Page_255" id="Page_255">-255-</a></span> s most -a legénylakásban cselekszi ezt türelmesen – magánál fogja -éjszakára, azután bezárja, magához veszi a lakás kulcsát, elmegy -Rantzhoz, és azt mondja neki, hogy: vagy visszaveszi Liane mamát, -vagy a leánya, mint leány, nem jön ki Maurice lakásából. A finom -Rantz erre is vállat von, azután arcába vágja Mauricenak a -származását, meg azt, hogy most is olyan ruha van rajta, amely az ő -pénzéből került ki és kiutasítja a fiatal zsarolót. Erre Maurice -térdre esik és zokogva kezd könyörögni neki, hogy ne hagyja el az -anyját. Rantz pedig, aki szembeszállott a meghurcoltatással, s akit -nem nagyon alterált a leánya sorsa sem, ezen annyira megindul, hogy -azt mondja a szegény ifjúnak: „Jöjjön!…“ Kiderül, hogy az érző -szívek versenyében ő a legérzőbb szívű, ha nem is néztük ki belőle. -De – még utóbb – az is kiderült, hogy rendkívül alkalmatlannak -találja a nemes érzésekben oly gazdag ifjút. Annyira -elérzékenyedik, ha csak látja is, hogy kénytelen eltávolítani. -Azért abban állapodik meg Lianenal, akit ismét keblére ölelt, hogy -Mauricet elküldik egy braziliai bányába, igazgatónak, -huszonnyolcezer frank évi fizetéssel. (Szép üzlet lehet, amelyet -ilyen előképzettséggel igazgatnak!) Oda magával viheti a kedvesét -is, hogy ne kelljen annyira szomorkodnia, a mamájától távol. Liane, -akinek most már nincs szüksége a fiára, azon való örömében, hogy -visszakapta a férfiját, szívesen beleegyezik abba, hogy a fiát, aki -visszavezette hozzá a kedvesét, elhanyagolt s tisztességes -keresetre nem képes gyermekét, akinek <span class= -"pagenum"><a name="Page_256" id="Page_256">-256-</a></span> a -megélhetéséről előbb csak úgy gondoskodott, hogy az utolsó gyűrűjét -is visszadobta Rantznak – ezentúl nem fogja látni többé. Helyette, -vígaszul, egy nyolc éves kis fiút kap ajándékba Rantztól, hogy a -ház ne maradjon törvénytelen gyermek nélkül. Maurice pedig könnyű -szívvel mond le forrón szeretett, imádott mamájáról, mert vele lesz -a babája s végre is ez a fődolog és elfogadja a kegyelemkenyeret -attól a kipróbált vén panamistától, aki őt olyan csunyán lefőzte, -de azután mégis csak megkönyörült rajta. Nehéz volna hamarjában -megmondani, hogy ebben a <i>Szerelem gyermeke</i> című drámában mi -több: az-e, ami utálatos is, vagy az, ami csak hazugság. Ne is -keressük.</p> -<p>Két jelenete mutatja a színpadot jól ismerő, ügyes drámaírót: az -a jelenet, amelyikben Rantz hajba kap Lianenal a barátaik -jelenlétében, meg az, ahol Liane Rantznak a lakásán dühöng, -tör-zúz, döngeti az ajtókat, sír, s tombol, ahogyan csak hiszterika -tud. Ezt a két jelenetet igaznak lehet találni, de egyszersmind -közönségesnek is. De a darab minden jelenete mutatja a ravasz -színházi mesterembert, aki addig ugrándozik gyorsan a cselekvés -egyik fordulatától a másikhoz, minduntalan apró meglepetésekkel -traktálva a nézőt s addig beszél terjengősen, áradozva, de a -szóáradat hatalmas gördülékenységével, a színpadi ékesszólás forró -szavakat lihegő s fojtogatott indulatot mímelő színlelt tüzével, -míg végre is belopja sablonosságainak ügyes keverékét a sokaság -érdeklődésébe. (1911 december.) <span class="pagenum"><a name= -"Page_257" id="Page_257">-257-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXXVI.<br /> -ECHEGARAY.</span><br /> -Őrült vagy szent.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 3 felvonásban, spanyolból fordította dr. -Szalai Emil. Bemutató a Vígszínházban 1898 október 11.-én.)</p> -<p>Az a könnyfacsaró színdarab, melynek Echegaray az <i>Őrült vagy -szent</i> címet adta, egy pokoli félreértésben tetőzik. Olyan -félreértésben, amely bizonyára tőke volna a bohózatirónak, de a -drámaírót csak nyugtalaníthatta. Hogy ezt a félreértést -plauzibilissé tegye, José Echegaraynak egy meglehetősen komplikált -s valószínűség dolgában kissé fogyatékos regényre, egy kivételesen -jellemes, de egyszersmind kivételesen gyöngeélméjű hősre, végül -igen sok színpadi ravaszkodásra volt szüksége, amely ravaszkodások -közül még a világítási effektusok és a „jelképies“ színpadi -csoportosulások sem hiányzanak.</p> -<p>Nézzük mindenekelőtt a regényt.</p> -<p>A gazdag Avendano úrnak nem volt gyermeke s úgy őt, mint -feleségét igen bántotta az a gondolat, hogy kire is marad hát a kis -ködmen? <span class="pagenum"><a name="Page_258" id= -"Page_258">-258-</a></span> Annyira bántotta őket, hogy utoljára -nem tudtak kitalálni okosabbat, mint azt, hogy: gyermeket -csempésznek az Avendano-családba. Avendanoné magáénak színlelte egy -Juana nevű dajka gyermekét s Avendano úr vállalta a dolgot. A -gyermek felnőtt s ő a nagy vagyon ura; persze sejtelme sincs róla, -hogy kétszeresen is kakukfiú. Ez nem is tudódnék ki soha, de -Avendanonét furdalja az a gondolat, hogy a titok sírba szálljon -vele s kevéssel a halála előtt levelet ír annak, aki őt anyjának -véli, fölfedi ebben a levélben az igazat s ezt a kellemes -meglepetést elrejti a médaillonjába. Az igazi anya, Juana, -hatalmába keríti Avendanoné levelét, a célból, hogy halála -órájában, először és utoljára, fiának nevezhesse azt, aki őt csak -egy öreg cselédnek képzeli. A levél megszerzése abba a gyanúba -keverte, hogy el akarta lopni a médaillont; be is csukták ezért, de -Juana hallgatott s megelégedett azzal, hogy fia sohase tartotta őt -bűnösnek. De íme, közeleg az utolsó óra; s Juana: vall, sőt -bizonyít a levéllel. Teszi ezt abban a föltevésben, hogy az egész -kettőjük, sőt egy pár óra mulva már egyedül a fia titka marad. Mert -ha az egész világ előtt ismeretessé válnék a dolog, ez jókora -csapás volna az ál-Avendanora; különösen most, amikor nagyobb -szüksége van a vagyonára és a presztizsére, mint eddig bármikor. -Mert férjhez akarja adni a leányát Almonze hercegné fiához s a -hercegné bizony nem egyezik bele akárminő összeköttetésbe. Már -pedig a kis leány belehal, de mindjárt, ha nem lehet azé, akit -szeret. Tudja-e <span class="pagenum"><a name="Page_259" id= -"Page_259">-259-</a></span> mindezt Juana vagy sem, mindegy; Juana -egyáltalán nem gondol rá, hogy ha ő előáll a leleplezésével, fiának -ez a kis „család elleni vétség“ aligha fog örömet szerezni. Szóval, -Juana halálát közeledni érezvén, megmutatja fiának Avendanoné -levelét s olyanformán szól „félre“, mint ahogy Nestroy hőse szólt, -távozóban, a néphez: „Meinen Namen werdet Ihr nie erfahren!… Ich -bin Kaiser Josef der Zweite!“ José Echegaray, Sardouval, azt -tartja, hogy sohase árt, ha egy drámának valamely hosszadalmas -regény a premisszuma. Amíg a cselekvést megelőző regény szép -lassan, részletenkint kitudódik, a néző érdeklődésére bizton -számíthatni; s azután a bonyodalmas, sötét mult olyan árnyékot vet -máskülönben közömbös jelenetekre is, amely csak segítségére lehet a -drámai hangulatnak. Sokkal inkább, legalább is sokkal korábban -érezzük, hogy a helyzet komoly, ha az előttünk folyó szcénára -bűnnel és veszedelemmel teli mult nehezedik, mint ha a végzet -előttünk szövődik. S ebben van valami. De hasonló esetekben igen -kívánatos, hogy a bonyodalmas premisszum elfogadható legyen s ne -töltsön el bennünket eleve kételkedéssel. Az Echegaray regényében -pedig igen kevés a valószínűség. Az a lelki szükség, amelynek -Avendanoné enged, alig érthető; a Juana multját se tudja hihetővé -tenni a szerző. Mindez nem fontos, de már jellemző. Ne felejtsük el -továbbá, hogy Echegaray a többi antecendencia dolgában is -követelőző. Ha nem hisszük el, hogy Inés okvetlenül belehal, ha nem -adják Eduardohoz, nincs dráma. Ám jó. <span class= -"pagenum"><a name="Page_260" id="Page_260">-260-</a></span></p> -<p>De ha a mult kissé homályos, ami előttünk történik, az egyre -hihetetlenebb. Echegaray így szól: Don Lorenzo Avendano a Don -Quijote-ek nemes családjából való. Csupa igazság és becsület. Et si -fractus illabatur orbis. Ez az ember, ha megtudja, hogy a nevét -bitorolja, hogy a vagyona nem illeti meg, odadobja a vagyonát és a -nevét s elmegy a bizonytalanságba, a nyomorúságba, dolgozni. Amiben -még nincs semmi lehetetlenség. Vannak ilyen emberek. A legtöbb -polgártársunk ugyan, a Don Lorenzo helyében, végső búcsút vesz -haldokló anyjától, elégeti a famózus levelet s a temetés után -hallgat, mintha semmi se történt volna, de vannak Don Quijote-ék is -többen, mint képzeljük. Nem itt a hiba.</p> -<p>A Don Lorenzo cselekvése mégis hihetetlen, mert Don Lorenzo le -van sujtva, kétségbe van esve s három felvonáson át folyvást a -falba veri a fejét. Olyan pipotyának látjuk, hogy tőle csak azt -találnók természetesnek, ha hallgat. Igen ám, de hisz nem olyan kis -dolog ez! – magyarázza Echegaray. Ha a kötelességét teljesíti, -nemcsak az említett javakról mond le, hanem feláldozza a gyermeke -boldogságát, kiteszi magát annak, hogy anyját börtönbe juttatja -(Juana ugyanis két felvonáson át haldoklik s a „család elleni -vétség“ nem tréfa) stb. – Nos, ez rabulisztika. Ha Don Lorenzo -nemcsak jellemes, de egyszersmind normális elméjű ember, nem olyan -nehéz elszámolni a bajokkal, amelyek becsületes eljárásából -következnek. Azt fogja mondani: A kis leány nem fog meghalni -tüstént. Sőt bizonyosan <span class="pagenum"><a name="Page_261" -id="Page_261">-261-</a></span> túl fogja élni a csapást. Az -ilyenekbe nem halnak bele a leányok, különösen, ha szerelmük -éppenséggel nem reménytelen. Várjunk valamit a jövőtől is. S ha a -párti összemegy, az is jobb a lelkiismeretfurdalásoknál. Kérdés, -csakugyan olyan boldog lenne-e a kellemetlen Eduardoval? Némelyik -leány jobban jár, ha pártában marad, mint ha férjhez megy. A -haldoklót se fogják elzárni, ha véletlenül életben marad. És a -többi. Szóval, ha lárma nélkül becsületes akar lenni, ez nem olyan -nehéz. Azért nem kell a földhöz vágnia magát. De hol akkor a dráma, -ha Don Lorenzo nem tompaelméjű s ha becsületessége nem csak arra -való, hogy szónokoljon róla?</p> -<p>Elég az hozzá, Don Lorenzo két felvonáson át úgy viselkedik, -hogy a távolabb állók méltán bolondnak nézik. Tessék még -elképzelni, hogy megzavaró világítási effektusok közepett olyképpen -ölelgette Juanát, hogy messziről úgy tetszett, mintha fojtogatta -volna. Ez a kisebb stílű, kissé komikus félreértés preparálja a -nagy félreértést. Család, jóbarátok, minden lében kanálok, azt -hiszik, hogy Don Lorenzo megőrült; Don Lorenzo viszont azt hiszi, -hogy családja be akarja záratni a bolondokházába, csakhogy ne -kelljen visszaadniok a nevet és a vagyont. Ez a félreértés annyira -szomorú, hogy szinte mulatságos. Mert ha Don Lorenzo normális -elméjű ember, mikor észreveszi, hogy ápolókat küldtek hozzá az -őrültekházából, nem kacag fel félig tébolyodottan, hanem megkérdezi -a feleségét, hogy: ki volt az a túlontúl figyelmes férfiú, aki -ennyire sietett <span class="pagenum"><a name="Page_262" id= -"Page_262">-262-</a></span> gondoskodni orvosról és ápolóról? A -felesége megmondta volna neki, hogy: Don Tomas. Erre Don Lorenzo -egyszerűen azt tanácsolja Don Tomasnak, hogy jövőre ne avatkozzék a -más dolgába, hanem töltse üres idejét otthon és a dolog rendben -van. Ehelyett Don Lorenzo addig ágál, míg végül lefogják s -elhurcolják az őrültek házába. Akárhogy szörnyűködjék szerzőnk, nem -nagy igazságtalanság esik rajta.</p> -<p>Bohózatba illő csattanó, mely bosszant, ahelyett, hogy megrázna, -szertelen tónus, hatásvadászó jelenetezés, lázat affektáló, de -voltaképpen malomtaposáshoz hasonló mozgalmasság, lehetetlen vagy -bábszerű alakok – ki várta volna mindezt José Echegaraytól? Bele -kell nyugodnunk. Az <i>Őrült vagy szent</i>ben két-három szép -mondaton kívül alig van valami, ami eszünkbe juttatná, hogy ezt a -darabot a <i>Nagy Galeotto</i> költője írta. <span class= -"pagenum"><a name="Page_263" id="Page_263">-263-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXXVII.<br /> -ECHEGARAY.</span><br /> -Mariana.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1896 december 18.-án.)</p> -<p>Mariana a spanyol <i>Idegen nő</i>. Anyját, aki férjes asszony -volt, elcsábították; regényének a vége: elhagyatottság, nyomorúság, -halál. Mariana imádta az anyját; s megesküdött, mint Mrs. Clarkson, -hogy anyja balsorsáért bosszút fog állani az egész férfinemen. De -nemcsak az anyját kell megbosszulnia, hanem önmagát is. Anyja -halála után visszakerült apjához s ez a rideg ember férjhez adta őt -valakihez, akit életében nem látott soha, csak egyetlenegyszer -látott: a halálban. Vőlegényével tudniillik <i>per procura</i> -esküdött meg, s mikor először kellett volna találkozniok, férje már -halott volt: megölték párbajban, egy ballerina miatt. Bizonyára -érthető, hogy ezek után a tapasztalatok után Mariana egy cseppet se -bízik a férfiakban, s érthető az is, hogy bosszúvágyában nagyon -elgyötri a szegény Danielt, aki halálosan szerelmes belé. -<span class="pagenum"><a name="Page_264" id= -"Page_264">-264-</a></span></p> -<p>Az efféle női bosszú sohase szokott sikerülni; mert: nem jó a -tűzzel játszani, stb. Szóval Mariana maga is beleszeret Danielbe. -Egy kis híjja, hogy feleségül nem megy hozzá; ekkor azonban, -fölötte nehézkesen, két múmia segítségével kiderül, hogy Daniel -Montoya fia, annak a Don Felix d’Alfaradonak, aki Mariana anyját -tönkretette.</p> -<p>Mikor ez a titok kipattan, Mariana szakít Daniellel s férjhez -megy Don Pablohoz.</p> -<p>Amit elmondtunk: az <i>Mariana</i> első, második és harmadik -felvonása.</p> -<p>A harmadik felvonás végén a néző azt kérdi magától:</p> -<p>– Az expozicióhoz tehát eljutottunk volna. De hol marad a dráma? -A negyedik felvonásban? S ha igen, miért ez a példátlanul -hosszadalmas cirkumspektus, óvatos expozició? Bizonyára Mariana -rendkívüli dolgokat fog cselekedni, mert különben a szerző nem -tartotta volna szükségesnek, hogy végső elhatározását ilyen hosszan -magyarázza.</p> -<p>A dráma csakugyan a negyedik felvonásban rejtőzik, s -tagadhatatlan, hogy ez a negyedik felvonás bővelkedik szép -momentumokban. De akik a kivételesen óvatos preparáció után valami -rendkívülit várnak, alighanem megcsalatkoznak. S végezetül így -sóhajtanak fel:</p> -<p>– Tant de bruit pour une omelette! Hát ez a sok mesterkedés, ez -a sok retorika, lázongás és mennydörgés mind csak arra való volt, -hogy végre is be kellessen érnünk a házasságtöréses drámák egy -hétköznapi sütetével? Azért kellett lélekzetvisszafojtva -<span class="pagenum"><a name="Page_265" id= -"Page_265">-265-</a></span> figyelnünk három felvonáson át, hogy -ugyanazt kapjuk, amit a <i>Nagy Galeotto</i>ban s <i>Bernardo -Montilla</i>ban már láttunk, majdnem így s minden megpróbáltatás -nélkül?! Végre is, ez a férj, aki férfiúi büszkeségében megsértődve -felmagasodik, ezek a vétkes szeretők, akik nem vétkesek, ez a -szerelmes, aki lopja a szerelmet, de egész életét odaadná a lopott -csókért, meg ez az asszony, aki szeret a halálban is, s meghal, -hogy ne szeressen: voltaképpen régi ismerőseink, s ez a párbaj, -Istenem, ezt a párbajt a harmadik kiadásban látjuk!</p> -<p>A negyedik felvonásban tudniillik a következő történik:</p> -<p>Mikor Mariana Don Pablonak nyújtotta a kezét, Daniel egyszerűen -nem értette meg, hogy mi történik vele. Egy perccel előbb még arról -beszéltek, hogy egymáséi lesznek s alig múlt el egy pár pillanat, -íme, Mariana kijelenti, hogy az örök Derblayhez megy nőül! Tehát ez -az asszony kegyetlen játékot űzött vele. Felháborodik, kifakad, s -azzal rohan el, hogy Marianáék meg fogják emlegetni Daniel -Montoyát. Ennek a jelenetnek persze párbaj a következése; a -párbajban Daniel megsebesül, de mire a függöny felgördül, már ki is -gyógyult sebéből.</p> -<p>Don Pablo és Mariana éppen most érkezett vissza az esküvőről. -Mariana nyugalmat óhajt s a spanyol Derblay nem vágódik a földhöz, -de legalább magyarázatot kér. „Tudom, hogy nem szeretsz; de hát -miért jöttél hozzám feleségül?“ Mariana megadja a magyarázatot. -„Mert gyönge vagyok. Azt akartam, hogy legyen kire támaszkodnom. -Hogy <span class="pagenum"><a name="Page_266" id= -"Page_266">-266-</a></span> legyen valakim, aki ne engedjen -elbuknom“. Don Pablo megelégszik ezzel a magyarázattal s -visszavonul. Jő Dániel; belopózott az új házasok lakásába, mindenre -kész. Valentine és Raoul kettőse. Mariana megrendül; megbán -mindent: hisz csak Danielt szereti. Amaz követeli, hogy szökjék meg -vele. Mariana már erre is kész. De ahogy az öltözteti, sürgeti, -zaklatja, feltámad a gyermekkori emléke; eszébe jut, mikor Don -Felix megszöktette anyját. Nem, soha! Beszólítja a férjét, s oda -kiált neki: „Tudd meg, hogy <i>ezt</i> szeretem, s hogy mindig -fogom szeretni…“ Don Pablo megtartja, amit igért, s megvédi jogait. -És pedig fegyverrel. Marianának meg kell halnia, mert máskülönben a -Danielé. A férfiak azután majd újra párbajoznak.</p> -<p>Ez a negyedik felvonás bizonyára érdekes, de hiába, az -érdeklődés akkorára már kimerül, mire idáig jutunk. Igaz, hogy az -első három felvonás se üres; a párbeszédek elmések, s mily -megvesztegető az Echegaray retorikája! Mégis, ez a darab sokkal -bágyadtabb mint édes testvérei, a <i>Nagy Galeotto</i> és -<i>Bernardo Montilla</i>, Nem is tett olyan rendívüli hatást, mint -amazok. <span class="pagenum"><a name="Page_267" id= -"Page_267">-267-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXXVIII.<br /> -VERGA.</span><br /> -A farkas.</h2> -</div> -<p class="summary">(Népdráma 2 felvonásban, fordította Radó Antal. -Első előadása a Vígszínházban 1900 november 3.-án.)</p> -<p><i>A farkas</i> szereplői bizonyára egy cseppet se -szimpátikusak. Nanni, a primo amoroso, csupa önzés és -földhözragadtság; a farkas, akinek a vérében van ez az egészséges -legény, nem barátja a gyöngéd és légies érzéseknek; s Mara, a -drámai hármas egyetlen büntetlen alakja, mikor választania kell -férje és anyja között, minden habozás nélkül a férfit választja s -szinte állatias gyűlölettel fordul az anyja ellen. A másodrendű -szereplők is mind durvák, együgyűek, kérges szívűek; megannyi csupa -gyöngédtelenség, állatiasság, testi és lelki szegénység. Az egész -miliő sivár. Az istenáldotta ég alatt tisztátalan nyomorultak -majszolnak, lármáznak, bőgnek, röhögnek és fenekednek egymásra; -korlátolt elméjű, durva lelkű szegények, akik együtt élnek az -állatjaikkal s baromi munkával, izzadva, verejtékezve kaparják ki a -földből sovány ennivalójukat, <span class="pagenum"><a name= -"Page_268" id="Page_268">-268-</a></span> miközben egész életök -abban nyilvánul meg, hogy marakodásaik, verekedéseik közepett sűrűn -hányják magukra a keresztet. A cselekvés szinte visszataszító. Egy -már nem fiatal asszony ráköti magát egy fiatal legényre, még pedig -úgy, hogy a leányát feleségül adja neki, csak azért, hogy közelebb -férkőzzék hozzá; azután nem tud meglenni a legény nélkül s mikor -ez, aki csak a holmiért házasodott meg s a holmiért járt kedvében a -felesége anyjának, le akarja rázni nyakáról a kullancsot: amaz nem -tágít. A legény hiába érteti meg vele, hogy már nem kell se -testének, se lelkének, mert cinkostársa most már csak a bűntudatot -és a szégyenérzést kelti föl benne: az, aki a tulajdon leányának a -vetélytársa, még mindig remél s nem tud békén maradni. Úgy, hogy a -legényben, akit a végsőkig elkeserít helyzetének kínossága, -szégyene, utálatossága, végre is föltámad a vadállat, fölkap egy -fejszét s levágja vele az asszonyt, mint ahogy egy tehenet vágnak -le. Mindez borzalmas, visszatetsző. Visszatetsző még maga a -szenvedély is, melynek a tragikuma lelket ad az egész műnek, mert -hisz ez a szenvedély nem egy kiváló, érdekes emberé, csak egy -nőstényfarkasé. Mégis Giovanni Verga drámája hatalmas, szép és -megrázó hatású s a visszatetsző Lena asszonyban van valami, ami -Phaedrára emlékeztet.</p> -<p>Hatalmas a darab, mert elejétől végig igaz. Igen, ezek -parasztok, és olasz parasztok; az egész szóról-szóra -megtörténhetett így, ahogy látjuk. Így mozognak, így beszélnek, így -tülekednek! se egy szó, se <span class="pagenum"><a name="Page_269" -id="Page_269">-269-</a></span> egy mozdulat, motivum se, ami -konvenciós volna, ami az író önkényéből eredne. Zola, mikor -naturalizmust követelt a színpadon, azt álmodhatta, amit Verga -ebben s darabban megírt. Valaki az mondta: szép, de mindez nem -művészet, csak fotográfia. Dehogy is nem művészet, dehogy -fotográfia!</p> -<p>Mindez nemcsak igaz, nemcsak valószerű, hanem egyszersmind -rendkívül jellemzetes; csupa művészi elevenség, s szinte tökéletes -a maga artisztikus részében. Mennyi levegőt éreztet s e mellett -mily mélyre világít Verga néhány tömör sorban!… sehol egy henye -részlet, sehol egy fölösleges sor. Minden mondat bővíti -látókörünket vagy mélyíti a hatást, melyet a figurák ránk tesznek. -Látjuk a környezetet, ahol élnek és meghalnak, megtudjuk, mivel -töltötték egész életüket, megismerjük egész szűk lelkivilágukat, -szinte azt is érezzük, miben nevelődtek s mily elődöktől lettek. Ez -már magában intenzivvé tenné a hatást, de mindenekfölött ott az a -hatalmas, mindeneket magával ragadó és mindennel kibékítő -szenvedély, mely valami csodás foszforeszcenciát ad e dráma sötét -hullámainak. És jegyezzük meg, hogy ez a szenvedély nem olyan -természet ellen való, mint némelyeknek első pillanatra tetszett. -Hogy vén asszony szenvedélyéről van szó? Miért volna Léna -vénasszony? Mert felnőtt leánya van? Hisz Olaszországban a nők igen -fiatalon anyák, s lehet, hogy Léna nem több harmincnégy évesnél. -Nem, Lénát csak az élet súlya, a sanyarú kenyér, a terhes munka, a -paraszti élet öregítette meg, s kiváltképpen a forró vér, amely -ellen nem bír küzdeni. <span class="pagenum"><a name="Page_270" id= -"Page_270">-270-</a></span></p> -<p>S e szenvedély nyilvánulása éppen olyan nagyszerű a maga szinte -biblikus egyszerűségében és elementáris voltában, mint amilyen -megragadó a belőle szerteáradó erkölcsi tanulság. Amilyen ősi a -végzet, mely ezt a lobogó vérű szegény olasz parasztasszonyt -pusztulásba viszi, olyan örök tanulságot lehel minden sor, mely e -lelki sötétségben botorkáló szerencsétlenek égbe vágyódását s -földhöz ragadtságát oly komoran és egyszersmind példázatában annyi -világossággal, formájában pedig azzal a tökéletességgel jellemzi, -mely csak a latin faj íróinak a sajátsága s ezek közül is csak a -legjobbaké. <span class="pagenum"><a name="Page_271" id= -"Page_271">-271-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XXXIX.<br /> -IBSEN.</span><br /> -Nora.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 3 felvonásban, fordította Reviczky Gyula. -Első előadása a Nemzeti Színházban 1889 október 4.-én.)</p> -<h3>I.</h3> -<p><i>Norá</i>nak az eredetiben s a német fordításban van egy -második címe is, melyet magyarul tán a <i>Babaszoba</i> vagy a -<i>Babavilág</i> címmel lehetne megközelíteni. A <i>Babaszoba</i> -Helmer Róbertnek az otthonát jelenti. Három apró gyerek, meg egy -nagy baba, a mamájok: ezek a Helmer baba szobájának lakói. A -legnagyobb gyerek köztük a mama, Helmer kedves kis felesége, aki -férjének, a pedáns, korrekt bankigazgatónak „pacsirtá“-ja, -„mucuská“-ja, röviden: inkább kedves játékszere, mint felesége. -Drága játékszer, mert Nora kissé sok pénzbe kerül.</p> -<p>Pedig Helmerék nemrégen még szűk időket láttak. A családfő -azelőtt ügyvédkedett s bizony rosszul ment a mestersége. Mikor -darabunk kezdődik, az a szerencse éri őket, hogy Helmert egy -<span class="pagenum"><a name="Page_272" id= -"Page_272">-272-</a></span> nagy részvénytársaság igazgatójává -választja meg: a jólét és kényelem végre beköszönt a házba.</p> -<p>Éppen karácsony estéjén vagyunk. Nora a városból jön haza, ahol -meglehetősen kiköltekezte magát az ünnepi meglepetésekre. Biztatja -magát, hogy ezentúl úgyis telik: újévtől fogva járni fog a nagy -fizetés és a nagy tantième. Helmer kissé dörmög, (nagyon szelíden -és sok szeretettel) de megadja magát. Megtudjuk, hogy az -adósságcsinálásról Helmer úgy gondolkozik, mint egy bankigazgató, -Nora pedig úgy, mint egy baba.</p> -<p>Váratlan vendég érkezik: Lindenné, Nora leánykori barátnője. -Éppen az ellenkezője annak, aminek Norát látjuk. Csupa komolyság, -csupa öntudat, csupa önfeláldozás, szóval: valaki, aki igen erős -morális egyéniség. Feláldozza magát anyjáért, testvéreiért, -férjéért, aki az áldozatot legkevésbé sem érdemelte meg, egész -élete munka és lemondás volt s most is, hogy özvegyen és egyedül -maradt, csak azért találja üresnek és sivárnak az életét, mert -nincs kiért dolgoznia, nincs kiért lemondania.</p> -<p>Nora bámulattal adózik barátnőjének, de tiltakozik az ellen, -hogy amaz őt olyannyira gyereknek nézze. Ő is képes az effélére s -hogy ezt bebizonyítsa, kikottyant Lindenné előtt egy titkot, melyet -évek óta őrzött.</p> -<p>Ez a titok, mely a hiú kis baba oldalát kifúrja, az, hogy pár -esztendővel azelőtt „megmentette a férje életét“. Helmer akkor -nagyon beteg volt; az orvosok azt mondták, hogy egészségét csak a -délvidék adhatja vissza. Nora, hogy férjét megmentse, <span class= -"pagenum"><a name="Page_273" id="Page_273">-273-</a></span> Helmer -tudtán kívül kölcsön vett ezernyolcszáz tallért s ezzel a pénzzel -elutaztak Olaszországba. (Helmer azt hiszi, hogy a pénzt Nóra -apjától kapják.) Azóta Nóra a ruhapénzéből dugdos el, hogy -fizethesse a kamatokat és a törlesztéseket.</p> -<p>Ennek a dolognak (és ezt Nóra csak később vallja meg -Lindennének) egy kis bibije is van. A nagy összeget egy alantas -banktisztviselőtől vette kölcsön, aki uzsoráskodásra adta magát. Ez -az ember Norától azt kivánta, hogy szerezze meg apjának a -kezességét. Csakhogy Norának az apja éppen akkor haldoklott. Ha -egészséges, bizonyára aláirja (úgy halljuk róla, hogy nem igen -szokott skrupulizálni, ha egy váltót kellett aláírnia), de Nora -csak nem állíthatott be ezzel a kéréssel a halálos ágyához! A baba -nem sokat habozott, hanem odaírta az apja nevét is a kötelezvényre, -ő maga. Nem is sejti, mit cselekedett.</p> -<p>Ime, a kiinduló pont. Színházi konvenció, hogy a kiinduló pont -lehet akármi, amint a szerző kívánja; itt még nem szabad -akadékoskodni; kell, hogy a szerző valamire támaszkodhassék. S -bármennyire ellensége is Ibsen a konvencióknak, ez még nem ok, hogy -nála már a kiinduló pontban megkezdjük az akadékoskodást. Az -alaptételt tehát nem vitatjuk. Csak a jellemekre nézve vonjuk le -belőle következtetéseinket.</p> -<p>Látnivaló, hogy Nora, ha baba, kissé norvég módra baba s -mindenekelőtt exaltált baba. Neki is megvan a maga titkolt -egyénisége; érzéke van a romantikus önfeláldozások iránt. Sőt néha -áldozata <span class="pagenum"><a name="Page_274" id= -"Page_274">-274-</a></span> is nemes indulatának, amely -meg-megtévesztette.</p> -<p>De mindenekelőtt miért titkolja az egyéniségét? Mert úgy -tetszett papájának és férjének, hogy baba legyen? Honnan tudja, -hogy ha a maga valójában mutatja magát, akkor nem tetszett volna a -papájának meg a férjének? Hiszen mikor egyénisége először -bontakozik ki burkából a bámuló Helmer előtt, férje nem sokáig -opponál, azonnal megvallja: „sok igaz van abban, amit mondasz, -Nora“ s később alkalmazkodik a Nora egyéniségéhez: „ezentúl hát -másképpen fogunk élni, Nora“ stb. Szóval teljességgel nem -visszautasító. Honnan tudja Nora, hogy Helmer nem respektálta volna -egyéniségét, ha korábban revelálja magát? Hogy Helmernek ezt ki -kellett volna találnia? Jól van; csakhogy Helmer ehhez -korlátoltabb, semhogy kitalálhatná felesége értékét, de azért nem -kapacitálhatatlan. Nora nem várja tőle, hogy őt meg fogja érteni? -Ennyire csak nem tartja korlátoltnak, hisz szereti? És éppen az a -Nora nagy csalódása, hogy férjét sokkal különbnek tartja, mint -aminő. Tehát, ismételjük, miért nem revelálta magát annak, akit -azelőtt valóságos romantikus hősnek tartott, mert, mint meglátjuk, -romantikus elhatározást vár tőle? Itt egy kérdőjel marad.</p> -<p>Különben jegyezzük meg, a Nora babasága Ibsennél nem tiszta és -világos. Nem tekintve a kiinduló pontot, Nora előttünk szóban és -cselekvésben babának mutatkozik ugyan, de olyan babának, akinek -néha a Gyp Paulettejéhez méltó ötletei vannak. S <span class= -"pagenum"><a name="Page_275" id="Page_275">-275-</a></span> ott, -ahol Nora a maga babaságáról nyilatkozik, azt vallja, maga sem -tudja, mi volt babázásában a természetes, a megszokott s mi a -színlelt, a kedveskedő. Volt benne – úgymond – egyik is, másik is. -Mindez elég határozatlan. (Regényben talán jellemző is lehet a -dolog, de ott is bővebben kell bennünket felvilágosítani az ilyen -Zwiespalt der Naturról.) Színpadon azonban semmiesetre sem világos. -Hogy a művelt és okos nézőnek e misztikus homályban is tisztán kell -látnia? Hogy nemcsak azt kell megértenünk, amit a személyek -mondanak, hanem azt is, amit elhallgatnak? Bene. Hanem azért kissé -sok rébuszt ad fel.</p> -<p>Még egy kérdőjel. S ezt a Nora „egyéniségé“-nek első -nyilvánulásához tesszük. Oh, teljességgel respektáljuk a Nora -egyéniségének összes jogait! Sőt szívesen igazat adunk Ibsennek -mindabban, amit a nőkérdésre vonatkozólag mond. Megadjuk, hogy a nő -egyéniségét ugyanazok a jogok illetik meg, mint a férfiét; de… -ennek a női egyéniségnek is csak respektálnia kell a másik ember -egyéniségét. Itt a Helmerét. E másik egyéniségnek éppen úgy joga -van visszautasítani, mint amannak meghozni az áldozatot. A -szabályok és a betű szerinti törvények emberéről föltehető, hogy az -élet nem kell neki ezen az áron. A pia fraus mégis csak fraus -marad. Igaz, hogy Nora a szeretet jogán cselekszik, mely – a -drámában bizonyára – mindenekfelett való jog, de bárha nemes, -nagylelkű cselekedetében a peccadille még oly parányi is, azért -mégis csak hibát követett el férje ellen, <span class= -"pagenum"><a name="Page_276" id="Page_276">-276-</a></span> mert a -házasságnak éppen amaz ideális felfogása szerint, melyre Ibsen -figyelmünket irányítja – ebben a szövetségben nincs helye semmi -áltatásnak. Leborulunk Norának a hibája előtt; de egyéniségének -emez első megnyilatkozása még nem biztosít neki felsőbbséget -amannak az egyéniségével szemben.</p> -<p>Különben, – siessünk megállapítani – a paragrafusok emberére, -akivel Ibsen igen mostohán bánt el, nem a legszebb világot veti, -hogy elfogadja az olaszországi utat. Helmer azt hiszi, hogy Nora -apjának a pénzén utaznak. Pedig erről az emberről Helmer (s -jegyezzük meg: Nora előtt) többször is bizonyos megítéléssel s -határozott morális felsőbbséggel beszél. Olyan természetesnek -találja a pénzét elfogadni? Mindez csak a Helmer lelki szegénységét -karakterizálja – így felelnek az Ibsen-rajongók. De ha Helmer ilyen -mértéktelenül rászolgál a biblia gyöngédségére: hogy-hogy nincsenek -Norának kételyei, hogyan várhatja tőle a Ferréolok és a Szegény -ifjúk hőstettét? Nora maga a bizalom, mert maga a szeretet, -mondhatná valaki. Helyes, de ha előbb ennyire vak, miért lát -később, egyszerre, pythonissa szemmel, ibseni szemmel, szeretnők -mondani, mélyrehatóan, keresztül a szeretett ember lelkének ködein? -Hogy Nora szeme fölnyíljék, Helmernek nagyot kell vétkeznie ellene; -mint később látjuk, az, amit Helmer tesz, nem olyan szörnyen -rettenetes. Buta és hitvány fölgerjedésnek enged, annyi igaz, de -cselekvése nem rosszabb, nem jobban kiábrándító, mint nyolc év óta -bármelyik lépése. <span class="pagenum"><a name="Page_277" id= -"Page_277">-277-</a></span></p> -<p>És, mint megjegyeztük, mintha Nora kissé rászedettje is volna -nagy áldozatának. Az a föltétlen bizonyosság, mellyel hízeleg -magának, hogy férjének az életét megmentette, kissé egoista -gondolkozásra vall. Istenem, az orvosok nem éppen csalhatatlanok; -lehet, hogy Helmer életben maradt volna a délvidék nélkül is. -Bizonyos, hogy azért a Nora áldozatának megmarad az értéke, mert -erre nézve még az eredmény is közömbös; de Nora nem szerzett vele -kétségtelen jogot: ezt az életet úgy úgy tekinteni, mint amelyet ő -tartott meg, mint amely tehát némi részben az ő tulajdona. A Helmer -élete őt sem többé, sem kevésbé nem illeti meg, mint bármelyik -férjé megilleti a hitestársat. A norvég baba egy kissé túlságos -mértékben tulajdonít hathatósságot az emberi cselekedeteknek.</p> -<p>Mindezt – ezzel kezdtük – nem vesszük zokon, csak azért soroltuk -elő, hogy joggal mondhassuk exaltáltnak.</p> -<p>Ami a hamisítás tényét illeti: senki sem veszi ezt komolyan a mi -kis norvég babánktól. „Trallala“, hisz ez oly természetes! Ez a -trallala többet mond minden megokolásnál s a vén bírák készséggel -rakják a szép kis Nora lábához a legtökéletesebb abszoluciót. Vagy -utóbb: „A törvényekben benne kell lenni, hogy a nő megmenthesse -férje életét s kímélhesse haldokló apját.“ Bravó, ez többet ér -Cicero egyik-másik védőbeszédénél. Sőt, úgy hiszem, Nora esete a -jus strictum szempontjából sem olyan nagyon veszedelmes. De ha -veszedelmes volna is, mit nekünk a jog! Ha úgy tetszik, Ibsennel -együtt <span class="pagenum"><a name="Page_278" id= -"Page_278">-278-</a></span> a code pénal-okra is megharagszunk egy -kicsit. Elsóhajtjuk, hogy ha a büntetőjogi teóriák közt inkább a -felelősség, a beszámítás, az akaratszabadság dominál a rideg -retorzió elmélete fölött: miért nincs a kodexnek paragrafusa a -mókuskákra is? Például ilyen: „térdig érő szőke hajjal, -cseresnyeajakkal, égi kék szemmel hamisítani szabad, az illendőség -határai között“. Sőt alkalmat szerezhetünk annak az ötletnek a -megkockáztatására is, hogy ha a büntető törvénykönyv külön -intézkedik a gyermekekről, külön kellene intézkednie az -asszonyokról is. Mert ha a köznézet tagadja a nők szellemi és -akaratbeli képességeinek a férfiéval való egyenrangúságát, akkor -másnak kell lennie rájok nézve a büntetőjogi beszámításnak is. (Mi -persze, Ibsennel együtt, nem tagadjuk az egyenrangúságot, ha a -beszámítást másképpen követeljük is.) És szerét ejthetjük -keveselni, kicsinyelni és ironizálni a kodexek összes enyhítő -paragrafusait.</p> -<p>Kár, hogy Nora <i>maga is</i> célozgat arra, hogy a törvénynek -egy más dolga volna az „indító okokkal“. Ah, kedves kis norvég -baba, ez már nem az ön hangja! A hang Jákobé! Szerény kis -ruhácskája alól, mellyel oly kedvesen takarékoskodott, az északi -prédikátor, a mogorva puritán lólába kandikál ki. Kedves kis norvég -baba, felelje annak, akitől ezt a frázist hallotta: „oh, ez -messzire vezetne!“ Ám, vicceljük a kodexeket, de ne gyújtogassuk -meg őket, mert bizony isten, kell valamit a helyükbe tenni s ezt a -valamit nem olyan könnyű megtalálni. A dolgok rendje ellen nincs -mit ágálni! <span class="pagenum"><a name="Page_279" id= -"Page_279">-279-</a></span></p> -<p>De hagyjuk a kodexeket. Nora diadalmasan tarantelláz el -közöttük; s még csak egy kérdőjelünk marad.</p> -<p>Miért nem vallja be férjének a dolgot, később, nyolc esztendeig? -Hisz tudjuk, hogy a hamisítással nem sokat gondol. De végre is, egy -kis peccadillet követett el férje ellen; titka van előtte, áltatta, -miért? S azután ott a materiális teher is, a törlesztés. Ha férje -tudna a teherről, bizonyára sietne lesegíteni a Nora nyakáról.</p> -<p>Ibsen erre kettőt felel. Sokat, tehát keveset.</p> -<p>Egyik, hogy Norának hiúsága, vagy mondjuk büszkesége az, hogy -férje ne tudjon áldozatáról s hogy a terhet ő maga viselje.</p> -<p>Másik, hogy férje sokkal merevebb, sokkal ridegebb ember, -semhogy Nora ezt a szabálytalanságot meg merné vallani.</p> -<p>Az első felelet nem állhat meg. Nora maga sem tart rá, hogy a -dolog örökre titok maradjon. Majd egyszer elmondja, ha nem lesz -ilyen csinos, mint most. S ezt az ötletét is bolondságnak nevezi. -Ha elmondhatja húsz év mulva, ez nem olyan erős ok, hogy hét-nyolc -év multán titokban tartsa. Az pedig, hogy a terhet maga akarja -viselni, fikció. Az a törlesztés mindenképpen egy zsebből telik. Ha -Nora nem duggatja el a ruhapénzből, hanem bevallja az állapotot, -Helmer kifizeti az adósságot s a szűk háztartásból – kevesebb telik -ruhapénzre. S ha neki öröm férjéért valamit tenni (annak a pénzén): -miért nem szerezhetné meg Helmernek azt az örömet, hogy ez ne a -sokat hibáztatott após emlékének <span class="pagenum"><a name= -"Page_280" id="Page_280">-280-</a></span> köszönje, hanem önmaga -szolgálja meg gyógyulását?</p> -<p>A másik ok erősebb. De itt megint kérdőjel ágaskodik előttünk, -ugyanaz, mint előbb, csakhogy kövérebben.</p> -<p>Ha Nora olyan rideg üzletembernek tartja Helmert, hogy ezt az -apróságot (mert az ő szemében az) nem meri neki megvallani: hogyan -remélheti ettől az embertől, hogy ha majd a játék a tűzzel komollyá -válik: Kettős Könyvvitel úr helyette a lángok közé fog ugrani?</p> -<p>Hiszen, igaz, vannak ilyen apró ellentmondások egy nő, pláne egy -baba lelkében s ki tudná körvonalozni, milyennek képzeli a szerető -asszony a szeretett férfit, ha ez az utolsó fajankó is; de a -drámában az ilyen ellentmondásoknak csak akkor van értékük, ha -hatásuk van, ha élükre, ha szembe vannak állítva. (Míg a dolog -Ibsennél zavaros.) S bizony ennél az esetnél is jobb, ha az a női -lélek a drámában csak egy vágányon halad célja felé. Azért nem -tudjuk hibáztatni azokat a bourgeoiskat, akik azt vallják: szereti, -tehát vallania kell. Előbb vagy utóbb.</p> -<p>De Nora nem vallja meg sem előbb, sem utóbb.</p> -<p>Most már lássuk, hogyan fejleszti a fonalat Ibsen s hogyan vágja -ketté. Mint Nagy Sándor vágja ketté, de ketté vágja. <span class= -"pagenum"><a name="Page_281" id="Page_281">-281-</a></span></p> -<h3>II.</h3> -<p>Nora története egy pár nap alatt zajlik le. Karácsonykor látjuk -először a babaszobában, s az újév már nem találja Helmer lakásán. -Epizód nincs a darabban. A két főszereplőn kívül még csak három -alakkal ismerkedünk meg, akik csakis akkor foglalják le -érdeklődésünket, amikor valójában beleavatkoznak Nora sorsába.</p> -<p>(Rank búcsúzó-jelenete volna a kivétel; de ez sem fölösleges; -ünnepélyesebbé, komorabbá teszi Nora leszámolását férjével.)</p> -<p>Úgy maguknak az alakoknak, mint szereplésüknek Nora életében, -nagyon különböző értékük van ránk nézve; míg Lindenné és Günther -szereplése elhatározó, a Ranké jelentéktelen, s míg ennek az -alakjában sok a költött s a banálisan költött, amazoktól -<i>Norá</i>nak legbrillánsabb, legegyszerűbb, legigazabb sorait -halljuk. De mindannyian megegyeznek abban, hogy mindjárt diszkréten -osonnak el előlünk, mihelyest Nora ügyében elvégezték a dolgukat. -Mellesleg szólva, fényes jele az Ibsen szublimis <i>drámaírói -érzékének;</i> másutt alkalmunk lesz rámutatni, hogy e kiváló érzék -nem nyert kellő kifejlődést Ibsennek a technikájában; mert -jelenetezése néhol meglepően tétova, szeszélyes. Ámbár vigyázzunk, -ez a quaker néha keresetten félszeg és szögletes.</p> -<p>Minthogy tehát a másodrangú szereplők csupán ott és akként -mutatkoznak, ahol és amint a <i>Nora</i> ügyébe beleavatkoznak: -teljes képet adhatunk a <span class="pagenum"><a name="Page_282" -id="Page_282">-282-</a></span> drámáról úgy is, ha tisztán a hősnő -történetével foglalkozunk.</p> -<p>Lindenné megkéri Norát, hogy szerezzen neki irodai munkát. -Helmernek módja van hivatalokat osztogatni; mint új bankigazgató, -éppen rostálni akarja a társaság személyzetét. Meg is igéri -Norának, hogy alkalmazza Lindennét; egy bizonyos Günther helyét -szánta neki. Ez a Günther rovott multú ember; valaha hamisítást -követett el; azóta újra kezdte az életet, de nem nagyon biztató -módon. Gyanus pénzüzletekkel foglalkozik, egy kissé (nem nagyban) -uzsorával is. S ezért kifelé áll szekerének a rúdja a hivatalból. -Helmernek nem ez a legnagyobb kifogása ellene, hanem az, hogy -valaha jó lábon állottak. Alkalmatlan neki. Ismételjük, Ibsen kissé -mostohán bánik Helmerrel; nagyon erősködik, hogy sorsát -megérdemelje. Pedig hiába; mert ha Helmer százszor megérdemli is, -Norának, mikor házi tűzhelyét elhagyja, csak akkor adunk igazat, ha -elég hatalmasnak találjuk a célt, amiért elhagyja. Ah, ez a cél! -Hiszen ha sejtőnek! De nem is álmodjuk végig!</p> -<p>Megtudjuk, hogy a megrendült állású Günther ugyanaz, aki Norának -a hamis aláírásra pénzt kölcsönzött. Ez az ember tehát markában -tartja a még gyanútlan Norát. És él is a hatalmával. Meg akar -maradni a banknál; nem annyira a fizetésért, mint inkább a -tisztességért. Cseperedő gyerekei vannak; rehabilitációra vágyik; -ha elcsapják, visszaesik a sárba, tehát küzdeni fog s élni a -fegyverével. Günther négyszer jelenik meg előttünk, míg végre -<span class="pagenum"><a name="Page_283" id= -"Page_283">-283-</a></span> élére állítja Nora előtt az -alternatívát; pedig mindig ugyanazt akarja s ezt mindjárt az első -alkalommal is kifejezi. Ez egy <i>Norá</i>nak ama technikai -félszegségei közül, melyekre céloztunk. Francia drámaíró, például -Sardou ezt egyetlen jelenetben intézte volna el. Igaz, hogy a -francia drámaíró nem is habozott volna Güntherben közönséges -tucat-gazembert mutatni be, simán és szellemesen. Ibsen távol jár -ettől a banalitástól. Az ő embere nem sötét fantóm, hanem érthető -pária. Inkább elveszett, mint megromlott ember, aki ha az élet -kevésbé mostoha iránta, talán tisztességes maradt volna. S éppen -azért kell ennyiszer megjelennie előttünk, hogy ne legyen kénytelen -Norával szemben kegyetlenebbnek lenni, mint amennyire (a maga -szempontjából) a szükség kívánja.</p> -<p>Ibsennek különben még egy másik oka is volt rá, hogy Güntherrel -ilyen sok ostyában adassa be Norának a keserű pilulát. És pedig az, -hogy jobban megfigyelhessük Norának a színeváltozását.</p> -<p>Nora, mikor Günther megérteti vele, hogy miért tartja a -hatalmában, alig akarja hinni a dolgot. Hogy ő olyan nagy hibát -követett volna el, mikor megmentette a férje életét, s megkímélte -haldokló atyját az aggodalomtól! De azért a baba mégis csak -megilletődik. Az ember azt hinné, hogy ha valaha, végre előáll a -titkával, s megmondja férjének, hogy fenyegetik azért az -ártatlanságért, amit jó szándékból cselekedett; segítsen az -állapoton. Annyit már sejthet, minden babasága mellett is, hogy a -dolog nem tréfa, vagy ha tréfa, ideje a <span class= -"pagenum"><a name="Page_284" id="Page_284">-284-</a></span> -tréfának véget vetni. Az áldozattal nincs ok tovább is -büszkélkedni, mert íme hátulütője is van a dolognak. Hogy sejti a -helyzet komolyságát, mutatja az, hogy tart tőle, mit mondana hozzá -Helmer! Minél inkább tart tőle, annál inkább szólnia kellene. Nem -teszi, egyszerűen protegálja Günthert. Helmer udvarias és hideg, -mint maga a bank. Az újabb ostromra azután Helmer bővebben -nyilatkozik Güntherről. Ez az ember hamisított, de nem tartott -nyilvánosan bűnvallást, hanem kibúvót keresett; tehát folytonosan -hazudott; álarcot viselt, képmutatóskodott a családjában, a -gyermekei előtt – az ördögbe! csak nem mulattathatta a gyermekeit a -hamisítása történetével?! – hazugsággal mételyezte be a levegőt, -melyet gyerekei szívtak stb. Az ilyen ember – úgy véli Helmer – -szükségképpen megmérgezi a házát, depraválja a gyermekeit.</p> -<p>Nora megrémül. De magunk is. Ilyet csak Skandináviában mondhat -komolyan az ember. Ha ezután nem vall Nora, azt már valahogy meg -tudjuk érteni. De annál inkább valljuk, hogy; debuisset pridem. Ha -Nora előbb áll elő a titokkal, Helmernek aligha fordulnak meg a -fejében ilyen karakán, skandináv ideák.</p> -<p>A második felvonásban Nora kétségbeesett lépésre szánja el -magát. Hogy kifizethesse Günthernek az adósságot, kölcsön akarja -venni az ehhez szükséges összeget egy barátjától. Ezt a lépését nem -sikerül egészen megértenünk. Menekülést nem várhat ettől a tervtől, -mert Günther már előbb kijelentette, hogy nem kell pénz, hanem -hivatal és emelkedés, <span class="pagenum"><a name="Page_285" id= -"Page_285">-285-</a></span> s hogy a hamis aláírástól a pénzért sem -akar megválni. Mindegy; az egészen természetes, hogy ettől a -tehertől szabadulni akar; csak a drámaiság nézőpontjából óhajtanók, -ha Nora menekülni s nem csak lelkiismeretét megnyugtatni -igyekeznék. Arra, ami következik, nem Norának, hanem Ibsennek volt -szüksége.</p> -<p>Nora Rank doktorra gondol, házuknak legjobb barátjára s -mindennapos vendégére. Ez a doktor agglegény és vagyonos ember, aki -ha tudná Norának a zavarát, bizonyára boldog volna, hogy -szolgálatot tehet neki. Csak az a bökkenő, hogy a doktor a -gerincagybetegek légies, lemondó s diszkrét szerelmével tiszteli -meg a szép asszonyt, akinek tűzhelye mellett (csak úgy távolról) -melegedni szokott, s ezt Nora tudja. Nos, a derék Rank, akinek -nincs egyéb hibája, minthogy túlságos hangsúllyal jósolgatja közeli -halálát, – ami csak északon lehet jó ízlés – Rank azt az -ügyetlenséget követi el, hogy éppen akkor, mikor Nora hozzá akar -folyamodni, bevallja földöntúli szerelmét. Norának torkán akad a -kérés. Nora magatartása itt gyönyörű, az egész jelenet olyan -szobrietással, annyi delikatesszel van írva, hogy el vagyunk -ragadtatva, de legyünk őszinték, Rank kissé diszgusztál s elveszi a -kedvünket.</p> -<p>Rankban, mint a <i>Hazajáró lelkek</i> Oswaldjában, Ibsen az -öröklés rettenetességét akarja szemünk elé állítani. Ez a téma -kedves vesszőparipája, mint Zolának, a nagy nyugotinak. Mindegyik -alakjánál inszisztál ebben a pontban, (így Noránál is) hogy -<span class="pagenum"><a name="Page_286" id= -"Page_286">-286-</a></span> a bibliai „hetediziglen“-t dokumentálja -s hogy olcsó bizonyítékaival ránk ijesszen. Ha nem volna északiasan -komoly, azt hinnők, csúfolódik velünk. Mert ez a bizonyítgatás -puszta játék, mely éppen olyan könnyű, mint fiktiv, hogy ne -mondjuk: hazug. Ime Rank. Elpanaszolja: mily rettenetesen bűnhődik -apjának hadnagykori víg napjaiért, mily ijesztő bizonyossággal -lakol az ős bűnéért, ő, az ártatlan ivadék.</p> -<p>Úgy hiszem, hogy ha Ranknak álmában megjelennék apja szelleme, -az ex-hadnagy ilyen formán szólna fiához:</p> -<p>– Igazságtalan vagy irántam. Mert ha olyan bizonyosan ki tudod -számítani, hogy az én kicsapongásaim az ok s a te betegséged a -következmény, tekintetbe kellene venned, hogy én is örököltem a -véremet. Ártatlan áldozat voltam én is; a te bajodnak nem első -okozója, hanem csak szállítója. Hogy én kicsapongó voltam, az nem -az én hibám, hanem logikai következménye annak, hogy negyedik -öregapám, a generális, igen szerette a szép lányokat. Ezt mi a -túlvilágon világosan tudjuk. Én nem ítélem el szegényt, mert ő -viszont a nagyapjától örökölte a bajt, aki maga is ártatlan volt a -dologban, mert olyan mamától született, aki bizonyos időben kiesett -a kocsijából s az ijedségbe belebetegedett. Különben, hidd el, -mindnyájan örökölünk valamit: ki erre, ki amarra a betegségre és -bűnre örökli a hajlandóságot. De a természet jóságos s minden új -generációnál igyekszik kikorrigálni a hibát, mindegyik félnek a jó -tulajdonságaiból foldozgatva ki a <span class="pagenum"><a name= -"Page_287" id="Page_287">-287-</a></span> jövevényt. Egyik persze -jobban jár, mint a másik. Azért mégis csak kockajáték az élet -minden újszülöttnek. Lásd, az ezrednél volt nálunk egy kapitány, -aki még nagyobb korhely volt, mint én; és ennek a fia (serfőző -Christiániában) valóságos dromedár, akit majd külön kell -agyonverni. A szárnysegéd meg szörnyen szolíd, robusztus ember -volt; tavaly halt meg a fia mint irnok tüdővészben. Az ezredes fia -még ennyire se vitte; félesztendős korában pusztult el -agykéreggyuladásban; pedig az apja se nem ivott, se nem dorbézolt, -ma is él a feleségével valahol a sarkvidéken, mind a ketten -kilencvenesek. Látod, neked van egy nagy előnyöd a tüdővészes fiú -fölött; nemcsak hogy tovább vitted (végre is negyvenkét esztendő is -valami), de te, mint doktor jobban megismerkedhettél a halállal, -aki nem olyan szörnyű legény, mint festik. Megtanulhattad, hogy -meghalni (ránk, magunkra nézve) sem nem jó, sem nem rossz, s hogy -néha az nyer, aki a rövidebbet húzza. Hadnagyi szavamra, csak az -írók félnek a haláltól.</p> -<p>És hozzáfűzhetné, az írókról szólva, hogy az öröklés szörnyű -jelenségeinek ez a kipécézése a lehető legcsúnyább lutri, mert -hamis játék. A természet hieroglifáiban nem olyan könnyű olvasni, -hogy mindjárt bizonyítgatni lehessen velök. Az emberi -dokumentumokban olvasni nem tanít meg semmi paleográfia. S ez a -hamis játék különösen feltűnő az olyan írónál, aki elindul az -igazságot keresni – miféle igazságot? a bölcsek kövét? – amint Don -Quijote elindul az elnyomottakat <span class="pagenum"><a name= -"Page_288" id="Page_288">-288-</a></span> védelmezni s amint -Pickwick útra kel embert szeretni.</p> -<p>De térjünk vissza Norához.</p> -<p>Nora nem talál kibúvót, Günther megkísérli a legvégsőt. Az áruló -sorok ott hevernek Helmer levélszekrényében, melyhez csak neki -magának van kulcsa. Norának minden igyekezete az, hogy Helmer a -szekrényt ne nyissa ki mindaddig, míg Lindenné valami expedienst -nem talál.</p> -<p>Következik egy jelenet, mely majdnem annyira önkényes, mint -banális. Nora „életre-halálra“ táncolja a tarantellát, szilajul és -kétségbeesetten, hogy lefoglalja Helmert. Mindez teatrális és -hatásos. Régi, de biztos: a vén tyúkokból készül a legjobb leves. -Semmi kifogás. Csakhogy Sardou, aki pedig nem ellensége a -konvencióknak, aligha méltóztatott volna megírni a jelenetet. Öreg -színpadi tréfa ez, <i>Marie Tudor</i> vagy <i>Marion Delorme</i> -stílusban. Azonkívül kissé kényes tréfa is. Hagyján az ötlet (ámbár -Nora csak nem reméli, hogy egy egész nap táncolva fogja férjét -lefoglalni? ehhez a <i>Háromcsőrű kacsa</i> polgármestere kellene; -egy-két perc pedig nem határoz), hagyján az ötlet, de ez a nagy -bizalom a színpadban? Ez a tapogatózó drámaíró tévedése, aki látja -ugyan maga előtt az alakjait, de úgy, amint élnek s nem úgy, amint -a színpadon mozognak. Ha <i>Nora</i> személyesítője magában a -táncban nem tudja kifejezni az alak báját és varázsát, a hatás -könnyen az író ellen fordulhat.</p> -<p>De ha Sardounak nem méltóztatott volna megcsinálnia a -tarantella-szcénát, a harmadik felvonás <span class= -"pagenum"><a name="Page_289" id="Page_289">-289-</a></span> első -jelenetét – Lindenné és Günther között – sohase tudta volna -megírni. A két hajótörött szövetségkötése a legmagasabb rendű -dolgok közé tartozik, melyeket színpadon láthatni. A maga -egyszerűségében a legnemesebb fajta chef d’oeuvre a chef -d’oeuvreben.</p> -<p>Lindenné és Günther valaha szerették egymást, csak a sors -kegyetlensége választotta el őket. Az ilyesmi sohasem múlik el -egészen. A régi érzés árnya, a szánalom az elbukott iránt, meg a -hit, hogy ezt az embert még meg lehet menteni: megtermik -gyümölcsüket a Lindenné termékeny, tettrekész lelkében. -„Természetében van az áldás, mint az elemeknek“, ahogy Shakspere -mondja Desdemonáról. És itt Lindennének kettős önfeláldozásra -nyílik alkalma, azonkívül, hogy lesz mivel betöltenie életének -ürességét. (Nem én mondom, a puritán mondja.) Günther vele, -mellette új életet kezdhet, és Nora is visszakaphatja a veszedelmes -aláírást. Günther megörül az ajánlatnak. Ahogy Lindenné megkínálja -a kezével, abban van valami evangéliumi. Mindez gyönyörű, -csakhogy…</p> -<p>Igen, megint van egy „csakhogy.“ Ibsen itt olyan nagyot bonyolít -a csomón, hogy majdnem megoldja akarata ellenére. Mert hisz most -már csak materiális akadálya van a Nora szabadulásának. A levél -abban a szekrényben. (Hogy is nem lopják el azt a szekrényt -mindenestől?!) Norának pedig nem szabad menekülnie; hol volna akkor -a dráma? <span class="pagenum"><a name="Page_290" id= -"Page_290">-290-</a></span> De Ibsen azt sem engedhette, hogy a -katasztrófát csak egy materiális dolog idézze elő. S azért itt -egyet fordít a dolgon.</p> -<p>A levelet Günther vissza akarja kérni Helmertől olvasatlanul. -Lindenné erre azt mondja: „Nem, jobb lesz, ha a levél megérkezik. -Hadd magyarázzák ki magukat.“ – Lindenné okos asszony, s a szándék -bölcs. De Nora szeretné megsemmisítve látni a levelet s Lindenné, a -jó barát, eddig szintén így gondolta. Úgy látszik, meg van írva, -hogy a jó barát legyen az, aki a legjobban serénykedik a családi -katasztrófák előidézésén.</p> -<p>Elérkeztünk a nagy jelenethez.</p> -<h3>III.</h3> -<p>Az áruló levél megérkezett rendeltetése helyére. Kettős -Könyvvitel úr, aki eddig olyan síma, olyan helyes volt, mint azok -az újdonatúj bankjegyek, melyeknek immár parancsnokává lett, a -nyájas Helmer kiront dolgozószobájából mókuskájához, és ilyenforma -brutális szavakra fakad:</p> -<p>– Boldogtalan! Mit cselekedtél?! Oh, mily borzasztó ébredés! -Nyolc esztendeig szememfénye volt, és mit kellett megérnem! Nyolc -évi képmutatás, hazugság! Megmételyezte a levegőt, amelyet -gyermekeim beleheltek… És nemcsak a hazugság, de a bűntett is!… -Tönkretettél, el vagyok veszve: Ennek a gazembernek a karmaiból ki -nem szabadulhatok!… És ha meghalnál is, az sem segítene rajtam. -Gyanusítanának, hogy bűntársad voltam!… <span class= -"pagenum"><a name="Page_291" id="Page_291">-291-</a></span> Itt -maradsz a házamban, de a gyermekeimet nem nevelheted többé!</p> -<p>Nora csak néz.</p> -<p>Biz ezek kemény szavak, Helmer úr. Ibsen ugyan előre készített -önnek egy mentséget, azt, hogy ön most nincs normális állapotban. A -jelmezbálon kissé mámorossá lett, az imént egy kis érzéki -fölindulást állott ki, s barátjának a pártija is fölizgathatta. -Ilyenkor az ember hamarább heveskedik. Hanem azért mégis nagyon -kemény szavak ezek, Helmer úr, különösen az olyan szerelmes férj -szájában, aminőnek az imént mutatkozott. Gyávaságát, önzését és -szívtelenségét legalább leleplezhette volna egy kissé; attól még -nagyon haszontalan ember maradhatna. Ismételjük, Ibsen nagyon -mostohán bánt önnel, csak azért, hogy a Nora elhatározó lépését -előkészíthesse. De így meg azt nem értjük, hogy tudott ön ezzel a -természettel nyolc esztendeig olyan korrekt maradni?! Hogy esett -az, hogy ez a jókora brutalitás mindeddig semmi életjelt sem -adott?! – Menjünk tovább.</p> -<p>Günther visszaküldte a hamis aláírást. Helmer föllélegzik. A -megrémült állat abbahagyja az üvöltözést; s a korlátolt ember -alantas öröme valóságos áradozásban tör ki. Kitárja karját, mindent -megbocsát.</p> -<p>Erre Nora ilyenformán felel:</p> -<p>– Köszönöm a bocsánatodat. Ülj le. Beszélni valónk van. Nyolc -éve vagyunk férj és feleség. Nem tűnik fel előtted, hogy azóta most -beszélünk először egymással komolyan?… Te engemet sohasem -<span class="pagenum"><a name="Page_292" id= -"Page_292">-292-</a></span> szerettél, csak örömet okozott neked, -hogy belém voltál bódulva… Nagyot vétettél irányomban… Bábuja -voltam a papának is, bábud voltam neked is; igaz, hogy nekem is -megvoltak a bábuim, a gyermekeim… Nem voltam boldog, csak hittem, -hogy boldog vagyok… Vidám voltam, de nem boldog.</p> -<p>Álljunk meg egy kicsit. Előbb, mikor a szegény kis norvég baba -csak néz, mialatt a másik ágál, és megint csak néz, kerekre nyílt -szemmel, mintha nem hinne látásának, mintha meg akarna győződni -róla, hogy azt az embert látja-e, akitől nyolc év alatt három -gyermeke született? – Ibsen már megkapott bennünket. Itt meg már -éppen közel vagyunk az elragadtatáshoz. Az a mozdulat, mellyel -Nora, mikor már végképpen fölnyílt a szeme, leül komolykodni, hogy -a mélységes csalódásán érzett keserűséget madárfejecskéje minden -logikájával meghányja-vesse férje előtt – oly szép és oly igaz! S -nagyon természetes az is, amivel kezdi. Azt mondhatnók ugyan neki: -– Kedves kis Nora, ha ön nyolc esztendeig azt hitte, hogy boldog, -akkor ön csakugyan boldog is volt. Fájdalom, az illúziók emez -árnyékvilágában nem jut osztályrészünkül másféle boldogság, csak -az, hogy időnkint boldogoknak képzeljük magunkat. És már -kivételesen boldog az, akinek szép rész jut ezekből az illúziókból. -Önnek nincs igaza, ha a multat is panaszolja. Elég baja van önnek a -jelennel. Átkozza ezt.</p> -<p>Mindegy. A jelenet gyönyörű. Annál inkább, <span class= -"pagenum"><a name="Page_293" id="Page_293">-293-</a></span> mert -Nora igazságtalansága a mult iránt nagyon is érthető. Mikor valakit -olyan nagy keserűség ér, mint amilyen a szegény kis norvég babát -érte, akkor könnyen azt képzeli, hogy fájdalma nem fér el a jelen -szűk medrébe, hogy keserűsége kezdet nélkül való és véget nem érő, -hogy szíve, mióta dobog, üldözöttje volt a sorsnak; ilyenkor -könnyen úgy rémlik, hogy a boldog órák mindössze is csak boldog -percek voltak. Ez igaz, az egész nagyon szép, siessünk gyönyörködni -benne. Mert haj, a mi örömünkről is mindjárt kiderül, hogy -illúzióban ringattuk magunkat, mikor tartósabbnak reméltük.</p> -<p>Helmer mentegetőzik. És mentségében sok az elfogadható. Elítéli -magát felindulásáért, hivatkozik az enyhítő körülményekre; -emlékezteti Norát, hogy sohasem mutatta, mintha másféle életre -vágynék; sőt ígéri jóakaratát, hogy ezentúl minden úgy lesz, amint -Nora kívánja.</p> -<p>Valamivel lejebb, mint Skandináviában, valami olyan országban, -ahol az elhatározások ingadozóbbak s az akarat gyöngébb mint -odafönn, a baba, valami kedves kis Frou-Frou, itt már megadná -magát. Végre is a fájdalom kemény volt, de első és talán utolsó. -Olyan kedvesen fogadkozik ez az ember, aki azonkívül férj is s aki -nyolc esztendeig mindig gyöngéd és figyelmes volt. Azután meg ebből -a férjből szerető is szól, akit a mi babánk sokáig nagyon -szeretett. Frou-Frou talán már itt megadná magát.</p> -<p>De lehet, hogy Frou-Frout is rágalmazzuk, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_294" id="Page_294">-294-</a></span> ez -nagyon közönséges gondolkodás; s Ibsen azt mondhatná, hogy az ilyen -asszonyokról nem érdemes drámát írni. Sőt bizonyos az is, hogy a mi -kis norvég babánktól egészen más elhatározást várunk. Valami -eredetit, valami ideálist, valami északit.</p> -<p>Nora azt válaszolja Helmernek:</p> -<p>– Hiába. Nem hiszek neked többé. S én azon vagyok, hogy új -életet kezdjek; nevelni akarom magamat. Te nem vagy az az ember, -aki engem nevelhetnél. Magamnak kell hozzálátnom. És ezért -elhagylak.</p> -<p>Patvarba, ez az ötlet már ugyancsak északi! Nem az elhatározás, -hanem a megokolás. De lássuk közelebbről.</p> -<p>Helmer figyelmezteti kötelességeire.</p> -<p>– Vannak más kötelességeim is, éppen olyan szentek, mint amazok: -magam iránt. Nemcsak anya és feleség vagyok, de mindenekelőtt -emberi lény, éppen olyan, mint te, legalább megkísértem azzá lenni. -Nem tudom, mi a vallás, majd gondolkozni fogok rajta, ha egyedül -leszek. Nem tudok semmit, csak azt, hogy az én gondolkozásom -egészen más, mint a tied. Azt is megtudtam, hogy a törvények nem -olyanok, mint aminőknek képzeltem; de sehogy se fér a fejembe, hogy -ezek a törvények igazságosak. Meg akarom tudni, kinek van igaza: -nekem-e, vagy a társadalomnak?</p> -<p>Ah, szegény kis Nora, ezek nekünk már nagyon is norvég, sőt -khinai szavak. Hogy jut mindez eszébe? Szociológiai könyveket -olvasott, s a feminizmus <span class="pagenum"><a name="Page_295" -id="Page_295">-295-</a></span> ügyét védő munkák nagyon is -termékeny talajra találtak bájos fejecskéjében? Ezt ugyan -éppenséggel nem sejtettük eddig. És hogy képzeli tervének a -megvalósítását? Herbert Spencert fogja olvasni, vagy a Revue des -Deux Mondes-ot? Ej, ej!… Hogy egy olyan jó kis asszonyka, mint -Nora, elhagyhassa a házi tűzhelyét, ahhoz valami nagyon erős ok -kell. S nem csak erős ok, de valami cél is. Az ok, mely a kis -norvég babát hűtlenné teszi a babaszobához, még csak hagyján. Ámbár -a bourgeois-felfogásra, mely azt vallja, hogy nincs olyan ok, -amiért három kis babát az édesanyjok elhagyhatna, nem tudok -anathémát mondani. De respektáljuk Norának az érzékeny természetét, -s fogadjuk el az okot, remélve, hogy majd visszatér, ha fájdalma -enyhül. Hanem a cél? Ha még egy ideál volna, mint Frou-Frounál?! -Ebben a puritán világban, úgy látszik, az egyetlen ideál, akiért az -asszonyok elhagyják férjeiket: Pierre Leroux. Honnan az -önnevelésnek ez a hirtelen vágya? Miért nem nyugszik bele a házi -nevelésbe? Mit vár az idegentől: miféle iskolát?</p> -<p>Aggódva figyelünk a mi kis lázadónkra, hátha valamely erősebb -okot, meg valamely magasabb célt fog kideríteni. Az egyik -óhajtásunk teljesül. Megvallja, hogyha elhagyja férje házát, azért -teszi, mert már nem szereti Helmert. Nem szereti, mert Helmer nem -tette meg, amit a kis norvég baba tőle várt. Nora azt remélte, hogy -Helmer meg fogja őt védeni s magára vállalja a hamisítás bűnét. Nem -fogadta volna el ezt az áldozatot, de mit <span class= -"pagenum"><a name="Page_296" id="Page_296">-296-</a></span> -használt volna tagadása? Hogy ezt megakadályozza, megölte volna -magát. Ez a sok „volna“, ez az ő nagy csalódása.</p> -<p>Ah, ez már a női szív univerzális nyelvén van mondva! Ezt már -megértjük. (S most világosodik ki előttünk, miért kacérkodott Nora -a halállal, a Rank jelenlétében. Ez akkor kissé zavaros volt, ami -szintén egy kis technikai botlás.) Csodálkozunk ugyan, hogy -várhatta Nora ezt a regényes önfeláldozást az ő szörnyen prózai -férjétől, akit maga is a nagy pedánsnak ismert? De hát, akit nagyon -szeretünk, attól sok olyat remélünk, amire csak képzelődésünk ad -képességet a szeretett embernek. Hanem, ha ennyire szerette, hogy -veszhetett el ez a nagy szerelem olyan rögtönösen? Sem nagy -csalódása, sem Helmer brutalitása nem elegendő magyarázat erre.</p> -<p>És időzzünk egy percig ennél a pontnál. Ilyen áldozatot csak a -nagy szerelem jogán kívánhatni. „Én úgy képzeltem a szerelmet és a -házasságot, hogy ezt természetesnek találtam.“ Valami effélét mond -Nora. Rendben van. Aki így gondolkozik és érez, az nagyon szeret, -mindent kíván, mert mindent ad. De ha ennyire szereti férjét, ha -mindenre képes érte, akkor megbocsát. Megbocsát, nem a három -gyermekért, nem a jövő reményében, hanem megbocsát, mert szeret. -Eltemeti magába keserűségét, talán egy szóval sem sejteti, minő -csalódást ért meg, szerelme „szárnyát veszti“, de ha olyan nagy -szerelem volt, akkor valami megmarad belőle, s ez elég arra, hogy -megbocsásson. <span class="pagenum"><a name="Page_297" id= -"Page_297">-297-</a></span></p> -<p>Ám fogadjuk el, hogy a Nora szerelme gyöngéd növény volt, mely -meghalt egy karcolástól. Még akkor sem látjuk, mi az a cél, amiért -megtagadja nagy kötelességeit. Azok a rideg, tudákos szavak nem -arra valók, hogy valami magasztos cél gyanánt tüntessék fel azt, -amit Nora a Helmer házán kívül keres.</p> -<p>– Te nem úgy gondolkozol, mint én. Mikor elmúlt a veszély, nem -amely engem fenyegetett, de amely rád várakozott, te mindent -elfeledtél… Úgy tetszik nekem, mintha nyolc évig éltem volna együtt -egy idegennel, akitől három gyermeket szültem…</p> -<p>Hiába Helmer minden könyörgése. Norának csak egy vigasztaló -szava van hozzá:</p> -<p>– Igen, még találkozhatunk. De akkor a legnagyobb csodának kell -megtörténnie. És elmegy.</p> -<p>– A legnagyobb csoda! – tünődik Helmer, s a függöny legördül, a -darabnak vége.</p> -<p>„A legnagyobb csoda!“ – tünődünk mi is azon a rébuszon, melynek -megfejtését Ibsen a nézőre vagy az olvasóra bizza.</p> -<p>Ha ez a csoda a Helmer lelki átalakulását jelenti, úgy erre -kevés a kilátás. De talán inkább ez a magyarázat:</p> -<p>Hogy mit jelent „a legnagyobb csoda?“ Semmit se jelent. A kis -norvég baba nem fogja ezt megérni. Egy darabig vergődik, azután -elpusztul belé. Ugy két hét mulva elemészti magát. Szegény kis -költöző madár! Egyszerre csak lebukik valahol s eltűnik a -harasztban. <span class="pagenum"><a name="Page_298" id= -"Page_298">-298-</a></span></p> -<p>Higyjük a jobbat. Reméljük, hogy Lindenné akinél Nora szállást -keres az első éjszakára, más nézetekre fogja téríteni. Ennek a -tapasztalt asszonynak legalább, mikor a fejét vesztett kis baba -késő éjjel beállít hozzá, ilyenformán kell szólnia Norához:</p> -<p>– Nagy fába vágod a fejszét, édes kis Nora. Új életet kezdeni, -elfelejteni mindazt, ami a könyvekben van, önálló, eredeti ideákat -alkotni mindenről, megoldani a társadalmi és vallási problémákat – -mindez nem olyan könnyű dolog. A jó szándék nem elég hozzá. És -azután, ha tisztán látnád is a dolgokat? Ha úgy találnád is, hogy -neked van igazad, s „nem a társadalomnak“, ugyan mit érnél vele? A -dolgok rendje ellen nincs mit küzdeni. Az eredmény nem érdemli meg -a fáradságot. Ha nem volnál most is a régi baba, ha ahelyett, hogy -Bobbal és Ervinnel hancuroztál, s valamit olvastál volna, úgy ma -türelmesebben gondolkoznál. Ámbár jobban töltötted idődet a -babaszobában, mint a könyvtárban töltötted volna. De sem az élet, -sem a könyvek nem taníthatnak egyébre, mint megnyugvásra. Ott kell -érvényesülnie a te egyéniségednek a babaszobában. Vannak más -feladatok is, de ez biztosabban vezet eredményhez. Igaz, hogy -házasságod nem volt a legszerencsésebb, mert férjed nem tudott -megérteni. Igaz, hogy van a tiédnél ideálisabb házasság is, az, -amely két egymáshoz való szívnek és léleknek szövetsége. De ha csak -olyan emberek kelhetnének össze, akik előbb „az összes szociális és -vallási problémákat megoldották“, akkor a világ tele volna -törvénytelen <span class="pagenum"><a name="Page_299" id= -"Page_299">-299-</a></span> gyerekkel. S azután a te férjed nem is -a legrosszabb emberek közül való. Mindenesetre megvan az a jó -tulajdonsága, hogy a tiéd. S nem jó az embernek egyedül lenni, -Nora.</p> -<p>Bizzunk Lindennében: másnap haza viszi Norát. <span class= -"pagenum"><a name="Page_300" id="Page_300">-300-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XL.<br /> -IBSEN.</span><br /> -A társadalom támaszai.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 4 felvonásban. Első előadása a Nemzeti -Színházban 1890 április 18.-án.)</p> -<p>„Ez a darab <i>mértéken túl norvég!</i>“ – mondta valaki a -bemutatón s mintha ez a mondás jellemző volna arra a hatásra, -amellyel Ibsen darabjai Budapesten találkoztak.</p> -<p>Az az új stílű jellemzés ugyanis, hogy valami: „norvég“, -tudvalevőleg ilyenformát akar jelenteni:</p> -<p>– Milyen szép! Milyen elragadó szép!… Ámbár nehéz volna -megmondani, mi benne a szép, de éppen azért szép, mert ilyen -bizonytalan érzetet keltő, mert nyugtalanító, mert megzavaró… És -mennyire igaz! Mily rettenetesen igaz!… Ámbár csak azért tűnik fel -oly szertelenül igaznak, mert különösen váratlan és idegenszerű, -mert a hihetetlenségig meglepő, mert álmélkodásba ejti az embert!… -Szóval gyönyörű!…</p> -<p>Mindezt Ibsen budapesti rajongói néha így mondják röviden: -„Mennyire norvég!“ <span class="pagenum"><a name="Page_301" id= -"Page_301">-301-</a></span></p> -<p>A közönség mindig odaadó csodálója minden exotikumnak. Minél -kevésbé érti meg az exotikus merészségeket, annál szívesebben -lelkesedik értök. Igy okoskodik:</p> -<p>– Lám! Az ember azt hinné, hogy ez képtelenség, pedig hát úgy -látszik, éppen ez a jellemző! Persze, ott, azon a vidéken másféle -emberek laknak, mint mi!… Istenem, mennyire igaz lehet ez!… -Mennyire igaznak kell lennie!… – mert hisz egészen más, mint a mi -ismeretes, közönséges, lapos igazságunk!… Oh, be gyönyörű!…</p> -<p>De a <i>Társadalom támaszai</i>ban vannak jelenetek, amelyek -egyike-másika kissé túlságosan szépnek és túlságosan igaznak -tűnhetik fel.</p> -<p>Ibsen a <i>Társadalom támaszai</i>ban egy nagyszabású képmutatót -akar festeni, aki hatalmas struggleforlife-er, ahogy a Daudet Paul -Astierja óta mondani szokás. A dráma az volna, hogy ez a nagystílű -„self-made-man“ elszörnyed a tulajdon létének a „hazugságától“ s -nyilvános gyónásban keres vezeklést.</p> -<p>Bernicknek hívják. Konzul Norvégiának valamelyik tengerparti -városkájában.</p> -<p>Bernick úr viselt dolgai a következők:</p> -<p>Megcsalta az édesanyját és a hugát. Kitudta őket a kis -vagyonkájukból.</p> -<p>Pénzért házasodott. És pedig elég csinos nyíltsággal. Olyan -házhoz járt „háztűznézőbe“, ahol két leány volt. Először az -idősebbnek udvarolt, de mikor megtudta, hogy egy gazdag nagynéni a -vagyonát a fiatalabbra akarja hagyni, egyet gondolt <span class= -"pagenum"><a name="Page_302" id="Page_302">-302-</a></span> s -megkérte a kisebbiket, akit meg is kapott. A nagyobbik leány, mikor -megtudta Bernicknek ezt az elhatározását, fölkelt ülőhelyéből és -pofonvágta a közös vőlegényt.</p> -<p>Elhódította egy vándorszínésztől a feleségét, aki azután egy kis -leánynak adott életet. A vándor-színész meglepte a szerelmes párt; -Bernick kénytelen volt kiugrani az ablakon. Hogy ezt a botrányt -elpalástolja (mert ha a dolog kitudódnék, le kellene mondania a -szép pártiról), ráveszi a menyasszonya öccsét, hogy a stiklit -vállalja magára. Pedig ez nem kis vállalkozás. Mert az a -következése, hogy az önfeláldozó sógornak ki kell vándorolnia -Amerikába (a faképnél hagyott menyasszonnyal), természetesen, hogy -„új életet kezdjen“. Tönnesen János vállalja ezt.</p> -<p>Milyen ostoba ez a János! – ütődünk meg. De van-e mélységesebb -emberi vonás, mint az ostobaság? – magyarázzuk meg magunknak a -lelkesedésünket.</p> -<p>Bernick nem volna tökéletes hamis „csőd“ nélkül. Úgy látszik a -„csőd“ szülőhazája Norvégia. De Bernick itt is magasabbrendű -lénynek mutatkozik, mint a Björnson Tjälde-je. Mikor fizetésre -képtelenné válik, azt a hírt terjeszti el, hogy a fizetésre kész -összeget ellopták tőle. Hadd higyjék, hogy a most már „föld -nélküli“ János volt a tolvaj! Tehát: becsapja a sógorát, csal és -tolvajnak rágalmazza a sógorság mártírját.</p> -<p>Mikor a darab kezdődik, még nagyobb huncfutságon töri a fejét. -Vicinális vasutat akar építeni. <span class="pagenum"><a name= -"Page_303" id="Page_303">-303-</a></span> Tavaly még ellenezte a -dolgot, mert a vállalat idegeneknek vált volna hasznára, most -azonban lelkesen üti mellette a vasat, mert az ő zsebének fog -gyümölcsözni. Derék norvég honfitársai mindamellett nem kételkednek -benne, sőt ellenkezőleg bálványozzák. Ő a „társadalom“ „legfőbb -támasza“, az első törvényhozó és ítélő bíró morális dolgokban, stb. -stb. Miért? Mert promenádot csináltatott a városnak. A derék -norvégok!</p> -<p>De itt következik a dráma.</p> -<p>Mikor a társadalom legfőbb támasza a legerősebben munkál rajta, -hogy becsapja a társadalom többi támaszát, beüt a menykő. -Megérkeznek az amerikaiak.</p> -<p>A nem éppen szívesen látott vendégek kompromittálni kezdik -Bernicket. A társadalom cölöpjei megfordulnak árkukban s -elfordulnak a konzultól. Az ujságok rátámadnak.</p> -<p>Még más baj is van. A bélyeges János el akarja venni Dinát, a -megboldogult vándorszínésznőnek Bernicktől való felnőtt leányát. -Micsoda botrány! S még hozzá János elkezd handa-bandázni; -fenyegetőzik.</p> -<p>Bernicknek egy bibliai ötlete kerekedik. Gyöngéden gondol a -Dávid király és Urias esetére s elhatározza, hogy az alkalmatlan -sógort és sógornőt visszautaztatja Amerikába, egy rozzant hajón, -amely majd szíves lesz elsülyedni.</p> -<p>(Bizonyára csak növelheti az exotikumokért lelkesedő -elragadtatását, hogy ez a Bernick a legnagyobb gazember, akinek író -valaha életet adott. <span class="pagenum"><a name="Page_304" id= -"Page_304">-304-</a></span> Bernickhez képest Rocambole valóságos -Murillo-angyalka.)</p> -<p>De, íme, a fordulat.</p> -<p>Az a hír érkezik, hogy Bernicknek a tizenhárom esztendős -szökevény fia ugyanazon a hajón van, amelyet a konzul a sógorság -kiirtásának a céljára rendezett be. Oda van a fia! S erre a hírre a -nagy bűnös megtörik. A fiú megkerül ugyan, sőt kiderül az is, hogy -a szeretett rokonok se a rémbárkán utaztak, de Bernicknek a -színváltozása már megtörtént. Meggyónik nyilvánosan, Jánost -igazolja s a vicinális vasutat áldozatul viszi az eszmények -oltárára.</p> -<p>Bernickben a következetesség akkora, hogy még akkor is, mikor -megtér, becsapja a kompanistáit. Bizonyosak lehetünk benne, hogy -haldokolva meg fogja csalni a papot. Ne sokat higyjünk a -megváltozásában: Bernick recidivistának született.</p> -<p>Különös, hogy az egyetlen jelenettel, mely csakugyan drámai -volna ebben a kietlen darabban, milyen üzleti gyorsasággal végez a -költő. Arról a jelenetről van szó, amikor Bernicknek hírül hozzák, -hogy Olaf az „Indian Girl“-ön van. Alig hogy megvan ez a kis, -drámainak tetsző konfliktus, a szerző siet vele, hogy megnyugtasson -bennünket. Pedig Bernicknek a pálfordulása közvetetlenül ennek a -hírnek a hatása alatt sokkal magyarázhatóbb volna, mint akkor, -mikor már minden dolga jobbra fordult. A gyöngéd érzés, melyet a -számító üzér meglehetősen páncélozott szívében táplált, amúgy is -Hugo Viktor-szerű. <span class="pagenum"><a name="Page_305" id= -"Page_305">-305-</a></span></p> -<p>Sok szép vonás van a Dina Dorff s a konzul hugának alakjában. A -szcenéria ügyes; a darab egésze azonban sokkal elnyújtottabb, -semhogy unalmassá ne válnék. <span class="pagenum"><a name= -"Page_306" id="Page_306">-306-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XLI.<br /> -IBSEN.</span><br /> -A tenger asszonya.</h2> -</div> -<p class="summary">(Bemutatója a Nemzeti Színházban 1901 szeptember -20.-án.)</p> -<p>Ellida, egy világítótorony őrének a leánya, férjhez ment Wangel -doktorhoz, akinek első házasságából két nagyocska leánya van. -Férjhez ment hozzá, mert akkor éppen nem volt kosárosztó -hangulatában, mert tiszteli, becsüli Wangel doktort s mert ez -holtáig eltartja őt. De nem boldog vele; nem tud anyja lenni a -gyermekeknek, utóbb a feleség kötelességeinek se akar megfelelni. -Nem akar megfelelni azért, mert rájön, hogy lelke nem a férjéé. -Ellidának multja van. Egyszer egy idegen hajóssal találkozott, aki -a sarkvidék csodálatos szépségeiről beszélt vele. Ellida örömmel -hallgatta a rozmárokról s más egyebekről szóló elbeszéléseket: a -tengert járó ember képzeletében eggyé vált a tengerrel, -szimbolumával annak, ami borzalmas és vonz. S az idegen eljegyezte -őt. Összekötötte gyűrűjét Ellida gyűrűjével s a két gyűrűt -<span class="pagenum"><a name="Page_307" id= -"Page_307">-307-</a></span> bedobta a tengerbe jó messzire. Azután -az mondta neki: „Most elmegyek, de majd egyszer eljövök érted.“ -Azóta Ellida a tengeré. Minden gondolatát a végtelen foglalja le; -gyermeke születik s a gyermek szeme színeket vált; olyan, mint a -tenger, elborul, földerül; olyan mint az idegen szeme. Ellida -megérti, hogy bűnt követett el, mikor feleségül ment a doktorhoz, -mert hisz az önként adott ígéret szerinte jobban leköt, mint az -esküvő formaságai s bezárja ajtaját férje elől.</p> -<p>Mindez „premissza“; mindez esztendőkkel azelőtt történt, hogy a -függöny először felgördül, Nos, mi történik az után? A harmadik -felvonás végén megjelenik az idegen s szól, mint vitéz Bor: „Jöttem -érted.“ Wangel nem megy vele birokra, hanem elkezd feleségével -tárgyalni, mint egy ügyvéd. De hiába, Ellida úgy érzi, hogy neki el -kell mennie azzal az emberrel, mert hozzája tartozik, mint amaz a -tengerhez, s mint ő is a tengerhez és a tengerlakókhoz, mert a -tenger emberei külön faj, életföltételeik mások, mint a szárazföldi -embereké. Ekkor Wangelnek az jut eszébe, hogy az asszony -<i>választhat</i>. (Mintha már eddig nem választott volna.) A -rabulistának ez a fogása imponál a tenger asszonyának. Ha ő szabad, -ha ő választhat, akkor hát marad Wangelnél. Ami az első pillanatra -úgy látszik, mintha mélységesen igaz volna, mert: <i>nitimur in -vetitum</i>, s igen asszonyi: olyanra vágyódni, ami nincs. De akit -a szavak nem kápráztatnak el, mint a hisztérikus és egy kicsit -komédiás Ellidát, az fölismeri a közönséges színpadi fogást. Mert: -<span class="pagenum"><a name="Page_308" id= -"Page_308">-308-</a></span> szabadság ide, szabadság oda, hol -maradt – a tenger? Az őserő varázsereje a pipogya férj egy szavára -megszűnt?</p> -<p>A cselekvés, mint ebből is kitetszik, az idegen megjelenéséből s -a „választás“ nagy szcénájából áll. A harmadik felvonás közepéig -csak arról értesülünk, apró dózisokban, hogy mi történt előbb. -Később is mellékalakok ügyei foglalnak le sok jelenetet. Ennyi -cselekvés egy öt felvonásos drámára bizonyára kevés. De, ha egyéb -nem, már a darab fölépítése is megérteti velünk: miért nyilatkozott -Sardou olyan sok maliciával a norvég hódítóról, amikor ennek munkái -Párisba is eljutottak.</p> -<p>Mert a színpad francia nagymesterének a hódító norvég drámaíró -volt a legnagyobb konkurrense. A fjordokon elábrándozó excentrikus -ősz, bár szüntelen poétizált és imponálóan komolykodott, -tulajdonképpen a színpadi bűvészkedés terén produkálta a -legborzalmasabbat. „Mi a szimbólum a színpadon?!… A ködösség semmit -se tesz poétikusabbá… Ez a sok, „ha akarom vemhes, ha akarom nem -vemhes“ lélek nem a színpad lámpái elé való; a nézőnek tisztán kell -látnia, s a szerzőnek úgy kell beszélnie, hogy ne lehessen -félreérteni…“ Ilyenformán beszélt Sardou és sok visszhangra talált. -Pedig a vetélytárs beszélt belőle, mert neki látnia kellett, milyen -kápráztatóan ügyes ez a norvég, aki úgy tesz, mintha semmi se -érdekelné, csak a tulajdon szárnyaló gondolata s mintha – ahogy -költőhöz illik – mélységesen megvetne minden színpadi -csalafintaságot. <span class="pagenum"><a name="Page_309" id= -"Page_309">-309-</a></span></p> -<p>Igaz, a <i>Tenger asszonyá</i>nak hosszú párbeszédei minden -színességük mellett is fárasztók. De már maga az is bámulatos, hogy -e kevés cselekvés földíszítésével s az elbeszélések ravasz -összefonásával oly hosszú időn át ébren tudja tartani ha nem is az -érdeklődést, legalább a figyelmet. Még több színpadi művészet -nyilatkozik abban, hogy nem találhat ki olyan abszurdumot, amelynek -hangulatot ne tudna csinálni: a tonus igazságával s a háttér -részleteinek realizmusával. Ha analizálni akarnók a fentebb vázolt -drámát: a szüzsé szappanbuborékként oszlik el előttünk. A -legnaivabb nézőnek is eszébe jutnak kérdések, melyekre ez a dráma -nem felel meg. Ha az idegen szerette Ellidát és viszont, ha mind a -ketten úgy eggyé váltak a tengerrel, miért nem vitte el az idegen -Ellidát magával a hajójára, ki a végtelenbe? Ellida, ha lelke a -tengerjáró emberé, miért adja oda magát Wangelnek, akit nem szeret; -a végtelenség leányának hogy juthat eszébe, hogy: „élni csak -kell!“, hogyan gondolhat a jövőre, a penzióra, az elhervadásra -stb.? Wangel, ha egy kissé korcsmázó jellem is, hogy tudta elvenni -ezt az asszonyt, akiről lerí, hogy csak rossz mostoha lehet belőle, -akitől mindent várhatott, csak szerelmet nem? Ellida nem volt -szabad előbb, hogy a dokumentált szabadság egyszerre eloltja a -végtelenség után való minden szomjúhozását? És így tovább. A -kérdések egész raja tolul elénk, s e kérdésekre a darab nem ad -semminő feleletet; mintha le is nézné kérdéseinket. S az -Ibsen-fanatikusok hasonlóképpen. Együgyű <span class= -"pagenum"><a name="Page_310" id="Page_310">-310-</a></span> -kérdezősködés! Hisz a három fő-alak apró magánkörülményei -egyáltalán nem számítanak! Ők megannyian nagy emberi indulatokat -szimbolizálnak: ezek a részletek olyan kicsinységek, amelyekkel a -pretor nem törődik; a néző képzeletére bízza a mese hézagainak a -kitöltését. Ellida, Wangel és az idegen története lezajlik sok -polgári családban; a tenger, a borzalmas, az olthatatlan vágy, az -álomkép, aki várat magára, az örök félreértések és csalódások, a -férj és a második feleség, az örök antipátiák a gyermekek és -mostohájok, a második feleség és a halott asszony között, -lekötöttség és szabad szerelem… Hisz mindez: szimbolum, a mese nem -realitás, hanem stílszerű díszlet.</p> -<p>De ezt a sok szimbolizálást, amitől a szórakozni vágyó néző -ösztönszerűleg idegenkedik, Ibsen úgy adja be közönségének, hogy -mikor a fantazmagóriák régióiban kalandozunk, a néző akkor is azt -véli, hogy valami realitás van előtte, realitás, amelyet csak félig -ért meg s amely csak félig érdekli. Ibsen ezt azzal éri el, hogy -míg a nagy dolgokban szabadjára fantaszta, a staffázst valóban -mesteri igazsággal festi meg. Hangulatot tehát akkor kelt, mikor -megragadni nem tudja a nézőt. <span class="pagenum"><a name= -"Page_311" id="Page_311">-311-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XLII.<br /> -HAUPTMANN.</span><br /> -Crampton mester.</h2> -</div> -<p class="summary">(Vígjáték 5 felvonásban, fordította Karczag -Vilmos. Első előadása a Nemzeti Színházban 1897 október 8.-án.)</p> -<p>Régente a vidéki színpadokon nagyon sokszor adtak egy ócska -francia drámát, amelynek a címe ez volt: <i>Harminc év egy játékos -életéből</i>. Főszerepét, a játékost, még maga a nagy -Frédérick-Lemaitre kreálta, aki a könnyfacsarásnak örök időkre -legnagyobb művésze volt; de pompáztak s tapsorkánokat idéztek elő -ebben a szerepben jóval kisebb talentumok is, Páristól -Nisni-Novgorodig, mindenütt a világon, ahol színházak s jó emberek -vannak.</p> -<p>A <i>College Crampton</i> több tekintetben emlékeztet erre a -francia ócskaságra. A darab fölépítése szakasztott olyan; főalakja -a lelki haszontalanság és bravúros kirohanások dolgában édes -testvére ama híres spillernek; a cselekvése is afféle, jobban -mondva, a két darab abban is hasonlít, hogy egyikben sincs egységes -akció. Se ez, se az nem dráma; <span class="pagenum"><a name= -"Page_312" id="Page_312">-312-</a></span> hanem mintha egy nagyon -hosszú s bonyodalmas regényből hallanánk egyes párbeszédeket. – A -Hauptmann darabjának helyes címe ez volna: <i>Öt nap egy iszákos -életéből</i>.</p> -<p>Öt nap, vagy öt kép, sőt képecske, mert ennyi az egész. Még -jelenetekről se igen beszélhetünk, mert nagyobb szcéna is csak egy -van a darabban, az, amelyben elhagyja műtermét s családját. A többi -felvonás, Crampton három-négy különböző szituációban, rosszban és -jóban, többször rosszban, mint jóban. Crampton, aki mindenféle -szituációban haszontalan, de elég változatosan haszontalan. A többi -szereplő csak <i>utilité</i> (az újabb képekben új és új szereplők -lépnek föl Cramptonnak statisztálni, mint a régimódi regényekben -szokás); ami történik, az mellékes; ha szigorúan ítélünk, nem -történik semmi.</p> -<p>Egy iszákos öreg piktort, aki tanár egy művészeti akadémián, -elcsapnak az állásából s a vén korhely végképpen elzüllik. De -elhagyatott, szegény kis leányába beleszeret egy jóravaló -fiatalember, aki véletlenül jómódú is, s ez a derék amorózó -felkutatja a vén tékozló fiút, kiemeli a nyomorúságából s -visszaadja neki műtermét, amelyet egykor ellicitáltak, ez az egész -regény. Minden egyebet ki lehetne hagyni a darabból, anélkül, hogy -ez akármit változtatna a dolgon, mert minden egyéb csak esetleges, -a tárgyhoz nem tartozó. Arra való, hogy túlságos gonddal -részletezze az öreg iszákos mizériáit.</p> -<p>„Drámát“ hiába keresnénk ebben a darabban; még csak drámai anyag -sincs benne. Mi van hát <span class="pagenum"><a name="Page_313" -id="Page_313">-313-</a></span> benne? Egy pompás figura, a Crampton -hatalmas alakja. Ezért van az egész darab; nyilvánvaló, hogy a -szerző nem is törekedett a szüzséjéből drámát kovácsolni, s -jeleneteket konstruálni. Csak a főalakkal törődött; hatásos -összeütközéseket, szcénákat nem keresett.</p> -<p>S a főalakja igazán kitünő. Jóval több ez egy színes -bravúr-szerepnél. Crampton eleven, komplikált és mélyen igaz. Ha -nem ismernők Delobellet, a Dickens Micawberjét, Dosztojevszkij -Marmeladovját (Szónya apja a <i>Raszkolnikov</i>ban) -csodálatraméltónak mondanók. Ezekkel való szemetszúró rokonsága -azonban kissé lehűt bennünket.</p> -<p>Nem hűthet le annyira, hogy el ne ismerjük e karakter-kép -igazságát s tónusainak gazdagságát. Ez a haszontalan, hazug, léha, -vén munkakerülő a Hauptmann szófukar előadásában csudálatosan -megelevenedik előttünk; feneketlen önzése, hamis bonómiája, -jóhiszemű, de mégis csinált lelkesültsége a művészet iránt, -szándékos és önkéntelen pózolásai, előkelősködése, nagyzolása és -kishitűsége, fizikai és lelki elzüllöttsége, amelyet affektált -melankóliával igyekszik szépítgetni; munkagyűlölete s a munkát -magasztaló fecsegései, úri tempói és önérzet nélkül való lelki -közönségessége, üldözési mániája és szívbeli üressége stb. szép -harmoniában olvadnak össze. Az egész alak oly kompozit s oly -sokfelől megvilágított, mintha Crampton az egész Bohéme kritikája -volna.</p> -<p>Ha csakugyan erre gondolt Hauptmann: úgy kissé igazságtalan. A -Bohéme jobb hírénél; bár ha <span class="pagenum"><a name= -"Page_314" id="Page_314">-314-</a></span> a Crampton képét tartják -eléje, sokban találva érezheti magát. Hauptmann egyet elhallgat: -van-e, vagy volt-e talentum Cramptonban? Ha nem, ha Crampton csak -közönséges mázoló, úgy nem érdemes ily részletező érdeklődésre. -Viszont, ha Cramptonban egykor művészi lélek lakott: hová tudott ez -elbújni ebben a csunya vén „Saufbruder“-ben?! Crampton lehet: -típus, de a Bohémenek erényei is vannak s Crampton csak a -bohémbetegségek gyűjteménye.</p> -<p>Igy, vagy úgy, az alak érdekes, megkapó s ha Hauptmann (mint a -Strähler Adolffal való ellentétből látszik) a nyárspolgár -nézőpontjából kritizálja is testvéreit Bohémiában, – amit rosszul -tesz, mert a nyárspolgár nem méltathatja eléggé a bohémerényeket s -nem lehet kellőképpen elnéző a bohémgyöngékkel szemben – ez nem -változtat azon, hogy a Cramptonok amily fölöslegesek az életben, -oly becsesek a színpadon. Színésznek és közönségnek egyformán öröme -az ilyen figura s a Crampton alakjáért meg lehet bocsátani a -Hauptmann darabjának úgy szándékos fogyatkozásait, mint szándék -nélkül való gyöngeségeit.</p> -<p>Bennünket a művészeti iskolák kérdése sokkal kevésbé -foglalkoztat, mint a németeket; ami a színdarabban szatíra, az -nálunk kárba veszett, Crampton azonban hatott; s még hatni fog -sokáig. <span class="pagenum"><a name="Page_315" id= -"Page_315">-315-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XLIII.<br /> -SUDERMANN.</span><br /> -Rejtett boldogság.</h2> -</div> -<p class="summary">(Színmű 3 felvonásban, írta Sudermann Hermann. -Első előadása a Nemzeti Színházban 1896 július 10.-én.)</p> -<p>Milyen hálás dolog volna ezt a darabot kifigurázni! Egy férj, -aki megtudja, hogy a felesége meg akar tőle szökni – soha egy rossz -szó se volt közöttük – s ahelyett, hogy büntetne, mint Odettenek a -férje, vagy ölne, mint ahogy <i>Klaudiusz feleségé</i>ben -cselekszik a férj, odaadja feleségének a kapukulcsot s azt mondja -neki: „Urnő vagy a házadban; elmész, vagy itt maradsz, amint -akarsz!…“ Egy férj, aki lehorgasztott fejjel hallgat, mikor a -felesége elmondja neki, hogy nem tehet másképpen, kénytelen engedni -egy idegen akaratnak, mely erősebb, mint az övé!… Egy vén bolond, -aki ebben a szituációban nem tud egyebet mondani, mint hogy: „Ne -menj el, maradj itt; majd meglátod, jobb lesz itt!…“ Egy férfi, -akinek az imádott asszony azt mondja: „Engem tegnap megölelgettek; -nem tehetek róla“ s aki erre ilyenformán felel: „Mikor elvettelek, -azt <span class="pagenum"><a name="Page_316" id= -"Page_316">-316-</a></span> hittem, hogy áldozata vagy valami -gavallérnak; nem is reméltem, hogy ilyen kitünően állunk!…“</p> -<p>Csakugyan, néha igazán nehéz nem gúnyolódni. Ha az efféle -témákról van szó, minden aktív szolgálatban álló színházi -referensben feltámad a perszifláló hajlandóság, s ez a hajlandóság -meglehet, csak háborog, de meglehet, kitör s elsöpör mindent, amit -útjában talál. S valljuk meg, a csúfolódásnak volna némi mentsége. -Csak egy tanár lehet annyira járatlan az élet nagy dolgaiban, hogy -a lakodalma után is ilyen vastag tévedésben éljen a feleségét -illetőleg; s viszont, csak egy vén német professzor lehet ennyire -béketűrő, vagy ha vannak másféle emberek is, akiket hasonló -béketűrésre kényszerít a vénség, a megszokás s a mellök kívánsága: -csak egy vén német professzor tud béketűrő lenni ilyen felemelt -homlokkal…</p> -<p>Szóval, ez a darab szinte csábít rá, hogy ha módunk van benne, -kiparodizáljuk.</p> -<p>Mondjunk le erről az örömről. Másutt úgyis sok változatban -olvashatjuk a darab persziflázsát és bármennyire csábít az alkalom, -kissé fölöslegesnek tűnik fel ez a nagy nekibuzdulás, mert az egész -darabból látni, hogy Sudermann előre látta csúfolódásainkat, s -mindent megtett, ami egy íróművésztől telik, hogy meggyöngítse -csúfondárosan kifejezett, de valójában komoly kifogásainkat.</p> -<p>Hogy a punctum saliensnél kezdjem, Sudermann nem akarja -fenségesnek tüntetni fel az ő saját külön Bernardo Montilláját, aki -megbocsát s nem mondja se azt, hogy: „Lám, milyen magasztos a -<span class="pagenum"><a name="Page_317" id= -"Page_317">-317-</a></span> bocsánat!“ se azt, hogy: „Lám, mire nem -képes a határtalan szerelem!“, Sudermann csak azt mondja: „Lám, -ilyen szegény, nyomorult emberek is exisztálnak, még pedig nem -okvetetlenül a bűnös Babylonban, hanem a provincián, melyet -boldognak mondunk!“</p> -<p>Nem akarja fölkelteni a csodálatunkat s lefegyverez a művészi -becsületességével. Nem állít fel tételeket, nem szerepeltet -egyszínű, egy dolgot kiáltó figurákat: a détailművészetével hat, -elmond az alakjairól kis és nagy dolgot, amit egy jószemű, -filozófálni szerető, a lelki válságokat kitünően ismerő, nagyon -okos és előítéletek nélkül való német ember csak megláthat bennök. -Talán sohase volt drámaíró (még Ibsen sem), aki ennyire hódolt -volna a détailnak. S e tekintetben nagyon lelkiismeretes; a -részletei majdnem kivétel nélkül igazak. Amivel nem akarom azt -mondani, hogy mihelyt nagy vonással fest, azonnal -szerencsétlen.</p> -<p>Röcknitz bárója, aki a szegény vidéki professzornéra -ráerőszakolja az akaratát s aki a végső fordulatig valósággal -hipnotizálja ezt a német Bovary Emmát, az újabb színműirodalomnak -kétségenkívül egyik legjobb alakja. Erényeiben és bűneiben -egyformán érdekes külsőségei s a hang, melyet használ, kivételesen -szerencsések. Röcknitz báró apoteózisa és egyszersmind éles -kritikája a porosz Junkernek, aki Sudermann szerint a rablólovagok -ivadékának vallja magát, ama Ritterek ivadékának, akik mindent -elvettek, amit akartak, de nyíltan, szemtől-szembe támadtak, kivált -ha okvetetlenül szükség volt rá, <span class="pagenum"><a name= -"Page_318" id="Page_318">-318-</a></span> hogy szemtől-szembe -támadjanak. A nyíltság és a ravaszság, a nyers erő s a praktikus -ész egy különös keveréke, mely mindenekelőtt: akarat, afféle kemény -akarat, aminő a ragadozóké. Csupa tetterő és vállalkozás; folyton -munkában van, de eközben ráér minden szoknyát megcsípni s éppen -olyan szerencsés a munkájában, mint a szoknyák körül. Amellett -kapzsi, s örökké kész mindenkit kizsákmányolni, legyen szó akár a -zsidó erszényéről, akár valamelyik falusi hajadon erényéről. Nagy -kupec s nagy asszony-bolondító; mind a kettőben a tiszta -lelkiismeretlenség s a gyors elhatározások embere. Rusztikus és -nyers, de eszes és ötletes: hatalmas és durva, de sok érzékkel a -humor iránt; a fiatal Bismarck lehetett ilyen, vásott kamasz -korában.</p> -<p>Ennek a Röcknitz bárónak egy kis málészájú felesége van, aki a -báró szerint mindig alszik s akit férje mélységesen lenéz. Egy kis -nulla, akinek Röcknitz a <i>mindene</i>.</p> -<p>Milyen más a tanárné! A másik ménageban az asszony az erősebb -fél, aki szépségénél és észbeli felsőbbségénél fogva úrnője egész -környezetének. A tanár boldog volt, hogy feleségül kaphatta s már -tudjuk, minő kétségek között vette el. Ő nagysága viszont csak -kényszerűségből mondott igent; nem volt maradása a házban, ahol -nevelőnő volt, üldözték s becsületes akart maradni. A tanár -véletlenül olyankor kérte meg, mikor a rossz órájában volt; a jó -órájában nemet mondott volna. Öt év óta élnek, eltemetve a -provincián, „boldogan“. <span class="pagenum"><a name="Page_319" -id="Page_319">-319-</a></span> Minő kétes boldogság! A férj özvegy -ember, akinek három gyereke van, köztük egy vak leány; minden -óráját elfoglalja a munka s már nem fiatal. Szegények, alig látnak -embert s az asszony nevelőnő korában úri társasághoz szokott; szép -volt, körülrajongták. Ah, az unalmas téli esték!… S a nyári esték, -amikor rejtelmes vágyak támadnak az asszonyok kebelében!… Meg a -messzi nagyváros!… Az elhagyott előkelő világ!… Mondom, egy német -Bovary Emmáról van szó, aki szerencsésebb, mint a francia.</p> -<p>S a tanár is erősen hasonlít Bovary Károlyhoz. Milyen szegény, -milyen alázatos s milyen félszeg!… Tessék még figyelembe venni, -hogy az a fiatal ember, aki miatt az egykori nevelőnőnek nem volt -maradása a nagyúri házban, éppen Röcknitz báró volt: s a dráma -nyilvánvaló.</p> -<p>A báró <i>akarja</i> egykori ideálját s ez mint érett gyümölcs -hullanék a Röcknitz zöld vadászkalapjába, de… s itt van a dráma -bökkenője.</p> -<p>A báró ahelyett, hogy mint máskor szokta, jönne, látna, győzne, -azt mondja neki: „Holnap elvárlak“, s a függöny legördül. Mindenki -érzi, hogy ez a részlet nem igaz; a „holnap“ nem a bárónak, hanem -Sudermannak kellett, mert különben: nincsen harmadik felvonás. S -mégis, ezen a kis hazugságon sarkallik a darab.</p> -<p>Az a jelenet viszont, mely olyan sok paródiára ad alkalmat, -bravurral van megcsinálva; a szánnivaló vén ember szavai igazán -megkapók. S az asszony is érthető, ha marad. De innen már nincs -<span class="pagenum"><a name="Page_320" id= -"Page_320">-320-</a></span> kivezető út; a szerző zsákutcába vitt -bennünket. Az asszony ma még maradt; vajjon holnap nem fog-e mást -gondolni? S ha Röcknitz letesz róla, nem jön-e más udvarló s -harmadik, negyedik? Egy szép nap bizonyára el fog tűnni a -fészekből, mert hisz, ha hajlott is a férje szavaira, a lelkében -semmi se változott meg. Olyanformán beszél ugyan, hogy amint Nora -balra át-ot, ő most jobbra át-ot csinált, de ezt a változást nem -látjuk.</p> -<p>Mindamellett a darab a maga egészében érdekes s egyes -részleteiben szép. Az alakok mind egy szálig jók; Röcknitz maga is -megmenti a darabot s megbocsáttatja a dráma minden alkathibáját. -<span class="pagenum"><a name="Page_321" id= -"Page_321">-321-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XLIV.<br /> -HARTLEBEN.</span><br /> -Farsang utólja.</h2> -</div> -<p class="summary">(Dráma 5 felvonásban, fordította Beőthy László. -Bemutatója a Nemzeti Színházban 1901 április 29.-én.)</p> -<p>Azok a finnyásak, akik sportszerűleg űzik a legkülönbözőbb -fajtájú és értékű színdarabok egyforma szavakkal való -lekritizálását, így vagy ilyenformán mondhatják el a <i>Farsang -utólja</i> meséjét – kettős öngyilkosságról szóló rendőri hírré -devalválva Hartleben darabját – amint következik:</p> -<p>Egy katonatiszt, abban a hitben hogy a kedvese megcsalta, -megfogadja becsületszavára, hogy örökre szakít a leánnyal. Kiderül -azonban, hogy a leány nem csalta meg. Erre a katonatiszt újra -nyájaskodni kezd vele, s minthogy ennek következtében a hadsereg -kötelékében nem maradhat, másképpen pedig nem akar vagy nem tud -megélni, öngyilkosságot követ el, magával vivén a halálba kedvesét -is, mint a borbélylegények szokták.</p> -<p>Nincs a világirodalomnak olyan remeke, amely kibírná az efajta -kivonatolást és „ismertetést“-t. <span class="pagenum"><a name= -"Page_322" id="Page_322">-322-</a></span> Igy le lehet szólni -akármit; olcsó mulatság ez, amelyhez nem kell különös elmeél. Ha -azonban igazságosak akarunk lenni s ehhez képest nem hallgatunk a -malicia és a kényelemszeretet csábításaira, hanem annyi -figyelmességgel adózunk a színdarabnak, amennyire a szerző -rászolgált: a <i>Farsang utólja</i> című „Offizierstragödie“ meséje -is egészen másképpen fog festeni, mint az a rendőri hír.</p> -<p>Ime tehát a részletek:</p> -<p>Hans Rudorff hadnagynak az apja is, a nagyapja is katona volt; -nagyapja Mars-La-Tournál esett el, arcképe ott függ a tiszti -kaszinó falán. A harmadik generációban a hős tábornok katonai -erényei kissé megfakultak. Hans egy kicsit föllengős természetű; -nagy zenebarát, aki a kaszárnyában harmóniumot tart; titokban -verseket is ír, amiért – semmi se maradhatván titok – a társai -lemosolyogják és kiviccelik.</p> -<p>De van Hansnak egy nagyobb hibája is. Az, hogy komolyan -belébonyolódott egy liaisonba, melyet társai hozzá nem méltónak és -veszedelmesnek ítélnek. Kedvesévé tette Reimann Gertrúdot, aki egy -mesterember özvegyének a leánya. Kezdetben maga Hans se vette -komolyan ezt a viszonyt, de azután látta, hogy Trautéja a -Gretchenek fajtájából való, s igazán, egész lelkével, ragaszkodik -hozzá. Ez nem imponál mindenkinek, de imponál azoknak, akik Wagnert -és a szép, érzelmes verseket kedvelik. Szóval Hans is beleszeret a -leányba, s abban a gondolatban él, hogy ha kedvesét nem is teheti -feleségévé, nem fognak elválni soha. <span class="pagenum"><a name= -"Page_323" id="Page_323">-323-</a></span> Természetes, hogy minél -komolyabbá válik a „futó viszony“, Hans tiszttársai csak annál -kevesebbre becsülik Gertrúdot, akit pajtásuk megrontójának -tekintenek.</p> -<p>Még kevésbé tetszik az állapot Hans családjának s különösen -nagyanyjának, a hős tábornok özvegyének, aki fő-fő mozgatója a -történőknek s mint ahogy az istenség lebeg a vizek fölött, -láthatatlanul uralkodik a dráma alakjain. A szerző leplezetlen -iróniával mutat rá, hogy ámbátor egy egész kaszárnya „schneidig“ -katona mozog és handabandázik előttünk, ezt a temérdek férfit, ezt -a büszke, cifra népséget, mely különb helyzetet és nagyobb -tiszteletet arrogál, mint más emberfia, véges-végig egy -nyolcvannyolc esztendős öregasszonynak az akarata -foglalkoztatja.</p> -<p>A vezényléshez nagyon is hozzászokott nagymamának, aki, hogy -Hansot megházasíthassa, a szerelmeseket mindenáron el akarja -választani egymástól, még két másik unokája is van az ezrednél: a -két Ramberg fiú. Ezek, hogy a nagymamának kedvében járjanak, -Hansnak pedig, akarata ellenére is, szolgálatot tegyenek, -katonákhoz nem méltó intrikát eszelnek ki „a család érdekében“. -Menti vagy legalább is magyarázza tettüket az, hogy: nem tudják, -mit cselekszenek. Nem minden tiszt nagy lúmen, s valóban látni -eféle Rambergeket.</p> -<p>Hansnak egy hónapra Erfurtba kellett mennie, szolgálati ügyben, -a fegyvergyárba. Ahogy az „Ueber Land und Meer“-nek sok olvasója -megtenné, kedvesét ez időre unokatestvéreinek oltalmába -<span class="pagenum"><a name="Page_324" id= -"Page_324">-324-</a></span> ajánlja. A két Ramberg fiú rútul -visszaél ezzel a bizalommal. Körülfogják a Trautét, Hansról -beszélnek vele és tőrbe ejtik a következőképpen: Rábirják, hogy -Hansnak a születésnapját ünnepelje meg velük s apró hazugságokkal -elcsalják egy tiszttársuknak: Grobitsch főhadnagynak a lakására. -Ott előbb le akarják itatni, de mivel így nem érik el a kitűzött -célt, azzal állanak elő, hogy Hans megbízta őket, tudassák vele, -hogy Hansnak meg kell házasodnia s így szakítaniok kell. Gertrúd -erre a hírre elájul, ájultan fekszik reggelig s mire magához tér és -elrohan, már el van veszve, mert többen látták Grobitschnak a -lakásán.</p> -<p>A premisszáknak, melyekből Hartleben kiindul, itt van a sebes -pontja. Valóban a Traute naivitása túlságos; akármilyen Gretchen, -gondolnia kell rá, hogy az ilyen kirándulást könnyen félreérthetik. -És mi szüksége volt erre a születésnapi mulatságra? Csak nem -képzelte, hogy ezzel örömet okoz a kedvesének? Az a hosszú ájulás -is homályos és gyanús. Még kétségünk is marad. Az a makacs -hallgatás, melyet Grobitsch egy félesztendő multán sem akar -megtörni, egyébként is magyarázható, de előttünk arra vall, hogy a -Ramberg fiúk a koronát is föltették intrikájukra s Traute maga se -tudja, mi történt vele. Mindezt nem tudjuk meg tisztán; ami e -jelenetről bizonyos, az egy kicsit hihetetlenül hangzik. De erre a -szerző azt felelhetné, hogy: így vagy úgy, a leány mindenképpen -áldozat, s nem bűnös; ami pedig a meggondolatlanságát illeti, ennyi -meggondolatlansághoz egy <span class="pagenum"><a name="Page_325" -id="Page_325">-325-</a></span> naív Gretchennek, s ennyi -föltevéshez egy katonahistória írójának mindenesetre jussa van, -mert ha az emberek folyton-folyvást okosan cselekednének, -egyáltalán nem történnének drámák, s ha a néző a szerzőnek már a -premisszáiba is beleköt, akkor nincs drámaíró, aki megértethesse, -amit mondani akar.</p> -<p>Mert még folyton a premisszáknál tartunk, s mint látni fogjuk, -ez a darab egyik sajátsága. Hogy ez a sok előzmény nem fojtja-e meg -magát a drámát? Nem; utóbb meggyőződünk róla.</p> -<p>De lássuk tovább a drámaelőtti idők történetét. Gertrúd, aki a -fatális születésnap előtt hűségesen írt Hansnak, nem ad több -életjelt. Megtörte ez a csapás és kiváltképpen: mélyen sértette a -női lélek és a szerelmes szív jogos méltóságérzetét, hogy puszta -üzenet útján kellett értesülnie arról, amit különben meg tud -érteni. Viszont Hans azt hiszi, hogy Gertrúd gyalázatosan -megcsalta. Sokan látták Grobitsch lakásán; úgy beszélnek róla, mint -szemétnépről. Grobitsch hallgat s Hans kétségbe van esve. Látni se -akarja többé kedvesét, pedig érthető volna, ha még egyszer, -utóljára, szóba áll vele, E helyett ivásnak adja magát, kártyázik, -adósságokat csinál, szolgálatát elhanyagolja s olyan életmódot -folytat, hogy végre idegbajba esik. Mikor a legnagyobb -bolondságokat csinálja, az ezredese, aki tud a botrányról, magához -hivatja s ünnepiesen megfogadtatja vele, <i>tiszti -becsületszavára</i>, hogy örökre szakít a leánnyal, aki e sok baj -okozója s aki oly méltatlan hozzá. Hans, abban a hitben, hogy úgyis -<span class="pagenum"><a name="Page_326" id= -"Page_326">-326-</a></span> vége van mindennek; gondolkozás nélkül -leköti szavát. Félesztendei szabadságot kap, kigyógyítják s -hazamegy a nagymamájához.</p> -<p>A nagymamája azután végképpen megpuhítja. Megismerteti azzal a -kisasszonnyal, akit feleségül szánt; a kisasszony, Schmitz -kereskedelmi tanácsos leánya, csinos leány és kitünő parti. Hansnak -tetszik is, nem is; de ez vagy az, neki már mindegy. Az „Ueber Land -und Meer“ olvasója végre is meghajlik a nyolcvannyolc éves nagymama -vasakarata előtt. Eljegyzi a kisasszonyt, mikor a szabadsága -letelik, visszamegy az ezredéhez, magával vivén a menyasszonya -arcképét. Úgy egyeztek meg, hogy nemsokára, farsang utólján, -menyasszonya és ennek rokonsága meg fogják látogatni a tiszti -kaszinóban. S a függöny felgördül.</p> -<p>Mert az első felvonás csak most kezdődik, amikor Hans visszatér -ezredéhez. E naptól fogva, farsang utóljáig, az ötfelvonásos dráma -rohamosan, pár nap alatt zajlik le. A darab első felében azt -látjuk, hogyan tudja meg Hans lassankint, sok részletben az egész -igazságot. Az ember azt képzelné, hogy ez több, hosszú -elbeszéléssel járván, igen unalmas lehet. Szó sincs róla. Ez a -szokatlan kompozíció amilyen sajátságos, olyan érdekes. És ha egyéb -nem bizonyítaná, ez a különös, s nagy drámaírói érzékre való -szerkezet, amellyel Hartleben igazán művészien, egyre nagyobb -érdeklődést keltő jelenetekben bogozza ki előttünk a mult -történetét, kétségtelenné teszi, hogy a „Rosenmontag“ szerzője nem -közepes tehetségű drámaíró, <span class="pagenum"><a name= -"Page_327" id="Page_327">-327-</a></span> hanem színpadon is az az -erős valaki, akinek sok finomsággal írt, mély humorú novelláiban -mutatkozott. Mozgalmas jelenetek, s szinte lázas párbeszédek -kaparják ki az igazságot előttünk és mialatt Hans először néz -farkasszemet Grobitschcsal, kit kedvese elcsábítójának tekint, -mialatt jövendőbeli apósának fölfedi, hogy viszonya nem szimpla -katona-szórakozás volt, mialatt a becsületes Harold, Hans barátja, -a Rambergek fecsegéséből megtudva a valót, fölháborodásában -önkéntelenül felnyitja Hans szemét, mialatt Hans az inkvizíciót -megkezdi, folytatja és bevégzi, kérdőre vonva Grobitschot, és -kivallatva Gertrúdot: pompás miliő-rajzot kapunk, a porosz tisztek -kaszárnya-életének jellemző vonásokban gazdag, eleven, színes -képét.</p> -<p>A harmadik felvonás végén a tragédia már kikerülhetetlen. -Grobitsch, aki katona tout simplement, minden „Ueber Land und Meer“ -nélkül, s aki arra a kérdésre, mi történt a Trautéval való -találkozáskor, néma maradt, mint a szfinx, megtudja, hogy Hans újra -beszélt Trautéval s erről katonai kötelességéhez képest jelentést -tesz az ezredesnek. Ezt még ki lehetne mosni valahogy, ha ugyan -ennyiben maradna a dolog. De Hansnak esze ágában sincs belenyugodni -sorsába. Harold adott szaváról beszél előtte s ő így felel: „Tudod -mi a <i>szív becsülete?</i> Szeretni azt, aki bennünket szeret!“ S -meggyőződvén róla, hogy Trautéval milyen rettenetes igazságtalanság -történt, szerelme nagyobb erővel támad fel, mint valaha. Harold -elborzadva hallja barátjától, hogy ez, föllángolásában megszegte -<span class="pagenum"><a name="Page_328" id= -"Page_328">-328-</a></span> a szavát. Még a becsületes Harold is -szeretné eltussolni a dolgot. „Szerencsétlen! Tudja-e valaki?…“ -Hans fölegyenesedik: „Mit?!… Engem Rudorff Hansnak hívnak! A -nagyapám képe itt függ a kaszinótok falán. Mit törődöm vele, hogy -tudja-e valaki vagy nem?!“ Tehát vége. „Akkor hát eredj ki -Amerikába s légy pincér!“ – indignálódik Harold. És amikor látja, -hogy barátja gyógyíthatatlan, komolyan rá akarja birni, hogy lépjen -ki a hadseregből s kezdjen új életet. Ad neki pénzt, mindenben -segítségére lesz. De Hans nem fogadja el az ajánlatot. Ha nem -tudott úgy élni, ahogy katonához illik, meghalni tud úgy. Kár, hogy -nagyon is ragaszkodik a szerelmi boldogságnak még néhány órájához s -ezalatt a verselő ismét kitör belőle. Azért kár, mert Traute így -megtudja a szándékát s addig könyörög neki, míg ráveszi, hogy őt is -vigye magával a halálba. Ez már nem illik ahhoz a Rudorffhoz, -akinek a nagyapja mindenkoron példát ad a tiszti kaszinónak. Elég -az hozzá, mire a menyasszony családja farsang utólján megérkezik, -két holttestet találnak a hadnagy szobájában.</p> -<p>Mi volna ebből a tanulság? Hogy vannak, akik – mert nagyon -érzékeny lélekkel születtek – kiváló postatisztekké válhatnak, de -legyen bármennyi katona-ősük, mindig alkalmatlanok lesznek a -katonai pályára? Aligha. Inkább talán az, hogy a katonai becsület -parancsolatjai túlságosan merevek s könnyű szerrel idéznek elő -tragédiákat, mert lépten-nyomon összeütközésbe kerülhetnek azzal, -<span class="pagenum"><a name="Page_329" id= -"Page_329">-329-</a></span> amit szerzőnk „a szív becsületé“-nek -nevez. Ez még Rudorff Hans esete után is bizonyításra szorul. Hogy -az ezredes nagy oktalanságot követett el, midőn, kissé indiszkrét -jóakaratból, Hansnak a becsületszavát kérte; hogy Hans is nagy -oktalanságot cselekedett, midőn, nem sejtve, hogy egy -„Bubenstreich“ áldozata, becsületszavát adta olyan valamire, amit -megtartani később nem állott módjában, mert a szív hatalmasabb úr, -mint a becsületszó s „erős, mint a halál“, – hogy a katonatisztek -világában az ilyen oktalanság nem éppen ritka kivétel s -„Bubenstreich“ is történik néha-néha: mindebben szerzőnknek igaza -lehet, de ezzel még semmit se bizonyított. Meglehet, hogy a -katonatisztek között sok az üreslelkű (s talán azért, mert ez a -hivatás csak a test tréningjét követeli, az elme miatta parlagon -heverhet), meglehet az is, hogy arra, akinek gazdagabb a lelki -élete, ez a hivatás sok penitenciát ró, de végre is a -katonatisztnek első sorban csakugyan a jellemben való erősségre van -szüksége s nem éles észre vagy szép érzésvilágra. Szerzőnk, ha tőle -függne, bizonyára maga se tenné enyhébbekké a katonai becsület -törvényeit; ezek a törvények nem tűrhetik az enyhítő körülményeket, -a kegyelmi paragrafusokat, a megalkuvást és a rabulizálást. Ha nem -szigorúak és merevek, nincs értelmük. Már pedig, amíg e világnak -szüksége van katonákra, szüksége van arra is, hogy ennek a -státusnak a státusban meglegyen a maga külön – s szigorú – kódexe. -S ha így van, ha nem az intézményekben van a <span class= -"pagenum"><a name="Page_330" id="Page_330">-330-</a></span> hiba, -hanem esetről-esetre az emberekben, akkor mit bizonyít a <i>Farsang -utólja?</i></p> -<p>Ha semmit is, maga a dráma gondolatának merészségével, hangjának -és alakjainak igazságával, a részletrajzban való becsületességével -s színszerűség dolgában való ritka jelességeivel: érdekes, megkapó -és mélyebb benyomást keltő – ha ugyan jól játsszák. <span class= -"pagenum"><a name="Page_331" id="Page_331">-331-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XLV.<br /> -SCHNITZLER.</span><br /> -Az élet szava.</h2> -</div> -<p><i>Az élet szava</i> a maga keresett komorságában minduntalan az -ősrégi anekdota vidám ladyjére emlékeztet, aki azzal dicsekedett, -hogy ő hatszáz ember életét mentette meg, mert ha nem hallgatja meg -a hajóskapitányt, ez a levegőbe röpítette volna a hajót, mind a -hatszáz utasával együtt.</p> -<p>Először akkor emlékeztet rá, amikor a hetvenkilenc esztendős -öreg Moser eldicsekszik benne – mert nem panaszkodik, hanem -dicsekszik – hogy harminc esztendővel ezelőtt ő veszítette el a -lindachi csatát. Figyeljünk erre az öreges hencegésre; ez a darab -kiinduló pontja s conditio sine qua non-ja, amely nélkül nincs -dráma. Tehát: Moser vezette a harmadik eszkadront, a lindachi domb -tövében álltak és vártak. Tudták, hogy a csata már megkezdődött, de -nem tudták, hogy mi történik, s a csend rémes volt. Olyan sokáig -kellett állniok és várniok, olyan idegesen várták az előre szólító -parancsot, s a síkság olyan csendes, félelmetes <span class= -"pagenum"><a name="Page_332" id="Page_332">-332-</a></span> -mozdulatlansággal volt előttük, hogy Mosert, aki különben edzett -katona volt, egyszerre csak irtózatos félelem fogta el. „Szóval – -mondhatná az öreg Moser – az történt velem, amit Tolsztoj olyan -hosszan és olyan gyönyörűen ír le a <i>Háború és béké</i>ben; ezt -tehát Schnitzlernek igazán fölösleges volna részleteznie, hiszen -mindnyájan olvastuk Tolsztojt, önök is, tisztelt közönség.“ A Moser -érdeme ott kezdődik, amikor a holtra ijedtség olyan ordítozásban -tört ki belőle, hogy artikulátlan hangjainak a katonák nem -tulajdoníthattak más értelmet, minthogy: „A fejemen egy koppanás, -szaladj te is pajtás!“ És erre a legényeit, akik különben bátran -követték volna a halálba, a pokolba, szintén elfogta a páni -félelem; Mosert az eszeveszett futásba követte először a harmadik -eszkadron, azután a kék küraszirok valamennyien, s végül az egész -osztrák sereg… ahogy a magyar népmesében az állatok szaladnak meg, -mind nagyobb sereget vonva maguk után: „Szaladj te is pajtás!…“ -(Magyar „gyerek ezt hallgatja örömmel“…) Igy vesztette el Moser a -lindachi csatát személyesen, egyedül, hogy egész életére legyen -legalább egy szép emléke; és így történhetik meg, hogy harminc -évvel később, a porosz-osztrák háború idején, bizonyos -megelégedettséggel, sőt a vidám ladyre emlékeztető büszkélkedéssel -emlékezik meg életének erről a legnevezetesebb eseményéről, a -leánya előtt, egy olyan alkalommal, mely ezt az emléket még ez -előtt a nagyon sajátságos nyugalmazott katonatiszt előtt is -gyűlöletessé tehetné. Persze nem sejti, hogy <span class= -"pagenum"><a name="Page_333" id="Page_333">-333-</a></span> leánya -– túlontúl méltatva apjának azt az érdemét, hogy ez, ha nem -nyerhetett csatákat, mint Napoleon, legalább elveszített egyet – -azzal fogja honorálni a bizalmas közlést, hogy ennek hallatára és -ennek következtében nyomban megmérgezi az apját, amihez különben -már régebben is nagy kedvet érzett.</p> -<p>Tartsunk egy kis pauzát a Moser csatavesztésénél, mert ez -jellemző arra nézve, hogy <i>Az élet szava</i> szerzője hogyan tömi -ki a figuráit. Nyilvánvaló, hogy „a bölcs csak henceg“ s Moser, -bármennyire büszke rá, hogy egyéni megriadtságának világtörténelmi -következései lettek, nem veszíthette el a lindachi csatát. Nem, már -csak azért sem, mert annál fogva – amire Schnitzler is hivatkozik -Tolsztoj nyomán, szabadon – hogy tudniillik az újkori csata nagy -területen zajlik le s a katonák nem tudják, hogy mi történik -körülöttük, még jóformán azt sem, hogy mi történik velök: egy ember -hirtelen megrémülésének nem lehet ilyen minden epidémiánál gyorsabb -hatása, s ilyen elhatározó, végzetes befolyása egy csata sorsára -nézve. De általában, amit az újkori hadviselés tudománya -lényegesnek, fontosnak, elhatározónak ismer el, kizárja az ilyen -esetnek a lehetőségét és ha nem is szükséges katonának lennünk -ahhoz, hogy ezt megérthessük, egy olyan nagyobb rangú -katonatisztnek, amilyen Moser is volt, ezt jobban kell tudnia, mint -másnak. De minthogy egy színdarabban másodrendű jelentőségű, hogy -az események csoportosítása és megítélése megfelel-e annak, amit a -dologhoz értő lehetségesnek ismer el, tegyük fel, hogy a stratégia -nem zárja <span class="pagenum"><a name="Page_334" id= -"Page_334">-334-</a></span> ki egészen az ilyen eset lehetőségét, s -érjük be annyival, hogy a Moser esete katonai nézőpontból egy -cseppet se látszik valószínűnek. Sokkal fontosabb ennél, hogy -Moser, akármennyire tehetségtelen katona vagy mondjuk: rossz -látású, monomaniákus ember – nem is áltathatja magát azzal, hogy ő -volna az az operetthős, aki elveszítette a lindachi csatát. Ennek a -föltételezett képzelődésnek ellentmond az emberi természet; ennek -úgy a lényege, mint minden velejárója. Még az is, aki tisztán -láthatja és jól tudja, hogy az ő elhatározó, egyetlen, nyers -cselekedete volt az előidézője valamely szerencsétlenségnek: -amennyire csak lehetséges, elhárítani igyekszik magától a -felelősséget; gondosan megkeresi, kik vagy legalább mely -körülmények osztozhatnak vele a felelősségben; megkeresi minden -elképzelhető mentségét és meg is találja a maga abszolucióját vagy -legalább tettének az enyhítő körülményeit, mások okolásában, -bűnbakokban, a körülmények vádolásában, a társadalom, a világrend -felelősségre vonásában, s ha másban nem lehet: egy olyan -filozófiában, mely valamely, a természetbe kapaszkodó elmélettel -még az ő tettét is igazolni tudja. Nincs tettes, aki miután -meghallgatta önmagában úgy a védőt, mint a vádlót, ne úgy hozná meg -az ítéletét a maga tettéről, hogy mindenben appreciálja a védelmet -s redukálja a vádat, amennyire csak lehet. Kivált idő multán, -amikor a szerencsétlenség borzalmai már elhalványodtak az -emlékezetben, amikor a tett következtében beállott változások képei -már nem <span class="pagenum"><a name="Page_335" id= -"Page_335">-335-</a></span> izgatják az idegrendszert s a -lelkiismeretet nem nyugtalanítja többé az a hatás is, amelyet a -tett és következményeinek látása a tettes pszichéjére tesz. Hát még -az, akinek semmi bizonyossága sincs afelől, hogy mekkora része volt -valamely szerencsétlenség bekövetkezésében s volt-e ebben része -egyáltalán?! Akit mások szemében is csak minimális felelősség -terhel s aki joggal teheti fel, hogy talán éppen semmi se terheli, -mert az ő viselkedésének már nem lehetett befolyása a más okokból -szükségszerű események egymásutánjára!… Hogy az ilyen ember ne -hallgassa meg magában azt a védelmet, amelyet mindenki megítélne -neki, egészében vállalja magára azt a vádat, amely a legrosszabb -esetben is csak részben nehezedhetik rá és ha önmaga előtt is, de -magamagának követelje az egész felelősséget olyasmiért, amiben -másoknak a dolog természeténél fogva okvetetlenül nagyobb részük -volt mint neki: ez pszichológiai lehetetlenség. Hogy valaki -ellenségeskedéssel, rosszakarattal, az igazságérzetnek a tulajdon -maga rovására való arculcsapásával ítélje meg magát, ez normális -lelkű embernél abszurdum. Bizonyára lehetséges ilyen lelkibetegség -vagy elmebaj is; de Mosernél ezt egyebekben nem látjuk s a szerző -nemcsak hogy nem is jelzi azt, mintha erre célozna, ellenkezőleg, -úgy szerepelteti Mosert, mint akiben az átlagos ember túltengő -önzésére akar rámutatni. Úgy állítja be, mint gonosz, vén embert, -akinek a rosszlelkűség az uralkodó vonása, s akinek a féktelen -önzése néróiasan édeleg abban a gondolatban, hogy miatta számtalan -ember pusztult <span class="pagenum"><a name="Page_336" id= -"Page_336">-336-</a></span> el annak idején, hogy azóta számtalan -fiatalember halt meg s ő még most is él és hogy az ő harminc évvel -ezelőtt történt hirtelen elgyávulása következtében, késő aggságának -nagy örömére, még most is számtalan fiatal élet fog elpusztulni. -Hát ilyen szadista csak az orvosi ismereteket népszerűsítő rossz -könyvekben van; a valóságban még a kegyetlenség monomaniákusai is, -még a Nérók is, az önigazolásnak egész tömegét, a magukat a saját -szemükben abszolváló mentségeknek egész sokaságát hordozzák -magukban. Ez a Moser nem ember, hanem csak kísértet; mumus nagy -gyermekek számára; az első, de nem az utolsó, ami <i>Az élet -szavá</i>ban, Schnitzlernek minden modernkedése ellenére, Raupachra -emlékeztet.</p> -<p>Higyjük el, amit <i>Az élet szava</i> nézőinek le kell nyelniök: -hogy a hadvezetőség, ha nem is éppen Mosert, de a kék küraszirokat -okolta a lindachi csata elvesztésével, ahelyett azonban, hogy már -annak idején büntette volna meg a kék küraszirokat szigorított -szolgálattal, áthelyezéssel stb., harminc évig várt a -megbüntetésükkel, mert, úgy látszik, nem a gyávaságban bűnös -egyéneket, hanem magát a kék szimbolumot akarta megbüntetni; -higyjük el, hogy most, harminc év multán, példásan akarja -megfenyíteni a kék kürasziroknál szolgáló fiatal embereket, akik -olyan ártatlanok voltak a lindachi csata elvesztésében, hogy akkor -még meg se születtek: higyjük el, hogy büntetésből mind egy szálig -le akarja kaszaboltatni őket az ellenséggel… azaz hogy, akármilyen -szívesen hisz is el a magyar <span class="pagenum"><a name= -"Page_337" id="Page_337">-337-</a></span> ember az osztrák -hadvezetőségről bármi bolondot, ezt már mégis csak bajos elhinni. -Minden időben, mindenhol lehettek, akiket az Uriás szerepére -kárhoztattak; az is szokásos lehet, valamennyi hadseregben, hogy a -legveszedelmesebb pontokra olyan csapatokat küldenek, amelyek -büntetésre szolgáltak rá. De hogy, amint <i>Az élet szavá</i>ban -látjuk, egy hadvezetőség azt határozza el, hogy – hetek mulva! – -seregének egy részét a kérlelhetetlen, a bizonyos halálba fogja -küldeni, egy olyan szituációba, amelyből hírmondó se kerülhet haza: -ezt már csak igen naív nagy gyerekekkel lehet elhitetni. Ha föl is -teszünk, bármely hadvezetőségről minden kegyetlenséget, meg kelt -hőkölnünk annak a föltételezése előtt, hogy ilyen szörnyű -ostobaságra tartsuk képesnek; mert hiszen lehet-e értelme az ilyen, -hetekkel előbb elhatározott roppant áldozatnak?! Ha nem is sejtünk -semmit a stratégiáról, a hadviselési taktikáról stb., annyit -tudatlanul is kitalálhatunk, hogy ekkora emberanyagnak az ennyire -bizonyos pusztulásba küldése, csak céltalan áldozat, csak -monstruózusan együgyű taktika, csak öngyilkos stratégia lehet. -Elhigyjük-e, bármely hadvezetőségről, hogy maga alatt vágja a fát, -csak azért, hogy büntethessen?!… Hát higyjük el és nyeljük le, hogy -minden kék küraszir és körülöttük az egész város, az egész Bécs -tudja, hogy a kék kürasziroknak egy hét mulva olyan helyre kell -megérkezniök, ahol semmi szolgálatot nem tehetnek az ármádiának, -ahol azonban az utolsó legényig el kell pusztulniok, az ármádiának -minden legcsekélyebb <span class="pagenum"><a name="Page_338" id= -"Page_338">-338-</a></span> haszna nélkül. (Mert hiszen az ilyen -önfeláldozó szolgálat csak úgy képzelhető el, hogy a testükkel, az -életük feláldozásával, ideig-óráig fel kell tartóztatniok az -ellenséget, hogy az ármádia haladékot nyerhessen… de lehet-e szó -ennek a szükségéről, amikor a lemészároltatásuk csak egy hét mulva -vagy még később válik esedékessé?!)</p> -<p>A kék küraszirok iránt érdeklődő bécsi leányok és maguk a kék -küraszirok csak éppen azt az egyet nem tudják, hogy a szegény -katonák halálra ítéltetésüket tulajdonképpen nem a lindachi -csatának és nem Mosernek köszönhetik (Moser ezzel is csak áltatja -magát), hanem: egy szép asszonynak. A kék küraszirok ezredese -tudja, hogy a felesége megcsalja valamelyik tisztjével; csak azt -nem tudja, hogy melyikkel. Hogy mégis bosszút állhasson házasélete -megrontásáért, azt a szép tervet főzi ki elméjének -boszorkánykonyháján, hogy: ha valamennyi kék küraszir elpusztul, -úgy ő, mint az egész legénység és valamennyi tiszt: hát akkor a -csábító is okvetlenül köztük lesz. És hogy az egy ismeretlen is -bizonyosan meghaljon, ezüst tálcán viszi a rábízott sok száz életet -az ördögnek; ő könyörgi ki a hadvezetőségtől, hogy a kék -küraszirokat oda küldjék, ahonnan nincs visszatérés; hivatkozik a -lindachi csatára, amelyről a hadvezetőség talán már megfeledkezett -volna vagy amelyért más „a propos“-ból szelídebb büntetést mért -volna a kék küraszirokra; ő magyarázza meg a hadvezetőségnek, hogy -az osztrák hadseregnek semmi se válhatik nagyobb hasznára, mintha -vagy kétezer <span class="pagenum"><a name="Page_339" id= -"Page_339">-339-</a></span> emberét átvezényeli a bizonyos halálba. -És mindezt csak azért, hogy az ismeretlen egér ki ne bújhassék a -csapdából! Ez a második kísértet szörnyűségre még Moseren is -túltesz. Megint az anekdota ladyjére kell emlékeznünk; íme, itt van -a jó asszonynak a mulatságosságig hihetetlen ellentéte, a rémes -pendantja; aki kész a levegőbe röpíteni vagy kétezer embert s -ezekkel önmagát is, csakhogy ki ne szabaduljon a halálból az az -egy, akit nem tud megtalálni. Kell-e mondani, hogy ez a második -kísértet is csinos meglepetéseket tartogat a néző számára? Mert -amikor az ezredesné, a maga kék küraszirját meg akarva menteni, -belopózik a tisztjéhez s az ezredes meglepi őket: ez a második -kísértet hirtelen ahhoz a felfogáshoz kanyarodik át, hogy: de mégis -csak a házasságtörő asszonyt kell büntetni, s nem a csábítót!… Mint -aki csak egy rébusznak a megfejtését várta, minden értekezés nélkül -lelövi az asszonyt, ellenben felesége kedvesének nagylelkűen -felajánlja, hogy jelentsen beteget s ezzel kerülje ki a kék -küraszirok sorsát (akik miatta jutottak a halál torkába). Miért? -Ezt a Schnitzler-darabokban sohase kell kérdezni. A szerző, úgy -látszik, azt tartja, hogy: egy bolond többet tud kérdezni, mint -amennyire száz bölcs megfelelhet.</p> -<p>De találunk ebben a darabban több kísértetet is. Mindjárt az -első felvonásban megismerkedünk egy orvossal, doktor Schindlerrel, -aki Mirákolóként csörteti a kezében méreggel teli orvosságos -üvegeit s azt szuggerálja meghalni sehogy se akaró <span class= -"pagenum"><a name="Page_340" id="Page_340">-340-</a></span> -páciense leányának, hogy ölje meg az apját, mert: minek olyan -túlzottan sokáig élni s nem okosabb-e egy fiatal leányra nézve a -betegápolásnál, ha a hejehujának adja át magát?! Ez a kísérteties -orvos azzal lepi meg a nézőt, hogy egy kicsit szerelmes a leányba, -azért tanácsolta neki az apagyilkosságot. Azután ott van maga ez a -leány, aki hallgatag, de nem kevésbé mély gyűlölettel ápolja az -apját, s nagy kedve volna megfogadni a különös gyógyító mester -tanácsát… de még valamire vár és egyelőre jégre teszi a méreggel -teli üvegcsét. Amíg vár, a néző azt kérdi magától: ha annyira -terhére van ennek a leánynak a betegápolás s olyan nagyon vágyódik -a hejehujára, nem szelídebb és természetesebb dolog volna-e az -apagyilkosságnál, ha egy kissé elhanyagolná a betegápolást s több -időt szakítana magának a szerelmeskedésre?… Különben a betegápolás -nem láncolhatja le olyan nagyon, hogy lázongását és az -apagyilkosságon való tűnődését valami nagy részvéttel lehetne -kísérni, mert hamarosan két bált táncolt végig s mind a két -alkalommal olyan jól mulatott, hogy az egyik éjjel egy, a másik -éjjel más fiatalembernek ajándékozta el a szívét.</p> -<p>A Raupach-szerű történet különben azért indul meg olyan lassan, -mert a szerző gondját mindenekelőtt a hangulatcsinálás foglalja le. -Ezt persze a modernek recipéje szerint eszközli. Mint -Maeterlincknál látjuk, a végzetes események nagy, sötét árnyékot -borítanak maguk elé mindenre. Várakozással, sejtelmességgel, -titokzatossággal van tele a <span class="pagenum"><a name= -"Page_341" id="Page_341">-341-</a></span> levegő; az általános -hangulat fojtogatott, nyomott; mindenki ok nélkül szomorú s -mindenkinek valami rejtelmes fülledtség-okozta szívelszorulás hápog -ki a szavából; az emberek nehezen lélekzenek; éreznek valami -számumot, ami közeleg. Ezt a maeterlinckizmust Schnitzler bécsi -doktor, így adagolja, ötpercenkint egy kávéskanállal: „Lentről -lódobogás hallatszik… Csak a lovak dobogása hallatszik, folyton -csak az… Lent lódobogás… Az utcáról gyalogság masirozása és -kiabálás hallatszik… Lent az utcán katonák vonulnak. -Trombitaharsogás, dobpergés, kiáltások, azután elhalkul minden és -csend…“ Folyton hallani az elvonuló csapatok dübörgését s a lovak -patkóinak a kövezeten kopogását… hogy minden ló belerugjon Marinak -a szívébe… noha a kék küraszirok még meg se mozdultak, mert -különben kútba esnék a dráma. De Schnitzler nem felejtkezhetik meg -Wilde Oszkár vívmányairól sem. És amint Wilde refrainként -ismételgeti, sokat sejtető példálózással, mondjuk azt, hogy: „A -hold vörös úszónadrágban úszik az égen… Jó estét, Salome!… Vörös -úszónadrágban úszik a hold az égen!… Jó estét, jó estét!… Az égen -úszik, vörös úszónadrágban!… Salome, a hold!… Salome az égen!… -Salome vörös úszónadrágban!…“ – Schnitzler se mulaszthatja el, -belemártani, beledöfni, belegyomrozni, belemasszirozni a néző -gyomrába, hogy: „a kék küraszirok mennek a halálba“, „mennek a -halálba a kék küraszirok“, „a halálba mennek a kék küraszirok!…“ -Avagy: „Viseld hát a sorsodat. Aki másokkal törődik, el -<span class="pagenum"><a name="Page_342" id= -"Page_342">-342-</a></span> van tiltva a boldogságtól. Viseld a -sorsodat… Reggel négy órakor mind mennek a halálba“.</p> -<p>És ha a néző nem találta ki rögtön, mindjárt megtudja, miért -kellett a nagyzás hóbortjában szenvedő Mosernek, élete -hetvenkilencedik évében eldicsekednie a leánya előtt az álmodott -csatavesztésével, éppen a „moment psychologique“-ban. Azért, hogy a -leánya ezt mondhassa magában: „Igen? Te voltál az, aki miatt a kék -küraszirokat harminc év multán megbüntetik? Miattad mennek a kék -küraszirok a halálba, vörös úszónadrágban, és Te még túl akarod -élni őket? Te akarsz elvonni engem a betegápolás undokságaival -attól a fiatal kék küraszirtól, akinek a karjaiban egy egész -éjszaka suhantam fel s alá egy nagy teremben, ezer gyertya -lángjánál?… No, jó!…“ És hogy az aggodalmaskodó leány ne habozzék -tovább, hanem mindjárt beadja apjának a patkánymérget!… Hiszen már -olyan öreg!</p> -<p>Ah, mily érdekes kísértet! Ha már nem mentheti meg a kék -küraszirokat a bizonyos haláltól a rendelkezésére álló eszközzel, -mint a lady a hajó utasait a levegőbe repüléstől, minden áron meg -akarja menteni azt a kék küraszirt, akinek a karján egy egész -éjszaka suhant a bálteremben, ezer gyertya lángjánál, attól, hogy -ez a szerelmi kiéhezettség keserves állapotában legyen kénytelen a -halálba dobogni. És nemcsak hogy meggyilkolt apja holtteste mellől, -ezt gondosan beskatulyázva és egy cseppet se diszgusztálódva attól, -hogy otthon a lakás nincs kitakarítva, siet a hejehujába, hanem -<span class="pagenum"><a name="Page_343" id= -"Page_343">-343-</a></span> egy függöny mögött leskelődve, -türelmesen megvárja, amíg a másik akadályt – azt a nőt, aki -elsőbbségi igényt jelentett be – a halálba távolítják el az útjából -s csak azután jelenti a kék küraszirnak, hogy: eljött s most már -mehetnek a garniba (mert a kék küraszir lakása sincs még -kitakarítva, ebben is holttest van). Na ja, az élet hívja!</p> -<p>És a kék küraszir, az méltó párja. Ezt az ötödik kísértetet -szintén nem diszgusztálja, hogy éppen most halt meg miatta egy nő, -csakis azért, mert az ő életét, a kék küraszir életét minden áron -meg akarta menteni, ha már nem menthetett meg legalább hatszáz -életet, mint a lady („Bár volna erőm, hogy valamennyit -visszatartsam!… Mennyi ifjú élet enyészik el bután a világból!…“ – -utóljára is ezt sóhajtotta, szegény, nagy életismerettel méltatva a -fiatal férfiasságot)… mindez nem diszgusztálja a kék küraszirt, -hanem siet a hejehujába azzal a leánnyal, akire ráismer, mert még -emlékszik rá, hogy egy éjszaka vele suhant a bálteremben, ezer -gyertya lángjánál. „Igazán kár ezekért a kék küraszirokért! – -gondolja a néző. – Milyen kitünő idegzetű fiúk voltak! Lehet-e -mentsége a hadvezetőségnek, amely ezeknek az egész ezredét -feláldozta, minden cél nélkül, csak éppen példaadás okából?!…“ És -az ötödik kísértet eltűnik a kísértet-leánnyal, a garni irányába, -mert akármilyen szépen játszotta a hőst, részegen akar a halálba -menni, mint a Dickens matrózai, akik megitták az egész hajórakomány -rumot, hogy ne tudjanak magukról, amikor elsülyednek. A disznónak -<span class="pagenum"><a name="Page_344" id= -"Page_344">-344-</a></span> is ez lehet a filozófiája: „Ha már -leölnek bennünket, maradjunk a vályú mellett ameddig lehet! Ha már -meg kell dögölni, legalább jóllakottan dögöljünk meg!“</p> -<p>Nincs mit szólni a másodsorban megjelenő kisértetekről, akik -csak arra valók, hogy szinte kórusban fújják, amiről a szerző ebben -a darabban fel akarja világosítani a nézőt, hogy tudniillik élni -jobb, mint meghalni. Se a másik leányról, aki a Moser-leánynak -példát adva, a kék küraszirok utolsó bécsi éjszakáján szintén -kitombolja magát, mert tudja, hogy tüdővészes és hogy úgy mondjuk: -tőkét akar gyűjteni a sírjába, így okoskodva: „Csak akik sokra -emlékezhetnek, azok alusznak nyugodtan a földben… és én nyugodtan -akarok aludni“. Ez azt a meglepetést tartogatja a néző számára, -hogy nem tüdővészben hal meg, hanem Ophélia módjára, őrülten, de -modernebb szecessziós látomások közt s a kellő pillanatban -megérkezve, a színpadon – hogy annál nagyobb legyen a kísérteties -hangulat – bár az őrültségét csak fölötte hézagosan magyarázza meg, -hogy ő is elveszítette a maga kék küraszirját, akit kétszer látott: -először a bálteremben s másodszor, amikor a kék küraszirok a -halálba indulásuk előtt utóljára dáridóztak Bécsben; se az, hogy -azóta egy kissé megfürdött a posványban… És nincs mit szólni a -gyakornokról sem, aki ezt a másik leányt még a kék küraszirok -haláltánca előtt elhagyta a Moser-leányért és az egész darabon át -nem tudja megérteni, hogy ennek pedig ő nem kell, főképpen -<span class="pagenum"><a name="Page_345" id= -"Page_345">-345-</a></span> azért nem, mert a betegápolásba -idejekorán belefáradt nő nem kívánkozik az erdő magánosságába. A -néző se tudja megérteni, hogy ez a gyakornok hogyan és miért került -bele ebbe a darabba.</p> -<p>A fejlemények is csak valami hosszú epilógnak a minimumig -lemérsékelt hatását tehetik a nézőre. Hogy a kék kürasztirok mind -egy szálig áldozatául estek érthetetlen kiküldetésüknek és csodás -véletlenségből csak egy ember menekült meg közülök, éppen az, aki – -élnivágyásból – egyedül debachált a rendelés ellen, de ez az egy -is, szíves meglepetésül a nézőnek, modernül elmés -következetlenséggel, agyonlőtte magát, hogy doktor -Schindler-Mirákoló szamárnak deklarálhassa – már csak tudomásul -szolgál, mint a jegyzőkönyvekben szokás mondani. Hasonlóképpen: -hogy egy darab egyetlen maradi alakja, Richterné, Kata-Ophéliának -az anyja, továbbra is mindennap eljár a templomba.</p> -<p>A nézőt most már csak a Moser-leány sorsa érdekelheti. Tehát: a -kék küraszirja visszautasította azt a kivánságát, hogy haljanak meg -együtt; a katona elment a csatába, hogy büntetésül és példaadás -okából halhasson meg, a leány pedig egyedül nem tudott meghalni; és -minthogy Mirákoló mester azt a kis apagyilkossági ügyet -szerencsésen elsimította a hatóságok előtt, tovább él, virágot -szed, de nem tud felejteni. A jó Mirákoló, aki továbbra is atyailag -gondoskodik róla, azt a tanácsot adja neki, hogy ha már a szíve -ellenállhatatlanul a katonasághoz vonja, álljon be az egészségügyi -csapatokhoz betegápolónőnek. „De hát akkor <span class= -"pagenum"><a name="Page_346" id="Page_346">-346-</a></span> miért -öltem meg az apámat?! – kérdhetné tőle Moser Mari – ha továbbra is -betegápolónőnek kell maradnom!“</p> -<p>És most már a szerző áll elő a maga meglepetésével. Kiderül -ugyanis a darab végén, hogy mindez azt a tanácsot kivánta példázni, -hogy: „Hallgassátok meg, amikor az élet szava hí benneteket!“ Hát -hiszen ezek mind hallgattak az élet szavára!… De vajjon kívánatos-e -az élet szavára hallgatni, ha ennek a szófogadásnak ilyen gyors -pusztulás, az apostoli igék áhítatos hallgatóinak ilyen tömeges -halála jár a nyomában?! („Majd szépen fogunk hallgatni erre a -hivogatásra!…“ – mondanák sokan Budapesten.) De pardon!… -„Félreértés!… – folytatja Schnitzler doktor – Életnek én csak a -szerelmi életet nevezem! És ennek az igazi életnek egyetlen -órájáért, az élet minden örömének egyetlen éjszakába való -belesűrűsítéséért érdemes feláldozni mindent, a hosszú életet, a -tartalom nélküli évek egész értéktelen sokaságát és minden -tekintetet, amelyeket komolyan szoktatok venni, amelyekért -közületek olyan sokan tartózkodnak az élet kéjeinek egyetlen -éjszakába való komprimálásától!“ Vagy úgy?! Az már más. Hanem erről -az <i>Élet szava</i> című drámából kissé bajos meggyőződni. Mert -Moser Mari a harmadik felvonásban csak egyetlen mondatban -nyilatkozik az éjszakájáról: „azután megértem üdvösséget, ahogy -soha nem is álmodtam, kétségbeesést, ahogy ember el nem képzelheti… -mi keresni valóm van még a földön?“ – de nem mondja, hogy az az -üdvösség fölért <span class="pagenum"><a name="Page_347" id= -"Page_347">-347-</a></span> minden utána következő kétségbeeséssel -és hogy szívesen vállalja a hosszú kétségbeesést, mint annak a -rövid üdvösségnek az árát, váltságdíját. (Amint hogy a véralkata -szerint mindig különbözőképpen ítéli meg az ember, hogy az élet -örömeivel való sokféle gazdálkodás közül melyik a helyes; s a -legtöbb embernek erről minduntalan más-más a véleménye, a -körülményekhez képest.) Ahogy pedig Kata agyongyönyörködi magát, az -erősen hasonlít a sárba fulladáshoz; ez a kép se meggyőző, még csak -nem is csábító. De ne tünődjünk ezen hosszan, mert mire lélekzetet -vehetünk, Schnitzler doktor már maga is ellentmond magának. Mégis -csak jó életben maradni, mert: „Lássa – mondja Schnitzler doktor -Marinak – ma virágot szed az erdő szélén és odanyújtja a homlokát a -nyári szellőnek…“ „Maga él, Mari, a többi csak volt. Amaz éjszaka -és ama reggel óta is nappalok következtek az éjszakára… virágot -szed, a ragyogó déli égbolt alatt beszél velem, stb., mindez élet… -és ki tudja, nem fogja-e egyszer, idővel, sokkal tisztábban és -mélyebben hallani az élet szavát, mint azon az éjjelen, mikor -dolgokat élt át, melyek oly félelmes és izzó nevűek, mint -gyilkosság és szerelem?!…“ Tehát a hosszú élet, a tartalom nélküli -évek egész értéktelen sokasága se kutya?!… már csak azért sem, mert -még sokszor lehet hallani benne „az élet hívó szavát“?! De hát -melyik a választani való, amikor választani kell: minden földi -gyönyörűségnek egyetlen fenséges éjszakába való komprimálása vagy a -tartalom nélküli, de napsütéses <span class="pagenum"><a name= -"Page_348" id="Page_348">-348-</a></span> és várandós élet -sokasága? Hiszen a darabjának erre a kérdésére kellene felelnie!… -hiszen a szerző maga vetette fel a kérdést!… De Schnitzler doktor -úgy felel a saját kérdésére, mint a fázódó és éhes cigány, akitől -azt kérdezték, hogy mit választ: melegedni akar-e inkább, vagy -enni? A legjobb – mondja – a tűznél szalonnát pirítani! Bizonyára, -de mintha tréfálna, mikor a maga kérdésére nem akar felelni. Vagy -maga se tudja, hogy tulajdonképpen mit kiván mondani?!… Semmi -különöset, csak egy kicsit kacérkodni óhajtott az epikureizmussal -és egyben az amoralista világfelfogással?!</p> -<p>Utoljára, mintha mégis jobban húzna a hosszú élethez, az akár -tartalom nélkül való, de nem reménytelen évek nem egészen -értéktelen sokaságához, mint az élvezeteknek huszonnégy órába való -kögítéséhez. Mert azt mondatja Schindler doktorral Marinak Kata -holttesténél: „Az, hogy én jó ember vagyok… hogy maga gonosztevő… -és hogy ez a halott bűnös volt… csak: szavak! Magának még süt a nap -és nekem… és azoknak (a gyerekekre mutat, akik átszaladnak a -réten). Ennek már nem. Más egyebet semmi bizonyosat se tudok a -világon! (Gyerekek nevetve szaladnak át a réten és eltünnek az -erdőben.)“ Vége.</p> -<p>Hát éppen ez az okoskodás – amelyet Schindler doktor tanulságul -bök ki a darab pointejének – az a valami, amire joggal lehet -elmondani, hogy csak: Szavak!… Üres beszéd!… Frivol játék a -gondolattal és a kifejezéssel!… Mert régi <span class= -"pagenum"><a name="Page_349" id="Page_349">-349-</a></span> útszéli -igazság, hogy kevés a bizonyosságunk, de nem igaz, hogy az emberi -elmének sok ezer éves nyugtalansága teljességgel semmi eredményhez -nem vezetett volna s hogy mindazok a fogalmak, amelyekhez a jó és -rossz kérdése dolgában az emberek mindezidáig eljutottak: csupa -fallácia. Csakhogy arra, hogy ehhez a kérdéshez hozzászólhasson, -Schitzler Arthurban nincs meg a kellő komolyság. (1911 november.) -<span class="pagenum"><a name="Page_350" id= -"Page_350">-350-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XLVI.<br /> -SCHÖNHERR.</span><br /> -Hit és haza.</h2> -</div> -<p><i>Die Tragödie eines Volkes</i> – ez az alcíme Schönherr <i>Hit -és haza</i> című színművének. Ezt Katona írhatta volna <i>Bánk -bán</i>ról. A Schönherr darabja lehet mártirológia, de nem -tragédia; még csak nem is dráma.</p> -<p>Ennek a darabnak már a tárgyválasztása is kompromittálja -szerzőjét. Az ellenreformáció borzalmasságairól ír, tendenciózusan -– és ez magában véve is lemondatja a szerzőt a kifogástalan írói -szereplésről, mert vagy elmaradottságról, vagy rosszhiszeműségről -tesz bizonyságot. A vallásháborúk rettenetességei már századokkal -ezelőtt befejeződtek; akinek most jut eszébe gyászolni: az, ha -őszinte, későn született a világra. Ha pedig ez a tárgyválasztás a -felekezeti elfogultság érzéseire spekulál, úgy még inkább elítéli -az írót. <i>Az inkvizició titkai</i>, vagy más hasonló könyvekben -felhatalmazott rémségek csak kinyomtatott szószátyárság, de nem -irodalom; csak alsórendű propaganda-csinálás, de nem história írás. -<span class="pagenum"><a name="Page_351" id= -"Page_351">-351-</a></span></p> -<p>Ezekről a dolgokról most már csakis a nyugodt, elfogulatlan, -pártatlan történetírásnak szabad beszélnie, amely nem ismer -tendenciát. És ha a történeti dráma írója elszakad a historikustól, -akkor elszakad az irodalomtól is. Schönherr darabja az említett -nyomtatványokra emlékeztet, amelyek kritika nélkül csoportosított -vádaskodások halmazát foglalják magukban, – amelyek a teljesen -tajékozatlanok között való hangulatcsinálásra törekednek azzal, -hogy szentírásként adják elő a meg nem vizsgált adatok közűl a -legritkábbakat.</p> -<p>De, noha Schönherr nem támaszkodhatik se az oknyomozó -történetírásra, se a köztudatra, fogadjuk el históriának mindazt, -ami nagyobb részben csak a képzeletéből sarjadzott, higyjük el, -vita nélkül, hogy az ellenreformáció az osztrák Alpes-vidéken -csakugyan elkövette mindazokat a borzalmasságokat, amelyekkel ez a -darab vádolja, s nézzük csak azt, hogy kétes eredetű adataiból -milyen drámát szerkesztett a szerző.</p> -<p>Sokáig azt hisszük: semmilyent. A darab elején felcsillan -valami, ami összeütközést, küzdelmet sejtet, de ennek az -elkövetkezésére a darab végéig várhatunk. Egy császári poroszló -járja be a falvakat; a megbizatása az, hogy minden olyan parasztot, -aki Luther tanát vallja, üldözzön ki az otthonából és térítsen -tűzzel-vassal!… Ennek a parancsnak a poroszló szörnyű -kegyetlenséggel felel meg; csurog róla a vér. A szerző, hogy -kiélezze a tendenciát, hangsúlyozza, hogy ez a véreb nem csupán -megbízást teljesít, hanem egyszersmind fanatizmusának <span class= -"pagenum"><a name="Page_352" id="Page_352">-352-</a></span> a -szenvedélyét elégíti ki. Volnának benne emberi érzések; csak a -vakbuzgósága teszi ilyen rémségesen kegyetlenné. A dráma ott -kezdődnék, hogy olyan parasztok közt, akik szívesen eltitkolnák -lutheránus hitüket, meggyőződésüket azért, hogy ne kergessék ki -őket az otthonukból, ne legyenek kénytelenek elveszíteni a -földjüket, hogy ott halhassanak meg, ahol születtek, ennek a -fiók-Arbueznek a rémtettei sok emberből kikényszerítik az őszinte -hitvallást. Egy Rott Kristóf nevű paraszt látszik a dráma -főalakjának; ez, mikor látja, hogy a véreb megöl egy asszonyt csak -azért, mert ez se élve, se halva nem akarja kiereszteni a Bibliát a -kezéből, lelkiismerete fellázadásában szint vall. Hát neki és az ő -népének is mennie kell. De az első felvonásban még meg se indul a -dráma s máris megreked; a főalak, Rott Kristóf, a darab végéig a -háttérbe szorúl, mert más parasztokat látunk, új, meg új -parasztokat, akikkel ugyanaz történik, fölötte csekély változattal, -fölötte egyhangúan újra meg újra ugyanaz. És mindezek az alakok, -akik a síralmas kántálás vezérszólamát egymástól átveszik, csupa -szánalomraméltó, tehetetlen áldozat, megannyi vértanú, megannyi -minden küzdelemre képtelen, eltiport porszem. Egyik se kelthet -részvétet, annyira porszemszerűen egyformák és passzivak. És epizód -epizódra következik; mindegyik majdnem egészen ugyanaz, ami az -előtte való; sehol semmi fordulat; plus ça change, plus c’est la -même chose. Mindez harmadfél felvonáson át. <span class= -"pagenum"><a name="Page_353" id="Page_353">-353-</a></span></p> -<p>Végül a szerző egyet gondol s a harmadik felvonás végén -megkezdődik a dráma, hogy mindjárt be is fejeződjék. A poroszlónak -el kell üldöznie a lutheránus parasztokat, de vissza kell tartania -a gyermekeket, mert ezeket még meg lehet téríteni. De Rott Kristóf -fia, a kis veréb, nem akar elszakadni szüleitől, s hogy -megmeneküljön a poroszlótól, beleugrik a patakba, de a sebes ár oda -vágja a malom kerekéhez s beleful a vízbe. Rott apai fájdalmában -leteperi a poroszlót s már agyonvágná a szekercéjével, de a -poroszló azt hörgi: „Szent Szűz, mint hű szolgád halok meg!“ Erre -Rott, látva, hogy a poroszló minden kegyetlenségét vakbuzgóságból -cselekedte, elereszti az embert és… kézfogással búcsúzik el tőle! A -poroszló pedig bámulva néz utána, mintha Jézus Krisztust látta -volna és széttöri a kardját. Hát ez a későn érkezett, -miniatűr-dráma elrettentő példánya a minden lélektani igazság -nélkül való írói kieszelésnek; cifra és nyilvánvaló hazugság – mert -hiszen az annyira friss apai fájdalom, amilyen a Rotté, nem lehet -hajlandó arra a nyugodt filozofálgatásra, amely a hasonló lelki -átalakulás előfeltétele, nem lehet hajlandó hasonló, nem is annyira -humanizmusból vagy evangéliumi érzületből, mint inkább -történetfilozófiából eredő rögtönös megbocsátásra, s azt a -poroszlót, akit a Schönherr darabjában láttunk, nem forgathatja ki -egész gondolkozásvilágából a valójában érthetetlen nagylelkűségi -rohamnak semmiféle póza, annál kevésbé az ilyen attitüd, amelyet -csak századokkal később tettek <span class="pagenum"><a name= -"Page_354" id="Page_354">-354-</a></span> divatossá a -Jockey-Clubok. És mindez szemmelláthatóan csak azért, hogy a szerző -tendenciájához híven azzal állhasson az elképpedt néző elé, hogy -lám, milyen dicséretesen előzte meg korát ez az egyszerű paraszt!… -lám, milyen nemeslelkűek voltak ezek a vértanúk, akiket -tűzzel-vassal irtottak!… lám, milyen gazságot csinált az -ellenreformáció!… Hát jól van, de mit csináljunk az -ellenreformációval, amelynek már úgyis olyan régen vége van?!</p> -<p>Hogy ez a tartalomtalan, sivár, írói verejtékszagú színdarab, – -amelynek minden érdeme: a gondos környezetrajz és bizonyos ügyesség -a jelenetek csoportosításában – Bécsben és Berlinben kivételesen -tetszett, ezen nem érdemes sokat tanakodni. Bécsben nagyon -szeretnék Schönherr Károlyt világhíres osztrák íróvá nevelni vagy -felfújni, ami érthető, mert ilyen már régóta nincsen. Berlinben -pedig még ma sem tudnak betelni azokkal a német vagy osztrák -parasztokkal, akik mintha csak a Zola Terrejéből tanultak volna -földéhséget, állatias földhözragadtságot és egyben romantikus -érzést, de különösen stílust. Berlinben tökéletesen elég a -dialektus, az ilyen tónus: „Bader, mein Bauch ist gespannt wie ein’ -Trommel! Nimm mir ’s Wasser, dass ich wieder schnaufen Kann!“… – -hogy sokan így ujjongjanak: „Ez, ez a színtiszta igazság! Voilà, la -vraie comédie!…“ Azután a berlini sikerben része lehetett a -felekezeti elfogultságnak is: korlátolt emberek mindenütt vannak a -világon. (1911 december.) <span class="pagenum"><a name="Page_355" -id="Page_355">-355-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XLVII.<br /> -BARRIE.</span><br /> -Egyenlőség.</h2> -</div> -<p>A legtöbb új színpadi munkának közös hibája, hogy minden -lelemény nélkül valók. Nagyon egyformák s nagyon egyhangúak. Az -egyik a másiknak jóformán csak variációja s tulajdonképpen nap-nap -után csupán annyi darabot látunk, ahány a műfaj. Van egy drámánk s -ennek száz mása; egy bohózatunk és ennek száz ikertestvére; egy -vígjátékunk és száz más hasonló; egy történelmi darabunk s ennek -száz, nem nagyon különböző kiadása és így tovább. Az ugyanegy -műfajhoz tartozó darabok untatóan hasonlítanak egymásra rokonok a -témáik, közösek a motívumaik, ugyanazok az alakjaik, egyforma a -tónusuk. Ebben az általános s már régibb eredetű monotoniában -szinte felfrissítően hat az olyan darab, amelyben van egy kis -lelemény is. Amelynek tárgya nem egy régi témának a századik -variánsa, hangja nem az untig megszokott, motívumai frissek és -eredetiek, figurái nem sablonosak. Barrie komédiájának a -<span class="pagenum"><a name="Page_356" id= -"Page_356">-356-</a></span> legfőbb érdeme ebben a frisseségben -rejlik, bár megemlíteni való az az érdeme is, hogy nem nagyképű -darab és mégis tartalmasabb sok másnál, továbbá, hogy ami benne -gondolatot kelt s hosszasabban foglalkoztatja a néző képzeletét, -gondolkozását, az nem cafrang a darabon, hanem magának a -cselekvésnek, a mesének a kisugárzása, a darabban megelevenített -helyzetek folyománya, a színpadi képekből fakadó tanulság.</p> -<p>De főérdeme mégis csak a benne megnyilvánuló invenció, mely -megérzik motivumain, hangján, alakjainak színén és a tárgyán is. -Mert tévedés, – amit kritikaképpen mondtak róla, – hogy a tárgya -elcsépelt vagy legalább is igen ismeretes volna. Ez a tárgy nem -ismeretlen, nem új az elbeszélő irodalomban, de új a színpadon. -Színdarabnál pedig csak az számít, amit a színpadon láttunk vagy -látunk. A nem új ötletet színpadra vinni talán Columbus tojása -volt, de ilyen Columbus tojások találása a legritkább ügyesség. -Számítsuk ehhez, hogy Barrie friss és elmés motívumokat -szerepeltet, amelyek a tárgynak törvényes leszármazói; hogy -fantocheai mulatságosan eredetiek s hogy e vidám fantazmegóriának a -tónusa is, bár erősen emlékeztet az operett tónusára, sajátos, nem -közönséges és amellett a tárgynak megfelelő.</p> -<p>Más kérdés ennek az invenciónak az irodalmi értéke. Ebből a -szempontból csak másodrendű és második kézből való leleményről -beszélhetünk. Az <i>Egyenlőség</i> egyike a számtalan -<i>robinzonád</i>nak; azoknak a munkáknak, amelyek De Foe -alapötletét <span class="pagenum"><a name="Page_357" id= -"Page_357">-357-</a></span> szőtték tovább; amelyek Robinson nélkül -sohase íródtak volna meg. Színpadon talán az első robinzonád, de -semmi esetre se olyan elsőrangú, olyan nagy erejű fantázia -alkotása, amilyen például maga a Robinsonról szóló elbeszélés.</p> -<p>Az is kétségtelen, hogy ami a Barrie saját külön invencióját -illeti, ez – a tárgy természeténél fogva – jobban érvényesült volna -egy fantasztikus regény vagy hosszabb elbeszélés keretében. Néhol a -nézőnek az az impressziója, mintha egy hosszú és érdekes -részletekben gazdag történetnek négy színpadi képpé való -átdolgozásával volna dolga, amely színpadi képek jobban hatnának, -ha annak a hosszú históriának a legtöbb részlete nem maradna -ismeretlen előttünk. A szerző elsuhan olyan részletek mellett, -amelyek mögött mintha a kalandok egész sora rejtőznék.</p> -<p>Kár, hogy ezt a pompás anyagot nem regénnyé dolgozta fel. A téma -szinte kívánkozik a novellisztikus forma után; a tárgy természete -nem a nagy vonásokkal való festést, hanem a részletező tárgyalást -hozta volna magával. Maga a kissé felszínes filozoféma, – hogy -nincsen egyenlőség… hogy mindenütt szükség van parancsolókra és -olyanokra, akik csak engedelmeskednek… hogy a természet ölén az -lesz az úr, a király, aki a leginkább arra való, aki a legtöbbet -tudja és bírja… hogy a puszta szigeten leomlanak a társadalmi -választófalak s viszont a civilizált miliőben elfelejtődik minden -érdem s magától feltámad a társadalmi tagoltság, stb. – ez a kissé -szűk látókörre való <span class="pagenum"><a name="Page_358" id= -"Page_358">-358-</a></span> tétel egyforma sikerrel tárgyalható -színdarabban és elbeszélésben, de az a mese, melyet Barrie tétele -illusztrálására választott, novellisztikus formát kivánna, ilyenben -sokkal hatásosabb volna.</p> -<p>Mert a komédiában, ahol nem láthatjuk, hogy a két esztendős -robinzonság hogyan formálja át az urakat és szolgákat lassanként és -fokozatosan egészen más emberekké, ahol – két képben, mindössze -néhány jelenet során – jóformán csak az eredményeket láthatjuk, de -nem magát az átalakulást, ahol a szolga robinzoni értékét csak -sejthetjük s az urak megszelídülését csak egy-egy drasztikus vonás -láttatja: az egymásra gyorsan következő, nagyon változott helyzetek -egy kissé meglepik a nézőt, az alakok kellő megvilágítás híjján, -minden új jelenetben újra és mindig idegenszerűen hatnak, a -cselekvés egyre többet veszít valószerűségéből s az évek hatását -rikítóan festő színpadi képek operett-szcénákká válnak. Amint hogy -ez a darab valójában operett zene nélkül. Természetesen, a szónak -jó értelmében. Vidám persziflázs, melyben nem kell túlságosan -komolyan venni se a mesét, se az alakokat, könnyed persziflázs, -mely azonban nincs minden komolyság nélkül s melyet ügyesen szőtt -mese, sok jellemzetesség és még több ötlet tesz elevenné. (1904 -január.) <span class="pagenum"><a name="Page_359" id= -"Page_359">-359-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XLVIII.<br /> -PINERO.</span><br /> -Ne váljunk el.</h2> -</div> -<p>Arthur Pinero abban a darabjában, amelyet a Nemzeti Színház -<i>Ne váljunk el</i> címen mutatott be, két gondosan megrajzolt női -alakot vezet a néző elé. Az egyik női alak: a megtestesült -féltékenykedés. Az az asszony, aki annyira nem tud urává lenni a -képzelődésének és a véralkatának, hogy a legtürelmesebb férjet is -kiugrasztja a pokollá tett együttélésből, de örökkön lobogó -féltékenységével, – melynek tüzét tovább is táplálja folyvást -nyugtalan, mindig izzó képzelete – még azután is üldözi és gyötri -szerencsétlen férjét, sőt nem csak éppen ezt, hanem mindazokat, -akik férjével valamelyes összeköttetésbe keverednek. Ez a típus -bizonyára nem új, de a színpadon alighanem mindig új marad. És -Pineronál a típus nagyon egyéni és eleven alakká válik. Ez az -Olive, akinek a féltékenykedése még akkor is minduntalan -fel-fellángol, amikor a legjobban fáradozik azon, hogy -kedvességével kibékítse és visszahódítsa a férjét, <span class= -"pagenum"><a name="Page_360" id="Page_360">-360-</a></span> nem -olyan sablonosan beszél és cselekszik, mint ezer meg ezer színpadi -figura, amelyet lelkesen tapsolnak. És „könyörgő áriá“-jában, -amelyben megalázkodás és szemrehányás váltakozik, amelyben hol -elbájoltan turbékol, hol vércseként víjjong és esik neki egy-egy -szónak, aszerint, amint férje egyformán kedveskedő mondásaiban hol -csak hízelgést, hol új gyanakvást talál, többet is lelhetünk ügyes -műsorszámnál. Ha olyan szigorúan ítélünk, hogy Olive -féltékenykedésének a rajzát nagyon is könnyedvonalúnak találjuk, -mit mondjunk a mai drámaírásban szokásos jellemrajzolásról?! -Könnyedvonalú, talán azért, mert egy kissé vígjátéki marad s mert -nem juthat tragikus akcentusokhoz?! De hiszen csak így igaz és így -nem bántó a dolog, mert ne felejtsük el, hogy Olive -féltékenységének az alapja: az oktalanság, a kicsinyesség, a -magában való érthető bizalmatlanság és nem afféle nagyszerű -tévedés, aminő az Othellóé. És ha Olivenak a mentsége – amellyel -számot tarthat az érdeklődésünkre – az, hogy: ő maga is szenved, -amíg szenvedést okoz, sőt az ő szenvedései nagyobbak, mint -amelyeket másokra mér, a mentsége kisebb volna, ha az oktalansága -halálos sebeket okozna, ha az érzésében is megnyilvánuló -kicsinyesség megölné őt magát, vagy megölne másokat.</p> -<p>A másik női alakkal szintén ismeretes típus jelenik meg Pinero -darabjában. (De hol vannak az új drámaírásban új alakok s -egyáltalán olyan új valami, ami nem puszta külsőség?!) Az az -asszony, <span class="pagenum"><a name="Page_361" id= -"Page_361">-361-</a></span> aki nem tartja tiszteletben a -konvenciókat s beérve öntudatának a tisztaságával, túlteszi magát -az apró illemszabályokon, de ahhoz nem elég erős, hogy nyugalommal -tudja viselni ennek természetes következéseit, mert – ha nem is -esik kétségbe azon, hogy az egész világ megítéli, még a bíró is – -fájdalmat érez és egész lelkében megrendül, mikor azt látja, hogy a -férje kételkedni kezd benne. Pinero így egyéníti az ismeretes -típust: Theophila nem tud örömet találni azokban a falusi -mulatságokban, amelyek férjét vonzzák s nem tud a nagyvároson kívül -élni (ami talán hiba, de nem a durvább lelkű asszonyok hibája); -elhagyatottságában szívesen barátkozik John Allinghammel, akit -feleségének a féltékenykedése minduntalan kikerget az otthonából s -bár nincs köztük semmi egyéb, mint barátság, még azt is megengedi -Johnnak, hogy ez egyszer éjnek idején is ellátogasson hozzá, -elpanaszolni a házi bajait (aminek a megengedése kétségtelenül nagy -meggondolatlanság volt, de kevés „felvilágosodott“ vagy -„emancipált“ asszony van, aki sohase követ el semmi könnyelműséget, -úgy, hogy ezért a végzetes éjféli látogatásért inkább Johnt kell -hibáztatni); azután szinte hősies megadással viseli el, hogy – -amikor ezért az oktalanságért a féltékeny feleség a biróság elé -hurcolja – nemcsak „az egész világ“ elitéli s a környezete is -meggyanusítja, nem még a bíró is megbélyegzi, de a Nóra -elcsodálkozásával és kiábrándulásával látja, hogy a látszatot -megvető viselkedése férjének a bizalmát <span class= -"pagenum"><a name="Page_362" id="Page_362">-362-</a></span> is -megrendítette (ami következetlenség ugyan, de először is nincs -minden ráció nélkül, mert a férjnek mindenkinél jobban kell -ismernie a feleségét s azután meg a szívnek néha több követelése -van, mint az értelemnek); végül Theo, miután Nóra példájára ott -hagyta férjét, aki őt nem értette meg, talán oda sodródnék, hogy -csakugyan elkövesse azt, amivel a biró is meggyanusította (mert -csak bizonyíték hiányában mentette fel a házasságtörés vádja alól), -azért a hibájáért, hogy nem tudott ott maradni folyton pöfékelő -férjének az oldala mellett, a lehető legkeményebben bűnhődik (mert -semmisem lehet fájóbb az önérzet és a hiúság sebeinél): meg kell -szégyenülnie Allingham feleségével szemben, akivel John időközben -kibékült, azzal az asszonnyal szemben, aki őt igazságtalanul -vádolta és meghurcolta az egész világ előtt, még a biróság előtt -is.</p> -<p>Ha Theo s vele együtt Pinero nálunk elvesztette a perét, ennek a -főoka az lehet, hogy a mi közönségünk a John és Theo barátságára, -ami a bonyodalom kiinduló pontja, csak a legnagyobb szkepszissel -tudott gondolni. A mi közönségünk nem hiszi el, hogy fiatal férfi -és csinos nő közt barátság is lehetséges, nemcsak szerelem. Az -ilyen barátság csakugyan nem mindennapos jelenség s ha nálunk csak -hitetlenséggel találkozhatik, Angliában sem lehet megszokott -valami, hiszen az angol bíró se hisz Theonak az ártatlanságában. De -az angol néző Theo és John barátságát még se tekintheti olyan -képtelenségnek, aminőnek nálunk <span class="pagenum"><a name= -"Page_363" id="Page_363">-363-</a></span> tűnt fel a nézők többsége -előtt, amely főképpen ezért fogadta hitetlenkedéssel Pinero -meséjét. Ha Pinero ilyes ritka viszonyra hivatkozik, ennek nálunk -csak abban találták meg valamelyes magyarázatát, hogy az angol -férfi véralkata kevésbé heves s az önuralma nagyobb, mint a -kontinentális emberé, a nő tehát, ha a szokottnál több -bizalmasságot enged meg magának a férfivel szemben, Angliában -kevésbé provokálja a veszedelmet, mint másutt bárhol. Pedig abban, -hogy az angol nő átlagos műveltsége jóval nagyobb, mint -kontinentális versenytársaié, egy második magyarázat is rejlik. Az -az értelmi harmónia, mely a barátság alapja, férfi és nő közt is -könnyebben képzelhető el ott, ahol a férfi és nő közt kisebb a -szellemi távolság, mint ott, ahol a nő megmaradt puszta szerelmi -játékszernek s csak öltözködése elegánciájával különbözik a kelet -asszonyától. Pinero továbbá hangsúlyozza ennek a szokatlan -barátkozásnak az alkalmiságát. Ez a férfi és nő – elmondja – azért -keresik önkéntelenül egymás barátságát, mert mind a kettő annak a -bajnak az áldozatát látja a másikban, amelyikben ő maga is laborál; -és: solamen est miseris socios habuisse malorum. A férfi, aki az -otthon békéjére sóvárog s akit felesége féltékenysége kiüldöz az -otthonából, meg a nő, aki a maga otthonának a levegőjét nem tudta -megszokni s elhanyagoltnak vagy „meg nem értett“-nek képzeli magát -(mint annyi meg annyi nő!): öntudatlanul keresik a vigasztalódást -egymás társaságában vagy inkább abban, hogy elbeszélgethetnek a -közös <span class="pagenum"><a name="Page_364" id= -"Page_364">-364-</a></span> bajról, melynek a tárgyalása másokra -nézve unalmas volna, őket pedig mindennél jobban érdekli. És végül -Pinero nem is mondja azt, hogy a kényszerűségből társtalanná vált -férfi és a kedve ellenére társtalanná lett nő barátságába nem -játszik bele a szerelmi vonzódás. Ellenkezőleg, a meséje arra -alludál, hogy ez a barátság csak szerelemhez vezethetne, ha a -viszálykodó házastársakat nem kötné s nem vonná vissza erős érzés, -kit-kit a maga párjához. Pinero csak annyit mond, hogy se Theo, se -John nem tudja, ha barátkozásuk természetszerűen szerelmet -csiráztat ki bennük; hogy mind a kettő jóhiszemű, amikor azt -képzeli, hogy csak a barátot keresi a másikban. És ez talán nem -olyan képtelenség, mint amilyennek nálunk sokan látták.</p> -<p>Túlságosnak tűnik fel az a megütközés is, amely nálunk mintha -megpecsételte volna Pinero darabjának sorsát. Akik hihetetlennek -találták John és Theo barátságát, megbotránkoztak azon is, hogy -Theo elkeseredésében és izgalmában, egy kissé becsíp Johnnak a -lakásán, hogy annál inkább meg kelljen szégyenülnie Oliveval -szemben. Pedig Pinero ennek a magyarázatával nem marad adós.</p> -<p>Pineronak, ha nálunk nem is mindenki vette észre, igenis, van -tendenciája. Egy angol speciálitás, a „Crim. Con.“-pörök ellen -izgat. Ismeretes, hogy Angliában a törvény a házasságtörést, úgy a -férfiét, mint az asszonyét, súlyosan bünteti és hogy ebben a -büntetésben nem a legkevesebb: maga a tárgyalás. Az angol peres -eljárás merev <span class="pagenum"><a name="Page_365" id= -"Page_365">-365-</a></span> formalizmusa, az a minuciózus -gondosság, amellyel a bíró a tényállás minden részletét a homályból -kiásni és napfényre vinni iparkodik, továbbá az a körülmény, hogy -minden ilyen tárgyalás a tanuk, szakértők és ügyvédek egész raját -mozgósítja, tehát mindig olyan nagy nyilvánosság előtt zajlik le, -mint egy színházi előadás, végül az, hogy okvetetlenül a legnagyobb -botránnyal jár, mert az angol prüdéria, a túlságosan szigorú -közvélemény, a szenzációra éhes újságok és újságolvasó tömeg -számára egy „Crim. Con.“-per a legédesebb csemege – az ilyen -tárgyalást mindig rettenetes torturává teszik a váldottra nézve. És -ha Angliában a házastársak egyike mindenáron bosszút akar állni a -másikon vagy azon, akit a házasélete feldúlásával gyanusít, mihelyt -vélt igazában rászánja magát, hogy megindítsa ezt a pert, akármibe -kerül, mihelyt vállalja azt a kockázatot, hogy egész vagyont kell -fizetnie abban az esetben, ha nem sikerül a vádját bebizonyítania, -mert ez a tréfa mindig tenger pénzbe kerül: akkor okvetlenül -rettenetesen meg fogja gyötörni a másikat és a harmadikat.</p> -<p>Nyilvánvaló, hogy a régi intézmény csak nagy vagyonú emberek -fejére zúdíthat bajokat. Hanem azért – ha a szegény emberre nézve -nincs is jelentősége a dolognak – az angol írók már régóta izgatnak -a „Crim. Con.“-pörök ellen. Pinero, mikor a reformot követelők -nyomába lép, a sok régi kifogás közül ezeket hangoztatja: 1. -Szörnyűség az ilyen per, mert a vádlottak közt ártatlanok -<span class="pagenum"><a name="Page_366" id= -"Page_366">-366-</a></span> is vannak s az eljárás ezekre is olyan -torturát mér, amely jóvátehetetlen s amelyért semmisem adhat -kárpótlást. 2. Szörnyűség, mert az eljárás olyan részletekre is -kiterjeszti a legnagyobb nyilvánosság előtt való vizsgálódást és -olyan módon szellőzteti a családi otthont, hogy ez a lelki motozás -az ártatlant is megbélyegzi. A felmentés esetében is semper aliquid -haeret. És a bírónak nem lehet feladata, hogy gyanussá tegye olyan -nők hírnevét, akikre semmi rosszat sem tud rábizonyítani. A bíró -kételkedése gyanakvást kelthet olyan családtagokban, akik előbb nem -gyanakodtak, a botrány lehetetlenné teheti olyanok együttélését, -akiket az érzéseik egymásra utalnak; a bírónak nem lehet feladata -bizalmatlanságot kelteni, amikor a női tisztességről van szó és nem -lehet tiszte egy minden perköltség fizetésére kész vádló kedvéért -feldúlni családok életét. 3. És a fődolog: ez a kegyetlen eljárás, -mely százezer kiváncsinak enged bepillantást a családi élet -szentélyébe, mely az otthont úgy kutatja át, mint egy orgazda -barlangját, mely a legnagyobb nyilvánosság előtt firtatja a nő -szemérméhez tartozó dolgokat – demoralizál. Éppen annyira, mintha a -megvádolt ártatlan nőt pőrére vetkőztetnék le a sokaság előtt. Mint -a nagy Galeotto, ez a hatósági lélek- és testmotozás is annak -elkövetéséhez hajthatja az ártatlant, – mert ez már úgyis -beszennyezettnek látja magát, – aminek az elkövetésével előbb -igazságtalanul vádolták. Ez nem lehet feladata az -igazságszolgáltatásnak. <span class="pagenum"><a name="Page_367" -id="Page_367">-367-</a></span></p> -<p>Pinero nem juttatja idáig hősnőjét s ha jelzi hogy Theo is erre -az útra kerülhet, rajta van, hogy minél több mentséget keressen -Theo számára. A főmentséget persze Theo rosszul titkolt nagy -érzékenységében, elkeseredésében, vigasztalanságában és -reményvesztettségében találja meg; de nem tartja feleslegesnek az -alkalmi mentséget sem s azt hiszi, hogy Theo legelső nagy -felizgultságában juthat legkönnyebben veszedelembe, kivált ha -keserű érzésének, bánatának és idegességének legyőzése végett, -anélkül, hogy észrevenné, mit csinál, a „szíverősítő“ -narkotikumához téved. Azon való megütődésünket, hogy az előkelő -angol hölgy itt a Falu rosszával találkozik, mérsékelheti annak a -tudata, hogy az antialkoholizmus – talán legkivált a klimatikus -viszonyok következéseképpen – Angliában hódít a leglassabban, hogy -a szigetlakók előkelői jobban rabjai maradtak az ivásnak, mint a -kontinensen lakó kiváltságosok és hogy angol földön régidő óta a -nők között is – még a felsőbb körök asszonyait sem véve ki – -elterjedtebb ez a szenvedély, mint másutt. Angol néző, mert nem -talál benne valami nagyon szokatlant, nem is akad fenn Theonak a -becsípettségén és annak találja ezt, aminek Pinero szánta: -mentségnek, nem pedig súlyosbító körülménynek, mint mi.</p> -<p>Ez csak egyik s talán legburleszkebb példája annak, hogy ami -Pinero darabjában a londoni közönségnek igen tetszhetett, az nálunk -fonákul hatott; de több ilyen példát lehetne felsorolni. Az -<span class="pagenum"><a name="Page_368" id= -"Page_368">-368-</a></span> angol ember százados intézmények és -hagyományos szokások ma is hatalmas erejénél fogva sokban -különbözik attól az átlagos európaitól, akit mi megismertünk, -megszoktunk. És minél speciálisabban angol figurákat visz Pinero a -színpadra (már pedig ma jóformán ő az egyetlen angol drámaíró, aki -színdarabjaiban igazán angol életet rajzol): a mi közönségünk annál -kevesebb megértéssel, annál hidegebben áll vele szemben.</p> -<p>Kár. Mert tagadhatatlan ugyan, hogy Pinero darabjában maga a -dráma kissé szegényes, hiszen csak a második felvonás nagyjára -szorítkozik s mindössze néhány szép jelenetet foglal le – de hol -vannak az új színműirodalomban azok a drámák, amelyek -fordulatosságban gazdagabbak és ehhez a gazdagsághoz nem a -pszichológiai igazság rovására jutnak el?! Az is vitathatlan, hogy -Pinero ebben a darabjában, kevés színpadi ügyességet fejtve ki, a -novella-író módjára dolgozta ki témáját, mert egy hosszú felvonás -alatt se tud elkészülni az expoziciójával, sok időt pazarol el a -puszta jellemzésre és az unalmasságig hosszadalmasan állapítja meg -vékonyka drámájának az antecedenciáit: mindamellett ez a darab több -figyelmet érdemelt volna, mint aminőben nálunk részesült. Mert – -ami a mai színműirásban már ritkaság – igazi emberek szerepelnek -benne, akik úgy beszélnek és úgy cselekesznek, ahogy az életben -szokás. (1913 január.) <span class="pagenum"><a name="Page_369" id= -"Page_369">-369-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">XLIX.<br /> -SHAW.</span><br /> -Nem lehessen tudni.</h2> -</div> -<p>Crampton úr valaha olyan nőt vett feleségül, aki nem szerette -őt. Bár az asszony a fajfentartáshoz a szerelmet fölöslegesnek -tartja, férjének azt a bűnét, hogy őt a feleségévé tette, jónak -látja minden rendelkezésére álló eszközzel megtorolni. Nemcsak hogy -a legteljesebben kielégíti önállóságra törő hajlamait, nemcsak hogy -a közéleti szereplésnek él és szónoklatokat tart a nők jogairól, -hanem üres óráiban azzal szórakozik, hogy agyonbosszantja a férjét. -Mikor már három gyermekük van, Crampton úrnak elfogy a türelme és -megszökik a családjától. Nyugodt lelkiismerettel teszi ezt, mert a -felesége is gazdag. Az asszony elköltözik Madeirába s itt a maga -elveinek szellemében, exotikus nevelésben részesíti a gyermekeit, -akik exotikus állatkákká növekednek fel. Tizennyolc év telik el -így. Végre az asszony, aki férje eltűnése óta a leánykori nevét -használja, a gyermekeivel egy angolországi fürdőhelyre <span class= -"pagenum"><a name="Page_370" id="Page_370">-370-</a></span> utazik -s ott a családot egy kacskaringós véletlen összehozza -Cramptonnal.</p> -<p>A kisebbik leánynak ugyanis megfájul a foga s egy ifjú, -éhenkórász fogorvoshoz kerülnek, akit meghívnak ebédre. A derék -ifjú, aki különben sem tudja fékezni azt a mániáját, hogy -folytonosan locsoghasson-fecseghessen, annyival inkább szeretné -elfogadni a meghívást, mert nyomban beleszeretett a nagyobbik -kisasszonyba s az egész családról szerteáradó gazdagság-illatba, de -malőrje van szegénynek. A háziura, akinek már jókora összegű -házbérrel tartozik, szintén aznap huzatta ki vele a fogát s a -háziura is meghívja ebédre, ugyanakkorra, amikorra amazok. A -Buridán szamárnak szituációjában lévő, mindenkit elbájoló -éhenkórász nem meri visszautasítani háziurának a meghívását s a -nagyérdekességű bonyodalmat csak úgy véli megoldhatónak, ha a -háziura is a madeirai családnál fog ebédelni. A háziúr se talál más -kivezető utat a nehéz esetből, mint hogy a kellemes fogorvos -kedvéért megegye az ismeretlen család ebédjét.</p> -<p>A háziúr persze éppen Mr. Crampton. Mikor ez a gentleman -észreveszi, hogy hová jutott, az első percben el akar illanni, de -utóbb, gyermekeinek láttán, valami nosztalgia-féle fogja el a -családi élet után. Tulajdonképpen maga se tudja, hogy mit akar, de -azért diadalmasan versenyezve a legtürelmesebb szamárral, -végigvárja ezt a felvonást. Nos ahogyan a kedves család a -véletlenül előkerült férjet és apát fogadja, az már nem farsangi -tréfa, nem is kutyakomédia, hanem valóságos szaturnália. -<span class="pagenum"><a name="Page_371" id= -"Page_371">-371-</a></span> Pedig kivált a gyerekeknek, ezeknek a -talán nem is Madeirából, hanem a Fidzsi-szigetekről érkezett -infámis kölyköknek semmi egyéb okuk nincs az apjukkal cudarkodniok, -csak az, hogy kitálalhassák, mennyire kiállhatatlanok tudnak lenni, -milyen borzasztóan neveletleneknek nevelte őket az anyjuk, és hogy -mennyivel alávalóbbak tudnak lenni a gazdagság minden kényelmében -élő, jól öltözött fiatal lények a kannibál-gyerekeknél vagy -növekedni kezdő párduc-ivadékoknál. Mintha valami perverz -gyönyörűséget találnának annak exhibiciójában, hogy mekkora -szemtelenségre képesek és milyen magasfokú utálatosságot tudnak -kifejteni. Crampton pedig ahelyett, hogy visszafutballozná őket -Madeira kapujába, szelíden elégedetlenkedik velök vagy babuskálja -őket.</p> -<p>Eközben a nézőnek végig kell hallgatnia, hogy dr. Valentine, aki -alighanem egy madeirai borbélyműhelyben végezte a fogászati -tanulmányait, micsoda szóáradattal vall szerelmet, a „szerelem“ szó -használata nélkül, de nem csupa <i>e</i> vagy <i>i</i> hangzó -alkalmazásával, a „szerelem“ szótól iszonyodó és különben rendkívül -együgyű Glória kisasszonynak. Azonkívül végig kell néznie egy Pry -Pál-szerűen minden lében kanál, tűrhetetlenül konfidens és -szánalmas életbölcsességeket kenetesen szónokolgató pincérnek a -színpadon való folytonos lábatlankodását, noha ez a pincér éppen -olyan lehetetlen pincérnek, mint színpadi rezonőrnek, mert ezt a -kotnyeles, teliszájú és siralmasan ostoba fickót jóravaló gazdák -már borfiú korában végleg leboxolták <span class="pagenum"><a name= -"Page_372" id="Page_372">-372-</a></span> volna a pincérpályáról, -mely mindenekelőtt jó modort és ügyes viselkedést kíván.</p> -<p>A kibonyolódás azután az, hogy sok, éppen olyan kevéssé -jellemzetes, mint amilyen semmitmondó vitatkozás és szócsatározás -után megérkezik a pincér ügyvéd fia, álarcosbáli kosztűmben, -leveszi a hamis orrát, s elmondja mindazokat a közhelyeket, -amelyektől G. Bernard Shaw, ha más írónál találkozik velök, a -legjobban irtózik, azután megint fölcsapja a hamis orrot s el -balfenéken. Amire a madeirai anya elméjében az kezd derengeni, hogy -elvei és a természet között valami ellenkezésnek kell rejtőznie, -Crampton boldogan veszi vissza a feleségét, aki végre is tizennyolc -évet öregedett, gyöngült, szelídült, öt percre a fiatal fenevadak -is megjuhászkodnak. Dr. Valentine pedig feleségül veszi a növendék -szüffrazsettet; ezentúl lesz miből megélnie, anélkül, hogy lyukat -kelljen beszélnie pácienseinek a hasába, a házbért se kell -megfizetnie, s így rendben van az egyetlen dolog is, amin a néző -eddig aggódhatott.</p> -<p>Mi ez?</p> -<p>Könnyű volna, de nem érdemes bizonyítgatni, hogy mindenekelőtt -olyas valami, ami kívül van, vagy ha úgy tetszik: túl van minden -valóságon. A mese: a kieszelésnek olyan szegényes szövevénye, -amellyel tizedrangú angol regényírónők nem mernének előállani, -attól való félelmükben, hogy ósdiaknak fogják bélyegezni őket; az -alakok: operettfigurák, amelyek azt, ami vidámságukból hiányzik, -excentric-ugrándozással akarják pótolni. Mindaz, <span class= -"pagenum"><a name="Page_373" id="Page_373">-373-</a></span> amit a -néző lát és hall, mindaz, amit a szereplők cselekesznek vagy -mondanak, csupa képtelenség, mert nem azt teszik és mondják, amit a -helyzetükhöz s – ha a jellemükről nem lehet szó – amit a színházi -maszkjukhoz képest tenniök és mondaniok kellene, hanem azt, amit a -szerző pillanatnyi szeszélye parancsol rájok. Bábfigurák, amelyek a -hopszaszázó következetlenségek balletjét ugrándozzák el előttünk. -Tehát: bohózat, csakhogy soha se mulattató, egy cseppet se vidám, -hanem hol szomorú, hol csak unalmas, hol fanyar viccelődéssel -spékelt, hol savanyú humorral rezonáló, de mindvégig rosszkedvű és -rossz kedvet gerjesztő, vidámság helyett hóborttal, ugrándozással -és durva mókákkal operáló bohózat, mely azokra a falusi -tréfálkozókra emlékeztet, akik a hónaljnak és a hasnak boxolva -csiklandozással akarják a nevetést kierőszakolni.</p> -<p>– Eh, – mondják a Shaw-imádók – mit valóság, mese, alakok! -Törődik is Shaw ezekkel az ócskaságokkal! Neki figurák és történés, -mind csak kanevász! Neki nincs másra gondja, mint hogy darabjaiban -a maga egyéniségét adja és őt ebben a darabjában is meg lehet -találni!</p> -<p>Hol? A darab tendenciájának a kifejtésében? Már magát a -tendenciát se könnyű megtalálni sok jóakarat nélkül. Annyit egy kis -figyelmességgel mindenesetre észre lehet venni, hogy a nagy -csufondáros itt leginkább a feminizmus törekvéseinek a rovására -akar csúfolódni. Ez a szándék nem meglepő, mert hiszen a -modernizmusnak ez <span class="pagenum"><a name="Page_374" id= -"Page_374">-374-</a></span> a prófétája a modernizmusnak nem egy -törekvését gúnyolja, az új tendenciákat csakúgy lenézi, mint a régi -dolgokat, amint hogy mindent lenéz a világon, G. Bernard Shaw-t -kivéve (ami ugyancsak rossz ízlésre vall). De hogy a madeirai anya -figurájában valami sikerülten gúnyolná a feminizmus törekvéseit, -ezt a feminizmus legelkeseredettebb ellensége se állíthatja. Erre -irányuló iróniája annyira halvány és bágyadt, hogy a legtöbb néző -előtt maga a tendencia se tűnik föl és ha a feminizmusról valami -különösen gyilkos dolgokat akart mondani, többet és különbet -azoknál a közhelyeknél, amelyeket előtte már százan is elmondtak: -ez a gyilkos szatíra, ez a választóvíz az észrevehetetlenségig -felszívódott a darab szóáradatába. Ha a feminizmus törekvéseiben -nincs több kigúnyolni való, mint amennyit Shaw tud mondani róla, -akkor a feminizmus diadala már teljes.</p> -<p>Erre az az ellenvetés, hogy a <i>Nem lehessen tudni</i> szörnyű -magyar címen adott színdarab Shawnak a legszelídebb, legártatlanabb -művei közé tartozik; Shaw maga is a legjelentéktelenebb munkáihoz -számítja ezt az igénytelen „komédiá“-ját. Shawt itt s benne a darab -minden erejét a dialógusokban kell keresni.</p> -<p>Őt magát csakugyan meg lehet találni ezekben – amint elégedetten -mondja – „Shawosan szokrateszi dialógusokban“, de minden -ötletessége ellenére is ki és mi ő alapjában véve!?… és a kuriózus -egyéniségével való találkozás kárpótlást adhat-e annak a sok, -különböző dolognak a hiányáért, <span class="pagenum"><a name= -"Page_375" id="Page_375">-375-</a></span> amelyeket a -színdarabokban még ma is sok néző keres és éppen a műveltebbek?</p> -<p>Ő az a szó-zsonglőr, aki soha semmit se gondol igazán és fogad -arra, hogy akármit bebizonyít, aki mindig mindent csak a hatás -kedvéért mond s mindezeknek az ellenkezőjét szintén.</p> -<p>Egyik, háromszáz nyomtatott oldalra elhízott színdarabjában, -amelyet száz oldalnyi „filozófiá“-val kísér és hatvan oldalnyi -előhanggal vezet be, sokkal teljesebben adja magát, mint itt. Ennek -a nevezetesebb munkájának a harmadik felvonásában álomképekként -viszi a színre Don Juant, a szobrot, Anát meg az ördögöt s -krokinyelven beszélteti őket, de omnibus et quibusdam aliis, a nő, -a szerelem s a házasság kérdésein kezdve az aktualitásokig, -mindarról, amit filozófia, szociológia, közgazdaság, história, -politika, irodalom, művészet és a legújabb események csak eszébe -juttathatnak; a filozófiai függelékben – tizenegy fejezetnyi -fejtegetés és egy kosárra való aforizma parittyaköveivel – lebírál -mindent, ami mult, jelen és jövő, mert neki a haladás is illuzió; -az előszóban pedig olyan nézeteket nyilvánít a világirodalomról, -aminőket tizenhárom éves diákoktól és részeg artistáktól hallani. -De ebben az előszóban, ami nála szokatlan, elejt nyilvánvaló -őszinteségeket is. Hogy neki az irodalom: a hatásos állítás és hogy -az ő célja: épater le bourgeois. Ez a kulcsa, bírálata mindent -lefütyülgető modorosságának és annak, hogy szertelen hiúsága -korlátoltságában semmit se vesz komolyan a saját szellemi -ugrándozásain kívül, <span class="pagenum"><a name="Page_376" id= -"Page_376">-376-</a></span> noha a leggyöngébb bourgeois is -átláthatja, hogy ami szellemi értéket eddig produkált a világ, az -nem fűződhetik mind a G. Bernard Shaw személyéhez. Aki szeret a -logikátlanságra és a következetlenségre vadászni, annak semmi se -kínál annyi zsákmányt, mint a G. Bernard Shaw úgynevezett -filozófiai fejtegetései, amelyek valójában csak sekélyes -okoskodások, afféle felszínes rögtönzések, amelyeket a budapesti -újságírózsargon „hóhmecolások“-nak szokott nevezni. De mit, -következetesség! Hiszen már Bismarck megmondta stb. – mondják a -Shaw-bámulók. Ennek a minden kicsúfoló, mindenen felülemelkedő, -felsőbbséges iróniának nincs más törvénye, mint a saját -ötletessége? De milyen nehézkes ez az ötletesség, mennyire egy -húron pendülő s a gyermekes minden-negáción kívül milyen keveset -mondó! „Shawosan szokrateszi dialógusai“-ban való filozofálgatása -pedig csupa tartalmatlanság, a szavakkal való olyan játék, aminőt a -macska produkál a pamutgombolyaggal. Shaw forradalmár! Shaw -filozóf! De hiszen a forradalmár akar valamit, Shaw pedig nem akar -semmit! És a filozóf mond valamit, Shaw pedig csak beszél.</p> -<p>Hogy mégis sikerül ámulatba ejtenie a bourgeoist és hogy -„állítás“-ainak megvan a maga hatása, sokféle és jókora közönségre? -Ezen nem csodálkozhatik az, aki csak valamelyest ismeri a mai -tömeglélek iránytűvesztettségét. És talán semmi se magyarázza meg -ezt a – nálunk egyébként a valóságosnál nagyobbnak emlegetett – -hatást <span class="pagenum"><a name="Page_377" id= -"Page_377">-377-</a></span> annyira, minthogy amiképpen az átlagos -ember, gyöngeségének érzetében, örömmel hallja, ha rosszat mondanak -a többiekről, a sokaság lelkét is úgy lehet a legkönnyebben -megejteni, ha rosszat mondanak előtte azokról az eszmékről, -amelyekhez még nem tudott fölemelkedni és általában a megismerés, -az emberi szellem nyugtalankodásának és fáradozásának -tiszteletreméltó eredményeiről, mindarról, ami a sokaságnak: csak -gyanus idegen. (1912 február.) <span class="pagenum"><a name= -"Page_378" id="Page_378">-378-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">L.<br /> -ZANGWILL.</span><br /> -Marjorie nénike.</h2> -</div> -<p><i>Marjorie néniké</i>nek édeskevés köze van az irodalomhoz, ha -ugyan az „irodalom“ szóba bele nem értjük a többrendbeli -ponyvairodalmat is; még mint színházi ipartermék se annak a -közönségnek szól, amelynek tetszését Londonban Pinero, Barrie s -kivált (a nálunk különben túlbecsült) Shaw szokta meghódítgatni. Ez -a darabot London lelkiszegényeinek szánta szerzője; annak a -közönségnek, mely a jobb angol szerzőket, az igazi színműírókat meg -sem érti. Zangwill meg a hozzá hasonlók színműveit azokban a -londoni színházakban, amelyek nemcsak mindenekelőtt, hanem csakis -üzleti vállalkozások, az a szegény nép látogatja – nem az -épülésére, hanem örömmel elegyes szórakozására – amelynek szellemi -élete a legnaívabb álmodozásra szorítkozik. Örömtelen, robottal -teli életet élő elárúsító kisasszonyoknak, akik két pohár rum -kimérése közben füzetes regényeket olvasgatnak édes, bájos -Penészvirágokról, akiket hercegek <span class="pagenum"><a name= -"Page_379" id="Page_379">-379-</a></span> kérnek meg a -pálinkásboltban, vagy Erős Jánosokról, akik győzelmes verekedéseik -jutalmául királykisasszonyokat kapnak feleségül, meg ezekhez a -sápadt kisasszonyokhoz hasonló más, szomorú alakoknak – nemcsak -szórakozás, öröm is a <i>Marjorie nénike</i>-féle színdarabokat -látni. Illuzióik táplálékát, gyermekes hitük és reménykedésük -igazolását, a keresett narkotikumot találják meg benne. Az édes -méreg örömöt is nyújt annak, akit lassan megőröl.</p> -<p>Tehát bizonyos tekintetben hasznos munkát végeznek azok az -íróféle emberek, akik olcsón árulják az ilyen örömöket a szegény -sokaságnak? Nem hihető. Inkább, úgy látszik, ezek a szellemi -kuruzslók, akik a gyermekes illuziók táplálgatásával szereznek -maguknak keresetet, ugyanúgy csak éppen áltatják és csak éppen -megrövidítik a klienseiket, mint azok a valóságos kuruzslók, akik -azt hirdetik, hogy ők a legsúlyosabb betegséget is meggyógyítják -három nap alatt, potom pénzért. A művelt ember tudja, hogy a minden -emberben benne élő és több-kevesebb energia-kifejtésben -megnyilatkozó természetes előretörekvésnek éppen olyan -kérlelhetetlen törvényei, feltételei vannak, mint amilyen -kérlelhetetlenek a természet törvényei. A műveletlen embernek is -csak javára válhatik, ha minél hamarabb megtudja ezt, mert ez a -tudat csak a rendelkezésére álló energiának minél teljesebb -kifejtésére sarkalhatja. Ha meg is örvendezteti vele, aligha tesz -jót a szegény emberrel, aki megerősíti abban az illuziójában, hogy -előrehaladásának akadályain nem csupán erejének kifejtésével juthat -keresztül, – <span class="pagenum"><a name="Page_380" id= -"Page_380">-380-</a></span> aki azzal áltatja, hogy például a -szerelem úgynevezett mindenhatóságának valami olyan bűvös ereje -van, amely előtt minden korlát és sorompó kártyavárként omlik le és -hogy az embernek már a puszta fizikumában, a férfinak testi -erejében és a nőnek szépségében benne van a legsímább és a -legmesésebb boldogulás minden föltétele s annak a lehetősége, hogy -a társadalmi létra legaljáról a tetejére juttathatja az embert, – -aki elhiteti vele, hogy a dolgok rendje volna az, ami valójában a -legnagyobb ritkaság, mert csak számtalan erő és számtalan -szerencsés körülmény összetalálkozásának eredménye lehet. És ne is -szóljunk az emberek egyenlőségének az illuziójáról!… mintha nem -volna bizonyos, hogy minden ember más erőmennyiség!…</p> -<p>De hát hogyan lehet táplálni a kártékony illuziókat? A -babonákban való hit ápolásával, a realitás figyelmen kívül -hagyásával. <i>Marjorie nénike</i> szerzője is kívül helyezkedik -mindazon, amire az ember- és az életismeret tanít. Mindjárt első -szavával átnyújt a nézőnek egy bokrétát, amelybe mintha nagy -gondossággal gyűjtötte volna össze mindazt, ami legkevésbé -valószínű. Egy hercegkisasszony él-hal a népért; példát akar adni a -szegény leányoknak; derogál neki, hogy apja pénzéből kell élnie; -azért beáll egy szanatóriumba ápolónőnek, hogy maga keresse meg -kenyerét és ott addig ápolgatja egyik betegét, az ifjú, de máris -híres munkáspárti képviselőt, míg egymásba szeretnek. Az első -lélekzetre el kell hinni a következőket: hogy ez a hercegkisasszony -nem tudta megérteni és nem volt <span class="pagenum"><a name= -"Page_381" id="Page_381">-381-</a></span> senki, aki megértetni -tudja vele, mennyivel okosabb dolog volna az apja pénzéből élni, -mint szükség nélkül vállalni a nehéz kenyérkeresettel járó sokfajta -kellemetlenséget és megaláztatást. Hogy erre főképpen a nép iránt -való rajongása bírta rá, noha gondolhatta volna, hogy ezzel nem -sokat használ a népnek és noha a neveltetésénél fogva nem könnyű -kitalálni, mi keltett benne ekkora áldozatra kész, heves -rokonérzést az iránt a sokaság iránt, amellyel csak akkor juthatott -valamelyes érintkezésbe, ha ez véletlenül beverte az ablakaikat. -Hogy ez a hercegkisasszony nem félt, nem riadt vissza az ápolónő -súlyos és utálatosságoktól sem ment munkájától, mert hiszen ha a -szanatóriumban jobb helyzete is van az ápolónőnek, mint a -kórházakban, a szanatóriumban sem azért tartják az ápolónőt, hogy a -betegekkel cicázzék. Hogy képességet és erőt érzett magában -mindarra, amire vállalkozott. Hogy véletlenül aféle szanatóriumba -került, ahol olyan mulatozás folyik, mint a zenés kávéházban. Hogy -ez a különben minden tökéletességgel megáldott hölgy mindjárt az -első napon nem szökött meg ebből a különös szanatóriumból, ahol -beteg és szolga egyforma tolakodással közeledik feléje és ahol -meglehetősen védtelenül áll sok olyan illetlenkedéssel szemben, -amely neki, ha annyira finom lélek, mint halljuk, csak alkalmatlan -és rendkívül kellemetlen lehet. Hogy ez a fölötte nemes érzésű és -finom gondolkozású hölgy a sajátságos szanatóriumban olyan -hancúrozást visz végbe, amely annak a veszedelemnek teszi ki, hogy -őt <span class="pagenum"><a name="Page_382" id= -"Page_382">-382-</a></span> magát is el fogják helyezni egy más -szanatóriumba, de olyanba, ahol az idegbajosokat komolyan kezelik. -Hogy a csodálatos szanatóriumban a csodáslelkű hercegkisasszony -olyan alakoskodást, színészkedést, komédiázást, ugrabugrálást -ereszt meg, amely a mamáját abba a gyanúba keveri, hogy annak -idején Fregoli igen nagy hatást tett rá és hogy egyetlen doktor sem -ütődik meg azon, milyen élénken emlékeztet ez a modern gondolkozású -ifjú hölgy, aki hercegkisasszony és műkedvelő ápolónő, a régimódi -színésznőkre. Hogy végre, miután a maga körében sohase látott -fiatalembert, aki felkelthette volna a szimpátiáját, az első -percben, mielőtt a szemébe nézhettek volna egymásnak, beleszeret -egy bekötött szemű úrba, akit csak arról a kedves tulajdonságáról -ismer, hogy nem hajóépítő fiához illő tisztességgel, hanem halsütői -durvasággal bánik az ápolónőjével, mert öregasszonynak tartja.</p> -<p>És azután a meginduló színjáték eseményei! Mikor a beteg -meggyógyul s leveszik szeméről a kötést, a híres munkáspárti vezér -látja, amit a hangból nem tudott kitalálni, hogy az ápolónő, akitől -eddig borzadt, irtózott, fiatal és csinos hölgy. Visszarántja -szemére a kötést; már beleszeretett, igazán „első látásra“. Egy -perccel előbb csak menekülni óhajtott, annyira undorodott ápolónője -hangjától és kezének érintésétől; most már mindenáron maradni akar. -És ebben a mókás szanatóriumban persze maradhat is. Második -felvonás: Marjorie nénike, amint Budapesten ma szokás mondani -„megfőzi“ a híres pártvezért s a jeles politikus, <span class= -"pagenum"><a name="Page_383" id="Page_383">-383-</a></span> aki -különben nem titkolja, milyen nagy vágya minél előbb kariért -csinálni, habozás nélkül kész rá azzal nehezíteni meg az -előretörtetését, hogy megkéri a fiatal ápolónő kezét. Harmadik -felvonás de Marjorie nénike próbára teszi kérőjét. Elviszi a volt -dajkájához – akinek a teje különben a hercegkisasszony jellemének -egyetlen magyarázata – ezt az anyjaként mutatja be s a -röhejfakasztóan ordináré asszonyság, aki annak idején furcsán -festhetett és meglehetősen hiába élt a hercegi palotában, elhiteti -a kérővel, hogy Marjorienek egyik testvére teherhordó, a másik -marhabéltisztogató, a harmadik most is a börtön lakója, szóval, -hogy jövendőbelijének a családja legkevésbé se vonzó alakokból áll. -De ebben a sajátságos néptribunban nincs semmi finnyásság s -diadalmasan állja ki a megpróbáltatást. Ekkor végre előáll Marjorie -nénike azzal, hogy ő voltaképpen hercegkisasszony, amire a -szerelmes ifjúban fölébred úgy a hős, mint a stréber. Hogy ő, a -munkáspárti vezér, az ünnepelt szónok egy hercegkisasszonynak -férjévé bénuljon, ezt nem viselheti el a tettereje és hogy az ezzel -együtt járó nehéz helyzet, a csúfolódást provokáló kontraszt útját -szegheti a kariérjének; hát inkább hősiesen lemond imádottja -kezéről. Negyedik felvonás: de ott van a jólelkű s egyszersmind -kissé számító hercegi család és miután a szerelmes ifjú a -gyakorlatban is bebizonyította hősiességét azzal, hogy elébe állott -a sztrájkoló munkások golyóinak, a fantasztikus hercegi pár egy kis -szelíd erőszakkal rátukmálja leánya kezét az ifjú pártvezérre, -akiből <span class="pagenum"><a name="Page_384" id= -"Page_384">-384-</a></span> elvégre még miniszter is lehet. Miért -ne? Ha nem mindig fél a saját párthíveitől.</p> -<p>Ezekben az eseményekben éppen olyan kevés a valószínűség, mint -azokban a népmesékben, amelyek a csodákat nem a szimbolizálás -céljára, hanem csak magáért a csodálatosság kedvéért emlegetik. A -realitásra, az életre, ebben a darabban semmi se emlékeztet azon a -motívumon kívül, hogy az ifjú pártvezér kancsal volt s azért -operáltatta meg magát, mert rontotta szónoklatainak hatását, hogy -amikor szava dörgésével a világot akarta kiforgatni a sarkaiból, -ugyanakkor mindig a káposztáskertbe nézett.</p> -<p>Az alakok régi almanachokból kinyírt figurák vagy azzal az -útszéli humorral jellemzett groteszk, de nem felvidító -karrikatúrák, amelyekkel az olcsó füzetes vállalatok ajándékozták -meg az inkább csak a mennyiségével, mint a minőségével ható -irodalmat s amelyeknek a legalsóbb angol néprétegekben még ma is -van közönségük. A drámai szerkezet gyöngéiről nem érdemes szólni; -az a közönség, amely <i>Marjorie nénike</i> történetében élvezetet -talál, e tekintetben nem követelő. Tréfa, móka, ötlet van a -darabban, de ezek a legkevésbé se válogatottak: mintha egy nem -éppen kiváló élclapnak valamelyik igen régi évfolyamából hallgatna -a néző szemelvényeket, a legheterogénebb dolgokról.</p> -<p>Olyankor, ha a Shaw sikereit magyarázgatjuk, úgy szoktuk -emlegetni a londoni közönséget, mint az irodalmi gourmet-k -gyülekezetét, amely az ötletek merész röptét s a vagdalkozó -persziflázs <span class="pagenum"><a name="Page_385" id= -"Page_385">-385-</a></span> éles gúnyolódását mindennél többre -becsüli s ügyet sem vet az avultas színházi regulákra. Amikor pedig -a <i>Marjorie néniké</i>hez hasonló angol darabok kerülnek elibénk, -amelyeknek egyetlen jótulajdonságuk, hogy bizonyos mesterségbeli -ügyeskedéssel készített színpadi ácsmunkák, amelyek csak a -legkevésbé művelt közönség igényeit elégíthetik ki, -szeretetreméltónak nevezgetett szimplicitásukkal és jámbornak -látszó tömegbolondításukkal: minthogy az angolokat minden áron -magasztalnunk illik, azzal dícsérgetjük az angol közönséget, hogy -milyen irígyelnivalóan egészséges, milyen jókedvű, milyen -igénytelen! Pedig fölösleges ebbe az ellentmondásba esnünk, mert a -<i>Marjorie nénike</i>-féle darabok londoni sikereit eléggé -megmagyarázza az, hogy Londonban is vannak műveletlen néprétegek, -mint mindenütt a világon s ennek a tömegnek éppen az ilyen portéka -kell, amely hízeleg ösztöneinek, vágyódásainak, gyermekes -reménykedéseinek, megerősíti az illuzióba vetett hitét s könnyen -érthetőségénél fogva az ízlésének is megfelel. De ezt a portékát -igazán nem érdemes importálni. (1911 november.) <span class= -"pagenum"><a name="Page_386" id="Page_386">-386-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">LI.<br /> -KNOBLAUCH.</span><br /> -A faun.</h2> -</div> -<p><i>A faun</i>ban, Edward Knoblauch vígjátékában, először is: -megjelenik a lord. Elvesztette, lóversenyen, azt az összeget, -amelyet a menyasszonya hozományára előlegül kapott s ezen kívül egy -még nagyobb összeget, ami nincs. A lord dzsentlmen; hogy ne legyen -kénytelen megcsalni hölgyeket, egy uzsorást fog megcsalni. De az -ettől kölcsönzött pénz csak a menyasszonya kifizetésére elég; hát -mégis főbe kell lőnie magát. Becsöngeti az inasát és vicces -utasításokat ad neki, hogy mit csináljon, ha majd őt holtan -találja. A szolga egy pillanatra meghökken, de azután megérti, hogy -ezért az emberért nem kár s megigéri, hogy mindent teljesíteni fog, -a lord nyugodtan főbelőheti magát. De jön lady Alexandra is, a lord -unokanővére, aki szüffrazsett, mert ez a sport nagyon jó soványító -kúrának. Lady Alexandra meg a lord, anélkül, hogy tudnák ezt, -szeretik egymást. Azért a lady kéri a lordot, hogy legyen olyan -szíves, ne ölje meg magát, de a lord <span class="pagenum"><a name= -"Page_387" id="Page_387">-387-</a></span> könyörtelen s minthogy a -Lady a hiányzó pénzt nem tudja kiguberálni, elismeri, hogy: bizony, -hja persze, akkor hát más nincs hátra, itt a sírás nem használ, -szervusz öregem, alásszolgája. A lord egy darabig még vár, de se a -derék inas, se az okos lady nem siet vissza, megakadályozni az -öngyilkosságát; a lord tehát hosszasan piszkálja a fogát, azután -még hosszabban végrendelkezik, úgy a vagyonáról, mint arról, hogy -hányadik osztályú temetést kíván s melyik cipőjében földeljék el, -majd búcsúzó levelet ír fűnek-fának, tisztelteti a nagypapát, -tisztelteti a nagymamát, kérdezteti, hogy van a Samu bácsi… s -végre-valahára megjelenik a faun. Ebben a faunban a legérdekesebb -az, hogy részint látomás, részint valóságos faun, ahogy a nézőnek -jobban esik. A lord, bár az utóbbi karakterét is gyanítja, így szól -magában: „Nini, egy rokonszenves hallucináció!… Az élet még ki nem -élvezett örömeinek visszahivogató megtestesülése! De minthogy -huszadik századbeli ember vagyok, illik egy kissé kételkednem a -jelenés valóságában.“ Beszédbe ereszkedik a faunnal – hiszen ráér! -– kikérdezi, vallatja s felszólítja, hogy igazolja természetfölötti -voltát. A faunnak, mint minden csirkefogónak, valamennyi irata -rendben van. Elmondja, hogy került Angliába, hol tanult meg angolul -s mi van a lexikonban a Faun szó magyarázataképpen. Hogy pedig -valóságos faun s nem puszta látomás, bebizonyítja azzal, hogy kiáll -a lord pisztolyának a golyója elé és megmondja, hogy az utolsó -versenyt, amelyet a lord már otthagyott, <span class= -"pagenum"><a name="Page_388" id="Page_388">-388-</a></span> melyik -ló nyerte meg. „Na ja – szól a lord – az már más, ha nem egyszerű -kis látomás!…“ A néző pedig azt kérdezgeti magától: „Ki az ördögöt -tesznek itt bolonddá?!…“ A faun most kapacitálni kezdi a lordot, -hogy: ne vesse el magától az életet, hiszen az élet oly szép, das -Leben ist doch zu schön!… „Nekem mondja, a tanárnak?! – felel a -lord. – Aber theuer!“ A faun bíztatja, hogy majd szerez ő pénzt!… -még pedig olyan formán, hogy mindig megmondja a lordnak, melyik ló -fog nyerni. Ő ezt tudja a szellő suttogásából, a méh -döngicséléséből, a bogár zümmögéséből, a ló patájának a szagából, a -ló nyerítéséből. („Hiszen ha a lovak tudnák, hogy melyikük fog -nyerni!… Akkor a tapasztalt turf-róka minden versenyeredményt -leolvasna róluk!…“ – sóhajtják a földszinten sokan.) Így a lord -lekráglizhatja a többi lóverseny-játékost; a veséjüket is -kiszedheti. „Ez már derekabb dal a többinél“ – mondja a lord -Shakspere Cassio-jával. És szerződést köt a faunnal, aki nagyon -szeretné közelebbről is megismerni az embereket, de ezt nem érheti -el a lord nélkül, mert: csak kell, hogy valaki bemutassa nekik?! -Abban alkusznak meg, hogy a lord mindenben engedelmeskedni fog a -faunnak, viszont a faun nem hagyja el a lordot addig, amíg ez ki -nem adja neki az elbocsátó levelet. És ezzel vége az első -felvonásnak.</p> -<p>Nyilvánvaló, hogy ez nem a mindennapi életnek a mása és hogy az -alakok annál fantasztikusabbak, minél aggodalmasabb szkepszissel -követeli a lord, <span class="pagenum"><a name="Page_389" id= -"Page_389">-389-</a></span> hogy a faun legitimálja magát és minél -verejtékesebb fáradozással bakugrándozza ki a faun ezt a -maga-igazolást. De ha Molnár Ferenc nagy sikert tudott elérni a -vágy személyesítésével, ha a <i>Niobe</i> szerzője nagy hatással -szerepeltethette együtt a mithológiai alakot és a mai embereket, -akkor e két kitünő ötlet felhasználásának a jogát Edward -Knoblauchtól se lehet elvitatni. Az is kétségtelen, hogy: igenis, -elképzelhető érdekes és hatásos, tartalmas és költői vígjáték, -amelyben a mese mellékes és lehet akárminő képtelenségek sorozata, -– amelyben az alakok is mellékesek és lehetnek akárminő -fantasztikusak (paradoxonoknak a személyesítései is, mint Shawnál -látni), – amelyben a fődolog: nem az életszín s nem a jellemzés, -hanem az, hogy mit mond a szerző és hogyan, mekkora -tartalmassággal, mennyi elmésséggel, milyen érdekesen mondatja el -mindezt.</p> -<p>De ezt a vígjátékot nem találhatjuk meg a <i>Faun</i>ban.</p> -<p>A második felvonásban az történik, hogy a faun, dongó-követek -útján szerezve tippeket, a színfalak közt sok pénzt nyer a lordnak, -a színpadon pedig sikeresen versenyez a Reichsrath obstruktoraival. -Hihetetlen bőbeszédűséggel szónokolja végig az egész felvonást, hol -kenetes prédikációkat tartva, hol pedig szotizokkal traktálva az -elébe vetődő hölgyeket és urakat, akik minden gorombaságot -lenyelnek, mert a faunt hercegnek hiszik s egy hercegnek mindent -szabad. Mikor goromba, akkor útszéli igazságokkal áll elő. -Fölfedezi, hogy a nagyvilági <span class="pagenum"><a name= -"Page_390" id="Page_390">-390-</a></span> emberek nem őszinték, -hogy a szüffrazsettek nem születtek családanyáknak, hogy a -konvenciók hazugságok, hogy a házasságot nem csak szerelemből -kötik, hogy az emberek képmutatók és szeretik a pénzt, hogy -mindenkiben benne lappang az érzékiség, stb. stb. Amikor pedig -prédikál, vagy ismét banalitásokat mond egy feltaláló -lelkesedésével (ilyeneket, hogy: milyen szép az erdő, a madárdal, a -holdfény meg a tücskök cirpelése s milyen szomorú, ha a civilizált -emberben az önzés néha még a természet szavát is elfojtja!…) vagy -nyilvánvaló hamisságokat, például, hogy az erkölcsért vissza kell -menni a dicső természethez, – holott a természet maga az -amoralizmus, csupa kegyetlenség az élettel szemben s ami emberi -erőfeszítés szóra érdemes, az mind: csupa emancipálódás a természet -ridegsége alól.</p> -<p>De Knoblauch darabjában nincs, aki a faun szóárjával szemben -megkísérelné a vitát vagy meg merné jegyezni, hogy: „Mindezt már -ezer és ezer évek óta tudjuk!“… és így a faun háborítatlanul -protezsálja a természetet meg az életörömöt, mindaddig, míg el nem -áll a színész lélekzete. Végre, miután sokáig rágta két szerelmes -fülét, akik különben érdekházasságot kötöttek volna, miután -meggyomrozta az uzsorást s miután érzékivé csókolta a hideg -Alexandrát – aki egy szüffrazsettben bámulatos naivitással nem is -sejtette, mi fog történni vele, ha rogyásig csókoltatja magát -fogadásból – a második felvonás végén befejezi a darab cselekvését. -<span class="pagenum"><a name="Page_391" id= -"Page_391">-391-</a></span></p> -<p>A harmadik felvonásban már csak az történik, hogy: a faun -megutálja az embereket; rimánkodni kezd a lordnak, hogy bocsássa -vissza a természet ölébe; a lord, aki a faun tippjeivel betegre -nyerte magát, megadja az engedelmet s a faun boldog bőgéssel rohan -el.</p> -<p>Nagyon érthető, hogy a <i>Faun</i> ügyeskedésével és -bakugrásaival mulattatja a sokaságot, de az már kevésbé, hogy okos, -művelt, kitünő emberek is találkoztak, akik költészetet fedeztek -fel benne. Mi mindent nem jelent számunkra ez a rendkívül nyúlékony -szó: „költészet“. (1913 január.) <span class="pagenum"><a name= -"Page_392" id="Page_392">-392-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2><span class="smaller">LII.<br /> -TOLSZTOJ.</span><br /> -Az élő halott.</h2> -</div> -<p>Tolsztoj <i>Élő holttest</i>je, amelyet a Magyar Színház a -ráismerhetetlenségig elnyomorított alakban és <i>Élő halott</i> -címen adott elő, Tolsztoj halála után került színre először, -Moszkvában. Kevéssel a moszkvai bemutató után előállott egy orosz -tollforgató, aki magának reklamálta az <i>Élő holttest</i> -szerzőségét. A tantiémekre igényt bejelentő úr elmondta, hogy ő -tizenkét évvel ezelőtt egy színdarabot küldött Tolsztojnak -elolvasás és megbírálás végett, de feleletet sohase kapott -Tolsztojtól; később maga is megfelejtkezett az egész dologról és -most azt kell látnia, hogy az <i>Élő holttest</i>, amely Tolsztoj -darabjaként került színre, az ő darabjának csak egy variánsa.</p> -<p>Könnyen meglehet, hogy ez az igény-bejelentés nem éppen csalás -kísérlete és hogy az ismeretlenség homályából előfurakodó orosz -jóhiszemű ember, aki csak rosszul emlékszik a saját darabjára. -Legalább nem zárhatjuk ki ennek a lehetőségét, ha ismerjük az -<i>Élő holttest</i> genezisét. <span class="pagenum"><a name= -"Page_393" id="Page_393">-393-</a></span></p> -<p>Tizenöt esztendővel ezelőtt ugyanis valósággal megtörtént, ha -nem éppen az, ami az <i>Élő holttest</i>ben történik, hanem egy -ehhez nagyon hasonló eset. Egy ember, hogy a felesége férjhez -mehessen ahhoz, akit szeretett, eljátszotta az öngyilkosság -komédiáját, de miután holtnak nyilvánították és amazok összekeltek, -zsarolni kezdte az új párt. Ebből bűnügy lett; amazok, bigámiával -vádoltan, a törvényszék elé kerültek s pörük nemcsak Moszkvában, -ahol az ügyet tárgyalták, hanem egész Oroszországban roppant -szenzációt keltett. Az orosz lapok napokig kolumnás tudósításokat -közöltek a tárgyalásról s innen az egész középeurópai sajtót -bejárta a furcsa eset híre.</p> -<p>Maga a bíró figyelmeztette rá Tolsztojt, hogy ebben e -törvényszéki históriában egy drámának a magva rejlik; sokan -gondolkozhattak akkor így, nem csupán a most jelentkező titkos -drámaíró. De Tolsztojnak a képzeletét csak akkor kezdte -foglalkoztatni az eset, amikor – a Tolsztojhoz zarándokló ezrek -példájára – fölkereste őt bűnbánatával az eset főszereplője is, az -az ember, akinek a zsarolása a vádlottak padjára juttatta a -feleségét és ennek második férjét. Tolsztojt ebben a történetben -nem is a pszichológiai talány érdekelte, hogy miképpen sülyedhet a -zsarolásig ugyanaz az ember, aki előbb kész volt a legtökéletesebb -önmegtagadásra és lemondásra? – hanem az az ötlete, melyet ez a -história juttatott eszébe, hogy tudniillik, íme, lehet, van eset -rá, hogy a társadalom, az intézmények még akkor sem engedik meg -<span class="pagenum"><a name="Page_394" id= -"Page_394">-394-</a></span> két jóhiszemű embernek a boldogulását, -amikor az ezeket szétválasztó s a természet kívánalmának -teljesedését akadályozó érdek önként félreállott útjukból. Ebben a -szellemben írta meg az <i>Élő holttest</i>et s minthogy a -környezete sohase tudta megakadályozni, hogy a reporterek ne -értesüljenek róla, min dolgozik, az újságok megírták, hogy új -munkájának mi a meséje. Ekkor a még általánosan ismert eset -szenvedő hősnője kereste föl Tolsztojt, azzal a kéréssel, hogy ne -vigye az ő történetét színpadra, mert ez újra felkavarná azt a nagy -port, amely miatt már a pör tárgyalása idején is sok keserűséget -kellett kiállania. Tolsztoj teljesítette ezt a kérést, mint minden -kérést: eltette a darabját a fiókja mélyére s onnan az <i>Élő -holttest</i> csak a halála után került a színpadra akkor, amikor -arra a bizonyos esetre a színházi közönség már nem emlékezhetett. -Tolsztojnak valószínűleg sejtelme se volt róla, hogy abban a -kézirat-tengerben, amelynek özönét a világ minden részéből -folytonosan feléje zúdították – s amelyen nagy jóakaratával -keresztül akart úszni, mert hiszen mindig a lehetetlenre tört és -sokszor meg is csinálta a másnak lehetetlent – van egy olyan -színdarab is, amely szintén az <i>Élő holttest</i> alapjául -szolgáló esetnek drámai feldolgozása. És el lehet képzelni, hogy a -jóhiszemű titkos drámaírónak milyen nagy volt az elképedése, amikor -az <i>Élő holttest</i> előadását hallgatva és nem jól emlékezve -többé tizenkét évvel ezelőtt írt darabjára, örömmel láthatta, hogy -akaratlanul is milyen nagyszerűen sikerült neki Tolsztojt -utánoznia! <span class="pagenum"><a name="Page_395" id= -"Page_395">-395-</a></span></p> -<p>Érthető, ha görcsösen ragaszkodik a magáénak vélt <i>Élő -holttest</i>hez. Tolsztojnak, ha kivesszük podgyászából ezt a -darabot, jut is, marad is; a névtelennek pedig ez az egy darab is -elég volna ahhoz, hogy egész életére híressé váljék s e hír -segítségével elsüthesse azokat a darabjait is, amelyeket könnyei -már fölötte összeáztathattak.</p> -<p>Mert az <i>Élő holttest</i>ben, ha nem is tartozik az orosz -óriás legremekebb művei közé, tolsztoji szépségek vannak. Benne van -mindenekelőtt a Tolsztoj nagyszerű emberlátása. Ebben a -színdarabban mindenki mindig azt cselekszi, amit a szituációjában a -jelleméhez képest cselekednie kell és ez itt annál nagyobb dolog, -mert nemcsak hogy csupa érthető és mindig igazolható viselkedésű -alak szerepel a darabban, hanem a fő alakjai éber lelkiismeretű, -erősen morális érzésű, nemesen gondolkodó és finoman érző lények. -Benne van a Tolsztoj nagy igazságszeretete és a kifejezésen való -hatalma is. Alakjai sohase mondanak olyasmit, ami csak a művész -céljait szolgálná, amit csak az artisztikus hatás kedvéért -mondanának; mindig csak azt és éppen azt mondják, amit a -helyzetükben mondaniok kell s amit a legnagyobb skrupulózitás -várhat tőlük; és ezt úgy mondják, egyetlen elbicsaklás nélkül, hogy -noha soha egy hamis hangot nem hallunk, álmélkodunk rajta, milyen -mesteri tömörséggel és színgazdagsággal adták elő, amit meg kell -tudnunk. Benne van végül az az intenzív fény, amellyel Tolsztoj a -léleknek legmélyére is be tud világítani. Amit Fedja a lelkiéltéről -mond, meg Liza érzéshullámzásainak <span class="pagenum"><a name= -"Page_396" id="Page_396">-396-</a></span> kifejeződései ugyanolyan -szépségek, aminőket a <i>Háború és béke</i> vagy <i>Karenin -Anna</i> revelált.</p> -<p>A zsaroló esete Tolsztojnál ilyen drámai alakot öltött: -Protaszov már akkor észrevette, hogy felesége egy leánykori -imádóját szereti, amikor az asszony ezt még magamagának se merte -megvallani. Ez árnyékot vont a házasságuk fölé; „a kalácsukból -hiányzott a mazsola“; az, hogy a szerelme nem talál teljes -viszonzásra, a Protaszov szerelmét is meggyöngítette, -kifárasztotta; elkeseredett emiatt és ez az elkeseredés volt a -főoka annak, hogy lassankint elzüllött, bár az elzüllését -helyesebben is meg tudja magyarázni; szóval az italban kezdte -keresni minden bajának felejtését. A mindinkább fokozódó züllésében -azután megismerkedik egy cigányleánnyal, aki teljes odaadással -szereti. Ez a szerelem jólesik Protaszovnak, egyre jobban magához -vonzza s végre elhagyja a feleségét: hát váljanak el!… Lizát mind -jobban elhidegíti férjétől ennek a züllése s még ennél is inkább, -mikor a cigányleányról hall; már-már beleegyezik, hogy hát váljanak -szét, de megbánja ezt, még egyre azt hiszi, hogy minden ellenére -csak az urát szereti és elküldi férjéért a a jó barátjukat, a néma -imádót: hozza vissza!… ő nem akar elválni, ki akar békülni a -férjével. De Fedja tudja, hogy ő már nem lehet boldog a feleségével -és a felesége is csak akkor lesz boldog, ha ahhoz mehet feleségül, -akit jobban szeret, mint őt és a derék Karenin hiába fáradozik a -legnagyobb önzetlenséggel azon, hogy kibékítse a házastársakat, -<span class="pagenum"><a name="Page_397" id= -"Page_397">-397-</a></span> Fedja nem megy haza. Ez után a -visszautasítás után Liza lassankint tudatára jut annak, hogy mit -érez, de úgy az ő érzésük, mint a hozzájuk tartozók -gondolkodásvilága úgy kivánja, hogy csak akkor lehet a Kareniné, ha -az egyház is megáldja a házasságukat; erre pedig nem lehet -reményük. Fedja rajta van, hogy eltüntesse az akadályt, de ahhoz, -hogy megölje magát, az elhatározó pillanatban nincs meg a kellő -bátorsága s a cigányleány rábeszélésére csak színleli az -öngyilkosságot. Amazok összekelnek, de nemsokára kitudódik, hogy -Fedja él s egy sötét alak, aki megtudja a titkot, azon való -dühében, hogy a fölfedezését nem használhatta fel zsarolásra, a -vádlottak padjára juttatja Lizát, Karenint és Fedját. Fedja, aki -időközben átlátta, hogy az ő végső elzüllése feltartóztathatatlan -és hogy „megérett“ a halálra, most már igazán megöli magát; és -annak tudatában, hogy neki is jobb így, de nem is pusztul el -hasztalanul, mert így legalább Liza és Karenin nem kínlódnak -tovább, hanem zavartalanul boldogok lesznek, megelégedetten hal -meg: „Milyen boldog vagyok!…“</p> -<p>Hogy ez a dráma nem válhatott a Tolsztoj mesterműveivel -egyenrangú remekké, bizonyára főképpen az, vagy talán csakis az -tette, hogy Tolsztoj ezzel a munkával, a művészetről öregkorában -vallott nézeteihez képest, nem annyira gyönyörködtetni akar, mint -inkább meggyőzni bennünket valamiről – meggyőzni az embereket -„egészen a cselekvésig“ – és a bizonyítást nagyon hézagosnak kell -találnunk. Ennek a darabnak van egy néma főszereplője, <span class= -"pagenum"><a name="Page_398" id="Page_398">-398-</a></span> aki -mindvégig a homályban marad: a társadalom. Csakis ez az egy, – a -társadalom szerepe, befolyása a többi szereplő cselekvésére és -élete sorsára – ami homályos a drámában, de minthogy Tolsztoj -nemcsak legelsőrangú szerepet juttat ennek a néma főszereplőjének, -hanem őt teszi az előttünk tárgyalt ügy egyetlen vádlottjává, ez a -homály végzetessé válhat a keresett lelki hatásra nézve. Azt, hogy -Protaszovnak, mihelyt az első lelki sebesülést megkapta, -menthetetlenül el kell züllenie (pedig ez a darab vezető motívuma), -Tolsztoj egyenesen és egészen a társadalom rovására írja; de azt, -hogy miképpen gyakorol a társadalom ilyen gyilkos befolyást -Protaszovnak a sorsára, a darabban – s kivált drámai cselekvés -formájában – semmi se láttatja. Azért, ha könnyen elhihetőnek -találjuk is, hogy a rosszhírű s az egyes embernél természetszerűen -élesebben kritizált társadalomnak sok része lehetett Protaszov -megrontásában: a képzeletünk dolga marad, hogy az előttünk -lejátszódó romlásból mekkora részt tulajdonítsunk amannak az elemi -erőnek és mekkorát a Protaszov – bár részvétre méltó – -gyöngeségének; mert Tolsztojnak vádló föllépése, a kellő magyarázat -és argumentálás híjján, nem meggyőző. Igaz, képzeletünknek nagy -segítségére van, hogy Protaszov tíz sorban annyi felvilágosítást -tud adni az orosz állapotokról, amennyihez a nagytehetségű -Arcübásevnek kötetek kellenek, de ahhoz, hogy a drámaíró -meggyőződését a magunkévá tehessük, sokkal több felvilágosításra -szorulnánk. Természetesen, előttünk, idegen nézők <span class= -"pagenum"><a name="Page_399" id="Page_399">-399-</a></span> előtt, -még homályosabb marad, hogy micsoda szerepet játszhatott itt a -társadalom a kulisszák mögött és erre nem is lehet súlyt helyezni; -a mi tájékozatlanságunkért nem okolhatjuk Tolsztojt és érthető, -hogy Tolsztoj, aki mindenekelőtt az orosz közönséghez szólt és ezt -akarta meggyőzni, számított ennek a tisztább látására. Könnyen -meglehet például, hogy az orosz tisztviselői státus híres -korrupciója sokkal több szállal gabalyodhatik az egyes ember sorsa -köré és erősebben fojtogathatja ezt, mint a messze élők képzelete -sejtheti. De éreznünk kell, hogy Tolsztojnak a „J’accuse“-e itt az -orosz gondolkodóra nézve se lehet meggyőző. Mert, hogy csak egyre -hivatkozzunk: ha különös, rendkívül komplikált, ritka esetekben -csakugyan az intézményeket lehet is vádolni azzal, hogy útját -állották a többiek ellen semmit se vétő emberek természetes -boldogulásának, ez a kivételes kár még nem ítélheti halálra ezeket -az intézményeket, mindaddig, amíg föltételezhető, hogy ezek -megszámlálhatatlanul sokkal több esetben, vagyis rendesen, az -összesség és az egyes javára működnek s ha elvétve egyszeregyszer, -kivételképpen bajt is okoznak, a legtöbbször, általában, temérdek -visszaélést, bajt, életrontást stb. akadályoznak meg. Amint nem -szólhat a sebészet ellen az operáció-eseteknek az az ezreléke vagy -tízezreléke, amelyben éppen az operatőr kése szólítja elő, -ahelyett, hogy hosszú időre elűzné, a halált.</p> -<p>De ha az <i>Élő holttest</i> nem is győz meg arról, amiről -Tolsztoj – „egészen a cselekvésig“ – meg akarta győzni hallgatóit, -sokkal inkább gyönyörködtet <span class="pagenum"><a name= -"Page_400" id="Page_400">-400-</a></span> igazi életet művészien -tükröző szépségeivel, semhogy előadása ne számíthatna az idegen -néző érdeklődésére is. Bemutatásától sok helyütt csak azért riadnak -vissza, mert Tolsztoj, fontosabbnak tartva a közönség -szórakoztatásánál, érdeklődése szokásos ébren tartásánál, szóval a -hatáskeresésnél azt, hogy darabját úgy írja meg, amint a téma ezt -természetszerűvé tette, beérte a shaksperei színpadtechnikával és -drámáját tizenkét képre tagolta, amit a mai közönség, nem éppen -lelki megfinomodásánál fogva, hanem inkább csak azért, mert -szuverén, nem szeret. Az orosz kolosszusnak azonban szűk volt a -modern színpad-technika kis kalitkája és túltette magát ezen a -követelésen. Hogy azért a darabját mégis nagy hatással lehet adni, -ezt megmutatta a bécsi Burgszínház, mely az <i>Élő holttest</i>et -eredeti alakjában vitte színpadra, a szerzőt megillető -tisztelettel. (1911 december.)</p> -<hr class="chap" /> -<div class="footnotes"> -<h2>Lábjegyzetek.</h2> -<div class="footnote"> -<p><a name="Footnote_1" id="Footnote_1"></a> <a href= -"#FNanchor_1"><span class="label">1)</span></a> Edmond Rostand: -Cyrano de Bergerac. Comédie héroique en cinq actes, en vers. 62-me -mille. Paris, Librairie Charpentier et Fasquelle, 1898.</p> -<p><a name="Footnote_2" id="Footnote_2"></a> <a href= -"#FNanchor_2"><span class="label">2)</span></a> 1913 május havában -a Porte-Saint-Martin-színházban ezredszer játszották el -<i>Cyrano</i>t.</p> -</div> -</div> -<hr class="chap" /> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_401" id= -"Page_401">-401-</a></span></p> -<div class="chapter"> -<h2>TARTALOM.</h2> -</div> -<ul class="TOC"> -<li><span class="roman">I.</span> <i>Szofoklesz:</i> Oedipus király -<span class="ralign"><a href="#Page_1">1</a></span></li> -<li><span class="roman">II.</span> <i>Plautus:</i> A hetvenkedő -(Miles glóriósus) <span class="ralign"><a href= -"#Page_9">9</a></span></li> -<li><span class="roman">III.</span> <i>Shakspere:</i> A velencei -kalmár <span class="ralign"><a href="#Page_16">16</a></span></li> -<li><span class="roman">IV.</span> <i>Shakspere:</i> A makrancos -hölgy <span class="ralign"><a href="#Page_24">24</a></span></li> -<li><span class="roman">V.</span> <i>Lope de Vega:</i> Király és a -pór <span class="ralign"><a href="#Page_32">32</a></span></li> -<li><span class="roman">VI.</span> <i>Alarcon:</i> A hazug -<span class="ralign"><a href="#Page_41">41</a></span></li> -<li><span class="roman">VII.</span> <i>Calderon:</i> A zalameai -bíró <span class="ralign"><a href="#Page_50">50</a></span></li> -<li><span class="roman">VIII.</span> <i>Moreto:</i> Közönyt -közönnyel <span class="ralign"><a href= -"#Page_57">57</a></span></li> -<li><span class="roman">IX.</span> <i>Racine:</i> Britannicus -<span class="ralign"><a href="#Page_62">62</a></span></li> -<li><span class="roman">X.</span> <i>Molière:</i> A képzelt beteg -<span class="ralign"><a href="#Page_70">70</a></span></li> -<li><span class="roman">XI.</span> <i>Lessing:</i> Bölcs Náthán -<span class="ralign"><a href="#Page_73">73</a></span></li> -<li><span class="roman">XII.</span> <i>Hugo Viktor:</i> Borgia -Lukrécia <span class="ralign"><a href="#Page_81">81</a></span></li> -<li><span class="roman">XIII.</span> <i>Hugo Viktor:</i> Angelo -<span class="ralign"><a href="#Page_90">90</a></span></li> -<li><span class="roman">XIV.</span> <i>Hugo Viktor:</i> Tudor Mária -<span class="ralign"><a href="#Page_96">96</a></span></li> -<li><span class="roman">XV.</span> <i>Dumas fils:</i> A bagdadi -hercegnő <span class="ralign"><a href= -"#Page_102">102</a></span></li> -<li><span class="roman">XVI.</span> <i>Dumas fils:</i> A nők -barátja <span class="ralign"><a href= -"#Page_109">109</a></span></li> -<li><span class="roman">XVII.</span> <i>Dumas fils:</i> A tékozló -apa <span class="ralign"><a href="#Page_114">114</a></span></li> -<li><span class="roman">XVIII.</span> <i>Sardou:</i> Az agglegények -<span class="ralign"><a href="#Page_122">122</a></span></li> -<li><span class="roman">XIX.</span> <i>Sardou:</i> Thermidor -<span class="ralign"><a href="#Page_127">127</a></span></li> -<li><span class="roman">XX.</span> <i>Meilhac:</i> Pépa -<span class="ralign"><a href="#Page_132">132</a></span></li> -<li><span class="roman">XXI.</span> <i>Meilhac:</i> Frou-Frou -<span class="ralign"><a href="#Page_142">142</a></span></li> -<li><span class="roman">XXII.</span> <i>Meilhac:</i> A rendjel -<span class="ralign"><a href="#Page_149">149</a></span></li> -<li><span class="roman">XXIII.</span> <i>Pailleron:</i> Komédiások -<span class="ralign"><a href="#Page_158">158</a></span></li> -<li><span class="roman">XXIV.</span> <i>Daudet:</i> A létért való -küzdelem <span class="ralign"><a href= -"#Page_163">163</a></span></li> -<li><span class="roman">XXV.</span> <i>Daudet:</i> Sapho -<span class="ralign"><a href="#Page_170">170</a></span></li> -<li><span class="roman">XXVI.</span> <i>Rostand:</i> Cyrano de -Bergerac <span class="ralign"><a href= -"#Page_179">179</a></span></li> -<li><span class="pagenum"><a name="Page_402" id= -"Page_402">-402-</a></span></li> -<li><span class="roman">XXVII.</span> <i>Lavedan:</i> Sire -<span class="ralign"><a href="#Page_199">199</a></span></li> -<li><span class="roman">XXVIII.</span> <i>Lavedan:</i> Édes a bűn -<span class="ralign"><a href="#Page_208">208</a></span></li> -<li><span class="roman">XXIX.</span> <i>Brieux:</i> A bölcső -<span class="ralign"><a href="#Page_213">213</a></span></li> -<li><span class="roman">XXX.</span> <i>Brieux:</i> Suzette -<span class="ralign"><a href="#Page_220">220</a></span></li> -<li><span class="roman">XXXI.</span> <i>Capus:</i> Pénzt vagy -életet <span class="ralign"><a href="#Page_225">225</a></span></li> -<li><span class="roman">XXXII.</span> <i>Flers és Caillavet:</i> -Papa <span class="ralign"><a href="#Page_230">230</a></span></li> -<li><span class="roman">XXXIII.</span> <i>Flers és Caillavet:</i> -Primerose kisasszony <span class="ralign"><a href= -"#Page_234">234</a></span></li> -<li><span class="roman">XXXIV.</span> <i>Bernstein:</i> Az ostrom -<span class="ralign"><a href="#Page_244">244</a></span></li> -<li><span class="roman">XXXV.</span> <i>Bataille:</i> A szerelem -gyermeke <span class="ralign"><a href= -"#Page_252">252</a></span></li> -<li><span class="roman">XXXVI.</span> <i>Echegaray:</i> Őrült vagy -szent <span class="ralign"><a href="#Page_257">257</a></span></li> -<li><span class="roman">XXXVII.</span> <i>Echegaray:</i> Marianna -<span class="ralign"><a href="#Page_263">263</a></span></li> -<li><span class="roman">XXXVIII.</span> <i>Verga:</i> A farkas -<span class="ralign"><a href="#Page_267">267</a></span></li> -<li><span class="roman">XXXIX.</span> <i>Ibsen:</i> Nora -<span class="ralign"><a href="#Page_271">271</a></span></li> -<li><span class="roman">XL.</span> <i>Ibsen:</i> A társadalom -támaszai <span class="ralign"><a href= -"#Page_300">300</a></span></li> -<li><span class="roman">XLI.</span> <i>Ibsen:</i> A tenger asszonya -<span class="ralign"><a href="#Page_306">306</a></span></li> -<li><span class="roman">XLII.</span> <i>Hauptmann:</i> Crampton -mester <span class="ralign"><a href="#Page_311">311</a></span></li> -<li><span class="roman">XLIII.</span> <i>Sudermann:</i> Rejtett -boldogság <span class="ralign"><a href= -"#Page_315">315</a></span></li> -<li><span class="roman">XLIV.</span> <i>Hartleben:</i> Farsang -utólja <span class="ralign"><a href="#Page_321">321</a></span></li> -<li><span class="roman">XLV.</span> <i>Schnitzler:</i> Az élet -szava <span class="ralign"><a href="#Page_331">331</a></span></li> -<li><span class="roman">XLVI.</span> <i>Schönherr:</i> Hit és haza -<span class="ralign"><a href="#Page_350">350</a></span></li> -<li><span class="roman">XLVII.</span> <i>Barrie:</i> Egyenlőség -<span class="ralign"><a href="#Page_355">355</a></span></li> -<li><span class="roman">XLVIII.</span> <i>Pinero:</i> Ne váljunk el -<span class="ralign"><a href="#Page_359">359</a></span></li> -<li><span class="roman">XLIX.</span> <i>Shaw:</i> Nem lehessen -tudni <span class="ralign"><a href="#Page_369">369</a></span></li> -<li><span class="roman">L.</span> <i>Zangwill:</i> Marjorie nénike -<span class="ralign"><a href="#Page_378">378</a></span></li> -<li><span class="roman">LI.</span> <i>Knoblauch:</i> A faun -<span class="ralign"><a href="#Page_386">386</a></span></li> -<li><span class="roman">LII.</span> <i>Tolsztoj:</i> Az élő halott -<span class="ralign"><a href="#Page_392">392</a></span></li> -</ul> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<p class="center"><span class="caption">Javítások.</span></p> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table summary="Javítások"> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_57">57</a></td> -<td>Altalában</td> -<td>Általában</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_130">130</a></td> -<td>Allítólag</td> -<td>Állítólag</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_142">142</a></td> -<td>5 felvonában</td> -<td>5 felvonásban</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_145">145</a></td> -<td>„öröklés“-e!“</td> -<td>„öröklés“-e!</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_158">158</a></td> -<td>XXXIII.</td> -<td>XXIII.</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_184">184</a></td> -<td>Altalában</td> -<td>Általában</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_188">188</a></td> -<td>Micsoda?</td> -<td>„Micsoda?</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_217">217</a></td> -<td>expozicíóból</td> -<td>expozícióból</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_275">275</a></td> -<td>felvilvilágosítani</td> -<td>felvilágosítani</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_276">276</a></td> -<td>Nogy Nora</td> -<td>Hogy Nora</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_282">282</a></td> -<td>inkábbb</td> -<td>inkább</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_300">300</a></td> -<td>Ambár</td> -<td>Ámbár</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_318">318</a></td> -<td>O nagysága</td> -<td>Ő nagysága</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_319">319</a></td> -<td>Mindennki</td> -<td>Mindenki</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_341">341</a></td> -<td>kíáltások</td> -<td>kiáltások</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_365">365</a></td> -<td>nyilvánossság</td> -<td>nyilvánosság</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_380">380</a></td> -<td>legsímábbb</td> -<td>legsímább</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_393">393</a></td> -<td>Elő holttest</td> -<td>Élő holttest</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_395">395</a></td> -<td>mindeenekelőtt</td> -<td>mindenekelőtt</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_396">396</a></td> -<td>ferjétől</td> -<td>férjétől</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_397">397</a></td> -<td>píllanatban</td> -<td>pillanatban</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_400">400</a></td> -<td>iakább</td> -<td>inkább</td> -</tr> -</table> -</div> -<div lang='en' xml:lang='en'> -<div style='display:block; margin-top:4em'>*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK <span lang='hu' xml:lang='hu'>SZÍNHÁZI ESTÉK</span> ***</div> -<div style='text-align:left'> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Updated editions will replace the previous one—the old editions will -be renamed. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg™ electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG™ -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away—you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. -</div> - -<div style='margin-top:1em; font-size:1.1em; text-align:center'>START: FULL LICENSE</div> -<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE</div> -<div style='text-align:center;font-size:0.9em'>PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -To protect the Project Gutenberg™ mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase “Project -Gutenberg”), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg™ License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg™ -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg™ electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg™ electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the person -or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph 1.E.8. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.B. “Project Gutenberg” is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg™ electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg™ electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg™ -electronic works. See paragraph 1.E below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation (“the -Foundation” or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg™ electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg™ mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg™ -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg™ name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg™ License when -you share it without charge with others. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg™ work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg™ License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg™ work (any work -on which the phrase “Project Gutenberg” appears, or with which the -phrase “Project Gutenberg” is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: -</div> - -<blockquote> - <div style='display:block; margin:1em 0'> - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most - other parts of the world at no cost and with almost no restrictions - whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms - of the Project Gutenberg License included with this eBook or online - at <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. If you - are not located in the United States, you will have to check the laws - of the country where you are located before using this eBook. - </div> -</blockquote> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.2. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase “Project -Gutenberg” associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg™ -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.3. If an individual Project Gutenberg™ electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg™ License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg™ -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg™. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg™ License. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg™ work in a format -other than “Plain Vanilla ASCII” or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg™ website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original “Plain -Vanilla ASCII” or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg™ License as specified in paragraph 1.E.1. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg™ works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg™ electronic works -provided that: -</div> - -<div style='margin-left:0.7em;'> - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg™ works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg™ trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, “Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation.” - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg™ - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg™ - works. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - </div> - - <div style='text-indent:-0.7em'> - • You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg™ works. - </div> -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg™ electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg™ trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg™ collection. Despite these efforts, Project Gutenberg™ -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain “Defects,” such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the “Right -of Replacement or Refund” described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg™ trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg™ electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you ‘AS-IS’, WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg™ electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg™ -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg™ work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg™ work, and (c) any -Defect you cause. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg™ -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg™’s -goals and ensuring that the Project Gutenberg™ collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg™ and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at www.gutenberg.org. -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation’s EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state’s laws. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation’s business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation’s website -and official page at www.gutenberg.org/contact -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg Literary Archive Foundation -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ depends upon and cannot survive without widespread -public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular state -visit <a href="https://www.gutenberg.org/donate/">www.gutenberg.org/donate</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate -</div> - -<div style='display:block; font-size:1.1em; margin:1em 0; font-weight:bold'> -Section 5. General Information About Project Gutenberg™ electronic works -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg™ concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg™ eBooks with only a loose network of -volunteer support. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Project Gutenberg™ eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -Most people start at our website which has the main PG search -facility: <a href="https://www.gutenberg.org">www.gutenberg.org</a>. -</div> - -<div style='display:block; margin:1em 0'> -This website includes information about Project Gutenberg™, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. -</div> - -</div> -</div> -</body> -</html> diff --git a/old/68288-h/images/cover.jpg b/old/68288-h/images/cover.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 96b351a..0000000 --- a/old/68288-h/images/cover.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68288-h/images/i001.jpg b/old/68288-h/images/i001.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 36d868e..0000000 --- a/old/68288-h/images/i001.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/68288-h/images/i002.jpg b/old/68288-h/images/i002.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 65347d4..0000000 --- a/old/68288-h/images/i002.jpg +++ /dev/null |
