diff options
Diffstat (limited to 'old/66319-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/66319-0.txt | 6321 |
1 files changed, 0 insertions, 6321 deletions
diff --git a/old/66319-0.txt b/old/66319-0.txt deleted file mode 100644 index c46e519..0000000 --- a/old/66319-0.txt +++ /dev/null @@ -1,6321 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of Honszerző Árpád, by Elek Benedek - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: Honszerző Árpád - Elbeszélés a honfoglalás idejéből - -Author: Elek Benedek - -Illustrator: Károly Mühlbeck - -Release Date: September 16, 2021 [eBook #66319] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the Hungarian Electronic Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HONSZERZŐ ÁRPÁD *** - -[Illustration] - -[Illustration: … Sziven találva roskad össze a csudaszép állat.] - -HONSZERZŐ ÁRPÁD - -ELBESZÉLÉS A HONFOGLALÁS IDEJÉBŐL - -AZ IFJUSÁGNAK - -IRTA - -BENEDEK ELEK - -MÜHLBEK KÁROLY RAJZAIVAL - -BUDAPEST - -LAMPEL R. KÖNYVKERESKEDÉSE - -(WODIANER F. ÉS FIAI) RÉSZVÉNYTÁRSASÁG - -1907. - -FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA. - - - - -TARTALOM. - - Regék világa 1 - A farkas khán leánya 24 - A «kemény» Niketász 38 - Apa és fia 49 - A nemzetgyűlés 59 - Átkelés a Dunán 87 - Világszép Hajna 102 - Hajnáért Hajnát! 111 - A nagy leszámolás 126 - Indul a magyar Attila földjére 142 - Az alpári síkon 158 - A fehér ló 166 - Pusztaszer 176 - Kilencszázhét 188 - -[Illustration] - - - - -REGÉK VILÁGA. - -A dnyeszter-menti végtelen síkságon tüzesen sütött vissza a lemenő nap. -Ennek a végtelen síkságnak közepe táján, szelid emelkedésű dombon állott -a fejedelem hatalmas nagy sátra, melynek arannyal, ezüsttel szőtt selyme -biborpiros fényben látszott égni a nap ráverődő sugaraitól. A színarany -oszlopok, melyeken a sátor pihent, szemet kápráztatóan ragyogtak, s az -oszlopok tetején az óriási aranyalmák, mintha pótolni akarták volna a -lemenő nap világát: messze bevilágítottak a végtelen, csendes -pusztaságba. Nyugat felől gyenge szél kerekedett s meg-meglengeté a -turulmadaras zászlót, mely uralkodni látszott a síkságon meghúzódó -nagyobb és kisebb sátrak tengersokasága felett. - -Árpád népe készülődött az éjjeli pihenőre. A sátrak előtt lobogott a -tűz, s a fejedelem sátrától nézve úgy tetszett, mintha az égnek minden -csillaga leszállott volna, hogy itt megpihenve, újra visszaszálljanak az -égre s őrködő szemükkel vigyázzanak majd a pihenő, alvó magyar népre. Az -agg Álmos egyedül ült a fejedelmi sátor előtt s gyönyörűséggel pihent -meg lelke a felséges képen. Az alkonyat csendjében ide hullámzott a -tüzek mellől a hosszú, tikkasztó nyári nap után egyszerre megelevenült -élet zsibongó morajlása. Asszonyok, leányok forgolódtak a tüzek körül, -kipirult arcú fiúk forgatták nagy serényen a nyársra húzott vadpecsenyét -a csillogó parázson, míg a férfiak, kik most kerültek haza vadászatról, -a tűz mellé heveredve beszélték vadászkalandjaikat. Öregebb rendű -asszonyok a sátrak mellett csendesen kérődző tehenek és bivalyok tejét -fejték nagy sajtárokba s a feszült tőgyekből csorgó tej zubogása mint -távoli csendes eső zúgása jutott el a fejedelem sátrához… Az apró, -egyszálinges gyermekek settenkedve lesték, mikor telnek meg édes, meleg -tejjel a sajtárok s egyszerre hárman-négyen tartották oda fakannájukat: -tőtse meg, nannyó! Nekem is, nannyó! Ide is loccsintson egy cseppet, -nannyámasszony! - -A legtöbb sátor mellett kancák is állottak. Szépen, nyugodtan álltak s -tűrték, hogy az asszonynép utolsó cseppig kifejje tőgyükből a forró -meleg, méznél édesebb tejet. Az öregebb rendű emberek, kik kancatejen -nevekedtek fel, többre becsülték azt a tehén meg a bival tejénél. Azt -mondták s tartották, hogy a kancatejből lesz az igazi vér. Tüzes -állatnak tüzes a teje. Kancatejet ivott Attila, az Isten ostora; azt -ittak a vitézei. Bezzeg meg is hódították az egész világot… De lám, hogy -csendes vérű tehénnek s bivalnak tejét is issza a magyar, mindenféle -népek belekötnek, nincs maradása sehol, örökös vándorlás a magyar élete… - -Fel-felkapott egy-egy szót a szél s vitte szárnyán a fejedelmi sátor -felé. De a sátor előtt most csak Álmos ült, az agg Álmos, egyedül. - -– A kancatej tűzzé-vérré válik, – mondotta egy erős hang, – a tehén- s a -bivaltejből savó lesz. Én mondom ezt nektek, a farkas khán. Hej, ha én!… - -Tovább nem mondotta, úgy látszik, bölcsebbnek találta, ha nem folytatja, -fűzi szóval a gondolatját. - -De az agg Álmos így is eleget hallott. Elkomorodva tekintett a farkas -khán sátra felé, mely egy nyillövésnyire volt a fejedelem sátrától. - -– Ihatsz te akármiféle tejet, – dörmögte magában Álmos, – a véred baskir -vér marad. Hűtlen szívvel elhagytad a véreidet, te farkasfejű, -farkaslelkű cudar, merthogy főkhánnak nem fogadtak el. Hozzánk szegődtél -cselédjeiddel s azt szeretnéd, hogy nemzetség számba vegyük maréknyi -népedet. Mindig fursz, faragsz, virrongást szítsz a magyar nemzetségek -közt nagy alattomban. Bárcsak a hazádban vesztél volna, kutyalelkű, -kutyafejű khán! - -Az utolsó szavakat fenhangon mondta az agg vezér, csak úgy zihált melle -a hófehér szakáll alatt. De lelke háborgásának senki tanuja nem volt. -Lent a domb aljában óriási máglyatűz körül forgolódtak a férfi s -asszonycselédek. A fejedelem legnagyobb fiával, Leventével s a -nemzetségek főbbjeivel már három hónapja járja az etelközi új hazát, -hadd lássa színről-színre az ő népét, melyet Lebediából az öt folyó közé -vezetett. Vajjon ez lesz-e az állandó haza? Vagy csakugyan az van írva a -csillagokban, hogy a magyarnak nem lesz addig állandó hazája, míg meg -nem szerzi Attila földjét?… - -A sátor mélyéből csecsemő gyermek sírása hallatszott ki. - -– A legkisebb unoka, – motyogja Álmos s szeme megtelik könnyel. – Nem, -nem hal ki a Megyeri nemzetség. Hatalmas fája újabb meg újabb ágakat -hajt. - -Míg Árpád az új hazát járta, született a negyedik fiú. Hej, mely nagy -öröm vár reá, midőn országlátó útjából hazatér! Hogy repülne haza szelek -szárnyán, ha a csillagok megjelentenék: fiad született, Árpád! De -csillagok nem jelentik, eltitkolják, hadd járja végig Árpád az öt folyó -országát; hadd lássa, ismerje meg az új haza minden hegyét, völgyét, -vizét, forrását, erdejét: az ő népének való-e ez a föld? - -A csecsemő már nem sír. Elszenderűlt az édes anya puha kebelén. A -hatalmas kozár király leánya gyönyörködve nézi szivéről szakadt -fiacskáját. Nézi, nézi s keresi arcán Árpádnak, a világ legdaliásabb, -legvitézebb s legbölcsebb emberének vonásait. Növendék leány volt Özséb, -a nagy kozár birodalom királyának egyetlen leánya, mikor Árpádot a hét -vezér pajzsára emelte. Ő látta a felséges jelenetet: mint tapadt a -magyarok szeme büszkén, áhítattal, reménységgel Álmos fiára. És -találkozott az ő szeme Árpád komoly tekintetével. Összevillant a két -szempár, s ez az összevillanás egész életre jegyzett el két szivet. - -– Enyém leszel, – mondotta Árpád nyugodt tekintete, – mert nekem -születtél. - -– Tied leszek, – felelte a leány tekintete, – mert te vagy az első -minden elsők közt. Az volnál, ha nem is volnál fejedelem. - -A növendék leány a szerelmes szív ösztönével érezte meg, hogy ez a -férfi, kit a magyar vezérek pajzsukra emeltek, nagyobb, erősebb, -eszesebb mindazoknál, akiket eddig apja udvarában látott. Hogy fejedelem -az, igazi fejedelem, nagyobb lesz, hatalmasabb lesz királyoknál, -császároknál. Hogy ez a férfi senkinek sem lesz, még az ő apjának sem -lesz alattvalója, – pedig de nagy a hatalma, de nagy az országa az ő -apjának! És jöttek a kozár király udvarába keletről, délről, északról -hatalmas királyok fiai, vetekedtek Özséb kezéért: hiába! - -– Hát mit akarsz? Kit akarsz? – förmedt rá apja, midőn a királyfiaknak -sorban ajtót mutatott. - -– Árpád lesz az uram, senki más, – felelte a leány. - -– Árpád! Az én alattvalóm? - -– A te alattvalód? Nem volt ő s nem is lesz a te alattvalód, apám! Ő a -magyarok fejedelme. Ne nézd őt Lebediásnak, aki csak egy nemzetségnek -volt a vajdája s megelégedett egy atyádfiával. Hét törzsnek fejedelme ő -s meglásd, apám, hozzászegődnek a kabarok is. Mert Árpádot minden népek -szeretik. - -– A kabarok? Az én népeim? Ki mondta ezt néked, leány? Az én alattvalóim -legyenek egy alattvalómnak alattvalói? - -Mondotta Özséb: - -– Ne felejtsd, apám, hogy a kabarok közelebb attyafiai a magyaroknak, -mint a kozároknak. Szinte egy nyelvet beszél magyar és kabar. Egy tőnek -a hajtásai. Csuda-e, ha összefonódnak s tőled, merthogy egy kicsit -mostoha is valál a kabarokhoz, elszakadnak? - -– Hát szakadjanak! üvöltött a király. – S szakadj el velük te is! Mostan -jelenték a hírhozók, hogy újra rátörnek kedves magyarjaidra a bessenyők. -Hadd törjenek. Ujjamat se mozdítom védelmükre. Majd meglátom, mire megy -a magyar nálam nélkül? - -– Apám, apám, ne káromold Istent. A magyarok híven segítettek téged -hadakozásaidban, de te gyengén viszonoztad az ő hűségüket, ha bajba -kerültek. Ők testvéreidnek tartották magukat, úgy is viselkedtek, te meg -alattvalóknak nézted őket. Azért ösztökélted Lebediást is, Álmost is, -hogy egyesítsék a hét törzset, mert gondoltad: nagyobb erővel támogatnak -téged. Hát – egyesültek. Megfogadták a tanácsodat. Úgy egyesültek, hogy -még a kabarokat is viszik magukkal. Jöhetnek a bessenyők, nem állnak ki -több csatára velök. Nem azért nem állnak, minthogyha félnének. De ki nem -unta volna meg azt a sok vége-hossza nincs betörést? Itt sohasem lenne -nyugodalma a magyarnak. Itt ők csak szállók. Mennek tovább, addig -mennek, míg megtalálják s visszaszerzik Attila földjét. Oda törjenek be -a bessenyők! - -– Hm, – dörmögött a király, – de jól tudod minden dolgát a magyaroknak. - -Felelt a leány s nyugodtan nézett apja szemébe: - -– A fejedelemnek, az én jövendőre-lévendőmnek nincs titka előttem. - -– Ej de bölcs ember a te jövendőre-lévendőd! Fehérnépre bízza a titkait! - -– Az igaz, de ez a fehérnép király leánya, a te leányod, apám! - -– Apja lánya, – dörmögte magában a király s bús büszke érzéssel nézett a -leány után, ki, mélyen meghajolva apja előtt, kiegyenesedve s büszkén, -boldogan távozott a sátorból. - -Akkor este a király látta, amint nyugvóra tér leánya, s másnap reggel -rettentő lármára ébredett: volt királykisasszony, nincs -királykisasszony. Nem rabolták el: önként ment Árpád sátrába. Mondotta -neki: - -– Ne fáradj apámhoz sem magad, sem nemzetséged eleit ne fáraszd hozzá az -én kezemért. Ha adná sem adná jó szívvel, talán meg is bántaná a te -büszke lelkedet. Ime, eljöttem önként, tied vagyok. Követlek, amerre a -szerencse vezet téged. Elfogadsz-e hitvesednek? - -Mondotta Árpád: - -– Önként hogy jöttél, jobban esik szivemnek. Lám, a kabar testvérek is -önként jőnek velem. A szeretet erősebb minden földi hatalomnál. Erősebb -a halálnál is. Téged Isten vezérelt az én sátramba. Ez órától fogvást te -vagy ennek a sátornak asszonya. A sátor földje változik, ma itt verjük -fel, holnap ott, de asszonya te maradsz halálig! - -Mikor pirkadott a hajnal, hivatá Árpád Tordát, a vén főpapot s megáldatá -a frigyet Isten szabad ege alatt. És felkerekedék Árpád az ő népével. És -megszállták Etelközt. És teltek, múltak az esztendők. Éltek a vándor -magyarok sok esztendőkön által nyugodalomban. Sokasodtak, szaporodtak a -nemzetségek. Újabb meg újabb ágakat hajtottak a törzsek. És születék az -első esztendőben Árpádnak fia, kinek Levente lett a neve. Aztán telt, -múlt az idő, három esztendő multán születék a második fiú: Takarcs. -Ismét három esztendő telék el, születék a harmadik fiú: Jelekh. S mintha -meg akarta volna mutatni Isten, hogy az igazi nemes fának csak nagy -időközökben terem gyümölcse: már dali ifjú volt Levente, növendék -legényecske Takarcs és Jelekh, mikor a negyedik fiú született, akinek -Jutócs lett a neve… - -Aludj, kicsi Jutócs, aludj, vigyáz reád a te édes anyád szeme. Mind a te -arcodat nézi, a te vonásaidat lesi: vajjon apád képét viseled-e? - -– Apja képét viseli, – mondja Özséb, – de – s ezt mondván, szeliden -mosolyog – az én képemet is látom… – S gyöngéd csókot lehel a gyermek -homlokára. - -Im, a földről már felszállottak a csillagok az égre. Hamvadoznak a -tüzek. Mély csend borúl a pusztaságra. A rengeteg gulyák, ménesek -szerteszét, nagy tömegekben szenderegve heverésznek s csak ritkán kondul -meg egy-egy kolomp, csendül meg egy-egy csengő. Békesség, csendesség, -nagy nyugodalom mindenütt: aki látja, nem gondolja, hogy vándornépnek -szállóföldje ez. Mintha itt élne ez a nép sok száz esztendő óta, olyan -békén alszik, a férfinép a hamvadó tüzek körül, az asszony, a -gyermeknép, a gyermeknépnek is a legapraja az esőtartó, széltartó sátrak -alatt. - -Igen, a földről felszállottak a csillagok az égre. Vakító fehéren ragyog -a Hadak útja, ez a hosszú, széles fehér út, melyen egykor, réges-régen -Csaba vezér s halott vitézei visszaszáguldoztak Attila földjére… Az agg -Álmos szemére nem jön álom. Tekintete a Hadak útjára tapad s lelke -szárnyat öltve száll vissza a réges-régi időkbe, az ős hazába, hol a -hunok és magyarok bölcseje ringott. Látja az öreg Nimródot s két oldalán -két deli fiát: Hunort és Magyart, amint versenyt repülnek paripáikon a -széllel, űzve, hajtva a végtelen puszta vadjait. És száll a lelke, -nyomon kiséri Hunort és Magyart, kik ötven-ötven vitézzel felkerekedének -s vitte vadászkedvök rengeteg erdőkön, végtelen rónaságokon át, mígnem -egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy messze elhagyták apjuk -országának határát. Az volt csak a szép, gazdag tartomány! Mi tenger vad -a rengeteg erdőségekben, a rónaságokon! Csordákban legeltek a bölények, -szarvasok, őzek. De im egyszerre külön, a csordáktól távol, felugrott -előttük egy szarvas. Azóta sem látott ehhez hasonlatos szépet emberi -szem. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva s lebegett a feje -fölött mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott mint a -fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál. A lába -vékony s szaladván, nem látszott érinteni a földet. - -– Utána! – kiáltotta egyszerre Hunor és Magyar. - -– Utána! utána! – suttogja az agg Álmos s öreg teste megfiatalodik egy -pillanatra. Együtt vágtat Hunor és Magyarral tisztásról sűrűbe, sűrűből -tisztásra, hegyeken fel, völgyeken, folyóvizeken át. A csodaszarvas meg -hol eltűnt, hol felbukkant: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. A -paripák habba keveredtek, de Hunor és Magyar vágtattak utána: elevenen -akarták elfogni a csodaszarvast. - -– Utána! utána! – suttogja Álmos. - -De hajh, leszállt a nap, esteledett, alkonyodott s a csodaszép szarvas -eltűnt az ingoványban, sűrű nádas rejtekében… - -A szarvas eltűnt, de im elvezette Hunort és Magyart egy szépséges szép -szigetre. Itt, ezen a szigeten kalandozik most az agg Álmos lelke. Érzi -az övig érő, buja füvek, tarka virágok illatát. Látván látja a -faóriásokat, amint meggörnyednek tenger gyümölcsnek terhe alatt. -Belemerűl lelke a csendesen folyó vizek tükrébe, s gyönyörködik a nagy -és apró halak ezreiben. Hallja a madarak énekét: mintha égből szállana -minden hang. És ezen a tündéri szép szigeten napi járókra nincs ember, -senki lélek nem lakja. Talán ez a paradicsom, honnét Isten angyala -száműzte Ádámot és Évát? Hallga, hallga, megálljatok, figyeljetek. Nem -halljátok? Madáréneknél szebb ének hangzik amonnan a liget felől. Óriás -szádogfák, piros gyümölcsű berkenyék, rezgő nyárfák, szárnyas levelü -iharok közt széles selyempázsit, annak közepén csorgós kút, csorgós kút -körül, nézzétek, nézzétek! – tündérek táncolnak, lejtenek -karikába-körbe, szépen összefogódzva; kör közepén két -tündérkirálykisasszony, olyan szép, olyan gyönyörű, hogy a napra lehet -nézni, de rájok nem. Megbűvölten áll meg Hunor és Magyar, mögöttük a -vitézek. - -– Rajta, rajta! – biztatja Álmos a megbűvölt daliákat. – Isten rendelte -számotokra. Úgy, úgy – suttogja tovább s arca, szeme lázban ég. - -Már ott vannak a daliák a selyemfüves tisztáson. Nagy hirtelen -közrefogják a táncoló, daloló leányokat, mindahányan vannak, felkapnak -egyet a nyeregbe, s elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a -gondolatnál is sebesebben. Velük vágtat Álmos lelke is. Átöleli lelke -Hunort és Magyart s a keblükön pihegő, remegő két leányt, a nagy hún és -magyar nemzetség ükeit. Isten vezérelte a csodaszarvast, nyomába Hunort -és Magyart, ő áldotta s termékenyíté meg Hunor és Magyar vérét s ama -száz vitézét. Ő akarta, hogy megsokasodjék Hunor és Magyar nemzetsége. -Úgy megsokasodjék, hogy ne lehessen maradása a csudaszép szigeten. Erdő -vadja, víznek hala, földnek kenyere nem volt elég a megsokasodott -nemzetségeknek. Tovább, tovább, nagyobb tartományba! S im fölkerekedtek -Hunor és Magyar maradvái, vándoroltak erdőkön, mezőkön, hegyeken, -völgyeken át, és megérkezének Szittyaországba. - -– Szittyaország! Te drága, minden földek között a legszebb, az én -nemzetségemnek bölcseje! Kicsiny valál hunnak és magyarnak, ó mért nem -terülhetett ki határod messze, messze, hogy élhet vala itt, a te drága -földeden mindétig, örökkön örökké Hunor és Magyar népe! De lám az én -népemnek sem vala elég. Meg volt írva a csillagokban, hogy Hunor és -Magyar vére száz meg száz esztendőkön vándoroljon országról országra… -Mikor elégeled meg e nép vándorlását, Isten, magyarok Istene? Mért -kellett elszakadni Hunor és Magyar maradváinak, holott ők egy szívről -szakadtak? - -Könnybe borul Álmos szemepillája, a könnyeken át látja a bús képet, -amint két testvérnép kettészakad: megy a hún nyugatnak, a magyar meg itt -marad. Hadban edzett férfiak sírva borulnak egymás nyakába, asszonyok, -gyermekek sírása felhat az égig: testvér testvértől szakad el s többé -egymást vaj’ látja-e? - -Már indul a húnok rengeteg hada. Népének élén az öreg Mundzuk s két -oldalán két hős fia: Attila és Buda. - -– Utánam, húnok! – mennydörög Mundzuk szava. – Több könnyet ne lássak! - -S letörli hófehér szempillájáról az utolsó könnycseppet. Mintha tenger -csapott volna ki medréből, sepri maga előtt a népeket a húnok rengeteg -áradata. Az ég is elsötétül, amerre a népek e tengersokasága elhalad, -dübörög, reng a föld, recsegnek-ropognak a fák, megdagadnak a -folyóvizek: ellentálló népek vérétől dagadnak meg. Már nem Mundzuk, -hanem Attila vezeti e rettentő áradatot. Ő reá tapad minden tekintet -szörnyű félelemmel s nagy bizodalommal. - -– Ihol a világ legszebb földje! – zúgja Attila s ég, föld megzendül -szava zúgásától. - -A Duna s a Tisza földje volt ez. Óh, mennyit regélt erről Csaba vezér, -midőn visszatért az ős hazába megmaradt húnjaival! Ezzel a regével -altatta el Álmost is az édes anyja, Emese. Sohasem látta s ime, ismeri -minden halmát, völgyét, pusztáját a Duna-Tisza közének. Ha ő ezt a -földet megláthatná! Ha ő ezt a földet megcsókolhatná! De édes lenne -utána a halál! - -Látja a szörnyű harcot, ő maga is ott van a hún sereg élén, amint -összeroppan a vasfejű Detre rengeteg hadával. Hallja sivítását a -nyílvesszőnek, mely az agg Mundzuk ijjából röppent ki s repült egyenest -a vasfejű Detre homlokának. Látja, mint szakítja ki Detre a nyilat s -roppantja ketté. És hallja az átkozódó fenyegetést: Megállj, Mundzuk, -kutyahitű Mundzuk! A hetedik nemzetséged is megkeserüli ezt! - -Megkeserülte, meg… Nem volt neked elég, Attilla, az apád szerzeménye. -Telhetetlen valál s im nagy világhódításodnak mi lett a vége? Elveszték -fiaid apád szerzeményét is. Vajjon okul-e példádon a magyar? - -De lassanként lecsöndesül lelke háborgása, arca, szeme fellángol, egész -valóját megbűvöli Attilának, a hősök hősének fenséges alakja. Látja a -nagy királyt, ki szeme pillantásával népeket igazgat s kényszerít -hódolatra. Látja, amint fapalotája nagy termében tünődve jár, -fonja-szövi világhódító terveit. Hallja, amint elémondja az -álomfejtőknek, a jövendőlátó táltosoknak az ő csudálatos álmát. Ősz öreg -ember szállott le hozzá a magas levegő-égből s ragyogó, szikrádzó kardot -kötött az ő oldalára. Aztán kerekedett sebes forgószél, az felkapta őt s -vitte erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok -felett. S amint repült, repült, szállott a magas levegőégben, -le-lesujtott kardjával, folyók és tengerek két felé nyíltak, a városok -lángba borultak, hamuvá lettek. És látja az ősz Tordát, a legvénebb -táltost, mélyen meghajol a nagy király előtt s mondja, amint következik: -Az a kard, melyet az ősz öreg ember kötött oldaladra, Isten kardja volt. -Isten küldötte számodra. Meglásd, imetten is kezedbe kerül az a kard s -vele meghódítod az egész világot. - -S im csakugyan ebben a szempillantásban nagy lelkendezve szalad feléjük -egy pásztorfiú s mondja Attilának: Felséges királyom, a pusztán egy -kardot találtam, ihol, fogadd el én tőlem. - -Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld megzendül -belé, akkorát kiált nagy örömében: Ez az Isten kardja, emberek! És -fordul a pásztorfiúnak s kérdi: hol találtad ezt a kardot, fiam? - -Mondja a pásztorfiú: Amint a nyáj után mendegéltem, láttam, hogy egy -tavalyi üsző sajnálja a lábát, sántítva lépeget. Nézem, mi baja lehet, s -hát vértől virágzik az utó-ballába. Tünődtem magamban: ugyan mi -vérezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek -erre, nézek arra s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben. -Megfogom, hogy kihúzzam s hát abban a szempillantásban láng csap ki a -kard hegyéből. Megijedtem, elszaladtam, de visszanéztem s látom, hogy a -kard csak kipattan a földből s forog, forog, mintha szél forgatná. -Egyszerre csak ellobban a lángja s elterül a földön. Neki bátorodtam, -visszamentem s fölvettem a kardot. - -– Az Isten kardja ez! – kiált Attila. És megforgatja a kardot s -háromszor vág vele a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúg belé. - -– Az volt, az, az Isten kardja, – suttogja Álmos. – Azzal hódítá meg a -világot. A világot meghódítá s hajh, ebből a rengeteg nagy világból csak -egy darabocska föld maradott meg… Még mindig őrzik a székelyek, várnak -minket… - -Hajh, Attila, hajh, ha te meg nem halsz időnek előtte! Bizonnyal állandó -hazája lesz a Duna-Tisza köze a hunnak, rég állandó hazája volna a -magyarnak is. - -Búba merülten állapodik meg lelke Attila hármas koporsaja mellett. -Hallja a hún asszonyok egetverő sírását, látja a hún férfiak komor -arcát, hallja a gyászéneket s lassan, halkan, reszkető hangon elzümmögi -a csendes éjszakában: - - Attila, Attila, húnok nagy királya, - Mundzuk sarjadéka, híres maradvája! - Te ura, királya szittyák s germánoknak, - Valál hódítója a rómaiaknak: - Napnyugotiaknak, napkeletieknek, - Valál rémülete, valál iszonyata - Te minden népeknek! - De ha könyörögtek, megengesztelődtél, - Adófizetéssel te megelégödtél. - Mindez nagy dolgokat te megcseleködted, - Ez világnak hódítását mind te végbevitted, - S sebzetlen maradtál! - Ármányság, árulás meg is meg nem ejtett, - Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett, - Haj, mégis meghalál! - Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban, - Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban, - Meglepett a halál a te mély álmodban, - Húnok nagy királya, - Mundzuk maradvája! - Haj! ki mondja azt halálnak, - Az orozva járó álmat! - Halál, halál, csendes halál, - Nem vagy te igazi halál! - Rajtad boszút nem állhatunk, - Beléd kardot nem márthatunk! - Halál, halál, csendes halál, - Nem vagy te igazi halál! - -– Halál, halál, csendes halál, nem vagy te igazi halál, – suttogja újra -s könnybe borúl a szeme. Az vár én reám is. Meghalok csendes halállal, -soha meg nem látva Attila földjét… Óh, ha megláthatnám, csak egy -pillantásra. Ha megmutathatnám népemnek: ihol Attila földje, magyarok. -Eredjetek. Kövessétek fiamat, a vitézek vitézét, a bölcsek bölcsét. -Velem ne törődjetek. Fektessetek le Attila földjébe. Hadd vegyüljön -össze porom az ő porával… - -Lehunyja szemét, de nem jő álom reá. Rettenetes bús képek kavarognak: -gyász, siralom, romlás, pusztulás, vérözön, testvér testvérnek ontja -vérét. Hah! a vasfejű Detre! Még ott van homlokában Mundzuk nyílvesszeje -– emlékeztetőnek. Barátságot színlel, úgy lopja be magát Attila fiainak -szívébe. Minden szava méreg. Az a lehellete is. Gonosz szíve fenekére -temeti gonosz szándékát, simándi szóval bujtja, tüzeli Aladárt, -világverő Attila idősebbik fiát: – Téged illet a királyság, téged, te -vagy az idősebb. S mikor méreggel megitatta, megy Csaba sátrába: – Te -vagy a vitézebb, téged illet a királyság. Vedd a kezedbe Isten kardját s -ha nem enged bátyád, öld meg! - -S hajh, két táborra szakadnak a húnok. Testvér testvér ellen. Isten -kardjával öli meg bátyját Csaba. Óh te szerencsétlen, mit cselekedtél! -Testvéred vére szennyezé be Isten kardját – vége a húnok világverő -hatalmának, vége. Ez a kard nem öl embert többé. Utolsó szikrája lobbant -el Aladár vérével. Nézd, hogy rohannak rád elleneid, kiket apád ezzel a -karddal földre vert, megalázott. Nézd, hogy hullanak el oldalad mellől -legjobb vitézeid, hogy bár a te életed maradjon meg! A világverő -rengeteg sereg hová lett? Maréknyi had maradott, gyászos hírmondónak. - -Megfogyva, törve, megalázva takarodik ki Attila földjéről a maréknyi had -– vissza az ős hazába. - -– Óh jaj, mit cselekedtem! – jajong Csaba. – Megöltem a testvéremet. -Meggyaláztam Isten kardját, apámnak nevét, emlékét, jaj! - -Iszonyattal nézi testvére vérét. Megáll Olt vize mellett, belemártja a -véres kardot: vajjon lemossa-e _ezt_ a vért? Lemossa, le. -Megkönnyebbedten tekint az égre. És felkiált: Halljad, hatalmas Isten, -halljad! Lemostam kardodról testvéremnek vérét. Visszaviszem az ős -hazába. És elhivom az én magyar testvéreimet. Visszaszerezzük apám -földjét, vissza! Halljátok, vitézek, halljátok! Úgy-e visszaszerezzük? - -– Visszaszerezzük, vissza! Egy részünk itt marad. Várunk reátok, várunk! - -És szakadt két részre a maréknyi had. Hazamegy az egyik, itt marad a -másik. Megtartani bár csak egy dombocskát Attila földjéből. És áldoznak -a _tűznek_, áldoznak a _víznek_, áldoznak a _levegő-égnek_ s áldoznak a -_földnek_. És megesküsznek mind a visszatérő vitézek, hogy még a világ -végéről is visszatérnek, ha ellenség támadná az itt maradottakat. Hírül -hozza nékik azt a _tűz_; ha az nem, a _víz_; ha a _víz_ nem, a _levegő_; -ha az sem: a _föld_. - -Indulnak Csaba vitézei, száll velük Álmos lelke hegyeken, völgyeken, -erdőkön át. Hallga, hallga! Reng a föld! De szomorún hajladoznak, -integetnek a fák! Mi történt? Mit jelent e földindulás? Nem látjátok, -nem halljátok? – Vissza, vissza, bajba’ van a székely testvér! A fűszál -is feltámadott ellene! - -– Vissza! vissza! – csendül Csaba hangja. – Utánam, vitézek! - -És vágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben, -vissza Attila földjére. Haj, mi tenger ellenség! Száz is jut egyre. De -im újra szikrát vet Isten kardja, lobogó lángban ég, s szalad az -ellenség eszeveszetten. - -– Huj! huj! – kiáltja Álmos. – Üssed, vágjad, tiporjad! - -Aztán lecsillapodik harci kedve, újra ott van a hazatérő húnok kis -hadában, megy, mendegél szép csendesen, hegyre fel, völgybe le, -simogatja, becézgeti fehér paripáját. De nézzetek csak ide, mi történt! -Meghorkannak a paripák, ágaskodnak, hiába sarkantyuzzák, forognak maguk -körül mint a forgó szél. - -– Vissza, vissza, bajban van a székely! Nem látjátok, nem halljátok? -Folyó vize megdagadott, zúgva, bőgve csap ki a medréből s mind azt -zúgja, mind azt bőgi: vissza, vissza, bajban a székely! - -És vágtatnak vissza, hét napi járót egy nap, nem ér nyomukba sebes szél -s haj de jókor érkeznek! Tenger sok nép fogta körül a székelyt. - -– Üssed, vágjad, tiporjad! – mennydörgi Csaba. - -– Üssed, vágjad, tiporjad! – visszhangzik Álmos lelkében a csatakiáltás -s reszkető karja megacélosodik, belevág a levegő-égbe… - -Volt ellenség, nincs ellenség. Mintha föld nyelte volna, árvíz seperte -volna el. És indul harmadízben is Csaba, mennek, mendegélnek hegyeken, -völgyeken, folyóvizeken át. – Állj meg, Csaba, állj meg! – riad fel -Álmos. – Nem hallod, hogy zúg, búg a fergeteg? Nem látod-e, mint -döndülnek a földre büszke tölgyek? Nem hallod-e, hogy sír a szél? -Vissza, vissza, bajba van a székely! Mind ezt búgja, mint ezt sírja a -fergeteg: vissza, vissza! Hol vagy madár, ki sebesebben repülsz, mint a -hún vitézek? Hol vagy szél, ki megelőzöd őket? Hát ti hová lettetek, -merre tüntetek, székelyek ellenei? Föld nyelt-e el, árvíz sepert-e el? -Vaj’ ki áll ellent, ha Isten kardja lobogó lánggal ég? - -Most már indulhatsz, Csaba, sem tűz, sem víz, sem föld, sem levegő nem -térít meg többet. Eredj, eredj, vezesd megfogyott népedet vissza az ős -hazába. Mert már elfértek ott… Haj de sokan indultatok s de kevesen -jövétek vissza! - -Könnybe borúl Álmos szeme, ébren álmodja át a bús találkozást. Szegény -Csaba királyfi! Apád földjét nem látod meg többet. Élve nem. Hiába -regéled apád földjének szépségét, gazdagságát, lám, a fiatalok mennének -veled, arcuk, szemük lángban ég, harci kedvben tombol a szívük, de az -öregek lecsendesítik: várjatok, várjatok. Ne mozduljatok, míg Isten az -indulás idejét meg nem jelenti. És várják, várják a megjelentés idejét… -Im, már őszbeborult Csaba göndör fekete haja. Háta meggörnyedett. Már -ássák is a sírt neki. Már búg csendesen hármas koporsaja felett a -gyászének. Ennek is ez a vége: - - Halál, halál, csendes halál, - Nem vagy te igazi halál! - -– Nem vagy nem! dobbant Álmos. – Nem halt meg Csaba! Ki mondja, hogy -meghalt? Nézzetek az égre! Száz esztendő borúlt százra s még akkor is -élt Csaba: onnét vigyázta székely testvéreit. Ott, ott, a hadak útján, -ott vágtatott vissza, a székelyek földjére, hogy még egyszer poklok -fenekére űzze a székelyek elleneit. Mikor sem föld, sem víz, sem levegő -meg nem jelenté, im megjelenté a tűz, égő csillag tüze: bajba van a -székely! Haj, nézzétek, haj, hogy robog, hogy vágtat, hogy repül Csaba -fehér paripáján s utána mind a vitézek, hófehér paripán, hófehér -ruhában, végig a csillagos ég boltján, s ott, ott, ahol az ég ráhajlik a -földre, leszállanak: hajrá! huj! huj! Tűzbe borúl ég, föld, kicsapnak -medrükből a folyók, lángtenger zúgva hömpölyög s elnyeli, sepri a -cudarokat, kik a székelyre támadtanak. - -– Vissza az égbe, vitézek! – csendül Csaba hangja, hogy ég, föld zeng -belé. S im felszállanak mind az ég boltjára, visszaszáguldanak azon az -úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lábanyomán. -Ott van, ott a fehér út, fehérebb a tejnél, fehérebb a hónál. Ott is -marad örökkön-örökké! Hallod-e a hangomat, Csaba? Én szólok te hozzád, -Ügek fia, Álmos! Nem kell többet leszállnod az égből. Készül a magyar, -készül! Árpád vezeti, az én nagy fiam. Minden magyarok közt a -legnagyobb. Megjelenté Isten az én anyámnak, Emesének, álomban jelenté -meg, hogy az ő nemzetsége szerzi meg Attila földjét. Nem halok meg, míg -e földet meg nem csókolám. Nem, nem! - -Kelet felől pirosodott az ég alja. Egymás után hunytak el a csillagok. -Hadak útjának hófehér színe egyszerre lángba borult: messze keleten, az -Ural hegy mögül lángveresen emelkedett fel a nap. Az agg Álmos -elbűvölten nézte a gyönyörű látványt. Nem vette észre, hogy háta mögött -áll valaki. Özséb volt. Mosolyogva érintette meg az öreg ember vállát. - -– Te vagy, Özséb? - -– Én vagyok, apám uram. - -– Úgy-e, ma keltél először az áldott Nappal, mióta Jutócs született? - -– Ma, apám uram, ma. Megálmodtam, hogy ma haza jő az uram. - -– Én is álmodtam, bár le sem feküdtem. Bejártam Attila földjét. Igazat -regélt Csaba a mi ükeinknek, Özséb. Az a legszebb föld kerek e világon. -Ott halok meg, Özséb. Érzem, hogy ott halok meg. Hát te szeretnél-e ott -élni? - -[Illustration] - -[Illustration: … repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek…] - -– Én ott szeretek élni, halni, ahol az uram. - -Álmos megfogta Özséb kezét, szép gyengén megszorította. - -– Áldott az óra, melyben az én fiam te veled találkozék. - -Özséb lehajolt Álmos kezére. A felkelő nap ragyogó sugarai koszorút -fontak az aranyszőke hajra. Aztán egyszerre mintha megrendült volna a -föld nyugat felől. Özséb arca lángra gyúlt, hirtelen felkapta gyönyörű -fejét az öreg ember öléből, keble hullámzott az édes örömtől: jön az -uram, jön! Az én nagy uram! S az én dali szép fiam. Hallja a kürtszót, -apám uram, hallja? - -– Hallom, menyemasszony, hallom. - -– Hallja a lónyerítést, hallja? - -– Hallom, menyemasszony, hallom. - -– Ez az uram lova. Ezer ló közül megismerem a nyerítését. Úgy-e, apám -uram, érzi a ló, hogy ki ül rajta? Úgy-e, érzi? - -– Érzi, fiam, érzi. - -Hirtelen a sátor ajtaja felé fordult: - -– Takarcs! Jelekh! Ébredjetek, keljetek! Jön az apátok. Jön Levente. - -Már látszik is a turulmadaras zászló. Hogy ragyog, hogy tündököl a -napnak fényében! De büszkén leng, lobog! Mintha csatára vinnék. - -– Nézze, apám uram, nézze. Ihol az uram dali alakja! Már kiveszem az -arcát. Komoly, mindég komoly, gondolkozó. Milyen mélyen fekszik a szeme, -a szép fekete, merengő szeme! Mintha sehová se nézne s mégis lát -mindent. Édes nagy uram! - -Kitárt karokkal szalad Árpád elé, kinek szelid mosoly lebben meg ajakán. -Mire megáll a hófehér paripa, már ott áll a szerelmes asszony, félre -inti az odasiető cselédnépet, ő maga fogja a kengyelt, míg ura leszáll a -paripáról. - -– Hát engem, édes anyám? - -Levente ez, ki türelmetlenül várja, míg édes anyja kifejlik az ölelő -karokból. Akinek még legédesebb az édes anyai csók. S mikor vége -ölelésnek, csóknak, két felől megfogják Özséb kezét, úgy mennek föl a -sátor elé, az agg Álmos reszkető karjai közé. - -– Hát Takarcs és Jelekh? – kérdi Árpád s egy pillanatra elkomorodik az -arca. De abban a pillanatban már nyakába fonódik a két fiú karja. - -– Jőjjön, édes apám uram, jőjjön! – S húzva húzzák a nagy, a hatalmas -fejedelmet a sátor legbelső szobájába. Annak a közepén aranybölcsőt -ringat egy leány s dalol halkan, zümmögve: - - Csicsiss, bábó, - Nincs honn apó, - Ha ma nem jő, - Sohasem jő. - Csicsiss, bábó, - Hol van apó? - Elment, elment - Öt víz közé. - Öt víz között - Arany mező, - A mellett van - Gyémánt erdő. - Abba szalad egy őzecske, - Utána egy szekerecske, - Szekerkében kerekecske. - Csicsiss, bábó, - Jön az apó, - Ha ma nem jő, - Sohasem jő, - Csicsiss, bábó, csiss! - -Megállanak mind a bölcső felett, hallgatják a dajkadanát s nézik, nézik -nagy gyönyörűséggel az alvó gyermeket. Az Árpád véréből való vért. A -negyedik fiút. - -– Aludj, kicsi fiam, aludj, suttogja boldogan Árpád. – Ha élek, nem -öregedel meg ezen a földön. - -– Úgy-e, nem a mi népünknek való? – kérdi Álmos s nem tudja -visszafojtani ezen való örömét. - -– Nem, apám uram, ez a föld nem nekünk való. Sem nem elég nagy, sem nem -elég szép, sem nem elég gazdag. Vissza kell szereznünk Attila földjét… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A FARKAS KHÁN LEÁNYA. - -A farkas khán, ki Baskiriából szakadt a magyarokhoz, kevés számú népet -hozott ugyan magával, de gazdagsága vetekedett a fejedelemével. Tizenkét -szekér hozta utána az aranyat, ezüstöt, a számasincs drágaköveket, a -mindenféle színek pompájában játszó selymeket, tarka virágú szőnyegeket. -A szekerek után három gulya és három ménes kolompolt, minden gulya s -ménes mellett kilencz-kilencz gulyás és csikós. Egy-egy gulya s ménes -akkora volt, hogy a szem nem győzte belepni. Baskiriában fegyveres -vitéze is volt annyi, hogy a főkhán is irigyelte ezért, de a farkasképű -és farkaslelkű khánt gyűlölték a katonái, mert ha vissza-visszatértek -egy-egy rablóhadjáratról, az osztozkodásnál mindig megcsalta embereit. -Mikor aztán rengeteg kincset harácsolt össze, fejébe vette, hogy ura -lesz az összes khánoknak, de katonái cserben hagyták s csak egy -töredék-néppel hagyta el Baskiriát, hol egykor a magyarok is -szállásoltak. - -Lebediában szegődött a magyarokhoz, de a törzsek vezérei, bár -valamennyinél gazdagabb volt, nem ismerték el magukkal egyenlőnek. Nem -bíztak a farkasfejű khán hűségében. Arca inkább hasonlított a farkas -fejéhez, mint a rendes emberi archoz, s a magyarok, amint közéjük -került, mindjárt elnevezték farkas khánnak. Jedajk khán volt a -becsületes neve. A pásztoremberek esküvel erősítették, hogy a farkas -khán éjjelenkint igazi farkas képében jár s ólálkodik a magyar -nemzetségek ménesei körül, s ahány csikó a ménesből eltűnt, azzal mind a -farkas khánt gyanusították. - -– Nem csuda, ha akkora ménesei vannak mint a fejedelemnek, – mondották a -magyar urak csikósai. - -– A farkas khánnak a csikósai sem igazi emberek, ördöggel cimborálnak -azok, – panaszkodtak gazdáiknak a magyar csikósok. – Hiába megyünk az -eltűnt csikók után, látjuk messziről, hogy ott vannak a farkas khán -ménesében, de ahogy közeledünk, szörnyű forgószél kerekedik s a ménes -úgy eltűnik, mintha föld nyelné el. - -Egy öreg csikós meg azt beszélte, hogy ő már egyszer meg is fogta a -farkas khánt. Vermet ásott s a verem szélére kikötött egy harmadfűre -menő csikót éjszakára. Reggel megy oda, hát a csikónak csak a csontja. -Néz a verembe: ott vergelődött egy farkas. Ugrált, vergelődött, ki akart -mászni a veremből, de mély volt a verem, valahányszor nekirugaszkodott, -visszaesett. Ő aztán hurkot vetett a nyakára, kihúzta s vágta, szabdalta -az ostorával, hogy a bőr leszakadt róla. Hát egyszerre csak mi történt! -Emberalakra változott az ebadta, de a képe farkas volt s összetett -kézzel könyörgött neki, hogy ne bántsa, hagyja meg az életét s neki adja -fele kincsét, fele ménesét s fele gulyáját. No, szabadon is eresztette, -de mikor elment a sátrába, hogy beváltassa az igéretét, szeme közé -vigyorgott s azt mondta – talán bizony álmot láttál, he? - -Ez az öreg csikós beszélte azt is, hogy a sátor szögletében egy nagy -fekete macska dorombolt, de olyan macskát ő még nem látott világon való -életében. Szikrát hányt a szeme. Aztán egyszerre csak -keresztülbucskázott a fején s hát az Isten Istene ne legyen, ha leánnyá -nem változott. De ő még olyan leányt nem látott! A haja a bokáját verte -s tizenkét ágban volt befonva. A tizenkettőből hat ág lángveres, hat ág -fekete mint a fekete szurok. Az egyik szeme zöld volt, mint a fű olyan -zöld, a másik kék, olyan kék, mint az acél s úgy hányta a szikrát, hogy -ő szinte megvakult. Hát ő bizony ki is szaladt a sátorból s a ménesig -meg sem állott! - -Levente, ki esténkint szeretett leheveredni a pásztortüzek mellé s -reggelig is elhallgatta a csikósok mesemondását, mosolyogva hallgatta a -vén csikós meséjét a macska képében járó leányról. Jól tudta, hogy mese -ez, együgyű csacska mese. Gyermekkora óta ismerte ő a farkas khán -leányát. Tudta, mi a mese, mi a valóság abban, mit _Birtikről_, a farkas -khán leányáról beszéltek. Mese volt, hogy Birtik hol macska, hol leány -alakjában mutatja magát, de az már nem volt mese, hogy Birtik haja -bokáig ért le s hogy ez a csuda-haj tizenkét ágba volt fonva. Az sem -volt mese, hogy hat ág lángveres volt, hat ág koromfekete. De még az -sem, hogy zöld színben játszott az egyik szeme, kék színben a másik s ha -nem is hányt szikrát, valóban úgy tetszett neki is néha, mintha -szikrádzanék, néha meg mintha lobogó lánggal égne. Szörnyű szép volt -Birtik, szörnyű szép, ki egyszerre ellenállhatlanul vonzotta magához az -ő szívét, ugyanakkor meg valami megnevezhetetlen félelmet, borzongást -érzett. Ha néha kezét kezébe fogta, egyszerre perzselő meleget és -dermesztő hideget érzett minden tagjában. - -Félt a különös leánytól s mégis szerette volna látni mindig. Ha -közelében volt, sokszor irtózat fogta el s ha nem látta, sorvasztó -epekedés fogta el. Mosolygott, mikor a vén csikós arról mesélt, hogy -látta Birtiket macska képében, de hogy számon vette a leány természetét: -igazat adott neki. Mert macskatermészet volt Birtik. Doromboló, -hízelkedő, aki azonban mindig kész a karmolásra. Sok álmatlan éjszakája -volt Leventének a leány miatt. Anyja aggodalommal látta, mint sorvadoz -legnagyobb fia, mint húzódik beljebb-beljebb nagy, okos, fekete szeme s -az anyai szív ösztönével megérezte, hogy Levente testet sorvasztó, -lelket betegítő, tépelődő szerelem betege. Kedvetlenül látta, hogy -Levente mindennap ellátogat a farkas khán sátrába; hogy együtt -nyargalják be a végtelen pusztaságot, néha reggeltől estig űzve a vadat. -És nyomukban mindenütt a farkas khán, kit ösztönszerűleg gyűlölt. Anyai -szíve nagy veszedelmek sötét képeit látta készülődni s gyakran szelíd -szemrehányással illette urát, hogy a farkas khánt népe közé fogadta. -Hogy örült a jó Özséb, mikor ura legjobb vitézeivel felkerekedett, hogy -bejárja Etelközt, s magával vitte Leventét is! Legalább erre az időre -kikerül annak a leánynak gonosz varázslata alól. Mert csak gonosz -varázslat lehet, ami az ő fiát fogva tartja, szemmelláthatóan -sorvasztja. Ime, de más volt Levente, mikor az országjáró útról -hazatért! Melle kiszélesedett, megdomborodott, roppanásig megfeszült, -napsütötte arcán rózsák virultak, szeme a régi tiszta fényben égett – -mintha újra született volna. Még csak tizennyolc éves, de már oly magas -mint az apja, szinte oly vállas, erős. Ha egyszer az élére áll a magyar -vitézeknek, bizony meghódítja a világot, mint egykoron Attila! - -Gyönyörködve legeltette tekintetét a legnagyobb fiún, amint a sátor -előtt felterített asztal körül ült a fejedelem egész háza-népe. A -színarany kerek asztal, melyet a görög császár küldött ajándékba -Árpádnak, a jó szomszédság okáért, arany és ezüst szálakkal átszőtt -abrosszal volt megterítve. Körülötte arany lócák, melyeknek nem volt -háta, hogy meg ne szokják a puha kényelmet. Özséb Álmos és Árpád közt -ült, szembe velük a három fiú. Mögöttük a dajka állott, ringatva, -csicsisgatva ölében a kis Jutócsot. A nőcselédek puha, fehér cipókat -raktak az asztalra, a kisebb fiúknak arany bokályokban frissen fejt -tejet, s pirosra sült őzpecsenyét, úgy amint megsült a nyárson, tettek -az asztal fejére. - -Az agg Álmos vágta a pecsenyéből az első szeletet s Özséb szíves -készséggel segített a reszkető karú öregnek. Árpád megelégedetten, -mosolyogva nézte a kedves jelenetet. - -– Még egy combot, apám uram. Szeljek-e még? - -– Elég, fiam, elég. Gondoskodjál az uradról. Messzi útról jött ő. - -– Nem olyan messziről, mint apám uram, – jegyezte meg Özséb s -rejtelmesen mosolygott az urára, ki kérdően tekintett reá. - -– Hol járt, nagyapám uram? – kérdezték egyszerre a fiúk. - -– Messze, nagyon messze, – mondotta Álmos. – Ma éjjel bejártam az -őshazát. Aztán mit gondoltok, hol jártam még? - -– Attila földjén, – előzte meg a feleletben Jelekh a többit. – Nagyapám -uram lelke mindig ott jár. - -– Igazad van, fiam, igazad, – s szeretettel pihent meg szeme a kis -Jelekhen, akiben legtöbb atyafivonást látott az ő rég porladó édes -anyjának, Emesének vonásaiból, s kit ezért legjobban kedvelt az unokák -közül. - -– Attila földje, – mondotta halkan Árpád, mintha magával beszélne. Ott -akarok meghalni én is… - -– Hát te, Levente, mit szólsz? Hol jár a te lelked? – kérdezte Özséb. - -Levente felriadt a kérdésre. - -– Az én lelkem még Attila földjén is messze túl jár. Nekem nem lesz elég -nagy Attila földje. Mind bírni akarom az országokat s népeket, melyeket -Attila leigázott… Megmutatom, hogy Attila vére van az ereimben! - -Árpád elkomorodva hallgatta a fenhéjázó beszédet. - -– Hogy mit teszel az én halálom után, – mondotta Árpád – az a te dolgod. -Én hazát akarok az én népemnek, állandó hazát. Végit vetem népem örökös -vándorlásának s ha ezt elértem, örömmel szállok az én koporsómba. - -– Isten beszél a te szavaidban, a magyarok istene, – szólalt meg Álmos s -reszkető karjával átölelte nagy, hatalmas fiát. – Te pedig, – fordult -Leventéhez, – látszik, hogy gyermek vagy. Szeretnéd, hogy tied legyen az -egész világ. De ne felejtsd, hogy Attilának is végül csak egy darabocska -föld maradott, akkora, a mekkorába leeresztették a hármas koporsót s -hármas koporsó mellé a rabszolgákat… Mind ide jutunk, fiam. Azonban mely -boldog az a fejedelem, ki, ha behunyja szemét, kicsiny országot hagy bár -a népének, tudja, hogy ez a kicsiny ország az ő népének országa s az is -marad időtlen időkig. - -– Nem mondok ellent nagyapám uramnak, mert az nem illendő, – mondotta -Levente, – de arca, szeme lángolása mutatta, hogy szertelen hírvágy -forrong a lelkében. Hogy az ő példaképe a világverő Attila. - -Hirtelen felállott a lócáról s intett egy lovásznak: - -– Nyergeld meg a vasderest! - -– Már elmégy? – kérdezte megütődve Özséb. – Hisz még nem is pihentél. - -– Pihenéssel nem lehet világot hódítani, édes anyám, – felelt Levente. - -– _Arrafelé_ akarsz világot hódítani? – mutatott Özséb szomorúan a -farkas khán sátra felé. - -– Nem, édes anyám, nem arrafelé. Érzem, hogy ma utoljára űzök vadat -Dnyeszter vize mentén. Itt én elsenyvedek, elsorvadok. _Ma_ mutatom meg, -hogy férfisorba léptem. - -A lovászlegény elévezette a vasderest. Levente íjjat vetett a nyakába, -dárdát a vállára s szélnél sebesebben elvágtatott a farkas khán sátra -felé… - -Tarkacs és Jelekh kivételével mind szomorúan néztek utána. - -Álmos is, Árpád is egyszerre bús sejtelmet temettek el a lelkükben e -pillanatban, félve, hogy Özséb meg ne lássa: ez a fiú nem látja meg -Attila földjét. De hiába temették bús sejtelmüket oly féltve, titkolva: -Özséb látta jól. Mert az ő anyai szíve épen e bús sejtelemtől vonaglott… - -_Arra_ felé, _arra_ felé, látni még egyszer Birtiket! Meg akarja -mutatni, hogy van ereje megszabadulni a bűbájos leány gonosz varázslata -alól. Maga sem ismer magára, mióta apjával bejárta az új hazát. Elemi -erővel támadt fel lelkében a vágy, hogy az ő híre, neve megreszkettesse -a földet s annak minden népeit. Eddig egész valóját nyügbe szorította a -bűbájos Birtik, kiben embernek és ördögnek vére egyesült: csuda szépsége -egyik pillanatban delejes erővel vonzotta őt a leányhoz, a másik -pillanatban pedig szörnyű félelemmel töltötte el szívét. Hiába -mosolygott a csikósok csacska meséin, ifjú szíve megérezte, hogy -romlásba kergeti ez a leány. Elsorvad ifjan, virágjában, elpusztul -dicstelenül, mielőtt a halhatatlanság márványkövére véste volna a -Levente nevet. - -Amint nyargalt gyorslábú lován, szinte felujjongott a diadalnak -érzetében, mit romlásba kergető szerelmén szerzett. Lelki szeme előtt -egy más leánynak alakja jelent meg. Egy leányé, kit még nem látott soha, -de akit fel fog találni, meg fog ismerni ezer közül is. Aki méltó lesz -hozzá, a világ leendő urához. Aki bíborban született, arany bölcsőben -rengetődött. A mesék világszép királykisasszonya ez, kinek kezéért -császárok és királyok versengenek, de ő szolgaságba veri mind a -császárokat, királyokat s arany trónra ülteti maga mellé a világszép -leányt… - -Mikor a farkas khán sátra elé ért, ott már nyergelve állott két -szénfekete paripa. A vasderes összenyerített jó ismerőseivel, kikkel oly -sokszor futott versenyt a sivatagon, királyi szarvasok nyomán. A -következő pillanatban kilépett a sátorból Birtik. Arca, szeme diadal -tüzében égett. Maga sem hitte, hogy Levente, alig megérkezése után, -felkeresse őt. A perzselő nap fényében lánggal égni látszott hajának az -a hat ága, mely világ csudájára rézvörös volt, míg a másik hat ága -feketébb a sötét éjszakánál. Vége, vége a férfiúnak, ki e hajszálakhoz -köti szívét, életét. S azok a szemek! Az egyik angyali szelidséggel -hiteget, a másik nem tudja rejteni a bűbájosok gonoszságát. S a hófehér -arc s ennek az arcnak gyenge pirossága! A kicsi száj s a vakító fehér -macskafogak! S a hófehér nyakon kilencsoros igaz gyöngy, minden szeme -kincseket érő! Ruhája kék selymébe görög takácsok művészi keze szőtte -bele arany, ezüst szálakkal a világ legszebb virágait. - -Mintha érezte volna Birtik, hogy ma van a döntő ütközet napja: ma -varázsolja meg egy egész életre, vagy ma veszti el örökre a nagy, a -hatalmas fejedelem fiát, ki apjánál is nagyobb, hatalmasabb lesz, -világnak ura. S világ urának ő lesz az asszonya. Nem szolgálója, mint a -többi asszonyok, nem is felesége, aki egyenlő az urával, de több ennél. -Az ő kezében lesz a hatalom. Kő kövön nem marad Baskiriában, honnét az ő -apjának megalázva kellett elvándorolnia. Aztán végigsöpör a hatalmába -kerített népek áradatával az egész világon. - -– Éreztem, hogy eljösz, – mondotta halkan, szelíden Birtik az ifjúnak. - -Más volt ez a leány már, mint abban a pillanatban, mikor a sátorból -kilépett. Boldog szemérmetességgel sütötte le szemét, gyengén elpirult, -keze remegett Levente kezében. - -– Látni akartalak, – mondotta Levente s érezte, hogy remeg az ő keze is. - -Soha sem látta ily szépnek e leányt. Szépségének harmóniáját e -pillanatban semmi sem zavarta. Mint a tiszta azurkék ég, oly tiszta kék -volt most mind a két szeme s haja, ez a csudahaj is mintha egy színben -ragyogott volna, enyhe, szelíd fényben. Ez nem az a bűbájos, gonosz -varázslattal ifjú szíveket megejtő leány, hanem angyal, ki most szállott -le az égből, hogy a tiszta, bűnös gondolattól ment szerelem virágát -ültesse a földi emberek szívébe. - -Ha mindig ilyennek látta volna! Ha mindig ilyennek láthatná! - -– Apád is jön? – kérdezte Levente. - -– Nem, ő kint van a méneseinél. Majd ott találkozunk vele. - -– Hát ezen a lovon ki jön? - -– Senki, ha te úgy akarod, – felelt a leány pirulva. - -– Úgy akarom, – mondotta Levente, szinte parancsoló hangon s azzal -megfogta a leány kezét jó erősen s könnyű pehelyként emelte fel a -nyugtalanul prüszkölő fekete ménre. - -Csendes ügetésben indították lovaikat. A leány tekintete szerelmesen -pihent Leventén s már jó messzire haladtak, mikor megszólalt. - -– Tudod-e, – mondotta, – hogy mióta elmentél, minden nap magamban -kóboroltam s egymagam kergettem egy csudaszép szarvast – hiába. Mikor -már-már nyomába értem, bevette magát vagy a rengetegbe, vagy a nádas -közé s eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Hiszed-e, hogy ennél a -szarvasnál szebb nem lehetett a Hunor és Magyar szarvasa sem? Egyszer -beugrottam utána a nádasba, de nyakig süppedt a lovam. Alig tudtunk -kivergelődni. Azt hittem, vége, itt pusztulok. Reád gondoltam, Levente, -s úgy féltem a haláltól! Megsirattál volna-e, ha meghalok? - -– Meg. - -– De röviden felelsz! - -– Mondom, hogy meg. - -– Mindég sirattál volna? - -– A férfi nem sír, a férfi gyászol. - -– Halálig gyászoltál volna? - -– Halálig. - -– De azért lett volna feleséged. Úgy-e? - -– Úgy. - -– Hát te így szeretsz? - -– Az én nemzetségemnek nem szabad kiveszni. - -Büszkén, szinte gőgösen mondta ezt Levente. - -– Igaz, igaz, – mondta a leány színlelt alázatossággal. – Hanem azt a -szarvast – tört ki hirtelen – megölöm! Meg én! Addig meg nem nyugszom. - -– Miért? – kérdezte Levente el nem rejthetett megdöbbenéssel. - -– Mert háromszor huszonnégy napja, hogy folyton ingerkedik velem. Velem -senki se ingerkedjék! Meglásd, szemed láttára ölöm meg. Miatta -fenyegetett a cudar halál. Nézz reám, Levente! Arra születtem-e én, hogy -hideg ingoványnak fenekén kigyók marják testemet? Nézz reám! - -Levente rá nézett, de alig tudta elfojtani borzongását: oly félelmes, -oly ijesztő volt most újra e leány. Farkas khán leánya ő, hiába! - -– Látod? Látod? – ragadta meg hevesen Levente karját. – Lobogó lángban -égett mindkét szeme. Égett a haja is, a fekete haja is. Nem nő volt ez -többé, hanem szörnyeteg, ki dühtől lihegve veti rá magát arra, kit -áldozatul kiszemelt. - -– Nem látod? Nem látod? Haj, utána, haj! - -Igen, ott nyargalt előttük a csudaszép szarvas. Épp most ugrott föl egy -forrás mellől. Valóban, ilyen szép szarvast sohasem látott Levente. A -két ágas-bogas szarva koszorúba volt fonva, lebegett a feje fölött. -Ilyen lehetett az a csudaszarvas, csakugyan ilyen, melyet Hunor és -Magyar együtt üldözének, aztán eltűnt, örökre eltűnt az ingoványban. - -– Oh de szép! – kiáltott Levente. – Ne öld meg! Fogjuk meg elevenen! - -De Birtik nem hallja Levente szavát. Nem akarja hallani. Esze nélkül -sarkantyúzza, ostorozza a tűzvérű mént: haj, utána, haj! Nyomában -mindenütt Levente: Ne öld meg, ne! Fogjuk meg elevenen! Már elejbe is -kerül a vasderesen, mely sohasem száguldott így még: könnyű lába alig -éri a földet. Rengeteg erdő szélén hirtelen megfordul a szegény szarvas, -s megfordulván, reszketve, hökkenve áll meg: szemtől-szembe kerül az -amazonnal, ki háromszor huszonnégy napja üldözte hiába. Egy pillanat s -Birtik nyilától szíven találva roskad össze a csudaszép állat. - -A diadaltól mámorosan ujjong a leány, aztán lekapja derekáról hétágú -ostorát s esze nélkül csap végig a nemes állat bőrén. S mintha hét ágú -kés hasított volna végig rajta, hét patakban omlik a csudaszép szarvas -vére s nézi a leány vad gyönyörűséggel. Egész teste reszket belé. - -– Úgy-e, megmondtam? – kiált Leventének. – Megöltem a kutyát! - -– Meg, meg, – mondja Levente komoran. - -– Hát te nem örülsz? - -– Nem. - -– Nem örülsz? Az én örömöm neked nem öröm? - -– Ez nem. - -– Világosabban beszélj, Levente! - -– Isten súgja nekem, hogy ez a szarvas ivadéka volt ama csudaszarvasnak, -melyet Hunor és Magyar hiába üldözött. De még sem hiába. Mert az a -szarvas vezette őket ama szép szigetre, mely a paradicsomhoz hasonlatos -vala. Ez a szarvas is paradicsomba vezetett volna minket. De te -megölted. S még halálában sem esett meg rajta a szíved. Van-e szíved, te -leány? - -– Van. De nem gyáva, mint a tied. - -– Leány! - -– Meggyűlöltél, látom a szemeden, hallom a hangodon. Érzem, hogy -elvesztettelek. De jegyezd meg, Levente, hogy mint azt a szarvast -megöltem, úgy ölöm meg azt a leányt, kit sátradba hozol. Értetted-e, -Levente?! - -Gyilkos szemmel mérte végig az ifjút s még egyszer rácsapva a kihült -testű szarvasra, torzra vált arccal vágtatott el, folyton ütve, vágva -habba keveredett lovát. - -Néhány pillanat mulva elnyelte a szemhatár a leányt s Levente nagyot -sóhajtva indult tovább, más irányba, maga sem tudva, hová, merre. -Érezte, hogy könycsepp gördül le arcán. - -Az utolsó könycsepp. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A «KEMÉNY» NIKETÁSZ. - -A rekkenő hőségtől tikkadtan bolyongott Levente a síkságon, s nem nézve -se jobbra, se balra: egészen a lovára bízta magát. Az okos állat -vissza-vissza tekintett gazdájára, mintha kérdezné: hová vigyelek, édes -gazdám? De Levente nem vette észre a ló nyugtalankodását. Lelke nem -tudott megszabadulni attól a visszataszító képtől, melynek az imént -tanúja volt. Látta Birtiket, amint vadul, magánkívül szabdalja hétágú -ostorával a csudaszép szarvast; hallja a gonoszlelkű leány ádáz -fenyegetését. Fülébe cseng: Értetted, Levente? Testét, lelkét égeti, -perzseli a gyilkos tekintet, mellyel a leány végig mérte. Balsejtelmek -nehezedtek szívére s szorongó érzéssel nézett a jövendőbe. Mindenképpen -átka lesz neki ez a leány. Átka lesz, ha feleségként sátorába vezeti; -átka, ha más leányt vezet sátrába. Ezer szeme legyen, úgy is kelepcébe -ejti… - -A lova hangosan elnyerítette magát. A messzeségből tompa nyerítés -válaszolt rá. Levente felrezzent gondolataiból. Körülnézett. Egy élő -lelket sem látott a végtelen pusztaságon. Messze keleti és északi -irányba látta a gulyák és ménesek halovány körvonalait, de a nyerítés -déli irányból jött. - -Épp akkor ért egy óriás, terebélyes szádogfa mellé. Egyedül uralkodott a -régi magyarok kedves fája messze területen. Aljában széles köpűbe fogott -forrás vize csorgott durván faragott vállúba. Köröskörül letaposva a fű -jó messzire. Megismerte e helyet: egyik delelő helye volt a farkas khán -méneseinek. - -Leszállott a lováról, a vállúhoz vezette, megitatta. Aztán kivette a -zabolát a szájából s szabadon eresztette, hogy legelésszen egy kicsit. -Magára nem gondolt. Leült a kút köpüjére s úgy nézett a messzeségbe, -déli irányba, honnét újra nyerítés hallszott. A vasderes felemelte -fejét, fülelt s hosszan nyerített. Újabb nyerítés válaszolt s most -megismerte Levente: a farkas khán arab kancájának a nyerítése volt. -Ennek a kancának nem volt párja az etelközi tartományban. Hányszor -alkudott rá Levente! De a farkas khán azt mondta mindig: Annyi az -aranyam, hogy a görög császárnak sincs több. De ilyen kancám csak ez az -egy van. Én nem adtam pénzt érte, mert azért nem adta a gazdája, Miriam -khán. Ha nem adta, hát – elloptam. Levente büszkén, megvetően felelte: – -Én nem lophatok, mert fejedelem fia vagyok! – Jó, jó, hiszen én is -lehetnék fejedelem, – mondogatta a farkas khán – ha ebben is olyan -szerencsés volnék, mint egyébben. Hanem, hallgass ide, Levente. Van a -kancának egy csikaja. A hasában hozta magával. Ezt _majd_ neked adom. – -Mikor lesz ez a _majd_? – faggatta Levente. – Azt neked kell kitalálnod! -– felelte rejtelmes vigyorgással a khán. - -No, ahhoz nem kellett nagy kitaláló ész, hogy ezt Levente kitalálja. – -Hiszen csak _más_ volna az a leány, – mormogta magában Levente – már rég -alattam nyargalna az a csikó – az anyjával együtt! - -Haj, nézzetek oda! Már túl volt a tizen a farkas khán kancája, s alig -éri lába a földet. Száján túrja a habot, fel-feláll hátsó lábára, mint a -forgó szél úgy forog maga körül veszett haragjában, hogy gazdája nem -engedi repülni, versenyt repülni a széllel. Széles, domború szügyén hogy -kifeszültek vastag izmai! Isten csodája, hogy szerte nem szakadnak! -Micsoda állat! S hogy ez a farkas képű, farkas lelkű kháné! Bizonyos, -hogy megvarázsolta. Máskülönben nem tűrné meg a hátán. - -Két-három nyíllövésre lehetett a farkas khán a szádogfától, s most már -Levente éles szeme kivette, hogy nincs egyedül. A lemenő nap sugarától -megaranyozott vastag porfellegből egy kis csapat idegen vitéz alakja -bontakozott ki. Elől, a csapat élén a farkas khán, balján magas termetű, -széles vállú, hosszú szürke szakállas ember lovagolt. Hosszú köpenyege -egészen betakarni látszott a lovát s ló és gazdája csillogott-villogott -a nap fényében. - -– A ruhája előkelő embert mutat, – mondotta magában Levente. – Nagy -csud’ám, ha nem görög. A Duna felől jő. Bizonyosan a görög császár -követje. Talán éppen a «kemény» Niketász, Bölcs Leó császár fő embere. A -hadban vitéz, tanácsban bölcs Niketász, ki ha nincs, már rég kő kövön -nem marad a görög császár birodalmában: úgy végig seper rajta Simeon, a -bolgárok hatalmas császára. - -Már csak egy nyíllövésre volt a csapat: egyenkint látta Levente őket. Mi -tenger kincs Niketásznak a ruháján! Arany, rubint, smaragd, gyémánt -borítja aranyszálakkal átszőtt selyem kaftánját. Nyuszt kalpagján -öklömnyi gyémánt. Mekkora lehet a császárnak, ha ekkora van a -követjének. S im jött a nyomában tizenkét dalia. Mind magas szál -legények, csillogó, ragyogó köntösökben. S a tizenkét dalia mögött -huszonnégy szolga vezet huszonnégy lovat, a lovak hátán nehéz zsákok -átvetve, lelógva két oldalt. Ezek a zsákok bizonyosan meg vannak gyúrva -drágábbnál-drágább selymekkel, s mindenféle drágaságokkal. És bezárja a -menetet huszonnégy fegyveres vitéz. - -– Attól a szádogfától háromszor egy óra a fejedelem sátra – hallszott a -farkas khán éles, rikácsoló hangja, s előre mutatott hét ágú ostorával a -sátor irányába. - -– És csakugyan hallgat reád a fejedelem? – kérdezte Niketász, – mert ő -volt – s gyanakodva nézett a khánra. - -– A fejedelem is, a fia is. Mondom neked, hogy Levente s Birtik annyi -már, mintha egy sátorban élnének. - -Levente önkéntelen felkelt a kút köpűjéről s a szádogfa mellé húzódott, -hogy ne lássák. Hadd beszélje ki magát kedve szerint a khán. Elpirult a -gondolatra, hogy ő most hallgatódzik, de megnyugtatta magát: nem magáért -hallgatódzik. Hátha valami roszban sántikál gonosz lelkű khánja. - -– Árpád akaratjával? – kérdezte Niketász. - -– Árpád akaratja! – legyintett megvetően a farkas khán. – Neki csak egy -akaratja van, hogy a magyarokat elvezesse Attila földjére. Hát nem jobb -volna itt maradni az öt folyó között? Innét beüthetnénk hol ebbe, hol -abba a tartományba. Amikor nektek szükségetek lenne ránk, segítenénk -mindenféle ellenség ellen. Ti fizetnétek, mert van miből. Tenger kincse -lehet a ti császárotoknak. - -– Összegyűlt egy kevés az idők során, – mondotta Niketász a dúsgazdag -ember dölyfével. - -– No, nálam is összegyűlt egy kevés. Több kincsem van, mint Árpádnak. - -– De hát többhöz több kell, úgy-e? – jegyezte meg Niketász gúnyosan. - -– Régi igazság, – vetette vissza a khán. Abból a háromszor nyolc zsákból -legalább kettő az enyém lesz. Te is így számítottad? - -– Az a fejedelem dolga, – mondotta Niketász határozottan. - -– A fejedelem dolga? Az mind a vezérei közt osztja ki az ajándék javát. -Többet a vezéreknek, mint magának. S legkevesebbet nekem. Mindig azzal -fizet ki: neked úgy is több kincsed van, mint a vezéreimnek. - -– A ti fejedelmetek igazságos ember lehet. - -– Igazságos! Fél tőlem, a hatalmamtól. Hiszen csak Levente… - -Nem fejezte be gondolatát, de a «kemény», a «bölcs» Niketász így is -eleget értett s folytatta a félbehagyott mondatot: - -– elvegye a leányodat, te leszel a fő khán. Az igazi fejedelem. Árpád és -Levente csak amolyan árnyék fejedelmek. Értlek, Jedajk khán. Nekem -különben mindegy, mit csináltok, csak most kapjak bár ötezer vitézt a -cudar bolgárok ellen. Annyit csak kapok, úgy-e bár? - -[Illustration] - -[Illustration: «Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat -elé.»] - -– Többet is, ha velem jól beszélsz, – mondotta a khán s falánk tekintete -rátapadt a zsákokra. Vagy hármat már el is nyelt a huszonnégyből. - -– Jó, jó, nem leszek háládatlan, – nyugtatta meg Niketász – csak ember -légy a talpadon. - -Éppen akkor haladott el a csapat a szádogfa mellett, de a farkas khán -nem is nézett a fa felé, az ő lelkét egészen elfoglalta a gazdag ajándék -s az ezt követő még gazdagabb zsákmány reménye. Hallotta a lónyerítést, -s ügyet sem vetett rá. Mikor aztán jó messzire haladtak, Levente -hirtelen felkapott a vasderesre s nagy kerülővel elejbök vágott. Mintha -földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé. - -– Levente! – kiáltott a farkas khán s meglepődve nézett körül. Látszott -rajta, hogy keres valakit a közelében. – Hol hagytad Birtiket? - -– Ő hagyott el, – mondotta Levente, de oly egykedvűen mondotta, hogy a -farkas khánnak arca belésáppadott. - -– Összevesztetek? - -Levente vállat vont. - -– Szerelmes szívek szokása, – szólt közbe Niketász, kinek éles szeme -észre vette, hogy a szerelmesek közönséges virrongásánál nagyobb baj -történt. - -– Idegenek vagytok, amint látom – terelte el Levente a beszédet, – s ha -jól szemlélem, Görögországból jöttök. A fejedelemhez igyekeztek? - -– Árpádhoz, a magyarok nagy fejedelméhez, kinek vitézsége és bölcsessége -eljutott a hatalmas keleti császárnak udvarába. - -– S a hatalmas keleti császárnak az a kérése, úgy-e bár, – mondta -Levente gúnyosan, – hogy Árpád, a magyarok nagy fejedelme verje ki -Görögországból a bolgárokat? - -– Büszke hangod, dali termeted azt sejteti, – mondá Niketász hizelkedő -hangon – hogy te a nagy, a hatalmas fejedelem fia vagy. Eltaláltam-e? - -– Eltalálhattad, mert hallottad nevemet, – felelt Levente, kit e -hizelkedő szavak nem ejtettek meg. Jól látta Niketász arcán, hogy -nehezen tudta elfojtani sértett büszkeségét s a segítségre szorult gőgös -ember kényszeredetten nyögte ki a hizelkedő szavakat. - -– Hallottam nevedet, de vajjon nincs-e több Levente az öt folyó között? - -– Több Levente? Ki merné az én nevemet viselni abban az országban, ahol -az én apám a fejedelem? - -– Igazad van, – hagyta helyben alázatosan Niketász, de bensejében -szánakozást érzett. Mi kár, gondolá magában, hogy ennek a szép, dali -ifjúnak szíve gőggel vagyon tele! - -– Bizony igaza van! – rikácsolt a farkas khán, ki merthogy még nem tudta -e pillanatban, hogy hányadán van Leventével, célirányosnak vélte a -hizelkedést. – Levente! Haj, Levente! – áradozott a farkas khán. – Az ő -nevétől még reszketni fog a világ! Meglássátok, úgy elsöpri a -bolgárokat, hogy hírük-poruk sem marad. Aztán neki vág nyugatnak, mint -egykoron Attila. Hej, ha meg nem hal Attila időnek előtte, bizony nem -jöttök ti most segítségért, görögök! Hol volnátok most? - -– Jedajk khán! mordult rá Levente – ami szabad a fejedelem fiának, nem -szabad neked. Megesmerem, hogy Niketászt megbánthatták szavaim. Ifjú -hevem elragadott. Azt gondoltam, mikor Niketász azt mondta, hogy a -hatalmas görög császártól jő: ha a görög császár _hatalmas_, miért van -szüksége a maréknyi magyarra? Visszavágtam egyszer s azzal vége. De te -mi jogon sértegeted a görögöket? Mit tudod, mi lesz vala, ha Attila nem -hal meg hirtelen halállal? - -– No, no, Levente, – hunyászkodott meg a farkas khán – látod, látod, -ifjú vagy te még. Én csak téged akartalak dicsérni, s tehetek-e róla, ha -szájam tovább szaladott? Mert, ami igaz, igaz, – fordult Niketásznak – -jaj lesz a népeknek, mikor Levente megmozdul… - -Niketász a sokat látott, tapasztalt ember szemével nézett Leventére. -Világosan látta, hogy Levente lelke mélyéből megveti a farkas khánt, s -im mégis jól esik hallani, akárkitől ered, a csúnya hizelkedő szavakat. -Hogy ennek az ifjúnak lelke tele van messzelátó tervekkel. Világverő -Attila idejét akarja feltámasztani egy maréknyi néppel. Ámde Attila népe -szörnyű áradat volt, mely maga előtt seperte vagy maga köré habarta az -útjában talált népeket. Mit kezdhet Levente azzal a néppel, mely az öt -folyó közt kedve szerint elterülhet? Ha legalább együtt volna mind, aki -magyar. De a bessenyők két felé szakasztották már Lebediában. Az egyik -fele elbódorgott a perzsák földjére, a másik felét ide vezette Árpád. -Vajjon találnak-e egymásra valaha az elszakadt testvérek? Niketász éles -szeme hamar megvette a mértéket Leventéről. Különösen alkalmas arra, -hogy diadalmas harcra vezessen nehány ezer embert akár tízakkora sereg -ellen, de nem kitartó, nem körültekintő. Egy-egy diadalra nagyot alszik -s mire újra fellángol benne a világverő harci kedv – már késő: -sziklafalként állják útját mind a népek, melyek külön-külön tán meg sem -állhatnának előtte. - -– De belemerültél a gondolatidba! – szólalt meg Levente. – -Megmondanád-e, hogy mit forgatsz elmédben, kemény és bölcs Niketász? - -Niketász elmosolyodott. Hiszen csak az kéne, hogy megmondja a valóságot. - -– Azt forgattam az elmémben, dali Levente, hogy áldott az óra, melyben -elindultam Bizáncból, ha apád, a nagy fejedelem, megsegíti az én -császáromat nagy bajában s te vezeted apád seregét a bolgárok ellen. De -hidd el nékem, te is áldhatod az órát, ha átkélsz a Dunán. Hallottad-e -hírét… - -Itt megakadt Niketász szava. - -– Mit akartál mondani? Mért nem mondod tovább? - -Niketász lopva a farkas khánra tekintett. - -– Hajolj közel hozzám. - -Levente áthajolt egészen Niketászhoz, az meg belesúgta a fülébe: -Világszép Hajnának, Simeon bolgár császár leányának hallottad-e hírét? - -Ám a farkas khánnak farkas füle volt: úgy hallott minden szót, mintha az -ő fülébe súgták volna. Arca elszederjesedett, szeme szikrát hányt, teste -vonaglott a magába fojtott dühtől. Ellenben Levente arca átszellemült, -nem tudott uralkodni magán, hangosan felkiáltott: - -– Hírét is hallottam, láttam is. Láttam álmamban, nem egyszer! - -– Cudar görög! – ordított a farkas khán, nem tudva tovább magába fojtani -indulatját. Aztán kétségbeesetten fordult Leventének: – Ne hallgass rá! -Megcsal. Mind csaló a görög. Megcsal, megvarázsol. Csak egy világszép -leány van. Az én leányom. Hallod, Levente? Ne higyj a görögnek! - -Levente szánakozva nézett a farkas khánra. - -– Eredj a sátradba, Jedajk khán. Csendesüljön véred. Már közel a -fejedelem sátra. Nem állhatsz elé ilyen felindultan. Eredj haza, Jedajk -khán! - -Ezt már parancsoló hangon mondta Levente. - -– Megyek, megyek! – hörögte a farkas khán. – De ezt az órát el ne -felejtsétek. Hallod-e, Niketász? Hallod-e, Levente? - -Abban a pillanatban fájdalmasan felhorkantott az arabs kanca, rettentő -ugrásokban vágtatott el a farkas khán sátra felé. - -Niketász aggodalmasan csóválta fejét. - -– Ezzel még meggyűlhet a bajunk. Kár volt elárulnod magadat, Levente. - -– Mit rejtegessem, amit érzek!? Különben is ő hallotta minden szavadat. -Mértföldekről meghallja a hangot, kiveszi a szót. S mit bánom én, -hallotta, nem hallotta: ami a szívemen, a szájamon. - -– Magyar vagy, – mondotta Niketász. – Hallottam a magyarnak erről a -természetéről. Sok kárt vallotok még emiatt. - -– Az lehet, – mondotta büszkén Levente – de azért a természetünkön nem -változtatunk! - -E pillanatban feltűnt Árpád sátra. Niketász önkéntelen végig nézett -magán, rendbe rángatta köpenyegét. Aztán szigorúan vissza nézett a -kiséretre. A hosszú úttól kissé meghajlott hátak kiegyenesedtek, a -daliák rendbeszedték magukat. Minden arcon különös érzés tükröződött. -Nemsokára színről-színre látják Álmos fiát, a nagy, a hatalmas Árpádot. -Akinek csak egy maréknyi népe van s még sem hajtotta meg fejét Kelet -leghatalmasabb királya, a kozár király előtt. Ezek a vitézek, akik annyi -császárt, királyt, fejedelmet láttak, Árpád sátrához elfogódva -közeledtek. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -APA ÉS FIA. - -Alkonyodott, mikor a görög császár követei Árpád sátra elé értek. Az -idegenek láttára nagy tömegekben verődtek össze a magyarok, férfiak, -nők, gyermekek. A férfiak, különösen az öregebbrendűek, jól ismerték a -«kemény» Niketászt, hisz gyakran fordultak meg a görög császár -városában, a fényes Bizánczban. Ide vitték foglyaikat, ide a pusztákon -és rengetegekben elejtett vadak bőrét s hoztak cserébe selymet, -bársonyt, drága ékszereket s csengő aranyakat. Jó ismerősként fogták -körül Niketászt és embereit s az asszonyok vágyakodva szemlélték a -zsákokat: mi drága selymek lehetnek azokban! Vajjon jut-e nekik azokból? -A cselédnép serényen forgolódott a követek körül, leemelték, vitték a -zsákokat a sátor elé, egy halomba rakták. Egy része meg a lovakat vette -gondjába, vezették a szárnyékokba, megkötötték s illatos szénát vetettek -eléjük. - -– Juthatunk ma a fejedelem színe elé? – kérdezte Niketász Leventét. - -– Ma nem, – mondotta Levente. – A magyarok fejedelme csak a törzsek -vezéreinek jelenlétében fogadhatja más országok követségeit. Nemcsak a -fejedelemnek, de a vezéreknek is hallani kell, hogy miben jártok. Akkor -aztán egybehívják mind a nemzetségek főbbjeit is s együtt határoznak: -mit feleljenek a ti kérésetekre. Ez a magyar törvény. - -– Bölcs törvény, – jegyezte meg Niketász. – Tanulhatnánk tőletek. - -– Most jertek a vendégsátorba. Pihenjétek ki magatokat. Holnapra -egybehivatjuk mind a vezéreket s a nemzetségek főbbjeit. - -A fejedelmi sátor mögött díszes sátor állott: a vendégsátor. Itt -szállásolták el Niketászt s az előbbkelő görögöket. - -– Mintha csak otthon volnék, – mondotta megelégedetten Niketász, a nagy -kényelem láttára. - -Drága selymekkel bevont széles diványok, rajtok dagadó vánkosok, -aranyszövetű terítők: többnyire a görög iparművészet remekei. Nehéz -függönyök osztották szobákra a nagyterjedelmű sátort s közepén óriási -terem volt: ebédlő-terem. A hosszú, arany-, ezüstdíszekkel ékített -asztal patyolat fehér abrosszal volt megterítve, rajta öblös arany -tálak, tányérok, serlegek szépen elrendezve, mintha előre várták volna a -követeket. - -– Mennyi kincs csak ezen az asztalon s ez mind a mienk volt, – dörmögte -magában Niketász. – Mennyi kincs! – ismételte fenhangon Niketász. – Mi -lehet akkor a fejedelem sátorában! - -– Sokkal kevesebb, – mondotta Levente. – Apám az egyszerűség embere. A -pompának nem kedvelője. Meglátod holnap, milyen egyszerű belől az ő -sátra. - -– Az a része, hol a követséget fogadja? - -– A követséget nem sátrában fogadja. Arra külön sátrat emelnek. Magas -rudakra hosszú, széles selyem ponyvát feszítnek ki. - -– S alatta arany trón, magas aranypádimentumon, úgyebár? - -– Nem – mosolygott Levente. – A fejedelem lóháton trónol, nemkülönben -körülötte a vezérek, s oldalt a nemzetségek főbbjei. - -– És a követség? - -Levente megütődve nézett Niketászra. - -– A magyarok fejedelmével nem lehet lóhátról beszélni! - -– Ugyanúgy, mint a görögök császárával! – vetette vissza Niketász, – nem -fojthatva el bosszúságát. - -– Ugyanúgy, – hagyta helyben Levente, – jól megnyomva a szót. - -Közben a cselédek egész raja lepte el az ebédlőtermet s hozták ezüst- -meg aranytálakon a ropogós, nyárson sült pecsenyéket, hatalmas kannákban -üdítő méhsert, tüzes borokat s Levente asztal mellé tessékelte Niketászt -és főbb embereit. - -– Mintha otthon volnátok, – mondotta Levente. – Egyetek, igyatok, senki -meg nem háborít. Nyugodalmas jóccakát, Niketász! Nektek is, vitézek! - -Azzal magára hagyta a követséget s sietett a fejedelem sátrába. Árpád -akkor már a sátor előtt ült, a terített asztal mellett háza népével. Ő -nem szeretett behúzódni a sátor alá. Isten szabad ege alatt érezte csak -jól magát, étel, ital jobban esett itt, hol messze elnézhetett népeinek -sátra felett. Láthatta a sátrak előtt égő tüzeket, hallhatta az -ideverődő hangokat: az ő népének hangját. Méla dallamú nóták szállottak -föl a tüzek mellől s szálltak csendesen az alkonyatban, hová, merre? -Kelet felé? Nyugat felé? Egyik-másik sátor előtt eleven vikotába -vegyültek a férfiak. Összeverődtek a nemzetségek egy-egy hatalmas tűz -köré, s vitatták keményen: hogy lesz jó, mint lesz jó. Bizonyos, hogy -hadba hívják a görögök a magyart. Kára lesz-e, haszna lesz-e, ha mennek? - -– Itt van Levente! – kiáltotta egyszerre Tarkacs és Jelekh. - -Szerettek volna felugrálni az asztal mellől, elébe szaladni, tarsolyát -kikutatni, nem hozott-e nekik valamit. De a fejedelem komor tekintete -helyükre szegezte a kandi fiukat. Levente különben most ügyet sem vetett -öccseire, arca, szeme lelkes tűzben égett s boldogan borult anyja -kebelére. - -– Hadba megyek, édes anyám! - -– Jó, jó, – hárította el magáról gyöngéden Leventét Özséb – nincs itt -senki rajtam kívül? - -Levente kissé meghunyászkodva lépett apja elé, alázatosan lehajlott -kezére s zavartan hebegte: - -– Engedjen meg, édes apám uram. - -– Ülj a helyedre, – intett a fejedelem – s komolysága mintha enyhült -volna ennek a deli szép ifjúnak, az ő véréből való vérének láttán. Szép -deli ifjúságát látta megelevenedni Leventében. Ő is épen ilyen volt: -fellegekbe járó, nagyot, rendkívülit akaró, de a férfi korra csendesebb -lett a vére, nyűgbe verődtek szertelen indulatai, s más szemmel látja a -maga s népe jövendőjét, mint könnyen lobbanó ifjú korában. Majd -lecsendesül Levente is. A szilajságot magát mérséklő, edzett erő, a szív -féktelenkedését az elme bölcsessége, higgadtsága váltja fel s uralkodása -áldás lészen az ő népének. - -Levente elfoglalta helyét, de bár egész nap étlen-szomjan csatangolt, -alig evett-ivott valamit. Az ő lelke már messze járt, túl a Dunán, -Fekete-tenger partján, onnét száguldott tovább, tovább, beszáguldotta a -bolgárok földjét, azon is messze túl – vajjon mi lehet azon túl? - -– Jelentették, – szólalt meg hosszú hallgatás után Árpád, hogy követség -jött a görögök császárától. - -– Én kalauzoltam a farkas khán kútjától idáig, – mondotta Levente. - -– A kemény Niketász vezette a követséget, úgy jelenték nekem. Mit -akarnak? - -– Segedelmet a bolgárok ellen. Úgy-e, megyünk, édes apám uram? - -– Ha a törzsek s nemzetségek többsége e mellett szavaz, – menni kell, – -mondotta Árpád kedvetlenűl. - -– Hát édes apám uramnak nem lesz kedve szerint? - -– Nem. Elég vért vesztett már a magyar. Eleget volt bolondja más -népeknek. Ma ennek segítsünk, holnap annak s csak gyengül a nép, -ahelyett, hogy gyüjtené az erejét Attila földjére. - -– Szabad-e elémondanom, édes apám uram, amit az én ifjú elmém forgat? - -– Hadd mondja elé, – nézett Özséb kérően a fejedelemre. – Lássuk, hogy -vált az esze. - -– Lássuk, lássuk, – mondotta Árpád s szeretettel nézett Özsébre. Arcának -komorsága eltűnt, mint mindannyiszor, ha hallotta szavát annak az -asszonynak, ki érette elhagyta apja fényes udvarát, el a hatalmas kozár -birodalmat s lett a felesége, osztályosa egy vándor nép fejedelmének. - -– Az én ifjú elmém azt forgatja, hogy megrenyhül a magyar vér a tunya -pihenésben. Inkább kevés magyar, de annak a kevésnek lobogjon a vére, -mint a tűz, semhogy sok legyen s aludjék a vére, mint a tej. Meg kell -mutatni az erőnket. Hadd menjen világgá a hírünk. Ha most hadba -szállunk, s végig pusztítunk a bolgárok földjén, bezzeg másként -beszélnek a magyarokról! Egy kicsit arra jártunkban benézünk Attila -földjére is: hadd lám, csakugyan olyan szép, olyan gazdag-e, mint a hogy -eleinknek Csaba regélte? - -– Jól vált az esze? – suttogta Özséb. - -Árpád nem felelt, de szemében ott volt a felelet. Látható gyönyörűséggel -hallgatta Levente okoskodását. - -– Tűz a vére, de az esze is, – azt mondotta Árpád tekintete. - -– Sok igaz van abban, amit elé mondtál, – szólalt meg végre Árpád. – -Csak egy a bökkenője. Hátha elpártol a szerencse a magyarok fegyverétől? - -– Bátraké a szerencse! – tüzeskedett Levente. – Érzem, édes apám uram, -hogy velünk lesz a magyarok Istene. Diadalmasan hordozzuk meg a turulos -zászlót. Én mindig elől járok, – elől, előre! Előre! Utánam a magyar. -Tűzön, vízen át! Úgy-e, én leszek a vezér, édes apám uram? - -– Várj, várj, – csitította Árpád, s csak alig tudta elrejteni -mosolygását. – Azt a nemzetgyűlés határozza meg. Hátha még fiatalnak -tartanak? Hátha a hadba szállás ellen szavaznak? - -– Óh, ismerem én a magyart. Rég megunta ezt a tunya életet. Csak -vadászat, vadászat, hadijáték, de igazi csata soha! Csak ellene ne -szóljon, édes apám uram, tudom, hogy egyakarattal száll hadba minden -nemzetség. - -– Lám, lám, te felkerekednél az egész néppel s védtelen hagynád az öt -folyó közét. Hány ezer vitézt kiván Niketász? - -– Öt ezeret. - -– Tudod-e, hány fegyverfogható marad itthon, ha ötezer hadba száll? - -– Hétszer ötezer. - -– Lesz az nyolcszor ötezer is. De kell is, hogy ennyi itthon maradjon. -Minden órában rajtunk üthetnek a bessenyők. - -– A bessenyők! – kiáltott fel Levente s szertelen gyűlölet lángja -lobogott a szemében. – A jó atyafiak. A testvérek! S a bolgárok! Ezek is -testvérek. S nem e két testvértől szenvedett-e legtöbbet a magyar? S nem -Simeon császár volt-e, ki elrabolta Lebediás egyetlen leányát: világszép -Hajnát! - -– Igaz, igaz, – hagyta helyben Árpád s komoran nézett maga elé. Pedig -mit nem cselekedhetnénk, ha megértenők egymást! Mióta hún és magyar, e -két főnemzetség elszakadt, gonosz Ármány gonosz lelke tüzeli egymás -ellen a testvér népeket. Irigylik egymástól azt a darabka földet is, -hova sátrukat felütik. Bizony meglátjátok, itt sem lesz maradásunk. A -kozárnak fáj, hogy elszakadtunk tőle, sőt elhoztuk tőle a kabart is. A -bessenyőnek jobban ízlik az étele, ha feldúlhatja a mi tűzhelyeinket. -Nem kezdhet a magyar békés munkába. Nem szánthat, vethet. Vadak bőrén -szerzi a kenyeret. Vadak, halak húsa – ez az övé. Minden egyebet idegen -földön kell megszereznie. Ez nem élet, fiam. Örökös föld kell e népnek. -Örökös. Ahol szánthat, vethet, arathat. Ahol az asszonynép szőhet, -fonhat, szabhatja, varrhatja háza népének ruháját. Maga kovácsolja a nép -a fegyverét s ha kell, meg is védi vele földjét. De a népnek érezni -kell, hogy ez a föld az övé. Ez örökös. Addig hiábavaló minden -igyekezet. Az öt folyó közén nem érzi, hogy az övé. Vetted-e észre? - -– Vettem, vettem. Itt nem is maradunk sokáig. De szabad-e szólanom még, -édes apám uram? - -– Szabad, szabad. - -– Ne induljunk üres kézzel Attila földjére. Ne nézzenek minket szegény, -jövevény népnek. Szerezzünk kincseket, sokat, sokat. Hadd káprázzon a -népek szeme a magyarok gazdagságán. - -Árpád feddően nézett fiára. - -– Vigyázz, Levente, vigyázz. Jó, ha van kincs, de ne kapj a csillogás, a -ragyogás után. Félek, hogy elragad a kincs telhetetlen vágya s az jóra -nem vezet. Nem kincsekkel akarom én megvenni Attila földjét, de elmém s -kardom élével. A gazdaságot szerezze meg a munka. A becsületes munka. A -prédának sohasem voltam barátja. Mindig csak a kényszerűség hajtott reá. -Ne felejtsd, hogy fejedelem fia vagy s egykor te is fejedelem leszel. - -Levente hallgatott. Az ő szíve ily kevéssel nem tudott megelégedni. Ő -másnak gondolta az örökös hazát. Hiszen legyen örökös haza, de abból -szerteszéjjel száguldhasson világverő népével, minden népeknek -iszonyatára. Népek, királyok, császárok, reszketve ejtsék ki nevét, mint -egykoron Attiláét. Felprédálni idegen országokat, a világ minden kincsét -egy országba hordani össze: erről álmodott ő, ez a szörnyű szép álom -kisérte őt alva és imetten. De mindebből, ami most végig nyargalt -elméjén, szívén, egy szót sem árult el apjának. Hiszen csak egyszer túl -legyen a Dunán azzal az ötezer emberrel! Csudát fog látni a világ, minek -lesz képese ő maréknyi emberrel is. De most hallgatott. - -– Megértettél-e, fiam? - -– Meg, – riadt fel Levente. - -– És most add ki a parancsot a hírvivőknek, hogy holnap a vezérek s mind -a nemzetségek fejei gyűljenek egybe. - -Azzal felemelkedett Árpád az asztal mellől s gyengéden átkarolva -Özsébet, visszahúzódtak a sátorba. - -Tarkacs és Jelekh már rég aludták az igazak álmát. Aludott az agg Álmos -is, ki ma vacsora előtt tért pihenni. Hosszú, nagyon hosszú utat tett -előző éjjel… - -Özséb félre lebbentette a nehéz selyem ajtó egyik szárnyát, az agg Álmos -fekvő helye mellett haladva el, s bepillantott. - -– Csendesen alszik nagyapó, – mondotta az urának. – Nézze, kigyelmed, -mintha más világban járna, mennyei fényesség az arcán. - -– Bizonyosan Attila földjén jár, mosolygott Árpád. Feküdjünk le mink is. -Hátha minket is odavisz az álom?… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A NEMZETGYŰLÉS. - -Árpád sátrától három nyíllövésnyire magas fensík terült el. Nem a -természet, emberi kéz alkotása volt az a fensík: ide gyülekezett Árpád -népe, ha nemzetgyűlést hivott össze a fejedelem. A fensík közepén -zászlókkal ékített óriás faoszlopok meredtek az égnek. Nem otromba, -durván faragott oszlopok voltak ezek: az ácsmesterségben jeles kabarok -mester keze állatok és virágok képeit faragta rájok. Turul-madár és -tulipán volt ez oszlopok fődísze, közbe-közbe csatajelenetek is -tarkították a nagy gonddal faragott madár- és virágképeket. Az oszlopok -tetején hullámosan hintázó selyem födélen felséges színekben játszottak -a nap sugarai. A görögök, kik megszokták a szemkápráztató fényt, -ragyogást otthon, a császár városában, bámészan nézték a nagyszerű -képet. Nem volt e képen semmi mesterkélt. Egyszerű emberek kezemunkája -volt az oszlopok faragványa s mégis mesteri. Hatalmas látvány volt a -rengeteg selyem födél: ezer asszony talpig öltözhetett volna abból, mit -a magyarok az oszlopokra kifeszítettek nap égető sugarának, eső áztató -cseppjének, vihar verésének. - -Alighogy derengett a keleti ég alja, megmozdult a végtelen puszta népe. -Lovas vitézek, hangos harsonaszóval nyargalták be a pusztát, megállva -külön a vezérek, a főbb emberek sátrai előtt. - -– Halljad, ember, halljad! Árpád fejedelem parancsolja, minden -meghallja, dolgát félbehagyja: nemzetgyűlés lesz ma! - -Ezt kiabálták a harsonások s im egyszerre talpra kerekededett a sátrak -népe. Egy szempillantás, kettő: nyergelve, kantározva nyerítettek a -széles szügyű, hosszú sörényű ősi magyar fajta paripák. Egy -szempillantás, kettő: nyeregben ültek a vezérek, a nemzetségek főbbjei, -dárda a vállukon, kard az oldalukon, fényes, forgós sisak a fejükön. S -hogy legyen mit látni az idegennek, mind magára szedi, kinek ami drága, -csillogó ékszere van. Arany-, gyémántgombokkal kivert öveken lógnak a -görbe kardok: mindnek markolatja, hüvelye kincseket érő. A mentegomb -mind egy-egy arany alma. Mintha arany almákat teremnének a fák. - -Ihol már indulnak a vezérek: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm. -Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem sátra előtt -gyülekeznek. Elsőnek érkezik Előd, Lebediásnak anyáról testvére. -Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második hazában, mely az ő -nevéről nevezteték el. Most Előd a Nyéki törzs feje. Őt illette volna, -hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de öreg volt már ő is: nem -vállalta. Így került sor a második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos -vala ennek a feje, de ő is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott -volt a fia, Árpád, a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott -legyen a pora is az anyának, ki őt a világra szülte. Bizony elzüllődik a -magyar, ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart. - -Lengő fehér szakálla Elődnek – lengő fehér zászló. Vele az öregségben -csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorbeli ember. Ím jön az -óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a Kourtigyarmat törzsnek -szine-virága: mind harcban edzett vagy harcra vágyó daliák. Ond, a -vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a -fia, Botond, igazi apja fia. Küzsdég a termete, de széles a melle, a -válla. Aminek ez vállát veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind -hozzá hasonlatos a Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi -törzsek fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mint egy-egy szálfa -emelkednek ki a tömegből. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a -nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar-törzs feje: Bánk. -Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot -pajzsra emelték, egyenlő a többi vezérrel. Az ő népe éber szeme őrködik -a határon. Eleven, fürge ravasz nép, elszánt, vakmerő. - -A fejedelem sátra előtt is már felnyergelve toporzékolnak a paripák. -Nyeregben ül már a kisérő csapat, mind csupa válogatott dalia. A -fejedelem testőrei. Valamennyi egy-egy óriás. Lovászlegények tartják -féken a tüszkölő paripákat, a szilajabbakat kettő-három. S im két felé -lebben a nehéz selyem ajtó. Elsőnek Árpád lép ki, két oldalán az agg -Álmos és Levente. A mult és a jövő. Nyomukban Özséb, kézen fogva -kétfelől Tarkacsot és Jeleket. És jön az ősz Torda, a kharkász, az -igazságot tevő, törvénycsináló. A magyar nemzet főpapja és birája. - -Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a vezérek -során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki egyszerre -hüvelyéből; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi fejedelmünk, -követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke fej hajlik meg -hódolattal a legnagyobb előtt. Mint egy földre szállott Isten áll -előttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a hősök hősének márványba -vésett szobra áll itt. Széles, domború mellének nem látod hullámzását: -mélyen el van temetve, a mit e pillanatban érez. Napsütötte arcának -merevsége a legbátrabbat is megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének -merengő nézése nem enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelid -sugara ragyog e szemekből. Magas, széles homlokán nehéz gondok -szántottak mély barázdákat, de im egyszerre eltűnnek a barázdák, s a nap -sugarai dícskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül. -Gesztenyeszín haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésű -szorítja le, nem engedve illetlen játékot a pajkos szellőnek. - -Az agg Előd szemében köny csillan meg. - -– Isten küldötte nekünk, – suttogja csendesen szomszédjainak. - -Aztán leszáll Árpád lassan, méltóságosan a dombról s felül a fekete -ménre, mely szeliden megjuhászodva áll most, hogy nyakán érzi a -fejedelem kemény kezét. Ott ül már Özséb is hóka lován, veregeti nyakát, -becézgeti. Két oldalán két kis fia. Hej, de boldogok! Ma jelennek meg -először a nemzetgyűlés előtt. Az agg Álmost Levente segíti a paripájára, -nem engedi, hogy cselédkeze érintse nagyapót. Egy pillanat s nyeregbe -pattan ő is. Két arcán két rózsa, mintha oda festették volna. Két lábra -áll a paripa, merthogy ő úgy akarja s kényesen forog maga körül, Levente -pedig, mint a föld fenekébe gyökeredzett sudár fa, úgy gyökeredzik bele -a nyeregbe: foroghatsz, vasderes, toporzékolhatsz, hányhatod, vetheted -magadat, ügyet sem vet reád Levente. Eleven járásu szeme végiglebben a -daliák során s kigyúl az örömtől, a büszkeségtől. Ezekkel ő meghódítja a -világot! - -[Illustration] - -[Illustration: Levente és Hajna.] - -– Előre! zendül meg Árpád érces hangja. Széles görbe kardját kirántja, a -fensík felé villant vele, aztán megindul a gyönyörű sereg. Megharsannak -a rézharsonák, búgnak a szádogfakürtök, tüszkölve, horkolva, nyerítve -táncolnak a paripák, fel-felzendül az éljen, aztán száll tovább, végig a -pusztaságon. Rengeteg tömeg verődik össze s zúgja vissza: éljen Árpád, -éljen! - -Niketász és társai ott állanak már a fensíkon s elbűvölten nézik a -felséges látományt. Csak úgy dagad Niketász szive a reménységtől. Már -látja, mint rohan esze nélkül a bolgárok hada s nyomában a magyar sereg. -Látja, mint alázkodik meg a gőgös Simeon császár, aki az ő urát úgy -megalázta, ahogy még soha görög császárt meg nem aláztak. Felforr a -vére, valahányszor erre gondol. Az ő elfajult vérei gyáván nézték a vár -bástyái mögül, amint a gőgös Simeon a vár alját megszállotta vitézeivel. -Óriási máglyákat rakatott, a máglyák lobogó lángjai csapkodták a vár -falát s hallották, mint serceg a máglyák közé dobált foglyok és állatok -áldozati vére. Aztán kevélyen, felemelt fővel a tenger partjára sétált, -leült, lábait belelógatta a tenger vizébe. És ott voltak körötte a -szolgáló népek, azok mosták, mosdatták a császár lábait. Majd -felemelkedett, ő is vízzel meglocsolta népeit, miközben asszonyai – volt -vagy háromszáz, szebbnél szebb, ékesebbnél ékesebb – dicsőítő dalokat -énekeltek a legyőzhetetlen császárnak. És nem volt egy görög, rajta -kívül, aki bősz haragjában bár egy dárdát hajított volna le. - -– Több nincs? – kiáltott fel csufondárosan Simeon. - -Nem, nem volt több. S megvetően legyintett a kezével. - -S ezzel nem elégedett meg. A görögök kozár foglyait, akiket elvett -tőlük, megcsonkított orral s füllel küldötte vissza. Azt üzente a gőgös -Simeon Bölcs Leónak: - -– Visszaadom a foglyaidat, hadd legyenek gyáva népeid közt bátrak is! - -De hát nemcsak kemény, bölcs is volt Niketász, s Árpádnak színe előtt -állván, erről a rettenetes gyalázatról bölcsen hallgatott. Ne lássa -Árpád és népe, hogy egy meggyalázott nemzet követe áll előtte. Nem -meggyalázott, csak szerencsétlen. Elvesztett egy ütközetet – ez ugyan -más nemzetekkel is megesik. Háborítják a bolgárok a görögöt békés -munkájában s úgy-e ebben a magyarnak is kára van? Ha a görög mesterember -nem dolgozhatik, ki csinál a magyarnak kardot, dárdát, nyilat, vértet? -Ki sző selymet? Hát az a tengersok csillogó-villogó drágakő, arany-, -ezüstjószág honnét kerül Etelközbe? - -Bölcs volt Niketász s bölcsen is végezte a dolgát. Midőn Árpád és -vezérei elhelyezkedtek a selyem menyezet alatt, a fő helyen, Niketász -kettős sorba állította embereit, ő maga elől lépdelt, megőrizve a görög -császár követének méltóságát, lassan, kimérten. Hozták a nehéz zsákokat -is: két ember fogta a két végén, úgy cipelték, nagyokat nyögvén, hadd -lássák s hallják, hogy nem holmi könnyű, lenge holmival van tele. Maguk -a zsákok is kincset értek. Arany és ezüstszálak széles csíkokban -tarkálták a finom selyemszövetet s aranyrojtos kötőkkel volt bekötve a -zsákok szája. Mi drága holmi kerülhet ki ezekből, ha megoldódnak a -vonítóslag kötött aranybojtos kötők! - -Vagy tiz lépésnyi távolságra a fejedelem előtt megállott Niketász s -mélyen meghajtva magát, mondá, amint következik: - -Vitéz magyarok hatalmas fejedelme, minden fejedelmek közt a legnagyobb, -a leghatalmasabb! Általam, kinek neve hazámban a kemény Niketász, -fejedelmi üdvözletét küldi a görögök nagy császára, Bölcs Leó! Fogadd -kegyelmesen alázatos követjét az én uramnak, császáromnak, aki mindég -szives hajlandósággal volt Hozzád és néped iránt. Valamiképpen a dicső -magyarnak nincsen nyugodalma a bessenyőknek miatta, azonképpen van a -dicső görög nemzet is, mióta a bolgár szomszédja lett. Nem munkálódhatik -tőlük békében a mi népünk, mely a te népednek eddig cserében fegyverrel -s mindenféle hasznos és szép portékákkal szolgált. Te is meg fogod -sínyleni a mi nyomoruságunkat, ha nem jösz segedelmére az én -császáromnak, ki a te vitéz néped karja erejétől várja a szabadulást. -Ötezer válogatott vitézt kér tőled, hatalmas fejedelem, az én császárom. -És ajánl néked ezért huszezer bizánci aranyat, küldvén általunk -foglalóba ötezeret s azonkívül ajándékban világhires selyemportékáink -közül a legdrágábbakat. Fogadd jó szivvel csekély ajándékunkat s ha -szerencse kiséri vitéz néped fegyverét: igérem uram, császárom nevében, -többel is pótoljuk. - -– Helyesen beszél! – rikkantotta el magát egy erős hang a vezérek s főbb -emberek háta mögé verődött népből. - -– Ez a beszéd! – zúgta egyszerre a rengeteg ajándék láttára fellelkesült -tömeg. - -Mert Niketász jól tudta, hogy zsákban macskát nem árulhat, egy nagy -széles selyemlepedőt teríttetett le a földre s sorba önttette rá a -zsákok tartalmát. Egy szép kis halom emelkedett az ötezer darab bizánci -aranyból. Aztán nagy halmokká verődtek a mindenféle színekben pompázó -selymek, mentekötők, övek, drága prémes asszonyi bundácskák, kész -selyemszoknyák, menték – mind arannyal, ékkövekkel gazdagon rakottak. - -A tömegen álmélkodó morajlás zúgott végig, de Árpád, kinek egy arcizma -sem rándult meg a tenger kincs láttára s tekintete közömbösen suhant el -felette – csendet intett. Alig emelintette meg jobb kezét, abban a -pillanatban halálos csendre vált a moraj. - -És megszólalt Árpád s mondá, amint következik: - -– Meghallgattam s megértettem minden szavadat, Niketász. Ti is -hallottátok s meg is értettétek ugy-e, vitéz vezéreim? És ti mind, kik -megjelentetek? Kivánjátok-e egyértelemmel, hogy a görögök nagy -császárjának ötezer vitéz menjen a segedelmére? - -– Kivánjuk! – kiáltották mind egyértelemmel. - -– Elfogadjátok-e a görög császár ajánlatát? - -– Elfogadjuk! – kiáltották ezt is egyértelemmel. - -– Eszerint kivánjátok, hogy ötezer vitéz a görög császár segedelmére -menjen. A huszezer arannyal megelégedtek. Mostan pedig kivánjátok-e, -hogy e hadba én vezessem az ötezer vitézt, avagy a vezérek közül -valamelyik? - -Előlépett ekkor a sorból Előd s mondá, amint következik: - -– Hatalmas fejedelem! Vitéz magyarok! Testvérek! Valóképpen az a -törvény, hogy vagy a fejedelem vagy a gyula vezesse hadba népünket. De -ötezer ember nem fejedelemhez illő sereg. Máskülönben is a fejedelemnek -itt kell élni népe közt. Nem mondja a törvény, de én így gondolom. A -fejedelem után első személy Álmos vezér. Ő a gyula. De ő kigyelmét is -aggság terhe nyomja, miként engem. A többi vezér közül akármelyik -vezethetné a hadat: rá bizhatnók bizodalommal. De mért legyen emiatt -virrongás köztük? Ihol itt van a mi nagy fejedelmünk fia, Levente, a -magyar nép jövendő reménysége. Vezesse ő a hadat. Melléje ajánlom -Kundnak és Ondnak fiait: Kusidot és Botondot. - -– Helyes! Elfogadjuk! – kiáltották egyértelemmel. - -Ujra csendet intett Árpád s mondá, amint következik: - -– A magyarok Istenének áldása legyen e mái munkánkon. Ime, határozott -népemnek eleje, holnap indul ötezer vitéz, Niketász! Fejedelmi -üdvözletemet uradnak, császárodnak! Téged és társaidat szerencse -kisérjen utadon! - -Ezzel vége volt a gyülésnek. Ám mielőtt eloszlottak volna, a fejedelem -intett az öreg Tordának, a kharkásznak, s mondá: - -– Hivasd ide az osztókat s osszátok el az ajándékokat a törzsek közt -igazságosan. - -Egyszerre megmozdult a gyülekezet, de senki sem tartott az osztók felé. -Azokat nem volt szabad zavarni a munkájukban. Tizenkét tisztes öreg -ember volt az osztó s ezek Torda felügyelete mellett végezték a nehéz -munkát. Kilenc felé kellett osztani a pénzt is, a portékákat is. A nyolc -törzsnek, ide számítva most már a kabar törzset is, s a fejedelemnek. A -fejedelemé volt a fele rész. Az ötezer aranynak s az ajándékoknak is -fele. De fejedelemnek is, törzsek fejeinek is tovább kellett osztani, -amit kaptak, a nemzetségek közt. Ez volt a magyar törvény. - -Mikor a gyülekezet eloszlott, Niketász és követtársai is lóra ültek, s -Árpád kiséretéhez szegődve, együtt haladtak a fejedelmi sátorhoz. -Niketászt az a nagy tisztesség érte, hogy a fejedelem balján -lovagolhatott. Nyomukban a vezérek. - -– Császárod meg lehet veled elégedve, – szólalt meg Árpád hosszú -hallgatás után. – Jól végezted a dolgodat, Niketász! - -– Nem az én érdemem, – mondotta Niketász alázatosan, – egyenes szivü s -bölcs elméjű fejedelemnél könnyű a követ dolga. - -– A hizelkedő szavaknak nem vagyok embere, – szólt Árpád elkomorodva. - -– Nem hizelkedés beszél belőlem, nagy fejedelem, a való igazság -megmondása nem hizelkedés. Hanem… - -– Mit akarsz mondani, Niketász? - -– Ha meg nem bántlak, magyarok nagy fejedelme, megterhelnélek egy -kérdéssel. - -– Beszélj, Niketász. - -– Tegnap, midőn erre felé igyekeztem, a véletlen összetalálkoztatott -Jedajk khánnal, akinek, mint hallám, farkas khán a közönséges neve. Úgy -viselkedett, míg fiad, Levente, közénk nem toppant, mintha ő volna -legelső embered. Mintha az ő szava döntene béke s háború sorsában. Ma -folyton kereste szemem a vezérek közt, aztán a vezérek mögött, de nem -találtam. Mit jelent ez? - -Árpád szép magas homloka borús ráncokba verődött. - -– Jedajk khánnak nincs helye vezéreim közt. Ő jövevény s hűségének -próbáját még nem adta. Rengeteg kincsnek ura, de tisztessége még nincs -az én népem előtt. Az én népem szabad, független, a vitézséget, a -hűséget, a becsületességet minden kincsnél többre becsüli. Gyüléseinken -neki is van helye, de ritkán mutatja magát itt, mivelhogy nem állhat az -elsők sorában. - -– S nem tartasz, ó nagy fejedelem, hogy Jedajk khán zavart csinál? Hogy -jól végzett munkánk megrontásán jár ravasz elméje? Mert ravasznak, -kutyahitünek szemléltem őt. - -– Szemmel tartatom, – mondta Árpád nyugodtan. – Neked semmitől sem kell -tartanod. - -Megérkeztek a sátor elé. Mi más volt a képe a sátor előtt elterülő -széles, hosszú térnek most, mint reggel vala! Körül volt tüzdelve -zöldleveles ágakkal s a tér közepén rengeteg hosszú asztal nyult el, -mely szinte roskadozott a felhordott ételek s italok terhe alatt. - -– Az én vendégeim vagytok, – szólt Árpád Niketásznak. – A -fejedelemasszony oldalán a te helyed. - -Niketásznak káprázott a szeme. Bizáncban sem igen látott ilyen gazdagon -terített asztalt. - -– Lásd, – szólította meg Niketászt az agg Előd, – a mi fejedelmünk, ha -családja körében van, rendszerint fatányérból eszik, fakupából iszik, -csak akkor tűri meg a pompát, ha idegen vendége van. - -Itt ezen az asztalon minden edény színarany volt: tálak, tányérok, -serlegek, kések. Köröskörül ezüstabroncsu hordókból nagy aranyserlegekbe -folyt Kelet legtüzesebb bora: arany volt a színe ennek is. Óriási -aranykupák sorban álltak az asztal szélein, tele gyöngyöző borral s -Niketász félve nézett rájuk: mi lesz vele s vitézeivel, ha egy ilyen -kupát fenékig kell üríteni s többször is egymásután. De félelmét -egyszeribe csodálkozás váltotta fel a renden, mit az asztalnál való -elhelyezkedés körül tapasztalt. Elsőnek Árpád ült le az asztalfőn, -mellette két oldalt Álmos és Özséb. Aztán Özséb helyet mutatott -Niketásznak a jobbja mellett. Niketász jobbján üresen maradott egy hely: -Tordának. Az asztalfőn helyezkedtek el a fejedelem fiai is. Amint a -fejedelem háza népe helyet foglalt, egyszerre foglalták el helyüket a -vezérek, elosztva maguk közt a követeket, s alább két oldalt a -nemzetségek előkelőbbjei. Csendesen, zajtalan, egy szóváltás nélkül -történt az elhelyezkedés. - -– Minő rend! – mondotta magában Niketász s megelégedetten gondolt arra -az időre, mikor az ötezer vitéz majd csatarendbe áll. – Lám, – fűzte -tovább a gondolatját, – szabad, független ez a nép, de kemény kéz tartja -itt a gyeplőt. Ez a nép még csodákat fog művelni! - -A lakoma még nem kezdődött, megérkezett az öreg Torda: mély hajlással -jelentette a fejedelemnek, hogy az osztást elvégezték, aztán elfoglalta -helyét. - -– Nehéz munkád volt, bölcs kharkász, – mondotta Niketász. – Hogyan lehet -oly sokféle mineműségü portékát igazságosan elosztani? - -– Nehéz s mégsem nehéz. Nem tesszük serpenyőre az ajándékokat, nem -mérjük, szemre csináljuk az osztályt. Egyszer egyik kap valamivel többet -érőt, másszor másik. Ezt felrójjuk s más alkalommal pótoljuk annak, aki -talán megrövidült. - -– Jutott-e Jedajk khánnak? – kérdezte hirtelen Niketász. - -Az ősz Torda meglepődve, gyanakodva nézett Niketászra. - -– Kedves embered talán a farkas khán? - -– Dehogy kedves emberem, – nevetett Niketász. – Ám szeretném tudni, hogy -mit kapott. Tegnap hosszú úton kalauzolt s beszéd közben észrevettem, -hogy sokra számít. - -– Hiszen kap ő is valamit, de sokat nem. Ámbátor úgy hallám, hogy nem is -jelent meg a résziért. - -– Csudálom, – mondotta Niketász. – Mert olyan embernek ismertem meg, aki -nem marad el, hol valamit remélhet. - -Niketász és Torda beszélgetését Özséb zavarta meg. - -– Hallottam Niketász a te szavaidból, hogy kozár foglyaitok a bolgárok -kezére kerültek. Kiktől kaptátok ti a kozár foglyokat? - -– A bessenyőktől, felséges királyné. - -Özséb elmosolyodott. - -– Hizelkedő vagy, Niketász. Az én uram fejedelem. - -– De király leánya vagy, a hatalmas kozár király leánya! - -– Voltam, – felelt szomorúan Özséb. – De hiába, a vér vizzé nem válik. -Fáj a szivemnek, ha hallom, hogy véreimet fogságra hurcolják. - -– Ne búsuljon, édes anyámasszony, – fogadkozott Levente, – hozok én majd -bolgár foglyokat a kozárok helyett! - -– Ne hozz nekem foglyokat, – szólt szeretettel Özséb, – csak jer vissza -vitézeiddel együtt, diadallal! - -– Visszajövünk, vissza, diadallal jövünk vissza. - -E pillanatban fehér ruhába öltözött leányok serege rajzotta körül az -asztalt. Gesztenyeszín hajuk hosszú kettős fonatban, végén piros selyem -pántlikába kötve, szinte a földet verte. Megkapó szép látvány volt: -Niketász szeme gyönyörködve pihent meg rajtuk. - -– Mely szépek a magyar leányok! - -– Se nem szőke, se nem barna, ez az igaz magyar fajta, – magyarázta -Levente. - -Nehéz aranytálakat hordoztak körül a leányok s szemérmes pirulással -tartották a fejedelem és vendégei elé. - -– A görög császár udvarában férfiak szolgálnak fel, – jegyezte meg -Niketász. - -– Fehérnép kezébe való a kalán, férfi kezébe a kard: régi magyar -törvény, – mondotta Torda. - -[Illustration] - -[Illustration: Dal a csudaszarvasról.] - -S ezt mondván, felállott, végig simította hosszú ősz szakállát, aztán -egybefogta kezét s reszkető hangján elrebegte az asztali áldást. A -magyarok utána rebegték: - -– Isten, magyarok Istene, áldott a te neved. Te igazgatod a Földnek -rengését, Víznek folyását, Levegőégnek zengését, Szeleknek járását. Te -termékenyíted meg a Földet, a Vizet. Te vezérled a te népedet hegyeken, -völgyeken, vizeken, pusztaságokon keresztül. Te vezéreltél a mai -munkánkban is. Te vezérelj ezután is s akkor soha az igaz útról el nem -tántorodunk. Hallgasd meg öreg szolgádat, magyarok Istene! - -– De szépen imádkozik a pogány magyar, – rebegte meghatottan Niketász. – -Szebben, mint a görög. - -Torda leült helyére s most már kezdődött a lakoma. Csendben, szinte -zajtalan folyt. Össze-össze csendültek itt-ott az aranyserlegek, az -elevenítette egy kissé a Niketásznak szokatlan csendességet, egyébként -alig hallott egy-két szót. - -– Úgy látszik, ez is magyar szokás, – gondolta magában Niketász. – -Szavuk is alig van azalatt, míg esznek. - -Csak mikor már háromszor körüljárták az asztalokat a felszolgáló -leányok, elevenedett meg egy kissé az asztal, lett sűrűbb a serlegek, -kancsók összecsendülése. A küzsdég, zömök Botond serlege erős -csendüléssel ütődött a Kusid serlegébe. - -– Jót kivánok, ját! - -– Én is neked, ját! - -– Mit jelent a ját? – kérdezte Niketász Tordát. - -– Azt jelenti, hogy pendelyes gyermekkorukban játszótársak voltak s -azután is együtt nevelkedtek. Együtt vadásztak, együtt játszottak hadi -játékot. Most meg együtt mennek csatába, először igazi nagy csatába. - -– Kemény fejü, bátor szivü daliának látszik mind a kettő. - -– Kund fia az egyik, Ondé a másik, – felelt büszkén Torda. – Apja fia -mindakettő. - -Aztán megint hallotta Niketász, amint összecsendítette serlegét a két -dalia, de most más szóval vegyítve: - -– Jót kivánok, ját! - -– Jót is várok, ját. - -– Kitől várod, ját? - -– A kardomtól, ját. - -– Igyunk erre, ját. - -– Én nem bánom, ját. - -Ittak, fenékig hajtották a serleget. Aztán visszafordultak: színültig, -szép hugám, színültig! - -S hogy tele volt a serlegük, lekönyököltek az asztalra, hosszan egymás -szemébe néztek. - -– Ne búsulj, ját! - -– Búsuljon a ló, ját. - -– Hát a mátkád, ját? - -– S hát a tiéd, ját? - -– Én nem féltem, ját. - -– De még én sem, ját. - -Felkapták a serleget, koccintottak s fenékig hajtották. - -Nézte, nézte Niketász a két daliát s oda szólt Tordának: - -– Meglásd, ma asztal alá kerülnek. - -Felelte Torda: - -– Mondtam már, hogy Kund fia az egyik, Ond fia a másik. - -Egyébként ugyanazt cselekedték az öregek is: Kund és Ond. S az asztal -körül mind: öregek és ifjak. - -Feltünt Niketásznak, hogy össze-összecsöndítik a serlegeket, alig -egy-két szót eresztve utána, néha egy szót sem. Aztán hosszan maguk elé -bámulnak. Isten tudja, hol jár a lelkük. - -De ím, egyszerre megjelenik a fejedelem előtt egy sudár szép dalia, lant -a kezében. Mélyen meghajtja magát s várja a fejedelem parancsát. Minden -szem a hegedősre tapad, s mintha lángba borulna minden arc, minden szem, -lélekzetüket visszafojtva várják a lant pendülését, nótaszerző dalia -hangjának édesbús csendülését. - -– A csudaszarvas történetét daloljad, – szól a fejedelem – s amint -megpendül a lant, átszellemül Árpád arca, átszellemül valamennyié. -Érintetlen állanak a serlegek. Csak a testük van itt ezeknek az -embereknek, a dallal együtt száll lelkük arra a szép szigetre, hol -egykor régen, nagyon régen, Hunor és Magyar reggeltől estig űzték a -csudaszarvast, mígnem az eltünt egy ingoványban… - -Az ifjú ujjai végig futnak a lant hurjain s kezdi a dalt a -csudaszarvasról, lassú pengetéssel kisérve mélán csengő énekét. - - Egyszer régen, nagyon régen, haj! - Nimród király idejében, haj! - Vadászni ment két dalia, - Mindakettő Nimród fia: - Hunor, Magyar, haj! - - Mondta Hunor: hallod, öccse, haj! - Kicsi a mi apánk földje, haj! - Menjünk átal a határon, - Mondta Magyar: én nem bánom. - Hunor, Magyar, haj! - - Mentek, mentek, mendegéltek, haj! - Szép csendesen eregéltek, haj! - Száz dalia ment utánuk, - Vissza-visszanéztek rájuk, - Hunor, Magyar, haj! - - Addig mentek, mendegéltek, haj! - Selyemfüves rétre értek, haj! - Meg-megálltak, csudálkoztak, - Osztán tovább kalandoztak, - Hunor, Magyar, haj! - - Hallgassatok reám mostan, haj! - Csudát mondok néktek nyomban, haj! - Selyemréten szarvast láttak, - Hajrá, haj, utána vágtat - Hunor, Magyar, haj! - - Szarvast ők sokat vadásztak, haj! - Ilyen szépet még nem láttak, haj! - Arany szőre minden szála, - Csak utána, csak utána! - Hunor, Magyar, haj! - - Arany szőre minden szála, haj! - A szarvának minden ága, haj! - Szeme gyémánt, éjfekete, – - Utána most dárdát vete - Hunor s Magyar, haj! - - Csudaszarvas visszanéze, haj! - Mindeneket megigéze, haj! - Eltünék egy ingoványba, - Soha többet meg nem látta - Hunor, Magyar, haj! - - A vadászok megfordultak, haj! - Szomorúan elindultak, haj! - Mentek, mentek, mendegéltek, - Csudaszarvasról beszéltek, - Hunor, Magyar, haj! - - Mentek, mentek, mendegéltek, haj! - Gyönyörű szigetre értek, haj! - Soha ide nem találnak, - Nálad nélkül, csudaállat, - Hunor, Magyar, haj! - - Tovább mentek, mendegéltek, haj! - Szádogfa ligetbe értek, haj! - Szádogliget illatozik, - Ti reátok várakozik, - Hunor, Magyar, haj! - - Szádogliget közepében, haj! - Dalolnak, de milyen szépen, haj! - Tündérlányok karikába, - Most bámulnak igazába - Hunor, Magyar, haj! - - Im halljátok, csudáljátok, haj! - Mit dalolnak a leányok, haj! - «Fordulj, fordulj, angyalmódra!» - Hallgatja ezt elfogódva - Hunor, Magyar, haj! - - Lányok, lányok, tündérlányok, haj! - Napra nézhetsz, de nem rájok, haj! - Benn a körben forog kettő, - Király lánya mindakettő, – - Hunor, Magyar, haj! - - Összenéznek a vitézek, haj! - Gondolnak ők nagy merészet, haj! - Leányokat közrefogják, - Szép gyengén nyeregbe kapják – - Hunor, Magyar, haj! - - Mindeniknek akadt párja, haj! - Magáét keblére zárja, haj! - Ottan mind sátrat verének, - Onnét el sem is menének, - Hunor, Magyar, haj! - - Halljad, Hunor s Magyar vére, haj! - Az énekem véget ére, haj! - El is el ne feledjétek, - Akiktől mind eredétek: - Hunor, Magyar, haj! - -– Hunor, Magyar, haj! – zümmögték minden versszak után a magyarok, s -midőn a dal véget ért, az utolsó sort már nemcsak zümmögték, -csatakiáltásként zendült, búgott fel: Hunor, Magyar, haj! És -összecsendültek a serlegek mind az asztal felett, felálltak a magyarok s -ég, föld megrengett belé, kiáltván: éljen Árpád! - -Most már zajosabbá lett a lakoma, megeredt a szó a kevés szavú magyarok -ajkán s csak akkor tért vissza a csend, mint medrébe a kiöntött folyó, -ha meg-megpendült a lant mélán, halkan, mintegy mondva: mostan ide -figyeljetek, zengek nektek szép éneket, régi magyarokról, vitéz -daliákról, hadi szerencsének forgandóságáról… - -Az esthajnali csillag már feltetszett az ég alján, mikor a fejedelem -asztalt bontott. A magyarok lármás kedvben oszlottak szét. Ugyanazok az -emberek, kik némán, borongva hallgatták a kobzos dalia énekeit, most -egyszerre mind a bolgárok ellen viselendő csatáról beszéltek, élénken -vitatták hazafelé mentükben: vajjon elég lesz-e öt ezer ember? Vajjon -nem nagyon fiatal-e még Levente a hadviselésre? Mi más volt a sátrak -képe is, mint rendesen! Férfiak, nők nagy tömegekbe verődtek a sátrak és -a tüzek körül, s mintha csak valami nagy ünnepségre készültek volna, -kigyúlt arccal beszéltek az eljövendő nagy hadviselésről. Büszkeségtől -csillogtak a szemek: lám, a hatalmas görög császár a magyarokra szorult. -Nem hiába, atyafi nép a bolgár a magyarral, még a görög császár sem bir -vele. De bir a magyar! Ám voltak, akiknek nem tetszett a dolog. Mért -hogy a magyar idegent segítsen az ő attyafiai ellen? – Úgy biz a’ – -mondották a harcvágytól égő fiatalok – hát a bolgárok jobbak-e nálunk? -Néztek-e az atyafiságra? - -A legtöbb sátor körül már serényen készülődtek a vitézek. Az egyik -kardját köszörülte, a másik a lószerszámokat szedte rendbe: fényesítette -a kengyelvasat, kente olajjal a kantárt, toldozta-varrta vastag szurkos -cérnával a szakadozó szíjjat. Pelyhedző állú legények mátkájuktól -bucsúzódtak: ki tudja, nem kell-e már holnap reggel indulni nagy -Görögországba? Mert ha egyszer Árpád hadba indítja népét, nem sokat -készülődik. Minden épkézláb embernek a nap, az éjszaka minden órájában -készen kell állani. A hírvivők benyargalják a pusztát s a kivont kard, a -kürtszó jelenti mindeneknek: lóra, magyar, lóra! hadba indulsz menten! -Egyenkint tudják, hogy kinek szól a parancs. Ki következik sorra? Ki -megy hadba s ki marad otthon őrizőnek. Elsőnek a fejedelem -sátortáborának hadi népe indul s mire ez a szomszéd szállásra ér, ennek -hadi népe már lóháton ülve várja azt, hogy hozzá szegődjék. Így verődik -össze szállásról-szállásra a had s egy hét, két hét alig telik belé: -lovon ül Etelköz hadi népe, az, amelyik soron van. - -– Térjetek pihenni, – mondotta Árpád kegyelmesen Niketásznak, mikor -asztalt bontott –, reggel innét indul ezer vitéz s hét nap mulva öt ezer -vitézem áll a Duna partján, hogy hajóitokra szálljon. - -Niketász hitetlenül nézett a fejedelemre. - -– Óh, nagy fejedelem, hogyan lehetséges ez? Az én hazámban hetekig, -hónapokig tart a készülődés. - -– Az én népem mindig harcra készen áll, – mondotta a fejedelem -nyugodtan, szinte közömbösen. – Isten áldjon, kemény Niketász. Üdv a -császárnak. - -Niketász mélyen meghajolt a fejedelem előtt, nemkülönben társai s -látható megilletődéssel távoztak szállásukra. Még le sem pihentek, végig -hömpölygött a sátrak között a szádogfa-kürtök méla búgása. - -– De különös harci riadó! – mondotta Niketász a társainak. – Mintha -temetésre készülnének. Csudálatos nép ez a magyar. - -– Bizony temetésre készülünk, – mondotta egy magyar vitéz, ki Niketászt -és társait a szállásukra kisérte – a bolgárok temetésire. - -El-elhalt a kürtszó, majd újra hallani lehetett méla, bánatos búgását. - -– Meglássátok, – mondotta a magyar vitéz – mire pirkad a piros hajnal, -lóháton ül ezer magyar, indulásra készen. Jóccakát! - -Kivánhatta a jó éjszakát a görögöknek. Leheveredtek, de szemükre nem -jött álom. Nem is mertek volna elaludni. Az lett volna csak a szégyen, -ha az induló hadinép lármája veri fel álmukból. Hiszen ha -bepillanthattak volna a fejedelem sátrába, láthatják vala, hogy a -fejedelem le sem heveredett. Még az agg Álmos sem. Talpon volt a -fejedelmi sátor népe, csak a kicsi Jutócs aludott bölcsőjében édesen. -Sem Tarkacs, sem Jelek nem feküdt le: hiába biztatta az édes anyjuk. Ha -már nem mehetnek hadba még, legalább lássák a készülődést, lássák a -vitézek indulását. Özséb szerető gondossággal rakosgatta össze Levente -ruháit: a legszebbeket, a legékesebbeket. Ne valljon szégyent a görög -császár előtt. Hadd lássa a görög császár, hogy a magyar fejedelem fia -nemcsak vitézségben, de vitézi pompában is vetekedik bármelyik -királyfival. Drágakövektől terhes övek, nehéz arany láncok, gyémánt -sisakforgók, arany gombok, a pompás fejedelmi ruhák mindenféle ékességei -szép gondosan el voltak rendezve átalvető zsákokban. Csak arra kell tíz -ló, hogy vigye a sereg után Levente holmiját. Durva kenderingek mellett -puha selyemingek: hadd legyen minden alkalomra. Ruhák, melyeket hadban -visel, ruhák, melyeket vadászatra ölt fel – hátha arra is lesz közben -ideje? És egy zsákban hamuban sült pogácsa, izletes pecsenye, szalonna, -sódar – amíg ebben tart, ne szoruljon az ő szívéről szakadt édes fia -idegen népek főztjére-sütjére. Mindent az ő gondos anyai keze rendez, -másnak nem engedi. Árpád meg-megáll a sürgölődő asszony mellett s -megilletődve nézi. - -– Nem fáj a szíved, Özséb? – kérdi gyöngéden. – Ki tudja, látjuk-e -valaha legnagyobb fiunkat? - -Özséb szemében köny csillan meg. - -– Egy kicsit fáj, édes uram. Hogyne fájna, hiszen az én szívemről -szakadt. És a kigyelmed szíve? - -Mondotta Árpád: - -– Az én szívemnek nem szabad fájni. - -Ám egy könycseppet ő sem tudott eltitkolni: legördült a fenséges szép, -komoly arcon. - -Oda tipegett az agg Álmos is. - -– Hamar kezdi a fiú, de csak kezdje. Én is olyan fiatalon kezdettem. S -lám, velem volt a szerencse: elkerült a halál. Annyi sok csatában még -sebet sem kaptam. - -– Miként a nagy Attila! – mondotta Özséb s szeretettel nézett az ő -urának édes apjára. - -E pillanatban lépett be a sátorba Levente. A pislogó mécsek gyenge -világú félhomályában megdöbbentő volt az arca: fehér, mint a fehérített -vászon. Valami nagy elfojtott indulattól látszott hullámzani széles -melle, reszketett a dühtől egész testében. - -– Mi történt veled? – kérdezte egyszerre Árpád és Özséb. - -– A farkas khán… - -Itt elakadt a hangja Leventének. Lihegve, fuldokolva kezdett a beszédbe, -nem tudott tovább beszélni. - -– Csendesülj le, – mondotta Árpád s arca elkomorult, rosszat sejtve a -farkas khán neve hallatára. – Szedd össze magad s beszélj. - -Levente nehányszor fel s alá szaladt a nagy széles teremben, aztán kissé -lecsöndesülve megállott. - -– Lóra ültem, – kezdé – hogy bejárjam az egész tanyát. Hadd lássam a -készülődést. A farkas khán sátrához közel megcsendesítettem lovamat. -Mert az úgy volt, édes apám uram, feledtem mondani tegnap, hogy a farkas -khán a követséghez szegődött, mikor az errefelé igyekezett. Véletlenül -hallottam, amint nagy szájjal dicsekedett Niketásznak, ki ő, s mi ő. -Hanem mikor közéjük toppantam s nehány szót halkan váltottam -Niketásszal, féktelen dühvel vágtatott el a sátra felé. Meghallotta a -kutyafűlű, hogy mit súgott nekem Niketász. A bolgár császár leánya… - -Itt Levente elpirult s akadozó hangon folytatta: - -– Igen, a bolgár császár leányáról beszélt nekem Niketász. Hogy ahhoz -hasonlatos szép nincs kerek e világon… Világszép Hajna világszép leánya. -Hajna az ő neve is… - -– Mindent értek, – mondotta Árpád kedvetlenül. - -– Mikor ma este a sátorhoz közeledtem, láttam, hogy éppen akkor indul a -khán tanyájáról tíz lovas. A khán emberei. Köztük volt Birtik is – férfi -ruhában, az apja arab ménjén. Ő volt, senki más. Láttam megvillanni -vörös hajából egy tincset: nem tudta jól sisak alá szorítani. De ha ezt -nem is látom, akkor is tudom, hogy ő, mert a khán arab ménje a khánon -kívül eddig csak Birtiket tűrte meg a hátán. A khán ott állott a sátra -előtt. Megállítottam a lovamat. - -– Hová mennek az embereid? – kérdeztem. - -– Vadászni! – felelt röviden a khán, de nem titkolhatta el a kaján -vigyorgást. Sohasem láttam ilyen ijesztőnek farkas képét. - -– A te leányod éjjel nem szokott vadászni, – mondtam én. - -– Az én leányom alszik, – mondotta a khán. - -– Hazudsz! Láttam vörös hajának egy tincsét. Láttam arab ménedet. - -– Káprádzott a szemed, Levente, – vigyorgott a khán s abban a -pillanatban szétvonta a sátor ajtaját. Nézz oda: ott alszik a leányom. - -Szinte sóbálvánnyá váltam a megdöbbenéstől. Csakugyan ott feküdt selyem -ágyán. Vörös és fekete hajának tizenkét ága kibontva betakarta a testét -egészen. – Eh, ez ördöngösség! – kiáltottam én s leszöktem a lovamról, -hogy lássam közelről. De a khán hirtelen összecsapta az ajtó két -szárnyát s elémbe állott. - -– Ki vagy te? Ura vagy az én leányomnak? Csak holttestemen át lépsz az -én sátramba! - -– Hát akkor azon lépek át! – kiáltottam én magamon kívül. – Húzd ki a -kardodat, farkas lelkű, farkas képű khán! Ne mondd, hogy védtelen -kergettem ki gonosz lelkedet. - -Erre ő kardot rántott. Összecsaptunk. Ledöftem a kutyát. Hörögve esett -össze. Aztán beléptem a sátorba. Oda léptem a nyoszolya mellé. - -– Ébredj, Birtik! – kiáltottam – megöltem az apádat. Ébredj! Ébredj! - -Meg sem mozdult. Akkor megragadtam a vállát, dühvel ráztam meg. – -Ébredj, Birtik! Megöltem az apádat. Nem hallod? - -Nem hallotta, nem. Hogy hallotta volna. Viaszbáb volt az, nem Birtik. -Most már megvilágosodott a sötétség: tisztán láttam, mi történt. Birtik -előre vágtatott, hogy megelőzze a magyar hadat. Ez a szörnyeteg -megesküdött, hogy megöli azt a leányt, kit majd sátramba vezetek… Tudom, -bizonyosan tudom, hogy a bolgárokhoz szökött: elárulni jövetelünket. - -[Illustration] - -[Illustration: Hajóra szállnak a magyar vitézek.] - -– S nem küldöttél utána embereket? – kérdezte Árpád látható -felindulással. - -– Ötven vitézt ültettem lóra mindjárt. Utánuk vágtattak. S mindjárt -megyek én is, édes apám. Nem várom a hajnalt. Kusid és Botond induljon -hajnalban a sereggel. Leghívebb vitézeimet magam mellé veszem s indulok -nyomban. El kell fognunk, mielőtt a Dunán átkelnének. - -– El kell fogni, el! – mondotta a fejedelem. – Isten áldjon, vezéreljen. - -Megölelte fiát, gyöngéden végig simított szép göndör haján s még egyszer -elrebegte: Isten vezéreljen! - -Levente hevesen ölelte, csókolta édes anyját, egy pillanatra keblén -felejtkezett, aztán hirtelen leszakadt az édes anyai kebelről, s az agg -Álmos elé lépett: – Áldjon meg engem, nagyapám uram! - -Álmos reszkető kezét az ifjú fejére tette. - -– Áldásom kisérje minden lépésedet. Térj vissza diadallal. - -Akkor Levente sorba megölelte, megcsókolta öccseit, lehajolt a kicsi -Jutócs bölcsőjére s megindultan suttogta, gyönge csókot lehelve rá: -aludj, kicsi öcsém, aludj, s válts fel majd, ha én meghalok. - -A következő pillanatban esze nélkül rohant ki a sátorból, felpattant a -vasderesre. Ott állott a sátor előtt ötven dalia. Mind egy-egy szálfa. -Levente a csapat élére állt, kardját megvillantotta a sötét éjszakában – -mintha villám hasított volna végig az égen – s a kis csapatot egy-két -pillanat mulva teljesen elnyelte a sötétség. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -ÁTKELÉS A DUNÁN. - -Ott, hol a Pruth vize beleömlik a Dunába, húsz árbocos hajó várta a -magyar hadat, a Dunának az etelközi tartományra néző partján. Az első -hajó födélzetén óriás termetű, széles vállú ember állott, magas -szálfaként emelkedve ki a körülötte álldogáló hajóslegények tömegéből. -Barkalász Mihály volt, a görög hajók főkormányosa, ki most feszülten -nézett abba az irányba, honnét a magyar sereg érkezését várni lehetett. - -– Ha szerencsével járt Niketász, – dörmögte magában Barkalász – ma meg -kell érkezni a magyaroknak. Csak későn ne jöjjenek! - -Mintha csak felelet akart volna lenni Barkalász sóhajtására, a Pruth -vize mentén, a messze távolban, nagy porfelleg kerekedett. - -– A magyarok! – kiáltott föl Barkalász. – Mégis csak jóban járt az a tíz -magyar, kit tegnapelőtt a túlsó partra szállítottunk, hogy előre -jelentsék a császárnak a magyarok jövetelét. - -– Én meg – mondotta egy öreg evezős legény – most is azt tartom, hogy -rosszban jártak. Nekem az a furcsa szemű vitéz, aki a többit vezette, -semmiképpen sem tetszett. Gonosz szándékot olvastam ki a zöld szeméből, -még inkább a kékből, merthogy éppen oly nagyon ártatlannak tetszett. Még -mindig azt vallom: kár volt átvinnünk. Hátha árulók? Nem a mi -császárunkhoz, hanem a bolgár császárhoz igyekeznek azok. - -Barkalász megvetően legyintett. - -– S ha árulók volnának is! Mi nagy kárt tehetnének? Egy-két nappal előbb -tudta meg Simeon császár, hogy segítségünkre jönnek a magyarok. - -A porfelleg mind közelebb, közelebb szállott, szinte beborította a kék -eget. Már ki-kicsillantak a ragyogó sisakok, vértek, a lovak szügyén a -fényesre csiszolt vaspáncélon megütközött a delelő nap sugara. - -– Nézzétek! – szólt Barkalász, – mint a szél úgy vágtat erre felé, vagy -száz lovas vitéz. Alig éri lábuk a földet. Micsoda lovak! A legtöbb alig -látszik ki a földből, de a szügye széles, domború, csakúgy hajtják, -zúgatják maguk előtt a levegőt. - -Még jóformán be sem fejezhette Barkalász a szavait, mintha földbe -gyökerezett volna mind a négy lába, úgy állott meg hirtelen a vasderes, -épen a part szélén. A hajóslegények már-már attól tartottak, hogy a ló -beleugrik a Dunába. De ím, ép a part szélén, a lovas mindössze annyit -mond, azt is halkan, szinte súgva: hó! s a habba keveredett állat -reszketve áll meg. Nyomában mind a ló: sugár, hosszú derekú, vékony lábú -paripák s vastag lábú, széles szügyű apró lovak: egyik sem enged a -másnak a futásban s a fegyelmezettségben. Megtorpanva áll meg -valamennyi. - -Az a dalia, ki a vasderesen ül, bekiált a hajón: - -– Hé Barkalász Mihály! Te vagy-e? - -– Én vagyok, – felelt Barkalász. – Hát te ki vagy? - -– Árpád fejedelem fia, Levente. Láttál-e erre vágtatni tíz daliát? - -– Láttam biz én. Arab ménen ült a vezetőjük – ezeket kérdezed-e? - -– Ezeket, ezeket. Merre vágtattak? - -– Nem vágtattak azok semerre, hanem nagy hirtelen, épp ahogy ti, -megállottak s azt mondták, hogy ők a magyar fejedelem hirvivői: előre -jöttek jelenteni a mi császárunknak a ti jöveteleteket. - -– A cudarok! – ordított Levente. – Mégis megelőztek! S átvittétek őket? - -– Hogyne vittük volna? Ki gondolta volna árulóknak? Szép magyar szóval -szóltak hozzám, hittem nekik s egy nagy bárkán átküldöttem őket. - -– Árulók voltak. A farkas khán leánya a vezérök. - -– No úgy-e, – dicsekedett az öreg evezős legény. – Láttam én a -gonoszságot abban a kétszínű szemben. - -– Kék az egyik, zöld a másik, – mormogta Levente bosszúsan. – Megállj, -Birtik, megállj! Kezem közé kerülsz! - -Azonközben a partra értek a magyar csapatok is. Nem mind az ötezer -ember, legfönnebb fele. Azok, kik a Pruth és Szeret vidékről verődtek -össze s csatlakoztak Levente csapatához. Két nap is beletelik még, míg -megérkeznek azok a csapatok, melyek Kusid és Botond vezetése alatt -indultak el. Mert hiszen ha csak maguk jönnének a fegyveres vitézek! De -ős magyar hadi szokás szerint, valahányszor harcba mentek a magyarok, -rengeteg gulyák és ménesek követték a hadat. Kellett az ökör, a borjú a -húsáért, a tehén a tejéért. A ménes pedig arra volt jó, hogy ha kidőlt -egy ló valamelyik vitéz alól, válasszon mást a ménesből. Az előbbkelő -vitézek után tíz lovat is vezettek felkantározva, felnyergelve. Aztán -egy nagy sereg ökör arra kellett, hogy vigye a had után a mindenféle -eleséget, ruhaneműt, dárdákat, nyilakat. Óriási nagy szekerek voltak -ezek. A kerekeknek nem volt küllője (ha vasból vannak, úgy is -összetörnek az úttalan útakon), egy darab fából voltak azok kifaragva -tálformára. Akkora volt egy-egy kerék, hogy két ember is beléizzadott, -míg a tengelybe beleforgatta. Egy-egy szekér előtt tizenkét hosszú -szarvú, szürkés szőrű, nagy csontos ökör volt igába fogva. Igazi magyar -fajta ökrök: csontosak, erősek, szívósak s szépek, méltóságos járásúak. -Valamennyinek a nyakán vagy a homlokán kolompolt a nehéz, mély zengésű -harang. Csak akkor vették le a kolompokat, ha közelben sejtették az -ellenséget: nehogy árulójuk legyen. - -Barkalász azt hitte, a rengeteg gulyák, ménesek, szekerek, átalvetős -zsákokat cipelő lovak láttára, hogy együtt van az egész magyar sereg. -Tekintete végigszaladt az emberek és állatok tenger sokaságán s fejét -csóválva hümgetett. Nem húsz, de száz hajó sem lenne elég, hogy ezt a -tenger sokaságot egyszerre átszállitsa. Kilépett a partra, tisztelettel -megsüvegelte Leventét. - -– Várom a parancsodat, felséges királyfi! - -Leventének láthatóan jól esett, hogy Barkalász királyfinak tisztelte. - -– Tüstént hajóra szállnak a fegyveresek, – mondotta Levente. - -– S a gulyák és ménesek? - -– A gulyák itt maradnak. Csak a teherhordó állatok jönnek velünk meg a -tartalék lovak. Van a bolgároknak ökre, tehene elég, úgy tudom. Hát -akkor nekünk is lesz. - -Barkalász megkönnyebbülten lélekzett föl. - -– Eszerint elég lesz a hajó. Mind itt vannak a fegyveresek? - -– Csak fele, Barkalász. A másik fele két nap mulva lesz itt. De ezekre -nem várunk. Nincs vesztegetni való időnk. Itt hagysz tíz hajót, a -többire rászállok itt levő vitézeimmel. Nem nyugszom meg, míg az -árulókat kézre nem kerítem. - -Kardját megvillantotta a fegyveres csapatok felé s intett, hogy -szálljanak be a hajókra. - -Barkalász csudálkozva látta a nagy rendet s fegyelmet. Mintha hetek óta -gyakorolták volna magukat a magyar vitézek a hajóraszállásban, sorba, -csapatonként, tolongás nélkül léptettek be a hajóhídakon s telepedtek -meg a hajó fedelén. Szépen elrendezkedtek tíz hajón, kiki a maga -lovával, aztán bevezették a tartaléklovakat, az igás ökröket a nagy -szekerekkel. Egy óra sem telt belé, rendben volt tíz hajó: indulhatott -minden pillanatban. - -Barkalásznak csak az indulás pillanatában jutott eszébe, hogy a görög -követeket még nem látta. - -– Indulhatunk! – intett Barkalásznak Levente. - -Barkalász habozva nézett körül. - -– Mit habozol? – mordult rá Levente türelmetlenül. - -– Felséges királyfi, nem látom a kemény Niketászt és embereit. Náluk -nélkül nem mehetek az én császárom színe elé. - -Levente elnevette magát. - -– Elhiszem, hogy nem látod, derék Barkalász. A kemény Niketász a másik -sereggel jön. Az pedig a fejedelmi szállásról indult. Egyszerre -indultunk, csakhogy én ötven vitézzel nem lépést jöttem, mint ők. -Versenyt vágtattunk a széllel, hogy utólérjük a farkas khán leányát. Ne -legyen hát aggodalmad Niketász miatt. Két nap mulva ő is ott lehet a te -császárod színe előtt. - -Barkalász hosszan nézett Levente nyílt, becsületes tekintetébe. - -– Hiszek neked, felséges királyfi. Érzem, hogy hazug szó még nem hagyta -el a te ajkadat. - -Azzal intett a hajóslegényeknek, a vitorlákat kifeszítették, az evezősök -elfoglalták helyüket s elindult a hajó, melyen Levente s válogatott -vitézei voltak. Utána nyomban még kilenc hajó. A Duna nagy széles -hullámokat vetett a hajók nyomán. A magyarok némán álltak lovaik -mellett, csak a lovak nyerítése s az evezőlapátok lassú, ütemes csapása -zavarta a csendet. Alig eveztek azonban a hajók túl a széles Duna -közepén, egyszerre nagyot recsegett Levente hajója s megtántorodva -hőkölt vissza. - -Az evezőslegények felugráltak helyükből. A lovak, melyek eddig nyugodtan -álltak egy helyben, horkolva, tüszkölve ágaskodtak, némelyik a nagy -ütődésben elesett, aztán ijedten ugrott fel s ha keményen nem fogják a -legények, mind ahány ló volt a hajón, vakon rohan bele a Dunába. - -– Árulás! – ordított Barkalász, ki magánkívül szaladt a hajó orrára. - -Csak egy pillantást vetett a vízbe s tisztában volt azzal, mi történt. - -– Baltára, legények! – intett az evezősöknek. - -Levente is a hajó orrára sietett. - -– Mi történt? - -– Vastag köteleket s láncokat feszítettek ki a bolgárok a víz alatt, -hogy át ne mehessünk. - -– S ezt ti nem vettétek észre? – kérdezte Levente. - -– Éjjel dolgoztak, – felelt Barkalász. Tegnap s ma éjjel is szuroksötét -volt. - -– Ez a Birtik dolga, – kiáltotta Levente s egész testében reszketett a -dühtől. Ide egy baltát nekem is! Hé, magyarok! Baltát ragadjatok! -Vágjátok a kötelet! - -Mind, akinek balta jutott, munkának látott. Az óriás Barkalász egy -csapásra vágta ketté a vastag kenderköteleket, annyi volt az neki, mint -egy vékony cérnaszál. De a ravasz bolgárok hatalmas vasláncokat is -feszítettek ki. Ez már megizzasztotta Barkalászt is, meg az izmos karú -magyar vitézeket is. Levente erejét megsokszorozta a szertelen düh. Ő -repülni szeretett volna a gonosz lelkű leány után s ime ott tartóztatják -fel, hol nem is gondolhatá. - -– Egy lánc már elszakadt! – kiáltotta Barkalász. - -– Ez is elszakadt! – kiáltotta nyomban Levente. – Tovább! tovább! -Vágjátok, magyarok! - -– Tovább! tovább! vágjátok, görögök! - -Versenyre keltek a két nemzet fiai. - -– Hej, ha Botond itt volna! – mondták a magyarok, miközben szakadozott, -zörrent a lánckötél s egymásután merült a Duna fenekére. - -A küzsdég termetű, nagy erejű Botond bizony nem volt itt, de a -kifeszített láncok mégis rémes sikoltással, zörgéssel merültek el -egymásután. Egyszerre szabad lett a vízi út. - -Az evezősök összeszedték minden erejüket, hogy helyrehozzák az -idővesztést. Levente fáradtan ült le a hajó orra mellett s görcsösen -szorított kezében egy vastag kötelet. Aztán mikor kifújta magát, -kezdette szétfejteni a kötél keményen összesodrott ágait. - -– Mit mívelsz, felséges királyfi? – kérdezte Barkalász. - -– Kötelet az árulóknak, – felelt Levente komoran. - -– A leánynak is? - -Levente megütődve nézett Barkalászra. Arcán gyenge pirosság lebbent -végig. Aztán tompán maga elé nézett. - -– Nem, nem. Annak más halált szántam. - -A többit már utána gondolta, nem mondotta. Azt gondolta: egyszer mégis -szerettem talán azt a gonoszlelkű leányt… - -S a kötél tíz ágából egyet beledobott a Dunába… A hajók kikötöttek a -Duna túlsó partján. A magyarok kiléptek a bolgárok földjére. -Megmérhetetlen pusztaság terült el előttük: az Al-Duna és Fekete tenger -közén. S ezen a megmérhetetlen pusztaságon, ameddig a szem ellátott, nem -láttak egy eleven lelket. Sem embert, sem állatot. A fű letaposva, -összenyomkodva, mintha hetek óta lovas hadak tanyáztak volna itt. Sehol -egy födeles hajlék. Ahol volt, korom és üszök jelezte nyomát. - -– Mindent elpusztítottak, elégettek előlünk, – mondotta Levente. - -– Vissza kell mennünk a gulyákért, – tanácsolta Barkalász. - -– Vissza, vissza, – mondotta Levente s a düh fojtogatta a torkát. De én -megyek a vitézeimmel. Nekem nincs maradásom. Itt marad egy csapat, az -várja be Botondot és Kusidot – jőjjenek utánam. - -Barkalász figyelmeztette Leventét: - -– Ha szabad beleszólnom, felséges királyfi, a vigyázat nem árt. Simeon -császár be akar csalni a hegyek közé. Bekerít a te maréknyi seregeddel. - -– Hát csak kerítsen! Ott leszek! Utánam, magyarok! - -Kétezer magyar ült már akkor a lován. Dárda a vállán, íjj a nyakában, -kard az oldalán mindannyinak. - -– Tíz annyit állít szembe veled Simeon, felséges királyfi, – aggoskodott -Barkalász. - -– Azt szeretem én, – mondotta Levente – s a következő pillanatban -rengett a föld a kétezer száguldó lovas nyomán. - -– Micsoda nép! – mormogott magában Barkalász. De más, mint az én -elsatnyult népem! Hiszen, ha kétezer ilyen kar volna, mint az enyém! – s -önkéntelen felemelte karját, belevágott az üres levegőbe. - -Egy félóra sem telt belé, Levente seregét elnyelte a messzeség. -Barkalász még aznap átszállította a gulyákat s a hátrahagyott csapat -vezetése mellett az összetaposott pusztán bús bőgéssel eregéltek elébb -az állatok, mindenütt a kétezer vitéz nyomán. Mikor a gulyákat is -elnyelte a messzeség, Barkalász újra visszaindította a hajókat, de most -már óvatosabb volt: itt hagyott tíz hajót, nehogy ismét megcsúfolják a -bolgárok. - -Levente jól számított: két nap mulva érkeztek meg a Botond és Kusid -vezette csapatok. Niketász elkomorodva hallgatta Barkalász jelentését. - -– Vesztébe rohan Levente, – mondotta Niketász. – Kár ezért az ifjúért. S -nekünk is kárunkra lesz a hirtelenkedése. Egyszerre kellett volna -megmozdulni a görög és magyar seregeknek: így tán leverjük a bolgárokat. - -Kusid is helytelenítette Levente dolgát. Bár fiatal volt, alig idősebb -Leventénél, az ő elméje mindig cselvetésen járt. Elébb jól kitapogatta -az ellenség erejét, számát, a helyet, hol legalkalmasabb a támadás. -Hideg, számító eszű volt, mint az apja, Kund. De Botond éppen ellentéte -volt Kusidnak. Ez a küzsdég termetű, széles, bivalymellű magyar nem birt -az erejével, a tüzes vérével. Az ő eleme a harc volt mindig, minden -körülmények közt. Nem válogatta az időt, az alkalmat, nem nézte az -ellenség számát. Nagy erejében való elbizakodtában kész volt egymaga -nekivágni egy egész seregnek. Aminthogy ahol az ő vaskeze forgatta a -mázsás bárdot, halomra hullott az ember körülötte. - -– Meg kellett volna minket várni! – mondotta Kusid. - -– Utól kell őt érni, – vágta vissza Botond. - -– Utól, utól, – mondotta Kusid, – csak aztán halva ne találjuk. - -– Ha meghal, nem hal meg ingyen! – heveskedett Botond. - -– Jó, jó, – csillapította Kusid – csendesülj, ját. Nem veszünk mi össze. -Azért erős a mi barátságunk, mert más-más a természetünk. Igaz-e? - -– Igaz, ját, igaz, – mondotta Botond s szeretettel nézett Kusidra. – -Indulunk, úgy-e? - -– Bezzeg, hogy indulunk. - -Kusid és Botond egyszerre adtak jelt a kürtösöknek. A szádogfa kürtök -mélán búgtak végig a pusztaságon, a magyarok tömött rendekbe álltak, -indulásra készen. - -– Várjatok még egy pillanatot, – intett Niketász a két daliának. Ha jól -látom, görög hírvivők vágtatnak felénk. - -Csakugyan keleti irányból, Bizánc felől, egy csapat görög lovas -vágtatott a Dunának. - -– A császártól hoznak üzenetet, – mondta csendesen Niketász. - -Néhány pillanat mulva már meg is érkezett a csapat. Por lepte ruhájukat, -arcukat, a lovak habba keveredve, reszketve állottak meg. A csapat -vezére tisztelkedve lépett Niketász elé s lihegve mondá, amint -következik: - -– Kemény Niketász! A hatalmas császár parancsolatjából jelentjük te -néked, hogy urunk császárunk békét kötött a bolgár császárral. Mondjad -tehát a vitéz magyaroknak: térjenek vissza békével a hazájukba. Mire a -nap újra felkel, itt lesznek embereink, kik a magyaroknak igért -aranyakat hozzák. - -Niketász arca a beszéd alatt színt váltott, ami Botondnak és Kusidnak -nem kerülte el a figyelmét. - -– Mit akar ez a görög? – kérdezte Botond s görcsösen szorította meg -bárdja nyelét. - -– Nem értesz görögül? – kérdezte Niketász, nyilvánvalóan azért, hogy -időt nyerjen s összeszedje magát. - -– Minden nemzetségem szittya magyar volt, – mondotta büszkén Botond – s -egy sem vette be az idegen szót. - -– Hát halljatok ide, – mondotta Niketász. – A hatalmas Leó császár azt -üzeni, hogy békét kötött Simeon császárral, míg én nálatok jártam. - -– Békét kötött? Az öreg apádat tedd bolonddá, kemény Niketász! - -– Mondom, hogy békét kötött. - -– Bizony, ha békét kötött, az az ő dolga. Én vereködni jöttem, nem -békélni. Szégyenszemre nem térek vissza. - -– Csillapodjál, ját, – engesztelte Kusid. – Csak fizessen a görög, mit -bánom én. - -– Hozzák az aranyakat, – kapott a szón Niketász. - -– Egye meg az aranyát a császárod, – kiabált Botond. – Én vereködni -jöttem! - -– Ne helytelenkedj, ját, – csillapította Kusid. - -– Tedd el az eszedet máskorra, ját, – mordult rá Botond. - -De Kusid nem hagyta magát s szót kért. - -– Hallod-e, kemény Niketász. Szép a császárodtól, hogy küldi az -aranyait. De hogy minket ide bolondított, megpótolja még annyival. Lesz -rá ideje, mert hiába kötött békét, Botondnak igaza van, nekünk csakugyan -vereködnünk kell. Levente elment, eddig vágja a bolgárt, mi nála nélkül -vissza nem térhetünk. - -– Ez már okos beszéd, ját. - -– No, úgy-e, ját? - -Mondotta Niketász: - -– Elémondom az üzenetet az én császáromnak s bizonnyal állítom, hogy még -annyi aranyat küld mint amennyit igért. Ha csakugyan nem fordultok -vissza Etelközbe, Isten vezéreljen, segéljen, vitéz magyarok. - -– Elhiszem, hogy kivánod, – mondotta Botond. – A te császárod békét köt -s mi mégis verekszünk a bolgárral. Kinek van haszna belőle? - -– Hiszen, – felelt Niketász, – lesz hasznunk belőle, de nektek is lesz. -Rengeteg prédával tértek vissza, bizonyosan tudom. - -– Hát előre! – türelmetlenkedett Botond. - -– Várj csak, ját, várj csak. Nem addig a. Kötve hiszek én a görögnek. -Hallod-e, kemény Niketász. Velünk jösz te mostan s velünk jönnek -vitézeid is. Ha eligazítottuk a bolgárokat, szépen ide visszajövünk; s -ha itt találjuk az aranyakat, megpótolva, akkor mehetsz a te hatalmas -császárod színe elé. - -– Ját, ját, – mondotta Botond mosolyogva – hogy birod el az eszedet! - -– Úgy, ahogy te a bárdodat, ját. - -Niketász kékült, zöldült, mindenféle színeket váltott. - -– Hát te nem hiszel nekem? – kérdezte Kusidot. - -– Én hiszek, – felelt ravaszul Kusid – de Botond nem hisz. - -– Üssön beléd a tüzes istennyila, ját! – kacagott Botond Kusid ravasz -beszédjén. - -Hogy Kusid hisz és ő nem! Hisz éppen az volt a baja Botondnak, hogy -hiszékeny volt, mint a legtöbb szittya. - -– Eszerint, – mondotta Botond, kinek erősen tetszett ez a tréfa – te is -velünk tartasz, kemény Niketász. Sebaj. Úgyis rég nem vereködtél, csak -bölcselkedtél mostanában. Meglássuk, ki bírja jobban. - -Szent igaz, hogy Niketász nem volt gyáva ember, nemcsak ésszel, de -karddal is szolgálta Bölcs Leó császárt, de a kardot már rég hüvelyébe -dugta s ésszel, bölcseséggel szolgálta mostanában a császárt. Ám a bölcs -és kemény Niketász bölcsebbnek találta, ha nem akadékoskodik, jó arcot -vágott a tréfához s mondta: - -– Helyes, Kusid. Veletek megyek. Ahány bolgárt levág rég pihenő kardom, -annyival kevesebb ellensége lesz császáromnak és hazámnak. - -Botondnak tetszett a beszéd. Megszorította Niketász kezét, hogy szinte -kiserkedt a vér belőle. - -– Derék görög vagy, Niketász. Kár, hogy elvétetted a születésedet. - -Vagy száz válogatott vitézt ott hagytak a hajók mellett az aranyak -átvételére, aztán elindult a magyar sereg. - -Niketászt megbecsülték: Botond és Kusid között lovagolt a sereg élén. - -– Előre, magyarok! Levente után! – mennydörgött Botond hangja s a pihent -lovak büszke, táncos járással vágtak neki a végtelen pusztaságnak… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -VILÁGSZÉP HAJNA. - -A farkas khán leánya két egész nappal előzte meg Leventét. Még akkor -éjszaka, mikor tizedmagával útnak indult, apjának egyik ménese mellől -tíz csikóst lóra ültetett s ezeknek megparancsolta, hogy tőle nem -messze, látszólag egy irányban vágtassanak. Arra is volt gondja, hogy -vitézi ruhába bujtassa őket. Mire Levente utólérte az üldöző csapatot, -akkor már ezt csalútra vezette Birtik. Egész éjjel s egész nap a -csikósokat üldözték. Mire észrevették a cselt, akkor már oly nagy -hiábavaló utat tettek meg, hogy Birtiket nem tudták utólérni. - -A bolgár sereg egy része a Dunától félnapi járóra táborozott, mikor -Birtik átkelt a Dunán. Bessenyő vitéznek adta ki magát, akit a bessenyők -küldöttek a bolgárokhoz, hírt adni a magyarok jöveteléről. Ám a bolgár -sereg vezére nem hitt Birtiknek: a magyarok kémjének tartotta s erős -fedezettel egyenesen a császár városába, Preszlávba kisértette. A régi -Marcianopolis helyén épült ez a város, a Kamcsik folyó mentén, mely a -Fekete-tengerbe szakad. Itt székelt Simeon császár fényes udvarával. Ő -már keresztény hitre tért népével együtt, de lelkében még nem volt igaz -keresztény. A meghódított szlávoktól ráragadt a keresztény vallás, -ráragadt a nyelv, egyébként azonban a nép megőrízte az ősi bolgár -szokásokat. Simeon császár, éppen mint egyik őse, a híres Krum király, -aki sok borsot tört a görögök orra alá, pogánymódra élt, a soknejűségnek -híve maradott. Háromszáz szebbnél szebb asszony volt udvarának az -ékessége. Ez a rengeteg asszony valóképpen az udvar pompájához -tartozott, rablott vagy pénzen vásárolt leányai voltak ezek mindazoknak -az országoknak, hol a kalandvágyó bolgár nép megfordult. Egy volt -közülök igazi feleség: a világszép Hajna, a magyar Nyék nemzetség -virága, Lebediás sarjadéka. A magyarok nem tudták elfelejteni Simeonnak, -hogy az első nemzetség sarjadékát nem tisztes módon vette feleségül. Őt -is épp úgy rabolta el, mint asszonyainak nagy részét. Sokszor próbálták -visszaszerezni Hajnát, de sikertelen. Aztán telt, múlt az idő, Hajna is -megadta magát a sorsának, különösen, hogy ő lett Simeon első felesége. -Három fia s egy leánya született Hajnának, s a császárnak a kicsi Hajna -lett kedvence: ezt a gyermeket nem adta volna a világ minden kincseért, -minden dicsőségeért. Mint a mesebeli királykisasszony, úgy nevelődött -Hajna. Külön várat építtetett Simeon, itt serdült nagy leánnyá, apján, -testvérein kívül férfit alig látva. Babonás félelemmel őríztette Hajnát -Simeon: nem hagyta pihenni a gondolat, hogy egy óvatlan pillanatban -anyja sorsára jut, elrabolják őt is. S vajjon hozzá méltó ember -rabolja-e el? A népek csak messziről láthatták s csodálhatták Hajnát, ki -szebb volt az anyjánál is, a világszép Hajnánál. - -Hajna vára a császári palota mellett épült s vár és palota földalatti -folyosóval volt összekötve, melyen át a császáron és cselédjein kívül -más nem járhatott. Akik ezt a folyosót építették, ott haltak szörnyű -halálnak halálával. A folyosóból oldalt óriási termek nyíltak, pazar -keleti kényelemmel berendezve, melyek ember nem látta, rejtett ablakokon -kaptak felülről gyenge világosságot. Ezer ördög lakjék abban az -emberben, ki ide talál, – s ha ide talál, vajjon látja-e többet Isten -áldott napját? - -Birtiket egyenesen a császár palotájába vezették, a császár színe elé. - -– Egyedül a császár hallhatja, mit mondandó vagyok, – szólt Birtik az -udvarmesternek. – Féltek, hogy rossz szándékkal vagyok? Im, nézzetek -reám. Azzal levette sisakját s abban a pillanatban végig omlott testén -csuda-haja. Szinte egészen beborította. - -– Leány! – kiáltott az udvarmester s megdöbbenve lépett hátrább, hogy -jobban szemügyre vegye a természet e csudáját. - -– Sokáig ne habozz, nagy veszedelem fenyegeti császárodat s különösen a -leányát. - -– A császár leányát! A világszép Hajnát! Bolgárország legszebb virágát! - -Az udvarmester rémülten rohant be a császár elfogadó termébe s a -következő pillanatban Birtik egyedül állott Simeon előtt. - -Szép öreg ember volt Simeon. Fehéredő szakálla övig ért: feltünően -hasonlított Álmoshoz. Hosszú palástszerű köpeny fedte testét, derekán -széles, drágakövekkel kirakott biborpiros selyemöv. Fején alacsony, -kerek korona, mely alól hosszú tincsekben lógott le őszülő haja. Mélyen -ülő szeme bizalmatlanul nézett a leányra. - -– Azt jelentették nekem, – szólt Birtikhez, ki mélyen meghajolva állt -előtte, hogy bessenyő vagy. Arcod mást mutat. Úgy tetszik nekem, magyar -és baskir keverék vagy. - -– Jól látod, bölcs és hatalmas Simeon császár. Apám baskir, anyám -magyar. Jedajk khán leánya vagyok. - -Simeon összeráncolta homlokát. - -– Hallottam hírét apádnak. - -– Rossz a híre, pedig nem rossz ember ő. Baskiriában nem becsülték meg, -úgy szegődött a magyarokhoz. És a gőgös magyarok sem becsülik meg. Engem -pedig… - -Itt zokogásba fulladt a leány szava. - -– Mi történt veled? – kérdezte a császár s arcának merev vonásai kissé -szelidültek. - -– Óh, hogy mondjam el! Megöl a szégyen! Árpád fia, Levente, ez az -ördögfajzat, meggyalázott… - -– Meggyalázott! - -– Meggyalázott. Szép szavakkal megejtett s elhagyott… És most betör a te -országodba. Tudod-e, hatalmas császár, mely gonosz szándékkal jön? - -– Tudom, tudom, – kacagott föl Simeon. – A görög császár húszezer -aranyat adott Árpádnak, hogy nemzetemet kiirtsa. De elkésett. Mert a -görög császárral békét kötöttem s aki magyar átkelt a Dunán, egy se tér -többé vissza hazájába, esküszöm Krum király emlékére. - -– Hatalmas császár, – mondotta Birtik mély alázatossággal, – hallottam -hírét a te néped vitézségének. De ne felejtsd, hogy a magyar is vitéz s -Levente nem azért jött, hogy országodat meghódítsa, hanem azért, hogy -annak legdrágább kincsét elrabolja. - -– Mit mondasz? Ismételd még egyszer: jól hallottam-e? - -– Országod legdrágább kincsét akarja elrabolni: világszép Hajnát! - -– Hajnát! – ordított Simeon. - -Abban a pillanatban fegyveres vitézekkel telt meg a terem. A kerek terem -falán látatlan ajtók nyiltak meg: ötven ajtó egyszerre. Minden ajtón -kivont karddal lépett be egy állig fegyverzett vitéz. Mind az ötven -egy-egy óriás. - -– Bogul! – intett a testőrség parancsnokának. – Háromszoros őrízetet -rendelj a leányom vára körül. S nyargaljanak szét országomba a hírvivők: -fegyvert fogjon minden épkézláb ember. Külön hírvivők nyargaljanak a -Duna felé. Az ottan táborozó sereg húzódjék vissza, be a hegyek közé. -Csak egyszer ide bekapjuk a cudart, innét nem viszi el a fogát! - -Egy pillanat alatt megmozdult az egész palota. Jött Hajna, Simeon -felesége, még mindig gyönyörű szép asszony: fekete haja dacolt az -idővel. Egy fehér hajszál sem volt közte. Jöttek Simeon fiai, mind a -három dali szép vitéz: méltó ellenfelekre talál ezekben Levente. Míg -arról volt szó, hogy a görög császár magyar segítséggel hadat indít, a -császár palotája oly nyugodt volt, mint a pihenő tó; most azonban, hogy -Birtik elárulta Levente szándékát, vége volt a hősi nyugalomnak. - -– Hajnát akarja elrabolni! A császár leányát! A vakmerő! Hadd jőjjön! – -kiabáltak össze-vissza az udvarbeliek. - -Birtik alig tudta elfojtani örömét. Maga sem hitte, hogy ekkora hatása -legyen majd a szavainak. Im, közeledik a bosszú órája. De az ő bosszúja -nem azzal lenne teljes, ha látná, mint ölik meg Leventét, midőn a -világszép Hajnáért vívja a várat. Nem, nem, ő azt szeretné, hogy birja -egy pillanatra Hajnát s mikor legboldogabbnak hiszi magát, akkor döfjék -át szerelmes szívét! Ha ezt a pillanatot megérhetné! Ha a végzetet így -tudná kormányozni! - -A teremben csak a császár és családja maradt. Birtik alázatosan, szinte -földön csúszva közeledett a császárnéhoz, kezét elkapta s zokogva borult -rá. - -– Kegyelmes császárné… - -– Mit akarsz, leányom? Kivánj akármit, teljesítem. - -– Csak egy kivánságom van, hogy szolgálója lehessek a te leányodnak. -Vitézeid kardja nem védi úgy meg világszép Hajnát, mint ahogy én -megvédem őt, ha mindég közelébe lehetek. Ármány ördögi lelke lakozik -Leventében s jaj Hajnának, ha közelébe juthat. - -– Ezer vitéz őrzi, hogy juthat közelébe? – szólt közbe Simeon megütődve. - -– Ne feledd, hatalmas császár, hogy Levente szerelmes szívvel jő, bár -sohasem látta Hajnát. Niketász beszélt róla… Apám hallotta… A te ezer -vitézed sem védi meg Hajnát, ha szabadjára ereszti a benne lakozó -ördögöt! - -A császár megdöbbenve hallgatta Birtik szavait. Babonás lelke egyszerre -megtelt rémes, ijesztő, nyugtalanító képekkel. - -– Igaza lehet a leánynak – mondotta a császárné, ki belesáppadt a -gondolatba, hogy a szívéről szakadt gyermeknek ugyanaz a sorsa lesz, -mint ő neki egykor. - -A szíve a magyarokhoz húzott, a véréből való vérekhez, de lelke -felháborodott a gondolatra, hogy leányát elrabolják s ne egy császár -leányához méltón szakítsák le kebléről… Másként gondolta ezt ő magános -óráiban. Hallotta hírét Árpád fiának. Álmokat szőtt arról, hogy egyszer -eljön Levente nagy, fényes kisérettel s illendő módon megkéri Hajna -kezét. A magyar s bolgár testvérek egymás keblére omlanak. A két -testvérnép örökös frigyet köt… S ím a magyarok, nagy balgán, ahelyett -hogy felednék a régi sebeket, miket egymáson ejtettek, betörnek az ő -urának országába s Levente, Árpád fia, még mélyebbre akarja vágni a be -sem heggedt sebeket… - -Lelkét annyira elfoglalta ez a szomorú gondolat, hogy alig vetett ügyet -Birtikre; nem nézte, vizsgálta e leányt, ki mélyen meghajolva állott -előtte. Szelíden megfogta Birtik kezét. - -– Jere velem – a leányomhoz. - -Birtik elérte, amit akart. Álmodni sem merte, hogy ily hamar közelébe -juthasson a világszép leánynak. Már első este egy szobában hált -Hajnával, bár Hajna gyermekszíve ösztönszerű tartózkodással fogadta a -csuda-teremtést. Nem is maradott vele egyedül, maga mellett tartotta -öreg dajkáját s egy leányt, ki kicsi korától játszótársa volt. Egész -éjjel nem jött álom a szemére, nyugtalanul hánykolódott nyoszolyájában. - -– Nem alszol, világszép Hajna? – szólalt meg Birtik színlelt -bátortalansággal. - -– Nem tudok aludni, – felelt Hajna. – Megzavart a beszéded. Megzavartál -te magad. Csak a mesékben hallottam olyan leányról, mint te. Két szín a -szemed, két szín a hajad, – félek, hogy két szín a lelked is. - -– Lám, a császár s a császárné nem féltek tőlem, pedig napvilág láttak. -Isten átka ez rajtam – inkább sajnálnod kellene s nem félned tőlem. - -– Lehet, lehet. De a vörös hajad mintha égne. A szemed, a zöld szemed -mintha szikrát hányna. - -– Ég a hajam, ég a szégyentől; szikrádzik a szemem, szikrádzik a bosszú -vágyától. - -– Hát csakugyan tőrbe ejtett Levente? Nem ilyennek rajzolták nekem. Az -öreg dajkám ismerte kis fiú korában. Azt mondja, szeme mint két ragyogó -csillag. Haja puha, mint a selyem. Az ajaka beszédes, nevetős, csak -ritkán haragos. Könnyen felhevül, könnyen lecsendesül. A szíve arany. - -– Igen, igen, szép ő, csudaszép, de ez nem Isten ajándéka. Ördöngössége -teszi csudaszéppé. Látod, te félsz tőlem, mert ijesztő a külsőm, pedig a -lelkem igaz. Levente viszája annak, ami én vagyok. - -– Lehet, lehet, s mégis úgy szeretném látni! Csak egyszer! - -– Hisz nemsokára kedved telik. Egy-két nap nem telik belé s Levente itt -lesz, döngetni fogja várad kapuját. Ha ugyan addig meg nem ölik… - -– Nem ölik meg. Érzem, hogy nem ölik meg, mielőtt nem láttam egyszer! - -– Aludjál, Hajna. - -Az öreg dajka szava volt ez. - -– Nem tudok, édes öreg dajkám. - -– Nem, mert bűnös gondolatot forgatsz elmédben. Vigyázz magadra, Hajna. -Rosszat érzek. - -– Amit te rossznak érzesz, olyan édes az nekem. - -A dajka fölkelt. Betakargatta Hajnát, ráhajolt, bubusgatta, csókolgatta. - -– Aludj, bubám, világszép bubám, aludj. - -– Alszom, alszom… - -– Aludj te is, Birtik. Egy szót se halljak többet. - -– Alszom, alszom… - -Mindakét leány lehunyta szemét. De csak Hajna aludott el. Elaltatta -dajkája csókja. Birtik behunyt szemmel virrasztotta az éjszakát. Mind -azt a vidéket kereste, ahol most járhat Levente, s vad kárörömtől -reszketett meg a teste, szinte látván, mint rohan oktalan fejjel, bolond -szívvel Levente a veszedelembe… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -HAJNÁÉRT HAJNÁT! - -Már két napja mult, hogy a Botond és Kusid vezette sereg elindult a Duna -mellől Levente nyomán: akkor találták az első élőlelket. Öregedő magyar -vitéz volt, egy magános tölgy árnyékában ült, hátát a tölgyfa vastag -törzsének vetve. Ruhája össze-vissza volt szakadozva, kardja, dárdája -ketté törve hevert mellette. Arcát sebek borították, hosszú haja vértől -csapzott s nyitott mellén hosszú patakban aludt meg a vér. - -– Hé, ki vagy? – kiáltott rá Botond. – Mit csinálsz? - -– Ülök, – felelt röviden a magyar. - -– Hisz ez a kabar Bekő, – mondotta Kusid. – Mi bajod, öreg? - -– Nincs nekem semmi bajom, csak nem tudok felkelni. Tiszta seb a testöm. - -Botond leszállott a lováról, elévette kulacsát, odatartotta Bekőnek. - -– De inni tudsz, úgy-e? - -– Mindig, – felelt Bekő s nagyott hajtott a kulacsból. – No, most -adjatok lovat, megyek veletek. - -Feltápászkodott a földről, egy kicsit megtántorodott, belefogódzott -Botondba. - -– Sok sebet kaptál? - -– Eleget. - -– Vereködtetek a bolgárokkal? - -– Egy kicsit. - -– Mikor? - -– Tegnap. - -– Esett-e el sok magyar? - -– Esett kettő-három. - -– Hát bolgár? - -– Hagytunk vagy tízet hírmondónak. - -Lóra ültették Bekőt, továbbhaladt a sereg. Alig mentek egy -nyíllövésnyire, rengeteg sas, holló s mindenféle ragadozó madár -repkedett a puszta felett. Az ég is elsötétült, annyi volt a szárnyas. - -– Itt volt a csata, – szólalt meg Bekő. - -Hát azt nem kellett mondani. Sebektől borított, halott s haldokló -vitézek hevertek a pusztán szerteszét, néhol halomban. - -– Nappal volt a csata? – kérdezte Botond. - -– Virradatkor, – felelt Bekő. – Megleptük a bolgárokat, mikor éppen -ébredeztek. Tízannyian voltak, mint mink. Mire összeszedték magukat – -másvilágra küldöttük. - -– Futottak? - -– Nem lehetett. Bekerítöttük. - -– Vitézül vereködtek? - -– Akár a magyarok. - -– Kapott-e sebet Levente? - -– Egyet-kettőt. - -– Pihentek-e a magyarok a csata után? - -– Igen, akik elestek. Aki élve maradt, tovább száguldott, mint a -veszedelem. Haj, de sírt a lelkem, hogy nem tarthattam velük. Aztán -gondoltam: ha már úgy van, ahogy van: visszavánszorgok felétek. -Négykézláb másztam a fáig. Ott kifogyott az erőm. Hát csak siessünk. -Levente eddig döngeti Preszláv kapuját. - -– Előre, magyarok! – mennydörgött Botond. - -– Előre! Előre! – zúgták mind. - -Niketász megszólalt: - -– Nem pihentek egy keveset? Mind kidőlünk, mire Preszláv alá érünk. - -– Pihenni? Hallottad, mit mondott Bekő? Majd pihenhetünk eleget a -másvilágon. - -Mielőtt azonban továbbmentek volna, benyargalták nagy hirtelen a -csatamezőt. Bekőnek igaza volt: nagyon kevés magyar esett el a csatában. -Találtak néhányat életben is. Egy magyar vitéz, akinek testén nem -lehetett volna összeszámlálni a sebeket, éppen kötözgette a – saruját. A -saruját, nem a sebeket. - -– Ilyen a magyar! Nézz ide, Niketász, – mutatott Botond büszkén a -saruját kötöző magyarra. – Lovat neki! - -A következő pillanatban lóháton ült a vitéz, peckesen, mintha most -indult volna hazulról. - -Egész nap pihenő nélkül haladt a magyar sereg. Alkonyattájt összeszorult -a puszta, óriási erdős, sziklás hegyek meredtek elébök. - -– Itt tábort ütünk, – mondotta Kusid. – Jól mondtam-e, ját? - -– Jól mondtad, ját, jól, – hagyta helyben Botond. – Magam sem szeretném, -hogy megcsúfoljanak a bolgárok. - -Megálljt parancsoltak a vezérek s nagyhirtelen tábort ütöttek. Niketász -és társai holtrafáradva terültek el a gyepen, de a magyarok le sem -szállottak a lóról, leborultak a ló nyakára s úgy szundikáltak egy -keveset a csendesen legelésző lovakon. - -– Micsoda nép! – áradozott a kemény Niketász, s egy hosszú ásítással el -is aludt menten. - -Éjféltájban nagy kolompolással érkeztek meg a táborba a sereg után -eregélő gulyák. A tábor megmozdult. Az álom kiszaladt a szundikáló -vitézek szeméből. Óriási máglyák gyúltak föl a táborban s a máglyák -körül gulyások, csikósok forgolódtak, hatalmas nyársakon forgatták, -sütötték a hirtelenében lebunkózott ökröket. Két napja mult, hogy -étlen-szomjan, megállás nélkül haladt előre a magyar sereg – ki tudja, -hány napra kell most jóllakniok? De a lovas vitézek most sem szállottak -le lovaikról, odavitték mindeniknek a pirosra sült nagy darab -pecsenyéket. Egyik-másik kapott hosszúra vágott két szelet nyers húst -is. Ezek levették a nyerget, a húst szépen a ló hátára fektették s úgy -kötötték vissza a nyerget. A görögök már tudták, mire való ez. Nem arra, -mint azt a magyarokról hiresztelték, hogy megpuhítják nyereg alatt a -húst s aztán megeszik. Ha a lónak felmarta hátát a nyereg, nyers húst -tettek rá, hogy szenvedni tudja a kemény fanyerget. Hanem az már nem -volt ráfogás, hogy mikor vége volt a lakmározásnak, a megmaradt -csontokkal dobálták egymást a magyarok. Ez volt csak az igazi mulatság. -Volt kacagás, ha egymást jól fejbetalálták. Oda se neki! Ebcsont hamar -forr. - -Mikor gyengén derengeni kezdett a keleti ég alja, Botond és Kusid kürtöt -fuvattak: egyszerre vége szakadt a csontokkal való hajigálásnak, úgy ült -minden magyar a lován, mintha oda cövekelték volna. Megrendült a föld, -amint egyszerre megmozdult a sereg s rengett tovább, amerre húzódott. -Szűk völgyben haladott a sereg, az égből csak egy darabocskát láttak. -Oldalt, előttük, mindenütt erdő, sziklás hegyek. Majd kissé kitágult a -völgy, szélesebbre terültek az erdők, a hegyek s ím egyszerre a felkelő -nap fényében megcsillantak a messzeségben Preszláv keresztes tornyai. És -megvillant a város hátterében, sziklás hegy oldalában Hajna sok tornyú -vára. - -– Előre! Előre! – zengett, zúgott végig a völgyön Botond hangja. - -– Magyarokat látok! – kiáltotta el magát a sasszemű Kusid. – Felénk -vágtatnak! - -Valóban magyar vitézek vágtattak a sereg elé, vagy ötven lovas vitéz. -Messziről hallszott a patkók csengése a havasi patak kövein. - -– Baj van, ját, – mordult fel Botond. - -Egy-két pillanat mulva összetalálkoztak a vágtató csapattal. - -– Előre! Előre! – zengett, zúgott a völgy. – Bajba Levente! - -A csapat hirtelen megfordult s hadnagyuk vágtatás közben mondta el, mi -történt. - -Levente kiverte a bolgárokat Preszlávból, a császár a fiaival s mind ami -fegyveres népe volt a város körül, elmenekült Mundraga várába. A -császárkisasszony azonban ott rekedt az ő várában. Levente, hiába -tanácsolták, hogy üldözze a császárt, nekivágott Hajna várának. Sok -magyar vitéz esett el a vár előtt. Felülről mint a verebet, úgy -nyilazták le a magyarokat. Hiába! – Ha mind itt veszünk, úgy is -bevesszük a várat! – kiáltotta Levente s féktelen dühvel esett a vár -kapujának. Nem hallottátok a kapu döngését? Csuda. Aztán egyszerre -megnyilt a kapu. - -– Betörtétek? - -– Nem törtük biz azt. Az őrök nyitották ki. Levente vagy ötven vitézzel -berohant a kapun. Akkor aztán hirtelen bedöndült utánuk. Kelepcébe -csalták. - -– Kelepcébe! – ordított fel Botond s megforgatta bárdját, hogy csakúgy -surrogott-burrogott a levegő. – Utánam, magyarok! - -Sebes szélnél sebesebben vágtatott a magyar sereg s egy félóra sem telt -belé, döngött, recsegett a kapu. Az első ütésre Botond akkora likat -vágott a kapun, hogy egy ember könnyen bebujhatott volna. Aztán -egyszerre csak szörnyű reccsenés reszkettette meg a levegőt: a kapu -recsegve, ropogva döndült be a várba. - -– Hé, ját! Te maradj kívül a te seregeddel! – kiáltott Botond s a -következő pillanatban ezer magyar vitéz lovának patkója szikrádzott az -udvar sziklás földjén. - -– Haj, Levente, haj! Haj, magyarok, haj! Éltek-e, haj? - -Fent a bástyákon kétségbeesetten viaskodott a maroknyi csapat, mely -Leventével került be a várba. De Leventét nem látták sehol. - -– Haj, Levente, haj! – mennydörgött Botond újra meg újra, de Levente nem -felelt. - -Jaj volt annak, ki Botond bárdja s kardja elé került. Egyszerre tízen is -fogták közre Botondot s a másik pillanatban már halomban hevertek. Igy -még sohasem verekedett a küzsdég, nagyerejű magyar. Niketász, ha nem -marad kívül Kusid mellett, most láthat vala csudát. A bolgár vitézek -utolsó emberig védték a vár ama részét, melyben Hajna lakott, nem is -sejtve, hogy Hajna már rég nincs a várban. Az ezer bolgár vitézből -hírmondónak sem maradott s az ajtó előtt, mely Hajna lakosztályába -nyilt, óriási halomban hevertek a halálos sebekben hörgő bolgárok. De -aki meghalt, akit seb borított, halált, sebet nem kapott ingyen. Gazdag -aratása volt a halálnak a magyarok közt is. - -Botond leugrott lováról, követték példáját a magyarok s egy -szempillantás alatt szétdobálták az ajtó elől a holttesteket, a -sebesülteket. Egy ütés s betört az ajtó. Üres volt az első szoba, üres a -második, a harmadik. A hetedik szobában meglepődve állott meg Botond. -Ott állott összehuzódva egy sarokban – Birtik. Megtörten, reszketve, -megalázkodva állott. - -– Hol van Levente? – ordított Botond s abban a pillanatban oly erővel -ragadta meg Birtik kezét, hogy ez fájdalmában felsikoltott. – Meghalt? - -– Él, él, ne bánts! – könyörgött Birtik. - -– Vezess hozzá. - -Birtik reszketve mutatott a padlóra. Egy nagy széles kőlap volt a padló -– egy darabnak látszott az egész. - -– Beszélj, boszorkány, s igazat beszélj. - -– Igazat beszélek. Nekem már mindegy, – mondotta csöndesen, végtelen -szomorúsággal Birtik. – Kelepcébe akartam csalni Leventét s én kerültem -abba. Azt akartam, hogy Levente lássa Hajnát. De csak lássa. Meg se -ölelhesse s haljon meg. Mindaketten szerették egymást, mielőtt -találkoztak volna. Hajna halálos epekedéssel várta Leventét. S mikor -meglátta a vár fokáról, ő könyörgött nekem, hogy lopva nyissam ki a -várkaput. Kinyitottam, de volt rá gondom, hogy a bolgárok résen -álljanak. Ám Levente keresztülvágta magát a bolgárok tömött rendjén. -Mégis halál fia lesz, hiszen száz is volt egy ellen, ha Hajna le nem -inti a bolgárokat. – Élve fogjátok el! – kiáltott a vitézeknek. – Más -halált szántam neki! Azt hitték a vitézek, hogy Hajna valami rettenetes -halálra szánta Leventét. Annyian fogták közre, hogy mozdulni sem tudott. -Lefegyverezték. Megkötözték. Bevezették ide. Akkor Hajna intett a -vitézeknek: most mehettek. Védjétek tovább a várat. A vitézek távoztak. -Én a szomszéd szobában voltam, vártam, mi történik. Fojtogatott a düh, -mert tudtam, hogy Hajna csalútra vezette apja vitézeit. – Téged -vártalak, Levente! – ez volt első szava. – Te éretted jöttem! – Ez volt -Levente szava. Abban a pillanatban leoldozta Leventéről a kötelet, -láncot, aztán hirtelen lehajolt, megnyilt a csapóajtó s egymást átölelve -tüntek el. - -Ki akartam szaladni, hogy hírt adjak. Minden ajtó le volt zárva, -eltorlaszolva. Kiabáltam, nem hallották a szörnyű lármától, fegyverek -csattogásától. Tehetetlenül szaladgáltam össze-vissza. Fel akartam -nyitni az ajtót. Nem tudtam. - -Mondta Botond: - -– Mindent értek idáig, Birtik, csak azt nem, hogy a császár elmenekült a -fiaival s Hajnát itt hagyták. Hogy lehet ez? - -– Azt hiszed, nem akarták magukkal vinni? Egész éjjel döngették alulról -a padlót, kiabáltak föl hozzá. Hajna visszafelelt: nem megyek. Ti csak -szaladjatok, megvédem én az én váramat. - -– Csakhogy él Levente! – lélekzett föl Botond. Aztán Birtiknek fordult. -– Hallod-e, Birtik, te elárultad a magyart, halálba akartad csalni -Leventét, tudod-e, mit érdemelsz ezért? - -Birtik szomorúan mosolygott. Mintha teljesen kialudott volna szemének -szikrádzó tüze. - -– Levente nem szeret – a halál nekem jutalom. - -Botondnak megesett a szíve rajta. Ím ez a leány, kit gonosz -boszorkánynak tartottak a magyarok; kitől annyira féltették Leventét: -éppen olyan, mint a többi leány. Szeretett, csalódott s a csalódás -megtörte a szívét. Szerelme vitte az árulásba. S most, hogy nem sikerült -a bosszúja, közömbösen, fásultan várja sorsát: mindegy neki, máglyán -égetik meg, hosszú kínos halállal halatják meg, ízekre szedve testét -vagy halálig tartó börtönben senyvesztik. Levente nem lett az övé – az ő -világa összeomlott. - -– Itt maradsz, vagy velünk tartasz? – kérdezte Botond. - -– Veletek? Soha! Inkább ölj meg. Hogy lássam Leventét és Hajnát! - -– Uram, – szólt közbe egy öreg magyar, – vigyázz, mert Levente majd -számon kéri tőlünk. - -– Nem fog számon kérni! – kiáltott Birtik s e pillanatban újra kigyúlt -szemében a hamvadó tűz. Isten áldjon, Botond! - -Egy pillanat műve volt, hogy Birtik felszakította az ónkarikás ablakot, -mely a szédítő mélységbe nézett alá, a másik pillanatban, mielőtt -megakadályozhatták volna, a boldogtalan leány lezuhant a sziklák közé, a -mélységbe. Nem látta senki összeroncsolt testét: eltakarta kibomlott -hajának sátora… - -– Szegény leány! Talán mégsem volt boszorkány, – mondta megilletődve -Botond. – Eredjetek s temessétek el. - -Kimentek a vár udvarára. Ott újabb meglepetés várt Botondra. A magyar -vitézek ujjongva, a diadaltól mámorosan lepték el a vár udvarát, egy -része a vár fokán állott, onnét integettek le a lent táborozó -testvéreknek s ég, föld zengett a lelkes kiáltástól: él Levente, él! -Ihol Levente, ihol! - -– Haj, Levente, haj! – kiáltott Botond s felkapott lovára. - -És jött Levente, oldalán Hajna. Fehér paripán ült mindakettő. Mintha -csak nekik hagyta volna szándékosan a császár a gyönyörű állatokat. -Végtelen boldogság ragyogott a szerelmesek arcán. A magyar vitézek -elfogódva nézték a gyönyörű leányt. - -– A napra lehet nézni, de rá nem, – áradoztak az ifjabbak, de azért -mégis csak rá néztek, mind a világszép Hajnát nézték, csudálták. - -– Szakasztott az édes anyja, – mondogatták az öregebb rendűek. - -A magyarok hadirendben fogadták Leventét s várták parancsát. Levente a -sereg élére léptetett s kardját megvillantván, csendet intett: - -– Vitézek! Magyarok! Karunk, kardunk erejét megmutattuk, nincs itt több -dolgunk, induljunk haza. Ím lássátok e hajadont: Lebediásnak vére ő. -Hajnáért Hajnát viszek apám sátorába. Nem erőszakkal viszem, szíve -szerint jő velem. - -[Illustration] - -[Illustration: Árpád indul a nemzetgyülésbe.] - -Hajna igéző mosollyal erősítette meg Levente szavait. - -Megvillantá erre Botond is a bárdját, csendet intett, merthogy a -magyarok hármas éljenétől zengett, zúgott a levegő s mondá, amint -következik: - -– Megkövetlek téged, Árpád fejedelem fia, Levente. Eredj haza te a te -szép mátkáddal, vigy magaddal annyi vitézt, hogy bátorságban lehess -hazafelé mentedben. De én még bele sem kezdettem a hadakozásba. Ha nincs -ellenedre, körültekintek egy kevésség a bolgárok földjén. - -Mondotta Levente: - -– Nincs ellenemre, Botond, csak egy a kérésem. Jegybéli mátkámnak apját, -anyját s testvéreit ne bántsad. Igéred-e, fogadod-e? - -– Igérem, fogadom s meg is tartom – felelte Botond. - -Megszólalt erre Kusid is: - -– Árpád fia, Levente, nekem is van egy szóm. Ha nincs ellenedre, én is -Botonddal tartok. Te csak siess haza, éljed világodat. - -– Nincs ellenemre, Kusid, – mondotta Levente. – Veletek tartanék én is, -ha nem félteném az én szép mátkámat. Vezéreljen Isten! Ám erős messze el -ne kalandozzatok. Igyekezzetek hazafelé. - -Mondotta Kusid: - -– Erős messze nem kalandozunk, de szeretnénk betekinteni Attila -földjére. Hadd lássuk bár egy részecskéjét. Hadd vigyünk hírt a -fejedelemnek s mind a magyaroknak, kik Etelközben laknak. - -Levente arca elkomorult. Lám, úgy illenék, hogy ő is betekintsen Attila -földjére. Hányszor repülte be nagyralátó lelke Attila földjét s mind az -országokat, melyeket Attila meghódított vala. Hányszor álmodott Attila -világbirodalmának feltámasztásáról – s ím, alig indult el, már is megáll -útjában: megállította egy ragyogó szempár! - -Hajna észrevette Levente elkomorodását. - -– Szeretnél velük tartani, úgy-e, s miattam nem mehetsz? Ne tartsalak -vissza, Levente. Veled megyek, bárhová mégy, hadba, vészbe, halálba. - -– Nem, nem, – rezzent meg Levente e gondolattól. – Elébb hazaviszlek, -édesanyámhoz. Karomat megbénítaná, ha veszedelemben látnálak, ha -életedért aggódnom kellene. Majd elkövetkezik az én időm is, Hajna. Most -még fiatal vagyok. Nem ver meg a magyarok Istene, ha megízlelem a -szerelem édes italát. Úgy-e, nem? - -– Nem, nem, – suttogta Hajna megindultan. - -És felkerekedék még aznap Levente az ő hadával. S felkerekedék Botond és -Kusid is a magáéval. Keletnek az egyik, nyugatnak a másik. S nem mese -az, hogy a magyar sereg végigpusztított Bolgárországon, három nagy -csatában verte meg a bolgárok nagyobb számú hadát. Hanem Attila földjére -mégsem nézhettek be ez alkalommal. Megfogyatkozott erősen Botond és -Kusid serege. - -Mondta Botond: - -– Én így is benézek, ját. - -– Én nem, ját. Nem szabad szégyent vallanunk. Tolvaj módjára pedig csak -nem járunk, úgy-e, ját? - -– Igazad van, ját, – adta meg magát Botond. - -Rengeteg zsákmánnyal fordultak vissza a Dunának. A szegény görögök, kik -kénytelen-kelletlen végigkalandozták Bolgárországot, megkönnyebülten -lélekzettek föl, midőn a vezérek határozatáról értesültek. - -Hetek multán értek vissza a Duna partjára. A hajók ott hevertek azóta. -Egyszer mozdultak meg, mikor Leventét s hadát átvitték a Duna etelközi -partjára. A görög császár emberei, akik az aranyakat szállították, hetek -óta várakoztak a magyarokra. - -– Hány ezer aranyat hoztatok? – kérdezte Kusid. - -– Amennyi ki volt kötve, – felelt egy öreg, hosszú szakállú görög. - -– S hát a pótlás? - -– Pótlás? Pótlás nincs. - -– Nincs? – ordított Kusid. - -– Nincs? – mennydörgött Botond. – Akkor nem is megyek haza, míg Bizánc -kapuját meg nem döngetöm. Nekem nem kell az aranyotok, de kell a -vitézeimnek. Azt hiszitek, tréfából jöttek el hazulról? - -Niketász félrevonta az öreg görögöt: - -– Igazán nem hoztátok el a pótlást? - -– Hogy nem hoztuk-e el? Elhoztuk, uram, – hunyorított ravaszul az öreg, -– de elébb megpróbáltam, hátha anélkül is megelégszenek. - -– Hát csak elé a pótlással, – parancsolta Niketász. – A magyarokkal nem -lehet tréfálni. - -Niketász most visszafordult Botondhoz és Kusidhoz. - -– Csendesüljetek. Elhozták a pótlást is. De hát ami igaz, igaz, a görög -szeret alkudozni. - -Botond elnevette magát. Amilyen könnyen felindult, oly könnyen -csillapult le. Odament az öreg göröghöz, vállára eresztette vas kezét. - -– Ne félj, öreg, nem töröm be a kaputokat. De jegyezd meg jól a nevemet. -Botond vagyok. Vigyázzon a császárod, hogy meg ne látogassam. - -– Sok beszéd szegénység, – mondotta Kusid, az egyetlen bőbeszédű a -magyarok közt. – Hamar, számoljuk a pénzt, öreg. - -Egész nap a ragyogó bizánci aranyokat számolták s vitték a hajóra. Az -aranyakat s a mindenféle drága kelméket. Mikor aztán indulásra készen -állottak a hajók, Botond és Kusid melegen paroláztak a kemény -Niketásszal s az előbbkelő görögökkel. - -– Ég veled, Niketász! – búcsúzott Kusid. – Ne haragudj ránk, hogy egy -kicsit meghordoztunk. - -– Máskor is jó szívvel látunk a hazánkban! – mondotta Botond s -hatalmasan megrázta Niketász kezét. - -A kemény Niketász megindultan nézett az ifjú vezérekre s mondá, amint -következik: - -– Nem sajnáltam meg, hogy voltam a hazátokban s nem sajnálom, hogy végig -kalandoztam veletek Bolgárországot, habár öreg testemnek nem vala -könnyű. Sok néppel volt dolgom s csak a magyar az, kit megszerettem. -Bizony, mondom néktek, nagy jövendője, hosszú élete lesz a magyarnak. -Két fajtáját ismertem meg a magyarnak: te benned, Botond, az egyiket, te -benned, Kusid, a másikat. Az egyiknek a harc az élete, a másiknak a -vagyonszerzés. Az egyik az ingét is oda adja annak, akit szeret, a másik -sem fösvény, de nem szórja pénzét oktalanul, számít, ravaszkodik, gyüjt -– s ez így van rendjén. Ha majd megmozdultok, hogy visszaszerezzétek -Attila földjét, meglássátok, nem lesz nehéz a dolgotok, mert fognak -szeretni a népek, akiket ott találtok. Én mondom ezt, Niketász. - -– Ne te né! – kapott a szeméhez Botond – mi történt velem? Hull a -könyvem, ját. - -– Ne te né, hull az enyém is, ját. - -– De csak az egyik szemedből, – jegyezte meg mosolyogva Niketász – a -másik nevet. - -Mindaketten megölelték Niketászt. Alig tudtak elválni tőle. - -A hajók elindultak. Niketász és társai ott állottak a parton s végig -kisérte tekintetük a távozó magyarokat. - -– Ha az én császáromnak ilyen népe volna a sok kincse mellett, – -mondotta magában Niketász – meghódítanám vele az egész világot! - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A NAGY LESZÁMOLÁS. - -Ideje volt, hogy Bolgárországból haza kerüljenek a magyarok, mert míg -odakalandoztak, követség jött Arnulftól, a németek császárától, kinek -Szvatoplukkal, a morvák hatalmas fejedelmével gyűlt meg a baja. Két faj: -a német s a szláv vívta élethalál harcát Attila földjének a Dunán túl -eső vidékén. Ennek a harcnak eldőltétől függött: melyik lesz itt az úr. -A német-e, a szláv-e? És meg volt írva a végzet könyvében, hogy a magyar -legyen az elválasztó ék a két faj között. Hogy közéje kerüljön e két -népes fajnak, ezeknek szerencséjére, magának pedig örökös -nyugtalanságára… De hát az Etelközben lett volna-e nyugodalmas élete a -magyarnak?… - -Az is meg volt írva a végzet könyvében, hogy bármerre vezesse a sors a -magyart, sohasem lesz nyugodalma. Hazája lesz, állandó hazája, de -nyugodalma nem… - -Árpád örömmel fogadta a német követséget. Ennek a segítségnek más volt a -célja, a rendeltetése, mint annak, melyet a görög császárnak adott. Itt -a jó alkalom, hogy ne csak megmutassa erejét nyugat felé a magyar, de -körül is tekintsen Attila földjén. Vajjon csakugyan igaz valóság-e, mi -apáról fiúra szállott Attila földjének szépségéről, gazdagságáról, az -állandó megtelepedésre való alkalmatosságáról, vagy csak egy szép rege? -De meg kellett várni, míg Bolgárországból hazajön a magyar sereg. Hiszen -Árpádnak mindössze 35–40,000 fegyveres vitéze volt, s ha csak öt ezeret -küld Arnulf segedelmére, mielőtt Bolgárországból visszatérnének vitézei, -menten rajtuk üt a bessenyő s hírmondó sem marad a maroknyi magyarból. - -Mikor Botond és Kusid megérkeztek, már készülődött a magyar sereg -kiszemelt része, csak az ő érkezésüket várták, hogy induljanak. Töhötöm -volt kiszemelve vezérnek. - -– Te itt maradsz, – mondotta Leventének Árpád. – Nem hagyhatod el ily -hamar Hajnát. Ha majd visszajön Töhötöm s jó hírrel jön – indulunk mind. - -– Elpuhulok, – búsongott Levente. - -– Nem puhulsz el, – mondotta Árpád s arca elkomorodott. – Azt hiszed, -Simeon el tudja viselni megaláztatását? Meglásd, eljön rengeteg sereggel -s akkor majd szükség lesz a te kardodra. Az enyémre is. Látva látom, -hogy a bolgár és bessenyő egyesül ellenünk. Meg kell még egy harcot -vívnunk velük. Akkor aztán – indulunk. Nem lesz itt maradásunk, nem. - -– Ha úgy lesz, amint édes apám uram gondolja, nekem akkor itt kell -maradnom. Ha eljön Simeon, Hajnáért jön valóképpen. Őt pedig nem adom -vissza, míg karomat mozgatni tudom. - -– S ha te meghalsz, meghalok én is… - -Hajna volt, ki e pillanatban lépett Levente mellé. Szép fejét Levente -vállára hajtotta s végtelen szerelemmel nézett Levente szemébe. - -A kedves jelenetet Botond jövetele zavarta meg. Széles melle csak úgy -hullámzott, napsütötte arca lángolt a haragtól. - -– Nagy fejedelem, megkövetöm! – lihegett Botond. - -– Mi baj, fiam, Botond? – nézett rá szeliden Árpád. - -– Nagy az én bajom, uram. Hallom, hogy készülődnek Attila földjére. Hogy -reám nem is gondoltak. Hát én mit csinálok itthon? - -– Pihensz, fiam, pihensz. Eleget fáradtál. - -– Megkövetöm a fejedelem személyit, én vereködni akarok. Én megyek. - -– Jól van, fiam, eridj. - -– De Kusid is vereködni akar. - -Erre a szóra jött oda Kusid. - -– Igen, én is vereködni akarok. Ahová a ját megy, onnét én el nem -maradok. - -– Jól van, fiam, Kusid, eridj te is. De aztán jól kinyisd a szemedet. -Mindent jól megnézz, ahol jártok, keltek, hadakoztok. Úgy lesz-e, Kusid? - -– Úgy lesz, uram, fejedelem, úgy lesz. - -– Szerencse vezéreljen! – emelte fel Árpád áldóan a kezét. – Szerezzetek -dicsőséget a magyar fegyvernek. - -– Szerzünk! – fogadta Botond. - -– Egyebet is! – nyomta meg a szót Kusid. - -Levente pirulva fogott kezet az ifjakkal. - -– Lássátok, nekem itthon kell maradnom – sátorőrzőnek. - -– Csak jól őrizd, Levente, – mondotta Kusid. – Ezer szemed legyen. -Egyszer csak itt lesz a bolgár császár s akkor… - -Nem mondotta tovább, merthogy jelen volt Hajna. De Hajna nem hagyta szó -nélkül, folytatta: - -– S akkor, talán békességre válik a nagy harag… - -Botond és Kusid felvidulva siettek sátrukba, hogy nagy hirtelen neki -készülődjenek. Árpád sokáig nézett utánuk nagy gyönyörűséggel. - -– Megér ez a két ifjú egy egész hadsereget. Úgy-e, Hajna? - -– Meg, édes apám uram, meg! – s gyenge ágként hajlott át a fiatal -törzsről az öreg törzsre: Árpád mellére. És mondta, úgy a szívéből -mondta: – Olyan boldog vagyok, édes apám uram! - -Közben kijött a sátor elé az agg Álmos, kijött Özséb, jöttek a fiúk, -kihozták a gügyögő Jutócsot is: együtt volt Árpád háza népe. És ott -állottak egy helyben, míg el nem vonult a sátor előtt az Attila földjére -induló sereg. Elől az óriás termetű Töhötöm, két oldalán Botond és -Kusid. Minden csapat előtt lobogott a turulos zászló s Árpád előtt -tisztelkedve hajtották meg sorba valamennyit. Búgtak a szádogfa-kürtök, -nyerítettek a lovak, csengtek a kardok, dárdák, ragyogtak a delelő nap -fényében a sisakok – felséges egy kép volt az. Az agg Álmos szeme könybe -lábbadt. Áldást intve emelte föl reszkető kezét. - -– Eredjetek, eredjetek, s jőjjetek vissza szerencsével. Hamar jőjjetek, -mert meg vannak számlálva az én napjaim. - -A nap rég lehajlott az ég közepéről, mikor az utolsó csapat is -meghajtotta zászlaját. Távolabb, a pusztán terelgették össze a gulyákat, -indultak a szekerek, a féken vezetett tartaléklovak. Az asszonynépek -messze elkisérték a férfiakat. De nem lehetett hallani asszonyi -jajgatást. Mind büszke volt, akinek urát vagy fiát érte a szerencse, -hogy hadba mehet… - -Aztán egyszerre elnyelte őket a messzeség. Árpád és háza népe -visszahúzódott sátrába. Csak Levente és Hajna nem tartott velük. Ő nekik -külön sátruk volt a fejedelemé mellett. - -– Már? – kérdezte Hajna s Levente nyaka köré fonódott hófehér karja. - -– Jere, édes szép virágom, jere, – suttogta Levente. – Ma az enyém vagy, -ki tudja, mit hoz a holnap?… Nézzed, nézzed, Bolgárország felől borúl az -ég… - -Hajna sóhajtva tekintett hazája felé. - -– Borúl az ég, borúl! – suttogta s szenvedelmesen ölelte meg Leventét. -Lelki szemével látta a boszús készülődést. Hallani vélte a hadba hívó -kürtök búgását. Látta, mint áll talpra Bolgárország minden vitéze; mint -indul rengeteg had, oly rengeteg, hogy az ég is elsötétül tőle, indul -Etelköznek, hogy megbosszúlja a nagy vereséget. A nagy, a megalázó -vereséget s az ő – elrablását. Hátha még megtudja majd a császár, hogy -elárulta őt, az édes apát! Hogy önként hagyta el hazáját Árpád fiával! - -Hajna jól látta, hogy mi történik otthon. Simeon kicsinylette a maroknyi -magyart, s merthogy közben békét kötött vele a görög császár, azt hitte, -a magyar sereg, ahogy jött, vissza is fordul. A bolgár sereg zöme -elszéledett s mire újra összeverődött, a magyarok végigpusztítottak -országán. De ami igaz, igaz: így is tíz bolgár jutott egy magyarra s -Simeon Isten büntetésének tulajdonította, hogy a maroknyi magyar sereg -őt így meg tudta gyalázni. - -– Megvert az Isten! – ordított féktelen dühvel, mikor hírül vitték, hogy -Levente elrabolta Hajnát. – Hát halljad, Isten, halljad! Ha én -elraboltam Lebediás leányát, Árpád fia is elrabolta az enyémet. Most már -mellém kell állanod, hallod-e, Isten? Mellém állasz, vagy elpártolok -tőled! – Hé! nyergeljétek fel legjobb paripámat! – kiáltott a -cselédeknek. - -Felesége, fiai azt hitték, hogy indul egyenest Etelköznek, meg sem -várva, míg összeverődik a sereg. - -A császárné szeliden megfogta, kérlelte. - -– Oh uram, ne hirtelenkedd el dolgodat. Vakká tesz a harag. Csendesüljön -a szíved. - -– Eressz! – szólt Hajnára nyersen – beszélni akarok a keresztények -Istenével! - -– Engedd meg, uram, hogy bár egy fiad veled mehessen! – könyörgött -Hajna. - -Simeon megállt egy pillanatra. Ugy tetszett, mintha csendesült volna -lelke háborgása. - -– Csak maradjatok. Egyedül akarok beszélni az Istennel! - -Gyönyörű fekete mént vezettek elő. Simeon ifjúi könnyedséggel pattant -reá s elnyargalt, mint a szél. - -– A klastromba megy, nagyapóhoz! – mondotta Zalán, Simeon idősebb fia, a -tiszamenti bolgárság fejedelme, ki a Tiszamentéről jött látogatóba -szüleihez. - -Fent, magas hegy tetején állott egy klastrom, ott élt Simeon apja, az -agg Mihály császár, elvonulva, imádkozásban töltve még hátralehető -napjait. Míg fia s népe csak színből vallotta még a keresztény hitet, az -agg fejedelem egész lélekkel meghódolt a keresztnek. Bőjtölt és -imádkozott a hitetlenekért. - -Mire Simeon felért a hegy tetejére, nemcsak meghiggadott, de csudálatos, -eddig ismeretlen érzés szállotta meg szivét. Isten megmérhetetlen -hatalmát látta most mindenben. A szerencsének forgandóságában, a -megaláztatásban, mit szenvedett. Az ő hatalmának tulajdonítá, hogy apja, -a hatalmas császár, kinek kardját rettegték a népek, visszahúzódott a -szent klastrom falai közé s egyedül Isten dicséretében él. Megalázkodva -lépte át a szent küszöböt. Az agg Mihály az oltár előtt térdelt s -imádkozott. Ő is letérdelt melléje. A remete császár egy tekintetre sem -méltatá, míg imáját be nem fejezte. Aztán felemelkedett térdéről, s -megvárta, míg Simeon elrebegi imáját. - -Akkor megszólalt s mondá, amint következik: - -– Eljövél Istenhez, úgy-e, mert érezteté veled az ő haragját? - -– Eljövék, el, atyám! – mondá megtörten Simeon. – Beszélni akarok az -Istennel. - -– Bőjtölj és imádkozzál, – így beszél az igaz keresztény Istennel. -Bőjtöljön és imádkozzék házad népe is, és mind a népeid, csak így -remélheted Istennek bocsánatát. Mert nagyok a te bűneid. Felvetted a -keresztény hitet, de annak törvényeit meg nem tartottad. Mi vagy te? Sem -pogány, sem keresztény. Palotádat megtöltéd hivalkodó, cifrálkodó -fejérnépekkel, kik istentelen életet élnek, ahelyett hogy a szegényeket, -árvákat ápolnák, gyámolítanák. Eredj vissza a te néped közé. Építs -templomokat, zárdákat… - -– És akkor… akkor… visszaadja Isten a leányomat? - -– Isten jósága megmérhetetlen! – mondotta kenetteljesen Mihály. - -A szürke falak, a sötét boltívek visszaverték az agg remete császár mély -zengésű hangját: Isten jósága megmérhetetlen. - -Simeon alázatosan csókolta meg az elébe tartott feszületet, aztán apja -reszkető kezére hajolt. Megcsókolta azt is. És elhagyá a szent helyet -szótlan, néma áhítattal. Az agg Mihály hosszan nézett utána s mikor fiát -elnyelte a messzeség, leborult az oltár elé s imádkozott tovább megtért -fiáért… - -Simeon lelkében csudát művelt a klastromi látogatás. Míg egyik kezében -fegyvert villogtatott, készülve népével a nagy élet-halálharcra, másik -kezében kereszt tündökölt. Épültek a templomok, zárdák, búgtak az -orgonák, zengtek az ájtatos énekek, háza népe bőjtölt, imádkozott – így -készültek a nagy háborúra. - -Két holdnapja múlt már, hogy a magyar sereg végig gázolt Bolgárországon -s a harmadik hold első napján harangok zúgása közt indult Simeon harminc -ezer lovas élén Etelközbe. Két kisebb fiát otthon hagyta az anyjuk -mellett, csak Zalán ment vele, a nagy erejű Zalán, ki férfikora -virágában volt ekkor. Ugyanazok a hajók szállították át a Dunán a -bolgárokat, melyek nemrég a magyarokat áthozták bolgár földre. A görög -császár megelégedetten dörzsölte a kezét. Visszakapta a szállítás -fejében, ami pótlást fizetett a magyarnak. Ennél azonban jobban örült a -testvér háborúnak. Hadd pusztítsa egymást a bolgár és magyar – csupa -haszon ez a görögnek. Két félelmetes ellenséggel kevesebb lesz, ha -elpusztul mindakettő. - -Harminc ezer bolgár vitéz lépett egyszerre az etelközi földre! S -Árpádnak sem volt több fegyveres vitéze otthon. S ha csak a bolgárral -kell vala megküzdenie! De Simeonnak gondja volt rá, hogy hírt adjon a -Don mellékén táborozó bessenyőknek is. Ezek kapva kaptak az alkalmon. -Most lesz vége vagy soha a magyarnak. Két tűz közé szorul. Nyugatról a -bolgár, keletről a bessenyő. - -De Árpádot sem találta készületlen a kettős támadás. Mikor Levente -megjött a diadaltól mámorosan, redőkbe borult homloka, nem tudott -szívből örülni a diadalnak. Ismerte Simeont, ismerte népét. Tudta, hogy -Simeon nem pihen, míg a kudarcot meg nem torolja. Tudta jól, hogy a -magyarok régi ellensége, a bessenyő, csak alkalomra les s beüt -Etelközbe, mint ahogy annyiszor beütött Lebediába. - -A magyar sereg harcra készen állott, mióta Levente megjött. Árpád -ismerte a maga erejét. Tudta, hogy ez lesz a magyarok utolsó csatája -Etelközben. Nem azért, mintha meg tudná semmisíteni a magyart bolgárnak -és bessenyőnek egyesült serege. Nem, nem! Tisztában volt azzal, hogy -diadallal harcolja végig a rettentő harcot. Hogy minden idők népe -regélni fog keleten a magyarok utolsó csatájáról, mit Attila földjére -indulásuk előtt vívtanak. De azzal is tisztában volt, hogy ez a -diadalmas csata sok magyar vitéznek életébe kerül. Hogy a magyar akkorát -fogyatkozik, amekkorát még soha, mióta az őshazából elindult – hazát -keresni. Tovább kell menni a magyarnak. Nem maradhat a bolgár és -bessenyő közé ékelődve. Tovább, oly földre, mely maga is védő, nem bíz -mindent a rajta lakó nép karjára. - -Két részre osztotta seregét. Az egyiket keletnek állította fel, a -másikat nyugotnak. Ő maga a nyugoti hadoszlop élén állott. Oldalán -Levente. Oly nyugodt fenséggel ült lován a fejedelem, mint egy élő -szobor. Ameddig a szem ellát, végtelen hosszú hadirendben álltak a -magyarok, átfogva a messzi rónaságot. Itt nincs, hová elrejtőzzék a -gyáva. Hírhozók száguldanak mindegyre Árpád elé s lihegve jelentik a -bolgár sereg közeledtét. Kétannyira is becsülik, mint amekkora -valóképpen. S száguldanak kelet felől is a hírhozók: rengeteg bessenyő -had tört be kelet felől. - -Árpád nyugodtan hallgatja végig a híreket. Egy izma sem rándul meg. A -magyarok soraiban nincs egy nyugtalankodó ember: a fejedelem fenséges -nyugalma mindre ráragad. De belől ég a tűz, mint az égő katlan: a -harcivágy tüze. Mind érzi, hogy ez lesz itt az utolsó, a nagy, a -végzetes csata, aztán aki életben marad, fölkerekedik – el az új hazába, -Attila földjére. - -Egyszerre csak megvillan Árpád kardja, ragyogása, villogása végig szalad -a hadi renden, zúgnak, búgnak a kürtök, ágaskodnak a toporzékoló, -nyugtalankodó lovak, zendül Árpád érces hangja: haj, magyar, haj! - -Dobban a föld, rettentőt dobban, reng, ring a lovak lába nyomán: -megmozdult a magyar sereg. Mi történt? Im, már feltűnt a bolgár sereg a -szemhatáron. Nem várja Árpád a támadást, bár ő van itthon. Zúg-búg a -levegő, amint a rónaságon eszeveszetten száguld a magyar sereg, mintha -egyszerre akarná kiseperni az ellenséget a haza földjéről. - -– Haj, magyar, haj! - -A bolgárok jól ismerik a magyarok hadi szokását. Egy iskolában -nevekedtek ők a régesrégi időkben. Ím, Simeon is megvillantja kardját, s -a bolgár sereg, a magyarokéhoz hasonló hosszú hadi rendre nyúlva, -száguld előre, mint a sebes szél – még egy pillanat s összeroppan a két -sereg. - -Fele sincs a magyar a bolgárnak. Két felől két hosszú szárny csapkod a -bolgár sereg testén, ez a két hosszú szárny hirtelen félkörbe kanyarodik -s mire a magyar had összeroppan a bolgár derékhaddal – a két szárny -kerek kört formál: be van kerítve a magyar sereg. - -– Haj, bolgár, haj! – hallszik Simeon menydörgő szava. - -– Haj, magyar, haj! – felel rá Árpád. - -Már szemben áll Simeon és Árpád. Egyszerre emelkedik két kard, már össze -is cseng, szikrát vet mindakettő. Egy pillanatra mintha megmeredne a -kard minden harcos kezében: mi lesz? Még meg sem indult s mindjárt eldől -a csata. - -Simeon ádáz dühvel csap Árpád felé. - -– A leányomért! – ordít Simeon. - -– Lebediás leányáért! – felel Árpád s oly erővel vág vissza, hogy Simeon -kardja ketté törve surrog el a levegőben. Egy pillanat és Simeon véres -fővel bukik le lováról. A bolgár had dereka esze nélkül fordul meg, -hirtelen felragadva a lebukott császárt. - -– Él! él! – kiáltják össze-vissza, de már megbomlott a rend. - -– Haj! haj! – kiáltják a magyarok s űzőbe veszik a szaladó középhadat. - -[Illustration] - -[Illustration: Zalán és Levente párviadala.] - -– Utána! utána! – ordít Zalán, ki meg a bolgár sereg két szárnyával -üldözőbe veszi az üldöző magyarokat. - -Minő csata! Az üldöző üldözött is egyben. De Árpád hirtelen int -Leventének. - -– Fordulj meg a sereg felével. - -Csak azt várja Levente, hogy egy nyíllövésnyire távolodjék az üldöző -seregtől, hirtelen visszafordul s míg a fejedelem tovább űzi a közép -hadtestet, melynek csak egy a gondja, az, hogy se élve, se halva ne -kerüljön az ő császáruk a magyarok kezébe, – Levente szilaj haraggal -vágtat serege élén: a fiú a fiúnak. - -– Erre, Levente, erre! – ordít Zalán. - -– Itt vagyok, Zalán! – felel Levente. – Hajnáért jöttél, úgy-e bár? - -– Hajnáért s a te véredért, kutya! - -– Véremet megihatod, Hajnát meg nem kapod! – adta vissza Levente s abban -a pillanatban már össze is csendült a két dalia kardja. - -De haj, mi történt? Im, Levente hű lova, a vasderes, meghorkan, -visszatántorodik. - -– Holló vájja ki a szemedet! – kiált rá Levente féktelen dühvel – mitől -ijedtél meg? - -Meg is felelt mindjárt magának s arcán végig villant a babonás félelem, -amint kiáltotta: - -– A farkas khán lova! - -Az összecsapás hevében nem vette észre Levente, hogy Zalán a farkas khán -híres arab lován ül. Azon a lovon, melyen Birtik Bolgárországba szökött. -Azt sem vette észre, hogy az arab mén szügybe vágta előlábával a -vasderest: attól tántorodott vissza. - -Levente vad haraggal sarkantyúzta meg lovát, de az reszketve állott egy -helyben s mire megmozdult, Zalán lova két hátsó lábára ágaskodott s -egész erővel vágott másodszor is előlábával a vasderesnek. - -– Nesze! – ordította Levente. – Menj a gazdád után! – s szügybe szúrta a -lovat. De abban a pillanatban lesujtott rá Zalán kardja s Levente s a -farkas khán lova egyszerre döndült a földre. Mindakettő holtan… - -– Haj, magyar, haj! – búgta Levente lováról lefordultában. Ez volt az -utolsó szava. Dali testén száguldó lovak tapostak végig, a rettenetes -gabalyodásban nem akadt senki, aki fölemelje: most minden magyarnak egy -a gondolata, egy a vágya – megtorolni, kegyetlenül megtorolni Levente -halálát. Nem szalad szét a vezérét vesztett sereg, de mérhetetlen dühvel -osztja a halált. Ím, mint valami nehéz fekete felleg, szakad le Zalán -seregére a magyar seregnek az a része, mely a bessenyők ellen vívta -győzelmes harcát. Visszaverték a bessenyőt, fut esze nélkül, a magyar -sereg minden erejével ránehezülhet a bolgárra. Patakban foly a vér: nem -tudja felinni a puszta homokja. Százával hullanak el a bolgárok Zalán -mellől s csak sebektől borítva tudja megtartani életét. - -– Vissza! vissza! A Tisza mellé! – kiáltja Zalán s esze nélkül vágtat a -megfogyatkozott sereg nyugat felé. A magyarok nyomában. Ihol feltűnik -Árpád fenséges alakja. Ő már szétverte Simeon hadát. A hatalmas császár -– volt, nincs. Seregének romja ért csak a Dunához, ám ő már nem látta -azt: szemét lezárta a halál fagyos keze. Magyar vitézek hozták -holttestét leveles ágakból font ágyon. Viszik Árpád sátrába. Onnan -lészen eltemetése, fejedelmi személyhez illően… Árpád még nem tudja fia -halálát. Azt hiszi, hogy Levente ott száguld a Zalánt üldöző sereg élén. - -– Haj, magyar, haj! – kiált Árpád s seregével a Zalánt üldöző magyarok -mellé kanyarodik: együtt verik, hajszolják, űzik Zalán hadát. - -S felzendül újra Árpád hangja: - -– Haj, Levente, haj! Erre, erre! - -De felelet helyett vérbe borult vitéz vágtat Árpád elé. Az öreg Tas ez, -a hét vezérek egyike. - -– Hol van Levente? – kiáltja Árpád. - -Tas szomorúan ereszti le kardját. - -– Elesett? - -Tas némán csüggesztette le fejét. - -– Meghalt… – búgott Árpád hangja mélyen, szívet szaggató szomorúsággal. - -– Meg, uram, meg. Ne űzd te tovább a bolgárt. Zalán kisiklott a kezünk -közül seregének romladékával. - -A fejedelem hirtelen felemelte kardját, belevágott nyugat felé a -levegőbe: - -– Találkozunk még, Zalán! - -Aztán intett Tasnak: - -– Vezessetek a fiamhoz. - -Halomra hullott holttestek között, néma fájdalommal haladott, lassan, -csendesen Árpád, s körülötte válogatott vitézei. Szörnyű aratása volt a -halálnak. - -– Legalább kétszer tízezer bolgár harapott fűbe, – szólalt meg Tas. - -– Én többre becsülöm, – mondotta Huba. - -Ezzel akarták vigasztalni a fejedelem apai szívét. - -– De a fiam – volt – nincs! - -– A császár is meghalt, – mondotta bátortalanul Tas. - -– De – a fiam volt – nincs, – ismételte Árpád s szemét erősen a földre -szegezte, hogy ne lássák a könnyét. - -Volt, nincs! Ím, ép most fektetik összeroncsolt, taposott testét leveles -ágakból font ágyra. Ím, ép most emelik fel szép gyöngén komor arcú -daliák. - -A fejedelem leszáll lováról. A holttest fölé hajlik, végigvonaglik -testén a visszafojtott zokogás. - -– Vigyétek, vigyétek, – int a vitézeknek. Aztán felül lovára. Néma -fájdalommal kisérik a halott daliát. Aki világhódításról álmodozott, s -lám, alig bontotta ki szárnyait, a porba hullott. Akinek ajka még alig -ízlelte meg a szerelem édes italát, fagyos kezét már rátette a halál. -Csókolhatja ajkát anyja, apja, szerelmese, ez az ajk többé nem érzi. -Költögetheti anyja, apja, szerelmese, nem hallja, szemét fel nem nyitja: -nem látja többé ezt a szép világot, az eget, a földet, a végtelen -rónaságot s nem látja többé a világszép Hajnát. - -Mennek, mennek, némán, szomorúan s egyszerre csak összetalálkozik a két -gyászmenet. Öreg Simeon, hát te mért hagyád el hazádat? Mért nem tudott -megnyugodni lelked abban, hogy a szerelem erősebb mindennél. A halálnál -is erősebb. Öreg napjaidnak nagy gyönyörűséget igért két ifjú hű -szerelme s neked nem kellett ez a gyönyörűség. Hatalmába kerítette -szívedet a féktelen bosszú vágya s ím most halálba kergeted azt, ki -legközelebb volt a szívedhez: leányodat. Hallod-e az egekig ható jaj-t? -Csak egy jaj – s ezzel a jajjal megszakadt egy szív: leányod szíve. Ha -feltámadnál, újra meghalnál. Oda hullanál te is ama holttest mellé, -amely mellé a világ legszebb virága hullott, kettétörve, halálra -hervadva. - -Ím, már ássák a mély, a széles sírt: abba fektetik Leventét, Hajnát és – -Simeont. Velük kedves lovaikat, fegyvereiket. És egy nagy temető lesz -Etelköz. Magyar, bolgár együtt kerül a föld alá. - -Árpád komoran tekint szét a temetővé vált tartományon. Arcáról -leolvasható a bús gondolat, még egy ilyen temetés s nem marad magyar. -Majd szóra nyílik ajka. Csak egynéhány szót mond s ebben a néhány szóban -lezáródik a magyar nép történetkönyvében egy nagy fejezet s kezdődik egy -újabb. - -– Készülj, magyar. Megyünk Attila földjére. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -INDUL A MAGYAR ATTILA FÖLDJÉRE… - -A bolgárokon s bessenyőkön szerzett diadalnak nagy ára volt. Húszezer -bolgár mellett tízezer magyar vére áztatta Etelköz pusztáit. Sok magyar -vér folyt el Bolgárországban is, sok folyt el Pannónia földjén, az -Arnult császár segedelmére vívott csatákban is. Botond és Kusid erősen -megfogyatkozott sereggel kerültek vissza. Egy nagy temetőt találtak, -melyet egy megritkult nép vett körül. A tizennégy esztendős fiúkat a -fegyveresek közé számították: így számoltak össze vagy harmincezer -magyar fegyverest a nagy vérvesztés után. Öreg férfiak, asszonyok, -gyermekek, innét-onnét összefogdosott rabszolgák kerekítették ki az -Attila földjére készülő magyart egy félmillióra. - -Ez a maroknyi nép kerekedik föl, hogy visszaszerezze Attila földjét. Ily -nagyot csak magyar merhetett! Ezt csak Árpád cselekedhette meg, kiről -feljegyezé Bölcs Leó császár, hogy _méltóságos_ és _körültekintő_, -_okos_ és _vitéz_ vala… - -Ám minekelőtte felkerekedék Árpád és népe, a fejedelem egybehívatá a -nagy nemzetgyűlést. Megjelentek mind a törzsek és nemzetségek fejei, a -főbb tisztet viselő öregek, s midőn együtt valának, a fejedelem elé -lépett Töhötöm s két oldalán Kusid és Botond. - -Árpád csendet intett s akkoron megszólalt az ősz Töhötöm. Elémondá szép -rendiben, hogy merre jártak. Látták egy részét Attila földjének. Lovaik -ittak a Tiszából és a Dunából, Attila földjének két legnagyobbik -folyamából. A magyar vitézek fegyvere megtörte a német császár nagy -ellenfelének, öreg Szvatopluknak hatalmát. Túl a Dunán esett meg a nagy -hadakozás. Szvatopluk futással mentette meg életét. Zobor hegyére, -rengeteg erdőbe menekült s midőn ők visszatértek, halála híre jött a -rengetegből. Meghalt nagy bánatában. Ám maradott két fia: az egyiknek -szintén Szvatopluk a neve, a másiknak Moimir. Bizonnyal tovább -folytatják majd a hadakozást a németek ellen s ha most indul a magyar -visszaszerezni Attila földjét, jókor indulna épen. De elébb a Duna s -Tisza közt még nagy csata vár a magyarra: nagy, erős serege van ott -Zalánnak, kinek népéből egy szál sem vett részt az etelközi -hadakozásban, merthogy Zalán Simeon hadával tört be ide. - -– Zalán! Zalán! – zúdult fel egyszerre a gyülekezet s egyszerre ezer -kard villant meg. Bosszú tüzében lángolt minden arc. - -De a fejedelem csendet intett újra. Elrejtette lelke háborgását. - -– Beszélj most te, Kusid. - -S mondá Kusid, amint következik: - -– Nagy fejedelem s testvéreim! Ahol jártam, mindent jól megvigyáztam. -Bizony mondom, nem rege, mit Csaba vezér a mi őseinknek beszélt Attila -földjéről. Rengeteg erdők kerítik mindenfelől a végetlen síkságokat. -Folyóknak s patakoknak vizében nyüzsögnek a halak. Erdőkön, mezőkön -csordaszám legelnek a vadak. Duna-Tisza közén övig érő fűben gázoltak -lovaink. Ám ne gondolja senki, hogy mesét mondok, ihol a tarisznyámban -hoztam egy darab földet s egy marék füvet. Nézze minden: mely fekete ez -a föld s mely puha! - -Azzal kivette tarisznyájából a földet s felmutatta. Kézről-kézre járt a -föld s vala nagy csodálkozás. És mondák mind áradozva: mely fekete s -mely puha! - -Akkor felmutatá a füvet. - -– Nézze minden: zöldebb s puhább a zöld selyemnél! - -Kézről-kézre járt a fü is s áradozva mondták a magyarok: - -– Zöldebb, puhább a zöld selyemnél! - -Vala pedig egy nagy kulacs Kusid nyakában, azt átadá a fejedelemnek: -ízlelje meg a vizet. A Dunában meríté meg a kulacsot. - -– Édes mint a méz, – mondotta Árpád. - -És sorban ízlelék a vezérek, a főbbek s mondák egyértelemmel: édes mint -a méz! - -Akkoron felállt Árpád s kezét áldásra emelve mondá a gyülekezetnek: - -– Íme, elkövetkezék a mi indulásunknak ideje. Akarjátok-e egy akarattal, -hogy elmenjünk s visszaszerezzük Attila földjét? - -– Akarjuk! - -– Hirdesse hát ki-ki a maga nemzetségének s szolganépének, hogy -készüljön, mert kétszer hét napnak leforgásán indulok minden népemmel. -Kétszer hét napnak leforgásán vegye számba minden a maga lábas és -lábatlan jószágát, csak a föld maradjon itt utánunk s amit a föld -eltakar. Bármerre vezessen a szerencse, ne mondja senki sem, hogy üres -kézzel járó, jött-ment nép a magyar. Úgy legyen! - -– Úgy legyen! – zúgták a magyarok s eloszlának szép rendiben. És -vágtatának szerte Etelköz minden részébe kivont kardú hírvivők s búgó -kürtszóval jelezték a fejedelem s a főbbek akaratát. - -– Halljad, magyar, halljad! Készülj Attila földjére, készülj! Kétszer -hét nap multán mind talpon legyetek! - -Láttátok a hangyabolynak megbojdulását? Igy bojdult meg Etelköz népe. -Összevisszaság, zürzavar, így látod messziről, holott ez -összevisszaságban, e zürzavarban rend van: a hangyaboly minden lakója -egy célt szolgál, egy munkában fárad: más helyre készül, hol nagyobb -biztosságot remél magának s ivadékainak. A szegénynek is ezer gondja, -mert a hasznavehetlen holmi is szivéhez nőtt: mindent akar vinni -magával. Ki tudja, mit talál, ahová jó vagy rossz sorsa vezeti? -Idomtalan nagy szekerek állnak a sátrak előtt s az asszonynép még a -guzsalynyelének is helyet szorít: _más_ ez, mint amit majd az új haza -erdejében vág az ura. És égnek szakadatlan a tüzek, sütik a kovásztalan -kenyeret, mert ki tudja: lesz-e megállapodásuk a hosszú vándorlásban? -Szakadozott ruhanéműnek is nagy a becse, mert itt készült, itt, ezen a -földön, melyhez már hozzá kezdett nőni a szívük. Mely zaklatott volt itt -az életük s mégis hogy rájuk nehezedik a válás bánata! Egy sincs köztük, -kinek szivét ne kötné ide egy sirhalom. S most elhajtja innét messze, -messze a magyar nép kegyetlen végzete, mely nem ismer irgalmat: hajtja, -folyton hajtja egyik tartományból a másikba: vajjon hol lesz megállásuk? - -Borongva jár a fejedelem a népe közt. Mint ahogy a haldoklónak egy rövid -percenetben átvillan lelkén egész élete, úgy villan át az ő lelkén is a -magyar nép sok százados multja, tenger küzdelme, sanyargása, -viszontagsága – haj, lesz-e vége ennek? És ránehezül lelkére a -felelősség súlyos terhe. Ő reá tapad minden szem. Ő benne bizakodik -minden szív. Az ő redőkbe borult homlokát lesik: vajjon mi rejtőzhetik a -redők alatt? Jaj, ha tovább üldözi a balszerencse ezt a népet! Ha -pusztulásba vezeti! - -És végig villan lelkén saját élete s megállapodván az alig múlt napok -rettenetes emléke mellett, szíve elfacsarodik. Egy egész világot hagy ő -itt abban a sírban, melyben Levente alszik. Levente! Levente! Ez a -nagyratörő, nagyratermett fiú, apai szívének büszkesége, legfőbb -reménysége. Ő már megmutatta az oroszlánkörmöket. Tarkacs és Jelekh -nevendék gyermekek. Már forgatják a kardot, de gyengék még a -hadakozásra. S ha majd ők is hadba szállnak, nem sepri-e el a harci -fergeteg, mielőtt nevüket beírhatják a történetnek könyvébe? És a kicsi -Jutócs? Aki még csak most mondogatja: anyó, apó. Akinek még csak egy -fájdalma volt: mikor leszakadt az édes anya emlőjéről. Aki nem tudja -még: mi az, elhagyni a földet, ahol születtünk. - -De ím egyszerre felderül a borongó arc. Állván a sátor előtt, látja -közeledni Tarkacsot és Jelekhet, versenyt vágtatnak a széllel, arcuk -lángban ég: a diadalmas öröm lángja ez. Nyomukban dali leventék -száguldanak. Tűzben ég arcuk ezeknek is. - -– Apám! apám! – kiáltja egyszerre a két fiú. S egyszerre beszélik -lihegve a mai nap nagy eseményét, mint ejtették el az első igazi vadat: -rettentő agyarú vadkant, még pedig kettőt. Tarkacs az egyiket, Jelekh a -másikat. - -– Célba vettem, surrant a nyílvessző, egyenest a szügyibe, – mondja -Tarkacs. - -– Én is célba vettem s az én nyilam is egyenest a szügyibe surrant, – -mondja Jelekh. - -– Mástól halljam, – szól a fejedelem. – Hogy történt, Bekő? - -A kabar Bekő, kinek arcát össze-vissza szántották Bolgárországban, -előlép s mondja: - -– Nem tódítom, nagy fejedelem, egyszerre került lövésre két vadkan, az -egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek szaladott. Egyszerre surrant a -nyílvessző, egyszerre torpant meg mind a két vad. Visszatántorodtak, de -csak egy percentésre, osztég megrázkódtak s neki az egyik Tarkacsnak, a -másik Jelekhnek. Egy hajításnyira voltunk tőlük s mondom az embereknek: -térüljünk, forduljunk a legénykék felé, mert mindjárt szörnyű halálnak -halálával hal meg mind a kettő. Hát mire oda térültünk-fordultunk, -halljuk, hogy puff! nagyot döndül a föld. Egy percentésben döndült a -földre mind a két vad – egy-egy dárdaütésre mind a kettő. Ez így volt! - -– Ez így! – hagyták helyben mindannyian. - -Akkor aztán a két fiú az apja mellé sompolygott, megfogták a kezét, -felnéztek, olyan szépen néztek fel a szemébe s mondták: - -– Úgy-e, most már mi is szállhatunk hadba, édes apám uram? Ugy-e, ezután -csak az egyik szeme könyvedzik, a másik majd mosolyog? - -Árpád a fiúk fejére tette kezét s megindultan rebegte: - -– Ezután csak az egyik szemem könyvedzik. A másik mosolyog. Édes -csemetéim! - -Né, hogy felvidult az a szép szomorú arc! Levente meghalt s ím egyszerre -két fia lép az ő nyomába. Hová tűnt arcáról a borongó felleg? - -– Jer, Özséb, jer! Jőjjön édes apám uram! Ihol az én két szép dali fiam, -kedvemnek megujítói, nevemnek, házamnak fentartói! Jer, Özséb, jer, -hullasd egyszer az örömnek könnyeit is! - -Állottak egy helyben a daliák, a marcona képű vitézek s no lám, ki hitte -volna, köhintgetnek, törülgetik a szemüket s egyszerre csak szégyenkezve -elódalognak. Hogy velük ez megeshetett. Hogy az ő szemükből ki tudott -csorranni egy könnycsepp! - -– Áldott legyen az Úr, ki megvigasztalta az én uramnak szívét! – rebegte -Özséb. - -Az ő szíve sebektől vérzett s ím nem gondol az ő sebjeivel. Csak az ő -urának, az ő nagy urának szíve megvigasztalódott! És keblére ölelte a -szívéről szakadtakat s hullottak könnyei, mint a záporeső. Az örömnek s -a bánatnak könnyei. Nem, nem, az anyai szív nem tud felejteni, soha, -soha! - -Az agg Álmos nyugtalanul tipeg, nem találja helyét. Az ő lelkét már csak -egy gondolat foglalkoztatja: vajjon meglátja-e Attila földjét. Csak egy -tekintetet vethessen a földre s örömmel száll koporsajába. - -– Még kétszer két nappal s kétszer két éjszaka, úgy-e? S akkor indulunk, -úgy-e, fiam? - -– Igen, apám uram, igen. - -Minden nap s minden éjszaka egy esztendő az öreg ember lelkének. Hiszen -az ő napjai már megvannak számlálva. Ő már látja a Halál angyalának -szárnyalását, hallja éjjelenként, amint erős szárnycsapásokkal -végigzugat a levegőégben. De ímé, kegyelmes, irgalmas hozzá a magyarok -Istene: felvirrad az az utolsó reggel is s úgy érzi, mintha tovább -lebbent volna a Halál angyala. Még vár, várakozik, míg megpillantja -Attila földjét. S mely csudát művelt a nagy Láthatatlan, a minden földi -fejedelmeknél nagyobb, hatalmasabb! Az elaggott testbe fiatalos erő -száll s hiába rak puha ülést dagadó selyem vánkosokból Özséb a maga -szekerére, maga mellé, nem lehet ráerőltetni az agg embert: elévezetteti -fehér paripáját, alig kell rásegíteni s délcegen üli meg, mint egykor -régen, Lebediában! Két büszke cser: ez Álmos és Árpád. Mellettük két -sudár fiatal fa: erő, élet, elevenség mind a kettő. Gyönyörűséggel pihen -meg a magyarok szeme a felséges képen. Nagy, erős bizakodás szállja meg -a sziveket: nincs-e jövendője, nagy fényes jövendője annak a népnek, -melynek az aggja is fiatal? - -Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint indulásra -jelt adnak a kürtösök. Elől a lovas vitézek zöme: élén a fejedelem, -Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és Kund s ezek -fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, azt -követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban s ezek körül -válogatott vitézek: még a szélnek sem szabad odaférni, hol a -fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- és gyalogvitézek körítik, -kisérik a végtelen hosszú sorokban baktató szekereket, a rengeteg -gulyákat, méneseket. Az aggok, a gyermekek, szekereken, az erőse, a -fiatalja, férfi vagy asszony, gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján -viszi csecsemőjét, csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sirj, babuska, -viszlek, viszlek, messze földre, szép országba. - -Megmérhetetlen pusztaságokon, rengeteg erdőkön keresztül húzódik a -vándor nép, meg-megállva, pihenőket tartva: nincs ellenség, aki -feltartóztassa. Itt hozzá verődnek, ott menekülnek előle a zagyva nyelvű -népek. Ki jó, ki rossz kedviből. Áradat ez, mely ragad magával mindent, -mi eléje kerül: embert, állatot. Szerencsés, ki önként szegődik hozzá: -sohasem volt ilyen jó dolga, holott ha fegyvert fogna ellene, szolga -sorba jut. Napi járó földeken rettentő hírek szárnyalnak a vándor nép -előtt, de aki nem mozdul s félve-remélve bevárja, csakhamar látja: nem -vad nép ez. Nyíltszívű, becsületes, jólelkű, adakozó, a falatját is -megosztja a soha nem látott idegennel, kinek szavát sem érti. – Nesze, -egyél te is, ne éhezzél, mint – otthon! - -Hiszen ez jó kedvű nép! - -Így szaporodik, növekedik a hömpölygő népáradat s nehány ezerrel -megsokasodva ér égnek meredő, messze elnyúló, sűrű erdős hegyláncnak -aljába. Az Attila földjén járt magyarok szíve hangosan dobog. - -Botond, Kusid s a többiek egyszerre törnek ki eget-földet rázó -kiáltásba: - -– Haj, magyar, haj! Túl! Túl! A hegyen túl! - -Ember, állat fáradt, alig vánszorog olyik s im senki sem gondol -pihenőre. - -– Előre, baltások! – kiált Botond. - -Árpád kardja nagy ívet hasít a levegőben, s a fáradt nép új erőre kap. -Mind egyszerre szeretné megszállani, megmászni a hegyláncot, egy -pillanatra szinte megbomlik a rend, de köröskörül kivont kardú daliák -medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: tömött sorokban, szép -rendben vágnak neki a nyiladozó hegyszorosnak. Ám így esztendeig is -eltartana, míg átvergődik a félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak -a baltások a szoros mentén. És a föld megreng belé, amint százával -döndülnek le az óriás cserfák, a sudár fenyők. Nyílik, szakadozik az -erdő, fel-felzendül a «haj, magyar, haj!» kiáltás, visszaveri a -rengeteg, száll a letarolt hegyen, fel a magasba, át – Attila földjére. -Szekerek rekednek el az úttalan utakon, a heverő tönkökben, de ott -vannak körülöttük erős vállú, izmos karú férfiak, átemelik a göbbenőkön, -a tönkökön, éleseket csendülnek a szíjjostorok, zúg-búg az erdő az -össze-vissza lármától: hi, hó! elé Szilaj, Darú, Vidám, Rendes! Fogjad, -emeld, taszítsd, billentsd, no még egyet – előre! - -Hajnalpirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap -leszállta lett, mire a hegy tulsó oldalán belejtett: Árpád rálépett -Attila földjére! - -A nap épen visszavetette sugarát a nyugati hegyek felől: megaranyozva a -kedves tájat, mely a vereckei szorosból kilépő magyarok elé a Latorca és -Ung vize közén terült. Szelíd hajlású hegyek, szűken induló s szép -lassan kiterülő völgyek, s messze, messze, homályos körvonala a kezdődő -végtelen rónaságnak: ez volt a kép, melyre honszerző Árpád tekintete -esett. A völgyeken át csendesen folyó vizek, gyorsan szaladó patakok -kigyózva ragyogtak a lemenő nap sugaraiban. Árpád sokáig szótlanul, -elbűvölve nézte a bájos képet. Merő ellentéte volt a rengeteg, a -félelmes, rejtelmes erdőnek, mely beszegte ezt a gyönyörű tartományt. -Keleten, északon, nyugaton, ameddig éles szeme ellátott, végtelen -láncolatát látta az erdős hegyeknek, melyeket Istennek bölcsessége -védőfalnak állított ide, segedelmére a maréknyi magyarnak. Az agg Álmos -leszállott lováról, könnybe lábadt szemmel borult a földre s megcsókolá. -Követte példáját Árpád s mindazok, kik körülötte valának. Azonközben -omlott a nép a szorosból s a szoros mentén letarolt meredek hegyek -oldalán is sűrű rajokban ereszkedett le a honszerző magyar. Óriási -máglyák gyúltak föl az Erdős Kárpát mind a két oldalán, lent a hegy -aljában, hová napvilág ért a vándor nép eleje – s a lobogó máglyák -világa mellett húzódott Árpád népe s terült el lassan a völgyben. Mire a -nap újra felragyogott a keleti ég alján, a sátrak ezrei hirdették, hogy -Árpád népe Attila földjén megjelent. Kusid boldogan járt-kelt a sátrak -között s egy volt a kérdése szakadatlan: láttatok ehhez hasonlatos szép -földet valaha? A folyók s patakok mentén elterülő rétek búja füvén -ragyogott, csillogott a harmat a felkelő nap fényében s mintha olvadott -ezüst kanyargott volna, ameddig a szem ellátott, a folyók s patakokban. - -[Illustration] - -[Illustration: Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének.] - -– Úgy-e, szép föld, úgy-e, szép? - -– Szép, szép, gyönyörűséges tartomány! – volt az áradozó felelet -mindenfelől. - -Szelíd hajlású domb tetején már rakják a máglyát, melynek lobogó tüzén -fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének. Aki, úgy tetszik, megelégelte -népének vándorlását, elvezette Attila földjére, mely örökös hazája -lészen a magyarnak. Áttellenben, magasabb domb tetején teljes pompájában -emelkedett Árpád sátra, turulos zászlaján gyönyörködve pihent meg a nap. -S mintegy földre szállott Isten állott Árpád sátra előtt, körülötte háza -népe. Ameddig szeme elátott, a sátrak tengersokasága borítá a völgyet. -Ímé, megszállotta népe Attila földjének egy részecskéjét s még vér sem -áztatá. Itt-ott egy rozoga, leveles ág fedte kaliba jelezte, hogy e -tájon szórványosan nép lakik. Nehányat összefogdosnak a magyarok. Csupa -elcsigázott, tengődő emberek, nyilvánvalóan szolganépek, kik másért -hullajtják véres verejtéküket. Árpád elé vezetik a sovány, aszott testű -férfiakat, a ráncos képű, korán vénült fehérnépeket, a csenevész -gyermekeket. - -– Ki népei vagytok? – kérdi a fejedelem. - -– Zalán fejedelemé, – válaszolnak szomorúan, csüggedten. - -– Most te leszel az urunk? – kérdi reménykedve egy öreg ember. - -– Én leszek, jó emberek, – mondja Árpád s szánakozva néz végig a -kiéhezett arcokon. Én nem sanyargatlak, ha hűséggel lesztek hozzám. - -– Akkor Isten vezérelt ide, fohászkodik fel az öreg ember. – Oh, mert -nagy a mi nyomorúságunk uram. Hiába hullatjuk véres verejtékünket, -mindent elszednek tőlünk Zalán katonái. Mások voltunk mink, míg a nagy -Szvatopluk karja védett. De ő meghalt. Fiai versengenek, pusztítják -egymás népét, mi meg itt prédája lettünk Zalánnak. - -– Az én népeim vagytok ez órától fogvást, megvéd az én karom, ne -csüggedjetek. - -Földre borultak Árpád előtt a szegény emberek s aki hozzá jutott, -csókolta ruhája szegélyét. - -Keljetek fel, intett Árpád. Eredjetek s hirdessétek testvéreiteknek, -hogy eljött Árpád, Attila ivadéka, visszaszerezni ősének földjét. Aki -fegyverbiró, fogjon fegyvert, tartson velem. Aki járt-kelt ember e -földön, szegődjék hozzánk s mutassa az utat nekünk. Én mondom nektek, -Árpád, a magyarok fejedelme, hogy testvérül fogadlak, s vége lészen a ti -sanyarúságotoknak! - -Közben kigyúlt a máglya tüze, szállott a füst, csapkodott, lobogott a -láng s két keménykarú dalia ugyancsak megküzdött a toporzékoló, ágaskodó -fehér ménnel, a mint a máglya felé vezették. De ím egyszerre fájdalmasan -nyerít fel a mén, piros vére vastag sugárban csap ki szügyéből, lezuhan -a máglya tövében. Egy öreg táltos szúrta szügybe a mént s körötte -állottak társai, kik felhasíták a nemes állat hasát, nagy gondosan -megvizsgálták beleit – aztán egyszerre csak ott hevert az izzó -zsarátnokon, a lobogó lángok leperzselték selyem szőrét – néhány -pillanat, s csak csontjai fehérlettek ki a lobogó lángok vakító piros -fényéből. - -– Halljad, magyar, halljad, – zendült meg az öreg táltos messzedörgő -hangja, – ne csüggedj, veled lesz a magyarok Istene. Vérednek hullásával -bár, visszaszerzed Attila földjét, letiprod minden ellenségedet s a -magyaré marad e föld időtlen-időkig! - -Sok ezer kard villan a levegő égbe, s megzendül ég és föld a magyarok -örvendező kiáltásaitól. Harcban edzett férfiak szeme könnybe lábbad, -egymás keblére borulva sírnak. Ami harag, virrongás volt eddig -egyik-másik között, vége szakad a nagy, a szertelen nagy örömben. -Halálos ellenségek örök testvérséget fogadnak. Nagyot, kicsinyt, főbb -rendűt, alsóbb rendűt, urat, szolgát eggyé forraszt a nagy cél: Attila -földjének megszerzése. Békésen, szép szerint, ha lehet, vérrel, -halállal, ha másként nem lehet. - -Még csak megpillantották Attila földjét, még nem tudják, mi tenger vér -folyhat el, míg övék lesz a három halom és négy folyó hazája s íme tele -a szivük, csordultig tele. Hiába rendelt Árpád negyven napos pihenőt, -egy-egy csapat éjnek éjszakáján lopva elkalandoz, bejárnak nagy darab -földeket, itt-ott összetalálkoznak Zalánnak kémlelődésre küldött -csapatjaival a felső Tisza és a Sajó vidékén s hogy hiába ne jártak -légyen, bolgár foglyokkal térnek vissza. Mire a negyven nap letelik, sok -bolgár vitéz harap a fűbe, de még több szegődik a magyarhoz, önként, jó -kedvéből, merthogy száll a híre: Árpád fejedelem jósága megmérhetetlen. - -De hajh, mi történt! Az Árpád arcát még sohasem látta ily komornak népe, -mint most az öröm e napjaiban. Száll a hír sátorról sátorra: halálos -ágyán fekszik Álmos, azért oly szomorú a fejedelem. Szájról-szájra -adják, mint vigasztalja fiát Álmos: – Mért vagy szomorú, fiam? Lásd, én -örömmel szállok az én koporsómba. Láttam, csókoltam Attila földjét. -Ezért imádkoztam a magyarok Istenéhez: áldott legyen neve, imádságomat -meghallgatá. Ne sírj, Özséb. Tarkacs, Jelekh, ne lássam könnyeteket. -Örüljön, örvendezzen a szívetek. - -És száll a hír sátorról sátorra, hogy Álmos kiviteté magát halálos ágyán -Isten szabad ege alá, a sátor elé. S hogy száll a hír, gyűlnek, -gyülekeznek mindenfelől a magyarok, rengeteg nép lepi el a fejedelmi -sátor táját. Látván látják, amint felemelkedik Álmos s révedezve tekint -le a völgybe. Lassan, nehezen felemeli karját: áldásra emeli. Megáldja a -földet, megáldja a népet. - -Árpád és Özséb átölelve tartják a haldokló vezért. - -– Áldjon meg minket, édes apám uram. - -Erőtlen keze ráhanyatlik Árpád és Özséb fejére. És mondja lassan, alig -hallhatóan: - -– Temessetek oda, hol először áldozánk e földön. Csak lovamat s -fegyvereimet temessétek mellém. Embert ne. Nem apasztom a te népedet. Ne -szolgáljon senki engem a másvilágon. Csak legyen a magyaré ez a föld. -Időtlen-időkig… - -Átszellemült arca ég felé fordult. Mosolyogva hívta, szólította: jere, -jere, szárnyas Halál, jere. Várlak. - -Álmos utolsót lehelt. - -– Meghalt, morajlott végig a sokaságon. - -Özséb fehér lepelt terített reá. - -Csak a szemekből serkedező könnyek mutatták a gyászt, hangos sírás nem -zavarta a nagy némaságot: a legnagyobb gyászt. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Megásva a sír: az első sír, mióta a magyar Attila földjére lépett. Ím, -már eresztik le a mély gödörbe Álmos vezér hármas koporsaját: meg van -szentelve a föld, Attila földje. Már ott fekszik mellette hű paripája. -Ott a kard, a dárda, a nyíl. - -– S hát szolgái nem lesznek a másvilágon Álmos vezérnek? – zúg végig egy -kiáltás a gyászoló gyülekezeten. - -S ím e pillanatban két öreg magyar törtet át a sokaságon. Álmos hű -cselédje mind a kettő. Együtt növekedtek. Együtt játszottak a porban. Ők -vitték Álmos után, ha hadba szállott, súlyos fegyvereit. Nézzetek ide! A -két öreg ember megáll a sír szélén, kardjába ereszkedik, s egyszerre -zuhan két holttest a sírba. - -Pihenj békében, Álmos vezér! Halálod nem apasztotta a te népedet. Akik -itt fekszenek melletted, megértek a halálra. Gyenge karjuk nem birta -volna már a fegyvert. De téged szolgálnak tovább hűséggel a másvilágon. - -Pihenj békében, Álmos vezér! - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -AZ ALPÁRI SÍKON. - -A negyven nap leteltével Árpád rendbeszedte hadinépét. Nem vaktában -indult visszaszerezni Attila földjét. Nem tévesztette meg az északi -tájakon talált népek gyér volta. Tudta, hogy a Duna-Tisza közén s utána -túl a Dunán minden talpalatnyi földet karddal kell megszereznie. A Tisza -s az erdélyi hegyek közé eső területen ellentállásra alig talált. A Duna -s Tisza közén volt Zalán hadának zöme. Itt, amint huzódott népével a -Tisza s Erdély közén, egy-egy földvár állotta útját, jelezve, hogy még -itt bolgár az úr, de már erősen megfogyott erővel. A harcszomjas -magyarok békételenkedve huzódtak végig a gyér népességű pusztákon, s a -bihari meg a csanádi földvárak védői, Zalán katonái, futva menekültek át -a Tiszán, hírül adni Zalánnak a népáradatot, mely nőttön-nőtt az önként -meghódolt vagy elfogott bolgár és szláv népekkel. - -– Itt nem lehet vereködni, ját, – morrogott Botond. - -– Annak is mink vagyunk az oka, – csitította Kusid. - -– Nem értem a szavadat, ját. - -– Ha mi «körül nem nézünk» Bolgárországban s ha Simeon császár népét meg -nem tizedeljük Etelközben, csak látnád, mint omlanék erre a bolgár az -alsó Duna felől. No, de ne búsúlj, ját, van még bolgár elég a Duna s -Tisza közt. Vereködhetsz. - -– Vereködök is. - -Húszezer lovas a vándor nép élén, húszezernyi körötte, mögötte védőnek, -így húzódott nagyszerű hadi rendben a magyarság, itt-ott a főbb helyeken -el-elhagyva egy-egy csapatot őrizőnek. S mikoron pedig értek a Tisza -partjára, átellenben Szeged tájékával, hol hajdan Attilának fatornyos -palotája állott – elrendelé Árpád, hogy a magyar sereg felerésze -maradjon itt, s felerészével átkelt a Tiszán. Egy nagy darab övé volt -már Attila földjéből. Alig kellett kihúzni a kardot érette. - -– A kezdet kezdete ez, – mondotta Árpád vezéreinek. – Míg Zalán és -Szvatopluk fiainak hatalmát meg nem törjük, nem lesz állandó hazánk. -Halljátok, magyarok? - -Hej de más világot találtak, amint átkeltek a Tiszán! Hatalmas földvár -állotta útját a magyar seregnek, alig indultak el a Tisza mentén, -felfelé. A csongrádi földvár volt ez. S a földvár környékén, messze -vidéken rajzottak a bolgár hadak. Mint valami nehéz fekete felleg -huzódott tovább, csalva, csalogatva Árpád hadát a bolgárok hada, mintha -védetlen akarná hagyni a csongrádi földvárat. De Árpád ismerte a -bolgárok hadi fogását. Egy volt az a magyaréval. Lassan, óvatosan -huzódott utánuk, egy-egy csapatot előre küldött, az össze-összecsapott a -bolgárok szélső csapataival, aztán nagy hirtelen visszaszáguldott a -sereg zöméhez. Napokig kerülgették egymást, egyszer aztán, mikor -koromsötét éjszaka borult a síkságra, mint a fergeteg, úgy szakadt a -földvárra a magyar sereg – mire felkelt a nap: a várat s környékét -halomra hullott bolgár vitézek teste födte. - -– Előre! – kiáltott Árpád. - -– Előre! – zúgták tovább Ond, Kund, Tas, Botond és Kusid. - -– Haj, magyar, haj! - -A végtelennek látszó síkság peremén sűrű fekete fellegként, csatarendben -állott Zalán serege. Ő maga áll serege élén. Tudja, hogy ez a nap a nagy -leszámolás napja. Simeon vére ő: nem bujik el a leszámolás elől. Hiába -kérik Árpádot is vezérei, hada élén villogtatja kardját, két oldalán két -dali fia: Tarkacs és Jelekh. A hadtest jobb és balszárnyán Botond és -Kusid. Mind előbbre-előbbre huzódik a sereg két szárnya, aztán mintha -összebeszéltek volna a játok, hirtelen egybefonódik a jobb és balszárny, -eleibe vágva a had derekának. - -Amíg lehet, nem engedik, hogy a fejedelem kockára tegye drága életét. Mi -lesz a magyarokból, ha Árpád vérétől piroslik a föld, mielőtt még a -magyaré lenne? - -– Haj, magyar, haj! – zúg Botond kiáltása s a következő pillanatban -összecsap a két fekete fergeteg, egybegomolyodik a magyar s a bolgár -sereg. - -Árpád Zalánt keresi, de a szörnyű forgatag elzárja előle. Hiába akarja -önkezével torolni meg Levente halálát, im már szemben áll: Botond és -Zalán. Haj, hány bolgár vitéz, a sereg virága, hullott le a porba Zalán -oldala mellől, míg szembe kerülnek! - -– Botond a nevem! – kiáltja a küzsdég magyar s abban a pillanatban -rettentőt suhint bárdja s halálos nyerítéssel rogy a földre Zalán -paripája. - -– Ülj más lóra! Nem öllek meg így, – mondja Botond s már nyeregbe is -pattan Zalán és újra kezdődik a rettenetes viadal. - -– Kardra, Botond, kardra! – kiált Zalán. – Fejedelemmel verekszel. - -– Tudom, – mondja Botond s kettéhasad Zalán vértje a küzsdég magyar -kardjának egy suhintására. - -– Minden jó kölcsönbe jár, – adja vissza szóval s tettel a vágást Zalán -s reccsenve esik szét Botond vértje is. - -– Igy jó! – kiált Botond s nyilsebes szúrással markolatig döfi kardját -Zalán mellébe. – Leventéért! – ordít Botond. - -Mire Árpád utat vág magának, Zalán holtan fekszik lova mellett. - -– Vigyétek félre, – parancsolja Árpád. – Fejedelem volt, vitéz volt, -lovak patkója ne gázoljon rajta. - -De a bolgár nem a fajta nép, mely vezérét vesztve, hanyathomlok rohan, -amerre lát. Most hogy vezére halálát látja, még nagyobb dühvel osztja a -halált. - -– Fejedelmünkért fejedelmet! – zúg át a bolgárok hadán, s a nap megáll -csudálni a rettentő vérontást, minő századok óta nem volt a Duna s Tisza -közén. - -– Haj, magyar, haj! - -– Haj, bolgár, haj! - -– Haj, Tarkacs, haj! - -– Haj, Jelekh, haj! - -Össze-visszazúg, búg a csatakiáltás, felbomlott a hadirend mind a két -részen, csak Árpád mellett áll szorosan vagy száz dalia, mint a -sziklafal, a többi rendetlenül, összegabalyodva vívja a szörnyű tusát, -ember ember ellen. - -Haj de hová lett, merre tünt Tarkacs és Jelekh! Mintha föld nyelte volna -el, eltüntek Árpád oldala mellől, míg apjuk egy pillantásra megállt -Zalán holtteste mellett. Mintha keselyüsas éles körme vágna Árpád -szívébe, feljajdul a nagy fejedelem. Nem, nem a fejedelem, az apa. - -– Előre! Előre! Utánuk! - -Eszenélkül száguld, tör előre, kegyetlenül osztva a halált a száz dalia, -de hajh, nem látják Tarkacsot és Jelekhet sehol. Ifjú szivüket elragadta -a harci vágy s mint a madárfióka, mely időelőtt próbálja a repülést, -szárnyaszegetten hullott porba mindakettő. Piros vérük hullásával -szentelték meg Attila földjét. Mintha isteni sugallat küldötte volna a -halált: halljatok meg, piros véretek öntözze meg a földet, hogy apátok -népe jobban megfoganjon. - -Mire a nap lehanyatlott az ég alján, sok ezer magyar s bolgár vitéz -holtteste borítá az alpári síkot. A bolgár had tönkre volt verve, ki -halott, ki fogoly, csak egy kis töredéke menekült el a magyarok kardja -elől, hírt vinni Bolgárországba: vége a bolgár uralomnak Duna s Tisza -mentén, vége! Árpád lett itt az úr. - -Árpád az úr. Övé a diadal. Övé a Duna s Tisza köze s szíve majd -megszakad a nagy diadalban. Ím, alig temette el Leventét, temetnie kell -újra. Diadalmenet helyett gyászmenet. Némán, lesütött fővel halad a -rendbeszedett had Tarkacs és Jelekh holtteste után. Viszik ama táj felé, -hol egykoron Attila székelt. Ott van már Árpád sátora. Ott várja Özséb -remegő szívvel urának s fiainak érkezését. Már szaladgáló fiú Jutócs, a -legkisebbik. Van neki kicsi nyilacskája, kardocskája. Alig látszik ki a -földből s nincs más játéka: kard és nyil. Oda-oda szalad anyjához, -százszor, ezerszer kérdezi: mikor jő apó? Hát Tarkacs? Jelekh? Mit -hoznak neki? Arany kardot? Ezüst nyilat? Gyémánt forgót? Úgy-i bár? - -De hajh! egyszerre csak felkapja kicsi fiát Özséb, hevesen keblére -szorítja, zokogásban vonaglik a teste. A gyermek rémülten igyekszik -szabadulni anyja karjai közül. De az már szalad esze nélkül a szomorú -menet elé. Még nem látja, de anyai szíve érzi már, hogy két holttestet -hoznak a komor arcú vitézek: az ő fiai holttestét. - -– Isten, Isten, de versz! Jaj, miért versz! – sír fel Özséb s jajszava -felhat az égig. - -Árpád minden erejét összeszedi, hogy ne lássa népe gyengének. Némán -öleli meg Özsébet, hosszan tartja keblén s elcsukló hangon rebegi: - -– Isten adta, Isten elvette. Ne sírj, Özséb. Még van egy fiunk… - -De Özséb ruháját, haját tépve esik a két holttest mellé. Könnyes szemmel -állnak körül a vitézek. - -– Kelj fel, fiam, kelj fel, édös szép virágom, – szólítja egyenkint. – -Az anyátok szólít. Az édös anyátok. Óh, jaj, nem halljátok. Szívemről -szakadott édös szép fiaim, gyönyörűségeim, óh, jaj, ébredjetek! Nem -értik szavamat. Nem hallják jajomat. Nem látják könnyemet. Ébressze -kigyelmed! Szép zengésű szavát talán meghallanák. - -Árpád szép gyöngén megfogja Özsébet, felemeli fiai mellől. - -– Ne ébreszd hiába, nem ébrednek ők fel. - -– Jaj nekem, anyának, legbúsabb anyának! – jajong szegény Özséb. – Mire -szültem őket nagy-nagy fájdalommal! Mire neveltem fel szivemnek vérivel! - -Átöleli Árpád két erős karjával, ölébe fekteti s úgy viszi sátrába az -örjöngő asszonyt. Aztán sötét éjszaka borul a pusztára. Sötét éjszakával -halálos csönd. Gyászban a magyarság. Nem tud örülni a nagy diadalnak. A -fejedelem álmatlan virrasztja át a bús éjszakát. Ő nem engedheti át -magát a bánatnak. Őt Isten küldötte s vezérelte ide, hogy állandó hazát -szerezzen népének. Az ő lelkét, az ő elméjét nem foglalhatja el egyéb -gondolat. Szeme fiainak holttestére tapad, de lelke egyebütt jár. - -Látja, világosan látja, hogy még nincs befejezve a nagy mű. Csak a -közepén van. - -Duna- s Tiszamente adhat kenyeret népének, legelőt s vizet a barmoknak, -– de nem ad állandó hazát. - -Folyó nem lehet egy ország határa. - -Tovább! Tovább! Túl a Dunán! A hegyek felé. - -Még meg kell vívnia a nagy Szvatopluk fiaival is. Míg Pannonia földje -nem lesz az övé, fele munkát végzett. - -Haditerveket szőtt egész éjszakán. - -Gondokba merülten találta a felkelő nap. S göndör gesztenyeszín hajában -sűrű fehér szálak csillogtak a felkelő nap fényében. Egy éjszaka tíz -esztendőt öregedett… - -– Nincs sok időm hátra, – mondotta magában a fejedelem. – Sietnem kell. -Ell kell végeznem, mire a magyarok istenétől elhivattatám… - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -A FEHÉR LÓ. - -Az alpári csata megfogyasztotta Árpád hadát, de minden elesett magyarra -jutott két bolgár fogoly s valóképpen Árpád népe ismét növekedett. Túl a -Tiszán s Duna és Tisza közén, a mi népet talált, bolgárt és szlávot, ki -önként, ki félelemből Árpád népéhez szegődött. Egy-két hónap ahogy -eltelt, az itt talált népek örömmel nyugodtak meg a cserében: a zsarnok, -a kegyetlen Zalán helyett egy nagy, nemeslelkű fejedelem fogadta védő -szárnyai alá. Árpád örült a növekedésnek, mert a szláv népek -foglalkoztak szántás-vetéssel, ha kezdetleges módon is (otromba -tönkökkel, melyekbe nagy faszeg volt verve, hasogatták fel a -homokföldet), míg a magyarok a folytonos hadakozásban elszoktak a -földmíveléstől: hadakozás és pásztorkodás, ez volt a magyar nép -foglalkozása. A szlávok már ekkor keresztények voltak, de Árpád és népe -nem törődött a vallásukkal, nem háborgatta hitükben s ezzel még -szorosabbra fűzte magához a magyar a szlávot és bolgárt. A magyarnak ma -is tündöklő erénye: a türelmesség más népek nyelve, szokásai, hite -iránt, nagy hasznára vált a honfoglaló magyarnak. Hozzáédesedett -lassankint az itt talált népség, mert a magyar urak nem bántak durván, -lelketlenül a hatalmukba került föld népeivel, mintahogy bántak e föld -eddigi urai. - -Árpád egy heti pihenő után végigvezette seregét a Duna-Tisza közén, -megállapodott a Duna könyökénél, Etelvárosa mellett, a mai Óbuda táján, -családját, cselédjeit, népe egy részét elszállásolta a Csepel-szigeten – -itt nem félthette hirtelen megtámadástól őket. Köröskörülfogta a -gyönyörű szigetet a Duna. Itt érte Árpádot, minekelőtte hadba indult, a -nagy gyászra a nagy öröm: Isten megajándékozta az ötödik fiuval, kinek -Zsolt lett a neve. Hej, de nagy volt a magyar nép öröme! Nem vesz ki -Árpád nemzetsége, nem! Attila földjén született, meg is gyökeredzik -ebben a földben! – mondták az öreg magyarok. Mert Jutócs, a kicsi Jutócs -nem indult kedvük szerint. Hiába óvták, védték széltől, naptól, -sanyarúságtól, a hosszú vándorlás megviselte a gyermeket. A lelke, a -szíve Árpádé volt, a teste csenevész. - -– Isten küldötte e gyermeket az én szívem felvidítására, az én lelkem -edzésére, – mondotta Árpád szertelen örömmel. Eddig meg-megszállotta -lelkét a csüggetegség, most újra erősnek, ifjúnak érezte magát. -Erősebbnek, ifjabbnak mint valaha. - -Árpád újult erővel készült bevégezni a nagy művet. Kedvező híreket -kapott északnyugat felől. A nagy Szvatopluk fiai, Moimir és Szvatopluk -hadban állanak apjuk örökéért. És hozták a hírt, hogy Moimir követséget -küld hozzá: segítséget kérni Szvatopluk ellen. - -– Adok, – mondotta Árpád, – ha megelégszik Morvaországgal. Ám az apjuk -megszállotta Attila földjének is egy részét. Innen takarodnia kell mind -a kettőnek. - -Jött is a követség Moimirtől. Azzal jött, hogy Szvatopluk kiverte őt a -Dunántúli tartományból. Ha Árpád kiveri onnét Szvatoplukot, ő meg ennek -fejében békén hagyja a magyart a Duna s Tisza mentén. - -– Mit üzent Moimir? – kérdezte Árpád s ijesztő ráncokba verődött -homloka. – Mondjátok meg neki: Szvatoplukot kikergetem innét, de nem az -ő kedvéért. Kikergetem, mert az a föld Attila földje volt. S ha ő -beteszi a lábát ide, őt is utána kergetem. Jól megértettétek? - -– Megértettük, – felelt a követ. – A mi urunk azzal is megelégszik, ha -Szvatopluk hatalmát megtöritek s békében élhet tőle nagy Morvaországban. - -– Ez már értelmes beszéd, – kottyant belé Kusid. - -Mikor pedig a követek eltávoztak, Kusid meghajolt mélyen a fejedelem -előtt s mondá, amint következik: - -– Nagy fejedelem, szót kérek. Kapok-e? - -– Beszélj, fiam, Kusid. - -– A magam vérét nem sajnálom, de igen a magyarét. Engedd meg nékem, hogy -néhány barátimmal menjek Szvatoplukhoz. Beszélek a fejével. Hátha okos -ember s szépen kitakarodik az országból. - -Árpád elmosolyodott. - -– Tudom, mit akarsz mondani, Kusid. Az én elmémben is megfordult ez. -Halljátok hát mind közönségesen, amit én akarok. Nyergeljetek fel egy -szép fehér lovat. Aranyos féket a fejébe, gyémántos nyerget a hátára s -vigyétek el Szvatopluknak. És mondjátok meg neki az én üzenetemet: Árpád -fejedelem, Attila maradvája küldi neked ezt a lovat, Szvatopluk fia. -Azért küldi, hogy ülj rá s hagyd itt népeddel Attila földjét szép -szerént. Majd meghalljuk viszont-üzenetjét s aszerint cselekszünk. - -[Illustration] - -[Illustration: «Ki népei vagytok? Mit kerestek?»] - -Mind helyeselték a vezérek s a főbb emberek Árpád szavait, egyedül a -küzsdég Botond mondott ellent. - -– Mit! Még lovat küldjünk a murvának! S aranyos féket, gyémántos -nyerget. Bárdot az ebadtának! Ne üzengessünk, – verjük ki. Én vereködni -akarok! - -– Csendesülj, ját, – csillapította Kusid. Inkább tarts velem. Jó tréfa -lesz ez, meglásd. - -– De jó legyen! – fenyegetődzött Botond, kicsit megjuhászodva, – mert -különben összeveszünk, ját! - -– Mi-e, ját? Mi nem, soha! - -Botond legyintett a kezével. - -– Eb, aki veled összevesz, ját! - -Száz daliával indult Botond és Kusid még aznap követségbe. Két erős -markú csikós vezette a szép fehér paripát. Aranyos féke, gyémántos -nyerge csakúgy csillogott-ragyogott a nap fényében. Csillogtak, -ragyogtak a daliák ruhái is. Drágakövek, a messze keletről hozott -ékességek: ne mondhassa Szvatopluk, hogy valami jött-ment nép megy hozzá -követségbe. Etelvárosából indult a magyar követség, átkelt a Duna -balpartjára s így haladt a Duna partján nyugat felé. Szvatopluk a -Csallóközben táborozott rengeteg hadával, ő maga a Dunához közel ütötte -föl sátrát. Mikor a magyarok megpillantották a morva tábort, Kusid egy -kicsit elszontyolodott. - -– Sokan vannak, – mondta Botondnak. - -– Mondtam, úgy-e, hogy bárdot neki, nem lovat. - -– Most már mindegy, benne vagyunk, ját. - -– Fenékig, ját. - -Rőt szakállú, szőke hajú, veres arcú, nagy, csontos férfi volt -Szvatopluk. Arcáról lerítt a telhetetlen kapzsiság s az erejében -bizakodó gőg. - -– Nem mutat gyáva embert, – súgta Kusid, megpillantván egy jó -hajításnyira a sátra előtt ülő Szvatoplukot, ki hatalmas nagy karszékben -ült. Messzire kiterpesztette lábát s kétfelől két szolga verte el -arcáról az alkalmatlankodó legyet. - -– Ne is legyen gyáva, ha jót akar, – fenyegetődzött Botond. – Gyávával -ki vereködik? - -Közben a sátor elé értek. Szvatopluk félreállította a legyező szolgákat. -Egy sereg morva vitéz vette körül a magyarokat, úgy kisérték a hatalmas -úrhoz. - -Kusid és Botond tisztelkedve állottak meg. Még szóhoz sem juthattak, -Szvatopluk gőgösen szólt hozzájuk: - -– Ki népei vagytok, mit kerestek? - -Botond hevesen markolta meg bárdját, de Kusid intett neki s felelt -Szvatopluknak: - -– A magyarok fejedelmének, dicső Árpádnak követei vagyunk. - -– Magyarok vagytok! – ordított Szvatopluk s felugrott helyéből. – -Magyarok! Akik az én apám ellen hadakoztak? - -– Azok vagyunk. - -– Azok, azok, – tódította Botond. - -– S ide mertek jönni az én földemre? Talán bizony szállást kerestek? - -– Szállást nem keresünk, van nekünk szállásunk, Szvatopluk. Kivertük a -bolgárt, megöltük Zalánt. - -– S most engem akartok megölni, úgy-e bár? - -S kacagott, akkorát kacagott, hogy a föld is ekhót vetett a kacagásától. - -– Nem akarunk megölni, de sőt javadat akarjuk. Ime, a mi fejedelmünk -küldé neked ezt a fehér paripát ajándékba. Aranyos a fékje, gyémántos a -nyerge. Fogadd jó szívvel. - -Szvatopluk arca egyszerre nyájasra változott. - -– Ajándékba. Ez már más. S mit üzent Árpád? Úgy-e, szolgálatomba -szegődik? - -A magyarok arca lángba borult, de tartóztatták magukat. Kusid hirtelen -Botond karjához kapott, így intette nyugalomra, merthogy nem szólhatott. - -– Igen, – folytatta nyugodtan Kusid, – a lovat is, a nyerget is, a féket -is ajándékba küldte, hogy illendőképen, a nagy Szvatopluk fiához méltón -hagyhasd el Attila földjét. - -– Mit ebegsz te, kutya? Ismételd még egyszer! – orditott Szvatopluk -magánkívül. - -– Mondtam s újra mondom, most már világosabban: ülj fel erre a lóra s -hagyd el e földet, különben Árpád felkerekedik egész hadával – – - -– Szót se többet! Hé, legények! Vigyétek dög lovát. Bunkós bottal -verjétek fejbe. A féket vessétek a Dunába, a nyerget a fűbe! - -Mondotta Kusid: - -– Hát csak üttesd meg a lovat, Szvatopluk. A mi kutyáink eszik meg a -húsát. Dobasd a Dunába a féket: kihalásszák a mi halászaink. Dobasd a -nyerget a fűbe, megtalálják a mi kaszásaink. - -De Szvatopluk már alig hallotta Kusid szavait. Reszketett a dühtől, -torkát fojtogatta a mértéktelen felháborodás. - -Két szolga nagy hirtelen elvezette a lovat, de Kusid éles szeme -észrevette, hogy a lovat bevitték egy szárnyékba, ott jászol elé -kötötték s eszükben sem volt, hogy lebunkózzák. Ismerték a gazdájukat. -Tudták, hogy a következő pillanatban őket bunkóztatja le, ha most -megfogadják a parancsát s e drága szép állatot lebunkózzák. Azt is -észrevette, hogy a gyémántos nyerget a Dunába dobta egy legény, de a -szélére, hol selymékes, alacsony volt a víz. Kilátszott a nyereg a -vízből. A féket a fübe dobták – no ott könnyen megtalálják, amint ők -eltávolodtak. De szó ami szó, meleg lett a föld a talpuk alatt s -merthogy mindössze százan voltak a rengeteg morva tábor közepén, -tanácsosnak vélték hirtelen kanyarodással hátat mutatni a dühöngő -Szvatopluknak. Mire Szvatopluk magához tért, a magyarok kivágtattak a -táborból. De Kusid nem állhatta meg, hogy vissza-vissza ne tekintsen -vágtatás közben is. - -– Már emelik ki a nyerget a vízből, ját! Nézz oda! - -Csakugyan jól láthatták messziről, amint egy legény vállára emelte a -nyerget s kimászott vele a Duna partjára. - -Botond egész lelkéből felkacagott. - -– No, ez jó tréfa volt, ját! Az istennyila üssön Szvatoplukba! Micsoda -nép ez! - -– Csak bízná rám a fejedelem, ját. Mind egy szálig megvenném sárig -aranyon. Szvatoplukot magát legelébb. - -– Bárdot neki! – mordult fel Botond. – Hadd el, arany! - -Másnap déltájban értek Etelvárosába a magyar vitézek. Árpád összehivatta -a főbb embereket, hogy meghallgassák, mivel jártak a követek. - -Kusid elémondta szép rendjiben, hogy jártak, mivel jártak. Mire oda ért -beszédében, hogy Szvatopluk mire gondolt: arra, hogy Árpád az ő -szolgálatába akar szegődni, tűzbe borult arca s kardot rántva kiáltá: -elég! Ne többet! Fuvassatok kürtöt! - -De Kusidnak volt rá gondja, hogy felderítse a fejedelmet. Elémondta azt -is, mi történt az ajándékkal. - -– A Dunába dobatta a nyerget? – kérdezte Árpád lehiggadva. – Jó. -Odakerül ő is. Én mondom ezt, Árpád! - -– Oda, oda! – rikkantott Botond. – Hej, fujjátok a kürtöt! - -Im, már talpon a magyar sereg. Szörnyű haragtól ég minden arc. Árpádnak -merte üzenni, hogy szolgája legyen! Hallod, magyar, hallod? - -Az ég is elfeketedett, amint elhúzódott a magyar sereg a Duna mentén. A -Duna vize meg-megállott, mintha vissza akarna fordulni s vinni a hírt -Szvatopluknak: szaladj, Szvatopluk, szaladj, jön Árpád! szaladj! - -De Duna vize, ha nem is jelentette, vitte a hírt a porfelleg, mi -kerekedék a magyar sereg nyomán. Szállott, szállott a porfelleg előre, -előre, nyugat felé, arra, hol Szvatopluk nyargalt a fehér paripán, Árpád -ajándékán. Hej, hogy repült a fehér mén! Hogy elröpítené az Szvatoplukot -túl a határon! De a botor, önhitt Szvatopluk a táborát nyargalja, -biztatja, bátorítja hadát: ne féljetek, mert egyedül támad a magyar, nem -mint apámra. Hírmondó sem marad a kutyahitűből. - -De hiába bátorítja, félelem vert fészket a morvák szívében. Sokan voltak -itt olyanok, kik látták, mint verekszik a magyar. Sokan látták Botondot, -amint halomra döntött nehéz bárdjával százakat. Már hallják, amint végig -zúg-búg a levegőn: haj, magyar, haj! Lábuk alatt már reng a föld. -Kényszeredetten rohannak Szvatopluk után, aki tiz helyett verekedik -egymaga, de hiába, ha nem tud lelket önteni hadába. Pedig mennyivel -nagyobb, mint a magyar sereg! - -– Haj, magyar, haj! - -Már megfordult Szvatopluk, néhány sebtől borítva fordul meg s eszenélkül -vágtat a Dunának. Talán nem is ő akarja, hanem a fehér mén. Ott ugrik a -Dunába a nemes állat, hol Szvatopluk a nyerget bedobatta, aztán nekivág -a mély, hömpölygő víznek, ott megrázkódik egész erejéből s Szvatopluk -lefordul róla. Egy pillanat: elmerül a vízben. Felbukkan, ismét elmerül -– örökre elmerül. A fehér mén visszafordul a Duna közepéről, kiugrik a -partra s vidám nyerítéssel szalad a magyarokhoz. Fejében az aranyos fék, -hátán a gyémántos nyereg. - -– Itt vagyok, édes gazdám! – ezt nyeríti a fejedelemnek. - -– Mienk Attila földje, magyarok! – zendül meg Árpád szava, végig zeng a -magyar seregen s ég, föld megzendül belé, amint a magyar vitézek ezrei -kiáltják: Mienk Attila földje, mienk! Éljen Árpád, éljen! - -Szép gyengén leemelik lováról a fejedelmet, pajzsukra emelik s úgy -hordozzák körül a diadaltól mámoros táborban. Árpád áldóan terjeszti ki -két kezét, szeme könnybe lábbad. De nem törli le könyét. Hadd szárassza -meg arcán az áldott nap fénye. - -Ezt a könnyet nem titkolja, nem szégyelli. - -Megszerezte népének Attila földjét. - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -PUSZTASZER. - -Még nem mult tíz esztendeje, hogy Árpád felkerekedett népével -Etelközben, s ímé, övé volt már Attila földje. Idegen, ha hallja, -regének mondja, pedig történet, való történet: az Úrnak 896-ik -esztendejében indult Árpád, hogy népének megszerezze Attila földjét s a -906-ik esztendőben már be volt fejezve a honszerzés nagy műve. Hát nem a -regék világába illő történet ez? Elindul egy félmilliónyi nép (némely -történetíró annyira sem becsüli), ebből alig negyvenezer férfi a -fegyverviselő, s ez a maréknyi nép sátrat ver a Duna Tisza közén, túl a -Dunán, túl a Tiszán, Erdélynek földjén, az Aldunán, közben bekalandozza -Itáliát, újra meg újra becsap németek, bajorok földjére s amerre jár, -ahol megfordul, rémület, iszonyat tölti el a népek lelkét: feltámadott -Attila ideje, újra végig nyargal, végig pusztít a világon «Isten -ostora». - -Pedig Árpád nem volt «Isten ostora». Nem világhódításra, de honszerzésre -indult ő. Nem látta szívesen, hogy egyik-másik vezére messze földekre -kalandozott, oktalanul fogyasztva a magyar vért. Az ő éles szeme hamar -megjelölte a magyar haza határait: kevés eltéréssel azt a Magyarországot -bírja az ezer esztendős magyar, amelyet ő megszerzett népének. Isten -ellátta természetes határokkal a három halom és négy folyó földét s -Árpád messze jövendőbe néző bölcsessége e határok között akarta földhöz -kötni a magyart. Ő megérezte, mit csaknem ezer esztendő multán a költő -így fejezett ki: - - A nagy világon e kívül - Nincsen számodra hely, - Áldjon vagy verjen sors keze, - Itt élned, halnod kell. - -Még nem volt teljesen befejezve a honfoglalás műve s Árpád nemzetgyűlést -hívott a mai Pusztaszerre, «Körtvélytó közelében, gyümölcsös erdő -árnyékába.» Nem azért ide, mintha itt, a Duna-Tisza közén, a végtelen -pusztaságon akarta volna felütni magának és nemzetségének sátrait, de -itt gyűjthette össze leggyorsabban népének főbbjeit. Magának s -nemzetségének a Csepel-szigetet s túl a Dunán Fehérvárt s annak vidékét -szemelte ki. Minél közelebb a nyugati határhoz. Ott legyen a fejedelem -széke, a magyarság magva, ereje, mert nyugat felől kellett tartani -legtöbb veszedelemtől. Hatalmában kellett tartani túl a Duna földjét: -védőnek nyugat felé s ha kell, menedéknek, ha tán kelet s dél felől -támadnák a magyart. Lehetne-e megvédeni a hazát, ha a Duna s Tisza, két -folyó közé szorulna össze a nemzet zöme? - -Földhöz kell kötni a népet: ez volt Árpád szüntelen való gondja, amint a -honfoglalás művének végéhez közeledett. - -Ha ez nem sikerül, vándor nép marad a magyar s akár ki se mozdult volna -az öt folyó országából. Amíg földhöz kötve nincs, oktalan -kalandozásokban leli kedvét. Egyik-másik erejében elbizakodott vezér nem -ismer már maga fölött urat, a maga kénye-kedve szerint csatangol -idegenben s zúdítja idegen népek haragját, gyűlöletét az egész népre. - -– Amerre a szerencse vezet, követünk téged! – fogadta esküvel a hét -vezér még Lebediában. - -– Im, én elvezettem őket az igéret földjére. Én még csak féken tudom -tartani e féktelen, szilajvérű népet, de mi lesz halálom után? Vajjon -elismerik-e fejedelmüknek fiamat? S ha el is, nem lesz-e egy fejedelem -helyett hét, talán több is? Pártokra, felekezetekre szakad a magyar, kit -az én kezem, az én elmém ereje összetartott – s akkor vége a magyarnak, -vége. Rászabadul morva, német, bolgár, görög. Felkerekedik majd halálos -ellensége, a bessenyő is. – Vége a magyarnak, vége! - -E bús gondolatok közt emésztődött a honszerző Árpád lelke, midőn a -pusztaszeri gyűlést egybehívatá. Ott azon a tájon, hol egykoron Attila -fatornyos palotája állott… Sok száz hírvivő száguldotta be a haza -földjét: Árpád akarja, Árpád rendeli, hogy jöjjenek minden vezérek, -törzseknek, nemzetségeknek fejei Duna-Tisza közé, Körtvélyestó közelébe, -Gyümölcsös erdő árnyékába. - -És jöttek a törzsek, a nemzetségek fejei Tiszántúlról, Dunántúlról, -északról, délről – mind, aki nem volt távol, messze földön, idegenben. -Hej, hogy ragyogott arca Árpádnak, amint nagy tömegekben megszállották a -pusztát a magyarok! Egy-egy vezér akkora nemzetséggeljött, hogy ez maga -kitett egy sereget. S mind élnek még a vezérek, kik őt pajzsukra -emelték, csak egy alszik hazai földben, Attila földjében: az ő édes -apja. Ihol a fehér szakállú Előd, körötte fiai, mind meglett, deresedő -hajú emberek, unokái, csupa dali leventék. Óriási körben állnak -nemzetségeikkel Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm s a kabar Bánk. -Mindeniknek van «váltója», aki felváltsa – egy egész sereg, egytől-egyig -híres vitézek, kik már beírták nevüket a magyar történet könyvébe. - -Árpád végig tekint népe elején, meg-megállapodik szeme egyik-másikon, -kit rég nem látott vagy most lát először, de a nemzetségi vonásról -megismer azonnal. Büszke örömmel telik meg a szíve. Aztán közelébb -léptet hófehér ménjén, sorban üdvözli őket, kikérdezi valamennyit a -fiai, a nemzetsége felől. Kund mellett csak kisebbik fiát, Csörszöt -látja. - -– Hát hol maradt Kusid? Nincs két napja, hogy láttam. - -Kund zavartan néz a földre. - -– Kalandra ment, úgy-e? – kérdi a fejedelem s ráncba verődik szép -homloka. - -– Mi tagadás, fejedelem, Botonddal átkelt az Al-Dunán, merthogy -hallották: mozgolódik a bolgár s a görög. - -– Arról én is tudok! – mondja szigorúan a fejedelem. – De oktalanság egy -kis csapattal ütni rájuk. - -Ám gondja van rá, hogy mindjárt jókedvét is mutassa: - -– Hallod-e, Kund, Etelvárosától Keveházáig tied a föld s a vár védelme a -te gondod. Ám a vár – a nemzeté. - -Igy jár sorba Árpád, osztogatja a földet a vezéreknek, a nemzetségek -főbbjeinek. Ő már magában felosztotta az egész országot bölcsen, -igazságosan. S im, ahogy rendre elé mondja, kinek-kinek mit szánt, nincs -egy panaszos szó. - -Hadd tudja ki-ki, mielőtt a gyűlés kezdődik, ki mire tarthat számot, ne -zavarja a gyűlés folyását osztozkodás. - -Krónikások jegyezték fel, hogy harmincnégy napig tartott a pusztaszeri -gyűlés. Ezen a gyűlésen hirdették ki, hadd hallja minden, kinek mely -földdarab jut Attila földjéből. Minden kikiáltásnál Árpád megkérdezé a -gyűlést: - -– Van-e szava ez ellen valakinek? - -S mikor aztán meg volt a nagy földosztás, akkor sor került a _szerre_: a -törvényhozásra. És elhatározák egyértelemmel, hogy kinek a földjén vár -van, a föld csak az övé, a vár nem. Tartozik azt megvédeni, merthogy az -a vár az egész nemzeté, de magáénak nem mondhatja senki. Elhatározák, -hogy a nép egy része védi a várat, más része szántja-veti a földet, s -ellátja élelemmel azokat, kik fegyvert viselnek. Hogy a földet közösen -bírják a nemzetségek. A nemzetségek minden tagjának egy a jussa. És -megújíták esküvel a lebediai fogadást: valameddig Árpád nemzetsége ki -nem hal, más nemzetségből fejedelme nem lehet a magyarnak. S merthogy -Zsolt még gyermek vala, Árpád halálának esetére mindjárt választának -kettőt a vezérek közül, kik Zsolt helyett az ország dolgát igazgassák. -Előd és Kund volt e két vezér s az ő haláluk esetére ezeknek két -legidősebb fia: Szabolcs és Kusid. - -Földhöz volt kötve a magyar s ezzel Árpád megkoronázta nagy művét. -Nemcsak a magyart kötötte földhöz, de mind a népeket, melyeket itt -talált. Nagy darab földeket adott az itt talált népek főbbjeinek is, -vagy meghagyta őket régi birtokukban. Nem hiába írta Bölcs Leó Árpádról, -hogy okos és körültekintő vala, tudta, mit cselekszik, mikor az idegen -fajta népeket is a földhöz köti, azoknak főbbjeit nagylelküségével -magának meghódítja… S hátha egyik-másik vezérnek fejébe megy a hatalma s -nem akar magánál nagyobbat ismerni?… - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Lelkem ott jár a pusztaszeri síkságon, színről-színre látni vélem a -honfoglaló magyarokat – a nagy munka után. Kik hadban vitézek, tanácsban -bölcsek, körültekintők valának. Akik vérrel váltották meg Attila -földjét, de megváltván, emberségesen bántak a más nyelvű, más szokású, -más hitű népekkel. Látom, amint felgyúlnak a tüzek a végtelen pusztán, -közepén óriási máglya: fehér lovat áldoznak rajta a befejezett munka -örömére, hálaadásul a magyarok Istenének. Látom a tüzek körül sürgölődő, -forgolódó asszonyokat, férfiakat, gyermekeket – minden tűznél a búja -legelőkön hízott ökrök húsa sül ropogós pirosra, merthogy ma nagy -áldomást tart a magyar. Rengeteg hordókat ütnek csapra: magyar föld -termelte, magyar nap érlelte szőlő nedűje csorog a kupákba. - -Most tudják meg csak a más fajta népek, hogy kihez szegődtek. Csak úgy -öntik beléjük a vérgyújtó nedűt. - -– Igyál, testvér, igyál! - -Árpád s vezérei, a «hét magyar», ezeknek fiai, egy helyen kerekednek -össze, a puszta közepén, köröskörül rengeteg sokadalom. - -– Hej, ha Botond itt volna! – rikkantja el magát Szabolcs, Előd fia. – -Igyunk az ő kalandjára! - -– S a Kusidéra! – üti serlegét Szabolcs serlegéhez Bulcs. - -– Hé, Lehel, vedd elő a kürtöt! – biztatja Örs. - -Lehel, Tas fia, nem kéreti sokáig magát, eléveszi ékes faragású fehér -csontkürtjét s amint belefúj, egyszerre nagy csend lesz a pusztaságon. - -Diadalmas dallam búg át a pusztán, de hiába, már ilyen a magyar nóta: -mélabánat zokogva kíséri a diadalmas, fel-felharsanó szilaj hangokat. - -– Haj, magyar, haj! - -Mintha mindezt búgná a kürt. Csak a magyar érti, hogy e kiáltás nemcsak -harcra tüzelő, de sok száz esztendő búja, keserve sír benne. - -– Haj, magyar, haj! – zúg fel egyszerre az áldomásozó magyar. S ím, – mi -történt? – megmozdul messze, a szemhatárig elterülő magyarság széle, -mintha váratlan ellenség lepte volna meg. Riadtan szöknek fel mind, -összegomolyodik a tömeg, ember ember hátán. - -Árpád s vezérei kardjukhoz kapnak. De a következő pillanatban ujjongó -kiáltás hömpölyög végig. Süvegüket lengetik, dobálják a magyarok: - -– Botond! Kusid! Botond! Kusid! Haj, erre, haj! - -Ihol már itt is a két dalia, nyomában nehány száz főnyi csapat. - -Egyenest a fejedelemhez tartanak s tisztelkedve állanak meg Árpád előtt. - -A fejedelem arca hirtelen elkomorul, de aki jól vigyázza, láthatja, hogy -magára erőlteti most a komorságot – a felleg mögül kimosolyog az áldott -nap fénye. - -– Merre jártatok? – menydörög rájuk Árpád. - -A két dalia félig dacosan, félig restelkedve szegzi szemét a földre. -Kusid kap szóhoz. - -– Ami igaz, igaz, nagy fejedelem, ami nem igaz: hazugság – átalnéztünk -egy keveset Görögországba. - -– S megvertek? Kivertek!? - -Most már Botond kapta el a szót: - -– Akkor nem állanánk itt. - -Hová lett a komorság Árpád arcáról? Eltűnt, elenyészett, de azért -feddően néz a két daliára: - -– Legyen vége a kalandozásnak. Akkor s ott húzzátok ki a kardot, ahol s -amikor kell. Oktalanul nem szabad fogyasztani a magyar vért. Tudjátok-e -mi történt, míg ti oda kalandoztatok? Felosztottuk Attila földjét a -törzsek s nemzetségek közt. Mind megkapta részét, ki itthon volt. Hátha -ti rólatok elfeledkeztünk? - -Mondta Botond: - -– Nekem elég egy sátornak való hely s a lovamnak legelő. A többit én -eligazítom. - -– Botond! Feleded-e, hogy ki fia vagy? - -– Nem feledtem, nagy fejedelem. Ond fia s vére vagyok. Ha apám kapott -földet, jut abból nekem is. Osztán ha lehiggad a vérem, ott ragadok én -is. De most vereködni akarok. - -– És te, Kusid? – fordult a fejedelem Kusidhoz. - -– Nekem is vereködnöm kell! – felelte Kusid – míg a ját vereködik. - -– Szálljatok le a lovatokról! – parancsolta Árpád – telepedjetek asztal -köré! – s mosolyogva legyintett a kezével. - -– Majd meghiggad a vérük! – szólalt meg Előd. – Mink is ilyenek voltunk. -Ne búsúljon emiatt fejedelem öcsémuram. - -Árpád serleget emelt s mondá, amint következik: - -– Vezérek! Magyarok! Nem búsít engem a magyar vitézsége, de búsít, ha -könnyelműen hullatja vérét. Áldjuk nevét a magyarok Istenének, hogy -eddig megsegélt s oktalan harcokkal ne hívjuk ki haragját. Éljen a -magyar! - -– Éljen a magyar! – zúgott a pusztán végig s összecsendültek mindenütt a -kupák és serlegek. - -– Igaza van a fejedelemnek, ját! – bökte oldalba Kusid Botondot. - -Botond rámordult Kusidra: - -– Ma összeveszünk, ját. - -– Mi-e, ját? Mi osztán soha míg a világ s még két nap! - -Azonközben elvegyültek a két daliával hazakerült vitézek is az -áldomásozó nép között. Hangos, szilaj kedv áradott szét, sokan táncra -kerekedtek, sokan nótára gyújtottak. Nem messze a fejedelem asztalától -éktelen kacagás kisért egy nótát. - -– Miféle nótát énekelnek? – kérdezte a fejedelem. - -Mondta Kusid: - -– Most csinálták a fiúk, amint hazafelé jődögéltünk Görögországból – a -görög császárra, meg a görög óriásra. - -– Hadd hallom, Kusid! - -Kusid felállt s énekelé, amint következik: - - Görög császár kapuja, - Csillárom, haj! - S’ eleje, se hátulja, - Csillárom, haj! - Botond bárdja betörte, - Sír a császár fölötte, - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - Hé te görög óriás! - Csillárom, haj! - Ugyan bizony mit csinálsz? - Csillárom, haj! - Kapu likán jere ki, - Vár rád Botond ide ki, - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - Az óriás kijöve, - Csillárom, haj! - Szeme haragot löve, - Csillárom, haj! - «Kutya magyar, megeszlek, - Másvilágra elviszlek!» - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - «Kutya görög, ne ebögj, - Csillárom, haj! - Ha kijöttél, vereködj!» - Csillárom, haj! - «Hiszen minnyát verekszöm, - Lelködöt kieresztöm!» - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - Né te, né te, óriás, - Csillárom, haj! - Ez volt csak a puffanás, - Csillárom, haj! - Botond egyet üt vala, - S az óriás meghala! - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - - Görögország, ne neked, - Csillárom, haj! - Kiesett a feneked, - Csillárom, haj! - Ha kiesett, rakasd bé, - Ott a császár, fódja bé! - Csillárom, csillárom, csillárom, haj! - -Nézzétek csudát: a fejedelem arca, szeme nevet! Ki látta még ezt az -arcot, ezt a szemet nevetni? Hej, még csak most kerekedik nagy vígasság -Árpád asztala körül. - -Bizony nevet arca, szeme a fejedelemnek. - -– Ez a magyar, ez! – mondja magában. – Vitéz, eszeváltó, tréfakedvelő, -ocsmányságot kerülő; ma villámokat szór haragja, holnap -szivárványszínekben játszik, enyeleg jó kedve, – élet, hosszú élet, örök -élet van igérve a magyarnak! - -– Botondra és Kusidra, bennök a magyar népre emelem serlegemet! – zendül -meg Árpád érces hangja – fenékig ürítsük a serleget. - -Fenékig ürültek a serlegek. S ím lásd, egyszerre mind maga elé bámul a -vígadó magyar, a szilaj kedv mélabúba csap át, ott áll már mögöttük a -hegedős, pengeti lantját s száll a dal a csodaszarvasról… Az égen -felragyognak a csillagok s gyönyörködve hallgatják: - -– Hunor, Magyar, haj! - -[Illustration] - -[Illustration] - - - - -KILENCSZÁZHÉT. - -Mikor Arnulf császár Etelközből segítségül hívta a magyarokat a morvák -ellen, bizony nem sejtette, hogy ez a nép közel időben veszedelmes -szomszédja lesz az ő tartományainak. Németeknek, bajoroknak, szászoknak -nagy volt az öröme a hatalmas morva birodalom romlásán s csak lassanként -vették észre, hogy a morvánál veszedelmesebb szomszédot kaptak: a -magyart. Ugyan ki is gondolta volna, hogy ez a kóbor, harcos kedvű nép -állandó megtelepedésre gondoljon Pannonia földjén? De ím, egyszerre csak -feltűnik hol itt, hol ott egy magyar csapat, nehány száz főnyi s amerre -elhalad, kő kövön nem marad. Rémülten menekülnek előlük faluról-falura, -városról-városra, prédául hagyva minden vagyonukat, csakhogy -megmenthessék puszta életüket. A német, a bajor, a szász anyák a -magyarokkal ijesztgetik a síró gyermeket: – jön a magyar! S a gyermeknek -torkán akadt a sírás. Rémes történetek keringenek a magyarok -kegyetlenségeiről: jaj annak, ki kardjuk élire kerül! - -Árpád kedvetlenül nézte a magyarok kalandozásait, de nem akadályozhatá -meg. Míg ő az új hazát járta, hogy színről-színre lássa az -elhelyezkedést, itt is, ott is felkerekedett, összeverődött egy-egy -csapat, mely nem találta helyét a békésen meghuzódó sátrak közt s csak a -kalandozásban, a rablásban találta kedvét. Mire Árpád befejezte a -honfoglalás nagy művét, a nyugoti népek ádáz haraggal készültek -visszakergetni az alkalmatlan népet – Keletre. Keservesen megbánták, -hogy egykor segítségül hivták a magyart. Azt hitték, hogy ez a nép ma -itt, holnap ott segít jó pénzért, aztán szépen visszahuzódik az öt folyó -közé s várja, míg valahová újra segítségül hívják. - -Mely keservesen csalódtak! - -Imé, a magyar megvetette lábát nemcsak a Duna és Tisza közén, de a -Dunától nyugatra és északra is és eszeágában sincs, hogy visszamenjen az -öt folyó országába. Maga a fejedelem a Duna könyökénél ütötte fel sátrát -– a Duna két oldalán. Két udvara van: Csepelszigeten az egyik, ott -vannak összehalmozva kincsei, ott legelnek megszámlálhatatlan ménesei, -gulyái; Fejérvárt a másik. Azt a területet foglalta le magának, -nemzetségének, azon a területen táboroztatja hadának zömét, honnét -legjobban szemmel tarthatja nemcsak a maga népét, de ellenséges népek -mozgolódását is. - -A megdöbbenés moraja zúgott végig a nyugati népek lelkén. Ma még csak -kóbor csapatok látogatnak el hozzájuk, de mi lesz, ha egyszer Árpád -meggyökeredzett az új hazában, felkerekedik hadával nyugatnak, további -foglalásra. Ezt cselekedte Attila is, Isten ostora, kinek nevét még -mindig rémülettel, iszonyattal ejtik ki! Pedig Árpádnak eszeágában sem -volt a hódítás. Ő már megállapította az ország határait, északon, délen, -keleten, nyugaton ott állottak az őrök, többnyire kabarok, hogy -nyugodtan fejezhesse be a honszerzés müvét, földhöz kösse, békés -munkához szoktassa a harcos kedvű, szilaj vérű magyart. Gyönyörködve -látta a magának tartott területeken, mint kezd mezei munkába a magyar. -Már sokan megfogják az ekeszarvát, hintik a magot a gazdagon termő -földek keblébe. A sátrak előtt asszonyok üldögélnek s vígan pereg -kezükben az orsó. Itt-ott hallszik a súlyos pörölyök csattogása, -puffogása: fegyvert kovácsolnak meg – ekevasat. A nép zöme még a gulyák, -ménesek körül heverész, vagy a folyók partjain üldögél, lesve, várva, -mikor rándul meg a vízbe eresztett háló, de már sokan kedvet kaptak -szolgáiktól, a szántóvető szlávoktól szántásra, kaszálásra s öröm látni, -amint az izmos karok erős neki lendüléssel vágják a búja füvet, hogy -csak úgy harsog az a kasza nyomán. - -Kezdenek már hegedni a sebek apai szívén is. Mind eltemette fiát, akik a -régi hazában születtek (elsorvadott, elszenderült a csenevész Jutócs -is), de annál erősebb, épebb itt született fia, Zsolt. Még csak tíz éves -s már nagy serdülő legénykét mutat. Csodás erővel forgatja a kardot, -mint a mesebeli Hirtelennőtt. Már van jegybéli mátkája is Zsoltnak: a -kozár király leánya ez is. Özséb testvérének a leánya. Nem kellett -elrabolni. Árpád híre bejárta a világot, s midőn nagy fényes követség -ment az őshazába: a fiatal kozár király örömmel adta át kicsi Özsébet a -magyar uraknak. - -– Örömmel adom az én hugom fiának: anya helyett anyja lesz Özséb a kis -Özsébnek! - -Ezt mondá a kozár király s a kicsi Özséb, ki különben is anya nélkül -nőtt fel, jaj de örült, hogy neki anyja lesz. Özséb néne, kiről neki -annyi szépet meséltek a dajkái! - -Zsolt és Özséb: e két gyermek megaranyozza a fejedelmi szülők öreg -korát. Mert hajh, fehér hajszálak lepték el mindakettő fejét. Mi tenger -bánat érte szívüket, Istenem! Négy fiút temettek. Négy fiút adtak -áldozatul a magyarnak, a magyarok hazájának. Így rendelte Isten, a -magyarok Istene s ők megnyugovának a minden földi hatalom felett álló -Hatalom bölcs rendelésében. Ők elvesztették szivükről szakadt négy -gyermeküket, de a magyarnak hazát szereztek. Hazát, állandó hazát! -Hallod, magyar, hallod, állandó hazát! - -De ím nehéz fekete fellegek gyűlnek, gyülekeznek nyugat felől. Bajor, -szász, német fejedelmek indulnak együtt, összeszövetkezve, rettentő hadi -erővel, hogy kiseperjék Attila földjéről a magyart. Hallod, magyar, -hallod, mint zúg-búg a levegő nyugat felől? Nézzed, nézzed, hogy -cikáznak a villámok, hogy hasítnak végig a magyar égen? Haragszik reád -talán a magyarok Istene, hogy tüzes nyilait ontja sátraidra? Állandó -hazát szerezni indultál s nem elégedtél meg Attila földjével, tovább -kalandoztál, országokat, népeket pusztítottál – hátha most elsöpör -boszús haragja? - -Ne félj, magyar, ne félj, él Árpád még, bár látja már el-el suhanni feje -fölött a Halál szárnyas angyalát. Nem hal meg, míg Nyugat felé is meg -nem mutatja kardja erejét. Haj, hogy árad, omlik be a nyugati határon a -bosszúszomjas sereg! Talpra, magyar, talpra! Élet vagy halál! Együtt a -magyar sereg. Öreg, ifjú, aki csak fegyverfogható, mind hadba száll: -Árpád vezeti! Mind érzi, sejti, hogy utolsó csatája lesz ez a honszerző -Árpádnak. Most dül el: lesz-e maradása e földön a magyarnak, vagy örök -vándorlás csakugyan a végzete. - -– Haj, magyar, haj! – zendül Árpád szava. - -És a föld megrendül, amint a magyar sereg végig robog, végig száguld a -Duna mentén, s a bánhidai síkon összeroppan a két sereg. Hull az Isten -nyila, magyarok kardjából hull, s – patakokban folyik bajorok, németek, -szászok vére. Halmok emelődnek holttestekből s magyar lovak táncolnak a -halmokon. - -– Haj, magyar, haj! Utánam! - -Lengeti a szél Árpád hófehér szakállát: ez most a magyar zászlaja. A -merre ez a zászló leng, arra tart mind a magyar s irgalmatlanul veri, -hajtja a szaladó ellenséget. - -– Ki Attila földjéről! Ki! - -Nincs itt megállás. Eszenélkül rohan a megtizedelt sereg, nyomában -mindenütt a győzedelmes magyar s meg nem pihen, míg Lech vizéig nem ér. -Mintha meg akarná mutatni az ellenségnek: ihol, a te hazád, a te földed. -Maradj itt veszteg, ne bántsd a magyart! - -Azzal megfordulnak s szép csendesen mennek, mendegélnek hazafelé: Attila -földjére, az örökös hazába. - -Árpád némán vezeti hadát, egész úton alig hallani szavát. Arcáról eltűnt -a komorság: ezt az arcot nem látta többé a magyar. Átszellemült arc ez, -mely untalan az ég felé tekint, mintha számot adna a magyarok Istenének -egész életéről, végzett munkájáról. Még csak egy kérése van: látni, -ölelni egyszer, utoljára élete hű társát, Özsébet, látni, ölelni Zsoltot -s a kicsi Özsébet. Aztán nyugodt lélekkel fekszik le koporsajába: -állandó hazát szerzett a magyarnak. - -Duna két partján, Etelevárosa mellett, hullámzik a nép: várják a -diadalmas hadat. Özséb is eljött a gyermekekkel Csepel-szigetéről s mint -egykor régen Etelközben, maga fogja a kengyelvasat, míg leszáll ménjéről -az ő nagy, hatalmas ura. Aki hófehér hajával, szakállával, átszellemült -arcával Istennek képe mását mutatja: ilyen lehet Isten, a mennyországban -trónoló, hatalmas Isten. - -Ott áll a fejedelmi sátor Attila palotájának romjai felett. Még áll -egy-egy ház a régmúlt időkből, midőn még Róma volt itt az úr. Romokban -hever a régi dicsőség, de itt van Árpád népe, hogy majdan a romok felett -új várost teremtsen. Vajjon teremt-e? - -Szép gyengén megfogja Árpád kezét Özséb, úgy vezeti a sátorba. Egetverő -éljen riadal kiséri a minden magyarok közt legnagyobb magyart. Árpád -szomorú mosollyal vet egy futó tekintetet népére, aztán eltünik kissé -görnyedő alakja a sátor selyem függönyei mögött. Eltünik örökre… - -– Fáradt vagyok, – mondja Özsébnek. - -Most hallja e szót először Özséb s szivén bús sejtelem nyilallik át, de -arca elrejti, mit érez. Maga vet puha ágyat urának: dűljön le, édes -uram. Hogyne volna fáradt? - -A fejedelem hosszan néz Özsébre. - -– Özséb… Látom a Halál angyalát. Hallom szárnya suhogását. Adj reám -hófehér inget. Nemsokára Isten előtt állok. - -Özséb nem tudja elfojtani a kitörő könnyet, ráborul a nagy emberre, -zokogva mondja: - -– Követem a halálba! - -– Nem, nem. Neked élned kell. Szüksége van reád fiamnak. Szólítsd be -őket. - -Belép Zsolt, kezén a kis Özséb. Göndör gesztenye haj takarja el -mindakettő vállát. Mintha egy anyának volnának gyermekei. Édesen -símulnak egymáshoz. Aztán letérdelnek Árpád ágya előtt. Lassan fejökre -ereszkedik két reszkető kéz. - -– Legyen áldott a frigyetek. Te Zsolt, légy erős és igazságos. Ne csak -vezére, ura légy a te népednek, de testvére is. Jóban, rosszban -osztályosa. Szívedet meg ne zavarja a hatalom. A népnek, a népért élj. -Úgy legyen. - -Nem látja, hogy lassan begyülekeznek a vezérek. Földre szegzett szemmel, -megindultan állanak, várva, nincs-e hozzájuk egy szava bár. - -– Uram, a vezérek, – szólal meg Özséb bátortalan. - -– A vezérek… A vezérek… – s hosszan pihen meg rajtuk tekintete. – Áldjon -Isten, vezérek! Tartsatok össze. A sírban sem lesz nyugodalmam, ha -virrongás gyengíti a magyart. Halljátok, vezérek? - -Már nem néz senkire, ki körülötte áll. Készül a nagy lélek, a nagy, a -végtelen útra! - -– Haj, magyar, haj! – suttogja a haldokló fejedelem. Előre! Előre! Haj, -magyar haj! - -S egyszerre elhal a szó ajkán. Árpád lelke elszállt őseihez. Csendes -zokogás búg a sátorban, s lassan kitör a szabad ég alá, száll, száll, -ajakról-ajakra, hegyről völgybe, völgyből hegyre, rónákon, hegyeken, -folyókon át: meghalt Árpád! Haj, magyar, haj! - -Irja pedig a Névtelen jegyző: «Tisztességesen eltemették egy kis folyó -kútfejénél, mely kőmederben folyik le Etele városába. Hol is később a -magyarok megtérése után egyházat építettek, a boldogságos Szűz -tiszteletére, melyet Fejérnek neveztek.» - -Egy kis folyó kútfejénél… Ahol később egyházat építettek a boldogságos -Szűz tiszteletére… - -Akárhová temették, a legnagyobb magyart temette a magyar az Úrnak 907-ik -esztendejében. A templom, melyet az első magyar király, dicsőséges Szent -István király építtetett a honszerző Árpádnak, föld alá került. - -… S elmultával ezer esztendőnek új templomot épít a rejtett sír fölé a -magyar – építhet, az idő megőrli, elsöpri ezt is… - -Mit keresitek a sírját? Avagy nincs-e ott minden magyar szívében? - -Ám hadd csak épüljön Istennek háza a sejtett sír felett. De az ő hamvait -ne keressétek. Hadd pihenjenek megbolygatatlanul a szent hamvak; hadd -pihenjenek tovább az édes anyaföld porával összevegyülve. E földnek -minden darabkája zarándokhelyünk: akármerre lépünk, Árpád jut eszünkbe, -aki nékünk megszerzé e földet. Árpád, minden magyarok közt a legnagyobb -magyar. Hallod, magyar nép, hallod? A legnagyobb. - -Pihenj békében, Árpád! - -[Illustration] - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -8 |vonásaidat esi |vonásaidat lesi - -12 |Es hallja |És hallja - -41 |Es bezárja |És bezárja - -51 |O nem |Ő nem - -57 |Es most |És most - -67 |Kusido és Botondot |Kusidot és Botondot - -75 |Arpád arca |Árpád arca - -104 |rabolje-e |rabolja-e - -139 |Arpád még |Árpád még - -145 |a a kovásztalan |a kovásztalan - -148 |Ozséb, jer, |Özséb, jer, - -179 |ra gyogott |ragyogott - -180 |a a föld |a föld] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HONSZERZŐ ÁRPÁD *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |