NormalizeHEADmain

1 files changed, 0 insertions, 6321 deletions

diff --git a/old/66319-0.txt b/old/66319-0.txt
deleted file mode 100644
index c46e519..0000000
--- a/old/66319-0.txt
+++ /dev/null
@@ -1,6321 +0,0 @@
-The Project Gutenberg eBook of Honszerző Árpád, by Elek Benedek
-
-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
-www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
-will have to check the laws of the country where you are located before
-using this eBook.
-
-Title: Honszerző Árpád
-       Elbeszélés a honfoglalás idejéből
-
-Author: Elek Benedek
-
-Illustrator: Károly Mühlbeck
-
-Release Date: September 16, 2021 [eBook #66319]
-
-Language: Hungarian
-
-Character set encoding: UTF-8
-
-Produced by: Albert László from page images generously made available by
-             the Hungarian Electronic Library
-
-*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HONSZERZŐ ÁRPÁD ***
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: … Sziven találva roskad össze a csudaszép állat.]
-
-HONSZERZŐ ÁRPÁD
-
-ELBESZÉLÉS A HONFOGLALÁS IDEJÉBŐL
-
-AZ IFJUSÁGNAK
-
-IRTA
-
-BENEDEK ELEK
-
-MÜHLBEK KÁROLY RAJZAIVAL
-
-BUDAPEST
-
-LAMPEL R. KÖNYVKERESKEDÉSE
-
-(WODIANER F. ÉS FIAI) RÉSZVÉNYTÁRSASÁG
-
-1907.
-
-FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
-
-
-
-
-TARTALOM.
-
-  Regék világa  1
-  A farkas khán leánya  24
-  A «kemény» Niketász  38
-  Apa és fia  49
-  A nemzetgyűlés  59
-  Átkelés a Dunán  87
-  Világszép Hajna  102
-  Hajnáért Hajnát!  111
-  A nagy leszámolás  126
-  Indul a magyar Attila földjére  142
-  Az alpári síkon  158
-  A fehér ló  166
-  Pusztaszer  176
-  Kilencszázhét  188
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-REGÉK VILÁGA.
-
-A dnyeszter-menti végtelen síkságon tüzesen sütött vissza a lemenő nap.
-Ennek a végtelen síkságnak közepe táján, szelid emelkedésű dombon állott
-a fejedelem hatalmas nagy sátra, melynek arannyal, ezüsttel szőtt selyme
-biborpiros fényben látszott égni a nap ráverődő sugaraitól. A színarany
-oszlopok, melyeken a sátor pihent, szemet kápráztatóan ragyogtak, s az
-oszlopok tetején az óriási aranyalmák, mintha pótolni akarták volna a
-lemenő nap világát: messze bevilágítottak a végtelen, csendes
-pusztaságba. Nyugat felől gyenge szél kerekedett s meg-meglengeté a
-turulmadaras zászlót, mely uralkodni látszott a síkságon meghúzódó
-nagyobb és kisebb sátrak tengersokasága felett.
-
-Árpád népe készülődött az éjjeli pihenőre. A sátrak előtt lobogott a
-tűz, s a fejedelem sátrától nézve úgy tetszett, mintha az égnek minden
-csillaga leszállott volna, hogy itt megpihenve, újra visszaszálljanak az
-égre s őrködő szemükkel vigyázzanak majd a pihenő, alvó magyar népre. Az
-agg Álmos egyedül ült a fejedelmi sátor előtt s gyönyörűséggel pihent
-meg lelke a felséges képen. Az alkonyat csendjében ide hullámzott a
-tüzek mellől a hosszú, tikkasztó nyári nap után egyszerre megelevenült
-élet zsibongó morajlása. Asszonyok, leányok forgolódtak a tüzek körül,
-kipirult arcú fiúk forgatták nagy serényen a nyársra húzott vadpecsenyét
-a csillogó parázson, míg a férfiak, kik most kerültek haza vadászatról,
-a tűz mellé heveredve beszélték vadászkalandjaikat. Öregebb rendű
-asszonyok a sátrak mellett csendesen kérődző tehenek és bivalyok tejét
-fejték nagy sajtárokba s a feszült tőgyekből csorgó tej zubogása mint
-távoli csendes eső zúgása jutott el a fejedelem sátrához… Az apró,
-egyszálinges gyermekek settenkedve lesték, mikor telnek meg édes, meleg
-tejjel a sajtárok s egyszerre hárman-négyen tartották oda fakannájukat:
-tőtse meg, nannyó! Nekem is, nannyó! Ide is loccsintson egy cseppet,
-nannyámasszony!
-
-A legtöbb sátor mellett kancák is állottak. Szépen, nyugodtan álltak s
-tűrték, hogy az asszonynép utolsó cseppig kifejje tőgyükből a forró
-meleg, méznél édesebb tejet. Az öregebb rendű emberek, kik kancatejen
-nevekedtek fel, többre becsülték azt a tehén meg a bival tejénél. Azt
-mondták s tartották, hogy a kancatejből lesz az igazi vér. Tüzes
-állatnak tüzes a teje. Kancatejet ivott Attila, az Isten ostora; azt
-ittak a vitézei. Bezzeg meg is hódították az egész világot… De lám, hogy
-csendes vérű tehénnek s bivalnak tejét is issza a magyar, mindenféle
-népek belekötnek, nincs maradása sehol, örökös vándorlás a magyar élete…
-
-Fel-felkapott egy-egy szót a szél s vitte szárnyán a fejedelmi sátor
-felé. De a sátor előtt most csak Álmos ült, az agg Álmos, egyedül.
-
-– A kancatej tűzzé-vérré válik, – mondotta egy erős hang, – a tehén- s a
-bivaltejből savó lesz. Én mondom ezt nektek, a farkas khán. Hej, ha én!…
-
-Tovább nem mondotta, úgy látszik, bölcsebbnek találta, ha nem folytatja,
-fűzi szóval a gondolatját.
-
-De az agg Álmos így is eleget hallott. Elkomorodva tekintett a farkas
-khán sátra felé, mely egy nyillövésnyire volt a fejedelem sátrától.
-
-– Ihatsz te akármiféle tejet, – dörmögte magában Álmos, – a véred baskir
-vér marad. Hűtlen szívvel elhagytad a véreidet, te farkasfejű,
-farkaslelkű cudar, merthogy főkhánnak nem fogadtak el. Hozzánk szegődtél
-cselédjeiddel s azt szeretnéd, hogy nemzetség számba vegyük maréknyi
-népedet. Mindig fursz, faragsz, virrongást szítsz a magyar nemzetségek
-közt nagy alattomban. Bárcsak a hazádban vesztél volna, kutyalelkű,
-kutyafejű khán!
-
-Az utolsó szavakat fenhangon mondta az agg vezér, csak úgy zihált melle
-a hófehér szakáll alatt. De lelke háborgásának senki tanuja nem volt.
-Lent a domb aljában óriási máglyatűz körül forgolódtak a férfi s
-asszonycselédek. A fejedelem legnagyobb fiával, Leventével s a
-nemzetségek főbbjeivel már három hónapja járja az etelközi új hazát,
-hadd lássa színről-színre az ő népét, melyet Lebediából az öt folyó közé
-vezetett. Vajjon ez lesz-e az állandó haza? Vagy csakugyan az van írva a
-csillagokban, hogy a magyarnak nem lesz addig állandó hazája, míg meg
-nem szerzi Attila földjét?…
-
-A sátor mélyéből csecsemő gyermek sírása hallatszott ki.
-
-– A legkisebb unoka, – motyogja Álmos s szeme megtelik könnyel. – Nem,
-nem hal ki a Megyeri nemzetség. Hatalmas fája újabb meg újabb ágakat
-hajt.
-
-Míg Árpád az új hazát járta, született a negyedik fiú. Hej, mely nagy
-öröm vár reá, midőn országlátó útjából hazatér! Hogy repülne haza szelek
-szárnyán, ha a csillagok megjelentenék: fiad született, Árpád! De
-csillagok nem jelentik, eltitkolják, hadd járja végig Árpád az öt folyó
-országát; hadd lássa, ismerje meg az új haza minden hegyét, völgyét,
-vizét, forrását, erdejét: az ő népének való-e ez a föld?
-
-A csecsemő már nem sír. Elszenderűlt az édes anya puha kebelén. A
-hatalmas kozár király leánya gyönyörködve nézi szivéről szakadt
-fiacskáját. Nézi, nézi s keresi arcán Árpádnak, a világ legdaliásabb,
-legvitézebb s legbölcsebb emberének vonásait. Növendék leány volt Özséb,
-a nagy kozár birodalom királyának egyetlen leánya, mikor Árpádot a hét
-vezér pajzsára emelte. Ő látta a felséges jelenetet: mint tapadt a
-magyarok szeme büszkén, áhítattal, reménységgel Álmos fiára. És
-találkozott az ő szeme Árpád komoly tekintetével. Összevillant a két
-szempár, s ez az összevillanás egész életre jegyzett el két szivet.
-
-– Enyém leszel, – mondotta Árpád nyugodt tekintete, – mert nekem
-születtél.
-
-– Tied leszek, – felelte a leány tekintete, – mert te vagy az első
-minden elsők közt. Az volnál, ha nem is volnál fejedelem.
-
-A növendék leány a szerelmes szív ösztönével érezte meg, hogy ez a
-férfi, kit a magyar vezérek pajzsukra emeltek, nagyobb, erősebb,
-eszesebb mindazoknál, akiket eddig apja udvarában látott. Hogy fejedelem
-az, igazi fejedelem, nagyobb lesz, hatalmasabb lesz királyoknál,
-császároknál. Hogy ez a férfi senkinek sem lesz, még az ő apjának sem
-lesz alattvalója, – pedig de nagy a hatalma, de nagy az országa az ő
-apjának! És jöttek a kozár király udvarába keletről, délről, északról
-hatalmas királyok fiai, vetekedtek Özséb kezéért: hiába!
-
-– Hát mit akarsz? Kit akarsz? – förmedt rá apja, midőn a királyfiaknak
-sorban ajtót mutatott.
-
-– Árpád lesz az uram, senki más, – felelte a leány.
-
-– Árpád! Az én alattvalóm?
-
-– A te alattvalód? Nem volt ő s nem is lesz a te alattvalód, apám! Ő a
-magyarok fejedelme. Ne nézd őt Lebediásnak, aki csak egy nemzetségnek
-volt a vajdája s megelégedett egy atyádfiával. Hét törzsnek fejedelme ő
-s meglásd, apám, hozzászegődnek a kabarok is. Mert Árpádot minden népek
-szeretik.
-
-– A kabarok? Az én népeim? Ki mondta ezt néked, leány? Az én alattvalóim
-legyenek egy alattvalómnak alattvalói?
-
-Mondotta Özséb:
-
-– Ne felejtsd, apám, hogy a kabarok közelebb attyafiai a magyaroknak,
-mint a kozároknak. Szinte egy nyelvet beszél magyar és kabar. Egy tőnek
-a hajtásai. Csuda-e, ha összefonódnak s tőled, merthogy egy kicsit
-mostoha is valál a kabarokhoz, elszakadnak?
-
-– Hát szakadjanak! üvöltött a király. – S szakadj el velük te is! Mostan
-jelenték a hírhozók, hogy újra rátörnek kedves magyarjaidra a bessenyők.
-Hadd törjenek. Ujjamat se mozdítom védelmükre. Majd meglátom, mire megy
-a magyar nálam nélkül?
-
-– Apám, apám, ne káromold Istent. A magyarok híven segítettek téged
-hadakozásaidban, de te gyengén viszonoztad az ő hűségüket, ha bajba
-kerültek. Ők testvéreidnek tartották magukat, úgy is viselkedtek, te meg
-alattvalóknak nézted őket. Azért ösztökélted Lebediást is, Álmost is,
-hogy egyesítsék a hét törzset, mert gondoltad: nagyobb erővel támogatnak
-téged. Hát – egyesültek. Megfogadták a tanácsodat. Úgy egyesültek, hogy
-még a kabarokat is viszik magukkal. Jöhetnek a bessenyők, nem állnak ki
-több csatára velök. Nem azért nem állnak, minthogyha félnének. De ki nem
-unta volna meg azt a sok vége-hossza nincs betörést? Itt sohasem lenne
-nyugodalma a magyarnak. Itt ők csak szállók. Mennek tovább, addig
-mennek, míg megtalálják s visszaszerzik Attila földjét. Oda törjenek be
-a bessenyők!
-
-– Hm, – dörmögött a király, – de jól tudod minden dolgát a magyaroknak.
-
-Felelt a leány s nyugodtan nézett apja szemébe:
-
-– A fejedelemnek, az én jövendőre-lévendőmnek nincs titka előttem.
-
-– Ej de bölcs ember a te jövendőre-lévendőd! Fehérnépre bízza a titkait!
-
-– Az igaz, de ez a fehérnép király leánya, a te leányod, apám!
-
-– Apja lánya, – dörmögte magában a király s bús büszke érzéssel nézett a
-leány után, ki, mélyen meghajolva apja előtt, kiegyenesedve s büszkén,
-boldogan távozott a sátorból.
-
-Akkor este a király látta, amint nyugvóra tér leánya, s másnap reggel
-rettentő lármára ébredett: volt királykisasszony, nincs
-királykisasszony. Nem rabolták el: önként ment Árpád sátrába. Mondotta
-neki:
-
-– Ne fáradj apámhoz sem magad, sem nemzetséged eleit ne fáraszd hozzá az
-én kezemért. Ha adná sem adná jó szívvel, talán meg is bántaná a te
-büszke lelkedet. Ime, eljöttem önként, tied vagyok. Követlek, amerre a
-szerencse vezet téged. Elfogadsz-e hitvesednek?
-
-Mondotta Árpád:
-
-– Önként hogy jöttél, jobban esik szivemnek. Lám, a kabar testvérek is
-önként jőnek velem. A szeretet erősebb minden földi hatalomnál. Erősebb
-a halálnál is. Téged Isten vezérelt az én sátramba. Ez órától fogvást te
-vagy ennek a sátornak asszonya. A sátor földje változik, ma itt verjük
-fel, holnap ott, de asszonya te maradsz halálig!
-
-Mikor pirkadott a hajnal, hivatá Árpád Tordát, a vén főpapot s megáldatá
-a frigyet Isten szabad ege alatt. És felkerekedék Árpád az ő népével. És
-megszállták Etelközt. És teltek, múltak az esztendők. Éltek a vándor
-magyarok sok esztendőkön által nyugodalomban. Sokasodtak, szaporodtak a
-nemzetségek. Újabb meg újabb ágakat hajtottak a törzsek. És születék az
-első esztendőben Árpádnak fia, kinek Levente lett a neve. Aztán telt,
-múlt az idő, három esztendő multán születék a második fiú: Takarcs.
-Ismét három esztendő telék el, születék a harmadik fiú: Jelekh. S mintha
-meg akarta volna mutatni Isten, hogy az igazi nemes fának csak nagy
-időközökben terem gyümölcse: már dali ifjú volt Levente, növendék
-legényecske Takarcs és Jelekh, mikor a negyedik fiú született, akinek
-Jutócs lett a neve…
-
-Aludj, kicsi Jutócs, aludj, vigyáz reád a te édes anyád szeme. Mind a te
-arcodat nézi, a te vonásaidat lesi: vajjon apád képét viseled-e?
-
-– Apja képét viseli, – mondja Özséb, – de – s ezt mondván, szeliden
-mosolyog – az én képemet is látom… – S gyöngéd csókot lehel a gyermek
-homlokára.
-
-Im, a földről már felszállottak a csillagok az égre. Hamvadoznak a
-tüzek. Mély csend borúl a pusztaságra. A rengeteg gulyák, ménesek
-szerteszét, nagy tömegekben szenderegve heverésznek s csak ritkán kondul
-meg egy-egy kolomp, csendül meg egy-egy csengő. Békesség, csendesség,
-nagy nyugodalom mindenütt: aki látja, nem gondolja, hogy vándornépnek
-szállóföldje ez. Mintha itt élne ez a nép sok száz esztendő óta, olyan
-békén alszik, a férfinép a hamvadó tüzek körül, az asszony, a
-gyermeknép, a gyermeknépnek is a legapraja az esőtartó, széltartó sátrak
-alatt.
-
-Igen, a földről felszállottak a csillagok az égre. Vakító fehéren ragyog
-a Hadak útja, ez a hosszú, széles fehér út, melyen egykor, réges-régen
-Csaba vezér s halott vitézei visszaszáguldoztak Attila földjére… Az agg
-Álmos szemére nem jön álom. Tekintete a Hadak útjára tapad s lelke
-szárnyat öltve száll vissza a réges-régi időkbe, az ős hazába, hol a
-hunok és magyarok bölcseje ringott. Látja az öreg Nimródot s két oldalán
-két deli fiát: Hunort és Magyart, amint versenyt repülnek paripáikon a
-széllel, űzve, hajtva a végtelen puszta vadjait. És száll a lelke,
-nyomon kiséri Hunort és Magyart, kik ötven-ötven vitézzel felkerekedének
-s vitte vadászkedvök rengeteg erdőkön, végtelen rónaságokon át, mígnem
-egyszerre csak azon vették észre magukat, hogy messze elhagyták apjuk
-országának határát. Az volt csak a szép, gazdag tartomány! Mi tenger vad
-a rengeteg erdőségekben, a rónaságokon! Csordákban legeltek a bölények,
-szarvasok, őzek. De im egyszerre külön, a csordáktól távol, felugrott
-előttük egy szarvas. Azóta sem látott ehhez hasonlatos szépet emberi
-szem. A két ágas-bogas szarva össze volt fonódva s lebegett a feje
-fölött mint egy koszorú. A két szeme feketéllett, ragyogott mint a
-fekete gyémánt. A dereka karcsú, hajlékony, mint a lengő nádszál. A lába
-vékony s szaladván, nem látszott érinteni a földet.
-
-– Utána! – kiáltotta egyszerre Hunor és Magyar.
-
-– Utána! utána! – suttogja az agg Álmos s öreg teste megfiatalodik egy
-pillanatra. Együtt vágtat Hunor és Magyarral tisztásról sűrűbe, sűrűből
-tisztásra, hegyeken fel, völgyeken, folyóvizeken át. A csodaszarvas meg
-hol eltűnt, hol felbukkant: csalta, csalogatta Hunort és Magyart. A
-paripák habba keveredtek, de Hunor és Magyar vágtattak utána: elevenen
-akarták elfogni a csodaszarvast.
-
-– Utána! utána! – suttogja Álmos.
-
-De hajh, leszállt a nap, esteledett, alkonyodott s a csodaszép szarvas
-eltűnt az ingoványban, sűrű nádas rejtekében…
-
-A szarvas eltűnt, de im elvezette Hunort és Magyart egy szépséges szép
-szigetre. Itt, ezen a szigeten kalandozik most az agg Álmos lelke. Érzi
-az övig érő, buja füvek, tarka virágok illatát. Látván látja a
-faóriásokat, amint meggörnyednek tenger gyümölcsnek terhe alatt.
-Belemerűl lelke a csendesen folyó vizek tükrébe, s gyönyörködik a nagy
-és apró halak ezreiben. Hallja a madarak énekét: mintha égből szállana
-minden hang. És ezen a tündéri szép szigeten napi járókra nincs ember,
-senki lélek nem lakja. Talán ez a paradicsom, honnét Isten angyala
-száműzte Ádámot és Évát? Hallga, hallga, megálljatok, figyeljetek. Nem
-halljátok? Madáréneknél szebb ének hangzik amonnan a liget felől. Óriás
-szádogfák, piros gyümölcsű berkenyék, rezgő nyárfák, szárnyas levelü
-iharok közt széles selyempázsit, annak közepén csorgós kút, csorgós kút
-körül, nézzétek, nézzétek! – tündérek táncolnak, lejtenek
-karikába-körbe, szépen összefogódzva; kör közepén két
-tündérkirálykisasszony, olyan szép, olyan gyönyörű, hogy a napra lehet
-nézni, de rájok nem. Megbűvölten áll meg Hunor és Magyar, mögöttük a
-vitézek.
-
-– Rajta, rajta! – biztatja Álmos a megbűvölt daliákat. – Isten rendelte
-számotokra. Úgy, úgy – suttogja tovább s arca, szeme lázban ég.
-
-Már ott vannak a daliák a selyemfüves tisztáson. Nagy hirtelen
-közrefogják a táncoló, daloló leányokat, mindahányan vannak, felkapnak
-egyet a nyeregbe, s elvágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a
-gondolatnál is sebesebben. Velük vágtat Álmos lelke is. Átöleli lelke
-Hunort és Magyart s a keblükön pihegő, remegő két leányt, a nagy hún és
-magyar nemzetség ükeit. Isten vezérelte a csodaszarvast, nyomába Hunort
-és Magyart, ő áldotta s termékenyíté meg Hunor és Magyar vérét s ama
-száz vitézét. Ő akarta, hogy megsokasodjék Hunor és Magyar nemzetsége.
-Úgy megsokasodjék, hogy ne lehessen maradása a csudaszép szigeten. Erdő
-vadja, víznek hala, földnek kenyere nem volt elég a megsokasodott
-nemzetségeknek. Tovább, tovább, nagyobb tartományba! S im fölkerekedtek
-Hunor és Magyar maradvái, vándoroltak erdőkön, mezőkön, hegyeken,
-völgyeken át, és megérkezének Szittyaországba.
-
-– Szittyaország! Te drága, minden földek között a legszebb, az én
-nemzetségemnek bölcseje! Kicsiny valál hunnak és magyarnak, ó mért nem
-terülhetett ki határod messze, messze, hogy élhet vala itt, a te drága
-földeden mindétig, örökkön örökké Hunor és Magyar népe! De lám az én
-népemnek sem vala elég. Meg volt írva a csillagokban, hogy Hunor és
-Magyar vére száz meg száz esztendőkön vándoroljon országról országra…
-Mikor elégeled meg e nép vándorlását, Isten, magyarok Istene? Mért
-kellett elszakadni Hunor és Magyar maradváinak, holott ők egy szívről
-szakadtak?
-
-Könnybe borul Álmos szemepillája, a könnyeken át látja a bús képet,
-amint két testvérnép kettészakad: megy a hún nyugatnak, a magyar meg itt
-marad. Hadban edzett férfiak sírva borulnak egymás nyakába, asszonyok,
-gyermekek sírása felhat az égig: testvér testvértől szakad el s többé
-egymást vaj’ látja-e?
-
-Már indul a húnok rengeteg hada. Népének élén az öreg Mundzuk s két
-oldalán két hős fia: Attila és Buda.
-
-– Utánam, húnok! – mennydörög Mundzuk szava. – Több könnyet ne lássak!
-
-S letörli hófehér szempillájáról az utolsó könnycseppet. Mintha tenger
-csapott volna ki medréből, sepri maga előtt a népeket a húnok rengeteg
-áradata. Az ég is elsötétül, amerre a népek e tengersokasága elhalad,
-dübörög, reng a föld, recsegnek-ropognak a fák, megdagadnak a
-folyóvizek: ellentálló népek vérétől dagadnak meg. Már nem Mundzuk,
-hanem Attila vezeti e rettentő áradatot. Ő reá tapad minden tekintet
-szörnyű félelemmel s nagy bizodalommal.
-
-– Ihol a világ legszebb földje! – zúgja Attila s ég, föld megzendül
-szava zúgásától.
-
-A Duna s a Tisza földje volt ez. Óh, mennyit regélt erről Csaba vezér,
-midőn visszatért az ős hazába megmaradt húnjaival! Ezzel a regével
-altatta el Álmost is az édes anyja, Emese. Sohasem látta s ime, ismeri
-minden halmát, völgyét, pusztáját a Duna-Tisza közének. Ha ő ezt a
-földet megláthatná! Ha ő ezt a földet megcsókolhatná! De édes lenne
-utána a halál!
-
-Látja a szörnyű harcot, ő maga is ott van a hún sereg élén, amint
-összeroppan a vasfejű Detre rengeteg hadával. Hallja sivítását a
-nyílvesszőnek, mely az agg Mundzuk ijjából röppent ki s repült egyenest
-a vasfejű Detre homlokának. Látja, mint szakítja ki Detre a nyilat s
-roppantja ketté. És hallja az átkozódó fenyegetést: Megállj, Mundzuk,
-kutyahitű Mundzuk! A hetedik nemzetséged is megkeserüli ezt!
-
-Megkeserülte, meg… Nem volt neked elég, Attilla, az apád szerzeménye.
-Telhetetlen valál s im nagy világhódításodnak mi lett a vége? Elveszték
-fiaid apád szerzeményét is. Vajjon okul-e példádon a magyar?
-
-De lassanként lecsöndesül lelke háborgása, arca, szeme fellángol, egész
-valóját megbűvöli Attilának, a hősök hősének fenséges alakja. Látja a
-nagy királyt, ki szeme pillantásával népeket igazgat s kényszerít
-hódolatra. Látja, amint fapalotája nagy termében tünődve jár,
-fonja-szövi világhódító terveit. Hallja, amint elémondja az
-álomfejtőknek, a jövendőlátó táltosoknak az ő csudálatos álmát. Ősz öreg
-ember szállott le hozzá a magas levegő-égből s ragyogó, szikrádzó kardot
-kötött az ő oldalára. Aztán kerekedett sebes forgószél, az felkapta őt s
-vitte erdők, hegyek, tengerek, végtelen rónaságok, rengeteg nagy városok
-felett. S amint repült, repült, szállott a magas levegőégben,
-le-lesujtott kardjával, folyók és tengerek két felé nyíltak, a városok
-lángba borultak, hamuvá lettek. És látja az ősz Tordát, a legvénebb
-táltost, mélyen meghajol a nagy király előtt s mondja, amint következik:
-Az a kard, melyet az ősz öreg ember kötött oldaladra, Isten kardja volt.
-Isten küldötte számodra. Meglásd, imetten is kezedbe kerül az a kard s
-vele meghódítod az egész világot.
-
-S im csakugyan ebben a szempillantásban nagy lelkendezve szalad feléjük
-egy pásztorfiú s mondja Attilának: Felséges királyom, a pusztán egy
-kardot találtam, ihol, fogadd el én tőlem.
-
-Nézi Attila a kardot, megforgatja, villogtatja s ég, föld megzendül
-belé, akkorát kiált nagy örömében: Ez az Isten kardja, emberek! És
-fordul a pásztorfiúnak s kérdi: hol találtad ezt a kardot, fiam?
-
-Mondja a pásztorfiú: Amint a nyáj után mendegéltem, láttam, hogy egy
-tavalyi üsző sajnálja a lábát, sántítva lépeget. Nézem, mi baja lehet, s
-hát vértől virágzik az utó-ballába. Tünődtem magamban: ugyan mi
-vérezheté meg, mikor gyenge hajlós fűnél nincs egyéb a pusztán. Nézek
-erre, nézek arra s ihol egy kard hegyét pillantom meg a földben.
-Megfogom, hogy kihúzzam s hát abban a szempillantásban láng csap ki a
-kard hegyéből. Megijedtem, elszaladtam, de visszanéztem s látom, hogy a
-kard csak kipattan a földből s forog, forog, mintha szél forgatná.
-Egyszerre csak ellobban a lángja s elterül a földön. Neki bátorodtam,
-visszamentem s fölvettem a kardot.
-
-– Az Isten kardja ez! – kiált Attila. És megforgatja a kardot s
-háromszor vág vele a négy anyaszélnek, hogy csak úgy zúg belé.
-
-– Az volt, az, az Isten kardja, – suttogja Álmos. – Azzal hódítá meg a
-világot. A világot meghódítá s hajh, ebből a rengeteg nagy világból csak
-egy darabocska föld maradott meg… Még mindig őrzik a székelyek, várnak
-minket…
-
-Hajh, Attila, hajh, ha te meg nem halsz időnek előtte! Bizonnyal állandó
-hazája lesz a Duna-Tisza köze a hunnak, rég állandó hazája volna a
-magyarnak is.
-
-Búba merülten állapodik meg lelke Attila hármas koporsaja mellett.
-Hallja a hún asszonyok egetverő sírását, látja a hún férfiak komor
-arcát, hallja a gyászéneket s lassan, halkan, reszkető hangon elzümmögi
-a csendes éjszakában:
-
-  Attila, Attila, húnok nagy királya,
-  Mundzuk sarjadéka, híres maradvája!
-  Te ura, királya szittyák s germánoknak,
-  Valál hódítója a rómaiaknak:
-  Napnyugotiaknak, napkeletieknek,
-  Valál rémülete, valál iszonyata
-  Te minden népeknek!
-  De ha könyörögtek, megengesztelődtél,
-  Adófizetéssel te megelégödtél.
-  Mindez nagy dolgokat te megcseleködted,
-  Ez világnak hódítását mind te végbevitted,
-  S sebzetlen maradtál!
-  Ármányság, árulás meg is meg nem ejtett,
-  Sűrű sok ellenség el sem is veszejtett,
-  Haj, mégis meghalál!
-  Valál vigasságban, fekvél nyoszolyádban,
-  Puha nyoszolyádban, tornyos palotádban,
-  Meglepett a halál a te mély álmodban,
-  Húnok nagy királya,
-  Mundzuk maradvája!
-  Haj! ki mondja azt halálnak,
-  Az orozva járó álmat!
-  Halál, halál, csendes halál,
-  Nem vagy te igazi halál!
-  Rajtad boszút nem állhatunk,
-  Beléd kardot nem márthatunk!
-  Halál, halál, csendes halál,
-  Nem vagy te igazi halál!
-
-– Halál, halál, csendes halál, nem vagy te igazi halál, – suttogja újra
-s könnybe borúl a szeme. Az vár én reám is. Meghalok csendes halállal,
-soha meg nem látva Attila földjét… Óh, ha megláthatnám, csak egy
-pillantásra. Ha megmutathatnám népemnek: ihol Attila földje, magyarok.
-Eredjetek. Kövessétek fiamat, a vitézek vitézét, a bölcsek bölcsét.
-Velem ne törődjetek. Fektessetek le Attila földjébe. Hadd vegyüljön
-össze porom az ő porával…
-
-Lehunyja szemét, de nem jő álom reá. Rettenetes bús képek kavarognak:
-gyász, siralom, romlás, pusztulás, vérözön, testvér testvérnek ontja
-vérét. Hah! a vasfejű Detre! Még ott van homlokában Mundzuk nyílvesszeje
-– emlékeztetőnek. Barátságot színlel, úgy lopja be magát Attila fiainak
-szívébe. Minden szava méreg. Az a lehellete is. Gonosz szíve fenekére
-temeti gonosz szándékát, simándi szóval bujtja, tüzeli Aladárt,
-világverő Attila idősebbik fiát: – Téged illet a királyság, téged, te
-vagy az idősebb. S mikor méreggel megitatta, megy Csaba sátrába: – Te
-vagy a vitézebb, téged illet a királyság. Vedd a kezedbe Isten kardját s
-ha nem enged bátyád, öld meg!
-
-S hajh, két táborra szakadnak a húnok. Testvér testvér ellen. Isten
-kardjával öli meg bátyját Csaba. Óh te szerencsétlen, mit cselekedtél!
-Testvéred vére szennyezé be Isten kardját – vége a húnok világverő
-hatalmának, vége. Ez a kard nem öl embert többé. Utolsó szikrája lobbant
-el Aladár vérével. Nézd, hogy rohannak rád elleneid, kiket apád ezzel a
-karddal földre vert, megalázott. Nézd, hogy hullanak el oldalad mellől
-legjobb vitézeid, hogy bár a te életed maradjon meg! A világverő
-rengeteg sereg hová lett? Maréknyi had maradott, gyászos hírmondónak.
-
-Megfogyva, törve, megalázva takarodik ki Attila földjéről a maréknyi had
-– vissza az ős hazába.
-
-– Óh jaj, mit cselekedtem! – jajong Csaba. – Megöltem a testvéremet.
-Meggyaláztam Isten kardját, apámnak nevét, emlékét, jaj!
-
-Iszonyattal nézi testvére vérét. Megáll Olt vize mellett, belemártja a
-véres kardot: vajjon lemossa-e _ezt_ a vért? Lemossa, le.
-Megkönnyebbedten tekint az égre. És felkiált: Halljad, hatalmas Isten,
-halljad! Lemostam kardodról testvéremnek vérét. Visszaviszem az ős
-hazába. És elhivom az én magyar testvéreimet. Visszaszerezzük apám
-földjét, vissza! Halljátok, vitézek, halljátok! Úgy-e visszaszerezzük?
-
-– Visszaszerezzük, vissza! Egy részünk itt marad. Várunk reátok, várunk!
-
-És szakadt két részre a maréknyi had. Hazamegy az egyik, itt marad a
-másik. Megtartani bár csak egy dombocskát Attila földjéből. És áldoznak
-a _tűznek_, áldoznak a _víznek_, áldoznak a _levegő-égnek_ s áldoznak a
-_földnek_. És megesküsznek mind a visszatérő vitézek, hogy még a világ
-végéről is visszatérnek, ha ellenség támadná az itt maradottakat. Hírül
-hozza nékik azt a _tűz_; ha az nem, a _víz_; ha a _víz_ nem, a _levegő_;
-ha az sem: a _föld_.
-
-Indulnak Csaba vitézei, száll velük Álmos lelke hegyeken, völgyeken,
-erdőkön át. Hallga, hallga! Reng a föld! De szomorún hajladoznak,
-integetnek a fák! Mi történt? Mit jelent e földindulás? Nem látjátok,
-nem halljátok? – Vissza, vissza, bajba’ van a székely testvér! A fűszál
-is feltámadott ellene!
-
-– Vissza! vissza! – csendül Csaba hangja. – Utánam, vitézek!
-
-És vágtatnak sebes szélnél sebesebben, még a gondolatnál is sebesebben,
-vissza Attila földjére. Haj, mi tenger ellenség! Száz is jut egyre. De
-im újra szikrát vet Isten kardja, lobogó lángban ég, s szalad az
-ellenség eszeveszetten.
-
-– Huj! huj! – kiáltja Álmos. – Üssed, vágjad, tiporjad!
-
-Aztán lecsillapodik harci kedve, újra ott van a hazatérő húnok kis
-hadában, megy, mendegél szép csendesen, hegyre fel, völgybe le,
-simogatja, becézgeti fehér paripáját. De nézzetek csak ide, mi történt!
-Meghorkannak a paripák, ágaskodnak, hiába sarkantyuzzák, forognak maguk
-körül mint a forgó szél.
-
-– Vissza, vissza, bajban van a székely! Nem látjátok, nem halljátok?
-Folyó vize megdagadott, zúgva, bőgve csap ki a medréből s mind azt
-zúgja, mind azt bőgi: vissza, vissza, bajban a székely!
-
-És vágtatnak vissza, hét napi járót egy nap, nem ér nyomukba sebes szél
-s haj de jókor érkeznek! Tenger sok nép fogta körül a székelyt.
-
-– Üssed, vágjad, tiporjad! – mennydörgi Csaba.
-
-– Üssed, vágjad, tiporjad! – visszhangzik Álmos lelkében a csatakiáltás
-s reszkető karja megacélosodik, belevág a levegő-égbe…
-
-Volt ellenség, nincs ellenség. Mintha föld nyelte volna, árvíz seperte
-volna el. És indul harmadízben is Csaba, mennek, mendegélnek hegyeken,
-völgyeken, folyóvizeken át. – Állj meg, Csaba, állj meg! – riad fel
-Álmos. – Nem hallod, hogy zúg, búg a fergeteg? Nem látod-e, mint
-döndülnek a földre büszke tölgyek? Nem hallod-e, hogy sír a szél?
-Vissza, vissza, bajba van a székely! Mind ezt búgja, mint ezt sírja a
-fergeteg: vissza, vissza! Hol vagy madár, ki sebesebben repülsz, mint a
-hún vitézek? Hol vagy szél, ki megelőzöd őket? Hát ti hová lettetek,
-merre tüntetek, székelyek ellenei? Föld nyelt-e el, árvíz sepert-e el?
-Vaj’ ki áll ellent, ha Isten kardja lobogó lánggal ég?
-
-Most már indulhatsz, Csaba, sem tűz, sem víz, sem föld, sem levegő nem
-térít meg többet. Eredj, eredj, vezesd megfogyott népedet vissza az ős
-hazába. Mert már elfértek ott… Haj de sokan indultatok s de kevesen
-jövétek vissza!
-
-Könnybe borúl Álmos szeme, ébren álmodja át a bús találkozást. Szegény
-Csaba királyfi! Apád földjét nem látod meg többet. Élve nem. Hiába
-regéled apád földjének szépségét, gazdagságát, lám, a fiatalok mennének
-veled, arcuk, szemük lángban ég, harci kedvben tombol a szívük, de az
-öregek lecsendesítik: várjatok, várjatok. Ne mozduljatok, míg Isten az
-indulás idejét meg nem jelenti. És várják, várják a megjelentés idejét…
-Im, már őszbeborult Csaba göndör fekete haja. Háta meggörnyedett. Már
-ássák is a sírt neki. Már búg csendesen hármas koporsaja felett a
-gyászének. Ennek is ez a vége:
-
-  Halál, halál, csendes halál,
-  Nem vagy te igazi halál!
-
-– Nem vagy nem! dobbant Álmos. – Nem halt meg Csaba! Ki mondja, hogy
-meghalt? Nézzetek az égre! Száz esztendő borúlt százra s még akkor is
-élt Csaba: onnét vigyázta székely testvéreit. Ott, ott, a hadak útján,
-ott vágtatott vissza, a székelyek földjére, hogy még egyszer poklok
-fenekére űzze a székelyek elleneit. Mikor sem föld, sem víz, sem levegő
-meg nem jelenté, im megjelenté a tűz, égő csillag tüze: bajba van a
-székely! Haj, nézzétek, haj, hogy robog, hogy vágtat, hogy repül Csaba
-fehér paripáján s utána mind a vitézek, hófehér paripán, hófehér
-ruhában, végig a csillagos ég boltján, s ott, ott, ahol az ég ráhajlik a
-földre, leszállanak: hajrá! huj! huj! Tűzbe borúl ég, föld, kicsapnak
-medrükből a folyók, lángtenger zúgva hömpölyög s elnyeli, sepri a
-cudarokat, kik a székelyre támadtanak.
-
-– Vissza az égbe, vitézek! – csendül Csaba hangja, hogy ég, föld zeng
-belé. S im felszállanak mind az ég boltjára, visszaszáguldanak azon az
-úton, amerről jövének. Ragyogó fehér út verődik a paripák lábanyomán.
-Ott van, ott a fehér út, fehérebb a tejnél, fehérebb a hónál. Ott is
-marad örökkön-örökké! Hallod-e a hangomat, Csaba? Én szólok te hozzád,
-Ügek fia, Álmos! Nem kell többet leszállnod az égből. Készül a magyar,
-készül! Árpád vezeti, az én nagy fiam. Minden magyarok közt a
-legnagyobb. Megjelenté Isten az én anyámnak, Emesének, álomban jelenté
-meg, hogy az ő nemzetsége szerzi meg Attila földjét. Nem halok meg, míg
-e földet meg nem csókolám. Nem, nem!
-
-Kelet felől pirosodott az ég alja. Egymás után hunytak el a csillagok.
-Hadak útjának hófehér színe egyszerre lángba borult: messze keleten, az
-Ural hegy mögül lángveresen emelkedett fel a nap. Az agg Álmos
-elbűvölten nézte a gyönyörű látványt. Nem vette észre, hogy háta mögött
-áll valaki. Özséb volt. Mosolyogva érintette meg az öreg ember vállát.
-
-– Te vagy, Özséb?
-
-– Én vagyok, apám uram.
-
-– Úgy-e, ma keltél először az áldott Nappal, mióta Jutócs született?
-
-– Ma, apám uram, ma. Megálmodtam, hogy ma haza jő az uram.
-
-– Én is álmodtam, bár le sem feküdtem. Bejártam Attila földjét. Igazat
-regélt Csaba a mi ükeinknek, Özséb. Az a legszebb föld kerek e világon.
-Ott halok meg, Özséb. Érzem, hogy ott halok meg. Hát te szeretnél-e ott
-élni?
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: … repül Csaba fehér paripáján s utána mind a vitézek…]
-
-– Én ott szeretek élni, halni, ahol az uram.
-
-Álmos megfogta Özséb kezét, szép gyengén megszorította.
-
-– Áldott az óra, melyben az én fiam te veled találkozék.
-
-Özséb lehajolt Álmos kezére. A felkelő nap ragyogó sugarai koszorút
-fontak az aranyszőke hajra. Aztán egyszerre mintha megrendült volna a
-föld nyugat felől. Özséb arca lángra gyúlt, hirtelen felkapta gyönyörű
-fejét az öreg ember öléből, keble hullámzott az édes örömtől: jön az
-uram, jön! Az én nagy uram! S az én dali szép fiam. Hallja a kürtszót,
-apám uram, hallja?
-
-– Hallom, menyemasszony, hallom.
-
-– Hallja a lónyerítést, hallja?
-
-– Hallom, menyemasszony, hallom.
-
-– Ez az uram lova. Ezer ló közül megismerem a nyerítését. Úgy-e, apám
-uram, érzi a ló, hogy ki ül rajta? Úgy-e, érzi?
-
-– Érzi, fiam, érzi.
-
-Hirtelen a sátor ajtaja felé fordult:
-
-– Takarcs! Jelekh! Ébredjetek, keljetek! Jön az apátok. Jön Levente.
-
-Már látszik is a turulmadaras zászló. Hogy ragyog, hogy tündököl a
-napnak fényében! De büszkén leng, lobog! Mintha csatára vinnék.
-
-– Nézze, apám uram, nézze. Ihol az uram dali alakja! Már kiveszem az
-arcát. Komoly, mindég komoly, gondolkozó. Milyen mélyen fekszik a szeme,
-a szép fekete, merengő szeme! Mintha sehová se nézne s mégis lát
-mindent. Édes nagy uram!
-
-Kitárt karokkal szalad Árpád elé, kinek szelid mosoly lebben meg ajakán.
-Mire megáll a hófehér paripa, már ott áll a szerelmes asszony, félre
-inti az odasiető cselédnépet, ő maga fogja a kengyelt, míg ura leszáll a
-paripáról.
-
-– Hát engem, édes anyám?
-
-Levente ez, ki türelmetlenül várja, míg édes anyja kifejlik az ölelő
-karokból. Akinek még legédesebb az édes anyai csók. S mikor vége
-ölelésnek, csóknak, két felől megfogják Özséb kezét, úgy mennek föl a
-sátor elé, az agg Álmos reszkető karjai közé.
-
-– Hát Takarcs és Jelekh? – kérdi Árpád s egy pillanatra elkomorodik az
-arca. De abban a pillanatban már nyakába fonódik a két fiú karja.
-
-– Jőjjön, édes apám uram, jőjjön! – S húzva húzzák a nagy, a hatalmas
-fejedelmet a sátor legbelső szobájába. Annak a közepén aranybölcsőt
-ringat egy leány s dalol halkan, zümmögve:
-
-  Csicsiss, bábó,
-  Nincs honn apó,
-  Ha ma nem jő,
-  Sohasem jő.
-  Csicsiss, bábó,
-  Hol van apó?
-  Elment, elment
-  Öt víz közé.
-  Öt víz között
-  Arany mező,
-  A mellett van
-  Gyémánt erdő.
-  Abba szalad egy őzecske,
-  Utána egy szekerecske,
-  Szekerkében kerekecske.
-  Csicsiss, bábó,
-  Jön az apó,
-  Ha ma nem jő,
-  Sohasem jő,
-  Csicsiss, bábó, csiss!
-
-Megállanak mind a bölcső felett, hallgatják a dajkadanát s nézik, nézik
-nagy gyönyörűséggel az alvó gyermeket. Az Árpád véréből való vért. A
-negyedik fiút.
-
-– Aludj, kicsi fiam, aludj, suttogja boldogan Árpád. – Ha élek, nem
-öregedel meg ezen a földön.
-
-– Úgy-e, nem a mi népünknek való? – kérdi Álmos s nem tudja
-visszafojtani ezen való örömét.
-
-– Nem, apám uram, ez a föld nem nekünk való. Sem nem elég nagy, sem nem
-elég szép, sem nem elég gazdag. Vissza kell szereznünk Attila földjét…
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-A FARKAS KHÁN LEÁNYA.
-
-A farkas khán, ki Baskiriából szakadt a magyarokhoz, kevés számú népet
-hozott ugyan magával, de gazdagsága vetekedett a fejedelemével. Tizenkét
-szekér hozta utána az aranyat, ezüstöt, a számasincs drágaköveket, a
-mindenféle színek pompájában játszó selymeket, tarka virágú szőnyegeket.
-A szekerek után három gulya és három ménes kolompolt, minden gulya s
-ménes mellett kilencz-kilencz gulyás és csikós. Egy-egy gulya s ménes
-akkora volt, hogy a szem nem győzte belepni. Baskiriában fegyveres
-vitéze is volt annyi, hogy a főkhán is irigyelte ezért, de a farkasképű
-és farkaslelkű khánt gyűlölték a katonái, mert ha vissza-visszatértek
-egy-egy rablóhadjáratról, az osztozkodásnál mindig megcsalta embereit.
-Mikor aztán rengeteg kincset harácsolt össze, fejébe vette, hogy ura
-lesz az összes khánoknak, de katonái cserben hagyták s csak egy
-töredék-néppel hagyta el Baskiriát, hol egykor a magyarok is
-szállásoltak.
-
-Lebediában szegődött a magyarokhoz, de a törzsek vezérei, bár
-valamennyinél gazdagabb volt, nem ismerték el magukkal egyenlőnek. Nem
-bíztak a farkasfejű khán hűségében. Arca inkább hasonlított a farkas
-fejéhez, mint a rendes emberi archoz, s a magyarok, amint közéjük
-került, mindjárt elnevezték farkas khánnak. Jedajk khán volt a
-becsületes neve. A pásztoremberek esküvel erősítették, hogy a farkas
-khán éjjelenkint igazi farkas képében jár s ólálkodik a magyar
-nemzetségek ménesei körül, s ahány csikó a ménesből eltűnt, azzal mind a
-farkas khánt gyanusították.
-
-– Nem csuda, ha akkora ménesei vannak mint a fejedelemnek, – mondották a
-magyar urak csikósai.
-
-– A farkas khánnak a csikósai sem igazi emberek, ördöggel cimborálnak
-azok, – panaszkodtak gazdáiknak a magyar csikósok. – Hiába megyünk az
-eltűnt csikók után, látjuk messziről, hogy ott vannak a farkas khán
-ménesében, de ahogy közeledünk, szörnyű forgószél kerekedik s a ménes
-úgy eltűnik, mintha föld nyelné el.
-
-Egy öreg csikós meg azt beszélte, hogy ő már egyszer meg is fogta a
-farkas khánt. Vermet ásott s a verem szélére kikötött egy harmadfűre
-menő csikót éjszakára. Reggel megy oda, hát a csikónak csak a csontja.
-Néz a verembe: ott vergelődött egy farkas. Ugrált, vergelődött, ki akart
-mászni a veremből, de mély volt a verem, valahányszor nekirugaszkodott,
-visszaesett. Ő aztán hurkot vetett a nyakára, kihúzta s vágta, szabdalta
-az ostorával, hogy a bőr leszakadt róla. Hát egyszerre csak mi történt!
-Emberalakra változott az ebadta, de a képe farkas volt s összetett
-kézzel könyörgött neki, hogy ne bántsa, hagyja meg az életét s neki adja
-fele kincsét, fele ménesét s fele gulyáját. No, szabadon is eresztette,
-de mikor elment a sátrába, hogy beváltassa az igéretét, szeme közé
-vigyorgott s azt mondta – talán bizony álmot láttál, he?
-
-Ez az öreg csikós beszélte azt is, hogy a sátor szögletében egy nagy
-fekete macska dorombolt, de olyan macskát ő még nem látott világon való
-életében. Szikrát hányt a szeme. Aztán egyszerre csak
-keresztülbucskázott a fején s hát az Isten Istene ne legyen, ha leánnyá
-nem változott. De ő még olyan leányt nem látott! A haja a bokáját verte
-s tizenkét ágban volt befonva. A tizenkettőből hat ág lángveres, hat ág
-fekete mint a fekete szurok. Az egyik szeme zöld volt, mint a fű olyan
-zöld, a másik kék, olyan kék, mint az acél s úgy hányta a szikrát, hogy
-ő szinte megvakult. Hát ő bizony ki is szaladt a sátorból s a ménesig
-meg sem állott!
-
-Levente, ki esténkint szeretett leheveredni a pásztortüzek mellé s
-reggelig is elhallgatta a csikósok mesemondását, mosolyogva hallgatta a
-vén csikós meséjét a macska képében járó leányról. Jól tudta, hogy mese
-ez, együgyű csacska mese. Gyermekkora óta ismerte ő a farkas khán
-leányát. Tudta, mi a mese, mi a valóság abban, mit _Birtikről_, a farkas
-khán leányáról beszéltek. Mese volt, hogy Birtik hol macska, hol leány
-alakjában mutatja magát, de az már nem volt mese, hogy Birtik haja
-bokáig ért le s hogy ez a csuda-haj tizenkét ágba volt fonva. Az sem
-volt mese, hogy hat ág lángveres volt, hat ág koromfekete. De még az
-sem, hogy zöld színben játszott az egyik szeme, kék színben a másik s ha
-nem is hányt szikrát, valóban úgy tetszett neki is néha, mintha
-szikrádzanék, néha meg mintha lobogó lánggal égne. Szörnyű szép volt
-Birtik, szörnyű szép, ki egyszerre ellenállhatlanul vonzotta magához az
-ő szívét, ugyanakkor meg valami megnevezhetetlen félelmet, borzongást
-érzett. Ha néha kezét kezébe fogta, egyszerre perzselő meleget és
-dermesztő hideget érzett minden tagjában.
-
-Félt a különös leánytól s mégis szerette volna látni mindig. Ha
-közelében volt, sokszor irtózat fogta el s ha nem látta, sorvasztó
-epekedés fogta el. Mosolygott, mikor a vén csikós arról mesélt, hogy
-látta Birtiket macska képében, de hogy számon vette a leány természetét:
-igazat adott neki. Mert macskatermészet volt Birtik. Doromboló,
-hízelkedő, aki azonban mindig kész a karmolásra. Sok álmatlan éjszakája
-volt Leventének a leány miatt. Anyja aggodalommal látta, mint sorvadoz
-legnagyobb fia, mint húzódik beljebb-beljebb nagy, okos, fekete szeme s
-az anyai szív ösztönével megérezte, hogy Levente testet sorvasztó,
-lelket betegítő, tépelődő szerelem betege. Kedvetlenül látta, hogy
-Levente mindennap ellátogat a farkas khán sátrába; hogy együtt
-nyargalják be a végtelen pusztaságot, néha reggeltől estig űzve a vadat.
-És nyomukban mindenütt a farkas khán, kit ösztönszerűleg gyűlölt. Anyai
-szíve nagy veszedelmek sötét képeit látta készülődni s gyakran szelíd
-szemrehányással illette urát, hogy a farkas khánt népe közé fogadta.
-Hogy örült a jó Özséb, mikor ura legjobb vitézeivel felkerekedett, hogy
-bejárja Etelközt, s magával vitte Leventét is! Legalább erre az időre
-kikerül annak a leánynak gonosz varázslata alól. Mert csak gonosz
-varázslat lehet, ami az ő fiát fogva tartja, szemmelláthatóan
-sorvasztja. Ime, de más volt Levente, mikor az országjáró útról
-hazatért! Melle kiszélesedett, megdomborodott, roppanásig megfeszült,
-napsütötte arcán rózsák virultak, szeme a régi tiszta fényben égett –
-mintha újra született volna. Még csak tizennyolc éves, de már oly magas
-mint az apja, szinte oly vállas, erős. Ha egyszer az élére áll a magyar
-vitézeknek, bizony meghódítja a világot, mint egykoron Attila!
-
-Gyönyörködve legeltette tekintetét a legnagyobb fiún, amint a sátor
-előtt felterített asztal körül ült a fejedelem egész háza-népe. A
-színarany kerek asztal, melyet a görög császár küldött ajándékba
-Árpádnak, a jó szomszédság okáért, arany és ezüst szálakkal átszőtt
-abrosszal volt megterítve. Körülötte arany lócák, melyeknek nem volt
-háta, hogy meg ne szokják a puha kényelmet. Özséb Álmos és Árpád közt
-ült, szembe velük a három fiú. Mögöttük a dajka állott, ringatva,
-csicsisgatva ölében a kis Jutócsot. A nőcselédek puha, fehér cipókat
-raktak az asztalra, a kisebb fiúknak arany bokályokban frissen fejt
-tejet, s pirosra sült őzpecsenyét, úgy amint megsült a nyárson, tettek
-az asztal fejére.
-
-Az agg Álmos vágta a pecsenyéből az első szeletet s Özséb szíves
-készséggel segített a reszkető karú öregnek. Árpád megelégedetten,
-mosolyogva nézte a kedves jelenetet.
-
-– Még egy combot, apám uram. Szeljek-e még?
-
-– Elég, fiam, elég. Gondoskodjál az uradról. Messzi útról jött ő.
-
-– Nem olyan messziről, mint apám uram, – jegyezte meg Özséb s
-rejtelmesen mosolygott az urára, ki kérdően tekintett reá.
-
-– Hol járt, nagyapám uram? – kérdezték egyszerre a fiúk.
-
-– Messze, nagyon messze, – mondotta Álmos. – Ma éjjel bejártam az
-őshazát. Aztán mit gondoltok, hol jártam még?
-
-– Attila földjén, – előzte meg a feleletben Jelekh a többit. – Nagyapám
-uram lelke mindig ott jár.
-
-– Igazad van, fiam, igazad, – s szeretettel pihent meg szeme a kis
-Jelekhen, akiben legtöbb atyafivonást látott az ő rég porladó édes
-anyjának, Emesének vonásaiból, s kit ezért legjobban kedvelt az unokák
-közül.
-
-– Attila földje, – mondotta halkan Árpád, mintha magával beszélne. Ott
-akarok meghalni én is…
-
-– Hát te, Levente, mit szólsz? Hol jár a te lelked? – kérdezte Özséb.
-
-Levente felriadt a kérdésre.
-
-– Az én lelkem még Attila földjén is messze túl jár. Nekem nem lesz elég
-nagy Attila földje. Mind bírni akarom az országokat s népeket, melyeket
-Attila leigázott… Megmutatom, hogy Attila vére van az ereimben!
-
-Árpád elkomorodva hallgatta a fenhéjázó beszédet.
-
-– Hogy mit teszel az én halálom után, – mondotta Árpád – az a te dolgod.
-Én hazát akarok az én népemnek, állandó hazát. Végit vetem népem örökös
-vándorlásának s ha ezt elértem, örömmel szállok az én koporsómba.
-
-– Isten beszél a te szavaidban, a magyarok istene, – szólalt meg Álmos s
-reszkető karjával átölelte nagy, hatalmas fiát. – Te pedig, – fordult
-Leventéhez, – látszik, hogy gyermek vagy. Szeretnéd, hogy tied legyen az
-egész világ. De ne felejtsd, hogy Attilának is végül csak egy darabocska
-föld maradott, akkora, a mekkorába leeresztették a hármas koporsót s
-hármas koporsó mellé a rabszolgákat… Mind ide jutunk, fiam. Azonban mely
-boldog az a fejedelem, ki, ha behunyja szemét, kicsiny országot hagy bár
-a népének, tudja, hogy ez a kicsiny ország az ő népének országa s az is
-marad időtlen időkig.
-
-– Nem mondok ellent nagyapám uramnak, mert az nem illendő, – mondotta
-Levente, – de arca, szeme lángolása mutatta, hogy szertelen hírvágy
-forrong a lelkében. Hogy az ő példaképe a világverő Attila.
-
-Hirtelen felállott a lócáról s intett egy lovásznak:
-
-– Nyergeld meg a vasderest!
-
-– Már elmégy? – kérdezte megütődve Özséb. – Hisz még nem is pihentél.
-
-– Pihenéssel nem lehet világot hódítani, édes anyám, – felelt Levente.
-
-– _Arrafelé_ akarsz világot hódítani? – mutatott Özséb szomorúan a
-farkas khán sátra felé.
-
-– Nem, édes anyám, nem arrafelé. Érzem, hogy ma utoljára űzök vadat
-Dnyeszter vize mentén. Itt én elsenyvedek, elsorvadok. _Ma_ mutatom meg,
-hogy férfisorba léptem.
-
-A lovászlegény elévezette a vasderest. Levente íjjat vetett a nyakába,
-dárdát a vállára s szélnél sebesebben elvágtatott a farkas khán sátra
-felé…
-
-Tarkacs és Jelekh kivételével mind szomorúan néztek utána.
-
-Álmos is, Árpád is egyszerre bús sejtelmet temettek el a lelkükben e
-pillanatban, félve, hogy Özséb meg ne lássa: ez a fiú nem látja meg
-Attila földjét. De hiába temették bús sejtelmüket oly féltve, titkolva:
-Özséb látta jól. Mert az ő anyai szíve épen e bús sejtelemtől vonaglott…
-
-_Arra_ felé, _arra_ felé, látni még egyszer Birtiket! Meg akarja
-mutatni, hogy van ereje megszabadulni a bűbájos leány gonosz varázslata
-alól. Maga sem ismer magára, mióta apjával bejárta az új hazát. Elemi
-erővel támadt fel lelkében a vágy, hogy az ő híre, neve megreszkettesse
-a földet s annak minden népeit. Eddig egész valóját nyügbe szorította a
-bűbájos Birtik, kiben embernek és ördögnek vére egyesült: csuda szépsége
-egyik pillanatban delejes erővel vonzotta őt a leányhoz, a másik
-pillanatban pedig szörnyű félelemmel töltötte el szívét. Hiába
-mosolygott a csikósok csacska meséin, ifjú szíve megérezte, hogy
-romlásba kergeti ez a leány. Elsorvad ifjan, virágjában, elpusztul
-dicstelenül, mielőtt a halhatatlanság márványkövére véste volna a
-Levente nevet.
-
-Amint nyargalt gyorslábú lován, szinte felujjongott a diadalnak
-érzetében, mit romlásba kergető szerelmén szerzett. Lelki szeme előtt
-egy más leánynak alakja jelent meg. Egy leányé, kit még nem látott soha,
-de akit fel fog találni, meg fog ismerni ezer közül is. Aki méltó lesz
-hozzá, a világ leendő urához. Aki bíborban született, arany bölcsőben
-rengetődött. A mesék világszép királykisasszonya ez, kinek kezéért
-császárok és királyok versengenek, de ő szolgaságba veri mind a
-császárokat, királyokat s arany trónra ülteti maga mellé a világszép
-leányt…
-
-Mikor a farkas khán sátra elé ért, ott már nyergelve állott két
-szénfekete paripa. A vasderes összenyerített jó ismerőseivel, kikkel oly
-sokszor futott versenyt a sivatagon, királyi szarvasok nyomán. A
-következő pillanatban kilépett a sátorból Birtik. Arca, szeme diadal
-tüzében égett. Maga sem hitte, hogy Levente, alig megérkezése után,
-felkeresse őt. A perzselő nap fényében lánggal égni látszott hajának az
-a hat ága, mely világ csudájára rézvörös volt, míg a másik hat ága
-feketébb a sötét éjszakánál. Vége, vége a férfiúnak, ki e hajszálakhoz
-köti szívét, életét. S azok a szemek! Az egyik angyali szelidséggel
-hiteget, a másik nem tudja rejteni a bűbájosok gonoszságát. S a hófehér
-arc s ennek az arcnak gyenge pirossága! A kicsi száj s a vakító fehér
-macskafogak! S a hófehér nyakon kilencsoros igaz gyöngy, minden szeme
-kincseket érő! Ruhája kék selymébe görög takácsok művészi keze szőtte
-bele arany, ezüst szálakkal a világ legszebb virágait.
-
-Mintha érezte volna Birtik, hogy ma van a döntő ütközet napja: ma
-varázsolja meg egy egész életre, vagy ma veszti el örökre a nagy, a
-hatalmas fejedelem fiát, ki apjánál is nagyobb, hatalmasabb lesz,
-világnak ura. S világ urának ő lesz az asszonya. Nem szolgálója, mint a
-többi asszonyok, nem is felesége, aki egyenlő az urával, de több ennél.
-Az ő kezében lesz a hatalom. Kő kövön nem marad Baskiriában, honnét az ő
-apjának megalázva kellett elvándorolnia. Aztán végigsöpör a hatalmába
-kerített népek áradatával az egész világon.
-
-– Éreztem, hogy eljösz, – mondotta halkan, szelíden Birtik az ifjúnak.
-
-Más volt ez a leány már, mint abban a pillanatban, mikor a sátorból
-kilépett. Boldog szemérmetességgel sütötte le szemét, gyengén elpirult,
-keze remegett Levente kezében.
-
-– Látni akartalak, – mondotta Levente s érezte, hogy remeg az ő keze is.
-
-Soha sem látta ily szépnek e leányt. Szépségének harmóniáját e
-pillanatban semmi sem zavarta. Mint a tiszta azurkék ég, oly tiszta kék
-volt most mind a két szeme s haja, ez a csudahaj is mintha egy színben
-ragyogott volna, enyhe, szelíd fényben. Ez nem az a bűbájos, gonosz
-varázslattal ifjú szíveket megejtő leány, hanem angyal, ki most szállott
-le az égből, hogy a tiszta, bűnös gondolattól ment szerelem virágát
-ültesse a földi emberek szívébe.
-
-Ha mindig ilyennek látta volna! Ha mindig ilyennek láthatná!
-
-– Apád is jön? – kérdezte Levente.
-
-– Nem, ő kint van a méneseinél. Majd ott találkozunk vele.
-
-– Hát ezen a lovon ki jön?
-
-– Senki, ha te úgy akarod, – felelt a leány pirulva.
-
-– Úgy akarom, – mondotta Levente, szinte parancsoló hangon s azzal
-megfogta a leány kezét jó erősen s könnyű pehelyként emelte fel a
-nyugtalanul prüszkölő fekete ménre.
-
-Csendes ügetésben indították lovaikat. A leány tekintete szerelmesen
-pihent Leventén s már jó messzire haladtak, mikor megszólalt.
-
-– Tudod-e, – mondotta, – hogy mióta elmentél, minden nap magamban
-kóboroltam s egymagam kergettem egy csudaszép szarvast – hiába. Mikor
-már-már nyomába értem, bevette magát vagy a rengetegbe, vagy a nádas
-közé s eltűnt, mintha föld nyelte volna el. Hiszed-e, hogy ennél a
-szarvasnál szebb nem lehetett a Hunor és Magyar szarvasa sem? Egyszer
-beugrottam utána a nádasba, de nyakig süppedt a lovam. Alig tudtunk
-kivergelődni. Azt hittem, vége, itt pusztulok. Reád gondoltam, Levente,
-s úgy féltem a haláltól! Megsirattál volna-e, ha meghalok?
-
-– Meg.
-
-– De röviden felelsz!
-
-– Mondom, hogy meg.
-
-– Mindég sirattál volna?
-
-– A férfi nem sír, a férfi gyászol.
-
-– Halálig gyászoltál volna?
-
-– Halálig.
-
-– De azért lett volna feleséged. Úgy-e?
-
-– Úgy.
-
-– Hát te így szeretsz?
-
-– Az én nemzetségemnek nem szabad kiveszni.
-
-Büszkén, szinte gőgösen mondta ezt Levente.
-
-– Igaz, igaz, – mondta a leány színlelt alázatossággal. – Hanem azt a
-szarvast – tört ki hirtelen – megölöm! Meg én! Addig meg nem nyugszom.
-
-– Miért? – kérdezte Levente el nem rejthetett megdöbbenéssel.
-
-– Mert háromszor huszonnégy napja, hogy folyton ingerkedik velem. Velem
-senki se ingerkedjék! Meglásd, szemed láttára ölöm meg. Miatta
-fenyegetett a cudar halál. Nézz reám, Levente! Arra születtem-e én, hogy
-hideg ingoványnak fenekén kigyók marják testemet? Nézz reám!
-
-Levente rá nézett, de alig tudta elfojtani borzongását: oly félelmes,
-oly ijesztő volt most újra e leány. Farkas khán leánya ő, hiába!
-
-– Látod? Látod? – ragadta meg hevesen Levente karját. – Lobogó lángban
-égett mindkét szeme. Égett a haja is, a fekete haja is. Nem nő volt ez
-többé, hanem szörnyeteg, ki dühtől lihegve veti rá magát arra, kit
-áldozatul kiszemelt.
-
-– Nem látod? Nem látod? Haj, utána, haj!
-
-Igen, ott nyargalt előttük a csudaszép szarvas. Épp most ugrott föl egy
-forrás mellől. Valóban, ilyen szép szarvast sohasem látott Levente. A
-két ágas-bogas szarva koszorúba volt fonva, lebegett a feje fölött.
-Ilyen lehetett az a csudaszarvas, csakugyan ilyen, melyet Hunor és
-Magyar együtt üldözének, aztán eltűnt, örökre eltűnt az ingoványban.
-
-– Oh de szép! – kiáltott Levente. – Ne öld meg! Fogjuk meg elevenen!
-
-De Birtik nem hallja Levente szavát. Nem akarja hallani. Esze nélkül
-sarkantyúzza, ostorozza a tűzvérű mént: haj, utána, haj! Nyomában
-mindenütt Levente: Ne öld meg, ne! Fogjuk meg elevenen! Már elejbe is
-kerül a vasderesen, mely sohasem száguldott így még: könnyű lába alig
-éri a földet. Rengeteg erdő szélén hirtelen megfordul a szegény szarvas,
-s megfordulván, reszketve, hökkenve áll meg: szemtől-szembe kerül az
-amazonnal, ki háromszor huszonnégy napja üldözte hiába. Egy pillanat s
-Birtik nyilától szíven találva roskad össze a csudaszép állat.
-
-A diadaltól mámorosan ujjong a leány, aztán lekapja derekáról hétágú
-ostorát s esze nélkül csap végig a nemes állat bőrén. S mintha hét ágú
-kés hasított volna végig rajta, hét patakban omlik a csudaszép szarvas
-vére s nézi a leány vad gyönyörűséggel. Egész teste reszket belé.
-
-– Úgy-e, megmondtam? – kiált Leventének. – Megöltem a kutyát!
-
-– Meg, meg, – mondja Levente komoran.
-
-– Hát te nem örülsz?
-
-– Nem.
-
-– Nem örülsz? Az én örömöm neked nem öröm?
-
-– Ez nem.
-
-– Világosabban beszélj, Levente!
-
-– Isten súgja nekem, hogy ez a szarvas ivadéka volt ama csudaszarvasnak,
-melyet Hunor és Magyar hiába üldözött. De még sem hiába. Mert az a
-szarvas vezette őket ama szép szigetre, mely a paradicsomhoz hasonlatos
-vala. Ez a szarvas is paradicsomba vezetett volna minket. De te
-megölted. S még halálában sem esett meg rajta a szíved. Van-e szíved, te
-leány?
-
-– Van. De nem gyáva, mint a tied.
-
-– Leány!
-
-– Meggyűlöltél, látom a szemeden, hallom a hangodon. Érzem, hogy
-elvesztettelek. De jegyezd meg, Levente, hogy mint azt a szarvast
-megöltem, úgy ölöm meg azt a leányt, kit sátradba hozol. Értetted-e,
-Levente?!
-
-Gyilkos szemmel mérte végig az ifjút s még egyszer rácsapva a kihült
-testű szarvasra, torzra vált arccal vágtatott el, folyton ütve, vágva
-habba keveredett lovát.
-
-Néhány pillanat mulva elnyelte a szemhatár a leányt s Levente nagyot
-sóhajtva indult tovább, más irányba, maga sem tudva, hová, merre.
-Érezte, hogy könycsepp gördül le arcán.
-
-Az utolsó könycsepp.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-A «KEMÉNY» NIKETÁSZ.
-
-A rekkenő hőségtől tikkadtan bolyongott Levente a síkságon, s nem nézve
-se jobbra, se balra: egészen a lovára bízta magát. Az okos állat
-vissza-vissza tekintett gazdájára, mintha kérdezné: hová vigyelek, édes
-gazdám? De Levente nem vette észre a ló nyugtalankodását. Lelke nem
-tudott megszabadulni attól a visszataszító képtől, melynek az imént
-tanúja volt. Látta Birtiket, amint vadul, magánkívül szabdalja hétágú
-ostorával a csudaszép szarvast; hallja a gonoszlelkű leány ádáz
-fenyegetését. Fülébe cseng: Értetted, Levente? Testét, lelkét égeti,
-perzseli a gyilkos tekintet, mellyel a leány végig mérte. Balsejtelmek
-nehezedtek szívére s szorongó érzéssel nézett a jövendőbe. Mindenképpen
-átka lesz neki ez a leány. Átka lesz, ha feleségként sátorába vezeti;
-átka, ha más leányt vezet sátrába. Ezer szeme legyen, úgy is kelepcébe
-ejti…
-
-A lova hangosan elnyerítette magát. A messzeségből tompa nyerítés
-válaszolt rá. Levente felrezzent gondolataiból. Körülnézett. Egy élő
-lelket sem látott a végtelen pusztaságon. Messze keleti és északi
-irányba látta a gulyák és ménesek halovány körvonalait, de a nyerítés
-déli irányból jött.
-
-Épp akkor ért egy óriás, terebélyes szádogfa mellé. Egyedül uralkodott a
-régi magyarok kedves fája messze területen. Aljában széles köpűbe fogott
-forrás vize csorgott durván faragott vállúba. Köröskörül letaposva a fű
-jó messzire. Megismerte e helyet: egyik delelő helye volt a farkas khán
-méneseinek.
-
-Leszállott a lováról, a vállúhoz vezette, megitatta. Aztán kivette a
-zabolát a szájából s szabadon eresztette, hogy legelésszen egy kicsit.
-Magára nem gondolt. Leült a kút köpüjére s úgy nézett a messzeségbe,
-déli irányba, honnét újra nyerítés hallszott. A vasderes felemelte
-fejét, fülelt s hosszan nyerített. Újabb nyerítés válaszolt s most
-megismerte Levente: a farkas khán arab kancájának a nyerítése volt.
-Ennek a kancának nem volt párja az etelközi tartományban. Hányszor
-alkudott rá Levente! De a farkas khán azt mondta mindig: Annyi az
-aranyam, hogy a görög császárnak sincs több. De ilyen kancám csak ez az
-egy van. Én nem adtam pénzt érte, mert azért nem adta a gazdája, Miriam
-khán. Ha nem adta, hát – elloptam. Levente büszkén, megvetően felelte: –
-Én nem lophatok, mert fejedelem fia vagyok! – Jó, jó, hiszen én is
-lehetnék fejedelem, – mondogatta a farkas khán – ha ebben is olyan
-szerencsés volnék, mint egyébben. Hanem, hallgass ide, Levente. Van a
-kancának egy csikaja. A hasában hozta magával. Ezt _majd_ neked adom. –
-Mikor lesz ez a _majd_? – faggatta Levente. – Azt neked kell kitalálnod!
-– felelte rejtelmes vigyorgással a khán.
-
-No, ahhoz nem kellett nagy kitaláló ész, hogy ezt Levente kitalálja. –
-Hiszen csak _más_ volna az a leány, – mormogta magában Levente – már rég
-alattam nyargalna az a csikó – az anyjával együtt!
-
-Haj, nézzetek oda! Már túl volt a tizen a farkas khán kancája, s alig
-éri lába a földet. Száján túrja a habot, fel-feláll hátsó lábára, mint a
-forgó szél úgy forog maga körül veszett haragjában, hogy gazdája nem
-engedi repülni, versenyt repülni a széllel. Széles, domború szügyén hogy
-kifeszültek vastag izmai! Isten csodája, hogy szerte nem szakadnak!
-Micsoda állat! S hogy ez a farkas képű, farkas lelkű kháné! Bizonyos,
-hogy megvarázsolta. Máskülönben nem tűrné meg a hátán.
-
-Két-három nyíllövésre lehetett a farkas khán a szádogfától, s most már
-Levente éles szeme kivette, hogy nincs egyedül. A lemenő nap sugarától
-megaranyozott vastag porfellegből egy kis csapat idegen vitéz alakja
-bontakozott ki. Elől, a csapat élén a farkas khán, balján magas termetű,
-széles vállú, hosszú szürke szakállas ember lovagolt. Hosszú köpenyege
-egészen betakarni látszott a lovát s ló és gazdája csillogott-villogott
-a nap fényében.
-
-– A ruhája előkelő embert mutat, – mondotta magában Levente. – Nagy
-csud’ám, ha nem görög. A Duna felől jő. Bizonyosan a görög császár
-követje. Talán éppen a «kemény» Niketász, Bölcs Leó császár fő embere. A
-hadban vitéz, tanácsban bölcs Niketász, ki ha nincs, már rég kő kövön
-nem marad a görög császár birodalmában: úgy végig seper rajta Simeon, a
-bolgárok hatalmas császára.
-
-Már csak egy nyíllövésre volt a csapat: egyenkint látta Levente őket. Mi
-tenger kincs Niketásznak a ruháján! Arany, rubint, smaragd, gyémánt
-borítja aranyszálakkal átszőtt selyem kaftánját. Nyuszt kalpagján
-öklömnyi gyémánt. Mekkora lehet a császárnak, ha ekkora van a
-követjének. S im jött a nyomában tizenkét dalia. Mind magas szál
-legények, csillogó, ragyogó köntösökben. S a tizenkét dalia mögött
-huszonnégy szolga vezet huszonnégy lovat, a lovak hátán nehéz zsákok
-átvetve, lelógva két oldalt. Ezek a zsákok bizonyosan meg vannak gyúrva
-drágábbnál-drágább selymekkel, s mindenféle drágaságokkal. És bezárja a
-menetet huszonnégy fegyveres vitéz.
-
-– Attól a szádogfától háromszor egy óra a fejedelem sátra – hallszott a
-farkas khán éles, rikácsoló hangja, s előre mutatott hét ágú ostorával a
-sátor irányába.
-
-– És csakugyan hallgat reád a fejedelem? – kérdezte Niketász, – mert ő
-volt – s gyanakodva nézett a khánra.
-
-– A fejedelem is, a fia is. Mondom neked, hogy Levente s Birtik annyi
-már, mintha egy sátorban élnének.
-
-Levente önkéntelen felkelt a kút köpűjéről s a szádogfa mellé húzódott,
-hogy ne lássák. Hadd beszélje ki magát kedve szerint a khán. Elpirult a
-gondolatra, hogy ő most hallgatódzik, de megnyugtatta magát: nem magáért
-hallgatódzik. Hátha valami roszban sántikál gonosz lelkű khánja.
-
-– Árpád akaratjával? – kérdezte Niketász.
-
-– Árpád akaratja! – legyintett megvetően a farkas khán. – Neki csak egy
-akaratja van, hogy a magyarokat elvezesse Attila földjére. Hát nem jobb
-volna itt maradni az öt folyó között? Innét beüthetnénk hol ebbe, hol
-abba a tartományba. Amikor nektek szükségetek lenne ránk, segítenénk
-mindenféle ellenség ellen. Ti fizetnétek, mert van miből. Tenger kincse
-lehet a ti császárotoknak.
-
-– Összegyűlt egy kevés az idők során, – mondotta Niketász a dúsgazdag
-ember dölyfével.
-
-– No, nálam is összegyűlt egy kevés. Több kincsem van, mint Árpádnak.
-
-– De hát többhöz több kell, úgy-e? – jegyezte meg Niketász gúnyosan.
-
-– Régi igazság, – vetette vissza a khán. Abból a háromszor nyolc zsákból
-legalább kettő az enyém lesz. Te is így számítottad?
-
-– Az a fejedelem dolga, – mondotta Niketász határozottan.
-
-– A fejedelem dolga? Az mind a vezérei közt osztja ki az ajándék javát.
-Többet a vezéreknek, mint magának. S legkevesebbet nekem. Mindig azzal
-fizet ki: neked úgy is több kincsed van, mint a vezéreimnek.
-
-– A ti fejedelmetek igazságos ember lehet.
-
-– Igazságos! Fél tőlem, a hatalmamtól. Hiszen csak Levente…
-
-Nem fejezte be gondolatát, de a «kemény», a «bölcs» Niketász így is
-eleget értett s folytatta a félbehagyott mondatot:
-
-– elvegye a leányodat, te leszel a fő khán. Az igazi fejedelem. Árpád és
-Levente csak amolyan árnyék fejedelmek. Értlek, Jedajk khán. Nekem
-különben mindegy, mit csináltok, csak most kapjak bár ötezer vitézt a
-cudar bolgárok ellen. Annyit csak kapok, úgy-e bár?
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: «Mintha földből pattant volna ki, úgy termett a csapat
-elé.»]
-
-– Többet is, ha velem jól beszélsz, – mondotta a khán s falánk tekintete
-rátapadt a zsákokra. Vagy hármat már el is nyelt a huszonnégyből.
-
-– Jó, jó, nem leszek háládatlan, – nyugtatta meg Niketász – csak ember
-légy a talpadon.
-
-Éppen akkor haladott el a csapat a szádogfa mellett, de a farkas khán
-nem is nézett a fa felé, az ő lelkét egészen elfoglalta a gazdag ajándék
-s az ezt követő még gazdagabb zsákmány reménye. Hallotta a lónyerítést,
-s ügyet sem vetett rá. Mikor aztán jó messzire haladtak, Levente
-hirtelen felkapott a vasderesre s nagy kerülővel elejbök vágott. Mintha
-földből pattant volna ki, úgy termett a csapat elé.
-
-– Levente! – kiáltott a farkas khán s meglepődve nézett körül. Látszott
-rajta, hogy keres valakit a közelében. – Hol hagytad Birtiket?
-
-– Ő hagyott el, – mondotta Levente, de oly egykedvűen mondotta, hogy a
-farkas khánnak arca belésáppadott.
-
-– Összevesztetek?
-
-Levente vállat vont.
-
-– Szerelmes szívek szokása, – szólt közbe Niketász, kinek éles szeme
-észre vette, hogy a szerelmesek közönséges virrongásánál nagyobb baj
-történt.
-
-– Idegenek vagytok, amint látom – terelte el Levente a beszédet, – s ha
-jól szemlélem, Görögországból jöttök. A fejedelemhez igyekeztek?
-
-– Árpádhoz, a magyarok nagy fejedelméhez, kinek vitézsége és bölcsessége
-eljutott a hatalmas keleti császárnak udvarába.
-
-– S a hatalmas keleti császárnak az a kérése, úgy-e bár, – mondta
-Levente gúnyosan, – hogy Árpád, a magyarok nagy fejedelme verje ki
-Görögországból a bolgárokat?
-
-– Büszke hangod, dali termeted azt sejteti, – mondá Niketász hizelkedő
-hangon – hogy te a nagy, a hatalmas fejedelem fia vagy. Eltaláltam-e?
-
-– Eltalálhattad, mert hallottad nevemet, – felelt Levente, kit e
-hizelkedő szavak nem ejtettek meg. Jól látta Niketász arcán, hogy
-nehezen tudta elfojtani sértett büszkeségét s a segítségre szorult gőgös
-ember kényszeredetten nyögte ki a hizelkedő szavakat.
-
-– Hallottam nevedet, de vajjon nincs-e több Levente az öt folyó között?
-
-– Több Levente? Ki merné az én nevemet viselni abban az országban, ahol
-az én apám a fejedelem?
-
-– Igazad van, – hagyta helyben alázatosan Niketász, de bensejében
-szánakozást érzett. Mi kár, gondolá magában, hogy ennek a szép, dali
-ifjúnak szíve gőggel vagyon tele!
-
-– Bizony igaza van! – rikácsolt a farkas khán, ki merthogy még nem tudta
-e pillanatban, hogy hányadán van Leventével, célirányosnak vélte a
-hizelkedést. – Levente! Haj, Levente! – áradozott a farkas khán. – Az ő
-nevétől még reszketni fog a világ! Meglássátok, úgy elsöpri a
-bolgárokat, hogy hírük-poruk sem marad. Aztán neki vág nyugatnak, mint
-egykoron Attila. Hej, ha meg nem hal Attila időnek előtte, bizony nem
-jöttök ti most segítségért, görögök! Hol volnátok most?
-
-– Jedajk khán! mordult rá Levente – ami szabad a fejedelem fiának, nem
-szabad neked. Megesmerem, hogy Niketászt megbánthatták szavaim. Ifjú
-hevem elragadott. Azt gondoltam, mikor Niketász azt mondta, hogy a
-hatalmas görög császártól jő: ha a görög császár _hatalmas_, miért van
-szüksége a maréknyi magyarra? Visszavágtam egyszer s azzal vége. De te
-mi jogon sértegeted a görögöket? Mit tudod, mi lesz vala, ha Attila nem
-hal meg hirtelen halállal?
-
-– No, no, Levente, – hunyászkodott meg a farkas khán – látod, látod,
-ifjú vagy te még. Én csak téged akartalak dicsérni, s tehetek-e róla, ha
-szájam tovább szaladott? Mert, ami igaz, igaz, – fordult Niketásznak –
-jaj lesz a népeknek, mikor Levente megmozdul…
-
-Niketász a sokat látott, tapasztalt ember szemével nézett Leventére.
-Világosan látta, hogy Levente lelke mélyéből megveti a farkas khánt, s
-im mégis jól esik hallani, akárkitől ered, a csúnya hizelkedő szavakat.
-Hogy ennek az ifjúnak lelke tele van messzelátó tervekkel. Világverő
-Attila idejét akarja feltámasztani egy maréknyi néppel. Ámde Attila népe
-szörnyű áradat volt, mely maga előtt seperte vagy maga köré habarta az
-útjában talált népeket. Mit kezdhet Levente azzal a néppel, mely az öt
-folyó közt kedve szerint elterülhet? Ha legalább együtt volna mind, aki
-magyar. De a bessenyők két felé szakasztották már Lebediában. Az egyik
-fele elbódorgott a perzsák földjére, a másik felét ide vezette Árpád.
-Vajjon találnak-e egymásra valaha az elszakadt testvérek? Niketász éles
-szeme hamar megvette a mértéket Leventéről. Különösen alkalmas arra,
-hogy diadalmas harcra vezessen nehány ezer embert akár tízakkora sereg
-ellen, de nem kitartó, nem körültekintő. Egy-egy diadalra nagyot alszik
-s mire újra fellángol benne a világverő harci kedv – már késő:
-sziklafalként állják útját mind a népek, melyek külön-külön tán meg sem
-állhatnának előtte.
-
-– De belemerültél a gondolatidba! – szólalt meg Levente. –
-Megmondanád-e, hogy mit forgatsz elmédben, kemény és bölcs Niketász?
-
-Niketász elmosolyodott. Hiszen csak az kéne, hogy megmondja a valóságot.
-
-– Azt forgattam az elmémben, dali Levente, hogy áldott az óra, melyben
-elindultam Bizáncból, ha apád, a nagy fejedelem, megsegíti az én
-császáromat nagy bajában s te vezeted apád seregét a bolgárok ellen. De
-hidd el nékem, te is áldhatod az órát, ha átkélsz a Dunán. Hallottad-e
-hírét…
-
-Itt megakadt Niketász szava.
-
-– Mit akartál mondani? Mért nem mondod tovább?
-
-Niketász lopva a farkas khánra tekintett.
-
-– Hajolj közel hozzám.
-
-Levente áthajolt egészen Niketászhoz, az meg belesúgta a fülébe:
-Világszép Hajnának, Simeon bolgár császár leányának hallottad-e hírét?
-
-Ám a farkas khánnak farkas füle volt: úgy hallott minden szót, mintha az
-ő fülébe súgták volna. Arca elszederjesedett, szeme szikrát hányt, teste
-vonaglott a magába fojtott dühtől. Ellenben Levente arca átszellemült,
-nem tudott uralkodni magán, hangosan felkiáltott:
-
-– Hírét is hallottam, láttam is. Láttam álmamban, nem egyszer!
-
-– Cudar görög! – ordított a farkas khán, nem tudva tovább magába fojtani
-indulatját. Aztán kétségbeesetten fordult Leventének: – Ne hallgass rá!
-Megcsal. Mind csaló a görög. Megcsal, megvarázsol. Csak egy világszép
-leány van. Az én leányom. Hallod, Levente? Ne higyj a görögnek!
-
-Levente szánakozva nézett a farkas khánra.
-
-– Eredj a sátradba, Jedajk khán. Csendesüljön véred. Már közel a
-fejedelem sátra. Nem állhatsz elé ilyen felindultan. Eredj haza, Jedajk
-khán!
-
-Ezt már parancsoló hangon mondta Levente.
-
-– Megyek, megyek! – hörögte a farkas khán. – De ezt az órát el ne
-felejtsétek. Hallod-e, Niketász? Hallod-e, Levente?
-
-Abban a pillanatban fájdalmasan felhorkantott az arabs kanca, rettentő
-ugrásokban vágtatott el a farkas khán sátra felé.
-
-Niketász aggodalmasan csóválta fejét.
-
-– Ezzel még meggyűlhet a bajunk. Kár volt elárulnod magadat, Levente.
-
-– Mit rejtegessem, amit érzek!? Különben is ő hallotta minden szavadat.
-Mértföldekről meghallja a hangot, kiveszi a szót. S mit bánom én,
-hallotta, nem hallotta: ami a szívemen, a szájamon.
-
-– Magyar vagy, – mondotta Niketász. – Hallottam a magyarnak erről a
-természetéről. Sok kárt vallotok még emiatt.
-
-– Az lehet, – mondotta büszkén Levente – de azért a természetünkön nem
-változtatunk!
-
-E pillanatban feltűnt Árpád sátra. Niketász önkéntelen végig nézett
-magán, rendbe rángatta köpenyegét. Aztán szigorúan vissza nézett a
-kiséretre. A hosszú úttól kissé meghajlott hátak kiegyenesedtek, a
-daliák rendbeszedték magukat. Minden arcon különös érzés tükröződött.
-Nemsokára színről-színre látják Álmos fiát, a nagy, a hatalmas Árpádot.
-Akinek csak egy maréknyi népe van s még sem hajtotta meg fejét Kelet
-leghatalmasabb királya, a kozár király előtt. Ezek a vitézek, akik annyi
-császárt, királyt, fejedelmet láttak, Árpád sátrához elfogódva
-közeledtek.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-APA ÉS FIA.
-
-Alkonyodott, mikor a görög császár követei Árpád sátra elé értek. Az
-idegenek láttára nagy tömegekben verődtek össze a magyarok, férfiak,
-nők, gyermekek. A férfiak, különösen az öregebbrendűek, jól ismerték a
-«kemény» Niketászt, hisz gyakran fordultak meg a görög császár
-városában, a fényes Bizánczban. Ide vitték foglyaikat, ide a pusztákon
-és rengetegekben elejtett vadak bőrét s hoztak cserébe selymet,
-bársonyt, drága ékszereket s csengő aranyakat. Jó ismerősként fogták
-körül Niketászt és embereit s az asszonyok vágyakodva szemlélték a
-zsákokat: mi drága selymek lehetnek azokban! Vajjon jut-e nekik azokból?
-A cselédnép serényen forgolódott a követek körül, leemelték, vitték a
-zsákokat a sátor elé, egy halomba rakták. Egy része meg a lovakat vette
-gondjába, vezették a szárnyékokba, megkötötték s illatos szénát vetettek
-eléjük.
-
-– Juthatunk ma a fejedelem színe elé? – kérdezte Niketász Leventét.
-
-– Ma nem, – mondotta Levente. – A magyarok fejedelme csak a törzsek
-vezéreinek jelenlétében fogadhatja más országok követségeit. Nemcsak a
-fejedelemnek, de a vezéreknek is hallani kell, hogy miben jártok. Akkor
-aztán egybehívják mind a nemzetségek főbbjeit is s együtt határoznak:
-mit feleljenek a ti kérésetekre. Ez a magyar törvény.
-
-– Bölcs törvény, – jegyezte meg Niketász. – Tanulhatnánk tőletek.
-
-– Most jertek a vendégsátorba. Pihenjétek ki magatokat. Holnapra
-egybehivatjuk mind a vezéreket s a nemzetségek főbbjeit.
-
-A fejedelmi sátor mögött díszes sátor állott: a vendégsátor. Itt
-szállásolták el Niketászt s az előbbkelő görögöket.
-
-– Mintha csak otthon volnék, – mondotta megelégedetten Niketász, a nagy
-kényelem láttára.
-
-Drága selymekkel bevont széles diványok, rajtok dagadó vánkosok,
-aranyszövetű terítők: többnyire a görög iparművészet remekei. Nehéz
-függönyök osztották szobákra a nagyterjedelmű sátort s közepén óriási
-terem volt: ebédlő-terem. A hosszú, arany-, ezüstdíszekkel ékített
-asztal patyolat fehér abrosszal volt megterítve, rajta öblös arany
-tálak, tányérok, serlegek szépen elrendezve, mintha előre várták volna a
-követeket.
-
-– Mennyi kincs csak ezen az asztalon s ez mind a mienk volt, – dörmögte
-magában Niketász. – Mennyi kincs! – ismételte fenhangon Niketász. – Mi
-lehet akkor a fejedelem sátorában!
-
-– Sokkal kevesebb, – mondotta Levente. – Apám az egyszerűség embere. A
-pompának nem kedvelője. Meglátod holnap, milyen egyszerű belől az ő
-sátra.
-
-– Az a része, hol a követséget fogadja?
-
-– A követséget nem sátrában fogadja. Arra külön sátrat emelnek. Magas
-rudakra hosszú, széles selyem ponyvát feszítnek ki.
-
-– S alatta arany trón, magas aranypádimentumon, úgyebár?
-
-– Nem – mosolygott Levente. – A fejedelem lóháton trónol, nemkülönben
-körülötte a vezérek, s oldalt a nemzetségek főbbjei.
-
-– És a követség?
-
-Levente megütődve nézett Niketászra.
-
-– A magyarok fejedelmével nem lehet lóhátról beszélni!
-
-– Ugyanúgy, mint a görögök császárával! – vetette vissza Niketász, – nem
-fojthatva el bosszúságát.
-
-– Ugyanúgy, – hagyta helyben Levente, – jól megnyomva a szót.
-
-Közben a cselédek egész raja lepte el az ebédlőtermet s hozták ezüst-
-meg aranytálakon a ropogós, nyárson sült pecsenyéket, hatalmas kannákban
-üdítő méhsert, tüzes borokat s Levente asztal mellé tessékelte Niketászt
-és főbb embereit.
-
-– Mintha otthon volnátok, – mondotta Levente. – Egyetek, igyatok, senki
-meg nem háborít. Nyugodalmas jóccakát, Niketász! Nektek is, vitézek!
-
-Azzal magára hagyta a követséget s sietett a fejedelem sátrába. Árpád
-akkor már a sátor előtt ült, a terített asztal mellett háza népével. Ő
-nem szeretett behúzódni a sátor alá. Isten szabad ege alatt érezte csak
-jól magát, étel, ital jobban esett itt, hol messze elnézhetett népeinek
-sátra felett. Láthatta a sátrak előtt égő tüzeket, hallhatta az
-ideverődő hangokat: az ő népének hangját. Méla dallamú nóták szállottak
-föl a tüzek mellől s szálltak csendesen az alkonyatban, hová, merre?
-Kelet felé? Nyugat felé? Egyik-másik sátor előtt eleven vikotába
-vegyültek a férfiak. Összeverődtek a nemzetségek egy-egy hatalmas tűz
-köré, s vitatták keményen: hogy lesz jó, mint lesz jó. Bizonyos, hogy
-hadba hívják a görögök a magyart. Kára lesz-e, haszna lesz-e, ha mennek?
-
-– Itt van Levente! – kiáltotta egyszerre Tarkacs és Jelekh.
-
-Szerettek volna felugrálni az asztal mellől, elébe szaladni, tarsolyát
-kikutatni, nem hozott-e nekik valamit. De a fejedelem komor tekintete
-helyükre szegezte a kandi fiukat. Levente különben most ügyet sem vetett
-öccseire, arca, szeme lelkes tűzben égett s boldogan borult anyja
-kebelére.
-
-– Hadba megyek, édes anyám!
-
-– Jó, jó, – hárította el magáról gyöngéden Leventét Özséb – nincs itt
-senki rajtam kívül?
-
-Levente kissé meghunyászkodva lépett apja elé, alázatosan lehajlott
-kezére s zavartan hebegte:
-
-– Engedjen meg, édes apám uram.
-
-– Ülj a helyedre, – intett a fejedelem – s komolysága mintha enyhült
-volna ennek a deli szép ifjúnak, az ő véréből való vérének láttán. Szép
-deli ifjúságát látta megelevenedni Leventében. Ő is épen ilyen volt:
-fellegekbe járó, nagyot, rendkívülit akaró, de a férfi korra csendesebb
-lett a vére, nyűgbe verődtek szertelen indulatai, s más szemmel látja a
-maga s népe jövendőjét, mint könnyen lobbanó ifjú korában. Majd
-lecsendesül Levente is. A szilajságot magát mérséklő, edzett erő, a szív
-féktelenkedését az elme bölcsessége, higgadtsága váltja fel s uralkodása
-áldás lészen az ő népének.
-
-Levente elfoglalta helyét, de bár egész nap étlen-szomjan csatangolt,
-alig evett-ivott valamit. Az ő lelke már messze járt, túl a Dunán,
-Fekete-tenger partján, onnét száguldott tovább, tovább, beszáguldotta a
-bolgárok földjét, azon is messze túl – vajjon mi lehet azon túl?
-
-– Jelentették, – szólalt meg hosszú hallgatás után Árpád, hogy követség
-jött a görögök császárától.
-
-– Én kalauzoltam a farkas khán kútjától idáig, – mondotta Levente.
-
-– A kemény Niketász vezette a követséget, úgy jelenték nekem. Mit
-akarnak?
-
-– Segedelmet a bolgárok ellen. Úgy-e, megyünk, édes apám uram?
-
-– Ha a törzsek s nemzetségek többsége e mellett szavaz, – menni kell, –
-mondotta Árpád kedvetlenűl.
-
-– Hát édes apám uramnak nem lesz kedve szerint?
-
-– Nem. Elég vért vesztett már a magyar. Eleget volt bolondja más
-népeknek. Ma ennek segítsünk, holnap annak s csak gyengül a nép,
-ahelyett, hogy gyüjtené az erejét Attila földjére.
-
-– Szabad-e elémondanom, édes apám uram, amit az én ifjú elmém forgat?
-
-– Hadd mondja elé, – nézett Özséb kérően a fejedelemre. – Lássuk, hogy
-vált az esze.
-
-– Lássuk, lássuk, – mondotta Árpád s szeretettel nézett Özsébre. Arcának
-komorsága eltűnt, mint mindannyiszor, ha hallotta szavát annak az
-asszonynak, ki érette elhagyta apja fényes udvarát, el a hatalmas kozár
-birodalmat s lett a felesége, osztályosa egy vándor nép fejedelmének.
-
-– Az én ifjú elmém azt forgatja, hogy megrenyhül a magyar vér a tunya
-pihenésben. Inkább kevés magyar, de annak a kevésnek lobogjon a vére,
-mint a tűz, semhogy sok legyen s aludjék a vére, mint a tej. Meg kell
-mutatni az erőnket. Hadd menjen világgá a hírünk. Ha most hadba
-szállunk, s végig pusztítunk a bolgárok földjén, bezzeg másként
-beszélnek a magyarokról! Egy kicsit arra jártunkban benézünk Attila
-földjére is: hadd lám, csakugyan olyan szép, olyan gazdag-e, mint a hogy
-eleinknek Csaba regélte?
-
-– Jól vált az esze? – suttogta Özséb.
-
-Árpád nem felelt, de szemében ott volt a felelet. Látható gyönyörűséggel
-hallgatta Levente okoskodását.
-
-– Tűz a vére, de az esze is, – azt mondotta Árpád tekintete.
-
-– Sok igaz van abban, amit elé mondtál, – szólalt meg végre Árpád. –
-Csak egy a bökkenője. Hátha elpártol a szerencse a magyarok fegyverétől?
-
-– Bátraké a szerencse! – tüzeskedett Levente. – Érzem, édes apám uram,
-hogy velünk lesz a magyarok Istene. Diadalmasan hordozzuk meg a turulos
-zászlót. Én mindig elől járok, – elől, előre! Előre! Utánam a magyar.
-Tűzön, vízen át! Úgy-e, én leszek a vezér, édes apám uram?
-
-– Várj, várj, – csitította Árpád, s csak alig tudta elrejteni
-mosolygását. – Azt a nemzetgyűlés határozza meg. Hátha még fiatalnak
-tartanak? Hátha a hadba szállás ellen szavaznak?
-
-– Óh, ismerem én a magyart. Rég megunta ezt a tunya életet. Csak
-vadászat, vadászat, hadijáték, de igazi csata soha! Csak ellene ne
-szóljon, édes apám uram, tudom, hogy egyakarattal száll hadba minden
-nemzetség.
-
-– Lám, lám, te felkerekednél az egész néppel s védtelen hagynád az öt
-folyó közét. Hány ezer vitézt kiván Niketász?
-
-– Öt ezeret.
-
-– Tudod-e, hány fegyverfogható marad itthon, ha ötezer hadba száll?
-
-– Hétszer ötezer.
-
-– Lesz az nyolcszor ötezer is. De kell is, hogy ennyi itthon maradjon.
-Minden órában rajtunk üthetnek a bessenyők.
-
-– A bessenyők! – kiáltott fel Levente s szertelen gyűlölet lángja
-lobogott a szemében. – A jó atyafiak. A testvérek! S a bolgárok! Ezek is
-testvérek. S nem e két testvértől szenvedett-e legtöbbet a magyar? S nem
-Simeon császár volt-e, ki elrabolta Lebediás egyetlen leányát: világszép
-Hajnát!
-
-– Igaz, igaz, – hagyta helyben Árpád s komoran nézett maga elé. Pedig
-mit nem cselekedhetnénk, ha megértenők egymást! Mióta hún és magyar, e
-két főnemzetség elszakadt, gonosz Ármány gonosz lelke tüzeli egymás
-ellen a testvér népeket. Irigylik egymástól azt a darabka földet is,
-hova sátrukat felütik. Bizony meglátjátok, itt sem lesz maradásunk. A
-kozárnak fáj, hogy elszakadtunk tőle, sőt elhoztuk tőle a kabart is. A
-bessenyőnek jobban ízlik az étele, ha feldúlhatja a mi tűzhelyeinket.
-Nem kezdhet a magyar békés munkába. Nem szánthat, vethet. Vadak bőrén
-szerzi a kenyeret. Vadak, halak húsa – ez az övé. Minden egyebet idegen
-földön kell megszereznie. Ez nem élet, fiam. Örökös föld kell e népnek.
-Örökös. Ahol szánthat, vethet, arathat. Ahol az asszonynép szőhet,
-fonhat, szabhatja, varrhatja háza népének ruháját. Maga kovácsolja a nép
-a fegyverét s ha kell, meg is védi vele földjét. De a népnek érezni
-kell, hogy ez a föld az övé. Ez örökös. Addig hiábavaló minden
-igyekezet. Az öt folyó közén nem érzi, hogy az övé. Vetted-e észre?
-
-– Vettem, vettem. Itt nem is maradunk sokáig. De szabad-e szólanom még,
-édes apám uram?
-
-– Szabad, szabad.
-
-– Ne induljunk üres kézzel Attila földjére. Ne nézzenek minket szegény,
-jövevény népnek. Szerezzünk kincseket, sokat, sokat. Hadd káprázzon a
-népek szeme a magyarok gazdagságán.
-
-Árpád feddően nézett fiára.
-
-– Vigyázz, Levente, vigyázz. Jó, ha van kincs, de ne kapj a csillogás, a
-ragyogás után. Félek, hogy elragad a kincs telhetetlen vágya s az jóra
-nem vezet. Nem kincsekkel akarom én megvenni Attila földjét, de elmém s
-kardom élével. A gazdaságot szerezze meg a munka. A becsületes munka. A
-prédának sohasem voltam barátja. Mindig csak a kényszerűség hajtott reá.
-Ne felejtsd, hogy fejedelem fia vagy s egykor te is fejedelem leszel.
-
-Levente hallgatott. Az ő szíve ily kevéssel nem tudott megelégedni. Ő
-másnak gondolta az örökös hazát. Hiszen legyen örökös haza, de abból
-szerteszéjjel száguldhasson világverő népével, minden népeknek
-iszonyatára. Népek, királyok, császárok, reszketve ejtsék ki nevét, mint
-egykoron Attiláét. Felprédálni idegen országokat, a világ minden kincsét
-egy országba hordani össze: erről álmodott ő, ez a szörnyű szép álom
-kisérte őt alva és imetten. De mindebből, ami most végig nyargalt
-elméjén, szívén, egy szót sem árult el apjának. Hiszen csak egyszer túl
-legyen a Dunán azzal az ötezer emberrel! Csudát fog látni a világ, minek
-lesz képese ő maréknyi emberrel is. De most hallgatott.
-
-– Megértettél-e, fiam?
-
-– Meg, – riadt fel Levente.
-
-– És most add ki a parancsot a hírvivőknek, hogy holnap a vezérek s mind
-a nemzetségek fejei gyűljenek egybe.
-
-Azzal felemelkedett Árpád az asztal mellől s gyengéden átkarolva
-Özsébet, visszahúzódtak a sátorba.
-
-Tarkacs és Jelekh már rég aludták az igazak álmát. Aludott az agg Álmos
-is, ki ma vacsora előtt tért pihenni. Hosszú, nagyon hosszú utat tett
-előző éjjel…
-
-Özséb félre lebbentette a nehéz selyem ajtó egyik szárnyát, az agg Álmos
-fekvő helye mellett haladva el, s bepillantott.
-
-– Csendesen alszik nagyapó, – mondotta az urának. – Nézze, kigyelmed,
-mintha más világban járna, mennyei fényesség az arcán.
-
-– Bizonyosan Attila földjén jár, mosolygott Árpád. Feküdjünk le mink is.
-Hátha minket is odavisz az álom?…
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-A NEMZETGYŰLÉS.
-
-Árpád sátrától három nyíllövésnyire magas fensík terült el. Nem a
-természet, emberi kéz alkotása volt az a fensík: ide gyülekezett Árpád
-népe, ha nemzetgyűlést hivott össze a fejedelem. A fensík közepén
-zászlókkal ékített óriás faoszlopok meredtek az égnek. Nem otromba,
-durván faragott oszlopok voltak ezek: az ácsmesterségben jeles kabarok
-mester keze állatok és virágok képeit faragta rájok. Turul-madár és
-tulipán volt ez oszlopok fődísze, közbe-közbe csatajelenetek is
-tarkították a nagy gonddal faragott madár- és virágképeket. Az oszlopok
-tetején hullámosan hintázó selyem födélen felséges színekben játszottak
-a nap sugarai. A görögök, kik megszokták a szemkápráztató fényt,
-ragyogást otthon, a császár városában, bámészan nézték a nagyszerű
-képet. Nem volt e képen semmi mesterkélt. Egyszerű emberek kezemunkája
-volt az oszlopok faragványa s mégis mesteri. Hatalmas látvány volt a
-rengeteg selyem födél: ezer asszony talpig öltözhetett volna abból, mit
-a magyarok az oszlopokra kifeszítettek nap égető sugarának, eső áztató
-cseppjének, vihar verésének.
-
-Alighogy derengett a keleti ég alja, megmozdult a végtelen puszta népe.
-Lovas vitézek, hangos harsonaszóval nyargalták be a pusztát, megállva
-külön a vezérek, a főbb emberek sátrai előtt.
-
-– Halljad, ember, halljad! Árpád fejedelem parancsolja, minden
-meghallja, dolgát félbehagyja: nemzetgyűlés lesz ma!
-
-Ezt kiabálták a harsonások s im egyszerre talpra kerekededett a sátrak
-népe. Egy szempillantás, kettő: nyergelve, kantározva nyerítettek a
-széles szügyű, hosszú sörényű ősi magyar fajta paripák. Egy
-szempillantás, kettő: nyeregben ültek a vezérek, a nemzetségek főbbjei,
-dárda a vállukon, kard az oldalukon, fényes, forgós sisak a fejükön. S
-hogy legyen mit látni az idegennek, mind magára szedi, kinek ami drága,
-csillogó ékszere van. Arany-, gyémántgombokkal kivert öveken lógnak a
-görbe kardok: mindnek markolatja, hüvelye kincseket érő. A mentegomb
-mind egy-egy arany alma. Mintha arany almákat teremnének a fák.
-
-Ihol már indulnak a vezérek: Előd, Kund, Ond, Tas, Huba, Töhötöm.
-Valamennyi mögött nemzetségük színe-java. A fejedelem sátra előtt
-gyülekeznek. Elsőnek érkezik Előd, Lebediásnak anyáról testvére.
-Lebediás teste ott porladozik Lebediában, a második hazában, mely az ő
-nevéről nevezteték el. Most Előd a Nyéki törzs feje. Őt illette volna,
-hogy fejedelme legyen a magyaroknak, de öreg volt már ő is: nem
-vállalta. Így került sor a második törzsre, a Megyeri törzsre. Álmos
-vala ennek a feje, de ő is öregnek érezte magát a fejedelemségre. Ám ott
-volt a fia, Árpád, a legvitézebb, a legbölcsebb valamennyi közt. Áldott
-legyen a pora is az anyának, ki őt a világra szülte. Bizony elzüllődik a
-magyar, ha Isten meg nem áldja vele a vándor magyart.
-
-Lengő fehér szakálla Elődnek – lengő fehér zászló. Vele az öregségben
-csak Álmos vetekedik. A többi vezér mind javakorbeli ember. Ím jön az
-óriás Kund, oldalán deli fia Kusid, s mögöttük a Kourtigyarmat törzsnek
-szine-virága: mind harcban edzett vagy harcra vágyó daliák. Ond, a
-vasgyúró, kinek markában négy patkó roppan össze egyszerre. Mellette a
-fia, Botond, igazi apja fia. Küzsdég a termete, de széles a melle, a
-válla. Aminek ez vállát veti: szikla legyen, mégis összeomlik. S mind
-hozzá hasonlatos a Tarján törzs férfinépe. És ihol a Jenek, Kari és Kazi
-törzsek fejei, vezérei: Tas, Huba, Töhötöm. Mint egy-egy szálfa
-emelkednek ki a tömegből. Megrendül a föld alattuk. És jön legvégül a
-nyolcadik törzs, a kozároktól elszakadt kabar-törzs feje: Bánk.
-Fejedelmi alak. Ha nem is volt ott a hét vezér közt, mikor Árpádot
-pajzsra emelték, egyenlő a többi vezérrel. Az ő népe éber szeme őrködik
-a határon. Eleven, fürge ravasz nép, elszánt, vakmerő.
-
-A fejedelem sátra előtt is már felnyergelve toporzékolnak a paripák.
-Nyeregben ül már a kisérő csapat, mind csupa válogatott dalia. A
-fejedelem testőrei. Valamennyi egy-egy óriás. Lovászlegények tartják
-féken a tüszkölő paripákat, a szilajabbakat kettő-három. S im két felé
-lebben a nehéz selyem ajtó. Elsőnek Árpád lép ki, két oldalán az agg
-Álmos és Levente. A mult és a jövő. Nyomukban Özséb, kézen fogva
-kétfelől Tarkacsot és Jeleket. És jön az ősz Torda, a kharkász, az
-igazságot tevő, törvénycsináló. A magyar nemzet főpapja és birája.
-
-Egy pillanatra megáll Árpád s szeme gyönyörködve pihen meg a vezérek
-során. Háromszoros éljen zúg fel, ezer kard éle villan ki egyszerre
-hüvelyéből; ezer kard villanása mondja: Te vagy a mi fejedelmünk,
-követünk téged, amerre a szerencse vezet. Ezer büszke fej hajlik meg
-hódolattal a legnagyobb előtt. Mint egy földre szállott Isten áll
-előttük Árpád fenséges alakja. Azt hinnéd, a hősök hősének márványba
-vésett szobra áll itt. Széles, domború mellének nem látod hullámzását:
-mélyen el van temetve, a mit e pillanatban érez. Napsütötte arcának
-merevsége a legbátrabbat is megdöbbentené, ha mélyen beesett szemének
-merengő nézése nem enyhítené a merev vonásokat. Atyai jóság szelid
-sugara ragyog e szemekből. Magas, széles homlokán nehéz gondok
-szántottak mély barázdákat, de im egyszerre eltűnnek a barázdák, s a nap
-sugarai dícskoszorút fonnak a szép, a fenséges homlok körül.
-Gesztenyeszín haja dús fürtökben omlik vállára, két oldalt aranyfésű
-szorítja le, nem engedve illetlen játékot a pajkos szellőnek.
-
-Az agg Előd szemében köny csillan meg.
-
-– Isten küldötte nekünk, – suttogja csendesen szomszédjainak.
-
-Aztán leszáll Árpád lassan, méltóságosan a dombról s felül a fekete
-ménre, mely szeliden megjuhászodva áll most, hogy nyakán érzi a
-fejedelem kemény kezét. Ott ül már Özséb is hóka lován, veregeti nyakát,
-becézgeti. Két oldalán két kis fia. Hej, de boldogok! Ma jelennek meg
-először a nemzetgyűlés előtt. Az agg Álmost Levente segíti a paripájára,
-nem engedi, hogy cselédkeze érintse nagyapót. Egy pillanat s nyeregbe
-pattan ő is. Két arcán két rózsa, mintha oda festették volna. Két lábra
-áll a paripa, merthogy ő úgy akarja s kényesen forog maga körül, Levente
-pedig, mint a föld fenekébe gyökeredzett sudár fa, úgy gyökeredzik bele
-a nyeregbe: foroghatsz, vasderes, toporzékolhatsz, hányhatod, vetheted
-magadat, ügyet sem vet reád Levente. Eleven járásu szeme végiglebben a
-daliák során s kigyúl az örömtől, a büszkeségtől. Ezekkel ő meghódítja a
-világot!
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: Levente és Hajna.]
-
-– Előre! zendül meg Árpád érces hangja. Széles görbe kardját kirántja, a
-fensík felé villant vele, aztán megindul a gyönyörű sereg. Megharsannak
-a rézharsonák, búgnak a szádogfakürtök, tüszkölve, horkolva, nyerítve
-táncolnak a paripák, fel-felzendül az éljen, aztán száll tovább, végig a
-pusztaságon. Rengeteg tömeg verődik össze s zúgja vissza: éljen Árpád,
-éljen!
-
-Niketász és társai ott állanak már a fensíkon s elbűvölten nézik a
-felséges látományt. Csak úgy dagad Niketász szive a reménységtől. Már
-látja, mint rohan esze nélkül a bolgárok hada s nyomában a magyar sereg.
-Látja, mint alázkodik meg a gőgös Simeon császár, aki az ő urát úgy
-megalázta, ahogy még soha görög császárt meg nem aláztak. Felforr a
-vére, valahányszor erre gondol. Az ő elfajult vérei gyáván nézték a vár
-bástyái mögül, amint a gőgös Simeon a vár alját megszállotta vitézeivel.
-Óriási máglyákat rakatott, a máglyák lobogó lángjai csapkodták a vár
-falát s hallották, mint serceg a máglyák közé dobált foglyok és állatok
-áldozati vére. Aztán kevélyen, felemelt fővel a tenger partjára sétált,
-leült, lábait belelógatta a tenger vizébe. És ott voltak körötte a
-szolgáló népek, azok mosták, mosdatták a császár lábait. Majd
-felemelkedett, ő is vízzel meglocsolta népeit, miközben asszonyai – volt
-vagy háromszáz, szebbnél szebb, ékesebbnél ékesebb – dicsőítő dalokat
-énekeltek a legyőzhetetlen császárnak. És nem volt egy görög, rajta
-kívül, aki bősz haragjában bár egy dárdát hajított volna le.
-
-– Több nincs? – kiáltott fel csufondárosan Simeon.
-
-Nem, nem volt több. S megvetően legyintett a kezével.
-
-S ezzel nem elégedett meg. A görögök kozár foglyait, akiket elvett
-tőlük, megcsonkított orral s füllel küldötte vissza. Azt üzente a gőgös
-Simeon Bölcs Leónak:
-
-– Visszaadom a foglyaidat, hadd legyenek gyáva népeid közt bátrak is!
-
-De hát nemcsak kemény, bölcs is volt Niketász, s Árpádnak színe előtt
-állván, erről a rettenetes gyalázatról bölcsen hallgatott. Ne lássa
-Árpád és népe, hogy egy meggyalázott nemzet követe áll előtte. Nem
-meggyalázott, csak szerencsétlen. Elvesztett egy ütközetet – ez ugyan
-más nemzetekkel is megesik. Háborítják a bolgárok a görögöt békés
-munkájában s úgy-e ebben a magyarnak is kára van? Ha a görög mesterember
-nem dolgozhatik, ki csinál a magyarnak kardot, dárdát, nyilat, vértet?
-Ki sző selymet? Hát az a tengersok csillogó-villogó drágakő, arany-,
-ezüstjószág honnét kerül Etelközbe?
-
-Bölcs volt Niketász s bölcsen is végezte a dolgát. Midőn Árpád és
-vezérei elhelyezkedtek a selyem menyezet alatt, a fő helyen, Niketász
-kettős sorba állította embereit, ő maga elől lépdelt, megőrizve a görög
-császár követének méltóságát, lassan, kimérten. Hozták a nehéz zsákokat
-is: két ember fogta a két végén, úgy cipelték, nagyokat nyögvén, hadd
-lássák s hallják, hogy nem holmi könnyű, lenge holmival van tele. Maguk
-a zsákok is kincset értek. Arany és ezüstszálak széles csíkokban
-tarkálták a finom selyemszövetet s aranyrojtos kötőkkel volt bekötve a
-zsákok szája. Mi drága holmi kerülhet ki ezekből, ha megoldódnak a
-vonítóslag kötött aranybojtos kötők!
-
-Vagy tiz lépésnyi távolságra a fejedelem előtt megállott Niketász s
-mélyen meghajtva magát, mondá, amint következik:
-
-Vitéz magyarok hatalmas fejedelme, minden fejedelmek közt a legnagyobb,
-a leghatalmasabb! Általam, kinek neve hazámban a kemény Niketász,
-fejedelmi üdvözletét küldi a görögök nagy császára, Bölcs Leó! Fogadd
-kegyelmesen alázatos követjét az én uramnak, császáromnak, aki mindég
-szives hajlandósággal volt Hozzád és néped iránt. Valamiképpen a dicső
-magyarnak nincsen nyugodalma a bessenyőknek miatta, azonképpen van a
-dicső görög nemzet is, mióta a bolgár szomszédja lett. Nem munkálódhatik
-tőlük békében a mi népünk, mely a te népednek eddig cserében fegyverrel
-s mindenféle hasznos és szép portékákkal szolgált. Te is meg fogod
-sínyleni a mi nyomoruságunkat, ha nem jösz segedelmére az én
-császáromnak, ki a te vitéz néped karja erejétől várja a szabadulást.
-Ötezer válogatott vitézt kér tőled, hatalmas fejedelem, az én császárom.
-És ajánl néked ezért huszezer bizánci aranyat, küldvén általunk
-foglalóba ötezeret s azonkívül ajándékban világhires selyemportékáink
-közül a legdrágábbakat. Fogadd jó szivvel csekély ajándékunkat s ha
-szerencse kiséri vitéz néped fegyverét: igérem uram, császárom nevében,
-többel is pótoljuk.
-
-– Helyesen beszél! – rikkantotta el magát egy erős hang a vezérek s főbb
-emberek háta mögé verődött népből.
-
-– Ez a beszéd! – zúgta egyszerre a rengeteg ajándék láttára fellelkesült
-tömeg.
-
-Mert Niketász jól tudta, hogy zsákban macskát nem árulhat, egy nagy
-széles selyemlepedőt teríttetett le a földre s sorba önttette rá a
-zsákok tartalmát. Egy szép kis halom emelkedett az ötezer darab bizánci
-aranyból. Aztán nagy halmokká verődtek a mindenféle színekben pompázó
-selymek, mentekötők, övek, drága prémes asszonyi bundácskák, kész
-selyemszoknyák, menték – mind arannyal, ékkövekkel gazdagon rakottak.
-
-A tömegen álmélkodó morajlás zúgott végig, de Árpád, kinek egy arcizma
-sem rándult meg a tenger kincs láttára s tekintete közömbösen suhant el
-felette – csendet intett. Alig emelintette meg jobb kezét, abban a
-pillanatban halálos csendre vált a moraj.
-
-És megszólalt Árpád s mondá, amint következik:
-
-– Meghallgattam s megértettem minden szavadat, Niketász. Ti is
-hallottátok s meg is értettétek ugy-e, vitéz vezéreim? És ti mind, kik
-megjelentetek? Kivánjátok-e egyértelemmel, hogy a görögök nagy
-császárjának ötezer vitéz menjen a segedelmére?
-
-– Kivánjuk! – kiáltották mind egyértelemmel.
-
-– Elfogadjátok-e a görög császár ajánlatát?
-
-– Elfogadjuk! – kiáltották ezt is egyértelemmel.
-
-– Eszerint kivánjátok, hogy ötezer vitéz a görög császár segedelmére
-menjen. A huszezer arannyal megelégedtek. Mostan pedig kivánjátok-e,
-hogy e hadba én vezessem az ötezer vitézt, avagy a vezérek közül
-valamelyik?
-
-Előlépett ekkor a sorból Előd s mondá, amint következik:
-
-– Hatalmas fejedelem! Vitéz magyarok! Testvérek! Valóképpen az a
-törvény, hogy vagy a fejedelem vagy a gyula vezesse hadba népünket. De
-ötezer ember nem fejedelemhez illő sereg. Máskülönben is a fejedelemnek
-itt kell élni népe közt. Nem mondja a törvény, de én így gondolom. A
-fejedelem után első személy Álmos vezér. Ő a gyula. De ő kigyelmét is
-aggság terhe nyomja, miként engem. A többi vezér közül akármelyik
-vezethetné a hadat: rá bizhatnók bizodalommal. De mért legyen emiatt
-virrongás köztük? Ihol itt van a mi nagy fejedelmünk fia, Levente, a
-magyar nép jövendő reménysége. Vezesse ő a hadat. Melléje ajánlom
-Kundnak és Ondnak fiait: Kusidot és Botondot.
-
-– Helyes! Elfogadjuk! – kiáltották egyértelemmel.
-
-Ujra csendet intett Árpád s mondá, amint következik:
-
-– A magyarok Istenének áldása legyen e mái munkánkon. Ime, határozott
-népemnek eleje, holnap indul ötezer vitéz, Niketász! Fejedelmi
-üdvözletemet uradnak, császárodnak! Téged és társaidat szerencse
-kisérjen utadon!
-
-Ezzel vége volt a gyülésnek. Ám mielőtt eloszlottak volna, a fejedelem
-intett az öreg Tordának, a kharkásznak, s mondá:
-
-– Hivasd ide az osztókat s osszátok el az ajándékokat a törzsek közt
-igazságosan.
-
-Egyszerre megmozdult a gyülekezet, de senki sem tartott az osztók felé.
-Azokat nem volt szabad zavarni a munkájukban. Tizenkét tisztes öreg
-ember volt az osztó s ezek Torda felügyelete mellett végezték a nehéz
-munkát. Kilenc felé kellett osztani a pénzt is, a portékákat is. A nyolc
-törzsnek, ide számítva most már a kabar törzset is, s a fejedelemnek. A
-fejedelemé volt a fele rész. Az ötezer aranynak s az ajándékoknak is
-fele. De fejedelemnek is, törzsek fejeinek is tovább kellett osztani,
-amit kaptak, a nemzetségek közt. Ez volt a magyar törvény.
-
-Mikor a gyülekezet eloszlott, Niketász és követtársai is lóra ültek, s
-Árpád kiséretéhez szegődve, együtt haladtak a fejedelmi sátorhoz.
-Niketászt az a nagy tisztesség érte, hogy a fejedelem balján
-lovagolhatott. Nyomukban a vezérek.
-
-– Császárod meg lehet veled elégedve, – szólalt meg Árpád hosszú
-hallgatás után. – Jól végezted a dolgodat, Niketász!
-
-– Nem az én érdemem, – mondotta Niketász alázatosan, – egyenes szivü s
-bölcs elméjű fejedelemnél könnyű a követ dolga.
-
-– A hizelkedő szavaknak nem vagyok embere, – szólt Árpád elkomorodva.
-
-– Nem hizelkedés beszél belőlem, nagy fejedelem, a való igazság
-megmondása nem hizelkedés. Hanem…
-
-– Mit akarsz mondani, Niketász?
-
-– Ha meg nem bántlak, magyarok nagy fejedelme, megterhelnélek egy
-kérdéssel.
-
-– Beszélj, Niketász.
-
-– Tegnap, midőn erre felé igyekeztem, a véletlen összetalálkoztatott
-Jedajk khánnal, akinek, mint hallám, farkas khán a közönséges neve. Úgy
-viselkedett, míg fiad, Levente, közénk nem toppant, mintha ő volna
-legelső embered. Mintha az ő szava döntene béke s háború sorsában. Ma
-folyton kereste szemem a vezérek közt, aztán a vezérek mögött, de nem
-találtam. Mit jelent ez?
-
-Árpád szép magas homloka borús ráncokba verődött.
-
-– Jedajk khánnak nincs helye vezéreim közt. Ő jövevény s hűségének
-próbáját még nem adta. Rengeteg kincsnek ura, de tisztessége még nincs
-az én népem előtt. Az én népem szabad, független, a vitézséget, a
-hűséget, a becsületességet minden kincsnél többre becsüli. Gyüléseinken
-neki is van helye, de ritkán mutatja magát itt, mivelhogy nem állhat az
-elsők sorában.
-
-– S nem tartasz, ó nagy fejedelem, hogy Jedajk khán zavart csinál? Hogy
-jól végzett munkánk megrontásán jár ravasz elméje? Mert ravasznak,
-kutyahitünek szemléltem őt.
-
-– Szemmel tartatom, – mondta Árpád nyugodtan. – Neked semmitől sem kell
-tartanod.
-
-Megérkeztek a sátor elé. Mi más volt a képe a sátor előtt elterülő
-széles, hosszú térnek most, mint reggel vala! Körül volt tüzdelve
-zöldleveles ágakkal s a tér közepén rengeteg hosszú asztal nyult el,
-mely szinte roskadozott a felhordott ételek s italok terhe alatt.
-
-– Az én vendégeim vagytok, – szólt Árpád Niketásznak. – A
-fejedelemasszony oldalán a te helyed.
-
-Niketásznak káprázott a szeme. Bizáncban sem igen látott ilyen gazdagon
-terített asztalt.
-
-– Lásd, – szólította meg Niketászt az agg Előd, – a mi fejedelmünk, ha
-családja körében van, rendszerint fatányérból eszik, fakupából iszik,
-csak akkor tűri meg a pompát, ha idegen vendége van.
-
-Itt ezen az asztalon minden edény színarany volt: tálak, tányérok,
-serlegek, kések. Köröskörül ezüstabroncsu hordókból nagy aranyserlegekbe
-folyt Kelet legtüzesebb bora: arany volt a színe ennek is. Óriási
-aranykupák sorban álltak az asztal szélein, tele gyöngyöző borral s
-Niketász félve nézett rájuk: mi lesz vele s vitézeivel, ha egy ilyen
-kupát fenékig kell üríteni s többször is egymásután. De félelmét
-egyszeribe csodálkozás váltotta fel a renden, mit az asztalnál való
-elhelyezkedés körül tapasztalt. Elsőnek Árpád ült le az asztalfőn,
-mellette két oldalt Álmos és Özséb. Aztán Özséb helyet mutatott
-Niketásznak a jobbja mellett. Niketász jobbján üresen maradott egy hely:
-Tordának. Az asztalfőn helyezkedtek el a fejedelem fiai is. Amint a
-fejedelem háza népe helyet foglalt, egyszerre foglalták el helyüket a
-vezérek, elosztva maguk közt a követeket, s alább két oldalt a
-nemzetségek előkelőbbjei. Csendesen, zajtalan, egy szóváltás nélkül
-történt az elhelyezkedés.
-
-– Minő rend! – mondotta magában Niketász s megelégedetten gondolt arra
-az időre, mikor az ötezer vitéz majd csatarendbe áll. – Lám, – fűzte
-tovább a gondolatját, – szabad, független ez a nép, de kemény kéz tartja
-itt a gyeplőt. Ez a nép még csodákat fog művelni!
-
-A lakoma még nem kezdődött, megérkezett az öreg Torda: mély hajlással
-jelentette a fejedelemnek, hogy az osztást elvégezték, aztán elfoglalta
-helyét.
-
-– Nehéz munkád volt, bölcs kharkász, – mondotta Niketász. – Hogyan lehet
-oly sokféle mineműségü portékát igazságosan elosztani?
-
-– Nehéz s mégsem nehéz. Nem tesszük serpenyőre az ajándékokat, nem
-mérjük, szemre csináljuk az osztályt. Egyszer egyik kap valamivel többet
-érőt, másszor másik. Ezt felrójjuk s más alkalommal pótoljuk annak, aki
-talán megrövidült.
-
-– Jutott-e Jedajk khánnak? – kérdezte hirtelen Niketász.
-
-Az ősz Torda meglepődve, gyanakodva nézett Niketászra.
-
-– Kedves embered talán a farkas khán?
-
-– Dehogy kedves emberem, – nevetett Niketász. – Ám szeretném tudni, hogy
-mit kapott. Tegnap hosszú úton kalauzolt s beszéd közben észrevettem,
-hogy sokra számít.
-
-– Hiszen kap ő is valamit, de sokat nem. Ámbátor úgy hallám, hogy nem is
-jelent meg a résziért.
-
-– Csudálom, – mondotta Niketász. – Mert olyan embernek ismertem meg, aki
-nem marad el, hol valamit remélhet.
-
-Niketász és Torda beszélgetését Özséb zavarta meg.
-
-– Hallottam Niketász a te szavaidból, hogy kozár foglyaitok a bolgárok
-kezére kerültek. Kiktől kaptátok ti a kozár foglyokat?
-
-– A bessenyőktől, felséges királyné.
-
-Özséb elmosolyodott.
-
-– Hizelkedő vagy, Niketász. Az én uram fejedelem.
-
-– De király leánya vagy, a hatalmas kozár király leánya!
-
-– Voltam, – felelt szomorúan Özséb. – De hiába, a vér vizzé nem válik.
-Fáj a szivemnek, ha hallom, hogy véreimet fogságra hurcolják.
-
-– Ne búsuljon, édes anyámasszony, – fogadkozott Levente, – hozok én majd
-bolgár foglyokat a kozárok helyett!
-
-– Ne hozz nekem foglyokat, – szólt szeretettel Özséb, – csak jer vissza
-vitézeiddel együtt, diadallal!
-
-– Visszajövünk, vissza, diadallal jövünk vissza.
-
-E pillanatban fehér ruhába öltözött leányok serege rajzotta körül az
-asztalt. Gesztenyeszín hajuk hosszú kettős fonatban, végén piros selyem
-pántlikába kötve, szinte a földet verte. Megkapó szép látvány volt:
-Niketász szeme gyönyörködve pihent meg rajtuk.
-
-– Mely szépek a magyar leányok!
-
-– Se nem szőke, se nem barna, ez az igaz magyar fajta, – magyarázta
-Levente.
-
-Nehéz aranytálakat hordoztak körül a leányok s szemérmes pirulással
-tartották a fejedelem és vendégei elé.
-
-– A görög császár udvarában férfiak szolgálnak fel, – jegyezte meg
-Niketász.
-
-– Fehérnép kezébe való a kalán, férfi kezébe a kard: régi magyar
-törvény, – mondotta Torda.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: Dal a csudaszarvasról.]
-
-S ezt mondván, felállott, végig simította hosszú ősz szakállát, aztán
-egybefogta kezét s reszkető hangján elrebegte az asztali áldást. A
-magyarok utána rebegték:
-
-– Isten, magyarok Istene, áldott a te neved. Te igazgatod a Földnek
-rengését, Víznek folyását, Levegőégnek zengését, Szeleknek járását. Te
-termékenyíted meg a Földet, a Vizet. Te vezérled a te népedet hegyeken,
-völgyeken, vizeken, pusztaságokon keresztül. Te vezéreltél a mai
-munkánkban is. Te vezérelj ezután is s akkor soha az igaz útról el nem
-tántorodunk. Hallgasd meg öreg szolgádat, magyarok Istene!
-
-– De szépen imádkozik a pogány magyar, – rebegte meghatottan Niketász. –
-Szebben, mint a görög.
-
-Torda leült helyére s most már kezdődött a lakoma. Csendben, szinte
-zajtalan folyt. Össze-össze csendültek itt-ott az aranyserlegek, az
-elevenítette egy kissé a Niketásznak szokatlan csendességet, egyébként
-alig hallott egy-két szót.
-
-– Úgy látszik, ez is magyar szokás, – gondolta magában Niketász. –
-Szavuk is alig van azalatt, míg esznek.
-
-Csak mikor már háromszor körüljárták az asztalokat a felszolgáló
-leányok, elevenedett meg egy kissé az asztal, lett sűrűbb a serlegek,
-kancsók összecsendülése. A küzsdég, zömök Botond serlege erős
-csendüléssel ütődött a Kusid serlegébe.
-
-– Jót kivánok, ját!
-
-– Én is neked, ját!
-
-– Mit jelent a ját? – kérdezte Niketász Tordát.
-
-– Azt jelenti, hogy pendelyes gyermekkorukban játszótársak voltak s
-azután is együtt nevelkedtek. Együtt vadásztak, együtt játszottak hadi
-játékot. Most meg együtt mennek csatába, először igazi nagy csatába.
-
-– Kemény fejü, bátor szivü daliának látszik mind a kettő.
-
-– Kund fia az egyik, Ondé a másik, – felelt büszkén Torda. – Apja fia
-mindakettő.
-
-Aztán megint hallotta Niketász, amint összecsendítette serlegét a két
-dalia, de most más szóval vegyítve:
-
-– Jót kivánok, ját!
-
-– Jót is várok, ját.
-
-– Kitől várod, ját?
-
-– A kardomtól, ját.
-
-– Igyunk erre, ját.
-
-– Én nem bánom, ját.
-
-Ittak, fenékig hajtották a serleget. Aztán visszafordultak: színültig,
-szép hugám, színültig!
-
-S hogy tele volt a serlegük, lekönyököltek az asztalra, hosszan egymás
-szemébe néztek.
-
-– Ne búsulj, ját!
-
-– Búsuljon a ló, ját.
-
-– Hát a mátkád, ját?
-
-– S hát a tiéd, ját?
-
-– Én nem féltem, ját.
-
-– De még én sem, ját.
-
-Felkapták a serleget, koccintottak s fenékig hajtották.
-
-Nézte, nézte Niketász a két daliát s oda szólt Tordának:
-
-– Meglásd, ma asztal alá kerülnek.
-
-Felelte Torda:
-
-– Mondtam már, hogy Kund fia az egyik, Ond fia a másik.
-
-Egyébként ugyanazt cselekedték az öregek is: Kund és Ond. S az asztal
-körül mind: öregek és ifjak.
-
-Feltünt Niketásznak, hogy össze-összecsöndítik a serlegeket, alig
-egy-két szót eresztve utána, néha egy szót sem. Aztán hosszan maguk elé
-bámulnak. Isten tudja, hol jár a lelkük.
-
-De ím, egyszerre megjelenik a fejedelem előtt egy sudár szép dalia, lant
-a kezében. Mélyen meghajtja magát s várja a fejedelem parancsát. Minden
-szem a hegedősre tapad, s mintha lángba borulna minden arc, minden szem,
-lélekzetüket visszafojtva várják a lant pendülését, nótaszerző dalia
-hangjának édesbús csendülését.
-
-– A csudaszarvas történetét daloljad, – szól a fejedelem – s amint
-megpendül a lant, átszellemül Árpád arca, átszellemül valamennyié.
-Érintetlen állanak a serlegek. Csak a testük van itt ezeknek az
-embereknek, a dallal együtt száll lelkük arra a szép szigetre, hol
-egykor régen, nagyon régen, Hunor és Magyar reggeltől estig űzték a
-csudaszarvast, mígnem az eltünt egy ingoványban…
-
-Az ifjú ujjai végig futnak a lant hurjain s kezdi a dalt a
-csudaszarvasról, lassú pengetéssel kisérve mélán csengő énekét.
-
-  Egyszer régen, nagyon régen, haj!
-  Nimród király idejében, haj!
-  Vadászni ment két dalia,
-  Mindakettő Nimród fia:
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Mondta Hunor: hallod, öccse, haj!
-  Kicsi a mi apánk földje, haj!
-  Menjünk átal a határon,
-  Mondta Magyar: én nem bánom.
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Mentek, mentek, mendegéltek, haj!
-  Szép csendesen eregéltek, haj!
-  Száz dalia ment utánuk,
-  Vissza-visszanéztek rájuk,
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Addig mentek, mendegéltek, haj!
-  Selyemfüves rétre értek, haj!
-  Meg-megálltak, csudálkoztak,
-  Osztán tovább kalandoztak,
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Hallgassatok reám mostan, haj!
-  Csudát mondok néktek nyomban, haj!
-  Selyemréten szarvast láttak,
-  Hajrá, haj, utána vágtat
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Szarvast ők sokat vadásztak, haj!
-  Ilyen szépet még nem láttak, haj!
-  Arany szőre minden szála,
-  Csak utána, csak utána!
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Arany szőre minden szála, haj!
-  A szarvának minden ága, haj!
-  Szeme gyémánt, éjfekete, –
-  Utána most dárdát vete
-  Hunor s Magyar, haj!
-
-  Csudaszarvas visszanéze, haj!
-  Mindeneket megigéze, haj!
-  Eltünék egy ingoványba,
-  Soha többet meg nem látta
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  A vadászok megfordultak, haj!
-  Szomorúan elindultak, haj!
-  Mentek, mentek, mendegéltek,
-  Csudaszarvasról beszéltek,
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Mentek, mentek, mendegéltek, haj!
-  Gyönyörű szigetre értek, haj!
-  Soha ide nem találnak,
-  Nálad nélkül, csudaállat,
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Tovább mentek, mendegéltek, haj!
-  Szádogfa ligetbe értek, haj!
-  Szádogliget illatozik,
-  Ti reátok várakozik,
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Szádogliget közepében, haj!
-  Dalolnak, de milyen szépen, haj!
-  Tündérlányok karikába,
-  Most bámulnak igazába
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Im halljátok, csudáljátok, haj!
-  Mit dalolnak a leányok, haj!
-  «Fordulj, fordulj, angyalmódra!»
-  Hallgatja ezt elfogódva
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Lányok, lányok, tündérlányok, haj!
-  Napra nézhetsz, de nem rájok, haj!
-  Benn a körben forog kettő,
-  Király lánya mindakettő, –
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Összenéznek a vitézek, haj!
-  Gondolnak ők nagy merészet, haj!
-  Leányokat közrefogják,
-  Szép gyengén nyeregbe kapják –
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Mindeniknek akadt párja, haj!
-  Magáét keblére zárja, haj!
-  Ottan mind sátrat verének,
-  Onnét el sem is menének,
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-  Halljad, Hunor s Magyar vére, haj!
-  Az énekem véget ére, haj!
-  El is el ne feledjétek,
-  Akiktől mind eredétek:
-  Hunor, Magyar, haj!
-
-– Hunor, Magyar, haj! – zümmögték minden versszak után a magyarok, s
-midőn a dal véget ért, az utolsó sort már nemcsak zümmögték,
-csatakiáltásként zendült, búgott fel: Hunor, Magyar, haj! És
-összecsendültek a serlegek mind az asztal felett, felálltak a magyarok s
-ég, föld megrengett belé, kiáltván: éljen Árpád!
-
-Most már zajosabbá lett a lakoma, megeredt a szó a kevés szavú magyarok
-ajkán s csak akkor tért vissza a csend, mint medrébe a kiöntött folyó,
-ha meg-megpendült a lant mélán, halkan, mintegy mondva: mostan ide
-figyeljetek, zengek nektek szép éneket, régi magyarokról, vitéz
-daliákról, hadi szerencsének forgandóságáról…
-
-Az esthajnali csillag már feltetszett az ég alján, mikor a fejedelem
-asztalt bontott. A magyarok lármás kedvben oszlottak szét. Ugyanazok az
-emberek, kik némán, borongva hallgatták a kobzos dalia énekeit, most
-egyszerre mind a bolgárok ellen viselendő csatáról beszéltek, élénken
-vitatták hazafelé mentükben: vajjon elég lesz-e öt ezer ember? Vajjon
-nem nagyon fiatal-e még Levente a hadviselésre? Mi más volt a sátrak
-képe is, mint rendesen! Férfiak, nők nagy tömegekbe verődtek a sátrak és
-a tüzek körül, s mintha csak valami nagy ünnepségre készültek volna,
-kigyúlt arccal beszéltek az eljövendő nagy hadviselésről. Büszkeségtől
-csillogtak a szemek: lám, a hatalmas görög császár a magyarokra szorult.
-Nem hiába, atyafi nép a bolgár a magyarral, még a görög császár sem bir
-vele. De bir a magyar! Ám voltak, akiknek nem tetszett a dolog. Mért
-hogy a magyar idegent segítsen az ő attyafiai ellen? – Úgy biz a’ –
-mondották a harcvágytól égő fiatalok – hát a bolgárok jobbak-e nálunk?
-Néztek-e az atyafiságra?
-
-A legtöbb sátor körül már serényen készülődtek a vitézek. Az egyik
-kardját köszörülte, a másik a lószerszámokat szedte rendbe: fényesítette
-a kengyelvasat, kente olajjal a kantárt, toldozta-varrta vastag szurkos
-cérnával a szakadozó szíjjat. Pelyhedző állú legények mátkájuktól
-bucsúzódtak: ki tudja, nem kell-e már holnap reggel indulni nagy
-Görögországba? Mert ha egyszer Árpád hadba indítja népét, nem sokat
-készülődik. Minden épkézláb embernek a nap, az éjszaka minden órájában
-készen kell állani. A hírvivők benyargalják a pusztát s a kivont kard, a
-kürtszó jelenti mindeneknek: lóra, magyar, lóra! hadba indulsz menten!
-Egyenkint tudják, hogy kinek szól a parancs. Ki következik sorra? Ki
-megy hadba s ki marad otthon őrizőnek. Elsőnek a fejedelem
-sátortáborának hadi népe indul s mire ez a szomszéd szállásra ér, ennek
-hadi népe már lóháton ülve várja azt, hogy hozzá szegődjék. Így verődik
-össze szállásról-szállásra a had s egy hét, két hét alig telik belé:
-lovon ül Etelköz hadi népe, az, amelyik soron van.
-
-– Térjetek pihenni, – mondotta Árpád kegyelmesen Niketásznak, mikor
-asztalt bontott –, reggel innét indul ezer vitéz s hét nap mulva öt ezer
-vitézem áll a Duna partján, hogy hajóitokra szálljon.
-
-Niketász hitetlenül nézett a fejedelemre.
-
-– Óh, nagy fejedelem, hogyan lehetséges ez? Az én hazámban hetekig,
-hónapokig tart a készülődés.
-
-– Az én népem mindig harcra készen áll, – mondotta a fejedelem
-nyugodtan, szinte közömbösen. – Isten áldjon, kemény Niketász. Üdv a
-császárnak.
-
-Niketász mélyen meghajolt a fejedelem előtt, nemkülönben társai s
-látható megilletődéssel távoztak szállásukra. Még le sem pihentek, végig
-hömpölygött a sátrak között a szádogfa-kürtök méla búgása.
-
-– De különös harci riadó! – mondotta Niketász a társainak. – Mintha
-temetésre készülnének. Csudálatos nép ez a magyar.
-
-– Bizony temetésre készülünk, – mondotta egy magyar vitéz, ki Niketászt
-és társait a szállásukra kisérte – a bolgárok temetésire.
-
-El-elhalt a kürtszó, majd újra hallani lehetett méla, bánatos búgását.
-
-– Meglássátok, – mondotta a magyar vitéz – mire pirkad a piros hajnal,
-lóháton ül ezer magyar, indulásra készen. Jóccakát!
-
-Kivánhatta a jó éjszakát a görögöknek. Leheveredtek, de szemükre nem
-jött álom. Nem is mertek volna elaludni. Az lett volna csak a szégyen,
-ha az induló hadinép lármája veri fel álmukból. Hiszen ha
-bepillanthattak volna a fejedelem sátrába, láthatják vala, hogy a
-fejedelem le sem heveredett. Még az agg Álmos sem. Talpon volt a
-fejedelmi sátor népe, csak a kicsi Jutócs aludott bölcsőjében édesen.
-Sem Tarkacs, sem Jelek nem feküdt le: hiába biztatta az édes anyjuk. Ha
-már nem mehetnek hadba még, legalább lássák a készülődést, lássák a
-vitézek indulását. Özséb szerető gondossággal rakosgatta össze Levente
-ruháit: a legszebbeket, a legékesebbeket. Ne valljon szégyent a görög
-császár előtt. Hadd lássa a görög császár, hogy a magyar fejedelem fia
-nemcsak vitézségben, de vitézi pompában is vetekedik bármelyik
-királyfival. Drágakövektől terhes övek, nehéz arany láncok, gyémánt
-sisakforgók, arany gombok, a pompás fejedelmi ruhák mindenféle ékességei
-szép gondosan el voltak rendezve átalvető zsákokban. Csak arra kell tíz
-ló, hogy vigye a sereg után Levente holmiját. Durva kenderingek mellett
-puha selyemingek: hadd legyen minden alkalomra. Ruhák, melyeket hadban
-visel, ruhák, melyeket vadászatra ölt fel – hátha arra is lesz közben
-ideje? És egy zsákban hamuban sült pogácsa, izletes pecsenye, szalonna,
-sódar – amíg ebben tart, ne szoruljon az ő szívéről szakadt édes fia
-idegen népek főztjére-sütjére. Mindent az ő gondos anyai keze rendez,
-másnak nem engedi. Árpád meg-megáll a sürgölődő asszony mellett s
-megilletődve nézi.
-
-– Nem fáj a szíved, Özséb? – kérdi gyöngéden. – Ki tudja, látjuk-e
-valaha legnagyobb fiunkat?
-
-Özséb szemében köny csillan meg.
-
-– Egy kicsit fáj, édes uram. Hogyne fájna, hiszen az én szívemről
-szakadt. És a kigyelmed szíve?
-
-Mondotta Árpád:
-
-– Az én szívemnek nem szabad fájni.
-
-Ám egy könycseppet ő sem tudott eltitkolni: legördült a fenséges szép,
-komoly arcon.
-
-Oda tipegett az agg Álmos is.
-
-– Hamar kezdi a fiú, de csak kezdje. Én is olyan fiatalon kezdettem. S
-lám, velem volt a szerencse: elkerült a halál. Annyi sok csatában még
-sebet sem kaptam.
-
-– Miként a nagy Attila! – mondotta Özséb s szeretettel nézett az ő
-urának édes apjára.
-
-E pillanatban lépett be a sátorba Levente. A pislogó mécsek gyenge
-világú félhomályában megdöbbentő volt az arca: fehér, mint a fehérített
-vászon. Valami nagy elfojtott indulattól látszott hullámzani széles
-melle, reszketett a dühtől egész testében.
-
-– Mi történt veled? – kérdezte egyszerre Árpád és Özséb.
-
-– A farkas khán…
-
-Itt elakadt a hangja Leventének. Lihegve, fuldokolva kezdett a beszédbe,
-nem tudott tovább beszélni.
-
-– Csendesülj le, – mondotta Árpád s arca elkomorult, rosszat sejtve a
-farkas khán neve hallatára. – Szedd össze magad s beszélj.
-
-Levente nehányszor fel s alá szaladt a nagy széles teremben, aztán kissé
-lecsöndesülve megállott.
-
-– Lóra ültem, – kezdé – hogy bejárjam az egész tanyát. Hadd lássam a
-készülődést. A farkas khán sátrához közel megcsendesítettem lovamat.
-Mert az úgy volt, édes apám uram, feledtem mondani tegnap, hogy a farkas
-khán a követséghez szegődött, mikor az errefelé igyekezett. Véletlenül
-hallottam, amint nagy szájjal dicsekedett Niketásznak, ki ő, s mi ő.
-Hanem mikor közéjük toppantam s nehány szót halkan váltottam
-Niketásszal, féktelen dühvel vágtatott el a sátra felé. Meghallotta a
-kutyafűlű, hogy mit súgott nekem Niketász. A bolgár császár leánya…
-
-Itt Levente elpirult s akadozó hangon folytatta:
-
-– Igen, a bolgár császár leányáról beszélt nekem Niketász. Hogy ahhoz
-hasonlatos szép nincs kerek e világon… Világszép Hajna világszép leánya.
-Hajna az ő neve is…
-
-– Mindent értek, – mondotta Árpád kedvetlenül.
-
-– Mikor ma este a sátorhoz közeledtem, láttam, hogy éppen akkor indul a
-khán tanyájáról tíz lovas. A khán emberei. Köztük volt Birtik is – férfi
-ruhában, az apja arab ménjén. Ő volt, senki más. Láttam megvillanni
-vörös hajából egy tincset: nem tudta jól sisak alá szorítani. De ha ezt
-nem is látom, akkor is tudom, hogy ő, mert a khán arab ménje a khánon
-kívül eddig csak Birtiket tűrte meg a hátán. A khán ott állott a sátra
-előtt. Megállítottam a lovamat.
-
-– Hová mennek az embereid? – kérdeztem.
-
-– Vadászni! – felelt röviden a khán, de nem titkolhatta el a kaján
-vigyorgást. Sohasem láttam ilyen ijesztőnek farkas képét.
-
-– A te leányod éjjel nem szokott vadászni, – mondtam én.
-
-– Az én leányom alszik, – mondotta a khán.
-
-– Hazudsz! Láttam vörös hajának egy tincsét. Láttam arab ménedet.
-
-– Káprádzott a szemed, Levente, – vigyorgott a khán s abban a
-pillanatban szétvonta a sátor ajtaját. Nézz oda: ott alszik a leányom.
-
-Szinte sóbálvánnyá váltam a megdöbbenéstől. Csakugyan ott feküdt selyem
-ágyán. Vörös és fekete hajának tizenkét ága kibontva betakarta a testét
-egészen. – Eh, ez ördöngösség! – kiáltottam én s leszöktem a lovamról,
-hogy lássam közelről. De a khán hirtelen összecsapta az ajtó két
-szárnyát s elémbe állott.
-
-– Ki vagy te? Ura vagy az én leányomnak? Csak holttestemen át lépsz az
-én sátramba!
-
-– Hát akkor azon lépek át! – kiáltottam én magamon kívül. – Húzd ki a
-kardodat, farkas lelkű, farkas képű khán! Ne mondd, hogy védtelen
-kergettem ki gonosz lelkedet.
-
-Erre ő kardot rántott. Összecsaptunk. Ledöftem a kutyát. Hörögve esett
-össze. Aztán beléptem a sátorba. Oda léptem a nyoszolya mellé.
-
-– Ébredj, Birtik! – kiáltottam – megöltem az apádat. Ébredj! Ébredj!
-
-Meg sem mozdult. Akkor megragadtam a vállát, dühvel ráztam meg. –
-Ébredj, Birtik! Megöltem az apádat. Nem hallod?
-
-Nem hallotta, nem. Hogy hallotta volna. Viaszbáb volt az, nem Birtik.
-Most már megvilágosodott a sötétség: tisztán láttam, mi történt. Birtik
-előre vágtatott, hogy megelőzze a magyar hadat. Ez a szörnyeteg
-megesküdött, hogy megöli azt a leányt, kit majd sátramba vezetek… Tudom,
-bizonyosan tudom, hogy a bolgárokhoz szökött: elárulni jövetelünket.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: Hajóra szállnak a magyar vitézek.]
-
-– S nem küldöttél utána embereket? – kérdezte Árpád látható
-felindulással.
-
-– Ötven vitézt ültettem lóra mindjárt. Utánuk vágtattak. S mindjárt
-megyek én is, édes apám. Nem várom a hajnalt. Kusid és Botond induljon
-hajnalban a sereggel. Leghívebb vitézeimet magam mellé veszem s indulok
-nyomban. El kell fognunk, mielőtt a Dunán átkelnének.
-
-– El kell fogni, el! – mondotta a fejedelem. – Isten áldjon, vezéreljen.
-
-Megölelte fiát, gyöngéden végig simított szép göndör haján s még egyszer
-elrebegte: Isten vezéreljen!
-
-Levente hevesen ölelte, csókolta édes anyját, egy pillanatra keblén
-felejtkezett, aztán hirtelen leszakadt az édes anyai kebelről, s az agg
-Álmos elé lépett: – Áldjon meg engem, nagyapám uram!
-
-Álmos reszkető kezét az ifjú fejére tette.
-
-– Áldásom kisérje minden lépésedet. Térj vissza diadallal.
-
-Akkor Levente sorba megölelte, megcsókolta öccseit, lehajolt a kicsi
-Jutócs bölcsőjére s megindultan suttogta, gyönge csókot lehelve rá:
-aludj, kicsi öcsém, aludj, s válts fel majd, ha én meghalok.
-
-A következő pillanatban esze nélkül rohant ki a sátorból, felpattant a
-vasderesre. Ott állott a sátor előtt ötven dalia. Mind egy-egy szálfa.
-Levente a csapat élére állt, kardját megvillantotta a sötét éjszakában –
-mintha villám hasított volna végig az égen – s a kis csapatot egy-két
-pillanat mulva teljesen elnyelte a sötétség.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-ÁTKELÉS A DUNÁN.
-
-Ott, hol a Pruth vize beleömlik a Dunába, húsz árbocos hajó várta a
-magyar hadat, a Dunának az etelközi tartományra néző partján. Az első
-hajó födélzetén óriás termetű, széles vállú ember állott, magas
-szálfaként emelkedve ki a körülötte álldogáló hajóslegények tömegéből.
-Barkalász Mihály volt, a görög hajók főkormányosa, ki most feszülten
-nézett abba az irányba, honnét a magyar sereg érkezését várni lehetett.
-
-– Ha szerencsével járt Niketász, – dörmögte magában Barkalász – ma meg
-kell érkezni a magyaroknak. Csak későn ne jöjjenek!
-
-Mintha csak felelet akart volna lenni Barkalász sóhajtására, a Pruth
-vize mentén, a messze távolban, nagy porfelleg kerekedett.
-
-– A magyarok! – kiáltott föl Barkalász. – Mégis csak jóban járt az a tíz
-magyar, kit tegnapelőtt a túlsó partra szállítottunk, hogy előre
-jelentsék a császárnak a magyarok jövetelét.
-
-– Én meg – mondotta egy öreg evezős legény – most is azt tartom, hogy
-rosszban jártak. Nekem az a furcsa szemű vitéz, aki a többit vezette,
-semmiképpen sem tetszett. Gonosz szándékot olvastam ki a zöld szeméből,
-még inkább a kékből, merthogy éppen oly nagyon ártatlannak tetszett. Még
-mindig azt vallom: kár volt átvinnünk. Hátha árulók? Nem a mi
-császárunkhoz, hanem a bolgár császárhoz igyekeznek azok.
-
-Barkalász megvetően legyintett.
-
-– S ha árulók volnának is! Mi nagy kárt tehetnének? Egy-két nappal előbb
-tudta meg Simeon császár, hogy segítségünkre jönnek a magyarok.
-
-A porfelleg mind közelebb, közelebb szállott, szinte beborította a kék
-eget. Már ki-kicsillantak a ragyogó sisakok, vértek, a lovak szügyén a
-fényesre csiszolt vaspáncélon megütközött a delelő nap sugara.
-
-– Nézzétek! – szólt Barkalász, – mint a szél úgy vágtat erre felé, vagy
-száz lovas vitéz. Alig éri lábuk a földet. Micsoda lovak! A legtöbb alig
-látszik ki a földből, de a szügye széles, domború, csakúgy hajtják,
-zúgatják maguk előtt a levegőt.
-
-Még jóformán be sem fejezhette Barkalász a szavait, mintha földbe
-gyökerezett volna mind a négy lába, úgy állott meg hirtelen a vasderes,
-épen a part szélén. A hajóslegények már-már attól tartottak, hogy a ló
-beleugrik a Dunába. De ím, ép a part szélén, a lovas mindössze annyit
-mond, azt is halkan, szinte súgva: hó! s a habba keveredett állat
-reszketve áll meg. Nyomában mind a ló: sugár, hosszú derekú, vékony lábú
-paripák s vastag lábú, széles szügyű apró lovak: egyik sem enged a
-másnak a futásban s a fegyelmezettségben. Megtorpanva áll meg
-valamennyi.
-
-Az a dalia, ki a vasderesen ül, bekiált a hajón:
-
-– Hé Barkalász Mihály! Te vagy-e?
-
-– Én vagyok, – felelt Barkalász. – Hát te ki vagy?
-
-– Árpád fejedelem fia, Levente. Láttál-e erre vágtatni tíz daliát?
-
-– Láttam biz én. Arab ménen ült a vezetőjük – ezeket kérdezed-e?
-
-– Ezeket, ezeket. Merre vágtattak?
-
-– Nem vágtattak azok semerre, hanem nagy hirtelen, épp ahogy ti,
-megállottak s azt mondták, hogy ők a magyar fejedelem hirvivői: előre
-jöttek jelenteni a mi császárunknak a ti jöveteleteket.
-
-– A cudarok! – ordított Levente. – Mégis megelőztek! S átvittétek őket?
-
-– Hogyne vittük volna? Ki gondolta volna árulóknak? Szép magyar szóval
-szóltak hozzám, hittem nekik s egy nagy bárkán átküldöttem őket.
-
-– Árulók voltak. A farkas khán leánya a vezérök.
-
-– No úgy-e, – dicsekedett az öreg evezős legény. – Láttam én a
-gonoszságot abban a kétszínű szemben.
-
-– Kék az egyik, zöld a másik, – mormogta Levente bosszúsan. – Megállj,
-Birtik, megállj! Kezem közé kerülsz!
-
-Azonközben a partra értek a magyar csapatok is. Nem mind az ötezer
-ember, legfönnebb fele. Azok, kik a Pruth és Szeret vidékről verődtek
-össze s csatlakoztak Levente csapatához. Két nap is beletelik még, míg
-megérkeznek azok a csapatok, melyek Kusid és Botond vezetése alatt
-indultak el. Mert hiszen ha csak maguk jönnének a fegyveres vitézek! De
-ős magyar hadi szokás szerint, valahányszor harcba mentek a magyarok,
-rengeteg gulyák és ménesek követték a hadat. Kellett az ökör, a borjú a
-húsáért, a tehén a tejéért. A ménes pedig arra volt jó, hogy ha kidőlt
-egy ló valamelyik vitéz alól, válasszon mást a ménesből. Az előbbkelő
-vitézek után tíz lovat is vezettek felkantározva, felnyergelve. Aztán
-egy nagy sereg ökör arra kellett, hogy vigye a had után a mindenféle
-eleséget, ruhaneműt, dárdákat, nyilakat. Óriási nagy szekerek voltak
-ezek. A kerekeknek nem volt küllője (ha vasból vannak, úgy is
-összetörnek az úttalan útakon), egy darab fából voltak azok kifaragva
-tálformára. Akkora volt egy-egy kerék, hogy két ember is beléizzadott,
-míg a tengelybe beleforgatta. Egy-egy szekér előtt tizenkét hosszú
-szarvú, szürkés szőrű, nagy csontos ökör volt igába fogva. Igazi magyar
-fajta ökrök: csontosak, erősek, szívósak s szépek, méltóságos járásúak.
-Valamennyinek a nyakán vagy a homlokán kolompolt a nehéz, mély zengésű
-harang. Csak akkor vették le a kolompokat, ha közelben sejtették az
-ellenséget: nehogy árulójuk legyen.
-
-Barkalász azt hitte, a rengeteg gulyák, ménesek, szekerek, átalvetős
-zsákokat cipelő lovak láttára, hogy együtt van az egész magyar sereg.
-Tekintete végigszaladt az emberek és állatok tenger sokaságán s fejét
-csóválva hümgetett. Nem húsz, de száz hajó sem lenne elég, hogy ezt a
-tenger sokaságot egyszerre átszállitsa. Kilépett a partra, tisztelettel
-megsüvegelte Leventét.
-
-– Várom a parancsodat, felséges királyfi!
-
-Leventének láthatóan jól esett, hogy Barkalász királyfinak tisztelte.
-
-– Tüstént hajóra szállnak a fegyveresek, – mondotta Levente.
-
-– S a gulyák és ménesek?
-
-– A gulyák itt maradnak. Csak a teherhordó állatok jönnek velünk meg a
-tartalék lovak. Van a bolgároknak ökre, tehene elég, úgy tudom. Hát
-akkor nekünk is lesz.
-
-Barkalász megkönnyebbülten lélekzett föl.
-
-– Eszerint elég lesz a hajó. Mind itt vannak a fegyveresek?
-
-– Csak fele, Barkalász. A másik fele két nap mulva lesz itt. De ezekre
-nem várunk. Nincs vesztegetni való időnk. Itt hagysz tíz hajót, a
-többire rászállok itt levő vitézeimmel. Nem nyugszom meg, míg az
-árulókat kézre nem kerítem.
-
-Kardját megvillantotta a fegyveres csapatok felé s intett, hogy
-szálljanak be a hajókra.
-
-Barkalász csudálkozva látta a nagy rendet s fegyelmet. Mintha hetek óta
-gyakorolták volna magukat a magyar vitézek a hajóraszállásban, sorba,
-csapatonként, tolongás nélkül léptettek be a hajóhídakon s telepedtek
-meg a hajó fedelén. Szépen elrendezkedtek tíz hajón, kiki a maga
-lovával, aztán bevezették a tartaléklovakat, az igás ökröket a nagy
-szekerekkel. Egy óra sem telt belé, rendben volt tíz hajó: indulhatott
-minden pillanatban.
-
-Barkalásznak csak az indulás pillanatában jutott eszébe, hogy a görög
-követeket még nem látta.
-
-– Indulhatunk! – intett Barkalásznak Levente.
-
-Barkalász habozva nézett körül.
-
-– Mit habozol? – mordult rá Levente türelmetlenül.
-
-– Felséges királyfi, nem látom a kemény Niketászt és embereit. Náluk
-nélkül nem mehetek az én császárom színe elé.
-
-Levente elnevette magát.
-
-– Elhiszem, hogy nem látod, derék Barkalász. A kemény Niketász a másik
-sereggel jön. Az pedig a fejedelmi szállásról indult. Egyszerre
-indultunk, csakhogy én ötven vitézzel nem lépést jöttem, mint ők.
-Versenyt vágtattunk a széllel, hogy utólérjük a farkas khán leányát. Ne
-legyen hát aggodalmad Niketász miatt. Két nap mulva ő is ott lehet a te
-császárod színe előtt.
-
-Barkalász hosszan nézett Levente nyílt, becsületes tekintetébe.
-
-– Hiszek neked, felséges királyfi. Érzem, hogy hazug szó még nem hagyta
-el a te ajkadat.
-
-Azzal intett a hajóslegényeknek, a vitorlákat kifeszítették, az evezősök
-elfoglalták helyüket s elindult a hajó, melyen Levente s válogatott
-vitézei voltak. Utána nyomban még kilenc hajó. A Duna nagy széles
-hullámokat vetett a hajók nyomán. A magyarok némán álltak lovaik
-mellett, csak a lovak nyerítése s az evezőlapátok lassú, ütemes csapása
-zavarta a csendet. Alig eveztek azonban a hajók túl a széles Duna
-közepén, egyszerre nagyot recsegett Levente hajója s megtántorodva
-hőkölt vissza.
-
-Az evezőslegények felugráltak helyükből. A lovak, melyek eddig nyugodtan
-álltak egy helyben, horkolva, tüszkölve ágaskodtak, némelyik a nagy
-ütődésben elesett, aztán ijedten ugrott fel s ha keményen nem fogják a
-legények, mind ahány ló volt a hajón, vakon rohan bele a Dunába.
-
-– Árulás! – ordított Barkalász, ki magánkívül szaladt a hajó orrára.
-
-Csak egy pillantást vetett a vízbe s tisztában volt azzal, mi történt.
-
-– Baltára, legények! – intett az evezősöknek.
-
-Levente is a hajó orrára sietett.
-
-– Mi történt?
-
-– Vastag köteleket s láncokat feszítettek ki a bolgárok a víz alatt,
-hogy át ne mehessünk.
-
-– S ezt ti nem vettétek észre? – kérdezte Levente.
-
-– Éjjel dolgoztak, – felelt Barkalász. Tegnap s ma éjjel is szuroksötét
-volt.
-
-– Ez a Birtik dolga, – kiáltotta Levente s egész testében reszketett a
-dühtől. Ide egy baltát nekem is! Hé, magyarok! Baltát ragadjatok!
-Vágjátok a kötelet!
-
-Mind, akinek balta jutott, munkának látott. Az óriás Barkalász egy
-csapásra vágta ketté a vastag kenderköteleket, annyi volt az neki, mint
-egy vékony cérnaszál. De a ravasz bolgárok hatalmas vasláncokat is
-feszítettek ki. Ez már megizzasztotta Barkalászt is, meg az izmos karú
-magyar vitézeket is. Levente erejét megsokszorozta a szertelen düh. Ő
-repülni szeretett volna a gonosz lelkű leány után s ime ott tartóztatják
-fel, hol nem is gondolhatá.
-
-– Egy lánc már elszakadt! – kiáltotta Barkalász.
-
-– Ez is elszakadt! – kiáltotta nyomban Levente. – Tovább! tovább!
-Vágjátok, magyarok!
-
-– Tovább! tovább! vágjátok, görögök!
-
-Versenyre keltek a két nemzet fiai.
-
-– Hej, ha Botond itt volna! – mondták a magyarok, miközben szakadozott,
-zörrent a lánckötél s egymásután merült a Duna fenekére.
-
-A küzsdég termetű, nagy erejű Botond bizony nem volt itt, de a
-kifeszített láncok mégis rémes sikoltással, zörgéssel merültek el
-egymásután. Egyszerre szabad lett a vízi út.
-
-Az evezősök összeszedték minden erejüket, hogy helyrehozzák az
-idővesztést. Levente fáradtan ült le a hajó orra mellett s görcsösen
-szorított kezében egy vastag kötelet. Aztán mikor kifújta magát,
-kezdette szétfejteni a kötél keményen összesodrott ágait.
-
-– Mit mívelsz, felséges királyfi? – kérdezte Barkalász.
-
-– Kötelet az árulóknak, – felelt Levente komoran.
-
-– A leánynak is?
-
-Levente megütődve nézett Barkalászra. Arcán gyenge pirosság lebbent
-végig. Aztán tompán maga elé nézett.
-
-– Nem, nem. Annak más halált szántam.
-
-A többit már utána gondolta, nem mondotta. Azt gondolta: egyszer mégis
-szerettem talán azt a gonoszlelkű leányt…
-
-S a kötél tíz ágából egyet beledobott a Dunába… A hajók kikötöttek a
-Duna túlsó partján. A magyarok kiléptek a bolgárok földjére.
-Megmérhetetlen pusztaság terült el előttük: az Al-Duna és Fekete tenger
-közén. S ezen a megmérhetetlen pusztaságon, ameddig a szem ellátott, nem
-láttak egy eleven lelket. Sem embert, sem állatot. A fű letaposva,
-összenyomkodva, mintha hetek óta lovas hadak tanyáztak volna itt. Sehol
-egy födeles hajlék. Ahol volt, korom és üszök jelezte nyomát.
-
-– Mindent elpusztítottak, elégettek előlünk, – mondotta Levente.
-
-– Vissza kell mennünk a gulyákért, – tanácsolta Barkalász.
-
-– Vissza, vissza, – mondotta Levente s a düh fojtogatta a torkát. De én
-megyek a vitézeimmel. Nekem nincs maradásom. Itt marad egy csapat, az
-várja be Botondot és Kusidot – jőjjenek utánam.
-
-Barkalász figyelmeztette Leventét:
-
-– Ha szabad beleszólnom, felséges királyfi, a vigyázat nem árt. Simeon
-császár be akar csalni a hegyek közé. Bekerít a te maréknyi seregeddel.
-
-– Hát csak kerítsen! Ott leszek! Utánam, magyarok!
-
-Kétezer magyar ült már akkor a lován. Dárda a vállán, íjj a nyakában,
-kard az oldalán mindannyinak.
-
-– Tíz annyit állít szembe veled Simeon, felséges királyfi, – aggoskodott
-Barkalász.
-
-– Azt szeretem én, – mondotta Levente – s a következő pillanatban
-rengett a föld a kétezer száguldó lovas nyomán.
-
-– Micsoda nép! – mormogott magában Barkalász. De más, mint az én
-elsatnyult népem! Hiszen, ha kétezer ilyen kar volna, mint az enyém! – s
-önkéntelen felemelte karját, belevágott az üres levegőbe.
-
-Egy félóra sem telt belé, Levente seregét elnyelte a messzeség.
-Barkalász még aznap átszállította a gulyákat s a hátrahagyott csapat
-vezetése mellett az összetaposott pusztán bús bőgéssel eregéltek elébb
-az állatok, mindenütt a kétezer vitéz nyomán. Mikor a gulyákat is
-elnyelte a messzeség, Barkalász újra visszaindította a hajókat, de most
-már óvatosabb volt: itt hagyott tíz hajót, nehogy ismét megcsúfolják a
-bolgárok.
-
-Levente jól számított: két nap mulva érkeztek meg a Botond és Kusid
-vezette csapatok. Niketász elkomorodva hallgatta Barkalász jelentését.
-
-– Vesztébe rohan Levente, – mondotta Niketász. – Kár ezért az ifjúért. S
-nekünk is kárunkra lesz a hirtelenkedése. Egyszerre kellett volna
-megmozdulni a görög és magyar seregeknek: így tán leverjük a bolgárokat.
-
-Kusid is helytelenítette Levente dolgát. Bár fiatal volt, alig idősebb
-Leventénél, az ő elméje mindig cselvetésen járt. Elébb jól kitapogatta
-az ellenség erejét, számát, a helyet, hol legalkalmasabb a támadás.
-Hideg, számító eszű volt, mint az apja, Kund. De Botond éppen ellentéte
-volt Kusidnak. Ez a küzsdég termetű, széles, bivalymellű magyar nem birt
-az erejével, a tüzes vérével. Az ő eleme a harc volt mindig, minden
-körülmények közt. Nem válogatta az időt, az alkalmat, nem nézte az
-ellenség számát. Nagy erejében való elbizakodtában kész volt egymaga
-nekivágni egy egész seregnek. Aminthogy ahol az ő vaskeze forgatta a
-mázsás bárdot, halomra hullott az ember körülötte.
-
-– Meg kellett volna minket várni! – mondotta Kusid.
-
-– Utól kell őt érni, – vágta vissza Botond.
-
-– Utól, utól, – mondotta Kusid, – csak aztán halva ne találjuk.
-
-– Ha meghal, nem hal meg ingyen! – heveskedett Botond.
-
-– Jó, jó, – csillapította Kusid – csendesülj, ját. Nem veszünk mi össze.
-Azért erős a mi barátságunk, mert más-más a természetünk. Igaz-e?
-
-– Igaz, ját, igaz, – mondotta Botond s szeretettel nézett Kusidra. –
-Indulunk, úgy-e?
-
-– Bezzeg, hogy indulunk.
-
-Kusid és Botond egyszerre adtak jelt a kürtösöknek. A szádogfa kürtök
-mélán búgtak végig a pusztaságon, a magyarok tömött rendekbe álltak,
-indulásra készen.
-
-– Várjatok még egy pillanatot, – intett Niketász a két daliának. Ha jól
-látom, görög hírvivők vágtatnak felénk.
-
-Csakugyan keleti irányból, Bizánc felől, egy csapat görög lovas
-vágtatott a Dunának.
-
-– A császártól hoznak üzenetet, – mondta csendesen Niketász.
-
-Néhány pillanat mulva már meg is érkezett a csapat. Por lepte ruhájukat,
-arcukat, a lovak habba keveredve, reszketve állottak meg. A csapat
-vezére tisztelkedve lépett Niketász elé s lihegve mondá, amint
-következik:
-
-– Kemény Niketász! A hatalmas császár parancsolatjából jelentjük te
-néked, hogy urunk császárunk békét kötött a bolgár császárral. Mondjad
-tehát a vitéz magyaroknak: térjenek vissza békével a hazájukba. Mire a
-nap újra felkel, itt lesznek embereink, kik a magyaroknak igért
-aranyakat hozzák.
-
-Niketász arca a beszéd alatt színt váltott, ami Botondnak és Kusidnak
-nem kerülte el a figyelmét.
-
-– Mit akar ez a görög? – kérdezte Botond s görcsösen szorította meg
-bárdja nyelét.
-
-– Nem értesz görögül? – kérdezte Niketász, nyilvánvalóan azért, hogy
-időt nyerjen s összeszedje magát.
-
-– Minden nemzetségem szittya magyar volt, – mondotta büszkén Botond – s
-egy sem vette be az idegen szót.
-
-– Hát halljatok ide, – mondotta Niketász. – A hatalmas Leó császár azt
-üzeni, hogy békét kötött Simeon császárral, míg én nálatok jártam.
-
-– Békét kötött? Az öreg apádat tedd bolonddá, kemény Niketász!
-
-– Mondom, hogy békét kötött.
-
-– Bizony, ha békét kötött, az az ő dolga. Én vereködni jöttem, nem
-békélni. Szégyenszemre nem térek vissza.
-
-– Csillapodjál, ját, – engesztelte Kusid. – Csak fizessen a görög, mit
-bánom én.
-
-– Hozzák az aranyakat, – kapott a szón Niketász.
-
-– Egye meg az aranyát a császárod, – kiabált Botond. – Én vereködni
-jöttem!
-
-– Ne helytelenkedj, ját, – csillapította Kusid.
-
-– Tedd el az eszedet máskorra, ját, – mordult rá Botond.
-
-De Kusid nem hagyta magát s szót kért.
-
-– Hallod-e, kemény Niketász. Szép a császárodtól, hogy küldi az
-aranyait. De hogy minket ide bolondított, megpótolja még annyival. Lesz
-rá ideje, mert hiába kötött békét, Botondnak igaza van, nekünk csakugyan
-vereködnünk kell. Levente elment, eddig vágja a bolgárt, mi nála nélkül
-vissza nem térhetünk.
-
-– Ez már okos beszéd, ját.
-
-– No, úgy-e, ját?
-
-Mondotta Niketász:
-
-– Elémondom az üzenetet az én császáromnak s bizonnyal állítom, hogy még
-annyi aranyat küld mint amennyit igért. Ha csakugyan nem fordultok
-vissza Etelközbe, Isten vezéreljen, segéljen, vitéz magyarok.
-
-– Elhiszem, hogy kivánod, – mondotta Botond. – A te császárod békét köt
-s mi mégis verekszünk a bolgárral. Kinek van haszna belőle?
-
-– Hiszen, – felelt Niketász, – lesz hasznunk belőle, de nektek is lesz.
-Rengeteg prédával tértek vissza, bizonyosan tudom.
-
-– Hát előre! – türelmetlenkedett Botond.
-
-– Várj csak, ját, várj csak. Nem addig a. Kötve hiszek én a görögnek.
-Hallod-e, kemény Niketász. Velünk jösz te mostan s velünk jönnek
-vitézeid is. Ha eligazítottuk a bolgárokat, szépen ide visszajövünk; s
-ha itt találjuk az aranyakat, megpótolva, akkor mehetsz a te hatalmas
-császárod színe elé.
-
-– Ját, ját, – mondotta Botond mosolyogva – hogy birod el az eszedet!
-
-– Úgy, ahogy te a bárdodat, ját.
-
-Niketász kékült, zöldült, mindenféle színeket váltott.
-
-– Hát te nem hiszel nekem? – kérdezte Kusidot.
-
-– Én hiszek, – felelt ravaszul Kusid – de Botond nem hisz.
-
-– Üssön beléd a tüzes istennyila, ját! – kacagott Botond Kusid ravasz
-beszédjén.
-
-Hogy Kusid hisz és ő nem! Hisz éppen az volt a baja Botondnak, hogy
-hiszékeny volt, mint a legtöbb szittya.
-
-– Eszerint, – mondotta Botond, kinek erősen tetszett ez a tréfa – te is
-velünk tartasz, kemény Niketász. Sebaj. Úgyis rég nem vereködtél, csak
-bölcselkedtél mostanában. Meglássuk, ki bírja jobban.
-
-Szent igaz, hogy Niketász nem volt gyáva ember, nemcsak ésszel, de
-karddal is szolgálta Bölcs Leó császárt, de a kardot már rég hüvelyébe
-dugta s ésszel, bölcseséggel szolgálta mostanában a császárt. Ám a bölcs
-és kemény Niketász bölcsebbnek találta, ha nem akadékoskodik, jó arcot
-vágott a tréfához s mondta:
-
-– Helyes, Kusid. Veletek megyek. Ahány bolgárt levág rég pihenő kardom,
-annyival kevesebb ellensége lesz császáromnak és hazámnak.
-
-Botondnak tetszett a beszéd. Megszorította Niketász kezét, hogy szinte
-kiserkedt a vér belőle.
-
-– Derék görög vagy, Niketász. Kár, hogy elvétetted a születésedet.
-
-Vagy száz válogatott vitézt ott hagytak a hajók mellett az aranyak
-átvételére, aztán elindult a magyar sereg.
-
-Niketászt megbecsülték: Botond és Kusid között lovagolt a sereg élén.
-
-– Előre, magyarok! Levente után! – mennydörgött Botond hangja s a pihent
-lovak büszke, táncos járással vágtak neki a végtelen pusztaságnak…
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-VILÁGSZÉP HAJNA.
-
-A farkas khán leánya két egész nappal előzte meg Leventét. Még akkor
-éjszaka, mikor tizedmagával útnak indult, apjának egyik ménese mellől
-tíz csikóst lóra ültetett s ezeknek megparancsolta, hogy tőle nem
-messze, látszólag egy irányban vágtassanak. Arra is volt gondja, hogy
-vitézi ruhába bujtassa őket. Mire Levente utólérte az üldöző csapatot,
-akkor már ezt csalútra vezette Birtik. Egész éjjel s egész nap a
-csikósokat üldözték. Mire észrevették a cselt, akkor már oly nagy
-hiábavaló utat tettek meg, hogy Birtiket nem tudták utólérni.
-
-A bolgár sereg egy része a Dunától félnapi járóra táborozott, mikor
-Birtik átkelt a Dunán. Bessenyő vitéznek adta ki magát, akit a bessenyők
-küldöttek a bolgárokhoz, hírt adni a magyarok jöveteléről. Ám a bolgár
-sereg vezére nem hitt Birtiknek: a magyarok kémjének tartotta s erős
-fedezettel egyenesen a császár városába, Preszlávba kisértette. A régi
-Marcianopolis helyén épült ez a város, a Kamcsik folyó mentén, mely a
-Fekete-tengerbe szakad. Itt székelt Simeon császár fényes udvarával. Ő
-már keresztény hitre tért népével együtt, de lelkében még nem volt igaz
-keresztény. A meghódított szlávoktól ráragadt a keresztény vallás,
-ráragadt a nyelv, egyébként azonban a nép megőrízte az ősi bolgár
-szokásokat. Simeon császár, éppen mint egyik őse, a híres Krum király,
-aki sok borsot tört a görögök orra alá, pogánymódra élt, a soknejűségnek
-híve maradott. Háromszáz szebbnél szebb asszony volt udvarának az
-ékessége. Ez a rengeteg asszony valóképpen az udvar pompájához
-tartozott, rablott vagy pénzen vásárolt leányai voltak ezek mindazoknak
-az országoknak, hol a kalandvágyó bolgár nép megfordult. Egy volt
-közülök igazi feleség: a világszép Hajna, a magyar Nyék nemzetség
-virága, Lebediás sarjadéka. A magyarok nem tudták elfelejteni Simeonnak,
-hogy az első nemzetség sarjadékát nem tisztes módon vette feleségül. Őt
-is épp úgy rabolta el, mint asszonyainak nagy részét. Sokszor próbálták
-visszaszerezni Hajnát, de sikertelen. Aztán telt, múlt az idő, Hajna is
-megadta magát a sorsának, különösen, hogy ő lett Simeon első felesége.
-Három fia s egy leánya született Hajnának, s a császárnak a kicsi Hajna
-lett kedvence: ezt a gyermeket nem adta volna a világ minden kincseért,
-minden dicsőségeért. Mint a mesebeli királykisasszony, úgy nevelődött
-Hajna. Külön várat építtetett Simeon, itt serdült nagy leánnyá, apján,
-testvérein kívül férfit alig látva. Babonás félelemmel őríztette Hajnát
-Simeon: nem hagyta pihenni a gondolat, hogy egy óvatlan pillanatban
-anyja sorsára jut, elrabolják őt is. S vajjon hozzá méltó ember
-rabolja-e el? A népek csak messziről láthatták s csodálhatták Hajnát, ki
-szebb volt az anyjánál is, a világszép Hajnánál.
-
-Hajna vára a császári palota mellett épült s vár és palota földalatti
-folyosóval volt összekötve, melyen át a császáron és cselédjein kívül
-más nem járhatott. Akik ezt a folyosót építették, ott haltak szörnyű
-halálnak halálával. A folyosóból oldalt óriási termek nyíltak, pazar
-keleti kényelemmel berendezve, melyek ember nem látta, rejtett ablakokon
-kaptak felülről gyenge világosságot. Ezer ördög lakjék abban az
-emberben, ki ide talál, – s ha ide talál, vajjon látja-e többet Isten
-áldott napját?
-
-Birtiket egyenesen a császár palotájába vezették, a császár színe elé.
-
-– Egyedül a császár hallhatja, mit mondandó vagyok, – szólt Birtik az
-udvarmesternek. – Féltek, hogy rossz szándékkal vagyok? Im, nézzetek
-reám. Azzal levette sisakját s abban a pillanatban végig omlott testén
-csuda-haja. Szinte egészen beborította.
-
-– Leány! – kiáltott az udvarmester s megdöbbenve lépett hátrább, hogy
-jobban szemügyre vegye a természet e csudáját.
-
-– Sokáig ne habozz, nagy veszedelem fenyegeti császárodat s különösen a
-leányát.
-
-– A császár leányát! A világszép Hajnát! Bolgárország legszebb virágát!
-
-Az udvarmester rémülten rohant be a császár elfogadó termébe s a
-következő pillanatban Birtik egyedül állott Simeon előtt.
-
-Szép öreg ember volt Simeon. Fehéredő szakálla övig ért: feltünően
-hasonlított Álmoshoz. Hosszú palástszerű köpeny fedte testét, derekán
-széles, drágakövekkel kirakott biborpiros selyemöv. Fején alacsony,
-kerek korona, mely alól hosszú tincsekben lógott le őszülő haja. Mélyen
-ülő szeme bizalmatlanul nézett a leányra.
-
-– Azt jelentették nekem, – szólt Birtikhez, ki mélyen meghajolva állt
-előtte, hogy bessenyő vagy. Arcod mást mutat. Úgy tetszik nekem, magyar
-és baskir keverék vagy.
-
-– Jól látod, bölcs és hatalmas Simeon császár. Apám baskir, anyám
-magyar. Jedajk khán leánya vagyok.
-
-Simeon összeráncolta homlokát.
-
-– Hallottam hírét apádnak.
-
-– Rossz a híre, pedig nem rossz ember ő. Baskiriában nem becsülték meg,
-úgy szegődött a magyarokhoz. És a gőgös magyarok sem becsülik meg. Engem
-pedig…
-
-Itt zokogásba fulladt a leány szava.
-
-– Mi történt veled? – kérdezte a császár s arcának merev vonásai kissé
-szelidültek.
-
-– Óh, hogy mondjam el! Megöl a szégyen! Árpád fia, Levente, ez az
-ördögfajzat, meggyalázott…
-
-– Meggyalázott!
-
-– Meggyalázott. Szép szavakkal megejtett s elhagyott… És most betör a te
-országodba. Tudod-e, hatalmas császár, mely gonosz szándékkal jön?
-
-– Tudom, tudom, – kacagott föl Simeon. – A görög császár húszezer
-aranyat adott Árpádnak, hogy nemzetemet kiirtsa. De elkésett. Mert a
-görög császárral békét kötöttem s aki magyar átkelt a Dunán, egy se tér
-többé vissza hazájába, esküszöm Krum király emlékére.
-
-– Hatalmas császár, – mondotta Birtik mély alázatossággal, – hallottam
-hírét a te néped vitézségének. De ne felejtsd, hogy a magyar is vitéz s
-Levente nem azért jött, hogy országodat meghódítsa, hanem azért, hogy
-annak legdrágább kincsét elrabolja.
-
-– Mit mondasz? Ismételd még egyszer: jól hallottam-e?
-
-– Országod legdrágább kincsét akarja elrabolni: világszép Hajnát!
-
-– Hajnát! – ordított Simeon.
-
-Abban a pillanatban fegyveres vitézekkel telt meg a terem. A kerek terem
-falán látatlan ajtók nyiltak meg: ötven ajtó egyszerre. Minden ajtón
-kivont karddal lépett be egy állig fegyverzett vitéz. Mind az ötven
-egy-egy óriás.
-
-– Bogul! – intett a testőrség parancsnokának. – Háromszoros őrízetet
-rendelj a leányom vára körül. S nyargaljanak szét országomba a hírvivők:
-fegyvert fogjon minden épkézláb ember. Külön hírvivők nyargaljanak a
-Duna felé. Az ottan táborozó sereg húzódjék vissza, be a hegyek közé.
-Csak egyszer ide bekapjuk a cudart, innét nem viszi el a fogát!
-
-Egy pillanat alatt megmozdult az egész palota. Jött Hajna, Simeon
-felesége, még mindig gyönyörű szép asszony: fekete haja dacolt az
-idővel. Egy fehér hajszál sem volt közte. Jöttek Simeon fiai, mind a
-három dali szép vitéz: méltó ellenfelekre talál ezekben Levente. Míg
-arról volt szó, hogy a görög császár magyar segítséggel hadat indít, a
-császár palotája oly nyugodt volt, mint a pihenő tó; most azonban, hogy
-Birtik elárulta Levente szándékát, vége volt a hősi nyugalomnak.
-
-– Hajnát akarja elrabolni! A császár leányát! A vakmerő! Hadd jőjjön! –
-kiabáltak össze-vissza az udvarbeliek.
-
-Birtik alig tudta elfojtani örömét. Maga sem hitte, hogy ekkora hatása
-legyen majd a szavainak. Im, közeledik a bosszú órája. De az ő bosszúja
-nem azzal lenne teljes, ha látná, mint ölik meg Leventét, midőn a
-világszép Hajnáért vívja a várat. Nem, nem, ő azt szeretné, hogy birja
-egy pillanatra Hajnát s mikor legboldogabbnak hiszi magát, akkor döfjék
-át szerelmes szívét! Ha ezt a pillanatot megérhetné! Ha a végzetet így
-tudná kormányozni!
-
-A teremben csak a császár és családja maradt. Birtik alázatosan, szinte
-földön csúszva közeledett a császárnéhoz, kezét elkapta s zokogva borult
-rá.
-
-– Kegyelmes császárné…
-
-– Mit akarsz, leányom? Kivánj akármit, teljesítem.
-
-– Csak egy kivánságom van, hogy szolgálója lehessek a te leányodnak.
-Vitézeid kardja nem védi úgy meg világszép Hajnát, mint ahogy én
-megvédem őt, ha mindég közelébe lehetek. Ármány ördögi lelke lakozik
-Leventében s jaj Hajnának, ha közelébe juthat.
-
-– Ezer vitéz őrzi, hogy juthat közelébe? – szólt közbe Simeon megütődve.
-
-– Ne feledd, hatalmas császár, hogy Levente szerelmes szívvel jő, bár
-sohasem látta Hajnát. Niketász beszélt róla… Apám hallotta… A te ezer
-vitézed sem védi meg Hajnát, ha szabadjára ereszti a benne lakozó
-ördögöt!
-
-A császár megdöbbenve hallgatta Birtik szavait. Babonás lelke egyszerre
-megtelt rémes, ijesztő, nyugtalanító képekkel.
-
-– Igaza lehet a leánynak – mondotta a császárné, ki belesáppadt a
-gondolatba, hogy a szívéről szakadt gyermeknek ugyanaz a sorsa lesz,
-mint ő neki egykor.
-
-A szíve a magyarokhoz húzott, a véréből való vérekhez, de lelke
-felháborodott a gondolatra, hogy leányát elrabolják s ne egy császár
-leányához méltón szakítsák le kebléről… Másként gondolta ezt ő magános
-óráiban. Hallotta hírét Árpád fiának. Álmokat szőtt arról, hogy egyszer
-eljön Levente nagy, fényes kisérettel s illendő módon megkéri Hajna
-kezét. A magyar s bolgár testvérek egymás keblére omlanak. A két
-testvérnép örökös frigyet köt… S ím a magyarok, nagy balgán, ahelyett
-hogy felednék a régi sebeket, miket egymáson ejtettek, betörnek az ő
-urának országába s Levente, Árpád fia, még mélyebbre akarja vágni a be
-sem heggedt sebeket…
-
-Lelkét annyira elfoglalta ez a szomorú gondolat, hogy alig vetett ügyet
-Birtikre; nem nézte, vizsgálta e leányt, ki mélyen meghajolva állott
-előtte. Szelíden megfogta Birtik kezét.
-
-– Jere velem – a leányomhoz.
-
-Birtik elérte, amit akart. Álmodni sem merte, hogy ily hamar közelébe
-juthasson a világszép leánynak. Már első este egy szobában hált
-Hajnával, bár Hajna gyermekszíve ösztönszerű tartózkodással fogadta a
-csuda-teremtést. Nem is maradott vele egyedül, maga mellett tartotta
-öreg dajkáját s egy leányt, ki kicsi korától játszótársa volt. Egész
-éjjel nem jött álom a szemére, nyugtalanul hánykolódott nyoszolyájában.
-
-– Nem alszol, világszép Hajna? – szólalt meg Birtik színlelt
-bátortalansággal.
-
-– Nem tudok aludni, – felelt Hajna. – Megzavart a beszéded. Megzavartál
-te magad. Csak a mesékben hallottam olyan leányról, mint te. Két szín a
-szemed, két szín a hajad, – félek, hogy két szín a lelked is.
-
-– Lám, a császár s a császárné nem féltek tőlem, pedig napvilág láttak.
-Isten átka ez rajtam – inkább sajnálnod kellene s nem félned tőlem.
-
-– Lehet, lehet. De a vörös hajad mintha égne. A szemed, a zöld szemed
-mintha szikrát hányna.
-
-– Ég a hajam, ég a szégyentől; szikrádzik a szemem, szikrádzik a bosszú
-vágyától.
-
-– Hát csakugyan tőrbe ejtett Levente? Nem ilyennek rajzolták nekem. Az
-öreg dajkám ismerte kis fiú korában. Azt mondja, szeme mint két ragyogó
-csillag. Haja puha, mint a selyem. Az ajaka beszédes, nevetős, csak
-ritkán haragos. Könnyen felhevül, könnyen lecsendesül. A szíve arany.
-
-– Igen, igen, szép ő, csudaszép, de ez nem Isten ajándéka. Ördöngössége
-teszi csudaszéppé. Látod, te félsz tőlem, mert ijesztő a külsőm, pedig a
-lelkem igaz. Levente viszája annak, ami én vagyok.
-
-– Lehet, lehet, s mégis úgy szeretném látni! Csak egyszer!
-
-– Hisz nemsokára kedved telik. Egy-két nap nem telik belé s Levente itt
-lesz, döngetni fogja várad kapuját. Ha ugyan addig meg nem ölik…
-
-– Nem ölik meg. Érzem, hogy nem ölik meg, mielőtt nem láttam egyszer!
-
-– Aludjál, Hajna.
-
-Az öreg dajka szava volt ez.
-
-– Nem tudok, édes öreg dajkám.
-
-– Nem, mert bűnös gondolatot forgatsz elmédben. Vigyázz magadra, Hajna.
-Rosszat érzek.
-
-– Amit te rossznak érzesz, olyan édes az nekem.
-
-A dajka fölkelt. Betakargatta Hajnát, ráhajolt, bubusgatta, csókolgatta.
-
-– Aludj, bubám, világszép bubám, aludj.
-
-– Alszom, alszom…
-
-– Aludj te is, Birtik. Egy szót se halljak többet.
-
-– Alszom, alszom…
-
-Mindakét leány lehunyta szemét. De csak Hajna aludott el. Elaltatta
-dajkája csókja. Birtik behunyt szemmel virrasztotta az éjszakát. Mind
-azt a vidéket kereste, ahol most járhat Levente, s vad kárörömtől
-reszketett meg a teste, szinte látván, mint rohan oktalan fejjel, bolond
-szívvel Levente a veszedelembe…
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-HAJNÁÉRT HAJNÁT!
-
-Már két napja mult, hogy a Botond és Kusid vezette sereg elindult a Duna
-mellől Levente nyomán: akkor találták az első élőlelket. Öregedő magyar
-vitéz volt, egy magános tölgy árnyékában ült, hátát a tölgyfa vastag
-törzsének vetve. Ruhája össze-vissza volt szakadozva, kardja, dárdája
-ketté törve hevert mellette. Arcát sebek borították, hosszú haja vértől
-csapzott s nyitott mellén hosszú patakban aludt meg a vér.
-
-– Hé, ki vagy? – kiáltott rá Botond. – Mit csinálsz?
-
-– Ülök, – felelt röviden a magyar.
-
-– Hisz ez a kabar Bekő, – mondotta Kusid. – Mi bajod, öreg?
-
-– Nincs nekem semmi bajom, csak nem tudok felkelni. Tiszta seb a testöm.
-
-Botond leszállott a lováról, elévette kulacsát, odatartotta Bekőnek.
-
-– De inni tudsz, úgy-e?
-
-– Mindig, – felelt Bekő s nagyott hajtott a kulacsból. – No, most
-adjatok lovat, megyek veletek.
-
-Feltápászkodott a földről, egy kicsit megtántorodott, belefogódzott
-Botondba.
-
-– Sok sebet kaptál?
-
-– Eleget.
-
-– Vereködtetek a bolgárokkal?
-
-– Egy kicsit.
-
-– Mikor?
-
-– Tegnap.
-
-– Esett-e el sok magyar?
-
-– Esett kettő-három.
-
-– Hát bolgár?
-
-– Hagytunk vagy tízet hírmondónak.
-
-Lóra ültették Bekőt, továbbhaladt a sereg. Alig mentek egy
-nyíllövésnyire, rengeteg sas, holló s mindenféle ragadozó madár
-repkedett a puszta felett. Az ég is elsötétült, annyi volt a szárnyas.
-
-– Itt volt a csata, – szólalt meg Bekő.
-
-Hát azt nem kellett mondani. Sebektől borított, halott s haldokló
-vitézek hevertek a pusztán szerteszét, néhol halomban.
-
-– Nappal volt a csata? – kérdezte Botond.
-
-– Virradatkor, – felelt Bekő. – Megleptük a bolgárokat, mikor éppen
-ébredeztek. Tízannyian voltak, mint mink. Mire összeszedték magukat –
-másvilágra küldöttük.
-
-– Futottak?
-
-– Nem lehetett. Bekerítöttük.
-
-– Vitézül vereködtek?
-
-– Akár a magyarok.
-
-– Kapott-e sebet Levente?
-
-– Egyet-kettőt.
-
-– Pihentek-e a magyarok a csata után?
-
-– Igen, akik elestek. Aki élve maradt, tovább száguldott, mint a
-veszedelem. Haj, de sírt a lelkem, hogy nem tarthattam velük. Aztán
-gondoltam: ha már úgy van, ahogy van: visszavánszorgok felétek.
-Négykézláb másztam a fáig. Ott kifogyott az erőm. Hát csak siessünk.
-Levente eddig döngeti Preszláv kapuját.
-
-– Előre, magyarok! – mennydörgött Botond.
-
-– Előre! Előre! – zúgták mind.
-
-Niketász megszólalt:
-
-– Nem pihentek egy keveset? Mind kidőlünk, mire Preszláv alá érünk.
-
-– Pihenni? Hallottad, mit mondott Bekő? Majd pihenhetünk eleget a
-másvilágon.
-
-Mielőtt azonban továbbmentek volna, benyargalták nagy hirtelen a
-csatamezőt. Bekőnek igaza volt: nagyon kevés magyar esett el a csatában.
-Találtak néhányat életben is. Egy magyar vitéz, akinek testén nem
-lehetett volna összeszámlálni a sebeket, éppen kötözgette a – saruját. A
-saruját, nem a sebeket.
-
-– Ilyen a magyar! Nézz ide, Niketász, – mutatott Botond büszkén a
-saruját kötöző magyarra. – Lovat neki!
-
-A következő pillanatban lóháton ült a vitéz, peckesen, mintha most
-indult volna hazulról.
-
-Egész nap pihenő nélkül haladt a magyar sereg. Alkonyattájt összeszorult
-a puszta, óriási erdős, sziklás hegyek meredtek elébök.
-
-– Itt tábort ütünk, – mondotta Kusid. – Jól mondtam-e, ját?
-
-– Jól mondtad, ját, jól, – hagyta helyben Botond. – Magam sem szeretném,
-hogy megcsúfoljanak a bolgárok.
-
-Megálljt parancsoltak a vezérek s nagyhirtelen tábort ütöttek. Niketász
-és társai holtrafáradva terültek el a gyepen, de a magyarok le sem
-szállottak a lóról, leborultak a ló nyakára s úgy szundikáltak egy
-keveset a csendesen legelésző lovakon.
-
-– Micsoda nép! – áradozott a kemény Niketász, s egy hosszú ásítással el
-is aludt menten.
-
-Éjféltájban nagy kolompolással érkeztek meg a táborba a sereg után
-eregélő gulyák. A tábor megmozdult. Az álom kiszaladt a szundikáló
-vitézek szeméből. Óriási máglyák gyúltak föl a táborban s a máglyák
-körül gulyások, csikósok forgolódtak, hatalmas nyársakon forgatták,
-sütötték a hirtelenében lebunkózott ökröket. Két napja mult, hogy
-étlen-szomjan, megállás nélkül haladt előre a magyar sereg – ki tudja,
-hány napra kell most jóllakniok? De a lovas vitézek most sem szállottak
-le lovaikról, odavitték mindeniknek a pirosra sült nagy darab
-pecsenyéket. Egyik-másik kapott hosszúra vágott két szelet nyers húst
-is. Ezek levették a nyerget, a húst szépen a ló hátára fektették s úgy
-kötötték vissza a nyerget. A görögök már tudták, mire való ez. Nem arra,
-mint azt a magyarokról hiresztelték, hogy megpuhítják nyereg alatt a
-húst s aztán megeszik. Ha a lónak felmarta hátát a nyereg, nyers húst
-tettek rá, hogy szenvedni tudja a kemény fanyerget. Hanem az már nem
-volt ráfogás, hogy mikor vége volt a lakmározásnak, a megmaradt
-csontokkal dobálták egymást a magyarok. Ez volt csak az igazi mulatság.
-Volt kacagás, ha egymást jól fejbetalálták. Oda se neki! Ebcsont hamar
-forr.
-
-Mikor gyengén derengeni kezdett a keleti ég alja, Botond és Kusid kürtöt
-fuvattak: egyszerre vége szakadt a csontokkal való hajigálásnak, úgy ült
-minden magyar a lován, mintha oda cövekelték volna. Megrendült a föld,
-amint egyszerre megmozdult a sereg s rengett tovább, amerre húzódott.
-Szűk völgyben haladott a sereg, az égből csak egy darabocskát láttak.
-Oldalt, előttük, mindenütt erdő, sziklás hegyek. Majd kissé kitágult a
-völgy, szélesebbre terültek az erdők, a hegyek s ím egyszerre a felkelő
-nap fényében megcsillantak a messzeségben Preszláv keresztes tornyai. És
-megvillant a város hátterében, sziklás hegy oldalában Hajna sok tornyú
-vára.
-
-– Előre! Előre! – zengett, zúgott végig a völgyön Botond hangja.
-
-– Magyarokat látok! – kiáltotta el magát a sasszemű Kusid. – Felénk
-vágtatnak!
-
-Valóban magyar vitézek vágtattak a sereg elé, vagy ötven lovas vitéz.
-Messziről hallszott a patkók csengése a havasi patak kövein.
-
-– Baj van, ját, – mordult fel Botond.
-
-Egy-két pillanat mulva összetalálkoztak a vágtató csapattal.
-
-– Előre! Előre! – zengett, zúgott a völgy. – Bajba Levente!
-
-A csapat hirtelen megfordult s hadnagyuk vágtatás közben mondta el, mi
-történt.
-
-Levente kiverte a bolgárokat Preszlávból, a császár a fiaival s mind ami
-fegyveres népe volt a város körül, elmenekült Mundraga várába. A
-császárkisasszony azonban ott rekedt az ő várában. Levente, hiába
-tanácsolták, hogy üldözze a császárt, nekivágott Hajna várának. Sok
-magyar vitéz esett el a vár előtt. Felülről mint a verebet, úgy
-nyilazták le a magyarokat. Hiába! – Ha mind itt veszünk, úgy is
-bevesszük a várat! – kiáltotta Levente s féktelen dühvel esett a vár
-kapujának. Nem hallottátok a kapu döngését? Csuda. Aztán egyszerre
-megnyilt a kapu.
-
-– Betörtétek?
-
-– Nem törtük biz azt. Az őrök nyitották ki. Levente vagy ötven vitézzel
-berohant a kapun. Akkor aztán hirtelen bedöndült utánuk. Kelepcébe
-csalták.
-
-– Kelepcébe! – ordított fel Botond s megforgatta bárdját, hogy csakúgy
-surrogott-burrogott a levegő. – Utánam, magyarok!
-
-Sebes szélnél sebesebben vágtatott a magyar sereg s egy félóra sem telt
-belé, döngött, recsegett a kapu. Az első ütésre Botond akkora likat
-vágott a kapun, hogy egy ember könnyen bebujhatott volna. Aztán
-egyszerre csak szörnyű reccsenés reszkettette meg a levegőt: a kapu
-recsegve, ropogva döndült be a várba.
-
-– Hé, ját! Te maradj kívül a te seregeddel! – kiáltott Botond s a
-következő pillanatban ezer magyar vitéz lovának patkója szikrádzott az
-udvar sziklás földjén.
-
-– Haj, Levente, haj! Haj, magyarok, haj! Éltek-e, haj?
-
-Fent a bástyákon kétségbeesetten viaskodott a maroknyi csapat, mely
-Leventével került be a várba. De Leventét nem látták sehol.
-
-– Haj, Levente, haj! – mennydörgött Botond újra meg újra, de Levente nem
-felelt.
-
-Jaj volt annak, ki Botond bárdja s kardja elé került. Egyszerre tízen is
-fogták közre Botondot s a másik pillanatban már halomban hevertek. Igy
-még sohasem verekedett a küzsdég, nagyerejű magyar. Niketász, ha nem
-marad kívül Kusid mellett, most láthat vala csudát. A bolgár vitézek
-utolsó emberig védték a vár ama részét, melyben Hajna lakott, nem is
-sejtve, hogy Hajna már rég nincs a várban. Az ezer bolgár vitézből
-hírmondónak sem maradott s az ajtó előtt, mely Hajna lakosztályába
-nyilt, óriási halomban hevertek a halálos sebekben hörgő bolgárok. De
-aki meghalt, akit seb borított, halált, sebet nem kapott ingyen. Gazdag
-aratása volt a halálnak a magyarok közt is.
-
-Botond leugrott lováról, követték példáját a magyarok s egy
-szempillantás alatt szétdobálták az ajtó elől a holttesteket, a
-sebesülteket. Egy ütés s betört az ajtó. Üres volt az első szoba, üres a
-második, a harmadik. A hetedik szobában meglepődve állott meg Botond.
-Ott állott összehuzódva egy sarokban – Birtik. Megtörten, reszketve,
-megalázkodva állott.
-
-– Hol van Levente? – ordított Botond s abban a pillanatban oly erővel
-ragadta meg Birtik kezét, hogy ez fájdalmában felsikoltott. – Meghalt?
-
-– Él, él, ne bánts! – könyörgött Birtik.
-
-– Vezess hozzá.
-
-Birtik reszketve mutatott a padlóra. Egy nagy széles kőlap volt a padló
-– egy darabnak látszott az egész.
-
-– Beszélj, boszorkány, s igazat beszélj.
-
-– Igazat beszélek. Nekem már mindegy, – mondotta csöndesen, végtelen
-szomorúsággal Birtik. – Kelepcébe akartam csalni Leventét s én kerültem
-abba. Azt akartam, hogy Levente lássa Hajnát. De csak lássa. Meg se
-ölelhesse s haljon meg. Mindaketten szerették egymást, mielőtt
-találkoztak volna. Hajna halálos epekedéssel várta Leventét. S mikor
-meglátta a vár fokáról, ő könyörgött nekem, hogy lopva nyissam ki a
-várkaput. Kinyitottam, de volt rá gondom, hogy a bolgárok résen
-álljanak. Ám Levente keresztülvágta magát a bolgárok tömött rendjén.
-Mégis halál fia lesz, hiszen száz is volt egy ellen, ha Hajna le nem
-inti a bolgárokat. – Élve fogjátok el! – kiáltott a vitézeknek. – Más
-halált szántam neki! Azt hitték a vitézek, hogy Hajna valami rettenetes
-halálra szánta Leventét. Annyian fogták közre, hogy mozdulni sem tudott.
-Lefegyverezték. Megkötözték. Bevezették ide. Akkor Hajna intett a
-vitézeknek: most mehettek. Védjétek tovább a várat. A vitézek távoztak.
-Én a szomszéd szobában voltam, vártam, mi történik. Fojtogatott a düh,
-mert tudtam, hogy Hajna csalútra vezette apja vitézeit. – Téged
-vártalak, Levente! – ez volt első szava. – Te éretted jöttem! – Ez volt
-Levente szava. Abban a pillanatban leoldozta Leventéről a kötelet,
-láncot, aztán hirtelen lehajolt, megnyilt a csapóajtó s egymást átölelve
-tüntek el.
-
-Ki akartam szaladni, hogy hírt adjak. Minden ajtó le volt zárva,
-eltorlaszolva. Kiabáltam, nem hallották a szörnyű lármától, fegyverek
-csattogásától. Tehetetlenül szaladgáltam össze-vissza. Fel akartam
-nyitni az ajtót. Nem tudtam.
-
-Mondta Botond:
-
-– Mindent értek idáig, Birtik, csak azt nem, hogy a császár elmenekült a
-fiaival s Hajnát itt hagyták. Hogy lehet ez?
-
-– Azt hiszed, nem akarták magukkal vinni? Egész éjjel döngették alulról
-a padlót, kiabáltak föl hozzá. Hajna visszafelelt: nem megyek. Ti csak
-szaladjatok, megvédem én az én váramat.
-
-– Csakhogy él Levente! – lélekzett föl Botond. Aztán Birtiknek fordult.
-– Hallod-e, Birtik, te elárultad a magyart, halálba akartad csalni
-Leventét, tudod-e, mit érdemelsz ezért?
-
-Birtik szomorúan mosolygott. Mintha teljesen kialudott volna szemének
-szikrádzó tüze.
-
-– Levente nem szeret – a halál nekem jutalom.
-
-Botondnak megesett a szíve rajta. Ím ez a leány, kit gonosz
-boszorkánynak tartottak a magyarok; kitől annyira féltették Leventét:
-éppen olyan, mint a többi leány. Szeretett, csalódott s a csalódás
-megtörte a szívét. Szerelme vitte az árulásba. S most, hogy nem sikerült
-a bosszúja, közömbösen, fásultan várja sorsát: mindegy neki, máglyán
-égetik meg, hosszú kínos halállal halatják meg, ízekre szedve testét
-vagy halálig tartó börtönben senyvesztik. Levente nem lett az övé – az ő
-világa összeomlott.
-
-– Itt maradsz, vagy velünk tartasz? – kérdezte Botond.
-
-– Veletek? Soha! Inkább ölj meg. Hogy lássam Leventét és Hajnát!
-
-– Uram, – szólt közbe egy öreg magyar, – vigyázz, mert Levente majd
-számon kéri tőlünk.
-
-– Nem fog számon kérni! – kiáltott Birtik s e pillanatban újra kigyúlt
-szemében a hamvadó tűz. Isten áldjon, Botond!
-
-Egy pillanat műve volt, hogy Birtik felszakította az ónkarikás ablakot,
-mely a szédítő mélységbe nézett alá, a másik pillanatban, mielőtt
-megakadályozhatták volna, a boldogtalan leány lezuhant a sziklák közé, a
-mélységbe. Nem látta senki összeroncsolt testét: eltakarta kibomlott
-hajának sátora…
-
-– Szegény leány! Talán mégsem volt boszorkány, – mondta megilletődve
-Botond. – Eredjetek s temessétek el.
-
-Kimentek a vár udvarára. Ott újabb meglepetés várt Botondra. A magyar
-vitézek ujjongva, a diadaltól mámorosan lepték el a vár udvarát, egy
-része a vár fokán állott, onnét integettek le a lent táborozó
-testvéreknek s ég, föld zengett a lelkes kiáltástól: él Levente, él!
-Ihol Levente, ihol!
-
-– Haj, Levente, haj! – kiáltott Botond s felkapott lovára.
-
-És jött Levente, oldalán Hajna. Fehér paripán ült mindakettő. Mintha
-csak nekik hagyta volna szándékosan a császár a gyönyörű állatokat.
-Végtelen boldogság ragyogott a szerelmesek arcán. A magyar vitézek
-elfogódva nézték a gyönyörű leányt.
-
-– A napra lehet nézni, de rá nem, – áradoztak az ifjabbak, de azért
-mégis csak rá néztek, mind a világszép Hajnát nézték, csudálták.
-
-– Szakasztott az édes anyja, – mondogatták az öregebb rendűek.
-
-A magyarok hadirendben fogadták Leventét s várták parancsát. Levente a
-sereg élére léptetett s kardját megvillantván, csendet intett:
-
-– Vitézek! Magyarok! Karunk, kardunk erejét megmutattuk, nincs itt több
-dolgunk, induljunk haza. Ím lássátok e hajadont: Lebediásnak vére ő.
-Hajnáért Hajnát viszek apám sátorába. Nem erőszakkal viszem, szíve
-szerint jő velem.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: Árpád indul a nemzetgyülésbe.]
-
-Hajna igéző mosollyal erősítette meg Levente szavait.
-
-Megvillantá erre Botond is a bárdját, csendet intett, merthogy a
-magyarok hármas éljenétől zengett, zúgott a levegő s mondá, amint
-következik:
-
-– Megkövetlek téged, Árpád fejedelem fia, Levente. Eredj haza te a te
-szép mátkáddal, vigy magaddal annyi vitézt, hogy bátorságban lehess
-hazafelé mentedben. De én még bele sem kezdettem a hadakozásba. Ha nincs
-ellenedre, körültekintek egy kevésség a bolgárok földjén.
-
-Mondotta Levente:
-
-– Nincs ellenemre, Botond, csak egy a kérésem. Jegybéli mátkámnak apját,
-anyját s testvéreit ne bántsad. Igéred-e, fogadod-e?
-
-– Igérem, fogadom s meg is tartom – felelte Botond.
-
-Megszólalt erre Kusid is:
-
-– Árpád fia, Levente, nekem is van egy szóm. Ha nincs ellenedre, én is
-Botonddal tartok. Te csak siess haza, éljed világodat.
-
-– Nincs ellenemre, Kusid, – mondotta Levente. – Veletek tartanék én is,
-ha nem félteném az én szép mátkámat. Vezéreljen Isten! Ám erős messze el
-ne kalandozzatok. Igyekezzetek hazafelé.
-
-Mondotta Kusid:
-
-– Erős messze nem kalandozunk, de szeretnénk betekinteni Attila
-földjére. Hadd lássuk bár egy részecskéjét. Hadd vigyünk hírt a
-fejedelemnek s mind a magyaroknak, kik Etelközben laknak.
-
-Levente arca elkomorult. Lám, úgy illenék, hogy ő is betekintsen Attila
-földjére. Hányszor repülte be nagyralátó lelke Attila földjét s mind az
-országokat, melyeket Attila meghódított vala. Hányszor álmodott Attila
-világbirodalmának feltámasztásáról – s ím, alig indult el, már is megáll
-útjában: megállította egy ragyogó szempár!
-
-Hajna észrevette Levente elkomorodását.
-
-– Szeretnél velük tartani, úgy-e, s miattam nem mehetsz? Ne tartsalak
-vissza, Levente. Veled megyek, bárhová mégy, hadba, vészbe, halálba.
-
-– Nem, nem, – rezzent meg Levente e gondolattól. – Elébb hazaviszlek,
-édesanyámhoz. Karomat megbénítaná, ha veszedelemben látnálak, ha
-életedért aggódnom kellene. Majd elkövetkezik az én időm is, Hajna. Most
-még fiatal vagyok. Nem ver meg a magyarok Istene, ha megízlelem a
-szerelem édes italát. Úgy-e, nem?
-
-– Nem, nem, – suttogta Hajna megindultan.
-
-És felkerekedék még aznap Levente az ő hadával. S felkerekedék Botond és
-Kusid is a magáéval. Keletnek az egyik, nyugatnak a másik. S nem mese
-az, hogy a magyar sereg végigpusztított Bolgárországon, három nagy
-csatában verte meg a bolgárok nagyobb számú hadát. Hanem Attila földjére
-mégsem nézhettek be ez alkalommal. Megfogyatkozott erősen Botond és
-Kusid serege.
-
-Mondta Botond:
-
-– Én így is benézek, ját.
-
-– Én nem, ját. Nem szabad szégyent vallanunk. Tolvaj módjára pedig csak
-nem járunk, úgy-e, ját?
-
-– Igazad van, ját, – adta meg magát Botond.
-
-Rengeteg zsákmánnyal fordultak vissza a Dunának. A szegény görögök, kik
-kénytelen-kelletlen végigkalandozták Bolgárországot, megkönnyebülten
-lélekzettek föl, midőn a vezérek határozatáról értesültek.
-
-Hetek multán értek vissza a Duna partjára. A hajók ott hevertek azóta.
-Egyszer mozdultak meg, mikor Leventét s hadát átvitték a Duna etelközi
-partjára. A görög császár emberei, akik az aranyakat szállították, hetek
-óta várakoztak a magyarokra.
-
-– Hány ezer aranyat hoztatok? – kérdezte Kusid.
-
-– Amennyi ki volt kötve, – felelt egy öreg, hosszú szakállú görög.
-
-– S hát a pótlás?
-
-– Pótlás? Pótlás nincs.
-
-– Nincs? – ordított Kusid.
-
-– Nincs? – mennydörgött Botond. – Akkor nem is megyek haza, míg Bizánc
-kapuját meg nem döngetöm. Nekem nem kell az aranyotok, de kell a
-vitézeimnek. Azt hiszitek, tréfából jöttek el hazulról?
-
-Niketász félrevonta az öreg görögöt:
-
-– Igazán nem hoztátok el a pótlást?
-
-– Hogy nem hoztuk-e el? Elhoztuk, uram, – hunyorított ravaszul az öreg,
-– de elébb megpróbáltam, hátha anélkül is megelégszenek.
-
-– Hát csak elé a pótlással, – parancsolta Niketász. – A magyarokkal nem
-lehet tréfálni.
-
-Niketász most visszafordult Botondhoz és Kusidhoz.
-
-– Csendesüljetek. Elhozták a pótlást is. De hát ami igaz, igaz, a görög
-szeret alkudozni.
-
-Botond elnevette magát. Amilyen könnyen felindult, oly könnyen
-csillapult le. Odament az öreg göröghöz, vállára eresztette vas kezét.
-
-– Ne félj, öreg, nem töröm be a kaputokat. De jegyezd meg jól a nevemet.
-Botond vagyok. Vigyázzon a császárod, hogy meg ne látogassam.
-
-– Sok beszéd szegénység, – mondotta Kusid, az egyetlen bőbeszédű a
-magyarok közt. – Hamar, számoljuk a pénzt, öreg.
-
-Egész nap a ragyogó bizánci aranyokat számolták s vitték a hajóra. Az
-aranyakat s a mindenféle drága kelméket. Mikor aztán indulásra készen
-állottak a hajók, Botond és Kusid melegen paroláztak a kemény
-Niketásszal s az előbbkelő görögökkel.
-
-– Ég veled, Niketász! – búcsúzott Kusid. – Ne haragudj ránk, hogy egy
-kicsit meghordoztunk.
-
-– Máskor is jó szívvel látunk a hazánkban! – mondotta Botond s
-hatalmasan megrázta Niketász kezét.
-
-A kemény Niketász megindultan nézett az ifjú vezérekre s mondá, amint
-következik:
-
-– Nem sajnáltam meg, hogy voltam a hazátokban s nem sajnálom, hogy végig
-kalandoztam veletek Bolgárországot, habár öreg testemnek nem vala
-könnyű. Sok néppel volt dolgom s csak a magyar az, kit megszerettem.
-Bizony, mondom néktek, nagy jövendője, hosszú élete lesz a magyarnak.
-Két fajtáját ismertem meg a magyarnak: te benned, Botond, az egyiket, te
-benned, Kusid, a másikat. Az egyiknek a harc az élete, a másiknak a
-vagyonszerzés. Az egyik az ingét is oda adja annak, akit szeret, a másik
-sem fösvény, de nem szórja pénzét oktalanul, számít, ravaszkodik, gyüjt
-– s ez így van rendjén. Ha majd megmozdultok, hogy visszaszerezzétek
-Attila földjét, meglássátok, nem lesz nehéz a dolgotok, mert fognak
-szeretni a népek, akiket ott találtok. Én mondom ezt, Niketász.
-
-– Ne te né! – kapott a szeméhez Botond – mi történt velem? Hull a
-könyvem, ját.
-
-– Ne te né, hull az enyém is, ját.
-
-– De csak az egyik szemedből, – jegyezte meg mosolyogva Niketász – a
-másik nevet.
-
-Mindaketten megölelték Niketászt. Alig tudtak elválni tőle.
-
-A hajók elindultak. Niketász és társai ott állottak a parton s végig
-kisérte tekintetük a távozó magyarokat.
-
-– Ha az én császáromnak ilyen népe volna a sok kincse mellett, –
-mondotta magában Niketász – meghódítanám vele az egész világot!
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-A NAGY LESZÁMOLÁS.
-
-Ideje volt, hogy Bolgárországból haza kerüljenek a magyarok, mert míg
-odakalandoztak, követség jött Arnulftól, a németek császárától, kinek
-Szvatoplukkal, a morvák hatalmas fejedelmével gyűlt meg a baja. Két faj:
-a német s a szláv vívta élethalál harcát Attila földjének a Dunán túl
-eső vidékén. Ennek a harcnak eldőltétől függött: melyik lesz itt az úr.
-A német-e, a szláv-e? És meg volt írva a végzet könyvében, hogy a magyar
-legyen az elválasztó ék a két faj között. Hogy közéje kerüljön e két
-népes fajnak, ezeknek szerencséjére, magának pedig örökös
-nyugtalanságára… De hát az Etelközben lett volna-e nyugodalmas élete a
-magyarnak?…
-
-Az is meg volt írva a végzet könyvében, hogy bármerre vezesse a sors a
-magyart, sohasem lesz nyugodalma. Hazája lesz, állandó hazája, de
-nyugodalma nem…
-
-Árpád örömmel fogadta a német követséget. Ennek a segítségnek más volt a
-célja, a rendeltetése, mint annak, melyet a görög császárnak adott. Itt
-a jó alkalom, hogy ne csak megmutassa erejét nyugat felé a magyar, de
-körül is tekintsen Attila földjén. Vajjon csakugyan igaz valóság-e, mi
-apáról fiúra szállott Attila földjének szépségéről, gazdagságáról, az
-állandó megtelepedésre való alkalmatosságáról, vagy csak egy szép rege?
-De meg kellett várni, míg Bolgárországból hazajön a magyar sereg. Hiszen
-Árpádnak mindössze 35–40,000 fegyveres vitéze volt, s ha csak öt ezeret
-küld Arnulf segedelmére, mielőtt Bolgárországból visszatérnének vitézei,
-menten rajtuk üt a bessenyő s hírmondó sem marad a maroknyi magyarból.
-
-Mikor Botond és Kusid megérkeztek, már készülődött a magyar sereg
-kiszemelt része, csak az ő érkezésüket várták, hogy induljanak. Töhötöm
-volt kiszemelve vezérnek.
-
-– Te itt maradsz, – mondotta Leventének Árpád. – Nem hagyhatod el ily
-hamar Hajnát. Ha majd visszajön Töhötöm s jó hírrel jön – indulunk mind.
-
-– Elpuhulok, – búsongott Levente.
-
-– Nem puhulsz el, – mondotta Árpád s arca elkomorodott. – Azt hiszed,
-Simeon el tudja viselni megaláztatását? Meglásd, eljön rengeteg sereggel
-s akkor majd szükség lesz a te kardodra. Az enyémre is. Látva látom,
-hogy a bolgár és bessenyő egyesül ellenünk. Meg kell még egy harcot
-vívnunk velük. Akkor aztán – indulunk. Nem lesz itt maradásunk, nem.
-
-– Ha úgy lesz, amint édes apám uram gondolja, nekem akkor itt kell
-maradnom. Ha eljön Simeon, Hajnáért jön valóképpen. Őt pedig nem adom
-vissza, míg karomat mozgatni tudom.
-
-– S ha te meghalsz, meghalok én is…
-
-Hajna volt, ki e pillanatban lépett Levente mellé. Szép fejét Levente
-vállára hajtotta s végtelen szerelemmel nézett Levente szemébe.
-
-A kedves jelenetet Botond jövetele zavarta meg. Széles melle csak úgy
-hullámzott, napsütötte arca lángolt a haragtól.
-
-– Nagy fejedelem, megkövetöm! – lihegett Botond.
-
-– Mi baj, fiam, Botond? – nézett rá szeliden Árpád.
-
-– Nagy az én bajom, uram. Hallom, hogy készülődnek Attila földjére. Hogy
-reám nem is gondoltak. Hát én mit csinálok itthon?
-
-– Pihensz, fiam, pihensz. Eleget fáradtál.
-
-– Megkövetöm a fejedelem személyit, én vereködni akarok. Én megyek.
-
-– Jól van, fiam, eridj.
-
-– De Kusid is vereködni akar.
-
-Erre a szóra jött oda Kusid.
-
-– Igen, én is vereködni akarok. Ahová a ját megy, onnét én el nem
-maradok.
-
-– Jól van, fiam, Kusid, eridj te is. De aztán jól kinyisd a szemedet.
-Mindent jól megnézz, ahol jártok, keltek, hadakoztok. Úgy lesz-e, Kusid?
-
-– Úgy lesz, uram, fejedelem, úgy lesz.
-
-– Szerencse vezéreljen! – emelte fel Árpád áldóan a kezét. – Szerezzetek
-dicsőséget a magyar fegyvernek.
-
-– Szerzünk! – fogadta Botond.
-
-– Egyebet is! – nyomta meg a szót Kusid.
-
-Levente pirulva fogott kezet az ifjakkal.
-
-– Lássátok, nekem itthon kell maradnom – sátorőrzőnek.
-
-– Csak jól őrizd, Levente, – mondotta Kusid. – Ezer szemed legyen.
-Egyszer csak itt lesz a bolgár császár s akkor…
-
-Nem mondotta tovább, merthogy jelen volt Hajna. De Hajna nem hagyta szó
-nélkül, folytatta:
-
-– S akkor, talán békességre válik a nagy harag…
-
-Botond és Kusid felvidulva siettek sátrukba, hogy nagy hirtelen neki
-készülődjenek. Árpád sokáig nézett utánuk nagy gyönyörűséggel.
-
-– Megér ez a két ifjú egy egész hadsereget. Úgy-e, Hajna?
-
-– Meg, édes apám uram, meg! – s gyenge ágként hajlott át a fiatal
-törzsről az öreg törzsre: Árpád mellére. És mondta, úgy a szívéből
-mondta: – Olyan boldog vagyok, édes apám uram!
-
-Közben kijött a sátor elé az agg Álmos, kijött Özséb, jöttek a fiúk,
-kihozták a gügyögő Jutócsot is: együtt volt Árpád háza népe. És ott
-állottak egy helyben, míg el nem vonult a sátor előtt az Attila földjére
-induló sereg. Elől az óriás termetű Töhötöm, két oldalán Botond és
-Kusid. Minden csapat előtt lobogott a turulos zászló s Árpád előtt
-tisztelkedve hajtották meg sorba valamennyit. Búgtak a szádogfa-kürtök,
-nyerítettek a lovak, csengtek a kardok, dárdák, ragyogtak a delelő nap
-fényében a sisakok – felséges egy kép volt az. Az agg Álmos szeme könybe
-lábbadt. Áldást intve emelte föl reszkető kezét.
-
-– Eredjetek, eredjetek, s jőjjetek vissza szerencsével. Hamar jőjjetek,
-mert meg vannak számlálva az én napjaim.
-
-A nap rég lehajlott az ég közepéről, mikor az utolsó csapat is
-meghajtotta zászlaját. Távolabb, a pusztán terelgették össze a gulyákat,
-indultak a szekerek, a féken vezetett tartaléklovak. Az asszonynépek
-messze elkisérték a férfiakat. De nem lehetett hallani asszonyi
-jajgatást. Mind büszke volt, akinek urát vagy fiát érte a szerencse,
-hogy hadba mehet…
-
-Aztán egyszerre elnyelte őket a messzeség. Árpád és háza népe
-visszahúzódott sátrába. Csak Levente és Hajna nem tartott velük. Ő nekik
-külön sátruk volt a fejedelemé mellett.
-
-– Már? – kérdezte Hajna s Levente nyaka köré fonódott hófehér karja.
-
-– Jere, édes szép virágom, jere, – suttogta Levente. – Ma az enyém vagy,
-ki tudja, mit hoz a holnap?… Nézzed, nézzed, Bolgárország felől borúl az
-ég…
-
-Hajna sóhajtva tekintett hazája felé.
-
-– Borúl az ég, borúl! – suttogta s szenvedelmesen ölelte meg Leventét.
-Lelki szemével látta a boszús készülődést. Hallani vélte a hadba hívó
-kürtök búgását. Látta, mint áll talpra Bolgárország minden vitéze; mint
-indul rengeteg had, oly rengeteg, hogy az ég is elsötétül tőle, indul
-Etelköznek, hogy megbosszúlja a nagy vereséget. A nagy, a megalázó
-vereséget s az ő – elrablását. Hátha még megtudja majd a császár, hogy
-elárulta őt, az édes apát! Hogy önként hagyta el hazáját Árpád fiával!
-
-Hajna jól látta, hogy mi történik otthon. Simeon kicsinylette a maroknyi
-magyart, s merthogy közben békét kötött vele a görög császár, azt hitte,
-a magyar sereg, ahogy jött, vissza is fordul. A bolgár sereg zöme
-elszéledett s mire újra összeverődött, a magyarok végigpusztítottak
-országán. De ami igaz, igaz: így is tíz bolgár jutott egy magyarra s
-Simeon Isten büntetésének tulajdonította, hogy a maroknyi magyar sereg
-őt így meg tudta gyalázni.
-
-– Megvert az Isten! – ordított féktelen dühvel, mikor hírül vitték, hogy
-Levente elrabolta Hajnát. – Hát halljad, Isten, halljad! Ha én
-elraboltam Lebediás leányát, Árpád fia is elrabolta az enyémet. Most már
-mellém kell állanod, hallod-e, Isten? Mellém állasz, vagy elpártolok
-tőled! – Hé! nyergeljétek fel legjobb paripámat! – kiáltott a
-cselédeknek.
-
-Felesége, fiai azt hitték, hogy indul egyenest Etelköznek, meg sem
-várva, míg összeverődik a sereg.
-
-A császárné szeliden megfogta, kérlelte.
-
-– Oh uram, ne hirtelenkedd el dolgodat. Vakká tesz a harag. Csendesüljön
-a szíved.
-
-– Eressz! – szólt Hajnára nyersen – beszélni akarok a keresztények
-Istenével!
-
-– Engedd meg, uram, hogy bár egy fiad veled mehessen! – könyörgött
-Hajna.
-
-Simeon megállt egy pillanatra. Ugy tetszett, mintha csendesült volna
-lelke háborgása.
-
-– Csak maradjatok. Egyedül akarok beszélni az Istennel!
-
-Gyönyörű fekete mént vezettek elő. Simeon ifjúi könnyedséggel pattant
-reá s elnyargalt, mint a szél.
-
-– A klastromba megy, nagyapóhoz! – mondotta Zalán, Simeon idősebb fia, a
-tiszamenti bolgárság fejedelme, ki a Tiszamentéről jött látogatóba
-szüleihez.
-
-Fent, magas hegy tetején állott egy klastrom, ott élt Simeon apja, az
-agg Mihály császár, elvonulva, imádkozásban töltve még hátralehető
-napjait. Míg fia s népe csak színből vallotta még a keresztény hitet, az
-agg fejedelem egész lélekkel meghódolt a keresztnek. Bőjtölt és
-imádkozott a hitetlenekért.
-
-Mire Simeon felért a hegy tetejére, nemcsak meghiggadott, de csudálatos,
-eddig ismeretlen érzés szállotta meg szivét. Isten megmérhetetlen
-hatalmát látta most mindenben. A szerencsének forgandóságában, a
-megaláztatásban, mit szenvedett. Az ő hatalmának tulajdonítá, hogy apja,
-a hatalmas császár, kinek kardját rettegték a népek, visszahúzódott a
-szent klastrom falai közé s egyedül Isten dicséretében él. Megalázkodva
-lépte át a szent küszöböt. Az agg Mihály az oltár előtt térdelt s
-imádkozott. Ő is letérdelt melléje. A remete császár egy tekintetre sem
-méltatá, míg imáját be nem fejezte. Aztán felemelkedett térdéről, s
-megvárta, míg Simeon elrebegi imáját.
-
-Akkor megszólalt s mondá, amint következik:
-
-– Eljövél Istenhez, úgy-e, mert érezteté veled az ő haragját?
-
-– Eljövék, el, atyám! – mondá megtörten Simeon. – Beszélni akarok az
-Istennel.
-
-– Bőjtölj és imádkozzál, – így beszél az igaz keresztény Istennel.
-Bőjtöljön és imádkozzék házad népe is, és mind a népeid, csak így
-remélheted Istennek bocsánatát. Mert nagyok a te bűneid. Felvetted a
-keresztény hitet, de annak törvényeit meg nem tartottad. Mi vagy te? Sem
-pogány, sem keresztény. Palotádat megtöltéd hivalkodó, cifrálkodó
-fejérnépekkel, kik istentelen életet élnek, ahelyett hogy a szegényeket,
-árvákat ápolnák, gyámolítanák. Eredj vissza a te néped közé. Építs
-templomokat, zárdákat…
-
-– És akkor… akkor… visszaadja Isten a leányomat?
-
-– Isten jósága megmérhetetlen! – mondotta kenetteljesen Mihály.
-
-A szürke falak, a sötét boltívek visszaverték az agg remete császár mély
-zengésű hangját: Isten jósága megmérhetetlen.
-
-Simeon alázatosan csókolta meg az elébe tartott feszületet, aztán apja
-reszkető kezére hajolt. Megcsókolta azt is. És elhagyá a szent helyet
-szótlan, néma áhítattal. Az agg Mihály hosszan nézett utána s mikor fiát
-elnyelte a messzeség, leborult az oltár elé s imádkozott tovább megtért
-fiáért…
-
-Simeon lelkében csudát művelt a klastromi látogatás. Míg egyik kezében
-fegyvert villogtatott, készülve népével a nagy élet-halálharcra, másik
-kezében kereszt tündökölt. Épültek a templomok, zárdák, búgtak az
-orgonák, zengtek az ájtatos énekek, háza népe bőjtölt, imádkozott – így
-készültek a nagy háborúra.
-
-Két holdnapja múlt már, hogy a magyar sereg végig gázolt Bolgárországon
-s a harmadik hold első napján harangok zúgása közt indult Simeon harminc
-ezer lovas élén Etelközbe. Két kisebb fiát otthon hagyta az anyjuk
-mellett, csak Zalán ment vele, a nagy erejű Zalán, ki férfikora
-virágában volt ekkor. Ugyanazok a hajók szállították át a Dunán a
-bolgárokat, melyek nemrég a magyarokat áthozták bolgár földre. A görög
-császár megelégedetten dörzsölte a kezét. Visszakapta a szállítás
-fejében, ami pótlást fizetett a magyarnak. Ennél azonban jobban örült a
-testvér háborúnak. Hadd pusztítsa egymást a bolgár és magyar – csupa
-haszon ez a görögnek. Két félelmetes ellenséggel kevesebb lesz, ha
-elpusztul mindakettő.
-
-Harminc ezer bolgár vitéz lépett egyszerre az etelközi földre! S
-Árpádnak sem volt több fegyveres vitéze otthon. S ha csak a bolgárral
-kell vala megküzdenie! De Simeonnak gondja volt rá, hogy hírt adjon a
-Don mellékén táborozó bessenyőknek is. Ezek kapva kaptak az alkalmon.
-Most lesz vége vagy soha a magyarnak. Két tűz közé szorul. Nyugatról a
-bolgár, keletről a bessenyő.
-
-De Árpádot sem találta készületlen a kettős támadás. Mikor Levente
-megjött a diadaltól mámorosan, redőkbe borult homloka, nem tudott
-szívből örülni a diadalnak. Ismerte Simeont, ismerte népét. Tudta, hogy
-Simeon nem pihen, míg a kudarcot meg nem torolja. Tudta jól, hogy a
-magyarok régi ellensége, a bessenyő, csak alkalomra les s beüt
-Etelközbe, mint ahogy annyiszor beütött Lebediába.
-
-A magyar sereg harcra készen állott, mióta Levente megjött. Árpád
-ismerte a maga erejét. Tudta, hogy ez lesz a magyarok utolsó csatája
-Etelközben. Nem azért, mintha meg tudná semmisíteni a magyart bolgárnak
-és bessenyőnek egyesült serege. Nem, nem! Tisztában volt azzal, hogy
-diadallal harcolja végig a rettentő harcot. Hogy minden idők népe
-regélni fog keleten a magyarok utolsó csatájáról, mit Attila földjére
-indulásuk előtt vívtanak. De azzal is tisztában volt, hogy ez a
-diadalmas csata sok magyar vitéznek életébe kerül. Hogy a magyar akkorát
-fogyatkozik, amekkorát még soha, mióta az őshazából elindult – hazát
-keresni. Tovább kell menni a magyarnak. Nem maradhat a bolgár és
-bessenyő közé ékelődve. Tovább, oly földre, mely maga is védő, nem bíz
-mindent a rajta lakó nép karjára.
-
-Két részre osztotta seregét. Az egyiket keletnek állította fel, a
-másikat nyugotnak. Ő maga a nyugoti hadoszlop élén állott. Oldalán
-Levente. Oly nyugodt fenséggel ült lován a fejedelem, mint egy élő
-szobor. Ameddig a szem ellát, végtelen hosszú hadirendben álltak a
-magyarok, átfogva a messzi rónaságot. Itt nincs, hová elrejtőzzék a
-gyáva. Hírhozók száguldanak mindegyre Árpád elé s lihegve jelentik a
-bolgár sereg közeledtét. Kétannyira is becsülik, mint amekkora
-valóképpen. S száguldanak kelet felől is a hírhozók: rengeteg bessenyő
-had tört be kelet felől.
-
-Árpád nyugodtan hallgatja végig a híreket. Egy izma sem rándul meg. A
-magyarok soraiban nincs egy nyugtalankodó ember: a fejedelem fenséges
-nyugalma mindre ráragad. De belől ég a tűz, mint az égő katlan: a
-harcivágy tüze. Mind érzi, hogy ez lesz itt az utolsó, a nagy, a
-végzetes csata, aztán aki életben marad, fölkerekedik – el az új hazába,
-Attila földjére.
-
-Egyszerre csak megvillan Árpád kardja, ragyogása, villogása végig szalad
-a hadi renden, zúgnak, búgnak a kürtök, ágaskodnak a toporzékoló,
-nyugtalankodó lovak, zendül Árpád érces hangja: haj, magyar, haj!
-
-Dobban a föld, rettentőt dobban, reng, ring a lovak lába nyomán:
-megmozdult a magyar sereg. Mi történt? Im, már feltűnt a bolgár sereg a
-szemhatáron. Nem várja Árpád a támadást, bár ő van itthon. Zúg-búg a
-levegő, amint a rónaságon eszeveszetten száguld a magyar sereg, mintha
-egyszerre akarná kiseperni az ellenséget a haza földjéről.
-
-– Haj, magyar, haj!
-
-A bolgárok jól ismerik a magyarok hadi szokását. Egy iskolában
-nevekedtek ők a régesrégi időkben. Ím, Simeon is megvillantja kardját, s
-a bolgár sereg, a magyarokéhoz hasonló hosszú hadi rendre nyúlva,
-száguld előre, mint a sebes szél – még egy pillanat s összeroppan a két
-sereg.
-
-Fele sincs a magyar a bolgárnak. Két felől két hosszú szárny csapkod a
-bolgár sereg testén, ez a két hosszú szárny hirtelen félkörbe kanyarodik
-s mire a magyar had összeroppan a bolgár derékhaddal – a két szárny
-kerek kört formál: be van kerítve a magyar sereg.
-
-– Haj, bolgár, haj! – hallszik Simeon menydörgő szava.
-
-– Haj, magyar, haj! – felel rá Árpád.
-
-Már szemben áll Simeon és Árpád. Egyszerre emelkedik két kard, már össze
-is cseng, szikrát vet mindakettő. Egy pillanatra mintha megmeredne a
-kard minden harcos kezében: mi lesz? Még meg sem indult s mindjárt eldől
-a csata.
-
-Simeon ádáz dühvel csap Árpád felé.
-
-– A leányomért! – ordít Simeon.
-
-– Lebediás leányáért! – felel Árpád s oly erővel vág vissza, hogy Simeon
-kardja ketté törve surrog el a levegőben. Egy pillanat és Simeon véres
-fővel bukik le lováról. A bolgár had dereka esze nélkül fordul meg,
-hirtelen felragadva a lebukott császárt.
-
-– Él! él! – kiáltják össze-vissza, de már megbomlott a rend.
-
-– Haj! haj! – kiáltják a magyarok s űzőbe veszik a szaladó középhadat.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: Zalán és Levente párviadala.]
-
-– Utána! utána! – ordít Zalán, ki meg a bolgár sereg két szárnyával
-üldözőbe veszi az üldöző magyarokat.
-
-Minő csata! Az üldöző üldözött is egyben. De Árpád hirtelen int
-Leventének.
-
-– Fordulj meg a sereg felével.
-
-Csak azt várja Levente, hogy egy nyíllövésnyire távolodjék az üldöző
-seregtől, hirtelen visszafordul s míg a fejedelem tovább űzi a közép
-hadtestet, melynek csak egy a gondja, az, hogy se élve, se halva ne
-kerüljön az ő császáruk a magyarok kezébe, – Levente szilaj haraggal
-vágtat serege élén: a fiú a fiúnak.
-
-– Erre, Levente, erre! – ordít Zalán.
-
-– Itt vagyok, Zalán! – felel Levente. – Hajnáért jöttél, úgy-e bár?
-
-– Hajnáért s a te véredért, kutya!
-
-– Véremet megihatod, Hajnát meg nem kapod! – adta vissza Levente s abban
-a pillanatban már össze is csendült a két dalia kardja.
-
-De haj, mi történt? Im, Levente hű lova, a vasderes, meghorkan,
-visszatántorodik.
-
-– Holló vájja ki a szemedet! – kiált rá Levente féktelen dühvel – mitől
-ijedtél meg?
-
-Meg is felelt mindjárt magának s arcán végig villant a babonás félelem,
-amint kiáltotta:
-
-– A farkas khán lova!
-
-Az összecsapás hevében nem vette észre Levente, hogy Zalán a farkas khán
-híres arab lován ül. Azon a lovon, melyen Birtik Bolgárországba szökött.
-Azt sem vette észre, hogy az arab mén szügybe vágta előlábával a
-vasderest: attól tántorodott vissza.
-
-Levente vad haraggal sarkantyúzta meg lovát, de az reszketve állott egy
-helyben s mire megmozdult, Zalán lova két hátsó lábára ágaskodott s
-egész erővel vágott másodszor is előlábával a vasderesnek.
-
-– Nesze! – ordította Levente. – Menj a gazdád után! – s szügybe szúrta a
-lovat. De abban a pillanatban lesujtott rá Zalán kardja s Levente s a
-farkas khán lova egyszerre döndült a földre. Mindakettő holtan…
-
-– Haj, magyar, haj! – búgta Levente lováról lefordultában. Ez volt az
-utolsó szava. Dali testén száguldó lovak tapostak végig, a rettenetes
-gabalyodásban nem akadt senki, aki fölemelje: most minden magyarnak egy
-a gondolata, egy a vágya – megtorolni, kegyetlenül megtorolni Levente
-halálát. Nem szalad szét a vezérét vesztett sereg, de mérhetetlen dühvel
-osztja a halált. Ím, mint valami nehéz fekete felleg, szakad le Zalán
-seregére a magyar seregnek az a része, mely a bessenyők ellen vívta
-győzelmes harcát. Visszaverték a bessenyőt, fut esze nélkül, a magyar
-sereg minden erejével ránehezülhet a bolgárra. Patakban foly a vér: nem
-tudja felinni a puszta homokja. Százával hullanak el a bolgárok Zalán
-mellől s csak sebektől borítva tudja megtartani életét.
-
-– Vissza! vissza! A Tisza mellé! – kiáltja Zalán s esze nélkül vágtat a
-megfogyatkozott sereg nyugat felé. A magyarok nyomában. Ihol feltűnik
-Árpád fenséges alakja. Ő már szétverte Simeon hadát. A hatalmas császár
-– volt, nincs. Seregének romja ért csak a Dunához, ám ő már nem látta
-azt: szemét lezárta a halál fagyos keze. Magyar vitézek hozták
-holttestét leveles ágakból font ágyon. Viszik Árpád sátrába. Onnan
-lészen eltemetése, fejedelmi személyhez illően… Árpád még nem tudja fia
-halálát. Azt hiszi, hogy Levente ott száguld a Zalánt üldöző sereg élén.
-
-– Haj, magyar, haj! – kiált Árpád s seregével a Zalánt üldöző magyarok
-mellé kanyarodik: együtt verik, hajszolják, űzik Zalán hadát.
-
-S felzendül újra Árpád hangja:
-
-– Haj, Levente, haj! Erre, erre!
-
-De felelet helyett vérbe borult vitéz vágtat Árpád elé. Az öreg Tas ez,
-a hét vezérek egyike.
-
-– Hol van Levente? – kiáltja Árpád.
-
-Tas szomorúan ereszti le kardját.
-
-– Elesett?
-
-Tas némán csüggesztette le fejét.
-
-– Meghalt… – búgott Árpád hangja mélyen, szívet szaggató szomorúsággal.
-
-– Meg, uram, meg. Ne űzd te tovább a bolgárt. Zalán kisiklott a kezünk
-közül seregének romladékával.
-
-A fejedelem hirtelen felemelte kardját, belevágott nyugat felé a
-levegőbe:
-
-– Találkozunk még, Zalán!
-
-Aztán intett Tasnak:
-
-– Vezessetek a fiamhoz.
-
-Halomra hullott holttestek között, néma fájdalommal haladott, lassan,
-csendesen Árpád, s körülötte válogatott vitézei. Szörnyű aratása volt a
-halálnak.
-
-– Legalább kétszer tízezer bolgár harapott fűbe, – szólalt meg Tas.
-
-– Én többre becsülöm, – mondotta Huba.
-
-Ezzel akarták vigasztalni a fejedelem apai szívét.
-
-– De a fiam – volt – nincs!
-
-– A császár is meghalt, – mondotta bátortalanul Tas.
-
-– De – a fiam volt – nincs, – ismételte Árpád s szemét erősen a földre
-szegezte, hogy ne lássák a könnyét.
-
-Volt, nincs! Ím, ép most fektetik összeroncsolt, taposott testét leveles
-ágakból font ágyra. Ím, ép most emelik fel szép gyöngén komor arcú
-daliák.
-
-A fejedelem leszáll lováról. A holttest fölé hajlik, végigvonaglik
-testén a visszafojtott zokogás.
-
-– Vigyétek, vigyétek, – int a vitézeknek. Aztán felül lovára. Néma
-fájdalommal kisérik a halott daliát. Aki világhódításról álmodozott, s
-lám, alig bontotta ki szárnyait, a porba hullott. Akinek ajka még alig
-ízlelte meg a szerelem édes italát, fagyos kezét már rátette a halál.
-Csókolhatja ajkát anyja, apja, szerelmese, ez az ajk többé nem érzi.
-Költögetheti anyja, apja, szerelmese, nem hallja, szemét fel nem nyitja:
-nem látja többé ezt a szép világot, az eget, a földet, a végtelen
-rónaságot s nem látja többé a világszép Hajnát.
-
-Mennek, mennek, némán, szomorúan s egyszerre csak összetalálkozik a két
-gyászmenet. Öreg Simeon, hát te mért hagyád el hazádat? Mért nem tudott
-megnyugodni lelked abban, hogy a szerelem erősebb mindennél. A halálnál
-is erősebb. Öreg napjaidnak nagy gyönyörűséget igért két ifjú hű
-szerelme s neked nem kellett ez a gyönyörűség. Hatalmába kerítette
-szívedet a féktelen bosszú vágya s ím most halálba kergeted azt, ki
-legközelebb volt a szívedhez: leányodat. Hallod-e az egekig ható jaj-t?
-Csak egy jaj – s ezzel a jajjal megszakadt egy szív: leányod szíve. Ha
-feltámadnál, újra meghalnál. Oda hullanál te is ama holttest mellé,
-amely mellé a világ legszebb virága hullott, kettétörve, halálra
-hervadva.
-
-Ím, már ássák a mély, a széles sírt: abba fektetik Leventét, Hajnát és –
-Simeont. Velük kedves lovaikat, fegyvereiket. És egy nagy temető lesz
-Etelköz. Magyar, bolgár együtt kerül a föld alá.
-
-Árpád komoran tekint szét a temetővé vált tartományon. Arcáról
-leolvasható a bús gondolat, még egy ilyen temetés s nem marad magyar.
-Majd szóra nyílik ajka. Csak egynéhány szót mond s ebben a néhány szóban
-lezáródik a magyar nép történetkönyvében egy nagy fejezet s kezdődik egy
-újabb.
-
-– Készülj, magyar. Megyünk Attila földjére.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-INDUL A MAGYAR ATTILA FÖLDJÉRE…
-
-A bolgárokon s bessenyőkön szerzett diadalnak nagy ára volt. Húszezer
-bolgár mellett tízezer magyar vére áztatta Etelköz pusztáit. Sok magyar
-vér folyt el Bolgárországban is, sok folyt el Pannónia földjén, az
-Arnult császár segedelmére vívott csatákban is. Botond és Kusid erősen
-megfogyatkozott sereggel kerültek vissza. Egy nagy temetőt találtak,
-melyet egy megritkult nép vett körül. A tizennégy esztendős fiúkat a
-fegyveresek közé számították: így számoltak össze vagy harmincezer
-magyar fegyverest a nagy vérvesztés után. Öreg férfiak, asszonyok,
-gyermekek, innét-onnét összefogdosott rabszolgák kerekítették ki az
-Attila földjére készülő magyart egy félmillióra.
-
-Ez a maroknyi nép kerekedik föl, hogy visszaszerezze Attila földjét. Ily
-nagyot csak magyar merhetett! Ezt csak Árpád cselekedhette meg, kiről
-feljegyezé Bölcs Leó császár, hogy _méltóságos_ és _körültekintő_,
-_okos_ és _vitéz_ vala…
-
-Ám minekelőtte felkerekedék Árpád és népe, a fejedelem egybehívatá a
-nagy nemzetgyűlést. Megjelentek mind a törzsek és nemzetségek fejei, a
-főbb tisztet viselő öregek, s midőn együtt valának, a fejedelem elé
-lépett Töhötöm s két oldalán Kusid és Botond.
-
-Árpád csendet intett s akkoron megszólalt az ősz Töhötöm. Elémondá szép
-rendiben, hogy merre jártak. Látták egy részét Attila földjének. Lovaik
-ittak a Tiszából és a Dunából, Attila földjének két legnagyobbik
-folyamából. A magyar vitézek fegyvere megtörte a német császár nagy
-ellenfelének, öreg Szvatopluknak hatalmát. Túl a Dunán esett meg a nagy
-hadakozás. Szvatopluk futással mentette meg életét. Zobor hegyére,
-rengeteg erdőbe menekült s midőn ők visszatértek, halála híre jött a
-rengetegből. Meghalt nagy bánatában. Ám maradott két fia: az egyiknek
-szintén Szvatopluk a neve, a másiknak Moimir. Bizonnyal tovább
-folytatják majd a hadakozást a németek ellen s ha most indul a magyar
-visszaszerezni Attila földjét, jókor indulna épen. De elébb a Duna s
-Tisza közt még nagy csata vár a magyarra: nagy, erős serege van ott
-Zalánnak, kinek népéből egy szál sem vett részt az etelközi
-hadakozásban, merthogy Zalán Simeon hadával tört be ide.
-
-– Zalán! Zalán! – zúdult fel egyszerre a gyülekezet s egyszerre ezer
-kard villant meg. Bosszú tüzében lángolt minden arc.
-
-De a fejedelem csendet intett újra. Elrejtette lelke háborgását.
-
-– Beszélj most te, Kusid.
-
-S mondá Kusid, amint következik:
-
-– Nagy fejedelem s testvéreim! Ahol jártam, mindent jól megvigyáztam.
-Bizony mondom, nem rege, mit Csaba vezér a mi őseinknek beszélt Attila
-földjéről. Rengeteg erdők kerítik mindenfelől a végetlen síkságokat.
-Folyóknak s patakoknak vizében nyüzsögnek a halak. Erdőkön, mezőkön
-csordaszám legelnek a vadak. Duna-Tisza közén övig érő fűben gázoltak
-lovaink. Ám ne gondolja senki, hogy mesét mondok, ihol a tarisznyámban
-hoztam egy darab földet s egy marék füvet. Nézze minden: mely fekete ez
-a föld s mely puha!
-
-Azzal kivette tarisznyájából a földet s felmutatta. Kézről-kézre járt a
-föld s vala nagy csodálkozás. És mondák mind áradozva: mely fekete s
-mely puha!
-
-Akkor felmutatá a füvet.
-
-– Nézze minden: zöldebb s puhább a zöld selyemnél!
-
-Kézről-kézre járt a fü is s áradozva mondták a magyarok:
-
-– Zöldebb, puhább a zöld selyemnél!
-
-Vala pedig egy nagy kulacs Kusid nyakában, azt átadá a fejedelemnek:
-ízlelje meg a vizet. A Dunában meríté meg a kulacsot.
-
-– Édes mint a méz, – mondotta Árpád.
-
-És sorban ízlelék a vezérek, a főbbek s mondák egyértelemmel: édes mint
-a méz!
-
-Akkoron felállt Árpád s kezét áldásra emelve mondá a gyülekezetnek:
-
-– Íme, elkövetkezék a mi indulásunknak ideje. Akarjátok-e egy akarattal,
-hogy elmenjünk s visszaszerezzük Attila földjét?
-
-– Akarjuk!
-
-– Hirdesse hát ki-ki a maga nemzetségének s szolganépének, hogy
-készüljön, mert kétszer hét napnak leforgásán indulok minden népemmel.
-Kétszer hét napnak leforgásán vegye számba minden a maga lábas és
-lábatlan jószágát, csak a föld maradjon itt utánunk s amit a föld
-eltakar. Bármerre vezessen a szerencse, ne mondja senki sem, hogy üres
-kézzel járó, jött-ment nép a magyar. Úgy legyen!
-
-– Úgy legyen! – zúgták a magyarok s eloszlának szép rendiben. És
-vágtatának szerte Etelköz minden részébe kivont kardú hírvivők s búgó
-kürtszóval jelezték a fejedelem s a főbbek akaratát.
-
-– Halljad, magyar, halljad! Készülj Attila földjére, készülj! Kétszer
-hét nap multán mind talpon legyetek!
-
-Láttátok a hangyabolynak megbojdulását? Igy bojdult meg Etelköz népe.
-Összevisszaság, zürzavar, így látod messziről, holott ez
-összevisszaságban, e zürzavarban rend van: a hangyaboly minden lakója
-egy célt szolgál, egy munkában fárad: más helyre készül, hol nagyobb
-biztosságot remél magának s ivadékainak. A szegénynek is ezer gondja,
-mert a hasznavehetlen holmi is szivéhez nőtt: mindent akar vinni
-magával. Ki tudja, mit talál, ahová jó vagy rossz sorsa vezeti?
-Idomtalan nagy szekerek állnak a sátrak előtt s az asszonynép még a
-guzsalynyelének is helyet szorít: _más_ ez, mint amit majd az új haza
-erdejében vág az ura. És égnek szakadatlan a tüzek, sütik a kovásztalan
-kenyeret, mert ki tudja: lesz-e megállapodásuk a hosszú vándorlásban?
-Szakadozott ruhanéműnek is nagy a becse, mert itt készült, itt, ezen a
-földön, melyhez már hozzá kezdett nőni a szívük. Mely zaklatott volt itt
-az életük s mégis hogy rájuk nehezedik a válás bánata! Egy sincs köztük,
-kinek szivét ne kötné ide egy sirhalom. S most elhajtja innét messze,
-messze a magyar nép kegyetlen végzete, mely nem ismer irgalmat: hajtja,
-folyton hajtja egyik tartományból a másikba: vajjon hol lesz megállásuk?
-
-Borongva jár a fejedelem a népe közt. Mint ahogy a haldoklónak egy rövid
-percenetben átvillan lelkén egész élete, úgy villan át az ő lelkén is a
-magyar nép sok százados multja, tenger küzdelme, sanyargása,
-viszontagsága – haj, lesz-e vége ennek? És ránehezül lelkére a
-felelősség súlyos terhe. Ő reá tapad minden szem. Ő benne bizakodik
-minden szív. Az ő redőkbe borult homlokát lesik: vajjon mi rejtőzhetik a
-redők alatt? Jaj, ha tovább üldözi a balszerencse ezt a népet! Ha
-pusztulásba vezeti!
-
-És végig villan lelkén saját élete s megállapodván az alig múlt napok
-rettenetes emléke mellett, szíve elfacsarodik. Egy egész világot hagy ő
-itt abban a sírban, melyben Levente alszik. Levente! Levente! Ez a
-nagyratörő, nagyratermett fiú, apai szívének büszkesége, legfőbb
-reménysége. Ő már megmutatta az oroszlánkörmöket. Tarkacs és Jelekh
-nevendék gyermekek. Már forgatják a kardot, de gyengék még a
-hadakozásra. S ha majd ők is hadba szállnak, nem sepri-e el a harci
-fergeteg, mielőtt nevüket beírhatják a történetnek könyvébe? És a kicsi
-Jutócs? Aki még csak most mondogatja: anyó, apó. Akinek még csak egy
-fájdalma volt: mikor leszakadt az édes anya emlőjéről. Aki nem tudja
-még: mi az, elhagyni a földet, ahol születtünk.
-
-De ím egyszerre felderül a borongó arc. Állván a sátor előtt, látja
-közeledni Tarkacsot és Jelekhet, versenyt vágtatnak a széllel, arcuk
-lángban ég: a diadalmas öröm lángja ez. Nyomukban dali leventék
-száguldanak. Tűzben ég arcuk ezeknek is.
-
-– Apám! apám! – kiáltja egyszerre a két fiú. S egyszerre beszélik
-lihegve a mai nap nagy eseményét, mint ejtették el az első igazi vadat:
-rettentő agyarú vadkant, még pedig kettőt. Tarkacs az egyiket, Jelekh a
-másikat.
-
-– Célba vettem, surrant a nyílvessző, egyenest a szügyibe, – mondja
-Tarkacs.
-
-– Én is célba vettem s az én nyilam is egyenest a szügyibe surrant, –
-mondja Jelekh.
-
-– Mástól halljam, – szól a fejedelem. – Hogy történt, Bekő?
-
-A kabar Bekő, kinek arcát össze-vissza szántották Bolgárországban,
-előlép s mondja:
-
-– Nem tódítom, nagy fejedelem, egyszerre került lövésre két vadkan, az
-egyik Tarkacsnak, a másik Jelekhnek szaladott. Egyszerre surrant a
-nyílvessző, egyszerre torpant meg mind a két vad. Visszatántorodtak, de
-csak egy percentésre, osztég megrázkódtak s neki az egyik Tarkacsnak, a
-másik Jelekhnek. Egy hajításnyira voltunk tőlük s mondom az embereknek:
-térüljünk, forduljunk a legénykék felé, mert mindjárt szörnyű halálnak
-halálával hal meg mind a kettő. Hát mire oda térültünk-fordultunk,
-halljuk, hogy puff! nagyot döndül a föld. Egy percentésben döndült a
-földre mind a két vad – egy-egy dárdaütésre mind a kettő. Ez így volt!
-
-– Ez így! – hagyták helyben mindannyian.
-
-Akkor aztán a két fiú az apja mellé sompolygott, megfogták a kezét,
-felnéztek, olyan szépen néztek fel a szemébe s mondták:
-
-– Úgy-e, most már mi is szállhatunk hadba, édes apám uram? Ugy-e, ezután
-csak az egyik szeme könyvedzik, a másik majd mosolyog?
-
-Árpád a fiúk fejére tette kezét s megindultan rebegte:
-
-– Ezután csak az egyik szemem könyvedzik. A másik mosolyog. Édes
-csemetéim!
-
-Né, hogy felvidult az a szép szomorú arc! Levente meghalt s ím egyszerre
-két fia lép az ő nyomába. Hová tűnt arcáról a borongó felleg?
-
-– Jer, Özséb, jer! Jőjjön édes apám uram! Ihol az én két szép dali fiam,
-kedvemnek megujítói, nevemnek, házamnak fentartói! Jer, Özséb, jer,
-hullasd egyszer az örömnek könnyeit is!
-
-Állottak egy helyben a daliák, a marcona képű vitézek s no lám, ki hitte
-volna, köhintgetnek, törülgetik a szemüket s egyszerre csak szégyenkezve
-elódalognak. Hogy velük ez megeshetett. Hogy az ő szemükből ki tudott
-csorranni egy könnycsepp!
-
-– Áldott legyen az Úr, ki megvigasztalta az én uramnak szívét! – rebegte
-Özséb.
-
-Az ő szíve sebektől vérzett s ím nem gondol az ő sebjeivel. Csak az ő
-urának, az ő nagy urának szíve megvigasztalódott! És keblére ölelte a
-szívéről szakadtakat s hullottak könnyei, mint a záporeső. Az örömnek s
-a bánatnak könnyei. Nem, nem, az anyai szív nem tud felejteni, soha,
-soha!
-
-Az agg Álmos nyugtalanul tipeg, nem találja helyét. Az ő lelkét már csak
-egy gondolat foglalkoztatja: vajjon meglátja-e Attila földjét. Csak egy
-tekintetet vethessen a földre s örömmel száll koporsajába.
-
-– Még kétszer két nappal s kétszer két éjszaka, úgy-e? S akkor indulunk,
-úgy-e, fiam?
-
-– Igen, apám uram, igen.
-
-Minden nap s minden éjszaka egy esztendő az öreg ember lelkének. Hiszen
-az ő napjai már megvannak számlálva. Ő már látja a Halál angyalának
-szárnyalását, hallja éjjelenként, amint erős szárnycsapásokkal
-végigzugat a levegőégben. De ímé, kegyelmes, irgalmas hozzá a magyarok
-Istene: felvirrad az az utolsó reggel is s úgy érzi, mintha tovább
-lebbent volna a Halál angyala. Még vár, várakozik, míg megpillantja
-Attila földjét. S mely csudát művelt a nagy Láthatatlan, a minden földi
-fejedelmeknél nagyobb, hatalmasabb! Az elaggott testbe fiatalos erő
-száll s hiába rak puha ülést dagadó selyem vánkosokból Özséb a maga
-szekerére, maga mellé, nem lehet ráerőltetni az agg embert: elévezetteti
-fehér paripáját, alig kell rásegíteni s délcegen üli meg, mint egykor
-régen, Lebediában! Két büszke cser: ez Álmos és Árpád. Mellettük két
-sudár fiatal fa: erő, élet, elevenség mind a kettő. Gyönyörűséggel pihen
-meg a magyarok szeme a felséges képen. Nagy, erős bizakodás szállja meg
-a sziveket: nincs-e jövendője, nagy fényes jövendője annak a népnek,
-melynek az aggja is fiatal?
-
-Vélnéd, megmozdult az egész föld, a végtelen pusztaság, amint indulásra
-jelt adnak a kürtösök. Elől a lovas vitézek zöme: élén a fejedelem,
-Álmos, Tarkacs és Jelekh. S két oldalt két vezér, Ond és Kund s ezek
-fiai: Botond és Kusid. Húszezer lovas megy a vándor nép élén, azt
-követik a fejedelem s a vezérek szekerei hosszú sorban s ezek körül
-válogatott vitézek: még a szélnek sem szabad odaférni, hol a
-fejedelemasszony s kicsi fia vagyon. Lovas- és gyalogvitézek körítik,
-kisérik a végtelen hosszú sorokban baktató szekereket, a rengeteg
-gulyákat, méneseket. Az aggok, a gyermekek, szekereken, az erőse, a
-fiatalja, férfi vagy asszony, gyalogszerrel. Egyik-másik asszony karján
-viszi csecsemőjét, csicsisgatja, babusgatja: ne sírj, ne sirj, babuska,
-viszlek, viszlek, messze földre, szép országba.
-
-Megmérhetetlen pusztaságokon, rengeteg erdőkön keresztül húzódik a
-vándor nép, meg-megállva, pihenőket tartva: nincs ellenség, aki
-feltartóztassa. Itt hozzá verődnek, ott menekülnek előle a zagyva nyelvű
-népek. Ki jó, ki rossz kedviből. Áradat ez, mely ragad magával mindent,
-mi eléje kerül: embert, állatot. Szerencsés, ki önként szegődik hozzá:
-sohasem volt ilyen jó dolga, holott ha fegyvert fogna ellene, szolga
-sorba jut. Napi járó földeken rettentő hírek szárnyalnak a vándor nép
-előtt, de aki nem mozdul s félve-remélve bevárja, csakhamar látja: nem
-vad nép ez. Nyíltszívű, becsületes, jólelkű, adakozó, a falatját is
-megosztja a soha nem látott idegennel, kinek szavát sem érti. – Nesze,
-egyél te is, ne éhezzél, mint – otthon!
-
-Hiszen ez jó kedvű nép!
-
-Így szaporodik, növekedik a hömpölygő népáradat s nehány ezerrel
-megsokasodva ér égnek meredő, messze elnyúló, sűrű erdős hegyláncnak
-aljába. Az Attila földjén járt magyarok szíve hangosan dobog.
-
-Botond, Kusid s a többiek egyszerre törnek ki eget-földet rázó
-kiáltásba:
-
-– Haj, magyar, haj! Túl! Túl! A hegyen túl!
-
-Ember, állat fáradt, alig vánszorog olyik s im senki sem gondol
-pihenőre.
-
-– Előre, baltások! – kiált Botond.
-
-Árpád kardja nagy ívet hasít a levegőben, s a fáradt nép új erőre kap.
-Mind egyszerre szeretné megszállani, megmászni a hegyláncot, egy
-pillanatra szinte megbomlik a rend, de köröskörül kivont kardú daliák
-medrébe szorítják a kicsapni készülő áradatot: tömött sorokban, szép
-rendben vágnak neki a nyiladozó hegyszorosnak. Ám így esztendeig is
-eltartana, míg átvergődik a félmilliónyi nép: széles, nagy utakat vágnak
-a baltások a szoros mentén. És a föld megreng belé, amint százával
-döndülnek le az óriás cserfák, a sudár fenyők. Nyílik, szakadozik az
-erdő, fel-felzendül a «haj, magyar, haj!» kiáltás, visszaveri a
-rengeteg, száll a letarolt hegyen, fel a magasba, át – Attila földjére.
-Szekerek rekednek el az úttalan utakon, a heverő tönkökben, de ott
-vannak körülöttük erős vállú, izmos karú férfiak, átemelik a göbbenőkön,
-a tönkökön, éleseket csendülnek a szíjjostorok, zúg-búg az erdő az
-össze-vissza lármától: hi, hó! elé Szilaj, Darú, Vidám, Rendes! Fogjad,
-emeld, taszítsd, billentsd, no még egyet – előre!
-
-Hajnalpirkadáskor vágott neki a vándor nép eleje a hegynek s nap
-leszállta lett, mire a hegy tulsó oldalán belejtett: Árpád rálépett
-Attila földjére!
-
-A nap épen visszavetette sugarát a nyugati hegyek felől: megaranyozva a
-kedves tájat, mely a vereckei szorosból kilépő magyarok elé a Latorca és
-Ung vize közén terült. Szelíd hajlású hegyek, szűken induló s szép
-lassan kiterülő völgyek, s messze, messze, homályos körvonala a kezdődő
-végtelen rónaságnak: ez volt a kép, melyre honszerző Árpád tekintete
-esett. A völgyeken át csendesen folyó vizek, gyorsan szaladó patakok
-kigyózva ragyogtak a lemenő nap sugaraiban. Árpád sokáig szótlanul,
-elbűvölve nézte a bájos képet. Merő ellentéte volt a rengeteg, a
-félelmes, rejtelmes erdőnek, mely beszegte ezt a gyönyörű tartományt.
-Keleten, északon, nyugaton, ameddig éles szeme ellátott, végtelen
-láncolatát látta az erdős hegyeknek, melyeket Istennek bölcsessége
-védőfalnak állított ide, segedelmére a maréknyi magyarnak. Az agg Álmos
-leszállott lováról, könnybe lábadt szemmel borult a földre s megcsókolá.
-Követte példáját Árpád s mindazok, kik körülötte valának. Azonközben
-omlott a nép a szorosból s a szoros mentén letarolt meredek hegyek
-oldalán is sűrű rajokban ereszkedett le a honszerző magyar. Óriási
-máglyák gyúltak föl az Erdős Kárpát mind a két oldalán, lent a hegy
-aljában, hová napvilág ért a vándor nép eleje – s a lobogó máglyák
-világa mellett húzódott Árpád népe s terült el lassan a völgyben. Mire a
-nap újra felragyogott a keleti ég alján, a sátrak ezrei hirdették, hogy
-Árpád népe Attila földjén megjelent. Kusid boldogan járt-kelt a sátrak
-között s egy volt a kérdése szakadatlan: láttatok ehhez hasonlatos szép
-földet valaha? A folyók s patakok mentén elterülő rétek búja füvén
-ragyogott, csillogott a harmat a felkelő nap fényében s mintha olvadott
-ezüst kanyargott volna, ameddig a szem ellátott, a folyók s patakokban.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: Fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének.]
-
-– Úgy-e, szép föld, úgy-e, szép?
-
-– Szép, szép, gyönyörűséges tartomány! – volt az áradozó felelet
-mindenfelől.
-
-Szelíd hajlású domb tetején már rakják a máglyát, melynek lobogó tüzén
-fehér lovat áldoznak a magyarok Istenének. Aki, úgy tetszik, megelégelte
-népének vándorlását, elvezette Attila földjére, mely örökös hazája
-lészen a magyarnak. Áttellenben, magasabb domb tetején teljes pompájában
-emelkedett Árpád sátra, turulos zászlaján gyönyörködve pihent meg a nap.
-S mintegy földre szállott Isten állott Árpád sátra előtt, körülötte háza
-népe. Ameddig szeme elátott, a sátrak tengersokasága borítá a völgyet.
-Ímé, megszállotta népe Attila földjének egy részecskéjét s még vér sem
-áztatá. Itt-ott egy rozoga, leveles ág fedte kaliba jelezte, hogy e
-tájon szórványosan nép lakik. Nehányat összefogdosnak a magyarok. Csupa
-elcsigázott, tengődő emberek, nyilvánvalóan szolganépek, kik másért
-hullajtják véres verejtéküket. Árpád elé vezetik a sovány, aszott testű
-férfiakat, a ráncos képű, korán vénült fehérnépeket, a csenevész
-gyermekeket.
-
-– Ki népei vagytok? – kérdi a fejedelem.
-
-– Zalán fejedelemé, – válaszolnak szomorúan, csüggedten.
-
-– Most te leszel az urunk? – kérdi reménykedve egy öreg ember.
-
-– Én leszek, jó emberek, – mondja Árpád s szánakozva néz végig a
-kiéhezett arcokon. Én nem sanyargatlak, ha hűséggel lesztek hozzám.
-
-– Akkor Isten vezérelt ide, fohászkodik fel az öreg ember. – Oh, mert
-nagy a mi nyomorúságunk uram. Hiába hullatjuk véres verejtékünket,
-mindent elszednek tőlünk Zalán katonái. Mások voltunk mink, míg a nagy
-Szvatopluk karja védett. De ő meghalt. Fiai versengenek, pusztítják
-egymás népét, mi meg itt prédája lettünk Zalánnak.
-
-– Az én népeim vagytok ez órától fogvást, megvéd az én karom, ne
-csüggedjetek.
-
-Földre borultak Árpád előtt a szegény emberek s aki hozzá jutott,
-csókolta ruhája szegélyét.
-
-Keljetek fel, intett Árpád. Eredjetek s hirdessétek testvéreiteknek,
-hogy eljött Árpád, Attila ivadéka, visszaszerezni ősének földjét. Aki
-fegyverbiró, fogjon fegyvert, tartson velem. Aki járt-kelt ember e
-földön, szegődjék hozzánk s mutassa az utat nekünk. Én mondom nektek,
-Árpád, a magyarok fejedelme, hogy testvérül fogadlak, s vége lészen a ti
-sanyarúságotoknak!
-
-Közben kigyúlt a máglya tüze, szállott a füst, csapkodott, lobogott a
-láng s két keménykarú dalia ugyancsak megküzdött a toporzékoló, ágaskodó
-fehér ménnel, a mint a máglya felé vezették. De ím egyszerre fájdalmasan
-nyerít fel a mén, piros vére vastag sugárban csap ki szügyéből, lezuhan
-a máglya tövében. Egy öreg táltos szúrta szügybe a mént s körötte
-állottak társai, kik felhasíták a nemes állat hasát, nagy gondosan
-megvizsgálták beleit – aztán egyszerre csak ott hevert az izzó
-zsarátnokon, a lobogó lángok leperzselték selyem szőrét – néhány
-pillanat, s csak csontjai fehérlettek ki a lobogó lángok vakító piros
-fényéből.
-
-– Halljad, magyar, halljad, – zendült meg az öreg táltos messzedörgő
-hangja, – ne csüggedj, veled lesz a magyarok Istene. Vérednek hullásával
-bár, visszaszerzed Attila földjét, letiprod minden ellenségedet s a
-magyaré marad e föld időtlen-időkig!
-
-Sok ezer kard villan a levegő égbe, s megzendül ég és föld a magyarok
-örvendező kiáltásaitól. Harcban edzett férfiak szeme könnybe lábbad,
-egymás keblére borulva sírnak. Ami harag, virrongás volt eddig
-egyik-másik között, vége szakad a nagy, a szertelen nagy örömben.
-Halálos ellenségek örök testvérséget fogadnak. Nagyot, kicsinyt, főbb
-rendűt, alsóbb rendűt, urat, szolgát eggyé forraszt a nagy cél: Attila
-földjének megszerzése. Békésen, szép szerint, ha lehet, vérrel,
-halállal, ha másként nem lehet.
-
-Még csak megpillantották Attila földjét, még nem tudják, mi tenger vér
-folyhat el, míg övék lesz a három halom és négy folyó hazája s íme tele
-a szivük, csordultig tele. Hiába rendelt Árpád negyven napos pihenőt,
-egy-egy csapat éjnek éjszakáján lopva elkalandoz, bejárnak nagy darab
-földeket, itt-ott összetalálkoznak Zalánnak kémlelődésre küldött
-csapatjaival a felső Tisza és a Sajó vidékén s hogy hiába ne jártak
-légyen, bolgár foglyokkal térnek vissza. Mire a negyven nap letelik, sok
-bolgár vitéz harap a fűbe, de még több szegődik a magyarhoz, önként, jó
-kedvéből, merthogy száll a híre: Árpád fejedelem jósága megmérhetetlen.
-
-De hajh, mi történt! Az Árpád arcát még sohasem látta ily komornak népe,
-mint most az öröm e napjaiban. Száll a hír sátorról sátorra: halálos
-ágyán fekszik Álmos, azért oly szomorú a fejedelem. Szájról-szájra
-adják, mint vigasztalja fiát Álmos: – Mért vagy szomorú, fiam? Lásd, én
-örömmel szállok az én koporsómba. Láttam, csókoltam Attila földjét.
-Ezért imádkoztam a magyarok Istenéhez: áldott legyen neve, imádságomat
-meghallgatá. Ne sírj, Özséb. Tarkacs, Jelekh, ne lássam könnyeteket.
-Örüljön, örvendezzen a szívetek.
-
-És száll a hír sátorról sátorra, hogy Álmos kiviteté magát halálos ágyán
-Isten szabad ege alá, a sátor elé. S hogy száll a hír, gyűlnek,
-gyülekeznek mindenfelől a magyarok, rengeteg nép lepi el a fejedelmi
-sátor táját. Látván látják, amint felemelkedik Álmos s révedezve tekint
-le a völgybe. Lassan, nehezen felemeli karját: áldásra emeli. Megáldja a
-földet, megáldja a népet.
-
-Árpád és Özséb átölelve tartják a haldokló vezért.
-
-– Áldjon meg minket, édes apám uram.
-
-Erőtlen keze ráhanyatlik Árpád és Özséb fejére. És mondja lassan, alig
-hallhatóan:
-
-– Temessetek oda, hol először áldozánk e földön. Csak lovamat s
-fegyvereimet temessétek mellém. Embert ne. Nem apasztom a te népedet. Ne
-szolgáljon senki engem a másvilágon. Csak legyen a magyaré ez a föld.
-Időtlen-időkig…
-
-Átszellemült arca ég felé fordult. Mosolyogva hívta, szólította: jere,
-jere, szárnyas Halál, jere. Várlak.
-
-Álmos utolsót lehelt.
-
-– Meghalt, morajlott végig a sokaságon.
-
-Özséb fehér lepelt terített reá.
-
-Csak a szemekből serkedező könnyek mutatták a gyászt, hangos sírás nem
-zavarta a nagy némaságot: a legnagyobb gyászt.
-
-– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
-
-Megásva a sír: az első sír, mióta a magyar Attila földjére lépett. Ím,
-már eresztik le a mély gödörbe Álmos vezér hármas koporsaját: meg van
-szentelve a föld, Attila földje. Már ott fekszik mellette hű paripája.
-Ott a kard, a dárda, a nyíl.
-
-– S hát szolgái nem lesznek a másvilágon Álmos vezérnek? – zúg végig egy
-kiáltás a gyászoló gyülekezeten.
-
-S ím e pillanatban két öreg magyar törtet át a sokaságon. Álmos hű
-cselédje mind a kettő. Együtt növekedtek. Együtt játszottak a porban. Ők
-vitték Álmos után, ha hadba szállott, súlyos fegyvereit. Nézzetek ide! A
-két öreg ember megáll a sír szélén, kardjába ereszkedik, s egyszerre
-zuhan két holttest a sírba.
-
-Pihenj békében, Álmos vezér! Halálod nem apasztotta a te népedet. Akik
-itt fekszenek melletted, megértek a halálra. Gyenge karjuk nem birta
-volna már a fegyvert. De téged szolgálnak tovább hűséggel a másvilágon.
-
-Pihenj békében, Álmos vezér!
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-AZ ALPÁRI SÍKON.
-
-A negyven nap leteltével Árpád rendbeszedte hadinépét. Nem vaktában
-indult visszaszerezni Attila földjét. Nem tévesztette meg az északi
-tájakon talált népek gyér volta. Tudta, hogy a Duna-Tisza közén s utána
-túl a Dunán minden talpalatnyi földet karddal kell megszereznie. A Tisza
-s az erdélyi hegyek közé eső területen ellentállásra alig talált. A Duna
-s Tisza közén volt Zalán hadának zöme. Itt, amint huzódott népével a
-Tisza s Erdély közén, egy-egy földvár állotta útját, jelezve, hogy még
-itt bolgár az úr, de már erősen megfogyott erővel. A harcszomjas
-magyarok békételenkedve huzódtak végig a gyér népességű pusztákon, s a
-bihari meg a csanádi földvárak védői, Zalán katonái, futva menekültek át
-a Tiszán, hírül adni Zalánnak a népáradatot, mely nőttön-nőtt az önként
-meghódolt vagy elfogott bolgár és szláv népekkel.
-
-– Itt nem lehet vereködni, ját, – morrogott Botond.
-
-– Annak is mink vagyunk az oka, – csitította Kusid.
-
-– Nem értem a szavadat, ját.
-
-– Ha mi «körül nem nézünk» Bolgárországban s ha Simeon császár népét meg
-nem tizedeljük Etelközben, csak látnád, mint omlanék erre a bolgár az
-alsó Duna felől. No, de ne búsúlj, ját, van még bolgár elég a Duna s
-Tisza közt. Vereködhetsz.
-
-– Vereködök is.
-
-Húszezer lovas a vándor nép élén, húszezernyi körötte, mögötte védőnek,
-így húzódott nagyszerű hadi rendben a magyarság, itt-ott a főbb helyeken
-el-elhagyva egy-egy csapatot őrizőnek. S mikoron pedig értek a Tisza
-partjára, átellenben Szeged tájékával, hol hajdan Attilának fatornyos
-palotája állott – elrendelé Árpád, hogy a magyar sereg felerésze
-maradjon itt, s felerészével átkelt a Tiszán. Egy nagy darab övé volt
-már Attila földjéből. Alig kellett kihúzni a kardot érette.
-
-– A kezdet kezdete ez, – mondotta Árpád vezéreinek. – Míg Zalán és
-Szvatopluk fiainak hatalmát meg nem törjük, nem lesz állandó hazánk.
-Halljátok, magyarok?
-
-Hej de más világot találtak, amint átkeltek a Tiszán! Hatalmas földvár
-állotta útját a magyar seregnek, alig indultak el a Tisza mentén,
-felfelé. A csongrádi földvár volt ez. S a földvár környékén, messze
-vidéken rajzottak a bolgár hadak. Mint valami nehéz fekete felleg
-huzódott tovább, csalva, csalogatva Árpád hadát a bolgárok hada, mintha
-védetlen akarná hagyni a csongrádi földvárat. De Árpád ismerte a
-bolgárok hadi fogását. Egy volt az a magyaréval. Lassan, óvatosan
-huzódott utánuk, egy-egy csapatot előre küldött, az össze-összecsapott a
-bolgárok szélső csapataival, aztán nagy hirtelen visszaszáguldott a
-sereg zöméhez. Napokig kerülgették egymást, egyszer aztán, mikor
-koromsötét éjszaka borult a síkságra, mint a fergeteg, úgy szakadt a
-földvárra a magyar sereg – mire felkelt a nap: a várat s környékét
-halomra hullott bolgár vitézek teste födte.
-
-– Előre! – kiáltott Árpád.
-
-– Előre! – zúgták tovább Ond, Kund, Tas, Botond és Kusid.
-
-– Haj, magyar, haj!
-
-A végtelennek látszó síkság peremén sűrű fekete fellegként, csatarendben
-állott Zalán serege. Ő maga áll serege élén. Tudja, hogy ez a nap a nagy
-leszámolás napja. Simeon vére ő: nem bujik el a leszámolás elől. Hiába
-kérik Árpádot is vezérei, hada élén villogtatja kardját, két oldalán két
-dali fia: Tarkacs és Jelekh. A hadtest jobb és balszárnyán Botond és
-Kusid. Mind előbbre-előbbre huzódik a sereg két szárnya, aztán mintha
-összebeszéltek volna a játok, hirtelen egybefonódik a jobb és balszárny,
-eleibe vágva a had derekának.
-
-Amíg lehet, nem engedik, hogy a fejedelem kockára tegye drága életét. Mi
-lesz a magyarokból, ha Árpád vérétől piroslik a föld, mielőtt még a
-magyaré lenne?
-
-– Haj, magyar, haj! – zúg Botond kiáltása s a következő pillanatban
-összecsap a két fekete fergeteg, egybegomolyodik a magyar s a bolgár
-sereg.
-
-Árpád Zalánt keresi, de a szörnyű forgatag elzárja előle. Hiába akarja
-önkezével torolni meg Levente halálát, im már szemben áll: Botond és
-Zalán. Haj, hány bolgár vitéz, a sereg virága, hullott le a porba Zalán
-oldala mellől, míg szembe kerülnek!
-
-– Botond a nevem! – kiáltja a küzsdég magyar s abban a pillanatban
-rettentőt suhint bárdja s halálos nyerítéssel rogy a földre Zalán
-paripája.
-
-– Ülj más lóra! Nem öllek meg így, – mondja Botond s már nyeregbe is
-pattan Zalán és újra kezdődik a rettenetes viadal.
-
-– Kardra, Botond, kardra! – kiált Zalán. – Fejedelemmel verekszel.
-
-– Tudom, – mondja Botond s kettéhasad Zalán vértje a küzsdég magyar
-kardjának egy suhintására.
-
-– Minden jó kölcsönbe jár, – adja vissza szóval s tettel a vágást Zalán
-s reccsenve esik szét Botond vértje is.
-
-– Igy jó! – kiált Botond s nyilsebes szúrással markolatig döfi kardját
-Zalán mellébe. – Leventéért! – ordít Botond.
-
-Mire Árpád utat vág magának, Zalán holtan fekszik lova mellett.
-
-– Vigyétek félre, – parancsolja Árpád. – Fejedelem volt, vitéz volt,
-lovak patkója ne gázoljon rajta.
-
-De a bolgár nem a fajta nép, mely vezérét vesztve, hanyathomlok rohan,
-amerre lát. Most hogy vezére halálát látja, még nagyobb dühvel osztja a
-halált.
-
-– Fejedelmünkért fejedelmet! – zúg át a bolgárok hadán, s a nap megáll
-csudálni a rettentő vérontást, minő századok óta nem volt a Duna s Tisza
-közén.
-
-– Haj, magyar, haj!
-
-– Haj, bolgár, haj!
-
-– Haj, Tarkacs, haj!
-
-– Haj, Jelekh, haj!
-
-Össze-visszazúg, búg a csatakiáltás, felbomlott a hadirend mind a két
-részen, csak Árpád mellett áll szorosan vagy száz dalia, mint a
-sziklafal, a többi rendetlenül, összegabalyodva vívja a szörnyű tusát,
-ember ember ellen.
-
-Haj de hová lett, merre tünt Tarkacs és Jelekh! Mintha föld nyelte volna
-el, eltüntek Árpád oldala mellől, míg apjuk egy pillantásra megállt
-Zalán holtteste mellett. Mintha keselyüsas éles körme vágna Árpád
-szívébe, feljajdul a nagy fejedelem. Nem, nem a fejedelem, az apa.
-
-– Előre! Előre! Utánuk!
-
-Eszenélkül száguld, tör előre, kegyetlenül osztva a halált a száz dalia,
-de hajh, nem látják Tarkacsot és Jelekhet sehol. Ifjú szivüket elragadta
-a harci vágy s mint a madárfióka, mely időelőtt próbálja a repülést,
-szárnyaszegetten hullott porba mindakettő. Piros vérük hullásával
-szentelték meg Attila földjét. Mintha isteni sugallat küldötte volna a
-halált: halljatok meg, piros véretek öntözze meg a földet, hogy apátok
-népe jobban megfoganjon.
-
-Mire a nap lehanyatlott az ég alján, sok ezer magyar s bolgár vitéz
-holtteste borítá az alpári síkot. A bolgár had tönkre volt verve, ki
-halott, ki fogoly, csak egy kis töredéke menekült el a magyarok kardja
-elől, hírt vinni Bolgárországba: vége a bolgár uralomnak Duna s Tisza
-mentén, vége! Árpád lett itt az úr.
-
-Árpád az úr. Övé a diadal. Övé a Duna s Tisza köze s szíve majd
-megszakad a nagy diadalban. Ím, alig temette el Leventét, temetnie kell
-újra. Diadalmenet helyett gyászmenet. Némán, lesütött fővel halad a
-rendbeszedett had Tarkacs és Jelekh holtteste után. Viszik ama táj felé,
-hol egykoron Attila székelt. Ott van már Árpád sátora. Ott várja Özséb
-remegő szívvel urának s fiainak érkezését. Már szaladgáló fiú Jutócs, a
-legkisebbik. Van neki kicsi nyilacskája, kardocskája. Alig látszik ki a
-földből s nincs más játéka: kard és nyil. Oda-oda szalad anyjához,
-százszor, ezerszer kérdezi: mikor jő apó? Hát Tarkacs? Jelekh? Mit
-hoznak neki? Arany kardot? Ezüst nyilat? Gyémánt forgót? Úgy-i bár?
-
-De hajh! egyszerre csak felkapja kicsi fiát Özséb, hevesen keblére
-szorítja, zokogásban vonaglik a teste. A gyermek rémülten igyekszik
-szabadulni anyja karjai közül. De az már szalad esze nélkül a szomorú
-menet elé. Még nem látja, de anyai szíve érzi már, hogy két holttestet
-hoznak a komor arcú vitézek: az ő fiai holttestét.
-
-– Isten, Isten, de versz! Jaj, miért versz! – sír fel Özséb s jajszava
-felhat az égig.
-
-Árpád minden erejét összeszedi, hogy ne lássa népe gyengének. Némán
-öleli meg Özsébet, hosszan tartja keblén s elcsukló hangon rebegi:
-
-– Isten adta, Isten elvette. Ne sírj, Özséb. Még van egy fiunk…
-
-De Özséb ruháját, haját tépve esik a két holttest mellé. Könnyes szemmel
-állnak körül a vitézek.
-
-– Kelj fel, fiam, kelj fel, édös szép virágom, – szólítja egyenkint. –
-Az anyátok szólít. Az édös anyátok. Óh, jaj, nem halljátok. Szívemről
-szakadott édös szép fiaim, gyönyörűségeim, óh, jaj, ébredjetek! Nem
-értik szavamat. Nem hallják jajomat. Nem látják könnyemet. Ébressze
-kigyelmed! Szép zengésű szavát talán meghallanák.
-
-Árpád szép gyöngén megfogja Özsébet, felemeli fiai mellől.
-
-– Ne ébreszd hiába, nem ébrednek ők fel.
-
-– Jaj nekem, anyának, legbúsabb anyának! – jajong szegény Özséb. – Mire
-szültem őket nagy-nagy fájdalommal! Mire neveltem fel szivemnek vérivel!
-
-Átöleli Árpád két erős karjával, ölébe fekteti s úgy viszi sátrába az
-örjöngő asszonyt. Aztán sötét éjszaka borul a pusztára. Sötét éjszakával
-halálos csönd. Gyászban a magyarság. Nem tud örülni a nagy diadalnak. A
-fejedelem álmatlan virrasztja át a bús éjszakát. Ő nem engedheti át
-magát a bánatnak. Őt Isten küldötte s vezérelte ide, hogy állandó hazát
-szerezzen népének. Az ő lelkét, az ő elméjét nem foglalhatja el egyéb
-gondolat. Szeme fiainak holttestére tapad, de lelke egyebütt jár.
-
-Látja, világosan látja, hogy még nincs befejezve a nagy mű. Csak a
-közepén van.
-
-Duna- s Tiszamente adhat kenyeret népének, legelőt s vizet a barmoknak,
-– de nem ad állandó hazát.
-
-Folyó nem lehet egy ország határa.
-
-Tovább! Tovább! Túl a Dunán! A hegyek felé.
-
-Még meg kell vívnia a nagy Szvatopluk fiaival is. Míg Pannonia földje
-nem lesz az övé, fele munkát végzett.
-
-Haditerveket szőtt egész éjszakán.
-
-Gondokba merülten találta a felkelő nap. S göndör gesztenyeszín hajában
-sűrű fehér szálak csillogtak a felkelő nap fényében. Egy éjszaka tíz
-esztendőt öregedett…
-
-– Nincs sok időm hátra, – mondotta magában a fejedelem. – Sietnem kell.
-Ell kell végeznem, mire a magyarok istenétől elhivattatám…
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-A FEHÉR LÓ.
-
-Az alpári csata megfogyasztotta Árpád hadát, de minden elesett magyarra
-jutott két bolgár fogoly s valóképpen Árpád népe ismét növekedett. Túl a
-Tiszán s Duna és Tisza közén, a mi népet talált, bolgárt és szlávot, ki
-önként, ki félelemből Árpád népéhez szegődött. Egy-két hónap ahogy
-eltelt, az itt talált népek örömmel nyugodtak meg a cserében: a zsarnok,
-a kegyetlen Zalán helyett egy nagy, nemeslelkű fejedelem fogadta védő
-szárnyai alá. Árpád örült a növekedésnek, mert a szláv népek
-foglalkoztak szántás-vetéssel, ha kezdetleges módon is (otromba
-tönkökkel, melyekbe nagy faszeg volt verve, hasogatták fel a
-homokföldet), míg a magyarok a folytonos hadakozásban elszoktak a
-földmíveléstől: hadakozás és pásztorkodás, ez volt a magyar nép
-foglalkozása. A szlávok már ekkor keresztények voltak, de Árpád és népe
-nem törődött a vallásukkal, nem háborgatta hitükben s ezzel még
-szorosabbra fűzte magához a magyar a szlávot és bolgárt. A magyarnak ma
-is tündöklő erénye: a türelmesség más népek nyelve, szokásai, hite
-iránt, nagy hasznára vált a honfoglaló magyarnak. Hozzáédesedett
-lassankint az itt talált népség, mert a magyar urak nem bántak durván,
-lelketlenül a hatalmukba került föld népeivel, mintahogy bántak e föld
-eddigi urai.
-
-Árpád egy heti pihenő után végigvezette seregét a Duna-Tisza közén,
-megállapodott a Duna könyökénél, Etelvárosa mellett, a mai Óbuda táján,
-családját, cselédjeit, népe egy részét elszállásolta a Csepel-szigeten –
-itt nem félthette hirtelen megtámadástól őket. Köröskörülfogta a
-gyönyörű szigetet a Duna. Itt érte Árpádot, minekelőtte hadba indult, a
-nagy gyászra a nagy öröm: Isten megajándékozta az ötödik fiuval, kinek
-Zsolt lett a neve. Hej, de nagy volt a magyar nép öröme! Nem vesz ki
-Árpád nemzetsége, nem! Attila földjén született, meg is gyökeredzik
-ebben a földben! – mondták az öreg magyarok. Mert Jutócs, a kicsi Jutócs
-nem indult kedvük szerint. Hiába óvták, védték széltől, naptól,
-sanyarúságtól, a hosszú vándorlás megviselte a gyermeket. A lelke, a
-szíve Árpádé volt, a teste csenevész.
-
-– Isten küldötte e gyermeket az én szívem felvidítására, az én lelkem
-edzésére, – mondotta Árpád szertelen örömmel. Eddig meg-megszállotta
-lelkét a csüggetegség, most újra erősnek, ifjúnak érezte magát.
-Erősebbnek, ifjabbnak mint valaha.
-
-Árpád újult erővel készült bevégezni a nagy művet. Kedvező híreket
-kapott északnyugat felől. A nagy Szvatopluk fiai, Moimir és Szvatopluk
-hadban állanak apjuk örökéért. És hozták a hírt, hogy Moimir követséget
-küld hozzá: segítséget kérni Szvatopluk ellen.
-
-– Adok, – mondotta Árpád, – ha megelégszik Morvaországgal. Ám az apjuk
-megszállotta Attila földjének is egy részét. Innen takarodnia kell mind
-a kettőnek.
-
-Jött is a követség Moimirtől. Azzal jött, hogy Szvatopluk kiverte őt a
-Dunántúli tartományból. Ha Árpád kiveri onnét Szvatoplukot, ő meg ennek
-fejében békén hagyja a magyart a Duna s Tisza mentén.
-
-– Mit üzent Moimir? – kérdezte Árpád s ijesztő ráncokba verődött
-homloka. – Mondjátok meg neki: Szvatoplukot kikergetem innét, de nem az
-ő kedvéért. Kikergetem, mert az a föld Attila földje volt. S ha ő
-beteszi a lábát ide, őt is utána kergetem. Jól megértettétek?
-
-– Megértettük, – felelt a követ. – A mi urunk azzal is megelégszik, ha
-Szvatopluk hatalmát megtöritek s békében élhet tőle nagy Morvaországban.
-
-– Ez már értelmes beszéd, – kottyant belé Kusid.
-
-Mikor pedig a követek eltávoztak, Kusid meghajolt mélyen a fejedelem
-előtt s mondá, amint következik:
-
-– Nagy fejedelem, szót kérek. Kapok-e?
-
-– Beszélj, fiam, Kusid.
-
-– A magam vérét nem sajnálom, de igen a magyarét. Engedd meg nékem, hogy
-néhány barátimmal menjek Szvatoplukhoz. Beszélek a fejével. Hátha okos
-ember s szépen kitakarodik az országból.
-
-Árpád elmosolyodott.
-
-– Tudom, mit akarsz mondani, Kusid. Az én elmémben is megfordult ez.
-Halljátok hát mind közönségesen, amit én akarok. Nyergeljetek fel egy
-szép fehér lovat. Aranyos féket a fejébe, gyémántos nyerget a hátára s
-vigyétek el Szvatopluknak. És mondjátok meg neki az én üzenetemet: Árpád
-fejedelem, Attila maradvája küldi neked ezt a lovat, Szvatopluk fia.
-Azért küldi, hogy ülj rá s hagyd itt népeddel Attila földjét szép
-szerént. Majd meghalljuk viszont-üzenetjét s aszerint cselekszünk.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration: «Ki népei vagytok? Mit kerestek?»]
-
-Mind helyeselték a vezérek s a főbb emberek Árpád szavait, egyedül a
-küzsdég Botond mondott ellent.
-
-– Mit! Még lovat küldjünk a murvának! S aranyos féket, gyémántos
-nyerget. Bárdot az ebadtának! Ne üzengessünk, – verjük ki. Én vereködni
-akarok!
-
-– Csendesülj, ját, – csillapította Kusid. Inkább tarts velem. Jó tréfa
-lesz ez, meglásd.
-
-– De jó legyen! – fenyegetődzött Botond, kicsit megjuhászodva, – mert
-különben összeveszünk, ját!
-
-– Mi-e, ját? Mi nem, soha!
-
-Botond legyintett a kezével.
-
-– Eb, aki veled összevesz, ját!
-
-Száz daliával indult Botond és Kusid még aznap követségbe. Két erős
-markú csikós vezette a szép fehér paripát. Aranyos féke, gyémántos
-nyerge csakúgy csillogott-ragyogott a nap fényében. Csillogtak,
-ragyogtak a daliák ruhái is. Drágakövek, a messze keletről hozott
-ékességek: ne mondhassa Szvatopluk, hogy valami jött-ment nép megy hozzá
-követségbe. Etelvárosából indult a magyar követség, átkelt a Duna
-balpartjára s így haladt a Duna partján nyugat felé. Szvatopluk a
-Csallóközben táborozott rengeteg hadával, ő maga a Dunához közel ütötte
-föl sátrát. Mikor a magyarok megpillantották a morva tábort, Kusid egy
-kicsit elszontyolodott.
-
-– Sokan vannak, – mondta Botondnak.
-
-– Mondtam, úgy-e, hogy bárdot neki, nem lovat.
-
-– Most már mindegy, benne vagyunk, ját.
-
-– Fenékig, ját.
-
-Rőt szakállú, szőke hajú, veres arcú, nagy, csontos férfi volt
-Szvatopluk. Arcáról lerítt a telhetetlen kapzsiság s az erejében
-bizakodó gőg.
-
-– Nem mutat gyáva embert, – súgta Kusid, megpillantván egy jó
-hajításnyira a sátra előtt ülő Szvatoplukot, ki hatalmas nagy karszékben
-ült. Messzire kiterpesztette lábát s kétfelől két szolga verte el
-arcáról az alkalmatlankodó legyet.
-
-– Ne is legyen gyáva, ha jót akar, – fenyegetődzött Botond. – Gyávával
-ki vereködik?
-
-Közben a sátor elé értek. Szvatopluk félreállította a legyező szolgákat.
-Egy sereg morva vitéz vette körül a magyarokat, úgy kisérték a hatalmas
-úrhoz.
-
-Kusid és Botond tisztelkedve állottak meg. Még szóhoz sem juthattak,
-Szvatopluk gőgösen szólt hozzájuk:
-
-– Ki népei vagytok, mit kerestek?
-
-Botond hevesen markolta meg bárdját, de Kusid intett neki s felelt
-Szvatopluknak:
-
-– A magyarok fejedelmének, dicső Árpádnak követei vagyunk.
-
-– Magyarok vagytok! – ordított Szvatopluk s felugrott helyéből. –
-Magyarok! Akik az én apám ellen hadakoztak?
-
-– Azok vagyunk.
-
-– Azok, azok, – tódította Botond.
-
-– S ide mertek jönni az én földemre? Talán bizony szállást kerestek?
-
-– Szállást nem keresünk, van nekünk szállásunk, Szvatopluk. Kivertük a
-bolgárt, megöltük Zalánt.
-
-– S most engem akartok megölni, úgy-e bár?
-
-S kacagott, akkorát kacagott, hogy a föld is ekhót vetett a kacagásától.
-
-– Nem akarunk megölni, de sőt javadat akarjuk. Ime, a mi fejedelmünk
-küldé neked ezt a fehér paripát ajándékba. Aranyos a fékje, gyémántos a
-nyerge. Fogadd jó szívvel.
-
-Szvatopluk arca egyszerre nyájasra változott.
-
-– Ajándékba. Ez már más. S mit üzent Árpád? Úgy-e, szolgálatomba
-szegődik?
-
-A magyarok arca lángba borult, de tartóztatták magukat. Kusid hirtelen
-Botond karjához kapott, így intette nyugalomra, merthogy nem szólhatott.
-
-– Igen, – folytatta nyugodtan Kusid, – a lovat is, a nyerget is, a féket
-is ajándékba küldte, hogy illendőképen, a nagy Szvatopluk fiához méltón
-hagyhasd el Attila földjét.
-
-– Mit ebegsz te, kutya? Ismételd még egyszer! – orditott Szvatopluk
-magánkívül.
-
-– Mondtam s újra mondom, most már világosabban: ülj fel erre a lóra s
-hagyd el e földet, különben Árpád felkerekedik egész hadával – –
-
-– Szót se többet! Hé, legények! Vigyétek dög lovát. Bunkós bottal
-verjétek fejbe. A féket vessétek a Dunába, a nyerget a fűbe!
-
-Mondotta Kusid:
-
-– Hát csak üttesd meg a lovat, Szvatopluk. A mi kutyáink eszik meg a
-húsát. Dobasd a Dunába a féket: kihalásszák a mi halászaink. Dobasd a
-nyerget a fűbe, megtalálják a mi kaszásaink.
-
-De Szvatopluk már alig hallotta Kusid szavait. Reszketett a dühtől,
-torkát fojtogatta a mértéktelen felháborodás.
-
-Két szolga nagy hirtelen elvezette a lovat, de Kusid éles szeme
-észrevette, hogy a lovat bevitték egy szárnyékba, ott jászol elé
-kötötték s eszükben sem volt, hogy lebunkózzák. Ismerték a gazdájukat.
-Tudták, hogy a következő pillanatban őket bunkóztatja le, ha most
-megfogadják a parancsát s e drága szép állatot lebunkózzák. Azt is
-észrevette, hogy a gyémántos nyerget a Dunába dobta egy legény, de a
-szélére, hol selymékes, alacsony volt a víz. Kilátszott a nyereg a
-vízből. A féket a fübe dobták – no ott könnyen megtalálják, amint ők
-eltávolodtak. De szó ami szó, meleg lett a föld a talpuk alatt s
-merthogy mindössze százan voltak a rengeteg morva tábor közepén,
-tanácsosnak vélték hirtelen kanyarodással hátat mutatni a dühöngő
-Szvatopluknak. Mire Szvatopluk magához tért, a magyarok kivágtattak a
-táborból. De Kusid nem állhatta meg, hogy vissza-vissza ne tekintsen
-vágtatás közben is.
-
-– Már emelik ki a nyerget a vízből, ját! Nézz oda!
-
-Csakugyan jól láthatták messziről, amint egy legény vállára emelte a
-nyerget s kimászott vele a Duna partjára.
-
-Botond egész lelkéből felkacagott.
-
-– No, ez jó tréfa volt, ját! Az istennyila üssön Szvatoplukba! Micsoda
-nép ez!
-
-– Csak bízná rám a fejedelem, ját. Mind egy szálig megvenném sárig
-aranyon. Szvatoplukot magát legelébb.
-
-– Bárdot neki! – mordult fel Botond. – Hadd el, arany!
-
-Másnap déltájban értek Etelvárosába a magyar vitézek. Árpád összehivatta
-a főbb embereket, hogy meghallgassák, mivel jártak a követek.
-
-Kusid elémondta szép rendjiben, hogy jártak, mivel jártak. Mire oda ért
-beszédében, hogy Szvatopluk mire gondolt: arra, hogy Árpád az ő
-szolgálatába akar szegődni, tűzbe borult arca s kardot rántva kiáltá:
-elég! Ne többet! Fuvassatok kürtöt!
-
-De Kusidnak volt rá gondja, hogy felderítse a fejedelmet. Elémondta azt
-is, mi történt az ajándékkal.
-
-– A Dunába dobatta a nyerget? – kérdezte Árpád lehiggadva. – Jó.
-Odakerül ő is. Én mondom ezt, Árpád!
-
-– Oda, oda! – rikkantott Botond. – Hej, fujjátok a kürtöt!
-
-Im, már talpon a magyar sereg. Szörnyű haragtól ég minden arc. Árpádnak
-merte üzenni, hogy szolgája legyen! Hallod, magyar, hallod?
-
-Az ég is elfeketedett, amint elhúzódott a magyar sereg a Duna mentén. A
-Duna vize meg-megállott, mintha vissza akarna fordulni s vinni a hírt
-Szvatopluknak: szaladj, Szvatopluk, szaladj, jön Árpád! szaladj!
-
-De Duna vize, ha nem is jelentette, vitte a hírt a porfelleg, mi
-kerekedék a magyar sereg nyomán. Szállott, szállott a porfelleg előre,
-előre, nyugat felé, arra, hol Szvatopluk nyargalt a fehér paripán, Árpád
-ajándékán. Hej, hogy repült a fehér mén! Hogy elröpítené az Szvatoplukot
-túl a határon! De a botor, önhitt Szvatopluk a táborát nyargalja,
-biztatja, bátorítja hadát: ne féljetek, mert egyedül támad a magyar, nem
-mint apámra. Hírmondó sem marad a kutyahitűből.
-
-De hiába bátorítja, félelem vert fészket a morvák szívében. Sokan voltak
-itt olyanok, kik látták, mint verekszik a magyar. Sokan látták Botondot,
-amint halomra döntött nehéz bárdjával százakat. Már hallják, amint végig
-zúg-búg a levegőn: haj, magyar, haj! Lábuk alatt már reng a föld.
-Kényszeredetten rohannak Szvatopluk után, aki tiz helyett verekedik
-egymaga, de hiába, ha nem tud lelket önteni hadába. Pedig mennyivel
-nagyobb, mint a magyar sereg!
-
-– Haj, magyar, haj!
-
-Már megfordult Szvatopluk, néhány sebtől borítva fordul meg s eszenélkül
-vágtat a Dunának. Talán nem is ő akarja, hanem a fehér mén. Ott ugrik a
-Dunába a nemes állat, hol Szvatopluk a nyerget bedobatta, aztán nekivág
-a mély, hömpölygő víznek, ott megrázkódik egész erejéből s Szvatopluk
-lefordul róla. Egy pillanat: elmerül a vízben. Felbukkan, ismét elmerül
-– örökre elmerül. A fehér mén visszafordul a Duna közepéről, kiugrik a
-partra s vidám nyerítéssel szalad a magyarokhoz. Fejében az aranyos fék,
-hátán a gyémántos nyereg.
-
-– Itt vagyok, édes gazdám! – ezt nyeríti a fejedelemnek.
-
-– Mienk Attila földje, magyarok! – zendül meg Árpád szava, végig zeng a
-magyar seregen s ég, föld megzendül belé, amint a magyar vitézek ezrei
-kiáltják: Mienk Attila földje, mienk! Éljen Árpád, éljen!
-
-Szép gyengén leemelik lováról a fejedelmet, pajzsukra emelik s úgy
-hordozzák körül a diadaltól mámoros táborban. Árpád áldóan terjeszti ki
-két kezét, szeme könnybe lábbad. De nem törli le könyét. Hadd szárassza
-meg arcán az áldott nap fénye.
-
-Ezt a könnyet nem titkolja, nem szégyelli.
-
-Megszerezte népének Attila földjét.
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-PUSZTASZER.
-
-Még nem mult tíz esztendeje, hogy Árpád felkerekedett népével
-Etelközben, s ímé, övé volt már Attila földje. Idegen, ha hallja,
-regének mondja, pedig történet, való történet: az Úrnak 896-ik
-esztendejében indult Árpád, hogy népének megszerezze Attila földjét s a
-906-ik esztendőben már be volt fejezve a honszerzés nagy műve. Hát nem a
-regék világába illő történet ez? Elindul egy félmilliónyi nép (némely
-történetíró annyira sem becsüli), ebből alig negyvenezer férfi a
-fegyverviselő, s ez a maréknyi nép sátrat ver a Duna Tisza közén, túl a
-Dunán, túl a Tiszán, Erdélynek földjén, az Aldunán, közben bekalandozza
-Itáliát, újra meg újra becsap németek, bajorok földjére s amerre jár,
-ahol megfordul, rémület, iszonyat tölti el a népek lelkét: feltámadott
-Attila ideje, újra végig nyargal, végig pusztít a világon «Isten
-ostora».
-
-Pedig Árpád nem volt «Isten ostora». Nem világhódításra, de honszerzésre
-indult ő. Nem látta szívesen, hogy egyik-másik vezére messze földekre
-kalandozott, oktalanul fogyasztva a magyar vért. Az ő éles szeme hamar
-megjelölte a magyar haza határait: kevés eltéréssel azt a Magyarországot
-bírja az ezer esztendős magyar, amelyet ő megszerzett népének. Isten
-ellátta természetes határokkal a három halom és négy folyó földét s
-Árpád messze jövendőbe néző bölcsessége e határok között akarta földhöz
-kötni a magyart. Ő megérezte, mit csaknem ezer esztendő multán a költő
-így fejezett ki:
-
-  A nagy világon e kívül
-  Nincsen számodra hely,
-  Áldjon vagy verjen sors keze,
-  Itt élned, halnod kell.
-
-Még nem volt teljesen befejezve a honfoglalás műve s Árpád nemzetgyűlést
-hívott a mai Pusztaszerre, «Körtvélytó közelében, gyümölcsös erdő
-árnyékába.» Nem azért ide, mintha itt, a Duna-Tisza közén, a végtelen
-pusztaságon akarta volna felütni magának és nemzetségének sátrait, de
-itt gyűjthette össze leggyorsabban népének főbbjeit. Magának s
-nemzetségének a Csepel-szigetet s túl a Dunán Fehérvárt s annak vidékét
-szemelte ki. Minél közelebb a nyugati határhoz. Ott legyen a fejedelem
-széke, a magyarság magva, ereje, mert nyugat felől kellett tartani
-legtöbb veszedelemtől. Hatalmában kellett tartani túl a Duna földjét:
-védőnek nyugat felé s ha kell, menedéknek, ha tán kelet s dél felől
-támadnák a magyart. Lehetne-e megvédeni a hazát, ha a Duna s Tisza, két
-folyó közé szorulna össze a nemzet zöme?
-
-Földhöz kell kötni a népet: ez volt Árpád szüntelen való gondja, amint a
-honfoglalás művének végéhez közeledett.
-
-Ha ez nem sikerül, vándor nép marad a magyar s akár ki se mozdult volna
-az öt folyó országából. Amíg földhöz kötve nincs, oktalan
-kalandozásokban leli kedvét. Egyik-másik erejében elbizakodott vezér nem
-ismer már maga fölött urat, a maga kénye-kedve szerint csatangol
-idegenben s zúdítja idegen népek haragját, gyűlöletét az egész népre.
-
-– Amerre a szerencse vezet, követünk téged! – fogadta esküvel a hét
-vezér még Lebediában.
-
-– Im, én elvezettem őket az igéret földjére. Én még csak féken tudom
-tartani e féktelen, szilajvérű népet, de mi lesz halálom után? Vajjon
-elismerik-e fejedelmüknek fiamat? S ha el is, nem lesz-e egy fejedelem
-helyett hét, talán több is? Pártokra, felekezetekre szakad a magyar, kit
-az én kezem, az én elmém ereje összetartott – s akkor vége a magyarnak,
-vége. Rászabadul morva, német, bolgár, görög. Felkerekedik majd halálos
-ellensége, a bessenyő is. – Vége a magyarnak, vége!
-
-E bús gondolatok közt emésztődött a honszerző Árpád lelke, midőn a
-pusztaszeri gyűlést egybehívatá. Ott azon a tájon, hol egykoron Attila
-fatornyos palotája állott… Sok száz hírvivő száguldotta be a haza
-földjét: Árpád akarja, Árpád rendeli, hogy jöjjenek minden vezérek,
-törzseknek, nemzetségeknek fejei Duna-Tisza közé, Körtvélyestó közelébe,
-Gyümölcsös erdő árnyékába.
-
-És jöttek a törzsek, a nemzetségek fejei Tiszántúlról, Dunántúlról,
-északról, délről – mind, aki nem volt távol, messze földön, idegenben.
-Hej, hogy ragyogott arca Árpádnak, amint nagy tömegekben megszállották a
-pusztát a magyarok! Egy-egy vezér akkora nemzetséggeljött, hogy ez maga
-kitett egy sereget. S mind élnek még a vezérek, kik őt pajzsukra
-emelték, csak egy alszik hazai földben, Attila földjében: az ő édes
-apja. Ihol a fehér szakállú Előd, körötte fiai, mind meglett, deresedő
-hajú emberek, unokái, csupa dali leventék. Óriási körben állnak
-nemzetségeikkel Ond, Kund, Tas, Huba, Töhötöm s a kabar Bánk.
-Mindeniknek van «váltója», aki felváltsa – egy egész sereg, egytől-egyig
-híres vitézek, kik már beírták nevüket a magyar történet könyvébe.
-
-Árpád végig tekint népe elején, meg-megállapodik szeme egyik-másikon,
-kit rég nem látott vagy most lát először, de a nemzetségi vonásról
-megismer azonnal. Büszke örömmel telik meg a szíve. Aztán közelébb
-léptet hófehér ménjén, sorban üdvözli őket, kikérdezi valamennyit a
-fiai, a nemzetsége felől. Kund mellett csak kisebbik fiát, Csörszöt
-látja.
-
-– Hát hol maradt Kusid? Nincs két napja, hogy láttam.
-
-Kund zavartan néz a földre.
-
-– Kalandra ment, úgy-e? – kérdi a fejedelem s ráncba verődik szép
-homloka.
-
-– Mi tagadás, fejedelem, Botonddal átkelt az Al-Dunán, merthogy
-hallották: mozgolódik a bolgár s a görög.
-
-– Arról én is tudok! – mondja szigorúan a fejedelem. – De oktalanság egy
-kis csapattal ütni rájuk.
-
-Ám gondja van rá, hogy mindjárt jókedvét is mutassa:
-
-– Hallod-e, Kund, Etelvárosától Keveházáig tied a föld s a vár védelme a
-te gondod. Ám a vár – a nemzeté.
-
-Igy jár sorba Árpád, osztogatja a földet a vezéreknek, a nemzetségek
-főbbjeinek. Ő már magában felosztotta az egész országot bölcsen,
-igazságosan. S im, ahogy rendre elé mondja, kinek-kinek mit szánt, nincs
-egy panaszos szó.
-
-Hadd tudja ki-ki, mielőtt a gyűlés kezdődik, ki mire tarthat számot, ne
-zavarja a gyűlés folyását osztozkodás.
-
-Krónikások jegyezték fel, hogy harmincnégy napig tartott a pusztaszeri
-gyűlés. Ezen a gyűlésen hirdették ki, hadd hallja minden, kinek mely
-földdarab jut Attila földjéből. Minden kikiáltásnál Árpád megkérdezé a
-gyűlést:
-
-– Van-e szava ez ellen valakinek?
-
-S mikor aztán meg volt a nagy földosztás, akkor sor került a _szerre_: a
-törvényhozásra. És elhatározák egyértelemmel, hogy kinek a földjén vár
-van, a föld csak az övé, a vár nem. Tartozik azt megvédeni, merthogy az
-a vár az egész nemzeté, de magáénak nem mondhatja senki. Elhatározák,
-hogy a nép egy része védi a várat, más része szántja-veti a földet, s
-ellátja élelemmel azokat, kik fegyvert viselnek. Hogy a földet közösen
-bírják a nemzetségek. A nemzetségek minden tagjának egy a jussa. És
-megújíták esküvel a lebediai fogadást: valameddig Árpád nemzetsége ki
-nem hal, más nemzetségből fejedelme nem lehet a magyarnak. S merthogy
-Zsolt még gyermek vala, Árpád halálának esetére mindjárt választának
-kettőt a vezérek közül, kik Zsolt helyett az ország dolgát igazgassák.
-Előd és Kund volt e két vezér s az ő haláluk esetére ezeknek két
-legidősebb fia: Szabolcs és Kusid.
-
-Földhöz volt kötve a magyar s ezzel Árpád megkoronázta nagy művét.
-Nemcsak a magyart kötötte földhöz, de mind a népeket, melyeket itt
-talált. Nagy darab földeket adott az itt talált népek főbbjeinek is,
-vagy meghagyta őket régi birtokukban. Nem hiába írta Bölcs Leó Árpádról,
-hogy okos és körültekintő vala, tudta, mit cselekszik, mikor az idegen
-fajta népeket is a földhöz köti, azoknak főbbjeit nagylelküségével
-magának meghódítja… S hátha egyik-másik vezérnek fejébe megy a hatalma s
-nem akar magánál nagyobbat ismerni?…
-
-– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
-
-Lelkem ott jár a pusztaszeri síkságon, színről-színre látni vélem a
-honfoglaló magyarokat – a nagy munka után. Kik hadban vitézek, tanácsban
-bölcsek, körültekintők valának. Akik vérrel váltották meg Attila
-földjét, de megváltván, emberségesen bántak a más nyelvű, más szokású,
-más hitű népekkel. Látom, amint felgyúlnak a tüzek a végtelen pusztán,
-közepén óriási máglya: fehér lovat áldoznak rajta a befejezett munka
-örömére, hálaadásul a magyarok Istenének. Látom a tüzek körül sürgölődő,
-forgolódó asszonyokat, férfiakat, gyermekeket – minden tűznél a búja
-legelőkön hízott ökrök húsa sül ropogós pirosra, merthogy ma nagy
-áldomást tart a magyar. Rengeteg hordókat ütnek csapra: magyar föld
-termelte, magyar nap érlelte szőlő nedűje csorog a kupákba.
-
-Most tudják meg csak a más fajta népek, hogy kihez szegődtek. Csak úgy
-öntik beléjük a vérgyújtó nedűt.
-
-– Igyál, testvér, igyál!
-
-Árpád s vezérei, a «hét magyar», ezeknek fiai, egy helyen kerekednek
-össze, a puszta közepén, köröskörül rengeteg sokadalom.
-
-– Hej, ha Botond itt volna! – rikkantja el magát Szabolcs, Előd fia. –
-Igyunk az ő kalandjára!
-
-– S a Kusidéra! – üti serlegét Szabolcs serlegéhez Bulcs.
-
-– Hé, Lehel, vedd elő a kürtöt! – biztatja Örs.
-
-Lehel, Tas fia, nem kéreti sokáig magát, eléveszi ékes faragású fehér
-csontkürtjét s amint belefúj, egyszerre nagy csend lesz a pusztaságon.
-
-Diadalmas dallam búg át a pusztán, de hiába, már ilyen a magyar nóta:
-mélabánat zokogva kíséri a diadalmas, fel-felharsanó szilaj hangokat.
-
-– Haj, magyar, haj!
-
-Mintha mindezt búgná a kürt. Csak a magyar érti, hogy e kiáltás nemcsak
-harcra tüzelő, de sok száz esztendő búja, keserve sír benne.
-
-– Haj, magyar, haj! – zúg fel egyszerre az áldomásozó magyar. S ím, – mi
-történt? – megmozdul messze, a szemhatárig elterülő magyarság széle,
-mintha váratlan ellenség lepte volna meg. Riadtan szöknek fel mind,
-összegomolyodik a tömeg, ember ember hátán.
-
-Árpád s vezérei kardjukhoz kapnak. De a következő pillanatban ujjongó
-kiáltás hömpölyög végig. Süvegüket lengetik, dobálják a magyarok:
-
-– Botond! Kusid! Botond! Kusid! Haj, erre, haj!
-
-Ihol már itt is a két dalia, nyomában nehány száz főnyi csapat.
-
-Egyenest a fejedelemhez tartanak s tisztelkedve állanak meg Árpád előtt.
-
-A fejedelem arca hirtelen elkomorul, de aki jól vigyázza, láthatja, hogy
-magára erőlteti most a komorságot – a felleg mögül kimosolyog az áldott
-nap fénye.
-
-– Merre jártatok? – menydörög rájuk Árpád.
-
-A két dalia félig dacosan, félig restelkedve szegzi szemét a földre.
-Kusid kap szóhoz.
-
-– Ami igaz, igaz, nagy fejedelem, ami nem igaz: hazugság – átalnéztünk
-egy keveset Görögországba.
-
-– S megvertek? Kivertek!?
-
-Most már Botond kapta el a szót:
-
-– Akkor nem állanánk itt.
-
-Hová lett a komorság Árpád arcáról? Eltűnt, elenyészett, de azért
-feddően néz a két daliára:
-
-– Legyen vége a kalandozásnak. Akkor s ott húzzátok ki a kardot, ahol s
-amikor kell. Oktalanul nem szabad fogyasztani a magyar vért. Tudjátok-e
-mi történt, míg ti oda kalandoztatok? Felosztottuk Attila földjét a
-törzsek s nemzetségek közt. Mind megkapta részét, ki itthon volt. Hátha
-ti rólatok elfeledkeztünk?
-
-Mondta Botond:
-
-– Nekem elég egy sátornak való hely s a lovamnak legelő. A többit én
-eligazítom.
-
-– Botond! Feleded-e, hogy ki fia vagy?
-
-– Nem feledtem, nagy fejedelem. Ond fia s vére vagyok. Ha apám kapott
-földet, jut abból nekem is. Osztán ha lehiggad a vérem, ott ragadok én
-is. De most vereködni akarok.
-
-– És te, Kusid? – fordult a fejedelem Kusidhoz.
-
-– Nekem is vereködnöm kell! – felelte Kusid – míg a ját vereködik.
-
-– Szálljatok le a lovatokról! – parancsolta Árpád – telepedjetek asztal
-köré! – s mosolyogva legyintett a kezével.
-
-– Majd meghiggad a vérük! – szólalt meg Előd. – Mink is ilyenek voltunk.
-Ne búsúljon emiatt fejedelem öcsémuram.
-
-Árpád serleget emelt s mondá, amint következik:
-
-– Vezérek! Magyarok! Nem búsít engem a magyar vitézsége, de búsít, ha
-könnyelműen hullatja vérét. Áldjuk nevét a magyarok Istenének, hogy
-eddig megsegélt s oktalan harcokkal ne hívjuk ki haragját. Éljen a
-magyar!
-
-– Éljen a magyar! – zúgott a pusztán végig s összecsendültek mindenütt a
-kupák és serlegek.
-
-– Igaza van a fejedelemnek, ját! – bökte oldalba Kusid Botondot.
-
-Botond rámordult Kusidra:
-
-– Ma összeveszünk, ját.
-
-– Mi-e, ját? Mi osztán soha míg a világ s még két nap!
-
-Azonközben elvegyültek a két daliával hazakerült vitézek is az
-áldomásozó nép között. Hangos, szilaj kedv áradott szét, sokan táncra
-kerekedtek, sokan nótára gyújtottak. Nem messze a fejedelem asztalától
-éktelen kacagás kisért egy nótát.
-
-– Miféle nótát énekelnek? – kérdezte a fejedelem.
-
-Mondta Kusid:
-
-– Most csinálták a fiúk, amint hazafelé jődögéltünk Görögországból – a
-görög császárra, meg a görög óriásra.
-
-– Hadd hallom, Kusid!
-
-Kusid felállt s énekelé, amint következik:
-
-  Görög császár kapuja,
-    Csillárom, haj!
-  S’ eleje, se hátulja,
-    Csillárom, haj!
-  Botond bárdja betörte,
-  Sír a császár fölötte,
-    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
-
-  Hé te görög óriás!
-    Csillárom, haj!
-  Ugyan bizony mit csinálsz?
-    Csillárom, haj!
-  Kapu likán jere ki,
-  Vár rád Botond ide ki,
-    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
-
-  Az óriás kijöve,
-    Csillárom, haj!
-  Szeme haragot löve,
-    Csillárom, haj!
-  «Kutya magyar, megeszlek,
-  Másvilágra elviszlek!»
-    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
-
-  «Kutya görög, ne ebögj,
-    Csillárom, haj!
-  Ha kijöttél, vereködj!»
-    Csillárom, haj!
-  «Hiszen minnyát verekszöm,
-  Lelködöt kieresztöm!»
-    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
-
-  Né te, né te, óriás,
-    Csillárom, haj!
-  Ez volt csak a puffanás,
-    Csillárom, haj!
-  Botond egyet üt vala,
-  S az óriás meghala!
-    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
-
-  Görögország, ne neked,
-    Csillárom, haj!
-  Kiesett a feneked,
-    Csillárom, haj!
-  Ha kiesett, rakasd bé,
-  Ott a császár, fódja bé!
-    Csillárom, csillárom, csillárom, haj!
-
-Nézzétek csudát: a fejedelem arca, szeme nevet! Ki látta még ezt az
-arcot, ezt a szemet nevetni? Hej, még csak most kerekedik nagy vígasság
-Árpád asztala körül.
-
-Bizony nevet arca, szeme a fejedelemnek.
-
-– Ez a magyar, ez! – mondja magában. – Vitéz, eszeváltó, tréfakedvelő,
-ocsmányságot kerülő; ma villámokat szór haragja, holnap
-szivárványszínekben játszik, enyeleg jó kedve, – élet, hosszú élet, örök
-élet van igérve a magyarnak!
-
-– Botondra és Kusidra, bennök a magyar népre emelem serlegemet! – zendül
-meg Árpád érces hangja – fenékig ürítsük a serleget.
-
-Fenékig ürültek a serlegek. S ím lásd, egyszerre mind maga elé bámul a
-vígadó magyar, a szilaj kedv mélabúba csap át, ott áll már mögöttük a
-hegedős, pengeti lantját s száll a dal a csodaszarvasról… Az égen
-felragyognak a csillagok s gyönyörködve hallgatják:
-
-– Hunor, Magyar, haj!
-
-[Illustration]
-
-[Illustration]
-
-
-
-
-KILENCSZÁZHÉT.
-
-Mikor Arnulf császár Etelközből segítségül hívta a magyarokat a morvák
-ellen, bizony nem sejtette, hogy ez a nép közel időben veszedelmes
-szomszédja lesz az ő tartományainak. Németeknek, bajoroknak, szászoknak
-nagy volt az öröme a hatalmas morva birodalom romlásán s csak lassanként
-vették észre, hogy a morvánál veszedelmesebb szomszédot kaptak: a
-magyart. Ugyan ki is gondolta volna, hogy ez a kóbor, harcos kedvű nép
-állandó megtelepedésre gondoljon Pannonia földjén? De ím, egyszerre csak
-feltűnik hol itt, hol ott egy magyar csapat, nehány száz főnyi s amerre
-elhalad, kő kövön nem marad. Rémülten menekülnek előlük faluról-falura,
-városról-városra, prédául hagyva minden vagyonukat, csakhogy
-megmenthessék puszta életüket. A német, a bajor, a szász anyák a
-magyarokkal ijesztgetik a síró gyermeket: – jön a magyar! S a gyermeknek
-torkán akadt a sírás. Rémes történetek keringenek a magyarok
-kegyetlenségeiről: jaj annak, ki kardjuk élire kerül!
-
-Árpád kedvetlenül nézte a magyarok kalandozásait, de nem akadályozhatá
-meg. Míg ő az új hazát járta, hogy színről-színre lássa az
-elhelyezkedést, itt is, ott is felkerekedett, összeverődött egy-egy
-csapat, mely nem találta helyét a békésen meghuzódó sátrak közt s csak a
-kalandozásban, a rablásban találta kedvét. Mire Árpád befejezte a
-honfoglalás nagy művét, a nyugoti népek ádáz haraggal készültek
-visszakergetni az alkalmatlan népet – Keletre. Keservesen megbánták,
-hogy egykor segítségül hivták a magyart. Azt hitték, hogy ez a nép ma
-itt, holnap ott segít jó pénzért, aztán szépen visszahuzódik az öt folyó
-közé s várja, míg valahová újra segítségül hívják.
-
-Mely keservesen csalódtak!
-
-Imé, a magyar megvetette lábát nemcsak a Duna és Tisza közén, de a
-Dunától nyugatra és északra is és eszeágában sincs, hogy visszamenjen az
-öt folyó országába. Maga a fejedelem a Duna könyökénél ütötte fel sátrát
-– a Duna két oldalán. Két udvara van: Csepelszigeten az egyik, ott
-vannak összehalmozva kincsei, ott legelnek megszámlálhatatlan ménesei,
-gulyái; Fejérvárt a másik. Azt a területet foglalta le magának,
-nemzetségének, azon a területen táboroztatja hadának zömét, honnét
-legjobban szemmel tarthatja nemcsak a maga népét, de ellenséges népek
-mozgolódását is.
-
-A megdöbbenés moraja zúgott végig a nyugati népek lelkén. Ma még csak
-kóbor csapatok látogatnak el hozzájuk, de mi lesz, ha egyszer Árpád
-meggyökeredzett az új hazában, felkerekedik hadával nyugatnak, további
-foglalásra. Ezt cselekedte Attila is, Isten ostora, kinek nevét még
-mindig rémülettel, iszonyattal ejtik ki! Pedig Árpádnak eszeágában sem
-volt a hódítás. Ő már megállapította az ország határait, északon, délen,
-keleten, nyugaton ott állottak az őrök, többnyire kabarok, hogy
-nyugodtan fejezhesse be a honszerzés müvét, földhöz kösse, békés
-munkához szoktassa a harcos kedvű, szilaj vérű magyart. Gyönyörködve
-látta a magának tartott területeken, mint kezd mezei munkába a magyar.
-Már sokan megfogják az ekeszarvát, hintik a magot a gazdagon termő
-földek keblébe. A sátrak előtt asszonyok üldögélnek s vígan pereg
-kezükben az orsó. Itt-ott hallszik a súlyos pörölyök csattogása,
-puffogása: fegyvert kovácsolnak meg – ekevasat. A nép zöme még a gulyák,
-ménesek körül heverész, vagy a folyók partjain üldögél, lesve, várva,
-mikor rándul meg a vízbe eresztett háló, de már sokan kedvet kaptak
-szolgáiktól, a szántóvető szlávoktól szántásra, kaszálásra s öröm látni,
-amint az izmos karok erős neki lendüléssel vágják a búja füvet, hogy
-csak úgy harsog az a kasza nyomán.
-
-Kezdenek már hegedni a sebek apai szívén is. Mind eltemette fiát, akik a
-régi hazában születtek (elsorvadott, elszenderült a csenevész Jutócs
-is), de annál erősebb, épebb itt született fia, Zsolt. Még csak tíz éves
-s már nagy serdülő legénykét mutat. Csodás erővel forgatja a kardot,
-mint a mesebeli Hirtelennőtt. Már van jegybéli mátkája is Zsoltnak: a
-kozár király leánya ez is. Özséb testvérének a leánya. Nem kellett
-elrabolni. Árpád híre bejárta a világot, s midőn nagy fényes követség
-ment az őshazába: a fiatal kozár király örömmel adta át kicsi Özsébet a
-magyar uraknak.
-
-– Örömmel adom az én hugom fiának: anya helyett anyja lesz Özséb a kis
-Özsébnek!
-
-Ezt mondá a kozár király s a kicsi Özséb, ki különben is anya nélkül
-nőtt fel, jaj de örült, hogy neki anyja lesz. Özséb néne, kiről neki
-annyi szépet meséltek a dajkái!
-
-Zsolt és Özséb: e két gyermek megaranyozza a fejedelmi szülők öreg
-korát. Mert hajh, fehér hajszálak lepték el mindakettő fejét. Mi tenger
-bánat érte szívüket, Istenem! Négy fiút temettek. Négy fiút adtak
-áldozatul a magyarnak, a magyarok hazájának. Így rendelte Isten, a
-magyarok Istene s ők megnyugovának a minden földi hatalom felett álló
-Hatalom bölcs rendelésében. Ők elvesztették szivükről szakadt négy
-gyermeküket, de a magyarnak hazát szereztek. Hazát, állandó hazát!
-Hallod, magyar, hallod, állandó hazát!
-
-De ím nehéz fekete fellegek gyűlnek, gyülekeznek nyugat felől. Bajor,
-szász, német fejedelmek indulnak együtt, összeszövetkezve, rettentő hadi
-erővel, hogy kiseperjék Attila földjéről a magyart. Hallod, magyar,
-hallod, mint zúg-búg a levegő nyugat felől? Nézzed, nézzed, hogy
-cikáznak a villámok, hogy hasítnak végig a magyar égen? Haragszik reád
-talán a magyarok Istene, hogy tüzes nyilait ontja sátraidra? Állandó
-hazát szerezni indultál s nem elégedtél meg Attila földjével, tovább
-kalandoztál, országokat, népeket pusztítottál – hátha most elsöpör
-boszús haragja?
-
-Ne félj, magyar, ne félj, él Árpád még, bár látja már el-el suhanni feje
-fölött a Halál szárnyas angyalát. Nem hal meg, míg Nyugat felé is meg
-nem mutatja kardja erejét. Haj, hogy árad, omlik be a nyugati határon a
-bosszúszomjas sereg! Talpra, magyar, talpra! Élet vagy halál! Együtt a
-magyar sereg. Öreg, ifjú, aki csak fegyverfogható, mind hadba száll:
-Árpád vezeti! Mind érzi, sejti, hogy utolsó csatája lesz ez a honszerző
-Árpádnak. Most dül el: lesz-e maradása e földön a magyarnak, vagy örök
-vándorlás csakugyan a végzete.
-
-– Haj, magyar, haj! – zendül Árpád szava.
-
-És a föld megrendül, amint a magyar sereg végig robog, végig száguld a
-Duna mentén, s a bánhidai síkon összeroppan a két sereg. Hull az Isten
-nyila, magyarok kardjából hull, s – patakokban folyik bajorok, németek,
-szászok vére. Halmok emelődnek holttestekből s magyar lovak táncolnak a
-halmokon.
-
-– Haj, magyar, haj! Utánam!
-
-Lengeti a szél Árpád hófehér szakállát: ez most a magyar zászlaja. A
-merre ez a zászló leng, arra tart mind a magyar s irgalmatlanul veri,
-hajtja a szaladó ellenséget.
-
-– Ki Attila földjéről! Ki!
-
-Nincs itt megállás. Eszenélkül rohan a megtizedelt sereg, nyomában
-mindenütt a győzedelmes magyar s meg nem pihen, míg Lech vizéig nem ér.
-Mintha meg akarná mutatni az ellenségnek: ihol, a te hazád, a te földed.
-Maradj itt veszteg, ne bántsd a magyart!
-
-Azzal megfordulnak s szép csendesen mennek, mendegélnek hazafelé: Attila
-földjére, az örökös hazába.
-
-Árpád némán vezeti hadát, egész úton alig hallani szavát. Arcáról eltűnt
-a komorság: ezt az arcot nem látta többé a magyar. Átszellemült arc ez,
-mely untalan az ég felé tekint, mintha számot adna a magyarok Istenének
-egész életéről, végzett munkájáról. Még csak egy kérése van: látni,
-ölelni egyszer, utoljára élete hű társát, Özsébet, látni, ölelni Zsoltot
-s a kicsi Özsébet. Aztán nyugodt lélekkel fekszik le koporsajába:
-állandó hazát szerzett a magyarnak.
-
-Duna két partján, Etelevárosa mellett, hullámzik a nép: várják a
-diadalmas hadat. Özséb is eljött a gyermekekkel Csepel-szigetéről s mint
-egykor régen Etelközben, maga fogja a kengyelvasat, míg leszáll ménjéről
-az ő nagy, hatalmas ura. Aki hófehér hajával, szakállával, átszellemült
-arcával Istennek képe mását mutatja: ilyen lehet Isten, a mennyországban
-trónoló, hatalmas Isten.
-
-Ott áll a fejedelmi sátor Attila palotájának romjai felett. Még áll
-egy-egy ház a régmúlt időkből, midőn még Róma volt itt az úr. Romokban
-hever a régi dicsőség, de itt van Árpád népe, hogy majdan a romok felett
-új várost teremtsen. Vajjon teremt-e?
-
-Szép gyengén megfogja Árpád kezét Özséb, úgy vezeti a sátorba. Egetverő
-éljen riadal kiséri a minden magyarok közt legnagyobb magyart. Árpád
-szomorú mosollyal vet egy futó tekintetet népére, aztán eltünik kissé
-görnyedő alakja a sátor selyem függönyei mögött. Eltünik örökre…
-
-– Fáradt vagyok, – mondja Özsébnek.
-
-Most hallja e szót először Özséb s szivén bús sejtelem nyilallik át, de
-arca elrejti, mit érez. Maga vet puha ágyat urának: dűljön le, édes
-uram. Hogyne volna fáradt?
-
-A fejedelem hosszan néz Özsébre.
-
-– Özséb… Látom a Halál angyalát. Hallom szárnya suhogását. Adj reám
-hófehér inget. Nemsokára Isten előtt állok.
-
-Özséb nem tudja elfojtani a kitörő könnyet, ráborul a nagy emberre,
-zokogva mondja:
-
-– Követem a halálba!
-
-– Nem, nem. Neked élned kell. Szüksége van reád fiamnak. Szólítsd be
-őket.
-
-Belép Zsolt, kezén a kis Özséb. Göndör gesztenye haj takarja el
-mindakettő vállát. Mintha egy anyának volnának gyermekei. Édesen
-símulnak egymáshoz. Aztán letérdelnek Árpád ágya előtt. Lassan fejökre
-ereszkedik két reszkető kéz.
-
-– Legyen áldott a frigyetek. Te Zsolt, légy erős és igazságos. Ne csak
-vezére, ura légy a te népednek, de testvére is. Jóban, rosszban
-osztályosa. Szívedet meg ne zavarja a hatalom. A népnek, a népért élj.
-Úgy legyen.
-
-Nem látja, hogy lassan begyülekeznek a vezérek. Földre szegzett szemmel,
-megindultan állanak, várva, nincs-e hozzájuk egy szava bár.
-
-– Uram, a vezérek, – szólal meg Özséb bátortalan.
-
-– A vezérek… A vezérek… – s hosszan pihen meg rajtuk tekintete. – Áldjon
-Isten, vezérek! Tartsatok össze. A sírban sem lesz nyugodalmam, ha
-virrongás gyengíti a magyart. Halljátok, vezérek?
-
-Már nem néz senkire, ki körülötte áll. Készül a nagy lélek, a nagy, a
-végtelen útra!
-
-– Haj, magyar, haj! – suttogja a haldokló fejedelem. Előre! Előre! Haj,
-magyar haj!
-
-S egyszerre elhal a szó ajkán. Árpád lelke elszállt őseihez. Csendes
-zokogás búg a sátorban, s lassan kitör a szabad ég alá, száll, száll,
-ajakról-ajakra, hegyről völgybe, völgyből hegyre, rónákon, hegyeken,
-folyókon át: meghalt Árpád! Haj, magyar, haj!
-
-Irja pedig a Névtelen jegyző: «Tisztességesen eltemették egy kis folyó
-kútfejénél, mely kőmederben folyik le Etele városába. Hol is később a
-magyarok megtérése után egyházat építettek, a boldogságos Szűz
-tiszteletére, melyet Fejérnek neveztek.»
-
-Egy kis folyó kútfejénél… Ahol később egyházat építettek a boldogságos
-Szűz tiszteletére…
-
-Akárhová temették, a legnagyobb magyart temette a magyar az Úrnak 907-ik
-esztendejében. A templom, melyet az első magyar király, dicsőséges Szent
-István király építtetett a honszerző Árpádnak, föld alá került.
-
-… S elmultával ezer esztendőnek új templomot épít a rejtett sír fölé a
-magyar – építhet, az idő megőrli, elsöpri ezt is…
-
-Mit keresitek a sírját? Avagy nincs-e ott minden magyar szívében?
-
-Ám hadd csak épüljön Istennek háza a sejtett sír felett. De az ő hamvait
-ne keressétek. Hadd pihenjenek megbolygatatlanul a szent hamvak; hadd
-pihenjenek tovább az édes anyaföld porával összevegyülve. E földnek
-minden darabkája zarándokhelyünk: akármerre lépünk, Árpád jut eszünkbe,
-aki nékünk megszerzé e földet. Árpád, minden magyarok közt a legnagyobb
-magyar. Hallod, magyar nép, hallod? A legnagyobb.
-
-Pihenj békében, Árpád!
-
-[Illustration]
-
-
-[Transcriber's Note:
-
-Javítások.
-
-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
-
-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
-
-8 |vonásaidat esi |vonásaidat lesi
-
-12 |Es hallja |És hallja
-
-41 |Es bezárja |És bezárja
-
-51 |O nem |Ő nem
-
-57 |Es most |És most
-
-67 |Kusido és Botondot |Kusidot és Botondot
-
-75 |Arpád arca |Árpád arca
-
-104 |rabolje-e |rabolja-e
-
-139 |Arpád még |Árpád még
-
-145 |a a kovásztalan |a kovásztalan
-
-148 |Ozséb, jer, |Özséb, jer,
-
-179 |ra gyogott |ragyogott
-
-180 |a a föld |a föld]
-
-
-*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK HONSZERZŐ ÁRPÁD ***
-
-Updated editions will replace the previous one--the old editions will
-be renamed.
-
-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
-law means that no one owns a United States copyright in these works,
-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
-United States without permission and without paying copyright
-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
-of this license, apply to copying and distributing Project
-Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
-and may not be used if you charge for an eBook, except by following
-the terms of the trademark license, including paying royalties for use
-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
-copies of this eBook, complying with the trademark license is very
-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
-of derivative works, reports, performances and research. Project
-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
-license, especially commercial redistribution.
-
-START: FULL LICENSE
-
-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
-
-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
-distribution of electronic works, by using or distributing this work
-(or any other work associated in any way with the phrase "Project
-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
-Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
-www.gutenberg.org/license.
-
-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
-Gutenberg-tm electronic works
-
-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
-and accept all the terms of this license and intellectual property
-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
-the terms of this agreement, you must cease using and return or
-destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
-Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
-person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
-1.E.8.
-
-1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
-used on or associated in any way with an electronic work by people who
-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
-even without complying with the full terms of this agreement. See
-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
-electronic works. See paragraph 1.E below.
-
-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
-Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
-of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
-works in the collection are in the public domain in the United
-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
-United States and you are located in the United States, we do not
-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
-displaying or creating derivative works based on the work as long as
-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
-that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
-Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
-same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
-you share it without charge with others.
-
-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
-in a constant state of change. If you are outside the United States,
-check the laws of your country in addition to the terms of this
-agreement before downloading, copying, displaying, performing,
-distributing or creating derivative works based on this work or any
-other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
-representations concerning the copyright status of any work in any
-country other than the United States.
-
-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
-
-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
-immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
-on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
-phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
-performed, viewed, copied or distributed:
-
-  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-  most other parts of the world at no cost and with almost no
-  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
-  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
-  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
-  United States, you will have to check the laws of the country where
-  you are located before using this eBook.
-
-1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
-contain a notice indicating that it is posted with permission of the
-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
-the United States without paying any fees or charges. If you are
-redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
-Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
-with the permission of the copyright holder, your use and distribution
-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
-will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
-posted with the permission of the copyright holder found at the
-beginning of this work.
-
-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
-License terms from this work, or any files containing a part of this
-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
-
-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
-electronic work, or any part of this electronic work, without
-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
-active links or immediate access to the full terms of the Project
-Gutenberg-tm License.
-
-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
-any word processing or hypertext form. However, if you provide access
-to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
-other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
-version posted on the official Project Gutenberg-tm website
-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
-of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
-Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
-full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.
-
-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
-provided that:
-
-* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
-  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
-  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
-  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
-  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
-  within 60 days following each date on which you prepare (or are
-  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
-  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
-  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
-  Literary Archive Foundation."
-
-* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
-  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
-  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
-  License. You must require such a user to return or destroy all
-  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
-  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
-  works.
-
-* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
-  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
-  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
-  receipt of the work.
-
-* You comply with all other terms of this agreement for free
-  distribution of Project Gutenberg-tm works.
-
-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
-Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
-the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
-forth in Section 3 below.
-
-1.F.
-
-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
-Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
-electronic works, and the medium on which they may be stored, may
-contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
-cannot be read by your equipment.
-
-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
-liability to you for damages, costs and expenses, including legal
-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
-DAMAGE.
-
-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
-written explanation to the person you received the work from. If you
-received the work on a physical medium, you must return the medium
-with your written explanation. The person or entity that provided you
-with the defective work may elect to provide a replacement copy in
-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
-or entity providing it to you may choose to give you a second
-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
-without further opportunities to fix the problem.
-
-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
-
-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
-warranties or the exclusion or limitation of certain types of
-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
-violates the law of the state applicable to this agreement, the
-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
-remaining provisions.
-
-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
-production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
-or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
-additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
-Defect you cause.
-
-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
-
-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
-electronic works in formats readable by the widest variety of
-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
-from people in all walks of life.
-
-Volunteers and financial support to provide volunteers with the
-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
-www.gutenberg.org
-
-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation
-
-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
-Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
-U.S. federal laws and your state's laws.
-
-The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
-to date contact information can be found at the Foundation's website
-and official page at www.gutenberg.org/contact
-
-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
-Literary Archive Foundation
-
-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
-widespread public support and donations to carry out its mission of
-increasing the number of public domain and licensed works that can be
-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
-array of equipment including outdated equipment. Many small donations
-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
-status with the IRS.
-
-The Foundation is committed to complying with the laws regulating
-charities and charitable donations in all 50 states of the United
-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
-with these requirements. We do not solicit donations in locations
-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
-state visit www.gutenberg.org/donate
-
-While we cannot and do not solicit contributions from states where we
-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
-against accepting unsolicited donations from donors in such states who
-approach us with offers to donate.
-
-International donations are gratefully accepted, but we cannot make
-any statements concerning tax treatment of donations received from
-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
-
-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
-ways including checks, online payments and credit card donations. To
-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
-
-Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works
-
-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
-Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
-freely shared with anyone. For forty years, he produced and
-distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
-volunteer support.
-
-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
-edition.
-
-Most people start at our website which has the main PG search
-facility: www.gutenberg.org
-
-This website includes information about Project Gutenberg-tm,
-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.