NormalizeHEADmain

1 files changed, 0 insertions, 4810 deletions

diff --git a/old/66241-0.txt b/old/66241-0.txt
deleted file mode 100644
index 850dfd2..0000000
--- a/old/66241-0.txt
+++ /dev/null
@@ -1,4810 +0,0 @@
-The Project Gutenberg eBook of Elbeszélések, by Zsigmond Sebők
-
-This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions
-whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms
-of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at
-www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you
-will have to check the laws of the country where you are located before
-using this eBook.
-
-Title: Elbeszélések
-
-Author: Zsigmond Sebők
-
-Release Date: September 8, 2021 [eBook #66241]
-
-Language: Hungarian
-
-Character set encoding: UTF-8
-
-Produced by: Albert László from page images generously made available by
-             the HathiTrust Digital Library
-
-*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ELBESZÉLÉSEK ***
-
-ELBESZÉLÉSEK
-
-ÍRTA
-
-SEBŐK ZSIGMOND
-
-HARMADIK KIADÁS
-
-BUDAPEST
-
-AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI R.-T. KIADÁSA
-
-5729. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája.
-
-
-
-
-UTOLSÓ SZIKRÁK.
-
-Sohasem voltam úgy megelégedve tanuló koromban lakással, mint avval,
-melyről szó van. A szoba úgy diákosan egyszerű volt; de nyájas, tiszta.
-Még egy pár virágcserép is díszlett az ablakban, valami növényárvákkal,
-melyek mindegyre iparkodtak bimbót, virágot, illatot produkálni; de
-sohasem sikerült nekik a magas fővárosi házfalak között. Azonkívül
-csönd, tökéletes csönd vett körül, mely – amint bevonultam a lakásba –
-azonnal megmártotta a lelkemet otthonos melegségben.
-
-A legkülönösebb, hogy házigazdámnak három apró nebulója is volt; mégsem
-hangzott a szobámban csetepaté. Meg is szólítottam a háziasszonyt.
-
-– Miféle írral keni a gyerekeket, hogy megsem mukkannak naphosszat?
-
-– Egyszer szépszó-olajjal, másszor friss mogyorófazsírral, – felelt az
-asszony mosolyogva, – mert rá volt írva édes szelid anyaarcára, hogy
-csak az első orvossághoz szokott folyamodni.
-
-– De hiszen ilyen korban még csatarázni, hancurozni szokott az apró nép!
-
-– Még csak az kellene ilyen-olyanjai! – pattant fel az asszony. Bele is
-hánynám őket mind a Dunába, Tiszába… No, mi kell, te buksi?
-
-Ez utóbbi szavak egy kis fekete fejhez valának intézve, mely anya
-köténye mellől integetett fel titkos szemjátékkal, hogy valami fontos
-mondani valója volna… Anyja lehajolt; a fekete buksi rátapadt a fülére
-és susogott abba valamit. Nem tudom, mi volt a válasz, de Buksi nagyon
-meg volt vele elégedve és, mint a fiatal sólyom, elröppent.
-
-– Nem úgy vannak ezek nevelve, mint a városiak, – mondá a háziasszony
-némi kevélységgel; aztán még hozzátette:
-
-– Elek se tűrné, ha zajongnának.
-
-Ez az Elek a férj volt; egy rendkívüli becsületes gyári asztalos, akivel
-szivesen elbeszélgettem. Értelmes, szerény, komoly ember volt, avval a
-bonhomiával arcán, mely a magyar embert jellemzi. Az a nyugodt, nyilt
-kedély, mellyel a puszta néz reád ezernyi szemével, mozdulatlan, barna
-szemöldökei, a nádasok alól. Ez a kép azért jutott eszembe, mert a
-házigazdám is alföldi volt; szalontai fi. Valóban volt is valami benne
-nagy földijének, Aranynak, nyugalmas egyszerüségéből; méltóságos mozgású
-ritmusából; abból a sajátságos magyar jellegből, melynek zenéje, hangja,
-szine egyszerre megkap – a táncban, a beszédben, a ruhában, az arcokban,
-a szemekben, hogy úgy mondjam, a léptekben is.
-
-Szóval, a derék Tóth Elek igen rokonszenves ember volt, dióbarna
-szemeivel, nyirt, tömött, ércesen szilárdnak tetsző fekete szakálával,
-izmos vállaival és karjaival és az ő nyugodt szerénységével, melyet
-azonban öntudatlanul mindig árnyalt bizonyos kevélység. Legalább is
-annyi, hogy suttyomban (nyiltan átalt kirukkolni vele) az asztalos
-mesterséget tartotta a legkülönb foglalkozásnak a világon és néha, mikor
-híres tudósokról, nevezetes találmányokról hallott, megjegyezte: »A
-koporsónkat, fejfánkat, keresztünket utoljára mégis csak az asztalos
-csinálja.«
-
-Egy napon az asztalfiókban egy régi, sárgult levelű könyvet találtam:
-Faublas lovag kalandjainak valami hajdani kiadását. Csodálkoztam, hogy
-ezt a ledér könyvet itt lelem s átadtam a házigazdámnak.
-
-Megnézte és halk, szánakozó hangon mondta:
-
-– Bizonyosan a szegény öreg nagyságos úr hagyta itt.
-
-– Hát előttem valami nagy úr lakott ebben a szobában?
-
-Mosolygott jóakaróan:
-
-– Csak olyan kikopott úr volt ő kelme; de valamikor valahol a Bácskában
-gulyája sétálgatott és gyönyörű ménese rugtatta a port a pusztában. Ugy
-mondják, – a feleségem hallott róla egyet-mást, – mindent elvitt az
-ördög bibliája: a gulyát, a ménest, a kastélyt; még a legutolsó jóravaló
-kabátját is… Nagyon lefelé ment már szegény feje; egészen lefelé a
-szekér alá; de azért csupa becsületből megadtam neki a nagyságos úri
-titulust; mert láttam, hogy jól esik neki. Azután nem is tiszta a
-lelkiismeretem az ő dolgában.
-
-– Hogy, hogy?
-
-– Bizony a kisbíró gyakran zörgi idebenn, hogy mikor már úgy is csúszott
-lefelé, én is löktem egyet rajta.
-
-– Hogy történt ez, Tóth úr?
-
-– Elmondhatom, ha nem úntatom vele.
-
-Leült és rákezdte:
-
-– Most két esztendeje lehet. Akkorjában ütött be éppen nagy úri mód az
-asztalosoknak: a sztrájk. Négy hétig egy szikrát sem dolgoztunk a
-műhelyekben, ellenben nagyokat ittunk a korcsmában. Mikor aztán láttuk,
-hogy a jó zsíros pogácsák, amiért a sztrájkot csináltuk, nem jönnek el,
-szépen visszakullogtunk a munkába és jó volt a száraz kenyér is. De
-bezzeg eljöttek a jó zsíros adósságok, amiket a sztrájk alatt szereztünk
-és akkor aztán már kenyér se volt. Azért egyszer mondom a feleségemnek:
-Hallod-e Évi, húzzuk össze magunkat addig, amíg kitisztázkodunk az
-adósságból, a konyhában; a szobát pedig kiadjuk valami jóravaló lakónak.
-Feleségem, a jó lélek kapott rajta. Még azt mondta, hogy régen a nyelvén
-volt ez a tanács; amiben, tisztesség nem esik mondván, egy kicsit
-füllentett az én Évikém; mert (ne vegye rossz néven az úrfi) még most is
-olyan kárvallott képet vág, mikor a csukott szobaajtóra néz, hogy szinte
-megsajnálom. Mert instállom, úgy tessék venni a dolgot, hogy a bátyám
-Harsányban jegyző; a sógorasszony pedig parádés szobában ül; – hát csak
-megfogamzik az irígység a konty alatt. De, hogy a szót szóba ne öltsem,
-kitettük a cédulát a kapura, hogy ebben a házban egy gyönyörüséges
-bútorozott szoba kiadó uraknak, úrfiaknak, válogatott cigánylegényeknek.
-Én azt mondom:
-
-– Legjobban szeretnék egy pár életre való deákot. Azoktól egyszerre
-megelevenedik a ház.
-
-Az asszony azt mondja:
-
-– Ugyan nagyot kivánt vele! Ha meg kell lenni, már csak jobb egy
-tisztességes vaskereskedősegéd.
-
-(Arra spekulált a lelkem, hogy a vasassegédre sokat kell mosni, mert
-hamar bekeveri a vaspor a fehérnemüjét, – láttam az orra hegyéről!)
-
-De az első lakónk nem lett se deák, se vasárussegéd; hanem a nagyságos
-úr, akinek igen nagy úrnak kell lennie, – úgy gondolkoztunk, – mert a
-vizitkártyáján korona volt s a neve igen úri hangzású: Kesztölczi és
-Basaharczi Basarczy Döme. Hanem a podgyásza sokkal rövidebb volt, mint a
-neve. Mikor hozzánk jött, nem volt nála egyéb, a testén levő ruhán
-kívül, csak egy parupnyi. Azt mondta, hogy a »kadropja« vasuton jön… az
-még most is jön.
-
-Hát jól van. Az én nagyságos uram jön, megy; nagyon keveset beszél;
-többnyire otthon fekszik a divánon és órahosszat, naphosszat a levegőbe
-bámul.
-
-Jön az elseje: no János, mondok magamban, ez egyszer se bú, se gond;
-összeütöd a bokádat, még egy meszely bort is hozhatsz hozzá – azon a
-temérdek pénzen, ami markodat üti a lakásért. Az ám, de múlik egy nap,
-másik nap… és a nagyságos uram a fülét sem mozgatja. Évi már nagyon
-zörög.
-
-– Szóljon már a nagyságos úrnak, Elek. Tán elfelejtette, hogy elsején
-kell fizetni… Azt se tudom, hol a fejem; száz felől zargatnak az
-adóssággal; magának pedig hasztalan imádkozom, még szólni se mer az öreg
-úrral a pénzért.
-
-Nohát bementem hozzá.
-
-Felugrott a divánról, leültetett és elkezdett velem diskurálni
-mindenféléről; de olyan nyájasan, olyan finoman, hogy… hogy biz én
-egészen megfeledkeztem az adósságról. Elő se hozom, ha ő maga nem keríti
-szóba, mikor már nagyon megbarátkoztunk. Megfenyegetett az ujjával
-tréfásan és azt mondta:
-
-– Tudom ám, hogy alapjában miért keresett fel tisztelt barátja az
-erénynek… Ugy-e a pénzért?
-
-– Óh, dehogy – mondom elveresedve.
-
-– No, no… nem is veszem zokon önöktől, uram, a türelmetlenséget. Magam
-is szörnyen röstellem a dolgot, hogy az a pénz, amit várok, úgy késik a
-postán. De legyenek nyugodtan, már nem késhet soká.
-
-Ami engem illet, meg is nyugodtam; hanem az asszony nagyon megmosta a
-fejemet gyávaságomért. Hogy micsoda pipogya Jankó vagyok én, aki ilyen
-aprópénzzel fizettetem ki magamat? A pipogya Jankót elnyeltem. És hozzá
-az ebédemet is elégette. Az elégett sültet is elnyeltem. Hanem a
-legközelebbi alkalommal meg is mondtam Évikémnek, ha olyan híres vitéz
-egri asszony, rajta, menjen be ő az öreg úrhoz a pénzért. Hát be is megy
-ő! Bement mint egy sárkány. A félig nyitott ajtón hallom a feleségem
-illedelmes panaszait; a nagyságos úr elegáns orrhangját; – és látom,
-hogy a sárkány úgy jön ki a szobából, mint a kezes bárány. Azt mondja:
-
-– Hiszen már holnap bizonyosan megjön az a pénz, nem kell mindjárt tüzet
-kiáltani!
-
-Egyet hunyorítottam a szememmel, azután csendesen döcögve elsompolyogtam
-hazulról. De iszen, jól vagyunk már! Az én asszonykámat, látom,
-elszédítette az öreg úr; már most aztán nem tudom, ki veszi meg rajta a
-pénzt. Eh, mit, gyalu, fürész…! azért még nem kötjük fel a
-koldustarisznyát! Majd elélünk valahogy!
-
-Mikor egy este hazakerülök, azt mondja az én Évi lelkem igen haragos
-kedvében:
-
-– Hallja Elek, miféle furcsa szobaurat hozott maga a nyakunkra?
-
-– Ugyan milyet?
-
-– Hiszen ez nem is anyaszülte ember, hanem valami táltos vagy tündér,
-aki szúnyoglábbal vagy mivel él!
-
-– Hogy-hogy?
-
-– Három napja várom, egyre várom, mikor megy ebédelni vagy vacsorálni;
-de uramfia, még csak ki sem mozdul a szobából! Egyre ott hever a kanapén
-és a plafondot bámulja… Pedig azt mondja, hogy nem beteg.
-
-– Hát aztán mit tegyek most én vele?
-
-– Mit tegyek… Mit?… Ha én lennék az ember, a gazda, majd tudnám, mit
-tegyek!… Ma úgy is három személyre főztem vacsorát!
-
-Ehen, értem már; eszerint az én Évikém megint olyat akar tenni, amit
-utólag meg fog bánni és jó előre gondoskodik arról, hogy legyen kivel
-perelni miatta. Azért hívjam én meg _először_ vacsorára a nagyságos
-urat.
-
-Nohát, gyalu, fürész… egy asszony kereplése nem a világ. Meghívtam
-szerény asztalunkhoz az öreg urat s mondjam, ne mondjam? – ettől fogva
-nálunk vendégeskedett. Nagyon megszerettük. Nemcsak én meg az anyjukom,
-hanem a rajkók is,… azok valósággal belebolondultak. Ha barackot nyomott
-a fejükre, mintha sárgacukrot szopogatnának; mikor elküldte őket a
-boltba, mindig betörték az orrukat a nagy versengésben, melyik érjen
-hamarabb haza. Jó ég tudja, mivel kenyerezte le úgy őket!
-
-Eddig jól van; a pénz még egyre jön a postán… mi pedig várunk. Azon
-vigasztalódunk, hogy majd jól esik egyszerre a nagy summa. Telik az idő;
-szépen összeszokunk a nagyságos úrral; de azután meg mi összefogunk
-magyarosan Évikémmel; dolgozunk éjjel-nappal; én fúrok, faragok,
-gyalulok; ő meg mos; lassan törlesztgetjük az adósságot, sőt
-összekaparítottuk valahogy a hátralékos házbért, valami nyolcvan
-forintot. Akkor aztán, mikor minden szépen elsimul, az én bolond eszem
-egyet kalamajkáz – és kész a baj.
-
-Nyilván az ördög incselkedett velem, mikor fejembe vettem azt a
-gondolatot. Szombat volt. Korán kerültem haza a gyárból. Évi nem volt
-otthon; valami vén nénémasszonyokkal szedriázott késő estig, a sátán
-örömére. A nagyságos úr megint ott hevert a divánon és olyan szomorú, de
-olyan keserves arcot vágott, hogy szinte a szivembe nyilallott valami.
-Azt mondja odabenn Belzebub valamelyik fia:
-
-– Te, János, tudod-e miért olyan szomorú ez a szegény nagyságos úr? Nem
-másért, mint amiért a szomjazó eleped víz nélkül, amiért a virág
-elszárad napfény hián. A szegény nagyságos úr azért hervad el, mert
-elvették tőle azt, ami neki a friss víz, a napfény, a levegő, – a
-kártyát. Láthatod, hogy az öregnek nincs már egy veres rézgarasa sem,
-hát nem is kártyázhat; hanem ha van benned egy kis szív, amíg az asszony
-hazajön, ütsz vele egy-két krajcáros durákot!
-
-János egyet gondolt, kettő lett belőle. Az almárium tetejéről előkerült
-egy pakli vén kártya; leülünk; osztunk, nyerünk, vesztünk; csak veres
-pénzbe játszunk; hanem azért az öreg úr oly friss, oly boldog és szürke
-vizes szemei mintha egyre mámorosabban csillognának. Gondolom is
-magamban:
-
-– No, vén cimbora, úgy-e emelgeti most valami a rozzant bordáidat?…
-Emlékszel-e, mikor az a kastély, meg az a gyönyörű erdő, meg az a szépen
-kolompoló gulya úgy úszott el tőled, mint most tőlem a
-csizmadia-tallérok?
-
-De hogy játszik! Milyen nyugodtan, milyen elegánsan, és hogy otthon érzi
-magát… akár a madár a levegőben. Azután meg én nem tudom, micsoda
-boszorkányság űz velem játékot… Ugy tetszik egyre, hogy én nem a
-szegény, jámbor asztalos vagyok; hanem a harsányi jegyző, a híres
-gavallér, aki jukker-kocsin hajtat át a vármegyén és a kaszinóban az
-alispánnal tarokkozik. És amíg így valami ködben, valami álomban
-botorkázom, a rézpénz átváltozik ezüstté, az ezüstpénz bankóvá; aztán
-azon veszem észre magam, hogy a nagyságos úr már nem tartozik a lakás
-árával sem; lassan lekvitteltük az egészet és egyszerre csak szépen át
-kezdenek sétálni hozzá a házbérre félrerakott tizesek is. A jó Isten
-tudja, hogy van?… Többnyire jó kártya kerül a kezembe; de az az öreg
-ember ott azzal az ő számító, okos játékával és kigyulladt szemeivel
-mindig magához csábítja a szerencsét. Mindig jobb kártyája van
-végezetül. Egyszerre aztán nagyot döng valami a fülem mellett; mintha
-felébresztettek volna. Akkor úszott el az utolsó forint.
-
-Fölkeltem és szó nélkül abba hagytam a játékot. Forgott velem a világ.
-Nem látom, mint hajlik meg előttem a nagyságos úr olyan eleganciával,
-mint egy gróf valami herceg előtt a játék után; nem hallom udvarias
-köszöntését… A harsányi jegyző elpárolgott s itt maradt a jámbor
-asztalos, aki érzi, hogy egy rettenetes bűnt követett el.
-
-Kimentem az utcára és sokáig kóboroltam odakünn háborgó lélekkel, keserű
-szívvel. Nagy, nagy keserüség rágódott odabenn és mindegyre
-kegyetlenebbül… Eszembe jutott, mennyit éjszakázott a szegény Évi, amíg
-összekuporgattuk azt a pénzt, amit most elvertem; mi mindent meg nem
-vont magától… Nem röstellem: mikor erre gondoltam, egy pár könnycsepp is
-végig gurult az orcámon. És – Isten bűnül ne vegye! – mind a bennem
-összegyült méreg a szegény nagyságos úr ellen fordult. De már ilyen az
-ember: annak minden áron bűnbak kell. Évinek én vagyok az; nekem pedig
-jó lesz ez a vén ember… Mert ámbár én hívtam őt kártyázni és én
-képzeltem magamat a harsányi jegyzőnek, mégis ő az oka mindennek. Az
-csak világos… gyalu, fürész!
-
-Mikor hazakerültem, az asszony már lefeküdt. Szerencsére, különben az
-Isten tudja, hogy álltam volna meg a szeme előtt! De a nagyságos úr
-kalitkája üres volt. A vén stiglic kiröpült.
-
-Hajnal tájban vetődött haza. De milyen állapotban! A beütött
-cilinderéről hosszú rózsaszínű tüllfoszlány lógott le és a hátára három
-pezsgős vignetta volt ragasztva. Tántorogva ment át a konyhán, hol
-fütyörészve, hol meg ezt zümmögte elnyujtott siralmas nóta szóban:
-
-– Hej Obilics Milos… Kraljevics Márkó…
-
-No, szép madár, te ugyan jó helyre tetted a mi keservesen kuporgatott
-pénzecskénket! – gondolom még jobban nekikeseredve és hallgatom
-bosszusan a szobából kihangzó füttyöt meg mormogást. Egyszerre nagy
-recsegés riaszt fel.
-
-– Még összetöri magát a vén fickó ebben az állapotban! – mondám
-magamban, és felkelek; benyitok a szobába.
-
-Uramfia, hát az asztal alatt fekszik nagy kényesen! A fogai közt egy
-kialudt cigarettát szorongatott.
-
-– Mit keres az asztal alatt nagyságos úr? – szólok be mérgesen.
-
-– Nem asztal ez fiam, hanem mennyezet. Nem valami aranyos; hanem mégis
-valamelyes, hehehe…
-
-– De meghül ott az úr… jöjjön a puha, meleg ágyba!
-
-– Nem lehet… az olyan ágy parasztnak való… kesztölczi és basaharczi
-Basarczy Döme mennyezetes ágyban született, mennyezetes ágyban tud csak
-jóízüt aludni és mennyezetes ágyban kiván meghalni.
-
-Oh, te veszendő lélek! – gondoltam magamban és bár haragudtam rá, még
-sem volt lelkem, hogy ott hagyjam a hideg, nyirkos padlón. Kihúztam az
-asztal alól; felnyaláboltam és erőszakkal beletettem az ágyába. Az öreg
-ezalatt egyre fecsegett valamit össze-vissza.
-
-– Te, ez a rác fruska, azokkal a bogár szemekkel, avval a koromszínű
-hajjal… mondom neked cimbora, ennivaló… Oszt’ hogy énekel a tambura
-mellett, de hogy!
-
-Megint elkezdte zümmögni keservesen:
-
-– Hej Obilics Milos, Kraljevics Márkó…
-
-Mikor másnap délben hazajöttem a gyárból, az asszony int, hogy lassan
-járjak.
-
-– Ne zörögjön a csizmáival! – súgja. – A nagyságos úr még alszik.
-
-Hát persze, hogy alszik a tegnapi kirugás után. De én már nem bánom.
-Csak azért is, úgy levágtam a zubbonyomat, hogy szinte porzott. Évi
-egészen elképedt.
-
-– Megbolondult maga? – dadogta – és úgy állt ott mint a sóbálvány. A jó
-lélek annyira beleszokott már abba, hogy a nagyságos úr rabszolgája
-legyen, hogy az én lázadásomtól egészen megrémült. Pedig én kiabáltam
-ám!
-
-– Meg hát; de akkor bolondultam meg, amikor rád hallgattam és ezt a vén
-korhelyt tovább is itt tartottam a nyakunkon! Hát igen is kötözni való
-bolond voltam akkor és ha kell, írást adok róla és aláírom: én Tóth
-Elek, a főváros legnagyobb bolondja.
-
-Mindjárt meg is bántam a heveskedésemet; kivált mert odabenn a szobában
-megmozdult valami. Csakugyan felébresztettem a nagyságos urat. Hallottam
-amint feltápászkodott az ágyból és amint csoszogni kezdett papucsaiban.
-Haragom mindjárt lecsillapult. Elszállt mint a füst a széllel. És azt
-gondoltam, bárcsak ne hallotta volna meg szavaimat. Szégyeltem nagyon,
-hogy majd azt hiszi, sajnálom a pénzt; ami ugyan igaz, de kimutatni nem
-nagy gavallérság. Elhallgattam és szótlan tűrtem, mint nyelvel az Évikém
-és bizonyítja fejemre az én nagy, álnok, fekete hazugságomat, mikor azt
-mertem állítani, hogy ő tartotta itt az öreg urat. Egyszer aztán nyilik
-az ajtó és a nagyságos úr egyenesen kifelé tart. Elment ebéd nélkül.
-
-Nem is jött többé vissza. Isten látja lelkemet, egy cseppet sem örültem
-ennek; inkább sajnáltam. Hej no! gyalu, fürész, csak már ne hallotta
-volna meg azt a gorombaságot, amit bolond fejjel kikottyantottam! De ki
-hitte volna, hogy így a szívére veszi?
-
-Eltűnt; se híre, se hamva nem maradt. Jó ideig nem hallottunk róla
-semmit. Egyszer a gyárból elhivatnak a kórházba egy beteghez, aki velem
-akart beszélni. Megyek; bevezetnek a nagy közös betegszobába. Hát,
-uramfia! – ott haldoklott kesztölczi és basaharczi Basarczy Döme úr egy
-kemény kórházi ágyon… mennyezet nélkül!
-
-Bizony a nagyságos úr volt. Alig lehetett ráismerni, úgy elsoványodott;
-– látni való volt, hogy a végét járja. Nagyon rútul lihegett már; a
-lélekzet csak úgy sipolt a torkában.
-
-– Kedves nagyságos úr, – szólok hozzá, – hivatni tetszett, eljöttem.
-
-Mintha nagyon megörvendezett volna a látásomon. Azt susogja:
-
-– Köszönöm Tóth úr, köszönöm. Egy nagy kő nyomja lelkemet; nem tudnék
-nyugodtan meghalni, amíg nem könnyítek rajta.
-
-Nagyon megnehezedett a szivem, mikor így hallottam beszélni. Elkezdtem
-vigasztalgatni.
-
-– Ugyan már mit beszél, gyalu, fürész a nagyságos úr? Koccintunk mi még
-a gyógyulása örömére! A feleségem már úgyis panaszkodik, hogy azóta még
-a főzőkanál se áll a kezében, amióta a nagyságos úr nem dicséri a
-főztjét.
-
-De ő csak rázza a fejét.
-
-– Nem gyógyulok meg én soha Tóth úr; suhog már mellettem az a fekete…
-Hanem addig nem halok meg, amíg maga meg nem bocsát.
-
-– Már hogy én? De tán inkább én kérjek bocsánatot azért a gorombaságért…
-
-Csodálkozva tekint rám; jó ideig hallgat; azután azt mondja:
-
-– Hát nem tudja?
-
-– Mit?
-
-Csak úgy tördösi, alig hallhatóan az én nagyságos uram:
-
-– Hogy én magát – megcsaltam.
-
-Ehen, értem már, hova vág a beszéd. Az nyomja a lelkét szegénynek, hogy
-csak úgy rövidesen kártyával fizetett ki, ami bizony hálának nem volt
-valami szép. Azután az is igaz, hogy nem nagy dicsőség, ha az ember azt
-se mondja, hogy befellegzett, csak elmarad rövidesen a kvártélyról. De
-hogy a nagyságos urat valaha csalónak mondjam… Nohát, gyalu, fürész,
-ördög vigye ezt az egész dolgot! Nagyon a lelkére beszélek, hogy ne
-búsuljon. De rám sem hallgat. Azt motyogja:
-
-– Akkor volt az, amikor elnyertem a pénzüket…
-
-Nem értem. Hiszen én voltam a hibás; én vittem bele őt is a játékba azon
-az átkozott estén. Akkor látom, hogy a szegény nagyságos úr arca olyan
-veres mint a vér és hogy félrebeszél. Össze-vissza mindenfélét. Egyszer
-ezt susogja: Ho-hó Csillag, Sármány… (No, ez bizonyosan a hajdani
-lovaknak szólt!) Másszor, mintha valakivel beszélne: Édesem, maga akar
-hajtani?… Aztán felkiált: Kergessétek ki azt a fekete varangybékátat a
-tamburájával… (Ez meg alighanem a rác fruskának szólt, akit az én
-pénzemen pezsgőztetett.)
-
-Azután rám veti szemeit és elkezd susogni:
-
-– Hé, hé, direktor, fizesse vissza ennek az embernek az ő pénzét, a
-nyolcvan forintját… meg a többit… ezennel meghagyom és parancsolom… Ne
-mondja senki Basarczy Döméről, hogy… hamis játékkal fosztotta ki…
-
-Egy kissé elhallgatott és a szeme körüljárt a falakon meg ablakokon.
-Egyszer megint rám tekint. Hát hirtelen felemelkedik az ágyban és elkezd
-kiabálni rekedten valakinek a levegőbe:
-
-– Gaz fickó, mért áll itt még ez az ember? Fizesse ki azt a rongyos
-nyolcvan forintját vagy mennyijét, mert ha tovább váratja,
-megkorbácsolom az urat és kihányatom minden pereputtyát az útra!
-
-Elszáradt, csontos karját felemelte, mintha csattantana az ostorral.
-Azután visszaesett a párnára és mint a lehellet, olyan gyöngén susogta:
-
-– Adjátok el a lovaimat, az erdeimet, a kastélyt, az ezüstnemüt… adjátok
-el az utolsó ingemet… de ezt az embert fizessétek ki…
-
-Elhallgatott; már alig lélekzett, lassan egészen vászonfehér lett az
-arca. Még le se forgott félóra és egy nagyfőkötés apáca lefogta örökre a
-szegény nagyságos úr szemeit.
-
-
-
-
-PALI.
-
-Nem ismernék önök Palit? Lehetetlen. Nos hát, meg akarják ismerni,
-hagyják oda az utolsó felvonás alatt a szinház nézőterét s menjenek ki a
-legszellősebb előcsarnokba. Ott áll Pali egy sarokban, rá lehet ismerni
-a vörös orráról és arról, hogy inkább ruhafogasnak, mint embernek
-tetszik. Pedig jól megtermett három láb magas kis ember. Ha figyelmükre
-méltatják a derék legénykét, a következő tárgyakat fogják nála találni:
-_a)_ Egy hosszú rókamálos bundát, igen impozáns körvonalakkal. A szín és
-minőség bizonytalan. Valószínüleg bársony és nem lehetetlen, hogy barna.
-Pál úr különös nagy gonddal és szeretettel iparkodik e rengeteg
-ruhaszörnyet oly módon venni szárnyai alá, hogy ne érintkezzék a föld
-porával, amiből kitetszik, hogy az becses családi ereklye és a mamát
-fogja előadás után lágy meleg keblével megóvni a zimankós idő mérgétől.
-_b)_ Egy óriási kávébarna nagykendőt. Hivatása, hogy Ilonka kisasszony
-gyöngéd vállaira boruljon hazamenet. A kisasszony ugyan lázongani fog
-amiatt, hogy száz meg száz ember szemeláttára magára vegye a csúf
-portékát; de a mama szeme egyet fog villámlani… és punktum. A lázadás le
-van verve. Pál úr ráteríti a kendőt a szilfid termetre. _c)_ Egy világos
-kabátkát Katica kisasszony számára. Katica kisasszony ugyanis erősebb,
-izmosabb mint a »penészvirág« (ez Ilonka bece-neve), neki elég a hacuka
-is. _d)_ Két esernyőt. _e)_ Két pár sárcipőt, egyet a mamának, másikat a
-»penészvirágnak.« _f)_ Egy…, de ez még titok. Egy csomag sült
-gesztenyét, mellyel meg fogja lepni szinház után testvéreit. A
-kisasszonyok eleinte ugyan röstelkedni fognak a Kerepesi-úton, a mozgó
-nép áradatában gesztenyét enni; de azután suttyomban egyik is, másik is
-ki fog csenni egy szemet a csomagból és titokban rózsás ajkai közt
-eltüntetni… tudjuk mi már azt jól!
-
-Ami a Paliból ily túlzsufoltság mellett még kilátszik, az a következő:
-pufók piros arc, eleven, hamis szemek (ilyenek vannak Katicának is),
-szöszke selyem haj (egészen a »penészvirágé«), kikopott térdek, tintás
-ujjak, félrehágott cipősarkak és a bal szem alatt egy ellenséges kéz
-karmolásának hosszas nyoma. Meg kell adni, hogy az egész alak nagyon
-harcias benyomást tesz és valahol, valamelyik gimnázium osztálykönyvében
-sűrün szerepelhet bizonyos Pál úrfi neve clamantesek és excedálók közt.
-E percben azonban Pali arcán nagy megindultság, szelidség tükrözik s
-egész magatartása elárulja, hogy nem közönséges dolog történik családja
-életében.
-
-Mert az nagy eset. Képzeljék csak! Tavaly nyáron összeesküvés
-keletkezett az özvegy árvaszéki ülnökné lakásában, melyben résztvettek
-Ilonka és Katica. Célja az volt, hogy rávegyék a mamát, vigye el őket
-egyszer szinházba. Hogyan, kérdik önök bizonyára, tavaly merült fel a
-terv és még csak most ért sikert? Oh, mert önök talán nem tudják, miféle
-nagy forrongás megy végbe egy szegény család körében, mikor szinházba
-készül. A vagyonosok, kiket fogatok, bérkocsik röpítenek a szinház
-csarnokához; kik akkor mennek előadásra, amikor kedvük tartja; kik
-gyakran már unatkozva foglalnak helyet széküken és sajnálják az
-elszalasztott vacsora-társaságot: nem is sejtik, hogy vannak a
-szinházban olyanok, kik hónapok, teljes egy év álmait látják
-megvalósulva, mikor a nézőtérre lépnek és hogy imitt-amott kis
-lakásokban még nagyon sokáig fog csengni-bongni ennek a feledhetlen
-estének emléke…
-
-Ime, itt is miféle Scyllak és Charybdisek közt evezett a révig a jól
-szervezett összeesküvés. Először is a mama kijelentette, hogy a
-szinházból nem lesz semmi se.
-
-– Varrjatok, kössetek beste lányai. No nézze meg az ember a tűzre
-valókat! Ráértek szinházba járni, ha férjhez mentek, ha ugyan olyan
-bolond uratok lesz, aki elereszt.
-
-No de a szegény jó mamát még könnyű levenni a lábáról. Mi kell egyéb,
-minthogy a »penészvirág« odasimuljon az áldott asszonyság amazoni
-kebléhez és patyolat kezével megsimogassa tokás állát, meg hogy Katica
-az ő lator tekintetű szemét egy párszor kérőleg ráemelje? Még egy pár
-»pusztuljatok a nyakamról«, »nem viszed innen azt a hegyes orrodat«,
-»rávennék ezek a bűnre még a szenteket is« után megvan a koncesszió:
-»Jól van no, adta csuf macskái, majd összespóroljuk a jegyek árát!«
-
-Igen ám, de ezzel a spórolással már nem lehet olyan könnyen beszélni,
-mint a mamával. Mert hiába, drágák a jegyek, a garasnak meg száz helye
-van. A kegydíj, amit a vármegye megszavazott az idő előtt elhúnyt ülnök
-családjának, nagyon kicsi, a száj pedig sok, aki enni kér. Hát a házbér,
-hát a ruha, hát a szén, fa, hát a cseléd, hát a mosópénz, hát a
-kéményseprő… jajjaj gyerekek, beleőszül az ember, ha rágondol is! Aztán
-lányok, mi nem mehetünk mindenféle helyre. Apátok oszlopos tisztviselő
-volt a megyénél; öregapátok vicispán a tótok közt; én meg lánykoromban a
-megyei bálokon táncoltam; hej lányok, az volt ám a valami, ott volt ám
-ami volt stb. stb.
-
-No de hát végre együtt van a költség három körszékre. Azaz, hogy
-többször is együtt volt biz az, de mindig lába kelt. Először Pál úrfi
-iskolai könyveire ment el. Másodszor akkor, mikor a »penészvirág«
-megbetegedett. No de az olyan ijedelem volt, hogy nem is gondoltak
-sokáig szinházra, mulatságra. A harmadik eset meg egészen különös volt.
-Már összekuporgatták megint a költséget, már zengett a ház a
-készülődéstől, mikor emberek jöttek abból a faluból, ahol egykor a
-vicispán nagyapa lakott és templomépítésre koledáltak. A rokonság minden
-tagja alá volt már iratkozva, csak a szegény özvegy volt kénytelen
-elrejtőzni előlük. De ettől fogva a jó asszonyságnak alig lehetett
-szavát venni; szomoruan járt-kelt a szobában; az ételhez is csak hogy
-hozzá nyult. Ezt már nem lehetett elviselni. Egyszer Ilona meg Katica
-elfogták az utcán a kéregetőket, felvitték a lakásba és aláiratták a
-mamával a jegyek árát. Ők pedig megint hoppon maradtak.
-
-Végre azonban minden kétséget kizárólag bizonyos volt, hogy »mennek«.
-Most aztán egy új nagy kérdés merült fel: a _darab_. Mert annak kell a
-legszebbnek lenni, amit valaha poéta kigondolt, toll leírt, szinész
-eljátszott, közönség megtapsolt. Istenem, de hát melyik az? Abban
-egyetértettek, hogy a nagy dívának benne kell lennie a darabban; de a
-többi részlet ködben úszott előttük. Már-már kiválasztották a
-megnézendőt, de akkor Penészvirág meghallotta valamelyik barátnőjétől,
-hogy annak a bátyja ennél is szebb darabot látott. Jaj, várjuk meg, amíg
-azt adják! Máskor meg Katica futott haza ilyen vészhírrel. No de ezek
-csak aranyszegélyű bárányfelhők voltak, melyek mosolyogva úsztak át a
-kis lakás derült egén. Végre megállapodtak a darabban is.
-
-Most vette kezdetét Pál úrfi szerepe. Ő bizatott meg avval, hogy kutassa
-ki, melyik a legjobb hely a szinházban és váltsa meg a jegyeket. Pál
-úrfi e megbizatásnak vitézül megfelelt. Tudod-e, ki az a buksifejű
-legényke, aki már reggel nyolc órakor a szinház pénztárának ajtaja előtt
-didereg, holott az csak tíz órakor nyílik meg? Tudod-e ki az, aki a
-pénztárnyitáskor a tolongásban három hordárnak lesodorja a sipkáját,
-másik háromnak pedig agyontapossa a tyúkszemeit? Aki mint egy diadalmas
-hadvezér vonul hazafelé, zsebében a mai legjobb három körszék-jeggyel és
-kabátja könyökén egy újabb szakadással? Akit izgatottan les Penészvirág
-az ablakon s aki elé Katica százszor is kiszalad a lépcsőhöz,
-összerezzenve, elsápadva, valahányszor léptek kopognak alulról? Aki
-nemsokára ott ül méltóságosan az asztal mellett és egyfelől Katica,
-másfelől Penészvirág diktálja bele a jól megérdemelt honoráriumot,
-vagyis a túrós lepényt?
-
-Nem más, mint Pali; ugyanaz, aki jelenleg ott áll a szinház külső
-csarnokában, dúsan megterhelve ruhanemüvel. Áll és figyel. Lelke odaben
-van testvéreinél és kis fantáziájával száz meg száz alakban elképzeli
-őket, amint mulatnak, kacagnak, amint kipiroslik arcuk az örömtől s
-feldobog szivük az édes-bús nóták gyönyörétől… Tisztán látja őket maga
-előtt.
-
-Úgy lesz bizonyosan. Ilonka mindenre könnyez, Katica pedig mindenre
-kacag. De hogy kacag! Három gödör is képződik minden pofácskáján; a
-szemei pedig eltünnek egészen. A mama néha rászól Katára: »Mindjárt
-hazaviszlek adta lánya, ha így vihogsz!« Katica szájára tapasztja a
-kendőt; egy darabig elcsendesül; de aztán kimegy valamelyik komikus a
-szinpadra és van megint hahaha, hihihi… Ellenben Ilonka komolyan viseli
-magát. Nagy, sötétkék szemeivel szinte felfalja az aranyos dívát és
-dehogy engedne elröppeni szavaiból egyet a fülei mellett! Nem látja,
-hogy szinházi messzelátók irányozódnak feléje; nem hallja, hogy mögötte,
-előtte azt suttogják: ejnye be szép teremtés! Csak a mama morog magában:
-»No nézd, milyen szemtelenül bámul ide az a sok pernahajder!«
-
-Azt hinnék persze önök, hogy Pali most irígykedik testvéreire?
-Éppenséggel nem. A szeme szögletében ugyan leselkedik egy szikrázó kis
-gnóm, mely azt suttogja neki:
-
-– Hát igazság ez Pali, hogy amíg ők mulatnak, te itt künn hallgatod a
-légvonat süvítését?
-
-Hess, kísértő! Pali nem tántorodik meg. Komolyan, kevélyen jár fel s alá
-a kockákon, mint ahogy illik egy olyan emberhez, aki ma fontos szerepet
-töltött be a családban. De hallga… Onnan belülről egy édes hang éneke
-csendül ki fojtottan… Pali elsápad. Ez bizonyosan a híres énekesnő! A
-halkan kiszűrődő ének is azt sziszegi füleibe:
-
-– No Pali, hát te még sohasem hallottál engem?… Oh, oh… Hogy lehet az? A
-pajtásaid már mind ismernek, mind tapsoltak nekem… No már még se járja,
-hogy téged nem vittek el a szinházba… Oh te szegény Lázár!
-
-Pali összeszorítja fogait. Azért se hallgat a lázító szavakra, azért se
-irígykedik! Égő szemeit a libegő gázlángokon, a rendőrök bolyhos
-süvegein, a szinházi szolgáknak az üvegfal mögött sikamló piros
-egyenruháin jártatja, csakhogy elvonja figyelmét e gondolatoktól. Néha
-urak jönnek ki a nézőtérről és a ruhatárban magukra veszik a téli
-kabátot. Az egyik dudol magában; a másik ajkain mosoly játszik; a
-harmadik kacagva beszél valamit kimenőben a társának, amiből Pali csak
-annyit hall:
-
-– Ennek a Kassainak az orra hallatlan… hát a grimaszai!
-
-Pali szive összeszorul. Kassai orra! Istenem, milyen lehet az? Valami
-csodálatos, mulatságos dolog! És ő nem láthatja… Már ez sok. Mintha egy
-könny szivárogna végig arcán, mintha a sok gázláng, rendőr, ruhatáros
-mind rezgő táncot járna körülötte. Jó, hogy vége az előadásnak és a
-nézők már ömlenek ki a szinházból. Ott jönnek a lányok is. Csupa fény,
-csupa derű az arcuk. Pali repül elébük és amíg rájuk rakja a cókmókot,
-ezer kérdéssel rohanja meg őket. Milyen a darab? Hogy mulattak? Jó
-volt-e a hely?… Igen ám, ha olyan könnyű lenne felelni! Katica ugyan
-beszél, amíg hazaérnek, folyton beszél, de abból egy szót sem lehet
-érteni. Hanem otthon, mikor kilihegik egy kissé magukat, átveszi
-birodalmát az emlékezés. Pitteg-pattog a hasáb a kályhában.
-»Penészvirág« szépen elbeszél mindent töviről-hegyire; néha közbefecseg
-Katica is; Pali pedig buzgón hallgatja őket s mintha csak hájjal
-kenegetnék.
-
-Mikor lefekszenek, mikor a lámpa elalszik, még mindegyre folyik a mese;
-egyszer egyik, másszor másik ágyból hangzik fel a szó; és a ragyogó est
-képe átszövődik álmukba s ott folytatódik. Csak Pali hánykolódik ágyában
-s egyszer óriási hahotában tör ki.
-
-– Mi az, Pali? – riadoznak fel a lányok.
-
-Pali álmosan motyogja.
-
-– Nincs itt? Hová tűnt? Hisz világosan láttam…
-
-– Kit? Mit?
-
-– Kassainak az orrát.
-
-
-
-
-KATICA.
-
-Katica szőke hajú, eleven szemű és örökké pergő nyelvű leány. Életkora,
-saját állítása szerint, tizenöt év (magunk közt azonban megvallhatjuk,
-hogy csak 14 év) és szerencsétlen teremtésnek tekinti magát, mert
-környezete állítása szerint igen közönséges, csunya arca van. (Magunk
-közt azt is megvallhatjuk, hogy a környezet igazságtalan.) Azonban a
-kisasszonyt az, hogy 15 évesnek és szerencsétlennek tartja magát, nem
-akadályozza meg abban, hogy egész nap ne zajongjon és kacagjon.
-
-Eme figyelemreméltó személy életrajzi adatait körülbelül megkapjuk, ha
-elmondjuk annak az egy napnak a történetét, melyet életéből kiszakítani
-bátorkodunk. Tehát kezdjük el a reggel. A napsugarak a szobát már
-benyaldossák és többek közt egy hófehér ágyacskát is megérintenek,
-játszadozva egy csomó kusza, szőke hajszállal s megcsiklandozva egy
-kövér rózsaszin nyakat, mely… Ah, de nem… Senki sem kivánhatja, hogy az
-indiszkréciót még tovább vigyem egy 15 éves kisasszonnyal szemben, aki
-reggeli álmát alussza gyanutlanul. Hess, pajkos toll…
-
-Különben is ki kell jelentenem, hogy a szőke hajnál és a rózsaszín
-nyakrészletnél egyebet úgy sem lehet látni Katica kisasszonyból,
-minthogy ez idő szerint az egész alak fülig egy kék paplan alá vonult,
-még orrocskáját is alája temetve. A mai regg folyamán ugyanis már
-másodszor riasztották fel azzal a rémhírrel, hogy ha tüstént fel nem
-kel, elkésik az iskolából, – és eme hirek elől menekülendő, kénytelen
-volt a paplan alá bujni.
-
-Ime, most kinyilik az ajtó és valaki gyöngéden megcirógatja a fedetlenül
-maradt nyakrészletet. A szunyadó kisasszony, aki éppen azt álmodja, hogy
-a perzsa királyfi valami táncvigalomban a második négyesre foglalkozik
-vele, összerázkódik és felveti álommámorosan a szemeit. Előtte áll
-nénje, a szelid Ilonka (akinek halovány arcáért »penészvirág« a
-bece-neve.)
-
-– Katicám, kelj fel, a mama már nagyon haragszik!
-
-Katica kisasszony persze életre, halálra biztosítja nénjét, hogy ebben a
-pillanatban felkel és tényleg olyan tüntetést rendez felkelési
-mozdulatokból, hogy a könnyen hívő jó Penészvirág elámítva megy ki a
-konyhába, jelenteni a mamának, hogy Katica már »kel«. Ez azonban, amint
-az ajtó nénje karcsú alakja mögött bezárul, villámgyorsan ismét a paplan
-alá búvik, hogy folytassa az érdekes álmot, és dobogó szívvel hallgatja
-a perzsa királyfi epedő szavait, melyeket a fülébe sugdos, nem törődve
-azzal, hogy őt környezete csunya lánynak tartja.
-
-A perzsa királyfi azonban rosszul számított, ha azt hitte, hogy egymaga
-aspirál a második négyesre, mert azt a deli turkesztáni herceg is
-követeli magának és minthogy egyik hős sem hajlandó lemondani arról a
-túlvilági gyönyörről, hogy Katicával lejtsen és pörögjön a négyesben,
-kardot rántanak… összecsapnak… a királyfi átdöfött szívvel borul hölgye
-lábaihoz, akinek szivén metsző fájdalom fut át e látványra…
-
-Katica csakugyan metsző fájdalmat érez, felsikolt, rémülten felnyitja
-szemeit, de nem a perzsa királyfi megtört szemei tekintenek reá, hanem a
-Pali öccsééi, aki könyvtáskával vállán áll előtte és azzal foglalkozik,
-hogy az ő haját cibálja.
-
-– Álmos macska, kelj fel, azt üzenik, sic öltözködni!
-
-Katica méltó felháborodásában a tíz körmével megy a Pali képének, amely
-védelmi művelet, úgy látszik, imponál ennek, mert kimenekül a szobából.
-A kisasszony pedig duzzogva, dormogva a másik oldalára fordul és rossz
-kedvében a szegény turkesztáni herceget úgy meggyötri, de úgy… tudom
-holta napjáig megemlegeti!
-
-Végre azonban jő maga az élő vihar: a mama. Erre aztán Katica nagy
-gyorsan kiszökik az ágyból és nemsokára a következő párbeszédet lesz
-alkalmunk hallani:
-
-_Katica_ (boglyasan és félig öltözötten meglapul a konyha ajtajánál és
-szepegve suttogja): Édes Penészvirág, gyere ki egy kissé…
-
-_Penészvirág:_ Nos, mi történt?
-
-_Katica_ (zokog).
-
-_Penészvirág_ (ijedten): Mi bajod? Katica?… Istenem, milyen sápadt ez a
-leány! No, ne sírj már te… még kiadja a lelkét a kis bolond… Katica,
-mindjárt megharagszom, ha nem mondod el szép sorjában, mi történt?
-
-_Katica:_ A macska az oka…
-
-_Penészvirág:_ A macska?
-
-_Katica:_ Igen, az a cudar!
-
-_Penészvirág:_ De hát mit vétett a macska?
-
-_Katica_ (szívszaggatóan felzokogva): A váza…
-
-_Penészvirág:_ Összetört?
-
-_Katica:_ Igen, lezuhant a szekrényről, darabokra tört, édes Istenem…
-
-_Penészvirág:_ És a macska lökte le a szekrényről?
-
-_Katica:_ Nem…, hanem én… sehol se találtam a macskát, s azt hittem,
-hogy a szekrényen van… felmásztam… így esett meg a szerencsétlenség!
-
-Ennek a párbeszédnek aztán az a következménye, hogy a konyhában
-nemsokára valakit jól lehordanak a vázáért.
-
-– Hallod-e, Ilonka, hangzik a mama perpatvara, ha az a szeleverdi Katica
-tenne ilyet, hát egy szót sem szólnék. (Jaj, dehogy nem!), de hogy te,
-te… aki nála öregebb vagy, okosabb vagy, te sem tudsz vigyázni, az már
-sok! Ha mind a ketten elkezditek a rontást, akkor aztán nem tudom mi
-lesz stb. stb.
-
-A bűnös pedig ezalatt a nagyszobában csapot, papot, – azaz vázát,
-Penészvirágot feledve, nagy vígan egy pajkos dalt énekel olyan
-poziturában, amilyenben a hires énekesnő szokta, aztán hirtelen
-megszakítja a dalt és mély páthosszal, tragikus hangon deklamál, úgy
-ahogy a Nemzeti szinházban hallotta. Énekli és szavalja pedig mindezt a
-tükörnek, azaz a tükörben levő Katicának.
-
-Hogy eközben még egy vázát el nem tör, az csak annak tulajdonítható,
-hogy nincs mára még egy nénje, aki a bűnt magára vállalja.
-
-Ámde nem sokáig tart a vígság, mert bejő ismét a mama és ennek folytán
-Katica pár perc mulva teljesen felkészülve áll az iskolába menetelre.
-Könnyű, elegáns léptekkel halad végig a folyosón és lejt le a lépcsőn,
-bodros fejecskéjét, melyen igen jól fest a kis tollas kalpag, kacéran
-hátra vetve. Ő ugyan jobb szeretne hanyat-homlok lerohanni az utcára,
-két-három lépcsőfokot szökve egyszerre át; de nem teheti, mert a második
-emeletbeli orvosnövendék az ablakban áll és félő, hogy ilyen kevéssé
-méltóságos ugrándozásban látva, kiábrándul szerelméből. (Mert az
-bizonyos, hogy fülig szerelmes bele a szegény!)
-
-Az utcaszögletnél szemeit szendén lesüti és úgy halad tova. Hogy, hogy
-nem, egyszerre csak egy ifju kerül melléje, aki a kisasszonyt mély
-hódolattal köszönti és szintén lesüti a szemeit.
-
-A kabátja erősen duzzadt a mellén; nyilván azért, mert a könyvpaksamétát
-a kabát alá rejtette; – nem lévén chic, hogy azt egy felső gimnázista
-nyilvánosan a hóna alatt cipelje.
-
-– Későn jött egy kissé, Katica kisasszony, – szól az ifju.
-
-– Igen, Géza, – felel gyorsan Katica, – kissé elkéstem, majd ezentúl
-korábban jövök…
-
-– Oh, Katica nagysád, nekem akkor is nagyon későn jön, ha hajnalban jön!
-
-– Maga nagyon udvarias, Géza.
-
-Az ifju hálásan feltekint, Katica szintén; pillantásuk találkozik; aztán
-gyorsan lesütik ismét szemüket.
-
-– Hogy aludt Katica? – kérdi újra az ifju.
-
-– Oh, nagyon jól.
-
-– Álmodott szépeket?
-
-– Oh igen…
-
-– Rólam is?
-
-Katica még jobban lesüti szemeit és félig mosolyogva, félig zavartan
-szól:
-
-– Maga nagyon kiváncsi Géza.
-
-Az ifju ismét felveszi a beszéd fonalát:
-
-– Hol mulatott, Katica, tegnap este?
-
-– Oh, csak otthon.
-
-– Kik voltak jelen?
-
-– Senki… csak mi egyedül…
-
-– Kótay Gyuri sem?
-
-Gyors pir. Összerezzenés. Zavar.
-
-– Aha, úgy-e nem felel?… Ez vallomás… Ott volt Gyuri?
-
-– Egy negyed óráig mindössze.
-
-– Hát mégis, hát mégis!
-
-– Maga valóságos Otello, Török úr!
-
-Az ifju fájdalmasan tekint fel, Katica is; pillantásuk találkozik; majd
-megint a kövezetet keresi fel.
-
-Hosszú hallgatagság. Keserüen szól az ifju:
-
-– Oh, milyen ingatagok a nők!
-
-– Hát még a férfiak!
-
-– Ismeri ezt a dalt: Az asszony ingatag…?
-
-– A férfiak hazugsága az is!
-
-– Álnok és csalfa lény…
-
-– Török úr!
-
-– Azt mondja, hogy szeret…
-
-– Megtiltom, hogy folytassa!
-
-– S megfordul, kinevet.
-
-– Ön egy kissé szemtelen, Török úr!
-
-Katica haragosan elfordul, az ifju is, pillantásuk dacosan kalandozik a
-földön. Egy világért se néznének fel egymásra.
-
-– Katica?
-
-– Nos, uram?
-
-– Megenged egy kérdést?
-
-– Halljuk uram!
-
-– Mért van az úgy elrendezve a világon, hogy a szép leányok mind
-szívtelenek?
-
-– És ismer maga ilyen szép leányt?
-
-– Oh, bár ne ismertem volna meg azt, aki itt megy mellettem!
-
-– Ön nagyon igazságtalan, Géza!
-
-Az ifju epedve tekint fel, Katica szintén, pillantásuk édesen találkozik
-és lágyan mosolyogva szegzik le szemüket ismét a földre.
-
-Még néhány feltekintés és összepislantás után elér kiki a maga
-iskolájába, ahol szellemileg oly szerencsével folytatják a megszakadt
-társalgást, hogy Török úr egy szekundával gazdagabban kerül haza,
-szegény Penészvirág pedig egész délutánját avval tölti, hogy elkészíti
-azt a feladatot, amit az iskolában Katicára szabtak büntetésül a
-figyelmetlenségeért.
-
-És Katica? Hol van ezalatt Katica? Jer szives olvasó, csatlakozzunk a
-kisasszony mamájához, aki éppen arra kiváncsi, amire mi. A termetes
-asszonyság kutató anyai szemekkel veszi szemügyre a lakás minden
-zeg-zugát és szerelmes leánykáját végre csakugyan felfedezi a kamrában
-egy bödönön ülve, amint átszellemült arccal olvas valamit.
-
-Mit? Hm, első percben nem tudhatjuk meg, mert az olvasott tárgy vad
-gyorsasággal eltünik Katica zsebében.
-
-– Mi az, te leány?
-
-– Ez mama, amin ülök?… Ez egy bödön…
-
-– Nem az, hanem amit a zsebedbe dugtál?
-
-– A zsebembe? (A kisasszony zsebébe nyul és kivesz belőle valamit.) Ez
-egy Mária-kép, amit a hittanórán a tisztelendő úrtól kaptam.
-
-– Még más is van ott, csak ki vele!
-
-– Igen, van, (a zsebből újra kikerül valami) – egy félkeztyű…
-
-– De szélhordta lánya, engem nem szedsz rá! Fordítsd ki a zsebeidet!
-
-A kisasszony kifordítja készségesen a zsebeit és bár azokból egy egész
-kis zsibvásár kerül napvilágra, a szigorú inkvizitor semmi gyanusat nem
-talál közte. De azért nem bocsátja ki egyhamar áldozatát:
-
-– Te leány, azért nem menekülsz… egy, kettő, elő a harisnyával!
-
-S míg a szegény áldozat a szobában a harisnyával bajlódik, a mama egy
-kis Kukliprédikációval szolgál neki, mely kezdődik azon, hogy az ő
-lánykorában mi minden házias erényekben ragyogtak az olyan kisasszonyok,
-amilyenek Katica, és végződik hosszú, hosszú út után azzal, amivel a
-mamának minden multravaló visszaemlékezése végződni szokott: a
-réges-régi bálokkal. Mert akármilyen alapról és úton indul a mama
-emlékezete vissza a multba, ide mindig eljut. Hejh, gyerekek, az volt a
-szép idő, az volt a gyönyörű világ… A só is sósabb volt, a méz is
-édesebb volt!
-
-De amint a mama oda eljut, ez azt jelenti, hogy Katica megváltása a
-kényszerkötés alól közel van. És csakugyan, a mamai ellágyulás egy
-percében sikerül is kivívnia a szabadságot.
-
-A kiszabadult fogoly most oly észrevétlenül surran vissza a kamrába,
-mint az egér. Ott óvatosan magára vonja az ajtót és egy befőttes üveg
-mögül gyöngéden kihúzza ugyanazt a valamit, aminek olvastában a mama
-meglepte. (Az Isten tudja, miféle ördöngösséggel sikerült neki a szigorú
-inkvizició alatt a zsebéből a befőttes üveg mögé származtatni
-észrevétlenül!)
-
-Ez pedig egy rózsaszínű levél, amely alá azonban – ej, ej Katica! –
-nincs írva sem Török úrnak, a gimnázistának, sem Kótay Gyurinak, a
-reálistának, a neve; hanem egy harmadik úré, bizonyos Kádár Zoltáné,
-aki, ha nem csalódom, a polgári iskola rabláncait cipeli. Reményteljes
-költői lélek lehet. Rózsaszín papiron, csengő versekben, alaposan
-megcáfolja Katica környezetének azt az állítását, hogy a címzett
-közönséges rút leány lenne. Ellenkezőleg, hattyunyak, csillagszem,
-őztermet, s a többi.
-
-Katica minden strófára édesen összeborzong és úgy csavargatja orrát,
-mintha valami ismeretlen illatot szívna. Az első vers hozzá!… Ah, ha a
-poéta most itt ülne vele szemben, így szólna hozzá egy hálás tekintet
-kíséretében:
-
-– Ön veszélyesen szellemdús ember, Kádár úr!
-
-A poéta nincs jelen, azonban valami nyávikolás mégis hallatszik. Katica
-felveti fejét, fülel… A hangok a kuckóból származnak. Katica odaszökik,
-felemel egy öreg kosarat és ott leli a hűtlen macskát, akit reggel
-hasztalan keresett, – egész kis társaságban.
-
-A hű állat családot alapított. Három kis vaksi cica buvik össze az
-irháján. Három kis cica! Katica szinte felsikolt a gyönyörtől: – ez több
-mint amennyit egy 15 éves boldogtalan kisasszony kivánhat magának!
-
-És milyen gyönyörüek! Az egyik, egy tarka cica olyan kedvesen nyalogatja
-a rózsaszínű nyelvével a száját, hogy Török úr örökre el van mellette
-felejtve. A másik, fehér mint a hó, olyan ostobán prüszköl és rázza a
-füleit, hogy Kótay Gyuri csillaga teljesen elhalványul az új kedvenc
-mellett. A harmadik, egy cirmos cica, amint ölébe veszi, olyan ügyesen
-megáll szétterpesztett négy lábacskáján, hogy – Kádár Zoltán emléke
-rózsaszínű rigmusaival együtt elpárolog a levegőbe. Azaz a rózsaszínű
-levélből csinos papirpántlikák kerülnek a cicák nyakára és lábaira,
-amikkel azok oly szépen festenek, hogy az öreg macska is elégedetten
-pislog a csemetéire.
-
-El van döntve: Katica nem törődik többé fiatal emberekkel, hanem egész
-életét a cicáknak szenteli.
-
-A nap hátralevő részét új ismerősei közt tölti, úgy hogy este a
-vacsorához is, meg utána ágyba is karhatalommal kell kergetni kis
-kedvencei közül. Mikor ágya felett elkezdenek szárnyalni és zizegni az
-álom arany pillangói, van dolga a turkesztáni hercegnek, amíg magára
-tudja vonni a kisasszony figyelmét. Csak úgy sikerül néhány percre, hogy
-egy parányi aranycsengőt hoz a kis cirmos nyakára…
-
-
-
-
-A KAPÁSGYEREK.
-
-Ismertem az anyját is az istenadta teremtésnek. Tanyai kapás felesége
-volt egy szegedi pusztán s fiatalon halt meg. Azaz tudja Isten, fiatal
-volt-e, vén volt-e, mert arcban nagyon el volt fonnyadva s olyan zörgő,
-üres hangon beszélt, mint a vénasszonyok. Persze, ennek az lehetett az
-oka, hogy akkor már nagyon meg volt rongálva a tüdeje, meg lépe, de egy
-közönséges kapás ember feleségének az ilyesmit nem lehet tüstént
-felvenni; s csak úgy emelgette a zsákot, kapálta a homoki szőlőt, mintha
-egészséges lenne. És ez a kapás olyan rettentő fösvény, rút és
-gyámoltalan ember, – biceg is hozzá, – hogy csak ilyen szegény, senkinek
-se jó, senkinek se tetsző asszonyt kaphatott, ki éppen olyan nyomorult
-volt, mint ő maga. A fennemlített kis teremtés tán negyedik esztendőre
-köszöntött le a kapásházba s körülbelül egy esztendőt morzsolt le a sors
-által neki ajándékozott életéből. A szomszéd tanyásasszony, mikor
-született, így fejezte ki a vézna gyerek felett véleményét:
-
-– Anyagyász!
-
-Mily virágos nyelven beszél ez a mi népünk! A kis »Anyagyász« azonban
-még nem érzett semmit abból, mit e szó kifejezett, mert még volt két
-szem, melyek »aranyörömet« láttak benne. Majd hírül hozták, hogy a kapás
-felesége meghalt. A tanyai ember, aki ezt a hírt hozta, azt mondta:
-»Megszakadt a dologban«. S oly közönyösen mondta, mintha ez lenne a
-világon a legközönségesebb halálozási mód.
-
-Szép verőfényes nyári nap volt, mikor kimentem a tanyára. Sötét, ragyogó
-kékség vonta be az eget; a homok szárazon fehérlett, csillogott az úton;
-a mákvirág, mint valami rikító festékpamacsolás, virított a földeken. A
-tanyán leheverésztem a fűbe s belemerültem a gondatlanság kéjes
-érzetébe.
-
-Mint illatos levegő érint meg a pusztán, a tanyán töltött csöndes
-délutánok emlékezete. Oly szép, oly békítő ott minden! Szemléltem az
-eget habos felhőnyájával, mely lassan gomolygott át övén; követtem
-szemeimmel nyugalmas térését, fordulását a sudarszarvú ökröknek, melyek
-az ekét vonták; roppanó hasadását a zsíros fekete földnek; ekeszarvat
-tartó polgártárs konok flegmáját; messzire kísértem haladását a
-láthatárra emelkedő szekereknek, melyeket már amott túl a siványos
-homoktengeren a délibáb kapott fel vizére és ringatta kényelmesen,
-csodálatos nagyságra növesztve lovakat, járműt, embereket; mutogatta
-messziről acélos vizét a nádas tó, hol bibicek, szárcsák, folyton visító
-cerkók, snepfek, rucák tanyáznak; hol halásztürelemmel szemléli a sötét
-vizet a gém; hol a víz szélén, mint a gangesparti bölcsek, csöndesen
-merengnek a gubbasztó gólyák; s vígan kergetőznek a nád lábán fekete
-piócák… Körülöttem csöndes minden. Nagy messze hallik valami elmosódott
-zörgés; valószínüleg a seregélyek riasztására kerepelnek. Vagy talán egy
-harkály kopogtatja a fát valahol. Lusta gyíkok másznak a fák árnyékában.
-A buckai szőlőből idefehérlik vézna váza egy csőszállványnak, meg egy
-madárijesztő karónak. Bogárhátú házak bujkálnak a háttérben. Ah, az
-ember érzi, mint tölti el lényét végtelen könnyüség érzete s mint olvad
-bele gondolkozása a nagy harmóniába és nyugalomba, mely körülveszi.
-
-Azt hittem egyedül vagyok a tanyán. Azonban csalódtam. A sövény alatt
-egy vékony, sápadt arcot vettem észre, mely egyenesen felém volt
-fordulva. Egy kopott garabolyban, még kopottabb vánkosok közt, kis
-gyermek feküdt Istentől, embertől elhagyatva. Az ám, nini, hiszen ez a
-kis »Anyagyász!«
-
-Oh, de mennyire megöregedett apró ismerősöm! Valóban alig lehet
-ráismerni. A homloka megkeskenyedett s tele van ránccal, valóságos igazi
-gondok szántotta mély barázdákkal. Arcbőre sárgás, aszott s áttetszenek
-rajta vézna, üreges kis pofacsontjai. Szeme alatt a finom bőr millió
-ráncba futott össze, s pilláit lepörzsölte a nap. És a szemei! Azok is
-oly öregek, nyugodtak s fáradtak voltak s oly végtelen szánalmas,
-közönyös tekintettel nézett fel velük mély szemüregeiből, hogy megesett
-rajta az ember szíve. Ha nem lett volna vékony, feketés ajkai közé
-gyömöszölve egy rongydarab, amit hivatásból kelle szopni, azt lehetett
-volna hinni, hogy egy mesebeli törpe aggastyánt ejtettek foglyul valami
-ellenséges hatalmak s büntetésből ide zárták a pólya-börtönbe.
-
-De ő volt, a kis kapásgyerek. Megrendülve álltam e veszendő lélek
-kosárkoporsója előtt s kerestem annak a kis aszott öreg arcnak ráncai
-közt élettörténetét. Soha gyermekarcon nem láttam jobban megírva az
-árvaságot, mint ezen, melynek minden vonása sírt az elveszett anya után.
-Bele volt írva ez halálosan fáradt, fénytelen szemébe. Az anya szemei
-behúnyódtak s a kapásgyerek elvesztette vele az életadó napot s a
-hatalmas természet minden létfejlesztő benyomását. Megvénült a pólyában,
-körülvéve napsugártól, melegségtől, kék égbolttól, zsongó természettől…
-Már alig piheg. Arcából már eltünt minden, ami az életre vallana, csak
-még üres, nagy szemei fenekén lobog halványan egy kis fényszikra; de az
-is ellobban csakhamar. Egy nagy bozontos kutya közeledik a kosárhoz s
-füleit barátságosan rázza felette. A gyermek ránéz az ismert állatra, de
-színtelen arcán nem fénylik át mosoly. Közönyösen nyugtatja rajta
-szemeit. Pedig a gyermek első örömei egy pajtáskodó kutyához, egy
-doromboló macskához vannak kötve; neki nincsenek gyermekörömei.
-
-… Hallgasd meg érzelmes szívű felebarátom, ki a városban filantrop
-eszmékkel, embert, állatot, fűt, fát védő ideálokkal vagy telve, a
-kapásgyerek élettörténetét. A kapásné meghalt. Kis öcsénk örökölte tőle
-azt a garabolyt, melyben az elárusítandókat vitte a városba s azóta ez
-volt az ő háza, mint a csigabigának a magáé. Ezt a szűk házat huzamosabb
-időre többé se éjjel, se nappal el nem hagyta, abban folytak le napjai,
-jól, rosszul, mint más boldogabb egy esztendős lényeknek mamák és dajkák
-karjaiban, zöld ernyős kocsiban s rengő rózsás bölcsőben. Napi
-életrendjének programmja az volt, hogy a bicegő kapás-papa reggel
-kivitte a garabolyban a sövény alá, szájába nyomta az élelmező rongyot s
-azután ott hagyta napestig az ég madarainak gondjában. Igy ment ez az
-egész nyáron. Senki a világon nem törődött azzal a lélekző emberi
-lénnyel, mely a sövény alatt dobogtatta kis szívét. Néha jöttek arra
-szánakozó asszonyok; azok megigazították a feje alját; megszoptatták
-irgalomból; – de ez a kis kapásgyerek élettörténetének elején esett csak
-meg, mert később annyira megszokta a tanya a sövény alatt levő
-csigaházat, hogy észre se vette senki.
-
-Élt Isten irgalmából, kis lelke csodálatos, emberfeletti erejéből, a
-létösztön rejtelmességéből, – de nem az emberek kegyelméből vagy
-szívéből. Élt oly észrevétlenül, mint egy színtelen földi féreg; napról
-napra elpihegte szűk keble az egy napra eső lélekzetet; napról napra
-elvégzé testében a vér csöndes keringését: – de máskülönben semmiben se
-részesült, ami kiválasztja őt az élő és élettelen tömegek közül emberi
-lénynek. A hév napsugarak arcát égették, a zivatar ott verte a sövény
-alatt. Arca elfakult, szeme beesett, szíve elveszté örömeit, lelkéből
-eltűnt a gyermetegség, olyan volt mint a levél, mely betemetkezik a föld
-sarába s többé nem tud senki semmit felőle. Szegény kis anyátlan
-»Anyagyász«! Nem tudok másképp, csak mély megindulással gondolni
-gyámoltalan, öreg alakjára, mely különben most már kibontakozott a
-kosárlakásból s eltűnt a föld színéről.
-
-A kapásgyerek azóta meghalt. Szemei mélyében kialudt a szikra. Néha az
-éjben megzendülnek a pusztán csodálatos panaszos hangok, melyek
-szülőokát senki se tudja. Ha az ember kitekint utánok, nem lát egyebet,
-mint a felséges pompájában fürdő eget s a megvilágított mocsarat bolygó,
-vérvörös lidérctüzeivel, melyek felett, a fénytől befestve, mint lengő
-piros papirsárkányok, nesztelen szállnak a vadludak. Ki tudná e mosolygó
-éjben, honnan származtak azok a hangok? Ilyen elhaló panaszos hang volt
-a kapásgyerek élete is. Hatalmas, de szomorú is a puszta csöndes,
-nyugalmas közönyében.
-
-
-
-
-VILÁGOS.
-
-Szép júliusi nap volt, mikor a pusztai kapitánnyal (a ...i pusztán
-tartózkodtomban) hivatalos szemlére mentünk. A kapitány rendőri területe
-van akkora mint egy kis vármegye, s korán kellett indulnunk, hogy a
-dolgunkat is elvégezzük, meg hogy éjjelre hazavergődjünk a kocsival. Az
-ilyen csavargó út meglehetősen fáradságos. A lovak hamar kimerülnek a
-homokban és nem győzik a farkukkal kergetni a felettük nagy tölcsér
-alakokban rajzó bögölyöket; estefelé a szegény állatok bőre már
-valósággal vértől verejtékezik. De az ember se jár jobban. Lassankint
-kifehérszik a szakálla, a bajsza a rárakodott finom homoktól és mikor
-rátekintek kapitány barátomra, azt hiszem, hogy egy porlepte kopott
-antik szobor ül mellettem, akit a múzeumi szolga restségből nem porolt
-le. Hát a stációk! Megállunk valamelyik tanyai kapitány (gazdaemberek
-által viselt tiszteletbeli hivatal) sövénye előtt, duruzsoló, csevegő,
-sugár jegenyék alatt. A lovakat a sötét, lomha árnyékba állítjuk. A
-hajdú leszáll a bakról és felveri a házat. De egy lélek sem mutatkozik.
-Csak egy nagy lompos eb csahol a nyomában dühödten, és egy fekete kakas
-nézi az ő szemétdombja csúcsáról megbotránkozva a jövevényeket.
-Kiabálunk, hahózunk. A zajra előkocog valahonnan egy százesztendős
-banya, sötét kékfestő ruhában, furcsán feltüzdelt konttyal, és amint
-meglátja a hivatalos személyeket, »Jézus Máriát« mormog és elmenekül.
-Nagysokára előkerül a gazda is, végig paroláz a hajdutól a kapitányig
-mindenkivel és előhoz a pincéből valami nyúlós, piros, dohszagú
-folyadékot, amit szinte vágni lehetne. Buckai karcos tanyai kezelésben.
-Ezt aztán törik-szakad, meg kell inni, különben nagy csorba esik az
-emberségen. Hát megisszuk. A gazda aztán bevonul a kapitánnyal a házba,
-hogy elintézzék a hivatali dolgokat; míg egy öreg, hosszúhajú aggastyán
-odaáll az ablakba, nagyfogú fésüvel üstökében s kurtaszárú pipával
-agyarán s nagy közönnyel nézi a szobában levőket. Az ajtó előtt egy pár
-panaszos is összecihelődik s türelmesen várnak a kapitányra; de néha
-összeprézsmitálnak. Nagy huzavona után végre megint a kocsiban ülünk. A
-gazda megint megitat egy félrőf karcost; paroláz; a kutya tombolva
-csahol a lovak lába körül; a sövénynél egy cigánybarna parasztmenyecske
-villogtatja ránk bogár szemeit, s egy ölében levő kis síró tanyai
-polgárt – úgy látszik – velünk ijesztget; a háttérből napraforgók sárga
-kerek arca kacag egymásra és a magasban égő tűzgömbre… Végre
-megindulunk, hogy a szomszéd kapitányságban ismétlődjék mindez. Táj,
-ember, unalom, szakasztott egyformaságban jelenik meg újra.
-
-Öreg délután egy különös helyre értünk, amelyet még sohasem láttam.
-Nagy, nyilt pusztaság volt, melynek homokján nem hajókáztak tanyák, nem
-húzódoztak hosszú nyárfaligetek; üres, puszta, elhagyatott és kietlenül
-néma volt az egész. A két szélén egy-egy ormótlan nagy fekete szélmalom
-vitorlája sötétlett, de ezek is mozdulatlanul csüggtek alá… Mikor kissé
-beljebb vonultunk, a puszta egyik sarkában egy nagy, hosszúkás tó
-csillant fel ezüstösen, mely hol elnyuladozott, hol összezsugorodott,
-mintha a tenger dagálya és apálya játszanék vele. A tó közepén, a fényes
-hullámoktól nyaldosva, egy csomó nagy, fehér kőkocka feküdt, vakítóan
-tündökölve a napfényben. Közelebb kerülve, a kövekről kitűnt, hogy lapos
-födelű arabs házak, melyek közül néhány száz sugár minarét emelkedett a
-légbe… egy egész keleti város. Soha sem láttam ezt a nagy tavat; soha
-ezt a csodálatos várost; valami álomtündér lophatta ezt ide ebbe a sárga
-pusztába. Csakugyan, tündér csente oda: a délibáb. Egy kis utazás után a
-tó elfutott, a tornyok ledőltek, a házak felfordultak, azaz inkább
-talpra álltak, még pedig négy lábra és csöndesen odábblépegettek a
-korlátlanul uralkodó nap fényességében. Ökörcsorda volt; a gulyásbojtár
-is ott kullogott utánuk békességben, göndörszőrű subáját a nyakában
-cipelve. Nemsokára beolvadt a távolba ő is csordájával. Nem maradt a
-pusztán egyéb, mint a két szélmalom, melyek azonban, akárhogy
-törekedtünk az egyiktől el, a másikhoz közel jutni, mindig egyenlő
-távolban sötétlettek.
-
-Egyszer aztán végképp elakadtunk a két malom közt, mert a kocsi egyik
-kereke eltört. Egy darabig még vergődtünk a homokban lőcstámasztékok
-segedelmével, de aztán megrekedtünk. Már alkonyodott is… A nap vérpiros
-gömbje a földkorongot érintette aljával s mind jobban alámerült
-álommámorosan a sötétségbe; az a néhány aranyban fürdő keskeny felhő,
-mely felette lebegett, szintén pirosas, majd pedig fáradt lilaszínt
-öltött; s a szélmalmok alakzatai lassankint elmosódtak a messzeségben.
-
-Éjjeli tanya után láttunk. Az úttól balra néhány nyárfa magasodott
-(messzire elhallatszott nagy tereferéjük a búcsuzó napsugarakkal), egy
-csordáskutat fogva körül. Ennél alkalmasabb hely alig kínálkozhatott
-éjjeli pihenőre.
-
-A hajdú tüzet rakott és nemsokára vígan sercegett a lángocskák felett a
-szalonna, ami a tarisznyából került elő. Friss ivóvízzel a csordakútja
-szolgált.
-
-Gyönyörű est volt. A sötét légben gágogó vadlúdcsapatok, könnyű szárnyú
-snepf-rajok húzódtak valami távoli nádas felé. Jött egy gólya is
-méltóságosan szelve a levegőt; egyet keringett a tűz körül és mikor
-annak fényénél meglátott bennünket, megfordult s hasonló ünnepélyes
-szárnyalással úszott vissza, ahonnan jött, a homályba.
-
-Az ég alján, nagy messze hangtalan villámok cikáztak játszadozva; fejünk
-felett kiültek már a csillagok; s lassan görgött tova felettünk négy
-csillogó kerekén a Göncöl szekere… A közelben a lovak ropogtatták a
-füvet, olykor felhorkantva; alakjukat azonban már beburkolta a homály.
-
-Az álom mákonya gyorsan rászállt szemünkre s nyugvóhelyet kerestünk. A
-kapitány a kocsiba húzódott, a kocsis meg a hajdú a tűz közelébe
-kuporodtak s ott bóbiskoltak, fél szemmel a lovakat tartva üggyel. Én a
-kút közelében egy nyír alatt vetettem magamnak meg a subaágyat.
-
-Gyorsan elszunnyadtam. Alig pislogtam össze néhányszor egy kis fényes
-csillaggal, mely a kútgém felett lebegett, elnyomott az álom. De csak
-rövid ideig aludhattam, mert mikor felneszeltem, a kis égi tűz még nem
-távozott messzire a gémtől. A lég csöndes és illatos volt s csak igen
-kevéssé hűtötte le az éjjeli párázat. Hogy mégis közeledtünk már a
-hajnalhoz, azt csak a könnyedén lengő hűs szellő tudatta, mely a
-levegőben kóborolt és kedvtelve hallgatta a nyárfa-nénikék (hosszú,
-sovány perszónák) fojtott perlekedését, melyek az Isten tudja mit tudnak
-annyit összenyelvelni ilyen gyönyörű éjszakában.
-
-Körülnéztem. A nagy pusztaságból nem látszott más, mint három ellenkező
-irányban, mérhetlen távolságban, három tűz; kettő pásztortűz lehetett, a
-harmadik valami bolygó mocsári fény. Az égbolton minden csillag teljes
-díszben ragyogott, mert még nem homályosította el fényüket a hold, mely
-már későn kelt. A kékes, piros és halványsárga lángocskák
-összevilágoltak a sötétkék mélységes mély égbolton; a közepén
-méltóságosan húzódott le a tejút csillámló folyama; s a szikrázó nagy
-égitestek körül Szent János-bogarakként rajzott a sok apró csillag,
-fényfolt. És az ember szíve e tündérpompának láttára édesen
-összeszorult…
-
-Egyszerre pár lépésnyire fekvőhelyemtől, ott, ahol a hamvadó tűz
-pislákolt, hangok hallatszottak. Idegen, öreges hangok. Valaki kérdezett
-valamit; míg egy másik hang töredezetten válaszolt, mintha el lenne
-foglalva. Most hirtelen fellobogtak ismét a szenes rőzsehalom alól a
-lángocskák s ezek fényénél egy pár embert vettem észre, a földön
-ültében. Az egyik, a kérdező, juhász volt, mert amint a földön guggolt,
-a vállához volt támasztva az S végű birkafogó bot; különben széles
-karimájú kalapja és bocskora szintén elárulta foglalkozását. A másik
-háttal ült felém s így nem láttam az arcát. Öreg paraszt lehetett,
-akinek hosszú haját nagyfogú fésű tartotta hátul össze. Az általunk
-árván hagyott tűz szításával foglalkozott s a kis rőzsemáglya alul
-fürgén emelkedett fel a légbe a pirosas füstoszlop, mely egy kis
-kóválygás után rézsút dőlt, amerre a hirtelen iderobogó friss szél
-ragadta. Úgy látszik, sütöttek is valamit maguknak.
-
-Honnan került ide ez a két alak? Beszédjükből, mely jól hozzám
-hallatszott, csakhamar megtudtam. Ügyes-bajosok, akik a kapitánnyal
-akarnak beszélni, mert fülükbe jutott, hogy erre jár. A keresztútnál
-várakoztak ránk, de mert nem érkeztünk oda, elénk jöttek a tanyánkhoz. A
-tüzünkről tudták, merre találnak, mert arról mindjárt meglátták, hogy
-nem pásztorember rakta. Persze megkéstek és csak a hajdut lelték ébren
-közülünk (horkolt már az is!), s most kénytelenek a hajnalt megvárni,
-hogy kiönthessék panaszukat a felsőbbség előtt.
-
-Halkan beszélgettek. A juhász (amint néztem, a magasabb rangú
-juhász-kasztba tartozott, valami akolfőnök lehetett) ezt kérdezte nagy
-fejbólogatás közt:
-
-– Hát oszt’ hogy keveredett a kend fia a verekedésbe?
-
-A másik mérgesen felelt:
-
-– A gőzmalom az oka mindennek, égetnék meg, aki kifundálta!
-
-– A gőzmalom? – csodálkozott a juhász. – Hogy hogy?
-
-– Csak úgy, hogy amióta ott füstöl a kéménye a város szélén, hát akár
-meg se eresszük a vitorlát. Fujhat már alszél, felszél, nékünk
-szélmolnároknak az mindegy. Alig alig fordítja felénk egy szekérke a
-rúdját, mind a gőzmalmoshoz ballag, pedig jó kereszténynek nem kék hozzá
-betenni a lábát, mert tudni való, hogy ő feszítette fel Krisztus
-urunkat.
-
-A juhász bólintott egyet e nagy vádra, melyet a konkurrencia adott a
-szélmalmos szájába. A másik folytatta:
-
-– Hát csak nézzük a fiammal, Jánossal, tudja kend, akit a tavasszal
-huszárnak iratott a császár, csak nézzük az aratás után, hogy megy el
-szekér, szekér hátán a malmunk mellett; mind a gőzmalomnak viszi az
-életet őrlésre. Egyszer aztán azt mondja nekem a fiam János: Édes apám,
-megverek valakit, vagy engem valaki! Mondom neki, ugyan már mire való a
-bajban a baj? A gyerek hallgat: de látom, hogy felveszi a mándliját, a
-botot és elmegy. Estére lepedőben hozták haza. A madarászi csárdában a
-Csamangó Jóska két lyukat vert a koponyáján. Igy esett meg a baj.
-
-– Hát most kend ezért keresi a kapitány urat? – kérdezte a juhász.
-
-– Ezért hát. Csak nem hagyom a fiamat. Majd beüti a törvény három helyen
-a Jóska kobakját!
-
-Elhallgattak. A fésüs a tüzet kotorta s amint oldalt fordult, látni
-lehetett kis tatár fejét, magasan kiülő rézveres pofacsontjaival s
-keskeny állával. Szürke, mohos bajusz árnyazta tömpe orra alatt az
-ajkát.
-
-Összerezzentem. Hosszú csíkban, hirtelen zuhanással lehullt az ég
-boltjáról egy csillag, úgy hogy szinte megdöbbentett váratlanságával. A
-tengernyi égitest királyi közönnyel nézett a lebukó társ után és cseppet
-sem törődve annak tragédiájával, szikrázva, csillogva enyelegett tovább
-az éjjel… Közelünkben halk zaj támadt; valami nagy madár belekeveredett
-a lengő füstbe, meg a tűz pirosan boltozó fényébe és kétségbeesett
-vergődéssel menekült belőle; a távolban rekedt kiáltás hangzott
-elhalóan.
-
-– Kiabálhatsz, nekem már nem kedves a beszéded! – szólt a fésüs a hangra
-figyelve, mely alighanem a nagy szélkiáltóé volt. Aztán megint a
-juhászhoz fordult:
-
-– No, úgy-e, hogy igazság az, hogy a pók megegye az apró legyeket?
-
-– Régi dolog az már, Márton bácsi.
-
-Kis ideig megint hallgattak. Már a természetükben volt ez a gyakori
-hallgatagság; a foglalkozás mind a kettőt leszoktatta a sok beszédről.
-Az egyiknél a kelepelő, lármás garat, a másiknál a nagy egyedüliség
-tette ezt.
-
-– Kend miben fárad? – kérdezte a szélmalmos végre.
-
-– Az öreg Godó dolgában.
-
-– Hát osztán, mi baja van az öregnek?
-
-– Az, hogy törik, marják; már be is fogták.
-
-Ez nagy újság lehetett, mert a fésüs egészen elámult.
-
-– Befogták! Ne te, né! Ugyan már miért? Iszen légynek se vétett a
-jámbor!
-
-– Azért, mert Urnapján misézett a kápolnában, meg mert a mult héten
-eltemete a Négyökrű Mihály fiát a Fekete szélbe. Mert hogy nem szabad.
-
-– Nem-e? (A fésüs hangja egy kis csúfondáros csodálkozást fejezett ki.)
-
-– A főszolgabíró úr mondta neki, mikor temetett és azonmód mindjárt
-vasba tette. Már jártunk azóta a megyeházán, hogy eresszék ki az atyust;
-de nem volt foganatja, mert a papok nagyon haragszanak… A csöngölei még
-átkot is eresztett a fejünkre. Tyűh, hogy szikrázott a szeme!… Most
-pedig megtudván, hogy a kapitány úr erre jár, nem hagytak békén a
-bojtárjaim, meg a népek, hogy kísértsem meg, hátha tenne valamit az
-öregért. No hát most itt vagyok, majd meglássuk!
-
-– Pedig már régen miséz az öreg a kápolnában, eszemet se tudom, mióta? –
-mondotta a szélmalmos elgondolkozva.
-
-– Bizony már a _szabadság_ előtt is, még se akadt bele senki.
-
-A szélmalmos keserüen legyintett a kezével.
-
-– Szabadság? – mormogta. – Mégis el kell tűrni, hogy ide hozzák a
-gőzmalmot! Micsoda szabadság az?
-
-– Semilyen, mert eladták már azt régen, még a rác háboruban, – felelt
-mély meggyőződéssel a juhász.
-
-A szélmalmos halkan kérdezte:
-
-– Hogy is volt azzal a rác háboruval?
-
-A juhász elgondolkozott, szeme elrévedezett a messze pásztortüzek felé,
-azután elkezdte a mesemondás hangján:
-
-– Ugy volt, hogy a mi császárunk összeütközött a rác császárral… Nagy
-oka volt rá a mi jó felséges urunknak, mert a rác császár csellel,
-csallal elvette tőle híres Budavárát. Mondja erre a császár az ő
-legvitézebb generálisának, Perczel Móricnak, akit a golyó nem fogott,
-akiről a kard lepattant, mint a kőbálványról. Eredj fiam, Perczel Móric,
-ülj fel a legszebbik lovamra, arra a hófehér aranyholdasra, arra a
-könnyű szellő lábura; vedd kezedbe az aranybuzogányt és menj
-Budavárához, annak a bástyájához, üss hármat a kapujára és mondd meg a
-rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok szabadságát, mert jaj
-Rácországnak! Felült Perczel Móric hófehér lovára, arra az aranyholdas
-fejüre, arra a szellő lábura és repült mint a fecske Budavára felé.
-Amerre nézett, virág nyilt a réten; amerre lépett, rózsa virított a
-nyomában. De a rác császár azt felelte néki: Nem adom vissza híres
-Budavárát; nem adom vissza magyarok szabadságát; mert van nekem ezer
-vörösköpönyeges szerviánom, ezer hosszú muskétám, ezer villogó kardom.
-Mondja erre a mi felséges urunk nagy búbánatában megint az ő legvitézebb
-huszárjának, Perczel Móricnak. Eredj fiam, Perczel Móric, ülj fel a
-legszebbik paripámra, arra a cigányfekete ezüstholdasra, arra a szélvész
-lábura; vedd kezedbe az ezüstbuzogányt; üss vele hármat Budavára
-kapujára és kiáltsd be a rác császárnak, adja vissza Budavárát, magyarok
-szabadságát, mert fekete gyászruhát húz minden anya, sírva fakad még a
-halott is országjában! Felült Perczel Móric cigányfekete paripájára,
-arra az ezüstholdas fejüre, arra a szélvész lábura és repült mint a
-sólyom, Budavára felé. Amerre nézett, tüske termett a réten; amerre
-lépett, tövis burjánzott fel a nyomában. De a rác császár megint csak
-azt felelte, amit a multkor. Erre aztán megharagudott a mi felséges
-urunk. Mondja megint az ő hűséges leventéjének: Eredj fiam, Perczel
-Móric, pattanj fel a legszebbik lovamra, arra a vörös pejre, arra a
-vihar lábura; vedd kezedbe a vasbuzogányt: eredj Budavára alá, üss
-hármat a kapujára; de ne szólj semmit, a többit pedig tudod magad is.
-Felült Perczel Móric vörös pej paripájára, arra a vihar lábura és röpült
-mint a sas Budavára alá. Amerre nézett, lángot vetett az ország; amerre
-lépett, szikrát hányt a kavics. Mikor először ráütött vasbuzogányával
-Budavár kapujára, nevetett a rác császár. Mikor másodszor ráütött
-vasbuzogányával Budavárára, elsápadt a rác császár. Mikor harmadszor
-ráütött, feljajdult a rác császár. Mert, mint a csillag az égen, annyi
-magyar vitéz állt Budavára előtt és mint a kasza a rendet, úgy vágta a
-magyar szablya a vörösköpönyeges szerviánt. Igy kapta vissza a mi
-felséges urunk Budavárát, így a magyar a szabadságát.
-
-A juhász itt elhallgatott. Az nem lepett meg együgyü meséjéből, hogy
-Perczel Móricot tette a szabadságharc hősévé, mert ezt a vitéz
-honvédtábornokot most is legendás nimbusz övezi az alföldnek ezen a
-részén. De annál jobban bámultam azon, hogy jobbágyság, robot, dézsma,
-mind nem fordul elő meséjében. Pedig inkább ezt vártam. De a puszta
-nagyon mély és titokzatos; kevés hang hatol oda be a külvilágból. Ő a
-szabadságharc történetét bizonyára abból alkotta meg magának, mikor
-juhait őrizve néhány csapat vörösköpönyeges szerviánt látott átrobogni a
-fénylő pusztaságon, amint a Perczel Móric huszárgyerekei megeresztett
-kantárral űzték; azután elhallgatott minden a nagy drámából, mely a
-puszta zárt világán kívül zajlott.
-
-Valami mély varázs fogott el, ha meggondoltam, hogy a nagy harsonából,
-mely végig zúgott az országon s az egész világon, ide csak ez a pár
-töredék jutott el. Egyszerre minden oly titokzatossá vált körülöttem. Az
-ég rejtélyes világával; az éjszaka csodálatos hangjaival, melyek a
-távolból ide csengtek; a tűzből beragyogott két ember… Mintha egy más
-világba jutottam volna, heted-hétországon túlra, az operenciás tengeren
-is túlra, oda, ahol a magyar népmese népszerű állatja, a kis kurtafarkú
-disznó túr és az aranyvár csendesen forog a kacsalábon…
-
-– És aztán, mégis eladták a szabadságot a nép ellenségeinek… meg a
-gőzmalmosoknak, törte meg a szélmalmos a csendet.
-
-– El azt, el bizony. Tudom, mert magam hallottam. Én még csak apró
-siheder, olyan kis bojtár voltam a Vince bácsi mellett. Egyszer tereltük
-a nyájat az akolba. Hát jön ám egy szép sugár legény deli fakó hátán.
-Árvalányhajas pörge kalap volt a szemén, széplányvarrta borjuszájú ing,
-rojtos gatya jó magán, módos szerszám a lován, fokos a kezében. Jön,
-közeledik, a ló lába mintha a levegőben járna. Mikor hozzánk ér,
-ledobban a földre; magának, lovának harapni valót kér. Akkor látjuk,
-hogy a ló hátát feltörte a nyereg; az oldala pedig rongyos a
-sarkantyútól. Adunk a lovasnak vacsorát, de nem nyúl hozzá. Megvetjük a
-pihenő helyét, de csak a könyökére dől rajta s úgy búsul mint az
-éjszaka. Mikor kipihente magát, felült a lóra, megköszönte a szállást és
-azt mondta: No jó emberek, megmondom, ki vagyok, mi vagyok? Bujdosó
-vagyok; nevem az akasztófán; mert ahonnan én jövök, az olyan hely, hogy
-hallatára az ág is sírva fakad, a fű is elhervad; ott adták el a
-szabadságot. Azután belevágta a sarkantyút a fakó oldalába és mint a
-szél elvágtatott.
-
-– Hát azt nem mondta meg, hol adták el a szabadságot?
-
-A juhász révedezve nézett társára s elgondolkozva suttogta:
-
-– Megmondta, megmondta… de régen volt… elfelejtettem…
-
-A tűz az elszenesedett ágacskák alá húzódott s hamvadóban volt; csak
-olykor futott fel egy lángocska nagy duruzsolással egy magasabban fekvő
-ágacskára s vígan libegett rajta, mint egy kékszárnyú lepke. Az öregek
-végképp elhallgattak. Lenn a láthatár szélén egy vékony ezüstcsík gyult
-ki, jelentve a fejedelmi hold keltét s a csillaghárem közeledtére mintha
-megreszketett volna. Szememre is álom ereszkedett. Lódobajra,
-szekérzörgésre ébredtem fel. A kocsis jött meg frissen rekvirált
-szekérrel, melyért hajnalban indult. Körülnéztem. Társaim már ébren
-voltak; az égbolt keleten fényben úszva hirdette a nap jövetét. A két
-világtól elmaradt öreg már nem volt sehol, s egy percre úgy tetszett,
-mintha csak álmodtam volna róluk. De a láthatár szélén a két szélmalom,
-mely búsan alálógatta szárnyait, eszembe juttatta, hogy egykor valahol
-csakugyan eladták a szabadságot a gőzmalmosoknak.
-
-
-
-
-AZ ÖREG KATUS.
-
-Korán mentem este haza. Az ablak alatt csendes beszéd folyt; a cselédek
-prézsmitáltak valami felett. Hol vastagabb, hol vékonyabb hangok vették
-át a szót; néha a zsibongás meghalkult s ilyenkor csak egy fejletlen
-vékony gyermekhangot lehetett hallani, amely valami történetet beszélt
-el.
-
-Felkeltem s az ablakhoz mentem. A fedett ambitusszerű folyosón négy-öt
-cselédleány üldögélt, körülfogva egy kis pesztonkát, aki az első
-emeletről jött fel a másodikra s a hallgatóságot szóval tartotta. Alig
-tizenhárom éves vézna lányka volt, sápadt, sovány arcocskával és szőke
-kenderhajjal. Úgy látszott, nagyon büszke arra, hogy ily díszes közönség
-hallgatja (még a szakácsné is ott volt); de derekasan el is van fogódva
-a nagy kitüntetéstől.
-
-Az első szavakból megtudtam, hogy az öreg Katusról, az első emeletbeli
-vén cselédről van szó, aki harmad napja gyufaoldatot ivott.
-
-– Talán megszidta az asszonya? – kérdezte a szakácsné szánakozóan,
-folytatva a tárgy megbeszélését.
-
-– Jaj, dehogy, Isten mentsen! – felelt a pesztra élénken. – Egyszer
-szidta meg a nagyságos asszony szegényt, hanem Katus néni se hagyta ám
-magát… Úgy elkezdett sírni, de úgy… A nagyságos asszony azt mondta: No,
-hallja Katus, még a szinházban se lehet ilyen sírást hallani, még ott se
-tudnak így pityeregni. Azóta nem mert többet mérgesen szólni hozzá a
-nagyságos asszony.
-
-– Hát mi lehetett az oka?
-
-– Én nem tudom, Anna néni, – szólt a leány szerényen. – A nagyságos
-asszony is egyre azt hajtogatja: Csak azt tudnám, mi lehet az oka?
-
-– Nem volt nagyon szomorú?
-
-– Volt is, meg nem is. Reggel még dalolt is. Egy szép tót nótát énekelt
-és azt mondta, hogy ezt a nótát már régen elfelejtette; de most
-egyszerre az eszébe jutott. Azután mikor beszélt, hát olyan furcsákat
-mondott.
-
-– Mit mondott? – vágtak közbe többen.
-
-– Azt mondja nekem: Julcsa, törüld fel a padlón a vizet. Veszem a
-rongyot, szétnézek, keresem a vizet – nincs sehol. Katus néni, mondom,
-nem látok sehol vizet. Nem szól semmit, hallgat, azután azt mondja: Te
-leány, vedd le innen a polcról a mozsarat. Odamegyek, le akarom venni a
-mozsarat, de nincs ott. Katus néni, mondom, nincs a polcon a mozsár. Rám
-néz, azután mérgesen mondja: eredj a dolgodra, mit lopod a napot!
-
-– Oh, a jó lélek! – sóhajtotta Anna asszony.
-
-A pesztra folytatta:
-
-– A dolgomra mentem. Katus néni is tett, vett amit kell; főzte az
-ebédet. Csak elnéztem Katus nénit. Olyan furcsán csinált mindent, hogy
-szinte nevethettem. Láttam, hogy fát akart tenni a tűzre, de a fakanalat
-dobta a kályhába és a hasábfával akarta keverni a rántást. Már nem
-birtam tovább, elnevettem magamat és rákiáltottam: Katus néni, mit
-csinál? De azért jól elvégezte ám a dolgát!
-
-– Nagyon akurátus személy volt a jámbor, – bólogatott Anna asszony
-könnyezve.
-
-– Mosogatás után – folytatta a lányka – azt mondja nekem: Julcsa lelkem,
-állítsd fel a vasalódeszkát! Felugrottam, szaladtam, egy perc alatt
-készen voltam. Katus néni pedig szenet rakott a vasalóba és elkezdte
-vasalni a szoknyáit. Én a fás ládára ültem s vártam engedelmesen, mit
-tetszik neki parancsolni.
-
-Csak vasal, háromszor is végig vasal egy szoknyát. Én ott ültem, moccani
-se mertem, mert úgy összeszorult a szivem, mikor láttam, hogy mindegyre
-megégeti a drága ruhákat. Máskor úgy féltette, olyan gondosan, olyan
-gyönyörüen vasalt, hogy a nagysága is megbámulta. Azt mondta, hogy ez a
-Katus nagy művész a vasalásban.
-
-Egyszer csak megszólalt. Azt mondja: Szép lány voltam ám én, Julcsa,
-fiatal koromban. És olyan szeliden nézett rám. Azt mondja: tudod Julcsa,
-szép hosszú hajam volt; két ágban eresztettem le a hátamon; de vastag
-volt ám mind a két ága. Nézd csak Julcsa, ezért az öltő ruháért, akibe
-ez a szoknya való, egy egész évig szolgáltam, mert selyem ez, aztán van
-ám hozzá finom fehérnemű is. Azt mondja: nagyon rossz helyem volt;
-többet sírtam mint ettem; de eltűrtem ezért a ruháért, mert akkor
-szerencsém akadt.
-
-Azután elhallgatott megint. Csak mosolygott szeliden; elkezdte csöndesen
-magában dünnyögni azt a tót nótát, ami reggel jutott az eszébe. Aztán
-megint hozzám szólt, de nem is nézett rám, csak vasalt tovább.
-
-– Szerencsém akadt, – mondja, – pedig nem jártam se táncba, se
-mulatságba, se promenádra… Tudod lelkem, nagyon ijedős voltam; nem
-mertem volna a szemébe se nézni a legénynek. Vasárnap délután is otthon
-ültem a konyhában; varrogattam, dolgozgattam; de egyszerre hipp, hopp,
-mégis ott volt az a bizonyos.
-
-A hallgatóság egyik tagja, egy szöszke szobaleány, olyan megindítónak
-találta azt a fordulatot, hogy elkezdett keservesen zokogni. A lányka
-hangja mint valami rezgő sipocska hatolt át a szepegésen.
-
-– Igenis, kérem szépen – folytatja – azt mondta Katus néni, így mondta,
-hipp, hopp, itt volt!
-
-– Tudod-e honnan jött, kincsecském? – mondja.
-
-– Nem tudom, Katus néni.
-
-Megint nevetgélt, megint vasalt egy kicsikét, azután felmutatott a
-stukaturra.
-
-– A kéményből jött, – mondja.
-
-– Talán csak nem a kéményseprő, – tört ki még keservesebben zokogva a
-szobaleány.
-
-– De igen is, a kéményseprő, – folytatta a lányka. Azt mondja Katus
-néni: jaj Julcsa lelkem, de hogy megijedtem, mikor belépett a kéményt
-tisztítni. Éppen a piacról jöttem; a kosarat elejtettem; a krumpli, a
-celler mind széthullt; ő pedig csak bámult rám avval a fekete képével,
-meg fekete szemeivel. Jaj de csúf volt! Azt mondja: Alásszolgája
-kisasszony…
-
-– Galant kéményseprő! – hagyta helyben a cicus.
-
-– Mondja tovább Katus néni: Nem vagyok én kisasszony, nem kell nekem a
-maga alászolgája, hogy ráijeszt a becsületes emberekre, illik az, így,
-úgy, idegen helyen; dirr, durr, pattogtam, pereltem. Ő szegény
-motyogott, mentegetőzött, kipkedett-kapkodott a krumpli után, kettőt
-felvett, hármat elejtett…, be sokat nevettem rajta. Hanem milyen derék
-szál legény volt Akkora mint egy jegenyefa, majd beütötte a fejével a
-stukaturt. És akár a kezes bárány. Olyan szeliden, olyan szépen tudott
-az beszélni, akár csak könyvből olvasta volna. Mert mondtam-e már, hogy
-azóta minden héten eljött? Mindig szuvatosnak találta a mi kéményünket;
-jaj de nagy bolond volt! Egyszer aztán, úgy bizony lelkem, egyszer csak
-azt mondta, hogy legyünk mi egy pár, Isten is egymásnak teremtett
-bennünket. Oh be szép lett volna az, Julcsa! Felöltöztetik a
-menyasszonyt; elviszik a templomba; mindenki csodálkozik, hogy milyen
-szép, milyen jó és mennyit sír… Aztán van lakzi; a sok vendég mind a
-menyasszonnyal akar táncolni; az pedig forog, perdül mint az orsó… mert
-szépen táncoltam ám én, Julcsa! De nem lett a dologból semmi… Hozz csak
-egy kis parazsat, galambom!
-
-– Úgy volt az, – mondja Katus néni, – mikor elhoztam a parazsat, hogy
-egyszerre csak beállít a konyhába egy vastag asszonyság. Hol van az a
-személy, kiáltja, hadd lám azt a szép madarat, aki elcsavarta a fiam
-fejét! Hát te vagy, oh te görcs, te céda, hogy mered a szemedet a fiamra
-vetni? Tudod-e, ki vagyok én? Zsuppon vitetlek a fatornyos hazádba, ha
-még egyszer rá mersz nézni. No lám, mit nem forgat a fejében az efféle
-jött-ment rossz cseléd… Jaj, Julcsa, majd meghaltam szégyenemben. Két
-hétig, három hétig nem ettem, nem ittam, csak sírtam, mint a záporeső…
-
-Katus néni elszomorodott, egy kicsit sírt is, aztán azt mondja:
-
-– Mese, mese, mesd ketté. Régen volt, talán nem is igaz. Dolgos,
-szorgalmas lány voltam, nem mint most – ilyen semmire se jó. Annyi ruhát
-szereztem magamnak, hogy az asszonyaim mind azt mondták: no Katus, az
-ugyan jól jár, aki magát elveszi. Nézd csak lelkem, nézd!
-
-Egyenkint előszedte a ládából, meg a sifonból a drágalátos ruhákat. Jaj,
-majd beleveszett a szemem világa! Oh be gyönyörű kasmirkendői voltak,
-micsoda csipkék, micsoda szép selymek, jaj milyen aranystikkolások!…
-Szinte repesett a szivem és még a lélekzetem is elállt. Nincs annyi szép
-ruhája a király lányának se!
-
-A lányka szemei égtek és fonnyadt arcocskája egészen kipirult. A
-hallgatóságban is izgatott moraj támadt erre a lelkes ecsetelésre.
-
-– Katus néni is gyönyörködve nézte a hummit, némelyikét meg is
-simogatta, mint valami kedves bárányát. Egy szép blúzra még a szeméből
-is ráesett a könny.
-
-Azt mondja, ezt egy jó asszonyától kapta, akinél nem volt áldottabb
-lélek a világon. Hogy ez az egy úgy bánt vele mint a saját gyermekével;
-nem szidta, nem bántotta; ha bánata volt, megvigasztalta; áldja meg az
-Isten a haló porában, valamennyi virág az ő sírján virítson.
-
-Azután amint rakosgatta, amint bontogatta a ruhákat, amint mosolygott,
-beszélt erről is, arról is, megint csak elszomorodott, megint csak
-lehajtotta a fejét.
-
-– Hát érdemes volt ezekért a ruhákért élni?
-
-– Bizony érdemes! – feleltem én.
-
-– Mit tudsz te ahhoz! Te még gyerek vagy. Mit ér az már nekem? Nyomorult
-vagyok, öreg vagyok, a mellem fáj, a karomat alig birom, rosszul esik
-még a szó is. Olyan fáradt vagyok, olyan hitvány! Aztán az ember ide-oda
-vetődik, hol itt, hol ott, mint az Orbán lelke. Úgy, úgy fiam, csak
-húzzuk, húzzuk, amíg bírjuk, azután megszakad a gebe…
-
-Csak látom, hogy Katus néni feje leesik a mellére; csak látom, hogy a
-képe egészen fehér; csak nézem, hogy ül ott helyén összekuporodva,
-sokáig, sokáig. Azután megint olyan különöseket kezd beszélni, mint
-délelőtt. Azt mondja:
-
-– Menyasszony lánya van!
-
-– Kinek? – kérdem.
-
-– Mi közöd hozzá! – torkol le; de azért csak beszél, susog tovább, Isten
-tudja miről.
-
-– Láttam őket a templomban. Ott voltak mindnyájan. Az örömapa, az
-örömanya, a menyasszony, a vőlegény. Most hirdették ki harmadszor a
-fiatalokat. Oh be szépen prédikált a pap!… Mikor lenézett, csak mintha
-megnyilt volna alattam a föld; mikor felnézett, mintha meghasadt volna
-az ég és onnan angyalok integettek volna le énekelve, hárfázva. Olyan
-szépen beszélt az Isten embere, olyan szomoruan, hogy se élő, se halott
-nem voltam, csak forgott velem minden s majd megszakadt a szivem.
-
-Már megint nem szól egy jó órát, csak aztán kezdi:
-
-– Hej, de van nekem egy fekete kendőm, ha azt a fejemre veszem, minden
-bánatomat elfelejtem; van nekem egy aranyos papucsom, ha azt a lábamra
-veszem, ott leszek, ahol akarok; van egy szekér, felülök rá, hallom már
-az ostorhegyes csengőjét, itt lesz nemsokára!
-
-Nem értettem belőle egy szót se. Vacsora után egy darabig még
-motoszkált, tett-vett a konyhában; azután lefeküdt. Engem odahitt az
-ágyához.
-
-– Loptál-e már valamikor? – kérdi.
-
-– Nem én, soha, Katus néni! – mondom.
-
-– Hát hazudtál-e?
-
-– Azt se?
-
-– Nincs se apád, se anyád, úgy-e?
-
-– Nincs, Katus néni, – árva vagyok.
-
-– Akkor jól van, – mondja, – de lassan, hogy alig hallom. Téged
-meghallgatnak odafönn. Állj ide a fejem fölé és mondd el a miatyánkot!
-
-Elmondtam; Katus néni megsimogatta a képemet, és azt kérdezte, tudok-e
-zsoltárokat?
-
-– Tudok.
-
-– Énekelj hát egyet, lelkem.
-
-Énekeltem; Katus néni összetette a kezeit és behunyta a szemeit. Egyszer
-felriadt:
-
-– Hangosabban, gyermekem!
-
-– Felébred a nagysága, meghallja – mondom.
-
-– Meg, meg… felébred odafönn… meghallja… ő is meghallja…
-
-Ilyesmit beszélt össze-vissza a szegény Katus néni. Azután aludni
-küldött és elfujta a gyertyát. Reggel fel akarom kelteni: nem mozdul.
-Nézem az arcát, olyan sárga mint a halál. Sírva fakadok, rázom,
-kiabálok: Katus néni, Katus néni! A nagyságos úr, a nagyságos asszony
-beszaladnak; elküldenek doktorért, biztosért, a mentő urakért; de bizony
-Katus néni többet nem ébredt fel.
-
-A lányka elhallgatott. Gyönge, vézna mellét csöndes szepegés
-reszketette, amint befejezte a szegény együgyű Katus halálának
-történetét. A lámpa fénye éppen ráesett szöszke fejecskéjére s
-megvilágította hervadt arcát, melyen már mintha ott lebegne néhány vonás
-abból a szomoruságból, mely az öreg cselédet sírba vitte. Fejletlen
-gyermekhangját sokáig nem tudtam elfeledni.
-
-
-
-
-MARISKA.
-
-Mariska felébredt, természetesen rosszkedvüen. Mindig rosszkedvüen
-ébred. A szőkehajú bábú, aki vele hált, meg a csöngetyüs bárány, aki az
-asztalon állva töltötte az éjt, gondba borultan nézik kis
-gazdasszonyukat, s vigasztalhatlanoknak látszanak, hogy ügyet se vet
-rájuk. Igen, az egész Mariskából nem látszik egyéb, mint egy sírásra
-görbült durcás szájacska.
-
-Személyleírását még kiegészíthetjük a következőkkel: pufók arcocska, két
-nagy kék szem, szöszke lenhaj, 23 fog (egyet, éppen a középsőt, elvitte
-az egér), rózsás kövér karok és kacsók.
-
-Különben Mariskának teljesen igaza van, hogy szivecskéjébe egy kis
-reggeli világfájdalmat engedett belopózni. A világ a négyéves emberrel
-határozottan ellenségesen bánik reggel. Minden önálló akarattól
-megfosztják.
-
-Mariska például azt tartja, hogy a mosdás szükségtelen valami és meg van
-győződve, hogy szurtos ábrázattal is meg tudna élni. És mi történik? Az
-egész világ ellentétbe helyezkedik az ő életfelfogásával és kaján
-kárörömmel azt kiáltja:
-
-– Mosdasd meg Mariskát! gyötörd meg Mariskát!
-
-Tudniillik, a dadának kiáltják ezt, aki nem is késik követni a világ
-parancsát. Mariska átéli a szivacs és hideg víz keserveit.
-
-Mariska véleménye szerint a fésülködés sem feltétlenül szükséges ahhoz,
-hogy az ember megreggelizhessék. A reggelihez elég a kávé, a zsemlye, a
-kanál, meg a kendő, amit az ember nyakába kötnek. De sőt ez az utóbbi
-sem feltétlenül szükséges, mert sokkal jobban ízlik a kávé, ha az ember
-leöntheti vele a ruháját. És az egész világ, amely pedig illetéktelen,
-mert nem négyéves, azt a tant hirdeti, hogy a reggelihez szükséges a
-fésű is.
-
-Mariskát megfésülik.
-
-De hogy visszatérjünk a ruhához, Mariska véleménye szerint a legnagyobb
-igazságtalanság, amit a világ egy négyéves lénnyel szemben elkövet, a
-ruhakérdés. Azt követelik tőle, hogy ne csak tépetlen legyen a
-ruhácskája, hanem, hogy mind a két harisnyája meglegyen, sőt még az
-egyik cipőjét sem engedik elveszteni. Ha nem volna az embernek függője,
-amit hébe-korba elveszthet, bizony nem lenne érdemes élni ebben a
-korban!
-
-És ha még kivánná azt, hogy harisnyát, cipőt huzzanak rá. De szó sincs
-róla. Ő nem barátja az öltöztetésnek, sőt többnyire világosan tiltakozik
-is ellene, s így méltán csodálkozik a nagy emberek eszejárásán, akik
-mégis megvárják tőle, hogy vigyázzon a ruhájára.
-
-Mariska, átesvén a torturákon, kibocsájtja szivéből a világfájdalmat.
-Hess, fekete bogár… Mariska átadja magát a nap élvezeteinek.
-
-Ezek közt az első helyet a reggeli foglalja el. Mariska, mint egy kis
-királyné, egy székbe helyezkedik s teljes önérzettel várja a kávét. Az
-étvágy nagyban követeli jogait; lábacskái türelmetlenül dobognak; de
-azért nem feledkezik meg kis barátairól: a báburól s a bárányról sem. A
-viaszkisasszony nyakára kis asztalkendő kerül.
-
-– Baba, jól viselje magát! Be ne piszkítsa a ruháját, mert Mariska
-megharagszik. Bari, te is légy szófogadó, mert jön az ördög és elvisz!
-
-A bari olyan ostobán néz gyapjas pofájával kis gazdasszonyára, hogy
-abból minden jó kimagyarázható a világon. Baba is egészen csöndesnek
-igérkezik. Mariska meg van elégedve, s mikor a dada behozza a reggelit,
-az első kanál kávé ugyan Mariskáé, de a második bizonyosan a babáé, a
-harmadik a barié, sőt gyakran még a negyediket sem tartja meg magának a
-nagylelkű Mariska. Az többnyire apáé, aki az asztalnál az ujságot
-olvassa. A dada és a mama nem kapnak, mert hisz övék a hatalom és a kávé
-birodalma. Ők annyi kávét ihatnak, amennyit csak akarnak.
-
-Ilyen módon aztán mindenki jóllakik; még a cica is jókedvüen dorombol a
-szék lábánál (az is kapott néhány kanállal a kávéból). Mariskának most
-az a kitünő gondolata támad, hogy milyen jó lenne egy kanállal
-megkínálni a levegőt.
-
-A gondolatot tett követi s egy kanál tartalma szétfröccsen a levegőben…
-A kávé túlnyomó része apa arcába röppent, aki prüszkölve törülgeti
-bajszát és szakállát. Ez jó tréfa volt. Mariska sikongat örömében; a
-viaszkisasszony nevet gyöngyszemeivel; bari nyakán megcsendül a kis
-csengő; a cica a szék vállára ugrik, hogy jobban lássa a jelenetet; – és
-ami fő, a papa is nevet. Igy hát a dolog rendben van.
-
-Csak a dada és a mama nem nevetnek. Azoknak külön véleményük van, sőt a
-mama általános meglepetésre megpacskolja azt a kezét Mariskának,
-amelyikkel a sikerült tréfát elkövette.
-
-A mécses persze eltörik. Mariska sír, még pedig olyan kétségbeesetten,
-hogy az egész társaság meg van döbbenve. (Kivéve a mamát, meg a dadát.)
-De csak egy-két percig tart a búbánat és Mariska gyorsan napirendre tér
-felette. Azaz nem egészen, fejecskéjében tovább fűződik az eset, s egy
-kis bölcselkedés után a következő eredményre jut:
-
-A mama haragszik az ő jobbkezére, mert az rosszul viselte magát. Csunya
-jobbkéz! Mariska jó kis leány s elhatározza, hogy többé rá sem néz a
-haszontalanra. Sőt ő maga is rádupláz a szegény kacsóra. (Nesze, te
-rossz!) Igen, de a balkéz ártatlan. Arra nem haragszik a mama. Mi lenne,
-ha avval próbálnók meg azt, ami az előbb oly gyászosan végződött?
-
-És Mariska most már balkézzel föccsenti szét a kávét a semmiségbe.
-Tessék, igyatok ti is napsugarak, abrosz, papa szakálla… Mariska
-diadalmasan néz szét, hogy a hatást lesse. Ah, a hatás még gyászosabb.
-
-Mama most már nemcsak a balkezet paskolja meg, hanem a kávét is elviteti
-előle. Mariska sír egy verset és igen haragos mindenre. Hogy is ne,
-mikor az ember manapság már azt sem tudja, melyik kezével szabad szerte
-föccsenteni a kávét?
-
-A reggeli szórakozásai imigy véget érvén, következnek a többiek. A
-második helyet a sorban az ujjszopás foglalja el. Ez az élvezet
-kiadósabb mint a reggeli, mert egész nap részesülhet benne az ember és
-érdekesebb is, mert tiltva van. Ha rajta csipik Mariskát, sokkal
-terhesebb következményekkel jár, mint a kávémanipuláció, mert ez ellen
-már nem csak a mama, meg a dada esküdtek össze, hanem apa is, a bácsi
-is, a szakácsné is, az egész világ. Alig hinnék, mi történt a minap?
-
-Mariska a konyhában volt. Egyedül, egészen egyedül! Ilyesmi már hetek
-óta nem történt vele. Szive lázasan dobogott, arca kipirult a
-gyönyörtől, lator szemei még egyszer kémlelve futottak végig a tányérok
-és kemence felett; – és a másik percben ujjacskája a szájában volt. Ah,
-ez feledhetetlen, isteni élvezet volt.
-
-És a mama mégis megtudta. Soha sem találják ki azt, hogy ki volt az
-áruló? A kéményseprő, aki a kemencét tisztogatta és nem lehetett látni.
-A kéményseprők mindig kiállhatatlanok voltak, hátha még így viselik
-magukat!
-
-De azért Mariska nem mond le az ujjszopás örömeiről. Ime, mi történik
-most is? A mama a szobájában fésülködik. Mariska besompolyog hozzá s a
-következő párbeszéd fejlődik köztük:
-
-_Mariska:_ Jaj, mama, mit csinált tegnap a Pista!
-
-_Mama:_ Mit, kis lányom?
-
-_Mariska:_ Az borzasztó volt, mama… jaj de furcsa… így tett… (Mariska
-tétovázó arcot vág, mintha nem merne belefogni a mutatványba.)
-
-_Mama:_ No hát, mutasd meg már, mit tett az a Pista?
-
-_Mariska:_ Megengeded, mama?
-
-_Mama:_ Meg, fiam.
-
-_Mariska:_ Igy ni. (A kis ujjak egyike a gyöngyfogak közé kerül. Amint
-kiderül a mutatványból, Pista tegnap az ujját szopta.)
-
-_Mama:_ Ezt tette Pista? Látod, Mariskám, milyen csúf dolog ez. Az ilyen
-gyerekeket szokta a Mikulás a puttonyba tenni s elviszi őket a kútba.
-Ott aztán szophatják az ujjukat. Te, kicsikém, ugy-e, sohasem teszed
-azt?
-
-_Mariska_ (mohón áldozva az ujjszopásnak): Én, mama, sohasem.
-
-_Mama:_ Tudom, hogy nekem jó leánykám van… De Mariska, vedd ki már az
-ujjadat a szádból; eleget láttam már, milyen utálatos fiu az a Pista.
-Igy. Meg vagyok veled elégedve, angyalom!
-
-A dada, akitől az imént megugrott Mariska, megjelenik a szinhelyen s
-Mariska vígan szökell ki a gyermekszobába. Ám kis idő mulva szerét ejti
-apa szobájában is ilyen kis párbeszédre:
-
-_Mariska:_ Apa, tudod-e, mit csinált tegnap az a rossz Pista?
-
-_Apa:_ Mit, kincsem?
-
-_Mariska:_ Nem merem megmutatni, apa. Jaj, jaj, milyen az a Pista!
-
-_Apa:_ De csak hadd lássuk!
-
-_Mariska:_ Ezt, ni! (A mutatvány ugyanaz, ami az imént volt.)
-
-_Apa:_ Micsoda, irgum, birgum, makkalsó! Ezt tette Pista? No, majd
-összeállunk az apjával és hátrakötjük a gézenguz sarkát. Nem viszi el ám
-szárazon!
-
-Mariska ilyen fifikával kimerítvén napi élvezeteinek második pontját is,
-egészen az ő kis országának, a gyermekszobának szenteli magát.
-
-Sebesen röppen itt a nap. Mariskának ezer dolga van a bábuval, aki
-mindig rossz; s még több baja a báránnyal, aki nagyon ostoba.
-Szerencsére ott van a macska, az nagyon eszes teremtés és igen jól
-megértik egymást Mariskával.
-
-Közben pedig fogadja látogatóit. Mindennap vizitbe jönnek hozzá piros és
-zöld borítékban a cukorkák. Ezekkel a kedves vendégekkel egy
-nagybajuszos és szakállas úr is jön, a nagybácsi; de az egészen
-mellékes.
-
-A bácsi imádja Mariskát, nem tudna ellenni egy napig sem, hogy az ölébe
-ne ültesse s különösen nagy kedve telik benne, ha összeborzolja a
-szakállát. Mariska ezt szivesen megteszi, mert még nincs itt a
-szomszédék Pistája. Akkor a bácsi csillaga elhalványul.
-
-Pista apró-cseprő feketeszemű legényke, egy évvel idősebb mint Mariska,
-és valóságos ezermester. Olyan kártyavárat tud építeni, hogy abban egy
-törpe király ellakhatnék az egész udvarával; s egy szájdorombon olyan
-furcsa nótákat fuj el, hogy Mariskának eláll a szeme-szája. Oh, az
-gyönyörű! Pista fujja; Mariska táncra kerekedik a bábuval; lebeg a
-szöszkisasszony aranysárga haja… hipp, hopp, sohase halunk meg!
-
-Azután Pista egy kis papirhajót készít. Van rajta vitorla, zászló, az
-elejébe befog hat legyet s vígan indul a hajócska az
-Operenciás-tengerre, vagy még annál is messzebbre. Gyí, lovak, gyí! A
-két gyerek összebúva nézi, merre veszi útját a különös fogat. A
-szőkefürtös fejecske, meg a borzas fekete buksi egymáshoz tapad; a két
-kis pajtás karja egymás nyaka köré fonódok bizalmasan… És az öreg fali
-óra barátságosan beszélget le hozzájuk: tik, tak, tik, tak. Majd zöngve
-hirdeti az idő szállását a szobácska csöndjén át: egy, kettő, három,
-négy…
-
-A kis pajtások megéheznek. A doromb elhallgat; a papirhajót felfordítják
-a szárnyas lovacskák; bari a kuckóba kerül. Most érdekesebb dolog
-foglalja el Mariskát, Pistát: a vajaskenyér, amit uzsonnára hoznak be
-nekik.
-
-Kedves vajaskenyér! A Pistáé gyorsan eltűnik, mikor Mariska még alig
-nyult a magáéhoz. Pistát, úgy látszik nem elégítette ki a maga része,
-mert epedő szemmel nézi pajtásáét. Szophatná bár az ujját (ha ugyan igaz
-a Mariska legendája), rajta nem zsarnokoskodhatik dada, aki a sarokban
-köt valami százesztendős harisnyán; de ő az ujjánál ízesebbnek tartja a
-vajaskenyeret. A buksiban önző terv fogamzik meg:
-
-– Mariska! hozok neked holnap egy szarvasbogarat.
-
-Mariska csaknem elejti a kenyerét meglepetésében.
-
-– Szarvasbogarat? – dadogja hihetetlenül.
-
-– Igen, Mariska, két nagy szarva van és sok lába.
-
-– És nekem adod?
-
-– Neked, ha te is nekem adod a vajaskenyered felét.
-
-Mariska arca elborul. A dolog komoly megfontolást érdemel. A
-szarvasbogár nagyértékű, csábos valami, de az ár sem megvetendő. Pista
-azonban ravaszul segít a dolgán:
-
-– Ha nem adod, akkor a szarvasbogarat Esztinek viszem.
-
-Ez hat. A kenyér kettétörik s a pajtások megosztoznak rajta.
-
-Az aranyos percek elfutnak. Az öreg falióra beszólítja a szobába az
-estét; Pistát hazaviszik; a vacsorának is vége; a macska álmosan kucorog
-az asztal alatt, alszik a bábú, szundikál a bárány; Mariska
-felkivánkozik az anyja ölébe és ott összekuporodik, mint egy kis
-gombolyag. Arcát elönti az álom tűzpiros mámora, szemei letapadnak és
-édesen elalszik.
-
-Lefektetik ágyacskájába, melléje a bábut; apa, anya lábujjhegyen jár-kel
-még egy darabig körötte, s a gyermekálmok édesen lebegnek fejecskéje
-felett. Elhozzák a kis papirhajót vitorlájával, zászlójával újra;
-Mariska beleül, mellé telepedik a viaszkisasszony meg a bárány, meg a
-nagy agancsú, soklábú szarvasbogár, s csingling, indul a hajócska. De
-ni, Pista is rajta van; kezében egy nagy darab vajaskenyér és uram,
-teremtőm, alig hinné az ember, megkínálja a felével Mariskát! A saját
-kenyerének a felével! Ah, mily gyönyör… Mariska első diadala! És a
-hajócska csöndesen ring a hullámfodrokon.
-
-
-
-
-MAROSSZÖGÖN.
-
-– Egy államkölcsönös város életéből. –
-
-Marosszög, a nagy alföldi város, kettőről nevezetes: árvizéről és
-halpaprikásairól. Mikor én Marosszögre kerültem, az árvíz-szezón már
-véget ért és így kiváncsiságom elsősorban kizárólag a halpaprikásban
-koncentrálódott.
-
-Amint kissé megismerkedtem a városbeliekkel, felvetettem a kérdést: hol
-lehet halpaprikást enni?
-
-– Most sehol… – felelték a bennszülöttek. – Hanem a jövő hónapban
-nagyszerű halpaprikás-estélyek lesznek a »Durbincsban« és az
-»Aranykecsegében.«
-
-– Hát jelenleg nincs elég hal a Tiszában?
-
-– Hal csak lenne a Tiszában, de étvágy nincs hozzá a városban.
-
-– Ah, ah – miért?
-
-– Mert az év e hónapjában Marosszög mindig gyászba van borulva.
-
-– És miért gyászol Marosszög?
-
-– Majd megtudja, ha itt lakik pár esztendeig… kivált ha viszi valamire!
-
-Eszerint tehát egy időre le kellett mondanom a halpaprikásról. Ám ez
-időtájt egyéb meglepő tapasztalatoknak is jutottam birtokába.
-Elsősorban, hogy a marosszögiek az év bizonyos szakaiban csak nyűtt,
-kopott öltözetben járnak. – A polgármester (egy igen tekintélyes külsejű
-alak) kis szőrement gombakalapban sétált az utcán, melynek karimáját az
-idő foga úgy körülrágta, hogy egyszer, amint köszönt valakinek, a
-kalapjából csak a karima maradt a kezében. (A többi kiesett belőle.)
-
-– Mért járnak önök Marosszögön mind ócska ruhában? – kérdeztem egy ízben
-a főjegyzőtől.
-
-– Majd megtudja azt ön, amint kissé megmelegszik a falaink között.
-Kivált ha véletlenül házat talál venni. (Ez utóbbi szavakat a város
-pennája némileg fenyegető hangsúllyal mondta.)
-
-– De a polgármester a városi tekintélye érdekében mégis jobb kalapot
-hordhatna!
-
-A főjegyző ünnepélyes arcot öltött.
-
-– Ne bántsa, uram, azt a kalapot! Az együtt korosodott és szenvedett
-szeretett városunkkal. Az a kalap gondolkozott, szónokolt, ha kellett,
-sírt az érdekünkben húsz esztendő óta.
-
-– Talán még sem csupán a kalap, hanem az is, aki alatta volt: a
-polgármester? – vetettem közbe.
-
-– Nos igen, egy kicsit a polgármester is, de főképp a kalap.
-
-Nem értettem, amit arcom eléggé elárult. A főjegyző megveregette
-vállamat:
-
-– No csak lakjék nálunk néhány esztendeig, majd megnyílik önnek is a
-marosszögi politika misztériuma. Kivált ha házat talál venni fiatal
-barátom!
-
-(Ez utóbbi szavakra már megint rátette a fenyegető hangsúlyt.)
-
-Ebből mindjárt sejthettem, hogy házat venni nem a legbátorságosabb dolog
-lehet Marosszögön.
-
-A másik meglepő tapasztalat az volt, hogy a marosszögiek az év bizonyos
-szakaiban nem borotválkoznak. Mikor tehát Szikora Mihályhoz, a
-legnépszerübb marosszögi borbélyhoz betértem, igyekeztem ez ügyben
-informáltatni magamat.
-
-A borbély nagy, vörös szakállú, bikanyakú ember volt, olyan termettel és
-vállakkal, hogy mintául szolgálhatott volna egy Vulkán-szoborhoz. Mikor
-borotválta az embert, szinte úgy tetszett, mintha egy őskori ciklops
-incselkednék egy boldogtalan modern halandóval, akinek minden áron el
-akarja metszeni a torkát. Az Isten tudja, hogy barátkozott össze két
-olyan ellentétes valami, mint Szikora Mihály és a borbélymesterség.
-
-Tehát, mint említém, egyszer szóba is hoztam a kérdéses ügyet az
-officinában. Szikora uram beléptemkor a fogait piszkálta unalmában.
-
-– Úgy látom, Szikora úr, mostanában rosszul megy az üzlet! – kezdtem a
-szóba.
-
-– Hazafias marosszögi ember ilyenkor nem borotválkozik, – felelt mély
-flegmával a borbély.
-
-– Ah, áh… és miért, ha szabad kérdenem?
-
-– Azért, mert most esedékes a marosszögi árvizes államkölcsön és a
-borotválatlan arcok olyan szomorú külsőt adnak városunknak, hogy megesik
-rajta a pénzügyigazgató szive és megadja a fizetési haladékot.
-
-Kezdtem hajzani hozzá, hogy ebben az időtájban Marosszögön mért
-nincsenek halpaprikás-estélyek, mért nincs étvágy, mért járnak ócska
-ruhában az emberek, – szóval mi okozza a közgyászt?
-
-A következő hónapban Marosszög megkapta a haladékot; ámde a polgárok
-ábrázata ezután is szomorú, mogorva, tüskés maradt.
-
-– Hiszen most sem simák az állak városunkban? – szólítottam meg újra
-Szikora uramat.
-
-– Bölcs marosszögi ember most sem borotválkozik.
-
-– Hát most már mért nem tetszik?
-
-– Mert most kezdődik a vadászat a fácányosban.
-
-– De hiszen a fácán nem kivánja a marosszögiektől ezt az áldozatot!
-
-– A fácán nem kivánja és nem is az ő kedvéért tesszük, hanem az
-államtitkár urért, akit a főispán úr megszokott hívni a fővárosból a
-vadászatra. Az okvetlenül behajtaná a jövő évben az államkölcsönt, ha
-sima állakat és szépen nyirt szakállakat látna a városban.
-
-– És mit szól ön, az iparos, ehhez, akinek az üzletét tönkreteszi ez a
-politika?
-
-Szikora uram olyan bölcsen felelt, mint egy görög és oly önzetlenül mint
-egy római:
-
-– Bennem zokog a borbély, ezt látva, de elégülten nevet az
-államkölcsönös polgár.
-
-– És nem kap hajba ez a kétféle Szikora Mihály?
-
-– De néha megesik ez is. Ilyenkor úgy állítom helyre köztük a rendet,
-hogy elmegyek a »Durbincs« című polgári bormérőbe; ott maradok hajnalig;
-és mikorra onnan hazakerülök, akkor már a borbély van vígan és az
-államkölcsönös polgár sír. Amint illik.
-
-Ily módon lassankint lehullott szemeim előtt a lepel a marosszögi
-politika misztériumairól. E politikának alapja a panasz volt. A panasz,
-mely ott lebegett a borotválatlan arcokon, a kopott öltözékeken, minden
-szóban, a gyűlésekben, a társaságokban, a boltok ajtóiban, sőt a cipők
-és csizmák bánatos csikorgásában is. Ennek a politikának képezte csúcsát
-a polgármester szőrement gombakalapja, mely úgy sírt és panaszkodott a
-város fejének bubján, mint egy posztóba formált elégia.
-
-Kinek lett volna szive behajtani a kölcsönt azon a városon, melynek
-polgármestere is rongyos kalapban jár?
-
-Egyébiránt pedig gyorsan otthonosan éreztem magamat a városban.
-
-Kedvesen üti meg szivemet mindig a marosszögi kávéházban töltött
-délutáni órák képe! Látom az asztalok körül üldögélő polgárokat, amint,
-szájukban a rózsaszínüre szítt hatalmas tajtékpipával, mély
-hallgatásban, komoly érdeklődéssel kísérik a tekeasztalokon folyó
-játszmát.
-
-Csörögnek az ibrikek; lebeg a füst illatos kék felhőket képezve a légben
-(marosszögi ember csak szűz dohányt szí, ámbár azért szidja a trafikot);
-a lapok érintetlenül szomorkodnak a falon (marosszögi ember nem olvas,
-hanem csinál politikát); és ha a dákó kezelője jó lökést csinál, az
-egész kávéházban olyan mormogás fut át, az arcok olyan kifejezést
-öltenek, mintha azt mondanák:
-
-– Végre marosszögi emberre is mosolyog a szerencse annyi sorscsapás
-után!
-
-Ha pedig a teke a legutolsó pillanatban várakozás ellenére cserben
-hagyja emberét, keserű sóhaj emelgeti a kebleket:
-
-– Ilyen is csak marosszögi emberrel történhetik meg!
-
-Ezek a tekeasztalok voltak a marosszögiek legnagyobb gyönyörüségei,
-legvonzóbb látványosságai. Az államkölcsönön és adókon kívül még csak
-azok a partik érdekelték őket, melyeket azokon vívtak Marosszög tekéző
-bajnokai. Ebéd után a város összes számot tevő eleme találkozót szokott
-adni e helyen, sőt igen gyakran megjelent a küzdő téren a polgármester
-gombakalapja is; – fájdalom, a katasztrófa óta már újdonaj új kiadásban.
-
-A város notabilitásai a nagy asztalt ülték körül, a polgármester
-természetesen a főhelyet foglalván el, ahonnan, mint valami bércről, az
-asztalok zöld csatasíkjait felségesen be lehetett látni. Körülötte ültek
-a főemberek, a főjegyző, a főkapitány, a tanácsosok és a polgárság
-kimagasló vezéralakjai, a gyógyszerész, a város legnagyobb gavallérja,
-az ügyvéd, a város leghiresebb pörvesztője, Szücs Pál uram, a pék, a
-város legnagyobb szája, akinek olyan nagy szája volt, hogy állandóan el
-volt rekedve és évek óta egy szavát sem lehetett meghallani (ilyen is
-csak marosszögi nagyszájú emberrel történhetik meg!), és az asztal
-végére Szikora uram, a borbély, aki úgy került a nagyságok közé, hogy
-neki van a városban a legnagyobb szakálla.
-
-Itt ismerkedtem meg az imádottam apjával… Mert beleszerettem rövid idő
-alatt egy marosszögi leányba, még pedig a képzelhető legtisztább és
-áldozatkészebb szerelemmel, aminek legfőbb bizonyítéka, hogy imádottam –
-államkölcsönös leány volt.
-
-Marosszögön ugyanis kétféle leány van: olyan, akinek az apjának van
-valamije, ez az államkölcsönös leány és a rossz parti; továbbá olyan,
-akinek apjának nincs semmije, tehát államkölcsöne sincs, ez a jó parti.
-Az előbbiek a háziurak, az utóbbiak a lakók gyermekei. Az ifjuság
-Marosszögön ez utóbbiak körül röpköd, nekik udvarol, őket adorálja, őket
-táncoltatja a bálokban, ők csillognak, ragyognak; míg a háziurak leányai
-többnyire a hamupipőke szerepét játszák. A helyi lap farsang idején
-gyakran fakad ki ekképp: »A lakók leányai toilettekben ma is oly
-fényüzést fejtettek ki, hogy a háziurak szegény leányai, kiknek nem
-telik új ruhára, hovatovább kénytelenek lesznek elmaradni a bálokból.« A
-telekkönyvet sem abban a reményben nézik meg, hogy van háza a leánynak,
-hanem abban, hogy nincs és Marosszögön már számos válópernek képezte
-alapját az, hogy utólag kisült, hogy az asszonynak van hozománya (értsd:
-államkölcsöne); holott a férj abban a jó hiszemben vette el, hogy
-vagyontalan.
-
-Imádottam atyja Tarcsay Gábor úr azzal keltette fel érdeklődésemet, hogy
-ő volt a legszomorubb ember a kávéházban, – amely szomoruságra akkor
-neki nagy oka volt, mert felmondott a lakója!
-
-Idegen ember nem tudja, mit jelent ez! Csak marosszögi ember szive
-érezheti át teljes valójában, mi az, mikor valakiről szétröppen a hír:
-
-– Felmondott a lakója!
-
-Szomoruan kongnak e szavak. Sírnak hallatára még a levelek is az ágon. A
-szél felkapja és zokogva hirdeti a fáknak, a mezőknek és a madaraknak:
-felmondott a lakója!
-
-Úton-útfélen résztvevő arcok állítják meg a szerencsétlen férfiut;
-szorongatják kezeit, veregetik vállát és hangzik a szánakozó
-kérdezősködés:
-
-– Felmondott?
-
-– Fel bizony, kedves Csomainé nagysád, felmondott.
-
-– Istenem, istenem… vajjon mi lehet az oka?
-
-– Én nem tudom… én ártatlan vagyok… én a tenyeremen hordtam, óvtam még a
-széltől is, mégis felmondott.
-
-A másik utcasarkon új vigasztaló fogja el:
-
-– Fogadd részvétemet… Hidd el, úgy érzem magamat, mintha a saját lakómat
-vesztettem volna el.
-
-– Köszönöm részvétedet… – rebegi amaz.
-
-– Barátom, csak nyugalom… ne hagyd el nagyon magad! Gondold meg, Isten
-adta a lakót, Isten elvette!
-
-– Isten adta, Isten elvette… – tördösi a boldogtalan háziúr és fejét
-rázva, szomoruan baktat tovább.
-
-Hja, mert Marosszögön sok a háziúr, de kevés a lakó. A lakások többnyire
-üresek, nem jövedelmeznek; a gazdán kívül egyedül csak az államkölcsön
-lakik a házban, melyen az árvíz után felépítette.
-
-Ilyen állapotban ült Tarcsay is a kávéházban és valahányszor ránéztem,
-mindig elfacsarodott a szivem. Annyi bánat lebegett arcvonásain és ha
-néha tett is valamely megjegyzést a játszmára, mindjárt elhallgatott és
-lesütötte fejét. Mintha ezt mondaná:
-
-– Azaz, mit is beszélek?… Az olyan ember, akinek felmondott a lakója,
-húzza össze szerényen magát és hallgasson!
-
-Mély részvét fogott el e szomoruság láttára és elhatároztam, hogy
-kifogadom a felmondott lakást. Mérnöki hivatásom ugyan gyakran a
-környéken tartóztatott és nem volt szükségem nagy lakásra (eddig egy
-fogadóbeli szoba is elég volt), de már nem állhattam ellent ennyi
-nyomornak.
-
-Azért, mikor legközelebb a kávéházba mentem, bemutattam magamat Tarcsay
-úrnak:
-
-– Török Elek, mérnök.
-
-– Örvendek a szerencsének! – felelt búskomolyan rám nézve, de ismét
-lesütötte fejét. (Miféle szerencsének örvend az olyan ember, akinek
-felmondott a lakója!)
-
-– Azt hallom, hogy Tarcsay úr házában egy lakás volna kiadandó.
-
-Emberemet mintha villamáram érte volna. Felegyenesedett, arca kipirult,
-szemei csillogtak szemöldökei alatt:
-
-– Uraságodnak lakásra van szüksége? – rebegte.
-
-– Azt keresek, mert megúntam a vendéglői életet.
-
-Megragadta hálásan a kezemet:
-
-– Az Isten áldja meg ezért, – mondotta. – Igen, igen, csak az önálló
-lakás ér valamit! Mert mi a lakás? Oh a lakás! Az a tűzhely, a haza…
-minden!
-
-Denique, kivettem a lakást. Kényelmes, csinos ház volt, az udvaron kis
-kerttel. Első reggel a házigazdám mindjárt karon fogott és minden zugot
-megmutogatott.
-
-– Ez itt galambduc… de a mi galambjaink illedelmesek. Csak moderate
-turbékolnak, nem zavarják a lakókat. Emezek itt a ketrecek… a
-baromfiakat ketrecekben tartjuk, hogy ne lábatlankodjanak a lakóknak.
-
-– De mért vannak feketébe vonva a ketrecek?
-
-– A kakasok félrevezetésére.
-
-– Mi szükség van arra?
-
-– Hogy fel ne keltsék hajnalban a lakókat álmukból. A ketreceket este
-bevonjuk fekete posztóval és a bevonatot csak reggel nyolc órakor
-vesszük le. A kakasok azt hiszik, hogy nyolc órakor van hajnal és addig
-nem kukorékolnak.
-
-(És volt szive az én elődömnek felmondani! Oh a marosszögi lakók
-hálátlanok!)
-
-– Ez pedig itt Erzsike lányom, – mondá a házi gazdám, mikor felvezetett
-a lakására, és egy kedves fejecske került elém olyan szőke hajjal, mint
-egy nagy nyaláb kúpba csavart kalász. Az »államkölcsönös leány.«
-
-– Erzsikém, – Török Elek mérnök úr, a mi új lakónk.
-
-Azok a dévajan mosolygó szemek, melyek rám néztek, miközben a lágy
-kezecske egy percre a kezeimbe simult, azt jelentették, hogy már
-alaposan ki vagyok kémlelve holmi ablakfüggönyök mögül.
-
-És ezt a két mosolygó szemet többé nem tudtam elfelejteni. Mikor délután
-künn húztam a láncot a határban, folyton egy kedves hang csengett a
-fülemben:
-
-– Úgy-e elmegyünk, mamácska, délután öt órakor a Tiszapartra sétálni?
-
-Ezt Erzsike kérdezte Tarcsay mamától, kinek persze szintén bemutattak.
-És a kék szemek kérdőleg sugaraztak rám:
-
-– Nos, jó vitéz, hát érted-e, hogy mért kérdem én ezt most és mért
-jelölöm meg oly pontosan az időt és helyet?
-
-A vitéz persze, hogy értette és félbe-szerbe hagyva a sürgős munkát,
-délután öt órakor ott illegett a szőke kalászkúp és a kék szemek mellett
-a jó öreg Tisza partján.
-
-Ámde e perctől fogva marosszögi ismerőseim titokzatos szavakat
-röpítgettek el füleim mellett, melynek értelmét sokáig nem tudtam
-eltalálni.
-
-A főjegyző, kivel másnap találkoztam, igen komoly arccal állított meg az
-utcán. Hangja oly ünnepélyesen rezgett:
-
-– Vigyázat, fiatal ember, vigyázat!
-
-– Mi történt?
-
-– Többet nem mondok. Atyailag tanácsolom, legyen óvatos!
-
-A gyógyszerész (kivel szintén bizalmas barátságot kötöttem) elmenőben
-ezt súgta fülembe:
-
-– Memento – az államkölcsönre!
-
-Szikora uram pedig, mikor az officinában munkába vette a fejemet, nagyot
-sóhajtva mondá:
-
-– Oh fiatalság! Milyen könnyelmüen sétál az az örvény szélén!
-
-Séta! Megvan! Világosság gyult agyamba… Hiszen az én marosszögi
-ismerőseim azért aggódnak értem, mert az államkölcsönös leánnyal láttak
-sétálni. Marosszögön ugyanis azt a legényembert, aki egy fiatal leánnyal
-egyszer a sétálás bűnébe esett, elveszettnek tartják.
-
-Ami azonban engem illet, el kellett ismernem, hogy az ismerősök jól
-szimatolnak. Komolyan beleszerettem a kis államkölcsönös leányba. Azért
-tehát megadással tűrtem, hogy Szikora uram hatalmas tenyereivel úgy
-megmossa az én könnyelmű fejemet, hogy szinte szikrázott bele a szemem.
-
-Igen, igen; bizalmas barátaim intelmei dacára tovább sétáltam az örvény
-szélén, azaz jobban mondva a Tisza szélén, mely ott ömlik el Marosszög
-mellett, hol szilajon harsogva megdagadt kebellel, hol szeliden mormolva
-és összehúzódzkodva. A Tisza a marosszögi séták egyedüli célpontja; a
-Tisza, mely folyton új meg új ábrázattal, új meg új szereppel mulattatja
-nézőit, akár egy sokoldalú szinész. Csupa érdekes néznivaló: az áradó
-meg apadó víz; a rakpart, melyet az állam építtetett a marosszögieknek
-az árvíz után s mely azóta a lakosokat folyton azzal szórakoztatja, hogy
-hol kidől, hol bedől; a tiszavirág ideje, mikor a sárga habokon az a
-csillogó lepedő úszik…
-
-Milyen édesek azok a sétatervezgetések, melyek ugyancsak mindig egy pont
-körül forognak (merre is vennénk utunkat egyebüvé?), de mindig
-változatosak!
-
-– Hová megyünk ma sétálni?
-
-– A Tiszához. Megnézzük, árad-e?
-
-Elmegyünk a marosszögiek örök ellenségéhez és mégis bizalmas, régi
-barátjához, az öreg Tiszához, melynek megáradt, sárga hullámaiban este
-ingó táncot járnak a fürdő csillagok. A habokban a csillagok, az én
-nyugtalan lelkemben pedig két szelid kék szem. És agyamra dől az est és
-a szőke haj illatának mámora…
-
-Másnap megint felmerül a kérdés:
-
-– Hát ma hova megyünk?
-
-– A Tiszához. Megnézzük, apad-e már?
-
-Harmadnap, mondjuk csütörtökön, megint ez a jelszó:
-
-– Jerünk a Tiszához… Tekintsük meg felépült-e már a rakpart?
-
-Péntek délután:
-
-– Nos, mi a mai programm?
-
-– A Tisza… Hátha bedőlt megint a rakpart? (Hiszen ugyis péntek van.)
-
-Egy szép augusztusi napon végre – a rakpart éppen újra fölépült –
-nyilatkoztam. Ott történt a vén Tisza partján. Az alkalom kitünő volt. A
-mama ugyanis nem mert rálépni az új rakpartra, attól tartva, hogy bedől
-alatta, és mi Erzsikével egyedül maradtunk rajta.
-
-Oda hajoltam a kedves fejecskéhez és remegő hangon suttogtam:
-
-– Erzsike, a mama nem bízik az állam mérnökeiben… használjuk fel ezt a
-bizalmatlanságot… beszélhetek?
-
-Gyors, lihegő hang felelt.
-
-– Beszéljen…
-
-– Én szeretem magát.
-
-– Én is magát, Elek.
-
-– Akar az én kis feleségem lenni?
-
-– Igen… Oh Elek!
-
-Én is éppen azt akartam visszarebegni, hogy »oh Erzsike«, mikor a
-rakpart elkezdett veszedelmesen inogni és kénytelenek voltunk
-visszamenekülni a nem államilag készített szilárd területre. A mama nem
-tudta, mitől legyen jobban meghatva: a veszedelemtől-e, melyben
-forogtunk, vagy az én vallomásomtól?
-
-Tarcsay papa természetesen tüstént ránk adta áldását, mikor megkértem
-Erzsike kezét. Csak az esküvő idejére merültek fel akadályok.
-
-– Nos, gyermekek, mikor tartjuk meg az esküvőt? – kérdé jövendőbeli
-apósom örömtől ragyogó arccal.
-
-– A jövő hónapban, – feleltünk Erzsikével, minthogy erre nézve már
-megállapodtunk.
-
-– Akkor nem lehet, édeseim, – szólt Tarcsay úr, felvéve újra a szomorú
-marosszögi arcot. Akkor esedékes az államkölcsön és a pénzügyigazgató
-nem ad haladékot, ha lakzit tartunk.
-
-– Hát legyen októberben!
-
-– Jaj, az még rosszabb! Októberben van a vadászat a fácányosban, melyre
-az államtitkár… a jövő évben behajtaná az államkölcsönt bizonyosan
-rajtam.
-
-– Hát mikor lehet Marosszögön lakzit tartani?
-
-– Augusztusban, most. Augusztusban a pénzügyigazgató fürdőre megy, s
-akkor fellélegzik kissé Marosszög. Aztán minek húzni, halasztani?
-
-Megtartottuk tehát augusztusban a lakodalmat.
-
-Az esküvőn jelen volt a város egész intelligenciája. A vacsorán a
-polgármester mondta reánk, az ifju párra, az első felköszöntőt, és mikor
-mélyen megindult hangon megemlítette, hogy immár én is valóságos
-marosszögi és jövendőbeli államkölcsönös polgár lettem, az egész
-társaság felzokogott. A főjegyző elérzékenyülten megszorította a kezemet
-és ezt rebegte:
-
-– Bátorság fiatal barátom, bátorság! Az élet rögös, de nem
-elviselhetetlen!
-
-A gyógyszerész megölelt:
-
-– Barátom, a végzet útjai kiszámíthatatlanok. Még jóra fordulhat minden!
-
-Szikora uram pedig csak a kezével legyintett egyet-kettőt felém.
-
-Sohasem láttam ilyen esküvőt!
-
-Azóta beletörődtem a marosszögi viszonyokba egészen. Mind ez ideig még
-csak lakó vagyok, de most nagy veszély fenyeget. Apósom beteg és
-éjjel-nappal attól remegek, hogy rám testálja a házát. Tegnap már
-rávettem, hogy egy távoli rokonára hagyja; de ma valamin felbőszült
-ellenem és új végrendeletet készített.
-
-Én azonban ki fogok rajta. Elhozatom a leghíresebb professzort az
-egyetemről és kigyógyíttatom az apósomat, ha addig élek is; ha az orvosi
-honoráriumra rámegy egy évi keresetem; ha a lábam térdig kopik is a
-parcellázásban.
-
-
-
-
-A SZÖKEVÉNY.
-
-Egy barátságos családnál vacsoráltam. Az egész este arra voltam ítélve,
-hogy egy kis sápadt gyermeket bámuljak, aki mindnyájunkat elbájolt az
-okosságával. Rendkívüli gyermek volt. Csacsogott, nevetett és pityergett
-is, de mindezt annyi utánozhatlan bájjal cselekedte, hogy odáig voltunk
-elragadtatásunkban. Még a behozott kacsasültről is meg tudta mondani,
-hogy ezek azok a fekete madarak, amiket tegnap a Nancsi a piacról
-hozott. Névről a szegény kis szobavirág már nem ismerte a kacsákat.
-Mikor már egészen telítve voltam a beszedett gyermeki okosságokkal,
-minden további következmények elhárítására egy alkalmas pillanatban
-búcsut vettem.
-
-Későn volt már. A főváros utcái üresen tátongtak; a házak idegenül,
-siváran néztek le rám. Még számban volt az íze az elkényeztetett gyerek
-okosságának. Szegény, széltől, levegőtől óvott, félszeg teremtés te,
-akiben kicsavartak a helyéből mindent, ami igazán gyermeki! Mennyivel
-szebb, okosabb lennél te, ha olyan volnál, mint azok a pillangókergető,
-napsütötte arcú golyhók, akik együtt növekednek a pajtáskodó macskákkal,
-csengetyüs bárányokkal és unalmas okosságok helyett mosolygó
-ostobaságokat fecsegnek. Mennyi okod lesz egykor megsiratni elveszett
-gyermekségedet!
-
-Szerencsére sokáig nyitotta ki a házmester a kaput és elég idő maradt
-arra, hogy kipárologjon belőlem az okos gyerek emlékezete. Megszabadulva
-tőle, sokkal könnyebben jártam meg a lépcsőket.
-
-Egyszerre összerázkódtam. A sötét, fedett folyosón, melyen elhaladtam,
-botom egy heverő emberi testbe akadt. Borzongás futott a hátamon végig;
-gyorsan gyufát gyujtottam.
-
-A folyosó szögletében egy összekuporodott kis alak feküdt. Feje egy kis
-butyron pihent. Aludt; pihegését, bár igen halkan, hallani lehetett.
-Közelebb világítottam. Valami hét-nyolc éves leányka volt.
-
-A világosságra felnyitotta szemeit, s anélkül, hogy megmozdulna helyén,
-álmos, de egészen nyugodt tekintettel nézett rám.
-
-– Mit keressz itt te? – kérdeztem tőle.
-
-Felült helyén. Kémlelni látszott a gyufa libegő lángjánál arcomat.
-Azután térdre ereszkedett, megigazította szöszke haja varkocsát, fejére
-kötött egy kis piros kendőt, felkelt s kezébe vette a parányi butyrot.
-
-– Nem szabad itt hálnom? – kérdezte.
-
-Oly búsan, sajátságos szomorú hangon mondotta ezt a gyermek, hogy
-egészen meghatott. Különösen a hangjának érett, komoly csengése lepett
-meg. Mintha egy öreg ember szavát hallanám.
-
-– Itt nem maradhatsz, mert ha a házmester meglát, kikerget.
-
-Szó nélkül megindult a lépcsőház felé.
-
-– Hová mégy?
-
-– Tovább.
-
-Megállt és kissé a korlátfának támaszkodott, batyuját kezében tartva.
-Tovább… Ismét ez a vigasztalan, értelmes, komoly hang. A kis fruska
-ezzel az ő szűkszavú beszédjével, öreghez illő elszántsággal egészen
-zavarba hozott.
-
-– Hova mennél ebben a hidegben? Nincsen anyád vagy valami rokonod,
-akinél otthon lehetsz?
-
-A lányka rám emelte szemeit és nyiltan felelt, mint aki tudja, hogy
-jussa volt arra, amit tett:
-
-– Megszöktem hazulról, oda nem mehetek vissza.
-
-– Hm. Teringette! No, mindegy, odakünn megfagynál. Gyere be, itt az
-előszobában meghúzhatod magad.
-
-A leányka tétova nélkül követett. Az előszobában mindjárt kikeresett
-magának egy alkalmas zugot, ahol mint egy becsülettudó utas, aki
-szívbeli hálát ad az Istennek, hogy éjjeli szállást kapott és lehetőleg
-kevés bajt akar okozni a jó embereknek, meghúzta magát csendesen. Ráült
-a kis batyujára, összekuporodott ülőhelyében s mindenképp azon volt,
-hogy lehetőleg kevés helyet foglaljon el a szobából. Szegény kicsi!
-Hiszen amúgy is olyan apró és vézna volt, akár egy csigaházban is
-meghálhatott volna.
-
-A lélekzetéből tudtam, hogy nem alszik. Kiszóltam hozzá:
-
-– Hogy hívnak lányka?
-
-– Annának – felelt illedelmesen.
-
-– Gyere be, Anna.
-
-A gyermek bejött s megállt előttem, még mindig azzal az elfogulatlan,
-bátor magatartással, mint először. A lámpa rávilágított. Valóban az
-érett hang nem illett ehhez a szegény, gyámoltalan, törékeny alakhoz.
-Lenszőke, gondozatlan haja, színtelen, sovány kis arca, szánalmas, vézna
-tagjai, kopott perkál-ruhácskája, az idomtalan, bizonyára öregebb
-emberről lekerült nagy cipői, mind a kis oktondi csavargót gyaníttatták;
-hanem fáradt, bús kifejezésű kék szemei és öntudatos, komoly viselkedése
-mást mondtak.
-
-– Mért szöktél meg hazulról Anna?
-
-– Oh, kérem, higyje el, sokáig tűrtem, de ma – már nem birtam tovább.
-
-– No lám. Hát ki bántott?
-
-– Az édes apa.
-
-A leány elhallgatott. Az igaz, nem is kellett többet beszélnie. Egy nagy
-daganat a homlokán, amit eddig nem vettem észre, eléggé beszélt
-helyette. Azután – ez is most tűnt csak fel – sántított. Nem úgy mint a
-bénák, hanem mint akinek minden tagja össze van törve. Ezt is
-kétségkívül az édes apának köszönhette.
-
-– Többen vagytok testvérek?
-
-– Négyen vagyunk most, de azelőtt hatan voltunk.
-
-– Két testvéred meghalt, szegény kis Anna?
-
-Oly kevés volt e néhány közönséges részvevő szóban, de a lányka mégis
-szívig ható, hálás, megindult tekintettel nézett rám értük.
-
-– Igen, azok meghaltak. De először a mama halt meg. Apát akkor becsukták
-áristomba valamiért. Azután a Julcsa halt meg, aki legöregebb volt
-köztünk. Az emberek akkor is bejöttek hozzánk és nagyon lármáztak
-apával; de apa erősebb volt náluk és kidobta az embereket. Akkor bezárta
-az ajtót és azt mondta nekünk, aki egy kukkot mer szólni róla valahol,
-azt tüstént agyonlövi. Hallgattunk is ám. Azután a Kata halt meg. Mikor
-nagyon beteg volt a szegény Kata, oda hívott az ágyához és azt mondta:
-Anna, én meghalok; most már te vagy a legöregebb. Vigyázz, kis
-Annácskám, a gyerekekre. Ha apa este hazajön, először bujjatok el és
-csak akkor jöjjetek ki, mikor lefeküdt. Ha a Pista éjjel sírni kezd,
-meséld el neki a kis kacsát, aki a fekete tóban fürdik, vagy a
-jávorfácskát, furulyácskát; attól elalszik; de a száját fogd be, mert ha
-apa felébred, agyonüti. Reggel mosdasd meg őket; fésüld meg a hajukat;
-este altasd el a szegényeket; reggel menjetek el a majorosnéhoz, az ad
-egy kis tejet; délben menjetek a pékhez, attól kaptok egy kis kenyérkét;
-– mondjátok, hogy az Isten fizesse meg. Cipőt is adnak a jó emberek.
-Hanem a Lajcsinak mondd meg, hogy a fecskéket ne bántsa, mert akkor
-megharagszik rátok az Isten. – Ezt mondta a Kata, mikor meghalt, mert az
-nagyon okos leány volt.
-
-– Hány éves volt akkor a Katátok?
-
-– Oh, az már nagyon idős volt. Nyolc esztendős.
-
-Az igaz, nagyon öreg volt kiszenvedésekor a szegény Kata. Mosolyognom
-kellett a gyermekek örökös tervszerű védekezésén az apa ellenében.
-Hasonlított ez a gyámoltalan bogarak, hernyók sztratégiájához, a nekik
-rettentő madárszörnyek ellen. Szegény bogarak! Fájdalmas, elvénült
-alakja ennek a gyermeknek azt bizonyította, hogy nem mindig sikerült a
-sztratégia.
-
-– Azóta te viseled a gondjukat a gyerekeknek?
-
-– Igen, már egy esztendeje vagyok a legöregebb. Lajcsi még csak hat
-esztendős, Mariska csak négy, Pista pedig három. Én már majdnem olyan
-öreg vagyok mint Kata volt.
-
-Ezt különös büszkeséggel mondta a kis bujdosó. Beszédessé lett, csevegni
-kezdett. Egészen oly beszédessé mint az asszonyok, mikor apró házi
-dolgaikról beszélnek. Szaporán felelt arra a kérdésemre, mivel töltötték
-a napot?
-
-– Reggel korán felkeltettem a gyerekeket, felöltöztettem őket. Pistát a
-hátamra vettem, Marcsát a szoknyámhoz varrtam, hogy el ne maradjon. A
-Lajcsival nem bírtam, mert az úgy ugrált mint egy kis csikó. És
-elmentünk messzire a tehenesnéhez. Ott van az istállóban öt tehén, akik
-mindjárt elkezdtek bőgni, mikor megláttak bennünket, úgy ismertek már.
-Oda ültünk mind a négyen az ajtóküszöbre. A tehenes bácsi mindig ránk
-kiáltott: hej, éhes verebek, rixum, rexum, takarodtok innen! De nem
-haragudott, mert a fejés után mindig hagyott egy kis tejet a sajtárban
-és azt mondta: No, babszemjankók, egy, kettő, igyatok! Hé, az volt a jó,
-az volt az öröm! A tehenes bácsi is nevetett rajtunk és a bajszát
-pödörte. Délben elmentünk a pékhez. Ott van a kapuban egy nagy kutya,
-Sajónak hívják. Az nem ereszt más népeket az udvarba, csak minket. Ránk
-nem haragszik a Sajó, mert tudja, hogy szegények vagyunk. Ott a
-pékházban van nekünk két pártfogónk, a Dani úrfi, – tetszik tudni, az a
-fehér sipkás fiú, aki perecekkel sétál a Városligetben – és a szakácsné
-asszonyság, a Léni néni, aki a péklegényeknek főz. A Dani úrfi mindig
-hozott ki nekünk cipódarabot vagy törött perecet, a Léni néni pedig
-ételmaradékot. Néha együtt ebédeltünk a Sajóval és még el is kísért egy
-darabra, mikor elmentünk. Sokat járkáltunk a mezőn is. Néha oláhok
-jöttek az Angyalföldre, ahol mi lakunk és medvét táncoltattak; akkor
-nagy nevetség volt, a gyerekek mindig a medvét akarták nézni és enni se
-kivánkoztak. Azután, mikor már elég volt a szaladgálásból, hazamentünk,
-lefektettem a gyerekeket és elaltattam őket. Éjjel nagyon féltünk.
-Otthon mindig féltünk. De vannak az égen olyan kis csillagok, amik
-vigyáznak ránk, mikor alszunk. Egy szomszéd asszony azt mondta nekünk,
-hogy azok az Istenke szemei.
-
-– Hát apátok nem ment mindennap haza? – kérdeztem.
-
-– Oh, sokszor egy hétig se jött haza, de mikor aztán hazajött, mindig
-nagyon haragos volt. Mindent összetört és mindjárt azt kiáltotta: hej,
-gyerekek, ide veletek, most már kitekerem a nyakatokat! Mink
-összebujtunk a konyhában és nem mertünk bemenni. De ha apa nagyon
-parancsolta, hogy menjünk be, akkor csak én magam mentem a szobába. Azt
-gondoltam, no, most végem van. Apa rám nézett, nevetett és azt mondta:
-megijedtél, úgy-e, égetni való? A kicsik pedig a konyhában sírtak
-keservesen, mert azt hitték, apa kitekeri a nyakamat. Hej, volt nevetés,
-lárma, öröm, mikor kimentem. De ekkor meg ez a baj, mert apa kijött és
-nagy bottal csendet csinált. Hé, de volt is ám csend! Azt is hallottuk,
-hogyan muzsikáltak az egerek a lyukban. Mikor apa nem jött haza, nagy
-mulatság, ugrándozás volt a szobában. Télen, mikor fáztunk, én meséltem
-a gyermekeknek, úgy amint a Kata mondta, hogy elaludjanak. De ha a Pista
-nagyon éhes volt, akkor nem volt neki elég a kis kacsa meg a
-jávorfácska. A gyermek még nagyon ostoba. Több kellett neki.
-
-Itt megállapodott s elfogódottan, tétovázva nézett rám, mintegy ezt
-kérdezve szép szerényen, szabad-e neki tovább is beszélnie ezekről a
-dolgokról? Úgy látszik, azt olvasta le az arcomról, hogy kiváncsi vagyok
-arra, mit kivánt még a telhetetlen Pista, mert újra belefogott a
-mesemondás kissé énekes hangján:
-
-– Akkor meséltem a négy szegény gyermekről, akik elmentek vándorolni;
-mentek, mendegéltek, egy sötét erdőben eltévedtek és majd meghaltak
-éhen. Egyszer csak jön elibük egy angyal, akinek nagy, aranyos szárnyai
-vannak, a derekára fehér kötény van kötve és a kezében főzőkanál. Azt
-mondja, Isten hozta, vándorok, tessék beljebb kerülni, ebbe a kis
-kunyhóba, éppen most készítettem jó ebédet, fel is van terítve, egyenek,
-igyanak, amit szemük, szájuk kiván, tessék, tessék helyet foglalni! A
-vándorok, esznek, isznak; asztal felett összesúgnak, ki lehet az angyal?
-De nem kérdhetik meg tőle, mert a mennyországban harangoztak és az
-angyal eltűnt. Eddig van. Lajcsi meg Marcsa azonnal kitalálták, hogy az
-az angyal nem lehet más mint a mi Katánk. Azután elmeséltem nekik a
-farkast, aki meg akarta enni a gyermekeket. Nagy foga van neki és egyre
-azt kiabálja: gyereket keresek, a Pista gyereket keresem! A Pista sír,
-el akar szaladni, de nem lehet, háta mögött a farkas. Egyszerre kiszalad
-a bokorból egy leány: négy fél dióhéjat tesz a farkas útjába, amikben
-szurok van; a farkas jön, hopp, belelép a dióhéjakba. Farkas bácsi
-bosszankodik, mert a dióhéjban nem tud jól szaladni, a Pistát nem bírja
-megfogni, oda a jó pecsenye. A gyerekek nevettek a farkason és azt
-kiáltották, hogy az az okos leány is, aki a dióhéjat hozta, a Kata volt.
-A Pista is örült, hogy nem birta utolérni a farkas és most már elaludt.
-Mind örültünk, nevettünk a farkason, susogtunk a Katáról, szépen
-elaludtunk. Úgy ám!
-
-A lányka arcán álmadozó, édes mosoly futott át a mesékre, melyet
-valószínüleg ő maga talált ki. Hosszan fellélekzett és elhallgatott. Azt
-kérdeztem tőle, hát ma miért hagyta el a gyerekeket? Erre elkomolyodott,
-fejét lehajtotta.
-
-– A multkor bejöttem a városba, – mondotta lassan. – Oh, milyen szép itt
-minden! A boltok tele vannak bábuval, cukorral, gyertyával… mennyi szép
-kocsit láttam! Úgy szerettem volna örökre itt maradni. Láttam egy olyan
-leányt is, amilyen én vagyok, aki kis gyermeket vezetett, napernyőt
-tartott a kezében, gyönyörű ruhája volt és úgy nevetett! Meg is
-kérdeztem tőle, kitől kapta azt a szép napernyőt meg azt a ruhát. Azt
-mondta, a ruhát az asszonytól kapta, a napernyő a kis gyermeké, ő pedig
-annak a dajkája. Olyan szomorú lettem erre. Úgy szerettem volna én olyan
-dajka lenni, mint a szép ruhás leány! Azóta mindig szomorú voltam. Csak
-jártam, jártam, a gyerekekkel, se nem ittam, se nem ettem, azt hittem,
-meg kell halnom. Már most nem birtam tovább, bejöttem a városba.
-
-A lányka szivét határozott nagyravágyás szállta meg. Dajka akar lenni.
-Gondoltam, nem lesz nehéz beszerezni gyermekek mellé. Azért
-megnyugtattam.
-
-– Jól van, Anna, van egy ismerősöm, aki éppen most keres ilyen kis
-lányt, mint te vagy. Most eredj aludni. Feküdj le künn a divánra.
-
-Nemsokára már hallatszott szaggatott pihegése.
-
-Kora reggel előttem állt a kis szökevény. A batyú megint a kezében volt,
-mintha útra készen lenne. Szemei vörösek voltak a sírástól; kissé most
-is lihegett a zokogástól. Alighanem egész éjszaka sírt.
-
-– Ni, hát hova készülsz ilyen korán? – szóltam rá meglepetve.
-
-– Elmegyek haza, – felelt halk, megreszkető hangon. – Nem bírok… Vissza
-kell mennem… mit csinálnak ők nélkülem?… Egész éjszaka hallottam a Pista
-sírását… Ki öltözteti fel őket most? Ki fésüli meg a szegényeket?
-
-– Hát attól nem félsz, hogy nagyon megver apád, mert elszöktél?
-
-– Most már nem bánom. Most már verhet!
-
-Nyugodtan tekintett fel szemeivel. Sápadt kis arcán ott látszott jövendő
-rémülete, de még inkább kis lelke gondja, szeretete. Megköszönte a
-szállást, csöndesen megfordult s ment oda, hova szive ellenállhatatlan
-kötelességérzete vonta. Ment bátran, elszántan, tétovázás nélkül, a
-piros kendőbe kötött batyut kezében tartva.
-
-
-
-
-MARENGO.
-
-Marengó, büszke nevéhez éppen nem méltón, munkás, teherszállító ló volt.
-Hűségesen szállította évek óta a bútorokat, lévén az ő gazdája
-bútorkereskedő. Csontos, magas állat volt, sötét pej: vén, roskatag és
-bozontos, mint az alföldi csárda. Lábai pókosak, egyik szemére vak, az
-oldalbordái kidülledtek, tomporán hosszú, mély fakó nyomot horzsolt a
-kötőfék. Sántított, mint egy nyugalmazott báli vezértáncos és pedig hol
-az első lába valamelyikén, hol a hátsón, aszerint, amint a pók sajogni
-kezdett rajtuk; hörgött, köhögött húzás közben, mint egy fürdővendég,
-mélyen, szakadozottan, gyötrelmesen. A feje – csodálatos! – az a
-szegény, félig világtalan nagy fej, az a mindig lecsüggő borzas,
-keféletlen bús fej elütött többi sorsosának bárgyú formájától. Csinos,
-szabályos idomok, régi szépség helyes vonásai ködlöttek a szikár,
-ideges, hosszúkás fején s a megmaradt egyetlen szeme sajátságos
-értelemmel csillogott elő csontos homloka alól.
-
-Marengót ismerte a városban minden gyerek. Fenhéjázó neve miatt, melyről
-senki sem tudta, hogy ragadhatott rá, olyan általános bűnbak, mindenki
-vesszőparipája volt; s ha végigdöcögött a bútorokkal az utcákon,
-keservesen fujtatva öreg tüdejével, bizonyos közös derültség kapta el az
-emberetek. A szó teljes értelmében népszerű volt s a kisvárosi élcelők
-sohasem mulasztották el, amint meglátták, hogy meg ne csipkedjék avval
-az attikai sóval, mely feles mennyiségben van raktározva náluk. A
-legtöbb élc ugyan abban nyilvánult, hogy végig húztak a Marengó hátán;
-de ennek a hatása frenetikus volt. Minden ember lelkéből kacagott rajta.
-
-Tulajdonképpen a szórakozások kiapadhatlan forrása volt Marengóra nézve
-egy-egy út a bútorraktártól a célig. Minden ember barátságosan nógatta
-útközben a szorgalmasabb haladásra; a víg bérkocsisok robogtukban
-pártfogó ostorsuhintással biztatták; az ifju nemzedék hógolyóval,
-nyáron, egyéb hián, görönggyel bombázta; nem egyszer tüzes taplót dugtak
-titkon a fülébe; – szóval általános volt az érdeklődés és rokonszenv
-Marengó iránt.
-
-A hálátlan Marengó azonban fel sem vette a jóakaró kedveskedéseket. Élc,
-ostor, bomba hatástalanul pattant le az ő bőréről; még a tüzes taplót is
-elhordta békén a fülében, amíg az ott magától ki nem hamvadt s a
-világért se szaporázta lépteit. Sőt, mi több, figyelmesebb szemlélők azt
-is észrevették, hogy Marengó lópofáján ilyenkor mindig bizonyos gúny
-kifejezése ömlik el, mintha jóízüen nevetne magában az emberek hasztalan
-igyekezetén.
-
-Igaz, hogy az a terű, amelyet Marengónak naponta a vasúthoz kelle
-vonszolnia, pogány módon nehéz volt. Igaz, hogy a pókos lábai láthatólag
-roskadoztak vonszolásában a szekérnek és nem egyszer szakadt ki a jámbor
-állat melléből kínos, éktelen hörgés, szinte azt lehetett hinni, kiadja
-tüstént a páráját. Igaz, hogy silány szalmakosztra volt fogva és
-hajnaltól napestig húzta inaszakadtából, becsületes munkás módjára a
-társzekeret. És ennélfogva nem rajta mult, hanem öreg csontjain és az
-emberek könyörtelenségén, hogy gyorsabban nem szedegethette lábait.
-
-De ha Marengó nem is nevetett az emberek hasztalan fondorlatain, tevé
-azt teljes mértékben mr. John Hurchuk, a kocsis, aki nem kevésbbé volt
-népszerű a lovánál. Tulajdonképpen Hörcsök Jánosnak hívták; de egyszer
-valamikor felcsapott jockeynak és akkor angolosan írta a nevét: azóta
-megmaradt »Hurchuknak«. Mr. Hurchuk igazi angol flegmával ült a szekér
-elején és nyugalmasan mosolygott a sok incselkedésen, amelyen útközben
-átestek. Kocsis és ló egyformán vén, bozontos, viharverte volt.
-Egymáshoz illettek. Marengó néha hátrahajtotta a fejét és a fél szemét
-rajtcsillogtatta hűséges társán. Mr. Hurchuk nem késett a barátságos
-megemlékezésre valami gyöngéd, kocsisi duruzslással felelni: »gyű te,
-nohó, hé.« És haladtak.
-
-* *
-
-Egy ízben olyan esemény történt a mi városkánkban, amelyről teljes
-joggal imitálhatta a helyi lap I. Napoleont e büszke szavakban: »Az
-évezredek és a Bagolykő bámulva tekintenek le reánk.« T. i. lóversenyt
-rendeztünk s ilyet még itt csakugyan nem láttak se az évezredek, se a
-vén Bagolykő, mely becsületes öreg váromladék minőségében regényeskedik
-határunkban.
-
-Az igazat megvallva, nekünk soh’sem jutott volna eszünkbe ily módon
-ingerelni az időket és a Bagolykövet bámulatra, ha – mint lapunk
-szellemesen mondá – »Karthágó veszedelmes konkurrenciája tettre nem
-serkenti a helyi Scipiókat.«
-
-Karthágó a szomszéd Marosvár volt, ahol ez időtájt nagy rablógyilkosság
-történt. Marosvárt ez egyszerre kiemelte a feledés homályából, mert a
-pesti lapok napról-napra óriási tudósításokat hoztak a »marosvári
-vérfürdőről«. Eleinte mi is érthető izgalommal olvastuk a részleteket, –
-derék és erényes rendőrkapitányunk némi kárörömmel is, – de később
-megsokaltuk a dolgot.
-
-Marosvár és mindig Marosvár! A lapok már nemcsak azt írták, mit csinál,
-merre jár, mit sejt a marosvári rendőrség, hanem nagy ismertetéseket
-kezdtek közölni Marosvár múltjáról, jelenéről és jövőjéről.
-
-S minél nagyobb fénnyel emelkedett ki Marosvár az éjből, mi ezzel
-arányosan sülyedtünk a legfeketébb homályba.
-
-Titkos elégületlenség kezdett falaink közt terjedezni. Kivált mikor a
-szép Basarczyné, akit az ura Bácskából, tehát viharosabb tájról hozott
-csöndes városunkba, gúnyosan a helyi gavallérok szemébe vágta:
-
-– No, mondhatom, ez a maguk fészke ugyancsak unalmas. Mindenütt történik
-valami… csak maguk alszanak.
-
-Ez a lesujtó kritika arról a cseresznyeajkról, azok közül a csodásan
-ragyogó fehér fogsorok közül, megsemmisítően hatott ránk.
-
-Rettenetes volt elgondolni, hogy a szép menyecske, akibe titkon mind
-szerelmesek voltunk, unatkozik városunk falai között és Marosvárra
-vágyik, ahol mégis történik valami, – habár rablógyilkosság.
-
-– Persze, persze… a mi rendőrségünk! – mondogattuk fitymálóan, mert
-eszünkbe jutott, hogy Pesten is a rendőrséget szidják az emberek, ha
-unatkoznak.
-
-– De uraim! – védekezett derék rendőrkapitányunk, csak nem hozhatok
-önöknek ide rablógyilkosokat?
-
-– De elfoghatná a marosváriakat! Hadd hallaná a világ, hogy mi is élünk,
-mi sem alszunk. (Ez a Basarczyné szavainak hatása alatt mondatott.)
-
-Még ez sem volt elég. A következő héten a »Marosvári Tárogató« azt
-indítványozta, hogy minekutána nálunk nem történik semmi, ő náluk még
-rablógyilkosság is, ennélfogva el kell venni tőlünk a járásbíróságot,
-ahol nincs semmi értelme és áttenni hozzájuk, ahova a gyakorlati élet
-utalja.
-
-Erre aztán megmozdultak nálunk még a kövek is. Mindnyájan egyetértettünk
-abban, hogy tenni kell valamit, amivel ellensúlyozzuk Marosvár
-dicsőségét és magunkra vonjuk a figyelmet. Igy pattant ki a lóverseny
-eszméje, mely egyszerre meghódított mindenkit.
-
-Városkánkra nem lehetett ráismerni. Forrt, lángolt és fenekestül
-felfordult. Nagy reformerünk, a gyógyszerész a verseny előtt már
-hónapokkal jockey-sipkában, trikónadrágban és angol czizmában járt; egy
-nyugalmazott huszárkapitány mindennap őrült galoppban átvágtatott az
-utcákon, hogy a lóverseny előre vesse árnyékát; a kaszinóban
-éjjel-nappal gyűlések tartattak; tömérdek bizottság alakult, mely mind
-sürgött, forgott, és »a gőz és villám századának magaslatán állott«
-(helyi lapunk mondása); a város mellett egy nagy réten köralakú
-versenypályát készítettek, tribünöket emeltek… Versenyző is tömérdek
-jelentkezett. Akinek csak lova volt, az mind futtatni akart. Még a
-cigányvajda is.
-
-Minden pompásan ment, mikor egyszerre beütött a mennykő.
-
-Úgy történt, hogy Basarczyné az utcán sétált az ő udvarával. Ragyogott,
-mosolygott, mint a hajnal és sötétkék szemeitől, melyek mélységesek
-voltak, mint a nyáréji égboltozat, szegény helyi gavallérjaink viaszként
-olvadoztak.
-
-– Nos, választottak már favoritot, amelyre fogadnak? – kérdezte a szép
-asszony kísérőitől.
-
-– A jelszót várjuk… arra fogadunk, amelyet nagyságos asszony favorizál,
-– válaszolt udvariasan nagy reformerünk, a buzgó gyógyszerész és
-sportsmann.
-
-– Hát én jelöljem ki?
-
-– Boldoggá tesz vele bennünket.
-
-Basarczyné az ajkát biggyesztette:
-
-– Kedves barátom, maguk kiállhatatlanok az udvariasságukkal. De így nem
-menekülnek! Maguk már rég kiszemelték a favoritjukat s én tudni akarom,
-melyik az. Értették?
-
-A gyógyszerész megadta magát.
-
-– Ha városunk legszebb hölgye…
-
-– A nevet!
-
-– Éjtündér.
-
-Ez gyönyörű név volt, meg kell adni. Méltó a cserkoszorura és az első
-díjra. Éjtündér! És ami fő, a polgármester lova volt, tehát szinte
-predesztinálva gazdája állása folytán arra, hogy a többi ló előtt
-fusson.
-
-Fájdalom, egyről megfeledkeztek gavallérjaink: arról, hogy a
-polgármester felesége, egy csinos barna asszonyka, Basarczyné egyetlen
-számbavehető vetélytársa volt városunk gyöngédnembeli lakosságában.
-Basarczyné tehát felduzta orrát.
-
-– Ugyan ne tréfáljanak! – kacagott. – Az a macska?
-
-A társaság hüledezett.
-
-– A polgármester lova macska?
-
-– Láttam a minap a hátán Katót. (Ez a polgármesterné volt.) Mondhatom
-összeillettek! Én a maguk helyében jobban bíznám az első cigánygebében.
-
-Egyszerre felvetette a fejét s ajkán dévaj mosoly lebbent el.
-
-– Jól van, ha maguk úgy, én is úgy… Akarják látni, melyik az én
-favoritom?… Ott van.
-
-Napernyőjével egy irányba mutatott.
-
-– Melyik? Hol van?
-
-– Az a fekete! Amelyik azt a szekeret húzza.
-
-Abból az irányból Marengó döcögött elő a bútoros szekérrel és mr.
-Hurchukkel.
-
-– Marengó? – kiáltott és csaknem hanyatt esett ijedtében nagy
-reformerünk, a gyógyszerész és sportsmann. Nagyságos asszonyom, csak
-tréfál!
-
-– Nem tréfálok, – duzzogott Basarczyné.
-
-– Mert Marengó nem versenyképes.
-
-– Annyi joggal az is futhat mint Éjtündér.
-
-– A jury nem fogadja el.
-
-Basarczyné felsóhajtott.
-
-– Pedig épp oly szép lenne… Nézzék, milyen csinos feje van! És a neve
-nagyszerű! Marengó! Pesten azt hinnék, hogy telivérek futottak gyepen. A
-kocsisról azt mondják, hogy valaha jockey volt… Az lenne a diadal, ha
-Marengó megverné Katót… azaz Éjtündért!
-
-A két »lenne«, meg a feltételes »megverné« egészen úgy hangzott már,
-hogy Basarczyné lemondott a hirtelen támadt bohóságról. Ha derék
-gyógyszerészünk e percben hallgat, kétségkívül baj nélkül elvonul
-városunk egéről a viharfelhő. Ámde Basarczyné arca a lemondás után oly
-kedvetlenné vált, mintha semmi öröme sem telnék többé a lóversenyben,
-sőt semmi az egész világban. Ezt nem viselhette el lovagias
-gyógyszerészünk; neki meg kellett szólalnia, hogy megvigasztalja a szép
-asszonyt, – és ezzel kinyitotta Pandora szelencéjét.
-
-– Ej, – szólt rezgő hangon, – nagysád egészen elszomorodott…
-Vigasztalhatatlanok lennénk, ha mi volnánk az oka.
-
-– Pedig bizony maguk!
-
-– Mi? Marengó miatt?
-
-Basarczyné vállat vont. De milyen elkeseredéssel!
-
-– Meg is érdemli az a vén gebe, hogy ez a szép homlok elboruljon miatta!
-
-– Én érdekesnek találom a lovat. És ez nem elég maguknak?
-
-– De az ég szerelmére, ez a ló sánta is, vak is, öreg is, nem
-kompromittálhatjuk vele a versenyünket!
-
-– Legalább mulatságos lenne!
-
-– De ilyen makranc!
-
-Oh bár ne ejtette volna ki a száján soha ezt a szavat nagy reformerünk,
-a buzgó gyógyszerész és sportsmann! Evvel mindent elrontott. Makranc!
-Basarczyné szemei úgy felvillantak, mintha egy üteg ágyut sütöttek volna
-el. Isten tudja, miért, halálos sértésnek vette ezt a szavat.
-
-– Azért is futni fog az a ló! – sziszegte. – És elfogadja az önök
-juryje, ha a feje tetejére áll is!
-
-Azután gonoszul mosolygott kísérői megdöbbenésén:
-
-– Ha nem mernek fogadni a favoritomra, felmentem igéretük alól… Éjtündér
-ellen pedig kettős pénzt tartok!
-
-Gavallérjaink megszeppenve hallgattak. Tudták, hogy a szeszélyes asszony
-megvalósítja szándékát, ha törik, ha szakad és vége versenyünk
-komolyságának.
-
-Úgy is volt. Pártok keletkeztek Marengó mellett és Marengó ellen. A
-nyugalmazott huszárkapitány, akit bájos Bellonánk (ahogy a helyi lap
-elnevezte a viszály szitóját) egészen levett a lábáról, párbajjal
-fenyegetett mindenkit, aki Marengó ellen kinyitni meri a száját; egy-egy
-nyájas szó elegendő volt, hogy a legmakacsabb tigris báránnyá
-szelidüljön; s végül beadta a jury a derekát: »Isten neki, hadd fusson a
-gebe!« – Ez volt az egyetlen felhő dicsőségünk szemhatárán.
-
-* *
-
-A lóverseny napja elérkezett. Az egész város künn forrt a »gyepen.« A
-tribünön hölgyek, a pályán sportsmannjeink. Basarczyné szőke hajú szép
-fejével, sárga ruhájában úgy tündöklött fenn magas trónusán, mint egy
-királyné. Ah, szép nap volt az, soh’sem feledjük el! Még most is úgy
-úszik előttünk, mint egy szép álom.
-
-Gyönyörű paripák táncolnak, ágaskodnak a gyepen. Egyiknek délceg teste
-úgy tovaömlik, oly könnyedén mint a hullám; a másik szikár, ideges,
-pompás állat impozáns körvonalakkal; a harmadik kicsi, filigrán, könnyű
-zerge-lábakkal; a negyedik tüzes, tomboló alföldi példány, hatalmas
-mellkasa úgy zihál, erős első lábai oly vadul kapálják a földet, mintha
-most szakasztották volna ki a ménesből… S hátul, a jury-tagok mögött,
-szerényen meghúzódva egy sötét árnyék, lesoványodott, pókos lábú gebe.
-Az Marengó. Mellette régi jockey-sipkájában, veszettül kifaggyúzott
-bajusszal mr. Hurchuk.
-
-A vén ló körül nagy a gaudium. Tréfa és gúny záporként hull mr. Hurchuk
-nagy fejére. Éppen annyi évődést kell eltűrnie a szép protektornak is,
-aki azonban mindezt boldog mosollyal fogadja. Soha sem volt annyira
-megelégedve magával, mint most, hogy így sikerült megtréfálnia a várost.
-
-A starter felállítja a lovakat. Mr. Hurchuk is ráveti magát Marengóra.
-Mind a kettőn meglátszik a láz. A ló egész testében reszket, melle
-kínosan zihál, néha épp oly szakadozottan, mélyen hörög, mint akkor,
-mikor a nehéz társzekeret húzta. Alig tud egyenesen megállni a lábán,
-bokában el is bicsaklik; teste mindinkább összeroskad; förtelmesen
-kiélesednek bőrén ormótlan bordái…
-
-– Vén csontok, vén csontok!… – mormogja az öreg lovász, érezvén, mint
-roskadozik alatta a ló.
-
-Hajrá! Az adott jelre megindul a pariparaj. Hátul poroszkál egyedül
-Marengója hátán mr. Hurchuk. Ujjongva, hahotázva biztatják a pálya
-mentén a régi ismerősök. De ím… egyszerre elnémul a kacaj, elhal még a
-szó is… A vén paripa fut… nem fut, valósággal úszik; úszik a légben, a
-föld fölött, mint egy sötét felhő… lábai alig érik a földet; csak négy
-hátracsuklott térd látszik… már elérte a lovak csapatját, el is hagyta,
-még csak egyetlen ló száguld vele egy vonalban, az is elmarad. Mind
-nagyobb a távolság Marengó és a többi ló közt. A nemes állat percről
-percre nőni látszik, izmosabb, erősebb, vaskosabb, mintha egyszerre
-levetette volna a vénséget. A nézők alig térnek magukhoz, már közeledik
-a célhoz. Már hallatszik súlyos dobogása. Már az emelvény előtt, már a
-célnál viharzik el sötét alakja, majd megáll…
-
-Nyaka, teste, lábai reszketnek; messzire hallhatóan fújja a lélekzetet;
-véres habrongyok szakadoznak le szájáról; és fejét lelkesen, kevélyen
-felemeli. De hirtelen összeesnek a roskatag térdek, a vén paripa lerogy
-a földre. A porból még egyszer felveti fejét s melléből megrenditő vad
-nyerités tör elő, mely egyszerre úgy hangzik, mint egy mulató duhaj
-legény szilaj kurjantása, és mint valami szivetrázó fájdalmas panasz,
-mely esztendőkön át összegyült mellében és most kiszállt belőle… és
-hosszas vijjogással tova repült.
-
-Azután erős dobbanással visszahull a ló feje a porba, lassú vonaglás
-rángásai vonulnak át testén, csöndesen hörög, szájából vér ömlik, s
-megtörő félszeme mereven szegződik a tribünre, hol égő szinek dús árja
-kavarog… amelynek mását, százszoros nagyságú képét ki tudja hol, ki
-tudja hányszor látta.
-
-Száz meg száz ember fogja körül a vén paripát.
-
-– Honnan hozta ezt a lovat? – kiabálnak minden oldalról mr. Hurchukra.
-
-A lovász hallgat, fejét mélyen lehorgasztva.
-
-– Hisz ez valódi versenyló! Ez valahol diadalokat arathatott! Hogy
-került ide? Ez volt mindig a neve? Hol futott?
-
-– Az Isten tudja!… – suttog az öreg lovász. – Csak úgy véletlenül
-kerültünk össze, mikor már mind a ketten rongyok voltunk.
-
-
-
-
-RÖPPENŐ ÉVEK.
-
-
-December 29.
-
-Főfoglalkozásomra nézve kávéházi sakkozó vagyok; mellesleg pedig
-hivatalnok, még pedig állami. De nem afféle elegáns miniszteri titkár
-vagy fogalmazó, hanem csak a kezelő személyzetből. A nevem Pimoda Pál.
-Látnivaló, hogy ilyen névvel csak nagyon kis hivatalt tölthet be az
-ember. Mint sakkozó pontos s mint hivatalnok hanyag vagyok. Emelkedésre
-kevés kilátásom van, de azért bízom a lajtorja, a mi kis lajtorjánk
-igazságos lépcsőiben.
-
-Kollégáim előtt főismertető vonásom, hogy egész életemben csak egyetlen
-egy asszonnyal keveredtem bizalmas, benső ismeretségbe: a fekete
-királynéval a rendes sakkpartiek alatt, amiket én mindig a fekete
-figurákkal játszom. Igaz, nekem is voltak egyéb szerelmeim, de azok mind
-olyan különösen keletkeztek és végződtek, hogy alig tételezné fel az
-ember egy Pimoda Pálról, aki a bürokrácia legalsó rétegeiben körmöl és
-egyetlen strébersége, hogy ellenfelét a sakkasztalnál megverje.
-
-Ah, igen, »voltam én is király Boeotiában«.
-
-Ifjuságom abban telt el, hogy Álomváros leghosszabb utcáit naponta
-néhányszor végig jártam s e sétáim közben különféle torlaszokat másztam
-meg, ódivatú szuronyos puskával kezemben és ódivatú katonákkal
-verekedve. Néha voltam diadalmas hős, néha babérkoszorus mártir. Első
-szerelmem tárgyát is a nagy forradalomból választottam, a barnabőrű
-Théroigne kisasszonyt, aki iránt való vonzalmam még akkor se hült meg,
-mikor Michelet negyedik kötetében igen kompromittáló dolgok sültek ki
-rá…
-
-Később, mikor Álomváros rombadőlt s félig nyilt szemmel a Való utcáin
-ődöngtem, közelebb mentem az emberekhez. Akkor egy szinésznőbe voltam
-szerelmes, – de csak a nézőtérről. Torlaszhősből udvaronccá lettem, mert
-a szinésznő csak előkelő személyeket játszott, Stuart Máriákat, Medicis
-Katalinokat, Pompadourokat. Mekkora hanyatlás! Denique szerelmes voltam
-bele. Esténkint elmentem a szinházba és tele szívtam magam a fenséges
-nemes arcvonásaival, aranyos szőke hajával, ömleteg édes hangjával és
-nem ritkán kecses szóbotlásaival. Nappal… nappal verseken törtem a
-fejemet. De a versírásból nem lett semmi. Amíg az utcán jártam,
-aranyruhás gondolatok bolyongtak agyamban, de ezeknek az a rossz
-szokásuk volt, hogy amint hazaértem, nem várták meg, míg leírom őket,
-hanem azonnal kényelembe helyezték magukat, levetették az aranyköntöst
-és közönséges kopott kabátot öltöttek magukra. E viszonyom úgy szünt
-meg, hogy a fenséges egyszer infámis módon játszott. A sansculotte
-fellázadt bennem s azt mormogta:
-
-– Asszonyom, még egy ilyen hamis hang és ön elveszti leghívebb rabját!
-Már most is úgy látom, hogy komornájának ragyogóbb szeme van, mint
-önnek.
-
-Harmadik szerelmem tehát egy szinpadi soubrette lett volna, ha ki nem
-rekesztenek abból a világból, ahol az ember torlaszokon mászkál,
-verseket ír, csodás sejtelmek és csodás hóbortok háborgatják. Tudniillik
-kirekesztettem az álmadozó, aranyos ifjukorból s ettől fogva szürkén,
-színtelenül folydogáltak el éveim, s mégis oly gyorsan, oly
-észrevétlenül, mintha nesztelen denevér-szárnyakon repültek volna el
-fejem felett. Hipp, hopp, vége a tavasznak… hipp, hopp, el készül
-lobogni immár a nyár is… hipp, hopp, piroslanak már a dércsipte levelek,
-hinti már szomorú mosolyát a vénasszonyok nyara. S lettem Pimoda Pál
-kávéházi sakkozó és kishivatalnok. Lakom a harmadik emeleten. Reggel –
-nem nagyon korán – felkelek, lebotorkázom az utcára s betérek a legelső
-trafikos boltba, hogy ellássam magamat az egy napra szolgáló
-burnót-mennyiséggel… Nem. A burnótozáshoz még csak ezután remélek
-eljutni. Ebben a boltban találok egy anyókát, akin minden oly öreg mint
-ő maga. Tőle kapom az egy napra való ujságokat.
-
-– Elmegyen-e az ifj’úr a temetésre?
-
-Ezt vagy valami effélét Mayerné kérdi szokott gondbaborult, szomorú
-hangján.
-
-– Ki halt meg Mayerné asszony?
-
-Mayernénál mindig van raktáron egy sereg halott. Csak éppen azt várja,
-hogy túladhasson legalább egy-kettőn. Elkezd sopánkodni.
-
-– Jaj, ne is kérdezze. Úgy hull az ember, mint a légy ősszel. Tegnap
-reggel egy háziúr halt meg a Józsefvárosban, ugyanazon szent nap délután
-pedig egy generális az omnibuszon. Omnibuszon, lelkem, képzelje csak!
-Megütötte a guta a konduktor mellett.
-
-– A konduktor mellett? Csodálatos!
-
-– Képzelje, oh Istenem, még egy generálist is megüt a guta, az
-omnibuszon!
-
-– Szomorú, nagyon szomorú, Mayerné asszony.
-
-Már csak úgy kimenőben hallom Mayerné kárvallott sopánkodását, amivel
-egy igen sovány, vörös szakállú kőművest búsít, aki egy pakli
-kapadohányt vásárol, mert csakugyan igaz is, hogy »hát akkor mit várjunk
-mi szegény emberek, ha még egy generálissal is megtörténhetik ilyesmi«.
-
-Mayerné boltját elhagyva, délutáni két óráig puhafaíróasztalok, rozsdás
-tollak, kék ívek, rezes orrú vagy májfoltos arcú kollégák, sörtehajú,
-faggyúzott bajszú hivatalszolgák, ködös, homályos ablaküvegek a
-társaságom, melyből alig várom, hogy meneküljek. Ha valaki talán
-kiváncsi arra, milyen lehetett az epedő Tantalus, sziveskedjék
-megtekinteni e sorok jámbor íróját úgy délutáni egy óra tájban az
-íróasztala mellett, amint tollát nehézkesen vonszolja végig a kék
-papiroson és szemei égve merednek a fali óra mutatójára, mely mindig
-hihetetlen lustán mászik a megváltó 2-es felé.
-
-S amíg tollát vonszolja, nagy forrongás dúl bensejében. Lelke, mint egy
-Marat, vijjog le a forradalmi szószékről:
-
-– Rab, rab, nyomorult irodamoly!… Törd össze azt a láncot, dobd a sutba
-azt az acéltollat s menj, menj… lépkedj el büszkén, kevélyen amellett a
-mindenkinél vörösebb orrú és májfoltosabb arcú zsarnok mellett, aki
-amott trónol a főnöki íróasztalnál, repülj le a lépcsőn, el az aszfaltos
-úton, oda, hol a nagy üvegtáblák csillognak, hol száz meg száz cilinder,
-bajusz, ibrik, pohár nyüzsög össze-vissza s a kék szivarfüstös lég
-aranyos órákat renget számodra! A szabadság, a függetlenség óráit.
-
-A rab azonban ezt nem fogja megtenni. Egy percre átfut szivén egy hullám
-az ifjusági álmokból, azokból az édes-bús emlékű, büszke
-fellengzésekből, melyek a csillagokig emelkedtek; egy perc a
-torlaszhősből, a gondtalan kövezetkoptatóból, amikből nem maradt semmi;
-azután szerényen visszavonul a higgadt jelen csigaházába és kegyre,
-kegyelemre megadja magát a májfoltos zsarnoknak és az óramutatónak.
-
-Igen ám, ha az olyan könnyen menne! Sőt még csak most kezd zúgni
-körülöttem a kisértés. Hirtelen egy csepp fekete alak lebeg elém s
-belefú egy ezüst kürtöcskébe. Azután elkezd szónokolni:
-
-– Én, a rendes sakktábla tagja, a fekete futár, követségben jövök
-hozzád, emberséges férfiu. Azt üzeni az udvar és a sereg, hogy jöjj
-szaporán, mert már mindenki fogytán van a türelemnek. A parasztok
-lázongnak, a lovak nyerítnek, – szeretnék már megpróbálni azt az új
-ugrást, amit ma éjjel fundáltál ki, – a bástyák morognak, a király azzal
-fenyegetőzik, hogy a falhoz veri a koronáját, ha sokáig késel, a
-királyné pedig már migrént kapott a türelmetlenségtől és kétségbe ejti
-sopánkodásaival az egész palotát, illetőleg szekrényt, amelyben
-lakozunk. Tehát ne késlekedjél!
-
-Ezzel a kis futár újra megzendíti kürtjét s eltünik. Ah, de nyugalmam
-utolsó maradványát is magával viszi. A toll megáll kezemben; asztal,
-ablak, kopasz tarkó eltünik előlem s csak őt látom, őt, az én utolsó, de
-legigazibb szenvedélyemet: a sakktábla fekete nemzetének bájos éjsötét
-királynéját.
-
-Látom, amint fekete fejecskéjével kacérkodva int felém. Látom, amint
-felmosolyog rám a kockás tábláról s biztatva susogja fülembe: Előre,
-barátom! Látom, amint kecsesen lejt, bujkál a tarka mezőn; besiklik
-dévajan az ellentábor kellő közepébe, pajkosan megkergeti a túlsó király
-ő felségét, megtépázza egy kicsit a fehér királyné kontyát s fellökve
-egy pohos ellenséges bástyát, kacagva visszapiruettezik helyére. Ah,
-nincs ehhez fogható gyönyör a világon!
-
-És mennyi bizalmas titkunk van nekünk! Királynémnak és nekem. Mennyi
-ravasz csínyt gondolunk ki s hajtunk végre azokon a nyájas délutánokon,
-mikor összekerülünk! Mennyi kaland! Hányszor dobogtatja meg szivünket
-valami veszedelmes lépés! Igen, mert ő is izgatott ám. Ne higyje senki,
-hogy a sakkfigura nem érez. Bizonyosan tudom, hogy ő is ismeri a lépés
-súlyát s velem együtt érzi át a kockázat édes borzalmait. Aggodalmasan
-tipeg a veszélyes kocka-úton; csöndesen meghúzódik valami zugocskában;
-néha álnokul átpislant hozzám, mintha azt mondaná: »eddig sikerült a
-kaland«; majd ijedten integet, ha valahonnan vész tornyosul; aztán az
-alkalmas percben előront, szétüt az ellenségben s oly büszkén foglalja
-el diadala helyét, mint az alkonyi árnyék a lebukott napét. Hiszen úgyis
-az éj gyermeke fekete fejecskéjével s ruházatával.
-
-S én büszkén… nem, nem, ez a szó hideg; igazi szerelemmel nyugtatom
-rajta szemeimet s mellette elhomályosul minden eddigi szenvedélyem:
-Théroigne kisasszony, Stuart Mária, meg a kis soubrette. Neki áldozom
-délutánjaimat, gyakran estéimet, sőt néha éjjeimet; s mikor végül az
-édes kicsike aludni tér udvarával s a skatulya teteje ráborul
-fekhelyére, vele tépelődve baktatok vissza a harmadik emeletre, a kis
-hónapos szobába, hol még sokáig pitteg-pattog körülöttem a mult órák
-izgató emlékezete. Képzeletem újra meg újra visszavisz az elhagyott
-kockás táblához; újra meg újra elém varázsolja az izgalmas helyzeteket;
-futtatja a futárt, szökteti a lovat, királynémat pedig hirtelen
-megnöveszti, ad neki testet, lelket, vakító szemet, ingó termetet, s
-átviszi oda, ahonnan származott, az Ezeregy-éj birodalmába, a
-hattyuszakállú sah oldala mellé, hárfák pengése, költők epedése közé,
-mitsem törődve azzal, hogy holnap a szegény marqueurnek egyenesen
-Perzsiába kell fáradnia, hogy ő felségét haza hozza a rendes játszmához.
-
-… Ah, de a mutató a 2-eshez ért. Tantalus gyötrelmei véget értek, s a
-hihetetlen gyorsasággal bekapott ebéd után menten ott ül a sakkasztal
-mellett, amelynél már morogva várja a hűséges partner, aki épp oly
-szerelmes a sakkfigurák fehér felekezetébe, mint ő a feketébe.
-
-De különös… Ma furcsa előérzetem volt. Éreztem, hogy ma nem mindennapi
-dolog fog történni velem; izgatott, figyelmetlen voltam és – akár
-hiszik, akár nem – a fekete királyné is osztozott hangulatomban. Egész
-délután nagyon szomorú volt. Búsan, kissé durcásan állt helyén s csak
-immel-ámmal, nehézkesen engedte tolatni magát a húzásnál.
-Egyszer-kétszer rossz helyre is tévedt, sőt – amit azelőtt sohasem tett
-– el hagyta fogatni magát egy paraszttól. Egy szimplex paraszttól! Mikor
-pedig úgy esti tíz óra tájban abbahagytuk a játékot, a pincér ujjai
-közt, ki a szekrénykébe hányta a sakksereget, még egyszer felemelkedett
-s fejecskéjével oly szomoruan intett felém búcsut, mintha azt mondaná:
-
-– Jó éjt, jó éjt… sohasem látjuk többé egymást!
-
-Hideg éji levegő érintette künn arcomat. A magas, sötét űrből súlytalan
-ezüstszikrák hulltak alá, bár nem havazott s az égbolton háborítlanul
-világítottak át egymásnak a csillagok. Mégis egyre omlott alá a légből
-az ezüstfelleg, ragyogva, szikrázva s csodásan kápráztatva a szemet…
-mintha Tündérországban járna az ember.
-
-Magam, mint rendesen, most is a lefolyt sakkjátszmában kérődztem. Az
-igazi, a hivatott sakkjátékos mindig kombinál. Minden vesztett partiját
-újra meg újra eljátsza fejében s nem nyugszik, míg a dönthetlen
-húzásokat fel nem fedezi. De ma sehogy sem ment a kombinálás.
-Minduntalan szétszaggatta a csataláncot a durcás királyné, ki vállát
-vonogatva duzzogott:
-
-– Hagyjon békén! Maga úgy se jő vissza többé a sakkasztalhoz.
-
-– Hm, de miért? Mi okozná ezt a hirtelen változást? E sejtelmeken
-töprengtem akkor is, mikor a lépcsőkön botorkáztam fel s egyszerre
-meglepetve álltam meg.
-
-A lépcsőház oszlopa mellett egy karcsú női alak állt, félig
-meggörnyedve, fejét mélyen áthajtva a korláton, mely alatt a három
-emeletnyi mélység tátongott. Háttal állt hozzám s gyöngéd, vékonyka
-vállaiból ítélve, melyek lassan követni látszottak a lefelé csüggő
-szöszke fejet, félig még gyermekleányka lehetett. Valami olyan tizenhat
-éves. Néha összerezzentek vállai, mintha zokogna, azután hirtelen
-megmozdult egész alakja, mintha át akarná vetni magát a korláton.
-
-Egy pillanat alatt mellette termettem és átkapva derekát,
-visszarántottam a veszedelmes helyről. Egy rövid másodpercre karjaimban
-nyugodott nyulánk alakja… És mintha valami illat dőlne vállamra. És
-mintha valami mámor agyamra. A leányka felsikoltott és – mi tűrés,
-tagadás – a tíz körmével oly alaposan beleragaszkodott a hajamba,
-amilyet az ember alig várna ilyen, a világgal leszámolt hölgyecskétől.
-
-– Mit akart tenni? – lihegtem szinte magamon kívül.
-
-A leányka egy jaguárhoz illő szökkenéssel kitépte magát karjaimból. Csak
-az egyik keze maradt kezemben. Parányi puha kis keze. Ő maga úgy állt
-előttem, mint egy kigyulladt lobogó szövétnek. Arca, amint azonnal
-láttam, igen csinos kis arca, cseresznyepiros volt a dühtől; szemei úgy
-villogtak mint a vadmacskáé; s aranyszöszke haja, melyet csak igen kis
-részben fedett el egy kacér fekete kalap, mintha együtt lángolna a
-gázfényben a haragos kis teremtéssel. Folyton kisérleteket tett keze
-kiszabadítására.
-
-– Bocsásson el! – tört elő végre a szó remegő ajkai közül.
-
-– Mit akart tenni? – ismételtem szinte hangtalanul.
-
-– Bocsássa el a kezemet! – sziszegte felelet helyett.
-
-– Azt nem teszem.
-
-Egy egész felhő zöld szikra hullott rám fenyegetőleg a jelenleg még
-meghatározhatlan színű szemekből.
-
-– Tüstént megharapom!
-
-– Az már más. Akkor bizony inkább eleresztem. Hanem előbb fogadja meg,
-hogy…
-
-Kérdőleg tekintett rám, és egy pár mélységes szem kékesszürkesége
-ragyogott ki a haragos felhők alul. Kékesszürke, mint a holdsugaras tó.
-
-– Mit?
-
-Zavarba jöttem. Nem tudtam, mint fejezzem ki azt a gyanut, amellyel
-jelenlétét összekötöttem.
-
-– Hogy a harmadik emeletről… csak a lépcsőn megy le.
-
-Durcásan elfordult, s úgy látszik, egy darabig még ingadozott a harapás
-és az igéret közt. Azután teljesen nyilt, de igen szomorú arccal fordult
-vissza:
-
-– Hát ki mondta magának, hogy… hogy más úton akartam lemenni?
-
-– Hiszen már csaknem rajta volt azon az undok úton!
-
-A leányka oly sötéten, oly kétségbeesetten nézett maga elé. Vigasztalan,
-komor hangon mondá:
-
-– Miért is nem engedett tovább rajta!
-
-Igen komoly arcot vágtam.
-
-– Ha így beszél, sohasem bocsátom el a kezét. Nos, igéri-e vagy nem?
-
-– Igérem.
-
-– Nagyon jól van. (A kezecske eltűnt egy karmantyúban, amit a kicsike
-nem felejtett el magával hozni a szomorú, de hideg útra.) És most… igen,
-lássuk csak, most mit teszünk?
-
-– Mit? Hát hazamegyek.
-
-– Igaz. Hol lakik?
-
-– Azt nem mondom meg. Mire való is lenne?
-
-– Hogy hazakísérjem.
-
-– Nem, nem… nem szabad… egyedül megyek.
-
-– Ne ellenkezzék. Mit gondol, éjjel, egyedül nem mehet az utcán egy
-fiatal leány! Hiszen a házmester is végignézné nagyon, mikor a kaput
-kinyitja.
-
-Az utóbbi érv hatott. Arra, hogy az utcán egyedül menjen végig, még
-dacosan rázta meg a fejét, mintha azt mondaná: »én, aki felmentem a
-harmadik emeletre, nem félek senkitől a világon«; de arra a kilátásra,
-hogy a házmester nagyon végignézné, megjuhászodott. Szép csöndesen
-elfogadta kíséretemet.
-
-Lassan lépegettünk egymás mellett. Néha lopva végig tekintettem csinos
-alakján, mely nekem, aki addig a női nemből csak az egy sakkirálynéval
-ismerkedtem meg közelebbről, elragadónak tetszett. Minden oly tökéletes
-volt rajta!
-
-A légből még egyre hullt az ezüstfelhő. Az egész világ
-csillogott-villogott. Egy-egy szilánk rátapadt a leányka kalapja alól
-kiduzzadó hajszálakra s ott szikrázott merészen fehér homlokán. Mindez
-csak növelte elragadtatásomat. Mikor pedig arra gondoltam, hogy én
-tartottam meg ezt a szép teremtést az életnek, a gyönyör borzalma futott
-végig tagjaimon. Úgy tetszett, hogy valami jogot szereztem hozzá.
-
-A leányka alighanem kitalálta gondolataimat, mert egyszerre megszólalt
-kissé negédesen:
-
-– Nagyon messze voltam ám még »attól az úttól!«
-
-– Messze? – mormogtam sajnálkozva.
-
-– Igen bizony. A jóakarat ugyan megvolt, hanem a bátorság, az hiányzott.
-Tudja, mikor ott fenn van az ember, azután lenéz… brr… Odalenn a kövek
-és a sár… meg a piszkos papirdarabok… És ma három házban is megpróbáltam
-és sehol sem sikerült.
-
-– Háromban?
-
-– Igen. A harmadikban még azt is megvártam, amíg becsukja a házmester a
-kaput, csakhogy ki ne mehessek többé… De azért nem ment, nem ment. Ha
-maga nem jön, talán reggelig ott kuksulok a korlátfán. De köszönöm,
-amiért elkísért, én már itthon vagyok.
-
-Egy földszintes házacska elé értünk. A leány kivette zsebéből a
-kapukulcsot.
-
-– Megálljon egy percre. Hát azt ne tudjam meg soha, miért akart azon a
-korlátfán átugrani?
-
-Gondolkozott, egyszer-kétszer rám nézett, azután halkan felelt:
-
-– De igen. Majd egyszer elmondok mindent. Azt akarom, hogy maga ne
-gondoljon rosszat rólam.
-
-– Mikor?
-
-– Majd egyszer, egyszer. Most sietek, mert enyéim már bizonyosan
-türelmetlenkednek elmaradásomon. (Egy ugrással benn termett a kapu
-alatt.)
-
-– Legalább a nevét!
-
-– Liza… suttogta vissza.
-
-
-December 30.
-
-– Az én történetem igen egyszerű, – kezdé Liza… Mert találkoztunk
-hamarabb mint hittük volna. A fekete királynénak igaza volt. Tantalussal
-tíz év óta most történt meg először, hogy a két órát nem várta oly
-türelmetlenül s nem rohant a sakkasztalhoz. Sőt mi több, valami
-otthoniasságot kezdett tapasztalni a hivatalban. Az ablaküvegek mintha
-tisztábbak lennének, a tollak ragyogóan fényesek, a kollégák arca
-derült, tekintetük barátságos, sőt mintha a főnök arcáról is lemosott
-volna a mult éj néhány májfoltot s orrának szine a vörösrézből a
-sárgarézbe szelidült volna.
-
-És íme, milyen könnyen fut a toll a kék íven! Mintha apró kerekeken
-gördülne tova kezem. A hátralék varázslatos gyorsan apad asztalomon s
-valami fiatalos kedv pezsdül ereimben. Úgy tetszik, mintha egyszerre
-kitörtem volna a régi kerékvágásból s új, szebb mesgyén ballagok dagadó
-munkakedvvel.
-
-– Az én történetem igen egyszerű… – zeng a Liza kedves hangja felém.
-
-Alig vettem észre, hogy a hivatali időnek vége s én megint ott
-csatangoltam az utcákon össze-vissza, mint egykor, süldő legény
-koromban. Gyönyörű téli nap volt. Mint azok a régiek. Az utca moraja
-andalítóan zúgott körülöttem. Mint hajdan, gondatlan sétáim alatt. Egy
-percre ugyan mintha átzengene a kerékzörgésen a kis fekete futár
-kürtjének hívó szózata, de hangját elnyomja az igazi élet zaja. Megyek a
-nyüzsgő csoportokkal, de nem álomképeket kergetve, mint egykor, hanem
-egy igazi, valóságos emberi lényt keresve, kékesszürke szemmel,
-aranyszőke hajjal és kacér kalappal fején. És meg is találtam.
-
-– Nem hall valami különöset, az én történetem igen egyszerű – szólt
-Liza, mikor bolyongva, csevegve s már baráti bizalmassággal egymás
-mellett haladtunk az utcán. – Mi hatan vagyunk testvérek, de csak Katica
-meg én vagyunk nagyok, a többi mind kicsike még. Katica köztünk a
-legöregebb. Mikor szegény édes anyánk három esztendeje meghalt, Katicára
-maradtunk mindnyájan, mert apám olyan álmodozó-féle. Tudja-e, hogy mi
-az? Nyáron egész nap lepkéket fogdos a Rákoson és a budai hegyekben a
-lepkegyüjteménye számára, télen pedig behúzódik egy kuckóba és nagy
-vaskos könyveket olvas. Szegény apus! Azok a csúf szomszédok egyre
-nyelvelik, hogy a gyerekei nyakán él, hogy nem keres semmit, ami igaz
-is; de ha látná, milyen boldog, mikor egy szép lepkét fogott, ha
-hallaná, mennyi mindenfélét beszél össze-vissza erről a fogásról, maga
-sem haragudnék rája! Nem, nem lehet haragudni rá, olyan kedves, olyan
-gyöngéd, alig hallani a szavát napestig… Mikor édes anyánk halála után
-Katica lett a mi »kis mamánk« (mert így hívjuk mindnyájan), tüstént nagy
-tervei voltak velünk. Azt mondta, te Liza, belőled művésznő lesz,
-Károlyból orvos, Lajoskából ügyvéd, Tinire és Izára nézve egy időre
-felfüggesztette végleges határozatát, mert olyan kicsik voltak, hogy
-alig látszottak ki a porból. Mikor aztán ily szépen ki voltak osztva a
-szerepek, engem beadott egy énekesnőhöz éneket tanulni (mert elhitette
-magával, hogy tüneményes hangom van), Károlykát, az orvost, pedig a
-gimnáziumba. És hogy bennünket taníttathasson, meg kenyeret is adhasson,
-bement a gyárba.
-
-Egy kicsit elhallgatott és hosszú pilláin könnycseppek csillantak meg.
-
-– Bement a gyárba – ismételte szomoruan. – Mikor bement, olyan szép volt
-mint egy királyné és olyan ragyogó mint a hajnal. És mi lett belőle!
-Amíg én ott annál az énekesnőnél énekeltem és gondatlanul kacagtam,
-mulattam szeleverdi társnőimmel, Katica egész nap porcellánvázákra,
-majolikaedényekre festegetett, abban a rideg, undok gyárban. Oh, mily
-gonosz voltam teljes életemben! Hányszor engedtem, hogy felcicomázzon,
-mint egy grófkisasszonyt, pedig jól láttam, hogy ilyenkor pár hétig
-mindig később jő haza és a kék karikák megszélesednek szemei alatt. Nem,
-nem, semmit nem láttam! Nem láttam folyton halványuló arcát, nem
-megnyúlt állát, nem összeeső mellét, sovány kezeit, még a köhécselését
-sem hallottam, s csak akkor ébredtem fel szívtelen közönyömből, mikor
-már ott feküdt az ágyon s nem tudott mozdulni. Oh, hogy téptem le akkor
-magamról a grófi cifraságokat; oh, hogy dobtam a sutba a megúnt
-zenedarabokat; oh, hogy öntöztem könnyeimmel én kis mártir mamácskám
-erőtlen kezeit, aki feláldozta magát értem! Hogy szerettem volna
-meghalni lábainál, hogy megbűnhődjem szívtelenségemért!
-
-Képzelheti, mi lett belőlünk Katica nélkül! Az orvos azt ajánlotta, hogy
-télre vigyük Katicát Meránba, s nekünk betevő falatunk sem volt. Azok a
-szomorú éjszakák, azok a szomorú nappalok! Még apus is elvesztette
-flegmáját és eltökélte, hogy eladja lepkegyüjteményét. Azokat a szép,
-aranyszárnyú lepkéket! Én pedig félig álomban, félig ébren folyton
-valami csodára vártam, mely megszabadít irtóztató helyzetünkből. Igen,
-igen, mosolyogjon, mindenből csodát, varázslatot vártam, ami körülöttem
-volt, mint a mesékben. Egyszer apus lepkéi valóságos aranypillangókká
-váltak, zizegve ölembe szálltak, én pedig örömrepesve kötényemből Katica
-ágyára öntöttem. Másszor, mikor a lámpa libegő lángjába néztem, onnan
-mindjárt kiszállt egy aranypalástos szerecsen herceg és térdre
-ereszkedve felajánlotta nekem kezét és drágaságait. Mikor pedig már nagy
-volt a kétségbeesés, megnyilt fölöttünk az ég és egy fényes szárnyú
-angyal ereszkedett le a kis lakásunkba, hozván mindnyájunk számára
-vigaszt, boldogságot. És egyszer csakugyan megérkezett a csoda.
-
-– Megérkezett? Hogyan?
-
-A leányka szomoruan felnézett a kalapka karimája alul.
-
-– Úgy van, eljött; de nem az angyal, hanem a fekete herceg.
-
-– Hogy értsem ezt, Liza?
-
-– Egy nagy úr, – szólt oly hangon, mintha fojtogatná valami a torkát,
-míg arcát elöntötte a vér – egy nagy úr, aki igért nekem fogatot, fényes
-toiletteket s Katica számára költséget Meránba vagy akár Olaszországba.
-
-Szinte elállt a lélekzetem.
-
-– Rettenetes, amit beszél Liza, – dadogtam. – És maga mit tett?
-
-– Visszautasítottam. De lássa, mikor tegnap este hallottam Katica
-fuldoklását, apám sóhajait, a gyerekek sírását, úgy tetszett, hogy nekem
-vagy fel kell áldoznom magamat Katicáért vagy meghalnom! Más választásom
-nincs.
-
-– És… – hebegtem.
-
-– Elmentem meghalni, de amint látta tegnap – s hangja zokogóvá lett – én
-ahhoz sem értek. De ha még egy olyan éjt kell átélnem, mint a tegnapi
-volt, s az az ember újra kísérteni fog, Isten tudja, mi lesz velem… No,
-ne nézzen rám így! Soha, soha sem fogadom el azt az ajánlatot!
-
-– De igérje meg, hogy a tegnapi esztelenséget sem kísérti meg újra!
-
-Jó darabig nem felelt. Arca álmodozó kifejezést öltött s halkan, alig
-hallhatón, ahogy a széncinke csicsereg, elkezdett dudolni egy sort egy
-vidám, könnyüvérű operettből… Isten tudja, hogy jutott az most eszébe!
-
-– Mást gondoltam – szólalt meg egyszerre. – Elmegyek én is a gyárba,
-dolgozom mint Katica, s nem bánom, ha úgy kerülök is vissza mint ő.
-Faragok én a Károlykából orvost, Lajoskából ügyvédet, magam helyett majd
-a kis Tiniből csinálok művésznőt. Nagy, világhírű énekesnőt, amilyenről
-a mi kis mamánk álmodozott. Jaj, csak Katica ne köhögjön az éjjel sokat…
-tudja, akkor én mindjárt olyan gyáva leszek, de olyan… mintha a gyárra
-is a harmadik emeletről néznék le, mintha az is ott lent volna a sárban,
-a piszkos papirdarabok közt…
-
-– Most már tudja, mi vitt a harmadik emeletre, – suttogja Liza, mikor
-elbúcsuzunk; s este egy harmadik emeleti szobácskában egy savanyú s már
-meglehetősen kopott ifju ember, aki még érzi egy kis kéz meleg
-szorítását, különféle kisérletekkel foglalkozik. Igy többek közt
-megkísérti maga elé varázsolni az öreg álmodozót az ő
-lepkegyüjteményével s ez annyira sikerül, hogy mindjárt megbarátkoznak s
-az öreg neki ajándékozza a legkedvesebb, legaranyosabb pillangóját… Az
-aranypillangó – hogy, hogy nem – lassankint, mint az álom, átváltozik
-egy szöszke hajú, kékesszürke szemű emberi lénnyé, aki egy kis boldog
-fészekben sürög-forog s egészen olyan formája van, mint egy ujdonsült
-menyecskének… De egyszerre száraz köhécselés szólal meg valahonnan, majd
-egy könnyelmű, halk énekszó: a ledér operettből… S mintha egy sugár
-futna ki a világból.
-
-
-December 31.
-
-Elveszett.
-
-Elutazott a »fekete herceggel«.
-
-
-Január 1.
-
-Keserün, únott kedvvel ébredek. Valami rossz álom emléke háborgat a mult
-esztendőből, melytől nem tudok megszabadulni; de nem is tudom
-összeszedni egy egésszé töredékeit. Mintha hűtlenné lettem volna a
-sakktáblához, a régi játékos cimborámhoz, hűséges fekete seregemhez s a
-hivatalban olyan szorgalmasan dolgoztam, mint valami stréber, sőt úgy
-futkostam a szoknya után, mint valami miniszteri fogalmazó. Lehetetlen.
-Ezt csak úgy álmodhattam össze-vissza. Im, itt szürkéllik előttem az új
-esztendő s abban a régi kerékvágás, melyen újra megindulok a rendes
-módon.
-
-Nem, nem változott semmi. Mayerné is csak azon a síró hangon kérdi, mint
-eddig, hogy tudom-e, ki halt meg az éjjel?
-
-– Tudom, tudom, Mayerné asszony. Az esztendő halt meg. Az évek gyorsan
-röppennek.
-
-A hivatalban még soh’sem voltak ily homályosak az ablakok, soha ilyen
-kelletlenek a kollégák, a főnök orra már nem is rezes, hanem violaszínű,
-s az óramutató sem mászott oly nehézkesen még a kettősig mint ma. Hanem
-a kávéházi levegő sem volt még oly illatos, a sakkpartik sem oly
-érdekesek mint ma. A fekete királyné eszeveszett jókedvvel siklott,
-zúdult végig a kockautakon s oly diadalmasan emelgette fejét, mint aki
-tudja, hogy most küzdött meg az utolsó eleven vetélytárssal s ezentúl
-már egyéb szenvedély nem rezzentheti meg szivemet, mint az, mely a
-sakktábla világához tartozik. Az évek röppennek s én maradok, ami
-voltam, Pimoda Pál, igen szerény férfiu, főfoglalkozására kávéházi
-sakkozó, mellesleg kishivatalnok a minisztériumban. Mind a világ végéig.
-
-
-
-
-MESE.
-
-Született egyszer egy nagy papirgyárban egy kis piros irka. Több anyja
-volt: mindenféle különös alakú gép és egyszerre néhány ezer
-testvérkéjével jött a világra. Mikor megszületett, a bábák, akik
-szakállas, bajszos munkásemberek voltak, szép piros ruhába öltöztették,
-cérnával lapjait összefűzték s aztán behányták egy kereken forgó ládába.
-
-A gyárból a piros irkát egy nagy raktárba vitték, mely tele volt
-mindenféle színű és nagyságú társaival.
-
-A raktárban egy ideig mély csönd fogta körül. Nem hallatszott egyéb,
-csak az egerek futó halk nesze és apró fogaik rágicsálása. Az ő
-társainak lapjait ették a kis banditák.
-
-Végre egy napon kinyitották a raktárt és a piros irkát társaival együtt
-kétkerekű kocsira rakták. Mikor pakoltak, egy hivatalnok folyton
-mormogott:
-
-– Hm, ezt is megrágták az egerek. Ezt nem a boltosok kapják, hanem az
-intézetek, melyekkel szerződésünk van. A boltosok kényesek.
-
-Utazott a kis piros irka. Utazott tengelyen, vasuton, virágos, erdős
-tájékon, míg végre egy szép fényes papirboltba került, ahol elegáns
-segéd urak hajlongtak a mappákkal, glóbusokkal, könyvekkel megrakott
-hosszú asztalok előtt és olyan édeskésen mosolyogtak a levegőbe, mintha
-csiklandozná valaki őket. Pedig csak hivatalból mosolyogtak.
-
-A piros irkát egy magas polcra helyezték s egy darabig ott lepte a por.
-A boltba jöttek hiányosan kefélt ruhájú urak, kik a tudós folyóiratokat
-lapozták; selyem-, bársonyruhás elegáns hölgyek, akik képeskönyvecskéket
-vásároltak; és hogy szivesen látott vendégek voltak, teljesen
-kiviláglott abból, hogy a segédek kétszer oly édesen mosolyogtak rájuk,
-mint a hiányosan kefélt urakra. Végül jöttek apró buksi fickók, nagy
-könyvpaksamétákkal hónuk alatt és rózsás arcú kis leánykák, takaros
-könyvestáskákkal. Ezek voltak a legszivesebben látott törzspublikum,
-mert ezek irkát, plajbászt, palavesszőt s több ily hasznos és fontos
-tárgyat vásároltak.
-
-A piros irka sokáig hevert a polcon. Társait egyenkint elvitték a kis
-Muzsafiak; végül egyedül maradt a rekeszben. Ekkor egy pirinyó
-selyemfürtös leányka jött a boltba, pillangós szoknyácskában, picided
-cipellőkben, rangos kalpaggal aranyos haján, mely alatt kék szem, pufók
-arcocska és duzzadó csepp száj mosolygott.
-
-A kedves teremtés csengő hangon, bátran odaszólt a segéd uraknak, mintha
-egzámenten a leckéjét vágná ki:
-
-– Kérek egy irkát!
-
-Az egyik segéd úr, mint az evet, felmászott erre a létrán oda, ahol a
-piros irka nyugodott a rekeszben és aztán oly rangos pukkedlival,
-amelynél különbet egy kis királyné sem kivánhatott volna, átadta a
-leánykának az irkát. Az pedig kikapcsolta a táskát és gyöngéden
-belehelyezte a piros irkát, de előbb egy szépet mosolygott gyönyörű
-borítékjára és pompás kék léniáira. Azután, mint egy új irka
-tulajdonosához illik, büszkén távozott a boltból s tipegett az utcán
-hazáig, hol azonnal tollat fogott és hatalmas nagy betükkel, néhány
-elnézendő malacka társaságában ráírta a piros irka táblájára:
-
-Ilonka első osztálybeli tanuló.
-
-A piros irkának ettől fogva jól ment dolga. Együtt járt az iskolába a
-selyemfürtös leánykával, aki mikor először kivette ott a táskájából, a
-többi iskolás leányka alig győzte megbámulni: Ejnye be szép piros irka!
-Azután, mikor bejött a tanítókisasszony, az irka kis gazdasszonya
-rátette kincsét a padra, piros tábláját hátrahajtotta s egy ezüstös
-tollal olyan betüket kanyarított a kék léniák közé, mint a parancsolat.
-Amelyek oly feszes glédában álltak egymás mellett, mint egy regement
-katona, mikor a generálisnak szalutál.
-
-Otthon pedig megmutatta a leányka a piros irkát a mamának és azt is,
-amit írt. A kis mama erre ölbe kapta Ilonkát s annyi csókot adott neki,
-ahány betü volt a lapon. De ez még nem volt elég honorárium. A mama
-behívta a papát, aki a szemüvegén oly álmélkodással nézegette a betüket,
-mint valami ritka drágaságokat. És aztán sugdolóztak, apa és mama, hogy
-mivel kellene Ilonka írói működését illendően megjutalmazni.
-Valószínüleg meg is találták a kellő formát, mert valahány néni és bácsi
-aznap a házhoz került, azoknak kivétel nélkül bemutatták a piros irkát
-és nem találkozott senki, aki kis Ilonkát méltónak nem találta volna a
-papa és mama által kieszelt jutalomra.
-
-Egy napon… hm, egy napon nagy dolog történt. Ezen a napon Ilonka éppen
-az iskolába sietett, vállán a táskával, a táskában a piros irkával. Nem
-lehet tudni mitől, de szomorú valóság, a táska alja kiszakadt s amint az
-első osztálynak ez a szorgalmas növendéke sebesen tipegett a nagy téren,
-a nagy házak tövében, a piros irka kihullott a szakadékon s ott maradt a
-kövezeten, anélkül, hogy kis gazdája észrevette volna.
-
-A téren éppen egy csoport rabot kísértek át. Párosával mentek a rabok,
-szürke darócruhában, elől szuronyos őr, hátul szuronyos őr. Volt köztük
-egy öreg ember aki a legszomorubb volt valamennyi közt. Ez a szomorú rab
-meglátta a piros irkát a földön s midőn elhaladt mellette, gyorsan
-lehajolt és észrevétlenül felemelte.
-
-Sötét cellába került a piros irka az öreg rabbal.
-
-Éjjel, mikor a cellák mind elcsöndesültek s csak az őrök kopogó járása
-hangzott a börtönudvar kockás kövezetén, az öreg rab elővette a piros
-irkát és a folyosóról beszivárgó halvány lámpafénynél nézegetni kezdte.
-
-– Ilonka! – mormogta magában. – Téged is Ilonkának hívnak, szegény kis
-leányom!
-
-Azután kinyitotta a piros irkát és hosszan nézte a szabályos, gyermekes
-vonású betüket.
-
-– Éppen olyan betük mint az övéi – suttogta. – Éppen ilyen betüket írt ő
-is, mikor kezecskéjét vezettem. Ez a »b« betü egészen az övé, evvel a
-nagy tölcsérrel és evvel a kis karikával. Éppen ilyen gömbölyű »A« betüt
-majszolt a papirra, mikor azt írta: Apa…
-
-Amióta idekerült, egy betüjét sem látta. Bizonyosan azt mondták neki,
-hogy ő meghalt, vagy nem engedik meg, hogy írjon.
-
-A rab ráborult a piros irkára és könnyei benedvesítették a »b« betük
-tölcséreit és karikáit és az »A« betük gömbölyű termetét.
-
-Az öreg rab azután nagy beteg lett. Küzdelmes, epesztő órákon, napokon
-át a kórágyon feküdt. Egy ízben, az éjszakai sötétségben, hangokat
-hallott maga felett, melyek öreg szivét eltöltötték csodálatos
-örömökkel. Zengő harangok szavát hallotta, melyek úgy tetszettek neki,
-mintha egyenesen az égből származnának. Több harang is szólt, az egyik
-ünnepélyesen, érces, zúgó torokkal, a másik vígan csevegve, ringva a
-légben, de valamennyi édes malasztban fürödve. Az öreg rab hallgatta az
-éjféli harangokat, melyek halkan rezgették a kórház ablakait.
-Kitekintett. A börtön templomának ablakai kifényesedve néztek feléje és
-párosával alakok árnyai húzódtak mögöttük.
-
-– Karácsony éjjele lenne? – kérdezte magában a beteg rab álmélkodva.
-
-– Gilang-galang… – felelt nagy komolyan, mélységes bongással igenelve a
-kérdést az öreg harang.
-
-A beteg önkénytelenül keblébe nyult, elővette onnan a durva ing alá
-rejtett piros irkát és merőn nézte a kék léniák közt sorakozó betüket.
-(»Tótantal, tótantal…« szólt közbe erősebben nekizendülten, köszöngetve,
-bizalmaskodva a magasan csengő harang.) Úgy tetszett neki, hogy egy kis
-kéz mozog a lapon és újra ráírja azokat az ismerős szép betüket, ő pedig
-vezeti azt a kezet gyöngéden, mint egykor, s a fekete bogár szemek
-vidáman rámosolyognak írás közben, mint egykor. (»Gingalló, szent ajtó…«
-énekelte éppen most leghangosabban odakünn nótáját a legkisebb harang,
-az a vékonyan csengő, az a gyermekesen fecsegő, az az édes emlékeket,
-honvágyat ébresztő.) Oh, most már más értelmük van a betüknek mint
-azelőtt; oly kedves, érdekes a tartalmuk mint egy naiv levélnek tőle;
-mint ártatlan gügyügésnek ajkairól, amint hívja, szólítja… és ő soh’sem
-látja többé!
-
-Másnap reggel a börtönmester azt jelentette az igazgatónak, hogy egy rab
-az éjjel meg akart szökni, de az őr észrevette és lelőtte. Mikor az
-orvos megvizsgálta a halottat, meglepetve mondta:
-
-– Ni! egy piros irka van az inge alatt. Vajjon mit akart vele?
-
-
-
-
-A KIS EMIGRÁNS.
-
-Kezébe veszi a vándorbotot s fehér ingecskében, mezitláb, halvány
-orcával indulni készül az ismeretlen világrészbe. Legtöbbször
-összebeszél egész hadsereg ilyen kis emigráns s egyszerre felkerekedik
-az útra, könnyedén, mint egy raj vándorfecske.
-
-Ennek az emigrációnak megakadályozására hasztalan mondanak szép
-beszédeket a képviselőházban; hasztalan tagadják meg az útleveleket a
-belügyminisztériumban; hasztalan állítja ki a szolgabíró a csendőröket
-az útfélre. A rettenetes rút kivándorlási ügynökök, mindenféle nyavalya
-formájában, belopóznak a kulcslyukon, a falakon s a kis emigránst
-kiragadják játszótársai közül, s felültetik a kék kocsira, mely megindul
-vele arra az útra, ahol a közbeneső stációk a sír meg a csillagok.
-
-A lovak kényesen tartják világoskék tollbokrétával diszített fejüket;
-könnyedén emelgetik lábukat; nem kell megerőltetniök magukat a kocsi
-húzásában, hisz a kis emigráns terhe alig nagyobb, mint azé az óriási
-koszorué, mely koporsóján nyugszik.
-
-Az első stációnál végképp elbúcsuznak a rokonok és ismerősök a kis
-vándortól s hazatérnek. Itthon aztán vagyonkáján megosztoznak
-atyafiságosan az örökösei.
-
-A képeskönyveit Aranka huga örökli; a hintalovát az ostorral öccse, a
-csepp Pista. A gyermekek nagyon meg vannak elégedve evvel a vásárral és
-eleinte öröm is lopózik szivükbe afelett, hogy Béla otthon hagyta a
-játékait. De mi is jutott az eszébe annak a fiunak?
-
-Ámde az új huszár még becsületesen ki sem nyargalhatta magát a
-faparipán, már feldöntve fekszik az a sarokban s a cifranyelű ostor, a
-Pista vágyainak netovábbja, teljes árvaságban hever a padlón. Aranka is
-csak ímmel-ámmal lapozgat a képeskönyvekben; egyszer durcásan félre
-veti, s egy székre könyökölve, álla alá helyezi kezeit s elgondolkozik.
-
-– Vajjon hova utazott Béla és mikor jön vissza?
-
-Szeretné megkérdezni a mamától, de ahhoz most nem lehet bemenni. Zsófi,
-a cseléd sem akarja megmondani, csak egyre a szemét törli. A gyermekek
-összebujnak és addig találgatják a Béla elutazásának titkát, míg egyszer
-sírva fakadnak és pityeregve, duzzogva követelik, hogy kis bátyjuk
-jöjjön haza. Nekik szükségük van rá a játéknál. Most már érzik hiányát s
-igen elkeserednek először azon, hogy nincs itthon, másodszor, hogy ha
-Béla elutazott, őket itthon hagyták. Ez pedig sehogy sem igazságos.
-
-Mérgesen sirdogálnak, makacsul visszautasítják a Zsófi vigasztalásait,
-sőt a fenyegetésére sem reagálnak, s csöndesen belesírják magukat az
-álomba. Éjjel igen nyugtalanul alszanak, folyton hánykolódnak s hol
-egyik, hol másik ágyacskából hangzik a félig szepegő, félig ujjongó
-hivás:
-
-– Béla, Béla… jer ide, Bélácska!
-
-Reggelre kelve, Pista szemei elsősorban a lóra lopóznak. A tegnapi
-könnyű felhő kivonult gyermekszivéből s fürgén a szögletbe fut, ahol az
-árvaságra jutott Bucefalus felfordulva hever. Pista felállítja a lovat,
-kezébe veszi az ostort, nyeregbe pattan s hipp, hopp, nyargal, vágtat
-Bergengóciába, vagy annál is messzebbre.
-
-Olykor azonban megáll s az új gazda megrezzenve tekint hátra:
-
-– Jaj, ha most bejönne Béla s üstökénél fogva a földre rántaná? Mert így
-szokott tenni, ha rajtacsipte, hogy a lovára ült.
-
-Aranka is úgy találja, hogy tegnap nagyon igazságtalan volt a
-képeskönyvekhez. Hiszen ezek gyönyörüséges jószágok! És könnyen lobbanó
-szive ragaszkodó szerelemre gyullad egyenkint a bennük látható szépséges
-házikók, tarka madarak, furcsa arcokat vágó Paprika Jancsik iránt s úgy
-érzi, nem is tudna többé megválni tőlük.
-
-Gyorsan halványul a kis emigráns emléke-zete a gyermekszobában; a
-pajtások puha szivéből sebesen elillannak a régi képek és újak nyomódnak
-bele.
-
-Ám a mellékszobában nem olyan könnyen felejtenek. Valaki ott meghúzódik
-egy zugban s amíg kezei valami munkán babrálnak, gondolatai szüntelenül
-azon az egy hónapon járnak, mely a kicsike betegségével kezdődött s
-halálával végződött. Százszor, ezerszer elképzeli a betegség részleteit.
-A szomoruan virradó reggeleket, a kétségbeesett éjszakákat, a szeliden
-felcsillanó reményt, mely egyszer váratlanul egy mosoly képében
-megjelent a kis beteg sebes ajkain.
-
-De hamar elillant a remény s most, hogy annyiszor visszaálmodja a
-megrendítő napokat, valami szomorú energiával keresgéli azt, ami
-megtörtént, de nem lett volna szabad, és mi meg nem történt, de meg
-kellett volna történnie. És mindig az ő virrasztástól és bánattól
-hervadt alakját látja ott, ahol a hibák megestek.
-
-No, de az idő csöndes munkája itt sem szünetel és tartózhatatlanul
-szitálja láthatatlan porrétegeit az eltávozott fiu lábnyomaira.
-Lassakint belepi a finom homok a kis nyomdokokat; néhány ősz szele
-besodorja száraz levéllel.
-
-Ámde azért emléke nem mulik el. Az ismeretlen tartományból csöndes
-estéken néha hajók érkeznek, melyek vissza-visszahozzák apró árnyalakját
-s a hajnali széllel ismét elviszik. Sőt mikor testvérei iskolába
-kezdenek járni s a gyermekszoba elnéptelenedik, akkor egy időre ismét ő
-foglalja el helyüket a játékoknál. A szülők most sűrübben látják ott
-aranyfürtös fejecskéjét. Testvérei nőnek, szálasodnak, de ő mindig
-olyannak marad meg, amilyen volt.
-
-Azok változnak, arcuk, szivük új vonásokat vesz fel, csak ő nem
-változik, mikor néha nagy ritkán bekopog a szülei házba. Könnyű
-gyermekalakja meghitten tipeg piros cipellőiben testvérei közt, akik
-azonban már nem is ismernek rá. A kis emigráns idegenné vált hazájában.
-
-Már most mind jobban elmaradozik, s csak igen hosszú időközben jelenik
-meg s felette véletlenül. Úgy jő meg, mint mikor egy véletlen széláram
-egy aranyszárnyú pillét hajt be a nyitott ablakon s az halk zsibajjal
-végig száll a szobán. Aranka első báljába készül. És hirtelen eszébe jut
-a rég meghalt bátya. Lehet, hogy az album vastag lapjain át érkezett
-meg, mely arcképét őrzi s beszállt Aranka fejecskéjébe, mely most ezer
-csodás gondolattal van tele. Míg a leány a tükörben nézegette magát s
-elméje össze-vissza röpdösött minden lehető és lehetetlen ismerősön és
-ismeretlenen, akikkel az első bálján találkozni fog, hát ennek a
-nyugtalan elmének egy hátulsó zugocskájában felbukkant egy mosolygó
-szemű, rég elfeledett arcocska. A kis emigránsé.
-
-– Jaj, ha a szegény Béla élne… és így látna!
-
-Nos igen, ha a szegény Béla élne, hát bizonyosan elragadónak találná az
-ő hiu kis huga első báli toilettjét és még bájosabbnak őt magát. És igen
-büszkén vezetné abba az első bálba. De Aranka nem így látja a dolgot. Ő
-nem tudná felnőtt embernek elképzelni Bélát, ő úgy hiszi, hogy Béla
-olyan lenne, amilyen volt s most felmásznék örömében a nyakába és az
-arcához dörzsölné piros arcocskáját. Bizonyosan össze is gyűrné a
-ruháját, – de a nagylelkű Aranka nem törődnék evvel egy cseppet sem.
-Megbocsátná neki azért, hogy él.
-
-Azután egy napon Aranka koszorus fővel ül egy asztalnál. Aranka
-menyasszony, Pista pedig vőfélye. Az örömanya büszkén, boldogan
-nyugtatja szemét bájos menyasszony leányán és szive egyszerre igen
-ellágyul. Csudás boldog és fájdalmas érzések hánykódnak benne; úgy
-tetszik, mintha valami felbolygatná benne a rég elnyugodott emlékeket, a
-rég elhangzott bölcsődalokat s ki akar ömleni belőle az egész mult.
-Látja szép leányát gyermekkora és leánykora minden fázisában; azután
-végig fut deli legényfia multján és – amint a poharak összecsengenek, –
-csing-ling… hajó érkezik a rejtelmek birodalmából s megjő rajta a kis
-emigráns is.
-
-Mulik az idő. A nagymama lábainál három unoka játszadozik nagy zajjal. A
-nagymama kézimunkál és olykor közbeszól:
-
-– No, no, gyerekek, jön a mumus, ha nem lesztek csöndben!
-
-Az unokák elhallgatnak s meghökkenve néznek az ajtóra. Hála istennek,
-nincs semmi baj, nem nyílik meg az ajtó s a gyerekek csakhamar
-napirendre térnek a mumus felett. (Hiszen be sem engedné a nagymama,
-tudják ők azt jól!)
-
-A nagymama pedig mosolyogva nézi az újra meginduló csatarát. Hát ím,
-egyszerre, csakugyan felnyílik nesztelenül az ajtó és no lám, ki jő be
-rajta? Egy kis halvány arcú, fáradt vándor, mezítláb, fehér ingecskében.
-Kissé elfogódva áll meg az ajtóban, mert úgy látszik, nem volt arra
-elkészülve, hogy az apróságokat itt lelje, és mintha azon tünődnék, ne
-oldjon-e kereket? De az anyja int neki (mert nyilvánvaló, hogy a kis
-emigráns a jövevény) s ő fürgén hozzáfut, felmászik az ölébe és gyermeki
-ártatlanság örökös fényétől övezett fejecskéjét keblére hajtja. Anyja
-öreg szivéhez szorítja az elveszett gyermeket, aki, mint ő is behunyja
-szemeit örökre, vissza se jő többé. Soha, soha többé. Beszél, susog
-vele, megmutogatja neki az unokákat, elmondja, kit hogy hívnak, s milyen
-kedvesek, ámde azért korántsem olyan jók, mint ő volt. A kis emigráns
-nagyon büszkének látszik erre a dicséretre.
-
-– Ni, a nagymama elaludt – szólnak az unokák, összevillantva szemüket s
-felhasználva az alkalmat, mint a fiatal sólymok, kiröppennek a szobából.
-
-
-
-
-A SZALMASZÁL.
-
-– Igen, igen… a főherceghez megyek… Csodálatos, hogy ez csak most jut az
-eszembe!
-
-Összefonta karjait s egy darabig mereven maga elé bámult.
-
-– Vajjon megismer-e ő fensége? – susogta bátortalanul és szomoruan tette
-hozzá: Vagy talán nem is akar…
-
-De aztán újra remény szállta meg. Megint felemelte fejét.
-
-– Lehetetlen, hogy egészen elfelejtsen egy régi bajtársat. Nem, nem,
-bizonyosan emlékszik reám, mint ahogy én emlékszem gyöngéd, fehér arcára
-és szelid kék szemeire… Minden bizonnyal elfogad és meghallgat. Milyen
-bárgyú vagyok, hogy csak most gondolok rá!
-
-Sírni és káromkodni szeretett volna egyszerre, hogy ez az ötlet, mely a
-nyomortól minden bizonnyal megszabadítja, csak most jut az eszébe.
-Hiszen ez a megoldás oly közel állott hozzá, mint a mesebeli tündér
-alma: csak a feje fölé kelle nyulnia, hogy leszakassza. Még se látta
-meg. Éveken át éjjel-nappal azon töprengett, kihez forduljon, aki
-kétségbeesett helyzetéből kiszabadítsa; de bárhogy törte a fejét, nem
-jutott senki az eszébe. Vagy akire gondolt, abban csalatkozott.
-
-De kihez is fordult volna? Volt ezredeséhez? Sohasem viselkedett jó
-szívvel hozzá. Hiszen ha az védelmébe veszi, azért a csekélységért, amit
-meggondolatlanságában elkövetett, nem fosztották volna meg a tiszti
-rangtól. De meg különben is mit tehetne az érdekében? Talán küldene tiz
-forintot. Bajtársait, a könnyelmű, vidám hadnagyokat és főhadnagyokat
-zaklassa leveleivel, akik lehet, hogy néha még rokonszenvesen gondolnak
-reá a pezsgő aranyhabjának csillogása s a cigány mámoros muzsikája
-közben és egyszer-egyszer talán szomoruan össze is néznek, mintha azt
-kérdenék: Vajjon az a boldogtalan Jenő hol lehet most? Hol? Nem, nem, ne
-tudják ők meg, hogy hol van ő most; de valószínüleg úgy sem tartanák
-összeegyeztethetőnek a katonai becsülettel, hogy egy diszkvalifikált
-tiszt levelére válaszoljanak, pláne, mikor az pénzt kér. Holott
-részvétet is csak igen kimért adagban mernének küldeni.
-
-Nem, valóban, tiszttársai nem segíthettek rajta s az a csekély
-ismeretségi kör, melyre katonai pályája alatt szert tett, hamar
-kimerült. Többnyire befolyás nélkül való emberek voltak s amellett
-nagyképüek. Unatkozó arccal, kényszeredett hangon kérdezték a szegény
-volt tiszttől, mikor ez valami foglalkozásért kopogtatott náluk:
-
-– Hm, hát tulajdonképpen mihez ért?
-
-»Tulajdonképpen« semmihez sem értett, kivéve, amit egy csapattisztnek
-tudnia kell. Az pedig nem igen volt alkalmas valami polgári foglalkozás
-betöltésére. Az ismerősök tehát hamarosan elpárologtak s az ő lelkébe
-minden kudarcnál valami gyávaság, valami szomorú fáradtság lopózott s
-nemsokára már oly óriási nehézségnek tetszett előtte az, hogy valaha
-tisztességes foglalkozáshoz jusson, hogy alig mert rágondolni.
-Valahányszor este lefeküdt egy új csalódással gazdagabban, mindig úgy
-érezte magát, mint akin egy nagy szikla hempergett át, tagjai össze
-vannak törve, lelke összezsugorodott s bátorsága végleg elenyészett.
-Mikor pedig reggel felkelt, oly gyámoltalannak érezte magát, mint a
-gyermek, akinek még gyönge a lába a járásra. Aki nem mer megmoccanni a
-nagy, rejtélyes, ismeretlen világban, mely környezi s egy kézre vár,
-mely szeretettel vezesse.
-
-A volt tisztnek könnyek gyültek a szemébe, ha eszébe jutott az a boldog
-idő, mikor ő is ifju bajtársai, gondtalanul csörtetve a kardot, szuverén
-megvetéssel s bizonyos naiv kiváncsisággal néztek le az idegen polgári
-világra, mint valami távol morajló erdőre, melynek rejtekeit nem
-ismerik; ha eszébe jutottak a jövendő háború csataképeiről való
-ábrándok, a puskatűzzel elűzött ellenséges ütegek, a halomra lőtt
-ellenséges lovasezred, az utolsó emberig védelmezett, ronggyá lyuggatott
-zászló, mely képekben mindenütt látható egy nyugodt, energikus
-főhadnagy, ki hidegen áll a golyók záporában s századával a
-legképzelhetlenebb helyzetekből diadalmasan vergődik ki…; míg most
-ugyanaz a bátor tiszt félénken, kábultan bolyong az idegen erdőben s
-megdöbbenve áll meg minden göröngy előtt, mely útjába kerül s nem érez
-annyi életrevalóságot sem magában, hogy felemelje s félrelökje… A
-tehetetlenség érzetének nehéz, keserű könnyei voltak azok, melyek a
-tiszt lázban égő szemeiből kisajtolódtak és arcán végig gördültek.
-
-Mi mindent élt is át ezalatt a szörnyüséges két év alatt! Mikor feljött
-a fővárosba és ismerőseiben megcsalódott, neki is az volt első
-gondolata, ami annyi másnak, aki kenyér után kapkod: a vasút.
-
-Mikor a folyamodványt elvitte a hatalmas palotába, melynek lépcsőin oly
-sűrün hullámzik a hozzá hasonló aggodalmas arcú népség, kissé el volt
-ugyan fogódva, de még elég keményen, bátran kopogtatott be a hivatalos
-helyiségbe… Kip, kop… A hivatalszolga szinte meg volt illetődve ettől az
-erélyes két koppanástól és sietett ajtót nyitni a belépőnek, aki
-egyenesen a méltóságos úrral óhajtott beszélni. Fekete szalonkabát volt
-rajta, ami új, fényes magas kalapjával együtt imponáló hatást gyakorolt
-Jánosra, a hivatalszolgára, aki csak akkor hökkent meg egy kissé, mikor
-az elegáns kabát belsejéből is csak az bontakozott ki, mi a kopottakból
-szokott: a jól ismert kétrét hajtott miniszterpapiros.
-
-Már a második alkalommal, mikor a kérvény sorsáról jött el tudakozódni,
-sokkal csendesebben lépett be az előszobába; nem is fekete szalonkabát
-volt rajta, hanem egy, az időjáráshoz éppen nem alkalmazkodó szürke; s
-nem óhajtott a méltóságossal »értekezni«, megelégedett az
-irodavezetővel, aki közönyösen adta tudtul az ő makogó hangján:
-
-– Az ön kérvénye még nincs elintézve, kedves barátom.
-
-Harmadszor, negyedszer, ötödször s Isten tudja hányadszor már, csak úgy
-lopva surrant be az előszobába, meghúzódott egy sarokban, s alázatosan
-várt arra, amíg az irodavezető kegyes lesz elfogadni, hogy elmakogja a
-rendes nótáját:
-
-– Sajnálom, kedves lelkem, de az ön kérvénye még nem került sorra.
-Jöjjön el a jövő hét valamelyik napján, vagy talán jobb lesz, ha a jövő
-hónap első felében. Addigra elintézik bizonyosan.
-
-Végre is megszánta a hivatalszolga. Ez vén obsitos lévén, úgy látszik
-megérezte az előszobában lábatlankodó tapasztalatlanban a volt tisztet s
-rokonszenvezett vele.
-
-– Ugyan ne bolondíttassa az úr magát tovább is azoktól a tintanyalóktól!
-– szólt hozzá bizalmasan, négyszemközt. Ha az én szavamra hallgat, vegye
-vissza azt az instanciát és vágja valamelyik tollkoptató fejéhez, aztán
-felénk se nézzen többet. Hiszen háromezer ilyen folyamodvány lesi az
-elintézést, mint a magáé, olyik két esztendő óta!
-
-Az első menedék terve így dugába dőlt s gyors egymásutánban következtek
-mind azok a stációk, amelyekhez egy züllőfélben levő intelligens ember
-el szokott jutni, legelső sorban is az iszákosság. Először díjnokság a
-törvényszéknél, a városnál, másodszor irnokság valami ügyvédi irodában,
-s mikor mindez nem sikerült, jő az utolsó szalmaszál: korrektorság
-valamelyik lapnál.
-
-Beállít a szerkesztőhöz s elfogódottan, az izgalomtól kissé fuldokló
-hangon adja elő kérelmét, mely oda irányul, hogy adjon az neki
-foglalkozást lapjánál; bármily szerényet, esetleg a korrektorságot s
-örökre lekötelezi őt szivességével.
-
-A szerkesztő jó ember, bizonyosan érzi is, hogy ennek az embernek
-alázatosan lesütött feje, vérpiros arca és reszkető hangja valami
-katasztrófát jelentenek, melyen átment és segítene is rajta szivesen, –
-ha nem járt volna itt előtte ma már öt ilyen kérelmező, akik épp oly
-elfogódott félénkséggel kérték azt a korrektorságot (ami különben nincs
-is üresedésben).
-
-Mit tegyen? Feljegyzi a nevét, megigéri, hogy amint valami alkalmas hely
-megürül, azonnal értesíti, s előzékenyen kéri a címét, hogy esetleg
-írhasson neki.
-
-A cím? Az idegen tétovázik, hol elsápad, hol meg biborpirossá válik az
-arca s azután rekedtes hangon dadogja:
-
-– Bocsánat, címmel nem szolgálhatok… majd inkább magam jövök el
-tudakozódni… megengedi úgy-e szerkesztő úr?
-
-Persze, hogy megengedi szó nélkül. Csak nem vasalhatja ki ebből a
-szerencsétlenből azt a vallomást, hogy azért nem adhat címet, mert ez
-idő szerint nincs is lakása. Az pedig vállait összehúzza és
-meghunnyászkodva botorkázik a szobákon keresztül, ki megint a rejtélyes
-erdőbe, mely most is oly titokzatos és idegen előtte, mint tisztkorában,
-bár már vagy másfél esztendeje hánykódik ide-oda benne.
-
-El is jő tudakozódni néhány hétig gyakrabban; azután csak egy hónap
-mulva kerül fel s végezetül teljesen elmarad. Elvész, eltünik örökre
-szem elől s a hirlapírók, akiket a tömérdek kilincselés egyre kiránt a
-munka sodrából, megkönnyebbülve sóhajtanak fel:
-
-– Hál’ Istennek, megint elpusztult a nyakunkról egy kölönc!
-
-A »kölönc« pedig künn úszik a város szennyében, olyan állapotban, mely
-lehetetlenné teszi, hogy intelligens ember elé kerüljön. Ruhája
-lerongyollott, cipője oldalán kifordul a harisnya s haja, szakálla is
-úgy elburjánzott, hogy teljesen szalonképtelenné tették viselőjüket.
-Félénken surrant el a falak mellett, ha az utcán ment s többnyire a
-külvárosi apró lebujokban tanyázott; reggelenkint beesett, sápadt arccal
-és összecsapzott borzas szakállal bujt elő onnan. Már most minden
-ellentállás nélkül engedte sodortatni magát balsorsától, kábán, vakon,
-vízmentében.
-
-Egy álmatlanul töltött éj után künn kóborolt a kültelkeken s egy gépgyár
-elébe ért, melynek kapujában nagy embercsoport zsivajgott, egymást
-szorítva, törve. Megtudta, hogy a gyár most hirtelenében vagy száz
-napszámost fogad fel s a vegyes publikum azért tolong úgy a kapuban,
-mert itt is nagyon sok az ember a kevés fókához; aki hamarabb bejut, az
-kap munkát.
-
-Még korán volt. A hatalmas épület ablakaiból még áradt a villamos napok
-vakító fénye, zúgás, zaj, csörömpölés közepette. A volt tiszt megállt s
-míg fejét a fehér sugárözönben s a munkazajban fürdette, szívén
-egyszerre valami melegség hatott át.
-
-A nagy épület fellegbe nyúló kéményével s fényben úszó ablakaival olyan
-volt előtte, mint az Isten háza, ahol a földresujtottak és nyomorultak
-irgalmat és menedéket találnak, mikor körülöttük már minden szál
-elszakadt. Ennek a szentegyháznak a kémény a tornya, a munkazaj
-kebelében a zsolozsma, a kiáradó fény a tévelygők útmutatója, mely
-messzire löveli a sötét külvárosi utcákba sugarait, mintegy hivogatóan
-beszélve: ide, ide összezúzott emberek, ebben a házban is egy Isten
-lakik, aki felemel benneteket válogatás nélkül: a munka!
-
-– Eh, félre veled ostoba előítélet, – mormogá a volt katona. Minden
-munka tisztességes és a legbecsületesebb az, amit az ember a két kezével
-végez. Mért ne lennék én is munkás?
-
-Ő is a tolongók közé ment és szerencsésen bejutott a gyárba. De
-csakhamar meggyőződött, hogy az Isten, aki ebben a modern szentegyházban
-lakik, nagyon önző és kegyetlen, aki drágán fizetteti meg az alamizsnát,
-s pártfogoltjait halálra hajszolja. Akinek nincsenek a durva gyári
-munkához szoktatott izmai; aki nem hajt elég hasznot neki: azt előbb,
-amint lehet, kihasználja s aztán, mikor már végképp kimerítette,
-irgalmatlanul összezúzza és kiveti szentélyéből. A volt tiszt is
-hasztalan igyekezett a rideg istenség oltárán tetszetős áldozatot
-mutatni be; az mindegyre jobban elfordult tőle; ő maga kimerült,
-kifáradott a szokatlan munkától; lassankint alig tudta a kezét, lábát
-mozgatni s egyszer végül a nagy gép kereke úgy földhöz találta vágni,
-hogy bajjal lehetett felszedni onnan.
-
-– Teringette, sziszegte a gyár orvosa, mikor a földhöz lapított embert
-megvizsgálta s konstatálta, hogy a gép ez egyszer csudálatosan humánus
-volt, nem tört csontot, – ezekkel a finom, asszonyos kezekkel akar ön a
-vasfúrásnál dolgozni? Kedves fiam, maga pályát tévesztett, maga ne
-hozzánk jöjjön, hanem menjen képviselőnek vagy főispánnak, vagy más
-ilyen kasza-kapa kerülőnek az ilyen kezekkel!
-
-Heti bérét kifizették és elküldték a gyárból.
-
-Tehát mindennek vége volt s még hozzá egy idő óta oly különösen érezte
-magát. Folytonosan izzadt s a torka úgy égett, mintha egy világ lobogna
-a mellében. Járni se volt kedve, folyton otthon lebzselt a tömeges
-munkásszálláson, mereven maga elé bámulva.
-
-És íme, most, a végső kétségbeesés percében felmerül előtte, kilép a
-ködből, mint a szent legendákban az aranyhajú, glória-koszorús tünemény,
-mely megmenti őt. A főherceg. És pedig egy véletlen ötlet alakjában.
-
-– Csodálatos, igazán megfoghatatlan, hogy csak most jut az eszembe, –
-mormogta, míg lesoványodott arcára keserű bánat ült ki.
-
-Emlékezete megbolygatott hullámaiból kikel a főherceg gyöngéd, lányos
-alakja, szöszke hajával, nyájas, ábrándos, kék szemével, lágy hangjával.
-Együtt kezdtek hadnagyoskodni az ő ezredénél s a kis főherceg
-megtisztelte őt néhányszor azzal is, hogy egy szatócs fitos orrú
-lánykája iránt táplált vonzalmának fázisaival megismertesse.
-
-– Igen, elmondok neki mindent. Ah, mindjárt hozzá kellett volna
-fordulnom, akkor nem veszik el a kardomat azért a hiábavalóságért!
-
-Felvánszorgott az ágyról s elment a főparancsnoksághoz, hogy megtudja,
-merre van a főherceg. Valami kis osztrák városban volt helyőrségen.
-
-– Messze van, – morogta kimenőben. – De sebaj! Még sincs a világ végén,
-majd elutazom hozzá.
-
-De hogy miként utazik oda pénz nélkül s mint jut be hozzá rongyaiban, a
-részletekkel nem törődött. Minek is. Amióta a kis főherceg aranyfürtös
-feje megjelent előtte s szemei, mint kék napok, ráragyognak, oly
-könnyünek, oly egyszerünek tetszett előtte minden, mint a gyerekjáték.
-
-– Jobban tenné, ha kórházba menne, mint hogy folyton utazásra gondol,
-mondotta annak a munkásszállásnak a gazdasszonya, ahol az utolsó éjt
-töltötte. Hiszen alig birják el a csizmát a lábai.
-
-– Katonadolog! – mormogta a beteg. – Egy kissé fáradt vagyok, ez az
-egész.
-
-Hanem az igaz, hogy gyalázatosan érzi magát. Már az bizonyos, hogy el
-kell halasztania azt az utazást néhány napra, amíg kipiheni magát. De e
-pár nap alatt még rosszabbul lett. A láz egyre égette s a fejében
-sajátságosan összezavarodott minden. Néha úgy összeszorult a torka,
-mintha egy nagy durva kéz fojtogatná s a melle úgy zihált, mintha
-folyton valami nagy súly nyomná.
-
-– Egy percig sem késem tovább, ez a dohos lyuk megöl, mielőtt ő
-fenségéhez jutnék, – szólt magában türelmetlenül.
-
-Feltápászkodott, nyakába vette régi katonaköpenyét, amit nem tudott
-eladni s kiment az utcára, a késői őszben elhagyatott liget felé vette
-útját, amerre a vasuti sinek futnak napnyugatnak. Az járt agyában, ha
-gyalog is, de meg nem áll addig, amíg a főherceghez nem ér. Nehezen
-vánszorgott, szinte a végkimerüléshez közeledett, de alig vette észre.
-Folyton egy dal csapongó refrénje csengett fülében, mely a kis főherceg
-kedves nótája volt: Dali dali haj… Messziről a multból érces hangokat
-hoz a szél, melyek egy csoport fiatal tiszt ajkairól ömlenek s melyek
-egyesülnek az ifju májusi erdők illatával és vadgerlék szerelmes
-turbékolásával. Dali dali haj… Hangzik a multból az ő férfias baritonja,
-mely ha magasan emelkedett, zengzetes volt, mint a havasi kürt s ha
-zokogott, epedőn lágy, mint a juhász furulyája. Hányszor hallgatta
-elmerengve a kis fenség! Dali haj… Pipacsos, vadvirágos fűben,
-napsütötte erdei tisztáson, öreg bükkök ünnepi tanuzása mellett egy
-csoport derék ifju tiszt örök barátságot köt s egy finom kéz, melyet
-koronák fénye aranyoz, kézből-kézbe vándorol… Ah, övébe is belesimul.
-Érzi még a gyöngéd ujjak meleg szorítását; látja a barátságos, őszinte
-szemeket, melyek oly melegen tapadnak a társak szemeibe, mintha emlékébe
-akarná vésni arcuk vonásait; mintha lelkébe akarná szívni vidám zajukat,
-éneküket. Minden oly szép, oly ifju s a szivek úgy tele vannak
-barátsággal, tavaszi fénnyel!
-
-– Fenség, mint a fuldokló a szalmaszálat, úgy ragadom meg én is kezeit…
-
-Igen, igen, ezekkel a szavakkal fog elébe lépni. Vagy talán elébe
-rogyni. S megmutatja beesett arcát s míg a kék napok szeliden
-ráragyognak, elmondja hosszan, mi lett abból a gondtalan fiatal
-bajtársból, kinél egykor kegyes volt letéteményezni ifjui ábrándjainak
-néhányat és kinek dalait is oly szivesen hallgatta. S ha mindezt
-elmondja, ha kitárja előtte szenvedéseit mérhetetlenségükben, óh, akkor
-a szőkefürtös fej bizonyára lehajlik hozzá, mint ahogy Isten követe, a
-mosolygó szivárvány lehajlik a föld felé s felemeli a porból, a
-szennyből valami tisztább, napsugarasabb régióba. Hogy hová? Maga se
-tudja. Még arra se gondolt, mit kér a főhercegtől, ha elébe kerül, csak
-annyit érzett, hogy e lépéstől kezdve határozatlan formában új élet
-kezdődik.
-
-Hideg, őszies idő volt. Alig vette észre, hogy kikerült a liget
-legvégére s az alacsony bokrok közt bolyongott. Cél nélkül ment mind
-beljebb a galyak szövevényében, nehezen lábalva a sárhabarcsban. Oly
-fáradt, oly álmos volt; forgott vele a világ s minden csontja
-lekivánkozott a földre, valami bokor tövébe. De ő csak azon rágódott még
-mindig, mit fog a főhercegnek mondani. Folyton az zsongott agyában.
-
-– Igen, fenséged az én utolsó menedékem, az én utolsó horgonyom… Oh,
-fenség, ámbár elszálltak az ifjui álmok, melyeket kegyes volt egy
-szegény tiszttel megosztani, az mégis elég vakmerő emlékeztetni reájuk
-fenségedet, mert neki ezek az egyetlen kincsei, melyek a tavaszból
-megmaradtak. Ezekre az emlékekre hivatkozva kiáltok fenségedhez a
-mélységből, fenségedhez, ki maga is ifju korunknak egy szép legendája,
-egy fényes alakja…
-
-Megállt egy bokor mellett, zihálva, fuldokolva, azután szédülten ledült,
-fejét a föld puha, de hideg keblére hajtva. S amint ott feküdt,
-lassankint nagy könnyüség érzete töltötte el. Ugy tetszett, mintha egy
-vonat kerekei dübörögnének alatta s versenyt repülne a futó felhőkkel.
-Erdők, hegyek, városok gyorsan maradoznak el mögötte a csillagos
-alkonyban s a hajnal arany fényességéből halk morajjal bontakozik ki az
-osztrák városka, a hova utazni készült. Még alig csillan meg a távolban
-tornyának keresztje, immár ott is a vonat s ő maga, Isten tudja mikép,
-egyszerre csak ott áll a kis főherceg előtt, aki szöszke fejével
-szakasztott olyan most is, mint akkorjában volt. A szelid kék szemek
-részvéttel tekintenek reá.
-
-Szólni akar, de nem tudja mozgatni a nyelvét. Kiáltani akar, de torka
-összeszorul. Szempillái egyre mélyebben csúsznak alá megtörő szemeire.
-Végre nagy erőlködéssel, elhalóan susogja:
-
-– Fenség, mint fuldokló… a szalmaszálat… úgy ragadom meg… kezeit…
-
-S a szalmaszál mindegyre jobban kicsúszik megmerevülő kezéből, míg végre
-ki is fut belőle. Egy pár csavargó veréb csicsereg felette a kopasz ágon
-olyan altató félét s néhány lehulló sárga levél befogja szemeit örökre.
-
-
-
-
-TARTALOM.
-
-  Utolsó szikrák  3
-  Pali  17
-  Katica  24
-  A kapás gyerek  33
-  Világos  38
-  Az öreg Katus  50
-  Mariska  58
-  Marosszögön  66
-  A szökevény  80
-  Marengo  89
-  Röppenő évek  100
-  Mese  118
-  A kis emigráns  124
-  A szalmaszál  130
-
-
-[Transcriber's Note:
-
-Javítások.
-
-Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.
-
-A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:
-
-21 |karcag. De hogy kacag! |kacag. De hogy kacag!
-
-24 |megvallhatjuk-hogy |megvallhatjuk, hogy
-
-24 |közön‘séges |közönséges
-
-27 |fest a a kis |fest a kis
-
-30 |csebébe nyul |zsebébe nyul
-
-47 |Mindja megint |Mondja megint
-
-77 |Erszike, a mama |Erzsike, a mama
-
-84 |istáillóban |istállóban
-
-101 |hazaértom |hazaértem
-
-110 |ros zat |rosszat]
-
-
-*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK ELBESZÉLÉSEK ***
-
-Updated editions will replace the previous one--the old editions will
-be renamed.
-
-Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright
-law means that no one owns a United States copyright in these works,
-so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the
-United States without permission and without paying copyright
-royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part
-of this license, apply to copying and distributing Project
-Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm
-concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark,
-and may not be used if you charge for an eBook, except by following
-the terms of the trademark license, including paying royalties for use
-of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for
-copies of this eBook, complying with the trademark license is very
-easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation
-of derivative works, reports, performances and research. Project
-Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may
-do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected
-by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark
-license, especially commercial redistribution.
-
-START: FULL LICENSE
-
-THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE
-PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK
-
-To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free
-distribution of electronic works, by using or distributing this work
-(or any other work associated in any way with the phrase "Project
-Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full
-Project Gutenberg-tm License available with this file or online at
-www.gutenberg.org/license.
-
-Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project
-Gutenberg-tm electronic works
-
-1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm
-electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to
-and accept all the terms of this license and intellectual property
-(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all
-the terms of this agreement, you must cease using and return or
-destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your
-possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a
-Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound
-by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the
-person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph
-1.E.8.
-
-1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be
-used on or associated in any way with an electronic work by people who
-agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few
-things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works
-even without complying with the full terms of this agreement. See
-paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project
-Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this
-agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm
-electronic works. See paragraph 1.E below.
-
-1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the
-Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection
-of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual
-works in the collection are in the public domain in the United
-States. If an individual work is unprotected by copyright law in the
-United States and you are located in the United States, we do not
-claim a right to prevent you from copying, distributing, performing,
-displaying or creating derivative works based on the work as long as
-all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope
-that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting
-free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm
-works in compliance with the terms of this agreement for keeping the
-Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily
-comply with the terms of this agreement by keeping this work in the
-same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when
-you share it without charge with others.
-
-1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern
-what you can do with this work. Copyright laws in most countries are
-in a constant state of change. If you are outside the United States,
-check the laws of your country in addition to the terms of this
-agreement before downloading, copying, displaying, performing,
-distributing or creating derivative works based on this work or any
-other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no
-representations concerning the copyright status of any work in any
-country other than the United States.
-
-1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg:
-
-1.E.1. The following sentence, with active links to, or other
-immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear
-prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work
-on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the
-phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed,
-performed, viewed, copied or distributed:
-
-  This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and
-  most other parts of the world at no cost and with almost no
-  restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it
-  under the terms of the Project Gutenberg License included with this
-  eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the
-  United States, you will have to check the laws of the country where
-  you are located before using this eBook.
-
-1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is
-derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not
-contain a notice indicating that it is posted with permission of the
-copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in
-the United States without paying any fees or charges. If you are
-redistributing or providing access to a work with the phrase "Project
-Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply
-either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or
-obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm
-trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted
-with the permission of the copyright holder, your use and distribution
-must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any
-additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms
-will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works
-posted with the permission of the copyright holder found at the
-beginning of this work.
-
-1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm
-License terms from this work, or any files containing a part of this
-work or any other work associated with Project Gutenberg-tm.
-
-1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this
-electronic work, or any part of this electronic work, without
-prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with
-active links or immediate access to the full terms of the Project
-Gutenberg-tm License.
-
-1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary,
-compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including
-any word processing or hypertext form. However, if you provide access
-to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format
-other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official
-version posted on the official Project Gutenberg-tm website
-(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense
-to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means
-of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain
-Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the
-full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1.
-
-1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying,
-performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works
-unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9.
-
-1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing
-access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works
-provided that:
-
-* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from
-  the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method
-  you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed
-  to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has
-  agreed to donate royalties under this paragraph to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid
-  within 60 days following each date on which you prepare (or are
-  legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty
-  payments should be clearly marked as such and sent to the Project
-  Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in
-  Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg
-  Literary Archive Foundation."
-
-* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies
-  you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he
-  does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm
-  License. You must require such a user to return or destroy all
-  copies of the works possessed in a physical medium and discontinue
-  all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm
-  works.
-
-* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of
-  any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the
-  electronic work is discovered and reported to you within 90 days of
-  receipt of the work.
-
-* You comply with all other terms of this agreement for free
-  distribution of Project Gutenberg-tm works.
-
-1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project
-Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than
-are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing
-from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of
-the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set
-forth in Section 3 below.
-
-1.F.
-
-1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable
-effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread
-works not protected by U.S. copyright law in creating the Project
-Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm
-electronic works, and the medium on which they may be stored, may
-contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate
-or corrupt data, transcription errors, a copyright or other
-intellectual property infringement, a defective or damaged disk or
-other medium, a computer virus, or computer codes that damage or
-cannot be read by your equipment.
-
-1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right
-of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project
-Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project
-Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all
-liability to you for damages, costs and expenses, including legal
-fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT
-LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE
-PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE
-TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE
-LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR
-INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH
-DAMAGE.
-
-1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a
-defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can
-receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a
-written explanation to the person you received the work from. If you
-received the work on a physical medium, you must return the medium
-with your written explanation. The person or entity that provided you
-with the defective work may elect to provide a replacement copy in
-lieu of a refund. If you received the work electronically, the person
-or entity providing it to you may choose to give you a second
-opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If
-the second copy is also defective, you may demand a refund in writing
-without further opportunities to fix the problem.
-
-1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth
-in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO
-OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT
-LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE.
-
-1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied
-warranties or the exclusion or limitation of certain types of
-damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement
-violates the law of the state applicable to this agreement, the
-agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or
-limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or
-unenforceability of any provision of this agreement shall not void the
-remaining provisions.
-
-1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the
-trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone
-providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in
-accordance with this agreement, and any volunteers associated with the
-production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm
-electronic works, harmless from all liability, costs and expenses,
-including legal fees, that arise directly or indirectly from any of
-the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this
-or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or
-additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any
-Defect you cause.
-
-Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm
-
-Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of
-electronic works in formats readable by the widest variety of
-computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It
-exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations
-from people in all walks of life.
-
-Volunteers and financial support to provide volunteers with the
-assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's
-goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will
-remain freely available for generations to come. In 2001, the Project
-Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure
-and permanent future for Project Gutenberg-tm and future
-generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see
-Sections 3 and 4 and the Foundation information page at
-www.gutenberg.org
-
-Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation
-
-The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit
-501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the
-state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal
-Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification
-number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by
-U.S. federal laws and your state's laws.
-
-The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West,
-Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up
-to date contact information can be found at the Foundation's website
-and official page at www.gutenberg.org/contact
-
-Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg
-Literary Archive Foundation
-
-Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without
-widespread public support and donations to carry out its mission of
-increasing the number of public domain and licensed works that can be
-freely distributed in machine-readable form accessible by the widest
-array of equipment including outdated equipment. Many small donations
-($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt
-status with the IRS.
-
-The Foundation is committed to complying with the laws regulating
-charities and charitable donations in all 50 states of the United
-States. Compliance requirements are not uniform and it takes a
-considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up
-with these requirements. We do not solicit donations in locations
-where we have not received written confirmation of compliance. To SEND
-DONATIONS or determine the status of compliance for any particular
-state visit www.gutenberg.org/donate
-
-While we cannot and do not solicit contributions from states where we
-have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition
-against accepting unsolicited donations from donors in such states who
-approach us with offers to donate.
-
-International donations are gratefully accepted, but we cannot make
-any statements concerning tax treatment of donations received from
-outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff.
-
-Please check the Project Gutenberg web pages for current donation
-methods and addresses. Donations are accepted in a number of other
-ways including checks, online payments and credit card donations. To
-donate, please visit: www.gutenberg.org/donate
-
-Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works
-
-Professor Michael S. Hart was the originator of the Project
-Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be
-freely shared with anyone. For forty years, he produced and
-distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of
-volunteer support.
-
-Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed
-editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in
-the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not
-necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper
-edition.
-
-Most people start at our website which has the main PG search
-facility: www.gutenberg.org
-
-This website includes information about Project Gutenberg-tm,
-including how to make donations to the Project Gutenberg Literary
-Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to
-subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks.