diff options
Diffstat (limited to 'old/65470-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/65470-0.txt | 5531 |
1 files changed, 0 insertions, 5531 deletions
diff --git a/old/65470-0.txt b/old/65470-0.txt deleted file mode 100644 index 95ad93a..0000000 --- a/old/65470-0.txt +++ /dev/null @@ -1,5531 +0,0 @@ -The Project Gutenberg eBook of A vizözön és egyéb elbeszélések, by Lajos -Biró - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you -will have to check the laws of the country where you are located before -using this eBook. - -Title: A vizözön és egyéb elbeszélések - -Author: Lajos Biró - -Release Date: May 30, 2021 [eBook #65470] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -Produced by: Albert László from page images generously made available by - the HathiTrust Digital Library - -*** START OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A VIZÖZÖN ÉS EGYÉB -ELBESZÉLÉSEK *** - -A VIZÖZÖN - -ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK - -ÍRTA - -BIRÓ LAJOS - -MÁSODIK KIADÁS - -BUDAPEST, 1918 – AZ ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RÉSZVÉNYTÁRSULAT -KIADÁSA - -9379. – Budapest, az Athenaeum r.-t. könyvnyomdája. - - - - -A VIZÖZÖN - -Lomnicról vidám társaság indult kirándulásra. Tizenöten voltak a három -vezetőn kívül: asszonyok, leányok, férfiak, mind fiatalok és jókedvűek; -színes, nyári blúzokban a nők, könnyű turistaruhában a férfiak, -mindnyájan szalmakalapban, amely mellé virágokat tűzdeltek később. - -Jókedvűen vágtak neki a széles útnak, hangosan nevetve és tréfálkozva. A -júniusi reggel még hűvös volt, de a dél felé haladó nap már melegen -tűzött le. - -A társaság elhagyta a széles, kényelmes utat és hegyi ösvényeken haladt -fölfelé. Ez már a magas Tátra alpesi világa volt. A fák megkisebbedtek, -kopasz sziklák tolták felfelé tar fejüket és a haladás lassabbá lett. A -társaság még jókedvű volt. Hol az egyik, hol a másik szaladt előre: -bizonyítani, hogy nem fáradt és hogy az út nem is fáradságos. Egy -karcsú, szőke leány egyre a társaság élén volt vidáman kipirulva, nevető -szemmel: élvezvén ifjuságát, erejét és a nyarat, amelynek a napja izzó -sugárkévékkel verte szét a délelőtt hűvösségét. - -Egy kis erdő felé közeledtek. A karcsú fenyők sötéten és komolyan -állottak, homályba zárván a teret mögöttük. A szőke leány gyors -léptekkel vezette a társaságot a sziklás ösvényen. Egyszerre megállott, -hirtelen visszadobbanva és halkan sikoltott egyet. - -A könnyű sikoltásra ijedten állott meg mögötte a társaság. Az erdőben -előttük, a zöld ragyogású sötétségben élet támadt, a homály megmozdult -és az erdőből a napsütötte erdőszegély szikrázó világosságába kilépett -egy férfi. - -Kalap nem volt a fején, a lábán szandált hordott. Ócska szürke ruha -lógott le rajta, nyári ingéből – gallér nélkül – duzzadva tört felfelé -bikanyaka és a nyakon keményen, gőgösen ült oroszlánfeje. Az óriási -tagok, a titáni váll, a duzzadó nyak, mintha mind csak arra szolgáltak -volna, mintha egyébre nem is teremtődtek volna, hogy ezt a merészen, -magasan, felségesen és ijesztően felfelé szökő fejet hordozzák. Ezen a -fejen a királyiság, a parancsolás, a nagyság és az akarat tündökölt. Az -erős orr mögött mélyen benn a nagy homlokívek alatt két hideg fényű kék -szem szórt sugarat. Az előretörő áll nem rontott a fej szépségén, csak -zordabbá és keményebbé tette. A bajusz és a szakáll úgy símult el a -finom metszésű száj körül, hogy a fejét az oroszlán fejéhez tette -hasonlóvá. Az óriási jobb kéz botot tartott, egy rettenetes dorongott, -egy ijesztő és hatalmas fegyvert. A balkezében nem volt semmi és a férfi -úgy állott a sötét erdő napsütötte szélén, mint a félelmes ősember, az -erdő ura, a féltékeny őrizője és parancsolója, aki jobb kezének hatalmas -fegyverével szétzúzza a birtokába tolakodókat. - -A bot azonban nem mozdult. A kirándulók riadtan és zavartan állottak. A -fecsegések, a nevetések elhallgattak és nagy némaság ereszkedett le, -mintha a sötét, csendes fenyőerdőből suhogott volna ki. A férfi az -erdőszélén még végigpillantott egyszer a társaságon és eltűnt az -erdőben. - -A kirándulók egymásra néztek. A karcsú, szőke leány erőltetett -vidámsággal kérdezte: - -– Ki volt ez a vadember? - -Az egyik férfi suttogva válaszolt: - -– Nem ismeri? Bakacs Tamás, az igazságügyminiszter. - -Még mindig nem mert senki hangosan beszélni. Elindultak újra felfelé és -fojtott hangon, halkan, ijedezve beszélgettek az eltűnt férfiről. - -A jókedv nem tudott visszatérni. Egyik-másik erőltette a nevetést, -tréfált, bolondozott, de a többiek hallgatagok voltak és végre mindenki -elhallgatott. Az asszonyok mélázva nézegettek a levegőbe, a lányok -megborzongtak és a férfiak kelletlenül, elgondolkozva próbáltak -udvariaskodni. - -Nem is jutottak a tetőig. Délben megpihentek, kirakták az ennivalókat, -megebédeltek és azután más úton – a vezetők csodaszép látnivalókat -ígértek – indultak lefelé. - -A jókedv ekkor kezdett visszatérni. De amint egy patak mentén lassan -ereszkedtek lefelé és egy sziklafal és egy cserjések mögül kis tóhoz -értek, amelyet a patak alkotott, a nők sikoltva kiabáltak. - -A forrás jéghideg vizéből fújva és csapkodva, mint egy mesebeli triton, -mint a vizeknek valamely uralkodója, egy titáni test és az oroszlánfej -merült fel. Bakacs Tamás, ismét Bakacs Tamás, az erdőknek és a vizeknek, -az egész hegyi vidéknek birtokbavevője és ura. - -Az asszonyok sikoltva hátráltak, a férfiak megemelték a kalapjukat és az -egész társaság nagy kerülővel, elkésve, fáradtan és hallgatagon -ereszkedett le a cifra nyaralókhoz. - -Bakacs Tamás kikapaszkodott a jéghideg viz kövecses medencéjéből, -lefeküdt a mohára és száríttatta magát a délutáni nappal. Azután -felöltözött, kezébe vette botját és lefelé indult. Elhatározása készen -volt és így hangzott: - -– Itt nem lehet egyedül lennem. A hegy itt nem lehet az enyém. Már most, -kora nyáron is jönnek az emberek és megrabolják a csendet és a -magányosságot. Fel hát a tetőre! - - -II. - -Másnap reggel Bakacs Tamás átküldött a Wagner-villába: - -– Kéretem Wagner urat, kegyeskedjék a kávéházban felkeresni. - -Reggelizett még, mikor lihegve rontott be Wagner, a gazdag, sovány, -sárga képű építőmester. - -– Parancsoljon velem, kegyelmes uram. - -– Wagner úr, szeretnék egy kis házat építtetni magamnak… - -– Oh, kegyelmes uram… - -– … a lomnici csúcs tetején. - -A sovány embernek nyitva maradt a szája. - -– Hol, kegyelmes uram? - -Bakacs Tamás ránézett az elképedt emberre, maga elé húzta sonkás -tányérját és csendesen nevetett. - -– A lomnici csúcs tetején. Egy kis házat akarok, egy kis fészket, -erőset, tartósat, keményet. Itt sok az ember és én az egész nyáron, az -egész nyáron magam akarok lenni. - -Wagner lecsapta a fejét, azután újra felkapta, ezzel a mozdulattal -jelezvén, hogy most már mindent ért. Persze, persze, a miniszter magában -akar lenni. Az ilyen nagy embernek ilyen pihenés kell. - -– Nos, kedves Wagner úr, mennyi idő alatt lehet készen a házam? - -Wagner elpirult örömében, hogy a nyerseségéről híres Bakacs ilyen -szeretetreméltó hozzá, összeszorította az ajkát, ráncokba szedte a -homlokát. - -– Nos, kedves barátom? - -– Azt hiszem, kegyelmes uram, négy hét alatt elkészülhetek vele, ha -minden erőmet összeszedem. - -– Hát jó. Csak minél előbb. Költséget nem kell kímélni. - -A sovány, májbajos ember irígyen nézte még egy ideig a miniszter óriási -étvágyát, azután meghajtotta magát, kapott egy kézszorítást, amely ismét -boldoggá tette és elment. - -A lomnici csúcs tetején még aznap megkezdődött a munka. Wagner huszonöt -emberét vezényelte fel a tetőre, akik négy hétig fenn táboroztak. Az -építőanyagot óriási fáradsággal cipelték fel és Wagner minden harmadnap, -félholtra fáradva, maga is megnézte a munkát. - -Bakacs Tamás mindennap ott volt. A helyet ő választotta ki: egy -tenyérnyi fensíkot, közvetlenül a csúcs mellett. Ha a ház felépül, -mondta a miniszter, a csúcsa olyan lesz mögötte, mint egy őrszem. - -Wagner – mikor találkoztak – tüzesen magyarázgatott a miniszternek. - -– Egészen különös építésmódot alkalmaztam, kegyelmes uram, mert egyrészt -a háznak gyorsan kell készen lennie, másrészt erősebbnek kell lennie, -mint Szebasztopol várának. Az egész váz vasból van; mindenütt vasbetont -alkalmaztam, mert a házacska nagyon ki van téve viharnak, esőnek. Arra -is kell gondolni, hogy itt bizony kicsit nehéz fűtőszerhez jutni és a -pompás, modern kályhát, amelyet beállítok majd, nem igen használhatja -kegyelmes uram. Pedig itt néha irgalmatlan hideg van forró nyárban is. A -háznak azonkívül sokáig is kell állnia. Ha kegyelmes uram nem is -használná majd – ereklye lesz itt… - -Bakacs Tamás elnevette magát és elégedetten mondta: - -– Köszönöm, kedves Wagner úr, nagyon köszönöm. Én is így képzeltem a -dolgot és nagyon örülök, hogy önhöz fordultam. - -A Wagner ambicióját megkétszerezte a dicséret és kikérte magának azt a -kegyet is, hogy a házacskát ő bútorozza be és ő gondoskodjék arról, hogy -a miniszter – aki három hónapot akar fenn tölteni – semmiben ne -szenvedjen hiányt. - -A negyedik héten készen állott a ház: csinosan, erősen, tisztán, -kényelmes, tartós bútorzattal. Két szoba volt az egész, kicsi -előszobával, amelyben főzni is lehetett és amely éléskamrául szolgált. -Az egész házacska a maga alacsonyságában és tömörségében olyan volt, -mintha egy óriási sziklából esztergályozták volna ki. Lapos tetején csak -a villámhárító szökött felfelé és egy nemzeti színű zászló, amelyet -Wagner tűzött ki. Az ablakai kicsik voltak, vastag, szinte törhetetlen -üveggel. A bejáró-ajtó magas volt, erős, mint egy várkapu, páncélozva, -mint a Wertheim-szekrények. - -– Ezt azért csináltam így, kegyelmes uram, hogy rossz melegvezetővé -tegyem. A falaknál is ezt a rendszert alkalmaztam. Forró napokon így -hüvös marad a ház, hideg napokon megtartja a melegét. - -Az előszobában Wagner büszkén mutogatta a készleteket: - -– Itt konzervek vannak, kegyelmes uram, itt húsok, sonkák, itt tea, itt -a saját termésű boraimból húsz üveg és itt huszonöt üveg pezsgő, amit -bátor voltam szintén mellékelni. - -– Az Isten szerelméért, Wagner úr, hiszen ez tíz évre is elegendő még -nekem is – mondotta nevetve Bakacs. - -Wagner komolyan válaszolt: - -– Minthogy kegyelmes uram esetleg hetekig maga akar maradni, mindenre -kell gondolni. Felhalmoztam jókora mennyiségű fűtőszert is: préselt -széntörmeléket, lévén ez a legkiadósabb. A kályhákat egyébként fával is -lehet fűteni. - -– Jó, jó, kedves Wagner úr, lássuk a szobákat. - -Bementek a szobákba. A miniszter el volt ragadtatva. Wagner mindenre -gondolt; a könyvállványtól a barométerig, egy elsőrangú messzelátótól a -kényelmes karosszékig, íróasztalig, minden volt a két tágas szobában, -amire csak szüksége lehet az embernek. Két puskáról is gondoskodott -Wagner: egy könnyebbről és egy nehéz golyós fegyverről, mert nem lehet -semmit tudni… Sőt vívókard is az íróasztal felett. - -– Kegyelmes uramnak, mint az ország egyik legjobb vívójának, bizonyosan -jól fog esni, ha néha-néha egy pár kardforgatást csinálhat. - -– Wagner úr, – nevetett Bakacs – ön igazán csodatevő. De hiszen mindez -belekerült egy millióba. - -– Oh, kegyelmes uram, ha megengedné, hogy felajánljam… - -– Wagner úr, – mondotta kissé szigorúan Bakacs – erről egy szót se. Nem -akarom, hogy akárki is rajtam gazdagodjék meg, de ingyen nem fogadhatok -el semmit. Kérem, mondja meg, mivel vagyok adósa. - -– Majd beterjesztem a számlámat, kegyelmes uram – mondta könnyű -sóhajtással, rezignáltan a sovány ember. - -– Köszönöm, köszönöm, igazán nagyon lekötelezett a kedvességével, a -gyorsaságával, az ügyességével. Ha egyszer szüksége lenne rám, ha -kívánna majd valamit, örömmel állok rendelkezésére. - -Wagner újra boldog volt. Arra gondolt, hogy a lapokat elárasztja most -hírekkel, a Bakacs Tamás különös kívánságáról, amelyet annyi ügyességgel -és tudással elégített ki Wagner, a neves műépítész és nem vette észre, -hogy a miniszter türelmetlenkedni kezd. Bakacs Tamás idegesen járkált és -végre megszólalt: - -– Kedves Wagner úr, most szeretnék magam maradni… - -Wagner összerezzent, felkelt a puha karosszékről, amelyen ült és -búcsúzott. - -– Kérem, Wagner úr, mondja meg a szállóban, hogy az összes könyveimet, -ruháimat, minden holmimat küldjék fel ide. A postát minden héten egyszer -küldjék fel… - -Wagner elment. Bakacs Tamás kikísérte, utána nézett, amint embereivel -lassan lefelé haladt és azután háza elé ment. Megállott a kis sík szélén -és körültekintett. Mögötte volt a csúcs, de maga előtt nem látott -magasabb helyet a tetőnél, amelyen állott. Messze előtte mindenütt -sziklaormok nyujtogatták fel a fejüket, de őt egyik se érte el. Az -ormokon túl pedig hosszan, szélesen, a messzeségbe nyulva terült el az -óriási síkság csillogó folyóival, amelyek vékony vonalként rajzolódtak a -távolba, tornyaival, amelyek fekete foltoknak látszottak és embereivel, -akikből nem látszott semmi. A nap lenyugvóban volt és felfelé törő -sugarainak sárgás fénye tündökölve omlott Bakacs Tamás lábához. Az óriás -ember a sziklatetőn, a sugárzás közepette, az ormok felett, a tornyok -felett és az emberek felett, érezte, hogy büszkeséggel, örömmel, ittas -mámorral telik meg a szíve. Nagy melle dagadva szítta be a tiszta, hűs -levegőt és királyi gőggel mondta: - -– Itt a helyem. - - -III. - -Ott volt a helye. És ha nem volt is az ormon, ő mégis úgy állott a -bámuló ország előtt, úgy élt és beszéde úgy hangzott, mintha magas -hegytetőn állna egy félelmes óriás. - -Bakacs Tamás egy van négyszáz képviselő között, – terjedt el egyik -bámulójának az igéje – de a többi háromszázkilencvenkilenc nem -hiányoznék, ha nem volna meg. Ha a mérleg egyik serpenyőjébe őt tennék -és a másikba a többi százakat – a mérleg rohanva buknék le a Bakacs -Tamás súlya alatt. - -Az egész ország hipnotizálva bámulta az elmének azt a gigantikus erejét, -amelyet Bakacs könnyed leereszkedéssel mutogatott meg a képviselőház -vitáiban és amíg egyre szaporodott az a tábor, amely tőle várta az -ország megváltását, az ellenségei bátortalanul, gyáván és -meghunyászkodva állottak meg szemközt vele és csak pletykákkal tudták -kikezdeni hozzáférhetetlenségét. - -Érvényesülni még sem tudott. Nagysága túlságosan félelmes volt, ereje -sokkal jobban feszegette a határokat, elméje és bírálata sokkal -kíméletlenebbül dörgött felfelé és lefelé, semhogy vezéri helyre -engedték volna. A tanári katedrát otthagyta az igazságügyminiszteri -székért, amellyel jóindulatát megvásárolták és amellyel félelmes erőit -foglalkoztatták, de az a munka, amelyet így végzett, pedáns -okmánygyártás volt, bürokrata ügyintézés és a nagy munkaterek, a széles -és termékeny mezők, a tágas horizont zárva maradt előtte. Ő az országot -akarta újjáalakítani és járásbírák konduit-lisztáit kellett -tanulmányoznia, a jövendőt akarta meghódítani a magyarság számára és a -kereskedelmi törvény novelláján kellett pepecselnie. Herkules fonalat -tartott – és duzzadó, tomboló ereje keserűségre vált, nyerseségre, durva -szavakra, lenézésre az emberek iránt és megvetésre irántuk. Útjában és -előtte törpéket látott és a törpéken lehetetlen volt átgázolnia. - -De lehetetlen-e? Keserű lelke ezen a kérdésen tépődött. - -Vannak erők, – mondta magában – amelyeket egyetlen ütés szabadít fel, -vannak jegecek, amelyeknek egy érintés kellett csak, hogy -alaktalanságukból ragyogó formába szökjenek. Hatalmas erejét hiába -korlátozták a kicsinyes viszonyok, imádta a magyar fajtát és úgy érezte, -hogy egy ütés hihetetlen erőket szabadítana fel ebben a csodálatos, -rokontalan, ázsiai fajtában, egy érintés sugárzó formába szöktetné -lelkének, haladásának és kultúrájának alaktalanságát. - -De az ütéshez kinek van ereje? Az érintésnek ki válhatnék művészévé? Úgy -érezte, hogy ő. - -Mikor harminc éves korában egy nagy német egyetem kínálta meg -katedrával, visszautasította az ajánlatot. Úgy érezte, hogy a történelem -szavát hallja: ennek a nemzetnek szüksége van rá, ez a fajta és ő -csodálatos dolgokat fognak még együtt végezni. - -Utóbb sokszor azt kérdezte magától: nem csalódott-e. Alkotni azóta -keveset alkotott, világhírű jogtudós helyett lett egy kis ország -minisztere, a felséges tudományt elcserélte a piszkos politikával és -eredményt alig látott. - -Negyvenöt éves lett. Az elégedetlenség, a csüggedés, a lemondás, a -kezdődő tél férfi-korszakát járta és nem volt egyéb, mint -igazságügyminiszter és nem alkotott mást, mint egy pár hasznos, de -jelentéktelen törvényt. - -Megemlékezett arról, hogy internacionális közönsége külföldi -kongresszusokon mennyi hódoló alázattal, bámulattal és lelkesedéssel -fogta körül francia, angol, vagy német szónoklata után és keserűen -mondta magában, hogy itthon már csak vacsorázó társaságban beszél néha. -A párolgó húsok mellett megilletődve hallgatják esténként, azután mennek -a miniszterelnökhöz, meg másokhoz. - -Egy-egy ötleten hetekig nevetett az ország és ő keserűen gondolt rá, -hogy csak ötletekkel látja el már azt az országot, amelyet megmenteni -akart. - -De az ötletekből, a habozásból, a tétlenségből és a várakozásból elég -volt. Határidőt adott magának: - -– Őszre cselekedni kell. - -Óriási elméje nehéz fáradsággal őrölte titáni gondolatait. Az őszre -készen kell lennie elhatározásának, szándékának, csatatervének: letép -magáról minden köteléket, messze hajít el minden tekintetet és kiáll a -síkra, hogy kötelékeitől és tekinteteitől megszabadítsa az országot is -és messze lódítsa előre a halhatatlanság csillagos útján… - -… A magány, az alpes, a hegyorom ezért kellett neki. Óriási testét -fojtogatta a város, erejét ingerelték az emberek, elméje munkáját -zavarták, bántották a szavak és a pillantások. - -A tetőn megtalálta a magányt, a csendet, önönmagát, amely szabad -repüléssel szárnyalt a magasságokban, a síkok, a városok és az emberek -felett. Első napja a tetőn a mámor napja volt. Terve olyan készen, -tisztán, annyi biztonsággal és erővel megépítve, olyan merészen és -határozottan a magasba szökve állott lelke előtt, hogy már a siker és az -eredmény diadalát is érezte. Így kell történnie mindennek, így kell az -eseményeknek egymásba kapcsolódniuk, így kell az óriási gépezetet -megindítania gigászi erejének, így kell győzni. Hosszú évek óta először -feküdt le elégedetten. - -Másnap feltámadtak a kétségek. Látta a hézagokat, az ingadozásokat, az -erők hiányosságát, de bizalma, bátorsága és ereje nem hagyta el. Járta -az ormokat, fegyverét ráemelte egy-egy vadra, fürdött a jéghideg -forrásvízben és elméje szakadatlanul, zúgva, zakatolva, lázasan -dolgozott. - -Felhozták ruháit, könyveit házába, a reggel és este hidege miatt -bundákat és téli csizmákat rendelt, ebédjét és vacsoráját maga -készítette el, felirogatta, amire szüksége volt, hogy alkalomadtán -felhozathassa és ezenközben kimondhatatlan gyönyörűséggel élvezte saját -elméjének erejét, a teremtés büszkeségét, a nagy koncepció mámorát és -azt az óriási munkát, amelyet gondolkozása – egyszerű élete közben – -végzett. - -Egyszer végigtekintett a síkon. Ekkor az emberek felett valónak érezte -magát, különbnek, többnek egy embernél. Csendesen mosolygott: - -– Ha azok ott tudnák, hogy a lomnici csúcson Magyarország történelme -készül. - - -IV. - -Voltak órái, amikor valami különös szórakozást kívánt. Egy ilyen órában -elővette golyós fegyverét és célba lövöldözött vele. Irt Wagnernek, -szerezzen be neki töltést és az építész harmadnapra egy nehéz ládát -küldött neki ötszáz golyóval. Az élelmiszereket is ontotta Wagner. -Minden másod-harmadnap megjelent egy küldötte valami különlegességgel, -valami pompásan konzervált hússal, sülttel, tésztával, gyümölccsel, -amely hónapokig eláll. Bakacs már bosszankodott: - -– Ez az ember azt hiszi, hogy minden igaz, amit az én rettenetes -étvágyamról az élclapok írtak. - -Később megbékült: - -– Valami kitüntetést akar, ordót vagy nemességet. - -Emberismerete elnézővé tette az efféle gyengeségek iránt és a dologgal -nem foglalkozott többet. - -Élte a maga vad, férfias és szabad életét, óriás erejű teste és óriás -elméje egyformán dolgozott és meg volt elégedve. - -Egy napon szokott kirándulását el kellett hagynia. A ragyogó kékségű ég -az éjjel elborult, nehéz fellegek rongyai szántották az ormot, súlyosan -dübörgött a távolban a mennydörgés és köd sötétlett a hegyiutak felett. -A reggel ragyogó világossága helyett sárga felhőköd burkolta be a házat -és tíz lépést sem tehetett a lezuhanás veszedelme nélkül. Elégedetlenül -tért vissza szobájába és hogy tagjainak mozgást és munkát juttasson, -először fennidőzése óta, levette a vívókardot és egy párszor -megforgatta. - -Ez nem elégítette ki. Fel és alá járt, azután újra lefeküdt és elaludt. - -Mikor felébredt, még mélyebb volt a vak homály. Órája két órát mutatott, -de künn alkonyati sötétség volt. - -Kimenni hasztalan lett volna. Evett, szivarra gyujtott és komoran bámult -ki az ablakon a szürkeségbe. - -A távolban állandóan zengett a mennydörgés. Dübörgő, lassan és zúgva -hömpölygő hanghullámok követték egymást szakadatlanul. Egy pillanatra -nem szünt meg a zaj, egymásra tolulva, felemelkedve és leszállva, -élesedve és tompulva, tolakodva, fenyegetően és hömpölygő hullámzással -követték egymást az óriási villámszikrák hangjai. - -Az órák teltek. Bakacs Tamás kibámult az ablakon a sárga ködbe, a -mennydörgés pedig szélesen zengett a messze távolból a hegyek és rónák -felett. - -Este lett. A homály feketére vált, Bakacs Tamás nem tudott aludni, nem -tudott lefeküdni sem. Soha nem érzett riadozó félelem tartotta -feszültségben minden idegét. - -– Különös – mondta magában. – Valóságos állati félelmet érzek. Óriási -vihar előtt kínlódhatik az állat így. - -Nyugtalanul járt-kelt és úgy tetszett neki, hogy az éjszakán, a ködön, -szobája falain át riadt állati hangok sírása tör hozzá: ijedt üvöltés, -halálfélelem vonítása, menekülő vadállatok nyöszörgése és vinnyogása. - -A mennydörgés egyre hullámzott a csúcsok felett. Dübörgő tompa hangja -egyszerre élesre vált, a hömpölygő hullámzásból egy csattanó ütés -emelkedett ki, és eldördült harsogó csattanással a csúcs felett az első -villámütés. Hangja és fénye sükítve és vakítva töltötte el a szobát; -utána mindjárt új csattanással dördülve csapott le a második villamos -szikra és a csúcs körül a titkos erővel terhes felhők sziszegve, -csattogva, dörögve ürítették ki tartalmukat. A szikrázó tűzostor egyre -ott pattogott a tetőn, a zászló a házon kormos rongy lett, a -villámhárító vége pattogó szikrák tüzében égett. Egy dördülés, vakító -fényáradás, csattanó gyilkos villámszikra a házban, a homályból fehér -világosságra emelkedik minden kis tárgy a szobában és Bakacs Tamás nehéz -zuhanással bukik végig a földön. - - -V. - -Mikor eszméletre tért, a nagy félelemre emlékezett csak, amelynek még az -óriás villámszikra hatása előtt ideje volt a gondolat gyorsaságával -megráznia elméjét. Most örült, hogy él. Bénán hevert a földön, mozdulni -sem tudott, de az élet öröme lüktetett benne. Nagy dolgokat alkotni -szép, a halhatatlanság nagy és kívánatos, de élni, élni – mégis ez a -legnagyobb. - -Mennyi ideig hevert eszméletlenül, nem tudta. De elgyengült teste az -éhséget is érezte; ezért azt gondolta, hogy legalább huszonnégy óráig -tartott ájulása. Óriási erőfeszítéssel vonszolta be magát előszobájába. -Nem tudott felállni. Miután evett, egy kissé erősebbnek érezte magát. -Felállott. Bevánszorgott hálószobájába, lefeküdt és vágyódva tekintett -az ablak felé. - -Künn szürkeség volt, köd, homály. A mennydörgés a távolban morajlott, de -rettenetes tüzijátéka nem látszott. A sárga felhők most vizet ontottak, -zuhogva, zúgva, csobogva dőlt le a víz; a ház tetején hallatszott a -zöreje és hallatszott, amint csörömpölve zuhog a sziklákra. Egyenletes, -bőséges, dús zuhanással hullott alá, nem szálakban, hanem tömeges -hullásban, fehérlő áradással, hullámzó, habzó, kavargó eséssel. - -Bakacs Tamás búsan fordult el az ablaktól. Most társaságot kívánt volna, -ápolást, dédelgetést, vagy talán csak egy jó szót. - -Vagy talán csak egy emberi szót, egy emberi hangot. Megdöbbenéssel -vallotta be magának, hogy társaságot kíván, akármilyen, csak emberekből -álljon, csak élő lények legyenek benne. Egy embert csak, egy emberi -hangot. Vagy akár egy állatot, egy élő, meleg állati testet, egy világos -szempárt, valami életet… - -Fázva fordította el fejét az ablaktól és elaludt. - -Ébredése ismét a büszkeségé volt, az erőé, a gőgé. Az egészsége -visszatért, az ereje is és közömbösen lépvén túl elmult gyávaságát és -gyengeségén, ezt mondta magában: - -– Ennek az országnak a legkülönb embere én vagyok. A kerek földön alig -van egy pár koponya, amelyben az enyémhez hasonló elme székelne. Ennek -az országnak tehát én leszek a vezére, az ura, a megváltója. - -Frissen ugrott fel ágyáról. Künn sárgán zuhogott le a vizek tömege és ő -bosszusan gondolt rá, hogy heti postáját ma nem fogja megkapni. - -A kívánt és szeretett magányban is egyre feszült figyelemmel -hallgatózott a világ nagy érverésére, amelyhez az ujságok juttatták el -hozzá. Elfogódva és tisztelettel tekintett bele mindig a telenyomtatott -lapokba. Az ujságok íróiról nem volt általános véleménye: megbecsülte -vagy lenézte őket külön-külön, értékük szerint. De a legjelentéktelenebb -ujság fekete soraira is tisztelettel tekintett: – ezek a sorok – mondta -– a világot jelentő sorok. Az emberiség életét, haladását, magát az -emberiséget jelentők, mert általuk fogja fel elménk a felfoghatatlan -milliókat, a beláthatatlan országtereket, a határtalan eseményeket. - -Bosszankodott, hogy a lapjai elmaradnak és unottan keresgélt a régi -papirok között. Végiglapozott egy ujságot, és mindent, amit olvasatlanul -hagyott, most érdeklődve futott át. És valamelyik jelentéktelen és -lenézett rovatban, ahol szerinte a tudományos szédelgésnek volt a -tanyája és ahol hazug érdekességekkel szoktak csalni, különfélékben vagy -vegyesben, ezt találta: - -_Új vízözön_. A világnak sokszor megjósolt pusztulásáról ismét szól egy -jóslat. Ezúttal komoly ember hirdeti veszendőnek szegény földünket. -Franklin Henrik, a greenwichi csillagvizsgáló-intézet igazgatója cikket -írt a londoni Daily Newsba a fenyegető kataklizmáról. Szerinte egy hónap -mulva következik be a nagy világpusztulás, amelynek egyik részlete lesz -a vízözön. A katasztrófát az okozza, hogy a naprendszer külső bolygói -felől egy eddig ismeretlen sötét égitest közeledik felénk, amelyet látni -éppen sötétsége miatt eddig nem lehet ugyan, de amelynek a hatása a -Neptunuszon és Uranuszon látszik már. Az ismeretlen égitest hat majd a -földre is. Közvetlenül nem okoz katasztrófát, mert pályájából annyit már -biztosan meglehet állapítani, hogy a földdel nem ütközik össze. Hatása -mégis rettenetes lesz, mert a földtengelyt – amelyet egykor hasonló -hatás térített el pályájára merőleges helyéből – ismét megingatja. A -földtengely elmozdul helyéből és ez okozza a katasztrófát. A földtengely -elbillenése következtében meg kell változnia a földtömeg -elhelyezkedésének is. A nyugalom és az egyensúly megbomlik és a most -pihenő gigantikus földrétegek nyugat felé torlódnak. Hasonló katasztrófa -okozta egykor annak a nagy földterületnek a sülyedését, amely a -Csendes-óceán helyén volt. Ez a földterület hihetetlen mélységbe -sülyedt, fölé áradt a víz és alkotta az óceánt. Az egykori geológikus -forradalomra, a rettentő földtorlódásra vall az Andesek hosszú lánca, -amelynek magasságai közvetlenül a legmélyebb tenger szélén esnek -hirtelen a mélységbe. Az Andesek születéséhez hasonló katasztrófát okoz -a greenwichi tudós szerint az ismeretlen égitest. A földtengely -megmozdulását kérlelhetetlenül követi az, hogy a földtömeg új -elhelyezkedést, új egyensúlyt keres. A vészthozó égitest közeledését -rettenetes viharok fogják jelezni, vulkánikus zivatarok, földrengés és -áradó eső. Mihelyt a nagy kozmikus forradalom végbement és a földtengely -elmozdult helyéből, jön a kataklizma, amely az angol tudós szerint -minden életet elpusztít a földön. Először a tengerek vize mozdul meg és -beárad a szárazföldekre. Azután megmozdulnak a szárazföldek is és -rettentő torlódásban tartanak nyugat felé. A mai kontinensek talán mind -tenger alá merülnek és a tenger új, nagy világokat hajít szine fölé. -Rettentő vulkánikus kitörések lesznek, síkságok közepén születnek -hegyek, az északi sark jege megindul dél felé és amit a tűz nem emészt -meg, azt a víz és a jég pusztítja el. A nagy kataklizmát – mint minden -geológiai forradalmat – jégkorszak követi, amely talán rövid lesz. De -mire ez véget ér, a földön minden élet elpusztul. Franklin részletes és -alapos számításokkal bizonyítja jóslata helyességét és kijelenti, hogy a -fenyegető veszedelem elől nincs menekvés. A londoni ujság vezető helyen -közli a nagy veszedelmet jósló cikkét, amely azért kelt figyelmet, mert -Franklint igen komoly tudósnak ismerik és világszerte a legelső -szaktekintélynek tartják, különösen meteorológiai téren. Érdekes -pesszimista jóslására természetesen már meg is jött a válasz, több -tudóstársa alaposan lecáfolta a greenwichi tudóst és valószínű is, hogy -ez a jó, öreg föld ezúttal is békén forog tovább keserű levében. - -Bakacs Tamás ijedten bámult a betükre. A tréfálkozó hangot frivolnak -találta, egy nagy dolognak ez a könnyenvevése bántotta, bosszantotta, -szinte elepedt a részletekért és haragosan kiáltott fel: - -– De hátha igaza van! - - -VI. - -A sárga homály künn nem változott. A nappal sötét volt, siváran szürke, -a távolban zengett a mennydörgés és az eső csörömpölve zuhogott le. - -Bakacs Tamás háborogva járt szobáiban, elkeserítette, fellázította, -dühbe hozta fogsága. A keze ökölbe szorult, az izmai megfeszültek, úgy -érezte, hogy erejét és nagyságát megalázták. Esztendők óta először -szállott szembe vele valamely ismeretlen erő és vak dühe a felhőknek -akart nekimenni, amelyek vizükkel, ködükkel, homályukkal fogságba -vetették. - -Lázadozva, elfuló dühvel, vakon öltött ruhát magára és erőszakosan -csapta ki háza ajtaját. Dacosan lépett ki a homályba. - -– Ki áll ellent Bakacs Tamásnak? - -Sivító szélroham fogadta. A szél nekidőlt, rázúdította az eső dús vizét -és Bakacs Tamás elkábulva, elvakulva állott háza előtt. - -Lemenni nem lehet. Hat lépésre sem látott. A ház falának kellett -nekivetnie magát, hogy meg tudjon állni. Botorkálva, inogva, tapogatózva -haladt előre a falak mellett és úgy tetszett, hogy egy órába került, -amíg a háza túlsó oldalára jutott, hogy egy pillantást vessen legalább a -síkságra. - -A ház mellett állva semmit sem látott. Előre kell mennie. Két lépést -tett és a tomboló vihar leütötte a lábáról. Azért sem enged. Azért is -látnia kell a síkot, az emberlakta rónát. - -A szél és az eső nekifeszülve és ő csúszva, kezével-lábával kapaszkodva -az esőverte sziklán mászott előre. A gőzfüggöny nem lebbent fel előtte, -de a szikla szélén a felhőrongyokon, a ködön és az elvakító esőn át -mégis ellátott a messzeségbe. - -Szemét kezével védelmezte a lezuhanó víztömegek ellen és erőlködve -meredt a távolba, ahonnan folyton harsonázott a mennydörgés. - -A széles, tiszta sík ködbe volt burkolva. A ködöt villámok fénye -hasogatta át. Délnyugaton óriási füstoszlopok lökődtek az ég felé és a -füstöt egy-egy óriási lángoszlop felvillanása festette vörösre. - -Az eső zörején túl dübörgő recsegés lármája hangzott. A levegő tele volt -ismeretlen zajokkal, a föld dobogott, reszketett, ingott. A levegő -sziszegett és nyögött és a szemhatár végén, a szinte láthatatlan -messzeségben egy fehér vonal csillogott ki a sárga ködből. - -A sziklán is érezte a döngető csapásokat, a föld alatta is ingott, a -füstoszlopokba belevilágított a tűz és a fehér vonal a szemhatáron mind -élesebben rajzolódott ki félelmes csillogásával. - -Bakacs Tamás térdenállva meredt bele a messzeségbe. A ormon, ahonnan az -emberekre és a tornyokra felséges gőggel letekinteni, most nem látott -semmit, ami az emberé. Rettenetes új hatalmak vonultak fel előtte, -amelyekre nem lehet az uralkodás büszkeségével tekinteni. Azok a -tűzoszlopok délnyugaton tűzhányók és az a fehér vonal… - -Reszketve kutatta szemével a messzeséget. A csillogó vonal mind előbbre -hatolt a homályban, egyre láthatóbb lett, egyre világosabb, -percről-percre növekedőbb. Bakacs Tamás, a térdelő Bakacs dideregni -kezdett, szívét, elméjét, lelkét őrült félelem ragadta meg; mámorának -diadalmas helyén a kétségbeesés veszett ordítása tört ki a torkából. - -… Az a fehér vonal: a víz. - - -VII. - -És ez az egész kavarodás, a sziklák rengése, a lezuhanó víztömegek, a -sikoltozás és a nyögés, amely a levegőben vonaglik, a földnek ez a -reszketése: ez a vízözön. - -* - -Térden verte be magát a szobájába. Egyetlen érzéke nem volt, amely -működött volna. Gondolkozása és tapintása egyformán tönkrement. Ledőlve, -összetörve, széttiporva vágódott le szobája padlójára formátlan -gomolyagba: egy reszkető, korbácsolt állat. - -Egész léte egy rongyhalmaz volt, emberi tagoknak egy formátlan dombja, -amelyen át futkosott még az éltető vér, de amely cselekvésre nem képes -már. A félelem vak köde burkolta be az embert. - -* - -És most jött a nagy katasztrófa. Percek teltek-e el, órák vagy napok, a -remegő állat a tető kis házában nem tudta. - -Jött a nagy katasztrófa. Az óriási zendülés, az erők rettentő bomlása, -igazságok, mértékek, súlyok megfordulása, a földteke nagy zuhanása. Az -erők, a hegyláncok, föld és víz keresik az új rendet, az új egyensúlyt. - -A hegy, amelyet a féreg maga alatt nagynak és biztosnak tudott, -megingott. Egy zökkenés előbb. Azután, mintha pokolbeli öklök döngetnék, -új rázkódások. A hegy kínozva vergődik. Még ellentáll, de földanyja -parancsol, és a hegy engedelmeskedik. - -A hegy meginog és mintha lombos ág volna, amelyet a vihar fú, utána -nincs többé ereje. A gránit gyöngébb a gyönge lombos ágnál és úgy inog, -úgy hajlik, úgy enged, mintha soha sem lett volna kő és hegy. - -Künn minden zaj felszökken, megharsog, dübörög. Az ős földteke -megreccsen. Vulkánok szélesre tátják izzó szájukat. A földkéreg reped, -széthasad, megbomlik. A nyugvó földtömegek megrezzennek. Riadva, bomolva -dől a föld, a tűz, a víz, a hegy nyugat felé egy rettentő áradásban, -amint a parancsoló, örök törvény, a súly kívánja. - -A homály most már feketére vált. Sűrü, nagy éjszaka borul a vajudó -földre. A pusztulásnak nincs szeme. A nagy halált beborítja a sötétség. -Síkságok közepén vulkánok törnek ki, de piros pokolfényük mécspislogás. -És a halálon, a pusztuláson, embermilliókon, palotatörmeléken át sírva, -bömbölve, riadtan vágtat át a nyugtalan, a harsogó, a hajszolt víz, míg -új ágyát meg nem találja. A föld sötét és a sötétben harsog a halál. - -A féreg ott a hegytetői házban nem tud semmiről, nem gondol semmire. Meg -akarta váltani az országát, a népét? Egy világnak akart világítani? A -hegy inog lábai alatt és most nem gondol országára és nem gondol népére, -nem siratja a pusztulást és nem bánja a világot: térdrebukott és porban -csúszik a halál előtt. - - -VIII. - -Mikor a föld megmozdul! Mikor az anyaföld, amelyre mindig biztosan és -hálátlan gondatlansággal léptünk, megrázkódik! Mikor a hegy, az örök -erő, a nyugalom maga, a biztosság maga meginog! És milyen ingás. Széles, -rázkódó, nagy szökkenések, bomlott, borzalmas ugrások! A hegyet -feldobja, taszítja és elragadja valamely rettentő erő. - -Künn egy világ pusztult el. Benn vége volt az érzésnek és tudásnak, -szeretetnek, összetartásnak és aggódásnak az embertestvérekért. A féreg -megmozdult, de csak azért, hogy félelme tudatossá váljék, hogy rémülete -formákat öltsön. Gondolata a reszketéshez tapadt még, de az idő – mennyi -idő telhetett el? – legalább gondolatokat hozott. - -Bakacs Tamás elméjébe a gyermekkor emlékei nyomultak be: a rettenetes -ó-testamentum. Az írás szavait dadogta ajka, az írás szavait, amelyek -csudálatos frisseséggel keltek fel elméjében: - -„_Megszakadának minden kútfejei a nagy mélységeknek és az égszakadások -megnyilatkozának és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel_“. - -… És eső lőn a földre. A földtengelyt, a nehezkedés törvényét, a -tudományt, mindent, ami benne volt, kitörölt agyából a félelem és -helyébe lángbetükkel írta az ódon írást: megszakadnának minden kútfejei… -és eső lőn a földre negyven nap és negyven éjjel. - -A gondolat, a tudomány, az elme bukva hanyatlott lefelé. Már nem volt -kínlódó állat Bakacs Tamás, de volt a legnyomorúságosabb, a leggyávább -ember. A gondolkozás büszke hérosza, a tudó, a tagadó, a hitetlen, a -lenéző most mint a leglenézettebb nyomorultak, mint a tudatlan -hitványok, reszketve, áhitatosan, dideregve és reménykedve imádkozott a -haragvó Istenhez: - -– Istenem, én haragvó uram, Istenem… - -Napok multak el. Az éjszaka sötétségét ködös nappal szürke világossága -váltotta fel. A váltakozás nem volt szabályos. A megérkező világosságot -sokszor órákra elfojtotta valami sötétség: fekete felhőknek, sűrű -füstnek fénylő gomolygása. - -Bakacs Tamás rettegése már tudott gondolkozni. A kis ablaknál ülve -belemeredt a messzeségbe, a vízpárás levegőbe és amíg a víz harsogó -rohamát érezte döngeni a hegyen, kínos erőfeszítéssel dolgozott elméje -azon a gondolaton: megmenekül-e, mit kellene tennie, hogy meneküljön. - -A menekülésen kívül nem volt más gondolata. De meg kellett értenie, hogy -ő a menekülésért semmit sem tehet. A rettenetes erővel szemben, amely -künn tombol, haszontalan volna minden erőfeszítése, minden -találékonysága. - -Künn dübörgött az áradás; neki benn kell ülnie és reszketve kell várnia -irgalmas lesz-e iránta az ár, a víz, a nagy összeomlás. - -A víz óriási hullámokban dőlt neki a hegynek és zúgva törött meg rajta. -Az ár nőtt. Minden nap emelkedett. Viharos zúgása betöltötte az egész -tájat. Amerre ellátott Bakacs Tamás, mindenfelé harsogva bömbölt a víz, -hullámzott, áradt és bőgve tódult távoli síkságok felé. A vihar -belémarkolt és hegymagasságú hullámokat csapott fel belőle. A -hegyoldalon pedig a víz szine nőtt, dagadt, emelkedett fel a kunyhó -felé. - -Vajjon elbírja-e a ház? Bakacs Tamás remegő kézzel tapogatta végig -házának sarkait. A ház keményen állott. Eresztékei nem tágultak meg a -viharban. Ez a ház áll addig, amíg a hegy áll. De hátha az ár átcsap a -hegytetőn? - -Bakacs Tamás reszketve pillantott le a víz szürke, kavargó, dagadó -szintjére. Meddig emelkedik, vajjon? Az emelkedés állandó volt. A víz -mind közelebb ért a csúcshoz és most már nemcsak hullámai csaptak át a -ház felett, hanem maga a víztükör is ott volt a tetőn. - -A ház ajtaját döngette a víz, falait csapkodta és ablakára szórta -szennyes tajtékját. Az ár egy-egy kemény testet vágott a házhoz: -fatömbök is lehettek, de Bakacs Tamás borzongva mondta magában, hogy -holttestek. Ha ezt a rettentő rohamot ki is bírnák a falak, az ár -emelkedik és beléfojtja lakóját a házba. - -Multak a napok. Néha elaludt Bakacs Tamás, de fáradt álmából felverte a -dühöngő víz. Néha evett, de torkát minden percben összeszorította a -rettegés. Minden perc azzal telt el, hogy kémlelte: árad-e víz. - -Szeme már belefáradt ebbe a kínos munkába. A nézés fájt, a szeme sajgott -és amikor kínos erőfeszítéssel meredt az árra, nyögve kellett -rátapasztania a kezét fájó szemére. - -A gyötrődésnek egy napja végül örömet hozott. A víz apadt. Határozottan, -észrevehetően, bizonyosan apadt. Nem akarta hinni az első percekben. De -házának fala szabadon állott, a vízostrom megszünt és a csúcs felső -részéről is visszahúzódott a víz, maga után hagyván sárga salakját. A -víz apad. Fuldokló ujjongás tört ki a torkából. Sírnia kellett; -kiáltania kellett örömében, mintha a kunyhója falának akarta volna -hirdetni örömét. Meg kellett simogatnia ezeket a falakat, szeretettel -végig kellett ölelnie őket, ezeket a drága, erős, hős falakat, amelyek -kitartották az ostromot. Leszállt az éj és napok, vagy talán hetek óta -először feküdt le megnyugodott lélekkel, csendes és bízó álomra. -Ébrenlétének utolsó percében Wagner jutott eszébe, a sovány építőmester. -Sárga arcát, furcsa alakját elevenen látta maga előtt. A szíve -megindult. Hol van most ez az ember? A végtelen víz zúg fölötte. Tele -volt a szíve hálával és gyöngéd szeretettel iránta. Jónak, nagylelkűnek -és hatalmasnak látta azt az embert. Ő mentette meg. Ő építette ezt a -szép, ezt a jó, ezt a drága házat… - -Csendes, tiszta, mély álmából éles dübörgés zaja verte fel. Csodálkozva -nyitotta ki a szemét. A levegőben ismét mennydörgés harsogott és a -szobát vöröslő tűzfény töltötte el. Felszökött. Kitekintett az ablakon. -Éjszaka volt, sötét és mély feketeség. De az éjszakát a távol délkelet -felé égő tűz festette meg. A feketeségben egy tűzoszlop meredt felfelé, -egy óriási lángcsomó nyult az égre. Körülötte sötét felhők gomolyogtak, -fehér villámok cikáztak a sűrü füstben és a mennydörgés újra meg újra, -harsogva zúdult szét a levegőbe. - -Mi ez? Rémülete szinte öntudatlanul kérdezte magától: mi ez? Nem tudott -válaszolni. De a sötétség meglágyult egy kevéssé. Keleten halvány -világosság jelent meg és a nap fénye átszűrte a feketeséget. A -derengésben a lángoszlop esett és újra felnyult, tüze a végtelenségbe -csapott, villámai újra sziporkáztak és a dörgés újra zengett. Bakacs -Tamás ingadozó szeme a lángoszlop alján sötét és merev körvonalakat -látott meg. Egy hegyből tör ki a tűz. Tűzhányó hegy rázkódik ott a -sötétségben. - -Tűzhányó délkelet felé? Ott síkság volt, termő, puha, lágy, síkság. Az a -tűzhányó most született. A vajudó föld most tolta fel sziklagerincét -láng és villámlás között. - -A derengés megvilágosodott. Látta a hegyet. A tűz még mindig áradt. Új -meg új lángoszlop tört ki a hegyből és a szikla kúpalakja egyre jobban -emelkedett a víztükör fölé, a melyben villogva tükröződött a láng. - -Bakacs Tamás nem félt most, de végigborzongott rajta egy ismeretlen -borzongás. Néma didergéssel nézte az emelkedő hegyet: íme, így alkot a -föld. - -Elmult életének minden dolgát törpe gyermekjátéknak érezte. Ez itt a -nagyság. Ez itt a szépség. Nem félt és valóságos művészi gyönyörködéssel -nézte a homályba sötéten rajzolódó hegyet és a vöröslő lángot, amely -feltört belőle. - -Egyszerre megdobbant lába alatt a föld. A hegy újra megingott, mint -ahogy már ingott egyszer. A szikla megmozdult. Nem nézte már -gyönyörködve a tűz nagyszerű játékát. Remegve várta, mit hoznak a -percek. - -A hegy megmozdult. De mozgása most különös volt. Bakacs Tamás nem is -merte végiggondolni, milyen mozgás is ez. De a gondolat elől menekülni -nem lehetett. Meg kell érteni, végig kell gondolni, tudni kell, hogy a -hegy sülyed. Sülyed. Rettentő, de a szemet becsukni lehetetlen és a -szemnek hinni kell. Amott a síkságból szökött fel egy hegy, itt pedig -lassan, lágyan, de egyre mélyebbre sülyed a hegy. Körülötte a csúcsok -már kimeredtek a vízből. Eddig föléjük nyúlt. Most egyszerre hozzájuk -sülyedt és leszállása itt sem áll meg. - -Hová visz? Talán le, egészen az anyaföld szinéig, vissza a földbe, -ahonnan valamely másik forradalom kivetette. Le a földbe. Le a víz alá. - -Bakacs Tamás őrjöngve tekintett körül. Menekvés nincs sehol. Kiszökni, -rohanni: ez a halál útja. A hegy pedig lassan, lágyan száll lefelé. A -szomszéd csúcsok már fölébe emelkedtek. Most jön a halál, mondta Bakacs -Tamás. A rettegés percei úgy kínozták, mintha évszázadok lettek volna. -Fuldokló gyötrelemben vergődött. Azt hitte, hogy a víz már elborította -házát. A hegy újra megingott. Szilaj, erős lökések rázták meg és egy -rándulás után megállott. - -Megállott-e vajjon? Az öröm és a kétség remegett Bakacs Tamásban. A -szomszéd csúcsok fölötte voltak, de a víz alatta volt. És a hegy állott: -oly erősen, olyan rendületlenül, olyan biztosan, mintha sohasem ingott -és sohasem sülyedt volna. - -Bakacs Tamás remegve kémlelte, nem sülyed-e újra. Kitekintett a -messzeségbe. Délkeleten ott állott az új hegy, kopáran, magasan, éles -vonalakkal, de tüze, villámai és dübörgése elmultak már. - -Itt is csend volt. A hegy nem mozdult, alatta mozdulatlan volt a -víztükör is. Néha szívébe nyillalott még a félelem, de azután bízott a -hegyben Bakacs Tamás. Néhány napig nyugtalan volt még, de amikor jöttek -a napok egymásután és jöttek az éjszakák, ismét megnyugodott. - -Csend volt. A víz lassan hullámzott. Nem áradt és nem apadt. A nagy -víztükör hallgatagon fogta körül a hegyeket és némaság volt fölötte. A -napok teltek és egyik sem hozta az életnek egyetlen jelét sem. Halott -hegyek és halott vizek… - -A hegyek felső részéről letakarodott a víz. Az ár lehántott minden -gyepet, minden fát, minden termőföldet róluk. A sziklák meztelenül, -halottul meredeztek felfelé és a sziklasíkokat meddő, agyagos iszap ülte -meg. A víz is csendes volt. - -Bakacs Tamás napjai azzal teltek el, hogy ezt a halott csendet nézte. -Menekülésének, az életnek az öröme nem didergett már újra, meg újra -keresztül rajta; megnyugodott és gondolkozott. - -A halott víz eltakarja egész Magyarországot. Az áradás délről jött, -átgázolt az egész termékeny rónán és letiport minden életet. Hetek -teltek el és nem mutatkozott senki és semmi, ami életet jelentene. -Máshol, szerencsésebb tájakon élhetnek még emberek, itt megfojtott a víz -minden életet. - -Magyarország nincs… Megindította ez a gondolat. Forró szeretete országa -és népe iránt megremegett benne. Kár ezért a szép, ezért a különös, -nemes és érdekes fajtáért. Ő megél akárhol. Ő az elsők között lesz -akárhol. De kár ezért a népért. - -Jövendő életére gondolt. Valahol, valamilyen nép csak él. Talán németek, -talán angolok. Ausztrália csak megmaradt. Vagy Amerika. Ott fog majd -élni: talán az egyetlen gyanánt, de mindenesetre a legelsőnek, aki a -magyarságból megmaradt. Ő lesz az őrizője, a megtartója egy évezredes -nép emlékének. Némi büszkeséget és valami hiú örömet érzett erre a -gondolatra: milliók nyelvének, érzésének, tudásának, történelmének, -vágyainak és gondolkozásának ő lesz az őrizője. - -Kitekintett a messzeségbe és büszkesége és reménye első feltámadásakor -szomorúnak és boldogtalannak érezte magát. Az egyedüllét gyötörte. A -nagy csendességben valamely hangot kívánt, a nagy meghalásban valamely -életet. - -Soha nem érezte a nőnek, az asszonynak, a feleségnek igazi szükségét. -Most világosan látta, hogy asszonyi társ kellene életéhez. Az élet és a -megmenekülés öröme így semmi. Asszony kellene, hogy hozzásímuljon, hogy -simogassa a haját, hogy átkarolja és szíve dobogását hallgassa a -rettentő csendben. Kétségbeesve, gyötrődve vágyódott egy asszony után. - -Képzelete végigszárnyalt elmult évein és egyszerre megállott az utolsó -nőnél, akit látott. Az a karcsu szőke leány jutott eszébe, akivel a -hegyen találkozott, mikor fenyveserdejéből kilépett. Behúnyta a szemét -és látta a leányt: virágos szalmakalapban, színes blúzban, kipirult -arccal, karcsúan, erősen kívánatosan. Forróság futotta át. Soha nem -érzett, lihegő, fojtogató vágyódás fogta el, gyötrödve kívánta azt a -leányt, a karcsút, a szépet, a szőkét. - -Kitekintett a csendességbe és most érezte meg először a pusztulás -rettenetes mivoltát. Eddig a maga félelme, a maga öröme foglalta el. De -a víz alatt, a halálban van az a szőke leány is. A leány pusztulása -megérttette elméjével az egész pusztulást, az óriási, a végtelen, nagy -halált. A csendes, néma víz eltakarja halálos hallgatásával azt a szőke -leányt is. Belemarkolt szívébe a pusztulás fájdalma és megtörten, -kétségbeesve, az egyedüllét bánatától sajgó szívvel, minden halottat -siratva, tiszta, nagy, gyermeki, testvéri fájdalommal zokogni kezdett. - - -IX. - -Az élet azután lassan telt. Nyugalom volt a vizek felett; ha jött is -néha vihar, az szelíd suttogás volt az elmult pokolzivatarokhoz. Bakacs -Tamás biztosságban érezte magát háza védelme alatt, kimerészkedett a -sziklára és csodálkozva szívta be a levegőt, amely párásan, vízgőzösen -ugyan, de a régi maradt. Apró örömei is támadtak. Néha kivillant egy kis -kékség a szürke felhők közül: ez boldoggá tette. A vízben mintha halakat -látott volna: megdobbant a szíve az örömtől. Szivarjai voltak: néha jól -esett a dohányfüst is. De a csendességben, a halál közepette egyre -forróbban vágyódott ember után, hang után, lágy, meleg, édes asszonyi -beszéd után. Ez a kívánság zúgta be állandóan a lelkét: asszonyt, -asszonyt kívánt. De a holt vizek hallgattak és az életnek nyoma sem volt -sehol. - -Törte a fejét: hol lehet élet most még, hogyan élhetnek az élők, hogyan -juthatna el hozzájuk? Bánatosan nézte a vizeket és látta, hogy várnia -kell. Várnia kell, míg eljön a nagy apadás. Akkor talán nekiindulhat a -messzeségnek, hogy társat keressen életéhez. Addig várnia kell a csendes -házban. Ostoba könyvei között. Türelmetlen dühvel tekintett ezekre a -könyvekre. Haszontalanoknak, léha fecsegőknek látta őket, akik -nagyképűen forognak egy semmiség körül és zajt ütnek hitvány szavakkal. -A gyújtónak volt most értéke előtte, a drága, a kímélt, a dédelgetett -gyújtónak. - -A jövővel sokat foglalkozott. De gondolatai nem tudtak szabadon repülni. -Az asszonynál akadtak meg mindig. Gondolkozásában addig jutott el, hogy -embertársaságba kerül ismét és asszonyt hódít magának. Elméje reszketni -kezdett itt és aláhanyatlott ennek a gyönyörű gondolatnak a súlyától. -Oh, csak távozhatnék már innen: megmentő várából, átkozott fogságából… - -Hónapok teltek el. Egy reggelen dideregve ébredt. Az elmult idők -langyos, meleg napjai után meglepte a változás. Bundával takaródzott be, -hevert még egy kicsit és félálomba tekintett ki ablakán. A levegő künn -éles és tiszta volt és az ég kék. Kék volt az ég. Tiszta, világos kék. -Örvendve ugrott fel és sietett ki háza elé. Künn dermesztő hideg -fogadta. Fázva szorította össze ruháját és körültekintett. A csúcsokon -dér ült, a vizeket pedig jégréteg fedte. A tél jött el egyetlen -éjszakán? Nem tudott erre a kérdésre válaszolni. Bámulva nézte a tájat, -de a hideg beégett a ruhája alá, mart és csípett és sietve kellett -visszahúzódnia házába. Benn tüzet rakott. Ült a kályha mellett és -gondolkozott. Örült a hidegnek. A jégen most elindulhat megnézni a -környéket. Keresni fog. Felkutatja a szomszéd hegyeket: hátha vannak -menekültek valahol. Megdidergett örömében erre a gondolatra. - -Másnap bundát vett fel és elindult. A sziklákon veszedelmes volt a -kapaszkodás; a víz símára fagyott rajtuk és egyszer csaknem lezuhant. A -jégen is nehéz volt a járás. Tükörsíma volt az óriási sík és minduntalan -megcsúszott. Hősies erőfeszítéssel verte át magát a síma táblákon; -eljutott a szomszéd csúcshoz, de órákig tartott az útja. A csúcson túl -új horizon tárult ki előtte: új hegyeket látott, de életet sehol. A síma -jég csillogott csak a végtelenségben. - -Megpihent. Végigdőlt a sziklán és a messzeségbe bámult. Ekkor -észrevette, hogy a jég mozog. Az óriás síkon alig volt változás, de -egy-egy hulláma, egy-egy dombja mégis akadt a símaságnak. Ezek a -hullámok mozogtak. Ezek a dombok lassan, de láthatóan haladtak dél felé. -Felszökött a szikláról. Most hallotta, hogy a mozgásnak zaja is van: -lassú, állandó, fürészelő zúgása van a mozgó jégnek. Merev rémülettel -tekintett a jégsíkságra. Hogyan jut el a házához? Hogyan lehetett olyan -oktalan, hogy elhagyja biztos várát? - -Vágyódva tekintett az elhagyott csúcs felé. Tisztán látta az éles -levegőben a csúcs, a ház rajzát, de rettegett a mozgó jégtől. Az útnak -mégis neki kell vágni. - -Remegve ugrott rá a jégre. Vergődve, botorkálva haladt előre. A jég nem -volt most teljes egész, mozdulatlan síkság. Óriási darabokra tört szét -és a hatalmas táblák nagy robajjal törték egymást. Átugorni néha -veszedelmes volt egyikről a másikra. - -Alkonyodni kezdett és még mindig nem volt otthon. Reszketve, -verejtékezve tört előre. A lábai inogtak a fáradtságtól, de az est -fenyegetett. Ha itt marad, míg a sötétség eljő, veszve van. Rohant a -jégen. Elbukott és feltápászkodott újra, sajgó tagokkal szaladt előre és -a sötétség mind teljesebbé vált. Végre ott volt a csúcs mellett. Egy -utolsó iramodással szaladt a hegy felé, ekkor recsegni kezdett lába -alatt a jég és belezuhant a vízbe. - -Nem merült el. Megkapaszkodott a jégbe. A vastag táblákat itt vékonyra -horzsolta a szikla és támaszkodása alatt mindenütt zörögve szakadt a -jég. Rémületének, halálfélelmének végső erőfeszítésével verte magát a -szikla felé. A lába erős talajt érzett. Reszketve gázolt ki a vízből és -két perc mulva dideregve, fázva, összetörve, bűnbánóan omlott oda -kunyhójához. Odasímult a falhoz, reszketve ölelte meg a házat, a drága, -a megmentő, a nagylelkű, az áldott házat. - -Ezentúl nem mozdult ki. Nézte a mozgó jeget, kutatva bámulta a távolt, -de nem mozdult. A környéket a jég zaja töltötte be. Északról délnek -mozgott az óriási áradás. Eleinte síma táblák mozogtak csak. A jégtáblák -később felrepedtek, összetornyosultak, óriási halmokká dagadtak. Hetek -teltek el és északról egyre áradt a jég. A sarki világ mozdult meg -talán. Bakacs Tamás előtt minden nap új meg új jégmezők vonultak el, -fantasztikus alakú, hullámos, repedezett, váltakozó jégmezők. Később -jéghegyek jöttek. Tornyosodó, nagy havasok mozogtak előre, rettentő -recsegéssel. A jéghegyek összeomoltak, egymásnak mentek, töredeztek és -összecsapásuk úgy hangzott néha, mint az ágyúdübörgés. - -Az áradás nem szünetelt. A jéghegyek egyre dübörögtek északról. A -sziklák között összeszorultak, megdagadtak és Bakacs Tamás reszketve -látta, hogy a jégár hozzá ér már fel. A jég szintje egyre nőtt, egyre -dagadt. A csúcsot már a ház alatt horzsolták a jégmezők és néha arra -ébredt fel Bakacs Tamás, hogy egy-egy éles jégszirt háza falán recseg -végig. - -A pusztulás közeledett ismét feléje. A jégáradás bömbölve zúgott a csúcs -körül. A jéghegyek egyre nagyobbak lettek, dübörgésük egyre -fenyegetőbben zúgott feléje és most már látta, hogy a jég el fogja -söpörni házát. A vízostromot kibírta a kunyhó, a jégrohamot nem bírja -ki. - -A jég föléje emelkedett már a szomszéd csúcsoknak. A kunyhó még állta a -rohamát; a jégmező ropogva tört meg rajta, de a falakon éles vágások -nagy sebei mutatkoztak. Ez a halál. Bakacs Tamás szorongva járt házában. -Künn ropogott, csattogott, dühöngött a jég és menekülés nincs sehol. A -jég egyre magasabbra emelkedik; vagy ki kell szökni a jégmezőre, vagy -elpusztulni a házzal együtt. - -– El fogok pusztulni – mondta magában Bakacs Tamás. – Inkább most -egyszerre jöjjön a halál, mint lassú kínlódás, vergődő megfagyás után a -jégmezőn. - -Künn összetornyosult a jég. Egy hegyóriás, egy jégszörnyeteg közeledett -a ház felé. Hullámzása recsegve zúzta a jeget és a sziklát. Most jön az -összeomlás. Egy perc még. - -Ebben az egy percben Bakacs Tamás reszkető sietséggel kapta fel -bundáját, felmarkolt valami élelmiszert, kezébe ragadta golyós fegyverét -és kiszökött a jégmezőre. Néhány ugrással eltávolodott kunyhójától. - -A jég ráomlott a házra. A falak erősen állottak. A kemény jég -sziporkázva csillogva, recsegve pattogott szerteszét. A ház még mindig -állott. De a jéghegyet irtózatos erő szorította előre, úgy tört, úgy -pattogott, mint az ágyúlövés, irdatlan, fagyott, fehér tömegével -rázuhant a házra és a falak ropogva omlottak össze. A jég haladt előre, -ráfeküdt a romokra, szétgázolta a házat és ment parancsolt útján dél -felé. - -Bakacs Tamás ott állott a végtelen jégsíkságon. - - -X. - -Egész életének nagy ellensúlyozója, a halál gondolatával való nagy, szép -megbékülés volt. Nyugalmának mindig ez volt az alapja: - -– A halál nem a legrosszabb minden földi nyomorúságok között. A -legrosszabb eshetőségeket ezzel a kevésbé rosszal mindig felcserélhetem. - -Most itt volt a nagy csere ideje. Eljött az eshetőségek legrosszabbika, -a nyomorúság teljessége, az átkok összessége. Itt áll, íme, a fagyott -halál közepette, a jég nagy, fehér poklában, elhagyatva, reménytelenül, -társtalanul. A föld vágtat végtelen útján az óriási űrben és fagyott, -meghalt, fehér síkján talán egyetlenegy ember mered könnyező, -reménytelen szemmel a távolba. Most meg kell halnia. Most önként, erős, -szabad férfiakarattal kell a halált választania a vergődő, állati -elpusztulás helyett. - -Nézte a fegyverét. Jó, erős, hatalmas fegyver, ez megmaradt a multból, -ez lezárja az elmult életet. Felemelte a fegyvert. Belenézett a csövébe. -És undorodva, gyülölettel, méltatlankodva és felháborodva taszította el -magától. Oh, milyen gyáva, milyen ostoba gondolat. Milyen ostoba -mindenekfelett. Nem képtelenség: erejének teljességében eldobja magától -egy férfi az életet? Hiszen erős, bátor, okos, félelem nélkül való férfi -ő; fegyvere van, ha küzdeni kellene; meleg prém védi a hideg ellen; -élelmiszere van – ha takarékoskodik – egypár napra. És miért ne -találkozhatnék egypár nap alatt emberekkel? Mi bizonysága van arra, hogy -talán a közelben is nincsenek-e élő lények? - -Vállára vette a fegyverét és bátran, erősen, dacosan vágott neki a -jégmezőnek. Nagy, csendes, sivár, halott fehérség volt mindenütt. Havas -volt a jég és lépte alatt néhol ropogott a fagyott hóréteg. Másutt síma -jég következett és itt csak bukdácsolva tudott haladni. De ment, ment -határozottan, habozás, ingadozás, megállás nélkül, előre, nyugat felé. -Úgy gondolta, úgy érezte, hogy arra találkoznia kell emberekkel. Az -óriási jégmező ropogva, recsegve haladt előre dél felé; az útjába dombok -és hegyek akadtak; néhol egy mély szakadékot kellett megkerülnie és -csaknem a vízbe hullott, de töretlen bátorsággal vágta át magát a -csenden, a jégen, a halálon, az ismeretlen reménység felé. Csend volt és -hallgató halál mindenütt. - -Alkonyodott. A napgolyó vörösen feküdt a nyugati szemhatáron és a fehér -síkságon veresen csillogott a fénye. Bakacs Tamás erőlködve nézett bele -a fénybe, nem lát-e valahol életet. De a hómezőt látta csak mindenütt. - -Elfáradt. Leült. Sötéten közeledett az éjszaka. A bátorsága most már -eltűnt. Rettentő volt az elhagyottság a halál fehér országában. -Reszketett a szíve, félve és bánatosan tekintett körül és a szeméből -lassan szivárogtak a könnyek. - -Helyet keresett alvásra. Egy hódombba ásta be magát. Behúzódott -bundájába és nem fázott. Fáradtan, összetörten nyújtózott és bundája -melegségében, a fáradt álom gyönyörűséges lustaságában jól érezte magát. -Ezt mondta: - -– Meg fogok fagyni. - -Ez sem bántotta. Lustán, fáradtan, mélyen aludt. - -Nem fagyott meg. Mikor felébredt, mély köd fogta körül. Sűrűn, nehezen, -lomhán feküdt a köd fölötte, a nap sugárzása alig tört át rajta. -Kényelmesen feküdt és nem volt kedve felkelni. Újra elaludt. Mikor -felébredt, a köd még mindig tartott. Ekkor elindult. De csaknem belement -egy szakadékba és ezért visszatért hótanyájára. A ködben ezt is csak -véletlenül lelte meg. - -– Amíg a köd tart, – mondta – itt maradok. - -A köd tartott. Eljött az éjszaka és sűrű fátyla mindig ott feküdt -felette. Itt kell hát maradni. Belebámult a feketeségbe. Azután lassan -újra elaludt. - -Három nap telt el a ködben. Az élelmiszere fogytán volt. A szívét -félelem szorongatta. Most jön a vég, a nyomorúságos halál, az éhség -hitvány halála. Szorongva járt azon a kis helyen, amelyen járni mert és -kétségbeesve meresztette a ködbe a szemét: nincs-e valahol remény, -nincs-e valahol megváltás. A köd fekete volt, sűrű, kérlelhetetlenül -csendes. - -Elfogyott minden. Nem volt semmije. Egy falat sem. Ekkor nekivágott a -ködnek. Inkább jöjjön a halál küzködésben, merész fáradásban, -akárhogyan, mint így, gyáva és nyomorúságos várakozásban. - -Imádkozni kezdett: - -– Istenem, ha vagy: akkor a jég és a köd fölött is vagy. Ha vagy: akkor -láthatod, hogy benned hinnem lehetetlen volt. Ha vagy: és a te akaratod -volt, hogy eddig megmeneküljek, ne akard, uram, hogy itt pusztuljak el. - -Ment keserű haraggal, dühödt, vad bánattal gázolt a homályon át. Teltek -az órák. Remegett a fáradtságtól és az éhségtől és érezte, hogy itt a -vég. - -Megállott. Belemeredt a ködbe. Nagy lemondás didergett a szívében. -Kezébe fogta a fegyverét és hogy kipróbálja, hogy hangot halljon, azzal -a titkolt és érezni is alig mert reménnyel, hogy talán más is hallja, -belelőtt a levegőbe. A ködbe belevillant a lövés, a dördülés felverte a -csendet és egy fél perc mulva hangos kiáltás felelt rá: - -– Hahó… - -Bakacs Tamáson forró borzongás futott végig. Felkapta a fejét, lihegve -és táguló orrlyukkal hajolt előre. Ez emberi hang volt. - -Kétségbeesett, remegő erőfeszítéssel, reszkető, teli tüdővel kiáltotta -bele ő is a ködbe: - -– Hahó!… - -Remegve figyelt. Elnyújtott, hosszú kiáltás válaszolt ismét. Most már az -irányt is észrevette. Nyugat felől, persze, hogy nyugat, nyugat, nyugat -felől. Futva indult előre. Elkiáltotta magát újra, meg újra, hogy az -irányt el ne tévessze s előlről egyre harsogott felé a biztató, -elnyújtott, hangos kiáltás. - -Rohanva szaladt át a ködön. És a tisztuló homályban, a közeledés -világosságában látta már, hogy hajó van előtte, erős, szép hajó, tépett -vitorlájú, törött árbocú, hóval és jéggel fedett, rongált hajó, de hajó, -amelyen emberek vannak. Két perc mulva odaér. - -Az utat odáig már belátta, a tér már tisztán állott előtte. A tiszta -téren ekkor egy különös alak egyenesedett fel. Tíz lépésre alig volt -tőle, de a minden élettől úgy elszokott szeme nem is ismerte fel -hirtelen. Talán ember… Nem az volt. Egy óriási, fehér bestia, egy -félelmes jegesmedve ágaskodott az útjában. Bakacs Tamás megtorpant. -Ijedten hökkent vissza az első pillanatban, azután őrült düh fogta el. -Itt, a menekülés küszöbén akarja megállítani ez az otromba dög? Ököllel -neki tudott volna menni és úgy érezte, legyűrné. De kezében volt a -fegyver. Megkapta. Nyugodtan töltötte meg újra. Az állat előtte volt. -Szinte érintette a fegyverét. Ekkor nyugodtan, hideg elszántsággal fejbe -lőtte. A nagy állat csaknem rázuhant. Átlépett rajta és rohant a hajó -felé. - -Hangos kiáltások fogadták: - -– Hahó! Agyonlőtted a medvénket! Három hónapja kísér bennünket. Nem -tudtam puskavégre kapni. Hahó, hahó! - -Bakacs Tamásnak minden tagja reszketett az őrült, a boldog -felindulástól. Emberi beszéd, emberi hang. Emberek. Ez a boldogság -teljessége, ez az üdvösség, ez a megváltás. - -A hajó belefagyva a jégbe, mozdulatlanul állott. Fuldokolva kapaszkodott -fel és a fedélzeten azt hitte, sírnia kell a boldogságtól, azt hitte, -össze kell roskadnia ennyi örömtől. Lihegve a fáradtságtól, felindultan -és szótlanul állott. - -A fedélzeten egy férfi volt és egy nő. A nő gyenge, szőke leány: -karcsúságát és szőkeségét a durva, nehéz ruhák alatt is meglátta Bakacs -Tamás. A másik vörösarcú férfi, rideg, rossz, keményvonású. Németül -beszéltek. Elárasztották kérdésekkel. - -– Honnan jössz? Milyen hajóval vagy? – kérdezte a férfi. - -– Miértünk jönnek? – kérdezte a leány. - -– Milyen hajóval? – sürgette a férfi a választ. – Hol van a hajó? - -Bakacs Tamás lihegve állott. Bámulva tekintett a két emberre. Mit -képzelnek ezek? Nem tudják ezek, mi történt? Hallgatott. A választ -azonban sürgették és Bakacs Tamás ekkor valami különös indulattól, -valami idegen félelemtől, egy furcsa sejtéstől hajtva, amely a lelke -fenekén reszketett, csendesen, lassan, hazudta: - -– Francia hajó. Itt van a közelben. Eltévedtem. - -– Mi vagy te a hajón? – kérdezte a férfi. - -– Orvos vagyok – válaszolta csendesen Bakacs, a szemébe nézve a -férfinek. - -– Azt hittem, értünk jönnek – szólt csüggedten a leány. - -– A hercegnő mindig reménykedett – mondta a férfi. – De hiszen -hazavisznek így is bennünket. - -– Miféle hajó ez? – kérdezte megütközve Bakacs. - -– Ez – válaszolt a férfiu, – a _Margarete_, a hohenkasteli herceg -őfensége hajója. A hercegnőről keresztelték el. - -A leány bánatosan intett. - -– Hogy került ide? – kérdezte Bakacs. - -A leány válaszolt: - -– Bizonyosan tudja, doktor, hogy apám két évvel ezelőtt építtette a -hajót: elindult a Spitzbergák felé, hogy befejezze azokat a -tanulmányokat, amelyekből egy kötetet írt már. Úgy volt, hogy én az út -első felére elkísérem. Az északi norvég partok körül rettenetes vihar -kapott meg bennünket és felhajtott északra. Egy hónapig küzdöttünk a -viharral és meghalt mindenki. Apám is. Az egész legénység. Csak ketten -maradtunk. Mikor a hajó legénység nélkül maradt, a vihar belehajtotta a -jégbe és azóta mindig jég között vagyunk. Én mindig vártam, hogy -megmentenek. - -A leánynak könnyes volt a szeme. Bakacs kérdő tekintettel fordult a -férfihez. - -– Én fűtő voltam – válaszolt az a néma kérdésre. – Müller Johann, fütő. - -Hallgatva állottak a fedélzeten. Bakacs Tamás elmerülten gondolkozott és -a többiek várták, hogy szóljon. Végre a leány kérdezte: - -– Hol a hajója? - -– Eltévedtem – válaszolt megrezzenve Bakacs, – de majd keresnek. - -Odafordult a fűtőhöz: - -– Éhes vagyok, adjon ennem valamit. - -Az ember nehéz léptekkel távozott, bementek egy kabinba és a leány itt -reszketve fordult Bakacshoz: - -– Ó, az ég szerelmére, – mondta franciául – mentsenek meg ettől a -rettenetes embertől. Hála az istennek, hogy találkoztunk, hogy -idejöttek. - -– Mi történt? – kérdezte Bakacs. - -– Ó, alig tudtam már védekezni, alig tudtam már visszatartani. Azt -mondta, hogy soha sem jön értünk senki. - -Bakacs értett mindent. Az ember belépett. Konzervhúst hozott. Bakacs -szótlanul evett. Azután készen volt az elhatározása. - -– Princesse – mondta a leánynak, – tud ez az ember franciául? - -– Nem – válaszolt a leány. - -– Mégis kiküldöm. Felesleges, hogy idebenn legyen. - -A leány ijedt tekintetet vetett rá. Bakacs felállott és nyugodtan mondta -a gyanakvó pillantású embernek: - -– Menj ki. Semmi dolgod idebenn. - -Az embernek megvillant a szeme, dacosan nézett egy percig Bakacsra. -Bakacs kiegyenesedett és az ember kutyamódra kotródott ki. - -– Hercegnő – mondta akkor Bakacs, – szomorú közleni valóm van. - -A leány rémülten pillantott rá. - -– Itt a közelben – mondta Bakacs – semmiféle hajó nincs. Annak a -földnek, amely itt a tenger és a jég alatt volt, valamikor Magyarország -volt a neve. Nem a sarkvidék ez. Az a rettentő vihar, amely a -_Margaretet_ felhajtotta a jég közé, elpusztította talán az egész -földet. Mindenesetre elpusztított mindent, ami tőlünk északra van, mert -hiszen a hajó nem haladhatott volna másképen eddig a jéggel. - -A leány tágra nyílt, rémült szemmel tekintett rá, azután kínos zokogásra -fakadt. - -– Sejtettem – zokogta. – Tudtam. Láttam, hogy a hajó, a jég egyre dél -felé halad. Mindig délre. És embert sehol se láttunk. Életet sehol se -láttunk. Csak a medve kísért. Tudtam. - -Bakacs meleg részvéttel tekintett rá. Megindult a szíve és szeretett -volna ő is vele zokogni. De még egy nehéz feladat volt hátra. - -– Most meg fogom mondani ennek az embernek is – szólt a leányhoz. - -– Ne, ne – könyörgött a leány. – Ne, ne, rettenetes lesz. - -– Megmondom – szólt kemény elhatározással Bakacs. - -Kinyitotta az ajtót. Kikiáltott: - -– Hé! Gyere be. - -Bejött. Alázatosan, sunyi dacossággal. - -– Nem érted te a delejtűt? – kérdezte tőle. - -– Nem. Fűtő voltam én. - -– Nem tudod, hogy a hajó merre haladt? - -– Nem. Most szegődtem először tengeri hajóra. - -– Hát az a hely, ahol most vagyunk, délebbre van Németországnál. -Magyarország ez. Elpusztult minden. Talán az egész föld. Vízözön volt. -Én csodamódon menekültem meg és két év óta nem láttam embert. - -A meghajlott férfi kiegyenesedett: - -– Hát nincs itt a közelben hajó? - -– Talán az egész világon nincs. - -Az ember villogó szemmel tekintet a leányra. Rajta égett a szeme egy -másodpercig; a leány kezébe hajtotta a fejét és zokogott. Az égő szemű -ember meghorkant, lehajolt és dühödt erővel vetette magát a Bakacs -torkának. De Bakacs Tamás készen várta. Rettenetes öklével rásujtott a -fejére és az ember tántorogva bukott vissza. Szédülve állott egy -másodpercig, azután kinyitotta az ajtót és kirohant. - -– Fegyvert hoz, – sikoltott a leány. – Engem is fenyegetett. - -Bakacs nyugodtan nyúlt a fegyvere után. Megtöltötte. Az ajtó félig -nyitva volt. Melléje húzódott. A folyosó végén megjelent az őrjöngő -ember rohanó alakja. A kezében revolver. Bakacs felkapta a fegyverét, a -leány görcsösen szorította a fülére a kezét. Bakacs lőtt. Az ember -megtántorodott és végigbukott a földön. Bakacs várt egy percig. Ekkor -megsímogatta a zokogó leányt és kiment. Odalépett a fekvő emberhez. -Halott volt. A revolvere mellette hevert. Ezt felvette. Kikutatta a -zsebét, hátha talál benne valami hasznavehető dolgot. Nem volt semmi. A -fedélzet szélére hurcolta ekkor a holttestet és kilökte a jégre. - -Utána nézett. A jog jutott eszébe, a viták, amelyeket vívott, az ideális -törvények, amelyeket védelmezett; és elmosolyodott. Egy perccel -megelőzte a másikat: ez az ő joga. - -Visszament a leányhoz. Az könnyes szemekkel bámult maga elé. Bakacs -odaült hozzá. - -– Szőke leány, – mondta – egyedül jártam ebben a rettenetes -jégsivatagban és vágyva vágyódtam utánad. - -A leány bánatosan nézett rá. Bakacs megsímogatta a haját. A szívében -mintha forró és illatos bimbók pattogtak volna fel. Az ereiben lüktetett -a vér; soha nem érzett kábító mámor tette részeggé. - -A törött hajón, az ölés után csupa tavaszi boldogság volt a szíve. -Elmult életének minden öröme nem ért fel ezzel az örömmel, hogy itt van -ez a szőke leány, símogatta a haját és hallgatta a szíve dobogását. És -kérés és kérdezés nélkül, sem a fiatal bánatot, sem asszonyi, emberi -jogot nem is tekintvén, az erős jogán, mámorosan és habozás nélkül, -egyszerűen birtokába vette a leányt. - - -XI. - -Az asszony elmélázva nézett maga elé. Összekulcsolta a kezét és -bánkódva, töprengve hallgatott. A férfi vidám volt, tele jókedvvel, -örömmel és boldogsággal. Áradó jókedve egyre azon fáradozott, hogy -felvidítsa az asszonyt is. Bohókás volt, tréfált, fecsegett. Verseket -idézgetett és szavalt. Letérdelt és szerelmi vallomásokat tett. Minden -szellemessége kigyult és ötletei körülsziporkázták az asszonyt. Eleinte -egy fáradt mosoly volt csak az eredmény. De Bakacs Tamás hatalmas -elméje, duzzadó férfiassága, szerelmes boldogsága végre is győzött. -Meghódította az asszonyt. Az asszony mosolygott, nevetett, kivirágzott, -az lett, amivé lennie kellett: mámoros, szerelmes, boldog, fiatal -asszony. - -– Látod, – mondta Bakacs, – mit törődöm most vele, hogy künn elpusztult -a világ. Nem akarom tudni. Nem is tudom. Nincs gondolatom a számára. Nem -mindegy-e, mi van odakünn? Vágyódtam utánad és most itt vagy. Ezt a -szobát megtölti a boldogságom. Mi van kívüle, érdekelhet az engem? - -Az asszony hozzásímult és boldogan intette, hogy nem. - -Később mégis törődniök kellett vele, mi van odakünn. Hajójuk az ifju -nász, a mámor és a boldogság háza volt. De jégben úszott. Egy halott -világban haladt. Hová? Délre. Mindig délre. Egyre délnek mozgott a -fagyott áradás. - -Bakacs Tamás elméje türelmetlenül feszegette a kérdést: hová jutnak? -Mikor áll meg ez a halott mozgás. Válaszolni nem tudott. Nézte a hajót: -az erős volt még, ép, kitartó. Nézte az élelmiszereket: ez elég lesz -talán, amíg élünk. - -Ebbe bele kellett nyugodni. - -– Leéljük itt az életünket – mondta az asszonynak – olyan szépen és -olyan boldogan, mint ahogy ember csak élhet. Azután elcsattan az utolsó -csók a jég fölött és nem lesz több élet a földön. - -Az asszony egész lelke alázatosan hozzásímult már a férfiéhoz. Szépnek -találta ezt a gondolatot is. - -– Az utolsó csók a világon… - -Ezt a gondolatot azonban nemsokára elkergette egy másik. Egypár szép -szerelmes hónap telt el és az asszony megmondta Bakacsnak, hogy -nemsokára hárman lesznek. - -Bakacs Tamás megdöbbent. Idejön egy kicsi lény, egy gyöngéd, egy gyenge -teremtés a pusztulás világába. Azután hatalmas öröm rázta meg. Az apaság -büszkeségét érezte. - -– A pusztulás nem tarthat örökké. Újra jön majd az élet országa. Lehet, -hogy vannak emberek és lehet, hogy találkozni fogunk velük. Az én -fajtám, az én vérem az első lesz közöttük. Lehet, hogy nincsenek -emberek. Akkor az én fajtámé lesz a föld. - -Lázassá tette ez a gondolat. Letérdelt az asszony előtt, aki anyja az ő -gyermekének és tüzes, rajongó lélekkel gondolkozott. - -Más élet lesz itt a földön, mint az elmult. Bakacs Tamás vére nem fog -itt gyűlölködésben és butaságban, vérben és szennyben élni. Olyan élet -kezdődik itt majd, amely a mult minden tudását, minden eredményét, -minden javát felhasználja arra, hogy különb életet, különb fejlődést, -jobb életet teremtsen magának annál, amely elmult. - -– Oh, – mondta Bakacs Tamás, – itt van a fejemben az egész emberi -civilizáció. Itt van az elmémben minden tudása a meghalt emberiségnek, -minden lehetősége annak, hogy emberek jobb, tisztább, szebb és -becsületesebb életet éljenek a földön. Az eljövendőknek azért az egész -civilizációért, amelyért az emberiség százezer évig szenvedett, nem kell -küzdeniök. Készen kapják. Örökségül. Soha apa ilyen örökséget a fiaira -nem hagyott. - -Boldog volt. Büszke. Mámoros. Imádta az asszonyt. Boldogsága és hatalmas -szelleme betöltötte házukat és az asszony szíve csupa hála, öröm és -szeretet volt. Bakacs Tamás a jövő terveit építgette. Hogyan kell -megrakni alapjait az utódok boldogságának. Ha valahol majd partot érnek -és eljő újra az élet, a tavasz és a nyár, hogyan kell kezdeni az életet, -hogy a mult bajai ne bánthassák soha. - -Teltek a napok és ajtójuk zárját kellett egyszer megjavítani. Nem -csukódott jól. Bakacs Tamás szerszámokat keresett elő, levette a zárat -és meg akarta csinálni. - -A vasdarabok ott voltak előtte. Ott volt az egész szerkezet. Ebben a -pillanatban rémült kétségbeesés rohanta meg. Ezt a zárat ő nem tudja -megcsinálni. Nem tudja. Sejtelme sincs róla, hogyan kell hozzáfogni és -talán hetek telnek el, míg töri rajta a fejét és még mindig nem tudja. - -A zár itt volt előtte minden nap. Csak egy vaslap takarta el. Használta -minden nap. És ekkor gyötrődve és sikoltó lélekkel mondta, hogy az egész -emberi civilizációt, az emberiség minden tudását és minden eredményét -csak úgy ismerte, mint ezt a zárat: használta, de lényegét, mivoltát -eltakarta valami láthatatlanul az ő számára. - -Mit tud ő voltaképen? Át akart adni az eljövendőknek minden eredményt, -minden tudást. De mi van birtokában? - -Minden nap látta a villamos csodákat. De mit tud róluk? Összeszedte -ismereteit. Hogyan világított a villamosság, hogyan vitte a hangot, -hogyan hajtott gépeket? Tudta az elvet, ismerte a nagy összefüggéseket, -de nem ismerte a valóságot, nem tudott egyetlen részletet sem. Gépekről -álmodott, amelyeket utódainak ad? Egy zárat sem tud megcsinálni. Nem -tudna megépíteni semmit azokból a csodákból, amelyekről azt hitte, hogy -elevenen és készen élnek a lelkében. - -Nem tud semmit. Semmit. Gyűlölettel és undorodva gondolt arra, amit -hajdan tudományának nevezett és amit mások is annak csodáltak. Akkor -talán volt valami értéke. Most kínos gúny. Itt van a zár és nem tudja -megcsinálni. - -Most már azt is látta, hogy az eljövendő fejlődést még akkor sem tudná -kényelmessé, széppé és szabályossá tenni, ha valóban élne az elméjében -az egész emberi civilizáció, az eredmények és a tudás összessége. A -civilizációnak csak halvány tükörképe élt a lelkében. De a jövendőt úgy -sem lehetne a mult alapjára építeni. A szoporodás, a fejlődés kénytelen -volna járatlan új utakat törni magának. A tizeknek és a huszaknak hiába -hagyná ő a villamosságot. Mit érnének vele? Nem volna erejük, nem volna -emberük a géphez. Boldogok volnának, ha valaki a faggyúgyertyát -feltalálná és megajándékozná őket vele. A jövendőnek új utakon kell -előre törnie: a régi bajokkal, vagy új bajokkal, de új utakon. Az új -emberiség megint át fog menni a régi nyomorúság minden iskoláján. Lesz -könny és gyötrelem, vér és verejték. - -Bakacs Tamásnak sírt a szíve. Eljövendő gyermekére gondolt és bánatával -az asszonyhoz kellett menekülnie. Hozzáhajtotta a fejét, homlokára húzta -a kezét és sokáig ültek együtt csendesen. - - -XII. - -A jég olvadni kezdett. Recsegve töredezett mindenfelé és hatalmas tócsák -foltozták be fehér csillogását. - -A hajó ingadozott. A jég engedett súlya alatt és néha már víz emelgette -nagy testét. Árbócairól, bordáiról lassan olvadt le a jégburok, minden -repedése megnyílott, minden eresztéke ingott. A nagy testet a romlás -veszedelme fenyegette és néha úgy látszott, hogy összeomlik. - -De ezen aggódni nem volt idő. Jött a nagy óra, a szenvedés és a -gyötrelem órája, amikor a harmadik életet várták kettejük közé. - -Bakacs lihegve járt a nagy hajón. A levegő telve volt egy újjászülető -világ lehelletével, a tavasz nehéz szaga, fojtott melege töltötte meg a -levegőt és olvasztotta a jeget, és ő reszkető, elboruló szemmel, lihegve -és verejtékezve, tehetetlenül meredt maga elé. Az asszony minden -sikoltása a lelkébe mart és nem tudott rajta segíteni. Nem tudott. Nem -értett hozzá. Ha megérintette, fájdalmat okozott neki és azt hitte, nem -szabad hozzányúlnia. - -A tehetetlen fájdalom minden hatalmas erejét felemésztette, reszketett -minden tagja és a halál fáradtságát érezte magában. - -Gyermeke aztán megszületett. Az asszony pedig meghalt. Nyomorultul -meghalt, mert segíteni nem tudott rajta. Szenvedő teste hidegen feküdt, -halálban, elnémulásban. Búcsút sem vett tőle. Egy szempillantása sem -lehetett gyötrelmei között az ő számára. - -Ott volt a gyermek. A szenvedés, a halál gyenge gyermeke. Bakacs Tamás -félve tartotta erős kezeiben. Mire újra este lett, meghalt a gyermek is. -A kezei között. Érezte, mint válik az élő, puha, gyenge testből halott -anyag. - -Ez volt a fájdalmak teljessége. Több már nem jöhetett. Sem a földről, -sem a végtelenből, sem a testére, sem a lelkére több gyötrelem nem -hullhatott. A fájdalom beborította Bakacs Tamást. Ereje, amely sohasem -érzett meg hajdan semmi veszteséget, széttiporva vonaglott most. Bakacs -Tamás hangtalanul vergődött. Végigzuhant a padlón és arcát lefelé -fordította. - -A hajót himbálta a víz. A nagy test tehetetlenül ingott és ment, amerre -az ár parancsolta. - -Bakacs Tamás nem tudott róla. Arcát lefelé fordítva feküdt; hogy egy új -világ születik, hogy a régi elpusztult, nem bánta most. A maga világának -a pusztulása sikoltozta be a szívét és kétszer lett éjszaka, amíg meg -sem mozdult. Élt még és a nagy hajó a két halottal és az élővel -csendesen ringott az éjben előre. - -Végre megmozdult. Fáradt mozgás volt, egy haldokló fáradt mozgása. Az -életet most már nem kívánta egy gondolatrezzenése sem. A halált várta. - -Körültekintett. Szabad vízen úszott már a hajó, szabad, kék tengervízen. -Vajjon hol? Nem tudta. Nem is akarta tudni. A távolban partot látott. A -hajó lassú ringással haladt a part felé és Bakacs Tamás most már nem -törődött vele, mi van ott a parton és mi van túl rajta. - -Fáradt szeme végigjárta a szemhatárt. Karcsú, fekete sziklákat látott a -szárazföldön, magas bazalttűket, amelyeket vulkánok toltak fel. Életnek -nyoma sem volt sehol. Egy fűszál sem sarjadt a sziklán; kopár hegyhát, -itt nyúlt ki a tengerből, amelyet talán csak évszázadok tesznek majd -zölddé. A halál partja felé közeledett a hajó. - -De ha emberek várták volna rajta, akkor sem törődött volna vele Bakacs -Tamás. Nem akart már mást, mint meghalni. - -Halottait lennhagyta a szobában. Puha agyat vetett magának a fedélzetre -lassan, csendesen, fáradtan. Lágy pihenőre ide feküdt meghalni. - -Az elhatározáson és a fájdalmon túl, a halál várásában már tudott -gondolkozni. Csak az asszonyt siratta. Ha ő meghalt, a gyermeknek jobb -volt meghalnia. Mi lett volna itt vele? Összetörött, fáradt, -megöregedett apja sem táplálni, sem tanítani nem tudta volna. Egyszer -maga maradt volna ebben a csendes, szörnyű világban, anélkül, hogy -apjától kapott volna valamit. Nem tudta volna tanítani sem fiát, ezt -érezte már Bakacs Tamás. - -Nem tudott volna semmit átadni neki abból, ami elmult. Azt sem lehetett -volna megmagyaráznia, mi volt itt a földön a pusztulás előtt. Honnan -tudja azt, mi a _város_, aki soha házat nem látott? Még azt a halvány -képet sem tudta volna átadni neki, ami a multról lelkében élt. Jobb volt -meghalnia. - -Nyugodtan gondolkozott Bakacs Tamás és minden gondolatának az volt a -vége, hogy jó íme meghalnia. Egyetlen idege, egyetlen vércseppje sem -kívánt élni; egész teste, egész fizikai mivolta csak az elmulást -kívánta. - -Feltekintett a mennyboltra, amely újra ragyogott. Tiszta, mély, -bársonyosan kék volt; csillagai sziporkáztak és felkelő teli holdja -fénnyel szórta tele a kezdődő éjszakát. - -Bakacs Tamás nézte a holdat és különösnek találta. Ragyogó színének -homályos rajza más volt, mint amilyennek ismerte. Éles szemmel, látását -megfeszítve figyelte. Más ez a kép, más ez a rajz, más ez a hold. - -Borzongás futott keresztül a tagjain. - -A tudás vágyát érezte, erőt érzett. Felugrott és a teleszkópot kereste -meg. - -Remegő kézzel fogta szeme elé és beleirányozta a tiszta éjszaka végtelen -messzeségében, a hold felé. A domború üveglencsékben megjelent a sugárzó -gömb óriási nagy képe. Bakacs Tamás feszült figyelemmel vizsgálta. - -Megdobbant a szíve és fejétől lábáig egy forró vérhullám szökött rajta -keresztül. A hold más. A hold megváltozott. Az ismert holdtérképnek -nyoma sem volt. A Tycho di Brache és a többi csúcs, az ismert -holdkráterek sehol sem voltak. A kiégett, tátongó, szaggatott szirtes -tájék eltűnt. Új világot mutatott az üveg: új hegyeket, új völgyeket, -amelyek lágy símulással olvadtak össze. - -A kiégett kráter-vidék eltűnt; termékeny tájat mutat a hold, amelyen víz -és levegő és bizonyára élet is van. - -Mi történt? Bakacs Tamás fáradtan tette le a teleszkópot, szabad szemmel -meredt a sugárzó égitest felé és türelmetlenül sürgette elméjét a -válaszért. Mi történt? Felsóhajtott. Megértette. A rettenetes erő, amely -a föld nagy zuhanását okozta, megrázta pályáján a holdat is. Ki nem -lódította útjáról, amelyen az erő törvényei viszik, de megfordította és -új forgásra kényszerítette. - -A hold mindkét oldalát megmutatja ezentúl a földnek; szabályosan -fordítja mindkét oldalát a nap felé, természetet és életet kap mindkét -felére. - -Nem tudott betelni a csodálatos látvánnyal. Szeme újra meg újra kutatva -kereste fel a mennybolt felséges csodáját és a szíve bámulattal és -hódolattal telt meg. - -Ime, ott a végtelen messzeségben kezdődik az élet. Kezdődik talán a -földön is. De ha itt vége volna is, ott íme folytatódik. - -Egyszerre megérezte, hogy a születés tavaszi levegője úszik körülötte. A -termékenység friss és mámorító illatát érezte. Tavaszi éjszaka jött az -elpusztult földre. - -Nem. Itt sincs vége az életnek. Megértette, hogy az az évmilliós -fejlődés, amelynek eredményeiben része volt, épen olyan pusztulásból -nőtt fel, mint amilyen most tört a földre. Az élet nő, árad, virágzik, -fejlődik és megdagad és elpusztulása nem más, mint talaj egy újabb -évmilliós fejlődésnek. - -Civilizációk jönnek és elpusztulnak; de pusztulásuk csak rétegeket rak -le és az élet el nem pusztul. A földön talán mindig más lény az úr, az -élet csodálatos változatokkal játszik, de az élet maga megmarad. - -Az élet nem pusztulhat el. És künn, a végtelen messzeségben, más -világokon most is tobzódik az élet, ujjong, hörög, vonaglik. Születik és -átváltozik. De élet van mindig a nagy mindenségben. Az élet egy és -halhatatlan. - -A halál hajóján még egyszer átérezte az élet minden örömét, az élet -igazi megértésének mámorát Bakacs Tamás. De az az anyag, amelyből -alkotva volt, összetörött, meggyötört, kiéhezett, elfáradt mivolta halni -kívánt, új életeket termő nagy átváltozásnak kívánta átadni magát. A -halál gályája reccsenve ért partot és Bakacs Tamás nyugodtan hajtotta le -fejét, hogy meghaljon. - -_1904. február havában_. - - - - -ELCSÁBÍTÁS - -Vezekényi a liget felől jött; felfelé ment az Andrássy-uton, lassan -sétálgatott és az volt az egyetlen gondja, hol lehetne jól vacsorázni. -Jókedvűen ballagott, kigombolta a felöltőjét és nagy passzióval szítta -be a tavaszi este friss levegőjét. Az Eötvös-utca sarkán összeütközött -egy nővel, aki sietve jött kifelé az utcából. - -– Pardon, – mondta gyorsan. - -Megemelte a kalapját. A nő nem válaszolt, elfordult és sietett fel a -körút felé. Vezekényi csak a hátát, a nyakát, a fejét, a termetét -láthatta. Ezek a részletek azonban felkeltették az érdeklődését. A -karcsú termeten és a formás nyakon finom fej ült. Vezekényi rövid -habozás után utána eredt. - -A körútnál már elébe került. Az ismeretlen nő ekkor bal felé fordult és -Vezekényi egy másodpercig szemügyre vehette. Gyorsan megállapította, -hogy az első sejtése helyes volt: az ismeretlen nő nagyon csinos. Az -arca fehér és puha, mint a tej, a szemei mélyek és valószínüleg kékek, a -szája friss, a haja szőke, a járása ringó és elegáns. Szép lány; -bizonyosan lány; tisztességes, tiszta, meleg, bizalmat keltő polgári -szépség. - -A lány ment előre a körúton. Vezekényi utána. Mire a Király-utcához -értek, Vezekényi néhányszor már elébe került a lánynak és nem indiszkrét -és nem bántó módon, de figyelmesen és észrevehetően az arcába nézett. A -Király-utca sarkán a lány észrevette, hogy Vezekényi ő utána megy. -Összerázkódott, meghökkenve szegte fel a fejét és sietni kezdett. -Vezekényi a nyomában maradt. A lány menekült egy ideig, de amikor látta, -hogy Vezekényi makacsul követi, akkor hirtelen a kocsiút felé fordult és -a gyalogjáró szélén megállott. Vezekényi meglepetve nézett utána és -rövid habozás után lassan feléje indult. Mikor odaért hozzá, akkor -látta, hogy a lány egy villamosmegálló oszlopához menekült. Melléje -állott és oldalról nézett bele a lány kipirult arcába. A lány -mozdulatlanul bámult maga elé. Vezekényi jókedvűen és mosolyogva -nézegette és meg akarta szólítani. A lány ekkor két lépést tett előre. -Villamoskocsi jött. A lány sietve ugrott fel a lépcsőkön, Vezekényi -nyugodtan utána ment. A lány leült és elfordította a fejét. Kinézett az -ablakon. Vezekényi leült vele szembe és csendesen nézegette. - -A lány az Üllői-útig ment. Az Üllői-útnál felállott és leszállt a -kocsiról. Vezekényi is leszállott. A lány sietve ment át a kocsiúton és -szaladva indult meg az Üllői-úton felfelé. Vezekényi utána ment. A lány -észrevette, hogy még mindig a nyomában van és szinte rohant, úgy -sietett. Vezekényi egy ideig követte, azután abba akarta hagyni az -üldözését. - -– Polgári erény – gondolta. – Ez olyan makacsul védekezik, hogy semmi -kilátás a sikerre. - -A lány azonban ekkor befordult egy mellékutcába, és Vezekényi -elhatározta, hogy még egy kísérletet tesz. Utána sietett a lánynak és -hamar utolérte. Az utca sötét volt és elhagyatott. Vezekényi a lány -mellé nyomult. A lány rohant. Vezekényi mellette. Ez a rohanás -három-négy percig tartott. A lánynak zihált a melle. - -– Az Isten szerelmére, – mondta ekkor Vezekényi – ne tegye magát tönkre. -Ez őrültség, így rohanni. Belébetegszik. - -A lány nem válaszolt, elfordította a fejét és rohant. - -– Kérem, ne szaladjon így – mondta Vezekényi barátságosan. – Nem tudom a -lelkemre venni, hogy beteg lesz. Inkább megállok. Elmaradok. -Visszafordulok. Akarja? Fáradt? - -A lány nem válaszolt. - -– Hát fáradt? Akarja? – kérdezte Vezekényi gyöngéden. - -– Igen – felelte elfúlva és gyorsan a lány. Vezekényi felnevetett -örömében. - -– No hála Istennek, – mondta ujjongva – csakhogy megszólalt már. Kezdtem -kétségbeesni. Azt hittem, teljesen vígasztalan a helyzet. Most látom, -hogy nincs oka… a fogait rejtegetni… Hogy szép a szája… Hogy szép a -hangja… Hogy imádni való édes, okos, szép lány… - -A lány nem válaszolt. Vezekényi csendesen felemelte a jobb karját és -szótlanul a lány karja alá fűzte. A lány megrettenve bámult rá. Azután -összeszedte magát és reszketve és félig sírva mondta: - -– Kérem, eresszen el. Ha nem ereszt el, segítségért kiáltok. - -– Dehogy kiált segítségért – felelte Vezekényi szeretetreméltóan. – -Hiszen abból botrány lenne. És maga fél a botránytól. Igaza is van. A -botrány rút dolog. - -A lány tehetetlenül bámult rá, azután sírva fakadt. - -– Eresszen el engem – mondta. – Kinek néz maga engem? Mit gondol maga -rólam? - -Vezekényi nevetve válaszolt: - -– Biztosítom, hogy a legjobbat. Azt, hogy egy kedves, jó, elragadóan -bájos, imádni valóan szép lány… - -A lány haragosan vonta össze a szemöldökét. - -– Azt, – mondta erre sietve Vezekényi – hogy tisztességes lány. Azt, -hogy úri lány. Azt, hogy jó családból való, előkelő, korrekt úri lány, -akinek semmiképen sem árthat meg az, ha egyszer életében, kivételesen az -utcán köt ismeretséget egy olyan férfival, aki a haragjának is kitette -magát azért, mert nem tudott ellenállni annak a vágynak, hogy gyorsan -megismerkedjék magával. Akit egy félórával ezelőtt látott meg először és -akit követni kellett, kellett, kellett, mert lehetetlenségnek látszott, -hogy az első találkozás után mindenkorra eltűnjék… - -Vezekényi nagy figyelemmel várta a szónoklata hatását. A lány kissé -megengesztelve nézett rá. Vezekényi ekkor sietve kihasználta a kedvező -hangulatot. - -– Hogy egészen megnyugtassam, – mondta – becsületszavamat adom rá, hogy -semmi egyebet nem teszek, mint elkísérem addig, ameddig most menni akar. -Nem is jó ilyenkor egyedül járni… Mihelyt azt mondja, hogy megérkezett -és én elmehetek, én elmegyek. És ha nem ad rá engedelmet, soha máskor -nem leszek terhére. Nem élek vissza a helyzettel. - -Lovagiasan ismételte: - -– Erre becsületszavamat adom. - -– Igazán? – kérdezte sírósan a lány. - -– Igazán – mondta férfiasan Vezekényi. - -A lány habozva nézett rá. - -– Hová megy? – kérdezte erre gyorsan Vezekényi. - -– A Pipa-utcába, – mondta pityergősen a lány – a nagynénimhez… - -Vezekényi megfogta a karját és elindult vele a Pipa-utca felé. A lány ki -akarta húzni a karját. - -– Nem, – mondta Vezekényi – ezt nem szabad. Ez benne van a -megállapodásban. A Pipa-utcában azután elküldhet. - -Mire a Pipa-utcába értek, a lány meg volt nyugtatva, jókedvű lett, -nevetett és vidáman kezdett fecsegni. - -– Hallatlan a maga arcátlansága és vakmerősége – mondta nevetve. – -Hallatlan. De legalább mindjárt elküldöm. - -– Hátha nem megyek el? - -– Elmegy. A becsületszavát adta. - -– Hátha nem tartom meg a becsületszavamat? - -– Leleplezem, ha nem tartja meg. - -– Leleplez? Nem is tudja, ki vagyok. - -– Dehogy nem. - -– Hát ki vagyok? - -– Maga Vezekényi István. Képviselő. - -Vezekényi meglepetve nézett a lányra. - -– Honnan tudja ezt? – kérdezte. – Egy hónapja vagyok képviselő. -Jogászkorom óta nem voltam itt Pesten. - -– Az unokabátyám mutatta magát a mult héten egyszer. Együtt jártak maguk -gimnáziumba. Kassán. Az unokabátyám ügyvéd. - -– Hogy hívják? - -– Boros Károly. Azelőtt Weinfeldnek hítták. - -– Ahá! - -Vezekényi hallgatott. - -– Maga tehát tudja, – mondta azután – hogy engem hogy hínak. Nem -szerezné meg nekem azt az örömöt, hogy szintén megmondja… - -– A nevemet? - -– Igen. - -– Weinfeld Ilonka. Az apám bizományos. Tanítónői oklevelem van. De nem -fogok tanítani. Akar még tudni valamit? - -– Köszönöm. Ez elég egyelőre. - -– Akkor, Isten áldja meg. Megérkeztünk. - -Vezekényi ránézett a lányra. A lány szép volt, friss, fiatal, karcsú, -elegáns. Sajnálta elereszteni. - -– Maradjon még – mondta neki. - -– Isten mentsen. Mire gondol? Hogy képzeli ezt? - -– Úgy képzelem, hogy még egy kicsit sétál velem. - -A lány tiltakozott. Vezekényi azonban két perc alatt rábeszélte, hogy -még egy negyedórát sétáljon vele. Megfogta a lány karját, magához -szorította, befordultak egy sötét mellékutcába és negyedóráig sétáltak. - -– Istenem, – mondta a lány – borzasztó, amit én csinálok. Utcán -ismerkedni! Karonfogva sétálni valakivel, akit félórával ezelőtt láttam -először! - -Összekulcsolta a kezét. - -– Mit szólnának hozzá otthon, ha tudnák – mondta sóhajtva. - -A negyedóra eltelte után a lány fel akart menni a nagynénjéhez. -Vezekényi azonban egy új negyedórát kért és kapott tőle. Azután egy -újabb negyedóra jött. - -– Istenem, – sóhajtotta a lány megdöbbenve – mit művelek én. Mit -szólnának hozzá otthon… - -Összesen egy óra hosszat sétáltak. Ezalatt megállapodtak benne, hogy az -ismeretségükről senkinek sem kell tudnia, hogy másnap este találkoznak -és ezentúl mindennap találkoznak, a lány elmondta az egész eseménytelen -multját, minden kis titkát, az egész családi életét és a búcsúzásnál nem -védekezett haragosan előbb egy, azután két-három-tíz-húsz heves csók -ellen. - -A búcsúzás után Vezekényi megelégedve és felmelegedve ballagott kifelé a -körútra. - -– Milyen kedves kis lány – gondolta. – És maga a tisztesség, a jó, -biztos, elhatározott és rendíthetetlen polgári erkölcs. Minden szavából -csak úgy áradt a becsületes család nagy erénye. Csak a vakmerő -szemtelenség használt vele szemben. És az benne a kedves és azon látszik -meg, milyen tisztességes, hogy amikor egyszer egy pár szót mondott már, -akkor utána bizalommal és kedvesen kipakolt mindent. El kellett -csábítani. Ez a séta az ő polgári lelkének annyi volt, mint egy -elcsábítás. Kedves kis lány! Most hazudik a kedvemért. A tisztességes -családban. Mit szólnának hozzá, ha tudnák!… - -Mosolygott. Meg volt elégedve magával. - -– Jó mulatság lesz a kis lány – gondolta. – Szeretni fog. Ma rólam -álmodik. - -Megvacsorázott, társaságot keresett, azután hazament és jól aludt. -Másnap délután hat óra tájban kártyázott. Nyert, és nem állhatott fel a -kártyaasztaltól. Hét órára szabadult el; ekkor már hiába lett volna az -Andrássy-útra kimenni és a lányra várni. Pontosan, fél hétkor kellett -volna találkozniok. - -– No, majd holnap – gondolta. - -Színházba ment, nagyon jól mulatott. Színház után a társaságával -orfeumba ment, azután reggelig pezsgőzött. Délelőtt korán kellett -felkelnie. Délután négy óra tájban nagyon elálmosodott. Lefeküdt aludni. -Mielőtt elaludt, eszébe jutott a lány. Ha most elalszik, félhétkor -megint nem találkozik vele. És a lány várja. Mit gondol vajjon, ha -többet nem találkoznak? - -Egy fél percig habozott, azután nyugodtan behúnyta a szemét. - -– Jobb is nem találkozni vele – gondolta. – Még baj lehetett volna a -dologból. Polgári erkölcs… a végén még azt kívánhatták volna, vegyem el… - -Csendesen elaludt. A lánnyal nem találkozott többet. Egy-két évig az -Andrássy-út és az Eötvös-utca tájékán néha eszébe jutott még a lány; -eleinte az arcára is emlékezett, látta a szemét, a haját, az egész -becsületes, tiszta polgári szépségét; az arca azután egészen elmosódott -az emlékezetében; magára az esetre sokáig emlékezett még, de tíz-tizenöt -év mulva azt is egészen elfelejtette. Huszonöt év telt el és soha a -lány, az üldözése és a meghódítása, az elcsábítása eszébe sem jutott. - -Ekkor egy napon felszólítást kapott, hogy valamelyik tízezer koronás -váltóját megóvatolták. Az értesítéssel elment az ügyvédjéhez. - -– Nézd csak, öregem, – mondta – mit kaptam. Erről elfelejtettél -gondoskodni. - -– Dehogy felejtettem – mondta az ügyvéd. – Fizetni akartam a rendes -törlesztést. De nem fogadták el. - -– Nem fogadták el? Hát miért? Hát mit akarnak? - -– Hogy az egészet fizesd ki. - -Vezekényi káromkodott. - -– Miért? – kérdezte azután. – Mi jutott az öreg Pozsonyinak az eszébe? - -– Nem Pozsonyinál van már a váltó. - -– Hát kinél? - -– Valami özvegy Bauer Bernátnénál. - -– Ki az? - -– A férje ügynök volt. Kölcsönöket is adott. Az asszony is ilyesmivel -foglalkozik. - -– És nem akar részleteket elfogadni? - -– Nem. - -Vezekényi megvakargatta a fejét. - -– Hát mit lehet csinálni – mondta sóhajtva. – Felhajkurászom valahol a -pénzt. - -– Öregem, – mondta az ügyvéd – csakhogy baj van. - -– Mi baj van? - -– Ennek a Bauernénak az ügyvédjénél, valami Boros nevűnél, van egy -jelölt. Úri gyerek. Az titokban elmondta nekem, hogy minden váltód -odakerült ahhoz a Bauernéhoz és az mindezt peresíteni akarja. - -Vezekényi megdöbbenve bámult az ügyvédre. - -– Nem beszélsz komolyan – mondta halkan. - -– Fájdalom, nagyon is komolyan beszélek – felelte az ügyvéd. - -Vezekényi ijedten nézett maga elé. Gondolkozott. - -– Bauer Bernátné, azt mondod, úgy híjják? - -– Igen. - -– Mit akarhat tőlem az az asszony? - -– Nem ismered? - -– Soha a nevét sem hallottam. - -– Talán ki akar revolverezni valamit. Protekciót, máseffélét… - -– Az lehet – mondta Vezekényi megkönnyebbülve. - -Egy hét mulva új váltó-óvatolást kapott. Ekkor felkereste Borost, a -Bauer Bernátné ügyvédjét. Az ügyvédet nem találta otthon. Az -irodavezetője azonban szívesen megadott minden felvilágosítást: - -– Az ügyvéd úr nem tehet semmit. Utasításai vannak. A képviselő úr -legjobban teszi, ha egyenesen Bauer Bernátnéhoz fordul. - -Vezekényi megköszönte a felvilágosítást és elindult Bauer Bernátnéhoz. -Bejelenttette magát. A lakás tiszta és avult polgári lakás volt, -mindenféle kirakott ezüstholmival és plüssfüggönyökkel és takarókkal. -Bauer Bernátné kövér, öreg asszony volt, a járása elnehezült, a haja -ősz. Vezekényi udvariasan meghajolt előtte és várta, hogy az asszony -kezet nyújtson neki. Az asszony nem nyújtott kezet. Vezekényi azután -bemutatkozott és várta, hogy az asszony leültesse. Az asszony nem -ültette le. - -– Nagyságos asszonyom, – mondta erre Vezekényi – én pár percig igénybe -szeretném venni a szíves türelmét; nem volna kegyes megengedni, hogy -leüljek? - -– Tessék – szólt kurtán az asszony. - -Vezekényi leült egy székre. Az asszony, jó messze tőle, leült egy másik -székre és mozdulatlan arccal nézett le a földre. - -– Nagyságos asszonyom, – mondta Vezekényi – én arról értesültem, hogy a -váltóim nagy része az ön birtokába került. Ez nekem épenséggel nem volna -kellemetlen, ha az a rám nézve nagyon fájdalmas körülmény nem járulna -hozzá, hogy nagyságos asszonyom minden következő lejáratnál a váltók -teljes összegének a kifizetését óhajtja. - -Az asszony a földre nézett és hallgatott. - -– Én azért vagyok bátor most tiszteletemet tenni, – mondta Vezekényi – -hogy önt megkérjem, kegyeskedjék ettől a kívánságtól elállni és – mint a -váltók eddigi tulajdonosai – részlettörlesztéssel megelégedni. - -Vezekényi elhallgatott és várakozóan fordult az asszony felé. Az asszony -nézte a földet és halkan és hidegen mondta: - -– Nem. - -Vezekényi megütődve nézett az asszonyra. - -– Nagyságos asszonyom, – mondta azután – nem tudom, jól értettem-e? Azt -jelenti a válasza, hogy nem egyezik bele a részlettörlesztésbe? - -– Azt. - -Vezekényi kezdte elveszíteni a biztosságát. - -– Kérem, nagyságos asszonyom, – mondta – engedje meg, hogy meggyőzzem -róla, hogy ez a ridegség az ön érdekeinek is árt. - -Az asszony nem válaszolt. Vezekényi remegő hangon folytatta: - -– Ön bizonyosan tudja, hogy én most már teljesen vagyontalan vagyok. Az -adósságaimat a képviselői napidíjaimból és egyéb jövedelmeimből -törlesztem. Ha ön most a váltóimat peresíti, én nem tudom kifizetni -őket. Semmi esetre sem tudom. Ötven-hatvanezer koronát én semmiképen sem -tudok előteremteni. A vége: a napidíjaim lefoglalása lesz. Akkor -egyáltalában nem tudok fizetni. Valamelyik hitelezőm megkéri ellenem a -csődöt, elveszítem a mandátumomat, semmit ki nem fizethetek, revolvert -foghatok… - -Az asszony mozdulatlan arccal nézett a földre. - -– De hiszen, ez önnek sem érdeke – kiáltotta Vezekényi. – Csak nem -akarja ön, hogy én főbelőjjem magamat? - -– Ahhoz nekem semmi közöm – mondta az asszony. – Én a pénzemet akarom. - -– Hiszen megkapja – válaszolta Vezekényi sietve. – Csak kérem: ne -szegezze a mellemre a revolvert. Ne bánjon velem úgy, mint ahogyan -gazdag fiatal urakkal szoktak az uzsorások. - -Az asszony hirtelen felnézett. - -– Én uzsorás vagyok – mondta dacosan. - -Vezekényi összeszedte minden kedvességét. - -– Kérem, – mondta – semmi nem volt tőlem távolabb, mint az a szándék, -hogy önt megsértsem. Hiszen én tudom legjobban, hogy csak a jogával él. -A kérésem nem is más, csak az: kegyeskedjék a jogával úgy élni, hogy -valóban haszna is legyen belőle. Az, hogy ezzel a mérséklettel nekem is -módot ad az életre, másodlagos szempont lehet. De arra igazán nincs oka, -hogy a saját érdekei ellenére még a romlásba is kergessen. Azt hiszem, -erre semmiféle oka nincs. Most van szerencsém először beszélni önnel és… - -Az asszony felnézett. Vezekényi megakadt és elgondolkozva nézte meg az -asszony arcát. - -– Vagy lett volna már szerencsém? – kérdezte udvariasan. – Talán a -hollódi kerületből való a nagyságos asszony? - -– Nem. - -– Akkor talán földiek vagyunk? Talán szomszédok voltunk Újlakon. - -– Nem. - -Vezekényi udvariasan folytatta a kérdezést; az asszony végre egy rideg -mozdulattal elvágott minden találgatást. - -– Ne tessék törni a fejét. Csak itt Budapesten találkoztunk egyszer. Az -utcán. - -Vezekényi abbahagyta ezt a témát és ismét előterjesztette a kérését: -elégedjék meg asszony a részletekkel. Az asszony megint a földre nézett -és halkan és kurtán válaszolta: - -– Nem. - -Vezekényi kezdte elveszteni a talajt a lába alól. A méltóságát és az -elegánciáját próbálta még megőrizni, de nem lehetett. Eleinte csak kért, -azután megrettenve és ellágyulva könyörgött. Az asszony konokul és -kurtán válaszolta minden könyörgésre: - -– Nem. - -Vezekényi kétségbeesve bámult maga elé; az asszony ekkor felkelt. -Vezekényi is felállott. - -Minden nyugalmát elveszítette. Érthetetlen, megfoghatatlan volt neki az -asszony kegyetlensége; elkábította, megzavarta, lesújtotta. - -– Kérem, – mondta dadogva – ne küldjön így el… Hiszen ez borzasztó. -Hiszen ez halálos ítélet. Hiszen ez oktalan kegyetlenkedés. - -Az asszony nem válaszolt. Ment az ajtó felé. Vezekényi rémülten ment -utána. - -– De hát miért teszi ezt? – kiáltotta kétségbeesve. – Csak épen -kegyetlenkedésből? Csak épen meg akar ölni valakit? Gyűlöli az -embereket… pusztítani akar… mert mindenkit gyűlöl… - -Az asszony felkapta a fejét. - -– Én nem gyűlölök senki mást – mondta gyorsan. - -– Senki mást? – kérdezte reszketve Vezekényi. – Csak engem? - -– Csak önt – felelte halkan az asszony. - -Vezekényi megdöbbenve nézett rá. - -– De miért? – mondta kétségbeesve. – Mit vétettem én önnek? Hiszen -sohasem bántottam. Miért gyűlöl engem? Minek tart engem? - -Az asszony nem válaszolt. - -– Minek tart engem? – kiáltott újra Vezekényi. - -Az asszonynak reszketett az ajka. Vezekényi harmadszor is megkérdezte: - -– Minek tart engem? - -Az ajtónál voltak. Az asszony ekkor elpirosodott, előrehajolt és -reszketve és a gyűlölettől sziszegve súgta: - -– A világ leglelketlenebb gazemberének! - - - - -EGY BECSTELEN EMBER - -Hát Isten vele, Klárika – mondta Kelemen barátságosan. - -A lány felállott. - -– Isten vele – mondta remegő hangon. - -Kezet fogtak és Kelemen érezte, hogy a lány keze reszket. Megsajnálta. - -– Viszontlátásra, Klárika – mondta melegen. - -– Viszontlátásra – mondta halkan a lány. - -Az ajtónál állottak, Kelemen ki akart menni; a lány ekkor hirtelen, -kétségbeesetten, dadogva megszólalt: - -– Nem… üzen… haza… semmit? Hogy… mikor… jön… haza? - -Kelemen érezte, hogy ez a kérdés csak arravaló volt, hogy az elválást -még egy kicsit halassza. Megesett a szíve a lányon. - -– Csak azt, Klárika, amit már mondtam, hogy tiszteltetek mindenkit. És -hogy nemsokára hazamegyek. Nagyon hamar. - -A lánynak homályos volt a szeme. De hősiesen tartotta magát. Nem sírt, -sőt amikor Kelemen még egyszer megrázta a kezét és kiment az ajtón, nagy -erőfeszítéssel még mosolygott is. - -Kelemen is mosolyogva ment le a lépcsőn. Furcsán, fanyarul, -felsőbbségesen, de megindultan mosolygott. Ez a kedves kis lány, – -gondolta magában. Ez az édes, szerelmes, bolond kis lány. Milyen -megható, meleg, furcsa, alázatos kis jószág. Miért keresett ki épen -engem, egy cinikus, harmincéves gazembert, egy kérgesszívű, romlott -aggastyánt? Mit csináljak én vele? Csak nem teszem boldogtalanná azzal, -hogy elveszem? Mit csináljak vele? - -A lány könnyes szemére gondolt és megint fanyarul és megindultan -mosolygott. Most hazamegy, – gondolta – azután átmegy édes anyámékhoz, -elmondja, hogy nagyon kedves voltam hozzá, kalauzoltam, vittem -képviselőházba, színházakba, beszél a lágy, langyos, meleg kis hangján… -anyám hallgatja… beszél… azután elakad… anyám várakozóan néz rá… elakad… -nincs több mondanivaló… lesüti a szemét… anyám is lesüti a szemét… és -mind a ketten hallgatnak… - -Újra elmosolyodott. Szeretnék, – gondolta – ha megházasodnám. Szeretnék, -ha elvenném. Hogy kidicsérték, amikor feljött; mintha sohase láttam -volna. Úgy küldték fel, hogy menyasszonynak menjen haza. Kedves, drága, -meleg kis macska, furcsa, megható, szőke kis jószág… Csak nem veszem -el!? De egy hónap mulva hazamegyek a kedvéért látogatóba. - -Felért a szerkesztőségbe, beszélgetni kezdett; azután munkába fogott és -lassan elfelejtette a lányt. Egy hét mulva levelet kapott az anyjától, -akkor eszébe jutott. Egy negyedóráig gondolt rá, mosolygott, -elérzékenyült, elhatározta, hogy nemsokára hazamegy, azután -elfelejtette. Néha még eszébe jutott egy-két percre, de mindig hamar -elfelejtette; egyszer csakugyan haza akart utazni, de elaludta a vonat -indulását és Budapesten maradt; belátta, hogy ebből sem lesz semmi és -bele is nyugodott, hogy semmi sem lesz belőle. Eltelt három hónap, négy -hónap, mindig ritkábban jutott eszébe a lány és nyár elején már egészen -elfelejtette. - -Augusztusban szabadságra utazott. A tél végén megismerkedett egy -feketeszemű asszonnyal, az asszony Abbáziában nyaralt, ő is Abbáziába -indult. Az asszonyt ott találta, a barátságuk gyorsan fejlődött és nagy -eredményeket ígért. Kelemen nagyon megelégedetten és nagyon boldogan -kezdte meg a nyaralását. - -A negyedik napon a fürdőben, a tengerben, egy vöröses kócszakállú, kövér -fej bukkant fel mellette a vízből, fújtatva és prüszkölve. - -– Szervusz Kelemen, szervusz kedves barátom – prüszkölve a szakállas. - -Kelemen meglepetve nézett be a szakálla közé, azután némi undorral -emelte fel a fejét. - -– Te vagy az, Bencsik? – kérdezte kellemetlenül meglepetve. - -– Én bizony. De örülök, hogy itt vagy; együtt leszünk majd; jó? - -Kelemen boszankodott. - -– Furcsa – mondta. - -– Micsoda? - -– Hogy téged is megtűr a tenger. És gyanutlan emberek ezrei most egy -vízben vannak veled. - -Bencsik nevetett. - -– Jó vicc – mondta. – Te csak mindig jókedvű vagy. - -Kelemen fel volt bőszülve. Mindenáron le akarta magáról rázni az embert. - -– Hát te mit csinálsz? – kérdezte tőle pártfogó hangon. – Uzsorázod -otthon a parasztokat? Nyúzod őket? - -Bencsik vidáman hahotázott. - -– Bizony, barátom, – mondta – még pedig most már kettős minőségben. Mint -ügyvéd és újabban mint takarékpénztári igazgató. Új takarékot -csináltunk. - -Kelemen elcsendesedett és elszomorodva nézett maga elé. Látta, hogy ezt -az embert nagyon nehéz lesz elsértegetnie magától. Nem is lehetett. -Egyszer-kétszer még mondott neki valami mázsás gorombaságot, de Bencsik -nem sértődött meg, nem tágított tőle és mellette is maradt. A -feketeszemű asszonnyal való dolog szépen haladt előre, ebben nem -zavarhatta Bencsik, mert ilyenkor egyszerűen elküldte, ahhoz pedig pár -nap alatt egészen hozzászokott, hogy olyankor, amikor egyedül van, hozzá -csatlakozik. - -Egy napon megszólalt Bencsik a fürdőben. - -– Te Pista, valami tanácsot kérek tőled. - -– Tessék. - -– Mondd, Pista, megházasodjak én, igen vagy nem? - -– Házasodj meg. - -– Te is azt mondod? Azt mondod, hogy házasodjak? - -– Igen. - -– Hát akkor talán megteszem. Hát akkor már megteszem. Ámbár az öreg Wolf -nem nyithatja ki valami nagyon a bugyellárist. - -Kelemen meghökkenve nézett rá. - -– Az öreg Wolf? – kérdezte gyorsan felébredt érdeklődéssel. - -– Igen. A Klárikát venném el. Nagyon ajánlják nekem. Szép kis lány, -igaz. De nem kap többet tízezer forintnál. Én meg kaphatnék ötvenezret -is. - -Kelemen egy másodpercig összeszorított foggal bámult rá. Nagy kedve lett -volna gyomron vágni. Azután lecsitította dühét. - -– Mi közöm nekem hozzá! – mondta magában. – Ez legalább gazdag ember. -Otthon azt fogják mondani, hogy Klárikának fene nagy szerencséje volt. - -Elfordult és komolyan mondta: - -– Vedd el mégis. Nagyon szép lány. Jó, kedves, derék lány. - -– Szép lány. Az igaz. Ha meggondolom, milyen asszony lesz. Micsoda -dereka van… - -Részletezni kezdte a Klárika szépségét és rajongani kezdett a -részletekért. Kelemen ekkor otthagyta és kiment a partra. - -Aznap egészen rendbe jött a feketeszemű nővel, és másnap, amikor Bencsik -a fürdőben újra kezdte a dolgot, már nyugodtan adott neki tanácsokat. - -– Hát elvegyem? – kérdezte Bencsik. - -– Okvetlenül vedd el. Ilyen szép asszonyt nem kapsz egyhamar. - -– De kevés a pénze. - -– Van neked elég. Milyen szép feleséged lesz. - -– Az igaz. Láttam egyszer kivágott ruhában… - -Újra a részletekről rajongott. - -– Te a pénzedért már előre kiélvezed a szépségét – mondta Kelemen. - -Bencsik nevetett, Kelemen nagy megvetéssel fordult el tőle, de most már -minden részletet végighallgatott. Ez így volt aztán mindennap. -Bencsiknek szüksége volt valakire, aki erősítse azt a nagylelkű -elhatározását, hogy ilyen szegény lényt vesz el. Kelemen elszántan -erősítette. Hadd legyen a kis lány gazdag asszony legalább. Bencsiknek -szüksége volt valakire, aki a rajongását meghallgassa. Kelemen elszántan -hallgatta. - -– No, holnap utazom haza – mondta Bencsik szeptember elején. - -– Te, – kérdezte ekkor Kelemen – biztos vagy te benne, hogy az a lány -hozzád megy? - -Bencsik harsogóan kacagott. - -– Hogyne! – mondta nevetve. – Kihez menne, ha hozzám nem? Nagy szerencse -ez neki. Nem futkosnak Létán az utcán a kérők. Húsz éves lesz már. -Különben már beszéltek is az apjával. Vele is. Jön, ha kérem. - -– Hát, sok szerencsét. - -– Köszönöm. Hazaérek. Megkérem. Három hét mulva meglesz a lakzi. Eljösz? -Ott kell lenned. Elgyere. - -– Majd meglátom. - -Bencsik másnap elutazott. Szeptember ötödike volt. Ez volt az első nap, -amelyen a feketeszemű nő kissé terhére volt Kelemennek. A fürdőben is -rosszul érezte magát. - -– Mi a bajom? – kérdezte magától csúfolódva. – Talán Bencsik hiányzik -nekem. - -Gondolkozott. Eszébe jutott, hogy Bencsik holnap otthon lesz, mindjárt -megkéri Klárikát és ez a gondolat rosszul esett neki. Másnap a fürdőben -újra eszébe jutott Bencsik. - -– Most már megkérte – gondolta. – Bizonyosan meg is csókolta. - -Fájt neki ez a gondolat. Leszidta magát a fájdalomért. - -– De szamár vagyok – mondta. – Mi közöm hozzá! - -Mégis fájt neki a gondolat, és amikor másnap megint eszébe jutott, -összeszorult tőle a szíve. Próbálta magának magyarázni ezt a fájdalmat. - -– A férfibestia ez – mondta. – Az alávaló irígység. Nekem nem kell. És -mégis fáj, hogy más kapja. - -Megpróbálkozott egy rút vígasztalással: - -– Minél hitványabb a férje, annál több reményem van asszonykorában. - -Ettől a vígasztalástól úgy felháborodott, úgy dühbe jött, olyan undorral -telt el, hogy nem tudta megérteni: ez a mocskosság hogyan juthatott -eszébe. Megindultan és tiszta szeretettel gondolt a lányra, a könnyes -szemére, a hősies mosolygására. Kedves, drága, meleg, kis jószág. Egész -nap a lány járt az eszében, és amikor este lefeküdt és behúnyta a -szemét, a lány képét látta maga előtt. Milyen édes, meleg, illatos, puha -ajka lehet… - -Egy hét mulva felrázta magát. - -– Nem szabad többet rá gondolnom. Ha ez így tart, komolyan és -fájdalmasan szerelmes leszek bele. Pedig nem veszem el; nem vehetem el. -Nem szabad rágondolnom. - -Megpróbálta nagyon foglalkoztatni magát. A feketeszemű asszonyt új -buzgósággal kereste fel, társaságokba járt, hajnalban feküdt le; így -áthúzott egy hetet nyugtalanul, idegesen, de baj nélkül. Ekkor vége volt -a szabadságnak és hazautazott Budapestre. Az első napja gyorsan eltelt. -A második napon bement a szerkesztőségbe. Az asztalán egy csomó levél -feküdt. Átolvasta őket. Az utolsó levél meghívó volt. Wolf Klára és -Bencsik Gáspár jelentik… - -Kelemen gyorsan fölforrott haraggal tépte szét a meghívót és a darabjait -bedobta a papirkosárba. Haragosan és idegesen fogott munkához, munka -után színházba ment, azután vendéglőbe, azután egy mulatóhelyre. -Hajnalban indult hazafelé. És amikor az utcán volt és felgyűrte a -gallérját, mert hűvös hajnali szellő fújt, eszébe jutott a lány, akit -egész este ki akart verni a fejéből és fájni kezdett a szíve. - -– Hát meg vagyok én őrülve? – kérdezte másnap magától. – Hát mit akarok -én? Amikor itt volt, nem kellett és most egyszerre kell? Hát ábrándos, -szerelmes legényke vagyok én, hogy egy szőke lányról ábrándozom? Hát mit -érdekel engem az egész lány, az egész házasság!… - -Egy órára össze is tudta szedni magát. Akkor azonban egy -bozontosszakállú emberrel találkozott az utcán, eszébe jutott Bencsik, -eszébe jutott, hogy megcsókolja és megöleli majd a lányt, és olyan -fájdalmat és olyan dühös haragot érzett, hogy ökölbe szorult a keze és -véresre harapta a száját. Másnap számolni kezdte a napokat az esküvőig. -Szerdához egy hétre lesz, – mondta – huszonkettedikén. Ma van -tizenkilencedike. Még három nap. - -Az első napot idegesen, tompa haraggal, magán mérgelődve töltötte el. A -második napon az idegessége tűrhetetlenné, fájdalmassá, izzóvá lett. A -harmadik napon, huszonegyedikén olyan vad elkeseredést, olyan -megsemmisítő kétségbeesést érzett, hogy nem bírta tovább. - -Berohant a szerkesztőségbe. - -– Kérek egy napi szabadságot – mondta. - -– Minek? - -– Fontos családi ügy. Meg fogok házasodni. - -Rohant ki a vasúthoz. A hatórás vonatot elérte. Beült egy fülkébe, -egyedül volt, hátradőlt, kinyújtotta a lábait és elmosolyodott. - -– Milyen szamár voltam – mondta. – Ezt megtehettem volna már előbb is. -Mindig szerettem. Már a télen is. Édes, drága, kis lányom… - -Egész éjjel ébren volt. A lányra gondolt. - -– Botrány lesz – mondta magában. – Nem bánom. Reggel hétkor otthon -vagyok. Az édes anyámnak megmondom: »Édes anyám, átmegyek és elhozom -Klárikát. Megszöktetjük«. Szörnyűködni fog, de boldog lesz. Azután -átmegyünk. Megfogom a Klárika kezét. És egyszerüen elhozom… - -Mosolygott. Boldog volt. Reggel hét órakor hazaért. Leugrott a kocsiról -és bement a házba. Az anyja már ébren volt. Sikoltott egyet, amikor -meglátta. - -– Pista, drága fiam… - -Kelemen megölelte, megcsókolta anyját. - -– Édes anyám, – mondta sietve – nagy dologban jöttem ám haza. - -– No, édes fiam. - -– Házasodni akarok. - -Az öreg asszony csodálkozva nézett rá. - -– Édes anyám, – mondta Kelemen – azonnal átmegyünk Wolfékhoz. - -Az öreg asszony csodálkozó arcára nagy hidegség ereszkedett. - -– Minek, fiam? – kérdezte halkan. - -– Elhozzuk Klárikát – mondta Kelemen ragyogó arccal. - -Az öreg asszony lehajtotta a fejét és szomorúan és suttogva mondta: - -– Édes fiam, elvitték már azt. - -– El? - -– El. Tegnap volt az esküvője. - -Kelemen felordított. - -– Tegnap? Nem lehet. Ma van. A meghívó… Huszonkettedikén. A meghívó. - -– Huszonegyedikén. Rosszul olvastad, édes fiam. Tegnap volt. Elvitte azt -már… az a Bencsik. - -Kelemen borzasztó fáradtságot érzett. A feje szédült; végigsimogatta; és -összetörten ült le egy dívánra. A kezébe hajtotta a fejét; a szeme -égett, kínlódva várta, mikor indulnak meg a könnyei és boldogtalan, -tisztátlan, becstelen embernek érezte magát. - - - - -EGY TISZTA ASSZONY - -Az asszony egészen eszméleténél volt. Kék szeme bágyadt, de nyugodt -tekintettel siklott végig a szobán, átsurrant a férjén, átsurrant az -orvos és az ápolóné fölött, azután megállapodott Györgyön. A szobában -bántó, rossz csend volt, mindenki mereven és erőlködve ült, hogy semmi -neszt ne okozzon, és ebben a fojtott csendben, ebben a süket -erőlködésben az asszony bágyadt, haldokló kék tekintete rászállott -Györgyre. Rászállott, megnyugodott és megpihent rajta. György -visszahúzódott a sötét sarokba, mert azt hitte, terhére van a haldokló -asszonynak. Az asszony tekintete azonban szelíden és makacsul követte. -György ekkor reszketve és elfogódva belenézett az asszony szemébe. -Eltelt egy félóra, azután egy óra és az asszony hervadó, szép kék szeme -változatlanul, beszédesen, csendesen, mozdulatlanul nézett bele az -övébe. - -Sötétedett. Az orvos fölállott és odalépett az asszonyhoz. Föléje -hajolt, azután megfordult és odaintette Jánost, a férjét. János -fölpattant, odaugrott az ágyhoz és rögtön megértett mindent. Keserű, -fájdalmas, gyötrődő zokogásba tört ki. Az orvos utasításokat adott az -ápolónőnek, György pedig reszketve és hangtalanul ült a sarokban. - -– Most menj ki innen, – mondta azután Jánosnak az orvos. - -Odafordult Györgyhöz: - -– Kísérd ki, – mondta neki. – Maradj vele. Itt nincs rátok szükség. - -György odalépett Jánoshoz és karonfogta. Kimentek. Áthaladtak három -szobán, azután beértek a János szobájába. Egészen sötét volt már. György -meggyújtotta a lámpákat, azután leültette Jánost és maga is leült vele -szembe. János sírt; György hallgatott. A János könnyei végre elapadtak, -a tenyerébe támasztotta a fejét és égő, vörös szemmel bámult maga elé. -Lassan, halkan, fáradtan beszélgetni kezdtek és a halott asszonyról -beszélgettek éjszakáig. Közben bejött hozzájuk az orvos, vacsorával -kínálta őket, rájuk kényszerített valami ennivalót; azután mozgás és zaj -keletkezett kint: a ravatalt készítették már; János egy percre bement a -gyerekszobába, hogy a fiát megnézze, de amint azután maguk maradtak, -újra szomorúan és szeretettel az asszonyról kezdtek beszélni. - -Éjfél elmult. János ekkor fölállott, odament az íróasztalhoz, kinyitotta -az egyik fiókját és egy keskeny, kék borítékot vett ki. - -– Mi az? – kérdezte György. - -– Viola írta, – felelte János. – Tegnap mondta meg, hogy a szekrényében -találom. Az utolsó üzenete, az utolsó akarata… Most fölbontom. - -– Eddig nem nézted meg? - -– Nem. - -– Kibírtad? - -– Ő így akarta. Igy kellett tennem. Nem csalhattam meg. - -– Igaz, – mondta György – nem csalhattad meg. - -János óvatosan és gyöngéden fölbontotta a borítékot és kivette belőle a -levelet. Az asszony rendes, parfümös, kék levélpapirja volt ez, rajta -néhány gyors kézzel írott, finom betüs sor. János átfutotta a levelet, -hirtelen elfehéredett, fölkapta a fejét és szédülő, ájuldozó szemmel -pillantott Györgyre. György nyugodtan állott és csendes várakozással -nézett vele szembe. János újra ráhajolt a levélre, vonagló arccal -olvasta el újra, kétségbeesve, tántorgó rémülettel kereste végig a -sorokat, hátha rosszul olvasott valamit, azután odadobta a levelet -Györgynek. - -– Olvasd el! – kiáltott rá. - -György elkapta a földre hulló levelet, a lámpa felé fordult és olvasni -kezdte. János reszkető, gyanakvó szemmel figyelte az arcát. György -olvasás közben egyszer föltekintett, azután gyorsan visszahajolt az írás -fölé és végigolvasta. A levélben ez volt: - -»János, én azt akarom, hogy a fiamat György nevelje. A fiamat, a -vagyonomat, mindent neki hagyok. A fiam legyen az övé. Úgy kellett -volna, hogy a fiam az ő fia is legyen. De későn ismerkedtem meg vele. Én -téged el nem hagytalak volna már, és talán ő nem is akart volna engem. -De én ő rá gondoltam mindig, mindig, mindig; akkor is, amikor a fiam még -nem volt meg, akkor is, amikor meglett. A fiam legyen az övé. Ezt akarom -tőle és ezt akarom tőled. És ezt akarom magamnak és ezzel az akarattal -halok meg«. - -György végigolvasta a levelet és fölnézett. János reszketve várta a -tekintetét. Sápadtan, ijedten néztek egymásra sokáig és nem tudtak -szólni. - -– Mit mondasz? – kérdezte végre János rekedten, – mit mondasz? - -– Én nem tudok… én nem tudok semmit… – dadogta György. - -János összeszorította a fogait, keserűen megrándult az arca és hirtelen -föllángoló dühvel mondta: - -– Megcsaltatok… Aljasság… - -György ekkor odalépett hozzá, nyugodt és tiszta tekintettel belenézett a -szemébe és halkan és szeretettel mondta: - -– Én megértem a fölindulásodat. De értsd meg te is, hogy énnekem épen -olyan megrendülés, éppen olyan meglepetés ez a levél, mint neked. Értsd -meg, hogy sem őt, sem engem nem szabad egy tisztátlan gyanuval -megsértened. Értsd meg ezt a halott asszonyt, ezt a csodálatos asszonyt… - -– Hogyan értsem meg – mondta János reszketve és keserűen. – Mit értsek -meg? - -– Értsd meg, hogy szenvedett, hogy mégis hűséges volt, hogy az ízlése és -a tisztasága nem engedett meg neki soha egy percnyi habozást sem arról, -elárulja-e mit érez, de hogy a becsületessége rákényszerítette erre az -utolsó vallomásra. - -János kínlódva nyögött. Hebegve kereste a szavakat: - -– És… és… soha nem volt… közöttetek semmi? - -György átkarolta. - -– János, édes fiam, – mondta neki melegen – szabadulj meg ettől a rongy -félelemtől. Mit féltesz most már!… És hogyha lett volna közöttünk -valami, hát itt volna vajjon ez a levél? Nem egy tiszta asszony, nem egy -becsületes ember írta-e ezt a levelet abban a feltevésben, hogy -becsületes emberekhez szól? - -– Semmi… semmi sem volt közöttetek? - -– Semmi. Amikor én megismertem, már a te feleséged volt. Soha, -egyetlenegy mozdulattal, egyetlenegy hangárnyalással meg nem mutatta -nekem, hogy mást is érez irántam, mint rokoni, testvéri szeretetet. -Egyetlen egyszer volt egy hosszú, meleg, búcsúzó, nekem akkor még -érthetetlen pillantása a számomra… - -– Mikor? - -– Az utolsó órájában. Rám nézett; sokáig, érhetetlenül, melegen, -fáradtan nézett rám. Ez volt a vallomása. - -Most az ő hangját fojtották el a könnyek. János fölemelte a kezét és -ideges, reszkető kézzel végigsimogatta a György fejét. György erre -hangosan sírni kezdett. - -– Azt értsd meg, – mondta tördelt és zokogó hangon – hogy nekem -fájdalmas és rettenetes meglepetés ez a levél. Mert én soha sem mertem -hozzája közeledni, nem mertem rá felemelni a szememet, mindig -reszkettem, hogy elárulom magamat, de még a mozdulataimra is vigyáztam. - -Hangosan kitört belőle a zokogás: - -– Pedig hogy szerettem. Most megmondom neked, most megvallom neked, hogy -én is szerettem. És soha még csak nem is sejtettem, hogy ő is szeret. - -János leültette Györgyöt egy székbe, még egyszer megsimogatta a fejét, -azután halkan és nyugodtan beszélgetni kezdett vele. Előbb arról -beszéltek, hogy jobb lett volna talán őszintének lenni, akkor hármójuk -közül ketten legalább boldogok lettek volna, azután a gyerekről -beszéltek, akit majd ketten nevelnek fel. Halkan, sokáig beszélgettek, -nagy szünetekkel, hosszú elhallgatásokkal, szomorú elmélázásokkal. -Hajnalodott. György ekkor felállott és kinézett az ablakon. - -– Ugy-e, nagyon szeretted? – kérdezte azután, félig hátrafordítva a -fejét. - -– Nagyon – felelte János. - -– Én is. A világon mi ketten szerettük őt a legjobban. Te boldogan, -legalább is hittel; én boldogtalanul és kínlódva. És együtt éltünk vele -évekig. És fogalmunk sem volt róla, mi történik a lelkében. - - - - -A BORSVÁRI MANDÁTUM - -A budapesti pártvezetőség ajánlólevelével mindenekelőtt a helyi -pártelnököt kerestem fel. A fogadtatás minden volt, csak épen nem -barátságos és nem biztató. Az elnök előbb meggondolta, hogy leültessen-e -és csak akkor szánta rá magát erre az udvariassági aktusra, amikor előbb -ráültem az íróasztalára. Ő maga tudniillik az íróasztala mögött ült és -onnan mordult néhány barátságtalan szót kifelé. Mikor ráültem az -íróasztalra, akkor meglepetve nézett fel és azt mondta: - -– Tessék helyet foglalni. - -– Köszönöm, – feleltem – már ülök. Felállott. - -– Méltóztassék helyet parancsolni. - -– Köszönöm, – mondtam makacsul – már ülök. - -– De mégis: itt kényelmesebb. - -Könyörögve nézett rám. Megszántam és beleültem egy karosszékbe. A szeme -most nyájasan és csodálkozva futkosott végig rajtam. Kis malacszeme -volt, ellenben nagy pápaszeme, torzonborz, őszszakállas arca. Ő is leült -és most már kissé felmelegedve beszélt. - -– Nem biztathatom, kollega úr, – mondta – nem biztathatom. Az iparosok -nem kedvelik az ügyvédeket… - -– Pártelnöki minőségben sem? – kérdeztem. - -Csodálkozva nézett rám. Azután megértette a dolgot. - -– Én? – mondta – engem tetszik gondolni? Hja, ha kollega úr helyi ember -volna. Tetszik tudni, mi nem szeretjük az idegeneket. Hja, ha kollega úr -helyi ember volna… A pártvezetőség nem teszi helyesen, hogy idegen -elemeket küld a nyakunkra. Mink nem szeretjük a jöttmenteket. - -Meghökkenve néztem rá. De nem, – ez az ember nem akar gorombáskodni -velem. Ez az arc, ez a szem! – lehetetlen. Kielégítetlen ambiciók -egyesültek itt egy megelégedett, nagy butasággal. Néhány zamatos -ostobaságot elmondattam még vele, azután fölkerekedtem okosabb embert -keresni. - -Az okosabb emberekben sem volt köszönet. A párt vezető tagjai konok és -megátalkodott hidegséggel fogadtak és versenyeztek benne; ki tud -hathatósabban rábeszélni arra, hogy visszalépjek. - -Ezeken a biztatásokon kevéssé épültem és hamarosan elmentem ebédelni. A -kis vendéglőben minden asztal el volt foglalva és a hangosan ebédelő -városi és megyei hivatalnokok semmi kedvet nem mutattak rá, hogy -megtűrjenek valamelyik asztalnál. Az utcán kellett sétálnom, amíg egyik -asztal megüresedik. Az utcán azon haboztam, kikeressem és pofonüssem-e -azt a jókedvű fiatal urat, aki a távozásom percében félhangosan így -szólt: - -– Ki a pesti vigéccel. - -Végre elhatároztam, hogy egyelőre nem verekszem. Teszek egy utolsó -próbát, azután majd meglátom, mi a teendő. Az utolsó próba ebédutáni -látogatás volt a polgári körben. Ez a próba sült el a legrosszabbul. Ha -a polgári kör tagjai – szinte kivétel nélkül – nem derék kisgazdák, -csizmadiamesterek, tímárok és szabók lettek volna, akkor alighanem az -egész polgári kört provokálnom kellett volna. Itt ugyanis semmit sem -használt az a metódus, amely a pártelnökkel szemben olyan kitünően -bevált; ha itt az asztalra ültem volna, akkor alighanem lelódítottak -volna róla. A bemutatkozásaimra itt nem is válaszoltak; a szabók még -csak mormogtak valamit, de a csizmadiák már egyszerűen elfordultak, a -timárok pedig nyiltan meggyanusítottak azzal, hogy ha értéktelen gépeket -nem, hát bizonyosan részletfizetéses díszmunkákat akarok rájuk sózni. A -kisgazdák nem is vették tudomásul, hogy a világon vagyok. - -A kinézés olyan nyilvánvaló volt, hogy már mulattam rajta. Mosolyogva -körülnéztem még egyszer a polgári körben és dicstelenül el akartam -távozni, amikor egyszerre néhány hangos szó hítta a tanítót. Csak így: - -– Tanító gyere be. Tanító ide gyere. Itt a pesti úr. - -A tanító bejött. Soha ilyen tanítót nem láttam még. Három fejjel volt -magasabb a társaság legmagasabb tagjainál; olyan széles vállai voltak, -mint egy díjbirkozónak; a mellkasa: egy pinceboltozat; a karjai egy-egy -csontbuzogány. Keményen kifent bajusz, rideg, kegyetlen arc: – jaj lehet -annak a szegény borsvári gyereknek, aki ennek a keze közé kerül. - -A tanító egyenesen felém jött. Bemutatkozott. - -– Nagyságodat keresem, – mondta. – Ezek a parasztok bizonyosan nem -beszélnek értelmesen nagyságoddal. Én, mint művelt ember, azt a tanácsot -adom nagyságodnak, távozzék minél előbb Borsvárról. - -– Nagyon szeretetreméltó, – feleltem neki – azt hiszem, hogy ezt a -szíves tanácsa nélkül is megtettem volna most már. - -– Látjátok, – mondta a tanító a többieknek – az intelligens ember mégis -csak többet ér az ilyen parasztnépségnél. Látjátok: ő nagysága már -megértette, hogy eltévesztette a hivatását… - -Némi csodálkozással néztem a tanítóra, de láttam, hogy egészen komolyan -beszél. - -– Igen, – mondtam neki – úgy látszik, alaposan eltévesztettem a -hivatásomat. - -Barátságosan kezet nyújtottam neki és menni akartam, de a tanító még -tartóztatott. Olyan ritkán van alkalma intelligens emberrel beszélgetni, -– mondta – és ha már nem akarok képviselő lenni, akkor barátságosan -beszélgethetünk. Beleegyeztem. A vonatom este kilenckor indul, – mit -csináljak addig? - -A tanító politizált velem. A nézetei kissé különösek voltak, de a -polgári kör közönsége határozottan helyeselte őket. Nekem már minden -mindegy volt. Én is helyeseltem. A tanító szívét a helyesléssel egészen -meglágyítottam, úgy, hogy végül így szólt: - -– Bizony kár, hogy nagyságod… - -– Jöttment, – szóltam én közbe. - -– Igaza van, – felelte boldogan. – Kimondta. Bizony az a kár. - -Búcsúzóul még a párt választási reménységeiről volt szó. - -– Az iparosok mind velünk vannak, – mondta a tanító. - -– Hát a kereskedők? – kérdeztem én. - -– Azok is. Az kéne még csak. - -– Hát a gazdák? - -– Azok is. Egy szálig mind. - -– Hát a hivatalnokok? - -– Az államiakat kivéve mind a miénk. - -– Hát a papok? - -– Mind a miénk. - -– Hát a lateinerek? - -– Mind a miénk. Nem él itt meg olyan orvos vagy ügyvéd, aki nem a miénk. - -– Hát ki van akkor ellenünk? - -A tanító gondolkozott egy kicsit; némi zavarodottság látszott rajta; -azután gyors elhatározással kibökte: - -– Az arisztokrácia. - -Elámulva néztem rá. - -– Mi? – kérdeztem tőle. – Hát van Borsváron arisztokrácia? - -– Hogyne, – felelte ő – hát a Csaplovics báró. - -Most már semmire sem voltam kíváncsi többé. A borsvári arisztokrácia, -Csaplovics báró személyében a pártunk ellen van: – én igazán mehetek -vissza Budapestre. - -– A Csaplovics báró, – mondta a tanító – egészen svarcgelb. És nincs, -aki szembe merjen vele szállni. - -Otthagytam a polgári kört és sétálni akartam egy kicsit a borsvári -utcákon. A séta azonban nehezen ment. Az éjjel bő, májusi eső esett és a -borsvári utcákon sűrű, mély, fekete sár volt. Visszafordultam tehát a -fogadó felé, ott becsomagoltam a holmimat és fájó szívvel gondoltam rá, -hogy még vagy öt óra hosszat kell Borsváron unatkoznom. Másfél órát -nagynehezen eltöltöttem a szobámban, azután újra lementem az utcára. -Meguzsonnázom, – gondoltam – azzal is telik az idő. A fogadóban csak -vendéglő volt; amikor uzsonnát kértem, a cukrászdába utasítottak. - -– Hol a cukrászda? - -– A Fő-utca végén. - -Nekiindultam a Fő-utcának. Itt a gyalogjáró aszfaltos volt; a kocsiúton -mély sárban vergődtek előre a parasztszekerek, de a gyalogjárót -felszikkasztotta a májusi nap és itt legalább száraz lábbal lehetett -járni. Szép májusi délután volt; öt óra elmult; a Fő-utca kezdett -megélénkülni; sétáló kisasszonyok jelentkeztek rajta és furcsáló -pillantásokkal méregettek végig. No ez is csak majd elmúlik már; szép -Borsvár, engem se látsz többé… - -Lassan ballagtam előre a Fő-utcán és a távolból megpillantottam a -cukrászda széles ablakát. Messziről látszott azonban – és feltűnt nekem -– hogy az egyre szaporodó sétálók a cukrászdánál nem mennek tovább, a -cukrászda előtt visszafordulnak. Miért? A cukrászda előtti -gyalogjáródarab bizonyosan a legjobb sétálóhely. Miért kerüli mindenki? - -Hamarosan megtudtam. A cukrászda előtt – keresztben a gyalogjárón – egy -állat feküdt. Ha nyilvánvalóan kutya nem lett volna, akkor valami -ismeretlen fenevadnak néztem volna, olyan nagy volt. Borjúnagyságu -állat; valami vérebfajta, rettentes állkapoccsal és lelógó, félelmes -szájjal. És keresztben feküdt a gyalogjárón, úgy, hogy az egész -gyalogjárót elfoglalta. Mintha odarendelték volna, mintha kiparancsolták -volna a gyalogjáró őrzésére. Aki tovább akart menni, annak vagy át -kellett lépnie rajta, ha mert, vagy le kellett kerülnie a kocsiútra, a -sárba. - -Egyikhez sem volt kedvem. Előbb azonban megálltam és vártam, mit -csinálnak a borsvári sétálók. A borsvári sétálók mind visszafordultak a -kutya előtt, mintha természetes lett volna, hogy a kutya eltiltja őket a -továbbhaladástól. Egy-két mezítlábas cseléd haladta csak túl a kutyát; -azok azonban lementek a gyalogjáróról és sietve belegázoltak a kocsiút -sarába. - -Úgy elbámultam ezen a látványon, hogy pár percre egészen megfeledkeztem -a cukrászdáról. Később azonban rátévedt a szemem a cukrászda széles -ablakára és itt, az ablakban néhány vigyorgó arcot pillantottam meg. A -fejek előrenyomultak, oldalra hajoltak, összebújtak, hogy engem jól -lássanak. Ott nyilván én rajtam mulatnak… - -Nézőim akadtak azonban az utcán is. Sokkal hosszabb ideje álltam már, -semhogy a borsvári sétálóknak fel ne tűnt volna. A hátam mögött tehát -nem késett egy társaság összeverődni; fiatalabb és idősebb hölgyek, -továbbá fiatal urak és a közeli boltok néhány gazdája gyűlt egy csomóba -és várta nyilvánvaló kárörömmel, mihez fogok most. Borsvár tanúja akart -lenni, amint a pesti úr visszavonul a kutya elől vagy pedig belemászik a -sárba. - -A legtöbbet kedvet a visszavonuláshoz éreztem; de amikor egy pillantásom -rávetődött a cukrászda ablaka mögött diadalmasan vigyorgó pofákra, akkor -elöntött a düh. Nem hallgattam az okosság szavára, hanem elkövettem egy -oktalanságot. Odaléptem a kutya elé. - -– Hé! – kiáltottam – takarodj innen! - -A kutya meg sem mozdult. - -– Takarodj innen! – kiáltottam még egyszer. – Csiba te! - -A hátam mögött vihogni kezdett a gyorsan szaporodó nézőközönség és én -magam is éreztem, hogy nevetséges vagyok. A józan eszem újra azt súgta, -forduljak vissza. Mit akarok én itt? Mit erősködöm én itt? Mit bánom én, -hogy Borsvár utcáin ilyen forgalmi akadályok vannak? A cukrászda ablaka -mögött azonban pokoli módon jól mulattak rajtam, és ez újra dühbe -hozott. Egy sárga pofaszakállas ember – az ablak mögött – szinte -rázkódott a nevetéstől. Egészen elöntött a düh. - -Felemeltem a jobb lábamat és teljes erőmből belerúgtam a kutyába. A -kutya felkapta a fejét és morogni kezdett. A morgása olyan volt, mint a -mennydörgés. A hátam mögött csend lett. A kutya véres szemmel és morogva -nézett rám; az ablak mögött még mindig vigyorogtak az emberek. Jobb -volna még mindig visszafordulni. De most már nem lehet. Ránéztem a -cukrászda ablakára és még egyszer belerugtam a kutya oldalába. - -A kutya egy szökkenéssel talpon termett és szembe állt velem. Én úgy -tettem, mintha meg volnék elégedve az eredménnyel és elindultam a -cukrászda bejárata felé. Ugyanebben a másodpercben benyúltam a zsebembe -a revolveremért, amit helyesen tettem, mert a kutya az első -mozdulatomnál egy óriási ugrással rám vetette magát. Félreszöktem; a -roham a vállamat érte; csak megingatott, de nem döntött el. Ekkor már a -kezemben volt a revolverem és mielőtt a kutya másodszor ugorhatott -volna, felindultan, de vigyázva és jól célozva rálőttem. A széles -szájába akartam lőni; a golyó a hátába ment be. A kutya megrázkódott, -összekapta magát és újra ugrani akart. Én nem vártam be ezt az ugrást, -hanem – most már még nyugodtabban és még jobban célozva – belelőttem a -fejébe. Ez a lövés egészen jól talált. A golyó a két szem között -fúródott be; a kutya megingott, összecsuklott és végignyúlt a földön. -Gyorsan támadt egy kis vértócsa körülötte. - -A revolver még a kezemben volt, amikor egy hadonászó, üvöltő, őrültnek -látszó ember rontott ki a cukrászdából. A sárga pofaszakállas vigyorgó -volt: hosszú, vékony, öreg legény, lódenruhában. Úgylátszott, -elvesztette az eszét. Hadonászott, tombolt, üvöltött. Előbb kétségbeesve -ugrált a kutya körül és ebben a furcsa gyásztáncban szívrehatóan -szólítgatta a döglött ebet: - -– Leonidász! Leonidász! Leonidász! - -A kutyát nyilván Leonidásznak hítták. Leonidászon persze nem lehetett -már segíteni. Ekkor nekem fordult: - -– Gazember! Gyilkos! Sehonnai! – ordította. – Megölöm. Keresztülmegyek -rajta! Megölöm! - -Egy ideig türelemmel hallgattam. De azután én léptem oda egészen közel -hozzá, az öklömmel az orra alá. - -– Csend! – ordítottam rá. – Meglepetve hallgatott el. - -– Ne üvöltözzön itt, – mondtam neki. – Ha akar valamit tőlem, -rendelkezésére állok. Érti? - -Értelmetlenül bámult rám és szemmelláthatóan összerezzent. - -– Értette? – kérdeztem még egyszer. – Itt a névjegyem. Ha akarja, a -segédei a Bárányban megtalálnak. - -A nagy tömegben, amely körülöttünk állott, ekkor egy borsvári rendőr -jelent meg. A sárga pofaszakállas észrevette és újra ordítozni kezdett. - -– Becsukatom, becsukatom… Vidd be ezt az embert! Fogd meg ezt az embert! -Becsukatom! Becsukatom! - -– Hallja! – mondtam ekkor neki. – Ha be nem fogja a száját, én úgy vágom -magát pofon, hogy elájul. Ne ordítozzon itt. Ami dolga van velem, azt -elvégezheti másképen is. - -A rendőr ott állott előttünk és nyilvánvalóan habozott: vigyen-e engem. -A pofaszakállas magánkívül, de most már sokkal halkabban sürgette: - -– Vidd be! Vidd be! - -– Nézze, – mondtam a rendőrnek – én magával megyek, csakhogy végét -vessük ennek a dolognak. - -– Leg is jobb lesz az tekintetes úr, – mondta a rendőr helyeslőleg. - -Elindultunk. Elől táncolt a pofaszakállas, aki félőrülten szaladgált -előre meg vissza; azután én, mögöttem a rendőr, a rendőr mögött pedig -egy folyton növekvő tömeg. Végre odaértünk a kapitánysághoz. Mielőtt a -kapun bementem volna, a vállamra teszi a kezét valaki. A tanító. -Lihegett a futástól; erősen szaladt, hogy még a kapu előtt elérjen. -Felnéztem rá. Mi az? - -– Éljen, éljen! – lihegte a tanító. Rábámultam. - -– Majd hall rólunk nagyságod! – mondta. – Csak ezt akartam közölni. - -Bementem a kapitány elé. A pofaszakállas már ott táncolt előtte. A -kapitány nyugodtan pipázott és hunyorgatva hallgatta. - -– Csukasd le, csukasd le! – ordította a pofaszakállas. - -Bemutatkoztam. A kapitány kezet nyújtott. - -– A báró úr, – mondta – már előadta a dolgot. Talán elmondaná a doktor -úr is, hogy történt… - -A báró úr? Ez, úgy látszik, a borsvári arisztokrácia: Csaplovics báró. -No, én nagy hatalmakkal kezdtem ki… Elmondtam az ügyet. A kapitány -hunyorgatva hallgatta, azután csendesen megszólalt: - -– Igen. Eljárásra nincs ok. Semmi ok. Jó, hogy ide tetszett jönni, – ezt -megállapíthattuk legalább. Most tessék nyugodtan hazamenni. - -A báró újra üvölteni kezdett. A kapitány nyugodtan hallgatta. Amikor -láttam, hogy nem lép közbe, odamentem a báróhoz. - -– Akar ön én tőlem valamit végre is, igen vagy nem? - -A báró nem felelt. - -– Ha igen, – mondtam – rendelkezésére állok. Ha nem, akkor ne üvöltsön, -mert ha megmukkan, akkor én… - -A báró nem várta be a mondat végét. Kapta a kalapját és kirohant az -ajtón. A kapitány arcán a gyönyörűség széles, édes mosolygása terült el. -Odajött hozzám. Megfogta a kezemet és melegen, elragadtatva -megszorogatta. - -– Ezt jól csináltad öcsém, – mondta boldogan. – Megszabadítottad a -várost Leonidásztól. De még, úgy látszik, a bárótól is. Hiszen ez gyáva. -Mink meg elhittük neki, hogy vakmerő. Mind féltünk tőle, öcsém, mind! - -Kiderült, hogy a báró nyugalmazott katonatiszt; pár éve került Borsvárra -és a pár év alatt agyonterrorizálta a várost a toporzékolásával, de -különösen Leonidásszal. Leonidásztól már a szomszéd községek is -rettegtek. - -Elbúcsúztam a kapitánytól és kimentem az utcára. Amikor a kapun -kiléptem, zúgó éljenzés fogadott. A kapu előtt nagy tömeg várt rám, -amely ezideig nyilván attól tartott, hogy ott tartanak a rendőrség -börtönében. Amikor megláttak, eltűnt az aggodalom és lelkes örömnek -adott helyet. Alig győztem az éljenzést megköszönni. - -Elmentem a cukrászdába, mert most már igazán nagyon éhes voltam. A -cukrászdából azonban meg kellett szöknöm, mert nemcsak a szűk helyiség -telt meg emberekkel, akik engem bámultak, hanem az utcán is megakadt a -forgalom, olyan tömeg gyűlt össze engem megbámulni. Megszöktem. -Hazamentem a fogadóba. Alig hogy hazaértem, itt is csoportosulás támadt -a kapu előtt és nemsokára kopogtatás hallatszott az ajtómon. A tanító -jött be a polgári kör néhány tagjával. Hogy menjek el a polgári körbe. – -Köszönöm, nemsokára utazom. – Miért akarok elutazni? – Semmi értelme, -hogy maradjak. – Dehogy nem, most határozzák el a polgári körben, hogy -nekem ajánlják föl a jelöltséget. – Ne bolondozzanak. – De igen, ők -voltaképen már deputáció is, ha forma szerint nem is az; és méltóbb -embert a jelölés nem is érhetne; mert aki rettenthetetlen bátorságáról -már olyan tanuságot tett… - -Elmentem a polgári körbe, és három hét mulva megválasztottak -képviselőnek. - - - - -MEGBOCSÁTÁS - -Kint ültek a verandán. Csendesen borozgattak. A lánynak valami dolga -akadt; kiment; a két férfi hallgatott. - -– János bátyám, – szólalt meg azután kissé elfogultan a fiatalember – -János bátyám… mit szólna hozzá, ha én megkérném Klárikát? - -A doktor meglepetés nélkül, de nyugtalankodva nézett rá és kissé -szorongva kérdezte: - -– És elvinnéd magaddal? - -– Az bizony nem menne másképen. - -– Lyonba? - -– Bizony oda. - -A doktor csendesen, állhatatosan nézett át rá az asztal felett, azután -szomorúan és hősiesen mondta: - -– Hát… ha ő veled akar menni, hát vidd. Nekem az életem fele megy el -vele, de hát ez a dolgok rendje. Ez a lányok sorsa és ez az apák sorsa. -Már láttam úgyis, amióta itthon vagy, láttam, hogy ez így jön… - -Felállott és bement a házba. A fiatalember egyedül maradt. Egy félperc -mulva visszajött a lány. - -– Hol van apa? – kérdezte. - -– Bement a házba. - -A lány leült. A fiatalember feléje fordult, előrehajolt, a lány -ránézett. - -– Klára, – mondta a fiatalember – szeretnék tőled megkérdezni valamit. -Azt, hogy nem jönnél-e el velem… - -A lány megrezzent, lehajtotta a fejét, azután felnézett. - -– Nézd, Jenő, – felelte halkan – én megmondom őszintén: én gondoltam már -rá, hogy te ezt megkérdezed majd tőlem. Én gondolkoztam róla… - -Bizalmasan, egy meleg mozdulattal, a szeretetnek egy fellobbanásában -odanyújtotta neki a kezét. - -– Én szeretlek téged – mondta. – Az bizonyos. Amióta nem vagy itthon, öt -év óta öntudatlanul is rád várok. De most nem érzem magamat elég erősnek -arra… most úgy érzem, nem tudom itthagyni az apát. - -– De Klári – mondta nevetve a fiatalember. - -– Nem, Jenő, ne nevess ezen. Ő neki olyan nagy szüksége van rám és én őt -úgy szeretem… a drága, kedves, okos, jó apámat… Nem ismerek nála különb -embert, nincs nála különb ember; ha férjhez mennék, a férjemet mindig -vele hasonlítanám össze… Bizonyos vagy-e benne, hogy megállod az -összehasonlítást? - -– Édes Istenem… nem! Bizonyosan nem. Ő csakugyan nagyon kitűnő ember; -egy tiszta és előkelő falusi bölcs. De Klári, egy férj más ám, mint egy -apa… - -A veranda ajtaja kinyilott és a doktor jött ki hozzájuk. Megnézte őket; -a lány zavarodottság nélkül visszahúzta a kezét; a doktor bólintott és -halkan mondta: - -– Tíz óra lesz; én lefekszem; ti maradhattok még, ha akartok. - -Megcsókolta a lányát, a fiatalembernek kezet nyújtott és elment. A leány -és a fiatalember ott maradtak a verandán; előbb hallgattak, azután a -fiatalember a lány keze után nyúlt. A lány átengedte neki a kezét. - -– Az a kérdés, Klári, hogy szeretsz-e engem? - -– Igen. - -– Akkor velem jösz. - -– Nem tudom, Jenő… - -A fiatalember megcsókolta a kezét, azután felállott, odalépett elébe, -felállította őt is a kertiszékről, amelyen ült, magához emelte, -átkarolta és megcsókolta. A leány nem védekezett. Nem volt szokatlan -dolog, hogy megcsókolták egymást, a gyerekkoruk óta hozzászoktak; most -azonban hevesebb, lázasabb, türelmetlenebb, nyugtalanítóbb volt a csók, -a leány megborzongott tőle és eltolta magától a fiatalembert. - -– Nem, Jenő, – mondta akadozva – ne… Menjünk le a kertbe… Sétáljunk egy -kicsit… - -Lementek a kertbe. Jószagú, meleg nyári éjszaka volt. A fiatalember -karonfogta a leányt, magához szorította a karját és arról beszélt neki, -hogyan fognak élni, hogyan kell élniök. A leány rázta a fejét, nem tudta -magát az igenre elszánni és a Jenő lyoni életéről kérdezősködött. Jenő -mérnök volt ott egy nagy gyárban. - -A kertből lassan kisétáltak az utcára. A poros falusi utca most tiszta -volt, csendes és elhagyatott; kétoldalt virágzó akácfák állottak. Az -akácfák alatt átsétáltak a Jenőék házáig, ott leültek egy padra, a -fiatalember fogta a leány kezét. Gondolkoztak és hallgattak. - -Előttük, a poros utcán, egy fehérruhás nő ment el. Nesztelen lépésekkel -ment a kocsiút porában; nem vette észre őket. Jenő előrehajolt, hogy -megnézze. - -– Ki ez? – kérdezte. – Nem ismerem ezt az asszonyt. - -A leány nem válaszolt. - -– Mostanában került ez ide? – kérdezte a fiatalember. - -Ránézett a leány arcára. A leány arcán zavarodottság és undor volt. - -– Ez – felelte – egy utálatos teremtés. - -– Ah! - -Nem kérdezősködött tovább. Utána nézett a lassan továbbhaladó nőnek és -úgy tetszett neki, hogy a doktor háza előtt, a kisebb kapunál áll meg. -Ez a kisebb kapu a doktor betegei számára való volt és egyenesen a -doktor rendelőszobájába vezetett. A nő itt megállott, azután eltűnt. A -csillagos éjszaka nem volt elég világos arra, hogy meg lehessen -állapítani, hová lett. A fiatalember ránézett a leányra, látta-e vajjon -ő is, hová lett a nő. A leány a házuk felé nézett, összehúzta a -szemöldökét és összeszorította az ajkát. - -Sokáig hallgattak. Azután lassan, halkan, nyugodtan és bizalmasan megint -beszélgetni kezdtek. Arról, hogy a leány elmenjen, egyelőre nem volt -szó. Mindenféle elmult dolgokról és eljövendő dolgokról beszélgettek. A -fiatalember pár hétig itthon marad még, azután három-négy hónapra -Törökországba küldi a gyára; azután visszamegy Lyonba. - -A templomtoronyba tizenegyet ütött az óra. A leány felállott. - -– Kísérj haza, Jenő – mondotta. - -A fiatalember karonfogta. Lassan mentek hazafelé. Amikor a házzal -szemben voltak, – az akácfák alatt, sötétben – a ház kis kapuja -kinyilott. A kapu nyikorgott. Kilépett rajta a fehérruhás nő. -Visszafordult a kapu felé, egy-két szót mondott, hallani lehetett a -doktor hangját, amint halkan válaszol neki, a nő azután elindult, a kapu -becsukódott mögötte, a kulcs megcsörgött a zárban és csend lett. A -fehérruhás nő nesztelen lépésekkel ment el, bele az éjszakába. - -Jenő megrettenve nézett rá a leányra. A leány mozdulatlanul állott, az -arca sápadt volt és merev, a szeme kitágult, ijedt és fájdalmas. -Mozdulatlanul állott. Jenő gyengéden megfogta a karját és megmozdította. -A leány vele ment engedelmesen, de mereven, sápadtan és szótlanul. -Bementek az udvarra, a kertbe, azután fel a veranda elé. - -– Klári! – mondotta itt aggódva a fiatalember. - -A leány ajkán hirtelen, váratlanul, megdöbbentően fékevesztett, -kétségbeesett, áradó zokogás buggyant fel. Reszketett az egész teste, -rátámaszkodott a fiatalember karjára és elkeseredve, elveszve, -kétségbeesetten zokogott. - -– Klári, Klári! – mondta a fiatalember ijedten. – Klárikám, nézd… Hát mi -az?… Hát nem kell… - -– Az én apám! – zokogta a leány kétségbeesetten. – Az én apám!… Ilyen -utálat… ilyen, ilyen, ilyen piszok… - -A veranda ajtaja kinyilott és az ajtóban megjelent a doktor. Meghallotta -a leány zokogását, átsietett a verandán és lejött a lépcsőn. A lány -meglátta az apját és olyant sikoltott, hogy a fiatalember eleresztette a -karját és a doktor ijedten állott meg. - -– Mi az, Klári? – kérdezte a doktor. - -– Nem, apa, nem! – mondta a leány. – Most nem. Ne… Nem akarok… - -A karját kinyújtotta feléje, mintha távol akarná magától tartani, azután -megfordult és elsietett a kert felé. - -– Mi történt, Jenő? – kérdezte a doktor. - -– János bátyám, – mondta a fiatalember – nagyon is tökéletes voltál a -lányod szemében. Most meglátta, hogy ember vagy. - -Elmondta mi történt. A doktor elsápadva hallgatta, azután bólintott. - -– Én bemegyek. Te keresd meg és vigasztald meg. - -Bement a házba. A fiatalember megkereste a leányt a kertben, melléje -ült, megfogta a kezét, azután megölelte. A lány hozzábújt és -símogattatta magát, nem szóltak egy szót sem. Sokáig ültek így. - -– Akarsz még engem feleségül? – kérdezte azután halkan a leány. - -A fiatalember felelet helyett még szorosabban magához szorította. - -– Akkor – mondta a leány – vigyél el, minél előbb. - -Odakínálta az ajkát és szomjasan, lázasan megcsókolta a fiatalembert. - -Egy hét mulva a doktor karonfogta Jenőt. - -– Jenő, – mondta neki – beszélj te Klárival arról a dologról… Értesd meg -vele, hogy… hogy nem bűn… hogy emberi dolog… hogy… Értesd meg vele, hogy -nem szabad engem gyűlölnie. - -A fiatalember aznap este elment sétálni a leánnyal. - -– Klárikám, – mondta neki halkan, melegen és bizalmasan – ne légy rossz -az apádhoz. - -A leány megrázkódott, lehajtotta a fejét és halkan mondta: - -– Én nem vagyok hozzá rossz. - -– Nem beszélsz vele úgy, mint azelőtt, hideg vagy hozzá, idegen vagy -hozzá… - -– Mert nem tudok hozzá olyan lenni, mint azelőtt, mert nem tudok, nem -tudok… Nem gyűlölöm; nem, azt nem, de olyan fájdalmat és… utálatot -érzek, olyant… Mindig az anyám jut eszembe… És ő, akit olyan jónak és -hűnek és tökéletesnek tartottam… - -Sírni kezdett. Jenő megölelte és lassú, óvatos, kíméletes magyarázatba -fogott. A leány félbeszakította: - -– Nem, – kiáltotta fájdalmasan – ne mondj nekem ilyeneket. Nem akarom -hallani. Utálat… - -A harmadik héten, egy-két nappal az esküvő előtt, a doktor odalépett a -leányához. Könnyes volt a szeme és remegett a hangja. - -– Klárikám, – mondta neki – hát így akarsz elmenni tőlem? Hát ezt a pár -napot is így akarod még eltölteni: ilyen hidegen, ilyen idegenül, ilyen -rosszakaratúan? - -A leány sápadt volt, vonaglott az ajka és nem felelt. - -– Nem szeretsz engem már? – kérdezte a doktor halkan és szomorúan. - -– Én szeretlek, – mondta a leány – de… - -– Nézz ide. Nézz a szemembe. - -– De… nem tudok rád nézni… El akarok tőled menni… - -Megfordult és kiment a szobából. Harmadnap megvolt az esküvője és -elutazott a férjével. Búcsúzáskor lesütött szemmel adta oda az arcát az -apjának megcsókolni. A doktornak könnyektől volt fátyolos a szeme, -amikor megcsókolta. - -– Mikor jösz haza? – kérdezte tőle. - -– Nem tudom – felelte Klári. – Majd… talán… ha Jenő hazajön… egy-két év -mulva… - -Felültek a vonatra és elutaztak. A doktor hazament a lakásába és sírt. - -Eltelt négy hónap. A fiatal asszony lent volt a férjével Törökországban; -úgy volt, hogy onnan egyenesen Lyonba mennek. A negyedik hónapban -azonban a doktor táviratot kapott, hogy két napra hazajönnek. -Csodálkozva, értelmetlenül, reménytelenül és kissé aggódva várta őket. - -Megérkeztek. A fiatal asszony egyedül akart lenni az apjával. - -– Édes apám, – mondta – én azért jöttem haza, azért kértem meg Jenőt, -hogy jöjjünk haza… - -– Miért? – kérdezte a doktor. - -– Azért, – mondta – azért, hogy tőled bocsánatot kérjek… - -Megcsókolta az apja kezét. A doktor megölelte. - -– Édes apám, – mondta a fiatal asszony felvidultan – ne haragudj reám, -ne haragudj reám, nem tudtam attól a gondolattól igazán boldog lenni, -hogy milyen rossz voltam hozzád… Pedig olyan boldog vagyok. - -A doktor magához szorította és magyarázatba akart fogni. A leánya -elvágta a magyarázat utját. - -– És azelőtt, – mondta könnyezve és mosolyogva – azelőtt olyan ostoba -voltam, olyan ostoba voltam… - - - - -KINEVETETT EMBEREK - -Pásty délelőtt érkezett meg a fürdőre és délután már találkozott -Töröknével. Udvariasan és hidegen köszönt neki, azután utána nézett. Az -asszony karcsú volt, izmos, teli szőke, az arca kissé szomorúnak és -bágyadtnak látszott. Pásty hallotta, hogy mindössze két napja van itt. -Ettől fogva mindennap, szinte minden órában találkoztak és két-három nap -mulva lehetetlen volt kikerülni a beszélgetést. Az első beszélgetés -rövid volt, hideg, túlzottan udvarias és egészen üres. A második -beszélgetés valamivel hosszabb ideig tartott és az első hét sem telt el, -már nagy sétákat tettek együtt és hosszasan és bizalmasan beszélgettek. -Eleinte aggódva kerülték a Török Gábor nevét, később azonban az asszony -halk és panaszos célzásokat tett a férje erőszakosságára, durvaságára, -kíméletlenségére. Kiderült az is, hogy otthonról most azért jött el, -mert az már tűrhetetlen volt, amit Gábor művelt… ott… otthon… a tanyán… -szinte az ő szemeláttára… - -Pásty összeszorított ajakkal, merev nyakkal, magára erőszakolt -diszkrécióval hallgatta ezeket a panaszokat. Nem akart a Török Gábor -dolgairól véleményt mondani. Egyszer azonban az asszony egyenesen -hozzája fordult ezzel a gyors kérdéssel: - -– Maga gyűlöli az uramat, ugy-e? - -Pásty habozott, az asszony azonban bátorította: - -– Csak mondja meg nyugodtan. - -Pásty ekkor kipirulva a haragtól, amely hirtelen feltámadt benne, szinte -dadogva mondta: - -– Gyűlölöm… gyűlölöm… gyűlölöm! - -Összeszorította az öklét. - -– Ne haragudjék érte, – mondta az asszonynak akadozva – gyűlölöm… -utálom… megvetem… Meg tudnám ölni, nyugodtan és hidegvérrel… nem, nem -nyugodtan, hanem… hanem rátaposva, az eszemet elvesztve, rugdalva -tudnám… Oh, nem akarom a maga érzelmeit megbántani. - -Az asszony kíváncsi szemmel nézett rá. - -– De igen, – mondta egy másodpercre elakadt lélekzettel – mondja csak. -Hát _így_ gyűlöli? - -– Igy. Katonakorunkban még jóbarátok voltunk, de azóta… Akkor -összevesztünk valamin és azóta ő meg akar alázni, tönkre akar tenni, -elém akar vágni. Csakhogy most már én vagyok elől. És maradok is, mert ő -őrült, őrült, őrült, tönkreteszi magát… - -– Igaz – mondta az asszony gyors fejbólintással. – Tönkreteszi magát. Az -egészségét, a vagyonát… De hiszen maguk… verekedtek már… - -– Igen, – felelte Pásty fanyarul – ő felém legyintett egyszer, én azután -karddal vágtam végig rajta. De ez semmi… Nem így akarom… mi az, egy -kardvágás!… A torkát, az életét… - -Ijedten fordult az asszony felé, nem sokalja-e meg a gyűlöletének ezt a -kitörését. Az asszony azonban elámult, csodálkozó nagy szemmel nézett -rá, azután elfordult tőle és látni lehetett, hogy hirtelen -összerázkódik. Megborzongott valamitől. - -Pásty összevont szemöldökkel nézte oldalról végig és ebben a percben ő -rajta is végigborzongott valami. Megrázta, felmelegítette, elkábította -egy gondolat, amely most egyszerre tűrhetetlen melegséggel fellobbant az -agyában. Miért csak most? Miért nem jutott eszébe előbb? Miért nem -rögtön, mikor meglátta ezt az asszonyt? Azért, mert az asszony nem -tetszett neki. Szép asszony, karcsú, szőke, de nem az ő ízlése, az ő -szemében nem volt eddig szép. Hanem most… Most úgy érezte, hogy ez a -világ legkívánatosabb asszonya, hogy egy sürgető, parancsoló, egy -percnyi várakozást meg nem engedő vágy hajtja hozzá. Oh, ez az asszony… -ezt az asszonyt… A bosszúnak ez a diadala, a megtorlásnak ez a gőgje, a -gyűlöletének ilyen ünnepe… - -Félt, hogy a gondolatai is megriasztják az asszonyt; hallgatott; óvatos -akart lenni. Az asszony azonban nemsokára megszólalt, ismét a -gyűlöletéről kérdezősködött, látni akarta, amint ő reszket haragjában. -Talán meg akart borzongani tőle. - -Az egész dolog olyan egyszerűen és természetesen ment, hogy Pásty szinte -belekábult. Alkonyodott; szótlanul sétáltak a felhevült beszélgetés -után, az asszony karja hozzáért a Pásty karjához, azután diszkréten, de -kitartóan hozzásurlódott. Pásty megfogta az asszony karját. A kezét. Az -asszony engedte. Pásty ekkor átkarolta a derekát és megcsókolta az -ajkát. Az asszony mohón, szomjasan, részegen viszonozta a csókját, olyan -lázasan, türelmetlenül és elszántan bújt hozzá, mintha valami rettenetes -hatalmú, nagy erő hajtaná. Pástynak éjféltájban kellett majd hozzá -mennie. - -Amikor útban volt, mielőtt benyitott volna hozzá, hirtelen valami nagy -csalódásnak a hüvössége legyintette meg. A forrósága lehült tőle. -Kiábrándulást érzett. Miért? Mi történt? Nem akarta bevallani magának. A -csalódás azonban úgy fájt neki, hogy kénytelen volt vele. Mit ér ez a -diadal? Mit ér ez a bosszúállás? Igen, a legnagyobb győzelem ez volna a -világon: elhódítani ezt az asszonyt, birtokba venni ezt az asszonyt, az -övét, elvenni, birtokba venni. Szeretőnek azt, aki neki felesége. De mit -ér az olyan megalázás, amelyről a megalázott nem tud? Mit ér ez a -győzelem, ha a másik mégsem érzi magát megvertnek, hanem érzi magát -tovább is győzőnek, hozzáférhetetlennek, meg nem alázhatónak? Ha egy -óriási kiáltással a levegőn keresztül odakiálthatná most neki: Török -Gábor! – most megy a feleségedhez Pásty Béla!… Ha volna mód rá, hogy -megírja neki, hogy besúgja neki, hogy elárulja neki! Egy másodperce még -az a gondolat is felvillant az agyában, nem kellene-e inkább feleségül -vennie az asszonyt… De nem, hiszen nem szereti. És az már nem volna -győzelem. És meg sem lehet írni semmit, el sem lehet árulni semmit, -lovagiasnak kell lenni, titoktartónak kell lenni… Pásty azon -gondolkozott, ne forduljon-e vissza az asszony ajtajától. Ne menjen-e -haza. Ne utazzék-e el. - -Azonban titkos remények, félgondolatok, szégyenlett elhatározások halk -szándékai bukkantak fel a lelkében, a bosszút bosszúnak érezte, újra -átmelegítette a győzelem gondolata és benyitott az asszonyhoz. Megint -eltelt egy hét, egy vergődéssel, mohósággal, dühösen élvezni akart -diadallal és igazi enyhülést nem adó ölelésekkel teli hét, és ekkor -Pásty nem bírta tovább: kora reggel lázasan és reszketve kiugrott az -ágyából, bezárta a szobája ajtaját és józanságot, éles és hideg -óvatosságot magára erőszakolva leült névtelen levelet írni. Egy hétig -küzdött ez ellen az elhatározás ellen, a titkos reményei, a -félgondolatai, a szégyenlett szándékai azonban elviselhetetlenül -kínozták, minden aggodalmát és minden kétségét szétszórták, le kellett -ülnie és írnia kellett. Aljasság – mondta magában. – Hát aljasságot -követek el. Becstelenség, hát becstelen vagyok. A harcuk életre-halálra -ment, mi ezzel az életre-halálra menő harccal, ezzel az irtózatos -gyűlölettel, ezzel a halálos nagy üggyel szemben az olyan szamár és üres -szó, mint a diszkréció, a lovagiasság, a tisztesség? Egy embernek kettő -közül meg kell halnia. - -Leült és írt. Három levelet egyszerre, kettőt a hotel levélpapirjára, -egyet levelezőlapra. Ez a levelezőlap különösen nagy, szinte didergő -örömmel töltötte el. Ezt elolvassák otthon, a falu kis falusi postáján -és Török Gábor tudni fogja, hogy elolvasták… Didergett a maga tudatosan -aljasnak érzett aljas örömétől. Oh, ez végre a hozzá méltó, a Török -Gáborhoz méltó gazság, most lett ő – Pásty Béla – méltó ellenfele Török -Gábornak, így harcolt ő is, így kell ellene is harcolni. - -A levelezőlapra csak annyit írt, nem tudja-e Török Gábor, hogy a -felesége két hét óta mindennap együtt van Pásty Bélával? jó volna, ha -érdeklődnék a dolog iránt. „Egy jóbarát“. A levelek részletesebbek -voltak. Az első levél tudtára adta egy jobb sorsot érdemlő, derék, -szegény megcsalt férjnek, hogyan vigyáz itt felesége a becsületére. A -második levél hivatkozott a pincérekre, az egész felháborodott -fürdőközönségre és pontosan megjelölt minden éjszakát, amelyet egy -idegen férfi Török Gábornénál töltött, amelyen a Török Gábor becsületét -meggyalázták. Nem is erőlködött nagyon, hogy az írását elváltoztassa. -Elküldte a leveleket és feszült lélekkel, dobogó szívvel várt. - -Másnap délután táviratot mutatott neki az asszony. - -– Nézze, – mondta elfordított szemmel – megjön az uram. Holnap indul, -holnapután itt lesz. - -Pásty meghökkent. Mi ez? Mi történt? Hogy lehet ez? A leveleket még meg -sem kaphatta. Vagy ha megkapta, akkor miért táviratoz előbb? Miért nem -jön váratlanul? Ő meglepetést várt, rajtaütést, botrányt, harcot, -ököllel, késsel, revolverrel. Vagy megszökést az utolsó percben, úgy -hogy semmit se lehessen bizonyítani, de mindent kelljen sejteni. Miért -táviratoz? - -Az asszony is meg volt zavarodva. Nem tudtak egymásnak mit mondani, -három zavarodott, szégyenkező és ostoba napot töltöttek el. Pástynak az -a bizonytalan érzése volt, hogy lassan és különösen kicsúszik a kezéből -a diadala. De hogyan? Milyen módon? Hogy lehetséges ez? - -Harmadnap délben megérkezett Török Gábor. Pásty délután találkozott -vele. A feleségével sétált; csendesen, békésen és nyugodtan sétáltak. -Pásty már messziről az arcát kereste, elfojtott remegéssel az arcát -kutatta. Török Gábor felemelt fővel járt, erős volt, hatalmas, délceg, -szép és mosolygós. Mosolygott… Nyugodtan, felsőbbségesen. Gúnyosan -mosolygott, amikor közelebb ért hozzájuk, Pásty nem tagadhatta le -magának rémülten, ájult ijedelemmel kellett bevallania magának, hogy -gúnyosan mosolyog. Rajta mosolyog. Lenéz rá, egy fejjel magasabb nála, -erős, délceg, gőgös és szép és gúnyosan mosolyog. - -Pásty megemelte a kalapját, tüntetően, félreismerhetetlenül az -asszonynak köszönt, az asszony bólintott. Török Gábor pedig mosolygott. -Pásty tovább haladt és a szívében egy nagy ürességet érzett, a -megsemmisülést érezte. Miért mosolyog? A leveleit azóta meg kellett -kapnia. Megismerte az írását? Vagy általában nem hiszi, hogy a levelek -igazat beszélhetnek? A gőgje olyan rettenetes, hogy el sem képzelheti, -hogy őt egy percre is el lehet felejteni Pásty Béla miatt? - -Török Gábor másnap elutazott. Egy éjszakát töltött a fürdőn, azután -hazament. Pásty másnap találkozott az asszonnyal. Az asszonynak ki volt -sírva a szeme, bágyadt és fáradt volt az arca. Pásty nem tudott mit -mondani neki. Nem tudott hozzá szólni. Az asszony is hallgatott; azután -földre fordított szemmel halkan megszólalt: - -– Maga is írt neki… - -Pástynak megrendült az egész teste. Az arca elfehéredett. - -– Láttam a leveleit – mondta az asszony. - -Pásty nem is védekezett, nem is akarta letagadni, nem is próbálta -megmagyarázni. Más volt az, ami megrendítette. - -– Hát… egyéb levelet is… kapott? – kérdezte reszkető szájjal. - -– Igen, – felelte eltörődve és szomorúan az asszony – én már… már az -első napon… már az első találkozásunk után írtam neki. Azóta is -mindennap. - -Pásty azt hitte, hogy megértett mindent. - -– És ő megismerte az írást – mondta gyorsan – és nem hitte el, azt -hitte, hazudunk. - -Az asszony megrázta a fejét. - -– Nem, – mondta csüggedten – nem ismerte meg az írást. Nem is gondolt -rá. Vagy ha megismerte is, elhitt mindent. - -– Hát akkor?… - -– Azt mondta, természetesnek találja, hogy mikor a két legnagyobb -ellensége találkozik egymással, hát bosszút áll rajta. - -– És nem bánta? Azelőtt olyan vérszomjasan érzékeny volt… a becsületére. -Azelőtt olyan féltékeny volt. - -– Most már nem – mondta panaszosan az asszony. – Nem törődik velem. Azt -mondta, néha talán kellek még neki, de csak úgy… mint akármiféle lány… -Nem féltékeny rám. Nem törődik velem. Ha öt évvel ezelőtt lett volna, -akkor igen… De most már nem. Már el sem akar válni tőlem. Elkéstem. - -– És én… az, hogy én voltam… - -Az asszony kifakadt: - -– Azzal sem törődik. Magával sem törődik. Én azt hittem, hogy maga… -magával megbosszulhatom magamat… Amikor találkoztunk, azért örültem meg. -Maga gyűlöli. Én is gyűlölöm, szent Isten, hogy gyűlölöm. De magával sem -törődik. Azt mondta… - -– Mit mondott? - -– Azt mondta, magunkra hagy bennünket… tehetetlenek vagyunk… hogy eddig -sem szerettük egymást… egy pillantással meglátta… Hogy gyűlöljük meg és -utáljuk meg egymást… - -Pásty rábámult. Az asszony is rémülten nézett a szemébe. Érezték, hogy -idegenek, hogy a harmadiknak a törhetetlen és hozzáférhetetlen ereje és -gonosz okossága ismét legázolta őket, hogy máris gyűlölik és máris -utálják egymást. Rémülten bámultak egymásra. Pásty az öklét szorította -rá a szédülő fejére és az asszony kétségbeesve és sírva fakadt ki: - -– Kinevet bennünket… Azt mondta, hogy kinevet bennünket. - - - - -MARIANNE - -A szoba tele volt kofferekkel és skatulyákkal. Marianne kinyitott egy -skatulyát, kivette belőle a pirosvirágos kerti kalapját, egy pillantást -vetett a tükörbe és megállapította, hogy ez a kalapja áll neki a -legjobban, belemosolygott a tükörbe és szótlanul indult kifelé. - -– Marianne, – szólalt meg az anyja kétségbeesve – hová mégy? Magam -pakoljak? - -– Igen, mama, – felelte Marianne – pakolj magad. - -Az anyja kiegyenesedett és elszörnyedten nézett rá. Marianne biccentett -a fejével és indult kifelé. Az anyja panaszosan mondta: - -– Bizonyosan megint… - -Marianne félbeszakította: - -– Igen, mama, megint a terraszra megyek, megint mister Williams-szel -fogok beszélgetni, megint nem lehet a beszélgetés végét kivárni… és te -igazán hálás lehetnél a leányodnak, hogy így fáradozik az érdekedben. - -– Az én érdekemben? - -– Igen, hogy minél előbb megszabadulj tőlem. - -Az anyja megint elszörnyedve akart felelni, azután meggondolta a dolgot -és intő hangon mondta: - -– Marianne, vigyázz! Megjárod. Hátha ez a Williams kalandor és csak -pénzt akar? - -Marianne rejtelmesen mosolygott. Az anyját idegessé tette ez a -mosolygás. - -– Csak nevess, – mondta haragosan – azt hiszed, mindig te vagy az -okosabb. Majd meglátod még! Ez az ember ka-lan-dor!… Ha glasgowi gyáros -volna, nem ülhetne itt Velencében harmadik hónapja. Te pedig egy ostoba -liba vagy, tudod, hogy beugrasz neki. Ka-lan-dor! Érted? - -– Édes mamám, – felelte Marianne halkan, nyugodtan és felsőbbségesen – -hát azt hiszed, hogy ez nekem sohasem jutott eszembe? - -– Annál rosszabb! - -– Édes mamám, ez nekem már az első héten eszembe jutott és én rögtön -írtam Viktornak Pestre és rögtön irattam vele egy nemzetközi -hiteltudósító irodának. - -– Mi-i-i? - -– Felvilágosítást kérettem mister Joseph Robert Williams glasgowi -gyárosról. Megnyugtathatlak: a legkitünőbb információkat kaptam. -Elsőrangú referenciák! - -Az anyja álmélkodva nézett rá, ő csókot dobott az anyjának és mosolyogva -kiment a szobából. Lement a terraszra. Williams már várta. Elébe ment, -megszorította a kezét, azután mind a ketten leültek a terrasz sarkába, a -kis sátor alá. Előttük tágan, kéken, hullámosan, őszi napfényben -ragyogva terült el a tenger. - -Hallgattak. Néztek ki a tengerre. - -– Este utaznak? – kérdezte azután Williams. - -– Igen, este utazunk – felelte Marianne. - -Odafordult Williamshez, csendesen ráemelte a szelíd és őszinte -tekintetét, azután elfordult és ismét kinézett a tengerre. - -– Milyen szép napok voltak ezek – szólt halkan Williams. - -– Csodaszépek – mondta melegen és halkan Marianne. - -Állandóan kinézett a tengerre. - -– Most elválunk egymástól – szólt Williams. - -Marianne összeszorított ajakkal szótlanul bólintott. - -– Miután úgy összebarátkoztunk. - -Marianne feléje fordult és barátságos, bizalmas, helybenhagyó mosollyal -intett igent. Azután ismét komoly lett az arca és komolyan, -elgondolkozva, mélázó szemmel a messzeségbe bámulva nézett ki a -tengerre. - -Williams nem szólt többet. A leányt nézte egy ideig, azután ő is a -tenger felé fordult és habozva, töprengve, összeráncolt homlokkal nézett -maga elé. A leány egyszer-kétszer óvatosan rápillantott; Williams -láthatóan küzdött magával; a leány nem szólt bele ebbe a küzdelembe, de -amikor az idő mult és még mindig csend volt, akkor felemelte a fejét. - -– Na, – mondta – búcsúznunk kell és most felmegyek majd. - -Nem mozdult, de Williams ijedten kérte, hogy maradjon még. - -– Nem lehet, – felelte Marianne – akárhogy szeretném is. Segítenem kell -a mamának. - -– Még csak egy kicsit!… - -Marianne várt, de ismét csak hallgatás következett. - -– Mi – mondta Marianne azután – soha többé nem fogjuk látni egymást. -Milyen különös… - -– De nem… nem… – dadogta elpirultan Williams. - -– De igen. Soha többé. Hiszen ez természetes. Én hazamegyek egy kis -magyar faluba, maga hazamegy egy nagy angol városba, nincs olyan -véletlen, amely még egyszer összehozna bennünket. - -– De nem… kérem… nézze… az lehetetlen… - -– De igen; ez így van. Ezt tudomásul kell venni. Soha többé nem -találkozunk. - -– Soha többé… - -Marianne rátette a kezét a terrasz párkányára, mintha fel akarna állni. -Puha fehér keze ott pihent a szürke párkányon Williams előtt. Williams -feléje hajolt… most ráhajol… most megcsókolja!… Nem csókolta meg. -Visszadőlt a székében és halkan mondta: - -– Milyen szomorú, hogy soha többé nem látjuk egymást. Milyen kár. Maga -nem sajnálja? - -Marianne meghökkenve figyelt a hangjára. A hangja kissé hideg és -kijózanodott volt. Marianne rögtön felállott és nyilt, tiszta, nagy -szemmel nézett rá. - -– Isten vele! – mondta. - -A kezét nyújtotta neki és a pillantása elborult. - -– Isten vele! – mondta újra. - -Williams felállott és habozva fogta meg a kezét. Marianne öt másodpercet -adott neki. Az öt másodperc eltelt; Williams még mindig habozott; -Marianne megrázta a kezét és nagyon melegen és nagyon barátságosan -mondta: - -– Isten vele! - -– De… írnom… szabad? – kérdezte Williams. - -– Oh… ha kedve van rá… Ha valami történik magával, írja meg; én is -megírom, ha van valami esemény az életemben. - -Marianne megfordult és elment. Az emeletről lenézett és látta, hogy -Williams gondolkozva néz maga elé, azután töprengve sétál fel és le. Ez -nem ér már semmit – gondolta. Benyitott a szobájukba. - -– No! – kérdezte az anyja. - -Marianne megrázta a fejét. - -– Semmi, – mondta – egyelőre semmi. - -– Egyelőre? – kérdezte gúnyosan az anyja. – Sohasem látjátok egymást -többé. - -– Én is ezt mondtam neki – felelte Marianne. - -– No hát akkor! - -– Várjunk… - -Este elutaztak. Mikor hazaértek, egy képes levelezőlap várta már őket -Williamstól. A levelezőlapon pár szó állott, de ez a pár szó nagyon -meleg volt. Másnap új képes levelezőlap jött. Williams hazafelé tartott -és Angolország felé való útjában minden hosszabb stációjáról képes -levelezőlapokkal számolt be. Eltelt egy hét és Marianne gyanakodva -kezdte olvasni a sűrűn érkező híradásokat. Pár sor volt az egész mindig, -de ennek a pár sornak a melegsége mintha csökkent volna. Az anyja, a -kinek megmutatta a levelezőlapokat, szintén észrevette ezt a változást -és rosszalóan és aggódva rázta a fejét minden újabb levelezőlap -elolvasása után. - -Tíz nap mulva Párisból jött levelezőlap. Ez volt Glasgow felé az utolsó -stáció; Williams öt napot akart itt tölteni. Mikor a párisi -levelezőlapot megkapta, akkor Marianne leült és hosszu levelet írt. -Szólt a levél Williams úrnak Glasgowba; mire hazaérkezik, már ott várja -majd az asztalán. - -„Irnom kell magának, – szólt a levél – nem azért, hogy válaszoljak a -rövid útihíreire, nem is azért, mintha választ várnék. Erre a levélre ne -is válaszoljon, – általában ne válaszoljon a leveleimre. Kérem rá; -teljesítenie kell ezt a kérésemet; – eltiltom tőle, hogy írjon nekem. Én -azonban írok, mert nagy és ellenállhatatlan lelki szükség kényszerít rá, -mert meg kell mondanom, most elmondhatom már és el kell mondanom, mi -volt az én számomra az a két hónap, amelyet együtt töltöttünk. Mi -sohasem fogjuk többé egymást látni és nem is szabad többé egymást -látnunk, hogy én most megmondhassam és mert én most megmondtam, hogy az -én számomra akkor kezdődött az élet, mikor magával megismerkedtem és -hogy az én számomra ez lesz a legszebb, a legdrágább, a legszentebb -mindabból, amit az élet adhat. Meg kell köszönnöm ezt a nagy és -csodálatos ajándékot; a szívem tele van vele; írnom kell, hogy -megmondjam és írnom kell, mert az én számomra ez most már az élet… Mi -sohasem fogjuk többé egymást látni, ezért írhatom ujjongva és -fájdalmasan, hogy szerettem és szeretem és hogy amilyen kevéssé szabad -valaha látnunk egymást, – nem tudnék a szemébe nézni – annyira az élet -értelme és tartalma nekem, hogy újra meg újra elmondjam…“ - -Nagyon hosszú levél lett belőle. Marianne gondosan átolvasta és -borítékba tette. Ekkor jött be hozzá az anyja. - -– Mit írtál? - -– Williamsnek írtam. - -– Mit? - -– Megírtam neki, hogy szeretem. - -– Megőrültél? - -Marianne mosolyogva rázta meg a fejét: - -– Nem. - -– A levelet nem engedem elküldeni. - -– De igen. - -A levél elment. Másnap követte egy új és terjedelmes levél. - -„Itt ülök a kertünkben és nézem, amint a levelek lassan hullanak le a -fáról. Csodaszép, meleg ősz van és én azt kérdezem magamtól, nem a -legteljesebb boldogság-e így élni: nyugodtan, nyitott szemmel álmodva, -egy egyre tisztuló, nemesedő és gazdagodó emlékkel a szívemben. -Belenézek a lelkembe és azt kérdezem: mért vagy boldog; elég, hogy _te_ -szeretsz? És azt felelem rá magamnak: elég; ez édes, bánatos, fájdalmas -boldogság, de betölti a lelket…“ - -Tíz oldalon keresztül. A leánylélek, az asszonyi lélek, a boldogság. -Másnap újabb levél: velencei emlékek. Williams szavai, Williams -tekintetei, a hervadhatatlan, mert egészen befejezett emlékek. Egy hét -mulva válasz jött a levelekre: felindult, izgatott, nyugtalan válasz. -Williams engedelmet kért rá, hogy ő is írhasson. - -„Nem, – felelt erre Marianne – nem szabad nekem írnia. Soha többé nem -szabad találkoznunk és soha többé nem szabad írnia nekem, különben én -hallgatok el. Én csak akkor írhatok, én csak akkor mondhatok el mindent, -ami a szívemen van, ha maga hallgat, mint a mult, ha személytelenné -válik, ha emlékké válik, mert csak így tudom szégyenkezés nélkül -elmondani, mennyire szeretem…“ - -– Marianne, – mondta neki az anyja, aki értesült a dologról – te olyan -ostoba vagy, mint a legbutább liba. Ha magad írod neki, hogy nem szabad -felelnie! - -Marianne komolyan felelte: - -– Nem, jó ez így… A férfiak nem tudnak hallgatni. - -Pár nap mulva újabb könyörgő levél érkezett Williamstól. Marianne -azonban rendíthetetlen maradt. Válasznak nem szabad érkeznie egyetlen -levélre sem, különben nem ír többet. Williams erre elhallgatott. -Marianne szorgalmasan írta a hosszú leveleket Glasgowba a szerelméről, a -leánylélek titkairól, az imádásról, amelyet Williams iránt érez és a -levelekre nem jött válasz. Négy hét telt el, azután újabb négy hét és -Williamstól semmi hír nem jött. Marianne egyre nyugtalanabbul várta a -postát és ekkor pár napra elveszítette a bizalmát és a maga felett való -uralmát. Sokat sírt és szomorú volt és egy napon a földhöz vágta a -tollat, mikor egy hosszú levél írásába belefogott. Nem írt. Egy teljes -hétig nem. - -– Na, lemondtál végre róla? – kérdezte az anyja. – Ugy-e, hogy ostoba -voltál! - -Mariannenak könnyes lett a szeme és kiment a szobából. Egy perc mulva -azonban sikoltva, kacagva, sírva és diadalmasan szaladt vissza egy -távirattal, amelyet a postamester kis cselédje hozott. - -– Nem hiába tiltottam el neki, – mondta kacagva és könnyes szemmel – nem -hiába tiltottam el annyiszor… - -– Mit? – kérdezte az anyja bámulva. - -– Hogy idejöjjön. - -– És most idejön? - -Marianne átnyújtotta a táviratot. A táviratban ez állott: „Holnap -odaérkezem. _Williams_.“ - -– Idejön – mondta boldogan Marianne. - -– De… de hogyan? - -– Hiszen eltiltottam neki. Beszélnie kell, mert nem volt szabad -beszélnie. Szeret. Mert nem engedtem, hogy elfelejtsen. - - - - -AZ AJTÓ - -A lány ásítozva járt a műteremben és hangosan, kihívóan mondogatta: - -– Unatkozom!… Unatkozom!… - -Tass, a festő elfehéredett arccal kelt fel és odalépett a lányhoz. - -– Te, – mondta neki – te, meg akarsz csalni!… Megfojtalak! - -A lány vállat vont. A festő fogta a kalapját és elment a képeit -megnézni. - -A tárlaton egy barátja sietett elébe. - -– Te, – kiáltotta nagy örömmel – _Rachelt_ megvette a miniszter, a -_Gladiatorokat_ pedig Weisz Antal… - -Tassnak felderült az arca. Bement az irodába: a Gladiatorokért mindjárt -megkapta a pénzt. Jókedve támadt. Csettintgetett az ujjával és az utcán -kocsiba ült. Az emberek az út szélén – úgy gondolta – felé intenek: - -– Ni, Tass, a híres festő… - -Tele volt jókedvvel, bízással, megbocsátással. Otthon örömriadallal -törtetett be a lányhoz: - -– Nagy ünnep, – kiáltotta bolond jókedvvel – pénz van a háznál… - -– Mi történt? - -– Megvették Ráchelt, a Gladiatorokat… - -– Látod, – mondta a lány – mert én is rajtuk vagyok. - -– Buta vagy – mondta mély meggyőződéssel a művészi önérzetében érintett -festő. - -… Az volt a lány: buta, de felségesen szép. Lusta párductermet, -klasszikus görög fej, mély zöld szemek. De tudatlan volt, önző, -elrontott, elkényeztetett. Tass, akinek állandó modellje volt, feleségül -vette volna már, ha nem félt volna attól, hogy az esküvő után otthagyja -egy napon. Igy állandóan pokoli féltékenység kínozta a festőt és -mindennap veszekedtek. - -… Leültek ebédelni. Tassnak jókedve volt, pezsgőt hozatott. Ebéd közben -bejött a szolgája: - -– Egy ember akar beszélni a nagyságos úrral. - -– Jőjjön ide. - -Egy lerongyolódott alak állított be. Lesütött szemmel, félénken és -óvatosan lépett be az ajtón a szőnyeges szobába. - -– Gyuri! – kiáltotta Tass meglepetten – megint itt vagy? - -A fiatalember nem válaszolt semmit, csak az ajka remegett. - -– No, nem tesz semmit, Gyuri. Ülj le, ebédelj velünk. - -A lány kíváncsian nézte az idegent. Tass bemutatta őket egymásnak: - -– Az öcsém!… A ház úrnője!… - -A fiú leült az asztalhoz és enni kezdett. Tass biztatgatta, a lány pedig -nagyranyitott szemmel nézte. Gyuri mohón evett, éhesen falt fel mindent, -amit elébe tettek. A hosszú éhezés látszott a sovány arcán és az evésén. - -A fekete kávénál azt mondta Tass: - -– No, Gyuri, most beszéld el, mi történt megint veled. - -… A fiú elbeszélte. Az történt, ami minden évben meg szokott történni -vele. A család szerzett neki valami állást, egy ideig jól viselte magát, -azután felébredt benne a szabadságnak és a vándorlásnak csodálatos módon -beléoltódott szomja, a hivatalban összeveszett mindenkivel és azután -nekivágott az országútnak. Most itt van, tele megbánással és jó -elhatározásokkal. - -Tass nevetett: - -– Egy félév mulva újra az országútra kerülsz… Nem értem, hogy a mi -sűrűvérű családunkba hogyan került a te cigánytermészeted. - -A fiúnak is jobb kedve támadt, mikor látta, hogy a bátyja nem haragszik. -Elbeszélte az útját. Ezuttal sokat szenvedett. Brassótól Budapestig nagy -út gyalog; és hideg volt és nem volt mit ennie… - -Tassnak megtelt szánalommal a szíve. - -– Gyere no, – mondta az öccsének – adok ruhát. - -Bementek a másik szobába. A lány elgondolkozva nézett utánuk. - -Mikor kijöttek, azt mondta Tass: - -– El kell mennem egy órára. Mulassatok addig. - -Elment. A fiú zavartan ült az új ruhákban és a lány kigyuló szemmel -nézte. Lustaságát, vadságát izgatta és vonzotta a szabadságnak ez a -koldus és lerongyollott hőse, érezte, hogy hozzá, a pincelakások -leányához az országutaknak ez a fia való. Tetszett neki a fiú sápadt, -kiéhezett, megsoványodott arca és két égő, nagy szeme. - -– Beszéljen – mondta neki. - -A fiú csendesen beszélni kezdett, azután hevesen folytatta, szinte -lázban beszélt: - -– Három hét óta nem is láttam asszonyt… - -A lány kitárta felé a karjait. - -… Tass csendesen nyitotta ki az ajtót. Nem vették észre. A festőnek -öccse sovány, elkínzott arcára esett a pillantása és a szívét újra a -forró szánalom öntötte el. A fiú megölelte a lányt és benne nem ordított -fel mindig lázas féltékenysége. Gazdagnak érezte magát, jónak; és jó -szíve úgy érezte, hogy abból a bőségből, amelyben él, két kézzel kell -adnia szegény, kiéhezett öccsének. A fiú karjai szorosan kulcsolódtak a -lány körül és Tass csendesen, halkan, óvatosan újra behúzta az ajtót. - - - - -APÁK ÉS FIUK - -Árbócz Sándor hidegen, megbántottan, gőgösen emelete fel a fejét. - -– Jól van, Kálmán, – mondta a fiának – megmondok neked mindent. Ha már -fenyegetsz engem!… - -– Nem fenyegetlek, apám, – felelte Kálmán – de lásd be, hogy nekem jogom -van arra, hogy mindent tudjak. - -– Én ezt nem látom ugyan be, de ismerem az eszed járását… a vad -elveidet… És mióta egészen független vagy tőlem… amióta nem vagy -rámszorulva… azóta egyre attól félek, hogy egy szép napon itt hagysz… a -fiúi hálád kétségbevonhatatlan jeléül… - -– Édes apám, – szólt Kálmán kissé ingerülten – ezt igazán hagyjuk. A -fiúi hála kérdéséről nekem csakugyan megvan a magam külön véleménye. -Biztosítlak, hogy ha nekem gyermekeim lesznek, sohasem fogok tőlük hálát -követelni. Ezt a patriárka-gőgöt csakugyan gyűlölöm. Majd az unokáidnak -adom vissza, amit tőled kaptam és ők a dédunokáidnak, amit tőlem kaptak. -Utálom ezt a hálaüzletet, amelyet apák a fiúkkal akarnak kötni. - -Árbócz Sándor szikrázó szemmel nézett a fiára, azután elfordult, -legyűrte a feldagadó mérgét és hallgatott. Csend volt egy ideig, azután -Kálmán nyugodtan és kérlelhetetlenül mondta: - -– Nem erről van szó. Arról van szó, hajlandó vagy-e tehát nekem -megmondani, ki volt, mi volt az anyám, él-e még, hol találhatom meg?… - -Árbócz Sándor visszafordult a fia felé. - -– Igen, – mondta haragosan – hajlandó vagyok. Igenis. Az anyád egy -nyírkövesdi parasztlány volt. Szobalány, szolgáló, cseléd nálunk -Borsod-Madarason. Ott találtam a kastély udvarán, mikor egyszer -hazamentem látogatóba az apámhoz. Mielőtt te megszülettél, elküldték. Én -egy félév mulva felkerestem, téged tőle elhoztalak… felneveltelek… -Megkeresheted, ha akarod, Kövesden vagy Madarason él, három éve -hallottam a hírét, pénzt kért tőlem, küldtem neki, valami erdőkerülőhöz -ment férjhez, az azután meghalt, most özvegy… - -Kálmán nyugodtan hallgatta az apja heves beszédét és csendes, komoly, -mély fejbólintással válaszolt rá. - -– Hát most tudod, amit tudni akartál, – szólt kissé lehülve és fanyarul -Árbócz Sándor – most mit akarsz tenni? Remélem, lemondtál arról, hogy -felkeresd… - -– Nem, – felelt Kálmán – arról nem mondtam le. Sohasem gondoltam, hogy -az anyám titokban valami hercegnő volt. De a te romantikus és rejtelmes -kijelentéseid után azt hittem, hogy az eset nem volt ez az egészen -közönséges, piszkos kis elcsábítási eset, cseléddráma, úrfi és szolgáló… - -– Tűrhetetlen ez a hang, amin velem beszélsz! – kiáltotta Árbócz Sándor. -– Tűrhetetlen a hangod… - -– Nehogy azt hidd, – szólt közbe Kálmán – hogy engem bánt a… az -eredetem. Hogy én szégyenlem a származásomat. Én, amióta tudom, még azt -sem titkoltam el senki előtt, hogy törvénytelen gyerek voltam és te csak -később törvényesítettél. - -– Látod, ha más nincs, amiért nekem hálával tartozol, hát ezért mégis -csak hálásnak kell lenned. Nevet adtam neked. - -Kálmán legyintett egyet: - -– Nekem nincsenek efféle babonáim. Te úr voltál egész életedben, én -munkás vagyok, ha diplomám van is, én a ti érzékenységeiteket nem -ismerem. - -– De azért, hogy elhoztalak, magamhoz vettelek, le nem tagadtalak, -felneveltelek, önönmagamtól is függetlenné tettelek, azért csak hálásnak -kell lenned? Ki van még rajtam kívül, aki ilyen becsületes és -lelkiismeretes? Száz férfi közül kilenvenkilenc nem törődött volna a -gyerekével, pusztulni hagyta volna, nyomorúságban és piszokban hagyta -volna. - -Kálmán összeszorított ajakkal nézett maga elé. - -– Sok a sötét gazember ezen a szép világon – mondta halkan. – Azzal az -elismeréssel, igaz, tartozom neked, hogy te nem vagy közéjük való, hogy -te különb ember vagy, hogy te becsületes ember vagy. - -– Köszönöm szépen, – kiáltotta Árbócz Sándor gúnyosan – nagyon szép, -hogy ezt elismered. - -– Sok fiú nem mondhatná ezt az apjának, ha őszinte akarna lenni – -felelte Kálmán komolyan. - -Megint elhallgattak, azután Kálmán felállott. - -– Hová mégy? – kérdezte az apja. - -– Megyek csomagoltatni. Két óra mulva indul a gyorsvonat Kövesd felé. -Elutazom. - -– Ne menj, Kálmán… Kérlek, mirevaló ez? Minek ez? Minek bántani azt, ami -elmult? Te az én fiam vagy és én szeretlek és maradj az én fiam. - -– Édes apám, – felelte Kálmán – te nem értheted ezt. Neked volt anyád. -Nekem nem volt. És… ha nem is akarok érzékenykedni… legalább látni -akarom azt az asszonyt, akinek a fia vagyok… ismerni akarom, amiből -lettem, ami bennem van. - -– Hát jól van, Kálmán, menj el. Legalább tudni fogod, hogy engem igenis -szeretned kell, hogy te igenis hálával tartozol nekem, ha más fiú az -apjának nem is, te igen. - -– Majd meglátom, apám – mondta Kálmán komolyan. - -Elbúcsúztak egymástól és Kálmán elutazott. Harmadnap reggel -hazaérkezett. Éjjel jött, sápadt volt, fáradt, kimerült, szomorú. Az -apja megölelte, Kálmán eltűrte az ölelést. - -– Kálmán, édes fiam, – mondta Árbócz Sándor melegen – szomorú vagy? - -– Igen, apám – felelte Kálmán. - -– Miért?… Ugy-e mondtam?… Mit láttál? - -Kálmán összeszedte magát, leült, a szemébe nézett az apjának és halkan -mondta: - -– Megpróbálok neked nyugodtan és röviden elmondani mindent, hogy -megértsd azt, amit érzek, ami az én lelkemben most történik. Megérkeztem -tehát Madarasra. Ott nem tudtak semmit egy Kis-Tót Apollónia nevű nőről. -Átmentem Kövesdre, ott annyit tudtak róla, hogy az ura, akit -tolvaj-Csipcsányinak neveztek, csakugyan meghalt és az asszony most a -gyerekeivel – a gyerekeivel! – Györkön él. Átmentem Györkre. Ott -megtaláltam. - -Elakadt a szava és elfordította a fejét. - -– És? És aztán? – kérdezte Árbócz Sándor. - -Kálmán nagyot lélegzett, az undorodását és a sírását nyelte le egy nagy -erőfeszítéssel. - -– Voltam a házában, – mondta reszkető hangon – láttam a gyerekeit… az én -anyám gyerekeit… az én testvéreimet… azután jött ő is… rút, piszkos, -bűnös öregasszony… szennyes banya… Pálinkaszaga volt… - -Nem tudott tovább beszélni. A kezébe hajtotta a homlokát és eltakarta a -szemét. Árbócz Sándor megdöbbenve, megindultan nézett rá és sokáig nem -szólt hozzá. - -– Kálmán, – mondta azután halkan, gyöngéden – látod úgy-e? Megmondtam. -Most tudod legalább, hogy az én fiam vagy és senki másé nem vagy és -hozzám tartozol. - -Kálmán felemelte a könnyes szemét. Ránézett az apjára, összeráncolta a -homlokát, a szeméből lassan kiszáradt a könny, hallgatva nézett egy -ideig az apjára, azután megrázta a fejét. - -– Nem, apám, – mondta – én nem tartozom hozzád sem. - -– Kálmán! – kiáltotta meglepetve Árbócz Sándor. - -– Őhozzá sem tartozom. Senkihez sem tartozom. - -– Kálmán, én elhoztalak, én megmentettelek. - -– Igaz, te jó voltál. Becsületes voltál. A magad módja szerint meghoztad -a legnagyobb áldozatot. Száz ember közül, aki a te társadalmi viszonyaid -között él, mit!… ezer férfi közül nem akadt volna még egy, aki ezt -teszi. Becsületes voltál. És – be kell ismernem – ha más fiúk nem -tartoznak hálával az apjuknak, én hálával tartozom neked. - -– Ugy-e? Ugy-e igen, Kálmán? - -– Igen. Hálával tartozom neked. De nem tartozom hozzád. A hála megöli a -szeretetet. Nem vagyok a tied. Nem tudlak szeretni. - -– Kálmán! - -– Nem tartozom hozzád. Nem akartál engem. Nem akartad, hogy a fiad -legyek. Te ott születtél a madarasi kastélyban, az anyám egy kövesdi -parasztodúban született, – ezt nem tudja eltüntetni, ezt nem tudja -elfelejtetni velem soha a te becsületességed és nagylelkűséged. Senkihez -sem tartozom. Nem akartátok, hogy a fiatok legyek. Egy véletlen vagyok. -Nincs eredetem. Nincsenek szüleim. El kell tőled is mennem, itt kell -téged is hagynom, mint azt a rettenetes… pálinkaszagú öregasszonyt… - -– Kálmán! - -– Örökké hálásnak kell lennem irántad. De nem tudlak szeretni. Hiába… -emeltél fel engem, ha az anyámat ott lent hagytad. Sohasem tudom -elfelejteni, hogy azzá a rettenetes öregasszonnyá engedted sülyedni az -anyámat… hogy ezt a rettenetes, szennyes asszonyt tetted az anyámmá… - - - - -ÁGNES - -A Geiger-palotából lejött a két Geiger testvér: Iván és Ágnes. A -szélesvállú, díjbirkózó-formájú és díjbirkózó-erejű, huszonnyolc éves -Iván és a karcsú, szőke, szelídszemű és egy kevéssé – bájosan – -piszeorrú, tizennyolc éves Ágnes. Az utcán Iván körülnézett és -bosszankodva mondta: - -– Ezt a Mártont most már igazán el kell csapni. Már megint nincs itt. -Bizonyosan iszik valahol. Hét órára iderendeltem; most hét óra öt perc… - -Gondolkozott. - -– Tudod mit, – szólt azután a testvéréhez – ne várjunk rá. Menjünk át -gyalog. Autón úgyis korán érnénk oda. Egész nap nem jártam… és a -gyalogjárón már semmi sár… Ha megunjuk, útközben beülünk egy fiakkerbe. -Az autót majd a portás utánunk küldi. Jó? - -– Jó, – felelte Ágnes vidáman – menjünk gyalog. - -Elindultak. A gyalogjárón nem volt már sár; a téli szél -fölszikkasztotta; csak a kocsiút volt még sáros és a gyalogjáró mellett -állottak halomba gyűjtött, sáros hókupacok. Tiszta, friss téli este -volt, csak épen annyi hidegség, hogy az ember szaporán járjon benne és -az arca kipirosodjék tőle. Szaporán és kipirosodó arccal mentek előre, -és Iván így szólt Ágneshez: - -– A híd előtt, azt hiszem, kocsiba ülünk majd. Hanem a pályaudvarnál, ha -megengeded, én beszaladok egy percre a specialitás-trafikba. Odaát -mindig nehéz havannákat adnak; – szeretnék néhány könnyű szivert venni. - -Odaértek a pályaudvarhoz. - -– Hát vársz egy percig, úgy-e? – kérdezte Iván. – Állj oda a gázlámpa -mellé, hogy kint légy a forgalomból. Rögtön itt vagyok. - -Sietett befelé. Nyolc perc is eltelt azonban, amíg megint -visszajöhetett. A dohányárus bolt előtt egész tömeg ember állott, azután -az ő szivarját nehezen keresték ki; azután nem tudtak váltani. Amikor -kiért az utcára, kereste Ágnest. A lány nem állott már a gázlámpa -mellett, ahol hagyta, hanem jóval távolabb a villamos vasút bódéja -mellett és egy elegáns, karcsú fiatalember volt a társaságában. Iván -csodálkozva nézte meg ezt a fiatalembert, – elegáns volt, monoklis, -huszonhat éves lehetett – és megállapította, hogy nem ismeri. Feléjük -indult, amikor a fiatalember egyszerre csak fölemelte a keztyűs kezét és -megcsípte az Ágnes arcát. Ivánban elhült a vér és egy ugrással ott volt -mellettük. Hallotta, amint Ágnes megrémülten dadogja: - -– De kérem… téved… mindjárt jön a bátyám… - -És hallotta, amint a fiatalember nevetve válaszolja: - -– Tudom, gyöngyöm, drágaságom… ilyenkor előbb mindenkinek jön a bátyja… -csak azután… - -Ekkor ott volt mellettük, két ujja közé fogta a fiatalember nyakát és -elpenderítette Ágnes mellől. Ágnes halálsápadtan bámult rá, a -fiatalember elvörösödve fordult vissza. - -– Mars! – mondta neki nyugodtan – mert beleduglak a sárba. - -A fiatalember kiejtette a szeméből a monokliját, fölemelte a kezét és -dühtől reszketve felelte: - -– Pimasz!… Ezért most… - -Pofon akarta ütni. Nagyobb volt Ivánnál egy fejjel. Mielőtt azonban -megüthette volna, Iván megkapta a kezét, megcsavarta, azután az egész -embert derékon fogta, fölemelte és fejjel lefelé beledugta egy sáros -hókupacba, amely a gyalogjáró szélén állott. Ágnes nagyot sikoltott; a -fiatalember kétségbeesve rikoltotta el magát, de azután belemerült a -feje a sáros hólébe és a hangja hörögve fulladt el. Iván eleresztette; a -fiatalember végigdőlt a földön és kapálózva, fuldokolva, elvakulva, síró -hangon káromkodva próbált talpraállni. Rettenetes állapotban volt. Iván -előbb meg akarta várni, míg magához tér, de a megtépázott, sártól csurgó -ember se látott, se hallott. Ágnes is olyan arccal dűlt neki a bódé -falának, mint aki készül elájulni; nagy tömeg is gyülekezett köréjük; -Iván odaintett egy hordárt. - -– Itt egy forint. Ha ez az úr majd magához tér, átadja neki ezt a -névjegyet… Fogja. - -Karon ragadta a remegő és ájuldozó Ágnest, áttört vele a tömegen és -beült vele egy fiakkerbe. A fiakker robogott át velük Budára. - -Hogy történt ez Ágnes? – kérdezte Iván. – Hihetetlen, hogy Budapesten öt -percig nem lehet egy tisztességes nőt egyedül hagyni az utcán. - -Ágnes fehér arccal dőlt hátra a kocsiban és vacogott a foga. - -– Hát hogy történt, Ágnes? - -Ágnes ájuldozva forgatta a fejét és nem tudott válaszolni. - -– Irtózatos, – mondta azután. – Irtózatos… Mit tettél vele! - -– No hallod, – felelte Iván – ez csak nem érdemel szánalmat. Egy ilyen -piszkos betyár!… Ez nem fog többet tisztességes nőket molesztálni. - -– Nem kellett volna így… Nem kellett volna ilyen rettenetesen… Hiszen ez -borzasztó. Rettenetes volt. - -– Inkább mulatságos. - -– Nem, nem – rettenetes. Miért is nem hallgatott rám! Hiszen én mondtam -neki, hogy jössz. Én figyelmeztettem. Miért tetted ezt, Iván? - -– Ugyan kérlek, – felelte Iván bosszankodva – hagyj már békében ezzel a -szentimentális jajgatással. – Azért tettem, mert pimasz volt. Jobb lesz, -ha elbeszéled, hogyan történt a dolog. - -Ágnes nem tudta elbeszélni a dolgot. Sápadt volt és didergett és -kétségbeesve hajtogatta: - -– Borzasztó volt! Borzasztó… - -Megérkeztek. - -– Tudod mit, – mondta Iván – én azt sem bánom, ha szörnyűködöl. De itt -hagyd abba. Hazamenet majd folytathatod. Nem akarom, hogy itt tudjanak -róla. - -Ágnes elhallgatott. Egész este nagyon szomorú volt és keveset táncolt. -Hazafelé menet, már az autóban, megkérdezte a bátyját: - -– Mondd, Iván, mit gondolsz, mi lesz most? - -– Miből? - -– Abból… az afférból… az estiből? - -– Hja… Valószínűleg provokáltat. Ha úriember, akkor provokáltat. Ha -úriember… - -– Az, – mondta Ágnes határozottan. - -– Honnan tudod? - -– Én… én csak gondolom… - -– No jó. – Akkor kap egyet a fejére. - -Ágnes szótlanul dőlt hátra az ülésen és Iván szivarozva nézegetett ki az -ablakon. Otthon szótlanul búcsúztak el egymástól és mentek lefeküdni. -Reggel Ágnes már hét órakor talpon volt és leste, jön-e valaki Ivánhoz. -Tíz óra tájban csakugyan jött két idegen úr; bent voltak három percig, -azután elmentek. Alighogy kitették a lábukat, Ágnes rontott be a -bátyjához. - -– Iván, – kérdezte lihegve – ezek úgy-e provokáltak? - -– Igen. - -– És mit feleltél nekik? - -– Mit!… Szent Isten, hát megneveztem a magam segédeit. - -– És mi lesz? - -– Ha megígéred, hogy mamának nem szólsz, megmondom. - -– Megígérem. - -– Hát, én szeretem gyorsan csinálni az efféle dolgokat. Ezek már ma -délben találkoznak az én segédeimmel és délután öt órára már túl is -leszünk az egészen. - -– Ma délben találkoznak a segédeiddel? - -– Igen. - -– És te hogyan kapsz értesítést? - -– Az egyik segédem feljön ide. - -– És ezek… ezek az ő segédei… nem mondtak neked semmit? - -– Mit mondanának? Ami mondanivalójuk van, azt a segédeimnek mondják meg. - -Ágnes töprengve hallgatott. Iván újságolvasásba fogott és Ágnes -nyugtalanul járt föl és le. Az idő borzasztó lassan múlott, úgy -tetszett, hogy a délelőttnek sohasem akar vége lenni. Végre egy óra -tájban megérkezett az Iván segédje. Ágnes rettegve várta, míg elmegy, -azután sietett be Ivánhoz. Megállott az ajtóban. - -– Iván, – kérdezte gyáván – mi újság! - -– Mi volna, – felelte Iván – minden rendben van. - -Ágnes aggódva nézett rá és lesütött szemmel és remegve kérdezte: - -– És… és az ő segédei… nem mondtak semmit? - -– Mit mondtak volna. Elmondták a mondókájukat. Uriemberek ezek. -Csakugyan. - -– De… azonkívül… nem mondtak semmit?… - -– Ejnye, de furcsa vagy. Hát mit mondtak volna? - -– Hát… arról a dologról… ott a pályaudvar előtt… Arról sem mondtak -semmit? - -– Persze hogy nem. Arról szó sem volt már. - -Ágnes megint föl- és lejárt; az arca sápadt volt és tördelte a kezét. - -– Kard? – kérdezte halkan. - -– Igen. - -– Súlyos föltételek? - -– Ah… bandázs nélkül… de könnyű kardokkal. - -– Iván, – fakadt ki Ágnes hirtelen – ennek a párbajnak nem szabad -megtörténnie. - -– Miért? – kérdezte Iván bámulva. - -– Nem szabad, – mondta Ágnes könnyes szemmel. – Nem szabad. Békésen kell -elintézni. - -– Ugyan ne… - -– Nem szabad. Én nem engedem. - -– Csacsi. - -– Megmondom mamának. - -– Ágnes! - -Utána indult, de Ágnes már kint volt az ajtón és rohant az anyjukhoz. -Iván bosszankodva ment utána. Mire odaért, Ágnes zokogva fejezte be az -elbeszélést: - -– Nem szabad, úgy-e mama, nem szabad én miattam megverekednie?… - -– Ne szamárkodj, – kiáltott rá Iván. - -– Mama, – mondta azután – ez a lány meg van őrülve. Sajnálom, hogy -megtudtad. De úgy-e, te belátod, hogy ez nem megy másképen. - -Hosszú tanácskozás jött, kérések, könnyek, végre az Iván segítségére -megérkezett az apjuk és az öreg asszony így belenyugodott a párbajba. -Ágnes úgy jajgatott, hogy az apja megfogta és kilódította: - -– Eredj a szobádba, – mondta neki – és jajgass ott. Megbolondítod az -embert. - -Ágnes fölment a szobájába és nemsokára ágyba kellett fektetni, olyan -rosszul volt. Hat óra tájban megérkezett Iván egy hosszú tapasszal a -jobb arcán és fölment hozzá. - -– No nézz ide, te kis hisztérika, – semmi bajom. - -– Hát neki? – kérdezte Ágnes halkan. - -– Nem utolsó legény az se, – mondta Iván elismerően. – Nekem jött. De az -egyik vágása laposra fordult a fejemen. - -– Hát a tied? - -– Az enyém nem. Szépen végigvágtam a fején és ő szép csöndesen leült a -földre. - -Ágnesnek remegni kezdett az ajka, mondani akart valamit, de azután -szótlanul befordult a fal felé. - -Hat hét mulva egy napon Ivánt félrehívta az apja. - -– Te, – mondta neki fölindultan – ide hallgass… Egy hallatlan történet… - -– No, – szólt Iván izgatottan – mi az? - -– Ma eljön hozzám Schack igazgató, tudod, Schack a Hazaitól. És azt -mondja: – „méltóságos uram, közölnöm kell önnel valamit…“ – Tessék, – -mondom én. Erre elmondja, hogy ő a józsefvárosi házában néhányszor -találkozott már egy nagyon csinos fiatal hölggyel, aki fölment a második -emeletre. Ő neki nem jutott volna eszébe, hogy kicsoda… nem is gondolta -volna… de a felesége egy koncerten figyelmeztette, hogy köszönjön nektek -és akkor látta, hogy – Ágnes. Figyelmessé lett; megkérdezte a -házmesterét és a házmester azt mondta, hogy az a csinos, fiatal hölgy – -hol magában, hol egy idősebb nő társaságában – hetek óta jár egy -fiatalemberhez, aki a második emeleten lakik két bérelt szobában. -Hónapos szobában. Neki kötelessége engem figyelmeztetni. - -Iván elhülve hallgatta. - -– Az anyádnak nem akarok még szólni, – mondotta az öreg úr – de veled -most elővesszük Ágnest. Én félek, nem tudnék elég energikus lenni. - -Iván vörös volt a dühtől. - -– Hogy hívják azt a fiatalembert? – kérdezte. - -– Valami Antalffy… nem a; – Áronffy Kázmér. - -– Áronffy? – kérdezte Iván meghökkenve. – Hiszen ezzel verekedtem én. Mi -ez? Mit jelent ez? - -Gondolkozott. - -– Várj csak, apám, – mondta. – Az az idősebb nő nyilván miss Bryan volt. -Előbb vele beszélünk. - -Hivatta miss Bryant. Rárivallt és a reszkető angol kisasszony az első -kiáltására bevallott mindent. Igen… Ágnes kisasszony kényszerítette őt… -azt mondta, öngyilkos lesz, ha nem teszi meg… ő mindig be akarta -vallani, lelkifurdalása volt… különösen amikor Ágnes kisasszony egyedül -akart fölmenni… és neki majd lefagyott a lába a sétatéren, ahol várnia -kellett. - -Iván bekergette miss Bryant egy mellékszobába és hivatta Ágnest. Ágnes -vidáman, kedvesen, szelíden jött és mosolyogva állott meg előttük. A -mosolygása azonban gyorsan elmult, amikor az Iván arcát meglátta. -Megszeppenve nézett rá az apjára; az apja elfordította a fejét. Ekkor -megpróbált dacosan szembenézni Ivánnal, de remegni kezdett, lesütötte a -szemét, hangos sírásba tört ki, összecsuklott, belevetette magát egy -székbe és a kezébe temette az arcát. - -– Ágnes, – mondta Iván a dühtől remegve – azt, úgy látszik, sejted, -miről van szó. Azt is, hogy mindent tudunk. A legjobb lesz, hát ha -mindent bevallasz… - -Ágnes sírt és nem válaszolt. - -– Mindenekelőtt azt mondod meg, hogyan jutottál el először oda?… Hogyan -jutott eszedbe?… Hogyan ismerkedtél meg vele? - -Ágnes sírt és hallgatott. - -– Hogyan mentél föl először? - -Ágnes hallgatott. - -– Hogyan ismerkedtél meg vele? - -Ágnes hallgatott. Iván megfogta a karját és megszorította. - -– Te! – mondta neki – majd mindjárt beszélni fogsz… - -Ágnes fölsikoltott; az apjuk csitítóan lépett közbe és Ágnes az apjukhoz -menekült. Zokogva bújt a mellére. - -– Igen, kis lányom, – mondta az apja elérzékenyülve. – Hát csak mondj el -szépen mindent. - -Ágnes zokogott még egy ideig, azután az apja biztatására és az Iván -fenyegetésére beszélni kezdett: - -– Én akkor ismerkedtem meg vele, mikor először fölmentem hozzá. - -– De miért mentél föl hozzá? – kérdezte Iván felhördülve. - -– Mert bocsánatot kellett tőle kérnem. - -– Miért? - -– Mert én voltam mindennek az oka. - -– És miért mentél föl másodszor? - -– Mert… mert ő is kért rá… - -– Úgy? – kiáltotta Iván ökölbeszorított kézzel. – No, hát én majd… - -Ágnes ekkor szembe fordult vele. Most már nem sírt. - -– Hozzá ne merj nyúlni! – kiáltotta elszántan. – Nagyszerű!… de könnyű -is neked, mikor sokkal erősebb vagy nála. Nem volt elég eddig? Tudod… -tudod azt, hogy a vágásodtól is majdnem agyvelőrázkódást kapott… egy -óriási kötés volt a fején… Hozzá ne merj többet nyúlni. - -Iván csodálkozva nézett össze az apjával. Hallgattak. Az Ágnes -elszántsága lassan elmult, a szeme könnyes lett, a harciasan fölemelt -fejét leeresztette, de azután összeszedte a bátorságát és remegő hangon -mondta: - -– És én férjhez fogok hozzá menni. Igen, ezt megmondom és inkább -meghalok… És igaz, hogy most még csak fogalmazó, de majd lesz több is… -És én szeretem… És adjatok engem hozzá… adjatok hozzá, mert én… - -Nem merte kimondani, de azután fölkapta a fejét és kimondta: - -– Mert én a szeretője vagyok. - -Iván megkapta a kezét. Ágnes följajdult és zokogva mondta: - -– Nem… nem is igaz… De az leszek, ha nem adtok hozzá. - -Az apjuk újra közbelépett. Iván elfordult és Ágnes megint zokogva bújt -az apja mellére. - -– Hidd el, papa, – mondta – hogy ez nekem kötelességem volt, -kötelességem volt… Ő olyan szépen viselkedett, olyan férfiasan, olyan -gentleman módra, olyan bátran… - -– A hókupacban! – szólt Iván gúnyosan. - -Ágnes újra harciasan fordult feléje: - -– Neked könnyű – mondta. – És te brutális vagy, tudod. - -Az apjuk csitította. - -– Ide hallgass, kislány – mondta. – Hiszen majd meglátjuk. - -– Hozzáadsz, úgy-e, papa? - -– Majd meglátjuk. - -– Igen, igen. Mondd, hogy igen. Én meghalok, ha nem lehetek a felesége. -Ez nekem kötelességem. - -– Majd meglátjuk. Előbb mondd el. - -Ágnes semmit sem akart elmondani, míg az apja meg nem ígéri, hogy -hozzáadja… Az apja végre kijelentette: - -– Hiszen ha kifogástalan ember, én nem bánom. - -– Oh, az! – kiáltotta Ágnes. – Nagyon jó családból való. És gentleman. -Nem árult el engem. - -– No jó, hát akkor mondd el, hogyan történt ez a dolog. - -Iván kérdezett és Ágnes vallott. - -– Én voltam az oka az egésznek – mondta. – Én nagyon bűnös voltam. - -– Miben? - -– Abban… ott a pályaudvar előtt… - -– Miért? Hogyan? - -– Hát… ő nem szólított volna meg engem… elment mellettem és rámnézett… -azután visszanézett… de valószínűleg tovább ment volna… Hanem én -látásból ismertem… mindig az utálatos Veszprémi Micivel járt… irántam -nem érdeklődött… és én voltam az oka, hogy megszólított… - -– Mit csináltál? - -Ágnes habozott. - -– Mikor visszanézett… akkor… mosolyogtam… - -– Hallatlan! – kiáltotta Iván. - -Ágnes szégyenkezve sütötte le a szemét. - -– És azután? – kérdezte az apja. – Azután megszólított? - -– Nem. Még akkor sem. Csak visszafordult és elment mellettem még -egyszer. Azután újra visszafordult és megint elment mellettem. -Gyanakodva kerülgetett. Látszott rajta, hogy ismerős vagyok neki, de nem -tudja, honnan. És azután… ő már tovább is ment volna… én voltam az oka -mindennek, én voltam az oka, hogy Iván olyan brutálisan bánt vele és -hogy majdnem agyvelőrázkódást kapott… és mikor a segédek itt voltak, -mindig azt vártam, hogy elmondják ezt a dolgot… és ő nem árult el engem… -és én a párbaj után való napon kikerestem a címtárból a lakását és -fölmentem hozzá miss Bryannel megköszönni, hogy nem árult el és -bocsánatot kérni… és olyan sápadt volt… és olyan kedves… és mindennek én -voltam az oka… és ő gentleman volt… - -Iván összenézett az apjával. Az apja vállat vont és elmosolyodott. Iván -ránézett Ágnesre, aki kipirult arccal várta, mit felelnek neki és úgy -érezte, mindjárt ő is elmosolyodik. Egyelőre azonban összeráncolta a -homlokát és azt mondta: - -– Várjunk csak… még egy részlet nem világos. Azt mondod: ő már tovább is -ment volna. - -– Igen. Ő tovább ment volna. - -– Pedig rámosolyogtál. - -– Igen. - -– És miért szólított meg mégis? - -Ágnes elpirult és dadogott. - -– Csak úgy… csak… mégis… megszólított… - -– De miért? Te voltál az oka… Vagy ő? - -– Nem, nem. Csak én voltam az oka. - -– Miért? - -– Csak! - -– Mondd meg őszintén, – különben ő kap ki. - -– Hát, amikor mégis tovább akart menni, – mondta Ágnes sietve – amikor -mégis tovább akart menni… - -– Akkor? - -– Akkor… - -Elfordult. - -– Akkor? – kérdezte Iván fenyegető hangon. - -Az apja megfogta az Ágnes finom állát és fölemelte. - -– Akkor? – kérdezte. - -Ágnes tágranyilt könnyes szemmel, vörösre pirulva, szégyenkezve, síró és -nevető gyerekszájjal – úgy, hogy az apja hangosan fölnevetett és a -bátyja is elmosolyodott – bűntudatosan és megtörten mondta: - -– Akkor én rákacsintottam… - - - - -BÁRÁNY PÉTER KÜLÖNÖS HÁZASSÁGA - -Öregem, – mondta Bárány Viktor a bátyjának – én pár nap nap mulva -elutazom. - -– Helyesen teszed, – felelte Bárány Péter csendesen, jóindulatúan és -szeretettel – nincs az elfáradt elmének elmének és a megcsömörlött -léleknek jobb gyógyszere az utazásnál. Ámbár az is igaz, hogy túlságosan -érzékeny emberek számára nem való és így én… - -Nyugodtan és szeretettel beszélt. Bárány Viktor kötekedve nézett bele a -bátyja kissé rövidlátó, meleg, szürke szemébe: - -– Bátyó, – szakította félbe mosolyogva a bátyját – én nem üdülni akarok, -nem négy hétre megyek el, hanem – ha megbocsátod ezt a nagyzoló szót – -új életet kezdeni… és legalább is Amerikába… ha nem Ausztráliába… - -Bárány Péter csodálkozva kért magyarázatot és Viktor jókedvűen -magyarázott meg mindent: - -– Nézd, drága és egyetlen Petykóm, – mondta – itthon már semmi sem megy… -A hivatalomból féllábbal kint vagyok, a kártya egy teljes év óta rosszul -jár, jóformán egy vasam sincs… Köszönöm, tőled nem fogadok el semmit. Az -kéne még csak, hogy a te részedet is elköltsem. Nem, annál már okosabb -is vagyok. Kihez fordulnék akkor ezentúl, ha nagyon rosszul menne a -sorom… Azután nem is az a legfőbb ok. A nők, bátyókám, a nők. Hogy én -mikbe keveredtem most már bele!… Hogy nekem hányféle, keserves és -összekuszált ügyem van!… Micsoda kínos ügyek!… Hidd el, sehogyan sem -lehet őket elintézni, csak akkor, ha ellépek, ha túl vagyok az oceánon. - -Beszélgettek a dologról és hamarosan Péter is helyeselte a Viktor -szándékát: - -– Eredj, fiam, – mondja. – Nyugodtan küldelek, mert egy kis becsületes -viaskodás az élettel csak hasznodra lehet és mert hiszen minden nagyobb -bajtól megóv az, hogy én itt vagyok, velem rendelkezhetel… - -Viktor egy hét mulva elutazott. Az elutazása után két nappal Péter az -egyetemi előadásához állította össze délután a jegyzeteket, amikor heves -kopogtatás hallatszott az ajtaján. - -– Szabad, – mondta Péter kissé meglepetve. - -Meg volt lepetve, mert az inasának nem kell kopogtatnia; más pedig ki -jöhetne bejelentés nélkül? Az ajtó kinyilott és bejött Mariska, a -gyámleánya. Mariskát a két Bárány-testvér nyolc évvel azelőtt örökölte -valami nagyon távoli rokontól; Mariskának már akkor szép, nagy, kék -szeme volt és egy icipici vagyonkája. A kék szeme most olyan nagy, -csodálkozó, naív és bízó szem volt, mint akkor, a vagyonkája meg épen -megnőtt, mert Bárány Péter a maga költségén neveltette a kislányt. A -kislány időközben tizenkilenc éves lett; a sürgető vágya szerint tavaly -beiratkozott az egyetemre és az utóbbi időben már inkább Viktor -foglalkozott vele. - -A Mariska őszinte, szép, kék szeme most duzzadt és vöröshéjú volt a -sírástól. A haja összekuszálódott és a ruháján a gyors öltözködés egész -csomó kis hibáját állapíthatta volna meg Bárány Péter, ha ő az ilyesmit -egyáltalában észre tudta volna venni. De nem vette észre sem ezeket a -kis hibákat, sem azt, hogy Mariskával valami baj történt. - -– Szervusz, Mariska, – mondta neki – csakhogy eljössz már egyszer -hozzám. Nézd, még azt sem bánom, hogy a munkámban zavarsz meg. - -Mariska nézett rá és látszott rajta, hogy egyetlen szavát sem érti. -Mereven és kétségbeesetten nézett rá, azután – egy feltörő zokogást -visszafojtva – kétségbeesetten kérdezte: - -– Igaz, hogy Viktor elment? - -– Igaz, – felelte Péter – csak elbúcsúzott talán tőled? - -– Nem, – fakadt ki most már kétségbeesetten zokogva Mariska – egy szót -sem szólt… Most kaptam tőle ezt a levelet… - -Péter utána nyúlt, de Mariska hirtelen ijedten visszakapta a levelet és -kétségbeesve gyűrte és morzsolta a markában. Péter felállott és feléje -indult, de Mariska ekkor levetette magát egy díványra, a kezébe temette -az arcát és kétségbeesetten zokogott. - -Péter csodálkozva nézett rá. Vigasztalni próbálta, de Mariska nem is -hallotta meg a hangját, hanem süketen, gyötrődve, vigasztalanul -zokogott. Péter megdöbbenve nézte. - -– Mariska, – mondta neki azután szeliden – én nagyon helyes és nagyon -megható érzésnek találom a szeretetedet, de azt gondolom, hogy a -kétségbeesésed egészen túlzott. Semmi okunk sincs rá, hogy Viktort így -megsirassuk… - -Mariska halkan és tördelten zokogott bele néhány szót a párnába, amelybe -az arcát belefúrta. Péter nem értette ezeket a szavakat. Lehajolt. - -– Mit mondasz? – kérdezte nagy figyelemmel. – Mit?… - -Kiegyenesedett, meghökkenve lenézett a zokogó lányra, azután sebesen -járkálni kezdett a szobában. Ez volt nála az izgatottság legfőbb jele. A -lány felkapta a fejét és utána nézett; de amint visszafordult, riadtan -és sírva újra a párnába fúrta a fejét. - -Péter megállott előtte. - -– Mariska, – mondta halkan – ha jól értettelek, akkor azt mondtad, hogy -nem őt siratod, hanem magadat… - -Mariska megrázkódott, felpattant, odavetette magát Péter elé és a két -karjával átkulcsolta a lábát. - -– Péter, – mondta fuldokolva – bocsáss meg nekem… bocsáss meg nekem… - -Péter elsápadt egy kissé. Lehajolt, fölemelte a lányt és leültette a -díványra. Ő maga sebesen végigjárta még kétszer a szobát, azután leült -egy székre Mariskával szembe. Most már teljesen nyugodt volt. - -– Mariska, – mondta halkan – arra kérlek, beszélj el nekem teljes és -becsületes őszinteséggel mindent. Az őszinteség nemcsak kötelező rád -nézve, hanem okosság kérdése is, mert hiszen csak a teljes őszinteséged -bírhat engem rá, hogy melletted álljak. - -Mariska a kezébe temette az arcát. - -– Hát mondd, Mariska, – kérdezte Péter – mi történt. Viktor…? - -A lány lekapta a kezét az arcáról. Az arca kipirosodott és a szeme -kigyulladt. - -– Viktor gazember, – kiáltotta hevesen – Viktor gazember. - -– Várjunk csak, várjunk – mondta Péter – az elhamarkodott ítélet sokszor -csak annak a következménye, hogy a saját hibáinkat nem akarjuk meglátni. - -– Gazember, – kiáltotta Mariska – gazember! - -– Nyugodtan! – szólt Péter. – Mondd csak el… - -Mariska erre meg-megakadva, szégyenkezve, heves zokogások közben, -egyszer egy ájulás-rohamot is kapva elmondotta, mi történt. Az történt, -– mint az egész szaggatott előadásból nehezen bár, de mégis kiderült – -hogy az utóbbi időben Viktor erősen foglalkozott vele. Együtt jártak -színházba, kirándulásokra, vacsorázni, sétálni… Miért ne?… Hiszen… -úgy-e?… De ő nem volt szerelmes Viktorba, esküszik rá, hogy nem, vagy -legalább is csak úgy… ahogyan minden lány szerelmes tud lenni egy -kedves, jókedvű és szép fiatal férfiba. És Viktor sem szerette őt… meg -is mondta neki… csak jól érezte magát a társaságában, mert – azt mondta -– ő olyan üde, szép lány… És mégis egy este, a mikor Viktor őt -hazakísérte… egyszer, egyetlenegyszer, ő esküszik rá… Nem, nem, – Viktor -gazember. - -Péter komolyan hallgatta végig ezt az előadást, azután fejcsóválva -mondta: - -– Be kell ismernem, hogy – ha ez így van – akkor a Viktor hibája nem -eshetik elég súlyos megítélés alá és akkor nem mondhatom, hogy a -megjelölésed túlzó és igazságtalan volna. - -– Esküszöm neked, Péter, hogy így van, – mondta Mariska zokogva. - -Péter elgondolkozott és lehajtotta a fejét. Sokáig hallgatott, azután -halkan mondta: - -– Magamat is bűnösnek kell mondanom abban, ami történt. A felelősségnek -egyrészét nem háríthatom el magamtól, mert végre is törődnöm kellett -volna veled… és én elhanyagoltalak… Nem teljesítettem a kötelességemet. - -Mariska a keze után nyúlt és megcsókolta. Péter vissza akarta húzni a -kezét, de Mariska nem engedte: ráborult a kezére és elhalmozta könnyes, -forró csókokkal. - -– Milyen jó vagy te, Péter, – mondta. – Csak te bocsáss meg nekem. Csak -te ne hagyj el. - -– Nem, – felelte Péter – hogy gondolsz olyant. Kétszeres kötelességem… a -magam mulasztásáért és a Viktor hibájáért… Most nyugodtan és szeretettel -kell róla beszélnünk, mi történjék veled. Soha nem lehet nagyobb érték a -szeretet, mint amikor olyan emberek állnak szemben egymással, akik a -maguk részéről egyformán bűnösöknek érzik magukat. - -Mariska kábult alázattal és mámoros hálával nézett fel rá és a szelíd -szentenciáit, amelyeket máskor fölöslegeseknek és néha terheseknek -érzett, most úgy hallgatta, mint a megváltás és a bűnbocsánat soha meg -nem sokalható szavait, mint egy nagy sajgás lecsillapítását, mint egy -elepesztő szomjúság eloltását… Áhítattal és a megindulástól remegve -nézett Péterre. Milyen jó! Milyen bölcs! Milyen egyszerűen férfias és -milyen nemesen erős! - -Péter ott tartotta magánál estig. A lánynak át kellett mennie a másik -szobába, amíg a munkájával elkészült, azután behívta és együtt töltötte -vele az egész délutánt. - -– Ilyen lelkiállapotban, – mondta – mint a tied, minél kevesebbet legyen -egyedül az ember. Én félek tőle, hogy nem vagyok számodra a -legalkalmasabb társaság, de ha hajlandó vagy egy kis türelemmel lenni -irántam és hogy ha nekem sikerül elsősorban nagyon tapintatosnak lennem, -akkor… - -A lánynak másnap meg kellett Pétert várnia az egyetemen; az előadása -után elmentek sétálni, azután együtt ebédeltek. A délutánt is együtt -töltötték. Egy hét mulva valamelyik délután – mikor Péter ismét dolgozni -készült – Mariska félénken megkérdezte: - -– Péter… mondd… Nem segíthetnék én neked… oh, egészen apró dolgokban… -nem lehetnék szolgálatodra? - -Péter meglepetve nézett rá. - -– Nem hiszem, – mondta kételkedve – nem hiszem. - -Azután, rövid habozás után, ismét egy szentenciával döntötte el a -dolgot: - -– A legmakacsabb vonakodásaink sokszor csak régi elfogultságból vagy -gondolkozásbeli renyheségből erednek. Én a nőket eddig alkalmatlanoknak -tartottam az efféle munkára… de oktalanság volna próbát nem tenni… Ha -igazán kedved van rá. - -– Ki sem mondhatom, Péter, mennyire. - -Megpróbálták és a dolog, Péter nagy meglepetésére kitünően ment. A lány -intelligens volt, gyorsan tanult, engedelmesen és pontosan végzett el -mindent. Beletartott azonban másfél hónapba, míg Péter előállott azzal a -teljes dícsérettel, amelyet a lány remegve várt. Ezen a napon Péter -előbb ezt mondta halkan és lesütött szemmel: - -– Mariska… meg kell neked mondanom… hogy én Viktornak levelet írtam és a -levélben felszólítottam őt, mondja el becsületesen… hogyan történt… az a -dolog. És ő benne volt még annyi becsület, hogy – bár én nem említettem, -hogy te is elmondottad nekem – mindent úgy ad elő, mint te. Kijelenti, -hogy őt terheli minden felelősség… gazságot követett el… ő most bűnhődni -próbál… te próbálj boldogan élni. - -Mariska sápadtan és lesütött szemmel hallgatta ezt a közlést. Péter még -ezt mondta: - -– Nagy megnyugvásomra szolgál, hogy ezt tudom, és be kellett neked -vallanom, hogy ezt a megnyugvást Viktortól akartam megszerezni. – Most -ne beszéljünk róla többet. - -Nem beszéltek róla többet, hanem még ezen a napon – a munkájuk -elvégeztével – előállott Péter a teljes, lelkes és hálás dícséretével. - -– Nagyon hálás vagyok neked, Mariska, – mondta. – Hihetetlen, mennyivel -jobban megy így minden. Egy ideig csakugyan segíthetnél nekem… oh, csak -amíg akarod… én nem akarlak ideláncolni… - -Mariska könnyes szemmel nézett rá: - -– Amíg te engeded, Péter, – dadogta – addig én boldog vagyok, ha… - -Sírni kezdett. Péter szótlanul simogatta meg a haját. Ezután jött egypár -csendes, szép, nyugodt hónap és azután jött az a nehéz hónap, amikor a -lánynak a Péter intézkedésére el kellett utaznia, hogy várja azt a nehéz -napot, azt a nehéz órát, amely… Erre az útra Péter elkísérte. Ugy volt, -hogy másnap már hazajön; de ott maradt. - -– Nem tudlak elhagyni, – mondta nyugodtan a lánynak. – Vannak órák, -amikor idegenben és egyedül lenni rosszabb a halálnál. Nem bírom -elviselni azt a gondolatot, hogy ilyen óráid legyenek. - -Ott maradt vele és az ottléte jó, gyöngéd, vigasztaló és erőtadó volt az -első perctől az utolsóig. A nagy, nehéz óra azután elmult baj nélkül és -két hónappal rá újra hazafelé indultak. Indulás előtt Péter megnézte a -Mariska egészséges, rózsás, mélyen alvó gyermekét, azután ránézett -Mariskára, aki ismét délceg, viruló nagy kékszemű fiatal és szép lány -volt; azután elfordította tőle a tekintetét, a szeme elrévedezett, -bizonytalanul siklott egyik helyről a másikra, végül halkan és óvatosan -mondta: - -– Az apai érzés a világ egyik legcsodálatosabb indulata. Épen azért, -mert az igazi apánál sem okolható meg szigorúan ősi, állati, férfi -ösztönök szerint, épen azért érthető, ha felébred olyankor is, amikor -csak lelki motivumokból eredhet. - -Mariska remegni kezdett. Péter még jobban elfordult tőle; hallgatott; -azután ismét halkan mondta: - -– Mariska, a régi lakásodra természetesen nem mehetsz vissza. Általában -nehéz lesz téged elhelyeznünk úgy, hogy semmiféle sottise-nak ki ne légy -téve. Az emberek ostobasága, úgylátszik, örökös gátja marad a -türelemnek, a jóságnak és különösen a mások megítélésétől való -tartózkodásnak. - -Mariska hallgatott. - -– Azt gondolom, Mariska, – folytatta Péter akadozva – az volna a -legjobb, ha egyelőre hozzám jönnél lakni. Persze… igen, igen… csak amíg -kedved van rá, amíg jobb nem akad… - -Mariska le akart hajolni, hogy gyorsan megcsókolja a Péter kezét. Péter -nem engedte, hanem lehajolt a kezére hajló nőhöz és halkan, szinte -suttogva kérdezte: - -– Vagy nem volna-e jobb, Mariska, ha örökre ott maradnál? - -Mariska zokogva akart letérdelni Péter előtt, de Péter felemelte, -gyöngéden megölelte és szelíden simogatta: - -– Hát igen, Mariska? - -– Hogy kérdezheted, Péter? Hiszen láttad… úgy-e láttad már… hogy -mennyire szerettelek… - -Nem tudta visszafojtani a boldog, mámoros zokogását. Péter simogatta, -lecsillapította. - -– Én is szeretlek, – mondta neki gyöngéden. – És milyen csodálatos: én -soha talán egyetlen nőt sem tudtam volna megismerni… és téged bizonyosan -sohasem ismertelek volna meg enélkül a katasztrófa nélkül. És te is… -talán hibásan ítéltél volna meg nélküle. Előbb el kellett téged -veszítenem, hogy megértsem: mennyire te vagy az, akit meg kell nyernem -és akivel boldogan élhetek. - -Mariska hálásan és szomjasan hallgatta. - -– Különös házasság lesz ez a mienk, – mondta még Bárány Péter – és az -emberi rövidlátás csodálkoznék, sőt gúnyolódnék is rajta talán, ha -ismerné az eredetét. A jóság és a hűség azonban kétségtelenül -mindenekfelett való értéke lelkivilágunknak és a boldogság olyan cél, -amely felé elfogultság nélkül haladni joga, sőt kötelessége az embernek -és amely – mások ellen való vétségektől eltekintve – minden -cselekedetünket igazolja. - - - - -TARTALOM - - A vízözön 3 - Az elcsábítás 71 - Egy becstelen ember 88 - Egy tiszta asszony 100 - A borsvári mandátum 107 - Megbocsátás 122 - Kinevetett emberek 132 - Marianne 143 - Az ajtó 153 - Apák és fiúk 158 - Ágnes 166 - Bárány Péter különös házassága 182 - - -[Transcriber's Note: - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -11 |kedvességével, a gyorsasával |kedvességével, a gyorsaságával - -51 |azal a titkolt |azzal a titkolt - -52 |Atlépett rajta |Átlépett rajta - -82 |arról értsültem |arról értesültem - -85 |Taláb a hollódi |Talán a hollódi - -100 |nyugadt tekintettel |nyugodt tekintettel] - - -*** END OF THE PROJECT GUTENBERG EBOOK A VIZÖZÖN ÉS EGYÉB ELBESZÉLÉSEK *** - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the -United States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for an eBook, except by following -the terms of the trademark license, including paying royalties for use -of the Project Gutenberg trademark. If you do not charge anything for -copies of this eBook, complying with the trademark license is very -easy. You may use this eBook for nearly any purpose such as creation -of derivative works, reports, performances and research. Project -Gutenberg eBooks may be modified and printed and given away--you may -do practically ANYTHING in the United States with eBooks not protected -by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the trademark -license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country other than the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you will have to check the laws of the country where - you are located before using this eBook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm website -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that: - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from the Project Gutenberg Literary Archive Foundation, the manager of -the Project Gutenberg-tm trademark. Contact the Foundation as set -forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non-profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's business office is located at 809 North 1500 West, -Salt Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up -to date contact information can be found at the Foundation's website -and official page at www.gutenberg.org/contact - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without -widespread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine-readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our website which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This website includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. |