diff options
Diffstat (limited to 'old/62862-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/62862-0.txt | 11155 |
1 files changed, 0 insertions, 11155 deletions
diff --git a/old/62862-0.txt b/old/62862-0.txt deleted file mode 100644 index a01bf06..0000000 --- a/old/62862-0.txt +++ /dev/null @@ -1,11155 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Törpék és óriások, by Zoltán Ambrus - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and -most other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms -of the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll -have to check the laws of the country where you are located before using -this ebook. - - - -Title: Törpék és óriások - -Author: Zoltán Ambrus - -Release Date: August 6, 2020 [EBook #62862] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK TÖRPÉK ÉS ÓRIÁSOK *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - - - - - -Ambrus Zoltán Munkái - -vii. kötet. - -TÖRPÉK ÉS ÓRIÁSOK - -Ambrus Zoltán Munkái - -VII. - -TÖRPÉK ÉS ÓRIÁSOK - -BUDAPEST MDCCCCVII - -VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -Ambrus Zoltán - - - - - - -TÖRPÉK ÉS ÓRIÁSOK - -BUDAPEST MDCCCCVII - -VIII., ÜLLŐI-ÚT 18. SZÁM. - -RÉVAI TESTVÉREK - -IRODALMI INTÉZET R.-T. - -AZ ÖSSZES JOGOK FENTARTÁSÁVAL - -Révai és Salamon könyvnyomdája, Budapest, VIII., Üllői-út 18. - - - - -A KÖLTŐ. - - -I. - -Nem, nem volt valami nagyon okos teremtés a szegény Mrs. Arnold, a -_Tavaszi verőfény_ híres »kicsi Vadvirág«-ja, az a lény, a kinek a nevét -adta, a kivel a dicsőségét osztotta meg Algernon Arnold, a ma élő költők -koronátlan királya. Ha ez a Vadvirág véletlenül egy -harisnya-kereskedőnek nyujtja a kezét: meglehet, minta-asszony válik -belőle, kifogástalan feleség, példás családanya. Mert jótulajdonság is -találkozott benne; takaros volt, szelid, alkalmazkodó, türelmes, és -tiszta, mint a háztetőre esett hó. De micsoda szegényes megjelenés volt -a mellett a nagy ember mellett, a ki magához emelte! Nem, nem volt méltó -hozzá, és ha bevált volna feleségnek, anyának, háziasszonynak egy -tehetős polgár, mondjuk: a Lord-Mayor házában – annak az oldalán, a -kiben Apolló tökéletességét valami sátáni elmésség tette sugárzóvá, -nagyon is kitűnt értelmének sekélyessége, szívének, lelkének minden -korlátoltsága. Talán nem volt annyira együgyű, a milyennek Lady -Grosvenor találta; talán nem igaz – a mit Lady Grosvenor hiresztelt – -hogy Arnold nem szivesen látta házában az eszes embereket, mert mindig -rettegett, hogy a felesége valami olyat talál mondani, a mi mind a -kettőjöket nevetségessé teheti; de az bizonyos, hogy a szegény kis -Vadvirág, akárhogyan erőködött, képtelen volt a férjét megérteni. -Valamivel többre vitte, mint a Mouche, a ki soha se tudott a róla irt -halhatatlan költeményekről; elolvasta, sőt nagy buzgalmában könyv nélkül -megtanulta férjének minden versét; de Arnold szívének vívódásai és -képzeletének másvilági élményei, a mellette élő előkelő lélek magasabb -rendű gyönyörei, isteni mámora, és – csak a kiválasztottak számára -érthető – rejtelmes, arany tőr-ütötte sebei, szenvedései: mint a Sybilla -könyveinek tartalma, mint a Kékszakálu herczeg rejtett kamarája, örök -titkok maradtak előtte. A betűket megtanulta, de mikor Arnold lelke -elkalandozott mellőle, olyan csodálkozással s olyan tehetetlenül bámult -az elröppent lélek után, a milyen csodálkozással s a milyen tehetetlenül -egy tipegő, csipogó kis csibe néz felfelé, mikor a sas a magasba -szárnyal. - -És nem Lady Grosvenor volt az egyetlen, a ki hasztalanul, a feleletnek -minden reménye nélkül kérdezgette magától, hogy egy Algernon Arnold -hogyan köthette le – ha nem is az egész életét, ha nem is a szabadságát, -de legalább: – idejének jókora részét egy ilyen kis senkihez, egy ilyen -jelentéktelen valakihez, a ki mindössze csinos női személy, semmi egyéb. -Armidák és Alcinák vetekedtek azért, hogy a költőt ideig-óráig -meghódíthassák; Vittoria Colonnák versenyeztek szerelméért, a nélkül, -hogy egyebet mertek volna remélni, mint szerelmi életének egy rövid -korszakát; és Arnold feleségévé tette ezt a Hamupipőkét, a kit az ő -helyéről más talán meg se látott volna. - -A költő egyik legkonokabb, elriaszthatatlanul hűséges barátja, és egyben -életirója, igy fejti meg e házasság rejtelmét: - -Algernon Arnold a házasságát is azzal a nagyúri nemtörődömséggel -határozta el, hajtotta végre és szenvedte el, a melylyel minden egyéb -dolgát; az intézményeknek, a formáknak, az embereknek azzal a határtalan -lenézésével, a társadalmi viszonyoknak, tulajdon jövőjének azzal a -semmibevevésével, mely őt mindenekfelett jellemzi. Algernon Arnold soha -se tartott tiszteletben semmiféle földi dolgot, a pillanatnyi érzésén -kívül; mindig az volt a hitvallása, hogy az emberben csak az értékes, a -mi ösztönszerű; semmit se becsült meg, csak a saját indulatait, de -ezeket aztán annál inkább megbecsülte, minél ritkábban jelentkeztek. A -jövővel soha se számolt; soha se törődött vele, mit hoz a holnap; soha -se gondolt rá: mi lesz a következése ennek vagy annak a lépésének, -boldogságot vagy boldogtalanságot épít-e magának. Nem hitt abban, hogy a -jövőnek bármily csekély részecskéjét előre ki lehetne számítani; -ellenben vakon bízott lángelméjének erejében, bármily viszontagságok -következzenek, bármily poklok fenekére kerüljön. - -S házasságát is azzal az előkelő hanyagsággal követte el, a melyet csak -ő engedhetett meg magának. Volt egy pillanat, mikor a kis Vadvirág -lefoglalta minden gondolatát. Jól esett neki, hogy ez a gyermek az -istenséget látja benne. Gyönyörűnek találta, majdnem olyan gyönyörűnek, -mint azt a kis őzt, a mely gyermekkorában három napig a játszótársa -volt. Akarta. És tisztában volt vele, hogy örömének igen nagy ára van; a -legnagyobb ár: a házasság. Talán nem is kellett volna neki másképpen. Az -őzike csak így volt kedvére való: szines pántlikával a nyakán. És nem -okoskodott tovább. Elvette; car tel était son plaisir. Nem bánta, hogy a -házasság intézményét másféle emberek, és nem az ő számára találták ki; -hiszen a házasság csak egy a sok formaság közűl. Nem törődött vele, hogy -hozzá való-e, élettársnak, ez a Hamupipőke, és hogy házasságához mit -mondanak az emberek, a kik Meseország királynéját egészen másnak -képzelték. Ugy gondolkozott, hogy a királynénak a király ad tekintélyt, -s ha csak tekintély kell, van neki elég, bőven jut majd belőle mind a -kettőjöknek; egyébként pedig mélységesen megvetette a mások véleményét. -Nem gondolt azzal sem, hogy ebbeli felfogása megváltozhatik, s hogy ez -az elkövetkezhető fordulat micsoda veszedelmeket rejt magában. Nem -bántotta az a kérdés, hogy mit hozhat a jövő: örömöket-e vagy -keserűségeket? Jöjjön, a mi jön; ő mindig ura lesz sorsának. És a -legkevésbbé se gondolt arra, hogy mi vár ebben a házasságban a kis -Vadvirágra: a boldogság-e vagy a szerencsétlenség? Arra, a mi kivüle -esett, soha se gondolt. Tudta, hogy ez a házasság bolondság; jó. Ő -elkövetheti még ezt a bolondságot is. Következzék akármi, ő mindig az -marad, a ki volt: Botticelli lelki leszármazója, a Szép birodalmának -fejedelme, Páris város unokaöcscse stb. stb. - -Ilyen királyi könnyelműséget, a minő ez a házasság volt, Algernon Arnold -nem egyet követett el. Máskor is csinált ő effélét; akárhányat, és -nemcsak kora ifjuságában. Egyszer egy remek agárért oda engedte -kiadójának a _Harangszó_ tulajdonjogát örökre. A kiadó egy vagyont nyert -azon, hogy az agara megtetszett a költőnek. Azt lehetne mondani, hogy -Arnold néha csak azért követte el az ilyesmit, mert csábította, vonzotta -a könnyelműség nagysága. - -Igy nyilatkozik Algernon Arnold házasságáról a költő életirója, az a -ragaszkodó jóbarát, a kit Arnold semmiféle szeszélylyel nem űzhetett el -magától. - -Lelkiismeretes biráló módjára nyilatkozik. Megítéli a költőnek ezt a -lépését, de nem itéli el a költőt. Fölleli a mentségét. Honnan ered – -kérdi – ez a nagyúri semmivel se törődés, – az intézmények, a formák, a -kicsinyes dolgok és a kicsinyes emberek lenézése, – a jövővel szemben -való vakmerőség, – a túlemelkedés mindazon, a mi a közönséges embert -kötelezi? Az erő érzéséből! – felel. – A lángelme tudata – úgymond – -olyan biztonság-érzetet ad, mely minden, úgynevezett könnyelműséget -megmagyaráz. Arnoldnak joga volt hozzá, hogy csak a pillanatnyi -érzéseinek éljen; a költőt fel kell menteni attól, hogy ő is -kötelességének tartsa mérlegelni azokat a kicsinyességeket, a melyek a -nyárspolgár életét teszik. Az emberfeletti embernek nem az a törvény -parancsol, a melyik a tömegnek, hanem egy más, magasabb rendű. - -– És tehet-e róla Arnold – kérdezte Lady Grosvenor, a ki érthetetlennek -találta a költő házasságát, de meg tudta érteni magát a költőt – tehet-e -róla Arnold, hogy a felesége ennyire együgyű volt? Képzelhette-e ezt a -korlátoltságot? - -Nem, nem tehetett róla. - -Arnold eleinte sokat foglalkozott azzal a kedves kis játékszerrel, a -kinek a _feleség_ czímet és rangot ajándékozta. Rajta volt, hogy a kis -Vadvirág megértse őt. Elmagyarázta neki: - -– Byron és Shelley versfaragók voltak; Keats és Swinburne ügyes -dilettánsok; Browningnak már volt egy kis tehetsége; én költő vagyok! - -Vadvirág megértette ezt, és a magyarázat, különösen a míg hosszan -tartott, boldoggá tette. - -De ez volt az egész, a mit meg tudott érteni. - -Az igaz, hogy a költő magyarázatai egyre rövidebbek lettek. Kezdte úgy -találni, hogy játékszere egy kicsit egyforma, s kiderült, hogy Vadvirág -egy cseppet se tanulékony. - -Arnold meg akarta értetni vele az alap-igazságokat. - -– A költőnek – magyarázta – a szabadság az, a mi másnak a levegő. A mint -más meghal, ha elvonják tőle a levegőt, a költő elsorvad, ha megfosztják -a szabadságától. - -Vadvirágnak ez nem ment a fejébe. - -– A szabadságától? – kérdezte. – De hát mi az? Nekem a szabadság az, ha: -szabad veled maradnom, egész nap, mindig. Te pedig úgy kivánod a -szabadságot, hogy: szabad legyen engem magamra hagynod, tőlem távol -lenned, megfelejtkezned arról, hogy otthon valaki vár, vár, vár. Ebből -azt látom, hogy már nem szeretsz engem. - -Arnold meg akarta értetni vele, hogy ez tévedés. Hogy ő, igenis, szereti -az ő kis feleségét, már a hogy a kis feleségét szereti az ember. - -– Csakhogy, lásd – tanitgatta párját – a költő nem bujhatik el az -emberek elől. Nem maradhat örökkön a tűzhely mellett; nem hallgathatja -folyton a fazékban forralt víz bugyborékolásának egyhangú muzsikáját. -Nem ülhet egy zugban, mig pókháló szövődik körülötte. Mert képzelete -elálmosodik; mert a fogoly madár megnémul. A költőnek élnie kell. -Lázasan kell élnie; uj meg uj küzdelmek, uj meg uj nyugtalanságok, uj -meg uj gyönyörűségek között; sebesen dobogó szívvel, harczban, mámorban, -örök átszellemültségben. A költőnek, hogy hangja üde, fényes, zengő -maradjon, épp úgy szüksége van a szerelmi izgalmakra, mint másnak a -falat kenyérre. - -De Vadvirág nem értette meg. - -– Én is élni akarok! – szólt. – Csakhogy én veled akarok élni, mert a -többi nekem nem élet! Mért nem vagy te is úgy, mint én?! Neked nem élet -az, ha velem maradsz?! Neked semmi az, a mi nekem minden?! Szerelmi -izgalmakat kivánsz? De hiszen itt vagyok én! Szólj, mondd meg, mit -tegyek?! Ugy akarlak szeretni, a hogy szeretni csak lehet! Ugy, a hogy a -többi asszony együtt véve se képes téged szeretni! Mondd, milyen legyek? - -Arnold azért még se mondott le arról, hogy idővel kioktathatja, -meggyőzheti, értelmesebbé teheti a feleségét. Remélte, hogy egyszer majd -csak megokosodik. Ha most még gyermek, valamikor majd csak kinyílik a -szeme. A mikor majd jobban megismeri az életet, a világot. - -És bár lassankint elunta a sok hiábavaló magyarázgatást, egyszer-egyszer -később is megpróbálta jobb útra terelni Vadvirágnak a gondolkozását. - -– Nézd – igyekezett eloszlatni a szép kis fejbe szorult sok sötétséget – -egy közönséges polgárasszony helyzete meg a tied között nagy a -különbség. A fűszeres felesége megvárhatja, hogy a férje ne ismerjen más -asszonyt, csak őt. Osztozik férjének a munkájában; osztozik -számításában, várakozásaiban, boszúságaiban, gondjában és bajában. -Együtt tölti vele az egész napot, az egész életet; leveszi a válláról a -teher felét; illő, hogy férje az örömet se keresse másutt, csak otthon. -Joga van férjének minden jó órájára, mert hű bajtársa minden rossz -órában. Követelheti férjének egész életét, mert náluk minden közös; -férjének semmije sincs, a mit mással oszthatna meg. De a költő felesége -nem kötheti le magának férjének egész életét. Nincs joga hozzá. Hol van -ő az alkotás óráiban? Az eszmék fogamzásának fenséges pillanatában? -Nincs része a gondolatok teherviselésének izgalmaiban. Nincs része a -vajudó szellem gyötrelmeiben. Akkor, mikor férje életének legnemesebb -részét éli, ő egy kis idegen, a ki messziről nézi azt az embert, mint -egy nagy hegyet, melynek katlanából tüzes lávák törnek fel az ég felé. -Nem veszi ki részét férje küzdelmeiből, kínjaiból, izgatottságaiból, -lelki hányattatásaiból, csalódásaiból, aggodalmaiból, keserűségeiből – -mindettől nem csak a dolgozószoba ajtaja választja el, hanem egy egész -világ. Nem lehet segítségére semmiben; csak virágként pompázik a -szalonjában. Ha tehát idegen, mert idegennek kell lennie, a rossz -órákban, a küzdelmes órákban, a fenséges órákban: akkor, mikor férje a -végzett magasztos munkáért kárpótlást szerez magának a pihenésben, a -gondtalanságban, a mámorban vagy a lelki elragadtatásban, nem követelhet -férje örömeiből több részt, mint a mennyit a szeretet önként ad neki. És -a költő, ha szeretete még oly odaadó, állhatatos, tartós és állandóan -forró is, nem adhatja oda egész életét, minden örömét, minden mámorát -egyetlenegy asszonynak, a feleségének se. Mert a költészet forrása a -változatosság. A változatos benyomások, a változatos érzések. Ugyanazok -a benyomások, az örökkön egyforma, változatosság nélkül ismétlődő -benyomások elfárasztják a lelket; ellankasztják a képzeletet s megőrlik -a lángelmét. És ugyanaz a szerelem, ha még oly kedves, enyhetadó, meleg, -kellemes és édes is, a költőben kielégítheti az embert, de megöli a -költőt. - -Hanem azzal a konok kis fejjel nem lehetett okosan beszélni. - -– Nem, nem – kiáltott fel Vadvirág – nem igaz, százszor nem igaz, semmi -se igaz! Te nekem az istenem vagy, és én neked a rabszolgád vagyok. Tied -vagyok egészen, tied az egész életem. És nekem csak a te mosolyod, -szereteted, ölelésed az élet, a többi nem élet. A te mosolyod, -szereteted, ölelésed nekem: minden, az a minden, a melyért odaadtam -neked örökre minden gondolatomat, minden érzésemet, minden akaratomat, -egész életemet, itt és a másvilágon, a mennybéli üdvösségemet is, ha úgy -akarod!… És hogy te azt, a mi nekem minden, a miért én meg tudnék halni, -a miért én el tudnék kárhozni, odaadnád egy más asszonynak, semmiért, -azért a hitvány szórakozásért, a mit neked egy más asszony adhat!… hogy -te az én határtalan szerelmemnek a jutalmát oda tudnád adni egy más -asszonynak… azt, a mi nekem mindenem… egy rongynak, a ki semmivel se -szerzett rá érdemet, a ki nem adja neked az életét, a ki semmit se ad -neked a maga hitványságán kivül, csak elfogadja, csak elcsalja -ölelésedet, csak meglop engem, csak megrabolja szerelmemet!… nem, az nem -lehet igaz, te azt nem teheted velem, azt az isten sem engedi meg! - -Arnoldból nem hiányzott a jó férjek köteles gyöngédsége. Tiszteletben -tartotta a kis Vadvirág szertelenül nagy érzékenységét, akármilyen -oktalan, gyermekes s szinte nevetnivaló volt ez a roppant érzékenység. -Meg akarta kimélni kis feleségét minden fájdalmas érzéstől, minden -csalódástól, minden aggodalomtól, még a legcsekélyebb boszúságtól is, és -ügyelt rá, hogy szerelmi viszonyait mély titok leple födje. Azt akarta, -hogy a kis Vadvirág még csak ne is sejthesse: minő kárpótlást szerez -magának, a jól végzett gyötrelmes, magasztos munkáért, künn, a -nagyvilágban, mialatt kis felesége otthon vár, vár, vár. Azt akarta, -hogy Vadvirág ne is gyanakodjék rá, hogy biztonságban éljen, tökéletes -gyanutlanságban, gondtalanságban, zavartalan nyugalomban, sértetlen -lelkibékében. És rajta volt, hogy feleségéhez még csak egy kósza hír se -juthasson el, a mely megzavarhatná boldog képzelődését. - -Ez a figyelmesség nem okozott neki sok fáradságot. Azt hitette el -Vadvirággal, a mit akart. Másutt is lesték a szavát, de otthon minden -hazugsága egyértékű volt az isteni kinyilatkoztatással. - -Vadvirág tehát abban a boldogító hitben élt, hogy a miről férjével -régebben vitatkozni szokott, puszta, hideg okoskodás volt, elmélet, -nézet-eltérés, melynek az életre semmi jelentősége. Hogy férje másképpen -vélekedik a hitvestársak jogairól és kötelességeiről, nem úgy, a hogyan -ő, de aztán nincs tovább. Néha még egy kis lelkifurdalást is érzett, ha -arra gondolt, hogy: hátha csakugyan megsínyli Arnold, a költő, hogy -Arnold, az ember, olyan végtelenül gyöngéd, s olyan tökéletes férj?! Egy -pillanatig se kételkedett benne, hogy férje hű hozzá, ha ez talán egy -kis lemondásába kerül is… Nem, nem csalhatja meg őt, nem teheti ezt -vele, az isten se engedné meg ezt! - -De uj alak jelent meg Arnold életében. Uj, és akkor nevezetes alak: -Milady Grosvenor. - -Arnold előtt éppen abban az időben nyilt meg az _Upper ten_ világa. -Tetszett neki ez a világ, a hol nem ismerik a zajt, a hol rikitó szinek -nem zavarják a szemet, ez a világ, a mely nem hideg és nem meleg, mert -tökéletesen úgy van fűtve, a hogy kell. És még inkább tetszett neki az, -hogy a legelsők, a történelmi nevek viselői, a természeti kiválás, a -vagyon és a jóizlés előkelői, őt, a szabó fiát, mint egyenrangút -fogadják. Előbb még soha se volt kedvese, a ki ehhez a világhoz -tartozott volna; az igazán nagyúri, a fejedelmi származású, a királyi -parkokban nevelt asszonyok csókját még nem izlelte. A földi javak közül -egyéb már nem hiányzott neki; ez volt az egyetlen jó, a mit még nem -ismert, a mit még ujnak találhatott, a miben föllelhette a folyton -keresett változatosságot. És Lady Grosvenor lángra gyujtotta képzeletét. - -Lady Grosvenor nem sokáig kérette magát. Ugy gondolkozott, hogy csak -egyért érdemes élni: azért a férfiért, a ki a fiatalság, az erő, a -szépség és a szellem legtöbb kincsét egyesiti gondosan ápolt, vonzó -személyében, a ki különb a többinél, a ki a legelső a fajtájában, a ki -mindig csak egy, de – a dolgok örök körforgásánál fogva – csak egy rövid -ideig az, a ki mindig egyetlen, de természetszerűen mindig más és más. -És a sok egyetlen közül, a kiket az élet Lady Grosvenornak juttatott, ez -a hervadhatatlan szépségű asszony a legjobban és a legtovább éppen -Arnoldot szerette; semmi se felejtethette el vele, az utódok, a később -érkezők, a fiatalságukkal győztes legujabbak se, hogy a szerelem ama -championjai közül, a kiket jól ismert, Arnold mutatta fel a legnagyobb -győzelmi recordot. - -A költőnek jól esett, hogy megfürödhetik egy olyan változatosságban, -mely nem csalta meg semmiféle reményét. Folyton az járt a fejében, hogy -ez az asszony, a ki a lábánál térdel, királyok véréből sarjadt, koronás -bölcsőben ringott, és egy egész Paradicsomkertre való virág illatát -szívta fel a testébe. Ez a gondolat egy pillanatra igazán boldoggá -tette, s öröme még sokáig tartott: majdnem két hónapig. - -Lady Grosvenor nem volt titkolózó természetű, csak éppen annyira, a -mennyire az illendőség kivánta. A szabó fiának meg éppen terhére esett, -hogy sikerét rejtegetnie kellett, és mikor öröme egy kissé elhalványult, -boszúság fogta el, hogy diadaljelvényeit nem viheti ki a piaczra, mert -egy alkalmatlan kis lény véletlenül meghallhatná a győzelmi indulót. Nem -akarta, hogy csak úgy élvezze diadalát, a hogy a tolvaj éjszaka viseli a -lopott süveget: mit ér Hódító Vilmos minden dicsősége, ha senki se tud -róla?! Azt remélte, hogy elég, ha otthon jól őrzi a titkot, s ha Lady -Grosvenor szerelmi elragadtatásában itt-ott elárulta magát: a költő -szemet hunyt. - -Vadvirágnak meg kellett tudnia, hogy mit beszél a világ. Eleinte nem -akart hinni se a világnak, se magamagának. De akarata ellenére, szinte -öntudatlanul: kereste a bizonyitékot. Természetesen meg is találta. - -Mikor tekintetét fölemelte az áruló papirlapról, körülnézett és -egyszerre nem ismert rá a világra. - -Meddig küzködhetett a halál gondolatával? – nem lehetett megtudni. Nem -tudódott ki soha: mikor és ki juttatta el hozzá Arnold mindent eláruló -levelét; az se, hogy honnan szerezte a mérget. Csak az tudódott ki, hogy -egy igen ritka, de kitünő altatóval ölte meg magát. - -Nem, nem volt valami nagyon okos, szegényke. - - -II. - -Mikor Arnold – frakkosan, fehér nyakkendősen, gomblyukában vérpiros -virággal – benyitott a feleségéhez, s meglepetve, ámulattal, majd -rémülettel közeledvén hozzá, meggyőződött róla, hogy Vadvirág holtan -fekszik az ágyban: az elszörnyedés és a kábultság néhány pillanata után, -legelőször is lázas haragra gyulladt. - -Igaza is volt. Milyen hihetetlen együgyűség s milyen gyerekes rosszaság -kellett ahhoz, hogy Vadvirág, a felháborodás első meggondolatlanságában, -erre a helyrehozhatatlan, erre a rémes oktalanságra ragadtassa magát! - -– Megboszúlta magát! – hörgött tehetetlenségében. – Meg akart gyötörni! -Azt akarta, hogy én is szenvedjek! A legrémületesebb oktalanságot -követte el, csak azért, hogy kínlódjam! És ilyen gyötrelmeket mérni -rám!… A rossz, a rossz, a rossz! - -De a mint egyre nézte a halottat, haragja lassankint elpárolgott. - -Vadvirág kegyelmes mérget választott. Arczát nem torzította el az a -küzdelem, a mely nélkül még a halált se kaphatja meg az ember. Nem -változott el; olyan szép maradt, a milyen boldogságában volt; csak -valami szomorú mosoly fagyott meg rajta. Száját egy kissé -szétcsucsorította, mint a ki valami keserű ízt érez. Mit talált utóljára -olyan keserűnek? A mérget, vagy az egész életet? - -Minél tovább nézte a halottat, Arnoldon annál inkább urrá lett a -megértés. A megértés és megbocsátás. - -– Szegényke, nem tehetett róla, hogy ilyen volt!… Nem ő az oka!… Senki -se oka, mert hiszen ki sejthette, ki képzelhette ezt?!… Csak a végzet a -hibás!… Egyikünk se tehetett róla, hogy nem voltunk egymáshoz valók!… A -végzet okozott minden szerencsétlenséget!… A végzet, mely együvé sodort -bennünket!… Csak azért, hogy most elszakítsa tőlem!… Csak azért, hogy -szenvedjek!… Csak azért, hogy kegyetlen árt fizessek egy rövid -boldogságért!… - -Eszébe jutott az egész mult; a néhány boldog év. - -– Igaz, hogy nem voltunk egymáshoz valók, de tehetek-e róla, hogy nem -tudtam lemondani a szerelméről?!… Hisz olyan kedves volt, olyan szép, -olyan tiszta!… Milyen kár, hogy a lelkemből, az értelmemből nem adhattam -neki!… Akkor boldogok lehettünk volna mind a ketten!… Nem tehetek róla: -nagyon, nagyon kedves volt!… - -És, mialatt a fellármázott cselédség ész nélkül szaladgált körülötte, -észrevette, hogy titáni fájdalmat érez. Azt a titáni fájdalmat, melyet a -nagy szellemek állnak ki, tisztán látva a világ berendezésének minden -szörnyűségét, vérző sebükön át érezve az elemi erők egész hatalmát, -lesujtottan tekintve fel az örök ellenségre, a ki személytelen, tomboló -dühvel siratva az emberi tehetetlenséget, megtörten is farkasszemet -nézve a mindent lebiró buta végzettel. Azt a mondhatatlan, óriási -fájdalmat, mely oly rettenetesen nagy, hogy a közönséges halandó kis -lelke nem képes magába befogadni; a melyet csak a nagy lelkek tudnak -elviselni, hogy kifejezhessék az összes élők sirámát, hogy elüvölthessék -a sanyargatott halandók ama rémes tiltakozását, mely a vak erőket -átkozza, hogy örök időknek szóló dalokba öntsék az egész világ -kétségbeesését. - -Ebbe a titáni fájdalomba egy kis gyönyörűség vegyült. Ez az egy -hiányzott eddig a költészetéből: a titáni fájdalom. A művész mindig -tökéletes volt benne, de az élet eddig Jánus-arczának csak mosolygó -felét fordította feléje: nem érezhette eléggé a minden teremtmény -multjában vagy jövőjében ott rejtőző világfájdalmat. Most már egész -ember és egészen költő. Most már teste telidestele van nyíllal. Most már -a poklok minden rejtekét megvilágíthatja villámként vakító lelke. És -mert nagyobb szellem él benne, mint akárkiben: fájdalma is nagyobbszerű, -rettenetesebb minden fájdalomnál; kétségbeesésének kitöréseihez képest a -régi költők siránkozása panaszos gőgicsélésként vesz el; érczes hangja -most már megörökítheti az egész emberiség jajszavát, s a legtudatosabb, -legnagyobbszerű fájdalom, mely valaha halandónak adatott, hatalmas -lelkéből olyan hangon fog kitörni, mely megremegtet minden késő -nemzedéket. - -Arnold, a temetésre való készűlődés közben, elmerengett azon, mint -származik jó néha a legnagyobb bajokból. Ime, költészetének teljes -kivirágzását nagy szerencsétlenségének fogja köszönni. Most már bizonyos -lehet benne, hogy nem kell beérnie a jelen diadalaival; titáni fájdalma -biztosítja számára a halhatatlanságot, a még meg nem született emberek -örök tiszteletét. - -Ez a kilátás jelentékenyen megenyhítette titáni fájdalmát, s még -elnézőbbé tette Vadvirág iránt. Mindig azt képzelte, hogy egy -Aszpáziával kell összeakadnia, a végre, hogy egészen megtalálhassa -magamagát; soha se gondolta volna, hogy a gyerekes kis Vadvirág lesz az, -a ki átsegíti az örök életbe. Szegényke! Mindent oda adott férjének, a -mi tőle telt: nemcsak a szerelmét, oda adta az egész életét. És most, a -halálával, sőt a síron tulról is, csak férje érdekét szolgálja; utóljára -is gondoskodott arról, a mi Arnold számára most már az egyetlen öröm. - -Teljes ellágyulással gondolt rá. Szinte hálásan mélázott azon, hogy -Vadvirág olyan jó volt és meghalt. - -E hálaérzet nyomán egy kis önvád ébredt fel benne. Vadvirág olyan jó, -olyan odaadó volt; oly önfeláldozóan nagylelkű volt iránta; és neki, -neki egy kis része van ebben az öngyilkosságban. Igen, jobban kellett -volna vigyáznia; óvatosabban kellett volna őriznie a titkot; -aggodalmasabban kellett volna számolnia kis felesége gyermekes -érzékenységével. - -Kétségbeesett lelke kínos kétségeknek és áhítat-szerű, de izgalommal -teljes rajongásnak adta át magát. - -Hogyan vezekelje le a gondatlanságból elkövetett hibát? Hogyan rójja le, -kissé elkésetten, Vadvirággal szemben való nagy tartozását? Hogyan -hálálja meg kis felesége önfeláldozását? - -És ekkor eszébe jutott: a legnagyobbszerű ajándék, melyet valaha halandó -adott. - -Lelke, ihlete virágainak feláldozásával fogja levezekelni vétkét. Lelke, -ihlete virágainak feláldozásával fizet felesége halálos szerelméért. -Lelke, ihlete virágaival szórja tele önfeláldozó kedvesének holttestét. - -Azokat a költeményeit, a melyeket a világ még nem ismer, a melyek még -csak kéziratban vannak meg (nem sietett a kiadásukkal, mert ezek a -versek már, legnagyobb részben, Lady Grosvenort környékezték) – bele -fogja tenni az imádott asszony koporsójába, s elveszített boldogságával -együtt eltemetteti lelkének, ihletének virágait is. - -Nem könnyen határozta el magát erre a minden földi czél nélkül való -áldozatra, erre a királyi pazarlásra, erre a fenségesen hasztalan -nagylelkűségre. Végre is nem csupán anyagi értékek fejedelmi -elszórásáról volt szó, hanem szellemi kincsről, alkotásról, mely csak -egy példányban van meg a világon, az örök teremtés egy részéről, mely -igy örökre elvész, megsemmisül. - -Hanem a királyi áldozatot megkönnyítette az a gondolat, hogy: hadd -veszítsen a világ is, ha már ő mindent elveszít! - -Ne legyen úgy, hogy a teremtésben csak ő a vesztes; legyen vesztes az -egész emberiség! A titáni fájdalom súlyát ne viselje egyedűl; a csapást, -mely érte, ne csupán ő érezze meg! A sírnál, mely elnyeli a boldogságát, -ne ő legyen az egyetlen, a kinek sírnia kell; legyen siratnivalója az -egész világnak! - -Ám vesszen a Nibelung kovácsolta gyűrű, a szellemi hatalomtól lelkedzett -gyűrű, mely átkot hozott rá! Ám kerüljön vissza a kincs a Rajna -mélyére!… Ha boldogságának ott kell porladnia a föld alatt, váljék porrá -az is, a mit boldogságában alkotott!… Porból lett lelkét lesujtotta a -végzet; elvette tőle azt, a mit munkájáért megérdemelt. Ne gyönyörködjék -tehát senki se abban, a mi ragyogót ez a porból lett teremtő erő -alkotott: a ki álmokat keltett fel benne, vigye el magával ezeket a -drágakövekké csiszolt álmokat, koporsójában, a föld alá! - - -III. - -Esztendők multak el. - -Egy szép őszi délután Algernon Arnold, a _De profundis_ és a _Hazug -istenek_ ünnepelt költője, Lady Grosvenor barátja és London legszebb -asszonyának: Lily Knowles-nak irigyelt szeretője, Arnold, a nagy, a -kiről ismeretes, hogy Botticelli lelki leszármazója, Páris város -unokaöcscse stb. stb. – iróasztala mellett ült s egy franczia -költőtársának, Leconte de Lislenek a verseit lapozgatta. - -A csodálatos zene halkan zsongott a fülében, és az alkonyat szürke -homályosságában mintha maga előtt látta volna a vidám villiket, a kik, -fejükön démutkából és majoránnából font koszorúval, tánczolnak, -tánczolnak a síkon… - -Egyszerre a könyvből egy száraz virág hullott ki az asztalra. - -Arnold fölvette a száraz virágot, visszahelyezte a lapok közé, de -betette a könyvet és felállt az iróasztal mellől. Egyszerre idegesség -fogta el. - -– Még most is gyötör!… Egyre gyötör!… – sóhajtott. - -Most is, esztendők multán, minduntalan talált egy-egy száraz virágot, -hol itt, hol amott. Ha a régi jegyzőkönyveiben keresgélt valamit, – ha -felnyitotta egyik-másik, már ritkán használt tárczáját, – ha betekintett -valamelyik, olyan fiókba, a melyikről már nem tudta: mit tart benne, – -ha elővette azokat a könyveket, a melyeket valaha régen olvasgatott: -mindig egy-két száraz virág hullott eléje. Ezzel a sok összetöredezett, -porladó, apró szeméttel mind Vadvirág duggatta tele a holmijait. Az volt -a szokása, hogy minden igaz ok és alkalom nélkül, a mikor csak eszébe -jutott, virágokat erőszakolt férjére; Arnold frakkjának gomblyukába -ostoba, nagy krizantémumokat tűzdelt, a melyeket aztán nem volt szabad -eldobni; az együtt olvasott könyvek és Arnold kéziratai közé, »emlékül«, -százféle virágot gyömöszölt, a melyek mind jelentettek valamit; s -megkívánta, hogy ama zsebbevaló tárgyakban, a melyeket Arnold mindig -magával hordott, örökkön ott rejtőzzék az ő lepréselt jázminja vagy -rózsája. (Talán biztosítani akarta magát ezzel: »Akárhol vagy, akármivel -foglalkozol: mindig emlékezzél rám!«) Néha, mikor Arnold mélyen bele -merült a munkájába, egyszerre csak előkerült egy frissen letépett -bimbóval vagy egy rózsaszirommal: »Ezt neked adom!« – szólt, mintha -valami értékes ajándékot hozna. Olyan volt, mint egy kisgyerek. - -Arnold, gyöngédségből, tűrte a rá kényszerített gyermekes ajándékokat; -sokáig elviselte, tárczájában vagy jegyzőkönyvében, a beléjök dugott -emlékeztetőt; sőt később se tudta kihajigálni a sok giz-gazt, a melyek -egykor virágok voltak. - -És ezek a poros növény-maradványok most ujra meg ujra a szeme elé -kerültek, hogy emlékeztessék a multra. - -A legtöbbről, természetesen, már nem tudta, hogyan és mikor kerültek -arra a helyre, a hol most lassan foszladoznak. De koronkint egy-egy -különösebb virág, vagy a hely, a hol találta, fölkeltette emlékezetében -a régmult egyes elfelejtett jeleneteit. Igen… akkor is éppen Leconte de -Lislet olvasta, mint most… egyszerre Vadvirág, nesztelenül, megjelent a -teremben… a háta mögé lopózott, onnan eléje hajolt és megcsókolta a -száján… aztán beleejtette virágját a könyvbe… »Ezt neked adom!«… - -Arnold valami tompa s néma haraggal látta, hogy a száraz virágok nem -hagyják békén. Ismét és ismét felbukkannak előtte a multnak ezek a -kísértetei; eltűnnek, váratlanul ujra előkerülnek, sokan vannak és örök -életűek, mint a szellemek. - -Nem szívesen gondolt a multra. - -A titáni fájdalomból halhatatlan költemények sarjadtak. A _De profundis_ -és a _Hazug istenek_ megrázták a világot és teljesítették a költő minden -reményét. A titáni fájdalom, mint a csatamezőn ontott vér, mely -termékenynyé teszi a talajt, meghozta gyümölcseit. - -De az élet parancsol. Végre is most már erőt kell vennie titáni -fájdalmán. Nem adhatja át magát, mint egy sorvadó, elhagyott leány, a -hasztalan, elernyesztő bánatnak. Egész embernek kell lennie, hogy tovább -élhessen, nem magáért, hanem: hívatásának, titokzatos kiküldetése -érdekében, bizonnyal az egész emberiség javára. Egész embernek kell -lennie, a ki a munkájának él, nem a gyötrődésnek, a czél nélkül való, -beteges epedésnek… képzeletének szabadon kell csapongania; nem -nyügözheti le ezt egy kínos érzéshez, egy vágyódáshoz, melynek nem lehet -kielégülése… nyugodtan néző szemmel kell a világba néznie, nem bútól és -láztól zavaros tekintettel, mert látnia kell, ha nem akar hátra maradni… -szeretnie, ölelnie kell, mert: hiába, így kívánja az élet, és a költőnek -élnie kell, ha nem akarja, hogy képzelete elsorvadjon s hangja fényét -veszítse… szeretni és alkotni: ez az egész élet, tehát: derűs lélekkel -kell munkálkodnia, tökéletes nyugalomban, minden bántó sóvárgástól ment -lelki békében… ép idegekkel kell lennie, nem izgathatja magát azzal a -lázzal, a melyből semmi jó se származhatik, meg kell szabadulnia a -fantómoktól, a melyekkel szemben tehetetlen, a melyek agyon kínozzák, -leteperik a földre, béklyót vetnek akaratára, s meggyöngítik alkotó -erejét… - -És a halott nem hagyja békén. Üzen neki a sírból. Még most is gyötri, -egyre gyötri. - -Idegessé tette ez a sok emlékeztető. - -Arra, hogy megszabaduljon tőlük, hogy kihajigálja ezeket a porló -növénymaradványokat, nem tudta rászánni magát. Nem engedte ezt a -kegyelete. Szegény kis Vadvirág! Olyan kedves, olyan jó, olyan tiszta -lény volt, talán az egyetlen tiszta női lény, a kit ismert!… És ez a -tiszta női lény ő miatta halt meg. Igen, tiszta volt, és kedves, jó, sőt -szép is!… bár erre már nem emlékezett tisztán. De olyan gyermekes és -olyan konok! Jó volt, de olyan rossz tudott lenni hozzá, a -gyermekességével és a konokságával! Ime, a gyermekességei túlélik; a -jósága és a szépsége elveszett, de a konoksága miatt férje ma is -szenvedni kénytelen; makacssága száraz virágokat küld a síron túlról, a -melyek felizgatják, lehangolják s hosszú időre megnémítják a költőt! - -… Szóval, miután kiaknázta Vadvirág emlékét, haragudni kezdett, hogy az -emlék még most is megjelenik előtte, tovább is, ujra meg ujra. - - -IV. - -– Mi baja, barátom? – kérdezte egy deczemberi este Milady Grosvenor. - -– El kell mennem – felelt a költő. - -– Lily Knowles várja? - -– Nem; sokkal kevésbbé kellemes személyek. - -Valami mesével hozakodott elő; aztán vette a kalapját és elment. - -– Únom ezt a bestiát! – szólt magában Arnold, mialatt lemenekült a -lépcsőn. – Ráfekszik a lelkemre, nem ereszt ki a karmai közül, s ha öt -perczig együtt vagyok vele, úgy érzem, hogy meg kellene ölnöm. Miket -fecsegett összevissza! És ezt tartják a Westend legokosabb asszonyának! -Mint a békanyál a tiszta vizű tó tükörén, úgy kóvályog a fejemben a sok -ízetlen léhaság, a mikkel egy pár percz alatt tönkretette a jókedvemet! -Ah, ha végképpen lerázhatnám a nyakamról, a nélkül, hogy ártanék vele a -nagyvilágban való helyzetemnek! - -Csak azért ment ki az utczára, hogy ne lássa ezt az asszonyt. - -– Mit csináljak? – tanakodott. – Lilyhez menjek? Nem. Lily nagyon -ostoba. Ostoba és gonosz. Eh, mára elég volt a szipirtyókból! - -Elhatározta, hogy toronyiránt megy, a merre a véletlen viszi. Járkálni -akart, hogy egyedül maradhasson. - -Nemsokára már bele mélyedt gondolataiba. Egy vers járt a fejében, egy -vers, a melyet éppen akkortájt kovácsolt formába. A vers »Az -Asszony«-ról szólt: – »erről a csinos állatról, mely oly hasonló az -emberhez.« - -Ekközben havazni kezdett. Előbb csak csöndesen szállongott, később -vastag pelyhekben hullott a hó; a költő nem vette észre. Elábrándozva -járta be a várost, a merre a homályosan pislákoló, utczai lámpások -vezették. - -Villiket látott maga előtt, vidám villiket, a kik, fejükön démutkából és -majoránnából font koszorúval, tánczolnak, tánczolnak a síkon… - -Vadvirág már nem jutott eszébe. - -A hó pedig egyre hullott és hullott. Vastag pelyhei, benn a városban, -lucsokká és sárrá olvadtak szét, de künn, a temetőben, puha takaróval -borították be a sírdombokat. Az egyik sírdomb alatt semmire se gondolva -feküdt valaki, a ki nem tudta túlélni azt a gondolatot, hogy egy Arnold -Algernon nevű ember tüzes csókokat váltott egy hozzá hasonló csinos -állattal, Grosvenor Jankával. - - -V. - -Hét esztendő haladt el. - -Arnoldnak megmagyarázták barátjai, hogy tulajdonképpen nincs joga a maga -önző bánatának áldozni fel azokat a kincseket, a melyekre joggal tart -számot nemcsak Anglia, hanem az egész világirodalom. Addig unszolták, -míg a költő egy napon arra a belátásra ébredt, hogy a világnak van -igaza, s nem az ő titáni fájdalmának. - -Engedelmet kért a hatóságtól, hogy feláshassa a földből felesége -holttestét, s mihelyt megtehette, kivette a koporsóból a becses -iromány-csomót. - -Az enyészet kegyelmesebb volt írásaihoz, mint feleségéhez. A versekből -semmi se pusztult el. - -Még akkor este el akarta olvasni a rég nem látott költeményeket. -Átnézett, sorra, minden egyes papirlapot, és vizsgálódása nagyon -elégedetté tette, a mikor, egyszerre, két szonett között, egy olyan -papirlapot talált, a melyet nem ő írt tele, s a melyet soha se látott. - -Ráismert Vadvirág írására, és egy kissé megrezzent. - -De aztán elolvasta a néhány sort, a melyek mintha ugráltak volna előtte, -hol fel, hol le… - -A nagy, gyerekes betűk ezt jegyezték fel a finom, japáni papirra: - -»Rég elmult századokban a költő szolga volt és udvari bolond. Szolga, a -ki nem dolgozott, és udvari bolond, a ki nem tudott vidám lenni. - -Ma, a mikor egy láthatatlan nagyúrtól, a közönségtől kapja a kenyeret: a -költő gentleman. De eredetéből ma is megőrzött valamit; ma is -észrevehetünk rajta egy vonást, mely még régi énjéből maradt meg: a -szomorú tányérnyalóból.« - -Mi ez? És hogyan került ez a papirlap a többiek közé? - -Elgondolkozott. - -Annak idején megtörtént olykor, hogy leültette Vadvirágot az -iróasztalához, és tollba mondta neki, a mit feljegyezni akart. Néha -lemásoltatta vele a költeményeit, vagy könyvet tett eléje, hogy írja ki -belőle azokat a mondatokat, a melyeket nem akart a könyvvel együtt -elfelejteni. - -Így keletkezhetett ez a feljegyzés is. - -Eredetijét valami mérges bölcselgető írhatta, a kinek talán felelni -akart, mint költőhöz illik: költeményben. - -De az egész históriára sehogy se tudott visszaemlékezni. Ki és hol írta -ezt a pár sort? Beszélt-e erről Vadvirággal és mikor? Nem tudta. Úgy -tetszett neki, hogy ezeket a mondatokat most látja először, hogy annak -idején nem is került az ő szeme elé. Talán tévedésből írta ki Vadvirág, -egy olyan könyvből, a melyet Arnold csak félig olvasott, egy más mondás -helyett, a melyet férje megjelölt? A szegény kis íródiák jelnek vélte -talán, a mi nem volt az, és nem találta meg az igazi jelet? Vagy mégis -csak ő maga fedezte volna fel ezeket a mérges szavakat? És ő maga íratta -ki? Közben talán elmondta Vadvirágnak azt is, hogy mi erre a felelet? -Nem tudta most már. És hogyan, mikor tévedhetett Vadvirág följegyzése a -nagy rendben tartott versek közé? Nem tudta kitalálni. Hiszen olyan -régen volt mindez! - -Nem emlékezett többé semmire. - - - - -RENDELŐ ÓRA. - - -I. - -Mikor a fehérkeztyüs inas kinyitotta az ajtót, a paraszt meg a kis fiú -hirtelen lekapták báránybőr sipkáikat. - -– Mit akarnak? – kérdezte az inas. - -– Mink ide vagyunk küldve Budakeszről – felelte a paraszt, s a kékposztó -bekecs valamelyik rejtekéből egy pecsétes levelet kotorászott elő. - -Az inas elolvasta a czímet: »Méltóságos dr. Aba Sámuel, udvari tanácsos, -egyetemi tanár úrnak« – aztán helybenhagyóan intett és így szólt: - -– Jól van, majd oda adom neki. - -De azok nem mozdultak. - -– Mondom, hogy jól van – ismételte az inas. – Maguk most már haza -mehetnek. - -– Nem – szólt a paraszt – a fiúnak ott kell lenni a levéllel. - -– Vagy úgy?! – kapott észbe az inas. – Maguk a rendelő órára jöttek? (A -paraszt bólintott, hogy igen.) Hát nem tud maga olvasni? (Rámutatott az -ajtón fehérlő porczellán táblára.) A méltóságos úr két órakor rendel és -most még egy óra sincsen. Fogja a levelet és jöjjenek vissza két órakor. - -És ezzel betette az ajtót. - -A paraszt meg a kis fiú még egyszer elolvasták, a mit a porczellán -tábláról meg lehetett tudni. Ez állott rajta: - -PROF. DR. ABA SÁMUEL, ord. d. u. 2–3. - -Aztán megfordultak és lementek. Szeges csizmáik iszonyatosan kopogtak a -márványlépcsőn, és profán zajjal töltötték el az előkelően csöndes -palotát. - -Odalenn egy darabig a lépcsőházban várakoztak. Nem beszélgettek; csak -úgy szótlanul álldogáltak egymás mellett. A paraszt nem szokott beszélni -csak azért, hogy beszéljen; és mit kérdezhetett volna a kis fiától, a -mit még nem tudott?! - -Később kiállottak a palota kapujába. A fővárosi nép megcsodálta őket, -mert mind a kettő nagy botot szorongatott a kezében. Ha valaki -hosszasabban bámészkodott rájok, a paraszt megkérdezte a barátságos -embert: - -– Soká lesz még két óra? - -Közben sokan mentek ki és be a kapun. A paraszt látta, hogy útban van; -kiálltak az utczára. - -Egyszerre szép, üveges kocsi állott meg a palota előtt. A kocsiból egy -nagyszakállú, magas úr szállott ki, talpig érő, prémes bundában; valamit -mondott a kocsisnak és bement a házba. - -– Ez lesz az – szólt a paraszt. - -A bizonyosság kedvéért megkérdezte a kocsist: - -– Ez legyen az? - -A kocsis megértette. - -– Hát ki lenne más?! - -Megint felkoczogtak a lépcsőn, és a paraszt botjával megkopogtatta a -széles, szárnyas ajtót. Az inas most már beeresztette őket. - -– Hanem egy kicsit várakozni fognak – szólt – mert a méltóságos úr még -csak most ebédel; és vannak, a kik előbb jöttek, mint maguk. - -Elszedte tőlük a botokat és bevezette őket a váróterembe. Már többen -voltak ott, férfiak, asszonyok, a kik halkan beszélgettek, vagy ujságot -olvastak. - -Az inas leültette őket, két szalmaszékre, mindjárt az ajtó mellett; és -kiment. - -Nemsokára mások is jöttek és lassankint megtelt a terem. - -Végre kinyilt a jobboldalra vezető hatalmas ajtó és az udvari tanácsos -úr megjelent a küszöbön. A bunda már le volt fejtve róla, de így még -jobban festett. Olyan tisztának és olyan puhának látszott, mintha -tetőtől-talpig vattából lett volna. - -A paraszt meg a kis fiú felállottak, de az udvari tanácsos úr nem vette -észre őket. - -Pillantása egy öreg úrra esett, a ki a vele szemközt lévő karosszékben -ujságot olvasott. Nyitva hagyta az ajtót és oda sietett az öreg úrhoz. - -– Hogyan, kegyelmes uram itt van?!… ha tudtam volna!… Bocsánatot kérek, -de az inasom olyan ügyetlen!… – mentegetőzött. - -– Kérem, majd megvárom, míg rám kerül a sor – szabódott a nyájas öreg -úr. - -Hanem az udvari tanácsos úr nem akart tudni erről. Minden szabadkozás -ellenére betuszkolta az öreg urat a rendelő terembe, betette az ajtót, -aztán leültette a vendégét és megkinálta czigarettával. - -– Micsoda szerencse, kegyelmes uram!… Minek köszönhetem ezt?… Mivel -szolgálhatok? - -– Nagy baj van, kedves tanár úr – szólt a kegyelmes. – A fiam elmebajos! - -– Nem baj, nem baj – szólt vigan a tanár. – Majd kigyógyítjuk! - -– De bizony baj – nyugtalankodott a kegyelmes úr – mert képzelje, tanár -úr, a szerencsétlen fiú mindjárt az első rohamában megvett egy lovat -kétszázezer forintért! - -A tanár megrőkönyödött. - -– Hallottam az esetről – szólt részvéttel. – Egy pár nap óta mindenfelé -csak erről beszélnek, de azt hittem, hogy túlozzák az összeget. Hm, hm! -No de remélem, nem fizette ki? - -– Még csak az kellett volna! – felelt a kegyelmes úr olyan hangon, a -mely nem igyekezett eltitkolni, hogy mennyire felháborítja és elkeseríti -az ellene elkövetett merénylet. - -– Ez még szerencse a szerencsétlenségben – szólt a tanár -megkönnyebbülten. - -– Tudja, tanár úr – magyarázta az előkelő öreg – a ló megér -tíz-tizenötezer forintot. Elsőrangu származás, és mint apaló még igen jó -szolgálatokat tehet. Talán még trainingbe is fogható, s nem mondom, hogy -nem nyerhet egy-két kisebb versenyt… Angliában gyönyörü versenyeket -nyert, mindig jól futott, és két éves korában nagyobb összeget lehetett -volna érte adni, mert egyike volt évjárata legjobb lovainak… De hogy -valaki egy kihasznált, öt esztendős lóért nagy összeget adjon, és még -hozzá ilyen borzasztó összeget, ez tisztára: a téboly. - -– Világos – erősítette a tanár. – Na és hogyan esett meg a dolog? -Mutatkoztak előjelek? - -– Igen. Már régen beszéli, hogy ő semmiféle összeget nem sajnálna a -század lováért, mert ő, szegény, ezt a gebét a század lovának nevezi… -aztán a pazarlás őrületének egyéb tünetei is… hisz a tanár úr ismeri -szegény fiamat!… De mégis úgy történt ez, mint a mennykőcsapás. És én -csak akkor tudom meg a dolgot, mikor levelet kapok a lócsiszártól, -Bécsből, hogy a fiam átvette az árút, de fizetni nem akar, hát fizessek -helyette. - -– Hallatlan! Igazán rettenetes elgondolni, hogy egy apa soha se tudja, -mire neveli fel a gyermekeit! - -– Képzelheti a rémületemet! Megtudni azt, hogy a fiunk nem épelméjü, és -még hozzá ez az anyagi veszteség! Mert jól van, nem mondom, ha -véletlenül ki kellene fizetnem ezt az összeget, hát ez még nem tenne -tönkre bennünket… hogy a fiamnak tíz milliója marad-e, vagy csak kilencz -és néhány százezer, ez még nem olyan nagy különbség… De azt meg fogja -engedni tanár úr, hogy kétszázezer forint mindig kétszázezer forint -marad! - -– Hát hogyne! - -– Bizalmasan azt is megvallom, hogy egy pillanatig arra gondoltam, vajon -nem kellene-e kifizetni ezt az összeget, akármilyen nagy, akármilyen -borzasztó, akármilyen rettenetes ez az összeg?!… Tudja, a magamfajta -ember soha se bír végképpen szakítani bizonyos előítéletekkel. Az én -családomban sokszor előfordult, hogy a család egy-egy könnyelmű tagja -oda dobta az egész vagyonát egy szép leányért, egy mosolyért, egy -semmiért, hogy megtartson egy kimondott szót, vagy mert föltette egy -kártyára; volt, a ki szétszórta esztelenül, s volt, a ki a nagylelkűség -egy rohamában mindenét elajándékozta. És az efféle hagyomány sohasem -törlődik ki az ember lelkéből. Nekem is az az elvem, hogy ám pusztuljon -el az egész világ, de a családi név becsülete még akkor is szentség -marad! És engem nem kell arra tanítani, hogy mire kötelez a név, a -születés, mert én ezt túlságba szoktam vinni, s apai szeretetemnek az -elfogultságával azt vallom, hogy a mit az én fiam tesz, az jól van téve! -Le is vontam volna az esetből minden következést, ha véletlenül valami -csekélységről, ha nem ilyen roppant nagy összegről van szó; azt mondtam -volna: egy Karabás azt tesz, a mit akar, de egy Karabás mindig fizet! -Hanem, édes Istenem, kétszázezer forint az kétszázezer forint! És -kérdés, van-e nekem jogom elajándékozni a gyermekem vagyonából -kétszázezer forintot, csak azért, mert a gyermekem hirtelen -megbolondult?! - -– Ez nem is kérdés. A kegyelmes úrnak kötelessége az, hogy megvédje -beteg gyermekének az érdekeit. Egyébként… az állítólagos adás-vétel… -törvényes formák között történt? - -– Sajnos, minden szabályszerűség megóvásával. S a lócsiszárnak ez az -elővigyázata arra kényszerít, hogy fiam szerencsétlenségét ki kell -kiáltanom az egész világnak. - -– Persze, persze… És nem állapítható meg, a mi különben bizonyos, de -talán nem bizonyítható be, mert nem volt, a ki észrevette, hogy mielőtt -a baleset történt, vagy éppen abban az időben, olyan jelenségek merültek -fel, melyek szegény fiatal barátom állapotát legalább is gyanússá -tették? Csupán maga a tény tette nyilvánvalóvá a bajt, vagy egyéb -tünetek is jelezték, hogy elméje nincsen rendben? - -– Már előbb is gyanusan viselkedett. Be tudom bizonyítani, hogy az -úgynevezett üzlet megkötése előtt, alatt és után harminczkét pohár -curaçao-t ivott meg, egyéb folyadékokról nem is beszélve. Aztán lefeküdt -és negyvennyolcz óráig maradt az ágyban, aludt, fölébredt, megint -elaludt… - -– Na hát ez világos – szólt a tanár felvidámulva. - -– Természetesen nem késlekedtem, és még Bécsben megvizsgáltattam a -szegény fiút azokkal az orvosi tekintélyekkel, a kiket a leghamarább -megtalálhattam. Mindannyian azonnal felismerték a bajt. Azután haza -hoztam és megvizsgáltattam doktor Brahma-val és doktor Visnu-val. A -vizsgálat a legkedvezőbb eredménynyel végződött, mert mind a ketten -megállapították, hogy fiam kétségtelenül zavart elméjü. De minthogy egy -bonyodalmas pörnek nézek elébe, szükségem van a tanár úr tekintélyére -is. - -– Kérem, rendelkezzék velem. Ha úgy tetszik, még ma meg fogom vizsgálni. - -– A nélkül persze a bizonyítvány nem állítható ki?!… Bár a tanár úr -ismer engem és a szerencsétlen fiút is?!… - -– Hm… a nélkül… a nélkül lehetetlen. Végre is… De hisz a vizsgálat nem -fog sokáig tartani! - -– Csakhogy a fiú most már egyik falusi jószágomon tartózkodik. - -– És fekszik, ugy-e? Minden esetre jó lesz, ha lefekszik. Nem vették -észre, hogy néha félrebeszél? Kétségtelen, hogy néha félrebeszél, csak -nem veszik észre. Nincsenek rohamai? Kell, hogy rohamai legyenek. Nem -mond ilyeneket, hogy: »Segény Tamás fázik«? - -– De igen. Határozottan mondta, hogy fázik. - -– Tehát, ha parancsolja, az első gyorsvonattal leutazom. Addig jó lesz -összeállítani egy kis jegyzéket a családban előfordult ideges -jelenségekről vagy esetleges elmebajokról, továbbá a szegény fiú -előéletéről: nem tanult-e túlságosan sokat vagy tulságosan keveset, nem -erőltette-e meg magát a szellemi munkával, vagy nem iszonyodott-e a -tanulástól, nem árulta-e el, hogy a szellemi munka elméjének nagyon -terhére van, nem makacskodott-e sokat gyermekkorában, nem szeretett-e -hazudozni?… Apró történetek, a melyek a fiú egyéniségét, mondjuk: -szilajságát, élénkebben jellemeznék, nem ártanának… Aztán majd -megcsinálom a kórképet. - -– Végtelen hálára kötelez, kedves tanár úr!… - -– Megvallom, nem mindenkinek tenném meg ezt. Az ember annyi -gyanusitásnak van kitéve… és különösen nem szeretek azzal foglalkozni… -hisz tetszik érteni… De a kegyelmes úrral szemben… - -– Kérem, nem fogom elfelejteni… nem fogom elfelejteni… - -Karabás úr ő kegyelmessége, három vagy négy kézszorítás után, a kiváncsi -tekintetek kiséretétől mentesítő mellékajtón át eltávozott. Az udvari -tanácsos kikisérte a mellékszobáig, aztán visszament a szentélybe, hogy -ennek a váróterembe nyíló ajtaját feltárja a szenvedők előtt. - -Ezek közül elsőnek egy hölgy vonult be, a kit az udvari tanácsos így -üdvözölt: - -– Nos hát, hogy vagyunk? - -– Határozottan jobban. A szer jót tesz; többet alszom, és sokkal, de -sokkal nyugodtabb vagyok. De azért tegnap is… igazán szégyellem -elmondani… kénytelen voltam… nem birtam magammal… szóval azt kellett -hazudnom a férjemnek, hogy egy hat láb magas, szép arczu szerecsent -láttam az utczán… pedig nem is igaz. - -– Na, ha csak ezt hazudta neki!… - - -II. - -A paraszt és a kis fiú ezalatt türelmesen várakoztak. Egy jó darabig -mozdulatlanul ültek s a paraszt a semmit bámulta, olyan kitartással, a -minőre csak a falusi ember képes. A kis fiú sokáig nem mert felnézni a -szőnyegről, de aztán feltámadt benne a kíváncsiság, s körüljártatta -tekintetét a szobán, meg azokon, a kik a karosszékekben várakoztak. -Valaki véletlenül rá nézett, s a kis fiú ijedten sütötte le a szemét. - -Az idő mult. Uj látogatók érkeztek, de a régiek közül már sokan eltűntek -a rendelő szobán keresztül, s a várakozó teremben félannyian se voltak, -mint előbb. A paraszt megmozdult, mintha álmából ébredt volna fel. Nehéz -járású tekintete megakadt egy aranyozott keretű, sötét festményen, mely -a falnak egyik leghomályosabb helyén szerénykedett, s aztán megnézte a -többi képet is. Nem látott rajtok egyebet, csak penészt, s nem tudta -kitalálni, hogy mi van rájok festve. A kis fiú nagy fekete szeme -hűségesen követte apja tekintetét, aztán ismét a pihenésnek adta át -magát, mint egy fáradt kis kutya, mely lekuporodik gazdája mellé. - -A mint még jobban telt az idő, a paraszt neki bátorodott. Fölkelt, és az -asztalon heverő képeslapok közül, a melyek most már senkinek se -kellettek, elhozott kettőt: egyet magának, egyet a kis fiának. Az ő -ujságjában nőiruhák, ingek, ruhaderekak, kalapok, köpönyegek és szépen -öltözött dámák voltak láthatók; abban pedig, a melyet a kis fiú tartott -a kezében, olyan dámák, a kiknek ilyen szép öltözetre nem volt -szükségük, mert vagy úszónadrágban állottak a tóparton, vagy úszónadrág -nélkül várták, míg elhozzák nekik a törülközőt. - -A kis fiú nem igen értette ezeket a nyári jeleneteket, de elnézelődött -rajtok, hogy az apjának ne tegyen ellenére, és – a megfelelő érdeklődés -híjján is – sorra nézte valamennyi képet, mint a ki kötelességet -teljesít. A paraszt nehéz pillantása sokáig ott felejtkezett a -divatujság első lapjain, de hosszas tűnődés után se tudta megérteni, -hogy ettől a mindenféle holmitól mivel lesz okosabb az ember?! - -A titokzatos ajtó ismét kinyílt, s az udvari tanácsos rápislantott a -várakozók meggyérült csoportjára. A várakozók egyike – az az úr, a ki -legutóbb érkezett s vagy öt percz óta idegesen fészkelődött a székén – a -tanár láttára felugrott és megszólalt: - -– Méltóságod meg fogja bocsátani… s azt hiszem, hogy az urak is kegyesek -lesznek megengedni, hogy a sorrendet átugorva azonnal kihallgatást -kérjek… Az én ügyem rendkívül sürgős s arra kényszerít, hogy rögtönös -segítséget kérjek… mindössze egy perczért esedezem! - -A tanár bevezette. - -– Mindössze egy percz… – folytatta az ideges úr az ajtóban – csak néhány -sornyi bizonyítványt kérek… Szegény feleségem… - -– Ah, csak most ismerek rá önre! – szakította félbe a tanár. – Ő -nagysága… - -– Igen, kleptomaniakus szegény… a mint méltóságod ezt már -megállapította. - -– Valami ujabb esemény?… - -– Igen, selymet lopott egy árúházban, s bevitték a rendőrségre. Csak -ügygyel-bajjal tudtam kiszabadítani. A bizonyítvány pedig azért kell -ilyen hirtelen… - -– El tudom képzelni a helyzetet… - -– Igen, ez a betegség sok bajjal jár… - -Az ideges úr egy percz multán csakugyan tovább állott, s utána egy -nyugodt bácsi került sorra, a ki vidéki birtokosnak látszott. Hosszasan -mondta el, hogy mi járatban érkezett, de minél tovább részletezte a -dolgot, a tanár annál kevésbbé értette. - -– Mondja el, kérem, még egyszer! - -A nyugodt bácsi ujra kezdte: - -– Két vőm van, kérem alásan; az egyik pazarló volt, a másik most -pazarol. Az elsőt, mivel szerencsére, elmebetegség tünetei is -mutatkoztak rajta, könnyű volt gondnokság alá helyeztetnem; a másik -azonban, sajnos, mint egészséges jár-kel a világban és pocsékolja a -felesége pénzét, annyira, hogy ha ez sokáig így tart, nemsokára semmi -sem marad a hozományból. De nemcsak ez a baj kérem alásan. Az elsővel is -nagy a baj, mert az a vőm, a ki törvényesen bolond, idővel egészen -kijózanodott és egy gyermektelen nagynénjétől, a ki szerencsére -végrendelet nélkül halt el, szép vagyont örökölt. Ezt a vagyont most -igen jó volna bekebelezni a gazdaságba, melyet vőm tényleges bolond -korában kissé megkoppasztott, most azonban igen okosan kezel. Igen ám, -de mint törvényesen bolond ma is gondnokság alatt van, s így az -örökségéhez addig, míg a gondnokság meg nem szűnik, nem juthat hozzá. -Elhatároztuk tehát, hogy ujra megvizsgáltatjuk, és mint teljesen -kigyógyultat, ismét épelméjűnek nyilváníttatjuk, hogy fel lehessen -oldozni a gondnokság alól. Így állván a dolgok, az a szerencsétlen -gondolatom támadt, hogy egyúttal megvizsgáltatom a másik vőmet is: hátha -talán emezt meg bolondnak lehetne nyilvánítani, hogy megmentsük, a mi -még megmenthető?! Felküldtem őket Pestre, Szapolyay András tanárhoz, s -törvényesen bolond, de ténylegesen okos vőmnek lelkére kötöttem, hogy -vigyázzon a másikra. Emez azonban rávette okos vőmet, hogy menjenek el -nem tudom melyik fővárosi mulatóba, aztán meg a gőzfürdőbe; elég az -hozzá, másnap reggel kissé kapatosan állítottak be Szapolyay tanárhoz. -Csak így magyarázhatom meg, hogy a vizsgálatban egy kis hiba esett, mert -Szapolyay tanár bolondnak nyilvánította a bolondot és egészségesnek az -egészségeset! - -– Akkor hát jól van! - -– Dehogy is van jól kérem alásan! Hiszen a bolondot kellett volna -egészségesnek és az egészségeset bolondnak nyilvánítani! Már most mit -csináljak én a két hasznavehetetlen bizonyítványnyal?! Szapolyay -doktorhoz nem mehetek vissza, mert ő nem czáfolhatja meg magamagát, de -abba se hagyhatom a dolgot. Arra gondoltam tehát, hogy ha méltóságod -kegyes volna megvizsgálni őket… - -– Felhozta magával a betegeket? - -– Igenis, de most mind a kettő alszik odahaza, a »Flirt«-höz czímzett -szállóban, mert tegnap este viszont okos vőm csábította el az oktalant, -hogy, ha már úgy is itt vannak, menjenek el az »Erény utjai«-hoz -czimzett mulatóba… - -– Aztán a gőzfürdőbe… - -– Igen… - -Ebben a pillanatban az elvonulásnak szentelt ajtó felől kopogtatás -hallatszott. A tanácsos úr fölkelt, kinyitotta az ajtót, s halkan néhány -szót váltott az inassal. - -Aztán igen izgatottan tért vissza a vidéki úrhoz. - -– Bocsánatot kérek, de rögtön távoznom kell. Rendkívül komoly és sürgős -ügy… Micziszláv herczeg küldött értem! - -A vidéki úr a tisztelettől megilletődve bólintott, s felállt, hogy -elbúcsúzzék. - -– Holnap néhány órára el kell utaznom – szólt a tanár – de holnapután -rendelkezésére állok. Mondja meg a vejeinek, hogy addig ne menjenek el -mulatni, meg a gőzfürdőbe… Azaz a beteg elmehet, csak az egészséges -maradjon otthon. - -– Melyiket méltóztatik érteni? - -– Úgy értem, hogy a törvényesen egészséges, de tényleg beteg, az -elmehet; a másik azonban, a tényleg egészséges, de törvényesen bolond, -az szedje össze az eszét és ne hagyja a gőzfürdőben. - -A vidéki úr, mély hajlongások után, a várótermen át visszavonult, s a -tanár úr az elvonulásnak szentelt szoba felől beszólította az inast. - -– Van még valaki a váróteremben? - -– Az előbb még öten voltak, de hárman elmentek, mert figyelmeztettem -őket, hogy a méltóságos úr öt órakor a herczeghez hivatalos. Még csak -ketten vannak kint. Egy paraszt meg egy kis fiú. Valami levéllel jöttek. - -– Mondd meg nekik, hogy jöjjenek holnapután. - -– Nem várhatnák meg a méltóságos urat? Budakeszről jöttek és már dél óta -itt vannak. - -– Hát várjanak. Hét felé visszajövök. A jogtanácsos ur hozott kocsit? - -– A herczeg kocsiján jött. - -– Vezesd be a jogtanácsos urat. - - -III. - -Öt perczczel később egy gépkocsi-sebességgel vágtató hintó robogott -Micziszláv herczeg palotája felé. A hintóban ketten ültek: Aba Sámuel és -a jogtanácsos úr. - -– És kivel kezdett ki a herczegné? – folytatta a már előbb megkezdett -beszélgetést Aba Sámuel. - -– Valami zongoramester-félével – felelt a jogtanácsos úr – a ki üres -óráiban zeneköltő, és dalokat irt hozzá. - -– S a mit a tettenérésről beszélnek, az szóról-szóra igaz? – -tudakozódott továbbá a tanár. - -– A legtökéletesebb tettenérés volt, a mit csak képzelni lehet. - -– Érthetetlen! – szörnyűködött a tanár. – Mindent értek, a mi ezen a -világon van; még azt is, a mi kivül van rajta. De két dolgot sohase -fogok megérteni. Hogyan lehet leveleket írni és hogyan lehet az ajtót -nyitva hagyni! - -– Gondolja méltóságod – kérdezte a jogtanácsos – hogy a herczegné -csakugyan gyöngeelméjű? - -– Előre természetesen nem nyilatkozhatom, de az után, a mit eddig -hallottam, a gyanúm az, hogy: igen. Tudja, engem ez a história – no, -persze, a tettenérés kivételével – élénken emlékeztet arra az esetre, a -melyet a tanácsos úr is ismer, s a mely vagy tiz évvel ezelőtt a -legfelsőbb körben történt. Akkor is rettenetesen sokat pletykáztak az -emberek; azt beszélték, hogy a szanatóriumba zárt magasrangú hölgy -tulajdonképpen vértanú és nem beteg; hogy büntetésből csukták be és más -efféle szamárságot. Mintha bizony volna olyan vagyon a világon, a -melyből a hozzáférhetetlen tudósok egész csapatját le lehetne -kenyerezni! No és akkor is kiderült, hogy a temérdek hiresztelésből, -rágalomból egy szó sem igaz, s hogy az elzárt magasrangu hölgy csakugyan -beteg. Azóta az illető magasrangu hölgy igen meggondolatlanul elhagyta a -szanatóriumot; de bár ez a cselekedete az avatatlanokban és a -tájékozatlanokban azt a téves hitet keltette fel, hogy e hölgy olyan -épelméjű, mint a milyen épelméjűnek látszik: a tudomány előtt ő ma is -beteg, és mindig beteg fog maradni, mert az bizonyos, hogy azok a -tudósok, a kik őt bolondnak nyilvánították, a legkevésbbé se voltak -bolondok. - -– Méltóságodnak az a nézete, hogy Micziszláv herczegnével is igy lesz? - -– Előre természetesen nem nyilatkozhatom, de a gyanúm az, hogy: igen. -Mert mondja, kérem, ép észszel lehetséges-e megcsalni egy Micziszláv -herczeget?! Persze, a közvélemény a legegyszerűbb kóresetekben is -regényeket keres. Az emberek szeretik az inasoktól származó regényes -hazugságokat; szeretnek pletykázni, gyanusítgatni, rágalmazni. És ha úgy -fordul a dolog, hogy Micziszláv herczegnénél csakugyan megkell -állapítanunk a gyöngeelméjűséget: el vagyok készülve rá, hogy bennünket -is gyanusítani fognak, talán megrágalmaznak, mit tudom én, mi. Mintha -bizony az elmebaj megállapítása egy egyszerű kijelentésből állana. Az -avatatlanok abban a tévedésben élnek, hogy néhány esztelen cselekedet -már elégséges ahhoz, hogy valakin megállapítsuk az elmebajt. Pedig az -esztelen cselekedetek csak gyanút kelthetnek, de az elmebaj -megállapításához a tudomány előtt ismeretes, meghatározott tünetek -szükségesek. Ha Micziszláv herczegnénél is megtaláljuk ezeket a -tüneteket… nem tudhatom előre, nem is vagyok meggyőződve, de a gyanúm -az, hogy megtaláljuk… akkor, mondom, semmiféle gyanusítás és semmiféle -rágalom nem tarthat vissza bennünket attól, hogy kötelességünket -teljesítsük. - -– Annyi bizonyos – szólt a jogtanácsos – hogy a herczeget nagyon -megnyugtatná, ha a tudomány bebizonyítaná, hogy felesége csakugyan -elmebajos. Sohase láttam még ilyen kétségbeesettnek. Végre is egy -elmebajos nőnek bármily esztelen cselekedete mindössze is csak -szerencsétlenség, de ha a herczegné véletlenül épeszű volna… - -– Egyelőre ne fessünk rémképeket, higyjük a legjobbat. - - -IV. - -Mialatt a tanár kocsiba ült, hogy eleget tegyen Micziszláv herczeg -megkeresésének, az inas bement a váróterembe. A paraszt és a kis fiú -fölkeltek a helyükről. - -– Soká kell még várni? – kérdezte a paraszt. - -– A méltóságos urat elhívták – felelt az inas. – De hét órára visszajön, -s azt hagyta meg, hogy addig várakozzanak. - -– Azt hagyta meg, hogy várakozni kell? - -– Igen. - -– Akkor hát, ha így van rendelve, addig már csak leülünk. - -– Csak üljenek le – biztatta őket az inas. - -Megint elhelyezkedtek. - -– A kis fiú talán beteg? – kérdezte a fehérkeztyüs, a gyermek bágyadt -szemét nézegetve. - -– Alighanem van vele valami – felelte a paraszt. - -– Mi baja? – tudakozódott tovább az inas. – A fejét fájlalja, mi? - -És a homloka előtt jelentősen mozgatta az ujjait, a mivel azt akarta -kérdezni, hogy a gyermeknek talán nincs rendben az elméje. - -– Nem – felelt a paraszt – hanem szúrásokat érez a gyomrában és nem akar -enni, mindig csak aludnék. - -– Talán gombostűt nyelt – vélte az inas. – Nálunk szolgált egy kis -leány, az minden gombostűt lenyelt. - -– Ahhoz nem jöhetett – szólt a paraszt. – Hanem úgy kell lennie, hogy -evett valamit. Pedig nagyon jó gyerek, nem szokott csavarogni, és ha -valamit eszik, elmondja az anyjának. - -Az inas egy darabig elmélázott. De nem sokáig kellett gondolkoznia, hogy -elkészüljön a véleményével. - -– Tudja, mit kellene csinálni ezzel a gyerekkel? Kamillateát kell itatni -vele, aztán le kell fektetni és letakarni dunyhával, hogy jól -megizzadjon. A méltóságos úr, ha hazajön, majd mond egyebet is, de azért -ne felejtse el, a mit mondok. Csak menjen be egy patikába és vegyen -kamillateát. Majd felírom magának papirosra. - -Aztán, hogy bizalmat keltsen maga iránt, a tanácsadást azzal fejezte be: - -– Tudja, egy tanár körül sok mindent megtanul az ember. - -Odakünn csengettek. - -– Én most kimegyek, de maguk csak maradjanak itt. És ha a gyerek -elálmosodik, fektesse le arra a divánra. - - -V. - -Háromnegyed nyolczkor a tanár hazaérkezett. Az inas egy sürgönynyel -várta. - -Kibontakozott bundájából és mindjárt felbontotta a sürgönyt. A hogy -elolvasta, szinte elszédült az örömtől. - -– Mily megtiszteltetés! Mily megtiszteltetés! – szeretett volna -felkiáltani. - -Orvosi tanácskozásra hívták, az albániai ex-királyhoz. Az ex-király -betegségéről már sokat olvasott. A száműzött uralkodó sorra járta Európa -nagyvárosait, s a hányszor megjelent a nagy nyilvánosság előtt, -mindannyiszor óriási botrányt okozott. Családja végre elhatározta, hogy -elzárja a világtól, s elhelyezi abba a szanatóriumba, a melyet az orvosi -tudomány jelesei a leginkább javallanak. Egy külföldi barátjának -ajánlatára Aba Sámuel tanárt is meghívták a tanácskozásra. - -– Mily megtiszteltetés! – ismételgette magában. - -És senki sincs jelen, a kivel azonnal közölhesse érdemekben gazdag -életének ezt a nagy diadalát! - -– Nem vacsorálok itthon – szólt az inashoz. – A kaszinóba megyek. - -De előbb be akart menni a rendelő szobájába, s megindult arrafelé, a -merről a betegek kijönni szoktak. - -Az inas a váróterem ajtaja felé mutatott s azt kérdezte: - -– Bebocsáthatom őket? - -– Hát azok még most is itt vannak?! - -– Azt méltóztatott mondani, hogy várhatnak. - -A tanár, hogy gyorsabban végezzen a várakozókkal, irányt változtatott s -egyenesen a váróterembe ment. A paraszt és a kis fiú felállottak. - -– No, mi az? – kérdezte a tanár. - -A paraszt előkereste a levelet és átnyujtotta. A levél hosszú volt, és a -tanár türelmetlenül futotta végig. - -Egy régi tanulótársa írta, valami egyszerü, jámbor, a világtól elmaradt -ember, a ki hallott harangozni a felől, hogy az ő Aba Sámuel barátja -most nagyhírű orvos Pesten, de azt már nem tudta, talán nem is gondolt -rá, hogy Aba Sámuel speczialista. - -Hosszasan írta le, hogy az egyik budakeszi orvos néhány napra elutazott -valahová, a másik pedig hirtelen megbetegedett, és pedig olyan súlyosan, -hogy bevitette magát Pestre, egy szanatóriumba. Egyelőre orvos nélkül -maradtak, már pedig, ő úgy látja, hogy ennek a kis parasztgyereknek -gyorsan kell az orvosi segítség, s minthogy más pesti orvossal nem -ismerős, a régi barátság czímén bátorkodik Aba Sámuel szives jóakaratát -kérni. - -A tanár haragjában majdnem elkáromkodta magát. Micsoda ostoba emberek -szaladgálnak a világon! S ezek otthon a falu jóltevői. - -De aztán eszébe jutott, hogy ezek a nyomorultak már dél óta várnak rá. -Nem akarta elkergetni őket, a nélkül, hogy rá se nézzen a gyerekre; -megkérdezte tehát a parasztot, hogy miről panaszkodik a fiú, s aztán -megfogta a forró kis kezet. - -Egy félperczig számlálta az érverést… és akarata ellenére is kitört -belőle a harag: - -– Hisz ennek a gyereknek láza van! De hát, az Isten szerelméért, mért -nem viszi orvoshoz? - - -VI. - -Ezzel a felkiáltással a rendelő óra bevégződött. De azok számára, a kik -a költői igazságszolgáltatást a legjelentéktelenebb elbeszéléstől is -megkövetelik, még a következőket kell följegyeznem: - -A tanár a szomszéd házban lakó orvoshoz utasította a parasztot, de az -már akkorára elment hazulról, a szinházba, vagy hová. A paraszt egyet -gondolt, betért az első gyógyszertárba, kamillateát vásárolt, s -visszavitte a fiát Budakeszre. Otthon aztán ágyba fektették, letakarták -dunyhával, jól megizzasztották, és a kis fiú az inas orvosságától -meggyógyult. - - - - -KÉT KÜLÖN VILÁG. - -(A »PANAMA«-PÖR TÖRTÉNETÉBŐL.) - - -I. - -Délután ötkor, mikor az elnök egy órára felfüggesztette a tárgyalást, -már mindenki tudta, hogy Palizzi el van veszve. - -A megriadt hangyaboly szétfutott a folyosókra. Csoportok képződtek, -melyek emitt halkan, amott lármásan, de itt is, ott is rendkívül -izgatottan tárgyalták az esetet. Főképpen arról volt szó, hogy mikor -fordult rosszra a dolog. - -Délelőtt még úgy látszott, hogy Palizzi báró diadalmasan fog kikerülni a -nagy ütközetből, mint eddig mindenkor, összes küzdelmeiből. Úgy -látszott, hogy le fogja teperni, egyszerűen el fogja seperni -ellenségeit. De úgy félhárom felé váratlan dolog történt. Egy tanu, s -éppen Palizzinak egy tanuja, meglepő feleleteket adott az elnök -kérdésére. A tanu hülye ember benyomását tette a hallgatóságra. Mintha -akarata ellenére árulta volna el az igazságot. Hebegett, dadogott, -roppant tisztelettel nyilatkozott a báró személyéről, minduntalan -belezavarodott a saját szavaiba, s a mit kinyögött, mindjárt vissza -akarta vonni. Végre szinte sírva fakadt, megriadtan nézegetett körül, s -esdeklő pillantást vetett a báróra, mintha az ő arczáról akarta volna -leolvasni, hogy mit feleljen. - -Ravasz tettető lehetett, a ki csak játszotta az együgyűt, hogy pokoli -boszút álljon valami eltitkolt, de el nem felejtett sérelemért. - -Ettől fogva az összes mentő tanuk egyszerre terhelő tanukká változtak -át. Megeredt a nyelvök, s a hogy árverésen szokás, minden következő -többet mondott az előtte szólónál. A mit előbb is sokan suttogtak, de -eddig senki se mert kimondani, rettegve a báró hatalmától és erélyétől, -elhangzott a teremben sorra és nemcsak egyszer. Ezeket a váratlan -vallomásokat az tette különösen súlyossá, hogy a terhelő tanuk előadása -szándékosság nélkül valónak, önkéntelennek tűnt fel. Mintha valami -forgatag vitte volna őket, nem tudni hova. Azt kellett gondolni, hogy ez -a meglepő fordulat valamely varázslatra történt, hogy az igazság vihara -szántott végig a termen, s ez a vihar ragadta őket magával. Négy óra -tájban már az egész hallgatóság csupa láz volt. A titok zára kipattant; -a nyelvek megoldódtak; a lelkek felszabadultak a lidércznyomás alól; -azok, a kiket a félelem sokáig némává tett, beszélni kezdtek; a -megbénított, leigázott, elfojtott gyűlölség erőre kapott, kitört, s az -itéletnapi harsona erejével visszhangozta a vádat. A szóvita az elnök és -a védők között egyre hevesebbé vált; a hallgatóság fészkelődni kezdett; -a hirlaptudósítók suttogtak, fecsegtek; a tanuk vitatkoztak, -összevesztek és zajongtak; az ügyész arcza kipirult a felindulástól; az -ügyvédsegédek és a törvényszék irnokai fel s alá szaladgáltak; a -karzatról hangos szóváltás hallatszott; az elnök alig tudta a csendet -fentartani. - -Csak a vádlott maradt nyugodt, hideg és közönbös. Úgy ült helyén, mintha -az akadémiában Kalidásza »Sakuntalá«-jának felolvasását hallgatná. -Férfias, szép arcza mozdulatlan volt, akár a szfinxé; aczélos -tekintetében is csak a megvetés kifejezése villant fel olykor-olykor. - -Pedig az elnök magaviseletéből tisztán láthatta, hogy mi történik vele. -Az elnök délelőtt még maga volt az udvariasság. A tárgyalás kezdetén -szinte bocsánatot kért a terhelő tanuk sértő szavaiért. Néha meg is -feddte a terhelő tanúkat: - -– A volt gyarmatügyi államtitkár úr szíves volt nekünk az erre vonatkozó -felvilágosításokat megadni. Ezzel szemben az ön előadása híjjával van -minden valószinűségnek… - -A »volt gyarmatügyi államtitkár úr« azonban lassankint egyszerű »báró -úr«-rá lett. A koronatanu színváltozásakor már ez a czím is elmaradt. - -– S ön, Palizzi úr, mit szól mindehhez? - -– Azt, hogy a tanu vagy rosszul emlékszik, vagy hazudik. - -Később, mikor a tanuvallomások kezdtek ijesztően egybehangzani, az elnök -még szigorúbb hangon szólt: - -– Mit felelhet erre, Palizzi úr? - -– Csak ismételhetem, a mit mondtam. A kik nem utczai pletykákat hoznak -ebbe a terembe, hanem tisztán tudják a dolgokat, bebizonyítanák, hogy -mindebben ártatlan vagyok. Nem az én hibám, hogy Cornelius Herz ki nem -hallgatható, s hogy Arton a rendőrség mulasztásából, hogy ne mondjam: -segítségével, megszökhetett. - -– Ez talán nem hibája önnek, de mindenesetre szerencsétlensége. - -Az elnök megjegyzése szájról-szájra járt, s a teremből kiáradó tömeg a -felszabadult rabszolgák lármás vidámságával tette nyilvánvalóvá, -mennyire örvend a fordulatnak s mily egész lélekkel élvezi az immár -bizonyos diadalt. Szerte-széjjel mindenütt ez a szó hallatszott: - -– Végre! - - -II. - -A szünet alatt Palizzi is kiment a teremből, elszíni egy czigarettát. A -védőügyvédje hozzá sietett, s megkérdezte, hogy a hallottak után nincs-e -valami különös utasítása? Azt a feleletet kapta, hogy: mondja csak azt, -a miben már megállapodtak. Az ügyvéd elsietett, hogy rendbe szedje -iratait, s Palizzival nem maradt más, csak Morales, a legutolsó barátja, -a kivel nemrég ismerkedett meg. - -Néhány perczig hallgattak mind a ketten. Palizzi egyik czigarettáról a -másikra gyujtott rá, mintha nem volna egyéb gondja, csak az, hogy a -rövid egy óra alatt minél többet dohányozhasson. Kiváncsi asszonyok -haladtak el mellette, a kik közelebbről akarták látni s lopva -tekintgettek rá. Palizzi ez egyszer nem viszonozta ezt a figyelmet. - -– Milyen szép ember! – suttogták a kiváncsiak. – Kár érte! - -Csakugyan az volt; erős, szép szál legény, egy fejjel magasabb egész -környezeténél. - -– Tudja-e, hogy mi bosszant? – szólalt meg végre, mikor a folyosó egy -részén magukra maradtak. – Az, hogy ezek az egerek ölnek meg! Ha az -embert széttépi egy fenevad, lesujtja a villám, megfojtja a vízár, jól -van, semmi se tarthat örökké. De hogy ezek miatt a hitvány kis állatok -miatt kell elpusztulnom! Mert keresztülgázoltam silány érdekeiken, mert -nem fogadtam köszöntésüket, vagy mit tudom én mért!… Hogy utólér a -végzet, hagyján; de elbukni, tönkre menni, megsemmisülni, csak azért, -mert a csatornából apró állatok bujnak elő, a melyeket én még csak -felrugni se tartottam érdemesnek!… - -– Ön úgy beszél – szólt Morales – mintha már elitélték volna. Azon -kezdem, hogy önt nem is lehet elitélni. - -– Hogy elitélnek-e vagy sem, az most már körülbelül mindegy. Az egerek -megettek, mert sokan vannak. - -– Ej, az ön ügye nem áll olyan rosszul! A vádpontok fele nyilvánvaló -hazugság; a másik felét nem bizonyitja semmi. Ne csüggedjen. Ön kitünő -szónok; védje magát. - -– Csak az igazsággal védhetném magam, s ezt a jelen esetben senki sem -volna hajlandó méltányolni. Azt kellene mondanom: Nos, igen, az államot -ezzel a társulattal olyan összeköttetésbe vittem bele, mely a -közfelfogás szerint meg nem engedhető. Nos igen, vakmerően űzérkedtem -úgy a magam vagyonával, mint ezeknek az embereknek a pénzével, s a játék -nem sikerült. Szinte bizonyos volt, hogy nyerek, de vesztettem. Ha -nyertem volna, ezek az apró, ostoba férgek, a kik a kártyámra tették -garasaikat, bezsebelnék a nyereséget s azt mondanák, hogy nagy ember -vagyok. De mert vesztettem, kétségbeesetten jajgatnak, s azt mondják, -hogy elloptam a pénzöket. Azt hiszik, nekik joguk volt ahhoz, hogy -nyerjenek, de ahhoz, hogy veszítsenek, nekem nem volt jogom. - -– Hogyan? Tehát a vádnak mégis van valami alapja? – kérdezte Morales -elámulva. - -– Jogi szempontokból talán igazuk van. De mondja, mivel különbek nálam -ezek az emberek? Ugyanazt akarták, a mit én; csak eszök nem volt hozzá, -hogy ugyanúgy cselekedjenek. S mert én cselekedtem helyettök, a -balsikerben engem tesznek felelőssé s az én nyakamba varrják a tulajdon -kapzsiságukat is. Mondjuk, hogy megrövidítettem őket. Vesztettek; sokkal -kevesebbet, mint a mennyit nyerni akartak. Azt hiszi, sajnálom őket? -Dehogy! Nézze a kis kedveseket: dühökben, hogy néhány garast vesztettek, -mindjárt a bőrömet akarják! Ezren se vesztettek annyit, a mennyit -egymagam; egyenkint a szerint vesztettek, a mennyire szomjuhoztak. De az -ő pénzök olyan szent volt, hogy cserébe az életem kell nekik. -Síránkoznak, hogy megcsaltam őket, s azt követelik, hogy öljem meg -magam. Ők nem sajnálnak engem kivégezni, de nekem sajnálnom kellett -volna az ő filléreiket! Az én életem, az semmi; de az ő kis -pénzkoczkázatuk: az a társadalmi rend. Nekem nem lett volna szabad kárt -okoznom nekik; hasznot kellett volna hajtanom a konyhájukra. De ők -megölhetnek engem, és meg is teszik, állati gyönyörrel! - -Morales nem felelt, s egy darabig szótlanul jártak fel s alá. - -– Önt meglepték a szavaim – kezdte ujra a báró. – Más embernek képzelt, -és arra gondol, hogy a mit tettem, azt a társadalmi rend és az erkölcs -nem engedik meg. Hát, kedves Morales, önnek igaza lehet, de én nem -számítok az ön tiszteletére, s nem hiszek se a társadalmi rendben, se az -erkölcsben. A társadalmi rendet az irígyek és rosszak találták ki, hogy -megoltalmazzák javaikat azok elől, a kiknek nincsen semmijök. Az -erkölcsöt pedig a ravaszok és erősek eszelték ki, abból a czélból, hogy -az ő kedvük szerint éljenek a gyöngék és ostobák. Mindez világcsalás. Az -igazság az, hogy mindnyájan csak fejlettebb szervezetű állatok vagyunk, -s ebben a világban az erős legyűri, kiaknázza és megeszi a gyengét. -Persze, ha a sokaság összefog, a kicsinyek tömege legyőzi az egyest, -akármilyen erős. S az egerek megeszik Hatto érseket. - -– Nem vitatkozom önnel – szólt Morales. – Majd más, alkalmasabb időben. -De egyet nem értek. Ha ön szegény ördög volna, el tudnám képzelni az -egész históriát. Azonban nem így van; ön gazdag és irigyelt. És mégis -úgy beszél, mint egy bombavető. - -– Még gazdagabb akartam lenni – felelt a báró – sokkal gazdagabb. Az -ember telhetetlen. Minthogy meg volt minden egyebem: a hatalomra -vágytam. Nem afféle tréfa-hatalomra; hanem arra, hogy urrá legyek a -sokaság felett. Király akartam lenni, amolyan igazi király, mint Rhodes -Cecil. De ne beszéljünk többet a dologról. - -… Esti kilencz órakor, miután az ügyész Senecától Zoláig sorra idézte az -összes jeles irókat s miután a védőügyvéd minden sürgősebb szükség -nélkül oly alaposan belebonyolódott egy teljesen közönbös jogi -megkülönböztetés hinárjába, hogy végre belefulladt a tulajdon kérdésébe: -a biróság kihirdette az itéletet. Az itélet fölmentő volt, de a fölmentő -határozatot tizenhét súlyos »noha« előzte meg, tizenhét, gyanúval és -megrovással teli »noha«, tizenhét golyó Palizzi szivébe. - - -III. - -Moralesnek, az igazságügyi palotából jövet, nem igen akadt -mondanivalója. Végre is Palizzi szólalt meg először. - -– Az jár a fejemben – kezdte, mialatt átmentek a hídon – hogy micsoda -csapás lesz ez arra a szegény asszonyra, a ki ma még a feleségem!… Ez az -asszony azt hitte, hogy én vagyok a jóisten. És az istent nem imádják -úgy, a hogy ő engem imádott. Higyje el, ha bűnhödöm valamiért, azért -történik, mert ezt az asszonyt magamhoz lánczoltam!… - -Amaz hallgatott. - -– Képzeljen egy Gontaut-Biron leányt – folytatta a báró. – Ismeri ezt a -családot? A dicsekvésök jellemzi őket legjobban. Azt szokták mondani, -hogy a Gontaut-Biron-ok közül csak az asszonyok halnak meg ágyban. A -férfiak a csatamezőn, párbajban, vadászaton, s a többi; egész -gyüjteményük van azokból a családtagokból, a kiknek vadkan hasította fel -a hasát. S ha volt valaha született herczegnő, az én feleségem az. - -– Vannak a bárónak gyermekei? – kérdezte Morales. - -– Van három fiam. Az egyik öt, a másik három éves, a harmadik -csecsszopó. Bizonyára rájok is kellene gondolnom. De mégis jóformán csak -az asszony jár az eszemben. A gyerekek el vannak látva, majd csak -felnőnek valahogy, s annak idején igen kevéssé fognak megilletődni, a -mikor értesülnek róla, hogy egyszer én is a világon voltam. De ez az -asszony! Ennek rossz lesz egy darabig. S tudja-e, mi volna a legokosabb? -Ha most szépen hazamennék azzal a hazugsággal, hogy teljes elégtételt -kaptam, vagy másfél óráig tettetett nyugalommal beszélgetnék vele s -kimagyaráznám neki a tíz órai lapokban megjelenő kellemetlenségeket, -aztán megvárnám, míg elalszik, s mikor mosolyogva szunnyad karjaimban, -elővenném a revolveremet s egy golyóval szétlocscsantanám ezt a gyönyörű -fejet!… Hogy ne tudjon meg semmit, soha, még a másvilágon se!… mert -szerencsére nincsen másvilág. - -– De báró!… - -Megint hallgatva mentek tovább. Egyszerre Palizzi megállt, s minden -előkészület nélkül búcsúzni kezdett, mint a ki hirtelen határozta el -magát valamire. - -– No, jó éjt. - -– Hová megy? – kérdezte Morales. - -– Megyek védeni a bőrömet. A gyomrom jó, a fogaim kitünőek, a karom -erős. Élni akarok. - -Morales kitalálta, hogy az Urlovasok Klubjába megy. - -– Attól tartok, hogy még szüksége lehet rám. - -– Könnyen meglehet. Jót tenne velem, ha tizenegykor találkozhatnánk a -Paillardban. - -– Ott leszek. - - -IV. - -Palizzi szinte szerencséjének tartotta, hogy a klub nagy előcsarnokában -épp Lavertujon gróf jött vele szembe. Lavertujon gróf a klub -legtekintélyesebb emberei közé tartozott. Bár ötvenedik évét már rég -meghaladta, még most is meglátszott rajta az egykori oroszlánvadász. -Rettenthetetlen volt és büszke; egyenes és meg nem alkuvó; csupa értelem -és becsület, maga a hozzáférhetetlenség. Óriási vagyon ura; elsőrangu -vívó és lövő. Olyan úr, mint Bayard. - -A gróf arczáról világosan le lehetett olvasni, hogy a nem várt -találkozás igen kellemetlenül érinti. De Palizzi ezt sehogy se akarta -észrevenni. - -– Jó estét, kedves gróf – köszönt rá barátságosan. - -A gróf, a ki a jobboldali ruhatár tájékáról a kijárat felé tartott, a -báró szavainak hallatára félre fordult s tovább ment, mint ha nem is -látná Palizzit. - -– Önnek köszöntem, Lavertujon! – szólt Palizzi, most már más hangon, -útját állva a grófnak. - -– És én nem fogadom az ön köszöntését – felelt a gróf nyugodtan. - -A klub nagy előcsarnokában erre egy iszonyatos arczulcsapás hangzott el. -A főlépcsőtől jobbra és balra silbakoló két gyönyörű márványoszlop még -soha se látott a finomságoknak ebben a csöndes templomában ily durva -pofont. - -A gróf megtántorodott, de még erre az el nem képzelt, példátlan -bántalomra se vesztette el lélekjelenlétét. Nem rohant rá megtámadójára, -hanem felöltőjének a zsebéből egy revolvert vett elő, a fegyvert Palizzi -felé irányozta, s elsütötte először, másodszor… - -Mind a két golyó a falba fúródott; az egyik a jobb, a másik a bal füle -mellett sívított el Palizzinak. Az oroszlánt messziről vagy -szemtől-szembe okvetetlenül eltalálta volna; a galamb a magasból -lehullott volna a lövésére: de azt az embert, a ki ily hallatlan -bántalommal merte illetni őt, az érinthetetlent: azt az embert két -lépésnyi távolból elhibázta. - -Harmadszor már nem volt ideje elsütni a revolvert; Palizzi lecsapott a -karjára, s a vadállati erő nagy felsőbbségével kicsavarta kezéből a -fegyvert. - -– Ha kijózanodik, majd küldjön el érte! – szólt s eltette a revolvert a -zsebébe. - -– Ne vágja zsebre, értéktelen! – kiáltott rá a gróf. - -De Palizzi ekkor már ott hagyta, s ment föl a lépcsőn, az olvasóterembe. - -Egy lelket se talált a rengeteg csarnokban. Ilyenkor még kevesen vannak -a klubban; azok is meghúzódnak a játéktermekben, a hol se látnak, se -hallanak. Talán az ebédlőben vitatkozik egy csoport a nap eseményéről. - -Palizzi leült, belenézegetett a délutáni lapokba, s elhatározta, hogy -itt várja meg, a kik után oly hőn sóvárgott: a két gentlemant. Ha benyit -hozzá két szabadító angyal, a kik elégtételt követelnek Lavertujon -nevében: akkor, akkor még feltámadhat. És mit tehetne Lavertujon -egyebet? - -Várt, várt, de a két gentleman csak nem jött. - -Helyettök egy századig tartó várakozás után, klubszolga jelent meg, a ki -levelet hozott a bárónak. A levélben ez volt: - -»Báró úr, - -Lavertujon gróf úr bejelentette nekem, hogy mi történt vele. Az -igazgatóság javaslatomra elhatározta, hogy azonnal ülést tart az ön -ügyében. Addig, míg a határozatot az igazgatóság kimondja, a további -botrány elkerülése végett arra kell kérnem, hogy hagyja el a klub -helyiségét. Megbizottjával annak idején közölni fogjuk a határozatot. - -A klub elnöke.« - - -Mikor a levélről felnézett, a szemközt levő fali tükörben véletlenül -megpillantotta a tulajdon arczát. Egy holtra vált ember arcza volt az. - - -V. - -Fölkelt, lement, s elhajtatott Paillard vendéglőjébe. Morales már várta. - -– Nos? – tudakozódott az utolsó jóbarát. - -Palizzi elmondta, hogy mi történt. - -– Eh! – szólt Morales – Lavertujonnak mégis csak meg kell verekednie -önnel! - -Palizzi a fejét rázta. - -– Lavertujon nem fog megverekedni velem. Ezek a gazficzkók, a kik -visszaélnek a tisztességük érintetlenségével, ki tudnak bujni minden -alól! - -Morales nem mosolyodott el a furcsa mondáson. - -– Elmenjek oda? – kérdezte. - -– Kérem!… Menjen a kocsimon. Akármeddig kell maradnia: itt várom… - -Egy félóra multán Morales már tudta a halálitéletet. Maga az elnök -közölte vele az igazgatóság határozatát. A döntés így szólt: - -Az igazgatóság, rendkivüli ülésében, mielőtt Lavertujon gróf panaszával -foglalkozhatott, kénytelen volt azt a kizárási inditványt tárgyalni, -melyet egy órával előbb Gontaut-Biron herczeg és társai adtak be Palizzi -Ferencz báró ellen. Az inditvány-tevők egy birósági itéletet mutattak -be, a melynek alapján Palizzi Ferencz bárót ki kellett rekeszteni a klub -tagjai sorából. Azért az igazgatóság Palizzi Ferencz bárót már nem is -hallgathatta ki s Lavertujon gróf panaszát nem tekinthette egyébnek -puszta jelentéstételnél. A kérelmező meghallgatása s az ügy alapos -megvizsgálása után az igazgatóság kimondja, hogy: Lavertujon gróf -sérelmet nem szenvedett, mert Palizzi Ferencz báró nincs többé abban a -helyzetben, hogy Lavertujon grófot megsérthette volna. Lavertujon grófot -csak kellemetlenség érte; hogy e kellemetlenséget a lehető módokon -megtorolja-e, ez az ő legsajátabb dolga. Elégtételt keresnie nincs és -nem lehet oka. - -– Szép feladatok várnak rám! – átkozódott magában a szegény Morales. - -Az egész úton azon törte a fejét, hogy miképpen öltöztethetné a -kegyetlen valóságot enyhébb szavakba. Talált néhány ügyes szólamot, de a -fáradsága kárba veszett. - -– Látom az arczáról, hogy kivégeztek – szólt Palizzi, mikor rányitotta -az ajtót. - -A pinczéreken kívül már csak ketten voltak az ebédlő-teremben. - -Morales elmondta, a mivel be kellett számolnia, szépítette a dolgot, a -hogy tudta, végül így fakadt ki: - -– Kedves jó barátom, hallgasson rám, költözzék ki Amerikába! Vagy -utazzék néhány évig, két-három év alatt mindent elfelejtenek. -Szerepelnie nem lehet többé ebben az országban, de milliók és milliók -igen szépen megvannak e nélkül. Ön még így is irigylésreméltó ember. -Gazdag, mindene megvan a csöndes boldogsághoz… - -– Mit képzel! – vágott közbe Palizzi. – Én mindent elvesztettem! Pénzem, -az maradt; de ezzel az aprópénzzel, a melyet nappal nem költhetnék el, -csak éjszaka dobálhatnék ki az ablakon, ezzel az aprópénzzel nem mennék -sokra. A mi rám nézve értékes volt, annak vége. Hogy mindenem megvan a -csendes boldogsághoz?!… Ön a családomra gondol, ugy-e?… Hát nem tűnt fel -önnek, hogy a sógorom az első, a ki azt követeli, hogy zárjanak ki a -klubból?!… Nem tűnt fel: mennyire siet, csakhogy valaki elébe ne -vágjon?!… És ha az asszonyok is benn volnának a klubjainkban, akkor nem -ő lett volna az első, hanem a feleségem! - -– Ön tudta, mit koczkáztat, s mégis oly vakmerő játékot űzött!… Pedig -nem a szükség vitte rá… mi vitte rá?… – tünődött hangosan Morales. - -– Persze, hogy ismertem őket! Csak nem törődtem a hajlandóságaikkal. Azt -hittem, hogy nekem van igazam! Azt hittem, hogy enyim lesz a siker, s ők -annak fognak látni, a kinek óhajtanak. Én értettem, értem őket; csak ők -nem értenek engem. Az olyan emberek tartják fenn az országokat, mint ők; -s az olyan emberek viszik előbbre a világot, mint én. Ha a világ csupa -olyan emberből állna, mint ők: a föld húszezer évvel hamarább hűlne ki, -s egy szép napon talán örökre elaludnék az egész emberiség. Ha ellenben -csak olyanokból állna, a milyen én vagyok, meglehet, holnapután már az -egész világ öngyilkossá lenne!… - -Morales valami frissítőt rendelt. A pinczérek jártak-keltek, a két ember -hallgatott. A csöndességben egyszerre csak megszólalt a fali óra; szép, -mély szava sokáig zengett: tizenkettőt ütött. A felszolgáló legények, a -parancsot teljesítvén, visszavonultak. - -– Még csak egyet kérek öntől, kedves Morales – szólt Palizzi, s egy -hirtelen mozdulattal az előtte álló vázából egy pompás, vérvörös virágot -emelt ki. – Menjen el a feleségemhez, s mondja el neki, hogy az -akasztófa tövéből küldöm ezt a virágot. Mondja meg neki, hogy bandita -voltam; útonálló, zsebmetsző, a hogy akarja. Mondja meg neki, hogy egy -haramiának adta oda magát, de ez a haramia imádta őt! - -– Ej, istenem – tiltakozott Morales megrendülve – már hogy beszélhet -így?!… Ön, a ki még csak az imént maga mondta, hogy élni akar, mert -ugyan mért is vetné el magától az életet, mikor, ha eljátszotta is, hogy -a szigorúan itélők tisztelegjenek önnek, az élethez való jogát -teljességgel nem játszotta el?!… Ön, a ki megérti s felülről nézi -azokat, a kik önt rövidlátásból ezrek bűnének bűnbakjává tették!… Ön, a -ki erejének tudatában éppen nem szorult rá arra a kis társaságra, arra a -kis körre, a melyet elveszített… - -– Hagyjuk ezt, kedves Morales – szólt Palizzi és fölkelt. - -– Hova megy? Önnel megyek. - -– Nem, várjon rám itt. Még lesz egy pár szavam önhöz… Nagyon visszaélek -a szivességével, ugy-e? Pedig most két éve még nem ismertem önt. S nem -tettem önnek soha a legcsekélyebb szivességet se. Ha sok olyan embert -ismertem volna, mint ön, talán más ember lett volna belőlem. A -viszontlátásra, kedves Morales. - -– A viszontlátásra. - -A pár szó tiz percz multán megérkezett. A Madrid-szálló vadásza hozta -egy levélkében: - -»Lavertujon gróf harmadik golyója találni fog. A Madrid-szállóban -vagyok, I. emelet, 28-ik szám. - -Palizzi«. - - - -VI. - -Egy óra felé járt, mikor Morales kocsija a Palizzi-palotához ért. -Moralest meglepte, hogy a háznak majdnem mindegyik ablakából világosság -szűrődött az utczára. - -– Ezek várnak engem! – szólt magában. - -A kapus kijött, s azt mondta, hogy a báróné ébren van ugyan, de ily -későn már senkit se fogad. - -– Csak jelentsenek be, s mondják meg neki, hogy a férjétől jövök. - -Bevezették a nagy terembe. Alig, hogy magára maradt, megjelent a báróné. -Nem látszott rajta semmi nyugtalanság; arcza komoly volt, mint egy -gyászoló özvegyé. Morales mélyen meghajolt. Egyszerre elfelejtette az -előre összeállított rövid mondatokat. De nem volt szükség semmi -előkészítésre. - -– Meghalt legalább? – kérdezte halkan a báróné. - -– Meghalt – felelt Morales. - -S elmondta röviden a történteket. A bárónénak kérdéseket kellett hozzá -intéznie, olyan zavaros volt az előadása. Nagyon elfoglalta valami. - -– Mi volt ez az iment ennek az asszonynak az arczán? – tünődött magában, -mialatt folytatta a jelentenivalóját. – Az öröm, vagy a borzadály -kifejezése? Most, lehunyt szempillájával, titkolt remegésével, -erőltetett mozdulatlanságával maga a keresztény szemérem, a keresztény -lemondás, a keresztény meghunyászkodás… - -– A segítségét kérem önnek – szólt aztán, mikor Morales befejezte. – Az -életem czélja az, hogy gyermekeim soha se tudják meg férjem -szerencsétlenségét. Minden lehetőt meg akarok tenni, s ezt már most meg -kell kezdenem. Ha ön oly jó volna és sorra járná a hirlapokat… A halott -megérdemli azt a kiméletet, melyre az élő nem számíthatott… - -Egy szóval se mondta, hogy látni kivánja a halottat. - -Morales mindent megigért. - -– Még egyet kell elmondanom, báróné. Utolsó beszélgetésünket. - -Ezzel is beszámolt. A báróné szemlesütve, mozdulatlanul hallgatta. - -Mialatt beszélt, egy szőnyegajtón különös, nevetnivaló alak lépett a -terembe: egy nagyon öreg nő éjjeli öltözékben. A nevetnivaló alak az -idegen láttára megállapodott, s hol a bárónéra, hol a vendégre -pillantott. A báróné ügyet se vetett rá. - -Moralesnek eszébe jutott, hogy ki lehet ez a hálóköntösben sétálgató -kisértet. Régebben több apró történetet hallott a Palizzi-ház egy -meglehetősen nevetséges lakójáról: a süket öreg nagynéniről, a ki igen -szeretett társalogni s a ki elől mindenki menekült. - -Mikor Morales befejezte, a hiányosan öltözött öreg hölgy elkezdett -jajongani: - -– Jaj, jaj, mi történik itt? Mért nem akarják nekem megmondani, hogy mi -történt? - -Nem akarták észrevenni. A báróné elbocsátotta Moralest, s úgy tett, -mintha egyedül maradt volna. Le s fel járt a szobában; meg se látta az -öreg személyt. - -Amaz leült egy karosszékbe s tovább sápítozott: - -– Jaj, jaj, mért nem mondjátok meg nekem, hogy mi történt? Nekem soha se -mondtok meg semmit, de azért előttem hiába titkolóztok: én, ha nem is -hallok jól, de mindent megérzek!… - -A báróné csak nem hallgatott rá. - -– Jaj, jaj, tudom én, hogy valami nagy baja van!… Tudom, hogy rosszakat -beszélnek róla, pedig ő jó, a legjobb a világon!… Mért bántják őt? A -multkor egy ujság került a kezembe… Nekem nem mondtok meg semmit, de én -olvasok, olvasok… Ó, hogy írhattak róla, hogy találhattak ki róla ilyen -szörnyűségeket!… - -– Ugyan ne jajongj itt! – szólt rá a báróné. – Eredj és feküdjél le! - -– Nem, tudni akarom, mi történt. Mit akarnak vele? Hol van most? Mért -nem jött haza? Jaj, jaj, nekem nem mondtok meg semmit! - -A báróné belenyugodott, hogy nem szabadulhat tőle, s hagyta, hadd -óbégasson. - -– Jaj, jaj, tönkre akarják tenni, meg akarják ölni, pedig ő oly jó, oly -jó!… Gyerekkorában olyan volt, mint egy angyal, és most is, most is ő az -egyetlen, a ki jó szívvel van hozzám, a ki nem ún, mert ő bizony szóba -áll velem, meghallgat s elmondja, a mit kérdezek!… - -S elkezdte magasztalni unokaöcscsének erényeit. Elmondta egész -történetét, kis gyerek kora óta a legujabb időkig, s ez a történet -csodákkal volt tele, akár a _Szentek élete_. A báróné önkéntelenül -hallgatni kezdte. - -S a mint hallgatta, egyszerre csak letérdelt a karosszék elé, s -megcsókolta a vén lány homlokát. - -Rombadőlt boldogságából csak az maradt meg, a mi ebben az öreg fejben -élt. - -* * * - -– Ne félj, nem lesz semmi baja! – suttogott hozzá, szeliden, a hogy -gyermekekhez szokás. – Légy nyugodt, megoltalmazzuk!… Csak eredj be most -már a szobádba és pihend ki magad!… Ne félj, nem lesz baja!… - -Aztán ő is bement a hálószobájába s magával vitte a vérvörös virágot, a -melyet Morales hozott. - - - - -A TÜCSÖK ÉS A HANGYA. - - -I. - -Találkozzék gróffal, herczeggel, Rudolf úr szembe mert nézni mordul; és -akkor se fordult félre, ha véletlenül szürke barát mellett haladt el. -Edzettebb legény volt, mint a skót ballada hőse; emberi jelenés nem -riasztotta meg. Mégis meghökkent egy kicsit, mikor egy szép őszi este, a -mint nyugodtan pipázott a verandán, egyszerre csak azt látja, hogy -előtte áll az öcscse: János urfi, a tékozló fiú. - -Hanem erőt vett magán és lármás vigassággal palástolta a megdöbbenését. - -– Hohó, kit látnak szemeim?! Szervusz, öcskös!… Gyerekek, gyertek csak!… -Asszony, tudod-e, ki van itt?!… Hej, Panni, Jutka!… Süssetek, főzzetek, -nagy vendéget kaptunk!… Isten hozott, öcskös!… No, csakhogy egyszer -látlak! - -János urfi sápadt volt, mint a halál. - -– Beszédem volna veled – szólt csendesen, köszönés helyett. - -– Hogyne, hogyne!… De előbb megvacsorálunk, mi?… Remélem, nem akarsz még -ma visszamenni?… Hisz vonat se indul most már abba az irányba!… No, ez -derék!… Bizony, rég láttalak, öcskös!… - -A gyerekek előrohantak, s látván, hogy János urfi semmit se hozott -nekik, tétova bámultak maguk elé. Panni és Jutka, nagy buzgóságukban, -keresztül-kasul szaladgálták az udvart, minden czél és igaz ok nélkül. -Az asszony is magára kapott valami ruhát, s a mig megjelenhetett, néhány -artikulálatlan hanggal tódította a szives és barátságos lármát. - -Nem talált hamarjában alkalmas ruhaderekat, s mikor a sógorát -megpillantotta, igen elszégyelte, hogy olyan nagyon sietett az -öltözködéssel. János urfi kivülről most is a régi volt: akár csak -skatulyából vették volna ki. Angol ruhája maga a puhaság; herczegi -fehérnemüjét mintha szerelmes hárem-hölgyek szőtték volna. A batiszt és -a finom gyapjuszövet valami magasabb rendü összhangban simult lényéhez; -az öltözet szinte egygyé olvadt az emberrel. - -A finomultságnak ez a bágyadt, meleg szinfoltja egy más bolygócsillag -lakóiról hozott hirt a pusztán lakó asszonynak. Más életről, más -izlésről, más – csak a kiváltságosak előtt érthető – -gondolkozásvilágról. Úgy tetszett neki, hogy János urfi fáradt szemhéján -titokzatos élvezetek emléke ül s hogy ez az asszonyok illatszerével -beitatott férfialak irigyelni való szerelmek utóillatát hordozza magán. -Elpirult a férfi közönbös tekintetére; közönséges, megtermett cselédnek -érezte magát, és szive gyűlölködéssel telt meg. - -De aztán eszébe jutott, hogy: találkozott egy asszony, a ki ezt a szép -fiút megcsalta, csúffá tette s megkínozta, akár egy beteg kutyát. És -megvigasztalódott egy kicsit. - -A vacsoránál János urfi keveset beszélt. Viselt dolgai nem kerültek -szóba; hanghordozása nem árult el semmit. Azon a minden földi bajtól -idegen, nyugodt és hideg hangon beszélgetett, a mely az élvezetnek élő -uriemberek szellemi egyenruhája. Annál többet beszélt Rudolf úr. -Összehordott hetet-havat, lármázott és előadást tartott, szónokolt a -többiek helyett is, s olyan folyamatosan, fáradhatatlanul tartotta -szóval a társaságot, mintha valamiről el akarná terelni a figyelmet. -Tekintete néha öcscsére szökkent, de mindig csak lopva, alattomban, -rosszul palástolt nyugtalansággal, vidámságot tettetve. - -Mikor az asszony felkelt az asztaltól, Rudolf úr is felugrott. - -– Nem maradsz velem egy kicsit? – kérdezte János urfi csodálkozva. - -– Tudod, öcskös, mi falusiak ilyenkor már rémségesen álmosak vagyunk. -Máris tovább maradtam fenn, mint rendesen; máskor kilencz előtt szoktunk -lefeküdni. De egyszer, az nem számit; a te tiszteletedre szivesen iszom -egy-két pohárral többet. Ezzel még nem tesszük tönkre a gazdaságot… -ugy-e, te asszony?… - -– Hát csak aludd ki magad! – szólt János urfi. - -A hálószobába érve, Rudolf úr sietett levetkőzni, s miután lerugta a -czipőit, olyan hirtelen bujt be az ágyába, mintha rablók elől akarna -elrejtőzni. Az asszony valamivel hosszabban bajlódott az éjszakai -öltözékével, s mialatt a haját bontogatta, megszólalt: - -– Te, ez pénzért jött. - -A férfi nem felelt, csak egy nagyot sóhajtott. - -– Remélem, helyén lesz az eszed – folytatta az asszony, a fenyegetés s -jóelőre a szemrehányás hangján. - -Rudolf úr még erre se válaszolt. Csak pár percznyi tünődés után szólalt -meg, mint a ki más tárgyról óhajtana beszélni: - -– Maradjatok egész nap körülöttem. A gyerekeknek meg kell mondani, hogy -mulattassák a kedves János bácsit. - -Az asszony vállat vont. - -– Mit ér az? Félre fog szólitani. Egy percz is elég hozzá, hogy igent -vagy nemet mondj. - -– Eh – nyögte Rudolf úr – a mit egy percz alatt kérhet, azt szivesen oda -adom neki. Többet mondok: boldog volnék, ha egy ezressel megválthatnám -magam. - -Az »ezres« szóra az asszony megdöbbent. - -– Elment az eszed? Én itt elvonom a szájamtól a falatot; az egész -fiatalságomat eltemetem, hogy a gyerekeinknek több jusson; s te oda -akarod adni a kicsinyeink örökségét ennek az eszelősnek, hogy -elpocsékolja pezsgőre s szétosztogassa feslett személyek között?!… - -És ő is bebujt az ágyába. - -– Oltsd el a lámpát – szólt a férfi. – Azért beszélhetünk. - -– A petróleumra sajnálod a krajczárt és ezer forintot akarsz adni az -öcsédnek!… - -A világosság kialudt, de a sötétben tovább tanácskoztak. - -– Valamiről elfelejtkezel – szólalt meg Rudolf úr, egy mély sóhajtás -után. – Arról, hogy tulajdonképpen követelhetne rajtam egyetmást. - -– Például mit? - -– Például kilencz vagy tizezer forintot. Mert közel húszezerrel többet -kaptam, mint ő. - -– Az anyádtól kaptad, nem tőle. - -– A hogy vesszük. Én már akkor a nyakára jártam az anyámnak, mikor -Janinak még nem kellett a pénz, mert gyerek volt, tizenhat-tizennyolcz -esztendős. Egyszer aztán az anyám nem akart többet adni: hogy ő nem -rövidíti meg Janit. Ekkor Jani pártomat fogta: »Adj Rudinak anyám; Rudi -nem kérne, ha nem volna szüksége rá; Rudi nem pazarolja el.« Nem egyszer -jutottam így s nem egy pár száz forinthoz. Mikor a gépeket vásároltam, -négyezer forintot kaptam anyámtól a Jani rábeszélésére. Később, abban az -esztendőben, a mikor elvettelek, anyám már hallani se akart rólam. Jani -ekkor magának kérte a pénzt és elküldte nekem. Mindez soha se vonódott -le az örökségből. Azon osztoztunk meg, a mi maradt. - -– És úgy volt, hogy: ezzel adósa maradsz neki? - -– Nem. Úgy volt, hogy: megosztozunk, pont. - -– Akkor hát mit akarsz? - -– Csak mondom, hogy követelhette volna rajtam annak a felét, a mivel -többet kaptam, mint ő. - -– Ha joga lett volna hozzá, bizonyosan követelte volna. Többet kaptál, -mert te vagy az idősebb. Hát a hol az elsőszülött örökli a vagyon nagy -részét, s az öcscsének be kell érnie azzal, a mit kap?!… - -– Az más. Nagyon jól tudod, hogy az eset egészen más… - -– No bizony! A törvény: törvény, s te éppen olyan fia voltál az -anyádnak, mint ez a másik. - -– Csakhogy az anyámnak nem volt egy fityingje se. Olyan szegénységben -éltek az apámmal, hogy affélét te még csak nem is olvastál. Mikor az -apám meghalt, anyámnak nem maradt egy betevő falatja se. Úgy állott a -világban, mint az ujjam; nem volt egyebe, csak a könnyben úszó két -szeme, meg egy szép viklerje, ma is emlékszem rá. Ezen a vikleren kívül -nem maradt rá egyéb, csak egy poronty, a kit nem volt miből felnevelnie, -no meg a tüdővész, a mi akkor már benne lappangott. Ezt örökölte az -apámtól. - -– Hogy miképpen lett belőle jómódu asszony, az mindegy. Nem lopta a -vagyonát s nem rossz úton kereste. Másodszor jól ment férjhez; a mostoha -apád után szép vagyon maradt rá, s ebből a vagyonból nem tagadhatott ki. - -– Csak a haszonélvezet maradt rá, nem a vagyon. Könnyen megtörténhetett -volna, hogy utána koldus maradok. - -– De, szerencsédre, a mostohád törvényesen a fiává fogadott. - -– Bizony szerencsémre. Mikor már meg volt írva a sors könyvében, hogy -anyámnak velem együtt éhen kell vesznie, hogy, hogy nem, egyszerre csak -előkerült ez az ember, mintha csak a felhőkből cseppent volna. Azt -hiszem, egy előszobában látta meg az anyámat, a mint az egy folyamodást -szorongatott a kezében, valami kis kegydíjért. Belebolondult a könnyben -úszó két szembe s nyakába vette az anyámat, a porontyával együtt. Fiává -fogadott, átruházta rám a nevét, úgy nevelt, mint édes gyermekét, s -végrendeletében úgy intézkedett, hogy én meg az édes gyermeke egyformán -örököljünk. - -– Szóval a törvény szerint is ugyanannyi járt neked, a mennyi az édes -fiának. - -– Azért még sem voltam az édes fia. És az igazi gyermeke ezt soha se -éreztette velem. Mindig olyan volt hozzám, mint ha édes testvérek -volnánk. - -– Nem másithatta meg az apja rendelkezését. Különben se becsülte meg a -pénzt soha. Szórta, a hogy lehetett. Elfecsérelte, eltékozolta. Mit, -eltékozolta? Kidobta az ablakon, beledobta a sárba. Bár többet -menthettél volna meg a gyermekeinknek, ne csak azt a rongyos kilencz -vagy tizezer forintot. - -– A mit eltékozolt, az övé volt. Azt tehette vele, a mit akart. Ha -elfecsérelte is az örökségét, azért nem mondhatom neki: »Jó napot! Már -nem emlékszem! Jó napot! Nem ismerlek többé!« - -– Hát add oda neki a gyermekeid vagyonát. Fecsérelje el azt is! - -– Nem arról van szó. Arról van szó, hogy már nincs semmije. Ki van -fosztva és beteg. Otthont kell adnom neki. Nem tehetem, hogy otthont ne -adjak neki. - -– Kell is neki a te otthonod! Pénz kell neki! Pénz, a mit -elhajigálhasson! Adj neki, hadd hajigálja! Hogy mire a betegség egy-két -év mulva elviszi, ne maradjon se neki, se neked, se a gyerekeinknek. - -– Ne beszélj olyan szivtelenül a betegségéről. Elfacsarodik a szivem, ha -erre gondolok. Tudod, hogy keletkezett ez a betegség? Nem beszéltem -erről neked soha. Most elmondom. Ezt a betegséget az én apám szerezte; -nem az ő apja, hanem az én apám! Az én apám korhely ember volt; falu -rossza. Csak verte az anyámat, de kenyeret nem hozott haza. Folyton -tivornyázott; minél rosszabbul ment a sora, annál többet tivornyázott. -Egyszer aztán a sok hejehujában megkapta a rohamosan pusztító tüdővészt. -Nem okolom érte, alighanem ártatlan volt benne, hogy így történt, de -elég az hozzá, mielőtt észrevette, hogy beteg, beleoltotta a tüdőbajt az -anyámba. Még a csókjában se volt köszönet. Szegény anyám nem sejtette, -hogy mi történik vele. Fogalma se volt róla, hogy beteg, s másodszor is -férjhez ment; mikor az orvosok észrevették, hogy mi baja, már -jóreménységben volt. Ekkor már közel járt a harmincz esztendőhöz; ezért -húzhatta el a bajt olyan sokáig. De ezt a fiút már nem menthette meg a -rettentő örökségtől. Egész életén át dajkálta, ápolta, kényeztette és -babuskálta, egész életén át folyton rettegett miatta; a mostohám, a hogy -a rossz idő beállt, azonnal vitte őket délvidékre, hanem azért: itt van, -a bajnak mégis csak ki kellett törnie. - -– Ki tehet róla? - -– Persze, hogy: ki tehet róla?… De egy okkal több, hogy törődjem vele. -Itt van, a halállal a tüdejében, szegényen, tönkre jutva. S azt hiszem: -tudja, hogy beteg. Nem lehetett rábirni, hogy ne legyen orvos, hanem -válasszon más pályát; és a mit az orvosi tudományokból megtanult, -aggódóvá, képzelődővé tette. Mit mondjak neki? Hogy menjen meghalni a -nyomorúságba? - -– Eh, nem kell túlozni. Ki akarja a nyomorúságba küldeni? Csak arról van -szó, hogy: ne költekezzék tovább, ha már nincs miből. Vannak emberek, a -kik szépen megélnek abból, a mit ő borravalóban szétosztogatott. -Próbálja meg: talán neki is sikerül. Igazad van, ha a betegségére -gondolsz. Csak rá kell nézni, látnivaló, hogy: vége. A legjobb esetben -egy-két esztendeje van még. Hagyján, ha valami áldozattal meg lehetne -menteni!… De mikor úgyis hiába! Azért, hogy másfél vagy két esztendővel -tovább uraskodhassék: fel akarod áldozni gyermekeink jövőjét? Eleget -kaptak már azok a hölgyek; a mit mi annyi lemondás árán -összekuporgattunk a gyermekeinknek, azt hagyják meg nekünk, mert a mi -kicsinyeink is élni akarnak!… - -Elhallgattak s aznap nem tanácskoztak többet – mint Dante mondaná. Éjfél -felé, mikor a kertben valaki a »Pas de quatre«-t kezdte fütyülni, a -sötét szobában nem hallatszott egyéb, csak az alvók nehéz lélekzete. - - -II. - -Rudolf úr másnap korán kelt, s a hogy kilépett a szobájából, mindjárt az -öcscsét tudakolta. - -– Fölkelt már János urfi? - -– Hogy fölkelt-e? – dünnyögött Jutka – hisz le se feküdt! - -– Hát mit csinált? - -– Czigárózott. Kinyitotta az ablakot, fel s alá járt a szobában, kiment -a kertbe meg visszajött, nézte az eget, meg folyvást czigárózott. - -– Talán ivott is? - -– Ivott volna, de nem volt mit. Pálinkát parancsolt, de csak a fenekén -volt az üvegnek. Akkor aztán úgy rendelte, hogy hozzak neki rumot. - -– Még most is ott van az ebédlőben? - -– Az imént, a hogy bementem, mert már teriteni kellett volna, azt -mondta, hogy: jól van, aztán átment a vendégszobába. - -– Mutasd azt az üveget. - -Kitűnt, hogy János urfi mégis csak ivott egy keveset; megitta tudniillik -az egész üveg jamaikai rumot. - -Rudolf úr aggódóan csóválta a fejét s intézkedni akart, hogy -elszelelhessen. - -– Mondd meg az öcsémnek, hogy ki kellett mennem a majorba. - -Hanem az öcscse éppen szembe jött vele. - -– No, kialudtad már magad? – kérdezte. - -Nem volt mód elillanni. Szembe kellett szállni a veszedelemmel. - -– Hallom – szólt Rudolf úr – hogy semmit se aludtál. Mi bajod? Mért -teszed tönkre magad? - -János urfi már nem is sárga volt, hanem fehér. Csak a szemében élt -valami különös vörös fény. - -– Nem voltam álmos. Tudod, mi városiak olyan rémségesen élünk, hogy csak -ilyenkor szoktunk lefeküdni. - -– És rumot iszol. - -– A mi van. - -– Megölöd magad. - -– No, nekem nincs sok veszíteni valóm. Két-három esztendő alatt úgyis -készen vagyok. Hogy huszonhét nappal többet vagy kevesebbet élek-e, az -már mindegy. - -– Mesebeszéd. Nem volna neked semmi bajod. Erővel teszed tönkre magad. - -– Hát legyen úgy, azt se bánom. Hanem most nem erről van szó. Ráérsz? - -– Hogyne, hogyne!… Csak attól félek, hogy az asszony mindjárt kijön… - -– Tőlem az asszony is hallhatja. Nem szeretem ugyan, ha a nők a komoly -dolgokba is bele kotnyeleskednek, de ha nálatok ez már így szokás… - -– Kérlek… éppen azért, mert az asszonynak semmi köze hozzá… csak -figyelmeztetni akartalak. - -– Jól van, ne foglalkozzunk tovább az asszonynyal… Hallgass rám. Azért -jöttem, mert te talán még meg tudnád menteni, ha nem is az életemet, -legalább azt a lehetőséget, hogy egy darabig még eltengődhessek… ezt a -két-három esztendőre való létet. Irtózom a szennyes nélkülözéstől, nem -akarnék halálom előtt az ebek harminczadjára kerülni, nem akarom, hogy -még inkább szánakozzanak rajtam. Tudsz róla, hogy mi történt velem? -Mostanában annyit beszéltek erről, hogy csudálnám, ha nem hallottad -volna. - -– Igen, hallottam, nagyon is sokat hallottam rólad… - -– Annál jobb, legalább nem kell szaporitanunk a szót. Tehát: nevetség -tárgya lettem és tönkre jutottam. Alaposabban, mint képzeled. - -– Hallottam, hogy huszonnégy óra alatt adtad el a szentmiklósi pusztát. -Micsoda esztelen pazarlás!… - -– Hja, huszonnégy óra alatt kellett a pénz, és máshonnan nem -szerezhettem annyit. - -– Elkártyáztad? - -– Azt is mondhatnám, hogy elkártyáztam; másoknak ezt mondom. De nem, nem -erre kellett a pénz. Megtudtam, hogy az az asszony, a ki a nevemet -viselte, adósságokat csinált a hátam mögött. Ezeket az adósságokat -fizettem ki vele. - -– Megőrültél? Ez a hitvány teremtés meggyötör, csúffá tesz, pellengérre -állit, végül megszökik egy olyannal, a kit nem fog kifoszthatni, s te -tönkre teszed magad, hogy rögtönösen fizethesd ki az adósságait?! De -hisz ez tisztára eszeveszettség! - -– Értsd meg: ezeket az adósságokat azalatt csinálta, a mig a nevemet -viselte; azalatt csinálta, a mig vállaltam érte jót, rosszat, okosat, -oktalant, életet, halált, mindent! Az én nevemre, az én tisztességemre -hiteleztek neki; abban a föltevésben, hogy az én gondolkozásom, az én -becsületérzésem soha, semmiféle körülmény között, nem fog alkudozni s -nem fog kibúvókat keresni! Ő befonhatta, de én nem csaphattam be azokat, -a kik számítottak a nevemre, arra a névre, a melyet az apám viselt, -akkor se, ha ravaszúl és rosszhiszeműen számítottak rá… a ki erre -épített, az lehetett akárki, akármi, de jól épített! Aztán, ember, -erőltesd meg az eszedet és értsd meg, hogy ezt az asszonyt én ki akartam -fizetni, ki akartam fizetni, ki akartam fizetni! - -– Az istenért, ne kiabálj úgy! Mi szükség rá, hogy a cselédek is -meghallják?!… Érdemes ennyire felizgatnod magad? - -– Ebben igazad van. Szóval túl vagyunk rajta; megtörtént, mert így -kellett történnie. S most már hiába vitatkozol velem. - -– Nem vitatkozom veled, csak sajnállak. Mert sejtem, hogy ezzel -megpecsételted sorsodat. - -– Olyanformán. - -– Semmid se maradt? - -– Nem sokkal több a semminél. Megmaradtak a szőnyegeim, a képeim, más -egyéb haszontalanságok, meg a házam. Jobban mondva: a ház. Mert ez csak -félig-meddig az enyém. A telekkönyv még az enyémnek vallja, de biz az -már csak úgy lóg a levegőben. Jövedelme nem fedezi a terheit, s én most -már csak a szőnyegeimből, meg a képeimből élek. De a szőnyegeket csak -úgy elkótyavetyélem, a festett fürdőző asszonyok a tizedrészét se adják -vissza annak, a mibe kerültek; lassankint mindez elfogy s akkorára a ház -is szétfoszlott, mint egy pókháló. Csak te menthetnél meg. - -– Hogyan? - -– Ebbe az építkezésbe ostobaság volt belemenni, de soha se tudtam -számítani, s akkor a legkevésbbé, mikor először életemben okos akartam -lenni, s a jövőre, a családra gondolva, rábeszéltettem magam, hogy -telket vegyek. Az épület kétszer annyiba került, mint a hogy -számították, s a mostani jövedelmemből a bank kölcsönét nem tudom -törleszteni. Nemsokára egy tizezer forintos részletet kellene fizetni; -ez a tizezer forint nincs. S ha a határidőre nem fizetek, elképzelheted, -hogy mi következik. A csőd. - -– Add el a házat a terheivel együtt. - -– Nem lehet, mert most nincsen ára. Nincsen ára, mert ismerik a -szorultságomat, s mert a ház távolról se ér annyit, mint a mennyibe -került. Eladni annyit jelentene, mint odaadni ingyen. Abból a tenger -pénzből, a mit beleöltem, csak úgy menthetek meg valamit, ha megtartom; -legalább egyelőre. És erre csak egy mód van: ha kölcsön kaphatom tőled a -tizezer forintot. - -– Azt tudod, hogy nekem nincs heverő tizezer forintom. De föltéve, hogy -megtudnám szerezni, mit remélsz ettől a császár-metszéstől? - -– Mit remélek! Mit remélek! Azt remélem, hogy egyelőre elkerülöm a -csődöt s összes következéseit, a sáros halált, fuj!… Azt remélem, hogy -időt nyerek, s ha időt nyerek, nem veszítem el, hanem értékesíthetem, a -mim még megmaradt!… Azt remélem, hogy ha egy darabig békességben élek, -ujra beleélem magam a munkába s megkereshetem azt, a mire két-három év -alatt még szükségem lehet!… Azt remélem, hogy nem halok meg szeméten, -szennyes ágyban vagy a könyörület helyén, hanem otthon a tulajdon -fészkemben, s a fiókomban még marad annyi, a miből ki lehet fizetni a -betegápolót!… Azt remélem, hogy az utolsó napjaimban nem kell -alamizsnából tengődnöm, vagy szégyenletes kölcsönökből, terhére a -közelemben maradtaknak, s az egész világnak!… Fuj, miket mondatsz -velem!… Mit remélek? Hát ezt remélem. - -– Jól van, megértettelek. De valamiről nem beszéltél. Ha én oda adnám -neked, a mire most szükséged van, csak úgy tehetném, ugy-e, ha ezt a -pénzt a gyermekeimtől vonnám el, ha tőlük venném kölcsön, nem igaz?… -Biztosíthatsz-e, hogy ha ezt megteszem, nem rövidítem meg őket? -Biztosíthatsz-e róla, hogy ez a tizezer forint nem vész el?… - -– Nem biztosíthatlak. A valószínű az, hogy, történjék velem bármi, a -tizezer forintod megmarad; a ház a tietek lesz s ennyit alighanem meg -fog érni a halálom órájában minden terhe mellett is. De ez csak -valószinű, nem bizonyos. A hogy már sokkal többet bele temettem ebbe a -házba: meglehet, hogy ezt is csak bele temetném. S akkor hiába -tábláztatom rá a kölcsönt és hiába irok végrendeletet, a mi különben -fölösleges, mert e nélkül is ti volnátok az örököseim… Mondom, -megeshetik, hogy a ház elnyeli ezt a tizezer forintot is, a mint -elnyelte a többit. Ez a körülményektől függ, nem tőlem. A ház értéke -emelkedhetik; de csökkenhet is. Nincs kizárva, hogy két év mulva mégis -csak dobra kerül; ebben az esetben, vagy ha egy bizonyos időpontban -kénytelenek vagytok eladni: meglehet, az ára nem fogja meghaladni a -terheit. Szóval nem biztosíthatlak semmiről. Magammal hoztam az -irataimat; ezekből kiszámíthatod, mit ér, a mire ezt a kölcsönt kérem. -Annyit azonban előre mondhatok, hogy ha meg akarsz menteni, ezt csak -koczkázattal teheted. Biztosítani nem tudlak semmivel. - -– Mondok neked valamit. Hagyj ott mindent, s gyere ide hozzánk. Gondodat -viseljük; nem látsz szükséget semmiben. Vadászgatsz, olvasol; azt téssz, -a mit akarsz. Ha kedved telik benne, meggyógyítod a fájós lábú -parasztokat. És nem törődöl semmivel. - -– Köszönöm, de nem tudnék itt élni. Az élet nekem az, a mit megszoktam. - -– A villamos láng, a zajos társaság, a nyüzsgő embertömeg, a lóverseny -és a kártya?… - -– A hogy akarod. Nem igyekszem azon, hogy különbnek tüntessem fel -magamat előtted, mint a minő a hírem. Elég az hozzá: köszönöm a hozzám -való jóindulatodat, de nem óhajtok a házadnál szegény rokon lenni. - -– Félreértesz. Jó szívvel ajánlom ezt és sajnálom, hogy visszautasítod. -Nem vitatkozom veled; az életről való fogalmaink nagyon különbözők. De -valamiben egyet fogsz érteni velem. Abban, hogy a kívánságodra e -pillanatban még nem felelhetek. Előbb meg kell beszélnem a dolgot az -asszonynyal. - -– Hogyne! Közös szerzemény, közös jogok. - -– Igazságtalan vagy a feleségem iránt. Ő igen jó asszony. - -– Ez a megjegyzés fölösleges volt. Ha tudnád, mennyire tisztelek minden -asszonyt, a ki nem szökik meg az urától!… - -– Hol vannak azok a papirok? - -– Az útitáskámban pihennek. Végig sétálták már az összes bankokat; egy -kicsit fáradtak. - -– Azt hiszem, te is az lehetsz. Add ide az iratokat, aztán dőlj le és -aludjál egy keveset. - -– Ne aggódjál rajtam. Azzal, hogy nem aludtam, legfeljebb három órával -siettettem a halálomat. Mondjuk, hogy nyolcz órát aludtam volna; még így -is nyertem öt órát. - -– Szép nyereségeid vannak! No, még beszélünk a dolgaidról… Ebéd alatt, -vagy délután… mondjuk: délután. - - -III. - -Valami nagyon sokat nem beszéltek ezekről a dolgokról, se ebéd alatt, se -délután. Ebéd alatt egyáltalán nem igen beszéltek; csak a gyerekek -mulattatták a kedves János bácsit, a szülők homlokán valami mélabú -borongott. Délután se nyúlt hosszúra a tanácskozás. Rudolf úr egyet -köhögött, behívta János urfit a kanczelláriába, egy darabig -ötölt-hatolt, aztán előadta, hogy átvizsgálták az iratokat, hogy tizezer -forint igen nagy pénz, s hogy az asszony meg ő nincsenek egy nézeten. Az -asszony tudniillik úgy vélekedik, hogy nekik nincs joguk koczkára tenni -a gyermekeik pénzét, bármily tisztes czélzatból. - -– Nagyon különösnek találja – magyarázta Rudolf úr életepárja felfogását -– hogy a szentmiklósi puszta vételárával nem a tulajdon tartozásodat -fizetted, hanem azét az asszonyét, a ki a feleséged volt, de már nem az. -És ebben az egyben igazat kell adnom az asszonynak. Mert házasság ide, -házasság oda, hitelezők így, hitelezők amúgy, a nagylelkűség egy -bizonyos határon túl esztelenség, és engedj meg, de bizony ezt a -nagylelkűséget semmiképen se érdemelte ki az a nő, a ki, bocsáss meg, de -mondjuk ki nyiltan: czudarul bemocskolta a nevünket! - -Mikor Rudolf úr kiejtette ezt a szót: »nevünket«, János urfi -elmosolyodott. A kisértetek mosolyoghatnak így, látván az élők -marakodását. - -A fehér arczról ellebbent mosoly keresztül járta Rudolf úrnak a lelkét. - -– Mert hisz a te neved – szólt halkabban – édes atyád jóvoltából most -már az enyém is… Én nem feledtem el, hogy mit köszönök neki… S már csak -azért is végtelenül bánt, hogy az asszony… - -– Az asszonynak igaza van, nincs jogotok koczkára tenni a gyermekek -pénzét… No nem baj, nem baj, majd csak megleszünk valahogy! – -vigasztalta bátyját János urfi. - -– Nem felejted el, ugy-e, a mit mondtam? Ha jobbat gondolsz… ha -megváltoznék a kedved… s megelégednél a mi csendes otthonunkkal: itt -mindig tárt karokra találsz… Gondodat viseljük s nem látsz szükséget -semmiben… - -Ezzel befejezték az ügyet. - -János urfit ettől a percztől fogva mintha kicserélték volna. Mint a -kinek kő esett le a szívéről, felvidúlt, szinte gyermekké lett a családi -körben. Egész nap ugrált a kis öcscseivel, s este, vacsora után, -megtanította őket a tengerész-keringő döczögős verseire: - - Mert isme – retlen – tenge – rekre - Visznek a – szél le – ányai… - -– Mi az, a mit énekelsz? – kérdezte Rudolf úr. - -– Egy angol operett – felelte János urfi. - -És elbeszélte sógorasszonyának, hogy ebben a legujabb darabban a -czimszerep előadója tízszer öltözik át s először mint medvetánczoltatónő -jelenik meg, egy eleven medvével s több vörös nadrágba öltöztetett, öreg -képü majommal. - -Az asszony ezalatt arra gondolt, hogy sógora határozottan csinos fiú. - -János urfi másnap reggel elutazott, de Rudolf úrnak még napokig a -fejében kóválygott a tengerész-keringő badar verssora: - - Visznek a – szél le – ányai… - -* * * - -Dr. Ujfalussy János öngyilkosságát bátyja is csak az ujságból tudta meg. -Az ujság leirta, hogy a holttestre a budai hegyek közt akadtak rá, s -hogy az öngyilkos zsebeiben nem találtak egyebet, csak néhány névjegyet -meg egy régi arczképet. Az arczkép – magyarázta az ujság – a -legeslegrégibb fényképek egyike; abból az időből való, mikor Daguerre -fölfedezése még egészen uj dolog volt. Fiatal leányt ábrázol; egy -mosolygó édes teremtést, a kin fehér ruha van, olyan fehér ruha, a minőt -több mint félszázaddal ezelőtt viseltek. Könnyű kitalálni, hogy: az -öngyilkos anyjának leánykori arczképe. - -– Különös! – tünődött Ujfalussy Rudolfné – én azt hittem, hogy anyádnak -csak egy ilyen fényképe maradt. Az, a melyik nálunk van. - -– Én se tudok másikról – szólt Rudolf úr, hiába erőltetve emlékezetét. - -Az asszony nem sajnálta a fáradságot s előkereste az albumot. Emlékezett -rá, hogy a régi képnek hol kell lennie. Csak az üres papírlapot találta -ott; a fénykép eltűnt. Akkor vehette ki János urfi, a mikor utóljára -volt náluk. - -Rudolf úr elgondolkozva bámult maga elé. - -– Mégis elvitt valamit – szólt az asszony. - - - - -HOMO DUPLEX. - - -I. - -A krétai tíz vértanu ünnepe – a katholikusok január negyedikét írtak -akkor – Kabarov fő-prokurátornak nehéz napja volt. Öt órakor kelt, mint -rendesen, hétig az ájtatosságait végezte, aztán kihallgatást adott a -szlihóvi metropolitának. A kihallgatás után megreggelizett – száraz -kenyeret evett s vizet ivott, mint hajdan az anakoréták – majd tíztől -délig a szent zsinat ülésén elnökölt s ismert, rideg akaraterejével -irányította a tanácskozást. Később a külügyminiszter látogatását -fogadta, majd a czárral értekezett, a ki két óra tájban kereste fel első -tanácsosát. - -Mihály czár nagyon nyugtalan volt aznap. Nem India, hanem a czarevnák -miatt. Hogy mit szólnak az angolok Heret megszállásához, ez a czárt nem -igen érdekelte. De annál inkább érdekelte az a háborúság, mely néhány -héttel azelőtt tört ki anyja és felesége között. A fiatal czárné kissé -szeles volt, s gőgös, mint minden asszony, a ki alantasabb sorból -emelkedett fel a magasba; az özvegy czárné pedig, ez a nagy szív, mely -folyvást érzett és dobogott, mindenkit szeretett a világon, csak a -menyét gyűlölte. Valami kicsiség történt mindössze, de ezt a kicsiséget -az özvegy halálos sértésnek nézte. A fiatal asszony pedig makacs volt, -mint egy elkényeztetett szép gyerek; egy kis germán önzés, egy csöpp -angol-szász durvaság… s a czár előtt, a ki lágy lelkű volt, mint egy -német kisvárosi szende, a dolog rettentőnek tűnt föl. - -– Beszélj velök, Kabarov – szólt a fő-prokurátorhoz, szinte könyörgő -hangon. - -A fő-prokurátor szava mindig nagy hatással volt az özvegy czárnéra. -Borisovna Annának egész élete érzésekből, ragaszkodásból, lemondásból és -türelemből állott. Alkalmazkodó, hajlékony lelke előtt, mely mint a -repkény, mindig támasztékot keresett, majdnem a föld fölé emelkedőnek -tűnt fel ez a kis ember, a ki maga volt a megtestesült, hideg akarat. A -prokurátor mély vallásossága s példaként emlegetett szent élete, mely -néha szinte megdöbbentőnek tetszett az anyagiassághoz jobban hozzátapadó -női lélek előtt, tiszteletet gerjesztettek benne. És mindenekfelett -tisztában volt vele, mekkora hatalom ez a nyomorult kis aszkéta, aki -akárhányszor összetűzött a boldogult czárral, tervek miatt, melyeket az -a másik, eszméken lovagoló férfi előbb őrültségeknek tartott s utóbb -nagyszerűeknek ismert fel. - -A fiatal asszony pedig egyszerűen félt a fő-prokurátortól. Ugy tekintett -rá, mint egy idegen világbeli, csodálatos állatra, melynek a fegyverei -ismeretlenek, s épp azért ijesztőek, mert rejtelmesek. Nem értette s -józansága ösztönszerűleg borzadt ettől a csunya formába bujt -rejtelemtől. Az ifjú czárné eddig csak hizelgőket, nagyúri -éhenkórászokat látott, mindenféle lakájokat, ész nélkül való -aczélpengéket, tányérnyalókat, s két vagy három uralkodót, a kik nem -tudtak vagy nem mertek uralkodni. És tapasztalnia kellett, hogy ez a -varangy uralkodik. Micsoda erőnél fogva? Ezt szavak meg nem magyarázták -neki. S mégse tagadhatta el magában, hogy ebben a szörnyetegben valami -kivételes erőnek kell lakoznia. Egy ember, a kinek semmi érdeke a -világon. A ki rosszul eszik, mint egy muzsik, s nem iszik, csak vizet. A -kinek nincsenek szenvedélyei; a kihez asszony soha se férkőzött közel. A -kinek nem szenvedélye még a hatalom sem, mert hatalmáról azonnal kész -letenni, mihelyt ellent mondanak neki. A kinek a szenvedélye csak: a -böjt és imádkozás. Utálta, de félt tőle. - -Mindössze néhány kenetes szóba került, s mind a két asszony megadta -magát. A czár nem győzte bámulni ezt az ékesszólást. - -Délután öt órakor a fő-prokurátor részt vett a miniszter-tanácsban. Ő -maga szövegezte meg az Angliának szóló jegyzéket; Korzakov, a -külügyminiszter, csak bólintgatott hozzá. Azután a folyó-ügyek -következtek, s a fő-prokurátor közel nyolczig mondta tollba titkárainak -a megirni valót. Végre visszavonulhatott. - -Ekkor következtek a legnehezebb órák. A karácsonyi beszéd!… - -A görög-keletiek karácsonya akkor január hatodikára esett. Még csak -harminczhat órája volt ehhez a nagy munkához. - -Pedig egész lelkét belé akarta tenni. Gyujtó szónoklatot akart, melynek -a fénye két világrészre lássék. Hogy szava bele vésődjék a ministransok -lelkébe. Mert a ministransokban a hiba. A ministransok nem teljesítik a -kötelességüket. Elnézik a pálinkát, mert maguk is pálinkát isznak. S a -pálinka az ördög ügyvivője. Mi haszna, hogy a két világrész ma még vakon -engedelmeskedik? Mit ér a legokosabb parancs; a parancs nem szólhat -századoknak. S az egyedüli, a szent, az üdvözítő hagyomány napról-napra -gyengül. A nép, az még holt föld. De valami már erjed a föld méhében. A -téves eszme; a világot felforgató, sátáni gondolat. - -Kabarov Petrovics Vazul látta, hogy mi történik ott lenn, a föld alatt, -és szembe akart szállani minden poklokkal… - -Kiadta rendeleteit másnapra s bezárkozott a szobájába. - -Nevezzük szobának, ámbár inkább czellának kellene mondanunk. Nem volt -benne egyéb, csak egy tábori ágy, néhány szekrény, két nádszék, egy -csomó fóliáns, meg egy íróasztal. Különös díszképpen egy Szent Vazul-kép -szerepelt. - -A fő-prokurátor leült íróasztalához és dolgozni kezdett. Egyik apró betű -a másik után sorakozott, de minél többen voltak, annál lassabban kezdtek -sorakozni. Valami bágyadtságot érzett. - -A két heti lázas munka, a sok böjt és a lelki izgalom kezdte megboszúlni -magát. - -Egyszerre ernyedten hullott alá mind a két karja. Tolla a földre esett; -s zaklatott fejében nem talált egyebet, csak az utóljára leírt szavakat. - -Elfáradt; végképpen elfáradt. - -Vagy egy félóráig hevert a székén mozdulatlanul. Gondolatai teljesen -elhomályosodtak; szeme lecsukódott. - -Gyakran megtörtént, hogy ott aludt el a székén. De most nem az álom -környékezte. - -Hirtelen fölvetette a szemét, s a ki ebben a pillanatban látja, nem -ismert volna rá. Tekintete, mely máskor szúró volt, mint egy aczéltőr, -tévedezővé és lázassá változott át; a két kis savószínű szem valami -különös meleg fényben égett. - -Majd gyors elhatározással fölkelt, s íróasztalának egyik rejtett -fiókjából egy csomag kulcsot keresett elő. Aztán kinyitotta az egyik -szekrényét, s onnan igen különös tárgyakat szedett elő. Parókát, -álszakállat, tiszti egyenruhát, egy nagy köpenyt, kardot és -revolvereket. - -Átöltözött. - -Ha a fiatal czárné látta volna! A fő-prokurátor ebben a perczben -tökéletesen olyan volt, mint egy vézna tizenegy éves fiú. Gondosan -borotvált arcza teljessé tehette volna a csalódást; egyes-egyedül -szürkülő haja árulta el, hogy ez a nyomorult kis test egy nagyon, nagyon -öreg fiúé… - -Mikor elkészült ál-öltözetével, eloltotta gyertyáját, becsukta az -ablak-táblákat, az ajtóhoz ment, s nesztelenül, vigyázva, félre tolta a -reteszt. Majd kinyitotta az ajtót; egy kicsit hallgatózott, bezárta a -szobáját s aztán kisurrant. - -A fő-prokurátor megelégedett egy czellával is, de gondoskodott róla, -hogy őrízetlen kijárása legyen. - - -II. - -A palotából épp ily nagy vigyázattal sompolygott ki. Egy darabig gyalog -ment, aztán egy elhagyott helyen, kocsira ült. De erről is leszállt, s -kétszer változtatott kocsit, míg végre a város legkülső részének egy -sötét, piszkos, nappal is néptelen utczájába ért. - -Az utcza sarkától ismét gyalog folytatta útját. Miután előbb óvatosan -körültekintett, nem követi-e valaki, egy ócska, gyanus külsejű, -egyemeletes ház előtt állapodott meg. Kulcsa volt a kapuhoz; pár percz -alatt fenn volt az első emeleten. - -A lakás ajtaját is egy magával hozott kulcscsal nyitotta ki. A szobában -világos volt, mintha mindig várták volna. - -Ebben az első szobában nem volt egy lélek sem. De a szomszéd helyiségből -gyermekzsivaj hallatszott ki. - -A fő-prokurátor nem ment egyenest oda, a honnan a lárma hallatszott, -hanem egy benyilóba lépett, s itt egyenruháját egy másik jelmezzel -cserélte föl. - -Ez a jelmez még különösebb volt, mint az első. A fő-prokurátor, mikor -felöltözött, szakasztott olyan volt, mint egy iskolás fiú. Rövid zeke s -hátulgombolós nadrág volt rajta, mely csak a térdéig ért s harisnyákban -végződött; fejére vörös pántlikás szalmakalapot tett s nyakába táskát -akasztott, olyat, a minőt az iskolás fiúk viselnek. - -Igy felöltözvén, besietett ama szobába, a honnan a hangok hallatszottak. - -Nagy, világos terem volt, melyben egy sereg gyerek nyüzsgött, zsivajgott -– mindnyájan nyolcz-tiz évesek lehettek – egy szép, kövér asszony körül, -a ki úgy ült közöttük, mint egy kotlós tyúk a csirkéi között. Ez az -asszony nem lehetett több húsz-huszonkét évesnél. Pompás teremtés volt, -a kin csak úgy feszült a ruha; a Bőség meg az Egészség istenasszonyát -festették ilyennek. Gyönyörű, buja, szőke haja igazán méltó volt rá, -hogy vászonra tegyék, a két nevető kék szemmel – csak fiatal anyákon -látni ezt az édes tekintetet – a szabályos, kis orrocskával, s a -picziny, kissé duzzadt, vérvörös ajkakkal. De a nyaka és a válla meg -éppen valóságos csoda volt. - -És pedig olyan csoda, a melyben nem volt semmi titokzatos. Fiatal anyák -nem szoktak így öltözni. A karja és a válla fedetlen volt, annyira -fedetlen, mintha bálba készült volna. - -Mikor a fő-prokurátor belépett, a gyerekek nagy lármával fogadták: - -– Fedor! Itt van Fedor! - -A fiatal asszony pedig mosolyogva köszöntötte: - -– Megjöttél az iskolából, Fedor? - -– Igen, anyuska. - -Fedor oda szaladt a szép asszonyhoz s kezet csókolt neki. Aztán -lehajította a táskáját s a terített asztalhoz ült, a hol már várta a -vacsora. Fedor mohón evett, s mikor lenyelte az utolsó falatot, oda -rohant a czimboráihoz, a kik már hívták: - -– Fedor, egyél gyorsan, s aztán gyere játszani. - -Az újon érkezett nem sokáig kérette magát; csakhamar maga is részt vett -a játékban. A gyerekek összefogóztak Fedorral, s keringelni kezdtek a -szobában: - -– Körbe, körbe, körbe járjatok… - -Fedor is velök énekelt: - -– Körbe, körbe, körbe járjatok… - -De a jó egyetértés nem tartott sokáig. Az egyik gyerek felkiáltott: - -– Anyuska! Fedor rossz! Verje meg Fedort! - -Egy kis lány sírva panaszkodott: - -– Fedor megcsípett! Anyuska, verje meg Fedort! - -– Ejnye te, haszontalan kölyök! – haragudott a szép asszony s előkereste -a virgácsot. A virgács inkább seprűhöz hasonlított. - -Megfogta Fedornak a fülét s elverte. A gyerekek boldogan kiáltoztak: - -– Ugy kell Fedornak! Fedor rossz volt! Csak verje meg, anyuska, verje -meg! - -Fedor jajgatott, de nem menekülhetett a büntetés elől. Mikor megkapta, a -mit érdemelt, duzzogva a sarokba bujt és csendesen pityergett. - -– Rossz kölyök! – zsémbelt a fiatal asszony. – Máskor viseld magadat -becsületesen! - -De nemsokára kegyelmet kapott. A fiatal asszony kiküldte a szobából a -gyerekeket, s megczirógatta Fedor arczát. - -– No, ne sirj! Azért én szeretlek, ha rossz vagy is. Hanem máskor viseld -magadat szépen, s ne bántsd a testvéreidet. - -Fedor azonban tovább is sirdogált, s az öklével törülgette a könnyeit. - -A fiatal asszony már megbánta a heveskedését. Magához vonta Fedort, s az -ölébe vette; aztán valami dajka-nótát énekelt neki, hogy elaltassa. - -Fedor elaludt. - - -III. - -Másnap délután a fő-prokurátor tovább dolgozott ünnepi beszédén. És a -következőket írta: - -… »A pogány költő azt mondta, hogy minden asszony rossz, minden férfi -hitvány, s még sincs fenségesebb dolog, mint a szerelem, e két -rosszaságnak az ölelkezése. Igy beszél a pogány. Én pedig azt mondom -nektek: Igaz, minden ember gyarló. Mindnyájan bűnök között élünk. De a -gyarló emberben van egy fenséges dolog, a mi részese nyomorúságainak, és -a mi nem vész el vele. Ez a fenséges dolog: az eszme. Ha az eszmének -éltek, a végtelen irgalmasság el fogja nézni hibáitokat!« - - - - -TÉL. - - -I. - -A gróf éppen a játékteremben volt, mikor a kezébe adták a telegrammot. -Ki se bontotta mindjárt, csak azután, mikor látta, hogy veszített. Mikor -a croupier beseperte zsákmányát, a gróf feltépte a pecsétet és elolvasta -a messziről érkezett hírt. - -A telegrammot Gerlay báróné küldötte; az az asszony, a ki valamikor az ő -felesége volt. Ezt tudatta vele: - -_Vilma leányunk az éjjel meghalt. Péntek délután temetjük._ - -_Gerlayné._ - - -Mint a kit hirtelen pofon vágnak, vagy torkon ragadnak, letepernek és -mellbe rugnak: egy váratlan, durva ütésnek a fájdalmát érezte. Azt, hogy -a testéhez valaha hozzá nyúlhatnak, Barcsay gróf lehetetlennek tartotta; -arra az eshetőségre, hogy a leánya előbb halhat meg, mint ő, még eddig -nem gondolt soha. - -Fölállt és a papirt eltette a kabátja zsebébe. - -– Csak nem megy el, kedves gróf, a mikor ennyit veszít?!… – kérdezte egy -hölgy, a kinek előbb a nyereségéből egy-egy aranyat adott. - -A gróf nem felelt. Már meg se látta azt a hölgyecskét, a kinek a -tekintete rákapaszkodott. - -Csak egy halottas kocsit látott maga előtt, ott, a hol a szomszéd -játékasztalt tudta. Egy halottas kocsit, melyre éppen most emelték rá az -érczkoporsót. Láthatatlan emberek egyik koszorút a másik után rakták a -koporsóra, s a nehéz szagú virágokból, nagy sötétzöld levelekből és -fekete, vörös, viola szinű szalagokból font temetési dísz elborította -Szent Mihály szekerét. Az érczbetűk azonban kivillantak a szalagok -közül: - -ÉLT 33 ÉVET. - -Kiment a játék-ház igazgatósági szobájába s megszólított egy -tisztviselőt: - -– Egy vasúti menetrendet kérek. - -Bele telt egy pár percz, a míg a könyvet előkerítették, de ez a -késedelem nem tette türelmetlenné. Egy kis leányra gondolt, egy három -esztendős, fehér ruhás kis teremtésre, a ki az ölében ül és -együgyűségeket kérdez tőle: »Mondd, papa, az oroszlán nem fél az -elefánttól?« A két nagy kék szem tele van kíváncsisággal. Ő belemosolyog -ebbe a végtelen kékségbe; tudja, hogy: ez a menyország… Milyen régen -volt ez!… - -Szinte megriadt, a mikor feléje nyujtották a könyvet. - -– Vagy úgy?… Igen… Köszönöm. - -Nem volt könnyű dolog megtalálni a kellő vasúti összeköttetéseket: a -Rivierától az erdélyi havasokig. Végre kiszámította, hogy ha azonnal -indul, még csütörtök este Marosvárott lehet. Alighanem gondoltak rá, -hogy a temetésen ő is ott akar lenni. - -Hosszú, nagyon hosszú idő óta egyéb figyelemben nem is részesítették. -Még csak azt se tudatták vele, hogy a leánya halálos beteg. Pedig -hosszasan kellett szenvednie. Több mint hat hete egy sor se érkezett -tőle, s utolsó levelében már írta, hogy gyakran betegeskedik. Akkor -ügyet se vetett erre a mondatra. Egy pár odavetett szóból ki gondolna -mindjárt a halálra?! - -Az se tűnt fel neki, hogy nem kapott levelet. Eléggé ritkán írtak -egymásnak; még jó, ha minden két-három hónapban. Már régen bele törődött -abba, a mi eleinte igen elszomorította, s a mi ellen mégse tehetett -semmit, hogy a leánya lassankint idegenné lett hozzá, vagy legalább is -jobban húzott azokhoz, a kik között élt, mint hozzá, az atyjához. Sőt, -mikor utóljára találkoztak, úgy rémlett neki, hogy maga is a félig -idegen ember hideg, bíráló tekintetével nézi az édes gyermekét. Bántotta -a hanghordozása, mely egyik anyai nagynénjére emlékeztette; észrevette, -hogy nagyon megfonnyadt, mióta utólszor látta; s nem tudta elutasítani -magától azt a megfigyelést, hogy leányának a viselkedése nem egyszer -azokat a kellemetlen, vénülő grófkisasszonyokat juttatja eszébe, a -kikkel ő, az elkényeztetett gavallér, csak kénytelenségből szokott szóba -állani. - -De ki tehetett róla, ha szeretetök, a melylyel egymás iránt voltak, az -évek folytán hűvösebbre vált?! A leány, szegény, semmiesetre. A szeretet -egyik éltető eleme: a megszokás, – mennyire ragaszkodott a mostoha -testvéreihez! – s az, hogy »távol a szemtől, távol a szívtől«: -természeti törvény. Hogyne vált volna viszonyuk hidegebbé, hogyne -szokott volna el tőle az idegenben hagyott gyermek, mikor ő maga is -tapasztalta ezt a természeti törvényt, ő maga is, a ki nem a családi -élet szűk körében, hanem örökkön idegenek között élt, ő maga is, pedig -hát van-e erősebb kapocs annál, a mely az apát egyetlen gyermekéhez -fűzi?! - -És szemben a soha többé helyre nem hozhatóval, marczangoló -lelkifurdalást érzett. Mintha a mesebeli kút vizében egyszerre -megpillantotta volna életének egész ürességét és haszontalanságát. Két -hazajáró lélek szállongott körülötte: a megölt idő és az elárult -kötelesség kisértetei. - -– Atyja voltam-e csakugyan? – piszkálta friss sebét, mialatt a parkban -az indulás óráját várta. – Kicsi kora óta csak elvétve láttam. A míg a -zárdában volt, meg-meglátogattam hetenkint; azontúl ritkábban, egyre -ritkábban. Persze apró ajándékokat vettem neki, mint egy keresztapa… De -szereztem-e neki valaha egy igazi tartós örömet? Vele volt-e a -gondolatom, ő volt-e az életem czélja? Nem éltem vele, még csak -képzeletben sem; érzéseimen mások osztakoztak. És még könnytelen szemmel -tudtam nézni a hervadását! Volt szemem meglátni, hogy vannak, a kik -fiatalabbak, üdébbek, vonzóbbak! De hát ártatlan voltam-e benne, hogy el -kellett hervadnia?! Hogy élete örömtelen volt, hogy áldozatául esett a -mi marakodásunknak?! Vajjon ártatlan voltam-e benne, hogy soha sem ment -férjhez?! Ki tudja, ha rendes családi életben nő fel, nem élne-e ma is, -nem volna-e boldog feleség és anya?! És én, az apja, a ki beledobtam -ebbe a hitvány életbe, mely neki csak házi kötelességekből, -önmegtartóztatásból és keserűségekből állott, olyan kevéssé tettem -életemnek a részesévé, hogy most, mikor talán először, feléje irányítom -minden gondolatomat, nem látom tisztán arczát és alakját, nem emlékszem, -hogy milyen ruhában volt s hogyan volt fésülködve, a mikor utóljára -láttam, nem emlékszem rá annyira, a mennyire egy futó viszonyára -emlékszik az ember, nem emlékszem az utolsó szavaira, se nevetésének a -zengésére, s nem látom a távolból, hogy milyen a koporsóban! - -De ismét megjelent előtte, mint piczi leány, a mint a térdén ül s ránéz -a két nagy kék szemével, a melyek tekintete csupa kérdés. Ó, ezt az -arczocskát már elevenen látja, mintha csak le kellene hajolnia az -összecsücsörített kis szájhoz!… És – egyedül járt az esthomályban – a -könny végre kicsordult a szeméből. - - -II. - -Az expressz már rég kirobogott az örök tavasz honából, s az utazó még -egyre vívódott az elűzhetetlen kísértetekkel. Egyedül volt a vasúti -kocsiszakaszban; odakint mindent eltakart az éj. - -Mintha leróhatna ezzel valamit abból, a mivel most már örökre adósa -maradt halott gyermekének, vagy mintha ekképpen valamelyest -kárpótolhatná magát a mulasztásért, hogy az eliramlott évekből csak -órákat töltött vele: erőtette az emlékezetét, hogy eszébe jussanak a -régi dolgok és ujabb – találkozásaik. Gondolatát visszakényszerítette a -multba, hogy ujra átélje a már-már elfelejtett gyötrelmes pillanatokat, -hogy sorra megemlékezzék mindama szenvedésekről, a melyeket valaha -szegény gyermeküknek okoztak, ő meg az az asszony. Szándékosan kínozta -magát, mint a ki vezekelni akar. - -És rendre eszébe jutott a sok szomorú jelenet. A rettenetes óra, mikor -az az őrült asszony el akarta hagyni a házát, s az őrizetlenül hagyott -kis teremtés egy ingecskében, mezitláb szaladt le a lépcsőn az anyja -után. A kínos jelenetek, a melyek során, hogy elragadják egymástól a -gyermeket, ide-oda ránczigálták szegényt. A megrendítő pillanat, mikor a -gyermeknek választania kellett volna közöttük, s felelet helyett zokogva -borult egy cselédre. És a többi. A sok elválás, búcsú, meg a többi -őrület, a melylyel mind az ő kis szivét facsargatták. - -Ó, az az asszony! A buta makacsságával! Mindent ez okozott, mindent ez -tett tönkre, mindent ez ölt meg, ez a buta makacsság! - -Igaz, az első hibát ő követte el, de nem tett e meg mindent, hogy -jóvátegye a hibát?! Egy más asszonynyal semmi se történik; jó férje lett -volna neki, mert akkor még szeretettel gondolt rá, s jó apja lehetett -volna a gyermekének. De ennek az asszonynak a konokságával szemben -tehetetlen volt. Évekig adta próbáját, hogy méltó a bocsánatra – hiába. -S még ő beszélt szeretetről, szerelemről, kötelességekről, az ostoba! - -És végül lassankint elvonta tőle gyermekének a szivét is. Úgy, hogy ez -már utóljára úgy gondolhatott az édes apjára, mint egy kellemes -viselkedésű jó ismerősre, a kinek a hibáit elnézéssel kell megítélni. A -mostoha apja bizonyosan közelebb állott hozzá. A mosolya, a gyöngédsége, -a figyelme ezé volt. Tőle pedig észrevétlenül elidegenedett. A mi érzést -meg kellett volna osztania a szülei között, az asszony kaparta magához. - -Mindent elvett tőle, mindentől megfosztotta, a buta makacsságával! Ez -tette, egyedül ez, hogy most már az ő szíve is, mely egykor tele volt -szeretettel és gyöngédséggel, olyan, mint az a fekete, kopár táj -odakünn. - -S a régóta elcsitult indulat még egyszer ujra fellobogott benne. A gróf, -hatvan évének ellenére, eléggé fiatal ember maradt. Azt mondták róla, -hogy festi a haját és a szakállát. De a lépése is olyan volt, mint egy -negyven-negyvenöt éves emberé. - -Bölcsen élt s az idegeit nem viselték meg se a kor, se a kicsapongások, -még a bajok sem, a melyekben bőven volt része. Hidegvérét példának -emlegették; a szeme olyan volt, mint egy indiáné, a keze soha se -reszketett. Nem is emlékezett rá, hogy valaha ilyen izgatott lett volna. - -Az út nagyobbik részét végig sétálta a vasúti kocsi folyosóján. Időnkint -átment az étkező-kocsiba, megivott egy pohár cognac-ot, meg visszajött, -hogy mozogjon. A fáradtság néha leteperte, de aludni nem tudott. Szítta -egyik szivart a másik után, és szerette volna, ha valakit megölhet. - -Mire Marosvárra megérkezett, ismét esteledett. Onnan a hidasi kastély -kocsin jó három óra. Persze nem ilyenkor, télvíz időn. Mikor kiszállt a -vasúti kocsiból, megborzongott a fagyos hidegtől. Az éj fekete volt, s a -szél a szemébe söpörte a havat. - -A pályaudvaron a fiatal Gerlay Tamás jött elébe. - -– Engem vársz? – kérdezte a gróf. - -– Téged. Az út szinte járhatatlan, idegen lovakkal soha se érkeznél meg. - -Felültek a szánba, s a székely kocsis közéje vágott a kis hegyi -lovaknak. - -Jó darabig hallgattak. Végre is a gróf szólalt meg először: - -– Mi baja volt? - -– Azt hiszem, az orvosok sincsenek tisztában vele. Tifusz vagy -meningitisz. A míg azt hitték, hogy megmenthetik, azt mondták, hogy -tifusz, mikor látták, hogy meghal, azt, hogy: meningitisz. - -– Igen, ha nem tudnak semmit, akkor meningitiszt szoktak emlegetni – -szólt a gróf, hogy valakit okolhasson. – És miképpen történt, hogy nem -tudtatok értesíteni? - -– Eleinte senki se képzelte, hogy olyan komoly a baj. Még vagy tíz napja -is csak tífuszos lázról volt szó. Végig magánál volt, s mikor le kellett -feküdnie, azt kívánta, hogy ne írjunk neked. Nem akart nyugtalanítani; -csekélységnek hitte a baját. S mi nem akartuk megijeszteni azzal, hogy -mégis haza hívunk. - -– Sokat szenvedett? - -– Talán a legutolsó két napon; előbb nem. De nem tudom. Akkor már csak -az anyja volt vele, s azzal most nem lehet beszélni. Még nem mozdult el -mellőle. - -Megint elhallgattak. Egy óra mulva ismét a gróf szólalt meg először: - -– A báró jobban van-e? - -– Az már nem ember. Nem hinném, hogy elviszi a tavaszig. Csak ül és néz -maga elé, egy pontra, a hol nincs semmi. Ha szólunk hozzá: »Nem akarsz -valamit, Berczi bácsi?« – bólint és morog valamit, de rendesen nem lehet -érteni, hogy mit mond. Különben soha se kíván semmit. Megmondtuk neki, -hogy szegény Vilma meghalt: bólintott és tovább is csak nézett maga elé. - -– Hát a gyermekei? - -– Azok kétségbe vannak esve. Az igaz, hogy olyan testvért mint ő volt… -mintha nem is csak testvérük, hanem anyjuk lett volna! - -A szél vadul sivított s a hegyek közül tompa moraj hallatszott. - -– Félek – szólt a fiatal ember – hogy a temetésre nagyon rossz időnk -lesz. Erre mifelénk, téli időn, a vihar a legnagyobb ritkaságok közé -tartozik, de a mikor ilyen soká készülődik, többnyire kitombolja magát. - -Az út nagyon sokáig tartott. Éjfél is elmult s még egyre igyekeztek. -Végre kibontakozott a messzeségből a kastély fekete tömbje. A gróf -eldobta a szivarját. - -Még abba is jó idő telt bele, míg a szán elérte a sötétlő épületet, -megkerülte a kastély jobb szárnyát, s megállapodott a homlokzat előtt. A -gróf felnézett. Az emeleten világos ablakokat látott: ott van!… - - -III. - -Gerlay báróné, mióta a leánya meghalt, folyton virrasztott és -imádkozott. A halálban is látni akarta jó gyermekét, a míg csak lehet, -szivéhez ölelni legalább a tekintetével, a míg örökre el nem rejti előle -a koporsófödél. - -Az orvos figyelmeztette, hogy ne sokat csókolgassa a halottat. Azzal a -daczczal, a melyben mintha valami vigasztalást, valami titkos örömet -találnának a gyászoló szivek, minden perczben megszegte ezt a tilalmat, -mint a ki nemcsak lelki szükségnek, hanem egyszersmind isteni parancsnak -engedelmeskedik. Jól esett szembeszállnia a halállal. - -A mostoha fia, egy tizennyolcz esztendős szívbajos legényke, erőnek -erejével el akarta vinni a halott közeléből. Elküldte a fiút, s maradt. -Csak akkor ment át a szomszéd szobába, a mikor már azt hitte, hogy -leroskad. - -De vissza-visszatért, értelmetlenségeket suttogni a halottnak. Halkan -szólt hozzá, mintha titka volna vele; a másik szobából, a hol suttogó -alakok jártak-keltek, csak egy-egy szavát lehetett hallani. Mintha -panaszkodott volna a halottnak. - -Valaki megérintette a vállát; megint a fiú volt. - -– Anyám – szólt a mostoha gyermek – a gróf van itt!… megjött… - -– Igen, jöhet mindjárt. - -Fénytelen szemében valami meglepetés-féle tükröződött. - -Tehát mégis eljött! Tehát mégis csak abba hagyta a fűzértánczot, hogy -egy utolsó pillantást vessen halott gyermekére! - -Kiment a halottas szobából, hogy helyet engedjen a grófnak: az szembe -jött vele s egy fejhajtással üdvözölte. Mindössze egy pillantással -felelt; ugyanezzel a tekintettel fogadta előbb az idegenek részvétét. - -Nem szólt egyikük sem, talán nem is látták, csak éppen tudták egymást. A -gróf belépett a halottas szobába, a báróné leült és várta, mig az a -másik elmegy onnan. - -Tamás meg a legfiatalabb Gerlay ott maradtak mellette. De érezték, hogy -itt is fölöslegesek. Pár pillanat multán, mialatt szótlanul állottak a -báróné körül, a ki merőn nézett maga elé a földre, egy tekintetet váltva -kimentek a szobából. - -A báróné nem mocczant. Elmult tiz percz, egy negyedóra, s a másik nem -jött vissza. Ekkor az öreg asszonyban felébredt a féltékenység. Nem, nem -fogja visszarabolni tőle a halottat! - -Fölkelt s oda ment a fekete drapériás, nyitott ajtóhoz. A gróf még most -is ott állott a halott fejénél. Meg-megmozduló, kiterjesztett jobbkarját -látva, mely hol az ölelés mozdulatára készült, hol bátortalanul -hanyatlott le, azt hitte volna az ember, hogy körülkarolni, megsimogatni -szeretné a halottat, de fél, hogy ez az érintés szenvedést okozhat neki. -Arcza, mintha bocsánatot esdekelt volna; a tekintete azt mondta: - -– Bocsásd meg, hogy életet adtam neked! Hogy szenvedésre kárhoztattalak! -Hogy megcsaltalak a másvilággal!… Bocsáss meg nekem! - -A báróné nem tűrhette, hogy elvegyék tőle a halottját. - -Idegenkedett ugyan attól a gondolattól, hogy ismét együtt legyen ezzel -az emberrel, hogy szóljon hozzá, s szavára felelnie kellessen: de mégis -elszánta magát. Ott csak neki vannak jogai, másnak senkinek!… Bement s -megállt a ravatal tulsó oldalán. A gróf felegyenesedett. - -A halottas szobát csak a ravatal gyertyái világították be. Ez a sok égő, -füstölgő gyertya, a növénydísz és a sok virág nehéz szaga, meg a falakat -és a padlózatot elborító fekete posztóból szerte szállongó por fojtóvá, -kábítóvá tették a szoba levegőjét. - -De mit bánták ők azt! - -– Köszönöm, hogy eljött! – szólalt meg végre a báróné, a gyászolók halk, -suttogó hangján, mely mintha attól tartana, hogy fölkelti a halottat. – -Megérdemelte öntől!… - -A gróf, a türelmetlenség egy mozdulatával, mintha közbe akart volna -vágni. Talán ezt kívánta mondani: »Csak nem gondolja, hogy elmaradok a -gyermekem temetéséről?!… Csak nem gondolja, hogy ha mi ketten idegenné -váltunk egymáshoz, idegenné lettem ő hozzá is?! Van lelke így szólni -hozzám, az apához?!…« - -De a báróné folytatta: - -– Utóljára is csak önre gondolt. Kevéssel azelőtt, hogy elvesztette az -eszméletét, megfogadtatta velem, hogy átadok önnek egy kis amuletet: egy -Mária érmet, vékony lánczocskával. Kicsi kora óta viselte ezt az -ereklyét; soha se vált meg tőle, mert ön hozta neki Lourdesból, egy nagy -betegsége után. Kéri, hogy ezentúl viselje ön, mert azt óhajtja, hogy -gyakran jusson eszébe ő is és mindaz, a mire ő tisztelettel gondolt… Ez -volt az utolsó kívánsága. - -– Hogyan? – szólt a gróf ijedten, mintha hirtelen uj csapás környékezné -– csak nem tudta, hogy nagyon rosszul van… hogy meg kell halnia?! - -– De tudta. - -– Elárulták előtte? - -– Megmondtam neki. - -A gróf keze ökölbe szorult, s szemében láng csapott fel, mint ha húsz -évvel megifjodott volna. - -– De hát megőrült ön?!… Hisz a könyörűletes idegen is eltakarni -igyekszik a haldokló elől a halál rémképeit, és ön, az anyja, megmondta -neki!… - -– Az én drága gyermekem keresztény leány volt! – felelt a báróné, -büszkén szegve fel őszülő fejét. – Keresztény módra kellett Isten előtt -megjelennie: minden földi salaktól menten, imára kulcsolt kézzel. Fehér -ruhában, tisztán, mint a hattyú, lépett volna az oltár elé: Isten szine -előtt is legszebb ruhájában akart megjelenni. - -– Eh! – szólt a gróf, az indulattól remegve, de visszafojtva a harag -hangját – neki nem volt mit leimádkoznia! S ha önnek tartozása volt az -Istennel szemben, a mért elhagyta a vallását, vezekelt volna másképpen, -s ne azzal, hogy áldozatul mutatja be haldokló gyermekének utolsó -pihenését, utolsó nyugodt óráját!… - -– Én lelkemben hű maradtam a vallásomhoz – felelt a báróné – csak egy -törvényes kívánalomnak tettem eleget, a mikor forma szerint más vallásra -tértem. S ha vétkeztem vele: Isten majd ítélni fog fölöttem! De bárki a -szememre vetheti ezt, csak ön nem, ön, a ki… A ki nagyon jól tudja, hogy -én uj frigyemben nem a boldogságot kerestem, hanem az oltalmat -gyermekemnek! Míg ön a bűn után futott, én egy idős embernek nyujtottam -a kezem, nem, hogy az ön példáját kövessem, hanem, hogy anyja legyek e -jó ember gyermekeinek, s hogy apát adjak a magaménak, a ki az ön -oltalmára már nem számíthatott! - -– De hát ki tette lehetetlenné, hogy gyermekünknek meg legyen a -természetes oltalma, ha nem ön, a rögeszméivel, az oktalanságával, a -szívtelenségével?! Ön tele jajveszékelte a világot az én -megbocsáthatatlan bűnömmel: legyen, hibát követtem el, megengedem. Olyan -hibát, a melyet minden férfi elkövet, értse meg egyszer: minden férfi!… - -– Ne beszéljünk ilyen hitványságokról a gyermekünk koporsója előtt! - -– Ön ezek miatt a hitványságok miatt tönkre tette az életünket, s hogy a -magunkét, az hagyján, de az övét is!… - -– Én tettem tönkre az ő életét?! Én?! - -– Igenis ön! Mi várhat arra a gyermekre, a ki olyan családi élet, olyan -viszálkodások, olyan hányattatások közepette nő fel, a minőket ön -idézett elő bűnös ridegségével! Elismerem a hibámat. Megcsaltam önt, s -hogy megcsaltam, talán ön maga volt az oka… De mi volt az én hibám az ön -lelketlenségéhez képest! Nem követtem-e el mindent, hogy jóvá tegyem a -hibámat?! Esztendőkön át kérleltem önt, könyörögtem vissza családi -életünket, igyekeztem megengesztelni olyan életmóddal, a minőt azelőtt -követelt… De önnek nem volt szíve. S mert a törvény az ön bocsánatot nem -ismerő, rideg jogának adott igazat: elvette tőlem a gyermekemet! - -– Ön maga tékozolta el a hozzá való jogát, mikor széttépte a köztünk -lévő családi köteléket! A mit ön elkövetett: az nem hiba volt, a hogy ön -nevezi: a hibát helyre lehet hozni, de a mit ön elkövetett, az a -galádság volt, a megmásíthatatlan, a jóvátehetetlen! - -– S még most se látja be, hogy micsoda oktalanságnak áldozta fel az -életünket?! A mi előtt most állunk, ez, ez a jóvátehetetlen! - -– És engem okol érte! Mert hiszen el kellett volna felejtenem, észre se -kellett volna vennem azt a csekély, szóra se érdemes hitványságot! -Persze, hogy mit szenvedtem ön miatt, az már olyan régen volt, hogy -talán nem is igaz! Az asszony szenvedjen, sírjon, alázkodjék meg, -tűrjön; hiszen azért asszony! Neked is erre kellett volna születned, -szegény gyermekem! Hanem erre az én lelkiismeretem azt mondja: nem igaz, -nem igaz, nem igaz! És nincs feleség, ha érdemes erre a névre, a ki a -galádságot meg tudja bocsátani! A ki nem rongy, az csak egyszer tud -szeretni, és csak azt, a ki méltó hozzá, a meddig méltó hozzá! Minden -igazi asszony így gondolkozik, értse meg: minden igazi asszony! Mit -tehettem én arról, a minek történnie kellett?! Ön apránkint fecsérelte -el a boldogságot, én egyszerre vesztettem el: nem lehetett több közünk -egymáshoz! - -– Mily nyomtalanul repült el az idő az ön szivének üressége felett! Még -ma is csak az önzésén át látja az életet? Soha se jutott eszébe, hogy ez -a női büszkeség csak: lelketlenség, a testiekhez, a hitványságokhoz való -ragaszkodás? Legyen igaza – s bocsássa meg az Isten – hogy a férfinak -nem bocsátott meg, nem tudott megbocsátani. De ha ön keresztény nő, ha -van lelke: Istenhez emelkedni, s szíve: szeretni az embert, a másik -szerencsétlen, nyomorult, bűnös embert: minden poklok ellenére -ragaszkodnia kellett volna, ha nem a férfihoz, hát az emberhez, s ha még -ehhez sem, úgy a gyermeke atyjához! Mily balgaságok miatt kellett -szenvednünk, s mily balgaságok miatt kellett szenvednie neki, az -ártatlannak, a vérünkből való vérnek, életünk folytatásának, a kit -áldozatunkká tettünk!… De ön sohase fogja megtudni, hogy csak egy erény -van: a szeretet, s egy kötelesség: a bocsánat. Hiszen ön oly gonosz -tudott lenni, hogy miután megfosztott a gyermekemtől, lassankint -elidegenítette, elfordította tőlem a szivét!… - -– Ön beszél így, ön?! Mialatt ön virágról-virágra csapongott, én -atyjának tiszteletére tanítottam őt; mialatt ön kalandornők között -osztotta meg az életét, én arra szoktattam, hogy imádkozzék önért, mert -ön tengeren jár; mialatt ön elprédálta vagyonát, idejét, képességeit, -szivét, lelkét, a mije csak volt, s mindenütt járt, csak ott nem, a hol -ő volt: én virrasztottam fölötte és rettegtem miatta!… Félistennek -tartotta önt, s ön azt se tudta, hogy él-e, hal-e? - -– Azzal vádol, a mi a szerencsétlenségem volt? Arczomba vágja azt a -nyomorúságot, a melynek ön volt az okozója? Ó, mint illik ez önhöz! -Örökre elválasztott attól, a ki mindenem volt, kínossá tette ennek a -kedves, édes jó teremtésnek a gyermekéveit, örömtelenné, szomorúvá az -ifjúságát, hogy végül rémessé tegye még a halála óráját is!… Ó, miért is -kellett önt megismernem!… - -Szavuk egyre élesebbé vált, már majdnem hangosan vitatkoztak. - -– Én tettem kínossá a gyermekéveit?! – lihegett a báróné – én tettem -rémessé a halála óráját?!… - -Ebben a pillanatban a gróf, a ki egészen közel állott a ravatalhoz, az -izgatottság egy önkéntelen mozdulatával, véletlenül feldöntött egy nagy -álló gyertyatartót. Lehajolt és fölemelte. - -Mintha egy árnyék emelkedett volna felfelé. - -A báróné iszonyatosat sikoltott. - -– Mi az? Mi baja? - -Ha hirtelen fel nem fogja, összeroskad. - -– Nem látta?… – hörgött s a rémülettől lecsukta a szemét. – Felült a -koporsóban!… s összetett kézzel kért… mint kicsi korában… hogy ne -bántsuk egymást!… - -A gróf önkéntelenül oda pillantott. Szép csöndesen aludt az. - -Ó, ha csak egy perczre életre tudná kelteni! - -* * * - -A báróné annyira rosszul lett, hogy ki kellett vezetni a halottas -szobából. A kimerültség és a folytonos izgatottság végre leverték a -lábáról: ágyba kellett fektetni. - -A gróf is lement a szobájába, hogy egy kissé lecsillapodjék. Csak ekkor -vette észre, a mit már előbb is hallhatott volna, hogy odakünn javában -tombol a vihar. Az a ritka, de hatalmas téli vihar, a mely csak itt, a -havasok között, mutatja meg igazán a foga fehérét. - -Kinyitotta az ablakot, hogy egy kis friss levegőt szívjon. - -Az orkán fékevesztetten dühöngött a hegyek közt. Mintha valahonnan a -fellegek közül óriási ágyúk ostromolták volna a földet. A szél vadul -süvöltözött, s a kastély előtt a kopasz fák kétségbeesett koldusokhoz -hasonlóan rázták sovány karjaikat. - - - - -TÖBB SZERELMET! - -A regényíró reggeli félkilencztől tizenegyig nyargalt jobbra-balra, hogy -végre mégis csak lealkudjon az adójából huszonöt forintot. Mindenki -érthetőnek fogja találni, hogy a hol megjelent, kivétel nélkül a pokolba -kivánták. Az adó őrei többnyire nyilt és őszinte lelkek, de vannak -közöttük diplomaták is. Az utóbbiak, mellőzve a szokásos gorombaságokat, -nyájasan figyelmeztették, hogy bizonyára rendkivül igaza van, de hogy -ezt illetékes helyen mutathassa ki, jó lesz, ha átsétál a város másik -végére. Mivel pedig az adót Budapesten sok részletben gondozzák, a -takarékos regényírónak kétszer kellett bejárnia a főváros területét: -egyszer toronylépésben, s másodszor lóugrás szerint. - -Valahol az adó egyik őrnagya, a ki beszélgető kedvében volt, megkérdezte -tőle: - -– Ugyan kérem, ki fizessen adót, ha még az urak se akarnak adót fizetni? -Az író urakat értem, a kik egyszerűen leülnek az íróasztalhoz, hamarosan -papirra teszik, a mi éppen eszökbe jut, s ezzel rengeteget keresnek! -Éppen most olvasom az ujságban, hogy uraságod ide s tova a legdivatosabb -regényírók közé tartozik… - -– Ide s tova, kérem, ide s tova!… A hangsúly az »ide s tová«-n van, nem -a »divat«-on. A bíráló azt akarta mondani, hogy ide s tova vén szamár -vagyok, s még most se találok baleket, a ki elolvassa a regényeimet. - -– Ön túlságosan szerény. Magam is többször olvastam becses nevét. Nagy -Ferencz, ugy-e? - -– Nagy Ferdinánd. - -– Nekem mindegy. Elég az hozzá, hogy magam is ismerem önt hírből, pedig -én sohase olvasok könyvet, az ujságot elolvasni is alig érek rá. Nos, -egy divatos regényíró, a ki fütyölve szerez százakat… - -– A »divat« nálunk annyit tesz, hogy a divatos regényíró könyvéből ötven -példánynyal többet adnak el, mint a kiadó remélte. Ez nem ok rá, hogy -száz forinttal emeljék az adómat. - -Ez a párbeszéd a város különböző pontjain több változatban ismétlődött, -de csodálatosképpen nem maradt minden eredmény nélkül, s a regényíró még -délelőtt eljuthatott a képviselőházba. - -Itt nem sokáig időzött. Pár perczig beszélgetett a folyosón, felment a -karzatra, hogy megmutassa magát, egy szóval: »csoportosult«, hogy úgy -lássék, mintha ott töltötte volna a félnapot. De délben már a -szerkesztőségben volt; tudta, hogy a megirni való, a mai nap -czikk-tárgya legalább is másfél óra óta vár rá odabenn. - -X. miniszter költségvetéséről kellett írnia, mert ezt kezdték tárgyalni, -a mikor eljött a képviselőházból. Leült, s egy óra alatt kifejtette, -hogy X. miniszter tulajdonképpen világító toronynak született; ha ezt a -nagy férfiút felállítanák egy oszlopra a Barátok terén, Temesvárig és -Dévényig minden gázlámpa fölöslegessé válnék. A vezérczikk tele volt -színes hasonlattal, mely mind a népszerű minisztert ünnepelte. - -– Remélem – szólt magában – az undok állat most az egyszer meg lesz -elégedve; s nem fogja követelni a szerkesztőmtől, hogy csapjon el, mert -hűvösen írok róla. - -Fél kettő lehetett, mire megérkezett az Epreskert-utczába. A felesége -nyitotta ki az ajtót. - -– No, hogy vannak a gyerekek? – kérdezte Nagy Ferdinánd. - -A felesége nem felelt, csak vállat vont. Rá nézett, s látta, hogy az -asszony szeme vörös a sírástól. - -Megijedt, s türelmetlenül kérdezte: - -– Rosszabbul van valamelyik? - -– Nem, egyformán vannak – felelt az asszony vontatottan, egy kicsit -tüntetően kerülve az ura tekintetét. - -– Mi baja magának? - -– Semmi. - -Olyan volt, mint a pongyolaság nemtője, a ki fáradtan csüggesztette le -nagy, nehéz szárnyait. - -Most már a férj vont vállat. - -– A kövér nő – szólt magában – megint dühöng valamiért. Hát csak -dühöngjön! - -S bement megnézni a kis betegeket. - -Először a kertre nyíló szobába lépett be, a hol a két szamárhurutos -leányka éppen veszekedett. Ezek már túl voltak a nagyján, fent járhattak -és köhöghettek, a mennyit akartak, senki se ügyelt rájok. - -Nagy Ferdinánd az ölébe vette a kisebbiket, rávette, hogy kössön békét a -másikkal, a ki a mamájához hasonlított, megvárta két-három rohamnak a -végét, aztán átment a dolgozó szobájába. Ott tetőtől talpig átöltözött, -s miután egészen más emberré vált, benyitott a vöröshimlősökhöz. - -Azok már várták. - -– Jó, hogy jössz apám – szólt a család legifjabb csemetéje, egy nagyfejű -kis fiú, a kiért Nagy Ferdinánd oda adta volna az egész világot. - -– Gyere, vakard meg a hátamat! - -Szegénykének lekötötték a kezét, mert folyton vakarózott volna. - -Nagy Ferdinánd úgy tett, mintha engedelmeskednék a parancsnak, de az -erősebbek szokása szerint voltaképpen csak kijátszotta a gyengébbiket. - -– Az arczomat is vakard meg – rendelkezett a kis fiú. – De jól vakard -meg, és maradj itt, mert azt akarom, hogy sokszor megvakard. - -– Ohó, azt nem lehet. - -– Miért nem lehet, ha én úgy akarom? - -– Azért nem, mert akkor olyan leszel, mint egy kéményseprő. - -Hosszas alkudozás után végre kiegyeztek egy eleven fa-lóban. - -Egy kicsit megnyugodva sétált vissza az ebédlőbe. A sok betegség mind a -legrendesebben folyik le; délelőtt a nyargalásai közben hiába izgatta -magát. - -A máskor oly hangos ebédlő mostanában nagyon is kietlennek tűnt fel -előtte, de fáradt volt és éhes. - -A kövér nő olyan arczczal fogadta, a milyennel az algériai képeken -látható fásult rabszolganők várják a gyűlölt gazda parancsát. Ebben a -pillanatban minta lehetett volna a tökéletes _Lemondás_ szobrához. - -– Lehet ebédelni! - -E két szónál több nem hagyta el húsos – még üde – ajkait. Az ételhez -hozzá se nyúlt, ellenben mindig talált magának dolgot, s hangtalanul -járt-kelt a szobában, mint valami kisértet. Lehetetlen volt észre nem -venni, hogy: felszolgál és szenved. - -– Mi baja? – idegeskedett Nagy Ferdinánd. - -– Semmi – rebegte a szenvedő hitves, összerezzenve, mintha álmából riadt -volna fel. - -Nagy Ferdinánd egy perczig idegesen dobolt ujjaival az asztalon, de -aztán egy nagyot nyelt. Még nevetett is magában; tetszett neki az a -gondolat, hogy milyen szigorú férj tud lenni, ha egyszer hozzáfog. - -– És még a fecsegő asszonyokról szoktak élczelődni! – dúlt-fúlt magában. -– Hát van-e olyan vízeszű fehércseléd, a kinek a locsogása ne volna -kellemetesebb, mint ez a mérges, rosszakaratú, tüntető, konok -hallgatás?! - -De az asszonyi önuralom se tarthat örökkön; a vértanúk erejével -visszafojtott fájdalomnak is ki kell fakadnia. S a kövér nő nem birta -tovább. Mialatt Nagy Ferdinánd látszólag nyugodtan szürcsölte a fekete -kávéját, fölkelt s egy sokrét összehajtott levelet vett ki a zsebéből, -hogy aztán szó nélkül odadobja a férje elé. - -– Mi az? – rettent meg Nagy Ferdinánd. – Számla? - -Nem, levél volt, még pedig igen hizelgő tartalmú levél. S a regényíró -fogcsikorgatva olvasta: - -»Miért nem ír? Ha látni nem akar, miért nem ír legalább egy pár jó szót, -egy pár biztató szót? Nem, ön nem lehet olyan szivtelen, mint a -milyennek mutatja magát! Szeméből, nemességtől és fensőbbségtől sugárzó, -szép, kék szeméből világfájdalom és emberszeretet olvasható ki… Nem, ön -nem lehet kegyetlen ahhoz, a kinek nincs más vágya, mint az ön szavát -lesve megfelejtkezni az egész világról! Ha tudná, milyen egyedül vagyok! -Senki se ért meg, senki se szeret igazán!… Legyen nagylelkű! Csak egy jó -szót! Csak legalább egy jó szót! - -_Stella_.« - -– Úgy kell! – morogta Nagy Ferdinánd dühösen. – Minek bontja fel a -leveleimet! - -A kövér nőből kitört a görcsös zokogás. - -– Hazugság volt! – kiáltott fel, drámai mozdulattal borulva az asztalra. -– Hazugság volt minden, minden!… - -– Édesem, ne ingereljen! – szólt Nagy Ferdinánd a franczia színművekből -ismert fagyos hangon, látható iparkodással, hogy a mennyire lehet, -tűrtőztesse magát. Ne ingereljen és gondolja meg, hogy ebben az -állapotban halálos vétek ilyen szamárságokkal izgatnia magát! Lássa, ha -Károlyka sokkal idegesebb, mint a többi, az egyenesen a maga bűne. Akkor -is a fejébe vett valamit, már nem tudom micsoda ostobaságot, s előre -agyonsírta ennek a gyereknek az egészségét! - -– Hazugság volt! – ismételte a kövér nő, ujra oda vágva könyökét az -asztalhoz. – Hazugság volt minden, minden!… - -És hullott a könnye, mint a záporeső. - -– Teringettét! – pattant fel Nagy Ferdinánd, az asztalra ütve – ez a hét -gyerek, hogy ne mondjam: nyolcz gyerek csak nem hazugság?!… Ezek -valóságok, hála Istennek, és jobb lesz, hogy ha utánok néz, és nem -bosszant engemet tovább!… - -A kövér nő fölegyenesedett. - -– Tehát megvallja? – kérdezte gonoszat jósló hangon. - -Arcza elsötétedett, s két kezét az asztalra támasztva, merőn nézett Nagy -Ferdinánd szemébe. - -– Mit vallok meg? – álmélkodott a regényíró. - -– Hogy viszonya van ezzel a rongygyal, ezzel a cseléddel?!… - -– Eh! – szólt a hiúságában sértődött férj – egyelőre maga épp oly -kevéssé tudja, mint én, hogy cseléd-e, a ki ezt a levelet írta. Nem is -hinném; a kivételesen jó helyesírás inkább nagyon is művelt nőre vall, a -ki tudja, a mit maga nem tud, hogy a »fensőbbséget« nem lehet két _n_-el -és egy _b_-vel írni… - -– Jól van – kiáltott fel a kövér nő – most már tudom, a mit tudni -akartam, s még ebben az órában elhagyom ezt a házat! Ha úgy tetszik, még -ma ide hozhatja azt a személyt, s aztán írhatják a fensőbbséget annyi -_b_-vel, a hánynyal akarják! - -– Micsoda? – pattant fel elszörnyülködve Nagy Ferdinánd – még ma itt -hagyja ezt a házat? Hát a gyerekek? - -A kövér nő most már végig feküdt az asztalon, s olyan keservesen kezdett -sírni, hogy Nagy Ferdinánd jónak látta hangot változtatni. - -– Ugyan, édesem, legyen esze! Hát nem mondtam már százszor, hogy -fogalmam sincs róla, ki írja ezeket a buta leveleket?! A multkor már -megnyugodott… - -– Hazugság! – sírt a kövér nő. – Megcsalt! Hazudott! A milyen igaz, hogy -az isten lát minket, olyan igaz, hogy megcsalt! A levélben benne van, -hogy látták egymást! - -– Ő láthatott engem, de nekem sejtelmem sincs róla, hogy ki ő és merre -van hazája. Mondtam már, hogy minden íróhoz érkeznek e fajta levelek. -Vannak asszonyok, a kik unalmukban, kínjukban kinéznek maguknak egy-egy -ismertebb alakot, hogy legalább levélben szerelmeskedhessenek valakivel, -s ha alkalmas médiumra találnak, elfirkálnak évekig a nélkül… - -– Hazugság! Hazugság! Egy szó se igaz belőle. Ha úgy volna, akkor… Mért -nem irta meg neki, hogy magának gyermekei vannak, hogy magával nem lehet -kezdeni, mert maga szereti a feleségét… Mért nem írta meg neki? - -– Mért nem írtam meg neki? – dühöngött a regényíró. – Mert ez a lúd, ez -a dunna-lúd, ez az albatrosz sohase írta meg a lakása czímét! Feleletet -akar, de nem volt annyi esze, hogy megírja: hová feleljek! - -– Ezt annak mondja, a ki elhiszi! Nem írja meg a lakása czímét, mert -maga ezt úgy is tudja. De mit is felelek a hazugságaira?! Mért kap ettől -három-négy levelet, talán többet is? Mért nem kapott ilyen leveleket -azelőtt soha? - -– Kaptam, csakhogy a többieknek volt eszük, s a szerkesztőségbe -czímezték a leveleiket. - -– Ahá, és maga felelt rájok, ugy-e? Itthon pedig ártatlan képeket -vágott. Istenem, hányszor csalhatott meg, hányszor! Különben nekem már -mindegy! - -– Nekem is mindegy! – szólt a regényíró és visszament a dolgozó -szobájába, csak azért, hogy becsaphassa az ajtót. - -Az asztalán a _Bia-Torbágyi Harsona_ egy számát találta. A czímszalag -írott betűi elárulták, hogy nem a kiadóhivatal, hanem egy figyelmes -jóakarója kedveskedett ezzel a küldeménynyel. - -A hogy kibontotta az ujságot, mindjárt megpillantotta az őt érdeklő -czikket. Egy udvarias kéz megjelölte kék czeruzával; okvetetlenül rá -kellett akadnia. - -A kék czeruzás közlemény Nagy Ferdinánd legujabb regényét bírálta. - -A névtelen szerző alaposan megrostálta e munkát, s rövid, de szilaj -elmefuttatása végén oda lyukadt ki, hogy Nagy Ferdinánd úrban se -erkölcs, se hazafiasság. Ez az »úr« ugyanis munkájában egy székely -leányt szerepeltet, a kit lélekvásárlók elvisznek Konstantinápolyba; a -bíráló kifejtette, hogy magyar nő nem tesz ilyet, s a ki a magyar nőket -ilyen ráfogással illeti, az nem magyar író, hanem kificzamodott elméjű, -romlott gondolkozású, férges lelkű kozmopolita. - -– A műitész úr kissé szigorú – vélte Nagy Ferdinánd – de azzal a gyöngéd -figyelmével, hogy megrovását eljuttatta hozzám, mégis csak lekötelezett. -Így legalább tudom, hogy Bia-Torbágyon fényes nappal nem lehet -megjelennem. De a tárcza, a tárcza!… Azt hiszem, egy kicsit elkéstem. - -Megnézte az óráját. A hű eszköz egy negyed négyet mutatott, de nem -lehetett bizonyosan tudni, hogy a hű eszköz, szokása szerint, nem -téved-e? Vén, bohém óra volt, mely már régen letett a pontosságról; hol -késett, hol sietett, a szerint, a mint el-el szórakozott, vagy nagy -buzgalommal látott neki, hogy helyre hozza az elmulasztottat. - -– Ha egy negyed négyet mutat – tanakodott Nagy Ferdinánd – akkor lehet, -hogy csak három negyed három van, de az is lehet, hogy három negyed -négy. Vegyük a középarányost, s tegyük fel, hogy csakugyan egy negyed -négy az idő. Szóval, sietnünk kell. - -Megnézhette volna valamelyik fali órát is, de nem akarta felkölteni a -gyerekeket. Azok most alighanem alusznak. - -– Igaz, hisz még azt se tudom, hogy miről írom a tárczát! Ujabb öt -percznyi késés! - -Persze egész nap nem ért rá erre gondolni, s ha az embernek csak öt -percze van a keresgélésre, akkor rendesen nem talál semmit. Meg kellett -vallania magának, hogy nem igen foglalkoztatja egyéb gondolat, csak az, -hogy a házbéres hónapok jobbára a legkeservesebbek. Erről nem lehet -tárczát írni. - -De addig szivattyúzta az agyvelejét, mig végre valami gondolatféle -csillant fel előtte. - -Kezébe vette a tollat és írni kezdett. - -Még tíz sort se rázott ki a kabátja ujjából, mikor a konyha felől éles -és szapora kiáltások hatoltak be hozzá. Más azt hitte volna, hogy -valakit meg akarnak ölni, de Nagy Ferdinánd tudta, hogy csak a felesége -veszekszik a cseléddel. Az asszony hatalmas fúgákat vágott a szolgáló -fejéhez, a cseléd diskánt hangon felelt, s a fioritúrák, a melyekkel -védelmét czifrázta, becsületére váltak volna bármely -koloratúr-énekesnőnek. - -– A szokott zene! – sóhajtott Nagy Ferdinánd s tovább írt. - -A szokott zene ez egyszer tovább tartott, mint rendesen. A kövér nő -szerelmi bánatában tolvajlással vádolta a cselédet, s a méltatlanul -megtámadott a fúriák erélyével védte a becsületét. - -Nagy Ferdinánd letette a tollat és elábrándozott. - -– S ha meggondolom, hogy ez a vége minden gyönyörű regénynek! Hogy az -édes május, a holdfényes éjszakák, a csolnakázás Como taván, mind, mind -ide vezetnek! Hogy Romeó erre vágyódott, s jobban, mint a mennyei -üdvösségre! Hogy, mindent összevéve, még ez a legjobb sors, mely egy -szerelmes embert érhet! Szerelem? Csakugyan van szerelem a világon? Vagy -az egész csak mind a két nembeli idegbajos fiatalok egymást bolondító, -tudatos hazugsága?!… - -Ebben a pillanatban, mintha tanuságtételre hivták volna, megszólalt a -harmadik emeleten lakó, ismeretlen czimbalomjátékos: - - Ob ich dich liebe, - Frage die Sterne… - -A harmadik emelet ismeretlen lakója nyitott ablak előtt czimbalmozott, -hogy mások is hallhassák. Fáradhatatlan volt, mint egy kovács, s -könyörtelen, mint maga a halál. - -– Ha a pokolban igazság vár ránk – andalgott Nagy Ferdinánd – úgy ennek -a művésznek a hátán egy tréfás ördög tüzes czimbalomverővel fogja -eljátszani az én nótámat, azt, hogy: »Így jár, a ki mindig czimbalmozik, -a mig a temetőbe nem viszik!« És ő akkor épp úgy fog hörögni, s épp oly -hasztalan, mint én most: »Már elég! Már elég!…« De hol is hagytam el? - -Mikor aztán megtalálta a fonalat, egy másik hangszer is beleszólt a -konczertbe. A sípláda, a mely ilyenkor mindennap megjelent a szomszéd -udvarban, ama kert mögött, a hová a regényíró ablakai nyíltak. - -– No, hála istennek! – kiáltott fel Nagy Ferdinánd elégedetten. – Most -legalább tudom, hogy négy óra. Ez pontosabb, mint az én órám. - -A sípládás embert nem érdekelte és nem zavarta a czimbalomjáték; viszont -a czimbalmos se hagyta magát. A kövér nő nem törődött se az egyikkel, se -a másikkal; zenéltek tovább, egyszerre, mind a hárman. - -Lassankint mégis csak elúnták. Előbb a bánatos nő, majd a pontos -sípládás, végül a czimbalom művésze. A tárcza is elkészült valahogyan. - -Nagy Ferdinándot egy cseppet sem aggasztotta, hogy vajjon az így készült -írásműben gyönyörűsége lesz-e az olvasónak? Mialatt a szerkesztőség -szolgája, a ki a regényíró előszobájában szokta kialudni magát, sietve -vitte az értékes irományt rendeltetése helyére, a költő végigfeküdt a -kanapéján, s átadta magát annak a mélységes gondolattalanságnak, a -melyre minden földi dolog közül a legjobban áhítozott. - -A világért nem tudta volna megmondani, hogy mit írt; ez egy kicsit -mulattatta, aztán nem gondolt semmivel. - -De pár percz mulva bekopogtattak hozzá. - -– Itt vannak a _Magyar Lélek_től a regény-folytatásért. - -– Csak várjon az az ember. - -– Egy czédulát is hozott. - -Megnézte a czédulát. Ez volt rajta: - -»Kedves Barátom! A regényed nagyszerű, de valóságos művelődés-történet. -Több szerelmet az istenért, több szerelmet! Szerelem kell a népnek. -Híved: a szerkesztő.« - -– Úgy? – szólt hangosan, bár senki se hallotta. – Ha csak az kell, azzal -szolgálhatok. Velem lehet beszélni. - -A regény, melyen dolgozott, ügyes utánzása volt a híres és népszerű _Quo -Vadis_nak. Ettől csak abban különbözött, hogy nem Néró, hanem -Diokleczián korát elevenítette meg, de egyébként meg volt benne a pogány -ifjú és a keresztény leány, a medveerejű ember, a sok vér, minden. - -– Hol is hagytam el? - -Ott hagyta el, hogy a hősnőt már éppen ki akarták végezni, s a pogány -ifjút a keresztény szűz e vértanú halála nyerte volna meg az uj -vallásnak. - -Leült és egyet fordított a dolgon. - -– A leányban feltámad a vér. Nem tud ellenállani; tüzes szerelmi kettős. -Az örök pogányság diadala; de már késő, rosszul értesült közegek mégis -kivégzik. Az ifjú nem tud nélküle élni; kereszténynek adja ki magát, -csak azért, hogy őt is megöljék. Ez nem valószínű ugyan, de ha ez kell a -népnek, nekem mindegy. - -Leszántott a papirra vagy háromszáz sornyi tüzes szerelmet, s aztán -átadta a munkáját annak, a ki várta. Végre igazán megpihenhetett. - -– Csak azt szeretném tudni – tünődött, mialatt átvonult az ebédlőbe, s a -vacsoráját várva, az esti ujságot nézegette – hogy ki fogyasztja el azt -a nagy halom érzelmességet, a mit a szerkesztők nap-nap után kiköltetnek -velünk? Kinek hazudjuk össze ezt a temérdek szerelmet? Scholcz úrnak, a -háziuramnak? Nem gondolnám. Ha őt, esztendők hosszú során át efféle -dolgok foglalkoztatták volna, most aligha építtetné a nyolczadik házat. -Vagy tán Varjas úrnak kell ez a sok szerelem, az alattam lakó tevékeny -fűszeresnek? Nem hiszem, hogy őt a szerelem különösebben érdekelné, hogy -ráérne naphosszat epedni, vagy hogy éjszakánkint megszöknék hazulról, -gitárt akasztván a nyakába. És ha nem neki költünk, se a hozzá -hasonlóknak, kinek a kedvéért érzünk ennyit, kinek szeretünk, álmodunk -ilyen szaporán, kiló, sőt métermázsa számra? Majnay Alfonz vagy Kőváry -Hugó bankigazgató uraknak? Ha ezek a tehetős polgárok, a kik bizonyára -gyámolíthatnák az irodalmat, más iratok helyett inkább a mi regényeinket -lapozgatnák, félek, igen szomorú napok virradnának az amúgy is -gyöngélkedő pénzpiaczra. Ki fogyasztja hát el érzelmességünk bőséges -termését? Tudom, hogy vannak szomorú öregkisasszonyok, a kik, elég -balgatagul, ezeregyéjszakai kincsnek képzelik a szerelmet, s azt hiszik, -hogy a szerelem a fődolog a világon, mivel épp ebből nem jutott nekik. -Tudom azt is, hogy vannak eszelős ifjak, a kik az élet legfőbb javát: az -ifjúságot, a vagyonszerzés igazi idejét elpocsékolják egy kis -szerelmeskedésért, a mint mások elpocsékolják egy kis kártyázásért, -biliárdozás- vagy más oktalanságért. De vajjon ezek a sajnálatraméltó -vén leányok és könnyelmű ifjak hordanák össze azt a temérdek négy -krajczárt, a mi nekünk házbérre, húsra, patikára és szivarra kell? -Érthetetlen. Hát persze szerelem nélkül az embernek nem lehetnek -gyermekei; a szerelem kis _sz_-el, ez magától értetődik. De a szerelem -nagy _Sz_-el!… Ki találta ki ezt az ostobaságot?! - -A vacsora nem oszlathatta el Nagy Ferdinánd rossz kedvét. Az ételek -hidegek voltak, a hangulat fagyos. A kövér nő úgy imbolygott fel s alá, -mint egy mártir; mintha a _Szentek életé_ből vágták volna ki, szinte -lesugárzott róla az emberfölötti szenvedés, s az áhítatos vágy egy -másik, jobb világ után. Sajnos, a kövér nőknek a mártiromság nem áll -jól. - -– A szamárhurutos ruhámat! – szólalt meg végre a regényíró, lenyelvén az -utolsó falatot. - -Megint kétszer kellett ruhát váltania, hogy valamennyi gyermekét -megnézhesse. Zuhanyt hasonlóképpen kétszer használt; a haját és a -bajuszát alaposan beszappanozta. Ez elég sokáig tartott, de rendben -találta őket. - -Mialatt sorra ölelgette valamennyit, idegessége elmúlt. Egy kicsit el is -érzékenyedett. Eszébe jutott, hogy voltaképpen igen rideg és szeretetlen -volt az asszony irányában. Pedig az, szegény, nem tehet róla, hogy az -urának olyan sokféle baja, bosszúsága van. Több esze lehetne ugyan, de a -legoktalanabb féltés is valamelyes szeretetből ered. Végre is békében -kell élniök, s az asszonyi méltóságérzet joggal kivánja, hogy a -közeledést a férfi kezdje. Nem szabad elaludnia, a mig ki nem békülnek. - -Megvárta, a mig az egész ház elalszik, s aztán keresztül sompolygott az -ebédlőn, mely az asszony szobájába nyílt. - -Az ajtót zárva találta. Elmosolyodott, egy kicsit habozott is, de mégis -csak kopogtatott. - -A kövér nő, úgy látszik, várta ezt az elégtételt. - -– Soha többé!… – szólt ki az elszántság félre nem ismerhető, éles, -metsző hangján. A szó nem jelentett semmit, de a hang kizárt minden -megalkuvást. - -– Hát bánom is én!… – epéskedett Nagy Ferdinánd, de elnyelte a mérgét s -szótlanul vonult vissza, mint azok az elődei, a kik egykoron »ujból -fölkerekedének s Merseburgnál ujra megveretének«. – Legyen úgy, a hogy -akarod. A _Vasgyáros_t játszod nekem? Hát csak játszszad! Bennem nem -fogsz Derblay Fülöpöt! Nem szeretlek, de nem is törlek meg! Majd -meglátjuk, hogy a komédiát melyikünk únja meg előbb? - -Ezt a messziről társalgásnak tetsző magánbeszédet már csak a fekvőhelyén -fejezte be. A fekvőhely nem volt éppen kényelmes. Úgy rendezkedtek, hogy -mig a gyerekek meg nem gyógyulnak, Nagy Ferdinánd a kanapéján alszik, -hogy éjszaka megosszák az ápolás gondját. Az asszony a helyén marad, a -szamárhurutos lánykák közelében; a férj pedig a dolgozószobájában lesz -őrállomáson, hogy tüstént meghallja, ha valamelyik kis vöröshimlős -felébred. - -De azért behallatszott hozzá amazoknak a köhögése is. A szomszédban a -kis nagyfejű, a ki még nem volt egészen láztalan, halkan nyögdicsélt; -bizonnyal csak álmában, a melyet nem szabad megzavarni. - -Sokáig nem birt elaludni. Végre elszunnyadt, de pár percz mulva felriadt -egy rettenetes hangra. Kábultságában is tisztán hallotta, hogy valahol a -halál kutyája ugat. - -Melyik kis ágy felől jött ez a száraz, iszonyú köhögés? Észbe kapott. -Nem, nem a gyerekek. Csak a szegény rokon, a ki a fürdőszobában alszik. -Verejték lepte el a homlokát. - -Hála istennek, csak a szegény rokon! Egy koldus öreg leány, terhe -magamagának és az egész világnak. Biz az már nem sokáig fogja enni a -kegyelemkenyeret. Az őszszel alighanem elviszi cselédkönyvét a mennyek -országába, a hol okvetetlenül külön gondoskodnak azokról a szűzekről is, -a kik nem tehetnek róla, hogy hajadonok maradtak. - -Aztán elaludt. - -És álmában – különös – Nagy Ferdinánd nemcsak mostani, kopott bőréből -bujt ki, lelkében is megváltozott. Fiatal volt, fiatalabb, mint valaha, -erős és gondtalan, szilaj és távol minden kicsinyességtől. - -Azt álmodta, hogy sötét éjjel egy meredek szélén kellett végig mennie, a -kedveséhez, a ki messze, messze, reszketve várta. De nem tartott tőle, -hogy az örvénybe zuhan. Biztos léptekkel ment előre s csak egyre -gondolt: a gyönyörre, melynek a reménysége is felforralta a vérét. -Egyszerre elveszett előle az út. A hegyfal járhatatlanná vált; -köröskörül szakadék tátongott. Visszafordulni nem jutott eszébe. Mig -tanakodott, mittevő legyen: nevetést hall a háta mögött. Egy fekete -köpönyeges alak tüszkölő fekete paripát vezetett feléje. »Nekem olyan -lovacskám van – dúdolta a sötét alak – átugrik az minden árkon!« Csak -ekkor látta, hogy a sötét alak: a csontváz; megismerte kaszájáról és -pörge kalapjáról. De a kedveséhez akart menni; nem habozott tehát, hanem -fölkapott a lóra. A fekete paripa egy szökelléssel túl volt a -szakadékon, de ledobta lovasát s eltűnt a pokolba. Aztán föl kellett -másznia egy toronyba; majd háztetőkön sétált végig, végre megpillantotta -kedvesét egy palota ablakában. Nem juthatott hozzá másképpen: kötelen -ereszkedett le az ablakig. Ott már csak félkarral kapaszkodhatott a -kötélbe; a jobb karjával kedvesét lopta ki az ablakból. Most már -óvatosan ereszkedett lejebb a kötélen; olyan szorosan karolta magához -drága terhét, hogy teste szinte felitta magába azt a másik testet. Aztán -felébredt. - -Nincs az a nevetséges álom, melynek egy pillanatig utána ne bámulna az -ember. Nagy Ferdinánd is bután nézett maga elé, mintha álmának az utolsó -képét tovább láthatná, ha egy kicsit megerőlteti a szemét. - -– Tessék! Azt mondják, hogy csak olyat álmodik az ember, a mit ébren is -megtenne, ha rákerülne a sor. Ó, istenem!… - -És mégis, a bolond álomnak valami olyan utóíze maradt, a minőt Nagy -Ferdinánd már réges rég nem érzett. - -– Bizony jobb volna így élni, folytonos életveszedelem között, de ember -módra, mint: naphosszat túrni a földet, a mi állatnak való. Jobb volna -nekivágni az őserdők veszedelmekkel, de gyönyörű titkokkal teli -világának, mint járomban élni, verejtékezve, lealacsonyító -életkeresésnek. Jobb volna óráról-órára a haláltól vívni ki az életet, -mint tengődni, tovább szuszogni, s bujkálni az éhségtől, egy piszkos kis -boltban, a hol áruba bocsátjuk, kizsákmányoljuk, kifacsarjuk, -minduntalan meg-megalázzuk, elaljasítjuk, s minden rabszolgaságra -felhasználjuk énünk legkülönb részét, azt a nyomorult, jobb sorsra -érdemes valamit, a mit a tehetségünknek neveznek. Más élet ez, mint azé -a galád kamaszé, a ki szeretőjét az utczára küldi?!… - -Már nem tudott aludni. - -– És abban az életben, abban a másik életben, mely oly keveseknek jut -osztályrészül, csakugyan benne van a Szerelem is… - -Igen, még gondolt rá néha-néha, titkon. Negyvennégy esztendős volt, -emlékezett nagy boldogságokra, s már nagy ideje mult, hogy valami -ürességet érzett a szívében. - -Azóta, hogy utolsó szerelme elpárolgott, nem törődött a nőkkel. Szőkék -és barnák nem érdekelték, senki se érdekelte. Beérte sorsával, s hozzá -szokott a kövér nőhöz, mint az oltárhoz a pap, a ki elvesztette hitét. A -Stellákat észre se vette. Hű volt, de hűségében nem volt köszönet. - -– Sohase fogok többé szeretni?!… - -Álmának képe édes emlékeket rezdített meg lelkében. Az álombeli lány -hasonlított valakihez, a ki már csak volt, de lehetetlen-e, hogy van -valahol egy ifjú teremtés, a ki olyan, mint a kit álmában az imént egy -pillanatig oly szorosan ölelt magához?… - -Vajjon eljön-e még valaki?!… - -– Apám! - -Talpra ugrott. - -– Apám, gyere ide, vakard meg a hátamat! - -Oda sietett. A kis fiú szeméből kiment az álom; beszélgetni akart. - -– Mondd, apám, ha én most megvakarom az arczomat, akkor később, a mikor -megnövök, nem lehetek más, csak kéményseprő?… - -Megvigasztalta, és társalgott vele, mig a gyerek ujra elálmosodott. - -– Ez a gyerek nem tetszik nekem – tünődött aggodalmasan. – Csupa -képzelődés és nagyon fél a haláltól. Tengeri fürdő kellene neki, még az -idén, okvetetlenül. De honnan veszem a pénzt? Eh, két hónap alatt még -megírhatok egy regényt; egy munkával több vagy kevesebb, az már mindegy. -Megirom, a mit az álmom juttatott eszembe, hová vezet, ha egy nyolcz -gyerekes apa megbolondul, s beleszeret, mondjuk: egy gyermekleányba… -Valami igen-igen szerelmes történetet kanyarintok belőle, mert hát -szerelem kell a népnek. A tárgy, az ötlet nem valami uj, a regény nem -lesz éppen elsőrangú, meglehet az is, hogy hijjával lesz az erkölcsnek -és a hazafiasságnak, de a fürdőköltség kitelik belőle. - - - - -AZ IGAZI. - - -I. - -– Hortense! - -Hortense felütötte a fejét Guy de Maupassantjából. - -– Mama? - -– Vedd föl a sötétszürke krepp ruhádat. Velem jössz. - -– A szürke kreppben? Hová? - -– Keresztatyád nagyon rosszul van. És nincs mellette senki, a huga sem. -Illő, hogy legalább mi meglátogassuk az utolsó óráiban. - -Először hallotta ezt a szót: »keresztatyád.« A családban mindenki csak -Aurélnak hívta. Ő is úgy szólította, hogy: Aurél. - -– De hiszen a papa nincsen itthon? - -– Egy okkal több, hogy mi menjünk el hozzá. - -Hortense elgondolkozott. - -– Kedves kis mama, aranyos kis mama, hagyj engem itthon. Vidd el -Zsuzsikát. - -– Ugyan miért, ha szabad kérdeznem? - -Hortense elfordult. Nem akart találkozni anyjának a tekintetével, -melynek érezte a perzselését. Mintha levetkőztette volna ez a tekintet. -Elpirult mélyen, és zavarában ostobaságokat kezdett dadogni: - -– Félek a betegektől. Ideges vagyok. Nem tudom, mi bajom van. Rosszul -érzem magam. - -– Ne okoskodjál, hanem öltözzél át. Remélem, nem kell még egyszer -mondanom. - -Nem ellenkezett tovább. Tudta, hogy ha ez a szép, kövér, hideg asszony -egyszer, kivételképpen, komolyan beszél, az pengő ércz, a melyet -készpénznek tekinthet az angol bank is. - -Engedelmeskedett. Hanem a piszkos, fekete gyanu, a melyről már azt -hitte, hogy: volt, nincs, ujra megmozdult a szíve fenekén. - -Látta, hogy anyja néhány perczczel előbb egy levelet kapott. Tehát -hívták. Mért hívták s mért kell neki is ott lennie? És ki ez az ember, a -kinek engedelmeskedik mindenki, ez a szép, kövér, hideg asszony is, a ki -soha se engedelmeskedik senkinek? - -A cselédek elejtett szavai, melyeket gyerekkorában hallott, ujra -zsibongani kezdtek a fejében. És látta keresztapját a családi asztalnál, -anyjának a jobboldalán, estéről-estére, a mint lassan, kimérten dobálta -a szót szép, őszes bajusza alól, mialatt a többiek megilletődötten -hallgatták, akár a kinyilatkoztatást. - -De hát ki ez az ember? - -Ó, tisztában volt a jelentőségével amott, a külső világban. Olvasott a -politikai szerepléséről eleget; mindig érdekelte ez a tárgy. És hallotta -a róla szóló rosszakaratú megjegyzéseket is. Egyszer, valamelyik fogadó -estéjükön, Rátóthy Gyurka, az ismeretes képviselőházi fenegyerek, nem -sejtve, hogy a házikisasszony is hallgatja, így árulta el egy ujságiró -előtt a gondolatát: - -– Ezt az egész Gáthy Aurélt mindössze az különbözteti meg a többi -politikai középszerűségtől, hogy nem kétszer, hanem négyszer vált inget -naponkint. Tiszta ember és tiszta kezű. De hisz ágyúból kellene kilőni, -ha még tiszta kezű se volna! Ekkora vagyonnal!… Odafenn szeretik és -bíznak benne, mert kifogástalan úriember. Ez igaz. Hanem az is bizonyos, -hogy ezt a lompos Tóth Pált, a ki, ha megfürdik, bizonyosan keztyűt húz, -hogy valamiképp meg ne mossa a kezét, az ő kemény tatár koponyájával, -nem adnám száz ilyen skatulyából kihúzott államférfiért sem. - -De ez csak azoknak az itélete volt, a kik irigységből mindenkit -kisebbítenek, lesajnálnak vagy vállon veregetnek; azoknak a legkevésbbé -se komoly embereknek az itélete, a kik minden komoly dolgon csak -csúfolódni tudnak. Az esti lapok másképp beszéltek Gáthy Aurélról. -Kitünő embernek mondták, a kinek a szava elhallatszik a legmagasabb -körökbe is. - -A képviselőház folyosóján szállongó pletyka azzal módosította ugyan ezt -a közvéleményt, hogy Gáthy Aurél előtt semmi se szent, csak a tulajdon -mértéktelen hiúsága, de ez a hiúság zárkozott volt, mint az ember maga, -s éppenséggel nem csökkentette a Gáthy tekintélyét. Szó sincs róla, -nagyon komoly és érdekes egyéniség volt ott a külső világban. - -Otthon, az ő otthonukban, elég kellemes is, bár kissé hideg. Hortense -soha se hallott tőle valami különösebb nyájasságot. »Jól van ön, -Hortense?… Örülök rajta, hogy jól van« – ezek voltak a legfeltűnőbb -ömlengései. - -Egyébként jó czimbora volt, a ki, ha Párisban járt, pontosan elvégezte, -a mit rábiztak. Az izlésére sokat lehetett adni. Hortense az öltözködés -kérdéseiben mindig tőle kért tanácsot s a legnagyobb báli sikereit az ő -utasításainak köszönhette. - -De mért ült ez az északsarki ember örökkön náluk, a mióta Hortense csak -emlékezett?! Mért volt neki az ő otthonukban külön karosszéke?! És mért -volt a mama, ez az elmés, víg asszony, mindig hallgatag, a hányszor a -sarkutazó úr összeránczolta a homlokát?! - -És hogy meri ez az ember hivatni őket, ha a halálos ágyához is?! A -mamát, ezt a kevély személyt, a ki olyan csípős tud lenni a papával -szemben?! És őt, a ki megvet mindenkit a világon, legyen az bálozó liba -vagy államférfi?! - -Mialatt feltűzte a kalapját, bepillantott a tükörbe. Nagyon sápadt arcz -nézett rá vissza. - -– Megint olyan vagyok, mint egy zöld béka. - -Szemrehányásokat tett magának az ostobaságáért. - -– Milyen képzelődő, gyanakvó és hitvány vagyok, mióta az a nyomorult -elhagyott! - -Akkor azt hitte, hogy ez lesz az utolsó nagy fájdalma. Hogy ezután már -minden mindegy lesz. Mi is következhetik még azután, mikor az embert a -faképnél hagyja a vőlegénye, egy kisasszonyért, a kinek véletlenül -ötvenezer forinttal többje van, mint neki?! - -És ime, az a nagy keserűség most már olyan kicsinyesnek tűnt fel előtte, -mint a gyerekkori bánatai. Vajjon mi fog még következni? - -– Méltóságos asszony, a kocsi előállott. - - -II. - -A múzeum-utczai kis palota mintha már lakatlan lett volna. Az -ablaktáblák bezárva, a kis utczaajtó becsukva kulcscsal. Csak az utczán -elszórt szalma, mely felfogta a kocsik lármáját, jelezte, hogy odabenn -még lakik valaki. - -A csöngetésre Ferencz, az öreg komornyik, nyitott ajtót. - -– Ó, méltóságos asszony, csakhogy itt van! - -– Tehát igazán semmi remény? - -– Már csak órák vannak hátra. Vagy meglehet, csak perczek. - -Mialatt keresztülmentek az előszobán, a szép szőke asszony azt sugta a -lányának: - -– Várj meg a fogadó teremben. Majd kijövök érted. - -S eltűnt egy oldalajtón. Tudta a járást az idegen házban. - -Hortense belépett a fogadó terembe. Ferencz, csak hogy kifejezze -mélységes tiszteletét, előbbre húzott egy nagy karosszéket s oda -állította az asztalka mellé, mely mögött egy széles ernyőjű álló lámpa -világította meg a terem egyik sarkát. Közben elmondta, hogy a tanár urak -éppen most vannak benn a kegyelmes urnál, de alighanem mindjárt -eltávoznak, mert a műtétről, melyet meg akartak kisérelni, lemondottak. - -Ferencz eltűnt s Hortense szétnézett a homályos teremben. - -Fölkelt, hogy közelebbről lássa a képeket. Egyszerre azt hitte, hogy meg -kell fogóznia. Szédülést érzett, a rémület szédülését. - -Pedig a széles, fekete keretből egy édes, bájos arcz mosolygott rá -vissza. Hanem ez az arcz az ő arcza volt. Az ő szőke haja, a diószínű -fény-fodrokkal, az ő víz-szinű, csodálkozó szeme, az ő szépen rajzolt -kis orra, az ő félénken mosolygó, légies, finom ajka, a mely mintha -csakis arra való volna, hogy kérdezzen. Ugyanaz az arcz, a melyről -egyszer valaki azt mondta, hogy egy bámészkodó angyalé, a ki azonban egy -angol képes ujságból nézi a világot. - -Az ő arcza a megszólamlásig s ez a kép még sem ő. Ötven-hatvan éve is -lehet, hogy ezt a viseletet hordták, s a kép alján egy régóta halott -mester neve piroslik. - -Ferencz egy sok karú gyertyatartóval tért vissza, s kérdezetlenül is -megmondta, hogy kit ábrázol a kép: - -– A kegyelmes úr édes anyja, fiatal korában. - -Egy szava sem volt a csodálatos hasonlatosságról. - -– Egy kicsit hasonlítok hozzá, nem igaz? - -– Ó, nagyon. - -Mintha egészen természetesnek találta volna a dolgot. - -Nem mert ránézni az öreg szolgára. Attól tartott, hogy a vén ember -kiolvashatja a szeméből a gondolatát. Úgy tett, mintha a többi kép is -érdekelné. De már nem látott semmit. - -A szívében kavargó gyanu immár alakot öltött egy rettenetes mondatban. -Ebben a mondatban, hogy: az az idegen úr, a ki odabenn haldoklik, az ő -édesapja. Az igazi. - -És nem arra gondolt, hogy ez az élet, a melyből az övé gyökerezett, íme, -kialvóban: hanem csak arra, hogy az ő úri kis személye csak egy -közönséges árulásnak a kelletlen, élő bizonysága. Hogy ő csak egy isten -küldte emberke, a kinek a jövetele, meglehet, rettegéssel töltötte el az -övéit, s a kinek senki se örült egy kijátszott férjen kívül! Hogy ő csak -egy útszéli kakuk-fiók, a kinek már a létezése is igazságtalanság, s a -kinek semmi egyebe a világon annál a szeretetnél, a melyet egy szegény, -könnyenhivő, gyanutlan, agg embertől lop el!… - -Megint egyedül volt. Belülről nem siettek érte. Mi történhetik ott, hogy -így megfelejtkeztek róla? Ez már talán az agónia. - -Egy könnycsepp se jött a szemébe erre a gondolatra. - -– Milyen szívtelenné tettek! Milyen szívtelenné tettek! - - -III. - -Egy negyedóra mulva megnyílt a jobboldali szárnyas ajtó. Az anyja állt -ott s intett neki, hogy kövesse. - -Utána támolygott. Keresztülmentek az összes utczai termeken. Az -utolsónál anyja meghalkította a lépteit s vigyázva nyitotta ki egy -udvari szobának az ajtaját. - -A haldokló a szoba közepén feküdt, egy ottománon, szemben a kertre néző -ablakkal, mely nyitva volt. Egy orvos és két betegápolónő forgolódtak -körülötte. Hortense-t oda állították a lábához. - -Ahogy belépett, a haldokló felnyitotta a szemét s úgy nézett a lányra, -mint egy beteg hal. Aztán kihúzta a selyem-takaró alól hideg, nedves -kezét, s feléje nyujtotta. - -– Köszönöm, kedves Hortense, hogy eljött. Kérni akartam, hogy gondoljon -rám jóakarattal. Ne felejtse el soha, hogy önt sokan szeretik… - -Még mondani akart valamit, de a hangja elfult, s a keze lehanyatlott. -Mintha valami szét akarta volna vetni a mellét. Előre bukott a -párnájáról, s az egyik vörös-keresztes lány hozzá rohant. - -A másik megfogta Hortense-t a kezénél s kivitte a szobából, vissza a -nagy terembe. - -– Megint a roham – szólt. – Sokkal hamarább tért vissza, mint vártuk. De -csak egy-két perczig szokott tartani. Ha elmúlik, majd visszajövök -önért. Jobb, ha nem látja; az effélét nem felejti el az ember. - -De nem jöttek vissza. Majdnem egy óráig várakozott hiába. Végre -megjelent anyja a küszöbön, kissé sápadtabban, mint rendesen. - -– Vége! - -– Meghalt?! - -– Meghalt. - -Egy pillanatig hallgattak. - -– Nem akarod – kérdezte Hortense – hogy egy miatyánkot mondjak el -mellette? - -– Ahogy a szíved kivánja. - -Hortense megindult, aztán meglepetve fordult anyjához: - -– Nem jössz velem? - -– Nem. Megvárlak. Rosszul vagyok. - -És ott maradt a nagy teremben. Ez a szép, kövér, hideg asszony nem -szerette a kellemetlen izgalmakat; ha csak tehette, kikerülte azt, a mit -senki se nézhet megindulás nélkül. - -Hortense még egyszer végig ment a lakáson, melyet most látott először és -utóljára, letérdelt a halott mellé, s elmondta a miatyánkját. Aztán -fölkelt, megcsókolta a halott kezét és homlokát, s még egy pár -érthetetlen szót suttogott neki. Aztán visszatért az anyjához. - -– És neki sincs egy könnye sem! – szólt magában. - -A kocsiban nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Csak a mikor már -befordultak az utczájukba, szólalt meg ismét az anyja: - -– A papának nem szükség említened a dolgot. Majd elbeszélem neki én -magam. - - -IV. - -– De hát őrült vagyok én?! Gyalázatos képzeletű, elvetemedett lélek, a -mely csupa gyanu, bizalmatlanság és romlottság?! Sárgaságban szenvedő -beteg, a ki sárgának látja az egész világot?! - -Igen, úgy kell lennie. Lehetséges volna-e különben, hogy anyja -látogatásokat tegyen, mialatt kiterítve fekszik az, a kit ő az apjának -képzel?! - -Bizonyosat akart tudni. - -Emlékezett, hogy anyja egy vörös bársony szekrénykébe csukta be azt a -bizonyos levelet. A szekrényke ott állt előtte. Vett egy papirvágót és -felfeszítette a zárt. - -– Gondoljon, a mit akar. - -A levél ott volt legfelül. A borítékon semmi; belül ezek a plajbászszal -írt, majdnem olvashatatlan szavak: - -»Tévedtünk tegnap; ez az utólja. Nem hiszem, hogy megérjem az éjszakát. -Kérem, jöjjön, s hozza magával Hortenset is.« Semmi aláirás. - -Tehát ott volt előttevaló nap is, titokban. - -– Nem, nem, mégsem vagyok őrült, csak nagyon szerencsétlen! - -De olyan bizonyítékot akart, a mely kizár minden kétséget. Megtalálta -azt is. A szekrénykében egy kulcsot lelt, s egy órai keresgélés után -fölfedezte azt a fiókot, a melyet ez a kulcs kinyitott. Kezében volt -anyjának egész levelezése. - -A legelső, a legrégibb levélből megtudta azt, a mit tudni akart: - -… »Csókold meg helyettem is kis Hortense-unkat«… - -– Kis Hortense-unkat! Kis Hortense-unkat! Az ő kis Hortense-ukat! Ó, -nyomorúság! - -Mikor az anyja haza jött, odavitte neki a kulcsot, s azt mondta: - -– Ott akarok lenni a temetésen. Olvastam a leveleidet. - -A szép, kövér asszony nem vesztette el a nyugalmát. Nem jött az már -zavarba soha. - -– Annál jobb. Legalább okulni fogsz a példámon. - -És elfordult a kakukfióktól. - - -V. - -A reggeli lapok gyászkeretben hozták Gáthy Aurél halálának a hírét. -Hortense végigolvasta a hosszú nekrológokat, s rajta volt, hogy lelke -szüntelenül ezzel az emberrel foglalkozzék, a kiről csak akkor tudta -meg, hogy minő kötelék fűzte hozzá, mikor immár elköltözik. Be akarta -vésni emlékezetébe a hangját, az alakját, a legjelentéktelenebb -mondásait is. - -Ó, milyen kevésről tudott az emlékezete! »Jól van ön, Hortense?« – -»Nagyon örülök rajta, hogy jól van.« – »Ne viselje, Hortense, azt a -kalapot; ízléstelen.« – »Mit hozzak önnek Párisból, kis Hortense?« - -Még azok voltak a leggyöngédebb szavai, a melyeket a halálos ágyán -mondott neki. És ezek is hogy hangzottak! »Ne felejtse el, hogy önt -sokan szeretik…« Mintha az lett volna e szavak mögött: »Mindig arra -gondoljon, hogy önben az öt százados Gáthy-család kék vére folydogál!«… - -Aztán hálátlansággal, lelketlenséggel vádolta magát. Ellágyult arra a -gondolatra, mily rosszul eshetett neki, hogy soha se szólhatott hozzá, -úgy, mint apa szól a leányához, csak mint egy házibarát, a kiről tudják, -hogy az érzelgés nem természete. Azért mennyi mély érzés lakhatott -benne! Azért bizonyára nagyon szerette őt, ha a szeretete néma volt is! - -És erőltette az emlékezetét, hogy gyerekkorában, mikor nem ügyelt rá, -mily elérzékenyült szemmel nézhetett rá ez az ember, az apja, az igazi?! -Bizonyosan számtalanszor a térdére ültette és játszott vele. Bizonyosan -sokszor megsimogatta a haját s megcsókolgatta az orczáját. Bizonyosan -szeliden feddette meg, hogyha rossz volt, s ilyenformán szólhatott -hozzá: »Édes kis Hortense, legyen jó, mert magát nagyon szeretik!« Mit -is mondhatott volna egyebet, szegény?! - -De nem emlékezett semmire! - -És minél többet gondolt a gyerekkorára, annál gyakrabban jutott eszébe, -akarata ellenére, az a másik, az a fehér szakállu idegen úr, a kinek -mindig ragyog a szeme s mindig kitárul a két karja, ha őt látja, s a -kinek a hangja most is a fülében cseng: »Drága kis Hortense-om!« Ó, arra -már emlékezett, hogy ez mennyit szorongatta az ölében, mennyit játszott -vele bujósdit, hányszor simogatta, csókolgatta! Ennek még a kabátja -gombjaira is emlékezett. Ez bezzeg nem törődött vele, ha a szép, nyugodt -mama nevette az áradozásaiért, s szidta, hogy kényezteti a gyerekeket! -»Drága kis jószágom!«… »Aranyos kis pillangóm!«… »Édes kicsi lányom!« -Mert ez a jóságos arczu, fehér szakállu ember nem tudta, nem sejti, hogy -őt nyomorultul meglopták s hogy az »édes kicsi lányom« csak egy hitvány -kakukfiók! - -Hiába kereste régi emlékei között »az igazi«-t, mindig ezt a másikat -találta meg helyette. Arra akart gondolni, hogy amaz milyen szép, -délczeg gavallér volt, de minduntalan a gyerekszoba elevenedett meg -előtte, s a gyerekszobában mindig ezt a másikat látta, a nehézkes -járásut, a fehér szakállut. A gyerekszobáról eszébe jutott egy nagyon -mulatságos est. A szép mama bálba ment. A négy gyereknek be volt kötve a -torka; nem volt szabad a szobából még csak kikukkanni sem. A papa nem -bízott a cselédekben s ott maradt velök. Medvét játszottak. A papa volt -a medve, Hortense a medvetánczoltató, a többiek a közönség. Ekkor állott -elő Hortense a legelső elmés mondásával. A mint a medve, nem valami -félelmetesen dörmögve, négykézláb fel s alá botorkált a szobában, kis -gazdája megállt előtte s így szólt: »De papa, hisz te jeges medve vagy!« -– »Mért?« – »Mert fehér a szakállad.« Ezt az emlékezetes ötletet a kis, -de hálás közönség óriási derültséggel fogadta. Hortense úgy örült ennek -a sikernek, mint később annak a hatásnak, melyet a családi körnél jóval -nagyobb társaságokban a legszerencsésebb megjegyzéseivel, a legjobb -ötleteivel ért el, – s a gyerekek még sokáig úgy hivták a papát, hogy: -»Te kedves kis jeges medve!« - -És a svábhegyi nagy vigasságok! A kirándulások a szamárháton, meg a papa -meséi, a melyeknek mindig elfelejtette a végét, a miért aztán -kinevették. Ezeket a nagy mulatságokat egyszer egy kis ijedtség zavarta -meg. Hortense leesett a hintáról. A papa, a ki a verandán fürészelt, -mikor látta, hogy a lánya elereszti az egyik kötelet s bukik, leugrott a -verandáról és hozzá rohant. Hortense-nak nem esett baja, hanem a papának -három hétig borogatni kellett a lábát. - -Ez az ijedtség egy másikra s még nagyobbra emlékeztette, gyerekkora -legnagyobb rémületére. - -Akkor már tiz-tizenegy éves lehetett. Gyönyörü, verőfényes délelőtt -Triesztből Miramaréba mentek csolnakon, ő, a papa, meg egy -evezős-legény. Hirtelen szél kerekedett. A hullámok haragosan kezdték -püfölni a csolnakot, az evezős-legény egyre sűrűbben nézegetett -jobbra-balra s egyszerre egy kis habfodor becsapott a csolnakba. -Hortense halálosan megrémült. A papa nevetett, de Hortense érezte, hogy -apjának a karja erősebben szorítja magához. Mintha még most is érezte -volna ennek a karnak a melegét… »Ó, papa, nagyon, nagyon félek!« -Megsimogatta az orczáját és azt mondta: »Édes kis lányom, ha velem vagy -a mamával vagy, ne félj te semmitől. Csak el ne mozdulj mellőlünk s -mindig a szemünk előtt légy!« És nem félt többet, mintha az isten ült -volna a csolnakban. - -Majd megint egész kicsi leánynak látta magát, Berchtesgadenban, mikor -megindultak a papával, a királyné virágát keresni. Találtak is eleget, -de a fehér virágok mind szép magasan csücsültek, s Hortensenak mindig -épp az kellett, a melyik a legmagasabban ült. »Papa, mászsz fel azért, a -melyik ott fenn, fenn, egészen fenn van!« Már akkor is csak a -legnehezebben elérhető kellett neki, s már akkor is nagy zsarnok tudott -lenni. A hosszu, ősz ember nem sajnálta a fáradságot, s felmászott vagy -húszszor, a hányszor, a kis lánya rendelte. A mama aztán összeszidta -őket, mind a kettőjüket, mikor beállítottak hozzá, nagy diadallal. -»Magának több esze lehetett volna.« - -A kinek több esze lehetett volna, az mindig a papa volt. - -Ő volt mindig, a kinek több esze lehetett volna, és ő volt, a ki ott -volt mindenütt, a hová csak visszavitte az emlékezete. A multnak egész -sereg derűs képe elevenedett meg Hortense előtt, és ezeknek a képeknek -kivétel nélkül a nehézkes járású, hosszú, ősz szakállu »másik« volt a -főalakja. Ő volt az, a ki nem riogatta el, mikor nagykomolyan -kopogtatott a dolgozó szobája ajtaján: »Papa, hogyan kereszteljem el a -szőke babámat?« – ő volt a titkos szállítója mindannak, a mit a mama -haszontalanságoknak bélyegzett, s ő volt az örök védőügyvéd, mikor -fegyelmi eljárások komor előjelei tették borússá a látóhatárt. És most -is, csak őt találja itt, mikor elbujva kis szobájába, siratja azt, hogy -született! Ezeken az apróságokon, a mik itt hevernek előtte, mindenütt -az ő öreges írása: »Hortense-omnak«, »Hortense-omnak«, és megint csak -»Hortense-omnak.« - -Hortense-omnak! Ó, szegény ember, a ki nem is álmodod, hogy Hortense-od -egy nyomorult tolvaj, a ki lopja a szeretetedet! - - -VI. - -A gyászszertartást Hortense száraz szemmel nézte végig. Nagyon sokan -voltak; ennyi ember előtt neki nem voltak könnyei. - -Aztán megint bebujt a szobájába s nem akart kimozdulni onnan. Nem akart -látni senkit, különösen azt nem, a ki szerencsére nem volt itthon. -Remegett a gondolatra is, hogy előbb-utóbb hazaérkezik, s akkor majd a -szemébe kell néznie, ugyanazzal a tekintettel, a melylyel azelőtt. - -Csak egy hét multán érkezett haza; valami hivatalos tanácskozáson volt -Berlinben. Hortense azon a délután szándékosan elment hazulról. Ezzel is -nyert valami időt. - -Mikor hazajöttek a Miss-szel, Zsuzsikát már egyedül találta a nagy -ebédlőben. Zsuzsika valami angol regényt olvasott s közben-közben szép, -rózsaszínű körmeit csiszorálta. - -Azzal az ujsággal fogadta Hortense-t, hogy: - -– A papa beteg. - -Mintha a szíve megszűnt volna dobogni, annyira megrémült. Berohant hozzá -a szobájába. - -A fehér szakállú ember a kanapéján feküdt s egy hidegvizes zsebkendőt -szorongatott a fején. - -– Szent Isten, papa, mi bajod? - -– Semmi, édes kis lányom, semmi. Átfáztam a vasúton és nagy náthát -kaptam. Ennyi az egész. - -Hortense melléje térdelt, csókkal borította az arczát, s a karjával -átfonta a nyakát. Aztán suttogni kezdett hozzá: - -– Papa, ne légy beteg, édes kis papa, ne légy beteg, mert… mert… - -És a sírás, mely oly hosszú idő óta fojtogatta a torkát, kitört belőle. -Ráborult az öreg ember keblére és zokogni kezdett keservesen. - -– Édes kis lányom, kis Hortense-om, mi bajod, mi bánt?!… - -De az csak zokogott tovább. - -– No, mondd meg nekem… Megint az az ember, ugy-e?… - -És megsimogatta a szőke fejet. - -– Nem, nem az az ember. Minden ember. Gyűlölök mindenkit. Gyűlölöm az -egész világot. Csak téged imádlak, édes drága jó apám! - - - - -CZIGÁNYOK. - -Háromnegyed hat óra lehetett, a mikor Della Riva hazaérkezett. A körúton -sorra nyitogatták a boltajtókat; a kapuban ujságkihordókkal találkozott, -s az udvar szemtelenül világos volt, noha vizkereszt tájékán jártak. - -Mialatt fölsietett az első emeletre, megdicsérte magát azért az -ötletért, hogy a kocsiját a szomszéd ház előtt állíttatta meg. Pedig nem -gondolta, hogy az idő már ilyen későre jár. - -Lakásának ajtajához érve, Della Riva, a nagy tenor – a kinek páratlan -hangját, tökéletes énekművészetét és csodálatos színjátszó tehetségét -Európa minden nagyvárosában magasztalással emlegették, az ifjú -Siegfried, Tristan és Parsifal utólérhetetlen s felejthetetlen -ábrázolója, a ki bayreuthi ünnepeltetése óta a jelenkor minden -tenoristáját elhomályosította – megállt, előkereste zsebéből a lakása -kulcsát, majd, óvatosan és nesztelenül, a hogyan csak a betörők tudják, -kinyitotta az ajtót, beperdült a nyíláson, belülről ujra bezárta az -ajtót, s mindezt oly hangtalanul végezte, a hogyan a tündérek járnak. - -A sötétes előszobában nem volt egy lélek se. Nesz se hallatszott. A -cselédség még aludt. - -Della Riva vigyorgott. - -Besurrant a fürdőszobába, s teljes biztonságban érezve magát, -levetkőzött a vak homályosságban. Aztán hóna alá kapta a holmiját s -beosont a hálóterembe. - -A hálóteremben mély sötétség volt, de Della Riva ezt a sötétséget nem -találta barátságtalannak; jól ismerte a járást. Nem ütközött bele -semmiféle bútordarabba; a motyóját letette a rendes helyére, s nem -csinálva több zajt, mint egy kisértet, bebujt az ágyába. - -Istennek ajánlotta lelkét, erősen elhatározta, hogy meg fog esküdni -minden szentekre, sőt ha kell: az anyja emlékére, – mert a becsületszó -már régóta nem számít, – hogy már egy órakor itthon volt, megigérte -magának, férfiszavára, hogy minden csillagot le fog tagadni az égről, s -aludni készült. - -De ebben a pillanatban világosság támadt a teremben. A középső nagy -villamos lámpa hirtelen kigyulladt. - -Oda pillantott a felesége ágyára. Üres volt. A hálófülkében senki. - -Felesége a terem közepén állott, már egészen felöltözötten. - -Az egész jelenet szinpadiassága, de különösen ez az utolsó körülmény, a -lehető legrosszabbat jelentette. A korai öltözködés lehetetlenné tette a -kibékülést. - -– Hol voltál, gazember? – szólalt meg az asszony. - -– Hagyj aludni! – felelt Della Riva, s megfordult a másik oldalára. - -Tudta, hogy ennek a felszólításnak nem lesz foganatja, de abban -reménykedett, hogy ha hamarosan alvást tettet, talán mégis csak kibúvik -a páczból, legalább egyelőre. - -– Előbb mondd meg, hogy hol voltál, gazember? – ismételte az asszony, s -a hangja kizárta annak a lehetőségét, hogy Della Riva elhalaszthatja a -beszámolót. - -– Hagyj aludni, ha mondom! – ismételte a nagy tenor, egy kissé -türelmetlenkedve és egy kissé rimánkodva. – Tizenegykor próbám van. - -– Tizenegykor próbád van, és világos nappal jössz haza?! - -– Azt akarod, hogy a próbán olyan álmos legyek, mint egy kutya?! -Idegessé akarsz tenni, hogy miattad megint összevesszek mindenkivel, és -aztán megint vándoroljunk, egy olyan országba, a hol még nem voltunk?! -Ha ezt akarod, ezt ugyan elérheted! - -– Azt akarom, hogy valld meg: hol voltál, mit csináltál?! - -– Hol voltam, mit csináltam?! Mintha nem tudnád! A kávéházban voltam és -semmit sem csináltam! - -– Reggeli hat óráig? Mért nem mondod mindjárt, hogy ujságot olvastál?! - -– Azt is. Az uj darabnak fél tizenkettőkor volt vége. Mire lemostam -magamat és leülhettem vacsorálni, a vendéglő órája éppen éjfélt ütött. A -törzsasztalnál sokan voltunk; megittam egy korsó sört. Aztán átmentem a -kávéházba, elolvasni az ujságokat. Mikor éppen haza akartam jönni, akkor -jött oda a Doktor Frank, a ki már megírta a czikkét, és elbeszélgettünk. - -– Egészen addig, míg jöttek a reggeli vendégek? - -– Miért ne?! Megittunk két üveg sört, és elbeszélgettünk egyről-másról. -Az uj darabról, a színházról, az igazgatóról, a te dolgodról… A Doktor -Frank olyankor végzi el a munkáját. A Doktor Frank szerkesztő, és nem -beteg öregasszony, a ki éjszaka már csak nyögni tud. - -– Ebből egy szó se igaz, gazember! A Doktor Frank tisztességes ember, a -ki kiissza a feketéjét és hazamegy a családjához, de nem ül veled a -kávéházban reggelig, csak azért, hogy a te hazugságaidat hallgassa… egy -olyan öreg ember! Különben meg fogom kérdezni tőle. - -– Mondtam én, hogy csak a Doktor Frank volt ott? Voltak ott mások is, és -majd emlékezni fogok rá, hogy a Doktor Frank mikor ment haza! Sokan -voltunk; odajött például a Doktor Ringler is, a mikor éppen haza -készültem. Azzal is beszélgettem. A te dolgodról is. Mikor beszéljek az -ujságirókkal, ha nem egy uj darab után?! Vagy azt akarod, hogy rájok se -nézzek? Hát jó. Majd fütyülök rájok. És ők nem fognak belefáradni ennek -az embernek a magasztalásába, a ki fütyöl rájok; ők majd ki fogják irni -az ujságba, hogy: »Ennek a művésznek kevés évenkint ötvenezer márka; -ennek a művésznek hatvanezret kell adni! Fütyöl ránk, de hatvanezret -kell adni neki!« - -– Az első szótól az utolsóig hazugság. Te nem voltál a kávéházban, nem -volt ott a Doktor Frank, és nem volt ott a Doktor Ringler… - -– Még ma este felviszem hozzád a Doktor Ringlert a páholyba, és ki fogja -neked jelenteni, a saját becsületszavára… - -– Akkor a Doktor Ringler is hazudni fog. Megmondjam neked, gazember, -hogy hol voltál?! Előbb az egyik kocsmában, aztán a másikban, nem -tisztességes emberekkel, hanem olyan csirkefogókkal, a milyen magad -vagy! Ittál sört, bort, pezsgőt, grogot, pálinkát, whiskeyt, mindent, és -egyik czigarettát mindjárt a másik után szíttad el, csak azért, hogy -elveszítsed a hangodat és tönkre juttass engem! Mikor aztán tökrészegre -ittad magadat, elmentetek valami lebujba, egyik lebujból a másikba!… az -egész éjjel rossz helyeken jártál, ki és be, be és ki!… hogy merre?… -elgondolni is utálat!… - -– Jól van, legyen igazad! - -– Megvallod? - -– Nem vallom meg. Aludni akarok. - -– Nem fogsz aludni. Ha fenn tudsz lenni olyankor, a mikor a tisztességes -emberek alszanak, most már csak maradj ébren. Persze, ki akarod aludni -magadat, hogy holnap ujra kezdhesd! - -– Úgy?! Jól van, nem bánom. Ezentul nem fogok aludni, mert nem lehet. Ha -aztán a sok álmatlanságtól minduntalan berekedek, és végre, lassankint -vagy hamarosan, egészen elpusztitod a hangomat: akkor csak kornyikálj te -magad!… majd meglátjuk, jobb lesz-e akkor?!… Nekem mindegy, mert nekem -nem kell egyéb, csak egy korsó sör. Hanem neked kell a pénz, sok pénz -kell… hát csak keresd meg magad!… meglátjuk, meg tudod-e keresni?! - -– Nekem kell a pénzed, gazember?!… Mered mondani, hogy nekem kell?!… -Kell ám, de nem nekem, hanem azoknak a teremtéseknek, a kik… Azoknak, a -kiktől jössz, szennyesen, borszagúan… Fuj! - -– Tessék! Ne aludjam azért, mert ő veszekedni akar! De én nem akarok és -nem fogok veszekedni, azért se! Beszélhetsz akármit, ezentul nem szólok -egy szót se. Veszekedjél magadban, ha veszekedni akarsz! - -– Én nem veszekedni akarok, hanem azt akarom, hogy élj tisztességesen, a -hogyan mások élnek. Hol láttál te, a pályatársaid között, olyan -alakokat, a milyen te vagy?! Ki él úgy, mint te?! Van a szinháznál még -egy művész, a ki iszik, mint a gődény, éjszakázik és bűzös lebujokba -jár?! Mindegyik rendes ember; komolyak, tisztességesek, úriemberek, -mintha kereskedelmi tanácsosok volnának. Vacsora után hazamennek, vagy -otthon vacsorálnak; kimélik a hangjukat, vigyáznak az egészségükre, -becsületes életet élnek, nem olyat, mint a csirkefogók; nem ülnek -reggelig pálinkásboltokban, a hol vágni lehet a füstöt, nem dobatják ki -magukat nem tudom miféle rossz helyekről, nem henteregnek részegen a -hóban vagy a sárban. És tanulnak. Csak te nem tanulsz, mert azt hiszed, -hogy neked az már nem kell; pedig az ujságírók hazudnak, mert te nem -tudsz semmit. Ott a Tornabuoni. Az már megengedhetné magának, hogy azt -csináljon, a mit akar. A közönség szereti; nem sokkal keres kevesebbet, -mint te; nagyon kiváló művész. Azért úgy él, mint egy miniszter. És -tanul. Nem láthat meg az utczán egy énekmestert, hogy el ne híjja és -leczkét ne vegyen tőle. De az nem is fog ám a szeméten meghalni! Meg a -többi. Még egy kardalost se találsz, a ki elmenne veled tivornyázni; -csak a csirkefogók járnak veled. A művésztársaid úri társaságokba -járnak; mértékletes, kifogástalan életet élnek; vigyáznak a hírnevökre -és az egészségükre. - -Della Riva nem állhatta meg, hogy el ne rikkantsa magát: - -– És ha a fejök tetejére állnak, akkor se tudják azt, a mit én. Én nem -járok úri társaságokba, mert nekem az nem mulatság, mint nekik; de ha -énekelek, akkor elsöpröm valamennyit. Nekem nem kell bepólyálnom a -torkomat, nem kell félnem a füsttől, és nem kell orvosi engedelem, ha -egy korsó sört akarok inni. És aztán? Aztán semmi. Nekik, nekik -minduntalan van valami bajuk; hol az egyik nyavalyás, hol a másik. Nekem -soha semmi bajom. Nekem nem árt az, a mitől ők köhögnek, prüszkölnek, -krákognak, vért izzadnak; nekem nem árt semmi. Egészséges vagyok, fiatal -vagyok, fütyülök rájok és fütyülök rád! - -– Igen, most fütyülsz rám, de mondd, hol volnál akkor, ha én elő nem -kereslek a szemétből? - -– A szemétből? Miféle szemétből? Most hallom először, hogy az, a ki -műegyetemet végzett és megszerezte az oklevelet, az semmi, csak afféle -szemétember! Hol volnék? Mérnök volnék! Elvettem volna egy szép, fiatal -leányt, egy háziúr leányát, nagy hozományt kaptam volna, ülnék a -pénzemen, nem kiabálnám ki a tüdőmet, hanem csak a magam mulatságára -énekelnék, a törzsasztalnál, egy korsó sör mellett!… Szavamra, most is -meginnám egy korsó sört! - -– Mérnök volnál, öt márka napidíjjal, és nyakig ülnél az adósságban, -mert már régen elittad volna a hozományt, nem egy hozományt, hanem -kettőt, vagy hármat is, ha ugyan a háziurak olyan könnyű szerrel adnák -oda a lányukat az olyan korhelyeknek, a milyen te vagy!… Én, én emberré -tettelek! Tanítottalak; művészt faragtam belőled! Vagy talán nem tőlem -tudod, a mit tudsz?! Nem nekem köszönöd, hogy ma már ötvenezer márkát -kapsz évenkint, és szórhatod a pénzt, a kisasszonyok örömére?!… Most -persze, hogy kikefélkedtél, hogy úrrá tettelek, fütyülsz rám! Ez a hála. -A milyen az ember, olyan a hála. De várj. Még rám szorulhatsz! Még -megtörténhetik, hogy abból a kevésből kell meglenned, a mit én -kereshetek! Még megtörténhetik, hogy el kell szerződnőm valahová, -akármilyen kis fizetéssel, vagy énekleczkéket kell adnom, hogy -eltarthassalak! Mert ha igy haladsz tovább is, ennek más nem lehet a -vége. Elbizakodottságodban összeháborúzol a félvilággal, -elbizakodottságodban nem tanulsz, elbizakodottságodban eliszod, -elkorhelykeded a hangodat. Már most is van öt-hat operaház, a honnan -búcsúzás nélkül állottál tovább, a melyet elrugtál magadtól, s a hová -nem mehetsz vissza. A hangodnak nemsokára boríze lesz; tanulni nem -tanulsz, még azt a keveset is elfelejted, a mit valaha tudtál. Már most -is meglátszik rajtad, hogy a hanyatlás nálad idejekorán megkezdődött!… -Harmincz esztendős vagy, és már gurulsz lefelé, lassan, de biztosan! -Persze, te ezt nem látod, nem hiszed; elbizakodottságodban csak azt -hiszed el, a mit a Doktor Frank, a Doktor Ringler, meg a többiek -összehazudnak. Hanem én őszintén beszélek veled, nem úgy, mint ők, és -megmondom, hogy mindez nem igaz, hogy ez a sok magasztalás csupa túlzás, -és hogy nemsokára másképpen fognak rólad beszélni. Tegnap este is… azt -hiszed, hogy a közönség megbolondult a lelkesedéstől? Nem, nem bolondult -meg. - -– Mért? Talán nem voltam jó? - -– Még kérdezed? Hát ha a Doktor Frank és a Doktor Ringler azt mondták -neked, hogy meg lehetsz magaddal elégedve, akkor ezek az utolsó emberek -a világon. - -– Igazán rossz voltam? - -– Nem rossz, hanem silány. - -– Végig hallgattad az előadást? - -– Végig. - -– Azt hiszem, nem voltál ott; csak boszantani akarsz. - -– Ott voltam végig. Csak azért nem mentem be előadás után az öltözőbe, -mert előre tudtam, hogy úgy se kisérsz haza. - -– És végig rossz voltam? Még az utolsó felvonásban is? - -– A vége felé egy kicsit felocsudtál. Nem mondom, a nagy jelenet, az -csak ment valahogy. De előbb… ugyan hol járt az eszed?… Szabad ilyen -lomposan játszani? Ki ez a Phoebus? Egy olyan tökéletes gavallér, a -milyen talán nincs is a világon! És te, te olyan voltál, mint egy hetyke -csizmadia legény! - -– Ha éjfélkor itthon vagyok, másképp beszéltél volna. - -– Nem mondtam volna mást. Azt képzeled, a közönségnek tetszettél? Nem -láttad, hogy semmi se akar hatni? - -– Azt az opera tette. Egy ilyen gyönge munkának, a melynek a szerzője -csak műkedvelő, nem lehet nagy hatása. - -– És mit csináltál a balladával? Mondd, mért haraptad ketté? - -– Észrevetted? - -– Már hogyne vettem volna észre! - -– Pedig nem volt olyan nagy hiba. Te vagy az egyetlen, a ki fennakadtál -rajta. Mások észre se vették. - -– A kinek nincs füle, az nem akadt fenn rajta. De vannak ám zeneértők -is. - -– Igen, fenn a páholyban. A ki elvesztette a hangját, vagy a kinek -sohase volt, az egytől egyig zeneértő. - -– És neked nincs más mentséged, csak ez? - -– Nincs szükségem mentségre. Az egész egy pillanatnyi megfelejtkezés -volt. Nem tanultam meg jól, és vége. Ez a szerep nem is érdemli meg, -hogy valaki jól megtanulja. Másutt sohase fogom énekelni; egy hónap -mulva itt se. Köszönjék meg, hogy elénekeltem. És most már hagyj aludni. - -A szigorú birálat idegessé tette. Évek teltek el, hogy nem hallott -egyebet, csak bókot, s nem olvasott mást, csak magasztalást. Ez hidegen -hagyta; »egy korsó sör« is több gyönyörűséget szerzett neki, mint minden -dicsőités. Hanem az otthon hallott sok leczke hatott rá; feleségében még -most is csak a mestert látta, és ez az asszony, a kinek a zenei érzéke -iránt valami babonás tisztelettel viseltetett, itéletének kiméletlen -őszinteségével mindig felizgatta egy kissé. Amúgy is félt tőle, maga se -tudta mért. - -Néha eszébe jutott, hogy ők tulajdonképpen gyűlölik egymást; de a sör, -vagy egy szép leány, elfelejtetett vele mindent. - -– Ne aludjál! – csattant fel az asszony szopránja. – Nem fogsz aludni, a -mig meg nem engedem! Végig fogsz hallgatni, mert úgy akarom! Akkor -beszélek, a mikor nekem tetszik; ha aludni akarsz, gyere haza korábban! - -Della Riva a fogát csikorgatta. - -Azokra a szerencsétlenekre gondolt, a kiket Kinában úgy büntetnek, hogy -halálukig nem szabad elaludniok, s a kiket akképp tartanak ébren, hogy a -hóhér, mihelyt egy pillanatra elszunnyadnak, felránczigálja a -szemhéjukat. - -– Mit akarsz még? – hörögte dühében. - -– Meg akarom mondani, még egyszer és utóljára, hogy ezt az életet nem -tűröm tovább! Nem tűröm, hogy eltékozold az egészségedet, a hangodat, a -munkabírásodat! Tartozol nekem vele, amiért embert faragtam belőled, -hogy szakíts ezzel az életmóddal, és ne várd meg, míg végképpen lejárod -magadat!… míg rájönnek, hogy nem vagy senki és semmi, csak annyit tudsz, -a mennyit én beléd verek!… hogy ne várd meg, egyik kocsmából a másikba -tántorogva, míg tönkre méssz, míg mindenünnen kidobnak! Tudd meg, hogy -már nem vagy az, a ki voltál! Tudd meg, hogy már félig elittad az eszed! -Ezt még nem vette észre mindenki, és a ki észreveszi, nem mondja meg -neked. De én megmondom! Tudd meg, hogy legutóbb is, a mikor Lohengrint -adtad, olyan silány voltál, hogy az, a ki tavaly látott, mondhatom, nem -ismert rád! Pedig _Lohengrin_ nem műkedvelő munka; érdemes megtanulni. -Valamikor tudtad is, de most már, úgy látszik, a hülyeség környékez. -Akkor nem mondtam meg, mert akkor hazajöttél. De most megmondom. És azt -is megmondom, hogy ennek az életnek most már vége legyen, mert ha még -egyszer igy jössz haza, olyan botrányt csinálok, hogy egy hétig rajtad -nevet az egész város, és te… te örökre megemlegeted! - -A nagy tenort elöntötte a düh. A botránytól nem félt ugyan, mert tudta, -hogy az asszony csak fenyegetőzik, de bántotta a hiúságát, hogy az -egyetlen bíráló, a kinek a véleményét, akarva, nem akarva, tiszteletben -tartotta, ilyen rettenetesen lebecsüli. És még inkább bántotta az, hogy -tehetetlenül kell tűrnie a házi fenyítéket. Majdnem leragadt a szeme, és -a rákényszerített vezeklés még egyre tartott; s hiába toporzékol, nem -lehet aludnia, nem lehet, nem lehet! - -Már csak egy gondolata volt: ugyan miképpen boszúlhatná meg magát? -Hogyan torolja meg azt az embertelenséget, a melylyel az asszony -szándékosan teszi lehetetlenné, a miért most tiz évet adna az életéből: -azt a kis pihenést?! - -Egyszerre megvillant valami a fejében. - -Tudott egy ujságot, a mely az asszonyt nagyon érdekelte, és ez az ujság -nem volt kellemes. Sőt azt is sejtette, bár sehogy se tudta beleképzelni -magát a másik helyzetébe, hogy az asszonynak, a ki épp oly szertelenül -érzékeny és indulatos természetű, a mily végtelenül gondtalan és -könnyelmű ő maga, ez az ujság fájdalmat fog okozni. Annyira tisztában -volt vele, hogy a rossz hír le fogja verni a feleségét, hogy, ámbátor a -gyöngédség nem volt a legerősebb oldala, a nagylelkűség egy rohamában -elhatározta, hogy kiméletesen közli az ujságot és mindent el fog követni -a végre, hogy a rossz hatást enyhítse. Mikor megtudta a dolgot, -elvégezte magában, hogy csak később mondja el feleségének a kellemetlen -ujságot; előkészíti rá; a keserű igazság egy részét elhallgatja; egy pár -rózsaszinű hazugsággal szép mezbe öltözteti a meztelen valóságot; -füllentésekre alapított határozatlan igérgetéssel veszi el a rossz hír -élét; megczukrozva adja be neki a keserű pirulát. - -Ez a szép elhatározás, melyet nem egészen húsz óra óta hordott magában, -most, egy pillanat alatt, elpárolgott. Boszút fog állani. - -– Hát beszélgessünk! – szólt, kajánul mosolyogva. – Beszélgessünk, ha -már úgy sem lehet aludnom! Vagy talán már elvégezted? Elmondtál mindent, -a mit mondani akartál? Ha nem végezted el, csak folytasd! De azután, ha -készen vagy, szólj, mert nekem is volna egy kis mondanivalóm. Nem -akartam ugyan most beszélni erről, ráért volna holnap is, de ha már -benne vagyunk, ha már úgy sem aludhatom!… Szóval, akárhogyan adtam -Lohengrint, így vagy amúgy, jól vagy rosszul, tudd meg, hogy az igazgató -tegnap a szobájába kéretett, és, végre-valahára, előhozta a te dolgodat. -Éppen ideje volt, hogy határozottan beszéljen; mit húzni-halasztani az -effélét?!… annak semmi értelme. Elég az hozzá, végre színt vallott és -felelt. - -Az asszony hirtelen elfelejtette minden boszúságát s minden egyéb baját. - -– Felelt? Mit felelt? – kérdezte mohón. – Mondd hát hamar! Igen? Nem? - -– Ahogy vesszük. Igen is, nem is. - -– Hogyan »igen is, nem is«? Megadja vagy nem adja meg? Beszélj hát, ne -kínozz olyan sokáig! Nem látod, hogy megöl az izgatottság? - -– Mondom, hogy: igen is, nem is. Megadja és nem adja meg. Hogyan mondjam -egy szóval? Majd elbeszélem, mit mondott, de hogyan beszéljem el, ha -minduntalan félbeszakítasz?! - -Della Riva föltette magában, hogy ki fogja élvezni a boszúját. S -kortyonkint kezdte szürcsölni a mindennél édesebb italt. - -– Eszedbe kell juttatnom, – folytatta s lassan, kényelmesen, tisztán -szótagolva ejtette ki minden egyes szavát – hogy mi, annak idején, mit -mondtunk neki. Azt mondottuk… ugy-e?… hogy mi együtt, egy városban -akarunk élni, nem szerződhetünk két különböző helyre, és bár te más -országban, akárhol megkaphatnál legalább is tizezer márkát, tekintettel -vagyunk a szinház viszonyaira és arra, hogy én a szinháztól nagy -fizetést húzok. Azért, jóllehet a művészi multad és a képességeid sokkal -nagyobb igényre jogosítanak fel, és más körülmények között nem is tennéd -meg, hogy kis fizetést fogadj el a működésedért, mert ehhez nem vagy -szokva, mindamellett, tekintettel erre és arra, a mit tekintetbe kell -venni, nem kívánsz nagy összeget, csak a képzelhető legszerényebb -fizetést, mondjuk: ötezer márkát, sőt négyezerig is lemehetünk, hogy -éppen ezen ne múljék, mindössze annyit, hogy ne működjél ingyen. Nos, az -igazgató, mikor ma bementem hozzá, elmondta, hogy ajánlatunkat már régen -elébe terjesztette a vezetőségnek; de nagyon nehezen ment a dolog, ezért -meg azért; ő maga javasolta és mindent elkövetett, a mi rajta állott, -hogy ajánlatunkat a vezetőség el is fogadja, de… és ekkor ötölni-hatolni -kezdett… a dolog igen bajos, mert a szinház személyzete igen nagy, és -éppen az a szerepkör, a melyet elláthatnál, már sokszorosan be van -töltve… szóval a vezetőség kívánságunkat természetesnek találja… és -belátja, hogy ajánlatodat, mely érdemeidhez képest rendkívül mérsékelt -és szerény, köszönettel kellene elfogadnia… de nem teheti túl magát a -nagy nehézségeken, és nem szerződtethet… hanem, méltányosságból… -minthogy igényeidet nagyon jogosaknak tartja… és hogy mégis együtt -maradhassunk… uj szerződést köt velem és fölemeli a fizetésemet a kívánt -ötezer márkával. - -Aztán, mint a ki jól végezte a dolgát, lehunyta a szemét és a következő -perczben már aludt. - -Az asszony elsáppadtan nézett maga elé. - -– Nem kellek nekik! Ingyen sem kellek nekik! – suttogta. - -Valami szédülésfélét érzett, s leült arra a székre, a melyet a -legközelebb talált. - -Nem kell többé, ingyen se, ő, az Európaszerte híres Wagner-énekesnő, az -a művésznő, a kinek a lába elé, alig tíz évvel ezelőtt, tálczán hozták a -dicsőség és az ünnepeltetés minden örömét, a ki azóta is sikert sikerre -halmozott, a ki a maga művészetének olyan mestere, hogy világraszóló -hírnevű énekest tudott faragni egy teljesen tudatlan, léha, lélek és -művészi érzék nélkül való fiatal legényből, ebből az emberből, a ki itt -hortyog, mellette! - -A tükörbe pillantott. - -Még alig mult el negyven éves. Egyetlen ráncz se volt az arczán. -Szépnek, fiatalnak látta magát, olyannak, a milyen tíz esztendővel -ezelőtt volt; csak éppen valamivel teljesebbé vált azóta a szépsége. -Elgondolkozott. Különös! A hangján se vesz észre semmi változást; éppen -olyannak hallja, a minő akkor volt, a nagy diadalok idején! Semmiben sem -változott azóta; csak idősebb lett pár évvel. Nem látja, mi az, a mit -elveszített; nem látja, mi lehet rajta, a mi elárulhatná a negyven évét. -De mások már látnak rajta valamit. Az arczában, a szemében, egész -alakján. Bizonyosan a hangján is észreveszik ezt a valamit. A kort! - -Milyen rövid az élet! - -Egy-két sietős ölelés, a véget nem érő fáradozás, a -vissza-visszariasztott törekvés, a boszúságok, a csalódás, a -viszálkodások izgalmai között, egy-két sikernek az öröme, mely nyomban -elenyészik, mig az általános közönbösség, féltékenység, irígység egyre -szélesebbre szövi körülöttünk a szemfödőt!… És ez az egész! - -Eszébe jutott az egész élete. - -A sok remény és képzelgés, a sok munka és vesződség, a sok önkéntes és -önkéntelen lemondás, a sok csalódás és a sok keserűség. - -Eszébe jutott a másik ember. Az első férje. Az énektanár. - -Nem tudta szeretni. Öreg volt! Nem érzett hálát iránta. Öreg volt! Nem -tudott megbocsátani neki. Öreg volt! - -Ezt, ezt szerette. Mert fiatalon jelent meg az életében. Szerette, mert -szeretnie kellett valakit. Szerette, mert szükségét érezte, hogy önként -odaadjon neki mindent, a mije volt, s mert ez elfogadott tőle mindent. -Szerette, mert ez kizsákmányolta őt s aztán nem törődött vele. Szerette, -mert ez kinevette őt a háta megett s megcsalta minden utczai rongygyal! - -De ez a szerelem is inkább gyűlölet volt. - -Igen, most már tudja, hogy nem szerelem az, a mit iránta érez, hanem -gyűlölet. Szerelmét megmérgezte a szenvedés, s mennél több érzés volt a -szivében, annál több ott most már a gyilkoló erő. - -Della Riva horkolt. - -Mit tett ezért az emberért! - -Fölszedte a semmiből. Urrá tette. Felnyitotta előtte a szép világát. -Tanította, fáradt vele, művészszé nevelte… Szolgálatába adta egész -tudását. Oda kölcsönözte neki a lelkét, hogy meghódíthassa a világot. - -Mert hisz ez az ember csak automata, a kinek édesen zengő tenor -hangjából az ő lelke, az ő művészete szól! - -Az ő lelke, az ő művészete diadalmaskodik akkor, a mikor ezt az embert, -az első hangjai után, a tapsnak az a kitörése üdvözli, mely a hirtelen -támadt fergetegre emlékeztet, melynek hallatára minden művész szive -megremeg az egész lényét elárasztó boldogságtól – mely szebben szól, -mint szólhat a másvilág zenéje! - -És az ő művészete, mely lelket önt ebbe az üres gitárba, az ő lelke, az -ő gyönyörű lelke, nem kell már senkinek! Ingyen se kell! - -Az ő megjelenése, kedvessége, hangja, tudása, tehetsége már csak: volt! -Emezt pedig a lelkesedés rivalgásával üdvözlik, virággal árasztják el, -aranyhalmokkal csalogatják, marasztják! - -Mert ez fiatal! - -Azelőtt is féltéssel gondolt a sikerre, a melyet férje lassankint -elhódított tőle. Most úgy rémlett neki, mintha megrabolták volna. -Irigyelte férje ifjúságát. Gyűlölte ezt az embert. - -Oda pillantott az ágyra. Della Riva olyan nyugodtan, olyan mélyen aludt, -a hogy csak a gyermekek és a nagy korhelyek tudnak aludni. - -Az asszonynak felforrt a vére. - -Neki a szive szakad meg, és az ott – hortyog! - -Egy pillanatig azt hitte, hogy nem bír magával, hogy ennek a felbőszítő -nyugalomnak és gondtalanságnak a láttára valami nagy, igen nagy bolondot -kell művelnie. Otthon, Olaszországban, néha kevesebb is elég, hogy -valami szörnyűt cselekedjék az ember, az indulat egy-egy pillanatában, -mikor a felzaklatott vér, egy szökelléssel, felrohan az agyba. Igen, -ebben a pillanatban meg tudta volna ölni. - -Meg is érdemelné. Ez az ember sohase szerette őt, egy napig, egy perczig -se. Csak kiaknázta. Csak kiforgatta mindenéből; csak elharácsolta előle, -a mi neki mindennél kedvesebb volt. És mert ő olyan oktalan volt, hogy a -szerelmet ennél a léha ficzkónál kereste, ez, cserében az ő odaadásáért, -szerencsétlenné, izgalmakkal teljessé, pokolivá tette az egész életét. -Végezetül most, mínthogy sorsa immár elválaszthatatlanul hozzá van kötve -ennek a diadalszekeréhez, megfosztja attól is, a mi eddig a vigasztalása -volt. Igen, megérdemelné, hogy megölje. - -De mindez őrület. Hiszen az a kevés, a mit ő még az élettől várhat, az a -kevés is, mind ennek az embernek az életétől, ennek a jövőjétől, ennek a -szeszélyétől, a kegyelmétől függ. - -És ha az őrület elvenné az eszét, ha az indulat, a felháborodás, a -boszúszomj, egy végzetes pillanatban arra birná, hogy megölje élete -megrontóját… ugyan!… hát akkor megboszúlná magát?!… akkor megtorolná -azt, a mit ez itt ellene vétett?! - -Nem, megölni valakit, az nem boszúállás. - -Csakis úgy állhat rajta boszút, ha átadja a jövőnek. - -Csak éljen, éljen minél tovább! Érje meg az öregkort, legyen az öregsége -hosszú! Mikor majd neki is tünedezni kezd az ifjúsága: a bűnhödése is -megkezdődik, a nemezis műve megindul magától. S mikor átlép a válságos -korba: jönnek fiatalok – legények, lányok – a kik majd megfizetnek neki, -mindenért! - -A halál kegyelmes. Csak egy nem ismer kegyelmet: az öregkor iránt az -ifjuság! - -Della Riva horkolt. - - - - -A BICZIKLI-KIRÁLY. - -Thurzó Emil gróf, az Egyesült-Államok földére lépve, így szólt magában: - -– A fiam nagyot fog nézni, a mikor beállítok hozzá. Macbeth, látván, -hogy a birnami erdő megmászsza a Dunsinan hegyet, nem mereszthette -jobban a szemét. - -És megint habozott egy verset. De az ötödik avenueről mégse akart -visszafordulni az agg és örömtelen Európába. - -Úgy tetszett neki, hogy most látja először New-York városát. Pedig tíz -évvel ezelőtt sokat kocsikázott fel s alá ugyane tereken. De akkor -lelkét más foglalkoztatta, nem a város látnivalói. Abban fáradozott, -hogy elfogassa a fiát és ifjú menyét, a szökésük óta sokat emlegetett -Schön Katit, közönséges tolvajokként, bár tudta, hogy nem voltak azok. - -Persze nem sikerült czélját elérnie. Mindenütt a rangját megillető -tisztelettel fogadták, a hatóságok egész szervezetök mozgósításával -támogatták igyekezetében, de végre is eredménytelenül kellett -visszahajóznia az ó-világba. Amerika nem adja ki a szerelmes párokat; -azt pedig, hogy fia és menye meglopták volna Schön Náthánt, a szép -asszony első férjét, a gróf nem tudta bebizonyítani. Schön Kati nem -tagadta, hogy magával hozta a fülbevalóit, a gyémánt nyaklánczát s -minden karpereczét, de nyilvánvaló volt, hogy ezek nem a Schön Náthán -holmijai. - -Azóta nagyot változott a világ s Thurzó gróf nemkülönben. Akkor úgy -jött, mint a tájfun, most ellágyulva, barátságosan, mint Aeolus. Tíz év -nagy idő, s a börze minden oroszlánszelidítő között a legelső. - -Nem kellett tudakolnia, hogy merre van fiának a lakása. Mindenütt ott -látta az óriási vörös betüket, melyek azt hirdették, hogy: »Thurzó -bicziklijei a legjobbak és legolcsóbbak.« A kiáltó hirdetéseken -megtalálta fiának a czímét is. - -Kocsija egy nyolczemeletes ház elé vitte, mely nem volt ugyan olyan -szép, mint a Strozzi-palota, de szemmelláthatóan többet jövedelmezett. - -Alig hogy beküldte a látogatójegyét, feltártak előtte minden ajtót. De a -nagyszabású meglepetés, melyre bizton számított, teljesen elmaradt. - -– Szervusz, apám! – szólt egy hang, mikor belépett fia -dolgozó-szobájába. – Viharos örömmel üdvözöllek, de nem ugorhatom a -nyakadba, mert rémségesen fáradt vagyok: training után találsz. - -A ritkás hajú yankee, a ki e nyájas szavakat magyar nyelven mondta, de -meg se moczczant a kanapéján, csakugyan nem lehetett más, mint a fia, de -– mily változás tíz év óta! – mintha csak a tulajdon nagyapja lett -volna. - -– Értem, hogy minden lelkesedés nélkül fogadsz, – szólt a gróf, – de -meglep, hogy nem vagy meglepetve. Talán csak nem vártál? - -– De bizony vártalak – felelt a látszatra idősebb, de valójában ifjabb -Thurzó Emil – sőt mondhatnám, hogy már rég óta vártalak. Ha pedig azt -mondod, hogy lelkesedés nélkül fogadlak, igazságtalan vagy irántam, mert -én őszintén örülök, hogy látlak. Kérlek, foglalj helyet és gyujts rá. Az -iróasztalomon kitünő havannákat találsz. A kubai háború óta már csak New -Yorkban szíhatsz ilyeneket. - -– És szabad tudnom – érdeklődött a gróf – hogy mi keltette benned ezt a -sejtelmet? Mert meg fogod vallani, hogy a történtek után látogatásomra -nem igen számíthattál? - -Ekközben leült és rágyujtott a tulajdon szivarjára. - -– Édes Istenem! – válaszolt a legjobb és legolcsóbb bicziklik -tulajdonosa – ehhez nem kellett semmi telepathia. A magyar lapok annak -idején megirták, hogy három év alatt mintegy negyedfél milliót -vesztettél a tőzsdén; egy év mulva pedig azt olvasom, hogy galambokra -lövöldözöl Monte-Carloban, vagy… bocsánat!… nem Monte-Carloban, hanem -Nizzában. Ebből a kettőből ugyan könnyű volt kitalálnom a többit. - -– Hm! – szólt a gróf, regalitászának füstje után bámulva – e szerint te -így gondolkoztál: Az öreg tönkre jutott; vagy fejbe lövi magát, vagy -eljön Canossába. Mivel pedig jobb eleven parazitának lenni, mint döglött -oroszlánnak, kétszer kettő négy, hogy előbb vagy utóbb, de beadja a -derekát. El fogja felejteni, hogy kitagadott, hogy tudni se akart rólam, -hogy tolvajként akart haza seprűzni, hogy mikor a házasságomhoz az -engedelmét kértem, az öngyilkosságot adta tanácsul, mindezt úgy el fogja -felejteni, mintha nem is Thurzó volna, hanem egy koldusbotra jutott öreg -házaló, és el fog jönni hozzám potyázni, mivel oligarcha-gőg van ugyan -benne, de akármilyen szörnyű nagy férfiú, egy hatost sem tud megkeresni! - -– Eh, apám – vágott közbe az amerikai Thurzó – ne kezdjük ujra a régi -vitát, s ha lehet, tegyünk félre minden indulatosságot. Én nem így -gondolkoztam, hanem úgy, a hogy te valóban gondolkozol. Minek izgassuk -egymást üres szavakkal? Végre is én csak fiatalabb éned vagyok, s te se -vagy más, mint én, huszonnégy évvel öregebb kiadásban. Te tökéletesen -belém látsz, és ha mégis vitatkozol velem: nem kivánsz egyebet, csak -azt, hogy meggyőzzelek arról, a mit természetesnek találsz. És én is -könyv nélkül tudom, hogy mit gondolsz: azt, a mit én gondolnék a -helyedben. Akarod, hogy pontról-pontra elmondjam, mi jutott az eszedbe? - -– Tessék. Magam is kíváncsi vagyok rá. - -– Hát elmondom. Mikor a croupier besöpörte az utolsó aranyadat, egy -kicsit megszédültél. Talán el is fehéredtél egy kevéssé – ó, nem -annyira, hogy bárki észrevehette volna! Aztán nyugodtan fölkeltél s -olyan léptekkel, mintha az esküvődre mennél, kisétáltál a parkba. -Odakünn, az első perczben, így vagy ilyenformán suttogtál magadhoz: -»Hallod-e, hallod-e, Fekete Nagy János, meg kell halnod már most!« Előre -föltetted magadban; az első pillanatban nem is képzelted, hogy máskép is -lehet. De a hűvös levegő eszedre térített. És elkezdtél tűnődni. Hiszen -ha csak a meghalásról volna szó! Egy Thurzó akkor hal meg, a mikor éppen -eszébe jut. Végre is elég sokat éltél, s ha nem eleget, mindenesetre -szépen. A legszebb nőket szeretted, jobban mondva, csak a legszebbeknek -engedted meg, hogy szeressenek; a lovaiddal háromszor nyertél Derby-t, s -ha néha, nagyritkán, hozzászóltál valami komoly dologhoz, a szavaidat -érczbe vésték. Ha együtt látná az ember, a mit pezsgőben megittál, azt -hinné, hogy az a Misziszippi folyó; ha annak, a mit elfüstöltél, -felgyűlt volna a hamuja, azt képzelnéd, hogy te vagy a Vezuv; ha egy -halomban heverne a pénz, a mit a kényelmedre, a szeszélyeidre, a -mulatságaidra szétszórtál, ezer meg ezer embert lehetne eltartani -belőle. Részed volt minden földi jóban, s nem is rövid ideig; a mi még -hátra van, az csak seprűje az élvezeteknek. Meghalni! Annál semmi se -könnyebb! De hogy főbe lődd magad egy kaszinó-épület mögött, mint egy -sikkasztó pénztáros, mint egy beteg borbélylegény, mint egy érzelgős -nevelőnő! Te, a hadvezérek ivadéka, több fejedelmi személy barátja, a -mindenektől irígyelt nagyúr, a kinek csak akarnia kellett volna, hogy az -ország egyik zászlósa legyen!… pénz miatt, hitvány pénz miatt, a mi -nincs! – ezt a gondolatot nem viselhette el a jobb érzésed, ezt a -csúfságot nem engedhette meg az esztetika. Soha se törődtél vele, hogy -mit mondanak rólad, mert fölötte állottál mindenkinek; de hogy -szánakozzanak rajtad halálod után, hogy miután mindenkit lenéztél, -kiderüljön rólad, hogy nem volt miért büszkélkedned: ebbe a megoldásba -nem törődhettél bele. Meghalni, az nem nagy dolog, de a kik fellegvárban -éltek, azok a halálban se mennek a pocsolyába. »Páros vagy páratlan; ha -nem sikerül, főbe lövöm magam« – ezt könnyen kimondja az ember, s a -mikor kimondja, jóhiszemű. De mikor a végrehajtásra kerül a sor, az -emberben feltámad a józan itélet, a belé nevelt tisztaságszeretet, az -irtózás a dísztelen végtől, a kalobiotika szava. Hanem hát akkor mi a -tennivaló? Nem halhattál meg nyomorultul, de nyomorúságosan élned épp -olyan lehetetlen. Beállani főispánnak vagy miniszteri tanácsosnak? Fuj! -De bankigazgatást vagy más szinekúrát vállalni s élni a nevednek és -multadnak adott alamizsnából, végkielégítésből: alapjában ugyanaz lett -volna. Azonkívül te nem olyan élethez szoktál, hogy akárminő hivatal -eltarthatna; meghúzódni, nélkülözni, kiszámítani a garast, arra te nem -is volnál képes. A leányaid, a kiket – nem szemrehányásképpen mondom – -bőven elláttál hozománynyal, s a kik mind a hárman gazdag embereknél, -európai fogalmak szerint valóságos náboboknál vannak férjnél, bizonyára -gondoskodtak volna a te kényelmedről is, de kopott Lear királyként élni, -egy kissé bizony, mondjuk ki a szót: kegyelemkenyéren, járni egyiktől a -másikhoz, hogy meg ne únjanak, Goneril pénzén tartani szeretőt, vagy -szegény rokonként beülni egy sarokba, felügyelni az unokákra és -pikétezni a vendégekkel – egy Thurzó! A mint nem halhattál meg -szegényesen, épp úgy nem élhettél így elrongyosodva. De mit keressük a -részleteket? Egy nagyúr pénz nélkül: albatrosz a szárazon. Szánalmas, -bántó, csunya látvány. Ez is dísztelen halál lett volna, csakhogy apró -részletekben. Nem volt szabad meghalnod, s nem volt szabad vagyon nélkül -élned. S hogyan szerezhettél volna vagyont? Elvenni Ákos gróf -legvénebbik leányát? Nem, te nem tehettél olyat, a min egy pillanatig is -mosolyogjanak! Nem is beszélve arról, hogy ez a rettenetes és -megszégyenítő vég a magadfajta ember előtt a sáros halálnál is -keservesebb. Végre eszedbe jutott, a minek legelőször kellett volna -eszedbe jutnia. Az, hogy: van nekem egy fiam túl a tengeren; annak annyi -a pénze, mint a köles. Attól akármennyit is elfogadhatok; csak a magamét -veszem vissza. Igaz, hogy félreértések voltak közöttünk; az is igaz, -hogy dühös vagyok rá, mert engedetlen és ostoba volt. De ha komoly -dologról van szó, akkor ő meg én, most is, mindig egyek vagyunk. Nem ír, -mert nem mer írni; ismeri a gőgömet. De az az egy ember nem érthet félre -soha; nem fogja azt hinni, hogy a pénzéért bocsátok meg neki. Tudja, -hogy a lelkemben már rég megbocsátottam, mert ha ostoba volt is, ő: a -fiam. - -– Elvégezted? - -– El. - -– E szerint te csakugyan azt hiszed, hogy koldulni jöttem hozzád? Ez -bánt; nem szeretem, ha egy Thurzó meg akar alázni egy öreg embert, a ki -neki azonfelül még az apja. És őszintén megvallom, hogy ebben a perczben -már nagy kedvem volna visszafordulni. De csakugyan _vis major_ hozott -ide; ezt eltaláltad. Nincsen más választásom; azért hát folytatom, a -minek elmondásába belefogtam. Nos tehát, mindenekelőtt tévedsz. Én nem -pénzt kérek tőled, hanem: munkát; nem ajándékot, hanem űzletet. Tévedsz, -ha azt hiszed, hogy jólét nélkül nem tudok megélni, s tévedsz abban is, -hogy nem tudom megkeresni a kenyeremet. Tudok nyelveket, s el fogom -végezni, a mit rám bízol; nem kell kitartanod, le fogom dolgozni a -fizetésemet. Szó sincs róla, a munkám neked nem valami nagy érték, de -azt a szívességet megteheted nekem is, a mit megtészsz egy idegennek. Ha -alkalmazod ezt a szerecsen urat, a ki bevezetett, engem is -alkalmazhatsz. Hogy miért jöttem éppen hozzád? Nem azért, hogy valami -tessék-lássék munka ürügye alatt egy kis italra valót dugdoss a -zsebembe. Otthon, a hol várúr voltam, nem állhattam be -kereskedő-segédnek; de itt, a hol senki se ismer, a hol egyszerűen -épkézláb fehér ember vagyok, megkereshetem, a mire szükségem van. Otthon -nem lehet se élnem, se meghalnom; de Amerikában még szép halálom lehet: -egy hasznos emberé, a kiért kár. S ha a véletlen úgy akarja, tisztes -életem is, mert a fiam, annak fejében, hogy munkát ad, nem fog velem -felülről lefelé beszélni. - -– Úgy lesz, a mint akarod. Tudom, hogy nem született ember, a kinek a -szavára hallgatnál. - -– Örülök, hogy harag nem maradt a szívedben. Ez becsületére válik az -eszednek. - -– Egészen őszinte legyek? Harag nem maradt a szívemben, de egy kis -neheztelés igen. Ismerd el, nem voltál eléggé gondos apa. Legalább is -nem eléggé erélyes. Igaz, sokat fáradtál, sőt mondhatni mindent -elkövettél, hogy megakadályozd a házasságomat, de egy kissé későn, ha -szabad felpanaszolnom. Egy húsz esztendős tökfilkóval, a ki azzal áll -elő, hogy ő nem tud élni a Schön Náthán felesége nélkül, mi több: -feleségül akarja venni a Schön Náthán feleségét: nem így kellett volna -elbánni. Le kellett volna csukatnod; kényszerzubbonyt húzathattál volna -a nyakamba. No de minden rosszban van valami jó. Ha otthon maradok, most -főispán vagyok valahol s fecsérelem a pénzt. Amerikában pedig komoly -ember lett belőlem. - -– Úgy látom, nagyon is megkomolyodtál. Ez alatt a tíz év alatt mintha -még egyszer ennyit öregedtél volna. - -– Hja, a pénzt itt se adják ingyen. S az első esztendőkben testem -verejtékével szereztem a vagyonom alapját. - -– Talán csak nem hordtál zsákot? - -– Azt nem. Mikor kijelentetted, hogy egy fityinget se várjak tőled, -pénzzé tettük a feleségem ékszereit s azzal egy kis pálinkamérést -nyitottunk. Az űzlet jól jövedelmezett, de ekközben megtanultam -bicziklizni, a mi többet ért. A biczikli megbecsülhetetlen jószág; az -ember felül rá s egy pár percz alatt messze elhagyhatja azt, a ki nélkül -különben nem tud élni. Nem akarlak untatni; elég az hozzá, rövid idő -alatt művészszé lettem a bicziklizés terén. Részt kezdtem venni a kisebb -versenyekben; mindegyiket megnyertem. Neki bátorodtam; bele mentem egy -pár match-be, fogadtam magamra és sikerrel. Vérszemet kaptam; -jelentkeztem a nagyobb versenyekre is, minden időmet a szigorúan -rendszeres trainingnek szenteltem s mindannyiszor győztem. Két év multán -én voltam Amerika első bajnoka. Ekkor már jelentékeny összegeket -szereztem díjban és fogadásban, de ez a sok verseny rengeteg sok -fáradtsággal járt. Végre egy óriási eszmém támadt: feltaláltam és -megalkottam a Thurzó-bicziklit. A Thurzó-biczikli levert mindent, a mi -biczikli; s ma én vagyok a biczikli-király. - -– S miben különbözik a Thurzó-biczikli a többitől? - -– Semmiben. Csak drágább. De ki sajnálná azt az egy pár dollárt? -Mindenki olyan bicziklin akar járni, a milyenen a nagy díjakat nyerik. - -– S ezt nevezed te komoly dolognak? - -– Nincs ennél komolyabb dolog a világon. Minden komoly, a mi jövedelmez, -s annyira komoly, a mennyi pénzt hoz. Különben majd meglátod az -űzletben. - -– Igaz!… A feleségednek aligha fog tetszeni, hogy alkalmazol. -Meglehetősen sok kellemetlenséget okoztam neki. - -– Mit képzelsz?! Látszik, hogy nem ismered. A feleségem igen -kiállhatatlan személy, de belátása, az van. Tudja ő, hogy te csak azt -tetted, a mi atyai kötelességed volt; ha rólad beszéltünk, mindig -elismerte, hogy helyedben ő se tett volna máskép. Sőt ellenkezőleg, nagy -tisztelettel viseltetik irántad; mikor hajba kapunk, mindig veled -hozakodik elő s azt állítja, hogy olyan alma vagyok, mely ugyancsak -messze esett a fájától. Aztán meg ne feledd, hogy minden asszony -született arisztokrata, s ő már tíz év óta Thurzó grófné, ha itt nem is -viselhetjük a süveget. Mondhatom, mikor meghallottuk a balszerencsédet, -halálosan rettegett, hogy pénzbajaid következtében valami mésalliancet -találsz elkövetni! - -– Nagyon kedves!… E szerint azt hiszed, hogy nem neheztel meg rád, -amért… - -– Megneheztelni? Biztosítlak, hogy nagy örömet szerzesz neki. Egy igazi -nagyúr, ez az ő gyöngéje. Meglátod, hogy milyen hamar meg fogtok -barátkozni! Kivált, ha megteszed azt a szívességet, hogy elkíséred -egy-egy hangversenyre s tanácsokat adsz neki az öltözködésére -vonatkozólag. - -– Ó, nagyon szívesen. - -– Nos, ha észreveszed, sőt kitünteted, ha nem nézed le, hanem egy kis -figyelmet szentelsz neki, fogadni merek rá, hogy a milyen lelkes -tisztelője az arisztokrácziának, s a milyen fiatal maradtál, egyszerűen -beléd fog szeretni. Te, apám! - -– No mi az! - -– Valami jutott eszembe. Te előbb egy űzletet ajánlottál nekem. Jó -üzletet, el is fogadtam. Én is ajánlok neked egy űzletet. Nem rossz -űzletet. Nekem van tíz millióm; ebből öt millió fölösleges. Ajándékba -nem akarod tőlem elfogadni; ezt nem értem ugyan, de ismerlek és -természetesnek találom. Jól van, az öt millió nem kell. De ha egy nagy, -legalább is ugyanennyit érő hasznot szerzesz a vállalatomnak, akkor -bátran elfogadhatod. S te megszerezheted nekem, a mit én hőn óhajtok. -Van ugyanis nekem, a mint tudod, egy feleségem is. Vagyonomnak ez a -része egészen fölösleges. De nem küldhetem el, mert az ő fülbevalóival -kezdtük az űzletet. Nézd meg ezt az asszonyt; mindjárt bemutatlak neki. -Szép asszony, jó asszony, csak egy kicsit kiállhatatlan. Nézd meg jól, -kérlek, és ha megtetszik, szöktesd vissza Európába! - - - - -NYÁRI EST. - - -I. - -Pünköst szombatján, a hogy a delet elharangozták, Szokratesz bácsi -lecsapta a pennáját, árván hagyott egy gyönyörűen pingált nagy _Q_-t, -levetette a hivatali lebernyegét s elkezdte kefélgetni az ünneplő -kabátját. A gázgyári Adoniszok, a »csűr«-nek nevezett hivatalszoba másik -végéről vigyorogva nézték, miközben czigarettát gyömöszöltek maguknak, s -egy kis irodai elméskedéssel tették könnyebbé keserves robotjukat. - -– Az öreg megint tobzódni megy, mert nagyon csiszorálja Uhlandot. - -A fent tisztelt ruhadarab, mely állítólag Uhland névre hallgatott volna, -állandó czélpontja volt a gázgyári fiatalság szellemi röppentyűinek. -Pedig szebb és nevezetesebb kabátot nem ismert a gázgyár egész -története; a bécsi _Krach_ idejében lengyel grófok viseltek ilyet. -Eredetileg mogyorószínű lehetett, de utóbb patinát kapott s -gesztenyebarnára szivódott ki; merész szabása letűnt aranykorszakokról -regélt. Szép volt, mint egy szép rom, de nemcsak szép, hanem láthatóan -érdemes és tiszteletreméltó is. Szokratesz bácsi soha se dicsekedhetett -hívebb baráttal ennél a kabátnál. Együtt, egyszerre lépték át a gázgyár -küszöbét először, s minden valószínűség arra vallott, hogy együtt s -egyszerre fognak kivonulni onnan utóljára is, majd ha mind a ketten -nyugalomba mennek. Sőt mintha Uhland valamivel tartósabb lett volna, -mint a gazdája… Hanem, hogy az Uhland név mért ragadt rá, annak nyoma -veszett még a történelem előtti időkben. A gázgyári gyerekek örökségbe -kapták ezt az elmésséget az elődeiktől. Valami romantikus szomorúság -borongott a szép multú kabáton, de a kik ezt a jellemvonást először -észrevették, azok már régóta komoly urakká váltak s jó ideje odafenn -ülnek az igazgatósági szobákban. - -Szokratesz bácsi, magára öltvén lényének kiegészítőjét, oda fordult a -fiatal Lithvayhoz: - -– Főnök úr, kegyes engedelmével, délután nem jönnék be a hivatalba. A -városmajorba megyek, ebédre, Kovácshoz. - -Mintha csak azt az örvendetes ujságot mondta volna, hogy: -»St.-Maurice-ba megyek, Rothschild barátomhoz«. - -– Tudom, Szokratesz bácsi, tudom. Csak tessék – szólt a fiatal Lithvay -azzal a leereszkedő jóakarattal, melyet a hivatali erények legfőbb -jutalmául szoktak tekinteni. – Annak, a ki évtizedeken át csak a sátoros -ünnepek előtti délutánokat kéri szabadságul, fölösleges az ilyet -kérdezni. Elég bejelenteni. Lássa, ezek nem kérdeznek. - -A gázgyári gyerekekre czélzott, a kik rendre szökdöstek ki a »csűr« -másik ajtaján, hanczúzni a munkásleányokkal. - -– Örökkön a szoknyán jár az eszük – dörmögte Szokratesz bácsi. - -Szerette volna hozzátenni, hogy nem érti az igazgatóságot, mért rakja -tele a hivatalt ilyen éretlen gyerkőczökkel, a kik nem tudnak se -összeadni, se kivonni, csak kutyálkodni az igazgató úr szobalányaival, -de hivatalos tiszteletből a feljebbvalója iránt, elnyelte az -észrevételét. Ne szólj szám, nem fáj fejem. Még csúfolódásnak vehetné a -főnök úr. - -Nem birálgatta tehát a dolgok rendjét, hanem boldog ünnepeket kívánt a -főnök úrnak, valamint a két Adonisznak is. - -– Boldog ünnepeket, Szokratesz bácsi – búcsúztak el tőle az Adoniszok az -ismert hivatalos nyájassággal, melynek megvan az az aromája, hogy: »Ó, -mily öröm, hogy két napig nem látjuk egymást!« - -Szokratesz bácsi nem gyűlölte a hivatalát, mint ezek a léha ficsurok, de -most az egyszer mégis sietett. Egy órára volt hivatalos; gyalogszerrel -járva, éppen hogy el nem késik. Hanem a kapualjban feltartóztatták. -Gombay Berczi tudniillik utána sompolygott s elfogta nagy suttogva: - -– Kedves Szokratesz bácsi, az Isten áldja meg, kölcsönözzön még öt -forintot. Elsején megadom, bizony isten. Megigértem a kis lánynak, hogy -elviszem Kőbányára, a veterán-bálba, és nincs egy krajczárom se. Ha nem -segít rajtam, fucscs az egész ünnep, s becses törvénytelen nőm kivájja a -szemem. - -A szemtelen oly kedvesen tudott koldulni, hogy lehetetlen volt tőle -megtagadni az örök öt forintot. - -– Ebből se lesz soha semmi – mormogta magában Szokratesz bácsi, miután -fölsegélte a Gombay-családot s megindult útjára. – Tönkre teszi a -szoknya. Nyakig van az adósságban s mégse tud okosabb dologra gondolni, -mint a veterán-bálra. És egyik olyan, mint a másik; mind egy húron -pendülnek. Igazán nem értem őket. - - -II. - -Ez a tobzódás már esztendők óta a legfőbbik gyönyörűsége volt Szokratesz -bácsinak. Vasárnap és hétfőn a rokonság ült Kovácsnál, de ünnep előtt -való nap a két öreg czimbora együtt emlékezett régiekről. - -Kovácsot már régen nyugalmazták. És attól fogva, hogy nyugalmazták, -elkezdett egészséges lenni. Abból, a mit a gázgyárban összekuporgatott, -vett magának egy vityillót a városmajorban, s ott, mint Philemon, a -csöndes szemlélődésnek éldegélt öreg Baucis-ával. Az udvarában volt egy -vén eperfa; ez alatt a vén eperfa alatt felterítettek reggel, délben, -este, s eltanakodtak órákig, hogy holnap mit fognak ebédelni. Ebből -állott az életük. Kovács és Szokratesz bácsi úgy találták, hogy a vén -eperfa fölér a ravennai olajerdőkkel; a mocskos kis udvar Szedükiám-nak, -a périk bűbájos városának tűnt fel előttük, s Szokratesz bácsi már -kinézte magának a szomszéd udvart, arra az időre, a mikor majd őt is -nyugalmazni fogják. - -Ilyenkor, mikor összejöttek, az öreg Lottika paprikás csirkét -csináltatott; ez a paprikás csirke oly bizonyos volt, mint maga a halál. -És egyebekben is meglehetősen ugyanaz volt a mulatságuk. Mindig -letárgyalták a lánczhíd egész szerkezetét, és Pest bombáztatását, a mit -nem látott egyikük sem; mindig megemlékeztek arról az időről, mikor -Gajzágó Titusz még lovon járt be a gázgyárba, s mindig megittak három -deczi fehér bort, melynek az erényeit negyedóránkint ujra meg ujra -magasztalgatták. Végezetül aztán dominózni szoktak; Kovács elvesztett -tiz vagy tizenkét krajczárt, hét órakor Szokratesz bácsi hazament, s -este, kilencz óra tájban, az öreg Lottika kijelentette, hogy Kovács be -van csípve. - -Szokratesz bácsi pedig, haza érkezvén sötét kis udvari szobájába, -ugyanebben az időtájban azzal feküdt le, hogy: »Mégis csak szép az -élet«. - -Véletlenül, az említett pünköst délután, Kovács is, Szokratesz bácsi is -négy-négy deczit találtak meginni. Ez a mértéktelenkedés nem maradt -súlyos következések nélkül. Mert mig egyfelül az öreg Lottika este -kilencz óra tájban úgy találta, hogy Kovács meg van bolondulva, -másfelül, pár perczczel azután, hogy elbúcsúzott Kovácséktól, Szokratesz -bácsinak a fejében – ebben a máskor oly nyugodt fejben! – egy vakmerő -kirugás eszméje fogamzott meg. - -Elhatározta ugyanis, hogy ez egyszer ki fogja élvezni az arany -szabadságot, elsétál a zugligetbe, hogy onnan, kivételes pazarlással, a -közúti vasúton robogjon haza. - - -III. - -A langyos, édes levegő még jobban megrészegítette. A szobához szokott -emberek vasárnapi lelkesedésével szítta magába az ákácz-illatot, s -fölfedezte, hogy ő nem csupán hasznos szeg egy hatalmas alkotmányban, -melynek gázgyár a neve, hanem azonkívül, mellesleg, állati lény is, -állati lény, a kinek tüdeje van. - -A részeg ember rendesen bölcselkedéssel kezdi. Szokratesz bácsi is, a -negyedik deczi következtében, hosszas elmélkedéssel kisérte azt a -megszokott sóhajtását, hogy: »Mégis csak szép az élet«. - -Mégis csak szép az élet. De persze, csupán annak, a ki okosan él. A -szegény Gombay Berczire gondolt. A szerencsétlen kölyöknek holnap megint -nem lesz egy garasa sem, s ujra elkezdi a rókatánczot. És ez így lesz -mindig. Pedig mennyi megaláztatást kell zsebre raknia az apró -kölcsöneiért! Aztán meg örökkön a feje fölött lebeg a Damokles-kard, -hogy egyszer végre is elcsapják a rendetlenkedései miatt. És mindezt -azért a mulatságért, hogy Kőbányán czéda leányokat tánczoltasson! - -Hiszen neki is voltak szenvedélyei. Gyerekkorában növényeket gyüjtött, -később lelkes bogarász lett belőle. És költekezett is szivarskatulyára, -gombostűre, sőt zoologiai könyvekre is. De ezalatt a tisztviselőtársai -kocsmáztak és biliárdoztak, ő pedig utóbb, a mint öregebb és okosabb -lett, lemondott erről a kevés költséggel járó szenvedélyről is. Mert -mindinkább átlátta, hogy a boldogságunk az okosságunktól függ. Ha -nincsenek szokásaink és igényeink, akkor gazdagok, urak és boldogok -vagyunk. - -Ám csúfolják csak Szokratesz bácsinak! Annyit elért, hogy nincs oka -panaszkodnia. Nem volt hős és nem küzdött semmiért, az igaz; egész -életében mindig kitért az összeütközések elől, nem ellenkezett soha -senkivel, mindent úgy talált jónak, a mint van. Csak dolgozott és -takarékoskodott. De nem volt s nincs is semmiféle baja. Sőt, isten -segítségével, ezután már nem is kell tartania semmitől. Az ő -ezernyolczszáz forint fizetése neki nagy gazdagság; és a -takarékpénztárban már is van annyija, hogy ha majd nyugalomba megy, -hajlékot vehet magának, s nem kell megvonnia azután sem a szájától a -falatot. Pedig haj beh szegényen kezdte ő is! - -És nem kell azt hinni, hogy az igénytelenségnek nincsenek örömei. A ki a -drága ételeket és a finom borokat keresi, annak mindez nem eshetik -jobban, mint neki az ő egyszerű kosztja. A dohányt csak az kívánja, a ki -balgatagságból, hívságból hozzá szoktatta magát ehhez a méreghez. A -kártyás egyszerűen bolond. Az, a ki fölteszi az egész jövőjét, néha a -becsületét is, egy kártyalapra, nem érdemli meg a nyugodt jövőt s már -eljátszotta a becsületét. A szép dolgok nagy uraknak valók; a szegény -ember nem is érti, mi rajtuk a szép. Annak, a ki kocsin szokott járni, a -kocsikázás nem nyujthat több élvezetet, mint neki ez a séta. Ó, mily -gyönyörűség is járni a fák között, ózonos levegőben, ha az ember a -hétköznapjait munkában tölti el, ha nem kénytelen soha senki előtt -megalázkodni, ha nem fél a jövőtől, ha az embernek nem kell semmi, csak -ez az édes, langyos levegő! A világért sem cserélt volna a gondok közt -nyomorgó ezüstkirályokkal. - - -IV. - -Az égi lámpagyujtogató már megkezdte munkáját, de azért Szokratesz bácsi -nem fordult vissza. Közel járt a Normafához, s az jutott eszébe, hogy ha -már dőzsöl, elmegy a garázdálkodás legvégső határáig. Fölmegy a -Normafához, megvárja az estét, s el fogja nézni, hogyan világosodik ki a -város az utczai lámpások ezer, zöldes fényű szemétől. Ha már benne van a -tobzódásban, hát legyen ez a mulatság »velenczei éj«. - -Mialatt fölfelé baktatott a lejtőn, valami lárma csapta meg a fülét. -Mintha tíz ember beszélne, vihorászna s danolna egyszerre. - -Csakugyan, mikor fölért, a fa tövében egy víg társaságot pillantott meg. -Urfiakat és hölgyeket, a kikről lerítt, hogy nem szoktak a templomba -járni s tán nem is voltak ott soha, legkevésbbé ezekkel az urfiakkal. - -De csak egy pár pillanatig nézhette a jókedvű bandát, mert egy vöröshajú -leány, a ki egy kissé távolabb állott a társaságtól, s a ki valami -tréfás mutatványnak érhetett a végére, a hogy őt meglátta, feléje -szaladt, s egy vörös borral teli poharat tartva a kezében, rákiáltott: - -– Hej, kis öreg, jöjjön, igyék velünk! - -Szokratesz bácsi egy merész jobbra át-tal rohanvást menekült. -Keresztülvágott a tisztáson s nem gondolt többé velenczei éjre. - -Hallotta a mögötte felhangzó kaczagást s egy pillanatig még mintha -tovább is látta volna a vöröshajú leány szemtelen mosolyát. Az arcza -égett és nemcsak a haragtól. - -Ez a váratlan megrohanás nemcsak nagyon megijesztette, hanem meg is -zavarta egy kissé. Szokratesz bácsinak volt egy gyöngéje. Félt az -asszonytól, a mint némelyek félnek a kígyótól, a ráktól vagy a -denevértől. - -Pedig édes kevés köze volt az asszonyhoz világéletében. - -És mégis az asszony volt az ő örök ellensége. Az asszony, a ki nem -családi kép, mint például Kovácsné, hanem csak asszony, mint ez a -vöröshajú lány. - -Úgy a távolból, tisztelte ő az egész asszonyi nemet, mint mindent, a mi -hozzá tartozik a fennálló rendhez. Tisztelte mint világfentartó erőt, -tisztelte az anyát, a hitvest; tisztelte a nőt mint családi emléket, -tisztelte a történelem nagy női alakjait. De az egyes példányt már nem -szerette az asszonyi nemből. A történelmen kívül nem szeretett -találkozni velök. - -Nem is volt velük valami sok találkozása; gyűlölete az aszkéták, a -nélkülözők gyűlölete volt. - -Csak elméletből ismerte őket, de rendületlenül hitt az elméletében. Az -asszony az örök veszedelem. A kártékony, de formás állat, mint az -egyházatya mondja. Az emberiség rosszabbik fele. A hiú, szívtelen, -gonosz és üres lelkű lény, a ki ellensége minden más asszonynak, de még -nagyobb ellensége a férfinak. A kinek csak egy számjegy vagy; egygyel -több, a kit meg kell hódítani. A ki mindent elkövet, hogy megbontsa az -elmédet, s a ki előtt nem számítasz többé, ha kész vagy a véredet adni -érte. A ki a legjobb esetben megkínoz, mindig megcsal, s ha nagyon erős -nem vagy, okvetetlenül megaláz magad előtt. - -Valaha, régen, apró tűszúrásokkal összekarmolták Szokratesz bácsinak a -szívét. Elkeseredésében begubózta magát asszony-gyűlöletébe, s gubójából -nem lehetett kicsalni többet. Igaz, hogy nem is sokat fáradoztak rajta. - -Soha sem ismert más szerelmet, csak a megvásárolhatót, a melytől -undorodott. A másiknak csak a gyötrődéseiről tudott. Néha, régebben, -álmodozott róla, hogy egyszer talán megházasodik, ha majd csodák -történnek, s egy mesebeli lény megjelenik előtte s azt fogja mondani, -hogy: »Jöttem érted!«… de eleinte még a csodát is hiába leste volna, -olyan nehezek voltak életének föltételei, utóbb pedig megriadt még a -gondolattól is, hogy el talál bukni s szomorú véget ér, mint Phoebus de -Châteaupert. Hogy átadja magát egy kiszámíthatatlan lénynek, a kiben -csak egy bizonyos: az asszonyiság, s a ki, meglehet, csupa gonoszság, -csupa álnok színeskedés, csupa ármány, számítás és hitványság?!… Soha! - -De azért a formás állat koronkint meglátogatta álmait. És hiába követte -a _Francillon_beli Stanislas de Grandredon bölcs tanácsát: »Vásárold -meg!«, valami nyugtalanság mindig maradt a szívében, a hányszor csak rá -gondolt erre az örök ellenségre, a kinek csak áldozata lehetsz, s a kit -rossz nem ismerni, de még rosszabb szeretni. - -Szokratesz bácsi bölcs ember volt, s a két rossz közül a kisebbiket -választotta. Mégis szép az élet, ha az ember le tud mondani. A -boldogságunk az okosságunktól függ; a titka az, hogy ne legyenek -kívánságaink. - -A részeg ember mindig meg van elégedve magával. Szokratesz bácsi soha -sem érezte magát oly kemény legénynek, mint ezen a pünköst előtti estén, -a melyet négy deczi bor tett sokáig emlékezetessé. - -Hanem azért, visszatérőben, folyton a fejében járt ez a vöröshajú lány, -a szemtelen mosolyával. - - -V. - -Meg volt írva, hogy ez az est kalandok estéje legyen. - -Ahogy bekanyarodott az ő csöndes, sötét, máskor elhagyott utczájába, -megint egy társasággal került szembe. Jó hosszú sorban jöttek, párosan, -hármasan. Öregek és fiatalok vegyest; voltak köztük gyermekek is. Úri -népség, mely valami mulatságról térhetett haza. - -Szokratesz bácsi tisztességtudóan letért a gyalogjáróról, hogy helyet -adjon a mellette elvonuló társaságnak, s a mint kilépett a kocsi-útra, -meglátott valamit, a miről aztán nem tudta levenni a szemét. - -Azt látta meg, hogy az utolsó pár, egy fiatal férfi és egy fiatal nő, -nem úgy haladt előre, mint a többiek, a kik álmosan, fáradtan -bandukoltak elül, hanem mintha igenis sietnének egy Szokratesz bácsi -előtt ismeretlen állomás felé. Visszaélve azzal, hogy az elül ballagók -nem ügyeltek rájok, a sötétség leple alatt egy végtelen csókban -összeolvadva mentek előre. Oly szorosan összesimúlva mentek, hogy az -aszkétának kigyult az arcza; a férfi jobb karja a nő derekán, a nő bal -karja a férfi vállán. A nő látta a szemközt jövő alakot, de úgy nem -törődött ezzel az összetöpörödött kis emberrel, mint egy kutyával. - -Szokratesz bácsi fel volt háborodva. Micsoda szemérmetlenség! Az utczán! -Férj és feleség nem lehetnek, vőlegény és menyasszony sem; a feleség és -a menyasszony nem volna ilyen szemérmetlen. Nem, ez a teremtés nem lehet -más, mint házasságtörő asszony. És mintha emlékezett volna rá, hogy az -elül bandukolók közt látott egy jó, buta arczot; az csak egy férj arcza -lehetett. - -De megbotránkozásánál is nagyobb volt a felindulása. Ez tehát a -Szerelem, a kölcsönös, a mohó, a telhetetlen Szerelem!… Most először -látta szemtől-szembe a félelmetes, a bűnös, a gyötrelmek töviseivel -körülölelt, talán lealjasító, de mindenható Szerelmet! - -Mert ezek aztán kívánták egymást, nem úgy, mint hajdan ő az ő vásárolt -csókjait! A szemérmetlenségük szinte kiabálta, mily rémségesen keveset -adnak ebben a pillanatban minden okosságra a világon! Micsoda pillanat -lehet most nekik ez a pillanat!… - -S a hogy elhaladtak mellette, megállt és visszanézett rájok, mindaddig, -míg el nem tűntek a szeme elől az éjszaka czinkos sötétségében. - -S a szíve egyszerre mélységes irígységgel és keserű bánattal telt meg. -Úgy rémlett neki, mintha ezek az emberek elvitték volna az egész -boldogságát, mintha ellopták volna előle a világ összes csókjait! - -De hát vak volt eddig? Igen, vak, siket, nyomorult, hülye. Nem volt -ember, nem volt még állat se, csak egy boldogtalanságra alkotott, -szenvedni és nyöszörögni tudó, mozgó szerkezet. Mert nem tudta -megérteni, hogy a boldogsághoz több köze van az oktalanságoknak, mint a -bölcseségnek. És most már késő! - -Lankadtan, megalázkodva, a fejét bágyadtan lecsüngesztve ment fel a -lépcsőjén, belökte magános czellájának ajtaját, ledobta Uhlandot a -legelső sarokba, fáradtan dőlt a székére, és csunya, vén arcza egyszerre -csak tele lett könynyel. - -Így jár az ember, ha pünköst szombatján négy deczi bort iszik, mikor -csak háromhoz van szokva. - - - - -A JAGUÁR ÉS A KIGYÓ. - -A szegény Zurita talán még ma is úr volna a Pyreneusok között, ha -véletlenül észre nem veszi egyik pajtásának a kedvesét. De az urgel-i -lány, az elefántcsont kebelü Soledad, akkor éppen nem volt a közelben, s -Zurita úgy találta, hogy a mikor nincs ló, megjárja a szamár is. -Füttyentett a lánynak, s ez nem sokáig tétovázott a legény és a kapitány -között. Hol is lett volna az a fejő-leány, a ki nem boldog, ha -meghódolhat a szivek és az erszények korláttalan urának?! Minden rendben -volt, s a czimborák még soká nevették a szegény banditát, a ki, mikor -három ujját hagyta a majorban, mégsem magának, hanem a vezérüknek fogott -szeretőt. A csonka nem szólt semmit; később mintha ő maga is nevette -volna az egész históriát. Hanem azért kevesebb szavu lett, mint azelőtt -volt; várt és emlékezett. - - -I. - -Mikor nehéz lánczokban, nyolcz zsandár között, végig kisérték a -Szent-Izidor utczán, a keskeny ablakok vörös függönyei mögött száz meg -száz ólomszinü asszonyi fej bujkált, az alacsony erkélyek megteltek -piszkos kiváncsiakkal, s a kis városon végig zizegett ez a két, félve -suttogott szó: - -– Hozzák Zuritát! - -Amilyen sokan ismerték ezen a délután, mentén a hosszú, köves útnak, -melyet a fehéren izzó nap sorvasztó fénye perzselt, oly alaposan nem -ismerte másnap egy lélek se, a vésztörvényszék tárgyaló termében. Egyik -a másik után esküdözött a feszületre, Szűz Máriára és Szent Izidorra, -hogy ezt az arczot nem látta soha, még álmában se, úgy találjon -üdvösséget az égben s úgy éljenek minden ivadékai. - -Mert hiszen mindenki tudta, hogy Zuritával nem lehet tréfálni, s hogy -Zurita mindaddig Zurita marad, a mig csak a fejét el nem választják a -törzsétől, talán még azután is. Abból, hogy Zurita itt áll a -törvénylátók előtt, még nem következik, hogy holnap nem áll-e lest a -meredekben, vagy nem jön-e el éjjel látogatóba, számadásra szólitani fel -a fecsegőt. Némelyik szem állhatatosan őrködött: vajjon ott áll-e még a -vádlott a helyén s nem párolgott-e el, mint a kámfor? Aztán meg -Zuritának voltak czimborái is. A Zuritáék kései még eddig mindig -megtalálták azt az egy-két árulót, a ki elég merész volt kikötni velök, -s ki tudja, Zurita talán még halva is veszedelmes lehet?! Meglehet, nem -is ember ez a Zurita, hanem a sátán gyermeke balkézről. S végre, igazi -ördög vagy nem, annyi bizonyos, hogy ez a szegény ördög elég jó ördög -volt: csak a gazdagokra vadászott, a szegény embert nem bántotta, inkább -czimborált vele. - -És a tanúk, a kik nem tudtak semmit, visszafojtva a lélekzetüket, -szorongással teli szemmel bámultak a szelid arczu, mosolygó vádlottra. - -A vádlott a legnagyobb nyugalommal, a tiszta lelkiismeret meggyőző -hangján védelmezte magát. Szemébe nézett a tárgyaló birónak, s közben -tisztességtudóan forgatta kezében a kalapját, mint paraszt ember szokta -úri nép előtt. - -– Megkövetem alázatosan, biró úr, tévedés van a dologban. Mert én nem -vagyok a zsivány Zurita, a kit az isten verjen meg a haló földjében is, -hanem Olivarez Benito, panatelai lakos. Földbérlésből élek, s a tulajdon -házamban fogtak el a zsandárok. Panatelában minden ember ismer; a -főtisztelendő úr is, a biró úr is tanuságot fognak tenni róla, hogy -Olivarez Benito vagyok. Mezőszenteléskor a nagyságos corregidor úr a -vendégem volt; ő is ismer. Az apám, a nagyapám mind Panatelában laktak; -én magam mind e mai napig soha ki nem mozdultam a falumból, a mint hogy -erről tanuságot fog tenni minden panatelai. Már most hogy lehetnék én a -zsivány Zurita, a ki a hegyek közt lakik? - -– Zurita Mihály, téged a nagyságos vésztörvényszék, törvénynyel -meghatározott kivételes hatáskörében, többszörös rablógyilkosságban -bűnösnek mondott ki s in contumaciam halálra itélt. Midőn téged -kihallgatni kegyeskedik, módot nyujt neked arra, hogy töredelmes -vallomást tévén, királyi kegyelemért folyamodhassál, a mely a -halálbüntetést életfogytig való fegyházra változtathatja. Felszólítalak, -ne vonakodjál ezt a töredelmes vallomást megtenni Ő Exczellencziája, a -vésztörvényszék elnöke előtt, a ki kegyes lesz téged kihallgatni. Ne -maradj meg ebben a megátalkodottságban s hagyj fel minden hiú -reménykedéssel. A tárgyalások során be fog bizonyulni, hogy te, az -állítólagos Olivarez Benito, azonos vagy a halálra ítélt Zurita -Mihálylyal. Tanuidat meg fogjuk idézni, de ezek csak azt fogják -bizonyítani, hogy nem régóta vagy földbérlő s hogy az igazi Olivarez -Benito papirjaival a zsebedben vagy másfél éve telepedtél le -Panatelában, élvezni rablott kincseidet s elfelejteni gyilkosságaid. - -A vádlott csöndesen mosolygott, mint a ki bizonyos benne, hogy -ártatlanságának ki kell derülnie. - -– Csak azt mondhatom, biró úr, hogy én Olivarez Benito vagyok, s hogy a -mióta megszülettem, soha se hagytam el a falumat. - -Aztán körülnézett. Mintha már várta volna Ő Exczellencziáját. - -Bizonyára nem ő volt az egyetlen ebben az óriás, bolthajtásos -csarnokban, a ki élénken érdeklődött az említett férfiú iránt. A -hallgatósággá lapult tanuk ijedt tekintete az elnöki emelvény üres -karos-székétől sűrűn futkározott a tárt ajtóig meg vissza, s ha bátrabb -lépés zaja hangzott a folyosó márvány-koczkáiról, minduntalan megmozdult -egy-egy könyök, oldalba lökdösni a szomszéd czimborát. - -Ő Exczellencziája, Valladares báró, az államrendőrség feje s a kivételes -hivatású vészbiróság elnöke, épp olyan rettegett ember volt a Pyreneusok -vidékén, mint Zurita a maga nemében. A mily kegyetlenül bánt el Zurita a -gazdag utasokkal, s a kikre megharagudott, épp olyan irgalmatlanul -irtotta Valladares báró a Pyreneusok haramiáit. Örökös harczban állt -velök, s ez az embervadászat volt az egyetlen szenvedélye, a mámora, az -egész élete. Mintha valami kegyetlen gyönyörüséget talált volna a -banditák látásában, éjjel-nappal talpon volt, kopóival és vérebeivel, -hogy virulóvá tegye az akasztófákat. Vicente-ből Santiago-ig egész -kertje volt már ebből a dísznövényből. Tőrbe csalni, hurokra keríteni, -kiforgatni a beszédéből a szegénylegényt: ez volt a művészete; s nem -találhatott olyan zsiványt, a kiből ki ne tudta volna csikarni a -vallomást. De még több félelmet gerjesztett a kitartó szívósságával, a -melylyel folyton-folyvást a rablók nyomában volt. A golyó-üdvözlések -közepett, példátlan halál-megvetéssel járt utánok: a szerelmes jár így -egy szép boszorkány után. És ha a közhit Zuritában az alvilági országok -trónörökösét tisztelte, Valladares báró a nép száján még nagyobb rangot -kapott. A paraszt, mikor éjszakánkint elment a háza előtt, felpillantván -örökkön világos ablakaira, azt morogta: az Ördög ébren van! – s az öreg -asszonyok esküdöztek rá, hogy a báró nem alszik soha. - -A nagy teremben mindenki érezte, hogy itt nemsokára méltó ellenfelek -fognak találkozni. - -Azért, mikor a nyitott ablakokból hintó-robogás lármája hallatszott, s -immár bizonyos volt, hogy a hintó itt állapodott meg a palota előtt, a -termen halk moraj osont végig, a mely egy cseppet sem hizeleghetett a -vésztörvényszék vizsgálóbirájának. - -Olivarez Benito nyugodt és mosolygós maradt; csak egy kicsit sebesebben -pislogott, mint azelőtt. - -– Ő Exczellencziája! - -Az ajtónálló félrelépett, s Valladares báró, két szuronyos zsandár -között, végig kopogott a mozaikon elefántcsont végü, hosszú fekete -botjával, a melynek intésére holttestek czifrázták az országutakat. Nem -nézett sehová, csak haladt egyenesen elnöki helye felé. Ott aztán kezet -fogott a vizsgálóbiróval, letette sapópáját, elhelyezkedett a -karosszékbe, s keresztbe fonva karját, ránézett a vádlottra. A két néma -zsandár leeresztett puskával állott meg mögötte. - -– Ah, itt vagy végre, derék Olivarez Benito?! - -Olivarez Benito szembe nézett a Pyreneusok rémével. Látszott rajta, hogy -ő is kiváncsi volt már erre a fekete ruhás úrra, a kinek annyiszor -hallotta a hírét. - -Valladares báró szép növésü, magas ember volt; aczélos izmú, pompás szál -legény. Negyvenöt-ötven éves lehetett, de a járása nem árult volna el -többet huszonnyolcz esztendőnél. Hullámos fekete hajában meghuzódott -itt-ott egy-egy ezüstös szál is; símára borotvált arcza azonban friss -volt, mint egy fiatal emberé. Mély, zengő hangja remek tüdőre, s ép, -hatalmas, mindent kibíró szervezetre vallott. A madridi ifju gavallérok -rendes öltözetét viselte; csak inge mellfodrának pompás himzése s fekete -kabátján a Szent Lélek-rend gyémántos csillaga árulta el, hogy viselőjük -nem tartozik a tánczosnők és énekesnők frakkos pillangói közé. - -– Exczellencziás uram – szólt Olivarez Benito – én egy rettenetes -tévedés áldozata vagyok. - -És parasztos, jámbor körülményességgel kezdte részletezni, a mit előbb a -vizsgálóbirónak mondott. Hol a kalapjára, hol meg a padlózatra nézett, -de időnkint bátran fel-feltekintett a báróra is, mint a ki bizonyos -benne, hogy ugyanez az ember rövid idő multán így fog szólni hozzá: -»Derék Olivarez Benito, elhibáztuk a dolgot; sajnálom, hogy ilyen -kellemetlenséget okoztunk neked.« - -A báró le nem vette róla a szemét. Eleinte szinte vad gyönyörüséggel -nézte a darócz-zekés embert, de aztán lassankint hideggé, -kifejezéstelenné vált szép vonásu arcza. És mintha Olivarez Benitonak az -előadása megingatta volna a föltevésében, koronkint helybenhagyólag -bólintgatott, és többször intett kezével az irnoknak, hogy mindezt -foglalja irásba. A vizsgálóbiró nem tudott hová lenni csodálkozásában. - -– Hát, derék Olivarez Benito – szólt aztán, mikor a vádlott elhallgatott -– ha mindez igaz, nem lesz neked semmi bántódásod. El fogjuk hivatni a -tanuidat, s ha csakugyan azt fogják mondani, a mit állitasz, hogy mind -ismernek gyermekkorod óta, s hogy igazán soha se hagytad el a -szülőhelyedet, mi minden késedelem nélkül szabadon eresztünk. - -A paraszt mosolygott. - -– Hát hiszen nem is lehet az, hogy mást mondjanak, mint a mi igaz. - -– Nem kételkedem benne – szólt a báró – hogy szóról szóra azt fogják -mondani mindannyian, a mit te mondtál, Olivarez Benito. Hanem, látod, -addig mégis csak itt kell maradnod. Ne félj, jól fognak veled bánni. -Gondoskodom róla, hogy csakúgy élj, mint otthon. Ételt, italt kapsz -bőven; kényes ember vagy, ne szenvedd meg, ha a vád, a melylyel -illetnek, hamis. Szép szobát adok; otthon se lakol szebben. Az ajtód meg -az ablakod előtt zsandárok lesznek ugyan, de nem fognak zajt csapni. -Csak ezt a kis vasat szenvedd el békességben. - -Olivarez Benitonak felcsillant a szeme. Ha sorsát egyes-egyedül attól -teszik függővé, hogy miképpen fog vallani Panatela falu, akkor már jól -van minden. Csak egy dolog nyugtalanította: a báró tőr-élességü -tekintete, a mely nem hagyta el egy pillanatra sem. Így érezheti magát a -jaguár, mikor biztos magaslatán észreveszi, hogy még most is rajta a -kigyó szeme. - - -II. - -A báró intett. A vádlottat elvezették, a tanukat szélnek bocsátották, s -a nagy csarnok lassacskán kiürült. Csak a hatósági személyek s a két -zsandár maradtak benn, meg a karzaton három ember, a kik láthatóan -parancsolatra vártak. - -– Ha Exczellencziád megengedi – szólt a vizsgálóbiró – az idéző -leveleket még ma szétküldöm egy lovas-legénynyel… - -– Minek? – kérdezte a báró. – Ön még kiváncsi rá, hogy ezek a tanuk mit -fognak vallani?! Csak bízza rám a dolgot. Hé, Fülöp, Ferencz! - -A három karzati ember felállt, s leczihelődött a falépcsőn. Útközben -egyikük leoldotta fehér álszakállát, s ezt is, ősz parókáját is, átadta -egyik kisérőjének. Aztán csonka jobbkezével, a melyről három ujj -hiányzott, megtörülte kissé gyöngyöző homlokát, s katonásan állt meg a -báró karosszéke előtt. - -– Ez az? – kérdezte a báró. - -– Ez az. - -– Jól láttad? - -– Jól. - -– Pepito, te kitünő árut szállítottál nekem, és én mindenért megfizetek. -Visszaadom, a mi előtted a legdrágább: az életedet és a szabadságodat. -Menj, és ne lássalak többet, mert ha még egyszer megcsiplek, aligha -kerülöd el a kötelet. De ha véletlenül nem Zurita, hanem más volna az, a -kin, íme, boszút állottál, ha meg akartál csalni, ha hamis portékát -adtál, akkor ne is fuss, ne is menekülj, mert az én kezem hosszu, s -megtalállak, hogyha kereslek. És akkor bizony mondom neked, jobb lett -volna halva születned. Eredj. - -A három ember elment. A vizsgálóbiró is összeszedte az irásait, s -elbúcsúzott a báró úrtól. Irnoka követte. A báró magára maradt a néma -zsandárokkal. - -Egy darabig fel s alá járt a teremben, aztán megállt, s így szólt a -zsandárokhoz: - -– Hozzátok elém a szobafoglyot. Ti odakünn maradtok; csak akkor -jöjjetek, hogyha szólítalak. - -Kis idő multán egy huszonnégy-huszonöt éves, előkelő megjelenésű fiatal -ember lépett be a terembe. Fehér volt, mint a kréta, s izzadó kezében -egy csipkés zsebkendőt szorongatott. - -A báró egy perczig még folytatta a sétáját, mintha nem vette volna észre -emberét. Majd hirtelen megállt mellette, s így szólt: - -– Hát, Nittis barátom, baj van. - -– Báró úr… – hebegett a fiatal ember, de amaz nem hagyta szóhoz jutni. - -– Hagyja el, lelkem. Most nem afféle apróságról van szó, mint a multkor. -Fiatal embernek kell a pénz, ki venné olyan szigoruan a dolgot? Az a kis -sikkasztás már régi história, és ha véletlenül azóta ön ismét… -pénzzavarba jutott, az még nem olyan nagy baj. Egy kiválóan értékes -embert, a ki, mint ön, nekem máris nagy szolgálatokat tett, csak nem -bosszantok meg minduntalan efféle csekélységek miatt?! Nem erről van -szó, kedves. Hanem egy olyan történetkéről, a melyet ön elfelejtett -bizalmasan közölni velem. - -– Báró úr!… - -– Takarékoskodjunk az idővel, barátom. A mit ön mondhatna, az merőben -fölösleges. Értem én az ön dolgát. Én se szeretem a vén asszonyokat. Az -igaz, hogy szeget nem verek a fejökbe. De, istenem, el tudom képzelni -ezt a románczot. Lássa, Nittis, mindig mondtam önnek, hogy óvakodjék a -pénzes asszonyoktól. Nehéz tőlük megszabadulni, ugy-e? - -– Mit kíván, báró úr? – hörögte Nittis. - -– Nehéz dolgot, fiatal barátom. De ön meg fogja tenni, mert ha valaki, -úgy ön képes rá. Gyakorlata van már az ilyesmiben. S meg fogja tenni -annál bizonyosabban, mert ha a kérésem nem teljesülne, úgy önt, vérző -szivvel bár, kénytelen volnék átszolgáltatni Dominguez barátomnak. - -– Ha tőlem függ… - -– Nem öntől függ. De önnek sikerülhet, s ön igyekezni fog. Nem -magyarázom önnek, édes Nittis, hogy a mit én kimondok, azt meg is -teszem. Mi ismerjük egymást. Köztünk felesleges a sok beszéd. Tehát -dologra. - -– Nem kell jegyeznem utasításait? - -– Nem. A feladat egyszerü. Az urgel-i lányról van szó, a Zurita -kedveséről. Ez a Zurita kemény legény. Ravasz, mint minden paraszt, -ügyes, mint egy picador, s elszánt, semmivel se törődő, mint egy veszett -kutya. Nehéz hozzáférkőzni. De van egy sebezhető oldala: ez a lány. -Valósággal őrültje a csinos kis boszorkának. Úgy látszik, Soledad -úrhölgynek egészen kivételesek a bájai; s ezt a föltevésemet szives -figyelmébe ajánlom. Érti már, kedvesem? Nekem, hogy annak rendje és -módja szerint végezhessem ki a bikát, szükségem van erre a vörös -viganóra. Az ön feladata az, hogy kedvesévé tegye a leányt. Jól értsen -meg, nem csupán arról van szó, hogy egy pár uj harisnyakötővel -gyarapítsa kétségen kívül érdekes múzeumát, hanem arról, hogy elhozza a -lányt ide, a szomszédba, a Serrano-palota földszinti nagy termébe. - -– A parancsolat első része sokkal könnyebb, mint a második. - -– Bizonyára. Ehhez okvetetlenül szükséges, hogy a lány belébomoljék -önbe. Persze, a regényszövésre önnek átkozottul kevés ideje van. - -– Mennyi időm van? - -– Ha három nap nem elég, akkor nem elég három hét, három hónap, és három -esztendő sem. - -– Jobban szeretnék egy hetet. - -– Ön kezd nem bízni magában. Hogyan, ön, a kiskorúak megtévesztője, a -grófnék szíve választottja, az idős hölgyek eszménye, ilyen hosszu -lélekzetet vesz, mielőtt hozzáfog az ostromhoz, a melynél csak egy -korcsmáros-kisasszonyról van szó?! Megengedem, a feladat talán nem -egészen könnyü. Zurita szép legény, gazdag, s féltékeny, mint a tigris; -a lány nem szeméten szedett, s meglehet, szereti Zuritát. De ha nem -könnyü a feladat, nem is lehetetlen. És ön, a ki akármikor készen volt -akármelyik, akárhány leányt elcsábítani puszta műkedvelésből, -meghátrálna most egyetlen egy közönséges leánytól – mikor az életéről -van szó?!… Nem hihetem, Nittis. De ám, legyen, tekintettel régi -barátságunkra, adok egy hetet. Pénz bőven áll a rendelkezésére, s tehet, -a mit akar. Csakhogy Fülöp és Ferencz el fogják kisérni, s nem tágítanak -ön mellől, csupán a leány kamrájának az ajtajánál. Ott is őrizni fogják -úgy az ajtót, mint az ablakot. Ha Fülöp és Ferencz nagyon alkalmatlanok -találnak lenni, nevezze ki őket grófnak, herczegnek; úgy -szerepelhetnének például mint barátjai. Annyival inkább, mert két lakájt -is adok önnek, a kik az ön őrizetében felválthatják Fülöpöt és -Ferenczet. És ha már erről beszélünk, adok önnek egy jó tanácsot. Ha a -szerencse nem kedvezne önnek, ne igyekezzék megszökni tőlük, mert -parancsuk lesz: hogy ebben az esetben azonnal lelőjjék önt. Tudja, amúgy -mégis tovább tart a dolog. Szóval, mához egy hétre várom önt és Soledad -kisasszonyt odaát, a Serrano-palotában. Ha hozza az urgeli lányt, -jóbarátok maradunk, s elfelejtjük az egész kellemetlen ügyet. - -– El fogom hozni az urgeli lányt. - -– Még egy jó tanácsot. Se most, se később, soha se igyekezzék szeget -verni a hajam közé. Ha hirtelen halnék meg, jó helyen letett papirok sok -boszúságot okozhatnának önnek. És végre sziveskedjék nem tenni fel rólam -azt a zsiványságot, hogy előbb kiaknázom, aztán megcsalom. Néha piszkos -keztyüt használok, hanem azért én úriember vagyok. - - -III. - -Olivarez Benito három napig olyan vigan volt, akár a hal a vízben. -Evett, ivott, mintha csak vendég lett volna; naphosszat czigarettákat -sodorgatott, s a nyitott ablakon át, mely alatt a strázsa életunottan -sétált, szóba ereszkedett a börtön udvart mosogató czigányleányokkal. -Hanem mikor mult az idő, s róla mintha megfelejtkeztek volna, -nyugtalankodni kezdett. Ez a nagy csöndesség nem tetszett neki. Jobban -szerette volna, ha ütik-verik, s hurczolják vizsgálóbirótól -vizsgálóbiróhoz. Olivarez Benito kedvelte az igazság-szolgáltatás rendes -menetét. De őt kivételes bánásmóddal tisztelték meg, s Olivarez Benito -egy cseppet sem örvendett ennek a megtiszteltetésnek. A panatelai -tanuknak hirét sem hallotta; vajjon túljárnának az eszén?!… S a -tisztességtudó, emberséges földbérlő gyakran gondolt egy csillagtalan -estre, a mikor majd a meredek szélén rá fog köszönteni a báró úrra: »Jó -estét, Excellenza, Isten hozta nálam! Nem tetszik megismerni? Én vagyok -Olivarez Benito.« - -Olivarez Benito nem egyszer kóborolt csillagtalan éjjel járatlan utakon, -hanem azért mégis megdobbant a szive, a mikor egy meleg, fullasztó -alkonyaton, vacsora helyett azzal költötték fel hosszúra nyúlt délutáni -álmából, hogy: - -– Kelj fel és gyere. - -Kilenczed napja volt már, hogy fogságban ült; azóta szépen -kivallathatták az egész Panatelát. Hanem azért a vasat nem vették le a -kezéről, lábáról; sőt megmotozták, nincsen-e elrejtve a ruháiban valami -veszedelmes szerszám? Két zsandár ment előtte, és más kettő kisérte; úgy -indultak útnak, ki tudja, hová? - -Tekervényes, szűk folyosókon vezették végig, s Olivarez Benito -észrevette, hogy három kis lépcsőn keresztűl egy másik épületbe lépnek -át. Túlnan már keskenyebbek voltak a falak, s szélesebbek a folyosók; -nagy, szárnyas ajtók és faragásokkal teli vak-ablakok mellett haladtak -el, a melyekből hippogriffek és egyéb kőből való csoda-állatok meredtek -le a megvasalt parasztra. - -Egyszerre megállapodtak. Az egyik zsandár kulcsot vett elő a zsebéből, -kinyitotta a szárnyas ajtók legszélesebbikét, s Olivarez Benitot -betuszkolták az ajtón. Olivarez Benitonak legelőször is elkáprázott a -szeme; aztán, a mint körülnézett, végig futott a hátán a libabőr. Ilyen -nyugtalanságot érezhet a tőrbe csalt vadállat, mikor észreveszi, hogy -nem jó helyen jár. - -Óriási teremben voltak, melyet egy roppant csillár világított be -kápráztató tűz sugarakkal. Olivarez Benito, a panatelai közhit ellenére, -megfordult már grófi palotákban is, de ilyen termet nem látott soha. -Először is ennek a bolthajtásos, rengeteg csarnoknak nem volt egyetlen -egy ablaka sem. Az ablak-mélyedések be voltak falazva, s köröskörül, a -falakon és a vak-ablakokon, nem lehetett egyebet látni, csak megfakult -falfestéseket. Az ajtótól jobbra emelvény volt látható, a melyet öt -lépcsős, beszőnyegezett feljárat választott el a csarnok nagyobbik -részétől, a helyiség egész szélességében. Balra, az emelvénynyel -szemközt lévő falat két felől összeomló roppant szőnyeg borította be, -melyen át nyilván egy más terembe lehetett bejutni. Ettől a titokzatos -szőnyeg-óriástól egészen az emelvényig sehol egyetlen bútordarab; s a mi -a legkülönösebbnek tűnt fel Olivarez Benito előtt, a terem e részének -nem is volt rendes padlója, csak jól-rosszul összeácsolt deszkázata, a -mely vagy két ujjnyi szélességben vált el a falaktól és az emelvénytől. -Ez alatt a bizonytalan deszkázat alatt Olivarez Benito nem sejtett semmi -jót. - -A terem másik része már több bizalmat gerjesztett, de ott is volt -valami, a mi sehogy se tetszett a fogolynak. Az emelvényt hosszú, -terített asztal választotta ketté, mely meg volt rakva étellel, itallal. -Két embernek volt rajta megterítve, a kiknek szembe kellett ülniök -egymással: az egyik szék innen volt az asztalon, közel a lépcsőzethez, a -másik túlnan, a fal szomszédságában, egy nagy fekete kép előtt, mely -leért a padlóig, s mely Loyola Ignáczot ábrázolta teljes életnagyságban. -A két teriték egészen egyforma volt, csakhogy a fal felőli kancsók -mellett egy kicsi gépezet hevert, a melyből vékony zöld sodronyok -futottak le az asztal mögött a padlózat rejtelmeibe. - -A négy zsandár szótlanul állott Olivarez Benito mellett, a csarnok -közepén. A fogoly szeretett volna szóba állani velök. Bántotta ez a -némaság, s a vízmosásokra gondolt, a melyek az éjszaka csöndjében oly -barátságosan suttognak a puskás vándor fülébe… De aztán másra határozta -magát, s nem szólt a fogdmegekhez. Összetette megvasalt két kezét, s úgy -nézett a veszedelem elé. - -Vagy egy negyedórát állottak ott, mikor egyszerre a Loyola-kép -megfordult rejtett sarkán, s nyílásán át belépett az emelvényre -Valladares báró. Hosszú, fekete botját a balkezében hozta, s jobbjával -barátságosan intett a fogolynak. - -– Isten hozott, Olivarez Benito. Szivesen látlak egy kis vacsorára. - -A hangja vigan csengett, de Olivarez Benito mégis úgy érezte, mintha a -gerinczében jeges víz folydogálna. Nem mozdult és nem szólt. - -– Hideg vagy hozzám, Olivarez Benito – folytatta a báró. – Haragszol -talán, hogy ilyen sokáig itt tartottalak? Lásd, időbe telt ám, a míg -kiderült, hogy semmi közöd Zurita Mihályhoz!… De mi az, mit látok?! -Teringettét, vasban hozzátok a vendégemet?! Oldjátok le rögtön a -béklyóit! - -A fogdmegek engedelmeskedtek, s Olivarez Benito gyanakodva nézett fel a -rabló-irtóra. Amaz egészen el volt foglalva embereivel. - -– Mit álltok itt? Pusztuljatok. Semmi szükségem rátok, a mikor kedélyes -vacsorához ülök. - -A zsandárok eltávoztak a szárnyas ajtón, de a folyosó felől nem -hallatszott lépteik kopogása. Pedig Olivarez Benito ugyancsak fülelt: -semmi nesz. Vajjon mit akarnak vele? - -– Gyere közelebb, Olivarez Benito. Ülj le erre a székre, és egyél, -igyál. Tétovázol! Nem képzeled talán, hogy meg akarlak mérgezni?! Mit -gondolsz, csak nem foglak megmérgezni – téged?! Drágább vagy te nekem -annál, elhiheted nekem. Aztán meg én is veled tartok… Egy ételből -eszünk, egy borból iszunk, mint jóbarátok. Egészségedre. - -Töltött és kiürítette a poharát. - -Olivarez Benito nem az az ember volt, a ki elárulja a gyöngeségeit. -Fölment a lépcsőn, leült az üres székbe, s gondtalanul nézelődött körül, -mint egy bamba falusi ember, aki nem érti, miért mókáznak vele az urak. - -– Szereted az édes bort? Tölts magadnak az én üvegemből. Igyál, Olivarez -Benito, ki tudja, meddig ihatol?!… Egészségedre. - -S megint ivott. - -Olivarez Benito szót fogadott. Aztán a torkát köszörülte, mint -illedelmes ember hosszú beszéd előtt. - -– Exczellencziás uram… - -De a másik nem hagyta szóhoz jutni. - -– Jóvá akarom tenni – szólt – hogy kellemetlenséget okoztam neked. Mert -hát az ember – ember, s én bizony azt hittem, hogy te vagy Zurita. A -feljelentés rendben volt, s én téged sehogysem ismertelek. De a hibát -belátni jobb későn, mint soha… Egyél, Olivarez Benito, kövesd a -példámat. - -Olivarez Benito kételkedve nézett a báróra. De az exczellencziás úr -tovább is nyájasan biztatta. - -– Hát persze az egész falu úgy vallott, a hogy te. Látszik, hogy -ismernek téged, Olivarez Benito, és szeretnek: a közbizalom fényesen -nyilatkozott meg érdekedben. Természetesen, ezek után szabad vagy, mint -a madár. Elmehetsz békességben, a hová akarsz. Hogy ma este még itt -tartottalak vacsorára, remélem, nem neheztelsz érte. Szeretném -elfelejtetni veled, hogy háborgattalak. Igyál, Olivarez Benito, soha se -iszol ilyet többet életedben. - -Olivarez Benito azon gondolkozott, hogy vajjon mi lenne akkor, ha ő ezt -a hegyes kést, mely itt hever a tányéra mellett, egy jól irányzott -lökéssel keresztül penderítené az asztalon?!… de a mit utóljára hallott, -egy kissé lehűtötte. Csakugyan eleresztenék?! Úgy találta, hogy még -várakozhatik. - -Bizony elszámította magát. A sok édes bor, meg a »szabadság« szó álmossá -tették. Öt percz mulva elvégezte magában, hogy a báró egy közönséges -fajankó, s képzeletében már kint járt a meredekek között, a mély utak -torkolatánál… A báró tartotta szóval és itallal. - -– Ki nem mondhatom – folytatta a beszédes exczellencziás úr – mennyire -örülök, hogy ártatlanságodban immár nem kételkedhetem. Mert a te arczod -megtetszett nekem, s lásd, ezzel az átkozott Zuritával kurtán kell -elbánnom. De hát te burokban születtél, Olivarez Benito fiam. - -Ebben a pillanatban vídám hangok ütötték meg a fogoly fülét. Mintha a -szőnyeges ajtó mögött nevetgéltek, vihorásztak volna. Majd egy gitár -szólalt meg, édeskésen, olvadékonyan. Olivarez Benito megrezzent, maga -se tudta, miért. - -– Hallgatózol, Olivarez Benito?! So’ se ügyelj oda, amott is vendégeim -vannak. Mondom, burokban születtél. Mert bármennyire tetszettél is -nekem, ilyen könnyen mégse szabadulhattál volna, ha a véletlen nyomába -nem vezet az igazi, a kétségtelenül igazi Zuritának. De, szerencsédre, -kezembe került Soledad, az urgeli leány, s ettől a boszorkánytól -megvettem a zsivány fejét egy pár kalárisért. Mit bámulsz rám?!… Soha se -hallottad hírét Soledadnak, a Zurita kedvesének?! - -Odaát egyre nagyobb lett a vigasság. Előbb úgy tetszett, mintha két -pohár koczczant volna össze, s aztán hirtelen egy édes, meleg asszonyi -hang csendült fel, melyet hízelegve, dorombolva kísért a gitár: - - Czigányvér, czigányvér, - Nem búsong holnapér’… - -Olivarez Benito megrázkodott egész testében. A mit még el nem vesztett -az eszéből, azt suttogta neki, hogy boszorkányság űz a fülével játékot. -Ott maradt a helyén, de ujjai gépiesen hadonásztak a kés után. - -A báró nyugodtan beszélt tovább, mintha nem vett volna észre semmit. - -– Ez a leány belébomlott egyik emberembe. A ficzkó szép legény, s úgy -látszik, fehér mája van; valóságos dögvész az asszonynépre. Soledad ott -hagyta érte az urgeli korcsmát, s egy öleléséért kész kiadni a világ -minden Zuritáját. Miért meredsz úgy rám?! Nem hiszed, a mit mondok?! Hát -kérdezd meg tőle magától, vajjon nem igazat beszélek-e?! Ott van a -mögött a szőnyeg-ajtó mögött, a szeretőjével. Eredj, nézd meg őket. -Hanem vigyázz, meg ne ijeszd a szegény szerelmes párt; ha meghallják a -lépteidet, szét találnak rebbenni. - -Olivarez Benito kemény legény volt, hanem az asszonyok elveszítettek már -okosabb embereket is. Nem gondolt többé semmire, csak arra, hogy Soledad -itt van, néhány lépésnyire, egy másiknak a karja közt! A tüzes tapló, -melyet a fülébe dugtak, elkábította, s vakon engedelmeskedett az -ellenséges, erős akaratnak. - -Felkapta az asztalról a kést, s mint a vadállat, mely előbb lesbe áll, -hogy annál biztosabban csaphasson le a zsákmányára, oda kúszott a terem -végébe. Az ének azóta elhallgatott, s a gitár is pihent. Csak valami -kéjes vihogás hallatszott ki a másik szobából, mintha egy boldog -leányzót csiklandozna odabenn valaki… - -Olivarez Benito félre vonta a szőnyeget, s felordított. Csakugyan az -urgeli leány ült ott egy fiatal úr ölében. - -A vér elborította a fejét; át akart rohanni, hogy leszúrja mind a -kettőt, de még abban a szempillantásban, valamivel odább, a falak -között, nehéz vasajtó futott alá nagy dübörgéssel, s elzárta előle a -másik szobát. Hiába rontott neki a vállával, hasztalan törte magát, hogy -fölemelje, az érczalkotmány szilárdul összekapcsolódott a küszöbbel, -melynek túlnan kemény kapcsa volt. - -Megfordult, és a véres ködön át, mely elfátyolozta a szemét, -megpillantotta a fekete alakot. Látta, hogy el van veszve, hogy ez a -pokol; de legalább a pokolba magával rántja ezt az ördögöt. És rá akart -rohanni. - -De alig tett két lépést, a padlózat, egész az emelvényig, elfutott a -lába elől. Egy mély, fekete üreg tátongott előtte. - -A báró hátravetette magát a karosszékében, és rászegezte két gyilkos -szemét. Aztán így sziszegett: - -– Megvagy, gazember! - -A tehetetlen düh vad hörgésével felelt. Belátta, hogy vége mindennek; a -halál lehelletét érezte homlokán. S ez a lehellet elfujta mámorát. -Egyszerre kijózanodott. Milyen ostobán futott a kelepczébe! De milyen -alattomos, nemtelen volt a cselfogás, a melylyel tőrbe csalták. - -A bandita hátraszegte a fejét, és szemébe nézett a Pyreneusok rémének. - -– No hát igen, én vagyok Zurita! Itt a fejem, odaadom, úgy se sokat ér! -De nem előbb, míg meg nem mondom, hogy aljas vagy és gyáva! Ha én a -rengetegben útját állottam a gazdag kereskedőknek, nem dugtam el a -bőrömet; rám lőhetett, a kinek kedve volt. Az ellenség elől nem bujtam -csapóajtók mögé, hanem szembe álltam azzal, a ki támadott. Zsivány -voltam, de tudtam, mi a becsület. Te, Valladares báró, sötétben szőtted -hálódat, mint a pók, czéda-lányokkal adtad össze magad, hogy megejts egy -férfit, s mikor ez a férfi szemközt áll veled, silány gépezetekkel -rejted el a bőröd. Te nagy úr lehetsz, Valladares báró, de ha még senki -sem mondta meg neked, megmondom én, hogy bizony hitvány vagy te még -hóhérnak is! - -– Soha se heveskedjél, Zurita barátom, adod te még olcsóbban is. Térden -csúszva fogsz esdekelni hozzám, de az esdeklésed épp oly hiábavaló lesz, -mint a milyen mélységesen mindegy most, hogy jajgatsz-e vagy dühöngsz?! -Hát te azt hiszed, jó Zurita, hogy én a _fejedért_ csináltam ennyi -komédiát?! Tévedsz, Zurita barátom. Ha nekem csak a fejed kellene, akkor -már régen függenél. De nekem egy kis számadásom van veled, barátom; -nekem te kellettél, nem a fejed. Évekkel ezelőtt te egy ajándékot -küldtél nekem, jó Zurita; ezt az ajándékot akarom én neked megfizetni. -Mert én mindenért megfizetek, Zurita barátom. - -A báró bort töltött magának, ivott, aztán keresztbe fonva karját, -ránézett Zuritára, s így folytatta: - -– Mind a ketten ráérünk a beszélgetésre; hallgass rám. Hét éve és három -hónapja, nem messzire a seguedillai országúttól, te, Zurita Mihály, két -eltévedt kocsit állítottál meg a hegyek között. Ezen a két kocsin nyolcz -ember volt: egy tizenhat éves viruló szép leány, a ki a kolostorból a -szüleihez utazott haza, egy öreg apácza, négy fegyveres, meg két kocsis. -A négy fegyverest meg az egyik kocsist rövid küzdelem után -felkonczoltattad, az elájult nőket összekötöztetted és elvitted -magaddal, a másik kocsist pedig elküldötted követnek Madridba. Tudtad, -hogy a leányka gazdag családból való; megüzented: mennyi a váltságdíja. -A fullajtár azonban, a ki lóhalálában vitte hozzád a kívánt aranyakat, -egy véletlen miatt késett vagy félnapot, s te, haragodban, elküldted a -leány fejét egy ládikóban a leány atyjának. Így volt-e, Zurita Mihály? - -Valladares báró megnedvesítette egy korty édes borral kiszáradt ajkát, -aztán tovább beszélt: - -– Ezt eddig tudtad, Zurita Mihály. Most elmondom azt is, a mit még nem -tudtál. A leány atyja, a ki azóta senior lett a családjában, s a -jószágnév helyett, a melyet azelőtt viselt, fölvette a törzsökös családi -nevet, megesküdött, hogy kérlelhetetlen üldözője, irtója és hóhérja lesz -az egész fajtádnak, Zurita Mihály, és megesküdött arra is, hogy neked, -ha előbb, ha utóbb, de busásan megfizet az ajándékodért. Az egyik -esküjét megtartotta híven; házat építhetne már magának a czimboráid -koponyáiból. És megtartja a mai napon másik esküjét is, mert az az -ember, Zurita barátom – az az ember én vagyok. - -Rágyujtott egy czigarettre, vagy kétszer szippantott belőle, s a -füstkarikákat nézte, a mint szerte foszlottak a levegőben. - -– Érted-e már, Zurita Mihály, hogy nekem kevés a te koponyád?! Egygyel -több vagy kevesebb koponya, az már nekem mindegy. Ebben az üregben, a -mely mostantól fogva holtod napjáig a lakásod leszen, találsz két -szekrényt, teli koponyával. Csupa ismerősök; mulathatsz velök. Ráérsz; -mert neked czifrább véget szántam, mint a többieknek. Nem, nem főzetlek -olajba, kerékbe se töretlek; ámbár megvallom, hogy mind a kettőben nagy -gyönyörűségem telnék. De, fájdalom, mind a két örömet úgy se -szerezhetném meg magamnak; aztán meg ezeket a szép látványokat csak igen -rövid ideig lehetne élveznem. Más fizetséget gondoltam ki a te részedre, -Zurita Mihály. Úgy vélem, mikor olyan ajándékokat küdözgettél szét a -világba, a minőt nekem is juttattál, az éhségeddel igazoltad magad az -értelmed előtt. A szegény-legénynek is kell élnie; ámbár én nem tudom -tisztán, hogy miért kellene. De jó; én tiszteletben tartom a te szörnyű -éhségedet. Csakhogy te akkor megfelejtkeztél egyről. Megfelejtkeztél -arról, hogy a te éhséged véres könnyűibe kerül néhány szegény embernek. -Azonképpen, mikor enni adok neked, én is meg fogok felejtkezni egyről. -Meg fogok felejtkezni arról, hogy _inni_ is szokás, és hogy szomjan -lenni kellemetlen lehet. Enni ehetsz, a mennyi tetszik; mindig lesz -előtted egy tál hering, ha elfogy, kaphatsz ujat. De a szomjúságoddal -nem fogok törődni, Zurita Mihály. Remélem, a fizetséggel meg vagy -elégedve. Vannak csúnyább halál-nemek is. Ez nem jár fájdalommal, és -szép lassú, kedvemre való. Gyakran meg fogom kérdezni: hogyan érzed -magad; itt vacsorálok a te társaságodban. És most szállj alá börtönödbe. - -A padló megingott a rabló lába alatt, a sülyesztő leereszkedett -áldozatával az üregbe, a báró vette sapópáját, botját, megnyomta a rugót -a Loyola-képen, és eltávozott. - - -IV. - -A rettenetes hóhér minden este eljött gyönyörködni a rabló -kínszenvedésében. Zuritát vagy három napig nem hagyta el ereje. -Óvakodott hozzányúlni a veszedelmes ételhez, mely csak arra volt szánva, -hogy szomjúságát növelje, s száz meg száz próbát tett: nem birna-e -megszabadulni? Hanem a mikor belátta, hogy a szökés lehetetlen, -egyszerre megtört. Evett, s még inkább szomjazott. Elkezdett könyörögni; -egyetlen egy pohár vízért szívesen odaadta volna az életét. Majd -megkísérlette az öngyilkosságot; a késéhez folyamodott, a mely vele -maradt. De elhibázta a szúrást, és seblázában még borzasztóbban -szenvedett. Végre dühöngeni kezdett… - -A bakó odafenn ördögi gyönyörűséggel hallgatta a mélyből jövő, rettentő -hangokat. Szólt hozzá, felelt neki, és nem könyörült rajta. A -legiszonyatosabb átkok, a tombolás, a halálhörgés, csupa édes zene volt -neki. Végre, egy este, nem hallott többé semmit. - -Valladares báró beszólította embereit, s kiadta a parancsot: - -– Söpörjétek ki ezt az üreget. - - - - -AZ IGAZSÁG. - -– Örülök – szólt magában az igazságügyminiszter – hogy végre, -szemtől-szemben, látni fogom: az Igazságot; nem a körültekintő, a -polgári igazságot, hanem a meg nem alkuvó, a csupasz Igazságot, azt, a -melyik azért Igazság, hogy betörjék a fejét. - -Kiszállt kocsijából, s felment az igazságügyi palota első emeletére. -Nagy szaladgálás támadt körülötte. Megilletődött tisztviselőkkel és -serény szolgákkal találkozott, a kik minden látható czél nélkül -sürögtek-forogtak, keringtek, rohantak, buzgólkodtak sokféleképpen, de -megannyian fölötte észrevehetően. Valaki kinyitott előtte egy nagy -szárnyas ajtót, s a miniszter belépett a tárgyalóterembe. - -Lippe-Detmold bírái már együtt voltak. Csak a magánvádló úr ő -exczellencziáját várták. - -A miniszter engedelmével a bíróság elnöke nyomban intézkedett. -Megkezdődött a tárgyalás, a vádlottat elővezették. - -A magánvádló úr, a ki a főügyész mellett, egy karosszékben helyezkedett -el, tetőtől-talpig végignézte az ipsét. - -– Mindjárt gondoltam! – szólt magában. – Az Igazság tüdővészes. A mai -világban az Igazság csak tüdővészes lehet. Természetesen kopott -szalonkabát van rajta, mert ma már senki se visel szalonkabátot. -Czipőjének a sarka félre van taposva; hja, az Igazság rögös utakon jár! -Ámbár a tömlöczben nem igen koptatja az ember a czipőjét… de, úgy -látszik, már így hozták ide. Képzeltem azt is, hogy szemüveget visel. Az -Igazság nem lát egyebet, csak azt, a mi a szemüvege előtt van; nem lát -az orrán túl; hogy mi minden van rajta kívül, azt már nem látja meg. - -De figyelme másfelé fordult, mert az elnök megadta a szót a vádlott -ügyvédjének: - -– A védő úr egy kérést óhajt előterjeszteni. - -A védő azt kérte: határozza el a törvényszék, hogy a tárgyalást négy óra -leforgása után föl fogja függeszteni. Az emberiességre hivatkozva kéri -ezt. - -– Legyen szabad emlékeztetnem a törvényszéket, – okolta meg a kérését – -hogy az, a kit védek, a börtönből jön, a hol már nyolcz hónapja senyved. -Annak idején úgy méltóztatott itélni, hogy egy évi börtönbüntetést kell -kiállania azért a becsületsértésért, a melyet éppen a magánvádló úr ő -exczellencziájával szemben követett el. Ez a büntetés naponkint tizenegy -órai kényszermunkával van súlyosbítva. A vádlottat, a kinek szervezete -kissé érzékeny, s a ki csak a szellemi munkához szokott hozzá, a -meglehetősen súlyos testi munka nagyon megviselte. Annyival inkább -szenved e miatt, mert a börtönben csak igen hiányosan táplálkozhatik. -Tegnap például nem kapott más ennivalót, csak száraz kenyeret és -borsólevest. A hosszantartó tárgyalás izgalmait ez a roncsolt szervezet… - -Az ügyvédi ékesszólás szóvirágaira a miniszter már nem volt kiváncsi. - -– Kiderül – szólt magában – hogy az Igazság beérhette volna a puszta -becsületsértéssel is, s hogy a rágalom már egészen fölösleges volt. -Miért nem elégedett meg azzal, hogy kénye-kedve szerint össze-vissza -sértegethette Lippe-Detmold igazságügyminiszterét?! De nem, neki ki -kellett nyomtatnia azt is, hogy én több alkalommal hazárd-játékot -játszottam. Tehetek én róla, hogy ez nem száradhat rajtam?! A száraz -kenyér, a borsóleves és a tizenegy órai kényszermunka csakugyan nem -lehet élvezetes, de rajta állott, hogy mindezt kikerülje. S ha már -okvetetlenül úgy kívánta a lelki szüksége, hogy megizlelje ezt a -mulatságot, megelégedhetett volna egy évi szórakozással is. De nem, egy -sütetből két lepény, s a mulatságból két adag kellett neki! Tehetek én -róla?! A gyámja vagyok én neki?! - -Az elnök ezalatt hozzáfogott a vádlott kihallgatásához. A vádlott, az -általános kérdésekre felelve, elmondta, hogy Kohlhaasnak hívják, -negyvennégy éves, szerkesztő. Az elnök közölte vele, hogy rágalmazással -vádolják; idézte Kohlhaas czikkének panaszolt mondatait, s fölolvasta a -magánvádló levelének ezt a helyét: »Becsületszavamra jelentem ki a -következőket: 1. Nem igaz, a mit a vádlott állított, hogy tudniillik -három évvel ezelőtt, főügyész koromban, a tél folyamán többször -játszottam baccarat-játékot Herman könyvkereskedővel és Lindner -fogorvossal. Ellenben igaz, hogy Hermannal és Lindnerrel, abban az -időben, többször játszottam commerce-játékot. 2. Nem igaz, hogy most is -szoktam hazárd-játékot játszani. Megtörtént ugyan, hogy részt vettem -poker-játékban, de a poker nem hazárd-játék.« - -– Legalább is vitás – szólt magában a miniszter – hogy hazárd-játék-e a -poker? Nincs döntvény, a mely hazárd-játéknak mondaná, s én nem tartom -annak. Már pedig most én vagyok Lippe-Detmold jogi lelkiismerete, s én -annyival inkább hivatott vagyok arra, hogy ebben a vitás kérdésben -döntsek, mert én értek a hazárd-játékhoz. A mi pedig a Polgári -Kaszinóban történteket illeti, mindenki tudja, látta, hogy Lindnerrel és -Hermannal nap-nap után csak ártatlan társasjátékot játszottunk… Hogy -aztán mi történt este, olyankor, a mikor hármunkon kívül már senki se -volt a klubban, ehhez a nyilvánosságnak semmi köze. - -A vádlott ekközben kijelentette, hogy: a mit állított, igaz, és hogy -állítását bizonyítani kivánja. - -– Bizonyítani kívánja?! – álmélkodott magában a magánvádló úr ő -exczellencziája. – Ez nem rossz. Igazán kiváncsi vagyok rá: hogyan -akarja bizonyítani? - -Az elnök egy uj alakot vezettetett elő. - -– Honnan ismerem ezt az ábrázatot? – kérdezgette magától a miniszter. – -De hisz ez a Jean! A Jean, a ki egyszerre csak eltűnt a kaszinóból! - -A tanu elmondta, hogy Strommernek hívják, pinczér, öt éven át a Polgári -Kaszinóban szolgált. Most három éve még ott volt. Gyakran látta, hogy a -kegyelmes úr, akkor még mint főügyész, a mindennapos, ártatlan parti -befejezése után, baccarat-t játszott Herman és Lindner urakkal. Ez -mindig csak olyankor történt, a mikor kivülök már senkise volt a -klubban. A játék végéig ő szolgálta ki az urakat s tisztán látta, hogy -mit játszanak. Természetesen csak addig tartózkodott a közelükben, a míg -a szolgálat ezt okvetetlenül szükségessé tette. Az urak tekintetéből -kiolvashatta, mily fölöslegesnek találják, hogy tovább is ott időzzék. -Mindezt, néhány hónappal ezelőtt, szóról szóra így mondta el Hartmann -védőügyvéd urnak, a ki vallomását jegyzőkönyvbe foglalta. - -– Jellemző – merengett a kegyelmes úr – hogy a tüdővészes Igazság, az az -Igazság, a mely a fejével nekimegy a falnak, sohase tud másféle tanut -állítani, csak inast, szobalányt, pinczért, kocsist, társalkodónőt, -cselédet. Ennek a szerencsétlen Igazságnak cseléd-pletyka az alapja, -támasza, talpköve; csupa olyan tanura hivatkozik, a kit mi megfizetünk s -lenézünk, a kit magunkhoz hasonlónak el nem ismerhetünk, mert pénzért -oda alacsonyodik, hogy kitisztogatja, a mit mi beszennyezünk. Erkölcsi -alap, egyéni szavahihetőség híjján való, elcsapott, bosszut lihegő -szolgákat szólaltat meg, és harsonája csak azt visszhangozza, a mit egy -mocsárban kuruttyolnak. Persze Herman és Lindner nem őrültek meg, hogy -ellenem tanuskodjanak, és ha volna kívülök, a ki tudna a dologról, az -ilyen kérdésre gavallér ember, úri ember nem mondhatja meg az igazat. De -mit képzel ez a nyomorult: ugyan mit fog bizonyítani az ő egy szál -tanújával, ezzel az elbocsátott szolgával, a kinek a szava, már csak a -társadalmi helyzeténél fogva is, akármit mond, legalább is gyanús?! - -– Kötelességem – szólt az elnök – figyelmeztetni a tanut vallomásának -következéseire. Óva intem, hogy vallja meg, ha annak idején és most – -talán csak azért, hogy meg ne hazudtolja magát – olyat is mondott, a mi -nem fedi a valóságot; gondolja meg jól, hogy mit állít; szálljon magába; -ismerje el, hogy csalóka igéretekkel félrevezették. Még nem késő; az -esküt még nem tette le. - -A tanu megmaradt a mellett, hogy az igazat mondta. Megeskették. - -– Alapos lévén a gyanú – szólt ezután az elnök – hogy a tanu hamisan -esküdött, elrendelem a tanú letartóztatását. - -A tanut letartóztatták és elvezették. - -– Annyit mindenesetre megérdemel – végezte el magában a miniszter – hogy -egy kicsit megtánczoltassák. Nem tudja befogni a száját?! - -De ismét megszólalt az elnök: - -– Szükségessé válván, hogy Strommer vallomására nézve tanúképpen -hallgassuk ki doktor Hartmann urat, fölmerül a kérdés, hogy doktor -Hartmann úr tovább is viselheti-e a védőügyvéd tisztét? A bíróság -visszavonul tanácskozásra. - -Az elnök fölkelt és odasietett a miniszterhez, a ki egy tekintettel -magához intette. - -– Kedves doktor Gries – szólt a kegyelmes úr, – megvallom, nagyon -szeretném… természetesen ez csak a magán-ember óhajtása… ha a -tanácskozás nem nyúlnék nagyon hosszúra. Tudja, az államügyek!… - -– Természetesen, kegyelmes úr!… Hisz az egész csak forma! – felelt az -elnök. - -A bíróság tagjai kivonultak, és a szomszéd teremben, addig, míg az -ajtónak – a forma kedvéért – zárva kellett maradnia: a vöröshajú -tanácsosnéról beszélgettek, a kinek az elveszett ölebét kinn találták -meg, a Vilmos-kaszárnyában. - -A szünet alatt a kegyelmes úr, unalmában, ujra szemügyre vette a -vádlottat. - -– Nem sok előfizetője lehet, szegénynek! – jegyezte meg magában. – -Micsoda nadrág! A széle köröskörül kifoszlott! - -A szegény Igazság észrevette, hogy a miniszter a nadrágját nézi. -Elpirult és zavartan fordult félre. - -A bírák megjelentek és visszatelepedtek a helyükre. Hanem a védő nem -várta meg, míg az elnök kihirdeti a végzést: könnyen kitalálhatta, mit -fog hallani. Elébe vágott a határozatnak, s kijelentette, hogy önként -leteszi a tisztét. A vizsgálat során is – mondotta – de különösen itt, a -végtárgyaláson, olyan rendkívüli intézkedések történtek, a melyek a -védelmet egyszerűen lehetetlenné teszik. Ilyen körülmények között nem -tehet egyebet, mint hogy lemond tisztéről. - -A kegyelmes úr fölemelkedett. - -– A védelem képviselője valóban jól teszi, ha visszavonul – szólt az -önérzetes felsőbbségnek, a könnyed gúnynak, s a mob tisztátlanságát -megvető arisztokratikus finnyásságnak azon a finomul tartózkodó, jól -neveltséget rikító éles hangján, a melyet az előkelőktől a közönséges -ember, akárhogyan igyekszik, nem tud elsajátítani. – Magam is helyesnek -találom, hogy Hartmann doktor úr ne játszsza tovább is a védő szerepét; -neki, ebben az ügyben, inkább a vádlottak padján volna a helye. Éppen ma -kaptam bizalmas értesítést arról, hogy Hartmann doktor úr a panaszolt -ujságczikkelyt sokkal jobban és sokkal régebben ismeri, mint mindannyian -képzeltük. Olvasta a czikkelyt, mielőtt ez megjelent, egyetértett a -tartalmával, helyeselte, javasolta közlését. Mondhatni: ő az értelmi -szerző. - -A védő felháborodva utasította vissza ezt a gyanusítást. Zajos vita -támadt, a melyben a védőn és az elnökön kívül az ügyész is részt vett. -Végül Hartmann doktor megismételte kijelentését, hogy leteszi tisztét és -kiment a teremből. - -Ekkor a vádlott kért szót. - -– Elállok attól – kezdte, s egy kissé remegett a hangja – hogy a többi -tanu kihallgatását is kérjem. Ennek csak akkor volna értelme, ha a -bizonyítás nem lippe-detmoldi, hanem nagybirodalmi, elfogulatlan és -független bíróság előtt történnék. Nem fogok nyilatkozni többé. Ne is -tessék kérdezni, mert megtagadom a feleletet. - -És konokul megmaradt e mellett. Hiába faggatta az elnök, nem felelt -semmiféle kérdésre. - -Az elnök erre befejezte a kihallgatást és az ügyésznek adta át a szót. - -Az ügyész, hogy kedvében járjon a miniszternek, rövidre fogta a vádoló -beszédet. Mindenekelőtt megállapította, hogy a vádlott semmit se tudott -bizonyítani. Aztán arról értekezett, hogy mekkora a vádlott felelőssége. -Megengedi, hogy a vádlott bizonyos fokig jóhiszemű volt, de kétségtelen, -hogy nagyon könnyelműen járt el. Igy tehát rászolgált a büntetésre. Még -pedig a szigorú büntetésre, mert igen rossz példát ad. Mily rossz -példát, mutatja, hogy azóta már egy másik szerkesztő is találkozott, a -ki hasonló rágalmakat írt a magánvádló úrról. - -A magánvádló úrnak nem kellett sokáig várakoznia. A bíróság hamarosan -kihirdette az itéletet. - -Kohlhaast ez alkalommal is egy évi börtönbüntetésre itélték; s a -büntetést ez alkalommal is naponkint tizenegy órai kényszermunka -súlyosbította. - -Mert végre is, a rágalmazás büntetése nem lehetett kevesebb, mint a -kevésbbé kártékony becsületsértésé. - -– A marha! – boszankodott magában a miniszter, miután kihirdették az -itéletet. – Hát kellett ez neki?! Nem tudott békén maradni?! Családja -van, négy vagy öt gyereke… ezek most már bizonyosan éhezni fognak. Nem -súlyosan vét az ilyen ember a legszentebb kötelesség ellen?! Ha másnak -nem, a családjának, a gyerekeinek tartoznék vele, hogy hallgasson, hogy -fogja be a száját, hogy ne erőködjék a világot megjavítani, hanem üljön -csendesen a vaczkában! Az ilyen embert, a ki még a családjának is -megrontója, föl kellene akasztani! Nem volna kár érte! - -De az elitélt nyomorúságos alakja egész nap nem ment ki a fejéből. - -– Eh, mit sajnálkozom rajta?! – elégedetlenkedett, a mikor még délután -is rajta kapta magát, hogy minduntalan a siralmas figurára gondol. – -Tehetek én róla, hogy nincs elég esze?! Tehetek én róla, hogy a fejével -neki megy a falnak és betöri a fejét?! Az én hibám, ha nem tudja -megérteni, hogy: piszkálni azokat az igazságokat, a melyek a nálunk -hatalmasabbnak nem kellemesek, minden gyakorlati czél nélkül való -veszedelmes, őrült foglalkozás?! Az én hibám, ha ő egy rögeszme betege, -ha az utamba áll, ha nem tartja tiszteletben azt az elvet, hogy: »Éljünk -és más is hadd éljen!…«?! Mit fujja azt, a mi nem égeti?! - -Estefelé az jutott eszébe, hogy: - -– Ha még igazán megrágalmaz!… Ha rám fog valami otromba hazugságot, a -melyet észre se kell vennem, a melyen néma megvetéssel tehetem túl -magam!… Bánta volna az ördög! Szivesen beleegyeztem volna, hogy: hadd -fusson! De nem. Olyat fog rám, a mi igaz. Nehéz helyzetbe ránt, a -melyben védekeznem kell. Be akar szennyezni, és még hozzá nem is -hazudik! Ez már határozottan szemtelenség! - -Már aludni készült, de még folyvást foglalkoztatta az ágrólszakadt -ember. Némi hatással volt rá, hogy a mai világban is vannak vadállatok, -a kik fújják azt, a mi nem égeti őket. Micsoda ösztön hajtja őket erre?! - -Valaha voltak masztodonok, mammútok, csodaszörnyek, egyszemű és -egyszarvú rémes állatok, a melyek félig vakon rohantak előre az egyenes -úton és rettentő agyarukkal nekimentek akárminek, a mi az útjokba akadt. -De mi hajtja az utolsó bölényt, fajtájának elcsenevészedett, törpe -ivadékát arra, hogy nekimenjen a gőzkocsinak? - -Elaludt és azt álmodta, hogy belép Kohlhaas börtönébe, mert rá akarja -bírni, hogy vonja vissza, a mit a baccarat-ról mondott. Benyit, -tolvajlámpával a kezében, hanem ez oly kevéssé világít, s a czellában -olyan nagy a sötétség, hogy eleinte nem lát semmit. De egyszerre, a -börtön mélyén, egy vakítóan fényes pontot vesz észre. Közelebb megy a -világító ponthoz, a szurokfeketeség oszladozni kezd, s látja, hogy ott -fekszik az elitélt. Megismeri a félretaposott sarkú czipőt, a kifoszlott -szélű nadrágot, az ócska, kopott szalonkabátot és a fekete zsinóron -csüngő, olcsó szemüveget. De mi ez a vakítóan fénylő tárgy? Csak akkor -látja, hogy Kohlhaasnak a nyakkendőjében egy melltű van, a melynek a -gyémántja akkora, mint a Kohinoor, és úgy világít, mint a rádium. - -Fölébredt, az álmára gondolt, és elmosolyodott. - -– Eh! – szólt magában. – Minek a gyémántmelltű egy ilyen szegény -embernek?!… Ha kitudódnék róla, hogy ilyen kincse van, megint csak -becsuknák, mert az egész világ azt hinné, hogy lopta. Szerencséjére, -kincse értéktelen. - -Azt remélte, hogy ha a másik oldalára fordul, egy percz mulva ujra -elalszik. De ez nem sikerült neki, mert a gondolatai elkalandoztak, -messzire, messzire… a mi egy kissé fölizgatta. Hogy valahára mégis -elálmosodjék, kezébe vette a kétfilléres esti ujságot, és elolvasta, az -első mondattól az utolsóig, a mely így szólt: »A szerkesztésért felelős, -dr. Kohlhaas távollétében: dr. Lustig.« - - - - -FŰ A ROMOK KÖZT. - - -I. - -Mikor kiderült, hogy az egy pár nap óta suttogó hír igazat mondott, és -Lakos Bandi, a város legtekintélyesebb ügyvédje, takarékpénztári -igazgató, a színügyi bizottság elnöke, csakugyan elkezelt egy csomót a -takarékpénztár pénzéből: az egész város kétségbe volt esve. -»Hallottad?!« – »Lehetetlen!« – »Hallatlan!« – »Ki hitte volna?!« – ezek -a szavak jártak szájról-szájra. - -A legjobban mégis a czigányprimás volt elkeseredve. Nyolcz órakor este, -a mikor el kellett kezdeni a muzsikát, abban a vendéglőben, a hol Lakos -Bandi a bálokat és a megyeszerte napokig emlegetett zártkörű -mulatságokat rendezte, a czigány lelkendezve jött meg a szinházból, a -hová, a közönséget lesni, egy perczre bekukkant. - -– Jaj, jaj, jaj! – óbégatott. – Hallottátok a Bandi nagyságos urat?! Na, -nekünk ugyan lőttek! - -A banda szörnyűködve hallgatta végig a lesujtó ujságot. »Leesett a mi -fejünk koronája!« – gyászolt a czimbalmos. Mert a hír azt jelentette, -hogy az utolsó gavallér nincs többé. Az utolsó bölény, a ki még nagy -bankókat ad a czigánynak, tréfából százast ragaszt a primás homlokára, -és minden este csap egy kis murit, csak azért, hogy hadd éljen a czigány -is. - -A vendéglőben esztendők óta nem voltak olyan kevesen, mint akkor este. A -gombóczalakú, komoly kis vendéglős csak három vagy négy asztalnál -magyarázhatta el, idegeneknek, utazóknak s egy pár egész nap otthonülő -embernek, hogy mi történt a városban. - -– Én különben egy szót se hiszek az egészből – mondta befejezésül. – -Olyan derék, finom, gavallér úriembert sohase tetszett látni! - -Azt hitte, hogy ha erősen tagadja, talán még meg nem történtté teheti az -esetet. - -De igen komoly és igen megilletődött arcczal beszélt, a pinczérek pedig -kedvetlenül, immel-ámmal szolgálták ki a harmadik osztályú vendégeket, s -minduntalan kaszinóvá csoportosultak valamelyik sarokban. - -Le lehetett olvasni az arczukról, hogy a borravalók alkonyán keseregnek -s csüggedten néznek a közel jövőbe. Az a hangulat tartotta őket fogva, a -melynek ezt a híres mondást köszönhetjük: »Az istenek elköltöznek!« Lám, -a garasos vendégeknek semmi bajuk, s a fejedelmi személyeket becsukják! - -A színházban még nagyobb volt az elszörnyedés. A nézőtéren csak igen -kevesen figyeltek az előadásra, a színpadon a szereplők nem tudták, mit -beszélnek, s a színfalak között mindenki lázasan tárgyalta az esetet, -különös tekintettel a színház érdekeltségére. Egy hónappal ezelőtt -ugyanis Lakos Bandi mentette ki az igazgatót pillanatnyi pénzzavarából, -a sajátjából utalványozván ki egy nagyobb összeget a társulat -fölsegítésére. - -– Neki igen nagy magánvagyona volt – magyarázta az igazgató az -aggódóknak, a kik már a legközelebbi gázsiért is remegtek – s a magáéval -azt tehette, a mit akart. Ha sikkasztott, semmi közöm hozzá. Egyébként -az nem igaz, hogy sikkasztott; csak könnyelműen gazdálkodott a -takarékpénztár pénzével, vakmerő játékba bocsátkozott, a melyen -véletlenül veszített. Ha nyert volna, ezért bezzeg nem hálálkodott volna -neki a takarékpénztár; a tisztelt részvényesek és a tisztelt betevők nem -szóltak volna egy szót se. Igy pedig, mert veszített, összeröffennek és -csak őt teszik felelőssé. Már pedig én kimondom, hogy akármit is -beszélnek: tisztességes ember volt, úri ember, derék ember, csak -szerencsétlen. - -De a színfalak között másutt is, minden zugban nagy izgatottság -uralkodott. Kivált három hölgy körül volt állandó a csoportosulás. Az -egyik kisasszony sírt s a gyászoló kis özvegyet adta. A másik hölgy a -festék alatt is pirosan magyarázgatta, hogy ő még olyan időben kapott -Lakos Banditól értéktárgyakat, a mikor a takarékpénztár dolga a -legnagyobb rendben volt; ezek az értéktárgyak különben is értéktelenek. -A harmadik hölgy a zsebeit is kiforgatta s minden uj jelentkezőnek ujra -meg ujra bebizonyította, hogy ő Lakos Banditól semmit se fogadott el; -csak kocsikázott és vacsorált vele, már pedig vacsorálni és kocsikázni -szabad. - -A pályatársak közt akadt, a ki nem mulaszthatta el az alkalmat, hogy a -három hölgy közül az egyiket vagy a másikat megcsipkedje. De a szúró -megjegyzések éle csak a pályatársnő ellen fordult; Lakos Bandit még a -javíthatatlan tréfálkozók is a legteljesebb rokonérzéssel, tisztelettel -és részvéttel emlegették. - -A nézőtéren ezalatt folyton jöttek-mentek az emberek. Sokan csak azért -mentek el a szinházba, hogy az esetről beszélhessenek. A takarékpénztár -egy vezető embere alig győzött felelni a sok kérdezősködésre, a melyek -mind arra vonatkoztak, hogy sikkasztás történt-e, vagy csak -szabályellenes gazdálkodás, s hogy mi vár arra, a ki tegnap még a város -első embere volt? Lakos Bandi bizalmasai is sok ostromnak voltak kitéve. -Mit csinál? Mi hir róla? Ki látta utóljára s mikor? - -A színfalak mögött gyászoló kis özvegy nem az egyetlen volt, a ki a -sikkasztót már előre megsiratta. Bent a városban, fényűzéssel bútorozott -lakások perzsa szőnyegein, nem egy hölgy járt-kelt fel s alá, -kétségbeesetten tördelve a kezét, könynyel a szemében, rémlátásokkal -súlyosított izgalomban, remegve, hogy nemsokára nem lesz egyedül, s -mások vagy egy más előtt el kell titkolnia bánatát, rémületét, -aggodalmait. Lakos Bandit a város legszebb asszonyai szerették. Egy -közülök, a legutolsó kedvese, a kire még senki se gyanakodott, egy fehér -arczú, ábrándos szemű fiatal teremtés, már a színházban volt, mikor a -rémhír végigfutott a városon. A páholyban hallotta meg a -szerencsétlenséget, s minden erejét össze kellett szednie, hogy el ne -árulja magát. Szinte ájuldozott a fájdalomtól és a rettegéstől, de végig -kellett szenvednie legalább két felvonást. Olyan feltűnően viselte -magát, hogy végre is, óvatosságból, színeskednie kellett. Úgy tett, mint -a ki a színpadra figyel, s erőtetetten nevetett olyan mondásokon, a -melyeken nem volt semmi nevetni való. Hamisan csengő nevetése -kihallatszott a nézőtér zsivajából; a sok suttogó, mormoló, trécselő -között ő volt az egyetlen a színházban, a ki nevetett. - -De nemcsak az asszonyok sajnálták Lakos Bandit, hanem a férfiak is, -kivétel nélkül. Ezek nemcsak szerették, becsülték is. A barátai -elrémülten hallgatták végig a meglepő hírt, s Lakos Bandinak mindenki -barátja volt. Szeretett czimborákkal mulatozni, szeretett szivességeket -tenni: majdnem annyi lekötelezettje volt, a hány ismerőse. Voltak, a kik -élősködtek rajta, s állandóan, évekig az ő pénzén mulattak. Voltak, a -kikben ő tartotta a lelket takarékpénztári kölcsönökkel, -magán-kölcsönnel, soha meg nem számlált aprópénzzel. Lakos Bandi mindig -szórta a pénzt, s pajtásainak bőven juttatott abból, a mit a mulatságára -szánt; azoknak, a kik pezsgő, szivar és kölcsön czímén hajlandók minden -ajándékot elfogadni, ő volt az egyetlen Maecenása, mondhatni: a -gondviselése. De a komolyabb emberek is mind barátsággal voltak iránta, -s ezek a hihetetlenül hangzó hírt sehogy se akarták megérteni. Tudták, -hogy rengeteg sokat költ, de a vagyona is igen nagy volt, és soha -senkinek se jutott eszébe, hogy ez az ember ahhoz is hozzányúlhat, a mi -nem az övé. Úgy ismerték, mint az egyenesség, az igazmondás és a férfias -erő megtestesülését; nem ismerte és másban se tűrte el a kicsinyességet; -távol volt tőle minden, a mi alattomosságra vall, vagy hitványság -jelének tűnhetik fel. Ki gondolt volna arra, hogy ez az ember, ha elfogy -a pénze, ráteszi a kezét a gondjára bízott intézet vagyonára?! - -Még azok is sajnálták, a kik már tudták, hogy a Lakos Bandi hibájából -megkárosodtak, vagy attól tartottak, hogy meg fognak károsodni: a -részvényesek és a betevők. Hogyan? Ez az örökkön jókedvű, mulatós -úriember, a kinek mindig csak a tréfán járt az esze, a ki öröme volt -minden társaságnak, mert nem fogyott ki az ötletekből és semmit se -sajnált se a maga, se a mások mulatságára, ez a minden szolgálatra kész, -kedves úriember, a ki maga volt a szives jóság, az előzékenység, az -udvariasság, ez a pazar nagyúr, a ki úgy élt, mint egy gróf, és úgy -ajándékozgatott, a hogy ma már a fejedelmek se szoktak, odáig jutott, -hogy nem csupán mindenét elveszítette, de elsinkófálta a másét is?! Ó, a -szerencsétlen, hogyan érezheti ez most magát, olyan mult után?! Ilyen -magasról bukni és ilyen mélyre! Szegény! - -Sajnálták a pénzöket, de Lakos Bandit még a pénzöknél is jobban -sajnálták, a mi az emberi léleknek már egyik legnemesebb és legritkább -felbuzdulása. - -Még a város határain túl is nagy érdeklődést és részvétet keltett az -eset. Lakos Bandit messze földön ismerték; a megyének egyik szereplő -alakja volt s politika czímén sokat járt a fővárosba is, a hol nagy -mulatságokat csapott s megfordult minden társaságban. Sok pénze volt, -sokat költött és soha se kért semmit senkitől: tehát elsőrangú gavallér -számba ment. Tele volt anekdotával, mindig tréfált, de a tréfái soha se -sértettek senkit: tehát mindenki szerette. Előkelő társaságokba járt, -tehát mindenütt azt tartották róla, hogy kedves, derék, elmés úriember. -Tudtak róla még az intéző körökben is; kivételes népszerűségénél, -összeköttetéseinél, vagyoni viszonyainál fogva a választások egyik -vezérembere volt. A képviselőt tulajdonképpen ő nevezte ki s a -közigazgatási választásoknál is döntő szerepet játszott. Már régen -képviselő lehetett volna, de jobban szeretett otthon mulatni. Azért -helyi nevezetességü állásában is csorbítatlan tekintélynek örvendett, s -gyakran fordultak hozzá, a kik a városától valamit akartak. - -És ez a sok ember, a ki mind megdöbbenéssel, elhűlve és mélységes -részvéttel hallgatta vagy olvasta végig a soha el nem képzelt, -hihetetlenül hangzó és mégis igaz hír apró részleteit: mind egy szálig, -a képviselőktől le az utolsó czigányig, szentül meg volt győződve róla, -hogy Lakos Bandi agyon fogja lőni magát, talán már meg is halt azóta. -Olyan ember volt, a ki nem él túl effélét. Az volt a legkedvesebb -mondása – és ezt mint életének vezérelvét idézgette – hogy: »úgy szép az -élet, ha zajlik«. Azt értette alatta, hogy csak addig érdemes élni, mig -kellemes, nagy izgalmaknak élhet az ember. És e szerint élt. Mindig, -mindenütt az élvezetet kereste, minél több élvezetet, minél nagyobb -élvezeteket, s gyönyörüségét az izgalmakban találta meg, nem magában az -élvezetvágy kielégülésében; a borral, a játékkal, a szerelemmel és a -dallal nem tudott betelni; és soha se tért ki semmiféle összeütközés, -semmiféle veszedelem elől, hogy a tetszése szerint élhessen. - -Mindenki meg volt győződve róla, hogy Lakos Bandi nem fogja túlélni ezt -a históriát; maga Lakos Bandi is. Ha egy évvel előbb valaki megjósolja -neki az esetét, és azt, hogy azután pedig tovább fog élni: a szemébe -nevetett volna az ostoba kuvikmadárnak. - -Most pedig, hogy eddigi életének egész épülete összeomlott, Lakos Bandi -már nem gondolt rá, hogy véget vessen az izgalmakkal teljes, szép, de -rövid komédiának. - - -II. - -Azok között az asszonyok között, a kikkel Lakos Bandi valaha -találkozott, akadt egy olyan is, a kinek a katasztrófa estéjén nem -szorult össze a szíve a megdöbbenéstől; a ki nem sírt, nem tördelte a -kezét és nem ájuldozott: a felesége. - -Lakos Bandi barátja volt az egész világnak, a főispántól a czimbalmosig. -Az asszonyoknak persze még inkább. Csak egy női lény volt az ismerősei -között, a kit nem szeretett, és a kihez nem tudott kedves lenni: az az -asszony, a ki vele lakott és a nevét viselte. - -A kik ismerték az állapotot, nem is hibáztatták ezért Lakos Bandit. Ő -meg a felesége sehogyan se illettek össze; éppen nem voltak egymásnak -valók. S nem kellett hozzá valami különös mulatós hajlandóság, hogy -Lakosnét unalmasnak találja az ember; a férjénél sokkal kevésbbé vidám -emberek is kiállhatatlannak tartották. Jó asszonyka volt, de a -társaságát senki se mondta volna vonzónak. Már az első időkben kitűnt, -hogy nem egymásnak termettek. Ha Lakos mulatni akart, a felesége álmos -volt. Ha Lakos ki akarta rugni maga alól az egész világot, az asszonynak -fájt a foga. Később meghalt egy kis gyermekök, és attól fogva Lakos nem -tudott az asszonynyal együtt lenni. Semmiben se vehette hasznát; a -felesége csak sírt és sírt, folyton a temetőbe járt és reggeltől estig -pityergett. - -A férje eleinte még csak megértette a gyásznak ezt a minden mértéken -túlhajtását, de utóbb tűrhetetlennek találta, hogy az asszony úgy -ragaszkodik a fájdalmához, mint az őrültek a rögeszméikhez, és minden -józanság ellenére nem akar vigasztalódni, felejteni, élni. Néha -meg-megfordult a fejében, hogy neki, sok gyöngédséggel, módjában volna -ezt a nagy gyászt legyőzni, s hogy ez talán kötelessége is volna; de az -ilyen igény túlságosnak tűnt fel előtte, semmivel se igazolható önző -követelésnek; úgy gondolkozott, hogy az asszony nem érdemelte ki a -megkívánt nagy figyelmességet, s ha csakugyan rá pazarolná minden -idejét, az eredmény nem érné meg a fáradságot. Azért arra, a mit az -asszony kötelesség-mulasztásának tartott, előbb hideg türelemmel, aztán -közönbösséggel felelt. Már előbb mindenfelé udvarolgatott, és ezt -természetesnek tartotta annálfogva, hogy véralkatra oly nagyon -különböztek egymástól. Későbben, a mikor erre már szinte -feljogosítottnak hitte magát, nem is nagyon titkolta a dolgait. És -kalandjairól annyit tudott a város, hogy a sok kósza hírnek el kellett -jutnia az asszony füléhez is. A hűtlenség hirétől a bizonyosság -megszerzéséig rövid az út; s ebben az esetben a vádlott nem is tagadta -le a »futó viszony«-t. A feleségének erre az a rossz ötlete támadt, a -mely hasonló helyzetben eszébe jut minden tisztességes asszonynak: -felmondta a barátságot. Nem válik el, mert vallásos asszony s megtartja -azt, a mire megesküdött. Együtt maradnak s ő ezután is teljesíteni fogja -minden kötelességét, azt az egyet kivéve, a melytől most már fel van -mentve. A férje vállat vont s könnyű szívvel nyugodott bele abba, a mi -rá nézve úgy se jelentett nagy változást. Azután hamar és egészen -elszokott a feleségétől. Úgy találta, hogy a többiek kedvesebbek, -szebbek, szeretetreméltóbbak, szívesebbek hozzá, és főképpen több örömet -keltők, mint a felesége. És ő, a ki jó és szíves volt az egész világgal, -az idegenekkel, ismeretlenekkel, mindenkivel szemben: a sötét sarokba -helyezett házi bútor iránt valami ellenséges indulattal kezdett -viseltetni. El is mondta czimboráinak: - -– Az én feleségem rossz hírbe keveri a becsületes asszonyokat. Ha sok -ilyet lát az ember, azt hinné, és ő maga szentül azt vallja, hogy a -becsületes asszony ilyen és ilyennek kell lennie. Már pedig ez nem igaz. -Én el tudom képzelni, hogy vannak tisztességes asszonyok, a kik azért -mulatságosak. Tagadom, hogy a házaséletnek és a feleség erényességének -együtt kellene járnia ezzel a rettentő unalmassággal. Ez az unalmasság -vele született; az ő legszemélyesebb tulajdona. Elsavanyodott lélek, -kellemetlen egyéniség, pont. Az olyan feleség, mint ő, a legteljesebb -igazolása minden házon kivüli mulatságnak és valóságos reklám a nem -erényes hölgyeknek. - -Ellenséges indulata az idővel csak nőtt, és eszébe se jutott, hogy a -feleségéhez közeledjék. Az asszony pedig, nem nagyon sokára, megbánta, -hogy szakított férjével. Átlátta, hogy az első hibát ő követte el, hogy -férjének oka volt tőle eltávolodnia, hogy a hűtlennek meg kellett volna -bocsátania, mert a hűtlenséget ő maga okozta, s hogy csak magamagán -állott boszút, a mikor férjének kiadta az utat. Titokban igen szerette -volna meg nem történtté tenni, a mi történt; s ha csak rajta áll, már -örömest megbocsátott volna. De látta azt is, hogy ez egy kicsit későn -jutott eszébe. Keserűséggel tapasztalta, hogy, a mit nem képzelt előre: -az ura már egy cseppet se törődik vele; hogy a mitől nem tartott, -bekövetkezett, s hogy, a kit mindig várt: a bűnbánó nem akar -jelentkezni. Azt, hogy ő közeledjék, hogy a kibékülésre az első lépést ő -tegye meg, nem engedte asszonyi méltóságérzete, büntelenségének -elégtételt követelő tudata, önérzete és jogos büszkesége, szerelmének -szemérme. És egyben érezte, hogy vágya a kibékülésre szinte reménytelen; -hogy gyermekességekkel, kicsinyességekkel eltékozolt szerelmi -boldogságát már csak valami csoda szerezheti vissza. De azért nem tudott -erről a reményről letenni. És hogy lehetővé tegye a lehetetlent, -akaratának minden erejével és minden asszonyos makacsságával igyekezett, -hogy mássá legyen, hogy megváltozzék, hogy leküzdhesse énjét, hogy -másnak tűnjék fel, mint a milyen, hogy kedvessé váljék a férje előtt, -hogy még egyszer megnyerhesse s a Grizeldiszek simulékonyságával és -határtalan engedelmességével vissza hódíthassa a hűtelent. Vidám akart -lenni, mulatságkedvelő, férjéhez való. - -Ez először is nehezére esett; aztán nem is tudta, hogyan fogjon hozzá: -nem értett a mulatsághoz, s egy vad leányka félszegségével iparkodott az -urához alkalmazkodni; még hozzá arra is ügyelnie kellett, hogy az -igyekezetével el ne árulja magát, hogy megváltozása észrevétlen -maradjon. Aztán meg kellett győződnie róla, hogy erőfeszitésének semmi -foganatja. Még ez se csüggesztette el; még ezután is remélt. És minél -szemérmetlenebbül csúfolta meg férje a házastársi hűséget: Grizeldisz, -az emberi természet egyik örök gyöngeségénél fogva, annál alázatosabb és -annál engedelmesebb lett. - -Ez az átalakulás idővel még se maradt egészen hatástalan. Lakos lelkében -az ellenséges indulat nem minden jóakarat nélkül való közönbösségnek -adott helyet. Megint csak hozzászokott a már nem alkalmatlan idegenhez, -a ki vele egy fedél alatt lakott, s a hervadó arczocskát, melyet néha -hónapokig nem látott meg, s mely már kevésbbé volt előtte ismerős, mint -a város szép asszonyai, koronkint csodálkozva, sőt részvéttel nézegette. -Feleségében most se látott asszonyt; de már czimborának nézte, hallgatag -természetű, kissé unalmas, de tűrhető czimborának, a ki soha sincs -terhére, s a kinek a kutyahűségére, a jóindulatára, a jellemére bizton -számíthat. Egyszer az utczán találkozott vele, s a mint így, utczára -öltözötten, kissé kipirultan került elébe, úgy tetszett neki, mintha egy -rég nem látott kedvesét látná maga előtt, vagy mintha egy más városban -lakó asszonynyal találkoznék, a kivel egyszer kalandja volt a vasúton, s -a kit csak most kezd jobban megismerni. Nagy csodálkozására az asszony, -azzal a bánatos mosolygással, a melyet ujabban sokszor látott az arczán, -ajánlkozott, hogy vele megy, ha csak sétálni indult s ha nem lesz -terhére. Lakosnak majdnem megesett rajta a szíve s talán magával vitte -volna. De éppen egy szép asszonyhoz ment s erről a találkozóról nem -akart letenni. Azért haza küldte az asszonyt: - -– Szegény kis öreg, te csak eredj haza!… De, nini, ez az uj kalap milyen -jól illik az arczodhoz!… - -A szegény kis öreg hazament, és boldog volt, hogy a kalapja tetszett a -férjének. - -Ettől a naptól fogva erősen hitte, hogy az Isten csodát fog tenni érte. - - -III. - -Mikor még senki se gyanított semmit, az asszony már mindent tudott. Az ő -szeme vette észre legelőbb, hogy az örökkön jókedvű mulatság-vadász -egyszerre nem az az ember, a ki volt. Hirtelen, egyik napról a másikra, -kezdett otthonülő lenni. Egész délutánokat otthon töltött az íróasztala -mellett s csak későn este ment el hazulról vacsoráló czimborái közé. -Otthon nem igen szólt senkihez; nagyon elfoglalták a gondolatai. Ha azt -hitte, hogy senki se nézi: a régebben mindig derűs arczot mind -sötétebbre és sötétebbre árnyékolta a gond. Ha észrevette, hogy nincs -egyedül, erőltette a vidámságot és nevetgélt, de a nevetése kissé -furcsán hangzott. Azelőtt is nyájas és kellemes volt, de most, -napközben, a mig józan maradt, sokkal csendesebben beszélt, mint -azelőtt. Mindig nagyokat ivott, de most duhajkodva részegeskedett, s a -mi azelőtt sohase történt meg, reggelenkint lázas szemmel, a -garázdaságig ittasan tért haza. Egyre kevesebbet aludt, s ha -kábultságából fölébredt, olyan levertség vett erőt rajta, a mely az -elmebajosok megtörtségére emlékeztetett. Néha feltűnően előzékeny s az -alázatosságig udvarias volt mindenkivel szemben; máskor meg minden -látható ok nélkül idegeskedni kezdett és elárulta, hogy goromba és durva -is tud lenni. A hölgyeit elhanyagolta; a kártyázással felhagyott; már -csak ivott. Egy pár nap alatt tíz esztendőt öregedett, s feleségének úgy -rémlett, hogy a régi jó gyerek helyét egy más, ijesztően komoly, eddig -ismeretlen ember foglalta el. - -Figyelni, ápolgatni, vallatni kezdte. Lakos Bandit nem kellett sokáig -gyóntatni. Nem volt zárkozott természetű; a titkolózás nehezére esett, s -nagy megerőltetésébe került, hogy az egész világ előtt színeskednie -kellett. Örült, hogy van valakije, a kinek a titoktartásában -megbízhatik, a ki előtt minden további veszedelem nélkül tárhatja fel a -bajait, a kivel elbeszélgethet róla, hogy minő kétségek gyötrik. -Elmondott mindent. - -Könnyelműsége és vakmerősége menthetetlenné tette a társadalmi állását -és a jövőjét; jóvá nem tehető helyzetbe, orvosolhatatlan bajokba -keveredett. Játszott; eszeveszetten játszott, mindazzal, a mi a -vagyonából megmaradt, de nemcsak ezzel, hanem a mások pénzével is, hogy -többet nyerjen, hogy ismét vagyonos lehessen. Játszott és veszített. -Arról, hogy ezt a veszteséget kiheverhesse, szó se lehetett. De az, a -mit cselekedett, kétféleképpen itélhető meg: a szerint, hogy találhat-e -valami segítséget. Ha rövid időn nem teremt elő egy nagy összeget: akkor -egyszerűen sikkasztó. Ha elő tudja teremteni, akkor csak rossz sáfár, a -ki megengedhetetlen üzérkedésbe bocsátkozott, a ki szabályellenesen -kezelte a rábizott milliókat. - -– Értsd meg – magyarázta. – A sikkasztót becsukják; a rossz sáfárt csak -elcsapják, meghurczolják, letaszítják a mélybe. De mind a két esetben -elveszett minden; még a becsület is. Nekem tulajdonképpen már mindegy. -Mégis szeretném megmenteni, a mi még megmenthető. Lehetővé tenni, hogy a -gondjaimra bízott intézetet ne rántsam magammal az örvénybe; kimódolni, -hogy azok, a kiket akaratuk ellenére, tudtukon kívül belevittem a -gyilkos játékba, ne károsodjanak, vagy csak az elmaradt hasznot -veszítsék. Nekem már mindegy; de azoknak nem mindegy. Azért tovább -játszottam; s most várom az eredményt. Ha ujra vesztettem… - -Az asszony egy pillanatig se szörnyűködött. - -– Tegyük fel a jobbik esetet. S ha most már nem veszítesz? - -– Akkor ők meg vannak mentve. - -– És te? - -A férfi vállat vont. - -– Várj – szólt az asszony. – Tegyük fel most már a rosszabbik esetet. -Még akkor is itt vagyok én, a szüleim és a testvéreim. - -Vagyonos volt, s csak rajta állott, hogy a magáét megmentse; az ő -földjeit nem vehették volna el azok, a kiket férje megkárosított. De -mindenre gondolt, csak a tulajdon érdekére nem. Felajánlotta azt, a mi -az övé, s igérte, hogy ki fogja koldulni a szüleitől, a testvéreitől a -többit is, a mire még szükség van. Csak azt lehessen elérni, hogy -kettőjükön kívül senki se károsodjék. S hogy ha már minden elveszett, -még a becsület is: megmaradjon, a mi még megmenthető, a legnagyobb -szégyentől való szabadulásnak a lehetősége. Minden követ meg fog -mozgatni, s bizonyos benne, hogy czélt ér; ha egyebet nem is: férjének a -szabadságát meg fogja menteni. - -A férfi meghatottan pillantott fel. - -– És te azt hiszed, szegény kis öreg, hogy én elfogadom tőled ezt az -áldozatot?! Még a vagyonodból is kifoszszalak?! Egyéb már nem hiányzik. -Hagyd el! Csak azért várok, mert még remélem a jobbik esetet. Nem -szeretnék azzal a gondolattal pusztulni el, hogy szegény ember átka -kisér a sírba. De rajtam már nem segit semmi. Így vagy úgy, nekem nem -marad más, csak a golyó. - -– Nem, azt nem teheted – szólt az asszony. – Ennyire nem rövidíthetsz -meg engem. Ha már a szerelmedet másoknak adtad, hagyd meg nekem legalább -az életedet. Valamivel mégis csak tartozol nekem. - -Lakos meglepetten tekintett a hervadó teremtésre. El akarta titkolni, a -mit gondolt, azért keserű tréfával felelt: - -– Azt mondom neked, a mit az öreg czigány a beteg gyereknek, a ki egy -kis száraz kenyeret kér: Neked is éppen az kell, a mi nincs!… Hagyd el, -ezen már túl vagyok. - -– Ki fogom könyörögni tőled. Meglátod, hogy ki fogom könyörögni! - -Lakos azt hitte, hogy kár minden szóért s kár minden lépésért. De amúgy -is várnia kellett, s mig napról-napra, óráról-órára leste a sürgönyt, -melytől a békében való kimulást remélte: el-elnézte, hogy az asszony -hogyan fáradozik érte. Így nézheti a halálra itélt, órákon át, résztvevő -figyelemmel, hogyan fáradozik egy bogárka, hogy odább czipeljen egy -szalmaszálat. - -Leginkább az lepte meg, hogy az asszonyt nem sujtotta le és nem törte -meg a rettentő csapás. Valósággal felélénkült. Mintha még örült volna -rajta, hogy körülöttük lángba borult a világ. - -Eleinte azt gondolta Lakos: - -– A gyerekek örülnek, mikor a szomszédban nagy tűz van. Érdekli, izgatja -őket a látvány, és nem gondolnak rá, hogy nekik is oda éghet az egész -jövőjük. - -Később így tűnődött: - -– Azt képzeli, hogy még segíthet rajtam, és boldog, hogy hasznossá -teheti magát. Szegény!… - -És végre eszébe jutott az is, hogy: no lám, csakugyan nem veszett el -minden! Csakugyan maradt valamije, a mire nem gondolt. Valamije, a miről -eddig nem tudott, a mit előbb nem érzett, mint a hogy a levegőt, a mig -megvan, nem érzi az ember. - -Hiszen igaz, hogy ennek a hervatag asszonynak, a kiről csak most tudja, -hogy igazán az övé, semmiféle erőlködése, minden kutyahűsége nem sokat -lendíthet már az ő állapotán!… De azért mégis jól esett tudnia, hogy nem -maradt egészen magára. - -És mialatt egyik nap a másik után mult, a nélkül, hogy megtudhatta -volna, veszített-e vagy megnyerte, a mit még megnyerhetett: a tisztes -temetést – elképzelte, kifestette magának a jövő képét: hogyan is lenne -hát, minő élet várna rá, ha véletlenül nem ölné meg magát, ha azok közé -a gyávák közé tartoznék, a kik az efféle históriák után is tovább -élnek?! Minden egyes ismerősét elvonultatta képzelete előtt. Látta jól, -hogy mindannyian elfordulnának tőle; mindannyian, kivétel nélkül. Ez az -egy maradna meg tovább is. Történhetik akármi, ez az egy boldog, ha vele -van. - -Gondolatában sohase foglalkozott annyit a feleségével, mint ez alatt a -néhány nap alatt. Egész házaséletük alatt nem gondolt rá annyit, a -mennyit most, a siralomházban. És egy napon észrevette, hogy többet -gondol rá, mint a rá leselkedő veszedelmekre s a leszámolás közelgő -napjára. - -Másnap már tudta, hogy nem fogja megölni magát, s másnap az asszonynak -valami szokatlan pirosság jelent meg az arczán. - - -IV. - -A rosszabbik eset következett el: Lakos ujra veszített. Az asszony -vagyona, meg az a pénz, a melyet titokban összekoldult, ráment az -intézet kárának pótlására s arra, hogy a sikkasztást szabályellenes -pénzkezeléssé lehessen enyhíteni. Lakost nem csukták be, csak elcsapták, -s kiadták annak a kegyelmi szakasz nélkül itélkező biróságnak, melynek a -neve: Társadalom. - -És Lakos nem lőtte agyon magát. - -Felköltöztek a fővárosba, a hol nem ismerik őket. Nem maradt semmijük, -és sokáig tartott, mig az ember ki tudott kunyorálni magának valami kis -hivatalt. Valahogyan mégis megéltek. A czigányok gondviselése egy kicsit -nehezen találta bele magát az uj helyzetbe, de az asszony hamar tanult, -s nemsokára már úgy meg tudott lenni a kevésből, mintha annak idején -végig kijárta volna a szegénység iskoláját. - -Lakos beleöregedett a sorsfordulatba. Még egy félesztendő se mult el a -katasztrófa után, s hamarosan megőszült. A lármás mulató, az egész világ -pártfogója, a »Soh’se halunk meg« Bandi: halk beszédű, igen alázatos, -sokat hajlongó emberré lett. A könnyüvérű szinésznők öröme, ha hazatért -a hivatalából, nem mozdult el a felesége szoknyája mellől, mintha attól -tartana, hogy odakünn titkos rendőrök lesik. Az asszony nélkül sohase -ment sehová, mintha félne, hogy elszédül, ha nincs, a ki támogassa. - -Hanem az asszony boldog volt. Az arcza színt kapott, az alakja -megerősödött. Nem lehetett már »a szegény kis öreg«-nek nevezni; -legalább tíz esztendőt fiatalodott. Régebben az idegen azt képzelhette, -hogy a nénje Lakosnak; most inkább a leányának nézték volna. Azelőtt -összehuzódott, mint a ki folyton fázik; most kiegyenesedett. Azelőtt nem -igen látták, kerülte az embereket; most szivesen ment az utczára, s -tekintetében megelégedettség és önérzet csillogott. - -Régebben sokat szégyenkezett. Ha azokat a hölgyeket emlegették előtte, a -kikhez a férje figyelmes volt, megalázottan sütötte le a szemét. Most -nyugodtan nézett a világba. Néha elcsábította a férjét valamelyik -vendéglőbe, mert tudta, hogy ezzel örömet szerez a vén javithatatlannak; -ilyenkor, ha pillantása egy-egy régi ismerős fürkésző tekintetével -találkozott, hidegen nézte meg a kiváncsit és fölemelte a fejét. A régi -ismerős arra gondolt, hogy ez az asszony annak az embernek a felesége, a -ki sikkasztott, vagy valami effélét csinált; ő meg arra, hogy: -»Tisztelem az otthonvalókat! Nem törődöm velük, a mint hogy nem törődtem -velük soha! És téged is elvihetne az ördög! Mit alkalmatlankodol itt, -mikor elképzelheted, mennyire nem tetszik az uramnak, hogy nem köszönsz, -szamár?!« Most már nem szégyenkezett. Most már volt férje; s büszkévé -tette, hogy ez a férj igazán az övé. - -A katasztrófa után egyetlenegyszer különböztek össze, esztendőkkel -utóbb. Lakos azt találta mondani: - -– Az asszony sorsa! Még férje is csak akkor van, ha a férj megsántult, -megvakult, vagy letört!… - -A felesége ezért nagyon megharagudott. - -Gyermekeik születtek, s az asszony felnevelte őket derék emberekké. - -Mert a képzeletnek és a becsvágynak minden épülete, a bőséges és pazar -emberi erőnek minden ábrándja, minden alkotása előbb vagy utóbb -összeomlik, de a világot fentartó erő sohase pihen; az élet sehol egy -pillanatig se szünetel; a jövő, isteni parancsra, erőt, életet gyüjt még -a romlásból, a szennyből, a feloszlásból is; a feltámadás folytonos; a -halállal a megujhodás azonnal megkezdődik; az uj élet minden talajon uj -meg uj alakot ölt; és a romok között kizöldül a fű. - - - - -PIERROT ÉS PIERRETTE. - -Az Alhambra-szinháznak, mióta fennáll – pedig az Alhambra-szinház már -száztíz éves – legnagyobb sikere egy kis zenés némajáték volt: _A maláj -leány_. - -Ezt a némajátékot két művész adta elő: egy úr és egy hölgy, a kiket a -színlap Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak nevezett. Pierrot úr -egy matrózt játszott benne s Pierrette kisasszony ábrázolta a színes -bőrü lányt. - -A némajáték tartalma az, hogy egy buta és hihetetlenül ügyetlen matróz, -ravasz ostobaságból, pálinkával lerészegíti az igen kevéssé művelt -szépséget s aztán üldözni kezdi. A leány részeg, de ügyes; a matróz -szerelmes, de hülye és ügyetlen. Kergetőzés következik, melyben a leány -minduntalan megtántorodik, tántorog, tántorog, de abban a pillanatban, -mikor a matróz már-már elfogja, egy ügyes mozdulattal elmenekül üldözője -elől, a ki esetlenül ront utána, minden kis akadálynak nekimegy, ujra, -meg ujra elszalasztja a leányt és minduntalan elbukik: hasra esik, -hanyatt vágódik, lezuhan hol a jobb, hol a bal oldalára, a színpad egy -magaslatáról lebukfenczezik, négykézláb mászik czélja után, felfordul, -megfordul, és így tovább, egészen addig, hogy csak éppen a bőréből nem -fordul ki. A zene egyre szilajodik, tempója egyre gyorsul, a leány egyre -jobban s már folyton-folyvást tántorog, a matróz pedig folyton-folyvást -esik, bukik, dől, zuhan, előre, hátra, jobbra, balra, egy helyben, úgy -hogy utóljára a két keze és a két lába folyton forog, mint a szélmalom -négy szárnya. Végezetül a sárgabarna leány megszelidül, s jeléül, hogy -neki is megszólalt a szíve, tánczba rántja a már-már kerékalakban forgó -matrózt, a ki a felvillamozó érintésre kiegyenesedik, felvidámul, majd -utánozni kezdi imádottjának tánczmozdulatait, s a némajáték a Nagy Maláj -Tánczczal végződik, mely gyönyörűen stilizált, úgyszólván eszményi -kifejezése egyfelül a tántorgó bájosságnak, másfelül a legmozgékonyabb, -a hatványra emelt esetlenségnek. - -Pierrot úr és Pierrette kisasszony ezt a némajátékot nagy, tökéletes, -páratlan, hasonlíthatatlan, utólérhetetlen, csodálatraméltó, elragadó, -kábitó művészettel adták elő. Sohase élt nő, a ki több kecsességgel -tántorgott volna, mint Pierrette kisasszony, és sohase élt férfi, a ki -több ügyességgel, elmésséggel és tűzzel mímelte volna a bambaságot és az -elesettséget. Művészetüket minden este a tetszésnek olyan orkánja -jutalmazta, melyet csak taps-cziklonnak vagy taps-tájfunnak lehet -nevezni. - -A _Maláj leány_-t 2357-szer adták elő, és az Alhambra pénztári -kimutatása a számok kétséget nem tűrő bizonyosságával derítette ki, hogy -a _Maláj leány_ a legjobb és legmulatságosabb színdarab, melyet valaha a -földön előadtak. »A földgolyón – hirdette később az Alhambra egy -plakátja – olyan színpadi sikert, mely a _Maláj leány_-ét meghaladta -volna, eddigelé senki se tudott felmutatni. Megengedjük, hogy a Mars -bolygón már nagyobb színpadi sikerről is tudnak; megengedjük, mert -egyelőre nem állapítható meg feltétlen bizonyossággal, hogy a Mars -bolygón nincsenek élőlények és nincsenek színházak. De a mi a földi -sikereket illeti, nyugodtan mondhatjuk el, hogy minden színpadi eredmény -eltörpül a _Maláj leány_ világrikordja mellett, mert az a vakmerő -állítás, hogy már volt egy színdarab, a melyet valahol Óczeániában éppen -háromezerszer adtak elő: csak irígy ellenségeink ügyesen kieszelt, -alávaló rágalma.« - -Az ekkora színpadi sikernek mindig nagy hatása van a társadalmi életre. -A _Maláj leány_ hegemóniájának harmadik évében már nem volt előkelő -tánczterem, a hol a Nagy Maláj Tánczot, bizalmas körben, számtalanszor -elő ne adták volna. A műkedvelő hölgyek sokasága ugyan csak a mozdulatok -egymásutánját tudta ellesni Pierrettetől, s a grófkisasszonyok többsége -öt éven át igen kevés kecsességgel tántorgott, de akadt néhány, fölötte -szerény vagyonú nagyúri árva, a ki majoreskót szerzett magának férjül, -egyes-egyedül azzal, hogy számottevő ügyességgel utánozta Pierrette -egy-két fogását. Azok a fiatal előkelők, a kik huszadik évüket már -betöltötték s a harminczadikat még nem haladták meg, mind úgy jártak az -utczán, mint Pierrot a színpadon, mikor a matróz már kimerülten roskad -hol erre, hol amarra, a merre a maláj leány szökik. Sőt Argyll herczeg -palotájában egyszer az egész némajátékot előadta két fejedelmi vér, két -nagyon érdekes műkedvelő, a kik közül a hölgy három, a gavallér pedig öt -királyt számlált ősei között; s ezt a nem közönséges előadást -végignézték olyan személyek is, a kik az udvarból sohase szoktak kijárni -az utczára s a kik azt a nyársat, a melyet még a születésük napján -nyeltek el, a világért se köpték volna ki hamarább, mint közvetetlenűl a -haláluk előtt. - -Viszont a társadalmi siker annyira megsokszorozta a művész és művésznő -dicsőségét, hogy az elismerés jeleinek hasonló aratására a földgolyón -még nem volt példa. A közvélemény titokzatos méhéből rövidesen kialakult -és hosszú életre kelt az a nézet, hogy Pierrot és Pierrette a legtöbbel, -a legnagyobbal, a leghallatlanabbal és a legelképzelhetetlenebbel -állottak elő mindama művészek közül, a kik valaha glóbusunkat tapodták. -Nem egy, hanem több országban vallották a legjobban öltözködő emberek, -hogy Pierrot úrnak és Pierrette kisasszonynak örök időkre ott van a -helyök a világ nagyjai között. - -Hat gyönyörü év multán, egyszer, egy pillanatra, úgy rémlett, hogy -valamikor még ez a három világraszóló, eddigelé példátlan dicsőség is el -fog halványodni, vagy legalább elhalványodhatik… Végre is a világ tovább -forgott, s bár a _Maláj leány_ minden korábban ismeretest meghaladott, -még a _Maláj leány_-t se lehetett örökkön adni. Az Alhambra ugyan -mindent elkövetett annak bebizonyítására, hogy a világ berendezése -ezentúl nem lehet el a _Maláj leány_ nélkül, s mesterségesen, ravasz -cselszövésekkel buktatta el a saját darabjait, csak azért, hogy azt a -hiedelmet keltse, mintha a népnek semmi se kellene a _Maláj leány_-on -kívül, de sok hiábavaló erőfeszítés és áldozat után a század nagy -némajátékának is el kellett búcsúznia a földi léttől, miután 2357 -tündéri estét szerzett a másfelől sokat sanyargatott emberiségnek. És -minthogy akkortájt az irodalom véletlenül pangott, a szerzők sehogy se -tudtak olyan darabot írni, melyben Pierrot úr és Pierrette kisasszony -valami hasonlóan nagygyal állhattak volna elő. Irtak ugyan néhány -darabot, a melyeknek a vonzó jelenete az volt, hogy Pierrette -kisaszszonynak tántorognia kellett benne – így például maga Holiday, a -_Maláj leány_ nagy szerzője, megírta a _Becsipett menyasszony_-t, egy -fiatal erő pedig a _Pálinkás márkiz_-t, – de ez mind nem a Maláj leány -volt. Pierrot úr szintén hasztalanul erőködött. Minthogy az ő számára -nem irtak uj darabokat, kiásta sírjából Hamletet, s a dán királyfi -szerepét azzal az uj felfogással játszotta el, hogy Hamlet voltaképpen -egy nagyon ügyetlen és élhetetlen ember, a ki minduntalan hasra esik. -Pierrot úr nagyon sokat várt ettől az ötletétől, de arról -megfelejtkezett, hogy Ophelia tántorogjon. Azért az uj felfogás nem -elégítette ki a közönséget, s Hamlet megbukott. - -Szóval volt egy időpont, a mikor úgy látszott, mintha a nagy művésznek -és a nagy művésznőnek végképpen befellegzett volna, és a mikor a -kételkedő bölcsészek azt képzelhették, hogy Pierrot és Pierrette a -legelső sorból nemsokára vissza fognak hanyatlani a másodrangú csillagok -sorába, azok közé, a melyek már kevesebb fénynyel ragyognak. - -Ezek a kételkedő bölcsészek nem vetettek számot azzal, hogy Pierrot és -Pierrette nemcsak a művészi képzelet dolgában vertek mindent, a mi -verhető, hanem ezen kívül még egy más tulajdonságukkal is túlszárnyalták -kortársaikat, egy jellembeli tulajdonságukkal, a mely még ritkább, mint -a hatalmas képzelet. Ezt a tulajdonságot csak nagy lelkierőnek lehet -nevezni. - -Úgy Pierrotban, mint Pierretteben – a kiket különben a _Maláj leány_-on -kívül semmi se fűzött össze – óriási jellem-erő lakott. És ez a vas-erő -nem tűrhette el, hogy a közvélemény, hat évi tökéletes meghódolás után, -most már valami egyébbel foglalkozzék s ne az ő személyükkel. - -Azt akarták, hogy a míg ők élnek, a világ mindig az ő ügyeiket tárgyalja -a legnagyobb izgatottsággal s a közérdeklődésből csak a maradék jusson -egyéb földi dolgokra. - -Történetük azt tanusítja, hogy czéljukat elérték. Mily apró -mesterkedésekkel? – csak éppen sejteni lehet. Életművészetüknek -mindössze a fővonásait ismerhette fel az oknyomozó történelem. A -fővonások ezek: - -Pierrot folyton pénzt követelt a világtól; Pierrette, hasonlóképpen, -folyton pénzt követelt, de ezen kívül egy férfit is, a ki az ő szívére -méltó. - -Úgy Pierrot, mint Pierrette, hol megváltak a színpadtól, hol -visszatértek a színpadra. Egyszer az egyik, másszor a másik. Ha -valamelyikük megvált a színpadtól, a visszavonuló nem mulasztotta el -sírva búcsúzni el a közönségtől. Ha visszatértek a színpadra, mikor ujra -kiléptek a közönség elé, a megilletődéstől perczekig nem tudtak szóhoz -jutni. Mind a kétféle alkalommal csókokat dobáltak a népnek. - -A művész is, a művésznő is úgy fogták fel a világot, hogy a többi ember -egyesegyedül arra való, hogy nekik szolgálatokat tegyenek. Ebből nem -csináltak titkot; mindig értésére adták annak, a kivel beszéltek; minden -egyes alkalommal nyilvánvalóvá tették ezt a világnézetüket, úgy hogy e -tekintetben kétség nem támadhatott. A legcsekélyebb embert se vetették -meg; nem volt olyan kis ember, a kitől ne kivánták volna, a mi tőle -telt; és egy alkalmat se szalasztottak el, figyelmeztetni a sorost, hogy -mi az, a mi tőle joggal várható. - -Mindez igen egyszerűnek látszik; pedig, úgy látszik, ez volt a -módszerük. - -De akármi volt a módszerük, annyi bizonyos, hogy Pierrot pénzügyei, -valamint Pierrette pénzügyei és szerelmei hosszú, hosszú időn át egy -percznyi pihenőt se engedtek a közérdeklődésnek. - -Ime, élettörténetük, dióhéjba foglaltan: - -Kevéssel azután, hogy a _Pálinkás márkiz_ szépségeit a szabadjegyesek -már túlnyomó számban kezdték csodálni, egy szép napon hire terjedt, hogy -Pierrette, a nagy Pierrette, férjhez megy Borneo grófhoz. - -Pierrot-n és Pierrette-en kívül Borneo gróf volt annak a kornak a -legérdekesebb embere. Sok okból. Először, mert: akárhová ment, mindenüvé -magával vitte vörös fezes kis majmát, a melyet egyebekben úgy -öltöztetett, a hogy a török diplomaták öltözködnek. Másodszor, mert -mesés rútsága már egyszerűen hódító és lebilincselő volt. (»A majmát – -élczelődtek az együgyűek – azért hurczolja mindig magával, hogy ő maga -valamivel mégis csak szebbnek tűnjék fel.« De ezt csak az együgyűek -képzelték; valójában a gróf féltve ápolta a rútságát.) Harmadszor: senki -se tudta, honnan jön, mi fán termett, milyen nemzetiségű. Főképpen azt -nem tudták róla, hogy miből él. Kimutatható vagyona nem volt, és mégis -úgy költekezett, mint egy sziámi király. - -Borneo gróf, a kit egyre sűrűbben emlegettek, úgy hogy Pierrette már-már -féltékenynyé vált, eleinte általános gyűlöletnek és utálatnak örvendett -(mert csakugyan örvendett neki), de később egyszerre a maga részére -hódította a közvéleményt. Azt cselekedte ugyanis, hogy három egymás után -következő éjszaka kártyán elnyerte Szetuszketov herczegnek egész -vagyonát, a mely vagy harmincz millióra rugott. Szetuszketov herczeget -senki se sajnálta; azt beszélték róla, hogy az apja vutki-mérésen és -uzsorán gazdagodott meg, miután tizezer muzsikot kergetett a delirium -tremensbe és az éhhalálba. És minthogy az oroszszal egy lélek se -törődött, Borneo grófot csodálatos szerencséje népszerűvé s érdekesen -kedvessé tette. A szerelemben már előbb is nagy szerencséje volt; -lassankint elterjedt róla, hogy Borneo grófot látni szerencsét hoz (sok -hölgy nyugodt lélekkel mondhatta ezt), s akadtak babonás emberek, a kik -szerencsemalacz helyett Borneo gróf kicsinyített arczképét viselték az -óralánczukon. Találkoztak ugyan olyanok is, a kik azt suttogták, hogy a -gróf mesés szerencséje nem volt tiszta munka, s hogy a vörös fezes kis -majom megleste a herczeg kártyáját és jeleket adott a gazdájának, de ez -csak regényes mázzal vonta be a kártyahistóriát s a gróf legendás -alakját még inkább megnyerővé tette. - -Előrelátható volt, hogy Borneo gróf és Pierrette kisasszony nem -kerülhetik ki egymást. Regényük a képzelhető legérdekesebben végződött. -Az esküvő csakugyan megtörtént, Pierrette megvált a színpadtól – -virágeső, taps-cziklon, sírás, csókok – s a boldog pár elvonult valahová -az óperencziákra. - -Alig csillapodtak le azok a hullámok, a melyeket a nagy művésznő kavart -fel, a műértő közönség érdeklődését Pierrot úr ragadta magához. Pierrot -úr szerződését az igazgató nem ujította meg – búcsúest, virágeső, -taps-cziklon, sírás, csókok – s ez a gonosz oktalanság lázassá tette a -művészet igaz barátait. Nem lehetett eltűrni, hogy a művészetnek olyan -jelese, mint Pierrot, az énekes-kávéházak szinpadjára kerüljön (a -megbántott nagy ember tudniillik ezzel fenyegetőzött), Pierrot tisztelői -fellármázták a népet, a mozgékonyabb elemek részvénytársaságot -alapítottak, a mely megvásárolta az Alhambrát, elcsapta az igazgatót s -ennek helyébe Pierrot-t ültette. Pierrot ujra megjelent a színen; a -viszontlátás öröme nem irható le: virágeső, taps-cziklon, sírás stb. - -Még lázongtak Pierrot-ért a hamar le nem csillapodó kedélyek, a mikor -egyszerre, váratlanul Borneo grófné, vagyis inkább most már ismét csak -Pierrette, visszatért az óperencziákról. Az történt, hogy a mézeshetek -után Borneo gróf haddelhaddi kastélyából – a melyről kiderült, hogy -Borneo gróf csak kölcsön kérte az öreg Exception herczegtől – miután -előbb óvatosan készpénzzé tette még a hosszabb útra alkalmatlan, -fölösleges fehérnemüit is, eltűnt, eltűnt nyomtalanul, még csak -kénkőszag se maradt utána. Csak a vörös fezes kis majmot vitte el -magával, Pierrette grófnét otthagyta. - -Pierrette sírva, de boldogan tért vissza a színpadra. Természetesen -óriási lelkesedéssel fogadták. A viszontlátás estéjén annyi könny folyt, -a mennyit nem ontottak a szebasztopoli csaták után, és persze virágeső, -taps-cziklon stb. Egy ékes szavú iró, az előadásról írva, a következő -szép hasonlatokat használta: a közönség, mely nem felejthette el -Pierrette-et és nem nyugodhatott bele a válásba, úgy várta őt, mint a -gyermek az anya emlőjét, a hosszú várakozástól ideggörcsök között, -időközben nem csinálva egyebet, csak éjjel-nappal gyüjtve a taps-erőt, -úgy hogy annyi tapsot onthatott a nagy művésznő lába elé, a mennyi -cseppje nem lehetett Paktolusz aranyhabjainak sem… és így tovább, -nyolczadfél ujságoldalon. - -De a darab rossz volt; Pierrot tehát szükségből, hódolatból, kegyeletből -fölelevenítette a _Maláj leány_-t. Pierrot és Pierrette ujra együtt -jelentek meg a színen. Ezen a szép ünnepen mindenki jelen akart lenni. A -sokaság annyira verekedett a jegyekért, hogy az úrinők is leránczigálták -egymás hajdíszét és a színházi pénztártól össze-vissza rongyolt ruhában, -kissé megrugdosottan kerültek haza, de mégis boldogan, ha jegyet -szorongathattak a zsebökben. A többi képzelhető; könnyek, virágeső, -taps-cziklon stb. - -Az egész világ részvéttel volt a nagy művésznő iránt, de Borneo gróf -holttá nyilvánítását csak Exception herczeg tudta kieszközölni. Hálából -Pierrette a herczegnek nyujtotta a kezét, s könnyáradattal kezdődő, de a -szokott módon végződő búcsúest után – virágeső, taps-cziklon stb. – -ismét elvonult dícsőségének színhelyéről, hűségesen követve férjét a -haddelhaddi kastélyba, a hol már jól ismert minden zeget-zugot. Hanem a -mitől sokan féltek, valóra vált: a változatosság kedvéért most már a -feleség szökött meg a haddelhaddi kastélyból. A nyolczvan éves herczeg -nem tudta fiatal feleségét boldoggá tenni, s Pierrette felháborodásában, -de egyszersmind a színpad iránt való igaz szerelmétől űzötten, -visszatért a színpadra. A viszontlátás öröme ismét virágesővel járt s a -többivel, a mit már tetszik tudni. - -Exception herczeg úgy gondolkozott, hogy ő nem így alkudott. Szerelmi -bánatában még csak megvigasztalódott volna, de az a gondolat, hogy ő -kegyelmessége, a herczegné, nem csak ezelőtt tánczolt kánkánt, hanem -ezentúl is kánkánt fog járni, feldühitette. Dühében megütötte a guta, s -olyan jól, hogy azonnal meghalt. Pierrette, a ki sokat adott úgy az -illemre, mint a saját rangjára, nem tartotta volna helyesnek, hogy a -temetés napján, s a következő napokon, estéről-estére eljárja a Nagy -Maláj Tánczot, azért elhatározta, hogy a gyászév idejére lelép a -színpadról. A gyászévet három hónapra számította, s minthogy úgyis forró -nyárban voltak – a mikor a táncz hevít s még a _Maláj leány_ se vonz – -ez a finom tartózkodás és gyöngéd kegyelet, mely mindenfelé a legjobb -benyomást keltette, nem került nagy áldozatába. Ez alkalommal, -kivételképpen, búcsúestjét se tartotta meg, s a legcsekélyebb zaj nélkül -vonult vissza fekete drapériás magányába, melyet csak egy-két jóbarát -társasága derített fel, mindennap pár órára. Egy nyolczvan éves férj -fiatal özvegye többnyire hamar vigasztalódik; nem csoda tehát, ha -Pierrette, a kit az özvegyi fátyol kissé feszélyezett, ezt a fátyolt -olykor-olykor ráakasztotta egyik-másik ifjú tiszt kardbojtjára. - -Időközben Pierrot olyan ügyesen igazgatta a színházát, hogy a színház -csődbe került. Ő a gyászoló Pierrette-et okolta, a ki a legnehezebb -pillanatban hagyta cserben, továbbá a nyarat, és a közízlés hanyatlását, -a mit határozottan ki is lehetett mutatni, mert még a _Maláj leány_ is -egyre kevesebbet hozott. De voltak, a kik azt állították, hogy a színház -csődjéhez az igazgató személyes költekezései is hozzájárultak. Pierrot -szeretett urasan élni és semmit se sajnált magamagától. De mindenki -megértette, hogy az ilyen nagy művész nem is szíhat polgári szivart és -nem ihatik kocsisbort; a nagy művészeket illeti meg a legtöbb élvezet, a -legtovább tartó szórakozás, a legnagyobb kényelem és mindenből az, a mi -jó és drága. Azért Pierrot balesete a legteljesebb részvétet keltette és -az utolsó előadás estéjén – virágeső stb. – senkinek a szeme nem maradt -szárazon. - -Semmi se menthette volna azt a csunya hálátlanságot, ha Pierrot-t az -egész világ elhagyja, s ha a közönség eltűri, hogy egy nagy művész, csak -azért, mert nem ért a gazdálkodáshoz, nyomorúságba jusson. A közönség -nem is ejtette el kedveltjét; még a tömeg szíve is megdobbant. Pierrot -barátai gyüjtést rendeztek a nyomorgó nagy művész fölsegélésére és soha -gyüjtés ennyit nem eredményezett. A begyült pénzből Pierrot -versenyistállót alapított. Egy darabig nem akart színpadra lépni, hogy -kipihenhesse a csapást, mely kedélyét rémesen lesujtotta. - -Ellenben Pierrette visszatért a színpadra. Miután özvegyi fátyolát már -eléggé megsétáltatta, elhatározta, hogy kezét egyik legkedvesebb -ismerősének: Patricknak, a híres műlovarnak nyujtja. Időközben ugyanis -arra a meggyőződésre jutott, hogy a természet gyermekei többet érnek, -mint az öreg előkelők. Az esküvőt még a gyászév eltelte előtt -megtartották, sőt már az elválás is megtörtént még a gyászév eltelte -előtt. A vagyont tudniillik, melyet Pierrette Exception herczegtől -örökölt, a műlovar nagyon is hevesen találta megtámadni, és -Pierrette-nek meg kellett tudnia, hogy a természet fiai se tökéletesek. -A műlovar úgy képzelte, hogy a gazdasági egyensúly azonnal helyreáll, ha -Pierrette minél hamarább visszatér a színpadra; Pierrette azonban úgy -gondolkozott, hogy ha már visszamegy tánczolni, magának keres s nem a -műlovarnak. Azért habozás nélkül fölmondta a barátságot, kijárta a -válópör siettetését – még az egyházi férfiak is örültek, hogy a nagy -művésznőt lekötelezhették – és otthagyta a férjét, gazdagabban azzal a -tapasztalattal, hogy: de bizony nem árt, ha az ember koronkint egy-egy -öreg pénzemberhez megy nőül. - -Aztán elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep, -virágeső, stb. - -Nemsokára Pierrot is elfuttatta és eltőzsdézte a pénzét. Ő is -elszerződött az Eldorádóhoz. Nagy viszontlátási örömünnep, stb. - -A következő idők története, spártai rövidséggel: - -1. Pierrette férjhez megy Pyrophon grófhoz. A gróf tökéletes gavallér, -fiatal, szép, kedves, nagyon gazdagnak látszik. Azt mondják, hogy görög. -Búcsú a színpadtól; lásd mint fent. - -2. Pierrot, a kit hitelezői nagyon zaklatnak, feleségül veszi egy -vagyonos szappankereskedő még elég jó karban lévő özvegyét. Nem bolond, -hogy tovább komédiázzék. Búcsú a színpadtól; lásd mint fent. - -3. Pyrophon gróf elemeli Exception herczeg vagyonának utolsó -maradványait. Kiderül róla, hogy ő a tolvajok királya. Pierrette-et egy -kissé megvigasztalja az a fölfedezés, hogy a gróf nemcsak őt lopta meg, -hanem ellopta az orosz nagykövet feleségének a gyémántnyakékét is. A -Pyrophon gróf személyében megtévesztett Pierrette házasságát semmisnek -mondják ki. Visszatérés a színpadra. Lásd mint fent. - -4. A szappankereskedő özvegye, megelégelvén második férje költekezését, -kijelenti az ujságok nyiltterében, hogy férjéért tovább egy rézgarast se -hajlandó fizetni. Családi lárma. Pierrot beadja a válókeresetet s -visszatér a színpadra. Lásd mint fent. - -5. Pierrette megbizonyosodik arról, hogy a házasélet nem neki való. -Ezentúl szabadon és függetlenül fog élni, hogy öreg napjaira egyet-mást -megtakarítson. - -6. Pierrot észreveszi, hogy egy idő óta Pierrette nagyon tetszik neki. - -7. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy valamint a művészet -istene, a gondviselés is egymásnak rendelte őket. Egybekelnek. Nagy -családi ünnep az Eldorádóban; lásd mind fent. - -8. Pierrot és Pierrette meggyőződnek róla, hogy tévedtek. Békés elválás, -melyet csak a pénzügyek rendezése nehezít meg. A törvényes elválás első -napját a nyilvánosság nem ünnepli meg. - -9. Pierrette, a kinek anyagi viszonyait az utolsó frigy egy kissé -megrendítette, férjhez megy az öreg Nonolet bankárhoz. Búcsú a -színpadtól; lásd mint fent. - -10. Pierrot egy ujságiró előtt kijelenti, hogy ő mindig csak a -művészetnek élt, s mindig csak a közönségért fog élni-halni. - -11. Az öreg Nonolet teljesíti kötelességét, és meghal, de azt a tréfát -követi el, hogy egy humoros végrendeletet hagy hátra, mely Pierrette-et -meglehetősen megrövidíti. Pierrette, mérgében, még a végrendelet -kihirdetésének napján visszaszerződik az Eldorádóhoz. Három nap mulva -fellép; a viszontlátás öröme elképzelhető. - -12. Pierrot, a ki mindig hű maradt a művészethez, adósságainak -rendezésére százezer ezüstpénzt kap a nemzetgyűléstől. Nyomban ezután -egészsége hirtelen megrendül; hogy lábraállhasson, visszavonul a -magánéletbe. Búcsúfellépés, melynek megindító részletei ismeretesek. - -13. Pierrette, a kinek tapasztalatlanságával vőlegénye, egy fiatal -festő, csúfosan visszaélt, lelkének egy titokzatos megszólalására annak -átlátására jut, hogy ő tulajdonképpen égi arának született. Zárdába -vonul, de előbb elbúcsúzik attól a tengernyi sokaságtól, melyet mindenha -oly forrón szeretett. Nagy végbúcsú-ünnepély; az egész világ sír. - -14. Pierrot-nak, pénze elfogyván, egészsége hirtelen helyreáll. -Visszatér a színpadra; elsőrangú örömünnep, az összes járulékokkal. - -15. Pierrette, meggyőződvén róla, hogy művészet nélkül a menyországban -se tud élni, visszatér a zárdából a színpadra. A viszontlátás öröme már -nem olyan zajos, mint a legelső alkalommal. - -16. Pierrot megírja emlékiratait. Könyvében nincs egyéb, csak az, a mi a -többi nagy művész emlékezéseiben, mert kezdettől végig pusztán azt irja -le, hogy fiatalkorában mikor, mennyit és hogyan koplalt. Még soha se élt -nagy művész, a ki meg tudta volna bocsátani, hogy a meddig a lángelméjét -nem ismerték fel, neki is koplalnia kellett, épp olyan gyakran, mint a -mily gyakran mások koplalnak. Már pedig Pierrot nagy művész. -Mindamellett emlékiratai olyan könyvárusi sikert érnek el, a melyet -Rudyard Kipling is megirígyelhet. A könyv szép jövedelmet hozván, a nagy -művész egészsége ujra megrendűl. Lelép a világot jelentő deszkákról és -elbúcsúzik diadalainak színhelyétől. Nagy, nagy vég-gyászünnep az összes -mókákkal… - -De spártai rövidséggel se lehet folytatni. - -* - -Sok, sok év multán, Pierrot és Pierrette ujra megjelentek a nyilvánosság -előtt, együtt, a régi, tiszta, zavartalan barátságban, mint egy -mitológikus pár, mint Páris és Heléna, hogy megkezdjék két évre terjedő, -visszavonhatatlanúl utolsó, becsületszóra legutolsó művészi körutjukat. - -Mindazok, a kik valaha Pierrot és Pierrette ügyeiben futkostak, -fáradtak, segédkeztek, éljeneztek, zajongtak: meghaltak régesrégen; -százan, ezren, tízezren. Ők még ekkor is maguknak követelték a -közérdeklődést. - - - - -VÁNDOR. - -Vándor álnéven verseket írt egy húsz éves ifjú. A versek feltűntek, s -egyre szélesebb körben. - -Megnyerő egyéniség szólt belőlük. Tiszta és büszke lélek, a melytől -idegen minden hitványság, sőt minden kicsinyesség is. Férfias, szilaj, -küzdelmekre termett, féktelen természet, a mely hatalmasan tud szeretni -és gyűlölni. Nyugtalan, tüzes elme, a mely perzselő lánggal ég a világot -fölszabadító nagy eszmékért. Nemes szív, a melyben helyet talál minden -jó emberi érzés, az érzelmek egész skálája, a rettenetes szenvedélytől a -határtalan gyöngédségig. Szeplőtlen képzelet, a melyet csak Természet, -Szerelem, Szabadság foglalkoztatnak. Váteszi erő, a mely megérti az -embernek a körülötte lévő dolgokkal s a nagy mindenséggel való -egybefüggését, és meglátja az Istent ott, a hol más nem lát semmit. -Igazi férfi, a kinél a szerelem nem álmodozó, lagymatag, szánnivalóan -nyögdicsélő epedés, de nem is csupán az érzékek láza, hanem a lélek -legtitokzatosabb mélységeiből fakadó, végzetes, a maga tüzéből főnixként -fel-feltámadó szenvedély. És igazi ember, a ki ha félelmetesen szilaj, -vad, harsány, vagy zord, komor, fenséges hangokat ad a küzdő és szenvedő -emberiség érzéseinek, nemcsak messziről kíséri a harczosokat, mint a -tárogatós a fegyvereseket, nem úgy szól, mint a katonabanda, a mely csak -olyankor csinnadrattáz, a mikor a hadsereg békén parádéz, hanem mint a -harczi kürtös, a ki legelül rohan a csata vonalába, s a ki, ha -elharsogta a »Rajta!« zenéjét, szuronyt szegezve indul a halálba. - -Vándor nagy, nemes lélek, talpig férfi, a legtisztább jellemű és -legderekabb ember, s azonkívül igazi költő volt. Vándorban csak egy -gyöngeség lakott. - -Dicsőségre vágyódott. Nem azokra az apró örömökre, a melyeket csupán az -egész világ elismerése adhat meg; kicsinyes hiúság nem bántotta. De, -tudatában annak, hogy megragadó, művészi, örökéletre méltó formában -fejezte ki az örök érzéseket, azt óhajtotta, hogy versei örökkön éljenek -az emberiség emlékezetében. - -A halhatatlanságra szomjazott. - -Ezt az érzését nem fejezte ki dalban. De ha véletlenül megcselekszi, -senki se mondta volna róla, hogy: híjjával van a köteles szerénységnek. - -Huszonhét esztendős korában már megszerezte a képzelhető legteljesebb -elismerést. Az asszonyok, a leányok és a fiatalemberek lelkesedtek érte. -A férfiak is nagyra becsülték. Az ifjú költők mesterüknek vallották; az -öreg írók elismerték, hogy túlszárnyalta őket. Az ujságok és a -folyóiratok csak magasztalásokat írtak róla. Négy verskötetét az -irodalmi jósok sietve iktatták be a nemzeti irodalom kincstárának ama -lajstromába, a melyen oly sok vakarás és törlés látható. - -Harmincz éves korában Vándor verses színdarabot írt a nemzet legnagyobb -hőséről. Ez a színdarab valóságos forradalmat keltett az irodalom és -művészet világában. Uj irányt adott, uj ösvényt jelölt ki, uj hangot -tett divatossá: megváltoztatta, átalakította a közízlést. A bírálók -kifejtették, hogy ez a darab uj, dicsőségesebb korszakot kezd a -drámairodalomban, s a közönség hónapokig verekedett érte, hogy a sokat -emlegetett mesterművet láthassa. Egy ékesszavú író megállapította, hogy -ez a színdarab, a mely elénk tárja a nemzet egész multját s kifejezi a -nemzet minden vágyakozását, nem közönséges színdarab, sőt már nem is -csak költemény, hanem: nemzeti imádság. - -És ha ekkor valaki megszavaztatja az egész országot, arra a kérdésre, -hogy a nemzet élő költői közül ki az, a ki már bizonyosan, egészen -bizonyosan halhatatlan, vagy – ha valaki kételkedik abban, hogy az élők -között találkozik ilyen – ki az, a kinek legtöbb reménysége lehet a -halhatatlanságra: egy-egy javíthatatlan képzelgőn kívül mindenki Vándor -nevét említette volna. - -A halhatatlanság talán még sohase volt olyannyira valószínű, olyannyira -megokolt, mint Vándor esetében. - -Se olyan kevéssé vitás. - -És csakugyan: Vándor halhatatlan volt egész életében. A sokaság nem -ismerte ugyan (a sokaság nem ismer isteneket, csak a tulajdon gyomrát), -de a jóravaló kisebbség értéke szerint megbecsülte a költőt, úgy ritka -érdemeihez, mint egyénisége hótisztaságához képest. Babért, borostyánt, -magasztalást, ezüstkoszorút Vándor annyit kapott, mint egy kortársa se. -Az összes írók és az összes művészek atyamesterüket látták benne; ha -végighaladt az utczán, ismeretlen emberek is tisztelettudóan -köszöntötték. Az apa kis fiának megmutatta a mindig egyedül sétáló ősz -embert és azt mondta neki: »Nézd, ott megy a halhatatlan!« - -Sőt mi több, Vándor egyszer közel volt hozzá, hogy igazán, végképpen -halhatatlanná váljék. A mikor nemzete élethalál-harczát vívta, a -harminczegy esztendős Vándor minduntalan ott volt az első csatasorban. -Egy ütközetben golyó találta s a leroskadt embert barbár katonák -összekaszabolták. Félholtan szállították el a csatatérről, de -fölgyógyult. Ha akkor ott hal meg a harczmezőn, a hősi halállal -mindenkorra megszerezte volna a halhatatlanságot. Ha akkor égbe száll a -lelke, alakja nyílegyenesen vonult volna át a legendába; egyszerre -bálványnyá változott volna át. De fölépült. Fölépült és ezután még -harmincznyolcz évig élt. És a mi még nagyobb baj volt: tovább is írt, -harmincznyolcz év alatt sok, talán nagyon sok verset. A mikor -megöregedett, a végtelenségről bölcselkedett, szép, olykor gyönyörű -versekben. De megbocsátották neki ezeket az öregkori költeményeket, – -akár gyönyörűek voltak, akár csak szépek, – a mint megbocsátották annak -idején, hogy nem halt meg fiatalon, hanem aggkort ért, noha hősi halált -lelhetett volna. A köztiszteletet öregségében sem veszítette el; a -halhatatlanságot, a míg élt, nem vonták meg tőle. - -Jól tették, mert az élet úgy sem adott neki mást, csak halhatatlanságot. -Büszke ember volt, soha semmit se fogadott el ingyen, se jutalom, se -hivatal, se nemzeti ajándék czímén; az alamizsna szép formában se -kellett neki. Nem akarta megalázni a benne lakó tiszta lelket; nem akart -olyat tenni, a mi nem méltó a halhatatlanhoz. Azért valami kicsinyes -munkával kereste meg a száraz kenyerét: ez volt az egyetlen -kicsinyesség, a melyre elszánhatta magát. És minthogy se költészetét nem -tekintette fejőstehénnek, se szabadságszeretetét nem kívánta -kamatoztatni, hízelegni pedig nem akart, csak igazat mondani, tehát -barátokat nem szerzett, csak bajokat és kellemetlenségeket: életét a -képzelet országa, a kicsinyes munka és a zálogház között osztotta meg. A -zálogház volt az a hely, a hová a legsűrűbben járt, és ehhez a -szokásához épp oly hű maradt, mint minden egyéb ragaszkodásához. Mert -olyan sokáig és olyan szűkösen élt, hogy lassankint összes -emléktárgyainak be kellett költöznie a szegények hitelintézetébe; de azt -se engedhette, hogy ezek az emléktárgyak elveszszenek. Hűségesen eljárt -tehát megujítani, »meghosszabbítani« a sok apró hitelűzletet, -minduntalan kamatot fizetni, hogy idegen kézre ne jussanak a jól őrzött -kincsek; és emléktárgyai életében nem is vesztek el, csak akkor, a mikor -átlépett abba a végtelenségbe, a melyről annyit mélázott. - -A mikor Vándor ujra egygyé vált a nagy egyetemességgel, a melylyel való -azonosságunkat senki jobban nem látta, mint ő – hálás nemzete gyönyörű -temetést rendezett neki. Frissen ásott sírjánál hét szónok versengett, -hogy túlszavalja a másikat, és a halhatatlanságból minél többet utaljon -ki a szabadság lánglelkű költőjének. A temetés napján még a zálogházakon -is gyászlobogó lengett, s Vándort utolsó útján egész néptenger kísérte -ki az örökkévalóságnak arra az állomására, a hol mindnyájan -háborítatlanul pihenhetünk, mindenekelőtt: harmincz esztendeig, és ha -vannak, a kik még akkor se felejtettek el: tovább is. A harangok egy -félóráig kongtak, a hatóságok mind képviseltették magukat, és azoknak, a -kik nemcsak a gyászszertartáson jelentek meg, hanem a menet elvonulását -is jó helyről szemlélték, el kellett ismerniök, hogy színpadon se látni -ennél a temetésnél szebb, pazarabb, hasonlóan fölemelő és nagyszerű -látványosságot. A temetésen sokan jelentek meg, a kik a gyászpompa -külsőségeiben nagyobb gyönyörűséget találtak, mint Vándor összes -műveiben, s a nép egyszerű gyermekei egy hónapig nem felejthették el, -hogy a költő még azoknak is, a kik munkáit nem érthették meg, szerzett -egy mulatságot. - -A temetés után azonban Vándornak a halhatatlansága is mintha nagy sebet -kapott volna. Eleinte ugyan sokat beszéltek róla, de nem a munkáiról, -hanem az életéről. Vándor tudniillik, életének utolsó évtizedében, egy -menthetetlen hibát követett el: hatvanhárom éves korában feleségül vette -azt a tizennyolcz esztendős, szegény árva leányt, a ki őt első, hosszú -betegségében szeretettel ápolta. Hanem a felesége hamarosan megúnta a -férjes állapotot, s vagy két évi házasság után a faképnél hagyta az ősz -költőt – hogy Vándor tanácsára-e, vagy Vándor óhajtása ellenére: ez -sohase tudódott ki. Minthogy találkoztak, a kik azt erősítették, hogy a -hatvankilencz éves költő bánatában halt meg, sokan és sokat tünődtek -azon a kérdésen, hogy: »Miért ment hozzá a tizennyolcz éves, csinos -leány ehhez a szegény öreg úrhoz?! És ha hozzáment, miért vált el -tőle?!« Mások pedig ugyanannyit tanakodtak azon, hogy: »De hát hogyan -vehette el a nagy költő ezt a leányt öreg ember létére?! És ha már -elvette, mily okból vált meg tőle?!« Tetézte az érdeklődést, hogy az -özvegy váratlanul előkerült, hirtelen megbocsátott a holt költőnek – a -ki halálával valóban kiérdemelt minden elnézést – s részt kért a -gyászból, meg abból, a mit a halott neve igért. - -Akadtak, a kik pártját fogták, és olyanok is, a kik az elvált asszonytól -mindent megtagadtak volna. Ezen aztán az egész ország egy fél évig -vitázott, noha a vita fölötte akadémiai jellegű volt: a halott neve -ugyanis nem gyümölcsözött, mert a halhatatlan műveket a költő halála óta -nem vásárolta senki. - -Ennek az ügynek az elcsendesültével Vándor halhatatlansága rohamosan -kezdett sorvadni. Időközben uj költők jöttek, fiatalok, érdekesek, a kik -más húrokat kezdtek pengetni; uj színdarabok hódították meg a -közfigyelmet, s drámaírók jelentkeztek, a kik ha nem is alkottak uj -korszakot, uj ösvényre léptek, uj hangot tettek divatossá s -megváltoztatták, átalakították a közízlést. Vándor még csak a -végtelenségről szóló bölcselkedésével se foglalkoztatta többé a világot, -s Vándort egyre kevesebben olvasták. - -Halhatatlansága mindamellett biztosítottnak látszott. - -Egy darabig sokat beszéltek arról, hogy a nemzeti imádság szerzőjének, a -ki egyszersmind hőse volt a nemzet élethalál-harczának, szobrot kellene -állítani. A mozgalom megindítói lassankint belefáradtak a sok -készülődésbe és vitatkozásba, a szobor-ügy elaludt, de e helyett más -történt. Egy vendéglős, a kihez Vándor kései házassága előtt és után, -naponkint eljárt ebédelni, éttermének egyik falát földíszítette a költő -életnagyságú arczképével. Hálából, hogy a nagy ember éppen őt tisztelte -meg bizalmával, s e kitüntetés emlékezetéül, megörökítette a költő -emlékét. - -Vándor tehát mégis halhatatlan volt, nem azért, mert gyönyörű verseket -írt, s nem azért, mert hősiesen küzdött a szabadságért, hanem azért, -mert evett. - -Tíz év multán Vándort másodszor is eltemették: befalazták az iskolába. A -kormány úgy találta, hogy végre elérkezett az idő, a mikor Vándorért is -tehet és tennie kell valamit, elhatározta tehát, hogy -kényszereszközökkel fogja megóvni a költőt a hálátlan feledéstől, és -elrendelte, hogy az iskolás gyerekeknek ezentúl Vándor munkáit is -olvasniok kell. Az iskolásgyerekek ebből megtudták, hogy azok között az -unalmas költők között, a kik majdnem annyira meggyűlöltették velök az -egész költészetet, mint magukat a tanáraikat, van egy Vándor nevű is, a -kitől örök időre félniök, óvakodniok kell. Másfelül a nagyközönség is -megtudta, hogy Vándor immár klasszikus, tehát elavult, érdekesség nélkül -való. Ettől fogva aztán Vándor összes munkáit nemcsak nem vásárolta, de -nem is olvasta senki, se a fiatalok, se az öregek, még a műkedvelők se. - -Húsz év multán nem igen találkozott ember, aki Vándor versei közül -tíznél többet ismert volna. A legtöbb művelt felnőtt csak annyit tudott -Vándorról, hogy talán ő volt az, vagy más valaki, a ki az utczán -bolyongva, egy idegen járókelőnek arra a hirtelen kérdésére, hogy: »Hány -óra?« – gondolataiból fölriadtan, haragosan így felelt: »Százezer ember -közül éppen tőlem kérdi?!« - -Csak két sora maradt fenn, két gyönyörű sora. Ezt a két sort olyan -sokáig s olyan sokszor idézték, hogy végre is benne ragadt egy elméskedő -ember üres fejében. Ez az elméskedő ember valami trágár élczet tudott -kiolvasni a gyönyörű sorokból, s ezeket ily értelemben kezdte idézni -nyakra-főre. A trágár élcz nagyobb népszerűségre tett szert, mint valaha -maga a költemény, s Vándor halála után harmincz évvel összes munkáiból -nem ismertek egyebet, csak ezt a trágár élczet. Mit jelentett valaha ez -a két sor, s kitől való? – senki se sejtette. - -Már csak az »Aranybárány« falára függesztett arczkép őrizte Vándor -halhatatlanságát. - -De az »Aranybárány« tulajdonosa nagyon megöregedett, nyugalomba vonult s -a vendéglőjét eladta. Az uj tulajdonos pedig ujjá alakíttatta az egész -helyiséget, a képet leakasztatta a falról, belökette egy kamarába, s -arra a falra, a melyről sokáig a holt költő nézett le a mulatókra, -szelid, mélázó tekintettel: egy szép, kövér Gambrinust festetett. - -És ezzel tökéletesen véget ért Vándor halhatatlansága. - - - - -ALKONYAT. - - -I. - -Dorrington lord idegesen pödörgette szőke bajuszát. »Ön csak játszik -velem, Miss Ellen – szólt komoran. – Azt mondja, hogy szeret; de hogyan -higyjem el ezt, ha minden jöttmentre rámosolyog?« Miss Ellen nevetett… -Ne olvassam tovább? Elálmosodtál? - -A beteg ujra felnyitotta a szemét. - -– Nem, nem vagyok álmos. Csak elgondolkoztam és nem figyeltem oda. -Mondd, mért van ilyen nagy csend? Hol vannak a gyerekek? - -– Kiküldtem őket a Kis-Erdőbe – felelt az asszony. – Ha már itt vagyunk, -hadd mozogjanak egy kicsit a szabadban. - -– Amióta beteg vagyok, nagyon nehezemre esik, ha nem látom őket magam -körül. Ha itt járkálnak előttem: úgy érzem, hogy több bennem az élet. De -azért jól tetted, hogy kiküldted őket. Ugyancsak rájok fér ez a kis -levegő. Szegény kis Boriskám!… Olyan fehér, mint egy elefántcsontból -faragott angyalka! - -– Már kezdi összeszedni magát. Azóta, hogy idejöttünk, szemlátomást -erősödik. De előbb se volt okunk az aggodalomra. Nem beteg, csak gyönge; -s ez a gyöngeség már a korával jár. Az öreg doktor mindig mondta. - -– Engem bizony nagyon nyugtalanít. Az, hogy a válságos évek ilyen -gyöngeségben találják, rosszabb, mint valami kisebb betegség. Aztán az -öreg doktorra én nem adok semmit. Az csak vigasztalja az embert; egyebet -nem tud. Rólam is azt mondta, hogy semmi bajom, s már két hónapja -fekszem. - -– Azt nem mondta, hogy semmi bajod, csak azt mondta, hogy nincs semmi -legkisebb veszedelem. És hiába csúfolod, mert az öreg úr nagyon jó -doktor; éles szemű, őszinte és ügyes. A mit jósolt, az még mind -beteljesedett. Megmondta, hogy a hurut nagyon el fog kínozni, de -megmondta azt is, hogy hat hét vagy két hónap mulva észrevehető lesz a -javulás. És igaza volt. - -– No, én nem veszem észre. Hány óra? - -– Fél öt. - -– Nem méred meg a lázt? - -– Minek? Így is látni, hogy nincsen lázad. - -– A tenyerem meleg. - -– Csak azért, mert a paplan alatt tartottad. A láz most már sokkal -későbben jön. Megmondta az öreg előre. A láz úgy múlik el, hogy mindig -később és később jelentkezik: előbb délután, utóbb alkonyatkor, aztán -csak este, s végre éjszaka áll be. Ilyenkor már közel a teljes -gyógyulás: a láz egyszer még kitombolja magát, aztán egészen elmarad. - -A beteg szemében felcsillant a reménység. - -– Az igaz, mintha csakugyan későbben jönne. Azelőtt ilyenkor már nagyon -rosszul voltam. És most semmit se érzek. De talán csak áltatom magam. -Mondd, nem bolondítasz? Igazán azt hiszed, hogy későbben jön? - -– Hiszen magad is észreveheted. - -A beteg nyugtalan tekintete hosszasan vizsgálgatta a jól ismert arczot. -Nem lehetett azon egyebet látni, csak a tiszta meggyőződést. Az -asszonyok bizonnyal jobban tudnak hazudni, mint a férfiak, s a szent -asszonyok hazudnak a legtökéletesebben. De a hazugság magában nem gonosz -dolog: csak a rossz szándék teszi azzá. Olyan, mint a kés, a mely néha -öldöklő fegyver, de az orvos kezében áldás. - -Az a boldog mosoly, melylyel az asszony a gyanakodó tekintetre felelt, a -legkonokabb kételkedést is eloszlatta volna. S a beteg maga is rajta -volt, hogy ne szalaszsza el a reménysugarat. - -– Most csakugyan nagyon jól vagyok – szólt. – Talán soha se voltam -ennyire jól, amióta lefeküdtem. A láz határozottan késik és ez -okvetetlenül jót jelent, nem igaz? Legalább egy kis javulást, ugy-e? -Csak már annyira vinném, hogy lemehetnék a kertbe! Mondd, elég nagy a -kert? - -– Valamivel nagyobb, mint a többi parasztházé. Keskeny, de elég hosszú. -A túlsó szélén egy kis lugas is van benne. Ha majd fölkelsz és déltájban -szabad lesz egy kicsit kimenned, ebben a lugasban fogsz olvasgatni. - -– A gyerekek keveset járnak le; ha kinézek az ablakon, mindig az -udvarban látom őket. Pedig mikor ide hoztatok, láttam, hogy az udvar -szűk és kicsiny. Kivált két családnak. - -– Nem szívesen mennek le a kertbe, mert a házbeliek iszonyúan féltik a -gyümölcsfáikat. E miatt már volt egy kis összeszólalkozás is. - -– Pedig a bérletbe beletartozik a kert is, ugy-e? Legalább azt mondtad, -hogy a kertet is kialkudtad. - -– Igen. Úgy egyeztünk meg, hogy a kertet közösen használjuk. De hogy -elkerüljem a háborúságot, jobban szeretem, ha a gyerekek minél ritkábban -mennek le. Mintha bizony a mi gyermekeink olyanok volnának, hogy őrizni -kellene tőlük a gyümölcsfákat! Sokkal nagyobbak, okosabbak, jobbak… - -– Aztán jó, ha meg tudják enni, a mit mi adunk nekik; nemhogy a másét -lesnék. Persze a kapzsi paraszt csak a pénzt tenné el: s a házból is -kitudna bennünket, nemcsak a kertből. Nem látnak férfit s nem tartanak -tőle. Tudják, hogy az már csak a koporsóban kerül ki a szobából. - -– Megint képzelődöl? Édes rossz betegem, megint képzelődöl? - -– Nem képzelődés ez, hanem egyre növekedő aggodalom, sőt több az -aggodalomnál. Néha érzem, határozottan érzem, hogy az utólját járom; s -ha egy-egy jobb pillanatomban megint reménykedni kezdek, ez soha se tart -sokáig. Mosolyogsz? Kinevetsz, hogy félek a haláltól? Nem a haláltól -félek én. Hogy egy pár esztendővel előbb vagy utóbb következik be az -utolsó óra, a »nincs tovább«, az a kellemetlenség, hogy nem vagyunk -többé: mindegy, nem nagy sor. Ötven esztendős vagyok: ez már elég szép -idő. De mi lesz ezekkel a szegény gyerekekkel, ha én hamarosan -meghalok?! Most, éppen most volna rám a legnagyobb szükségök. És az, -hogy élek-e még négy vagy öt évig, vagy nem kelek fel többet, elhatározó -lesz egész életökre. Jövőjük, boldogulásuk, minden ettől függ. - -– De, hála Istennek, semmi okunk a nyugtalanságra. A te bajod nem olyan -természetű, hogy ettől kellene tartanunk… - -– Tudod, csak annyit kaparhattunk volna össze nekik, hogy ne kellene -mindjárt megsínyleniök a halálomat! Csak annyit, hogy még négy-öt évig -úgy lehetne nekik, mint eddig! Hogy az én halálom ne gátolná őket a -jövendőbeli életpálya szabad megválasztásában, ne tenné lehetetlenné -tanulmányaik folytatását, férjhezmenetelöket!… És hiába küzködtünk -ezért, egy életen át hiába!… A tégla valamivel korábban esik a fejemre, -mint vártam, és végök van, végök!… Hogyan neveled fel őket, szegény -asszony, abból a nyomorult kis nyugdíjból, a mi a megélhetésre se elég?… -Meghalni, az hagyján, de haldokolni, hetekig, hónapokig haldokolni, -folyton erre a rettentő kérdésre gondolva!… - -– Hja, édes barátom, ha te ilyen gondolatokkal izgatod magad, és -rémképeket festegetsz akkor is, a mikor örülnöd kellene, mert a vak is -látja, hogy jobban vagy: akkor aztán ne csodáld, ha a láz korábban jön, -mint várnád! - -– Nem, most jobban vagyok. Határozottan jobban. Olyan jól vagyok, hogy -képzeld, étvágyat érzek! - -– Igazán? Ennél valamit? Mit ennél? - -Ennek mind a ketten megörültek; még az asszony elméjében is felcsillant -a kiolthatatlan reménység egy utolsó szikrája. - -De nagyon sokáig gondolkoztak rajta, hogy mi legyen az ennivaló. Az -asszony találékony volt, hanem a betegnek semmi se tetszett. Végre -nagynehezen elhatározta magát: - -– Egy kis kávét innám. Van itthon, vagy el kell küldened a czukrászhoz? - -– Nekem kell megcsinálnom, mert vasárnap van s a cselédet eleresztettem -hazulról. De azonnal meglesz. - -– Amazok, odaát, nem csinálnák meg? - -– Egy lélek sincs itthon kívülünk a házban. De miért nem akarod, hogy -én?… Ha egy perczre magadra hagylak, szokásod szerint megint elkezdesz -képzelődni? - -– Hát csináld meg te. Úgy se tud senki olyan jó kávét csinálni, mint te, -senki a világon. - -– No csakhogy nekem is van egy jó tulajdonságom! – szólt mosolyogva az -asszony. - -– Eredj, te!… - -A lázas tekintetben annyi szeretet és annyi hála sugárzott, hogy az -asszony hirtelenében majdnem elsírta magát. De hozzászokott már, hogy -visszafojtsa azt a könnypatakot, mely egyre hevesebben kivánkozott ki -egykor tüzes és még most is szép szeméből. - -– Mindjárt hozom, és nyitva hagyom az ajtót, hogy meghalljam, ha hívsz. - -– Siess – tréfálkozott szomorúan a beteg – mert attól tartok, hogy mire -készen vagy, elmúlik az étvágyam. - -Az asszony kiment, eltűnt, s a beteg tekintete visszahúzódott a nyitva -maradt ajtótól. Az életet kereshette most is, mert az utczára néző ablak -felé fordult. De az utczán nem járt senki, s a beteg ember szeme csak a -Kálvária kőfalán akadt meg, mely ott szürkéllett a túlsó soron, -jobbról-balról elszigetelve, örök magánosságban. - -Az alkonyodó nap utolsó sugarai rávetették csillogásból font finom -szövetüket a barna keresztfára, melyen öt sebből vérzett az istenember. -A beteg szemét bántotta ez a fény. - -Másra akart gondolni, s kezébe vette az angol regényt, melyet az asszony -az éjjeli szekrényre tett. De nem kereste meg azt a helyet, a hol az -asszony elhagyta, csak szórakozottan lapozgatta a könyvet. - -Mikor a kávé elkészült, még folyvást ott tartotta kiaszott, erőtlen -kezében, mely mintha a rajta átfutó, kidülledt erek terhét is alig birta -volna. - -Az asszony letette a kávét az éjjeli szekrényre, s mialatt a beteg -sietett felhasználni azt a kis étvágyat, mely nála már ünnepi ritkaság -volt, azt kérdezte férjétől: - -– Érdekesnek találod ezt a regényt? - -– Érdekesnek nem mondhatnám – felelte a beteg. – Azok a regények, a -melyek olvasásából azt képzelné az ember, hogy az élet csak lawn-tennis -játékból áll s hogy a világon csupa ifjú és gazdag ember szaladgál, az -ilyen regények engem nem gyönyörködtetnek. De van benne egy jó alak. Ez -az álnok Miss Ellen, a ki ha egyedül marad egy férfival, azonnal a -szerelmest játszsza, s oly alázatosan udvarias, oly megilletődött és -tisztelettel teljes, hogy szinte kezet csókol a rászedett gavallérnak. -Miss Ellen mulattat, mert nagyon emlékeztet valakire, a kit te is -ismersz. - -– És ugyan kicsoda ez a valaki? - -– Kovácsné. Mintha csak Kovácsnét hallanám. - -Az asszony meglepetten pillantott fel. Tizenöt év, szomorúsággal és -küzdelemmel teljes tizenöt év mult el azóta, hogy férje utóljára ejtette -ki a száján ezt a nevet. - - -II. - -Kovácsné hajdan – akkor még mindaketten fiatalok voltak – nagy bajt -csinált a házban. Az asszony egy emlékezetes napon névtelen levelet -kapott, mely figyelmeztette, hogy férje megcsalja Kovácsnéval. Nem hitt -a névtelen levélnek. Kovácsnéról ugyan elhitt volna akármit, de hogy a -férje, gyermekeinek apja, a ki a házasságban is meg tudta őrizni a -vőlegény minden gyöngédségét, megcsalja őt, a kinek az egész élete a -családja és a családjáért való önfeláldozás közt oszlott meg, a -legpéldásabb feleséget, a legjobb anyát, azt az asszonyt, a kinél -tökéletesebbet álmodni se lehetett, a ki árnyékává, minden lemondásra és -minden erőfeszítésre kész segítőtársává, második énjévé vált élete -osztályosának: s megcsalja őt egy festett hajú, üres lelkű, színeskedő -úti czifrával, a kinek még a szórakozása, örök mulatozása is csupa -haszonlesés: ezt a hitszegést a huszonöt esztendős asszony nem akarta és -nem tudta elhinni. Megmutatta a levelet férjének; ez azt mondta rá, -hogy: egy szó se igaz belőle. Kovácsné? Mért éppen Kovácsné? Soha se -jutott volna eszébe ez az asszony; alig vette észre, hogy a világon van. -A válasz egy kicsit különösen hangzott, de az, a kinek szólt, nem akart -egyebet, csak azt a nyilatkozatot, hogy a vád hazudik. Nem kérdezte, mi -volna igaz »az egészből«? – megnyugodott benne. - -Hanem a véletlen ellene fordult a férjének. Kevéssel utóbb, egy este -együtt látta őket, a tőlük legtávolabb eső mellék-utczák egyikében, a -város olyan részén, a hol a férje sohase szokott járni. Most már -elvesztette a bizalmát. Kelepczét állított férje elé, s az ember -megfogatta magát. Persze nem gyanította, hogy a felesége, a ki azelőtt -maga volt az egyenesség, titkolózik, s nyilt beszéd helyett, életében -először, ravaszsággal közeledik feléje. Elhitte, hogy a névtelen ismét -árulkodott, s a rejtett támadásra azt felelte, hogy több mint egy -hónapja nem is látta Kovácsnét. Az asszony hirtelen azt hitte, hogy -összedől a világ. Tehát hazudik! Tehát csakugyan visszaél az ő gyermekes -hitével! Tehát igaz, a mit a névtelen állított! - -Mikor a férje, nagykésőn, észrevette, hogy kelepczébe került, s felesége -viselkedésének hirtelen elváltozásából, a nagy levertségből és makacs -hallgatásból, melybe az asszony elgubózta magát, megértette, hogy az -állapot sokkal komolyabb, mint képzelte: már nem lehetett a dolgot jóvá -tenni. Ujabb hazugságokkal igyekezett segíteni magán, de a hazudozások -kimesterkedett szövevénye, a helyett, hogy megingatta volna, csak -megerősítette az asszony keserű meggyőződését, s ha ügyesebben hazudott -volna is: most már beszélhetett akármit! Különösen súlyossá tette a -helyzetet az, hogy az asszony nem csinált patáliát, nem tett -szemrehányásokat, nem sírt és nem panaszkodott: csak mintha a szivében -megrepedt volna valami, a mi eddig egész volt, mintha a lelkében kiapadt -volna az élet leggazdagabb forrása, nem az volt többé, a ki régen. - -Ez volt életének legnagyobb válsága. Egy egész világot vesztett, mert -eddig egész világa a családi élet volt, melyet erős hit sugárzott be: a -kölcsönös, a tiszta szerelem vallásos hite. Ez a hit most romba dőlt, s -a megrázkodtatás nyomán egész gondolkozása kifordult sarkából. Az -életről és a kötelességekről való felfogása elveszítette alapját. -Iránytű nélkül maradt gondolatai nem találták meg a cziklonból kivezető -utat, s életének kormánytalan hajója czéltévesztetten haladt előre, a -merre a felszabadult, magára hagyott elem, a képzelet sötét árja vitte. -Egy pillanatig azt hitte, hogy magára hagyatva, előbb vagy utóbb az -örvénybe kell kerülnie. De gyermekeinek hangjára fölocsudott -káprázatából. A tudat, hogy nincs egyedül, hogy ezért nem szabad -elvesznie a Scyllák és Charybdisek között, hogy czélja van, mert -kötelességei vannak, s mert a mi az életben a legtöbb, még megmaradt -neki: magához térítette. - -Az igaz, hogy eleinte lázongott egy kicsit, önzése tüzelt s egy pár -haszontalan elmélkedésben természetes jogait hánytorgatta: de mindez -csak hadgyakorlatlárma, görögtűz és akadémiai bölcselkedés volt. Sokat -forgatta fejében a megtorlás gondolatát, bebizonyította magának, hogy a -megtorláshoz jogot érez, de tudta, hogy ez puszta elmélet, s örökkön -puszta elmélet fog maradni. Hiszen ha a megtorlás lehetséges volna -lealacsonyodás nélkül! Hiszen ha elég volna a szennynek a látszata is, s -magát a szennyet csak emlegetni kellene! És bár csak magamagával -vitatkozott, elpirult arra a gondolatra, hogy a megtorláshoz -elkerülhetetlen egy harmadik, nemcsak egy testetlen-lelketlen boszúálló -eszköz, nem is csak a férfi, hanem egy bizonyos férfi. Undorodott ettől -a gondolattól, s mikor keresztül villant a fején, hogy ugyan ki lehetne -a sok száz ismert és ismeretlen alak közül ez a bizonyos, önmagát is -gyűlölni kezdte. - -Még le se csillapodott s már tisztában volt vele, hogy boszúállása, -elégtétele arra fog szorítkozni, a mit sértődése, fájdalma, utálata -természetes következésének tartott. El fog zárkozni tőle. Ha férje -széttépte életök közösségét, ám lássa, hogy mit cselekedett. Az anya -teljesíti tovább is kötelességét, ott, a hová a gyermekei kötik, s úgy -él ezentúl is, a hogy eddig, mintha semmi se történt volna; megmarad -engedelmes asszonynak is, jó, gondos, fáradhatatlan háziasszonynak, sőt -mosolyog is néha, csakúgy, mint eddig, a gyermekekre való tekintettel, a -házi béke kedvéért, hálából a multért, emlékéül a meghalt szerelemnek. -De ez minden. Többet az az ember, a ki őt asszonyi méltóságában oly -mélyen megalázta, s szerelmében oly kegyetlenül megsebezte, nem -követelhet tőle; és még ha joga is volna férjének az ő csókjához: erről -tegyen le örökre. A multról szó se lehet többé; se most, se azután soha. - -Elhatározásához hű maradt sokáig. Akárhogy kapálózott a másik, az -asszony hajlíthatatlan maradt. Hamarosan talán nem is lehetett volna -máskép; hisz rá se tudott nézni arra, a ki az ő határtalanul odaadó -szerelmét ilyen kevéssé tudta megbecsülni. A visszás helyzet azonban -igen sok idegeskedésnek lett az okozója. Ez a sok idegeskedés a házi -békét már-már veszedelembe sodorta. És mult az idő. A kegyetlen emlék -halványodni kezdett. Arra is rájött, hogy az a kaland nem lehetett a -leggonoszabbak közül való: nem volt folytatása, nem voltak következései. -A bűnös alighanem szakított bűntársával; talán nem is látta azóta. -Egyébként pedig ismét jól viselte magát, mint régen. Otthon ülő ember -volt, a ki, ha kijött a hivatalából, másnap reggelig nem vált meg a -családjától. Az élete az volt, hogy törte magát minél több kenyérért. És -végül az asszony, a mint felejtett, a mint lehiggadt, átlátta, hogy a -mit első felháborodásában önérzete parancsának és csalódott szerelme -kissé sovány elégtételének tartott, voltaképpen olyan gondolat, melynek -a láz óráinak multán ellentmond a természet és ellentmond az erkölcs. - -Ettől fogva a seb gyorsabban gyógyult. Nemsokára már nem fogta fel olyan -tragikusan a dolgot. Jobban megismerte az életet, az embereket, s arra a -meggyőződésre jutott, hogy a mi vele történt, az világ sora. A házasélet -egy majdnem bizonyos kellemetlensége, a mibe bele kell nyugodni. -Tulajdonképpen ő még nem is panaszkodhatik. Ugy látszik, minden férj -megcsalja a feleségét: az egyik csak egyszer-kétszer, a másik -minduntalan, egy életen át, a mig csak erényessé nem teszi a vénség és -az oldalnyilallás. Vannak férjek, a kik képesek a családjuk jólétét is -feláldozni egy-egy hitvány teremtésért. Némelyik csak a rosszkedvét -viszi haza; a szerelmet állandóan másutt keresi. A nagy többség -megalkuszik minden irányban; otthon férj, a házon kivül legény. Az ő -férje még a legjobbak közül való. Azok közé tartozik, a kik egyszer vagy -kétszer, valami szerencsétlen órában, kirugnak a hámból, de a szivöket -mindig megőrzik a feleségöknek. Talán a legeslegjobbak közül való, a -kiknél a kaland egyszerű baleset volt, mely nem ismétlődik soha, mert a -leczke használt. Az ilyen első, utolsó, egyszeri megtévedésnek igazán -nem lehet jelentősége; az érzéshez semmi köze, s talán még jó is volt -tanulságnak. Nem az az iszákos, a ki egyszer a sárga földig leitta -magát, hanem az, a ki rendesen iszik s a sok szesztől se csíp be. - -És a mint egyre mult és mult az idő, – a mint bizonyossággá vált előtte, -hogy férje megítélésében nem tévedett s hogy nyugton alhatik, mert az -efféle históriák ismétlődésétől immár nem kell tartania, – a mint látta, -hogy a szegény ember hogyan túrja a földet, napról-napra, hosszú éveken -át, a kenyérért, mindig csak a kenyérért, – a mint meggyőződött róla, -hogy férje csakis őneki és gyermekeinek él, s nincs más gondolata, csak -az ő fentartásuk és az ő örömük: szeretete ujra kinőtt, mint a tőből -levágott haj, melynek épségben maradt gyökere idővel ujra kifejti régi -pompáját. - -Tiz év multán az egykori fájdalom emléke végképpen elmosódott. Kovácsné -hajdani szereplése elméjében puszta tudattá vált, mely semmiben se -különbözött annak megértésétől, hogy férje, a mikor vele az oltár elé -lépett, nem volt olyan ártatlan, mint ő, hanem, mint a többi férfi, -ismert nőket a házassága előtt is. A valamikor kiállott gyötrelem most -már szánalmas kicsinyességnek tűnt fel előtte, s szemrehányásokat tett -magának, hogy akkor ostobaságból annyiszor megbosszantotta a férjét, s -úgy elkinozta magát semmiért. Milyen gyerekes is volt akkor!… - -Közben komolyabb bánat ejtette hatalmába. Megismerte az élet igazi -bajait. Átlátta erőlködésük, vergődésük meddőségét. Mi a szerelmesek -féltékenykedése, pörlekedése az apa és az anya gondjához képest? Milyen -kicsiny az asszonyi hóbortnak minden kínja ahhoz az emésztő érzéshez -hasonlítva, mely akkor fog el bennünket, ha gyermekeinkről nem tudunk -kedvünk szerint gondoskodni! Nélkülözni hagyján; de látni, hogy -gyermekeinket se tudjuk megóvni a nélkülözéstől! Igen szegények voltak. -Sok gyerekük lett; szerencsésen mind fölcseperedtek, s a mint a gyerekek -nőttek és nevelésük egyre többe került, a férj kis hivatalának a -jövedelme a legszükségesebbre se futotta. A szegény ember mindig több -mellékfoglalkozást vállalt: előbb csak a délutánját adta el, aztán az -éjszakája nagy részét is. Az asszony segítségére volt, a mennyire tőle -telt; a ház körül mindent maga végzett el, s részt kivánt férje -munkájából is, ha erre mód kinálkozott. De vállvetett erőfeszítésüknek -csak annyi eredménye volt, hogy éppen napról-napra megélhettek. Arról, -hogy gyermekeik jövőjét biztosíthassák, le kellett mondaniok. Még csak a -közel jövőt se tudták biztosítani, a mit egyszer-egyszer félredugtak, -valami váratlan szükség mindig elnyelte, és ekközben az asszony remegve -gondolt rá, hogy a túlságos erőfeszítés, meg az, hogy mindent elvon -magától, csakhogy a gyermekeinek több jusson, előbb-utóbb alá fogja ásni -férjének az egészségét. Talán előbb, mint utóbb. Mielőtt gyermekeiket -fölnevelhetik, s úgy bocsáthatják ki az életbe, hogy már maguk is -gondoskodhatnak magukról. Attól fogva, hogy ez a rémkép üldözni kezdte, -rajta volt, hogy a férjét lehetőleg visszatartsa a munkától. Zálogba -tette a nem használt kis ezüstjét, hogy takarékosságot és fölösleget -hazudhasson. Unszolta férjét, hogy keressen magának valami szórakozást. -Küldte hazulról; nógatta, hogy járjon társaságba, nem bánta volna, -szórakozzék akárhogy. De az ember tudni sem akart a pihenésről. - -Ilyenkor, ha a szórakozás szükségességéről vitatkoztak, néha napján -felvillant az asszony fejében ama régi esemény emléke. De Kovácsné most -már a humort képviselte életök küzdelemmel teljes, bús történetében. A -humort, mely némi derűt sugároz az élet örök szomorúságára. Az a -gondolat, hogy az ő öregének is megvolt a maga kis regénye, -megenyhítette, szinte megvigasztalta. Azelőtt szomoru volt, ha -Kovácsnéra gondolt; most, ha eszébe jutott Kovácsné, mosolygott. Aztán, -a mitől félt, bekövetkezett. Férjét hatalmába kerítette az a lassan, de -biztosan gyilkoló betegség, mely néha talán ad egy kis haladékot, de -soha se kegyelmez. Még messze voltak czéljuktól, s a rém már megjelent. -Micsoda feladat várt rá! Szemben a könyörületet nem ismerő halállal, s -szemben a vigasztalan, kiszámíthatatlanul rettenetes jövővel, el kellett -ásnia szörnyű titkát szíve legmélyére; el kellett titkolnia -kétségbeesését a szegény, kedves halálra ítélt és semmit se sejtő -gyermekei előtt; mosolyt kellett hazudnia arczára, mialatt betegét -ápolta, s perczről-perczre látta erejének hanyatlását; e mellett el -kellett látnia a házat a máris kevesebből s majdnem egyedül; a -gyöngédség hajthatatlanságával kellett kierőszakolnia, hogy férje -szabadságot kérjen, letegyen minden munkáról, eljöjjenek ide, az -üdülőhelyre, s megtegyenek mindent, a mit a beteg életének minél tovább -fentartása követel, s a mit a beteg mind feleslegesnek vél. És mikor -zokogni szeretett volna, tréfálkoznia kellett: mert, a mióta lefeküdt, -aggodalmak kezdték gyötörni azt a lényt, a ki életének öröme volt, a kit -oly határtalanul szeretett, s a kit nemsokára el fog veszíteni. - -Ezekben a rettenetes napokban bizony nem igen jutott eszébe Kovácsné. -Egyetlen-egyszer történt, s akkor is úgy gondolt rá, mintha ez az -asszony egykor valami szivességet tett volna neki. Szinte hálásan; hisz -Kovácsné csak kellemes perczeket szerzett az ő betegének. Talán szerette -is egy kicsit azt, a ki neki a legdrágább a világon. És ha az öreg -doktor azt mondta volna neki, hogy a régi ideál egy csókja egy napra -megszüntethetné a lázat, ó milyen örömmel rohant volna Kovácsnéért, ő -maga, fiákeren! - - -III. - -– Ugyan hogy jut eszedbe Kovácsné? – kérdezte az asszony érdeklődve. - -– Egy kicsiségről. Arról, hogy ez a Miss Ellen, pusztán az -udvariasságával, a nélkül, hogy kaczérkodással lehetne vádolni, milyen -ügyesen hálózza be az öreg Abderdale lordot. Lépre tudja vinni a vén -szamarat, tisztára azzal, hogy mikor egyedül marad vele, olyan -tisztelettel beszél hozzá, mint ha az apját látná benne. A lordra -hatással van ez a nagy meglapulás. A lángelmének szóló hódolatnak véli -az áhítattal teljes, odaadást színlelő, hazug tekintetet. Látod, ez igaz -vonás. Minthogy az asszonyok nem szoktak a férfiakkal udvariaskodni: az -öregedő embert már ezzel a szokatlan, olcsó udvariassággal is meg lehet -ejteni. De úgy látszik, ezt csak a legravaszabb nők tudják, mert kevés -ármányos személyt látni, a ki ezzel az ártatlannak látszó, s visszafelé -egy cseppet se veszedelmes eszközzel dolgozik. Én például csak -egyetlenegy asszonyt ismertem, a ki udvariaskodott: Kovácsnét. - -– Még most is gondolsz rá? - -A beteg elmosolyodott. - -– Hogyne! – szólt jókedvűen. – Az utolsó szerelmét nem felejti el az -ember. - -Az asszony, a kit boldoggá tett, hogy a beteg egy perczre elszórakozik, -örömmel adta a duzzogót. - -– Ej, hát illik ilyet mondani nekem?! - -– No, azt nem fogod bebizonyítani, hogy nem illik. Tudod te azt jól. - -– Biz én nem tudom. - -– Beszélhetsz nekem! Régen tisztában vagy te az egész históriával. - -– Az igaz, de nem szép, hogy emlegeted. - -– Mért ne emlegetném? Olyan szépen értekezhetünk most már erről a -félbenmaradt regényről, akárcsak a mythológiáról. Kovácsné nem fog -bennünket még egyszer összeveszíteni. Mint régen, semmiért, hogy vinné -el az ördög! - -– Szépen beszélsz az utolsó szerelmedről. - -– A mint érdemli. - -– Látod, kisül, hogy a regény komolyabb volt, mint képzeltem. És mégis -azt mondod, hogy semmiért veszített össze bennünket. - -– Persze, hogy semmiért. - -– Nem értem. A nélkül, hogy kérdeztelek volna, elismered, hogy ugyancsak -foglalkoztatott annak idején… - -– Nem annyira, mint gondolod. Érdeklődtem iránta, az igaz, de utolsó -szerelmemnek csak tréfából mondtam. És minthogy semmi se történt -közöttünk… - -– Csak nem akarod elhitetni velem, hogy nem volt viszonyod vele? - -– Komolyan kérdezed? Akkor hát elmondom; úgyse sok, a mit mondhatok. -Elmondhattam volna régen, de nem akartalak bosszantani vele. Akkor, -akkor nagyon izgatott téged ez a szamárság; a legokosabb volt nem -bolygatni és elfelejteni az egész ostobaságot. És hiába gyóntam volna -meg az igazságot: nem hitted volna el, mert az az egy pár füllentés -elkeserített. Pedig erre a hazudozásra is csak az vitt rá, hogy -megóvjalak a legcsekélyebb nyugtalanságtól is, mert ez nagy ár lett -volna a híres regényért. Most már téged se izgat többé, akármi történt. -Azt hiszem, nem bosszantana nagyon, bármit beszélnék el, tizenöt év, egy -fél élet multán. Hát elmondhatom. Egyszer eljött a hivatalomba valami -dologban. Érdeke volt, hogy meghódítson, s elkezdett komédiázni, a Miss -Ellen módjára. Ostoba voltam, mint Lord Abderdale, és fölkeltette az -érdeklődésemet. Ez nem lett volna baj; a baj ott kezdődött, hogy -észrevette a dolgot. Igazán nem tudnám elmondani, mi történt bennem -akkor. Valami válságon estem át ebben az időben. Sokat foglalkoztatott, -izgatott, s néha fellázított az a gondolat, hogy a folytonos, kicsinyes -és keserves munkában kell egy pár év mulva megöregednem. Éreztem, hogy -búcsúzik tőlem az ifjúság, s az járt a fejemben, hogy vannak, a kik -zajos örömek közepett, változatos lelki izgalmaknak élve nyargalják -végig ezt a rövid pályát. Megirígyeltem szabadságukat, érzéseiknek -bőségét, életüknek nagyszerűségét, s kikivánkoztam a munkával -agyonterhelt mindennapi egyformaságból. Az otthon melegének a -megbecsülése se tudott kibékíteni azzal a gondolattal, hogy még egy pár -év, s aztán minden szép bolondságról le kell mondani örökre. Akkortájt a -gyereksírás egyhanguságából és a házi bajok prózájából is több részünk -volt, mint hogy a családi érzés legyőzhette volna az idegességemet. -Aztán a boldogságnak, mint a levegőnek, jóformán csak a hiányát érzi az -ember; a míg megvan, nem jut eszünkbe, nem gondolunk rá, hogy -elveszíthetjük; megszokjuk, természetesnek találjuk, hogy megvan, s néha -nem is tudjuk, hogy boldogok vagyunk, a mint nem vesszük észre, hogy -lélekzünk. Ebben a válságos időben jelent meg ez az asszony minden -álnokságával. S mikor észrevette a hatást, megjelent ujra. Mindig apró -érdekek mozgatták, s csak az összeköttetéseimet és a szolgálataimat -akarta felhasználni. De én egy kis ideig azt képzeltem, hogy érdeklődik -irántam és ragaszkodik hozzám. Ez nem volt sok, nem volt nagy dolog, de -akkor nekem a mindennapiságból való szabadulást, a változatosságot, a -homályosan óhajtott valami mást, a kicsinyességekből való fölemelkedést, -az utolsó fiatalságot jelentette. Lehet, hogy messzire elment volna az -érdekeiért, s látogatásainak, találkozóinknak az lett volna a -folytatása, a mivel vádoltál; nem tudom. Mindenesetre voltak czéljai -velem, mert a névtelen árulkodó, most már meg vagyok róla győződve, nem -lehetett más, csak ő maga. De egyelőre az orromnál fogva vezetett, s -észrevettem, hogy bolonddá tesz. Ezzel aztán véget ért a regény, mert -attól fogva, hogy a hályog lehullt a szememről, elveszítette a hatalmát -velem szemben. Átláttam, mit koczkáztatok egy kis léhaságért; egyszerre -feltámadt bennem annak a tudata, hogy ez az asszony veszedelembe -sodorhatja a családi békességemet, a te nyugalmadat, a gyerekek érdekét, -s egykor talán arra is rábirhatna, hogy az ő érdekeiért megrövidítselek -benneteket, a nélkülözőket! Elhatároztam, hogy szakítok vele, s -szakítottam is, mielőtt nagyobb bajba bonyolódhattam volna. Akkor, a -mikor összeveszített bennünket, azért találkoztam vele, hogy visszaadjam -a leveleit, mert visszakövetelte ezeket az óvatos semmiségeket, azt -hiszem, csak hogy alkalma legyen még egy találkozásra. Meglehet, a -névtelen árulkodásnak is az volt a czélja, hogy kiugraszszon az -otthonomból s tovább is hatalmában tartson. Aztán nem láttam többé, mert -nem akartam látni. Ez történt, semmi egyéb. Most már elhiheted nekem. Mi -az? Te sirsz? Mi bajod? - -Igen, sirt. Arra gondolt, hogy: - -– Tehát a mulatók örömeiből még azt a csekély részt se vette ki, a -melyért megszenvedett! Tehát »a regénye« is csak bajt és bosszuságokat -szerzett neki! - -Ebben a váratlan fölfedezésben egyszerre maga előtt látta az elcsigázott -testű szegény ember életének egész szomorúságát, nélkülözéseinek hosszú -sorát, vergődésének mindhalálig végzetes folytonosságát, erőfeszítésének -hiábavalóságát, elmetélt szárnyu lelkének fel-felberzenkedését, bukásait -és elnyomorodását, az egész küzködéssel teljes életet, mely csak a -szenvedésért folyt le, és azért, hogy a szenvedést legyen kire -átörökíteni. Még egyszer, utóljára, fellázadt az igazság nélkül való, a -könyörtelen, a mindenható végzet ellen, és a sok, sok visszafojtott -keserűségből két nagy könnycsepp kicsordult. - -A beteg nem találta ki, milyen mélyről jöttek ezek a könnyek. - -– Még most is bánt ez a dolog? – kérdezte meghatottan. – Azt hittem, -mosolyogni fogsz rajta. - -– Nem, nem ez bánt – szólt az asszony, és megcsókolta a beteg kezét. – -Arra gondoltam, hogy mennyi bajt, mennyi bosszuságot okoztam neked, -semmiért! - -– Nem te voltál a hibás, hanem én. És igazad volt, hogy nem hagytad a -gyerekeink jussát. Még csak az kellett volna szegényeknek, hogy az apjok -szoknyák után kezdjen szaladgálni! Mikor so’se volt egyéb vagyonom, csak -az időm, ha ugyan az idő pénz, a mit én, megvallom, nem vettem észre. No -de olvasd tovább a regényt. Hol hagytuk el? - -– Igaz, a regény. De hol is hagytuk el hát? Itt valahol. Várj csak, -mindjárt megtalálom. Itt van… Dorrington lord idegesen pödörgette szőke -bajuszát. »Ön csak játszik velem, Miss Ellen – szólt komoran. – Azt -mondja, hogy szeret; de hogyan higyjem el ezt, ha minden jöttmentre -rámosolyog?!« Miss Ellen nevetett… - - - - -PEABODY. - - -I. - -Peabody úr huszonhárom éves korában rőföskereskedősegéd volt, a ki -gyönyörűen tudta mondani a hölgyeknek angolul, hogy: »Esszolgejn!« - -Peabody úr szőkeségben szenvedett, arcza temérdek roastbeef és -Worcestershire-mártás emlékét elevenítette fel, s hogy életrajzunk -teljes legyen, tegyük hozzá, hogy Peabody úr zavartalanul örvendett a -gondviselés ama megbecsülhetetlen adományának, a melyet a _Magyar -Nyelvőr_ előtt életvidámságnak szoktunk nevezni. - -Egy szép vasárnap délután Peabody úr meglátogatta gondolatainak hölgyét, -Mrs. Silverstring-et, a polgári erényekben gazdag Mr. Silverstring -idejekorán hátrahagyott özvegyét. - -A fenkölt lelkű asszonyságnál éppen nagy társaság volt. A Peabody úr -haja negédesen kétfelé volt választva s megjelenése igen jó hatást tett. - -– Mr. Peabody! – Mrs. Evergreen, Mrs. Weatherford, Mrs. Hopkins. - -Peabody úr hírből igen jól ismerte ezeket a kitünő hangzású – a -papirkereskedés és a czipőszállítás plutokracziájában igen népszerű – -neveket. Elégedetten morzsolgatta bajuszát, midőn egy sötét sarokban -valami kis feketeséget vett észre, melyből két parázs világított elő. - -– Mr. Peabody! – Miss Fulmen. - -A kis feketeség megilletődötten kelt fel s úgy nyujtotta czérnakeztyűs -kezét. - -– Ki ez a Miss Fulmen? – kérdezte később Peabody úr, teázás közben, -fuvola hangon beszélgetve Mrs. Evergreen-nel. - -– Miss Fulmen az úgynevezett Fogkirálynő – magyarázta Mrs. Evergreen. – -Szombatonkint játszik az Alhambrában. A legmagasabb trapezre -ráerősítenek egy fél-méternyi sodronyt; Miss Fulmen leereszkedik a -trapezről, s a fogaival ebbe a sodronyba kapaszkodva, a levegőben -elhegedűli a God save the Queen-t. Aztán ledobja a hegedűt, s a fogain -lógva, egy fél tuczatszor végig hintázza a nézőteret. - -Peabody úr rajongott a művészetekért, s érdeklődve tekintett a -művésznőre, a ki csöndesen, szerényen üldögélt a legsötétebb sarokban. A -két parázs hálásan világított rá vissza. - -Véletlenül egy időben távoztak el, s mivel odakünn szitálni kezdett az -eső, Peabody úr felajánlotta a művésznőnek úgy esernyőjét, mint -kiséretét. - -– Szép kisasszony – szólt, szabadon Faust nyomán – lehetek oly merész, -karom s kiséretem ajánlanom? - -– Nem vagyok én sem szép, sem kisasszony – felelt Miss Fulmen, de azért -elfogadta a kiséretet. - -– Hol lakik a kisasszony? – kérdezte Peabody úr, nem éppen pazar -elmésséggel. - -– Piccadilly, 127., hetedik emelet, 289-ik ajtó. - -Mikor oda értek, megköszönte az esernyőt, s Peabody úr engedelmet -kapott, hogy jövő vasárnap látogatást tehessen a hetedik emeleten, -Piccadilly, 127. - - -II. - -A Fogkirálynő öt fi- és hét nővérével, továbbá két mamájával, kik közül -az egyik a valóságos, a másik pedig a nagymamája volt, harmadfél -szobában lakott, abban a szegényes, de tiszta lakásban, melyet a kegyes -olvasó régmult idők elbeszéléseiből már jól ismer. - -Peabody úr el volt ragadtatva. - -És ettől fogva nem csupán vasárnapokon jelentkezett, hanem keddenkint, -sőt olykor pénteken is. Utóbb, maga se vette észre, mindennapossá lett. -Hat órakor, mikor ebéd-időre becsukták a boltot, egy negyedóra alatt -végzett a roastbeef-jével, hogy egy félórára elszaladhasson Piccadilly -127. - -Végre szenvedélye oly mértéktelenné vált, hogy koronkint el is -mulasztotta a roastbeef-et. - -Egy vasárnap délután Peabody úrnak vakmerő gondolata támadt. Öt perczig -a mamák és testvérek közül senki se volt a szobában, s Peabody úr -hirtelen rövid szónoklatot engedett meg magának, mely így kezdődött: - -– Kisasszony, én nem házasodhatom meg; de a nélkül, hogy gazdag volnék… - -Miss Fulmen eleinte úgy nézett rá, mint egy halálra ijedt gím, mely egy -lokomotiv vörös lámpáit pillantotta meg. Aztán görcsös zokogásra fakadt -s visszavonult a legsötétebb sarkába annak a szobának, melyet előbb nem -mertünk egész számmal jelezni. - -Peabody úr nem nagyon haragudott érte, hogy kosarat kapott. -Ellenkezőleg, valami kellemes bizsergést érzett a lapoczkái körül. Egy -darabig társalogni igyekezett a fi- és nővérekkel, de mikor látta, hogy -a kis feketeség nem jön vissza se egy, se két óra mulva, búcsút vett a -jófogu társaságtól. - -Másnap tartott tőle, hogy nem fogják beereszteni. Beeresztették. Miss -Fulmen csak annyit mondott neki: - -– Peabody úr, ön nagyon jó ember, de máskor ne beszéljen olyan -bolondokat. - - -III. - -Midőn Mr. Peabody, az idősb, a sétabot-esernyők lángelméjű feltalálója, -az ifjabb Peabody úrtól azt a meglepő közlést hallotta, hogy emez, a -City legrégibb családjai egyikének sarjadéka, feleségül akarja venni -Miss Fulment, az úgynevezett Fogkirálynőt, – így kiáltott fel mordul: - -– Hamar, fiaim, cselédeim!… keressétek meg hamar jól ismert angol -hidegvéremet, mert mindjárt megpukkadok!… - -– Ideje már, hogy uj és jobb fogakat hozzak be a családba – szólt ifjabb -Peabody úr és eltávozott. - -Fölvette ünneplő kabátját, szép szalmaszín keztyűt vásárolt, mely igen -jól illett szalmaszín hajához, s fénylő czilinderét villogtatva, a -szokottnál ünnepiesebb magatartással állított be a Fogkirálynőhöz. -Kiváncsi volt rá, vajjon tud-e Miss Fulmen mosolyogni is. - -De alighogy előadta immár megtisztelő ajánlatát, Miss Fulmen, Peabody úr -meglepetésére, ismét csak görcsös zokogásra fakadt. Most azonban nem -vonult vissza, hanem ott maradt a székén s a tenyerébe hajtotta a fejét. - -– Én nem fogom önt megcsalni, Peabody úr – szólt, mikor lecsillapodott. -– Ön jobbnak hisz engem, mint a milyen vagyok. - -És elmondta neki Denise történetét, melyet a kegyes olvasó nem angol -átdolgozásból, mint Peabody úr, hanem az ifjabb Dumas drámájának hű -fordításából, a szinpadról jól ismer. - -– Hm – szólt Peabody úr. - -Ebben a két mássalhangzóban kimerült az egész bölcsesége. - -Ha véletlenül nincs tükör a szobában, meglehet, ez az elbeszélés soha -sem iródik meg. De a mint Peabody úr megpillantotta szemközt szalmaszín -fürtjeit, melyek kaczéran borultak homlokára, frissen sütött bajuszát, -melynek szép, egyenes szálai ékesen szóló kifogástalansággal árnyékolták -orrát, s végre pompás kabátját, mely némán, de határozottan tagadta meg -a rokonságot az »uraságoktól levetett« ruhákkal – kész volt az -elhatározása. - -A szónoklata ez alkalommal nem emelkedett felül a középszerűségen, de -érthető volt. Mr. Peabody visszavonult. - -A kis feketeség pedig bemenvén két negyedrésznyi szobájának legsötétebb -zugába, harmadszor és utóljára: görcsösen zokogott. - - -IV. - -Öt esztendő multán Peabody úr, a ki immár nem volt az ifjabb, hanem az -egyetlen, szerény, de csinos örökségével, ragyogó nyakkendő-űzletet -nyitott a Regent-Street-en. Pár hónappal később meg is házasodott, nőül -vevén egy virágzó papirkereskedést s függelékül egy gömbölyü kis -hölgyet, a ki nagyobb előkelőség kedvéért az orrán keresztül beszélt, -Mrs. Alexander-regényeket olvasott, sokat evett, még többet sóhajtozott, -igen közönségesnek találta Peabody urat s a mellett örökkön -gyümölcsözött. - -A házassági regények rendesen kétfélék. Némelyikben a nyilvánosság -számára éppenséggel nem történik semmi; ez az A) osztály. De vannak -olyanok is, a melyekben az események szédítő gyorsasággal követik -egymást. Ez a B) osztály. - -A Peabody úr házassági regénye a B) osztályba tartozott. - -Csak végig siklanunk lehet az események tömegén. Ime a legfontosabbak: - -Peabody úr házasságának mindjárt első évében vastag barátságba -keveredett Sir Butterfly-jal, Ő Felsége legvitézebb kapitányával. -Mindennap együtt sakkoztak és mindennap Sir Butterfly veszitett. Peabody -úr majdnem úgy szerette a kapitányt, mint a feleségét. - -Mrs. Peabody ebben az egy pontban tökéletesen egyet értett a férjével, -sőt még túltett a férjén. Ő egész határozottan jobban szerette a -kapitányt, mint Peabody urat. A kapitány jó ember volt, szerette mind a -kettőjüket. - -Peabody úr sokáig nem tudott az utóbb emlitett érzelmi árnyalatokról. De -kevéssel azután, hogy Mrs. Peabody a negyedik figyermekkel örvendeztette -meg, a tulajdon szemével kellett meggyőződnie róla, hogy Mrs. Peabody -keleti nagylelkűséggel értelmezte a vendégszeretetet. Peabody úr szemlét -tartott az ifjabb Peabody-akon. Úgy találta, hogy a kis matrózok nem -vörösek, mint ő, hanem olajszínűek, mint a kapitány. Még a csákószíj -nyomát is ott látta az arczukon. - -Házasságtörési pert inditott, melyből diadalmasan került ki, mint -Pyrrhus az ismeretes csatából. Sir Butterflynak le kellett mondania Ő -Felsége hadseregében viselt rangjáról s a fele vagyona ráment a -kártérítésre. - -Peabody úr elgondolta, hogy milyen szamarak az emberek a kontinensen. - -– Csak egy bosszú van – szólt magában. – Fizessen a gazember! - -Aztán rendesen eljárt a sakk-klubba, két pohár sherryvel többet ivott -esténkint, az utczán utána ment a lányoknak és kitünően érezte magát. - - -V. - -Ujabb öt év mulva Peabody úr szerencsétlenül járt. Meggazdagodott a -saját hibáján kívül. - -A dolog úgy esett, hogy elkezdett a tőzsdén krajczárkodni, mert kitünő -számítónak tartotta magát. Egyszer nagy ügyetlenséget követett el; vett, -mikor eladnia kellett volna. De még annyi ideje se volt, hogy a -homlokára üthessen, a hiba ördögien ravasz számítássá, a vén boszorkány -tündérré változott át. Váratlanul háborus hírek érkeztek, valahol -lepuskáztak tiz-tizenöt albánt, s a Peabody úr fegyvergyár-papirjai -őrülten ugráltak felfelé. Minden albán egy-egy ezer fontot ért neki. - -Peabody úr tanulékony ember volt s a nyereségével hátat fordított a -tőzsdének. Kiköltözött az uj világba s a sétabot-esernyők maradékából, a -nyakkendő-üzletből, Sir Butterfly kártérítéséből és a lepuskázott -albánokból megvásárolt egy szép területet, a hol dohányt akart ültetni. -A számítás ugyan silány volt, de Peabody úr szamarat keresett és királyt -talált. A birtokon naftát fedeztek fel. A környékbeli rossz orrúak -sehogy sem akarták elhinni a csodát. Pedig biz az nafta volt, jó, büdös, -elsőrangu nafta; öröm volt szagolni. - -Peabody úr kedvet kapott a mulatsághoz. Harczot kezdett a kis -naftásokkal és lecsepülte őket. Ő lett a Nafta-király. - -Mikor aztán a füle se látszott ki a milliókból, visszavonult az -űzlettől, egy kis sétát tett az öt világrészben, s úgy találta, hogy ez -az egész élet nem ér egy batkát sem. - -Haza hajókázott Angliába, s nem tudván mit csinálni, beiratkozott az -Ifju Óriások klubjába. - - -VI. - -Peabody úr negyvenöt éves korában azon a nézeten volt, hogy gazdag -embernek lenni nagyon unalmas. - -Eleinte ugyan tetszett neki az a tudat, hogy az ő orosz szürkéinél -nincsenek szebb orosz szürkék a hármas királyságban, de egy hónap mulva -már úgy tűnt fel előtte, mintha orosz szürkéken jött volna a világra, s -nem tudta megérteni, hogyan lehetnek el az emberek orosz szürkék nélkül. -És végre is több roastbeef-et most sem tudott enni, mint rőfös-kereskedő -korában, a sherry kezdte émelyiteni, a sakk száz aranyban sem érdekelte -jobban, mint fél shillingben, s meg kellett győződnie róla, hogy azok a -hölgyecskék, a kiknek ő palotákat vesz, voltaképpen igen szemtelen -teremtések. - -Vett magának egy gyönyörű kastélyt Skócziában, s úgy találta, hogy az -élet ott szörnyen egyhangu. Bejárta azokat az országokat, a melyeket még -nem ismert, s átlátta, hogy: »plus ça change, plus c’est la même chose.« -Megpróbált mindenféle sportot. Futtatott, s arra a tapasztalásra jutott, -hogy egyszer egyik ló jön be elsőnek, másszor a másik, s hogy ez elvégre -is mindegy. Elkezdett politizálni, de nem talált olyanokra, a kik -vitatkozzanak vele, mert a kiket leghevesebb ellenfeleinek hitt, sorra -kinálták neki a meggyőződésüket. Csónakázni akart, de ez nem tett jót az -egészségének. Megpróbált vadászni, de arra a meggyőződésre tért, hogy az -egész mulatságban csak a hazugság ér valamit. Különféle fajtáju kutyákat -tenyésztett, és megutálta a kutyákat. - -Végre még egy utolsó kisérletet tett a legritkább sporttal: a -jótékonyság sportjával. - -Ez a kisérlet is balul ütött ki. A kikkel jót tett, megbotránkozva -kérdezték: »Vajjon honnan lopta a vagyonát?!« Csak egy derék ember -akadt, a kit lábra állított, s mégis szelidebb véleménynyel volt róla. -Ez nem képzelte tolvajnak, csak azon tépelődött: »Vajjon micsoda bűnt -akar jóvá tenni a jótékonyságával?!« - -Peabody úr, hogy bosszút álljon hálátlan szegényein, leült s megirta a -végrendeletét, melyben nekik hagyta az egész vagyonát. Hadd marakodjanak -érte. - - -VII. - -Egyszer, estefelé, Peabody úr ott állott az Ifju Óriások egyik utczai -ablakánál, mely akkora volt, mint egy templomajtó, és nézte a -ködpalástba burkolt trafalgari győztest, a hamuszínű, roppant kőfalakat, -melyek tejes párában úsztak, a lassankint fel-felcsillanó gázlángokat, s -két utczalámpás közt egy fiatal párt, a kik egy kis lányt vezettek kézen -fogva. - -Az ebéd silány, a levegő nyirkos, az est szomorú volt. Peabody úrnak nem -volt semmi dolga a világon. S mert nem tudott okosabbat tenni, -gondolkozott. Az jutott eszébe, hogy: - -– Engem még soha se szeretett senki. - -Belülről egy hang riadt rá vissza, az a bizonyos hang, mely mindig a -legigazabbat mondja, de a mely egyszersmind a leghalkabban szokott -beszélni. Ez a hang így pirított rá: - -– De te se szerettél soha senkit! És ez még nagyobb nyomorúság. - -Peabody úr elkezdett vitatkozni önmagával, és egy név villant keresztül -a fején: - -– Fulmen! - -Mi lett a kis Fulmenből?! Bizony már vén asszony lehet azóta. -Huszonhárom esztendő nem gyerek idő. - -Nem sajnálta leszállni pénzes zsákjainak piedesztáljáról, s fölfedte -érdeklődését egy fürkészésre termett férfiúnak. Bizonyára nem volt -könnyű megtudni a dolgot. Az Alhambra huszonhárom év alatt elég sűrűn -változtatja a műsorát. De a Peabody úr pénzével egy hangyát is -megtaláltak volna. - -Kiderítették tehát azt is, hogy mi lett a kis Fulmenből. Nem történt -vele egyéb, csak éppen az, hogy meghalt. - -Egyszer tudniillik a szegény kis miss fogfájást kapott és belepusztult a -fogfájásába. Más ember, ha a foga fáj, legfeljebb nagyokat ordít. A miss -ellenben egyszerűen leesett a trapezről. Felfogták ugyan a hálóval, de -agyrázkodást kapott, s a betegséget nem tudta kiheverni. Történt pedig -mindez hat esztendővel az elválásuk után. - -A kis feketeség tehát már régen, nagyon régen visszavonult a legsötétebb -zugba. Peabody úr elővette zsebkendőjét, s két utólagos, tizenhét évvel -elkésett könnycseppet szentelt a Piccadilly 127. emlékezetének. - -Abban a pillanatban, mikor megtudta, hogy Miss Fulmen nincs többé -életben, megszülemlett benne a szent meggyőződés, hogy ő, Mr. Peabody, a -Fogkirálynő miatt vált szerencsétlenné. Ez a boldogtalan szerelem volt -az ő életének átka. - -– Egy nőt szerettem – sóhajtott fel – s ez is oda adta magát másnak! - -Akkor este véletlenül a hármas királyság egyik büszkeségével, az -élethossziglan kinevezett koszorús költővel sakkozott. Sok mindenféle -szeszt nyeltek le, s játék után szerelemről beszélgettek. - -– Én is szerettem egyszer egy kaczér leányt – szólt Peabody úr. – Fulmen -volt a neve. - - -VIII. - -A koszorús költő, gyöngéd figyelmességből Peabody úr iránt, a ki a -koszorús unokaöcscsét betette valami bankházba, megirta a történetet egy -költői elbeszélésben, mely unalmas és hideg volt, de bővelkedett szép -képekben és még szebb hasonlatokban. A tartalma az volt, hogy a kaczér -Fulmen elcsavarja egy ifjú nábobnak a fejét, játszik vele, mint macska -az egérrel, mig végre az ifjú nábob jóéjszakát mond hazájának, s útnak -indul Childe Harold nyomán. - -A koszorús már régóta hallgatott; következésképpen a hideg és unalmas, -de rég várt, s áhitatos figyelemmel olvasott költői elbeszélés nagy port -vert fel. Azonkívül kitudódott, hogy az ifjú nábob alakja alatt a -Peabody úr érdekes egyénisége rejtőzik. Mindenki csak erről a régi és -nagyérdekű szerelmi történetről beszélt, s Peabody urat és Fulment úgy -kezdték emlegetni, mint a hősmondák alakjait. Egy törekvő ifjú költő, a -ki már rég óhajtotta, hogy a koszorús legkitünőbb tanítványának -nevezzék, sietett beleszeretni a mester hősnőjébe, s »Fulmen, démon -vagy!« czímen szenvedélytől lángoló költeményt irt, mely egész iskolát -csinált. Pár hónap mulva Angliában minden ifjú lantos Fulmen miatt -nyöszörgött. - -Így keletkeznek a legendák. - -* * * - -És így keletkezett ez az életrajz is, mert Peabody úrról csak annyi -bizonyos, hogy szegény sorsból sokszoros milliomossá küzdte fel magát, s -hogy ő volt a világ legjótékonyabb embere, a ki összes millióit a -szegényekre hagyta. - - - - -AZ UTOLSÓ NAP. - - -I. - -Reggel beállított a főhitelezőjéhez és haladékért könyörgött neki. - -– Mintha ezt a nótát már hallottam volna! – szólt a hitelező. – Nem -fizetni és megint nem fizetni, jól van!… de soha se fizetni!… - -– Ej, ön jól tudja, hogy volt idő, a mikor, sokáig, pontosan fizettem!… -És, éppen azért rimánkodom haladékért, hogy később mindent -megfizethessek! Ha tönkre tesznek, akkor csakugyan soha se tudok -fizetni!… Kettőnk közül nekem nagyobb baj, hogy most képtelen vagyok -rá!… Egy idő óta, akármit próbálok, semmi se sikerül, és az űzletem, -mintha megbabonáztak volna, egyre rosszabbul, napról-napra rosszabbul -fizet. Miért? Nem tudom. Alighanem csak azért, mert nincsen szerencsém. -Nekem jutott először eszembe, hogy az olyan űzletre, a milyen az enyém, -ott lesz a legnagyobb szükség, a hol vagyok. Előre láttam a városrész -rohamos fejlődését; tudtam, hogy a hely, a melyet kiválasztottam, -forgalmas pont lesz. A versenytársam csak utánzott; csak lopta, és tőlem -lopta a gondolatot. Aztán ő csak másodiknak érkezett, nem elsőnek, mint -én, tehát már kevésbbé kedvező viszonyok közt. És ő ma gazdag ember; -nekem pedig kétségbeesetten kell küzködnöm, esztendőkön át, csak azért, -hogy végképpen el ne merüljek. Ketten vagyunk az egész környéken; -ugyanazon a téren nézünk farkasszemet. És mig a tér másik sarkán neki -aranybányája van, az én űzletemet elkerülik az emberek, mint valami -elátkozott kastélyt. Senki se tudná megmondani, miért. Most már azt -hiszem, hogy az ő helye jobb. De hát tudhattam én, hogy a másik sarok -kell a népnek?! Mikor az enyim esik közelebb a város középpontjához! -Neki szerencséje van, nekem nincs, és ezzel vége. Vagy talán ő a -dolgosabbik ember? Dehogy! Az űzletét az alkalmazottakra bízza; délután -a lóversenyen játszik; éjjel a mulatóhelyeken szórja a pénzt. De a -lóversenyen is nyer, és ha költekezik, van neki miből. Én pedig egész -életemet az űzletemben őrlöm le; magam végzem, a mit csak egyáltalán -lehet; ott vagyok estig, egész nap, kora reggeltől és rendesen álmatlan -éjszakák után, mert ha este eszembe jut, hogyan csal meg egyik -reménységem a másik után, azt hiszem, meg kell őrülnöm, s ne adja Isten, -hogy el tudjak aludni!… Vagy ő ügyesebb, mint én? Ön ismeri mind a -kettőnk űzletét; tudja, hogy nem úgy van. S ha mégis úgy volna, tehetek -róla? De nincs úgy. És még egy. Ő rossz árút ad, én jó árút adok; és -neki sikerül, nekem nem sikerül. - -– Talán éppen az a hiba – vágott közbe a hitelező – hogy maga jó árút -ad. Adjon maga is rossz árút. Próbálja meg. - -– És a becsület? - -– Eh, a becsület az, hogy az ember pontosan fizesse meg mindazt, a mivel -tartozik. - -– Az volna a becsület, a mi nem magától az embertől függ, hanem a -szerencséjétől? - -– Magában kell a hibának lennie. - -– Ha csak a siker után ítélünk, nem mondhat az ember egyebet. És én -kerestem is magamban ezt a hibát. Nem tudtam kitalálni, mi lehet. - -– Bizonyosan többet költ, mint a mennyit a viszonyai megengednének. -Magának nagy családja van… - -– A családomnak egyre kevesebbel kell beérnie, s én magam régen letettem -arról, hogy valamire költsek. Megtagadok magamtól mindent, még a -szükségest is; a sárból is kikaparom a krajczárt; és eladnám a bőrömet, -csakhogy minél hamarább kiszabaduljak ebből a rettenetes helyzetből, a -melyben az egész életem csak: gond, gond és ujra gond, vesződség, baj, -rossz hír, csalódás, fejtörés, fejfájás, keserűség, csapás és álmatlan -éjszaka, néha, ha nagyon ideges vagyok, rémlátások nélkül, s néha, ha -nagyon elfáradtam, rémlátásokkal. Nem, nem ez az ok. És soha se fogjuk -az okot megtalálni. Én már eleget kerestem. - -– Magában kell a hibának lennie. - -– Tegyük fel, hogy úgy van. De ha nem tudom kitalálni, hogy mi lehet az? -Mit csináljak? Elpusztítsam ezt az ügyetlen, ostoba, szerencsétlen kezű -embert? De hát akkor ki fog önöknek fizetni? - -– Azt az egyet ne tegye. Ellenkezőleg, fizessen. - -– Fizetni fogok, ha élek, mindent megfizetek. De ne tegyék lehetetlenné, -hogy éljek. Önnek is érdeke, hogy megadja azt a kis haladékot!… - -– Haladékot most már nem adok; adtam eleget és végre elfogyott a -türelmem. Hanem adok egy jó tanácsot. Lássa, ha el akar érni valamit, -akármit, akárhol, őrizze meg a nyugalmát, és ügyeljen rá, hogy föllépése -el ne veszítse a bizalomkeltő biztonságot. Ne sírjon, ne rimánkodjék; ne -emlegesse a bajait és a nyomoruságot. A siralmas helyzet nem kelt -érdeklődést; ezeket a szomoru dolgokat hallgatni is kellemetlen. Vagy -mondjuk, hogy érdeklődést kelt; sajnálkozást, részvétet, a mennyit akar. -De semmiesetre se kelt bizalmat. És magának bizalomra van szüksége; a -mennyi pénze hiányzik, annyi bizalomra. Ehhez pedig egy kis föllépés -kell. Egy kis magatartás, egy kis férfiasság; egy kis póz, ha úgy -akarja. Ha el tudja hitetni, hogy hogy csak makacsságból nem fizet, csak -azért nem, mert meg akarja bosszantani a hitelezőit, mint akárhány -hitbizományos gróf úr szokta: ez a legbölcsebb, a mit tehet. Ne riassza -meg az embereket bajainak feltárásával; a legmódosabb ember is dühbe -jön, hogy ennyi baj van a világon s hogy ezen a tengernyi sok bajon ő, -ha véletlenül akarna, akkor se tudna segíteni! Ez leverő, megalázó, -bosszantó; ez csak arra jó, hogy elítéljék érte az embert. Lássa, én -megvallom őszintén, hogy ön egy kis föllépéssel megingathatta volna az -elhatározásomat. Megbízható embernek ismertem; s azt képzeltem, hogy -erősebb, élelmesebb, szívósabb. És ön úgy jelenik meg előttem, mint a -testet öltött kétségbeesés. De hát hogyan bízzam én önben, ha ön maga se -bízik magában?! »Ne tegyék lehetetlenné, hogy éljek« – micsoda beszéd -ez? Ez engem vigyázatra int. Ha ön ilyen sötétnek látja a tulajdon -viszonyait, akkor meg kell győződnöm róla, hogy nem ajánlatos sokáig -vesztegetni az időt – mert ez nagy károsodással járhat – hogy meg kell -tagadnom öntől a haladékot, mert, ha barátja vagyok önnek, azért nem -lehetek magamnak ellensége. Szóval kiderül, hogy maga nem ügyes ember. -Azt mondhatnám: élhetetlen ember. S alighanem ezért rosszak a maga -űzletei, s ezért bizonytalan az én követelésem. Mert úgy látom, hogy a -magánál lévő pénzem már nem jó pénz, pedig egyszer jó pénz volt. - -A hitelező nem hazudott és nem volt egészen őszinte. - -Nem hazudott, mert ha a kereskedő jobban választja meg a napot s -véletlenül verőfényes órában állít be sorsának urához: megkaphatta volna -a kért haladékot. - -De ki volna egészen őszinte? A hitelező se volt az. Ha egészen őszinte -akar lenni, meg kellett volna vallania, hogy főképpen azért nem adja meg -a sok versben kért kegyelmet, mert aznap véletlenül ballábbal kelt fel. - - -II. - -Leverten lépett ki a hitelező házából, de még nem minden reménység -nélkül. A szigorú férfiú ugyan rendületlenül megmaradt a mellett, hogy: -nincs többé kegyelem! – hanem azért nem csüggedt. Vannak még jó emberek -a világon! - -A délelőttje azzal telt el, hogy nyakába vette a a várost és sorra járta -azokat, a kikről úgy gondolkozott, hogy segíthetnek s talán hajlandók -segíteni rajta. Volt, a ki kinevette, mikor elmondta, hogy milyen sok -kell a megmentéséhez; a legtöbben sajnálták; s találkoztak olyanok is, a -kik barátságból talán megmentették volna, hogy ha véletlenül módjukban -áll. - -Ezek mind jóemberei voltak és jó emberek. De pénzről volt szó, s a pénz -nem tréfa. - -Délben már fejvesztetten ment vissza a boltjába. Az volt az utolsó -reménysége, hogy: talán rosszul számított, talán valamivel kevesebb -pénzzel is megmenthető, és talán kieszelhet valamit, a mivel rábirhatja -a hitelezőit, hogy még egy kis ideig békében hagyják, csak addig, a míg -lélekzethez juthat. - -De nem tudott számolni többé; folyton belezavarodott. És hiába törte a -fejét, nem tudott kitalálni semmit, a mibe bele kapaszkodhatnék. - -A szellemi erőlködéstől, – a félelemtől, melyet a veszedelem, a rém -közeledtén érzett, – a gyötrődéstől, melyet vergődésének érzete s -tehetetlenségének teljes megismerése okozott neki: ujra elfogta -kegyetlen fejfájása. A számolás alapműveletei iszonyúan nehezeknek -tűntek fel előtte; a tépelődés, hogy hol találhatna mentséget, s mivel -tehetne még kisérletet, rettenetesen elfárasztotta. Olyan végtelen -bágyadtságot érzett, a milyet valaha régen, egy nagy betegség után. - -Szerette volna, ha legalább egy perczig nem kell gondolkoznia. - -Egyedül volt a dolgozó fülkéjében. A segédei ilyenkor ebédeltek. - -Egyszerre – talán elszunnyadt egy pillanatra – egy mosolygó alak jelent -meg előtte: ő maga, fiatalon, huszonöt éves korában. Nini, ez csakugyan -az akkori ruhája!… De mire ráismert magamagára, már föleszmélt. Utána -bámult a képnek és elmélázott. Mily máskép látta akkor az életet!… nem!… -milyen más volt akkor az élet! Ő is, és az egész világ! Válogathatott az -eredményes munkában. Mindenütt bizalommal találkozott. Ma már nem érti -ezt az általános, ok nélkül való bizalmat. Sokat vártak tőle; keresték -és számítottak rá; építettek a szavaira. Mért? Mert fiatal volt. Pedig -akkor a munka csak kellemetlen kényszerűség volt neki, s valójában nem -gondolt egyébre, csak az élet örömeire. Ma nincs más gondolata, csak a -kötelesség. S hogy megváltozott a világ! Mért? Azóta talán eljátszotta -az emberek bizalmát? Nem, azóta rászolgált. De akkor olyan volt, mint az -a frissen kitöltött, hosszú lejáratra szóló váltó, melyre készségesen -adják a pénzt. Ma pedig olyan, mint a lejárt váltó; az a feladata, hogy -fizessen. - -Az élet örömei! Micsoda örömöket adott neki az élet, tizenöt-húsz -esztendő óta?! Azokat az órákat, a melyeket a gyerekeivel tölthetett – -addig, a míg a gyerekei kicsinyek voltak. De a gyerekek olyan hamar -felnőnek! Ma is van ilyen órája, mikor a legkisebb gyerekével lehet. De -milyen rövid ez az óra! És a többi óra? A többi órán a sok kötelezettség -osztozik, az egyre több kötelezettség, a tengernyi kötelezettség. Úgy -kell lennie, hogy az ember, a harminczötödik évén túl, lassankint -rabszolgává válik, a kinek az a sorsa, hogy szakadatlanul robotoljon és -élelemmel lásson el néhány, telhetetlenül falánk szörnyet, csak azért, -hogy ezek fel ne falják, őt magát, a rabszolgát. Dolgozik, fut-fárad, -kapar, keresgél, gyüjt; és éjjelenkint törpe manók osonnak be hozzá, a -kik nesztelenül szerte hordják, a mit ő napestig összehordott. A törpe -manók mindegyikét úgy hívják, hogy: »Kell.« - -Mért történik ez? Könnyelműen vállalta a kötelezettségeit? Nem. -Vállalkoznia kellett; ez hozzá tartozott a kenyérkeresetéhez. Vagy hogy -családot alapított? De hát jóvátehetetlen vétek, ha valaki rendes életet -akar élni? Igaz, óvatosabb lehetett volna, a mikor elhatározta, hogy -belemegy ebbe a legnagyobb koczkázatba. A leány tetszett neki, és nem -nézte, hogy kaphatott volna gazdagabbat is. Azért nem mondhatni, hogy -meggondolatlanul ugrott bele a házasságba. A leánynak volt egy kis -vagyona, és az, hogy volt, később nagyon sokba került neki, a ki ezt a -vagyont jóformán csak hírből-névről s legfeljebb látásból ismerte. Látta -ezt a vagyont, egy pillanatra, akkor, a mikor elúszott, azzal együtt, a -mit ő kapart össze; és e – rá nézve légies – vagyon emlékének nagy -áldozatokkal kellett adóznia. Mert a felesége, ha már elveszítette magát -a vagyont, hogy a veszett fejszének legalább a nyele megmaradjon, -megőrizte legalább azokat az igényeit, a melyek valaha ehhez a vagyonhoz -fűződtek, s neki, a férjnek, örökös adót kellett fizetnie azért az -élvezetért, hogy feleségének családi kincseit, egy perczre, a végbúcsú -pillanatában, színről-színre láthatta. - -Hiába kereste, mivel vádolhatná magát. Nem volt szerencséjök; ennyi az -egész. - -Félkettőkor megtörten kelt fel dolgozóasztala mellől. Nincs mentség. Ez -a csőd. - -Igen, a csőd. Minden elveszett, csak a puszta élet maradt meg. De hiszen -ez is valami. Nem fognak úgy élni, mint eddig, de majd csak megélnek -valahogyan. Összehúzódnak, belenyugosznak a szűkölködésbe, s a család -minden egyes tagja dolgozni fog a kenyérért. Ő maga az özönvíz után is -meg tud keresni annyit, a mennyi egy szegény családnak elég a -megélhetésre; neki és a kis lányának nagyon kevés kell. S a száraz -kenyerök mindnyájoknak meglesz; vannak rémesebb állapotok is. A többiek -is lássanak hozzá valamihez; a fiának már megvan a módja ahhoz, hogy -keressen. A kis lánya, szegényke, az persze még nem dolgozhatik. De ő -dolgozhatik éjjel is; és nem fogja engedni, hogy a kicsinye legyen az, a -ki leginkább megrövidül. Ugyis ez a szegény gyermek az, a ki a legtöbbet -veszítette. A többiek legalább egy jó darabig kényelemben éltek; -jómódban nőttek fel, megerősödtek. Ennek már gyermekkorában meg kell -ismernie a szegénységet!… - -– Eh! – nyögte. – Erősnek kell lennem!… Szedjük csak össze a -gondolatainkat!… Hiszen, ha nem fájna annyira a fejem!… - - -III. - -Otthon nem várták az ebéddel, mert délelőtt hazaüzent, hogy dolga van s -másutt fog ebédelni. De azóta megfeledkezett erről s a megszokás az -ebédlőbe vitte. - -Csak a nagy leányát találta ott. A nagy leány sírt. - -Mikor megpillantotta az apját, durczásan félrekapta a fejét, fölkelt, és -nem köszönve, nem szólva, kiment a szobából. - -A nagy leány igen neheztelt az apjára. Egy hadnagyhoz szeretett volna -férjhez menni; a hadnagy derék fiú volt, az önzetlenségnek egy olyan -fehér hollója, a kiről csak dalban lehetne méltóképpen beszélni, mert – -mi a regényesség, ha nem az, hogy a hadnagy megkéri egy kereskedő -leányát s kijelenti, hogy hozományul egy krajczár se kell neki?! De -kauczió nélkül természetesen szó se lehetett a dologról. A nagy leány -azt kivánta, hogy a kaucziót a papa »vegye ki az üzletből«; a kereskedő -igyekezett megmagyarázni, hogy onnan nincs mit kivenni. De a leány, a -kit szép álmainak szétfoszlása nagyon elkeserített, azzal gyanusította -apját, hogy ez azért tette őt boldogtalanná, mert titokban úgy számít, -hogy később majd csak hozzá fogja erőltetni egy másik kérőjéhez, egy -fiatal fűszereshez. Mindez legujabb história volt. A nagy leánynak a -hadnagy még ott volt a begyében; regényeket falt, sírt és duzzogott. - -Máskor is csinált ilyen kis némajeleneteket. De máskor az apja mindössze -vállat vont. »Majd megjön az esze!« – gondolta. - -Hanem most felizgatta ez a gyerekesség. Hogy valaki egy hadnagy miatt -keseregjen és daczoskodjék szerencsétlen apjával, a ki csak nekik, a -családjának él, – ez, most, az ő nagy bajához, az ő gondjaihoz, az őt -mardosó gyötrelmekhez képest olyan üreslelkűségnek, olyan kicsinyes -léhaságnak, olyan hálátlanságnak tűnt fel előtte, hogy valósággal -felháborodott. - -Noha már egyedül volt a szobában, ökölbe szorította a kezét és -fennhangon fenyegetőzött: - -– Majd megbánod még!… Majd megbánod még!… - -Az egyik cseléd lépett be a szobába egy levéllel. - -– A fiatal úr itthon ebédelt és meghagyta, hogy ezt a levelet azonnal -adjam át a nagyságos úrnak, mihelyt haza tetszik jönni. - -Abból, hogy a fiatal úr kivételképpen ismét szerencséltette a családi -asztalt, már sejtette, hogy mi van a levélben. A fiatal úr csak szükség -esetén szokott jelentkezni. Nem lakott a családjánál, – a hol nem -fogadhatna látogatókat, – és ebédelni is csak a hónap végén járt haza. -Már jogot szerzett a teljes szabadsághoz: maga kereste meg a kenyerét, -oly módon, hogy havonkint hetven forint fizetést kapott a bankjától, de -százat költött és szorgalmasan gyüjtötte az adósságot. - -A fiatal úr ez alkalommal csak tiz forintot kért, de sürgősen, legkésőbb -hét óráig, mert addig a bankban marad, hogy megvárja a hordárt. Ehhez a -bizalmas kéréshez egy bokrétányi hazugság szolgált elüljáró beszédül és -egy bokrétányi igéret járult utóirat gyanánt. - -– Tessék, a fiatalság! – káromkodott az apja. – De hiszen én is voltam -fiatal! És én nem csináltam ilyen disznóságokat! - -Megkereste a kis leányát; azért jött, hogy a kis leányát lássa. A kis -leány a nyakába csimpajkodott és a szerencsétlen egy pillanatra -elfelejtette minden baját. Játszottak. Egyszerre a kis leány abba hagyta -a tréfát és így szólt: - -– Puczkó! Adj nekem pénzt! - -Egypár hatost kért valami haszontalanságra. Puczkó adott neki, de ez -egyszer nem állhatta meg, hogy az adományhoz egy komoly megjegyzést ne -fűzzön. Most már ideje megtenni a nevelés első kisérletét. - -– Látod, Ilikém, szeretném, ha nem szoknál hozzá a pénzköltéshez. Mi ám -nem vagyunk gazdagok! Szegény Puczkónak kevés a pénze! - -– De te jó vagy és mégis adsz nekem! - -Hirtelen kicsordult a könnye, de maga se tudta volna megmondani, miért -sír. Magamagát siratta? Vagy ennyi szeretet már elég volt neki arra, -hogy a sírásig elérzékenyedjék? - -De el kellett válni, mert ismét megjelent a Kötelezettség. Ő nagysága -kinyitotta az ajtót. - -Puczkó megcsókolta a kis lányt, s Ilike kisurrant a szobából. Már tudta, -hogy olyankor, a mikor a mama jelenik meg, nem szabad Puczkónál maradni. - -A fehér arczú jelenés ridegen szólalt meg: - -– A házbért! - -– Még nincs! - -– Micsoda? - -– Mondom, hogy még nincs! - -– Nincs, mert elverte, nem tudom mire vagy kire. Egy öreg ember! - -– Nincs, mert nem is volt. Majd lesz. Várjanak. - -– Ki várjon? A házmester? Ma már másodika. Gyönyörű állapot, ha egy -kereskedő még másodikán se tudja megfizetni a házbért. Mit mondjak neki? -Mikor lesz? - -– Holnap vagy holnapután. Még nem tudom. Egy-két nap alatt meglesz. Most -még hiányzik belőle. - -– Hát ezt mondja meg neki maga! Nekem kisül a szemem. És tegyen róla, -hogy a házmester ne jöjjön fel mindennap háromszor a pénzért. Én ezt nem -tűröm. - -– Pedig el kell tűrnie, mert nem lehet másképpen. Még nincs! Érti, mi -az, hogy nincs? - -– Értem. De azt akarom, hogy legyen! És megkövetelem, hogy holnapra -előteremtse, akárhonnan. Még ha lopja is, a mihez különben ostoba. Ha -azt akarja, hogy tisztességes embernek tartsák, először is -tisztességesen tartsa el a családját! - -– Nem fogok lopni a maga kedvéért! - -– Hát keressen! De maga nem tud keresni! Csak költeni tud! - -– Én nem költök. De nem győzöm a kiadásaikat. Nem tudok annyit keresni. - -A fehér arczú nő azzal az izzó gyűlölettel nézett rá, melyet csak a -hosszú házasélet tud felkelteni az asszony szívében. - -– Hát ha annyira élhetetlen, hogy nem tudja ellátni a családját, -kergesse el a sok haszontalan segédet és kezdjen el végre dolgozni. És -ha nem tud dolgozni, ha nem tud keresni, ha nem tudja teljesíteni azt a -legelső kötelességet, a melylyel a családjának tartozik, akkor lőjje -magát főbe! - -Kiment és úgy csapta be maga után az ajtót, hogy rengett a ház. - - -IV. - -Már órák óta bolyonghatott a városon kivül, a fák között, a mikor -észrevette, hogy nem tudja, hol jár és mit csinál. - -Végre ráismert a helyre. Igen, ez a városliget! - -Tudta, hogy régóta van itt. De azt nem tudta, hogy mialatt -keresztül-kasul nyargalta a nagy térséget, gondolatai mivel -foglalkoztak. Ugy kell lennie, hogy előbb órákon át nem tudott magáról. - -– Szedjük csak össze gondolatainkat! – ismételgette gépiesen. – Szedjük -csak össze!… Ó, csak ne fájna annyira a fejem! - -De egyre jobban fájt. - -– Miért is futok így? - -Meglassította a járását. - -– Szedjük csak össze!… Tehát, igen, talán jobb volna nekik is, nekem is, -ha… Ó, nekem bizonyosan! De nekik is. Mit könnyíthetek a sorsukon? Csak -kétszer olyan követelők lesznek, ha ott éreznek a hátuk mögött, csak -annál nehezebben szánják rá magukat, hogy beletörődjenek a szegénységbe! -Az ilyen katasztrófának néha igen jó a hatása: a gyermekek így -könnyebben megértik az élet komolyságát. És Ilike most még nem igen -érezné meg a veszteséget. Nem fájna neki úgy, mint ha ugyanez később -következik el. Neki bizonyosan javára válik, ha nem kényeztetem tovább, -ha szigorúan nevelik, ha sanyarú viszonyok közt nő fel. Edzettebb lesz -az élet bajaival szemben!… Kedves kis Ilikém!… Milyen bájosak a kis -leányok!… Igen, a kis leány az élet egyetlen vigasztalása!… Ó, mennyire -fáj a fejem!… Nem tudom, még mi… Nem tudom összeszedni… - -Valamelyik tar fán egy különös hangu madár szólalt meg. A kereskedő -megállott és álmélkodva hallgatta a neki szokatlan hangot. A madár -egyforma időközökben ismétlődő éles fütytyel szakítgatta meg, czifrázta -a trilláit. - -– Milyen szépen szól!… Milyen különös hangjai vannak a természetnek!… -Milyen szép is az élet! - -Aztán tovább ment és már öntudatlanul ismételgette magában: - -– Szedjük össze gondolatainkat! Lássuk csak!… - -Később az Andrássy-úton látták. Bement több nagy bérházba; fölment a -lépcsőn, meg visszajött. Csupa ismeretlen házban járt. Végre egy nagy -bérkaszárnya annyira megtetszett neki, hogy nem keresgélt tovább, hanem -fölment a negyedik emeletre s onnan leugrott az udvar kövezetére. - -* - -A kereskedő temetésén nagy részvét nyilvánult meg. A gyászszertartáson a -családtagok szivettépő zokogása minden jelenlevőt a könnyezésig -megilletett. Nemcsak a lakás, a fekete posztóval diszített udvar is tele -volt gyászolókkal. A megboldogult jóemberei komoran, elmélázva bámultak -a fáklyák lángjába. Még a főhitelezője is eljött; nem volt az rossz -ember. A házmester sírt. Az özvegy ráborult a koporsóra; erőszakkal -kellett elhurczolni onnan. - -És ha valaki véletlenül azt találta volna mondani: »Ez az ember, a kit -temetünk, nem maga ölte meg magát, ezt az embert megölték!« – a -gyászolók mindannyian elcsodálkoztak volna, mindannyian így kiáltanak -fel: »De hát ki ölte meg?!« – és mindannyian nyugodt lelkiismerettel -megátkozták volna a gyilkost. - - - - -HALADÁS. - -– Szervusz, öregem, hát te hogy kerülsz ide?! – kiáltott fel, ahogy a -vendéglő kertjébe belépett, egy harsány hangú, daliás alakú, -választékosan öltözködő úriember, a kinek egész megjelenésén az első -pillanatra meglátszott a közélet embere. Föllépése önérzetre vallott, -hanghordozása elárulta a szónokot, mozgásának fesztelenségéről és -biztonságáról lekiabált, hogy otthon van a legjobb körökben, s nyugodt, -aczélos tekintetéből nemcsak a magával való tökéletes megelégedettség -szólt, hanem az is, hogy a világ berendezése ellen nincs és nem lehet -semmi kifogása. A ki nem tudta róla, hogy kicsoda, pusztán -megjelenésének láttára kitalálhatta, hogy ha ez a széphangú dalia -eddigelé még nem fejtett ki nagyobb szabásu politikai és társadalmi -tevékenységet, úgy ez a szereplés a közel jövőnek azok közé az igéretei -közé tartozik, a melyeket a közel jövő mindenesetre be fog váltani. - -A megszólított, a ki egyedül üldögélt a kerti helyiség legrosszabb -asztalánál, valami affélét motyogott, hogy családi ügyek hozták -Budapestre. A dalia nem igen ügyelt a válaszra. (Nem azért szokott -kérdezősködni, hogy feleletet kapjon; a kérdezősködés csak véralkata -megnyilvánulásának egyik szónoki formája volt.) Mialatt amaz a -magyarázat megadásával bajlódott, a dalia, stácziót tartva az »öregem« -mellett, körülhordozta tekintetét a vacsorázó közönségen, s köszöngetni -kezdett, jobbra-balra, minden irányba, a kalapemelés, a mosoly és a -pillantás számtalan árnyalatát használva, kinek-kinek rangja, érdeme -szerint, s különös figyelemmel arra, hogy milyen viszonyban van az -illetővel, mennyire értékeli, és mit várhat tőle. - -– Mindjárt jövök, öregem – szólt aztán a vidéki embernek, a kin -látnivaló volt, hogy sehogy se illik ennek az előkelő férfiúnak a -társaságába. – Mindjárt jövök – ismételte az igéretét, s tovább állott, -előbb a szomszéd asztalhoz, később a kert díszhelye felé, a hol, a -hosszú asztalnál, egy nagy társaság vacsorázott. - -A míg ott parolázott, ágált, szónokolt, a vidéki – a kiről előbb a -szomszédai nem igen tudták megállapítani: vajjon titkos rendőr-e, vagy -ama hosszú csöndességre kárhoztatott, magános emberek egyike, a kiket -valami társadalmi ballépés tett örökkön egyedül járó, alázatos, szomorú -alakokká – elkészült a vacsorájával, fizetett és menni készült. De a -dalia érte küldött egy pinczért. A vidéki fölkászolódott, hogy -elbúcsúzzék pesti barátjától. - -Emez ekkorra már kiszemelte, lefoglalta és birtokba vette a vendéglő -legjobb asztalát, miután előbb, nem tudni miféle ravaszsággal, kinézett, -elriasztott, haza kergetett onnan egy öreg házaspárt. - -– Gyere ide – harsogott a vidéki elébe – ez jobb hely! Csak egy vidéki -ember teheti, hogy kinézze magának a legrosszabbik asztalt! - -A másik szabadkozott, hogy ő már megy, mert a vasút fáradttá tette, -különben is dolga van korán reggel. - -– Azt már nem teszed! – marasztotta a pesti. – Látod, én otthagytam a -társaságomat, hogy egy kicsit elbeszélgethessek veled… teringettét, -hiszen esztendők óta nem láttalak! Pinczér, vegye el a nagyságos úr -botját és kalapját! Aztán hozzon egy üveg Georges Goulet-t, de ne Henry -Goulet-t hozzon, mert azt visszaküldöm. Nincs? Hát küldjenek el a -szomszédba, ott van… mondják meg, hogy nekem kell! - -Egy darabig arról a városról beszélgettek, a honnan a vidéki érkezett, -aztán a közös ismerősökről, a multról, az együtt átélt mulatságos -dolgokról, végre a nap eseményeiről, a politikáról s mindarról, a mi -ennek kapcsán eszükbe jutott. Hanem a második üveg pezsgő után -elérkezett a bizalmasságok ideje. Időközben a vendéglő lassankint -kiürült. A kertben kettőjükön kívül csak egy kis társaság dőzsölt; az is -messze tanyázott tőlük, s egészen lefoglalta a pinczérek figyelmét. A -közelükben nem volt senki; szabadon beszélgettek. Szabadon és egészen -nyiltan, mint csak két régi czimbora teheti, a kik nyolcz esztendeig -ültek egymás mellett az iskolában, s azután, a míg az egyetemre jártak, -négy évig laktak ugyanegy szobában. - -– Beszélj már valamit magadról is! – szólt a dalia. – Mondd, hogyan -élsz, mit csinálsz? Kényelmes dolgod van, mi? Egész délelőtt pipázol, -ujságot olvasol, kinézel az ablakon a piaczra, és szolgálati éveket -gyüjtesz!… - -– Dehogy! Hisz nekem nincs hivatalom! - -– Nincs hivatalod? Én azt hittem, hogy levéltáros vagy és lapszerkesztő. -Már nem tudom, melyik pajtásunk beszélte, hogy irigyelni való helyzeted -van: délután kinyírod a fővárosi ujságokból a helybeli híradót, délelőtt -pedig beülsz a szinekúrádba és pipázol. - -– A ki ezt mondta neked, az bizony rosszul tudta a soromat. Igaz, hogy -háromszor is pályáztam ezért a hivatalért, a mely különben munkával jár, -de sohase tudtam megkapni. Mindig olyanok kapták meg, a kiknek a -kvalifikácziója rendben volt, s a kik aztán a levéltárosságot lépcsőnek -használták felfelé. A hányszor megürült ez az állás, vesztemre mindig -pályázott érte valaki, a ki egészen lerázta magáról a jogot; én pedig, a -mint bizonyosan emlékszel, az utolsó szigorlattal örökre adós maradtam. -Igy aztán ma is csak a szerkesztéssel kell beérnem. Ez pedig nem olyan -árkádiai állapot, mint képzeled, mert azon kezdem, hogy a szerkesztésért -nem kapok fizetést, hanem úgy alkudtunk meg a nyomdászszal, hogy -mindennap jogom van egy czikket írni, és minden czikkért kapok öt -forintot. - -– És ha beteg vagy? Vagy pihenni akarsz? - -– Akkor nincs öt forint. - -– De hisz ez borzasztó lehet! - -– Nem valami fényes állapot, az igaz, de képzelheted, hogy nem igen -mulasztom el a czikkírást. - -– Az igazat megvallva, nem értem, hogyan lehetett idáig elzüllened! Egy -európai ember, a kinek, mihelyt egy nap nem robotol, nincs betevő -falatja! Hisz én is dolgozom, a mikor kifizeti magát! De nincs az a -fizetés a világon, a miért arra kötelezném magamat, hogy napról-napra, -kivétel, szabadságidő nélkül, leőrlök egy halom munkát, mert, ha jól -értettem, a czikk csak csemege, s a szerkesztés is megkíván nem tudom -hány órát… nem, semmi fizetésért a világon, hát még öt forint napi -díjért! No, barátom, soha se hittem volna, hogy harminczöt esztendős -korodban ilyen kevésre viszed! - -– Hja, a kvalifikáczió hiánya! - -– Hát ez is. Nyolcz esztendeig te csináltad az összes iskolai -dolgozataimat; te voltál a legjobb tanuló, az osztályban a legelső; az -egyetemen, amíg én biliárdoztam, eljártál az előadásokra, jegyeztél, -kollokváltál, és még se tudtad letenni azt a nyomorult utolsó -vizsgálatot! Persze, mindig rossz bizottságot kaptál és féltél; sohase -voltál megelégedve azzal, a mit tudsz, és túlságos lelkiismeretességből -egyre halasztgattad a dolgot. Aztán megint tanultál és megint -megijedtél; egyre többet tanultál és egyre későbbre halasztottad, hogy -majd nekivágsz. S végre elmaradt az egész. Én meg, – a ki -tizedrészannyit se tudtam, mint te, – kimódoltam, hogy jó bizottsághoz -jussak (mert ennek is megvan a maga módja), nem sokat aggodalmaskodtam, -még kevesebbet tanultam, hanem behunytam a szememet és nekivágtam. -Lutriztam. Egyszer elbuktam, másodszor keresztülcsúsztam, szóval -sikerült. - -– Ügyes voltál. - -– Nem úgy áll a dolog, hogy én ügyes voltam, mert én csak azt csináltam, -a mit más, hanem úgy, hogy te élhetetlen voltál! Engedd meg régi -pajtásodnak ezt a bizalmaskodást, de, látod, életednek további sora is -ezt bizonyítja. Már hogy lehet bele nyugodni abba, hogy az ember, isten -tudja meddig, talán addig, a míg a betegség vagy a vénség következtében -odáig nem jut, hogy éhen kell halnia, napi öt forintokért mindennap -felmászszon egy jó magas fa tetejére! Édes barátom, napi öt forint, -kivált ha nincs, mihelyt a legkisebb baj ér – okos embernek nem élet. -Kabátos embernek, a kinek tudása is van, ebbe nem szabad belenyugodnia – -ha egy csepp esze van. - -– Mit csináljak? Harminczöt esztendős koromban nem kezdhetek mást; nem -kereshetek más pályát, nem állhatok be például kereskedőinasnak. - -– Hát ez az. El se tudjátok képzelni, hogy más kereset is van, mint a -tisztviselő és az ügyvéd, vagy ha minden kötél szakad: az ujságíró -keresete. Ehhez pedig olyan lelki csökönyösség kell, a melyet én csak -szamárságnak tudok nevezni. Be kell látni, hogy ezeken a pályákon -iszonyu a zsúfoltság. Ezeket a pályákat annyira elözönlötték, hogy itt a -pályázóknak csak egy kis töredéke juthat kenyérhez, s az óriási verseny -következtében ez a kis töredék is csak száraz kenyérhez juthat. De hát -az ázsiai magyarnak még most is csak a hivatalon vagy az ügyvédkedésen -jár az esze, és ha ezekből is kicseppen, akkor az ujságírásra veti -magát. A helyett, hogy haladna a korral. - -– Hogyan haladjak a korral? - -– Először is látni kell, barátom, hogy egészen más időket élünk, mint -azelőtt; hiába, ma már a paraszt is bicziklin hajtja a disznót a -vásárra. A régi pályákon nem lehet boldogulni, de másfelül igen sok uj -foglalkozás van, temérdek uj foglalkozás. Hány embernek adja meg ma -nemcsak a jó keresetet, hanem a vagyonszerzés lehetőségét is, mondjuk, -például: a gépkocsi!… hány embernek van, mint elektrotechnikusnak, -gyönyörü jövedelme, a ki, ha véletlenül hivatalt kap, akkor ma sanyarog -és koplal!… hányan élnek meg, sőt hányan szereznek vagyont, abból, hogy -teszem fel: a lóversenyügy nagyot fejlődött, és ma már ezer meg ezer, -sőt százezer meg százezer embernek ad vajas kenyeret! Az uj találmányok, -– a színházak, mulatók és ujságok fejlődése, – a nagyvárosi élet, – az -uj játékok példának okáért – egész sereg uj foglalkozási ágat -teremtettek. Ha azok a kabátos emberek, a kik ezeken az uj tereken sokat -keresnek, boldogulnak, jól élnek és vagyont szereznek, mindannyian -tisztviselők vagy ügyvédek akartak volna lenni, akkor ma fojtogatnunk -kellene egymást. Tehát alkalmazkodni kell az uj időhöz; az alkalmazkodás -a legelső természeti törvény. Tanulni kell a mimikri látásából; a milyen -a környezeted, légy olyan magad is! Az elmaradottat, a ki a nagyváros -forgatagában se lát, se hall, csak bambán néz maga elé, feldönti a -biczikli, sántává tapossa a benzinmótor, elüti a villamos, elgázolja a -gépkocsi. - -– De hát nincs disznóm, a mit bicziklin hajtsak a vásárra, nem állhatok -be se gépkocsi-vezetőnek, se elektrotechnikusnak, mert nem értek hozzá; -nem lehetek se istállófiu, se bukméker-legény, se fogadási hiéna, mert -ezt korábban kellett volna kezdeni; a póló- és a tenniszjáték körül, a -lovardában vagy a vívóteremben nem tudnék elfogadható szolgálatokat -tenni, az ujságárulásban lefőznének, az ügynökösködéshez nincs rábeszélő -tehetségem, a szivarcsutka-gyüjtéshez és a szemét értékesítéséhez nem -elég hajlékony a derekam; kávéházat nem nyithatok, mert ehhez sok évi -főpinczéri kereset szükséges, artistának nem volnék alkalmas, kék-vókot -nem járhatok sok okból, és az ördög tudja még hogyan élnek ebben a -nagyvárosban!… De mit szónokolsz nekem te, a ki ügyvéd vagy! - -– Nem értettél meg. Azt mondtam, hogy a mai világban szemfülesnek kell -lenni és találékonynak. Régente, barátom, a kabátos ember megélhetett a -hivatalából vagy az ügyvédségből; nem volt nehéz hivatalt találni, vagy -az audiát-ságból felvénülni ügyvédnek; s elég volt beülni valamelyik -állapotba, mert ez szépen, csöndesen, de biztosan, egyre jobban -gyümölcsözött magától. De ma már a kabátos embernek, ha nem akar -kínlódni, ha tisztességesen akar élni, az eszéből kell megélnie, s nem a -hivatalából. Az eszéből; a találékonyságából; a körülmények ügyes -fölhasználásából. A hivatal és az ügyvédség se rossz czímnek; mert nem -árt, ha az embernek czíme és rangja is van. De megélni!… megélni ma már -nem igen lehet se a hivatalból, se az ügyvédségből. Igen, ha az -összeköttetéseid megszereznek egypár jogtanácsosságot, bankok -képviselését, s a többi… De ha a kabátos embernek nincsenek -összeköttetései, akkor csak a találékonyságából élhet meg. Ha nem akar -nyomorogni: legyen meg benne a Robinson életkedve, körültekintése, -éleslátása és gyakorlati érzéke. Azelőtt könnyű volt. Azelőtt az ember -kényelmesen megélhetett a sablonból is. Azok, a kik a finom életre -pályáztak, nem voltak nagyon sokan; s a jóságos természet bőven adta a -gyümölcsöt, csak le kellett hajolni érte. De ma már sokkal több az éhes -ember, mint a gyümölcs; a verseny óriási; s ha az ember nem akarja a -rövidebbet húzni, haladnia kell a korral. Elő kell vennünk az eszünket. -Robinsonnak alaposan számot kell vetnie magával: mire van szüksége, s -miből mit lehet kicsiholni. A vad állapotban elég volt pihenve várni meg -egy fa alatt, a míg a gyümölcs az ölünkbe hull; ma mindig résen kell -lennünk, össze kell szednünk minden szellemi képességünket, ki kell -lesnünk és használnunk minden kedvező alkalmat; a természet ajándékai -helyett az értelmünkre kell támaszkodnunk. A sablonból már nem élhetünk -meg, tehát a leleményünkből, a kitaláló képességünkből, a -szemfülességünkből, a körültekintésünkből, az ötleteinkből, abból a -merészségünkből, hogy valamit megkezdjünk, szóval igazán az eszünkből -kell megélnünk. És ez a haladás. - -– Hát neked az ügyvédség csak czím? - -– Persze! Ha én csak a pörökből akarnék megélni, meg abból, a mi az -ügyvéd mesterségéhez szorosan hozzá tartozik, akkor én már régen éhen -haltam volna. A sommás keresetekből, a makacsságokból, a szabók -ügyeiből, a kik a jogászokat meg az ujságírókat perlik, a -váltó-keresetekből, meg azokból a járásbírósági tárgyalásokból, a -melyeken a lakók a háziúrral marakodnak, a koporsószegre vagy a kötélre -valót se tudnám megkeresni. Nagyon sokan vagyunk, barátom; úgy számítom, -hogy Közép-Európában minden ügyvédre másfél pör esik. - -– No és hogyan keresed meg a pezsgőre valót? - -– Hogy egy kis fogalmad legyen róla, elmondom, hogyan kerestem meg -legutóljára. Van nekem egy kliensem, egy gazdag asszony, a ki válni -akart az urától, mert belebolondult egy gavallérba. Az ura nem akart -válni; nagyocska gyerekeik vannak, s aztán a hozomány kérdése körül is -voltak némelyes bajok. Én természetesen húztam a pert, a hogy lehetett: -mert nekem is így volt jobb, s az erkölcsi rend is azt kívánta, hogy az -asszonynak ideje legyen, meggondolni a dolgot. Tegnapelőtt, este, tíz -óra tájban, betévedek egy vendéglőbe, s ott látom a gavallért, az én -megbízóm gavallérját, a mint javában mulat egy operett-csillagocskával, -a kivel már régóta együtt emlegeti a hír. A téli kertre néző egyik külön -szobában ültek, kettesben, és olyan vigyázatlanok voltak, hogy -fölnyitották az ablakot; mindenki láthatta őket, hogy pezsgőzve -beszélgetnek. Te azt mondod, hogy: mi közöd hozzá?! – engem megkap egy -gondolat. Megjegyzendő, tudtam, hogy a megbízóm is hallott a gavallérnak -erről a hajlandóságáról, de sohase akarta elhinni. Elég az hozzá, egy -ragyogó ötletem támad. Lemondok a korai vacsorázásról, otthagyom a -társaságomat, kocsiba vágom magam, elhajtatok a kliensem férjéhez, -fölverem, s azt kérdezem tőle: »Akarja-e, hogy visszaadjam a családi -boldogságát?« Persze, hogy akarta. Hirtelen megegyezem vele, s aztán -elhajtatok ő nagyságához, a ki válópörének megindítása óta nem él a -férjével, hanem külön lakást tart. – »Öltözzék fel – kiáltok be neki – -és jöjjön, de gyorsan!« Elhajtatunk a vendéglőbe; tudtam, hogy még ott -találjuk a mulató párt… a többit képzelheted. Az asszony, kiábrándulva -szerelmeséből, hallgatott a szavamra, s nyomban visszament a férjéhez, a -ki tárt karral várta. Mit gondolsz, mit hozott nekem ez az ötlet? -Kétezer forintot. Ezret a férj adott, ezerrel pedig az asszony -jutalmazta azt a megbecsülhetetlen szolgálatot, a melyet neki és -családjának tettem. És nekem az egész csak egy kis kocsi-költségbe -került. Ha sietek a pörrel s elválasztom őket, kerestem volna száz vagy -kétszáz forintot. Így kerestem tízszer annyit, s kinek lehet kifogása az -ellen, a mit tettem? Ellenkezőleg. Istennek tetsző dolgot műveltem; -közremunkáltam, hogy helyreálljon az erkölcsi rend, s visszaadtam egy -anyát a gyermekeinek. - -– De végre is, akármilyen körültekintő vagy, a mikor az egyik vagy a -másik vendéglőbe bekukkansz, az ilyen alkalom ritka, s nem igen van -módodban, hogy minduntalan visszaadj egy-egy anyát a gyermekeinek. - -– Ha efféle nincs, akad más. Mondok egyebet. Van nekem egy jó barátom, -egy elsőrangú idegorvos. Mindennap együtt pikétezünk a kaszinóban, s nem -bánom, ha az idegek és elmék orvosa olykor nyer tőlem egynéhány -forintot. Kinek mi köze hozzá, hogy vastag barátságban vagyunk? Remélem, -ez csak szabad? És az emberek tudják, hogy ennek a kitünő tudósnak én -vagyok a legjobb barátja. Nem rokonom, nem apósom vagy sógorom, a mi baj -volna, hanem jóbarátom, a mibe senkinek semmi beleszólása. Ezt az -emberek tudják, s nekem semmi közöm ahhoz, hogy tudják. Már most, ha azt -olvasod az ujságban, hogy ez vagy az a nagyúr dühében úgy -megfelejtkezett magáról, hogy agyon találta kollintani a szolgáját, – -hogy X. vagy Y. mágnásgyerek kapatos állapotban lövöldözni kezdett -valami nyilvános helyen, s olyan szerencsétlenül járt, hogy egy golyója -beletévedt valami ártatlan embernek a gyomrába, – hogy N. N., jó -családból való, de egy kissé hirtelen ifjú a babája helyett, a kit -gyanusított, másvalakit talált ledurrantani, – és így tovább: akkor -bizonyos lehetsz benne, hogy az illetők engem választanak -védőügyvédjüknek. Mi közöm nekem ahhoz, hogy miért jönnek hozzám? -Remélem, az csak természetes valami, ha én azt nevezem meg szakértőnek, -a kit a legjobban ismerek? Csak nem bízom egy idegenben jobban, mint a -legjobb barátomban! És abban sincsen semmi, hogy az én jóbarátom minden -ilyen kliensemet elmebajosnak találja. Csinál valaki ép észszel ilyen -bolondot? Ugy-e, nem? S mi kára van a társadalomnak abban, ha az ilyen -szerencsétlen elvonulhat egy szanatóriumba? Semmi. Bizonyosak lehetünk -benne, hogy nem fogja megismételni a tréfáját. De azt is természetesnek -fogod találni, hogy az ilyen nehéz és szerencsés védelmet nem úgy szokás -jutalmazni, mint a közönséges ügyvédi munkát. - -– Ez a speczialitásod? - -– Dehogy! Ez csak egy a sok közül. Mondok még egyet, csak azért, hogy -lásd, mi mindent kell észrevenni, kikotorni, gyümölcsözővé tenni, ha az -ember a szerencsét a szarvánál akarja megragadni és nem a farkánál. Az -élet, barátom, csupa változatosság, s az eszes embernek nagy figyelemmel -kell lennie erre a változatosságra. Van itt Budapesten egy szép asszony, -a ki halad a korral, s szivesen ad kölcsön a jóbarátjainak és az -udvarlóinak, hogyha ezek megszorulnak, mindig csak hatos kamatra. Hanem -a pénzt négyszemközt adja át s a jóbarátaival ezer forintért kétezer -forintos váltót irat alá, az udvarlóinak pedig csak részletekben adja -oda a pénzt, a melyet együtt mulatnak el, miután az udvarló előbb egy -kerek összeget írt alá, hogy ennek körülbelül a fele erejéig hitelt is -élvezzen. Ez az asszony megértette a kort, mert az uzsorás mesterséget -ma már csak egy szép asszony gyakorolhatja szabadon. A rettenetes lelkű -és rémes alakú öreg zsidóknak más térre kellett vonulniok; a szép -asszony több bizalmat kelt, többre ösztönöz, nagyobb nyereséggel -dolgozhatik, és végre őt a szeretetreméltósága fedezi mindenféle -kellemetlenséggel szemben. De ez az én szép megbízóm jóízlésü asszony, -azért nem az ő nevében perlem a váltókat, hanem az irnokom nevében, a -kinek tizenöt forint fizetést adok. Képzelheted, hogy ezt nem csak azért -a kis perköltségért teszem. Valaha én is az udvarlói közé tartoztam a -hegyes körmü szirénnek; talán én voltam az egyetlen udvarlója, a ki -benne mindig csak a szép asszonyt látta; ma is jóbarátok vagyunk. Innen -az összeköttetésünk, s innen a bizalma, a melyet persze annak rendje és -módja szerint jutalmaz. - -– Szóval czinkostársa vagy egy uzsorásnak? - -– Én? Dehogy! Nincs előttem utálatosabb dolog, mint az uzsora. De mi -közöm nekem ahhoz, hogy ő uzsoráskodik? Visszatarthatom én őt attól, -hogy uzsoráskodjék? Nem. Az én szerepem csak annyi, hogy egy szép -asszony iránti udvariasságból, barátságból, perlem azokat a váltókat, a -melyeknek az eredetéhez semmi közöm. Ártok ezzel valakinek? Ha én nem -perlem, talál ő más ügyvédet; hidd el, hogy talál. - -– De magad mondod, hogy busás hasznod van belőle! - -– Kinek mi köze hozzá, hogy a kliensem nem garasoskodó természetü, s -mert nem az, az ügyvédjét fényesen díjazza?! Ha mindig vizsgálnunk -kellene annak a pénznek az eredetét, a melylyel a tevékenységünket -díjazzák, hová jutnánk?!… - -– De már engedj meg… Ez nem egészen úgy van… És a többi is… A másik két -esetet értem. Egy kis rosszakarattal azt mondhatná valaki, hogy az első -esetben megfizettetted a kémszolgálataidat. A mi pedig a második dolgot -illeti, abban is mintha egy kis panamázás rejlenék. - -– Soha, barátom, soha se tettem egy lépést se, a melyet a törvény nem -enged meg. - -– És az ügyvédi kamara? Mert azt magad is megengeded, hogy ezek nem -ügyvédhez illő dolgok?… - -– Először is mindezt nem kötöm az ügyvédi kamara orrára. Másodszor, ha -az ügyvédi kamara minden effélét ki akarna szimatolni, akkor oda egy -nagy iroda meg egy egész sereg titkos rendőr szolgálata kellene, s az -iroda reggeltől estig dolgozzék, a titkos rendőrök pedig folyton -kutassanak… Szóval nem akarsz a példámból okulni. Nem hallgatsz rám, -hogy próbálj valami mást, nem fogadod meg a szavamat, a mikor azt -ajánlom, hogy legyen eszed. Hát csak körmölj egész nap öt forintért, a -míg meg nem betegszel, meg nem vénülsz, következésképpen: a míg éhen nem -halsz. - -– Legalább nyugodtan alszom, s megmarad az az öntudatom, hogy alaposan -megdolgoztam a kenyeremért. - -– Igen, ez marad meg azoknak, a kik az életben soha semmit se értek el!… -De beszéljünk másról. Barátom, van egy gyönyörű fiam! Nagyszerű, óriási -gyerek; soha se láttál ilyen kis fiút! Öt esztendős, de micsoda ész! A -multkor azt kérdi tőle az anyja: »Tóni, akarsz-e kis testvérkét?« – -»Dehogy akarok, dehogy akarok! – felelt. – Eltörné a játékaimat! Ha meg -akarsz lepni valamivel, vegyél inkább egy gumimajmot!« Az én fajtám, mi? - -– Bizonyos lehetsz benne, hogy haladni fog a korral. - - - - -ÁBRÁND. - - -I. - -Még hallotta a megoperált beteg fültépő ordítását, s még dobogott a -szíve a bősz istenkáromlástól, mely a szerencsétlen ajakán tajtékzott, -mikor egyszerre egy szelid fuvolahang szólalt meg az oldala mellett: - -– Kedves testvér! - -A kilenczvenes számu beteg lehetett; az volt hozzá a legközelebb. - -Soror Philomena szétvonta az ágy zöld függönyeit s odahajolt a -kilenczvenes számhoz. - -– Szólított, kérem? - -– Igen – nyögte a beteg. – Kedves testvér, én nagyon rosszul vagyok. -Erőm hanyatlik, s érzem, hogy szenvedéseim nemsokára véget fognak érni. - -– Mi jut eszébe?! Hiszen csak az imént mondták, hogy egy pár nap mulva -fölkelhet… - -– Ó, reggel óta nagy változást érzek. S egy hang azt sugja idebenn, hogy -lelkem immár le fogja vetkezni porhüvelyét. - -– Ne hívjam be az inspekcziós orvos urat? - -– Nem, ne hívja. Minek? Hisz talán még napokig eltarthat a dolog. -Meglehet, hetekig is. De én készen akarok lenni. Egyetlen vágyam, forró -óhajtásom, hogy utolsó órám megtisztulva találjon. Sok bűn terheli a -lelkemet. Kedves testvér, hivassa el gyóntató atyánkat! Megteszi?! - -A beteg szemében aggódó kétség leskelődött, pedig ez a kétség -meglehetősen alaptalan volt. Soror Philomena máris szemrehányást tett -magának, hogy ilyen sokáig vitázott a beteggel, a helyett, hogy -kötelességéhez képest sietett volna a szent kivánságot teljesíteni. -Istenem, ha a beteg meg talál halni, mielőtt a gyóntató atya megérkezik! -Ha nem talál az Úr elébe, ha szenvednie kell a tisztító tűzben – ő -miatta, Soror Philomena miatt! - -És lelkendezve kereste a folyosón Mátyást, a ki mindig láthatatlan volt, -mint az arab regék szolgáló szellemei. Végre megtalálta a konyhában. - -– Mátyás, szaladjon át a főtisztelendő úrhoz. Egy betegünk a haldoklók -szentsége után kivánkozik. Siessen, kedves Mátyás, siessen! - -Mátyás nem vette úgy szívére a dolgot, mint Soror Philomena, de a pap -mégis hamarább jött meg, mintsem a beteg elköltözött volna. A -kilenczvenes szám meggyónt, megáldozott, s fölvette az utolsó kenetet. -Aztán láthatóan megkönnyebbedett. Arcza kiderült, s a megtisztultság -érzete sugárzóvá tette a tekintetét. - -Annyira jobban lett, hogy egy-két óra mulva nem vonakodott némi -táplálékot venni magához. Soror Philomena kiment a konyhába s becsinált -borjú helyett becsinált csirkét kért a kilenczvenes számára. - - -II. - -– Ó, kedves testvér – szólt másnap a 90-es szám – kegyed nagy jót -cselekedett velem. Mennyire másképp érzem magamat! Megszabadulva -bűneimtől, megtisztulva a föld sarától! Mert fájdalom, nagy bűnös -voltam; sokszor és sokat vétkeztem, szóval, gondolatban és -cselekedettel. - -Soror Philomena csodálkozva nézett a betegre. Ő a nagy bűnöst mindig -nagy szakállal és bozontos szemöldökkel képzelte. - -A kilenczvenes pedig maga volt a szakáltalanság. Húsz-huszonkét éves, -jóképű fiú volt, kerek, jámbor arczczal, melyről a rossz élet még nem -fujt le minden üdeséget. Csepűhaja lelógott a homlokába, mint a mesék -pásztorainak, s a hajerdő alól két barátságos, mosolygó szem nézegetett -ki. - -Soror Philomena tulajdonképp most nézte meg először, s csak most vette -észre, hogy a kilenczvenesnek finom és fehér keze van, mint egy -kisasszonynak. - -Ilyenek volnának hát a nagy bűnösök?! - -– Voltaképpen nem vagyok én se tolvaj, se gyilkos – gyónt tovább a -beteg. (Szenvedélyes gyónó volt, a mint látni fogjuk.) – De nagyon -szennyes életet éltem. Tudja, mi voltam én, kedves testvér? Kávéházi -költő. Orczapirító dalokat írtam festett leányoknak, abból éltem. -Csepűrágók és szemfényvesztők voltak a pajtásaim, és épp oly gyalázatos -életmódot folytattam, mint ők maguk. - -Soror Philomena megrettent, mint a hogy megretten az az ember, a ki -váratlanul nagyon közel talált lépni egy tengerszem fekete-zöld -örvényéhez. De aztán, a hogy felpillantott a bodros, szőke hajra, meg a -nyugtalan, vörösfényű szempárra, mely nyájas volt, mint egy kis házi -nyúl nézése, leküzdötte a borzadását. - -– De meglakoltam a bűneimért – folytatta a beteg. – Sokat, nagyon sokat -szenvedtem. Hálát adok érte istennek, mert a szenvedéseim térítettek -észre. Dániel vermében, az oroszlánok barlangjában világosság támadt -előttem. Legyen áldott az Úr, hogy ezt még megérhettem. Ha meggondolom, -hogy örök kárhozat várt volna rám!… De gyóntató atyánk feloldozott a -vétkeimtől, s immár nyugodtan várom a halált. - -– Isten nem kivánja a bűnös halálát – szólt Soror Philomena – hanem a -megtérését. És ön, testvérem, a javulás útján van, úgy testben, mint -lélekben. - -A haldokló búsan mosolygott és megette a csirkebecsináltját. - -Soror Philomena akkor este kétszer is elrebegte a haldoklókért való -könyörgést. Egyszer minden haldoklóért, s egyszer külön a kilenczvenes -számért. Szegényke! Mikor nincs senkije, a ki imádkozzék érte!… Majd -ujra belé foglalta imájába, mikor a szeretteinkért szóló könyörgéshez -ért. Mert hisz neki nem volt senkije, a kit a kilenczvenes ebből az -imából kiszorított volna. - -Esdekelt, hogy a mennyei kegyesség tegyen csodát a szegény betegért. -Istenem, hisz olyan fiatal! Egy hosszú élet volna előtte, jóvá tenni -minden hibáját. Ő bizonyos volt benne, hogy az élet, melyért könyörgött, -csupa vezeklésből állana! Hisz betege nem volt rossz, csak -eltévelyedett. Alapjában jónak és nemesnek kellett lennie; csak a rossz -társaság, a gonosz példa okozhatta a botlásait. És a töredelmes bánat -nem fél javulás-e?! - -Reggelre kelve pedig, mikor tizennyolcz órai szolgálati ideje véget ért, -s fölment a czellájába, hogy kinyugodja magát, nem mulasztotta el -emlékeztetni a szakácsnét, hogy a tanársegéd úr különös figyelmet -ajánlott a súlyosabb betegekkel szemben. - - -III. - -A beteg nem halt meg; néhány nap multán a földé volt ujra. Még folyvást -sokat panaszkodott ugyan, de az arcza megtelt s az étvágya óriási -arányokat kezdett ölteni. Sajnos, az étvágy nem hozta meg a vidámságát. -Egész nap sóhajtozott; s úgy látszott, mintha szinte bántotta volna ez a -szerencsés fordulat. - -Egy délelőtt aztán feltárta a szívét Soror Philomena előtt. - -– Mily szerencsétlenség, kedves testvér, hogy életben maradtam! Ha az Úr -most látta volna jónak elvenni életemet, a kegyelem állapotában kerülök -itélő bírám elé, s az égi könyörület bizonyára megszánja bűnös lelkemet. -Míg így… istenem, mi lesz belőlem? Visszakerülök a régi környezetbe, s -akarva, nem akarva, vissza kell sülyednem régi bűneimbe. Gyönge, gyarló -teremtés vagyok s – mit van mit tennem? – vissza kell mennem a -kisértésbe. - -Soror Philomena megdöbbent. Végre is a kórházban nem mindennap -találkozik az ember olyan jó hajlamokkal teli lélekkel, mely bukdácsoló -léptekkel bár, de mégis csak az igaz utat keresi. Ime, nagynehezen -talált egy ilyenre. És most, mikor a fehér holló valahára előkerült, -belenyugodjék abba, hogy alig talált rá, már is el kell veszítenie? -Szótlanul, a két kezét összekulcsolva nézze, hogy a jó útra forduló, -tapogatózó lélek ismét eltévedjen? - -Igyekezett a betegnek lelkére beszélni. Elmagyarázta neki, hogy a kiben -a megtérés szándéka komoly, azt a régi bűnök nem húzhatják vissza a -romlottság fertőjébe. Hivatkozott Szent Ágostonra, a ki eleinte igen -világi életet élt s később mégis egyik oszlopa lett az egyháznak. -Példákat hozott fel rá, hogy a legsanyarúbb helyzetben is ellent lehet -állni a kisértéseknek, s elbeszélte, miképpen küzdötte fel magát Sixtus -pápa a legalacsonyabb sorból az egyházfejedelmi trónszékbe. Majd -buzdításul elmondotta a nevezetesebb vértanúk és hitvallók történetét. - -A beteg áhítattal hallgatta, s mikor Soror Philomena elvégezte az egyik -vagy másik történetet: - -– Meséljen még egyet – rimánkodott szépen. - -Majd elpanaszolta, hogy tévelygéseinek legnagyobb részt tudatlansága az -oka. Ha lett volna, a ki annak idején világosságot gyujt lelkében, ha -véletlenül olyanok közt él, a kik megerősítik hitében, a kik nem -botránkoztatják meg s nem járnak előtte rossz példával, nem jutott volna -ennyire. - -Soror Philomena borzadva gondolt rá, mily bűnös mulasztás lett volna, ha -nem veszi pártfogásába ezt a szegény tévelygő lelket, a melynek elég -néhány jó szó, hogy meg lehessen menteni az igaz életnek. S ha már -pártfogásába vette, nem akart félmunkát végezni. Felébredt benne a nemes -becsvágy, hogy ezt a lelket minden áron meg fogja menteni, bocsánatot -kért istentől, ha jó szándéka netalán nem volna minden hiúság nélkül, s -elhatározta, hogy egy-két órával kevesebbet fog aludni a végből, hogy -több ideje legyen vezetgetni az ingadozó lelket. - -Volt Soror Philomenának egy kincse: a _Szentek életé_-nek egy gyönyörűen -kötött, díszes kiadása. Ez volt az egyetlen tulajdona. Nem lehet -elhallgatni azt a gyöngéjét, hogy ezt a kincset féltve őrizte, mert hisz -mindnyájan csupa gyarlóságból állunk, s ha minden egyébről lemondott is, -ezt az egy tulajdonát nem tudta feláldozni a tökéletes szegénység -elvének. Azzal mentette magát a lelkiismerete előtt, hogy ez a könyv -adja meg neki ama lelki táplálékot, a mely nélkül gyarlóságunknál fogva -nem lehetünk el. - -Kissé dobogott a szíve, mikor a féltett kincset előhozta rejtekéből, de -mennyire meg volt jutalmazva láttára a hatásnak, melyet könyve a betegre -tett! Mily érdeklődéssel, meghatottsággal hallgatta a sok szép -elbeszélést! Alig tudott betelni a léleknemesítő történetekkel, s -lángoló szemmel, lelkesedve figyelt a felolvasásra. Azt mondta volna az -ember, hogy ez a lelki felüdülés jót tesz az egészségének is: -szemlátomást erősbödött s minden felolvasás után kettőzött étvágygyal -evett. - -A betegnek különben nemcsak az étvágya volt sajátságos; rendkívüli volt -a betegsége is. Koronkint, kétszer vagy háromszor is, úgy helyre jött, -hogy már ki akarták lökni a kórházból, aztán egyszerre megint összetört, -s ujra meg ujra haldokolni kezdett. Ilyenkor mindig meggyónt és -megáldozott, mert – mint panaszolta – utolsó feloldozása óta sok bűnös -gondolattal kellett vádolnia magát. - -Soror Philomenát ezek a visszaesések nagyon megrémítették, de mikor első -ijedtsége elmúlt, s a beteg megint kezdte összeszedni magát, titokban -kissé örült is a gondviselés ilyetén rendelésének. Milyen -szerencsétlenség lett volna, ha a betegnek véletlenül előbb kell -elhagynia a kórházat, mintsem ő művét befejezheti! Hála istennek, a -kilenczvenes egy cseppet se sietett. Egy örökkévalóságot töltött a -kórházban, annyi időt, a mennyi elégséges a legtökéletesebb megtérésre -is. - -Ezenközben pedig Soror Philomenának a szíve egy uj, eddig ismeretlen -boldogsággal telt meg. Igen, látnivaló volt, hogy ő megtérítette ezt az -embert végképpen, látnivaló a beteg minden szavából, látnivaló abból is, -hogy a szenvedés óráiban nem lehetett el többé a vallás vigasza nélkül. -Megmentett az igaz életnek egy lelket, a mely nélküle elveszett volna; -oly dolgot végzett, mely istennek tetsző, s melynek nyomán áldás és -áldás fakad. A boldogságról, melylyel ez a tudat eltöltötte, eddig -képzelete se volt. Olyan volt az, a milyen lehet az anyaság érzése, mert -hiszen ő is életet adott, de nem földi, hanem másvilági életet, az -egyedülit, mely méltó rá, hogy imádkozzunk érte. S ha arra gondolt, hogy -ez az ember, elhagyván a kórházat, egy uj, szép, jócselekedetekben -gazdag életet fog kezdeni, hogy istápolója lesz a szegényeknek, -bátorítója a csüggedőknek, védelmezője az elnyomottaknak, hogy kimenvén -a világba, minden lépése után, mint szűz Szent Ágnes nyomán, virágok -fognak fakadni, virágok, melyek tulajdonképpen az ő, a Soror Philomena -lelkéből sarjadzottak: a szeme megtelt könynyel, az öröm könnyeivel. - -Mélységes hálát érzett ezért a boldogságért, s tudta, hogy adnia kell -annak valamit, a kinek ezt a nagy gyönyörűséget köszöni. De Soror -Philomenának nem volt egyebe, a _Szentek életé_-nek egy díszes -kiadásánál; oda ajándékozta hát neki a _Szentek életé_-t. - - -IV. - -A kilenczvenes számu beteg ügyes fiú volt, de nem volt jó hallása. Egy -szép nap ugyanis fölötte alkalmatlan időben szólta el magát. A -nyolczvankilenczessel beszélgetett, a ki panaszkodott, hogy a kórház -élelmezése nem jó. - -– Ön nem érti a csiziót, czimbora. Elég jó ételeket kapni itt, de a jót -ki kell érdemelni. Vágjon szent pofákat, gyónjék meg minden héten, -hallgassa végig nevetés nélkül a néni litániáit, s bizony nem fog -panaszkodni, hogy az élelem nem jó. Örökbe hagyom önnek ezt a tanácsot, -mert engem, fájdalom, holnap már kilöknek. - -Nem hallotta meg az egérke-lépteket s nem vette észre, hogy Soror -Philomena ott áll a párnája mögött. - -A fehér arcz biborszínre vált a szégyentől. Csak egy gondolata volt, az, -hogy ne kelljen a szemébe néznie. Sarkon fordult és eltűnt nesztelenül, -úgy, a hogy jött. - -Azt hitte, soha se ér fel a czellájába, olyan hosszúnak tetszett most -neki ez a lépcső. És mégis el kellett rejtőznie, mert úgy érezte, hogy -kisül a szeme. Mintha valami gyalázaton kapták volna rajta. - -Hiába reménykedett benne, hogy majd kisírja magát. Nem voltak könnyei. -Csak úgy érezte, hogy meg van siketülve, meg van vakulva, s hogy a lába -egyszerre elerőtlenedett. - -Nem, nem volt megvakulva. Látott, és most látta meg először kicsi -czellájában a roppant pusztaságot. Látta, hogy a kórház kertjéből -elillant az utolsó téli napsugár is, s hogy odakünn nincs más, csak hó, -hó és hó. - -Megsiketülve sem volt. Hallott. Hallotta, hogy hívták. Sietnie kellett -egy operáczióhoz. - -Egy pillantást vetett arra a helyre, a hol azelőtt a _Szentek élete_ -állott, s ezzel a pillantással eltemette első, utolsó, egyszeri -boldogságát. Aztán ment; bírta a lába. - -Öt perczczel később már ott állt az operácziós asztal mellett. A tanár -dühöngött, a beteg átkozódott, Soror Philomena pedig, a fehér arczú -Soror Philomena, ismét tökéletes, megzavarhatatlan nyugalommal hallgatta -a szörnyü istenkáromlásokat. Tekintetéből nem lehetett kiolvasni -végtelen türelemnél egyebet; a gyalázatos szavakat mintha nem is -hallotta volna; s mialatt ébersége egy pillanatra se veszítette el szem -elől a szenvedő bűnöst, némán, lopva, – mozdulatlan ajakkal, hogy ki ne -nevessék, – mondta el magában azokat az ismeretes szavakat, a melyek úgy -kezdődnek, hogy: »Miatyánk, ki vagy a mennyekben.« - - - - -HALMOZÓK. - - -I. - -Stetz úr volt a legrongyosabb, a legsírósabb nézésű és a -legtüdővészesebb jelenség mindazok közül, a kik akkortájt tréfás -holmikkal, bűvész-szerszámokkal és mókás játékszerekkel házaltak a -csapszékekben. - -Természetesen igen gyöngécske űzleteket csinált. Ágrólszakadt alakjának -láttára még az ittasabb vendégek is a védekezés mozdulatával kaptak a -zsebükhöz. - -Mikor úgy érezte, hogy már az orra hegyén van a lélek, Stetz úr végre -elment egy orvoshoz. Arra kérte, vizsgálja meg és mondja meg neki a -csupasz igazságot, mert nagy érdeke tudni, mennyi ideig élhet. - -Az orvos megvizsgálta, s aztán így nyilatkozott: - -– Bizony, barátom, maga rossz bőrben van. - -– Mennyi időm van még? – érdeklődött Stetz úr. - -– Lehet, hogy csak egy félesztendő – felelt az orvos – lehet, hogy -másfél. Ezt még nem tudni. - -– De az bizonyos, hogy nem élek két esztendőt? Nincsen semmi reményem? - -– Semmi se bizonyos és remélni mindig kell. Néha történnek csudák. - -– És arra, hogy ez a csuda megtörténhessék, mi volna a legjobb szer? - -– Hja, barátom, a maga bajára a legjobb orvosság az, a mit nem adnak -orvosi rendeletre, és mit nem a gyógyszertárból kellene megszerezni. A -pénz. Magának szanatóriumi kezelés kellene, kitünő levegő, kitünő -táplálkozás. A legokosabb volna, ha egyszer s mindenkorra elmehetne -Kairóba, vagy még lejebb. De az se volna rossz, ha a szép időt mindig -tengeren töltené. - -Stetz úr letette az asztalra, a mit kétszáz darab gumi-malacz eladásával -szerzett, s az orvos néhány biztató szóval bocsátotta el a meglehetősen -elszontyolodott beteget. - -– Azért nem kell kétségbeesni. Néha csudálatos gyógyulásokat lát az -ember. Különös baj ez; sok esetben egyszerre csak megállapodik, és a -nélkül, hogy tudni lehetne: mért, hogyan – egyet gondol és -visszafejlődik. - -Stetz úrnak, mialatt lement a lépcsőn, az jutott eszébe, hogy: - -– Ilyen rövid ideig igazán nem érdemes becsületes embernek maradni. - -Aztán, mikor kiért az utczára, tovább fűzte gondolatait: - -– És ki tudja?! Ha pénzt szerzek, talán még meg is gyógyulhatok! - -Stetz úrból nem hiányzott a találékonyság. - -Legelőször is tisztességes öltözetet kölcsönzött egy pinczér -ismerősétől. Aztán, húsz korona foglalóval, kibérelt egy üresen álló -lakást, a májusi negyedre, de azzal a kikötéssel, hogy már április -tizenötödikén beköltözködhetik. Amikor ez megtörtént, elment egy -bútorkereskedőhöz, és kikölcsönzött tőle egy iroda-berendezést: két nagy -asztalt, egy előkelőt és egy közönségeset, egy fakorlátot, tizenkét -szalmaszéket és egy vasszekrényt, – hiány nélkül lefizetve tíz koronát, -a bérlet első részletét. Ugyanakkor megrendelt hitelbe egy nagy -czímtáblát, a melyről a messzeségben sétáló is leolvashassa, hogy hol -van az Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és Versenyiroda, s mikor ez -elkészült, hirdetést tett közzé egy krajczáros ujságban, hogy: Steczényi -Edénél fogadást lehet kötni a kontinens és Angolország összes -versenyeire. - -Végül bevonult az irodájába, s kiürítette a zsebeit, a melyekben -összesen huszonkilencz krajczárt talált. Ezt betette a trezorba. - - -II. - -Egy héttel az őszi lóversenyek első napja előtt, azon a káposztaillatu -lépcsőn, a mely Steczényi Ede Első Országos és Nemzetközi Fogadó- és -Versenyirodájába vezetett, egy egészséges arczszinű, előkelő megjelenésű -úriember szökellt föl, a kiben senkise ismert volna rá az egykori Stetz -úrra. - -Az előkelő jelenség végigrepült az üres előszobán, benyitott az irodába, -könnyed fejbiczczentéssel üdvözölte a korláton innen várakozókat, s -bevonult abba a titokzatos rekeszbe, a melynek ajtaján egy bádoglemezre -mázolt fölirás jelezte, hogy itt található: az Igazgató. - -A korláton innen négy személy várakozott: egy kövér asszony, egy öreg -úr, egy sárgafelöltős fiatalember és egy szőke szépség, a kinek egész -megjelenésén meglátszott a művésznő. Dús, hullámos haja, öntudatosságot -mutató járása, és üde, csinos arczocskája már belépésekor megragadta s -azóta szünet nélkül foglalkoztatta úgy a többi várakozó, mint a korláton -túl körmölgető titkár: Slezák úr érdeklődését. Fitos orra, mosolygó kék -szeme, a mely mintha mindig könnyes lett volna, s piczi, formás szája -minduntalan elővarázsolta a nagy könyvek közül Slezák úr kiváncsi -pillantását, és a nagy csöndben, a melyet csak Slezák úr tollának -perczegése zavart meg olykor-olykor: könnyedén selypes, kövér -nyelvecskére valló beszéde, mint valami éppen most elhangzott zene, még -folyvást ott csengett a titkár úr fülében. - -A sárgafelöltős fiatalember, a ki a legközelebb ült hozzá, le nem vette -róla a szemét. A sárgán túl a kövér asszony egy kicsit előrehajolt, hogy -leplezetlenül érdeklődő tekintete kellő alapossággal figyelhesse meg az -ifjú hölgy egész öltözetét. Még az öreg úr is rásanditott néha, a mi -mindeme hódolatok között a legértékesebb volt, mert az öreg úr fölötte -meggörnyedt vállát és merev nyakát csak nagynehezen tudta megmozdítani. - -Egy sorban ültek – minthogy Steczényi úr a felek számára kijelölt nyolcz -széket a falnál helyeztette el, egyiket a másik mellé – de nem szorosan -egymás mellett, hanem egy-egy üres szék szomszédságában, hogy -kényelmesebben ülhessenek. Nem ismerték egymást, és a várakozás -unalmában sem kezdtek beszélgetést, bár a kövér asszony óhajtotta volna -a társalgást, de miután ilyes kisérleteire az öreg úrtól csak igent és -nemet kapott feleletül, s úgy vette észre, hogy szavaira a sárgafelöltős -elmosolyodik, a művésznő pedig a másik oldalra fordul, ő is abbahagyta a -beszédet. - -Mindegyik várakozó egy-egy rózsaszínű, két vagy négyrét összehajtott -czédulát tartott a kezében. - -Mikor Steczényi úr keresztül vonult az irodán, a nélkül, hogy a felek -bármelyikét megszólította volna, a művésznő megkérdezte a titkárt: - -– Bemehetek az igazgató úrhoz? - -– Azonnal, kérem. - -A hangja udvarias volt, de az »azonnal« azt jelentette, hogy nem épp -azonnal, hanem csak később. - -A rekeszből kihallatszott a Steczényi úr hangja: - -– Slezák úr! - -Slezák úr szolgálatra készen ugrott fel s átsietett az igazgató úrhoz. - -– Kérem a jelentést – szólt Steczényi úr alantasához, olyan halk hangon, -hogy a kívül ülők nem érthették meg. – Mind halmozás? - -– Igen – felelt Slezák úr, ugyanúgy – és majdnem egyformák. Mind a négy -tízkoronás és mind a négy: Godolphin-Becses-Hanswurst. Csak a St. -Leger-tipjük különböző. Egy: Newcastle, egy: Rovigo, egy: Lepke, egy: -Thorough. - -– Melyiké a Newcastle? - -– A kövér asszonyé. - -– Lássuk csak – számitgatott Szteczényi úr – Godolphin fizetett tízre -ötvenötöt, Becses tízre huszat, Hanswurst tízre ötvenet. Tehát: tízre -ötvenöt, ötvenötre száztíz, száztízre ötszázötven. Newcastle, ha bejön, -kétszeres pénzt fog fizetni, mondjuk: tízre harminczat. Ez tehát -ezerszáz, mondjuk: ezerhatszázötven korona volna. Hja, persze, ha -Thorough meglepetést csinálna… akkor már legkevesebb tízszeres pénzről -volna szó, ötezerötszáz koronáról. Melyiké a Thorough? - -– A szőke leányé. - -– És Lepke meg éppen őrülten fizetne. De Lepke már nem számít… Melyiké a -Lepke? - -– Az öreg úré. - -– Rovigo már majdnem ki van zárva. Hanem azért… különben ez már nem -tartozik önre. Ismeri a feleket? - -Már hogyne ismerte volna őket! Slezák úrnak, kora ifjúságától fogva, az -volt az álma, hogy egykor nagy detektivvé fogja kinőni magát. Tehetséget -érzett erre a pályára, de hivatottsága soha se lelhette meg a kellő -érvényesülést, mert a mai világban olyan nagy a kenyérért való verseny, -hogy errefelé, a Balkán tájékán, már csak elszegényedett grófokat és -letört katonatiszteket fogadnak föl detektiveknek. Slezák úrnak be -kellett érnie azzal, hogy a Versenyirodánál, a hol különben, a titkári -teendők ellátásán kivül, főképpen a szobák kiseprésével foglalkozott, ő -lehetett, mint fő mindenegyéb, a tudakozó-osztály vezetője is. - -– Adhatok róluk némelyes felvilágositást – jelentette Slezák úr. – A -kövér nő kifőző asszony a Szerecsen-utczában. Kis űzlet; néhány -megkuporgatott garas; nagy nyereségvágy. A kicsi szőke kóristaleány. Még -nem régen kezdte; komoly pártfogója nincs; adóssága annyi, hogy a füle -se látszik ki belőle. Az öreg úr számtanácsos a pénzügyminisztériumban; -nem is olyan öreg, csak nagyon megrokkant; iszákos és játékos. A -sárgakabátos ismert turfpoloska; van-e egyéb mestersége is, titok; -lehet, hogy zugszerkesztő, lehet, hogy olyan pinczér, a kinek nincs -állása; de lehet az is, hogy mind a kettő, és a mellett egy kissé -betörő. - -Steczényi úr kijelentette, hogy először a kifőzőasszonynyal óhajt -tárgyalni. - -– Vezesse be az ülésterembe. - - -III. - -Az ülésterem valamikor fürdőszoba lehetett. De Steczényi úrnak alapos -okai voltak rá, hogy a felekkel mindig csak négyszemközt beszéljen, és -ez volt az egyetlen helyisége, a hol úgy szólhatott, hogy senki se -hallhatta: se a többi fél, se azok, a kik időközben fogadni jönnek és -pénzt hoznak, még Slezák úr se. - -– Alásszolgája! – szólt a kövér asszony. - -– Mivel szolgálhatok? – kérdezte Steczényi úr. - -– Csak a halmozás dolgában jöttem – felelt az asszony, a ki szívesebb -fogadtatást várt. – A mikor utóljára itt voltam, azt tetszett mondani, -hogy ha a Hanswurst is bejön, akkor jöjjek el megint, mert akkor már -lehet a pénzről beszélni, ha nem is annyiról, mint akkor, ha a negyedik -ló is bejön. Gondoltam magamban: a mi biztos, az biztos, a negyedik ló -pedig még nem bizonyos, azért eljöttem, az egyezkedés végett. - -– Persze, persze – szólt Steczényi úr. – A méltányos egyezségnek soha se -vagyok ellensége. Hát lássuk, hogy áll a dolog? - -Elvette a rózsaszinű czédulát és megnézte. - -– Hja, lelkem, csakhogy nagy baj van! – folytatta – mert csak most -látom, hogy maga negyedik lónak a Newcastlet fogadta. Az más, egészen -más. Persze, a mikor utóljára beszéltünk, akkor még nem tudtam, hogy a -Newcastle nemsokára szóba se jöhet! - -Összehajtogatta a czédulát, visszaadta, és a két kezével olyan -mozdulatot tett, a mely csak azt jelenthette, hogy sajnálja: de ezzel -befejezte az ügyet. - -A kifőző asszony a mennyekből pottyant le. - -– De hiszen a Nevkasztel nagyon jó ló! – szólt meglepetésében. - -– Volt, volt!… De most már nem az, mert azóta megrándult az ina, és -azonkivül köhög is. Nem olvasta? Benne volt minden ujságban! - -Természetesen nem olvasta. - -– És Steczényi úr most már nem akar egyezkedni? – kérdezte az asszony, -elhűlve. - -– Min egyezkedjünk, lelkem? Ha maga, negyediknek, más lovat fogadott -volna meg, mondjuk: Lepkét, Rovigót vagy Bricabrac-ot, akkor lehetne a -dologról beszélni, akkor ez a czédula most már sokat érne. Ha, például, -véletlenül Lepkét fogadja meg Newcastle helyett, mondhatom, egypár száz -koronásnak oda se néznék. - -– Pedig először azt akartam! - -– Bizony kár volt annál nem maradni! Mert ez a fogadás így nem ér egy -fabatkát sem. Annyi, mintha már elveszett volna. Kidobott pénz. - -– Hátha mégis bejön a Nevkasztel? - -– No, csak azt lesse! Különben egy hét mulva elválik. Legjobb is, ha -megtartja a czéduláját… egy hétig még reménykedhetik és ez is valami… én -úgyse adok érte semmit. - -– De hát három lovat már eltaláltam… három ló bejött és mégse nyerjek -semmit?! - -– Mintha nem tudná, hogy mi az a halmozás! Mintha nem tudná, hogy a mit -az első lovon nyert, azt mind föltette, előre, a másodikra… a mit a -másodikon, azt mind a harmadikra… és a mit a harmadikon, azt mind -fölrakta, előre, erre a Newcastlera! Hja, a negyediket se kellett volna -elhibázni! Igy a többi se ér semmit. - -– Bár ne halmoztam volna! Akkor most már sokat nyerek, és ha nem akarok, -hát semmit se teszek erre a Nevkasztelra. - -– Ha nem halmozott volna, akkor sehol sincs, mert elhiszem, hogy -megtette volna a tíz koronát Godolphinra, de azt már nem hiszem, hogy az -ötvenöt koronát mind föltette volna Becsesre és aztán mind a száztizet -Hanswurstra. Tenne maga egy lóra ötszázötven korona készpénzt? Nem, -ugy-e? És lássa, maga most már ötszázötven koronával játszik. A baj csak -az, hogy ezt az ötszázötven koronát mind föltette Newcastlera, a mi -annyi, mintha ezt a sok pénzt mind kidobta volna az ablakon. - -S hogy tökéletesen megvilágítsa a helyzetet, egy olyan hasonlattal -állott elő, a melyet a kifőző asszony számára a legjobb magyarázatnak -képzelt. - -– Az eset ugyanaz, mintha a szakácsnénak remekül sikerül az étel, de -mikor az asztalhoz viszi, az utolsó pillanatban megbotlik a küszöbön, -elejti a tálat, és a főzelék kiborul a padlóra. - -A hasonlat oly meggyőző volt, hogy a kifőző asszony szeretett volna -elpityeredni. - -Steczényi úr nagykegyesen elhatározta, hogy egy kis flastromot tapaszt a -frissen ejtett sebre. - -– Láthatja, hogy most már szó se lehet egyezkedésről. De hogy ne -lehessen ellenem semmi panasza… ámbátor én nem tehetek róla, hogy ilyen -szerencsétlenül fogadott… rajta leszek, hogy legalább ne veszítsen. A -tétjét megmentheti, ha akarja. Én magam ugyan nem foglalkozom az -effélével, de van egypár ismerősöm, a ki a még el nem veszett -halmozásért, akármilyen rossz is a fogadás, kifizeti a tétet, mert sok -ilyet vásárol össze, és ez a vállalkozás ezer eset közül egyszer, -kétszer, háromszor beüt. Igaz, hogy az ennyire rossz fogadást már nem -szokták megvásárolni, de én azt hiszem, hogy Braun bácsi a maga -halmozását is magához váltja, és megtéríti a tíz koronáját. Maga aztán -ezzel ujra halmozhat, több előrelátással és több szerencsével, mint -először. Braun bácsi, remélem, magához váltja. Akarja, hogy beszéljek -vele? Telefonon egy percz alatt elintézhetjük a dolgot. - -Az asszony nem felelt; látszott rajta, hogy nem tudja, mit csináljon. - -– Hja, sokáig nem érek rá! – sürgette a feleletet az igazgató úr. – -Láthatta, hogy többen várnak rám. Különben nekem mindegy; csak -szívességet akartam tenni, de ha nem akarja, hát úgy is jól van. - -A kövér nő végre megszólalt: - -– Csak tessék beszélni vele! Tudni nem árt. - -Steczényi úr a telefonhoz lépett, csöngetett, beszélt a központtal, s -egypár perczig sürgősen kerestetett három vagy négy, más-más számu -telefon-előfizetőt. Aztán lemondott a kisérletezésről. - -– Braun bácsit sehol se tudom megtalálni; hazulról elment, de nincs az -irodájában, a klubban nem látták, s a kávéházában még nem mutatkozott. -De mindegy. Bizonyosra veszem, hogy Braun bácsi megvásárolja a -halmozást; ha ő nem, akkor másvalaki. Azért szívességből, Braun bácsi -helyett, kifizetem a tíz koronát, természetesen csak akkor, ha kívánja, -mert nem akarom rábeszélni, nekem mindegy. - -Még vagy tíz perczig tanácskoztak. Steczényi úr egyre türelmetlenebbé -vált s egyre zordabb hangon követelte, hogy a felek, ha a szívességét -nem méltányolják, hagyják őt békében, mert az ő ideje drága. A kifőző -asszony utóljára már szerencsének tartotta, hogy visszakaphatja a tíz -koronáját. Steczényi úr ezt nem a trezorból vette ki, hanem a -tárczájából. Ellenben a rózsaszínű czédulát bezárta a trezorba. - -Mikor a kövér nő elpályázott, Steczényi úr így szólt magában: - -– Nincs az az ügyvéd, a ki huszonnégy óra alatt annyi pénzt keresne, -mint a mennyit én, ebben a félórában. - -A kifőző asszony után a kicsi szőke került sorra. Nem unta el a -várakozást. Ez a türelmesség nyomban feltűnt, és mert feltűnt, szépen -gyümölcsözött Steczényi úrnak. - -A kicsi szőke tisztában volt vele, hogy Thoroughnak nagyon kevés -kilátása van a győzelemre, de azzal is, hogy ha Thorough mégis győzni -talál, ez Steczényi úrnak öt-hatezer koronájába kerülhet. Úgy értett a -lovakhoz, mintha Newmarketben jött volna a világra. - -Viszont Steczényi úr is észrevette, hogy az az öntudatos föllépés, a -melyet odakünn annyira megbámultak, csak világcsalás, s hogy a kicsi -szőkének égető szüksége volna arra a húsz koronára, a melyet Steczényi -úr a rózsaszínű czéduláért, bár negyedik lónak Thorough szerepelt rajta, -hajlandó volt megadni. - -Nem tévedett. A kicsi szőke rendkívül szorongatott helyzetben volt, s -azzal a pénzzel, a melyet Steczényi úrtól egyezség fejében remélt, az -erényét akarta megmenteni. - -A megalkuvás gondolata ugyanis már olyan régóta kísértgette, hogy -valahányszor kifogyott az aprópénzből, mindig remegett, hogy: most már -nem következhetik egyéb, csak az, »a mi még nem volt«, a nagy ugrás a -bizonytalan jövőbe, az elbukás, s mindaz, a mi ezzel jár!… És -valahányszor ujra szert tett egy kis zálogházi vagy másféle kölcsönre, -egy kis előlegre vagy egy pár korona lóverseny-nyereségre, mindig hálát -adott az égieknek, hogy a gondviselés, isten tudja hanyadszor, még -egyszer, ujra megmentette az erényét. - -Ez a nagy aggodalom a kicsi szőkét szerénynyé, s ez a szerénység -Steczényi urat szemtelenné tette. A művésznő mindössze kétszáz koronát -kivánt; Steczényi úr ellenben kijelentette, hogy ő csak olyan -halmozókkal áll szóba, a kik a St. Legerben a favorit Newcastlera -fogadtak. Végül megegyeztek huszonöt koronában. - -A művésznő, huszonöt koronájával és megmentett erényével, tovább állott, -és belépett a számtanácsos úr. Steczényi úr egy pillantást vetett rá, s -elvégezte magában, hogy ismét könnyű dolga lesz. - -A számtanácsos úr ama ritka emberek közé tartozott, a kik egyszerre: -szörnyen kopaszok és rémesen őszek. Tar koponyáján csak itt-ott lógott -egy-két apró, vékony, fehér tincs, de ez a pár tincs aztán annyira fehér -volt, hogy ilyen hószínt csak a meséskönyvek Tél apóin látni. Vastag -szemüveget viselt, de ezzel se sokat láthatott, mert mindennek nekiment, -a mi útjában állott. Merev nyakát csak egyenesen tudta tartani; jobbra -vagy balra fordítani nem igen volt képes. A válla mélyen előre görnyedt; -ferdén álló derekát csúz kínozta; járását tipegővé és bizonytalanná -tette a korai kiéltség és a lassan fejlődő gerinczbaj. Valóságos -megtestesülése volt a teljes megrokkantságnak. - -Hanem azért a számtanácsos úrban sokkal több életerő lakott, mint a -mennyit a külseje sejtetett. Csak két hónappal ezelőtt temette el a -tanítónő leányát, a ki beleugrott a Dunába; de most már nem gondolt az -öngyilkosra, most már csak arra gondolt, hogy van egy tízkoronás -halmozása, a mely ma ötszázötven koronát érne, ha véletlenül nem fogad -egy negyedik lóra is… hogy, ha ez a Lepke be találna nyúlni egy -orrhosszusággal elsőnek, tízezer koronát is nyerhetne a fogadásával… és -hogy, mert ez a siker immáron nem valószinű, a csalóka reménységet jó -lesz beváltani egy kis készpénzre. - -Steczényi úr hamarosan meggyőződött róla, hogy az első pillantásra -rosszul ítélte meg emberét. A számtanácsos úr egy darabig dörmögött, a -miért megvárakoztatták, s czélozgatni kezdett, hogy ha Lepke megnyeri a -St. Legert, akkor őt bajos lesz várakozásra bírni. - -– Szerencsére, ez nem valószinű – felelt Steczényi úr. - -– Hiszen, ha nagyon valószinű volna, akkor én nem is egyezkedném önnel. - -– Igy viszont én vagyok az, a kinek nincs miért óhajtania az -egyezkedést. Igen, ha uraságod Newcastlet fogadta volna! De Lepke! Azt -hiszem, nem is fog futni. - -– A helyes az volna, hogy ha a fogadott ló nem indul, akkor: nincs -fogadás. És minthogy az első három ló nyert, mihelyt Lepkét törlik a St. -Legerből, máris követelhetném ötszázötven korona nyereségemet. - -– Meglehet, hogy ez helyes, vagy legalább is előnyös volna uraságodra -nézve, de intézetem mindig kiköti, hogy ha a ló nem indul, ez annyi, -mintha helyezetlenül futott volna. Méltóztatott látni, hogy ez a kikötés -a bárczán is olvasható. - -– A mi tulajdonképpen nem járja, de most nem erről van szó. Mert Lepke -még futhat, sőt győzhet is. - -– Nincs kizárva, de nem hiszem. Azért nem is kivánok egyezkedni. - -– A bárczán az is rajta van, hogy ha az előrefogadás négy vagy több -versenyre történik, annak, a ki már két vagy három versenyben a nyertest -fogadta meg, az intézet felajánlja a méltányos egyezséget. - -– Igen, ha az intézet az egyezséget előnyösnek tartja. - -– E szerint ön nem akar egyezkedni? Igy is jól van. Tehát: isten önnel, -vagyis inkább: a viszontlátásra! - -– Kérem, értsük meg egymást!… - -Nehezen egyeztek meg. A számtanácsos úr olyan követeléssel hozakodott -elő, a mely Steczényi úrnak a munkáját nagyon nehézzé tette. De -vitatkozás közben észrevette, hogy az öreg úr ugyan nem könnyen -kezelhető ficzkó, de egy kissé kiéhezett, vagy jobban mondva: túlságosan -szomjas. Látnivaló volt, hogy a pénz még ma kellene neki. Az öreg úr -csak lépésről-lépésre engedett, de minél inkább mult az idő, annál -jobban áhítozott, hogy vajha már iddogálhatna abból a kis nyereségből! -Végre megalkudtak ötven koronában. - -Az öreg úr hirtelen annyira felélénkült, s oly gyógyultan inalt el, -mintha megvillamozták volna. Alig hogy eltűnt, a sárgakabátu -bevigyorgott az ajtón. - -Ez már épp olyan nagy róka volt, mint maga Steczényi úr. Szerencsére -Rovigot fogadta, azt a lovat, a melytől a legkevésbbé kellett tartani. - -De »az ördög nem alszik«, a versenytéren nincsenek lehetetlenségek, és -az igazgató úr nem hagyta számításon kívül még azt az esetet sem, hogy: -hátha csoda történik és Rovigo nyeri meg a St. Legert?! Akkor a -sárgakabátunak egy vagyont kellene fizetni. - -Már pedig Steczényi úr békén akart aludni. - -Tízszer is összecsaptak, hogy megcsalhassák egymást, és a tusa még -folyvást eredménytelen volt. - -De végezetül mégis csak Steczényi úr kerekedett felül. Könnyü volt -kitalálnia, hogy a sárgának se égen, se földön semmije azon a -reménységen kívül, hogy a czédulájáért előnyös egyezséget köthet. Ez a -czédula nemcsak a következő napok jólétét jelentette neki, hanem az -egész jövőt, s mindenekelőtt annak a lehetőségét, hogy az őszi versenyek -első napján egy kis pénzmaggal jelenjék meg a versenytéren, a hol az -ügyes ember, egy pár forint birtokában, mindig közel jár ahhoz, hogy -megalapítsa a szerencséjét. - -Steczényi úr mindent elkövetett, hogy kihasználja helyzetének a -felsőbbségét: a sárga nem ingott meg. Kemény legény volt ez, a ki nem -adta el olcsón a halvány kilátását. - -Az igazgató úr most már nem tehetett egyebet, mint hogy kivágta az -utolsó tromfot. Virágnyelven megérttette a sárgakabátúval, hogy ő bizony -nem esik zavarba akkor se, ha minden valószinűség ellenére Rovigo talál -győzni. Ebben az esetben ő már a St. Leger estéjén útban lesz Amerika -felé, s a nyertesek üthetik a nyomát. - -Ezzel a csata eldőlt. - -A sárgát meghökkentette ez a szemtelenség; most már tisztán látta, hogy -legyőzhetetlen ellenféllel van dolga, s ijedtében megadta magát. - -Kiegyeztek hetvenöt koronában. - -Aztán nagy barátságban váltak el. Tisztelete jeléül kikisérte vendégét, -s visszajövet bepillantott följegyzéseibe. - -Megállapította, hogy az aggasztó halmozások egytől-egyig le vannak -bonyolítva, és hogy sehol semmiféle sötét pont, a mely őt pénzgondokkal -terhelné. Győzzön a St. Legerben akármelyik oktalan állat: neki már ez -nem kerül pénzébe. - -Majd egy kis számítást csinált: - -– Bevétel: huszonhétezernyolczszáztíz korona. Kiadás: százhatvan korona. -A haszon elég tisztességes! - - -IV. - -Mikor egy uj, kevésbbé kedélyes korszak véget vetett a hatósági -engedelem nélkül működő versenyirodák lázas tevékenységének: Steczényi -úr már más pályán működött. - -Gyorsan szerzett kis tőkéjével rendes, becsületes vállalkozásba fogott, -a mely szépen jövedelmezett. - -Kevéssel azután, hogy ezt az uj üzletét megalapította, körülutazta a -világot. A szép időt a tengeren töltötte, s ellátogatott Kairóba is. -Mire hazaérkezett, úgy kigömbölyödött, hogy az édesanyja se ismert volna -rá. - -Most hatalmas testalkotású, zömök, Bacchus-alakú férfiú, a ki -vagyonossága és kifogástalan élete révén nagy tekintélynek és -köztiszteletnek örvend. - -A rosszakarat, természetesen, Steczényi Ede úr e rövidre fogott -életrajzára is ráfoghatja, hogy: ez a történet voltaképpen erkölcstelen -történet. - -Mert tanulsága csak az volna, hogy: ha uj bőrt akarsz szerezni magadnak, -nyúzd le a másokét, s akkor választhatsz. - -De a jóakaratú és türelmes olvasó figyelmét nem kerülheti el, hogy e -történetben egy más tanulság is rejtőzik, a melynek a megszívlelése csak -üdvös és épületes lehet. - -Az, hogy: a szegénységnek, az általános szegénységnek, mely nagy, mint -ez a világ, mély, mint az óczeán, és égnek meredő, mint a Csimborasszó, -még a gazságnál is nagyobb ellensége: a tulajdon hiszékenysége, a -tulajdon könnyelműsége, a maga sok szenvedélye, s a maga romlottsága. - - - - -OTTOKÁR ÉLETE ÉS HALÁLA. - -Minálunk, a külső városban, csütörtökön és pénteken szeretnek meghalni -az emberek, hogy vasárnap lehessen a temetés. Mert a vasárnap -munka-szünetje épp úgy hozzá tartozik a temetés díszéhez, mint a -fáklyafény meg a muzsika. Mit ér a leggyönyörűbb temetés is, ha nincsen -közönsége? - -És pénteken egész tolakodás van, hogy ki haljon meg előbb. A -legügyesebbek úgy intézik a dolgot, hogy az ő temetésükre vasárnap -délután háromkor vagy négykor kerüljön a sor. Ezek a gála-temetések. - -Ilyenkor a gyászoló gyülekezet megszaporodik a vasárnapi kiránduló -közönséggel. A megboldogult szobaurat, a többi hat szobaur kivánságára, -leviszik a lakásból az utczára, ha lehet: a Kálvária-térre; s mialatt a -kiséret átlépked a sineken, a villamos illedelmesen várakozik. A pap -jön, lát és győz; aztán Szent Mihály lova megindul a kőbányai temető -felé. A gyászoló gyülekezet gyalog követi; az egyleti omnibusz csak a -dekórum kedvéért bukdácsol a menet után. De a halottas kocsi mellett -fáklyások lépdelnek, s odább a veteránok zenekara, az egész külső város -gyönyörűségére, Dom Sebastian gyászindulóját fújja. - -Némelyik halottnak a kedves nótáit fújják. Végre elérte, hogy egyszer -kimulathatja magát. - -Sokan sivárnak és végtelenül elszomorítónak találhatják ezt a temetést. -Pedig annak, a ki a koporsóban fekszik, most végre, valahára, betelik -egy hő óhajtása, talán az első, a mely valóra válik. - -Az emberek különböző okokból halnak meg. A legtöbben puszta -kénytelenségből. Nálunk, a külső városban, nem így van. Nálunk sokan -azért halnak meg, mert nem tudnak okosabbat tenni; mások időtöltésből; a -legtöbben a szép temetésért. - -Az élettől nem várhattak semmit. A halál igér nekik valamit. Egy -ünnepélyt, a melynél ők a fő-személyek; nagy sokadalmat, bámuló -közönséget, fáklyát és zeneszót; s mindezt az ő tiszteletükre. - -És a halál becsületes ficzkó, a ki megtartja a szavát. - -A szegény emberek tudják ezt, s azért vannak olyan nagy barátságban a -halállal. A szép temetés az egyetlen öröm, a melyre bizton számíthatnak, -ha ugyan az egyletben pontosan fizetik a tagdíjakat. Azért mennek oly -boldogan a temetésekre, mert bizonyosak benne, hogy annak idején ők is -számíthatnak erre az ünneplésre. - -A temetés az egész külső város öröme. Az esküvő már csak kevesek -mulatsága; mert az esküvő drága. A vőfélyek sokat esznek, s a kétlovas -konfortáblik (hol rejtőznek máskor ezek a kocsik?) megfizettetik azt az -időt is, a mikor az ember nem ül a kocsiban. Az esküvőt rendesen egy-egy -könnyelmű pillanat s nevezetesen: nagyobbfokú heveny-alkoholmérgezés -szokta megelőzni a vőlegény részéről. Aztán az esküvőben csak az ér -valamit, hogy az uj pár lefényképezteti magát. A narancsvirágos -menyasszony odaállítja maga elé mind az öt gyerekét, a vőlegény a -helyzethez illő tisztes ábrázatot vág, s a gép egy pillanat alatt -megörökiti a menyasszonyi fátyolt, a narancsvirágot és az egész -családot. - -Az esküvő inkább csak a gyerekek egy nagyobb szabású karácsonya, s az -élet három nagy eseménye közül egyesegyedül a temetés az, a melynek -ünneplését át szokás adni a nagy nyilvánosságnak. Mert, ha az esküvő -ritka és szűk körű, a születések dolgában már éppen a legnagyobb homály -szokott uralkodni. - -Mi például azt hittük, hogy Ottokár a negyedik emeleten lakó -esztergályos-legénynek a fia. Ez a hiedelem nem volt minden alap nélkül -való, de kiderült, hogy az esztergályos-legény nem volt Ottokárnak az -apja, sőt kiderült az is, hogy az öreg asszony is csak mostoha anyja -volt Ottokárnak. Ottokár úgy maradt rá, az elsőtől, a ki nem tudni, -honnan hozta. - -Igen hamar készen leszek Ottokár életének az elbeszélésével. Mint -nálunk, a külső városban, már egyáltalán szokás, Ottokár is csak a -halálával tett szert némelyes nevezetességre. - -Nem rajta múlt, szegényen, hogy nem sikerült az élet szinpadán feltűnést -keltenie. A házban kikötött minden cseléddel, s igen rossz fiú hírében -állott. De ezen a módon, a mi tájékunkon, bajos érvényesülni. - -Nemcsak feltűnnie, megélnie sem sikerült. A nagy történelmi néven kívül -fölötte keveset örökölt a földi jókból. Télen-nyáron egy szál zeke volt -rajta, s ez a vékony zeke addig járt az iskolába, míg egyszer alaposan -átjárta az északi szél. - -Még akkor is hallgatott róla a krónika, mikor már magánkívül, lázas -álomképek közepett hánykolódva feküdt a szobájokban. Életének erről az -utolsó és rövid időszakáról csak egy részlet került nyilvánosságra. Az -orvost elhívták, de a háznépnek munkába kellett menni, s Ottokárt -egyszerűen becsukták fantazmagóriáival. Az orvos eljött, de nem tudott a -beteghez bemenni. - -Az egyleti orvos úr haragját el lehet képzelni. Mikor ujra előkerült, -Ottokár már csak hébe-hóba volt rongyos kis eszméleténél, s egy -született mezítlábas makacsságával vonakodott az orvos úr kérdéseire -értelmes feleleteket adni. Az orvos úr úgy vélte, hogy Ottokár aligha -tagja a Nemzeti Kaszinónak, s azzal fenyegetőzött, hogy, ha meg nem -embereli magát, a tettlegesség mezején lesz kénytelen találkozni vele. -Minthogy fenyegetését nem váltotta be, az orvos úr kitörése nem okozott -semmi feltünést, s azóta már teljesen elfelejtődött volna, ha Ottokár -véletlenül meggyógyul. - -Ottokár azonban oly engedetlen és rossz fiú volt, hogy meghalt. -Gyertyákat gyujtottak meg mellette, a ház összes asszonyai bementek -hozzá, egyszerre mindenki róla kezdett beszélni. Ottokár meghalt. - -És itt kezdődik az ő történetének nevezetesebbik része. - -Egyszerre nyilvánvalóvá lett, hogy Ottokár a legszebb halott a világon. -Sőt kitudódott az is, hogy életében is nagyon szép fiú volt. Szép, jó és -barátságos fiú. Mindenki tudott valami kis történetet, mely -kétségtelenné tette, hogy Ottokár maga volt a szivesség és az -előzékenység. Ottokár egyszerre barátja lett mindazoknak, a kik -nemrégiben még pofonokat ígértek neki. - -A látogatók egymásnak adták a kilincset, s megegyeztek benne, hogy -Ottokárt szépen kell eltemetni. Előbb csak a negyedik emeleten beszéltek -róla, de másnap már az egész ház tele volt életének és halálának apró -körülményeivel. S az egész ház előre örült a szép temetésnek. - -Mindenki hálás volt iránta, hogy oly jó volt, s lehetővé tett egy ujabb -megható ünnepélyt. A negyedik emelettől a pinczelakásokig mindenki -büszke volt a ház halottjára. - -A temetés délelőttjén Ottokár oly nagy emberré vált, a milyen -észrevétlen, üldözött kis lény volt világéletében. Ottokár soha, lázas -álmaiban sem ábrándozhatott ilyen ünnepeltetésről. - -Vasárnap délután, fáklyafény mellett temették el; a veteránok Dom -Sebastian gyászindulóját fujták, s az egész ház kikísérte a koporsóját. -Egy babvirágos ruhájú asszonyka, a harmadik emeleti órás felesége, a ki -sokszor leküldötte a kis fiút a fűszereshez, meg is siratta. - -Ó, hogy bámult volna a szegény Ottokár, ha véletlenül, mint Dom -Sebastian a tulajdon gyászszertartását, megláthatja vala ezt a temetést! -De az egyetlen jóról, a mely vele történt, az első jóról, a melyet -irígyeltek tőle, nem is álmodott soha. - - - - -TARTALOM. - - A költő 1 - Rendelő óra 25 - Két külön világ 44 - A tücsök és a hangya 62 - Homo duplex 80 - Tél 88 - Több szerelmet! 104 - Az igazi 122 - Czigányok 137 - A biczikli-király 154 - Nyári est 164 - A jaguár és a kigyó 175 - Az igazság 197 - Fű a romok közt 207 - Pierrot és Pierrette 226 - Vándor 241 - Alkonyat 249 - Peabody 269 - Az utolsó nap 280 - Haladás 294 - Ábránd 307 - Halmozók 316 - Ottokár élete és halála 332 - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - -90 |a szívtől» |a szívtől« - -124 |Es mért volt |És mért volt - -131 |Ne viselje |»Ne viselje - -134 |írása: »Hortense-omnak» |írása: »Hortense-omnak« - -159 |félreertések voltak |félreértések voltak - -172 |«Vásárold meg!« |»Vásárold meg!« - -191 |valóságos dögvesz |valóságos dögvész - -197 |vadlottat elővezették |vádlottat elővezették - -206 |Kohlhaas távollé-ében |Kohlhaas távollétében - -228 |előkelő tánczte, rem |előkelő tánczterem - -228 |körben-számtalanszor |körben, számtalanszor - -306 |Es az ügyvédi |És az ügyvédi] - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Törpék és óriások, by Zoltán Ambrus - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK TÖRPÉK ÉS ÓRIÁSOK *** - -***** This file should be named 62862-0.txt or 62862-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/8/6/62862/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org Section 3. Information about the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - |