diff options
Diffstat (limited to 'old/62620-0.txt')
| -rw-r--r-- | old/62620-0.txt | 7930 |
1 files changed, 0 insertions, 7930 deletions
diff --git a/old/62620-0.txt b/old/62620-0.txt deleted file mode 100644 index 6ee2833..0000000 --- a/old/62620-0.txt +++ /dev/null @@ -1,7930 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Átkozott józanság!, by Géza Gárdonyi - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: Átkozott józanság! - -Author: Géza Gárdonyi - -Release Date: July 11, 2020 [EBook #62620] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - - - - - -GÁRDONYI GÉZA - -ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! - -A zöld sfinksz. – A mutter. – Melyik a kettő közül? – Erdei történet. – -A dugóhuzó. - -BUDAPEST 1907 - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -_Minden jogot fentartunk._ - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. - - - - -Átkozott józanság! - -Egy öregúr, egy székely, meg egy csónak. Ezzel kezdődött a Vaskapu -szabályozása. - -Az öregúr egy nyári napon jelent meg ott a sziklás vidéken. Mért vizet -és követ. Rajzolt és számokat irt apró zsebkönyvekbe. - -A székely evezett, mérőszalagot vont; ónt eregetett a mélybe; délben -főzött, este sátort csinált. - -Igy tartott ez augusztus végéig. - -Egy este fel se állitották a sátort. Az égen nem volt felhő. A székely -csupán a tábori ágyat bontotta ki. Magának fenyőgalyakból tördelt egy -nyalábra valót. Aztán tüzecskét rakott, hogy a szunyogok ne -alkalmatlankodjanak. - -Az öregúr elvégezte a vacsoráját és csibukra gyujtott. A tábori ágyra -heveredve szivta. - -A hold akkor sétált fel az égre. Teljes hold volt. Megvilágitotta a -csendes sziklás tájat. - -A Duna fénylett mint a kardlap. A sziklák bálvány-alakokká váltak. Egy -szemben levő szikla kővévált sárkánynak látszott. Mintha valamikor inni -akart volna a Dunából, s gyik-szabásu óriás fejét éppen nyelésre emelte, -mikor kővé meredt. - -Ahogy az öregúr csibukozva bámulja azt a kővé vált csodát, egyszerre -emberi árnyék jelenik meg a sárkány hátán. Feljebb és feljebb hág. -Lépeget a feje felé. A taraján felkapaszkodik. Végigsétál a lapos -homlokon. És a sárkány orrán megáll. - -Csak nézték, hogy mi az? mit akar ottan? Jól lehetett látni minden -mozdulatát, mert a hold olyanyira világitott, hogy akár olvasni lehetett -volna a világosságánál. - -Az árnyékember egy percig ott állt mozdulatlanul, s nézett le a mélybe. -Aztán a levegőbe dőlt, és fejjel lefelé be a Dunába… - -A viz nagyot locscsant. - -Az öregúr felugrott: - -– Hamar a csónakot Istók! - -Istók is felpattant a helyéről. Egy perc mulva mind a ketten a csónakban -voltak és minden erejökkel sietést eveztek a sárkányfő alá. - -Az öngyilkos ott kepickélt még a vizben. De már merüldözött. Mikorra -megkaphatták volna, el is merült. A helyén bugyborékolt a viz. - -– Nézz jobbra! – szólt az öregúr, – én majd balra nézek: talán -mégegyszer fölvetődik? - -Csakugyan felvetődött. De már akkor alig tikácsolt. - -A székely elkapta a karját. Belevonszolták a csónakba. - -Úri ruházatu ember volt. Fiatal arcát fekete körszakál keritette. A -ruhája fekete szalonruha. - -A parton ipszilont csináltak belőle: megforditották fejjel lefelé, és -rázták ki belőle a vizet. Néhány perc mulva köhögött. - -– Rakj a tüzre, – mondotta a mérnök a homlokát törölgetve, – és tégy fel -egy bögre vizet teának. - -Aztán odavitték a vizes embert a tüz mellé. Bizony emelniök kellett, -mert a lába csukladozott alatta. S lefektették a fűre. Betakarták -Istóknak a szürével. Istók úgyis csak esernyő helyett hordozta nyáron a -szűrét. - -A mérnök teát főzött. Rumot is, cukrot is tett belé bőven. S megkinálta -vele a beteget. - -Hát a beteg ivott is belőle. De bágyadt volt. A szemehéját is alig birta -fölnyitni. - -A mérnök nem kérdezett tőle semmit, csak ahogy ott feküdt a beteg, s a -tüz fénye rávilágított az arcára, magában tünődött: Magyar-e vagy oláh? -Micsoda szerencsétlenség üzte a Dunába? - -Azonban az idegen meghörgült: - -– Üsse meg magukat a mennydörgős ménkü! - -Magyar! – gondolta örömmel az öregúr. - -A beteg pihegő mellel feküdt, s néhány perc mulva ujra megszólalt: - -– Kérek még teát! - -A mérnök intett Istóknak, hogy tegye fel ujra az edényt. - -S hallgattak. - -Az idegen szótlanul itta meg a második csészével is, aztán beburkolózott -az Istók szürébe. Elaludt. - -– Ösmered? – kérdezte halkan a mérnök? - -Istók a fejét rázta. Különben is úgy felelt volna. Csak akkor szokott -szólni, ha a feje meg a keze nem adta ki a szót. - -Reggel a mérnök ébredt fel elsőnek. Tekintete a betegre fordult. A kelő -napfénynél látta, hogy divatos gallér van a nyakán, s a nyakkendője -fehér selyemből való. Fehérkezü sovány ember. Szobai sápadt arc. Az orra -dagadt és véres. - -De fiatal ember volt, nem lehetett több huszonnyolc évesnél. Hosszu -fekete hajára és halántékára rászáradt a sár. Bizonyára akkor sározódott -be, mikor a parton felforditották. - -Valami elkeseredett földbirtokos, – gondolta a mérnök. Szerencsétlen -házas, vagy szerencsétlen kártyás. Össze fog szidni, hogy minek -avatkoztam a dolgába? - -Ekközben Istók is fölébredt. A mérnök intett neki, hogy ne károgja el a -reggeli köszöntést. - -A székely tüzet rakott, és ismét föltette a teának való vizet. - -A mérnök megteázott, és szivarra gyujtott. - -Derült arczu ősz ember volt, jól túl az ötvenen. Vitorla-vászon ruhát -viselt és fehér vászon-sisakot. A mozgásán látszott, hogy katona volt -valamikor. - -Az idegen is fölnyitotta a szemét, és mélyen sóhajtott. - -– Jó reggelt! – kiáltott rá vigan az öregúr. Főzhetek önnek egy csésze -teát? - -– Köszönöm, – felelte fásultan az idegen, – elfogadom. - -Fázósan rándult meg a válla. Istókra pillantott: - -– Engedd, hogy a szűröd még rajtam maradjon. - -Az öregúr szótlanul főzte meg a teát, s átnyujtotta. Eléje tette a rumos -üveget és a kék papirosba burkolt cukrot is. - -– Cukrozza, rumozza izlése szerint. - -Az idegen megitta a teát, és visszafeküdt a fűre. Tovább aludt. - -A mérnök intett a székelynek. A székely fogta a mérő póznát, dolgukra -mentek. - -Gondolta a mérnök: az idegen beteg ha felébred, majd elmegy szintén a -dolgára. Éppenséggel nem látszott olyan embernek, akivel másodszor is -öröm találkozni. - -Azonban délfelé mikor visszatértek a tanyára, az idegent még alva -találták. - -A székely csendesen tüzet rakott. Vizet tett fel s tojást szedett ki a -ládából, meg szalonnát, szalámit, sajtot, kétszersültet. A levest -bádogba zárt sürülékből főzték, de vöröshagymát is apritottak belé, s -jól megpaprikázták. - -Az idegen fölnyitotta a szemét. - -– Jóreggelt másodszor is! – kiáltott rá az öregúr. Szolgálhatok-e jó -paprikás mérnöki levessel? - -– Köszönöm, elfogadom, – felelte bágyadtan az idegen. - -Szótlanul evett velök. Ebéd végén a zsebébe nyult. Szivartárcát vont -elő. Valami három szivar volt is abban, de csurgott belőlök a viz. - -– Tessék, – szólt az öregúr a maga tárcáját átnyujva. - -Az idegen kivont abból egy szivart és megszólalt: - -– Illenék megmondanom, hogy ki vagyok. De én nem mondom meg. Viszont én -sem kérdezem, hogy ön kicsoda? - -Az öregúr vállat vont: - -– Nem vagyok kiváncsi természetü. - -Az idegen folytatta: - -– Ön azt véli, hogy megmentett. És hogy én azért hálás vagyok. Én nem -vagyok azért hálás. - -– Bocsánat, ha rosszat cselekedtem, – felelte mosolyogva az öregúr, – de -arra gondoltam, hogy ön talán _sietett_. Alkalmat óhajtottam önnek -szerezni, hogy az ügyet mégegyszer megfontolja. - -– Köszönöm. Megfontoltam én azt kellőképpen. - -Kedvetlenül nézett a cipőjére. Az arca sápadt volt, de nem beteges -sárga, hanem inkább fázós. Aztán rátapogatott az orrára, amelyre -nehánycsepp vér cserepesedett és a halántékára, ahova az iszap -ráragasztotta a hajat. - -A mérnök vizet öntetett a mosdótálába. A székely odatartotta az -idegennek egy jókora spongyával együtt. - -– Ön bizonyára kártyázott és vesztett? – szólalt meg aztán az öregúr -mintha a szivarja füstjének beszélne. - -– Én nem kártyázom soha, – felelte az idegen félvállról. - -– Hát talán más csapás érte? talán pénzbeli zavarokkal küzd? – folytatta -az öregúr jóságos hangon. Nincs olyan csapás, amit ki ne lehetne -heverni. - -– Gazdag vagyok, – felelte az idegen. - -– Vagy valami betegség? Nincs olyan betegség, amelynek váratlan -gyógyulása ne lehetne. Lássa kérem az öreg Kneip páterhoz csupa olyan -ember jár, akire már ráadták az utolsó kenetet. - -– Sohse voltam beteg. - -– Akkor azt kell gondolnom, hogy szerelmi csalódás zavarta meg önt. -Hiába, mig az ember fiatal… Dehát azt is meggyógyitja az idő. - -– Engem nem zavart meg soha semmi. Szerelmes én nem voltam soha. - -– Bocsánatot kérek a kérdéseimért, – szólt az öregúr fölkelve, – nem -kiváncsiságból kérdeztem önt, hanem, hogy segitsek ha tudok. Elvégre -emberek vagyunk, és kötelességünk egymáson segíteni, kivált ha -valamelyikünk leroskad az élet terhe alatt. - -– Én nem roskadtam le semmiféle teher alatt se, – felelte az idegen a -fejét rázva. Én amit cselekedtem, meggondoltan cselekedtem. - -– Meggondoltan? - -– Meggondoltan! - -Az öregúr boszusan hümmentett: - -– Ugyan kérem, hát lehet ilyet meggondoltan cselekedni? Ha valaki -gyógyithatatlan betegséggel bajlódik, vagy holtig tartó börtönre van -itélve, az cselekedhetik effélét meggondoltan, de egészséges ember, -szabad ember nem ugrik meggondoltan a békák közé. - -Az idegen összevont szemöldökkel nézett a mérnökre, aztán ugyanúgy maga -elé. Végre is vállat vont. - -– Nekem az életben nincs semmi örömem, hát minek éljek? Mért néz rám -olyan hitetlenül? Én nem hazudok soha. Nem szorultam rá, hogy hazudjak. -Csak a nők és a gyermekek hazudnak, meg a szolga-lelkek. - -– De kérem én nem mondtam, hogy hazudik ön. Mindössze megütköztem a -szaván, hogy azt mondja, nincs az életben öröme, holott az imént azt -mondta, hogy gazdag és egészséges. Tudja ön mi a gazdagság? Kérdezze meg -azoktól, akik negyven-ötven krajcárért kapálnak. Kérdezze meg azoktól, -akik husz négyszögméternyi kis szobában tizedmagukkal alusznak. Kérdezze -meg azoktól, akik éheznek. S tudja ön mi az egészség? Menjen be egy -kórházba és kérdezze meg ottan. Már engedjen meg fiatal barátom, aki -egészséges is, gazdag is, és mégis megveti az életet, az nem gondolkodó -ember, és meg nem értett frázisként mondja, hogy _Meggondoltan -cselekedtem_. - -Az idegen szeme komoran villant a mérnökre, aztán nyugodtan felelte: - -– Ön engem bolondnak néz. Nekem ugyan közömbös valami, hogy ki hogyan -vélekedik rólam, de ön értelmes embernek látszik, ám mérjük meg az ön -fontján is az én itéletemet. Látni fogja, hogy nekem meg kell halnom. - -Az öregúr leült az ágyra: - -– Fogadjunk, – mondotta, – hogy bármit is beszél, ha egészséges ön, nem -kell meghalnia. - -– Hát fogadjunk! Mibe? - -– Eggyetlenegy szóba, amit úgy hivnak, hogy becsületszó. - -– No és aztán? - -– Ha elveszti a fogadást, becsületszóra köti magát, hogy megküzd a rossz -gondolatokkal. Ha pedig én vesztem el, szintén becsületszóra kötelezem -magamat, hogy nem húzom ki a Dunából. - -– Hát jó. Hallgasson meg: - -Az apámon kezdem. Az én apám birtokos volt, mint én, és elcsapott egy -bérest, aki valami bánatában gyakorta megrészegedett. Akkor is részeg -volt, mikor elcsapta. - -A béres, – öreges ember volt már, – szekérre tette a ládáját és mikor -kifelé ment az udvarunkból, megállt a tornácunk előtt. Megállt, és -vérbenforgó szemét az apámra emelte: megfenyegette az öklével: - -– Verjen meg hát az Isten örökös józansággal! Verjen meg téged is, -gyermekedet is, ha születik! - -Az apám sohse hallott efféle átkot, hát még nevetett is reá. De az -anyám, – templomos asszony, érzékeny szivü asszony, – megrémült. - -Az idegen a fű-ágyra könyökölve csendes bús hangon beszélt. Hangja mély -volt, mint a dorombé. Olykor elhallgatott a beszédben és fűszálakat -tördelt. Olykor felnézett a mérnökre, olykor kedvetlenül legyintett. - -Folytatta: - -– A születésem előtt történt ez három hónappal. Eggyetlen gyermek -voltam, és ép, erős, egészséges. Semmitse különböztem más gyermektől, -csak éppen, hogy kiváncsibb voltam mint más gyermek. Mindent kérdeztem, -mindent kutattam, mindenütt titkokat sejtettem. Tizenöt éves koromban -már könyvekhez intéztem a kérdéseimet. Ha valamely könyv nehézfogatu -volt, én annál jobban rágtam, rágogattam. Tudni akartam mindent, -mindent! Abban a korban, mikor más még regényeket olvas, én már -Sopenhauert, Kantot, Kontot, Lokot és Spencert őröltem. S abban a -korban, amikor más ember a leányokat tündéreknek nézi, én már a boncoló -asztalon foglalkoztam velök. Orvosi tudományt tanultam. Persze abban is -a hisztológia érdekelt legjobban: a szövet, a hús elemei, a sejtek, a -porszemekre bontott ember. Egy kiló tündérhús épp olyan hús, mint egy -kiló borjuhús! - -Az átkot ismertem. Apám anekdótái között gyakorta hallottam a béres -átkát elmondani: _Verjen meg az Isten józansággal!_ Mindenki nevetett -rajta, csak én nem. Húsz éves koromban már fázlódva éreztem, hogy az -átok megfogott. - -Józan voltam, mindig józan voltam! - -Ön is mosolyog rajta. Látom, hogy ön sem érti. Az átok üres szó, azt -tartja ön is. De különböztesse meg a lélekből fakadó átkot, a szájon -forgó piaci átkozódástól. Az átkozódás csak sár-dobás. Az átok a haragvó -lélek mennyköve. Mindegy hogy paraszt lelkéből villámlik el, vagy úr -lelkéből. Épp oly természeti tünemény, mint a felhők villáma. Erő. - -Ön bólint reá. Tehát akkor azt nem érti, hogy mit jelent józannak lenni? - -Józannak lenni annyit jelent, hogy: az ember egy megfagyott szivet -hordoz a mellében. Az agya olyan, mint a hűtőkészülék: minden gondolat -és minden érzés jéggé válik benne. A fagyasztó szer: az analízis, az -elemezés. - -Az átok következtében én mindig elemeztem. - -Huszonegy éves koromban már tudtam, hogy minden gyönyörködés izgalom, és -az izgalom következtében mámor. A szem gyönyörködése a szemidegek -izgalma. A szép táj, a szép festmény, a szép épület, semmi egyéb csak az -alakok szokatlansága, vagy a szineké. Tehát nem a táj szép, sem a -festmény, sem az épület, hanem a szemidegek izgalma a szép. Aki -Taorminában született, bizonyára azon csodálkozik, hogy mások ott -csodálkoznak. Ticián „_kettős szerelme_“ ha az ön szobájában lógna, -esztendőben kétszer se nézne rá. A paraszt is közömbösen megy el -mellette, mert az idegei épp oly durvák, mint a tenyere. - -Épp igy a zene. Fülideg-mámor. A dal meg annak a mámornak a ködében -játszó délibáb. Képek játéka. Tudományos nyelven: Képzet-társitás. - -Folytassam-e? Én nem lehetek boldog, mert mihelyt valami kedves, rögtön -az okára pillantok. Azt kérdem: _Miért?_ - -Ettől a kérdéstől minden délibáb eltünik. - -Én mindennek csak a szálait látom. Nekem még a virág is csak sejtszövet, -klorofillal telt sejtszövet. Tudok iránta érdeklődni, de nem -gyönyörködni benne. És az emberi virág, a nő is, énnekem csak bőrrel -bevont csontváz. Én az élő emberen átlátok, mint az üvegen: látom benne -a koponyát; a koponyában a fehér velőt, a testében szanaszét folydogáló -piros patakokat; a bordái között dolgozó húsgombócot, a tüdőt, a májat, -vesét és izmokat… Józan vagyok, irtózatosan józan! - -Azt mondtam egyszer: Vessük félre az észt: éljünk úgy mint a sokaság él. -A sokaságnak van öröme, van boldogsága. Nézzük csak: mi boldogitja az -embereket? - -A pénz, – a bor, – a cigány, – a tánc, – a szeretkezés, – a lakmározás, -– a kártya, – a vadászat. - -Ez a férfiemberek nyolc boldogsága. - -A pénzgyüjtés nem nekem való. Azt a boldogságot már diák koromban -megmértem. Elgyöngültek gyönyörüsége. Ahol se testi erő nincs, se lelki, -a pénz jelenik meg erő alakjában. Ezt tehát meg se próbálom. - -Nézzük az asztali örömöket. Ételért ki lelkesedik? A gyermek, az agg, a -kanonok. Az italt ki imádja? A paraszt, a gyári munkás, a napszámos, az -eszem-iszom falusi úr, meg a kisvárosi könyvetlen úr, – tehát mindenütt -azok, akik sohase téptek volna almát a paradicsomi fáról. - -Én mikor eszek, a testemet fűtöm; mikor iszok, a testem hiányzó nedveit -pótolom. Esztelenségnek itélem, ha valaki több fát rak a kályhájába, -mint amennyi kell. Ebből a boldogságból tehát ki vagyok rekesztve. - -A zenéről elmondam már, hogy mi. Nem tehetek róla, hogy valahányszor -zenét hallok, az idegeimre fordul a figyelmem. Nem ragadhat magával a -dallam, mert csak azt érzem, hogyan áramlik az idegeimre. Az idegeimre -figyelek, nem a zenére. - -Ez nekem tehát akkor se lehet boldogságom, ha rám erőltetem. A drótos -hangszereket pláne gyűlölöm. Csodálkozom az emberiség fülén, hogy a -zongora, trombita, harangszó, villamos csengő nem okoz neki fájdalmat. - -A táncról talán nem is kell beszélnem. Az már a zenétől felizgatott -idegek rángatódzása. A zene rángatja az idegeket, az idegek rángatják az -izmokat, az izmok rángatják a csontokat. Ez a tánc. Reggeli észszel zene -nélkül ki rázogatná a tomporát? s ki veregetné a talpát a földhöz? -hacsak nem viszket. Micsoda látvány lehet siketnek a tánc? - -Mindazonáltal megpróbáltam; s utána oly szégyenkezés fogott el, olyan -devalvált bankónak éreztem magamat, hogy soha többé a táncolás -boldogságára nem gondolhattam. - -Mi következik? A szeretkezés? Arról már orvosnövendék koromban tudtam, -hogy akut láz, vagy mondjuk magyarul: időleges láz, buta vérhevülés. -Nekem épp úgy nem lehet gyönyörüségem, mint az eszkimónak a tropikus ég. - -Mi következik? A kártya. A kártyát mindenkor utáltam. Már -gyermekkoromban megismertem benne, hogy kölcsönös megegyezésen alapuló -kölcsönös fosztogatás. Alsórendü lelkek gyönyörüsége. - -Maradt a nyolc boldogság közül a vadászat. - -A vadászatot nemes sportnak is mondhatják, tehát felső rendü lelkek -nemes mulatsága. Kell benne lennie valaminek, amit a közrendü ember nem -ért. A történelem is azt bizonyitja, hogy az emberiség felső osztálya -mulatott vele. Ma is a királyok, főurak, a legműveltebb osztály a -legvadászabb. Ebben kell valaminek lennie! - -– – – - -A székely köhögött. - -– No mi kell? – kérdezte a mérnök. - -– A kávé is felforrt. - -Megkávéztak. Az idegen láthatólag fölélénkült az erős fekete kávétól. -Felkönyökölt a fekvőhelyén, és frisebb hangon folytatta a beszédét: - -Csatlakoztam egy kis vadásztársasághoz. Mindössze öten voltunk. - -A kerülő este jelentette, hogy egy völgyben gyönyörü szarvasbikát -látott. A vadászok bravót kiáltottak, és a vacsora élénk beszélgetésben -folyt. Láttam, hogy a szarvasbika képzete izgatja az agyukat. - -Vacsora után mingyárt lefeküdtünk, hogy jókor indulhassunk. Én azonban -sokáig nem birtam elaludni. Képzeletemben láttam a békés füevő állatot, -amint ott alszik nyugodtan a puha gyepen, az erdő csillagos csendes -éjszakájában, és még csak nem is álmodik arról, hogy ez estén puskát és -kést akasztottak le a számára a falról: neki ismeretlen kétlábu állatok -reggel keresik őt… - -Mi öröm van ebben? - -No megtudom. - -Hajnalban a kerülő zörgetésére egyszerre felszöktek a vadászok. Kezük -lábuk gyors mozgása, meg hogy valamennyi beszélt, nekem csak idegizgalmi -nyilvánulás volt. Izgatottak voltak, örvendezőn izgatottak. Dehát mért? - -A völgy szélén szétoszlottunk. Zaj nélkül lappangva haladtunk befelé. - -A lombokon a reggeli napsugarak rézsutosan szürődtek át. A fü harmatos -volt. Itt-ott egy madár csicsergett. - -Én egy társam mellett mentem. Susogva figyelmeztetett lépten-nyomon: - -– Lefelé tartsd a puska végét!… Kerüld az avart!… Csitt, csitt! - -A szeme a láztól ragyogott. Olykor megállt és fülelt. Aztán megint -halkan beljebb… - -Én az erdő békés lakójára gondoltam, a szarvasra, aki bizonyára -gondatlanul legel valamely tisztáson. Nincs annak ártó gondolata -ellenünk! Nem bántja még a kigyót se! - -És mi öten vágytól lehegve keressük őt. - -Egyszerre megránt a társam. Megállok és nézek amerre a szeme mered. Hát -egy sárga kis őzet látok a bokron túl, amint a naptól és harmattól -csillogó erdei pázsiton legelész. - -Társam a vállához emeli a puskáját. Lobban, durran, füst csap el belőle… -Az őz ott fekszik a pázsiton. Csak a lábát rázza, fejét emelgeti. - -A társam odafutott. Én nyugodtan követtem. Az őz vállából buzogott a -vér. Ahogy ott álltunk, ránk forditotta szép fekete ártatlan szemét. És -a könny úgy folyt a szeméből, mint az ember szeméből szokott. - -Mit gondolhatott az az állat mirólunk? - -– No ugye hogy ez remek lövés volt? – kérdezte a társam diadalmasan. - -És nagy sáros lábát rátette a haldokló állatra. - -Mért nézett diadalmasan? Micsoda diadal egy fegyvertelen állatot -puskával megsebezni? Mért örült az én barátom? - -A lövésnek nem örült, mert a puska-durranás fülbántó. Az őz husának sem -örült, mert van mit ennie. Tehát a vérnek örült. - -Hát ez a nemes sport? - -Hiszen akkor a görény meg a róka nemesebb állat az embernél, mert -egyébbel, mint nemes sporttal nem is foglalkozik! - -Vállamra vetettem a puskámat és haza ballagtam. - -Hiába, – gondoltam, – én józan vagyok, vigasztalanul józan! - -Este a vadászok is megérkeztek. Az erdőőrök beszállitották a -szarvasbikát, az őzet, nyolc foglyot, egy harkályt, két szarkát is. -Csupa holt állat. Reggel még valamennyi élt. - -És örvendeztek, boldog dicsekedéssel beszélték, melyik állatot hogyan -érte a lövés? Tehát csakugyan ez a nemes sport! Ezért kelnek fel az -emberek hajnalban, ezért utaznak messze vidékekre, másznak hegyet és -völgyet, bérelnek erdőt, öltözködnek tiroli ódivatu ruhákba; s mily hősi -mozdulatokkal viszik a puskát! Már a vasuti állomáson úgy feszitenek, -mintha legalább is oroszlánvadászatra utaznának! Pedig hát csak a -kukoricásba mennek a kis gyáva nyulakra, ártatlan őzekre, békés -szarvasokra és az erdő boldog madaraira. - -És ezt nevezik királyi mulatságnak! Ezt, meg a galamblövészetet, mikor -százszámra lövik a galambot. Jól nevelt művelt urak… - -Vacsorakor négy szál cigány is beállitott. Az egyik vadász csakhamar -tapsolással kisérte a nóta taktusát. Megfigyeltem, hogy ő köztünk a -legsoványabb, legidegesebb. És megjósoltam magamban, hogy ő fog -leghamarabb táncolni is. - -Vigan ittak, boldogok voltak. - -Akkor arra gondoltam, hogy én is alkoholizálom magamat. Méreg ide, méreg -oda! ha boldogságot okoz, megbecsülni való! - -Ittam. - -Jó bor volt. A benne levő spiritusz-tartalom meggyorsitotta az arcom -vérkeringését. Éreztem, hogy a fülem melegedik. Éreztem, hogy a zene hat -már az én lábam idegeire is. - -És tovább ittam. - -Annyit ittam mint ők. - -Ők csakhamar daloltak és táncoltak. Csókolták a cigányt, és verték a -lábuk szárát. Rajtam azonban csak nem tört ki az alkohol-örjöngés. Én -percről percre azt vigyáztam, hogy hogyan terjed a testemben fokról -fokra az ital mérgező ereje? Hogyan hágtat a halántémig? és hogyan -tekeredik rá a kis-agyamra? - -De ittam tovább; ittam pálinkát is, hogy attól olyan boldog legyek, mint -ők! - -Reggel felé a társaim olyannyira elrészegedtek, hogy ide-oda kerengtek, -mint a beteg dongók. Nekem már a szemem idegeire is elhatott a méreg. -Kettőnek láttam a lámpást, és soknak a cigányt. Megtapasztaltam a -pulzusomat. Szaporábban vert, mint máskor. De azért józan voltam, józan! -Úntam őket, úntam a beszédüket, tréfáikat, nevetésöket! Mikor aztán -szanaszét dőltek, elosontam. Kocsira ültem és haza! - -Tehát énrám még az alkohol se hat! - -Meg kell önnek mondanom, hogy az anyám még él, és hogy négy éve házasít. - -Eleinte csak mosolyogtam rajta, de aztán az utóbbi évben egyre sürübben -irt rám ebben az ügyben. - -Mert nem igen beszélünk egymással, noha együtt lakunk. Ő a kastély egyik -felében, én a másikban. - -Ön ebben megütközik, pedig igy van okosan. Az anyám ideges asszony, és -mihelyt két szót beszélünk, a harmadik szó már vélemény-különbség. Ő -aztán boszankodik és kifakad, mint minden ember, akinek bizonyságai -nincsenek. Én iparkodom meggyőzni okkal, világossággal. De ő csak azt -látja, hogy a véleményem ellenkezik az övével, s inkább nem beszél -velem. Csak akkor találkozunk, ha vendég vetődik hozzánk. - -Ir hát egy napon nekem… De itt is vannak a cédulák a zsebemben. -Ceruzával irt. Hallgassa: - -– _Fiam, szeretném ha megnősülnél. A nőtlen élet, nem tökéletes élet. -Tudod, hogy csak ketten vagyunk._ - -Feleltem: - -– _A házasság annak való, akinek hiányzik valaki, mikor egyedül van. -Nekem nem hiányzik senki. Én egyedül egymagamban is egésznek érzem -magamat, mint az egy-tucat kanál. Komplet vagyok._ - -Irt: - -– _Nem vagy komplet. A férfi nem komplet nő nélkül. A férfi magában -levéltelen fa. A nő a lombja, virága. Nézd meg az agglegényeket, miféle -emberek öregségükben? Egyet se találsz rendes életünek, rendes -gondolkodásunak, rendes érzésünek. Benne élnek a világban, de látszik -hogy nem bele-valók. Idegenek köztünk. A természetre szoktál mutogatni, -a világtörvényre. Most én mutatok oda._ - -Feleltem: - -– _Helyes a hivatkozás a nagytörvényre. Csakhogy abban a házasság -szereteten épül._ - -Irt: - -– _Nem értelek._ - -Feleltem: - -– _A természetben a házasság tiszta vonzalom, szeretet. A társadalmi -házasságban nem szeretet a fundamentum, hanem szerződés._ - -Irt: - -– _Mégsem értelek._ - -Feleltem: - -– _Az államnak a házasság csupán polgártenyésztő intézmény. (Polgár -nélkül nincs katona, sem adó.) Az állam tehát nem törődik azzal, hogy -szeretet-e a kapocs és kölcsönös boldogitás-e a cél? Ez az oka, hogy -széles ajtón lehet bejutni a házasságba, s keskeny ajtón ki, de olyan -keskeny ajtón, hogy mind a hét bőre lenyúzódik annak, aki kimegy._ - -Irt: - -– _Hagyjuk kérlek az elméleteidet fiókban. Fagyaszd velök másoknak a -vérét. Én arra kérlek, hogy házasodj meg. Mert utolsó sarja vagy a -családnak, és ha igy maradsz, teljesen megecetesedel. Vártam eddig, hogy -valamelyik leányismerősünk iránt érdeklődni látlak, de te valahányszor -leánytársaságban vagy, akkorákat ásitasz, hogy az állkapcsod hallhatóan -ropog. Hát kérve kérlek, teljesitsd öreg édesanyádnak ezt az egyetlen -egy kivánságát! Mert csak azért gondolok félve a halálom órájára, hogy -attól tartok, nőtlenül hagylak el!_ - -Feleltem: - -– _Parancsnak tekintem az óhajtását. Jelölje meg, hogy kit vegyek el és -három nap mulva lesz menye._ - -Irt: - -– _Köszönöm, hogy oly engedelmes jó fiam vagy. De mégis azt szeretném, -ha te választanál._ - -Feleltem: - -– _Nekem egyik liba csak olyan liba mint a másik. Merőben fölösleges -tünődnöm azon, hogy melyik gágogjon az udvaromon._ - -Erre három napig nem kaptam cédulát. - -Akkor ismét irt: - -– _Hogy tetszik neked Pipi? Bájos leány és angyali a jósága. Vagyona is -van. A családja csupa előkelő ember. Hogy tetszik neked?_ - -Feleltem: - -– _Sehogyse. Már az, hogy egy Paula nevü leány csirke nevet nyomat a -névjegyére, arra vall, hogy valóban csirke-agyu. A jósága… Mi a jósága? -Az hogy az apja erszényéből pénzt osztogat? Osztogasson a maga -erszényéből! Hogy bájos? Az a sok gyürü az ujján, az a nehéz fülbevaló, -gondolatának örökös bálba és szinházba járása, nekem azt mutatja, hogy a -férjét pénz-szerző házi állatnak fogja tekinteni. De ha parancsolja édes -anyám, azonnal feleségül veszem._ - -Irt: - -– _Mit gondolsz Sarolta felől? Az csak müvelt leány! Angolul is ért, -olaszul is! Németül és franciául ugy beszél mint magyarul! Komolysága -éppen hozzád illő. Azonnal felelj._ - -Mindig azonnal feleltem, depersze a női természet türelmetlen. Hát -feleltem: - -– _Sarolta csakugyan művelt leány. Öt nyelven beszél de két =b=-vel irja -az =egyebet= és ahhelyet, hogy =nem lehet=, azt mondja =ki van zárva!= -Hogy értheti a többi nyelvet? ha az anyanyelvét se beszéli tisztán. A -komolysága hozzám illő volna, ha lelki tulajdonság volna mint nálam, -csakhogy nála gyomorbajból származik. Ha parancsolja, feleségül veszem._ - -Kétnapi szünet következett. Aztán ismét irt: - -– _Sáfár Piroska ellen igazán nem lehet szavad. Csupa kedvesség és csupa -zene. Bétóvent úgy játsza, hogy öröm hallani. A családja előkelő -családokba ágazik. Az anyja jómódu özvegy._ - -Feleltem: - -– _Ha valaki kótából rontja a zongorát, az még nem zene-értés. És ha -valaki már reggel nyolc órakor zongorázik, abból ugyan nem lesz jó -háziasszony. A kedvessége? Macska kedvesség. Simul, dorombol. Bizonyára -karmol is, ha kedvetlen. A családja… A családjából csupán az anyját -fogja a férje házába vinni. Az pedig mikor beszél, olyan mintha -kotkodácsolna, mikor pedig nevet, olyan mintha kukorikolna. Aki elveszi -a leányt, elveszi az anyját is, és hallgatni kénytelen élete hosszán át -azokat a hajmeresztő hangokat. De ha parancsolja, feleségül veszem._ - -Erre aztán hosszu szünet következett. A cédulákon más ügyek jártak. De -az anyám gyakrabban látogatott el a leányos házakhoz, és nekem mindig el -kellett kisérnem. A szeme mindig rajtam állott, valahányszor leánynyal -beszéltem. Szivesen szereztem volna örömet neki azzal, hogy valamelyiket -megkülönböztetem, de hiába, orvosra nem hatnak az emberi bőrnek szinei, -sem a tagok gömbölyüsége, sem a hosszú haj, sem a rózsaszinü pántlikák. -S micsoda fárasztó volt nekem azt a sok csiripelést, csácsogást, és -pápogást hallgatni, amely a női társaságokat jellemzi! - -Végre is az anyám belefáradt. - -– Fiam, – fakadt ki, – hát nincs egy se, aki tetszene? - -Vállat vontam. - -– Nekem valamennyi tetszik. De nem vagyok bogár, hogy belerepüljek a -lángba. A házasság holtig való szerződés. Tessék csak emlékezni arra a -szomoru fővárosi úrra, akivel tavaly Osztendében ismerkedtünk meg. A -feleségénél éjjeli látogatót talált. Meg akarta verni, de az erősebb -volt: még őt rugdalta meg. Aztán párviadal következett. Őt vitték haza -lepedőben. Tehát először is felfedezte, hogy a felesége erkölcstelen, -aztán kapott egy csomó rugást a teste különböző részeire, egy golyót a -mellébe, s végül egy itéletet a szentszéktől, amelyben itélik, hogy -tovább éljen azzal a bestiával! Mindez miért? Azért mert elkövette azt a -könyelmüséget, hogy bevezetett a templomba egy leányt, és ott elmondott -néhány szót vele. Ha nem a templomba vezette volna, hanem máshova, se -meg nem csalták volna, se meg nem rugdosták volna, se mellbe nem lőtték -volna, sepedig a világ nem nevetné. - -– Dehát minden leány ilyen? Nincsenek jobb példáid a házas életről? - -– A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. De hány az aki veszit! És -az csak pénzt veszit. A házasság nem olyan lutri. Ott egy életet teszünk -kockára. - -Akkor már sirva fakadt az anyám. - -Én a sirást nem állhatom. Tudom ugyan hogy az is micsoda. A -tehetetlenség érzetének agybeli izgalma és annak az izgalomnak a hatása -a szemidegek viztartójára. De mégis kellemetlen látni a józan embernek -is. - -– Hát ne sirjon édesanyám, – mondottam, – inkább megvallom, hogy egy -leány nagyon tetszik nekem, és hogy a maga kedvéért elveszem. - -Egyszerre elállt a sirása. Az utolsó könycsepp még ott ült a szeme -pilláján, de már a szeme mosolygott: - -– Melyik az? - -Hirtelenében végigfutott a gondolatom a környékbeli leányokon, s -nyugodtan feleltem: - -– A Lóri. - -Az anyám boldogan csapta össze a kezét: - -– No nézd, hogy arra nem gondoltam! Gazdag is, szép is, okos is. -Tündöklően okos! Az való éppen neked! Mikor kéred meg? - -– Ha akarja még ma. - -Ezt persze olyan elhatározással mondtam, mint aki az orvoshoz azzal -állit be, hogy operálja meg. Véget akartam vetni a zaklatásnak. - -Csak akkor kezdtem méregetni igazán a leányt, mikor már a szót -kimondtam. Ki is az a lány voltaképpen? - -Ismerni ismertem, hiszen az apja az apámmal jóbarát volt, dehát nem -beszéltem vele életemben tiz szót se. Egy cigány-szemü, vékony orru -leány. Az okosságáról nem tapasztaltam semmit. Csakugy icogott-vicogott -a lányokkal, mint a többi. Aki hangosan nevet, nem okos. Aki rikoltva -nevet, az meg éppenséggel ostoba. Dehát mindegy. - -Az anyám persze nem lóditott még aznap neki a lánykérésnek. Megelégedett -azzal, hogy választottam. Vacsorára magához hivatott, hogy mégjobban -megbeszéljük az ügyet. Eltökéltem, hogy mindent ráhagyok. Elvégre bárkit -veszek is el, nem magamnak veszem, hanem az anyámnak. S valóban kell a -házba valami női fiatal lélek. Udvar kutya nélkül, kalitka madár nélkül, -ház asszony nélkül, valóban üres látvány. - -Csak arra az egyre kértem az anyámat, hogy látogasson el Lóriékhoz -egyedül, és tapogassa ki, hogy a leány hozzám jönne-e? Mert az én -természetem nem olyan, hogy a szokásos udvarlást végig tudjam csinálni. -Meg fogom látogatni a menyekző előtt lehetőleg mindennap, elmondom -valami szerelmi levelezőkönyvből azokat a diluviális régiségü frázisokat -is, amiket a lányok megkivánnak, de hosszan ez nem tarthat, mert nekem -nem gyönyörüség, hanem dolog. Dolognak is unalmas, mint a nyiratkozás. - -Az anyám másnap kocsira ült és odavolt három napig. Beszélt a szülőkkel. -A szülők beszéltek a lányukkal. A leány azt mondta, hogy csodálkozik az -óhajtásomon, mert semmi érdeklődést nem tapasztalt, azonban hozzám jön, -mert méltónak itél magához. - -Erre nyeltem egyet. - -Az anyám aztán a dicséretek vizözönjével boritotta el a leányt. Hogy -hány évig volt a Szentsziv-klastromban, hogyan ért minden kézimunkát, de -vivni is tud és lőni. És hogy nem zongorázik, hanem inkább hegedül. - -Ez az utóbbi dicséret kissé megrezzentett. Mert hallottam már hölgyeket -hegedülni, s mondhatom hogy a tüskés disznó nem borzolja úgy a sertéit -mint ahogy az én hajam meredezett. De aztán arra gondoltam, hogy -időnkint vizet csöpögtetek a hegedüjébe és attól megunja. - -Másnap már nekem kellett kocsira ülnöm. Az anyám maga kötötte meg a -nyakkendőmet, s maga válogatott egy akkora csokor virágot, hogy egy -bácskai tehén jóllakott volna vele. És az utolsó szava is az volt -hozzám, hogy a leendő anyóst ne cáfoljam semmiben. - -Olyanforma érzéssel indultam útnak, mint aki a fogát húzatni megy. - -Három-négy domb, egy köves patak, egy szalmatetős oláh falu, aztán egy -vörösföldü erdő, hirtelen lapály, amelyen _s_-formán görbülő kettős -házsor fehérlik; mind zsuppal fedett; a falu közepén régi divatos köpcös -tornyu templom; oldalt a falutól különálló barna kastély, jókora -parkban, – ez az a hely, ahol nekem asszonyt termesztett az egek ura! - -Ahogy a park kőfala mellett haladok, a levegőből valami madárféle -bukfencezik az ölembe. - -Nézem, hogy micsoda? Hát egy véres nyaku veréb. Még élt és vergődött a -szárnyával. Kidobtam az útfélre, s boszankodva törülgettem a vérét a -nadrágomról. Ha babonás volnék, – gondoltam, – visszafordítanám a -kocsimat. De én nem vagyok babonás. - -A kastélyban áradozó örömmel fogadtak. Az apa, – dudaorru álmos ember, – -megcsókolt, és fiának szólitott. Az anya, – úri ruhába járó kis -parasztasszony, – örömigéket rikácsolt. - -– Hát Lórika? - -– Lenn van a parkban. Mingyárt jön ő is. - -Leültettek. Beszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. A leány nem -jön. Végre is az apó megszólal: - -– Eredj le fiam a parkba. Lepd meg. Hátulról fogd be a szemét. - -És döcögve nevetett. - -Az anya kinyitotta a szalonjuknak a kertre néző ajtaját. Lementem. Egy -helyen haragos női hangot hallok. Mingyárt rá is bukkanok Lórira. - -Egy platán alatt állt meggyszin piros blúzban és fekete szoknyában. A -vállán Flóber-puska. Egy tizenöt éves forma ostoba képü kertész bojtárt -szidott: - -– Máskor pedig, ha énelőttem állsz, hát levedd a kalapod, különben így -ütöm le. - -Azzal olyan gyors pofont rippentett a fiu képére, hogy a kalapja négy -méternyit röpült. - -A fiu az arcára kapta a tenyerét és káprázó szemmel nézett reá. - -Visszahúzódtam, hogy ne legyek tanuja a pörnek. Megkerültem egy kis -nyirfa-ligetet, és úgy tértem vissza. Már akkor a fiu nem volt ott. A -leány felém lépegetett. Ahogy megpillantott, elpirosodott. - -– Nini! – kiáltotta, – kit látok? - -És a kacsóját nyujtotta. Mert a férjhez menő leánynak csupán kacsója -van. - -– Hát maga vadászik? - -– Csak célba lőni tanulok. Parasztfiúkkal holmi apróságokat vettetek föl -és azokra lövök. - -Ezt mondva, felakasztotta a puskáját egy faágra és hogy tovább -sétáltunk, az anyám egészsége felől tudakozódott. - -Aztán elhallgatott. Jel volt ez arra, hogy nyilatkozhatok. - -De én is hallgattam. - -Arra gondoltam, hogy ime itt az óra, amelyben kinyujtom kezemet-lábamat, -hogy a házasság békóját rákovácsolják. A nyelvem szinte belefagyott a -számba. Ő is szótlanul lépegetett mellettem a park kanyargós utján. A -kavics halkan hersegett a lábunk alatt. - -Megálltam és ránéztem: - -Ez tehát az a nőnemü ember, akivel nekem át kell élnem az életemet! A -test vékony, de egészségesnek látszik; a szeme fehére tiszta, tehát -regényeket nem olvas; az arcbőr kellő vérkeringésről tanuskodik; a fogak -kopatlanok; az ajk és fül piros, tehát az emésztés rendes. - -– Mondja csak Lórika, – szólaltam meg végre, – a családban miféle -betegségek voltak? - -Láttam az arcán, hogy meglepi a kérdésem, mindazonáltal elmosolyodott: - -– Itt nem lesz alkalma gyógyítani! - -– Mégis. - -– Köhögés, nátha… Anyácskám egyszer a kezét forrázta le. - -– Őrült nem volt a családban? - -– Nem. - -– Se tüdővészes? - -– Az se. - -– Az öreg szülőket mi baj vitte el? - -– Nem tudom. De mért kérdez ilyeneket? Remélem, nem nyujtatja ki a -nyelvemet is. - -És láttam a szemén, hogy boszankodik. - -Válasz helyett elgondolkodva néztem egy körtefagalyra, amelyen négy-öt -kis kék hernyó legelt. - -Sohse láttam azt a fajta hernyót. - -– Nézze már, – mondottam, – miféle vendégek ezek? - -S leszakitottam az egyik levelet, amelyen két hernyócska falatozott. - -A leány arcát utálat torzitotta el. - -– Jaj! tapossa össze! tapossa össze! - -– Mért? Mit vétett magának ez a kis állat? - -– Pusztitja a gyümölcsfát! Utálatos! Tapossa össze! - -– De Lórika, – feleltem nyugodtan, – ez a néhány kis hernyó nem eszi meg -ezt a nagy fát. A többit a kertész leszedte még tojás korában. Ezek -véletlenül megmenekültek. - -– De utálatosak! - -– Tehetnek ezek arról? És vajjon csakugyan utálatosak-e? Nézze meg csak -közelebbről, micsoda szép törökszin-kék moár-selyem a ruhájok! - -– Én meg nem nézem! - -– És nem sajnálja megölni ezt az állatkát csak azért mert utálatos? - -– De kártékony! - -– Azért, mert megeszik hét-nyolc kis falevelet? - -A manó tudja, hogy mért vállaltam ügyvédséget a hernyók mellett. Én -csakúgy irtom, mint más. Talán a leány utálkozása ingerelt ellenkezésre? -Talán a gondolkodásának a belső rugóit akartam előpattantani. - -A leány arcán mosolygás jelent meg. – Csipős szemmel nézett reám: - -– Maga éppen olyan, mint Adria! - -– Ki az az Adria? - -– Egy idevaló bolondos leány. Azt hittem, ismeri. - -– Adria… Talán Adrien? - -– Nem: Adria. - -– És mért vagyok olyan mint Adria? - -A leány a vállát vonogatva nevetett: - -– Azt nem mondom meg, csak… olyan, mint Adria! - -Aztán elkomolyodott. Leszakított egy bugába érett fűszálat, és -szórakozottan simogatta. - -Eldobtam a hernyót, és hallgatva sétáltunk tovább. Egy fenyőkkel -környezett kis árnyékos téren megálltam. - -– Mit gondol, – szólaltam meg, – minek jöttem én ide? - -Mert untam már az üres beszélgetést. Eltökéltem, hogy még azon órában -megkérem a leányt, el is veszem, otthon aztán beteszem az anyám butorai -közé, s élek tovább, mint ahogy eddig éltem. Az a fő, hogy az anyámnak -menye legyen! - -A leány mosolygó arccal morzsolta a fűszálat. - -– Mit gondolok? Hát kell gondolni valamit, ha egy ismerős család -meglátogatja a másikat? - -– Én nem vagyok család, én csak egy szál fiatal ember vagyok. Egy -nagyjelentőségü kerités ajtaja előtt állok, már jó ideje… - -Itt elhallgattam. - -A leány rámpillantott, és a fűszállal játszva, álmatag hangon szólott: - -– No, és mért nem nyitott be? - -– Hát először is, mert okos ember nem nyit be olyan ajtón, amelynek -belülről nincsen kilincse… - -E pillanatban halk zördülést hallok. A lombok közül odalebben egy fehér -batisztruhás nyulánk szőke leány. Megheppenve áll meg, és rám bámul. - -– Jaj! – rebegi ijedten, – bocsánat… Azt hittem, magad vagy… - -És egy lépést hátrált, mintha vissza akarna futni. - -Én olyan szép szál leányt soha életemben nem láttam! És a megjelenése -olyan különös volt: ahogy a zöld lombok közül a fehér batisztruhában ott -termett; sötétkék szeme ahogy rám-csodálkozott, és szelid fehér arcán az -a hirtelen megjelent könnyü pirosság… - -Nem lehetett több tizennyolc évesnél. A szeme olyan ártatlan volt, mint -egy hat éves gyermeké. - -Lóri megmondta a nevemet, az ő nevét is: - -– Adria, a papunk leánya, akit az imént említettem. - -Ön bizonyára visszát lát abban a mondásomban, hogy olyan szép leányt -sohse láttam. Nekem magamnak is különös volt, hogy annyira -megdöbbentett. De gondoltam, azért hatott rám annyira, mert a sötétzöld -környezetből előlobbanó fehérruha váratlan volt a szememnek, és a lombok -közül kibukkanó fiatal üde arc épp olyan meglepő, mintha komor fenyőfán -rózsákat pillantanánk meg. - -– Nem zavarom a beszélgetésükben? – kérdezte a leány tétován. A -kertalján jöttem be. Nem tudtam Lóri, hogy vendéged van. Ahogy ideértem, -a fák között a te blúzodat láttam piroslani. Nem zavarlak? Remélem nem -beszéltetek valami fontosat? - -– Nem, – feleltem Lóri helyett, – a céllövésről beszélgettünk. Maga is -puskával sétál a kertben? - -– Óh dehogy. - -És Lórihoz fordult. Tréfásan megfenyegette: - -– Remélem… - -– Nyugodj meg, – felelte Lóri, – négykrajcárosokra lövöldöztem. - -Szerettem volna megmondani, hogy egy négykrajcáros véresen bukott a -magasból az ölembe, de hát hagyjuk, ha ez a mulatsága! - -A szőke leány mégis gyanakodva nézett reá. Lóri visszanézte büszke -mosolygással. - -– Negyven lövés, – mondotta dicsekedve, – és harminc találás! -Képzelheted, hogy a gyerekek milyen boldogok voltak! - -És hozzám fordult: - -– Az átlőtt négykrajcárosok az övék. - -Adria lehajolt és fölvett a fűből egy négykrajcárost: - -– Itt is van egy. De nem adom vissza. A mihálydi koldusnak adom, tudod -annak a nagyszakállunak, akire azt mondtad, hogy bibliai alak. -Megengeded ugye hogy annak adjam? - -És hozzám beszélve folytatta: - -– Nem a mi falunkba való, hát nem igen adnak neki. Meg kálvinista a -jámbor, az is vesztesége. Pedig mijen szépen fújja a zsoltárt: -„_Pe-he-herelj uram pehe-herlőimmel. Ha-ha-harcolj éhéhén -ellenségihimmel._“ Szegény öreg, néha eldanoltatok vele három zsoltárt -is! - -A szó kedvesen pergett az ajkáról. A szeme oly bizalmasan állt rajtam, -mintha régóta ismerne. Karját a Lóri karjába füzte. A batisztruhán -átlátszott a karja. Szobrásznak, festőnek gyönyörüség lett volna látni. -De én se szobrász, se festő nem vagyok. Ámbátor ruhán átlátszó kart nem -is láttam még se képben, se szoborban. - -Aztán az tünt fel, hogy a szeme milyen meleg. A kék szem többnyire hideg -vagy langyos. Az övé meleg, mint az olasz ég. És valami kimondhatatlanul -szelid és jóságos és vidám, mint a májusi nap. - -Együtt sétáltunk tovább a kertben. Adriának néhány szóval elmondtam, -hogy az apám a Lóri apjának jóbarátja volt és hogy az anyámmal róluk -beszélgettünk, azt mondta, látogassam meg őket. - -Amig beszéltem, a leány szeme nyugodtan, szinte csodálkozón állt az -arcomon. Igazán különös szem. Úgy hat rám… hogy is fejezzem ki… mint, -mint ha a vas érezne és mágnessel simogatják végig… - -Engem a világon semmi se érinthet olyan mélyen, mint a szem. Nem -mindenkinek a szeme. De a nyugodtan néző tiszta szem mindig megérint. -Miért? Mert abban már nemcsak az optikai szerkezetet látom. A szemben -van valami. Mondjuk: a lélek. A nagy _nem tudom_ világából egy erő. De -az ő szeme különben is… egy mennyből szállott szempár. - -A leány mintha magában beszélne, megszólalt: - -– Magának el kellene vennie Lórit. - -Erre az lett volna a válasz, hogy hiszen éppen azért jöttem. De a -nyelvem nem mozdult reá. Valami különös érzés bágyasztott el. Az a -kékszemü leány úgy jelent meg nékem olyan váratlanul, olyan ünnepiesen, -mint Éva a teremtés hajnalán. És ő mondja, hogy el kellene vennem Lórit! - -De mindez csak egy percnyi ellágyulás volt, mint mikor télen a kályha -mellett elálmosodunk. Csakhamar felocsudtam. - -A leányok egymással beszélgettek. - -– Mit dolgoztál ma? – kérdezte Lóri mosolyogva. - -És Adria felelt: - -– Mért kérdezed ezt nevetve? - -– Mert arra gondoltam, hogy talán megint csigát ragasztottál. - -Hozzám fordulva folytatta: - -– Minap egy csigának a házát ragasztotta meg enyvvel. - -Adria mentegetődzött: - -A csiga még élt. A gyerekek a falhoz vágták… Elvégre annak a csigának a -háza mindene… - -Fiatal hársfák közé értünk. A krétás homokból csinált kerti utat kövér -iriszek szegélyezték. Éppen virágzottak. Lóri letört két virágot, és az -egyiket Adriának adta, a másikat a keblébe tűzte. - -– Köszönöm, – mondotta Adria. - -És megcsókolta a virágot olyan szeretettel, mint ahogy az anya csókolja -a gyermekét. - -Nekem az a mozdulat megint valami kedves volt. - -– Látom, hogy maga szereti a virágot, – mondottam. - -– Szeretem, – felelte, – hát hogyne szeretném! Különösen az írisz kedves -nekem! Ez a finom kék patyolat az Isten szövő kezének remeke. És nekem -olyan, mintha minden virág élne, gondolkodna, mint mink, és szeretne -bennünket. De azt gondolom, fájdalmat nem érez a virág. - -Rám nézett, hogy én is így vélekedek-e? Aztán hogy én bólintottam, -folytatta: - -– És azt gondolom, hogy az élete csupa boldogság. Mihelyt kifeslik a -bimbóból gyönyörüséggel tartja az arcát a meleg napsugárnak, -gyönyörüséggel fürdik éjjel a harmatban, és mikor a hársfák árnyékot -teritenek reá, az is boldogság neki. Te hogyan gondolod, Lóri? - -Lóri mosolygott: - -– Te csak a régi képzelődő maradsz. A virág virág, semmi egyéb. A -természet játéka épp úgy mint a sár. Az bizony se nem érez, se nem -gondolkodik. - -Ez volt az én véleményem is, de amazt mégis jobban szerettem hallani. - -Adria elkomolyodva rázta a fejét: - -– Csalódol Lóri! A virág az Isten művészete; épp úgy mint a holdfény, a -szivárvány és az emberi arc. A művészet arra való, hogy nemesítse az -embert. Amikor virágot csodálunk, a lelkünk fölemelkedik. -Elképzelheted-e, hogy a leggonoszabb ember gyilkos gondolatot tud -forgatni az agyában, ha egy csomó gyöngyvirágot szemlél? - -És a kezében levő nagy kék virágra gyönyörködött. - -– Milyen szép! Milyen szép! - -Hirtelen Lórinak nyujotta: - -– Csókold meg! - -Lóri mosolyogva vont vállat, és megcsókolta a virágot. - -– Csókolja meg maga is! - -Megtettem, amit kívánt. - -Gyermekes volt a magaviselete, de oly kedves, hogy úgy gyönyörködtem -benne, mint ő a virágban. - -Itt úgylátszik, mintha magamat cáfolnám, az előbb emlitett józanságomat. -Dehát kérem, ha józan vagyok is, a só nekem is só-ízü, a cukor nekem is -édes, és az akácvirág nekem is jószagu. - -Egy tiszta-vizü patakocskához érkeztünk. Lóri csak neki iramodott és -átugrott rajta. Adria habozva állt meg. Oldalt egy kiálló követ nézett a -víz közepén. Odakerült. Kedvesen fogta fel két ujjal a fehér -batisztszoknyát, és formás sárga cipőjét a kőre nyujtotta. Megtapogatta -előbb, hogy nem billen-e félre? Csak azután lépett reá. - -– Mily gyáva vagy! – kiáltotta Lóri. - -Én is a kövön mentem át. - -Ahogy tovább sétálunk, látom, hogy a kerti úton mintha egy fekete zsinór -heverne keresztben. Hangyanép. A lányok is meglátták. Adria visszatartón -emelte föl a két kezét: - -– Rájok ne lépjenek! - -– Nyugodjék meg, – feleltem, – nem lépünk rájok. - -Lóri unatkozó hangon szólott: - -– Nyugodt lehetsz: a doktor még a hernyókat se tapossa el. - -Adria örvendő arccal nézett rám és tapsolt: - -– Bravó! Végre egy _ember!_ - -Oly őszinte lelkesedéssel mondta ezt a szót: _ember_, hogy lehetetlen -volt benne meg nem érezni a legnagyobb dicséretet. - -Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint a mi férfiak, de -századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit ki nem tudnak -fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk zengése, a szemük, -az arcuk mozgékonysága. - -Ahogy ő kimondta az _ember_ szót, az egy óda volt, szavak nélkül. - -Megértettem. - -Átléptük a hangyákat és Adriához fordultam: - -– Mondja, kis Adria, kitől tanulta maga ezt a szép gondolkodást? - -– Szép gondolkodást? Az irgalmat az állatok iránt? Nem tanított engem -arra senki. - -– Bizonyosan az édesanyja. - -A leány szomorún pillantott reám: - -– Anyám? Nem ismertem őt. - -– Akkor bizonyára az édesatyja… - -Elmosolyodva rázta a fejét. - -– Nem. Atyámmal én mindig harcolok az állatokért. Ő is eltapossa a -hernyót, ha nem látom. A hangyát is. Azt véli, hogy minden bogár -ellensége az embernek. Pedig ugye nem igaz? Az a sok kis élet nem tudja -mi az ember? A minap, hogy nálunk is így táboroztak a hangyák, szőnyeget -vittem ki a kertbe és nagyító üveget. A hangyák ilyen vékony vonalban -haladtak át a mi kertünk útján is. Föléjük hajoltam. Nem zavarodtak meg, -tehát nem láttak. Talán felhőnek véltek. De bizonyosan nem tudták, hogy -én is élő élet vagyok. Pedig okosak! Milyen okosak! Tudja mit csináltak? - -– Verekedtek. - -– Nem. Költözködtek. A gyermekeiket szállították. Megfogták egyenkint -derékon, és úgy vitték őket. Száz meg száz hangya-gyermeket! Bizonyosan -elromlott a régi lakásuk, és ujba költöztek át. - -És álmodozva nézett maga elé. - -Aztán elmosolyodott: - -– Igazán védi a hernyókat? Én örülök, ha egy-kettő megmenekül. Mert -télen mind összeszedjük a hernyófészkeket és elégetjük. Azokat nincs -miért sajnálni. Tojások. Nem éreznek. De mikor már kibujnak s örülnek a -napfénynek, boldogan összebujnak és eszegetik a gyönge levelet. Akkor -már sajnálom őket, ha bántják. Mert akkor már az a kis hernyó _él_. - -– Igaz. - -– És olyan érdekes, mikor a hideg reggeleken összebujnak! Finom fehér -fátyolsátorukban úgy összebujnak. Jó testvérek. A fátyolon néha apró -harmatszemek csillognak, mint a gyémántpor… - -Rám nézett: - -– Hát a pókkal hogy van maga? - -– Békességben, – feleltem kitérően. - -– No én nem vagyok velök békességben. Ha meglátok egyet, rögtön poharat -borítok rája és kivetem a kertből. Azok gonosz állatok! Az emberek közt -is vannak gonoszak. Az állatok között is. Hanem télen mégis irgalmazok -nekik. Akkor üres üvegekbe gyüjtöm őket és szállást kapnak az ablakomban -tavaszig. Maga megöli őket? - -– Nem, – feleltem határozottan. De mondja, kedves Adria, ugye az -édesatyjától tanulta ezt? - -– Mit? - -– Hogy az állatokat ennyire védelmezi. - -A leány mosolyogva rázta a fejét. - -– Atyám a pókot is eltapossa, ha nem látom. Mindenki eltapossa őket. Még -nem ismertem olyan embert, aki könyörülne rajtok. - -És hálásan nézett reám. - -Én tovább vallattam: - -– De az édesatyja mégis csak foglalkozik a természettudományokkal? - -– Nem. Ahhoz ért legkevesebbet. Ő csak a régi könyveket olvassa. Én is -szeretem a régi könyveket, különösen a szentek legendáit. Este vacsora -után mindig olvasunk a szentek életéből. Mindig azt a szentet, akinek a -napja van. Én olvasok hangosan. A férfiszenteket néha gyorsan olvasom, -de a nő-szenteket mindig lassan. Mert lássa azokat jobban _érzem_. -Micsoda más gondolkodásu nők voltak azok! _Fehér lelkek_… - -– Ezt nem is tudtam, hogy a mi vallásunkon kívül más vallásbeliek is -tisztelik a szenteket. A tiszteletes úr bizonyára csak különösségképpen -olvassa. - -Erre mind a két leány nevető arccal fordult felém. Aztán Adria arca -piros lángba borult, elkomolyodott, szinte szenvedővé vált. De -elpirosodott még a füle is. - -A szeme egy pillanatra rám szegeződött, mintha valamit akarna mondani, -majd Lórira pillantott: - -– Megyek már, – rebegte zavarodottan, – sietnem kell! - -Gyorsan kezet szoritott Lórival; nekem csak könnyedén bólintott, azzal -átlebegett a gyepen s eltünt a fenyőfák között. - -Lóri bámulva nézett utána: - -– Mi lelte ezt? - -Én is csodálkoztam: - -– Mit nevettek az imént? - -– Hogy maga azt mondta: „_más vallásbeliek_“, „_nagytiszteletü úr_.“ -Merthiszen ők is római katolikusok. De mért hogy így elszaladt? - -Én már értettem. - -És sajnálattól elnehezült szívvel néztem utána. - -A kert hátulján néhányszor megvillant a fehér ruha. A leány futva haladt -kifelé. A futása könnyü volt, mint az őzé. Aztán eltünt. Csak a hosszu -fenyőfagalyak inogtak, ahol közöttük elhaladt. - -Mily könnyen kártyázik a sorssal némely ember! – gondoltam. – Ő csak -játszik, játszik, tüzes butasággal, s a gyermek sohajtja meg a kárát. - -A házasság kérdését nem fontam tovább. Gondoltam elteszem ezt az ügyet -abba a fiókomba, amelyikre ez a mesebeli szó van írva: _Holnap_. - -Uzsonnára marasztottak volna, de nem maradtam. Mikor a kocsim -előgördült, akkor láttam, hogy a csokor ott maradt az ülésben. -Vesszőkosárba tette az anyám, s vizes palackba, hogy el ne hervadjon. -Azért felejtettem a kocsin, mert én hajtottam a lovakat. - -Már késő volt átadnom. Megint csak a bakra ültem és a kezembe vettem a -gyeplőt: - -– Gyi! - -Ahogy a falu utolsó házát elhagytam, arra a szegény leányra gondoltam: -az elpirosodására, szégyenkező rám-tekintésére. - -Hátha neki adnám ezt az ülésen feledt csokrot? - -Megállitottam a lovakat, s névjegyet vettem elő. Ceruzával ráírtam: - -_Adria kisasszonynak. Nagyon örülnék ha elfogadná tőlem ezt a csokrot. -Nem kötelezi semmire, csupán tiszteletemnek a jele._ - -– Károly, – szólottam hátra a kocsisnak. Bontsd ki azt a kosarat! Egy -ház előtt majd megállok. Ott kiveszed a virágot belőle és ezzel a -cédulával együtt beviszed. Az itatós papirosba, ami mellette van, töröld -meg a bokréta szárát, hogy vizes ne legyen! - -Azzal megforditottam a lovakat és visszatértünk a faluba. - -A parokiát könnyü volt megismernem. A legúribb ház a templom közelében. -Öreg akácfák sátoroznak előtte, és a kapun belől is falombok tekintenek -ki az utcára. - -A kocsis bevitte a csokrot. Csupa fehér zsándárkrózsa. Néhány perc mulva -visszatért eggy névjegygyel. A névjegyen csupán ez az egy név: _Adria_, -és csupán ez az egy ceruzával irott szó: _Köszönöm_. - -Pillantást vetettem az ablak csipke kárpitjára, de nem láttam, hogy ott -állna, hát csak csettentettem a lovaknak, s röpültünk a falusi -porfellegben haza. - -Csak a mi határunk útján kezdtem arra gondolni, hogy mit mondjak az -anyámnak? - -Hazudjak, hogy nem voltak otthon? - -Ej, a hazugságot nem szeretem! Gyáváknak és rókáknak való! Megmondom -inkább, hogy kivánat nélkül nem eszek almát se. - -– A leányt nem kértem meg, – mondottam az anyámnak. Alig félórát időztem -vele, és máris ellenkezés támadt köztünk. Mi lesz, ha elveszem? És azt -mondják, hogy ezt a leányt apácák nevelték? Hamarabb hiszem, hogy -katona-iskolába járt. - -– Dehiszen csekélység volt! – szólt kedvetlenül az anyám. - -– Egy kanál viz a tengerből, szintén csekélység, – feleltem, – de az az -egy kanál viz elárulja, hogy az egész tenger keserü. Jobb ha ma válok el -tőle, mintsemhogy akkor, mikor már a házassági szentség sziámi ikreket -csinált belőlünk. - -Az anyám sóhajtott: - -– Nem fogsz megházasodni soha! - -– Igérem, hogy egy éven belől asszony lesz a háznál! Mától kezdve magam -járok-kelek a környéken, és ha itt nem találok alkalmas feleséget, -elnézek a fürdőkre is, sőt még a bálokba is elmegyek. - -Az anyám ebben megnyugodott. Én meg arra gondoltam, bárcsak országos -leánykiállitást is csinálnának egyszer, hogy ne kellene annyit bajlódnom -az asszonykereséssel. - -Az első napokban persze csak otthon ültem. Egy vaskos amerikai -pszihologia érkezett. Azzal töltöttem éjet és napot. Minek siessek, – -gondoltam, – egy év alatt sok lánynyal fogok találkozni, s választok -közülök. Olyat választok, akinek a nyelve sohase mondja: _Nem akarom!_ - -De különös volt nekem, hogy minduntalan eszembe ötlött az a fehérruhás, -kékszemü lány, és a fülembe csendült a hangja: „Végre egy _ember!_“ Még -álmomban is! - -Milyen kár, hogy az a lány kivül született a társadalmi keritésen! - -Dehát mért gondolok reá? Hogy annyira foglalkozik az állatokkal? -Bizonyára azért. Más nők értetlenül járnak a természet világában. Csak a -szinek hatnak rájok: a virág, a tájszinek, a fák formái, vizek -csillogása, – szóval ami a szem-idegeket izgatja. De az értelmüket nem -érintik meg a természet jelenségei. - -Hogy az a leány érdeklődéssel tudja nézni a hernyót, hogy nem tapossa el -a lába elé kerülő férget, – ez tetszett nekem. Láttam, hogy fogalma van -arról, mi az életnek az értéke. Az a kis bogár épp oly joggal szívja a -levegőt, mint mink; bennünket nem támad meg gyilkos szándékkal; éli a -maga életét csendesen, békén. - -Hogy az a leány ezt meg tudja érteni! - -Szerettem volna közelebbről látni a lelkét. Dehiszen megtehetem én azt -úgy is, hogy a házasság kérdését kívül hagyom az ajtón! Mért ne -próbáljam meg, hogy egy-két kedves órát töltsek vele? - -Az öreg pap a régi könyvek iránt érdeklődik. Van az én padlásomon -halommal. Küldeni fogok neki. Aztán vagy meglátogat, vagy nekem lehet -meglátogatnom. És akkor megnézem, hogyan foltozgatja a csigák házát az a -kedves leány? - -Kiválasztottam öt különféle ócska könyvet és melléje irtam néhány sort, -hogy magam is foglalkozom a régiek lelkével és örömmel hallom, hogy más -is. Itt küldöm stb. A nevét nem tudtam, dehát minek is? _Főtisztelendő -Plébánia-hivatal_, – megtalálják. - -Meg is találták. Öreges vastag betükben köszönte meg a pap a könyveket. -Őt csak a Pázmán-korabeli tollharcok érdeklik. Ha van olyan a -gyüjteményben, szívesen ád cserébe olyat, ami engem érdekel. A levél -alatt ott volt a neve: _Bentzefalvy János_. - -A padláson még aznap felforgattam a könyveket, s találtam is egynéhány -olyat, amelyben a szeretet vallásának pásztorai egymásnak a fejéhez -vagdalják a bibliát. - -Ezzel már mehetek Bentzefalvy János uramhoz magam! - -Nem vittem el mind, csak két testes pergamenkötésüt. Délután öt órakor -beléptem a parókia ajtaján. - -Zöldbokros kis udvar. Csupa olasz-jázmin. Széles téglafolyosó. A -folyosón egy öreg púpos pap sétál. A reverendája fakó. A kezében csaknem -földig érő tajtékcsibuk. A szemén nagy kerek ókula. - -Tehát ez az éltes pap, ez a felnéző szemü agg bagoly… - -Dehiszen ez ezelőtt tizennyolc évvel is ilyen lehetett! - -Tekintete az arcomról a könyvekre fordult. Alig hallgatja a nevemet, -elveszi a könyvet, és gyors ujjakkal lapoz belé: - -– Ezt ismerem, – mondja mély mellhangon, mintha pincéből jönne a hangja. -– _Az igazság győzedelme_ és egyéb apró Pázmán-korabeli tiszavirág. - -Hóna alá csapja a könyvet és a másikba nyit: - -– _Bornemissza Péter: Fejtegetés_… Tyhű! Ez már érdekesebb! De tessék -beljebb… - -Abban a pillanatban megnyillik a folyosó egyik üveges ajtaja, – -bizonyára konyha, – s megjelenik a küszöbön kíváncsi kikukkanással egy -kékruhás leány: Adria. Szinte megrettenve bámul reám. Némán köszönök -neki. Elpirulva bólint. - -Csak annyit láttam még, hogy fehér melles kötény volt rajta és a kezében -fakanál. A következő pillanatban beléptem egy könyvekkel körülfalazott -szobába. - -Csak akkor gondoltam arra, hogy micsoda ügyetlenséget követtem el: -hangosan kellett volna köszönnöm, és nevén szólítanom. Azt kellett volna -mondanom: Jónapot, kis Adria! Mit dolgozik? – De a jó gondolatok néha -elkésnek, és különösen a szíves gondolatok. A hűtő készülék… - -Node, amit én elmulasztottam, azt helyre pótolta ő. Alig ültem le az -ódon könyves szobában, Adria benyitott, és örömtől pirosló arccal -nyujtotta a kezét: - -– Isten hozta! - -És a paphoz fordult: - -– Atyám, ő az a doktor úr… tudja, akivel Lóriéknál találkoztam. - -A pap arcán a ráncok vonaglottak, ami nála mosolygást jelentett. A fél -szemöldökét fölemelte a homloka közepéig s rám nézett: - -– Aha! Aki nem tapossa el a hernyót! A lányom nagyon örült, hogy -találkozott egy magához hasonló hernyótenyésztővel. És gazda ön? - -– Gazda vagyok, – feleltem, – és nálam a hernyók nem pusztítanak. - -Az öreg pap hümmögött. Szivart kapart elő egy fiókból, és maga is -megtömte vékony görcsös ujjaival a pipáját. - -Adria széket igazitott az asztalhoz, és félretette a ráhalmozódott -könyveket. Eközben rámpillantott kétszer is, és mosolygó májusi kék ég -sugárzott a szeméből. Mintha egy megérkezett testvér volnék! - -Következett egy unalmas negyedóra. Bentzefalvy uram, hogy magunkra -maradtunk, elmagyarázta, hogy micsoda érdekes kor volt az a Pázmán kora, -és hogy azóta hova sülyedtünk. - -– Hova _süjjjettünkk!_ – szólt tüzesen az öreg a csibukot kiáltó jel -gyanánt rázogatva a levegőben. - -– Bátorkodom ellenkezőleg vélekedni, – feleltem nyugodtan, – én bizony -szívesebben élek a mai korban, amikor nem szamarazzák az embert azért, -amit hisz. A hit épp olyan belső ügy, mint az emésztés. - -Mingyárt meg is bántam, amit mondtam, mert az öregúr szeme úgy -kikerekedett, mint a cintányér. Bizonyára mázsás gorombaságot vágott -volna a fejemhez, de szerencsémre ismét megjelent a leány. Ezúttal a -szomszéd szobában jelent meg, amelynek az ajtaja tárva volt. Fehér -asztalkendőt vetett az asztalra: - -– Velünk fog uzsonnázni, doktor! – mondotta felénk hajolva, terítés -közben, kedvesen. Atyámnak oly nagy örömet szerzett a könyvekkel, hogy -elfogadhatja! - -No lám, a kis ravasz! - -Bentzefalvy uram keblében ezalatt elhiggadt a boszúság. Csupán annyit -mondott rosszaló arccal, hogy fiatal ember vagyok; a lelkeknek azt a -küzdelmes korát nem ítélhetem meg, ha annyira bele nem hatolok, mint ő. - -– Egyébiránt mit szokott olvasni öcsém uram? - -– Mindenfélét, – feleltem kitérően. - -– De hiszen azt írta nekem, hogy a régi időket búvárolja maga is. - -– A régi időket. - -– Dehát milyen irányban? - -– Hogy milyen irányban? Hát… én főleg a régi költészet iránt érdeklődöm. - -– Hm… Az is valami. A költészet testvére a vallásnak, persze a nemes -költészet. No majd keresek valamit viszonzásul. - -Azzal a könyves polcnak fordult. - -– Nem sürgős, – feleltem. – Ne tessék most vesződni vele. - -De az öreg tovább kaparászott a könyvei között. - -A leány megszólalt: - -– Mennyire meglepett… De most velünk fog uzsonnázni. Az uzsonnát mindig -magam készítem. Atyám kedvére nem tudja a kávét elkészíteni más. - -És susogva esdeklő nézéssel folytatta: - -– Nem fog elsietni, ugye? - -– Nem addig, – feleltem, – míg a kertjét meg nem nézem. - -– Óh, az én kertem csak olyan hitványka… - -– És hát uzsonnát nekem ne terítsen, kedves Adria. Én nem szoktam. Azért -maguk csak költsék el, mintha itt se volnék. Ha azt látom, hogy miattam -rendbontás történik, akkor azonnal elbúcsúzok. - -A leány azonban nem hallgatott reám. Egy terebélyes fatálcán -beszállított egy lábos tejet, meg egy ibrik kávét. - -– Azért hoztam be így, – mondotta, – hogy lássa, mennyi tej van itt. -Ebből akár még két vendég is meguzsonnázhatik. - -Valóban csodálatos jó kávét adott, aminőt soha életemben nem ettem. -Pedig mink is tartunk egy-két bivalyt csupán a kávé kedvéért, és én a -kávét Budapestről a legjobb kereskedőtől hozatom. - -Nem is álltam meg szó nélkül: - -– Valami különös jó az íze ennek a kávénak. Mondja meg kis Adria, hogyan -keveri? - -Adria mosolygott: - -– Maga azt véli, hogy ez valami különös kávé? hogy egyenesen Arábiából -hozatjuk? Közönséges brassai kávé ez. De látom, nem hisz nekem, hát -megmondom a titkomat: Jó sűrű tejet szerzek a kávéhoz és egy -icinke-picinke vaniliamorzsát vetek belé. Attól a vaniliától van az a -különös zamatja. - -Az öreg nem elegyedett a beszélgetésünkbe. Elmélyedt arccal hörpölte a -kávét. Aztán mikor az utolsó kortyot is benyelte, egy régi magyar -Ovidiusz fordításról kezdett beszélni, hogy azt keresi a könyvei között. - -– Remek magyarsággal van az megírva, – mondotta. A fordító valamikor -gyalui eretnek pap volt, de úgy átfordította Ovidiuszt, hogy a könyv -címe ez lehetne: _Ovidiusz sarkantyus csizmában_. - -Leggyentett: - -– A tanárok, tudósok semmit se tudnak erről, pedig nagyobb költő volt az -a predikátor Gyöngyösinél is! - -Azzal fölkelt, s a feje kopaszát vakarva nézett a könyves polcra. - -– No míg megtalálja plébános uram, addig megnézem a kertjét. - -– Jó, jó, – dörmögte az öreg, – hát csak mutasd meg Adria a hernyóidat -meg a pókhálóidat. - -Hát a kert bizony nem volt valami pompás, csak afféle egyholdas falusi -kert. Fele veteményes, fele elvénült gyümölcsös. De nem is a kert -érdekelt engem, hanem a leány. - -Sétálva mentünk végig a széles egyenes kerti úton, amely a kertet ketté -választotta. Adria boldog arccal sétált mellettem. - -Dehát mért boldog? Mért örült az én látogatásomnak? Hiszen Lóri -bizonyosan elmondta neki, hogy az anyám nálok járt, és hogy csak a -formaságok vannak hátra. Azt is tudja, hogy én jócsaládból való vagyonos -ember vagyok, aki nem a plébánosok szakácsnéinál keresek feleséget. Hát -mért örült? mért tündöklött a szeme? Mért játszott az arcán a pirosság a -fehérséggel? - -Sétálva mentünk a kerti úton. Adria mutogatta a veteményeit, barackfáit, -szilvafáit. Nem volt ott semmi különös, amit már másutt nem láttam -volna, de azért mindenre ránéztem, amire mutatott. - -Mindössze az lepett meg, hogy majdnem minden fán volt valami fészek. -Adria mindegyikről tudta, hogy micsoda madáré, és hogy egyikben másikban -mennyi a fióka? - -A fészkes fák derekán valami vörhenyes színü gubancot láttam. -Közelebbről nézem, hát bádognyiradék. - -– Mire való az? - -– Macskák ellen. - -Ahogy a fészeknél megálltunk, az anyák csipogva-csettegve röpködtek -körülöttünk. Csaknem a fejünket verték. - -Ezen se volt csodálni való. Tapasztalásból tudom, hogy a madarak féltik -a fészköket. A gáborján meg is üti az embert a szárnyával, ha a -fészkéhez közeledik. - -Adria azonban szüntelen csevegett velök: - -– No ne félj, kis Frici! Nem bántjuk a kicsinyeidet! Jó bácsi ez, nem -ellenség! Csillapodj no! Ejnye, de megijedtetek! Gyere no ide, gyere! - -És hozzám fordult: - -– Menjen csak odább. Huzódjon be oda a lugosba. Majd meglátja, hogyan -szeretnek ezek engem! - -Az út végén öreg szőlőlugas zöldült. Oda huzódtam be. Ahogy megfordulok, -látom, hogy pintyek, cinkék, verebek, mindenféle madarak úgy rajzanak -Adria körül, mintha királyasszonyuk volna. Kerengenek, repesnek a feje -fölött. Rászállanak a vállára, kezére, és csicseregve-csevegve esznek a -tenyeréből. - -És ő kedveskedve beszél hozzájok: - -– No, ugye, hogy nincs mit félnetek! Nesze neked is Fáni! Nesze neked is -Jancsi! Ahol én vagyok, ott nem bánt titeket senki! No Sárika! Gyere no! -Vedd el a számból ezt a morzsát! - -És egy kis idei veréb az ajkához röppent. - -Én ilyen csodát soha nem láttam! - -– Mondja kis Adria, – szóltam aztán, mikor a madártársaságot -szétkergette, – hogyan tudta őket ennyire megszelidíteni? - -Mosolyogva vont vállat: - -– Úgy, hogy mindig gondoskodtam róluk. Télen enniök adtam. Árva fiókákat -megvettem a parasztgyermekektől és fölneveltem, aztán elbocsátottam. -Megszoktak. Egyik madár látta a másiktól, hogy én nem vagyok ellenségök, -és hozzám bátorodtak az idegen madarak is. Nincs ebben semmi különös. - -Egy veréb a közelünkbe szállt egy szőlőkaróra, és ránk kandikálva -csipogott: - -– Nini, a Kati, – mondja nevetve Adria, – elkésett az uzsonnától és most -reklamálja. Gyere no kis bohó. - -Azzal belenyult a zsebébe és néhány morzsát nyujtott a madár felé. - -A veréb nyugtalanul billegette a farkát. Adria egy lépést feléje -közeledett. Akkor a veréb a tenyerére röppent. Felcsipegette a -morzsákat. - -Adria aztán a verebet gyöngéden a két kezébe fogta és megcsókolta a -fejét. Aztán: huss! feldobta a levegőbe. - -– Ez is az én nevelt lányom, – mondotta utána pillantva. Ezt csupaszka -korától fogva neveltem föl szegényt. - -Azon az éjszakán folyton Adriával álmodtam. Láttam őt kék ruhában, fehér -felhők között, s madarak röpködték körül. - -Azonban reggel erősen dolgozott a hütőkészülék: - -– Szokatlan volt, azért izgatott! - -De végképpen nem tudtam elfagyasztani a leányt. Arra gondoltam, hogy ime -ő felneveli a csupasz verebeket, a társadalom pedig ellöki a csupasz -emberi szülötteket is, ha az apa nincs ott a fészeknél. Mi közöm nekem -valamely leány születésének az előzményeivel? Hány _vólgebórene_ -leánynak pontos-rendes a születési bizonyitványa, de nem rendes az -erkölcse, gondolkodása! Elvégre nem a papirost veszi az ember feleségül! - -Mégis az anyámnak nem mertem szólani. Éreztem, hogy ha feltárnám a -szándékomat, elfintorodna az arca, és az fájna nekem. - -Ebből persze ön azt gondolja, hogy az én józanságomat mégiscsak -meghódította a párkereső ösztön. Nem. Nekem nem azért fájt volna az -anyám arcfintora, hanem azért, hogy a gondolkodásának alacsonyságát -láttam volna benne. Mégis a gyümölcs nem vetheti meg azt az ágat, -amelyiken termett… - -Azt gondoltam sohse megyek többé Adriához. - -De mi történt? - -Egy fiatal tanitócska lakik a falumban. Én hozattam az uj népiskolába, -amelyet az anyám alapitott. - -A tanitócska beállitott Illés napján, a nevemnapjára, köszöntőt mondani. -Kis alázatos fekete csacsi. Szalonkabátban és szalmakalapban jár. Ott -talált a reggelinél a kertünkben. Aznap az anyám is velem reggelizett. -Az anyám megszólitotta: - -– Nem gondol-e arra, hogy megnősüljön? - -– Gondolnék, – felelte vonagló nyakkal mosolyogva, mintha csiklandoznák, -– de nincs ismeretségem. Két leányt is dicsérnek. Az egyik az ispán úr -leánykája; a másik valami papnak a nevelt leánya, Adriának hívják. Azt -mondják igen nekem való, jólelkü leány… - -Énvelem megfordult az udvar, a ház, de még az ég is! Az arcomat sápadni -éreztem. A tanitónk arca egyszerre oly utálatossá vált előttem, hogy -szerettem volna ráköpni! - -Percekig tartott, míg annyira össze birtam szedni a nyugalmamat, hogy -megszólalhattam: - -– Az ispánunk leánya valóban jó választás lenne. Ha azt veszi el, én is -adok a házasságához egy szép svájci tehenet. - -A tanitócska hálás szemmel köszönte meg. Az anyám is igért egyet-mást. -Láttam rajta, hogy az ispán lányával meg fog elégedni. És az arca nem -volt már annyira utálatos. - -Mindazonáltal dübörgött bennem a nyugtalanság. Délután ujabb könyveket -válogattam a padláson és vittem az öregnek. - -Adriát a folyosón találtam. Egy odahelyezett sárga asztalkán valami nagy -uj könyvbe irt és egy másik nagy ó könyv állt feltámasztva előtte. -Tisztázott. Anyakönyvet. - -Ahogy beléptem, oly örömmel nézett reám, oly nyilt örömmel… hogy meg is -kérdeztem. Alig hogy leültem, megkérdeztem: - -– Mondja meg igazán, mért örül? - -Erre a nyers őszinteségre mélyen elpirult, mint _akkor_, a kertben. - -– Igazán magam se tudom… De ön oly jó ember… És nekem olyan… mintha -rokonok volnánk… - -– Beszélt azóta Lórival? - -– Hogyne, hiszen mindennap eljön misére. Nyáron én minisztrálok. Ne -nevessen ki, nem öltözöm minisztráns ruhába. De minden gyerek -libapásztor, hát atyámnak kell a segitségem. És mise után Lóri bejön -néha hozzánk, beszélgetünk. Néha meg délután én látogatok el. - -– És mondja meg őszintén, mit mondott énrólam Lóri? - -A leány nyugodtan felelte: - -– Azt, hogy maga el fogja venni, csak éppen a szokott formaságok vannak -hátra. Maga e napokban nyilatkozni fog. - -Ezt mondva szomoru pillantást vetett reám. - -Bennem megrezdült valami. Tehát ez a leány tudja, hogy én már körülbelül -vőlegény is vagyok. Nem remél tőlem semmit. - -De leakartam rázni a varázslatot teljesen: - -– Magának nincs még jelöltje? – kérdeztem tréfás hangon. - -A leány nyugodtan nézett reám: - -– Hogy érti ezt? - -– Hogy maga is nincs-e a férjhezmenés útján? - -– Nem is leszek. - -– Csak nem akar tán aggleány maradni? - -– De. - -– Komolyan mondja? - -– Nincs miért tréfálnom. Atyám is azt mondja, hogy helyesen gondolkodom. - -– Talán csalódott valakiben? - -– Nem. - -– Hiszen akkor még eljöhet, akiről csak a sejtelmek beszélnek… - -Mélázva nézett reám, és szomoruan ingatta a fejét: - -– Az én sejtelmeim… Nekem nincsenek efféle sejtelmeim. - -– Ne mondja azt komolyan Adria! Nincs olyan leány a világon akinek ne -volnának álmai. - -– Álmaim nekem is vannak. - -– No és nem jelenik meg az álmaiban _valaki?_ - -Adria csodálkozva nézett rám, aztán az arcán pajkos hullám futott át: - -– Körszakállas ifju? vagy felpödört bajuszu hadnagy? Nem. Az én -álmaimban nem sétálnak hadnagyok. Ha nem csúfol ki, megmondom magának, -hogy nekem különös álmaim vannak. Soha nem hallottam mástól afféléket. -És én oly boldogan ébredek!… - -– Hát mondja el egy álmát. - -– Nem tudnám. Csak egyes képek maradnak meg az eszemben. Elfelejtem. Én -többnyire bibliai álmokat álmodok. Az éjjel is Jézust láttam, amint egy -fa alatt állott és prédikált. Én ott ültem előtte és bámultam. Fehér -ruhás magasas szőke ember. A lába alatt tavaszi zöld pázsit. És -különösen a fa volt csodálatos. Kajszi barackfa volt, de eleven -levendula-szín kékvirágu. És a nap a fára sütött… - -Elmondtam reggel az atyámnak. Ő is gyönyörködött benne. Biztatott, hogy -irjam meg a Magyar Államnak, hátha valamelyik festő kedvet kap rá s -vászonra festi? De én nem irtam meg. Bizony még kinevetnének a kékvirágu -barackfámmal! Egyszer meg Szalomét láttam táncolni. Gyönyörü piros-barna -leány volt, kis karcsu termetü és villogós feketeszemü. A haja olyan -fekete volt, mint a fénylő szurok. A ruhája sárgás-fehér selyem és a -vállán hosszu fátyol. A lábán tüzes-piros selyemcipő. És táncolt egy -nagy teremben, amely tele volt római néppel. Hosszu asztalnál ültek, -aranykancsók és ezüsttálak, asztali csokrok között. És Szalome táncolt. -Csupa gyönyörüség volt, és csupa forgás! A fátyola körben lengedezett. -Mikor elvégezte a táncot, mindenki tapsolt. Én is. A leány lihegve -fordult az én karomba, és én megcsókoltam. Ezt már nem mondtam el az -atyámnak. - -És akkor elmosolyodott. - -De hogyan beszélte el ezt a két álmot! Micsoda pompás szinek és vonalak -játszottak az arcán! És a szeme! micsoda ábrándos elmerüléssel nézett a -levegőbe: mintha ujra látná az álmát. - -Szerettem volna azt mondani neki: Te kedves jó lélek, te énhozzám való -volnál! De lehetetlen volt, lehetetlen! Az az átkozott papiros… - -A lány aztán megszólalt a szokott vidám hangján: - -– Atyám a cigányokhoz ment. Hallotta, hogy beteg az egyik: egy vén -vályogvető. Rábeszéli, hogy esküdjön össze a feleségével. A cigányok -furcsa nép: a házasság szentségét többnyire együtt veszik fel az utolsó -kenettel. Szegény ördögök! - -Erre hosszu szünet következett. Én a szék karjára könyökölve ültem és -néztem, néztem azt a patyolat-tisztaságu üde arcot, azt a tiszta tükrü -kék szemet… - -A hallgatásom és nézésem bizonyára feltünt neki, mert csodálkozón -pillantott reám, de meleg volt a pillantása. Aztán fölkelt: - -– Szivart hozok önnek. - -– Köszönöm, – feleltem fölocsudva. Köszönöm, kis Adria. Van nálam is. -Később talán rágyujtok. De nem zavarom a munkájában? - -– Nem. Ez nem olyan munka. Már két éve tisztázom. De csak mikor ráérek. - -Rápillantottam a papirosra. Az irása csupa álló vonal volt. Hasonlitott -a nyomtatáshoz. - -– De különös irás. Kitől tanulta? - -– Nem tetszik önnek? - -– De nagyon is. - -– Egyszer láttam Ediznnek a fonográf feltalálójának az irását. Azt -utánzom. - -Az öregúr visszatért. A bűbájos beszélgetésnek vége szakadt. Betértünk a -szobába. Az öregúr azon kezdte, hogy a minap én leszóltam a Pázmán -korabeli eszmeharcot. Hosszu magyarázatot kellett hallgatnom. Láttam, -hogy az öreg az én egypár szavamon napokig kotlott, és most beadja nekem -a gondolatait. - -Az ablakra néztem. Nyári zivatarfelhők gomolyogtak az égen. Esni fog. -Adria nem volt velünk a szobában. A kertbe nem mehetünk ki. - -– Sok a dolgom, – mondottam az öregnek. - -A folyosón Adriát két ünnepi ruhás parasztasszonynyal találtam. Láttam, -hogy azokat tartóztatta, azért nem jött be. - -Ahogy kiléptem, hozzám mozdult, és a kezét nyujtotta: - -– Mért siet? - -Hogy volt mondva ez a kérdés! Milyen hangon és milyen nézéssel! A szó az -volt hogy _mért sietek?_ de az értelme az volt: _Mikor látlak ismét?_ - -Az esső már szemerkélt, mikor kocsira ültem. - -A falu végén egy paraszt-asszonyt láttam, amint a felső szoknyáját a -fejére boritva sietett hazafelé. Lekiáltottam hozzá a kocsiról: - -– Álljon meg csak néni! Hány órakor szokott lenni a mise? - -– Hétkor tekintetes uram, – felelte pislogva, – hétkor. - -Azt hiszem semmi csodálni való nincs azon, hogy érdeklődés ébredt bennem -a mise iránt, amelyen Adria ministrál. Hogyan mozog? Hogyan térdel? -Hogyan felelget a papnak? Meg fogom nézni, annélkül, hogy ő tudna róla. - -Lóri jelenléte kényelmetlen lesz, de egypár hideg udvarias szó, és -otthagyom. - -Megnéztem az órámat, hogy percig pontosan tudjam, mennyi idő alatt -futják meg a lovaim az útat? - -És azon az éjjel én is a kékvirágu barackfával álmodtam. - -Mindez, – tisztázódott előttem, – agybeli izgalom volt. A leány -szokatlan szines gondolkodása idézte elő. De épp ez vonzott hozzá. Az én -leveletlen kopár fám bámulja a leveleset, virágosat. A különbségek -vonzzák egymást. - -Reggel mégis rösteltem, hogy a leány poézisa annyira megzavart. Aki -mindent megtud magyarázni, annak a poézis berke nem virit. -Visszarendeltem a lovakat. - -De aznap nem tudtam a könyveimmel foglalkozni. Ha olvastam, csak a -szemem olvasott. Négyszer ötször is visszatértem egy-egy mondatra, -megint csak elbolygott a figyelmem másfelé. - -De nagy bolond vagyok én! – mondottam végre is. Az ember megnézi a -képtárat, drámát, hangversenyt; mért ne nézzek meg egy falusi -különösséget is? Hiszen ha azon kapnám magamat, hogy beleszédültem egy -lehetetlen állapotba, akármikor le tudom zárni a zsilipet. - -S a következő reggelen mégiscsak elindultam. - -Az időt jól kimértem: a falu első házaihoz érkeztem, mikor megkondultak -a harangok. - -A kocsimat megállitottam a falu boltja előtt, és gyalog mentem tovább, -hogy ha lehet, a két leánynyal való találkozást elkerüljem. - -Hát sikerült is. - -Mikorra a templomhoz érkeztem, már búgott az orgona, s a pap az alsó -lépcsőn állva morzsolta a leányával a mise-kezdetet. - -De micsoda bájos látvány volt az! A leány sarkig érő fehér -flanel-talárban, (aminő a görög szobrokon látható) térdelt az alsó -lépcsőn. A pap állott és fölfelé nézett. És váltakozva mondották a -zsoltárt: - -– Bocsásd ki világosságodat és igazságodat uram… - -– Bizzál az Istenben… ő az én orcám megszabaditója, az én Istenem! - -Az oltár csupa virág volt: gloksziniák, árum szanktumok, liliomok, fehér -burbon-rózsák és széleslevelü begóniák a gyertyatartók között. Az oltár -körül csupa sötét-zöld magas babérfák és túják. A napfény -aranyfátyolként rezg a növényeken. Kétségtelen, hogy Adria rendezte igy. - -És a kedves leány ott térdel. Fehér nyaka nemes ivben hajlik meg, mint a -hattyué. A haja is mint a Veszta-szüzeké, simán födi a fejét; csupán a -válla körül van fel-befürtözve. Semmi disz, semmi ékesség rajta! csak -egy fehér lágyansimuló selyemkötél a derekán. - -Néhány öregasszony seppegett mellettem a padokban. Lórit nem láttam. Már -az evangéliumot olvasta a pap, mikor megjelent. Strucctollas szalmakalap -volt a fején. Meghökkenve nézett rám. Én hidegen bólintottam köszöntést -neki. - -Adria a szent foglalatosságból egyszer se pillantott föl. Két fehér keze -folyton össze volt téve, a szeme folyton le volt sütve. Álmodó arccal -járt kelt a pap körül. Mikor térdet hajtott, a térde a földet érintette. -Igazán olyan volt, mintha egy angyal minisztrált volna a templomban! - -Ha bennem csak annyi költői érzés is volna amennyi a juhászom -kutyájában, – gondoltam, – én most ezt a fehér leányt átkapnám mikor -kilép és a kocsimba ragadnám; s ki a világba! – enyém vagy álmok -gyermeke! - -De énbennem nincsen poézis! - -Aztán meg arra gondoltam, hogy a mi kis házikápolnánk micsoda rideg hely -ehhez képest! Pedig van ekkora. De évenkint csak háromszor van benne -mise, és akkor is egy görhes pap miséz, meg egy nagycsizmás bamba -parasztfiu lődörög körülötte. - -A gondolataimban mindössze Lóri zavart. A tekintetének megvillanása -kellemetlen volt nekem. Bizonyára azt gondolta, hogy őérte vagyok ott. - -Szerettem volna szótlanul elmenni, de mégse tehettem. Megvártam hát a -mise végét. Gondoltam, talán akkor Adria is rám pillant. De nem: a -karjára vette a nagy könyvet és a szemét folyton lesütve tért vissza a -pap előtt lépegetve a sekrestyébe. - -Megálltam a templom ajtajában és köszöntem Lórinak: - -– Jó reggelt! - -Mosolyogva nyujtott kezet. A szeme csupa öröm volt: - -– Mit jelent ez, hogy maga idejött misére? - -– Egy szent fogadalmat. - -– Elmondja? - -– Az éjjel azt álmodtam, hogy ennek a falunak a szentje megjelent nekem -és így szólt hozzám: „Fiam, ha nagy szerencsétlenséget akarsz a fejedről -elháritani, esküdj meg az én oltáromnál, hogy a szerzetesek három -fogadalma közül legalább is egyet megtartasz!“ Az álom anyira -megrenditett, hogy nem birtam tovább aludni. Megnéztem a lekszikonban -mik a szerzetesi fogadalmak? Hát vagyontalanság, engedelmesség és -nőtlenség. Ezek közül kellett választanom. - -– No és mit választott? - -– A nőtlenséget Lórika. - -Megértett. Egy percre elsápadt, aztán büszkén és hidegen nyujtott kezet: - -– Gratulálok! - -Aztán elbocsátotta a kezemet és csípős szemmel tette hozzá: - -– Az öreg szent úgylátszik jóakarója… a… _leányoknak_. - -Elment. Én úgy néztem utána, mint akinek malomkő esett le a nyakáról. - -Intettem a kocsisomnak. Egy perc mulva zörgött a hintóm hazafelé. - -Alig értem azonban haza, nyugtalanitani kezdett az a kérdés, hogy vajjon -miként ujságolja el Lóri a a találkozásunkat? Mert Lórit kétségtelenül -felizgatta a beszédem, s a nőknél minden izgalom kotyogásban nyilvánul. -Szinte láttam hogyan rohan valami szobalány vagy parasztfiu egy -levelecskével, amelyben csak ennyi van: _Gyer azonnal! Nagy ujságot -mondok!_ S lehet, hogy egy vödör ténta nem feketitett volna be annyira, -mint ahogy az a hegyes nyelvü leány! - -Délután hát szépen a hónom alá vettem a gyalui predikátor sarkantyus -Ovidiuszát és kocsira ültem. Csak a kocsin nézegettem bele: - - _Megindul a násznép veres kalpagokkal,_ - _A kimosdott Dámák a Gavallérokkal._ - _Tsendes lépésekkel páronkint sétálnak,_ - _Egymásnak szemébe lopva kandikálnak._ - _Füstölnek a konyhák, az ökrök pirulnak,_ - _Spékelik cubákját az őznek, a nyúlnak;_ - _Rotyog a káposzta, sülnek a kalátsok,_ - _Törlik homlokokat az izzadt szakátsok._ - -És így tovább a Perzeusz menyekzője Andromedával. - -Ezt a nyolc sort megtanultam belőle, hogy a papnak elrecitáljam, s más -ó-könyvek kinálására buzditsam. - -Ezuttal korábban mentem: délután két órakor. És el is találtam az időt: -az öreg pap aludt. Adria vasalt a folyosón; holmi apró fodrokat vasalt. - -Milyen boldog arccal fogadott! Azt hittem a nyakamba röppen. De mikor -kézfogásnyira jutottam hozzá, csak annyiba maradt. - -– Folytassa a dolgát, különben azonnal visszafordulok. - -– Nem szükséges folytatnom, – felelte. A szakácsasszonyunk jól érti. - -És beszólt a konyhaajtón: - -– Marcsa néni! - -Egy alázatos képü anyóka tünt elő. Átvette a vasalót. Mink ketten -kiültünk az udvar hüvösére az olasz jázminok alá. - -Ezuttal a leány kékbabos fehér kartonba volt öltözve, s a lábán sárga -félcipő. A ruhája olyannyira divatos volt, hogy nem állhattam szó -nélkül: - -– Maga Adriácska olyan divatos ruhákban jár. Mondja: mi értelme van -ennek falun? - -– Magam se tudom, – felelte, s mosolyogva emelte meg a vállát. A divat -egy fajtája a művészetnek. Érdekel engem. De csak a forma. Láthatja, -hogy a matéria olcsó. Aztán néha vendégek vannak Lóriéknál, és én nem -akarok szégyenkezni. - -– És mindig ott van maga, ha vendégek vannak? - -– Csak mikor nő-vendégek érkeznek. - -– Dehát hogy tudja azt? - -– Lóri átküld egy cédulát. - -– És ha férfi vendégek érkeznek? - -– Akkor nem megyek át soha. - -– Mért? Csak nem idegenkedik a férfiaktól? Vagy mi nem vagyunk olyan -érdekesek mint a nők? - -Mosolyogva emelte meg a vállát és félre nézett. Aztán megszólalt: - -– Megmondom igazán, ahogy van. A férfiak mindig olyat beszélnek, hogy -azt mondja: Milyen kis lába van, kis keze van, micsoda kék szeme van és -más efféléket. És én ilyenkor azt érzem, hogy milyen ostobának gondolnak -ezek engem! - -Csodálkozva néztem reá. Aztán azt mondtam neki: - -– Most pedig én is affélét mondok, kedves Adria, de nem azért, mintha én -is ostobának nézném. Tegnap reggel egy csodásszép görög ruhában láttam -magát. Tudja, hogy ott voltam a misén? - -– Atyám emlitette. Örültem, hogy ott volt. - -– És Lóri nem szólt róla? - -– Tegnap úgy elment… Ma pedig én nem beszélhettem vele. Délelőtt ideát -volt az esperes. Siettem haza a miséről, hogy tizórait állitsak össze. -Holnap bizonyosan beszélek vele. De mért kérdi? - -– Csak azért, mert vele váltottam néhány szót. - -– Még nem kérte meg? - -– Nem. - -Csodálkozva nézett reám, mintha magyarázatot várna. Én másra tereltem a -beszédet: - -– Szép a templomuk Adria. Ugye maga rakta úgy körül az oltárt? - -– Én. Szeretem a virágot az oltár körül. A virágtalan templom olyan -rideg hely… A bibliában benne van, hogy Jézus is gyönyörködött a -virágokban. - -– Benne van? Én nem emlékszem. - -– Hát mikor azt mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat… Salamon minden -dicsőségében nem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül“. Oly szép a -virágos oltár! Ha Isten úgy akarja, hogy tovább éljek atyámnál, én már -elgondoltam, hogy az egyik szobámban oltárt fogok állitani. Olyan lesz, -mint a templomunkban. Ereklyém is van. Egy szentnek a csontocskája. Még -anyámról maradt. - -– És tán misézni is fog? - -– Eltalálta. Misézni fogok minden reggel. De csak magamban. Azt a fehér -talárt öltöm magamra, és fehér sarut csináltatok erre a célra. Az oltár -lépcsőjére katángszinkék plüs szőnyeget teritek. És mikor besüt a -reggeli nap az ablakon, misézni fogok csendes egymagamban. Atyám azt -mondja, nem vétek az, csak éppen az ostya az én kezemben nem fog -átváltozni. De az mindegy. - -A pad mellett, ahol ültünk, fehér burbon-rózsa viritott. - -– Ebből volt ma az oltáron? - -– Ebből, – felelte Adria. Télfagyig virit. - -Kinyujtotta a kezét, és leszakitott egy félig kinyilt szálat. Leszedte a -töviseit és nekem nyujtotta: - -– Ha akarja… beletüzni a kabátjába… - -Ahogy nyujtotta a rózsát, én két kézzel nyultam érte. A két tenyerembe -fogtam be a kezét, mint ő a minap a verebet, és az ajkamhoz emeltem. - -Adria elpirult. Rámcsodálkozó szeme megnedvesedett. - -– Bocsásson meg, – mondottam, – ez csak hála-csók volt azért a jóságért, -hogy a madarak árváit nevelgeti. - -Adria elmosolyodott: - -– Hogy jutnak eszébe most a madarak? - -Itt bárki azt gondolhatná, hogy engem a józanság faképnél hagyott, és -csakúgy terigetem a szárnyat, mint más közönséges pulyka. De ez nem -igaz. Én csakolyan józan voltam akkor is, mint most. Csak éppen hogy -meglepett, (mert szokatlan volt) annak a leánynak a mindenre kiáradozó -képzelődése. - -Hazafelé menet sajnálkozva mondottam: - -– Milyen kár, hogy rendetlen születésü! Ezt az egyet szivesen elvenném! - -Itt ismét azt lehetne mondani, hogy ha én józan vagyok, mért itélek a -születésben különbségeket? - -Hát én nem is itélek. A teremtés mühelyéből egyforma vérrel kerül ki az -ember, csak kint osztályozzák aztán a papiroson. Mért nyomják némelyikre -a gyalázat bélyegét? nem tudom. Az ó-korban volt értelme. Akkor a -rabszolgákat rossz fajtáju embereknek itélték, és a családok úgy -ügyeltek a faji kiválasztásra, mint ahogy ma a lovakat tenyésztjük. -Mondom nem tudom mért maradt fenn a bélyegzés? Magamnak én elvenném -Adriát, de hogyan vegyem el az anyámnak? - -Erre még csak gondolni se lehetett! - -Eltökéltem nem is tudom hányadszor, hogy nem megyek többé a papházba. De -különös valami, hogy az ember nemcsak ételre éhezik és nemcsak italra -szomjazik. A szem is tud éhezni és szomjazni. - -Egynapon megintcsak előkerestem a szeretet apostolainak néhány -civakodását, és befogattam. - -Aztán aprónkint odahordtam a padlás minden régi könyvét, s ugyanannyi -rózsaszállal tértem vissza. - -Az öreg papot nem érdekelte, hogy én Adriával mit beszélgetek. Volt úgy, -hogy ki se mehettünk a kertbe, csak a folyosón ültünk. Az öreg odabent -maradt. Vagy megbizott a lányában, vagy nem értett a leánypásztorsághoz. - -Valahányszor eljöttem a leánytól, mindig aggodalom támadt bennem, hogy -tovább haladtam, mint kellett volna. Elvégre is én abba tudom hagyni a -barátságunkat, de nem ébrednek-e a leányban olyan érzelmek, amelyek -oktalan reményekkel füzik hozzám? - -Egy délután mig az öregúr a fekete-kávé álmát aludta, azt kérdeztem -Adriától: hogyan van beosztva a lakásuk? - -– Csak négy szobánk van. Három egymás mellett, és egy külön. Az a -káplán-szoba volna, de atyámnak eddig sohse kellett káplán. Hát az az én -szobám már két éve ott a sarokban. - -– Szeretném látni a szobáját. - -– Szivesen megmutatom. - -Benyitott. Én előre bocsátottam. Az ajtót tárva hagytam, úgy léptem -utána. - -Rózsa-illatos kis leányszoba. Csupa csipke és fehérség. Oldalt egy -keskeny rézágy, mellette fehér márvány asztalka. A másik sarokban kis -ébenfa-iróasztal, rajta egy csokor virág. A két ablak között ódon divatu -kredenz, s fölötte persze tükör. A falon egy sárgára avult tengeri -térkép, – (hogy a manóba kerül ide tengeri térkép!) – mellette Munkácsi -Jézusa a Pilátusi képből. - -Oldalt egy üvegszekrényt pillantottam meg: csupa fehér-kötésü könyv állt -benne. Nézem, hogy mifélék, hát holmi szent nők életrajzai, imádságos -könyvek, botanikák, versek, olasz és német regények, utleirások, -szakácskönyv, Petőfi, Brém. - -Micsoda más könyvtár mint az enyém! Nálam fekete bőrbe kötött -filozofiák: Pitagorásztól Volterig, és Voltertől Hartmanig. A legutolsó -kötet Hekkel, az istentelen. Adria könyvtárában három kötet breviárium. -Önkénytelenül is az éjjeli asztalra pillantottam. A negyedik kötet ott -hevert. - -– Csak nem imádkozik tán breviáriumot? - -– De. Minden este. - -– És maga ért latinul? - -– Atyám megtanított rá. - -Ahogy felnyitom a breviáriumot, látom, beleirva a nevét: _Bentzefalvy -Adria_. Hm. Az öreg is Bentzefalvy, ő is Bentzefalvy? - -Az éjjeli asztalon fekete ébenfa keretben fakó fénykép is állott. - -– Szabad megnézni? - -– Tessék. - -Fiatal házaspár. A férfin tengerészruha. A nő menyasszonyruhában, fejét -a tengerész vállára hajtva. - -– Kik ezek? - -A leány szeme könybe lábadt: - -– A szülőim. - -És akkor elbeszélte, hogy ő egy tengerész kapitánynak a leánya. A -kapitány a házasságának tizedik hónapjában hajóra tette a feleségét és -Palermóba akarta elvinni. Az volt a szándéka, hogy ott iratja be a -születendő gyermekét az anyakönyvbe. Ha fiu lesz, nem kell -katonáskodnia. - -– Útközben aztán két szerencsétlenség történt, – folytatta Adria. Az -egyik az volt, hogy én korábban megszülettem mint ahogy vártak… A hajón -születtem és egy matróz ácsolt bölcsőt. A másik szerencsétlenség az -volt, hogy a bóra harmadnapra a tengeren ért bennünket és a hajót -összetörte. Apám anyám odaveszett. Az én bölcsőmet ellenben fölemelte a -viz és Katániában kifogtak. - -– Lássa, – fejezte be könnyes szemmel, – ilyen világotjárt ember vagyok -én! - -– Dehát édes Adria! – szóltam szinte kiáltva, – mért nem mondta el ezt -előbb? - -Adria csodálkozva emelte föl a szemöldökét: - -– Mért kellett volna ezt előbb mondanom? - -Felelet helyett megragadtam a kezét: - -– Maga édes! kedves! maga egy leánynyá vált liliom! - -És nem tudom micsoda gyöngéd jelenet következett volna, de abban a -pillanatban egy zöld árnyék és egy cseresznye szinü háromszög jelent meg -a küszöbön. Lóri ott állt zöld ruhában és piros napernyővel. Oly -hirtelen jelent meg, mintha csak rugóból pattant volna oda. - -Haragtól meredt szemmel nézett ránk. Sötétzöld muszlin ruhája szinte -halottivá tette az arca sápadtságát. - -Én csak néztem hogy mi baja? - -– Tudod, – szólalt meg szinte fuldokolva, – tudod, hogy nekem ez az úr -senkim! De meg kell mondanom neked, hogy a magaviseleted… nem korrekt… -hogy enyhén fejezzem ki magamat… - -– De kérlek, Lóri… – rebegte Adria ijedten. - -Lóri ziháló mellel folytatta: - -– Tudtad, hogy ez az úr nekem kvázi vőlegényem volt. Hála Istennek -elmult ez a rossz ötlete… De mégis vőlegényem volt, és te odajöttél… -odatolakodtál… - -Erre már közbe vágtam: - -– Ne folytassa kisasszony, különben attól tartok, hogy illendőségre kell -önt figyelmeztetnem. - -Nekem fordult, s dühének lángját reám fujta tovább: - -– Ön figyelmeztet? Önök figyelmeztetnek? Önök mernek engem korrigálni? - -Adria összetett kézzel könyörgött: - -– De hát Lórikám, mi bajod? - -Lóri a keztyüjét dühösen lefelé vonogatva folytatta: - -– Egy olyan leány merészel-e engem korrigálni, akinek annyira hiányos a -nevelése, hogy a szobájába bevezet egy fiatal embert! - -S nyomatékul a levont keztyüvel csattantott a levegőben. - -Adria megtántorodott, mintha tőrdöfés érte volna. Én erre közéjök -álltam. - -– Ne tovább kisasszony! – mondottam. – Ön vagy nem tudja mit beszél, -vagy pedig ha tudja, nem méltó arra, hogy itt álljon! Mert ha egy leány -a kérésemre a szobáját megmutatja, mi férfiak tisztelni való -ártatlanságot látunk benne, de ha egy másik leány ily határozottan veti -azt a szemére, az azt is tudja, hogy ha vétség ez, _mért vétség?!_ s az -a leány legkevésbbé jogosult arra, hogy másnak nevelési hiányokat vessen -a szemére! - -Megértett, és a sápadtsága szinte kékes fehérré változott. Egy lépést -hátrált és a kezét a kilincsre téve folytatta: - -– Önnel semmi ügyem! Csupán azt jöttem megmondani… ennek a hölgynek… -hogy aki azért jár hozzám, hogy magához csábitsa a férfi vendégeinket, -az nem olyan karakterü nő, akivel én csak ismeretségben is lehetek! - -Ezt mondva bőszülten ellobogott. - -No ez kellemetlen jelenet volt. Adria halványan bámult utána. A szemében -két könycsepp jelent meg. - -Én boszankodtam is, nevettem is rajta: - -– Micsoda vad indiánus leány ez! S mennyire dühös, hogy nem vettem -feleségül! Noiszen jól jártam volna vele! - -– Kiket csábitottam én el? – szólt reám bámulva Adria. Én nem -csábitottam el senkiket! Minálunk sohse járt senki! - -És a két könycsepp legördült az arcán. - -Mi volt természetesebb, mint az, hogy elővettem a zsebkendőmet és -felszárítottam a könnyeit. Ekközben persze magamhoz is öleltem. - -– Ne sirjon kis Adria. Méltatlan volt a bántalom. Nem jó lélek az a -leány! Vesse meg, mint ahogy én megvetem! - -– Istenem, – rebegte, – tudom, hogy sok a hibája, dehát melyikünk -hibátlan? És falun úgy összetartoznak az emberek, mint a köpüben a -méhek. És eddig nem különböztünk meg soha. Nekem nem volt haragosom -soha, senki… - -Még aznap este elmondtam az anyámnak hogy mi történt, hogy történt. Az -anyám meglátogatta őket. Ők is meglátogattak bennünket. Azontúl minden -hétfőn hintót küldtünk értök, és nálunk töltötték a napot. Adria boldog -volt, én is elégedett voltam. Anyám volt a legboldogabb. - -Egy hétfői napon ide sétáltunk ki a Dunához. Kocsin jöttünk. Jó két óra -ide. Az öregek lent maradtak az erdőben. Az inasom a gyepre uzsonnát -teritett. Mi ketten addig felsétáltunk erre a kősziklára, és megálltunk -ugyanott, ahonnan az éjjel a vizbe ugrottam. - -– Micsoda szépségek! – szólt elámulva Adria. – Ide egy régi divatu mohos -kis várat kellene épiteni, és abban lakni, holtig itt élni ebben a -mennyei csöndességben! - -S hogy előbbre lépett, átkaroltam őt, nehogy leessen. És ahogy -átkaroltam, ő hozzámsimult és a gyönyörüségtől ittasan rebegte: - -– Ugye álmodunk? - -– Álmodunk, – feleltem. Álmodjuk, hogy megcsókoljuk egymást! - -Mily szent pillanat volt! Az élet fekete könyvében, a fekete betűk -között négy öt piros rózsa kép van, amit az emlékezet elérzékenyülten -szemlél olykoron. S az én józanságom még azt is elmázolta. Tudja mire -gondoltam abban a szent pillanatban? Arra gondoltam, hogy ime micsoda -oktalan állatként engedelmeskedik az ember annak a törvénynek, amely épp -úgy vonzza egymáshoz az ég madarait, mint a pillangót, bogarat, földi -gilisztákat! - -Hát nem megfogott engem az átok?! - -Az után a jelenet után kértem meg Adriát és ott az Isten szabad ege -alatt volt az eljegyzésünk. - -Most e napokban lett volna az esküvőnk. - -Már mindent berendeztünk. Még a kápolnát is átalakittattam úgy ahogy ő -beszélte egyszer. Pálmákat és araukáriát rakattam az oltár köré, és -világos kék plüsszőnyeget teritettem a lépcsőre. Sarut is csináltattam -neki titkon, sarkatlant, fehér keztyübőrből, aranycsattosat. Minden -reggel misézünk. Én fogok neki ministrálni. És az anyám imádkozik. -Különös, hogy az anyámnak is tetszett ez a gondolat. - -Mondom, minden megvolt. Tegnapelőtt azonban megszólalt bennem a -lelkiismeretnek zord hangja: - -– Ember! Te eddig csak arra gondoltál, hogy Adria _milyen jó lesz -neked_. De hát arra gondoltál-e, hogy _te milyen leszel Adriának?_ - -Ez a kérdés hideg jégborsóként gördült át a hátamon. - -Micsoda lelketlenség az éntőlem, hogy azt a galamblelkü leányt kiragadom -az ábrándjaiból, és magamhoz láncolom a házassági szerződés -felbonthatatlan láncával, mint a gályarabot szokták! És ő egy napon arra -fog ébredni, hogy nem egy boldog életet élő férfinak a felesége, hanem -egy rideg-józan fagyos lelkü emberé! Egy békáé! - -Az a leány tavaszi napsugár! Én nyirkos pince vagyok. Az a leány csupa -költészet, csupa ábránd és álom! Én kopár szikla vagyok, amelyen még egy -füszál se tud kizöldülni. Az én lelkemben nincs virág. Az én szivemben -nincs zene! Az én egemen nincsen csillag! Hiszen gyilkosságnál is -kegyetlenebb bün az, amit elkövetni készülök! Csalásnál is undokabb -csalás, hogy én a boldogság koszoruját illesztem a fejére, és esküvő -után levelenkint tépem le onnan egy rút életen át. - -Én nem vagyok bele szerelmes! Csak azért láttam oly szépnek, jónak, -kedvesnek, mert úgy került elém, mint mikor a kietlen sivatagon egy -virágzó csipkerózsát talál a zarándok. Minek kiásni onnan azt a bokrot? -Micsoda fekete szerencsétlenségbe vonszolom én azt a leányt! Hogy néz az -rám, ha megismer engem? - -Az én szeretetem nem szeretet! Az én életem nem élet! Az eggyetlen jó -amit életemben tehetek az, hogy kibontom őt a kötelezettségből, hogy -hozzám ne jöjjön feleségül. - -És hogy ezt átgondoltam, szinte vért verejtékeztem. - -Dehát ha visszaküldöm a gyürüjét, hogyan élek tovább? Hogyan tudom -elviselni azt, hogy ő máshoz menjen férjhez, mi értéke van az életemnek? -Hiszen ha annyi válogatás után egy ily ritka kincset találok, és még azt -se szabad feleségül vennem, akkor az én életem annyit sem ér, mint az a -szalmacsutak, amelyet a szolgálóm súrolás után elvet! - -És akkor egy belső hang azt mondta: _Végezz!_ - -Tehát végezek. Ez lesz a legjobb megoldás! Kezdetben pisztolyra -gondoltam, aztán erre a sziklára. Itt ahol oly boldogan néztünk alá, -innen kell nekem a halálba indulnom. - -Rövid levelet irtam neki: - -_Kedves Adria! Mikorra e sorokat olvassa, én a Duna fenekén fekszem, ott -ahova a maga kék szeme lenézett._ - -_Ne kérdezze, miért? Nyugodjék meg abban, hogy én a halálommal is javát -akartam._ - -_Isten veled szép fehér rózsám! Isten veled szép fehér álmom, Adria!_ - - -Ezt a levelet boritékba zártam és az iróasztalomra tettem. Ráirtam: -_Bentzefalvy Adria kisasszonynak. Reggel üljön a Károly lóra és vigye -át._ Szerencsémre szórakozottságból levontam a szobám kulcsát, és így a -levél még most is ott hever. - -Dehát ime elmondtam önnek a bajomat. Ön idős ember és értelmes. Itélje -meg, érdemes-e nekem élnem? - -S a fiatal ember könnyes szemmel nézett az öreg úrra. - -– Valóban, – felelte a mérnök vállat vonva, – ilyen gondolkodással -legjobb a vizbe ugrani. - -– Nohát ugye! - -– Mert ön a legképzelődőbb ember akivel életemben beszéltem! Ön -elképzeli, hogy a józanság átka nyomja, s a legnagyobb bolondságokat -követi el! Ön nem józan uram! - -A fiatal ember megrándult: - -– Én nem vagyok józan? Uram ha ön azt megbizonyitaná, hogy én csak egy -percre is bolond tudok lenni!!! Hogy én nem vagyok szüntelen józan!!! - -– Szivesen. Ha valaki józanon megy a halálba, cselekszi azt egy jól -átnyugodott éj után, reggel mikor már jól megfrüstökölt, de nem -éjfélkor, mikor az ember agya fáradt, s a megfontoló képessége a -leggyengébb. - -A fiatal ember meglepődve ült fel s kerekre nyilt szemmel bámult a -mérnökre. - -– Mond valamit! - -– Persze, hogy mondok. Soha még egészséges ember nem követett el a -reggeli órákban reggelizés után öngyilkosságot, hanem vagy este vagy -éjjel, vagy álmatlan éjszaka után a korareggeli órákban, szóval mikor az -itélő képessége a leggyengébb volt. Mert az élet értéke oly nagy, hogy -azt józanon nem dobja el senki. - -A fiatal ember fölkelt és gondolkodva járt föl és alá… - -– Valóban! – mondotta a fejét rázva, – nem voltam józan! _Nem vol-tam -jó-zan!!_ Tehát mégis lehet, hogy én ne lehessek józan! Hiszen akkor még -én boldog is lehetek! - -És a karját keresztbe fonva állt meg a mérnök előtt. A szeme csupa -örömtüz volt: - -– Boldog lehetek! Boldog lehetek! - -– Hogyne lehetne, – felelte elmosolyodva a mérnök. Csak fogadja meg a -tanácsomat. - -– De nagyon megfogadom! - -– Először is mondja meg igazán, hogy ön az orvosi tanulmányokat nem -valami kitünően végezte. - -– Bizony csupa elégséges voltam. - -– Ez lehet az oka, hogy ön orvos létére nem tudja magán konstatálni a -neuraszténiát. - -A fiatal ember leült, és a tenyerébe hajtotta a homlokát. - -– Dehogynem, – mondotta búsan maga elé nézve. Régen tudom én azt, hogy -ideges vagyok. De ez családi betegség. Az anyám is ideges. Városba -vittek már hat éves koromban, s alig két éve vagyok ujra levegőn. - -– No és ehhez hozzájárult, hogy csupa filozófiai könyvekkel mérgezte az -elméjét. A filozófia szép tudomány, de csak kiskanállal jó enni. Önnek -most nem filozófia való, hanem hidegvíz-kúra, jó hathetes. - -A doktor bólintott: - -– Okosan beszél. Megteszem. De nem fogok-e azontúl is analizálni? - -– Fog. De vajjon nem eszi-e meg a turós rétest, csak azért, mert tudja, -hogy búza és tehéntej? Vajjon nem issza-e meg a teát, holott tudja, hogy -ilyen meg amolyan növény? Ha az egészsége visszatér, gyönyörködni fog a -napnyugtában is, a zenében is. És a medicsi Vénuszra nem mondja, hogy -mésztartalmu kő, hanem azt mondja, hogy művészet. - -A doktor bólintott. - -Az erdő mély csendjében ember-hangok hangzottak fel tulnan: zavaros -kiáltások, kutyaugatás, kürthang. Aztán egy erős recsegő parasztkiáltás: - -– Erre! erre! - -A fiatal ember megrezzent, felfülelt. - -– Tyhű kutyázom adtát!… Ezek betörték az ajtómat! - -És a fejét vakarva nézett a tulsópart felé. - -– Erre hozd a csáklyát! – hangzott egy parasztkiáltás, mintha tülökből -recsegne. - -Ugyanakkor egy fehérruhás női alak jelent meg csónakon a Dunán. A haja -ki volt bomolva. Sirt, jajgatott. A kezét tördelte: - -– Erre keressék! Talán a víz kivetette! Talán még megmenthetjük! -Siessenek! Siessenek! - -És a kezét a halántékára szorítva jajgatott: - -– Illéském! Eggyetlen Illéském! - -Egy lógó bajszu paraszt vörös képpel, izzadva hajtotta a csónakot. - -A doktor felugrott és a parthoz futott: - -– Adria! – kiáltotta remegő hangon. – Vigyázz, aranyom! Vigyázz, ki ne -ess a csónakból! - - - - -A zöld sfinksz. - -– _Egy imprezárió elbeszélése._ – - -Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem csak kétszer: mikor -elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz a rabra, -mikor elitéli, meg mikor kiereszti. - -Én legalább nem gondolom, hogy ez a sok kajla ember mind egyenkint külön -vigyázatra érdemes. Meg van ez a világ szerkesztve úgy, hogy az ember -magamagát elkormányozhatja benne. Arra való az esze. Nem is volna az -élet érdekes, ha vezetéket éreznénk a nyakunkon, s minden baj elől -elrángatnának. Így jó, hogy a magunk akaratán járunk, s vállaljuk, hogy -megküzdünk minden bajjal, amit a véletlen elibénk gördít. - -A _véletlen!_ Micsoda nagyhatalom ez a Földön! - -Ez intézi a sorsunkat, mint hajó sorsát a szél. Olykor szirtre vet, -olykor virágok közé. Olykor sírva átkozzuk, olykor nevetve áldjuk. De -mindenkor vele foglalkozunk. - -Az én életem útján is van egy nagy kanyarodó, amit a véletlennek -köszönhetek. - -Én ugyanis festőnek készültem. Az apám is festő volt. S íme imprezárió -vagyok. Immár több harminc esztendejénél, hogy kerengem a Földgolyót. -Hol zongora-művészt kísérek, hol gordonkást, hol hegedűst, hol -másmifélét. De sokszor elcsodálkozva pillantok vissza erre a -kacskaringós pályára: hogyan lódított bele a véletlenség!? - -Elmondom: - -Tán huszonöt éves voltam, mikor egyszer az jutott eszembe, hogy a -Bakonyba megyek festeni. - -A világ minden természeti szépsége meg van már festve, csak a Bakonyból -nem látni még képet sehol, semmiféle képtárban. - -Egy őszi napon messze behatoltam az erdőbe. Festeni való részeket -kerestem, de annyit találtam, hogy nem tudtam választani. Végre is arra -gondoltam, hogy beszállok valamelyik faluba, és onnan fogok kijárogatni. - -Hát alkonyat felé találtam is egy falut. De abban se templom, se iskola, -sem úri ház. Csak két hosszu ház-sor két patakocska partján, s -köröskörül erdő. - -A falu végén egy csoport ember vasárnapolt. Megszólítottam őket: - -– Lakik-e itt valami úr a faluban? akinél meghálhatnék. - -– Úr? - -– Úrféle, akinél meghálhatnék. - -– Hát lakik egy úr, – mondják végül s el is mosolyodva, – de annál nem -lehessen meghálni. - -– Mért? - -– Hát azért, mert neki magának sincsen ágya. - -Egy bíró forma bikanyaku ember méltóságos pillantással szólt a pípa -mellől: - -– Ű a legszögényebbik ember a faluba. - -A többi is elégedetten pillantott. S bámultak kalaptól cipőig. - -– Hát akkor én hol hálok az éjjel? – kérdeztem a bíró forma embert. - -– Tessen hozzám jönni, – felelte méltóságos-szívesen. – Van nekem -szobám, akár a püspök is meghálhat benne. - -– Köszönöm. Elfogadom. Mi a böcsületes neve kendnek? - -– Vadászi Máté. - -Azzal megindúltunk. - -Hogy nem volt miről beszélgetnem Vadászi Mátéval, ott folytattam, ahol -elhagytuk: - -– Hát aztán miféle úr az? akiről azt mondja kend, hogy szegényebb a -parasztnál. - -Vadászi vállat vont: - -– Bolond. - -– Bolond-e? De nem veszedelmes talán? - -– Dehogy. Nem árt az uram a bogárnak se. - -– Családos? - -– Nem a. Csak magányosan él. - -– Magányosan? - -– Magányosan. Ki se jár a házból. - -– És ki gondozza? - -– Senki. - -– Senki? Dehát valaki csak főz neki, mos neki, vigyáz reá? - -– Nem. Nem főz annak senki. Vasárnaponkint vesz egy kenyeret negyven -krajcáron; azt is úgy viszik be hozzá. - -– Hát aztán mivel foglalkozik az az úr? - -– Mivel? Semmivel. - -– Valamit mégiscsak csinál? - -– Hát csinál: muzsikálgat. Reggeltől estig cincogtatja. Néha éjfélig is. -Ámbátor Püspökné azt mondja, hogy számol is. Teli számolja a háza falát. -Rettentő okos ember volna az, uram, ha meg nem hibásodott volna az esze. - -A bolond nem érdekelt tovább. Gondoltam valami repülőgépes falusi ispán. -Arról tudakozódtam inkább, hogy kapok-e valami vacsorát? - -– Megfizetem, – mondottam, – jól megfizetem, mert ebédet sem igen -láttam. - -Ebben a pillanatban valami halk búgás csapott a fülembe, olyan volt mint -valami remegő orgonahang. De templom se közel se távol, csak alacsony -egyforma parasztházak. - -Mi ez? - -A hang egy percig halk omladozással ereszkedett lefelé, aztán -felkanyarodott és mintha körlépcsőn futna, gyorsan emelkedett. - -Ekkor már megismertem, hogy valami hegedüféle hangszer szól. De sohase -hallottam én olyan simán zengő hegedüt, sem olyan fülemüle torkába illő -hangzatokat. - -Csak megálltam, mint akinek a lába megmeredt. - -A parasztom is megállott. A szemöldökével oldalt intett: - -– Ez az. Itt lakik. - -Vedlett kis parasztház volt az. Két ablakocskája az utcára. A ház előtt -korhadt kutkáva. A hamvas régi palánkon belől barackfa, szilfa, cser és -tamaricska sűrűn. - -– Csitt! - -S a hang kanyargott mint a galambraj, végtelennek tetsző magasságba -szállt, s egyszerre átváltozott apró üvegcsengőkké. - -Nekem a lélekzetem is elállott. - -Hiszen ez az őrült, művész! - -Vadászi mosolyogva emelgette a szemöldökét. - -– Ugye furcsa? - -– Csitt! - -A csengetyühangok percekig emelgették a hajam szálait, aztán lassankint -visszaváltakoztak: egyszerre sok hang zúdult meg: vékony, vastag, -harsogó, búgó… Hangvihar hegedükön! - -– Hát hányan vannak itt? – kérdeztem Vadászit. - -– Csak maga van egyedül. - -– Lehetetlen! - -– De. Bizonyosan tudom. - -– Csitt! - -A viharzás átolvadt valami mélyen folyó melódiába, valami földalatti -hangon bőgedező érzelmes dalba; de a dallamot csakhamar egy másik hang -kezdte kisérni, egy vékony édes fityerékelés, mintha a hegedü egy -embernek és egy madárnak a kettős énekét utánozná. - -Nekem még a lábam is reszketett. - -Nem tudtam volna elmozdulni arról a helyről reggelig se, de a zenész -hirtelen középen abbahagyta. Megunta vagy elfáradt. - -Hallgatva indultam meg a parasztember után. A fejem zenei visszhangokkal -volt tele. - -– Nekem ezt az urat látnom kell! – szólaltam meg aztán, mikor már vagy -tíz házat meghaladtunk. - -– Bajos lesz, – felelte az emberem. - -– Hát csak lehet tán látni? - -– Nem lehet azt uram. - -– Nem lehet? Mért ne lehetne? Csak nem harapja tán meg a hozzámenőt? - -– Nem, azt nem teszi. Olyan ember az uram, mint az édes-tej. - -– Hát akkor mért nem lehet látni? - -Vállat vont: - -– Maga szeret lenni. A kapuján nincs is kilincs. - -– De hát mikor nem hegedül… - -– Akkor se jár ki. - -– Sohse jön ki? - -– Bizony ritkán. Esztendőbe kétszer háromszor. Mikor a póstára megy a -szomszéd faluba, vagy mikor adót fizet. - -– De hát takaritani csak jár hozzá valaki? - -– Nem ahhoz. Csak éppen szombatonkint jár hozzá Püspökné. Kenyeret visz -neki. De azt is csak a kapuba veszi el tűle. - -– És senkit se ereszt be? - -– Nem. Ámbátor hazudok, mert tavaszonkint egyszer husvét után még is -beereszti Püspöknét. Az szokott nála meszelni. - -– Hát aztán mit mond Püspökné, hogy miként viselkedik az az úr? - -– Aszongya, hogy nincs a szobájában semmi, csak egy szék meg egy asztal. -Hálni a kemence padkájában hál egy ócska bundán. Maga takarit, maga mos -magára; télen maga vágja a fát; maga fűt. Meg igaz: sok könyv is van -nála. - -– És mi a neve annak az úrnak? - -– Dió Dénes. - -A házhoz értünk, csaknem a faluvégre. Vadászi beszállásolt egy borszagu -útcai szobába, s a feleségét vacsora készítésre nódította. - -Mi volt a vacsora? és hogy mit beszélgettünk? azt már elfelejtettem. -Csak arra emlékszem, hogy a fejem Dió Dénessel meg a muzsikájával volt -tele. - -A Dió Dénes név kétségtelenül álnév, s bizonyosan Diogenes valójában. Ez -a rejtőző hegedüművészet? – ez nem lehet őrült embernek a művészete! - -Dehát ki ez az ember? Miért rejtőzik a világ elől? Őrült-e valóban? vagy -lapuló gonosztevő? - -Itt valami titok rejlik! - -Nyugtalanul aludtam. Ezer _hogyan?_ bukkant föl és merült vissza az -agyamban. Mert én ugyan el nem megyek annélkül, hogy ne lássam, ne -halljam! - -És e tépelődésemben folytonosan zúgott zengett a fülemben az a sok -egymásba olvadó hang és az a különös vékonyságu csilingelés. - -Reggelre kelve aztán kiráztam a fülemből a muzsikát. Hiszen szépnek csak -szép, dehát nem tölthetem azzal az életemet, hogy egy kapu előtt -álldogáljak! - -Át akartam menni a szomszédos faluba, hogy ott keressek alkalmas -szállást, és hogy még aznap megfessek egy képet, de az ég borult volt, -vihar készülődött. Hát csak otthon piszkoltam a vásznat. - -A felhők azonban lassacskán megfehéredtek, s délfelé úgylátszott, -kitisztul az ég. Akkor már megint a zenészre gondoltam. Vajjon -hegedül-e? Még egyszer meghallgatom! - -Elsétáltam a házig, s megálltam, hallgatództam. - -Hát dünnyögött benn valami zene, de bizonyosan a belső szobájában -muzsikált az ember. Nem lehetett jól hallani. - -Ahogy ott fülelek, megáll a szemem a kerítésen áthajló lombokon. Micsoda -festői az a hamvas barna kopott palánk! s fölötte azok a sárguló -barackfa-lombok! rózsaszin tamaricska, vérszinü cser s közben elevenzöld -lúcfenyő lombok! Ha ezt a részt hozzáfestem ahoz az avas tetejü -szomszédházhoz… A korhadt kútat is oldalvást… - -S örömmel láttam, hogy az avas nádtetőt smaragdzöld moha-foltok -tarkítják. - -No ez hatásos kép lesz! Ezt még a kiállitásra is elküldhetem! - -A muzsika ekközben kiemelkedett a halk dongásból és andalogva haladt -egyre feljebb-feljebb. Egy-egy vékonyka hang hol előtte hol mögötte -futkosott a dallamnak. Aztán egyszerre átváltozott kedves csicsergéssé, -és úgy kísérte a dallamot a magasban, mint a mezőn sétáló embert a -pacsirta. - -No ez megint valami új volt! De hogyan lehet egy hegedün annyiféle -hangot egyszerre zengetni!? - -Épp oly izgalom szállt meg, mint az előbbi napon. - -A fülemet a palánk-hasadékhoz tartva hallgattam a hangoknak azt a bűvös -finomságát. A falu, a föld elveszett körülöttem. A lelkemet mintha -szárnyak emelték volna fölfelé! - -Aztán egyszerre lefelé ereszkedett a zene, és sülyedt sülyedt; ideiglen -megállt egy ponton, és három négy hang ölelkezett, forgott egymás körül. - -A zene aztán megint elszünt, és én sokáig bámultam a palánkra. - -Végre is eszembe jutott, hogy festő vagyok. De itt fogok festeni, itt. -Az ablaka alá ülök. A festőt még a lovak is kiváncsian nézik. Kicsalom a -csigát a házából! - -Negyedóra mulva ott ültem egy tábori széken a ház előtt, és mázoltam. - -Csakhamar nagy gyerekcsoport gyülekezett körém. Kiváncsi asszonyok is -megálltak és néztek. Még a verebek is néztek a faágról. - -Csak a zenész nem mutatkozott. Hegedülését se hallottam. Az ablakának a -kárpitja se mozdult. - -Este aztán panaszkodtam a gazdának, hogy Dénes úr nem muzsikált. - -– Talán éppen azért nem muzsikált, hogy sokan voltak ottan, – vélte az -ember. - -– Vagyhogy aludt, – vélekedett az asszony. Mert ilyenkor mikor holdvilág -süt, hegedüvel verraszt. Vasárnaponkint néha annyian hallgatják… De csak -lopakodva lehet odamenni. Mert mihánt valaki megszólal, abbahagyja. - -Tehát hold-kóros, – gondoltam sajnálkozva. Lehet hogy az éjjel is fenn -volt, s amig én festettem, aludt. - -– Hány órakor kel a hold? - -Vadászi leakasztotta a kalendáriumot. Megnyálazta az ujját, s -beleforgatott. - -– Kilenc óra és négy perckor. - -No azt megvárhatjuk. - -Vacsora után kisideig beszélgettünk. Közben kiküldtem a Vadászi fiát, -hogy hallgassa meg: szól-e már a zene? - -A fiu jelentette, hogy szól. - -Hát szivarra gyujtottam, és a hold kelő világánál elsétáltam a Dénes úr -háza felé. - -A falu csendes volt. Ebek sem ugattak. (Az ebadó sok helyen megszüntette -a kutyatartást.) - -Az égen szakadozott felhők között fénylett a hold. Az est nyáriasan -enyhe. Az ablakok már sötétek. Csak egy legény ballag át az úton, – -bizonyosan találkára indult. - -De én nem a legényre figyelek, hanem a himnuszszerü zenére. - -Dénes úr alkalmasint a háza tetején ül és muzsikál a _Holdnak!_ - -Lábujjhegyen lopakodtam feléje. Kezemet a fülemhez tartottam, hogy -semmit se veszítsek el a hangokból. - -A fák feketék holdfénynél, s az utcán mintha tejtócsák volnának. A -hegedü úgy tetszik az udvaron szól. - -Hát hallottam már sok hegedü-ördögöt, magam is játszom annyira, hogy -tudom mit lehet hegedün zeneileg előteremteni, de amit azon az estén -hallottam, az nem is hegedülés volt; hanem valami zenei láz-örjöngés. -Mintha maga a hegedü őrült volna meg, s azt mondaná: - -– Mennyi hang van bennem! Mennyi hang, amit gyarló emberi kéz elő nem -zendít soha! - -Dehát négy húron, négy újjal hogy lehet ennyiféle hangot előteremteni!? -Hiszen a zongorában sincs mélyebb mélység és magasabb magasság: pedig -annak nem négy a húrja, hanem nyolcvannégy; s a legalsó húr már nem is -hang, csak tompa korgás, a legfelső húr meg csak vékony csörgéske. - -Még a szivar is elaludt a számban, annyira odaragadt a figyelmem a -zenére; s mikor a hangok elmultak, csak az órám mondta meg, hogy éjfél -az idő. - -Bódultan ballagtam vissza a szállásomra. Az úton ujból azon tépelődtem: -miféle ember lehet ez? Mért él a világ e zugában? Mért visel álnevet? És -ha nem őrült, mért nem viszi a világ elé a művészetét? Hiszen Paganini -ehez képest köznapi cirkuszi hegedüs lehetett! - -És akkor az a gondolatom támadt hogy elküldöm neki a háza képét. Vajjon -mit felel rá? Hátha küld egy köszönő sort, amelyből valamit megtudhatok… - -A zene annyira felizgatott, hogy sokáig nem tudtam elaludni. Különösen -az a rész zümmögött a fülemben, mikor a játék a békák zengését utánozva -kisérte a zsoltárszerü dallamot. Mintha valami mocsárvizen álló szent -énekelne a csendes éjben a nád között! - -Reggel aztán magam faragtam keretet kérges nyírfából, s a képet azon -nyirkosan elküldtem a zenésznek. - -A névjegyemre ezt irtam: - -„_Csekély viszonzásul azon mennyei gyönyörüségért, amelyet tegnap este -Ön szerzett nekem csodásszépségü zenéjével._“ - -Elhivattam Püspöknét, hogy vele vitessem el. - -Aszalt-alma képü kis boglyas öreg parasztasszony tassogott be a kapun -papucsban és fehér kötényesen. Pislogva nézett rám. Bizonyosan azt -gondolta, hogy festeni akarom. - -– Dicsértessék a Jézus! - -– Mindörökké, néném. Maga szokott sütni Dió Dénes úrnak? - -– Én, angyalom. - -– Hát nézze lelkem: ezt a képet vinné el hozzá. Ihol három hatos a -fáradságáért. De vigyázzon, hogy csak itt fogja a rámánál, mert a festék -még nem száradt meg. Neki is mondja meg, hogy vigyázattal akassza a -falára. Aztán csak annyit mondjon, hogy: Tiszteli az a festő úr, akinek -a neve ebben a levélben van. Azt is mondja meg neki, hogy szeretném -meglátogatni. - -Az asszony a fejét rázta. (Vélnéd egy pemét lengeti bozontos üstökét!) - -– Nem hiszem, hogy lehet. Próbált mán ahoz bejutni a pap is, meg más -vidéki urak, tavaly egy _iciklis_ úr is, de Dénes úr nem eresztette be -őket. - -– Hát igazán bolond? - -Az asszony vállat vont: - -– Abbezony nincs ki négyszögre. - -– Haragos természetü? - -– Nem a. Inkább nagyon is csendes. - -– Hát mindegy, csak mondja meg neki, amit izentem. - -Az asszony negyedóra múltán vissza-tassogott. - -– No mit szólt az úr? - -– Odaadtam neki a képet. Igen megcsudálta. A levelet is elolvasta. - -– Hát az izenetet megmondta-e neki? - -– Meg. - -– Mit felelt rá? - -– Nem szólt rá semmit. - -– Semmit? Éppen semmitse szólt? - -– Nem szólt az. Csak éppen annyit kérdezett, hogy aszongya, kinél lakik -az a képföstő úr? - -– És azt nem mondta, hogy meglátogathatom? - -– Nem. - -– Azt se mondta, hogy köszöni a képet? - -– Nem. - -Az ügy elintézettnek látszott. Én megköszöntem a zenét, ő nem köszönte -meg a képet. Mégse lehet rendes-eszü ember! - -Hogy éjjel nem aludtam elégségesen, az volt a szándékom, hogy még ebéd -előtt szundítok egyet, s délután tovább utazom. Azonban alig nyujtóztam -el a lócán, benyit Vadászné: - -– Az úr van itt, Dénes úr, – mondja ijedten, – azt kérdezteti, hogy -bejöhet-e? - -– Hogyne! csak tessék! – riadoztam örömmel. - -És kisiettem a vendégemhez. - -Egy hosszú-szakállu komoly ember állt az ajtó előtt. Fekete redengot -volt rajta, s a fején vedlett cilinder kalap. Ötvenéves forma tekintetes -ember, de sovány arcu, mint a napon szárított vargánya. Ahogy megemelte -a kalapját, kopasznak láttam. - -– Isten hozta, kedves uram! – kiáltottam lelkemből, – örülök, hogy kezet -szoríthatok a világ legnagyobb hegedü-művészével! - -– No-no, – mondotta elmosolyodva. – Nekem kell önt magasztalnom. Azért -is jöttem, hogy köszönetemet fejezzem ki azért az értékes szép képért, -amelylyel szives volt meglepni. - -Csendesen beszélt. A hangja tompa volt, mint a fakolomp. A szeme hideg, -valami különösen fagyos, mintha jéghártya volna a szemén. A kezét kopott -fekete keztyü burkolta. Ezüstös végü régi divatu sétapálca volt a -kezében. - -– De uram, szót se érdemel! – feleltem az örömtől szinte röpdösve. – -Tessék leülni! Szivarral vagy cigarettával szolgáljak? - -– Nem szivarozok. Önt azonban ne zsenirozza ez. Szeretem a -szivar-füstöt. - -– Hát valami kis borral, vagy pálinkával… Vadászné! Hozzon be egy üveg -bort! - -Dénes úr elhárítón emelte föl a kezét. - -– Köszönöm. Nem igen élek borral, s ebéd előtt éppenséggel nem. - -A szavaiból láttam, hogy nem ázsiai ember. Ahogy belépett, ahogy leült, -ahogy a kinálásaimat visszautasította, látni való volt, hogy a -társadalom felső osztályában forgott. De hogyan került ide? s mért lakik -ezek között a parasztok között? Csakugyan őrült-e? Az őrültek közt -vannak ilyen okosnak tetsző emberek. - -– Uram, – mondottam szivarra gyujtva, – én már sok hegedü-művészt -hallottam, de amit ön tegnap produkált, olyat még álmodni se lehet. -Engedje meg azt a kérdést: mért nem járja ön a világot ezzel a hallatlan -művészettel? - -Vállat vont, s mosolygott: - -– Mi nekem a világ? - -S hogy erre értetlenül néztem reá, hozzátette: - -– Én a világgal már elvégeztem a magam ügyeit. - -Nyugodtan beszélt. S ódon szabásu redengotjában oly méltósággal ült -előttem, mintha legalább is a Bakony tulajdonosa volna. - -– Bocsánat, – feleltem, – nem tudtam. Micsoda néven méltóztatott -tündökölni? - -– Nem úgy értem. Én nem játszottam soha publikumnak, és nem is játszom. - -– De bizonyára készült reá. - -– Nem. - -– Dehát mikor tanulni méltóztatott… Önnek kétségtelenül nagy mestere -volt! - -– Nem tanított engem senki. - -S hogy erre elámultan néztem rá, folytatta: - -– Mindössze gyermekkoromban taníttatott az apám egy cigány muzsikussal. -De az alig egy hétig tartott. Nem volt kedvem tovább. - -– És azontul senki? - -– Senki. - -Csak bámultam rá, mint tyúk a gombra. - -– Uram, ez a legcsodálatosabb valami, amit életemben hallottam! - -Ő csak mosolygott: - -– Nem tudom, hogyan gondolja. A hegedü olyan hangszer, hogy csak maga -tanulhatja meg, aki akarja. Csak jó hallás kell, meg szeretet, – egyéb -semmi. - -– Dejszen kérem, millió hegedüs van a világon, jóhallásu meg zenét -szerető, de az a millió egybeöntve se tud annyit, amennyit ön. - -Mosolyogva vont vállat: - -– Ha nem tudnak annyit, mint én, nem szeretik úgy a zenét, mint én. -Nekem a zene az életem. Dehiszen ön még nem is hallott engem játszani. -Az a tegnapi zene semmi. Látogasson meg, ha gyönyörködik a zenémben. Én -ugyan még sohse hegedültem senkinek, de önnek megteszem. - -Ezt mondva felkelt. - -– Köszönöm, – feleltem. Hány órakor mehetek? - -– Amikor tetszik. Talán legjobb lenne este, mikor a holdvilág felkel. Ha -önnek nem alkalmatlan. - -– Dehogy. Pont, mikor kél a hold, ott leszek. - -Habozva nézett a kalapjára, mintha valamit akarna még mondani, de aztán -csak kezet nyujtott: - -– Várom önt. Csak az ablakon tessék kopogtatni. - -Aztán a kapuban mégegyszer visszafordult: - -– Jó lesz köpönyeget hozni, – mondotta, – mert az éj hüvös… - -No ez mégis bolond. Köpönyeget ilyen időben? S éjszakára tűzi a -látogatás óráját… De mindegy: elmegyek. - -Holdkeltekor kopogtattam az ablakán. - -Ugyanazon pillanatban kinyilott a kiskapu. Látszott, hogy Dénes úr az -udvaron várt, és a lépéseim neszére már a kapuhoz sietett. - -Bocsánatot kért, hogy nincsen lámpása. - -– De a holdvilág mingyárt felkel, – mondotta, – s világít nekünk. - -Az udvar közepén malomkő-asztalka állott. Gyufával világított rá és a -gyökérből font székre, amelylyel megkinált. Aztán a gyufát elvetette. - -Engem az lepett meg, hogy pipa volt nála. A dohányfüst mingyárt a -belépésemkor megcsapott. S valami pézsmával rokon illatu füst volt az. -Mintha összeaprított havanna-szivart szítt volna. - -– Gyönyörü udvar, – mondottam, – csupa falomb és bokor. Bizonyára van -kert is hozzá. - -– Van, – felelte, – van egy kis kertem. De csak hitványka, mint a -parasztoké. - -A holdfényben nagy ezüst-lapokként fénylett valami a ház szögletében. - -– Dejszen, látom én, – mondottam, – van itt melegágy is. Bizonyosan -szereti ön a virágokat. Magam is virágkedvelő vagyok. Télen különösen -szeretem, ha van valami zöld az ablakomban. - -Rövid szünet következett. Ő szólalt meg: - -– Az ön képe igazán művészi kép. Télen különösen fogok benne -gyönyörködni. Nincs is más kép a szobámban. Hiányzott nekem, hogy legyen -valami… Nekem ugyan nem kell már semmi a világon, de mégis mikor -hónapokig bent kell ülni a barlangban, olyan rideg a puszta fal… - -– Festek én önnek még, festek szivesen. Nem pénzért, ne tessék -félreérteni. - -– Nem, azt nem fogadhatom el. - -– És küldök önnek réznyomatu képeket. Annyit, hogy beboríthatja vele a -lakását. Száz képet küldök önnek, mihelyt haza megyek. Van nekem -ládaszámra. S énnálam ugyis csak lom. - -– De kérem nem fogadom el. Köszönöm a gondolatát, azzal is hálára -kötelez, de nekem bogaram, hogy ajándékot nem fogadok el. Ezt az egyet -elfogadtam, mert az én fáim képe, s én úgy szeretem a fáimat, mintha a -gyermekeim volnának. Mind én ültettem. - -Ezt mondva szivart vont elő a zsebéből, és az asztalra tette: - -– Tessék rágyujtani. - -– Köszönöm, – feleltem, – de engedje meg, hogy a magam szivarját -szívjam, amit megszoktam. - -Nem akartam megfosztani a szivarjától, mert hiszen micsoda -lelkiismeretlenség volna olyan embernek a szivarját elfogadni, akinek -nincsen ágya! - -Azonban Dénes úr nem engedett: - -– Bizonynyal mondom önnek, hogy ennél gyengébb szivar nem lehet az öné. - -Oly szivesen kinált, hogy végre is elfogadtam: - -– Hát próbáljuk össze. Ön megpróbálja az én szivaromat, én az önét. - -Ezt mondva odatettem egy szivart az ő szivarjai közé. - -– De én nem szivarozok, – szabadkozott az ember, – én csak pipázok. -Rossz szokás talán, de nekem jobban esik. - -– Hát akkor tessék pipában elszíni. - -Ezt mondva levágtam a szivar végét, és rágyujtottam. - -Hát olvadós édességü illatos szivar volt az. Szivtam már forintos -szivarokat is, de olyannyira alábbvalók voltak az övénél, mint ahogy a -tokaji bornál alábbvaló a csömöri. - -S elálmélkodva eregettem a füstöt: honnan kerül az ilyen koldushoz -havanna-szivar? - -Ezalatt ő bement a házba és egy üveg bort hozott elő fatálcán. - -– A magam termése, – mondotta szelid büszkeséggel. - -– Hogyan, hát szőlő is van itt? Sehol nem láttam szőlőt a falu körül? - -– A kertemben van; csak egynehány tőke. - -Megizleltem a bort. Az is valami különös édes izü volt. Nem régi, de -csodásan zamatos, illatos. - -– Micsoda bor ez? – kérdeztem a bort letéve. - -– Szagos szőlőkből való, – felelte érezhetőn örvendezve, hogy a bora -izlik. – Csupa szagos szőlőt termelek, és csak novemberben szedem le. -Azért édes. - -Ujból befordult a házba. Kihozta a hegedüjét és felhangolta. Azt -gondoltam, mingyárt neki is fog a játéknak, de ő megint visszafektette a -tokjába a hegedüt és leült az asztalhoz. - -– Mielőtt játszanám, – szólott, – el kell mondanom önnek, hogy hogyan -tanultam hegedülni. Mert nem szeretném, hogy többet várjon, mint amit -tudok. - -– Uram, – feleltem, – ne szerénykedjen, mert én már háromszor hallottam -önt játszani. És hallottam más művészektől Paganini összes zeneműveit, -de maga Paganini is csak kontár lehetett önhöz képest. - -– Éppen azért kell elmondanom, – felelte nyugodtan, – mert én -Paganininak egyetlen egy művét sem ismerem. Ön nem fog tőlem hallani -egyetlenegy olyan hegedüi zeneművet se, amit más művészek játszanak, -mégpedig azon egyszerü okból, mert én kótát nem ismerek. - -A szivar csaknem kiesett a számból. - -Dénes úr megnyomkodta a pipája parazsát és nyugodtan folytatta: - -– Én még harmincöt éves koromban nem tudtam hegedülni. Mindössze annyit -tudtam, amennyit az a falusi cigány tanított, egy hét alatt. Azaz hogy -azt is elfelejtettem, csak éppen a négy húr összehangolása maradt meg az -eszemben. Az is csak azért, mert a cigány egy nóta alapján tanította: -_Sári, sári, sárivári alma_. A _Sá_ a második húr, a _ri_ a harmadik -húr. Aztán ehhez a kettőhöz kell igazítani a legfelsőt, meg a legalsót, -mindaddig, míg csak valamennyi húron ki nem zendül a _Sári_. - -Ennél több nem maradt meg az eszemben. - -Akkoriban nem volt kedvem a zenéhez, nem értettem mi az? És különösen -azért úntam meg, mert a cigánynyal egy üres csűrben tanultunk, s a -cigány szüntelenül bagózott, és minden öt percben friccentett egyet a -foga közül. - -Ilyen csekély okokon fordul meg olykor a tanulás! - -Hát elmondom, hogyan jutottam mégis a hegedüléshez. - -Az én szegény apám, jókora birtokot hagyott reám. De én kártyás voltam, -és a birtok lassacskán elfogyott. Talán épp úgy ment el -birtokrészenkint, mint ahogy az öregapám, apám szerezgette. - -Volt úgy hogy nyertem is, sőt úgy is volt, hogy egyszer visszanyertem az -összes elveszett pénzemet. De a kártya ördöge a nyakamon ült, s annak az -ördögnek ez az egyetlen szava: _Többet!_ - -Közben megházasodtam. Áldott jó nőt vettem feleségül, s addig nem is -kártyáztam, amíg az élt. De a jó nők többnyire rövid-életüek. (Tessék -inni, ha izlik.) - -Azután még veszettebbül kártyáztam. Akkor már nem is azért kártyáztam, -hogy nyerjek, hanem azért, hogy a bánat ne gyötörjön. - -Egy szerencsétlen éjszakán elfogyott a pénzem. Ittas is voltam, és csupa -szomszédi földbirtokossal kártyáztam. - -– Ne játszunk pénzbe! – mondottam, – játszunk holdakba! - -Mert az volt a gondolatom, hogy ilyeténképp visszanyerem az elvesztett -holdakat. - -Hát játszottunk holdakba. - -Reggelre az én ezernyolcszáz hold földemből nem maradt csak öt hold. - -– Még azt az öt holdat, – mondottam elkeseredetten. - -Reggel volt már. A kártyát állva játszottuk el. Egy emelés, és az öt -hold is elmúlott. - -– No, – mondottam, – most már végeztünk. De a kártyaadósságra van -huszonnégy órai idő. Engedjétek meg, hogy azt az időt alvással töltsem a -megszokott ágyamban. - -Képzelje el uram, micsoda ébredés az, mikor az ember a két kezébe fogja -a kezét és hüledező lélekkel kérdezgeti: - -– Álmodtam-e ezt a szörnyüséget? - -És a szoba faláról a birtok-szerző ősök arcképe néz az emberre… (Tessék -inni, ha izlik.) - -A második gondolat aztán az: miképpen folytassam az életet? - -Gyermekem szerencsére nem volt. Arra gondoltam, hogy új életet kezdek. -Ott kezdem, ahol más: irnokságon, szolgaságon. Élni fogok takarékosan, -becsületesen. S megesküdtem magamban, szent erős esküvel, hogy soha -többé kártyát nem veszek a kezembe. - -Betegen ültem az asztalhoz, hogy egy csésze teát igyak. A -szakácsasszonyom sírva tálalta fel. Már tudták a cselédeim is. - -Ahogy ott teázok, eszembe villan, hogy: nini még maradt nekem valamim! -Holdakban kártyáztunk, tehát az állataim megvannak. A remekszép lovaim, -ökreim, teheneim, birkanyájam, kondám… Aztán a házam berendezése, -olajfestmények, bútorok, könyvtár… A magtár sem üres. A pincémben somlai -bor hordószámra… - -Szinte rángatott a gondolat, hogy ime, ezekkel visszanyerhetem a -veszteséget. De legyürtem a csábító kigyót: Soha többé nem veszek -kártyát a kezembe! - -Farsang idején történt ez. Eladtam hát a belső gazdaságomat is, és -elutaztam a Riviérára. - -Az volt a gondolatom, hogy kipihenem az izgalmakat, aztán visszatérek, s -földecskét bérlek valahol; élni fogok takarékosan, becsületes munkával, -mint más ember. - -Nizzában egy ismerősömmel találkoztam. Kedves jóbarátom volt. Madarynak -hitták. Orvosságként hatott az én lelki gyötrelmeimre, hogy ott -találtam. - -De az én barátom Monte-Karlóba indult. Hivott, hogy kisérjem el, hiszen -ott épp oly enyhe a levegő… Vonakodtam. Attól tartottam, hogy a sergő -ujra elcsábít. De aztán azt gondoltam: éppen ez lesz a próbája az -akaratom erejének. - -Hát elmentem vele. De megkértem, hogy ne nógasson játékra, mert én -esküvel fogadtam, hogy nem játszom többé. - -– Kár pedig, – mondotta. Én egy olyan játéktervvel jöttem, amelylyel -biztosan lehet nyerni. - -– És mennyi pénzt hoztál magaddal? – kérdeztem mosolyogva. - -– Tiz ezer forintot. - -– Hát minek hoztál annyit, ha biztos a nyerés? Hiszen akkor eggy arany -is elég. - -– Nem úgy van, – felelte. Pénz kell, mint ahogy a gazdának kell a -vetőmag. - -És akkor elmondta a tervezetét: - -Aki vörösre vagy feketére tesz, dupláját kapja a pénzének. Ha valamelyik -szín már ötször egymásután vesztett, szinte bizonyos, hogy csakhamar a -másik szín következik. Tehát akkor kell kezdeni, s duplázni és triplázni -a tételeket. Ha valaki százezer forinttal ül le, óriás vagyont -zsebelhet! - -Ez a tervezet elszédített. Ha a nálam levő húsz ezer forintot is játékba -viszem, harminc ezer forinttal kezdhetjük. A hatodszor veszteglő szint -csak eggy aranynyal nyomtatjuk meg. Ha elvész az, akkor már tíz aranyat -teszünk. Ha az is elvész, száz arany a tétünk és így tovább. - -Hát nyeregettünk is szépen. A tervezetnek csak az az egy hibája volt, -hogy a zérusra nem gondolt. Néha ugyanis sem a vörös, sem a fekete nem -nyer, hanem a zérus, vagyis a bank. - -Három hét mulva bementem egy vaskereskedésbe és pisztolyt vettem. - -Ne szörnyülködjön el, nem akartam aznap végezni. Csak arra való -gondolatból vettem, hogy előre meglegyen… - -Mert akkor már élet-halál kérdése volt a játék folytatása. - -Madary barátom már akkor nem volt velem. Hazautazott friss pénzért. Én -is megbíztam, hogy valami harmadfélezer forintnyi követelésemet hozza el -Szabó Danitól, aki a birtokomat elnyerte, s a belső gazdaságomat is -hozzávette. - -Elhatároztuk, hogy óvatosabban folytatjuk a játékot. Csak a hetedik -nyomon kezdjük és akkor se tízszerezzük, legfeljebb háromszorozzuk. - -Ha a játék így is vesztemre fordul, megyek a másvilágra. - -Ön kétségtelenül visszát lát e magamviseletében. Hogy egy hónappal előbb -ugyanily helyzetben becsületes hősi életküzdelemre gyürkőzök, akkor meg -pisztolyt veszek. De nincs ebben ellenmondás. Amíg földesúr voltam, ha -kártyáztam is, sokat jártam a levegőn, edzettek voltak az idegeim. -Monte-Karlóban azonban az a háromheti folytonos izgalom elgyengítette az -idegeimet. Az öngyilkosságnak mindig testi gyöngeség az oka. A -jóidegzetü ember megküzd a balsorssal, a fáradt idegzetü elrogyik. - -Várnom kellett, míg Madary megérkezik a pénzzel. (De tessék inni! Vagy -nem izlik a borom?) - -Hát azon az estén, mikor a pisztolyt vettem, ott sétáltam a parkban. -Kedvetlen voltam. Gondolataim hasonlítottak a zajló Dunához. Csupa -zavarodottság. A jövőnek egy-egy gondolata rút jégtáblaként hánykódott -át a lelkemen. - -A parkban járó sokaság a szinház felé sodort. Arra eszmélkedtem, hogy a -pénztárnál vagyok. Valóban jó lesz valami kis szórakozás! Jegyet -váltottam. - -Csak odabent láttam, hogy hangverseny van. A szinpadon egy beretvált -arcu oroszlán állott, és hegedüt illesztett az álla alá. - -Sohse voltam hegedüs-hangversenyen. Ásítva vártam a kezdetet. - -Hát megzendül a hegedü. Hallok hangokat, minőket sohse hallottam; -hangfutamokat, amiktől káprázik a fülem; mély zengéseket, amiktől remeg -a padló is; magas zengéseket, amiktől kővé válik a fülemüle is. - -Nem játszott az semmiféle dallamot, vagy talán én nem értettem ki a -muzsikálásából, csak egyik szép hang a másik után olvadozott ki a -hurjaiból. - -Én, mondhatom, lelki részegséget éreztem. - -Teremtő Istenem, – gondoltam, – mily boldog ember ez! Ha én így tudnék -hegedülni, soha egyebet nem tennék a világon, csak hegedülnék. - -S mivelhogy a felizgult ember beszélni kénytelen, megmondtam a -szomszédomnak is. - -– Valóban szépen hegedül, – felelte az. De mindenki hegedülhet így, aki -akar. - -– Uram, – feleltem megütközve, – engedje meg, hogy bemutatkozzam önnek, -mert attól tartok hogy gorombaságot mondok. - -S megmondtam a nevemet: Diódy Dénes vagyok. - -A német, – egy nyúlhomloku szürke úr, – szintén megmondta a nevét, -valami szín-neve volt, – már nem tudom, Schvarz, vagy Grau, vagy Grün, – -és bizonygott velem, hogy mindenki megtanulhat úgy muzsikálni, aki akar. - -– Egyébiránt, – mondotta, – együtt vacsorázok a művészszel, -szerencséltessen bennünket, és kérdezze meg őt magát. Nekem is ő mondta. - -Örömmel fogadtam az ajánlatot; mentem Grau úrral az étkezőbe. - -Vacsoránál aztán Grau elmondta a művésznek, hogy mennyire lelkesedtem a -játékán, s hogy csaknem összevesztünk. - -A művész mosolygott. - -– Valóban gyakorlat dolga, – mondotta ásítva. Nekem csak ártott az, hogy -iskolába jártam. Mit tudnak a professzorok? Ha a professzorok annyit -tudnának, mint én, nem volnának professzorok. - -– Uram, – mondottam, – nekem ezelőtt egynappal kétszázezer frank volt a -zsebemben. De ha akkor hallom önt, azt mondtam volna, minden pénzemet -odaadom önnek, ha megtanít engem arra, hogy ily csodahangokat zendítsek -ki a hegedün. Hisz ön a világ legboldogabb embere! - -– Miért? - -– Mert örökös gyönyörüség fakad az ujja alatt. Mit kivánhat többet e -földi világban? - -A művész mosolygott: - -– Megtanítom önt ingyen is, ha a zenét ennyire szereti. Megtanítom itt -mingyárt a vacsoránál. - -Azt gondoltam tréfál, de a művész komolyan folytatta: - -– Tud valamit? - -– Nem én uram. Csak annyit tudok, hogy a vonót keresztben kell huzgálni -a hegedün, meg hogy a négy húrt hogyan kell összehangolni, ha valamelyik -leereszkedik. - -– Ez éppen elég, – felelte a művész. – A többi mind gyakorlat dolga. - -– Ugyan ne tréfáljon! - -– Ha végigpróbálgatja a húrokat, mindazokat a hangokat felfedezi, amiket -tőlem hallott. Azután mikor azt gondolja, hogy több hang nincs már a -hegedün, akkor felfedezi, hogy a vonó nyomása, és az ujj remegése minden -egyes hangot százféle-képpen változtat. Akkor megint azt véli, hogy már -mindent megtalált, s ime egynapon fölfedezi, hogy az ujjnak a -csúsztatása különféleképpen köti össze a hangokat. Nem tudom aztán, hogy -a kettős hangok világát felfedezi-e? - -– Jó a hallásom. - -– Meg fogja találni. És sok mindent meg fog találni, amiről nem is -álmodik. Csak azt az eggyet jegyezze meg a beszédemből, hogy Amerika -nagy világrész, de a hegedü még nagyobb. Akiben megvan Kolumbus -Kristófnak minden tengert átküzdő akarata, eljuthat oda, ahova én, sőt -még tovább is. - -Madary néhány nap múltával, visszaérkezett. Ujból volt nála tízezer -forint; nekem azonban nem hozott egy garast se. - -– Szabó Dani nem ad, azt mondta, hogy nem jár neked tőle semmi. - -Elképedtem ezen az izeneten. Igaz, hogy nem adott irást a tartozásáról, -de tanum van rá kettő. És én olyan becsületes embernek ismertem, hogy -mindenkor rá mertem volna bízni a pénzemet olvasatlanul. - -Még aznap vonatra ültem és keserü haraggal siettem haza. - -Szabó Dani nyugodt arccal, mosolyogva fogadott: - -– Tudtam, hogy megjösz. Látod, te olyan vagy, mint a gyermek: nem -gondolsz a holnapra. Én azt a harmadfélezer forintot nem tagadom el; de -nem is engedem, hogy elnyeljék a montekarlói zöld asztalok. - -Mérgesen fordultam ellene: - -– Mi jogon gyámkodol rajtam?! Mi közöd abban, hogy hova teszem a -pénzemet?! - -Ismét nyugodtan felelt: - -– Az a közöm, hogy ember vagyok. - -– A vagyonomat elnyerted, most még azt a kis hátralékot is a markodban -akarod szorongatni! - -– A vagyonodat elnyertem, de kockára tettem érte ugyanannyit; azért a -lelkiismeretem nem vádol. Ha én el nem nyertem volna, elnyerte volna -más. De éppen azért, nehogy más is azt mondja, amit te, biztosítani -akarom azt a pénzt, hogy ne vesszen el. - -Nem vagyok indulatos ember, de szinte toporzékoltam dühömben. Ő azonban -nyugodtan felelte: - -– Hiába minden dörgésed. Előre felhuztam az esernyőt. De hogy -megbizonyítsam, mennyire okosabb az én gondolkodásom, ime, igérem neked, -hogy ha Madary nyereséggel tér vissza, nemcsak a tartozásomat fizetem -meg, hanem még a magam pénzéből is ajándékozok neked tíz ezer forintot, -hogy játsz a szerencsével. Itt van: írásba erősítem. - -Ez a beszéd valamennyire lehűtött. Szabó Dani valóban írásba foglalta, -hogy tíz ezer forintot ád, ha Madary nyereséggel tér haza. Az írást két -tanu láttamozta, s a biró tette el. - -Türelmetlenül vártam Madarynak a sikerét. Hát tíz nap mulva haza is -érkezett. A bank adta neki az úti-költséget. - -Akkor aztán épp olyan megrendülést éreztem, mint mikor a vagyonomat -elkártyáztam. - -– Barátom, – mondottam Szabó Daninak, – a kezedbe teszem a sorsomat. - -– Hát, azt mondja, válassz Béla herceg a korona és kard között! A korona -az, hogy nálam maradsz és élsz, ahogy akarsz, csak éppen pénzt nem adok -a kezedbe. Ámbátor pénzt is adok, ha segítesz gazdálkodni. Adok neked -becsületes tiszti fizetést. A másik ajánlatom az, hogy azt a harmadfél -ezer forintot beteszem valami biztosító társaságba, s az neked minden -évben fizet valami kis járadékot, 6–7 percentet holtodig. Aludj rá -egyet-kettőt. - -Hát bizony bajos volt arra aludni. - -A szolgaság gondolata rettenetes annak, aki sohase szolgált. És az is -bizonyos, hogy nekem átkom a pénz. - -Tépelődésemben eszembe jutott egy öreg kerülőnk, Gönczöl Estván bácsi, -aki kilencvennyolc évet élt, és mindig vidám volt, pedig sohasem evett -egyebet, csak kenyeret; mégis amikor meghalt, valami háromszáz forintot -hagyott az unokáinak. - -Aztán eszembe jutott a hegedü. - -Ha én oly kevésből meg tudnék élni, mint az a kerülő, nem kellene a -hátamon hordoznom soha senkit; és ha csak tizedjére is úgy tudnék -hegedülni, mint az a német, mily boldogan élhetném le az életemet! - -Harmincöt esztendős voltam akkor, de már belecsömörlöttem az életbe. - -– Hát Danikám, – mondottam másnap, – azt határoztam, hogy az -életjáradékot fogadom el. Keresek valami falut, ahol nem ismer senki, és -oda vonúlok. - -– Helyes, – mondotta Dani. Ha a butoraidból kívánsz valamit, elviheted. -A családi képek is a tiéid. - -– Semmit sem kérek, – feleltem, – csak egynéhány könyvet az apám -könyvtárából, meg egy rossz hegedü van a padláson… - -Néhány nap mulva ide telepedtem ebbe a faluba. Ezt a házat, kertet -vettem háromszáz forinton, de oly föltétellel, hogy holtom után -visszaszáll az eladó családjára. Kétezer kétszáz forintot meg betettünk -a biztosító intézetbe. Az fizet évenként száz tizennégy forintot, -ameddig élek. A tőke ott marad. Ne sajnálkozzék rajtam: nekem az a pénz -csak eleinte volt szűkös, most már sok is. - -De hogy a hegedüről beszéljek már, eleinte sehogysem akart az szólni, -pedig régi jó hegedü. Még az öregapám apjáé volt. Olaszországban vette, -mikor ott katonáskodott. - -Bizony napok és hetek teltek el, míg annyira vittem, hogy egyik-másik -nótát kutyavonítás módjára eltudtam játszani. De hogy semmi egyéb dolgom -nem volt, gyakran a kezembe vettem. - -Igy aztán csakhamar éreztem, hogy egyre tisztábban zeng elő a hang. De -mindig azt gondoltam, hogy továbbra nem jutok. - -Talán két hónap is elmult, mikor arra eszelkedek, hogy nini, eddig csak -unalomból cincogtam és mégis haladok; hátha neki dülök, és húrról-húrra -végigkeresem a hangokat? - -Kótát nem ismerek, hát csináltam magamnak. A négy húr négy vonal; a -hangok rajta pontok vagy vonások. Elámultam, hogy mennyi hang van a -hegedün! - -De hosszas lenne ezt elmondani. Elég annyi, hogy érdeklődéssel fogtam a -hegedü felfedezésébe, és nem volt olyan nap, hogy valami újat ne -találtam volna. - -Kalifornia felfedezői így találták meg az első aranyrögöket, és nem -lehetett az örömük nagyobb az enyémnél. - -De a legnagyobb aranyrög mégis az volt, mikor megállapítottam, hogy a -hegedüjátéknak főtitka egyetlen egy mondatba foglalható. S ez a mondat -így szól: _Minden hangot idealizálj!_ - -A második évben fölfedeztem a kettős hangokat, aztán a hárfa-játékot. - -A harmadik évben az üveghangokat fedeztem fel. - -A negyedik évben a külön dallamot, külön kisérettel. - -Nem aprózom tovább. A hegedü kezdetben rakoncátlan csikó, lassankint -azonban engedelmes paripáva szelidül. - -Az életemet valóban megvigasztalta. Barátom, fiam, feleségem, mindenem -ez a hegedü. - -De mi lett volna énbelőlem, ha nem harmincötéves koromban kezdem, ha a -kártya helyett hegedüt fogtam volna az én fiatal kezembe! - -– Többre akkor se jutott volna, – feleltem őszinte meggyőződéssel. - -– Már hogyne! Hiszen ma sincs olyan nap, hogy valami ujat ne találnék. -Hány hegedüs van például, aki nem tudja azt, hogy a vonó épp oly -rejtelmes valami, mint maga a hegedü! A vonónyomás ugyanúgy formálja a -hangot, mint a pecsétnyomó a pecsétviaszt. - -… Kiverte a hamut a pipájából és letette a pipát az asztalra. Aztán a -hegedüjét vette elő a tokból. És játszott. - -A hold már a fejünk felett állott, és temetői csendesség volt a faluban. - -Mit mondjak arról a zenéről, amit azon az éjszakán hallottam? Amit az az -ember cselekedett négy húron négy újjal, mesék világába illő. - -– Uram, – mondottam neki, mikor elvégezte, – önnek ki kell innen lépnie -és meg kell hódítania a világot! Igy még nem hegedült ember, mióta ember -van és hegedü ezen a földtekén! - -– Eszem ágában sincs, – felelte a hegedüt visszahelyezve a tokjába. - -– De uram, bocsásson meg, a művész nem önmagáé, hanem az emberiségé. - -Vállat vont. - -– Emberiség? Mi nekem az emberiség? Az én világom ez a házikó, meg ez a -kertecske. Amióta ebben élek, jól élek. Amig kint éltem, abban a -sokadalomban, amit világnak vagy emberiségnek neveznek, mindig nyugtalan -voltam. - -A pipáját tömögetve beszélt tovább: - -– Az élet csupa nyugtalanság. Az emberek érintkezése mi egyéb, ha nem -kölcsönös nyugtalanítás? A házasság mi egyéb? A vagyongyüjtés, -rangszerzés, mi egyéb? Én már nyugodtan akarok élni. - -– Az ön felfogása helyes, – feleltem kíméletesen, – de bocsásson meg: -remete-felfogás. Ön azonban nem csupán remete, hanem művész is. A -művészt pedig azért teremti az Isten, hogy nemesítse vele az -emberiséget. A művész a cukor az élet kávéjában. A művész a lámpás az -emberiség állati homályában. A művész az ég ajándéka, mint a napsugár. A -művész a lelkek napsugara. Nagyidőnkint bocsáttatik el egy-egy; -századonkint csak négy-öt, s az is különféle művészetbeli. Nem tudom -istenhivő ember-e ön? - -– Vagyok annyira értelmes. - -– Akkor kérem éreznie kell, hogy a művészete nem a maga kincse, hanem az -emberiségé. S ha ön ezt a kincset elrejti, olyan bünt követ el, mint aki -lop! - -Kemény szó volt, magam is megrezzentem tőle. De szinte kilövődött a -lelkemből. - -Már akkor hajnalodott. Az arcát láthattam. Színtelen, szinte beteg arc. -A szavaimra gondolkodón nézett maga elé. - -– Engem is nógat néha egy belső hang, – szólalt meg végre csendes -elmélázással. Néha, mikor valami új szépség ömlik ki a zenémből, azt -gondolom: Milyen kár, hogy ezt senkise hallotta! De ez csak egy percig -tart. Mihelyt embert látok, lehülök. Engem sok szerencsétlenség ért… Úgy -vagyok, mint az a hajós, aki mindig zátonyra jutott, valahányszor a -tengerre ment. - -– Uram, – mondottam türelmetlenül. Ön szegény ember, s ha nem is -panaszkodik, bizonyára sokszor sóhajtozik. Ön érzi a szavam igazságát, -de azt gondolja, az ilyesmi pénzbe kerül. Hát nézze: nekem van -valamelyes pénzem. Adok önnek ezer forintot a kezdésre. - -Szinte ijedten kelt föl a székéről: - -– Nem, nem! Megfogadtam, hogy nem!… - -– Gondolja meg, – folytattam csökönyösen, – hogy a művészet a kölesnél -is jobban fizet. Minden nagy hegedü-művész milliókat szerzett. - -– Nekem nem kellenek a milliók! - -– Gondoljon arra, hogy csak egy-két hónap alatt is visszahegedülné az -ősi birtokát! - -Az ember elsápadt. - -– De kérem… – rebegte, – én nem fogadhatok el öntől semmit. - -– Értem, – feleltem. Én önnek idegen vagyok, és ön úri ember. Mondok -mást, amit úri ember mindenkor elfogadhat. Lépjünk üzleti -összeköttetésbe. Én önnek nem adok egy krajcárt se, de kibérelem a -művészetét. A művészi tudás épp olyan birtok, mint a föld. A parasztok -bérlik néha a földet felibe. Én is így bérlem az ön művészetét. -Imprezáriója leszek. Előre járok minden városba. Gondoskodom teremről, -plakátról, hirlapi hirdetésekről, jegyről, és szállásról. Önnek nem kell -elfogadnia tőlem semmi pénzt. Én fizetem a vasúti költséget, a szállást, -terem-bért, mindent, és ezért a fele jövedelmet kívánom. - -Az orrát dörzsölte. Pislogott. Láttam rajta, hogy az ajánlatom az -elevenére talált. - -– Hajnalodik, – mondottam az égre pillantva. Haza megyek aludni. -Feküdjön le ön is. Holnap elhozom az ajánlatomat írásban. - -– Este, – mondotta, – csak este. - -Azzal elváltunk. - -Nekem különös volt, hogy megint estére citalt. De nem sokat tünődtem -ezen. Gondolataim minden motólája azon dolgozott, hogy Dénes urat -kiemelem az ismeretlenségből, mint ahogy Isten kiemeli a napot a -sötétségből. Lángolj nap! Világíts! Melegíts! Ember, káprázz tőle és -áldd! - -Jót aludtam erre a gondolatra, s mikor felébredtem, akkor is örültem -neki. Még üzletnek is jó. Az én vagyonkám megszázszorozódik! Vele is jót -cselekszem! A világ is hálás lehet érte! - -Még délelőtt átmentem a szomszéd faluba és telegrammot eresztettem onnan -a Pesti takarékpénztárba, hogy azonnal bocsássák útnak a pénzemet. -Valami ezer és egynéhány forint volt a vagyonkám. - -Még le se nyugodott a nap, a pénz a zsebemben ropogott: tíz százas és -apró pénz. - -– No, – mondotta Vadászi, – ugy-e, hogy bolond? - -– Bolondok ám maguk, barátom! – feleltem nevetve. A világ legnagyobb -elméje lakik itt maguk között, s maguk úgy néznek reá, mint tinó a -toronyórára. - -Igy leszóltam szegényt. Pedig az ő vélekedésök volt a helyes. Bolond -volt szegény Diódy, bolond! - -Dehát akkor még nem tudtam. - -Korán megvacsoráztam, és vágtattam hozzá. - -Ezuttal a szobájába vezetett. Alacsony parasztszoba volt az, földes és -dohányszagu. Az asztalán gyertya égett. Egy tányér piros őszi barack -várt. A tányér mellett egy palack bor. - -Megkínált a barackkal: - -– Tessék. Az én fámon termett. - -Az arca nyugodt volt és szíves. Pipázott, mint tegnap. A ruhája kopott -atilla. - -Ettem egy szem barackot és lopva körülpillantottam. - -Kopár falak. Csakugyan nincs bútora. Egy szögletben faágakból -összeszegezett kis könyvtartó. Ott állnak a pipái is, valami hat -cseréppipa. A szoba falának közepén az én képem lóg. A földön gyékény. -Egyéb semmi. - -– Hát uram, – mondottam a barackot szopogatva, – remélem holnap -indulunk. - -Mosolyogva rázta a fejét: - -– Nem. - -S hogy erre kedvetlen elképedéssel néztem reá, nyugodtan folytatta: - -– Átgondoltam apróra, hogy miként lenne az? Hát először is innen -elindulnánk, s ön a legközelebbi városban venne egy frakkot nekem. - -– Játszhatik atillában is, ha tetszik. - -– Azután élnék az ön költségén talán két hétig is, amíg az előkészületek -folynak. - -– Pardon: ön a maga költségén él! Az a pénz, amit előzetes költségül -kinálok, az ön pénze. Nem adott-e el ön földbirtokos korában gyapjut -előre egy évvel? - -– Hát jó. Aztán következik a fellépés. Ki tudja, hogy a világ elfogad-e -művésznek? - -– Ugyan, kérem… - -– Mert az emberi fülek kótával szabályozott fülek. Az olyan szakács, aki -nem tanult főzni, csak a maga kitalálásából, lehet hogy jól főz a maga -nyelvére, az is lehet, hogy az ilyen kóbor festőnek is, aki ma jókedvvel -ebédel egy grófi asztalnál, holnapután megint egy juhász kondérjából… Mi -lesz ha a publikum lelkesedés helyett nevetésre fakad? - -– Ha csak ez az aggodalma, kezdhetjük kistársaságban. - -– Aztán lássa minek vegyek nyugtalanságot magamra, mikor itt nyugodt -lehetek? Minek keressek pénzt, mikor nekem elég az, amit kapok? Az a -gondolata, hogy visszahegedülhetem az ősi birtokot, egy percre -megrendített. Dehát minek nekem az az ősi birtok? Gyermekeim nincsenek. -Ma már ötvenéves vagyok. - -– Uram, – mondottam, – ez a leghidegebb önzés, amit önnél tapasztalok! -Hát csak magára gondol? Arra nem gondol, hogy milliók lelkét emelheti -föl a művészetével a porból? Nem gondol arra, hogy a sors ime a dicsőség -aranykelyhét nyujtja önnek, s oly édes itallal, aminőt soha nem izlelt! -És mondjuk, hogy nem kell önnek a pénz! Mennyi nyomoruság van a világon! -Nem fordulhat-e ön a szegények felé, nem akar-e áldást hinteni két -kézzel közéjök, mint valami égből leszállt angyal? - -A boszankodás oly ékes-szólóvá tett, hogy magam is álmélkodtam a -lelkemből özönlő gondolatokon. - -Dénes úr végigsimította a homlokán a kezét: - -– Az az egy igaz, – mondotta elgondolkozva, – hogy a nyomorultakon -segíteni nemes feladat. Sokszor van úgy, hogy koldus imádkozik az ajtóm -előtt és én szeretnék neki adni bőven, bőven… - -– És a dicsőség uram! Hogy Európa minden fala az ön nevét kiáltja! - -Legyintett. - -– Mi a dicsőség? A sokaság véleménye egyvalakiről, és egyvalaki -véleménye a sokaság véleményéről. Füst! - -– Dejszen uram, füstnek is aranyfüst az! - -A fejét rázta. - -– A dicsőség csak vélemény. A vélemény csak gondolat. Nincs annak -értéke. - -Sohajtott. Aztán fölkelt és a hegedüjéért nyult. - -– Akarja, hogy hegedüljek? - -– Hálával hallgatom. - -– Lássa, – mondotta a hegedüt pengetve, – ez a tizenöt sovány év, amit -itt töltöttem, ez az én életem leggazdagabb része. Azonkivül hogy -megtanultam hegedülni, két nyelvet is megtanultam. Megtanultam az arámi -nyelvet és a görögöt. - -– Dehát mi a csudának jó az? - -– A bibliát fordítani. Lefordítottam a bibliát arra a nyelvre, amelyen -Jézus beszélt. Hogy úgy halljam a szavait, ahogy ő mondhatta. Aztán -kitaláltam egy magától müködő öntöző-gépet is. Az én kertemben soha -nincs szárazság. Mily haszontalanul éltem harmincöt éves koromig! Mily -tudatlan voltam! Az életem nem ért annyit, mint a földi gilisztáé, amely -legalább a földet porhanyítja. - -Búsan nézett maga elé. Aztán vállat vont: - -– Nemzeti bün. A magyar ember elméje olyan, mint az üres malom: nem -őrlet gabonát, csak a víz jár által rajta, a víz. A személyeskedő -politika, meg a kártya. - -Legyintett: - -– Mennyi elme-erő hever parlagon minálunk! Annyi jó észszel a világ -legműveltebb nemzete lehetnénk. Ha kevesen vagyunk is, tündökölhetnénk! -A gyémánt is kicsi. - -Álla alá nyomta a hegedüt: - -– Ezt hallgassa meg, – mondotta, – négyes hangu ének. Képzelek egy nőt -meg egy vastag-hangu férfit, azán meg két együtt éneklő közepes énekest. -Operában hallottam egyszer effélét. - -Megzendítette a hegedüt, és a két középső húron valami páros dalt -játszott. A dalba csakhamar beleszólt egy vékonyka aranyfonál, egy női -hang, s utánna egy bársonyos mély hang, mintha amannak felelne. - -A négy ujj a négy húron, egymástól szinte függetlenül csúszott ide-oda. -A két középső hang folytonosan együtt vitte a melódiát; a nő édes -finomsággal csicsergett bele, a férfi mámoros forrósággal. - -Én még lélekzeni se mertem e csoda hallatára. - -– Uram, – mondottam felizgulva, mikor letette a hegedüt, – nézze: itt a -pénzem, amit telegrafice rendeltem magamhoz. Ha ön el nem jön velem ki a -világba, itt a szeme előtt égetem el az összes pénzemet! - -Azzal felfogtam az első százast és a gyertya lángjához tartottam. - -– Jön? - -Dénes úr meghökkenve nézett reám. - -A százas lobbot vetett: kékes láng csapott föl belőle. Rosszbüzü füst -kigyózott a kezemben maradt darabból. - -Fölvettem a másik százast. - -– Jön? - -Dénes úr a karomhoz kapott. - -– Kérem, ne folytassa! - -Sápadt volt. A homloka megnedvesedett. Ahogy letette a hegedüt, láttam -hogy a keze remeg. - -– Istenem, micsoda kár! – rebegte. Kérem, tegye el a pénzét… Látom, hogy -bízik bennem… De mégis… Tegye el a pénzt! Tegye el!… - -– Nem én! Itt égetem el eggyenkint, hogy lássa jelképezve, miként éget -ön el mindennap evvel a falusi vesztegléssel ötször ennyit! Ez -kishitüség, uram! Vagy mondjuk ki: gyávaság! - -– Kérem, nem gyávaság, – mentegetődzött a homlokát szorongatva. De én -oly szerencsétlen voltam az életben… az emberek között… Ha visszatérek… -A szerencsétlenségeimbe térjek-e vissza? - -– Képzelődés! – feleltem, – fekete képzelődés! Ön nem veszthet semmit! -Irást adok önnek arról, hogy ha a kisérletünk nem sikerül, ön semmivel -se fog nekem tartozni! Visszatérhet ide, ahonnan kiindult és -folytathatja ezt a remete-életet! De meg kell próbálnunk! - -Töprengve járt föl és alá a szobában. - -– Nem jót érzek, nem jót! – mondogatta. Kérem, hagyjuk holnapra! Ön -fiatal ember, heves ember: az ilyesmit meg kell gondolni! Tessék szivar! -Tegnap izlett. - -Szivesen rágyujtottam. De nem állhattam meg kérdés nélkül: - -– Hol vette ön ezeket a jó szivarokat? - -– Van, – felelte kitérőleg. Nekem nem hiányzik semmi se. - -Különös volt a pillantása. Mért? - -Megnéztem a szivart a gyertya lángjánál. Semmiféle ismert szivarhoz nem -hasonlított. - -– Tessék eltenni, – mondotta, – ha izlik. - -Aztán ismét fölvette a hegedüt és más dalokat játszott, de valamennyi -dala olyan volt, hogy nem hasonlított semmiféle ismert melódiához. -Mintha Bellinit, Béthóvent és Sopeent összeöntötte volna valaki -egymuzsikába. - -Meg is mondtam neki. - -– Ez mind az én dallamom, – felelte. Van valami háromszáz. - -Azzal elővont a könyvei közül egy halom papirost. - -– Itt vannak a kótáim. - -Csak elbámultam, micsoda kóták voltak azok. Négy vonalon -összevissza-kanyargó kigyók, cikk-cakkos villámok, tojások, téglák, -nyilak, csillagok, fürészvonalak, sárkányfarkak. - -Semmit nem értettem azokból a jelekből, csak a címüket tudtam elolvasni. -De azok is furcsák voltak: _A szerelmes leány sóhajtásának utazása a -fenyves erdőn által. Őszi levélhullásban katona-búcsúzás. Juhászdal a -patak mellett. Tündérek menyekzője. Dávid király a holdban. A jég-tó -zenéje. Kánai menyekző. Cserebogarak keringése májusi estén._ - -– Följegyeztem, – mondotta, – hogy el ne felejtsem. A tudományos kótákat -nem ismerem, de azok se lehetnek mások, csak a zene betüi. Muszáj-e -nekem olyan betüt írnom, mint amilyet a latinok írtak? Nem csinálhatok-e -magamnak akár százféle ábécét is? Az a fő, hogy a zenei gondolat -eljátszható legyen. Az én kótáimon megvan jegyezve a legkisebb mozzanat -is. - -– Dehiszen ez kincstár! – szóltam szinte kiáltva. - -– Nem tudom másnak micsoda, – felelte nyugodtan. - -– És ön költő is, zeneköltő! nemcsak a mások lelkének visszhangozója! - -– Tudj’ az Isten, – felelte a szakállát simogatva. Nekem mindez inkább -kivülről jön. Ha ránézek az égre, s látom a futó felhőket, én azt -zenével tudom kisérni. Ha látom a méheket rajzani, zenei gondolatok -ébrednek bennem. A harangszó, a patak-csörgedezés, a nászmenet vagy -temetés látása végtelen zenei folyamatokat áraszt a hegedümből. Ámbátor -talán minden muzsikus így van. - -Ismét felvette a hegedüt és szólott: - -– Ezt hallgassa meg. A címe: _Dávid király a holdban_. Két-részü. Az -első nyári hold-zene. Azt hallotta már, de a télit nem. Azt csak télen -játszom. - -Kiválasztotta a kótákból a mondott címüt, és figyelemmel nézte. - -– Nem, mégse játszom. Fáradt is vagyok, és az ön idegeit is megviselné. - -Másik kótát vont elő. - -– Ezt játszom el inkább: _Piros hajnal az erdőn_. Ez nem annyira zene, -mint inkább gyermek-játék. - -És ekkor a hegedü mintha átváltozott volna madárhangokká! Ahogy a -falevél susog, ahogy a madarak egyenkint ébrednek, egyik káricál, a -másik füttyent, a harmadik cseveg, csicsereg, flótáz. Közben -szarvasbőgés, avarcsörgés, vadászdal… - -Bolond valami volt, de láttam belőle, hogy ennek az embernek csakugyan -engedelmes rabja a hegedü! - -Azonban a gyertya tövig fogyott, s Dénes úr aggódva pillantott olykor -reá. Fogtam hát a kalapomat. - -– Hát én az ügyet elintézettnek tekintem! - -– Mégegyet aludjunk reá, – felelte kérlelőn. Hiszen önnek kell legjobban -meggondolnia! - -– Jó. Ha önt csak az a kérdés nyugtalanítja, hogy én meggondoltam-e, -szivesen megmutatom, hogy holnap is ugyanaz lesz a gondolatom. - -Másnap délben egy megsárgult névjegyet kaptam tőle. Csak két szó volt rá -írva: - -_Mit határozott?_ - -Feleltem: - -_Azt hogy ma este tovább égetem a százasokat, ha ön még tétovázik._ - -A fiucska, aki a postásunk volt, másik névjegygyel tért vissza: - -_Tessék eljönni hozzám este helyett ebéd után._ - -Egy órakor már nála voltam. - -Nagy munkában találtam: az asztala tele volt sárga dohánylevelekkel. -Szivart csinált. Már egy halommal készen állt előtte. - -– Önnek csinálom, – mondotta, – mivelhogy annyira izlik. Most már -fölösleges eltitkolnom, hogy ez a dohány az én termesztményem. - -Ekkor értettem meg, hogy mért nézett rám olyan bizalmatlanul, mikor a -szivarról kérdezősködtem; és hogy mért nem bocsátott be esztendőn át -senkit az udvarába. - -Dohányt termesztett. A nagy, négyszögletes melegágyak is arravalók -voltak. A dohánynak maga készített korhadék földet, maga kapálta. Télen -aztán a kórókat elégette a kemencéjében. Husvétkor Püspökné nem -láthatott ottan a dohányból semmit. - -– A szükség rávitt, – beszélte Dénes úr. Éveken át próbálgattam, milyen -földet szeret legjobban a dohány? Azt is kitaláltam, hogyha későn -ültetem és kánikulában beárnyékolom, és napon melegült vízzel -öntözgetem, annyira átfinomul, hogy a havannával vetekedik. - -Megmutatta a tyúkjait is. Volt neki vagy tíz. Valóban Robinzon-életet -élt az az ember! - -Még egynapi türelmet kért, hogy a dohányát eltakarítsa a kertből. -Segítettem neki. A búbosban minden kórót elégettünk. - -Másnap odaajándékozta a tyúkjait Püspöknének. A háza kulcsát meg -bepecsételte és átadta a község birójának. - -És csak mosolyogtam. Nem tér ő ide vissza többé soha! - -És útnak eredtünk. - -* - -Az első föllépését Pestre szándékoltam, de Diódy a fejét rázta rá. - -– Pesten nem! - -– Dehát mért? - -– Mert azt a csúfságot nem szenvedem át. - -– Micsoda csúfságot? - -– Hogy én magyar ember létemre ott hegedüljek mint valami muzsikus -cigány!… Még valamelyik barátom megismer, aztán rám rikolt, hogy az ő -nótáját! - -Nem lehetett a fejével beszélni. - -– Hát akkor talán Bécsben. - -– Ott se. Én az osztrákok előtt bizony nem hajlongok! - -Ráhagytam hát, hogy válasszon Európa városai közül. - -– Csak éppen nagyon messze ne menjünk, mert a vonatot pénzzel fütik. - -Hosszan gondolkodott. Végre is azt határozta, hogy ott lép fel, ahonnan -elindult: Monte-Karlóban. - -Ez a gondolat kedves volt neki. Hogy ott, ahol elvesztette a vagyona -utólját, ott kezdi ujból a vagyongyüjtést; és hogy ugyanazon a pódiumon, -amelyről a művészet első lángja szállott reá. - -Mingyárt a megérkezésünk napján összehívtam egy kis társaságot, hogy -alapot vessünk a hírnek. Diódy a _Diego_ nevet vette föl: _Dionis -Diego_. Azt lehetett olasznak is érteni, spanyolnak is. Hiába -példázódtam neki Liszt Ferenccel, a maga nevét sehogyse engedte plakátra -vinni. - -– Liszt Ferenc német ember, – mondotta büszkén, – az teheti. - -– De gondolja meg, micsoda dicsőség az ön családi nevének!… - -– Az én őseim nem hegedüvel szerezték ezt a nevet. - -Már akkor alakilag nagyot változott. A rőfös szakál eltünt. A bajuszát -kisodorta. Katonás termetén divatos fekete ruha. A frakk is illett reá. -A megjelenése, mozgása valóban spanyol-grandi volt. - -Csak a kopaszsága nem tetszett nekem. Sohasem láttam még kopasz művészt. - -A meghivottak közül megjelent a kaszinó igazgatója, két hirlapiró, a -zenekari karmester. A karmesterrel egy hivatlan úr is érkezett még, egy -kecskeszakállu szőke fiatal ember. - -– Moszjő Dürán, zongora-művész, – mutatta be a társaságnak. - -Eleven kis ember volt. Mingyárt ajánlkozott, hogy kisérni fogja Diegót. - -– Kóta nélkül játszik, – feleltem. S nem is gondoltunk arra, hogy valaki -kísérje. De ha jónak látják, szivesen fogadjuk. - -Diegó barátom elfogultság nélkül, sőt szinte kedvetlenül vette elő a -hegedüt. S játszott nekik összevissza, részeket a műveiből. De a -legszebbeket nem játszotta. - -A hallgatók mindazonáltal ámulva nézték és szerencsét kívántak nekünk. A -zongora-művész is; noha kijelentette, hogy ezt a játékot nem lehet -zongorán kisérni. - -Másnap a helyi lapban hosszu cikk jelent meg Dionis Diegó braziliai -művész úrról, aki először van Európában. - -A cikk kiemeli, hogy a művész csupa amerikai melódiákat játszik, és hogy -a játéka is merőben különbözik az európai hegedüsökétől. - -Diegó barátom közönbös arccal tette le a hirlapot. - -– Különös, – mondotta álmosan, – mintha valami idegenről olvasnék. - -– Hát nem örül neki? Pedig ez a dicséret kétszáz frankomba került! - -Megrándult, s rám bámult. - -– Ezt ne tegye többé, – mondotta aztán csendesen. Nekem a dicséret nem -érték. - -Azzal felvonta a keztyűjét, és elsétált a kaszinó felé. - -Düránnak panaszkodtam aztán, hogy a szövetségesemnek semmi érzéke nincs -az üzlet iránt. - -Dürán helyeselte a nézetemet. - -– A reklám a fő, – mondotta. Lehet valaki akármilyen zseni, ha a reklám -nem világítja meg, homályban marad. - -Négy estére hirdettünk előadást. Diegóval egy helybeli énekes hölgy is -szerepelt. Csekély pénzünkbe került. A hölgy énekét Dürán kisérte. - -Az érdeklődés az első estén nem volt éppen nagy. Üres székek bőven -ásítoztak a teremben. De szerencsére csak hátul, az olcsó rendben. - -Attól tartottam, hogy Diegó barátomnak szokatlan lesz a sok idegen szem. -Fölösleges volt az aggodalmam. Diegó nyugodtan játszott, noha merőben -más dallamokat, mint amiket szokott. Minden muzsikájában volt eddig -valami magyaros, ezúttal mintha a hegedüje is frakkba öltözött volna. - -Mindazonáltal figyelemmel hallgatták. Egy-egy játéka az -oktáv-kettősökkel a hangok ezüst patakját zúdította végig a termen, s -időnkint halk morajlást idézett elő. Minden művész ismeri azt a meleg -morajlást, amely annak a jele, hogy magával ragadta a magasba a -lelkeket. A lelkek emelkedésének szárnysuhogása az. Az a művész, aki azt -hallja, bizonyos lehet abban, hogy a halhatatlanság csillaga -előtündöklött a feje fölött. - -Zúgott a taps a végén. Mindenki tapsolt. A szívem majd kiugrott a bordám -közül. - -– Győztünk Diegó, győztünk! – kiáltottam felrohanva a színpadra. Ez az -első tetszés-zaj egy dicső pályafutásnak a biztos előjele! - -Diegó oly nyugodt volt, mint otthon. - -– Tetszik; úgylátszik, tetszik a játékom. - -– De mi a keféért nem játszik ön a szokott melódiákból? - -– Hogy játszak, mikor idegenben vagyok? Csupa frakk és kölni illat. - -– Hát nem a szerzeményeiből játszott? - -– Nem én, csak összevissza, ahogy a színház képe inspirált. - -Rábámultam. - -– Kérem, – mondottam, – ez veszedelmes. Jó lesz tán elővenni a kótákat. -Az bizonyosabb. - -– Nem tudok én azokból semmit, csak ha elém teszem. - -– Hát mit játszik a második szakaszban? - -– Folytatom ahol elhagytam. - -– De hátha ugyanazt hallják? - -Vállat vont. - -– Már hogy lenne ugyanaz. Most arra fogok gondolni, hogyan játszott a -másik művész? Azt sokszor próbáltam emlékezetből utánozni. Olyankor -eszembe jut mindig az is, hogy milyen borult kedvvel hallgattam. Az az -emlékezés is melódiává alakul. - -Aggódva tértem vissza a nézők közé. A hölgy elvijjogta a dalát, aztán -újra Diegó következett. - -Valóban mást játszott. Szemet és fület kápráztató futamokat, amik oly -gyorsan iramlottak egymásután, mintha két hegedün két művész játszana -valami őrült kergetősdit. - -Aztán megszólalt az alsó húron egy bánatos magyar melódia, amelynek a -lélekzet-vételeit az előbbi futamok folytatása töltötte be. - -A közönségnek nagyon tetszett. - -– Ilyen technikája nincs ezidőszerint senkinek se! – hallottam -mindenfelől. - -Ismét rohantam hozzá: - -– A közönség a hetedik égben van! – mondottam. De mi lesz a harmadik -szakasz? - -– Nem tudom, – felelte. Valami kell, hogy inspiráljon. Egye meg a moly -ezt a piros termet, nincs benne semmi változatosság. - -Megrőkönyödtem. - -– Dehát éppen semmit se tud a szerzeményeiből? - -– Tudok biz én, tudok részeket mindegyikből. Csakhogy azokat eljátszani -itt nem lehet. - -– Már hogyne lehetne. - -– Nem lehet. Az a kert kell azokhoz, meg azok a fák, az az ég, az a -csöndesség. - -– Dehát azt a kertet nem hozhatjuk ide! – feleltem idegesen. - -Vállat vont. - -– Úgy beszél, ahogy érti. Más az, ha magamnak játszom, más az, ha -pénzért. - -– Dehát mégis mit fog játszani harmadiknak? - -– Magam se tudom. Talán ránézek majd valamelyik dámára, és eljátszom, -amit abban a pillanatban gondolok. - -Csengettek. Nekem a lábam is remegett kétségbeesésemben. Mi lesz, ha az -a dáma éppen a hegedülés közepén fölkerekedik és elmegy!? - -Visszarohantam a művészemhez: - -– Nem tudná eljátszani azt a négyes hangu valamit, amelyikben a férfi -meg a nő váltakozva énekel. - -– Hogyne, – felelte Diegó nyugodtan. Azt el tudom. - -– Nohát akkor azt. - -Falakat rengető tapsvihar volt az előadás vége. A közönség véleménye -egyértelmüleg az volt, hogy merőben új hegedüse van a világnak! - -– Egy egy hegedü-Sekszpir! – hallottam egy pocakos tokás úrtól. - -– Ez egy hegedü-Boszkó! – mondotta rá egy másik. - -Melyik dicsérte jobban? nem biráltam akkor. Csak örültem, bomlottul -örültem. Nem is a lábamon jártam, hanem szárnyakon. - -– Aranynapok várnak ránk Diódy uram! – mondottam lángolva. A közönség -ítélete példátlanul lelkes! - -Diegó nyugodtan vonogatta vállát: - -– Tetszett. Éreztem hogy tetszett. - -– És ön közömbösen fogadja ezt a nagy jelentőségü tetszést? Hiszen egy -csokoládé-gyáros jobban örül, ha a csokoládéjáról jó megjegyzést hall, -mint ahogy ön örül ennek a világra-szóló tetszésnek! - -– Nem hajlongtam eléggé? A hotel-portás nem hajlong annyit egynap. - -– Nem úgy értem. Önnek belsőleg kell örülnie. Ünnepi kivilágítást kell -éreznie a lelkében! - -A fejét rázta. - -– Nem tudok én már örülni a dicsőségnek. Hiába: vén vagyok. - -A bevételünk kilencszáz frank volt. Felét átadtam fillérig. - -– Az első marok pénz a milliókból, – mondottam ragyogva. - -Vissza olvasott belőle négyszáz frankot. - -– Ime egy rész az adósságomból. - -– Ráérünk azzal, – feleltem. Majd később, ha több lesz. - -– Nem, – mondotta komoly csökönyösen. Az utazásunk került kétszáznegyven -frankba. A fekete ruhám százhatvan frankba. Marad a frakk-ruha, -fehérnemü, láda és hotelköltség. Holnap azt is megtérítem. Nem tudok -nyugodtan aludni, ha adósság lóg a fejem fölött. - -Azon az estén már épp úgy vacsorázott, mint más, noha mérsékelten. Sőt -egy pohár bort is ivott. - -A hirlapok másnap dícséretekkel áradoztak. Kettőnek fizetem, de csak -kettőnek; persze az ő tudtán kívül. Azonban, hogy ingyen is szólt róla a -dícséret, kedvező jel volt. Énnekem még a cilinderem is örömsugarakat -árasztott. - -Diego közömbösen olvasta. - -– Hiába nem tudok örülni. - -Azon éjjel én elutaztam Genfbe, hogy az ottani föllépésre készittessek -plakátokat és reklámokat. S egyúttal néhány reklámsort küldöttem -postautalványon a Figarónak. Dürant kértem meg, hogy tegye postára. A -francia elolvasta a szelvényt és nevetett: - -– Ön ügyes imprezárió! - -Hát mentem Genfbe. Termet béreltem. A művész arcképét kirakatokba -osztottam. - -Harmadnapra tértem vissza. - -A vasuton nem csekély meglepődésemre kedvezőtlen hireket olvastam a -művészemről. - -A második játék még tetszett. A lap azt írta, hogy a közönség a -hátralévő napokra elkapkodta a jegyeket. De már a harmadik játékról nem -írt a lap kedvezően. - -„A művész úgylátszik nem nagy programmal indult a világba, – írta a -kritika, – bármily csodálva hallgatjuk is, az ismétlések arra vallanak, -hogy a művésznek csupán négy-öt számra terjed a művészete. Tekintve azt, -hogy a közönség estéről-estére ugyanaz, illő lett volna erről -értesíteni.“ - -No ez keserü korty! - -Kedvetlenül szálltam le a vonatról. Az első szavam a művészem tudakolása -volt. Azt mondták, hogy a kaszinóban van. - -Ott áll a játszók mögött a rulet-asztalnál. De nem játszott, csak nézte. -Nézte komolyan, hidegen. - -Ahogy a vállát megérintettem, az arca földerült. - -– Mennyi pénz! Barátom mennyi pénz! – mondotta zsebére ütve. Csaknem -hatezer frank a bevételünk! Az összes jegyek elkeltek! Jöjjön, -osztozzunk. - -És félrevont egy üres asztalhoz. Elővonta a tárcáját: - -– Vagyon ez barátom máris, amit eddig szereztünk! - -– Olvasta amit a lapok írtak? - -– Nem én. - -– Kedvezőtlenül írnak. - -– Kedvezőtlenül? Bánja a gömöri szösz! - -– Azt írják, hogy ön csak négy-ötféle zeneművet játszik, hogy nem tud -többet. - -Arcán megvető mozdulat futott át. Szétolvasta a bankókat, s -hozzászámlálta az én csomómhoz a tartozását is. Aztán visszatért a -sergőhöz. - -– Csak nem játszik tán? – kérdeztem aggódva. - -– Nem, – felelte, – csak nézem. - -Otthagytam. Siettem Düránhoz, hogy megtudjam mi történt? - -– Semmi különös. Csak egypár zenész jött át a szomszéd városokból. Azok -fumigálták talán a hirlapírók előtt a Diegó úr művészetét. - -– És a közönség hogy viselkedett? - -– Csakúgy mint az első napon. Ámbátor valamivel tartózkodóbb volt. - -– És Diegó úr nem volt izgatott? - -– Nem az. Épp oly nyugodtan játszott, mint mindig. - -– Tehát ön azt véli, hogy a lapokat ellenséges fúvások fordítják -ellenünk? - -– Bizonyos. A holnapi játékra Párisból is jönnek. Az első jelentések -képzelheti mennyire felizgatták a hegedü-művészeket. - -Rohantam vissza a játékterembe. - -Diódyt ugyanott találtam, ahol hagytam. Egy játékosnak a háta mögött -állt és annak beszélt: - -– Okos elvonulás! Ha most abba nem hagyja, mingyárt elviszi az ördög! - -A játékos előtt nagy csomó bankó hevert. Ezresekbe játszott. Idegesen -mordult Diódyra: - -– Ne izgasson kérem. Tudom én mit csinálok. - -S két ezrest vetett a feketére. A két ezres elveszett. - -– Látja! – szólt nevetve Diódy. Most megfordult a szerencséje! - -S hogy engem megpillantott, intett hogy siessek. - -– Tegyen az ellenkezőre, amit ez az úr rak. A vörösre tegyen. - -Intettem, hogy nem játszom. - -Megfogtam a karját és félrevontam. - -– Nagy ujságot mondok, – szóltam komolyan. Ellenségeink támadtak. - -– Ellenségeink? Meglássa, hogy ez a bolond mind elveszti a pénzét!… - -S hogy én tovább akartam magyarázni, kedvetlenül rázta a fejét: - -– Nem törődöm velök. Kérem ne zavarjon! - -S rászólt egy kisasszonyra: - -– Az ellenkező színre, kisasszony. A vörösre… - -– De kérem, – mondottam, – ez nagyon fontos! Hagyja kérem egy pillanatra -az asztalt, hiszen úgyse játszik. - -Mintha nem is hallotta volna a szavamat. A tekintete remegő -érdeklődéssel kisérte a szerencse-golyó lassulását, s hogy a golyó -vörösön állt meg, diadalmasan nézett reám: - -– Lássa! Megmondtam! - -– De kérem a mi ügyünk… - -Megfogta a kabátom gombját és élénken magyarázott: - -– Mikor valakit szemmel-láthatólag üldöz a szerencse, csak az ellenkező -színt kell rakni. Itt kezdődik az én szisztémám! - -Láttam, hogy nem lehet vele beszélni. Visszatértem Düránhoz, hogy vele -tanácskozzak: mi módon lökhetjük ki azt a sárga kutyát, aki ellenünk -ugat? - -Évek multán tudtam meg, hogy a sárga kutya maga Dürán volt. De akkor még -csak nem is sejtettem. - -A ravasz kópé a legjobb barátomnak mutatkozott. A kérdésemre, még csak a -szeme pillája se rezzent meg. - -– Bajos valami, – felelte. Ha egyszer a közönség elfordul, hiába minden -cselekvés. Mindössze azt az egyet tehetjük meg, hogy a legközelebbi -estén új részeket illesztünk a programba. Szivesen vállalkozom arra, -hogy egy-két számot én is betöltsek. - -Az ajánlatát jónak éreztem. Még azon az estén fogtunk egy olasz -baritonistát is. És intézkedtem, hogy reggelre új plakátok jelenjenek -meg. - -Mikor visszatértem a szállóba, tizenegy felé járt az idő. Ahogy a szobám -kulcsát leakasztják, látom, hogy a Diódy kulcsa még ott lóg. - -Hol lehet? - -Eszembe jutott, hogy a kaszinóban hagytam. Teremtő Isten! Az az ember -ott bizonyosan játékba merült. Hogyan fog holnap hegedülni? Hiszen a -játék láza betegítőbb a maláriánál! - -Rohantam a kaszinóba. Diódy a játékosok mögött állott és a noteszába -jegyzett. - -– Játszik? – kérdeztem aggódva. - -– Dehogy is, – felelte mosolyogva. Csak nézem, hogy amire tennék -kijön-e? - -– És kijön? - -– Eddig nyertem volna egy aranynyal negyvenezer frankot. - -– Tyüh, teringettét! Hát mért nem tette meg? - -– Nem azért vagyok itt, – felelte nyugodtan. - -– Nem azért? Hát mért? - -– Próbálom magamat. - -S hogy erre értetlenül néztem reá, folytatta: - -– Ez a zöld asztal úgy vonz, mint az örvény. - -– Engem nem vonz. - -– Csupa titok, csupa rejtelem. - -És újra az asztalhoz fordult. - -– Tessék, – mondotta meglepetten, – a bank nyert. - -* - -Délben Diódy nem jelent meg az asztalnál. Csak akkor gondoltam arra, -hogy az első fellépése óta mintha megváltozott volna az az ember. -Hidegebb, hallgatóbb. Semmit sem kérdez. Röviden felelget. Ez az ember -haragszik rám valamiért! - -Végig gondoltam együtt-müködésünk minden mozzanatát. Mivel bántottam -meg? Nem tudtam eltalálni. - -No megkérdezem tőle, mihelyt találkozunk. Nincs olyan gyürődés, amit ki -ne lehetne vasalni! - -Diódy azonban nem jött. - -Ugyan nincs-e a játékteremben? - -Ott volt, de a trántekarán asztalnál, ahol az emberek nagyban játszanak. - -Megrémültem. Ha ez az ember belevegyül a játékba!… - -– Uram, – mondottam a szünetben, – nem ebédel ma? - -– Most reggeliztem. Majd csak este felé. - -És tovább jegyezgetett. - -Délután megérkeztek a párisi lapok. A Figaróban a nevünket pillantom -meg. És olvasom a következőket: - -„Nizzában és Monte-Karlon egy amerikai uj hegedü-művész hangversenyez, -Diegó Dionis úr. A közönség érdeklődéssel hallgatja, noha a játéka nem -mozog magasabban, mint egy jó zeneiskolai növendéké. Az igaz, hogy azt a -csekélységet amit tud, oly bravuros vonó-kezeléssel tálalja fel, hogy a -laikus közönséget megbűvöli vele. Azonban az értő zenészek szerint nincs -nagyobb jelentősége, mint annak idején a zongora-művészetben volt -Thalbergnek.“ - -Hüledezve olvasom ezt a kegyetlen közleményt, s rohanok vele Düránhoz. - -– Mondja kérem, ki volt az a Thalberg? - -– Thalberg? Az egy jeles zongoraművész volt, aki nem tudott semmit. Mért -kérdi? - -– Dehát hogy lehetett jeles zongoraművész, ha nem tudott semmitse? - -– Azt nehéz megmagyarázni. A nők rajongtak érte, de a zenészek mingyárt -látták, hogy tartalmatlan ember. - -– Nem értem önt. - -– Ő ügyesen zongorázott, és kitalálta a középjátékot. - -– Mi a csuda az a középjáték? - -– Hogy fölvett valami dallamot, és azt más közbealkalmazott dallamokkal -kisérte. Uj valami volt a zongorázás terén, tehát hatott. Mihelyt -azonban látták, hogy ez az összes tudománya, csakhamar elvesztette a -jelentőségét. Orfeumi művészet volt. - -Ettől a magyarázattól szinte megfáztam. A Figarót mindenütt olvassák. -Bárhol megjelenünk, a jelszó ki van adva: _A hegedü Thalbergje_. A -velőtlen szajkók mindenütt ezt fogják ismételni. - -Olyanforma érzelmekkel vártam az estét, mint amilyennel a gazda megy -jégverés után a vetésének a megtekintésére. - -Düránt megkértem, hogy ne szóljon Diegó úrnak egy szót se a Figaróról. -Az igaz, hogy nem is volt rá alkalom: Diegó még hét órakor is ott ült a -játékasztalnál. - -De már akkor bementem érte. - -Ott állt a játékosok mögött. Az arca ki volt pirulva. A kártyát éppen -keverték. Intett, hogy lássam. - -– Itt is nyertem volna, – susogta a jegyzeteit mutatva. Szerencsém lett -volna ma is. Eddig tizezer és négyszáz frank… - -– Uram, – mondottam, – egy óra mulva kezdődik a hangverseny. Ön nem -ebédelt még, és át is kell öltözködnie. - -– Jó. De most gondolatban száz aranyat teszek. Várjon! - -A kártya csosszant. A száz arany elveszett. - -– Ugyan kérem, – szólt rám ingerülten, – távozzék innen. Valahányszor ön -megjelenik, mindig ellenem fordul a szerencse! - -– Dehiszen ön nem vesztett semmit se. - -– De veszthettem volna. Száz arany, kishiján ezer forint. - -Ekkor láttam, hogy épp oly izgatott, mint az asztalnál ülők. - -Belelapozott a jegyzőkönyvébe, amely épp oly érthetetlen jelekkel volt -tele, mint a kótái. Kereste a következhető kártya-fordulatokat. - -De én is csökönyös ember vagyok, s elvégre az én játékom nem itt folyik. -Ha ez az ember éhesen idegesen rohan innen a hangverseny terembe, nem -fog tudni hegedülni. - -– Uram, – feleltem komolyan, – a másik teremben a tisztességünk van -kockán. - -Haragos szemmel meredt reám, aztán zsebre vágta a noteszát. Megindult a -ruhatár felé. - -– Ne boszankodjon rám, – mentegetődztem, – de lássa itt vetjük meg a -hirnevünk alapját. Ellenségünk már is van. Ha ön fáradtan lép föl, -megcsappan a dicsőségünk. - -– Nem haragszom, – felelte enyhült hangon. Helyes az ön magaviselete. - -– De én egyáltalán nem értem önt, minek érdeklődik a játék iránt, ha nem -játszik? - -– Nagy rejtelem ez kérem, – felelte könnyü sohajtással. A szerencsét -nőnek ábrázolják, de inkább egy zöld sfinksz lehetne a képe. Aki annak a -titkát meg tudná oldani, nagyobb ember lenne Napoleonnál is. - -És elgondolkodva bólogatott. - -Betértünk az étterembe. Ott valami hideg húst rendelt és egy pohár vörös -bort melléje. - -Ekkor robogott hozzánk az énekes hölgy. - -– No mit szól arra a gonosz Figaróra? – kérdezte Diódyt. - -Az értetlenül nézett reá. - -– Talán nem is olvasta? Az van a Figaróban, hogy ön iskolai -gyakorlatokat játszik, hogy ön egy hegedü-Thalberg. A közönség -kézről-kézre adja az ujságot. Ez nem jó kérem. Kérem ha a közönséget így -szuggerálják… - -Diódy nem felelt semmit. Nyugodtan evett, ivott. Még csak azt se -kérdezte, hogy hol az a Figaró? - -Én csak ott sápadoztam mellette. - -Végre nem állhattam megjegyzés nélkül: - -– Csodálatos az ön hidegvére uram! - -Elmosolyodott: - -– Ki nekem az a Figaró? Bánom is én, hogy a Figaró mit gondol felőlem! - -Magához intette a pincért és fizetett. Én csak hüledezve néztem rá: -Annyira ostoba-e ez az ember, hogy nem tudja, mit használhat és mit -árthat a hirlap kiáltása? - -Valóban sok olyan ember jár a föld szinén aki ügyesen viseli a Midász -király sapkáját. De őróla éppen nem hittem volna. - -Siettünk a hotelunkba, hogy időnk legyen átöltözködni. - -Diódy az úton vigasztalóan szólott: - -– Ne legyen olyan kocsonya-szivü kedves fiatal barátom. A hirlapok -sokszor bearanyoznak sok ludat és gúnárt. És rákiáltják hogy aranytollu -fácán! De mit használ az? A közönséget nem lehet megcsalni. - -Nyolc és fél órakor a versenyteremben voltunk. - -Előbontotta a hegedüjét és szeretettel törülgette. - -Egy Párisból érkezett hegedüs, aki a harmadik estén ismerkedett meg -vele, érdeklődéssel nézte a hegedüt: - -– Régi szer, – mondotta. Ugyan kitől való? - -– Én bizony nem tudom, – felelte Diódy. Családi ereklye. - -A francia belenézett az _s_ alaku nyiláson, aztán belefujt és megint -belenézett. - -– Stradiváriusz, – felelte, – valódi Stradiváriusz! Megér huszezer -frankot testvérek között is. - -Diódy elbámult: - -– Huszezer frankot? Ugyan ne tréfáljon. - -– Annyira nem tréfálok, hogy bármely pillanatban megadom érte magam is. - -A teremből taps hangzott be. Az énekes kisasszonyunk végezett. - -– Mit játszik? – kérdeztem Diódytól. - -– Talán magyar dalokat. Próbáljuk meg egyszer. - -Ráhagytam. Még örültem is neki. Ez csak uj valami lesz ennek a finnyás -közönségnek! - -A baritonista hamar végzett. Bőgött mint a bivaly. A közönség tapsaira -földig hajlongott. Aztán fogta a cilinderét és elment. Nem érdekelte a -hangverseny többi része. - -Diódy következett. Szorongó mellel figyeltem, hogyan fogadják! Hát -bizony gyönge taps fogadta, feltünően gyöngébb, mint amilyen az első -volt. - -Ez már a Figaró hatása! – gondoltam borzongva. - -A hegedü megzendült. A Cserebogár-dalt kezdte mély hangon, szélesen, -mintha bársony torokból ömlene a hang. Engem egyszerre a felhők fölé -emelt vele. A szememet könny nedvesítette meg. Soha nem gondoltam volna, -hogy ez a dal zenei kincs! - -Aztán áttért más régi dalokra. Repült a daru magasan. Fábián Pesta is -kiállott tizenkét zsandárnak. Gyászolt Máté-Szalka, és szépen legelt a -báróné gulyája. Cifrák nélkül, mély zengedezéssel folytak a dallamok a -gé-húrból. A hegedüjének tüdeje volt. Lélegzett. És ez a meleg lélegzet -érzett minden dalában. - -Ha most a pesti Vigadóban volnánk! - -Vártam, hogy át fog csapni víg dalokra. De neki az a bolond természete -volt, hogy csak az első percekben játszott másoknak, aztán elfelejtette -a világot. Akkor is egymás hátán tolult eléje a sok szép régi magyar -dal, és ő alig végezte az egyiket, már a másik volt a vonóján. - -Eljátszott talán harminc dalt is, s végül hirtelen egy rántással -befejezte. - -A közönség is úgylátszik érezte, hogy nem kapott teljes befejezést. A -taps csak akkor kezdett csattogni, mikor már a művész megfordult, és nem -volt hosszantartó taps, sőt nagyon is hamar elhallgató. - -Rajtam mintha hideg vizet öntöttek volna végig. - -– Valami baj van? – kérdeztem Diódyt aggódva, mikor a művész-szobába -belépett. - -– Semmi, – felelte. - -– De ön olyan hirtelen végzett. - -– Megelégeltem. Ma nincs kedvem játszani. - -– Ez nem jó, – mondottam. Mit cselekedjünk? A publikumot hazaküldeni nem -lehet. - -Szivarra gyujtott és mélázva nézett maga elé. - -Én aggódva gondoltam a hátralevő két részre. Ha már az elsőt így fogadja -a publikum, hogyan fogadja a többit? - -– Talán valami vidámabbat játszana, – mondottam. Hiszen ez olyan volt, -mint valami rekviem! - -Olyan pillantást vetett rám, mint a ketrecbe zárt párduc. - -– Kedves barátom, – szólalt meg aztán érdesen, – az ilyen -megjegyzésektől tartózkodjék. - -– Bocsánatot kérek, de… - -A teremből behallatszott Dürán úr zongora brummogása. Kifüleltem. A -közönség nyugodtan hallgatott. - -– Bocsánatot kérek, – folytattam, – de a közönség kedvére is kell -játszani. Elvégre értem én, ha nem mondja is, hogy a művész nem iparos, -dehiszen önnek annyira nagy a gyakorlata, mint a szinésznek, aki bármely -pillanatban tud sírni vagy nevetni. Én csak azt mondom, hogy ön az imént -sirt, próbáljon most nevetni. - -Mogorva arccal szívta a szivarját. Kétségtelen, hogy bántotta a közönség -hidegsége. - -S ültünk egymás mellett szótlanul, mint az egymásra únt házastársak -szoktak. - -Én azon tünődtem, hogy mi lelte ezt az embert? Hiszen otthon, mikor a -falaknak játszott, több kedvvel játszott. - -De nem mertem vele beszélni. - -Dürán úr végakkordokat dörgetett. Taps csörgött utána hosszan melegen. A -homlokát törülgetve lépett be, és sugárzott a boldogságtól. - -– Gratulálok, – mondottam, – szivemből gratulálok. - -Öt percnyi szünet következett. A zsebórámon néztem. Aztán intettem -Diódynak. - -Letette a szivarját és nyugodtan lépett elő. - -A hegedüjén a Tolnai lakodalmas zenéje hangzott fel. Az alsó húrokon -remekül kontrázott hozzá. - -Én örömömben a bokámat is összevertem. - -Dürán fülelt és az orrát fintorgatta. - -– Nem tetszik? – kérdeztem megütődve. - -– Cigányt utánoz, – felelte kitérően. Nekem tetszik. - -Azzal kifordult, hogy elvegyüljön a közönség közé. - -A megjegyzésére megszeppentem. Farkas Miska akkoriban járta Európát. Más -cigányok is ki-kirándultak külföldre. Ha ennek a franciának nem tetszik, -tetszik-e a többinek? - -Az aggodalmam azonban ismét gyönyörködésbe olvadt által. Nem hallottam -még Diódytól népdalokat. Ahogy az ő hegedüjén ment Balogh Fáni a kútra, -s nem talált a gyalog útra, az egy aranynyá változott dal volt nekem! -Szerettem volna kirohanni a pódiumra, s odakiáltani a közönségnek: Ugy-e -hogy nagy művész! - -De egyre tüzesebb dalok következtek: verbungosok, csárdások, -szoknya-csavarintó dalforgók. Nincs az a cigányprimás, aki rögtön a -lábához nem tette volna a hegedüt. - -Dürán visszatért és az ajtófélfához támaszkodott. - -– Érdekes, – mondotta, – nagyon érdekes. De én hallottam már ilyet. -Bizonyára jól cselekszik Diegó úr, ha olyasmit játszik ami új. - -Abban a pillanatban kezdett véget cifrázni Diódy. Épp úgy cifrázott, -mint a cigányok. Aztán két rántás. S a zene elhallgat. - -Valaki összeüti kétszer a tenyerét. Semmi visszhang. Csend. Mintha a -közönséget elnyelte volna a föld. - -Lélekzetem is eláll a figyelésben, hogy talán csak késett a taps… De -semmi… fagyos semmi… - -Dürán rám mereszti a szemét és halkan füttyent: - -– Fűű! Ez bukás. - -Én csaknem elájulok. - -Diódy sápadtan lép be a szobába. Ránk néz és leül. - -Bennem még tán a szivdobogás is elakadt. Figyeltem, vártam, hogy talán -valaki elkezdi a tapsot; talán valaki rászól a közönségre: - -– Uraim, ez igazságtalanság! gonoszság! - -De csak a szokott csevegés utálatos moraja hallatszott. - -Végre meglöktem Düránt: - -– Menjen az istenért, játszék valami szólót, csak mentül hosszabbat. - -Attól tartottam, hogy a közönség közé ellenséges muzsikusok vegyülnek, -és arra izgatják, hogy hagyja el a termet. - -A kivülről hangzó taps jelzi, hogy Dürán a pódiumra érkezett. Csakhamar -hallom is plink-plank… Béthóven valamelyik szonátája. - -Szinte betegen rogytam le egy székre. Vártam, hogy Diódy megszólal. -Jólesett volna abban a percben, ha egyet káromkodik. - -De ő csak ült megmárványosodott arccal, komoran. - -– Ez kell a közönségnek, – fakadtam ki végre, – széna! szalma! békavérü -szonáta! - -Nem felelt. Uj szivart vett elő, s gépies mozdulattal meggyujtotta. - -– A közönség, ime itt a közönség! – folytattam keserü szájjal, – ime -ilyen a közönség! Egy rongy hirlapi megjegyzés megváltoztatja az -agyavelejét. Mivel a hirlap azt mondta, hogy ön értéktelen, nem mer -tapsolni még akkor se, ha a szive fölmelegszik. - -Diódy úgy ült mint a Munkácsy elitéltje a siralomházban. - -– Lássa, – folytattam, – ime itt az igazságos közönség amelyre ön -hivatkozott! - -Diódy megvetően legyintett a levegőbe: - -– A közönség egy ezerfejü szamár! - -– No hálistennek, csakhogy egyszer már egy a véleményünk! Nem kellett -volna magyar dalokat játszania. A cigányoktól hallják az ilyesmit. A -versenytermek publikuma tortát vár, s ön debreceni kolbászt tálal -eléjök. - -Sápadtan nézett maga elé. A szavaimra nem felelt. - -A bukás most már kétségtelen, – gondoltam. Diódy nem léphet többé ki. -Mivel töltsük be a hiányzó számot? Nincs más hátra, csak az, hogy a -művészt betegnek jelentsük, s helyette ismét a kisasszony énekeljen. - -Kimentem a kisasszonyért, s megkértem hogy készüljön egy dallal többre, -mint amennyi a programra volt irva. Aztán visszatértem a terem -forróságától és a gyalázatunktól kábultan. A homlokomat két kézbe -szorítottan töprengtem, hogy a genfi hangversenyünket megtartsuk-e? vagy -más városba menjünk? - -Ekközben a párizsi zenész is belépett: - -– Kedves Diegó úr, – mondotta vigasztalóan, – a közönség ma kissé -kedvetlen. De oda se neki! Én is jártam már így. Rossini megbukott a -Szevillai borbélyával. Wagner Lohengrinjét Milanóban megfütyülték. Ne -ijedjen meg. Más városban új közönség, új lelkesedés. - -– De hogyan lehet az, – szólaltam meg, – hogy az első estén viharos -tapsokkal fogadnak, a negyediken meg ilyen cudar közömbösen. Hiszen -hallotta ön, mit produkált Diegó úr! Ha ez az est Pesten van, hát -szétdől a hangversenyterem. De itt… Varjaknak retorika! - -A művész a vállát vonogatta: - -– Hja a közönség áprilisi természetü. Egyik órában meleg, a másik órában -dermesztő. És önök egy nagy hibát is követtek el. - -– Micsoda hibát? - -– A programon most már negyedik este mindig ez van: _Diegó Dionis úr -játéka_. Mi az a _játéka?_ Semmit mondó szó. A közönség szereti a -fantáziáját kalauzzal vezettetni. Nézze meg a leghitványabb kóták is -micsoda cimekkel jelennek meg: _Havasi kürt. A szűz imája. Szerenád. -Nászéji zene. Lizet valcer. A kis regruta. O bella Napoli!_ Vegye ön le -a cimcédulákat a mustáros csészéről, sárnak fogják nézni. - -Az énekes kisasszony belépett. - -– Énekeljek? Mit énekeljek? Talán a Fauszt-keringőt? - -Mentegetődzve fordultam Diódyhoz: - -– Azt gondolom, az ön véleménye is az, hogy a program utolsó számát -megváltoztassuk. - -– Minek? – hörkent fel Diódy. - -– Hát, hát… – hebegtem, – ön még tovább is akar játszani? - -– Hogyne, – felelte fagyosan. – A programmon ki van nyomtatva, hogy én -következem. - -– De… - -– A közönség fizet. A közönség jogosult úgy viselkedni, ahogy akar. -Fizettek; elfogadtam; játszom. Menjen ki kérem és jelentse a -publikumnak, hogy a következő játék címe: _Szent Dávid a holdban_. - -Remegő lábbal léptem a pódiumra és még remegőbb ajakkal hirdettem ki a -címet: - -A teremben nevetés moraja áradt széjjel. - -– Mit nevetnek? Talán hibásan mondtam? – kérdeztem Düránt. - -Az is mosolygott. - -– Nem, – felelte. Csak olyan szokatlan… - -Aggódva néztem Diódyra, hogy nem remeg-e a keze? - -Nem remegett. Olyan nyugodtan tette le szivarját, mint a vívó teremben a -félmeztelenre vetkezett viaskodók szokták. Szeretnek az emberek olykor -szinészkedni. - -Fölfogta a hegedüt és kilépett a pódiumra. Könnyedén meghajolt. Hátulról -is láttam, hogy az arca sápadt. Engem ájulás környékezett. - -A terem elcsöndesült. Taps nem hangzott. Ez rossz jel volt. Csodáltam -Diódyt, hogy a történtek után még hegedülésre vállakozott, ez már nem is -bátorság volt, hanem vakmerőség. Ha én az ő bőrében vagyok, -szégyelletemben megszököm. - -Irgalom istene! mi lesz ebből! - -Keresztbe tette a vonót a hegedün s egy különös hang zendült meg a -teremben. Nem is egy hang, hanem kettő, három, vagy talán száz is -egyszerre. Ha valaki behunyt szemmel ült volna a teremben, azt vélte -volna, hogy távoli monoton bogárzengés, aminő nyári estéken hangzik a -mezőn. - -Mimódon zengette azt a hangot? soha meg nem birtam volna érteni. Dürán -magyarázta később vélekedésképpen, hogy három csaknem egyforma közép _á_ -hangot zengetett. A három között levő negyedhangnyi különbség utánozta a -természet zenéjét. De mondom, ez csak vélekedés volt. - -Aztán új hangok olvadtak elő: selyemszál finomságu zöngelmek, amelyek -mintha esti szellő szárnyán emelkednének fel és bocsátkoznának ismét -alá… Szinte észrevétlenül változott halk hárfajátékba a zene… de az is -mintha messze a magasból hangzanék… Himnus-szerü zsoltári valami… - -A művész félig behunyt szemmel játszott, mintha csak simogatva -érintgetné a vonójával a húrokat, s mintha nem is a hegedü zengene, -hanem a hangok a levegőből gyülnének oda… - -A közönségre fordul a nézésem: csupa meredt szem, csupa nyitott ajk, -kövült arcok, kriptai csöndesség. - -És szól a tündérzsoltár: lágyan hullámzik a hang, de nem hegedü-hang az, -ókori regék eol-hárfa hangja… Most mintha a bűvös hangok közé nádsusogás -vegyülne, mint mikor végigsóhajt az őszi szél a nádason és berzengeti a -leveleket…, aztán a mélyből rejtelmes halk hangok bugyognak fel… meg -elhalva omladoznak vissza… hosszan… altatón… - -Azt gondoltam befejezi ezzel, de egyszerre hallom, halk vékony -üveghangok siramlanak elő… szédítő magaslatokba kerengő tündéri páros -hangok, amelyek már a lehetetlenség határaiba emelkednek… Kisérteties -hangok… Mintha jégcsapokon vonná végig a vonóját… - -A lélekzet eláll a mellekben. A gyönyörűség szinte hátborzongató -hidegség immár. A nők ájulás-szerüen hunyják be a szemüket… - -A művész hegedüjén haldokló halksággal múlik el a zene… A vonót és -hegedüt lassan lebocsátja. Könnyedén meghajol és megfordul, ellép -alvajáró arccal. - -Másodpercek kellenek, míg a közönség föleszmél. Akkor egyszerre a -tapsnak és bravózásnak olyan orkánja tör ki a teremben, aminőt életemben -nem hallottam. Az emberek tombolnak; a nők a keztyűjöket ledobva, -kigyulladt arccal, könnyes szemmel kiabálnak, tapsolnak: - -– Bravó! Bravó! - -Diódy már bent van a művész-szobában. Hallgatva áll. Arca komor és -nyugodt. A hegedüt leteszi az asztalra. - -Én az örömtől a térdemben is reszketve állottam az ajtóban. - -– Ilyet nem hallottam életemben! – mondotta Dürán. - -És gratulálón nyujtotta a kezét Diódynak. - -Az közönbös arccal fogadta. - -– Hát menjen ki! – üvöltök rá a boldogságtól szinte őrjöngve. Ezt meg -kell ismételnie! - -– Persze, – mondotta Dürán is. Csak siessen. - -A teremben tomboltak, ordítottak, tapsoltak, székekkel dörömböztek, -viharos türelmetlenséggel követelték az ismétlést. - -– Menjen már! – mondottam szinte fuldokolva. - -Diódy összeszorított ajakkal állott. Komor szemmel nézett maga elé. - -– Menjen már! menjen! – lihegtem, – hiszen a közönség őrjöng! - -– Nem tartozom többel, – morogta Diódy. Amiért megfizettek, -eljátszottam. - -S leült. - -– De követelik! Menjen már! Menjen! Hát nem hallja? - -– Követelik? – kérdezte sötéten. - -S komor szemében valami vadállati sárga fény villant el. - -Fölkelt s gépies mozdulattal vette föl a hegedüt. - -Megindult nyugodtan. - -A hegedüt a kezében lógatva tért vissza a pódiumra. Ott megállt és -végignézett a bravózó, őrjöngő közönségen. Aztán megfogta a hegedüt a -nyakánál és úgy csapta a zongorának a sarkához, hogy ezer darabra -recscsent széjjel. - -Azzal megfordult és ellépett. - -* - -Másnap délelőtt kerestem. A rulet-asztalnál ült. Egy halom pénz volt -előtte. Játszott. - -– Uram, – mondottam betegen, – hol fog ebédelni? - -Idegenül nézett reám, s félvállról felelte: - -– Nincs semmi dolgunk többé együtt. Látta, hogy végeztem. - -Tett egy százfrankost. Elvesztette. - -A játék szünetében hozzám fordult, és farkas-nevetéssel szólott: - -– Egyszer veszt az ember, másszor nyer. Az a fő, hogy megérezze, mikor -ül mellette a szerencse. - -S belemarkolt az aranyba, rányomta a vörösre. - -– Meglássa, hogy most nyerni fogok! - -S amint a kezét fölemelte, láttam, hogy a keze reszket. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Még aznap szerződtem Düránnal, és vele utaztam tovább. - - - - -A mutter. - -Mutternak mondja a nép azt a négyszögletes forma kis vasat, amelylyel az -eke srófjának kiálló végét rászorítják az ekére, nehogy a sróf kiessen. - -* - -Egy alföldi városban laktam akkor, s az orvos azt ajánlotta, hogy -naponkint legalább is négy órát vadászszak; vigyek magammal egy jól sült -grehem-kenyeret, s költsem el morzsánkint, – akkor aztán az egészségem -visszatér. - -Az orvos tanácsából csak a négy-órai járkálást fogadtam el. Megindultam -kora reggelenkint, s kiballagtam a városból hol keletnek, hol nyugatnak. -Két óra hosszat kifele mentem, két óra hosszat befele. Közben -pihengettem is, ha szép volt az idő. - -Az egyik napon kissé később indultam el, mint szoktam. Gondoltam, -pihenés nélkül térek vissza. Mikor a két óra letelt, meg is fordultam, -mint a silbak. - -Az országút néptelen volt. Jobbra, balra érésre sárguló gabona-földek. -Az út mellett pipacs és szarkaláb. Az útféli akácfák bágyadt lombokkal -állták a nap hevét. - -A város végén, indultamkor egy kis öreg paraszttal találkoztam. A -kőhídon ült, s a botjára könyökölve bámult a város felé. Köszönt is. -Abból láttam, hogy vagy tanyai ember, vagy falusi. A városi paraszt nem -köszön az úrnak. - -Visszatértemkor ugyanazon a helyen találtam az embert. Akkor már én -köszöntem neki: - -– Kit vár, bátya? - -– A fiamat, – felelte a kis öreg, dongó-légy búgásához hasonlító hangon, -– a fiamat várom. - -– Hát jó türelmet! - -Azzal tovább-haladtam. - -Másnap megin ott-találom az öreget. Ugyanazon a helyen űlt, ugyanúgy -támasztotta az állát a botjára, ugyanúgy bámult a város felé. - -– Még mindig a fiát várja? - -– Még mindig. - -– Hát hol a fia? - -– Magam se tudom. Csak azt tudom, hogy bent van, és hogy erre kell neki -haza-jönnie. - -– És tegnap óta mindig itt űl kend? - -– Itt. - -– Itt is hált talán? - -– Itt. - -Az ügy különösnek látszott. Egy pillantás az öreg tarisznyájára: a -tarisznya lapos. - -– Tán nem is evett kend? - -– Bizony tennap dél óta… - -– Dehát akkor éhes lehet kend. Nézze, itt ez a kenyér. Talán nem olyan -jó, mint amilyet maga szokott enni, de ha éhes, ez is elcsúszik. - -Az öreg csodálkozva nézett rám meg a kenyérre. Az arca felderült. - -– Kenyér csak kenyér, – mondotta hálásan. - -S elővonta a bicskáját, és jóétvágygyal nekilátott. - -Én akközben melléje telepedtem, és jámbor irigységgel néztem az -étvágyát. - -– Hát mi ügygyel jár a fia, hogy olyan sokáig elmarad? - -Az öreg rápislogott apró szemével a kenyérre, de azért nyugodtan -felelte: - -– Törvény erányába van odabe. - -– Talán bizony bemarasztalták? - -– Be. - -– Tegnap? - -– Dehogy. - -– Hát? - -– Félesztendeje. - -No ez kényes kérdés volt. Jobb lett volna nem érintenem. Dehát nem -tudtam, hogy fájós helyre tapintok vele. - -Az öreg csöndesen evett. Tüskés szakálu kis aszott ember volt. Vén kis -szőrös-hernyó. Minden kicsi volt rajta. Az orra csak mogyorónyi; a szeme -varju-szem; a nyaka vékony. Még a szűre is inkább gyermeki szűr, mint -emberi. Lehet, hogy még kamasz-korában került reá. Csak a csizmája volt -nagy, meg a botja. - -– Van-e több gyermeke is? – kérdeztem idő multán, de csak azért, hogy -valamit beszéljek. - -Az öreg készségesen felelt: - -– Van. Hét vagy nyolc… De már én csak úgy számítom, hogy nyolc. - -Emelgette a szemöldökét, s játszott a kinyaklott bicskával. - -– Mer a nyolcadik a lányomé, – mondotta pislogva, – hát az is az enyém. -Akié a kutya, azé a kölyke is. Uram bocsá… De azér nincs különbség. Még -jobban kapaszkodik az ölembe, mint az enyimek. - -Hosszu hallgatás következett. Az öreg elfogyasztotta a kenyérnek a -felét. Másik felét eltette a tarisznyájába. - -– Hát csak ilyen keveset eszik kend? - -– Evésből nem jó a sok. Semmiből se jó a sok. - -– Hát ihol egy szivar, gyujtson rá! - -Pántlikás szivart adtam neki, nagyot. Láttam is az arcán, hogy boldoggá -tettem. Áhitattal gyujtotta meg s ügyetlenül fogta. Aztán hogy -szivarozgatott, megindult a szava, és beszélt bizalmasan, olykor -el-elhallgatva egy mondat után, aztán megint folytatva, mintha magában -beszélne: - -– Mert tetszik tudni úgy vót az, hogy a lányomat szolgálni küldtük. -Otthon nem akart, restelte, hát elment Budapestre. - -Akadt is ottan fájin helye. Mingyár az első vasárnap megírta, hogy -hétköznap is pecsenyével él. Vizet se kell hordania, mert a kút vize -csövön szolgál be a konyhába. Lámpás meg olyan van, hogy csak meg kell -csavarni itt vagy ott egy gombot, oszt rögvest kivillan a láng. Sok -mindenféle csudát összeírt. - -A harmadik hónapba olyan levelet küldött, hogy a póstás tíz grajcár -ráfizetést kért. Mer aszongya nehéz a levél, nem elégséges rá egy -billog. Ha nem fizetünk aszongya, visszamegy a levél. - -– No mondok, hát csak küldje is vissza, hagy ragaszszon rá a Barcsa még -egy billogot. - -De az annyukom meg a fiam nem eresztette vissza a levelet. - -Hát egy bádog-kép volt a levélbe. Pogyográfnya. Ki vót ábrázolva rajta a -lányom takarosan, ahogy ott áll egy virág-kosár mellett egy vékony-lábu -fiatal úrral. - -Olvassa a fiam a levelet, hát az van benne, hogy megösmerkedett egy -borbélylegénynyel; oszt hogy a borbély-legény engödelmet kért, hogy -vasárnap délután elkisérhesse a városi ligetbe. Selyöm embör. A -Garibáldi szinházba is vótak együtt. A borbély-legény fizette a -kőltségöt. - -– No, mondok ez nem kezdődik rosszúl. - -Az annyuk is aszongya: - -– Úgylátszik a lányunk mögtalálta Pestön a szöröncséjét. Borbélyné -ténsasszony lösz a lányunkbul. - -A képet mindenki megnézte a falunkba, még a bíróné is. A fiam hordozta -ide-oda. Büszkélkedett vele, hogy milyen úri legény lesz a sógora. - -A Barcsa csakugyan osztán csakhamar azt írta, hogy a borbély-legény -jószándékkal van erányába, csak azt várja, hogy kivül kerüljön a -katona-soron. - -– No mondok, csakugyan selyöm-embör. - -Egyszer aztán elmarad a Barcsa levele. - -Nem ír egy hónapig, kettőig. Telik-múlik az idő. De még félesztendő is -elmúlik. - -Mondok a fiamnak: Irjál mán neki, hogy él-e, vagy hal? vagy hogy férjhez -is ment már? - -Hát el is ment a fiam szombaton a zsidóho papirosért, az ispán urho meg -tentáért. Oszt egész vasárnap egyebet se tett, csak a levelet karmolta. - -Megírta, hogy aszongya: Hallod-e, talán már mög is felejtköztél rólunk? -Vagy hogy beteg vólnál? (Isten őrizzen!) De még ha beteg vagy is, -annyira nem fogyatkozhatott meg az erőd, hogy a pennát fel ne bírnád, -vagy hogy másvalakivel nem irathatnál. Azt is gondoljuk, hogy talán -férjhez mentél, oszt most már nem is pillantasz magad mögé. Pedighát te -tudhatod legjobban, hogy paraszt aratja a kenyeret az úrnak is. -Édösanyánk szöme napestig rúlad könyvezik, te meg annyit se írsz, hogy -„bakfitty.“ - -No így odaaprított neki. De sűrűbben eresztötte, mint ahogy elmondtam, -csakhogy mán nem tudom úgy elmondani. A pap se pergyikál nyomósabban. - -Hát erre osztán felelt is a lányom. Azt írta, hogy aszongya: Verje mög -az Isten azt a borbély-legényt! - -– No, mondok a fiamnak, ne is olvasd tovább: mán neköm ölég. - -– De aszongya az anyjuk csak olvasd. Mégis csak a mi lányunk, akármi -történt is vele. - -A fiam oszt tovább olvasta, hogy aszongya a Barcsa: - -– Mer a borbély-legény olyan csúfságba ejtött engöm, hogy még a -szógálatot is oda köllött hagynom. Azér is nem írtam, mert a toll mindig -kihullott a kezembűl, valahányszor a nagy szégyönt megírni tróbáltam. De -ha mán fartatnak, mögírom… - -No éngöm is elöntött a keserűség. Ne lássam többet azt a lányt, mondok, -ne is halljak rúla! - -– De, aszongya az annyuk, ne vétközzön kend a szájával! - -– Mondok, ha jól nevelted vóna, a böcsületöt nem engedte vóna. - -Aszongya az anyjuk: - -– Nem a leány a hibás, hanem a borbély, ötte vóna meg a farkas! - -A levélnek az utólján osztán av vót, hogy a borbély ide költözött ebbe a -városba. - -– No aszongya a fiam, beszélök én avval a szappan-gavallérral! - -Avval csak kapkodja a szűrit, panyor-nád pálcáját. - -De mondok: - -– Lassúdj, csöndesödj, hátha még ögyenösre igazíthatjuk a görbét! Mert -lám azt írta a Barcsa, hogy nem házasodhatik a borbély ameddig kívül nem -kerűl a katona-soron. Hát-hogyha később jóra fordítja amit vétett? - -Az annyukom is ebbe reménykedett. Hogy aszongya, más fiatalok is vótak -már a világon, akik szüret előtt szedtek. Beszéljetek vele inkább símán. -Tapintsátok ki a szándékát. Meglássátok, hogy… szóbul ért az embör. - -Igy csillapított-csöndesített bennünket naphosszat. Végtére is mondok, -jól beszél az asszony: maga bírája nem löhet senkise. Ha a borbély -jószándékú ember, csak elvadítanánk magunktól; hapedig nem jószándékú, -ott a törvény, arravaló, hogy a hamisságot megrégulázza. - -Hát a következő vasárnapon bejöttünk ide a városba. A borbély-műhely be -vót mán zárva, de a szállását megmondták. Oda is elmentünk. - -A borbély-legény éppeg akkor fordúlt ki a kapun. Rögvest megösmertük a -kép szörint. - -A fiam mingyár elibe is kantarodik oszt mögszólítja: - -– Tisztőtt úr, aszongya, mögálljunk egy szóra! - -A borbély mögmerevödik. - -– Én a Barcsának a bátyja vagyok, – mondja tovább a fiam, – ez meg itt -az apánk. - -– Mit akarnak? – aszongya a borbély. - -– Azt akarjuk aszongya a fiam, hogy beszéljük mög a szégyönt. - -– Micsoda szégyönt? – hebögi a borbély. - -– Tudja azt maga, – feleli a fiam. - -– No, aszongya a borbély, neköm semmi beszélni valóm nincs magukkal! - -Avval el akar farkalni. - -De a fiam se vót röst: utána pattant; oszt mérgibe-haragjába -beszakította a fejit. - -Hát lám milyen a törvény: a fiamat letartották, bezárták. A borbélynak -meg nem lett semmi bántódása. - -… Az öreg búsan rázta a fejét, s rám nézett, hogy mit mondok? - -– Hát biz ez szomorú história, – mondottam. De látja azt tartja a -törvény, hogy nem lehet minden szoknya mellé rendőrt állítani. - -– Igaz… - -– Vigyázzon magára minden leány. - -– Igaz, szent igaz. De aki kárt cselekszik, nem megfizettetik-e? - -– Hát nem ítélték meg a tartás-díjat? - -Az öreg legyintett: - -– Szó se vót arrúl. Mer a borbély mihent kiszállt a kórházbúl, fölszedte -a sátor-fáját; csak elmúlt innen ebbűl a városbúl. Most aztán otthon a -lány is, a gyerek is. Fejünkre kélt a nagy szégyen. Oszt még ráadásul a -fiamnak a pénzét is elszödték. - -– Micsoda pénzét? - -– Két forint ötvennégy grajcár vót nála, – a heti bére, – mikor -betömlöcölték. Hogy bent vótam itéletkor, akkor mondta, hogy elzsebölték -tűle. - -– Tolvajok? - -– Nem: a bíróság. - -– Visszaadják azt. - -– A jegyző urunk is azt mondta. Hát azért is jöttem elébe, hogyha -maguknál felejtenék, visszafordítom. Mer a pénz, tetszik tudni, könnyen -ide-odaragad… - -Az öreg ekkor fölemelte a kezét: a távolba intett. - -– Ahol jön, – mondotta megvidámultan. - -Az út távolában egy kis szűrös alak tűnt elő. Egy tizenkilenc éves forma -legényke. Az arca színtelen. A hóna alatt kopott nádpálca. - -Hogy űlhetett ilyen kis vézna gyerek verekedésért? - -Közeledett, és csodálkozva nézett. Bizonyosan azon tűnődött, hogy kivel -szivarozik az apja ott a hídon? - -Aztán, hogy hozzánk érkezett, szótlanul billentett egyet a kalapján. - -– A pénzed…? – szólalt meg az öreg. - -– Visszakaptam, – felelte nyugodtan a legény. - -Az öreg belenyúlt a tarisznyába és elővonta a grehem-kenyeret. -Átnyujtotta a fiának: - -– Egyél, ha éhes vagy. Ez az úr adta. - -– Éppen most beszéli az öreg, – szólaltam meg, – hogy micsoda -ügyed-bajod volt, öcsém. Dehát most már ezen túl vagyunk. Még csak az -kell, hogy a borbély lakóhelyét megtudjátok. Köröztetni kell. Csak -mondják meg a jegyzőnek. A törvény meg fog itélni legalább is háromszáz -forintot. - -Azzal megindúltam velök beszélgetve az úton a városból kifelé. - -A fasor árnyékán haladtunk. Az út néptelen volt. A fák harmattól üdülten -terjesztették fölénk a lombjokat. - -A legény csendesen kocogott az apja mellett. - -A szavamra megrázta a pálcát a levegőben: - -– Iszen csak kerüljön mégegyszer a szemem elé, mégegyszer beszakítom a -fejét! - -– Nono, – szólt rá csendesen az öreg. - -– Be én! – tüzeskedett a fiu, – ha kétszer akkora is mint én. - -És hozzám fordulva magyarázta: - -– Válláig se érek, mégis ő maradt alól. Ezt a pálcát meg mihent -haza-érünk, a szentölt gyertya mellé akasztom. Mer hat hónapot űltem én -ezér. - -Ránéztem a pálcára… Vékonyka hámlott spanyolnád volt az. - -– Ezzel szakitottad be a fejét? - -– Evvel. - -– Nem értem, hogyan lehet ezzel… - -A legény nyugodt szempillantással felelte: - -– Egy mutter is vót a végire rácsavarva… - - - - -Melyik a kettő közül? - -Az ötvösnél egy régi ezüst-éremre csináltattam fület. Ajándéknak -szántam. Egy orvos-mester barátom a nyáron említette, hogy szeretne a -zsebórája kallantyujára valami olyan pénz-féle fityegőt, amilyen -senkinek sincsen. - -Hát egy olyan ezüst-érmet találtam véletlenül egy piaci -régiségkereskedőnél Firenzében. Szép kis érem volt, noha a hátulja -megkopott már. De azon ugyis csak a magyarázó irás állott valamikor. -Annyira lekopott, hogy csak sömörszerü foltnak látszott rajta a címer -is. De annál szebb volt az eleje: derékig ábrázolt Krisztus alak, amint -jobbjával az égre mutat, balkezével pedig égő mécset emel. - -Amig csinálták, várakoztam. - -A boltban egy másik várakozó is ült. Egy feketeruhás agg hölgy. A -muffjából ürgényi kis pincsi-kutya csehegett reám. - -Megcsodáltam a kutyát, aztán a gazdáját, az agg nőt. Vénasszonynak csak -olyan reves anyóka volt az, mint más. Sőt tán éktelenebb is. Orra és -álla a vénségtől annyira előrenyúlott, hogy asszonynyá vált papagáj volt -inkább, mintsem ember. Sokat láttam már olyanféle anyókát, s bizony nem -is tünt volna a szemembe, de valami szembeötlő szomorúság ült elfonnyadt -sárga orcáján. Pedig a ruhája arra vallott, hogy jómódu, noha -díszítetlen fekete selyemruhát viselt, és semmi arany nem csillogott -rajta. Ha nem állt volna a bolt előtt hintó, s rajta livrés inas, akkor -is láttam volna, hogy paloták lakója. - -De mi bánata lehet a gazdagnak, aki soha életében nem imádkozta -elszoruló szivvel a miatyánknak azt a mondatát, amelyben kenyeret -kérünk!? akinek ez a földi élet csupáncsak séta-utazás! akinek a -tenyerén soha nem volt hólyag! akinek hűs a nyár, meleg a tél; akinek -dolgozik a bányász és a selyembogár. Mi bánata lehet annak? - -Azt gondolnám gyász. De akkor a fátyola gyászi fátyol volna, s a ruhája -fénytelen fekete. - -S mégis az arca olyan volt mint a gyászolóké. Szeme környékén a bú kékes -árnyéka. Tekintete maga elé semmibe bámuló. - -A boltban nem volt más, csak egy unatkozó legény, egy fiatal -borbélyfigura, akinek szintelen arcán görcsöket vont olykor az elfojtott -ásítás. - -Az agg hölgy megnézte a zsebóráját, s fölkelt: - -– Mondja meg kérem a gazdának, – selypegte a bolti legényhez fordulva, – -hogy holnap reggelre okvetetlenül elkészüljön, mert elutazom. - -Ezt mondva megérintett egy kocka-alaku üvegládát, s eltávozott. - -Tekintetem akaratlanul is a ládikára fordult. Araszos magasságu -köszörült üveglapokból volt összeállítva. A lapokat vékonyka ezüst-keret -foglalta össze. A fenék ibolyakék bársony. Rajta névjegy alaku ezüstlap. -Az ezüstlapon _B. M._ betü és két évszám: _1824–1847_. Legfölül kereszt. - -Mi lehet ez? - -S meg is kérdeztem a legényt. De az se tudta. Mindössze annyit tudott -mondani, – egy ujabb ásítást szorítva az állkapcsába, – hogy a hölgy két -hete rendelte, ibolyaszín bársony helyett fekete selymet óhajt belé. Ők -olyan ládát sohase csináltak. - -Hazaérkezett az ötvös is. Azt is kérdeztem, hogy mire szolgál a ládika? -Az se tudta. Amikor rendelték, kérdezte ugyan, de a hölgy nem felelt a -kérdésére. - -Ott tűnődtünk aztán a gazdával, hogy mégis mire való lehet? Még azt -gondoltuk leginkább, hogy valami gótai hamunak való. De Gótában 1847-ben -még nem is álmodtak hamvasztásról. Másutt se. - -Ereklye tartó volna? - -Semmiféle szent nem született 1824-ben, és nem halt meg 47-ben. - -Végre is abban egyeztünk meg, hogy az üvegláda valami elhunyt leánynak -az arcképeit és egyéb róla megmaradt emléktárgyait fogja tartani. - -Csak azt csodáltuk, hogy zárat nem csináltat a ládikára. - -Ekközben elkészült az én Krisztus-érmem. Hogy a műhelyben ezüsttel is -megfuttatták, olyan volt, mintha ma pottyant volna ki a pénz-sajtóból. - -Arra gondoltam, hogy elviszem a doktornak magam. S elmentem az orvosi -muzeumba, ahol a délutáni órákban pihenni vagy dolgozni szokott. Széles -diványa van ott, s nem juthat oda be más, csak egy-két bizalmasa, vagy -akit maga rendelt oda. - -Ott is találtam abban a rettenetes teremben, amelyben a fali képek -nyúzott embereket ábrázolnak; a bútorok meg csupa üvegszekrények. Mik -vannak abban? el se mondom. Elég, ha arról írok, hogy imitt-amott a -szekrényekben és sarkokban csontvázak állanak. Már amelyik áll. Mert -vannak olyanok, amelyek futó mozdulattal dőlnek előre, vagy különféle -táncfigurákat mutatnak az élőknek. Egy-egy sor koponya vigyorog a -szekrények tetején is, meg a vázak lábánál. Mintha mulatnának azon, hogy -a belépő megrémül. - -A doktor egy terebélyes asztalnál ült egy boglya könyv között. Előtte is -koponyák és egyéb csontok hevertek. Nagy kopasz feje szinte beleillett -abba a környezetbe. - -A terem levegőjében valami avas spiritusz-szag lengedezett. - -– Az ördög vigye el magát! – hallok egy boszankodó hangot. - -Ekkor látom, hogy az egyik ablakfülkében két orvos növendék ül és -mikroszkoppal foglalkozik. Mögöttük egy ijedt képü szolga áll. - -– Mi baj? – kérdi az orvos. - -– Ez a tulok sváb összezavarta a vérpreparációt, és most nem tudom -melyik a főhercegé. - -A sváb elvörösödve mentegetődzött: - -– Leesett az üveglap… Nem én vertem le… - -– Menjenek most már haza, – szólt az orvos engem megpillantva. Majd ha -megint folyik a fenséges vér, nyujtsanak be kérvényt az udvari -hivatalhoz. - -Az ifjak boszankodva távoztak. - -– Micsoda gyerekes fiatalság – magyarázta az orvos a vállát vonogatva. -Egy főherceg járt a minap nálunk és eleredt az orra vére; abból -felfogtak a növendékek egy cseppet, hogy mikroszkópon összehasonlítják -más ember vérével. Már három napja játszanak vele. A másik vér a -söprögető paraszt szolgánké. Az egyik növendék azt véli, hogy az -alsórendü ember vérében több a heminkristály. Tudod mi az? Nem tudod. -Minek is az neked? Elég annyit tudnod, hogy az emberi vérnek egyik -elemét meg lehet kristályosítani. A nagyítóban mindenféle ferde téglát -látsz, meg csillagokat. Hát az a heminkristály. A fiúk sok pancscsal és -fáradsággal elkészítik a vért s elhelyezik a mikroszkóp alá. Ma aztán az -én buzgó sváb szolgám leporolta a mikroszkópot. A papiros szelet leesett -az üveglemezről. Most nem tudják melyik a főherceg vére, melyik a -szolgáé? - -Ezt mondva az asztalhoz vezetett, s leültetett. Az asztala tele volt -könyvvel és emberi csontokkal. A koponyák közül azonban föltünően -kifehérlett kettő. - -– Utánzatok ugye? – kérdeztem rájok mutatva. Mert hibátlan fogu koponyák -voltak. Iskolai múzeumok számára gyártanak már olyanokat is -papirospépből és celluloidból. - -– Nem, ezek igaziak, – felelte az orvos. Vizsgálatra küldték ide. - -– És mit vizsgálsz rajtok? - -Kedvetlenül legyintett: - -– Meg kell állapítanom, hogy miféle emberek voltak? - -– És lehet? - -– Néha lehet, néha nem. Ez a két koponya különben azért ilyen fehér, -mert meszes gödörben hevert. A mész preparálta őket. - -Megkinált szivarral, aztán a fejét rázva mondotta: - -– Ilyen bolond tudományos kérdés még nem volt a kezem ügyében. - -Képzeld el, hogy van valahol a Maros mentén két szerelmes, két gazdag, -fiatal, előkelő. Grófleány és gróflegény. A leány szép mint a milói -Vénusz, és okos, kedves, művelt. A legény jezsuita klastromban nevelt -szentéletü ifju. S azonkivül világlátott is, tudományos is. Elméjének -kiválóságát megítélheted abból, hogy húsz éves korában lefordította -Hégelnek egy kötetét magyarra. - -Hát az a két fiatal megismerkedik, összeszeretkezik. Annyira imádják -egymást, hogy az ismeretségök kezdetétől három éven át mindennap -leveleznek. Az útjokat nem keresztezi semmi. Tehát eljegyezkednek, a -lakodalomra is kitűzik az időt. A lakodalmat a leány kastélyában akarják -ellakni. A vőlegény ott hál. A vendégség egy része is ott van már este. -Reggelre azonban a vőlegény eltünik. - -Képzelheted, micsoda bomlás volt ott! A menyasszony sirt és ájuldozott. -A lányok hüledeztek. A férfiak a markukba mosolyogtak. A mamák -szétvitték a pletykát az ország minden tája felé. - -Persze mindenki azt gondolta, hogy a vőlegény a menyasszonytól szökött -meg, de a menyasszony nem hitte azt egy pillanatra se. Napokig, hetekig -kerestette, kereste maga is. - -Megtudta, hogy utoljára egy kerülő beszélt vele. A kerülő azt -jelentette, hogy egy szép vadkant látott a hegyoldalban. Aztán -megtudták, hogy egy puska hiányzik a kastélyból. A fiatal gróf bizonyára -arra gondolt, hogy a vadkant hamarosan lelövi az ünnep örömére, és -visszatér. Átkutatták az erdőt százszorosan. Falevél se maradt -fordítatlan a földön. Hasztalan: se puskája, se ruhája, még csak egy -gombja se találódott meg soha. - -Elképzelheted, hogy a menyasszony mennyire gyászolta. Nem is ment -férjhez. Megöregedett, nagyon is korán megőszült, megvénült. Ma már -olyan vénség, hogy az orra összeér az állával. - -Hát barátom mi történik? - -Ötvenhat esztendő elmúltával beállít egy ismeretlen pap a -gróf-asszonyhoz és egy tallér nagyságu medájont nyujt át neki: - -– Ösmeri-e méltóságod ezt a tárgyat? - -A hölgy szeme rámeredt a medájonra: - -– Istenem! Hiszen ez Miklósé volt! - -Akkor a pap elmondta, hogy tíz évvel előbb egy öreg rab a munkácsi -várban gyónt neki, s a gyónásban megbízta azzal, hagy ha meghal, keresse -meg, ki volt az az úr, aki 1847-ben eltünt valamelyik úri családból. -Annak a családnak adja át azt a medajont. - -– Dehát hogy jutott ez az ő kezébe? Hova lett az én Miklósom? - -– Miklós urat az az ember megölte. Rájogosított arra, hogy azt is -elmondjam. A rab, – akkor még fiatal gonosztevő, – az erdőben bujdosott. -És az erdőszélen egy vadkörtefán készült azon este meghálni. A -holdfénynél látta, hogy egy fiatal úr puskásan siet be az erdőbe. Arra -gondolt, hogy annak a ruhájában és puskájával, pénzével átjuthat -vadászalakban Romániába. Rávetette hát magát a fáról, és a fiatalembert -megfojtotta. - -Az öreg hölgy egyik ájulásból a másikba dőlt. De mihelyt felocsúdott, -sirva kérdezte tovább: - -– És hova tette az a gonosz lélek, hova tette az én kedves Miklósomat? - -– A gyilkosság helyétől nem messze van egy domb. Azt mondja, ott egy -gödröt talált, abba vonszolta az áldozatát. - -– És ez a medajon? - -– Ezt a gróf nyakáról szakította le. Az aranyláncot eladta. A képet egy -határkő mellé csusztatta be. Megbizott azzal, hogy keressem meg és adjam -át a családnak. Egyebet nem téríthet meg. Könnyü volt kinyomoznom az -eltüntnek a nevét. Azt is megtudtam, hogy az elhunyt méltóságodnak a -vőlegénye volt. De a családjából már nem él senki. A medajonnal hát -vártam. Tegnap értesültem arról, hogy az agg bűnös meghalt. Azonnal -vonatra ültem, hogy méltóságodat a gyónási megbízásból értesítsem. - -A pap azzal átadta a medajont és elbúcsúzott. - -A grófhölgy meg aznap útra kelt. Drága érckoporsót vitt innen magával, -hogy abba takarja a megölt vőlegény tetemeit. A saját családi -sirboltjába akarta eltemettetni. - -A község bírája elrendelte az ásatást a dombtetőn. Pünkösd előtt való -napon mentek ki. A szolgabíró is ott volt, a helybeli pap is. - -Mingyárt az első ásónyomokra fehér csontok fordultak ki a földből. - -A grófhölgy könnyes szemmel szedte fel, és gyüjtötte össze egy nagy -fekete kendőbe. Senkinek másnak nem engedett hozzájok nyulni. - -Néma csendben folyt tovább az ásás. A hatósági emberek a kalapjokat -levéve nézték. - -A következő ásónyomokra csigolyák, lábszárak, karcsontok fordultak elő… - -Csak az volt a különös, hogy több volt a csont, mint amennyi egy -embernek szokott lenni. - -– Ovatosan, ovatosan! – rebegte a hölgy. Inkább csak kézzel szedjék a -földet! - -A földben már akkor szürke és krétaporos rétegek látszottak. Azok között -még több csont hevert. - -Egyszercsak kifordul egy koponya is. - -Az öreg hölgy sikolt és elájul. - -Mikor fellocsolják, két koponyát lát a terítőn. - -– Mit jelent ez? – kérdezi elbámulva. - -A szolgabiró a vállát vonogatva, zavarodott arccal feleli: - -– Bizony méltóságos grófnő nem akartam előbb szólni, de most már meg -kell mondanom, hogy ez a domb itt akasztóhely volt valamikor. Az a -gyilkos azért talált itt gödröt, mert az akasztófák alá gödröt szoktak -ásni, hogy a tetem beleessen. A gödörbe már előre néhány kosár meszet -szoktak vetni. Kétségtelen, hogy az akasztott ember már benne volt, -mikor a gyilkos idevonszolta az áldozatát, és ő mind a kettőjüket -behányta földdel. - -– Dehát melyik az én vőlegényemnek a feje? Melyik? - -Emelgetik, nézegetik a koponyákat. Tünődnek, tanakodnak. Nem tudják. - -– Meg kell tudni ki volt a felakasztott, – mondja végre a szolgabíró. -Akkor aztán valamelyik orvos megválasztja, hogy melyik az akasztott -emberé? - -Mingyárt nekifognak a levéltár felhányásának. Keresik pincében, -padláson. Végre egy hét mulva rátalálnak. - -Hát az akasztott ember egy Piros Tóni nevü huszonnégy éves rablógyilkos -volt. Az iratok elmondták, hogy paraszt származásu, de mészárosságot -tanult. A bűne az volt, hogy nőket, gyermekeket is megfojtott csupán a -rajtok levő fülbevalóért, gyürüért. - -A községi orvos mingyárt vizsgálat alá fogja a koponyákat, de sehogyse -boldogul. Arcképet kér. - -Csakhogy az nincs. Ami volt a grófról, három olajfestmény, az elégett a -szabadságháborúban egy kastélyégéskor; fénykép nem maradt róla, mert -hisz akkor még kezdetleges találmány volt a fényképezés, s nálunk alig -híréből ismerték. A mészáros haramiának meg éppenséggel nem maradt képe. - -Az orvos azt ajánlotta, hogy vigyék el a koponyát külföldre. A Gall -Ferenc koponyászati tudományának még sok hive találkozik. Azok biztosan -megállapítják. - -És a két koponya vándor-útra indult. Bejárta Németországot, -Franciaországot, Svájcot, Olaszországot. - -A tudósok elkérdezték, hogy a gróf mi táplálékkal élt? micsoda vizen -nőtt fel? micsoda betegségeken ment át? és így tovább. - -Végre is azt mondták: - -– A két koponya nagyon egykorú. Mind a kettő vegyesen táplálkozó -embernek a koponyája. Nem lehet megválasztani. - -És akkor került a két koponya hozzám. - -– Uram, – mondotta az agg hölgy. A világ minden tudósa tudatlan, ha ezt -a két koponyát meg nem tudja különböztetni. Az egyik egy szent emberé -volt, értse meg: egy szent emberé, egy felsőrendü léleké, egy angyalé. A -másik egy gazemberé volt, egy gyilkosé, egy hóhér kezére jutott emberi -fenevadé. Az egyik bölcs volt; a másik írást nem ismerő, buta. És az én -Miklósom főrendü nemes volt, a másik pedig állat. Hát hogy ezt meg ne -lehessen különböztetni!… Hiszen csak gondolja el, hogy egy Deák Ferenc -és egy bihari oláh között nagyobb az értelmi különbség, mint az ürge és -elefánt értelme között. Hát hogy egy ürge fejét ne lehessen -megválasztani az elefántétól! – hiszen ez együgyü beszéd! - -Persze én is az arcképet tudakoltam először, noha sokat nem bíztam abban -se. Hát arckép nincs, de a hölgy azt mondja, hogy minden vonására -emlékszik, csak be kell hunynia a szemét. - -– Hát kezdjük a homloknál. Méltóztassék elmondani apróra, hogy micsoda -mélyedések és domborodások voltak a vőlegény homlokán. Mekkora -terjedelmüek voltak azok? - -De hiába hunyogatta ő a szemét, csak arra emlékezett, hogy a vőlegény -jobboldalt elválasztott hajat viselt és hogy szép pici fekete bajusza -volt; továbbá, hogy mindig mosolygott és hunyorgott, mikor beszélt és -hogy a szavajárása ez volt: _Csodálatos!_ - -– Méltóságos grófnő, – feleltem sajnálkozva, – mindezek a tulajdonságok -olyanok, mint a víz tükrén a kék szín. Ha eltünik a víz, marad a sár, -meg a kő. - -Ezt ő is megértette. De nagyon kért, letérdelve kért, hogy szedjem össze -minden tudományomat, és vessek véget a gyötrelmeinek. - -Hát barátom itt a két koponya: különböztesd meg. Különbség van -valamelyes a kettő között, de ki tudná megmondani, hogy a leporlott bőr, -hús, haj, és egyéb külsőségek milyenek voltak? - -– Mondd neki, hogy temesse el a csontokat együvé. - -– Mindenki azt mondja neki, de ő szegény éppen attól irtózik, hogy a -vőlegénye egy haramiával fog együtt porladozni. - -… E pillanatban belép az orvos szolgája, és jelenti, hogy a grófhölgy -várakozik. - -Az orvos fölugrott és bekisért egy feketeruhás agg hölgyet, az én -ötvösbolti ismerősömet. - -Ugyanazon fekete ruhában volt, csak éppen a pincsijét hagyta el, -bizonyosan a hintóban. - -Félrevonultam az ablakhoz, hogy zavartalanul beszélhessenek. - -– Megvan? – kérdezte a hölgy aggódva. - -– Meg, – felelte határozottan az orvos. - -A nő arca megélénkült. - -– Tehát melyik az? - -Az orvos határozott mozdulattal vette fel az egyik koponyát és -átnyujtotta. - -– Ez. - -Az agg hölgy remegő kézzel vette át. Könnyben áradozó szemmel nézett -reá, s megcsókolta a koponya homlokát. - -– Oh Miklós! Miklós! Hogy így kerültél vissza hozzám! - -És percekig némán, nedves szemmel nézett reá, csak a feje rezgett. - -A koponya némán nézte vissza. - -A teremben ünnepies csend volt ezalatt. - -Aztán a hölgy az orvoshoz fordult: - -– Tehát bizonyos? – kérdezte érzéstől fulladozó hangon. Teljességgel -bizonyos? Miről ismerte meg? Tudtam, hogy meg lehet különböztetni! De az -orvosok oly vakok! Tehát hogyan találta meg a különbséget? - -– Azt majd írásban fogom kifejteni, méltóságos grófnő. Az kérem -tudományos kifejtés tárgya. Lehet, hogy az orvosi egyesületben is -felolvasom. Mert ez érdekes valami… - -– Hogyne! Magam is elmegyek arra. Tehát teljességgel bizonyos? - -– Megbizonyítom méltóságos grófnő kétségbevonhatatlanul. S addig is -becsületszavammal biztosítom. - -– Hálás leszek, örökre hálás szolgája leszek önnek, – rebegte a nő. - -És a koponyát a szivére szorítva könnytől áradozó szemmel távozott. - -Én csak bámultam a barátomat. - -– Te most hazudtál! - -Mosolyogva vont vállat: - -– Orvos vagyok. Mesterségem nem az igazmondás, hanem a gyógyítás. - -– De micsoda bizonyítékokat irsz össze? - -– Semmit. A hölgy hazamegy. Boldog szomorúsággal siratgatja a halottját. -Eszébe se jut az én tudományos fejtegetésem. - -– De ha mégis… - -– Nem hiszem. Ha mégis megtörténne, ha időmúltával eszébe jutna, hogy az -írást kérje, húzom, halasztom. Azt irom, hogy a jegyzeteimet szétszórta -a szolgám. Sok a dolgom stb. De azt hiszem, el fogja felejteni, mert nem -kételkedik többé. - -– Dehát nem bántja a lelkedet az a gondolat, hogy… - -Az orvos vállintott: - -– Hogy bántaná? Nekem a gyógyítás a kötelességem. Főzettel gyógyítok-e -vagy kenőcscsel? pilulával-e vagy hazugsággal? abban a világnak semmi -köze. A fő az, hogy a beteg meggyógyuljon. - -Elgondolkozva távoztam tőle. Mi hát az ember: ha a csontja nem ő; ha a -húsa por; ha a főherceg vére azonegy piros nedv a szobaseprőével. - -Hát mi akkor az ember? - -Bőr? - - - - -Erdei történet. - -A falu negyvennyolcas volt; a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart -lenni. Az erdésze volt az egyik kortese. A falu egyrésze nem hajolt. - -– Megálljatok kutyák! – mondotta öklöt rázva az erdész, – jöttök majd ti -is céduláért! - -A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem -szedhet az erdőn gallyat. - -* - -Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokon még keményebben -fagyott. Kályha mellé húzódott még a kutya is. - -Tomboréknak nem volt cédulájok. - -Az asszony napok óta nógatta az embert: - -– Erigy be az erdészhez: kérleld meg! - -Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő -minden vagyona. (A falu nagyrésze három-négyholdas szőlősgazda.) -Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A -szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s haza hordta a -hátán a fiával, a tizenötéves Imrével. - -De apránkint a szilvafa is elfogyott. - -Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, onnan is -hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ád cédulát a _nyakasoknak_. - -– Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt, – felelte az ember. – -Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot is. Azon aztán -veszünk tüzelőfát bőven. - -Az asztalos meg is nézte a fát, de csak két forintot ígért érte. - -Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre -keményedett. - -Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest, egynéhány szál -forgácsnál. Végre is azt mondta a fiának: - -– Még karácsonkor se legyen meleg szobánk? Eredj ki, édes fiam, az -erdőre. Ilyenkor úgy se jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, szaladj. - -A család becsületes volt, dehát az erdei gally úgyis értéktelen a -grófnak. - -Imre a dereka köré csavart egy kötelet, s kiment délután az erdőre. - -A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló bogáncson -prémként fehérlett a zuzmara. A földeken túl aztán látszott már az erdő. -Az is zuzmarás, – fehér erdő. - -Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is fázott. A -derekát is érdeklette a hideg. - -– Valahol ki van csúszva az ingem, – gondolta Imre. - -S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia a -bekecset, ki kellett volna bontania a kötelet, s hidegben nem szívesen -bontakozik az ember. - -Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka meg-megborzongott. Szemét -a hideg könnyezésre csípte. - -Ösztövér barna gyerek volt különben, kis állu és hosszu orru; korához -képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott vásári -báránybőr-süveg. A kezét a bekecse zsebébe sülyesztve roptatott a hóban. - -Az erdőszélen megállt és hallgatódzott. - -Semmi nesz. Csak néhány fürge cinke cincogása, halk elröppenése. - -Az erdő elején nincsen hullott gally. Beljebb kell hatolni. Ha éppen -találkozik is a kerülővel, azt mondja, hogy madarászni jött. Erre a -kerülő azt kérdi, hogy: hol a lépes vessző? Felelni fogja: Azt -gondoltam, hogy ilyen hidegben kézzel is lehet. - -Mégis aggodalommal lépegetett beljebb. A hó halkan roppogott a lába -alatt. Megállt olykor és körülnézett a mozdulatlan, havas erdőben. - -A fák alatt már itt-ott mutatkozott egy-egy kis töredék, de csak -vékonyka gallyak. Beljebb! Beljebb! Szedni fog olyan egy háti terhet, -hogy három napra is meleg lesz tőle a szoba! - -S képzeletében látta a kis rozsdás bádogkályhát, hogyan pirosodik majd -az oldala, míg benne ropogva, pattogva ég a tűz. Meleg lesz a szobában, -áldott bőségü meleg! Körülülik a kályhát. Az apja odatelepedik a kályha -elé, s időnkint egy-egy borsónyi parazsat illeszt a pipájára. - -Haladt beljebb. Minden huszadik lépésnél megállt, s hallgatódzott. - -Talán félórát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt ötlött a -szemébe. - -Megszeppenve állt meg. - -A folt mozgott… - -Nem medve, valami asszonyféle… - -Megkönnyebbülten lélegzett. - -Mégis leselkedve nézett reá: vajjon kicsoda? Ha a pecsovicsok közül -való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor-fiu is rakodott az erdőn? - -Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig ovakodva -közelített feléje. - -A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett s -hallgatódzott. Körül is pislantott. - -Imre akkor megismerte: - -– Nini, hiszen ez Évi, Buray Évi! - -S megvidámultan indult a leányhoz. - -Buray Éva vele járt iskolába. Hamar-növésü szőke leány. Az iskolában -éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, valahányszor felelnie -kellett. Szégyelte, hogy a kicsinyek közt ő a legnagyobb. Talán a szeme -is azért volt mindig olyan szemérmes. De most már hogy elhagyták az -iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát se húzta a válla közé. - -A leány megrettent, hogy a hó-ropogását meghallotta. Ijedten nézett -Imrére. - -– Ni! Te vagy? - -– Én, – felelte vidáman Imre. - -S benyult a bekecse alá. Elővonta a kötelet. - -Valami nagy barátságban nem voltak, – csak mint az iskolások között -szokott lenni, akik nem egymás közelében ülnek, nem is egyfelé laknak. -De ellenségesek se voltak. Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak. -Imrének is. A tentát maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából, meg -gubacsból. Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte. -„Szépen kérd, akkor adok!“ Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét, -mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány haragudott. -Imre se mert neki szólni. - -Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült tököt vitt -a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor ott: négy fiu és ő. - -Éva a padra tette a tököt, – omlósra sült tojás sárgája színü csemegét, -– s vékony szeletet vágott belőle. Fölvett egy szeletet az ujjával, -piros nyelvét kissé kinyujtotta, s úgy tette rá a szeletet, mint nyalánk -úri lányok az ananászt. - -Egy kisfiu megkívánta s kinyujtotta a kezét. - -– Adj. - -– Kérj szépen! - -– Szépen kérlek, adj. - -– Szebben. - -– Kedves Éva, szépen kérlek… - -Éva adott neki. - -– Adok nektek is, – mondotta a többinek. - -S mindegyiknek vágott. - -Imre a közelökben állt, a falhoz támaszkodva, s nézte őket. - -A leány őt nem kinálta meg. Rá se pillantott. - -Óra-közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel -szólott: - -– Kedves Évi… egy csöppenetes csöppet… - -Éva ránézett. A fiu arcát gyönge pír színezte át. Ő is elpirosodott -kissé a _kedves_ szóra. Aztán fogta az üvegét és bővecskén töltött. - -Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva folyton -kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi ceruzáját, Imre -lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S ha a pör a tanító elé -föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett tanuskodott. Viszont Éva -meg-megosztotta az almáját, aszalt szilváját Imrével. Egyszer Imre a -tentával színig telt üvegkéjébe dugót szorított, s a tenta a szeme közé -fröcskendezett. Valamennyien röhögték. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett -és a kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a -zsebkendőjét nyálazgatta meg és úgy tisztította le a tenta-szennyet -róla. - -Akkor az iskolások sugdosódni kezdtek. Egy fiu gúnyosan ki is kiáltotta, -amit sugdostak: - -– Éva az Imre szeretője! - -A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem szóltak -egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik az iskola -egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán. - -Máskor csak titokban pillantottak egymásra. - -Aztán a vasárnapi iskola is lemult róluk. Nem találkoztak, csak olykor -az utcán vagy a templomban. - -Most az erdőn mind a ketten örömmel néztek egymásra. - -– Te is gallyért jöttél? – kérdezte a leány. - -– Ehe. - -– Itt van bőven. - -– Szedek is. Neked van cédulád? - -– Nincs. - -– Nekem sincs. Ha megfog a kerülő… - -A leány legyintett: - -– Ne félj attól. Én már két hete kijárok. - -– És nem bántottak? - -– Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönne, hozzálapulok a fához. Azér is -vettem fel az anyám kendőjét. - -S összevonta a vállát a kendőben. Elkékült kezébe belelehelt. - -– Ma cudar hideg van, – mondotta Imre. - -Azzal ő is felvett egy ágat, s a térdén ketté törte. - -Éva előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt és összébb szorította -a kötelet. - -– Nem mégy tán még? – kérdezte Imre. - -– Megvárhatlak, – felelte a leány. – Úgy is meg akartam várni, míg -besötétedik. - -Három óra elmúlt már, s a nap pirosítani kezdte a felhőket. - -Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol galyvég -állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt különben nem volt -akkora hó, mint a tisztásokon. - -És a leány a fiu gyüjtéséhez rakogatta már a gallyakat. - -Akkor távoli kutyacsaholás hangzott az erdőben, a falu iránya felől. - -A két gyerek megrettent. - -– Az erdész! – rebegte a leány. - -– Fussunk! - -Hátukra kapták a gallyat, és futásak eredtek be az erdő mélyébe. - -Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott elől a fiu, utána a -leány. Futott mind a kettő kétrét görnyedten a teher alatt. - -A fiu egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s hallgatódzott. A -leány is. - -A kutyaugatás már közelebb hallatszott. - -Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a nagy -lepsifülü vadászkutya!!! - -A leány futott elől, csakúgy lobogott a szoknyája. A fiu utána. A leány -eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiu is eldobta. - -S futottak lelkendezve az ó-erdő felé, amelyben tilos volt a járás meg a -gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni. - -Talán félórát is futottak. A leány jobban bírta, vagyhogy az ijedség -hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak lekapták a fiu -fejéről a sapkát. A fiu érezte, de rémületében nem gondolt vele. A -leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett volna, ha el nem kapja. -Sárga haja fürtökben röpködött utána. - -Végre megállt. Nekiroskadt egy cserfának s pirosra hevülten lihegett. - -A fiu is megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte hallhatóan -dobogott. - -– Csitt… - -A kutyaugatás nem hallatszott többé. - -Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiu is hozzátámaszkodott a -fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett. - -Igy hallgatództak kókadozó fejjel, olykor egymásra pillantva. - -Aztán a leány hátra simította a haját, és felkötötte a kendőjét; -átkeresztezte a mellén és csomóba kötötte hátul. - -– Jaj, ha megfogtak volna, – lihegte mikor szóhoz juthatott. - -– Lett volna nemulass! – felelte a fiu. Még talán be is zártak volna -bennünket. - -Újra hallgatództak. Semmi nesz. - -Egy harkály kopogott valahol a vén fán. - -– Talán csak nem jön erre? – mondotta a fiu aggodalmasan. - -– Meghalljuk, ha a kutya ugat, – felelte a leány. - -– Futunk tovább, akár a világ végéig! - -– Jaj én már nem birom! Nyilallik a két oldalam! - -– Iszen csak kerüljön elém valahol az a kutya! Még ma agyonsujtom egy -kővel! - -– Jaj, talán megszabadít a jó Isten! - -S beszéd közben el-elhallgattak, a távolba füleltek. - -A korai téli est homályzott már a fák közt. Az ég valamennyire -kitisztult. A nyugati felhők szélét haragos piros fény szegélyezte. - -– Szél lesz, – mondotta a fiu. - -– Sötétedik Imre, – szólt a lány, – hogy találjuk meg a fánkat? - -– Későn kerülünk ma haza. - -Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S aggodalmas -arccal hallgattak. - -S néztek egymás arcára, percekig. - -– Milyen szép a szemed, – szólalt meg egyszer a fiu. - -De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: Cserfa alatt ülünk. -Vagy azt mondta volna: Holnap szombat lesz. - -Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a szava -mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el volt nyilva a -szeme. S nagy világoskék szeme volt a leánynak, ártatlan és bánatos. És -a napnyugvás felé volt fordulva. - -A fiu szavára mégis elmosolyodott. Örült a szónak. Asszonyok sokszor -modták már, hogy szép a szeme, de fiu még soha. - -És szeretettel nézett a fiura. - -– Neked is szép a szemed, – mondotta. Én sokszor néztem a szemedet, -mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer haragudtunk is. - -– Én nem. Te haragudtál. - -– Nem, én szívemből nem… - -– Hát csak úgy? - -– Csak. - -– De talán már mehetnénk. A süvegemet is meg kell keresnem. - -Fölkeltek és a saját nyomaikon indultak vissza. - -Itt-ott vadnyomok is voltak láthatók. - -A fiu egy helyen megállt. - -– Nézd már Évi: szarvasnyom! - -– Én láttam a szarvast is, – felelte a leány. - -– Igazán? - -– A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra nézek, -hát egy öreg szarvas… Az erdő királya… Volt akkora mint… Szép két -ágas-bogas szarva volt. Akkora mint a két karom, de még nagyobb is. - -– Őzet már én is láttam. - -– Aztán ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a szarvát, és -riccs-reccs eliramodott a fák közt. - -– Szerettem volna látni, – mondotta a fiu. - -A fejére tette a kezét s a fák homályába nézett. - -– Csitt… - -Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor éjjel -nyári zápor fut át a falun. - -– Ihol a szél, – mondotta a fiu. - -Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. Sűrű -havazásként hullott a zuzmara a fejükre. - -– Ugy-e mondtam! – kiáltotta a fiu a fejét megrázva. - -A leány is az arcára vonta a melegkendőt. Fázósan összeborzadt. - -A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti sötétség is -homályosabbá vált. A szél ropogva rázta a fákat, s fagyosan suhant a -nyakuk közé. A havat is fujta ide-oda, mintha láthatatlan szellemek -söpörnék az erdőt. - -Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten behúzták -a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél oldalt kapdosta -Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. Minduntalan havat csapott -az arcukba. - -– Istenem! – sírta magában a leány, – hogyan jutok haza? - -– Ne maradozz el! – kiáltott a fiu. - -S kis gyűrött piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, hogy bekötheti-e -vele a fejét? De kicsi volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe. - -A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a fákat -kikerüljék. Az ó-erdőből csak ki bírtak irányozódni, de a cseplesz -sűrűjében minduntalan fákba ütköztek. A szemüket behunyva kellett -menniök. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak. Imre maga elé -tartotta a kezét; Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az arcára. A -szoknyája is recsegve hasadozott. A lábuk botladozott. - -És a szél már harsogva tördelte az erdőt. - -Imre valami hirtelen-lejtőbe lódult bele. - -Megdöbbenve állt meg. Amikor futottak, nem értek akkora lejtőt. - -– Eltévedtünk! - -A leány reszketett. - -– Emerre kell tartanunk, – rebegte, – hidd el, Imre, hogy erre. A szél -terelt el bennünket az irányból. - -S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek rémlett -a tájék. Erdőben a fák oly egyformák! kivált, ha sötét is van. - -De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat fordítottak a -szélnek, aztán újra tovább láboltak a hóban. - -Talán egy órát is mentek már. Arra nem is gondoltak többé, hogy a sapkát -meg a fájokat megtalálják. - -Csak haza bírjanak jutni! - -Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert szélroham érte -őket. A mélyben elsuhogott a fejök felett. - -– Pihenjünk, Imre, – mondotta a leány, – már nem bírom. - -– Várj, talán valami száraz helyet találunk, – felelte a fiu. - -S kikepesztettek a tulsó emelkedőre. Lassabban mentek tovább. - -Vékony fák helyett öregek közé jutottak. Fekete óriásokként álltak a fák -a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal integettek volna… - -– Megint az ó-erdőben vagyunk, – szólt megdöbbenve a fiu. - -Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A leány leült -és szepegett. - -– Sohse ríjj, – vigasztalta a fiu. Addig megyünk, míg ki nem találunk. - -– Sohse találunk ki! - -– Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön a hold -is. - -– Megvernek otthon… - -– Engem meg a süvegemért vernek meg. Dehát majd megmondjuk, hogy… -Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél tört eleget. Még az is -meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is… - -Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. Kifelé -iparkodtak az ó-erdőből. De merre van „kifelé?“ - -Már nem fáztak annyira. Sőt meleget éreztek kezükben, lábukban. Imrének -a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna. - -De a szél csak nem akart csillapodni. - -Egy erős fuvat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak elvánszorogni egy -öreg fáig, amelynek erős alsó ágai óriás fekete kígyókként nyultak bele -a homályba. - -– Nem lehet tovább! - -A fiu megkereste a fa enyhe oldalát. Hó is alig volt ott. Leült. - -– Ülj ide, – szólott, – itt nem ér a szél. - -A leány melléje kuporodott. - -– Most már mindegy, – mondotta vigasztalón a fiu, – meg kell várnunk a -holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk. - -Szorosan összebujtak. A leány megoldta hátul a kendőjét, s rátakarta a -fiu fejére is. - -– Hogy ne fázz, – mondotta. - -S a kendő végét átvette a fiu mellén. - -– Ugy-e, jó így? - -– Jó, – felelte hálásan a fiu. Irtómód fázott már a fejem. - -Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejöket összetartották, -hogy ne fázzanak. - -– Csak volna gyufám, – mondotta a fiu, – tüzet raknék itt a faoldalában. - -– A szoknyám is lehasadt, – felelte aggodalmasan a leány. - -A fiu egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett kezével -alig bírta összemarkolni, s a szájába tenni. - -– Kutyául szomjas vagyok. - -– Én is, – mondta szomorúan a leány. - -S ették a havat. - -– No nem lesz ez mindig így, – szólalt meg idő multán a fiu, – én ugyan -nem töltök több telet itthon. - -– Hát? - -– Fölmegyek Pestre. - -– Csak nem? - -– De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyü az élet. Az ő -bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él. - -– Hogyhogy? - -– Hát ujságot árul az utcán. Ahány ujságot elad, annyi fillér az övé. -Száz ujságot is elad egy nap, de néha kétszázat is. - -– Igaz az? - -– Megesküdött szentucscséval, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még több -ujságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka van, meg jó -lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz az élet, Éva! -Mindennap zsemlyét eszek! Majd meglátod, ha karácsonyonkint hazajövök… -Rám se ösmersz. - -Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A fiu -behúzta a nyakát. - -Aztán a leány szólalt meg: - -– Hozz nekem valamit. - -– Hozok, amit akarsz. - -– Egy kékbársony pántlikát szeretnék, keskenyet, amilyen a jegyző úr -lányának van. Azt mondják, nem drága… - -– Mindegy, ha drága is. Megveszem én neked. - -Aztán ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit Éva: elviszlek -magammal. El én. Elveszlek feleségül. - -– Oh, hazudsz! - -– De Isten szent uccse nem hazudok. - -– Osztán elviszel Pestre? - -– El. Te is árulsz ujságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk enni minden -reggel. - -– De te… hát te… iszen te engem sohse szerettél… - -– Nem? Hát nem emlékszel?… Igaz, hogy régen volt… Mikor iskolába -jártunk… - -A leány még szorosabban simult a fiuhoz. A sötétségben szinte fénylett a -szeme. Arcát a fiu arcához szoritotta. A nyakát félkarral átölelte. - -– Te, Imre… – gügyögte boldogan. - -A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. A két -gyermek fázása elmult. Valami kellemes zsibbadtság állta el a testüket. - -– Te, Imre, – mondta lágy hangon a leány, – osztán hogyan fogunk -esküdni? - -– Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám lesz… Uras. -Olyan mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy piac, ahol -olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan az, mint a -vadonatúj. - -– És nekem is veszel? - -– Hogyne. - -– Fehér ruhát? - -– A legfehérebbet. - -– És hosszu fátyolt? - -– Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy… Elviszem a -bádogiskátulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az pénzzel. - -– Istenem… Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? Selyemruha -volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem kívánom tőled… Mert -az drága. - -– Drága? Akinek pénze van, annak semmise drága. Veszek én neked, Éva, -selyemcipőt is, meg selyemkeztyűt is. Úgy jársz, mint a legfajinabb -úriasszonyok. Aztán tartunk otthon mindenféle madarat. A rigómat is -elviszem, meg a csízemet. Cinegét is fogok egypárt addig. Lesz egy szép -úri szobánk, csupa köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes, -mint falun van. Oszt esténkint összeülünk a kályha mellett. Danolunk. -Ott szénnel fűtenek, azt mondja a Jani. - -– Istenem, de szépeket beszélsz… - -Megcsókolta a fiu arcát kétszer. A fiu egy perc múlva visszacsókolta. S -kisideig hallgattak. - -– De nem ellenzik-e majd? – szólalt meg azután a leány. - -– Miért? – felelte álmosan a fiu. – Ki ellenezné? - -– Anyád. - -A fiu vállat vont: - -– Anyám? Mért ellenezné? Te jó leány vagy. - -– De szegény vagyok. - -– Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg kályhánk. Sütünk -rajta almát. - -– Az ablakra csipkekárpitot veszünk. - -– A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, Szent Imrét, meg egy -csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, mikor búcsún -voltam keresztapáméknál. - -És ásított. - -Ismét hallgattak. - -A leány bágyadtan rebegte: - -– Ne végy selyemruhát… mégis drága. Pedig milyen szép! Csak egyszer -szeretnék fehér selyembe lenni, csak egyszer… Nekem még bőrcipőm se volt -soha. - -És ismét hallgattak. - -– Haj de álmos vagyok, – szólt a fiu, a szemepilláját emelgetve. – -Keljünk fel tán, és… Azt mondják, nem jó elaludni… - -– Én is hallottam, – felelte bágyadtan a leány. - -– Megfagy az ember. - -De azért ülve maradtak. Időnkint egyik is, másik is rebegett valamit. De -már csak a maga gondolatát mondta mindegyik. - -– A királyhoz is bemegyek, – rebegte a fiu. – Látni fogom a koronát… a -fején… - -Egy percnyi csend… - -– Az oltár csupa égő gyertya… – gügyögi a leány. - -Percekig tartó csend. - -– A korona igazi aranyból van… – mondja a fiu. - -És akkor megmozdította a kezét, mintha köteléket érezne rajta. Bágyadtan -rebegte: - -– Te… Éva… el ne aludj… - -– Nem. Hallod… Muzsikálnak… Valahol messze… Csupa vékony hegedü… - -A fiu lecsüggesztette álomtól nehezült fejét. - -– A király koronája milyen fényes… – motyogta behunyt szemmel. - -A leánynak már alig mozgott az ajka. - -– Hallod, milyen szépen… szépen… muzsikálnak… - -S feje a fiunak a vállára hajlott… - -* - -A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz símultan, fejöket -összehajtottan. - -A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas. - -Sokágu koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hó-por. Az -orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és -legelgetett. - -Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét. - -Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. -Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő fehér -zuzmarával. - -A szarvas rájok bámult. - -Aztán nyugodtan legelt tovább. - - - - -A dugóhuzó. - -Nyári regg egy vidéki városban. Egy terebélyes épület előtt sok gatyás -ember és tarka szoknya; kocsik és szénázó lovak. Egy szürke-kalapos urat -is pillantok meg a sokaságban. A fehér-szalagos völgyes kalapot tíz éve -ismerem. - -– Mi van itt Bálintkám? Talán bizony katonasorozás? - -– Dehogyis, – feleli Bálint, kövér kezével legyintve, – törvényház ez. - -– Csak nem rólad ítélkeznek tán? - -– Nem hálistennek. Egy béresem van bajban. - -– Gyujtogatás? Verekedés? - -– Még annál is rosszabb. - -– Ember-ölés? - -– Az a teremtésit. Aligha meg nem ismerkedik a hóhérral. - -A felhőkre pillantott, mert boruldozott az ég. Sötét felhők gomolyogtak -a város felett; morgott is már. - -– Kellene az esső, nagyon kellene, – mondogatta Bálint. - -Bementem vele a tárgyalásra. Ő egyelőre a tanuk szobájába tért. Én -beültem egy üres padba, mingyárt az elsőbe. Azt a falusiak nem merték -megszállani. - -Egy legényt vezettek be a szuronyos őrök, egy vastag-derekú fiatal -paraszt legényt. Gyolcsingben, gatyában. Olyat se láttam még vádlottak -padján. - -Belépésekor meghullámzott a falusi sokaság s valami nyöszörgő jajgatás -hangzott az egyik padból. Egy öreg asszony jajgatott a kezét csapkodva: - -– Jahahaaaj, kegyelmezzenek, irgalmazzanak a fiamnak… nagyságos főbíró -uraim… - -Az őrök kilökdösték a teremből. - -Míg a bűniratokat olvasták, szétpillantottam a besereglett falusi népen. -Mind egyfaragásu komoly barna ember; üstökös hajuak és szögletes orruak. -A nők soványak, naptól pörköltek, de selyemkendő virít sárgán, pirosan, -kéken a fejükön. A leányok is fakók, s még cifrább ruhásak; a hajukat -régiesen a fejükre ragasztva viselik, és emmiatt formátlanok. Csak a -szemök csillog okosan. - -– Mi neved? – kérdezte az elnök. - -A legény egyet köszörintett a torkán. - -– Dobos Menyhárt, szolgálatjára. - -Az arcán meg a szemén a fogság bágyasztó levegője meglátszott. A haja -neki is üstökös-borzas, mint a többi falusi embernek. - -– Hány esztendős vagy? - -– Huszonnégy, instálom. - -– Az a vád reád, hogy megölted Nagy Máté kocsist. Bünösnek érzed-e -magadat? - -A legény vállat vont: - -– Nem tudom instálom… - -– Már hogyne tudnád. Magadnak ártasz, ha nem az igazat mondod. - -A legény a padlóra pislogott: - -– Megmondom igazán. Némelyik órába hibáztatom a haragomat,… másik órába… -azt gondolom…, ha megint úgy kerülnék vele szembe, megintsak al lenne a -vége, hogy engem vasra vernének. - -– Hát szándékosan ölted meg? - -A legény emelgette a vállát, szemöldökét: - -– Hát… nem csupa véletlenül… - -– Mondd el hogyan történt? - -– Úgy történt instálom, hogy… Kisasszony napján búcsú vót nálunk. Aztán… -ő is odajött az ivóba. Oszt mondok neki: - -– Egy szavam vóna, vagy kettő, Máté bátyám. - -– Hallom, aszongya. - -– Hát mondok, kend nem idevalósi ember, csak átszegődött az urasághó -kocsisnak, hát kend nem tudhassa hogy mi nálunk a törvény? Mert mondok -minden házba más a szokás, minden faluba más a törvény. - -Rám böffen erre nagy vörös képpel, hogy aszongya: - -– Énvelem ilyen fenhangon ne beszélj! - -– Mondok hát kicsoda kend? Azér hogy öspörös kocsissa vót? Láttam én mán -nagyobb kokast is az urak szemetdombján. - -Csak igy kezdődött ilyen csöndesen. De ő akkor mán fujt, morgott. Oszt -aszongya, hogy aszongya: - -– Elhallgass, te dugóhúzó! - -Erre aztán énbennem is lobbot vetett a harag: - -– Ne mondja énnekem senki hogy dugóhúzó! Mert én katonaviselt ember -vagyok. - -Aztán… elbántam vele. - -– Erre kést kaptál rá. - -A legény bólintott. - -Az elnök fölvett egy fanyelü keskenyvasu kést. - -– Ez volt az a kés? - -– Az. - -– A csizmádszárában vitted oda. - -– Abban. - -– Előre készültél a szóváltásra? - -– Nem mondhatnám. Mert nem tudtam, hogy odajön. - -– Ez a kés meg van köszörülve. - -– Megköszörültem. - -– Minek köszörülted meg? - -A legény a padlóra pislogott: - -– Dohányt aprítani. - -– Hát azért vitted a korcsmába, hogy dohányt apríts? - -– Nem. Csak éppen betoszintottam a csizmám szárába. - -– Dehát minek taszitottad be? - -– Az ember nem tudhassa, mikor kocsmába megy… - -– És csak azért haragudtál meg rá, mert azt mondta: dugóhúzó. - -– Ne mondja nekem azt senki. - -– Dehát mit jelent az? - -– Hát… tetszik tudni, én szoktam szolgálni a kertbe, mikor az -uraságunkho vendég jön. Olyankor rámadják az esüst-pitykés ruhát, oszt -aznap belső szolga vagyok. - -– Dehát olyan nagy sértés az, ha valakinek azt mondják: dugóhúzó? - -A legény nem felelt. - -Az első tanu egy jámborképü szálas legény volt, szintén béres; -Menyhártnak barátja. - -Az elnök figyelmeztette, hogy igazat mondjon, mert lehet hogy meg kell -esküdnie a szavára. - -– Ugy mondom ahogy igaz, – kezdte a legény. Menyhárt már akkor kezdett a -kocsisra görbén nézni, mikor a kocsis az urho került. Ugy mondom ahogy -igaz. Mer hogy a kocsis magányos ember vót, ott adtak neki enni az -uraság konyháján. Ugy is vót a szegődsége. Oszt hogy az Örzse -megtetszett a kocsisnak, hát azon forgott az esze, hogy jó lenne űneki. -Még nekem is megemlítette, hogy aszongya: Ügyes kis sarkon forgó jány ez -az Örzse. Az Isten is nekem teremtette; mit gondolsz? – Mondok: Menyhárt -is éppen így beszél. – Aszongya: Nem teszi őt a lány énelejbém. - -– Csak a tárgynál maradjon, – szólott rá az elnök. - -– Ugy mondom ahogy igaz, – felelte egyet nyelve a legény. Egyszer hogy a -kertben ástam, kihallatszott a konyhaablakon, hogy a tekintetes asszony -is hozzá-biztatja a leányt: – Nem is lenne rossz, aszongya, ha a -kocsisho hozzámennél, mer aszongya neked is jobb, ha nem kerülsz ki a -faluba, szolgálhatsz tovább nálunk. De a tekintetes asszony semmitse -tudott Menyhártról. - -– Csak arról beszéljen barátom, hogy ebben az ügyben mit tud? hogyan -vesztek össze? hogyan ölte meg ez a legény a kocsist? - -– Hát úgymondom ahogy igaz: az Örzse miatt vót az összeveszés. Mer a -Menyhárt aszongya hogy: – Hogy a dühös kígyó járja meg ezt a kocsist, -mióta ez idejött, még az éccakai álmomat is megrontotta. Ugy mondom -ahogy igaz. - -– Fenyegette-e előbb a kocsist? - -– Nem hallottam. - -– Hát azt mondta-e hogy meg fogja ölni? - -– Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy aszongya: Meglássátok még -törvény kezire kerülök emmiatt a dömhes miatt. Ugy mondom… - -– Mi az a dömhes? - -– Hát hogy olyan nagyétkü ember vót, azér mondta úgy. - -A védő ügyvéd, egy fiatal aranypápaszemes ember közbe-szólt: - -– Engedelmet kérek, hogy kérdést intézzek a tanuhoz. - -– Tessék. - -– Ön azt mondja, hogy a meggyilkolt nagyobb ember volt Menyhártnál. - -– Nagyobb másfél fejjel. - -– És erősebb is. - -– Sokkal. - -– Kérem ezt jegyzőkönyvbe venni. - -A tanu aztán sok elnöki rendre-rándítás között elmondta, hogy a -kocsmában Menyhárt csak csöndesen mulatott. A kocsis később érkezett. -Csak annyit látott, hogy Menyhárt leült vele szemben az asztalhoz. Aztán -ő táncolni ment. Mikorra ismét rájok fordult a figyelme, már akkor -veszekedtek. A kocsis pofon ütötte Menyhártot. - -A védő ügyvéd ezt ismét feliratta. Az elnök magához szólította a -vádlottat: - -– Hát miért nem mondtad, hogy pofon vágott? - -Menyhárt röstelkedve felelt: - -– Elfelejtettem. - -– Elfelejtetted? Hogy lehet pofont elfelejteni? - -Menyhárt vállat vont: - -– Katona vótam én… - -Következett egy őszes zömök ember, az uraság béresgazdája. Az is azon -kezdte, hogy a kocsis volt az oka mindennek. Mert ha az oda nem -szegődik, Menyhárt se került volna bele a szorosba. Dehát az Isten úgy -akarta… - -– Milyen természetü ember ez a Menyhárt? - -– Jó gyerek ez uram, – felelte az öreg a kalapja szegélyét simogatva, – -ámbátor ha megboszantják, hamar szembepöndörödik. De attul nem került -volna ilyen bajba. - -– Maga ott ült az asztalnál mikor az a szóváltás történt. Mondja el -miképpen történt? - -– Nem tudom én azt már tekintetes uram. Csak azt tudom, hogy csöndes -beszélgetéssel kezdődött. Ámbátor hamar élire fordult. Mer aszongya a -Menyhárt: Minden háznál más a szokás, minden faluba más a törvény. Kend -nem idevalósi, hát nem tudhassa. A kocsis mingyár felgördült reá, hogy -aszongya: - -– Mit csiripelsz itt nekem? - -– Értsük meg egymást, – mondotta erre Menyhárt, szölideden. - -Még csodáltam is hogy ez a tűzkő-ember olyan szölideden beszél. - -– Értsük meg egymást, aszongya, minálunk az a törvény, hogy ha -valamelyik leány le van foglalva, hát le van foglalva; – ez a becsület! - -A kocsis egyet horkan, oszt aszongya: - -– Te tanítasz-e engöm böcsületre, te dugóhúzó? - -Akkor én éppen elfordultam, mert követem a bagót piszkáltam ki a -pipámból. Mikorra a pipámat a számba vettem, mán akkor egymáson -fenteregtek. Még a boromat is kidöntötték. - -– Hát a kocsist a pofon után azonnal késsel rohanta meg ez a legény? - -– Hát bizony… - -– És a kocsisnál nem volt kés? - -– Lehetett nála, de csak olyan bicskaféle. Mert avval szokott enni. - -– Hát nem védekezett a kocsis? - -– Védekezett biz a. Mondom, hogy a boromat is kidöntötték. Mert tetszik -tudni, ahogy Menyhárt előrántotta a csizmaszárból a disznóölő kést, hát -a kocsis felkapott egy széket, oszt avval ütötte le a boromat. - -Az ügyész szólalt meg: - -– Dehát kend hazudott az imént… - -– Én? - -– Azt mondta, hogy csak akkor nézett fel mikor már egymáson hemperegtek. -Most meg elmondja, hogy a kocsis széket ragadott. - -Az öreg boszusan pillantott: - -– Hászen azér láthattam, mer a szék a fejem fölött forgott. - -A védő ügyvéd azt kérdezte, hogy Menyhárt mennyit ivott a szóváltás -előtt? - -– Azt nem tudom könyörgöm, mer én korábban mentem oda, nem néztem. - -Az esső megeredt. Nagy cseppek koppantak a terem ablakaihoz. Bent -fülledt volt a levegő. - -Következett a korcsmáros, Spitzer nevü Bulanzsé szakállu ötvenéves -ember. Fakó fekete redengot volt rajta, és a lábán sárga cipő. Sápadtan -és remegő szakállal beszélt. A vállát közben a füléig vonogatta. Ő -persze nem látott semmit, nem hallott semmit. Csak a lármára ment oda. Ő -nem tehet arról, hogy ilyen szerencsétlenség történt. Búcsúkor mindig -van verekedés. Őt azért felelősségre nem vonták soha. Ő nem csendőr. -Neki polgári kötelessége a bormérés. A legény különben másfél liter bort -rendelt, de az nem azt jelenti, hogy annyit ivott, mert a falubeli -parasztok egymásnak töltenek. Ihatott kétszer annyit is. - -A védő ezt ismét megjegyeztette. - -Következett valami nyolc más tanu, köztük Bálint barátom is. - -Ő mingyárt azon kezdte, hogy a nép gondolkodását ajánlotta a törvényszék -figyelmébe. - -– Ez a Menyhárt derék dolgos ügyes fiu. Én ugyan nem tudtam arról -semmit, hogy a cselédem iránt érdeklődik, mert ha tudom, nem engedem, -hogy a kocsis vizet zavarjon. Igazán nem hibáztatom őt tisztelt -törvényszék, mert… - -Az elnök figyelmeztette Bálint urat, hogy tanunak szólították be, -nempedig védőügyvédnek. - -Bálint erre megboszankodott és duzzogva felelte: - -– Hát kérem tessék kérdezni, felelek. - -Aztán csak igennel és nemmel felelgetett. - -Mikor azonban az elnök elküldte volna, megszólalt: - -– A tárgyalásnak egy fontos pontját óhajtanám megvilágítani, de persze -azt igennel és nemmel elmondani nem tudom. - -– Hát beszéljen ahogy óhajt. - -– Hogy olyan sokáig várattak, bejöttem a tanuk szobájából a tárgyaló -terembe és hallottam, hogy a dugóhúzó kifejezést a tisztelt törvényszék -üres oknak tekinti. A mesebeli farkas szavának a bárányhoz. Minthogy ez -sulylyal esik az igazság fontjába, ezt óhajtom megvilágítani, ha szabad. - -– Tessék. - -– Ez a legény néha az asztalnál szolgál, mikor vendég van a házamnál. A -mult nyáron is, egyszer hogy vendégem volt, a kertben kártyáztunk, és ez -a fiu sört hozott fel a pincéből. Egyszer ahogy oldalt pillantok, látom, -hogy az orgonabokor mögött Menyhárt egy sörös üvegből kortyogat. Emberi -valami. Mégis rászóltam, hogy mondok: Mit csinálsz Menyhárt! Erre ő -ijedtében így felelt: A dugót húzom a fogammal! Hogy ezt megnevettük, a -cselédség is mulatott rajta. Ismerni kell uraim a népet. Inkább kiáll -egy fejbeütést, mintsem hogy gúnyoló szót halljon. - -A védőügyvéd ezt is beiratta a jegyzőkönyvbe. Bálint úr diadalmas arccal -ült le mellém. - -Következő tanunak a biró a leányt hivatta. - -A teremben mozgolódás támadt. A városi hölgyek kiváncsian nyujtogatták a -nyakukat a vérontás okozója felé. - -Egy soványka húsz éves forma leány jelent meg a terem hátulján, és -hatolt a megnyíló soron előre. Öltözete olyan volt mint a többi falusi -leányé: fehér ingváll, zöld selyem mellkendő, rózsaszínü virágos -szoknya; a kezében csipkés kendő. De mingyárt az első pillantásra -szembeötlő volt, hogy a haját nem ragasztja a fejéhez. Szép hamvas barna -haja volt. Olyan volt a fején, mint egy kis szénaboglya. - -Máskülönben nem volt valami szépség: apró ábrándos szemek, kerek fehér -arc és gömbölyü orrocska. Csak a szemöldöke volt erős-vonásu fekete. - -A szemét lesütve állt meg a bíró előtt, látni lehetett rajta, hogy -remeg. - -– Ösmered ezt a legényt? - -A leány a bíróra pillantott aztán a legényre és halkan rebegte: - -– Ösmerem. - -– Volt valami viszonyod vele? - -A leány nem értette. - -– Szeretője voltál neki? - -A lány bólintott. A szeme pilláján könycsepp jelent meg. A zsebkendőjét -a szeméhez emelte. - -A biró folytatta a kérdezést: - -– Eligérkeztél neki? - -A leány ismét bólintott. - -– Dehát a kocsisnak is eligérkeztél. - -A leány fölemelte a fejét: - -– Nem igaz. - -– Hát akkor mért mondta a kocsis, hogy az övé vagy? - -– Mondhatni mondhatta. - -– Hát talán úgy viselkedtél iránta? hogy azt értette. - -– Szó se volt róla. Ő csak a szakácsasszonynak példálódzott, meg a -tekintetes asszonynak, hogy engem elvenne. - -– Dehisz az asszonyoddal beszéltél is róla. - -– Én nem. Csak ők noszogattak, hogy menjek hozzá. Ha vén is, antul -okosabb, meg hogy nem részeges. És másefféléket beszéltek. Nem tudták, -hogy én már eligérkeztem. Én nem mertem szólani. - -– Mért nem mertél? - -– Nem akartam a tekintetes asszonynak a kedve ellen szólni. Meg attól is -tartottam, hogy Menyhártot nem engedik belső szolgálatra. - -– Hát ennek a legénynek igérted, hogy felesége leszel? - -A leány lesütötte a szemét és halkan rebegte: - -– Igértem. - -– Mikor? - -– Régen. - -– Mégis mikor? - -– Mikor elvitték katonának. - -– Akkor bizonyosra mondtad? - -– Bizonyosra. - -– Hogy mondtad? - -– Csak úgy, hogy megvárom, akármeddig odalesz, megvárom. - -– És meddig vártál rá? - -– Három esztendeig. - -A védő kérdezett: - -– Férjhez mehettél volna-e azalatt? - -A leány elmosolyodott: - -– Kétszer is. - -Az ügyész, egy unatkozó arcu szőke pók, folytatta a kérdezést. - -A legényhez fordult: - -– Mikor közölte veled ez a leány, hogy a kocsis szemet vetett reá? - -– Mingyárt elejin mondta. - -– Hogyan mondta? - -– Úgy hogy aszongya: a kocsis többet néz rám mint a tálba. Szólogat is -olykor, de én csak nevetem. - -– Tehát nem panaszosan mondta? - -– Eleinte nem. Csak mikor már hozzábiztatni kezdték. - -– Mikor panaszkodott utolján? - -– A búcsú előtt való estén. - -– Akkor hogyan panaszkodott? - -– Akkor mán keservesen. - -– Mit mondott? - -– Azt mondta, hogy aszongya: Mán nincs maradásom a kocsis mián. Untalan -azt fujják a fülembe, hogy menjek hozzá. A tekintetes asszony különösen. - -– Sirva panaszkodott? - -– Lehet hogy sirt is, nem láttam a sötétbe. Ő belül vót a konyhán, én -kivül a kertbe. - -– Aztán mit mondtál neki? - -– Nem mondtam én semmit se. - -– De magadban gondoltál valamit. - -– Nem gondoltam én semmit. Csak káromkodtam, (Isten bocsá…) Mert tetszik -tudni, keserű falat vót a nekem! - -Az ügyész a leányhoz fordult: - -– Igazat mondott a legény? - -– Igazat. - -– Hát azt mondta-e káromkodás közben, hogy: Majd elbánok én a kocsissal! - -A leány habozva felelt: - -– Nem azt nem mondta. - -Parasztleány létére megérezte a kérdésben a veszedelmet. - -A leány volt az utolsó tanu. Mingyárt utána az ügyész vádlása -következett. - -Az ügyész előre megfontoltnak látta az emberölést. Minden szava -göröngyként esett a vádlott fejére. Fekete festékkel szinezte elénk a -közerkölcsök elfajulását. Citált a rómaiakból és angolokból. -Rámutogatott a bűnnel terhelt legényre, mintha a rómaiak és angolok -egyenesen őrá szabták volna a mondásaikat. Végül csomót kötött a beszéd -végére azzal a követeléssel, hogy Dobos Menyhért emberi fenevadat a -törvény vaskézzel tegye ártalmatlanná. - -A falu csendben és rámeredező szemekkel hallgatta a kemény beszédet. A -vádlott sápadozott. - -Bálint is morgott mellettem. De következett a védő, – az említett -szemüveges éber fiatal ember. Az arra figyelmeztette a törvényszéket, -hogy emberi szívvel itélje meg ezt az ügyet. A vádlott fiatal, -lobbanékony; a kocsis a legnagyobb kincsétől akarta megfosztani. -Gondolják meg, hogy a parasztféle embernek micsoda nagy kérdés a jó -élettárs. Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az asszony nem lukszus, -nem is szoknyás cimbora, hanem az élet terhének hüséges megosztója. -Igavonó-társ. A paraszt már gyermekkorában kiválasztja a többi közül; és -úgy áll rajt a szeme, gondolata, érzése, mint a legnagyobb kincsén. Az -ilyen kiválasztott leányt más nem is meri megközelíteni. S ime -odapottyan egy más faluból való kocsis. Az egyszerre szemet vet reá. A -legény figyelmeztetni akarja szépen okosan. Ő sejti miről van szó: -durván ráförmed. Maga idézi fel a veszélyt. - -Igy fejtette ki a védő, hogy ami történt, nem annyira bűn volt, mint -inkább szerencsétlenség. Ő is citált a rómaiakból és az angolokból. De -neki a rómaiak és az angolok merőben mást mondtak Menyhártra -vonatkozólag. - -A sok falusi fej helyeslőn integetett. Bálint is bológatott mellettem: - -– Nem bírka az ember, kivált aki magyar! Szerencsétlenség volt! Beljebb -csúszott a kés, mint ahogy akarta. - -A törvényszék azután hosszan tanácskozott odabenn. A legény beteg arccal -ült a vádlottak padján. Örzse földre néző bús szemmel állt a közelében. - -Végre a bírák megjelentek, és a nagy csendben felolvasták az itéletet: -öt évi fegyház. - -– Megnyugszik-e? – kérdezte az elnök. - -A legény habozva felelte: - -– Előbb Bözsivel szeretnék szólani. - -Azzal intett a fejével a leánynak. A leány odalépett hozzá. - -– Megvársz-e Bözsi? – kérdezte könnyes szemmel. - -A leány szintén könnyes szemmel nézett reá és bólintott: - -– Meg. - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - - -22 |Ot nyelven |Öt nyelven - -27 |képrázó szemmel |káprázó szemmel - -75 |konstatálni a ncuraszténiát |konstatálni a neuraszténiát - -76 |hangzott egy parasztkálitás |hangzott egy parasztkiáltás - -86 |helyen meggszüntette |helyen megszüntette - -125 |Nekem a lában |Nekem a lábam - -162 |oda be mas |oda be más - -176 |Évi, Buray Evi! |Évi, Buray Évi!] - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Átkozott józanság!, by Géza Gárdonyi - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! *** - -***** This file should be named 62620-0.txt or 62620-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/6/2/62620/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - |