diff options
22 files changed, 17 insertions, 14212 deletions
diff --git a/.gitattributes b/.gitattributes new file mode 100644 index 0000000..d7b82bc --- /dev/null +++ b/.gitattributes @@ -0,0 +1,4 @@ +*.txt text eol=lf +*.htm text eol=lf +*.html text eol=lf +*.md text eol=lf diff --git a/LICENSE.txt b/LICENSE.txt new file mode 100644 index 0000000..6312041 --- /dev/null +++ b/LICENSE.txt @@ -0,0 +1,11 @@ +This eBook, including all associated images, markup, improvements, +metadata, and any other content or labor, has been confirmed to be +in the PUBLIC DOMAIN IN THE UNITED STATES. + +Procedures for determining public domain status are described in +the "Copyright How-To" at https://www.gutenberg.org. + +No investigation has been made concerning possible copyrights in +jurisdictions other than the United States. Anyone seeking to utilize +this eBook outside of the United States should confirm copyright +status under the laws that apply to them. diff --git a/README.md b/README.md new file mode 100644 index 0000000..4007063 --- /dev/null +++ b/README.md @@ -0,0 +1,2 @@ +Project Gutenberg (https://www.gutenberg.org) public repository for +eBook #62620 (https://www.gutenberg.org/ebooks/62620) diff --git a/old/62620-0.txt b/old/62620-0.txt deleted file mode 100644 index 6ee2833..0000000 --- a/old/62620-0.txt +++ /dev/null @@ -1,7930 +0,0 @@ -The Project Gutenberg EBook of Átkozott józanság!, by Géza Gárdonyi - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: Átkozott józanság! - -Author: Géza Gárdonyi - -Release Date: July 11, 2020 [EBook #62620] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - - - - - -GÁRDONYI GÉZA - -ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! - -A zöld sfinksz. – A mutter. – Melyik a kettő közül? – Erdei történet. – -A dugóhuzó. - -BUDAPEST 1907 - -SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA - -_Minden jogot fentartunk._ - -BUDAPESTI HIRLAP NYOMDÁJA. - - - - -Átkozott józanság! - -Egy öregúr, egy székely, meg egy csónak. Ezzel kezdődött a Vaskapu -szabályozása. - -Az öregúr egy nyári napon jelent meg ott a sziklás vidéken. Mért vizet -és követ. Rajzolt és számokat irt apró zsebkönyvekbe. - -A székely evezett, mérőszalagot vont; ónt eregetett a mélybe; délben -főzött, este sátort csinált. - -Igy tartott ez augusztus végéig. - -Egy este fel se állitották a sátort. Az égen nem volt felhő. A székely -csupán a tábori ágyat bontotta ki. Magának fenyőgalyakból tördelt egy -nyalábra valót. Aztán tüzecskét rakott, hogy a szunyogok ne -alkalmatlankodjanak. - -Az öregúr elvégezte a vacsoráját és csibukra gyujtott. A tábori ágyra -heveredve szivta. - -A hold akkor sétált fel az égre. Teljes hold volt. Megvilágitotta a -csendes sziklás tájat. - -A Duna fénylett mint a kardlap. A sziklák bálvány-alakokká váltak. Egy -szemben levő szikla kővévált sárkánynak látszott. Mintha valamikor inni -akart volna a Dunából, s gyik-szabásu óriás fejét éppen nyelésre emelte, -mikor kővé meredt. - -Ahogy az öregúr csibukozva bámulja azt a kővé vált csodát, egyszerre -emberi árnyék jelenik meg a sárkány hátán. Feljebb és feljebb hág. -Lépeget a feje felé. A taraján felkapaszkodik. Végigsétál a lapos -homlokon. És a sárkány orrán megáll. - -Csak nézték, hogy mi az? mit akar ottan? Jól lehetett látni minden -mozdulatát, mert a hold olyanyira világitott, hogy akár olvasni lehetett -volna a világosságánál. - -Az árnyékember egy percig ott állt mozdulatlanul, s nézett le a mélybe. -Aztán a levegőbe dőlt, és fejjel lefelé be a Dunába… - -A viz nagyot locscsant. - -Az öregúr felugrott: - -– Hamar a csónakot Istók! - -Istók is felpattant a helyéről. Egy perc mulva mind a ketten a csónakban -voltak és minden erejökkel sietést eveztek a sárkányfő alá. - -Az öngyilkos ott kepickélt még a vizben. De már merüldözött. Mikorra -megkaphatták volna, el is merült. A helyén bugyborékolt a viz. - -– Nézz jobbra! – szólt az öregúr, – én majd balra nézek: talán -mégegyszer fölvetődik? - -Csakugyan felvetődött. De már akkor alig tikácsolt. - -A székely elkapta a karját. Belevonszolták a csónakba. - -Úri ruházatu ember volt. Fiatal arcát fekete körszakál keritette. A -ruhája fekete szalonruha. - -A parton ipszilont csináltak belőle: megforditották fejjel lefelé, és -rázták ki belőle a vizet. Néhány perc mulva köhögött. - -– Rakj a tüzre, – mondotta a mérnök a homlokát törölgetve, – és tégy fel -egy bögre vizet teának. - -Aztán odavitték a vizes embert a tüz mellé. Bizony emelniök kellett, -mert a lába csukladozott alatta. S lefektették a fűre. Betakarták -Istóknak a szürével. Istók úgyis csak esernyő helyett hordozta nyáron a -szűrét. - -A mérnök teát főzött. Rumot is, cukrot is tett belé bőven. S megkinálta -vele a beteget. - -Hát a beteg ivott is belőle. De bágyadt volt. A szemehéját is alig birta -fölnyitni. - -A mérnök nem kérdezett tőle semmit, csak ahogy ott feküdt a beteg, s a -tüz fénye rávilágított az arcára, magában tünődött: Magyar-e vagy oláh? -Micsoda szerencsétlenség üzte a Dunába? - -Azonban az idegen meghörgült: - -– Üsse meg magukat a mennydörgős ménkü! - -Magyar! – gondolta örömmel az öregúr. - -A beteg pihegő mellel feküdt, s néhány perc mulva ujra megszólalt: - -– Kérek még teát! - -A mérnök intett Istóknak, hogy tegye fel ujra az edényt. - -S hallgattak. - -Az idegen szótlanul itta meg a második csészével is, aztán beburkolózott -az Istók szürébe. Elaludt. - -– Ösmered? – kérdezte halkan a mérnök? - -Istók a fejét rázta. Különben is úgy felelt volna. Csak akkor szokott -szólni, ha a feje meg a keze nem adta ki a szót. - -Reggel a mérnök ébredt fel elsőnek. Tekintete a betegre fordult. A kelő -napfénynél látta, hogy divatos gallér van a nyakán, s a nyakkendője -fehér selyemből való. Fehérkezü sovány ember. Szobai sápadt arc. Az orra -dagadt és véres. - -De fiatal ember volt, nem lehetett több huszonnyolc évesnél. Hosszu -fekete hajára és halántékára rászáradt a sár. Bizonyára akkor sározódott -be, mikor a parton felforditották. - -Valami elkeseredett földbirtokos, – gondolta a mérnök. Szerencsétlen -házas, vagy szerencsétlen kártyás. Össze fog szidni, hogy minek -avatkoztam a dolgába? - -Ekközben Istók is fölébredt. A mérnök intett neki, hogy ne károgja el a -reggeli köszöntést. - -A székely tüzet rakott, és ismét föltette a teának való vizet. - -A mérnök megteázott, és szivarra gyujtott. - -Derült arczu ősz ember volt, jól túl az ötvenen. Vitorla-vászon ruhát -viselt és fehér vászon-sisakot. A mozgásán látszott, hogy katona volt -valamikor. - -Az idegen is fölnyitotta a szemét, és mélyen sóhajtott. - -– Jó reggelt! – kiáltott rá vigan az öregúr. Főzhetek önnek egy csésze -teát? - -– Köszönöm, – felelte fásultan az idegen, – elfogadom. - -Fázósan rándult meg a válla. Istókra pillantott: - -– Engedd, hogy a szűröd még rajtam maradjon. - -Az öregúr szótlanul főzte meg a teát, s átnyujtotta. Eléje tette a rumos -üveget és a kék papirosba burkolt cukrot is. - -– Cukrozza, rumozza izlése szerint. - -Az idegen megitta a teát, és visszafeküdt a fűre. Tovább aludt. - -A mérnök intett a székelynek. A székely fogta a mérő póznát, dolgukra -mentek. - -Gondolta a mérnök: az idegen beteg ha felébred, majd elmegy szintén a -dolgára. Éppenséggel nem látszott olyan embernek, akivel másodszor is -öröm találkozni. - -Azonban délfelé mikor visszatértek a tanyára, az idegent még alva -találták. - -A székely csendesen tüzet rakott. Vizet tett fel s tojást szedett ki a -ládából, meg szalonnát, szalámit, sajtot, kétszersültet. A levest -bádogba zárt sürülékből főzték, de vöröshagymát is apritottak belé, s -jól megpaprikázták. - -Az idegen fölnyitotta a szemét. - -– Jóreggelt másodszor is! – kiáltott rá az öregúr. Szolgálhatok-e jó -paprikás mérnöki levessel? - -– Köszönöm, elfogadom, – felelte bágyadtan az idegen. - -Szótlanul evett velök. Ebéd végén a zsebébe nyult. Szivartárcát vont -elő. Valami három szivar volt is abban, de csurgott belőlök a viz. - -– Tessék, – szólt az öregúr a maga tárcáját átnyujva. - -Az idegen kivont abból egy szivart és megszólalt: - -– Illenék megmondanom, hogy ki vagyok. De én nem mondom meg. Viszont én -sem kérdezem, hogy ön kicsoda? - -Az öregúr vállat vont: - -– Nem vagyok kiváncsi természetü. - -Az idegen folytatta: - -– Ön azt véli, hogy megmentett. És hogy én azért hálás vagyok. Én nem -vagyok azért hálás. - -– Bocsánat, ha rosszat cselekedtem, – felelte mosolyogva az öregúr, – de -arra gondoltam, hogy ön talán _sietett_. Alkalmat óhajtottam önnek -szerezni, hogy az ügyet mégegyszer megfontolja. - -– Köszönöm. Megfontoltam én azt kellőképpen. - -Kedvetlenül nézett a cipőjére. Az arca sápadt volt, de nem beteges -sárga, hanem inkább fázós. Aztán rátapogatott az orrára, amelyre -nehánycsepp vér cserepesedett és a halántékára, ahova az iszap -ráragasztotta a hajat. - -A mérnök vizet öntetett a mosdótálába. A székely odatartotta az -idegennek egy jókora spongyával együtt. - -– Ön bizonyára kártyázott és vesztett? – szólalt meg aztán az öregúr -mintha a szivarja füstjének beszélne. - -– Én nem kártyázom soha, – felelte az idegen félvállról. - -– Hát talán más csapás érte? talán pénzbeli zavarokkal küzd? – folytatta -az öregúr jóságos hangon. Nincs olyan csapás, amit ki ne lehetne -heverni. - -– Gazdag vagyok, – felelte az idegen. - -– Vagy valami betegség? Nincs olyan betegség, amelynek váratlan -gyógyulása ne lehetne. Lássa kérem az öreg Kneip páterhoz csupa olyan -ember jár, akire már ráadták az utolsó kenetet. - -– Sohse voltam beteg. - -– Akkor azt kell gondolnom, hogy szerelmi csalódás zavarta meg önt. -Hiába, mig az ember fiatal… Dehát azt is meggyógyitja az idő. - -– Engem nem zavart meg soha semmi. Szerelmes én nem voltam soha. - -– Bocsánatot kérek a kérdéseimért, – szólt az öregúr fölkelve, – nem -kiváncsiságból kérdeztem önt, hanem, hogy segitsek ha tudok. Elvégre -emberek vagyunk, és kötelességünk egymáson segíteni, kivált ha -valamelyikünk leroskad az élet terhe alatt. - -– Én nem roskadtam le semmiféle teher alatt se, – felelte az idegen a -fejét rázva. Én amit cselekedtem, meggondoltan cselekedtem. - -– Meggondoltan? - -– Meggondoltan! - -Az öregúr boszusan hümmentett: - -– Ugyan kérem, hát lehet ilyet meggondoltan cselekedni? Ha valaki -gyógyithatatlan betegséggel bajlódik, vagy holtig tartó börtönre van -itélve, az cselekedhetik effélét meggondoltan, de egészséges ember, -szabad ember nem ugrik meggondoltan a békák közé. - -Az idegen összevont szemöldökkel nézett a mérnökre, aztán ugyanúgy maga -elé. Végre is vállat vont. - -– Nekem az életben nincs semmi örömem, hát minek éljek? Mért néz rám -olyan hitetlenül? Én nem hazudok soha. Nem szorultam rá, hogy hazudjak. -Csak a nők és a gyermekek hazudnak, meg a szolga-lelkek. - -– De kérem én nem mondtam, hogy hazudik ön. Mindössze megütköztem a -szaván, hogy azt mondja, nincs az életben öröme, holott az imént azt -mondta, hogy gazdag és egészséges. Tudja ön mi a gazdagság? Kérdezze meg -azoktól, akik negyven-ötven krajcárért kapálnak. Kérdezze meg azoktól, -akik husz négyszögméternyi kis szobában tizedmagukkal alusznak. Kérdezze -meg azoktól, akik éheznek. S tudja ön mi az egészség? Menjen be egy -kórházba és kérdezze meg ottan. Már engedjen meg fiatal barátom, aki -egészséges is, gazdag is, és mégis megveti az életet, az nem gondolkodó -ember, és meg nem értett frázisként mondja, hogy _Meggondoltan -cselekedtem_. - -Az idegen szeme komoran villant a mérnökre, aztán nyugodtan felelte: - -– Ön engem bolondnak néz. Nekem ugyan közömbös valami, hogy ki hogyan -vélekedik rólam, de ön értelmes embernek látszik, ám mérjük meg az ön -fontján is az én itéletemet. Látni fogja, hogy nekem meg kell halnom. - -Az öregúr leült az ágyra: - -– Fogadjunk, – mondotta, – hogy bármit is beszél, ha egészséges ön, nem -kell meghalnia. - -– Hát fogadjunk! Mibe? - -– Eggyetlenegy szóba, amit úgy hivnak, hogy becsületszó. - -– No és aztán? - -– Ha elveszti a fogadást, becsületszóra köti magát, hogy megküzd a rossz -gondolatokkal. Ha pedig én vesztem el, szintén becsületszóra kötelezem -magamat, hogy nem húzom ki a Dunából. - -– Hát jó. Hallgasson meg: - -Az apámon kezdem. Az én apám birtokos volt, mint én, és elcsapott egy -bérest, aki valami bánatában gyakorta megrészegedett. Akkor is részeg -volt, mikor elcsapta. - -A béres, – öreges ember volt már, – szekérre tette a ládáját és mikor -kifelé ment az udvarunkból, megállt a tornácunk előtt. Megállt, és -vérbenforgó szemét az apámra emelte: megfenyegette az öklével: - -– Verjen meg hát az Isten örökös józansággal! Verjen meg téged is, -gyermekedet is, ha születik! - -Az apám sohse hallott efféle átkot, hát még nevetett is reá. De az -anyám, – templomos asszony, érzékeny szivü asszony, – megrémült. - -Az idegen a fű-ágyra könyökölve csendes bús hangon beszélt. Hangja mély -volt, mint a dorombé. Olykor elhallgatott a beszédben és fűszálakat -tördelt. Olykor felnézett a mérnökre, olykor kedvetlenül legyintett. - -Folytatta: - -– A születésem előtt történt ez három hónappal. Eggyetlen gyermek -voltam, és ép, erős, egészséges. Semmitse különböztem más gyermektől, -csak éppen, hogy kiváncsibb voltam mint más gyermek. Mindent kérdeztem, -mindent kutattam, mindenütt titkokat sejtettem. Tizenöt éves koromban -már könyvekhez intéztem a kérdéseimet. Ha valamely könyv nehézfogatu -volt, én annál jobban rágtam, rágogattam. Tudni akartam mindent, -mindent! Abban a korban, mikor más még regényeket olvas, én már -Sopenhauert, Kantot, Kontot, Lokot és Spencert őröltem. S abban a -korban, amikor más ember a leányokat tündéreknek nézi, én már a boncoló -asztalon foglalkoztam velök. Orvosi tudományt tanultam. Persze abban is -a hisztológia érdekelt legjobban: a szövet, a hús elemei, a sejtek, a -porszemekre bontott ember. Egy kiló tündérhús épp olyan hús, mint egy -kiló borjuhús! - -Az átkot ismertem. Apám anekdótái között gyakorta hallottam a béres -átkát elmondani: _Verjen meg az Isten józansággal!_ Mindenki nevetett -rajta, csak én nem. Húsz éves koromban már fázlódva éreztem, hogy az -átok megfogott. - -Józan voltam, mindig józan voltam! - -Ön is mosolyog rajta. Látom, hogy ön sem érti. Az átok üres szó, azt -tartja ön is. De különböztesse meg a lélekből fakadó átkot, a szájon -forgó piaci átkozódástól. Az átkozódás csak sár-dobás. Az átok a haragvó -lélek mennyköve. Mindegy hogy paraszt lelkéből villámlik el, vagy úr -lelkéből. Épp oly természeti tünemény, mint a felhők villáma. Erő. - -Ön bólint reá. Tehát akkor azt nem érti, hogy mit jelent józannak lenni? - -Józannak lenni annyit jelent, hogy: az ember egy megfagyott szivet -hordoz a mellében. Az agya olyan, mint a hűtőkészülék: minden gondolat -és minden érzés jéggé válik benne. A fagyasztó szer: az analízis, az -elemezés. - -Az átok következtében én mindig elemeztem. - -Huszonegy éves koromban már tudtam, hogy minden gyönyörködés izgalom, és -az izgalom következtében mámor. A szem gyönyörködése a szemidegek -izgalma. A szép táj, a szép festmény, a szép épület, semmi egyéb csak az -alakok szokatlansága, vagy a szineké. Tehát nem a táj szép, sem a -festmény, sem az épület, hanem a szemidegek izgalma a szép. Aki -Taorminában született, bizonyára azon csodálkozik, hogy mások ott -csodálkoznak. Ticián „_kettős szerelme_“ ha az ön szobájában lógna, -esztendőben kétszer se nézne rá. A paraszt is közömbösen megy el -mellette, mert az idegei épp oly durvák, mint a tenyere. - -Épp igy a zene. Fülideg-mámor. A dal meg annak a mámornak a ködében -játszó délibáb. Képek játéka. Tudományos nyelven: Képzet-társitás. - -Folytassam-e? Én nem lehetek boldog, mert mihelyt valami kedves, rögtön -az okára pillantok. Azt kérdem: _Miért?_ - -Ettől a kérdéstől minden délibáb eltünik. - -Én mindennek csak a szálait látom. Nekem még a virág is csak sejtszövet, -klorofillal telt sejtszövet. Tudok iránta érdeklődni, de nem -gyönyörködni benne. És az emberi virág, a nő is, énnekem csak bőrrel -bevont csontváz. Én az élő emberen átlátok, mint az üvegen: látom benne -a koponyát; a koponyában a fehér velőt, a testében szanaszét folydogáló -piros patakokat; a bordái között dolgozó húsgombócot, a tüdőt, a májat, -vesét és izmokat… Józan vagyok, irtózatosan józan! - -Azt mondtam egyszer: Vessük félre az észt: éljünk úgy mint a sokaság él. -A sokaságnak van öröme, van boldogsága. Nézzük csak: mi boldogitja az -embereket? - -A pénz, – a bor, – a cigány, – a tánc, – a szeretkezés, – a lakmározás, -– a kártya, – a vadászat. - -Ez a férfiemberek nyolc boldogsága. - -A pénzgyüjtés nem nekem való. Azt a boldogságot már diák koromban -megmértem. Elgyöngültek gyönyörüsége. Ahol se testi erő nincs, se lelki, -a pénz jelenik meg erő alakjában. Ezt tehát meg se próbálom. - -Nézzük az asztali örömöket. Ételért ki lelkesedik? A gyermek, az agg, a -kanonok. Az italt ki imádja? A paraszt, a gyári munkás, a napszámos, az -eszem-iszom falusi úr, meg a kisvárosi könyvetlen úr, – tehát mindenütt -azok, akik sohase téptek volna almát a paradicsomi fáról. - -Én mikor eszek, a testemet fűtöm; mikor iszok, a testem hiányzó nedveit -pótolom. Esztelenségnek itélem, ha valaki több fát rak a kályhájába, -mint amennyi kell. Ebből a boldogságból tehát ki vagyok rekesztve. - -A zenéről elmondam már, hogy mi. Nem tehetek róla, hogy valahányszor -zenét hallok, az idegeimre fordul a figyelmem. Nem ragadhat magával a -dallam, mert csak azt érzem, hogyan áramlik az idegeimre. Az idegeimre -figyelek, nem a zenére. - -Ez nekem tehát akkor se lehet boldogságom, ha rám erőltetem. A drótos -hangszereket pláne gyűlölöm. Csodálkozom az emberiség fülén, hogy a -zongora, trombita, harangszó, villamos csengő nem okoz neki fájdalmat. - -A táncról talán nem is kell beszélnem. Az már a zenétől felizgatott -idegek rángatódzása. A zene rángatja az idegeket, az idegek rángatják az -izmokat, az izmok rángatják a csontokat. Ez a tánc. Reggeli észszel zene -nélkül ki rázogatná a tomporát? s ki veregetné a talpát a földhöz? -hacsak nem viszket. Micsoda látvány lehet siketnek a tánc? - -Mindazonáltal megpróbáltam; s utána oly szégyenkezés fogott el, olyan -devalvált bankónak éreztem magamat, hogy soha többé a táncolás -boldogságára nem gondolhattam. - -Mi következik? A szeretkezés? Arról már orvosnövendék koromban tudtam, -hogy akut láz, vagy mondjuk magyarul: időleges láz, buta vérhevülés. -Nekem épp úgy nem lehet gyönyörüségem, mint az eszkimónak a tropikus ég. - -Mi következik? A kártya. A kártyát mindenkor utáltam. Már -gyermekkoromban megismertem benne, hogy kölcsönös megegyezésen alapuló -kölcsönös fosztogatás. Alsórendü lelkek gyönyörüsége. - -Maradt a nyolc boldogság közül a vadászat. - -A vadászatot nemes sportnak is mondhatják, tehát felső rendü lelkek -nemes mulatsága. Kell benne lennie valaminek, amit a közrendü ember nem -ért. A történelem is azt bizonyitja, hogy az emberiség felső osztálya -mulatott vele. Ma is a királyok, főurak, a legműveltebb osztály a -legvadászabb. Ebben kell valaminek lennie! - -– – – - -A székely köhögött. - -– No mi kell? – kérdezte a mérnök. - -– A kávé is felforrt. - -Megkávéztak. Az idegen láthatólag fölélénkült az erős fekete kávétól. -Felkönyökölt a fekvőhelyén, és frisebb hangon folytatta a beszédét: - -Csatlakoztam egy kis vadásztársasághoz. Mindössze öten voltunk. - -A kerülő este jelentette, hogy egy völgyben gyönyörü szarvasbikát -látott. A vadászok bravót kiáltottak, és a vacsora élénk beszélgetésben -folyt. Láttam, hogy a szarvasbika képzete izgatja az agyukat. - -Vacsora után mingyárt lefeküdtünk, hogy jókor indulhassunk. Én azonban -sokáig nem birtam elaludni. Képzeletemben láttam a békés füevő állatot, -amint ott alszik nyugodtan a puha gyepen, az erdő csillagos csendes -éjszakájában, és még csak nem is álmodik arról, hogy ez estén puskát és -kést akasztottak le a számára a falról: neki ismeretlen kétlábu állatok -reggel keresik őt… - -Mi öröm van ebben? - -No megtudom. - -Hajnalban a kerülő zörgetésére egyszerre felszöktek a vadászok. Kezük -lábuk gyors mozgása, meg hogy valamennyi beszélt, nekem csak idegizgalmi -nyilvánulás volt. Izgatottak voltak, örvendezőn izgatottak. Dehát mért? - -A völgy szélén szétoszlottunk. Zaj nélkül lappangva haladtunk befelé. - -A lombokon a reggeli napsugarak rézsutosan szürődtek át. A fü harmatos -volt. Itt-ott egy madár csicsergett. - -Én egy társam mellett mentem. Susogva figyelmeztetett lépten-nyomon: - -– Lefelé tartsd a puska végét!… Kerüld az avart!… Csitt, csitt! - -A szeme a láztól ragyogott. Olykor megállt és fülelt. Aztán megint -halkan beljebb… - -Én az erdő békés lakójára gondoltam, a szarvasra, aki bizonyára -gondatlanul legel valamely tisztáson. Nincs annak ártó gondolata -ellenünk! Nem bántja még a kigyót se! - -És mi öten vágytól lehegve keressük őt. - -Egyszerre megránt a társam. Megállok és nézek amerre a szeme mered. Hát -egy sárga kis őzet látok a bokron túl, amint a naptól és harmattól -csillogó erdei pázsiton legelész. - -Társam a vállához emeli a puskáját. Lobban, durran, füst csap el belőle… -Az őz ott fekszik a pázsiton. Csak a lábát rázza, fejét emelgeti. - -A társam odafutott. Én nyugodtan követtem. Az őz vállából buzogott a -vér. Ahogy ott álltunk, ránk forditotta szép fekete ártatlan szemét. És -a könny úgy folyt a szeméből, mint az ember szeméből szokott. - -Mit gondolhatott az az állat mirólunk? - -– No ugye hogy ez remek lövés volt? – kérdezte a társam diadalmasan. - -És nagy sáros lábát rátette a haldokló állatra. - -Mért nézett diadalmasan? Micsoda diadal egy fegyvertelen állatot -puskával megsebezni? Mért örült az én barátom? - -A lövésnek nem örült, mert a puska-durranás fülbántó. Az őz husának sem -örült, mert van mit ennie. Tehát a vérnek örült. - -Hát ez a nemes sport? - -Hiszen akkor a görény meg a róka nemesebb állat az embernél, mert -egyébbel, mint nemes sporttal nem is foglalkozik! - -Vállamra vetettem a puskámat és haza ballagtam. - -Hiába, – gondoltam, – én józan vagyok, vigasztalanul józan! - -Este a vadászok is megérkeztek. Az erdőőrök beszállitották a -szarvasbikát, az őzet, nyolc foglyot, egy harkályt, két szarkát is. -Csupa holt állat. Reggel még valamennyi élt. - -És örvendeztek, boldog dicsekedéssel beszélték, melyik állatot hogyan -érte a lövés? Tehát csakugyan ez a nemes sport! Ezért kelnek fel az -emberek hajnalban, ezért utaznak messze vidékekre, másznak hegyet és -völgyet, bérelnek erdőt, öltözködnek tiroli ódivatu ruhákba; s mily hősi -mozdulatokkal viszik a puskát! Már a vasuti állomáson úgy feszitenek, -mintha legalább is oroszlánvadászatra utaznának! Pedig hát csak a -kukoricásba mennek a kis gyáva nyulakra, ártatlan őzekre, békés -szarvasokra és az erdő boldog madaraira. - -És ezt nevezik királyi mulatságnak! Ezt, meg a galamblövészetet, mikor -százszámra lövik a galambot. Jól nevelt művelt urak… - -Vacsorakor négy szál cigány is beállitott. Az egyik vadász csakhamar -tapsolással kisérte a nóta taktusát. Megfigyeltem, hogy ő köztünk a -legsoványabb, legidegesebb. És megjósoltam magamban, hogy ő fog -leghamarabb táncolni is. - -Vigan ittak, boldogok voltak. - -Akkor arra gondoltam, hogy én is alkoholizálom magamat. Méreg ide, méreg -oda! ha boldogságot okoz, megbecsülni való! - -Ittam. - -Jó bor volt. A benne levő spiritusz-tartalom meggyorsitotta az arcom -vérkeringését. Éreztem, hogy a fülem melegedik. Éreztem, hogy a zene hat -már az én lábam idegeire is. - -És tovább ittam. - -Annyit ittam mint ők. - -Ők csakhamar daloltak és táncoltak. Csókolták a cigányt, és verték a -lábuk szárát. Rajtam azonban csak nem tört ki az alkohol-örjöngés. Én -percről percre azt vigyáztam, hogy hogyan terjed a testemben fokról -fokra az ital mérgező ereje? Hogyan hágtat a halántémig? és hogyan -tekeredik rá a kis-agyamra? - -De ittam tovább; ittam pálinkát is, hogy attól olyan boldog legyek, mint -ők! - -Reggel felé a társaim olyannyira elrészegedtek, hogy ide-oda kerengtek, -mint a beteg dongók. Nekem már a szemem idegeire is elhatott a méreg. -Kettőnek láttam a lámpást, és soknak a cigányt. Megtapasztaltam a -pulzusomat. Szaporábban vert, mint máskor. De azért józan voltam, józan! -Úntam őket, úntam a beszédüket, tréfáikat, nevetésöket! Mikor aztán -szanaszét dőltek, elosontam. Kocsira ültem és haza! - -Tehát énrám még az alkohol se hat! - -Meg kell önnek mondanom, hogy az anyám még él, és hogy négy éve házasít. - -Eleinte csak mosolyogtam rajta, de aztán az utóbbi évben egyre sürübben -irt rám ebben az ügyben. - -Mert nem igen beszélünk egymással, noha együtt lakunk. Ő a kastély egyik -felében, én a másikban. - -Ön ebben megütközik, pedig igy van okosan. Az anyám ideges asszony, és -mihelyt két szót beszélünk, a harmadik szó már vélemény-különbség. Ő -aztán boszankodik és kifakad, mint minden ember, akinek bizonyságai -nincsenek. Én iparkodom meggyőzni okkal, világossággal. De ő csak azt -látja, hogy a véleményem ellenkezik az övével, s inkább nem beszél -velem. Csak akkor találkozunk, ha vendég vetődik hozzánk. - -Ir hát egy napon nekem… De itt is vannak a cédulák a zsebemben. -Ceruzával irt. Hallgassa: - -– _Fiam, szeretném ha megnősülnél. A nőtlen élet, nem tökéletes élet. -Tudod, hogy csak ketten vagyunk._ - -Feleltem: - -– _A házasság annak való, akinek hiányzik valaki, mikor egyedül van. -Nekem nem hiányzik senki. Én egyedül egymagamban is egésznek érzem -magamat, mint az egy-tucat kanál. Komplet vagyok._ - -Irt: - -– _Nem vagy komplet. A férfi nem komplet nő nélkül. A férfi magában -levéltelen fa. A nő a lombja, virága. Nézd meg az agglegényeket, miféle -emberek öregségükben? Egyet se találsz rendes életünek, rendes -gondolkodásunak, rendes érzésünek. Benne élnek a világban, de látszik -hogy nem bele-valók. Idegenek köztünk. A természetre szoktál mutogatni, -a világtörvényre. Most én mutatok oda._ - -Feleltem: - -– _Helyes a hivatkozás a nagytörvényre. Csakhogy abban a házasság -szereteten épül._ - -Irt: - -– _Nem értelek._ - -Feleltem: - -– _A természetben a házasság tiszta vonzalom, szeretet. A társadalmi -házasságban nem szeretet a fundamentum, hanem szerződés._ - -Irt: - -– _Mégsem értelek._ - -Feleltem: - -– _Az államnak a házasság csupán polgártenyésztő intézmény. (Polgár -nélkül nincs katona, sem adó.) Az állam tehát nem törődik azzal, hogy -szeretet-e a kapocs és kölcsönös boldogitás-e a cél? Ez az oka, hogy -széles ajtón lehet bejutni a házasságba, s keskeny ajtón ki, de olyan -keskeny ajtón, hogy mind a hét bőre lenyúzódik annak, aki kimegy._ - -Irt: - -– _Hagyjuk kérlek az elméleteidet fiókban. Fagyaszd velök másoknak a -vérét. Én arra kérlek, hogy házasodj meg. Mert utolsó sarja vagy a -családnak, és ha igy maradsz, teljesen megecetesedel. Vártam eddig, hogy -valamelyik leányismerősünk iránt érdeklődni látlak, de te valahányszor -leánytársaságban vagy, akkorákat ásitasz, hogy az állkapcsod hallhatóan -ropog. Hát kérve kérlek, teljesitsd öreg édesanyádnak ezt az egyetlen -egy kivánságát! Mert csak azért gondolok félve a halálom órájára, hogy -attól tartok, nőtlenül hagylak el!_ - -Feleltem: - -– _Parancsnak tekintem az óhajtását. Jelölje meg, hogy kit vegyek el és -három nap mulva lesz menye._ - -Irt: - -– _Köszönöm, hogy oly engedelmes jó fiam vagy. De mégis azt szeretném, -ha te választanál._ - -Feleltem: - -– _Nekem egyik liba csak olyan liba mint a másik. Merőben fölösleges -tünődnöm azon, hogy melyik gágogjon az udvaromon._ - -Erre három napig nem kaptam cédulát. - -Akkor ismét irt: - -– _Hogy tetszik neked Pipi? Bájos leány és angyali a jósága. Vagyona is -van. A családja csupa előkelő ember. Hogy tetszik neked?_ - -Feleltem: - -– _Sehogyse. Már az, hogy egy Paula nevü leány csirke nevet nyomat a -névjegyére, arra vall, hogy valóban csirke-agyu. A jósága… Mi a jósága? -Az hogy az apja erszényéből pénzt osztogat? Osztogasson a maga -erszényéből! Hogy bájos? Az a sok gyürü az ujján, az a nehéz fülbevaló, -gondolatának örökös bálba és szinházba járása, nekem azt mutatja, hogy a -férjét pénz-szerző házi állatnak fogja tekinteni. De ha parancsolja édes -anyám, azonnal feleségül veszem._ - -Irt: - -– _Mit gondolsz Sarolta felől? Az csak müvelt leány! Angolul is ért, -olaszul is! Németül és franciául ugy beszél mint magyarul! Komolysága -éppen hozzád illő. Azonnal felelj._ - -Mindig azonnal feleltem, depersze a női természet türelmetlen. Hát -feleltem: - -– _Sarolta csakugyan művelt leány. Öt nyelven beszél de két =b=-vel irja -az =egyebet= és ahhelyet, hogy =nem lehet=, azt mondja =ki van zárva!= -Hogy értheti a többi nyelvet? ha az anyanyelvét se beszéli tisztán. A -komolysága hozzám illő volna, ha lelki tulajdonság volna mint nálam, -csakhogy nála gyomorbajból származik. Ha parancsolja, feleségül veszem._ - -Kétnapi szünet következett. Aztán ismét irt: - -– _Sáfár Piroska ellen igazán nem lehet szavad. Csupa kedvesség és csupa -zene. Bétóvent úgy játsza, hogy öröm hallani. A családja előkelő -családokba ágazik. Az anyja jómódu özvegy._ - -Feleltem: - -– _Ha valaki kótából rontja a zongorát, az még nem zene-értés. És ha -valaki már reggel nyolc órakor zongorázik, abból ugyan nem lesz jó -háziasszony. A kedvessége? Macska kedvesség. Simul, dorombol. Bizonyára -karmol is, ha kedvetlen. A családja… A családjából csupán az anyját -fogja a férje házába vinni. Az pedig mikor beszél, olyan mintha -kotkodácsolna, mikor pedig nevet, olyan mintha kukorikolna. Aki elveszi -a leányt, elveszi az anyját is, és hallgatni kénytelen élete hosszán át -azokat a hajmeresztő hangokat. De ha parancsolja, feleségül veszem._ - -Erre aztán hosszu szünet következett. A cédulákon más ügyek jártak. De -az anyám gyakrabban látogatott el a leányos házakhoz, és nekem mindig el -kellett kisérnem. A szeme mindig rajtam állott, valahányszor leánynyal -beszéltem. Szivesen szereztem volna örömet neki azzal, hogy valamelyiket -megkülönböztetem, de hiába, orvosra nem hatnak az emberi bőrnek szinei, -sem a tagok gömbölyüsége, sem a hosszú haj, sem a rózsaszinü pántlikák. -S micsoda fárasztó volt nekem azt a sok csiripelést, csácsogást, és -pápogást hallgatni, amely a női társaságokat jellemzi! - -Végre is az anyám belefáradt. - -– Fiam, – fakadt ki, – hát nincs egy se, aki tetszene? - -Vállat vontam. - -– Nekem valamennyi tetszik. De nem vagyok bogár, hogy belerepüljek a -lángba. A házasság holtig való szerződés. Tessék csak emlékezni arra a -szomoru fővárosi úrra, akivel tavaly Osztendében ismerkedtünk meg. A -feleségénél éjjeli látogatót talált. Meg akarta verni, de az erősebb -volt: még őt rugdalta meg. Aztán párviadal következett. Őt vitték haza -lepedőben. Tehát először is felfedezte, hogy a felesége erkölcstelen, -aztán kapott egy csomó rugást a teste különböző részeire, egy golyót a -mellébe, s végül egy itéletet a szentszéktől, amelyben itélik, hogy -tovább éljen azzal a bestiával! Mindez miért? Azért mert elkövette azt a -könyelmüséget, hogy bevezetett a templomba egy leányt, és ott elmondott -néhány szót vele. Ha nem a templomba vezette volna, hanem máshova, se -meg nem csalták volna, se meg nem rugdosták volna, se mellbe nem lőtték -volna, sepedig a világ nem nevetné. - -– Dehát minden leány ilyen? Nincsenek jobb példáid a házas életről? - -– A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. De hány az aki veszit! És -az csak pénzt veszit. A házasság nem olyan lutri. Ott egy életet teszünk -kockára. - -Akkor már sirva fakadt az anyám. - -Én a sirást nem állhatom. Tudom ugyan hogy az is micsoda. A -tehetetlenség érzetének agybeli izgalma és annak az izgalomnak a hatása -a szemidegek viztartójára. De mégis kellemetlen látni a józan embernek -is. - -– Hát ne sirjon édesanyám, – mondottam, – inkább megvallom, hogy egy -leány nagyon tetszik nekem, és hogy a maga kedvéért elveszem. - -Egyszerre elállt a sirása. Az utolsó könycsepp még ott ült a szeme -pilláján, de már a szeme mosolygott: - -– Melyik az? - -Hirtelenében végigfutott a gondolatom a környékbeli leányokon, s -nyugodtan feleltem: - -– A Lóri. - -Az anyám boldogan csapta össze a kezét: - -– No nézd, hogy arra nem gondoltam! Gazdag is, szép is, okos is. -Tündöklően okos! Az való éppen neked! Mikor kéred meg? - -– Ha akarja még ma. - -Ezt persze olyan elhatározással mondtam, mint aki az orvoshoz azzal -állit be, hogy operálja meg. Véget akartam vetni a zaklatásnak. - -Csak akkor kezdtem méregetni igazán a leányt, mikor már a szót -kimondtam. Ki is az a lány voltaképpen? - -Ismerni ismertem, hiszen az apja az apámmal jóbarát volt, dehát nem -beszéltem vele életemben tiz szót se. Egy cigány-szemü, vékony orru -leány. Az okosságáról nem tapasztaltam semmit. Csakugy icogott-vicogott -a lányokkal, mint a többi. Aki hangosan nevet, nem okos. Aki rikoltva -nevet, az meg éppenséggel ostoba. Dehát mindegy. - -Az anyám persze nem lóditott még aznap neki a lánykérésnek. Megelégedett -azzal, hogy választottam. Vacsorára magához hivatott, hogy mégjobban -megbeszéljük az ügyet. Eltökéltem, hogy mindent ráhagyok. Elvégre bárkit -veszek is el, nem magamnak veszem, hanem az anyámnak. S valóban kell a -házba valami női fiatal lélek. Udvar kutya nélkül, kalitka madár nélkül, -ház asszony nélkül, valóban üres látvány. - -Csak arra az egyre kértem az anyámat, hogy látogasson el Lóriékhoz -egyedül, és tapogassa ki, hogy a leány hozzám jönne-e? Mert az én -természetem nem olyan, hogy a szokásos udvarlást végig tudjam csinálni. -Meg fogom látogatni a menyekző előtt lehetőleg mindennap, elmondom -valami szerelmi levelezőkönyvből azokat a diluviális régiségü frázisokat -is, amiket a lányok megkivánnak, de hosszan ez nem tarthat, mert nekem -nem gyönyörüség, hanem dolog. Dolognak is unalmas, mint a nyiratkozás. - -Az anyám másnap kocsira ült és odavolt három napig. Beszélt a szülőkkel. -A szülők beszéltek a lányukkal. A leány azt mondta, hogy csodálkozik az -óhajtásomon, mert semmi érdeklődést nem tapasztalt, azonban hozzám jön, -mert méltónak itél magához. - -Erre nyeltem egyet. - -Az anyám aztán a dicséretek vizözönjével boritotta el a leányt. Hogy -hány évig volt a Szentsziv-klastromban, hogyan ért minden kézimunkát, de -vivni is tud és lőni. És hogy nem zongorázik, hanem inkább hegedül. - -Ez az utóbbi dicséret kissé megrezzentett. Mert hallottam már hölgyeket -hegedülni, s mondhatom hogy a tüskés disznó nem borzolja úgy a sertéit -mint ahogy az én hajam meredezett. De aztán arra gondoltam, hogy -időnkint vizet csöpögtetek a hegedüjébe és attól megunja. - -Másnap már nekem kellett kocsira ülnöm. Az anyám maga kötötte meg a -nyakkendőmet, s maga válogatott egy akkora csokor virágot, hogy egy -bácskai tehén jóllakott volna vele. És az utolsó szava is az volt -hozzám, hogy a leendő anyóst ne cáfoljam semmiben. - -Olyanforma érzéssel indultam útnak, mint aki a fogát húzatni megy. - -Három-négy domb, egy köves patak, egy szalmatetős oláh falu, aztán egy -vörösföldü erdő, hirtelen lapály, amelyen _s_-formán görbülő kettős -házsor fehérlik; mind zsuppal fedett; a falu közepén régi divatos köpcös -tornyu templom; oldalt a falutól különálló barna kastély, jókora -parkban, – ez az a hely, ahol nekem asszonyt termesztett az egek ura! - -Ahogy a park kőfala mellett haladok, a levegőből valami madárféle -bukfencezik az ölembe. - -Nézem, hogy micsoda? Hát egy véres nyaku veréb. Még élt és vergődött a -szárnyával. Kidobtam az útfélre, s boszankodva törülgettem a vérét a -nadrágomról. Ha babonás volnék, – gondoltam, – visszafordítanám a -kocsimat. De én nem vagyok babonás. - -A kastélyban áradozó örömmel fogadtak. Az apa, – dudaorru álmos ember, – -megcsókolt, és fiának szólitott. Az anya, – úri ruhába járó kis -parasztasszony, – örömigéket rikácsolt. - -– Hát Lórika? - -– Lenn van a parkban. Mingyárt jön ő is. - -Leültettek. Beszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. A leány nem -jön. Végre is az apó megszólal: - -– Eredj le fiam a parkba. Lepd meg. Hátulról fogd be a szemét. - -És döcögve nevetett. - -Az anya kinyitotta a szalonjuknak a kertre néző ajtaját. Lementem. Egy -helyen haragos női hangot hallok. Mingyárt rá is bukkanok Lórira. - -Egy platán alatt állt meggyszin piros blúzban és fekete szoknyában. A -vállán Flóber-puska. Egy tizenöt éves forma ostoba képü kertész bojtárt -szidott: - -– Máskor pedig, ha énelőttem állsz, hát levedd a kalapod, különben így -ütöm le. - -Azzal olyan gyors pofont rippentett a fiu képére, hogy a kalapja négy -méternyit röpült. - -A fiu az arcára kapta a tenyerét és káprázó szemmel nézett reá. - -Visszahúzódtam, hogy ne legyek tanuja a pörnek. Megkerültem egy kis -nyirfa-ligetet, és úgy tértem vissza. Már akkor a fiu nem volt ott. A -leány felém lépegetett. Ahogy megpillantott, elpirosodott. - -– Nini! – kiáltotta, – kit látok? - -És a kacsóját nyujtotta. Mert a férjhez menő leánynak csupán kacsója -van. - -– Hát maga vadászik? - -– Csak célba lőni tanulok. Parasztfiúkkal holmi apróságokat vettetek föl -és azokra lövök. - -Ezt mondva, felakasztotta a puskáját egy faágra és hogy tovább -sétáltunk, az anyám egészsége felől tudakozódott. - -Aztán elhallgatott. Jel volt ez arra, hogy nyilatkozhatok. - -De én is hallgattam. - -Arra gondoltam, hogy ime itt az óra, amelyben kinyujtom kezemet-lábamat, -hogy a házasság békóját rákovácsolják. A nyelvem szinte belefagyott a -számba. Ő is szótlanul lépegetett mellettem a park kanyargós utján. A -kavics halkan hersegett a lábunk alatt. - -Megálltam és ránéztem: - -Ez tehát az a nőnemü ember, akivel nekem át kell élnem az életemet! A -test vékony, de egészségesnek látszik; a szeme fehére tiszta, tehát -regényeket nem olvas; az arcbőr kellő vérkeringésről tanuskodik; a fogak -kopatlanok; az ajk és fül piros, tehát az emésztés rendes. - -– Mondja csak Lórika, – szólaltam meg végre, – a családban miféle -betegségek voltak? - -Láttam az arcán, hogy meglepi a kérdésem, mindazonáltal elmosolyodott: - -– Itt nem lesz alkalma gyógyítani! - -– Mégis. - -– Köhögés, nátha… Anyácskám egyszer a kezét forrázta le. - -– Őrült nem volt a családban? - -– Nem. - -– Se tüdővészes? - -– Az se. - -– Az öreg szülőket mi baj vitte el? - -– Nem tudom. De mért kérdez ilyeneket? Remélem, nem nyujtatja ki a -nyelvemet is. - -És láttam a szemén, hogy boszankodik. - -Válasz helyett elgondolkodva néztem egy körtefagalyra, amelyen négy-öt -kis kék hernyó legelt. - -Sohse láttam azt a fajta hernyót. - -– Nézze már, – mondottam, – miféle vendégek ezek? - -S leszakitottam az egyik levelet, amelyen két hernyócska falatozott. - -A leány arcát utálat torzitotta el. - -– Jaj! tapossa össze! tapossa össze! - -– Mért? Mit vétett magának ez a kis állat? - -– Pusztitja a gyümölcsfát! Utálatos! Tapossa össze! - -– De Lórika, – feleltem nyugodtan, – ez a néhány kis hernyó nem eszi meg -ezt a nagy fát. A többit a kertész leszedte még tojás korában. Ezek -véletlenül megmenekültek. - -– De utálatosak! - -– Tehetnek ezek arról? És vajjon csakugyan utálatosak-e? Nézze meg csak -közelebbről, micsoda szép törökszin-kék moár-selyem a ruhájok! - -– Én meg nem nézem! - -– És nem sajnálja megölni ezt az állatkát csak azért mert utálatos? - -– De kártékony! - -– Azért, mert megeszik hét-nyolc kis falevelet? - -A manó tudja, hogy mért vállaltam ügyvédséget a hernyók mellett. Én -csakúgy irtom, mint más. Talán a leány utálkozása ingerelt ellenkezésre? -Talán a gondolkodásának a belső rugóit akartam előpattantani. - -A leány arcán mosolygás jelent meg. – Csipős szemmel nézett reám: - -– Maga éppen olyan, mint Adria! - -– Ki az az Adria? - -– Egy idevaló bolondos leány. Azt hittem, ismeri. - -– Adria… Talán Adrien? - -– Nem: Adria. - -– És mért vagyok olyan mint Adria? - -A leány a vállát vonogatva nevetett: - -– Azt nem mondom meg, csak… olyan, mint Adria! - -Aztán elkomolyodott. Leszakított egy bugába érett fűszálat, és -szórakozottan simogatta. - -Eldobtam a hernyót, és hallgatva sétáltunk tovább. Egy fenyőkkel -környezett kis árnyékos téren megálltam. - -– Mit gondol, – szólaltam meg, – minek jöttem én ide? - -Mert untam már az üres beszélgetést. Eltökéltem, hogy még azon órában -megkérem a leányt, el is veszem, otthon aztán beteszem az anyám butorai -közé, s élek tovább, mint ahogy eddig éltem. Az a fő, hogy az anyámnak -menye legyen! - -A leány mosolygó arccal morzsolta a fűszálat. - -– Mit gondolok? Hát kell gondolni valamit, ha egy ismerős család -meglátogatja a másikat? - -– Én nem vagyok család, én csak egy szál fiatal ember vagyok. Egy -nagyjelentőségü kerités ajtaja előtt állok, már jó ideje… - -Itt elhallgattam. - -A leány rámpillantott, és a fűszállal játszva, álmatag hangon szólott: - -– No, és mért nem nyitott be? - -– Hát először is, mert okos ember nem nyit be olyan ajtón, amelynek -belülről nincsen kilincse… - -E pillanatban halk zördülést hallok. A lombok közül odalebben egy fehér -batisztruhás nyulánk szőke leány. Megheppenve áll meg, és rám bámul. - -– Jaj! – rebegi ijedten, – bocsánat… Azt hittem, magad vagy… - -És egy lépést hátrált, mintha vissza akarna futni. - -Én olyan szép szál leányt soha életemben nem láttam! És a megjelenése -olyan különös volt: ahogy a zöld lombok közül a fehér batisztruhában ott -termett; sötétkék szeme ahogy rám-csodálkozott, és szelid fehér arcán az -a hirtelen megjelent könnyü pirosság… - -Nem lehetett több tizennyolc évesnél. A szeme olyan ártatlan volt, mint -egy hat éves gyermeké. - -Lóri megmondta a nevemet, az ő nevét is: - -– Adria, a papunk leánya, akit az imént említettem. - -Ön bizonyára visszát lát abban a mondásomban, hogy olyan szép leányt -sohse láttam. Nekem magamnak is különös volt, hogy annyira -megdöbbentett. De gondoltam, azért hatott rám annyira, mert a sötétzöld -környezetből előlobbanó fehérruha váratlan volt a szememnek, és a lombok -közül kibukkanó fiatal üde arc épp olyan meglepő, mintha komor fenyőfán -rózsákat pillantanánk meg. - -– Nem zavarom a beszélgetésükben? – kérdezte a leány tétován. A -kertalján jöttem be. Nem tudtam Lóri, hogy vendéged van. Ahogy ideértem, -a fák között a te blúzodat láttam piroslani. Nem zavarlak? Remélem nem -beszéltetek valami fontosat? - -– Nem, – feleltem Lóri helyett, – a céllövésről beszélgettünk. Maga is -puskával sétál a kertben? - -– Óh dehogy. - -És Lórihoz fordult. Tréfásan megfenyegette: - -– Remélem… - -– Nyugodj meg, – felelte Lóri, – négykrajcárosokra lövöldöztem. - -Szerettem volna megmondani, hogy egy négykrajcáros véresen bukott a -magasból az ölembe, de hát hagyjuk, ha ez a mulatsága! - -A szőke leány mégis gyanakodva nézett reá. Lóri visszanézte büszke -mosolygással. - -– Negyven lövés, – mondotta dicsekedve, – és harminc találás! -Képzelheted, hogy a gyerekek milyen boldogok voltak! - -És hozzám fordult: - -– Az átlőtt négykrajcárosok az övék. - -Adria lehajolt és fölvett a fűből egy négykrajcárost: - -– Itt is van egy. De nem adom vissza. A mihálydi koldusnak adom, tudod -annak a nagyszakállunak, akire azt mondtad, hogy bibliai alak. -Megengeded ugye hogy annak adjam? - -És hozzám beszélve folytatta: - -– Nem a mi falunkba való, hát nem igen adnak neki. Meg kálvinista a -jámbor, az is vesztesége. Pedig mijen szépen fújja a zsoltárt: -„_Pe-he-herelj uram pehe-herlőimmel. Ha-ha-harcolj éhéhén -ellenségihimmel._“ Szegény öreg, néha eldanoltatok vele három zsoltárt -is! - -A szó kedvesen pergett az ajkáról. A szeme oly bizalmasan állt rajtam, -mintha régóta ismerne. Karját a Lóri karjába füzte. A batisztruhán -átlátszott a karja. Szobrásznak, festőnek gyönyörüség lett volna látni. -De én se szobrász, se festő nem vagyok. Ámbátor ruhán átlátszó kart nem -is láttam még se képben, se szoborban. - -Aztán az tünt fel, hogy a szeme milyen meleg. A kék szem többnyire hideg -vagy langyos. Az övé meleg, mint az olasz ég. És valami kimondhatatlanul -szelid és jóságos és vidám, mint a májusi nap. - -Együtt sétáltunk tovább a kertben. Adriának néhány szóval elmondtam, -hogy az apám a Lóri apjának jóbarátja volt és hogy az anyámmal róluk -beszélgettünk, azt mondta, látogassam meg őket. - -Amig beszéltem, a leány szeme nyugodtan, szinte csodálkozón állt az -arcomon. Igazán különös szem. Úgy hat rám… hogy is fejezzem ki… mint, -mint ha a vas érezne és mágnessel simogatják végig… - -Engem a világon semmi se érinthet olyan mélyen, mint a szem. Nem -mindenkinek a szeme. De a nyugodtan néző tiszta szem mindig megérint. -Miért? Mert abban már nemcsak az optikai szerkezetet látom. A szemben -van valami. Mondjuk: a lélek. A nagy _nem tudom_ világából egy erő. De -az ő szeme különben is… egy mennyből szállott szempár. - -A leány mintha magában beszélne, megszólalt: - -– Magának el kellene vennie Lórit. - -Erre az lett volna a válasz, hogy hiszen éppen azért jöttem. De a -nyelvem nem mozdult reá. Valami különös érzés bágyasztott el. Az a -kékszemü leány úgy jelent meg nékem olyan váratlanul, olyan ünnepiesen, -mint Éva a teremtés hajnalán. És ő mondja, hogy el kellene vennem Lórit! - -De mindez csak egy percnyi ellágyulás volt, mint mikor télen a kályha -mellett elálmosodunk. Csakhamar felocsudtam. - -A leányok egymással beszélgettek. - -– Mit dolgoztál ma? – kérdezte Lóri mosolyogva. - -És Adria felelt: - -– Mért kérdezed ezt nevetve? - -– Mert arra gondoltam, hogy talán megint csigát ragasztottál. - -Hozzám fordulva folytatta: - -– Minap egy csigának a házát ragasztotta meg enyvvel. - -Adria mentegetődzött: - -A csiga még élt. A gyerekek a falhoz vágták… Elvégre annak a csigának a -háza mindene… - -Fiatal hársfák közé értünk. A krétás homokból csinált kerti utat kövér -iriszek szegélyezték. Éppen virágzottak. Lóri letört két virágot, és az -egyiket Adriának adta, a másikat a keblébe tűzte. - -– Köszönöm, – mondotta Adria. - -És megcsókolta a virágot olyan szeretettel, mint ahogy az anya csókolja -a gyermekét. - -Nekem az a mozdulat megint valami kedves volt. - -– Látom, hogy maga szereti a virágot, – mondottam. - -– Szeretem, – felelte, – hát hogyne szeretném! Különösen az írisz kedves -nekem! Ez a finom kék patyolat az Isten szövő kezének remeke. És nekem -olyan, mintha minden virág élne, gondolkodna, mint mink, és szeretne -bennünket. De azt gondolom, fájdalmat nem érez a virág. - -Rám nézett, hogy én is így vélekedek-e? Aztán hogy én bólintottam, -folytatta: - -– És azt gondolom, hogy az élete csupa boldogság. Mihelyt kifeslik a -bimbóból gyönyörüséggel tartja az arcát a meleg napsugárnak, -gyönyörüséggel fürdik éjjel a harmatban, és mikor a hársfák árnyékot -teritenek reá, az is boldogság neki. Te hogyan gondolod, Lóri? - -Lóri mosolygott: - -– Te csak a régi képzelődő maradsz. A virág virág, semmi egyéb. A -természet játéka épp úgy mint a sár. Az bizony se nem érez, se nem -gondolkodik. - -Ez volt az én véleményem is, de amazt mégis jobban szerettem hallani. - -Adria elkomolyodva rázta a fejét: - -– Csalódol Lóri! A virág az Isten művészete; épp úgy mint a holdfény, a -szivárvány és az emberi arc. A művészet arra való, hogy nemesítse az -embert. Amikor virágot csodálunk, a lelkünk fölemelkedik. -Elképzelheted-e, hogy a leggonoszabb ember gyilkos gondolatot tud -forgatni az agyában, ha egy csomó gyöngyvirágot szemlél? - -És a kezében levő nagy kék virágra gyönyörködött. - -– Milyen szép! Milyen szép! - -Hirtelen Lórinak nyujotta: - -– Csókold meg! - -Lóri mosolyogva vont vállat, és megcsókolta a virágot. - -– Csókolja meg maga is! - -Megtettem, amit kívánt. - -Gyermekes volt a magaviselete, de oly kedves, hogy úgy gyönyörködtem -benne, mint ő a virágban. - -Itt úgylátszik, mintha magamat cáfolnám, az előbb emlitett józanságomat. -Dehát kérem, ha józan vagyok is, a só nekem is só-ízü, a cukor nekem is -édes, és az akácvirág nekem is jószagu. - -Egy tiszta-vizü patakocskához érkeztünk. Lóri csak neki iramodott és -átugrott rajta. Adria habozva állt meg. Oldalt egy kiálló követ nézett a -víz közepén. Odakerült. Kedvesen fogta fel két ujjal a fehér -batisztszoknyát, és formás sárga cipőjét a kőre nyujtotta. Megtapogatta -előbb, hogy nem billen-e félre? Csak azután lépett reá. - -– Mily gyáva vagy! – kiáltotta Lóri. - -Én is a kövön mentem át. - -Ahogy tovább sétálunk, látom, hogy a kerti úton mintha egy fekete zsinór -heverne keresztben. Hangyanép. A lányok is meglátták. Adria visszatartón -emelte föl a két kezét: - -– Rájok ne lépjenek! - -– Nyugodjék meg, – feleltem, – nem lépünk rájok. - -Lóri unatkozó hangon szólott: - -– Nyugodt lehetsz: a doktor még a hernyókat se tapossa el. - -Adria örvendő arccal nézett rám és tapsolt: - -– Bravó! Végre egy _ember!_ - -Oly őszinte lelkesedéssel mondta ezt a szót: _ember_, hogy lehetetlen -volt benne meg nem érezni a legnagyobb dicséretet. - -Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint a mi férfiak, de -századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit ki nem tudnak -fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk zengése, a szemük, -az arcuk mozgékonysága. - -Ahogy ő kimondta az _ember_ szót, az egy óda volt, szavak nélkül. - -Megértettem. - -Átléptük a hangyákat és Adriához fordultam: - -– Mondja, kis Adria, kitől tanulta maga ezt a szép gondolkodást? - -– Szép gondolkodást? Az irgalmat az állatok iránt? Nem tanított engem -arra senki. - -– Bizonyosan az édesanyja. - -A leány szomorún pillantott reám: - -– Anyám? Nem ismertem őt. - -– Akkor bizonyára az édesatyja… - -Elmosolyodva rázta a fejét. - -– Nem. Atyámmal én mindig harcolok az állatokért. Ő is eltapossa a -hernyót, ha nem látom. A hangyát is. Azt véli, hogy minden bogár -ellensége az embernek. Pedig ugye nem igaz? Az a sok kis élet nem tudja -mi az ember? A minap, hogy nálunk is így táboroztak a hangyák, szőnyeget -vittem ki a kertbe és nagyító üveget. A hangyák ilyen vékony vonalban -haladtak át a mi kertünk útján is. Föléjük hajoltam. Nem zavarodtak meg, -tehát nem láttak. Talán felhőnek véltek. De bizonyosan nem tudták, hogy -én is élő élet vagyok. Pedig okosak! Milyen okosak! Tudja mit csináltak? - -– Verekedtek. - -– Nem. Költözködtek. A gyermekeiket szállították. Megfogták egyenkint -derékon, és úgy vitték őket. Száz meg száz hangya-gyermeket! Bizonyosan -elromlott a régi lakásuk, és ujba költöztek át. - -És álmodozva nézett maga elé. - -Aztán elmosolyodott: - -– Igazán védi a hernyókat? Én örülök, ha egy-kettő megmenekül. Mert -télen mind összeszedjük a hernyófészkeket és elégetjük. Azokat nincs -miért sajnálni. Tojások. Nem éreznek. De mikor már kibujnak s örülnek a -napfénynek, boldogan összebujnak és eszegetik a gyönge levelet. Akkor -már sajnálom őket, ha bántják. Mert akkor már az a kis hernyó _él_. - -– Igaz. - -– És olyan érdekes, mikor a hideg reggeleken összebujnak! Finom fehér -fátyolsátorukban úgy összebujnak. Jó testvérek. A fátyolon néha apró -harmatszemek csillognak, mint a gyémántpor… - -Rám nézett: - -– Hát a pókkal hogy van maga? - -– Békességben, – feleltem kitérően. - -– No én nem vagyok velök békességben. Ha meglátok egyet, rögtön poharat -borítok rája és kivetem a kertből. Azok gonosz állatok! Az emberek közt -is vannak gonoszak. Az állatok között is. Hanem télen mégis irgalmazok -nekik. Akkor üres üvegekbe gyüjtöm őket és szállást kapnak az ablakomban -tavaszig. Maga megöli őket? - -– Nem, – feleltem határozottan. De mondja, kedves Adria, ugye az -édesatyjától tanulta ezt? - -– Mit? - -– Hogy az állatokat ennyire védelmezi. - -A leány mosolyogva rázta a fejét. - -– Atyám a pókot is eltapossa, ha nem látom. Mindenki eltapossa őket. Még -nem ismertem olyan embert, aki könyörülne rajtok. - -És hálásan nézett reám. - -Én tovább vallattam: - -– De az édesatyja mégis csak foglalkozik a természettudományokkal? - -– Nem. Ahhoz ért legkevesebbet. Ő csak a régi könyveket olvassa. Én is -szeretem a régi könyveket, különösen a szentek legendáit. Este vacsora -után mindig olvasunk a szentek életéből. Mindig azt a szentet, akinek a -napja van. Én olvasok hangosan. A férfiszenteket néha gyorsan olvasom, -de a nő-szenteket mindig lassan. Mert lássa azokat jobban _érzem_. -Micsoda más gondolkodásu nők voltak azok! _Fehér lelkek_… - -– Ezt nem is tudtam, hogy a mi vallásunkon kívül más vallásbeliek is -tisztelik a szenteket. A tiszteletes úr bizonyára csak különösségképpen -olvassa. - -Erre mind a két leány nevető arccal fordult felém. Aztán Adria arca -piros lángba borult, elkomolyodott, szinte szenvedővé vált. De -elpirosodott még a füle is. - -A szeme egy pillanatra rám szegeződött, mintha valamit akarna mondani, -majd Lórira pillantott: - -– Megyek már, – rebegte zavarodottan, – sietnem kell! - -Gyorsan kezet szoritott Lórival; nekem csak könnyedén bólintott, azzal -átlebegett a gyepen s eltünt a fenyőfák között. - -Lóri bámulva nézett utána: - -– Mi lelte ezt? - -Én is csodálkoztam: - -– Mit nevettek az imént? - -– Hogy maga azt mondta: „_más vallásbeliek_“, „_nagytiszteletü úr_.“ -Merthiszen ők is római katolikusok. De mért hogy így elszaladt? - -Én már értettem. - -És sajnálattól elnehezült szívvel néztem utána. - -A kert hátulján néhányszor megvillant a fehér ruha. A leány futva haladt -kifelé. A futása könnyü volt, mint az őzé. Aztán eltünt. Csak a hosszu -fenyőfagalyak inogtak, ahol közöttük elhaladt. - -Mily könnyen kártyázik a sorssal némely ember! – gondoltam. – Ő csak -játszik, játszik, tüzes butasággal, s a gyermek sohajtja meg a kárát. - -A házasság kérdését nem fontam tovább. Gondoltam elteszem ezt az ügyet -abba a fiókomba, amelyikre ez a mesebeli szó van írva: _Holnap_. - -Uzsonnára marasztottak volna, de nem maradtam. Mikor a kocsim -előgördült, akkor láttam, hogy a csokor ott maradt az ülésben. -Vesszőkosárba tette az anyám, s vizes palackba, hogy el ne hervadjon. -Azért felejtettem a kocsin, mert én hajtottam a lovakat. - -Már késő volt átadnom. Megint csak a bakra ültem és a kezembe vettem a -gyeplőt: - -– Gyi! - -Ahogy a falu utolsó házát elhagytam, arra a szegény leányra gondoltam: -az elpirosodására, szégyenkező rám-tekintésére. - -Hátha neki adnám ezt az ülésen feledt csokrot? - -Megállitottam a lovakat, s névjegyet vettem elő. Ceruzával ráírtam: - -_Adria kisasszonynak. Nagyon örülnék ha elfogadná tőlem ezt a csokrot. -Nem kötelezi semmire, csupán tiszteletemnek a jele._ - -– Károly, – szólottam hátra a kocsisnak. Bontsd ki azt a kosarat! Egy -ház előtt majd megállok. Ott kiveszed a virágot belőle és ezzel a -cédulával együtt beviszed. Az itatós papirosba, ami mellette van, töröld -meg a bokréta szárát, hogy vizes ne legyen! - -Azzal megforditottam a lovakat és visszatértünk a faluba. - -A parokiát könnyü volt megismernem. A legúribb ház a templom közelében. -Öreg akácfák sátoroznak előtte, és a kapun belől is falombok tekintenek -ki az utcára. - -A kocsis bevitte a csokrot. Csupa fehér zsándárkrózsa. Néhány perc mulva -visszatért eggy névjegygyel. A névjegyen csupán ez az egy név: _Adria_, -és csupán ez az egy ceruzával irott szó: _Köszönöm_. - -Pillantást vetettem az ablak csipke kárpitjára, de nem láttam, hogy ott -állna, hát csak csettentettem a lovaknak, s röpültünk a falusi -porfellegben haza. - -Csak a mi határunk útján kezdtem arra gondolni, hogy mit mondjak az -anyámnak? - -Hazudjak, hogy nem voltak otthon? - -Ej, a hazugságot nem szeretem! Gyáváknak és rókáknak való! Megmondom -inkább, hogy kivánat nélkül nem eszek almát se. - -– A leányt nem kértem meg, – mondottam az anyámnak. Alig félórát időztem -vele, és máris ellenkezés támadt köztünk. Mi lesz, ha elveszem? És azt -mondják, hogy ezt a leányt apácák nevelték? Hamarabb hiszem, hogy -katona-iskolába járt. - -– Dehiszen csekélység volt! – szólt kedvetlenül az anyám. - -– Egy kanál viz a tengerből, szintén csekélység, – feleltem, – de az az -egy kanál viz elárulja, hogy az egész tenger keserü. Jobb ha ma válok el -tőle, mintsemhogy akkor, mikor már a házassági szentség sziámi ikreket -csinált belőlünk. - -Az anyám sóhajtott: - -– Nem fogsz megházasodni soha! - -– Igérem, hogy egy éven belől asszony lesz a háznál! Mától kezdve magam -járok-kelek a környéken, és ha itt nem találok alkalmas feleséget, -elnézek a fürdőkre is, sőt még a bálokba is elmegyek. - -Az anyám ebben megnyugodott. Én meg arra gondoltam, bárcsak országos -leánykiállitást is csinálnának egyszer, hogy ne kellene annyit bajlódnom -az asszonykereséssel. - -Az első napokban persze csak otthon ültem. Egy vaskos amerikai -pszihologia érkezett. Azzal töltöttem éjet és napot. Minek siessek, – -gondoltam, – egy év alatt sok lánynyal fogok találkozni, s választok -közülök. Olyat választok, akinek a nyelve sohase mondja: _Nem akarom!_ - -De különös volt nekem, hogy minduntalan eszembe ötlött az a fehérruhás, -kékszemü lány, és a fülembe csendült a hangja: „Végre egy _ember!_“ Még -álmomban is! - -Milyen kár, hogy az a lány kivül született a társadalmi keritésen! - -Dehát mért gondolok reá? Hogy annyira foglalkozik az állatokkal? -Bizonyára azért. Más nők értetlenül járnak a természet világában. Csak a -szinek hatnak rájok: a virág, a tájszinek, a fák formái, vizek -csillogása, – szóval ami a szem-idegeket izgatja. De az értelmüket nem -érintik meg a természet jelenségei. - -Hogy az a leány érdeklődéssel tudja nézni a hernyót, hogy nem tapossa el -a lába elé kerülő férget, – ez tetszett nekem. Láttam, hogy fogalma van -arról, mi az életnek az értéke. Az a kis bogár épp oly joggal szívja a -levegőt, mint mink; bennünket nem támad meg gyilkos szándékkal; éli a -maga életét csendesen, békén. - -Hogy az a leány ezt meg tudja érteni! - -Szerettem volna közelebbről látni a lelkét. Dehiszen megtehetem én azt -úgy is, hogy a házasság kérdését kívül hagyom az ajtón! Mért ne -próbáljam meg, hogy egy-két kedves órát töltsek vele? - -Az öreg pap a régi könyvek iránt érdeklődik. Van az én padlásomon -halommal. Küldeni fogok neki. Aztán vagy meglátogat, vagy nekem lehet -meglátogatnom. És akkor megnézem, hogyan foltozgatja a csigák házát az a -kedves leány? - -Kiválasztottam öt különféle ócska könyvet és melléje irtam néhány sort, -hogy magam is foglalkozom a régiek lelkével és örömmel hallom, hogy más -is. Itt küldöm stb. A nevét nem tudtam, dehát minek is? _Főtisztelendő -Plébánia-hivatal_, – megtalálják. - -Meg is találták. Öreges vastag betükben köszönte meg a pap a könyveket. -Őt csak a Pázmán-korabeli tollharcok érdeklik. Ha van olyan a -gyüjteményben, szívesen ád cserébe olyat, ami engem érdekel. A levél -alatt ott volt a neve: _Bentzefalvy János_. - -A padláson még aznap felforgattam a könyveket, s találtam is egynéhány -olyat, amelyben a szeretet vallásának pásztorai egymásnak a fejéhez -vagdalják a bibliát. - -Ezzel már mehetek Bentzefalvy János uramhoz magam! - -Nem vittem el mind, csak két testes pergamenkötésüt. Délután öt órakor -beléptem a parókia ajtaján. - -Zöldbokros kis udvar. Csupa olasz-jázmin. Széles téglafolyosó. A -folyosón egy öreg púpos pap sétál. A reverendája fakó. A kezében csaknem -földig érő tajtékcsibuk. A szemén nagy kerek ókula. - -Tehát ez az éltes pap, ez a felnéző szemü agg bagoly… - -Dehiszen ez ezelőtt tizennyolc évvel is ilyen lehetett! - -Tekintete az arcomról a könyvekre fordult. Alig hallgatja a nevemet, -elveszi a könyvet, és gyors ujjakkal lapoz belé: - -– Ezt ismerem, – mondja mély mellhangon, mintha pincéből jönne a hangja. -– _Az igazság győzedelme_ és egyéb apró Pázmán-korabeli tiszavirág. - -Hóna alá csapja a könyvet és a másikba nyit: - -– _Bornemissza Péter: Fejtegetés_… Tyhű! Ez már érdekesebb! De tessék -beljebb… - -Abban a pillanatban megnyillik a folyosó egyik üveges ajtaja, – -bizonyára konyha, – s megjelenik a küszöbön kíváncsi kikukkanással egy -kékruhás leány: Adria. Szinte megrettenve bámul reám. Némán köszönök -neki. Elpirulva bólint. - -Csak annyit láttam még, hogy fehér melles kötény volt rajta és a kezében -fakanál. A következő pillanatban beléptem egy könyvekkel körülfalazott -szobába. - -Csak akkor gondoltam arra, hogy micsoda ügyetlenséget követtem el: -hangosan kellett volna köszönnöm, és nevén szólítanom. Azt kellett volna -mondanom: Jónapot, kis Adria! Mit dolgozik? – De a jó gondolatok néha -elkésnek, és különösen a szíves gondolatok. A hűtő készülék… - -Node, amit én elmulasztottam, azt helyre pótolta ő. Alig ültem le az -ódon könyves szobában, Adria benyitott, és örömtől pirosló arccal -nyujtotta a kezét: - -– Isten hozta! - -És a paphoz fordult: - -– Atyám, ő az a doktor úr… tudja, akivel Lóriéknál találkoztam. - -A pap arcán a ráncok vonaglottak, ami nála mosolygást jelentett. A fél -szemöldökét fölemelte a homloka közepéig s rám nézett: - -– Aha! Aki nem tapossa el a hernyót! A lányom nagyon örült, hogy -találkozott egy magához hasonló hernyótenyésztővel. És gazda ön? - -– Gazda vagyok, – feleltem, – és nálam a hernyók nem pusztítanak. - -Az öreg pap hümmögött. Szivart kapart elő egy fiókból, és maga is -megtömte vékony görcsös ujjaival a pipáját. - -Adria széket igazitott az asztalhoz, és félretette a ráhalmozódott -könyveket. Eközben rámpillantott kétszer is, és mosolygó májusi kék ég -sugárzott a szeméből. Mintha egy megérkezett testvér volnék! - -Következett egy unalmas negyedóra. Bentzefalvy uram, hogy magunkra -maradtunk, elmagyarázta, hogy micsoda érdekes kor volt az a Pázmán kora, -és hogy azóta hova sülyedtünk. - -– Hova _süjjjettünkk!_ – szólt tüzesen az öreg a csibukot kiáltó jel -gyanánt rázogatva a levegőben. - -– Bátorkodom ellenkezőleg vélekedni, – feleltem nyugodtan, – én bizony -szívesebben élek a mai korban, amikor nem szamarazzák az embert azért, -amit hisz. A hit épp olyan belső ügy, mint az emésztés. - -Mingyárt meg is bántam, amit mondtam, mert az öregúr szeme úgy -kikerekedett, mint a cintányér. Bizonyára mázsás gorombaságot vágott -volna a fejemhez, de szerencsémre ismét megjelent a leány. Ezúttal a -szomszéd szobában jelent meg, amelynek az ajtaja tárva volt. Fehér -asztalkendőt vetett az asztalra: - -– Velünk fog uzsonnázni, doktor! – mondotta felénk hajolva, terítés -közben, kedvesen. Atyámnak oly nagy örömet szerzett a könyvekkel, hogy -elfogadhatja! - -No lám, a kis ravasz! - -Bentzefalvy uram keblében ezalatt elhiggadt a boszúság. Csupán annyit -mondott rosszaló arccal, hogy fiatal ember vagyok; a lelkeknek azt a -küzdelmes korát nem ítélhetem meg, ha annyira bele nem hatolok, mint ő. - -– Egyébiránt mit szokott olvasni öcsém uram? - -– Mindenfélét, – feleltem kitérően. - -– De hiszen azt írta nekem, hogy a régi időket búvárolja maga is. - -– A régi időket. - -– Dehát milyen irányban? - -– Hogy milyen irányban? Hát… én főleg a régi költészet iránt érdeklődöm. - -– Hm… Az is valami. A költészet testvére a vallásnak, persze a nemes -költészet. No majd keresek valamit viszonzásul. - -Azzal a könyves polcnak fordult. - -– Nem sürgős, – feleltem. – Ne tessék most vesződni vele. - -De az öreg tovább kaparászott a könyvei között. - -A leány megszólalt: - -– Mennyire meglepett… De most velünk fog uzsonnázni. Az uzsonnát mindig -magam készítem. Atyám kedvére nem tudja a kávét elkészíteni más. - -És susogva esdeklő nézéssel folytatta: - -– Nem fog elsietni, ugye? - -– Nem addig, – feleltem, – míg a kertjét meg nem nézem. - -– Óh, az én kertem csak olyan hitványka… - -– És hát uzsonnát nekem ne terítsen, kedves Adria. Én nem szoktam. Azért -maguk csak költsék el, mintha itt se volnék. Ha azt látom, hogy miattam -rendbontás történik, akkor azonnal elbúcsúzok. - -A leány azonban nem hallgatott reám. Egy terebélyes fatálcán -beszállított egy lábos tejet, meg egy ibrik kávét. - -– Azért hoztam be így, – mondotta, – hogy lássa, mennyi tej van itt. -Ebből akár még két vendég is meguzsonnázhatik. - -Valóban csodálatos jó kávét adott, aminőt soha életemben nem ettem. -Pedig mink is tartunk egy-két bivalyt csupán a kávé kedvéért, és én a -kávét Budapestről a legjobb kereskedőtől hozatom. - -Nem is álltam meg szó nélkül: - -– Valami különös jó az íze ennek a kávénak. Mondja meg kis Adria, hogyan -keveri? - -Adria mosolygott: - -– Maga azt véli, hogy ez valami különös kávé? hogy egyenesen Arábiából -hozatjuk? Közönséges brassai kávé ez. De látom, nem hisz nekem, hát -megmondom a titkomat: Jó sűrű tejet szerzek a kávéhoz és egy -icinke-picinke vaniliamorzsát vetek belé. Attól a vaniliától van az a -különös zamatja. - -Az öreg nem elegyedett a beszélgetésünkbe. Elmélyedt arccal hörpölte a -kávét. Aztán mikor az utolsó kortyot is benyelte, egy régi magyar -Ovidiusz fordításról kezdett beszélni, hogy azt keresi a könyvei között. - -– Remek magyarsággal van az megírva, – mondotta. A fordító valamikor -gyalui eretnek pap volt, de úgy átfordította Ovidiuszt, hogy a könyv -címe ez lehetne: _Ovidiusz sarkantyus csizmában_. - -Leggyentett: - -– A tanárok, tudósok semmit se tudnak erről, pedig nagyobb költő volt az -a predikátor Gyöngyösinél is! - -Azzal fölkelt, s a feje kopaszát vakarva nézett a könyves polcra. - -– No míg megtalálja plébános uram, addig megnézem a kertjét. - -– Jó, jó, – dörmögte az öreg, – hát csak mutasd meg Adria a hernyóidat -meg a pókhálóidat. - -Hát a kert bizony nem volt valami pompás, csak afféle egyholdas falusi -kert. Fele veteményes, fele elvénült gyümölcsös. De nem is a kert -érdekelt engem, hanem a leány. - -Sétálva mentünk végig a széles egyenes kerti úton, amely a kertet ketté -választotta. Adria boldog arccal sétált mellettem. - -Dehát mért boldog? Mért örült az én látogatásomnak? Hiszen Lóri -bizonyosan elmondta neki, hogy az anyám nálok járt, és hogy csak a -formaságok vannak hátra. Azt is tudja, hogy én jócsaládból való vagyonos -ember vagyok, aki nem a plébánosok szakácsnéinál keresek feleséget. Hát -mért örült? mért tündöklött a szeme? Mért játszott az arcán a pirosság a -fehérséggel? - -Sétálva mentünk a kerti úton. Adria mutogatta a veteményeit, barackfáit, -szilvafáit. Nem volt ott semmi különös, amit már másutt nem láttam -volna, de azért mindenre ránéztem, amire mutatott. - -Mindössze az lepett meg, hogy majdnem minden fán volt valami fészek. -Adria mindegyikről tudta, hogy micsoda madáré, és hogy egyikben másikban -mennyi a fióka? - -A fészkes fák derekán valami vörhenyes színü gubancot láttam. -Közelebbről nézem, hát bádognyiradék. - -– Mire való az? - -– Macskák ellen. - -Ahogy a fészeknél megálltunk, az anyák csipogva-csettegve röpködtek -körülöttünk. Csaknem a fejünket verték. - -Ezen se volt csodálni való. Tapasztalásból tudom, hogy a madarak féltik -a fészköket. A gáborján meg is üti az embert a szárnyával, ha a -fészkéhez közeledik. - -Adria azonban szüntelen csevegett velök: - -– No ne félj, kis Frici! Nem bántjuk a kicsinyeidet! Jó bácsi ez, nem -ellenség! Csillapodj no! Ejnye, de megijedtetek! Gyere no ide, gyere! - -És hozzám fordult: - -– Menjen csak odább. Huzódjon be oda a lugosba. Majd meglátja, hogyan -szeretnek ezek engem! - -Az út végén öreg szőlőlugas zöldült. Oda huzódtam be. Ahogy megfordulok, -látom, hogy pintyek, cinkék, verebek, mindenféle madarak úgy rajzanak -Adria körül, mintha királyasszonyuk volna. Kerengenek, repesnek a feje -fölött. Rászállanak a vállára, kezére, és csicseregve-csevegve esznek a -tenyeréből. - -És ő kedveskedve beszél hozzájok: - -– No, ugye, hogy nincs mit félnetek! Nesze neked is Fáni! Nesze neked is -Jancsi! Ahol én vagyok, ott nem bánt titeket senki! No Sárika! Gyere no! -Vedd el a számból ezt a morzsát! - -És egy kis idei veréb az ajkához röppent. - -Én ilyen csodát soha nem láttam! - -– Mondja kis Adria, – szóltam aztán, mikor a madártársaságot -szétkergette, – hogyan tudta őket ennyire megszelidíteni? - -Mosolyogva vont vállat: - -– Úgy, hogy mindig gondoskodtam róluk. Télen enniök adtam. Árva fiókákat -megvettem a parasztgyermekektől és fölneveltem, aztán elbocsátottam. -Megszoktak. Egyik madár látta a másiktól, hogy én nem vagyok ellenségök, -és hozzám bátorodtak az idegen madarak is. Nincs ebben semmi különös. - -Egy veréb a közelünkbe szállt egy szőlőkaróra, és ránk kandikálva -csipogott: - -– Nini, a Kati, – mondja nevetve Adria, – elkésett az uzsonnától és most -reklamálja. Gyere no kis bohó. - -Azzal belenyult a zsebébe és néhány morzsát nyujtott a madár felé. - -A veréb nyugtalanul billegette a farkát. Adria egy lépést feléje -közeledett. Akkor a veréb a tenyerére röppent. Felcsipegette a -morzsákat. - -Adria aztán a verebet gyöngéden a két kezébe fogta és megcsókolta a -fejét. Aztán: huss! feldobta a levegőbe. - -– Ez is az én nevelt lányom, – mondotta utána pillantva. Ezt csupaszka -korától fogva neveltem föl szegényt. - -Azon az éjszakán folyton Adriával álmodtam. Láttam őt kék ruhában, fehér -felhők között, s madarak röpködték körül. - -Azonban reggel erősen dolgozott a hütőkészülék: - -– Szokatlan volt, azért izgatott! - -De végképpen nem tudtam elfagyasztani a leányt. Arra gondoltam, hogy ime -ő felneveli a csupasz verebeket, a társadalom pedig ellöki a csupasz -emberi szülötteket is, ha az apa nincs ott a fészeknél. Mi közöm nekem -valamely leány születésének az előzményeivel? Hány _vólgebórene_ -leánynak pontos-rendes a születési bizonyitványa, de nem rendes az -erkölcse, gondolkodása! Elvégre nem a papirost veszi az ember feleségül! - -Mégis az anyámnak nem mertem szólani. Éreztem, hogy ha feltárnám a -szándékomat, elfintorodna az arca, és az fájna nekem. - -Ebből persze ön azt gondolja, hogy az én józanságomat mégiscsak -meghódította a párkereső ösztön. Nem. Nekem nem azért fájt volna az -anyám arcfintora, hanem azért, hogy a gondolkodásának alacsonyságát -láttam volna benne. Mégis a gyümölcs nem vetheti meg azt az ágat, -amelyiken termett… - -Azt gondoltam sohse megyek többé Adriához. - -De mi történt? - -Egy fiatal tanitócska lakik a falumban. Én hozattam az uj népiskolába, -amelyet az anyám alapitott. - -A tanitócska beállitott Illés napján, a nevemnapjára, köszöntőt mondani. -Kis alázatos fekete csacsi. Szalonkabátban és szalmakalapban jár. Ott -talált a reggelinél a kertünkben. Aznap az anyám is velem reggelizett. -Az anyám megszólitotta: - -– Nem gondol-e arra, hogy megnősüljön? - -– Gondolnék, – felelte vonagló nyakkal mosolyogva, mintha csiklandoznák, -– de nincs ismeretségem. Két leányt is dicsérnek. Az egyik az ispán úr -leánykája; a másik valami papnak a nevelt leánya, Adriának hívják. Azt -mondják igen nekem való, jólelkü leány… - -Énvelem megfordult az udvar, a ház, de még az ég is! Az arcomat sápadni -éreztem. A tanitónk arca egyszerre oly utálatossá vált előttem, hogy -szerettem volna ráköpni! - -Percekig tartott, míg annyira össze birtam szedni a nyugalmamat, hogy -megszólalhattam: - -– Az ispánunk leánya valóban jó választás lenne. Ha azt veszi el, én is -adok a házasságához egy szép svájci tehenet. - -A tanitócska hálás szemmel köszönte meg. Az anyám is igért egyet-mást. -Láttam rajta, hogy az ispán lányával meg fog elégedni. És az arca nem -volt már annyira utálatos. - -Mindazonáltal dübörgött bennem a nyugtalanság. Délután ujabb könyveket -válogattam a padláson és vittem az öregnek. - -Adriát a folyosón találtam. Egy odahelyezett sárga asztalkán valami nagy -uj könyvbe irt és egy másik nagy ó könyv állt feltámasztva előtte. -Tisztázott. Anyakönyvet. - -Ahogy beléptem, oly örömmel nézett reám, oly nyilt örömmel… hogy meg is -kérdeztem. Alig hogy leültem, megkérdeztem: - -– Mondja meg igazán, mért örül? - -Erre a nyers őszinteségre mélyen elpirult, mint _akkor_, a kertben. - -– Igazán magam se tudom… De ön oly jó ember… És nekem olyan… mintha -rokonok volnánk… - -– Beszélt azóta Lórival? - -– Hogyne, hiszen mindennap eljön misére. Nyáron én minisztrálok. Ne -nevessen ki, nem öltözöm minisztráns ruhába. De minden gyerek -libapásztor, hát atyámnak kell a segitségem. És mise után Lóri bejön -néha hozzánk, beszélgetünk. Néha meg délután én látogatok el. - -– És mondja meg őszintén, mit mondott énrólam Lóri? - -A leány nyugodtan felelte: - -– Azt, hogy maga el fogja venni, csak éppen a szokott formaságok vannak -hátra. Maga e napokban nyilatkozni fog. - -Ezt mondva szomoru pillantást vetett reám. - -Bennem megrezdült valami. Tehát ez a leány tudja, hogy én már körülbelül -vőlegény is vagyok. Nem remél tőlem semmit. - -De leakartam rázni a varázslatot teljesen: - -– Magának nincs még jelöltje? – kérdeztem tréfás hangon. - -A leány nyugodtan nézett reám: - -– Hogy érti ezt? - -– Hogy maga is nincs-e a férjhezmenés útján? - -– Nem is leszek. - -– Csak nem akar tán aggleány maradni? - -– De. - -– Komolyan mondja? - -– Nincs miért tréfálnom. Atyám is azt mondja, hogy helyesen gondolkodom. - -– Talán csalódott valakiben? - -– Nem. - -– Hiszen akkor még eljöhet, akiről csak a sejtelmek beszélnek… - -Mélázva nézett reám, és szomoruan ingatta a fejét: - -– Az én sejtelmeim… Nekem nincsenek efféle sejtelmeim. - -– Ne mondja azt komolyan Adria! Nincs olyan leány a világon akinek ne -volnának álmai. - -– Álmaim nekem is vannak. - -– No és nem jelenik meg az álmaiban _valaki?_ - -Adria csodálkozva nézett rám, aztán az arcán pajkos hullám futott át: - -– Körszakállas ifju? vagy felpödört bajuszu hadnagy? Nem. Az én -álmaimban nem sétálnak hadnagyok. Ha nem csúfol ki, megmondom magának, -hogy nekem különös álmaim vannak. Soha nem hallottam mástól afféléket. -És én oly boldogan ébredek!… - -– Hát mondja el egy álmát. - -– Nem tudnám. Csak egyes képek maradnak meg az eszemben. Elfelejtem. Én -többnyire bibliai álmokat álmodok. Az éjjel is Jézust láttam, amint egy -fa alatt állott és prédikált. Én ott ültem előtte és bámultam. Fehér -ruhás magasas szőke ember. A lába alatt tavaszi zöld pázsit. És -különösen a fa volt csodálatos. Kajszi barackfa volt, de eleven -levendula-szín kékvirágu. És a nap a fára sütött… - -Elmondtam reggel az atyámnak. Ő is gyönyörködött benne. Biztatott, hogy -irjam meg a Magyar Államnak, hátha valamelyik festő kedvet kap rá s -vászonra festi? De én nem irtam meg. Bizony még kinevetnének a kékvirágu -barackfámmal! Egyszer meg Szalomét láttam táncolni. Gyönyörü piros-barna -leány volt, kis karcsu termetü és villogós feketeszemü. A haja olyan -fekete volt, mint a fénylő szurok. A ruhája sárgás-fehér selyem és a -vállán hosszu fátyol. A lábán tüzes-piros selyemcipő. És táncolt egy -nagy teremben, amely tele volt római néppel. Hosszu asztalnál ültek, -aranykancsók és ezüsttálak, asztali csokrok között. És Szalome táncolt. -Csupa gyönyörüség volt, és csupa forgás! A fátyola körben lengedezett. -Mikor elvégezte a táncot, mindenki tapsolt. Én is. A leány lihegve -fordult az én karomba, és én megcsókoltam. Ezt már nem mondtam el az -atyámnak. - -És akkor elmosolyodott. - -De hogyan beszélte el ezt a két álmot! Micsoda pompás szinek és vonalak -játszottak az arcán! És a szeme! micsoda ábrándos elmerüléssel nézett a -levegőbe: mintha ujra látná az álmát. - -Szerettem volna azt mondani neki: Te kedves jó lélek, te énhozzám való -volnál! De lehetetlen volt, lehetetlen! Az az átkozott papiros… - -A lány aztán megszólalt a szokott vidám hangján: - -– Atyám a cigányokhoz ment. Hallotta, hogy beteg az egyik: egy vén -vályogvető. Rábeszéli, hogy esküdjön össze a feleségével. A cigányok -furcsa nép: a házasság szentségét többnyire együtt veszik fel az utolsó -kenettel. Szegény ördögök! - -Erre hosszu szünet következett. Én a szék karjára könyökölve ültem és -néztem, néztem azt a patyolat-tisztaságu üde arcot, azt a tiszta tükrü -kék szemet… - -A hallgatásom és nézésem bizonyára feltünt neki, mert csodálkozón -pillantott reám, de meleg volt a pillantása. Aztán fölkelt: - -– Szivart hozok önnek. - -– Köszönöm, – feleltem fölocsudva. Köszönöm, kis Adria. Van nálam is. -Később talán rágyujtok. De nem zavarom a munkájában? - -– Nem. Ez nem olyan munka. Már két éve tisztázom. De csak mikor ráérek. - -Rápillantottam a papirosra. Az irása csupa álló vonal volt. Hasonlitott -a nyomtatáshoz. - -– De különös irás. Kitől tanulta? - -– Nem tetszik önnek? - -– De nagyon is. - -– Egyszer láttam Ediznnek a fonográf feltalálójának az irását. Azt -utánzom. - -Az öregúr visszatért. A bűbájos beszélgetésnek vége szakadt. Betértünk a -szobába. Az öregúr azon kezdte, hogy a minap én leszóltam a Pázmán -korabeli eszmeharcot. Hosszu magyarázatot kellett hallgatnom. Láttam, -hogy az öreg az én egypár szavamon napokig kotlott, és most beadja nekem -a gondolatait. - -Az ablakra néztem. Nyári zivatarfelhők gomolyogtak az égen. Esni fog. -Adria nem volt velünk a szobában. A kertbe nem mehetünk ki. - -– Sok a dolgom, – mondottam az öregnek. - -A folyosón Adriát két ünnepi ruhás parasztasszonynyal találtam. Láttam, -hogy azokat tartóztatta, azért nem jött be. - -Ahogy kiléptem, hozzám mozdult, és a kezét nyujtotta: - -– Mért siet? - -Hogy volt mondva ez a kérdés! Milyen hangon és milyen nézéssel! A szó az -volt hogy _mért sietek?_ de az értelme az volt: _Mikor látlak ismét?_ - -Az esső már szemerkélt, mikor kocsira ültem. - -A falu végén egy paraszt-asszonyt láttam, amint a felső szoknyáját a -fejére boritva sietett hazafelé. Lekiáltottam hozzá a kocsiról: - -– Álljon meg csak néni! Hány órakor szokott lenni a mise? - -– Hétkor tekintetes uram, – felelte pislogva, – hétkor. - -Azt hiszem semmi csodálni való nincs azon, hogy érdeklődés ébredt bennem -a mise iránt, amelyen Adria ministrál. Hogyan mozog? Hogyan térdel? -Hogyan felelget a papnak? Meg fogom nézni, annélkül, hogy ő tudna róla. - -Lóri jelenléte kényelmetlen lesz, de egypár hideg udvarias szó, és -otthagyom. - -Megnéztem az órámat, hogy percig pontosan tudjam, mennyi idő alatt -futják meg a lovaim az útat? - -És azon az éjjel én is a kékvirágu barackfával álmodtam. - -Mindez, – tisztázódott előttem, – agybeli izgalom volt. A leány -szokatlan szines gondolkodása idézte elő. De épp ez vonzott hozzá. Az én -leveletlen kopár fám bámulja a leveleset, virágosat. A különbségek -vonzzák egymást. - -Reggel mégis rösteltem, hogy a leány poézisa annyira megzavart. Aki -mindent megtud magyarázni, annak a poézis berke nem virit. -Visszarendeltem a lovakat. - -De aznap nem tudtam a könyveimmel foglalkozni. Ha olvastam, csak a -szemem olvasott. Négyszer ötször is visszatértem egy-egy mondatra, -megint csak elbolygott a figyelmem másfelé. - -De nagy bolond vagyok én! – mondottam végre is. Az ember megnézi a -képtárat, drámát, hangversenyt; mért ne nézzek meg egy falusi -különösséget is? Hiszen ha azon kapnám magamat, hogy beleszédültem egy -lehetetlen állapotba, akármikor le tudom zárni a zsilipet. - -S a következő reggelen mégiscsak elindultam. - -Az időt jól kimértem: a falu első házaihoz érkeztem, mikor megkondultak -a harangok. - -A kocsimat megállitottam a falu boltja előtt, és gyalog mentem tovább, -hogy ha lehet, a két leánynyal való találkozást elkerüljem. - -Hát sikerült is. - -Mikorra a templomhoz érkeztem, már búgott az orgona, s a pap az alsó -lépcsőn állva morzsolta a leányával a mise-kezdetet. - -De micsoda bájos látvány volt az! A leány sarkig érő fehér -flanel-talárban, (aminő a görög szobrokon látható) térdelt az alsó -lépcsőn. A pap állott és fölfelé nézett. És váltakozva mondották a -zsoltárt: - -– Bocsásd ki világosságodat és igazságodat uram… - -– Bizzál az Istenben… ő az én orcám megszabaditója, az én Istenem! - -Az oltár csupa virág volt: gloksziniák, árum szanktumok, liliomok, fehér -burbon-rózsák és széleslevelü begóniák a gyertyatartók között. Az oltár -körül csupa sötét-zöld magas babérfák és túják. A napfény -aranyfátyolként rezg a növényeken. Kétségtelen, hogy Adria rendezte igy. - -És a kedves leány ott térdel. Fehér nyaka nemes ivben hajlik meg, mint a -hattyué. A haja is mint a Veszta-szüzeké, simán födi a fejét; csupán a -válla körül van fel-befürtözve. Semmi disz, semmi ékesség rajta! csak -egy fehér lágyansimuló selyemkötél a derekán. - -Néhány öregasszony seppegett mellettem a padokban. Lórit nem láttam. Már -az evangéliumot olvasta a pap, mikor megjelent. Strucctollas szalmakalap -volt a fején. Meghökkenve nézett rám. Én hidegen bólintottam köszöntést -neki. - -Adria a szent foglalatosságból egyszer se pillantott föl. Két fehér keze -folyton össze volt téve, a szeme folyton le volt sütve. Álmodó arccal -járt kelt a pap körül. Mikor térdet hajtott, a térde a földet érintette. -Igazán olyan volt, mintha egy angyal minisztrált volna a templomban! - -Ha bennem csak annyi költői érzés is volna amennyi a juhászom -kutyájában, – gondoltam, – én most ezt a fehér leányt átkapnám mikor -kilép és a kocsimba ragadnám; s ki a világba! – enyém vagy álmok -gyermeke! - -De énbennem nincsen poézis! - -Aztán meg arra gondoltam, hogy a mi kis házikápolnánk micsoda rideg hely -ehhez képest! Pedig van ekkora. De évenkint csak háromszor van benne -mise, és akkor is egy görhes pap miséz, meg egy nagycsizmás bamba -parasztfiu lődörög körülötte. - -A gondolataimban mindössze Lóri zavart. A tekintetének megvillanása -kellemetlen volt nekem. Bizonyára azt gondolta, hogy őérte vagyok ott. - -Szerettem volna szótlanul elmenni, de mégse tehettem. Megvártam hát a -mise végét. Gondoltam, talán akkor Adria is rám pillant. De nem: a -karjára vette a nagy könyvet és a szemét folyton lesütve tért vissza a -pap előtt lépegetve a sekrestyébe. - -Megálltam a templom ajtajában és köszöntem Lórinak: - -– Jó reggelt! - -Mosolyogva nyujtott kezet. A szeme csupa öröm volt: - -– Mit jelent ez, hogy maga idejött misére? - -– Egy szent fogadalmat. - -– Elmondja? - -– Az éjjel azt álmodtam, hogy ennek a falunak a szentje megjelent nekem -és így szólt hozzám: „Fiam, ha nagy szerencsétlenséget akarsz a fejedről -elháritani, esküdj meg az én oltáromnál, hogy a szerzetesek három -fogadalma közül legalább is egyet megtartasz!“ Az álom anyira -megrenditett, hogy nem birtam tovább aludni. Megnéztem a lekszikonban -mik a szerzetesi fogadalmak? Hát vagyontalanság, engedelmesség és -nőtlenség. Ezek közül kellett választanom. - -– No és mit választott? - -– A nőtlenséget Lórika. - -Megértett. Egy percre elsápadt, aztán büszkén és hidegen nyujtott kezet: - -– Gratulálok! - -Aztán elbocsátotta a kezemet és csípős szemmel tette hozzá: - -– Az öreg szent úgylátszik jóakarója… a… _leányoknak_. - -Elment. Én úgy néztem utána, mint akinek malomkő esett le a nyakáról. - -Intettem a kocsisomnak. Egy perc mulva zörgött a hintóm hazafelé. - -Alig értem azonban haza, nyugtalanitani kezdett az a kérdés, hogy vajjon -miként ujságolja el Lóri a a találkozásunkat? Mert Lórit kétségtelenül -felizgatta a beszédem, s a nőknél minden izgalom kotyogásban nyilvánul. -Szinte láttam hogyan rohan valami szobalány vagy parasztfiu egy -levelecskével, amelyben csak ennyi van: _Gyer azonnal! Nagy ujságot -mondok!_ S lehet, hogy egy vödör ténta nem feketitett volna be annyira, -mint ahogy az a hegyes nyelvü leány! - -Délután hát szépen a hónom alá vettem a gyalui predikátor sarkantyus -Ovidiuszát és kocsira ültem. Csak a kocsin nézegettem bele: - - _Megindul a násznép veres kalpagokkal,_ - _A kimosdott Dámák a Gavallérokkal._ - _Tsendes lépésekkel páronkint sétálnak,_ - _Egymásnak szemébe lopva kandikálnak._ - _Füstölnek a konyhák, az ökrök pirulnak,_ - _Spékelik cubákját az őznek, a nyúlnak;_ - _Rotyog a káposzta, sülnek a kalátsok,_ - _Törlik homlokokat az izzadt szakátsok._ - -És így tovább a Perzeusz menyekzője Andromedával. - -Ezt a nyolc sort megtanultam belőle, hogy a papnak elrecitáljam, s más -ó-könyvek kinálására buzditsam. - -Ezuttal korábban mentem: délután két órakor. És el is találtam az időt: -az öreg pap aludt. Adria vasalt a folyosón; holmi apró fodrokat vasalt. - -Milyen boldog arccal fogadott! Azt hittem a nyakamba röppen. De mikor -kézfogásnyira jutottam hozzá, csak annyiba maradt. - -– Folytassa a dolgát, különben azonnal visszafordulok. - -– Nem szükséges folytatnom, – felelte. A szakácsasszonyunk jól érti. - -És beszólt a konyhaajtón: - -– Marcsa néni! - -Egy alázatos képü anyóka tünt elő. Átvette a vasalót. Mink ketten -kiültünk az udvar hüvösére az olasz jázminok alá. - -Ezuttal a leány kékbabos fehér kartonba volt öltözve, s a lábán sárga -félcipő. A ruhája olyannyira divatos volt, hogy nem állhattam szó -nélkül: - -– Maga Adriácska olyan divatos ruhákban jár. Mondja: mi értelme van -ennek falun? - -– Magam se tudom, – felelte, s mosolyogva emelte meg a vállát. A divat -egy fajtája a művészetnek. Érdekel engem. De csak a forma. Láthatja, -hogy a matéria olcsó. Aztán néha vendégek vannak Lóriéknál, és én nem -akarok szégyenkezni. - -– És mindig ott van maga, ha vendégek vannak? - -– Csak mikor nő-vendégek érkeznek. - -– Dehát hogy tudja azt? - -– Lóri átküld egy cédulát. - -– És ha férfi vendégek érkeznek? - -– Akkor nem megyek át soha. - -– Mért? Csak nem idegenkedik a férfiaktól? Vagy mi nem vagyunk olyan -érdekesek mint a nők? - -Mosolyogva emelte meg a vállát és félre nézett. Aztán megszólalt: - -– Megmondom igazán, ahogy van. A férfiak mindig olyat beszélnek, hogy -azt mondja: Milyen kis lába van, kis keze van, micsoda kék szeme van és -más efféléket. És én ilyenkor azt érzem, hogy milyen ostobának gondolnak -ezek engem! - -Csodálkozva néztem reá. Aztán azt mondtam neki: - -– Most pedig én is affélét mondok, kedves Adria, de nem azért, mintha én -is ostobának nézném. Tegnap reggel egy csodásszép görög ruhában láttam -magát. Tudja, hogy ott voltam a misén? - -– Atyám emlitette. Örültem, hogy ott volt. - -– És Lóri nem szólt róla? - -– Tegnap úgy elment… Ma pedig én nem beszélhettem vele. Délelőtt ideát -volt az esperes. Siettem haza a miséről, hogy tizórait állitsak össze. -Holnap bizonyosan beszélek vele. De mért kérdi? - -– Csak azért, mert vele váltottam néhány szót. - -– Még nem kérte meg? - -– Nem. - -Csodálkozva nézett reám, mintha magyarázatot várna. Én másra tereltem a -beszédet: - -– Szép a templomuk Adria. Ugye maga rakta úgy körül az oltárt? - -– Én. Szeretem a virágot az oltár körül. A virágtalan templom olyan -rideg hely… A bibliában benne van, hogy Jézus is gyönyörködött a -virágokban. - -– Benne van? Én nem emlékszem. - -– Hát mikor azt mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat… Salamon minden -dicsőségében nem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül“. Oly szép a -virágos oltár! Ha Isten úgy akarja, hogy tovább éljek atyámnál, én már -elgondoltam, hogy az egyik szobámban oltárt fogok állitani. Olyan lesz, -mint a templomunkban. Ereklyém is van. Egy szentnek a csontocskája. Még -anyámról maradt. - -– És tán misézni is fog? - -– Eltalálta. Misézni fogok minden reggel. De csak magamban. Azt a fehér -talárt öltöm magamra, és fehér sarut csináltatok erre a célra. Az oltár -lépcsőjére katángszinkék plüs szőnyeget teritek. És mikor besüt a -reggeli nap az ablakon, misézni fogok csendes egymagamban. Atyám azt -mondja, nem vétek az, csak éppen az ostya az én kezemben nem fog -átváltozni. De az mindegy. - -A pad mellett, ahol ültünk, fehér burbon-rózsa viritott. - -– Ebből volt ma az oltáron? - -– Ebből, – felelte Adria. Télfagyig virit. - -Kinyujtotta a kezét, és leszakitott egy félig kinyilt szálat. Leszedte a -töviseit és nekem nyujtotta: - -– Ha akarja… beletüzni a kabátjába… - -Ahogy nyujtotta a rózsát, én két kézzel nyultam érte. A két tenyerembe -fogtam be a kezét, mint ő a minap a verebet, és az ajkamhoz emeltem. - -Adria elpirult. Rámcsodálkozó szeme megnedvesedett. - -– Bocsásson meg, – mondottam, – ez csak hála-csók volt azért a jóságért, -hogy a madarak árváit nevelgeti. - -Adria elmosolyodott: - -– Hogy jutnak eszébe most a madarak? - -Itt bárki azt gondolhatná, hogy engem a józanság faképnél hagyott, és -csakúgy terigetem a szárnyat, mint más közönséges pulyka. De ez nem -igaz. Én csakolyan józan voltam akkor is, mint most. Csak éppen hogy -meglepett, (mert szokatlan volt) annak a leánynak a mindenre kiáradozó -képzelődése. - -Hazafelé menet sajnálkozva mondottam: - -– Milyen kár, hogy rendetlen születésü! Ezt az egyet szivesen elvenném! - -Itt ismét azt lehetne mondani, hogy ha én józan vagyok, mért itélek a -születésben különbségeket? - -Hát én nem is itélek. A teremtés mühelyéből egyforma vérrel kerül ki az -ember, csak kint osztályozzák aztán a papiroson. Mért nyomják némelyikre -a gyalázat bélyegét? nem tudom. Az ó-korban volt értelme. Akkor a -rabszolgákat rossz fajtáju embereknek itélték, és a családok úgy -ügyeltek a faji kiválasztásra, mint ahogy ma a lovakat tenyésztjük. -Mondom nem tudom mért maradt fenn a bélyegzés? Magamnak én elvenném -Adriát, de hogyan vegyem el az anyámnak? - -Erre még csak gondolni se lehetett! - -Eltökéltem nem is tudom hányadszor, hogy nem megyek többé a papházba. De -különös valami, hogy az ember nemcsak ételre éhezik és nemcsak italra -szomjazik. A szem is tud éhezni és szomjazni. - -Egynapon megintcsak előkerestem a szeretet apostolainak néhány -civakodását, és befogattam. - -Aztán aprónkint odahordtam a padlás minden régi könyvét, s ugyanannyi -rózsaszállal tértem vissza. - -Az öreg papot nem érdekelte, hogy én Adriával mit beszélgetek. Volt úgy, -hogy ki se mehettünk a kertbe, csak a folyosón ültünk. Az öreg odabent -maradt. Vagy megbizott a lányában, vagy nem értett a leánypásztorsághoz. - -Valahányszor eljöttem a leánytól, mindig aggodalom támadt bennem, hogy -tovább haladtam, mint kellett volna. Elvégre is én abba tudom hagyni a -barátságunkat, de nem ébrednek-e a leányban olyan érzelmek, amelyek -oktalan reményekkel füzik hozzám? - -Egy délután mig az öregúr a fekete-kávé álmát aludta, azt kérdeztem -Adriától: hogyan van beosztva a lakásuk? - -– Csak négy szobánk van. Három egymás mellett, és egy külön. Az a -káplán-szoba volna, de atyámnak eddig sohse kellett káplán. Hát az az én -szobám már két éve ott a sarokban. - -– Szeretném látni a szobáját. - -– Szivesen megmutatom. - -Benyitott. Én előre bocsátottam. Az ajtót tárva hagytam, úgy léptem -utána. - -Rózsa-illatos kis leányszoba. Csupa csipke és fehérség. Oldalt egy -keskeny rézágy, mellette fehér márvány asztalka. A másik sarokban kis -ébenfa-iróasztal, rajta egy csokor virág. A két ablak között ódon divatu -kredenz, s fölötte persze tükör. A falon egy sárgára avult tengeri -térkép, – (hogy a manóba kerül ide tengeri térkép!) – mellette Munkácsi -Jézusa a Pilátusi képből. - -Oldalt egy üvegszekrényt pillantottam meg: csupa fehér-kötésü könyv állt -benne. Nézem, hogy mifélék, hát holmi szent nők életrajzai, imádságos -könyvek, botanikák, versek, olasz és német regények, utleirások, -szakácskönyv, Petőfi, Brém. - -Micsoda más könyvtár mint az enyém! Nálam fekete bőrbe kötött -filozofiák: Pitagorásztól Volterig, és Voltertől Hartmanig. A legutolsó -kötet Hekkel, az istentelen. Adria könyvtárában három kötet breviárium. -Önkénytelenül is az éjjeli asztalra pillantottam. A negyedik kötet ott -hevert. - -– Csak nem imádkozik tán breviáriumot? - -– De. Minden este. - -– És maga ért latinul? - -– Atyám megtanított rá. - -Ahogy felnyitom a breviáriumot, látom, beleirva a nevét: _Bentzefalvy -Adria_. Hm. Az öreg is Bentzefalvy, ő is Bentzefalvy? - -Az éjjeli asztalon fekete ébenfa keretben fakó fénykép is állott. - -– Szabad megnézni? - -– Tessék. - -Fiatal házaspár. A férfin tengerészruha. A nő menyasszonyruhában, fejét -a tengerész vállára hajtva. - -– Kik ezek? - -A leány szeme könybe lábadt: - -– A szülőim. - -És akkor elbeszélte, hogy ő egy tengerész kapitánynak a leánya. A -kapitány a házasságának tizedik hónapjában hajóra tette a feleségét és -Palermóba akarta elvinni. Az volt a szándéka, hogy ott iratja be a -születendő gyermekét az anyakönyvbe. Ha fiu lesz, nem kell -katonáskodnia. - -– Útközben aztán két szerencsétlenség történt, – folytatta Adria. Az -egyik az volt, hogy én korábban megszülettem mint ahogy vártak… A hajón -születtem és egy matróz ácsolt bölcsőt. A másik szerencsétlenség az -volt, hogy a bóra harmadnapra a tengeren ért bennünket és a hajót -összetörte. Apám anyám odaveszett. Az én bölcsőmet ellenben fölemelte a -viz és Katániában kifogtak. - -– Lássa, – fejezte be könnyes szemmel, – ilyen világotjárt ember vagyok -én! - -– Dehát édes Adria! – szóltam szinte kiáltva, – mért nem mondta el ezt -előbb? - -Adria csodálkozva emelte föl a szemöldökét: - -– Mért kellett volna ezt előbb mondanom? - -Felelet helyett megragadtam a kezét: - -– Maga édes! kedves! maga egy leánynyá vált liliom! - -És nem tudom micsoda gyöngéd jelenet következett volna, de abban a -pillanatban egy zöld árnyék és egy cseresznye szinü háromszög jelent meg -a küszöbön. Lóri ott állt zöld ruhában és piros napernyővel. Oly -hirtelen jelent meg, mintha csak rugóból pattant volna oda. - -Haragtól meredt szemmel nézett ránk. Sötétzöld muszlin ruhája szinte -halottivá tette az arca sápadtságát. - -Én csak néztem hogy mi baja? - -– Tudod, – szólalt meg szinte fuldokolva, – tudod, hogy nekem ez az úr -senkim! De meg kell mondanom neked, hogy a magaviseleted… nem korrekt… -hogy enyhén fejezzem ki magamat… - -– De kérlek, Lóri… – rebegte Adria ijedten. - -Lóri ziháló mellel folytatta: - -– Tudtad, hogy ez az úr nekem kvázi vőlegényem volt. Hála Istennek -elmult ez a rossz ötlete… De mégis vőlegényem volt, és te odajöttél… -odatolakodtál… - -Erre már közbe vágtam: - -– Ne folytassa kisasszony, különben attól tartok, hogy illendőségre kell -önt figyelmeztetnem. - -Nekem fordult, s dühének lángját reám fujta tovább: - -– Ön figyelmeztet? Önök figyelmeztetnek? Önök mernek engem korrigálni? - -Adria összetett kézzel könyörgött: - -– De hát Lórikám, mi bajod? - -Lóri a keztyüjét dühösen lefelé vonogatva folytatta: - -– Egy olyan leány merészel-e engem korrigálni, akinek annyira hiányos a -nevelése, hogy a szobájába bevezet egy fiatal embert! - -S nyomatékul a levont keztyüvel csattantott a levegőben. - -Adria megtántorodott, mintha tőrdöfés érte volna. Én erre közéjök -álltam. - -– Ne tovább kisasszony! – mondottam. – Ön vagy nem tudja mit beszél, -vagy pedig ha tudja, nem méltó arra, hogy itt álljon! Mert ha egy leány -a kérésemre a szobáját megmutatja, mi férfiak tisztelni való -ártatlanságot látunk benne, de ha egy másik leány ily határozottan veti -azt a szemére, az azt is tudja, hogy ha vétség ez, _mért vétség?!_ s az -a leány legkevésbbé jogosult arra, hogy másnak nevelési hiányokat vessen -a szemére! - -Megértett, és a sápadtsága szinte kékes fehérré változott. Egy lépést -hátrált és a kezét a kilincsre téve folytatta: - -– Önnel semmi ügyem! Csupán azt jöttem megmondani… ennek a hölgynek… -hogy aki azért jár hozzám, hogy magához csábitsa a férfi vendégeinket, -az nem olyan karakterü nő, akivel én csak ismeretségben is lehetek! - -Ezt mondva bőszülten ellobogott. - -No ez kellemetlen jelenet volt. Adria halványan bámult utána. A szemében -két könycsepp jelent meg. - -Én boszankodtam is, nevettem is rajta: - -– Micsoda vad indiánus leány ez! S mennyire dühös, hogy nem vettem -feleségül! Noiszen jól jártam volna vele! - -– Kiket csábitottam én el? – szólt reám bámulva Adria. Én nem -csábitottam el senkiket! Minálunk sohse járt senki! - -És a két könycsepp legördült az arcán. - -Mi volt természetesebb, mint az, hogy elővettem a zsebkendőmet és -felszárítottam a könnyeit. Ekközben persze magamhoz is öleltem. - -– Ne sirjon kis Adria. Méltatlan volt a bántalom. Nem jó lélek az a -leány! Vesse meg, mint ahogy én megvetem! - -– Istenem, – rebegte, – tudom, hogy sok a hibája, dehát melyikünk -hibátlan? És falun úgy összetartoznak az emberek, mint a köpüben a -méhek. És eddig nem különböztünk meg soha. Nekem nem volt haragosom -soha, senki… - -Még aznap este elmondtam az anyámnak hogy mi történt, hogy történt. Az -anyám meglátogatta őket. Ők is meglátogattak bennünket. Azontúl minden -hétfőn hintót küldtünk értök, és nálunk töltötték a napot. Adria boldog -volt, én is elégedett voltam. Anyám volt a legboldogabb. - -Egy hétfői napon ide sétáltunk ki a Dunához. Kocsin jöttünk. Jó két óra -ide. Az öregek lent maradtak az erdőben. Az inasom a gyepre uzsonnát -teritett. Mi ketten addig felsétáltunk erre a kősziklára, és megálltunk -ugyanott, ahonnan az éjjel a vizbe ugrottam. - -– Micsoda szépségek! – szólt elámulva Adria. – Ide egy régi divatu mohos -kis várat kellene épiteni, és abban lakni, holtig itt élni ebben a -mennyei csöndességben! - -S hogy előbbre lépett, átkaroltam őt, nehogy leessen. És ahogy -átkaroltam, ő hozzámsimult és a gyönyörüségtől ittasan rebegte: - -– Ugye álmodunk? - -– Álmodunk, – feleltem. Álmodjuk, hogy megcsókoljuk egymást! - -Mily szent pillanat volt! Az élet fekete könyvében, a fekete betűk -között négy öt piros rózsa kép van, amit az emlékezet elérzékenyülten -szemlél olykoron. S az én józanságom még azt is elmázolta. Tudja mire -gondoltam abban a szent pillanatban? Arra gondoltam, hogy ime micsoda -oktalan állatként engedelmeskedik az ember annak a törvénynek, amely épp -úgy vonzza egymáshoz az ég madarait, mint a pillangót, bogarat, földi -gilisztákat! - -Hát nem megfogott engem az átok?! - -Az után a jelenet után kértem meg Adriát és ott az Isten szabad ege -alatt volt az eljegyzésünk. - -Most e napokban lett volna az esküvőnk. - -Már mindent berendeztünk. Még a kápolnát is átalakittattam úgy ahogy ő -beszélte egyszer. Pálmákat és araukáriát rakattam az oltár köré, és -világos kék plüsszőnyeget teritettem a lépcsőre. Sarut is csináltattam -neki titkon, sarkatlant, fehér keztyübőrből, aranycsattosat. Minden -reggel misézünk. Én fogok neki ministrálni. És az anyám imádkozik. -Különös, hogy az anyámnak is tetszett ez a gondolat. - -Mondom, minden megvolt. Tegnapelőtt azonban megszólalt bennem a -lelkiismeretnek zord hangja: - -– Ember! Te eddig csak arra gondoltál, hogy Adria _milyen jó lesz -neked_. De hát arra gondoltál-e, hogy _te milyen leszel Adriának?_ - -Ez a kérdés hideg jégborsóként gördült át a hátamon. - -Micsoda lelketlenség az éntőlem, hogy azt a galamblelkü leányt kiragadom -az ábrándjaiból, és magamhoz láncolom a házassági szerződés -felbonthatatlan láncával, mint a gályarabot szokták! És ő egy napon arra -fog ébredni, hogy nem egy boldog életet élő férfinak a felesége, hanem -egy rideg-józan fagyos lelkü emberé! Egy békáé! - -Az a leány tavaszi napsugár! Én nyirkos pince vagyok. Az a leány csupa -költészet, csupa ábránd és álom! Én kopár szikla vagyok, amelyen még egy -füszál se tud kizöldülni. Az én lelkemben nincs virág. Az én szivemben -nincs zene! Az én egemen nincsen csillag! Hiszen gyilkosságnál is -kegyetlenebb bün az, amit elkövetni készülök! Csalásnál is undokabb -csalás, hogy én a boldogság koszoruját illesztem a fejére, és esküvő -után levelenkint tépem le onnan egy rút életen át. - -Én nem vagyok bele szerelmes! Csak azért láttam oly szépnek, jónak, -kedvesnek, mert úgy került elém, mint mikor a kietlen sivatagon egy -virágzó csipkerózsát talál a zarándok. Minek kiásni onnan azt a bokrot? -Micsoda fekete szerencsétlenségbe vonszolom én azt a leányt! Hogy néz az -rám, ha megismer engem? - -Az én szeretetem nem szeretet! Az én életem nem élet! Az eggyetlen jó -amit életemben tehetek az, hogy kibontom őt a kötelezettségből, hogy -hozzám ne jöjjön feleségül. - -És hogy ezt átgondoltam, szinte vért verejtékeztem. - -Dehát ha visszaküldöm a gyürüjét, hogyan élek tovább? Hogyan tudom -elviselni azt, hogy ő máshoz menjen férjhez, mi értéke van az életemnek? -Hiszen ha annyi válogatás után egy ily ritka kincset találok, és még azt -se szabad feleségül vennem, akkor az én életem annyit sem ér, mint az a -szalmacsutak, amelyet a szolgálóm súrolás után elvet! - -És akkor egy belső hang azt mondta: _Végezz!_ - -Tehát végezek. Ez lesz a legjobb megoldás! Kezdetben pisztolyra -gondoltam, aztán erre a sziklára. Itt ahol oly boldogan néztünk alá, -innen kell nekem a halálba indulnom. - -Rövid levelet irtam neki: - -_Kedves Adria! Mikorra e sorokat olvassa, én a Duna fenekén fekszem, ott -ahova a maga kék szeme lenézett._ - -_Ne kérdezze, miért? Nyugodjék meg abban, hogy én a halálommal is javát -akartam._ - -_Isten veled szép fehér rózsám! Isten veled szép fehér álmom, Adria!_ - - -Ezt a levelet boritékba zártam és az iróasztalomra tettem. Ráirtam: -_Bentzefalvy Adria kisasszonynak. Reggel üljön a Károly lóra és vigye -át._ Szerencsémre szórakozottságból levontam a szobám kulcsát, és így a -levél még most is ott hever. - -Dehát ime elmondtam önnek a bajomat. Ön idős ember és értelmes. Itélje -meg, érdemes-e nekem élnem? - -S a fiatal ember könnyes szemmel nézett az öreg úrra. - -– Valóban, – felelte a mérnök vállat vonva, – ilyen gondolkodással -legjobb a vizbe ugrani. - -– Nohát ugye! - -– Mert ön a legképzelődőbb ember akivel életemben beszéltem! Ön -elképzeli, hogy a józanság átka nyomja, s a legnagyobb bolondságokat -követi el! Ön nem józan uram! - -A fiatal ember megrándult: - -– Én nem vagyok józan? Uram ha ön azt megbizonyitaná, hogy én csak egy -percre is bolond tudok lenni!!! Hogy én nem vagyok szüntelen józan!!! - -– Szivesen. Ha valaki józanon megy a halálba, cselekszi azt egy jól -átnyugodott éj után, reggel mikor már jól megfrüstökölt, de nem -éjfélkor, mikor az ember agya fáradt, s a megfontoló képessége a -leggyengébb. - -A fiatal ember meglepődve ült fel s kerekre nyilt szemmel bámult a -mérnökre. - -– Mond valamit! - -– Persze, hogy mondok. Soha még egészséges ember nem követett el a -reggeli órákban reggelizés után öngyilkosságot, hanem vagy este vagy -éjjel, vagy álmatlan éjszaka után a korareggeli órákban, szóval mikor az -itélő képessége a leggyengébb volt. Mert az élet értéke oly nagy, hogy -azt józanon nem dobja el senki. - -A fiatal ember fölkelt és gondolkodva járt föl és alá… - -– Valóban! – mondotta a fejét rázva, – nem voltam józan! _Nem vol-tam -jó-zan!!_ Tehát mégis lehet, hogy én ne lehessek józan! Hiszen akkor még -én boldog is lehetek! - -És a karját keresztbe fonva állt meg a mérnök előtt. A szeme csupa -örömtüz volt: - -– Boldog lehetek! Boldog lehetek! - -– Hogyne lehetne, – felelte elmosolyodva a mérnök. Csak fogadja meg a -tanácsomat. - -– De nagyon megfogadom! - -– Először is mondja meg igazán, hogy ön az orvosi tanulmányokat nem -valami kitünően végezte. - -– Bizony csupa elégséges voltam. - -– Ez lehet az oka, hogy ön orvos létére nem tudja magán konstatálni a -neuraszténiát. - -A fiatal ember leült, és a tenyerébe hajtotta a homlokát. - -– Dehogynem, – mondotta búsan maga elé nézve. Régen tudom én azt, hogy -ideges vagyok. De ez családi betegség. Az anyám is ideges. Városba -vittek már hat éves koromban, s alig két éve vagyok ujra levegőn. - -– No és ehhez hozzájárult, hogy csupa filozófiai könyvekkel mérgezte az -elméjét. A filozófia szép tudomány, de csak kiskanállal jó enni. Önnek -most nem filozófia való, hanem hidegvíz-kúra, jó hathetes. - -A doktor bólintott: - -– Okosan beszél. Megteszem. De nem fogok-e azontúl is analizálni? - -– Fog. De vajjon nem eszi-e meg a turós rétest, csak azért, mert tudja, -hogy búza és tehéntej? Vajjon nem issza-e meg a teát, holott tudja, hogy -ilyen meg amolyan növény? Ha az egészsége visszatér, gyönyörködni fog a -napnyugtában is, a zenében is. És a medicsi Vénuszra nem mondja, hogy -mésztartalmu kő, hanem azt mondja, hogy művészet. - -A doktor bólintott. - -Az erdő mély csendjében ember-hangok hangzottak fel tulnan: zavaros -kiáltások, kutyaugatás, kürthang. Aztán egy erős recsegő parasztkiáltás: - -– Erre! erre! - -A fiatal ember megrezzent, felfülelt. - -– Tyhű kutyázom adtát!… Ezek betörték az ajtómat! - -És a fejét vakarva nézett a tulsópart felé. - -– Erre hozd a csáklyát! – hangzott egy parasztkiáltás, mintha tülökből -recsegne. - -Ugyanakkor egy fehérruhás női alak jelent meg csónakon a Dunán. A haja -ki volt bomolva. Sirt, jajgatott. A kezét tördelte: - -– Erre keressék! Talán a víz kivetette! Talán még megmenthetjük! -Siessenek! Siessenek! - -És a kezét a halántékára szorítva jajgatott: - -– Illéském! Eggyetlen Illéském! - -Egy lógó bajszu paraszt vörös képpel, izzadva hajtotta a csónakot. - -A doktor felugrott és a parthoz futott: - -– Adria! – kiáltotta remegő hangon. – Vigyázz, aranyom! Vigyázz, ki ne -ess a csónakból! - - - - -A zöld sfinksz. - -– _Egy imprezárió elbeszélése._ – - -Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem csak kétszer: mikor -elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz a rabra, -mikor elitéli, meg mikor kiereszti. - -Én legalább nem gondolom, hogy ez a sok kajla ember mind egyenkint külön -vigyázatra érdemes. Meg van ez a világ szerkesztve úgy, hogy az ember -magamagát elkormányozhatja benne. Arra való az esze. Nem is volna az -élet érdekes, ha vezetéket éreznénk a nyakunkon, s minden baj elől -elrángatnának. Így jó, hogy a magunk akaratán járunk, s vállaljuk, hogy -megküzdünk minden bajjal, amit a véletlen elibénk gördít. - -A _véletlen!_ Micsoda nagyhatalom ez a Földön! - -Ez intézi a sorsunkat, mint hajó sorsát a szél. Olykor szirtre vet, -olykor virágok közé. Olykor sírva átkozzuk, olykor nevetve áldjuk. De -mindenkor vele foglalkozunk. - -Az én életem útján is van egy nagy kanyarodó, amit a véletlennek -köszönhetek. - -Én ugyanis festőnek készültem. Az apám is festő volt. S íme imprezárió -vagyok. Immár több harminc esztendejénél, hogy kerengem a Földgolyót. -Hol zongora-művészt kísérek, hol gordonkást, hol hegedűst, hol -másmifélét. De sokszor elcsodálkozva pillantok vissza erre a -kacskaringós pályára: hogyan lódított bele a véletlenség!? - -Elmondom: - -Tán huszonöt éves voltam, mikor egyszer az jutott eszembe, hogy a -Bakonyba megyek festeni. - -A világ minden természeti szépsége meg van már festve, csak a Bakonyból -nem látni még képet sehol, semmiféle képtárban. - -Egy őszi napon messze behatoltam az erdőbe. Festeni való részeket -kerestem, de annyit találtam, hogy nem tudtam választani. Végre is arra -gondoltam, hogy beszállok valamelyik faluba, és onnan fogok kijárogatni. - -Hát alkonyat felé találtam is egy falut. De abban se templom, se iskola, -sem úri ház. Csak két hosszu ház-sor két patakocska partján, s -köröskörül erdő. - -A falu végén egy csoport ember vasárnapolt. Megszólítottam őket: - -– Lakik-e itt valami úr a faluban? akinél meghálhatnék. - -– Úr? - -– Úrféle, akinél meghálhatnék. - -– Hát lakik egy úr, – mondják végül s el is mosolyodva, – de annál nem -lehessen meghálni. - -– Mért? - -– Hát azért, mert neki magának sincsen ágya. - -Egy bíró forma bikanyaku ember méltóságos pillantással szólt a pípa -mellől: - -– Ű a legszögényebbik ember a faluba. - -A többi is elégedetten pillantott. S bámultak kalaptól cipőig. - -– Hát akkor én hol hálok az éjjel? – kérdeztem a bíró forma embert. - -– Tessen hozzám jönni, – felelte méltóságos-szívesen. – Van nekem -szobám, akár a püspök is meghálhat benne. - -– Köszönöm. Elfogadom. Mi a böcsületes neve kendnek? - -– Vadászi Máté. - -Azzal megindúltunk. - -Hogy nem volt miről beszélgetnem Vadászi Mátéval, ott folytattam, ahol -elhagytuk: - -– Hát aztán miféle úr az? akiről azt mondja kend, hogy szegényebb a -parasztnál. - -Vadászi vállat vont: - -– Bolond. - -– Bolond-e? De nem veszedelmes talán? - -– Dehogy. Nem árt az uram a bogárnak se. - -– Családos? - -– Nem a. Csak magányosan él. - -– Magányosan? - -– Magányosan. Ki se jár a házból. - -– És ki gondozza? - -– Senki. - -– Senki? Dehát valaki csak főz neki, mos neki, vigyáz reá? - -– Nem. Nem főz annak senki. Vasárnaponkint vesz egy kenyeret negyven -krajcáron; azt is úgy viszik be hozzá. - -– Hát aztán mivel foglalkozik az az úr? - -– Mivel? Semmivel. - -– Valamit mégiscsak csinál? - -– Hát csinál: muzsikálgat. Reggeltől estig cincogtatja. Néha éjfélig is. -Ámbátor Püspökné azt mondja, hogy számol is. Teli számolja a háza falát. -Rettentő okos ember volna az, uram, ha meg nem hibásodott volna az esze. - -A bolond nem érdekelt tovább. Gondoltam valami repülőgépes falusi ispán. -Arról tudakozódtam inkább, hogy kapok-e valami vacsorát? - -– Megfizetem, – mondottam, – jól megfizetem, mert ebédet sem igen -láttam. - -Ebben a pillanatban valami halk búgás csapott a fülembe, olyan volt mint -valami remegő orgonahang. De templom se közel se távol, csak alacsony -egyforma parasztházak. - -Mi ez? - -A hang egy percig halk omladozással ereszkedett lefelé, aztán -felkanyarodott és mintha körlépcsőn futna, gyorsan emelkedett. - -Ekkor már megismertem, hogy valami hegedüféle hangszer szól. De sohase -hallottam én olyan simán zengő hegedüt, sem olyan fülemüle torkába illő -hangzatokat. - -Csak megálltam, mint akinek a lába megmeredt. - -A parasztom is megállott. A szemöldökével oldalt intett: - -– Ez az. Itt lakik. - -Vedlett kis parasztház volt az. Két ablakocskája az utcára. A ház előtt -korhadt kutkáva. A hamvas régi palánkon belől barackfa, szilfa, cser és -tamaricska sűrűn. - -– Csitt! - -S a hang kanyargott mint a galambraj, végtelennek tetsző magasságba -szállt, s egyszerre átváltozott apró üvegcsengőkké. - -Nekem a lélekzetem is elállott. - -Hiszen ez az őrült, művész! - -Vadászi mosolyogva emelgette a szemöldökét. - -– Ugye furcsa? - -– Csitt! - -A csengetyühangok percekig emelgették a hajam szálait, aztán lassankint -visszaváltakoztak: egyszerre sok hang zúdult meg: vékony, vastag, -harsogó, búgó… Hangvihar hegedükön! - -– Hát hányan vannak itt? – kérdeztem Vadászit. - -– Csak maga van egyedül. - -– Lehetetlen! - -– De. Bizonyosan tudom. - -– Csitt! - -A viharzás átolvadt valami mélyen folyó melódiába, valami földalatti -hangon bőgedező érzelmes dalba; de a dallamot csakhamar egy másik hang -kezdte kisérni, egy vékony édes fityerékelés, mintha a hegedü egy -embernek és egy madárnak a kettős énekét utánozná. - -Nekem még a lábam is reszketett. - -Nem tudtam volna elmozdulni arról a helyről reggelig se, de a zenész -hirtelen középen abbahagyta. Megunta vagy elfáradt. - -Hallgatva indultam meg a parasztember után. A fejem zenei visszhangokkal -volt tele. - -– Nekem ezt az urat látnom kell! – szólaltam meg aztán, mikor már vagy -tíz házat meghaladtunk. - -– Bajos lesz, – felelte az emberem. - -– Hát csak lehet tán látni? - -– Nem lehet azt uram. - -– Nem lehet? Mért ne lehetne? Csak nem harapja tán meg a hozzámenőt? - -– Nem, azt nem teszi. Olyan ember az uram, mint az édes-tej. - -– Hát akkor mért nem lehet látni? - -Vállat vont: - -– Maga szeret lenni. A kapuján nincs is kilincs. - -– De hát mikor nem hegedül… - -– Akkor se jár ki. - -– Sohse jön ki? - -– Bizony ritkán. Esztendőbe kétszer háromszor. Mikor a póstára megy a -szomszéd faluba, vagy mikor adót fizet. - -– De hát takaritani csak jár hozzá valaki? - -– Nem ahhoz. Csak éppen szombatonkint jár hozzá Püspökné. Kenyeret visz -neki. De azt is csak a kapuba veszi el tűle. - -– És senkit se ereszt be? - -– Nem. Ámbátor hazudok, mert tavaszonkint egyszer husvét után még is -beereszti Püspöknét. Az szokott nála meszelni. - -– Hát aztán mit mond Püspökné, hogy miként viselkedik az az úr? - -– Aszongya, hogy nincs a szobájában semmi, csak egy szék meg egy asztal. -Hálni a kemence padkájában hál egy ócska bundán. Maga takarit, maga mos -magára; télen maga vágja a fát; maga fűt. Meg igaz: sok könyv is van -nála. - -– És mi a neve annak az úrnak? - -– Dió Dénes. - -A házhoz értünk, csaknem a faluvégre. Vadászi beszállásolt egy borszagu -útcai szobába, s a feleségét vacsora készítésre nódította. - -Mi volt a vacsora? és hogy mit beszélgettünk? azt már elfelejtettem. -Csak arra emlékszem, hogy a fejem Dió Dénessel meg a muzsikájával volt -tele. - -A Dió Dénes név kétségtelenül álnév, s bizonyosan Diogenes valójában. Ez -a rejtőző hegedüművészet? – ez nem lehet őrült embernek a művészete! - -Dehát ki ez az ember? Miért rejtőzik a világ elől? Őrült-e valóban? vagy -lapuló gonosztevő? - -Itt valami titok rejlik! - -Nyugtalanul aludtam. Ezer _hogyan?_ bukkant föl és merült vissza az -agyamban. Mert én ugyan el nem megyek annélkül, hogy ne lássam, ne -halljam! - -És e tépelődésemben folytonosan zúgott zengett a fülemben az a sok -egymásba olvadó hang és az a különös vékonyságu csilingelés. - -Reggelre kelve aztán kiráztam a fülemből a muzsikát. Hiszen szépnek csak -szép, dehát nem tölthetem azzal az életemet, hogy egy kapu előtt -álldogáljak! - -Át akartam menni a szomszédos faluba, hogy ott keressek alkalmas -szállást, és hogy még aznap megfessek egy képet, de az ég borult volt, -vihar készülődött. Hát csak otthon piszkoltam a vásznat. - -A felhők azonban lassacskán megfehéredtek, s délfelé úgylátszott, -kitisztul az ég. Akkor már megint a zenészre gondoltam. Vajjon -hegedül-e? Még egyszer meghallgatom! - -Elsétáltam a házig, s megálltam, hallgatództam. - -Hát dünnyögött benn valami zene, de bizonyosan a belső szobájában -muzsikált az ember. Nem lehetett jól hallani. - -Ahogy ott fülelek, megáll a szemem a kerítésen áthajló lombokon. Micsoda -festői az a hamvas barna kopott palánk! s fölötte azok a sárguló -barackfa-lombok! rózsaszin tamaricska, vérszinü cser s közben elevenzöld -lúcfenyő lombok! Ha ezt a részt hozzáfestem ahoz az avas tetejü -szomszédházhoz… A korhadt kútat is oldalvást… - -S örömmel láttam, hogy az avas nádtetőt smaragdzöld moha-foltok -tarkítják. - -No ez hatásos kép lesz! Ezt még a kiállitásra is elküldhetem! - -A muzsika ekközben kiemelkedett a halk dongásból és andalogva haladt -egyre feljebb-feljebb. Egy-egy vékonyka hang hol előtte hol mögötte -futkosott a dallamnak. Aztán egyszerre átváltozott kedves csicsergéssé, -és úgy kísérte a dallamot a magasban, mint a mezőn sétáló embert a -pacsirta. - -No ez megint valami új volt! De hogyan lehet egy hegedün annyiféle -hangot egyszerre zengetni!? - -Épp oly izgalom szállt meg, mint az előbbi napon. - -A fülemet a palánk-hasadékhoz tartva hallgattam a hangoknak azt a bűvös -finomságát. A falu, a föld elveszett körülöttem. A lelkemet mintha -szárnyak emelték volna fölfelé! - -Aztán egyszerre lefelé ereszkedett a zene, és sülyedt sülyedt; ideiglen -megállt egy ponton, és három négy hang ölelkezett, forgott egymás körül. - -A zene aztán megint elszünt, és én sokáig bámultam a palánkra. - -Végre is eszembe jutott, hogy festő vagyok. De itt fogok festeni, itt. -Az ablaka alá ülök. A festőt még a lovak is kiváncsian nézik. Kicsalom a -csigát a házából! - -Negyedóra mulva ott ültem egy tábori széken a ház előtt, és mázoltam. - -Csakhamar nagy gyerekcsoport gyülekezett körém. Kiváncsi asszonyok is -megálltak és néztek. Még a verebek is néztek a faágról. - -Csak a zenész nem mutatkozott. Hegedülését se hallottam. Az ablakának a -kárpitja se mozdult. - -Este aztán panaszkodtam a gazdának, hogy Dénes úr nem muzsikált. - -– Talán éppen azért nem muzsikált, hogy sokan voltak ottan, – vélte az -ember. - -– Vagyhogy aludt, – vélekedett az asszony. Mert ilyenkor mikor holdvilág -süt, hegedüvel verraszt. Vasárnaponkint néha annyian hallgatják… De csak -lopakodva lehet odamenni. Mert mihánt valaki megszólal, abbahagyja. - -Tehát hold-kóros, – gondoltam sajnálkozva. Lehet hogy az éjjel is fenn -volt, s amig én festettem, aludt. - -– Hány órakor kel a hold? - -Vadászi leakasztotta a kalendáriumot. Megnyálazta az ujját, s -beleforgatott. - -– Kilenc óra és négy perckor. - -No azt megvárhatjuk. - -Vacsora után kisideig beszélgettünk. Közben kiküldtem a Vadászi fiát, -hogy hallgassa meg: szól-e már a zene? - -A fiu jelentette, hogy szól. - -Hát szivarra gyujtottam, és a hold kelő világánál elsétáltam a Dénes úr -háza felé. - -A falu csendes volt. Ebek sem ugattak. (Az ebadó sok helyen megszüntette -a kutyatartást.) - -Az égen szakadozott felhők között fénylett a hold. Az est nyáriasan -enyhe. Az ablakok már sötétek. Csak egy legény ballag át az úton, – -bizonyosan találkára indult. - -De én nem a legényre figyelek, hanem a himnuszszerü zenére. - -Dénes úr alkalmasint a háza tetején ül és muzsikál a _Holdnak!_ - -Lábujjhegyen lopakodtam feléje. Kezemet a fülemhez tartottam, hogy -semmit se veszítsek el a hangokból. - -A fák feketék holdfénynél, s az utcán mintha tejtócsák volnának. A -hegedü úgy tetszik az udvaron szól. - -Hát hallottam már sok hegedü-ördögöt, magam is játszom annyira, hogy -tudom mit lehet hegedün zeneileg előteremteni, de amit azon az estén -hallottam, az nem is hegedülés volt; hanem valami zenei láz-örjöngés. -Mintha maga a hegedü őrült volna meg, s azt mondaná: - -– Mennyi hang van bennem! Mennyi hang, amit gyarló emberi kéz elő nem -zendít soha! - -Dehát négy húron, négy újjal hogy lehet ennyiféle hangot előteremteni!? -Hiszen a zongorában sincs mélyebb mélység és magasabb magasság: pedig -annak nem négy a húrja, hanem nyolcvannégy; s a legalsó húr már nem is -hang, csak tompa korgás, a legfelső húr meg csak vékony csörgéske. - -Még a szivar is elaludt a számban, annyira odaragadt a figyelmem a -zenére; s mikor a hangok elmultak, csak az órám mondta meg, hogy éjfél -az idő. - -Bódultan ballagtam vissza a szállásomra. Az úton ujból azon tépelődtem: -miféle ember lehet ez? Mért él a világ e zugában? Mért visel álnevet? És -ha nem őrült, mért nem viszi a világ elé a művészetét? Hiszen Paganini -ehez képest köznapi cirkuszi hegedüs lehetett! - -És akkor az a gondolatom támadt hogy elküldöm neki a háza képét. Vajjon -mit felel rá? Hátha küld egy köszönő sort, amelyből valamit megtudhatok… - -A zene annyira felizgatott, hogy sokáig nem tudtam elaludni. Különösen -az a rész zümmögött a fülemben, mikor a játék a békák zengését utánozva -kisérte a zsoltárszerü dallamot. Mintha valami mocsárvizen álló szent -énekelne a csendes éjben a nád között! - -Reggel aztán magam faragtam keretet kérges nyírfából, s a képet azon -nyirkosan elküldtem a zenésznek. - -A névjegyemre ezt irtam: - -„_Csekély viszonzásul azon mennyei gyönyörüségért, amelyet tegnap este -Ön szerzett nekem csodásszépségü zenéjével._“ - -Elhivattam Püspöknét, hogy vele vitessem el. - -Aszalt-alma képü kis boglyas öreg parasztasszony tassogott be a kapun -papucsban és fehér kötényesen. Pislogva nézett rám. Bizonyosan azt -gondolta, hogy festeni akarom. - -– Dicsértessék a Jézus! - -– Mindörökké, néném. Maga szokott sütni Dió Dénes úrnak? - -– Én, angyalom. - -– Hát nézze lelkem: ezt a képet vinné el hozzá. Ihol három hatos a -fáradságáért. De vigyázzon, hogy csak itt fogja a rámánál, mert a festék -még nem száradt meg. Neki is mondja meg, hogy vigyázattal akassza a -falára. Aztán csak annyit mondjon, hogy: Tiszteli az a festő úr, akinek -a neve ebben a levélben van. Azt is mondja meg neki, hogy szeretném -meglátogatni. - -Az asszony a fejét rázta. (Vélnéd egy pemét lengeti bozontos üstökét!) - -– Nem hiszem, hogy lehet. Próbált mán ahoz bejutni a pap is, meg más -vidéki urak, tavaly egy _iciklis_ úr is, de Dénes úr nem eresztette be -őket. - -– Hát igazán bolond? - -Az asszony vállat vont: - -– Abbezony nincs ki négyszögre. - -– Haragos természetü? - -– Nem a. Inkább nagyon is csendes. - -– Hát mindegy, csak mondja meg neki, amit izentem. - -Az asszony negyedóra múltán vissza-tassogott. - -– No mit szólt az úr? - -– Odaadtam neki a képet. Igen megcsudálta. A levelet is elolvasta. - -– Hát az izenetet megmondta-e neki? - -– Meg. - -– Mit felelt rá? - -– Nem szólt rá semmit. - -– Semmit? Éppen semmitse szólt? - -– Nem szólt az. Csak éppen annyit kérdezett, hogy aszongya, kinél lakik -az a képföstő úr? - -– És azt nem mondta, hogy meglátogathatom? - -– Nem. - -– Azt se mondta, hogy köszöni a képet? - -– Nem. - -Az ügy elintézettnek látszott. Én megköszöntem a zenét, ő nem köszönte -meg a képet. Mégse lehet rendes-eszü ember! - -Hogy éjjel nem aludtam elégségesen, az volt a szándékom, hogy még ebéd -előtt szundítok egyet, s délután tovább utazom. Azonban alig nyujtóztam -el a lócán, benyit Vadászné: - -– Az úr van itt, Dénes úr, – mondja ijedten, – azt kérdezteti, hogy -bejöhet-e? - -– Hogyne! csak tessék! – riadoztam örömmel. - -És kisiettem a vendégemhez. - -Egy hosszú-szakállu komoly ember állt az ajtó előtt. Fekete redengot -volt rajta, s a fején vedlett cilinder kalap. Ötvenéves forma tekintetes -ember, de sovány arcu, mint a napon szárított vargánya. Ahogy megemelte -a kalapját, kopasznak láttam. - -– Isten hozta, kedves uram! – kiáltottam lelkemből, – örülök, hogy kezet -szoríthatok a világ legnagyobb hegedü-művészével! - -– No-no, – mondotta elmosolyodva. – Nekem kell önt magasztalnom. Azért -is jöttem, hogy köszönetemet fejezzem ki azért az értékes szép képért, -amelylyel szives volt meglepni. - -Csendesen beszélt. A hangja tompa volt, mint a fakolomp. A szeme hideg, -valami különösen fagyos, mintha jéghártya volna a szemén. A kezét kopott -fekete keztyü burkolta. Ezüstös végü régi divatu sétapálca volt a -kezében. - -– De uram, szót se érdemel! – feleltem az örömtől szinte röpdösve. – -Tessék leülni! Szivarral vagy cigarettával szolgáljak? - -– Nem szivarozok. Önt azonban ne zsenirozza ez. Szeretem a -szivar-füstöt. - -– Hát valami kis borral, vagy pálinkával… Vadászné! Hozzon be egy üveg -bort! - -Dénes úr elhárítón emelte föl a kezét. - -– Köszönöm. Nem igen élek borral, s ebéd előtt éppenséggel nem. - -A szavaiból láttam, hogy nem ázsiai ember. Ahogy belépett, ahogy leült, -ahogy a kinálásaimat visszautasította, látni való volt, hogy a -társadalom felső osztályában forgott. De hogyan került ide? s mért lakik -ezek között a parasztok között? Csakugyan őrült-e? Az őrültek közt -vannak ilyen okosnak tetsző emberek. - -– Uram, – mondottam szivarra gyujtva, – én már sok hegedü-művészt -hallottam, de amit ön tegnap produkált, olyat még álmodni se lehet. -Engedje meg azt a kérdést: mért nem járja ön a világot ezzel a hallatlan -művészettel? - -Vállat vont, s mosolygott: - -– Mi nekem a világ? - -S hogy erre értetlenül néztem reá, hozzátette: - -– Én a világgal már elvégeztem a magam ügyeit. - -Nyugodtan beszélt. S ódon szabásu redengotjában oly méltósággal ült -előttem, mintha legalább is a Bakony tulajdonosa volna. - -– Bocsánat, – feleltem, – nem tudtam. Micsoda néven méltóztatott -tündökölni? - -– Nem úgy értem. Én nem játszottam soha publikumnak, és nem is játszom. - -– De bizonyára készült reá. - -– Nem. - -– Dehát mikor tanulni méltóztatott… Önnek kétségtelenül nagy mestere -volt! - -– Nem tanított engem senki. - -S hogy erre elámultan néztem rá, folytatta: - -– Mindössze gyermekkoromban taníttatott az apám egy cigány muzsikussal. -De az alig egy hétig tartott. Nem volt kedvem tovább. - -– És azontul senki? - -– Senki. - -Csak bámultam rá, mint tyúk a gombra. - -– Uram, ez a legcsodálatosabb valami, amit életemben hallottam! - -Ő csak mosolygott: - -– Nem tudom, hogyan gondolja. A hegedü olyan hangszer, hogy csak maga -tanulhatja meg, aki akarja. Csak jó hallás kell, meg szeretet, – egyéb -semmi. - -– Dejszen kérem, millió hegedüs van a világon, jóhallásu meg zenét -szerető, de az a millió egybeöntve se tud annyit, amennyit ön. - -Mosolyogva vont vállat: - -– Ha nem tudnak annyit, mint én, nem szeretik úgy a zenét, mint én. -Nekem a zene az életem. Dehiszen ön még nem is hallott engem játszani. -Az a tegnapi zene semmi. Látogasson meg, ha gyönyörködik a zenémben. Én -ugyan még sohse hegedültem senkinek, de önnek megteszem. - -Ezt mondva felkelt. - -– Köszönöm, – feleltem. Hány órakor mehetek? - -– Amikor tetszik. Talán legjobb lenne este, mikor a holdvilág felkel. Ha -önnek nem alkalmatlan. - -– Dehogy. Pont, mikor kél a hold, ott leszek. - -Habozva nézett a kalapjára, mintha valamit akarna még mondani, de aztán -csak kezet nyujtott: - -– Várom önt. Csak az ablakon tessék kopogtatni. - -Aztán a kapuban mégegyszer visszafordult: - -– Jó lesz köpönyeget hozni, – mondotta, – mert az éj hüvös… - -No ez mégis bolond. Köpönyeget ilyen időben? S éjszakára tűzi a -látogatás óráját… De mindegy: elmegyek. - -Holdkeltekor kopogtattam az ablakán. - -Ugyanazon pillanatban kinyilott a kiskapu. Látszott, hogy Dénes úr az -udvaron várt, és a lépéseim neszére már a kapuhoz sietett. - -Bocsánatot kért, hogy nincsen lámpása. - -– De a holdvilág mingyárt felkel, – mondotta, – s világít nekünk. - -Az udvar közepén malomkő-asztalka állott. Gyufával világított rá és a -gyökérből font székre, amelylyel megkinált. Aztán a gyufát elvetette. - -Engem az lepett meg, hogy pipa volt nála. A dohányfüst mingyárt a -belépésemkor megcsapott. S valami pézsmával rokon illatu füst volt az. -Mintha összeaprított havanna-szivart szítt volna. - -– Gyönyörü udvar, – mondottam, – csupa falomb és bokor. Bizonyára van -kert is hozzá. - -– Van, – felelte, – van egy kis kertem. De csak hitványka, mint a -parasztoké. - -A holdfényben nagy ezüst-lapokként fénylett valami a ház szögletében. - -– Dejszen, látom én, – mondottam, – van itt melegágy is. Bizonyosan -szereti ön a virágokat. Magam is virágkedvelő vagyok. Télen különösen -szeretem, ha van valami zöld az ablakomban. - -Rövid szünet következett. Ő szólalt meg: - -– Az ön képe igazán művészi kép. Télen különösen fogok benne -gyönyörködni. Nincs is más kép a szobámban. Hiányzott nekem, hogy legyen -valami… Nekem ugyan nem kell már semmi a világon, de mégis mikor -hónapokig bent kell ülni a barlangban, olyan rideg a puszta fal… - -– Festek én önnek még, festek szivesen. Nem pénzért, ne tessék -félreérteni. - -– Nem, azt nem fogadhatom el. - -– És küldök önnek réznyomatu képeket. Annyit, hogy beboríthatja vele a -lakását. Száz képet küldök önnek, mihelyt haza megyek. Van nekem -ládaszámra. S énnálam ugyis csak lom. - -– De kérem nem fogadom el. Köszönöm a gondolatát, azzal is hálára -kötelez, de nekem bogaram, hogy ajándékot nem fogadok el. Ezt az egyet -elfogadtam, mert az én fáim képe, s én úgy szeretem a fáimat, mintha a -gyermekeim volnának. Mind én ültettem. - -Ezt mondva szivart vont elő a zsebéből, és az asztalra tette: - -– Tessék rágyujtani. - -– Köszönöm, – feleltem, – de engedje meg, hogy a magam szivarját -szívjam, amit megszoktam. - -Nem akartam megfosztani a szivarjától, mert hiszen micsoda -lelkiismeretlenség volna olyan embernek a szivarját elfogadni, akinek -nincsen ágya! - -Azonban Dénes úr nem engedett: - -– Bizonynyal mondom önnek, hogy ennél gyengébb szivar nem lehet az öné. - -Oly szivesen kinált, hogy végre is elfogadtam: - -– Hát próbáljuk össze. Ön megpróbálja az én szivaromat, én az önét. - -Ezt mondva odatettem egy szivart az ő szivarjai közé. - -– De én nem szivarozok, – szabadkozott az ember, – én csak pipázok. -Rossz szokás talán, de nekem jobban esik. - -– Hát akkor tessék pipában elszíni. - -Ezt mondva levágtam a szivar végét, és rágyujtottam. - -Hát olvadós édességü illatos szivar volt az. Szivtam már forintos -szivarokat is, de olyannyira alábbvalók voltak az övénél, mint ahogy a -tokaji bornál alábbvaló a csömöri. - -S elálmélkodva eregettem a füstöt: honnan kerül az ilyen koldushoz -havanna-szivar? - -Ezalatt ő bement a házba és egy üveg bort hozott elő fatálcán. - -– A magam termése, – mondotta szelid büszkeséggel. - -– Hogyan, hát szőlő is van itt? Sehol nem láttam szőlőt a falu körül? - -– A kertemben van; csak egynehány tőke. - -Megizleltem a bort. Az is valami különös édes izü volt. Nem régi, de -csodásan zamatos, illatos. - -– Micsoda bor ez? – kérdeztem a bort letéve. - -– Szagos szőlőkből való, – felelte érezhetőn örvendezve, hogy a bora -izlik. – Csupa szagos szőlőt termelek, és csak novemberben szedem le. -Azért édes. - -Ujból befordult a házba. Kihozta a hegedüjét és felhangolta. Azt -gondoltam, mingyárt neki is fog a játéknak, de ő megint visszafektette a -tokjába a hegedüt és leült az asztalhoz. - -– Mielőtt játszanám, – szólott, – el kell mondanom önnek, hogy hogyan -tanultam hegedülni. Mert nem szeretném, hogy többet várjon, mint amit -tudok. - -– Uram, – feleltem, – ne szerénykedjen, mert én már háromszor hallottam -önt játszani. És hallottam más művészektől Paganini összes zeneműveit, -de maga Paganini is csak kontár lehetett önhöz képest. - -– Éppen azért kell elmondanom, – felelte nyugodtan, – mert én -Paganininak egyetlen egy művét sem ismerem. Ön nem fog tőlem hallani -egyetlenegy olyan hegedüi zeneművet se, amit más művészek játszanak, -mégpedig azon egyszerü okból, mert én kótát nem ismerek. - -A szivar csaknem kiesett a számból. - -Dénes úr megnyomkodta a pipája parazsát és nyugodtan folytatta: - -– Én még harmincöt éves koromban nem tudtam hegedülni. Mindössze annyit -tudtam, amennyit az a falusi cigány tanított, egy hét alatt. Azaz hogy -azt is elfelejtettem, csak éppen a négy húr összehangolása maradt meg az -eszemben. Az is csak azért, mert a cigány egy nóta alapján tanította: -_Sári, sári, sárivári alma_. A _Sá_ a második húr, a _ri_ a harmadik -húr. Aztán ehhez a kettőhöz kell igazítani a legfelsőt, meg a legalsót, -mindaddig, míg csak valamennyi húron ki nem zendül a _Sári_. - -Ennél több nem maradt meg az eszemben. - -Akkoriban nem volt kedvem a zenéhez, nem értettem mi az? És különösen -azért úntam meg, mert a cigánynyal egy üres csűrben tanultunk, s a -cigány szüntelenül bagózott, és minden öt percben friccentett egyet a -foga közül. - -Ilyen csekély okokon fordul meg olykor a tanulás! - -Hát elmondom, hogyan jutottam mégis a hegedüléshez. - -Az én szegény apám, jókora birtokot hagyott reám. De én kártyás voltam, -és a birtok lassacskán elfogyott. Talán épp úgy ment el -birtokrészenkint, mint ahogy az öregapám, apám szerezgette. - -Volt úgy hogy nyertem is, sőt úgy is volt, hogy egyszer visszanyertem az -összes elveszett pénzemet. De a kártya ördöge a nyakamon ült, s annak az -ördögnek ez az egyetlen szava: _Többet!_ - -Közben megházasodtam. Áldott jó nőt vettem feleségül, s addig nem is -kártyáztam, amíg az élt. De a jó nők többnyire rövid-életüek. (Tessék -inni, ha izlik.) - -Azután még veszettebbül kártyáztam. Akkor már nem is azért kártyáztam, -hogy nyerjek, hanem azért, hogy a bánat ne gyötörjön. - -Egy szerencsétlen éjszakán elfogyott a pénzem. Ittas is voltam, és csupa -szomszédi földbirtokossal kártyáztam. - -– Ne játszunk pénzbe! – mondottam, – játszunk holdakba! - -Mert az volt a gondolatom, hogy ilyeténképp visszanyerem az elvesztett -holdakat. - -Hát játszottunk holdakba. - -Reggelre az én ezernyolcszáz hold földemből nem maradt csak öt hold. - -– Még azt az öt holdat, – mondottam elkeseredetten. - -Reggel volt már. A kártyát állva játszottuk el. Egy emelés, és az öt -hold is elmúlott. - -– No, – mondottam, – most már végeztünk. De a kártyaadósságra van -huszonnégy órai idő. Engedjétek meg, hogy azt az időt alvással töltsem a -megszokott ágyamban. - -Képzelje el uram, micsoda ébredés az, mikor az ember a két kezébe fogja -a kezét és hüledező lélekkel kérdezgeti: - -– Álmodtam-e ezt a szörnyüséget? - -És a szoba faláról a birtok-szerző ősök arcképe néz az emberre… (Tessék -inni, ha izlik.) - -A második gondolat aztán az: miképpen folytassam az életet? - -Gyermekem szerencsére nem volt. Arra gondoltam, hogy új életet kezdek. -Ott kezdem, ahol más: irnokságon, szolgaságon. Élni fogok takarékosan, -becsületesen. S megesküdtem magamban, szent erős esküvel, hogy soha -többé kártyát nem veszek a kezembe. - -Betegen ültem az asztalhoz, hogy egy csésze teát igyak. A -szakácsasszonyom sírva tálalta fel. Már tudták a cselédeim is. - -Ahogy ott teázok, eszembe villan, hogy: nini még maradt nekem valamim! -Holdakban kártyáztunk, tehát az állataim megvannak. A remekszép lovaim, -ökreim, teheneim, birkanyájam, kondám… Aztán a házam berendezése, -olajfestmények, bútorok, könyvtár… A magtár sem üres. A pincémben somlai -bor hordószámra… - -Szinte rángatott a gondolat, hogy ime, ezekkel visszanyerhetem a -veszteséget. De legyürtem a csábító kigyót: Soha többé nem veszek -kártyát a kezembe! - -Farsang idején történt ez. Eladtam hát a belső gazdaságomat is, és -elutaztam a Riviérára. - -Az volt a gondolatom, hogy kipihenem az izgalmakat, aztán visszatérek, s -földecskét bérlek valahol; élni fogok takarékosan, becsületes munkával, -mint más ember. - -Nizzában egy ismerősömmel találkoztam. Kedves jóbarátom volt. Madarynak -hitták. Orvosságként hatott az én lelki gyötrelmeimre, hogy ott -találtam. - -De az én barátom Monte-Karlóba indult. Hivott, hogy kisérjem el, hiszen -ott épp oly enyhe a levegő… Vonakodtam. Attól tartottam, hogy a sergő -ujra elcsábít. De aztán azt gondoltam: éppen ez lesz a próbája az -akaratom erejének. - -Hát elmentem vele. De megkértem, hogy ne nógasson játékra, mert én -esküvel fogadtam, hogy nem játszom többé. - -– Kár pedig, – mondotta. Én egy olyan játéktervvel jöttem, amelylyel -biztosan lehet nyerni. - -– És mennyi pénzt hoztál magaddal? – kérdeztem mosolyogva. - -– Tiz ezer forintot. - -– Hát minek hoztál annyit, ha biztos a nyerés? Hiszen akkor eggy arany -is elég. - -– Nem úgy van, – felelte. Pénz kell, mint ahogy a gazdának kell a -vetőmag. - -És akkor elmondta a tervezetét: - -Aki vörösre vagy feketére tesz, dupláját kapja a pénzének. Ha valamelyik -szín már ötször egymásután vesztett, szinte bizonyos, hogy csakhamar a -másik szín következik. Tehát akkor kell kezdeni, s duplázni és triplázni -a tételeket. Ha valaki százezer forinttal ül le, óriás vagyont -zsebelhet! - -Ez a tervezet elszédített. Ha a nálam levő húsz ezer forintot is játékba -viszem, harminc ezer forinttal kezdhetjük. A hatodszor veszteglő szint -csak eggy aranynyal nyomtatjuk meg. Ha elvész az, akkor már tíz aranyat -teszünk. Ha az is elvész, száz arany a tétünk és így tovább. - -Hát nyeregettünk is szépen. A tervezetnek csak az az egy hibája volt, -hogy a zérusra nem gondolt. Néha ugyanis sem a vörös, sem a fekete nem -nyer, hanem a zérus, vagyis a bank. - -Három hét mulva bementem egy vaskereskedésbe és pisztolyt vettem. - -Ne szörnyülködjön el, nem akartam aznap végezni. Csak arra való -gondolatból vettem, hogy előre meglegyen… - -Mert akkor már élet-halál kérdése volt a játék folytatása. - -Madary barátom már akkor nem volt velem. Hazautazott friss pénzért. Én -is megbíztam, hogy valami harmadfélezer forintnyi követelésemet hozza el -Szabó Danitól, aki a birtokomat elnyerte, s a belső gazdaságomat is -hozzávette. - -Elhatároztuk, hogy óvatosabban folytatjuk a játékot. Csak a hetedik -nyomon kezdjük és akkor se tízszerezzük, legfeljebb háromszorozzuk. - -Ha a játék így is vesztemre fordul, megyek a másvilágra. - -Ön kétségtelenül visszát lát e magamviseletében. Hogy egy hónappal előbb -ugyanily helyzetben becsületes hősi életküzdelemre gyürkőzök, akkor meg -pisztolyt veszek. De nincs ebben ellenmondás. Amíg földesúr voltam, ha -kártyáztam is, sokat jártam a levegőn, edzettek voltak az idegeim. -Monte-Karlóban azonban az a háromheti folytonos izgalom elgyengítette az -idegeimet. Az öngyilkosságnak mindig testi gyöngeség az oka. A -jóidegzetü ember megküzd a balsorssal, a fáradt idegzetü elrogyik. - -Várnom kellett, míg Madary megérkezik a pénzzel. (De tessék inni! Vagy -nem izlik a borom?) - -Hát azon az estén, mikor a pisztolyt vettem, ott sétáltam a parkban. -Kedvetlen voltam. Gondolataim hasonlítottak a zajló Dunához. Csupa -zavarodottság. A jövőnek egy-egy gondolata rút jégtáblaként hánykódott -át a lelkemen. - -A parkban járó sokaság a szinház felé sodort. Arra eszmélkedtem, hogy a -pénztárnál vagyok. Valóban jó lesz valami kis szórakozás! Jegyet -váltottam. - -Csak odabent láttam, hogy hangverseny van. A szinpadon egy beretvált -arcu oroszlán állott, és hegedüt illesztett az álla alá. - -Sohse voltam hegedüs-hangversenyen. Ásítva vártam a kezdetet. - -Hát megzendül a hegedü. Hallok hangokat, minőket sohse hallottam; -hangfutamokat, amiktől káprázik a fülem; mély zengéseket, amiktől remeg -a padló is; magas zengéseket, amiktől kővé válik a fülemüle is. - -Nem játszott az semmiféle dallamot, vagy talán én nem értettem ki a -muzsikálásából, csak egyik szép hang a másik után olvadozott ki a -hurjaiból. - -Én, mondhatom, lelki részegséget éreztem. - -Teremtő Istenem, – gondoltam, – mily boldog ember ez! Ha én így tudnék -hegedülni, soha egyebet nem tennék a világon, csak hegedülnék. - -S mivelhogy a felizgult ember beszélni kénytelen, megmondtam a -szomszédomnak is. - -– Valóban szépen hegedül, – felelte az. De mindenki hegedülhet így, aki -akar. - -– Uram, – feleltem megütközve, – engedje meg, hogy bemutatkozzam önnek, -mert attól tartok hogy gorombaságot mondok. - -S megmondtam a nevemet: Diódy Dénes vagyok. - -A német, – egy nyúlhomloku szürke úr, – szintén megmondta a nevét, -valami szín-neve volt, – már nem tudom, Schvarz, vagy Grau, vagy Grün, – -és bizonygott velem, hogy mindenki megtanulhat úgy muzsikálni, aki akar. - -– Egyébiránt, – mondotta, – együtt vacsorázok a művészszel, -szerencséltessen bennünket, és kérdezze meg őt magát. Nekem is ő mondta. - -Örömmel fogadtam az ajánlatot; mentem Grau úrral az étkezőbe. - -Vacsoránál aztán Grau elmondta a művésznek, hogy mennyire lelkesedtem a -játékán, s hogy csaknem összevesztünk. - -A művész mosolygott. - -– Valóban gyakorlat dolga, – mondotta ásítva. Nekem csak ártott az, hogy -iskolába jártam. Mit tudnak a professzorok? Ha a professzorok annyit -tudnának, mint én, nem volnának professzorok. - -– Uram, – mondottam, – nekem ezelőtt egynappal kétszázezer frank volt a -zsebemben. De ha akkor hallom önt, azt mondtam volna, minden pénzemet -odaadom önnek, ha megtanít engem arra, hogy ily csodahangokat zendítsek -ki a hegedün. Hisz ön a világ legboldogabb embere! - -– Miért? - -– Mert örökös gyönyörüség fakad az ujja alatt. Mit kivánhat többet e -földi világban? - -A művész mosolygott: - -– Megtanítom önt ingyen is, ha a zenét ennyire szereti. Megtanítom itt -mingyárt a vacsoránál. - -Azt gondoltam tréfál, de a művész komolyan folytatta: - -– Tud valamit? - -– Nem én uram. Csak annyit tudok, hogy a vonót keresztben kell huzgálni -a hegedün, meg hogy a négy húrt hogyan kell összehangolni, ha valamelyik -leereszkedik. - -– Ez éppen elég, – felelte a művész. – A többi mind gyakorlat dolga. - -– Ugyan ne tréfáljon! - -– Ha végigpróbálgatja a húrokat, mindazokat a hangokat felfedezi, amiket -tőlem hallott. Azután mikor azt gondolja, hogy több hang nincs már a -hegedün, akkor felfedezi, hogy a vonó nyomása, és az ujj remegése minden -egyes hangot százféle-képpen változtat. Akkor megint azt véli, hogy már -mindent megtalált, s ime egynapon fölfedezi, hogy az ujjnak a -csúsztatása különféleképpen köti össze a hangokat. Nem tudom aztán, hogy -a kettős hangok világát felfedezi-e? - -– Jó a hallásom. - -– Meg fogja találni. És sok mindent meg fog találni, amiről nem is -álmodik. Csak azt az eggyet jegyezze meg a beszédemből, hogy Amerika -nagy világrész, de a hegedü még nagyobb. Akiben megvan Kolumbus -Kristófnak minden tengert átküzdő akarata, eljuthat oda, ahova én, sőt -még tovább is. - -Madary néhány nap múltával, visszaérkezett. Ujból volt nála tízezer -forint; nekem azonban nem hozott egy garast se. - -– Szabó Dani nem ad, azt mondta, hogy nem jár neked tőle semmi. - -Elképedtem ezen az izeneten. Igaz, hogy nem adott irást a tartozásáról, -de tanum van rá kettő. És én olyan becsületes embernek ismertem, hogy -mindenkor rá mertem volna bízni a pénzemet olvasatlanul. - -Még aznap vonatra ültem és keserü haraggal siettem haza. - -Szabó Dani nyugodt arccal, mosolyogva fogadott: - -– Tudtam, hogy megjösz. Látod, te olyan vagy, mint a gyermek: nem -gondolsz a holnapra. Én azt a harmadfélezer forintot nem tagadom el; de -nem is engedem, hogy elnyeljék a montekarlói zöld asztalok. - -Mérgesen fordultam ellene: - -– Mi jogon gyámkodol rajtam?! Mi közöd abban, hogy hova teszem a -pénzemet?! - -Ismét nyugodtan felelt: - -– Az a közöm, hogy ember vagyok. - -– A vagyonomat elnyerted, most még azt a kis hátralékot is a markodban -akarod szorongatni! - -– A vagyonodat elnyertem, de kockára tettem érte ugyanannyit; azért a -lelkiismeretem nem vádol. Ha én el nem nyertem volna, elnyerte volna -más. De éppen azért, nehogy más is azt mondja, amit te, biztosítani -akarom azt a pénzt, hogy ne vesszen el. - -Nem vagyok indulatos ember, de szinte toporzékoltam dühömben. Ő azonban -nyugodtan felelte: - -– Hiába minden dörgésed. Előre felhuztam az esernyőt. De hogy -megbizonyítsam, mennyire okosabb az én gondolkodásom, ime, igérem neked, -hogy ha Madary nyereséggel tér vissza, nemcsak a tartozásomat fizetem -meg, hanem még a magam pénzéből is ajándékozok neked tíz ezer forintot, -hogy játsz a szerencsével. Itt van: írásba erősítem. - -Ez a beszéd valamennyire lehűtött. Szabó Dani valóban írásba foglalta, -hogy tíz ezer forintot ád, ha Madary nyereséggel tér haza. Az írást két -tanu láttamozta, s a biró tette el. - -Türelmetlenül vártam Madarynak a sikerét. Hát tíz nap mulva haza is -érkezett. A bank adta neki az úti-költséget. - -Akkor aztán épp olyan megrendülést éreztem, mint mikor a vagyonomat -elkártyáztam. - -– Barátom, – mondottam Szabó Daninak, – a kezedbe teszem a sorsomat. - -– Hát, azt mondja, válassz Béla herceg a korona és kard között! A korona -az, hogy nálam maradsz és élsz, ahogy akarsz, csak éppen pénzt nem adok -a kezedbe. Ámbátor pénzt is adok, ha segítesz gazdálkodni. Adok neked -becsületes tiszti fizetést. A másik ajánlatom az, hogy azt a harmadfél -ezer forintot beteszem valami biztosító társaságba, s az neked minden -évben fizet valami kis járadékot, 6–7 percentet holtodig. Aludj rá -egyet-kettőt. - -Hát bizony bajos volt arra aludni. - -A szolgaság gondolata rettenetes annak, aki sohase szolgált. És az is -bizonyos, hogy nekem átkom a pénz. - -Tépelődésemben eszembe jutott egy öreg kerülőnk, Gönczöl Estván bácsi, -aki kilencvennyolc évet élt, és mindig vidám volt, pedig sohasem evett -egyebet, csak kenyeret; mégis amikor meghalt, valami háromszáz forintot -hagyott az unokáinak. - -Aztán eszembe jutott a hegedü. - -Ha én oly kevésből meg tudnék élni, mint az a kerülő, nem kellene a -hátamon hordoznom soha senkit; és ha csak tizedjére is úgy tudnék -hegedülni, mint az a német, mily boldogan élhetném le az életemet! - -Harmincöt esztendős voltam akkor, de már belecsömörlöttem az életbe. - -– Hát Danikám, – mondottam másnap, – azt határoztam, hogy az -életjáradékot fogadom el. Keresek valami falut, ahol nem ismer senki, és -oda vonúlok. - -– Helyes, – mondotta Dani. Ha a butoraidból kívánsz valamit, elviheted. -A családi képek is a tiéid. - -– Semmit sem kérek, – feleltem, – csak egynéhány könyvet az apám -könyvtárából, meg egy rossz hegedü van a padláson… - -Néhány nap mulva ide telepedtem ebbe a faluba. Ezt a házat, kertet -vettem háromszáz forinton, de oly föltétellel, hogy holtom után -visszaszáll az eladó családjára. Kétezer kétszáz forintot meg betettünk -a biztosító intézetbe. Az fizet évenként száz tizennégy forintot, -ameddig élek. A tőke ott marad. Ne sajnálkozzék rajtam: nekem az a pénz -csak eleinte volt szűkös, most már sok is. - -De hogy a hegedüről beszéljek már, eleinte sehogysem akart az szólni, -pedig régi jó hegedü. Még az öregapám apjáé volt. Olaszországban vette, -mikor ott katonáskodott. - -Bizony napok és hetek teltek el, míg annyira vittem, hogy egyik-másik -nótát kutyavonítás módjára eltudtam játszani. De hogy semmi egyéb dolgom -nem volt, gyakran a kezembe vettem. - -Igy aztán csakhamar éreztem, hogy egyre tisztábban zeng elő a hang. De -mindig azt gondoltam, hogy továbbra nem jutok. - -Talán két hónap is elmult, mikor arra eszelkedek, hogy nini, eddig csak -unalomból cincogtam és mégis haladok; hátha neki dülök, és húrról-húrra -végigkeresem a hangokat? - -Kótát nem ismerek, hát csináltam magamnak. A négy húr négy vonal; a -hangok rajta pontok vagy vonások. Elámultam, hogy mennyi hang van a -hegedün! - -De hosszas lenne ezt elmondani. Elég annyi, hogy érdeklődéssel fogtam a -hegedü felfedezésébe, és nem volt olyan nap, hogy valami újat ne -találtam volna. - -Kalifornia felfedezői így találták meg az első aranyrögöket, és nem -lehetett az örömük nagyobb az enyémnél. - -De a legnagyobb aranyrög mégis az volt, mikor megállapítottam, hogy a -hegedüjátéknak főtitka egyetlen egy mondatba foglalható. S ez a mondat -így szól: _Minden hangot idealizálj!_ - -A második évben fölfedeztem a kettős hangokat, aztán a hárfa-játékot. - -A harmadik évben az üveghangokat fedeztem fel. - -A negyedik évben a külön dallamot, külön kisérettel. - -Nem aprózom tovább. A hegedü kezdetben rakoncátlan csikó, lassankint -azonban engedelmes paripáva szelidül. - -Az életemet valóban megvigasztalta. Barátom, fiam, feleségem, mindenem -ez a hegedü. - -De mi lett volna énbelőlem, ha nem harmincötéves koromban kezdem, ha a -kártya helyett hegedüt fogtam volna az én fiatal kezembe! - -– Többre akkor se jutott volna, – feleltem őszinte meggyőződéssel. - -– Már hogyne! Hiszen ma sincs olyan nap, hogy valami ujat ne találnék. -Hány hegedüs van például, aki nem tudja azt, hogy a vonó épp oly -rejtelmes valami, mint maga a hegedü! A vonónyomás ugyanúgy formálja a -hangot, mint a pecsétnyomó a pecsétviaszt. - -… Kiverte a hamut a pipájából és letette a pipát az asztalra. Aztán a -hegedüjét vette elő a tokból. És játszott. - -A hold már a fejünk felett állott, és temetői csendesség volt a faluban. - -Mit mondjak arról a zenéről, amit azon az éjszakán hallottam? Amit az az -ember cselekedett négy húron négy újjal, mesék világába illő. - -– Uram, – mondottam neki, mikor elvégezte, – önnek ki kell innen lépnie -és meg kell hódítania a világot! Igy még nem hegedült ember, mióta ember -van és hegedü ezen a földtekén! - -– Eszem ágában sincs, – felelte a hegedüt visszahelyezve a tokjába. - -– De uram, bocsásson meg, a művész nem önmagáé, hanem az emberiségé. - -Vállat vont. - -– Emberiség? Mi nekem az emberiség? Az én világom ez a házikó, meg ez a -kertecske. Amióta ebben élek, jól élek. Amig kint éltem, abban a -sokadalomban, amit világnak vagy emberiségnek neveznek, mindig nyugtalan -voltam. - -A pipáját tömögetve beszélt tovább: - -– Az élet csupa nyugtalanság. Az emberek érintkezése mi egyéb, ha nem -kölcsönös nyugtalanítás? A házasság mi egyéb? A vagyongyüjtés, -rangszerzés, mi egyéb? Én már nyugodtan akarok élni. - -– Az ön felfogása helyes, – feleltem kíméletesen, – de bocsásson meg: -remete-felfogás. Ön azonban nem csupán remete, hanem művész is. A -művészt pedig azért teremti az Isten, hogy nemesítse vele az -emberiséget. A művész a cukor az élet kávéjában. A művész a lámpás az -emberiség állati homályában. A művész az ég ajándéka, mint a napsugár. A -művész a lelkek napsugara. Nagyidőnkint bocsáttatik el egy-egy; -századonkint csak négy-öt, s az is különféle művészetbeli. Nem tudom -istenhivő ember-e ön? - -– Vagyok annyira értelmes. - -– Akkor kérem éreznie kell, hogy a művészete nem a maga kincse, hanem az -emberiségé. S ha ön ezt a kincset elrejti, olyan bünt követ el, mint aki -lop! - -Kemény szó volt, magam is megrezzentem tőle. De szinte kilövődött a -lelkemből. - -Már akkor hajnalodott. Az arcát láthattam. Színtelen, szinte beteg arc. -A szavaimra gondolkodón nézett maga elé. - -– Engem is nógat néha egy belső hang, – szólalt meg végre csendes -elmélázással. Néha, mikor valami új szépség ömlik ki a zenémből, azt -gondolom: Milyen kár, hogy ezt senkise hallotta! De ez csak egy percig -tart. Mihelyt embert látok, lehülök. Engem sok szerencsétlenség ért… Úgy -vagyok, mint az a hajós, aki mindig zátonyra jutott, valahányszor a -tengerre ment. - -– Uram, – mondottam türelmetlenül. Ön szegény ember, s ha nem is -panaszkodik, bizonyára sokszor sóhajtozik. Ön érzi a szavam igazságát, -de azt gondolja, az ilyesmi pénzbe kerül. Hát nézze: nekem van -valamelyes pénzem. Adok önnek ezer forintot a kezdésre. - -Szinte ijedten kelt föl a székéről: - -– Nem, nem! Megfogadtam, hogy nem!… - -– Gondolja meg, – folytattam csökönyösen, – hogy a művészet a kölesnél -is jobban fizet. Minden nagy hegedü-művész milliókat szerzett. - -– Nekem nem kellenek a milliók! - -– Gondoljon arra, hogy csak egy-két hónap alatt is visszahegedülné az -ősi birtokát! - -Az ember elsápadt. - -– De kérem… – rebegte, – én nem fogadhatok el öntől semmit. - -– Értem, – feleltem. Én önnek idegen vagyok, és ön úri ember. Mondok -mást, amit úri ember mindenkor elfogadhat. Lépjünk üzleti -összeköttetésbe. Én önnek nem adok egy krajcárt se, de kibérelem a -művészetét. A művészi tudás épp olyan birtok, mint a föld. A parasztok -bérlik néha a földet felibe. Én is így bérlem az ön művészetét. -Imprezáriója leszek. Előre járok minden városba. Gondoskodom teremről, -plakátról, hirlapi hirdetésekről, jegyről, és szállásról. Önnek nem kell -elfogadnia tőlem semmi pénzt. Én fizetem a vasúti költséget, a szállást, -terem-bért, mindent, és ezért a fele jövedelmet kívánom. - -Az orrát dörzsölte. Pislogott. Láttam rajta, hogy az ajánlatom az -elevenére talált. - -– Hajnalodik, – mondottam az égre pillantva. Haza megyek aludni. -Feküdjön le ön is. Holnap elhozom az ajánlatomat írásban. - -– Este, – mondotta, – csak este. - -Azzal elváltunk. - -Nekem különös volt, hogy megint estére citalt. De nem sokat tünődtem -ezen. Gondolataim minden motólája azon dolgozott, hogy Dénes urat -kiemelem az ismeretlenségből, mint ahogy Isten kiemeli a napot a -sötétségből. Lángolj nap! Világíts! Melegíts! Ember, káprázz tőle és -áldd! - -Jót aludtam erre a gondolatra, s mikor felébredtem, akkor is örültem -neki. Még üzletnek is jó. Az én vagyonkám megszázszorozódik! Vele is jót -cselekszem! A világ is hálás lehet érte! - -Még délelőtt átmentem a szomszéd faluba és telegrammot eresztettem onnan -a Pesti takarékpénztárba, hogy azonnal bocsássák útnak a pénzemet. -Valami ezer és egynéhány forint volt a vagyonkám. - -Még le se nyugodott a nap, a pénz a zsebemben ropogott: tíz százas és -apró pénz. - -– No, – mondotta Vadászi, – ugy-e, hogy bolond? - -– Bolondok ám maguk, barátom! – feleltem nevetve. A világ legnagyobb -elméje lakik itt maguk között, s maguk úgy néznek reá, mint tinó a -toronyórára. - -Igy leszóltam szegényt. Pedig az ő vélekedésök volt a helyes. Bolond -volt szegény Diódy, bolond! - -Dehát akkor még nem tudtam. - -Korán megvacsoráztam, és vágtattam hozzá. - -Ezuttal a szobájába vezetett. Alacsony parasztszoba volt az, földes és -dohányszagu. Az asztalán gyertya égett. Egy tányér piros őszi barack -várt. A tányér mellett egy palack bor. - -Megkínált a barackkal: - -– Tessék. Az én fámon termett. - -Az arca nyugodt volt és szíves. Pipázott, mint tegnap. A ruhája kopott -atilla. - -Ettem egy szem barackot és lopva körülpillantottam. - -Kopár falak. Csakugyan nincs bútora. Egy szögletben faágakból -összeszegezett kis könyvtartó. Ott állnak a pipái is, valami hat -cseréppipa. A szoba falának közepén az én képem lóg. A földön gyékény. -Egyéb semmi. - -– Hát uram, – mondottam a barackot szopogatva, – remélem holnap -indulunk. - -Mosolyogva rázta a fejét: - -– Nem. - -S hogy erre kedvetlen elképedéssel néztem reá, nyugodtan folytatta: - -– Átgondoltam apróra, hogy miként lenne az? Hát először is innen -elindulnánk, s ön a legközelebbi városban venne egy frakkot nekem. - -– Játszhatik atillában is, ha tetszik. - -– Azután élnék az ön költségén talán két hétig is, amíg az előkészületek -folynak. - -– Pardon: ön a maga költségén él! Az a pénz, amit előzetes költségül -kinálok, az ön pénze. Nem adott-e el ön földbirtokos korában gyapjut -előre egy évvel? - -– Hát jó. Aztán következik a fellépés. Ki tudja, hogy a világ elfogad-e -művésznek? - -– Ugyan, kérem… - -– Mert az emberi fülek kótával szabályozott fülek. Az olyan szakács, aki -nem tanult főzni, csak a maga kitalálásából, lehet hogy jól főz a maga -nyelvére, az is lehet, hogy az ilyen kóbor festőnek is, aki ma jókedvvel -ebédel egy grófi asztalnál, holnapután megint egy juhász kondérjából… Mi -lesz ha a publikum lelkesedés helyett nevetésre fakad? - -– Ha csak ez az aggodalma, kezdhetjük kistársaságban. - -– Aztán lássa minek vegyek nyugtalanságot magamra, mikor itt nyugodt -lehetek? Minek keressek pénzt, mikor nekem elég az, amit kapok? Az a -gondolata, hogy visszahegedülhetem az ősi birtokot, egy percre -megrendített. Dehát minek nekem az az ősi birtok? Gyermekeim nincsenek. -Ma már ötvenéves vagyok. - -– Uram, – mondottam, – ez a leghidegebb önzés, amit önnél tapasztalok! -Hát csak magára gondol? Arra nem gondol, hogy milliók lelkét emelheti -föl a művészetével a porból? Nem gondol arra, hogy a sors ime a dicsőség -aranykelyhét nyujtja önnek, s oly édes itallal, aminőt soha nem izlelt! -És mondjuk, hogy nem kell önnek a pénz! Mennyi nyomoruság van a világon! -Nem fordulhat-e ön a szegények felé, nem akar-e áldást hinteni két -kézzel közéjök, mint valami égből leszállt angyal? - -A boszankodás oly ékes-szólóvá tett, hogy magam is álmélkodtam a -lelkemből özönlő gondolatokon. - -Dénes úr végigsimította a homlokán a kezét: - -– Az az egy igaz, – mondotta elgondolkozva, – hogy a nyomorultakon -segíteni nemes feladat. Sokszor van úgy, hogy koldus imádkozik az ajtóm -előtt és én szeretnék neki adni bőven, bőven… - -– És a dicsőség uram! Hogy Európa minden fala az ön nevét kiáltja! - -Legyintett. - -– Mi a dicsőség? A sokaság véleménye egyvalakiről, és egyvalaki -véleménye a sokaság véleményéről. Füst! - -– Dejszen uram, füstnek is aranyfüst az! - -A fejét rázta. - -– A dicsőség csak vélemény. A vélemény csak gondolat. Nincs annak -értéke. - -Sohajtott. Aztán fölkelt és a hegedüjéért nyult. - -– Akarja, hogy hegedüljek? - -– Hálával hallgatom. - -– Lássa, – mondotta a hegedüt pengetve, – ez a tizenöt sovány év, amit -itt töltöttem, ez az én életem leggazdagabb része. Azonkivül hogy -megtanultam hegedülni, két nyelvet is megtanultam. Megtanultam az arámi -nyelvet és a görögöt. - -– Dehát mi a csudának jó az? - -– A bibliát fordítani. Lefordítottam a bibliát arra a nyelvre, amelyen -Jézus beszélt. Hogy úgy halljam a szavait, ahogy ő mondhatta. Aztán -kitaláltam egy magától müködő öntöző-gépet is. Az én kertemben soha -nincs szárazság. Mily haszontalanul éltem harmincöt éves koromig! Mily -tudatlan voltam! Az életem nem ért annyit, mint a földi gilisztáé, amely -legalább a földet porhanyítja. - -Búsan nézett maga elé. Aztán vállat vont: - -– Nemzeti bün. A magyar ember elméje olyan, mint az üres malom: nem -őrlet gabonát, csak a víz jár által rajta, a víz. A személyeskedő -politika, meg a kártya. - -Legyintett: - -– Mennyi elme-erő hever parlagon minálunk! Annyi jó észszel a világ -legműveltebb nemzete lehetnénk. Ha kevesen vagyunk is, tündökölhetnénk! -A gyémánt is kicsi. - -Álla alá nyomta a hegedüt: - -– Ezt hallgassa meg, – mondotta, – négyes hangu ének. Képzelek egy nőt -meg egy vastag-hangu férfit, azán meg két együtt éneklő közepes énekest. -Operában hallottam egyszer effélét. - -Megzendítette a hegedüt, és a két középső húron valami páros dalt -játszott. A dalba csakhamar beleszólt egy vékonyka aranyfonál, egy női -hang, s utánna egy bársonyos mély hang, mintha amannak felelne. - -A négy ujj a négy húron, egymástól szinte függetlenül csúszott ide-oda. -A két középső hang folytonosan együtt vitte a melódiát; a nő édes -finomsággal csicsergett bele, a férfi mámoros forrósággal. - -Én még lélekzeni se mertem e csoda hallatára. - -– Uram, – mondottam felizgulva, mikor letette a hegedüt, – nézze: itt a -pénzem, amit telegrafice rendeltem magamhoz. Ha ön el nem jön velem ki a -világba, itt a szeme előtt égetem el az összes pénzemet! - -Azzal felfogtam az első százast és a gyertya lángjához tartottam. - -– Jön? - -Dénes úr meghökkenve nézett reám. - -A százas lobbot vetett: kékes láng csapott föl belőle. Rosszbüzü füst -kigyózott a kezemben maradt darabból. - -Fölvettem a másik százast. - -– Jön? - -Dénes úr a karomhoz kapott. - -– Kérem, ne folytassa! - -Sápadt volt. A homloka megnedvesedett. Ahogy letette a hegedüt, láttam -hogy a keze remeg. - -– Istenem, micsoda kár! – rebegte. Kérem, tegye el a pénzét… Látom, hogy -bízik bennem… De mégis… Tegye el a pénzt! Tegye el!… - -– Nem én! Itt égetem el eggyenkint, hogy lássa jelképezve, miként éget -ön el mindennap evvel a falusi vesztegléssel ötször ennyit! Ez -kishitüség, uram! Vagy mondjuk ki: gyávaság! - -– Kérem, nem gyávaság, – mentegetődzött a homlokát szorongatva. De én -oly szerencsétlen voltam az életben… az emberek között… Ha visszatérek… -A szerencsétlenségeimbe térjek-e vissza? - -– Képzelődés! – feleltem, – fekete képzelődés! Ön nem veszthet semmit! -Irást adok önnek arról, hogy ha a kisérletünk nem sikerül, ön semmivel -se fog nekem tartozni! Visszatérhet ide, ahonnan kiindult és -folytathatja ezt a remete-életet! De meg kell próbálnunk! - -Töprengve járt föl és alá a szobában. - -– Nem jót érzek, nem jót! – mondogatta. Kérem, hagyjuk holnapra! Ön -fiatal ember, heves ember: az ilyesmit meg kell gondolni! Tessék szivar! -Tegnap izlett. - -Szivesen rágyujtottam. De nem állhattam meg kérdés nélkül: - -– Hol vette ön ezeket a jó szivarokat? - -– Van, – felelte kitérőleg. Nekem nem hiányzik semmi se. - -Különös volt a pillantása. Mért? - -Megnéztem a szivart a gyertya lángjánál. Semmiféle ismert szivarhoz nem -hasonlított. - -– Tessék eltenni, – mondotta, – ha izlik. - -Aztán ismét fölvette a hegedüt és más dalokat játszott, de valamennyi -dala olyan volt, hogy nem hasonlított semmiféle ismert melódiához. -Mintha Bellinit, Béthóvent és Sopeent összeöntötte volna valaki -egymuzsikába. - -Meg is mondtam neki. - -– Ez mind az én dallamom, – felelte. Van valami háromszáz. - -Azzal elővont a könyvei közül egy halom papirost. - -– Itt vannak a kótáim. - -Csak elbámultam, micsoda kóták voltak azok. Négy vonalon -összevissza-kanyargó kigyók, cikk-cakkos villámok, tojások, téglák, -nyilak, csillagok, fürészvonalak, sárkányfarkak. - -Semmit nem értettem azokból a jelekből, csak a címüket tudtam elolvasni. -De azok is furcsák voltak: _A szerelmes leány sóhajtásának utazása a -fenyves erdőn által. Őszi levélhullásban katona-búcsúzás. Juhászdal a -patak mellett. Tündérek menyekzője. Dávid király a holdban. A jég-tó -zenéje. Kánai menyekző. Cserebogarak keringése májusi estén._ - -– Följegyeztem, – mondotta, – hogy el ne felejtsem. A tudományos kótákat -nem ismerem, de azok se lehetnek mások, csak a zene betüi. Muszáj-e -nekem olyan betüt írnom, mint amilyet a latinok írtak? Nem csinálhatok-e -magamnak akár százféle ábécét is? Az a fő, hogy a zenei gondolat -eljátszható legyen. Az én kótáimon megvan jegyezve a legkisebb mozzanat -is. - -– Dehiszen ez kincstár! – szóltam szinte kiáltva. - -– Nem tudom másnak micsoda, – felelte nyugodtan. - -– És ön költő is, zeneköltő! nemcsak a mások lelkének visszhangozója! - -– Tudj’ az Isten, – felelte a szakállát simogatva. Nekem mindez inkább -kivülről jön. Ha ránézek az égre, s látom a futó felhőket, én azt -zenével tudom kisérni. Ha látom a méheket rajzani, zenei gondolatok -ébrednek bennem. A harangszó, a patak-csörgedezés, a nászmenet vagy -temetés látása végtelen zenei folyamatokat áraszt a hegedümből. Ámbátor -talán minden muzsikus így van. - -Ismét felvette a hegedüt és szólott: - -– Ezt hallgassa meg. A címe: _Dávid király a holdban_. Két-részü. Az -első nyári hold-zene. Azt hallotta már, de a télit nem. Azt csak télen -játszom. - -Kiválasztotta a kótákból a mondott címüt, és figyelemmel nézte. - -– Nem, mégse játszom. Fáradt is vagyok, és az ön idegeit is megviselné. - -Másik kótát vont elő. - -– Ezt játszom el inkább: _Piros hajnal az erdőn_. Ez nem annyira zene, -mint inkább gyermek-játék. - -És ekkor a hegedü mintha átváltozott volna madárhangokká! Ahogy a -falevél susog, ahogy a madarak egyenkint ébrednek, egyik káricál, a -másik füttyent, a harmadik cseveg, csicsereg, flótáz. Közben -szarvasbőgés, avarcsörgés, vadászdal… - -Bolond valami volt, de láttam belőle, hogy ennek az embernek csakugyan -engedelmes rabja a hegedü! - -Azonban a gyertya tövig fogyott, s Dénes úr aggódva pillantott olykor -reá. Fogtam hát a kalapomat. - -– Hát én az ügyet elintézettnek tekintem! - -– Mégegyet aludjunk reá, – felelte kérlelőn. Hiszen önnek kell legjobban -meggondolnia! - -– Jó. Ha önt csak az a kérdés nyugtalanítja, hogy én meggondoltam-e, -szivesen megmutatom, hogy holnap is ugyanaz lesz a gondolatom. - -Másnap délben egy megsárgult névjegyet kaptam tőle. Csak két szó volt rá -írva: - -_Mit határozott?_ - -Feleltem: - -_Azt hogy ma este tovább égetem a százasokat, ha ön még tétovázik._ - -A fiucska, aki a postásunk volt, másik névjegygyel tért vissza: - -_Tessék eljönni hozzám este helyett ebéd után._ - -Egy órakor már nála voltam. - -Nagy munkában találtam: az asztala tele volt sárga dohánylevelekkel. -Szivart csinált. Már egy halommal készen állt előtte. - -– Önnek csinálom, – mondotta, – mivelhogy annyira izlik. Most már -fölösleges eltitkolnom, hogy ez a dohány az én termesztményem. - -Ekkor értettem meg, hogy mért nézett rám olyan bizalmatlanul, mikor a -szivarról kérdezősködtem; és hogy mért nem bocsátott be esztendőn át -senkit az udvarába. - -Dohányt termesztett. A nagy, négyszögletes melegágyak is arravalók -voltak. A dohánynak maga készített korhadék földet, maga kapálta. Télen -aztán a kórókat elégette a kemencéjében. Husvétkor Püspökné nem -láthatott ottan a dohányból semmit. - -– A szükség rávitt, – beszélte Dénes úr. Éveken át próbálgattam, milyen -földet szeret legjobban a dohány? Azt is kitaláltam, hogyha későn -ültetem és kánikulában beárnyékolom, és napon melegült vízzel -öntözgetem, annyira átfinomul, hogy a havannával vetekedik. - -Megmutatta a tyúkjait is. Volt neki vagy tíz. Valóban Robinzon-életet -élt az az ember! - -Még egynapi türelmet kért, hogy a dohányát eltakarítsa a kertből. -Segítettem neki. A búbosban minden kórót elégettünk. - -Másnap odaajándékozta a tyúkjait Püspöknének. A háza kulcsát meg -bepecsételte és átadta a község birójának. - -És csak mosolyogtam. Nem tér ő ide vissza többé soha! - -És útnak eredtünk. - -* - -Az első föllépését Pestre szándékoltam, de Diódy a fejét rázta rá. - -– Pesten nem! - -– Dehát mért? - -– Mert azt a csúfságot nem szenvedem át. - -– Micsoda csúfságot? - -– Hogy én magyar ember létemre ott hegedüljek mint valami muzsikus -cigány!… Még valamelyik barátom megismer, aztán rám rikolt, hogy az ő -nótáját! - -Nem lehetett a fejével beszélni. - -– Hát akkor talán Bécsben. - -– Ott se. Én az osztrákok előtt bizony nem hajlongok! - -Ráhagytam hát, hogy válasszon Európa városai közül. - -– Csak éppen nagyon messze ne menjünk, mert a vonatot pénzzel fütik. - -Hosszan gondolkodott. Végre is azt határozta, hogy ott lép fel, ahonnan -elindult: Monte-Karlóban. - -Ez a gondolat kedves volt neki. Hogy ott, ahol elvesztette a vagyona -utólját, ott kezdi ujból a vagyongyüjtést; és hogy ugyanazon a pódiumon, -amelyről a művészet első lángja szállott reá. - -Mingyárt a megérkezésünk napján összehívtam egy kis társaságot, hogy -alapot vessünk a hírnek. Diódy a _Diego_ nevet vette föl: _Dionis -Diego_. Azt lehetett olasznak is érteni, spanyolnak is. Hiába -példázódtam neki Liszt Ferenccel, a maga nevét sehogyse engedte plakátra -vinni. - -– Liszt Ferenc német ember, – mondotta büszkén, – az teheti. - -– De gondolja meg, micsoda dicsőség az ön családi nevének!… - -– Az én őseim nem hegedüvel szerezték ezt a nevet. - -Már akkor alakilag nagyot változott. A rőfös szakál eltünt. A bajuszát -kisodorta. Katonás termetén divatos fekete ruha. A frakk is illett reá. -A megjelenése, mozgása valóban spanyol-grandi volt. - -Csak a kopaszsága nem tetszett nekem. Sohasem láttam még kopasz művészt. - -A meghivottak közül megjelent a kaszinó igazgatója, két hirlapiró, a -zenekari karmester. A karmesterrel egy hivatlan úr is érkezett még, egy -kecskeszakállu szőke fiatal ember. - -– Moszjő Dürán, zongora-művész, – mutatta be a társaságnak. - -Eleven kis ember volt. Mingyárt ajánlkozott, hogy kisérni fogja Diegót. - -– Kóta nélkül játszik, – feleltem. S nem is gondoltunk arra, hogy valaki -kísérje. De ha jónak látják, szivesen fogadjuk. - -Diegó barátom elfogultság nélkül, sőt szinte kedvetlenül vette elő a -hegedüt. S játszott nekik összevissza, részeket a műveiből. De a -legszebbeket nem játszotta. - -A hallgatók mindazonáltal ámulva nézték és szerencsét kívántak nekünk. A -zongora-művész is; noha kijelentette, hogy ezt a játékot nem lehet -zongorán kisérni. - -Másnap a helyi lapban hosszu cikk jelent meg Dionis Diegó braziliai -művész úrról, aki először van Európában. - -A cikk kiemeli, hogy a művész csupa amerikai melódiákat játszik, és hogy -a játéka is merőben különbözik az európai hegedüsökétől. - -Diegó barátom közönbös arccal tette le a hirlapot. - -– Különös, – mondotta álmosan, – mintha valami idegenről olvasnék. - -– Hát nem örül neki? Pedig ez a dicséret kétszáz frankomba került! - -Megrándult, s rám bámult. - -– Ezt ne tegye többé, – mondotta aztán csendesen. Nekem a dicséret nem -érték. - -Azzal felvonta a keztyűjét, és elsétált a kaszinó felé. - -Düránnak panaszkodtam aztán, hogy a szövetségesemnek semmi érzéke nincs -az üzlet iránt. - -Dürán helyeselte a nézetemet. - -– A reklám a fő, – mondotta. Lehet valaki akármilyen zseni, ha a reklám -nem világítja meg, homályban marad. - -Négy estére hirdettünk előadást. Diegóval egy helybeli énekes hölgy is -szerepelt. Csekély pénzünkbe került. A hölgy énekét Dürán kisérte. - -Az érdeklődés az első estén nem volt éppen nagy. Üres székek bőven -ásítoztak a teremben. De szerencsére csak hátul, az olcsó rendben. - -Attól tartottam, hogy Diegó barátomnak szokatlan lesz a sok idegen szem. -Fölösleges volt az aggodalmam. Diegó nyugodtan játszott, noha merőben -más dallamokat, mint amiket szokott. Minden muzsikájában volt eddig -valami magyaros, ezúttal mintha a hegedüje is frakkba öltözött volna. - -Mindazonáltal figyelemmel hallgatták. Egy-egy játéka az -oktáv-kettősökkel a hangok ezüst patakját zúdította végig a termen, s -időnkint halk morajlást idézett elő. Minden művész ismeri azt a meleg -morajlást, amely annak a jele, hogy magával ragadta a magasba a -lelkeket. A lelkek emelkedésének szárnysuhogása az. Az a művész, aki azt -hallja, bizonyos lehet abban, hogy a halhatatlanság csillaga -előtündöklött a feje fölött. - -Zúgott a taps a végén. Mindenki tapsolt. A szívem majd kiugrott a bordám -közül. - -– Győztünk Diegó, győztünk! – kiáltottam felrohanva a színpadra. Ez az -első tetszés-zaj egy dicső pályafutásnak a biztos előjele! - -Diegó oly nyugodt volt, mint otthon. - -– Tetszik; úgylátszik, tetszik a játékom. - -– De mi a keféért nem játszik ön a szokott melódiákból? - -– Hogy játszak, mikor idegenben vagyok? Csupa frakk és kölni illat. - -– Hát nem a szerzeményeiből játszott? - -– Nem én, csak összevissza, ahogy a színház képe inspirált. - -Rábámultam. - -– Kérem, – mondottam, – ez veszedelmes. Jó lesz tán elővenni a kótákat. -Az bizonyosabb. - -– Nem tudok én azokból semmit, csak ha elém teszem. - -– Hát mit játszik a második szakaszban? - -– Folytatom ahol elhagytam. - -– De hátha ugyanazt hallják? - -Vállat vont. - -– Már hogy lenne ugyanaz. Most arra fogok gondolni, hogyan játszott a -másik művész? Azt sokszor próbáltam emlékezetből utánozni. Olyankor -eszembe jut mindig az is, hogy milyen borult kedvvel hallgattam. Az az -emlékezés is melódiává alakul. - -Aggódva tértem vissza a nézők közé. A hölgy elvijjogta a dalát, aztán -újra Diegó következett. - -Valóban mást játszott. Szemet és fület kápráztató futamokat, amik oly -gyorsan iramlottak egymásután, mintha két hegedün két művész játszana -valami őrült kergetősdit. - -Aztán megszólalt az alsó húron egy bánatos magyar melódia, amelynek a -lélekzet-vételeit az előbbi futamok folytatása töltötte be. - -A közönségnek nagyon tetszett. - -– Ilyen technikája nincs ezidőszerint senkinek se! – hallottam -mindenfelől. - -Ismét rohantam hozzá: - -– A közönség a hetedik égben van! – mondottam. De mi lesz a harmadik -szakasz? - -– Nem tudom, – felelte. Valami kell, hogy inspiráljon. Egye meg a moly -ezt a piros termet, nincs benne semmi változatosság. - -Megrőkönyödtem. - -– Dehát éppen semmit se tud a szerzeményeiből? - -– Tudok biz én, tudok részeket mindegyikből. Csakhogy azokat eljátszani -itt nem lehet. - -– Már hogyne lehetne. - -– Nem lehet. Az a kert kell azokhoz, meg azok a fák, az az ég, az a -csöndesség. - -– Dehát azt a kertet nem hozhatjuk ide! – feleltem idegesen. - -Vállat vont. - -– Úgy beszél, ahogy érti. Más az, ha magamnak játszom, más az, ha -pénzért. - -– Dehát mégis mit fog játszani harmadiknak? - -– Magam se tudom. Talán ránézek majd valamelyik dámára, és eljátszom, -amit abban a pillanatban gondolok. - -Csengettek. Nekem a lábam is remegett kétségbeesésemben. Mi lesz, ha az -a dáma éppen a hegedülés közepén fölkerekedik és elmegy!? - -Visszarohantam a művészemhez: - -– Nem tudná eljátszani azt a négyes hangu valamit, amelyikben a férfi -meg a nő váltakozva énekel. - -– Hogyne, – felelte Diegó nyugodtan. Azt el tudom. - -– Nohát akkor azt. - -Falakat rengető tapsvihar volt az előadás vége. A közönség véleménye -egyértelmüleg az volt, hogy merőben új hegedüse van a világnak! - -– Egy egy hegedü-Sekszpir! – hallottam egy pocakos tokás úrtól. - -– Ez egy hegedü-Boszkó! – mondotta rá egy másik. - -Melyik dicsérte jobban? nem biráltam akkor. Csak örültem, bomlottul -örültem. Nem is a lábamon jártam, hanem szárnyakon. - -– Aranynapok várnak ránk Diódy uram! – mondottam lángolva. A közönség -ítélete példátlanul lelkes! - -Diegó nyugodtan vonogatta vállát: - -– Tetszett. Éreztem hogy tetszett. - -– És ön közömbösen fogadja ezt a nagy jelentőségü tetszést? Hiszen egy -csokoládé-gyáros jobban örül, ha a csokoládéjáról jó megjegyzést hall, -mint ahogy ön örül ennek a világra-szóló tetszésnek! - -– Nem hajlongtam eléggé? A hotel-portás nem hajlong annyit egynap. - -– Nem úgy értem. Önnek belsőleg kell örülnie. Ünnepi kivilágítást kell -éreznie a lelkében! - -A fejét rázta. - -– Nem tudok én már örülni a dicsőségnek. Hiába: vén vagyok. - -A bevételünk kilencszáz frank volt. Felét átadtam fillérig. - -– Az első marok pénz a milliókból, – mondottam ragyogva. - -Vissza olvasott belőle négyszáz frankot. - -– Ime egy rész az adósságomból. - -– Ráérünk azzal, – feleltem. Majd később, ha több lesz. - -– Nem, – mondotta komoly csökönyösen. Az utazásunk került kétszáznegyven -frankba. A fekete ruhám százhatvan frankba. Marad a frakk-ruha, -fehérnemü, láda és hotelköltség. Holnap azt is megtérítem. Nem tudok -nyugodtan aludni, ha adósság lóg a fejem fölött. - -Azon az estén már épp úgy vacsorázott, mint más, noha mérsékelten. Sőt -egy pohár bort is ivott. - -A hirlapok másnap dícséretekkel áradoztak. Kettőnek fizetem, de csak -kettőnek; persze az ő tudtán kívül. Azonban, hogy ingyen is szólt róla a -dícséret, kedvező jel volt. Énnekem még a cilinderem is örömsugarakat -árasztott. - -Diego közömbösen olvasta. - -– Hiába nem tudok örülni. - -Azon éjjel én elutaztam Genfbe, hogy az ottani föllépésre készittessek -plakátokat és reklámokat. S egyúttal néhány reklámsort küldöttem -postautalványon a Figarónak. Dürant kértem meg, hogy tegye postára. A -francia elolvasta a szelvényt és nevetett: - -– Ön ügyes imprezárió! - -Hát mentem Genfbe. Termet béreltem. A művész arcképét kirakatokba -osztottam. - -Harmadnapra tértem vissza. - -A vasuton nem csekély meglepődésemre kedvezőtlen hireket olvastam a -művészemről. - -A második játék még tetszett. A lap azt írta, hogy a közönség a -hátralévő napokra elkapkodta a jegyeket. De már a harmadik játékról nem -írt a lap kedvezően. - -„A művész úgylátszik nem nagy programmal indult a világba, – írta a -kritika, – bármily csodálva hallgatjuk is, az ismétlések arra vallanak, -hogy a művésznek csupán négy-öt számra terjed a művészete. Tekintve azt, -hogy a közönség estéről-estére ugyanaz, illő lett volna erről -értesíteni.“ - -No ez keserü korty! - -Kedvetlenül szálltam le a vonatról. Az első szavam a művészem tudakolása -volt. Azt mondták, hogy a kaszinóban van. - -Ott áll a játszók mögött a rulet-asztalnál. De nem játszott, csak nézte. -Nézte komolyan, hidegen. - -Ahogy a vállát megérintettem, az arca földerült. - -– Mennyi pénz! Barátom mennyi pénz! – mondotta zsebére ütve. Csaknem -hatezer frank a bevételünk! Az összes jegyek elkeltek! Jöjjön, -osztozzunk. - -És félrevont egy üres asztalhoz. Elővonta a tárcáját: - -– Vagyon ez barátom máris, amit eddig szereztünk! - -– Olvasta amit a lapok írtak? - -– Nem én. - -– Kedvezőtlenül írnak. - -– Kedvezőtlenül? Bánja a gömöri szösz! - -– Azt írják, hogy ön csak négy-ötféle zeneművet játszik, hogy nem tud -többet. - -Arcán megvető mozdulat futott át. Szétolvasta a bankókat, s -hozzászámlálta az én csomómhoz a tartozását is. Aztán visszatért a -sergőhöz. - -– Csak nem játszik tán? – kérdeztem aggódva. - -– Nem, – felelte, – csak nézem. - -Otthagytam. Siettem Düránhoz, hogy megtudjam mi történt? - -– Semmi különös. Csak egypár zenész jött át a szomszéd városokból. Azok -fumigálták talán a hirlapírók előtt a Diegó úr művészetét. - -– És a közönség hogy viselkedett? - -– Csakúgy mint az első napon. Ámbátor valamivel tartózkodóbb volt. - -– És Diegó úr nem volt izgatott? - -– Nem az. Épp oly nyugodtan játszott, mint mindig. - -– Tehát ön azt véli, hogy a lapokat ellenséges fúvások fordítják -ellenünk? - -– Bizonyos. A holnapi játékra Párisból is jönnek. Az első jelentések -képzelheti mennyire felizgatták a hegedü-művészeket. - -Rohantam vissza a játékterembe. - -Diódyt ugyanott találtam, ahol hagytam. Egy játékosnak a háta mögött -állt és annak beszélt: - -– Okos elvonulás! Ha most abba nem hagyja, mingyárt elviszi az ördög! - -A játékos előtt nagy csomó bankó hevert. Ezresekbe játszott. Idegesen -mordult Diódyra: - -– Ne izgasson kérem. Tudom én mit csinálok. - -S két ezrest vetett a feketére. A két ezres elveszett. - -– Látja! – szólt nevetve Diódy. Most megfordult a szerencséje! - -S hogy engem megpillantott, intett hogy siessek. - -– Tegyen az ellenkezőre, amit ez az úr rak. A vörösre tegyen. - -Intettem, hogy nem játszom. - -Megfogtam a karját és félrevontam. - -– Nagy ujságot mondok, – szóltam komolyan. Ellenségeink támadtak. - -– Ellenségeink? Meglássa, hogy ez a bolond mind elveszti a pénzét!… - -S hogy én tovább akartam magyarázni, kedvetlenül rázta a fejét: - -– Nem törődöm velök. Kérem ne zavarjon! - -S rászólt egy kisasszonyra: - -– Az ellenkező színre, kisasszony. A vörösre… - -– De kérem, – mondottam, – ez nagyon fontos! Hagyja kérem egy pillanatra -az asztalt, hiszen úgyse játszik. - -Mintha nem is hallotta volna a szavamat. A tekintete remegő -érdeklődéssel kisérte a szerencse-golyó lassulását, s hogy a golyó -vörösön állt meg, diadalmasan nézett reám: - -– Lássa! Megmondtam! - -– De kérem a mi ügyünk… - -Megfogta a kabátom gombját és élénken magyarázott: - -– Mikor valakit szemmel-láthatólag üldöz a szerencse, csak az ellenkező -színt kell rakni. Itt kezdődik az én szisztémám! - -Láttam, hogy nem lehet vele beszélni. Visszatértem Düránhoz, hogy vele -tanácskozzak: mi módon lökhetjük ki azt a sárga kutyát, aki ellenünk -ugat? - -Évek multán tudtam meg, hogy a sárga kutya maga Dürán volt. De akkor még -csak nem is sejtettem. - -A ravasz kópé a legjobb barátomnak mutatkozott. A kérdésemre, még csak a -szeme pillája se rezzent meg. - -– Bajos valami, – felelte. Ha egyszer a közönség elfordul, hiába minden -cselekvés. Mindössze azt az egyet tehetjük meg, hogy a legközelebbi -estén új részeket illesztünk a programba. Szivesen vállalkozom arra, -hogy egy-két számot én is betöltsek. - -Az ajánlatát jónak éreztem. Még azon az estén fogtunk egy olasz -baritonistát is. És intézkedtem, hogy reggelre új plakátok jelenjenek -meg. - -Mikor visszatértem a szállóba, tizenegy felé járt az idő. Ahogy a szobám -kulcsát leakasztják, látom, hogy a Diódy kulcsa még ott lóg. - -Hol lehet? - -Eszembe jutott, hogy a kaszinóban hagytam. Teremtő Isten! Az az ember -ott bizonyosan játékba merült. Hogyan fog holnap hegedülni? Hiszen a -játék láza betegítőbb a maláriánál! - -Rohantam a kaszinóba. Diódy a játékosok mögött állott és a noteszába -jegyzett. - -– Játszik? – kérdeztem aggódva. - -– Dehogy is, – felelte mosolyogva. Csak nézem, hogy amire tennék -kijön-e? - -– És kijön? - -– Eddig nyertem volna egy aranynyal negyvenezer frankot. - -– Tyüh, teringettét! Hát mért nem tette meg? - -– Nem azért vagyok itt, – felelte nyugodtan. - -– Nem azért? Hát mért? - -– Próbálom magamat. - -S hogy erre értetlenül néztem reá, folytatta: - -– Ez a zöld asztal úgy vonz, mint az örvény. - -– Engem nem vonz. - -– Csupa titok, csupa rejtelem. - -És újra az asztalhoz fordult. - -– Tessék, – mondotta meglepetten, – a bank nyert. - -* - -Délben Diódy nem jelent meg az asztalnál. Csak akkor gondoltam arra, -hogy az első fellépése óta mintha megváltozott volna az az ember. -Hidegebb, hallgatóbb. Semmit sem kérdez. Röviden felelget. Ez az ember -haragszik rám valamiért! - -Végig gondoltam együtt-müködésünk minden mozzanatát. Mivel bántottam -meg? Nem tudtam eltalálni. - -No megkérdezem tőle, mihelyt találkozunk. Nincs olyan gyürődés, amit ki -ne lehetne vasalni! - -Diódy azonban nem jött. - -Ugyan nincs-e a játékteremben? - -Ott volt, de a trántekarán asztalnál, ahol az emberek nagyban játszanak. - -Megrémültem. Ha ez az ember belevegyül a játékba!… - -– Uram, – mondottam a szünetben, – nem ebédel ma? - -– Most reggeliztem. Majd csak este felé. - -És tovább jegyezgetett. - -Délután megérkeztek a párisi lapok. A Figaróban a nevünket pillantom -meg. És olvasom a következőket: - -„Nizzában és Monte-Karlon egy amerikai uj hegedü-művész hangversenyez, -Diegó Dionis úr. A közönség érdeklődéssel hallgatja, noha a játéka nem -mozog magasabban, mint egy jó zeneiskolai növendéké. Az igaz, hogy azt a -csekélységet amit tud, oly bravuros vonó-kezeléssel tálalja fel, hogy a -laikus közönséget megbűvöli vele. Azonban az értő zenészek szerint nincs -nagyobb jelentősége, mint annak idején a zongora-művészetben volt -Thalbergnek.“ - -Hüledezve olvasom ezt a kegyetlen közleményt, s rohanok vele Düránhoz. - -– Mondja kérem, ki volt az a Thalberg? - -– Thalberg? Az egy jeles zongoraművész volt, aki nem tudott semmit. Mért -kérdi? - -– Dehát hogy lehetett jeles zongoraművész, ha nem tudott semmitse? - -– Azt nehéz megmagyarázni. A nők rajongtak érte, de a zenészek mingyárt -látták, hogy tartalmatlan ember. - -– Nem értem önt. - -– Ő ügyesen zongorázott, és kitalálta a középjátékot. - -– Mi a csuda az a középjáték? - -– Hogy fölvett valami dallamot, és azt más közbealkalmazott dallamokkal -kisérte. Uj valami volt a zongorázás terén, tehát hatott. Mihelyt -azonban látták, hogy ez az összes tudománya, csakhamar elvesztette a -jelentőségét. Orfeumi művészet volt. - -Ettől a magyarázattól szinte megfáztam. A Figarót mindenütt olvassák. -Bárhol megjelenünk, a jelszó ki van adva: _A hegedü Thalbergje_. A -velőtlen szajkók mindenütt ezt fogják ismételni. - -Olyanforma érzelmekkel vártam az estét, mint amilyennel a gazda megy -jégverés után a vetésének a megtekintésére. - -Düránt megkértem, hogy ne szóljon Diegó úrnak egy szót se a Figaróról. -Az igaz, hogy nem is volt rá alkalom: Diegó még hét órakor is ott ült a -játékasztalnál. - -De már akkor bementem érte. - -Ott állt a játékosok mögött. Az arca ki volt pirulva. A kártyát éppen -keverték. Intett, hogy lássam. - -– Itt is nyertem volna, – susogta a jegyzeteit mutatva. Szerencsém lett -volna ma is. Eddig tizezer és négyszáz frank… - -– Uram, – mondottam, – egy óra mulva kezdődik a hangverseny. Ön nem -ebédelt még, és át is kell öltözködnie. - -– Jó. De most gondolatban száz aranyat teszek. Várjon! - -A kártya csosszant. A száz arany elveszett. - -– Ugyan kérem, – szólt rám ingerülten, – távozzék innen. Valahányszor ön -megjelenik, mindig ellenem fordul a szerencse! - -– Dehiszen ön nem vesztett semmit se. - -– De veszthettem volna. Száz arany, kishiján ezer forint. - -Ekkor láttam, hogy épp oly izgatott, mint az asztalnál ülők. - -Belelapozott a jegyzőkönyvébe, amely épp oly érthetetlen jelekkel volt -tele, mint a kótái. Kereste a következhető kártya-fordulatokat. - -De én is csökönyös ember vagyok, s elvégre az én játékom nem itt folyik. -Ha ez az ember éhesen idegesen rohan innen a hangverseny terembe, nem -fog tudni hegedülni. - -– Uram, – feleltem komolyan, – a másik teremben a tisztességünk van -kockán. - -Haragos szemmel meredt reám, aztán zsebre vágta a noteszát. Megindult a -ruhatár felé. - -– Ne boszankodjon rám, – mentegetődztem, – de lássa itt vetjük meg a -hirnevünk alapját. Ellenségünk már is van. Ha ön fáradtan lép föl, -megcsappan a dicsőségünk. - -– Nem haragszom, – felelte enyhült hangon. Helyes az ön magaviselete. - -– De én egyáltalán nem értem önt, minek érdeklődik a játék iránt, ha nem -játszik? - -– Nagy rejtelem ez kérem, – felelte könnyü sohajtással. A szerencsét -nőnek ábrázolják, de inkább egy zöld sfinksz lehetne a képe. Aki annak a -titkát meg tudná oldani, nagyobb ember lenne Napoleonnál is. - -És elgondolkodva bólogatott. - -Betértünk az étterembe. Ott valami hideg húst rendelt és egy pohár vörös -bort melléje. - -Ekkor robogott hozzánk az énekes hölgy. - -– No mit szól arra a gonosz Figaróra? – kérdezte Diódyt. - -Az értetlenül nézett reá. - -– Talán nem is olvasta? Az van a Figaróban, hogy ön iskolai -gyakorlatokat játszik, hogy ön egy hegedü-Thalberg. A közönség -kézről-kézre adja az ujságot. Ez nem jó kérem. Kérem ha a közönséget így -szuggerálják… - -Diódy nem felelt semmit. Nyugodtan evett, ivott. Még csak azt se -kérdezte, hogy hol az a Figaró? - -Én csak ott sápadoztam mellette. - -Végre nem állhattam megjegyzés nélkül: - -– Csodálatos az ön hidegvére uram! - -Elmosolyodott: - -– Ki nekem az a Figaró? Bánom is én, hogy a Figaró mit gondol felőlem! - -Magához intette a pincért és fizetett. Én csak hüledezve néztem rá: -Annyira ostoba-e ez az ember, hogy nem tudja, mit használhat és mit -árthat a hirlap kiáltása? - -Valóban sok olyan ember jár a föld szinén aki ügyesen viseli a Midász -király sapkáját. De őróla éppen nem hittem volna. - -Siettünk a hotelunkba, hogy időnk legyen átöltözködni. - -Diódy az úton vigasztalóan szólott: - -– Ne legyen olyan kocsonya-szivü kedves fiatal barátom. A hirlapok -sokszor bearanyoznak sok ludat és gúnárt. És rákiáltják hogy aranytollu -fácán! De mit használ az? A közönséget nem lehet megcsalni. - -Nyolc és fél órakor a versenyteremben voltunk. - -Előbontotta a hegedüjét és szeretettel törülgette. - -Egy Párisból érkezett hegedüs, aki a harmadik estén ismerkedett meg -vele, érdeklődéssel nézte a hegedüt: - -– Régi szer, – mondotta. Ugyan kitől való? - -– Én bizony nem tudom, – felelte Diódy. Családi ereklye. - -A francia belenézett az _s_ alaku nyiláson, aztán belefujt és megint -belenézett. - -– Stradiváriusz, – felelte, – valódi Stradiváriusz! Megér huszezer -frankot testvérek között is. - -Diódy elbámult: - -– Huszezer frankot? Ugyan ne tréfáljon. - -– Annyira nem tréfálok, hogy bármely pillanatban megadom érte magam is. - -A teremből taps hangzott be. Az énekes kisasszonyunk végezett. - -– Mit játszik? – kérdeztem Diódytól. - -– Talán magyar dalokat. Próbáljuk meg egyszer. - -Ráhagytam. Még örültem is neki. Ez csak uj valami lesz ennek a finnyás -közönségnek! - -A baritonista hamar végzett. Bőgött mint a bivaly. A közönség tapsaira -földig hajlongott. Aztán fogta a cilinderét és elment. Nem érdekelte a -hangverseny többi része. - -Diódy következett. Szorongó mellel figyeltem, hogyan fogadják! Hát -bizony gyönge taps fogadta, feltünően gyöngébb, mint amilyen az első -volt. - -Ez már a Figaró hatása! – gondoltam borzongva. - -A hegedü megzendült. A Cserebogár-dalt kezdte mély hangon, szélesen, -mintha bársony torokból ömlene a hang. Engem egyszerre a felhők fölé -emelt vele. A szememet könny nedvesítette meg. Soha nem gondoltam volna, -hogy ez a dal zenei kincs! - -Aztán áttért más régi dalokra. Repült a daru magasan. Fábián Pesta is -kiállott tizenkét zsandárnak. Gyászolt Máté-Szalka, és szépen legelt a -báróné gulyája. Cifrák nélkül, mély zengedezéssel folytak a dallamok a -gé-húrból. A hegedüjének tüdeje volt. Lélegzett. És ez a meleg lélegzet -érzett minden dalában. - -Ha most a pesti Vigadóban volnánk! - -Vártam, hogy át fog csapni víg dalokra. De neki az a bolond természete -volt, hogy csak az első percekben játszott másoknak, aztán elfelejtette -a világot. Akkor is egymás hátán tolult eléje a sok szép régi magyar -dal, és ő alig végezte az egyiket, már a másik volt a vonóján. - -Eljátszott talán harminc dalt is, s végül hirtelen egy rántással -befejezte. - -A közönség is úgylátszik érezte, hogy nem kapott teljes befejezést. A -taps csak akkor kezdett csattogni, mikor már a művész megfordult, és nem -volt hosszantartó taps, sőt nagyon is hamar elhallgató. - -Rajtam mintha hideg vizet öntöttek volna végig. - -– Valami baj van? – kérdeztem Diódyt aggódva, mikor a művész-szobába -belépett. - -– Semmi, – felelte. - -– De ön olyan hirtelen végzett. - -– Megelégeltem. Ma nincs kedvem játszani. - -– Ez nem jó, – mondottam. Mit cselekedjünk? A publikumot hazaküldeni nem -lehet. - -Szivarra gyujtott és mélázva nézett maga elé. - -Én aggódva gondoltam a hátralevő két részre. Ha már az elsőt így fogadja -a publikum, hogyan fogadja a többit? - -– Talán valami vidámabbat játszana, – mondottam. Hiszen ez olyan volt, -mint valami rekviem! - -Olyan pillantást vetett rám, mint a ketrecbe zárt párduc. - -– Kedves barátom, – szólalt meg aztán érdesen, – az ilyen -megjegyzésektől tartózkodjék. - -– Bocsánatot kérek, de… - -A teremből behallatszott Dürán úr zongora brummogása. Kifüleltem. A -közönség nyugodtan hallgatott. - -– Bocsánatot kérek, – folytattam, – de a közönség kedvére is kell -játszani. Elvégre értem én, ha nem mondja is, hogy a művész nem iparos, -dehiszen önnek annyira nagy a gyakorlata, mint a szinésznek, aki bármely -pillanatban tud sírni vagy nevetni. Én csak azt mondom, hogy ön az imént -sirt, próbáljon most nevetni. - -Mogorva arccal szívta a szivarját. Kétségtelen, hogy bántotta a közönség -hidegsége. - -S ültünk egymás mellett szótlanul, mint az egymásra únt házastársak -szoktak. - -Én azon tünődtem, hogy mi lelte ezt az embert? Hiszen otthon, mikor a -falaknak játszott, több kedvvel játszott. - -De nem mertem vele beszélni. - -Dürán úr végakkordokat dörgetett. Taps csörgött utána hosszan melegen. A -homlokát törülgetve lépett be, és sugárzott a boldogságtól. - -– Gratulálok, – mondottam, – szivemből gratulálok. - -Öt percnyi szünet következett. A zsebórámon néztem. Aztán intettem -Diódynak. - -Letette a szivarját és nyugodtan lépett elő. - -A hegedüjén a Tolnai lakodalmas zenéje hangzott fel. Az alsó húrokon -remekül kontrázott hozzá. - -Én örömömben a bokámat is összevertem. - -Dürán fülelt és az orrát fintorgatta. - -– Nem tetszik? – kérdeztem megütődve. - -– Cigányt utánoz, – felelte kitérően. Nekem tetszik. - -Azzal kifordult, hogy elvegyüljön a közönség közé. - -A megjegyzésére megszeppentem. Farkas Miska akkoriban járta Európát. Más -cigányok is ki-kirándultak külföldre. Ha ennek a franciának nem tetszik, -tetszik-e a többinek? - -Az aggodalmam azonban ismét gyönyörködésbe olvadt által. Nem hallottam -még Diódytól népdalokat. Ahogy az ő hegedüjén ment Balogh Fáni a kútra, -s nem talált a gyalog útra, az egy aranynyá változott dal volt nekem! -Szerettem volna kirohanni a pódiumra, s odakiáltani a közönségnek: Ugy-e -hogy nagy művész! - -De egyre tüzesebb dalok következtek: verbungosok, csárdások, -szoknya-csavarintó dalforgók. Nincs az a cigányprimás, aki rögtön a -lábához nem tette volna a hegedüt. - -Dürán visszatért és az ajtófélfához támaszkodott. - -– Érdekes, – mondotta, – nagyon érdekes. De én hallottam már ilyet. -Bizonyára jól cselekszik Diegó úr, ha olyasmit játszik ami új. - -Abban a pillanatban kezdett véget cifrázni Diódy. Épp úgy cifrázott, -mint a cigányok. Aztán két rántás. S a zene elhallgat. - -Valaki összeüti kétszer a tenyerét. Semmi visszhang. Csend. Mintha a -közönséget elnyelte volna a föld. - -Lélekzetem is eláll a figyelésben, hogy talán csak késett a taps… De -semmi… fagyos semmi… - -Dürán rám mereszti a szemét és halkan füttyent: - -– Fűű! Ez bukás. - -Én csaknem elájulok. - -Diódy sápadtan lép be a szobába. Ránk néz és leül. - -Bennem még tán a szivdobogás is elakadt. Figyeltem, vártam, hogy talán -valaki elkezdi a tapsot; talán valaki rászól a közönségre: - -– Uraim, ez igazságtalanság! gonoszság! - -De csak a szokott csevegés utálatos moraja hallatszott. - -Végre meglöktem Düránt: - -– Menjen az istenért, játszék valami szólót, csak mentül hosszabbat. - -Attól tartottam, hogy a közönség közé ellenséges muzsikusok vegyülnek, -és arra izgatják, hogy hagyja el a termet. - -A kivülről hangzó taps jelzi, hogy Dürán a pódiumra érkezett. Csakhamar -hallom is plink-plank… Béthóven valamelyik szonátája. - -Szinte betegen rogytam le egy székre. Vártam, hogy Diódy megszólal. -Jólesett volna abban a percben, ha egyet káromkodik. - -De ő csak ült megmárványosodott arccal, komoran. - -– Ez kell a közönségnek, – fakadtam ki végre, – széna! szalma! békavérü -szonáta! - -Nem felelt. Uj szivart vett elő, s gépies mozdulattal meggyujtotta. - -– A közönség, ime itt a közönség! – folytattam keserü szájjal, – ime -ilyen a közönség! Egy rongy hirlapi megjegyzés megváltoztatja az -agyavelejét. Mivel a hirlap azt mondta, hogy ön értéktelen, nem mer -tapsolni még akkor se, ha a szive fölmelegszik. - -Diódy úgy ült mint a Munkácsy elitéltje a siralomházban. - -– Lássa, – folytattam, – ime itt az igazságos közönség amelyre ön -hivatkozott! - -Diódy megvetően legyintett a levegőbe: - -– A közönség egy ezerfejü szamár! - -– No hálistennek, csakhogy egyszer már egy a véleményünk! Nem kellett -volna magyar dalokat játszania. A cigányoktól hallják az ilyesmit. A -versenytermek publikuma tortát vár, s ön debreceni kolbászt tálal -eléjök. - -Sápadtan nézett maga elé. A szavaimra nem felelt. - -A bukás most már kétségtelen, – gondoltam. Diódy nem léphet többé ki. -Mivel töltsük be a hiányzó számot? Nincs más hátra, csak az, hogy a -művészt betegnek jelentsük, s helyette ismét a kisasszony énekeljen. - -Kimentem a kisasszonyért, s megkértem hogy készüljön egy dallal többre, -mint amennyi a programra volt irva. Aztán visszatértem a terem -forróságától és a gyalázatunktól kábultan. A homlokomat két kézbe -szorítottan töprengtem, hogy a genfi hangversenyünket megtartsuk-e? vagy -más városba menjünk? - -Ekközben a párizsi zenész is belépett: - -– Kedves Diegó úr, – mondotta vigasztalóan, – a közönség ma kissé -kedvetlen. De oda se neki! Én is jártam már így. Rossini megbukott a -Szevillai borbélyával. Wagner Lohengrinjét Milanóban megfütyülték. Ne -ijedjen meg. Más városban új közönség, új lelkesedés. - -– De hogyan lehet az, – szólaltam meg, – hogy az első estén viharos -tapsokkal fogadnak, a negyediken meg ilyen cudar közömbösen. Hiszen -hallotta ön, mit produkált Diegó úr! Ha ez az est Pesten van, hát -szétdől a hangversenyterem. De itt… Varjaknak retorika! - -A művész a vállát vonogatta: - -– Hja a közönség áprilisi természetü. Egyik órában meleg, a másik órában -dermesztő. És önök egy nagy hibát is követtek el. - -– Micsoda hibát? - -– A programon most már negyedik este mindig ez van: _Diegó Dionis úr -játéka_. Mi az a _játéka?_ Semmit mondó szó. A közönség szereti a -fantáziáját kalauzzal vezettetni. Nézze meg a leghitványabb kóták is -micsoda cimekkel jelennek meg: _Havasi kürt. A szűz imája. Szerenád. -Nászéji zene. Lizet valcer. A kis regruta. O bella Napoli!_ Vegye ön le -a cimcédulákat a mustáros csészéről, sárnak fogják nézni. - -Az énekes kisasszony belépett. - -– Énekeljek? Mit énekeljek? Talán a Fauszt-keringőt? - -Mentegetődzve fordultam Diódyhoz: - -– Azt gondolom, az ön véleménye is az, hogy a program utolsó számát -megváltoztassuk. - -– Minek? – hörkent fel Diódy. - -– Hát, hát… – hebegtem, – ön még tovább is akar játszani? - -– Hogyne, – felelte fagyosan. – A programmon ki van nyomtatva, hogy én -következem. - -– De… - -– A közönség fizet. A közönség jogosult úgy viselkedni, ahogy akar. -Fizettek; elfogadtam; játszom. Menjen ki kérem és jelentse a -publikumnak, hogy a következő játék címe: _Szent Dávid a holdban_. - -Remegő lábbal léptem a pódiumra és még remegőbb ajakkal hirdettem ki a -címet: - -A teremben nevetés moraja áradt széjjel. - -– Mit nevetnek? Talán hibásan mondtam? – kérdeztem Düránt. - -Az is mosolygott. - -– Nem, – felelte. Csak olyan szokatlan… - -Aggódva néztem Diódyra, hogy nem remeg-e a keze? - -Nem remegett. Olyan nyugodtan tette le szivarját, mint a vívó teremben a -félmeztelenre vetkezett viaskodók szokták. Szeretnek az emberek olykor -szinészkedni. - -Fölfogta a hegedüt és kilépett a pódiumra. Könnyedén meghajolt. Hátulról -is láttam, hogy az arca sápadt. Engem ájulás környékezett. - -A terem elcsöndesült. Taps nem hangzott. Ez rossz jel volt. Csodáltam -Diódyt, hogy a történtek után még hegedülésre vállakozott, ez már nem is -bátorság volt, hanem vakmerőség. Ha én az ő bőrében vagyok, -szégyelletemben megszököm. - -Irgalom istene! mi lesz ebből! - -Keresztbe tette a vonót a hegedün s egy különös hang zendült meg a -teremben. Nem is egy hang, hanem kettő, három, vagy talán száz is -egyszerre. Ha valaki behunyt szemmel ült volna a teremben, azt vélte -volna, hogy távoli monoton bogárzengés, aminő nyári estéken hangzik a -mezőn. - -Mimódon zengette azt a hangot? soha meg nem birtam volna érteni. Dürán -magyarázta később vélekedésképpen, hogy három csaknem egyforma közép _á_ -hangot zengetett. A három között levő negyedhangnyi különbség utánozta a -természet zenéjét. De mondom, ez csak vélekedés volt. - -Aztán új hangok olvadtak elő: selyemszál finomságu zöngelmek, amelyek -mintha esti szellő szárnyán emelkednének fel és bocsátkoznának ismét -alá… Szinte észrevétlenül változott halk hárfajátékba a zene… de az is -mintha messze a magasból hangzanék… Himnus-szerü zsoltári valami… - -A művész félig behunyt szemmel játszott, mintha csak simogatva -érintgetné a vonójával a húrokat, s mintha nem is a hegedü zengene, -hanem a hangok a levegőből gyülnének oda… - -A közönségre fordul a nézésem: csupa meredt szem, csupa nyitott ajk, -kövült arcok, kriptai csöndesség. - -És szól a tündérzsoltár: lágyan hullámzik a hang, de nem hegedü-hang az, -ókori regék eol-hárfa hangja… Most mintha a bűvös hangok közé nádsusogás -vegyülne, mint mikor végigsóhajt az őszi szél a nádason és berzengeti a -leveleket…, aztán a mélyből rejtelmes halk hangok bugyognak fel… meg -elhalva omladoznak vissza… hosszan… altatón… - -Azt gondoltam befejezi ezzel, de egyszerre hallom, halk vékony -üveghangok siramlanak elő… szédítő magaslatokba kerengő tündéri páros -hangok, amelyek már a lehetetlenség határaiba emelkednek… Kisérteties -hangok… Mintha jégcsapokon vonná végig a vonóját… - -A lélekzet eláll a mellekben. A gyönyörűség szinte hátborzongató -hidegség immár. A nők ájulás-szerüen hunyják be a szemüket… - -A művész hegedüjén haldokló halksággal múlik el a zene… A vonót és -hegedüt lassan lebocsátja. Könnyedén meghajol és megfordul, ellép -alvajáró arccal. - -Másodpercek kellenek, míg a közönség föleszmél. Akkor egyszerre a -tapsnak és bravózásnak olyan orkánja tör ki a teremben, aminőt életemben -nem hallottam. Az emberek tombolnak; a nők a keztyűjöket ledobva, -kigyulladt arccal, könnyes szemmel kiabálnak, tapsolnak: - -– Bravó! Bravó! - -Diódy már bent van a művész-szobában. Hallgatva áll. Arca komor és -nyugodt. A hegedüt leteszi az asztalra. - -Én az örömtől a térdemben is reszketve állottam az ajtóban. - -– Ilyet nem hallottam életemben! – mondotta Dürán. - -És gratulálón nyujtotta a kezét Diódynak. - -Az közönbös arccal fogadta. - -– Hát menjen ki! – üvöltök rá a boldogságtól szinte őrjöngve. Ezt meg -kell ismételnie! - -– Persze, – mondotta Dürán is. Csak siessen. - -A teremben tomboltak, ordítottak, tapsoltak, székekkel dörömböztek, -viharos türelmetlenséggel követelték az ismétlést. - -– Menjen már! – mondottam szinte fuldokolva. - -Diódy összeszorított ajakkal állott. Komor szemmel nézett maga elé. - -– Menjen már! menjen! – lihegtem, – hiszen a közönség őrjöng! - -– Nem tartozom többel, – morogta Diódy. Amiért megfizettek, -eljátszottam. - -S leült. - -– De követelik! Menjen már! Menjen! Hát nem hallja? - -– Követelik? – kérdezte sötéten. - -S komor szemében valami vadállati sárga fény villant el. - -Fölkelt s gépies mozdulattal vette föl a hegedüt. - -Megindult nyugodtan. - -A hegedüt a kezében lógatva tért vissza a pódiumra. Ott megállt és -végignézett a bravózó, őrjöngő közönségen. Aztán megfogta a hegedüt a -nyakánál és úgy csapta a zongorának a sarkához, hogy ezer darabra -recscsent széjjel. - -Azzal megfordult és ellépett. - -* - -Másnap délelőtt kerestem. A rulet-asztalnál ült. Egy halom pénz volt -előtte. Játszott. - -– Uram, – mondottam betegen, – hol fog ebédelni? - -Idegenül nézett reám, s félvállról felelte: - -– Nincs semmi dolgunk többé együtt. Látta, hogy végeztem. - -Tett egy százfrankost. Elvesztette. - -A játék szünetében hozzám fordult, és farkas-nevetéssel szólott: - -– Egyszer veszt az ember, másszor nyer. Az a fő, hogy megérezze, mikor -ül mellette a szerencse. - -S belemarkolt az aranyba, rányomta a vörösre. - -– Meglássa, hogy most nyerni fogok! - -S amint a kezét fölemelte, láttam, hogy a keze reszket. - -– – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – - -Még aznap szerződtem Düránnal, és vele utaztam tovább. - - - - -A mutter. - -Mutternak mondja a nép azt a négyszögletes forma kis vasat, amelylyel az -eke srófjának kiálló végét rászorítják az ekére, nehogy a sróf kiessen. - -* - -Egy alföldi városban laktam akkor, s az orvos azt ajánlotta, hogy -naponkint legalább is négy órát vadászszak; vigyek magammal egy jól sült -grehem-kenyeret, s költsem el morzsánkint, – akkor aztán az egészségem -visszatér. - -Az orvos tanácsából csak a négy-órai járkálást fogadtam el. Megindultam -kora reggelenkint, s kiballagtam a városból hol keletnek, hol nyugatnak. -Két óra hosszat kifele mentem, két óra hosszat befele. Közben -pihengettem is, ha szép volt az idő. - -Az egyik napon kissé később indultam el, mint szoktam. Gondoltam, -pihenés nélkül térek vissza. Mikor a két óra letelt, meg is fordultam, -mint a silbak. - -Az országút néptelen volt. Jobbra, balra érésre sárguló gabona-földek. -Az út mellett pipacs és szarkaláb. Az útféli akácfák bágyadt lombokkal -állták a nap hevét. - -A város végén, indultamkor egy kis öreg paraszttal találkoztam. A -kőhídon ült, s a botjára könyökölve bámult a város felé. Köszönt is. -Abból láttam, hogy vagy tanyai ember, vagy falusi. A városi paraszt nem -köszön az úrnak. - -Visszatértemkor ugyanazon a helyen találtam az embert. Akkor már én -köszöntem neki: - -– Kit vár, bátya? - -– A fiamat, – felelte a kis öreg, dongó-légy búgásához hasonlító hangon, -– a fiamat várom. - -– Hát jó türelmet! - -Azzal tovább-haladtam. - -Másnap megin ott-találom az öreget. Ugyanazon a helyen űlt, ugyanúgy -támasztotta az állát a botjára, ugyanúgy bámult a város felé. - -– Még mindig a fiát várja? - -– Még mindig. - -– Hát hol a fia? - -– Magam se tudom. Csak azt tudom, hogy bent van, és hogy erre kell neki -haza-jönnie. - -– És tegnap óta mindig itt űl kend? - -– Itt. - -– Itt is hált talán? - -– Itt. - -Az ügy különösnek látszott. Egy pillantás az öreg tarisznyájára: a -tarisznya lapos. - -– Tán nem is evett kend? - -– Bizony tennap dél óta… - -– Dehát akkor éhes lehet kend. Nézze, itt ez a kenyér. Talán nem olyan -jó, mint amilyet maga szokott enni, de ha éhes, ez is elcsúszik. - -Az öreg csodálkozva nézett rám meg a kenyérre. Az arca felderült. - -– Kenyér csak kenyér, – mondotta hálásan. - -S elővonta a bicskáját, és jóétvágygyal nekilátott. - -Én akközben melléje telepedtem, és jámbor irigységgel néztem az -étvágyát. - -– Hát mi ügygyel jár a fia, hogy olyan sokáig elmarad? - -Az öreg rápislogott apró szemével a kenyérre, de azért nyugodtan -felelte: - -– Törvény erányába van odabe. - -– Talán bizony bemarasztalták? - -– Be. - -– Tegnap? - -– Dehogy. - -– Hát? - -– Félesztendeje. - -No ez kényes kérdés volt. Jobb lett volna nem érintenem. Dehát nem -tudtam, hogy fájós helyre tapintok vele. - -Az öreg csöndesen evett. Tüskés szakálu kis aszott ember volt. Vén kis -szőrös-hernyó. Minden kicsi volt rajta. Az orra csak mogyorónyi; a szeme -varju-szem; a nyaka vékony. Még a szűre is inkább gyermeki szűr, mint -emberi. Lehet, hogy még kamasz-korában került reá. Csak a csizmája volt -nagy, meg a botja. - -– Van-e több gyermeke is? – kérdeztem idő multán, de csak azért, hogy -valamit beszéljek. - -Az öreg készségesen felelt: - -– Van. Hét vagy nyolc… De már én csak úgy számítom, hogy nyolc. - -Emelgette a szemöldökét, s játszott a kinyaklott bicskával. - -– Mer a nyolcadik a lányomé, – mondotta pislogva, – hát az is az enyém. -Akié a kutya, azé a kölyke is. Uram bocsá… De azér nincs különbség. Még -jobban kapaszkodik az ölembe, mint az enyimek. - -Hosszu hallgatás következett. Az öreg elfogyasztotta a kenyérnek a -felét. Másik felét eltette a tarisznyájába. - -– Hát csak ilyen keveset eszik kend? - -– Evésből nem jó a sok. Semmiből se jó a sok. - -– Hát ihol egy szivar, gyujtson rá! - -Pántlikás szivart adtam neki, nagyot. Láttam is az arcán, hogy boldoggá -tettem. Áhitattal gyujtotta meg s ügyetlenül fogta. Aztán hogy -szivarozgatott, megindult a szava, és beszélt bizalmasan, olykor -el-elhallgatva egy mondat után, aztán megint folytatva, mintha magában -beszélne: - -– Mert tetszik tudni úgy vót az, hogy a lányomat szolgálni küldtük. -Otthon nem akart, restelte, hát elment Budapestre. - -Akadt is ottan fájin helye. Mingyár az első vasárnap megírta, hogy -hétköznap is pecsenyével él. Vizet se kell hordania, mert a kút vize -csövön szolgál be a konyhába. Lámpás meg olyan van, hogy csak meg kell -csavarni itt vagy ott egy gombot, oszt rögvest kivillan a láng. Sok -mindenféle csudát összeírt. - -A harmadik hónapba olyan levelet küldött, hogy a póstás tíz grajcár -ráfizetést kért. Mer aszongya nehéz a levél, nem elégséges rá egy -billog. Ha nem fizetünk aszongya, visszamegy a levél. - -– No mondok, hát csak küldje is vissza, hagy ragaszszon rá a Barcsa még -egy billogot. - -De az annyukom meg a fiam nem eresztette vissza a levelet. - -Hát egy bádog-kép volt a levélbe. Pogyográfnya. Ki vót ábrázolva rajta a -lányom takarosan, ahogy ott áll egy virág-kosár mellett egy vékony-lábu -fiatal úrral. - -Olvassa a fiam a levelet, hát az van benne, hogy megösmerkedett egy -borbélylegénynyel; oszt hogy a borbély-legény engödelmet kért, hogy -vasárnap délután elkisérhesse a városi ligetbe. Selyöm embör. A -Garibáldi szinházba is vótak együtt. A borbély-legény fizette a -kőltségöt. - -– No, mondok ez nem kezdődik rosszúl. - -Az annyuk is aszongya: - -– Úgylátszik a lányunk mögtalálta Pestön a szöröncséjét. Borbélyné -ténsasszony lösz a lányunkbul. - -A képet mindenki megnézte a falunkba, még a bíróné is. A fiam hordozta -ide-oda. Büszkélkedett vele, hogy milyen úri legény lesz a sógora. - -A Barcsa csakugyan osztán csakhamar azt írta, hogy a borbély-legény -jószándékkal van erányába, csak azt várja, hogy kivül kerüljön a -katona-soron. - -– No mondok, csakugyan selyöm-embör. - -Egyszer aztán elmarad a Barcsa levele. - -Nem ír egy hónapig, kettőig. Telik-múlik az idő. De még félesztendő is -elmúlik. - -Mondok a fiamnak: Irjál mán neki, hogy él-e, vagy hal? vagy hogy férjhez -is ment már? - -Hát el is ment a fiam szombaton a zsidóho papirosért, az ispán urho meg -tentáért. Oszt egész vasárnap egyebet se tett, csak a levelet karmolta. - -Megírta, hogy aszongya: Hallod-e, talán már mög is felejtköztél rólunk? -Vagy hogy beteg vólnál? (Isten őrizzen!) De még ha beteg vagy is, -annyira nem fogyatkozhatott meg az erőd, hogy a pennát fel ne bírnád, -vagy hogy másvalakivel nem irathatnál. Azt is gondoljuk, hogy talán -férjhez mentél, oszt most már nem is pillantasz magad mögé. Pedighát te -tudhatod legjobban, hogy paraszt aratja a kenyeret az úrnak is. -Édösanyánk szöme napestig rúlad könyvezik, te meg annyit se írsz, hogy -„bakfitty.“ - -No így odaaprított neki. De sűrűbben eresztötte, mint ahogy elmondtam, -csakhogy mán nem tudom úgy elmondani. A pap se pergyikál nyomósabban. - -Hát erre osztán felelt is a lányom. Azt írta, hogy aszongya: Verje mög -az Isten azt a borbély-legényt! - -– No, mondok a fiamnak, ne is olvasd tovább: mán neköm ölég. - -– De aszongya az anyjuk csak olvasd. Mégis csak a mi lányunk, akármi -történt is vele. - -A fiam oszt tovább olvasta, hogy aszongya a Barcsa: - -– Mer a borbély-legény olyan csúfságba ejtött engöm, hogy még a -szógálatot is oda köllött hagynom. Azér is nem írtam, mert a toll mindig -kihullott a kezembűl, valahányszor a nagy szégyönt megírni tróbáltam. De -ha mán fartatnak, mögírom… - -No éngöm is elöntött a keserűség. Ne lássam többet azt a lányt, mondok, -ne is halljak rúla! - -– De, aszongya az annyuk, ne vétközzön kend a szájával! - -– Mondok, ha jól nevelted vóna, a böcsületöt nem engedte vóna. - -Aszongya az anyjuk: - -– Nem a leány a hibás, hanem a borbély, ötte vóna meg a farkas! - -A levélnek az utólján osztán av vót, hogy a borbély ide költözött ebbe a -városba. - -– No aszongya a fiam, beszélök én avval a szappan-gavallérral! - -Avval csak kapkodja a szűrit, panyor-nád pálcáját. - -De mondok: - -– Lassúdj, csöndesödj, hátha még ögyenösre igazíthatjuk a görbét! Mert -lám azt írta a Barcsa, hogy nem házasodhatik a borbély ameddig kívül nem -kerűl a katona-soron. Hát-hogyha később jóra fordítja amit vétett? - -Az annyukom is ebbe reménykedett. Hogy aszongya, más fiatalok is vótak -már a világon, akik szüret előtt szedtek. Beszéljetek vele inkább símán. -Tapintsátok ki a szándékát. Meglássátok, hogy… szóbul ért az embör. - -Igy csillapított-csöndesített bennünket naphosszat. Végtére is mondok, -jól beszél az asszony: maga bírája nem löhet senkise. Ha a borbély -jószándékú ember, csak elvadítanánk magunktól; hapedig nem jószándékú, -ott a törvény, arravaló, hogy a hamisságot megrégulázza. - -Hát a következő vasárnapon bejöttünk ide a városba. A borbély-műhely be -vót mán zárva, de a szállását megmondták. Oda is elmentünk. - -A borbély-legény éppeg akkor fordúlt ki a kapun. Rögvest megösmertük a -kép szörint. - -A fiam mingyár elibe is kantarodik oszt mögszólítja: - -– Tisztőtt úr, aszongya, mögálljunk egy szóra! - -A borbély mögmerevödik. - -– Én a Barcsának a bátyja vagyok, – mondja tovább a fiam, – ez meg itt -az apánk. - -– Mit akarnak? – aszongya a borbély. - -– Azt akarjuk aszongya a fiam, hogy beszéljük mög a szégyönt. - -– Micsoda szégyönt? – hebögi a borbély. - -– Tudja azt maga, – feleli a fiam. - -– No, aszongya a borbély, neköm semmi beszélni valóm nincs magukkal! - -Avval el akar farkalni. - -De a fiam se vót röst: utána pattant; oszt mérgibe-haragjába -beszakította a fejit. - -Hát lám milyen a törvény: a fiamat letartották, bezárták. A borbélynak -meg nem lett semmi bántódása. - -… Az öreg búsan rázta a fejét, s rám nézett, hogy mit mondok? - -– Hát biz ez szomorú história, – mondottam. De látja azt tartja a -törvény, hogy nem lehet minden szoknya mellé rendőrt állítani. - -– Igaz… - -– Vigyázzon magára minden leány. - -– Igaz, szent igaz. De aki kárt cselekszik, nem megfizettetik-e? - -– Hát nem ítélték meg a tartás-díjat? - -Az öreg legyintett: - -– Szó se vót arrúl. Mer a borbély mihent kiszállt a kórházbúl, fölszedte -a sátor-fáját; csak elmúlt innen ebbűl a városbúl. Most aztán otthon a -lány is, a gyerek is. Fejünkre kélt a nagy szégyen. Oszt még ráadásul a -fiamnak a pénzét is elszödték. - -– Micsoda pénzét? - -– Két forint ötvennégy grajcár vót nála, – a heti bére, – mikor -betömlöcölték. Hogy bent vótam itéletkor, akkor mondta, hogy elzsebölték -tűle. - -– Tolvajok? - -– Nem: a bíróság. - -– Visszaadják azt. - -– A jegyző urunk is azt mondta. Hát azért is jöttem elébe, hogyha -maguknál felejtenék, visszafordítom. Mer a pénz, tetszik tudni, könnyen -ide-odaragad… - -Az öreg ekkor fölemelte a kezét: a távolba intett. - -– Ahol jön, – mondotta megvidámultan. - -Az út távolában egy kis szűrös alak tűnt elő. Egy tizenkilenc éves forma -legényke. Az arca színtelen. A hóna alatt kopott nádpálca. - -Hogy űlhetett ilyen kis vézna gyerek verekedésért? - -Közeledett, és csodálkozva nézett. Bizonyosan azon tűnődött, hogy kivel -szivarozik az apja ott a hídon? - -Aztán, hogy hozzánk érkezett, szótlanul billentett egyet a kalapján. - -– A pénzed…? – szólalt meg az öreg. - -– Visszakaptam, – felelte nyugodtan a legény. - -Az öreg belenyúlt a tarisznyába és elővonta a grehem-kenyeret. -Átnyujtotta a fiának: - -– Egyél, ha éhes vagy. Ez az úr adta. - -– Éppen most beszéli az öreg, – szólaltam meg, – hogy micsoda -ügyed-bajod volt, öcsém. Dehát most már ezen túl vagyunk. Még csak az -kell, hogy a borbély lakóhelyét megtudjátok. Köröztetni kell. Csak -mondják meg a jegyzőnek. A törvény meg fog itélni legalább is háromszáz -forintot. - -Azzal megindúltam velök beszélgetve az úton a városból kifelé. - -A fasor árnyékán haladtunk. Az út néptelen volt. A fák harmattól üdülten -terjesztették fölénk a lombjokat. - -A legény csendesen kocogott az apja mellett. - -A szavamra megrázta a pálcát a levegőben: - -– Iszen csak kerüljön mégegyszer a szemem elé, mégegyszer beszakítom a -fejét! - -– Nono, – szólt rá csendesen az öreg. - -– Be én! – tüzeskedett a fiu, – ha kétszer akkora is mint én. - -És hozzám fordulva magyarázta: - -– Válláig se érek, mégis ő maradt alól. Ezt a pálcát meg mihent -haza-érünk, a szentölt gyertya mellé akasztom. Mer hat hónapot űltem én -ezér. - -Ránéztem a pálcára… Vékonyka hámlott spanyolnád volt az. - -– Ezzel szakitottad be a fejét? - -– Evvel. - -– Nem értem, hogyan lehet ezzel… - -A legény nyugodt szempillantással felelte: - -– Egy mutter is vót a végire rácsavarva… - - - - -Melyik a kettő közül? - -Az ötvösnél egy régi ezüst-éremre csináltattam fület. Ajándéknak -szántam. Egy orvos-mester barátom a nyáron említette, hogy szeretne a -zsebórája kallantyujára valami olyan pénz-féle fityegőt, amilyen -senkinek sincsen. - -Hát egy olyan ezüst-érmet találtam véletlenül egy piaci -régiségkereskedőnél Firenzében. Szép kis érem volt, noha a hátulja -megkopott már. De azon ugyis csak a magyarázó irás állott valamikor. -Annyira lekopott, hogy csak sömörszerü foltnak látszott rajta a címer -is. De annál szebb volt az eleje: derékig ábrázolt Krisztus alak, amint -jobbjával az égre mutat, balkezével pedig égő mécset emel. - -Amig csinálták, várakoztam. - -A boltban egy másik várakozó is ült. Egy feketeruhás agg hölgy. A -muffjából ürgényi kis pincsi-kutya csehegett reám. - -Megcsodáltam a kutyát, aztán a gazdáját, az agg nőt. Vénasszonynak csak -olyan reves anyóka volt az, mint más. Sőt tán éktelenebb is. Orra és -álla a vénségtől annyira előrenyúlott, hogy asszonynyá vált papagáj volt -inkább, mintsem ember. Sokat láttam már olyanféle anyókát, s bizony nem -is tünt volna a szemembe, de valami szembeötlő szomorúság ült elfonnyadt -sárga orcáján. Pedig a ruhája arra vallott, hogy jómódu, noha -díszítetlen fekete selyemruhát viselt, és semmi arany nem csillogott -rajta. Ha nem állt volna a bolt előtt hintó, s rajta livrés inas, akkor -is láttam volna, hogy paloták lakója. - -De mi bánata lehet a gazdagnak, aki soha életében nem imádkozta -elszoruló szivvel a miatyánknak azt a mondatát, amelyben kenyeret -kérünk!? akinek ez a földi élet csupáncsak séta-utazás! akinek a -tenyerén soha nem volt hólyag! akinek hűs a nyár, meleg a tél; akinek -dolgozik a bányász és a selyembogár. Mi bánata lehet annak? - -Azt gondolnám gyász. De akkor a fátyola gyászi fátyol volna, s a ruhája -fénytelen fekete. - -S mégis az arca olyan volt mint a gyászolóké. Szeme környékén a bú kékes -árnyéka. Tekintete maga elé semmibe bámuló. - -A boltban nem volt más, csak egy unatkozó legény, egy fiatal -borbélyfigura, akinek szintelen arcán görcsöket vont olykor az elfojtott -ásítás. - -Az agg hölgy megnézte a zsebóráját, s fölkelt: - -– Mondja meg kérem a gazdának, – selypegte a bolti legényhez fordulva, – -hogy holnap reggelre okvetetlenül elkészüljön, mert elutazom. - -Ezt mondva megérintett egy kocka-alaku üvegládát, s eltávozott. - -Tekintetem akaratlanul is a ládikára fordult. Araszos magasságu -köszörült üveglapokból volt összeállítva. A lapokat vékonyka ezüst-keret -foglalta össze. A fenék ibolyakék bársony. Rajta névjegy alaku ezüstlap. -Az ezüstlapon _B. M._ betü és két évszám: _1824–1847_. Legfölül kereszt. - -Mi lehet ez? - -S meg is kérdeztem a legényt. De az se tudta. Mindössze annyit tudott -mondani, – egy ujabb ásítást szorítva az állkapcsába, – hogy a hölgy két -hete rendelte, ibolyaszín bársony helyett fekete selymet óhajt belé. Ők -olyan ládát sohase csináltak. - -Hazaérkezett az ötvös is. Azt is kérdeztem, hogy mire szolgál a ládika? -Az se tudta. Amikor rendelték, kérdezte ugyan, de a hölgy nem felelt a -kérdésére. - -Ott tűnődtünk aztán a gazdával, hogy mégis mire való lehet? Még azt -gondoltuk leginkább, hogy valami gótai hamunak való. De Gótában 1847-ben -még nem is álmodtak hamvasztásról. Másutt se. - -Ereklye tartó volna? - -Semmiféle szent nem született 1824-ben, és nem halt meg 47-ben. - -Végre is abban egyeztünk meg, hogy az üvegláda valami elhunyt leánynak -az arcképeit és egyéb róla megmaradt emléktárgyait fogja tartani. - -Csak azt csodáltuk, hogy zárat nem csináltat a ládikára. - -Ekközben elkészült az én Krisztus-érmem. Hogy a műhelyben ezüsttel is -megfuttatták, olyan volt, mintha ma pottyant volna ki a pénz-sajtóból. - -Arra gondoltam, hogy elviszem a doktornak magam. S elmentem az orvosi -muzeumba, ahol a délutáni órákban pihenni vagy dolgozni szokott. Széles -diványa van ott, s nem juthat oda be más, csak egy-két bizalmasa, vagy -akit maga rendelt oda. - -Ott is találtam abban a rettenetes teremben, amelyben a fali képek -nyúzott embereket ábrázolnak; a bútorok meg csupa üvegszekrények. Mik -vannak abban? el se mondom. Elég, ha arról írok, hogy imitt-amott a -szekrényekben és sarkokban csontvázak állanak. Már amelyik áll. Mert -vannak olyanok, amelyek futó mozdulattal dőlnek előre, vagy különféle -táncfigurákat mutatnak az élőknek. Egy-egy sor koponya vigyorog a -szekrények tetején is, meg a vázak lábánál. Mintha mulatnának azon, hogy -a belépő megrémül. - -A doktor egy terebélyes asztalnál ült egy boglya könyv között. Előtte is -koponyák és egyéb csontok hevertek. Nagy kopasz feje szinte beleillett -abba a környezetbe. - -A terem levegőjében valami avas spiritusz-szag lengedezett. - -– Az ördög vigye el magát! – hallok egy boszankodó hangot. - -Ekkor látom, hogy az egyik ablakfülkében két orvos növendék ül és -mikroszkoppal foglalkozik. Mögöttük egy ijedt képü szolga áll. - -– Mi baj? – kérdi az orvos. - -– Ez a tulok sváb összezavarta a vérpreparációt, és most nem tudom -melyik a főhercegé. - -A sváb elvörösödve mentegetődzött: - -– Leesett az üveglap… Nem én vertem le… - -– Menjenek most már haza, – szólt az orvos engem megpillantva. Majd ha -megint folyik a fenséges vér, nyujtsanak be kérvényt az udvari -hivatalhoz. - -Az ifjak boszankodva távoztak. - -– Micsoda gyerekes fiatalság – magyarázta az orvos a vállát vonogatva. -Egy főherceg járt a minap nálunk és eleredt az orra vére; abból -felfogtak a növendékek egy cseppet, hogy mikroszkópon összehasonlítják -más ember vérével. Már három napja játszanak vele. A másik vér a -söprögető paraszt szolgánké. Az egyik növendék azt véli, hogy az -alsórendü ember vérében több a heminkristály. Tudod mi az? Nem tudod. -Minek is az neked? Elég annyit tudnod, hogy az emberi vérnek egyik -elemét meg lehet kristályosítani. A nagyítóban mindenféle ferde téglát -látsz, meg csillagokat. Hát az a heminkristály. A fiúk sok pancscsal és -fáradsággal elkészítik a vért s elhelyezik a mikroszkóp alá. Ma aztán az -én buzgó sváb szolgám leporolta a mikroszkópot. A papiros szelet leesett -az üveglemezről. Most nem tudják melyik a főherceg vére, melyik a -szolgáé? - -Ezt mondva az asztalhoz vezetett, s leültetett. Az asztala tele volt -könyvvel és emberi csontokkal. A koponyák közül azonban föltünően -kifehérlett kettő. - -– Utánzatok ugye? – kérdeztem rájok mutatva. Mert hibátlan fogu koponyák -voltak. Iskolai múzeumok számára gyártanak már olyanokat is -papirospépből és celluloidból. - -– Nem, ezek igaziak, – felelte az orvos. Vizsgálatra küldték ide. - -– És mit vizsgálsz rajtok? - -Kedvetlenül legyintett: - -– Meg kell állapítanom, hogy miféle emberek voltak? - -– És lehet? - -– Néha lehet, néha nem. Ez a két koponya különben azért ilyen fehér, -mert meszes gödörben hevert. A mész preparálta őket. - -Megkinált szivarral, aztán a fejét rázva mondotta: - -– Ilyen bolond tudományos kérdés még nem volt a kezem ügyében. - -Képzeld el, hogy van valahol a Maros mentén két szerelmes, két gazdag, -fiatal, előkelő. Grófleány és gróflegény. A leány szép mint a milói -Vénusz, és okos, kedves, művelt. A legény jezsuita klastromban nevelt -szentéletü ifju. S azonkivül világlátott is, tudományos is. Elméjének -kiválóságát megítélheted abból, hogy húsz éves korában lefordította -Hégelnek egy kötetét magyarra. - -Hát az a két fiatal megismerkedik, összeszeretkezik. Annyira imádják -egymást, hogy az ismeretségök kezdetétől három éven át mindennap -leveleznek. Az útjokat nem keresztezi semmi. Tehát eljegyezkednek, a -lakodalomra is kitűzik az időt. A lakodalmat a leány kastélyában akarják -ellakni. A vőlegény ott hál. A vendégség egy része is ott van már este. -Reggelre azonban a vőlegény eltünik. - -Képzelheted, micsoda bomlás volt ott! A menyasszony sirt és ájuldozott. -A lányok hüledeztek. A férfiak a markukba mosolyogtak. A mamák -szétvitték a pletykát az ország minden tája felé. - -Persze mindenki azt gondolta, hogy a vőlegény a menyasszonytól szökött -meg, de a menyasszony nem hitte azt egy pillanatra se. Napokig, hetekig -kerestette, kereste maga is. - -Megtudta, hogy utoljára egy kerülő beszélt vele. A kerülő azt -jelentette, hogy egy szép vadkant látott a hegyoldalban. Aztán -megtudták, hogy egy puska hiányzik a kastélyból. A fiatal gróf bizonyára -arra gondolt, hogy a vadkant hamarosan lelövi az ünnep örömére, és -visszatér. Átkutatták az erdőt százszorosan. Falevél se maradt -fordítatlan a földön. Hasztalan: se puskája, se ruhája, még csak egy -gombja se találódott meg soha. - -Elképzelheted, hogy a menyasszony mennyire gyászolta. Nem is ment -férjhez. Megöregedett, nagyon is korán megőszült, megvénült. Ma már -olyan vénség, hogy az orra összeér az állával. - -Hát barátom mi történik? - -Ötvenhat esztendő elmúltával beállít egy ismeretlen pap a -gróf-asszonyhoz és egy tallér nagyságu medájont nyujt át neki: - -– Ösmeri-e méltóságod ezt a tárgyat? - -A hölgy szeme rámeredt a medájonra: - -– Istenem! Hiszen ez Miklósé volt! - -Akkor a pap elmondta, hogy tíz évvel előbb egy öreg rab a munkácsi -várban gyónt neki, s a gyónásban megbízta azzal, hagy ha meghal, keresse -meg, ki volt az az úr, aki 1847-ben eltünt valamelyik úri családból. -Annak a családnak adja át azt a medajont. - -– Dehát hogy jutott ez az ő kezébe? Hova lett az én Miklósom? - -– Miklós urat az az ember megölte. Rájogosított arra, hogy azt is -elmondjam. A rab, – akkor még fiatal gonosztevő, – az erdőben bujdosott. -És az erdőszélen egy vadkörtefán készült azon este meghálni. A -holdfénynél látta, hogy egy fiatal úr puskásan siet be az erdőbe. Arra -gondolt, hogy annak a ruhájában és puskájával, pénzével átjuthat -vadászalakban Romániába. Rávetette hát magát a fáról, és a fiatalembert -megfojtotta. - -Az öreg hölgy egyik ájulásból a másikba dőlt. De mihelyt felocsúdott, -sirva kérdezte tovább: - -– És hova tette az a gonosz lélek, hova tette az én kedves Miklósomat? - -– A gyilkosság helyétől nem messze van egy domb. Azt mondja, ott egy -gödröt talált, abba vonszolta az áldozatát. - -– És ez a medajon? - -– Ezt a gróf nyakáról szakította le. Az aranyláncot eladta. A képet egy -határkő mellé csusztatta be. Megbizott azzal, hogy keressem meg és adjam -át a családnak. Egyebet nem téríthet meg. Könnyü volt kinyomoznom az -eltüntnek a nevét. Azt is megtudtam, hogy az elhunyt méltóságodnak a -vőlegénye volt. De a családjából már nem él senki. A medajonnal hát -vártam. Tegnap értesültem arról, hogy az agg bűnös meghalt. Azonnal -vonatra ültem, hogy méltóságodat a gyónási megbízásból értesítsem. - -A pap azzal átadta a medajont és elbúcsúzott. - -A grófhölgy meg aznap útra kelt. Drága érckoporsót vitt innen magával, -hogy abba takarja a megölt vőlegény tetemeit. A saját családi -sirboltjába akarta eltemettetni. - -A község bírája elrendelte az ásatást a dombtetőn. Pünkösd előtt való -napon mentek ki. A szolgabíró is ott volt, a helybeli pap is. - -Mingyárt az első ásónyomokra fehér csontok fordultak ki a földből. - -A grófhölgy könnyes szemmel szedte fel, és gyüjtötte össze egy nagy -fekete kendőbe. Senkinek másnak nem engedett hozzájok nyulni. - -Néma csendben folyt tovább az ásás. A hatósági emberek a kalapjokat -levéve nézték. - -A következő ásónyomokra csigolyák, lábszárak, karcsontok fordultak elő… - -Csak az volt a különös, hogy több volt a csont, mint amennyi egy -embernek szokott lenni. - -– Ovatosan, ovatosan! – rebegte a hölgy. Inkább csak kézzel szedjék a -földet! - -A földben már akkor szürke és krétaporos rétegek látszottak. Azok között -még több csont hevert. - -Egyszercsak kifordul egy koponya is. - -Az öreg hölgy sikolt és elájul. - -Mikor fellocsolják, két koponyát lát a terítőn. - -– Mit jelent ez? – kérdezi elbámulva. - -A szolgabiró a vállát vonogatva, zavarodott arccal feleli: - -– Bizony méltóságos grófnő nem akartam előbb szólni, de most már meg -kell mondanom, hogy ez a domb itt akasztóhely volt valamikor. Az a -gyilkos azért talált itt gödröt, mert az akasztófák alá gödröt szoktak -ásni, hogy a tetem beleessen. A gödörbe már előre néhány kosár meszet -szoktak vetni. Kétségtelen, hogy az akasztott ember már benne volt, -mikor a gyilkos idevonszolta az áldozatát, és ő mind a kettőjüket -behányta földdel. - -– Dehát melyik az én vőlegényemnek a feje? Melyik? - -Emelgetik, nézegetik a koponyákat. Tünődnek, tanakodnak. Nem tudják. - -– Meg kell tudni ki volt a felakasztott, – mondja végre a szolgabíró. -Akkor aztán valamelyik orvos megválasztja, hogy melyik az akasztott -emberé? - -Mingyárt nekifognak a levéltár felhányásának. Keresik pincében, -padláson. Végre egy hét mulva rátalálnak. - -Hát az akasztott ember egy Piros Tóni nevü huszonnégy éves rablógyilkos -volt. Az iratok elmondták, hogy paraszt származásu, de mészárosságot -tanult. A bűne az volt, hogy nőket, gyermekeket is megfojtott csupán a -rajtok levő fülbevalóért, gyürüért. - -A községi orvos mingyárt vizsgálat alá fogja a koponyákat, de sehogyse -boldogul. Arcképet kér. - -Csakhogy az nincs. Ami volt a grófról, három olajfestmény, az elégett a -szabadságháborúban egy kastélyégéskor; fénykép nem maradt róla, mert -hisz akkor még kezdetleges találmány volt a fényképezés, s nálunk alig -híréből ismerték. A mészáros haramiának meg éppenséggel nem maradt képe. - -Az orvos azt ajánlotta, hogy vigyék el a koponyát külföldre. A Gall -Ferenc koponyászati tudományának még sok hive találkozik. Azok biztosan -megállapítják. - -És a két koponya vándor-útra indult. Bejárta Németországot, -Franciaországot, Svájcot, Olaszországot. - -A tudósok elkérdezték, hogy a gróf mi táplálékkal élt? micsoda vizen -nőtt fel? micsoda betegségeken ment át? és így tovább. - -Végre is azt mondták: - -– A két koponya nagyon egykorú. Mind a kettő vegyesen táplálkozó -embernek a koponyája. Nem lehet megválasztani. - -És akkor került a két koponya hozzám. - -– Uram, – mondotta az agg hölgy. A világ minden tudósa tudatlan, ha ezt -a két koponyát meg nem tudja különböztetni. Az egyik egy szent emberé -volt, értse meg: egy szent emberé, egy felsőrendü léleké, egy angyalé. A -másik egy gazemberé volt, egy gyilkosé, egy hóhér kezére jutott emberi -fenevadé. Az egyik bölcs volt; a másik írást nem ismerő, buta. És az én -Miklósom főrendü nemes volt, a másik pedig állat. Hát hogy ezt meg ne -lehessen különböztetni!… Hiszen csak gondolja el, hogy egy Deák Ferenc -és egy bihari oláh között nagyobb az értelmi különbség, mint az ürge és -elefánt értelme között. Hát hogy egy ürge fejét ne lehessen -megválasztani az elefántétól! – hiszen ez együgyü beszéd! - -Persze én is az arcképet tudakoltam először, noha sokat nem bíztam abban -se. Hát arckép nincs, de a hölgy azt mondja, hogy minden vonására -emlékszik, csak be kell hunynia a szemét. - -– Hát kezdjük a homloknál. Méltóztassék elmondani apróra, hogy micsoda -mélyedések és domborodások voltak a vőlegény homlokán. Mekkora -terjedelmüek voltak azok? - -De hiába hunyogatta ő a szemét, csak arra emlékezett, hogy a vőlegény -jobboldalt elválasztott hajat viselt és hogy szép pici fekete bajusza -volt; továbbá, hogy mindig mosolygott és hunyorgott, mikor beszélt és -hogy a szavajárása ez volt: _Csodálatos!_ - -– Méltóságos grófnő, – feleltem sajnálkozva, – mindezek a tulajdonságok -olyanok, mint a víz tükrén a kék szín. Ha eltünik a víz, marad a sár, -meg a kő. - -Ezt ő is megértette. De nagyon kért, letérdelve kért, hogy szedjem össze -minden tudományomat, és vessek véget a gyötrelmeinek. - -Hát barátom itt a két koponya: különböztesd meg. Különbség van -valamelyes a kettő között, de ki tudná megmondani, hogy a leporlott bőr, -hús, haj, és egyéb külsőségek milyenek voltak? - -– Mondd neki, hogy temesse el a csontokat együvé. - -– Mindenki azt mondja neki, de ő szegény éppen attól irtózik, hogy a -vőlegénye egy haramiával fog együtt porladozni. - -… E pillanatban belép az orvos szolgája, és jelenti, hogy a grófhölgy -várakozik. - -Az orvos fölugrott és bekisért egy feketeruhás agg hölgyet, az én -ötvösbolti ismerősömet. - -Ugyanazon fekete ruhában volt, csak éppen a pincsijét hagyta el, -bizonyosan a hintóban. - -Félrevonultam az ablakhoz, hogy zavartalanul beszélhessenek. - -– Megvan? – kérdezte a hölgy aggódva. - -– Meg, – felelte határozottan az orvos. - -A nő arca megélénkült. - -– Tehát melyik az? - -Az orvos határozott mozdulattal vette fel az egyik koponyát és -átnyujtotta. - -– Ez. - -Az agg hölgy remegő kézzel vette át. Könnyben áradozó szemmel nézett -reá, s megcsókolta a koponya homlokát. - -– Oh Miklós! Miklós! Hogy így kerültél vissza hozzám! - -És percekig némán, nedves szemmel nézett reá, csak a feje rezgett. - -A koponya némán nézte vissza. - -A teremben ünnepies csend volt ezalatt. - -Aztán a hölgy az orvoshoz fordult: - -– Tehát bizonyos? – kérdezte érzéstől fulladozó hangon. Teljességgel -bizonyos? Miről ismerte meg? Tudtam, hogy meg lehet különböztetni! De az -orvosok oly vakok! Tehát hogyan találta meg a különbséget? - -– Azt majd írásban fogom kifejteni, méltóságos grófnő. Az kérem -tudományos kifejtés tárgya. Lehet, hogy az orvosi egyesületben is -felolvasom. Mert ez érdekes valami… - -– Hogyne! Magam is elmegyek arra. Tehát teljességgel bizonyos? - -– Megbizonyítom méltóságos grófnő kétségbevonhatatlanul. S addig is -becsületszavammal biztosítom. - -– Hálás leszek, örökre hálás szolgája leszek önnek, – rebegte a nő. - -És a koponyát a szivére szorítva könnytől áradozó szemmel távozott. - -Én csak bámultam a barátomat. - -– Te most hazudtál! - -Mosolyogva vont vállat: - -– Orvos vagyok. Mesterségem nem az igazmondás, hanem a gyógyítás. - -– De micsoda bizonyítékokat irsz össze? - -– Semmit. A hölgy hazamegy. Boldog szomorúsággal siratgatja a halottját. -Eszébe se jut az én tudományos fejtegetésem. - -– De ha mégis… - -– Nem hiszem. Ha mégis megtörténne, ha időmúltával eszébe jutna, hogy az -írást kérje, húzom, halasztom. Azt irom, hogy a jegyzeteimet szétszórta -a szolgám. Sok a dolgom stb. De azt hiszem, el fogja felejteni, mert nem -kételkedik többé. - -– Dehát nem bántja a lelkedet az a gondolat, hogy… - -Az orvos vállintott: - -– Hogy bántaná? Nekem a gyógyítás a kötelességem. Főzettel gyógyítok-e -vagy kenőcscsel? pilulával-e vagy hazugsággal? abban a világnak semmi -köze. A fő az, hogy a beteg meggyógyuljon. - -Elgondolkozva távoztam tőle. Mi hát az ember: ha a csontja nem ő; ha a -húsa por; ha a főherceg vére azonegy piros nedv a szobaseprőével. - -Hát mi akkor az ember? - -Bőr? - - - - -Erdei történet. - -A falu negyvennyolcas volt; a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő akart -lenni. Az erdésze volt az egyik kortese. A falu egyrésze nem hajolt. - -– Megálljatok kutyák! – mondotta öklöt rázva az erdész, – jöttök majd ti -is céduláért! - -A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, nem -szedhet az erdőn gallyat. - -* - -Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokon még keményebben -fagyott. Kályha mellé húzódott még a kutya is. - -Tomboréknak nem volt cédulájok. - -Az asszony napok óta nógatta az embert: - -– Erigy be az erdészhez: kérleld meg! - -Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három hold szőlő -minden vagyona. (A falu nagyrésze három-négyholdas szőlősgazda.) -Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával tüzeltek. A -szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s haza hordta a -hátán a fiával, a tizenötéves Imrével. - -De apránkint a szilvafa is elfogyott. - -Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, onnan is -hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ád cédulát a _nyakasoknak_. - -– Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt, – felelte az ember. – -Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot is. Azon aztán -veszünk tüzelőfát bőven. - -Az asztalos meg is nézte a fát, de csak két forintot ígért érte. - -Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre -keményedett. - -Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest, egynéhány szál -forgácsnál. Végre is azt mondta a fiának: - -– Még karácsonkor se legyen meleg szobánk? Eredj ki, édes fiam, az -erdőre. Ilyenkor úgy se jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, szaladj. - -A család becsületes volt, dehát az erdei gally úgyis értéktelen a -grófnak. - -Imre a dereka köré csavart egy kötelet, s kiment délután az erdőre. - -A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló bogáncson -prémként fehérlett a zuzmara. A földeken túl aztán látszott már az erdő. -Az is zuzmarás, – fehér erdő. - -Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is fázott. A -derekát is érdeklette a hideg. - -– Valahol ki van csúszva az ingem, – gondolta Imre. - -S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia a -bekecset, ki kellett volna bontania a kötelet, s hidegben nem szívesen -bontakozik az ember. - -Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka meg-megborzongott. Szemét -a hideg könnyezésre csípte. - -Ösztövér barna gyerek volt különben, kis állu és hosszu orru; korához -képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott vásári -báránybőr-süveg. A kezét a bekecse zsebébe sülyesztve roptatott a hóban. - -Az erdőszélen megállt és hallgatódzott. - -Semmi nesz. Csak néhány fürge cinke cincogása, halk elröppenése. - -Az erdő elején nincsen hullott gally. Beljebb kell hatolni. Ha éppen -találkozik is a kerülővel, azt mondja, hogy madarászni jött. Erre a -kerülő azt kérdi, hogy: hol a lépes vessző? Felelni fogja: Azt -gondoltam, hogy ilyen hidegben kézzel is lehet. - -Mégis aggodalommal lépegetett beljebb. A hó halkan roppogott a lába -alatt. Megállt olykor és körülnézett a mozdulatlan, havas erdőben. - -A fák alatt már itt-ott mutatkozott egy-egy kis töredék, de csak -vékonyka gallyak. Beljebb! Beljebb! Szedni fog olyan egy háti terhet, -hogy három napra is meleg lesz tőle a szoba! - -S képzeletében látta a kis rozsdás bádogkályhát, hogyan pirosodik majd -az oldala, míg benne ropogva, pattogva ég a tűz. Meleg lesz a szobában, -áldott bőségü meleg! Körülülik a kályhát. Az apja odatelepedik a kályha -elé, s időnkint egy-egy borsónyi parazsat illeszt a pipájára. - -Haladt beljebb. Minden huszadik lépésnél megállt, s hallgatódzott. - -Talán félórát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt ötlött a -szemébe. - -Megszeppenve állt meg. - -A folt mozgott… - -Nem medve, valami asszonyféle… - -Megkönnyebbülten lélegzett. - -Mégis leselkedve nézett reá: vajjon kicsoda? Ha a pecsovicsok közül -való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor-fiu is rakodott az erdőn? - -Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig ovakodva -közelített feléje. - -A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett s -hallgatódzott. Körül is pislantott. - -Imre akkor megismerte: - -– Nini, hiszen ez Évi, Buray Évi! - -S megvidámultan indult a leányhoz. - -Buray Éva vele járt iskolába. Hamar-növésü szőke leány. Az iskolában -éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, valahányszor felelnie -kellett. Szégyelte, hogy a kicsinyek közt ő a legnagyobb. Talán a szeme -is azért volt mindig olyan szemérmes. De most már hogy elhagyták az -iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát se húzta a válla közé. - -A leány megrettent, hogy a hó-ropogását meghallotta. Ijedten nézett -Imrére. - -– Ni! Te vagy? - -– Én, – felelte vidáman Imre. - -S benyult a bekecse alá. Elővonta a kötelet. - -Valami nagy barátságban nem voltak, – csak mint az iskolások között -szokott lenni, akik nem egymás közelében ülnek, nem is egyfelé laknak. -De ellenségesek se voltak. Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak. -Imrének is. A tentát maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából, meg -gubacsból. Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte. -„Szépen kérd, akkor adok!“ Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét, -mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány haragudott. -Imre se mert neki szólni. - -Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült tököt vitt -a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor ott: négy fiu és ő. - -Éva a padra tette a tököt, – omlósra sült tojás sárgája színü csemegét, -– s vékony szeletet vágott belőle. Fölvett egy szeletet az ujjával, -piros nyelvét kissé kinyujtotta, s úgy tette rá a szeletet, mint nyalánk -úri lányok az ananászt. - -Egy kisfiu megkívánta s kinyujtotta a kezét. - -– Adj. - -– Kérj szépen! - -– Szépen kérlek, adj. - -– Szebben. - -– Kedves Éva, szépen kérlek… - -Éva adott neki. - -– Adok nektek is, – mondotta a többinek. - -S mindegyiknek vágott. - -Imre a közelökben állt, a falhoz támaszkodva, s nézte őket. - -A leány őt nem kinálta meg. Rá se pillantott. - -Óra-közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel -szólott: - -– Kedves Évi… egy csöppenetes csöppet… - -Éva ránézett. A fiu arcát gyönge pír színezte át. Ő is elpirosodott -kissé a _kedves_ szóra. Aztán fogta az üvegét és bővecskén töltött. - -Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva folyton -kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi ceruzáját, Imre -lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S ha a pör a tanító elé -föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett tanuskodott. Viszont Éva -meg-megosztotta az almáját, aszalt szilváját Imrével. Egyszer Imre a -tentával színig telt üvegkéjébe dugót szorított, s a tenta a szeme közé -fröcskendezett. Valamennyien röhögték. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett -és a kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a -zsebkendőjét nyálazgatta meg és úgy tisztította le a tenta-szennyet -róla. - -Akkor az iskolások sugdosódni kezdtek. Egy fiu gúnyosan ki is kiáltotta, -amit sugdostak: - -– Éva az Imre szeretője! - -A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem szóltak -egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik az iskola -egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán. - -Máskor csak titokban pillantottak egymásra. - -Aztán a vasárnapi iskola is lemult róluk. Nem találkoztak, csak olykor -az utcán vagy a templomban. - -Most az erdőn mind a ketten örömmel néztek egymásra. - -– Te is gallyért jöttél? – kérdezte a leány. - -– Ehe. - -– Itt van bőven. - -– Szedek is. Neked van cédulád? - -– Nincs. - -– Nekem sincs. Ha megfog a kerülő… - -A leány legyintett: - -– Ne félj attól. Én már két hete kijárok. - -– És nem bántottak? - -– Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönne, hozzálapulok a fához. Azér is -vettem fel az anyám kendőjét. - -S összevonta a vállát a kendőben. Elkékült kezébe belelehelt. - -– Ma cudar hideg van, – mondotta Imre. - -Azzal ő is felvett egy ágat, s a térdén ketté törte. - -Éva előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt és összébb szorította -a kötelet. - -– Nem mégy tán még? – kérdezte Imre. - -– Megvárhatlak, – felelte a leány. – Úgy is meg akartam várni, míg -besötétedik. - -Három óra elmúlt már, s a nap pirosítani kezdte a felhőket. - -Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol galyvég -állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt különben nem volt -akkora hó, mint a tisztásokon. - -És a leány a fiu gyüjtéséhez rakogatta már a gallyakat. - -Akkor távoli kutyacsaholás hangzott az erdőben, a falu iránya felől. - -A két gyerek megrettent. - -– Az erdész! – rebegte a leány. - -– Fussunk! - -Hátukra kapták a gallyat, és futásak eredtek be az erdő mélyébe. - -Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott elől a fiu, utána a -leány. Futott mind a kettő kétrét görnyedten a teher alatt. - -A fiu egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s hallgatódzott. A -leány is. - -A kutyaugatás már közelebb hallatszott. - -Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a nagy -lepsifülü vadászkutya!!! - -A leány futott elől, csakúgy lobogott a szoknyája. A fiu utána. A leány -eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiu is eldobta. - -S futottak lelkendezve az ó-erdő felé, amelyben tilos volt a járás meg a -gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni. - -Talán félórát is futottak. A leány jobban bírta, vagyhogy az ijedség -hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak lekapták a fiu -fejéről a sapkát. A fiu érezte, de rémületében nem gondolt vele. A -leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett volna, ha el nem kapja. -Sárga haja fürtökben röpködött utána. - -Végre megállt. Nekiroskadt egy cserfának s pirosra hevülten lihegett. - -A fiu is megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte hallhatóan -dobogott. - -– Csitt… - -A kutyaugatás nem hallatszott többé. - -Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiu is hozzátámaszkodott a -fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett. - -Igy hallgatództak kókadozó fejjel, olykor egymásra pillantva. - -Aztán a leány hátra simította a haját, és felkötötte a kendőjét; -átkeresztezte a mellén és csomóba kötötte hátul. - -– Jaj, ha megfogtak volna, – lihegte mikor szóhoz juthatott. - -– Lett volna nemulass! – felelte a fiu. Még talán be is zártak volna -bennünket. - -Újra hallgatództak. Semmi nesz. - -Egy harkály kopogott valahol a vén fán. - -– Talán csak nem jön erre? – mondotta a fiu aggodalmasan. - -– Meghalljuk, ha a kutya ugat, – felelte a leány. - -– Futunk tovább, akár a világ végéig! - -– Jaj én már nem birom! Nyilallik a két oldalam! - -– Iszen csak kerüljön elém valahol az a kutya! Még ma agyonsujtom egy -kővel! - -– Jaj, talán megszabadít a jó Isten! - -S beszéd közben el-elhallgattak, a távolba füleltek. - -A korai téli est homályzott már a fák közt. Az ég valamennyire -kitisztult. A nyugati felhők szélét haragos piros fény szegélyezte. - -– Szél lesz, – mondotta a fiu. - -– Sötétedik Imre, – szólt a lány, – hogy találjuk meg a fánkat? - -– Későn kerülünk ma haza. - -Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S aggodalmas -arccal hallgattak. - -S néztek egymás arcára, percekig. - -– Milyen szép a szemed, – szólalt meg egyszer a fiu. - -De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: Cserfa alatt ülünk. -Vagy azt mondta volna: Holnap szombat lesz. - -Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a szava -mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el volt nyilva a -szeme. S nagy világoskék szeme volt a leánynak, ártatlan és bánatos. És -a napnyugvás felé volt fordulva. - -A fiu szavára mégis elmosolyodott. Örült a szónak. Asszonyok sokszor -modták már, hogy szép a szeme, de fiu még soha. - -És szeretettel nézett a fiura. - -– Neked is szép a szemed, – mondotta. Én sokszor néztem a szemedet, -mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer haragudtunk is. - -– Én nem. Te haragudtál. - -– Nem, én szívemből nem… - -– Hát csak úgy? - -– Csak. - -– De talán már mehetnénk. A süvegemet is meg kell keresnem. - -Fölkeltek és a saját nyomaikon indultak vissza. - -Itt-ott vadnyomok is voltak láthatók. - -A fiu egy helyen megállt. - -– Nézd már Évi: szarvasnyom! - -– Én láttam a szarvast is, – felelte a leány. - -– Igazán? - -– A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra nézek, -hát egy öreg szarvas… Az erdő királya… Volt akkora mint… Szép két -ágas-bogas szarva volt. Akkora mint a két karom, de még nagyobb is. - -– Őzet már én is láttam. - -– Aztán ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a szarvát, és -riccs-reccs eliramodott a fák közt. - -– Szerettem volna látni, – mondotta a fiu. - -A fejére tette a kezét s a fák homályába nézett. - -– Csitt… - -Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor éjjel -nyári zápor fut át a falun. - -– Ihol a szél, – mondotta a fiu. - -Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. Sűrű -havazásként hullott a zuzmara a fejükre. - -– Ugy-e mondtam! – kiáltotta a fiu a fejét megrázva. - -A leány is az arcára vonta a melegkendőt. Fázósan összeborzadt. - -A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti sötétség is -homályosabbá vált. A szél ropogva rázta a fákat, s fagyosan suhant a -nyakuk közé. A havat is fujta ide-oda, mintha láthatatlan szellemek -söpörnék az erdőt. - -Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten behúzták -a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél oldalt kapdosta -Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. Minduntalan havat csapott -az arcukba. - -– Istenem! – sírta magában a leány, – hogyan jutok haza? - -– Ne maradozz el! – kiáltott a fiu. - -S kis gyűrött piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, hogy bekötheti-e -vele a fejét? De kicsi volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe. - -A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a fákat -kikerüljék. Az ó-erdőből csak ki bírtak irányozódni, de a cseplesz -sűrűjében minduntalan fákba ütköztek. A szemüket behunyva kellett -menniök. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak. Imre maga elé -tartotta a kezét; Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az arcára. A -szoknyája is recsegve hasadozott. A lábuk botladozott. - -És a szél már harsogva tördelte az erdőt. - -Imre valami hirtelen-lejtőbe lódult bele. - -Megdöbbenve állt meg. Amikor futottak, nem értek akkora lejtőt. - -– Eltévedtünk! - -A leány reszketett. - -– Emerre kell tartanunk, – rebegte, – hidd el, Imre, hogy erre. A szél -terelt el bennünket az irányból. - -S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek rémlett -a tájék. Erdőben a fák oly egyformák! kivált, ha sötét is van. - -De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat fordítottak a -szélnek, aztán újra tovább láboltak a hóban. - -Talán egy órát is mentek már. Arra nem is gondoltak többé, hogy a sapkát -meg a fájokat megtalálják. - -Csak haza bírjanak jutni! - -Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert szélroham érte -őket. A mélyben elsuhogott a fejök felett. - -– Pihenjünk, Imre, – mondotta a leány, – már nem bírom. - -– Várj, talán valami száraz helyet találunk, – felelte a fiu. - -S kikepesztettek a tulsó emelkedőre. Lassabban mentek tovább. - -Vékony fák helyett öregek közé jutottak. Fekete óriásokként álltak a fák -a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal integettek volna… - -– Megint az ó-erdőben vagyunk, – szólt megdöbbenve a fiu. - -Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A leány leült -és szepegett. - -– Sohse ríjj, – vigasztalta a fiu. Addig megyünk, míg ki nem találunk. - -– Sohse találunk ki! - -– Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön a hold -is. - -– Megvernek otthon… - -– Engem meg a süvegemért vernek meg. Dehát majd megmondjuk, hogy… -Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél tört eleget. Még az is -meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is… - -Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. Kifelé -iparkodtak az ó-erdőből. De merre van „kifelé?“ - -Már nem fáztak annyira. Sőt meleget éreztek kezükben, lábukban. Imrének -a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna. - -De a szél csak nem akart csillapodni. - -Egy erős fuvat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak elvánszorogni egy -öreg fáig, amelynek erős alsó ágai óriás fekete kígyókként nyultak bele -a homályba. - -– Nem lehet tovább! - -A fiu megkereste a fa enyhe oldalát. Hó is alig volt ott. Leült. - -– Ülj ide, – szólott, – itt nem ér a szél. - -A leány melléje kuporodott. - -– Most már mindegy, – mondotta vigasztalón a fiu, – meg kell várnunk a -holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk. - -Szorosan összebujtak. A leány megoldta hátul a kendőjét, s rátakarta a -fiu fejére is. - -– Hogy ne fázz, – mondotta. - -S a kendő végét átvette a fiu mellén. - -– Ugy-e, jó így? - -– Jó, – felelte hálásan a fiu. Irtómód fázott már a fejem. - -Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejöket összetartották, -hogy ne fázzanak. - -– Csak volna gyufám, – mondotta a fiu, – tüzet raknék itt a faoldalában. - -– A szoknyám is lehasadt, – felelte aggodalmasan a leány. - -A fiu egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett kezével -alig bírta összemarkolni, s a szájába tenni. - -– Kutyául szomjas vagyok. - -– Én is, – mondta szomorúan a leány. - -S ették a havat. - -– No nem lesz ez mindig így, – szólalt meg idő multán a fiu, – én ugyan -nem töltök több telet itthon. - -– Hát? - -– Fölmegyek Pestre. - -– Csak nem? - -– De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyü az élet. Az ő -bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él. - -– Hogyhogy? - -– Hát ujságot árul az utcán. Ahány ujságot elad, annyi fillér az övé. -Száz ujságot is elad egy nap, de néha kétszázat is. - -– Igaz az? - -– Megesküdött szentucscséval, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még több -ujságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka van, meg jó -lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz az élet, Éva! -Mindennap zsemlyét eszek! Majd meglátod, ha karácsonyonkint hazajövök… -Rám se ösmersz. - -Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A fiu -behúzta a nyakát. - -Aztán a leány szólalt meg: - -– Hozz nekem valamit. - -– Hozok, amit akarsz. - -– Egy kékbársony pántlikát szeretnék, keskenyet, amilyen a jegyző úr -lányának van. Azt mondják, nem drága… - -– Mindegy, ha drága is. Megveszem én neked. - -Aztán ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit Éva: elviszlek -magammal. El én. Elveszlek feleségül. - -– Oh, hazudsz! - -– De Isten szent uccse nem hazudok. - -– Osztán elviszel Pestre? - -– El. Te is árulsz ujságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk enni minden -reggel. - -– De te… hát te… iszen te engem sohse szerettél… - -– Nem? Hát nem emlékszel?… Igaz, hogy régen volt… Mikor iskolába -jártunk… - -A leány még szorosabban simult a fiuhoz. A sötétségben szinte fénylett a -szeme. Arcát a fiu arcához szoritotta. A nyakát félkarral átölelte. - -– Te, Imre… – gügyögte boldogan. - -A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. A két -gyermek fázása elmult. Valami kellemes zsibbadtság állta el a testüket. - -– Te, Imre, – mondta lágy hangon a leány, – osztán hogyan fogunk -esküdni? - -– Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám lesz… Uras. -Olyan mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy piac, ahol -olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan az, mint a -vadonatúj. - -– És nekem is veszel? - -– Hogyne. - -– Fehér ruhát? - -– A legfehérebbet. - -– És hosszu fátyolt? - -– Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy… Elviszem a -bádogiskátulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az pénzzel. - -– Istenem… Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? Selyemruha -volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem kívánom tőled… Mert -az drága. - -– Drága? Akinek pénze van, annak semmise drága. Veszek én neked, Éva, -selyemcipőt is, meg selyemkeztyűt is. Úgy jársz, mint a legfajinabb -úriasszonyok. Aztán tartunk otthon mindenféle madarat. A rigómat is -elviszem, meg a csízemet. Cinegét is fogok egypárt addig. Lesz egy szép -úri szobánk, csupa köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes, -mint falun van. Oszt esténkint összeülünk a kályha mellett. Danolunk. -Ott szénnel fűtenek, azt mondja a Jani. - -– Istenem, de szépeket beszélsz… - -Megcsókolta a fiu arcát kétszer. A fiu egy perc múlva visszacsókolta. S -kisideig hallgattak. - -– De nem ellenzik-e majd? – szólalt meg azután a leány. - -– Miért? – felelte álmosan a fiu. – Ki ellenezné? - -– Anyád. - -A fiu vállat vont: - -– Anyám? Mért ellenezné? Te jó leány vagy. - -– De szegény vagyok. - -– Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg kályhánk. Sütünk -rajta almát. - -– Az ablakra csipkekárpitot veszünk. - -– A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, Szent Imrét, meg egy -csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, mikor búcsún -voltam keresztapáméknál. - -És ásított. - -Ismét hallgattak. - -A leány bágyadtan rebegte: - -– Ne végy selyemruhát… mégis drága. Pedig milyen szép! Csak egyszer -szeretnék fehér selyembe lenni, csak egyszer… Nekem még bőrcipőm se volt -soha. - -És ismét hallgattak. - -– Haj de álmos vagyok, – szólt a fiu, a szemepilláját emelgetve. – -Keljünk fel tán, és… Azt mondják, nem jó elaludni… - -– Én is hallottam, – felelte bágyadtan a leány. - -– Megfagy az ember. - -De azért ülve maradtak. Időnkint egyik is, másik is rebegett valamit. De -már csak a maga gondolatát mondta mindegyik. - -– A királyhoz is bemegyek, – rebegte a fiu. – Látni fogom a koronát… a -fején… - -Egy percnyi csend… - -– Az oltár csupa égő gyertya… – gügyögi a leány. - -Percekig tartó csend. - -– A korona igazi aranyból van… – mondja a fiu. - -És akkor megmozdította a kezét, mintha köteléket érezne rajta. Bágyadtan -rebegte: - -– Te… Éva… el ne aludj… - -– Nem. Hallod… Muzsikálnak… Valahol messze… Csupa vékony hegedü… - -A fiu lecsüggesztette álomtól nehezült fejét. - -– A király koronája milyen fényes… – motyogta behunyt szemmel. - -A leánynak már alig mozgott az ajka. - -– Hallod, milyen szépen… szépen… muzsikálnak… - -S feje a fiunak a vállára hajlott… - -* - -A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz símultan, fejöket -összehajtottan. - -A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy szarvas. - -Sokágu koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a hó-por. Az -orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, lehullott moháról, és -legelgetett. - -Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos fejét. - -Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt hunyva. -Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként fénylő fehér -zuzmarával. - -A szarvas rájok bámult. - -Aztán nyugodtan legelt tovább. - - - - -A dugóhuzó. - -Nyári regg egy vidéki városban. Egy terebélyes épület előtt sok gatyás -ember és tarka szoknya; kocsik és szénázó lovak. Egy szürke-kalapos urat -is pillantok meg a sokaságban. A fehér-szalagos völgyes kalapot tíz éve -ismerem. - -– Mi van itt Bálintkám? Talán bizony katonasorozás? - -– Dehogyis, – feleli Bálint, kövér kezével legyintve, – törvényház ez. - -– Csak nem rólad ítélkeznek tán? - -– Nem hálistennek. Egy béresem van bajban. - -– Gyujtogatás? Verekedés? - -– Még annál is rosszabb. - -– Ember-ölés? - -– Az a teremtésit. Aligha meg nem ismerkedik a hóhérral. - -A felhőkre pillantott, mert boruldozott az ég. Sötét felhők gomolyogtak -a város felett; morgott is már. - -– Kellene az esső, nagyon kellene, – mondogatta Bálint. - -Bementem vele a tárgyalásra. Ő egyelőre a tanuk szobájába tért. Én -beültem egy üres padba, mingyárt az elsőbe. Azt a falusiak nem merték -megszállani. - -Egy legényt vezettek be a szuronyos őrök, egy vastag-derekú fiatal -paraszt legényt. Gyolcsingben, gatyában. Olyat se láttam még vádlottak -padján. - -Belépésekor meghullámzott a falusi sokaság s valami nyöszörgő jajgatás -hangzott az egyik padból. Egy öreg asszony jajgatott a kezét csapkodva: - -– Jahahaaaj, kegyelmezzenek, irgalmazzanak a fiamnak… nagyságos főbíró -uraim… - -Az őrök kilökdösték a teremből. - -Míg a bűniratokat olvasták, szétpillantottam a besereglett falusi népen. -Mind egyfaragásu komoly barna ember; üstökös hajuak és szögletes orruak. -A nők soványak, naptól pörköltek, de selyemkendő virít sárgán, pirosan, -kéken a fejükön. A leányok is fakók, s még cifrább ruhásak; a hajukat -régiesen a fejükre ragasztva viselik, és emmiatt formátlanok. Csak a -szemök csillog okosan. - -– Mi neved? – kérdezte az elnök. - -A legény egyet köszörintett a torkán. - -– Dobos Menyhárt, szolgálatjára. - -Az arcán meg a szemén a fogság bágyasztó levegője meglátszott. A haja -neki is üstökös-borzas, mint a többi falusi embernek. - -– Hány esztendős vagy? - -– Huszonnégy, instálom. - -– Az a vád reád, hogy megölted Nagy Máté kocsist. Bünösnek érzed-e -magadat? - -A legény vállat vont: - -– Nem tudom instálom… - -– Már hogyne tudnád. Magadnak ártasz, ha nem az igazat mondod. - -A legény a padlóra pislogott: - -– Megmondom igazán. Némelyik órába hibáztatom a haragomat,… másik órába… -azt gondolom…, ha megint úgy kerülnék vele szembe, megintsak al lenne a -vége, hogy engem vasra vernének. - -– Hát szándékosan ölted meg? - -A legény emelgette a vállát, szemöldökét: - -– Hát… nem csupa véletlenül… - -– Mondd el hogyan történt? - -– Úgy történt instálom, hogy… Kisasszony napján búcsú vót nálunk. Aztán… -ő is odajött az ivóba. Oszt mondok neki: - -– Egy szavam vóna, vagy kettő, Máté bátyám. - -– Hallom, aszongya. - -– Hát mondok, kend nem idevalósi ember, csak átszegődött az urasághó -kocsisnak, hát kend nem tudhassa hogy mi nálunk a törvény? Mert mondok -minden házba más a szokás, minden faluba más a törvény. - -Rám böffen erre nagy vörös képpel, hogy aszongya: - -– Énvelem ilyen fenhangon ne beszélj! - -– Mondok hát kicsoda kend? Azér hogy öspörös kocsissa vót? Láttam én mán -nagyobb kokast is az urak szemetdombján. - -Csak igy kezdődött ilyen csöndesen. De ő akkor mán fujt, morgott. Oszt -aszongya, hogy aszongya: - -– Elhallgass, te dugóhúzó! - -Erre aztán énbennem is lobbot vetett a harag: - -– Ne mondja énnekem senki hogy dugóhúzó! Mert én katonaviselt ember -vagyok. - -Aztán… elbántam vele. - -– Erre kést kaptál rá. - -A legény bólintott. - -Az elnök fölvett egy fanyelü keskenyvasu kést. - -– Ez volt az a kés? - -– Az. - -– A csizmádszárában vitted oda. - -– Abban. - -– Előre készültél a szóváltásra? - -– Nem mondhatnám. Mert nem tudtam, hogy odajön. - -– Ez a kés meg van köszörülve. - -– Megköszörültem. - -– Minek köszörülted meg? - -A legény a padlóra pislogott: - -– Dohányt aprítani. - -– Hát azért vitted a korcsmába, hogy dohányt apríts? - -– Nem. Csak éppen betoszintottam a csizmám szárába. - -– Dehát minek taszitottad be? - -– Az ember nem tudhassa, mikor kocsmába megy… - -– És csak azért haragudtál meg rá, mert azt mondta: dugóhúzó. - -– Ne mondja nekem azt senki. - -– Dehát mit jelent az? - -– Hát… tetszik tudni, én szoktam szolgálni a kertbe, mikor az -uraságunkho vendég jön. Olyankor rámadják az esüst-pitykés ruhát, oszt -aznap belső szolga vagyok. - -– Dehát olyan nagy sértés az, ha valakinek azt mondják: dugóhúzó? - -A legény nem felelt. - -Az első tanu egy jámborképü szálas legény volt, szintén béres; -Menyhártnak barátja. - -Az elnök figyelmeztette, hogy igazat mondjon, mert lehet hogy meg kell -esküdnie a szavára. - -– Ugy mondom ahogy igaz, – kezdte a legény. Menyhárt már akkor kezdett a -kocsisra görbén nézni, mikor a kocsis az urho került. Ugy mondom ahogy -igaz. Mer hogy a kocsis magányos ember vót, ott adtak neki enni az -uraság konyháján. Ugy is vót a szegődsége. Oszt hogy az Örzse -megtetszett a kocsisnak, hát azon forgott az esze, hogy jó lenne űneki. -Még nekem is megemlítette, hogy aszongya: Ügyes kis sarkon forgó jány ez -az Örzse. Az Isten is nekem teremtette; mit gondolsz? – Mondok: Menyhárt -is éppen így beszél. – Aszongya: Nem teszi őt a lány énelejbém. - -– Csak a tárgynál maradjon, – szólott rá az elnök. - -– Ugy mondom ahogy igaz, – felelte egyet nyelve a legény. Egyszer hogy a -kertben ástam, kihallatszott a konyhaablakon, hogy a tekintetes asszony -is hozzá-biztatja a leányt: – Nem is lenne rossz, aszongya, ha a -kocsisho hozzámennél, mer aszongya neked is jobb, ha nem kerülsz ki a -faluba, szolgálhatsz tovább nálunk. De a tekintetes asszony semmitse -tudott Menyhártról. - -– Csak arról beszéljen barátom, hogy ebben az ügyben mit tud? hogyan -vesztek össze? hogyan ölte meg ez a legény a kocsist? - -– Hát úgymondom ahogy igaz: az Örzse miatt vót az összeveszés. Mer a -Menyhárt aszongya hogy: – Hogy a dühös kígyó járja meg ezt a kocsist, -mióta ez idejött, még az éccakai álmomat is megrontotta. Ugy mondom -ahogy igaz. - -– Fenyegette-e előbb a kocsist? - -– Nem hallottam. - -– Hát azt mondta-e hogy meg fogja ölni? - -– Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy aszongya: Meglássátok még -törvény kezire kerülök emmiatt a dömhes miatt. Ugy mondom… - -– Mi az a dömhes? - -– Hát hogy olyan nagyétkü ember vót, azér mondta úgy. - -A védő ügyvéd, egy fiatal aranypápaszemes ember közbe-szólt: - -– Engedelmet kérek, hogy kérdést intézzek a tanuhoz. - -– Tessék. - -– Ön azt mondja, hogy a meggyilkolt nagyobb ember volt Menyhártnál. - -– Nagyobb másfél fejjel. - -– És erősebb is. - -– Sokkal. - -– Kérem ezt jegyzőkönyvbe venni. - -A tanu aztán sok elnöki rendre-rándítás között elmondta, hogy a -kocsmában Menyhárt csak csöndesen mulatott. A kocsis később érkezett. -Csak annyit látott, hogy Menyhárt leült vele szemben az asztalhoz. Aztán -ő táncolni ment. Mikorra ismét rájok fordult a figyelme, már akkor -veszekedtek. A kocsis pofon ütötte Menyhártot. - -A védő ügyvéd ezt ismét feliratta. Az elnök magához szólította a -vádlottat: - -– Hát miért nem mondtad, hogy pofon vágott? - -Menyhárt röstelkedve felelt: - -– Elfelejtettem. - -– Elfelejtetted? Hogy lehet pofont elfelejteni? - -Menyhárt vállat vont: - -– Katona vótam én… - -Következett egy őszes zömök ember, az uraság béresgazdája. Az is azon -kezdte, hogy a kocsis volt az oka mindennek. Mert ha az oda nem -szegődik, Menyhárt se került volna bele a szorosba. Dehát az Isten úgy -akarta… - -– Milyen természetü ember ez a Menyhárt? - -– Jó gyerek ez uram, – felelte az öreg a kalapja szegélyét simogatva, – -ámbátor ha megboszantják, hamar szembepöndörödik. De attul nem került -volna ilyen bajba. - -– Maga ott ült az asztalnál mikor az a szóváltás történt. Mondja el -miképpen történt? - -– Nem tudom én azt már tekintetes uram. Csak azt tudom, hogy csöndes -beszélgetéssel kezdődött. Ámbátor hamar élire fordult. Mer aszongya a -Menyhárt: Minden háznál más a szokás, minden faluba más a törvény. Kend -nem idevalósi, hát nem tudhassa. A kocsis mingyár felgördült reá, hogy -aszongya: - -– Mit csiripelsz itt nekem? - -– Értsük meg egymást, – mondotta erre Menyhárt, szölideden. - -Még csodáltam is hogy ez a tűzkő-ember olyan szölideden beszél. - -– Értsük meg egymást, aszongya, minálunk az a törvény, hogy ha -valamelyik leány le van foglalva, hát le van foglalva; – ez a becsület! - -A kocsis egyet horkan, oszt aszongya: - -– Te tanítasz-e engöm böcsületre, te dugóhúzó? - -Akkor én éppen elfordultam, mert követem a bagót piszkáltam ki a -pipámból. Mikorra a pipámat a számba vettem, mán akkor egymáson -fenteregtek. Még a boromat is kidöntötték. - -– Hát a kocsist a pofon után azonnal késsel rohanta meg ez a legény? - -– Hát bizony… - -– És a kocsisnál nem volt kés? - -– Lehetett nála, de csak olyan bicskaféle. Mert avval szokott enni. - -– Hát nem védekezett a kocsis? - -– Védekezett biz a. Mondom, hogy a boromat is kidöntötték. Mert tetszik -tudni, ahogy Menyhárt előrántotta a csizmaszárból a disznóölő kést, hát -a kocsis felkapott egy széket, oszt avval ütötte le a boromat. - -Az ügyész szólalt meg: - -– Dehát kend hazudott az imént… - -– Én? - -– Azt mondta, hogy csak akkor nézett fel mikor már egymáson hemperegtek. -Most meg elmondja, hogy a kocsis széket ragadott. - -Az öreg boszusan pillantott: - -– Hászen azér láthattam, mer a szék a fejem fölött forgott. - -A védő ügyvéd azt kérdezte, hogy Menyhárt mennyit ivott a szóváltás -előtt? - -– Azt nem tudom könyörgöm, mer én korábban mentem oda, nem néztem. - -Az esső megeredt. Nagy cseppek koppantak a terem ablakaihoz. Bent -fülledt volt a levegő. - -Következett a korcsmáros, Spitzer nevü Bulanzsé szakállu ötvenéves -ember. Fakó fekete redengot volt rajta, és a lábán sárga cipő. Sápadtan -és remegő szakállal beszélt. A vállát közben a füléig vonogatta. Ő -persze nem látott semmit, nem hallott semmit. Csak a lármára ment oda. Ő -nem tehet arról, hogy ilyen szerencsétlenség történt. Búcsúkor mindig -van verekedés. Őt azért felelősségre nem vonták soha. Ő nem csendőr. -Neki polgári kötelessége a bormérés. A legény különben másfél liter bort -rendelt, de az nem azt jelenti, hogy annyit ivott, mert a falubeli -parasztok egymásnak töltenek. Ihatott kétszer annyit is. - -A védő ezt ismét megjegyeztette. - -Következett valami nyolc más tanu, köztük Bálint barátom is. - -Ő mingyárt azon kezdte, hogy a nép gondolkodását ajánlotta a törvényszék -figyelmébe. - -– Ez a Menyhárt derék dolgos ügyes fiu. Én ugyan nem tudtam arról -semmit, hogy a cselédem iránt érdeklődik, mert ha tudom, nem engedem, -hogy a kocsis vizet zavarjon. Igazán nem hibáztatom őt tisztelt -törvényszék, mert… - -Az elnök figyelmeztette Bálint urat, hogy tanunak szólították be, -nempedig védőügyvédnek. - -Bálint erre megboszankodott és duzzogva felelte: - -– Hát kérem tessék kérdezni, felelek. - -Aztán csak igennel és nemmel felelgetett. - -Mikor azonban az elnök elküldte volna, megszólalt: - -– A tárgyalásnak egy fontos pontját óhajtanám megvilágítani, de persze -azt igennel és nemmel elmondani nem tudom. - -– Hát beszéljen ahogy óhajt. - -– Hogy olyan sokáig várattak, bejöttem a tanuk szobájából a tárgyaló -terembe és hallottam, hogy a dugóhúzó kifejezést a tisztelt törvényszék -üres oknak tekinti. A mesebeli farkas szavának a bárányhoz. Minthogy ez -sulylyal esik az igazság fontjába, ezt óhajtom megvilágítani, ha szabad. - -– Tessék. - -– Ez a legény néha az asztalnál szolgál, mikor vendég van a házamnál. A -mult nyáron is, egyszer hogy vendégem volt, a kertben kártyáztunk, és ez -a fiu sört hozott fel a pincéből. Egyszer ahogy oldalt pillantok, látom, -hogy az orgonabokor mögött Menyhárt egy sörös üvegből kortyogat. Emberi -valami. Mégis rászóltam, hogy mondok: Mit csinálsz Menyhárt! Erre ő -ijedtében így felelt: A dugót húzom a fogammal! Hogy ezt megnevettük, a -cselédség is mulatott rajta. Ismerni kell uraim a népet. Inkább kiáll -egy fejbeütést, mintsem hogy gúnyoló szót halljon. - -A védőügyvéd ezt is beiratta a jegyzőkönyvbe. Bálint úr diadalmas arccal -ült le mellém. - -Következő tanunak a biró a leányt hivatta. - -A teremben mozgolódás támadt. A városi hölgyek kiváncsian nyujtogatták a -nyakukat a vérontás okozója felé. - -Egy soványka húsz éves forma leány jelent meg a terem hátulján, és -hatolt a megnyíló soron előre. Öltözete olyan volt mint a többi falusi -leányé: fehér ingváll, zöld selyem mellkendő, rózsaszínü virágos -szoknya; a kezében csipkés kendő. De mingyárt az első pillantásra -szembeötlő volt, hogy a haját nem ragasztja a fejéhez. Szép hamvas barna -haja volt. Olyan volt a fején, mint egy kis szénaboglya. - -Máskülönben nem volt valami szépség: apró ábrándos szemek, kerek fehér -arc és gömbölyü orrocska. Csak a szemöldöke volt erős-vonásu fekete. - -A szemét lesütve állt meg a bíró előtt, látni lehetett rajta, hogy -remeg. - -– Ösmered ezt a legényt? - -A leány a bíróra pillantott aztán a legényre és halkan rebegte: - -– Ösmerem. - -– Volt valami viszonyod vele? - -A leány nem értette. - -– Szeretője voltál neki? - -A lány bólintott. A szeme pilláján könycsepp jelent meg. A zsebkendőjét -a szeméhez emelte. - -A biró folytatta a kérdezést: - -– Eligérkeztél neki? - -A leány ismét bólintott. - -– Dehát a kocsisnak is eligérkeztél. - -A leány fölemelte a fejét: - -– Nem igaz. - -– Hát akkor mért mondta a kocsis, hogy az övé vagy? - -– Mondhatni mondhatta. - -– Hát talán úgy viselkedtél iránta? hogy azt értette. - -– Szó se volt róla. Ő csak a szakácsasszonynak példálódzott, meg a -tekintetes asszonynak, hogy engem elvenne. - -– Dehisz az asszonyoddal beszéltél is róla. - -– Én nem. Csak ők noszogattak, hogy menjek hozzá. Ha vén is, antul -okosabb, meg hogy nem részeges. És másefféléket beszéltek. Nem tudták, -hogy én már eligérkeztem. Én nem mertem szólani. - -– Mért nem mertél? - -– Nem akartam a tekintetes asszonynak a kedve ellen szólni. Meg attól is -tartottam, hogy Menyhártot nem engedik belső szolgálatra. - -– Hát ennek a legénynek igérted, hogy felesége leszel? - -A leány lesütötte a szemét és halkan rebegte: - -– Igértem. - -– Mikor? - -– Régen. - -– Mégis mikor? - -– Mikor elvitték katonának. - -– Akkor bizonyosra mondtad? - -– Bizonyosra. - -– Hogy mondtad? - -– Csak úgy, hogy megvárom, akármeddig odalesz, megvárom. - -– És meddig vártál rá? - -– Három esztendeig. - -A védő kérdezett: - -– Férjhez mehettél volna-e azalatt? - -A leány elmosolyodott: - -– Kétszer is. - -Az ügyész, egy unatkozó arcu szőke pók, folytatta a kérdezést. - -A legényhez fordult: - -– Mikor közölte veled ez a leány, hogy a kocsis szemet vetett reá? - -– Mingyárt elejin mondta. - -– Hogyan mondta? - -– Úgy hogy aszongya: a kocsis többet néz rám mint a tálba. Szólogat is -olykor, de én csak nevetem. - -– Tehát nem panaszosan mondta? - -– Eleinte nem. Csak mikor már hozzábiztatni kezdték. - -– Mikor panaszkodott utolján? - -– A búcsú előtt való estén. - -– Akkor hogyan panaszkodott? - -– Akkor mán keservesen. - -– Mit mondott? - -– Azt mondta, hogy aszongya: Mán nincs maradásom a kocsis mián. Untalan -azt fujják a fülembe, hogy menjek hozzá. A tekintetes asszony különösen. - -– Sirva panaszkodott? - -– Lehet hogy sirt is, nem láttam a sötétbe. Ő belül vót a konyhán, én -kivül a kertbe. - -– Aztán mit mondtál neki? - -– Nem mondtam én semmit se. - -– De magadban gondoltál valamit. - -– Nem gondoltam én semmit. Csak káromkodtam, (Isten bocsá…) Mert tetszik -tudni, keserű falat vót a nekem! - -Az ügyész a leányhoz fordult: - -– Igazat mondott a legény? - -– Igazat. - -– Hát azt mondta-e káromkodás közben, hogy: Majd elbánok én a kocsissal! - -A leány habozva felelt: - -– Nem azt nem mondta. - -Parasztleány létére megérezte a kérdésben a veszedelmet. - -A leány volt az utolsó tanu. Mingyárt utána az ügyész vádlása -következett. - -Az ügyész előre megfontoltnak látta az emberölést. Minden szava -göröngyként esett a vádlott fejére. Fekete festékkel szinezte elénk a -közerkölcsök elfajulását. Citált a rómaiakból és angolokból. -Rámutogatott a bűnnel terhelt legényre, mintha a rómaiak és angolok -egyenesen őrá szabták volna a mondásaikat. Végül csomót kötött a beszéd -végére azzal a követeléssel, hogy Dobos Menyhért emberi fenevadat a -törvény vaskézzel tegye ártalmatlanná. - -A falu csendben és rámeredező szemekkel hallgatta a kemény beszédet. A -vádlott sápadozott. - -Bálint is morgott mellettem. De következett a védő, – az említett -szemüveges éber fiatal ember. Az arra figyelmeztette a törvényszéket, -hogy emberi szívvel itélje meg ezt az ügyet. A vádlott fiatal, -lobbanékony; a kocsis a legnagyobb kincsétől akarta megfosztani. -Gondolják meg, hogy a parasztféle embernek micsoda nagy kérdés a jó -élettárs. Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az asszony nem lukszus, -nem is szoknyás cimbora, hanem az élet terhének hüséges megosztója. -Igavonó-társ. A paraszt már gyermekkorában kiválasztja a többi közül; és -úgy áll rajt a szeme, gondolata, érzése, mint a legnagyobb kincsén. Az -ilyen kiválasztott leányt más nem is meri megközelíteni. S ime -odapottyan egy más faluból való kocsis. Az egyszerre szemet vet reá. A -legény figyelmeztetni akarja szépen okosan. Ő sejti miről van szó: -durván ráförmed. Maga idézi fel a veszélyt. - -Igy fejtette ki a védő, hogy ami történt, nem annyira bűn volt, mint -inkább szerencsétlenség. Ő is citált a rómaiakból és az angolokból. De -neki a rómaiak és az angolok merőben mást mondtak Menyhártra -vonatkozólag. - -A sok falusi fej helyeslőn integetett. Bálint is bológatott mellettem: - -– Nem bírka az ember, kivált aki magyar! Szerencsétlenség volt! Beljebb -csúszott a kés, mint ahogy akarta. - -A törvényszék azután hosszan tanácskozott odabenn. A legény beteg arccal -ült a vádlottak padján. Örzse földre néző bús szemmel állt a közelében. - -Végre a bírák megjelentek, és a nagy csendben felolvasták az itéletet: -öt évi fegyház. - -– Megnyugszik-e? – kérdezte az elnök. - -A legény habozva felelte: - -– Előbb Bözsivel szeretnék szólani. - -Azzal intett a fejével a leánynak. A leány odalépett hozzá. - -– Megvársz-e Bözsi? – kérdezte könnyes szemmel. - -A leány szintén könnyes szemmel nézett reá és bólintott: - -– Meg. - - -[Transcriber's Note: - - -Javítások. - -Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk. - -A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája: - - -22 |Ot nyelven |Öt nyelven - -27 |képrázó szemmel |káprázó szemmel - -75 |konstatálni a ncuraszténiát |konstatálni a neuraszténiát - -76 |hangzott egy parasztkálitás |hangzott egy parasztkiáltás - -86 |helyen meggszüntette |helyen megszüntette - -125 |Nekem a lában |Nekem a lábam - -162 |oda be mas |oda be más - -176 |Évi, Buray Evi! |Évi, Buray Évi!] - - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Átkozott józanság!, by Géza Gárdonyi - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! *** - -***** This file should be named 62620-0.txt or 62620-0.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/6/2/62620/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - diff --git a/old/62620-0.zip b/old/62620-0.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 0d7d410..0000000 --- a/old/62620-0.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h.zip b/old/62620-h.zip Binary files differdeleted file mode 100644 index 0f211c3..0000000 --- a/old/62620-h.zip +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/62620-h.htm b/old/62620-h/62620-h.htm deleted file mode 100644 index aeb4704..0000000 --- a/old/62620-h/62620-h.htm +++ /dev/null @@ -1,6282 +0,0 @@ -<!DOCTYPE html PUBLIC "-//W3C//DTD XHTML 1.0 Strict//EN" - "http://www.w3.org/TR/xhtml1/DTD/xhtml1-strict.dtd"> -<html xmlns="http://www.w3.org/1999/xhtml" xml:lang="hu" lang="hu"> -<head> -<meta name="generator" content= -"HTML Tidy for HTML5 for Linux version 5.7.16" /> -<meta http-equiv="Content-Type" content= -"text/html; charset=utf-8" /> -<meta http-equiv="Content-Style-Type" content="text/css" /> -<title>The Project Gutenberg eBook of Átkozott józanság! by Géza -Gárdonyi</title> - -<style type="text/css"> -/*<![CDATA[*/ -body { - margin-left: 10%; - margin-right: 10%; -} - -h1,h2,h3 { - text-align: center; - clear: both; -} - -h2,h3 { - margin-top: 2em; -} - -p { - margin-top: 0.75em; - margin-bottom: 0.75em; -} - -body > p { - text-align: justify; - text-indent: 1.5em; -} - -hr { - width: 33%; - margin-top: 2em; - margin-bottom: 2em; - margin-left: auto; - margin-right: auto; - clear: both; -} - -hr.chap {width: 65%} -hr.tb {width: 25%;} - -table { - margin-left: auto; - margin-right: auto; -} - -td { - padding-left: 1em; - padding-right: 1em; -} - -.pagenum { -/* visibility: hidden; */ - position: absolute; - right: 2%; - color: gray; - font-size: smaller; - text-align: right; - text-indent:0; -} - -.tdr {text-align: right;} - -.blockquot { - margin-left: 10%; - margin-right: 0%; - text-align: justify; -/* font-size: 0.9em; */ - text-indent: 1.5em; -} - -.center { - text-align: center; - text-indent: 0; -} - -.caption-small {font-weight: bold; font-size: small;} - -.caption {font-weight: bold;} - -.caption-150 {font-weight: bold; font-size: 150%;} - -.figcenter { - margin: auto; - text-align: center; -} - -.poem { -/* margin-left:5%; */ -/* width: 90%; */ -/* font-size: 0.9em; */ - display: table; - margin: auto; - text-align: left; -} - -.poem .stanza { - margin: 1em 0em 1em 0em; -} - -.poem span.i0 { - display: block; - margin-left: 0em; - padding-left: 3em; - text-indent: -3em; -} - -.transnote { - background-color: #E6E6FA; - color: black; - padding: 0.5em; - font-family: sans-serif, serif; - font-size: 0.9em; -} - -.transnote p { - text-align: center; - text-indent: 1.5em; -} -/*]]>*/ -</style> -</head> -<body> - - -<pre> - -The Project Gutenberg EBook of Átkozott józanság!, by Géza Gárdonyi - -This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and most -other parts of the world at no cost and with almost no restrictions -whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it under the terms of -the Project Gutenberg License included with this eBook or online at -www.gutenberg.org. If you are not located in the United States, you'll have -to check the laws of the country where you are located before using this ebook. - -Title: Átkozott józanság! - -Author: Géza Gárdonyi - -Release Date: July 11, 2020 [EBook #62620] - -Language: Hungarian - -Character set encoding: UTF-8 - -*** START OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! *** - - - - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - - - - - - -</pre> - -<div class="transnote"> -<h3>Megjegyzések:</h3> -<p>Az eredeti képek elérhetők innen: <a href= -"http://books.google.com/books?id=pfAsAQAAMAAJ">http://books.google.com/books?id=pfAsAQAAMAAJ</a>.</p> -<p>Facebook oldalunk: <a href= -"http://www.facebook.com/PGHungarianTeam">http://www.facebook.com/PGHungarianTeam</a>.</p> -</div> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="figcenter"><img src="images/cover.jpg" alt="" title= -"" /></div> -<hr class="chap" /> -<p class="center"><span class="caption-150">GÁRDONYI -GÉZA</span></p> -<p> </p> -<h1>ÁTKOZOTT JÓZANSÁG!</h1> -<hr class="tb" /> -<p class="center"><a href="#Page_77">A zöld sfinksz.</a> – <a href= -"#Page_149">A mutter.</a> – <a href="#Page_159">Melyik a kettő -közül?</a> – <a href="#Page_173">Erdei történet.</a> – <a href= -"#Page_193">A dugóhuzó.</a></p> -<p> </p> -<p> </p> -<p class="center"><span class="caption">BUDAPEST 1907</span></p> -<p class="center"><span class="caption">SINGER ÉS WOLFNER -KIADÁSA</span></p> -<p class="center"><i>Minden jogot fentartunk.</i></p> -<p class="center"><span class="caption-small">BUDAPESTI HIRLAP -NYOMDÁJA.</span></p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_3" id= -"Page_3">-3-</a></span></p> -<h2>Átkozott józanság!</h2> -<p>Egy öregúr, egy székely, meg egy csónak. Ezzel kezdődött a -Vaskapu szabályozása.</p> -<p>Az öregúr egy nyári napon jelent meg ott a sziklás vidéken. Mért -vizet és követ. Rajzolt és számokat irt apró zsebkönyvekbe.</p> -<p>A székely evezett, mérőszalagot vont; ónt eregetett a mélybe; -délben főzött, este sátort csinált.</p> -<p>Igy tartott ez augusztus végéig.</p> -<p>Egy este fel se állitották a sátort. Az égen nem volt felhő. A -székely csupán a tábori ágyat bontotta ki. Magának fenyőgalyakból -tördelt egy nyalábra valót. Aztán tüzecskét rakott, hogy a -szunyogok ne alkalmatlankodjanak.</p> -<p>Az öregúr elvégezte a vacsoráját és csibukra gyujtott. A tábori -ágyra heveredve szivta.</p> -<p>A hold akkor sétált fel az égre. Teljes hold volt. -Megvilágitotta a csendes sziklás tájat.</p> -<p>A Duna fénylett mint a kardlap. A sziklák bálvány-alakokká -váltak. Egy szemben levő szikla kővévált sárkánynak látszott. -Mintha valamikor inni akart <span class="pagenum"><a name="Page_4" -id="Page_4">-4-</a></span> volna a Dunából, s gyik-szabásu óriás -fejét éppen nyelésre emelte, mikor kővé meredt.</p> -<p>Ahogy az öregúr csibukozva bámulja azt a kővé vált csodát, -egyszerre emberi árnyék jelenik meg a sárkány hátán. Feljebb és -feljebb hág. Lépeget a feje felé. A taraján felkapaszkodik. -Végigsétál a lapos homlokon. És a sárkány orrán megáll.</p> -<p>Csak nézték, hogy mi az? mit akar ottan? Jól lehetett látni -minden mozdulatát, mert a hold olyanyira világitott, hogy akár -olvasni lehetett volna a világosságánál.</p> -<p>Az árnyékember egy percig ott állt mozdulatlanul, s nézett le a -mélybe. Aztán a levegőbe dőlt, és fejjel lefelé be a Dunába…</p> -<p>A viz nagyot locscsant.</p> -<p>Az öregúr felugrott:</p> -<p>– Hamar a csónakot Istók!</p> -<p>Istók is felpattant a helyéről. Egy perc mulva mind a ketten a -csónakban voltak és minden erejökkel sietést eveztek a sárkányfő -alá.</p> -<p>Az öngyilkos ott kepickélt még a vizben. De már merüldözött. -Mikorra megkaphatták volna, el is merült. A helyén bugyborékolt a -viz.</p> -<p>– Nézz jobbra! – szólt az öregúr, – én majd balra nézek: talán -mégegyszer fölvetődik?</p> -<p>Csakugyan felvetődött. De már akkor alig tikácsolt.</p> -<p>A székely elkapta a karját. Belevonszolták a csónakba.</p> -<p>Úri ruházatu ember volt. Fiatal arcát fekete körszakál -keritette. A ruhája fekete szalonruha.</p> -<p>A parton ipszilont csináltak belőle: megforditották <span class= -"pagenum"><a name="Page_5" id="Page_5">-5-</a></span> fejjel -lefelé, és rázták ki belőle a vizet. Néhány perc mulva -köhögött.</p> -<p>– Rakj a tüzre, – mondotta a mérnök a homlokát törölgetve, – és -tégy fel egy bögre vizet teának.</p> -<p>Aztán odavitték a vizes embert a tüz mellé. Bizony emelniök -kellett, mert a lába csukladozott alatta. S lefektették a fűre. -Betakarták Istóknak a szürével. Istók úgyis csak esernyő helyett -hordozta nyáron a szűrét.</p> -<p>A mérnök teát főzött. Rumot is, cukrot is tett belé bőven. S -megkinálta vele a beteget.</p> -<p>Hát a beteg ivott is belőle. De bágyadt volt. A szemehéját is -alig birta fölnyitni.</p> -<p>A mérnök nem kérdezett tőle semmit, csak ahogy ott feküdt a -beteg, s a tüz fénye rávilágított az arcára, magában tünődött: -Magyar-e vagy oláh? Micsoda szerencsétlenség üzte a Dunába?</p> -<p>Azonban az idegen meghörgült:</p> -<p>– Üsse meg magukat a mennydörgős ménkü!</p> -<p>Magyar! – gondolta örömmel az öregúr.</p> -<p>A beteg pihegő mellel feküdt, s néhány perc mulva ujra -megszólalt:</p> -<p>– Kérek még teát!</p> -<p>A mérnök intett Istóknak, hogy tegye fel ujra az edényt.</p> -<p>S hallgattak.</p> -<p>Az idegen szótlanul itta meg a második csészével is, aztán -beburkolózott az Istók szürébe. Elaludt.</p> -<p>– Ösmered? – kérdezte halkan a mérnök?</p> -<p>Istók a fejét rázta. Különben is úgy felelt volna. Csak akkor -szokott szólni, ha a feje meg a keze nem adta ki a szót.</p> -<p>Reggel a mérnök ébredt fel elsőnek. Tekintete a <span class= -"pagenum"><a name="Page_6" id="Page_6">-6-</a></span> betegre -fordult. A kelő napfénynél látta, hogy divatos gallér van a nyakán, -s a nyakkendője fehér selyemből való. Fehérkezü sovány ember. -Szobai sápadt arc. Az orra dagadt és véres.</p> -<p>De fiatal ember volt, nem lehetett több huszonnyolc évesnél. -Hosszu fekete hajára és halántékára rászáradt a sár. Bizonyára -akkor sározódott be, mikor a parton felforditották.</p> -<p>Valami elkeseredett földbirtokos, – gondolta a mérnök. -Szerencsétlen házas, vagy szerencsétlen kártyás. Össze fog szidni, -hogy minek avatkoztam a dolgába?</p> -<p>Ekközben Istók is fölébredt. A mérnök intett neki, hogy ne -károgja el a reggeli köszöntést.</p> -<p>A székely tüzet rakott, és ismét föltette a teának való -vizet.</p> -<p>A mérnök megteázott, és szivarra gyujtott.</p> -<p>Derült arczu ősz ember volt, jól túl az ötvenen. Vitorla-vászon -ruhát viselt és fehér vászon-sisakot. A mozgásán látszott, hogy -katona volt valamikor.</p> -<p>Az idegen is fölnyitotta a szemét, és mélyen sóhajtott.</p> -<p>– Jó reggelt! – kiáltott rá vigan az öregúr. Főzhetek önnek egy -csésze teát?</p> -<p>– Köszönöm, – felelte fásultan az idegen, – elfogadom.</p> -<p>Fázósan rándult meg a válla. Istókra pillantott:</p> -<p>– Engedd, hogy a szűröd még rajtam maradjon.</p> -<p>Az öregúr szótlanul főzte meg a teát, s átnyujtotta. Eléje tette -a rumos üveget és a kék papirosba burkolt cukrot is.</p> -<p>– Cukrozza, rumozza izlése szerint. <span class= -"pagenum"><a name="Page_7" id="Page_7">-7-</a></span></p> -<p>Az idegen megitta a teát, és visszafeküdt a fűre. Tovább -aludt.</p> -<p>A mérnök intett a székelynek. A székely fogta a mérő póznát, -dolgukra mentek.</p> -<p>Gondolta a mérnök: az idegen beteg ha felébred, majd elmegy -szintén a dolgára. Éppenséggel nem látszott olyan embernek, akivel -másodszor is öröm találkozni.</p> -<p>Azonban délfelé mikor visszatértek a tanyára, az idegent még -alva találták.</p> -<p>A székely csendesen tüzet rakott. Vizet tett fel s tojást -szedett ki a ládából, meg szalonnát, szalámit, sajtot, -kétszersültet. A levest bádogba zárt sürülékből főzték, de -vöröshagymát is apritottak belé, s jól megpaprikázták.</p> -<p>Az idegen fölnyitotta a szemét.</p> -<p>– Jóreggelt másodszor is! – kiáltott rá az öregúr. -Szolgálhatok-e jó paprikás mérnöki levessel?</p> -<p>– Köszönöm, elfogadom, – felelte bágyadtan az idegen.</p> -<p>Szótlanul evett velök. Ebéd végén a zsebébe nyult. Szivartárcát -vont elő. Valami három szivar volt is abban, de csurgott belőlök a -viz.</p> -<p>– Tessék, – szólt az öregúr a maga tárcáját átnyujva.</p> -<p>Az idegen kivont abból egy szivart és megszólalt:</p> -<p>– Illenék megmondanom, hogy ki vagyok. De én nem mondom meg. -Viszont én sem kérdezem, hogy ön kicsoda?</p> -<p>Az öregúr vállat vont:</p> -<p>– Nem vagyok kiváncsi természetü. <span class="pagenum"><a name= -"Page_8" id="Page_8">-8-</a></span></p> -<p>Az idegen folytatta:</p> -<p>– Ön azt véli, hogy megmentett. És hogy én azért hálás vagyok. -Én nem vagyok azért hálás.</p> -<p>– Bocsánat, ha rosszat cselekedtem, – felelte mosolyogva az -öregúr, – de arra gondoltam, hogy ön talán <i>sietett</i>. Alkalmat -óhajtottam önnek szerezni, hogy az ügyet mégegyszer -megfontolja.</p> -<p>– Köszönöm. Megfontoltam én azt kellőképpen.</p> -<p>Kedvetlenül nézett a cipőjére. Az arca sápadt volt, de nem -beteges sárga, hanem inkább fázós. Aztán rátapogatott az orrára, -amelyre nehánycsepp vér cserepesedett és a halántékára, ahova az -iszap ráragasztotta a hajat.</p> -<p>A mérnök vizet öntetett a mosdótálába. A székely odatartotta az -idegennek egy jókora spongyával együtt.</p> -<p>– Ön bizonyára kártyázott és vesztett? – szólalt meg aztán az -öregúr mintha a szivarja füstjének beszélne.</p> -<p>– Én nem kártyázom soha, – felelte az idegen félvállról.</p> -<p>– Hát talán más csapás érte? talán pénzbeli zavarokkal küzd? – -folytatta az öregúr jóságos hangon. Nincs olyan csapás, amit ki ne -lehetne heverni.</p> -<p>– Gazdag vagyok, – felelte az idegen.</p> -<p>– Vagy valami betegség? Nincs olyan betegség, amelynek váratlan -gyógyulása ne lehetne. Lássa kérem az öreg Kneip páterhoz csupa -olyan ember jár, akire már ráadták az utolsó kenetet.</p> -<p>– Sohse voltam beteg.</p> -<p>– Akkor azt kell gondolnom, hogy szerelmi csalódás <span class= -"pagenum"><a name="Page_9" id="Page_9">-9-</a></span> zavarta meg -önt. Hiába, mig az ember fiatal… Dehát azt is meggyógyitja az -idő.</p> -<p>– Engem nem zavart meg soha semmi. Szerelmes én nem voltam -soha.</p> -<p>– Bocsánatot kérek a kérdéseimért, – szólt az öregúr fölkelve, – -nem kiváncsiságból kérdeztem önt, hanem, hogy segitsek ha tudok. -Elvégre emberek vagyunk, és kötelességünk egymáson segíteni, kivált -ha valamelyikünk leroskad az élet terhe alatt.</p> -<p>– Én nem roskadtam le semmiféle teher alatt se, – felelte az -idegen a fejét rázva. Én amit cselekedtem, meggondoltan -cselekedtem.</p> -<p>– Meggondoltan?</p> -<p>– Meggondoltan!</p> -<p>Az öregúr boszusan hümmentett:</p> -<p>– Ugyan kérem, hát lehet ilyet meggondoltan cselekedni? Ha -valaki gyógyithatatlan betegséggel bajlódik, vagy holtig tartó -börtönre van itélve, az cselekedhetik effélét meggondoltan, de -egészséges ember, szabad ember nem ugrik meggondoltan a békák -közé.</p> -<p>Az idegen összevont szemöldökkel nézett a mérnökre, aztán -ugyanúgy maga elé. Végre is vállat vont.</p> -<p>– Nekem az életben nincs semmi örömem, hát minek éljek? Mért néz -rám olyan hitetlenül? Én nem hazudok soha. Nem szorultam rá, hogy -hazudjak. Csak a nők és a gyermekek hazudnak, meg a -szolga-lelkek.</p> -<p>– De kérem én nem mondtam, hogy hazudik ön. Mindössze -megütköztem a szaván, hogy azt mondja, nincs az életben öröme, -holott az imént azt mondta, hogy gazdag és egészséges. Tudja ön mi -a gazdagság? Kérdezze meg azoktól, akik negyven-ötven krajcárért -kapálnak. Kérdezze meg azoktól, akik husz négyszögméternyi -<span class="pagenum"><a name="Page_10" id= -"Page_10">-10-</a></span> kis szobában tizedmagukkal alusznak. -Kérdezze meg azoktól, akik éheznek. S tudja ön mi az egészség? -Menjen be egy kórházba és kérdezze meg ottan. Már engedjen meg -fiatal barátom, aki egészséges is, gazdag is, és mégis megveti az -életet, az nem gondolkodó ember, és meg nem értett frázisként -mondja, hogy <i>Meggondoltan cselekedtem</i>.</p> -<p>Az idegen szeme komoran villant a mérnökre, aztán nyugodtan -felelte:</p> -<p>– Ön engem bolondnak néz. Nekem ugyan közömbös valami, hogy ki -hogyan vélekedik rólam, de ön értelmes embernek látszik, ám mérjük -meg az ön fontján is az én itéletemet. Látni fogja, hogy nekem meg -kell halnom.</p> -<p>Az öregúr leült az ágyra:</p> -<p>– Fogadjunk, – mondotta, – hogy bármit is beszél, ha egészséges -ön, nem kell meghalnia.</p> -<p>– Hát fogadjunk! Mibe?</p> -<p>– Eggyetlenegy szóba, amit úgy hivnak, hogy becsületszó.</p> -<p>– No és aztán?</p> -<p>– Ha elveszti a fogadást, becsületszóra köti magát, hogy megküzd -a rossz gondolatokkal. Ha pedig én vesztem el, szintén -becsületszóra kötelezem magamat, hogy nem húzom ki a Dunából.</p> -<p>– Hát jó. Hallgasson meg:</p> -<p>Az apámon kezdem. Az én apám birtokos volt, mint én, és -elcsapott egy bérest, aki valami bánatában gyakorta megrészegedett. -Akkor is részeg volt, mikor elcsapta.</p> -<p>A béres, – öreges ember volt már, – szekérre tette a ládáját és -mikor kifelé ment az udvarunkból, <span class="pagenum"><a name= -"Page_11" id="Page_11">-11-</a></span> megállt a tornácunk előtt. -Megállt, és vérbenforgó szemét az apámra emelte: megfenyegette az -öklével:</p> -<p>– Verjen meg hát az Isten örökös józansággal! Verjen meg téged -is, gyermekedet is, ha születik!</p> -<p>Az apám sohse hallott efféle átkot, hát még nevetett is reá. De -az anyám, – templomos asszony, érzékeny szivü asszony, – -megrémült.</p> -<p>Az idegen a fű-ágyra könyökölve csendes bús hangon beszélt. -Hangja mély volt, mint a dorombé. Olykor elhallgatott a beszédben -és fűszálakat tördelt. Olykor felnézett a mérnökre, olykor -kedvetlenül legyintett.</p> -<p>Folytatta:</p> -<p>– A születésem előtt történt ez három hónappal. Eggyetlen -gyermek voltam, és ép, erős, egészséges. Semmitse különböztem más -gyermektől, csak éppen, hogy kiváncsibb voltam mint más gyermek. -Mindent kérdeztem, mindent kutattam, mindenütt titkokat sejtettem. -Tizenöt éves koromban már könyvekhez intéztem a kérdéseimet. Ha -valamely könyv nehézfogatu volt, én annál jobban rágtam, -rágogattam. Tudni akartam mindent, mindent! Abban a korban, mikor -más még regényeket olvas, én már Sopenhauert, Kantot, Kontot, Lokot -és Spencert őröltem. S abban a korban, amikor más ember a leányokat -tündéreknek nézi, én már a boncoló asztalon foglalkoztam velök. -Orvosi tudományt tanultam. Persze abban is a hisztológia érdekelt -legjobban: a szövet, a hús elemei, a sejtek, a porszemekre bontott -ember. Egy kiló tündérhús épp olyan hús, mint egy kiló -borjuhús!</p> -<p>Az átkot ismertem. Apám anekdótái között gyakorta hallottam a -béres átkát elmondani: <i>Verjen meg az Isten józansággal!</i> -Mindenki nevetett rajta, csak én <span class="pagenum"><a name= -"Page_12" id="Page_12">-12-</a></span> nem. Húsz éves koromban már -fázlódva éreztem, hogy az átok megfogott.</p> -<p>Józan voltam, mindig józan voltam!</p> -<p>Ön is mosolyog rajta. Látom, hogy ön sem érti. Az átok üres szó, -azt tartja ön is. De különböztesse meg a lélekből fakadó átkot, a -szájon forgó piaci átkozódástól. Az átkozódás csak sár-dobás. Az -átok a haragvó lélek mennyköve. Mindegy hogy paraszt lelkéből -villámlik el, vagy úr lelkéből. Épp oly természeti tünemény, mint a -felhők villáma. Erő.</p> -<p>Ön bólint reá. Tehát akkor azt nem érti, hogy mit jelent -józannak lenni?</p> -<p>Józannak lenni annyit jelent, hogy: az ember egy megfagyott -szivet hordoz a mellében. Az agya olyan, mint a hűtőkészülék: -minden gondolat és minden érzés jéggé válik benne. A fagyasztó -szer: az analízis, az elemezés.</p> -<p>Az átok következtében én mindig elemeztem.</p> -<p>Huszonegy éves koromban már tudtam, hogy minden gyönyörködés -izgalom, és az izgalom következtében mámor. A szem gyönyörködése a -szemidegek izgalma. A szép táj, a szép festmény, a szép épület, -semmi egyéb csak az alakok szokatlansága, vagy a szineké. Tehát nem -a táj szép, sem a festmény, sem az épület, hanem a szemidegek -izgalma a szép. Aki Taorminában született, bizonyára azon -csodálkozik, hogy mások ott csodálkoznak. Ticián „<i>kettős -szerelme</i>“ ha az ön szobájában lógna, esztendőben kétszer se -nézne rá. A paraszt is közömbösen megy el mellette, mert az idegei -épp oly durvák, mint a tenyere.</p> -<p>Épp igy a zene. Fülideg-mámor. A dal meg annak <span class= -"pagenum"><a name="Page_13" id="Page_13">-13-</a></span> a mámornak -a ködében játszó délibáb. Képek játéka. Tudományos nyelven: -Képzet-társitás.</p> -<p>Folytassam-e? Én nem lehetek boldog, mert mihelyt valami kedves, -rögtön az okára pillantok. Azt kérdem: <i>Miért?</i></p> -<p>Ettől a kérdéstől minden délibáb eltünik.</p> -<p>Én mindennek csak a szálait látom. Nekem még a virág is csak -sejtszövet, klorofillal telt sejtszövet. Tudok iránta érdeklődni, -de nem gyönyörködni benne. És az emberi virág, a nő is, énnekem -csak bőrrel bevont csontváz. Én az élő emberen átlátok, mint az -üvegen: látom benne a koponyát; a koponyában a fehér velőt, a -testében szanaszét folydogáló piros patakokat; a bordái között -dolgozó húsgombócot, a tüdőt, a májat, vesét és izmokat… Józan -vagyok, irtózatosan józan!</p> -<p>Azt mondtam egyszer: Vessük félre az észt: éljünk úgy mint a -sokaság él. A sokaságnak van öröme, van boldogsága. Nézzük csak: mi -boldogitja az embereket?</p> -<p>A pénz, – a bor, – a cigány, – a tánc, – a szeretkezés, – a -lakmározás, – a kártya, – a vadászat.</p> -<p>Ez a férfiemberek nyolc boldogsága.</p> -<p>A pénzgyüjtés nem nekem való. Azt a boldogságot már diák -koromban megmértem. Elgyöngültek gyönyörüsége. Ahol se testi erő -nincs, se lelki, a pénz jelenik meg erő alakjában. Ezt tehát meg se -próbálom.</p> -<p>Nézzük az asztali örömöket. Ételért ki lelkesedik? A gyermek, az -agg, a kanonok. Az italt ki imádja? A paraszt, a gyári munkás, a -napszámos, az eszem-iszom falusi úr, meg a kisvárosi könyvetlen úr, -– tehát mindenütt <span class="pagenum"><a name="Page_14" id= -"Page_14">-14-</a></span> azok, akik sohase téptek volna almát a -paradicsomi fáról.</p> -<p>Én mikor eszek, a testemet fűtöm; mikor iszok, a testem hiányzó -nedveit pótolom. Esztelenségnek itélem, ha valaki több fát rak a -kályhájába, mint amennyi kell. Ebből a boldogságból tehát ki vagyok -rekesztve.</p> -<p>A zenéről elmondam már, hogy mi. Nem tehetek róla, hogy -valahányszor zenét hallok, az idegeimre fordul a figyelmem. Nem -ragadhat magával a dallam, mert csak azt érzem, hogyan áramlik az -idegeimre. Az idegeimre figyelek, nem a zenére.</p> -<p>Ez nekem tehát akkor se lehet boldogságom, ha rám erőltetem. A -drótos hangszereket pláne gyűlölöm. Csodálkozom az emberiség fülén, -hogy a zongora, trombita, harangszó, villamos csengő nem okoz neki -fájdalmat.</p> -<p>A táncról talán nem is kell beszélnem. Az már a zenétől -felizgatott idegek rángatódzása. A zene rángatja az idegeket, az -idegek rángatják az izmokat, az izmok rángatják a csontokat. Ez a -tánc. Reggeli észszel zene nélkül ki rázogatná a tomporát? s ki -veregetné a talpát a földhöz? hacsak nem viszket. Micsoda látvány -lehet siketnek a tánc?</p> -<p>Mindazonáltal megpróbáltam; s utána oly szégyenkezés fogott el, -olyan devalvált bankónak éreztem magamat, hogy soha többé a -táncolás boldogságára nem gondolhattam.</p> -<p>Mi következik? A szeretkezés? Arról már orvosnövendék koromban -tudtam, hogy akut láz, vagy mondjuk magyarul: időleges láz, buta -vérhevülés. Nekem épp úgy nem lehet gyönyörüségem, mint az -eszkimónak a tropikus ég. <span class="pagenum"><a name="Page_15" -id="Page_15">-15-</a></span></p> -<p>Mi következik? A kártya. A kártyát mindenkor utáltam. Már -gyermekkoromban megismertem benne, hogy kölcsönös megegyezésen -alapuló kölcsönös fosztogatás. Alsórendü lelkek gyönyörüsége.</p> -<p>Maradt a nyolc boldogság közül a vadászat.</p> -<p>A vadászatot nemes sportnak is mondhatják, tehát felső rendü -lelkek nemes mulatsága. Kell benne lennie valaminek, amit a -közrendü ember nem ért. A történelem is azt bizonyitja, hogy az -emberiség felső osztálya mulatott vele. Ma is a királyok, főurak, a -legműveltebb osztály a legvadászabb. Ebben kell valaminek -lennie!</p> -<p>– – –</p> -<p>A székely köhögött.</p> -<p>– No mi kell? – kérdezte a mérnök.</p> -<p>– A kávé is felforrt.</p> -<p>Megkávéztak. Az idegen láthatólag fölélénkült az erős fekete -kávétól. Felkönyökölt a fekvőhelyén, és frisebb hangon folytatta a -beszédét:</p> -<p>Csatlakoztam egy kis vadásztársasághoz. Mindössze öten -voltunk.</p> -<p>A kerülő este jelentette, hogy egy völgyben gyönyörü -szarvasbikát látott. A vadászok bravót kiáltottak, és a vacsora -élénk beszélgetésben folyt. Láttam, hogy a szarvasbika képzete -izgatja az agyukat.</p> -<p>Vacsora után mingyárt lefeküdtünk, hogy jókor indulhassunk. Én -azonban sokáig nem birtam elaludni. Képzeletemben láttam a békés -füevő állatot, amint ott alszik nyugodtan a puha gyepen, az erdő -csillagos csendes éjszakájában, és még csak nem is álmodik arról, -hogy ez estén puskát és kést akasztottak le a számára <span class= -"pagenum"><a name="Page_16" id="Page_16">-16-</a></span> a falról: -neki ismeretlen kétlábu állatok reggel keresik őt…</p> -<p>Mi öröm van ebben?</p> -<p>No megtudom.</p> -<p>Hajnalban a kerülő zörgetésére egyszerre felszöktek a vadászok. -Kezük lábuk gyors mozgása, meg hogy valamennyi beszélt, nekem csak -idegizgalmi nyilvánulás volt. Izgatottak voltak, örvendezőn -izgatottak. Dehát mért?</p> -<p>A völgy szélén szétoszlottunk. Zaj nélkül lappangva haladtunk -befelé.</p> -<p>A lombokon a reggeli napsugarak rézsutosan szürődtek át. A fü -harmatos volt. Itt-ott egy madár csicsergett.</p> -<p>Én egy társam mellett mentem. Susogva figyelmeztetett -lépten-nyomon:</p> -<p>– Lefelé tartsd a puska végét!… Kerüld az avart!… Csitt, -csitt!</p> -<p>A szeme a láztól ragyogott. Olykor megállt és fülelt. Aztán -megint halkan beljebb…</p> -<p>Én az erdő békés lakójára gondoltam, a szarvasra, aki bizonyára -gondatlanul legel valamely tisztáson. Nincs annak ártó gondolata -ellenünk! Nem bántja még a kigyót se!</p> -<p>És mi öten vágytól lehegve keressük őt.</p> -<p>Egyszerre megránt a társam. Megállok és nézek amerre a szeme -mered. Hát egy sárga kis őzet látok a bokron túl, amint a naptól és -harmattól csillogó erdei pázsiton legelész.</p> -<p>Társam a vállához emeli a puskáját. Lobban, durran, füst csap el -belőle… Az őz ott fekszik a pázsiton. Csak a lábát rázza, fejét -emelgeti. <span class="pagenum"><a name="Page_17" id= -"Page_17">-17-</a></span></p> -<p>A társam odafutott. Én nyugodtan követtem. Az őz vállából -buzogott a vér. Ahogy ott álltunk, ránk forditotta szép fekete -ártatlan szemét. És a könny úgy folyt a szeméből, mint az ember -szeméből szokott.</p> -<p>Mit gondolhatott az az állat mirólunk?</p> -<p>– No ugye hogy ez remek lövés volt? – kérdezte a társam -diadalmasan.</p> -<p>És nagy sáros lábát rátette a haldokló állatra.</p> -<p>Mért nézett diadalmasan? Micsoda diadal egy fegyvertelen állatot -puskával megsebezni? Mért örült az én barátom?</p> -<p>A lövésnek nem örült, mert a puska-durranás fülbántó. Az őz -husának sem örült, mert van mit ennie. Tehát a vérnek örült.</p> -<p>Hát ez a nemes sport?</p> -<p>Hiszen akkor a görény meg a róka nemesebb állat az embernél, -mert egyébbel, mint nemes sporttal nem is foglalkozik!</p> -<p>Vállamra vetettem a puskámat és haza ballagtam.</p> -<p>Hiába, – gondoltam, – én józan vagyok, vigasztalanul józan!</p> -<p>Este a vadászok is megérkeztek. Az erdőőrök beszállitották a -szarvasbikát, az őzet, nyolc foglyot, egy harkályt, két szarkát is. -Csupa holt állat. Reggel még valamennyi élt.</p> -<p>És örvendeztek, boldog dicsekedéssel beszélték, melyik állatot -hogyan érte a lövés? Tehát csakugyan ez a nemes sport! Ezért kelnek -fel az emberek hajnalban, ezért utaznak messze vidékekre, másznak -hegyet és völgyet, bérelnek erdőt, öltözködnek tiroli ódivatu -ruhákba; s mily hősi mozdulatokkal viszik a puskát! Már a vasuti -állomáson úgy feszitenek, mintha legalább <span class= -"pagenum"><a name="Page_18" id="Page_18">-18-</a></span> is -oroszlánvadászatra utaznának! Pedig hát csak a kukoricásba mennek a -kis gyáva nyulakra, ártatlan őzekre, békés szarvasokra és az erdő -boldog madaraira.</p> -<p>És ezt nevezik királyi mulatságnak! Ezt, meg a galamblövészetet, -mikor százszámra lövik a galambot. Jól nevelt művelt urak…</p> -<p>Vacsorakor négy szál cigány is beállitott. Az egyik vadász -csakhamar tapsolással kisérte a nóta taktusát. Megfigyeltem, hogy ő -köztünk a legsoványabb, legidegesebb. És megjósoltam magamban, hogy -ő fog leghamarabb táncolni is.</p> -<p>Vigan ittak, boldogok voltak.</p> -<p>Akkor arra gondoltam, hogy én is alkoholizálom magamat. Méreg -ide, méreg oda! ha boldogságot okoz, megbecsülni való!</p> -<p>Ittam.</p> -<p>Jó bor volt. A benne levő spiritusz-tartalom meggyorsitotta az -arcom vérkeringését. Éreztem, hogy a fülem melegedik. Éreztem, hogy -a zene hat már az én lábam idegeire is.</p> -<p>És tovább ittam.</p> -<p>Annyit ittam mint ők.</p> -<p>Ők csakhamar daloltak és táncoltak. Csókolták a cigányt, és -verték a lábuk szárát. Rajtam azonban csak nem tört ki az -alkohol-örjöngés. Én percről percre azt vigyáztam, hogy hogyan -terjed a testemben fokról fokra az ital mérgező ereje? Hogyan -hágtat a halántémig? és hogyan tekeredik rá a kis-agyamra?</p> -<p>De ittam tovább; ittam pálinkát is, hogy attól olyan boldog -legyek, mint ők!</p> -<p>Reggel felé a társaim olyannyira elrészegedtek, hogy ide-oda -kerengtek, mint a beteg dongók. Nekem <span class= -"pagenum"><a name="Page_19" id="Page_19">-19-</a></span> már a -szemem idegeire is elhatott a méreg. Kettőnek láttam a lámpást, és -soknak a cigányt. Megtapasztaltam a pulzusomat. Szaporábban vert, -mint máskor. De azért józan voltam, józan! Úntam őket, úntam a -beszédüket, tréfáikat, nevetésöket! Mikor aztán szanaszét dőltek, -elosontam. Kocsira ültem és haza!</p> -<p>Tehát énrám még az alkohol se hat!</p> -<p>Meg kell önnek mondanom, hogy az anyám még él, és hogy négy éve -házasít.</p> -<p>Eleinte csak mosolyogtam rajta, de aztán az utóbbi évben egyre -sürübben irt rám ebben az ügyben.</p> -<p>Mert nem igen beszélünk egymással, noha együtt lakunk. Ő a -kastély egyik felében, én a másikban.</p> -<p>Ön ebben megütközik, pedig igy van okosan. Az anyám ideges -asszony, és mihelyt két szót beszélünk, a harmadik szó már -vélemény-különbség. Ő aztán boszankodik és kifakad, mint minden -ember, akinek bizonyságai nincsenek. Én iparkodom meggyőzni okkal, -világossággal. De ő csak azt látja, hogy a véleményem ellenkezik az -övével, s inkább nem beszél velem. Csak akkor találkozunk, ha -vendég vetődik hozzánk.</p> -<p>Ir hát egy napon nekem… De itt is vannak a cédulák a zsebemben. -Ceruzával irt. Hallgassa:</p> -<p>– <i>Fiam, szeretném ha megnősülnél. A nőtlen élet, nem -tökéletes élet. Tudod, hogy csak ketten vagyunk.</i></p> -<p>Feleltem:</p> -<p>– <i>A házasság annak való, akinek hiányzik valaki, mikor -egyedül van. Nekem nem hiányzik senki. Én egyedül egymagamban is -egésznek érzem magamat, mint az egy-tucat kanál. Komplet -vagyok.</i></p> -<p>Irt:</p> -<p>– <i>Nem vagy komplet. A férfi nem komplet nő <span class= -"pagenum"><a name="Page_20" id="Page_20">-20-</a></span> nélkül. A -férfi magában levéltelen fa. A nő a lombja, virága. Nézd meg az -agglegényeket, miféle emberek öregségükben? Egyet se találsz rendes -életünek, rendes gondolkodásunak, rendes érzésünek. Benne élnek a -világban, de látszik hogy nem bele-valók. Idegenek köztünk. A -természetre szoktál mutogatni, a világtörvényre. Most én mutatok -oda.</i></p> -<p>Feleltem:</p> -<p>– <i>Helyes a hivatkozás a nagytörvényre. Csakhogy abban a -házasság szereteten épül.</i></p> -<p>Irt:</p> -<p>– <i>Nem értelek.</i></p> -<p>Feleltem:</p> -<p>– <i>A természetben a házasság tiszta vonzalom, szeretet. A -társadalmi házasságban nem szeretet a fundamentum, hanem -szerződés.</i></p> -<p>Irt:</p> -<p>– <i>Mégsem értelek.</i></p> -<p>Feleltem:</p> -<p>– <i>Az államnak a házasság csupán polgártenyésztő intézmény. -(Polgár nélkül nincs katona, sem adó.) Az állam tehát nem törődik -azzal, hogy szeretet-e a kapocs és kölcsönös boldogitás-e a cél? Ez -az oka, hogy széles ajtón lehet bejutni a házasságba, s keskeny -ajtón ki, de olyan keskeny ajtón, hogy mind a hét bőre lenyúzódik -annak, aki kimegy.</i></p> -<p>Irt:</p> -<p>– <i>Hagyjuk kérlek az elméleteidet fiókban. Fagyaszd velök -másoknak a vérét. Én arra kérlek, hogy házasodj meg. Mert utolsó -sarja vagy a családnak, és ha igy maradsz, teljesen megecetesedel. -Vártam eddig, hogy valamelyik leányismerősünk iránt érdeklődni -látlak, <span class="pagenum"><a name="Page_21" id= -"Page_21">-21-</a></span> de te valahányszor leánytársaságban vagy, -akkorákat ásitasz, hogy az állkapcsod hallhatóan ropog. Hát kérve -kérlek, teljesitsd öreg édesanyádnak ezt az egyetlen egy -kivánságát! Mert csak azért gondolok félve a halálom órájára, hogy -attól tartok, nőtlenül hagylak el!</i></p> -<p>Feleltem:</p> -<p>– <i>Parancsnak tekintem az óhajtását. Jelölje meg, hogy kit -vegyek el és három nap mulva lesz menye.</i></p> -<p>Irt:</p> -<p>– <i>Köszönöm, hogy oly engedelmes jó fiam vagy. De mégis azt -szeretném, ha te választanál.</i></p> -<p>Feleltem:</p> -<p>– <i>Nekem egyik liba csak olyan liba mint a másik. Merőben -fölösleges tünődnöm azon, hogy melyik gágogjon az -udvaromon.</i></p> -<p>Erre három napig nem kaptam cédulát.</p> -<p>Akkor ismét irt:</p> -<p>– <i>Hogy tetszik neked Pipi? Bájos leány és angyali a jósága. -Vagyona is van. A családja csupa előkelő ember. Hogy tetszik -neked?</i></p> -<p>Feleltem:</p> -<p>– <i>Sehogyse. Már az, hogy egy Paula nevü leány csirke nevet -nyomat a névjegyére, arra vall, hogy valóban csirke-agyu. A jósága… -Mi a jósága? Az hogy az apja erszényéből pénzt osztogat? -Osztogasson a maga erszényéből! Hogy bájos? Az a sok gyürü az -ujján, az a nehéz fülbevaló, gondolatának örökös bálba és szinházba -járása, nekem azt mutatja, hogy a férjét pénz-szerző házi állatnak -fogja tekinteni. De ha parancsolja édes anyám, azonnal feleségül -veszem.</i></p> -<p>Irt:</p> -<p>– <i>Mit gondolsz Sarolta felől? Az csak müvelt <span class= -"pagenum"><a name="Page_22" id="Page_22">-22-</a></span> leány! -Angolul is ért, olaszul is! Németül és franciául ugy beszél mint -magyarul! Komolysága éppen hozzád illő. Azonnal felelj.</i></p> -<p>Mindig azonnal feleltem, depersze a női természet türelmetlen. -Hát feleltem:</p> -<p>– <i>Sarolta csakugyan művelt leány. Öt nyelven beszél de két -<b>b</b>-vel irja az <b>egyebet</b> és ahhelyet, hogy <b>nem -lehet</b>, azt mondja <b>ki van zárva!</b> Hogy értheti a többi -nyelvet? ha az anyanyelvét se beszéli tisztán. A komolysága hozzám -illő volna, ha lelki tulajdonság volna mint nálam, csakhogy nála -gyomorbajból származik. Ha parancsolja, feleségül veszem.</i></p> -<p>Kétnapi szünet következett. Aztán ismét irt:</p> -<p>– <i>Sáfár Piroska ellen igazán nem lehet szavad. Csupa -kedvesség és csupa zene. Bétóvent úgy játsza, hogy öröm hallani. A -családja előkelő családokba ágazik. Az anyja jómódu özvegy.</i></p> -<p>Feleltem:</p> -<p>– <i>Ha valaki kótából rontja a zongorát, az még nem zene-értés. -És ha valaki már reggel nyolc órakor zongorázik, abból ugyan nem -lesz jó háziasszony. A kedvessége? Macska kedvesség. Simul, -dorombol. Bizonyára karmol is, ha kedvetlen. A családja… A -családjából csupán az anyját fogja a férje házába vinni. Az pedig -mikor beszél, olyan mintha kotkodácsolna, mikor pedig nevet, olyan -mintha kukorikolna. Aki elveszi a leányt, elveszi az anyját is, és -hallgatni kénytelen élete hosszán át azokat a hajmeresztő hangokat. -De ha parancsolja, feleségül veszem.</i></p> -<p>Erre aztán hosszu szünet következett. A cédulákon más ügyek -jártak. De az anyám gyakrabban látogatott el a leányos házakhoz, és -nekem mindig el kellett kisérnem. <span class="pagenum"><a name= -"Page_23" id="Page_23">-23-</a></span> A szeme mindig rajtam -állott, valahányszor leánynyal beszéltem. Szivesen szereztem volna -örömet neki azzal, hogy valamelyiket megkülönböztetem, de hiába, -orvosra nem hatnak az emberi bőrnek szinei, sem a tagok -gömbölyüsége, sem a hosszú haj, sem a rózsaszinü pántlikák. S -micsoda fárasztó volt nekem azt a sok csiripelést, csácsogást, és -pápogást hallgatni, amely a női társaságokat jellemzi!</p> -<p>Végre is az anyám belefáradt.</p> -<p>– Fiam, – fakadt ki, – hát nincs egy se, aki tetszene?</p> -<p>Vállat vontam.</p> -<p>– Nekem valamennyi tetszik. De nem vagyok bogár, hogy -belerepüljek a lángba. A házasság holtig való szerződés. Tessék -csak emlékezni arra a szomoru fővárosi úrra, akivel tavaly -Osztendében ismerkedtünk meg. A feleségénél éjjeli látogatót -talált. Meg akarta verni, de az erősebb volt: még őt rugdalta meg. -Aztán párviadal következett. Őt vitték haza lepedőben. Tehát -először is felfedezte, hogy a felesége erkölcstelen, aztán kapott -egy csomó rugást a teste különböző részeire, egy golyót a mellébe, -s végül egy itéletet a szentszéktől, amelyben itélik, hogy tovább -éljen azzal a bestiával! Mindez miért? Azért mert elkövette azt a -könyelmüséget, hogy bevezetett a templomba egy leányt, és ott -elmondott néhány szót vele. Ha nem a templomba vezette volna, hanem -máshova, se meg nem csalták volna, se meg nem rugdosták volna, se -mellbe nem lőtték volna, sepedig a világ nem nevetné.</p> -<p>– Dehát minden leány ilyen? Nincsenek jobb példáid a házas -életről?</p> -<p>– A sorsjátékon is nyer mindig négy-öt ember. <span class= -"pagenum"><a name="Page_24" id="Page_24">-24-</a></span> De hány az -aki veszit! És az csak pénzt veszit. A házasság nem olyan lutri. -Ott egy életet teszünk kockára.</p> -<p>Akkor már sirva fakadt az anyám.</p> -<p>Én a sirást nem állhatom. Tudom ugyan hogy az is micsoda. A -tehetetlenség érzetének agybeli izgalma és annak az izgalomnak a -hatása a szemidegek viztartójára. De mégis kellemetlen látni a -józan embernek is.</p> -<p>– Hát ne sirjon édesanyám, – mondottam, – inkább megvallom, hogy -egy leány nagyon tetszik nekem, és hogy a maga kedvéért -elveszem.</p> -<p>Egyszerre elállt a sirása. Az utolsó könycsepp még ott ült a -szeme pilláján, de már a szeme mosolygott:</p> -<p>– Melyik az?</p> -<p>Hirtelenében végigfutott a gondolatom a környékbeli leányokon, s -nyugodtan feleltem:</p> -<p>– A Lóri.</p> -<p>Az anyám boldogan csapta össze a kezét:</p> -<p>– No nézd, hogy arra nem gondoltam! Gazdag is, szép is, okos is. -Tündöklően okos! Az való éppen neked! Mikor kéred meg?</p> -<p>– Ha akarja még ma.</p> -<p>Ezt persze olyan elhatározással mondtam, mint aki az orvoshoz -azzal állit be, hogy operálja meg. Véget akartam vetni a -zaklatásnak.</p> -<p>Csak akkor kezdtem méregetni igazán a leányt, mikor már a szót -kimondtam. Ki is az a lány voltaképpen?</p> -<p>Ismerni ismertem, hiszen az apja az apámmal jóbarát volt, dehát -nem beszéltem vele életemben tiz szót se. Egy cigány-szemü, vékony -orru leány. Az okosságáról nem tapasztaltam semmit. Csakugy -icogott-vicogott <span class="pagenum"><a name="Page_25" id= -"Page_25">-25-</a></span> a lányokkal, mint a többi. Aki hangosan -nevet, nem okos. Aki rikoltva nevet, az meg éppenséggel ostoba. -Dehát mindegy.</p> -<p>Az anyám persze nem lóditott még aznap neki a lánykérésnek. -Megelégedett azzal, hogy választottam. Vacsorára magához hivatott, -hogy mégjobban megbeszéljük az ügyet. Eltökéltem, hogy mindent -ráhagyok. Elvégre bárkit veszek is el, nem magamnak veszem, hanem -az anyámnak. S valóban kell a házba valami női fiatal lélek. Udvar -kutya nélkül, kalitka madár nélkül, ház asszony nélkül, valóban -üres látvány.</p> -<p>Csak arra az egyre kértem az anyámat, hogy látogasson el -Lóriékhoz egyedül, és tapogassa ki, hogy a leány hozzám jönne-e? -Mert az én természetem nem olyan, hogy a szokásos udvarlást végig -tudjam csinálni. Meg fogom látogatni a menyekző előtt lehetőleg -mindennap, elmondom valami szerelmi levelezőkönyvből azokat a -diluviális régiségü frázisokat is, amiket a lányok megkivánnak, de -hosszan ez nem tarthat, mert nekem nem gyönyörüség, hanem dolog. -Dolognak is unalmas, mint a nyiratkozás.</p> -<p>Az anyám másnap kocsira ült és odavolt három napig. Beszélt a -szülőkkel. A szülők beszéltek a lányukkal. A leány azt mondta, hogy -csodálkozik az óhajtásomon, mert semmi érdeklődést nem tapasztalt, -azonban hozzám jön, mert méltónak itél magához.</p> -<p>Erre nyeltem egyet.</p> -<p>Az anyám aztán a dicséretek vizözönjével boritotta el a leányt. -Hogy hány évig volt a Szentsziv-klastromban, hogyan ért minden -kézimunkát, de vivni is tud és lőni. És hogy nem zongorázik, hanem -inkább hegedül. <span class="pagenum"><a name="Page_26" id= -"Page_26">-26-</a></span></p> -<p>Ez az utóbbi dicséret kissé megrezzentett. Mert hallottam már -hölgyeket hegedülni, s mondhatom hogy a tüskés disznó nem borzolja -úgy a sertéit mint ahogy az én hajam meredezett. De aztán arra -gondoltam, hogy időnkint vizet csöpögtetek a hegedüjébe és attól -megunja.</p> -<p>Másnap már nekem kellett kocsira ülnöm. Az anyám maga kötötte -meg a nyakkendőmet, s maga válogatott egy akkora csokor virágot, -hogy egy bácskai tehén jóllakott volna vele. És az utolsó szava is -az volt hozzám, hogy a leendő anyóst ne cáfoljam semmiben.</p> -<p>Olyanforma érzéssel indultam útnak, mint aki a fogát húzatni -megy.</p> -<p>Három-négy domb, egy köves patak, egy szalmatetős oláh falu, -aztán egy vörösföldü erdő, hirtelen lapály, amelyen <i>s</i>-formán -görbülő kettős házsor fehérlik; mind zsuppal fedett; a falu közepén -régi divatos köpcös tornyu templom; oldalt a falutól különálló -barna kastély, jókora parkban, – ez az a hely, ahol nekem asszonyt -termesztett az egek ura!</p> -<p>Ahogy a park kőfala mellett haladok, a levegőből valami -madárféle bukfencezik az ölembe.</p> -<p>Nézem, hogy micsoda? Hát egy véres nyaku veréb. Még élt és -vergődött a szárnyával. Kidobtam az útfélre, s boszankodva -törülgettem a vérét a nadrágomról. Ha babonás volnék, – gondoltam, -– visszafordítanám a kocsimat. De én nem vagyok babonás.</p> -<p>A kastélyban áradozó örömmel fogadtak. Az apa, – dudaorru álmos -ember, – megcsókolt, és fiának szólitott. Az anya, – úri ruhába -járó kis parasztasszony, – örömigéket rikácsolt.</p> -<p>– Hát Lórika? <span class="pagenum"><a name="Page_27" id= -"Page_27">-27-</a></span></p> -<p>– Lenn van a parkban. Mingyárt jön ő is.</p> -<p>Leültettek. Beszélgettünk mindenféle közömbös dolgokról. A leány -nem jön. Végre is az apó megszólal:</p> -<p>– Eredj le fiam a parkba. Lepd meg. Hátulról fogd be a -szemét.</p> -<p>És döcögve nevetett.</p> -<p>Az anya kinyitotta a szalonjuknak a kertre néző ajtaját. -Lementem. Egy helyen haragos női hangot hallok. Mingyárt rá is -bukkanok Lórira.</p> -<p>Egy platán alatt állt meggyszin piros blúzban és fekete -szoknyában. A vállán Flóber-puska. Egy tizenöt éves forma ostoba -képü kertész bojtárt szidott:</p> -<p>– Máskor pedig, ha énelőttem állsz, hát levedd a kalapod, -különben így ütöm le.</p> -<p>Azzal olyan gyors pofont rippentett a fiu képére, hogy a kalapja -négy méternyit röpült.</p> -<p>A fiu az arcára kapta a tenyerét és káprázó szemmel nézett -reá.</p> -<p>Visszahúzódtam, hogy ne legyek tanuja a pörnek. Megkerültem egy -kis nyirfa-ligetet, és úgy tértem vissza. Már akkor a fiu nem volt -ott. A leány felém lépegetett. Ahogy megpillantott, -elpirosodott.</p> -<p>– Nini! – kiáltotta, – kit látok?</p> -<p>És a kacsóját nyujtotta. Mert a férjhez menő leánynak csupán -kacsója van.</p> -<p>– Hát maga vadászik?</p> -<p>– Csak célba lőni tanulok. Parasztfiúkkal holmi apróságokat -vettetek föl és azokra lövök.</p> -<p>Ezt mondva, felakasztotta a puskáját egy faágra és hogy tovább -sétáltunk, az anyám egészsége felől tudakozódott. <span class= -"pagenum"><a name="Page_28" id="Page_28">-28-</a></span></p> -<p>Aztán elhallgatott. Jel volt ez arra, hogy nyilatkozhatok.</p> -<p>De én is hallgattam.</p> -<p>Arra gondoltam, hogy ime itt az óra, amelyben kinyujtom -kezemet-lábamat, hogy a házasság békóját rákovácsolják. A nyelvem -szinte belefagyott a számba. Ő is szótlanul lépegetett mellettem a -park kanyargós utján. A kavics halkan hersegett a lábunk alatt.</p> -<p>Megálltam és ránéztem:</p> -<p>Ez tehát az a nőnemü ember, akivel nekem át kell élnem az -életemet! A test vékony, de egészségesnek látszik; a szeme fehére -tiszta, tehát regényeket nem olvas; az arcbőr kellő vérkeringésről -tanuskodik; a fogak kopatlanok; az ajk és fül piros, tehát az -emésztés rendes.</p> -<p>– Mondja csak Lórika, – szólaltam meg végre, – a családban -miféle betegségek voltak?</p> -<p>Láttam az arcán, hogy meglepi a kérdésem, mindazonáltal -elmosolyodott:</p> -<p>– Itt nem lesz alkalma gyógyítani!</p> -<p>– Mégis.</p> -<p>– Köhögés, nátha… Anyácskám egyszer a kezét forrázta le.</p> -<p>– Őrült nem volt a családban?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Se tüdővészes?</p> -<p>– Az se.</p> -<p>– Az öreg szülőket mi baj vitte el?</p> -<p>– Nem tudom. De mért kérdez ilyeneket? Remélem, nem nyujtatja ki -a nyelvemet is.</p> -<p>És láttam a szemén, hogy boszankodik.</p> -<p>Válasz helyett elgondolkodva néztem egy körtefagalyra, amelyen -négy-öt kis kék hernyó legelt. <span class="pagenum"><a name= -"Page_29" id="Page_29">-29-</a></span></p> -<p>Sohse láttam azt a fajta hernyót.</p> -<p>– Nézze már, – mondottam, – miféle vendégek ezek?</p> -<p>S leszakitottam az egyik levelet, amelyen két hernyócska -falatozott.</p> -<p>A leány arcát utálat torzitotta el.</p> -<p>– Jaj! tapossa össze! tapossa össze!</p> -<p>– Mért? Mit vétett magának ez a kis állat?</p> -<p>– Pusztitja a gyümölcsfát! Utálatos! Tapossa össze!</p> -<p>– De Lórika, – feleltem nyugodtan, – ez a néhány kis hernyó nem -eszi meg ezt a nagy fát. A többit a kertész leszedte még tojás -korában. Ezek véletlenül megmenekültek.</p> -<p>– De utálatosak!</p> -<p>– Tehetnek ezek arról? És vajjon csakugyan utálatosak-e? Nézze -meg csak közelebbről, micsoda szép törökszin-kék moár-selyem a -ruhájok!</p> -<p>– Én meg nem nézem!</p> -<p>– És nem sajnálja megölni ezt az állatkát csak azért mert -utálatos?</p> -<p>– De kártékony!</p> -<p>– Azért, mert megeszik hét-nyolc kis falevelet?</p> -<p>A manó tudja, hogy mért vállaltam ügyvédséget a hernyók mellett. -Én csakúgy irtom, mint más. Talán a leány utálkozása ingerelt -ellenkezésre? Talán a gondolkodásának a belső rugóit akartam -előpattantani.</p> -<p>A leány arcán mosolygás jelent meg. – Csipős szemmel nézett -reám:</p> -<p>– Maga éppen olyan, mint Adria!</p> -<p>– Ki az az Adria? <span class="pagenum"><a name="Page_30" id= -"Page_30">-30-</a></span></p> -<p>– Egy idevaló bolondos leány. Azt hittem, ismeri.</p> -<p>– Adria… Talán Adrien?</p> -<p>– Nem: Adria.</p> -<p>– És mért vagyok olyan mint Adria?</p> -<p>A leány a vállát vonogatva nevetett:</p> -<p>– Azt nem mondom meg, csak… olyan, mint Adria!</p> -<p>Aztán elkomolyodott. Leszakított egy bugába érett fűszálat, és -szórakozottan simogatta.</p> -<p>Eldobtam a hernyót, és hallgatva sétáltunk tovább. Egy fenyőkkel -környezett kis árnyékos téren megálltam.</p> -<p>– Mit gondol, – szólaltam meg, – minek jöttem én ide?</p> -<p>Mert untam már az üres beszélgetést. Eltökéltem, hogy még azon -órában megkérem a leányt, el is veszem, otthon aztán beteszem az -anyám butorai közé, s élek tovább, mint ahogy eddig éltem. Az a fő, -hogy az anyámnak menye legyen!</p> -<p>A leány mosolygó arccal morzsolta a fűszálat.</p> -<p>– Mit gondolok? Hát kell gondolni valamit, ha egy ismerős család -meglátogatja a másikat?</p> -<p>– Én nem vagyok család, én csak egy szál fiatal ember vagyok. -Egy nagyjelentőségü kerités ajtaja előtt állok, már jó ideje…</p> -<p>Itt elhallgattam.</p> -<p>A leány rámpillantott, és a fűszállal játszva, álmatag hangon -szólott:</p> -<p>– No, és mért nem nyitott be?</p> -<p>– Hát először is, mert okos ember nem nyit be olyan ajtón, -amelynek belülről nincsen kilincse…</p> -<p>E pillanatban halk zördülést hallok. A lombok <span class= -"pagenum"><a name="Page_31" id="Page_31">-31-</a></span> közül -odalebben egy fehér batisztruhás nyulánk szőke leány. Megheppenve -áll meg, és rám bámul.</p> -<p>– Jaj! – rebegi ijedten, – bocsánat… Azt hittem, magad vagy…</p> -<p>És egy lépést hátrált, mintha vissza akarna futni.</p> -<p>Én olyan szép szál leányt soha életemben nem láttam! És a -megjelenése olyan különös volt: ahogy a zöld lombok közül a fehér -batisztruhában ott termett; sötétkék szeme ahogy rám-csodálkozott, -és szelid fehér arcán az a hirtelen megjelent könnyü pirosság…</p> -<p>Nem lehetett több tizennyolc évesnél. A szeme olyan ártatlan -volt, mint egy hat éves gyermeké.</p> -<p>Lóri megmondta a nevemet, az ő nevét is:</p> -<p>– Adria, a papunk leánya, akit az imént említettem.</p> -<p>Ön bizonyára visszát lát abban a mondásomban, hogy olyan szép -leányt sohse láttam. Nekem magamnak is különös volt, hogy annyira -megdöbbentett. De gondoltam, azért hatott rám annyira, mert a -sötétzöld környezetből előlobbanó fehérruha váratlan volt a -szememnek, és a lombok közül kibukkanó fiatal üde arc épp olyan -meglepő, mintha komor fenyőfán rózsákat pillantanánk meg.</p> -<p>– Nem zavarom a beszélgetésükben? – kérdezte a leány tétován. A -kertalján jöttem be. Nem tudtam Lóri, hogy vendéged van. Ahogy -ideértem, a fák között a te blúzodat láttam piroslani. Nem -zavarlak? Remélem nem beszéltetek valami fontosat?</p> -<p>– Nem, – feleltem Lóri helyett, – a céllövésről beszélgettünk. -Maga is puskával sétál a kertben?</p> -<p>– Óh dehogy.</p> -<p>És Lórihoz fordult. Tréfásan megfenyegette: <span class= -"pagenum"><a name="Page_32" id="Page_32">-32-</a></span></p> -<p>– Remélem…</p> -<p>– Nyugodj meg, – felelte Lóri, – négykrajcárosokra -lövöldöztem.</p> -<p>Szerettem volna megmondani, hogy egy négykrajcáros véresen -bukott a magasból az ölembe, de hát hagyjuk, ha ez a mulatsága!</p> -<p>A szőke leány mégis gyanakodva nézett reá. Lóri visszanézte -büszke mosolygással.</p> -<p>– Negyven lövés, – mondotta dicsekedve, – és harminc találás! -Képzelheted, hogy a gyerekek milyen boldogok voltak!</p> -<p>És hozzám fordult:</p> -<p>– Az átlőtt négykrajcárosok az övék.</p> -<p>Adria lehajolt és fölvett a fűből egy négykrajcárost:</p> -<p>– Itt is van egy. De nem adom vissza. A mihálydi koldusnak adom, -tudod annak a nagyszakállunak, akire azt mondtad, hogy bibliai -alak. Megengeded ugye hogy annak adjam?</p> -<p>És hozzám beszélve folytatta:</p> -<p>– Nem a mi falunkba való, hát nem igen adnak neki. Meg -kálvinista a jámbor, az is vesztesége. Pedig mijen szépen fújja a -zsoltárt: „<i>Pe-he-herelj uram pehe-herlőimmel. Ha-ha-harcolj -éhéhén ellenségihimmel.</i>“ Szegény öreg, néha eldanoltatok vele -három zsoltárt is!</p> -<p>A szó kedvesen pergett az ajkáról. A szeme oly bizalmasan állt -rajtam, mintha régóta ismerne. Karját a Lóri karjába füzte. A -batisztruhán átlátszott a karja. Szobrásznak, festőnek gyönyörüség -lett volna látni. De én se szobrász, se festő nem vagyok. Ámbátor -ruhán <span class="pagenum"><a name="Page_33" id= -"Page_33">-33-</a></span> átlátszó kart nem is láttam még se -képben, se szoborban.</p> -<p>Aztán az tünt fel, hogy a szeme milyen meleg. A kék szem -többnyire hideg vagy langyos. Az övé meleg, mint az olasz ég. És -valami kimondhatatlanul szelid és jóságos és vidám, mint a májusi -nap.</p> -<p>Együtt sétáltunk tovább a kertben. Adriának néhány szóval -elmondtam, hogy az apám a Lóri apjának jóbarátja volt és hogy az -anyámmal róluk beszélgettünk, azt mondta, látogassam meg őket.</p> -<p>Amig beszéltem, a leány szeme nyugodtan, szinte csodálkozón állt -az arcomon. Igazán különös szem. Úgy hat rám… hogy is fejezzem ki… -mint, mint ha a vas érezne és mágnessel simogatják végig…</p> -<p>Engem a világon semmi se érinthet olyan mélyen, mint a szem. Nem -mindenkinek a szeme. De a nyugodtan néző tiszta szem mindig -megérint. Miért? Mert abban már nemcsak az optikai szerkezetet -látom. A szemben van valami. Mondjuk: a lélek. A nagy <i>nem -tudom</i> világából egy erő. De az ő szeme különben is… egy -mennyből szállott szempár.</p> -<p>A leány mintha magában beszélne, megszólalt:</p> -<p>– Magának el kellene vennie Lórit.</p> -<p>Erre az lett volna a válasz, hogy hiszen éppen azért jöttem. De -a nyelvem nem mozdult reá. Valami különös érzés bágyasztott el. Az -a kékszemü leány úgy jelent meg nékem olyan váratlanul, olyan -ünnepiesen, mint Éva a teremtés hajnalán. És ő mondja, hogy el -kellene vennem Lórit!</p> -<p>De mindez csak egy percnyi ellágyulás volt, mint mikor télen a -kályha mellett elálmosodunk. Csakhamar felocsudtam. <span class= -"pagenum"><a name="Page_34" id="Page_34">-34-</a></span></p> -<p>A leányok egymással beszélgettek.</p> -<p>– Mit dolgoztál ma? – kérdezte Lóri mosolyogva.</p> -<p>És Adria felelt:</p> -<p>– Mért kérdezed ezt nevetve?</p> -<p>– Mert arra gondoltam, hogy talán megint csigát -ragasztottál.</p> -<p>Hozzám fordulva folytatta:</p> -<p>– Minap egy csigának a házát ragasztotta meg enyvvel.</p> -<p>Adria mentegetődzött:</p> -<p>A csiga még élt. A gyerekek a falhoz vágták… Elvégre annak a -csigának a háza mindene…</p> -<p>Fiatal hársfák közé értünk. A krétás homokból csinált kerti utat -kövér iriszek szegélyezték. Éppen virágzottak. Lóri letört két -virágot, és az egyiket Adriának adta, a másikat a keblébe -tűzte.</p> -<p>– Köszönöm, – mondotta Adria.</p> -<p>És megcsókolta a virágot olyan szeretettel, mint ahogy az anya -csókolja a gyermekét.</p> -<p>Nekem az a mozdulat megint valami kedves volt.</p> -<p>– Látom, hogy maga szereti a virágot, – mondottam.</p> -<p>– Szeretem, – felelte, – hát hogyne szeretném! Különösen az -írisz kedves nekem! Ez a finom kék patyolat az Isten szövő kezének -remeke. És nekem olyan, mintha minden virág élne, gondolkodna, mint -mink, és szeretne bennünket. De azt gondolom, fájdalmat nem érez a -virág.</p> -<p>Rám nézett, hogy én is így vélekedek-e? Aztán hogy én -bólintottam, folytatta:</p> -<p>– És azt gondolom, hogy az élete csupa boldogság. <span class= -"pagenum"><a name="Page_35" id="Page_35">-35-</a></span> Mihelyt -kifeslik a bimbóból gyönyörüséggel tartja az arcát a meleg -napsugárnak, gyönyörüséggel fürdik éjjel a harmatban, és mikor a -hársfák árnyékot teritenek reá, az is boldogság neki. Te hogyan -gondolod, Lóri?</p> -<p>Lóri mosolygott:</p> -<p>– Te csak a régi képzelődő maradsz. A virág virág, semmi egyéb. -A természet játéka épp úgy mint a sár. Az bizony se nem érez, se -nem gondolkodik.</p> -<p>Ez volt az én véleményem is, de amazt mégis jobban szerettem -hallani.</p> -<p>Adria elkomolyodva rázta a fejét:</p> -<p>– Csalódol Lóri! A virág az Isten művészete; épp úgy mint a -holdfény, a szivárvány és az emberi arc. A művészet arra való, hogy -nemesítse az embert. Amikor virágot csodálunk, a lelkünk -fölemelkedik. Elképzelheted-e, hogy a leggonoszabb ember gyilkos -gondolatot tud forgatni az agyában, ha egy csomó gyöngyvirágot -szemlél?</p> -<p>És a kezében levő nagy kék virágra gyönyörködött.</p> -<p>– Milyen szép! Milyen szép!</p> -<p>Hirtelen Lórinak nyujotta:</p> -<p>– Csókold meg!</p> -<p>Lóri mosolyogva vont vállat, és megcsókolta a virágot.</p> -<p>– Csókolja meg maga is!</p> -<p>Megtettem, amit kívánt.</p> -<p>Gyermekes volt a magaviselete, de oly kedves, hogy úgy -gyönyörködtem benne, mint ő a virágban.</p> -<p>Itt úgylátszik, mintha magamat cáfolnám, az előbb emlitett -józanságomat. Dehát kérem, ha józan <span class="pagenum"><a name= -"Page_36" id="Page_36">-36-</a></span> vagyok is, a só nekem is -só-ízü, a cukor nekem is édes, és az akácvirág nekem is -jószagu.</p> -<p>Egy tiszta-vizü patakocskához érkeztünk. Lóri csak neki -iramodott és átugrott rajta. Adria habozva állt meg. Oldalt egy -kiálló követ nézett a víz közepén. Odakerült. Kedvesen fogta fel -két ujjal a fehér batisztszoknyát, és formás sárga cipőjét a kőre -nyujtotta. Megtapogatta előbb, hogy nem billen-e félre? Csak azután -lépett reá.</p> -<p>– Mily gyáva vagy! – kiáltotta Lóri.</p> -<p>Én is a kövön mentem át.</p> -<p>Ahogy tovább sétálunk, látom, hogy a kerti úton mintha egy -fekete zsinór heverne keresztben. Hangyanép. A lányok is meglátták. -Adria visszatartón emelte föl a két kezét:</p> -<p>– Rájok ne lépjenek!</p> -<p>– Nyugodjék meg, – feleltem, – nem lépünk rájok.</p> -<p>Lóri unatkozó hangon szólott:</p> -<p>– Nyugodt lehetsz: a doktor még a hernyókat se tapossa el.</p> -<p>Adria örvendő arccal nézett rám és tapsolt:</p> -<p>– Bravó! Végre egy <i>ember!</i></p> -<p>Oly őszinte lelkesedéssel mondta ezt a szót: <i>ember</i>, hogy -lehetetlen volt benne meg nem érezni a legnagyobb dicséretet.</p> -<p>Érdekes, hogy a nők százszor annyit beszélnek, mint a mi -férfiak, de századrésznyi a szótáruk a miénkhez képest. Hanem amit -ki nem tudnak fejezni szóval, igével, jelzővel, kifejezi a hangjuk -zengése, a szemük, az arcuk mozgékonysága. <span class= -"pagenum"><a name="Page_37" id="Page_37">-37-</a></span></p> -<p>Ahogy ő kimondta az <i>ember</i> szót, az egy óda volt, szavak -nélkül.</p> -<p>Megértettem.</p> -<p>Átléptük a hangyákat és Adriához fordultam:</p> -<p>– Mondja, kis Adria, kitől tanulta maga ezt a szép -gondolkodást?</p> -<p>– Szép gondolkodást? Az irgalmat az állatok iránt? Nem tanított -engem arra senki.</p> -<p>– Bizonyosan az édesanyja.</p> -<p>A leány szomorún pillantott reám:</p> -<p>– Anyám? Nem ismertem őt.</p> -<p>– Akkor bizonyára az édesatyja…</p> -<p>Elmosolyodva rázta a fejét.</p> -<p>– Nem. Atyámmal én mindig harcolok az állatokért. Ő is eltapossa -a hernyót, ha nem látom. A hangyát is. Azt véli, hogy minden bogár -ellensége az embernek. Pedig ugye nem igaz? Az a sok kis élet nem -tudja mi az ember? A minap, hogy nálunk is így táboroztak a -hangyák, szőnyeget vittem ki a kertbe és nagyító üveget. A hangyák -ilyen vékony vonalban haladtak át a mi kertünk útján is. Föléjük -hajoltam. Nem zavarodtak meg, tehát nem láttak. Talán felhőnek -véltek. De bizonyosan nem tudták, hogy én is élő élet vagyok. Pedig -okosak! Milyen okosak! Tudja mit csináltak?</p> -<p>– Verekedtek.</p> -<p>– Nem. Költözködtek. A gyermekeiket szállították. Megfogták -egyenkint derékon, és úgy vitték őket. Száz meg száz -hangya-gyermeket! Bizonyosan elromlott a régi lakásuk, és ujba -költöztek át.</p> -<p>És álmodozva nézett maga elé.</p> -<p>Aztán elmosolyodott: <span class="pagenum"><a name="Page_38" id= -"Page_38">-38-</a></span></p> -<p>– Igazán védi a hernyókat? Én örülök, ha egy-kettő megmenekül. -Mert télen mind összeszedjük a hernyófészkeket és elégetjük. Azokat -nincs miért sajnálni. Tojások. Nem éreznek. De mikor már kibujnak s -örülnek a napfénynek, boldogan összebujnak és eszegetik a gyönge -levelet. Akkor már sajnálom őket, ha bántják. Mert akkor már az a -kis hernyó <i>él</i>.</p> -<p>– Igaz.</p> -<p>– És olyan érdekes, mikor a hideg reggeleken összebujnak! Finom -fehér fátyolsátorukban úgy összebujnak. Jó testvérek. A fátyolon -néha apró harmatszemek csillognak, mint a gyémántpor…</p> -<p>Rám nézett:</p> -<p>– Hát a pókkal hogy van maga?</p> -<p>– Békességben, – feleltem kitérően.</p> -<p>– No én nem vagyok velök békességben. Ha meglátok egyet, rögtön -poharat borítok rája és kivetem a kertből. Azok gonosz állatok! Az -emberek közt is vannak gonoszak. Az állatok között is. Hanem télen -mégis irgalmazok nekik. Akkor üres üvegekbe gyüjtöm őket és -szállást kapnak az ablakomban tavaszig. Maga megöli őket?</p> -<p>– Nem, – feleltem határozottan. De mondja, kedves Adria, ugye az -édesatyjától tanulta ezt?</p> -<p>– Mit?</p> -<p>– Hogy az állatokat ennyire védelmezi.</p> -<p>A leány mosolyogva rázta a fejét.</p> -<p>– Atyám a pókot is eltapossa, ha nem látom. Mindenki eltapossa -őket. Még nem ismertem olyan embert, aki könyörülne rajtok.</p> -<p>És hálásan nézett reám.</p> -<p>Én tovább vallattam: <span class="pagenum"><a name="Page_39" id= -"Page_39">-39-</a></span></p> -<p>– De az édesatyja mégis csak foglalkozik a -természettudományokkal?</p> -<p>– Nem. Ahhoz ért legkevesebbet. Ő csak a régi könyveket olvassa. -Én is szeretem a régi könyveket, különösen a szentek legendáit. -Este vacsora után mindig olvasunk a szentek életéből. Mindig azt a -szentet, akinek a napja van. Én olvasok hangosan. A férfiszenteket -néha gyorsan olvasom, de a nő-szenteket mindig lassan. Mert lássa -azokat jobban <i>érzem</i>. Micsoda más gondolkodásu nők voltak -azok! <i>Fehér lelkek</i>…</p> -<p>– Ezt nem is tudtam, hogy a mi vallásunkon kívül más -vallásbeliek is tisztelik a szenteket. A tiszteletes úr bizonyára -csak különösségképpen olvassa.</p> -<p>Erre mind a két leány nevető arccal fordult felém. Aztán Adria -arca piros lángba borult, elkomolyodott, szinte szenvedővé vált. De -elpirosodott még a füle is.</p> -<p>A szeme egy pillanatra rám szegeződött, mintha valamit akarna -mondani, majd Lórira pillantott:</p> -<p>– Megyek már, – rebegte zavarodottan, – sietnem kell!</p> -<p>Gyorsan kezet szoritott Lórival; nekem csak könnyedén bólintott, -azzal átlebegett a gyepen s eltünt a fenyőfák között.</p> -<p>Lóri bámulva nézett utána:</p> -<p>– Mi lelte ezt?</p> -<p>Én is csodálkoztam:</p> -<p>– Mit nevettek az imént?</p> -<p>– Hogy maga azt mondta: „<i>más vallásbeliek</i>“, -„<i>nagytiszteletü úr</i>.“ Merthiszen ők is római katolikusok. De -mért hogy így elszaladt?</p> -<p>Én már értettem.</p> -<p>És sajnálattól elnehezült szívvel néztem utána. <span class= -"pagenum"><a name="Page_40" id="Page_40">-40-</a></span></p> -<p>A kert hátulján néhányszor megvillant a fehér ruha. A leány -futva haladt kifelé. A futása könnyü volt, mint az őzé. Aztán -eltünt. Csak a hosszu fenyőfagalyak inogtak, ahol közöttük -elhaladt.</p> -<p>Mily könnyen kártyázik a sorssal némely ember! – gondoltam. – Ő -csak játszik, játszik, tüzes butasággal, s a gyermek sohajtja meg a -kárát.</p> -<p>A házasság kérdését nem fontam tovább. Gondoltam elteszem ezt az -ügyet abba a fiókomba, amelyikre ez a mesebeli szó van írva: -<i>Holnap</i>.</p> -<p>Uzsonnára marasztottak volna, de nem maradtam. Mikor a kocsim -előgördült, akkor láttam, hogy a csokor ott maradt az ülésben. -Vesszőkosárba tette az anyám, s vizes palackba, hogy el ne -hervadjon. Azért felejtettem a kocsin, mert én hajtottam a -lovakat.</p> -<p>Már késő volt átadnom. Megint csak a bakra ültem és a kezembe -vettem a gyeplőt:</p> -<p>– Gyi!</p> -<p>Ahogy a falu utolsó házát elhagytam, arra a szegény leányra -gondoltam: az elpirosodására, szégyenkező rám-tekintésére.</p> -<p>Hátha neki adnám ezt az ülésen feledt csokrot?</p> -<p>Megállitottam a lovakat, s névjegyet vettem elő. Ceruzával -ráírtam:</p> -<p><i>Adria kisasszonynak. Nagyon örülnék ha elfogadná tőlem ezt a -csokrot. Nem kötelezi semmire, csupán tiszteletemnek a -jele.</i></p> -<p>– Károly, – szólottam hátra a kocsisnak. Bontsd ki azt a -kosarat! Egy ház előtt majd megállok. Ott kiveszed a virágot belőle -és ezzel a cédulával együtt beviszed. Az itatós papirosba, ami -mellette van, töröld meg a bokréta szárát, hogy vizes ne legyen! -<span class="pagenum"><a name="Page_41" id= -"Page_41">-41-</a></span></p> -<p>Azzal megforditottam a lovakat és visszatértünk a faluba.</p> -<p>A parokiát könnyü volt megismernem. A legúribb ház a templom -közelében. Öreg akácfák sátoroznak előtte, és a kapun belől is -falombok tekintenek ki az utcára.</p> -<p>A kocsis bevitte a csokrot. Csupa fehér zsándárkrózsa. Néhány -perc mulva visszatért eggy névjegygyel. A névjegyen csupán ez az -egy név: <i>Adria</i>, és csupán ez az egy ceruzával irott szó: -<i>Köszönöm</i>.</p> -<p>Pillantást vetettem az ablak csipke kárpitjára, de nem láttam, -hogy ott állna, hát csak csettentettem a lovaknak, s röpültünk a -falusi porfellegben haza.</p> -<p>Csak a mi határunk útján kezdtem arra gondolni, hogy mit mondjak -az anyámnak?</p> -<p>Hazudjak, hogy nem voltak otthon?</p> -<p>Ej, a hazugságot nem szeretem! Gyáváknak és rókáknak való! -Megmondom inkább, hogy kivánat nélkül nem eszek almát se.</p> -<p>– A leányt nem kértem meg, – mondottam az anyámnak. Alig félórát -időztem vele, és máris ellenkezés támadt köztünk. Mi lesz, ha -elveszem? És azt mondják, hogy ezt a leányt apácák nevelték? -Hamarabb hiszem, hogy katona-iskolába járt.</p> -<p>– Dehiszen csekélység volt! – szólt kedvetlenül az anyám.</p> -<p>– Egy kanál viz a tengerből, szintén csekélység, – feleltem, – -de az az egy kanál viz elárulja, hogy az egész tenger keserü. Jobb -ha ma válok el tőle, mintsemhogy akkor, mikor már a házassági -szentség sziámi ikreket csinált belőlünk.</p> -<p>Az anyám sóhajtott: <span class="pagenum"><a name="Page_42" id= -"Page_42">-42-</a></span></p> -<p>– Nem fogsz megházasodni soha!</p> -<p>– Igérem, hogy egy éven belől asszony lesz a háznál! Mától -kezdve magam járok-kelek a környéken, és ha itt nem találok -alkalmas feleséget, elnézek a fürdőkre is, sőt még a bálokba is -elmegyek.</p> -<p>Az anyám ebben megnyugodott. Én meg arra gondoltam, bárcsak -országos leánykiállitást is csinálnának egyszer, hogy ne kellene -annyit bajlódnom az asszonykereséssel.</p> -<p>Az első napokban persze csak otthon ültem. Egy vaskos amerikai -pszihologia érkezett. Azzal töltöttem éjet és napot. Minek siessek, -– gondoltam, – egy év alatt sok lánynyal fogok találkozni, s -választok közülök. Olyat választok, akinek a nyelve sohase mondja: -<i>Nem akarom!</i></p> -<p>De különös volt nekem, hogy minduntalan eszembe ötlött az a -fehérruhás, kékszemü lány, és a fülembe csendült a hangja: „Végre -egy <i>ember!</i>“ Még álmomban is!</p> -<p>Milyen kár, hogy az a lány kivül született a társadalmi -keritésen!</p> -<p>Dehát mért gondolok reá? Hogy annyira foglalkozik az állatokkal? -Bizonyára azért. Más nők értetlenül járnak a természet világában. -Csak a szinek hatnak rájok: a virág, a tájszinek, a fák formái, -vizek csillogása, – szóval ami a szem-idegeket izgatja. De az -értelmüket nem érintik meg a természet jelenségei.</p> -<p>Hogy az a leány érdeklődéssel tudja nézni a hernyót, hogy nem -tapossa el a lába elé kerülő férget, – ez tetszett nekem. Láttam, -hogy fogalma van arról, mi az életnek az értéke. Az a kis bogár épp -oly joggal szívja a levegőt, mint mink; bennünket nem támad -<span class="pagenum"><a name="Page_43" id= -"Page_43">-43-</a></span> meg gyilkos szándékkal; éli a maga életét -csendesen, békén.</p> -<p>Hogy az a leány ezt meg tudja érteni!</p> -<p>Szerettem volna közelebbről látni a lelkét. Dehiszen megtehetem -én azt úgy is, hogy a házasság kérdését kívül hagyom az ajtón! Mért -ne próbáljam meg, hogy egy-két kedves órát töltsek vele?</p> -<p>Az öreg pap a régi könyvek iránt érdeklődik. Van az én -padlásomon halommal. Küldeni fogok neki. Aztán vagy meglátogat, -vagy nekem lehet meglátogatnom. És akkor megnézem, hogyan -foltozgatja a csigák házát az a kedves leány?</p> -<p>Kiválasztottam öt különféle ócska könyvet és melléje irtam -néhány sort, hogy magam is foglalkozom a régiek lelkével és örömmel -hallom, hogy más is. Itt küldöm stb. A nevét nem tudtam, dehát -minek is? <i>Főtisztelendő Plébánia-hivatal</i>, – megtalálják.</p> -<p>Meg is találták. Öreges vastag betükben köszönte meg a pap a -könyveket. Őt csak a Pázmán-korabeli tollharcok érdeklik. Ha van -olyan a gyüjteményben, szívesen ád cserébe olyat, ami engem -érdekel. A levél alatt ott volt a neve: <i>Bentzefalvy -János</i>.</p> -<p>A padláson még aznap felforgattam a könyveket, s találtam is -egynéhány olyat, amelyben a szeretet vallásának pásztorai egymásnak -a fejéhez vagdalják a bibliát.</p> -<p>Ezzel már mehetek Bentzefalvy János uramhoz magam!</p> -<p>Nem vittem el mind, csak két testes pergamenkötésüt. Délután öt -órakor beléptem a parókia ajtaján.</p> -<p>Zöldbokros kis udvar. Csupa olasz-jázmin. Széles téglafolyosó. A -folyosón egy öreg púpos pap sétál. A <span class="pagenum"><a name= -"Page_44" id="Page_44">-44-</a></span> reverendája fakó. A kezében -csaknem földig érő tajtékcsibuk. A szemén nagy kerek ókula.</p> -<p>Tehát ez az éltes pap, ez a felnéző szemü agg bagoly…</p> -<p>Dehiszen ez ezelőtt tizennyolc évvel is ilyen lehetett!</p> -<p>Tekintete az arcomról a könyvekre fordult. Alig hallgatja a -nevemet, elveszi a könyvet, és gyors ujjakkal lapoz belé:</p> -<p>– Ezt ismerem, – mondja mély mellhangon, mintha pincéből jönne a -hangja. – <i>Az igazság győzedelme</i> és egyéb apró -Pázmán-korabeli tiszavirág.</p> -<p>Hóna alá csapja a könyvet és a másikba nyit:</p> -<p>– <i>Bornemissza Péter: Fejtegetés</i>… Tyhű! Ez már érdekesebb! -De tessék beljebb…</p> -<p>Abban a pillanatban megnyillik a folyosó egyik üveges ajtaja, – -bizonyára konyha, – s megjelenik a küszöbön kíváncsi kikukkanással -egy kékruhás leány: Adria. Szinte megrettenve bámul reám. Némán -köszönök neki. Elpirulva bólint.</p> -<p>Csak annyit láttam még, hogy fehér melles kötény volt rajta és a -kezében fakanál. A következő pillanatban beléptem egy könyvekkel -körülfalazott szobába.</p> -<p>Csak akkor gondoltam arra, hogy micsoda ügyetlenséget követtem -el: hangosan kellett volna köszönnöm, és nevén szólítanom. Azt -kellett volna mondanom: Jónapot, kis Adria! Mit dolgozik? – De a jó -gondolatok néha elkésnek, és különösen a szíves gondolatok. A hűtő -készülék…</p> -<p>Node, amit én elmulasztottam, azt helyre pótolta <span class= -"pagenum"><a name="Page_45" id="Page_45">-45-</a></span> ő. Alig -ültem le az ódon könyves szobában, Adria benyitott, és örömtől -pirosló arccal nyujtotta a kezét:</p> -<p>– Isten hozta!</p> -<p>És a paphoz fordult:</p> -<p>– Atyám, ő az a doktor úr… tudja, akivel Lóriéknál -találkoztam.</p> -<p>A pap arcán a ráncok vonaglottak, ami nála mosolygást jelentett. -A fél szemöldökét fölemelte a homloka közepéig s rám nézett:</p> -<p>– Aha! Aki nem tapossa el a hernyót! A lányom nagyon örült, hogy -találkozott egy magához hasonló hernyótenyésztővel. És gazda -ön?</p> -<p>– Gazda vagyok, – feleltem, – és nálam a hernyók nem -pusztítanak.</p> -<p>Az öreg pap hümmögött. Szivart kapart elő egy fiókból, és maga -is megtömte vékony görcsös ujjaival a pipáját.</p> -<p>Adria széket igazitott az asztalhoz, és félretette a -ráhalmozódott könyveket. Eközben rámpillantott kétszer is, és -mosolygó májusi kék ég sugárzott a szeméből. Mintha egy megérkezett -testvér volnék!</p> -<p>Következett egy unalmas negyedóra. Bentzefalvy uram, hogy -magunkra maradtunk, elmagyarázta, hogy micsoda érdekes kor volt az -a Pázmán kora, és hogy azóta hova sülyedtünk.</p> -<p>– Hova <i>süjjjettünkk!</i> – szólt tüzesen az öreg a csibukot -kiáltó jel gyanánt rázogatva a levegőben.</p> -<p>– Bátorkodom ellenkezőleg vélekedni, – feleltem nyugodtan, – én -bizony szívesebben élek a mai korban, amikor nem szamarazzák az -embert azért, amit hisz. A hit épp olyan belső ügy, mint az -emésztés.</p> -<p>Mingyárt meg is bántam, amit mondtam, mert az <span class= -"pagenum"><a name="Page_46" id="Page_46">-46-</a></span> öregúr -szeme úgy kikerekedett, mint a cintányér. Bizonyára mázsás -gorombaságot vágott volna a fejemhez, de szerencsémre ismét -megjelent a leány. Ezúttal a szomszéd szobában jelent meg, amelynek -az ajtaja tárva volt. Fehér asztalkendőt vetett az asztalra:</p> -<p>– Velünk fog uzsonnázni, doktor! – mondotta felénk hajolva, -terítés közben, kedvesen. Atyámnak oly nagy örömet szerzett a -könyvekkel, hogy elfogadhatja!</p> -<p>No lám, a kis ravasz!</p> -<p>Bentzefalvy uram keblében ezalatt elhiggadt a boszúság. Csupán -annyit mondott rosszaló arccal, hogy fiatal ember vagyok; a -lelkeknek azt a küzdelmes korát nem ítélhetem meg, ha annyira bele -nem hatolok, mint ő.</p> -<p>– Egyébiránt mit szokott olvasni öcsém uram?</p> -<p>– Mindenfélét, – feleltem kitérően.</p> -<p>– De hiszen azt írta nekem, hogy a régi időket búvárolja maga -is.</p> -<p>– A régi időket.</p> -<p>– Dehát milyen irányban?</p> -<p>– Hogy milyen irányban? Hát… én főleg a régi költészet iránt -érdeklődöm.</p> -<p>– Hm… Az is valami. A költészet testvére a vallásnak, persze a -nemes költészet. No majd keresek valamit viszonzásul.</p> -<p>Azzal a könyves polcnak fordult.</p> -<p>– Nem sürgős, – feleltem. – Ne tessék most vesződni vele.</p> -<p>De az öreg tovább kaparászott a könyvei között.</p> -<p>A leány megszólalt:</p> -<p>– Mennyire meglepett… De most velünk fog <span class= -"pagenum"><a name="Page_47" id="Page_47">-47-</a></span> -uzsonnázni. Az uzsonnát mindig magam készítem. Atyám kedvére nem -tudja a kávét elkészíteni más.</p> -<p>És susogva esdeklő nézéssel folytatta:</p> -<p>– Nem fog elsietni, ugye?</p> -<p>– Nem addig, – feleltem, – míg a kertjét meg nem nézem.</p> -<p>– Óh, az én kertem csak olyan hitványka…</p> -<p>– És hát uzsonnát nekem ne terítsen, kedves Adria. Én nem -szoktam. Azért maguk csak költsék el, mintha itt se volnék. Ha azt -látom, hogy miattam rendbontás történik, akkor azonnal -elbúcsúzok.</p> -<p>A leány azonban nem hallgatott reám. Egy terebélyes fatálcán -beszállított egy lábos tejet, meg egy ibrik kávét.</p> -<p>– Azért hoztam be így, – mondotta, – hogy lássa, mennyi tej van -itt. Ebből akár még két vendég is meguzsonnázhatik.</p> -<p>Valóban csodálatos jó kávét adott, aminőt soha életemben nem -ettem. Pedig mink is tartunk egy-két bivalyt csupán a kávé -kedvéért, és én a kávét Budapestről a legjobb kereskedőtől -hozatom.</p> -<p>Nem is álltam meg szó nélkül:</p> -<p>– Valami különös jó az íze ennek a kávénak. Mondja meg kis -Adria, hogyan keveri?</p> -<p>Adria mosolygott:</p> -<p>– Maga azt véli, hogy ez valami különös kávé? hogy egyenesen -Arábiából hozatjuk? Közönséges brassai kávé ez. De látom, nem hisz -nekem, hát megmondom a titkomat: Jó sűrű tejet szerzek a kávéhoz és -egy icinke-picinke vaniliamorzsát vetek belé. Attól a vaniliától -van az a különös zamatja.</p> -<p>Az öreg nem elegyedett a beszélgetésünkbe. Elmélyedt -<span class="pagenum"><a name="Page_48" id= -"Page_48">-48-</a></span> arccal hörpölte a kávét. Aztán mikor az -utolsó kortyot is benyelte, egy régi magyar Ovidiusz fordításról -kezdett beszélni, hogy azt keresi a könyvei között.</p> -<p>– Remek magyarsággal van az megírva, – mondotta. A fordító -valamikor gyalui eretnek pap volt, de úgy átfordította Ovidiuszt, -hogy a könyv címe ez lehetne: <i>Ovidiusz sarkantyus -csizmában</i>.</p> -<p>Leggyentett:</p> -<p>– A tanárok, tudósok semmit se tudnak erről, pedig nagyobb költő -volt az a predikátor Gyöngyösinél is!</p> -<p>Azzal fölkelt, s a feje kopaszát vakarva nézett a könyves -polcra.</p> -<p>– No míg megtalálja plébános uram, addig megnézem a kertjét.</p> -<p>– Jó, jó, – dörmögte az öreg, – hát csak mutasd meg Adria a -hernyóidat meg a pókhálóidat.</p> -<p>Hát a kert bizony nem volt valami pompás, csak afféle egyholdas -falusi kert. Fele veteményes, fele elvénült gyümölcsös. De nem is a -kert érdekelt engem, hanem a leány.</p> -<p>Sétálva mentünk végig a széles egyenes kerti úton, amely a -kertet ketté választotta. Adria boldog arccal sétált mellettem.</p> -<p>Dehát mért boldog? Mért örült az én látogatásomnak? Hiszen Lóri -bizonyosan elmondta neki, hogy az anyám nálok járt, és hogy csak a -formaságok vannak hátra. Azt is tudja, hogy én jócsaládból való -vagyonos ember vagyok, aki nem a plébánosok szakácsnéinál keresek -feleséget. Hát mért örült? mért tündöklött <span class= -"pagenum"><a name="Page_49" id="Page_49">-49-</a></span> a szeme? -Mért játszott az arcán a pirosság a fehérséggel?</p> -<p>Sétálva mentünk a kerti úton. Adria mutogatta a veteményeit, -barackfáit, szilvafáit. Nem volt ott semmi különös, amit már másutt -nem láttam volna, de azért mindenre ránéztem, amire mutatott.</p> -<p>Mindössze az lepett meg, hogy majdnem minden fán volt valami -fészek. Adria mindegyikről tudta, hogy micsoda madáré, és hogy -egyikben másikban mennyi a fióka?</p> -<p>A fészkes fák derekán valami vörhenyes színü gubancot láttam. -Közelebbről nézem, hát bádognyiradék.</p> -<p>– Mire való az?</p> -<p>– Macskák ellen.</p> -<p>Ahogy a fészeknél megálltunk, az anyák csipogva-csettegve -röpködtek körülöttünk. Csaknem a fejünket verték.</p> -<p>Ezen se volt csodálni való. Tapasztalásból tudom, hogy a madarak -féltik a fészköket. A gáborján meg is üti az embert a szárnyával, -ha a fészkéhez közeledik.</p> -<p>Adria azonban szüntelen csevegett velök:</p> -<p>– No ne félj, kis Frici! Nem bántjuk a kicsinyeidet! Jó bácsi -ez, nem ellenség! Csillapodj no! Ejnye, de megijedtetek! Gyere no -ide, gyere!</p> -<p>És hozzám fordult:</p> -<p>– Menjen csak odább. Huzódjon be oda a lugosba. Majd meglátja, -hogyan szeretnek ezek engem!</p> -<p>Az út végén öreg szőlőlugas zöldült. Oda huzódtam be. Ahogy -megfordulok, látom, hogy pintyek, cinkék, verebek, mindenféle -madarak úgy rajzanak Adria körül, mintha királyasszonyuk volna. -Kerengenek, repesnek <span class="pagenum"><a name="Page_50" id= -"Page_50">-50-</a></span> a feje fölött. Rászállanak a vállára, -kezére, és csicseregve-csevegve esznek a tenyeréből.</p> -<p>És ő kedveskedve beszél hozzájok:</p> -<p>– No, ugye, hogy nincs mit félnetek! Nesze neked is Fáni! Nesze -neked is Jancsi! Ahol én vagyok, ott nem bánt titeket senki! No -Sárika! Gyere no! Vedd el a számból ezt a morzsát!</p> -<p>És egy kis idei veréb az ajkához röppent.</p> -<p>Én ilyen csodát soha nem láttam!</p> -<p>– Mondja kis Adria, – szóltam aztán, mikor a madártársaságot -szétkergette, – hogyan tudta őket ennyire megszelidíteni?</p> -<p>Mosolyogva vont vállat:</p> -<p>– Úgy, hogy mindig gondoskodtam róluk. Télen enniök adtam. Árva -fiókákat megvettem a parasztgyermekektől és fölneveltem, aztán -elbocsátottam. Megszoktak. Egyik madár látta a másiktól, hogy én -nem vagyok ellenségök, és hozzám bátorodtak az idegen madarak is. -Nincs ebben semmi különös.</p> -<p>Egy veréb a közelünkbe szállt egy szőlőkaróra, és ránk -kandikálva csipogott:</p> -<p>– Nini, a Kati, – mondja nevetve Adria, – elkésett az uzsonnától -és most reklamálja. Gyere no kis bohó.</p> -<p>Azzal belenyult a zsebébe és néhány morzsát nyujtott a madár -felé.</p> -<p>A veréb nyugtalanul billegette a farkát. Adria egy lépést feléje -közeledett. Akkor a veréb a tenyerére röppent. Felcsipegette a -morzsákat.</p> -<p>Adria aztán a verebet gyöngéden a két kezébe fogta és -megcsókolta a fejét. Aztán: huss! feldobta a levegőbe. <span class= -"pagenum"><a name="Page_51" id="Page_51">-51-</a></span></p> -<p>– Ez is az én nevelt lányom, – mondotta utána pillantva. Ezt -csupaszka korától fogva neveltem föl szegényt.</p> -<p>Azon az éjszakán folyton Adriával álmodtam. Láttam őt kék -ruhában, fehér felhők között, s madarak röpködték körül.</p> -<p>Azonban reggel erősen dolgozott a hütőkészülék:</p> -<p>– Szokatlan volt, azért izgatott!</p> -<p>De végképpen nem tudtam elfagyasztani a leányt. Arra gondoltam, -hogy ime ő felneveli a csupasz verebeket, a társadalom pedig ellöki -a csupasz emberi szülötteket is, ha az apa nincs ott a fészeknél. -Mi közöm nekem valamely leány születésének az előzményeivel? Hány -<i>vólgebórene</i> leánynak pontos-rendes a születési -bizonyitványa, de nem rendes az erkölcse, gondolkodása! Elvégre nem -a papirost veszi az ember feleségül!</p> -<p>Mégis az anyámnak nem mertem szólani. Éreztem, hogy ha feltárnám -a szándékomat, elfintorodna az arca, és az fájna nekem.</p> -<p>Ebből persze ön azt gondolja, hogy az én józanságomat mégiscsak -meghódította a párkereső ösztön. Nem. Nekem nem azért fájt volna az -anyám arcfintora, hanem azért, hogy a gondolkodásának alacsonyságát -láttam volna benne. Mégis a gyümölcs nem vetheti meg azt az ágat, -amelyiken termett…</p> -<p>Azt gondoltam sohse megyek többé Adriához.</p> -<p>De mi történt?</p> -<p>Egy fiatal tanitócska lakik a falumban. Én hozattam az uj -népiskolába, amelyet az anyám alapitott.</p> -<p>A tanitócska beállitott Illés napján, a nevemnapjára, köszöntőt -mondani. Kis alázatos fekete csacsi. Szalonkabátban és -szalmakalapban jár. Ott talált a reggelinél <span class= -"pagenum"><a name="Page_52" id="Page_52">-52-</a></span> a -kertünkben. Aznap az anyám is velem reggelizett. Az anyám -megszólitotta:</p> -<p>– Nem gondol-e arra, hogy megnősüljön?</p> -<p>– Gondolnék, – felelte vonagló nyakkal mosolyogva, mintha -csiklandoznák, – de nincs ismeretségem. Két leányt is dicsérnek. Az -egyik az ispán úr leánykája; a másik valami papnak a nevelt leánya, -Adriának hívják. Azt mondják igen nekem való, jólelkü leány…</p> -<p>Énvelem megfordult az udvar, a ház, de még az ég is! Az arcomat -sápadni éreztem. A tanitónk arca egyszerre oly utálatossá vált -előttem, hogy szerettem volna ráköpni!</p> -<p>Percekig tartott, míg annyira össze birtam szedni a nyugalmamat, -hogy megszólalhattam:</p> -<p>– Az ispánunk leánya valóban jó választás lenne. Ha azt veszi -el, én is adok a házasságához egy szép svájci tehenet.</p> -<p>A tanitócska hálás szemmel köszönte meg. Az anyám is igért -egyet-mást. Láttam rajta, hogy az ispán lányával meg fog elégedni. -És az arca nem volt már annyira utálatos.</p> -<p>Mindazonáltal dübörgött bennem a nyugtalanság. Délután ujabb -könyveket válogattam a padláson és vittem az öregnek.</p> -<p>Adriát a folyosón találtam. Egy odahelyezett sárga asztalkán -valami nagy uj könyvbe irt és egy másik nagy ó könyv állt -feltámasztva előtte. Tisztázott. Anyakönyvet.</p> -<p>Ahogy beléptem, oly örömmel nézett reám, oly nyilt örömmel… hogy -meg is kérdeztem. Alig hogy leültem, megkérdeztem: <span class= -"pagenum"><a name="Page_53" id="Page_53">-53-</a></span></p> -<p>– Mondja meg igazán, mért örül?</p> -<p>Erre a nyers őszinteségre mélyen elpirult, mint <i>akkor</i>, a -kertben.</p> -<p>– Igazán magam se tudom… De ön oly jó ember… És nekem olyan… -mintha rokonok volnánk…</p> -<p>– Beszélt azóta Lórival?</p> -<p>– Hogyne, hiszen mindennap eljön misére. Nyáron én minisztrálok. -Ne nevessen ki, nem öltözöm minisztráns ruhába. De minden gyerek -libapásztor, hát atyámnak kell a segitségem. És mise után Lóri -bejön néha hozzánk, beszélgetünk. Néha meg délután én látogatok -el.</p> -<p>– És mondja meg őszintén, mit mondott énrólam Lóri?</p> -<p>A leány nyugodtan felelte:</p> -<p>– Azt, hogy maga el fogja venni, csak éppen a szokott formaságok -vannak hátra. Maga e napokban nyilatkozni fog.</p> -<p>Ezt mondva szomoru pillantást vetett reám.</p> -<p>Bennem megrezdült valami. Tehát ez a leány tudja, hogy én már -körülbelül vőlegény is vagyok. Nem remél tőlem semmit.</p> -<p>De leakartam rázni a varázslatot teljesen:</p> -<p>– Magának nincs még jelöltje? – kérdeztem tréfás hangon.</p> -<p>A leány nyugodtan nézett reám:</p> -<p>– Hogy érti ezt?</p> -<p>– Hogy maga is nincs-e a férjhezmenés útján?</p> -<p>– Nem is leszek.</p> -<p>– Csak nem akar tán aggleány maradni?</p> -<p>– De. <span class="pagenum"><a name="Page_54" id= -"Page_54">-54-</a></span></p> -<p>– Komolyan mondja?</p> -<p>– Nincs miért tréfálnom. Atyám is azt mondja, hogy helyesen -gondolkodom.</p> -<p>– Talán csalódott valakiben?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Hiszen akkor még eljöhet, akiről csak a sejtelmek -beszélnek…</p> -<p>Mélázva nézett reám, és szomoruan ingatta a fejét:</p> -<p>– Az én sejtelmeim… Nekem nincsenek efféle sejtelmeim.</p> -<p>– Ne mondja azt komolyan Adria! Nincs olyan leány a világon -akinek ne volnának álmai.</p> -<p>– Álmaim nekem is vannak.</p> -<p>– No és nem jelenik meg az álmaiban <i>valaki?</i></p> -<p>Adria csodálkozva nézett rám, aztán az arcán pajkos hullám -futott át:</p> -<p>– Körszakállas ifju? vagy felpödört bajuszu hadnagy? Nem. Az én -álmaimban nem sétálnak hadnagyok. Ha nem csúfol ki, megmondom -magának, hogy nekem különös álmaim vannak. Soha nem hallottam -mástól afféléket. És én oly boldogan ébredek!…</p> -<p>– Hát mondja el egy álmát.</p> -<p>– Nem tudnám. Csak egyes képek maradnak meg az eszemben. -Elfelejtem. Én többnyire bibliai álmokat álmodok. Az éjjel is -Jézust láttam, amint egy fa alatt állott és prédikált. Én ott ültem -előtte és bámultam. Fehér ruhás magasas szőke ember. A lába alatt -tavaszi zöld pázsit. És különösen a fa volt csodálatos. Kajszi -barackfa volt, de eleven levendula-szín kékvirágu. És a nap a fára -sütött… <span class="pagenum"><a name="Page_55" id= -"Page_55">-55-</a></span></p> -<p>Elmondtam reggel az atyámnak. Ő is gyönyörködött benne. -Biztatott, hogy irjam meg a Magyar Államnak, hátha valamelyik festő -kedvet kap rá s vászonra festi? De én nem irtam meg. Bizony még -kinevetnének a kékvirágu barackfámmal! Egyszer meg Szalomét láttam -táncolni. Gyönyörü piros-barna leány volt, kis karcsu termetü és -villogós feketeszemü. A haja olyan fekete volt, mint a fénylő -szurok. A ruhája sárgás-fehér selyem és a vállán hosszu fátyol. A -lábán tüzes-piros selyemcipő. És táncolt egy nagy teremben, amely -tele volt római néppel. Hosszu asztalnál ültek, aranykancsók és -ezüsttálak, asztali csokrok között. És Szalome táncolt. Csupa -gyönyörüség volt, és csupa forgás! A fátyola körben lengedezett. -Mikor elvégezte a táncot, mindenki tapsolt. Én is. A leány lihegve -fordult az én karomba, és én megcsókoltam. Ezt már nem mondtam el -az atyámnak.</p> -<p>És akkor elmosolyodott.</p> -<p>De hogyan beszélte el ezt a két álmot! Micsoda pompás szinek és -vonalak játszottak az arcán! És a szeme! micsoda ábrándos -elmerüléssel nézett a levegőbe: mintha ujra látná az álmát.</p> -<p>Szerettem volna azt mondani neki: Te kedves jó lélek, te -énhozzám való volnál! De lehetetlen volt, lehetetlen! Az az -átkozott papiros…</p> -<p>A lány aztán megszólalt a szokott vidám hangján:</p> -<p>– Atyám a cigányokhoz ment. Hallotta, hogy beteg az egyik: egy -vén vályogvető. Rábeszéli, hogy esküdjön össze a feleségével. A -cigányok furcsa nép: a házasság szentségét többnyire együtt veszik -fel az utolsó kenettel. Szegény ördögök!</p> -<p>Erre hosszu szünet következett. Én a szék karjára <span class= -"pagenum"><a name="Page_56" id="Page_56">-56-</a></span> könyökölve -ültem és néztem, néztem azt a patyolat-tisztaságu üde arcot, azt a -tiszta tükrü kék szemet…</p> -<p>A hallgatásom és nézésem bizonyára feltünt neki, mert -csodálkozón pillantott reám, de meleg volt a pillantása. Aztán -fölkelt:</p> -<p>– Szivart hozok önnek.</p> -<p>– Köszönöm, – feleltem fölocsudva. Köszönöm, kis Adria. Van -nálam is. Később talán rágyujtok. De nem zavarom a munkájában?</p> -<p>– Nem. Ez nem olyan munka. Már két éve tisztázom. De csak mikor -ráérek.</p> -<p>Rápillantottam a papirosra. Az irása csupa álló vonal volt. -Hasonlitott a nyomtatáshoz.</p> -<p>– De különös irás. Kitől tanulta?</p> -<p>– Nem tetszik önnek?</p> -<p>– De nagyon is.</p> -<p>– Egyszer láttam Ediznnek a fonográf feltalálójának az irását. -Azt utánzom.</p> -<p>Az öregúr visszatért. A bűbájos beszélgetésnek vége szakadt. -Betértünk a szobába. Az öregúr azon kezdte, hogy a minap én -leszóltam a Pázmán korabeli eszmeharcot. Hosszu magyarázatot -kellett hallgatnom. Láttam, hogy az öreg az én egypár szavamon -napokig kotlott, és most beadja nekem a gondolatait.</p> -<p>Az ablakra néztem. Nyári zivatarfelhők gomolyogtak az égen. Esni -fog. Adria nem volt velünk a szobában. A kertbe nem mehetünk -ki.</p> -<p>– Sok a dolgom, – mondottam az öregnek.</p> -<p>A folyosón Adriát két ünnepi ruhás parasztasszonynyal találtam. -Láttam, hogy azokat tartóztatta, azért nem jött be. <span class= -"pagenum"><a name="Page_57" id="Page_57">-57-</a></span></p> -<p>Ahogy kiléptem, hozzám mozdult, és a kezét nyujtotta:</p> -<p>– Mért siet?</p> -<p>Hogy volt mondva ez a kérdés! Milyen hangon és milyen nézéssel! -A szó az volt hogy <i>mért sietek?</i> de az értelme az volt: -<i>Mikor látlak ismét?</i></p> -<p>Az esső már szemerkélt, mikor kocsira ültem.</p> -<p>A falu végén egy paraszt-asszonyt láttam, amint a felső -szoknyáját a fejére boritva sietett hazafelé. Lekiáltottam hozzá a -kocsiról:</p> -<p>– Álljon meg csak néni! Hány órakor szokott lenni a mise?</p> -<p>– Hétkor tekintetes uram, – felelte pislogva, – hétkor.</p> -<p>Azt hiszem semmi csodálni való nincs azon, hogy érdeklődés -ébredt bennem a mise iránt, amelyen Adria ministrál. Hogyan mozog? -Hogyan térdel? Hogyan felelget a papnak? Meg fogom nézni, annélkül, -hogy ő tudna róla.</p> -<p>Lóri jelenléte kényelmetlen lesz, de egypár hideg udvarias szó, -és otthagyom.</p> -<p>Megnéztem az órámat, hogy percig pontosan tudjam, mennyi idő -alatt futják meg a lovaim az útat?</p> -<p>És azon az éjjel én is a kékvirágu barackfával álmodtam.</p> -<p>Mindez, – tisztázódott előttem, – agybeli izgalom volt. A leány -szokatlan szines gondolkodása idézte elő. De épp ez vonzott hozzá. -Az én leveletlen kopár fám bámulja a leveleset, virágosat. A -különbségek vonzzák egymást.</p> -<p>Reggel mégis rösteltem, hogy a leány poézisa annyira megzavart. -Aki mindent megtud magyarázni, <span class="pagenum"><a name= -"Page_58" id="Page_58">-58-</a></span> annak a poézis berke nem -virit. Visszarendeltem a lovakat.</p> -<p>De aznap nem tudtam a könyveimmel foglalkozni. Ha olvastam, csak -a szemem olvasott. Négyszer ötször is visszatértem egy-egy -mondatra, megint csak elbolygott a figyelmem másfelé.</p> -<p>De nagy bolond vagyok én! – mondottam végre is. Az ember megnézi -a képtárat, drámát, hangversenyt; mért ne nézzek meg egy falusi -különösséget is? Hiszen ha azon kapnám magamat, hogy beleszédültem -egy lehetetlen állapotba, akármikor le tudom zárni a zsilipet.</p> -<p>S a következő reggelen mégiscsak elindultam.</p> -<p>Az időt jól kimértem: a falu első házaihoz érkeztem, mikor -megkondultak a harangok.</p> -<p>A kocsimat megállitottam a falu boltja előtt, és gyalog mentem -tovább, hogy ha lehet, a két leánynyal való találkozást -elkerüljem.</p> -<p>Hát sikerült is.</p> -<p>Mikorra a templomhoz érkeztem, már búgott az orgona, s a pap az -alsó lépcsőn állva morzsolta a leányával a mise-kezdetet.</p> -<p>De micsoda bájos látvány volt az! A leány sarkig érő fehér -flanel-talárban, (aminő a görög szobrokon látható) térdelt az alsó -lépcsőn. A pap állott és fölfelé nézett. És váltakozva mondották a -zsoltárt:</p> -<p>– Bocsásd ki világosságodat és igazságodat uram…</p> -<p>– Bizzál az Istenben… ő az én orcám megszabaditója, az én -Istenem!</p> -<p>Az oltár csupa virág volt: gloksziniák, árum szanktumok, -liliomok, fehér burbon-rózsák és széleslevelü <span class= -"pagenum"><a name="Page_59" id="Page_59">-59-</a></span> begóniák a -gyertyatartók között. Az oltár körül csupa sötét-zöld magas -babérfák és túják. A napfény aranyfátyolként rezg a növényeken. -Kétségtelen, hogy Adria rendezte igy.</p> -<p>És a kedves leány ott térdel. Fehér nyaka nemes ivben hajlik -meg, mint a hattyué. A haja is mint a Veszta-szüzeké, simán födi a -fejét; csupán a válla körül van fel-befürtözve. Semmi disz, semmi -ékesség rajta! csak egy fehér lágyansimuló selyemkötél a -derekán.</p> -<p>Néhány öregasszony seppegett mellettem a padokban. Lórit nem -láttam. Már az evangéliumot olvasta a pap, mikor megjelent. -Strucctollas szalmakalap volt a fején. Meghökkenve nézett rám. Én -hidegen bólintottam köszöntést neki.</p> -<p>Adria a szent foglalatosságból egyszer se pillantott föl. Két -fehér keze folyton össze volt téve, a szeme folyton le volt sütve. -Álmodó arccal járt kelt a pap körül. Mikor térdet hajtott, a térde -a földet érintette. Igazán olyan volt, mintha egy angyal -minisztrált volna a templomban!</p> -<p>Ha bennem csak annyi költői érzés is volna amennyi a juhászom -kutyájában, – gondoltam, – én most ezt a fehér leányt átkapnám -mikor kilép és a kocsimba ragadnám; s ki a világba! – enyém vagy -álmok gyermeke!</p> -<p>De énbennem nincsen poézis!</p> -<p>Aztán meg arra gondoltam, hogy a mi kis házikápolnánk micsoda -rideg hely ehhez képest! Pedig van ekkora. De évenkint csak -háromszor van benne mise, és akkor is egy görhes pap miséz, meg egy -nagycsizmás bamba parasztfiu lődörög körülötte. <span class= -"pagenum"><a name="Page_60" id="Page_60">-60-</a></span></p> -<p>A gondolataimban mindössze Lóri zavart. A tekintetének -megvillanása kellemetlen volt nekem. Bizonyára azt gondolta, hogy -őérte vagyok ott.</p> -<p>Szerettem volna szótlanul elmenni, de mégse tehettem. Megvártam -hát a mise végét. Gondoltam, talán akkor Adria is rám pillant. De -nem: a karjára vette a nagy könyvet és a szemét folyton lesütve -tért vissza a pap előtt lépegetve a sekrestyébe.</p> -<p>Megálltam a templom ajtajában és köszöntem Lórinak:</p> -<p>– Jó reggelt!</p> -<p>Mosolyogva nyujtott kezet. A szeme csupa öröm volt:</p> -<p>– Mit jelent ez, hogy maga idejött misére?</p> -<p>– Egy szent fogadalmat.</p> -<p>– Elmondja?</p> -<p>– Az éjjel azt álmodtam, hogy ennek a falunak a szentje -megjelent nekem és így szólt hozzám: „Fiam, ha nagy -szerencsétlenséget akarsz a fejedről elháritani, esküdj meg az én -oltáromnál, hogy a szerzetesek három fogadalma közül legalább is -egyet megtartasz!“ Az álom anyira megrenditett, hogy nem birtam -tovább aludni. Megnéztem a lekszikonban mik a szerzetesi -fogadalmak? Hát vagyontalanság, engedelmesség és nőtlenség. Ezek -közül kellett választanom.</p> -<p>– No és mit választott?</p> -<p>– A nőtlenséget Lórika.</p> -<p>Megértett. Egy percre elsápadt, aztán büszkén és hidegen -nyujtott kezet:</p> -<p>– Gratulálok!</p> -<p>Aztán elbocsátotta a kezemet és csípős szemmel tette hozzá: -<span class="pagenum"><a name="Page_61" id= -"Page_61">-61-</a></span></p> -<p>– Az öreg szent úgylátszik jóakarója… a… <i>leányoknak</i>.</p> -<p>Elment. Én úgy néztem utána, mint akinek malomkő esett le a -nyakáról.</p> -<p>Intettem a kocsisomnak. Egy perc mulva zörgött a hintóm -hazafelé.</p> -<p>Alig értem azonban haza, nyugtalanitani kezdett az a kérdés, -hogy vajjon miként ujságolja el Lóri a a találkozásunkat? Mert -Lórit kétségtelenül felizgatta a beszédem, s a nőknél minden -izgalom kotyogásban nyilvánul. Szinte láttam hogyan rohan valami -szobalány vagy parasztfiu egy levelecskével, amelyben csak ennyi -van: <i>Gyer azonnal! Nagy ujságot mondok!</i> S lehet, hogy egy -vödör ténta nem feketitett volna be annyira, mint ahogy az a hegyes -nyelvü leány!</p> -<p>Délután hát szépen a hónom alá vettem a gyalui predikátor -sarkantyus Ovidiuszát és kocsira ültem. Csak a kocsin nézegettem -bele:</p> -<div class="poem"> -<div class="stanza"><span class="i0"><i>Megindul a násznép veres -kalpagokkal,</i><br /></span> <span class="i0"><i>A kimosdott Dámák -a Gavallérokkal.</i><br /></span> <span class="i0"><i>Tsendes -lépésekkel páronkint sétálnak,</i><br /></span> <span class= -"i0"><i>Egymásnak szemébe lopva kandikálnak.</i><br /></span> -<span class="i0"><i>Füstölnek a konyhák, az ökrök -pirulnak,</i><br /></span> <span class="i0"><i>Spékelik cubákját az -őznek, a nyúlnak;</i><br /></span> <span class="i0"><i>Rotyog a -káposzta, sülnek a kalátsok,</i><br /></span> <span class= -"i0"><i>Törlik homlokokat az izzadt -szakátsok.</i><br /></span></div> -</div> -<p>És így tovább a Perzeusz menyekzője Andromedával.</p> -<p>Ezt a nyolc sort megtanultam belőle, hogy a papnak elrecitáljam, -s más ó-könyvek kinálására buzditsam.</p> -<p>Ezuttal korábban mentem: délután két órakor. És <span class= -"pagenum"><a name="Page_62" id="Page_62">-62-</a></span> el is -találtam az időt: az öreg pap aludt. Adria vasalt a folyosón; holmi -apró fodrokat vasalt.</p> -<p>Milyen boldog arccal fogadott! Azt hittem a nyakamba röppen. De -mikor kézfogásnyira jutottam hozzá, csak annyiba maradt.</p> -<p>– Folytassa a dolgát, különben azonnal visszafordulok.</p> -<p>– Nem szükséges folytatnom, – felelte. A szakácsasszonyunk jól -érti.</p> -<p>És beszólt a konyhaajtón:</p> -<p>– Marcsa néni!</p> -<p>Egy alázatos képü anyóka tünt elő. Átvette a vasalót. Mink -ketten kiültünk az udvar hüvösére az olasz jázminok alá.</p> -<p>Ezuttal a leány kékbabos fehér kartonba volt öltözve, s a lábán -sárga félcipő. A ruhája olyannyira divatos volt, hogy nem állhattam -szó nélkül:</p> -<p>– Maga Adriácska olyan divatos ruhákban jár. Mondja: mi értelme -van ennek falun?</p> -<p>– Magam se tudom, – felelte, s mosolyogva emelte meg a vállát. A -divat egy fajtája a művészetnek. Érdekel engem. De csak a forma. -Láthatja, hogy a matéria olcsó. Aztán néha vendégek vannak -Lóriéknál, és én nem akarok szégyenkezni.</p> -<p>– És mindig ott van maga, ha vendégek vannak?</p> -<p>– Csak mikor nő-vendégek érkeznek.</p> -<p>– Dehát hogy tudja azt?</p> -<p>– Lóri átküld egy cédulát.</p> -<p>– És ha férfi vendégek érkeznek?</p> -<p>– Akkor nem megyek át soha.</p> -<p>– Mért? Csak nem idegenkedik a férfiaktól? Vagy mi nem vagyunk -olyan érdekesek mint a nők? <span class="pagenum"><a name="Page_63" -id="Page_63">-63-</a></span></p> -<p>Mosolyogva emelte meg a vállát és félre nézett. Aztán -megszólalt:</p> -<p>– Megmondom igazán, ahogy van. A férfiak mindig olyat beszélnek, -hogy azt mondja: Milyen kis lába van, kis keze van, micsoda kék -szeme van és más efféléket. És én ilyenkor azt érzem, hogy milyen -ostobának gondolnak ezek engem!</p> -<p>Csodálkozva néztem reá. Aztán azt mondtam neki:</p> -<p>– Most pedig én is affélét mondok, kedves Adria, de nem azért, -mintha én is ostobának nézném. Tegnap reggel egy csodásszép görög -ruhában láttam magát. Tudja, hogy ott voltam a misén?</p> -<p>– Atyám emlitette. Örültem, hogy ott volt.</p> -<p>– És Lóri nem szólt róla?</p> -<p>– Tegnap úgy elment… Ma pedig én nem beszélhettem vele. Délelőtt -ideát volt az esperes. Siettem haza a miséről, hogy tizórait -állitsak össze. Holnap bizonyosan beszélek vele. De mért kérdi?</p> -<p>– Csak azért, mert vele váltottam néhány szót.</p> -<p>– Még nem kérte meg?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>Csodálkozva nézett reám, mintha magyarázatot várna. Én másra -tereltem a beszédet:</p> -<p>– Szép a templomuk Adria. Ugye maga rakta úgy körül az -oltárt?</p> -<p>– Én. Szeretem a virágot az oltár körül. A virágtalan templom -olyan rideg hely… A bibliában benne van, hogy Jézus is -gyönyörködött a virágokban.</p> -<p>– Benne van? Én nem emlékszem.</p> -<p>– Hát mikor azt mondja: „Nézzétek a mezei liliomokat… Salamon -minden dicsőségében nem volt úgy felöltözve, mint egy ezek közül“. -Oly szép a virágos <span class="pagenum"><a name="Page_64" id= -"Page_64">-64-</a></span> oltár! Ha Isten úgy akarja, hogy tovább -éljek atyámnál, én már elgondoltam, hogy az egyik szobámban oltárt -fogok állitani. Olyan lesz, mint a templomunkban. Ereklyém is van. -Egy szentnek a csontocskája. Még anyámról maradt.</p> -<p>– És tán misézni is fog?</p> -<p>– Eltalálta. Misézni fogok minden reggel. De csak magamban. Azt -a fehér talárt öltöm magamra, és fehér sarut csináltatok erre a -célra. Az oltár lépcsőjére katángszinkék plüs szőnyeget teritek. És -mikor besüt a reggeli nap az ablakon, misézni fogok csendes -egymagamban. Atyám azt mondja, nem vétek az, csak éppen az ostya az -én kezemben nem fog átváltozni. De az mindegy.</p> -<p>A pad mellett, ahol ültünk, fehér burbon-rózsa viritott.</p> -<p>– Ebből volt ma az oltáron?</p> -<p>– Ebből, – felelte Adria. Télfagyig virit.</p> -<p>Kinyujtotta a kezét, és leszakitott egy félig kinyilt szálat. -Leszedte a töviseit és nekem nyujtotta:</p> -<p>– Ha akarja… beletüzni a kabátjába…</p> -<p>Ahogy nyujtotta a rózsát, én két kézzel nyultam érte. A két -tenyerembe fogtam be a kezét, mint ő a minap a verebet, és az -ajkamhoz emeltem.</p> -<p>Adria elpirult. Rámcsodálkozó szeme megnedvesedett.</p> -<p>– Bocsásson meg, – mondottam, – ez csak hála-csók volt azért a -jóságért, hogy a madarak árváit nevelgeti.</p> -<p>Adria elmosolyodott:</p> -<p>– Hogy jutnak eszébe most a madarak?</p> -<p>Itt bárki azt gondolhatná, hogy engem a józanság <span class= -"pagenum"><a name="Page_65" id="Page_65">-65-</a></span> faképnél -hagyott, és csakúgy terigetem a szárnyat, mint más közönséges -pulyka. De ez nem igaz. Én csakolyan józan voltam akkor is, mint -most. Csak éppen hogy meglepett, (mert szokatlan volt) annak a -leánynak a mindenre kiáradozó képzelődése.</p> -<p>Hazafelé menet sajnálkozva mondottam:</p> -<p>– Milyen kár, hogy rendetlen születésü! Ezt az egyet szivesen -elvenném!</p> -<p>Itt ismét azt lehetne mondani, hogy ha én józan vagyok, mért -itélek a születésben különbségeket?</p> -<p>Hát én nem is itélek. A teremtés mühelyéből egyforma vérrel -kerül ki az ember, csak kint osztályozzák aztán a papiroson. Mért -nyomják némelyikre a gyalázat bélyegét? nem tudom. Az ó-korban volt -értelme. Akkor a rabszolgákat rossz fajtáju embereknek itélték, és -a családok úgy ügyeltek a faji kiválasztásra, mint ahogy ma a -lovakat tenyésztjük. Mondom nem tudom mért maradt fenn a bélyegzés? -Magamnak én elvenném Adriát, de hogyan vegyem el az anyámnak?</p> -<p>Erre még csak gondolni se lehetett!</p> -<p>Eltökéltem nem is tudom hányadszor, hogy nem megyek többé a -papházba. De különös valami, hogy az ember nemcsak ételre éhezik és -nemcsak italra szomjazik. A szem is tud éhezni és szomjazni.</p> -<p>Egynapon megintcsak előkerestem a szeretet apostolainak néhány -civakodását, és befogattam.</p> -<p>Aztán aprónkint odahordtam a padlás minden régi könyvét, s -ugyanannyi rózsaszállal tértem vissza.</p> -<p>Az öreg papot nem érdekelte, hogy én Adriával mit beszélgetek. -Volt úgy, hogy ki se mehettünk a kertbe, csak a folyosón ültünk. Az -öreg odabent maradt. <span class="pagenum"><a name="Page_66" id= -"Page_66">-66-</a></span> Vagy megbizott a lányában, vagy nem -értett a leánypásztorsághoz.</p> -<p>Valahányszor eljöttem a leánytól, mindig aggodalom támadt -bennem, hogy tovább haladtam, mint kellett volna. Elvégre is én -abba tudom hagyni a barátságunkat, de nem ébrednek-e a leányban -olyan érzelmek, amelyek oktalan reményekkel füzik hozzám?</p> -<p>Egy délután mig az öregúr a fekete-kávé álmát aludta, azt -kérdeztem Adriától: hogyan van beosztva a lakásuk?</p> -<p>– Csak négy szobánk van. Három egymás mellett, és egy külön. Az -a káplán-szoba volna, de atyámnak eddig sohse kellett káplán. Hát -az az én szobám már két éve ott a sarokban.</p> -<p>– Szeretném látni a szobáját.</p> -<p>– Szivesen megmutatom.</p> -<p>Benyitott. Én előre bocsátottam. Az ajtót tárva hagytam, úgy -léptem utána.</p> -<p>Rózsa-illatos kis leányszoba. Csupa csipke és fehérség. Oldalt -egy keskeny rézágy, mellette fehér márvány asztalka. A másik -sarokban kis ébenfa-iróasztal, rajta egy csokor virág. A két ablak -között ódon divatu kredenz, s fölötte persze tükör. A falon egy -sárgára avult tengeri térkép, – (hogy a manóba kerül ide tengeri -térkép!) – mellette Munkácsi Jézusa a Pilátusi képből.</p> -<p>Oldalt egy üvegszekrényt pillantottam meg: csupa fehér-kötésü -könyv állt benne. Nézem, hogy mifélék, hát holmi szent nők -életrajzai, imádságos könyvek, botanikák, versek, olasz és német -regények, utleirások, szakácskönyv, Petőfi, Brém.</p> -<p>Micsoda más könyvtár mint az enyém! Nálam fekete <span class= -"pagenum"><a name="Page_67" id="Page_67">-67-</a></span> bőrbe -kötött filozofiák: Pitagorásztól Volterig, és Voltertől Hartmanig. -A legutolsó kötet Hekkel, az istentelen. Adria könyvtárában három -kötet breviárium. Önkénytelenül is az éjjeli asztalra pillantottam. -A negyedik kötet ott hevert.</p> -<p>– Csak nem imádkozik tán breviáriumot?</p> -<p>– De. Minden este.</p> -<p>– És maga ért latinul?</p> -<p>– Atyám megtanított rá.</p> -<p>Ahogy felnyitom a breviáriumot, látom, beleirva a nevét: -<i>Bentzefalvy Adria</i>. Hm. Az öreg is Bentzefalvy, ő is -Bentzefalvy?</p> -<p>Az éjjeli asztalon fekete ébenfa keretben fakó fénykép is -állott.</p> -<p>– Szabad megnézni?</p> -<p>– Tessék.</p> -<p>Fiatal házaspár. A férfin tengerészruha. A nő -menyasszonyruhában, fejét a tengerész vállára hajtva.</p> -<p>– Kik ezek?</p> -<p>A leány szeme könybe lábadt:</p> -<p>– A szülőim.</p> -<p>És akkor elbeszélte, hogy ő egy tengerész kapitánynak a leánya. -A kapitány a házasságának tizedik hónapjában hajóra tette a -feleségét és Palermóba akarta elvinni. Az volt a szándéka, hogy ott -iratja be a születendő gyermekét az anyakönyvbe. Ha fiu lesz, nem -kell katonáskodnia.</p> -<p>– Útközben aztán két szerencsétlenség történt, – folytatta -Adria. Az egyik az volt, hogy én korábban megszülettem mint ahogy -vártak… A hajón születtem és egy matróz ácsolt bölcsőt. A másik -szerencsétlenség az volt, hogy a bóra harmadnapra a tengeren -<span class="pagenum"><a name="Page_68" id= -"Page_68">-68-</a></span> ért bennünket és a hajót összetörte. Apám -anyám odaveszett. Az én bölcsőmet ellenben fölemelte a viz és -Katániában kifogtak.</p> -<p>– Lássa, – fejezte be könnyes szemmel, – ilyen világotjárt ember -vagyok én!</p> -<p>– Dehát édes Adria! – szóltam szinte kiáltva, – mért nem mondta -el ezt előbb?</p> -<p>Adria csodálkozva emelte föl a szemöldökét:</p> -<p>– Mért kellett volna ezt előbb mondanom?</p> -<p>Felelet helyett megragadtam a kezét:</p> -<p>– Maga édes! kedves! maga egy leánynyá vált liliom!</p> -<p>És nem tudom micsoda gyöngéd jelenet következett volna, de abban -a pillanatban egy zöld árnyék és egy cseresznye szinü háromszög -jelent meg a küszöbön. Lóri ott állt zöld ruhában és piros -napernyővel. Oly hirtelen jelent meg, mintha csak rugóból pattant -volna oda.</p> -<p>Haragtól meredt szemmel nézett ránk. Sötétzöld muszlin ruhája -szinte halottivá tette az arca sápadtságát.</p> -<p>Én csak néztem hogy mi baja?</p> -<p>– Tudod, – szólalt meg szinte fuldokolva, – tudod, hogy nekem ez -az úr senkim! De meg kell mondanom neked, hogy a magaviseleted… nem -korrekt… hogy enyhén fejezzem ki magamat…</p> -<p>– De kérlek, Lóri… – rebegte Adria ijedten.</p> -<p>Lóri ziháló mellel folytatta:</p> -<p>– Tudtad, hogy ez az úr nekem kvázi vőlegényem volt. Hála -Istennek elmult ez a rossz ötlete… De mégis vőlegényem volt, és te -odajöttél… odatolakodtál… <span class="pagenum"><a name="Page_69" -id="Page_69">-69-</a></span></p> -<p>Erre már közbe vágtam:</p> -<p>– Ne folytassa kisasszony, különben attól tartok, hogy -illendőségre kell önt figyelmeztetnem.</p> -<p>Nekem fordult, s dühének lángját reám fujta tovább:</p> -<p>– Ön figyelmeztet? Önök figyelmeztetnek? Önök mernek engem -korrigálni?</p> -<p>Adria összetett kézzel könyörgött:</p> -<p>– De hát Lórikám, mi bajod?</p> -<p>Lóri a keztyüjét dühösen lefelé vonogatva folytatta:</p> -<p>– Egy olyan leány merészel-e engem korrigálni, akinek annyira -hiányos a nevelése, hogy a szobájába bevezet egy fiatal embert!</p> -<p>S nyomatékul a levont keztyüvel csattantott a levegőben.</p> -<p>Adria megtántorodott, mintha tőrdöfés érte volna. Én erre -közéjök álltam.</p> -<p>– Ne tovább kisasszony! – mondottam. – Ön vagy nem tudja mit -beszél, vagy pedig ha tudja, nem méltó arra, hogy itt álljon! Mert -ha egy leány a kérésemre a szobáját megmutatja, mi férfiak -tisztelni való ártatlanságot látunk benne, de ha egy másik leány -ily határozottan veti azt a szemére, az azt is tudja, hogy ha -vétség ez, <i>mért vétség?!</i> s az a leány legkevésbbé jogosult -arra, hogy másnak nevelési hiányokat vessen a szemére!</p> -<p>Megértett, és a sápadtsága szinte kékes fehérré változott. Egy -lépést hátrált és a kezét a kilincsre téve folytatta:</p> -<p>– Önnel semmi ügyem! Csupán azt jöttem megmondani… ennek a -hölgynek… hogy aki azért <span class="pagenum"><a name="Page_70" -id="Page_70">-70-</a></span> jár hozzám, hogy magához csábitsa a -férfi vendégeinket, az nem olyan karakterü nő, akivel én csak -ismeretségben is lehetek!</p> -<p>Ezt mondva bőszülten ellobogott.</p> -<p>No ez kellemetlen jelenet volt. Adria halványan bámult utána. A -szemében két könycsepp jelent meg.</p> -<p>Én boszankodtam is, nevettem is rajta:</p> -<p>– Micsoda vad indiánus leány ez! S mennyire dühös, hogy nem -vettem feleségül! Noiszen jól jártam volna vele!</p> -<p>– Kiket csábitottam én el? – szólt reám bámulva Adria. Én nem -csábitottam el senkiket! Minálunk sohse járt senki!</p> -<p>És a két könycsepp legördült az arcán.</p> -<p>Mi volt természetesebb, mint az, hogy elővettem a zsebkendőmet -és felszárítottam a könnyeit. Ekközben persze magamhoz is -öleltem.</p> -<p>– Ne sirjon kis Adria. Méltatlan volt a bántalom. Nem jó lélek -az a leány! Vesse meg, mint ahogy én megvetem!</p> -<p>– Istenem, – rebegte, – tudom, hogy sok a hibája, dehát -melyikünk hibátlan? És falun úgy összetartoznak az emberek, mint a -köpüben a méhek. És eddig nem különböztünk meg soha. Nekem nem volt -haragosom soha, senki…</p> -<p>Még aznap este elmondtam az anyámnak hogy mi történt, hogy -történt. Az anyám meglátogatta őket. Ők is meglátogattak bennünket. -Azontúl minden hétfőn hintót küldtünk értök, és nálunk töltötték a -napot. Adria boldog volt, én is elégedett voltam. Anyám volt a -legboldogabb.</p> -<p>Egy hétfői napon ide sétáltunk ki a Dunához. <span class= -"pagenum"><a name="Page_71" id="Page_71">-71-</a></span> Kocsin -jöttünk. Jó két óra ide. Az öregek lent maradtak az erdőben. Az -inasom a gyepre uzsonnát teritett. Mi ketten addig felsétáltunk -erre a kősziklára, és megálltunk ugyanott, ahonnan az éjjel a vizbe -ugrottam.</p> -<p>– Micsoda szépségek! – szólt elámulva Adria. – Ide egy régi -divatu mohos kis várat kellene épiteni, és abban lakni, holtig itt -élni ebben a mennyei csöndességben!</p> -<p>S hogy előbbre lépett, átkaroltam őt, nehogy leessen. És ahogy -átkaroltam, ő hozzámsimult és a gyönyörüségtől ittasan rebegte:</p> -<p>– Ugye álmodunk?</p> -<p>– Álmodunk, – feleltem. Álmodjuk, hogy megcsókoljuk egymást!</p> -<p>Mily szent pillanat volt! Az élet fekete könyvében, a fekete -betűk között négy öt piros rózsa kép van, amit az emlékezet -elérzékenyülten szemlél olykoron. S az én józanságom még azt is -elmázolta. Tudja mire gondoltam abban a szent pillanatban? Arra -gondoltam, hogy ime micsoda oktalan állatként engedelmeskedik az -ember annak a törvénynek, amely épp úgy vonzza egymáshoz az ég -madarait, mint a pillangót, bogarat, földi gilisztákat!</p> -<p>Hát nem megfogott engem az átok?!</p> -<p>Az után a jelenet után kértem meg Adriát és ott az Isten szabad -ege alatt volt az eljegyzésünk.</p> -<p>Most e napokban lett volna az esküvőnk.</p> -<p>Már mindent berendeztünk. Még a kápolnát is átalakittattam úgy -ahogy ő beszélte egyszer. Pálmákat és araukáriát rakattam az oltár -köré, és világos kék plüsszőnyeget teritettem a lépcsőre. Sarut is -csináltattam neki titkon, sarkatlant, fehér keztyübőrből, -aranycsattosat. <span class="pagenum"><a name="Page_72" id= -"Page_72">-72-</a></span> Minden reggel misézünk. Én fogok neki -ministrálni. És az anyám imádkozik. Különös, hogy az anyámnak is -tetszett ez a gondolat.</p> -<p>Mondom, minden megvolt. Tegnapelőtt azonban megszólalt bennem a -lelkiismeretnek zord hangja:</p> -<p>– Ember! Te eddig csak arra gondoltál, hogy Adria <i>milyen jó -lesz neked</i>. De hát arra gondoltál-e, hogy <i>te milyen leszel -Adriának?</i></p> -<p>Ez a kérdés hideg jégborsóként gördült át a hátamon.</p> -<p>Micsoda lelketlenség az éntőlem, hogy azt a galamblelkü leányt -kiragadom az ábrándjaiból, és magamhoz láncolom a házassági -szerződés felbonthatatlan láncával, mint a gályarabot szokták! És ő -egy napon arra fog ébredni, hogy nem egy boldog életet élő férfinak -a felesége, hanem egy rideg-józan fagyos lelkü emberé! Egy -békáé!</p> -<p>Az a leány tavaszi napsugár! Én nyirkos pince vagyok. Az a leány -csupa költészet, csupa ábránd és álom! Én kopár szikla vagyok, -amelyen még egy füszál se tud kizöldülni. Az én lelkemben nincs -virág. Az én szivemben nincs zene! Az én egemen nincsen csillag! -Hiszen gyilkosságnál is kegyetlenebb bün az, amit elkövetni -készülök! Csalásnál is undokabb csalás, hogy én a boldogság -koszoruját illesztem a fejére, és esküvő után levelenkint tépem le -onnan egy rút életen át.</p> -<p>Én nem vagyok bele szerelmes! Csak azért láttam oly szépnek, -jónak, kedvesnek, mert úgy került elém, mint mikor a kietlen -sivatagon egy virágzó csipkerózsát talál a zarándok. Minek kiásni -onnan azt a <span class="pagenum"><a name="Page_73" id= -"Page_73">-73-</a></span> bokrot? Micsoda fekete szerencsétlenségbe -vonszolom én azt a leányt! Hogy néz az rám, ha megismer engem?</p> -<p>Az én szeretetem nem szeretet! Az én életem nem élet! Az -eggyetlen jó amit életemben tehetek az, hogy kibontom őt a -kötelezettségből, hogy hozzám ne jöjjön feleségül.</p> -<p>És hogy ezt átgondoltam, szinte vért verejtékeztem.</p> -<p>Dehát ha visszaküldöm a gyürüjét, hogyan élek tovább? Hogyan -tudom elviselni azt, hogy ő máshoz menjen férjhez, mi értéke van az -életemnek? Hiszen ha annyi válogatás után egy ily ritka kincset -találok, és még azt se szabad feleségül vennem, akkor az én életem -annyit sem ér, mint az a szalmacsutak, amelyet a szolgálóm súrolás -után elvet!</p> -<p>És akkor egy belső hang azt mondta: <i>Végezz!</i></p> -<p>Tehát végezek. Ez lesz a legjobb megoldás! Kezdetben pisztolyra -gondoltam, aztán erre a sziklára. Itt ahol oly boldogan néztünk -alá, innen kell nekem a halálba indulnom.</p> -<p>Rövid levelet irtam neki:</p> -<div class="blockquot"> -<p><i>Kedves Adria! Mikorra e sorokat olvassa, én a Duna fenekén -fekszem, ott ahova a maga kék szeme lenézett.</i></p> -<p><i>Ne kérdezze, miért? Nyugodjék meg abban, hogy én a halálommal -is javát akartam.</i></p> -<p><i>Isten veled szép fehér rózsám! Isten veled szép fehér álmom, -Adria!</i></p> -</div> -<p>Ezt a levelet boritékba zártam és az iróasztalomra tettem. -Ráirtam: <i>Bentzefalvy Adria kisasszonynak. Reggel üljön a Károly -lóra és vigye át.</i> Szerencsémre <span class="pagenum"><a name= -"Page_74" id="Page_74">-74-</a></span> szórakozottságból levontam a -szobám kulcsát, és így a levél még most is ott hever.</p> -<p>Dehát ime elmondtam önnek a bajomat. Ön idős ember és értelmes. -Itélje meg, érdemes-e nekem élnem?</p> -<p>S a fiatal ember könnyes szemmel nézett az öreg úrra.</p> -<p>– Valóban, – felelte a mérnök vállat vonva, – ilyen -gondolkodással legjobb a vizbe ugrani.</p> -<p>– Nohát ugye!</p> -<p>– Mert ön a legképzelődőbb ember akivel életemben beszéltem! Ön -elképzeli, hogy a józanság átka nyomja, s a legnagyobb -bolondságokat követi el! Ön nem józan uram!</p> -<p>A fiatal ember megrándult:</p> -<p>– Én nem vagyok józan? Uram ha ön azt megbizonyitaná, hogy én -csak egy percre is bolond tudok lenni!!! Hogy én nem vagyok -szüntelen józan!!!</p> -<p>– Szivesen. Ha valaki józanon megy a halálba, cselekszi azt egy -jól átnyugodott éj után, reggel mikor már jól megfrüstökölt, de nem -éjfélkor, mikor az ember agya fáradt, s a megfontoló képessége a -leggyengébb.</p> -<p>A fiatal ember meglepődve ült fel s kerekre nyilt szemmel bámult -a mérnökre.</p> -<p>– Mond valamit!</p> -<p>– Persze, hogy mondok. Soha még egészséges ember nem követett el -a reggeli órákban reggelizés után öngyilkosságot, hanem vagy este -vagy éjjel, vagy álmatlan éjszaka után a korareggeli órákban, -szóval mikor az itélő képessége a leggyengébb volt. Mert az élet -értéke oly nagy, hogy azt józanon nem dobja el senki. <span class= -"pagenum"><a name="Page_75" id="Page_75">-75-</a></span></p> -<p>A fiatal ember fölkelt és gondolkodva járt föl és alá…</p> -<p>– Valóban! – mondotta a fejét rázva, – nem voltam józan! <i>Nem -vol-tam jó-zan!!</i> Tehát mégis lehet, hogy én ne lehessek józan! -Hiszen akkor még én boldog is lehetek!</p> -<p>És a karját keresztbe fonva állt meg a mérnök előtt. A szeme -csupa örömtüz volt:</p> -<p>– Boldog lehetek! Boldog lehetek!</p> -<p>– Hogyne lehetne, – felelte elmosolyodva a mérnök. Csak fogadja -meg a tanácsomat.</p> -<p>– De nagyon megfogadom!</p> -<p>– Először is mondja meg igazán, hogy ön az orvosi tanulmányokat -nem valami kitünően végezte.</p> -<p>– Bizony csupa elégséges voltam.</p> -<p>– Ez lehet az oka, hogy ön orvos létére nem tudja magán -konstatálni a neuraszténiát.</p> -<p>A fiatal ember leült, és a tenyerébe hajtotta a homlokát.</p> -<p>– Dehogynem, – mondotta búsan maga elé nézve. Régen tudom én -azt, hogy ideges vagyok. De ez családi betegség. Az anyám is -ideges. Városba vittek már hat éves koromban, s alig két éve vagyok -ujra levegőn.</p> -<p>– No és ehhez hozzájárult, hogy csupa filozófiai könyvekkel -mérgezte az elméjét. A filozófia szép tudomány, de csak kiskanállal -jó enni. Önnek most nem filozófia való, hanem hidegvíz-kúra, jó -hathetes.</p> -<p>A doktor bólintott:</p> -<p>– Okosan beszél. Megteszem. De nem fogok-e azontúl is -analizálni?</p> -<p>– Fog. De vajjon nem eszi-e meg a turós rétest, <span class= -"pagenum"><a name="Page_76" id="Page_76">-76-</a></span> csak -azért, mert tudja, hogy búza és tehéntej? Vajjon nem issza-e meg a -teát, holott tudja, hogy ilyen meg amolyan növény? Ha az egészsége -visszatér, gyönyörködni fog a napnyugtában is, a zenében is. És a -medicsi Vénuszra nem mondja, hogy mésztartalmu kő, hanem azt -mondja, hogy művészet.</p> -<p>A doktor bólintott.</p> -<p>Az erdő mély csendjében ember-hangok hangzottak fel tulnan: -zavaros kiáltások, kutyaugatás, kürthang. Aztán egy erős recsegő -parasztkiáltás:</p> -<p>– Erre! erre!</p> -<p>A fiatal ember megrezzent, felfülelt.</p> -<p>– Tyhű kutyázom adtát!… Ezek betörték az ajtómat!</p> -<p>És a fejét vakarva nézett a tulsópart felé.</p> -<p>– Erre hozd a csáklyát! – hangzott egy parasztkiáltás, mintha -tülökből recsegne.</p> -<p>Ugyanakkor egy fehérruhás női alak jelent meg csónakon a Dunán. -A haja ki volt bomolva. Sirt, jajgatott. A kezét tördelte:</p> -<p>– Erre keressék! Talán a víz kivetette! Talán még megmenthetjük! -Siessenek! Siessenek!</p> -<p>És a kezét a halántékára szorítva jajgatott:</p> -<p>– Illéském! Eggyetlen Illéském!</p> -<p>Egy lógó bajszu paraszt vörös képpel, izzadva hajtotta a -csónakot.</p> -<p>A doktor felugrott és a parthoz futott:</p> -<p>– Adria! – kiáltotta remegő hangon. – Vigyázz, aranyom! Vigyázz, -ki ne ess a csónakból!</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_77" id= -"Page_77">-77-</a></span></p> -<h2>A zöld sfinksz.</h2> -<p class="center">– <i>Egy imprezárió elbeszélése.</i> –</p> -<p>Hányszor pillant az Isten az emberre? Azt hiszem csak kétszer: -mikor elbocsátja, és mikor visszaszólítja. A bíró is csak akkor néz -a rabra, mikor elitéli, meg mikor kiereszti.</p> -<p>Én legalább nem gondolom, hogy ez a sok kajla ember mind -egyenkint külön vigyázatra érdemes. Meg van ez a világ szerkesztve -úgy, hogy az ember magamagát elkormányozhatja benne. Arra való az -esze. Nem is volna az élet érdekes, ha vezetéket éreznénk a -nyakunkon, s minden baj elől elrángatnának. Így jó, hogy a magunk -akaratán járunk, s vállaljuk, hogy megküzdünk minden bajjal, amit a -véletlen elibénk gördít.</p> -<p>A <i>véletlen!</i> Micsoda nagyhatalom ez a Földön!</p> -<p>Ez intézi a sorsunkat, mint hajó sorsát a szél. Olykor szirtre -vet, olykor virágok közé. Olykor sírva átkozzuk, olykor nevetve -áldjuk. De mindenkor vele foglalkozunk. <span class= -"pagenum"><a name="Page_78" id="Page_78">-78-</a></span></p> -<p>Az én életem útján is van egy nagy kanyarodó, amit a véletlennek -köszönhetek.</p> -<p>Én ugyanis festőnek készültem. Az apám is festő volt. S íme -imprezárió vagyok. Immár több harminc esztendejénél, hogy kerengem -a Földgolyót. Hol zongora-művészt kísérek, hol gordonkást, hol -hegedűst, hol másmifélét. De sokszor elcsodálkozva pillantok vissza -erre a kacskaringós pályára: hogyan lódított bele a -véletlenség!?</p> -<p>Elmondom:</p> -<p>Tán huszonöt éves voltam, mikor egyszer az jutott eszembe, hogy -a Bakonyba megyek festeni.</p> -<p>A világ minden természeti szépsége meg van már festve, csak a -Bakonyból nem látni még képet sehol, semmiféle képtárban.</p> -<p>Egy őszi napon messze behatoltam az erdőbe. Festeni való -részeket kerestem, de annyit találtam, hogy nem tudtam választani. -Végre is arra gondoltam, hogy beszállok valamelyik faluba, és onnan -fogok kijárogatni.</p> -<p>Hát alkonyat felé találtam is egy falut. De abban se templom, se -iskola, sem úri ház. Csak két hosszu ház-sor két patakocska -partján, s köröskörül erdő.</p> -<p>A falu végén egy csoport ember vasárnapolt. Megszólítottam -őket:</p> -<p>– Lakik-e itt valami úr a faluban? akinél meghálhatnék.</p> -<p>– Úr?</p> -<p>– Úrféle, akinél meghálhatnék.</p> -<p>– Hát lakik egy úr, – mondják végül s el is mosolyodva, – de -annál nem lehessen meghálni.</p> -<p>– Mért? <span class="pagenum"><a name="Page_79" id= -"Page_79">-79-</a></span></p> -<p>– Hát azért, mert neki magának sincsen ágya.</p> -<p>Egy bíró forma bikanyaku ember méltóságos pillantással szólt a -pípa mellől:</p> -<p>– Ű a legszögényebbik ember a faluba.</p> -<p>A többi is elégedetten pillantott. S bámultak kalaptól -cipőig.</p> -<p>– Hát akkor én hol hálok az éjjel? – kérdeztem a bíró forma -embert.</p> -<p>– Tessen hozzám jönni, – felelte méltóságos-szívesen. – Van -nekem szobám, akár a püspök is meghálhat benne.</p> -<p>– Köszönöm. Elfogadom. Mi a böcsületes neve kendnek?</p> -<p>– Vadászi Máté.</p> -<p>Azzal megindúltunk.</p> -<p>Hogy nem volt miről beszélgetnem Vadászi Mátéval, ott -folytattam, ahol elhagytuk:</p> -<p>– Hát aztán miféle úr az? akiről azt mondja kend, hogy -szegényebb a parasztnál.</p> -<p>Vadászi vállat vont:</p> -<p>– Bolond.</p> -<p>– Bolond-e? De nem veszedelmes talán?</p> -<p>– Dehogy. Nem árt az uram a bogárnak se.</p> -<p>– Családos?</p> -<p>– Nem a. Csak magányosan él.</p> -<p>– Magányosan?</p> -<p>– Magányosan. Ki se jár a házból.</p> -<p>– És ki gondozza?</p> -<p>– Senki.</p> -<p>– Senki? Dehát valaki csak főz neki, mos neki, vigyáz reá?</p> -<p>– Nem. Nem főz annak senki. Vasárnaponkint <span class= -"pagenum"><a name="Page_80" id="Page_80">-80-</a></span> vesz egy -kenyeret negyven krajcáron; azt is úgy viszik be hozzá.</p> -<p>– Hát aztán mivel foglalkozik az az úr?</p> -<p>– Mivel? Semmivel.</p> -<p>– Valamit mégiscsak csinál?</p> -<p>– Hát csinál: muzsikálgat. Reggeltől estig cincogtatja. Néha -éjfélig is. Ámbátor Püspökné azt mondja, hogy számol is. Teli -számolja a háza falát. Rettentő okos ember volna az, uram, ha meg -nem hibásodott volna az esze.</p> -<p>A bolond nem érdekelt tovább. Gondoltam valami repülőgépes -falusi ispán. Arról tudakozódtam inkább, hogy kapok-e valami -vacsorát?</p> -<p>– Megfizetem, – mondottam, – jól megfizetem, mert ebédet sem -igen láttam.</p> -<p>Ebben a pillanatban valami halk búgás csapott a fülembe, olyan -volt mint valami remegő orgonahang. De templom se közel se távol, -csak alacsony egyforma parasztházak.</p> -<p>Mi ez?</p> -<p>A hang egy percig halk omladozással ereszkedett lefelé, aztán -felkanyarodott és mintha körlépcsőn futna, gyorsan emelkedett.</p> -<p>Ekkor már megismertem, hogy valami hegedüféle hangszer szól. De -sohase hallottam én olyan simán zengő hegedüt, sem olyan fülemüle -torkába illő hangzatokat.</p> -<p>Csak megálltam, mint akinek a lába megmeredt.</p> -<p>A parasztom is megállott. A szemöldökével oldalt intett:</p> -<p>– Ez az. Itt lakik.</p> -<p>Vedlett kis parasztház volt az. Két ablakocskája <span class= -"pagenum"><a name="Page_81" id="Page_81">-81-</a></span> az utcára. -A ház előtt korhadt kutkáva. A hamvas régi palánkon belől barackfa, -szilfa, cser és tamaricska sűrűn.</p> -<p>– Csitt!</p> -<p>S a hang kanyargott mint a galambraj, végtelennek tetsző -magasságba szállt, s egyszerre átváltozott apró üvegcsengőkké.</p> -<p>Nekem a lélekzetem is elállott.</p> -<p>Hiszen ez az őrült, művész!</p> -<p>Vadászi mosolyogva emelgette a szemöldökét.</p> -<p>– Ugye furcsa?</p> -<p>– Csitt!</p> -<p>A csengetyühangok percekig emelgették a hajam szálait, aztán -lassankint visszaváltakoztak: egyszerre sok hang zúdult meg: -vékony, vastag, harsogó, búgó… Hangvihar hegedükön!</p> -<p>– Hát hányan vannak itt? – kérdeztem Vadászit.</p> -<p>– Csak maga van egyedül.</p> -<p>– Lehetetlen!</p> -<p>– De. Bizonyosan tudom.</p> -<p>– Csitt!</p> -<p>A viharzás átolvadt valami mélyen folyó melódiába, valami -földalatti hangon bőgedező érzelmes dalba; de a dallamot csakhamar -egy másik hang kezdte kisérni, egy vékony édes fityerékelés, mintha -a hegedü egy embernek és egy madárnak a kettős énekét utánozná.</p> -<p>Nekem még a lábam is reszketett.</p> -<p>Nem tudtam volna elmozdulni arról a helyről reggelig se, de a -zenész hirtelen középen abbahagyta. Megunta vagy elfáradt. -<span class="pagenum"><a name="Page_82" id= -"Page_82">-82-</a></span></p> -<p>Hallgatva indultam meg a parasztember után. A fejem zenei -visszhangokkal volt tele.</p> -<p>– Nekem ezt az urat látnom kell! – szólaltam meg aztán, mikor -már vagy tíz házat meghaladtunk.</p> -<p>– Bajos lesz, – felelte az emberem.</p> -<p>– Hát csak lehet tán látni?</p> -<p>– Nem lehet azt uram.</p> -<p>– Nem lehet? Mért ne lehetne? Csak nem harapja tán meg a -hozzámenőt?</p> -<p>– Nem, azt nem teszi. Olyan ember az uram, mint az édes-tej.</p> -<p>– Hát akkor mért nem lehet látni?</p> -<p>Vállat vont:</p> -<p>– Maga szeret lenni. A kapuján nincs is kilincs.</p> -<p>– De hát mikor nem hegedül…</p> -<p>– Akkor se jár ki.</p> -<p>– Sohse jön ki?</p> -<p>– Bizony ritkán. Esztendőbe kétszer háromszor. Mikor a póstára -megy a szomszéd faluba, vagy mikor adót fizet.</p> -<p>– De hát takaritani csak jár hozzá valaki?</p> -<p>– Nem ahhoz. Csak éppen szombatonkint jár hozzá Püspökné. -Kenyeret visz neki. De azt is csak a kapuba veszi el tűle.</p> -<p>– És senkit se ereszt be?</p> -<p>– Nem. Ámbátor hazudok, mert tavaszonkint egyszer husvét után -még is beereszti Püspöknét. Az szokott nála meszelni.</p> -<p>– Hát aztán mit mond Püspökné, hogy miként viselkedik az az -úr?</p> -<p>– Aszongya, hogy nincs a szobájában semmi, csak egy szék meg egy -asztal. Hálni a kemence padkájában <span class="pagenum"><a name= -"Page_83" id="Page_83">-83-</a></span> hál egy ócska bundán. Maga -takarit, maga mos magára; télen maga vágja a fát; maga fűt. Meg -igaz: sok könyv is van nála.</p> -<p>– És mi a neve annak az úrnak?</p> -<p>– Dió Dénes.</p> -<p>A házhoz értünk, csaknem a faluvégre. Vadászi beszállásolt egy -borszagu útcai szobába, s a feleségét vacsora készítésre -nódította.</p> -<p>Mi volt a vacsora? és hogy mit beszélgettünk? azt már -elfelejtettem. Csak arra emlékszem, hogy a fejem Dió Dénessel meg a -muzsikájával volt tele.</p> -<p>A Dió Dénes név kétségtelenül álnév, s bizonyosan Diogenes -valójában. Ez a rejtőző hegedüművészet? – ez nem lehet őrült -embernek a művészete!</p> -<p>Dehát ki ez az ember? Miért rejtőzik a világ elől? Őrült-e -valóban? vagy lapuló gonosztevő?</p> -<p>Itt valami titok rejlik!</p> -<p>Nyugtalanul aludtam. Ezer <i>hogyan?</i> bukkant föl és merült -vissza az agyamban. Mert én ugyan el nem megyek annélkül, hogy ne -lássam, ne halljam!</p> -<p>És e tépelődésemben folytonosan zúgott zengett a fülemben az a -sok egymásba olvadó hang és az a különös vékonyságu -csilingelés.</p> -<p>Reggelre kelve aztán kiráztam a fülemből a muzsikát. Hiszen -szépnek csak szép, dehát nem tölthetem azzal az életemet, hogy egy -kapu előtt álldogáljak!</p> -<p>Át akartam menni a szomszédos faluba, hogy ott keressek alkalmas -szállást, és hogy még aznap megfessek egy képet, de az ég borult -volt, vihar készülődött. Hát csak otthon piszkoltam a vásznat.</p> -<p>A felhők azonban lassacskán megfehéredtek, s délfelé -úgylátszott, kitisztul az ég. Akkor már megint <span class= -"pagenum"><a name="Page_84" id="Page_84">-84-</a></span> a zenészre -gondoltam. Vajjon hegedül-e? Még egyszer meghallgatom!</p> -<p>Elsétáltam a házig, s megálltam, hallgatództam.</p> -<p>Hát dünnyögött benn valami zene, de bizonyosan a belső -szobájában muzsikált az ember. Nem lehetett jól hallani.</p> -<p>Ahogy ott fülelek, megáll a szemem a kerítésen áthajló lombokon. -Micsoda festői az a hamvas barna kopott palánk! s fölötte azok a -sárguló barackfa-lombok! rózsaszin tamaricska, vérszinü cser s -közben elevenzöld lúcfenyő lombok! Ha ezt a részt hozzáfestem ahoz -az avas tetejü szomszédházhoz… A korhadt kútat is oldalvást…</p> -<p>S örömmel láttam, hogy az avas nádtetőt smaragdzöld moha-foltok -tarkítják.</p> -<p>No ez hatásos kép lesz! Ezt még a kiállitásra is -elküldhetem!</p> -<p>A muzsika ekközben kiemelkedett a halk dongásból és andalogva -haladt egyre feljebb-feljebb. Egy-egy vékonyka hang hol előtte hol -mögötte futkosott a dallamnak. Aztán egyszerre átváltozott kedves -csicsergéssé, és úgy kísérte a dallamot a magasban, mint a mezőn -sétáló embert a pacsirta.</p> -<p>No ez megint valami új volt! De hogyan lehet egy hegedün -annyiféle hangot egyszerre zengetni!?</p> -<p>Épp oly izgalom szállt meg, mint az előbbi napon.</p> -<p>A fülemet a palánk-hasadékhoz tartva hallgattam a hangoknak azt -a bűvös finomságát. A falu, a föld elveszett körülöttem. A lelkemet -mintha szárnyak emelték volna fölfelé!</p> -<p>Aztán egyszerre lefelé ereszkedett a zene, és sülyedt -<span class="pagenum"><a name="Page_85" id= -"Page_85">-85-</a></span> sülyedt; ideiglen megállt egy ponton, és -három négy hang ölelkezett, forgott egymás körül.</p> -<p>A zene aztán megint elszünt, és én sokáig bámultam a -palánkra.</p> -<p>Végre is eszembe jutott, hogy festő vagyok. De itt fogok -festeni, itt. Az ablaka alá ülök. A festőt még a lovak is -kiváncsian nézik. Kicsalom a csigát a házából!</p> -<p>Negyedóra mulva ott ültem egy tábori széken a ház előtt, és -mázoltam.</p> -<p>Csakhamar nagy gyerekcsoport gyülekezett körém. Kiváncsi -asszonyok is megálltak és néztek. Még a verebek is néztek a -faágról.</p> -<p>Csak a zenész nem mutatkozott. Hegedülését se hallottam. Az -ablakának a kárpitja se mozdult.</p> -<p>Este aztán panaszkodtam a gazdának, hogy Dénes úr nem -muzsikált.</p> -<p>– Talán éppen azért nem muzsikált, hogy sokan voltak ottan, – -vélte az ember.</p> -<p>– Vagyhogy aludt, – vélekedett az asszony. Mert ilyenkor mikor -holdvilág süt, hegedüvel verraszt. Vasárnaponkint néha annyian -hallgatják… De csak lopakodva lehet odamenni. Mert mihánt valaki -megszólal, abbahagyja.</p> -<p>Tehát hold-kóros, – gondoltam sajnálkozva. Lehet hogy az éjjel -is fenn volt, s amig én festettem, aludt.</p> -<p>– Hány órakor kel a hold?</p> -<p>Vadászi leakasztotta a kalendáriumot. Megnyálazta az ujját, s -beleforgatott.</p> -<p>– Kilenc óra és négy perckor.</p> -<p>No azt megvárhatjuk. <span class="pagenum"><a name="Page_86" id= -"Page_86">-86-</a></span></p> -<p>Vacsora után kisideig beszélgettünk. Közben kiküldtem a Vadászi -fiát, hogy hallgassa meg: szól-e már a zene?</p> -<p>A fiu jelentette, hogy szól.</p> -<p>Hát szivarra gyujtottam, és a hold kelő világánál elsétáltam a -Dénes úr háza felé.</p> -<p>A falu csendes volt. Ebek sem ugattak. (Az ebadó sok helyen -megszüntette a kutyatartást.)</p> -<p>Az égen szakadozott felhők között fénylett a hold. Az est -nyáriasan enyhe. Az ablakok már sötétek. Csak egy legény ballag át -az úton, – bizonyosan találkára indult.</p> -<p>De én nem a legényre figyelek, hanem a himnuszszerü zenére.</p> -<p>Dénes úr alkalmasint a háza tetején ül és muzsikál a -<i>Holdnak!</i></p> -<p>Lábujjhegyen lopakodtam feléje. Kezemet a fülemhez tartottam, -hogy semmit se veszítsek el a hangokból.</p> -<p>A fák feketék holdfénynél, s az utcán mintha tejtócsák volnának. -A hegedü úgy tetszik az udvaron szól.</p> -<p>Hát hallottam már sok hegedü-ördögöt, magam is játszom annyira, -hogy tudom mit lehet hegedün zeneileg előteremteni, de amit azon az -estén hallottam, az nem is hegedülés volt; hanem valami zenei -láz-örjöngés. Mintha maga a hegedü őrült volna meg, s azt -mondaná:</p> -<p>– Mennyi hang van bennem! Mennyi hang, amit gyarló emberi kéz -elő nem zendít soha!</p> -<p>Dehát négy húron, négy újjal hogy lehet ennyiféle hangot -előteremteni!? Hiszen a zongorában sincs mélyebb mélység és -magasabb magasság: pedig annak <span class="pagenum"><a name= -"Page_87" id="Page_87">-87-</a></span> nem négy a húrja, hanem -nyolcvannégy; s a legalsó húr már nem is hang, csak tompa korgás, a -legfelső húr meg csak vékony csörgéske.</p> -<p>Még a szivar is elaludt a számban, annyira odaragadt a figyelmem -a zenére; s mikor a hangok elmultak, csak az órám mondta meg, hogy -éjfél az idő.</p> -<p>Bódultan ballagtam vissza a szállásomra. Az úton ujból azon -tépelődtem: miféle ember lehet ez? Mért él a világ e zugában? Mért -visel álnevet? És ha nem őrült, mért nem viszi a világ elé a -művészetét? Hiszen Paganini ehez képest köznapi cirkuszi hegedüs -lehetett!</p> -<p>És akkor az a gondolatom támadt hogy elküldöm neki a háza képét. -Vajjon mit felel rá? Hátha küld egy köszönő sort, amelyből valamit -megtudhatok…</p> -<p>A zene annyira felizgatott, hogy sokáig nem tudtam elaludni. -Különösen az a rész zümmögött a fülemben, mikor a játék a békák -zengését utánozva kisérte a zsoltárszerü dallamot. Mintha valami -mocsárvizen álló szent énekelne a csendes éjben a nád között!</p> -<p>Reggel aztán magam faragtam keretet kérges nyírfából, s a képet -azon nyirkosan elküldtem a zenésznek.</p> -<p>A névjegyemre ezt irtam:</p> -<p>„<i>Csekély viszonzásul azon mennyei gyönyörüségért, amelyet -tegnap este Ön szerzett nekem csodásszépségü zenéjével.</i>“</p> -<p>Elhivattam Püspöknét, hogy vele vitessem el.</p> -<p>Aszalt-alma képü kis boglyas öreg parasztasszony tassogott be a -kapun papucsban és fehér kötényesen. Pislogva nézett rám. -Bizonyosan azt gondolta, hogy festeni akarom.</p> -<p>– Dicsértessék a Jézus! <span class="pagenum"><a name="Page_88" -id="Page_88">-88-</a></span></p> -<p>– Mindörökké, néném. Maga szokott sütni Dió Dénes úrnak?</p> -<p>– Én, angyalom.</p> -<p>– Hát nézze lelkem: ezt a képet vinné el hozzá. Ihol három hatos -a fáradságáért. De vigyázzon, hogy csak itt fogja a rámánál, mert a -festék még nem száradt meg. Neki is mondja meg, hogy vigyázattal -akassza a falára. Aztán csak annyit mondjon, hogy: Tiszteli az a -festő úr, akinek a neve ebben a levélben van. Azt is mondja meg -neki, hogy szeretném meglátogatni.</p> -<p>Az asszony a fejét rázta. (Vélnéd egy pemét lengeti bozontos -üstökét!)</p> -<p>– Nem hiszem, hogy lehet. Próbált mán ahoz bejutni a pap is, meg -más vidéki urak, tavaly egy <i>iciklis</i> úr is, de Dénes úr nem -eresztette be őket.</p> -<p>– Hát igazán bolond?</p> -<p>Az asszony vállat vont:</p> -<p>– Abbezony nincs ki négyszögre.</p> -<p>– Haragos természetü?</p> -<p>– Nem a. Inkább nagyon is csendes.</p> -<p>– Hát mindegy, csak mondja meg neki, amit izentem.</p> -<p>Az asszony negyedóra múltán vissza-tassogott.</p> -<p>– No mit szólt az úr?</p> -<p>– Odaadtam neki a képet. Igen megcsudálta. A levelet is -elolvasta.</p> -<p>– Hát az izenetet megmondta-e neki?</p> -<p>– Meg.</p> -<p>– Mit felelt rá?</p> -<p>– Nem szólt rá semmit.</p> -<p>– Semmit? Éppen semmitse szólt? <span class="pagenum"><a name= -"Page_89" id="Page_89">-89-</a></span></p> -<p>– Nem szólt az. Csak éppen annyit kérdezett, hogy aszongya, -kinél lakik az a képföstő úr?</p> -<p>– És azt nem mondta, hogy meglátogathatom?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Azt se mondta, hogy köszöni a képet?</p> -<p>– Nem.</p> -<p>Az ügy elintézettnek látszott. Én megköszöntem a zenét, ő nem -köszönte meg a képet. Mégse lehet rendes-eszü ember!</p> -<p>Hogy éjjel nem aludtam elégségesen, az volt a szándékom, hogy -még ebéd előtt szundítok egyet, s délután tovább utazom. Azonban -alig nyujtóztam el a lócán, benyit Vadászné:</p> -<p>– Az úr van itt, Dénes úr, – mondja ijedten, – azt kérdezteti, -hogy bejöhet-e?</p> -<p>– Hogyne! csak tessék! – riadoztam örömmel.</p> -<p>És kisiettem a vendégemhez.</p> -<p>Egy hosszú-szakállu komoly ember állt az ajtó előtt. Fekete -redengot volt rajta, s a fején vedlett cilinder kalap. Ötvenéves -forma tekintetes ember, de sovány arcu, mint a napon szárított -vargánya. Ahogy megemelte a kalapját, kopasznak láttam.</p> -<p>– Isten hozta, kedves uram! – kiáltottam lelkemből, – örülök, -hogy kezet szoríthatok a világ legnagyobb hegedü-művészével!</p> -<p>– No-no, – mondotta elmosolyodva. – Nekem kell önt magasztalnom. -Azért is jöttem, hogy köszönetemet fejezzem ki azért az értékes -szép képért, amelylyel szives volt meglepni.</p> -<p>Csendesen beszélt. A hangja tompa volt, mint a fakolomp. A szeme -hideg, valami különösen fagyos, mintha jéghártya volna a szemén. A -kezét kopott fekete <span class="pagenum"><a name="Page_90" id= -"Page_90">-90-</a></span> keztyü burkolta. Ezüstös végü régi divatu -sétapálca volt a kezében.</p> -<p>– De uram, szót se érdemel! – feleltem az örömtől szinte -röpdösve. – Tessék leülni! Szivarral vagy cigarettával -szolgáljak?</p> -<p>– Nem szivarozok. Önt azonban ne zsenirozza ez. Szeretem a -szivar-füstöt.</p> -<p>– Hát valami kis borral, vagy pálinkával… Vadászné! Hozzon be -egy üveg bort!</p> -<p>Dénes úr elhárítón emelte föl a kezét.</p> -<p>– Köszönöm. Nem igen élek borral, s ebéd előtt éppenséggel -nem.</p> -<p>A szavaiból láttam, hogy nem ázsiai ember. Ahogy belépett, ahogy -leült, ahogy a kinálásaimat visszautasította, látni való volt, hogy -a társadalom felső osztályában forgott. De hogyan került ide? s -mért lakik ezek között a parasztok között? Csakugyan őrült-e? Az -őrültek közt vannak ilyen okosnak tetsző emberek.</p> -<p>– Uram, – mondottam szivarra gyujtva, – én már sok -hegedü-művészt hallottam, de amit ön tegnap produkált, olyat még -álmodni se lehet. Engedje meg azt a kérdést: mért nem járja ön a -világot ezzel a hallatlan művészettel?</p> -<p>Vállat vont, s mosolygott:</p> -<p>– Mi nekem a világ?</p> -<p>S hogy erre értetlenül néztem reá, hozzátette:</p> -<p>– Én a világgal már elvégeztem a magam ügyeit.</p> -<p>Nyugodtan beszélt. S ódon szabásu redengotjában oly méltósággal -ült előttem, mintha legalább is a Bakony tulajdonosa volna.</p> -<p>– Bocsánat, – feleltem, – nem tudtam. Micsoda néven méltóztatott -tündökölni? <span class="pagenum"><a name="Page_91" id= -"Page_91">-91-</a></span></p> -<p>– Nem úgy értem. Én nem játszottam soha publikumnak, és nem is -játszom.</p> -<p>– De bizonyára készült reá.</p> -<p>– Nem.</p> -<p>– Dehát mikor tanulni méltóztatott… Önnek kétségtelenül nagy -mestere volt!</p> -<p>– Nem tanított engem senki.</p> -<p>S hogy erre elámultan néztem rá, folytatta:</p> -<p>– Mindössze gyermekkoromban taníttatott az apám egy cigány -muzsikussal. De az alig egy hétig tartott. Nem volt kedvem -tovább.</p> -<p>– És azontul senki?</p> -<p>– Senki.</p> -<p>Csak bámultam rá, mint tyúk a gombra.</p> -<p>– Uram, ez a legcsodálatosabb valami, amit életemben -hallottam!</p> -<p>Ő csak mosolygott:</p> -<p>– Nem tudom, hogyan gondolja. A hegedü olyan hangszer, hogy csak -maga tanulhatja meg, aki akarja. Csak jó hallás kell, meg szeretet, -– egyéb semmi.</p> -<p>– Dejszen kérem, millió hegedüs van a világon, jóhallásu meg -zenét szerető, de az a millió egybeöntve se tud annyit, amennyit -ön.</p> -<p>Mosolyogva vont vállat:</p> -<p>– Ha nem tudnak annyit, mint én, nem szeretik úgy a zenét, mint -én. Nekem a zene az életem. Dehiszen ön még nem is hallott engem -játszani. Az a tegnapi zene semmi. Látogasson meg, ha gyönyörködik -a zenémben. Én ugyan még sohse hegedültem senkinek, de önnek -megteszem.</p> -<p>Ezt mondva felkelt. <span class="pagenum"><a name="Page_92" id= -"Page_92">-92-</a></span></p> -<p>– Köszönöm, – feleltem. Hány órakor mehetek?</p> -<p>– Amikor tetszik. Talán legjobb lenne este, mikor a holdvilág -felkel. Ha önnek nem alkalmatlan.</p> -<p>– Dehogy. Pont, mikor kél a hold, ott leszek.</p> -<p>Habozva nézett a kalapjára, mintha valamit akarna még mondani, -de aztán csak kezet nyujtott:</p> -<p>– Várom önt. Csak az ablakon tessék kopogtatni.</p> -<p>Aztán a kapuban mégegyszer visszafordult:</p> -<p>– Jó lesz köpönyeget hozni, – mondotta, – mert az éj hüvös…</p> -<p>No ez mégis bolond. Köpönyeget ilyen időben? S éjszakára tűzi a -látogatás óráját… De mindegy: elmegyek.</p> -<p>Holdkeltekor kopogtattam az ablakán.</p> -<p>Ugyanazon pillanatban kinyilott a kiskapu. Látszott, hogy Dénes -úr az udvaron várt, és a lépéseim neszére már a kapuhoz -sietett.</p> -<p>Bocsánatot kért, hogy nincsen lámpása.</p> -<p>– De a holdvilág mingyárt felkel, – mondotta, – s világít -nekünk.</p> -<p>Az udvar közepén malomkő-asztalka állott. Gyufával világított rá -és a gyökérből font székre, amelylyel megkinált. Aztán a gyufát -elvetette.</p> -<p>Engem az lepett meg, hogy pipa volt nála. A dohányfüst mingyárt -a belépésemkor megcsapott. S valami pézsmával rokon illatu füst -volt az. Mintha összeaprított havanna-szivart szítt volna.</p> -<p>– Gyönyörü udvar, – mondottam, – csupa falomb és bokor. -Bizonyára van kert is hozzá. <span class="pagenum"><a name= -"Page_93" id="Page_93">-93-</a></span></p> -<p>– Van, – felelte, – van egy kis kertem. De csak hitványka, mint -a parasztoké.</p> -<p>A holdfényben nagy ezüst-lapokként fénylett valami a ház -szögletében.</p> -<p>– Dejszen, látom én, – mondottam, – van itt melegágy is. -Bizonyosan szereti ön a virágokat. Magam is virágkedvelő vagyok. -Télen különösen szeretem, ha van valami zöld az ablakomban.</p> -<p>Rövid szünet következett. Ő szólalt meg:</p> -<p>– Az ön képe igazán művészi kép. Télen különösen fogok benne -gyönyörködni. Nincs is más kép a szobámban. Hiányzott nekem, hogy -legyen valami… Nekem ugyan nem kell már semmi a világon, de mégis -mikor hónapokig bent kell ülni a barlangban, olyan rideg a puszta -fal…</p> -<p>– Festek én önnek még, festek szivesen. Nem pénzért, ne tessék -félreérteni.</p> -<p>– Nem, azt nem fogadhatom el.</p> -<p>– És küldök önnek réznyomatu képeket. Annyit, hogy beboríthatja -vele a lakását. Száz képet küldök önnek, mihelyt haza megyek. Van -nekem ládaszámra. S énnálam ugyis csak lom.</p> -<p>– De kérem nem fogadom el. Köszönöm a gondolatát, azzal is -hálára kötelez, de nekem bogaram, hogy ajándékot nem fogadok el. -Ezt az egyet elfogadtam, mert az én fáim képe, s én úgy szeretem a -fáimat, mintha a gyermekeim volnának. Mind én ültettem.</p> -<p>Ezt mondva szivart vont elő a zsebéből, és az asztalra -tette:</p> -<p>– Tessék rágyujtani.</p> -<p>– Köszönöm, – feleltem, – de engedje meg, hogy a magam szivarját -szívjam, amit megszoktam. <span class="pagenum"><a name="Page_94" -id="Page_94">-94-</a></span></p> -<p>Nem akartam megfosztani a szivarjától, mert hiszen micsoda -lelkiismeretlenség volna olyan embernek a szivarját elfogadni, -akinek nincsen ágya!</p> -<p>Azonban Dénes úr nem engedett:</p> -<p>– Bizonynyal mondom önnek, hogy ennél gyengébb szivar nem lehet -az öné.</p> -<p>Oly szivesen kinált, hogy végre is elfogadtam:</p> -<p>– Hát próbáljuk össze. Ön megpróbálja az én szivaromat, én az -önét.</p> -<p>Ezt mondva odatettem egy szivart az ő szivarjai közé.</p> -<p>– De én nem szivarozok, – szabadkozott az ember, – én csak -pipázok. Rossz szokás talán, de nekem jobban esik.</p> -<p>– Hát akkor tessék pipában elszíni.</p> -<p>Ezt mondva levágtam a szivar végét, és rágyujtottam.</p> -<p>Hát olvadós édességü illatos szivar volt az. Szivtam már -forintos szivarokat is, de olyannyira alábbvalók voltak az övénél, -mint ahogy a tokaji bornál alábbvaló a csömöri.</p> -<p>S elálmélkodva eregettem a füstöt: honnan kerül az ilyen -koldushoz havanna-szivar?</p> -<p>Ezalatt ő bement a házba és egy üveg bort hozott elő -fatálcán.</p> -<p>– A magam termése, – mondotta szelid büszkeséggel.</p> -<p>– Hogyan, hát szőlő is van itt? Sehol nem láttam szőlőt a falu -körül?</p> -<p>– A kertemben van; csak egynehány tőke.</p> -<p>Megizleltem a bort. Az is valami különös édes izü volt. Nem -régi, de csodásan zamatos, illatos. <span class="pagenum"><a name= -"Page_95" id="Page_95">-95-</a></span></p> -<p>– Micsoda bor ez? – kérdeztem a bort letéve.</p> -<p>– Szagos szőlőkből való, – felelte érezhetőn örvendezve, hogy a -bora izlik. – Csupa szagos szőlőt termelek, és csak novemberben -szedem le. Azért édes.</p> -<p>Ujból befordult a házba. Kihozta a hegedüjét és felhangolta. Azt -gondoltam, mingyárt neki is fog a játéknak, de ő megint -visszafektette a tokjába a hegedüt és leült az asztalhoz.</p> -<p>– Mielőtt játszanám, – szólott, – el kell mondanom önnek, hogy -hogyan tanultam hegedülni. Mert nem szeretném, hogy többet várjon, -mint amit tudok.</p> -<p>– Uram, – feleltem, – ne szerénykedjen, mert én már háromszor -hallottam önt játszani. És hallottam más művészektől Paganini -összes zeneműveit, de maga Paganini is csak kontár lehetett önhöz -képest.</p> -<p>– Éppen azért kell elmondanom, – felelte nyugodtan, – mert én -Paganininak egyetlen egy művét sem ismerem. Ön nem fog tőlem -hallani egyetlenegy olyan hegedüi zeneművet se, amit más művészek -játszanak, mégpedig azon egyszerü okból, mert én kótát nem -ismerek.</p> -<p>A szivar csaknem kiesett a számból.</p> -<p>Dénes úr megnyomkodta a pipája parazsát és nyugodtan -folytatta:</p> -<p>– Én még harmincöt éves koromban nem tudtam hegedülni. Mindössze -annyit tudtam, amennyit az a falusi cigány tanított, egy hét alatt. -Azaz hogy azt is elfelejtettem, csak éppen a négy húr -összehangolása maradt meg az eszemben. Az is csak azért, mert a -cigány egy nóta alapján tanította: <i>Sári, sári, sárivári -alma</i>. A <i>Sá</i> a második húr, a <i>ri</i> a harmadik húr. -Aztán ehhez a kettőhöz kell igazítani a legfelsőt, meg a legalsót, -<span class="pagenum"><a name="Page_96" id= -"Page_96">-96-</a></span> mindaddig, míg csak valamennyi húron ki -nem zendül a <i>Sári</i>.</p> -<p>Ennél több nem maradt meg az eszemben.</p> -<p>Akkoriban nem volt kedvem a zenéhez, nem értettem mi az? És -különösen azért úntam meg, mert a cigánynyal egy üres csűrben -tanultunk, s a cigány szüntelenül bagózott, és minden öt percben -friccentett egyet a foga közül.</p> -<p>Ilyen csekély okokon fordul meg olykor a tanulás!</p> -<p>Hát elmondom, hogyan jutottam mégis a hegedüléshez.</p> -<p>Az én szegény apám, jókora birtokot hagyott reám. De én kártyás -voltam, és a birtok lassacskán elfogyott. Talán épp úgy ment el -birtokrészenkint, mint ahogy az öregapám, apám szerezgette.</p> -<p>Volt úgy hogy nyertem is, sőt úgy is volt, hogy egyszer -visszanyertem az összes elveszett pénzemet. De a kártya ördöge a -nyakamon ült, s annak az ördögnek ez az egyetlen szava: -<i>Többet!</i></p> -<p>Közben megházasodtam. Áldott jó nőt vettem feleségül, s addig -nem is kártyáztam, amíg az élt. De a jó nők többnyire -rövid-életüek. (Tessék inni, ha izlik.)</p> -<p>Azután még veszettebbül kártyáztam. Akkor már nem is azért -kártyáztam, hogy nyerjek, hanem azért, hogy a bánat ne -gyötörjön.</p> -<p>Egy szerencsétlen éjszakán elfogyott a pénzem. Ittas is voltam, -és csupa szomszédi földbirtokossal kártyáztam.</p> -<p>– Ne játszunk pénzbe! – mondottam, – játszunk holdakba! -<span class="pagenum"><a name="Page_97" id= -"Page_97">-97-</a></span></p> -<p>Mert az volt a gondolatom, hogy ilyeténképp visszanyerem az -elvesztett holdakat.</p> -<p>Hát játszottunk holdakba.</p> -<p>Reggelre az én ezernyolcszáz hold földemből nem maradt csak öt -hold.</p> -<p>– Még azt az öt holdat, – mondottam elkeseredetten.</p> -<p>Reggel volt már. A kártyát állva játszottuk el. Egy emelés, és -az öt hold is elmúlott.</p> -<p>– No, – mondottam, – most már végeztünk. De a kártyaadósságra -van huszonnégy órai idő. Engedjétek meg, hogy azt az időt alvással -töltsem a megszokott ágyamban.</p> -<p>Képzelje el uram, micsoda ébredés az, mikor az ember a két -kezébe fogja a kezét és hüledező lélekkel kérdezgeti:</p> -<p>– Álmodtam-e ezt a szörnyüséget?</p> -<p>És a szoba faláról a birtok-szerző ősök arcképe néz az emberre… -(Tessék inni, ha izlik.)</p> -<p>A második gondolat aztán az: miképpen folytassam az életet?</p> -<p>Gyermekem szerencsére nem volt. Arra gondoltam, hogy új életet -kezdek. Ott kezdem, ahol más: irnokságon, szolgaságon. Élni fogok -takarékosan, becsületesen. S megesküdtem magamban, szent erős -esküvel, hogy soha többé kártyát nem veszek a kezembe.</p> -<p>Betegen ültem az asztalhoz, hogy egy csésze teát igyak. A -szakácsasszonyom sírva tálalta fel. Már tudták a cselédeim is.</p> -<p>Ahogy ott teázok, eszembe villan, hogy: nini még maradt nekem -valamim! Holdakban kártyáztunk, tehát az állataim megvannak. A -remekszép lovaim, ökreim, <span class="pagenum"><a name="Page_98" -id="Page_98">-98-</a></span> teheneim, birkanyájam, kondám… Aztán a -házam berendezése, olajfestmények, bútorok, könyvtár… A magtár sem -üres. A pincémben somlai bor hordószámra…</p> -<p>Szinte rángatott a gondolat, hogy ime, ezekkel visszanyerhetem a -veszteséget. De legyürtem a csábító kigyót: Soha többé nem veszek -kártyát a kezembe!</p> -<p>Farsang idején történt ez. Eladtam hát a belső gazdaságomat is, -és elutaztam a Riviérára.</p> -<p>Az volt a gondolatom, hogy kipihenem az izgalmakat, aztán -visszatérek, s földecskét bérlek valahol; élni fogok takarékosan, -becsületes munkával, mint más ember.</p> -<p>Nizzában egy ismerősömmel találkoztam. Kedves jóbarátom volt. -Madarynak hitták. Orvosságként hatott az én lelki gyötrelmeimre, -hogy ott találtam.</p> -<p>De az én barátom Monte-Karlóba indult. Hivott, hogy kisérjem el, -hiszen ott épp oly enyhe a levegő… Vonakodtam. Attól tartottam, -hogy a sergő ujra elcsábít. De aztán azt gondoltam: éppen ez lesz a -próbája az akaratom erejének.</p> -<p>Hát elmentem vele. De megkértem, hogy ne nógasson játékra, mert -én esküvel fogadtam, hogy nem játszom többé.</p> -<p>– Kár pedig, – mondotta. Én egy olyan játéktervvel jöttem, -amelylyel biztosan lehet nyerni.</p> -<p>– És mennyi pénzt hoztál magaddal? – kérdeztem mosolyogva.</p> -<p>– Tiz ezer forintot.</p> -<p>– Hát minek hoztál annyit, ha biztos a nyerés? Hiszen akkor eggy -arany is elég. <span class="pagenum"><a name="Page_99" id= -"Page_99">-99-</a></span></p> -<p>– Nem úgy van, – felelte. Pénz kell, mint ahogy a gazdának kell -a vetőmag.</p> -<p>És akkor elmondta a tervezetét:</p> -<p>Aki vörösre vagy feketére tesz, dupláját kapja a pénzének. Ha -valamelyik szín már ötször egymásután vesztett, szinte bizonyos, -hogy csakhamar a másik szín következik. Tehát akkor kell kezdeni, s -duplázni és triplázni a tételeket. Ha valaki százezer forinttal ül -le, óriás vagyont zsebelhet!</p> -<p>Ez a tervezet elszédített. Ha a nálam levő húsz ezer forintot is -játékba viszem, harminc ezer forinttal kezdhetjük. A hatodszor -veszteglő szint csak eggy aranynyal nyomtatjuk meg. Ha elvész az, -akkor már tíz aranyat teszünk. Ha az is elvész, száz arany a tétünk -és így tovább.</p> -<p>Hát nyeregettünk is szépen. A tervezetnek csak az az egy hibája -volt, hogy a zérusra nem gondolt. Néha ugyanis sem a vörös, sem a -fekete nem nyer, hanem a zérus, vagyis a bank.</p> -<p>Három hét mulva bementem egy vaskereskedésbe és pisztolyt -vettem.</p> -<p>Ne szörnyülködjön el, nem akartam aznap végezni. Csak arra való -gondolatból vettem, hogy előre meglegyen…</p> -<p>Mert akkor már élet-halál kérdése volt a játék folytatása.</p> -<p>Madary barátom már akkor nem volt velem. Hazautazott friss -pénzért. Én is megbíztam, hogy valami harmadfélezer forintnyi -követelésemet hozza el Szabó Danitól, aki a birtokomat elnyerte, s -a belső gazdaságomat is hozzávette.</p> -<p>Elhatároztuk, hogy óvatosabban folytatjuk a játékot. -<span class="pagenum"><a name="Page_100" id= -"Page_100">-100-</a></span> Csak a hetedik nyomon kezdjük és akkor -se tízszerezzük, legfeljebb háromszorozzuk.</p> -<p>Ha a játék így is vesztemre fordul, megyek a másvilágra.</p> -<p>Ön kétségtelenül visszát lát e magamviseletében. Hogy egy -hónappal előbb ugyanily helyzetben becsületes hősi életküzdelemre -gyürkőzök, akkor meg pisztolyt veszek. De nincs ebben ellenmondás. -Amíg földesúr voltam, ha kártyáztam is, sokat jártam a levegőn, -edzettek voltak az idegeim. Monte-Karlóban azonban az a háromheti -folytonos izgalom elgyengítette az idegeimet. Az öngyilkosságnak -mindig testi gyöngeség az oka. A jóidegzetü ember megküzd a -balsorssal, a fáradt idegzetü elrogyik.</p> -<p>Várnom kellett, míg Madary megérkezik a pénzzel. (De tessék -inni! Vagy nem izlik a borom?)</p> -<p>Hát azon az estén, mikor a pisztolyt vettem, ott sétáltam a -parkban. Kedvetlen voltam. Gondolataim hasonlítottak a zajló -Dunához. Csupa zavarodottság. A jövőnek egy-egy gondolata rút -jégtáblaként hánykódott át a lelkemen.</p> -<p>A parkban járó sokaság a szinház felé sodort. Arra eszmélkedtem, -hogy a pénztárnál vagyok. Valóban jó lesz valami kis szórakozás! -Jegyet váltottam.</p> -<p>Csak odabent láttam, hogy hangverseny van. A szinpadon egy -beretvált arcu oroszlán állott, és hegedüt illesztett az álla -alá.</p> -<p>Sohse voltam hegedüs-hangversenyen. Ásítva vártam a -kezdetet.</p> -<p>Hát megzendül a hegedü. Hallok hangokat, minőket sohse -hallottam; hangfutamokat, amiktől káprázik <span class= -"pagenum"><a name="Page_101" id="Page_101">-101-</a></span> a -fülem; mély zengéseket, amiktől remeg a padló is; magas zengéseket, -amiktől kővé válik a fülemüle is.</p> -<p>Nem játszott az semmiféle dallamot, vagy talán én nem értettem -ki a muzsikálásából, csak egyik szép hang a másik után olvadozott -ki a hurjaiból.</p> -<p>Én, mondhatom, lelki részegséget éreztem.</p> -<p>Teremtő Istenem, – gondoltam, – mily boldog ember ez! Ha én így -tudnék hegedülni, soha egyebet nem tennék a világon, csak -hegedülnék.</p> -<p>S mivelhogy a felizgult ember beszélni kénytelen, megmondtam a -szomszédomnak is.</p> -<p>– Valóban szépen hegedül, – felelte az. De mindenki hegedülhet -így, aki akar.</p> -<p>– Uram, – feleltem megütközve, – engedje meg, hogy bemutatkozzam -önnek, mert attól tartok hogy gorombaságot mondok.</p> -<p>S megmondtam a nevemet: Diódy Dénes vagyok.</p> -<p>A német, – egy nyúlhomloku szürke úr, – szintén megmondta a -nevét, valami szín-neve volt, – már nem tudom, Schvarz, vagy Grau, -vagy Grün, – és bizonygott velem, hogy mindenki megtanulhat úgy -muzsikálni, aki akar.</p> -<p>– Egyébiránt, – mondotta, – együtt vacsorázok a művészszel, -szerencséltessen bennünket, és kérdezze meg őt magát. Nekem is ő -mondta.</p> -<p>Örömmel fogadtam az ajánlatot; mentem Grau úrral az -étkezőbe.</p> -<p>Vacsoránál aztán Grau elmondta a művésznek, hogy mennyire -lelkesedtem a játékán, s hogy csaknem összevesztünk.</p> -<p>A művész mosolygott.</p> -<p>– Valóban gyakorlat dolga, – mondotta ásítva. <span class= -"pagenum"><a name="Page_102" id="Page_102">-102-</a></span> Nekem -csak ártott az, hogy iskolába jártam. Mit tudnak a professzorok? Ha -a professzorok annyit tudnának, mint én, nem volnának -professzorok.</p> -<p>– Uram, – mondottam, – nekem ezelőtt egynappal kétszázezer frank -volt a zsebemben. De ha akkor hallom önt, azt mondtam volna, minden -pénzemet odaadom önnek, ha megtanít engem arra, hogy ily -csodahangokat zendítsek ki a hegedün. Hisz ön a világ legboldogabb -embere!</p> -<p>– Miért?</p> -<p>– Mert örökös gyönyörüség fakad az ujja alatt. Mit kivánhat -többet e földi világban?</p> -<p>A művész mosolygott:</p> -<p>– Megtanítom önt ingyen is, ha a zenét ennyire szereti. -Megtanítom itt mingyárt a vacsoránál.</p> -<p>Azt gondoltam tréfál, de a művész komolyan folytatta:</p> -<p>– Tud valamit?</p> -<p>– Nem én uram. Csak annyit tudok, hogy a vonót keresztben kell -huzgálni a hegedün, meg hogy a négy húrt hogyan kell összehangolni, -ha valamelyik leereszkedik.</p> -<p>– Ez éppen elég, – felelte a művész. – A többi mind gyakorlat -dolga.</p> -<p>– Ugyan ne tréfáljon!</p> -<p>– Ha végigpróbálgatja a húrokat, mindazokat a hangokat -felfedezi, amiket tőlem hallott. Azután mikor azt gondolja, hogy -több hang nincs már a hegedün, akkor felfedezi, hogy a vonó -nyomása, és az ujj remegése minden egyes hangot százféle-képpen -változtat. Akkor megint azt véli, hogy már mindent megtalált, s ime -egynapon fölfedezi, hogy az ujjnak a csúsztatása <span class= -"pagenum"><a name="Page_103" id="Page_103">-103-</a></span> -különféleképpen köti össze a hangokat. Nem tudom aztán, hogy a -kettős hangok világát felfedezi-e?</p> -<p>– Jó a hallásom.</p> -<p>– Meg fogja találni. És sok mindent meg fog találni, amiről nem -is álmodik. Csak azt az eggyet jegyezze meg a beszédemből, hogy -Amerika nagy világrész, de a hegedü még nagyobb. Akiben megvan -Kolumbus Kristófnak minden tengert átküzdő akarata, eljuthat oda, -ahova én, sőt még tovább is.</p> -<p>Madary néhány nap múltával, visszaérkezett. Ujból volt nála -tízezer forint; nekem azonban nem hozott egy garast se.</p> -<p>– Szabó Dani nem ad, azt mondta, hogy nem jár neked tőle -semmi.</p> -<p>Elképedtem ezen az izeneten. Igaz, hogy nem adott irást a -tartozásáról, de tanum van rá kettő. És én olyan becsületes -embernek ismertem, hogy mindenkor rá mertem volna bízni a pénzemet -olvasatlanul.</p> -<p>Még aznap vonatra ültem és keserü haraggal siettem haza.</p> -<p>Szabó Dani nyugodt arccal, mosolyogva fogadott:</p> -<p>– Tudtam, hogy megjösz. Látod, te olyan vagy, mint a gyermek: -nem gondolsz a holnapra. Én azt a harmadfélezer forintot nem -tagadom el; de nem is engedem, hogy elnyeljék a montekarlói zöld -asztalok.</p> -<p>Mérgesen fordultam ellene:</p> -<p>– Mi jogon gyámkodol rajtam?! Mi közöd abban, hogy hova teszem a -pénzemet?!</p> -<p>Ismét nyugodtan felelt:</p> -<p>– Az a közöm, hogy ember vagyok.</p> -<p>– A vagyonomat elnyerted, most még azt a kis hátralékot is a -markodban akarod szorongatni! <span class="pagenum"><a name= -"Page_104" id="Page_104">-104-</a></span></p> -<p>– A vagyonodat elnyertem, de kockára tettem érte ugyanannyit; -azért a lelkiismeretem nem vádol. Ha én el nem nyertem volna, -elnyerte volna más. De éppen azért, nehogy más is azt mondja, amit -te, biztosítani akarom azt a pénzt, hogy ne vesszen el.</p> -<p>Nem vagyok indulatos ember, de szinte toporzékoltam dühömben. Ő -azonban nyugodtan felelte:</p> -<p>– Hiába minden dörgésed. Előre felhuztam az esernyőt. De hogy -megbizonyítsam, mennyire okosabb az én gondolkodásom, ime, igérem -neked, hogy ha Madary nyereséggel tér vissza, nemcsak a -tartozásomat fizetem meg, hanem még a magam pénzéből is ajándékozok -neked tíz ezer forintot, hogy játsz a szerencsével. Itt van: írásba -erősítem.</p> -<p>Ez a beszéd valamennyire lehűtött. Szabó Dani valóban írásba -foglalta, hogy tíz ezer forintot ád, ha Madary nyereséggel tér -haza. Az írást két tanu láttamozta, s a biró tette el.</p> -<p>Türelmetlenül vártam Madarynak a sikerét. Hát tíz nap mulva haza -is érkezett. A bank adta neki az úti-költséget.</p> -<p>Akkor aztán épp olyan megrendülést éreztem, mint mikor a -vagyonomat elkártyáztam.</p> -<p>– Barátom, – mondottam Szabó Daninak, – a kezedbe teszem a -sorsomat.</p> -<p>– Hát, azt mondja, válassz Béla herceg a korona és kard között! -A korona az, hogy nálam maradsz és élsz, ahogy akarsz, csak éppen -pénzt nem adok a kezedbe. Ámbátor pénzt is adok, ha segítesz -gazdálkodni. Adok neked becsületes tiszti fizetést. A másik -ajánlatom az, hogy azt a harmadfél ezer forintot beteszem valami -biztosító társaságba, s az neked minden évben <span class= -"pagenum"><a name="Page_105" id="Page_105">-105-</a></span> fizet -valami kis járadékot, 6–7 percentet holtodig. Aludj rá -egyet-kettőt.</p> -<p>Hát bizony bajos volt arra aludni.</p> -<p>A szolgaság gondolata rettenetes annak, aki sohase szolgált. És -az is bizonyos, hogy nekem átkom a pénz.</p> -<p>Tépelődésemben eszembe jutott egy öreg kerülőnk, Gönczöl Estván -bácsi, aki kilencvennyolc évet élt, és mindig vidám volt, pedig -sohasem evett egyebet, csak kenyeret; mégis amikor meghalt, valami -háromszáz forintot hagyott az unokáinak.</p> -<p>Aztán eszembe jutott a hegedü.</p> -<p>Ha én oly kevésből meg tudnék élni, mint az a kerülő, nem -kellene a hátamon hordoznom soha senkit; és ha csak tizedjére is -úgy tudnék hegedülni, mint az a német, mily boldogan élhetném le az -életemet!</p> -<p>Harmincöt esztendős voltam akkor, de már belecsömörlöttem az -életbe.</p> -<p>– Hát Danikám, – mondottam másnap, – azt határoztam, hogy az -életjáradékot fogadom el. Keresek valami falut, ahol nem ismer -senki, és oda vonúlok.</p> -<p>– Helyes, – mondotta Dani. Ha a butoraidból kívánsz valamit, -elviheted. A családi képek is a tiéid.</p> -<p>– Semmit sem kérek, – feleltem, – csak egynéhány könyvet az apám -könyvtárából, meg egy rossz hegedü van a padláson…</p> -<p>Néhány nap mulva ide telepedtem ebbe a faluba. Ezt a házat, -kertet vettem háromszáz forinton, de oly föltétellel, hogy holtom -után visszaszáll az eladó családjára. Kétezer kétszáz forintot meg -betettünk a biztosító intézetbe. Az fizet évenként száz tizennégy -forintot, ameddig élek. A tőke ott marad. Ne sajnálkozzék rajtam: -<span class="pagenum"><a name="Page_106" id= -"Page_106">-106-</a></span> nekem az a pénz csak eleinte volt -szűkös, most már sok is.</p> -<p>De hogy a hegedüről beszéljek már, eleinte sehogysem akart az -szólni, pedig régi jó hegedü. Még az öregapám apjáé volt. -Olaszországban vette, mikor ott katonáskodott.</p> -<p>Bizony napok és hetek teltek el, míg annyira vittem, hogy -egyik-másik nótát kutyavonítás módjára eltudtam játszani. De hogy -semmi egyéb dolgom nem volt, gyakran a kezembe vettem.</p> -<p>Igy aztán csakhamar éreztem, hogy egyre tisztábban zeng elő a -hang. De mindig azt gondoltam, hogy továbbra nem jutok.</p> -<p>Talán két hónap is elmult, mikor arra eszelkedek, hogy nini, -eddig csak unalomból cincogtam és mégis haladok; hátha neki dülök, -és húrról-húrra végigkeresem a hangokat?</p> -<p>Kótát nem ismerek, hát csináltam magamnak. A négy húr négy -vonal; a hangok rajta pontok vagy vonások. Elámultam, hogy mennyi -hang van a hegedün!</p> -<p>De hosszas lenne ezt elmondani. Elég annyi, hogy érdeklődéssel -fogtam a hegedü felfedezésébe, és nem volt olyan nap, hogy valami -újat ne találtam volna.</p> -<p>Kalifornia felfedezői így találták meg az első aranyrögöket, és -nem lehetett az örömük nagyobb az enyémnél.</p> -<p>De a legnagyobb aranyrög mégis az volt, mikor megállapítottam, -hogy a hegedüjátéknak főtitka egyetlen egy mondatba foglalható. S -ez a mondat így szól: <i>Minden hangot idealizálj!</i> <span class= -"pagenum"><a name="Page_107" id="Page_107">-107-</a></span></p> -<p>A második évben fölfedeztem a kettős hangokat, aztán a -hárfa-játékot.</p> -<p>A harmadik évben az üveghangokat fedeztem fel.</p> -<p>A negyedik évben a külön dallamot, külön kisérettel.</p> -<p>Nem aprózom tovább. A hegedü kezdetben rakoncátlan csikó, -lassankint azonban engedelmes paripáva szelidül.</p> -<p>Az életemet valóban megvigasztalta. Barátom, fiam, feleségem, -mindenem ez a hegedü.</p> -<p>De mi lett volna énbelőlem, ha nem harmincötéves koromban -kezdem, ha a kártya helyett hegedüt fogtam volna az én fiatal -kezembe!</p> -<p>– Többre akkor se jutott volna, – feleltem őszinte -meggyőződéssel.</p> -<p>– Már hogyne! Hiszen ma sincs olyan nap, hogy valami ujat ne -találnék. Hány hegedüs van például, aki nem tudja azt, hogy a vonó -épp oly rejtelmes valami, mint maga a hegedü! A vonónyomás ugyanúgy -formálja a hangot, mint a pecsétnyomó a pecsétviaszt.</p> -<p>… Kiverte a hamut a pipájából és letette a pipát az asztalra. -Aztán a hegedüjét vette elő a tokból. És játszott.</p> -<p>A hold már a fejünk felett állott, és temetői csendesség volt a -faluban.</p> -<p>Mit mondjak arról a zenéről, amit azon az éjszakán hallottam? -Amit az az ember cselekedett négy húron négy újjal, mesék világába -illő.</p> -<p>– Uram, – mondottam neki, mikor elvégezte, – önnek ki kell innen -lépnie és meg kell hódítania a világot! <span class= -"pagenum"><a name="Page_108" id="Page_108">-108-</a></span> Igy még -nem hegedült ember, mióta ember van és hegedü ezen a földtekén!</p> -<p>– Eszem ágában sincs, – felelte a hegedüt visszahelyezve a -tokjába.</p> -<p>– De uram, bocsásson meg, a művész nem önmagáé, hanem az -emberiségé.</p> -<p>Vállat vont.</p> -<p>– Emberiség? Mi nekem az emberiség? Az én világom ez a házikó, -meg ez a kertecske. Amióta ebben élek, jól élek. Amig kint éltem, -abban a sokadalomban, amit világnak vagy emberiségnek neveznek, -mindig nyugtalan voltam.</p> -<p>A pipáját tömögetve beszélt tovább:</p> -<p>– Az élet csupa nyugtalanság. Az emberek érintkezése mi egyéb, -ha nem kölcsönös nyugtalanítás? A házasság mi egyéb? A -vagyongyüjtés, rangszerzés, mi egyéb? Én már nyugodtan akarok -élni.</p> -<p>– Az ön felfogása helyes, – feleltem kíméletesen, – de bocsásson -meg: remete-felfogás. Ön azonban nem csupán remete, hanem művész -is. A művészt pedig azért teremti az Isten, hogy nemesítse vele az -emberiséget. A művész a cukor az élet kávéjában. A művész a lámpás -az emberiség állati homályában. A művész az ég ajándéka, mint a -napsugár. A művész a lelkek napsugara. Nagyidőnkint bocsáttatik el -egy-egy; századonkint csak négy-öt, s az is különféle művészetbeli. -Nem tudom istenhivő ember-e ön?</p> -<p>– Vagyok annyira értelmes.</p> -<p>– Akkor kérem éreznie kell, hogy a művészete nem a maga kincse, -hanem az emberiségé. S ha ön ezt a kincset elrejti, olyan bünt -követ el, mint aki lop! <span class="pagenum"><a name="Page_109" -id="Page_109">-109-</a></span></p> -<p>Kemény szó volt, magam is megrezzentem tőle. De szinte -kilövődött a lelkemből.</p> -<p>Már akkor hajnalodott. Az arcát láthattam. Színtelen, szinte -beteg arc. A szavaimra gondolkodón nézett maga elé.</p> -<p>– Engem is nógat néha egy belső hang, – szólalt meg végre -csendes elmélázással. Néha, mikor valami új szépség ömlik ki a -zenémből, azt gondolom: Milyen kár, hogy ezt senkise hallotta! De -ez csak egy percig tart. Mihelyt embert látok, lehülök. Engem sok -szerencsétlenség ért… Úgy vagyok, mint az a hajós, aki mindig -zátonyra jutott, valahányszor a tengerre ment.</p> -<p>– Uram, – mondottam türelmetlenül. Ön szegény ember, s ha nem is -panaszkodik, bizonyára sokszor sóhajtozik. Ön érzi a szavam -igazságát, de azt gondolja, az ilyesmi pénzbe kerül. Hát nézze: -nekem van valamelyes pénzem. Adok önnek ezer forintot a -kezdésre.</p> -<p>Szinte ijedten kelt föl a székéről:</p> -<p>– Nem, nem! Megfogadtam, hogy nem!…</p> -<p>– Gondolja meg, – folytattam csökönyösen, – hogy a művészet a -kölesnél is jobban fizet. Minden nagy hegedü-művész milliókat -szerzett.</p> -<p>– Nekem nem kellenek a milliók!</p> -<p>– Gondoljon arra, hogy csak egy-két hónap alatt is -visszahegedülné az ősi birtokát!</p> -<p>Az ember elsápadt.</p> -<p>– De kérem… – rebegte, – én nem fogadhatok el öntől semmit.</p> -<p>– Értem, – feleltem. Én önnek idegen vagyok, és ön úri ember. -Mondok mást, amit úri ember mindenkor elfogadhat. Lépjünk üzleti -összeköttetésbe. Én <span class="pagenum"><a name="Page_110" id= -"Page_110">-110-</a></span> önnek nem adok egy krajcárt se, de -kibérelem a művészetét. A művészi tudás épp olyan birtok, mint a -föld. A parasztok bérlik néha a földet felibe. Én is így bérlem az -ön művészetét. Imprezáriója leszek. Előre járok minden városba. -Gondoskodom teremről, plakátról, hirlapi hirdetésekről, jegyről, és -szállásról. Önnek nem kell elfogadnia tőlem semmi pénzt. Én fizetem -a vasúti költséget, a szállást, terem-bért, mindent, és ezért a -fele jövedelmet kívánom.</p> -<p>Az orrát dörzsölte. Pislogott. Láttam rajta, hogy az ajánlatom -az elevenére talált.</p> -<p>– Hajnalodik, – mondottam az égre pillantva. Haza megyek aludni. -Feküdjön le ön is. Holnap elhozom az ajánlatomat írásban.</p> -<p>– Este, – mondotta, – csak este.</p> -<p>Azzal elváltunk.</p> -<p>Nekem különös volt, hogy megint estére citalt. De nem sokat -tünődtem ezen. Gondolataim minden motólája azon dolgozott, hogy -Dénes urat kiemelem az ismeretlenségből, mint ahogy Isten kiemeli a -napot a sötétségből. Lángolj nap! Világíts! Melegíts! Ember, -káprázz tőle és áldd!</p> -<p>Jót aludtam erre a gondolatra, s mikor felébredtem, akkor is -örültem neki. Még üzletnek is jó. Az én vagyonkám -megszázszorozódik! Vele is jót cselekszem! A világ is hálás lehet -érte!</p> -<p>Még délelőtt átmentem a szomszéd faluba és telegrammot -eresztettem onnan a Pesti takarékpénztárba, hogy azonnal bocsássák -útnak a pénzemet. Valami ezer és egynéhány forint volt a -vagyonkám.</p> -<p>Még le se nyugodott a nap, a pénz a zsebemben ropogott: tíz -százas és apró pénz. <span class="pagenum"><a name="Page_111" id= -"Page_111">-111-</a></span></p> -<p>– No, – mondotta Vadászi, – ugy-e, hogy bolond?</p> -<p>– Bolondok ám maguk, barátom! – feleltem nevetve. A világ -legnagyobb elméje lakik itt maguk között, s maguk úgy néznek reá, -mint tinó a toronyórára.</p> -<p>Igy leszóltam szegényt. Pedig az ő vélekedésök volt a helyes. -Bolond volt szegény Diódy, bolond!</p> -<p>Dehát akkor még nem tudtam.</p> -<p>Korán megvacsoráztam, és vágtattam hozzá.</p> -<p>Ezuttal a szobájába vezetett. Alacsony parasztszoba volt az, -földes és dohányszagu. Az asztalán gyertya égett. Egy tányér piros -őszi barack várt. A tányér mellett egy palack bor.</p> -<p>Megkínált a barackkal:</p> -<p>– Tessék. Az én fámon termett.</p> -<p>Az arca nyugodt volt és szíves. Pipázott, mint tegnap. A ruhája -kopott atilla.</p> -<p>Ettem egy szem barackot és lopva körülpillantottam.</p> -<p>Kopár falak. Csakugyan nincs bútora. Egy szögletben faágakból -összeszegezett kis könyvtartó. Ott állnak a pipái is, valami hat -cseréppipa. A szoba falának közepén az én képem lóg. A földön -gyékény. Egyéb semmi.</p> -<p>– Hát uram, – mondottam a barackot szopogatva, – remélem holnap -indulunk.</p> -<p>Mosolyogva rázta a fejét:</p> -<p>– Nem.</p> -<p>S hogy erre kedvetlen elképedéssel néztem reá, nyugodtan -folytatta:</p> -<p>– Átgondoltam apróra, hogy miként lenne az? <span class= -"pagenum"><a name="Page_112" id="Page_112">-112-</a></span> Hát -először is innen elindulnánk, s ön a legközelebbi városban venne -egy frakkot nekem.</p> -<p>– Játszhatik atillában is, ha tetszik.</p> -<p>– Azután élnék az ön költségén talán két hétig is, amíg az -előkészületek folynak.</p> -<p>– Pardon: ön a maga költségén él! Az a pénz, amit előzetes -költségül kinálok, az ön pénze. Nem adott-e el ön földbirtokos -korában gyapjut előre egy évvel?</p> -<p>– Hát jó. Aztán következik a fellépés. Ki tudja, hogy a világ -elfogad-e művésznek?</p> -<p>– Ugyan, kérem…</p> -<p>– Mert az emberi fülek kótával szabályozott fülek. Az olyan -szakács, aki nem tanult főzni, csak a maga kitalálásából, lehet -hogy jól főz a maga nyelvére, az is lehet, hogy az ilyen kóbor -festőnek is, aki ma jókedvvel ebédel egy grófi asztalnál, -holnapután megint egy juhász kondérjából… Mi lesz ha a publikum -lelkesedés helyett nevetésre fakad?</p> -<p>– Ha csak ez az aggodalma, kezdhetjük kistársaságban.</p> -<p>– Aztán lássa minek vegyek nyugtalanságot magamra, mikor itt -nyugodt lehetek? Minek keressek pénzt, mikor nekem elég az, amit -kapok? Az a gondolata, hogy visszahegedülhetem az ősi birtokot, egy -percre megrendített. Dehát minek nekem az az ősi birtok? Gyermekeim -nincsenek. Ma már ötvenéves vagyok.</p> -<p>– Uram, – mondottam, – ez a leghidegebb önzés, amit önnél -tapasztalok! Hát csak magára gondol? Arra nem gondol, hogy milliók -lelkét emelheti föl a művészetével a porból? Nem gondol arra, hogy -a sors <span class="pagenum"><a name="Page_113" id= -"Page_113">-113-</a></span> ime a dicsőség aranykelyhét nyujtja -önnek, s oly édes itallal, aminőt soha nem izlelt! És mondjuk, hogy -nem kell önnek a pénz! Mennyi nyomoruság van a világon! Nem -fordulhat-e ön a szegények felé, nem akar-e áldást hinteni két -kézzel közéjök, mint valami égből leszállt angyal?</p> -<p>A boszankodás oly ékes-szólóvá tett, hogy magam is álmélkodtam a -lelkemből özönlő gondolatokon.</p> -<p>Dénes úr végigsimította a homlokán a kezét:</p> -<p>– Az az egy igaz, – mondotta elgondolkozva, – hogy a -nyomorultakon segíteni nemes feladat. Sokszor van úgy, hogy koldus -imádkozik az ajtóm előtt és én szeretnék neki adni bőven, -bőven…</p> -<p>– És a dicsőség uram! Hogy Európa minden fala az ön nevét -kiáltja!</p> -<p>Legyintett.</p> -<p>– Mi a dicsőség? A sokaság véleménye egyvalakiről, és egyvalaki -véleménye a sokaság véleményéről. Füst!</p> -<p>– Dejszen uram, füstnek is aranyfüst az!</p> -<p>A fejét rázta.</p> -<p>– A dicsőség csak vélemény. A vélemény csak gondolat. Nincs -annak értéke.</p> -<p>Sohajtott. Aztán fölkelt és a hegedüjéért nyult.</p> -<p>– Akarja, hogy hegedüljek?</p> -<p>– Hálával hallgatom.</p> -<p>– Lássa, – mondotta a hegedüt pengetve, – ez a tizenöt sovány -év, amit itt töltöttem, ez az én életem leggazdagabb része. -Azonkivül hogy megtanultam hegedülni, két nyelvet is megtanultam. -Megtanultam az arámi nyelvet és a görögöt.</p> -<p>– Dehát mi a csudának jó az? <span class="pagenum"><a name= -"Page_114" id="Page_114">-114-</a></span></p> -<p>– A bibliát fordítani. Lefordítottam a bibliát arra a nyelvre, -amelyen Jézus beszélt. Hogy úgy halljam a szavait, ahogy ő -mondhatta. Aztán kitaláltam egy magától müködő öntöző-gépet is. Az -én kertemben soha nincs szárazság. Mily haszontalanul éltem -harmincöt éves koromig! Mily tudatlan voltam! Az életem nem ért -annyit, mint a földi gilisztáé, amely legalább a földet -porhanyítja.</p> -<p>Búsan nézett maga elé. Aztán vállat vont:</p> -<p>– Nemzeti bün. A magyar ember elméje olyan, mint az üres malom: -nem őrlet gabonát, csak a víz jár által rajta, a víz. A -személyeskedő politika, meg a kártya.</p> -<p>Legyintett:</p> -<p>– Mennyi elme-erő hever parlagon minálunk! Annyi jó észszel a -világ legműveltebb nemzete lehetnénk. Ha kevesen vagyunk is, -tündökölhetnénk! A gyémánt is kicsi.</p> -<p>Álla alá nyomta a hegedüt:</p> -<p>– Ezt hallgassa meg, – mondotta, – négyes hangu ének. Képzelek -egy nőt meg egy vastag-hangu férfit, azán meg két együtt éneklő -közepes énekest. Operában hallottam egyszer effélét.</p> -<p>Megzendítette a hegedüt, és a két középső húron valami páros -dalt játszott. A dalba csakhamar beleszólt egy vékonyka aranyfonál, -egy női hang, s utánna egy bársonyos mély hang, mintha amannak -felelne.</p> -<p>A négy ujj a négy húron, egymástól szinte függetlenül csúszott -ide-oda. A két középső hang folytonosan együtt vitte a melódiát; a -nő édes finomsággal csicsergett bele, a férfi mámoros -forrósággal.</p> -<p>Én még lélekzeni se mertem e csoda hallatára. <span class= -"pagenum"><a name="Page_115" id="Page_115">-115-</a></span></p> -<p>– Uram, – mondottam felizgulva, mikor letette a hegedüt, – -nézze: itt a pénzem, amit telegrafice rendeltem magamhoz. Ha ön el -nem jön velem ki a világba, itt a szeme előtt égetem el az összes -pénzemet!</p> -<p>Azzal felfogtam az első százast és a gyertya lángjához -tartottam.</p> -<p>– Jön?</p> -<p>Dénes úr meghökkenve nézett reám.</p> -<p>A százas lobbot vetett: kékes láng csapott föl belőle. Rosszbüzü -füst kigyózott a kezemben maradt darabból.</p> -<p>Fölvettem a másik százast.</p> -<p>– Jön?</p> -<p>Dénes úr a karomhoz kapott.</p> -<p>– Kérem, ne folytassa!</p> -<p>Sápadt volt. A homloka megnedvesedett. Ahogy letette a hegedüt, -láttam hogy a keze remeg.</p> -<p>– Istenem, micsoda kár! – rebegte. Kérem, tegye el a pénzét… -Látom, hogy bízik bennem… De mégis… Tegye el a pénzt! Tegye -el!…</p> -<p>– Nem én! Itt égetem el eggyenkint, hogy lássa jelképezve, -miként éget ön el mindennap evvel a falusi vesztegléssel ötször -ennyit! Ez kishitüség, uram! Vagy mondjuk ki: gyávaság!</p> -<p>– Kérem, nem gyávaság, – mentegetődzött a homlokát szorongatva. -De én oly szerencsétlen voltam az életben… az emberek között… Ha -visszatérek… A szerencsétlenségeimbe térjek-e vissza?</p> -<p>– Képzelődés! – feleltem, – fekete képzelődés! Ön nem veszthet -semmit! Irást adok önnek arról, hogy ha a kisérletünk nem sikerül, -ön semmivel se fog nekem <span class="pagenum"><a name="Page_116" -id="Page_116">-116-</a></span> tartozni! Visszatérhet ide, ahonnan -kiindult és folytathatja ezt a remete-életet! De meg kell -próbálnunk!</p> -<p>Töprengve járt föl és alá a szobában.</p> -<p>– Nem jót érzek, nem jót! – mondogatta. Kérem, hagyjuk holnapra! -Ön fiatal ember, heves ember: az ilyesmit meg kell gondolni! Tessék -szivar! Tegnap izlett.</p> -<p>Szivesen rágyujtottam. De nem állhattam meg kérdés nélkül:</p> -<p>– Hol vette ön ezeket a jó szivarokat?</p> -<p>– Van, – felelte kitérőleg. Nekem nem hiányzik semmi se.</p> -<p>Különös volt a pillantása. Mért?</p> -<p>Megnéztem a szivart a gyertya lángjánál. Semmiféle ismert -szivarhoz nem hasonlított.</p> -<p>– Tessék eltenni, – mondotta, – ha izlik.</p> -<p>Aztán ismét fölvette a hegedüt és más dalokat játszott, de -valamennyi dala olyan volt, hogy nem hasonlított semmiféle ismert -melódiához. Mintha Bellinit, Béthóvent és Sopeent összeöntötte -volna valaki egymuzsikába.</p> -<p>Meg is mondtam neki.</p> -<p>– Ez mind az én dallamom, – felelte. Van valami háromszáz.</p> -<p>Azzal elővont a könyvei közül egy halom papirost.</p> -<p>– Itt vannak a kótáim.</p> -<p>Csak elbámultam, micsoda kóták voltak azok. Négy vonalon -összevissza-kanyargó kigyók, cikk-cakkos villámok, tojások, téglák, -nyilak, csillagok, fürészvonalak, sárkányfarkak.</p> -<p>Semmit nem értettem azokból a jelekből, csak a címüket tudtam -elolvasni. De azok is furcsák voltak: <span class= -"pagenum"><a name="Page_117" id="Page_117">-117-</a></span> <i>A -szerelmes leány sóhajtásának utazása a fenyves erdőn által. Őszi -levélhullásban katona-búcsúzás. Juhászdal a patak mellett. Tündérek -menyekzője. Dávid király a holdban. A jég-tó zenéje. Kánai -menyekző. Cserebogarak keringése májusi estén.</i></p> -<p>– Följegyeztem, – mondotta, – hogy el ne felejtsem. A tudományos -kótákat nem ismerem, de azok se lehetnek mások, csak a zene betüi. -Muszáj-e nekem olyan betüt írnom, mint amilyet a latinok írtak? Nem -csinálhatok-e magamnak akár százféle ábécét is? Az a fő, hogy a -zenei gondolat eljátszható legyen. Az én kótáimon megvan jegyezve a -legkisebb mozzanat is.</p> -<p>– Dehiszen ez kincstár! – szóltam szinte kiáltva.</p> -<p>– Nem tudom másnak micsoda, – felelte nyugodtan.</p> -<p>– És ön költő is, zeneköltő! nemcsak a mások lelkének -visszhangozója!</p> -<p>– Tudj’ az Isten, – felelte a szakállát simogatva. Nekem mindez -inkább kivülről jön. Ha ránézek az égre, s látom a futó felhőket, -én azt zenével tudom kisérni. Ha látom a méheket rajzani, zenei -gondolatok ébrednek bennem. A harangszó, a patak-csörgedezés, a -nászmenet vagy temetés látása végtelen zenei folyamatokat áraszt a -hegedümből. Ámbátor talán minden muzsikus így van.</p> -<p>Ismét felvette a hegedüt és szólott:</p> -<p>– Ezt hallgassa meg. A címe: <i>Dávid király a holdban</i>. -Két-részü. Az első nyári hold-zene. Azt hallotta már, de a télit -nem. Azt csak télen játszom.</p> -<p>Kiválasztotta a kótákból a mondott címüt, és figyelemmel nézte. -<span class="pagenum"><a name="Page_118" id= -"Page_118">-118-</a></span></p> -<p>– Nem, mégse játszom. Fáradt is vagyok, és az ön idegeit is -megviselné.</p> -<p>Másik kótát vont elő.</p> -<p>– Ezt játszom el inkább: <i>Piros hajnal az erdőn</i>. Ez nem -annyira zene, mint inkább gyermek-játék.</p> -<p>És ekkor a hegedü mintha átváltozott volna madárhangokká! Ahogy -a falevél susog, ahogy a madarak egyenkint ébrednek, egyik káricál, -a másik füttyent, a harmadik cseveg, csicsereg, flótáz. Közben -szarvasbőgés, avarcsörgés, vadászdal…</p> -<p>Bolond valami volt, de láttam belőle, hogy ennek az embernek -csakugyan engedelmes rabja a hegedü!</p> -<p>Azonban a gyertya tövig fogyott, s Dénes úr aggódva pillantott -olykor reá. Fogtam hát a kalapomat.</p> -<p>– Hát én az ügyet elintézettnek tekintem!</p> -<p>– Mégegyet aludjunk reá, – felelte kérlelőn. Hiszen önnek kell -legjobban meggondolnia!</p> -<p>– Jó. Ha önt csak az a kérdés nyugtalanítja, hogy én -meggondoltam-e, szivesen megmutatom, hogy holnap is ugyanaz lesz a -gondolatom.</p> -<p>Másnap délben egy megsárgult névjegyet kaptam tőle. Csak két szó -volt rá írva:</p> -<p><i>Mit határozott?</i></p> -<p>Feleltem:</p> -<p><i>Azt hogy ma este tovább égetem a százasokat, ha ön még -tétovázik.</i></p> -<p>A fiucska, aki a postásunk volt, másik névjegygyel tért -vissza:</p> -<p><i>Tessék eljönni hozzám este helyett ebéd után.</i></p> -<p>Egy órakor már nála voltam.</p> -<p>Nagy munkában találtam: az asztala tele volt sárga <span class= -"pagenum"><a name="Page_119" id="Page_119">-119-</a></span> -dohánylevelekkel. Szivart csinált. Már egy halommal készen állt -előtte.</p> -<p>– Önnek csinálom, – mondotta, – mivelhogy annyira izlik. Most -már fölösleges eltitkolnom, hogy ez a dohány az én -termesztményem.</p> -<p>Ekkor értettem meg, hogy mért nézett rám olyan bizalmatlanul, -mikor a szivarról kérdezősködtem; és hogy mért nem bocsátott be -esztendőn át senkit az udvarába.</p> -<p>Dohányt termesztett. A nagy, négyszögletes melegágyak is -arravalók voltak. A dohánynak maga készített korhadék földet, maga -kapálta. Télen aztán a kórókat elégette a kemencéjében. Husvétkor -Püspökné nem láthatott ottan a dohányból semmit.</p> -<p>– A szükség rávitt, – beszélte Dénes úr. Éveken át próbálgattam, -milyen földet szeret legjobban a dohány? Azt is kitaláltam, hogyha -későn ültetem és kánikulában beárnyékolom, és napon melegült vízzel -öntözgetem, annyira átfinomul, hogy a havannával vetekedik.</p> -<p>Megmutatta a tyúkjait is. Volt neki vagy tíz. Valóban -Robinzon-életet élt az az ember!</p> -<p>Még egynapi türelmet kért, hogy a dohányát eltakarítsa a -kertből. Segítettem neki. A búbosban minden kórót elégettünk.</p> -<p>Másnap odaajándékozta a tyúkjait Püspöknének. A háza kulcsát meg -bepecsételte és átadta a község birójának.</p> -<p>És csak mosolyogtam. Nem tér ő ide vissza többé soha!</p> -<p>És útnak eredtünk.</p> -<p class="center">*</p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_120" id= -"Page_120">-120-</a></span></p> -<p>Az első föllépését Pestre szándékoltam, de Diódy a fejét rázta -rá.</p> -<p>– Pesten nem!</p> -<p>– Dehát mért?</p> -<p>– Mert azt a csúfságot nem szenvedem át.</p> -<p>– Micsoda csúfságot?</p> -<p>– Hogy én magyar ember létemre ott hegedüljek mint valami -muzsikus cigány!… Még valamelyik barátom megismer, aztán rám -rikolt, hogy az ő nótáját!</p> -<p>Nem lehetett a fejével beszélni.</p> -<p>– Hát akkor talán Bécsben.</p> -<p>– Ott se. Én az osztrákok előtt bizony nem hajlongok!</p> -<p>Ráhagytam hát, hogy válasszon Európa városai közül.</p> -<p>– Csak éppen nagyon messze ne menjünk, mert a vonatot pénzzel -fütik.</p> -<p>Hosszan gondolkodott. Végre is azt határozta, hogy ott lép fel, -ahonnan elindult: Monte-Karlóban.</p> -<p>Ez a gondolat kedves volt neki. Hogy ott, ahol elvesztette a -vagyona utólját, ott kezdi ujból a vagyongyüjtést; és hogy -ugyanazon a pódiumon, amelyről a művészet első lángja szállott -reá.</p> -<p>Mingyárt a megérkezésünk napján összehívtam egy kis társaságot, -hogy alapot vessünk a hírnek. Diódy a <i>Diego</i> nevet vette föl: -<i>Dionis Diego</i>. Azt lehetett olasznak is érteni, spanyolnak -is. Hiába példázódtam neki Liszt Ferenccel, a maga nevét sehogyse -engedte plakátra vinni.</p> -<p>– Liszt Ferenc német ember, – mondotta büszkén, – az teheti. -<span class="pagenum"><a name="Page_121" id= -"Page_121">-121-</a></span></p> -<p>– De gondolja meg, micsoda dicsőség az ön családi nevének!…</p> -<p>– Az én őseim nem hegedüvel szerezték ezt a nevet.</p> -<p>Már akkor alakilag nagyot változott. A rőfös szakál eltünt. A -bajuszát kisodorta. Katonás termetén divatos fekete ruha. A frakk -is illett reá. A megjelenése, mozgása valóban spanyol-grandi -volt.</p> -<p>Csak a kopaszsága nem tetszett nekem. Sohasem láttam még kopasz -művészt.</p> -<p>A meghivottak közül megjelent a kaszinó igazgatója, két -hirlapiró, a zenekari karmester. A karmesterrel egy hivatlan úr is -érkezett még, egy kecskeszakállu szőke fiatal ember.</p> -<p>– Moszjő Dürán, zongora-művész, – mutatta be a társaságnak.</p> -<p>Eleven kis ember volt. Mingyárt ajánlkozott, hogy kisérni fogja -Diegót.</p> -<p>– Kóta nélkül játszik, – feleltem. S nem is gondoltunk arra, -hogy valaki kísérje. De ha jónak látják, szivesen fogadjuk.</p> -<p>Diegó barátom elfogultság nélkül, sőt szinte kedvetlenül vette -elő a hegedüt. S játszott nekik összevissza, részeket a műveiből. -De a legszebbeket nem játszotta.</p> -<p>A hallgatók mindazonáltal ámulva nézték és szerencsét kívántak -nekünk. A zongora-művész is; noha kijelentette, hogy ezt a játékot -nem lehet zongorán kisérni.</p> -<p>Másnap a helyi lapban hosszu cikk jelent meg Dionis Diegó -braziliai művész úrról, aki először van Európában. <span class= -"pagenum"><a name="Page_122" id="Page_122">-122-</a></span></p> -<p>A cikk kiemeli, hogy a művész csupa amerikai melódiákat játszik, -és hogy a játéka is merőben különbözik az európai -hegedüsökétől.</p> -<p>Diegó barátom közönbös arccal tette le a hirlapot.</p> -<p>– Különös, – mondotta álmosan, – mintha valami idegenről -olvasnék.</p> -<p>– Hát nem örül neki? Pedig ez a dicséret kétszáz frankomba -került!</p> -<p>Megrándult, s rám bámult.</p> -<p>– Ezt ne tegye többé, – mondotta aztán csendesen. Nekem a -dicséret nem érték.</p> -<p>Azzal felvonta a keztyűjét, és elsétált a kaszinó felé.</p> -<p>Düránnak panaszkodtam aztán, hogy a szövetségesemnek semmi -érzéke nincs az üzlet iránt.</p> -<p>Dürán helyeselte a nézetemet.</p> -<p>– A reklám a fő, – mondotta. Lehet valaki akármilyen zseni, ha a -reklám nem világítja meg, homályban marad.</p> -<p>Négy estére hirdettünk előadást. Diegóval egy helybeli énekes -hölgy is szerepelt. Csekély pénzünkbe került. A hölgy énekét Dürán -kisérte.</p> -<p>Az érdeklődés az első estén nem volt éppen nagy. Üres székek -bőven ásítoztak a teremben. De szerencsére csak hátul, az olcsó -rendben.</p> -<p>Attól tartottam, hogy Diegó barátomnak szokatlan lesz a sok -idegen szem. Fölösleges volt az aggodalmam. Diegó nyugodtan -játszott, noha merőben más dallamokat, mint amiket szokott. Minden -muzsikájában volt eddig valami magyaros, ezúttal mintha a hegedüje -is frakkba öltözött volna.</p> -<p>Mindazonáltal figyelemmel hallgatták. Egy-egy <span class= -"pagenum"><a name="Page_123" id="Page_123">-123-</a></span> játéka -az oktáv-kettősökkel a hangok ezüst patakját zúdította végig a -termen, s időnkint halk morajlást idézett elő. Minden művész ismeri -azt a meleg morajlást, amely annak a jele, hogy magával ragadta a -magasba a lelkeket. A lelkek emelkedésének szárnysuhogása az. Az a -művész, aki azt hallja, bizonyos lehet abban, hogy a halhatatlanság -csillaga előtündöklött a feje fölött.</p> -<p>Zúgott a taps a végén. Mindenki tapsolt. A szívem majd kiugrott -a bordám közül.</p> -<p>– Győztünk Diegó, győztünk! – kiáltottam felrohanva a színpadra. -Ez az első tetszés-zaj egy dicső pályafutásnak a biztos -előjele!</p> -<p>Diegó oly nyugodt volt, mint otthon.</p> -<p>– Tetszik; úgylátszik, tetszik a játékom.</p> -<p>– De mi a keféért nem játszik ön a szokott melódiákból?</p> -<p>– Hogy játszak, mikor idegenben vagyok? Csupa frakk és kölni -illat.</p> -<p>– Hát nem a szerzeményeiből játszott?</p> -<p>– Nem én, csak összevissza, ahogy a színház képe inspirált.</p> -<p>Rábámultam.</p> -<p>– Kérem, – mondottam, – ez veszedelmes. Jó lesz tán elővenni a -kótákat. Az bizonyosabb.</p> -<p>– Nem tudok én azokból semmit, csak ha elém teszem.</p> -<p>– Hát mit játszik a második szakaszban?</p> -<p>– Folytatom ahol elhagytam.</p> -<p>– De hátha ugyanazt hallják?</p> -<p>Vállat vont.</p> -<p>– Már hogy lenne ugyanaz. Most arra fogok gondolni, hogyan -játszott a másik művész? Azt sokszor <span class="pagenum"><a name= -"Page_124" id="Page_124">-124-</a></span> próbáltam emlékezetből -utánozni. Olyankor eszembe jut mindig az is, hogy milyen borult -kedvvel hallgattam. Az az emlékezés is melódiává alakul.</p> -<p>Aggódva tértem vissza a nézők közé. A hölgy elvijjogta a dalát, -aztán újra Diegó következett.</p> -<p>Valóban mást játszott. Szemet és fület kápráztató futamokat, -amik oly gyorsan iramlottak egymásután, mintha két hegedün két -művész játszana valami őrült kergetősdit.</p> -<p>Aztán megszólalt az alsó húron egy bánatos magyar melódia, -amelynek a lélekzet-vételeit az előbbi futamok folytatása töltötte -be.</p> -<p>A közönségnek nagyon tetszett.</p> -<p>– Ilyen technikája nincs ezidőszerint senkinek se! – hallottam -mindenfelől.</p> -<p>Ismét rohantam hozzá:</p> -<p>– A közönség a hetedik égben van! – mondottam. De mi lesz a -harmadik szakasz?</p> -<p>– Nem tudom, – felelte. Valami kell, hogy inspiráljon. Egye meg -a moly ezt a piros termet, nincs benne semmi változatosság.</p> -<p>Megrőkönyödtem.</p> -<p>– Dehát éppen semmit se tud a szerzeményeiből?</p> -<p>– Tudok biz én, tudok részeket mindegyikből. Csakhogy azokat -eljátszani itt nem lehet.</p> -<p>– Már hogyne lehetne.</p> -<p>– Nem lehet. Az a kert kell azokhoz, meg azok a fák, az az ég, -az a csöndesség.</p> -<p>– Dehát azt a kertet nem hozhatjuk ide! – feleltem idegesen.</p> -<p>Vállat vont. <span class="pagenum"><a name="Page_125" id= -"Page_125">-125-</a></span></p> -<p>– Úgy beszél, ahogy érti. Más az, ha magamnak játszom, más az, -ha pénzért.</p> -<p>– Dehát mégis mit fog játszani harmadiknak?</p> -<p>– Magam se tudom. Talán ránézek majd valamelyik dámára, és -eljátszom, amit abban a pillanatban gondolok.</p> -<p>Csengettek. Nekem a lábam is remegett kétségbeesésemben. Mi -lesz, ha az a dáma éppen a hegedülés közepén fölkerekedik és -elmegy!?</p> -<p>Visszarohantam a művészemhez:</p> -<p>– Nem tudná eljátszani azt a négyes hangu valamit, amelyikben a -férfi meg a nő váltakozva énekel.</p> -<p>– Hogyne, – felelte Diegó nyugodtan. Azt el tudom.</p> -<p>– Nohát akkor azt.</p> -<p>Falakat rengető tapsvihar volt az előadás vége. A közönség -véleménye egyértelmüleg az volt, hogy merőben új hegedüse van a -világnak!</p> -<p>– Egy egy hegedü-Sekszpir! – hallottam egy pocakos tokás -úrtól.</p> -<p>– Ez egy hegedü-Boszkó! – mondotta rá egy másik.</p> -<p>Melyik dicsérte jobban? nem biráltam akkor. Csak örültem, -bomlottul örültem. Nem is a lábamon jártam, hanem szárnyakon.</p> -<p>– Aranynapok várnak ránk Diódy uram! – mondottam lángolva. A -közönség ítélete példátlanul lelkes!</p> -<p>Diegó nyugodtan vonogatta vállát:</p> -<p>– Tetszett. Éreztem hogy tetszett.</p> -<p>– És ön közömbösen fogadja ezt a nagy jelentőségü tetszést? -Hiszen egy csokoládé-gyáros jobban <span class="pagenum"><a name= -"Page_126" id="Page_126">-126-</a></span> örül, ha a csokoládéjáról -jó megjegyzést hall, mint ahogy ön örül ennek a világra-szóló -tetszésnek!</p> -<p>– Nem hajlongtam eléggé? A hotel-portás nem hajlong annyit -egynap.</p> -<p>– Nem úgy értem. Önnek belsőleg kell örülnie. Ünnepi -kivilágítást kell éreznie a lelkében!</p> -<p>A fejét rázta.</p> -<p>– Nem tudok én már örülni a dicsőségnek. Hiába: vén vagyok.</p> -<p>A bevételünk kilencszáz frank volt. Felét átadtam fillérig.</p> -<p>– Az első marok pénz a milliókból, – mondottam ragyogva.</p> -<p>Vissza olvasott belőle négyszáz frankot.</p> -<p>– Ime egy rész az adósságomból.</p> -<p>– Ráérünk azzal, – feleltem. Majd később, ha több lesz.</p> -<p>– Nem, – mondotta komoly csökönyösen. Az utazásunk került -kétszáznegyven frankba. A fekete ruhám százhatvan frankba. Marad a -frakk-ruha, fehérnemü, láda és hotelköltség. Holnap azt is -megtérítem. Nem tudok nyugodtan aludni, ha adósság lóg a fejem -fölött.</p> -<p>Azon az estén már épp úgy vacsorázott, mint más, noha -mérsékelten. Sőt egy pohár bort is ivott.</p> -<p>A hirlapok másnap dícséretekkel áradoztak. Kettőnek fizetem, de -csak kettőnek; persze az ő tudtán kívül. Azonban, hogy ingyen is -szólt róla a dícséret, kedvező jel volt. Énnekem még a cilinderem -is örömsugarakat árasztott.</p> -<p>Diego közömbösen olvasta.</p> -<p>– Hiába nem tudok örülni. <span class="pagenum"><a name= -"Page_127" id="Page_127">-127-</a></span></p> -<p>Azon éjjel én elutaztam Genfbe, hogy az ottani föllépésre -készittessek plakátokat és reklámokat. S egyúttal néhány reklámsort -küldöttem postautalványon a Figarónak. Dürant kértem meg, hogy -tegye postára. A francia elolvasta a szelvényt és nevetett:</p> -<p>– Ön ügyes imprezárió!</p> -<p>Hát mentem Genfbe. Termet béreltem. A művész arcképét -kirakatokba osztottam.</p> -<p>Harmadnapra tértem vissza.</p> -<p>A vasuton nem csekély meglepődésemre kedvezőtlen hireket -olvastam a művészemről.</p> -<p>A második játék még tetszett. A lap azt írta, hogy a közönség a -hátralévő napokra elkapkodta a jegyeket. De már a harmadik játékról -nem írt a lap kedvezően.</p> -<p>„A művész úgylátszik nem nagy programmal indult a világba, – -írta a kritika, – bármily csodálva hallgatjuk is, az ismétlések -arra vallanak, hogy a művésznek csupán négy-öt számra terjed a -művészete. Tekintve azt, hogy a közönség estéről-estére ugyanaz, -illő lett volna erről értesíteni.“</p> -<p>No ez keserü korty!</p> -<p>Kedvetlenül szálltam le a vonatról. Az első szavam a művészem -tudakolása volt. Azt mondták, hogy a kaszinóban van.</p> -<p>Ott áll a játszók mögött a rulet-asztalnál. De nem játszott, -csak nézte. Nézte komolyan, hidegen.</p> -<p>Ahogy a vállát megérintettem, az arca földerült.</p> -<p>– Mennyi pénz! Barátom mennyi pénz! – mondotta zsebére ütve. -Csaknem hatezer frank a bevételünk! Az összes jegyek elkeltek! -Jöjjön, osztozzunk.</p> -<p>És félrevont egy üres asztalhoz. Elővonta a tárcáját: -<span class="pagenum"><a name="Page_128" id= -"Page_128">-128-</a></span></p> -<p>– Vagyon ez barátom máris, amit eddig szereztünk!</p> -<p>– Olvasta amit a lapok írtak?</p> -<p>– Nem én.</p> -<p>– Kedvezőtlenül írnak.</p> -<p>– Kedvezőtlenül? Bánja a gömöri szösz!</p> -<p>– Azt írják, hogy ön csak négy-ötféle zeneművet játszik, hogy -nem tud többet.</p> -<p>Arcán megvető mozdulat futott át. Szétolvasta a bankókat, s -hozzászámlálta az én csomómhoz a tartozását is. Aztán visszatért a -sergőhöz.</p> -<p>– Csak nem játszik tán? – kérdeztem aggódva.</p> -<p>– Nem, – felelte, – csak nézem.</p> -<p>Otthagytam. Siettem Düránhoz, hogy megtudjam mi történt?</p> -<p>– Semmi különös. Csak egypár zenész jött át a szomszéd -városokból. Azok fumigálták talán a hirlapírók előtt a Diegó úr -művészetét.</p> -<p>– És a közönség hogy viselkedett?</p> -<p>– Csakúgy mint az első napon. Ámbátor valamivel tartózkodóbb -volt.</p> -<p>– És Diegó úr nem volt izgatott?</p> -<p>– Nem az. Épp oly nyugodtan játszott, mint mindig.</p> -<p>– Tehát ön azt véli, hogy a lapokat ellenséges fúvások fordítják -ellenünk?</p> -<p>– Bizonyos. A holnapi játékra Párisból is jönnek. Az első -jelentések képzelheti mennyire felizgatták a hegedü-művészeket.</p> -<p>Rohantam vissza a játékterembe.</p> -<p>Diódyt ugyanott találtam, ahol hagytam. Egy játékosnak a háta -mögött állt és annak beszélt: <span class="pagenum"><a name= -"Page_129" id="Page_129">-129-</a></span></p> -<p>– Okos elvonulás! Ha most abba nem hagyja, mingyárt elviszi az -ördög!</p> -<p>A játékos előtt nagy csomó bankó hevert. Ezresekbe játszott. -Idegesen mordult Diódyra:</p> -<p>– Ne izgasson kérem. Tudom én mit csinálok.</p> -<p>S két ezrest vetett a feketére. A két ezres elveszett.</p> -<p>– Látja! – szólt nevetve Diódy. Most megfordult a -szerencséje!</p> -<p>S hogy engem megpillantott, intett hogy siessek.</p> -<p>– Tegyen az ellenkezőre, amit ez az úr rak. A vörösre -tegyen.</p> -<p>Intettem, hogy nem játszom.</p> -<p>Megfogtam a karját és félrevontam.</p> -<p>– Nagy ujságot mondok, – szóltam komolyan. Ellenségeink -támadtak.</p> -<p>– Ellenségeink? Meglássa, hogy ez a bolond mind elveszti a -pénzét!…</p> -<p>S hogy én tovább akartam magyarázni, kedvetlenül rázta a -fejét:</p> -<p>– Nem törődöm velök. Kérem ne zavarjon!</p> -<p>S rászólt egy kisasszonyra:</p> -<p>– Az ellenkező színre, kisasszony. A vörösre…</p> -<p>– De kérem, – mondottam, – ez nagyon fontos! Hagyja kérem egy -pillanatra az asztalt, hiszen úgyse játszik.</p> -<p>Mintha nem is hallotta volna a szavamat. A tekintete remegő -érdeklődéssel kisérte a szerencse-golyó lassulását, s hogy a golyó -vörösön állt meg, diadalmasan nézett reám:</p> -<p>– Lássa! Megmondtam!</p> -<p>– De kérem a mi ügyünk… <span class="pagenum"><a name="Page_130" -id="Page_130">-130-</a></span></p> -<p>Megfogta a kabátom gombját és élénken magyarázott:</p> -<p>– Mikor valakit szemmel-láthatólag üldöz a szerencse, csak az -ellenkező színt kell rakni. Itt kezdődik az én szisztémám!</p> -<p>Láttam, hogy nem lehet vele beszélni. Visszatértem Düránhoz, -hogy vele tanácskozzak: mi módon lökhetjük ki azt a sárga kutyát, -aki ellenünk ugat?</p> -<p>Évek multán tudtam meg, hogy a sárga kutya maga Dürán volt. De -akkor még csak nem is sejtettem.</p> -<p>A ravasz kópé a legjobb barátomnak mutatkozott. A kérdésemre, -még csak a szeme pillája se rezzent meg.</p> -<p>– Bajos valami, – felelte. Ha egyszer a közönség elfordul, hiába -minden cselekvés. Mindössze azt az egyet tehetjük meg, hogy a -legközelebbi estén új részeket illesztünk a programba. Szivesen -vállalkozom arra, hogy egy-két számot én is betöltsek.</p> -<p>Az ajánlatát jónak éreztem. Még azon az estén fogtunk egy olasz -baritonistát is. És intézkedtem, hogy reggelre új plakátok -jelenjenek meg.</p> -<p>Mikor visszatértem a szállóba, tizenegy felé járt az idő. Ahogy -a szobám kulcsát leakasztják, látom, hogy a Diódy kulcsa még ott -lóg.</p> -<p>Hol lehet?</p> -<p>Eszembe jutott, hogy a kaszinóban hagytam. Teremtő Isten! Az az -ember ott bizonyosan játékba merült. Hogyan fog holnap hegedülni? -Hiszen a játék láza betegítőbb a maláriánál!</p> -<p>Rohantam a kaszinóba. Diódy a játékosok mögött állott és a -noteszába jegyzett.</p> -<p>– Játszik? – kérdeztem aggódva. <span class="pagenum"><a name= -"Page_131" id="Page_131">-131-</a></span></p> -<p>– Dehogy is, – felelte mosolyogva. Csak nézem, hogy amire tennék -kijön-e?</p> -<p>– És kijön?</p> -<p>– Eddig nyertem volna egy aranynyal negyvenezer frankot.</p> -<p>– Tyüh, teringettét! Hát mért nem tette meg?</p> -<p>– Nem azért vagyok itt, – felelte nyugodtan.</p> -<p>– Nem azért? Hát mért?</p> -<p>– Próbálom magamat.</p> -<p>S hogy erre értetlenül néztem reá, folytatta:</p> -<p>– Ez a zöld asztal úgy vonz, mint az örvény.</p> -<p>– Engem nem vonz.</p> -<p>– Csupa titok, csupa rejtelem.</p> -<p>És újra az asztalhoz fordult.</p> -<p>– Tessék, – mondotta meglepetten, – a bank nyert.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Délben Diódy nem jelent meg az asztalnál. Csak akkor gondoltam -arra, hogy az első fellépése óta mintha megváltozott volna az az -ember. Hidegebb, hallgatóbb. Semmit sem kérdez. Röviden felelget. -Ez az ember haragszik rám valamiért!</p> -<p>Végig gondoltam együtt-müködésünk minden mozzanatát. Mivel -bántottam meg? Nem tudtam eltalálni.</p> -<p>No megkérdezem tőle, mihelyt találkozunk. Nincs olyan gyürődés, -amit ki ne lehetne vasalni!</p> -<p>Diódy azonban nem jött.</p> -<p>Ugyan nincs-e a játékteremben?</p> -<p>Ott volt, de a trántekarán asztalnál, ahol az emberek nagyban -játszanak. <span class="pagenum"><a name="Page_132" id= -"Page_132">-132-</a></span></p> -<p>Megrémültem. Ha ez az ember belevegyül a játékba!…</p> -<p>– Uram, – mondottam a szünetben, – nem ebédel ma?</p> -<p>– Most reggeliztem. Majd csak este felé.</p> -<p>És tovább jegyezgetett.</p> -<p>Délután megérkeztek a párisi lapok. A Figaróban a nevünket -pillantom meg. És olvasom a következőket:</p> -<p>„Nizzában és Monte-Karlon egy amerikai uj hegedü-művész -hangversenyez, Diegó Dionis úr. A közönség érdeklődéssel hallgatja, -noha a játéka nem mozog magasabban, mint egy jó zeneiskolai -növendéké. Az igaz, hogy azt a csekélységet amit tud, oly bravuros -vonó-kezeléssel tálalja fel, hogy a laikus közönséget megbűvöli -vele. Azonban az értő zenészek szerint nincs nagyobb jelentősége, -mint annak idején a zongora-művészetben volt Thalbergnek.“</p> -<p>Hüledezve olvasom ezt a kegyetlen közleményt, s rohanok vele -Düránhoz.</p> -<p>– Mondja kérem, ki volt az a Thalberg?</p> -<p>– Thalberg? Az egy jeles zongoraművész volt, aki nem tudott -semmit. Mért kérdi?</p> -<p>– Dehát hogy lehetett jeles zongoraművész, ha nem tudott -semmitse?</p> -<p>– Azt nehéz megmagyarázni. A nők rajongtak érte, de a zenészek -mingyárt látták, hogy tartalmatlan ember.</p> -<p>– Nem értem önt.</p> -<p>– Ő ügyesen zongorázott, és kitalálta a középjátékot.</p> -<p>– Mi a csuda az a középjáték?</p> -<p>– Hogy fölvett valami dallamot, és azt más <span class= -"pagenum"><a name="Page_133" id="Page_133">-133-</a></span> -közbealkalmazott dallamokkal kisérte. Uj valami volt a zongorázás -terén, tehát hatott. Mihelyt azonban látták, hogy ez az összes -tudománya, csakhamar elvesztette a jelentőségét. Orfeumi művészet -volt.</p> -<p>Ettől a magyarázattól szinte megfáztam. A Figarót mindenütt -olvassák. Bárhol megjelenünk, a jelszó ki van adva: <i>A hegedü -Thalbergje</i>. A velőtlen szajkók mindenütt ezt fogják -ismételni.</p> -<p>Olyanforma érzelmekkel vártam az estét, mint amilyennel a gazda -megy jégverés után a vetésének a megtekintésére.</p> -<p>Düránt megkértem, hogy ne szóljon Diegó úrnak egy szót se a -Figaróról. Az igaz, hogy nem is volt rá alkalom: Diegó még hét -órakor is ott ült a játékasztalnál.</p> -<p>De már akkor bementem érte.</p> -<p>Ott állt a játékosok mögött. Az arca ki volt pirulva. A kártyát -éppen keverték. Intett, hogy lássam.</p> -<p>– Itt is nyertem volna, – susogta a jegyzeteit mutatva. -Szerencsém lett volna ma is. Eddig tizezer és négyszáz frank…</p> -<p>– Uram, – mondottam, – egy óra mulva kezdődik a hangverseny. Ön -nem ebédelt még, és át is kell öltözködnie.</p> -<p>– Jó. De most gondolatban száz aranyat teszek. Várjon!</p> -<p>A kártya csosszant. A száz arany elveszett.</p> -<p>– Ugyan kérem, – szólt rám ingerülten, – távozzék innen. -Valahányszor ön megjelenik, mindig ellenem fordul a szerencse!</p> -<p>– Dehiszen ön nem vesztett semmit se. <span class= -"pagenum"><a name="Page_134" id="Page_134">-134-</a></span></p> -<p>– De veszthettem volna. Száz arany, kishiján ezer forint.</p> -<p>Ekkor láttam, hogy épp oly izgatott, mint az asztalnál ülők.</p> -<p>Belelapozott a jegyzőkönyvébe, amely épp oly érthetetlen -jelekkel volt tele, mint a kótái. Kereste a következhető -kártya-fordulatokat.</p> -<p>De én is csökönyös ember vagyok, s elvégre az én játékom nem itt -folyik. Ha ez az ember éhesen idegesen rohan innen a hangverseny -terembe, nem fog tudni hegedülni.</p> -<p>– Uram, – feleltem komolyan, – a másik teremben a tisztességünk -van kockán.</p> -<p>Haragos szemmel meredt reám, aztán zsebre vágta a noteszát. -Megindult a ruhatár felé.</p> -<p>– Ne boszankodjon rám, – mentegetődztem, – de lássa itt vetjük -meg a hirnevünk alapját. Ellenségünk már is van. Ha ön fáradtan lép -föl, megcsappan a dicsőségünk.</p> -<p>– Nem haragszom, – felelte enyhült hangon. Helyes az ön -magaviselete.</p> -<p>– De én egyáltalán nem értem önt, minek érdeklődik a játék -iránt, ha nem játszik?</p> -<p>– Nagy rejtelem ez kérem, – felelte könnyü sohajtással. A -szerencsét nőnek ábrázolják, de inkább egy zöld sfinksz lehetne a -képe. Aki annak a titkát meg tudná oldani, nagyobb ember lenne -Napoleonnál is.</p> -<p>És elgondolkodva bólogatott.</p> -<p>Betértünk az étterembe. Ott valami hideg húst rendelt és egy -pohár vörös bort melléje.</p> -<p>Ekkor robogott hozzánk az énekes hölgy. <span class= -"pagenum"><a name="Page_135" id="Page_135">-135-</a></span></p> -<p>– No mit szól arra a gonosz Figaróra? – kérdezte Diódyt.</p> -<p>Az értetlenül nézett reá.</p> -<p>– Talán nem is olvasta? Az van a Figaróban, hogy ön iskolai -gyakorlatokat játszik, hogy ön egy hegedü-Thalberg. A közönség -kézről-kézre adja az ujságot. Ez nem jó kérem. Kérem ha a -közönséget így szuggerálják…</p> -<p>Diódy nem felelt semmit. Nyugodtan evett, ivott. Még csak azt se -kérdezte, hogy hol az a Figaró?</p> -<p>Én csak ott sápadoztam mellette.</p> -<p>Végre nem állhattam megjegyzés nélkül:</p> -<p>– Csodálatos az ön hidegvére uram!</p> -<p>Elmosolyodott:</p> -<p>– Ki nekem az a Figaró? Bánom is én, hogy a Figaró mit gondol -felőlem!</p> -<p>Magához intette a pincért és fizetett. Én csak hüledezve néztem -rá: Annyira ostoba-e ez az ember, hogy nem tudja, mit használhat és -mit árthat a hirlap kiáltása?</p> -<p>Valóban sok olyan ember jár a föld szinén aki ügyesen viseli a -Midász király sapkáját. De őróla éppen nem hittem volna.</p> -<p>Siettünk a hotelunkba, hogy időnk legyen átöltözködni.</p> -<p>Diódy az úton vigasztalóan szólott:</p> -<p>– Ne legyen olyan kocsonya-szivü kedves fiatal barátom. A -hirlapok sokszor bearanyoznak sok ludat és gúnárt. És rákiáltják -hogy aranytollu fácán! De mit használ az? A közönséget nem lehet -megcsalni.</p> -<p>Nyolc és fél órakor a versenyteremben voltunk.</p> -<p>Előbontotta a hegedüjét és szeretettel törülgette. <span class= -"pagenum"><a name="Page_136" id="Page_136">-136-</a></span></p> -<p>Egy Párisból érkezett hegedüs, aki a harmadik estén ismerkedett -meg vele, érdeklődéssel nézte a hegedüt:</p> -<p>– Régi szer, – mondotta. Ugyan kitől való?</p> -<p>– Én bizony nem tudom, – felelte Diódy. Családi ereklye.</p> -<p>A francia belenézett az <i>s</i> alaku nyiláson, aztán belefujt -és megint belenézett.</p> -<p>– Stradiváriusz, – felelte, – valódi Stradiváriusz! Megér -huszezer frankot testvérek között is.</p> -<p>Diódy elbámult:</p> -<p>– Huszezer frankot? Ugyan ne tréfáljon.</p> -<p>– Annyira nem tréfálok, hogy bármely pillanatban megadom érte -magam is.</p> -<p>A teremből taps hangzott be. Az énekes kisasszonyunk -végezett.</p> -<p>– Mit játszik? – kérdeztem Diódytól.</p> -<p>– Talán magyar dalokat. Próbáljuk meg egyszer.</p> -<p>Ráhagytam. Még örültem is neki. Ez csak uj valami lesz ennek a -finnyás közönségnek!</p> -<p>A baritonista hamar végzett. Bőgött mint a bivaly. A közönség -tapsaira földig hajlongott. Aztán fogta a cilinderét és elment. Nem -érdekelte a hangverseny többi része.</p> -<p>Diódy következett. Szorongó mellel figyeltem, hogyan fogadják! -Hát bizony gyönge taps fogadta, feltünően gyöngébb, mint amilyen az -első volt.</p> -<p>Ez már a Figaró hatása! – gondoltam borzongva.</p> -<p>A hegedü megzendült. A Cserebogár-dalt kezdte mély hangon, -szélesen, mintha bársony torokból ömlene <span class= -"pagenum"><a name="Page_137" id="Page_137">-137-</a></span> a hang. -Engem egyszerre a felhők fölé emelt vele. A szememet könny -nedvesítette meg. Soha nem gondoltam volna, hogy ez a dal zenei -kincs!</p> -<p>Aztán áttért más régi dalokra. Repült a daru magasan. Fábián -Pesta is kiállott tizenkét zsandárnak. Gyászolt Máté-Szalka, és -szépen legelt a báróné gulyája. Cifrák nélkül, mély zengedezéssel -folytak a dallamok a gé-húrból. A hegedüjének tüdeje volt. -Lélegzett. És ez a meleg lélegzet érzett minden dalában.</p> -<p>Ha most a pesti Vigadóban volnánk!</p> -<p>Vártam, hogy át fog csapni víg dalokra. De neki az a bolond -természete volt, hogy csak az első percekben játszott másoknak, -aztán elfelejtette a világot. Akkor is egymás hátán tolult eléje a -sok szép régi magyar dal, és ő alig végezte az egyiket, már a másik -volt a vonóján.</p> -<p>Eljátszott talán harminc dalt is, s végül hirtelen egy rántással -befejezte.</p> -<p>A közönség is úgylátszik érezte, hogy nem kapott teljes -befejezést. A taps csak akkor kezdett csattogni, mikor már a művész -megfordult, és nem volt hosszantartó taps, sőt nagyon is hamar -elhallgató.</p> -<p>Rajtam mintha hideg vizet öntöttek volna végig.</p> -<p>– Valami baj van? – kérdeztem Diódyt aggódva, mikor a -művész-szobába belépett.</p> -<p>– Semmi, – felelte.</p> -<p>– De ön olyan hirtelen végzett.</p> -<p>– Megelégeltem. Ma nincs kedvem játszani.</p> -<p>– Ez nem jó, – mondottam. Mit cselekedjünk? A publikumot -hazaküldeni nem lehet.</p> -<p>Szivarra gyujtott és mélázva nézett maga elé.</p> -<p>Én aggódva gondoltam a hátralevő két részre. Ha <span class= -"pagenum"><a name="Page_138" id="Page_138">-138-</a></span> már az -elsőt így fogadja a publikum, hogyan fogadja a többit?</p> -<p>– Talán valami vidámabbat játszana, – mondottam. Hiszen ez olyan -volt, mint valami rekviem!</p> -<p>Olyan pillantást vetett rám, mint a ketrecbe zárt párduc.</p> -<p>– Kedves barátom, – szólalt meg aztán érdesen, – az ilyen -megjegyzésektől tartózkodjék.</p> -<p>– Bocsánatot kérek, de…</p> -<p>A teremből behallatszott Dürán úr zongora brummogása. -Kifüleltem. A közönség nyugodtan hallgatott.</p> -<p>– Bocsánatot kérek, – folytattam, – de a közönség kedvére is -kell játszani. Elvégre értem én, ha nem mondja is, hogy a művész -nem iparos, dehiszen önnek annyira nagy a gyakorlata, mint a -szinésznek, aki bármely pillanatban tud sírni vagy nevetni. Én csak -azt mondom, hogy ön az imént sirt, próbáljon most nevetni.</p> -<p>Mogorva arccal szívta a szivarját. Kétségtelen, hogy bántotta a -közönség hidegsége.</p> -<p>S ültünk egymás mellett szótlanul, mint az egymásra únt -házastársak szoktak.</p> -<p>Én azon tünődtem, hogy mi lelte ezt az embert? Hiszen otthon, -mikor a falaknak játszott, több kedvvel játszott.</p> -<p>De nem mertem vele beszélni.</p> -<p>Dürán úr végakkordokat dörgetett. Taps csörgött utána hosszan -melegen. A homlokát törülgetve lépett be, és sugárzott a -boldogságtól.</p> -<p>– Gratulálok, – mondottam, – szivemből gratulálok. <span class= -"pagenum"><a name="Page_139" id="Page_139">-139-</a></span></p> -<p>Öt percnyi szünet következett. A zsebórámon néztem. Aztán -intettem Diódynak.</p> -<p>Letette a szivarját és nyugodtan lépett elő.</p> -<p>A hegedüjén a Tolnai lakodalmas zenéje hangzott fel. Az alsó -húrokon remekül kontrázott hozzá.</p> -<p>Én örömömben a bokámat is összevertem.</p> -<p>Dürán fülelt és az orrát fintorgatta.</p> -<p>– Nem tetszik? – kérdeztem megütődve.</p> -<p>– Cigányt utánoz, – felelte kitérően. Nekem tetszik.</p> -<p>Azzal kifordult, hogy elvegyüljön a közönség közé.</p> -<p>A megjegyzésére megszeppentem. Farkas Miska akkoriban járta -Európát. Más cigányok is ki-kirándultak külföldre. Ha ennek a -franciának nem tetszik, tetszik-e a többinek?</p> -<p>Az aggodalmam azonban ismét gyönyörködésbe olvadt által. Nem -hallottam még Diódytól népdalokat. Ahogy az ő hegedüjén ment Balogh -Fáni a kútra, s nem talált a gyalog útra, az egy aranynyá változott -dal volt nekem! Szerettem volna kirohanni a pódiumra, s odakiáltani -a közönségnek: Ugy-e hogy nagy művész!</p> -<p>De egyre tüzesebb dalok következtek: verbungosok, csárdások, -szoknya-csavarintó dalforgók. Nincs az a cigányprimás, aki rögtön a -lábához nem tette volna a hegedüt.</p> -<p>Dürán visszatért és az ajtófélfához támaszkodott.</p> -<p>– Érdekes, – mondotta, – nagyon érdekes. De én hallottam már -ilyet. Bizonyára jól cselekszik Diegó úr, ha olyasmit játszik ami -új.</p> -<p>Abban a pillanatban kezdett véget cifrázni Diódy. <span class= -"pagenum"><a name="Page_140" id="Page_140">-140-</a></span> Épp úgy -cifrázott, mint a cigányok. Aztán két rántás. S a zene -elhallgat.</p> -<p>Valaki összeüti kétszer a tenyerét. Semmi visszhang. Csend. -Mintha a közönséget elnyelte volna a föld.</p> -<p>Lélekzetem is eláll a figyelésben, hogy talán csak késett a -taps… De semmi… fagyos semmi…</p> -<p>Dürán rám mereszti a szemét és halkan füttyent:</p> -<p>– Fűű! Ez bukás.</p> -<p>Én csaknem elájulok.</p> -<p>Diódy sápadtan lép be a szobába. Ránk néz és leül.</p> -<p>Bennem még tán a szivdobogás is elakadt. Figyeltem, vártam, hogy -talán valaki elkezdi a tapsot; talán valaki rászól a -közönségre:</p> -<p>– Uraim, ez igazságtalanság! gonoszság!</p> -<p>De csak a szokott csevegés utálatos moraja hallatszott.</p> -<p>Végre meglöktem Düránt:</p> -<p>– Menjen az istenért, játszék valami szólót, csak mentül -hosszabbat.</p> -<p>Attól tartottam, hogy a közönség közé ellenséges muzsikusok -vegyülnek, és arra izgatják, hogy hagyja el a termet.</p> -<p>A kivülről hangzó taps jelzi, hogy Dürán a pódiumra érkezett. -Csakhamar hallom is plink-plank… Béthóven valamelyik szonátája.</p> -<p>Szinte betegen rogytam le egy székre. Vártam, hogy Diódy -megszólal. Jólesett volna abban a percben, ha egyet káromkodik.</p> -<p>De ő csak ült megmárványosodott arccal, komoran. <span class= -"pagenum"><a name="Page_141" id="Page_141">-141-</a></span></p> -<p>– Ez kell a közönségnek, – fakadtam ki végre, – széna! szalma! -békavérü szonáta!</p> -<p>Nem felelt. Uj szivart vett elő, s gépies mozdulattal -meggyujtotta.</p> -<p>– A közönség, ime itt a közönség! – folytattam keserü szájjal, – -ime ilyen a közönség! Egy rongy hirlapi megjegyzés megváltoztatja -az agyavelejét. Mivel a hirlap azt mondta, hogy ön értéktelen, nem -mer tapsolni még akkor se, ha a szive fölmelegszik.</p> -<p>Diódy úgy ült mint a Munkácsy elitéltje a siralomházban.</p> -<p>– Lássa, – folytattam, – ime itt az igazságos közönség amelyre -ön hivatkozott!</p> -<p>Diódy megvetően legyintett a levegőbe:</p> -<p>– A közönség egy ezerfejü szamár!</p> -<p>– No hálistennek, csakhogy egyszer már egy a véleményünk! Nem -kellett volna magyar dalokat játszania. A cigányoktól hallják az -ilyesmit. A versenytermek publikuma tortát vár, s ön debreceni -kolbászt tálal eléjök.</p> -<p>Sápadtan nézett maga elé. A szavaimra nem felelt.</p> -<p>A bukás most már kétségtelen, – gondoltam. Diódy nem léphet -többé ki. Mivel töltsük be a hiányzó számot? Nincs más hátra, csak -az, hogy a művészt betegnek jelentsük, s helyette ismét a -kisasszony énekeljen.</p> -<p>Kimentem a kisasszonyért, s megkértem hogy készüljön egy dallal -többre, mint amennyi a programra volt irva. Aztán visszatértem a -terem forróságától és a gyalázatunktól kábultan. A homlokomat két -kézbe szorítottan töprengtem, hogy a genfi hangversenyünket -megtartsuk-e? vagy más városba menjünk? <span class= -"pagenum"><a name="Page_142" id="Page_142">-142-</a></span></p> -<p>Ekközben a párizsi zenész is belépett:</p> -<p>– Kedves Diegó úr, – mondotta vigasztalóan, – a közönség ma -kissé kedvetlen. De oda se neki! Én is jártam már így. Rossini -megbukott a Szevillai borbélyával. Wagner Lohengrinjét Milanóban -megfütyülték. Ne ijedjen meg. Más városban új közönség, új -lelkesedés.</p> -<p>– De hogyan lehet az, – szólaltam meg, – hogy az első estén -viharos tapsokkal fogadnak, a negyediken meg ilyen cudar -közömbösen. Hiszen hallotta ön, mit produkált Diegó úr! Ha ez az -est Pesten van, hát szétdől a hangversenyterem. De itt… Varjaknak -retorika!</p> -<p>A művész a vállát vonogatta:</p> -<p>– Hja a közönség áprilisi természetü. Egyik órában meleg, a -másik órában dermesztő. És önök egy nagy hibát is követtek el.</p> -<p>– Micsoda hibát?</p> -<p>– A programon most már negyedik este mindig ez van: <i>Diegó -Dionis úr játéka</i>. Mi az a <i>játéka?</i> Semmit mondó szó. A -közönség szereti a fantáziáját kalauzzal vezettetni. Nézze meg a -leghitványabb kóták is micsoda cimekkel jelennek meg: <i>Havasi -kürt. A szűz imája. Szerenád. Nászéji zene. Lizet valcer. A kis -regruta. O bella Napoli!</i> Vegye ön le a cimcédulákat a mustáros -csészéről, sárnak fogják nézni.</p> -<p>Az énekes kisasszony belépett.</p> -<p>– Énekeljek? Mit énekeljek? Talán a Fauszt-keringőt?</p> -<p>Mentegetődzve fordultam Diódyhoz:</p> -<p>– Azt gondolom, az ön véleménye is az, hogy a program utolsó -számát megváltoztassuk. <span class="pagenum"><a name="Page_143" -id="Page_143">-143-</a></span></p> -<p>– Minek? – hörkent fel Diódy.</p> -<p>– Hát, hát… – hebegtem, – ön még tovább is akar játszani?</p> -<p>– Hogyne, – felelte fagyosan. – A programmon ki van nyomtatva, -hogy én következem.</p> -<p>– De…</p> -<p>– A közönség fizet. A közönség jogosult úgy viselkedni, ahogy -akar. Fizettek; elfogadtam; játszom. Menjen ki kérem és jelentse a -publikumnak, hogy a következő játék címe: <i>Szent Dávid a -holdban</i>.</p> -<p>Remegő lábbal léptem a pódiumra és még remegőbb ajakkal -hirdettem ki a címet:</p> -<p>A teremben nevetés moraja áradt széjjel.</p> -<p>– Mit nevetnek? Talán hibásan mondtam? – kérdeztem Düránt.</p> -<p>Az is mosolygott.</p> -<p>– Nem, – felelte. Csak olyan szokatlan…</p> -<p>Aggódva néztem Diódyra, hogy nem remeg-e a keze?</p> -<p>Nem remegett. Olyan nyugodtan tette le szivarját, mint a vívó -teremben a félmeztelenre vetkezett viaskodók szokták. Szeretnek az -emberek olykor szinészkedni.</p> -<p>Fölfogta a hegedüt és kilépett a pódiumra. Könnyedén meghajolt. -Hátulról is láttam, hogy az arca sápadt. Engem ájulás -környékezett.</p> -<p>A terem elcsöndesült. Taps nem hangzott. Ez rossz jel volt. -Csodáltam Diódyt, hogy a történtek után még hegedülésre -vállakozott, ez már nem is bátorság volt, hanem vakmerőség. Ha én -az ő bőrében vagyok, szégyelletemben megszököm.</p> -<p>Irgalom istene! mi lesz ebből!</p> -<p>Keresztbe tette a vonót a hegedün s egy különös <span class= -"pagenum"><a name="Page_144" id="Page_144">-144-</a></span> hang -zendült meg a teremben. Nem is egy hang, hanem kettő, három, vagy -talán száz is egyszerre. Ha valaki behunyt szemmel ült volna a -teremben, azt vélte volna, hogy távoli monoton bogárzengés, aminő -nyári estéken hangzik a mezőn.</p> -<p>Mimódon zengette azt a hangot? soha meg nem birtam volna érteni. -Dürán magyarázta később vélekedésképpen, hogy három csaknem -egyforma közép <i>á</i> hangot zengetett. A három között levő -negyedhangnyi különbség utánozta a természet zenéjét. De mondom, ez -csak vélekedés volt.</p> -<p>Aztán új hangok olvadtak elő: selyemszál finomságu zöngelmek, -amelyek mintha esti szellő szárnyán emelkednének fel és -bocsátkoznának ismét alá… Szinte észrevétlenül változott halk -hárfajátékba a zene… de az is mintha messze a magasból hangzanék… -Himnus-szerü zsoltári valami…</p> -<p>A művész félig behunyt szemmel játszott, mintha csak simogatva -érintgetné a vonójával a húrokat, s mintha nem is a hegedü zengene, -hanem a hangok a levegőből gyülnének oda…</p> -<p>A közönségre fordul a nézésem: csupa meredt szem, csupa nyitott -ajk, kövült arcok, kriptai csöndesség.</p> -<p>És szól a tündérzsoltár: lágyan hullámzik a hang, de nem -hegedü-hang az, ókori regék eol-hárfa hangja… Most mintha a bűvös -hangok közé nádsusogás vegyülne, mint mikor végigsóhajt az őszi -szél a nádason és berzengeti a leveleket…, aztán a mélyből -rejtelmes halk hangok bugyognak fel… meg elhalva omladoznak vissza… -hosszan… altatón…</p> -<p>Azt gondoltam befejezi ezzel, de egyszerre hallom, <span class= -"pagenum"><a name="Page_145" id="Page_145">-145-</a></span> halk -vékony üveghangok siramlanak elő… szédítő magaslatokba kerengő -tündéri páros hangok, amelyek már a lehetetlenség határaiba -emelkednek… Kisérteties hangok… Mintha jégcsapokon vonná végig a -vonóját…</p> -<p>A lélekzet eláll a mellekben. A gyönyörűség szinte hátborzongató -hidegség immár. A nők ájulás-szerüen hunyják be a szemüket…</p> -<p>A művész hegedüjén haldokló halksággal múlik el a zene… A vonót -és hegedüt lassan lebocsátja. Könnyedén meghajol és megfordul, -ellép alvajáró arccal.</p> -<p>Másodpercek kellenek, míg a közönség föleszmél. Akkor egyszerre -a tapsnak és bravózásnak olyan orkánja tör ki a teremben, aminőt -életemben nem hallottam. Az emberek tombolnak; a nők a keztyűjöket -ledobva, kigyulladt arccal, könnyes szemmel kiabálnak, -tapsolnak:</p> -<p>– Bravó! Bravó!</p> -<p>Diódy már bent van a művész-szobában. Hallgatva áll. Arca komor -és nyugodt. A hegedüt leteszi az asztalra.</p> -<p>Én az örömtől a térdemben is reszketve állottam az ajtóban.</p> -<p>– Ilyet nem hallottam életemben! – mondotta Dürán.</p> -<p>És gratulálón nyujtotta a kezét Diódynak.</p> -<p>Az közönbös arccal fogadta.</p> -<p>– Hát menjen ki! – üvöltök rá a boldogságtól szinte őrjöngve. -Ezt meg kell ismételnie!</p> -<p>– Persze, – mondotta Dürán is. Csak siessen.</p> -<p>A teremben tomboltak, ordítottak, tapsoltak, székekkel -<span class="pagenum"><a name="Page_146" id= -"Page_146">-146-</a></span> dörömböztek, viharos türelmetlenséggel -követelték az ismétlést.</p> -<p>– Menjen már! – mondottam szinte fuldokolva.</p> -<p>Diódy összeszorított ajakkal állott. Komor szemmel nézett maga -elé.</p> -<p>– Menjen már! menjen! – lihegtem, – hiszen a közönség -őrjöng!</p> -<p>– Nem tartozom többel, – morogta Diódy. Amiért megfizettek, -eljátszottam.</p> -<p>S leült.</p> -<p>– De követelik! Menjen már! Menjen! Hát nem hallja?</p> -<p>– Követelik? – kérdezte sötéten.</p> -<p>S komor szemében valami vadállati sárga fény villant el.</p> -<p>Fölkelt s gépies mozdulattal vette föl a hegedüt.</p> -<p>Megindult nyugodtan.</p> -<p>A hegedüt a kezében lógatva tért vissza a pódiumra. Ott megállt -és végignézett a bravózó, őrjöngő közönségen. Aztán megfogta a -hegedüt a nyakánál és úgy csapta a zongorának a sarkához, hogy ezer -darabra recscsent széjjel.</p> -<p>Azzal megfordult és ellépett.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Másnap délelőtt kerestem. A rulet-asztalnál ült. Egy halom pénz -volt előtte. Játszott.</p> -<p>– Uram, – mondottam betegen, – hol fog ebédelni?</p> -<p>Idegenül nézett reám, s félvállról felelte:</p> -<p>– Nincs semmi dolgunk többé együtt. Látta, hogy végeztem.</p> -<p>Tett egy százfrankost. Elvesztette. <span class= -"pagenum"><a name="Page_147" id="Page_147">-147-</a></span></p> -<p>A játék szünetében hozzám fordult, és farkas-nevetéssel -szólott:</p> -<p>– Egyszer veszt az ember, másszor nyer. Az a fő, hogy megérezze, -mikor ül mellette a szerencse.</p> -<p>S belemarkolt az aranyba, rányomta a vörösre.</p> -<p>– Meglássa, hogy most nyerni fogok!</p> -<p>S amint a kezét fölemelte, láttam, hogy a keze reszket.</p> -<hr class="tb" /> -<p>Még aznap szerződtem Düránnal, és vele utaztam tovább.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_148" id= -"Page_148">-148-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_149" id="Page_149"><br /> --149-</a></span></p> -<h2>A mutter.</h2> -<p>Mutternak mondja a nép azt a négyszögletes forma kis vasat, -amelylyel az eke srófjának kiálló végét rászorítják az ekére, -nehogy a sróf kiessen.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Egy alföldi városban laktam akkor, s az orvos azt ajánlotta, -hogy naponkint legalább is négy órát vadászszak; vigyek magammal -egy jól sült grehem-kenyeret, s költsem el morzsánkint, – akkor -aztán az egészségem visszatér.</p> -<p>Az orvos tanácsából csak a négy-órai járkálást fogadtam el. -Megindultam kora reggelenkint, s kiballagtam a városból hol -keletnek, hol nyugatnak. Két óra hosszat kifele mentem, két óra -hosszat befele. Közben pihengettem is, ha szép volt az idő.</p> -<p>Az egyik napon kissé később indultam el, mint szoktam. -Gondoltam, pihenés nélkül térek vissza. Mikor a két óra letelt, meg -is fordultam, mint a silbak.</p> -<p>Az országút néptelen volt. Jobbra, balra érésre sárguló -gabona-földek. Az út mellett pipacs és szarkaláb. <span class= -"pagenum"><a name="Page_150" id="Page_150">-150-</a></span> Az -útféli akácfák bágyadt lombokkal állták a nap hevét.</p> -<p>A város végén, indultamkor egy kis öreg paraszttal találkoztam. -A kőhídon ült, s a botjára könyökölve bámult a város felé. Köszönt -is. Abból láttam, hogy vagy tanyai ember, vagy falusi. A városi -paraszt nem köszön az úrnak.</p> -<p>Visszatértemkor ugyanazon a helyen találtam az embert. Akkor már -én köszöntem neki:</p> -<p>– Kit vár, bátya?</p> -<p>– A fiamat, – felelte a kis öreg, dongó-légy búgásához hasonlító -hangon, – a fiamat várom.</p> -<p>– Hát jó türelmet!</p> -<p>Azzal tovább-haladtam.</p> -<p>Másnap megin ott-találom az öreget. Ugyanazon a helyen űlt, -ugyanúgy támasztotta az állát a botjára, ugyanúgy bámult a város -felé.</p> -<p>– Még mindig a fiát várja?</p> -<p>– Még mindig.</p> -<p>– Hát hol a fia?</p> -<p>– Magam se tudom. Csak azt tudom, hogy bent van, és hogy erre -kell neki haza-jönnie.</p> -<p>– És tegnap óta mindig itt űl kend?</p> -<p>– Itt.</p> -<p>– Itt is hált talán?</p> -<p>– Itt.</p> -<p>Az ügy különösnek látszott. Egy pillantás az öreg tarisznyájára: -a tarisznya lapos.</p> -<p>– Tán nem is evett kend?</p> -<p>– Bizony tennap dél óta…</p> -<p>– Dehát akkor éhes lehet kend. Nézze, itt ez a <span class= -"pagenum"><a name="Page_151" id="Page_151">-151-</a></span> kenyér. -Talán nem olyan jó, mint amilyet maga szokott enni, de ha éhes, ez -is elcsúszik.</p> -<p>Az öreg csodálkozva nézett rám meg a kenyérre. Az arca -felderült.</p> -<p>– Kenyér csak kenyér, – mondotta hálásan.</p> -<p>S elővonta a bicskáját, és jóétvágygyal nekilátott.</p> -<p>Én akközben melléje telepedtem, és jámbor irigységgel néztem az -étvágyát.</p> -<p>– Hát mi ügygyel jár a fia, hogy olyan sokáig elmarad?</p> -<p>Az öreg rápislogott apró szemével a kenyérre, de azért nyugodtan -felelte:</p> -<p>– Törvény erányába van odabe.</p> -<p>– Talán bizony bemarasztalták?</p> -<p>– Be.</p> -<p>– Tegnap?</p> -<p>– Dehogy.</p> -<p>– Hát?</p> -<p>– Félesztendeje.</p> -<p>No ez kényes kérdés volt. Jobb lett volna nem érintenem. Dehát -nem tudtam, hogy fájós helyre tapintok vele.</p> -<p>Az öreg csöndesen evett. Tüskés szakálu kis aszott ember volt. -Vén kis szőrös-hernyó. Minden kicsi volt rajta. Az orra csak -mogyorónyi; a szeme varju-szem; a nyaka vékony. Még a szűre is -inkább gyermeki szűr, mint emberi. Lehet, hogy még kamasz-korában -került reá. Csak a csizmája volt nagy, meg a botja.</p> -<p>– Van-e több gyermeke is? – kérdeztem idő multán, de csak azért, -hogy valamit beszéljek.</p> -<p>Az öreg készségesen felelt: <span class="pagenum"><a name= -"Page_152" id="Page_152">-152-</a></span></p> -<p>– Van. Hét vagy nyolc… De már én csak úgy számítom, hogy -nyolc.</p> -<p>Emelgette a szemöldökét, s játszott a kinyaklott bicskával.</p> -<p>– Mer a nyolcadik a lányomé, – mondotta pislogva, – hát az is az -enyém. Akié a kutya, azé a kölyke is. Uram bocsá… De azér nincs -különbség. Még jobban kapaszkodik az ölembe, mint az enyimek.</p> -<p>Hosszu hallgatás következett. Az öreg elfogyasztotta a kenyérnek -a felét. Másik felét eltette a tarisznyájába.</p> -<p>– Hát csak ilyen keveset eszik kend?</p> -<p>– Evésből nem jó a sok. Semmiből se jó a sok.</p> -<p>– Hát ihol egy szivar, gyujtson rá!</p> -<p>Pántlikás szivart adtam neki, nagyot. Láttam is az arcán, hogy -boldoggá tettem. Áhitattal gyujtotta meg s ügyetlenül fogta. Aztán -hogy szivarozgatott, megindult a szava, és beszélt bizalmasan, -olykor el-elhallgatva egy mondat után, aztán megint folytatva, -mintha magában beszélne:</p> -<p>– Mert tetszik tudni úgy vót az, hogy a lányomat szolgálni -küldtük. Otthon nem akart, restelte, hát elment Budapestre.</p> -<p>Akadt is ottan fájin helye. Mingyár az első vasárnap megírta, -hogy hétköznap is pecsenyével él. Vizet se kell hordania, mert a -kút vize csövön szolgál be a konyhába. Lámpás meg olyan van, hogy -csak meg kell csavarni itt vagy ott egy gombot, oszt rögvest -kivillan a láng. Sok mindenféle csudát összeírt.</p> -<p>A harmadik hónapba olyan levelet küldött, hogy a póstás tíz -grajcár ráfizetést kért. Mer aszongya nehéz <span class= -"pagenum"><a name="Page_153" id="Page_153">-153-</a></span> a -levél, nem elégséges rá egy billog. Ha nem fizetünk aszongya, -visszamegy a levél.</p> -<p>– No mondok, hát csak küldje is vissza, hagy ragaszszon rá a -Barcsa még egy billogot.</p> -<p>De az annyukom meg a fiam nem eresztette vissza a levelet.</p> -<p>Hát egy bádog-kép volt a levélbe. Pogyográfnya. Ki vót ábrázolva -rajta a lányom takarosan, ahogy ott áll egy virág-kosár mellett egy -vékony-lábu fiatal úrral.</p> -<p>Olvassa a fiam a levelet, hát az van benne, hogy megösmerkedett -egy borbélylegénynyel; oszt hogy a borbély-legény engödelmet kért, -hogy vasárnap délután elkisérhesse a városi ligetbe. Selyöm embör. -A Garibáldi szinházba is vótak együtt. A borbély-legény fizette a -kőltségöt.</p> -<p>– No, mondok ez nem kezdődik rosszúl.</p> -<p>Az annyuk is aszongya:</p> -<p>– Úgylátszik a lányunk mögtalálta Pestön a szöröncséjét. -Borbélyné ténsasszony lösz a lányunkbul.</p> -<p>A képet mindenki megnézte a falunkba, még a bíróné is. A fiam -hordozta ide-oda. Büszkélkedett vele, hogy milyen úri legény lesz a -sógora.</p> -<p>A Barcsa csakugyan osztán csakhamar azt írta, hogy a -borbély-legény jószándékkal van erányába, csak azt várja, hogy -kivül kerüljön a katona-soron.</p> -<p>– No mondok, csakugyan selyöm-embör.</p> -<p>Egyszer aztán elmarad a Barcsa levele.</p> -<p>Nem ír egy hónapig, kettőig. Telik-múlik az idő. De még -félesztendő is elmúlik.</p> -<p>Mondok a fiamnak: Irjál mán neki, hogy él-e, vagy hal? vagy hogy -férjhez is ment már?</p> -<p>Hát el is ment a fiam szombaton a zsidóho papirosért, -<span class="pagenum"><a name="Page_154" id= -"Page_154">-154-</a></span> az ispán urho meg tentáért. Oszt egész -vasárnap egyebet se tett, csak a levelet karmolta.</p> -<p>Megírta, hogy aszongya: Hallod-e, talán már mög is felejtköztél -rólunk? Vagy hogy beteg vólnál? (Isten őrizzen!) De még ha beteg -vagy is, annyira nem fogyatkozhatott meg az erőd, hogy a pennát fel -ne bírnád, vagy hogy másvalakivel nem irathatnál. Azt is gondoljuk, -hogy talán férjhez mentél, oszt most már nem is pillantasz magad -mögé. Pedighát te tudhatod legjobban, hogy paraszt aratja a -kenyeret az úrnak is. Édösanyánk szöme napestig rúlad könyvezik, te -meg annyit se írsz, hogy „bakfitty.“</p> -<p>No így odaaprított neki. De sűrűbben eresztötte, mint ahogy -elmondtam, csakhogy mán nem tudom úgy elmondani. A pap se pergyikál -nyomósabban.</p> -<p>Hát erre osztán felelt is a lányom. Azt írta, hogy aszongya: -Verje mög az Isten azt a borbély-legényt!</p> -<p>– No, mondok a fiamnak, ne is olvasd tovább: mán neköm ölég.</p> -<p>– De aszongya az anyjuk csak olvasd. Mégis csak a mi lányunk, -akármi történt is vele.</p> -<p>A fiam oszt tovább olvasta, hogy aszongya a Barcsa:</p> -<p>– Mer a borbély-legény olyan csúfságba ejtött engöm, hogy még a -szógálatot is oda köllött hagynom. Azér is nem írtam, mert a toll -mindig kihullott a kezembűl, valahányszor a nagy szégyönt megírni -tróbáltam. De ha mán fartatnak, mögírom…</p> -<p>No éngöm is elöntött a keserűség. Ne lássam többet azt a lányt, -mondok, ne is halljak rúla!</p> -<p>– De, aszongya az annyuk, ne vétközzön kend a szájával! -<span class="pagenum"><a name="Page_155" id= -"Page_155">-155-</a></span></p> -<p>– Mondok, ha jól nevelted vóna, a böcsületöt nem engedte -vóna.</p> -<p>Aszongya az anyjuk:</p> -<p>– Nem a leány a hibás, hanem a borbély, ötte vóna meg a -farkas!</p> -<p>A levélnek az utólján osztán av vót, hogy a borbély ide -költözött ebbe a városba.</p> -<p>– No aszongya a fiam, beszélök én avval a -szappan-gavallérral!</p> -<p>Avval csak kapkodja a szűrit, panyor-nád pálcáját.</p> -<p>De mondok:</p> -<p>– Lassúdj, csöndesödj, hátha még ögyenösre igazíthatjuk a -görbét! Mert lám azt írta a Barcsa, hogy nem házasodhatik a borbély -ameddig kívül nem kerűl a katona-soron. Hát-hogyha később jóra -fordítja amit vétett?</p> -<p>Az annyukom is ebbe reménykedett. Hogy aszongya, más fiatalok is -vótak már a világon, akik szüret előtt szedtek. Beszéljetek vele -inkább símán. Tapintsátok ki a szándékát. Meglássátok, hogy… szóbul -ért az embör.</p> -<p>Igy csillapított-csöndesített bennünket naphosszat. Végtére is -mondok, jól beszél az asszony: maga bírája nem löhet senkise. Ha a -borbély jószándékú ember, csak elvadítanánk magunktól; hapedig nem -jószándékú, ott a törvény, arravaló, hogy a hamisságot -megrégulázza.</p> -<p>Hát a következő vasárnapon bejöttünk ide a városba. A -borbély-műhely be vót mán zárva, de a szállását megmondták. Oda is -elmentünk. <span class="pagenum"><a name="Page_156" id= -"Page_156">-156-</a></span></p> -<p>A borbély-legény éppeg akkor fordúlt ki a kapun. Rögvest -megösmertük a kép szörint.</p> -<p>A fiam mingyár elibe is kantarodik oszt mögszólítja:</p> -<p>– Tisztőtt úr, aszongya, mögálljunk egy szóra!</p> -<p>A borbély mögmerevödik.</p> -<p>– Én a Barcsának a bátyja vagyok, – mondja tovább a fiam, – ez -meg itt az apánk.</p> -<p>– Mit akarnak? – aszongya a borbély.</p> -<p>– Azt akarjuk aszongya a fiam, hogy beszéljük mög a -szégyönt.</p> -<p>– Micsoda szégyönt? – hebögi a borbély.</p> -<p>– Tudja azt maga, – feleli a fiam.</p> -<p>– No, aszongya a borbély, neköm semmi beszélni valóm nincs -magukkal!</p> -<p>Avval el akar farkalni.</p> -<p>De a fiam se vót röst: utána pattant; oszt mérgibe-haragjába -beszakította a fejit.</p> -<p>Hát lám milyen a törvény: a fiamat letartották, bezárták. A -borbélynak meg nem lett semmi bántódása.</p> -<p>… Az öreg búsan rázta a fejét, s rám nézett, hogy mit -mondok?</p> -<p>– Hát biz ez szomorú história, – mondottam. De látja azt tartja -a törvény, hogy nem lehet minden szoknya mellé rendőrt -állítani.</p> -<p>– Igaz…</p> -<p>– Vigyázzon magára minden leány.</p> -<p>– Igaz, szent igaz. De aki kárt cselekszik, nem -megfizettetik-e?</p> -<p>– Hát nem ítélték meg a tartás-díjat?</p> -<p>Az öreg legyintett:</p> -<p>– Szó se vót arrúl. Mer a borbély mihent kiszállt <span class= -"pagenum"><a name="Page_157" id="Page_157">-157-</a></span> a -kórházbúl, fölszedte a sátor-fáját; csak elmúlt innen ebbűl a -városbúl. Most aztán otthon a lány is, a gyerek is. Fejünkre kélt a -nagy szégyen. Oszt még ráadásul a fiamnak a pénzét is -elszödték.</p> -<p>– Micsoda pénzét?</p> -<p>– Két forint ötvennégy grajcár vót nála, – a heti bére, – mikor -betömlöcölték. Hogy bent vótam itéletkor, akkor mondta, hogy -elzsebölték tűle.</p> -<p>– Tolvajok?</p> -<p>– Nem: a bíróság.</p> -<p>– Visszaadják azt.</p> -<p>– A jegyző urunk is azt mondta. Hát azért is jöttem elébe, -hogyha maguknál felejtenék, visszafordítom. Mer a pénz, tetszik -tudni, könnyen ide-odaragad…</p> -<p>Az öreg ekkor fölemelte a kezét: a távolba intett.</p> -<p>– Ahol jön, – mondotta megvidámultan.</p> -<p>Az út távolában egy kis szűrös alak tűnt elő. Egy tizenkilenc -éves forma legényke. Az arca színtelen. A hóna alatt kopott -nádpálca.</p> -<p>Hogy űlhetett ilyen kis vézna gyerek verekedésért?</p> -<p>Közeledett, és csodálkozva nézett. Bizonyosan azon tűnődött, -hogy kivel szivarozik az apja ott a hídon?</p> -<p>Aztán, hogy hozzánk érkezett, szótlanul billentett egyet a -kalapján.</p> -<p>– A pénzed…? – szólalt meg az öreg.</p> -<p>– Visszakaptam, – felelte nyugodtan a legény.</p> -<p>Az öreg belenyúlt a tarisznyába és elővonta a grehem-kenyeret. -Átnyujtotta a fiának:</p> -<p>– Egyél, ha éhes vagy. Ez az úr adta. <span class= -"pagenum"><a name="Page_158" id="Page_158">-158-</a></span></p> -<p>– Éppen most beszéli az öreg, – szólaltam meg, – hogy micsoda -ügyed-bajod volt, öcsém. Dehát most már ezen túl vagyunk. Még csak -az kell, hogy a borbély lakóhelyét megtudjátok. Köröztetni kell. -Csak mondják meg a jegyzőnek. A törvény meg fog itélni legalább is -háromszáz forintot.</p> -<p>Azzal megindúltam velök beszélgetve az úton a városból -kifelé.</p> -<p>A fasor árnyékán haladtunk. Az út néptelen volt. A fák harmattól -üdülten terjesztették fölénk a lombjokat.</p> -<p>A legény csendesen kocogott az apja mellett.</p> -<p>A szavamra megrázta a pálcát a levegőben:</p> -<p>– Iszen csak kerüljön mégegyszer a szemem elé, mégegyszer -beszakítom a fejét!</p> -<p>– Nono, – szólt rá csendesen az öreg.</p> -<p>– Be én! – tüzeskedett a fiu, – ha kétszer akkora is mint -én.</p> -<p>És hozzám fordulva magyarázta:</p> -<p>– Válláig se érek, mégis ő maradt alól. Ezt a pálcát meg mihent -haza-érünk, a szentölt gyertya mellé akasztom. Mer hat hónapot -űltem én ezér.</p> -<p>Ránéztem a pálcára… Vékonyka hámlott spanyolnád volt az.</p> -<p>– Ezzel szakitottad be a fejét?</p> -<p>– Evvel.</p> -<p>– Nem értem, hogyan lehet ezzel…</p> -<p>A legény nyugodt szempillantással felelte:</p> -<p>– Egy mutter is vót a végire rácsavarva…</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_159" id= -"Page_159">-159-</a></span></p> -<h2>Melyik a kettő közül?</h2> -<p>Az ötvösnél egy régi ezüst-éremre csináltattam fület. Ajándéknak -szántam. Egy orvos-mester barátom a nyáron említette, hogy szeretne -a zsebórája kallantyujára valami olyan pénz-féle fityegőt, amilyen -senkinek sincsen.</p> -<p>Hát egy olyan ezüst-érmet találtam véletlenül egy piaci -régiségkereskedőnél Firenzében. Szép kis érem volt, noha a hátulja -megkopott már. De azon ugyis csak a magyarázó irás állott -valamikor. Annyira lekopott, hogy csak sömörszerü foltnak látszott -rajta a címer is. De annál szebb volt az eleje: derékig ábrázolt -Krisztus alak, amint jobbjával az égre mutat, balkezével pedig égő -mécset emel.</p> -<p>Amig csinálták, várakoztam.</p> -<p>A boltban egy másik várakozó is ült. Egy feketeruhás agg hölgy. -A muffjából ürgényi kis pincsi-kutya csehegett reám.</p> -<p>Megcsodáltam a kutyát, aztán a gazdáját, az agg nőt. -Vénasszonynak csak olyan reves anyóka volt az, mint más. Sőt tán -éktelenebb is. Orra és álla a vénségtől <span class= -"pagenum"><a name="Page_160" id="Page_160">-160-</a></span> annyira -előrenyúlott, hogy asszonynyá vált papagáj volt inkább, mintsem -ember. Sokat láttam már olyanféle anyókát, s bizony nem is tünt -volna a szemembe, de valami szembeötlő szomorúság ült elfonnyadt -sárga orcáján. Pedig a ruhája arra vallott, hogy jómódu, noha -díszítetlen fekete selyemruhát viselt, és semmi arany nem -csillogott rajta. Ha nem állt volna a bolt előtt hintó, s rajta -livrés inas, akkor is láttam volna, hogy paloták lakója.</p> -<p>De mi bánata lehet a gazdagnak, aki soha életében nem imádkozta -elszoruló szivvel a miatyánknak azt a mondatát, amelyben kenyeret -kérünk!? akinek ez a földi élet csupáncsak séta-utazás! akinek a -tenyerén soha nem volt hólyag! akinek hűs a nyár, meleg a tél; -akinek dolgozik a bányász és a selyembogár. Mi bánata lehet -annak?</p> -<p>Azt gondolnám gyász. De akkor a fátyola gyászi fátyol volna, s a -ruhája fénytelen fekete.</p> -<p>S mégis az arca olyan volt mint a gyászolóké. Szeme környékén a -bú kékes árnyéka. Tekintete maga elé semmibe bámuló.</p> -<p>A boltban nem volt más, csak egy unatkozó legény, egy fiatal -borbélyfigura, akinek szintelen arcán görcsöket vont olykor az -elfojtott ásítás.</p> -<p>Az agg hölgy megnézte a zsebóráját, s fölkelt:</p> -<p>– Mondja meg kérem a gazdának, – selypegte a bolti legényhez -fordulva, – hogy holnap reggelre okvetetlenül elkészüljön, mert -elutazom.</p> -<p>Ezt mondva megérintett egy kocka-alaku üvegládát, s -eltávozott.</p> -<p>Tekintetem akaratlanul is a ládikára fordult. Araszos magasságu -köszörült üveglapokból volt összeállítva. <span class= -"pagenum"><a name="Page_161" id="Page_161">-161-</a></span> A -lapokat vékonyka ezüst-keret foglalta össze. A fenék ibolyakék -bársony. Rajta névjegy alaku ezüstlap. Az ezüstlapon <i>B. M.</i> -betü és két évszám: <i>1824–1847</i>. Legfölül kereszt.</p> -<p>Mi lehet ez?</p> -<p>S meg is kérdeztem a legényt. De az se tudta. Mindössze annyit -tudott mondani, – egy ujabb ásítást szorítva az állkapcsába, – hogy -a hölgy két hete rendelte, ibolyaszín bársony helyett fekete -selymet óhajt belé. Ők olyan ládát sohase csináltak.</p> -<p>Hazaérkezett az ötvös is. Azt is kérdeztem, hogy mire szolgál a -ládika? Az se tudta. Amikor rendelték, kérdezte ugyan, de a hölgy -nem felelt a kérdésére.</p> -<p>Ott tűnődtünk aztán a gazdával, hogy mégis mire való lehet? Még -azt gondoltuk leginkább, hogy valami gótai hamunak való. De Gótában -1847-ben még nem is álmodtak hamvasztásról. Másutt se.</p> -<p>Ereklye tartó volna?</p> -<p>Semmiféle szent nem született 1824-ben, és nem halt meg -47-ben.</p> -<p>Végre is abban egyeztünk meg, hogy az üvegláda valami elhunyt -leánynak az arcképeit és egyéb róla megmaradt emléktárgyait fogja -tartani.</p> -<p>Csak azt csodáltuk, hogy zárat nem csináltat a ládikára.</p> -<p>Ekközben elkészült az én Krisztus-érmem. Hogy a műhelyben -ezüsttel is megfuttatták, olyan volt, mintha ma pottyant volna ki a -pénz-sajtóból.</p> -<p>Arra gondoltam, hogy elviszem a doktornak magam. S elmentem az -orvosi muzeumba, ahol a délutáni órákban pihenni vagy dolgozni -szokott. Széles diványa <span class="pagenum"><a name="Page_162" -id="Page_162">-162-</a></span> van ott, s nem juthat oda be más, -csak egy-két bizalmasa, vagy akit maga rendelt oda.</p> -<p>Ott is találtam abban a rettenetes teremben, amelyben a fali -képek nyúzott embereket ábrázolnak; a bútorok meg csupa -üvegszekrények. Mik vannak abban? el se mondom. Elég, ha arról -írok, hogy imitt-amott a szekrényekben és sarkokban csontvázak -állanak. Már amelyik áll. Mert vannak olyanok, amelyek futó -mozdulattal dőlnek előre, vagy különféle táncfigurákat mutatnak az -élőknek. Egy-egy sor koponya vigyorog a szekrények tetején is, meg -a vázak lábánál. Mintha mulatnának azon, hogy a belépő -megrémül.</p> -<p>A doktor egy terebélyes asztalnál ült egy boglya könyv között. -Előtte is koponyák és egyéb csontok hevertek. Nagy kopasz feje -szinte beleillett abba a környezetbe.</p> -<p>A terem levegőjében valami avas spiritusz-szag lengedezett.</p> -<p>– Az ördög vigye el magát! – hallok egy boszankodó hangot.</p> -<p>Ekkor látom, hogy az egyik ablakfülkében két orvos növendék ül -és mikroszkoppal foglalkozik. Mögöttük egy ijedt képü szolga -áll.</p> -<p>– Mi baj? – kérdi az orvos.</p> -<p>– Ez a tulok sváb összezavarta a vérpreparációt, és most nem -tudom melyik a főhercegé.</p> -<p>A sváb elvörösödve mentegetődzött:</p> -<p>– Leesett az üveglap… Nem én vertem le…</p> -<p>– Menjenek most már haza, – szólt az orvos engem megpillantva. -Majd ha megint folyik a fenséges vér, nyujtsanak be kérvényt az -udvari hivatalhoz.</p> -<p>Az ifjak boszankodva távoztak. <span class="pagenum"><a name= -"Page_163" id="Page_163">-163-</a></span></p> -<p>– Micsoda gyerekes fiatalság – magyarázta az orvos a vállát -vonogatva. Egy főherceg járt a minap nálunk és eleredt az orra -vére; abból felfogtak a növendékek egy cseppet, hogy mikroszkópon -összehasonlítják más ember vérével. Már három napja játszanak vele. -A másik vér a söprögető paraszt szolgánké. Az egyik növendék azt -véli, hogy az alsórendü ember vérében több a heminkristály. Tudod -mi az? Nem tudod. Minek is az neked? Elég annyit tudnod, hogy az -emberi vérnek egyik elemét meg lehet kristályosítani. A nagyítóban -mindenféle ferde téglát látsz, meg csillagokat. Hát az a -heminkristály. A fiúk sok pancscsal és fáradsággal elkészítik a -vért s elhelyezik a mikroszkóp alá. Ma aztán az én buzgó sváb -szolgám leporolta a mikroszkópot. A papiros szelet leesett az -üveglemezről. Most nem tudják melyik a főherceg vére, melyik a -szolgáé?</p> -<p>Ezt mondva az asztalhoz vezetett, s leültetett. Az asztala tele -volt könyvvel és emberi csontokkal. A koponyák közül azonban -föltünően kifehérlett kettő.</p> -<p>– Utánzatok ugye? – kérdeztem rájok mutatva. Mert hibátlan fogu -koponyák voltak. Iskolai múzeumok számára gyártanak már olyanokat -is papirospépből és celluloidból.</p> -<p>– Nem, ezek igaziak, – felelte az orvos. Vizsgálatra küldték -ide.</p> -<p>– És mit vizsgálsz rajtok?</p> -<p>Kedvetlenül legyintett:</p> -<p>– Meg kell állapítanom, hogy miféle emberek voltak?</p> -<p>– És lehet?</p> -<p>– Néha lehet, néha nem. Ez a két koponya különben <span class= -"pagenum"><a name="Page_164" id="Page_164">-164-</a></span> azért -ilyen fehér, mert meszes gödörben hevert. A mész preparálta -őket.</p> -<p>Megkinált szivarral, aztán a fejét rázva mondotta:</p> -<p>– Ilyen bolond tudományos kérdés még nem volt a kezem -ügyében.</p> -<p>Képzeld el, hogy van valahol a Maros mentén két szerelmes, két -gazdag, fiatal, előkelő. Grófleány és gróflegény. A leány szép mint -a milói Vénusz, és okos, kedves, művelt. A legény jezsuita -klastromban nevelt szentéletü ifju. S azonkivül világlátott is, -tudományos is. Elméjének kiválóságát megítélheted abból, hogy húsz -éves korában lefordította Hégelnek egy kötetét magyarra.</p> -<p>Hát az a két fiatal megismerkedik, összeszeretkezik. Annyira -imádják egymást, hogy az ismeretségök kezdetétől három éven át -mindennap leveleznek. Az útjokat nem keresztezi semmi. Tehát -eljegyezkednek, a lakodalomra is kitűzik az időt. A lakodalmat a -leány kastélyában akarják ellakni. A vőlegény ott hál. A vendégség -egy része is ott van már este. Reggelre azonban a vőlegény -eltünik.</p> -<p>Képzelheted, micsoda bomlás volt ott! A menyasszony sirt és -ájuldozott. A lányok hüledeztek. A férfiak a markukba mosolyogtak. -A mamák szétvitték a pletykát az ország minden tája felé.</p> -<p>Persze mindenki azt gondolta, hogy a vőlegény a menyasszonytól -szökött meg, de a menyasszony nem hitte azt egy pillanatra se. -Napokig, hetekig kerestette, kereste maga is.</p> -<p>Megtudta, hogy utoljára egy kerülő beszélt vele. A kerülő azt -jelentette, hogy egy szép vadkant látott a hegyoldalban. Aztán -megtudták, hogy egy puska <span class="pagenum"><a name="Page_165" -id="Page_165">-165-</a></span> hiányzik a kastélyból. A fiatal gróf -bizonyára arra gondolt, hogy a vadkant hamarosan lelövi az ünnep -örömére, és visszatér. Átkutatták az erdőt százszorosan. Falevél se -maradt fordítatlan a földön. Hasztalan: se puskája, se ruhája, még -csak egy gombja se találódott meg soha.</p> -<p>Elképzelheted, hogy a menyasszony mennyire gyászolta. Nem is -ment férjhez. Megöregedett, nagyon is korán megőszült, megvénült. -Ma már olyan vénség, hogy az orra összeér az állával.</p> -<p>Hát barátom mi történik?</p> -<p>Ötvenhat esztendő elmúltával beállít egy ismeretlen pap a -gróf-asszonyhoz és egy tallér nagyságu medájont nyujt át neki:</p> -<p>– Ösmeri-e méltóságod ezt a tárgyat?</p> -<p>A hölgy szeme rámeredt a medájonra:</p> -<p>– Istenem! Hiszen ez Miklósé volt!</p> -<p>Akkor a pap elmondta, hogy tíz évvel előbb egy öreg rab a -munkácsi várban gyónt neki, s a gyónásban megbízta azzal, hagy ha -meghal, keresse meg, ki volt az az úr, aki 1847-ben eltünt -valamelyik úri családból. Annak a családnak adja át azt a -medajont.</p> -<p>– Dehát hogy jutott ez az ő kezébe? Hova lett az én -Miklósom?</p> -<p>– Miklós urat az az ember megölte. Rájogosított arra, hogy azt -is elmondjam. A rab, – akkor még fiatal gonosztevő, – az erdőben -bujdosott. És az erdőszélen egy vadkörtefán készült azon este -meghálni. A holdfénynél látta, hogy egy fiatal úr puskásan siet be -az erdőbe. Arra gondolt, hogy annak a ruhájában és puskájával, -pénzével átjuthat vadászalakban Romániába. <span class= -"pagenum"><a name="Page_166" id="Page_166">-166-</a></span> -Rávetette hát magát a fáról, és a fiatalembert megfojtotta.</p> -<p>Az öreg hölgy egyik ájulásból a másikba dőlt. De mihelyt -felocsúdott, sirva kérdezte tovább:</p> -<p>– És hova tette az a gonosz lélek, hova tette az én kedves -Miklósomat?</p> -<p>– A gyilkosság helyétől nem messze van egy domb. Azt mondja, ott -egy gödröt talált, abba vonszolta az áldozatát.</p> -<p>– És ez a medajon?</p> -<p>– Ezt a gróf nyakáról szakította le. Az aranyláncot eladta. A -képet egy határkő mellé csusztatta be. Megbizott azzal, hogy -keressem meg és adjam át a családnak. Egyebet nem téríthet meg. -Könnyü volt kinyomoznom az eltüntnek a nevét. Azt is megtudtam, -hogy az elhunyt méltóságodnak a vőlegénye volt. De a családjából -már nem él senki. A medajonnal hát vártam. Tegnap értesültem arról, -hogy az agg bűnös meghalt. Azonnal vonatra ültem, hogy méltóságodat -a gyónási megbízásból értesítsem.</p> -<p>A pap azzal átadta a medajont és elbúcsúzott.</p> -<p>A grófhölgy meg aznap útra kelt. Drága érckoporsót vitt innen -magával, hogy abba takarja a megölt vőlegény tetemeit. A saját -családi sirboltjába akarta eltemettetni.</p> -<p>A község bírája elrendelte az ásatást a dombtetőn. Pünkösd előtt -való napon mentek ki. A szolgabíró is ott volt, a helybeli pap -is.</p> -<p>Mingyárt az első ásónyomokra fehér csontok fordultak ki a -földből.</p> -<p>A grófhölgy könnyes szemmel szedte fel, és gyüjtötte -<span class="pagenum"><a name="Page_167" id= -"Page_167">-167-</a></span> össze egy nagy fekete kendőbe. Senkinek -másnak nem engedett hozzájok nyulni.</p> -<p>Néma csendben folyt tovább az ásás. A hatósági emberek a -kalapjokat levéve nézték.</p> -<p>A következő ásónyomokra csigolyák, lábszárak, karcsontok -fordultak elő…</p> -<p>Csak az volt a különös, hogy több volt a csont, mint amennyi egy -embernek szokott lenni.</p> -<p>– Ovatosan, ovatosan! – rebegte a hölgy. Inkább csak kézzel -szedjék a földet!</p> -<p>A földben már akkor szürke és krétaporos rétegek látszottak. -Azok között még több csont hevert.</p> -<p>Egyszercsak kifordul egy koponya is.</p> -<p>Az öreg hölgy sikolt és elájul.</p> -<p>Mikor fellocsolják, két koponyát lát a terítőn.</p> -<p>– Mit jelent ez? – kérdezi elbámulva.</p> -<p>A szolgabiró a vállát vonogatva, zavarodott arccal feleli:</p> -<p>– Bizony méltóságos grófnő nem akartam előbb szólni, de most már -meg kell mondanom, hogy ez a domb itt akasztóhely volt valamikor. -Az a gyilkos azért talált itt gödröt, mert az akasztófák alá gödröt -szoktak ásni, hogy a tetem beleessen. A gödörbe már előre néhány -kosár meszet szoktak vetni. Kétségtelen, hogy az akasztott ember -már benne volt, mikor a gyilkos idevonszolta az áldozatát, és ő -mind a kettőjüket behányta földdel.</p> -<p>– Dehát melyik az én vőlegényemnek a feje? Melyik?</p> -<p>Emelgetik, nézegetik a koponyákat. Tünődnek, tanakodnak. Nem -tudják.</p> -<p>– Meg kell tudni ki volt a felakasztott, – mondja <span class= -"pagenum"><a name="Page_168" id="Page_168">-168-</a></span> végre a -szolgabíró. Akkor aztán valamelyik orvos megválasztja, hogy melyik -az akasztott emberé?</p> -<p>Mingyárt nekifognak a levéltár felhányásának. Keresik pincében, -padláson. Végre egy hét mulva rátalálnak.</p> -<p>Hát az akasztott ember egy Piros Tóni nevü huszonnégy éves -rablógyilkos volt. Az iratok elmondták, hogy paraszt származásu, de -mészárosságot tanult. A bűne az volt, hogy nőket, gyermekeket is -megfojtott csupán a rajtok levő fülbevalóért, gyürüért.</p> -<p>A községi orvos mingyárt vizsgálat alá fogja a koponyákat, de -sehogyse boldogul. Arcképet kér.</p> -<p>Csakhogy az nincs. Ami volt a grófról, három olajfestmény, az -elégett a szabadságháborúban egy kastélyégéskor; fénykép nem maradt -róla, mert hisz akkor még kezdetleges találmány volt a fényképezés, -s nálunk alig híréből ismerték. A mészáros haramiának meg -éppenséggel nem maradt képe.</p> -<p>Az orvos azt ajánlotta, hogy vigyék el a koponyát külföldre. A -Gall Ferenc koponyászati tudományának még sok hive találkozik. Azok -biztosan megállapítják.</p> -<p>És a két koponya vándor-útra indult. Bejárta Németországot, -Franciaországot, Svájcot, Olaszországot.</p> -<p>A tudósok elkérdezték, hogy a gróf mi táplálékkal élt? micsoda -vizen nőtt fel? micsoda betegségeken ment át? és így tovább.</p> -<p>Végre is azt mondták:</p> -<p>– A két koponya nagyon egykorú. Mind a kettő vegyesen táplálkozó -embernek a koponyája. Nem lehet megválasztani.</p> -<p>És akkor került a két koponya hozzám. <span class= -"pagenum"><a name="Page_169" id="Page_169">-169-</a></span></p> -<p>– Uram, – mondotta az agg hölgy. A világ minden tudósa tudatlan, -ha ezt a két koponyát meg nem tudja különböztetni. Az egyik egy -szent emberé volt, értse meg: egy szent emberé, egy felsőrendü -léleké, egy angyalé. A másik egy gazemberé volt, egy gyilkosé, egy -hóhér kezére jutott emberi fenevadé. Az egyik bölcs volt; a másik -írást nem ismerő, buta. És az én Miklósom főrendü nemes volt, a -másik pedig állat. Hát hogy ezt meg ne lehessen különböztetni!… -Hiszen csak gondolja el, hogy egy Deák Ferenc és egy bihari oláh -között nagyobb az értelmi különbség, mint az ürge és elefánt -értelme között. Hát hogy egy ürge fejét ne lehessen megválasztani -az elefántétól! – hiszen ez együgyü beszéd!</p> -<p>Persze én is az arcképet tudakoltam először, noha sokat nem -bíztam abban se. Hát arckép nincs, de a hölgy azt mondja, hogy -minden vonására emlékszik, csak be kell hunynia a szemét.</p> -<p>– Hát kezdjük a homloknál. Méltóztassék elmondani apróra, hogy -micsoda mélyedések és domborodások voltak a vőlegény homlokán. -Mekkora terjedelmüek voltak azok?</p> -<p>De hiába hunyogatta ő a szemét, csak arra emlékezett, hogy a -vőlegény jobboldalt elválasztott hajat viselt és hogy szép pici -fekete bajusza volt; továbbá, hogy mindig mosolygott és hunyorgott, -mikor beszélt és hogy a szavajárása ez volt: <i>Csodálatos!</i></p> -<p>– Méltóságos grófnő, – feleltem sajnálkozva, – mindezek a -tulajdonságok olyanok, mint a víz tükrén a kék szín. Ha eltünik a -víz, marad a sár, meg a kő.</p> -<p>Ezt ő is megértette. De nagyon kért, letérdelve <span class= -"pagenum"><a name="Page_170" id="Page_170">-170-</a></span> kért, -hogy szedjem össze minden tudományomat, és vessek véget a -gyötrelmeinek.</p> -<p>Hát barátom itt a két koponya: különböztesd meg. Különbség van -valamelyes a kettő között, de ki tudná megmondani, hogy a leporlott -bőr, hús, haj, és egyéb külsőségek milyenek voltak?</p> -<p>– Mondd neki, hogy temesse el a csontokat együvé.</p> -<p>– Mindenki azt mondja neki, de ő szegény éppen attól irtózik, -hogy a vőlegénye egy haramiával fog együtt porladozni.</p> -<p>… E pillanatban belép az orvos szolgája, és jelenti, hogy a -grófhölgy várakozik.</p> -<p>Az orvos fölugrott és bekisért egy feketeruhás agg hölgyet, az -én ötvösbolti ismerősömet.</p> -<p>Ugyanazon fekete ruhában volt, csak éppen a pincsijét hagyta el, -bizonyosan a hintóban.</p> -<p>Félrevonultam az ablakhoz, hogy zavartalanul beszélhessenek.</p> -<p>– Megvan? – kérdezte a hölgy aggódva.</p> -<p>– Meg, – felelte határozottan az orvos.</p> -<p>A nő arca megélénkült.</p> -<p>– Tehát melyik az?</p> -<p>Az orvos határozott mozdulattal vette fel az egyik koponyát és -átnyujtotta.</p> -<p>– Ez.</p> -<p>Az agg hölgy remegő kézzel vette át. Könnyben áradozó szemmel -nézett reá, s megcsókolta a koponya homlokát.</p> -<p>– Oh Miklós! Miklós! Hogy így kerültél vissza hozzám! -<span class="pagenum"><a name="Page_171" id= -"Page_171">-171-</a></span></p> -<p>És percekig némán, nedves szemmel nézett reá, csak a feje -rezgett.</p> -<p>A koponya némán nézte vissza.</p> -<p>A teremben ünnepies csend volt ezalatt.</p> -<p>Aztán a hölgy az orvoshoz fordult:</p> -<p>– Tehát bizonyos? – kérdezte érzéstől fulladozó hangon. -Teljességgel bizonyos? Miről ismerte meg? Tudtam, hogy meg lehet -különböztetni! De az orvosok oly vakok! Tehát hogyan találta meg a -különbséget?</p> -<p>– Azt majd írásban fogom kifejteni, méltóságos grófnő. Az kérem -tudományos kifejtés tárgya. Lehet, hogy az orvosi egyesületben is -felolvasom. Mert ez érdekes valami…</p> -<p>– Hogyne! Magam is elmegyek arra. Tehát teljességgel -bizonyos?</p> -<p>– Megbizonyítom méltóságos grófnő kétségbevonhatatlanul. S addig -is becsületszavammal biztosítom.</p> -<p>– Hálás leszek, örökre hálás szolgája leszek önnek, – rebegte a -nő.</p> -<p>És a koponyát a szivére szorítva könnytől áradozó szemmel -távozott.</p> -<p>Én csak bámultam a barátomat.</p> -<p>– Te most hazudtál!</p> -<p>Mosolyogva vont vállat:</p> -<p>– Orvos vagyok. Mesterségem nem az igazmondás, hanem a -gyógyítás.</p> -<p>– De micsoda bizonyítékokat irsz össze?</p> -<p>– Semmit. A hölgy hazamegy. Boldog szomorúsággal siratgatja a -halottját. Eszébe se jut az én tudományos fejtegetésem.</p> -<p>– De ha mégis… <span class="pagenum"><a name="Page_172" id= -"Page_172">-172-</a></span></p> -<p>– Nem hiszem. Ha mégis megtörténne, ha időmúltával eszébe jutna, -hogy az írást kérje, húzom, halasztom. Azt irom, hogy a -jegyzeteimet szétszórta a szolgám. Sok a dolgom stb. De azt hiszem, -el fogja felejteni, mert nem kételkedik többé.</p> -<p>– Dehát nem bántja a lelkedet az a gondolat, hogy…</p> -<p>Az orvos vállintott:</p> -<p>– Hogy bántaná? Nekem a gyógyítás a kötelességem. Főzettel -gyógyítok-e vagy kenőcscsel? pilulával-e vagy hazugsággal? abban a -világnak semmi köze. A fő az, hogy a beteg meggyógyuljon.</p> -<p>Elgondolkozva távoztam tőle. Mi hát az ember: ha a csontja nem -ő; ha a húsa por; ha a főherceg vére azonegy piros nedv a -szobaseprőével.</p> -<p>Hát mi akkor az ember?</p> -<p>Bőr?</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_173" id= -"Page_173">-173-</a></span></p> -<h2>Erdei történet.</h2> -<p>A falu negyvennyolcas volt; a gróf hatvanhetes. A gróf képviselő -akart lenni. Az erdésze volt az egyik kortese. A falu egyrésze nem -hajolt.</p> -<p>– Megálljatok kutyák! – mondotta öklöt rázva az erdész, – jöttök -majd ti is céduláért!</p> -<p>A cédula azt jelentette, hogy akinek az erdész cédulát nem ad, -nem szedhet az erdőn gallyat.</p> -<p class="center">*</p> -<p>Luca napján megszigorodott a hideg. A következő napokon még -keményebben fagyott. Kályha mellé húzódott még a kutya is.</p> -<p>Tomboréknak nem volt cédulájok.</p> -<p>Az asszony napok óta nógatta az embert:</p> -<p>– Erigy be az erdészhez: kérleld meg!</p> -<p>Az ember már akkor maga is megcsüggedt. Szegény ember. Három -hold szőlő minden vagyona. (A falu nagyrésze három-négyholdas -szőlősgazda.) Mindenszentek óta csak venyigével s holmi esett fával -tüzeltek. A szőlőben Tombor egy elvénült szilvafát is kivágott, s -haza hordta a hátán a fiával, a tizenötéves Imrével. <span class= -"pagenum"><a name="Page_174" id="Page_174">-174-</a></span></p> -<p>De apránkint a szilvafa is elfogyott.</p> -<p>Tombor talán meg is alázkodott volna, de már akkor innen is, -onnan is hallatszott a beszéd, hogy az erdész nem ád cédulát a -<i>nyakasoknak</i>.</p> -<p>– Eladom az egyik diófát, az útra terjeszkedőt, – felelte az -ember. – Azt úgyis verik, lopják. Az asztalos ad érte öt forintot -is. Azon aztán veszünk tüzelőfát bőven.</p> -<p>Az asztalos meg is nézte a fát, de csak két forintot ígért -érte.</p> -<p>Egyik napról a másikra húzódott az alku, s közben a hideg egyre -keményedett.</p> -<p>Az asszony sírva főzögetett egy-egy kis levest, egynéhány szál -forgácsnál. Végre is azt mondta a fiának:</p> -<p>– Még karácsonkor se legyen meleg szobánk? Eredj ki, édes fiam, -az erdőre. Ilyenkor úgy se jár ott senki. Ha éppen látsz valakit, -szaladj.</p> -<p>A család becsületes volt, dehát az erdei gally úgyis értéktelen -a grófnak.</p> -<p>Imre a dereka köré csavart egy kötelet, s kiment délután az -erdőre.</p> -<p>A szántóföldet araszos hó födte. A hóból itt-ott kiálló -bogáncson prémként fehérlett a zuzmara. A földeken túl aztán -látszott már az erdő. Az is zuzmarás, – fehér erdő.</p> -<p>Imre fázott. Orrát, fülét pirosra csípte a fagy. A lába is -fázott. A derekát is érdeklette a hideg.</p> -<p>– Valahol ki van csúszva az ingem, – gondolta Imre.</p> -<p>S meg is igazította volna, de akkor föl kellett volna gombolnia -a bekecset, ki kellett volna bontania <span class= -"pagenum"><a name="Page_175" id="Page_175">-175-</a></span> a -kötelet, s hidegben nem szívesen bontakozik az ember.</p> -<p>Hát csak ment tovább a süppedő hóban. A dereka -meg-megborzongott. Szemét a hideg könnyezésre csípte.</p> -<p>Ösztövér barna gyerek volt különben, kis állu és hosszu orru; -korához képest fejletlen. A lábán bő csizma volt. A fején kopott -vásári báránybőr-süveg. A kezét a bekecse zsebébe sülyesztve -roptatott a hóban.</p> -<p>Az erdőszélen megállt és hallgatódzott.</p> -<p>Semmi nesz. Csak néhány fürge cinke cincogása, halk -elröppenése.</p> -<p>Az erdő elején nincsen hullott gally. Beljebb kell hatolni. Ha -éppen találkozik is a kerülővel, azt mondja, hogy madarászni jött. -Erre a kerülő azt kérdi, hogy: hol a lépes vessző? Felelni fogja: -Azt gondoltam, hogy ilyen hidegben kézzel is lehet.</p> -<p>Mégis aggodalommal lépegetett beljebb. A hó halkan roppogott a -lába alatt. Megállt olykor és körülnézett a mozdulatlan, havas -erdőben.</p> -<p>A fák alatt már itt-ott mutatkozott egy-egy kis töredék, de csak -vékonyka gallyak. Beljebb! Beljebb! Szedni fog olyan egy háti -terhet, hogy három napra is meleg lesz tőle a szoba!</p> -<p>S képzeletében látta a kis rozsdás bádogkályhát, hogyan -pirosodik majd az oldala, míg benne ropogva, pattogva ég a tűz. -Meleg lesz a szobában, áldott bőségü meleg! Körülülik a kályhát. Az -apja odatelepedik a kályha elé, s időnkint egy-egy borsónyi -parazsat illeszt a pipájára. <span class="pagenum"><a name= -"Page_176" id="Page_176">-176-</a></span></p> -<p>Haladt beljebb. Minden huszadik lépésnél megállt, s -hallgatódzott.</p> -<p>Talán félórát is ment már, mikor a fák közt egy fekete folt -ötlött a szemébe.</p> -<p>Megszeppenve állt meg.</p> -<p>A folt mozgott…</p> -<p>Nem medve, valami asszonyféle…</p> -<p>Megkönnyebbülten lélegzett.</p> -<p>Mégis leselkedve nézett reá: vajjon kicsoda? Ha a pecsovicsok -közül való, nem fogja-e kilocsogni, hogy a Tombor-fiu is rakodott -az erdőn?</p> -<p>Aggodalmasan mérsékelte a lépései neszét, s fától fáig ovakodva -közelített feléje.</p> -<p>A nő hajladozott. Gallyat szedett. Egyszer fölegyenesedett s -hallgatódzott. Körül is pislantott.</p> -<p>Imre akkor megismerte:</p> -<p>– Nini, hiszen ez Évi, Buray Évi!</p> -<p>S megvidámultan indult a leányhoz.</p> -<p>Buray Éva vele járt iskolába. Hamar-növésü szőke leány. Az -iskolában éppen azért mindig összehúzott lábbal állt fel, -valahányszor felelnie kellett. Szégyelte, hogy a kicsinyek közt ő a -legnagyobb. Talán a szeme is azért volt mindig olyan szemérmes. De -most már hogy elhagyták az iskolát, egyenesebben járt, s a nyakát -se húzta a válla közé.</p> -<p>A leány megrettent, hogy a hó-ropogását meghallotta. Ijedten -nézett Imrére.</p> -<p>– Ni! Te vagy?</p> -<p>– Én, – felelte vidáman Imre.</p> -<p>S benyult a bekecse alá. Elővonta a kötelet.</p> -<p>Valami nagy barátságban nem voltak, – csak mint az iskolások -között szokott lenni, akik nem egymás <span class= -"pagenum"><a name="Page_177" id="Page_177">-177-</a></span> -közelében ülnek, nem is egyfelé laknak. De ellenségesek se voltak. -Éva gyakorta adott tentát egyiknek-másiknak. Imrének is. A tentát -maga főzte a leány földi bodzának a bogyójából, meg gubacsból. -Szívesen adott egy-egy öntetet annak, aki szépen kérte. „Szépen -kérd, akkor adok!“ Egyszer Imre pajkosságból meglökte a kezét, -mikor írt. A szép irkalapot ki kellett tépni. Akkor a leány -haragudott. Imre se mert neki szólni.</p> -<p>Valami két hétig is haragban voltak már. Éva egy délután sült -tököt vitt a kötényében az iskolába. Csak öten voltak még akkor -ott: négy fiu és ő.</p> -<p>Éva a padra tette a tököt, – omlósra sült tojás sárgája színü -csemegét, – s vékony szeletet vágott belőle. Fölvett egy szeletet -az ujjával, piros nyelvét kissé kinyujtotta, s úgy tette rá a -szeletet, mint nyalánk úri lányok az ananászt.</p> -<p>Egy kisfiu megkívánta s kinyujtotta a kezét.</p> -<p>– Adj.</p> -<p>– Kérj szépen!</p> -<p>– Szépen kérlek, adj.</p> -<p>– Szebben.</p> -<p>– Kedves Éva, szépen kérlek…</p> -<p>Éva adott neki.</p> -<p>– Adok nektek is, – mondotta a többinek.</p> -<p>S mindegyiknek vágott.</p> -<p>Imre a közelökben állt, a falhoz támaszkodva, s nézte őket.</p> -<p>A leány őt nem kinálta meg. Rá se pillantott.</p> -<p>Óra-közben Imre odavitte hozzá a kalamárisát, és esdeklő szemmel -szólott:</p> -<p>– Kedves Évi… egy csöppenetes csöppet… <span class= -"pagenum"><a name="Page_178" id="Page_178">-178-</a></span></p> -<p>Éva ránézett. A fiu arcát gyönge pír színezte át. Ő is -elpirosodott kissé a <i>kedves</i> szóra. Aztán fogta az üvegét és -bővecskén töltött.</p> -<p>Ez a jelenet úgy egymáshoz melegítette őket, hogy attól fogva -folyton kedveskedtek egymásnak. Imre faragta mindig az Évi -ceruzáját, Imre lépett közbe, ha a leányok Évával patvarkodtak. S -ha a pör a tanító elé föllebbeződött, Imre mindig Éva mellett -tanuskodott. Viszont Éva meg-megosztotta az almáját, aszalt -szilváját Imrével. Egyszer Imre a tentával színig telt üvegkéjébe -dugót szorított, s a tenta a szeme közé fröcskendezett. -Valamennyien röhögték. Csak Éva ijedt meg. Hozzásietett és a -kötényével törülgette le a tentát az Imre arcáról, aztán meg a -zsebkendőjét nyálazgatta meg és úgy tisztította le a tenta-szennyet -róla.</p> -<p>Akkor az iskolások sugdosódni kezdtek. Egy fiu gúnyosan ki is -kiáltotta, amit sugdostak:</p> -<p>– Éva az Imre szeretője!</p> -<p>A leány attól fogva nem mert Imrére nézni. Imre is kerülte. Nem -szóltak egymáshoz, csak ha magukban voltak. De akkor is csak egyik -az iskola egyik sarkán, másik az iskola másik sarkán.</p> -<p>Máskor csak titokban pillantottak egymásra.</p> -<p>Aztán a vasárnapi iskola is lemult róluk. Nem találkoztak, csak -olykor az utcán vagy a templomban.</p> -<p>Most az erdőn mind a ketten örömmel néztek egymásra.</p> -<p>– Te is gallyért jöttél? – kérdezte a leány.</p> -<p>– Ehe.</p> -<p>– Itt van bőven.</p> -<p>– Szedek is. Neked van cédulád?</p> -<p>– Nincs. <span class="pagenum"><a name="Page_179" id= -"Page_179">-179-</a></span></p> -<p>– Nekem sincs. Ha megfog a kerülő…</p> -<p>A leány legyintett:</p> -<p>– Ne félj attól. Én már két hete kijárok.</p> -<p>– És nem bántottak?</p> -<p>– Nem is láttam őket. Ha éppen erre jönne, hozzálapulok a fához. -Azér is vettem fel az anyám kendőjét.</p> -<p>S összevonta a vállát a kendőben. Elkékült kezébe -belelehelt.</p> -<p>– Ma cudar hideg van, – mondotta Imre.</p> -<p>Azzal ő is felvett egy ágat, s a térdén ketté törte.</p> -<p>Éva előtt már jó nyalábbal volt. A leány rátérdelt és összébb -szorította a kötelet.</p> -<p>– Nem mégy tán még? – kérdezte Imre.</p> -<p>– Megvárhatlak, – felelte a leány. – Úgy is meg akartam várni, -míg besötétedik.</p> -<p>Három óra elmúlt már, s a nap pirosítani kezdte a felhőket.</p> -<p>Szótlanul szedték a gallyat. Egyik fától a másikhoz mentek. Ahol -galyvég állt ki a hóból, megrúgták, hogy hosszú-e? A fák alatt -különben nem volt akkora hó, mint a tisztásokon.</p> -<p>És a leány a fiu gyüjtéséhez rakogatta már a gallyakat.</p> -<p>Akkor távoli kutyacsaholás hangzott az erdőben, a falu iránya -felől.</p> -<p>A két gyerek megrettent.</p> -<p>– Az erdész! – rebegte a leány.</p> -<p>– Fussunk!</p> -<p>Hátukra kapták a gallyat, és futásak eredtek be az erdő -mélyébe.</p> -<p>Futottak a süppedő hóban. Futottak lihegve. Futott <span class= -"pagenum"><a name="Page_180" id="Page_180">-180-</a></span> elől a -fiu, utána a leány. Futott mind a kettő kétrét görnyedten a teher -alatt.</p> -<p>A fiu egy pillanatra megállt. Intett a leánynak, s -hallgatódzott. A leány is.</p> -<p>A kutyaugatás már közelebb hallatszott.</p> -<p>Erre még ijedtebb futásnak eredtek. Ha a kutya eléri őket, a -nagy lepsifülü vadászkutya!!!</p> -<p>A leány futott elől, csakúgy lobogott a szoknyája. A fiu utána. -A leány eldobta a terhét, hogy jobban futhasson. A fiu is -eldobta.</p> -<p>S futottak lelkendezve az ó-erdő felé, amelyben tilos volt a -járás meg a gallyszedés. Mert a gróf ott szokott vadászni.</p> -<p>Talán félórát is futottak. A leány jobban bírta, vagyhogy az -ijedség hajtotta jobban. Közben a keresztül-kasul álló ágak -lekapták a fiu fejéről a sapkát. A fiu érezte, de rémületében nem -gondolt vele. A leánynak is leoldódott a kendője. Le is esett -volna, ha el nem kapja. Sárga haja fürtökben röpködött utána.</p> -<p>Végre megállt. Nekiroskadt egy cserfának s pirosra hevülten -lihegett.</p> -<p>A fiu is megállt. Az ő melle is zihált. A szíve szinte -hallhatóan dobogott.</p> -<p>– Csitt…</p> -<p>A kutyaugatás nem hallatszott többé.</p> -<p>Mind a ketten lihegtek a fáradtságtól. A fiu is -hozzátámaszkodott a fához, aztán ledőlt a hóba, úgy lihegett.</p> -<p>Igy hallgatództak kókadozó fejjel, olykor egymásra -pillantva.</p> -<p>Aztán a leány hátra simította a haját, és felkötötte -<span class="pagenum"><a name="Page_181" id= -"Page_181">-181-</a></span> a kendőjét; átkeresztezte a mellén és -csomóba kötötte hátul.</p> -<p>– Jaj, ha megfogtak volna, – lihegte mikor szóhoz juthatott.</p> -<p>– Lett volna nemulass! – felelte a fiu. Még talán be is zártak -volna bennünket.</p> -<p>Újra hallgatództak. Semmi nesz.</p> -<p>Egy harkály kopogott valahol a vén fán.</p> -<p>– Talán csak nem jön erre? – mondotta a fiu aggodalmasan.</p> -<p>– Meghalljuk, ha a kutya ugat, – felelte a leány.</p> -<p>– Futunk tovább, akár a világ végéig!</p> -<p>– Jaj én már nem birom! Nyilallik a két oldalam!</p> -<p>– Iszen csak kerüljön elém valahol az a kutya! Még ma -agyonsujtom egy kővel!</p> -<p>– Jaj, talán megszabadít a jó Isten!</p> -<p>S beszéd közben el-elhallgattak, a távolba füleltek.</p> -<p>A korai téli est homályzott már a fák közt. Az ég valamennyire -kitisztult. A nyugati felhők szélét haragos piros fény -szegélyezte.</p> -<p>– Szél lesz, – mondotta a fiu.</p> -<p>– Sötétedik Imre, – szólt a lány, – hogy találjuk meg a -fánkat?</p> -<p>– Későn kerülünk ma haza.</p> -<p>Nem mertek még indulni. A leány is leült a fa tövében. S -aggodalmas arccal hallgattak.</p> -<p>S néztek egymás arcára, percekig.</p> -<p>– Milyen szép a szemed, – szólalt meg egyszer a fiu. -<span class="pagenum"><a name="Page_182" id= -"Page_182">-182-</a></span></p> -<p>De ezt olyan hangon mondta, mintha azt mondta volna: Cserfa -alatt ülünk. Vagy azt mondta volna: Holnap szombat lesz.</p> -<p>Semmi célja nem volt a szavának. Semmi gondolat nem állott a -szava mögött. Csak ahogy a leány hallgatva bámult a szemébe, el -volt nyilva a szeme. S nagy világoskék szeme volt a leánynak, -ártatlan és bánatos. És a napnyugvás felé volt fordulva.</p> -<p>A fiu szavára mégis elmosolyodott. Örült a szónak. Asszonyok -sokszor modták már, hogy szép a szeme, de fiu még soha.</p> -<p>És szeretettel nézett a fiura.</p> -<p>– Neked is szép a szemed, – mondotta. Én sokszor néztem a -szemedet, mikor még iskolások voltunk. Emlékszel-e rá: egyszer -haragudtunk is.</p> -<p>– Én nem. Te haragudtál.</p> -<p>– Nem, én szívemből nem…</p> -<p>– Hát csak úgy?</p> -<p>– Csak.</p> -<p>– De talán már mehetnénk. A süvegemet is meg kell keresnem.</p> -<p>Fölkeltek és a saját nyomaikon indultak vissza.</p> -<p>Itt-ott vadnyomok is voltak láthatók.</p> -<p>A fiu egy helyen megállt.</p> -<p>– Nézd már Évi: szarvasnyom!</p> -<p>– Én láttam a szarvast is, – felelte a leány.</p> -<p>– Igazán?</p> -<p>– A minap láttam. Ahogy a fát szedtem, bokorzörgést hallok. Arra -nézek, hát egy öreg szarvas… Az erdő királya… Volt akkora mint… -Szép két ágas-bogas szarva volt. Akkora mint a két karom, de még -nagyobb is. <span class="pagenum"><a name="Page_183" id= -"Page_183">-183-</a></span></p> -<p>– Őzet már én is láttam.</p> -<p>– Aztán ahogy fölegyenesedtem, hát megijedt. Hátra vetette a -szarvát, és riccs-reccs eliramodott a fák közt.</p> -<p>– Szerettem volna látni, – mondotta a fiu.</p> -<p>A fejére tette a kezét s a fák homályába nézett.</p> -<p>– Csitt…</p> -<p>Suhogás támadt az erdőn. Egyre növekvőn közeledett, mint mikor -éjjel nyári zápor fut át a falun.</p> -<p>– Ihol a szél, – mondotta a fiu.</p> -<p>Abban a pillanatban megmozdult a fejük fölött is a fák koronája. -Sűrű havazásként hullott a zuzmara a fejükre.</p> -<p>– Ugy-e mondtam! – kiáltotta a fiu a fejét megrázva.</p> -<p>A leány is az arcára vonta a melegkendőt. Fázósan -összeborzadt.</p> -<p>A lábnyomok útja egyre nehezebben volt megtalálható. Az esti -sötétség is homályosabbá vált. A szél ropogva rázta a fákat, s -fagyosan suhant a nyakuk közé. A havat is fujta ide-oda, mintha -láthatatlan szellemek söpörnék az erdőt.</p> -<p>Már csak gondolomra mentek. Nem beszéltek többé. Mind a ketten -behúzták a nyakukat. Egy-egy erős szélrohamnál megálltak. A szél -oldalt kapdosta Évának a kötényét, mintha le akarná szakítani. -Minduntalan havat csapott az arcukba.</p> -<p>– Istenem! – sírta magában a leány, – hogyan jutok haza?</p> -<p>– Ne maradozz el! – kiáltott a fiu.</p> -<p>S kis gyűrött piros zsebkendőjét elővonta. Próbálta, -<span class="pagenum"><a name="Page_184" id= -"Page_184">-184-</a></span> hogy bekötheti-e vele a fejét? De kicsi -volt a kendő, hát csak visszadugta a zsebébe.</p> -<p>A sötétség gyorsan terjedezett. Már gondot okozott az is, hogy a -fákat kikerüljék. Az ó-erdőből csak ki bírtak irányozódni, de a -cseplesz sűrűjében minduntalan fákba ütköztek. A szemüket behunyva -kellett menniök. Az ágak lépten-nyomon az arcukba csapódtak. Imre -maga elé tartotta a kezét; Éva szüntelenül húzkodta a kendőt az -arcára. A szoknyája is recsegve hasadozott. A lábuk -botladozott.</p> -<p>És a szél már harsogva tördelte az erdőt.</p> -<p>Imre valami hirtelen-lejtőbe lódult bele.</p> -<p>Megdöbbenve állt meg. Amikor futottak, nem értek akkora -lejtőt.</p> -<p>– Eltévedtünk!</p> -<p>A leány reszketett.</p> -<p>– Emerre kell tartanunk, – rebegte, – hidd el, Imre, hogy erre. -A szél terelt el bennünket az irányból.</p> -<p>S mentek arra, amerre a leány gondolta. De ott is ismeretlennek -rémlett a tájék. Erdőben a fák oly egyformák! kivált, ha sötét is -van.</p> -<p>De csak mentek fáradhatatlanul. Egy-egy szélrohamnál hátat -fordítottak a szélnek, aztán újra tovább láboltak a hóban.</p> -<p>Talán egy órát is mentek már. Arra nem is gondoltak többé, hogy -a sapkát meg a fájokat megtalálják.</p> -<p>Csak haza bírjanak jutni!</p> -<p>Imre még mélyebb lejtőbe lódult. Az éppen jó volt, mert -szélroham érte őket. A mélyben elsuhogott a fejök felett.</p> -<p>– Pihenjünk, Imre, – mondotta a leány, – már nem bírom. -<span class="pagenum"><a name="Page_185" id= -"Page_185">-185-</a></span></p> -<p>– Várj, talán valami száraz helyet találunk, – felelte a -fiu.</p> -<p>S kikepesztettek a tulsó emelkedőre. Lassabban mentek -tovább.</p> -<p>Vékony fák helyett öregek közé jutottak. Fekete óriásokként -álltak a fák a szürke esti homályban, s mintha a karjukkal -integettek volna…</p> -<p>– Megint az ó-erdőben vagyunk, – szólt megdöbbenve a fiu.</p> -<p>Egy nagy fa mellé állott. A szél megtört ott a fa derekán. A -leány leült és szepegett.</p> -<p>– Sohse ríjj, – vigasztalta a fiu. Addig megyünk, míg ki nem -találunk.</p> -<p>– Sohse találunk ki!</p> -<p>– Aj, dehogynem. A szél majd csak eláll. Aztán éjfél felé feljön -a hold is.</p> -<p>– Megvernek otthon…</p> -<p>– Engem meg a süvegemért vernek meg. Dehát majd megmondjuk, -hogy… Viszünk haza egy-egy nagy faágat. A szél tört eleget. Még az -is meglehet, hogy a sapkámat megtaláljuk, meg a terhünket is…</p> -<p>Pihentek kevéssé, aztán újra elindultak a szürke sötétségben. -Kifelé iparkodtak az ó-erdőből. De merre van „kifelé?“</p> -<p>Már nem fáztak annyira. Sőt meleget éreztek kezükben, lábukban. -Imrének a füle olyan meleg volt, mintha forrázták volna.</p> -<p>De a szél csak nem akart csillapodni.</p> -<p>Egy erős fuvat csaknem elbuktatta őket. Alig bírtak -elvánszorogni egy öreg fáig, amelynek erős alsó ágai óriás fekete -kígyókként nyultak bele a homályba. <span class="pagenum"><a name= -"Page_186" id="Page_186">-186-</a></span></p> -<p>– Nem lehet tovább!</p> -<p>A fiu megkereste a fa enyhe oldalát. Hó is alig volt ott. -Leült.</p> -<p>– Ülj ide, – szólott, – itt nem ér a szél.</p> -<p>A leány melléje kuporodott.</p> -<p>– Most már mindegy, – mondotta vigasztalón a fiu, – meg kell -várnunk a holdat. Bolondság is volna tovább botorkálnunk.</p> -<p>Szorosan összebujtak. A leány megoldta hátul a kendőjét, s -rátakarta a fiu fejére is.</p> -<p>– Hogy ne fázz, – mondotta.</p> -<p>S a kendő végét átvette a fiu mellén.</p> -<p>– Ugy-e, jó így?</p> -<p>– Jó, – felelte hálásan a fiu. Irtómód fázott már a fejem.</p> -<p>Összeguborodtak a vékony pamutkendő alatt. A fejöket -összetartották, hogy ne fázzanak.</p> -<p>– Csak volna gyufám, – mondotta a fiu, – tüzet raknék itt a -faoldalában.</p> -<p>– A szoknyám is lehasadt, – felelte aggodalmasan a leány.</p> -<p>A fiu egy marok havat vett fel a két lába közül. Elgémberedett -kezével alig bírta összemarkolni, s a szájába tenni.</p> -<p>– Kutyául szomjas vagyok.</p> -<p>– Én is, – mondta szomorúan a leány.</p> -<p>S ették a havat.</p> -<p>– No nem lesz ez mindig így, – szólalt meg idő multán a fiu, – -én ugyan nem töltök több telet itthon.</p> -<p>– Hát?</p> -<p>– Fölmegyek Pestre.</p> -<p>– Csak nem? <span class="pagenum"><a name="Page_187" id= -"Page_187">-187-</a></span></p> -<p>– De. A varga inasa beszélte, hogy Pesten milyen könnyü az élet. -Az ő bátyja semmi mesterséget nem tanult, mégis gyöngyen él.</p> -<p>– Hogyhogy?</p> -<p>– Hát ujságot árul az utcán. Ahány ujságot elad, annyi fillér az -övé. Száz ujságot is elad egy nap, de néha kétszázat is.</p> -<p>– Igaz az?</p> -<p>– Megesküdött szentucscséval, hogy igaz. Én, ha felmegyek, még -több ujságot is eladok. Mer aszongya a Jani, hogy akinek jó torka -van, meg jó lába, annak szolgál a szerencse. Nekem hát van! Az lesz -az élet, Éva! Mindennap zsemlyét eszek! Majd meglátod, ha -karácsonyonkint hazajövök… Rám se ösmersz.</p> -<p>Szélroham búgott el fölöttük. Egymáshoz szorultan hallgattak. A -fiu behúzta a nyakát.</p> -<p>Aztán a leány szólalt meg:</p> -<p>– Hozz nekem valamit.</p> -<p>– Hozok, amit akarsz.</p> -<p>– Egy kékbársony pántlikát szeretnék, keskenyet, amilyen a -jegyző úr lányának van. Azt mondják, nem drága…</p> -<p>– Mindegy, ha drága is. Megveszem én neked.</p> -<p>Aztán ha kiszolgáltam a katonaságot, mondok neked valamit Éva: -elviszlek magammal. El én. Elveszlek feleségül.</p> -<p>– Oh, hazudsz!</p> -<p>– De Isten szent uccse nem hazudok.</p> -<p>– Osztán elviszel Pestre?</p> -<p>– El. Te is árulsz ujságot. Ketten keresünk. Kávét fogunk enni -minden reggel. <span class="pagenum"><a name="Page_188" id= -"Page_188">-188-</a></span></p> -<p>– De te… hát te… iszen te engem sohse szerettél…</p> -<p>– Nem? Hát nem emlékszel?… Igaz, hogy régen volt… Mikor iskolába -jártunk…</p> -<p>A leány még szorosabban simult a fiuhoz. A sötétségben szinte -fénylett a szeme. Arcát a fiu arcához szoritotta. A nyakát -félkarral átölelte.</p> -<p>– Te, Imre… – gügyögte boldogan.</p> -<p>A szél elcsillapodott, csak sóhajtásként járt még a fák között. -A két gyermek fázása elmult. Valami kellemes zsibbadtság állta el a -testüket.</p> -<p>– Te, Imre, – mondta lágy hangon a leány, – osztán hogyan fogunk -esküdni?</p> -<p>– Hogyan? Úgy, mint az urak. Énnekem olyan szép fekete ruhám -lesz… Uras. Olyan mint a grófé. Azt mondja a Jani, hogy van ott egy -piac, ahol olcsón lehet venni mindent. Zsibárusoktól. De csakolyan -az, mint a vadonatúj.</p> -<p>– És nekem is veszel?</p> -<p>– Hogyne.</p> -<p>– Fehér ruhát?</p> -<p>– A legfehérebbet.</p> -<p>– És hosszu fátyolt?</p> -<p>– Amilyet választasz. Pénzem lesz annyi, hogy… Elviszem a -bádogiskátulyámat, amibe kendermagot tartok. Teli lesz az -pénzzel.</p> -<p>– Istenem… Te, láttad-e, mikor a postamester lánya esküdött? -Selyemruha volt rajta, még a cipője is selyem volt. De azt nem -kívánom tőled… Mert az drága.</p> -<p>– Drága? Akinek pénze van, annak semmise drága. Veszek én neked, -Éva, selyemcipőt is, meg selyemkeztyűt <span class= -"pagenum"><a name="Page_189" id="Page_189">-189-</a></span> is. Úgy -jársz, mint a legfajinabb úriasszonyok. Aztán tartunk otthon -mindenféle madarat. A rigómat is elviszem, meg a csízemet. Cinegét -is fogok egypárt addig. Lesz egy szép úri szobánk, csupa -köllemetesség. Padlós szoba ám, nem olyan földes, mint falun van. -Oszt esténkint összeülünk a kályha mellett. Danolunk. Ott szénnel -fűtenek, azt mondja a Jani.</p> -<p>– Istenem, de szépeket beszélsz…</p> -<p>Megcsókolta a fiu arcát kétszer. A fiu egy perc múlva -visszacsókolta. S kisideig hallgattak.</p> -<p>– De nem ellenzik-e majd? – szólalt meg azután a leány.</p> -<p>– Miért? – felelte álmosan a fiu. – Ki ellenezné?</p> -<p>– Anyád.</p> -<p>A fiu vállat vont:</p> -<p>– Anyám? Mért ellenezné? Te jó leány vagy.</p> -<p>– De szegény vagyok.</p> -<p>– Ha a feleségem leszel, nem leszel szegény. Lesz meleg -kályhánk. Sütünk rajta almát.</p> -<p>– Az ablakra csipkekárpitot veszünk.</p> -<p>– A falra képet akasztunk. Mátyás királyt, Szent Imrét, meg egy -csataképet. Láttál te már csataképet? Én már láttam egyet, mikor -búcsún voltam keresztapáméknál.</p> -<p>És ásított.</p> -<p>Ismét hallgattak.</p> -<p>A leány bágyadtan rebegte:</p> -<p>– Ne végy selyemruhát… mégis drága. Pedig milyen szép! Csak -egyszer szeretnék fehér selyembe <span class="pagenum"><a name= -"Page_190" id="Page_190">-190-</a></span> lenni, csak egyszer… -Nekem még bőrcipőm se volt soha.</p> -<p>És ismét hallgattak.</p> -<p>– Haj de álmos vagyok, – szólt a fiu, a szemepilláját emelgetve. -– Keljünk fel tán, és… Azt mondják, nem jó elaludni…</p> -<p>– Én is hallottam, – felelte bágyadtan a leány.</p> -<p>– Megfagy az ember.</p> -<p>De azért ülve maradtak. Időnkint egyik is, másik is rebegett -valamit. De már csak a maga gondolatát mondta mindegyik.</p> -<p>– A királyhoz is bemegyek, – rebegte a fiu. – Látni fogom a -koronát… a fején…</p> -<p>Egy percnyi csend…</p> -<p>– Az oltár csupa égő gyertya… – gügyögi a leány.</p> -<p>Percekig tartó csend.</p> -<p>– A korona igazi aranyból van… – mondja a fiu.</p> -<p>És akkor megmozdította a kezét, mintha köteléket érezne rajta. -Bágyadtan rebegte:</p> -<p>– Te… Éva… el ne aludj…</p> -<p>– Nem. Hallod… Muzsikálnak… Valahol messze… Csupa vékony -hegedü…</p> -<p>A fiu lecsüggesztette álomtól nehezült fejét.</p> -<p>– A király koronája milyen fényes… – motyogta behunyt -szemmel.</p> -<p>A leánynak már alig mozgott az ajka.</p> -<p>– Hallod, milyen szépen… szépen… muzsikálnak…</p> -<p>S feje a fiunak a vállára hajlott…</p> -<p class="center">*</p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_191" id= -"Page_191">-191-</a></span></p> -<p>A kelő napfény úgy találta őket, egymáshoz símultan, fejöket -összehajtottan.</p> -<p>A havas erdő mélyéből lassan legelészve lépegetett arra egy -szarvas.</p> -<p>Sokágu koronáján apró gyémántokként csillogott a napfényben a -hó-por. Az orrával el-eltolta a havat a téli aszott fűről, -lehullott moháról, és legelgetett.</p> -<p>Amint a két gyermek közelébe ért, fölemelte méltóságos -fejét.</p> -<p>Mozdulatlanul ültek azok. A szeme mind a kettőnek be volt -hunyva. Lábukat, vállukat beszórta a lengedező szellő selyemként -fénylő fehér zuzmarával.</p> -<p>A szarvas rájok bámult.</p> -<p>Aztán nyugodtan legelt tovább.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_192" id= -"Page_192">-192-</a></span></p> -<p><span class="pagenum"><a name="Page_193" id="Page_193"><br /> --193-</a></span></p> -<h2>A dugóhuzó.</h2> -<p>Nyári regg egy vidéki városban. Egy terebélyes épület előtt sok -gatyás ember és tarka szoknya; kocsik és szénázó lovak. Egy -szürke-kalapos urat is pillantok meg a sokaságban. A fehér-szalagos -völgyes kalapot tíz éve ismerem.</p> -<p>– Mi van itt Bálintkám? Talán bizony katonasorozás?</p> -<p>– Dehogyis, – feleli Bálint, kövér kezével legyintve, – -törvényház ez.</p> -<p>– Csak nem rólad ítélkeznek tán?</p> -<p>– Nem hálistennek. Egy béresem van bajban.</p> -<p>– Gyujtogatás? Verekedés?</p> -<p>– Még annál is rosszabb.</p> -<p>– Ember-ölés?</p> -<p>– Az a teremtésit. Aligha meg nem ismerkedik a hóhérral.</p> -<p>A felhőkre pillantott, mert boruldozott az ég. Sötét felhők -gomolyogtak a város felett; morgott is már.</p> -<p>– Kellene az esső, nagyon kellene, – mondogatta Bálint.</p> -<p>Bementem vele a tárgyalásra. Ő egyelőre a tanuk <span class= -"pagenum"><a name="Page_194" id="Page_194">-194-</a></span> -szobájába tért. Én beültem egy üres padba, mingyárt az elsőbe. Azt -a falusiak nem merték megszállani.</p> -<p>Egy legényt vezettek be a szuronyos őrök, egy vastag-derekú -fiatal paraszt legényt. Gyolcsingben, gatyában. Olyat se láttam még -vádlottak padján.</p> -<p>Belépésekor meghullámzott a falusi sokaság s valami nyöszörgő -jajgatás hangzott az egyik padból. Egy öreg asszony jajgatott a -kezét csapkodva:</p> -<p>– Jahahaaaj, kegyelmezzenek, irgalmazzanak a fiamnak… nagyságos -főbíró uraim…</p> -<p>Az őrök kilökdösték a teremből.</p> -<p>Míg a bűniratokat olvasták, szétpillantottam a besereglett -falusi népen. Mind egyfaragásu komoly barna ember; üstökös hajuak -és szögletes orruak. A nők soványak, naptól pörköltek, de -selyemkendő virít sárgán, pirosan, kéken a fejükön. A leányok is -fakók, s még cifrább ruhásak; a hajukat régiesen a fejükre -ragasztva viselik, és emmiatt formátlanok. Csak a szemök csillog -okosan.</p> -<p>– Mi neved? – kérdezte az elnök.</p> -<p>A legény egyet köszörintett a torkán.</p> -<p>– Dobos Menyhárt, szolgálatjára.</p> -<p>Az arcán meg a szemén a fogság bágyasztó levegője meglátszott. A -haja neki is üstökös-borzas, mint a többi falusi embernek.</p> -<p>– Hány esztendős vagy?</p> -<p>– Huszonnégy, instálom.</p> -<p>– Az a vád reád, hogy megölted Nagy Máté kocsist. Bünösnek -érzed-e magadat?</p> -<p>A legény vállat vont:</p> -<p>– Nem tudom instálom… <span class="pagenum"><a name="Page_195" -id="Page_195">-195-</a></span></p> -<p>– Már hogyne tudnád. Magadnak ártasz, ha nem az igazat -mondod.</p> -<p>A legény a padlóra pislogott:</p> -<p>– Megmondom igazán. Némelyik órába hibáztatom a haragomat,… -másik órába… azt gondolom…, ha megint úgy kerülnék vele szembe, -megintsak al lenne a vége, hogy engem vasra vernének.</p> -<p>– Hát szándékosan ölted meg?</p> -<p>A legény emelgette a vállát, szemöldökét:</p> -<p>– Hát… nem csupa véletlenül…</p> -<p>– Mondd el hogyan történt?</p> -<p>– Úgy történt instálom, hogy… Kisasszony napján búcsú vót -nálunk. Aztán… ő is odajött az ivóba. Oszt mondok neki:</p> -<p>– Egy szavam vóna, vagy kettő, Máté bátyám.</p> -<p>– Hallom, aszongya.</p> -<p>– Hát mondok, kend nem idevalósi ember, csak átszegődött az -urasághó kocsisnak, hát kend nem tudhassa hogy mi nálunk a törvény? -Mert mondok minden házba más a szokás, minden faluba más a -törvény.</p> -<p>Rám böffen erre nagy vörös képpel, hogy aszongya:</p> -<p>– Énvelem ilyen fenhangon ne beszélj!</p> -<p>– Mondok hát kicsoda kend? Azér hogy öspörös kocsissa vót? -Láttam én mán nagyobb kokast is az urak szemetdombján.</p> -<p>Csak igy kezdődött ilyen csöndesen. De ő akkor mán fujt, -morgott. Oszt aszongya, hogy aszongya:</p> -<p>– Elhallgass, te dugóhúzó!</p> -<p>Erre aztán énbennem is lobbot vetett a harag:</p> -<p>– Ne mondja énnekem senki hogy dugóhúzó! Mert én katonaviselt -ember vagyok. <span class="pagenum"><a name="Page_196" id= -"Page_196">-196-</a></span></p> -<p>Aztán… elbántam vele.</p> -<p>– Erre kést kaptál rá.</p> -<p>A legény bólintott.</p> -<p>Az elnök fölvett egy fanyelü keskenyvasu kést.</p> -<p>– Ez volt az a kés?</p> -<p>– Az.</p> -<p>– A csizmádszárában vitted oda.</p> -<p>– Abban.</p> -<p>– Előre készültél a szóváltásra?</p> -<p>– Nem mondhatnám. Mert nem tudtam, hogy odajön.</p> -<p>– Ez a kés meg van köszörülve.</p> -<p>– Megköszörültem.</p> -<p>– Minek köszörülted meg?</p> -<p>A legény a padlóra pislogott:</p> -<p>– Dohányt aprítani.</p> -<p>– Hát azért vitted a korcsmába, hogy dohányt apríts?</p> -<p>– Nem. Csak éppen betoszintottam a csizmám szárába.</p> -<p>– Dehát minek taszitottad be?</p> -<p>– Az ember nem tudhassa, mikor kocsmába megy…</p> -<p>– És csak azért haragudtál meg rá, mert azt mondta: -dugóhúzó.</p> -<p>– Ne mondja nekem azt senki.</p> -<p>– Dehát mit jelent az?</p> -<p>– Hát… tetszik tudni, én szoktam szolgálni a kertbe, mikor az -uraságunkho vendég jön. Olyankor rámadják az esüst-pitykés ruhát, -oszt aznap belső szolga vagyok. <span class="pagenum"><a name= -"Page_197" id="Page_197">-197-</a></span></p> -<p>– Dehát olyan nagy sértés az, ha valakinek azt mondják: -dugóhúzó?</p> -<p>A legény nem felelt.</p> -<p>Az első tanu egy jámborképü szálas legény volt, szintén béres; -Menyhártnak barátja.</p> -<p>Az elnök figyelmeztette, hogy igazat mondjon, mert lehet hogy -meg kell esküdnie a szavára.</p> -<p>– Ugy mondom ahogy igaz, – kezdte a legény. Menyhárt már akkor -kezdett a kocsisra görbén nézni, mikor a kocsis az urho került. Ugy -mondom ahogy igaz. Mer hogy a kocsis magányos ember vót, ott adtak -neki enni az uraság konyháján. Ugy is vót a szegődsége. Oszt hogy -az Örzse megtetszett a kocsisnak, hát azon forgott az esze, hogy jó -lenne űneki. Még nekem is megemlítette, hogy aszongya: Ügyes kis -sarkon forgó jány ez az Örzse. Az Isten is nekem teremtette; mit -gondolsz? – Mondok: Menyhárt is éppen így beszél. – Aszongya: Nem -teszi őt a lány énelejbém.</p> -<p>– Csak a tárgynál maradjon, – szólott rá az elnök.</p> -<p>– Ugy mondom ahogy igaz, – felelte egyet nyelve a legény. -Egyszer hogy a kertben ástam, kihallatszott a konyhaablakon, hogy a -tekintetes asszony is hozzá-biztatja a leányt: – Nem is lenne -rossz, aszongya, ha a kocsisho hozzámennél, mer aszongya neked is -jobb, ha nem kerülsz ki a faluba, szolgálhatsz tovább nálunk. De a -tekintetes asszony semmitse tudott Menyhártról.</p> -<p>– Csak arról beszéljen barátom, hogy ebben az ügyben mit tud? -hogyan vesztek össze? hogyan ölte meg ez a legény a kocsist?</p> -<p>– Hát úgymondom ahogy igaz: az Örzse miatt <span class= -"pagenum"><a name="Page_198" id="Page_198">-198-</a></span> vót az -összeveszés. Mer a Menyhárt aszongya hogy: – Hogy a dühös kígyó -járja meg ezt a kocsist, mióta ez idejött, még az éccakai álmomat -is megrontotta. Ugy mondom ahogy igaz.</p> -<p>– Fenyegette-e előbb a kocsist?</p> -<p>– Nem hallottam.</p> -<p>– Hát azt mondta-e hogy meg fogja ölni?</p> -<p>– Azt nem mondta. Csak annyit mondott, hogy aszongya: -Meglássátok még törvény kezire kerülök emmiatt a dömhes miatt. Ugy -mondom…</p> -<p>– Mi az a dömhes?</p> -<p>– Hát hogy olyan nagyétkü ember vót, azér mondta úgy.</p> -<p>A védő ügyvéd, egy fiatal aranypápaszemes ember közbe-szólt:</p> -<p>– Engedelmet kérek, hogy kérdést intézzek a tanuhoz.</p> -<p>– Tessék.</p> -<p>– Ön azt mondja, hogy a meggyilkolt nagyobb ember volt -Menyhártnál.</p> -<p>– Nagyobb másfél fejjel.</p> -<p>– És erősebb is.</p> -<p>– Sokkal.</p> -<p>– Kérem ezt jegyzőkönyvbe venni.</p> -<p>A tanu aztán sok elnöki rendre-rándítás között elmondta, hogy a -kocsmában Menyhárt csak csöndesen mulatott. A kocsis később -érkezett. Csak annyit látott, hogy Menyhárt leült vele szemben az -asztalhoz. Aztán ő táncolni ment. Mikorra ismét rájok fordult a -figyelme, már akkor veszekedtek. A kocsis pofon ütötte Menyhártot. -<span class="pagenum"><a name="Page_199" id= -"Page_199">-199-</a></span></p> -<p>A védő ügyvéd ezt ismét feliratta. Az elnök magához szólította a -vádlottat:</p> -<p>– Hát miért nem mondtad, hogy pofon vágott?</p> -<p>Menyhárt röstelkedve felelt:</p> -<p>– Elfelejtettem.</p> -<p>– Elfelejtetted? Hogy lehet pofont elfelejteni?</p> -<p>Menyhárt vállat vont:</p> -<p>– Katona vótam én…</p> -<p>Következett egy őszes zömök ember, az uraság béresgazdája. Az is -azon kezdte, hogy a kocsis volt az oka mindennek. Mert ha az oda -nem szegődik, Menyhárt se került volna bele a szorosba. Dehát az -Isten úgy akarta…</p> -<p>– Milyen természetü ember ez a Menyhárt?</p> -<p>– Jó gyerek ez uram, – felelte az öreg a kalapja szegélyét -simogatva, – ámbátor ha megboszantják, hamar szembepöndörödik. De -attul nem került volna ilyen bajba.</p> -<p>– Maga ott ült az asztalnál mikor az a szóváltás történt. Mondja -el miképpen történt?</p> -<p>– Nem tudom én azt már tekintetes uram. Csak azt tudom, hogy -csöndes beszélgetéssel kezdődött. Ámbátor hamar élire fordult. Mer -aszongya a Menyhárt: Minden háznál más a szokás, minden faluba más -a törvény. Kend nem idevalósi, hát nem tudhassa. A kocsis mingyár -felgördült reá, hogy aszongya:</p> -<p>– Mit csiripelsz itt nekem?</p> -<p>– Értsük meg egymást, – mondotta erre Menyhárt, szölideden.</p> -<p>Még csodáltam is hogy ez a tűzkő-ember olyan szölideden -beszél.</p> -<p>– Értsük meg egymást, aszongya, minálunk az <span class= -"pagenum"><a name="Page_200" id="Page_200">-200-</a></span> a -törvény, hogy ha valamelyik leány le van foglalva, hát le van -foglalva; – ez a becsület!</p> -<p>A kocsis egyet horkan, oszt aszongya:</p> -<p>– Te tanítasz-e engöm böcsületre, te dugóhúzó?</p> -<p>Akkor én éppen elfordultam, mert követem a bagót piszkáltam ki a -pipámból. Mikorra a pipámat a számba vettem, mán akkor egymáson -fenteregtek. Még a boromat is kidöntötték.</p> -<p>– Hát a kocsist a pofon után azonnal késsel rohanta meg ez a -legény?</p> -<p>– Hát bizony…</p> -<p>– És a kocsisnál nem volt kés?</p> -<p>– Lehetett nála, de csak olyan bicskaféle. Mert avval szokott -enni.</p> -<p>– Hát nem védekezett a kocsis?</p> -<p>– Védekezett biz a. Mondom, hogy a boromat is kidöntötték. Mert -tetszik tudni, ahogy Menyhárt előrántotta a csizmaszárból a -disznóölő kést, hát a kocsis felkapott egy széket, oszt avval -ütötte le a boromat.</p> -<p>Az ügyész szólalt meg:</p> -<p>– Dehát kend hazudott az imént…</p> -<p>– Én?</p> -<p>– Azt mondta, hogy csak akkor nézett fel mikor már egymáson -hemperegtek. Most meg elmondja, hogy a kocsis széket ragadott.</p> -<p>Az öreg boszusan pillantott:</p> -<p>– Hászen azér láthattam, mer a szék a fejem fölött forgott.</p> -<p>A védő ügyvéd azt kérdezte, hogy Menyhárt mennyit ivott a -szóváltás előtt?</p> -<p>– Azt nem tudom könyörgöm, mer én korábban mentem oda, nem -néztem. <span class="pagenum"><a name="Page_201" id= -"Page_201">-201-</a></span></p> -<p>Az esső megeredt. Nagy cseppek koppantak a terem ablakaihoz. -Bent fülledt volt a levegő.</p> -<p>Következett a korcsmáros, Spitzer nevü Bulanzsé szakállu -ötvenéves ember. Fakó fekete redengot volt rajta, és a lábán sárga -cipő. Sápadtan és remegő szakállal beszélt. A vállát közben a -füléig vonogatta. Ő persze nem látott semmit, nem hallott semmit. -Csak a lármára ment oda. Ő nem tehet arról, hogy ilyen -szerencsétlenség történt. Búcsúkor mindig van verekedés. Őt azért -felelősségre nem vonták soha. Ő nem csendőr. Neki polgári -kötelessége a bormérés. A legény különben másfél liter bort -rendelt, de az nem azt jelenti, hogy annyit ivott, mert a falubeli -parasztok egymásnak töltenek. Ihatott kétszer annyit is.</p> -<p>A védő ezt ismét megjegyeztette.</p> -<p>Következett valami nyolc más tanu, köztük Bálint barátom is.</p> -<p>Ő mingyárt azon kezdte, hogy a nép gondolkodását ajánlotta a -törvényszék figyelmébe.</p> -<p>– Ez a Menyhárt derék dolgos ügyes fiu. Én ugyan nem tudtam -arról semmit, hogy a cselédem iránt érdeklődik, mert ha tudom, nem -engedem, hogy a kocsis vizet zavarjon. Igazán nem hibáztatom őt -tisztelt törvényszék, mert…</p> -<p>Az elnök figyelmeztette Bálint urat, hogy tanunak szólították -be, nempedig védőügyvédnek.</p> -<p>Bálint erre megboszankodott és duzzogva felelte:</p> -<p>– Hát kérem tessék kérdezni, felelek.</p> -<p>Aztán csak igennel és nemmel felelgetett.</p> -<p>Mikor azonban az elnök elküldte volna, megszólalt:</p> -<p>– A tárgyalásnak egy fontos pontját óhajtanám <span class= -"pagenum"><a name="Page_202" id="Page_202">-202-</a></span> -megvilágítani, de persze azt igennel és nemmel elmondani nem -tudom.</p> -<p>– Hát beszéljen ahogy óhajt.</p> -<p>– Hogy olyan sokáig várattak, bejöttem a tanuk szobájából a -tárgyaló terembe és hallottam, hogy a dugóhúzó kifejezést a -tisztelt törvényszék üres oknak tekinti. A mesebeli farkas szavának -a bárányhoz. Minthogy ez sulylyal esik az igazság fontjába, ezt -óhajtom megvilágítani, ha szabad.</p> -<p>– Tessék.</p> -<p>– Ez a legény néha az asztalnál szolgál, mikor vendég van a -házamnál. A mult nyáron is, egyszer hogy vendégem volt, a kertben -kártyáztunk, és ez a fiu sört hozott fel a pincéből. Egyszer ahogy -oldalt pillantok, látom, hogy az orgonabokor mögött Menyhárt egy -sörös üvegből kortyogat. Emberi valami. Mégis rászóltam, hogy -mondok: Mit csinálsz Menyhárt! Erre ő ijedtében így felelt: A dugót -húzom a fogammal! Hogy ezt megnevettük, a cselédség is mulatott -rajta. Ismerni kell uraim a népet. Inkább kiáll egy fejbeütést, -mintsem hogy gúnyoló szót halljon.</p> -<p>A védőügyvéd ezt is beiratta a jegyzőkönyvbe. Bálint úr -diadalmas arccal ült le mellém.</p> -<p>Következő tanunak a biró a leányt hivatta.</p> -<p>A teremben mozgolódás támadt. A városi hölgyek kiváncsian -nyujtogatták a nyakukat a vérontás okozója felé.</p> -<p>Egy soványka húsz éves forma leány jelent meg a terem hátulján, -és hatolt a megnyíló soron előre. Öltözete olyan volt mint a többi -falusi leányé: fehér ingváll, zöld selyem mellkendő, rózsaszínü -virágos szoknya; a kezében csipkés kendő. De mingyárt az első -<span class="pagenum"><a name="Page_203" id= -"Page_203">-203-</a></span> pillantásra szembeötlő volt, hogy a -haját nem ragasztja a fejéhez. Szép hamvas barna haja volt. Olyan -volt a fején, mint egy kis szénaboglya.</p> -<p>Máskülönben nem volt valami szépség: apró ábrándos szemek, kerek -fehér arc és gömbölyü orrocska. Csak a szemöldöke volt erős-vonásu -fekete.</p> -<p>A szemét lesütve állt meg a bíró előtt, látni lehetett rajta, -hogy remeg.</p> -<p>– Ösmered ezt a legényt?</p> -<p>A leány a bíróra pillantott aztán a legényre és halkan -rebegte:</p> -<p>– Ösmerem.</p> -<p>– Volt valami viszonyod vele?</p> -<p>A leány nem értette.</p> -<p>– Szeretője voltál neki?</p> -<p>A lány bólintott. A szeme pilláján könycsepp jelent meg. A -zsebkendőjét a szeméhez emelte.</p> -<p>A biró folytatta a kérdezést:</p> -<p>– Eligérkeztél neki?</p> -<p>A leány ismét bólintott.</p> -<p>– Dehát a kocsisnak is eligérkeztél.</p> -<p>A leány fölemelte a fejét:</p> -<p>– Nem igaz.</p> -<p>– Hát akkor mért mondta a kocsis, hogy az övé vagy?</p> -<p>– Mondhatni mondhatta.</p> -<p>– Hát talán úgy viselkedtél iránta? hogy azt értette.</p> -<p>– Szó se volt róla. Ő csak a szakácsasszonynak példálódzott, meg -a tekintetes asszonynak, hogy engem elvenne.</p> -<p>– Dehisz az asszonyoddal beszéltél is róla. <span class= -"pagenum"><a name="Page_204" id="Page_204">-204-</a></span></p> -<p>– Én nem. Csak ők noszogattak, hogy menjek hozzá. Ha vén is, -antul okosabb, meg hogy nem részeges. És másefféléket beszéltek. -Nem tudták, hogy én már eligérkeztem. Én nem mertem szólani.</p> -<p>– Mért nem mertél?</p> -<p>– Nem akartam a tekintetes asszonynak a kedve ellen szólni. Meg -attól is tartottam, hogy Menyhártot nem engedik belső -szolgálatra.</p> -<p>– Hát ennek a legénynek igérted, hogy felesége leszel?</p> -<p>A leány lesütötte a szemét és halkan rebegte:</p> -<p>– Igértem.</p> -<p>– Mikor?</p> -<p>– Régen.</p> -<p>– Mégis mikor?</p> -<p>– Mikor elvitték katonának.</p> -<p>– Akkor bizonyosra mondtad?</p> -<p>– Bizonyosra.</p> -<p>– Hogy mondtad?</p> -<p>– Csak úgy, hogy megvárom, akármeddig odalesz, megvárom.</p> -<p>– És meddig vártál rá?</p> -<p>– Három esztendeig.</p> -<p>A védő kérdezett:</p> -<p>– Férjhez mehettél volna-e azalatt?</p> -<p>A leány elmosolyodott:</p> -<p>– Kétszer is.</p> -<p>Az ügyész, egy unatkozó arcu szőke pók, folytatta a -kérdezést.</p> -<p>A legényhez fordult:</p> -<p>– Mikor közölte veled ez a leány, hogy a kocsis szemet vetett -reá? <span class="pagenum"><a name="Page_205" id= -"Page_205">-205-</a></span></p> -<p>– Mingyárt elejin mondta.</p> -<p>– Hogyan mondta?</p> -<p>– Úgy hogy aszongya: a kocsis többet néz rám mint a tálba. -Szólogat is olykor, de én csak nevetem.</p> -<p>– Tehát nem panaszosan mondta?</p> -<p>– Eleinte nem. Csak mikor már hozzábiztatni kezdték.</p> -<p>– Mikor panaszkodott utolján?</p> -<p>– A búcsú előtt való estén.</p> -<p>– Akkor hogyan panaszkodott?</p> -<p>– Akkor mán keservesen.</p> -<p>– Mit mondott?</p> -<p>– Azt mondta, hogy aszongya: Mán nincs maradásom a kocsis mián. -Untalan azt fujják a fülembe, hogy menjek hozzá. A tekintetes -asszony különösen.</p> -<p>– Sirva panaszkodott?</p> -<p>– Lehet hogy sirt is, nem láttam a sötétbe. Ő belül vót a -konyhán, én kivül a kertbe.</p> -<p>– Aztán mit mondtál neki?</p> -<p>– Nem mondtam én semmit se.</p> -<p>– De magadban gondoltál valamit.</p> -<p>– Nem gondoltam én semmit. Csak káromkodtam, (Isten bocsá…) Mert -tetszik tudni, keserű falat vót a nekem!</p> -<p>Az ügyész a leányhoz fordult:</p> -<p>– Igazat mondott a legény?</p> -<p>– Igazat.</p> -<p>– Hát azt mondta-e káromkodás közben, hogy: Majd elbánok én a -kocsissal!</p> -<p>A leány habozva felelt:</p> -<p>– Nem azt nem mondta. <span class="pagenum"><a name="Page_206" -id="Page_206">-206-</a></span></p> -<p>Parasztleány létére megérezte a kérdésben a veszedelmet.</p> -<p>A leány volt az utolsó tanu. Mingyárt utána az ügyész vádlása -következett.</p> -<p>Az ügyész előre megfontoltnak látta az emberölést. Minden szava -göröngyként esett a vádlott fejére. Fekete festékkel szinezte elénk -a közerkölcsök elfajulását. Citált a rómaiakból és angolokból. -Rámutogatott a bűnnel terhelt legényre, mintha a rómaiak és angolok -egyenesen őrá szabták volna a mondásaikat. Végül csomót kötött a -beszéd végére azzal a követeléssel, hogy Dobos Menyhért emberi -fenevadat a törvény vaskézzel tegye ártalmatlanná.</p> -<p>A falu csendben és rámeredező szemekkel hallgatta a kemény -beszédet. A vádlott sápadozott.</p> -<p>Bálint is morgott mellettem. De következett a védő, – az -említett szemüveges éber fiatal ember. Az arra figyelmeztette a -törvényszéket, hogy emberi szívvel itélje meg ezt az ügyet. A -vádlott fiatal, lobbanékony; a kocsis a legnagyobb kincsétől akarta -megfosztani. Gondolják meg, hogy a parasztféle embernek micsoda -nagy kérdés a jó élettárs. Az élet legnagyobb kérdése. Mert neki az -asszony nem lukszus, nem is szoknyás cimbora, hanem az élet -terhének hüséges megosztója. Igavonó-társ. A paraszt már -gyermekkorában kiválasztja a többi közül; és úgy áll rajt a szeme, -gondolata, érzése, mint a legnagyobb kincsén. Az ilyen kiválasztott -leányt más nem is meri megközelíteni. S ime odapottyan egy más -faluból való kocsis. Az egyszerre szemet vet reá. A legény -figyelmeztetni akarja szépen okosan. Ő sejti miről van szó: durván -ráförmed. Maga idézi fel a veszélyt. <span class="pagenum"><a name= -"Page_207" id="Page_207">-207-</a></span></p> -<p>Igy fejtette ki a védő, hogy ami történt, nem annyira bűn volt, -mint inkább szerencsétlenség. Ő is citált a rómaiakból és az -angolokból. De neki a rómaiak és az angolok merőben mást mondtak -Menyhártra vonatkozólag.</p> -<p>A sok falusi fej helyeslőn integetett. Bálint is bológatott -mellettem:</p> -<p>– Nem bírka az ember, kivált aki magyar! Szerencsétlenség volt! -Beljebb csúszott a kés, mint ahogy akarta.</p> -<p>A törvényszék azután hosszan tanácskozott odabenn. A legény -beteg arccal ült a vádlottak padján. Örzse földre néző bús szemmel -állt a közelében.</p> -<p>Végre a bírák megjelentek, és a nagy csendben felolvasták az -itéletet: öt évi fegyház.</p> -<p>– Megnyugszik-e? – kérdezte az elnök.</p> -<p>A legény habozva felelte:</p> -<p>– Előbb Bözsivel szeretnék szólani.</p> -<p>Azzal intett a fejével a leánynak. A leány odalépett hozzá.</p> -<p>– Megvársz-e Bözsi? – kérdezte könnyes szemmel.</p> -<p>A leány szintén könnyes szemmel nézett reá és bólintott:</p> -<p>– Meg.</p> -<hr class="chap" /> -<div class="chapter"></div> -<div class="transnote"> -<h3>Javítások.</h3> -<p>Az eredeti szöveg helyesírásán nem változtattunk.</p> -<p>A nyomdai hibákat javítottuk. Ezek listája:</p> -<table> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_22">22</a></td> -<td>Ot nyelven</td> -<td>Öt nyelven</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_27">27</a></td> -<td>képrázó szemmel</td> -<td>káprázó szemmel</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_75">75</a></td> -<td>konstatálni a ncuraszténiát</td> -<td>konstatálni a neuraszténiát</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_76">76</a></td> -<td>hangzott egy parasztkálitás</td> -<td>hangzott egy parasztkiáltás</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_86">86</a></td> -<td>helyen meggszüntette</td> -<td>helyen megszüntette</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_125">125</a></td> -<td>Nekem a lában</td> -<td>Nekem a lábam</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_162">162</a></td> -<td>oda be mas</td> -<td>oda be más</td> -</tr> -<tr> -<td class="tdr"><a href="#Page_176">176</a></td> -<td>Évi, Buray Evi!</td> -<td>Évi, Buray Évi!</td> -</tr> -</table> -</div> - - - - - - - -<pre> - - - - - -End of the Project Gutenberg EBook of Átkozott józanság!, by Géza Gárdonyi - -*** END OF THIS PROJECT GUTENBERG EBOOK ÁTKOZOTT JÓZANSÁG! *** - -***** This file should be named 62620-h.htm or 62620-h.zip ***** -This and all associated files of various formats will be found in: - http://www.gutenberg.org/6/2/6/2/62620/ - -Produced by Albert László from page images generously made -available by the Google Books Library Project - -Updated editions will replace the previous one--the old editions will -be renamed. - -Creating the works from print editions not protected by U.S. copyright -law means that no one owns a United States copyright in these works, -so the Foundation (and you!) can copy and distribute it in the United -States without permission and without paying copyright -royalties. Special rules, set forth in the General Terms of Use part -of this license, apply to copying and distributing Project -Gutenberg-tm electronic works to protect the PROJECT GUTENBERG-tm -concept and trademark. Project Gutenberg is a registered trademark, -and may not be used if you charge for the eBooks, unless you receive -specific permission. If you do not charge anything for copies of this -eBook, complying with the rules is very easy. You may use this eBook -for nearly any purpose such as creation of derivative works, reports, -performances and research. They may be modified and printed and given -away--you may do practically ANYTHING in the United States with eBooks -not protected by U.S. copyright law. Redistribution is subject to the -trademark license, especially commercial redistribution. - -START: FULL LICENSE - -THE FULL PROJECT GUTENBERG LICENSE -PLEASE READ THIS BEFORE YOU DISTRIBUTE OR USE THIS WORK - -To protect the Project Gutenberg-tm mission of promoting the free -distribution of electronic works, by using or distributing this work -(or any other work associated in any way with the phrase "Project -Gutenberg"), you agree to comply with all the terms of the Full -Project Gutenberg-tm License available with this file or online at -www.gutenberg.org/license. - -Section 1. General Terms of Use and Redistributing Project -Gutenberg-tm electronic works - -1.A. By reading or using any part of this Project Gutenberg-tm -electronic work, you indicate that you have read, understand, agree to -and accept all the terms of this license and intellectual property -(trademark/copyright) agreement. If you do not agree to abide by all -the terms of this agreement, you must cease using and return or -destroy all copies of Project Gutenberg-tm electronic works in your -possession. If you paid a fee for obtaining a copy of or access to a -Project Gutenberg-tm electronic work and you do not agree to be bound -by the terms of this agreement, you may obtain a refund from the -person or entity to whom you paid the fee as set forth in paragraph -1.E.8. - -1.B. "Project Gutenberg" is a registered trademark. It may only be -used on or associated in any way with an electronic work by people who -agree to be bound by the terms of this agreement. There are a few -things that you can do with most Project Gutenberg-tm electronic works -even without complying with the full terms of this agreement. See -paragraph 1.C below. There are a lot of things you can do with Project -Gutenberg-tm electronic works if you follow the terms of this -agreement and help preserve free future access to Project Gutenberg-tm -electronic works. See paragraph 1.E below. - -1.C. The Project Gutenberg Literary Archive Foundation ("the -Foundation" or PGLAF), owns a compilation copyright in the collection -of Project Gutenberg-tm electronic works. Nearly all the individual -works in the collection are in the public domain in the United -States. If an individual work is unprotected by copyright law in the -United States and you are located in the United States, we do not -claim a right to prevent you from copying, distributing, performing, -displaying or creating derivative works based on the work as long as -all references to Project Gutenberg are removed. Of course, we hope -that you will support the Project Gutenberg-tm mission of promoting -free access to electronic works by freely sharing Project Gutenberg-tm -works in compliance with the terms of this agreement for keeping the -Project Gutenberg-tm name associated with the work. You can easily -comply with the terms of this agreement by keeping this work in the -same format with its attached full Project Gutenberg-tm License when -you share it without charge with others. - -1.D. The copyright laws of the place where you are located also govern -what you can do with this work. Copyright laws in most countries are -in a constant state of change. If you are outside the United States, -check the laws of your country in addition to the terms of this -agreement before downloading, copying, displaying, performing, -distributing or creating derivative works based on this work or any -other Project Gutenberg-tm work. The Foundation makes no -representations concerning the copyright status of any work in any -country outside the United States. - -1.E. Unless you have removed all references to Project Gutenberg: - -1.E.1. The following sentence, with active links to, or other -immediate access to, the full Project Gutenberg-tm License must appear -prominently whenever any copy of a Project Gutenberg-tm work (any work -on which the phrase "Project Gutenberg" appears, or with which the -phrase "Project Gutenberg" is associated) is accessed, displayed, -performed, viewed, copied or distributed: - - This eBook is for the use of anyone anywhere in the United States and - most other parts of the world at no cost and with almost no - restrictions whatsoever. You may copy it, give it away or re-use it - under the terms of the Project Gutenberg License included with this - eBook or online at www.gutenberg.org. If you are not located in the - United States, you'll have to check the laws of the country where you - are located before using this ebook. - -1.E.2. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is -derived from texts not protected by U.S. copyright law (does not -contain a notice indicating that it is posted with permission of the -copyright holder), the work can be copied and distributed to anyone in -the United States without paying any fees or charges. If you are -redistributing or providing access to a work with the phrase "Project -Gutenberg" associated with or appearing on the work, you must comply -either with the requirements of paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 or -obtain permission for the use of the work and the Project Gutenberg-tm -trademark as set forth in paragraphs 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.3. If an individual Project Gutenberg-tm electronic work is posted -with the permission of the copyright holder, your use and distribution -must comply with both paragraphs 1.E.1 through 1.E.7 and any -additional terms imposed by the copyright holder. Additional terms -will be linked to the Project Gutenberg-tm License for all works -posted with the permission of the copyright holder found at the -beginning of this work. - -1.E.4. Do not unlink or detach or remove the full Project Gutenberg-tm -License terms from this work, or any files containing a part of this -work or any other work associated with Project Gutenberg-tm. - -1.E.5. Do not copy, display, perform, distribute or redistribute this -electronic work, or any part of this electronic work, without -prominently displaying the sentence set forth in paragraph 1.E.1 with -active links or immediate access to the full terms of the Project -Gutenberg-tm License. - -1.E.6. You may convert to and distribute this work in any binary, -compressed, marked up, nonproprietary or proprietary form, including -any word processing or hypertext form. However, if you provide access -to or distribute copies of a Project Gutenberg-tm work in a format -other than "Plain Vanilla ASCII" or other format used in the official -version posted on the official Project Gutenberg-tm web site -(www.gutenberg.org), you must, at no additional cost, fee or expense -to the user, provide a copy, a means of exporting a copy, or a means -of obtaining a copy upon request, of the work in its original "Plain -Vanilla ASCII" or other form. Any alternate format must include the -full Project Gutenberg-tm License as specified in paragraph 1.E.1. - -1.E.7. Do not charge a fee for access to, viewing, displaying, -performing, copying or distributing any Project Gutenberg-tm works -unless you comply with paragraph 1.E.8 or 1.E.9. - -1.E.8. You may charge a reasonable fee for copies of or providing -access to or distributing Project Gutenberg-tm electronic works -provided that - -* You pay a royalty fee of 20% of the gross profits you derive from - the use of Project Gutenberg-tm works calculated using the method - you already use to calculate your applicable taxes. The fee is owed - to the owner of the Project Gutenberg-tm trademark, but he has - agreed to donate royalties under this paragraph to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation. Royalty payments must be paid - within 60 days following each date on which you prepare (or are - legally required to prepare) your periodic tax returns. Royalty - payments should be clearly marked as such and sent to the Project - Gutenberg Literary Archive Foundation at the address specified in - Section 4, "Information about donations to the Project Gutenberg - Literary Archive Foundation." - -* You provide a full refund of any money paid by a user who notifies - you in writing (or by e-mail) within 30 days of receipt that s/he - does not agree to the terms of the full Project Gutenberg-tm - License. You must require such a user to return or destroy all - copies of the works possessed in a physical medium and discontinue - all use of and all access to other copies of Project Gutenberg-tm - works. - -* You provide, in accordance with paragraph 1.F.3, a full refund of - any money paid for a work or a replacement copy, if a defect in the - electronic work is discovered and reported to you within 90 days of - receipt of the work. - -* You comply with all other terms of this agreement for free - distribution of Project Gutenberg-tm works. - -1.E.9. If you wish to charge a fee or distribute a Project -Gutenberg-tm electronic work or group of works on different terms than -are set forth in this agreement, you must obtain permission in writing -from both the Project Gutenberg Literary Archive Foundation and The -Project Gutenberg Trademark LLC, the owner of the Project Gutenberg-tm -trademark. Contact the Foundation as set forth in Section 3 below. - -1.F. - -1.F.1. Project Gutenberg volunteers and employees expend considerable -effort to identify, do copyright research on, transcribe and proofread -works not protected by U.S. copyright law in creating the Project -Gutenberg-tm collection. Despite these efforts, Project Gutenberg-tm -electronic works, and the medium on which they may be stored, may -contain "Defects," such as, but not limited to, incomplete, inaccurate -or corrupt data, transcription errors, a copyright or other -intellectual property infringement, a defective or damaged disk or -other medium, a computer virus, or computer codes that damage or -cannot be read by your equipment. - -1.F.2. LIMITED WARRANTY, DISCLAIMER OF DAMAGES - Except for the "Right -of Replacement or Refund" described in paragraph 1.F.3, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation, the owner of the Project -Gutenberg-tm trademark, and any other party distributing a Project -Gutenberg-tm electronic work under this agreement, disclaim all -liability to you for damages, costs and expenses, including legal -fees. YOU AGREE THAT YOU HAVE NO REMEDIES FOR NEGLIGENCE, STRICT -LIABILITY, BREACH OF WARRANTY OR BREACH OF CONTRACT EXCEPT THOSE -PROVIDED IN PARAGRAPH 1.F.3. YOU AGREE THAT THE FOUNDATION, THE -TRADEMARK OWNER, AND ANY DISTRIBUTOR UNDER THIS AGREEMENT WILL NOT BE -LIABLE TO YOU FOR ACTUAL, DIRECT, INDIRECT, CONSEQUENTIAL, PUNITIVE OR -INCIDENTAL DAMAGES EVEN IF YOU GIVE NOTICE OF THE POSSIBILITY OF SUCH -DAMAGE. - -1.F.3. LIMITED RIGHT OF REPLACEMENT OR REFUND - If you discover a -defect in this electronic work within 90 days of receiving it, you can -receive a refund of the money (if any) you paid for it by sending a -written explanation to the person you received the work from. If you -received the work on a physical medium, you must return the medium -with your written explanation. The person or entity that provided you -with the defective work may elect to provide a replacement copy in -lieu of a refund. If you received the work electronically, the person -or entity providing it to you may choose to give you a second -opportunity to receive the work electronically in lieu of a refund. If -the second copy is also defective, you may demand a refund in writing -without further opportunities to fix the problem. - -1.F.4. Except for the limited right of replacement or refund set forth -in paragraph 1.F.3, this work is provided to you 'AS-IS', WITH NO -OTHER WARRANTIES OF ANY KIND, EXPRESS OR IMPLIED, INCLUDING BUT NOT -LIMITED TO WARRANTIES OF MERCHANTABILITY OR FITNESS FOR ANY PURPOSE. - -1.F.5. Some states do not allow disclaimers of certain implied -warranties or the exclusion or limitation of certain types of -damages. If any disclaimer or limitation set forth in this agreement -violates the law of the state applicable to this agreement, the -agreement shall be interpreted to make the maximum disclaimer or -limitation permitted by the applicable state law. The invalidity or -unenforceability of any provision of this agreement shall not void the -remaining provisions. - -1.F.6. INDEMNITY - You agree to indemnify and hold the Foundation, the -trademark owner, any agent or employee of the Foundation, anyone -providing copies of Project Gutenberg-tm electronic works in -accordance with this agreement, and any volunteers associated with the -production, promotion and distribution of Project Gutenberg-tm -electronic works, harmless from all liability, costs and expenses, -including legal fees, that arise directly or indirectly from any of -the following which you do or cause to occur: (a) distribution of this -or any Project Gutenberg-tm work, (b) alteration, modification, or -additions or deletions to any Project Gutenberg-tm work, and (c) any -Defect you cause. - -Section 2. Information about the Mission of Project Gutenberg-tm - -Project Gutenberg-tm is synonymous with the free distribution of -electronic works in formats readable by the widest variety of -computers including obsolete, old, middle-aged and new computers. It -exists because of the efforts of hundreds of volunteers and donations -from people in all walks of life. - -Volunteers and financial support to provide volunteers with the -assistance they need are critical to reaching Project Gutenberg-tm's -goals and ensuring that the Project Gutenberg-tm collection will -remain freely available for generations to come. In 2001, the Project -Gutenberg Literary Archive Foundation was created to provide a secure -and permanent future for Project Gutenberg-tm and future -generations. To learn more about the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation and how your efforts and donations can help, see -Sections 3 and 4 and the Foundation information page at -www.gutenberg.org - - - -Section 3. Information about the Project Gutenberg Literary Archive Foundation - -The Project Gutenberg Literary Archive Foundation is a non profit -501(c)(3) educational corporation organized under the laws of the -state of Mississippi and granted tax exempt status by the Internal -Revenue Service. The Foundation's EIN or federal tax identification -number is 64-6221541. Contributions to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation are tax deductible to the full extent permitted by -U.S. federal laws and your state's laws. - -The Foundation's principal office is in Fairbanks, Alaska, with the -mailing address: PO Box 750175, Fairbanks, AK 99775, but its -volunteers and employees are scattered throughout numerous -locations. Its business office is located at 809 North 1500 West, Salt -Lake City, UT 84116, (801) 596-1887. Email contact links and up to -date contact information can be found at the Foundation's web site and -official page at www.gutenberg.org/contact - -For additional contact information: - - Dr. Gregory B. Newby - Chief Executive and Director - gbnewby@pglaf.org - -Section 4. Information about Donations to the Project Gutenberg -Literary Archive Foundation - -Project Gutenberg-tm depends upon and cannot survive without wide -spread public support and donations to carry out its mission of -increasing the number of public domain and licensed works that can be -freely distributed in machine readable form accessible by the widest -array of equipment including outdated equipment. Many small donations -($1 to $5,000) are particularly important to maintaining tax exempt -status with the IRS. - -The Foundation is committed to complying with the laws regulating -charities and charitable donations in all 50 states of the United -States. Compliance requirements are not uniform and it takes a -considerable effort, much paperwork and many fees to meet and keep up -with these requirements. We do not solicit donations in locations -where we have not received written confirmation of compliance. To SEND -DONATIONS or determine the status of compliance for any particular -state visit www.gutenberg.org/donate - -While we cannot and do not solicit contributions from states where we -have not met the solicitation requirements, we know of no prohibition -against accepting unsolicited donations from donors in such states who -approach us with offers to donate. - -International donations are gratefully accepted, but we cannot make -any statements concerning tax treatment of donations received from -outside the United States. U.S. laws alone swamp our small staff. - -Please check the Project Gutenberg Web pages for current donation -methods and addresses. Donations are accepted in a number of other -ways including checks, online payments and credit card donations. To -donate, please visit: www.gutenberg.org/donate - -Section 5. General Information About Project Gutenberg-tm electronic works. - -Professor Michael S. Hart was the originator of the Project -Gutenberg-tm concept of a library of electronic works that could be -freely shared with anyone. For forty years, he produced and -distributed Project Gutenberg-tm eBooks with only a loose network of -volunteer support. - -Project Gutenberg-tm eBooks are often created from several printed -editions, all of which are confirmed as not protected by copyright in -the U.S. unless a copyright notice is included. Thus, we do not -necessarily keep eBooks in compliance with any particular paper -edition. - -Most people start at our Web site which has the main PG search -facility: www.gutenberg.org - -This Web site includes information about Project Gutenberg-tm, -including how to make donations to the Project Gutenberg Literary -Archive Foundation, how to help produce our new eBooks, and how to -subscribe to our email newsletter to hear about new eBooks. - - - -</pre> - -</body> -</html> diff --git a/old/62620-h/images/back-ad.jpg b/old/62620-h/images/back-ad.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 088b872..0000000 --- a/old/62620-h/images/back-ad.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/back-ad_lg.jpg b/old/62620-h/images/back-ad_lg.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 1732ebc..0000000 --- a/old/62620-h/images/back-ad_lg.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/cover.jpg b/old/62620-h/images/cover.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 5e89d12..0000000 --- a/old/62620-h/images/cover.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/imag01_lg.jpg b/old/62620-h/images/imag01_lg.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index c0517a8..0000000 --- a/old/62620-h/images/imag01_lg.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/imag01_sml.jpg b/old/62620-h/images/imag01_sml.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 21d36b0..0000000 --- a/old/62620-h/images/imag01_sml.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/image03_lg.jpg b/old/62620-h/images/image03_lg.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 2c2ee1d..0000000 --- a/old/62620-h/images/image03_lg.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/image03_sml.jpg b/old/62620-h/images/image03_sml.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index ab3572c..0000000 --- a/old/62620-h/images/image03_sml.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/image05_lg.jpg b/old/62620-h/images/image05_lg.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 6c0aba0..0000000 --- a/old/62620-h/images/image05_lg.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/image05_sml.jpg b/old/62620-h/images/image05_sml.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 2b68c0f..0000000 --- a/old/62620-h/images/image05_sml.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/image06_lg.jpg b/old/62620-h/images/image06_lg.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index e561c48..0000000 --- a/old/62620-h/images/image06_lg.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/image06_sml.jpg b/old/62620-h/images/image06_sml.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 4e095b7..0000000 --- a/old/62620-h/images/image06_sml.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/image08_lg.jpg b/old/62620-h/images/image08_lg.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 10f002f..0000000 --- a/old/62620-h/images/image08_lg.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/image08_sml.jpg b/old/62620-h/images/image08_sml.jpg Binary files differdeleted file mode 100644 index 9924504..0000000 --- a/old/62620-h/images/image08_sml.jpg +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/title.png b/old/62620-h/images/title.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 2c01b04..0000000 --- a/old/62620-h/images/title.png +++ /dev/null diff --git a/old/62620-h/images/title_lg.png b/old/62620-h/images/title_lg.png Binary files differdeleted file mode 100644 index 5fb324d..0000000 --- a/old/62620-h/images/title_lg.png +++ /dev/null |
